EMESE ÁLMA

A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET ÉS
AZ ÁLLAMSZERVEZÉS KORA
(A KEZDETEKTŐL 1038-IG)
Encyclopaedia Humana Hungarica 01.

A VAZUL-ÁG
ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYOK SZENT ISTVÁN UTÁN (1038-1301)
Encyclopaedia Humana Hungarica 02.

LOVAGKIRÁLYOK
AZ ANJOU- ÉS ZSIGMOND-KOR
MAGYARORSZÁGON (1301-1437)
Encyclopaedia Humana Hungarica 03.

PANNON RENESZÁNSZ
A HUNYADIAK ÉS A JAGELLÓ-KOR (1437-1526)
Encyclopaedia Humana Hungarica 04.

KERESZT ÉS FÉLHOLD
A TÖRÖK KOR MAGYARORSZÁGON (1526-1699)
Encyclopaedia Humana Hungarica 05.

KÉTFEJŰ SAS
A HABSBURG-URALOM MAGYARORSZÁGON (1699-1790)
Encyclopaedia Humana Hungarica 06.

EMESE ÁLMA
A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET ÉS AZ ÁLLAMSZERVEZÉS KORA
(A KEZDETEKTŐL 1038-IG)
Encyclopaedia Humana Hungarica 01.

TÖRTÉNELEM
Őstörténet (Szentpéteri József)
Honfoglalás kor (Szentpéteri József)
Az államszervezés kora (Farkas Andrea)

MAGYAR NYELV
Nyelvtörténeti bevezetés (Szakács Margit)
Előmagyar kor (Szakács Margit)
Ősmagyar kor (Szakács Margit)
Ómagyar kor (Szakács Margit)

IRODALOM
 A szájhagyományozás emlékei (Szakács Margit)
Az írásbeliség kezdetei (Szakács Margit)

MŰVÉSZETEK
Képzőművészet (Szentpéteri József)
Zene (Mezei János)
Tánc (Felföldi László)

HITVILÁG
A pogány magyarok hitvilága (Pokorny Péter)
A kereszténység kezdetei (Csikhon Judit)

TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ
Természet- és gazdaságföldrajz (Pokorny Péter)

ÉLETMÓD
Gazdálkodás (Jóni Sándor)
Kézművesség (Jóni Sándor)
Település és lakóhely (Szentpéteri József)
Mindennapi élet
Nemek közötti munkamegosztás (Csikhon Judit - Jóni Sándor)
Ruházkodás és viselet (Szentpéteri József)
Gyógyítás (Szentpéteri József)

TÖRTÉNELEM

ŐSTÖRTÉNET

A magyarság eredete

A nyelvtudomány a 19. század második felében a maga sajátos eszközeivel - az ún. "ugor-
török háború" során - bebizonyította, hogy a Kárpát-medencében honos, és közvetlen
szomszédaink nyelvéhez képest idegen magyar nyelv a finnugor, pontosabban az uráli népek
nyelvével rokon. E népektől jelenleg hatalmas földrajzi távolság választ el bennünket, hiszen
közeli s távoli nyelvrokonaink főleg Észak- és Kelet-Európában, valamint az Uráltól keletre, a
Nyugat-Szibériától a Baltikumig elnyúló - még a legmodernebb közlekedési lehetőségeinket
tekintve is - óriási területeken élnek, egymástól meglehetősen szétszórva. E nyelveken
beszélnek ma a baltikumi finnek, észtek, karjalaiak, lappok, lívek, izsórok, vótok; a Volga
felső szakaszánál élő mordvinok, cseremiszek (önelnevezésük szerint: marik), a Káma mentén
lakó votjákok (udmurtok), zürjének (komik); az Európát Ázsiától csak névlegesen elválasztó
Uráltól, e zömében lekopott röghegységtől keletre a vogulok (manysik), osztjákok (hantik);
tőlük keletre és északra a szamojéd népek (nyenyecek, enyecek, nganaszánok, szölkupok).

A nyelvtörténeti kutatások szerint nyelvünk már sok évezred óta önálló életet él. Az uráli,
majd finnugor népek nyelvközössége több évezrede felbomlott, egyes alkotórészei pedig
egymástól többé-kevésbé független fejlődésnek indultak. Ez a magyarázata annak, hogy a
távolabb élő finnugor népek ma már egyáltalán nem értik egymás nyelvét. Az elválás
időtartamának különbségére és következményeire jellemző a szláv népek példája, akik
"csupán" másfél évezreddel ezelőtt rajzottak szét, s többé-kevésbé anélkül tudnak ma is
kommunikálni egymással, hogy tolmácsra lenne szükségük.

Az egymással rokon nyelvet beszélő uráli népek valaha egymás közelségében éltek. Egykori
lakóterületük, az őshaza meghatározásához a mai uráli nyelvek ősi szókészletéből
rekonstruálható ún. uráli alapnyelv életföldrajzi szavai állnak rendelkezésünkre. Ezek alapján
megállapították, hogy a Kr.e. VI-IV. évezredben az uráli népek közössége a névadó Urál
hegység környékén, annak főleg a keleti oldalán élhetett. A régészeti leletek alapján
megállapítható, hogy a IV. évezredben az uráliaknak még zömmel a nagykiterjedésű hegység
középső és déli szakaszán, annak is a keleti lejtőin volt a lakóhelye. Egyes csoportjaik innen
vándorolhattak szét keleti és nyugati irányban valamikor Kr.e. 4000 és 3000 között. A nyugat
felé indulók a későbbiek során elérték a Baltikumot, keleten pedig egészen az Altáj-Szaján
vidékéig jutottak. Az ugor közösség tagjai, amelybe a mai obi-ugorok és a magyarok elődei
tartoztak, minden bizonnyal az Uráltól keletre eső területeken maradtak - emiatt lettek a
legközelebbi nyelvrokonaink a vogulok és az osztjákok.

Az uráli népesség természeti gazdálkodást folytatott, létalapját a halászat és a vadászat

jelentette. Telepeiket folyók és tavak mellett létesítették, ahol nyáron nyírfakéreggel borított
sátrakban, télen földbe mélyített gödörházakban éltek. Anyagi kultúrájuk emlékei közül sokat
megőrzött a föld mélye, illetve a későbbiekben elmocsarasodott vidékeken a lápi tőzeg:
pattintott kőeszközök, csontból és fából készült tárgyak, állat alakúra formált áldozati
faedények, ivócsanakok, ember- és állatalakos szobrocskák kerültek elő a régészeti feltárások
során. Fegyverzetüket íjak és nyilak alkották, télen szán- és sítalpakon közlekedtek.
Hitviláguk és művészetük nyomát őrzik az Urál keleti oldalán talált sziklarajzok, melyeken
ember- és állatalakokat, égitesteket ábrázoltak mágikus jelek és tamgák (nemzetségjelek)
társaságában.

A Kr.e. II. évezred során jelentős változások történtek a finnugor népek életében - ezekről
mind a nyelvészeti, mind a régészeti leletek egyaránt tanúskodnak: a tőlük délre élő, s már
termelőgazdálkodást folytató, ősiráni nyelveket beszélő népcsoportok hatására körükben is
elterjedt az új gazdálkodási mód két legfontosabb ágazata, az állattartás és földművelés. A
bronzkori településekről és temetkezési helyekről háziállatcsontok (szarvasmarha, juh, ló),
növényi magvak (búza, árpa, köles) kerültek elő. Az ugyanekkor megismert fémművesség
virágkora a Kr.e. 16-14. századra esik. Nyugat-Szibéria és Kelet-Európa finnugorok lakta
vidékein magas óntartalmú bronzkészítmények terjedtek el, melyek előállítási területe az
öntőminta-leletek alapján az Ob-Irtis vidékén lehetett; az ónt ebben az időben pedig még csak
a távoli Altáj-hegységben bányászták. Fémneveink közül - az ugor kori ón és ólom mellett -
pl. az arany és az állattartás szókincsének néhány eleme is ősiráni eredetű.

Az ugor kori állattartás bizonyítékai tehén és tej szavunk. A szarvasmarha- és juhtartás

elterjedése mellett fontos adalék a nemez, hiszen e gyapjúból készült vastag anyag nyári
sátraik fedésére is szolgálhatott. A magyar és az obi-ugor nyelvekben is ekkor honosodott
meg a ló, nyereg, fék (=zabla), ostor, kengyel szó, a másodfű és harmadfű ló (két- és
hároméves csikó) kifejezés. (Az azóta teljesen megváltozott életmódot folytató vogulok és
osztjákok hősi énekei ebből az időből őrizték meg a lóáldozat és egyéb steppei elemekkel
telített hitvilág és ábrázolás-művészet ősi emlékeit.)

A nyugat-szibériai steppe északi sávjában és a tőle északra levő ligetes steppe övezetében
ebből az időből már nemcsak külterjes, hanem istállózó állattartás nyomaival is találkoztak a
régészek. Temetkezési szokásaik szerint az előkelőket étel-ital- és állatáldozatban
részesítették. Túlvilági útravalóként húst, tejet (kumiszt?) helyeztek különféle edényekben a
halott mellé. Szarvasmarhát, juhot és lovat áldoztak tiszteletükre, s a feltorozott állatok
csontjai a sírgödörbe, vagy az elhunyt fölé emelt halomba kerültek. A földművelésük
minőségére nemcsak az őrlőkövek, gabonafélék magjai és a sarlóleletek utalnak. Ugor kori
horol szavunk az egykori, a földet valóban csak felkarcoló ásóbottal vagy fémpapucs nélküli
faekével végzett szántásra emlékeztet. Valószínűleg szintén ugor kori jövevényszó szekér
szavunk (szán jelentéssel az osztjákban); ugyancsak arra a műveltségi hatásra mutat, mely a
déli ősiráni népektől eredt, akiknek szekeres temetkezéseik már jóval korábbról, a Kr.e. III.
évezredből ismertek. Tőlük eredhetett az ún. részleges lovas temetkezés szokásának ismerete
is, amely a honfoglaló magyarság egyik jellegzetes ismertetőjegye lesz: a halotti toron leölt ló
húsát elfogyasztották, a lenyúzott bőrt - benne az állat fejével és lábaival - az elhunyt mellé,
vagy fölé helyezték.

Az önállósodás útján

A magyarság önálló néppé válásának legfontosabb állomásai vándorlásának kelet-nyugat

irányú országútján: Nyugat-Szibéria, Magna Hungaria a Káma mentén, Levédia és Etelköz a
délorosz steppén, majd a végállomás - a Kárpát-medence.

Az előmagyarság a bronzkor legvégén és a vaskor elején, Kr.e. 1000 és 500 között válhatott
ki Nyugat-Szibériában az ugor népek közösségéből. Ekkortól beszélhetünk önálló ősmagyar
népről. Ők élhettek az ugor népek lakóterületének legdélebbi részén, az Irtis-Isim-Tobol
folyók vidékének ligetes steppei övezetében. Ekkortájt újfajta, hosszú időre meghatározó
gazdálkodás mód alakult ki ezen a területen: a vándorló-legeltető állattartás, a lovas
nomadizmus. Az ezzel járó mozgékony életmód területileg is eltávolította az ősmagyarokat az
obi-ugor nyelvrokonoktól. Ettől az időtől nevezhették magyarnak magukat őseink (a szó két
eleme: magy+er; egyik értelmezése szerint a népnév jelentése: beszélő ember, egy másik
vélemény szerint ember-férfi). E kifejezés első eleme megtalálható a vogulok (manysi)
önelnevezésében és az egyik obi-ugor házassági csoport (frátria) elnevezésében is, a mosz
szóban.

Az etnikai öntudat kialakulásának fontos elemei a nyelv, a viselet, a szokások - mindaz, ami
megkülönböztette őket másoktól, és szorosabbá tette köztük az összetartozás érzését. Ezt
segítette elő a közös ősben való hit is, amelynek őseink eredetmondája lehet a visszfénye. A
Kézai-féle krónikában megőrzött csodaszarvasmondáról is feltehető, hogy ebben az időben
alakult ki. Az ősmagyarság déli szomszédai ugyanis ekkor az iráni nyelvű szkítákkal rokon
szarmaták voltak. A szkíták körében a szarvas alakját különös tiszteletben részesítették,
főembereik pajzsát aranyszarvas díszítette. Az ázsiai szkíták (szakák) neve egyenesen
szarvas-népet jelent.

A nyugat-szibériai szargatkai régészeti műveltség a ligetes steppe területén (Kr.e. 6. - Kr.u. 5.

század) feltehetően kapcsolatba hozható az ősmagyarság emlékeivel, amelyre többek között
nomád termelőgazdálkodás és részleges lovas temetkezési szokások jellemzők. A Kr.u. 5.
század körül - egy ismeretlen eredetű és lefolyású - népmozgás őseinket nyugati irányú
vándorlásra késztette, melynek végállomása földrajzi értelemben már a mai Európa területére
esett: a Volga középső szakasza és az Urál hegység között helyezkedett el, ahol Julianus
domonkosrendi szerzetes 1236-ban megtalálta a magyarok keleten maradt töredékeit, s amely
területet Magna Hungariának, azaz régi Magyarországnak nevezett (a nagy jelentésű latin
magna szó itt régi értelemben használatos).
Régészeti emlékeiket többek között az 1980-as években Bolsije Tigani falu mellett tárták fel:
a 8-10. századra keltezhető sírokban részleges lovastemetkezést, ezüstszemes halotti
szemfedőt, s további, a honfoglaló magyarság fémművességével rokon jellegű övvereteket,
ékszereket, viseleti tárgyakat és fegyvereket találtak.

A magyarság többsége feltehetőleg 700-750 körül tovább költözött Magna Hungariából,

immár déli irányban a Volga mentén. Kisebb részük még félezer év múltán is megőrizte
nyelvét: az ő töredékeiket találhatta meg Julianus barát e vidéken. A keletről előretörő tatárok
azonban még abban az évben elpusztították az akkori volgai Bolgárország területére eső
lakhelyeiket, s azután már csak elvétve hallunk az őshazában maradt magyarokról,
valószínűleg beolvadtak az őket körülvevő népességbe. A Volga és Káma egybefolyása
környékén, Csisztopol városában került elő egy 1311-ből származó sírkő, melyen ez
olvasható: "Madzsar kádi fia, Iszmagil sírhelye ez".

Levédia és Etelköz

A 6. század második felében eurázsiai jelentőségre szert tett nagyhatalom, a Türk Birodalom.
Ennek nyugati peremén alakult ki a 7. század közepén a Kazár Kaganátus, melynek
érdekszférájában található a 8. század végén a magyar nép. Ez a szomszédsági kapcsolat hol
szorosabb, hol lazább kötelékké alakult. A feltehetően hosszabb időn át tartó függőségi
viszony a 830-as évekre megszűnhetett, aminek egyik legfontosabb jele a valószínűleg a
magyarok ellen szánt téglafalú erődítmény, Sarkel megépítése 838 körül a Don bal partján.

A kazárok számos területen mintát jelentettek a magyarság számára, így a hatalmi

berendezkedés terén is. Első fejedelmünk Levedi volt, akiről az utókor Levédiának nevezte el
a Don-vidéki szállásterületet. Az itt élő magyarság neve Anonymus krónikájának
Dentümogyer (doni magyar) alakjában is fennmaradt.

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a 10. század közepén írott művében Etelköznek
(Folyóköz) nevezi a türkök (=magyarok) lakhelyét, ahol a Kárpát-medencei foglalásukat
megelőzően laktak. A két terület, Levédia és Etelköz pontos lokalizálása, átfedésük illetve
egymástól való elhatárolásuk nehézségekbe ütközik. Mindenesetre feltételezhető, hogy a 850-
es évek elején hagyhatták el elődeink a Don-vidéket, s költöztek nyugatabbra, a Dnyeper-
Dnyeszter-Prut folyók tájára, ahol hatalmuk az Al-Dunáig, és a Keleti-Kárpátokig terjedt.

A magyarság időközben gyarapodott létszámában és műveltségében a Volga melletti bolgár-

török nyelvű eszkilek (eszgel, eszegel) csatlakozásával, akik - egyes kutatók véleménye
szerint - a székelyek őseit képezték. A volgai bolgárok másik hozzájuk csatlakozó népét a
berszil (barszil) csoportok alkották. A 820-830-as években a Kazár Kaganátus ellen fellázadt,
majd vereséget szenvedett kabarok (=lázadók) menekültek a magyarokhoz. Feltehetőleg a
nomád népeknél szokásos módon katonai segédnépként alkalmazták őket. 850 körül viszont
egy jelentős nagyságú néprész szakadhatott le a Don-vidéki magyarságról: miután a
kazárokkal szövetségben vereséget szenvedtek a besenyőktől, a Bíborbanszületett Konstantin
által szavárd magyaroknak nevezettek a Kaukázustól délre, a perzsa határvidéken telepedtek
le. Szintén a bizánci császár híradásából tudjuk, hogy ezek még száz esztendő múltán is (950
körül) követeket cseréltek a Kárpát-medencébe költözött magyar törzsekkel.

A nagy eurázsiai steppén kialakult klasszikus lovas nomadizmus a szélsőséges éghajlatú

száraz pusztaságok gazdasági hasznosítását jelenti: a pásztorok nem az állandó településeik
környezetében legeltetnek, hanem minden évszakban olyan területre terelik állataikat, ahol
viszonylag dús füvű legelőket találnak. A vándorló-legeltetés két alapvető formája: a sík
vidék és a hegyi legelők között, illetve a folyók mentén észak-déli irányban váltva a legelőket.
A nomádok az állandó téli szállásukról tavasszal északabbra mennek, vagy a magasabban
fekvő hegyi legelőket keresik fel. Mindig változó helyű szálláson töltik a nyarat, majd ősz
közeledtével megindulnak az állandó szállások felé. A téli szállás általában
folyótorkolatokban, az erős szelektől védettebb völgyekben található, ahol nem túl magas a
hó, hogy a patás állatok lehetőleg a hó alól is elő tudják kaparni az élelmet. Kiegészítő
termelési ágat jelentett körükben a téli szállások környékén végzett földművelés: a tavasszal
elvetett gabonát a nyár végén aratták le; emellett természetesen halászattal és vadászattal is
foglalkoztak. Gazdaságuk alapját, egyoldalú gazdálkodásuk cserekereskedelemmel való
kiegészítésének lehetőségét azonban elsősorban és mindenekelőtt az állatállományuk
mennyisége és állapota jelentette. Az állatcsordák sorsa szabta meg sorsukat -
gazdagodásukat, vagy elszegényedésüket.

Az ősmagyarság gazdálkodása azonban sem Nyugat-Szibériában, sem Magna Hungariában

nem volt ennyire kiszolgáltatva a nyílt, száraz steppe életföldrajzi viszonyainak, időjárási
viszontagságainak, ott ugyanis a ligetes steppe övezetében éltek. Megélhetésükben aránylag
nagyobb teret kaphatott az állandó szállások körüli földművelés, így évközben is többen
maradhattak a téli szálláson. Lakhelyeiken változatos építményeket emeltek. A nomád
családok - már az ugor kortól kezdve - nemezzel fedett sátrakban éltek tavasztól őszig, vagy a
szintén nemezzel borított ökrös szekereken utaztak s laktak. Az 5-7. században a steppén
elterjedt a rácsos faszerkezete miatt könnyen szétszedhető-összerakható, s jól málházható
kerek sátor, a jurt. A téli szállásokon továbbra is félig földbemélyített házakat építettek,
melyekben kezdetben nyílt tűzhely, majd kőből, vagy agyagból készített kemencék szolgáltak
fűtésre, sütésre-főzésre. Ebben az időben terjedt el körükben a szabadtűzön való főzésnél
használt cserépüst, vagy cserépbogrács is.

A Don vidékén feltárt 8-9. századi falusi települések is arról árulkodnak, hogy a magyarok
Levédiába költözködését követően ez a letelepedési folyamat folytatódhatott: a bolgár-török
jövevényszavak jelentős része is a földműveléssel kapcsolatos: búza, árpa, tarló, eke, sarló,
gyümölcs, alma, bor, seprő, komló, kender, borsó... Állattartásuk is belterjesebb lett (ökör,
bika, tinó, ól, karám). Különösen disznó és tyúk szavunk bizonyság erre, hiszen a nomádok
állandó mozgását sertés és baromfi nem tudná elviselni. Az etelközi magyarság így tehát nem
csupán nomád pásztorokból állt, hanem jelentős földművelő réteggel is rendelkezett. A
földművesek tapasztalataikat magukkal hozhatták a steppe legnyugatibb csücskét jelentő
Kárpát-medencébe is.

A 850-es évektől a Dnyeper és a Keleti-Kárpátok között élt a nagy haderővel (két töménnyel
= húszezer lovassal) rendelkező magyar törzsszövetség, melyet Levédia óta - kazár mintára
létrejött - kettős fejedelemség irányított. Lovas csapataik nyugat felé indított portyázásaik
során kikémlelhették az alföldi síkságokat, felderíthették a Kárpát-medencei hatalmi
viszonyokat. Cselekedeteikről készült feljegyzések 862-ben kerültek először a nyugati
évkönyvek lapjaira, hogy aztán a zsákmányszerző hadjárataik miatt száz esztendőn keresztül
visszhangozzon a könyörgés szinte egész Európában: "A magyarok nyilaitól ments meg Uram
minket!"

A magyar honfoglalást, a Kárpát-medencei honalapítást közvetlenül megelőző események a

steppén szokásos módon, az éppen aktuális katonai erőviszonyok függvénye szerint zajlottak.
894-ben Bölcs Leó bizánci császár szövetségre lépett a magyar fejedelmekkel Simeon bolgár
kán ellen, aki Macedóniában legyőzte őt. A magyar hadakat Árpád fia, Levente vezette; a
sereget bizánci hajóhad szállította át a Duna déli partjára. Simeon csapatait legyőzve, a dunai
bolgár főváros, Pliszka és Madara környékét dúlták fel.

Még ugyanebben az évben (894) Szvatopluk morva fejedelem kérte a segítségüket a frankok
ellen. Feltehetően az ekkor megkötött szövetség emléke lehet a Fehérló-monda, mely szerint
Árpád felszerszámozott paripát küldött földért, vízért és fűért (azaz a nagyállattartó
lovasnomád nép fenntartását biztosító legfőbb három elemért) cserébe. A magyar csapatok
ekkor a Dunántúlon könyörtelenül legyőzték a frankokat, s feltehetően a Felső-Tisza-vidékére
vonultak át, hogy megvárják az Árpád vezette magyar fősereg bevonulását. A Volga és az
Urál folyók között élő besenyők ugyanis döntő elhatározásra késztették a magyar
törzsszövetséget: az etelközi szálláshelyek feladására a hegységekkel jól védett terület
megszerzése érdekében. A kazárokkal állandó háborút viselő besenyőket 893-894 táján erős
támadás érte: őket az úzok kényszerítették új haza keresésére. Az időközben a bizánci
császárral békét kötött bolgárok szövetségre léptek a szorult helyzetben levő besenyőkkel, és
harapófogóba szorították az etelközi szállásokon maradt magyarokat. A fő haderő távoztával
az utóvéd nem bírt a túlerővel, s valószínűleg nagy vérveszteséget szenvedve, állatállományuk
nagy részét elveszítve menekülhettek a Keleti-Kárpátok szorosain és hágóin keresztül a
menedéket nyújtó Erdélybe, a Tiszántúlra és az Alföldre.

HONFOGLALÁS KOR

A társadalom felépítése

A Kárpát-medencei honfoglalással a magyarság új geopolitikai tényezők hatása alá került:

állami keretek között élő népekkel vált szomszédossá, némileg meglazultak viszont
kapcsolatai a steppe világával, amelynek a honfoglalást megelőzően a magyarság is részese
volt.

A magyarok és a hozzájuk csatlakozott katonai segédnépek 895-900 között foglalták el mai

hazájukat. Ekkor még törzsszövetségi keretek között éltek, de már egységes irányítás alatt.
Forrásainkban a "hétmagyar" kifejezés a hét törzs szövetségéből szervezett magyarságot, a hét
úr, hét vezér e törzsek fejeit jelölte. A valóságban azonban a kabarok három törzsével együtt
legalább tíz lehetett a számuk, s a Kürtgyarmat név is feltehetőleg két törzs (Kürt és Gyarmat)
egybeolvadására utal. A szövetségnek - a kazár kaganátus mintájára - két fejedelme volt.
Főfejedelmük a kende vagy kündü, mellette a kormányzás legfőbb gondja, a hadak irányítása
a másik fejedelemre, a gyulára hárult. Ezt a politikai berendezkedést nevezzük kettős
fejedelemségnek.

A 10. században a források egy harmadik főméltóságról is írnak: a karcha (horka) bírói
tisztséget töltött be, melyet örökletesen viselt az egyik törzs feje. A fejedelem hatalma alá
tartoztak a törzsfők, akiket "úr"-nak, az irányításuk alá tartozó területet pedig uruszágnak
(úrságnak, vagyis országnak) nevezték.

A törzsek emlékét falvaink-településeink nevei is megőrizték. E falunevek abból a korból

erednek, amikor a törzsből való származást még számon tartották. Hiteles adatok szerint már a
11. század elejéről származó adománylevelekben is szerepelnek. A törzsnevek helynévvé
válása azt bizonyítja, hogy a lakosok e helyeken állandó jelleggel telepedtek meg. A törzsi
szervezet szilárdságára, illetve nagy kiterjedésű uralmi területre vall az, hogy
Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a magyaroknak csak a törzseit említi. Egy törzs
több nemzetséget foglalt magába. Az alávetettjei fölött nagy hatalommal bíró nemzetségfő a
törzsfőnek volt a csatlósa.

A honfoglalás kori népesség szociálisan tagolt, etnikumok fölötti társadalmat alkotott,

melynek főbb csoportjai a következők voltak:

- előkelők: a nagy vagyonnal bíró vezető családok,

- középréteg: az előkelők szolgálatában álló többé-kevésbé vagyonos réteg,

- köznép: saját közössége körében élő, részben közös tulajdonnal rendelkezők,

- szolgák: az előkelők birtokában lévő, uruk háza táján élő nép.

E társadalmi rétegeket a jogok és kötelezettségek bonyolult rendszere kapcsolta egymáshoz.

Az előkelők csoportjának neve ebben az időben "bő" volt, jelezve ezzel politikai hatalmukat,
gazdasági vagyonukat. Nyelvünkben a bőség szó jelzi ezt a hagyományt. A törzs- és
nemzetségfők kapcsolataiban igen jelentős szerepet töltött be a házasság, amellyel békéjükről,
szövetségükről biztosították egymást.

Az előkelők, a törzs- és nemzetségfők védelmét a középréteget alkotó fegyveres kíséret

biztosította. A kíséret tagjai önként vállalták szolgálatukat, uruknak fogadalmat tettek -
cserébe az megvédte őket, ellátásukról, szállásukról gondoskodott.

A köznép tartotta el az előkelőket, termék- és munkaszolgáltatással tartozott nekik. A

közösség még ebben a korban is alapvetően vérségi alapon szerveződhetett, amely
vagyonközösséget jelentett s meghatározta munkájukat, gazdasági tevékenységüket. Egyes
feltételezések szerint ha már túl sokan voltak, akkor "kenyértörésre" került sor, azaz a
nagycsaládok kiscsaládokra tagolódtak. Sokszor idegeneket is befogadtak maguk közé. Egy-
egy falu vezetője a falunagy (villicus) volt, aki a vének (seniorok) segítségével irányította a
faluközösség életét.

A társadalom fontos csoportját alkották a különböző szolgáltató népek, akik az előkelők

udvarhelyei körül telepedtek le, s foglalkozásuk alapján egy-egy faluközösséget alkottak.
Termékeikkel adóztak, s meghatározott szolgálattal tartoztak uruknak (pl. kovácsok,
fegyverkészítő-csitárok, fazekas-gerencsérek, tímárok, esztergályosok, nyergesek, ötvösök).

A szabadok a 11. században jogilag még egyenlők voltak, de gazdaságilag már nagy
különbségek választották el őket egymástól.

Az elszegényedett rétegek fokozatosan függő viszonyba kerültek a vezérektől, közülük sokan

jogi egyenlőségüket, szabadságukat elvesztve a szolgák (ín, servus) csoportjába kerültek.
Közéjük tartozhatott még a Kárpát-medence meghódított etnikumainak zöme, az avar és a
szláv lakosság, illetve a kalandozások során ejtett foglyok; ők alkották az ínséget.

Egyre inkább érvényesült a személyi kötelékekre épülő központi hatalom irányító szerepe, és
a 10. század végére kialakultak a nyugati jellegű, azaz az állandó intézményeken alapuló és az
ország egész területét felölelő állam megteremtésének feltételei.
Letelepedés, kalandozások

A honfoglalás első szakaszában a magyarok a Duna-Garam vonaláig nyomultak előre, mely

természetes határt jelentett számukra. Ettől nyugatra erős szomszédok, a keleti frankok és a
morvák állták útját a további terjeszkedésnek. A Dunántúl birtokbavétele öt évvel később
ment végbe (900). Pannónia elfoglalását több esemény is megkönnyítette. A morvákat
gyengítette Szvatopluk halála (894) után két fiának trónviszálya, emellett Arnulf, a keleti
frankok királya a magyarokkal szövetkezett Berengár lombardiai uralkodó ellen, aki felett
győzelmet arattak. Arnulf halála után Pannóniába visszaérkezve a magyarok elérkezettnek
látták az időt a területbővítésre. A magyar honfoglalók elsősorban a sík területeket szállták
meg, s településeiket fokozatosan terjesztették ki a hegyekig. Elsősorban védelmi szempontok
határozták meg választásukat. Igyekeztek víz mellé, folyóvölgybe, mocsarak által védett
területekre telepedni.

A késői krónikák szerint a fejedelmek szálláshelye a Duna középső részén terült el - a Csepel-
sziget Árpád központja, míg Óbuda Kurszán szállása volt. A legjelentősebb korabeli régészeti
leletek viszont arról tanúskodnak, hogy a honfoglalást követő időben elsősorban a Felső-
Tisza-vidék jöhet számításba fejedelmi szállásterületként.

A késői krónikák szerint a fejedelmek szálláshelye a Duna középső részén terült el - a Csepel-
sziget Árpád központja, míg Óbuda Kurszán szállása volt. A legjelentősebb korabeli régészeti
leletek viszont arról tanúskodnak, hogy a honfoglalást követő időben elsősorban a Felső-
Tisza-vidék jöhet számításba fejedelmi szállásterületként.

A védelmi szerepet szolgálta a tervszerű letelepedés, a határok védelme és a gyepüelv. A

honfoglalást követően a védőövezet és a gyepük mindenek előtt a keletről és délről érkező
támadások ellen nyújtottak védelmet. Nyugati irányban ugyanis a magyarok indítottak
támadásokat, kalandozó hadjáratokat - nemritkán éppen valamelyik nyugati uralkodó
szövetségeseként. Ezek a hadjáratok határozták meg elsősorban a 10. századi magyar
külpolitikát.

A kalandozások értékelését - a történetírás különböző korszakainak megfelelően -

többféleképpen fogalmazták meg a kutatók: Egy 19. századi nézet szerint a hadjáratok katonai
virtusból, harci vágyból születtek. A nomád lelki alkat bizonyosan szerepet játszhatott a
katonai akciókban, de az sem vitatható, hogy a lelkesedés, harci vágy önmagában
semmiképpen sem volt képes a magyarokat a Boszporuszig és Dél-Itáliáig vezetni. Egy másik
- a fentihez hasonlóan már elavult - nézet a pásztortársadalom válságából magyarázta a
nagyszabású katonai akciókat. Eszerint a legelőterület összeszűkülése miatt a termelésből
kiszorult pásztorok vettek részt e vállalkozásokban. Ennek a magyarázatnak ellentmond az a
tény is, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt is vezettek zsákmányszerző hadjáratokat,
pedig a kelet-európai steppén még bőséges legelőterület állt a rendelkezésükre. Egy újabb
álláspont szerint a kalandozások olyan hadi vállalkozások voltak, melyeket a törzsszövetség
vezetése szervezett meg. A magyar nagyfejedelemség tudatosan avatkozott volna bele az
európai hatalmi viszonyokba azzal a céllal, hogy a saját biztonsága érdekében az ellenfeleit
gyengítse, a szövetségeseit pedig erősítse. Csakhogy nem mindig az európai uralkodók hívták
segítségül a magyarokat, s ha meghívásra mentek is, elsősorban a hadizsákmány, a nagyobb
jövedelem reményében csatlakoztak szövetségeseikhez.

A mai felfogás is elsősorban zsákmányoló hadjáratoknak tartja a kalandozásokat: az idegen

országokból harc, rablás, zsákmány és adó formájában szerezték be azokat a luxuscikkeket,
értékes holmikat, drága árukat (köztük a foglyokat), melyeket saját társadalmuk egyáltalán
nem, vagy csak részben tudott előteremteni.

A törzsek közül csak azok szerveztek hadjáratokat, amelyek a déli és nyugati határhoz közel
laktak, tehát Gyula, Botond, Horka és Lél népe. A fejedelmi törzsnek mindössze egy
hadjáratáról tudunk, Taksony 947. évi itáliai betöréséről. A határtörzsek részvételét a
kalandozásokban legkézenfekvőbb a földrajzi elhelyezkedésükből és azokból a politikai
kapcsolatokból magyarázni, melyek idővel köztük és a szomszédos országok között
szövődtek. A nyugat-európai seregek ekkor elsősorban nehézfegyverzetű lovasságból álltak.
Ezzel szemben a magyarok gyorsak, mozgékonyak voltak, s hosszú időn keresztül ez volt
sikerük egyik oka.

Regino így jellemzi harcmodorukat: "Karddal nem sokat vágnak le, annál többet ölnek le
nyíllal, melyeket szaruból készült íjaikból oly művészettel irányítanak, hogy alig lehet azokat
kikerülni".

Bevált taktikájuk szerint igyekeztek a nehézlovasságot minden oldalról körülfogni, s úgy

nyilazni őket, majd menekülést színlelve visszafordultak és csapdába csalták az ellenséget.
Portyáik során Európa gazdag, kulturált, fejlett régióit sarcolták. Majdnem háromnegyed
évszázadon át háborúban álltak Európával. Több tényező kedvezett a magyaroknak, hogy
sikeresek legyenek. A korábban említett meglepetésszerű lovas harcmodor, az országokat
belülről gyengítő feudális anarchia és az Európát megosztó állandó háborúskodás. A
tényleges erőviszonyok azonban előbb-utóbb kudarcra kárhoztatták a magyarok hadviselését.
Csak idő kérdése volt, hogy az európai országok mikor tudnak egységesen fellépni ellenük.

A kalandozó hadjáratok ellentmondásos hatást gyakoroltak a társadalmi viszonyok

alakulására is, hozzájárultak a magyarság további rétegződéséhez. A társadalom vezető rétege
egyre inkább meggazdagodott: a hadjáratok során kezdetben ezüstöt, szövetet, állatokat
szereztek zsákmányként, a későbbiekben a legyőzött uralkodókat megadóztatták - mindezek
erősítették a hatalmukat. Az adó behajtása miatt indultak Németországba Madarász Henrik
ellen is 933-ban, aki azonban felkészült a magyarok támadására, és súlyos vereséget mért
rájuk Merseburgnál. Az egykorú krónikás szerint Henrik a csata előtt a következő taktikai
utasítást adta: "Midőn harcba rohantok, senki se igyekezzék előbb odajutni, mint bajtársa ...
fedjétek egymást kölcsönösen pajzsaitokkal, s ezekkel fogjátok fel az első nyíllövéseket, csak
ezután támadjatok rájuk ellenállhatatlanul heves rohamban". Eszerint a leírás szerint a
keresztények a szent s csodatevő "Kyrie eleison"-t (Uram irgalmazz !) énekelve bátorították
magukat a harcban, míg a magyarok az "undok és ördögi huj! huj! kiáltással" vetették
magukat a küzdelembe.

A merseburgi csata még nem jelentette a kalandozások végét, ám megtörte a magyarok

legyőzhetetlenségének hitét. A katasztrófa 955-ben Augsburgnál érte őket. A három napig
tartó véres küzdelem után Henrik bajor herceg a fogságba esett magyarok három vezérét
felakasztatta (Bulcsú, Lél, Súr), és ennek óriási lélektani hatása volt. A magyarok hite szerint
ugyanis a kivégzett vezérek a németek szolgáivá váltak a túlvilágon és szellemük őket segíti.

A vereség jelentős változást idézett elő a magyar külpolitikában és Fajsz nagyfejedelem

életében. A törzsi vezetők "leváltották" Fajszot és Taksonyt választották a törzsszövetség
élére, aki gyökeresen megváltoztatta a magyar külpolitika jellegét és irányát. Véget vetett a
nyugati kalandozásoknak, támadás helyett a védekezést választotta. A nyugati gyepüket
megerősítette, besenyő harcosokat hívott az országba. A magyar-német viszony azonban
továbbra is feszült maradt. Taksony néha a területi veszteséget is vállalva (pl. Észak-
Morvaország feladásával) a háború elkerülésére és a béke megőrzésére törekedett nyugat felé.
Másképp alakult a helyzet déli irányban.

Az elkövetkező 15 évben dél felé, Itália, Bulgária és Bizánc ellen folytatták a támadásokat. A
bizánci császár az augsburgi vereséget hallván beszüntette a korábbi adófizetést, ezért a
magyarok 959-ben Apor vezérletével Bizánc ellen vonultak. A hagyomány feltehetően ezzel a
hadjárattal kapcsolatban őrizte meg és színezte ki Botond vitéz történetét, aki feldühödve
azon, hogy a császár nem volt hajlandó tárgyalni velük, buzogányával beütötte Bizánc kapuját
- ez a korabeli diplomáciában egyértelműen a hadüzenet jele volt.

Az utolsó déli irányú, Bizánc-ellenes magyar kalandozás 970-ben történt, az oroszokkal,

bolgárokkal és a besenyőkkel szövetségben. E szövetséges seregek "átkeltek a Balkán-
hegységen, és miután tábort ütöttek Arkadiupolisz falainak közelében, és ott várták a háborús
összecsapást, egész Trákiát felégették és kifosztották..." A bizánci sereg előbb a besenyők
haderejét morzsolta fel, majd a hosszabb ideig eldöntetlenül zajló csata végül is az ő
győzelmükkel ért véget. A szövetségesek "megfutamodtak, és nemtelenül, nagy
rendetlenségben menekültek. Követték őket a rómaiak (bizánciak), s az egész mezőt hullákkal
borították. Foglyok is kerültek kézre, többen, mint az elesettek. Kevés kivétellel valamennyi
túlélő sebesült volt. S nem került volna ki senki sem a veszélyből, ha a leszálló éjszaka nem
akadályozta volna meg a rómaiakat az ütközetben. A sok tízezernyi barbárból mindössze
néhány menekült meg" - Ioannes Skylitzes görög történetíró leírása szerint.

Az arkadiupoliszi vereséggel lezárultak a magyar kalandozások. Géza nagyfejedelem

felismerte, hogy véget kell vetni a hadi vállalkozásoknak, mert különben a magyarságot
összeroppantják a nála erősebb nagyhatalmak. Sajátos földrajzi helyzetbe került a Kárpát-
medence, két terjeszkedésre vágyó, ugyanakkor egymással szövetkező császárság, a német és
a bizánci birodalom szomszédságába. A belső problémákra is az országon belül kellett
megtalálni a megoldást. Az előkelők korábban más országok rovására jutottak kincsekhez, s
ezt a gazdagságot ezután saját területükön próbálták megszerezni. Ehhez viszont már más
szervezetre volt szükség: a bel- és külpolitikai helyzet egyre sürgetőbbé tette a magyar állam
megszervezését.

AZ ÁLLAMSZERVEZÉS KORA

Géza nagyfejedelem

A 970-es években - a megváltozott bel- és külpolitikai helyzet kényszerítő hatására - Géza

nagyfejedelem felismerte a magyarság európai állammá alakulásának lehetőségét és
szükségességét. Ennek érdekében felvette a győztesek hitét, a kereszténységet, s elindította az
országban a térítést, egyszersmind megkezdte a központi hatalom kiépítését. Külországi
háborúra mintegy negyedszázados fejedelemsége alatt alig került sor. A békére törekvő
politikáját megerősítették azok a korban egyébként természetes dinasztikus házasságok,
melyeket gyermekei kötöttek külföldi uralkodóházak tagjaival.

Legidősebb lánya Vitéz Boleszló lengyel fejedelem felesége lett, másik lányát Gavril
Radomir bolgár trónörökös vette el. Különösen fontos volt a németekkel való kapcsolat
rendezése: fia Vajk, aki a keresztségben az István nevet kapta, feleségül vette Civakodó
Henrik bajor herceg lányát, Gizellát, s ezáltal sógorságba került az új bajor herceggel IV.
Henrikkel. Géza harmadik leánya Orseolo Otto velencei dózse felesége lett. Békés
kapcsolatok jellemezték a keleti országokkal fenntartott viszonyát - így a kijevi orosz
fejedelmekkel, a besenyőkkel (Géza édesanyja egyes vélemények szerint besenyő származású
volt), és a bolgárokkal is, akikhez Géza öccse, Mihály házassága egyengette az utat, hiszen ő
egy bolgár hercegnőt vett feleségül.

A kereszténység felvételével kapcsolatban - a későbbiekben alapvetőnek bizonyuló - kérdés

volt az, hogy a nyugati vagy a keleti egyházhoz csatlakozzon-e Magyarország. Korábban (948
körül) a magyar előkelők egy része a bizánci kereszténységet vette föl. Konstantinápolyban
megkeresztelkedett és így a császár "barátja" lett Termacsu, Árpád dédunokája, Bulcsú karcha
"Turkia harmadik fejedelme" és valamivel később a fejedelem után következő méltóság
viselője, a gyula is. A választásról szóló döntést végül is az aktuális külpolitikai helyzet
határozta meg. A magyar kalandozások utolsó fejezete délkeletre irányult, s ez elhidegítette a
bizánci kapcsolatokat. Figyelmeztetés lehetett a magyar fejedelemség számára az is, hogy a
bizánci császár megszüntette Bulgária politikai és vallási önállóságát.

Amikor Bizánc és a Német-római Császárság közvetlen szomszédságba került

Magyarországgal, Géza nagyfejedelem számára a nyugati orientáció jelentette a biztatóbb
támaszt. Ugyanis I. Ottó is felismerte, hogy a magyarok ügyének felkarolása saját politikai
befolyását erősíti a térségben. A német-római császár közvetlen híveinek tanácsával és
közreműködésével válogatta össze a magyarországi misszió tagjait. Térítő püspöknek a
szentgalleni Prunwartot (a későbbi Szent Brúnót) választotta. 972 őszén így a mainzi érsek
Brúnó szerzetest szentelte a magyarok püspökévé, aki sok pogányt vezetett a hit útjára. Ő
keresztelte meg többek között Géza fejedelmet és családját is. Géza a keresztségben az István
nevet kapta. Felesége, Sarolt már kisgyermekként, Hierotheos görög püspök révén lett
keresztény.

A bizánci fenyegetés miatt a magyar nagyfejedelemnek szüksége volt a német birodalom

politikai, erkölcsi, esetlegesen katonai segítségére. A kereszténység felvétele a magyaroknál
egyszerre jelentett kulturális és politikai eseményt. Géza uralkodása idején megszűntek a
kalandozó hadjáratok, miáltal megszűntek a gazdag zsákmányok forrásai. Mindazokat a
javakat, amelyeket addig külföldről biztosítottak, most belső erőforrásból kellett
megszerezniük. A korábbi fegyveres csoportoknak csak egy része tudta megőrizni
függetlenségét. Azoktól, akiknek katonai tevékenységére már nem volt szükség, különféle
szolgáltatásokat követeltek. Elterjedt a kötelező ajándék és az adók behajtása termény vagy
termékek formájában bizonyos településekről. Így szaporodtak meg a szolgálónépek falvai a
fejedelmi udvarhelyek környékén (szakácsok, ötvösök, kovácsok). A begyűjtött termékek egy
része külföldi piacra került, a főemberek viszont a kereskedőktől vették meg a korábban
rabolt luxuscikkeket. A hazai vámok (melyek fő jövedelmi forrása a dési, tordai sóbánya és a
selmeci ezüstbánya haszna volt) és a különböző révek jövedelme a nagyfejedelmet illette. Az
új hit erőszaktól sem mentes terjesztése, az új belső rend megteremtésének igénye ellenállást
váltott ki a szabadok egy részéből, s a törzs- és nemzetségfők sem váltak e törekvések
feltétlen híveivé.

Géza nagyfejedelem tervei megvalósításához elsősorban közvetlen környezetének német

lovagjaira és egyházi embereire támaszkodott. Központosító törekvéseit csak erős katonai
kíséretével tudta megvalósítani. A pogány nemzetség- és törzsfők helyére hívő német lovagok
kerültek a fejedelmi tanácsba, akik ingadozás nélkül támogatták őt, és alkalmasint megkapták
a lázadó vezérek vagyonát is. Ezek az idegen lovagok alkották a nehézfegyverzetű sereg
magját. A magyar katonák elsősorban a náluk hagyományos könnyűfegyverzettel voltak
felszerelve. A fejedelmi haderőhöz katonai segédcsapatok is tartozhattak, többek között a
besenyők harcosai.

Géza igyekezett olyan országot utódjára hagyni, amely független minden külső hatalomtól.
Ugyanakkor feszültséget teremtett a fejedelmi udvarban a trónutódlás kérdése: ősi jogon
Koppány tarthatott igényt a hatalomra, az uralkodó azonban elsőszülött fiát választotta
utódjául. A fejedelmi családban Géza halála után, 997-ben robbant ki az összeütközés.

István király uralkodása

Géza nagyfejedelem igyekezete a szilárd államhatalom létrehozására és a trón biztosítására a

fia számára nem sikerült teljes mértékben, hiszen az ország egyik-másik részén a fejedelmi
család többi tagjaival kellett osztoznia. Koppány herceg, a somogyi dukátus ura szintén igényt
tartott az uralkodásra. A magyar trónutódlásban korábban a legidősebb élő fivér uralmának
elve (a szeniorátus) érvényesült. A hatalommal együtt Koppány - a leviratus jogán - a
nagyfejedelem özvegyére, Saroltra is igényt tartott. Géza akarata, az hogy a primogenitúra
alapján elsőszülött fia örökölje a trónt, összeütközésbe került az ősi joggal.

Koppány fegyvert fogott, és a Dunántúlon sokan csatlakoztak hozzá. A lázadók a régi hitet és
rendet, az ősi szabadságjogokat, a törzsi önállóságot, a pogány vallást képviselték.

Koppány harcosaival Veszprém alá vonult, ahol Sarolt székhelye volt. István is felkészült a
támadásra: a csata előtt hívei kardfelövezéssel ruházták fel a nagyfejedelmi méltóságra.
Esztergom várából indult Veszprém alá seregével, melyben magyar és külföldi csapattestek
egyaránt harcoltak. A német Hont és Pázmány főemberek (principes) voltak István
testőrségének vezetői. A sereg élén a sváb vendég, Vencellin (hospes) állt, aki a harc során
Veszprém mellett megölte Koppány vezért. A győzelem után István az őt támogató lovagokat
megjutalmazta, Koppány testét pedig négyfelé vágatta, és négy vár kapujára tűzette ki
elrettentésül: a dunántúli Székesfehérvár, Veszprém, Győr és az erdélyi (Gyula)Fehérvár
számára küldött figyelmeztetés azonban az ország egész népének szólt: így akarta
megfélemlíteni mindazokat, akik szembe kívántak szállni az általa képviselt új renddel.

Az udvarban tartózkodó idegenek többnyire Gizellával érkeztek az országba, s szerepük

nemcsak a fegyveres harcokban volt jelentős. Tevékenységük legalább olyan fontos volt
egyházi és politikai téren is, tanácsaikkal segítették az uralkodót a kormányzásban. A
várispánságok és vármegyék szervezésekor a fejlett nyugati forma érvényesülhetett a
közigazgatásban.

Olyan központokat kellett létrehozni, amelyek biztosították a király hatalmát, ezeket pedig a
várak jelentették.

A várak ellátásáról a várbirtok és a szolgálónépek gondoskodtak. A földbirtok nagy része a

vár környékén feküdt, de távolabbi területek is tartozhattak hozzá. A vár életét a várispán
irányította: bíráskodott, adót szedetett, harcba vezette a vár hadinépét. Ő állt a várjobbágyok
felett, akik az új hatalom támaszát jelentették. Közülük kerültek ki a várszervezet
tisztségviselői, ők adták az ország hadseregének nagyobbik részét. A közrendű várnép jogilag
megőrizte szabadságát, de örökre a vár szolgálatához volt láncolva. Elsősorban
földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, s csupán egy bizonyos részük
katonáskodott. Pénz- és terményadót fizettek. A jövedelmeken az uralkodó és az ispán (2/3 -
1/3 arányban) osztozott.
A királyi udvar gyakran útra kelt: a népes kíséret ilyenkor a várakban, illetve azok falvaiban
szállt meg - a várnép köteles volt eltartani őket. Ha ezt nem tették, helyette szállásadót
(descensus) követelhettek tőlük.

Az ispán és emberei a megye határain útvámot, a folyók átkelőhelyein hídvámot szedtek. A

várfalon kívül, a váralján a hét meghatározott napján vásárt, hetipiacot tartottak. Kezdetben ez
a vasárnap (vásárnap) volt. A kereszténység elterjedésével azonban ez a nap ünneppé vált -
vasárnap tilos volt dolgozni, templomba ment ekkor a falu népe -, így a vásár napját a hét más
napjaira tették át. Ennek emlékét a falunevek is megőrizték: Vásárhely, Hetvehely (azaz
Hétfőhely), Kéthely (a keddi vásárnapból), Szerdahely, Csütörtökhely, Szombathely.

A várispánságokra épülve jöttek létre a vármegyék, melyek feladata elsősorban közigazgatási

és nem katonai jellegű volt. A szláv eredetű megye szó határt jelent. A kialakuló megyék
határait a várak, az egyházmegyék és az akkor még létező törzsi területek határozták meg.
Ellentétben a várispánságokkal, ezek összefüggő birtokok voltak, a határokon belül királyi,
egyházi, világi nagybirtokosok alattvalói éltek. A vármegyék száma 35-45 lehetett, kevesebb
a várispánságokénál. Élükön a megyésispánok álltak, akiket a király nevezett ki.

István fejedelem Koppány legyőzése és a közigazgatás átszervezése után fontosnak tartotta

hatalmának megerősítését, a királyi cím megszerzését. Az 1000. év őszén követeket küldött a
pápához, hogy koronát és királyi címet kérjen. Számára fontos volt, hogy a pápától, s ne a
német uralkodótól kapjon támogatást, így ugyan egyházi szempontból függött Rómától, de
nem lett a német birodalom vazallusa. II. Szilveszter pápa - III. Ottó német császár
egyetértésével - teljesítette István kérését.

Az új ezredév beköszöntekor - a különböző időszámítások szerint 1000. december 25-én vagy

1001. január 1-jén - Esztergomban királlyá koronázták Istvánt, s ezzel Magyarország belépett
az európai népek keresztény közösségébe. Ezt követően megkezdődhetett az egyházszervezés
a fiatal királyságban.

1001 húsvétján a pápa megalapította az esztergomi érsekséget, és szabad kezet adott

Istvánnak a püspökségek szervezésére. Az első érsek Radla volt, őt Asztrik követte, a korábbi
kalocsai püspök. István király tíz egyházmegyét alapított, s gondoskodott fenntartásukról. Az
egyház jelentős földbirtokkal rendelkezett, ez biztosította gazdasági hátterét. Emellett törvény
szabályozta a tizedjövedelem fizetését az egyház részére, a templomépítést és többek között a
templomba járást.

István király a hatalmát Istentől eredőnek tekintette, ez jelenik meg okleveleiben, első
törvénykönyve bevezetőjében is. A királynak többféle hatalmi jelvénye volt. 1031-ből
származik az eredetileg miseruhának készült későbbi koronázási palást, amelyen látható a
korona, az országalma és a lándzsa. A felségjelvényekhez tartozott a kard és a jogar, illetve a
későbbi századokban hozzájuk társult eskükereszt.

A magyar királyság megalakulásakor megőrizte állami függetlenségét, szuverenitását. István

hatalmát azzal juttatta érvényre, hogy pénzt veretett, törvényeket hozott és okleveleket adott
ki.

A német minták után elinduló magyar pénzverés számos vitatott kérdést vet föl. A kutatók
általában két veretet tulajdonítanak Istvánnak. Az egyik a dénár, melynek előlapján LANCEA
REGIS (a király lándzsája) felirat van szárnyas lándzsát tartó kézzel; hátlapján körben REGIA
CIVITAS (királyi város) és középen templomábrázolás látható. Az eddig előkerült leletek
szerint ilyen érmek kis számban maradtak ránk. A másik veret az obulus (féldénár): előlapján
STEPHANUS REX (István király) felirat, hátlapján Esztergomra vonatkoztatható REGIA
CIVITAS olvasható. Olyan mennyiségben találták ezeket, mely alapján feltehető, hogy ez a
fizetőeszköz országszerte elterjedt, és nemcsak a belső, hanem a külkereskedelemben is
forgalomban lehetett. Ezt a pénzt szedhette a király a dénáradó vagy füstpénz (kapnikon)
megfizetésére.

A törvényalkotásban is felismerhető a német hatás. Két törvénykönyvet tulajdonítanak

Istvánnak, ezek összességében 56 törvénycikket ölelnek föl. Nincs azonban olyan kézirat,
amely valamennyit tartalmazná. A király rendelkezéseinek anyagát valószínűleg csak István
halála után szerkesztették törvénykönyvekké. Általános vélemény, hogy az első törvénykönyv
cikkelyei még az uralkodása elején születhettek, a másodiké pedig élete vége felé - erre utaló
keltezés azonban nem található bennük. A 12. századi Admonti-kódex a törvényeket két
részre bontja: az első a fiához írott erkölcstanító könyvecskét tartalmazza (Intelmek), a
második pedig a büntető rendelkezéseket.

A törvényhozás a király tanácsadó testületét alkotó szűk körben történt. A királyi tanács
(senatus) a püspöki kart és az ispánokat foglalta magában. Két vezető személyisége az
esztergomi érsek (a püspöki kar vezetője) és az ispánok legtekintélyesebbje, a nádorispán.
Tanácsaik segítették, ám nem korlátozhatták a király akaratát.

István neve alatt kilenc oklevél maradt korunkra. Ezek többsége 13-17. századi hamisítvány,
egy részük azonban őriz 11. századi elemeket. Mindössze három hiteles oklevél köthető
István korához: a Pannonhalmi Alapítólevél, a pécsi püspökség alapítólevele és a veszprémi
püspökség oklevele.

Ezeket az okleveleket III. Ottó kancelláriájából - a német császár 1002. január 23-án
bekövetkezett halála után - Magyarországra telepedett írnokok készítették. Kézírásuk alapján
elkülöníthető Heribert C munkássága, aki a pannonhalmi alapító levelet fogalmazta és
jellegzetes díszbetűivel az utókorra hagyományozta István király gondolatait.

A legfontosabb korabeli forráscsoport, a törvények segítségével felvázolható az István kori

társadalom, mely két részre tagolódott; az alapvető különbség az volt, hogy az ember szabad-e
(liber) vagy szolga (servus).

A szabadok jogilag egységes társadalma tovább rétegződött. A hatalom csúcsán a király (rex)
állt; közvetlen környezetét az arisztokrácia, az egyházi és világi főemberek alkották. A liberek
vagyoni helyzetük szerint elhatárolt csoportjai a korabeli törvények szerint: ispán, vitéz,
népből való (comes, miles, vulgaris). A középréteget adó vitézek (milites) fegyveres
szolgálatot teljesítettek; vagyonnal (házzal, földdel, szolgával) rendelkeztek. A
közrendűeknek (vulgari) csekély vagyonuk (lovuk, fegyverük) volt, ők fizették családonként a
füstadót, a szabadok dénárját; könnyen elszegényedhettek, amellyel egyre többet veszítettek
személyi és politikai jogaikból, és fokozatosan süllyedtek a szolgák szintjére.

A szolgák (servi) egyáltalán nem rendelkeztek azokkal a személyi és politikai jogokkal (mint
a szabad házasságkötés, költözés, végrendelkezés, fegyverviselés, közügyekben való
részvétel), melyek a köz- vagy aranyszabadság (aurea libertas) néven foglalhatók össze.
Támadások az új rend ellen
István a koronázást követően Magyarország királya lett, a valóságban azonban csak Nyugat-
és Észak-Magyarországra terjedt ki a hatalma. A keleti országrészben jelentős erők álltak
szemben országegyesítő, központosító politikájával.

A király elsőként - 1003-ban - anyai nagybátyját, az erdélyi Gyulát hódoltatta be. Gyula és
népe pogány szokások szerint élt, megtagadta az engedelmességet, s önálló, független
fejedelemség megteremtésére törekedett. Gyula bolgárbarát politikát folytatott, István
ugyanakkor Bizánchoz közeledett, és megszakította a kapcsolatot a bolgárokkal, amikor
Gavril Radomir bolgár kán eltaszította magától feleségét, István egyik húgát. A hűtlenné vált
Gyula ellen István maga vezetett hadjáratot, aki végül is nem állt ellen unokaöccse hadának,
hanem megadta magát. Miután István király elvette tőle a tartományuraságot - s ezzel egész
Erdély a hatalma alá került -, felállította az erdélyi püspökséget.

Az államszervező harcok során Ajtony lett István következő ellenfele, aki a Körös, Tisza, Al-
Duna és az Erdélyi-középhegység által határolt területen önálló uralmat épített ki. Felvette
ugyan a bizánci keresztséget, de - mint a korban még oly sokan - pogány módra élt.
Ellenszegült a királynak, saját területén szuverén uralkodóként lépett fel. A királyi sereg 1008
körül Csanád vezetésével vonult a marosi vezér ellen, és teljes győzelmet aratott felette.
Ajtony területén megszervezték Csanád megyét, majd 1030-ban létrehozták a csanádi
püspökséget, melynek első főpapja a velencei származású Gellért lett.

A sorozatos katonai győzelmek nyomán Istvánnak sikerült a Kárpát-medence politikai, vallási

egyesítése. A belső problémák megoldása nagyon sok energiát követelt, ezért az ország
külkapcsolataiban apja békepolitikáját folytatta. A német birodalommal, Velencével és
Bizánccal szövetséget kötött. Ha mégis harcra került sor, mindig sikeres hadvezérnek
bizonyult. A magyar király hadmenetben számíthatott saját udvari seregére, a vármegyék
haderejére (várjobbágyok, hadköteles közszabadok), az egyházi-világi hatalmasságok hadi
népére, illetve egyes kiváltságolt népek segítségére (besenyők, berények).

István király 1015-ben Bizánc szövetségeseként győzelmet aratott a bolgárok felett. 1017-ben
lengyel csapatok érkeztek az országba Gyula megsegítésére, de kudarcot vallottak. 1018-ban a
magyar király kibékült a lengyel fejedelemmel. 1019 után jó viszony alakult ki Magyarország
és a kijevi uralkodó, Bölcs Jaroszláv között. Ennek kapcsán udvarába orosz, varég harcosok
jöttek, akiket besoroltak a királyi testőrségbe, amelynek Imre herceg volt a vezetője. Bulgária
1018. évi bukása után helyreállt a nyugalom a Balkánon. Ezt követően Magyarország és
Bizánc határa egészen a 12. század végéig közös lett.

Az egész korabeli Európában megbecsült uralkodó 1018 után megnyitotta a jeruzsálemi

zarándokút magyarországi szakaszát, amelyen védelmet nyújtott az utazóknak. Ezzel hazánk
bekapcsolódott az Európa keleti és nyugati része közötti gazdasági, politikai, szellemi
vérkeringésbe. Mivel ez az útvonal elkerülte Esztergomot, ezért István új székhelyet létesített
Székesfehérvárott, ahol tekintélyes méretű bazilikát építtetett. A templomot királyi
kápolnának és temetkezőhelynek szánta. Itt, a királyi központban tartották a későbbiekben az
éves törvénynapot, amikor mindenki a király elé járulhatott.

1030-ban a magyar királyság óriási erőpróba elé került: Konrád császár vezetésével német
támadás érte az országot, s egyúttal a csehek is támadtak. A császár vazallusává akarta tenni
Magyarországot, és vissza kívánta állítani a Karoling Birodalom határait. A német sereg
azonban vereséget szenvedett: a jól kiépített gyepürendszer és a fölégetett föld taktikája által
előidézett éhínség felmorzsolta az ellenséges haderőt, és visszafordulásra késztette őket.
Üldözésük során István Bécset is elfoglalta. Az 1031-ben megkötött magyar-német-cseh béke
területi gyarapodáshoz juttatta a magyar királyságot a Lajta és a Morva folyók mentén.

A trónutódlás kérdésében az uralkodásra való alkalmasságot (idoneitas) tartotta a

legfontosabbnak, mint az az Intelmekben is olvasható. István utolsó éveiben nehéz kérdés
előtt állt az utódlással kapcsolatban. Két fia volt: Ottó korán meghalt, így Imre lett a
trónörökös, akit gondos nevelésben részesített, tanítója a tudós Gellért püspök. 1031-ben nagy
szerencsétlenség érte a királyi családot, s egyben az országot: egy vadkanvadászaton életét
vesztette Imre herceg.

Imre halálát követően Istvánnak sürgősen új trónörökös után kellett néznie. Végül is
unokaöccsét, Orseolo Pétert tette meg utódjául, aki egyik húgának a velencei dózséval kötött
házasságából született, s apja itáliai bukása után, 1026 óta a magyar királyi udvarban élt.
István király fiává fogadta; a krónika szerint azért őt választotta, mert "senki sem látszott
vérrokonai közül alkalmasnak arra, hogy halála után keresztény hitben tartsa meg az
országot". Döntése apja testvérének, Mihálynak a fiait, Vazult és Szár Lászlót sértette
trónörökösi reményeiben.

1032-ben merényletet kíséreltek meg a betegeskedő király ellen. A terv azonban nem sikerült,
és súlyos büntetés lett a következménye. A király Vazult uralkodásra alkalmatlanná tette
(megvakíttatta és fülébe ólmot öntetett), gyermekeit pedig - Leventét, Andrást és Bélát -
száműzte az országból. A trónörökös Orseolo Péternek esküt kellett tennie, hogy
engedelmeskedik Istvánnak, tiszteletben tartja Gizellát, a királynét, javaiban nem háborítja, és
mindenkivel szemben megvédi. Az ország előkelői is hitet tettek erre, halálos ágyán a király
"atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet".

Első királyunk 1038. augusztus 15-én hunyt el. Végakaratának megfelelően a székesfehérvári
bazilikában temették el. Szentté avatására 1083-ban, László király uralkodása idején került
sor. Emlékét, s ereklyéit megőrizték a századok.

MAGYAR NYELV

NYELVTÖRTÉNETI BEVEZETÉS

A magyar nyelv önálló története mintegy háromezer évvel ezelőtt kezdődött, mikor addigi
nyelvközösségéből (előmagyar kor) kiválva népünk új történelmi feltételek között folytatta
életét. A magyar nyelvtörténet különböző periódusokból áll (ősmagyar kor: Kr.e. 1000 körül -
Kr. u. 896, ómagyar kor: 896-1526, középmagyar kor: 1526-1772, újmagyar kor: 1772-től
máig), ezek a korszakok történeti eseményekhez, fordulópontokhoz kapcsolódnak, mutatva a
társadalmi és nyelvi változások összefüggéseit. (Az itt bemutatott témakör a nyelvtörténetileg
elhatárolt előmagyar kortól az ómagyar kor elejéig tartó több ezer éves időszakot öleli fel.)
A magyar nyelvről a két évszázados nyelvtörténeti kutatások az összehasonlító
nyelvtudomány módszereivel bebizonyították, hogy a finnugor nyelvcsalád tagja, mely még
régebbi rokonságot mutat a szamojéd nyelvekkel. A finnugor és a szamojéd nyelvek az uráli
alapnyelvbe tartoznak. Ez a nyelvközösség Kr.e. 4000 körül vált szét az előbb említett két
ágra. Legtávolabbi rokonaink a Jenyiszej vidékén élnek; a szamojéd alapnyelv ma is élő
nyelvei a nyenyec, nganaszan, enyec, szelkup/szölkup.

A finnugor nyelvek egysége Kr.e. 2000 körül szűnt meg, ekkor vándorolt szét egymástól két
nagy csoport. A finn-permi ág nyugatra indult, az ugor alapnyelvet beszélők közössége az
Urál keleti oldalán maradt. A finn-permi alapnyelv egysége Kr.e. II. évezred közepe körül
bomlott fel a permi alapnyelvre - melybe a zürjén (komi) és a votják (udmurt) nyelv tartozik -,
és a finn-volgai alapnyelvre - melynek ma is élő nyelvei a finn, az észt, a lapp, a mordvin, a
cseremisz (mari), a karjalai, inkeri, vepsze, vót, lív.
Az ugor alapnyelv kettéválása Kr.e. 1000 után következett be. Legközelebbi nyelvrokonaink a
Nyugat-Szibériában maradó vogulok (manysi) és osztjákok (hanti), akik ma az Ob mentén
élnek. A magyarok pedig elindultak hosszú, ma már nehezen követhető útjukon nyugat felé.

A közös nyelvet beszélő uráli nyelvcsalád szálláshelyét a nyelvészeti paleontológia

segítségével lehet megállapítani. E szerint a nyelvészeti megközelítés szerint az uráli őshaza a
Középső- és Dél-Urál valamint az Ob folyó alsó folyása között terült el, míg a finnugor
őshaza ettől nyugatra, az Ural hegység és a Káma folyó között lehetett, teljes bizonyosságot
azonban még nem tudhatunk. Az uráli laza együttélés Kr.e. 4000 körül felbomlott. Ekkortól
beszélhetünk a finnugor együttélés korszakáról.

Az önálló magyar nyelv története előtti korszakot előmagyar kornak nevezzük. A

nyelvrokonság, mely a finnugor nyelvcsaládhoz kapcsol bennünket, nem jelent egyszersmind
etnikai rokonságot, azonos származást.

ELŐMAGYAR KOR

A nyelv mindig megmutatja egy nép kultúráját, műveltségét, gondolkodásmódját. Az

alapszókincs szavai, melyek a mindennapi élethez kapcsolódnak, mai nyelvünkben
meghatározó szerepet töltenek be. Finnugor eredetű szavaink száma mintegy 700. Ezek az ősi
szavak rávilágítanak a hajdani közösség életmódjára.

A vadászat és a halászat korabeli jelentőségét mutatják példaként a következő szavak: vadász,

ideg, íj, nyíl, tegez, kés, vadon, les, nyúl, róka, nyuszt, hölgy, menyét, fajd, lúd; hal, hajó,
háló, fal (vesszőfonadék), keszeg, meny, ár (áradás), hab (hullám), halad (úszik), tó, víz, jó
(régi kihalt folyó jelentésű szavunk, mely néhány tulajdonnévben megtalálható: pl. Sajó,
Berettyó).

Az asszonyok munkájához kapcsolódó kifejezések közül említhetők: gyökér, hagyma, héj,

rügy, levél, fű, meggy (bogyó), eper, köles, kő, kenyér, tűz, fazék, főz, nyárs, süt... A ló, fék,
nyereg és az eb szintén előmagyar kori. A ház, küszöb, rak, ág szavunk egyszerű sátorfélére
vagy földbe ásott kunyhóra vonatkozhat. Az öltözködés szavai közül ilyen régre tekint vissza
a bőr, varr, ujj, kebel, öv, szalag szavunk.

A mesterségek szavai: ár, fa, farag, fúr, fúró, fejsze, fen, vessző, fon... A rokonságnevek
jelölése rendkívül fontos lehetett: atya, anya, meny, ángy, ipa, napa, fiú, leány, férj, nő, fél
(feleség). Műveltségüket mutatják a számok, melyek egytől-hatig finnugor eredetűek, de
ismerhették a tízes számrendszer szavait, még a százat is. A sorszámnevek alapnyelvi
ismeretére példa az első, második.

Az olvas ige számol jelentésű volt. Jobb és bal szavunk a térbeli tájékozódásra utal, míg év,
hó szavunk és az évszakokat jelölő ősz, tél, tavasz az időbeli tájékozódásra. Hitvilágunkról
kevés szó tanúskodik, ilyen a hagymáz (ördög betegsége), íz (rossz szellem), lélek, révül.

Természeti jelenségeket neveztek meg: ég, menny, csillag, éj, hajnal, jég, hő, fagy, tó, táp,
hab, ár, hegy, orom, út, por, izzik, sötét, tűz, domb. A testrészek közül néhányat kiragadva,
ugyancsak alapnyelvi: fej, haj, homlok, szem, könny, fül, ajak (oj-), torok, száj, nyelv, íny,
fog, nyál, áll, váll, ujj, mell, epe, máj, lép, here, far, kéz, könyök, szár (lábszár), bőr, ín, ér,
vér, szőr, háj, hólyag.
Az alapvető cselekvések jelöléséről is maradtak meg e korból szavaink: áll, jön, megy, alszik,
úszik, eszik, iszik, él, hal, van, kíván, lök, nyújt, szeg, szel, hajt, játszik, nevet. Névmásaink
közül finnugor eredetűek: én, te, ő, mi, ti; ki, mi; ez, az.

Zárjuk a sort a magyarok önelnevezésével, a magyar szóval. Népnevünk elhomályosult

összetétel, melynek első tagja finnugor vagy ugor eredetű, valószínűleg ember jelentésű.
Második tagjának eredete vitatott. Ha valamelyik török nyelvből származik, akkor jelentése
férfi (-eri), ha finnugor, akkor a férfi szó második tagjával lehet azonos (finn yrkö - férfi,
cseremisz erghe - fiú).

A nyelvtani rendszer még nagyon egyszerű lehetett. Finnugor eredetűek a birtokos

személyjelek, melyek a személyes névmásból alakultak ki (házam, házad, háza). Az
igeragozás egy része szintén alapnyelvi. Az igemódok kialakulása is elkezdődik (szegj, állná).
A gyűjtőnév képzőből kezd kialakulni a mai többesjel. Nem volt valószínűleg tárgyrag, és
gyakran használhattak ragtalan határozót. A helyviszony megjelölése körülírással,
határozószókkal történhetett. Képzőink szerepe még bizonytalanabb, több, eltérő szerepkört
tölthettek be, felhasználásuk alkalmibb volt. A jelző a jelzett szó előtt, egyeztetés nélkül állt.
A számnév után egyes szám következett. Az alany és állítmány számban még nem
egyeztetett. A névszóragozásnak egyes számú alakjai lehettek. Névszó, ige és igenév is
lehetett állítmány.

A hangrendszer szintén egyszerű lehetett, melynek elemeire legfeljebb csak következtetni

tudunk adattalan kor lévén. Bizonyosnak látszik, hogy a magánhangzók váltakozhattak
egymással. Az alapnyelv ismerte a magánhangzó-harmóniát, csak mély vagy csak magas
magánhangzók voltak egy szóban. A hangsúly valószínűleg az első szótagra esett. A szavak, a
képzők és a ragok is magánhangzóra végződtek.

ŐSMAGYAR KOR

Az előmagyar kor után a nyelvtörténeti periodizációban az ősmagyar korszak következik,

mely az ugor nyelvközösségtől való szétválástól, tehát Kr.e. 1000 körültől a Kárpát-medencei
honfoglalásig tart. Mivel nincsenek ebből a korszakból nyelvemlékeink, ezért ezt
nyelvemléktelen kornak nevezzük.

A magyarság gyarapíthatta vándorlásai során a finnugor együttélés idejéből örökölt szókincset

és nyelvtani rendszert. Ezt a fejlődést segítette az időről-időre átalakuló környezet, a
szomszéd népek hatása. A kulturális hatásokat a legrugalmasabban változó szókincs
gazdagodásában követhetjük nyomon. Nagyon sok jövevényszó bizonyítja a szomszédokkal
való intenzív kapcsolatot.

Az ótörök jövevényszavaink száma mintegy 300, azonban elsősorban jellegük és nem a

mennyiségük mutatja, hogy milyen széles kulturális hatást gyakorolhattak műveltségünkre.
Az előbbi korokhoz képest egy gyökeresen új életmód szavai ezek.

Az állattenyésztés szavai az ótörök nyelvekből gyarapodtak, ilyen a bika, ökör, tinó, borjú,
kecske, kos, sajt, túró, gyapjú, béklyó, gyeplő, karám, ól, disznó, ártány (ma: herélt sertés),
tyúk, teve. Szintén az ótörök nyelvekből kaptunk jó néhány, földműveléshez kapcsolódó
kifejezést: árpa, búza, sarló, eke, tarló, szérű, őröl, dara, gyümölcs, alma, körte, dió, komló,
szőlő, bor, borsó. Mesterséget jelölnek az ács, szűcs, szatócs; az öltözködés szavai a
köpenyeg, bársony, csat, gyöngy, gyűrű, illik, tükör. A törvény, tolmács, tanú, béke, bér,
kölcsön, gyász, boszorkány, sárkány, bűvöl, bájol a társadalmi és vallási élet fogalomtárába
tartoznak.

Ótörök eredetű a testrészek közül a kar, nyak, térd, boka, gyomor, köldök, szakáll, szeplő;
néhány tulajdonságra utaló szó: kis, apró, gyenge, öreg, kék, sárga, bátor, gyáva.

A természeti környezet állat- és növényvilágát idézi az oroszlán, borz, ölyv, keselyű, turul,
sólyom; som, kökény, gyertyán, kőris, üröm, gyom, torma, kökörcsin, kikerics, kóró,
gyékény, csalán, kender.

Nem szomszédsági, hanem kereskedelmi kapcsolatai voltak őseinknek a perzsákkal, melyet

vám és vásár szavunk bizonyít, valamint az iráni alánokkal, melyet a híd és üveg szavak
mutatnak. Ugyancsak iráni alán átvétel vért, kard, asszony (fejedelemasszony), gazdag, tehén,
tej, vaj (zsiradék), nemez és tíz szavunk is.

Jövevényszavaink tanúsága szerint már a honfoglalás előtt kapcsolatba kerül a magyarság

szláv népekkel, szláv nyelvekkel. Ekkori átvételek: Duna, görög, kerecset (ragadozó madár),
lengyel, tanya, varsa, vajda.

Szókincsünk képzés és összetétel útján is bővült. Az előbbit az újonnan keletkezett képzőink

és képzőbokraink segítették elő (pl. -ság, -ség, -hat, -het). Ebben az időben szóképzéssel
alakult ki isten, fejedelem, forrás, hatalom szavunk. Levédia és Etelköz neve képzés és
összetétel. Egyik nyelvészeti magyarázat szerint Levédia a Levedi személynév görögösített
alakjára vezethető vissza. Levedi a lesz ige régi melléknévi alakjának -di kicsinyítő képzős
származéka. Az Etelköz folyóköz jelentésű, az Etil ótörök folyó és a finnugor eredetű -köz
összetételből áll.

A magyar hangrend nagy változáson ment keresztül, gazdagodott. Bár már közelebb áll a mai
mássalhangzórendszerhez, de hiányzik a dzs, dz, zs, c, gy, v hang, volt viszont néhány ma
ismeretlen fonéma. A szóvégi rövid magánhangzók sorvadása már megindul ebben az
időszakban, de csak az ómagyar korban lesz tővéghangzóból kötőhangzóvá. A korszak végén
megkezdődött a kettőshangzók egyszerűsödése, mely a hosszú magánhangzók megjelenését is
maga után vonta. Kialakult a vegyes hangrendűség.

A nyelvtani rendszer a magyar grammatika mai állapotának alapjait kezdi mutatni,

kialakulnak meghatározó sajátosságai, melyek a finnugor örökségre épülnek.

Finnugor elemeken nyugszik a birtokos személyjelezés. Eredetileg a birtok szó után álltak a
személyes névmások (mint kéz én, kéz te stb.). A névmás lassan nyomatékát vesztette, majd
hozzá tapadván a főnévhez toldalékká vált (háza-m, háza-d, ház-a). A 3. személyű birtokos
személyjel -i-je több birtokot jelölő funkciót kap (házi > házai > házaim). Néhány
rokonnyelvben a ma is gyűjtőnévképző -k az ősmagyar korban állandósul mai szerepében
többesjelként.

A finnugor alapnyelv tanúsága szerint a helyviszonyra utalást tartották fontosnak. A

gondolkodás fejlődésével pontosabb, árnyaltabb megfogalmazás vált szükségessé. Mai
névutóink és ragjaink jelentős része vagy a régi alapnyelvi elemi ragok módosulásaiból jött
létre (halmozódás, összetapadás: pl. -ig, -lag, -leg), vagy a körülírásos szerkezetekből (-ban, -
ben: ház belen).

Az idők folyamán a névutó hozzátapadt a főnévhez és lassan raggá vált. Erre az időszakra
tehető a már az alapnyelvben meglévő 't' tárgyraggá válása. Az igei személyragozás rendszere
egyre változatosabbá válik. Felhasználja a finnugor szerkezeteket, így a finnugor személyes
névmásokból válik személyrag (a birtokos személyjelhez hasonlóan), de képzőelemekből és
jelekből is lesznek személyragok. A magyar nyelv önálló életében alakul ki az alanyi és
tárgyas ragozás kettős rendszere, mely nyelvrokonainknál nem található ily módon, ilyen
szerkezettel.

Az időjelek közül már létezett az elbeszélő múlt, új jelenség a befejezett múlt, mely a múlt
idejű melléknévi igenév képzőjéből (-t, -tt) alakult ki. Az összetett igeidő (jár vala, járt volna)
ennek a nyelvtörténeti korszaknak a fejleménye.

Az igekötők első tagjai is ekkor szilárdulnak meg, illetve alakulnak ki (meg-, el-, be-, ki-, fel-,
le-). A mondatszerkezeteket színesíti az alárendelő mondatok használata.

ÓMAGYAR KOR

Az ómagyar kor a magyar nyelvtörténetnek a Kárpát-medencei honfoglalással kezdődő

periódusa, mely 1526-ig tart. Mivel a nyelvi folyamatok hosszú időszak alatt zajlanak le, - s
jelen vizsgálatunk e korszak elején lezárul -, így ezeknek a változásoknak csupán a fejlődési
irányait érinthetjük. Azt azonban feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy még a
legrugalmasabban változó szókincs esetén sem lehet a változások időpontját néhány évtizedre
leszűkíteni, így óhatatlanul is több esetben az államalapítás korát követő időszak
nyelvtörténeti jelenségeire is kell utalnunk.

A honfoglalás után a félnomád, vagyis ridegpásztor és földművelő életmód folytatását

láthatjuk egy új kultúra térnyerésével párhuzamosan. A bizánci és a nyugati kereszténység
hatása, az itt élő lakosság állattenyésztő és földművelő életmódja jelentős szellemi és anyagi
műveltségbeli fejlődést indított meg a magyarság 11. századi történetétől kezdve. Ez nyelvi
tekintetben leggyorsabban a magyar szókincsben mutatkozott meg.

Bizonyos szavak elavultak, szükségtelenné váltak, mások új jelentést kaptak. Ez utóbbira

példaként szolgálhatnak a régi hitvilág szavai, melyek a kereszténység felvétele után értelem
módosuláson mentek keresztül: isten, ördög, lélek, bűn, kegyelem, ige, gyón, harang (eredeti
jelentése: jeladó üst). Más szavak elvesztik pogány kori vallási jelentésüket, és a mindennapi
élethez kapcsolódnak: bölcs (eredetileg táltos, varázsló), áldomás (pogány áldozat), báj
(varázs, boszorkányság). Erősen leértékelődött néhány szavunk, így az asszony eredetileg
fejedelemasszony, az úr a honalapítás után még jó ideig királyi herceg, a bírság pedig
korábban ítélet értelemben szélesebb körű jelentést hordozott.

A szóalkotás módszereivel nagyon sok új szavunk keletkezett. Szóképzéssel például: szerzet,

szerzetes, adó, torol, folyosó, üdvösség, áldozat, egészség, köves, lovász, menő, munkás.
Ezek közé illeszkedik földrajzi neveink némelyike is (Mogyoród, Sződ, Agárd). A szóalkotás
másik gyakori módjával, az összetétellel is találkozunk: Berettyó, Sajó, hágcsó, akasztófa,
atyafi. Tükörfordítás az épületes, húsvét, virágvasárnap, vízkereszt szavunk. Elvonással
keletkeztek szláv jövevényszavakból pl. a kapa (kapál), pör (pöröl) főneveink. A fordítási
irodalom kibontakozásakor merült fel az igény a hiányzó szavak megteremtésére, a belső
szóalkotásra. Az indulat-, hangutánzó, hangfestő és gyermeknyelvi szavak - akárcsak minden
korban - ebben az időszakban is szép számmal teremtek (legtöbbször igeképzőre végződtek,
gyakorító -g, -l, -ng, mozzanatos -n: bömböl, zúg, zuhan, hortyog). A tulajdonnevek egyrészt
megőrizték népünk keletről magával hozott nyelvi hagyományait, másrészt az itt élő népektől
több megnevezést is átvettek.

A letelepedett magyarság szókincsére leginkább a szláv, a német és a latin nyelv hatott.

Később találkozhatunk olasz, francia hatással is. A szláv nyelvekből főképpen a
földművelésre és állattenyésztésre vonatkozó kifejezések kerültek át: gabona, rozs, szalma,
borona, kasza, barázda, parlag, bab, barack, répa, birka, bárány, kakas, galamb, akol, iga,
járom, széna, pásztor. Szláv eredetűek a kádár, kovács, takács, malom, gát mesterségekhez
kötődő főnevek. A házhoz kapcsolódó szavainkat szintén az itt élő szlávoktól kaptuk: konyha,
pince, ablak, kulcs, pad, asztal, ebéd. Az egyház- és államszervezet szókincsében is sok szláv
jövevényszó található: kereszt, keresztény, barát, apáca, szent, csoda, szerda, csütörtök,
péntek, karácsony, császár, király, parancsol, munka.

A német nyelvből elsősorban az udvari és hadi életre vonatkozó kifejezéseket vettük át:
herceg, gróf, gallér, prém, páncél, rostély, gerely, ostrom, kastély, kályha, lant.

A latin nyelv óriási szerepet tölt be írásbeliségünk megszületésében mind az írás stílusa, mind
megjelenítési formája tekintetében. Elsősorban vallási, egyházi fogalmakat és
államszervezettel összefüggő szavakat köszönhetünk neki: iskola, kolostor, pápa, angyal,
sátán, plébános, apostol, korona, lajstrom.

A hangtörténeti összehasonlítás alapján elmondható, hogy a hangtani változások lényegesen

lassúbb ütemben történnek, mint azt a szókincsnél megfigyelhettük. Az ősmagyar kor végére
finnugor hangokból és hangkapcsolatokból fejlődve mássalhangzóink száma megnövekedett.
Jövevényszavaink hangjai a magyar hangrendszerhez igazodtak. Az ómagyar kor eleji
mássalhangzók már közelebb állnak a maiakhoz. Hiányzik még a c, zs, dz, dzs, v, esetleg a ty.
Az f csak szókezdőként volt használatos. A c, zs, dzs hangokat jövevényszavak honosították
meg. Mutatja ezt Titca = Tisza szavunk a 10. századból, míg a dz, dzs nyomát majd csak a 16.
században találjuk.

Magánhangzóink között a honfoglalás körüli időszakban rövid, hosszú, s kettőshangzó is

található. A szó végi magánhangzó eltűnése folytatódik, a 13. század közepéig teljesen
elsorvadnak illetve kötőhangzókká alakulnak. A kettőshangzók egyszerűsödéséből egyre
nagyobb számban keletkeztek hosszú magánhangzók (ó, ő). A 9-10. században rövidül meg a
szóvégi i. A magánhangzó-rendszer a 14. századra a maihoz hasonlóvá válik.

A nyelvtani rendszerbeli változás a hangtanihoz hasonlóan lassú folyamat, ezért csak a

fontosabb változásokat emeljük ki felsorolásszerűen, hangsúlyozva, hogy ezek nem a korszak
elejére vonatkoznak. Kialakul a szótövek mai alakja, a névelők ekkor jönnek létre, átalakul az
igeragozás, mely változatosabb volt a mainál, nő az igekötők száma. A jelöletlen
birtokviszony mellett új szerkezettel lehet kifejezni a birtoklást (-nak, -nek raggal). A képzők
száma szaporodik, újabb képzőbokrok alakulnak ki (-doz, -gat, -ng, -tat, -lal, -cska), de kihal a
-d (pl. Árpád), a -t (pl. menyét) és a -k (pl. lélek). A korszak mondattanát az igeneves
szerkezet jellemzi.
Az ómagyar kor nyelvemlékes korszaka nyelvtörténetünknek, amellett, hogy magyar nyelvű
írásbeliségről még nem beszélhetünk ekkor - bár rovásírással feltehetően ebben az időben is
rövidebb-hosszabb szövegeket már megörökíthettek őseink. Nyelvi emlékeink görög vagy
latin szövegkörnyezetben megjelenő szórványemlékek, a 12. század végétől szövegemlékek.

IRODALOM

A SZÁJHAGYOMÁNYOZÁS EMLÉKEI

"Walthere audis symphoniam Ungarorum,

qualiter sonat ..."

"Hallod-e, Walter, a magyarok szimfóniáját,

miképpen hangzik?"
(Szent Gellért püspök nagy legendája)

A magyar ősköltészet a múlt ködébe vész. Írásos emlékeink nem maradtak fenn ebből a
korszakból, csak a későbbi, latin nyelvű művek őriztek meg számunkra némi információt, és a
nép ajkán hagyományozódott tovább egy-egy foszlánya, motívuma pogány kori
költészetünknek. Kutatóinknak ezekből kell kiindulniuk, de munkájukat előbbre viszi a rokon
népek irodalmának, folklórjának vizsgálata is.

Az ősköltészet szájhagyományozó volt, a költészet hivatásos művelői a pogány papok,

sámánok voltak. Erőteljesen összekapcsolódtak a zene, a tánc, a költészet, a mimikus és
dramatikus mozzanatok. A hősök tetteit regösök énekelték meg, akik maguk szerezték és
adták elő műveiket, regéltek (a szó jelentése: elbeszél). A kereszténység felvétele után
joculatornak, énekmondónak nevezik őket a források. Szerepük igen fontos volt, hiszen
évszázadokig ők őrizték az ősi, magyar nyelvű epikus hagyományt. A király illetve a főurak
szolgálatában álltak, ők a "hírnév és a dicsőség kovácsai". Énekeikből sokat felhasználtak a
tudós krónikások is műveikben. "Sajátságos sorsunk, hogy míg szerencsésb nemzetek
legrégibb történetüket, hová a história nem ér, költői maradványokban nyomozzák: nekünk
megfordítva, a história nyújt némi vezérfonalat régi költészetünkhöz. Krónikásaink, minden
józanságuk daczára sem tehetik, hogy át ne villantsák ottan-ottan a költői forrást, melyből
gyakran merítenek."

A Kárpát-medencében hont foglaló őseink bizonyosan ismerték a líra és az epika ősi műfajait.
A líra ősi típusai a rituális énekek és a munkadalok lehettek. A szöveg valamilyen tartalmi-
szerkezeti séma alapján, de kötetlenül a rögtönzésre épülhetett. Állandósult mozzanatot
jelenthettek a hangutánzó refrének, melyek a ritmust erősítették. A munkadalról a Szent
Gellért legendából értesülhetünk, a szimfónia-anekdotából.

A sámánének létezéséről a krónikákban olvashatunk. Az 1061. évi pogánylázadáskor a nép

mágusai istentelen verseket kiáltoztak, varázslásokat mutattak be. A regölés és a villőzés
hagyományában szintén a sámánének nyomait láthatjuk, ha ez nem is szövegszerűségükben,
hanem jellegükben értendő. Néhány gyermekmondókában a samanizmus feltételezett jeleit
látják a kutatók.
- Samanisztikus elem a gyógyításra: Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja,
síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

- Samanisztikus varázslás nyoma található a napok fordított sorrendjében: Szita, szita péntek,
szerelem csütörtök, dob szerda.

- Varázsló ráolvasás egy leányjáték dalszövegében: Aggyon isten lassú esőt, mossa össze
mind a kettőt.

A sámán szellemeket idéz meg énekével, révület közben a szellem beszél belőle, így a
rögtönzés jellemzi énekét. Állandó, refrénszerűen ismétlődő, az istenséget hívó szó, a haj (huj,
hej).

Ennek a refrénnek eredeti elnevezése a hajgatás lehetett, mely regösénekeinkben máig

megtalálható (Haj, regö-rejtem). Az ősi regösének a kereszténység felvétele után átalakult,
összeolvadt az új hit népszokásainak elemeivel (karácsonytáji regölés, pünkösdölés,
szentivánnapi népszokás stb.).

A legrégibb lírai műfaj, a siratóének, mely fejlődéstörténetileg valószínűleg az obi-ugor korba

nyúlik vissza (az obi-ugor népek folklórjában talált párhuzamok utalnak erre). A siratás a
halál utáni út zavartalanságát segíti, így az élők nyugalmát biztosítja. Az ének a siratottat
állítja középpontba, megidézi a halottak világát, az élők és a halottak kapcsolatát.
Népköltészetünkben egyedülien a vers előtti énekszöveg típusát képviseli, amely elbeszélő
tartalmú, kötetlen formájú, a rögtönzésnek teret engedő, dramatikusan előadott mű. Ismétlődő
elemek, kötetlen szótagszám jellemzi. Rímelése nincs vagy szabálytalan, a ritmust a
gondolatritmus, a hasonló sorkezdetek, a recitáló, parlando dallam biztosítja. Előfordul a
halott egyes szám első személyben való megszólalása is. A siratás általában a nők feladata.

Ősi líránkban ismertnek kellett lennie a négysoros versszak formájának. Ezt igazolja, hogy a
török népeknél ez a forma korán megtalálható, így vándorlásai során már a 8. századtól
megismerkedhetett vele a magyarság. A népzene ugyanezt mutatja. A honfoglalás előtt
kialakult a kvintváltó forma, amely szigorú felépítésű zenei strófa, így versszakra tagolt
szöveget feltételez. A szótagszám még kötetlen lehetett (7-9-10), amely a honfoglalás utáni
időszakra is jellemző volt.

Az összehasonlító folklór alapján valószínű, hogy az epika ősi műfajai rövid prózai művek,
mesék, mondák lehettek.

A mese szó, mely eredetileg példázatot, talányt jelentett, a 18. században jelenik meg mai
értelmében, a mende-monda, monda szót váltja fel. A két szó jelentése a 19. század közepére
különül el határozottan. A mese eredete az idők végtelenségébe tűnik. Legrégebbi rétege az
emberiség korai időszakából való, minden népnél megtalálható, elemei egyszerre mutatnak
ősvallási és ősepikai nyomokat. Jellemző motívumok: az ember azonos a nevével, ruhájával,
vagyis a rész az egészet képviseli (pl. hajszál, lecseppent vér válaszol az üldözött helyett az
üldözőnek - animizmus); máshol az egész világot egységes léleknek látják - a fák, növények,
tárgyak lélekkel, értelemmel rendelkeznek. Népmesénk feltehetően az ezredfordulóra
kialakult, de ennél előbbi vonásokra is következtethetünk.

A magyar mesék hőse gyakran a legkisebb fiú. Régre nyúló szokásjogot őrzött meg a
mesének e motívuma. Attila és Árpád utóda a legkisebb gyermeke lett. A legkisebb fiúnak
különleges joga, hogy ő örökli az apai házat, ő választ először a felosztott vagyonból (még
Werbőczy Hármaskönyve is fenntartja e szokást a 16. században).

A mesehőst segíti a táltosló, aki beszélni és repülni tud, természetfeletti képességekkel

rendelkezik (Tündér Ilona, Szép Miklós). A ló őseink legkedveltebb állata, fehér lovat
áldoztak isteneiknek. A kancatej a rontás ellen véd, csodálatos ereje van. Keleti
rokonnépeinknél a halottat rontások ellen kancatejjel hintik meg. A táltospárbaj meséinkben
és hiedelemvilágunkban fontos szerepet tölt be, a honfoglalás kori sámánhit nyomait őrzi,
ugyanúgy, mint a feldarabolás motívuma.

Szintén keletről származó elem a vasorrú bába és a "köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál"
formula.

Megtalálhatjuk meséinkben a hármas világfelosztás képzetét, mely ősi motívum, az ural-altáji

népek samanizmusával hozható párhuzamba. E szerint az égboltozat nagyméretű sátor, melyet
egy oszlop tart, egy világfa, égigérő fa. Ezen a világfán a felső világba lehet jutni, melyre a
mesékben a mesehős és a mitikus lények képesek. A valóságban - hitük szerint - a sámán tette
meg ezt a szimbolikus utat. Szertartás közben révületbe esett, elrejtezett. Eljutott a felsőbb
régiókba, ahol kapcsolatot talált az istenekkel. A világ tehát többrétegű. Meséink tanúsága
szerint felfelé egy égi ajtón, lefelé a világ lyukán lehet bejutni (Fehérlófia). Fenn a tejtó,
istenek, tündérek, lenn sárkány, ördögök élnek. A világot üveghegyek határolják, amin túl a
túlvilág van.

A mesék és a hiedelemmondák jellegzetes mitikus alakja a sárkány. Különböző népek

mítoszaiban megtalálható, változatos formában megjelenő rosszindulatú démon. Helyneveink
is utalnak erre a motívumra (pl. Bakonysárkány, Bősárkány, Sárkány). Az alvilágnak vagy a
felvilágnak a lakója, lehet egy vagy többfejű, sőt kígyó vagy ember alakú is. Kutatóink több
párhuzamot találtak az ural-altáji népek hiedelemvilágában meglevő sárkányokkal. A
kacsalábon forgó palota, ahová a sárkány az elrabolt királyleányt viszi, szintén ural-altáji
motívum.

Arany János Naiv eposzunk című művében a népmese és a népmonda közötti különbségre
mutat rá: "E prózai előadású költemény, melyet népmesének hívunk, nem regénye a népnek,
hanem valóságos eposza: benne a hőst segítő vagy gátló csodás hatalmak, az epopoea
gépezetének (machina) felelnek meg. A népmondákban - melyek már időhöz, helyhez vagy
történeti személyhez kötvék - nem találjuk ugyan mindig az alakítás oly teljét, mint a
népmesékben: de itt is határozott hajlam tűnik fel a gömbölyítésre... Amaz eposza a népnek,
ez története."

A monda műfajának egyik fő jellemzője, hogy a valóságot vegyíti a csodás elemmel. Ezért is
fájlalhatjuk, hogy eredeti formában a honfoglalás és a kalandozások idejéből semmi sem
maradt ránk a hősi énekek közül. Nyomait a középkori latin nyelvű gesták és krónikák őrizték
meg, nem a szájhagyomány. Anonymus műve tanúsítja, hogy a nép ajkán még éltek a hősi
tettek a 12. században, a jokulátorok (énekmondók) ugyancsak a hagyományok átörökítését
szolgálták. P. magister előbeszédében világosan megkülönbözteti a parasztok hamis meséit a
regösök csacsogó énekétől.

A 10. században a regösök énekei egyrészt totemisztikus eredetmondák, másrészt a

területszerző harcok és az ehhez kapcsolódó hősi cselekedetek lehettek, erről tanúskodnak
latin forrásaink.
A magyar nép eredetmondáját, a csodaszarvas-mondát Kézai Simon művéből és a Képes
Krónikából ismerhetjük meg. Anonymus nem jegyzi fel, de gestája előbeszédében utal rá,
hogy eredetünkről hamis szóbeli hagyományok szólnak:

"Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi
cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban
hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok
biztos előadásából, meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon
fogja fel a dolgok igazságát."

A csodaszarvas-monda ősibb rétege a szarvasüldözés motívuma. Már az ugor korban megvolt

a szarvasüldözés eredetmítoszként, mely vogul, osztják, perzsa hagyományban is
megtalálható. Ené (Enee, Eneh, Enet, Eneth, Enek) fiai, Hunor és Magor, a testvérpár szarvast
üldözve eljutnak a Meotis vidékére, amelyet megtelepedésre alkalmasnak találnak (ez a
terület a Fekete-tenger északi partvidékének felel meg). Eneh neve ünőt jelent. Az ő és egy
hím ragadozó nászából származtatták a nép őseit. Hunor és Magor az onogur és a magyar
népnév megjelenítői. A szarvas így a magyarság totemisztikus ősanyja. A totemállattól
származtatással gyakran találkozunk a belső-ázsiai, szibériai népek hitvilágában.

A monda másik része a nőrablás motívuma. A két hős és vitézei Belár bolgár fejedelem
leányait rabolva szereztek maguknak asszonyokat. Ez a történet keletkezési idejéről is eligazít
bennünket, hiszen a honfoglalás előtti századokban éltünk együtt a bolgárokkal és az iráni
alánokkal a délorosz steppéken (Belár neve a bolgár-török népekkel való érintkezésre, míg
Dula alán fejedelem neve az iráni népekkel való kapcsolatra utal). A nőrablás szemben állt az
egyházi házasságkötés intézményével, Szent István az 1001 körül született törvénykönyvében
külön (27.) cikkelyben tiltja meg a feleségszerzésnek ezt a módját.

Anonymusnál és a Képes Krónikában olvashatjuk az Álmos-mondát, vagy másként Emese

álmát, az Árpád-nemzetség eredetmondáját. Árpád apja Álmos, Ügyek és Emesü gyermeke.
Emese álmot látott, mely szerint egy turul reá szállva teherbe ejtette és nemzetségének nagy
jövőt jósolt. Emese neve nőstény disznó jelentésű (emse), az ő és a turulmadár totemisztikus
nászának elemeit láthatjuk ebben a mondában. A két forrásban különbözőképpen olvashatjuk
az álmot. Anonymusnál Emese már gyermeket vár, amikor a mitikus álomban megjelenik a
turul. A Képes Krónika koncepciójába nem illett bele a teherbe ejtés motívuma, így ez
hiányzik.

Történeti mondáink között az egyik legépebben fennmaradt, szerkezetét tekintve a

legkerekebb a Fehérló-monda, melyet a Képes Krónika őrzött meg. A honfoglalást nomád
költői hagyomány szerint szimbolikus adás-vétellel indokolja meg, így igazolván Árpád
hódításainak jogosságát. A szláv fejedelem, Szvatopluk az ő hatalmát igazoló ajándéknak
hiszi a magyarok által küldött fehér lovat és lószerszámot. A magyarok a Szvatopluktól kért
és kapott füvet, vizet, földet a meghódolás szimbólumának tekintik. A cselekmény költői
erejét a két szembenálló fél különböző felfogásából fakadó konfliktus biztosítja. Árpád
központi szerepet tölt be a mondában, valószínűleg a fejedelem regösei öntötték formába a
történetet.

Anonymus gestájában olvashatunk a többi honfoglaló vezér hősi tetteiről is. A Töhötöm
(Tétény) vezér erdélyi hadjáratát megörökítő részben két sort felidéz egy joculator énekből,
igaz latinra fordítva, eredeti verselését megváltoztatva: "Omnes loca sibi aquirebant, et nomen
bonum accipiebant". ("Mindnyájan földet foglaltak, Maguknak jó hírt-nevet szereztek").

A kalandozásokról szól Lehel(Lél)- és Botond-mondája. A népek harcát személyek közti

küzdelemként ábrázolták drámai erővel. Mindkét mondát Kézai írja le (1210-1280 körül
jegyezhették le), de már ő is elhatárolja magát a szóbeli hagyományoktól, miszerint Lél vezér
kivégzése előtt - "Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon" felkiáltással - a kürtjével
agyoncsapta volna a német császárt. A legyőzött ellenfélhez fűződő ilyen hiedelem a
mongolok, tatárok, bolgárok, besenyők hitvilágában is megtalálható.

A Botond-mondát Anonymus csak megemlíti, de ő is utal a szóbeliség hiteltelenségére. A

Gesta Hungarorum 42. fejezetében - az előbeszédben elhangzottakhoz hasonló módon - P.
magister ismét hivatkozik a joculator ének és a köznapi mese egyidejű meglétére: "Háborúikat
és egyes hőstetteiket, ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a regösök
csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit és
háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni. Azonban némelyek azt mondják, hogy
egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a
bárdjával. Mégis én, mivel ezt a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találtam, hanem
csak a parasztok hamis meséiből hallottam, azért jelen művembe nem akartam beleírni."

A Botond-monda kitűnő kompozíciójú, minden részletében művészi felépítésű: a látszólag

gyengébb fél küzdelme az erősebbnek tűnővel, a párviadal környezetének és a látványos
eseménynek érzékeltetésével. A monda két része: az aranykapu bevágása (ez a hadüzenet
bevett korabeli jelképe), amellyel Botond megmutatja hatalmas erejét; majd a kistermetű
magyar közvitéz megvív a görög óriással és legyőzi őt. "Ím egy teljes, minden részleteiben
fenntartott költői mese" - írta Arany János.

A regösök, joculatorok a régi énekeket gyakran átformálták, időszerűsítették. A

hagyományokon tudtak és mertek is változtatni. Műveik már valódi művészi munkát
jelenthettek. A szerkezet egyszerű lehetett, középpontban a mondai motívummal, melynek
kifejtését sablonok, ismétlődő fordulatok segíthették. Gyakori volt az egyes szám első
személyű előadásmód, mely a drámaiságot növelte - a siratóéneknél is hasonlóval
találkozunk. Az énekmondó szinte magára vette a főhős képét, osztozott sorsában. A Pozsonyi
Krónika toldásából értesülhetünk, hogy a hét gyászmagyar történetét hét koldusruhába
öltözött énekes adta elő egyes szám első személyben. A hősi énekekre visszavezethető
krónikarészek gyakran tartalmaznak dialógusokat.

A nemzeti romantika korában a nemzeti öntudat növelését eredményezte a múlt alkotásainak

felfedezése, vagy ahol nem maradt fenn, ott rekonstruálása. Arany János az, aki lehetségesnek
tartotta egy naiv eposz valamikori létezését a krónikák mondai részei alapján: "Azt hiszem,
hogy a felidézett nyomokból is kiviláglik már, hogy volt nálunk naiv eposz, hogy az, mint
általában a népköltemény, költői formában nyilatkozott." Toldy Ferenc egész mondaköröket
is összeállított ezek alapján (hun, honfoglalási, király mondakört). A kérdés, hogy létezett-e
magyar őseposz, a mai napig megválaszolatlan. Az összehasonlító vizsgálatok azt mutatják,
hogy azokban a társadalmakban, melyek szintjén a honfoglaló magyarság társadalma állt,
léteztek hősi énekek, mesék, mondák, azonban ezek eposszá nem szerveződtek. Nem vethető
azonban el, bár nem is bizonyítható egy énekmondók által létrehozott teljes énekciklus, mely
típusnak párhuzama török népeknél megtalálható.
 AZ ÍRÁSBELISÉG KEZDETEI

A kereszténység felvételével indul az írásbeliség a magyar irodalomban. Igaz, ez nem magyar

nyelvűt, hanem latin nyelvűt jelentett. A latin irodalom és írás hatása a későbbi magyar
írásbeliség kialakulására nagyon jelentős volt mind tartalmi, mind formai, műfaji tekintetben.

A kereszténységgel Bizánc révén ismerkedtek meg őseink. Az első magyar püspökség görög
alapítású, görög rítus szerint kereszteltek meg több főemberünket. Géza egyszerre fordult a
görög és a római egyház felé. Görög alapítású a veszprémvölgyi apácakolostor, bolgár-szláv
közvetítéssel került hozzánk több egyházi kifejezés (pl. kereszt, pap, karácsony).

Az egyházszervezésben és a térítésben a bencéseknek volt a legnagyobb szerepük. Az első

szerzetesi közösséget 996 körül hozták létre Szent Márton hegyén, a későbbi Pannonhalmán,
melyet kolostorok sora követett. Szent István alatt formálódtak ki a középkori kultúra
kibontakozásának szervezeti keretei, a 11. században megindul az egyházi jellegű művészeti
tevékenység. Az írástudók az egyházi személyek vezető rétegéből valók voltak. Az alsó
papság túlnyomó része legfeljebb olvasni tudott. Az írás lassú, nehézkes munka volt, drága
pergamenre vetették a sorokat, nagy értéket jelentett a kézzel írott könyv, a kódex.

A kódex kiállítási formája, írása általában igényes, a magyar ír ige jelentése is ezt sugallja:
fest, rajzol. A másolók munkáját nagyra értékelték. A kolostornak könyvtára és általában
könyvmásoló műhelye (scriptorium) is volt. Fennmaradt adatok szerint Pannonhalma Szent
László korában már 80 kódexszel rendelkezett. A művek szerzői háttérbe húzódtak, saját
személyüket nem tartották fontosnak.

A magyarországi latin irodalom indulásakor az állam és az egyház igényeit igyekezett

kielégíteni. Nagyobb része eltűnt nyomtalanul, létére csak következtetni tudunk. A keletkező
művekben gyakran találunk magyar szavakat (szórványemlékeket), személy- illetve
helyneveket (tulajdonneveket).

Az állam megszervezésével kialakul a jogi és államtudományi irodalom: az oklevél és levél, a

törvény és a királytükör.

Az okleveleket bizánci és nyugati mintára írták. Az első - másolatban - ránk maradt emléke az
1002-ből származó, Szent István által a Szent Márton monostornak adományozott
Pannonhalmi Alapítólevél. A levél - akárcsak az oklevél - kötött formai szabályoknak felelt
meg. Ennek is lehetett jogi funkciója. Fontos szerepük volt az igényes stílus kialakításában.

A törvények sorát Szent István dekrétumainak két könyve nyitja meg. Az első könyv
uralkodásának elején büntetőtörvényekből állt, a magántulajdon védelmét szolgálta
(megjelent 1001 körül). A második könyvet az egyházzal kapcsolatos rendelkezései alkotják
(készült 1030-1038 között). Legrégibb fennmaradt kéziratát a 12. századi Admonti-kódex
őrizte meg, mely kizárólag Szent István törvényeit tartalmazza.

A magyarországi korai irodalom legfontosabb emléke a Szent István király intelmei Imre
herceghez című államtudományi munka. A korai középkor népszerű műfaja a királytükör,
mely morális intelmek formájában közvetíti az országlás, uralkodás tudományát. Antik
hagyományokat követve egy nagytekintélyű uralkodó saját hitvallásaként, tanításaként jelenik
meg. Éppen ezért nem lehet pontosan eldönteni, Istvánnak mennyi volt a szerepe az Intelmek
létrehozásában, mennyiben az ő politikai testamentuma. Keletkezési idejét behatárolja Imre
halála, tehát mindenképpen 1030 előtt keletkezhetett, feltehetően az 1010-es évek első
felében.

Az Intelmek írója külföldi származású tudós egyházi ember volt, aki a műfaj szokásos
fordulatait a sajátos magyarországi viszonyokhoz alakította, így eredeti munkát hozott létre. A
legújabb kutatások szerint személye Asztrik (Anasztáz) érsekhez köthető. Tíz rövid fejezetben
az uralkodó feladatait morális jelleggel részletezi. A fejezetek fele a keresztény hit és egyház
iránti kötelességről, a vallásos erények gyakorlásáról szól. A mű másik része az állam
kormányzására vonatkozik. Itt szerepel az irodalmunkban toposszá váló mondat: "Mert az egy
nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő". Az Intelmek gördülékeny, rímes prózában
írt mű, hangvétele bensőséges, családias, végig egyes szám második személyt használ.

Az Intelmek írója külföldi származású tudós egyházi ember volt, aki a műfaj szokásos
fordulatait a sajátos magyarországi viszonyokhoz alakította, így eredeti munkát hozott létre. A
legújabb kutatások szerint személye Asztrik (Anasztáz) érsekhez köthető. Tíz rövid fejezetben
az uralkodó feladatait morális jelleggel részletezi. A fejezetek fele a keresztény hit és egyház
iránti kötelességről, a vallásos erények gyakorlásáról szól. A mű másik része az állam
kormányzására vonatkozik. Itt szerepel az irodalmunkban toposszá váló mondat: "Mert az egy
nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő". Az Intelmek gördülékeny, rímes prózában
írt mű, hangvétele bensőséges, családias, végig egyes szám második személyt használ.

A 11. század második felében jött létre latin nyelvű irodalmunk jelentős műfaja, a legenda.
Szent István korának személyiségeiről több legenda keletkezett, melyek a szentté avatás
előkészítése kapcsán illetve utána készültek el.

Mór pécsi püspök az írója az első Magyarországon keletkezett legendának, Zoerard-András és

Benedek élettörténetének, mely röviddel 1064 után íródott. Mór alakja feltűnik a Szent Imre
legendában is. Ő az, akit pannonhalmi szerzetessége idején hitbeli buzgalmáért Imre herceg
hét csókkal tüntet ki. Mór az első magyar származású főpapok közé tartozik. A legendában a
két remete aszketikus életét röviden, tömören, egyszerű szavakkal és tárgyilagos hangnemben
mutatja be. Adatait magától az egyik remetétől és Fülöp, zoborhegyi apáttól kapta, akik
Pannonhalmán jártukban elbeszélték azt.

Szent István nagy legendája 1077-1083 között keletkezett, ismeretlen bencés szerzetes műve.
Országunkat itt nevezik először Mária országának (Regnum Marianum), érzékeltetve ezzel a
pápaságtól való távolságtartást, hiszen a mennyei hierarchiában Mária Szent Péternél
magasabban áll, így nem lehet Magyarország a "terra sancti Petri" (Szent Péter földje) része.
Kimondja azt is, hogy népünk Isten rendeléséből érkezett erre a területre.

Szent István kis legendája Kálmán királysága alatt keletkezett, kiemeli István uralkodói
erélyét és grammatikai tanultságát - mintegy Kálmán erényeit rávetítve. Művészi stílus,
középkori tudatosság jellemzi a művet.

A Hartvik püspök által írt harmadik Szent István legendában szerepel először a pápa általi
koronaküldés, amelyet azonban Isten rendelésének tekint, hangsúlyozva ezzel a pápától való
függetlenséget.

Szent Gellért nagy legendájának alapszövege 11-12. századi, a 14. századi bővített átiratot
ismerjük. A szerző ismeretlen, kiforrott írói eszközök jellemzik, a püspök életét színes
történetté, szinte novellává szélesíti. Népmeséket idéző fordulatokat találunk benne,
párbeszédek, humoros, anekdotaszerű jelenetek teszik pergővé. Árpád-kori irodalmunk egyik
legkiemelkedőbb alkotása. A Szent Gellért kis legendát prédikáció céljára a 12. század
második felében írhatták. Keletkezési sorrendjükről viták folytak.

Szent Imre legendája 1083 után, a szentté avatást követően készült. A herceg fő erényének a
szüzességet tartja, példát nyújtva ezzel a megfogalmazás korának egyházi személyei számára.

A történetírás kezdetei az egyházi intézmények szervezésével kezdődtek, először csak

feljegyzéseket, rövid regisztrálásokat készítettek.

Az annales (évkönyv) írása 997-től folyt Szent Márton-hegyen (Pannonhalmán), amelyet

számunkra feltételezhetően a Pozsonyi Évkönyv őrzött meg. Korszakunkra vonatkozóan itt
találjuk meg többek között Gellért püspökké szentelésének évét is (1030); az Annales
Posonienses egyébként 1203-ig tartalmazza az események leírását.

A 11. században honosodott meg Magyarországon a gesta és a krónika műfaja. A legkorábbi

változatok eredetijét nem ismerjük, azok az idők során elpusztultak. A korai krónikák, gesták
írói felhasználták elődeik munkáit - legtöbbször változatlanul átvették, beolvasztották; máskor
átformálták a maguk igényei szerint - így következtetni tudunk a korábbi eltűnt művekre.

Anonymus (P. magister) Gesta Hungarorum című műve az "oly igen nemes magyar nemzet"
múltját beszéli el az őshazától a kalandozások koráig, előtérben a honfoglalással. Regényes
gestáját irodalmi alkotásnak, kevésbé történeti műnek tekinthetjük.

Kézai Simon, IV. László udvari papja 1283 körül írta krónikáját. Forrásként felhasználta a
korábbi magyar vonatkozású gestákat és olasz, francia, német történeti jellegű műveket is. A
magyarság ősi történetét vizsgálja, kiemelt szerepet játszik benne Kézai leleménye: a hun-
magyar rokonság.

A Képes Krónika az 1360-as évekből maradt ránk. Jelentősége, hogy foglalatát alkotja a 11-
14. században keletkezett, a magyarság történetét lejegyző műveknek. Így alapvető forrása a
történelem kutatóinak. Szerzője a bevezetőben így fogalmaz: "Az Úr 1358. esztendejében,
áldozócsütörtök nyolcadába eső kedden kezdtem el ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb
tetteiről, származásáról és gyarapodásáról, győzelméről és merészségéről; különféle régi
krónikákból szedegettem össze, átvéve helyes megállapításaikat és teljesen megcáfolva
tévedéseiket. Az Úr nevében. Ámen."

Krónikáink saját koruk igényeinek megfelelően állítják elénk a múlt hőseit, nagy királyainkat,
elődeinket. Klasszikus költőink a 19. században forrásként használták a krónikákat, ők
figyeltek fel először mondáinkra, hősi énekeinkre. A 20. századi költők, írók számára is ihlető
forrás maradt a magyar történelem korai időszaka.

"Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő

Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,
S a deli Álmosról ... Óh hon ! meghallasz-e engem,
S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?
Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem
Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő
 Lelkem előtt lobogós kopják és kardok acéli
Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.
Látom, elől kacagányos apák, s heves ifjú leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni.
Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindúl."

Vörösmarty Mihály: Zalán futása (Első ének, részlet)

MŰVÉSZETEK

KÉPZŐMŰVÉSZET

A honfoglalás kor művészete

A magyar művészet egyik jellemző sajátossága többgyökerű származásunkban keresendő: a

finnugor népekkel való együttélés hatása megtalálható a ma is élő népművészetben és
népszokásokban, a múlt emlékeit töredékes voltában megőrző mitológiában és a népzenében
is. A korabeli temetkezési szokások és a ránk maradt régészeti leletek alapján ezektől eltérő
vonásokat is megfigyelhetünk az ősmagyarság emlékei között - a nyelvében alapvetően
finnugor örökséget hordozó népesség műveltségében, társadalmi és hadi szervezetében
számos steppei jellegzetességet mutatott a kárpát-medencei honfoglalása és államalapítása
idején.

A 10. század régészeti emlékei természetesen hiányosak: a szerves anyagoknak döntő

többsége elpusztult a talajban, így a kerámián és az állatcsontokon kívül szinte csak a
fémtárgyak maradtak fenn. A vas, bronz, ezüst és arany leletek egykor feltehetően rangjelző
szerepet is betölthettek - népmeséinkben is megtalálhatjuk ennek nyomait az égitestek,
uralkodók, paloták jellemzésénél. Leggyakrabban a viseleti és használati tárgyak maradtak
ránk: ruhadíszek, fegyverek, ékszerek, a temetkezési szertartás részeként a sírba kerülő étel-
és italáldozatok kellékei, a különféle edények, illetve az elhunyt mellé helyezett
húsmaradványok emlékei, a különböző állatcsontok.

A nagyállattenyésztő magyarság halottbúcsúztatási szokásaira jellemző, hogy az elhunytak

tiszteletére, s túlvilági életének megkönnyítésére rituálisan feláldozták egyik hátasát. A
"kedvenc állat" húsát a halotti tor során elfogyasztották, majd bőre, koponyája, lábszára
részleges lótemetkezés során került a sírba az elhunyt mellé. A nomád világot és életmódot
idézi, hogy a férfiak harci paripája és az asszonyok nászajándékának, kelengyéjének részét
képező, gazdagon felszerszámozott lovak tükrözték gazdájuk egykori társadalmi helyzetét, a
mai nap már nehezen körvonalazható jogállását is.

A magyar művészet egyik jellegzetessége a tarsolylemezek palmettás díszítésmódja. A tarsoly

a férfiak jobb oldalán függött az övön, és többnyire tűzszerszámokat (csiholót, kovát, taplót)
tartalmazott. Rangjelző szerepe is lehetett, akárcsak a fegyvereknek és a különféle
ékszereknek. A fém fedőlapot domborítással, majd poncolással (poncoló szerszámmal való
beütögetéssel) munkálták meg, a hátteret gyakran aranyozással is díszítették.

A tarsolylemezek legfőbb motívuma - ugyanúgy, mint a ruházaton, a szablyán, süvegcsúcson,

vagy az övvereteken is - a keretbe komponált, avagy végtelen mustraként tovaszőhető, dús
levelű pálmavirág, a palmetta, melynek elemei vagy egy középpont köré csoportosulnak, vagy
a tarsolyfedelet lezáró szíj középtengelyének két oldalán helyezkednek el.

A női viseleti tárgyakon és egyéb leleteken jóval több az állatalakos ábrázolás, mely főképpen
a különféle díszkorongokon, karpereceken, sőt a lószerszámvereteken is megjelenik.

Az általános növényi motívum mellett kevés férfiakhoz kapcsolódó leleten látható állatfigura.
Ilyen például a karosi övveret turulmadara, a benepusztai nagyszíjvég ragadozó állata
elnövényiesedő végtagjaival, az állat- és madárfejes hencidai zablapálca, vagy a zempléni
korong turul-ábrázolása az életfával együtt. Ide sorolható a bécsi fejedelmi szablya egymásba
gabalyodó állatpárja is. Legismertebb emlékeink egyike a bezdédi tarsolylemezen látható
állatalakos jelenet: egy kutyafejű, pávafarkú griff (szenmurv) és egy egyszarvú szárnyas állat
- az iráni mitológia alakjai - veszik közre a bizánci jellegű keresztet - a korabeli szinkretikus
hitélet bizonyságaként.

Leggyakrabban a turul (sas, vagy sólyomféle ragadozó) és a növényevő patás állat, a szarvas
tűnik fel a ránk maradt leleteken. A növényi vezérmotívum, a palmetta eredete ugyanúgy iráni
lehetett, mint ahogyan az állatalakok többsége is ehhez a földrajzi környezethez kapcsolható.
A közép-ázsiai szogd mesterek hatását többek között a palmetta körül megjelenő hárompontos
mesterjegyben látják a kutatók. A fém tarsolylemezeken megjelenő motívumok domborítása a
bőrmunkákhoz hasonlatos. A fény-árnyék hatása valószínűleg textilelőzményre utal: a
nemezrátéteket fémszállal erősíthették az alapra, és feltehetően ezt utánozza a palmetta
szegélyén lévő rovátkolt sáv. A Kárpát-medencében jelenleg már több mint húsz
tarsolylemezt ismerünk, ám a Keleten előkerült párhuzamok és a motívumkincs előzményei
az egykori őshazák szállásterületein sejtetik e művészet gyökereit.

A honfoglalás kor gazdag női viseletéhez tartoztak a míves mesterségbeli tudást eláruló, és
viselőjük hitvilágára is fényt vető aranyozott ezüst díszkorongok. Különösen szépek a
csüngős veretek, a rombusz alakú ingnyakdíszek és kaftánveretek. Az áttört varkocsdíszítő
korongok, gömbsorcsüngős fülbevalók az etelközi szaltovói (Don-vidéki) műveltséggel állnak
rokonságban, a küllős növényi mintájú korongok is onnan honosodtak meg nálunk. A
gondosan kivitelezett viseleti tárgyak nem pusztán díszítő célzattal készültek: az
elnövényesedett állat- és szellemlények védelmet nyújtottak viselőjük számára, a bemutatott
állatvilág az életfával együtt a segítő szellemek életterét ábrázolta.

A kalandozások során szerzett arany- és ezüstpénzeket, kincseket és ékszereket idehaza

hamarosan beolvasztották, és az ötvösök saját jelképrendszerük, illetve megrendelőik ízlése
szerint készítették belőlük különféle termékeiket. Ehhez a pompaszeretethez nagymennyiségű
nemesfémre volt szükség: a férfiak rang- és méltóságjelző övkészletének átlagsúlya kb. 20
dkg lehetett, ám egy-egy női lószerszám 1,5 kg ezüstöt is megkívánhatott, nem beszélve a
hatalmat birtokló arisztokrácia vagyoni helyzetét tükröző fejedelmi, vezéri leletegyüttesekről.

A Szent István kori művészet

Az államalapítással és a gazdálkodás fokozatos átalakulásával lassú, de gyökeres változások

következtek be: új településszerkezet alakult ki, a hatalmi irányítás alapja a vármegyerendszer
lett. A megyék központjaiban erődítések, várak álltak.

A 10. század második felében az ősi pogány hagyományokat, szokásokat feladva igyekezett a
magyarság beilleszkedni a nyugat-európai kora feudális államok közösségébe. A népművészet
jellegzetes vezérmotívuma, a palmettadísz meghonosodott a kőfaragásban is. Ennek egyik
legkorábbi emléke a szalagfonatos dísz megjelenése a zalavári háromhajós bazilika építészeti
emlékein. A korszakban ugyanakkor megfigyelhető az antik akantuszlevelek felhasználása is
Esztergom, Pécs, Veszprém, Székesfehérvár és Pilisszentkereszt építményein.

Az István által 1019-ben alapított zalavár-récéskúti monostor előzménye egy 9. században

épült keresztény templom volt, és Pécs városát is ókeresztény templomáról (Quinque
martyrorum basilicae) nevezték el a középkorban (Quinque basilicae, Fünfkirchen).
Legkorábbi épületeinkre jellemző a bizánci típusú centrális templom és a nyugati típusú
keresztelőegyházak kis rotundái (Esztergom, veszprémi Szent György kápolna, Sárospatak).
A királyi kápolnák és a nagy körtemplomok, illetve egyhajós templomok az apátságok kezén
monostortemplomokká alakultak (Pécsvárad, Zalavár, a Gizella királyné alapította zoborhegyi
monostor). István nevéhez kötődik a veszprémvölgyi görög apácakolostor alapítása (1007).

Hamarosan nagyméretű székesegyházak (Győr, Eger, Pécs, Csanád) és kisugárzó hatású

apátsági templomok emelkedtek Szent Márton hegyen (a mai Pannonhalmán), Bakonybélen.
A világi építészet monumentális alkotása volt az esztergomi várhegyen Géza palotája, amely
Vajk szülőhelye is lett. István király folytatta apja építkezéseit, amellyel Esztergom a legfőbb
egyházi és állami központtá vált.

A későbbi királyi székhely Székesfehérvár, ahol a méreteiben is kiemelkedő háromhajós

bazilikát 1018 körül kezdték építeni. A templom 60 méteres főhajóval, kétpilléres
oszlopsorral rendelkezett. A főhajót félköríves, a mellékhajót ravennai mintájú négyzetes tér
zárta le. A Szűz Mária-templomot István király családi templomnak szánta, ám később
egyházi kiváltságokkal felruházott szakrális centrum lett. Itt állt a királyi trónszék, itt őrizték a
koronázási ékszereket is. Kívánsága szerint 1038-ban ide temették el Istvánt - mint Hartvik
püspök írta - a bazilika középső, fő helyére. Első nyughelye egy római szarkofágból
kialakított, ábrázolásaiban bizáncias hatást tükröző fehér kőkoporsó lett.

Meghatározó jelentőségű volt az adományozó (a donátor) és az alapított intézmény viszonya.

Szent István törvényben írja elő, hogy tíz falu építsen egy templomot, melynek felszerelése a
királyt illeti, míg működtetéséhez papot és könyveket a püspök biztosít. Ilyen módon
véglegesen elterjedt a nyugati típusú kereszténység és művészet hazánkban. Mivel az első
plébániatemplomok zöme fából készült, így nem maradtak fenn: az évszázadok során
elpusztultak, vagy átépültek az újabb korszakstílusok szerint, illetve a lakosság
megnövekedett létszámából fakadó igényeknek jobban megfelelő méretű egyházakba épültek
bele - biztosítván ezzel a hitélet felszentelt helyeinek folytonosságát.

A korabeli művészet kisméretű tárgyainak legjelentősebbje a koronázási palást. Ez az

egyetlen, épségben megőrződött, s bizonyosan az első magyar királyi házaspárhoz, Szent
Istvánhoz és Boldog Gizellához kapcsolható emlék. Az 1031-ben készült miseruha -
Magyarország földrajzi elhelyezkedéséhez hasonlóan - magába ötvözi a keleti ikonográfia és
a nyugati világkép együttes megjelenését.

A korszak magyar vonatkozású ötvösművészetének kiemelkedő emléke szintén István király

feleségéhez fűződik. Az ún. Gizella-kereszt famagra szerelt aranylapjait rekeszzománccal,
igazgyöngyökkel és ékkőberakásokkal díszítették. Főalakja az aranyból készült Krisztus-test,
lábainál Gizella királyné és édesanyja, Burgundi Izabella térdel. A magyar királyné az 1006-
ban elhunyt, a regensburgi Niedermünsterben eltemetett édesanyja síremlékére készíttette.
A korabeli kereszténység apró leletei a különböző bronz keresztek. Ezek az ereklyetartók és
mellkeresztek tekinthetők nálunk az első, biztosan keresztény emlékeknek a 10. századból. A
szentföldi üreges ereklyetartók 1018 után kerültek nagyobb számban hazánkba, mivel István
király ekkor nyitotta meg Magyarországon keresztül a Szentföldre vezető jeruzsálemi
zarándokutat. A helyi készítésű domborműves mellkeresztek előlapján általában bizánci
megformálású Krisztus látható, feje fölött kis kereszttel, a hátlapon pedig Mária, vagy a
kereszt szárainak végein az adományozó orans (felemelt kézzel imádkozó) alakban.

Amíg a fentiekben történelmi személyiségekhez köthető tárgyakról is beszélhettünk,

tallózásunk végén most egy olyan művészettörténeti emlékről essék szó, amely csupán a
legendáknak köszönhetően kapcsolható korai történetünk egyik kiemelkedő alakjához. A 955-
ös augsburgi vereség kapcsán Anonymus és Kézai is megemlékezik krónikájában Lél
kürtjéről. Lehel vezér legfőbb ismertetőjele - bizonyára méltóságjelvénye - a kürt volt. A
monda végül is egy remekmívű elefántcsont faragványhoz kapcsolódott, melyet ma a
jászberényi Jász Múzeum őriz. (Ez a bizánci munka egyébként nem egyedülálló - a
koraközépkor emlékei között mintegy negyven ilyen jellegű elefántcsont kürt ismeretes.)

A Lehel-kürtöt elefántagyarból faragták valamikor a 9-10. század során, görbülete és

keresztmetszete ívelt, hossza 43 cm. A szájánál és az alsó harmadánál ráhúzott szíjon, a
baloldalon viselték, így ez a két széles sáv díszítetlen maradt, míg a kürt többi részét
gazdagon faragták. A középső széles részben az alakok csoportjai sávosan, egymásba fonódva
töltik ki a teret. A kürt valószínűleg a bizánci császárok által gyakorta rendezett cirkuszi
játékok megnyitását ábrázolja. A központi helyen lévő, bűvös jelképbe foglalt nyitott tenyér a
játékok kezdetére engedélyt adó császári kéz lehetett.

A különböző kürtökből való rituális ivás egyébként régi pusztai hagyomány. Ezek a kürtök
nemcsak hangjelző szerepet játszottak, hanem méltóságjelvény-ként is szolgáltak. A
népvándorlás kor fejedelmeinek színarany kürt járt, a vezérek rangját arany- illetve
ezüstveretes kürt mutatta. A Képes Krónika miniátora a magyarok bejövetelét úgy ábrázolta,
hogy a központi jelenetben szereplő Árpád fejedelem aranyozott veretes kürtöt tart a kezében,
s éppen megkóstolja a Duna vizét, amivel jelképesen birtokba veszi az új haza földjét...

ZENE

Az ősi magyar zenének, akárcsak más szellemi kincseinknek, nem maradtak fenn írott
nyomai. A honfoglaló magyarság zenei hagyományainak megismerésére a kutatók elsősorban
a századunkban összegyűjtött népzenét hasonlítják össze az egykor velünk együtt élő, vagy
csupán elődeinkkel érintkező népek zenei emlékeivel. Az első évezred végén találunk
szórványos adatokat a történeti forrásokban, melyek kapcsolatba hozhatók a magyarság
zenéjével, ám érdemi mondanivalót csak az összehasonlító zenetudomány eredményei
hozhatnak e téren.

Az orosz őskrónika szerzője, Nesztor szerint 885-ben a magyarok dalai Kijevet is

meghódították. Ekkehard az 1108 körül összeállított krónikájában pedig - több mint százötven
évvel a magyarok 926-os hadjárata után, az akkor még élő hagyományokra támaszkodva -
beszámolt arról, hogy a magyarok a barátoktól magára hagyott szentgalleni kolostorban egy
Heribald nevű együgyű frátert találtak. Ostobaságát látva nagylelkűen meghagyták az életét,
sőt vele együtt lakomáztak. A pincében talált tetemes mennyiségű bor elfogyasztása után
jókedvükben "elkezdtek szörnyűséges hangon isteneikhez kiáltozni". A tolmácsuk, egy
nyelvükön tudó fogoly pap a hangos mulatozást követően Heribalddal együtt a Szent Kereszt
antifónáját (Sanctifica nos - Szentelj meg minket) kezdte el rekedtes hangon énekelni,
minthogy másnap - május 3-án - a Szent Kereszt ünnepe volt. A magyarok csodálkozva
hallgatták a foglyok számukra szokatlan énekét, majd ismét mulatni kezdtek, mindaddig,
amíg a kémlelők kürtjelei és kiáltásai az ellenség közeledtére fel nem hívták a figyelmüket.

A 933-as merseburgi csata leírásakor említi Liutprand cremonai püspök, hogy a pogány
magyarok "huj, huj" csatakiáltással vetették rá magukat a "Kyrie eleison" (Uram, irgalmazz)
fohászát éneklő németekre. Hasonlatos ehhez a mai obi-ugor sámánok "kaj-kaj" kiáltása,
mellyel isteneikhez fordulnak. Anonymus is megemlékezik gestájában a honalapítók
mulatozásairól: "Elfoglalva Attila városát, vígan lakomáztak, szóltak szépen összezengve a
kobzok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt." Korábban, a Kijev környéki
harcokban megemlítette P. mester a harci kürtöket is, melyekről a Thuróczy-krónika mint
lelkesítő harci eszközökről írt.

A magyarság rituális színezetű zenéjére vetnek némi fényt az István király halála után
bekövetkezett pogánylázadások leírásai: 1046-ban Vata fia János sok táltost és jósoló papot
gyűjtött maga köré, akik bájoló énekeikkel hódoltak uruknak; 1060-ban pedig, amikor a
Fehérvár falai mögé zárkózó I. Béla királytól a tömeg a pogány hit visszaállítását követelte,
vezetőik gyalázatos carmenekkel (bűv-énekekkel) támadták a kereszténységet és a nép hangos
'úgy legyen'-ekkel helyeselt. (Az idézett formulát tekintve elgondolkoztató, hogy éppen a
keresztény liturgiában maradt fenn az a vallásos-rituális recitativo, mely az előénekesek
invokációinak és a tömeg arra adott válaszainak váltakozásaiból áll.)

A kutatók kellő óvatossággal megfogalmazott véleménye szerint népzenénk kialakulásában

több stílusréteget feltételezhetünk. Az első nagyobb korszak még az ugor együttélés
időszakára tehető, a második a különböző török népekkel való évszázados együttélés során
alakulhatott ki.

A kutatók kellő óvatossággal megfogalmazott véleménye szerint népzenénk kialakulásában

több stílusréteget feltételezhetünk. Az első nagyobb korszak még az ugor együttélés
időszakára tehető, a második a különböző török népekkel való évszázados együttélés során
alakulhatott ki.

Archaikus formát képvisel népzenénk legrégebbi, feltehetőleg az ugor együttélés idejéből való
rétege, a diatonikus siratódallamok csoportja, mely osztják epikus énekek egyik fajtájával
mutat rokonságot (fő hangjai: g'-f'-e'-d'-c, majd tetszés szerint lefelé terjeszkedve á-ig, vagy g-
ig; szolmizálva: re'-do'-ti-la-szó, esetleg mi-ig, vagy re-ig). Ennek másik válfaja ugyanabban a
szabad formában és hasonló funkcióban az Erdélyben énekelt pentaton sirató, melynek fő
hangjai: d'-c'-b'-g'-(f), szolmizálva: mi-re-do-la-(szó). Az ilyenfajta énekekben még
egybefonódott a szertartásos és az emlékező-emlékeztető, a dicsőítő és az elhunyt hősöket
sirató jelleg, mely a későbbiekben több műfajra oszlott. Emlékeztető része az ősök tetteit
elbeszélő műfajokban folytatódott, dicsőítő hangjai a himnikus művekben, a szellemüket
megidéző szerepe pedig a siratókban élt tovább.

Jellemző rájuk a szólisztikus recitativo, vagyis a félig beszélt, félig énekelt előadásmód.
Szólisztikus: ahogyan halottat siratni ma is csak egyedül lehet, esetleg egyidejűleg többen, de
külön-külön, magukban énekelve. Recitativo: mert lényege a kötetlen formájú, rögtönzött
szöveg, melyhez alkalmazkodott a verstani szabályosságot nem ismerő zenei stílus. A
rögtönzött szöveg nagy részét a hangkészlet felső három-négy hangján mondják el, s csak
egy-egy mondat végén ereszkednek le mélyebb hangfekvésbe. Később mindkét dallamstílus
szilárd formába, strófákba öntve népdalokhoz (keservesek, balladák, halottas énekek
szövegeihez) is társult. A pentaton siratóstílus legismertebb strófás leszármazottja a nagy
hegyi tolvaj balladája, a "Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál", a diatonikus stílusé
pedig a "Katona vagyok én, ország őrizője", vagy változata, a "Szörnyű nagy romlásra készül
Pannónia".

Amíg a siratóénekek (finn)ugor hatáshoz köthetők, a kvintváltó pentaton dallamok

megjelenése zenei hagyományunkban a török nyelvű népekkel való sok évszázados
együttéléssel magyarázható. Nagyobb szerepet kapott bennük már a mai értelemben vett zenei
szépség és érzelemkifejezés. Az egyes zenei egységek (sorok, sorpárok) nagyobb
távolságokat járnak be, gyakoribbak a nagyobb hangközlépések; jellemzőjük a hozzájuk
kapcsolódó ritmus, az érzelmeket jobban követő rubato (szabadon, kötetlenül előadva), vagy
az ütembe rendezett giusto táncritmus. Ezeknek a dallamoknak a hangneme is pentaton
jellegű (g'-f'-d'-c'-b-g, szolmizálva: la-szó-mi-re-do-la). A versszak általában négy sorból áll,
az első két sor jórészt a hangkészlet felső sávjában mozog és a kvinthangon zárul. A
harmadik-negyedik sor inkább az alsó sávban szól és az alaphangon zárul. A dallam felénél
hallható ideiglenes nyugvóhang és a dallam végén álló záróhang közötti viszony szabályozza
az egész dallam lefutását, ereszkedő jellegét. A kvintváltás miatt nevezik e stílust pentaton
kvintváltónak, melynek legismertebb példája a Somogy megyei "Leszállott a páva" című
népdal.

Az epikus-rituális stílus hagyománya megtalálható a későbbi idők siratóénekeiben, a régi

balladákban, koldus-, bujdosó- és rabénekekben, panaszdalokban, betyárnótákban, lírai
népdalokban. Talán a honfoglalás és az államalapítás koráig vezethetők vissza azok a
természethez kapcsolódó ünnepkörök is, melyek zenei anyaga máig megőrződött a nép
körében. A regölés, a regös-énekek a téli napforduló ünnepének emlékei; maga a regös-refrén
azonban a bizánci rituális refrénformulákban találja zenei megfelelőjét. A nyári
napfordulóhoz kötődő Szent Iván-éji énekek és az egyéb tavaszi népszokások zenei elemei is
az európai agrárkultúrák, Bizánc és a szláv népek hatásainak beépülését jelzik.

A regösök eredetileg a pogány kori hősénekek előadói voltak a fejedelmek környezetében;

különálló településeik létéről okleveles hely- és személynevek tanúskodnak. A mai népi
regölés előadói lármás hatású hangszerekkel kísérik éneküket - furulya, köcsögduda,
láncosbot, regössíp alkalmazásával.

A gyermekdalok egy részében a természetmágia zenei emlékei őrződtek meg. A

ráolvasásszerű, bájoló-bűvölő bölcső-, altató- és csucsujgató dalok a ringatáshoz igazodnak,
egyszerű dallamúak, szinte dallam nélküliek is lehetnek. Egyszakaszos, rövidsoros
szerkezetűek. Jellemzőjük a ma már régiesnek tűnő szavak használata (beli, csicsijja, tente),
gyakori bennük a becézés. Szintén ősi eredetre utalnak az erősen ritmikus kiolvasók,
kiszámolók és mondókák.

A népzene megőrizte és továbbfejlesztette a ősi dallamvilágot, s a különböző hatásokat

magába olvasztotta, asszimilálta. A népdal és a nyugati zenei műveltség találkozását
figyelhetjük meg a Szent Gellért-legenda nevezetes "magyarok-szimfóniája"-anekdotájában.
A honfoglalás idején Európa már túljutott zenei fejlődésének korai állomásain.

A kereszténység felvételével döntő fordulat következett be a magyar zenekultúrában: az új

hittel együtt mindaz a kulturális örökség és dallamrepertoár átkerült pannon földre, ami az
ezredforduló körül az európai keresztény gondolkodásnak már közkincse volt. Ugyanilyen
fontos, hogy kiépült az az intézményhálózat, ami e szellemi javak életben tartását, folyamatos
művelését és átörökítését lehetővé tette. A kolostori és plébániai, valamint káptalani iskolák
idehaza is az írásbeliség, a tudomány és a zene terjesztőivé váltak, s a nyugati keresztény
kultúrának szinte egyedüli letéteményesei egészen a 12. századig, az első európai egyetemek
megjelenéséig - sőt azon túl is, a középkor végéig.

Az iskolai oktatásnak két alappillére volt: a grammatika és a musica. A zenei írás-olvasás

(elmélet és gyakorlat) olyannyira jelentős volt, hogy nélküle egy klerikus vagy értelmiségi
tudása csorbát szenvedett volna. A középkori magyar iskolában a gyermekek akár napi 2-3
órát is nyilvánosan énekeltek a templomi misén, vesperáson (népi elnevezése szerint:
vecsernyén). Mind az énekelt anyag, mind az egységes liturgikus keret az európai keresztény
közösséghez kapcsolta Magyarországot, ám lassanként kirajzolódott a nyugatitól eltérő
magyar gregoriánum arculata is.

A gregorián repertoárt a közép-európai, ún. pentatonizáló változat-rendszerben vettük át, ami

a nyugat- és dél-európai diaton változattól eltérően a dallamrajz karakterisztikusabb voltában
és a pentaton fordulatok kedvelésében fejeződött ki. Adatokkal bizonyítható, hogy 1028 körül
egy Arnoldus nevű regensburgi szerzetes érkezett Esztergomba apátja megbízásával, és ott
Anasztáz érsekkel közösen a régi írások, dokumentumok alapján új éneksorozatot készített a
regensburgi patrónus, Szent Emmerán tiszteletére. A szent emléknapján már ezeket énekelte a
katedrális kórusa, elhagyva a régi tételeket. Hasonló alkotásokra főként a helyi szentek
felvirágzó kultusza bátoríthatta a zenészeket.

Magyarországon is már a kezdetektől fogva helyi jelentőségű tételekkel bővült a gregorián

törzsanyag. Az első, biztosan hazai eredetű ciklus az István király szentté avatására -
valószínűleg Fehérváron - készült antifona és responzórium-sorozat volt, amely rímes prózára
komponált újgregorián stílusú dallamokat foglalt magába. Legjelentősebb tételét így fordítja
le a középkor végi Érdy-kódex: "Idvezlégy bódog szent István király, te népednek nemes
reménysége..." Később a többi magyar szent, így pld. Imre és László tiszteletére is készültek
verses zsolozsmák.

Valószínűleg még István uralkodása alatt, éppen az állam- és egyházszervezői munkával

kapcsolatban történt az első liturgikus-zenei rendezés is, amely érintette egyrészt a repertoárt,
másrészt a szertartás - főként a zsolozsma - szerkezetét, végül a dallamvariánsokat, vagyis
hogy mit, milyen sorrendben és milyen melódiaváltozat szerint énekeljenek. Ez utóbbit a
magyar vidék dallamérzéke tovább színezte, még inkább pentaton irányban. A magyar
szertartásrend ekkor nyerhette el jellegzetes arculatát, s ebből ágazott el később az esztergomi,
a kalocsai és az erdélyi hagyományvonal. (Sajátos magyar alakítás például a vasárnap
második vesperásába illesztett pót-tétel, a Quam magnificata sunt responsorium.) Ugyancsak
a hazai gregoriánum azonosságjelzője - a német neumaírást és a francia-olasz orientációt
ötvöző - magyar kottaírás megszületése is, aminek első olvasható példái a Pray-kódexben
láthatók.

A fejedelmi udvarban ugyanebben az időben még síposok és dobosok is szolgáltak, akik

csoportosan letelepítve a környező falvakban laktak - hozzájuk tartoztak a regösök is. Róluk
írhatott egy lengyel krónika, mely szerint István király és Miesko lengyel fejedelem - 1000-
ben történt szövetségkötésük után - "húros hangszereknek, énekeknek, doboknak,
karénekeknek, hegedűknek és sípoknak hangjára" mulatoztak. A latin (nyugati keresztény)
zeneiség mellett - mindenekelőtt - a népszokásokban tovább éltek a pogány kori énekek,
melyekről Thuróczy krónikájában olvashatunk.

TÁNC

Tánckultúránk korai történetét illetően - megfelelő források hiányában - egyelőre csak

sejthetjük, hogy a honfoglalást megelőző és közvetlenül az azt követő időszakban hogyan
táncoltak a Kárpát-medencében élő népek.

Nemzetté válásunk korábbi korszakaiban számos társadalmi mítosz keletkezett a nemesség és

a polgárság körében régi táncainkkal kapcsolatban. Ezek a magyarok szilajságát,
szabadságszeretetét kifejező pásztortáncokról, a magyarság keleti eredetét, pogány ősvallását
bizonyító sámántáncokról, keleti méltóságunkat, lovas nemzet voltunkat jelképező férfi szóló-
és páros táncokról szóltak. Kevés alapunk van azonban feltételezni, hogy a honfoglaló
magyarok körében ezek a táncok valóban léteztek - úgy, mint azt például a Feszty-körkép
áldozati táncot járó leányai, vagy Izsó Miklós táncoló pásztorfigurái ábrázolják.

A rendelkezésre álló gyér történeti források és a mai európai népek táncfolklórjának

összehasonlító vizsgálata alapján Európában három nagy táncrégió különböztethető meg:

1. délkelet-európai régió, ahol az uralkodó táncfajta a lánc-, illetve körtánc, és a táncalkotás

csoportos módon, félig kötötten történik,

2. kelet-európai, ahol az egyéni, kötetlen, szóló improvizatív táncok uralkodnak,

3. nyugat-európai, ahol a teljesen kötött csoportos térformációs páros táncok (kadrillok és

kontra táncok) alkotják a tánckészlet gerincét.

A tánctörténeti emlékek, főleg a nagyszámú nyugat-európai forrás alapján kiderült, hogy e

három régió tulajdonképpen az európai tánckultúra történeti fejlődésének három szakaszát
képviseli. Az európai kulturális változásoktól hosszú időn keresztül elzárt balkáni népek a
középkori csoportos lánc-körtáncokat örökítették tovább napjainkig. A kelet-európai népek
(köztük a magyarok is) a középkor végén, és az újkor elején divatossá vált reneszánsz
szerelmi páros táncokat őrzik, a nyugat-európai népek pedig a 18. században elterjedt
kadrillok és kontratáncok őrzői.

A különbségeket e régiók társadalmi-kulturális eltérései és a kelet-európai fejlődés

megkésettsége okozta, amely az újabb táncdivatok elterjedésének is gátja volt. A tánckultúra
alakulását nagyban befolyásolta az egyes régiók vallási hovatartozása, társadalmi
berendezkedése, a nemesség, a polgárság és a parasztság egymáshoz való viszonya, belső
kapcsolatrendszere, illetve a kulturális központoktól való távolsága. Sajátos alávetett
helyzeténél fogva az európai parasztság - a nemesség és a polgárság által folyamatosan
közvetített - új divattáncok mellett, azoknál jóval régebbi tánchagyományokat is megőrzött:
így például a szertartásos halotti, lakodalmi, avató táncokat, vagy a kalendáriumi ünnepek
táncos termékenységvarázsló szokásait.

Ebben a tágabb történeti, földrajzi és társadalmi keretben vizsgálva a magyar

néptánchagyománynak egy régebbi és egy újabb történeti rétegét sikerült elkülöníteni, melyek
határozottan különböznek egymástól formai, funkcionális és zenei tekintetben is.
A régi réteg táncait, mindenek előtt az ugrós-legényes nevű típuscsaládot és a vele szoros
kapcsolatban lévő eszközös pásztortáncokat a műfaji, formai keveredettség,
differenciálatlanság jellemzi. Férfiak és nők csoportban, párban vagy szólóban egyformán
járhatják. Mulatótáncként, menettáncként vagy rituális lakodalmi táncként egyformán
előfordulnak. Ezek a táncok a magyar népzene régi rétegéhez, főleg a nyolcados alaplüktetésű
tempo giusto dallamokhoz kötődnek és azok metrikai, ritmikai, tempóbeli sajátosságait
követik.

E régi táncokhoz kapcsolódtak később a reneszánsz kori forgós, forgatós párostáncok és

gáláns udvarló, csalogató jellegű ugrósok, amelyek már kifejezetten szerelmi párostáncok
határozott műfaji, formai, ritmikai jellemzőkkel. Zenekíséretükben - érdekes módon - a
régebbi réteg dallamai élnek tovább a reneszánsz kor kompozíciós elveit követve. Ezek a
vonások a magyar tánchagyománynak már a középkor végén jellegzetes kétarcúságot
kölcsönöztek, és a magyar kultúra Kelet-Nyugat közötti sajátos helyzetét tükrözték.

A magyar tánchagyomány újabb történeti stílusrétegét a 18-19. század során kialakult

verbunk és csárdás képezi, amely a tájilag erősen tagolt, régies tánchagyomány egységes
formában való modern újrafogalmazását jelenti.

A régi stílusréteg táncai feltűnő egyezéseket mutatnak a környező kárpát-medencei népek

egykori táncaival. A régi és az új történeti réteg határán álló körtáncaink főleg délkelet-
európai és régi középkori kapcsolatokat mutatnak. A Kelet-Európában élő rokonnépeink, úgy
tűnik, szintén részesei a közös európai tánchagyománynak - azzal a különbséggel, hogy a régi
eszközös, ugrós táncok mellől tánckészletükből hiányoznak a zárt összefogódzású, reneszánsz
kori szerelmi páros táncok; viszont nagyobb szerephez jutnak náluk a mozdulatutánzó,
pantomimikus táncok. A szubarktikus területen, vagy ahhoz közel élő szibériai
nyelvrokonaink (vogulok, osztjákok, szamojédok) hagyományos kultúrájában a tánc egészen
más formai, funkcionális sajátosságokkal rendelkezik. Náluk a költészet, zene, játék és tánc az
európainál szorosabb egységet alkot, vagyis az egyes összetevők nem alkotnak önálló
műveltségi területet. Az énekkel, költői szövegekkel kísért táncos mozdulatok nagyrészt
ábrázoló jellegűek. Az összetevőket rendszerint nem a metrikai-ritmikai egyöntetűség, hanem
az azonos gondolat fogja össze.

E szélesebb keretben szemlélve honfoglalás kori forrásainkat, úgy látszik, hogy kultúránkban
a kétarcúság jelei már akkor megmutatkoztak. A szentgalleni kaland leírásában és Anonymus
Gesta Hungarorumában említett harci játékok, énekek és mulatozások sorában a táncok a
keleti történeti és folklór párhuzamokhoz hasonlóan differenciálatlan formában fordulnak elő.
(Ebben a korban valószínűleg még nem léteztek azok a kiforrott műfajok, amelyek a mai
táncfolklórt jellemzik.) Ez az állapot a keresztény hit végleges megszilárdulásáig lehetett csak
általános. A különböző műfajok szoros összefonódottsága azonban nem tűnt el véglegesen:
nyomai a jeles napi szokásainkban máig megtalálhatók.

A 10-11. századból ránk maradt művészi tárgyak ábrázolásai, mint a Lehel-kürt jokulátorai és
Konsztantinosz Monomachos bizánci császár koronáján látható Mirjam-táncok a középkori
magyar tánckultúrának egy másik dimenzióját mutatják. Arról tanúskodnak, hogy a
dinasztikus kapcsolatok révén Európa távolabbi részeiről hogyan kerülnek Magyarországra a
kultúra (többek között a tánckultúra) ottani elemei. Az elefántcsont faragványon látható
személyek a nálunk regös, igric, jokulátor néven ismert hivatásos mulattatók bizánci
megfelelői; a korona lemezei pedig a tánccal kapcsolatos korabeli felfogás bizonyítékai. A
tánc eszményének szimbolikus értelemben való felhasználása később gótikus
szárnyasoltárokon folytatódik a Salome-tánc ábrázolásokkal. Eközben az egyház a táncolás
minden formájával szembefordult és az ördög kísértésének tartotta. Erről tanúskodnak a
sorozatos zsinati végzések szerte Európában, így az 1279-es budai zsinat is tiltotta a papság és
a hívek számára a szent helyeken való táncolást és a regösök, jokulátorok hallgatását.

HITVILÁG

A POGÁNY MAGYAROK HITVILÁGA

A hit az a meggyőződés, mely a világ és az élet kérdéseinek megoldásához szellemeket és

magasabb rendű isteni lényeket gondol el. Alapját általában természeti jelenségek alkotják,
melyek értelmezéséből nála hatalmasabb lények feltételezésére jut az ember. Ez a hit jelenik
meg többek között a fetisizmusban, totemizmusban és az animizmusban.

Az olyan erővel felruházott tárgynak, amelyet istennek tekintettek és istenként tiszteltek, fétis
a neve. A hit szerint a fétisben isteni erő lakik, és általuk érintkezésbe lehet lépni az
istenségekkel. Az olyan fétiseket, amelyeket megfaragnak, állat- vagy emberformára
alakítanak, istenképnek vagy bálványnak nevezzük. A fétishittel függ össze a tabu fogalma. A
tabu szent és sérthetetlen - vagyis a fétishez hozzányúlni nem szabad. Más istencsoport a
totem, mely bizonyos embercsoportok közös származási hitéből eredeztethető. Vannak
csoportok, akik abban hisznek, hogy köztük és bizonyos növények illetve állatok között
titokzatos kapcsolat létezik. Ezek megbecsülése, védelmezése a javukra válhat, elpusztítása
viszont veszedelmet jelent.

Az animizmus a lelkekben való hit, mely szerint a test és lélek egymástól különálló dolgok. A
mai napig meglévő halotti hiedelmek szerint a lélek a halál bekövetkeztekor különválik a
testtől és önálló életet kezd élni. A lélek vissza is térhet. Jót vagy rosszat okozhat, segíthet,
bajt hozhat. Az animizmusból fakadnak a halotti szertartások, a halottkultusz, a síráldozatok,
a varázslatok egyes formái.

A magyarok hitvilága elsősorban a honfoglalás kori művészetből és a néprajzi adatokból

ismerhető meg: néphit, népszokások, archaikus népi imák, ráolvasások, népmesék, mondák,
gyerekjátékok, fafaragás, hímzés alapján, de történeti források, boszorkányperek,
hiedelemtörténetek és nem utolsó sorban a régészeti megfigyelések is segítik a
rekonstruálását.

A honfoglaló magyarok vallása - amellett, hogy történetük során megismerték a

monoteisztikus (keresztény, zsidó, mohamedán) vallásokat is - mindenek előtt és alapvetően a
samanizmus volt, amely rendkívül összetett hitvilág. A sámán feladatköre a gazdasági-
társadalmi fejlettség szerint, illetve területenként is igen változó lehetett. A magyarság
sámánjaira, a táltosokra vonatkozó jelenkori hiedelmekből (révülés, foggal születés,
egymással való viaskodás) sokat megtalálunk a szibériai népeknél is. E vallás emlékei nagyon
töredékesek, és leginkább a halottak kultuszára vonatkoznak.

A régészeti hagyatékból ismert a lóáldozás és a lovas temetkezés szokása. Ezt erősítik meg az
írott források is, mint a fehérló-áldozat, a kancatej-ivás vagy a vérszerződés, amely a
legnagyobb áldozat, az életerő jelképe az idegen népek között a rokonság elnyerése céljából.
Hérodotosz írja a szkítákról: "Agyagedénybe bort töltenek és hozzávegyítik saját vérüket,
belemártják fegyvereiket, s mind isznak belőle." Az ég felé emelt véres kard vagy felemelt
kéz az eskü illetve az átok jele. Még egy 11. századi törvényünkben is megemlékeznek ehhez
hasonló szokásokról: kutyára, farkasra, pogány dolgokra esküdtek - hegyeknél, fáknál,
kőhalmoknál, kutaknál, tavaknál áldoztak.

A hitvilágot a túlvilági élet hite alapozta meg. A sírokat a lakóhelyhez képest vízen túlra
helyezték, általában lábbal kelet felé tájolva. Az elhunytat mindennapi használati tárgyakkal,
rangjelző mellékletekkel látták el. Az ezeken lévő díszítő motívumok jelentéssel bírtak,
viselőjüknek a közösségben elfoglalt helyét mutatták. Az állatalakos ábrázolás a
totemizmusról tanúskodik, ami kapcsolatot feltételez az állatősökkel. A totemizmus fontos
tényezője lehetett az ősi vallásnak, meglétére utalnak a származásmítoszok: a turul- és
csodaszarvas-mondák és talán a későbbi állatábrázolású címerek is. A növényi ornamentika,
stilizált életfa a világmindenségről, a világképről beszél. Hitvilágunkban közös vonások
találhatók a finnugor világképpel. Alapja a samanizmus és a háromrégiós világkép, amit az
életfa köt össze:

A felső régió az istenek, bolygók (Nap, Hold), csillagok (középpontban a Sarkcsillaggal), a jó

lelkek világa a mennyországnak, a fényesség birodalmának a helye. Fő alakja a demiurgosz, a
világteremtő isten. Ősi eredetére vall, hogy sokféle alakban jelenik meg: Úr, Úristen,
Szentvilág Úristen, Öregisten, Jóisten, Atyaisten. Szólásaink, szókapcsolataink is megidézik:
Isten csapása, Isten teremtettét, Isten nyila, Isten szerelmére, Isten háta mögött, Isten áldja,
Isten se tudja...

A középső világ az emberek, valamint az emberek körén kívül élő természetfeletti lények
(hiedelemlények, boszorkány, markoláb, táltos), szellemek, kísértetek és a betegségdémonok,
erdei és vízi hiedelemlények tere. A középső régióban ered az életfa (világfa). Ágai - mint a
világ tengelye - tartják a sátorszerű lyukas égboltot, ebből származnak a csillagok. Erre a
szitaszerű égbolt-elgondolásra példa a "Szitál az eső" és az "Annyi a csillag, mint lyuk a
szitán" szólás. Az életfa lombkoronája hét (kilenc) szintű. Az életfa elhelyezkedésének
tükörkép-jellegéhez hasonlít a jurt belső tere és a temető sírjainak elhelyezkedése. A
gyermekversből ismert visszafelé mondás szerepe is ezt a hiedelmet tükrözi: "Szita, szita
péntek, szerelem csütörtök, dob szerda", akárcsak a boszorkányperekben és a mágikus
szertartásokon a visszafelé cselekvés és mondás motívuma.

A fa gyökérvilága a felső világ ellentéteként az alsó régióba nyúlik. Az alvilág, a pokol, a

hideg és sötét, a síron túli - mindig a gonosz, az ördög és a rossz szellemek élettere.
Ugyanúgy hét (kilenc) szintű, mint a felső világ. Ezt magyarázza a föld hét csínyja kifejezés.
Ez az alvilág nem azonos a túlvilág fogalmával, ami semleges, vízentúli, a halottak
tartózkodási helye.

Újkori népi hiedelem, ami visszautal az ősvallásra, hogy közönséges ember csak hírét
hallhatja az életfának. Az lelheti csak meg, aki fölösleges csonttal született és hét éves koráig
nem vett szájába tejen kívül más ételt. Ez az ember a táltos, a sámán, aki születésétől kezdve
elhivatott a feladatára. A táltosnak szellemek állnak a rendelkezésére. Beavatásának két
jelentős mozzanata van: egyrészt a szellemeknek való bemutatkozás, azaz az élet fáját
jelképező sámánfa megmászása; másrészt a szellemek megitatása, azaz a leölt állatok vérének
elfogyasztása. A táltos egész mágikus működési körét az a hiedelem határozza meg, hogy a
szellemek egyes formulák betartásával, bizonyos szövegek elmondásával cselekvésre
bírhatók. Szellemkapcsolatai révén tanácsot ad, megfejti az álmokat, közvetít élő és holt
között, gyógyít, ráolvasással elűzheti a rontót, megkeresheti és visszahozhatja az eltévedt
lelkeket. Táltosok irányítják az állatáldozásokat, ők tudakolják meg a haragvó ős dühének
okát, kiengesztelésének módját. Ott találjuk őket a termékenységi szertartásoknál is.

Az ősök kultuszából fejlődött ki az istenkirályság hite is, mely szerint az istenek az élő,
evilági fejedelem régen elhalt ősei. E kultusz kialakulása a magyarság körében talán Álmos
fejedelem idejében kezdődhetett, amire épp az ő meggyilkolásának emléke utalhat. Ekkor
keletkezhetett a Turul-monda is, amely jelzi, hogy a turul-őstől dicső uralkodók származnak
majd.

A 9. század elején a Don alsó folyásának területén tartózkodó magyarok érintkezésbe kerültek
az alán-bolgár kultúrával, kereskedtek az arabokkal, perzsákkal, bizánciakkal, kalandoztak
frank tartományokban, megadóztatták a környező szláv vidékek lakóit. Ez a terület akkor a
nagy világvallások ütközési zónája volt: a kazárok zsidó tanokat vallottak, az iráni
mohamedánok és a bizánci kereszténység hívei is kapcsolatba kerültek a magyarsággal.
Ennek ellenére a magyarok Bölcs Leó és a mohamedán források egybehangzó tanúbizonysága
szerint a 9. század végén is még egyértelműen pogányok voltak.

A pogány hitvilág a kereszténység felvétele után fokozatosan háttérbe szorult. Az egykori

világkép, az összetartó hősökbe vetett hit megbomlott, és más formában - így a hiedelmekben,
mondókákban, mesemotívumokban, rituális énekekben - élt tovább. Mitologikus elképzeléseit
folklórjában őrizte meg a nép. Vallásuk - éppúgy, mint a gazdasági és a társadalmi szerkezet -
gyökeres átalakuláson ment keresztül a 10. században.

A KERESZTÉNYSÉG KEZDETEI

A keresztény térítés számottevő méretekben akkor kezdődhetett el, amikor Bulcsú és Gyula
vezérek a 10. század közepén Bizáncban megkeresztelkedtek. Gyula hazatérve magával hozta
Hierotheost, a jámboréletű szerzetest, akit a bizánci pátriárka püspökké szentelt. Megindult a
szervezett hittérítés, amely új lendületet kapott, amikor Gyula lánya, Sarolt férjhez ment Géza
fejedelemhez. Egyes vélemények szerint Sarolt személyével - mások szerint fiával, István
királlyal - hozható kapcsolatba a veszprémvölgyi görög apácakolostor alapítása is. Géza
felismerte, hogy a magyarságnak a békepolitika útjára kell lépnie: véget kell vetnie a déli
irányú kalandozásoknak, mert különben a magyarságot előbb-utóbb összeroppantják a nála
erősebb szomszédos hatalmak.

A békére való törekvés volt mindvégig Géza külpolitikájának legfőbb vonása. Mivel Bizánc
fenyegető magatartása konkrét veszélyt jelentett, Géza - hogy megszilárdítsa a törzsszövetség
helyzetét - nyugat felé nyitott. 972 tavaszán elküldte követeit I. Ottó császárhoz, többek közt
azért, hogy megtudja, támogatja-e a pogány magyarok keresztény hitre térítését. A császár
igent mondott, s a választ hozó magyar követekkel együtt érkezett Magyarországra Brúnó
szentgalleni szerzetes is, akit a mainzi érsek - a császár közbenjárására - a magyarok térítő
püspökévé szentelt fel.

972 őszén Brúnó társaival együtt megkezdte a magyarok térítését, ő keresztelte meg Géza
fejedelmet is. Saroltot nem kellett megtérítenie, hiszen Hierotheos püspök révén még
kislányként keresztény lett a 950-es évek közepén. Brúnó rövid idő alatt a magyarok nagy
tömegeit térítette meg azokkal a szerzetesekkel együtt, akiket Piligrim passaui püspök
bocsátott a rendelkezésére. Egy 973-974 táján VI. Benedek pápának küldött leveléből kiderül,
hogy már ötezer jeles származású nő és férfi lett keresztény, de "az egész magyar nép
hajlandó a szent hit felvételére". E levélben szó esik arról is, hogy Magyarországon megindult
a templomépítés.

Géza a székhelyéül választott Esztergomban nemcsak várat, hanem kápolnát is emeltetett a

fejedelmi család számára. A templomot István első vértanú tiszteletére építették. Szentgalleni
Brúnó és köre elsősorban Szent Gál (Gallus), Szent Gallen megalapítója és a Pannoniában,
Savaria környékén a 4. század elején született Szent Márton toursi püspök kultuszát
terjesztette. Ennek emléke a magyarországi Szentgál helynevekben és a Szent Márton hegyi
(pannonhalmi) bencés apátság patrociniumában is tükröződött.

Géza halála után unokaöccse, Koppány herceg bejelentette igényét a nagyfejedelmi trónra.
Koppány a somogyi dukátust örökölte apjától. A hagyományos öröklési elv alapján
követelhette magának az Árpádok törzsének vezető tisztét és a nagyfejedelmi méltóságot. A
pogány levirátus szokásának megfelelően feleségül akarta venni Géza özvegyét. Nem volt
hajlandó tudomásul venni azt, hogy családját a keresztény vallás elsőszülöttségi elve, a
primogenitúra alapján félreállítsák a fejedelmi hatalomból. Ezért még István
nagyfejedelemmé avatása előtt fegyvert fogott, és tömegesen csatlakoztak hozzá a
közszabadok is. Koppány és István harca a magyarság további sorsát volt hivatva eldönteni. A
lázadók a régi rendet képviselték; a törzsi autonómia, az ősi szabadságjogok és a pogány
vallás mellett fogtak fegyvert. Koppány seregével Veszprém alá vonult, István pedig
esztergomi várából indult a leverésükre. István Koppány fölötti győzelmével meghiúsult az a
kísérlet, amely a magyarországi fejlődést le akarta téríteni arról az útról, amelyen Géza
elindult.

Az utolsó nagyfejedelem és utódja, István király sem a térítésben, sem a pogányok

megfékezésében nem boldogult volna külföldi szerzetesek, papok és lovagok nélkül.
Lényegesen megváltozott a térítő tevékenység helyzete 1000-ben, amikor II. Szilveszter pápa
koronát és apostoli áldását küldte Istvánnak. A koronázáson jelenlevő pápai legátust ott
találjuk a Szent Márton hegyi (pannonhalmi) apátság alapításánál is. Az esztergomi
királykoronázás aktusával Magyarország belépett az európai keresztény népek közösségébe.
István megnyitotta kapuit minden igehirdető előtt. Az első főpapok valamennyien külföldről
érkeztek: így került hazánkba Domonkos, Sebestyén, Asztrik-Anasztáz és Bonipert. István
felesége, Gizella is jelentős szerepet töltött be a kereszténység terjesztésében.

A fiatal magyar király állandó jellegű magyar egyházszervezet kiépítésébe fogott: pécsi, győri
és veszprémi székhellyel Pannóniát három püspökségre osztotta; föléjük helyezte az
esztergomi érsekséget. Bonipert lett a pécsi püspök. Az Aba nemzetség szállásterületén
hozták létre az egri egyházmegyét, majd a keleti területek térítése érdekében a kalocsai
érsekséget még 1015 előtt. Az ország nyugati vidékein sorra alakultak a kolostorok: 996-ban
Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán, 1015 körül Pécsváradon, 1019-ben Zalaváron és
Zoboron, 1020 körül Bakonybélben. Az utolsó, István által alapított egyházmegye a csanádi
püspökség volt, amelynek élén Gellért, a velencei származású, nagy tudású bencés teológus
állt.

István király egyházszervező munkáját rendkívüli körültekintéssel végezte. Ezt bizonyítja,

hogy a hazánkba került Zoerard-Andrást és Benedeket Nyitra vidékére küldte; Gellértet pedig
az ország déli részeire, ahol a kereszténység már régebben gyökeret eresztett. A 10-12.
században Magyarországon a görög egyház missziós és pasztorális tevékenységét a magyarul
tudó szláv szerzetesek és világi papok végezték. Az egyházszervezés munkája befejeződött,
ám a kereszténységet fenyegető veszélyek ezzel még nem múltak el. Fémjelezte ezt az
öregedő István király elleni merénylet; majd azt követően Vazul félreállítása és fiainak
száműzése; továbbá a trónutód, Orseolo Péter ellen szőtt összeesküvések sora.

TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ

TERMÉSZET- ÉS GAZDASÁGFÖLDRAJZ

A történeti földrajz tárgya egy-egy terület természeti (éghajlati, domborzati, vízrajzi, növény-
és állatföldrajzi), illetve gazdasági és társadalmi viszonyainak a leírása az írott források és
tárgyi emlékek alapján. Foglalkozik a települések történetével, az etnikai, néprajzi adatok
feltérképezésével, a közlekedési útvonalak, közigazgatási határok, megyék leírásával.

A Kárpát-medencében létrejött történeti Magyarország főbb tájegységei: Dunántúl, Alföld,

Tiszántúl, Északi-középhegység és Erdély. A földrajzi viszonyok lényegében ősidők óta
változatlanok maradtak, csupán a földfelszín változásai jelentenek kivételt: az ókori
településeknél 3-6 m-es, a középkoriaknál 1-2 m-es feltöltődéssel lehet számolni. A nagyobb
szigetek többnyire lefelé mozdultak el a Dunán (Csallóköz, Szentendrei-, Csepel-sziget), és a
vizek állandó alakulását is figyelembe kell venni - egészen a szabályozásukig, lecsapolásukig.
Az Alföldi síkságot a középkorban a jelenleginél jóval több vízjárta vidék szabdalta.

A vízrajz állapotát az éghajlat is erősen befolyásolja. A hőmérsékletre többek között az O18

izotópok vizsgálatával lehet következtetni. A grönlandi és Jeges-tengeri kutatások szerint a 8-
12. században a mainál jóval melegebb éghajlat uralkodott a 30. szélességi fok felett
mindenütt, aminek következtében a folyóvizek és a tavak kiszáradtak, sok települést pedig a
homok fedett le Belső-Ázsia, a Tarim-medence és az Aral-tó vidékén. A katasztrofális
körülmények miatti sivatagosodás a háziállatok elhullását eredményezte - többek között ez is
az egyik kiváltó oka lehetett az egymás után nyugat felé tartó népvándorlásoknak.

A történelmi források szerint a magyarok 837 körül átkeltek a Dnyeperen, és már 860 előtt
elfoglalták az etelközi steppe vidékét. A szárazságot a folyók mentén, erdős tájakon vészelték
át - felhatolva egészen a Harkov-Kijev-Halics vonalig élelmiszer-kiegészítés céljából. A
honfoglalásra kihatott a különösen fagyos 892-893-as tél, melyet még a keleti frank
évkönyvek is feljegyeztek. A Kárpát-medencei magyar honfoglalás után szintén száraz
időszak köszöntött be, amely az ezredfordulóra enyhülni kezdett. A magyarság betelepülése a
Keleti- és a Déli-Kárpátokon át, az Uzsoki-hágó, Vereckei-hágó, Tatár-hágó, Radnai-hágó,
Borgói-hágó, Békás-szoros, Ojtozi-szoros és a Bodzai-szoros útvonalain keresztül
történhetett.

A Kárpát-medence ősnövényzetét pollenanalízissel lehet rekonstruálni. A kiterjedt

mezőgazdasági művelés és a nagyobb mérvű erdőirtás hatása csak a kései középkortól
mutatkozott meg. A növényzeti övek az Alföldről a Kárpátok irányában hasonlóak, mint
Ukrajnától északkelet felé: száraz steppe, bozótos füves steppe, erdős steppe, lombos erdők
majd fenyvesek követik egymást - ez megkönnyítette a nagy létszámú népesség
áttelepedésének nehézségekkel járó folyamatát.

Az árterek jellegzetes növényei: a fűz- és nyárfaligetek, a szil, a kőris, a kocsányos tölgy, a

magastéri szálerdők, hínáros nádas mocsarak, tőzeges lápok. Szikes területet keveset találtak.
Ezek a növénytársulások egészen a 18. századig lényegében érintetlenek maradtak. A vadban
gazdag tölgyesek kitűnő makkoltató helyeket jelentettek. A későbbiekben egyre nagyobb teret
kapó irtásokkal dús füvű réteket és legelőket nyertek. A növényzet következő szintje az erdős
pusztai tatárjuharos-lösztölgyesek területe. A Duna-Tisza közén lévő homokon pusztai és
gyöngyvirágos tölgyesek jelentek meg. Jellemző a homoki borókás, ami ma is honos a
Kiskunságon. Művelésre a termékeny löszös hátak feketeföld-gyepeit, ősi pusztáit törték föl.
A 250 m-es magassági szint fölött a dombsági zárt tölgyesek, a cseres kocsánytalan tölgy és a
nyírfák élettere húzódik. A hegyvidéken a zárt gyertyános tölgyes-bükkös erdő, magasabban a
jegenyefenyves-bükkös zóna található, amit a honfoglaló magyarok már nem szálltak meg. A
Felvidéken ezt a zónát Fekete-erdőnek hívták, melyet sűrű, sötét, zárt fenyves alkotott.

A Kárpát-medencében 895-900 között hont foglaló magyar nép immár ezeregyszáz esztendeje
alkot szuverén államot, éli saját történetét. Magyarország belső elnevezése (pl. Magoria,
Magor, Magerorzag alakban) csakis hazai keltezésű forrásokban található. Külföldön
előforduló megnevezéseink többsége az onogur népnévből származtatható, mint Hungaria,
Hongrie, Hungerlandt, Ongaria, Ongrie, Ungaria, Ungern, Ungheria, Ungria, Ungrie, Vngern
Land, Unkuriya. Némelykor - a kora középkorban természetes módon - a területtel egykor
valamilyen kapcsolatban lévő korábbi államalakulatok nevével illették: pl. Avaria, Celtica,
Hunia, Pannonia, Scithia, Turkia ... Középkori határaink a 11-12. század fordulója táján
állandósultak: az Alpok keleti nyúlványai, a Lajta és a Morva folyók, az Északi-, Keleti- és a
Déli-Kárpátok, a Duna és a Száva folyók ölelték körbe.

A vidék földrajzi adottságai igen kedvezőek. Gazdag bővizű, hajózásra is alkalmas folyókban.
A felszín erősen tagolt, hatalmas puszták, mocsarak, dombok, hegyek és medencék váltják
egymást. Az ország éghajlatában kontinentális és mediterrán hatások keverednek. Növény- és
állatvilága ennek hatására nagyon eltérő. Sík vidékeit ligetek, erdők, puszták, a hegységeket
és dombvidékeket óriási erdőségek, a magasabb régiókat havasi növények borították. Halban,
vadban bővelkedett (köztük ritka vagy kihalt fajokban: viza, kecsege, medve, farkas, bölény,
zerge), madárvilága változatos.

Az ország gazdag volt ásványkincsekben. Nemes- és színesfémeket a felső- és alsó-

magyarországi bányavárosokban, a Keleti-Kárpátok és Erdély ércbányáiban termeltek. Vasat
a Gömöri-érchegységben bányásztak, sót a tordai, vízaknai és máramarosi sótelepeken
fejtettek.

A kialakuló magyar állam két nagy kultúrkör metszéspontjában, a nyugati rítusú latin és a
keleti rítusú görög kereszténység találkozásánál helyezkedett el. A Magyar Királyságra a
nyugati minta hatott erőteljesebben, keleti határa egyben a nyugati kereszténység határát is
jelenti. Államberendezkedésünk, kultúránk, latin betűs írásunk is ezt a hatást bizonyítja. Az
országban mindig is - már létrejöttétől kezdve - különböző etnikumú népek éltek, ezt első
királyunk, Szent István vállalta, pártfogolta és utódaira támogatandó örökségül hagyta.

Az első ezredfordulón létrejött Magyar Királyság az európai középkor szerves fejlődésének, a

korai feudalizmus kialakulásának és megszilárdulásának terméke. Az ország gazdasága az
akkori fejlettségi szintnek megfelelően természeti gazdálkodás, amely alapvetően az
önellátásra épült. Noha már létezett ebben a korszakban is árutermelés és pénzforgalom,
valamint az ezekből következő belföldi és külkereskedelem - a mezőgazdasági és kézműipari
tevékenység szétválása nem valósult meg teljes mértékben. A korszak városai a 10-13.
században még nem igazi kézműipari és kereskedelmi központok, hanem elsősorban
igazgatási (királyi, egyházi, vármegyei) székhelyek. A feudalizmus e korai szakaszában a falu
a meghatározó településforma.
 ÉLETMÓD

GAZDÁLKODÁS

A magyarság ősi életmódjának és gazdálkodásának jellemzése a rendelkezésre álló források

töredékes volta miatt nehéz feladat. A honfoglalás kori gazdálkodás összetettségére jellemző,
hogy nem csupán nomád pásztorkodásból állt, hanem a vadászat, halászat és nem utolsó
sorban a földművelés is szerves részét képezte. A korai történeti források azonban
egyértelműen a steppei népek közé sorolták őseinket, mint akiknek életformáját,
mindennapjait a rideg pásztorkodás szabja meg. Az jellemezte őket, hogy a népesség alapvető
fenntartását biztosító állatállomány táplálékát állandó mozgásban, télen-nyáron legeltetve
szerezték meg.

Állattenyésztés

A honfoglalás kori életformára a háziállatfajták tartása értékes adalékokkal szolgál. Az

ásatásokon előkerült csontleletek tanúsága szerint a honfoglaló magyarok állattartása sokrétű,
fajokban gazdag lehetett: összesen tíz háziállatfaj (ló, szarvasmarha, juh, kecske, sertés, teve,
kutya, tyúk, lúd és réce) maradványai kerültek elő a sírokból, holott a temetkezési
szertartásokban valószínűleg nem szerepelhetett a lakosság által tartott mindegyik állat.
Feltehetően még további két faj, a szamár és a macska is a magyarok által hasznosított állatok
körébe tartozott. Háziállat-állományukban az európai fajták mellett a magukkal hozott állatok
(tarpán ló, ősracka, teve, bivaly) is fellelhetők, valamennyien szilajtartásúak, s éppen ezért
edzettek, ellenállóak.

A szabad természet minden megpróbáltatását jól tűrő lófajtáink nem igényelték az istállózást,
bár a télre való takarmányozást is alkalmazták. Pogány szokás szerint elődeink az áldozatok
bemutatásakor és a temetési szertartás során lóhúst is fogyasztottak, de nyershúsevésről nincs
adatunk. Egy széles körben elterjedt téves hiedelem szerint a magyarok nyereg alatt puhított
húst ettek. Ennek eredete az a közép-ázsiai lovasnépeknél még ma is meglévő szokás lehet,
hogy a nyereg alá nyers húst tesznek, amivel a kemény faváztól feltört lovak hátát gyógyítják.
A mendemonda tehát abból a szempontból értékes adat, amennyiben az ősrégi
állatgyógyításra vonatkoztatható.

A kissé túlzó módon fogalmazó írott források szerint a magyarok "lovaikon szoktak járni,
gondolkodni, álldogálni és beszélgetni". A honfoglaló magyarok lovai tarpán származásúak.
A lóállomány zömét az egységes keleti típus alkotta, de voltak alacsonyabb nyugati típusú és
magas iráni lovaik is. Nem a külsejüket tartották fontosnak, hanem a jó fizikai
tulajdonságukat. A lótartásra a ridegtartás a jellemző. A 20-25 fős ménes 5-6 kancából,
néhány csődörből és a csikókból állt. A ménest télen-nyáron szállásuktól távolabb, a
mindennap használt lovaikat a szállás mellett legeltették. A csikókat már kétéves korukban
lovagolni kezdték, a kancatejből pedig kumiszt készítettek. A ménesszerű illetve istállózó
tartásmód a lótartást jelentősen megváltoztatta. A magyar lovak külföldön egyre
keresettebbek lettek, s megkezdődött tömeges felvásárlásuk. Szent István törvényben tiltotta a
lovak vásár- és ünnepnapokon való mezőgazdasági dolgoztatását.

Szarvasmarháink eredetileg szintén szilaj állatok voltak, a gulya kint élt a szabadban. A 10-
11. századi csontleletek alapján a rövid szarvú marha marmagassága csupán 1 m körüli
lehetett. A régészeti emlékanyagban is egyedülálló honfoglalás kori ezüst övveret Tiszaeszlár-
Bashalomról ilyen szarvasmarhát ábrázol szinte realisztikus megfogalmazásban. Az ökörcsont
leletek arra utalnak, hogy a hús- és tejhasznosítás mellett igásállatként is hasznosították. A ma
is élő hosszúszarvú magyar szürke marhafajta - a széles körben elterjedt téves nézettel
ellentétben, miszerint őshonos jószágról lenne szó - csak a 14-15. században tűnt fel először
hazánkban.

A nomadizmus harmadik jellegzetes állatfajtája a juh. Honfoglalóinkkal a vízszintesen álló,

széles ívekben csavarodott szarvú juh jelent meg, melynek nőstényei olykor szarvatlanok
voltak. Emellett bizonyosan származási kapcsolatban lehetett a hosszúra kinyúlt, V-alakban
álló, dugóhúzószerűen pödrött szarvú rackajuhhal, amely viszont csak a 16-17. században
terjedt el Magyarországon, feltehetőleg tudatos tenyésztés eredményeként. A juh univerzális
haszonállat, szinte minden porcikája hasznosítható: gyapja elsőrangú alapanyag a nemez, bőre
pedig a ruházat számára. A pásztorember étkezésében a szarvasmarha után a juh húsa
következett fontossági sorrendben. A kecske honfoglalás kori tartására aránylag kevés számú
régészeti lelet utal - a juhcsontoktól elsősorban a koponyája, főleg a szarvcsapjai
különböztetik meg.

A sertés ekkor még lényegesen kisebb jelentőségű volt eleink táplálkozásában. A borjú
nagyságú, vörös színű állatot szintén keletről hozták magukkal - már az etelközi letelepedett
életmód bizonyos fokának bizonyítékaként. Ez a fajta egyenes leszármazottja a vaddisznónak,
ma is csíkos malacot vet. A Kárpát-medencében ezen kívül még legalább hét sertésfajta élt,
köztük az egykori avarok tenyészállata. Ez a szalontai és bakonyi disznóval kereszteződhetett,
s így fejlődött ki az alföldi mangalicaszerű sertés, mely hazánk sík vidékeinek uralkodó
disznaja lett.

Nemcsak a Képes Krónika ábrázolásai örökítették meg a magyarság agárszerű vadászkutyáit,

hanem honfoglalás kori régészeti leletek is bizonyságul szolgálnak létezésükre: a Zalavárott
talált egyedét például szemmelverés ellen kék gyönggyel a nyakában temették el. Nagy
valószínűséggel a kuvasz is korabeli fajta, amely hajdan nagyvadra való volt, erre bátorsága
és ereje tette alkalmassá. Ilyen kutyák a steppei övben Mongóliától a Kárpát-medencéig
mindenütt előfordulnak. Solymászatkor kopót, s az okos, engedelmes vizslákat, agarakat
alkalmazták. (Juhászkutyáink közül a komondor a kunok terelő állata volt, legkorábbról egy
15-16. századi faluásatásból ismert. Emléke fennmaradt a "Sétálgat, mint a kunok ebe a
homokon" szólásunkban is. A puli koponyaalkatú kutyák az újkőkor óta éltek a Kárpát-
medencében, ám ilyen szőrköntössel rendelkező állatra a mi honfoglalás kori őseinknél
egyelőre nem akadt régészeti bizonyíték.)

Honfoglalóink tyúkja vörösesbarna, fogolyszerű tollazatú lehetett, hasonlított az aprótermetű

parlagi tyúkhoz. Súlya elérhette a háromnegyed kg-ot, tojása a mai tyúktojás nagyságának
mintegy a fele. Az avarok hasonló tyúkjával kereszteződve a magyar parlagi tyúkban maradt
fenn napjainkig. Az Alföldön szelídítették meg a parlagi ludat, a vad tőkésruca tojásaiból
pedig a kacsákat. A tyúk egyébként honfoglalás előtti török szó, a lúd finnugor eredetű. Régi
magyar nyelven fi-nak hívták az állatok kicsinyeit (tyúkfi, lúdfi, csukafi).

Őseink Kárpát-medencébe vezető útvonalának déli szegélyén mindenütt élt a teve, így
feltétlenül ismerhették - bár ennek az állatnak a csontja eddig még nem került elő bizonyosan
honfoglalás kori lelőhelyről. A Képes Krónika ábrázolása természetesen nem perdöntő az
átvétel időpontjának kérdésében. Csak annyi bizonyos, hogy III. Béla király 1189-ben
adományozott Barbarossa Frigyes kereszteseinek három tevét. A nyugatra vándorlás
útvonalán vehettük át a bivalyt is, melyről a 11. században Erdélyben történt először említés.
Vadászat

Nincsen olyan steppei nép, amely ne vadászna. A vadászatnak sajátos jelentősége volt az
állattartó nomádok életében, mivel ez nemcsak az élelemszerzést, hanem a szórakozást is
jelentette, s egyúttal az állandó katonai gyakorlatozást is szolgálta. Legkedveltebb formája a
solymászás. A sólymos és íjas vadászaton kívül a prémes állatokat csapdákkal, tőrökkel,
hurokkal, kelepcékkel, veremásással ejtették el.

Halászat

A nomád életben a tél a halászás ideje. Télire a nomád pásztor állataival a völgyekbe, főként a
nagyobb folyók partjaihoz vonult, s ezt az időt használta fel, hogy téli élelmiszerkészletét
halak fogásával kiegészítse. A halászat legősibb módja a rekesztő halászat, de eleink ismerték
a varsát, a hálót, a szigonyt és a horgot is. Az állandó halászhelyeket vetőnek vagy vonyónak,
szláv eredetű szóval pedig tanyának nevezték.

Földművelés és gyűjtögetés

A földműveléssel már a délorosz steppén megismerkedtek a magyarok ősei. A magokat

egyszerűen a felszántatlan földre szórták, és az ekével beforgatták. Legfontosabb veteményük
a köles, a búza és az árpa volt. A beérett gabonát sarlóval aratták, és az őrléshez őrlőkövet,
vagy kézimalmot használtak. Rövid kaszával és vasalt ásóval is rendelkeztek. Ez a
földművelés nem a mai helyhez kötött, trágyás művelésnek felelt meg, hanem időnként a
kimerült földet elhagyták, s újat törtek fel - ez a talajváltó művelési rendszer kezdeti foka. A
legelőből kihasított, ekével felszántott, bevetett és elsimított föld volt a tarló. Emellett az
ősmagyarság természeti gazdálkodása a vadon termő gyümölcsfélékre, ehető gombákra és a
természet nyújtotta mézre is kiterjedt. A méh és a méz a finnugor alapnyelvből származó
szavunk. Mézhez főként zsákmányolás útján jutottak elődeink, de ismerhették már az erdei
fás méhtartást is. A szőlőművelést érintő szókészletünk gazdagsága bizonyossá teszi, hogy
már a honfoglalás előtt beható ismeretséget kötöttek vele. Elődeink nem vetették meg sem a
bort, sem a sört. Sokfajta, sokféle módon ízesített italt, közte kancatejből erjesztett kumiszt
ittak.

KÉZMŰVESSÉG

A kezdeti társadalmi munkamegosztásban elkülönülő állattartás, vadászat, halászat és

földművelés mellett - nem utolsó sorban ezek eszköz-szükségleteinek biztosítására - jöttek
létre a különféle kézműves tevékenységek. A magyar honfoglalás és államalapítás korából
többek között a következő mesterségekre utaló régészeti leletekkel rendelkezünk: íjkészítés,
kovácsmesterség, nyeregkészítés, ötvösség, bőrművesség, csontművesség, fafeldolgozás,
fazekasság.

Az íjkészítő számára a halászat szolgáltatta az egyik legfontosabb nyersanyagot, az enyvet,

amellyel olyan félelmetes fegyvert készített, ami az egész nyugati világot rettegésben tartotta.
Az íjat rétegesen, kemény és puhafából, rugalmas állati inakból készítették úgy, hogy a
részeket a halhólyagból főzött enyvvel összeragasztották, összepréselték illetve egymáshoz
kötözték. A szarvasagancsból faragott csontlemezekkel merevített közepű és végű
visszacsapó, ún. reflexíj kezelése rendkívüli ügyességet kívánt, ezért azt már kora
gyermekkortól kezdve gyakorolták. A tollas nyílvesszőkhöz a - felhasználás céljának
megfelelően - különböző alakú nyílcsúcsokat nem az íjasmester, hanem a kovács készítette.

A nyilakon kívül a kovácsmester kezéből kerültek ki a különféle fegyverek (szablya, lándzsa,

fokos), lószerszámok (zabla, kengyel, hevedercsatok), a mezőgazdasági eszközök is (eke, ásó,
sarló, balta). A kovácsmesterség régészeti emlékei közül Zala megyében gödörműhelyeket,
Nemeskéren cölöpös szerkezetű felszíni műhelyt, Tiszaeszláron lakóházhoz hasonló, kissé
földbe mélyedő műhelyt tártak fel. A leletek között találtak olyan kovácsolt késeket, fogazott
élű sarlókat is, amelyeken a vas és az acél réteges összedolgozása figyelhető meg.

A kovácsműhelyek a 11-12. században elkülönültek a vasolvasztó műhelyektől. A korabeli

írásos források ugyan nem említik, ám a régészeti leletek egyértelműen bizonyítják, hogy a
honfoglaló magyarok értettek a nemesfém- és vaskohászathoz, amint azt korai helyneveink is
tanúsítják: Aranyos az aranymosásra, Ruda a fémbányászatra, Rednek, Rendek, Tömörd,
Kovácsi a vasművelésre, Csatár, Csitár, Csetnek pedig a fegyverkészítésre utal.

A nyergesek a nyeregkápákat kemény hársfából, a nyeregdeszkákat pedig puha

rezgőnyárfából vagy nyírfából készítették. A nyereg két oldalára erősítették a biztonságos
lovaglást eredményező kengyeleket, melyek kerek talpa egyben arra is rámutat, hogy eleink
puha talpú csizmában, bocskorban ülték meg a lovat.

A honfoglalás korának ötvösségét többnyire az ásatásokon előkerült tárgyakból ismerjük. A

bronzon kívül legtöbbször használt alapanyag a szent fém, az ezüst, melyet öntöttek, vagy
lemezből domborítva, poncolással díszítettek. A hátteret gazdagon aranyozták, amellyel még
jobban kiemelték a növényi mintakincset. Talán a legismertebb honfoglalás kori tárgyaink a
sokféleképpen megformált, méltóságjelző szerepet betöltő tarsolylemezek.

A női viselethez tartozó korongokon, karpereceken állatalakos díszítések is megjelentek. A

köznép által használt jellegzetes ékszerek az S-végű hajkarikák, félhold alakú csüngők,
pántgyűrűk, karperecek. Az előkelők - gyakran aranyból készült - ékszerkészlete határozottan
különvált a köznép által viselt bronz, illetve ezüst tárgyaktól.

Az államalapítással megszakadt a honfoglalás korának ősi világképhez kapcsolódó

ötvösművészete. A 11. századi ötvösségre számos írott forrás, egyházi leltárak, helynevek
utalnak. Szent István legendáiban említik a székesfehérvári oltárfelszereléseket, ám tárgyi
emlékek kis számban maradtak fenn. Az Esztergomban folytatott királyi pénzverést az udvari
ötvösműhely végezte, és a világi és egyházi hatalmasságok egyedi megrendeléseit is ezek az
ötvösök elégíthették ki.

A bőrművesség kezdetben jellegzetesen női munkának számított. Alapanyagként általában a

juh, ritkábban a szarvasmarha bőrét használták. A korai cserzőeljárások közül honfoglalóink a
zsíros- és timsós cserzést alkalmazták. Európa-hírűvé vált a timsóval kezelt, meleg faggyúval
átitatott magyar bőr, melyet leginkább lószerszámok (nyereg, kantárzat) készítésére
használták. (A franciák a timsóval kezelt bőrt magyar módra való bőrkikészítésnek mondták a
középkorban.) További bőrből készített használati és viseleti tárgyak például a tömlők,
tarsolyok, övek - a szíjgyártók termékei, illetve a ruházat bizonyos részei, melyeket a szűcsök
készítettek.

A csont a használati eszközök egyik legősibb alapanyaga. A vadászott és háziállatok csontja,

agancsa, foga, agyara került megmunkálásra. A feldolgozás fázisai: lágyítás, előrajzolás,
vésés, faragás, hajlítás stb. Csontból készítettek csatokat, árakat, tűket, tégelyeket,
íjmerevítőket, különféle játékokat. Fogakból amuletteket, agancsból fésűket és botvégeket
faragtak. Az ivókürtök szarvasmarha-tülökből - emellett fából, nyír- és hársfa kérgéből is -
készültek.

A honfoglaló magyarság famegmunkáló szerszámai a balták és fejszék. A bányászathoz és az

ércek kiolvasztásához is nagy mennyiségű fára volt szükség. A mindennapi használati tárgyak
és a fegyverek (nyergek, jurták, íjak, nyílvesszők, kard- és szablyahüvelyek) készítésére
használták fel a minőségileg kiváló faanyagot.

A korabeli fazekasság termékei alkotják a leggyakrabban előkerülő régészeti leletanyagot. Az

étel- és italáldozatok során sírba került mellékletek, illetve a telepeken - általában töredékesen
- talált agyagedények a sokféle felhasználási lehetőségnek megfelelően változatos formájúak.
Általában kézikorongon készültek, és különféle bekarcolt vonallal díszítettek. Jellegzetesen a
nomád pásztorkodáshoz köthető emlékek a szabadtéri tűzhelyeken való főzéshez szolgáló
korongolt cserépbográcsok.

TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

A steppei életmód szerves része volt az állandó mozgás, a gyakori költözködés, ami az állatok
számára szükséges legelőterület biztosítása érdekében történt. A megszokott ritmust
alapvetően az évszakok váltakozása határozta meg. A vándorló életforma egyik jellegzetes
ismérve a könnyen hordozható, gyorsan szétszedhető és felépíthető kerek sátor, a jurt
használata.

A jurt kupola alakú tetővel ellátott, farácsos oldalfalú, több rétegű nemezzel fedett sátor. A
vándorlások során általában málhás állatokon szállították, de volt kocsira rögzített változata
is. Belső térelosztását szigorúan meghatározták. Belülről - az ajtó felé nézve - a jobb oldal a
férfiaké, a bal oldal a nőké; az ajtó melletti rész a mindennapi tevékenység helye volt.
Középen állt a tűzhely, amelynek füstje szabadon távozott el a jurt felső nyílásán. Ezt a
tetőnyílást zsineggel húzható takaróval lehetett elzárni, s az ajtót is szőnyeg borította. A ház
így egyetlen részből állott. A szőnyegekkel takart fal mellé állított bőr zsákokban és ácsolt
faládákban tárolták vagyonukat, a ruházatot és az élelmiszereket. A fegyvereket és használati
tárgyaikat a lécekből álló falra akasztották. A magyarok még a honfoglalást követően is
sokáig használták nyári lakóhelynek.

A Kárpát-medencébe érkező magyarság által kialakított településhálózat nem volt egységes, a

korabeli társadalom tagozódása a lakóhelytípusok szerint is nyomon követhető. A lakosság
legnagyobb része az úgynevezett téli és nyári szállásokon élt, majd a téli szállások lassan
falvakká alakultak. Ettől elütő képet mutattak a törzsfők és nemzetségfők udvarhelyei, melyek
mint piachelyek is működtek. E településhálózaton keveset változtatott az ezredfordulón
megvalósuló állam- és egyházszervezés.

Az általában változó helyű nyári szállások mellett - a földművelés súlyának lassú

növekedésével - az állandó téli szállásokból faluszerű települések formálódtak. A 10. századi
falvakban egyre inkább általános lett a félig földbe süllyesztett veremház, majd megjelentek a
földfelszínre épített lakó- és melléképületek is. Ezek az építmények megfeleltek azoknak a
háztípusoknak, melyek az egész korabeli Kelet-Európában elterjedtek.
A települési és lakóháztípusok változása a gazdálkodás átalakulásával magyarázható. A
honfoglaló magyarok kezdetben a ridegpásztor életmódot folytatták. Eszerint tavasztól őszig
legeltették nyájaikat, és voltak állandó, téli szállásaik is megművelt földekkel körbeölelve. A
honfoglalás után a tartós letelepedés következtében kezdetét vette a kisebb falvak kialakulása.
Már István király törvényeiben és adományleveleiben feltűnik a közrendűek lakóhelyeként a
rögzített határokkal rendelkező falu (villa), melynek vezetője a falunagy (villicus).

A kialakuló megyerendszer elemeiként fa- vagy gerendavárakat építettek, melyek

nemzetségfői, majd ispánsági központokként is szolgáltak. A vár maga különböző jellegű és
méretű, földművel-sánccal védett lakóterület volt. A 10-11. századi erődítésekre jellemző a
folyók árteréből kiemelkedő alacsony dombon, félszigeten vagy hegynyúlványon, azaz
minden esetben valamely stratégiai fontosságú helyen való elhelyezkedés.

A jogi értelemben vett középkori város Magyarországon csak a 12-13. század fordulója táján
jelent meg. Ezt megelőzően is léteztek azonban városi funkciókat is ellátó, a területi
munkamegosztásban szerepet játszó települések. Elsősorban az átlagosnál nagyobb
fogyasztási igényű, továbbá a kezdeti árucserét lebonyolító helységek számíthatók a városias
települések közé, melyekhez a feudális központokat, uralkodói, egyházi centrumokat
sorolhatjuk. Itt az uraság erődített lakhelyének védelme alatt piacok is keletkezhettek. A
vásárhelyek közelében kézműves szolgálónépek, valamint kereskedelemmel foglalkozó
etnikumok falvai voltak találhatók. Az államalapítás idején az esztergomi vár volt a király
leggyakoribb tartózkodási helye, egyben az első magyar érsekség székhelye is.
Székesfehérvár elsősorban szakrális központtá vált, miután itt temették el az államalapítót.
Éppen emiatt lett a későbbiekben a magyar királyok koronázási és fő temetkezési helye, és itt
őrizték a koronázási jelvényeket is.

A magyarság már etelközi hazájában is nemzetközileg jelentős kereskedelmi útvonalak

mentén élt. Részesei voltunk a prém-, a viasz-, fegyver- és a rabszolga-kereskedelemnek. A
bizánciakkal és arabokkal folytatott kereskedelem a Kárpát-medencében sem szűnt meg,
írásos adatok szólnak a rabszolga- és lókivitelre, az ón- és prémbehozatalra. Annak ellenére,
hogy döntő mértékben természeti gazdálkodás folyt, a szükséges árucsere lebonyolítására
vásárok alakultak ki már az államalapítás korában. A kereskedők portékáikat lovon vagy
gyalog vitték, szekéren ritkábban.

A középkori közlekedésben jelentős szerepet játszottak a még a rómaiak által épített

szilárdburkolatú utak Pannóniában, valamint a hajózható folyók. Már a 11. században
megemlékeznek a források a dunai hajóforgalomról, sőt hajóállomások is ismeretesek
(Komárom, Almásfüzitő). Kedvelt átkelőhely volt a part kedvező adottsága és a Duna lassú
sodrása miatt a mai Budapest északi határán a megyeri rév. A szárazföldi közlekedésben a
legfontosabb állat továbbra is a ló volt. A 10-12. században a kereskedők az árujukat rövidebb
útra lovon vagy akár gyalog szállították. A távolsági teherszállítás fő eszköze már régóta a
kettő illetve négykerekű szekér. Személyszállításra ritkán vették igénybe, mivel a lovasember
100 km-t is megtehetett egy nap alatt, szekéren pedig legfeljebb 20-30 km-t.

A honfoglalás előtti időkben használt mértékekre csak közvetett adatok segítségével lehet
következtetni. A legrégibb időkben a finnugor népek hatos számrendszert használtak, majd
iráni közvetítéssel áttértek a tizes számrendszer alkalmazására. A hosszmértékek közül az
egyik legrégebbi a fej felé emelt kar jelentésű és ilyen nagyságú erdőöl. Ősi földmérték a nyíl,
amelyhez a nyilas földosztás kapcsolódik: így állapították meg a közös földterület - kezdetben
a legelő - egyes részeinek használati rendjét. A földművelés meghonosodása után a szántóra is
alkalmazták, s kialakult a nyíl másik neve, a fűkötél. Az űrmértékek közül honfoglalás kori
lehet a köböl: ez dongás faedényből alakult bor- és gabonamérték, s egyben mérőeszköz.
Ugyancsak korabeli mérték a darab és többese a bokor (egy pár).

István király intézkedései kiterjedtek a mértékrendszer átalakítására is. Bajor-karoling eredetű

a hosszmérték alapegysége, a láb, amely 16 ujj, illetve 1/10 öl nagyságú. A földmérés
alapegységévé a királyi öl vált, melynek kötélből készített etalonját a székesfehérvári
kincstárban őrizték. Az Európa-szerte elterjedt római hagyomány és a magyarországi szántási
gyakorlat alapján alakították ki a királyi hold mértéket, amely 12x72 királyi ölt jelentett (elvi
etalon), és 150 ilyen hold adott egy királyi ekealját. Ezzel megteremtődött a királyi
birtokadományozási rendszer eszközrendszere, amely aztán évszázadokon át megőrződött. A
súlymérték egységeinek kialakulásában jelentős szerepe volt a pénzérméknek. A
térfogatmértékek - a megfoghatóság által - gabona-, széna-, és a kendermunka fogalmaiban
öltöttek testet: ilyen a kepe, a kéve, a marok, a szekér. A királyi mellett országosan elterjedt
általános és helyi mértékek is kialakultak - emellett természetesen a mérések korántsem
voltak pontosak. Mivel a számolási ismeretek minimálisak voltak, nagy szerepe lehetett a
becslésnek.

MINDENNAPI ÉLET

Nemek közötti munkamegosztás

Mint arra több ízben utaltunk, eleink mindennapi életében elkülönült az asszonyok és a férfiak
munkája. Az asszonyok dolga volt a sütés-főzés. A növényi eledelek közül a hagymát, borsót,
tormát és a salátaféléket már a honfoglalás előtt használták. Főzéshez az imént említett
nagyméretű agyagüstök szolgáltak. A tárolóedények sok fajtája fából és bőrből is készülhetett.
A kemencében átizzott kőlapra öntött tésztából sütötték a lepénykenyeret. Az asszonynép
feladata volt a ruhanemű, a szőnyeg és a nemez készítése, a költözködés lebonyolítása, a
szétszedhető nemezsátrak felállítása. A nők dolga nem merült ki a ház körüli tennivalókban,
hanem a kapás kertművelésből is ki kellett venniük a részüket. A nagyállattenyésztéssel
kapcsolatos feladatok ellátása természetesen a férfiak kötelessége volt, így a fejés is
férfimunka, ám a pusztai népeknél mindig a nők készítették a kumiszt.

Fon és sző szavunk finnugor eredetű. A fonást orsógombbal illetve orsókarikával ellátott
orsóval, a szövést vízszintes szövőszerszámon végezték. A honfoglalás után a fonás-szövés
technikájának több elemét szláv jövevényszóval jelölték őseink, melyről len, guzsaly,
motolla, takács szavaink tanúskodnak. Ekkor már a lábítós szövőszéket használták. A lányok-
asszonyok kalákában készítették a nemezt (a szó iráni eredetű és a juh gyapjából előállított
anyagot jelent), amelyet aztán sokrétűen hasznosítottak: ruházat (kabát, csizma, süveg),
tarsoly, takaró, nyereg alatti pokróc, s legfőképpen sátorborító készült belőle.

Ruházkodás és viselet

Régente a ruhát "mez"-nek hívtuk, s e szavunkat ma is használjuk a meztelen kifejezésben.

Mindkét nem feltehetően hasonló ruhadarabokat hordott: kender- vagy lenvászonból készült
inget, kaftánt- vagy kabátszerű felsőruhát, bő nadrágot és enyhén felálló orrú csizmát. Rang és
méltóság szerint az öltözetüket csillogó veretekkel is díszítették. A régészeti leletek sírbeli
elhelyezkedése lehetőséget ad a ruházat egy részének helyreállítására.
A lovasnomád férfiak jellegzetes rangjelzője, a szabad ember méltóságjelvénye: a veretes öv.
A fiúgyermeket felövezéssel avatták férfivá, a veretek mennyisége és minősége viselőjének
társadalmi helyzetét jellemezte. Erre függesztették fel fegyvereiket és a készségeiket
tartalmazó tarsolyt. A férfiak kucsmája hegyes bőr- vagy nemezsüveg volt, lehajtható széle a
fülüket védte.

Az asszonyok viselete a férfiakénál sokkal díszesebb lehetett. A lányok pártát, a módosabb

asszonyok korongos és csüngős veretekkel vagy prémmel díszített süveget hordtak.
Ékszereiket különféle fülbevalók és hajkarikák, hajfonatdíszek, nyakláncra fűzött gyöngyök,
félhold alakú csüngők, karperecek, gyűrűféleségek alkották. A női és gyermekruhák álló
ingnyakára rombusz alakú és kéttagú csüngős vereteket varrtak, az ing fülesgombokkal
záródott.

Gyöngyvarrottas vagy pitykékkel díszített ingük fölött négyzetes és félhold alakú csüngős
veretekkel vagy préselt rozettákkal szegélyezett brokát vagy selyem kaftánt viseltek.

Varkocsukba csiszolt kagylókat és gyöngyöket fűztek, végükre díszes korongokat

függesztettek. A ruhaujj összefogására karperecek szolgáltak. Az ezüstből vagy bronzból
készített S-végű hajkarikák jellegzetes köznépi ékszerei a honfoglalás és az államalapítás
korának. Óvó-védő szerepet tölthettek be az állatfejben végződő karperecek, melyeket
előszeretettel használtak a korszak során.

A társadalom felső rétegének viselete volt a hasított prémes felsőruha, az arab eredetű suba. A
köpönyeg összefüggésben lehet a török "köpönök" szóval: valószínűleg nemeztakaró volt,
amit rossz idő esetén a vállukra borítottak. További jellegzetes ruhadarabok a mintás tunika, a
kesztyű, a prémes és rövid felsőruha (a ködmön), a díszes fejű szegecsekkel kivert, oldalt
varrott csizma és a középen vagy a bal vállnál záródó selyem ing.

A kereszténység elterjedésével legtöbbször már csak egyszerű bőr- vagy textilövek kerültek
eltemetésre, melyekre a vas- és bronzcsatok utalnak. Nyakukban üreges ereklyetartó
kereszteket vagy öntött mellkereszteket viseltek.

A hajviselet ősidőktől fogva a nemek és korosztályok közötti megkülönböztető jelzésre

szolgál. Mivel lassan nő, s változtatni nehéz volt rajta, ezért tilthatták is a vágását. Társadalmi
rangot is jelölhetett, fontosságát jelzik mondásaink: hajkoronát visel, hajba kap, üstökön
ragad. A nőknél még inkább hagyományőrző jel lehetett, mai napig is ezzel jelzik, hogy
hajadon vagy már asszony az illető.

Gyógyítás

Alig van adatunk arról, hogy a honfoglalás kor embere miként értelmezte és hogyan
gyógyította a betegségeket. Némi fogódzót ezzel kapcsolatban a korabeli gyógynövények és
gyógyító műveletek ismerete, a gyógyítók neve és az ősi hitvilág erre vonatkoztatható
emléktöredékei adnak. Annyi bizonyos, hogy - amint erre számos korabeli lelet is utal - a
koponyalékelést (trepanációt) széles körben végezték elődeink, mely igen komoly anatómiai,
sebészeti ismeretet feltételez.
 A VAZUL-ÁG
ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYOK SZENT ISTVÁN UTÁN (1038-1301)
Encyclopaedia Humana Hungarica 02.

TÖRTÉNELEM
Trónviszályok és konszolidáció (Zsoldos Attila)
A korai királyság utolsó évtizedei (Zsoldos Attila)
A tatárjárás kora (Zsoldos Attila)
Az utolsó Árpádok (Zsoldos Attila)

NYELVTÖRTÉNET
A korai ómagyar kor nyelvi emlékei (S. Hámori Antónia)
A kor nyelvi rendszere (S. Hámori Antónia)

IRODALOM
Az irodalom külső feltételei (Szovák Kornél)
Az irodalom tartalmi jellemzői (Szovák Kornél)
A szerzők (Szovák Kornél)
A művek (Szovák Kornél)

MŰVÉSZETEK
Képzőművészet (Kerny Terézia)
Zene (Mezei János)
Tánc (Felföldi László)

EGYHÁZTÖRTÉNET
Szent István öröksége (Szovák Kornél)
Császár és pápa közt (Szovák Kornél)
A pápaság árnyékában (Szovák Kornél)

TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ
A Magyar Királyság és szomszédai (Zsoldos Attila)
Az ország igazgatása (Zsoldos Attila)
Az ország nem magyar lakói (Zsoldos Attila)
Település és lakóhely
Utak (Zsoldos Attila)
Falvak (Takács Miklós)
Városok és várak (Siklósi Gyula)

ÉLETMÓD
Társadalom (Zsoldos Attila)
Gazdaság
Mezőgazda ság (Tringli István)
Kézművesség (Takács Miklós)
Pénz és kereskedelem (Zsoldos Attila)
Mindennapi élet
A férfiak viselete és fegyverzete (Kovács László)
A nők és a gyermekek viselete (Csukovits Enikő)
 TÖRTÉNELEM

TRÓNVISZÁLYOK ÉS KONSZOLIDÁCIÓ

A trónviszályok kezdetei

István halála után kijelölt örököse, Péter akadálytalanul foglalhatta el nagybátyja trónját. Péter
király (1038-1041) intézkedései az István által megkezdett út folytatását ígérték: egyházakat
alapított, törvényt és okleveleket adott ki, pénzt veretett, adót vetett ki. Mindezt azonban,
ellentétben Istvánnal, a sajátos magyar viszonyokat figyelmen kívül hagyó türelmetlen
erőszakossággal tette, s ezért csakhamar feloldhatatlan ellentétek alakultak ki a király és a
magyar társadalom egésze között. Az egyháznagyok s a világi előkelők összeesküvést szőttek
a zsarnoknak bélyegzett Péter ellen, s letaszították trónjáról. Péter családjával együtt III.
Henrik német királyhoz menekült, tőle remélve támogatást a hatalom visszaszerzésére.

Az előkelők Péter helyett István sógorát, az alighanem a kabar törzsfői családból származó
Sámuelt választották királlyá (1041-1044). Egyesek a törzsi szabadság helyreállítását, mások
a kiegyensúlyozott istváni politika felújítását várták Sámuel uralmától. Az ellentétes
elvárásoknak Sámuel képtelen volt megfelelni, s helyzetét tovább súlyosbította, hogy szembe
kellett néznie a Pétert támogató III. Henrik katonai fenyegetésével. Sámuel Henriket hol
katonai akciókkal, hol béketárgyalásokkal próbálta eltántorítani - sikertelenül - a
beavatkozástól, az időközben fellépő belső ellenzékének képviselőit pedig lemészároltatta.
Ilyen előzmények után került sor III. Henrik támadására, melynek során Sámuel Ménfőnél
csatát vesztett, s menekülés közben megölték.

A trónjára német segítséggel visszatérő Péter király (1044-1046) hűbéreskü letételével hálálta
meg III. Henrik támogatását. Magyarország hűbéres tartomány lett, s ez az istváni mű teljes
megtagadását jelentette. Az előkelők sikertelen és véresen megtorolt összesküvései után végül
népi felkelés vetett véget 1046-ban Péter uralmának. Miközben az országnagyok Péter
letételéről és az István által megvakíttatott Vazul száműzetésben élő fiainak hazahívásáról
tanácskoztak, a Tiszántúlon a pogány érzelmű Vata vezetésével a köznép fellázadt. A történeti
köztudatban pogánylázadásként élő megmozdulás egyszerre irányult az állam és az egyház
intézményei és képviselői ellen.

A pogánylázadás áldozatai között az elfogását követően megvakított s csakhamar meghalt

Péter király és a korszak egyik kiemelkedő alakja, a hazatérő Vazul-fiak fogadására induló
Gellért csanádi püspök is ott volt. A megüresedett trónt Vazul középső fia, András herceg
foglalta el, bátyja, a pogány Levente háttérbe szorulásának okai nem ismertek. I. András
király (1046-1060) elfojtotta a pogánylázadást, s az országot István példáját követve
kormányozta. 1055-ben apátságot létesített Tihanyban, melynek alapítólevele az első
eredetiben fennmaradt magyar oklevél. Ennek latin szövegében számos magyar szó és egy
mondattöredék is olvasható, melyek becses nyelvemlékké teszik az oklevelet.

I. András 1048 táján hazahívta Lengyelországból öccsét, Béla herceget. Az akkor még
gyermektelen András Bélát jelölte ki örököséül, s megszervezte számára a dukátust. A két
fivér együttműködése sokáig zavartalan volt. Közösen verték vissza III. Henrik Péter
halálának megbosszulására és a hűbéri függés visszaállítása érdekében indított támadását
1051-ben. András és Béla viszonya akkor romlott meg, amikor 1058-ban a király Béla
mellőzésével saját gyermekfiát, Salamont tette örökösévé. Az ellentéteket a fivérek várkonyi
találkozója sem oldotta fel, s rövidesen sereggel vonultak egymás ellen. András csatát
vesztett, s belehalt sérüléseibe. Családja a német uralkodónál, IV. Henriknél talált menedékre.

A trónra lépő I. Béla (1060-1063), mint egykor Sámuel, a fenyegető német támadás
árnyékában uralkodott. A támadás egyelőre késett, az országon belül viszont új baj támadt. A
köznép Székesfehérvárra gyűlésbe hívott képviselői kereszténység elleni követeléseket
hangoztattak, s ezt a mozgalmat szokás második pogánylázadásnak nevezni. A lázongókat
Béla szétkergette, egyebekben azonban a köznép kedvét kereste intézkedéseivel, mérsékelvén
az árakat és az adókat, eltörölvén a régi tartozásokat. Az 1063-ban végül meginduló német
támadással egy időben Bélát súlyos baleset érte, melybe rövidesen bele is halt. Fiai - Géza,
László és Lampert - a németekkel együtt visszatérő Salamon elől Lengyelországba futottak.

A király és a hercegek

Salamon (1063-1074) bőkezűen megjutalmazta az őt trónjára visszasegítő IV. Henriket -

feltehetően ekkor került német földre az Árpádok kincstárából az ún. Attila-szablya, de
hűbéresküt nem tett. A birodalmi seregek távozása után a Béla-fiak betörtek az országba, ám
az összecsapás ezúttal elmaradt. Az előkelők egyezséget közvetítettek az unokafivérek között,
melynek értelmében Salamon királyként uralkodott, a hercegek pedig megkapták apjuk
egykori dukátusát. A király és a hercegek közös erővel győzték le 1068-ban az országra
támadó besenyőket. Az ekkor vívott kerlési csatához kapcsolódik László herceg és a
leányrabló kun vitéz párviadalának már a középkorban is népszerű története.

A király és a hercegek jó viszonya 1071-ben romlott meg. Feltehető, hogy Géza herceg
elégelte meg alárendelt szerepét, igaz, Salamont viszont fő bizalmasa, Vid bujtogatta a
hercegek ellen. Az elkerülhetetlenné vált fegyveres összecsapás első ütközetében Salamon
legyőzte Géza herceget. Időközben azonban cseh segédcsapatok élén megérkezett László
herceg, s vezetésével a mogyoródi csatában a Béla-fiak diadalmaskodtak Salamon felett. A
király Moson és Pozsony környékére szorult vissza, az ország többi részében a hatalom Géza
kezébe került.

A trónfosztott Salamon IV. Henrik támogatásának fejében most már a hűbéri kötelék
vállalására is késznek mutatkozott, ám a német uralkodót a pápával kirobbant konfliktus, az
invesztitúraharc foglalta le. I. Géza király (1074-1077) a bizánci császárban talált uralmát
elismerő pártfogóra, akitől koronát - a mai Szent Korona alsó részeként ismert ún. görög
koronát - kapott. VII. Gergely pápa, miközben megfogalmazta a Szentszék Magyarországra
támasztott hűbéri igényét, némi vonakodás után elismerte Géza királyságának törvényességét,
s így Magyarország a Salamont támogató IV. Henrikkel szemben Róma pártjára állt a
császárság és a pápaság küzdelmében.

I. Géza rövid uralkodása alatt képtelen volt megoldani a Salamon-kérdést, ennek rendezése az
utódaként királlyá választott öccsére, Lászlóra maradt. I. László (1077-1095) részint
fegyverrel, részint tárgyalással elérte Salamon meghódolását, akit azonban, miután
összeesküvést szőtt ellene, börtönbe vetett. 1083-ban László felavattatta az első magyar
szenteket, az állam-alapító István királyt és fiát, Imrét, valamint a vértanú Gellért püspököt és
két remetét. Az eljárás arra volt hivatott, hogy bizonyítsa: Magyar-országot méltó hely illeti
meg a keresztény államok közösségében. Az ünnepségekhez kapcsolódóan László szabadon
bocsátotta Salamont, aki távozva az országból, haláláig a besenyők között élt.
Konszolidáció a 11-12. század fordulóján

László uralkodása alatt az országnak a korábbi évtizedek szakadatlan háborúi során

megbomlott belső rendje helyreállt. Ezt a célt szolgálták a király rendkívül szigorú törvényei
is, melyek három törvénykönyv-be rendezve maradtak ránk. László keménykezű kormányzata
következtében az ország visszanyerte erejét, sőt, s ez új vonás a magyar állam történetében,
hódítani is képes hatalommá vált. 1091-ben László, beavatkozván a horvát belviszályokba,
elfoglalta az Adria-parti országot. Szlavóniában pedig Zágrábban közelebbről ismeretlen
időpontban püspökséget alapított. Mivel Horvátország pápai hűbér alá tartozott, a hódítást
követően a pápaság és Magyarország kapcsolatai feszültté váltak.

László halála után bátyja, I. Géza fiai Kálmán és Álmos vetélkedtek a koronáért. A trónt
végül Kálmán foglalhatta el (1096-1116), s Álmosnak be kellett érnie a dukátussal. A
csalódott Álmos nem törődött bele helyzetébe, s Kálmán uralkodását végigkísérték öccse
akciói a hatalom megszerzésére. Álmos hol összeesküvést szőtt Kálmán ellen, hol külföldön
keresett támogatókat ügyének, végül azonban rajta vesztett. Az öccse próbálkozásait egy ideig
türelemmel megbocsátó Kálmán talán 1115-ben megvakíttatta Álmost és annak kiskorú fiát,
Bélát. A megnyomorított hercegek ezt követően az Álmos által 1108 táján alapított dömösi
prépostságban húzták meg magukat.

Az Álmossal folytatott áldatlan küzdelem rendkívül kedvezőtlenné tette Kálmán megítélését

az utókor szemében, jóllehet Kálmán kifejezetten sikeres uralkodónak bizonyult. Folytatta az
I. László idejében megindult törvényalkotást, adó- és hadszervezeti reformot hajtott végre,
átalakította a bíráskodás intézményeit, rendezett egyes birtokjogi kérdéseket. A nyitrai
püspökség megalapításával tovább bővítette a magyar egyházszervezetet, s helyreállította a
magyar uralmat a rövid időre függetlenedő Horvátországban, sőt, Dalmácia egy részét is
meghódította. A pápaság ellenkezését azzal oldotta fel, hogy 1106-ban lemondott a főpapok
kinevezésének jogáról.

Kálmánt fia, II. István (1116-1131) követte a trónon. Sikertelen külpolitika és belső
elégedetlenség jellemezte uralkodását. Több ízben trónkövetelők léptek fel ellene, egy
alkalommal a vak Álmos herceg is. A sokadik eredménytelen próbálkozás kudarca után
Álmos Bizáncba menekült, s a bosszúszomjas II. István ekkor indította el a 12. században oly
gyakorivá váló bizánci-magyar háborúk sorozatát. Álmos fia, Béla Magyarországon maradt, s
II. István, nem sokkal halála előtt tudomást szerzett unokafivére hollétéről. Udvarába vitette s
méltóképpen gondoskodott róla. II. István alatt telepedett meg az országban a premontrei
szerzetesrend; feltehető, hogy a királyt ennek váradhegyfoki monostorában temették el.

A KORAI KIRÁLYSÁG UTOLSÓ ÉVTIZEDEI

Aktivizálódó külpolitika

A gyermektelenül meghalt II. István után II. Bélát (1131-1141) koronázták királlyá. Az ország
kormányzatát a vak uralkodó helyett felesége, a szerb Ilona tartotta a kezében. Béla és Ilona
két ízben is lemészároltatták politikai ellenfeleiket: előbb a király megvakíttatásában
részesnek gyanított Kálmán-párti előkelők jutottak erre a sorsra, utóbb a magát Kálmán fiának
állító trónkövetelő Borisz híveit gyilkoltatták le. Béla uralkodása alatt új lendületet vett a
balkáni terjeszkedés, a magyar uralkodók közül elsőként ő viselte a Bosznia feletti uralmat
kifejező "Ráma királya" címet.
II. Béla korai halála után kiskorú fia, II. Géza (1141-1162) következett a trónon, aki helyett
eleinte anyai nagybátyja, Belos kormányzott. A felnövekedett Géza feltűnően aktív
külpolitikát folytatott. Számos hadjáratot vezetett Oroszországba, de beavatkozott a német
belviszályokba, s támogatta a szerbek Bizánc elleni felkelését is. Aktivitására két körülmény
hatott mérséklőleg. A két szomszédos birodalom élén a kor két legjelentősebb uralkodója - I.
Frigyes német-római és Mánuél bizánci császár - állt, belföldön pedig az újra feltámadó
trónviszály ingatta meg Géza helyzetét. Uralkodása alatt előbb Borisz, majd saját öccsei,
László és István trónigényével volt kénytelen számolni Géza.

Bizánc árnyékában

László és István hercegek Mánuél bizánci császárban nagyhatalmú támogatóra találtak, így
hiába koronázták meg Géza halála után III. Istvánt (1162-1172), a király rövidesen menekülni
kényszerült. Nagybátyjai közül előbb II. László uralkodott alig fél évig (1162-1163), majd IV.
István néhány hónapig (1163). Az utóbbi országlásának a székesfehérvári csata vetett véget,
mely III. István fegyvereinek győzelmét hozta. IV. István újra Bizáncba távozott, s még
évekig kísérletezett a visszatéréssel, ám sikertelenül. III. István országa visszafoglalása után
folytatta a Bizánc elleni háborúkat, míg végül 1167-ben seregei Zimonynál döntő vereséget
szenvedtek.

A trónviszály idején fontos politikai szerep jutott Esztergom az idő szerinti érsekének,
Lukácsnak. Ő volt az első magyar főpap, aki bizonyosan Párizsban járt egyetemre. Lukács a
gregorianizmus kérlelhetetlen harcosaként minden igyekezetével azon volt, hogy a pápaság és
a császárság felújult küzdelmében Róma oldalára állítsa Magyarországot. Mind II. Gézát,
mind III. Istvánt rávette az invesztitúra jogról való lemondásra. III. István híveként II.
Lászlótól és IV. Istvántól megtagadta a koronázást, s a bitorlókat kiközösítette, amiért azok
fogságra vetették. Amikor azonban III. István tette rá a kezét egyházi javakra, nem habozott őt
sem a kiközösítés fegyverével jobb belátásra bírni.

Virágkor a 12. század végén

III. István halála után két öccse, a fiatalabb Géza és a már évek óta Bizáncban élő Béla
vetélkedett a trónért. Az anyakirályné Gézát támogatta, az előkelők választása azonban Bélára
esett. A herceg egy Bizánccal kötött egyezmény értelmében került Konstantinápolyba,
Mánuél császár lányának jegyeseként. Mánuél anyja I. László leánya, a Bizáncban szentként
tisztelt Piroska volt, s a császárnak komoly tervei voltak a Bizáncban Alexiosznak nevezett
Bélával. Mivel nem volt fia, megtette örökösévé, s gondoskodott ennek megfelelő
neveltetéséről. Utóbb azonban Mánuélnak fia született, ezért ejtette Bélával kapcsolatos
terveit, ám amikor küldöttség érkezett Magyarországról Béláért, támogatta rokona magyar
királyságának tervét.

A hazatérő Bélával szemben öccse, Géza alulmaradt a trónért vívott harcban, s bizánci
száműzetésben halt meg. III. Béla (1172-1196) uralkodásának évei a továbbiakban nagyobb
megrázkódtatások nélkül teltek. Pompás palotát emeltetett Esztergomban, több monostor
alapításával járult hozzá a II. Géza idején megtelepedett ciszterci szerzetesrend magyarországi
elterjedéséhez, s 1192-ben ő avattatta szentté I. Lászlót. III. Béla uralkodása
művelődéstörténetileg is kiemelkedő: megindult a rendszeres franciaországi egyetemjárás,
megszerveződött a királyi kancellária, kibontakozott a hiteleshelyek tevékenysége.
Uralkodása vége felé állították össze a Pray-kódexet, mely egyebek mellett fenntartotta a
Halotti beszéd és könyörgés szövegét is.

III. Béla külpolitikáját kezdetben a pápasággal és a Bizánci Birodalommal való jó viszony

egyidejű fenntartása jellemezte. Mánuél császár halála után azonban visszafoglalta a korábban
bizánci kézre került Dalmáciát, s elődeihez hasonló agresszív külpolitikába kezdett. Míg a
korábbi évtizedekben vezetett oroszországi hadjáratok királyi házasságok révén teremtett
dinasztikus kapcsolatok folyományai voltak, Béla fiatalabb fia, a későbbi II. András számára
akarta meghódítani a szomszédos orosz fejedelemséget, Halicsot. Ez csak rövid időre sikerült,
e cél azonban a következő évtizedekben rendre felbukkant az Árpádok külpolitikájában.

III. Béla trónját idősebb fiára, Imrére (1196-1204) hagyta, Andrásra apja beváltatlan keresztes
fogadalma maradt. András herceg azonban inkább uralkodni vágyott, s ezért többször
fellázadt bátyja ellen. Kettejük viszálya végigkísérte Imre uralkodásának néhány évét.
Egyebekben mind a király, mind öccse a balkáni terjeszkedés érdekében vezettek
hadjáratokat, Imre fel is vette a "Szerbia királya" címet. Halálakor kiskorú fia, III. László
(1204-1205) lett a király, de csak névleg. A hatalmat gyámja, András tartotta a kezében, aki
elől hívei Ausztriába menekítették Lászlót, ahol a gyermek kisvártatva meghalt.

A TATÁRJÁRÁS KORA

Az új berendezkedés

Néhány évvel trónralépte után II. András (1205-1235) nagyszabású reformokba vágott bele.
Ezeket összefoglalóan "új berendezkedésnek" nevezte. A király politikájának leglátványosabb
eleme az uralkodói birtokok mindaddig páratlan mértékű eladományozása volt. Az Árpádok
korábban is birtokadományokkal jutalmazták híveiket, András azonban lényeges pontokon
eltért elődei gyakorlatától. Nem egyszerűen többet - jóval többet - adott, mint az korábban
szokás volt, de mást és másként is. Az addigi adományok által jóformán érintetlenül hagyott
királyi várszervezet földjeit is eladományozta, mégpedig oly módon, hogy az adományos
elnyert birtokát utódaira örökíthette.

II. András adományainak hatásai elsősorban társadalmi és politikai természetűek voltak. A

királyi várszervezet megrendülésével az uralkodó hatalmi pozíciói gyengültek meg, s az így
támadt űrt a viharos gyorsasággal növekvő világi nagybirtok töltötte ki. Módosult a király és a
nagybirtokos előkelők viszonya is. Korábban az előkelők gazdagsága és hatalma a királytól
elnyert tisztségekből és azok jövedelméből származott elsősorban, András adományai viszont
óriási magánvagyonok alapjait vetették meg, ami megteremtette annak lehetőségét, hogy
idővel a nagybirtokosok a királyi hatalomtól független, önálló politikai tényezővé váljanak.

Az adományok ugyanakkor a királyi jövedelmeket is csökkentették. András ezen úgy próbált

meg segíteni, hogy bevételeit igyekezett a királyi felségjoghoz tartozó források fokozott
megcsapolásával növelni. Rendkívüli adót és új külkereskedelmi vámot vetett ki, rontotta a
pénz minőségét, ellenben kényszerbeváltással tette kötelezővé a használatát, s rendszeressé
vált a pénzváltás és a királyi kézben lévő sóforgalmazás bérbeadása, ami állandó
jövedelemhez juttatta a kincstárt. Az új berendezkedés éveiben vált a királyi udvar egyik
legbefolyásosabb méltóságává az uralkodó pénzügyeiért felelős tárnokmester.
II. András intézkedéseinek nem volt olyan eleme, mely ne sértette volna valamely társadalmi
csoport egészének vagy egyes tagjainak érdekeit, s így az új berendezkedés politikájának
kiterjedt és sokszínű ellenzéke támadt. Az egyház a királyi jövedelmek bérbeadását
nehezményezte, mivel a bérlők zsidó és mohamedán pénzemberek voltak. Az előkelők egy
része egykor Imre pártján volt eleve, most csatlakoztak hozzájuk azok, akik nem részesedtek a
nagy adományokból vagy más okok miatt fordultak szembe a királlyal. A királyi
szolgálónépek az eladományozástól féltek, a királyi szervienseknek nevezett kisebb
birtokosok pedig attól, hogy a rohamos gyarapodásnak indult nagybirtokos réteg árnyékában
elvész a függetlenségük.

Az Aranybullák

A II. Andrással szembeni elégedetlenség különböző formákban tört időről időre felszínre. Az
előkelők egy szűk csoportja III. Béla száműzetésben meghalt Géza öccsének a fiait akarta
trónkövetelőként felléptetni, de tervük kudarcba fulladt. 1213-ban a lázongók egy másik
csoportja a rokonait és kegyenceit a magyar előkelők kárára pártfogoló, s emiatt rendkívül
népszerűtlen Gertrudis királyné ellen hajtott végre gyilkos merényletet. Megint mások a
kiskorú trónörököst, Bélát akarták kijátszani apja ellenében, kierőszakolva a herceg
megkoronázását.

Ilyen előzmények után került sor arra, hogy 1222 tavaszán az Imre-párti előkelők - maguk
mögött tudva a királyi szerviensek tömegeinek támogatását - rákényszerítették II. Andrást a
pecsétje után utóbb Aranybullának nevezett kiváltságlevél kiadására. Az ebben foglalt
intézkedések egy csoportja általános sérelmeket volt hivatva orvosolni, a többi az Aranybullát
kikövetelő csoportok - András nagyúri ellenzéke és a királyi szerviensek - érdekeit
védelmezte, miközben kikezdték az új berendezkedés politikájának számos elemét. II. András
időlegesen meghátrált, ám sem ekkor, sem az Aranybulla 1231. évi megújításakor nem
gondolt komolyan a törvény rendelkezéseinek végrehajtására.

Az Aranybulla ugyanakkor mégsem maradt teljesen hatástalan. A királyi szerviensek jogainak

írásba foglalásával hozzájárult e társadalmi réteg kikristályosodásához, s évszázadokkal
később a "nemesi alkotmány" sarkalatos törvényei között tartották számon az Árpád-kor e
talán legismertebb dokumentumát. A politikai feszültség azonban az Aranybullák kiadása
után is megmaradt az országban. II. András utolsó éveiben részben az apjával szembeforduló
Béla herceg, részben a saját érdekeit a királlyal szemben védelmező egyház lépett fel az
uralkodó ellenében. A herceg valódi sikereket nem ért el, az egyház viszont kikényszerítette
1233-ban a sérelmeit orvosló beregi egyezmény megkötését.

A belpolitikai nehézségek ellenére II. András igen aktív külpolitikát folytatott.

Végeláthatatlan hadjáratokba bonyolódott Halics megszerzése érdekében, tartós siker nélkül.
Kudarcba fulladt a nagy sokára megindított szentföldi keresztes hadjárat is 1217-1218-ban.
Eredményeket csak a balkáni politika hozott. 1211-ben András betelepítette Dél-Erdélybe a
Német Lovagrendet a nomád kunok elleni védelmül. A lovagok azonban önálló államiság
kiépítésére törtek, ezért András 1225-ben kiűzte őket. A kunok hódoltatása és térítése terén az
Erdély élére állított Béla herceg ért el sikereket. A 13. század első harmadában lett a Magyar
Királyság része az Aldunától keletre, illetve nyugatra fekvő két tartomány: a Szörénység és
Macsó.

A konzervatív fordulat
Az apja halála után királlyá koronázott IV. Béla (1235-1270) már első intézkedéseivel
világossá tette, hogy minden tekintetben szakítani kíván elődje politikájával. Béla politikai
ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma volt, célja pedig a III. Béla-kori állapotok
visszaállítása. Ennek legfőbb eszközét a korábbi évek "haszontalan és felesleges
örökadomány"-ainak visszavételében vélte felfedezni. A konzervatív fordulat végrehajtásával
már apja életében megpróbálkozott, ám hasztalan. Trónra lépte után újra nekilátott terve
megvalósításához. Az akció mérsékelt eredményeket hozott, következményei annál
súlyosabbak voltak.

A király politikájával szembeni elégedetlenség oly nagy volt, hogy 1239-ben Béla kénytelen
volt felhagyni az adományok visszavételével. A "király és a magyarok közötti gyűlölség",
ahogy a kortárs Rogerius jellemezte az ország állapotát, azonban nem enyhült. Ennek oka a
kunok befogadása volt. A kunok egy nagyobb csoportja 1239-ben telepedett meg az
országban Béla engedélyével, s a nomádok csakhamar összetűzésekbe keveredtek a letelepült
magyarokkal. Sérelmek estek mindkét oldalon, a magyarok azonban úgy találták, hogy a vitás
kérdésekben királyuk rendre a kunok pártját fogja.

A katasztrófa

Ebben a helyzetben volt az ország 1240 végén, amikor az Európában tatárokként ismert
mongolok seregei elérték határait. A tatár támadás készülődéséről már évekkel előbb
megbízható híreket hozott a keleti magyarok felkutatására indult Julianus, ám a királyt a belső
nehézségek kötötték le, az ország népe pedig holmi kóbor nomádoknak vélte a tatárokat. Béla
megkésve és habozva hozta meg védelmi intézkedéseit, s a bajt tovább tetézte, hogy a
tatárokkal való összejátszással - igaztalanul - vádolt Kötöny kun vezért a pesti táborban
felkoncolta a csőcselék. A felbőszült kunok pusztítva kivonultak az országból, s IV. Béla így
értékes haderőt vesztett el.

1241 tavaszán a tatárok három irányból törtek rá a felkészületlen országra. IV. Béla nehezen
összeszedett csapataival a fősereg ellen vonult, ám a Sajó melletti Muhinál katasztrofális
vereséget szenvedett. A mészárlásból a királyt hívei csak nagy nehézségek árán tudták
kimenteni, serege zöme viszont - köztük főpapok és országnagyok - odaveszett. 1241 nyarára
a Dunától északra és keletre eső országrész a tatárok kezére került, csak néhány vár és alkalmi
erősség tartotta magát. IV. Béla megszervezte a Duna vonalának védelmét, s kétségbeesetten
igyekezett katonai segítséget szerezni a Nyugattól, ám nem járt sikerrel.

A tél beálltával a tatárok átkeltek a befagyott Dunán, s megpróbálták kézre keríteni IV. Bélát.
A király Dalmáciába menekült, a nyomában járó tatárok pedig végigszáguldottak a
Dunántúlon és Szlavónián. Bélát nem sikerült elfogniuk, s 1242 tavaszán váratlanul
elvonultak romba döntött országot hagyva maguk után. A tatárjárás pusztításainak mértékét
nem lehet pontosan felmérni, a becslések a lakosság veszteségeit országos átlagban 10-15,
illetve 50 % közé helyezik. Leginkább Erdély és az Alföld szenvedte meg a tatárjárást, a
hegyvidékek valamint a Dunántúl és Szlavónia viszonylag szerencsésnek mondhatta magát. A
háborús év után, ahogy az lenni szokott, éhínség tizedelte tovább az ország népét.

Az ország újjáépítése

A Dalmáciából visszatérő Bélát a tatárjárás keserves tapasztalatai ráébresztették addigi

politikája csődjére. A továbbiakban konfrontáció helyett arra törekedett, hogy megtalálja az
egyensúlyt a társadalom öntörvényű fejlődése és a királyi hatalom érdekei között. A tatárjárás
utáni birtokvizsgálatai ezért már nem a királyi birtokok erőszakos restaurációját szolgálták,
hanem biztosították kinek-kinek a maga jogos tulajdonát. Politikájának középpontjába egy új
tatár támadás elhárítására tett intézkedéseit helyezte. Levonva a tatárjárás katonai tanulságait,
modern kővárakat építtetett, birtokadományaival erre ösztönözte alattvalóit is. Szintén
védelmi célokat szolgált a kunok visszatelepítése az országba.

IV. Béla más intézkedései az ország gazdasági talpra állítására irányultak. Új települések
alapításával vagy a már létezők kiváltságolásával nyugat-európai típusú, azaz
önkormányzattal rendelkező városokat keltett életre, köztük az 1247-ben alapított Budát.
Példáját később utódai is követték, s a tatárjárás utáni évtizedekben rajzolódtak ki a középkori
magyar városhálózat főbb vonalai. Megreformálta a pénzverést és a vámügyet. Új
pénzverőkamarákat állított fel, melyek közül a szlavóniaiban értékálló ezüstdénárt vertek, a
vámok kiszabásánál pedig most már nem csak az áruk mennyiségét, de értékét is figyelembe
vették.

A király külpolitikai figyelmét a tatárjárás után jórészt a szomszédos Babenberg-tartományok

ügye kötötte le. A Babenbergek Ausztria és Stájerország urai voltak, a család utolsó férfitagja
éppen egy IV. Bélával vívott csatában esett el 1246-ban. Az értékes tartományokra többen
igényt tartottak, sorsukat végül II. Ottokár cseh király és IV. Béla küzdelme döntötte el.
Váltakozó sikerű vetélkedésük során előbb egyezségre jutottak, melynek eredményeként Dél-
Stájerország néhány évre magyar uralom alá került, utóbb azonban a kiújuló harcok Béla
vereségével zárultak, s a király kénytelen-kelletlen feladta a nyugati terjeszkedés tervét.

Az öregedő IV. Béla utolsó éveit idősebb fiával, Istvánnal való viszálya keserítette meg.
Ennek pontos okai nem ismertek, a korabeli források több, egyaránt hihető választ sugallnak.
Tény mindenesetre, hogy a kezdeményező fél az előbb Erdélyt, majd Stájerországot, végül
ismét Erdélyt kormányzó István volt. 1262-ben kierőszakolta, hogy apja egészen a Duna
vonaláig megnagyobbítsa országrészét, s ekkor vette fel az addig ismeretlen "ifjabb király"
címet. Béla és István kapcsolata ezt követően sem rendeződött, s 1264-ben IV. Béla seregeket
küldött fia ellen. Ezek kezdeti sikerei után István kerekedett felül. Az 1266-ban megkötött
béke visszaállította a háború előtti helyzetet, a dinasztián belüli feszültség azonban
megmaradt.

AZ UTOLSÓ ÁRPÁDOK

A bárók és familiárisaik

Az ifjabb király apja halála után V. István néven lett az egész ország királya (1270-1272), s az
előzmények ellenére IV. Béla politikájának folytatójaként uralkodott. Apjához hasonlóan
figyelmet szentelt a maradék királyi birtokok megóvásának, valamint a városok
fejlesztésének. Megerősítette apja városi kiváltságleveleinek jó részét, de újakat is kiadott,
például Győrnek. István ugyanakkor, ellentétben IV. Bélával, kiváló katonának számított, aki
képes volt meghátrálásra kényszeríteni a Nyugat-Magyarország egyes területeit kiépülő
birodalmához csatolni akaró II. Ottokárt.

V. István halálát követően az Árpádok királysága történetének egyik legmélyebb válságába

zuhant. A trónon István kiskorú fia, IV. László ült (1272-1290), a hatalom azonban az
egymással vetélkedő bárói csoportok kezébe került. A "báró" - ellentétben az újkorral -
ekkoriban még nem örökletes főnemesi cím volt - főnemesség sem volt még ekkor, hanem a
főbb királyi tisztségviselőket jelölő kifejezés. A báró és a nagybirtokos előkelő tehát elvben
nem azonos fogalmak, a gyakorlatban azonban a legtöbb előkelő élete során hosszabb-
rövidebb ideig valóban viselte egyik vagy másik bárói méltóságot. A leghatalmasabb előkelők
pedig folyamatosan viseltek bárói méltóságokat, egyidejűleg akár többet is.

A bárók hatalma uradalmaikon, a tatárjárás után felépített váraikon és a nekik szolgáló

familiárisok seregein nyugodott. A familiáris olyan személy volt, aki - elvben legalábbis -
önként beállt valamely nagyobb birtokos, lehetőleg báró szolgálatába, s így ura háznépének,
familiájának tagja lett. A familiáris védelemre és alkalmi juttatásokra tarthatott igényt, ennek
fejében viszont igazgatta ura birtokait és várait, helyettesítette tisztségeiben, s legfőképp vele
együtt vonult hadba, akár a király ellen is. A 13. század közepén elterjedő familiaritás csupán
emlékeztet a nyugat-európai hűbéri viszonyra, de semmiképp sem azonos vele.

A 13. század közepén IV. Béla, s kisebb mértékben V. István még a maga szolgálatába tudta
állítani a bárók megnövekedett hatalmát, 1272 után azonban az addigi gátak átszakadtak, s a
bárók kikerültek az összeomlás szélére jutott központi hatalom ellenőrzése alól. Legfőbb
törekvésük olyan területileg zárt uralmi körzetek egybekovácsolására irányult, amelyben a
sajátjukon kívül más akarat nem érvényesült, még a királyé sem. Ennek érdekében mind
egymás, mind a király ellenében valóságos háborúkat vívtak, s a magánháborúk időszakában
az erőszakos birtokfoglalások és a hatalmaskodás más formái egészen mindennaposakká
váltak.

A "kun" László király

Az 1277-ben nagykorúnak nyilvánított IV. László - elsősorban a bárók hatalmaskodásaitól

sokat szenvedő magyar egyház főpapjainak támogatásával - átmenetileg megszilárdította a
központi hatalom helyzetét, még néhány báró lázadását is sikerült levernie. Aktivizálódott a
külpolitika is. A német fejedelmek 1273-ban Habsburg Rudolfot választották királyukul, aki
magának követelte az egykori Babenberg-tartományokat. A II. Ottokárral ily módon
kirobbanó küzdelemben IV. László Rudolf oldalára állt, s 1278-ban a morvamezei
Dürnkrutnál közös erővel diadalmaskodtak a csatában eleső Ottokár seregei felett. Ez a
győzelem vetette meg a Habsburg-dinasztia közép-európai hatalmának alapjait.

IV. László konszolidációs kísérletének a kunok ügyében kirobbant konfliktus vetett véget.
1279-ben pápai követ, legatus érkezett Magyarországra, hogy támogatást nyújtson a királyi
hatalom erejének helyreállításához. Ehelyett azonban az uralkodót támogató, ám pogány
módra élő kunok erőszakos megtérítésének szentelte figyelmét. Kikényszerítette az ún. "kun
törvény" kiadását, melynek végrehajtásától IV. László húzódozott. A vita elfajult, s végül a
kunok lázadásához vezetett. A Hód-tavi csatában a király leverte ugyan a lázadókat, de ettől
kezdve hátat fordított az államügyeknek, s haláláig kedvelt kunjai között élt. A központi
hatalom gyakorlatilag megszűnt: az ország sorsa újra az egymással vetélkedő bárói csoportok
kezébe került.

Az életmódja miatt megvetően "Kun"-nak nevezett László halála után sokan úgy vélték, kihalt
az Árpád-ház. Trónigénnyel léptek fel az Árpádokkal női ágon rokonságot tartó dinasztiák: a
nápolyi Anjouk, a bajor Wittelsbachok és a cseh Pńemyslek, az ország-nagyok választása
azonban András hercegre esett, akit III. András néven magyar királlyá koronáztak (1290-
1301). A herceg II. András unokájaként tartott igényt a magyar trónra, s ha voltak is kételyek
származása törvényessége körül - apja, István, állítólag II. András harmadik feleségének,
Beatrixnak a házasságtörő kapcsolatából született - a koronázás ezeket a hangokat
elhallgattatta.

A korai rendiség

III. András legfőbb támogatója az a politikai csoport volt, melynek élén Lodomér esztergomi
érsek állt. Lodomér és köre Andrástól várta a bárók hatalmának megtörését, s céljuk elérését
az államkormányzat rendi átalakításától remélték. A rendiség a 13. század második felében
jelent meg Nyugat-Európában. Míg a hűbériség vertikálisan, az uralkodó nagyhűbéreseitől a
vazallus vazallusáig terjedő láncolatok mentén alakította ki az egyes érdekcsoportokat, a
rendiség horizontálisan tagolta a társadalmat, egy-egy rendet alakítva ki az azonos jogokkal
rendelkező csoportokból, s a hatalmat az uralkodó a rendekkel együttműködve gyakorolta.

Az államkormányzat rendi jellegű átalakítása a politikai döntéshozatal legfontosabb

intézményeit érintette. A napi ügyekben döntő királyi tanácsnak addig a főpapok és a bárók
voltak a tagjai, most "az ország által kiküldött tanácsosok"-at is ott találjuk közöttük. Az
uralkodó döntései a tanács egyetértése nélkül érvénytelenek voltak, azaz kialakult a klasszikus
rendi hatalommegosztás. Ugyanezen elv szerint került sor a rendi országgyűlés kialakítására.
Ezt az különböztette meg a korábbi időszak törvényhozói és bíráskodási feladatokat ellátó
gyűléseitől, hogy az országgyűléseken a nemesség képviselői is megjelentek, a résztvevők
testületet alkottak és tevőleges szerepet kaptak a döntések meghozatalában.

A korabeli magyar rendiség társadalmi bázisát a király és főpapjai a megyei nemességben

keresték. A királyi hatalom 1267-ben ismerte el a királyi szervienseknek az egykor csak a
legelőkelőbbeket megillető nemesi jogállását. András és hívei az így kialakuló nemességet
akarták mozgósítani a bárók ellenében, ezért felkarolták és ösztönözték a nemesség helyi
önkormányzatának kialakítására irányuló törekvéseket. Törvény írta elő a nemességet
képviselő szolgabírák állítását minden megyében. A megyésispánból és a szolgabírákból álló
testület lett az illetékes a megyebeliek ügyeiben. A szolgabírákat ekkor még a király nevezte
ki, s feladataikhoz hozzátartozott a bárók közül kikerülő megyésispánok ellenőrzése is.

Bár III. András uralkodásának majd minden évében lázadó bárói ellen volt kénytelen
hadakozni, az állam rendi jellegű átalakítása, melynek eredményeit az 1290. és 1298. évi
törvények rögzítették, idővel mégis meghozta a maga gyümölcseit. 1300-ra a bárók sorra
meghódolni kényszerültek, s megszilárdulni látszott a királyi hatalom helyzete. A felsejlő
konszolidációt törte derékba a király váratlan halála 1301. január 14-én. III. Andrással immár
vitathatatlanul sírba szállt az Árpádok dinasztiája. A rendi intézmények fokozatosan
elsorvadtak, s a bárók új erőre kapva fordították a maguk javára a magyar koronáért harcba
induló trónkövetelők egymás elleni küzdelmét.

NYELVTÖRTÉNET

A KORAI ÓMAGYAR KOR NYELVI EMLÉKEI

Az Árpád-házi királyok korát a magyar nyelvtörténet szempontjából korai ómagyar kornak

nevezzük. Nyelvünk legfontosabb hang- és alaktani változásai, valamint az ezeket a
változásokat rögzítő helyesírási módosulások ebben az időszakban játszódtak le. Az Árpád-
korból fennmaradt írásos nyelvi anyag, amely a kor nyelvállapotának megismerését lehetővé
teszi, három típusban maradt ránk. Ezek: a latin szövegekben elszórtan jelentkező, de azokba
beépülő magyar szavak, azaz szórványok; rövid összefüggő szövegek, azaz szövegemlékek;
végül a latin szövegekhez írt (lapszéli, sorközi) bejegyzések, azaz glosszák.

Nyelvi szórványok

A nyelvi szórványok főként oklevelekben fordulnak elő. Az alábbiakban felsoroljuk néhány, a

nyelvtörténet szempontjából jelentősebb oklevelünket. Legrégibb hiteles és egykorú
eredetiben fennmaradt oklevelünk az 1055-ből való Tihanyi alapítólevél. A Szűz Mária és
Szent Ányos tiszteletére szentelt tihanyi bencés apátság megalapítását foglalja írásba; kijelöli
az apátság birtokait, ezek határait. Magyar szavaiban (tulajdonneveiben és
helymegjelöléseiben) 58 közszó, ezekben 33 képző fordul elő. A közszói helymegjelölések
között szószerkezetek és mondattöredékek is vannak; pl. (mai olvasatban és írásban):
Mogyoróbokorra (monarau bukurea), Óút kútjára (ohut cutarea), Nagyaszó fejére (nogu azah
fehe rea), köves homok (cues humuk), Fehérvárra menő hadútra (feheruuaru rea meneh hodu
utu rea). Ezért az Alapítólevél a kor hangtani és alaktani, sőt korlátozottabb mértékben
mondattani rendszerének megismerésében is jelentős. Tulajdonnevei között már előfordul pl.
a Tihany, Somogy, Tolna név.

A dömösi prépostság adománylevele (1138) megerősíti a dömösi prépostságot javainak és

szolganépeinek birtokában, továbbá új adományokkal gazdagítja. Az oklevél egyben első
nagy tulajdonnév-gyűjteményünk is: több mint 100 földrajzi nevet és közel 1400
személynevet tartalmaz a prépostságnak az ország különböző vidékein elterülő birtokairól. A
birtokok nevei pl.: Nógrád (Naugrad), Fekete, Bata, Ság (Sagu). A személynevek a szolgák
nevei. Ezek részint bibliai eredetű nevek, mint pl. Gábriel (Gabriel), Jákob (Jacob), János
(Janus), részint közszói eredetűek, mint pl. Lengyel (Lengen), Péntek (Pentuk), Vasas
(Wasas).

A kor legnagyobb névgyűjteménye az 1211-ből való Tihanyi összeírás. Az oklevél a Tihanyi

alapítólevél tartalmának megerősítése. Mintegy 150 helynevet és 2000 személynevet sorol fel.
Néhány helyneve azonosítható a Tihanyi alapítólevélben szereplő helynevekkel; ilyen pl. a
Kolon, Fertő, Kövesd, Szakadát. A szolganépek nevei közül említjük: Patkány (potcan),
Látomás (latomas), Szállás (Zalas), Emse, Szombat. Hasonlóan nagy névgyűjteményt találunk
a székesfehérvári keresztesek javainak megerősítését tartalmazó, 1193-ban kiadott oklevélben
is. Ebben a király jóváhagyja a székesfehérvári keresztesek (János-lovagok) számára
korábban adományozott javakat, és a szerzetet további adományokkal gyarapítja. Az
adománylevélben 55 birtok neve szerepel, pl. Újudvar (Ojvduor), Megyer (Meger), Szulok
(Zuloc), Fehéregyház (feyrhigaz).

Nevezetes az igen sok személy- és helynevet tartalmazó, Szent Istvánnak tulajdonított, 1015-
re keltezett pécsváradi alapítólevél. Az oklevél összeírja a Vashegy tövében álló monostor
javára tett adományokat. Valójában azonban ez hamisított, Szent István pécsi és pannonhalmi
alapítólevelének felhasználásával jóval később, 1220 körül készült irat.

Az oklevelekkel rokon természetű nyelvemlék, s egyben a magyar művelődés- és

jogtörténetnek is egyik legbecsesebb forrása a váradi székeskáptalan jegyzőkönyve, a Váradi
Regestrum. A jegyzőkönyv kisebb részben a káptalan előtt 1208-1235 között létrejött
egyezségek, végrendelkezések, adásvételi és egyéb ügyek szerződésének kivonatait
tartalmazza, nagyobb része pedig olyan tüzesvaspróbák, istenítéletek lajstroma, amelyeket a
nagyváradi székesegyház előcsarnokában, Szent László sírja előtt tartottak. A lajstrom több
mint 30 vármegyét, 600 községet, 2500 személyt említ meg. Helynevek: pl. Szerep (Scerep),
Szántó (Zamtou), Keserű (Quesereu). Személynevek: Nemhisz (Numhiz), Ölyves (Vlues),
Fehéra (Fehera). Tárgyraggal ellátott személynevek: Bélát (Belat), Medvét (Meduet).

A kor nyelvének megismerése szempontjából különleges figyelmet érdemel a magyarok

eredetéről és a honfoglalás történetéről írt mű, Anonymus Gesta Hungaroruma ('A magyarok
cselekedetei'). Szerzője - saját állítása szerint - azért írta, hogy a magyar nemzet a saját
eredetének és honfoglalásának történetét ne "parasztok hamis meséiből vagy a regösök
csácsogó énekéből hallja meg". Anonymus valóban jól ismerte a magyar tájakat, a városok,
folyók fekvését és nevét, ám a honfoglalás körülményeiről nem rendelkezett pontos
adatokkal. Művét regényes formában írta, kitalált nevekkel és történetekkel.

A mű szórványai között közszavakat (pl. zerelmes 'szeretetreméltó', aldumas 'áldomás'),

valamint számos hely- és személynevet találunk. Ezek a nevek azonban nem a honfoglalás
korának, hanem jóval a honfoglalás utáni időnek, az 1200 körüli éveknek a nyelvállapotára
jellemzők. Anonymus ugyanis a saját korának földrajzi neveit vetítette vissza a honfoglalás
korára, sőt a személyneveket is ezekből a földrajzi nevekből alkotta meg. A vitézek és idegen
vezérek közül pl. Zobort a Zobor hegyről, Zalánt Szalánkeménről, Gyalút Gyalú váráról,
Elkölcsöt a Szabolcs vára melletti Elkölcs falu nevéről nevezi el. Anonymus névmagyarázó
hajlama abban is megmutatkozik, hogy a helynevekre számos naiv magyarázatot,
népetimológiát is ad. Szerinte pl. Esküllőt azért nevezik így, mert ott a magyarok esküt tettek;
Szerencs nevét a szerelemmel hozza kapcsolatba, Munkács nevét pedig arra vezeti vissza,
hogy ott sok munkát végeztek.

A szövegemlékek

A kor nyelvének megismerésére a szövegemlékek adják a legtöbb lehetőséget. A korai

ómagyar korból négy rövid szövegemlékünk maradt fenn. Ezek latin nyelvű egyházi
szertartáskönyvekbe másolt úgynevezett vendégszövegek. Mindegyiküket a keresztény
egyházi szertartásokban való élőszóbeli felhasználásra készítették. Ezek az emlékek tehát a
korai magyar kereszténység első magyar nyelvű megnyilatkozásai. Minden valószínűség
szerint nem egyedi, alkalmi alkotások, hanem leírójuk, illetve másolójuk már ismert és
többször ismételt szövegeket foglalhatott írásba. Megformálásuk, magas nyelvi szintjük arra
mutat, hogy az Árpád-kor anyanyelvi műveltsége igen fejlett lehetett.

A legkorábbi jelenleg ismert magyar nyelvű szövegemlék a 12. század végéről a Pray-
kódexben fennmaradt Halotti beszéd és könyörgés. Első része, maga a beszéd valószínűleg
nem szó szerinti fordítás, hanem emlékezetből való, magyar nyelvű tolmácsolása egy latin
temetési beszédnek. Leírója nyilván maga is sok hasonló beszédet mondhatott, mielőtt a ránk
maradt szöveget írásban rögzítette. Komor szavakkal emlékeztet a bűnbeesésre s arra, hogy az
első ember a paradicsombeli tilalom megszegésével az egész emberiség számára halált evett.
A beszéd ritmikus prózában írt, kérdésekkel és rájuk adott válaszokkal tagolt, szó- és
mondatismétlésekkel teli, szinte a vers és a próza határán álló, különleges műfajú szöveg.

Hatását különféle költői eszközök fokozzák, mint pl. a figura etimologika: "halálnak halálával
halsz"; rokon értelmű szavak: "jorgasson őneki és kegyedjen" (irgalmazzon és
kegyelmezzen); alliterációk: "mennyi malasztban", "hallá holtát". A Halotti beszéd második
része, a halottért való könyörgés már a hivatalos egyházi szöveg fordítása. A emlék
szövegtagolása tudatos eljárásmódot árul el: a pont és az utána következő nagybetű a
mondatok, a pont és az utána következő kisbetű a tagmondatok elkülönítésére szolgál.
A Königsbergi töredék és szalagjai a 13. század elejéről származó Mária-dicséret. Szövegét
litániaszerűen mondogathatták. Három töredékes szövegrészletből áll. Első része maga a
"Töredék", ez Mária szűzanyaságán való elmélkedés. Második része színes, párbeszédes
stílusban beszéli el Gábriel arkangyal küldetését, majd az angyali üdvözlet szavait. Az angyali
üdvözletre utaló, "üdvözlégy" kezdetű ima itt jelenik meg nyelvünkben először. A
szövegtöredék harmadik része egy középkori Mária-legenda részlete, amelyben a legendaíró
ismét Mária anyaságán elmélkedik. Költői szépségű stíluseszközöket (figura etimologikát,
alliterációt) itt is találunk; pl.: "királyok királyának szent arany oltára", "angyaloknak
asszonyához", "világon való bűnösök".

Az Ómagyar Mária-siralom az első ismert magyar nyelven írott vers, amely a 13. század
közepéről származik, és korai költészetünknek - s egyben egész irodalmunknak is - egyik
legszebb, leglíraibb darabja. A keresztfa alatt álló fájdalmas anya, Szűz Mária kesereg szent
fia szenvedésén és igazságtalan halálán. Fiát jajgatva szólongatja, majd kéri, hogy őt is öljék
meg szent fiával együtt. A szerző a kétütemű sorokban írt vers szépségét különféle nyelvi
eszközökkel növeli. Így pl. hasonlatokkal: "édes mézül", "véred híul vízül"; rokon értelmű
szavakkal: "búval aszok epedek", "fogva, húztozva, ... ölöd"; alliterációkkal: "siralommal
sepedek", "választ világomtól"; figura etimologikákkal: "Világ világa, virágnak virága". Az
Ómagyar Mária-siralom, amely elkerüli a latinizmus buktatóit, a magyar irodalmi
szövegformálásnak magas szintjét képviseli, s szerzőjének kiváló nyelvi és ritmikai-zenei
érzékét bizonyítja.

A 13. század második feléből való Gyulafehérvári sorok néven ismert emlék részei
voltaképpen nem alkotnak összefüggő szöveget, hanem szentbeszéd-vázlatok, illetőleg
szentbeszédek ritmikus prózai formában kifejtett vezéreszméi. Az emlék három részből áll.
Az első egy újévi prédikáció vázlata, s azt a gondolatot fejtegeti, hogy mit jelent Jézus neve
az embernek. A második Tamás apostol ünnepével kapcsolatos, s arra a kérdésre válaszol,
hogyan látják a hívők Krisztust. A harmadik egy nagyheti prédikáció számára azokat a
körülményeket sorolja fel, amelyek Krisztus szenvedéseit lelkileg különösen fájdalmassá
teszik. A Gyulafehérvári sorok tulajdonképpen határterület az élőbeszédre és írásra szánt
szöveg között. Valószínűleg nem versnek készült, de mondatszerkezetének szabályossága,
egymással ritmikusan összecsengő sorai vershez teszik hasonlóvá.

A glosszák

Szellemi és anyagi művelődésünk emlékét őrzik, ezért művelődéstörténeti szempontból is

nagy értéket képviselnek a korból fennmaradt glosszák. Ebből az időszakból három glosszát
ismerünk. Ezek: az 1230 körül keletkezett, 11 magyar szót tartalmazó Oxfordi glosszák, az
1290 körüli időből való, 4 magyar szóból álló Vatikáni glosszák és a Leuveni glosszák. Ez
utóbbi az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó kódexben van. Kilenc magyar szóból áll.

A KOR NYELVI RENDSZERE

A szókészlet

A korai ómagyar korból fennmaradt írásos emlékek bizonyítják, hogy nyelvünk ebben az
időszakban szókincsében gazdag és nyelvtani rendszerét tekintve fejlett volt. A kor
szókészletében tovább élnek és továbbra is meghatározó szerepet játszanak az ősi (uráli,
finnugor és ugor) eredetű és az ősi elemekből a magyar nyelv külön életében keletkezett
szavak. Ezek részben testrésznevek, részint pedig a rokonságra, a természet tárgyaira és
jelenségeire, az ember mindennapi életére vonatkoznak: él, lát, eszik, ül, vesz, kéz, mál 'mell',
apa, anya, fiú, ház, vég, lélek, világ, virág, vén, nagy, édes, szép, fehér, három, öt, hat. Igen
nagy a vándorlás korában és a honfoglalás idején átvett jövevényszavak száma is; pl.: szekér,
tehén, vám, vásár, csákány, gyümölcs, homok, harang, szeplő.

A kereszténység felvétele és az államszervezés változásokat hozott a gazdasági, társadalmi és

szellemi életben, s ezek a változások nyomot hagytak a nyelvben is. Már meglévő régi
szavaink egy részének jelentése az új viszonyoknak megfelelően átalakult, új tartalmat nyert.
Pl. az Isten, bűn, ördög, ige keresztény értelmezést kapott. Más szavak tágabb jelentést vettek
fel; pl. világ 'világosság' és 'világmindenség'; fél 'valaminek a fele' és 'embertárs'; asszony
'királynő, úrnő' és 'férjezett nő'.

Sok a képzéssel és összetétellel alakult szó (bár ezeknek egy része már az ősmagyar korban is
létrejöhetett): kegyelem, intet 'intés', áldomás; bírságnap, bútőr, egyház, húsvét. Megjelennek
a belső szóteremtéssel (hangutánzással, hangfestéssel) létrejött szavak: dörög, cinege, cseng,
zeng. A jövevényszavak köre is tovább bővül. A latinból főleg az egyházi élet szavai kerültek
át: kar, templom, mise, apostol, prédikál. A szlávból részint egyházi jellegű, részint az állami
berendezkedésre, valamint a gazdasági életre vonatkozó szavakat vettünk át: kereszt, pap,
malaszt, király, megye, ispán, ruha, zab, kádár. Olasz jövevényszavaink egy része is ebből az
időből való; pl.: mázsa, szerecsen, fátyol. Német jövevényszavak többek között a sáf 'korsó',
torony, herceg. A jövevényszavak egy része az európai nyelvek nagy részében elterjedt
úgynevezett vándorszó; pl.: mécs, püspök, pünkösd. A szókincsben ugyanakkor
visszaszorulóban van - és később el is avul - néhány, a kor elején még élő szó: isa 'bizony',
heon 'csak', fész 'martalék, zsákmány', jonh 'szív, lélek', jorgat 'irgalmaz'.

A nyelvtani segédszók közül a névmásoknak korábban már kialakult rendszere csaknem

hiánytalan. A határozott névelő ebben az időben keletkezik a főnévi mutató névmásból. A
névutók köre - a korábban létrejött névutókon kívül - a koron, képpen alakokkal bővül.

A tulajdonnevek közül a személynevek ebben a korban többségükben még egyeleműek

voltak. A nevek eleinte - a korai, primitív névadási szokásoknak megfelelően - közszói
eredetűek. A jelölt személy testi vagy jellembeli tulajdonságára utalnak: Nyomorék, Hitvány,
Munkás, Fekete; rokonságnevek: Apa, Unoka, Fiad; növény- és állatnevek: Bokor, Szamár,
Medve; cselekvés- és foglalkozásnevek: Sipos, Lovas, Keverő. Később megjelennek a
keresztségben kapott, latin eredetű nevek is: Pál, János, Benedek. Két elemből álló
személynévvel csak elvétve találkozunk; az ilyen név egy elöl álló latin keresztnévből és egy
mögötte álló magyar közszóból áll: Johannis girhes, Ladislaus sipos.

A földrajzi nevek egy része idegen eredetű, s még jóval a honfoglalás előtt keletkezett; pl.
Duna, Körös, Szamos. Nagyobb része azonban magyar eredetű, s közszóból vált helynévvé.
Nyelvemlékeink több ilyen helynévről tudósítanak: Füzegy, Agár, Újudvar, Vasvár,
Köveskút. Sok a helynévképzővel ellátott közszó; az -é birtokjelnek -i változata a korai
ómagyar korban ugyanis helynévképző szerepet kap; ilyen pl. Püspöki, Halászi, Olaszi. Ebben
az időben honosodik meg a földrajzinév-adásnak az a módja is, hogy a helységeket a helység
templomának védőszentjéről nevezik el: Szentgyörgy, Szentlászló, Szentlőrinc. Gyakori a
helynévadásnak az a formája is, hogy egy (személynévből és köznévből álló) birtokos jelzős
összetétel nevezi meg a helyet. Már a Tihanyi alapítólevélben is találkozunk ilyen nevekkel;
pl. Bagát mezeje, Petre szénája.
A nyelvtani rendszer

Nyelvünk rendszere főbb vonalaiban már az ősmagyar kor folyamán kialakult. A rendszer a
korai ómagyar korban egyrészt finomodik, másrészt megszilárdul, s egyre inkább hasonlóvá
válik a maihoz. A hang- és alaktani jelenségek mélyrehatóbb változásokat mutatnak, mint a
mondattaniak. A nyelv hangzása megváltozott, hangrendszerünk kiteljesedett. Ezt a változást
a helyesírás - amely maga is alakulóban volt ebben az időben - sokáig nem is tudta követni.

A mássalhangzók köre kibővült a c és zs, majd a kor végén a ty hanggal. A szókezdő

ajakkerekítéses zöngés réshang (β) v-vé vált. Az ősmagyar dzś-t a kor végén már gy-nek
ejtették. Eltűnt viszont a k és g képzési helyén ejtett χ és γ. A magánhangzók körében a kor
végére befejeződött a tővégi rövid i és u lekopása. A Tihanyi alapítólevélben még találunk
tővégi magánhangzóval írt alakokat: hodu, utu; ezek azonban a 13. századra már
szórványossá válnak (ritkább hangok).

A magánhangzók egyéb változásai színesebbé, hangzósabbá tették a kiejtést. A mély hangú i

magas hangúvá lett. Az egyik legfontosabb fejlődés a magánhangzók egy részének
alacsonyabb nyelvállásúvá, nyíltabbá válása: i>ë, ë>e, u>o, o>a. Egyes magánhangzók
kiejtése ajakkerekítéssel módosult: i>ü, ë>ö, å>a. Felgyorsult a kétnyíltszótagos tendencia is.
Ezekkel a tendenciákkal szemben viszont olykor az ellenkező irányú tendencia is érvényesült.
A kettőshangzók - egy teljes nyomatékú és egy csökkentett nyomatékú hangból álló
hangkettősök - hosszú magánhangzókká egyszerűsödnek: ou>ó, ou>ú, iü>ëü>ő, iü>üü>ű.

A szótövek rendszere a korai ómagyar korban már hasonló a maihoz. Az ige- és

névszóképzésben az ősi, egyelemű képzőkön (pl. -d, -r, -s, -sz, -z, -l igeképző, -d, -a/-e, -g, -k,
-m, -r, -s névszóképző) kívül használják már a testesebb képzőket is; pl. a -dok/-dek/-dök, -
dít/-dul-dül, -lal/-lel, -tat/-tet, -hat/-het igeképzőket, a -csó/-cső, -ócs/-őcs, -hó/-hő, -ók/-ők, -
nok/-nek/-nök névszóképzőket. Jelentkeznek az ősi, illetőleg az ősmagyarban kialakult igei
mód- és időjelek is. A többes szám első személyére utaló -muk/-mük igei személyrag a
hasonló alakú névszói birtokos személyjellel párhuzamosan -unk/-ünk-ké válik.

A névszóragozás rendszere a kor folyamán még folyamatos mozgásban van; fejlődése még a
kései ómagyar korban is tart. Az ősmagyar korból hagyományozódott elemi ragokon (pl. -t
tárgyrag, -á/-é, -n, -l, -t helyhatározóragok), valamint az ezekből bővült ragokon kívül újabb,
testesebb ragok is megjelennek: -val/-vel, -nak/-nek, -ban/-ben, -ról/-ről. Egyes névutók raggá
válnak. Az átmenetet mutatja pl. a -ra/-re fejlődése: a Tihanyi alapítólevélben még névutó:
ohut cuta rea 'óút kútja reá', azah fehe rea 'aszófő reá' - de a 13. században már rag:
Balwankure 'Bálványkőre'. Az egyes határozóragok szerepköre is kibővül; pl. az eredeti
helyhatározói szerepű -ban/-ben állapothatározói funkciót is felvesz.

A szószerkezetek és mondatok felépítéséről, típusairól elsősorban a szövegemlékek

tudósítanak. A kor mondatrendszere szilárd és változatos volt. A szövegekben már majdnem
minden ma élő mondat- és szószerkezetfajtát megtalálunk. Példák az egyszerű mondatokra:
Halotti beszéd és könyörgés: "mondá neki" (kijelentő); Königsbergi töredék és szalagjai: "ki
legyen neki atyja" (kérdő); Ómagyar Mária-siralom: "Kegyedjetek fiamnak" (felszólító). Az
emlékek műfaji megkötöttsége (prédikáció, vers) miatt aránylag sok felkiáltást találunk; pl.:
Halotti beszéd és könyörgés; "Szerelmes barátaim!"; Ómagyar Mária-siralom: "Óh nekem! én
fiam".
Az összetett mondatok között az alárendelő mondat még ritka. A ha kötőszós
mellékmondatnak ekkor még tisztán időhatározói szerepe van. Pl.: Königsbergi töredék és
szalagjai: "Fel ... mennybe ha tekinte, ékesen téged ... ha láta".

A szószerkezetek felépítésének az ősmagyar korban kialakult módja az ómagyar korban

megszilárdult. Az állítmány igei, névszói és névszói-igei szófajú volt. Alanyként névszó és
főnévi névmás egyformán előfordult. Az alanyt és az állítmányt személyben egyeztették, a
számbeli egyeztetés a névszói-igei állítmány esetében nem mindig valósult meg. Az igét és az
igenevet tárggyal és különféle határozókkal bővítették. Sok az igeneves szerkezet. Ebben a
korban már jelentkeztek az elvont viszonyokat kifejező vonzatok is. A főnév bővítményei
közül a minőségjelző és a birtokos jelző már a Tihanyi alapítólevélben megtalálható. A
birtokos jelzős szerkezet eredetibb, jelöletlen alakja erre a korra már az összetétel felé halad;
pl. Halotti beszéd és könyörgés: bírságnap; Megyehatár (Magyar oklevél-szótár). A birtokos
jelzős szerkezetekben a -nak/-nek ragos birtokos jelzők száma a kor vége felé erősen
felszaporodott. Az értelmező jelző még aránylag ritka; szerepe elsősorban a hangulatteremtés,
a stílus élénkítése; pl. Halotti beszéd és könyörgés: "mi ősünket, Ádámot"; Königsbergi
töredék és szalagjai: "boldog anya, szűz Mária".

A melléknév és számnév bővítményei szórványosan ugyan, de megtalálhatók a szövegekben.

Sőt, van adatunk a melléknév vonzatára is: Königsbergi töredék és szalagjai: "malaszttal
teljes". A szövegek mellérendelő szerkezetei csaknem mind kapcsolatos viszonyt fejeznek ki.
Kötőszó nélküli szerkesztésmódjuk főként az Ómagyar Mária-siralomban fordul elő.

A szószerkezetek és mondatok szórendje többnyire az ősmagyar korból hagyományozódott és

a ma is élő szórendet őrizte. A bővítmény általában megelőzte a szerkezet alaptagját. Szigorú
kötöttség csak a jelző és az értelmező szórendjében mutatkozott: a jelző mindig a jelzett szó
előtt, az értelmező az értelmezett szó után állt.

IRODALOM

AZ IRODALOM KÜLSŐ FELTÉTELEI

A hordozó közeg: a nyelv

A Kárpát-medence az Árpád-korban nagy kultúrák határterületén feküdt, ebből következőleg

a magyarok országa soknyelvű kulturális egység volt. Ennek a soknyelvűségnek azonban
kevés írott emléke maradt az utókorra, amely az irodalom születésére utalna. A magyarországi
muzulmán közösségek ismereteink szerint rendelkeztek a hitük gyakorlásához szükséges
írásbeliséggel, csak így kerülhetett a 12. század folyamán arab nyelvű kódex Magyarországról
a korveyi bencés apátságba, illetve Magyarországi Tádé Arisztotelész-fordító az 1170-es
években a hispániai Toledóba. Az sem zárható ki, hogy az élénk kereskedelmi tevékenységet
folytató mohamedánoknak használati írásbeliségük is volt. A görög szertartású egyházi
intézményeknek - melyeknek virágzása egészen a 13. század elejéig kimutatható - szintén
birtokukban voltak a megfelelő liturgikus könyvek.

Emellett, amint a veszprémvölgyi monostor görög nyelvű alapítólevele mutatja, Szent István
korában kísérlet történt a görög nyelvű hivatali írásbeliség meghonosítására is. Ebben a
tekintetben igen nagy annak a ténynek a jelentősége, hogy a 12. század első felében éppen
Magyarországon történt meg egyik legjelentősebb bizánci teológus nyugati befogadása
(recepciója): Cerbanus, a velencei származású klerikus a pásztói monostorban találta meg és
fordította görögről latinra Maximos Homologétés (= Confessor, Hitvalló) Peri agapés (= A
szeretetről) című művét, valamint Ioannész Damaszkénosz Ekdosis (= Kiadás) című művének
néhány fejezetét.

A magyar nép ajkán élő, szórakoztató jellegű irodalomból apró töredéket tartott fenn a 12-13.
század fordulójáról Anonymus munkája, igaz ugyan: csak latin fordításban. A kutatók
egységesen jokulátor-ének töredékének tartják a 25. fejezet idézetét: "Ugyanis Tétény a maga
emberségéből akart magának hírnevet és földet szerezni, mint ahogy a regöseink mondják:
"Maguknak ők mind helyet szereztek, és hozzá még jó nevet is nyertek."" Emellett az Árpád-
kor utolsó évszázadában már kis számú magyar nyelvű műről is vannak ismereteink. Első
összefüggő nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés az egyházi beszéd, az Ómagyar
Mária-siralom a liturgikus költészet, a korban későbbi, de 13. századi nyelvállapotot tükröző
Königsbergi töredékek és Gyulafehérvári sorok a prédikáció és a teológiai értekezés műfaját
képviselik.

Egyes kutatók - elsősorban az antik és középkori epika hősneveinek (Trisztán, Hektor,

Heléna, Ehellős [Akhillész], Roland-Loránt, Olivér, Elefánt [Olivant]) elterjedtségéből illetve
a délszláv Trója-regény bizonyos nyelvi sajátosságaiból kiindulva - a nyugati lovagi epika
darabjainak (Trója-regény, Nagy Sándor regény, Roland-ének) 13. század elején született
magyar nyelvű fordításaival is számolnak, ezeknek tényleges egykori megléte azonban ma
még nem kellően bizonyított. Első összefüggő nyelvemlékeink ugyanakkor alapot adnak
ahhoz, hogy az Árpád-korban magyar és latin nyelvű irodalmat különböztessünk meg.

A nagyobb mennyiségben korunkra jutott Árpád-kori irodalom nyelve azonban túlnyomórészt

latin, méghozzá ennek is középlatin néven ismert, Karoling-korban kiteljesedett válfaja. A
latin nyelv korszakunkon belüli egyeduralmát indokolja a kora középkori irodalom alapvetően
egyházias jellege és műfaji kötöttsége, valamint a középkor egyetemességre törekvő
gondolkodásmódja, de nem elhanyagolható az a tényező sem, hogy a használatban lévő ábécé
a latin hangrendszer kifejezésére volt leginkább alkalmas. A latin uralkodó szerepét illetően
változás csak a 15. század végével következett be Magyarországon, de még ekkor is
aránytalanul kevés magyar nyelvű mű született. A latin nyelv Nyugaton is megőrizte vezető
szerepét az egész középkoron át, annak ellenére, hogy például a 12. századtól kezdve a német
nyelv a latinnal szemben a középkor végére jelentős helyet vívott ki magának az irodalomban
és az írásbeliségben.

A középkorban a latin bár iskolában tanult nyelv volt, de nem volt holt nyelv a szó mai
értelmében. Számos területen - a diplomáciától az irodalomig - a különböző anyanyelvű,
iskolázott emberek egymás közti érintkezésére szolgált mint afféle nemzetközi anyanyelv.
Szent Istvánról legendájában feljegyezték, hogy jártas volt a grammatikában, s ez
valószínűleg annyiban nem is áll távol az igazságtól, hogy érthetett latinul, csakúgy mint a fia,
az 1031-ben elhunyt trónörökös Imre herceg. A "Könyves" melléknevet kiérdemelt Kálmán
királyról, akit kora ifjúságától püspöknek neveltek, s talán váradi püspökké fel is szenteltek,
lengyelországi forrás jegyezte fel, hogy a világ akkori valamennyi uralkodója közül a
legtudósabb volt. Az első név szerint ismert világi írástudó, Fulco vendég a 11-12. század
fordulóján érkezett külföldről Magyarországra, ahol is írni-olvasni tudásával kereste meg a
kenyerét.

Valószínű, hogy itáliai eredetű volt az az Adalbert főúr, akit II. Géza király Szicíliába küldött
követségbe: végrendeletében könyvet is hagyott a pannonhalmi monostorra. Követként és
könyv birtokában bizonnyal értett latinul, talán olvasni is tudott. Különös figyelmet érdemel a
13. század első felében élt Csák nembeli Miklós (1212 előtt -1239), akit bátyja, Csák nembeli
Ugrin győri püspök, majd később esztergomi érsek neveltetett. Három végrendelete közül az
1231. évit saját maga fogalmazhatta, legalábbis személyes hangvétele és igényessége erre
vall. Eszerint a világi birtokosok egy - minden bizonnyal kis létszámú - csoportja ismerte és
használta a latin nyelvet. A középkor első felében a kötelező érvényű prózai stíluseszmény a
rímes próza volt, melyet a 12-13. század fordulóján váltott fel a ritmikus próza.

Az iskolázás

Az irodalmi alkotás alapvető eszközét, a latin nyelvet a középkori tanulók az alapszintű

oktatásban ismerték meg. Szent István korára vonatkozólag rendelkezünk az első adattal,
mely szerint a pannonhalmi monostorban már az 1010-es években, tehát bő egy évtizeddel az
alapítás után működött iskola: első név szerint ismert tanulója Mór, a későbbi pannonhalmi
szerzetes és apát, végül 1036-tól pécsi püspök, aki 1064 táján írt művében említi, hogy
gyermekkorában iskolás fiú (puer scolasticus) volt Pannonhalmán. A Gellért-legenda szerint
1030 táján ez az iskola már hét, magyarul is prédikálni tudó szerzetest felszentelt papként
küldött Gellért csanádi püspök térítő munkájának segítésére.

A 11. század második felében alakultak meg a székesegyházak papságából a

székeskáptalanok, az ezek mellett működő iskolákban szintén megindult az alapszintű oktatás.
A monostori és káptalani iskolákban a 12-13. század fordulójától az iskola felügyelője az
olvasó szerzetes vagy kanonok (=lektor), a liturgikus ének oktatója az éneklő szerzetes vagy
kanonok (=kántor) volt, a káptalanokban mind a lektor, mind a kántor a 13. század folyamán
helyetteseknek (sublector, succentor) adta át a feladatát. A tanítás anyaga mintegy három
esztendőn keresztül a zsoltároskönyv olvasása és emlékezetből való megtanulása lehetett. Az
iskolai oktatás mellett a latin ismeretek elsajátítását jelentősen elősegítette a napi istentisztelet
végzése: a naponta recitált latin szövegek emlékezetbe vésődtek, s értelmük az oktatás révén
lassan megvilágosult.

A középkori oktatás ismeretanyagát elvileg a hét szabad művészet (septem artes liberales)
foglalta magába. Ennek alsó tagozatában, az ún. triviumban rendszeres grammatika-, retorika-
és érveléstechnikai oktatás folyt. Ideális esetben erre épült a quadrivium, a felsőoktatás
anyaga: a zene, az aritmetika, a geometria és az asztrológia. A latin nyelv tankönyvéül
Donatus későantik grammatikáját használták, de már Szent István korában szükségesnek
látszott a magasabb színvonalú Priscianus-nyelvtan megszerzése is: Bonipert pécsi püspök
Fulbert chartres-i püspököt kérte ennek megküldésére, Hartvik püspök pedig szerénységből
arra hivatkozott, hogy ifjúkorában ugyan jól ismerte ezt a művet, de öregkorára feledésbe
merült számára.

Az első név szerint említett magyarországi tanító, a Guden oklevelében, 1079-ben szereplő
Gellért mester működési helyét sajnos nem ismerjük. Nagy hírre tett szert a 13. század
második felére a veszprémi iskola, ahol a papi utánpótlásról gondoskodtak, s melyet 1276-ban
Csák nembeli Péter nádor csapatai dúltak fel. Az iskola további működését IV. László király
biztosította adományával, s adománylevelében a hét szabad művészetet tanító veszprémi
iskolát némi túlzással a párizsi oktatáshoz hasonlította, sőt felemlítette, hogy az itt folyó jogi
oktatás az ország jogainak védelmét szolgálja. A hazai iskolákban képzett papság többnyire az
olvasás mellett írni is megtanult. Egy főpaptól a 13. század elejétől fogva legfeljebb a latin
szöveg olvasását, egyházjogi és szónoklattani jártasságot kívántak meg, a magyarországi
iskolák tehát a helyi igényeket minden bizonnyal kiszolgálták.
A 13. század elején fellépő domonkos rend a hithirdetés miatt megkövetelte tagjaitól a
teológiai tanulmányokat. Minden tíz főt meghaladó konventben a lektor tartott előadásokat.
Az önálló felső szintű oktatás, a budai domonkos studium generale (=főiskola) megszervezése
azonban csak a 13. század végére történt meg. A 13. század második feléig a magyar
domonkosok általában még külföldön szerezték képzettségüket.

A magasabb szintű képzés megszerzéséért a tanulni vágyóknak Magyarországról is külföldre,

a 12. század közepétől Párizsba, majd a 12. század végétől Bolognába kellett menniük. A
franciaországi iskolákban a teológia és az artes oktatása folyt (Párizs, Orleans). Mai
fogalmaink szerint ezek bölcsészettudományi karok voltak, az észak-itáliai Bolognában római
és kánonjogot (később orvostudományt és bölcsészetet is) tanítottak. Az egyetemeken a
hallgatók megismerkedtek a használati (oklevél-) írás legmodernebb formáival. Ezek ilyen
módon szinte létrejöttük pillanatában megjelentek Magyarországon is, és itt az
íróműhelyekben adták tovább őket egymásnak a scriptorok.

Az ars dictaminis tankönyvekből az irodalmi alkotás elméleti és gyakorlati szabályait

ismerték meg. Párizsból artium magister, Bolognából doctor decretorum címmel érkeztek
haza a hallgatók, akiket általában a király vagy főpap-rokonságuk támogatott anyagilag. Az
első magyarországi tanuló, aki Párizsban nyerte jogi képzettségét, Lukács, később egri
püspök, majd esztergomi érsek volt a 12. század közepén. A főpap tudományokban való
jártasságát III. Sándor pápa rendkívül nagyra értékelte. Részben az ő sugalmazására juthatott
III. Béla arra a felismerésre, hogy kancelláriája megszervezése érdekében tervszerűen küldjön
ifjakat a párizsi iskolákba.

Ezen tanulni vágyók közé tartozott minden bizonnyal III. Béla híres névtelen jegyzője is, aki
Gesta-ja előszavában maga emlékezett meg arról, hogy magasabb tanulmányokat folytatott,
valószínűleg Párizs vagy Orleans iskolájában tanult, s magisterként tért haza. Miklós,
magyarországi klerikus volt az első magyar származású oxfordi diák, akit név szerint
ismerünk. A 12-13. század fordulóján került Bolognába az a Magyarországi Pál, aki később
az 1210-es években az ottani egyetemen kánonjogot tanított, majd domonkosként jött vissza
Magyarországra. Az észak-itáliai városban a 13. században egyre több magyar szerzett jogi
doktorátust, mígnem 1265-ben külön magyar nemzetet (natio) hoztak létre, melybe a
magyarországi hallgatók egyesültek. A király támogatta hű klerikusainak tanulmányait, akik
hazatérve az ország jogainak védelmezői, kancelláriai alkalmazottak és főpapok lettek.

Könyvek és könyvtárak

Az írással és olvasással való foglalkozás könyveket igényelt. Szent István király második
törvénykönyvében rendelkezett arról, hogy a tíz falu által épített templomot a püspök lássa el
a szükséges liturgikus könyvekkel. Ezen szerkönyvek jelentős hányada nyilván a térítőkkel
külföldről került az országba. Egy részüket azonban már bizonnyal itt írták: a zágrábi
püspökség 1090 körül történt alapításakor Esztergomból és Győrből kerültek szerkönyvek az
újonnan alapított egyházhoz. A legrégibb Magyarországon írt kódex a garamszentbenedeki
monostor 11. századi szakramentáriuma lehetett, melynek egy lapja maradt csak korunkra.

A könyvmásolás helye a monostorok és székesegyházak íróműhelye (scriptorium) volt.

Bencés monostor scriptoriumában készült a 12. század végén a Szent István törvényeinek
szövegét hiányosan tartalmazó Admonti-kódex, az István-legendákat fenntartó Ernst-kódex és
a liturgikus szövegeket és történeti feljegyzéseket egyaránt őrző Pray-kódex, valamint a 13.
században a pannonhalmi monostor oklevélmásolati könyve, a Liber ruber. A székesegyházak
scriptoriumában másolták a 12. században a nyitrai evangéliumos és a gráci antifónás
könyvet, s nem kizárt, hogy a királyi udvar íróműhelyében készült Anonymus munkájának
egyetlen fennmaradt 13. század eleji másolata.

A legrégibb magyarországi hiteles könyvjegyzék 1090 körülről maradt ránk a pannonhalmi

monostor birtokait és ingóságait összeíró oklevélben. Az összeírás nyolcvan kódexet sorol fel
cím szerint, mivel azonban ezek mindegyikében több is lehetett, mintegy 200 önálló művet
sejthetünk mögöttük. A könyvek elsősorban a mindennapi istentisztelet végzését és a bencés
életmódot szolgálták, de a címek között megtalálható néhány antik szerző, Donatus latin
grammatikája, Szent Mártonnak, a monostor védőszentjének életrajza, valamint Nagy Szent
Gergely pápa, Szent Ágoston és Sevillai Izidor művei. A másik jelentős könyvjegyzék 1277-
ből származik, amikor László mester, esztergomi nagyprépost a könyveiről és egyéb ingó és
ingatlan javairól végrendelkezett. A testamentum összesen 18 könyvet sorolt fel, ami
akkoriban igen nagy magánkönyvtárnak számított. Az első világi ember birtokában lévő
könyveket Adalbert főúr végrendelete említette, melyet a tulajdonos a pannonhalmi bencés
szerzetesekre hagyott. A magyarországi könyvek sorsának jellemző esete, egyben a kincs-
jellegük bizonyítéka is a Csatári Biblia esete.

A közönség: az alkotás helyszínei

Az Árpád-kori magyarországi latin nyelvű irodalom termékei létrejöttük helyének

tekintetében két csoportra oszthatók. Egy részük kolostori jellegű. Ezen művek szerzői a
névtelenség homályában maradtak, céljuk elsősorban az, hogy az istentiszteleten
olvasmányként használják fel őket. Szemléletük a román kor szellemiségében fogant: legfőbb
elemük a végítéletre való készület, s ennek érdekében az attól való félelem felkeltése volt.
Közönségként a szerzetes-szerzők számára általában a szerzetesközösségek illetve a világi
papság jöhettek szóba, akik aztán közvetítették a megismert tartalmat magyar nyelvű
prédikációikban a népnek. Szerepük a magyar irodalmi gondolkodás kialakulásában éppen
ezért felbecsülhetetlen: közönség és közvetítők voltak egyszerre. Ebbe a csoportba sorolhatjuk
Szent István nagyobb, Szent Imre, Szent Gellért kisebb és a Mór püspök által írt legendát.

A másik csoportot a király környezetében, az udvarban létrejött művek teszik ki. Szerzőik
vagy néven nevezték magukat, vagy előbeszédeikben olyan írói öntudatról tettek
tanúbizonyságot, melyből névtelenül is következtetni lehet személyiségükre. Közönségük a
királyi udvar többé-kevésbé művelt világi, és a 12. századtól fogva magasan iskolázott
egyházi rétege volt. Prózai stílusművészetük gyakran a költészet küszöbét is átlépte, rímes
megfogalmazásaik néha versekké magasztosultak (pl. Anonymus utolsó sorai Tonuzoba
történetéről, a Szent László-legenda himnusza László erényeiről). Ebbe a csoportba tartozik
az Intelmek, Szent István kisebb legendája, Hartvik püspök munkája, Alberik törvénykönyve,
a László-legenda, s jóformán az egész Árpád-kori történetírás, mely mindvégig szerves
kapcsolatban volt a királyi kancellária alkalmazottaival.

AZ IRODALOM TARTALMI JELLEMZŐI

Az alkotás szintjei

Az irodalom és írásbeliség határai a középkorban sokkal kevésbé voltak élesek, mint

manapság. Irodalmi alkotásnak tekintettek minden olyan szöveget, amely latin nyelven, ebből
következőleg kötött formákhoz igazodva íródott és egy bizonyos, jól körülhatárolható
közönséghez kívánt szólni.

A jogi vagy hivatali írásbeliség is hordoz olyan jegyeket, amelyek miatt nem zárhatjuk ki az
irodalom köréből. Ide sorolhatók az oklevelek, törvények és zsinati határozatok, melyek
szinte kivétel nélkül az uralkodói és főpapi kancelláriákban, valamint a káptalani és monostori
scriptoriumokban jöttek létre, ahol többnyire a történeti művek is születtek. Az oklevelek
arengái és narrációi befogadó és elbeszélő jellegüknél fogva alkalmat adtak az igényes
megformálásra. Az írott művek sorában ezek a szövegek maradtak ránk a legnagyobb
számban, az Árpád-korban is sokszorosan túltesznek az ún. elbeszélő (narratív) jellegű
szövegek összességén.

Tisztán tudományos jellegű, értekező irodalom Magyarországról csak kis számban maradt
fenn az Árpád-korból, ez is főleg teológiai-filozófiai (Szent Gellért Deliberatioja) és jogi
(Paulus Hungarus művei), valamint államelméleti (István király Intelmei) köntösben
jelentkezett. Történeti és elbeszélő irodalom az Árpád-kori Magyarországon nagyobbrészt
história volt, vagyis a múlt történetét dolgozta fel (krónikák és geszták, legendák), kisebb
részben emlékiratként vagy kortörténetként íródott (Rogerius mester Siralmas éneke,
Riccardus jelentése Julianus barát útjáról). A költészet túlnyomórészt egyházi illetve
liturgikus költészetként jelent meg, hozzá képest jóval kisebb számban voltak jelen a világi
líra képviselői (pl. Planctus), ezek is többnyire fogadalmi feliratok (Gizella-kereszt, a
koronázási palást feliratai) és sírversek (pl. IV. Béla sírverse) voltak.

A művek tartalmi besorolása

Az Árpád-korból kis számban maradtak ránk magyar nyelvű irodalmi művek (pl. Halotti
beszéd és könyörgés), melyek többnyire szigorúan követték a latin eredeti szerkezetét, ha volt
ilyen, de mindenképpen igazodtak a latin nyelv stílus- és műfaj-követelményeihez. Az
irodalom nagyobb része azonban középlatin nyelven íródott, s így hagyományozódott ránk.
Élesebb határvonal húzható meg az egyházi és a világi irodalom között. Az egyházi irodalom
célja, közönsége és funkciója merőben eltért a világi irodalométól: főleg az istentisztelet
(=liturgia) szövegeinek színesítését, gazdagítását szolgálta, erkölcstanító célzattal született,
egyházi és szerzetesi közönséghez szólt, feladata pedig a vallási eszmék és az egyházias
felfogás széles körben való elterjesztése volt.

A világi irodalom ezzel szemben az emberi emlékezet fenntartása és a szórakoztatás céljával

keletkezett, az udvar főpapi és főúri, mindenképpen világias életet élő közönségéhez szólt, s
feladata a politikai-uralmi eszmék hordozása és terjesztése volt. Formailag ugyan nem ritkán a
világi irodalom is egyházi köntösbe öltözködött, tartalmi-esztétikai elemzése azonban
világosan árulkodik jellegéről. A világi irodalom körébe tartozó kérdés a lovagi/udvari
irodalom létének problémája. Bár számos jel mutat arra, hogy a nyugati lovagi/udvari kultúra
nem egy jelensége a 13. század elejétől Magyarországon is meggyökeresedett, mivel ezek
elsősorban külsőségekre szorítkoztak, a tartalmi jegyeket pedig többnyire nélkülözték, nem
beszélhetünk lovagi/udvari irodalomról a szó szorosabb értelmében az Árpád-kori
Magyarországon. E negatívum hátterében a társadalmi hordozó közeg hiánya rejtőzhet.

Az irodalom korszakai

Az Árpád-korban a latin nyelvű irodalmi alkotás folyamatos volt, kivétel nélkül minden
uralkodótól maradtak fenn oklevelek (vagy ezekre való utalások, pl. egy leszakadt ólompecsét
Péter királytól), amelyeknek írói a kancelláriákban tanultak idősebb pályatársaiktól, és az
oklevél-átírások során mintapéldányokként felhasználták elődeik okleveleit. Szinte mindegyik
Árpád-házi uralkodó udvarában dolgozott történetíró, aki másolta, átdolgozta vagy éppen
összedolgozta és továbbírta a korábbi krónikák kódexeit. Az ugyan nem meglepő, hogy az
elsődlegesen liturgikus célokra alkotott legendákat 1301-ig ismerték és forgatták, az már talán
inkább, hogy Szent István Intelmeinek hatása mindvégig folyamatosan kimutatható.

A folyamatosság mellett azonban jól felismerhetők olyan korszakok, amelyek idején az

irodalom intenzívebbé vált. Szent István kora után az első ilyen korszak László (1077-1095)
és Kálmán király kora (1095-1116), amikor nemcsak oklevelek, de legendák, krónikák,
törvényszövegek egyaránt születtek, megjelent az írói öntudat, és a jogi írásbeliség mind
szélesebb körre terjedt ki. A fellendülés minden bizonnyal szerves kapcsolatban volt a
keresztény hit és intézményrendszer megszilárdulásával, aminek külső jele a
szenttéavatásokban mutatkozott. A második kimagasló csúcspont III. Béla uralkodásának
ideje (1172-1196), amikor a jogi írásbeliség a kancellária megszervezésével intézményesült,
Béla udvarában regényes gesztát írt Anonymus, s világias életszemléletet tükröző életrajzot a
Szent László-legenda szerzője.

A Béla-kori békés konszolidáció ösztönző hatása mellett bizonyos tervszerűség ismerhető fel
a két mű eszmei tartalmában, illetve abban, hogy Béla klerikusokat küldött Párizsba. Az
uralkodó - talán ifjúkora bizánci tapasztalatai is segítették ebben - bizonnyal felismerte az
írásbeliségben rejlő uralmi propaganda-lehetőségét és szükségszerűségét. Emellett kétségtelen
az országon átvonult német császári kereszteshadak hatása is. A harmadik kiemelkedő
időszak V. István és IV. László kora, amikor is a társadalomelméleti alapozású krónikaírás,
himnuszköltészet és levélírás vált intenzívvé. Ez utóbbi fellendülés a társadalmi átalakulás
feszítő problémáiban gyökeredzett, ekkorra indult el ugyanis véglegesen a Szent István-i
intézményrendszer bomlása, és adta át helyét modernebb politikai és társadalmi formáknak.

Az Árpád-kori irodalom hagyományozódása

A középkori szövegek a könyvnyomtatás feltalálásáig olyan kéziratos kódexekben

hagyományozódtak, melyeknek az anyaga a 14. századig kizárólag a pergamen, azután
többnyire a kínaiaktól arab közvetítéssel megismert, a pergamennél olcsóbb papír volt. A
lehető legritkább esetben maradtak fenn a szövegek szerzői kéziratokban (autographon), de
Magyarországról olyan szöveg sem ismeretes, melyet a szerző jóváhagyott volna.
Legtöbbnyire olyan másolatok állnak rendelkezésre, melyeknek az eredete már nem, vagy
csak a másolás során elkövetett hibák továbböröklődéséből ellenőrizhető. Korai időkben
keletkezett műveknek a kéziratai gyakran igen későiek, sőt vannak olyan munkák, melyeket
csak az ősnyomtatványok tartottak fenn.

A kéziratokat kezdetben a monostorok íróműhelyeiben, a java-középkorban uralkodói és

főpapi udvarok kancelláriáiban, végül a középkor végén üzemszerűen működő
manufaktúrákban másolták. A sokszorosítás a késő középkorban kapcsolatban volt az
egyetemi oktatással is. A kódexek nagysága a kis nyolcadrét (oktáv) formától a nagy fólióig
különböző lehetett, az íveket ennek megfelelően hajtogatták ívfüzetté. A szöveget egy vagy
két hasábban rendezték el az oldalakon, és a latin írás korszaknak megfelelő típusával írták.
Különbséget lehet tenni kurzív írással írt, dísztelen, használati jellegű kódexek és a
megrendelő kívánsága, a kézirat célja vagy tartalma miatt költséges módon előállított díszes
kéziratok között, melyeket gazdagon díszítettek iniciálékkal és miniatúrákkal.
Vannak olyan kódexek, melyekbe csak egy művet másoltak, s vannak olyan gyűjteményesek,
melyekben több azonos vagy eltérő tárgyú mű követi egymást (előfordul az is, hogy a későbbi
használó köttetett össze eltérő munkákat tartalmazó kéziratokat egy kötetbe). A másolás során
a kéziratokat gyakran kiegészítették, megjegyzésekkel látták el, nem ritkán teljesen
átdolgozták. Hogy egy műnek milyen a hagyományozása, azt a kéziratok kora, száma és
minősége dönti el. Az ókori szerzők közül Vergilius munkájának már a 4. századból,
Ovidiusnak csak a 9. századból, végül Propertiusnak csak a 12. századból származik az első
fennmaradt kódexe.

A kéziratok számát műfaji tényezők is befolyásolták. A használati célokat, a liturgikus és jogi,

valamint oktatási igényeket kielégítő műveket igen nagy számú kézirat tartotta fenn szerte
Európában: több mint 8000 Vulgata-kézirat van, 1000 körül van a népszerű Legenda Aurea,
Donatus nyelvtana, 400 körül Szent Ágoston Isten városáról írott műve, Isidorus püspök
enciklopédiája, Boethius Vigasztalásai kéziratainak száma. A történeti művek átlag 50,
legfeljebb 200 kéziratban hagyományozódtak. A legelső teljes nyomtatott könyv a Biblia volt
1455-ben, ezt követték Szent Ágoston (1467) és Vergilius (1469) egyes műveinek első
kiadásai (editio princepsei). A szöveghagyományról a művek kritikai kiadása tájékoztat.

A legkorábbi és a legtöbb magyarországi kézirat liturgikus tartalmú. A szorosabb értelemben

vett irodalmi szövegek közül Szent Gellért munkájának és Anonymus művének a kéziratát a
szerzőkkel közel egykorúan másolták le (Anonymusét legfeljebb három évtizeddel a szerző
halála után). Ezek egy-egy kéziratban hagyományozódtak csak. Szent István kisebb és
nagyobb legendájának legkorábbi kézirata a 12. század végén íródott (Ernst-kódex), de
későbbiek is vannak. Ugyanígy a Kálmán-kori zsinati határozatok (a Pozsonyi Évkönyvvel
együtt) 12. század végi kódexben őrződtek meg (Pray-kódex), de a 12-13. század fordulójáról
származik az Imre- és a kisebb Gellért-legenda legrégibb kódexe is.

Nem volt ilyen szerencsés Hartvik püspök munkája, melynek a legkorábbi, ép szöveget
tartalmazó másolatai 14-15. századiak. A nagyobb Gellért-legenda 14. századi kódexben, a
László-legendák szövege csak 15. századi kódexekben és egy ősnyomtatványban
(incunabulum) maradt fenn. Az Intelmek és László törvényei csak a 15. századi Thuróczy- és
a 16. századi Ilosvay-kódexben olvashatók. István törvényeinek ugyan a legrégibb kézirata a
12. századi Admonti-kódex, ám ez nem tartalmazza az összes törvénycikkelyt, vele szemben a
Thuróczy- és az Ilosvay-kódex teljes, s számos ponton jobb szöveget ad. Rogerius mester
Siralmas énekét csak ősnyomtatvány, Thuróczy János krónikája tartotta fenn. A legrosszabb
sors Kézai Simon gesztájának jutott: feltehetőleg egyetlen teljes kézirata a 18. század végén
elkallódott, csak 18-19. századi másolatai ismeretesek jelenleg.

Bonyolult az Árpád-kori magyar krónikák kérdése. Számos kézirat - köztük a Képes Krónika
díszkézirat - fenntartotta a korábbi krónikák szövegét, feltehetőleg szöveghűen, de a későbbi
szövegváltoztatások biztos meghatározása ma már szinte lehetetlen. Mivel a szövegük I.
Károly, illetve I. Lajos uralkodásáig folyamatos, annak a kérdésnek a megítélése is
bizonytalan, melyik rész milyen korú szerzőnek tulajdonítható. Reményre ad ugyanakkor
okot, hogy kötéstáblából krónika-töredék (fragmentum) is került elő az utóbbi évtizedben.

A legkorábbi Magyarországon nyomtatott mű a Budai Krónika, melyet Budán Karai László

költségein Hess András 1473-ban nyomtatott ki, ezt - immár ugyan külföldön, Brünnben és
Augsburgban - követte a magyar krónikák szövegét szintén fenntartó Thuróczy-krónika 1488-
ban két kiadásban. Egy 15. század végén Strassbourgban (1486), Velencében (1498, 1512) és
Krakkóban (1511, 1519) több ízben is kinyomtatott ősnyomtatványban jelent meg a Hartvik-
féle István-legenda, az Imre-legenda, a László-legenda és a vágvölgyi remeték Mór-féle
legendája első kiadása (Temesvári Pelbárt legenda-kivonataitól és a nyomtatott
breviáriumoktól jelen esetben eltekinthetünk). Velük szemben Anonymus első kiadása
felfedezésének évében, 1746-ban látott napvilágot, Gellérté csak 1790-ben.

Meg kell emlékezni arról a tényről is, hogy jelentős számú irodalmi alkotás elpusztulhatott,
amiről egyáltalán nem tudunk. Néhány elveszett műre ugyanakkor maradtak fenn utalások.
Tudjuk például, hogy Gellért püspöknek voltak más művei is: értekezett a Szentháromságról
és kommentálta Pál és János apostolok leveleit (a prédikációiból, melyekre a legendákból
korábban is következtetni lehetett, néhány töredéket újabban sikerült fellelni). Ugyanez a
helyzet Bernát spalatói érsekkel, Imre király nevelőjével is, akinek az eretnekek ellen írt
munkája és szentbeszédei szintén elvesztek. Anonymus is megemlékezett egy munkájáról,
melyet tanulóéveiben írt a trójai történetről és a görög háborúkról - az idők folyamán ez is
elkallódott. De önálló formában elveszett szinte a teljes Árpád-kori történetírás. Oklevelekről
és levelekről, melyek ma már nincsenek meg, számos későbbi említés szól. És akkor még nem
is szóltunk a majdnem teljesen elveszett magyar nyelvű irodalomról...

A SZERZŐK

Nevesek és névtelenek

A művek egy része szerzőnév alatt, más része anélkül maradt korunkra. Az első
Magyarországon született legenda, Szent Zoerard/András és Benedek legendája minden
szavával a monostori aszkétikus szellemiséget sugallja, a legendaíró, Mór pécsi püspök -
várakozásunk ellenére - mégis néven nevezte magát: "Én, Mór, aki most Isten irgalmából
püspök vagyok, akkor pedig iskolás gyermek voltam, a jó férfit (ti. Zoerard/Andrást) láttam
ugyan, de hogy milyen volt szerzetesi élete, azt nem látás, hanem hallás útján ismertem meg."
Vélhetnénk, hogy a legenda komor alaphangulatát a szerző egykori szerzetes, a kihallható
öntudatot a jelenlegi főpap mivolta határozta meg, ami ugyan nem kizárható, inkább azonban
a mind nagyobb fokú hitelességre törekvés az, ami az írót az anonimitás feladására késztette.

A másik legendaírónk, aki maga árulja el a nevét, Hartvik püspök: "Urának, Kálmánnak, a
kimagasló királynak Hartvik püspök, aki Isten irgalmából tett szert lelki hivatalra, az élet
végső határán túl a boldog örökkévalóságot kívánja." A püspök-szerző irodalmi igényessége
és képzettsége, valamint írói öntudata nyilvánul meg abban, hogy műve elé ajánlólevelet írt.
Az ajánlólevél, a levél és az oklevél szerkesztésének alapszabálya az ars dictaminis szerint,
hogy a címzett megnevezése után a levélíró is megnevezze magát (intitulatio). A misszilis
levelek küldőit (ezeknél és az okleveleknél természetesen különválasztandó a kibocsájtó és a
tényleges író) ugyanilyen módon ismerjük.

Kivételes esetet képez az Imre-legenda, mivel egy szerencsés véletlen folytán szerzőjét
azonosítani lehet azzal a Fulco vendéggel, akinek életrajzi adatai egybeesnek a legendából
nyerhető, szerzőre utaló adatokkal.

A törvények szerkesztői többnyire szintén a névtelenségbe burkolóztak, közülük csak Hartvik

püspök kortársa, Kálmán király törvényeinek megszövegezője, Alberik árulta el kilétét:
"Seraphinnak, az isteni erények tüzével égő érseknek, Albericus, ámbár csak egyike a
legkisebbeknek, mégis az égi szemlélődés palotájában az istenségnek elhivatott szolgája." Rá
ugyanaz érvényes, mint Hartvikra.
Értekezések esetében elvileg a szöveghagyomány tartotta fenn a mű címében a szerző nevét,
miként Gellért püspök esetében: "Gellértnek, a marosvári egyház püspökének értekezése "A
három ifjú éneké"-ről a tudós Isingrimusnak". Hogy az Intelmek latin megszövegezőjének
nevét nem ismerjük, annak az az oka, hogy a hagyomány már a 11. század végén Szent István
királyt tartotta a tényleges szerzőnek.

A beszédek (sermók) szerzőit csak akkor ismerjük név szerint, ha az őrző kódex egyéb
tartalma utal rá, mint Benedek váradi püspök beszédeinél is, ugyanakkor szabályos a
névtelenség a Pécsi beszédek címen ismert gyűjtemény esetében.

Végezetül maradtak a történeti munkák. A Pozsonyi évkönyv feljegyzéseinek szerzőjét nem

ismerjük, legfeljebb azt lehet sejteni, hogy első, 1060-ig terjedő részének írója valószínűleg
pannonhalmi bencés volt. A krónikaírók személyére is csak következtetni lehet a 12. század
vége előtt. Az ősgesztát I. András és Salamon korára keltező tudósok körében a Tihanyi
alapítólevél és a krónika szövege közti stiláris hasonlóság és a krónika Miklós püspökről
szóló híre miatt felmerült, hogy ezt a munkát Miklós veszprémi püspök, a Tihanyi alapítólevél
írója írta. A krónika Szent László életéről szóló fejezeteiből következtetve felmerülhet az
1099-ben meghalt Rád nembeli Koppány püspök neve a Gesta regis Ladislai szerzőjeként.

Ákos mester pályájának adatai alátámasztják azt a lehetőséget, hogy ő írta az V. István
korában keletkezett gesztát. Kézai Simon ajánlólevélben nevezte meg magát: "A győzhetetlen
és hatalmas harmadik László úrnak, Magyarország legdicsőbb királyának, Kézai Simon
mester, az ő hű papja, azt kívánja, hogy ahhoz áhítozzék, akinek szépségét a nap és a hold
csodálja." Rogerius mester nevét a tatárjárásról szóló kortörténeti értekezés
szöveghagyománya a címben tartotta fenn, csakúgy, mint Riccardus fráterét jelentése.
Julianus barát levél formában írta meg jelentését, így természetesen az intitulatioban
megnevezte önmagát.

Egyetlen esetben a szerző megnevezi önmagát - mégsem ismerjük a nevét: a regényes geszta
szerzője, Béla király jegyzője, Anonymus, aki a teljes nevét köteles írói szerénységből
elhallgatja, ezzel tesz eleget a captatio benevolentiae követelményének. Csak annyit árul el
belőle, hogy P. betűvel kezdődött, ezzel ad okot rengeteg találgatásra. Személyét a kutatók III.
Béla halála utáni időszak főpapjai közötti Péterekben keresték, először Péter esztergomi
prépostban, újabban Péter győri püspökben. A szerző művének ajánlólevelében annyit árul el
magáról, hogy "magister", s egykoron a jó emlékezetű Béla király jegyzője volt, az iskolában
pedig együtt tanult N. kezdőbetűs barátjával, akinek a kérésére a mű megírásába kezdett.
Abban megállapodni látszik a tudomány, hogy az említett Béla király III. Béla kellett legyen
(1172-1196). III. Bélának a fennmaradt adatok szerint pedig csak egy P. kezdőbetűs jegyzője
volt: Pál prépost, aki később erdélyi püspök, majd kalocsai érsek lett.

Külföldiek Magyarországon - magyarok külföldön

A középkori irodalom különlegessége a nyelvében és az alkotás szabályaiban megnyilvánuló

nemzetköziség, melyről a nemzeti nyelvű irodalmaknak le kellett mondaniuk, ami persze a
magyar irodalom intenzitását növelte, de kifelé irányuló jellegét végletesen lecsökkentette. Az
egyházi intézményrendszer mindenhol azonos volta és a műveltek körében dívó latin
köznyelv folytán sokkal szélesebb lehetőségek tárulkoztak fel a középkorban az iskolázott
klerikus előtt, mint a 16. századi peregrinus számára. Ebből következett, hogy a szerzők
munkásságában az idegen környezet is jelentőséggel bírt.
Biztosan külföldről jöttek Magyarországra az első latin nyelvű munkák alkotói, az Intelmek és
István törvényeinek szerzője, Gellért püspök, valamint az oklevélírók. De megfordultak itt
olyan alkotók is, akik hamarosan visszatértek hazájukba: Arnold regensburgi szerzetes
Esztergomban mutatta be Szent Emmerám-antifónáit és reszponzóriumait, Querfurti Brúnó
pedig azért kereste fel Szent Adalbert egyik tanítványát, Radlát Magyarországon, hogy az
ellenőrizze az Adalbert-életrajz adatait. A folyamat az első magyarországi alkotók (Mór és
Miklós püspökök) fellépésével arányaiban ugyan megváltozott, de nem csapott át a másik
végletbe: István király Intelmeinek értelmében Magyarország továbbra is azilumot jelentett és
egyházi pályát kínált a külföldről érkezetteknek, még akkor is, ha a Kálmán-kori zsinati
határozatok szabályozni igyekeztek az idegen klerikusok befogadását.

Hartvik püspök valószínűleg a német uralkodó főpapkinevezési joga körül kialakult vita miatt
került Magyarországra: előtte hersfeldi bencésből lett püspök, majd a magdeburgi érsekség
kormányzója, mígnem el kellett hagynia székhelyét, s 1088 után Kálmán udvarában nyert
befogadást. Alberik talán francia nyelvterületről származott, számára az esztergomi érseki
udvar kínált érvényesülési lehetőséget. Átutazóban járt csak Magyarországon Cerbanus, itt
tartózkodásának azonban rendkívül becses emlékei görögből készült fordításai. A 12.
századtól az új szerzetesrendek megtelepedésével még intenzívebbé váltak a nyugati
kapcsolatok: a ciszterci monostorok állandó és szoros kapcsolatot tartottak fenn
anyaapátságaikkal, a szerzetesek hosszabb-rövidebb időre megjelentek a távoli
monostorokban, hogy aztán bizonyos idő elteltével visszatérjenek eredeti lakóhelyükre.

Ilyen kapcsolat révén került Magyarországra limoges-i János, aki 1208-1218 között állt
apátként a zirci ciszterci monostor élén, majd hazatért Franciaországba. Több műve közül
egyet szoktak csak kapcsolatba hozni magyarországi tartózkodásával. Ez a mű a Libellus de
dictamine, mely a levélírás művészetét, az ars dictaminist helyezte a skolasztikus logika
rendszerébe. Limoges-i János olyan dictamen-tanító könyvet alkotott, mely későbbi időkben
is tekintélynek örvendett: egy egykoron Francesco Petrarca által birtokolt kódexben is
megtalálható a szövege. Ha a szerző művét vagy annak egy részét valóban Magyarországon
fogalmazta, akkor ez az egyetlen ars dictaminis, melynek létrejötte az Árpád-kori
Magyarországon valószínűsíthető. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Imre király
udvarában szerteföldön híres provanszál trubadúrok is verseltek: Peire Vidal (1175-1210)
többek között megemlékezett III. Béla király hatalmas lábáról.

Nem kevésbé jelentős azoknak a szerzőknek a szerepe, akik Magyarországról származtak el, s
külföldön írták műveiket. Közülük talán a legjelentősebb Paulus Hungarus, aki később vissza
is tért hazájába, hogy Szent Domonkos rendjének tagjaként a kunok megtérítését mozdítsa
elő. Ő az 1210-es években tűnt fel a bolognai egyetemen, ahol kánonjogot tanított, majd 1219
körültől a domonkos rend tagja lett. 1221-ben a Szent Miklós egyház perjele és a bolognai
egyetem rektora lett, később a rendi egyetemes káptalan rendeléséből visszatért
Magyarországra, s 1242-ben a kunok térítése közben, a tatár támadás idején érte a
vértanúhalál. Mindkét műve összefüggésben van a bolognai tanárkodással. Notabiliaiban
magyarázatokat fűzött a kánonjog egyes részeihez, Summa de paenitencia című műve pedig a
bűnbánati fegyelemre vonatkozó tudnivalók összegzése, afféle gyóntatási kézikönyv.

Utóbbiban ugyan nem mutathatók ki magyarországi vonatkozások, a jogi magyarázatok

számos ilyet tartalmaznak. Bizonyos azonban, hogy mindkét művét bolognai tartózkodása
idején írta. Mind Ákos mester, mind Kézai Simon mester megfordultak Itáliában, de nem csak
tanulmányok végett, hanem a király diplomatáiként is, a dinasztikus kapcsolatok
megteremtésének ügyében. Amikor István király lányát vőlegényéhez, Anjou Károly fiához
kísérték Szicíliába, talán velük együtt ment Magyarországi András is, aki aztán nem tért haza
a követséggel, hanem Anjou Károly krónikása lett. Személye annál érdekfeszítőbb, mivel a
magisteri fokozatot a magyar király támogatásával szerezte meg, majd a király kápolnájának
is tagja volt ("Andreas Ungarus mester, boldog emlékezetű Béla és István királyok egykori
káplánja és barátja").

Ha ugyan krónikájának tárgya nem is magyarországi, szerzőjének nyelvezete és műveltsége

azonos a kortárs magyarországi krónikaírókéval. 75 fejezetből álló művében Anjou Károly
1266. évi nápolyi hadjáratát örökítette meg, azt az eseményt, melynek folytán a pápaság és a
császárság küzdelmében a magyar történelemben később még oly nagy szerepet játszó Anjou-
dinasztia megszerezte magának a nápolyi trónt. Mindkettejük szereplése kellőképpen
illusztrálja a magyarországi szerzők részvételét a külföld irodalmi életében. Az elmondottak
arra mutatnak, hogy az irodalmi forgalom, a művek kicserélése és a szerzők elszármazása
révén 1000-től kezdve folyamatos volt a Nyugat és Magyarország között. Az irodalom
alapjául szolgáló intézményrendszer egyetemessége láthatólag Magyarországgal kapcsolatban
is jól működött.

A MŰVEK

A jogi írásbeliség

Az okleveleket az irodalmi művekkel összeköti, hogy ugyanazon szabályok és elvek

érvényesültek a szerkesztésben és a stiláris megformálásban. Ennek oka egyrészt az, hogy az
irodalmi igényű fogalmazás kézikönyve és tananyaga az ars dictaminis volt - mind a
terjedelmesebb mű írója, mind az oklevélfogalmazó számára, másrészt az irodalmi művek
alkotói gyakran azonosak voltak az oklevelek szerkesztőivel. A rokonságnak beszédes
bizonyítéka az oklevél, a misszilis vagy fiktív levél és az ajánlólevél szerkezeti és stílusbeli
azonossága a középkorban. Az oklevelek formulái között kettő volt különösen is alkalmas
irodalmi igényű megfogalmazásra. Az egyik az arenga, melyet a legtöbb esetben a
nemzetközi arenga-kincsből merítettek, de kialakultak sajátos, csak Magyarországra jellemző
típusai is.

A másik oklevélformula, melynek megfogalmazása az irodalmi igényesség szintjére

emelkedhetett, az oklevelek narrációja, az a rész mely részletesen indokolja az oklevéladó
rendelkezésének okait és körülményeit. Amíg Nyugaton a narráció a rövid és dísztelen
tényközlés szintjén maradt, Magyarországon a 12. század második felétől kezdve a királyi
kancelláriában egyre részletezőbb előadásra törekedett, amellett, hogy királyi adomány esetén
felsorolta az adományos érdemeit, az uralkodó, a királyi család és az ország sorsát érintő
események leírását szőtte előadásába. Ahogy növekedett az oklevélnarrációk terjedelme, úgy
erősödött a minél kerekebb fogalmazásra való törekvés, végül irodalmi formát nyert élet- és
pályaképek kerekedtek ki az elbeszélésből. Az ábrázolásba gyakorta jelentek meg epikus
vonások, stiláris jegyek, gondos (párhuzamos vagy ellentétes) szerkesztés. A királyi
kancellária ily módon nemcsak a jogi írásbeliség műhelye volt, hanem az emlékezet
fenntartásáé is, akár az egyéni, akár a közösségi emlékezeté.

A műfajok
A fennmaradt művek a középkori irodalom legkülönfélébb műfajait képviselik, a műfaji
sokszínűség az irodalmi élet fokmérője. Figyelembe véve a műfajok nyugati jelenlétét és a
magyarországi művelődési viszonyokat kevéssé tartható valószínűnek, hogy a későbbi korok
folyamán teljes műfajok elvesztek volna. Ami megőrződött, az arányaiban biztosan az egykori
valóság hű képét mutatja.

Árpád-kori irodalmunk legjobban reprezentált műfaja a hagiográfia (szentéletrajz), melynek

létrejöttét számos ok segítette elő. Amint a kéziratok száma és az editio princepsek is
mutatják, a legendák örvendhettek mindenkor a legnagyobb népszerűségnek, egyben a
legszélesebb közönség érdeklődésére tarthattak számot.

Jellemző, hogy közönségük jelentős része - a világi papság középső és alsó rétege - közvetítő
is volt egyben, a nép nyelvén a legszélesebb rétegeknek adta át a legendák irodalmi anyagát.
A liturgia is igényelte az életrajzokat: a szerzetesi és világi papi zsolozsmában a himnuszok és
zsoltárok mellett a szent ünnepén megfelelő olvasmányra is szükség volt, melyet rendszerint
az illető szent életrajzából vettek, esetleg az életrajzot eleve olyan szerkezettel alakították ki,
hogy a hat imaóra mindegyikére jusson belőle egy részlet. De igényelte a legenda eszköztárát
az eszmék terjesztésének középkori gyakorlata is: 1083-ban több különböző helyszínen, szinte
egész évre kiterjedő ünnepségsorozat keretében oltárra emelték Magyarország első szentjeit:
július 16-17-én Zoborban Zoerard/András és Benedek remetéket, július 26-án Csanádon
Gellért vértanú püspököt, augusztus 20-án Székesfehérvárott a hitvalló István királyt, végül
november 5-én Imre herceget.

A legkorábbi legenda a vágvölgyi remetékről készült el, csaknem két évtizeddel a kanonizáció
előtt. A legenda szerzőjét bizonnyal a helyi és személyes jellegű tisztelet, valamint a
szerzetesi reform itáliai aszketikus irányzatának előmozdítása, eszmei megalapozása
ösztönözte.

Szent Gellért vértanúságának helyszínén, majd szemben a pesti plébánia épületében az

ereklyék körül korán kialakult a tisztelet, de a róla fennmaradt két legenda közös őse
legkorábban a 11-12. század fordulóján, inkább csak 1145 körül született meg. Ebből
liturgikus célokat szolgáló kivonatot, prédikációt készítettek a század végére, a bővebb
szöveget pedig a 14. század végén számos ponton átszerkesztették.

A Gellért-őslegenda szellemiségét erősen befolyásolta, hogy írója a világias udvari

környezetben olyan forrásokat is felhasznált, melyekhez a kolostori magányban aligha
juthatott volna hozzá: feltehető hogy használta az I. András-kori krónika szövegét, továbbá
Csanád vezér történetének ábrázolásában hősénekekre és csanádi helyi hagyományokra
támaszkodott. Emeli a szöveg értékét, hogy elsőként jelenik meg benne az a franciaországi
Chartres-ban kialakult szellemiség, mely a 12. századi reneszánsz gondolkodásmódját és a
gótikus művészetet egyaránt megalapozta.

Szent István király korai tiszteletének nincs nyoma a forrásokban, éppenséggel a kultusz
kialakulásának első jele a nagyobb István-legenda megszületése, mely még nem említi a
szentté avatást, ugyanakkor biztosan László trónralépte után, tehát 1077-1083 között
keletkezett.

Írója bencés szerzetesi közösségnek írt, nagy jelentőségű tételt dolgozott ki a magyar
külkapcsolatok történetében: VII. Gergely pápának Szent Péter nevében Magyarországra
emelt hűbéri igényeit azzal utasította vissza, hogy István király országát Szűz Mária oltalmába
ajánlotta, így az ország az ő öröksége lett (a patrimonium Petrivel a hereditas Marie tételét
állította szembe). A kisebb legenda szerzője már ismerte elődjének alkotását. Az ő művében
egészen más szemlélet vált uralkodóvá: Istvánban már nem a nagyobb legenda mindig a
végítéletre tekintő uralkodóját, hanem egy sok tekintetben reális, erőskezű, igazságos királyt
ábrázolt. Ez az első irodalmi mű Magyarországon, melynek a korabeli elméletnek mindenben
megfelelő és a szerző irodalmi öntudatáról árulkodó ajánlása van, valamint szövegében
tűnnek fel az antikvitás iránti érdeklődés első nyomai.

Míg az első két István-legendát elsősorban liturgikus és épületes szempontok motiválták, a

harmadik legenda létrejöttét politikai szempont határozta meg, szerzője, Hartvik püspök
bizonnyal nem csak udvariasságból emlegette prológusában a királyi parancsot. Az idegenből
hazánkba származott szerző nem rendelkezett más forrásokkal, mint a két korábbi legendával:
nem is tehetett egyebet, egyesítette a két szöveget. Önállót csak abban a fejezetben alkotott,
ahol leírja, miképpen kapott koronát a pápától István. A legenda megszerkesztése idején már
hosszú ideje viaskodott a császár és a pápa a főpapkinevezés körül kialakult vitában, az
invesztitúraharcban. Hartviknak azt kellett bizonyítania, hogy saját korának magyar uralkodói
Istvánnak adott pápai kiváltság folytán joggal rendelkeznek mindazon egyházat érintő
uralkodói jogosítványokkal, melyeket VII. Gergely óta a pápák elvitattak a keresztény
uralkodóktól.

Szent Imre tiszteletének nyomai olyannyira halványak a szenttéavatás előtti időkben, hogy a
rávonatkozó magyarországi források alig tartottak fenn valami értékelhető adatot. Legendája
1109-1116 között szintén bencés környezetben szerzetesi olvasmánynak íródott. Imrében a
szűzi tisztaság megtestesülését ünnepelte a szerző, de a szövegből kiolvasható a gregoriánus
pápaság céljainak helytelenítése is (VII. Gergely pápát egyszerűen csak Hildebrandként
emlegeti!).

Alig száz esztendővel az első szentté avatások után, 1192-ben Váradon III. Béla kérésére a
pápa legátusa a szentek sorába iktatta László királyt, ezzel az Árpád-dinasztia szentjeinek
száma háromra emelkedett. Ugyan László tisztelete talán már a 12. század első felében
elkezdődött, oltárra emelésében azonban bizonnyal politikai szempontok is közrejátszottak.

A kanonizáció idején született, korunkra nem maradt őslegendát már a 13. század elején
lerövidítették liturgikus célra, s ekkoriban a bővebb szövegen is változtatásokat hajtottak
végre. A szerző szándéka az ideális uralkodó legfőbb jellemvonásainak, erényeinek
kidomborítása volt (sok tekintetben közel került a keresztény lovag hazai
megfogalmazásához), ábrázolásában pedig elsőként használta fel a nemzetközi miraculum-
kincset.

Nem számítva a külföldre került Szent Erzsébet legendáját, Árpád-házi Szent Margit
legendája (legenda vetus) volt az utolsó, mely az Árpád-kori Magyarországon született.

Margit kanonizálását többszöri kísérlet ellenére sem sikerült elérni, legendájának a szentté
avatási vizsgálat jegyzőkönyveit alapul vevő írója, Marcellus, Margit egykori gyóntatója
műve nyelvi és szerkezeti egyszerűségével is azt az eszményt igyekezett sugalmazni, melynek
hőse egész életét szentelte, s amely abban a korban Európa szerte rendkívül korszerűnek
számított: a keresztény misztikát. Ugyanez mondható el Veszprémi Boldog Ilonának a
nagyjából a Margit-legendával egyidejűleg véglegesült legendájáról is, melyet kései
felbukkanása ellenére a benne olvasható számos egykorú adat hitelesít.
Jóval kevesebb, voltaképpen csak egy darabja maradt fenn a szorosabb értelemben vett
teológiai értekezés műfajának, ez is a korszak legelejére tehető (nem soroljuk ezen műfajba az
okleveles formában íródott szerzetesi regulákat, a pálosok szabályzatait, sem pedig
Magyarországi Pál jogi munkásságát). Szent Gellért ezirányú működésének ugyan csak egy
emléke maradt fenn, a "Deliberatio", de tudjuk, hogy több hasonló jellegű munkát is írt. A mű
népszerűségének biztosan sokat ártott szerzőjének körülményes stílusa és nehezen követhető
gondolatmenete, különleges értelemben használt kifejezései, a sok italianizmus és kihagyásos
mondatszerkezetei. A műfaj magyarországi alacsony képviseltségére magyarázatul szolgálhat,
hogy Gellért munkája a 9-11. század között szinte az egyetlen teológiai mű a keresztény
Nyugaton, mely a műfajt képviselte.

Bár a költészet Magyarországon szintén elsősorban liturgikus célokat szolgált, első emlékei
mégsem liturgikus formában őrződtek meg. Meggyőzőnek látszik a koronázó palást és a
Gizella-kereszt fogadalmi feliratainak magyarországi eredete, s biztosan hazai szerző
fogalmazta az első leoninus hexametert, az 1090 körüli pannonhalmi vagyonleltár szóban
kifejtett invokatív formuláját (Divinum firmet nomen, quod scripsimus amen), melynek
folytatása Enoch domonkos szerzetes és Cognoscens esztergomi kanonok 1233. évi
oklevelében következett be (Cum patre nos Natus iuvet hic et Spiritus almus!). István király
szenttéavatása után íródott rímes prózában a király ünnepére három antifóna és három
reszponzórium, amihez a 12. század végéig csak egy Gellértről szóló antifóna és a Pray-kódex
Mira mater extitisti kezdetű Mária szekvenciája járult.

A 13. század elejétől azonban fellendült a liturgikus költészet, az Árpád-ház szentjeiről

egyaránt maradtak fenn szekvenciák és himnuszok. A folyamat az 1280-as években teljesedett
ki, amikor talán Lodomér érsek ösztönzésére, IV. (Kun) László király pogány múlt iránti
érdeklődésének, Attila-kultuszának ellensúlyozására egy esztergomi ágostonos szerzetes
megírta Szent István király verses zsolozsmáját, mely a zsolozsma énekelt részeiben
összefoglalta a szent élettörténetét s annak mondanivalóját. Ugyancsak a liturgikus költészet
körébe tartoznak az első hazai drámai emlékek. Ezek ugyan csak kevéssé eltérő változatai
európai társaiknak, megjelenésük mégis nagy jelentőségű: Hartvik győri püspök főpapi
szerkönyvében maradt fenn a vízkereszti Csillagjáték, ugyanitt, a Codex Albensisben és a
Pray-kódexben a Quem quaeritis kezdetű húsvéti játék szövege.

A világi tárgyú költészet első emlékét talán egy nagyműveltségű, névtelen szerzetes írta, aki
művében elsiratta a tatároktól elpusztított Magyarországot. A 62 ötsoros, rímes strófából álló
vers stílusával és gondos szerkesztésével igen magas színvonalat képvisel kora irodalmában.
Nem úgy annak a szlovéniai rímes krónikának külföldről jött ciszterci szerzője, aki Szent
Istvántól 1245-ig 27, nyolcsoros vágáns strófában rímbe szedte a magyar történelmet. Versei
alatta maradnak nemcsak a Planctus teljesítményének, de a korabeli átlagos színvonalnak is.
Ugyancsak 1240 táján írta a pannonhalmi scriptorium egyik verselős kedvű, másoló
szerzetese a Liber ruber margójára Walfer ispán monostoralapítását megörökítő distichonját,
amely hihetőleg az öncélú költői alkotás első magyarországi képviselője ("Nagy nemből
született Walfer kit nagynak is hívnak, templomot épített a Szent Szűz tiszteletére").

A levélírás mint műfaj azért érdemel említést, mert Árpád-kori műprózánk ebben érte el a
legmagasabb színvonalat. László király Oderisius montecassinói apáthoz intézett levelét talán
maga Hartvik püspök fogalmazta, gondolatokat vett át benne Szent Ambrus Nagy Theodosius
fölött mondott temetési beszédéből. II. Géza húgának, Zsófia hercegnőnek több Admontból
írott levele is fennmaradt, fogalmazójukat azonban nem ismerjük, bár kétségkívül jó stiliszta,
színvonalas levélíró volt. Általában a diplomáciai levelezés magas fokot ért el (pl. IV. Béla
híres 1250. évi "tatár"-levele), stílusával, tökéletes szerkezetével, rímes prózájával,
összességében: irodalmi igényességével kiemelkedik azonban Lodomér esztergomi érsek IV.
Miklós pápához intézett levele, melyben az érsek beszámolt a pápának IV. László uralmának
nem kívánatos vonatkozásairól.

A történetírás

Nemcsak korunkra jutott szövegemlékeinek száma miatt indokolt a történetírást külön

szemügyre venni, hanem azért is, mert folyamatosságával és népszerűségével, valamint
eszmei közvetítőszerepével a hagiográfiával versenyezhet. Emlékeit a história-írás (a
régmúltra vonatkozó ismeretek összefoglalása), a kortörténet emlékirat jellegű és a regényes
geszta szórakoztató csoportjaiba sorolhatjuk.

Nyugati mintákra a történetírás már a keresztény államiság első évtizedeiben megindult.

Évkönyv jellegű feljegyzéseket vezettek a nyugati monostorok mintájára Pannonhalmán
egészen az 1060-as évekig, amit aztán másutt folytattak. Az évkönyv száraz, egy mondatos
bejegyzéseihez képest azonban az igazi történetírás megszületését az ősgesztának, a magyar
krónikák 11. századi közös ősének megszületése jelentette.

A magyar krónikaírás sajátja, hogy bár az Árpád-koron végig folyamatosan művelték - egyik
szerző olvasta a másik munkáját, át- vagy összeszerkesztette azt más szövegekkel,
kiegészítette, elhagyott belőle, vitatkozott vele -, legkorábbi szövegemléke csak az Anjouk
korából maradt fenn. Az ily módon megismerhető szövegben már a korábbi századok
szerzőinek munkássága összegződött. Ebből következik, hogy az egyes krónikások
működésének korát, az általuk létrehozott szövegek mennyiségét csak alapos vizsgálatokkal
lehet meghatározni. Alapvetően két nézet áll szemben a szövegekre vonatkozóan: az egyik
(valószínűbbnek tűnő) vélemény szerint a korai időkben keletkezett szövegek - ugyan kisebb
változtatásokkal - lényegében ma is eredeti formájukban olvashatók, a másik szerint azonban
egy 13. század elején élt szerző terminológiailag-stilisztikailag egységesítette a keze ügyébe
került, az egész korábbi történetírást magába foglaló szöveget.

A másik kérdés, amely krónika-ügyben megosztja a magyar tudóstársadalmat, az, hogy a

szövegek legkorábbi őse mikor is keletkezett. A megalapozottabbnak tűnő vélemény
képviselői úgy tartják, hogy bizonyos stilisztikai és történeti megfigyelések alapján az első
történetírónak a 11. század közepén-második harmadában kellett működnie, tehát vagy I.
András (ez esetben a szerző személye azonos lehetne Miklós veszprémi püspökkel), vagy
Salamon király idején. Jó okkal feltételezhető, hogy László király udvarában született egy
átdolgozás, s ezzel a Béla-ág története került a figyelem középpontjába. Abban azonban
kivétel nélkül egyetértenek kutatóink, hogy Kálmán király krónikása királya
szempontrendszerének megfelelően átdolgozta a gesztát.

Ez a krónikás epikus ihletésű ábrázolása középpontjába I. Béla fiainak és I. András fiának,

Salamonnak az egymással vívott küzdelmét állította. Bizonyos jelek alapján nem kizárt, hogy
ez a szerző azonos lehetett Rád nembeli Koppány püspökkel. A feltehetőleg Gesta Ladislai
regis (= Szent László király története) címet viselő mű a korunkra maradt szöveg
legterjedelmesebb része, ugyanakkor minden valószínűség szerint a legtöbb átalakító hatás a
későbbiekben ezt érte, mivel a hercegek és Salamon viszályában való állásfoglalással a
szerzők saját koruk politikai problémáira adhattak választ. A II. István-kori szerző folytatása
után az Álmos-ág történetírója a korábbi szemlélettel vitatkozva átdolgozta a gesztát,
vélhetőleg ő volt az, aki II. Géza vagy III. István idején Kálmán és II. István személyét és
uralkodását sötét színekkel ecsetelte.

Részletesen az eseményeket a 12. század történetírói csak 1152-ig ábrázolták, ezt követően
német kivonatból kisebb részt ismerünk, mely III. István uralkodásáról szól. A szerzők
ezentúl csak rövid bejegyzésekkel egészítették ki elődeik munkáját, s bizonyos pontokon
esetleg át is fogalmazták. Megvan ugyan a valószínűsége annak, hogy III. Béla és II. András
idején is foglalkoztak történetírással, a munka tartalmi vonatkozásait illetően jóformán
nincsenek ismereteink. A folytatás a 13. század végén következett, amikor is jelentősen bővült
a szöveganyag és kialakult az a szerkezet, melyet szinte az összes kézirat valamilyen módon
tükröz.

V. István korában Ákos nembeli Ákos mester családi hagyományokból és külföldi

forrásokból kiegészítette a krónika családtörténeti és kalandozáskori fejezeteit, utóbbiak
kapcsán történeti mondákat jegyzett fel és részletesen foglalkozott a fehérvári és a budai
káptalan kiváltságaival és kincseivel. Munkája az V. István idején megerősödött, IV. Béla
idején a hatalomból kiszorult főurak szemléletét tükrözte. Ezzel már jelentősen bővült a
szöveg, de a szerkezeti változás Kézai Simon munkálkodásával köszöntött be. Ő ugyanis
azzal a céllal, hogy az uralom eredetéről vallott nézeteit kifejezhesse, korábbi (talán
Anonymustól kölcsönzött) ötlet alapján megalkotta a hun-magyar rokonság elméletét, és a
magyar krónika elé terjedelmes hun krónikát illesztett, majd a szöveget a jövevényekről és a
társadalmi egyenlőtlenség eredetéről szóló függelékekkel látta el. Ezt követően Ákos mester
és Kézai munkája szinte minden további krónikás mű szövegalapjává vált.

Tartalma miatt a kortörténet csoportjába sorolandó a Julianus barát útjáról készült jelentés,
melyet rendtársa, Riccardus fráter foglalt írásba. Különösebb stilisztikai ismeretekről ugyan
nem tesz tanúságot a szerző, a munka mégis fontos forrása a 13. század történetének. A
kortörténet legjelentősebb alkotása Rogerius mester Siralmas éneke, melyet 1243-1244 táján
írt. Az itáliai szerző a tatárjárás eseményeit írta meg rendkívül érzékletes képekben
pártfogójának, Pecorari Jakabnak ajánlva, a magyarországi történetírás hagyományaitól
eltérően azonban művéhez sajátos formát (levél), munkájához pedig sajátos módszert
(oknyomozás) választott. Gondolati korszerűsége, az ezt tökéletesen kifejező forma, stílus és
szerkezet párját ritkítja a korabeli irodalomban.

Mivel forrása a kortörténetnek, Anonymus is a történeti irodalom címszava alatt szokott

besorolást nyerni. A szerző szándéka az volt, hogy szintén rejtélyes barátjával megismertesse
a magyarság régmúltját, ezért bámulatosan részletes képét festette népe honfoglalásának. A
szerző személyét érintő viták ugyan máig nem jutottak nyugvópontra, annyi azonban
bizonyos, hogy III. Béla király jegyzője volt és művét a 12-13. század fordulójának
évtizedeiben írta. Használt ugyan történeti jellegű, írott forrásokat, módszere azonban
alapvetően az volt, helynevekből az írói képzelet segítségével támasztotta életre Árpád és
honfoglalói ellenségeit, s sajátos földrajzi ismeretei alapján népesítette be a Kárpát-medencét
népekkel. Ezek némelyike mögött ugyan néha régi hagyományok ismerhetők fel (pl. Marót
vezér mögött a morva nép), a Gesta Hungarorum alapmódszere nem az írott, hanem a szóbeli
(az előszóban ugyan a jóindulat megnyerése érdekében mélységesen elítélt) források
felhasználása és a népies etimológia voltak.

MŰVÉSZETEK
 KÉPZŐMŰVÉSZET

Preromanika

A 10. század második fele

A honfoglaló magyarság keletről hozott nomád örökségét a 10. század közepén - a Kárpát-
medencébe történt bevándorlásuk után, illetve az európai hadjáratok során elszenvedett
vereségek nyomán - föladta, és beilleszkedett az európai keresztény államok sorába. Ebben a
folyamatban nem csekély része volt Géza fejedelemnek, aki fölismerve a kor történelmi
szükségszerűségét, felvette a kereszténységet.

Ekkor került sor az új székhely, Esztergom kiépítésére. Géza idejében keletkezhetett a

várhegyen az utat és a vásárhely forgalmát ellenőrző vár első palotaépülete és tornya is. A
másik jelentős központ Székesfehérvár lett, benne a Szent Péter plébánia templommal. A
hagyomány szerint ide temették el Gézát is. E négykaréjos épület alighanem egy korai
baptisterium lehetett. Mögötte egy mindmáig föltáratlan, hosszanti elrendezésű
plébániatemplom állt.

Géza uralkodásának eredményei teremtették meg az alapot fia, István számára a magyar
feudális állam kialakítására. Létrejött a vármegyerendszer és az egyházmegyék szervezete.
István törvényeiből ismeretes, hogy a királyi várak az egyházszervezésnek is fontos elemei
voltak. A királyi várak keresztelőegyházai, az archidiakonusok központjai jelentették az
egyházszervezés csíráit, belőlük szerteágazva jött létre az alárendelt templomok, kápolnák
hálózata. A királyi birtokok szervezete jelentette az egyházmegyék kialakulásának alapját is.

A kor jellegzetes egyházi épülettípusa a körtemplom vagy körkápolna, amely mind a királyi
várakban, mind a paloták közvetlen környezetében megtalálható volt, és szervesen
illeszkedett a közép-európai hagyományokhoz. Még a 10. század végén épülhetett
Veszprémben a Szent György-kápolna, mellette hamarosan a székesegyház is helyet kapott.

Az államalapítás korának művészete

A Szent István korabeli művészetet a tárgyi anyag pusztulása miatt jobbára csak az írott
forrásokból, legendákból, később keletkezett krónikákból ismerjük. Elsőrangú forrásoknak
számítanak e tekintetben Szent István király legendái, amelyekben különös gondot fordítottak
a szerzők arra, hogy bemutassák az egyházalapítót, aki rendszeresen meglátogatja az általa
létesített székes- és monostoregyházakat. Mellette megjelenik felesége, Bajor Gizella is, aki
liturgikus ruhákkal látja el a templomokat.

Valószínűleg bizánci munkák is helyet kaptak István kincstárában, s jelentős lehetett

ereklyegyűjteménye. A király a bizánci császárral vezetett bolgár hadjárata során egy időre
megszerezte az ohridi Szent György-kolostor ereklyéit. Szent István Nagyobbik Legendája
megemlékezett arról, hogy az uralkodó székesfehérvári bazilikájának arany oltártáblákat,
cibóriumot, kereszteket és gazdag ruhákat adományozott.

Szent István mellett Gizella királyné is adományozott kegytárgyakat egyházak számára. Az

1006-ban meghalt anyja sírjára készíttette a regensburgi Niedermünster számára a
drágakövekkel és zománccal díszített ún. Gizella-keresztet. Nevéhez fűzi a történeti
hagyomány azt a liturgikus öltözetet is, amelyet 1031-ben juttatott a székesfehérvári
Boldogasszony-templomnak, s amelyet később a magyar királyok koronázó palástjává
alakítottak át. A keresztény világmindenséget bemutató darab közepén a trónoló Krisztus,
Maiestas Domini látható angyalok, próféták, apostolok, szentek között, Szent István és
Gizella társaságában.

Az udvari, jobbára import művészet mellett igen nagy jelentősége volt az ország képét
lényegesen átformáló egyházi építkezéseknek is. István nevéhez fűződik a székesfehérvári
Szűz Mária (Nagyboldogasszony)-templom alapítása 1019-ben, amely egyszerre több
feladatot is ellátott: az uralkodó koronázási jelvényeinek őrzését, temetkező helyet és az
államügyek intézésében is jelentős udvari papság befogadását. A székesfehérvári királyi
bazilika állami jelentősége legalább akkora volt, mint egyházi szerepe.

A székesfehérvári templomnak sajnos csak alapfalai maradtak ránk, sok római kőfaragvány
másodlagos fölhasználásával. Az alaprajz a hagyományos bazilikális elrendezést mutatja,
félköríves szentéllyel (apszissal), három hajóval. Eredetileg - itáliai, vagy bizánci mintákat
követve - mozaikokkal díszíthették, ezek azonban egy-két értelmezhetetlen darab kivételével
elpusztultak.

Az István-kori alapítások további jelentős emléke a kalocsai első székesegyház és a később

megépített gyulafehérvári székesegyház. Mindmáig tisztázatlan az 1015-ben alapított
pécsváradi apátság építéstörténete, de számos problémát vet föl a zalavári Szent Adorján
bencés apátsági templom is, amely csak egy 16. századi hadmérnöki rajzból ismeretes.

A 11. század első templomai meglehetősen dísztelen, egyszerű épületek voltak. Zömük
valószínűleg fatemplom lehetett. A monumentális dekorációnak e korban még Európa-szerte
éppen csak a csírái jelentkeztek. A ránk maradt töredékek is inkább arról tanúskodnak, hogy
különösen a belső berendezés díszítésében jutott jelentősebb szerephez a dekoratív kőfaragás,
szigorú geometriai logika szerint vezetett fonatdíszekkel, állatalakos ábrázolásokkal.

A század egyik legismertebb emléke a Szent István szarkofág. A székesfehérvári romkertben

található, római szarkofágból átfaragott koporsó oldalait, szimbolikus reliefek díszítik felső-
itáliai, bizánci előképek szerint. A kisművészet Szent István-korabeli emlékei szinte kivétel
nélkül elpusztultak. A néhány megmaradt alkotás közül említést érdemel Szent István
erszénye, az ötvösmunkák közül pedig egy Újszászon talált arany corpus.

A 11. század második harmada

Szent István államalapító tevékenysége és példája meghatározta utódai célkitűzéseit is.

Számos, az ő korában elkezdett építkezés csak a 11. század közepén fejeződött be, és több
székesegyház építését ekkor kezdték el. Feltehetően Péter király alatt történt a pécsi Szent
Péter-székesegyház alapítása, de csak az biztos, hogy az 1064-es tűzvész után kezdődtek el az
újjáépítési munkálatai. Péter alapította az óbudai Szent Péter-prépostságot is, amelynek
építkezései hosszú ideig elhúzódtak. Általában abban is követték Istvánt az utódai, hogy
igyekeztek még életükben megalapítani saját monostorukat maguk és családjuk temetkezési
helyéül.

Könyves Kálmán királyig nem vált szokássá, hogy a királyokat Székesfehérvárott temessék
el, általában a saját egyházukban temetkeztek. Valószínűleg ilyen céllal alapították az Aba
nemzetség birtokán álló Feldebrő templomát is. A feldebrői templom négyzetes alaprajzú,
négy-négy pillérsorral osztott, mind a négy oldalán apszissal bővített centrális tér volt, az
Ószövetségből vett freskókkal kifestett altemplommal.

1061-ben alapította I. Béla király a szekszárdi bencés monostor-templomot, amely a kifejlett

bizánci keresztkupolás templomtípus térrendszerét követte. Szentélye három félköríves
apszissal zárult, főhajója és kereszthajója kereszt alakban kiemelkedett, mellékhajóinak keleti
és nyugati szakaszai a bizánci kilencosztású tértípus rendszerébe illeszkednek, négy vaskos
pillére bizonyára kupolát tartott. A szekszárdi templom kulcsfontosságú emlék, mert díszítő
faragványai is ránk maradtak, amelyek ugyancsak bizánci művészeti kapcsolatokról
árulkodnak.

Az összefoglalóan palmettás-szalagfonatos ornamentális stílusúnak nevezett kőfaragványok

jellemzője, hogy határozottan bizáncias jellegűek. A palmetta motívumok gyakran tűnnek föl
az ekkortájt épült templomok kiemelkedő helyein: oszlopfőkön, párkányokon, vállköveken.
Az uralkodók mellett a 11. század második felében már az arisztokrácia is megjelent
személyes reprezentációját szolgáló egyházi alapításokkal. 1067 körül az Aba nembeli Péter
comes alapított Százdon monostort, 1061 táján pedig a Győr nembeli Ottó ispán
Zselizszentjakabon.

A bizánci kapcsolatok nem csupán a díszítőszobrászatban bukkantak föl. Ebben a korban

számos görög rítusú templomról, kolostorról tudunk, (pl. Tihany, Visegrád). Jelentős volt a
bizánci ötvös-import, mint azt a Nyitraivánkán előkerült, IX. Konsztantinosz Monomakhosz
császár uralkodása alatt készült női rekeszzománcos korona, vagy a magyar Szent Korona
alsó részéhez fölhasznált rekeszzománcos abroncs is bizonyítja. A bizánci kulturális
kapcsolatok tanúi az ország déli részén a dombói bencés kolostorból előkerült faragványok,
vagy az aracsi sírkő.

Román kor

Az érett romanika első korszaka (11. század vége - 12. század eleje)

E korszak építészetében meghatározóvá válik a három félköríves apszissal zárt, pillérekre

támaszkodó árkádokkal három hajóra osztott terű, kereszthajó nélküli bazilika, amelyet
általában nyitott fedélszék fedett (váci székesegyház, garamszentbenedeki bencés apátsági
templom, somogyvári bencés apátsági templom, Szentjobb, Kolozsmonostor).

Különösen jelentős volt ezek sorában az 1091-ben László király által alapított, Szent Egyed
tiszteletére szentelt somogyvári bencés apátsági templom, amely építészeti értékein kívül
azért is figyelemre méltó, mert alapítólevelét is ismerjük. A kolostor a francia saint-gilles-i
apátság alá tartozott. A 13. század elejéig csak francia lehetett szerzetese, így a monostor a
magyar-francia szellemi kapcsolatok egyik legkorábbi központja lett. A lombard minták
alapján épült együttesben temették el végakarata szerint az alapító uralkodót is 1095-ben.
Feltehetően a király holttestének Váradra történt átszállítása után is tiszteltek ott - különösen
1192-es szentté avatása után - valamilyen leválasztott ereklyéjét.

A 11. század végének építkezései közül említést érdemel még a székesfehérvári bazilika
átalakítása, valószínűleg 1083 után, amikor István királyt és fiát, Imre herceget I. László
szentté avattatta. A jeruzsálemi útvonal egyik állomásaként korábban is nagy jelentőségű
város csakhamar országos zarándokközponttá vált. A bazilika alighanem szűknek bizonyult, s
ez tette szükségessé az átalakításokat, amelyek még a 12. századba is átnyúltak.
Hasonlóan nagy horderejű építőtevékenységnek lehetünk tanúi az 1064-ben leégett pécsi
Szent Péter-székesegyház újjáépítésénél. A három apszissal zárt, három hajós templomtérben
a szentélyrész alatt hatalmas méretű, borda nélküli keresztboltozatokkal fedett,
kockafejezetes, oszlopokkal öt hajóra tagolt kripta épült. Fölötte helyezkedett el a
székesegyház papságát befogadó kórus. Két előkerült figurális faragványa a románkor tipikus
ikonográfiai témáit mutatják: "a jó harcát a gonosz ellen". Már a 12. században kezdődött az
Álmos herceg által 1105 körül alapított dömösi Szent Margit társaskáptalani egyház építése.

1137-ben II. Béla király és udvara jelenlétében szentelték föl a pannonhalmi bencés apátsági
templomot. Korai építészeti periódusainak részleteit csupán az elmúlt néhány év régészeti
föltárásai nyomán sikerült földeríteni. Ugyanebben az időszakban nagy építkezések kezdődtek
el Esztergomban is. Rendkívül igényes, új motívumokkal gazdagított szobrászati díszítése
feltehetőleg a közelben dolgozó dömösi kőfaragó mesterek műve lehetett. Hasonló dekoratív
megoldásokat mutat az óbudai Szent Péter prépostság temploma, ahol ugyanazok az
antikizáló elemek tűnnek föl, mint Esztergomban.

A 12. század közepének épületplasztikája igen változatos. Jobbára az itáliai, főleg a lombard,
páviai, és más észak-olasz stílusirányzatokkal rokonítható. A legjelentősebb központok
fejlődésével párhuzamosan országszerte egyre sokoldalúbb lett és mind nagyobb méreteket
öltött az építőtevékenység. Kialakult a magánegyházak, kegyúri, nemzetségi templomok
rendszere, amelyeknek lényeges építészeti elemévé vált a nyugati karzat. E karzatok szerepe
mindmáig nem tisztázott. Az újabb kutatások megállapításai szerint nem elsősorban a
templom kegyurának megkülönböztető helye volt, hanem oltár fölállítására is szolgált.

A kisebb kegyúri és falusi templomoknak két alaptípusa különböztethető meg: az első az ún.
rotunda vagy annak centrális, egyetlen apszissal bővített változata; a másik, a 12. század
közepi variáns a négyszögletes, sík mennyezettel lefedett, egyetlen hajóból és hozzá
csatlakozó félkupolával boltozott apszisból álló épületforma. Lényegesen kevesebb
ismeretanyag áll rendelkezésünkre a falképfestészetről és a könyvkultúráról, melyekről főleg
az írott forrásokból, későbbi leírásokból, leltárokból tudunk fogalmat alkotni.

A korai falképek emlékeit csupán néhány töredék dokumentálja (pl. a visegrádi esperesi
templomból, vagy az esztergomi királyi várból). A feldebrői templom kifestésénél az itáliai-
bizánci előképek mellett határozottan fölismerhetők a dél-németországi (salzburgi,
regensburgi) átvételek is, amelyek megjelentek még a pécsváradi apátsági templom
apszisában és a pécsi cella trichora első kifestésénél.

A könyvfestészet egyik legkorábbi emléke a 11. század végéről származó Nyitrai, de

Szelepcsényi evangelistáriumként is ismert szerkönyv. A Karoling minuszkulával írt kódex
magyarországi bencés használatra készült. Díszítését színezett alapra rajzolt és festett,
indadíszes stilizált madárral gazdagított iniciálék mellett vörös, kék és zöld kezdőbetűk
alkotják. Kiemelkedő jelentőségű az egykor a Gutkeled nemzetségbeli Márton ispán csatári
monostorában őrzött Biblia, amely mai helyéről az Admonti Biblia nevet viseli. A salzburgi
bencés könyvfestészet e kiemelkedő alkotása nem áll egyedül a korszak emlékanyagában, s
hatásával számos egyéb kódexnél is találkozhatunk (Pray-kódex).

A viszonylag bő emlékanyaggal rendelkező korabeli ötvösséget néhány, temetési

mellékletként előkerült bronz ereklyetartó-kereszt reprezentálja. Az okleveles gyakorlat
elterjedésével szükségessé vált pecséthasználat darabjai viszont nagyrészt elpusztultak. Erre a
sorsra jutott királyi pecsétjeink zöme, s a középkori Magyarország főpapi, káptalani, konventi
pecsétjeiről is csak a források szűkszavú adatai adnak némi eligazítást.

Az érett romanika virágkora (12. század második fele)

A 12. század utolsó negyedében jelentősen megváltozik a magyarországi román stílus iránya.
Sokrétű okai között a királyi hatalom megerősödése III. Béla alatt, a kulturális kapcsolatoknak
Bizánctól Párizsig való kiszélesedése, a francia eredetű új szerzetesrendek, főleg a ciszterciek
letelepülése, s nem utolsósorban az ország és vezető rétegének anyagi megerősödése, a
fényűzésre, reprezentálásra való törekvés is szerepelt. E fejlődés központja az esztergomi
várpalota lett. A III. Béla korabeli építészet legfontosabb emléke a Szent Adalbert-
székesegyház további bővítése és a királyi várpalota.

Mivel az 1188-as tűzvész után az érseki székesegyház is teljesen elpusztult, csak néhány
magas színvonalú töredékből tudjuk rekonstruálni. Ilyen kulcsfontosságú alkotás a díszkapu,
az esztergomi Porta Speciosa. A néhány megmaradt fragmentumból és egy 18. századi olaj-
vászon másolat szerint az ún. inkrusztációs technikával készített mezőben először jelent meg
az a szakrális téma, amikor apostolok és próféták kíséretében Szent István király fölajánlja
országát Szűz Máriának. A jelenet kompozíciója a párizsi Notre-Dame Szent Anna-kapujának
ívmezejével analóg, sőt a feliratok ritmikus prózája is a francia iskolázottságú királyi
kancellária felé mutat.

A francia hatások még határozottabban jelentkeztek a királyi várkápolna belső téralakítása,

külső és belső térplasztikai, festészeti díszítésében. III. Béla közép-európai kortársai közül
elsőként fordult a párizsi udvar felé, amely akkor az udvari művészet, a királyi reprezentáció
nyugati mintaképe volt. A magyar uralkodó Párizs vidékének vívmányait jól ismerő
burgundiai vagy champagne-i mestereket hívott hazánkba. Míg építészete nyugati hatásokról
árulkodik, festészeti programja határozottan bizáncias jellegű volt. Jóllehet az esztergomi
kápolna kifestéséből csak a függönyt utánzó lábazati sáv maradt ránk, ez kétségtelenül
oroszlánalakokat ábrázoló, bíborszínű brokátok festett utánzata.

Az érett romanika másik vezető műhelye a pécsi Szent Péter-székesegyház körül bontakozott
ki. A templom a 12. század végén nyerte el végleges román kori alakját, gazdagon tagolt
belső terével, két, valószínűleg előbb keleten, majd nyugaton felépített toronypárjával. Díszes
belső berendezésének kialakítása elsősorban az altemplomba vezető két lépcsőház
reliefsorozatán figyelhető meg a legjobban. Az északin a bibliai ősszülők láthatók és hat
apostol álló alakja, míg a déli lépcsőházban Jézus születésének és gyermekségének
ábrázolásai fölött a kínszenvedése, alatta a Sámson-történet kapott helyet.

A domborműciklusok mesterei minden bizonnyal ismerték e témakörök észak-itáliai

földolgozásait, de nem zárható ki a francia előképek szerepe sem. A pécsi kripta nyugati
homlokzata előtt állott Szent Kereszt-oltár baldachinja egyértelműen a Pavia templomain még
a 12. század közepe után föltűnő díszítésmód átvételéről tanúskodott. E díszítőstílus azután
rohamosan tovább terjedt az egész országban. Ebbe a csoportba tartoznak az ercsi
faragványok, a székesfehérvári bazilika 12. század végén épült kapuzatához tartozó
apostolalakos töredékek, valamint a somogyvári bencés apátsági templom külső relieftáblái,
melyeken az ítélő Krisztus félalakja, egy keresztet tartó angyalalak, illetve griff és tövishúzó
fiú ismerhető fel.
A 12. század végén -13. század elején jelentős szerepet játszott a hazai művészet alakulásában
az európai mű-tárgyimport. Különösen az ötvösség területén érzékelhető ez a folyamat, de
alighanem a mára már nyomtalanul elpusztult textíliák, kárpitok ideáramlása is föllelhető volt
benne. E kereskedelem során vésett díszű bronztálak, figurális kézmosóedények
(aquamanilék), füstölők, keresztek, gyertyatartók kerültek hozzánk a fémművesség
legjelentősebb szászországi, Rajna-vidéki, Maas-vidéki központjaiból.

Az Árpád-házi királytemetkezésekről ad némi fogalmat III. Bélának és feleségének,

Antiochiai Annának Székesfehérvárról előkerült, ezüstből készült halotti regáliái. A melléklet
koronából, jogarból, mellkeresztből, kardból, sarkantyúból és karperecből áll. A korabeli
ötvösművészetet képviseli továbbá III. Béla aranybullája, gyűrűje és egy szintén
Székesfehérvárott előkerült rekeszzománcos díszkorong.

A 12. század végének reformpolitikája nem csupán az államigazgatásban éreztette hatását, de

érvényre jutott a szerzetesrendek letelepítésében is. Az addig meghatározó jelentőségű
Benedek (bencés) rend mellett egyre nagyobb szerephez jutottak a premontreiek és ciszterciek
is, akik csakhamar a magyarországi építészet és könyvkultúra területén is gyökeresen újszerű
szemléletet, rendszert, liturgiát képviseltek. A ciszterciek monostorai mind a kolostorépületek
beosztását, mind a templom elrendezését illetően a rend szigorúan kötelező rendi előírásai, a
Franciaországban kialakult típusok szerint épültek. Részletmegoldásaik változatosak, de
valamennyiükre jellemző a kora gótikus jellegű részlettagolás, és templomaiknak olyan
elrendezése, hogy kereszthajójukból kápolnák nyílnak.

A 13. század első harmadának végéig folytatódó ciszterci építészet legfontosabb központjává
a pilisi monostor vált (ma Pilisszentkereszt). A Boldogságos Szűzről elnevezett ciszterci
apátságot III. Béla alapította 1184-ben. A török háborúk idején elpusztult kolostor
épületmaradványai csak a legújabb ásatások során váltak ismertté. A hagyományos alaprajzú
templom és kolostoregyüttes feltárása nem csupán gazdagon faragott, fantáziadús állatalakos,
növénydíszes épületplasztikája miatt érdemes figyelmünkre, hanem azért is, mert itt temették
el II. András meráni hitvesét. Gertrudis királyné síremléke az előkerült faragványok alapján
feltehetően az 1230-as években készült, és szintén a francia művészethez, a reimsi kőfaragó
műhelyhez kapcsolható.

A 13. század elejének másik fontos, már világi-egyházi központja a második kalocsai
székesegyház. A kalocsai érsek, aki éles hatalmi harcban állt az esztergomi érsekkel, azzal is
kifejezésre juttatta igényeit, hogy székesegyházát a francia gótikus katedrálisok mintájára
építtette szentélykörüljárós, kápolnakoszorús elrendezésben. Kalocsa így a Duna-Tisza-köz
építészetének fontos helyi központja lett. Feltehetően a főbejárat díszítéséhez tartozott a
kalocsai királyfej.

Kalocsa műhelye közvetíthette az esztergomi királyi építkezéseken megjelent új

stíluselemeket az ócsai, jánoshidai premontrei prépostságok, az aracsi bencés apátság
építkezéseihez. Ez érvényesült a szentkereszti bencés apátsági templom szobrászati
díszítésénél is. Hajójának nyolcszögű pilléreit állatalakos frízek zárták le, kapuzatain a
bélletek hasábjaiból próféták figurái bontakoztak ki.

A későromán kor

A 13. századi művészet legsajátosabb építészeti arculatát a nemzetségi monostorok elterjedése

határozta meg. Az ekkortájt emelt épületek egyre gazdagabb építészeti plasztikával jelentek
meg. Minden eddiginél változatosabbak voltak a rangos, toronnyal vagy toronypárral
hangsúlyozott homlokzatok, az épületbelsőben általában karzat is található. A kisebb kegyúri
templomok egyre jobban igazodtak a gazdag nemzetségek családi monostoraihoz, de ugyanez
a jelenség figyelhető meg a falusi építkezéseknél is.

A korszak során a koldulórendek (ferencesek, dominikánusok) szerepe egyre erőteljesebbé

vált. Az általuk emelt templomok, kolostorok általában a város szélén, a városfalak közelében
találhatók. Ebben a nagy erővel folyó átalakulásban a tatárjárás nem jelentett éles törést. A
tatárjárás során felégetett ország életre keltése újabb telepítési hullámot váltott ki, amit
nagyarányú építkezések is követtek. Ilyen feltételek között fejlődött ki a későromanika
művészete, amely teljesítményét, intenzitását nézve meglepően nagyarányú. Ekkor kezdődött
el a lébényi, gyulafehérvári, zsámbéki, türjei templomok építkezése, nagy létszámú
kőfaragóműhely munkásságát sejtetve.

Igen jelentős volt környezetében a jáki apátsági templom. Itt a dél-németországi sajátságok
érvényesültek mind az építészeti tagolásban, mind az épületen elhelyezett szobrokon. A jáki
templom, amelyet 1256-ban szenteltek föl, különösen az ausztriai területek emlékeivel van
szoros rokonságban. A jáki példát követte a Dunántúl számos kisebb temploma is - így
Csempeszkopács, Magyarszecsőd, Őriszentpéter, Kéttornyúlak -, különösen kapuzataikat,
külső tagolásukat tekintve. Hasonló helyi mesterkör dolgozott a Balaton környékén, ahol a
litéri, felsőőrsi templomok részletkiképzései tanúskodnak egy nagyobb műhely meglétéről.

A korszak legjelentősebb építkezései kétséget kizáróan Pannonhalmához, az Oros apát idején,

1224-ben elkezdett harmadik apátsági templomhoz kapcsolhatók. A kora gótikus hatásokról
árulkodó templombelső szintén a szomszédos ausztriai, cseh, morva stílusirányzatokat
követte, amelyeknek nyomai fölfedezhetők még a veszprémi Szent György-kápolna
maradványainál, majd később a királynéi palota kettős kápolnájaként épített Gizella-kápolna
részleteinél is, s legmarkánsabban a zsámbéki premontrei monostor épületdíszítő
szobrászatában. Ugyanebben az időben a klasszikus gótika építészeti rendszeréhez közeledő
törekvések figyelhetők meg a ciszterci rend építkezésein (Bélapátfalva, Kerc).

Az egyházi építkezések mellett a tatár vész után a világi építésre is óriási feladatok hárultak.
A korábbi várak, udvarhelyek megerősítése szükségessé vált. Noha az ekkortájt megerősített,
újjáépített várak, lakótornyok (Visegrád, Kisnána) napvilágra került részletei nem sok
művészettörténetileg is értékelhető részletről tanúskodnak, tény, hogy szerepük felmérhetetlen
volt az ország újjáépítése során.

Sajátos jelenség a 13. század második felében a kegyúri templomokon fölbukkanó, egyedi
ikonográfiájú plasztika. Különösen megfigyelhető ez a kaputimpanonokon, ahol vagy az
alapítók (donátorok) ábrázolásaival találkozunk, vagy az általánosnak mondható Agnus Dei
(Isten Báránya) kompozíciókkal (Szentkirály, Sopronhorpács, Ják, Bátmonostor).

Hasonló törekvésekről árulkodnak a ránk maradt falfestészeti emlékek is, részben bizáncias,
részben dél-németországi előképeket, mintákat követve (Hidegség, Szalonka, Dejte, Süvete).

A III. Béla óta töretlen nyugat-európai (francia) hatások átvételéről, befogadásáról

tanúskodtak a kisművészet alkotásai, mindenekelőtt az ötvösművészetben. A franciaországi
Limoges-ból, akárcsak néhány évtizeddel korábban a német területekről, vésett aljú
zománccal díszített liturgikus tárgyak érkeztek hazánkba.
Gótika

A klasszikus gótika stílusa a 13. század második felében

A 13. század harmadik negyedében ismét az építészetben érhetők tetten először a Nyugat-
Európában már rég meghonosodott és virágzását élő gótikus művészet nyomai. Ezek a
hatások fedezhetők föl a budai Nagyboldogasszony-templom építkezésein, de ezek a
tendenciák figyelhetők meg a Mária Magdolna-templom, vagy a margitszigeti dominikánus
apácatemplom és kolostor, a soproni ferencesek temploma és rendháza, valamint a
gyulafehérvári székesegyház újjáépítésénél is.

Az építészetben világosan nyomon követhető stílusirányzatok természetesen szerepet kaptak

egyéb művészeti ágakban is. A margitszigeti építési hullám új arculata az ötvösségben is
lecsapódott, mint ezt egy 13. század harmadik negyedéből származó, V. István sírjából
előkerült női korona borostyánlevél-csokrocskákkal díszített abroncsa jelzi.

A 13. század második felére keltezhető a koronázási eskükereszt, amelynek liliomvégződésű

szárait drágakövek és igazgyöngyök borítják, ahol a régebbi bizáncias filigránmunkák
hagyománya egyesül az észak-franciaországi, Rajna-vidéki gótikus ötvösművészet stílusaival.

Jelentős szerephez jutottak a 13. század végén az import tárgyak - mint pl. az utolsó Árpád-
házi királyhoz köthető, Velencében készült ún. berni diptichon, ahol a túlnyomórészt velencei
származású szentek mellett először jelentek meg a magyar szentek (István, Imre, László és
Erzsébet ) ábrázolásai: pergamenre festett képecskéken, ámbár még önálló egyénítő
jellegzetességek nélkül. Változásosoknak lehetünk tanúi a könyvfestészetben és a
pecsétművészetben is - immár a klasszikus gótikus stílus és ikonográfia szellemében.

ZENE

Liturgiai és zenei alapvetés

István király halála után az addigi töretlen és egyenes vonalú fejlődés látszólag megtorpant.
Ám állnak már a legfontosabb püspökségek, és az ország szellemi-vallási életének
intézményes megalapozódása (püspökségek és plébániai hálózat, szerzetesi és káptalani
iskolarendszer) biztosítja a fejlődés folytonosságát és átsegít a pogánylázadások okozta
zavarokon. Míg a század első felében - a térítés és egyházszervezés idején - országunk
liturgiai és zenei életét a sokszínűség jellemezte (összefüggésben e különböző tájakról érkező
térítő papok munkájával), addig a század második felében egységesül ez a kép, s egyre inkább
kiviláglik Esztergom vezető szerepe.

Az újonnan alakuló püspökségek - mint a László király által alapított zágrábi is -

Esztergomtól kérnek liturgikus könyveket, ezzel is elismerve annak mértékadó, irányító
szerepét. Az 1083-as szentté avatások (István, Imre, Gellért) szintén a liturgikus énekanyag
egységét erősítik meg, hiszen azzal együtt kellett járjon az új zenei tételek megalkotása, vagy
a régiek alkalmazása.

A fent vázolt tendencia a 12. század elejére lényegében már kirajzolja a hazai liturgiai-zenei
hagyomány sajátos vonásait, s célhoz ér valamikor a század második felében. "Esztergom
ekkor áll talán tekintélyének csúcsán; nagy műveltségű, erős jellemű érsekek irányítják;
papsága is jól képzett, közülük sokan franciaországi és itáliai iskolákban szereztek nagyobb
látókört a német határokon túlnéző "latin" horizontot ... II. Géza és III. Béla uralkodásának
idejében vagyunk." Ekkor tájt, Bánffy Lukács érseksége alatt mehetett végbe a liturgikus ének
esztergomi reformja, amely döntött az énekrepertoár tekintetében ("mit énekeljünk"), a
zsolozsma szerkezetének vonatkozásában ("milyen rend szerint énekeljünk"), s végül a
variánsokra vonatkozólag is ("melyik dallamváltozatot énekeljük"). Ezután már joggal
beszélhetünk "magyar gregoriánumról", különösen, mivel ezzel a reformmal valószínűleg
együtt járt a magyar kottaírás jelkészletének összeválogatása is.

Kottás forrásaink és a magyar kottaírás

A 11. század végéről három kottabejegyzéseket tartalmazó szerkönyv maradt fönn

(Esztergomi Benedictionale, Szent Margit Sacramentarium és Hartvik győri püspök
Agendája). Az ezekben található hangjelzések a német neumaírások különféle változatai,
amelyek pontos hangmagasságot még nem jelölnek, csupán az ismert dallamok emlékezetbe
idézését segítik. Ugyancsak ezzel az írásfajtával készült a 12. század elején (feltehetőleg
Gyulafehérvárott) az első zsolozsmás karkönyv, a Codex Albensis, amely azonban már
anyagában és elrendezésében is a magyar gregoriánum bizonyos fokú megszilárdulását
mutatja.

Már a Hartvik Agenda, illetve a Codex Albensis tartalmaz két Európa-szerte ismert és kedvelt
drámai játékot: a vízkereszti Csillag-játékot (Tractus stellae) és a húsvéti feltámadási
színjátékot (Quem quaeritis...). Az ilyenfajta drámai játékok kezdetei a tropusokig (verses-
zenés betoldások a liturgikus szövegben) nyúlnak vissza. Többnyire az éjszakai zsolozsmaóra
végén ékelődtek a szertartásba, drámai, párbeszédes színjátékká formálva a bibliai elbeszélést.
Mind a vízkereszti, mind a húsvéti játéknak megvannak a magyar népszokásbeli megfelelői:
előbbinek a Csillageresztés, utóbbinak a Húsvét hajnali Jézus-keresés.

A Codex Albensisnél néhány évtizeddel fiatalabb csupán a Halotti beszédet is tartalmazó

Pray-kódex. Ennek 12. század végi, 13. század eleji hangjelzései már vonalrendszerre írott,
leolvasható kottát adnak. Ezek a magyar kottaírás első fennmaradt dokumentumai,
amelyeknek különlegessége, hogy a német neumaírásból a folyamatos vonalvezetést, a francia
és olasz kottajelzésektől pedig a pontos hangmagasság jelölésének képességét veszik át és
ötvözik új, kompakt írásfajtává. A különböző hatásoknak ilyen tervszerű egybegondolása
véletlenül nem mehetett végbe; sokkal inkább a fent vázolt liturgikus reformmal egy időben,
sőt azzal összefüggésben valósulhatott meg.

Újabb zenei hatások

Arra vonatkozólag, hogy zeneéletünk III. Béla korában az európai fejlődéssel lépést tartott,
konkrét történeti adatunk is van. A király ugyanis elküldte Párizsba udvari klerikusát,
Elvinust, hogy ott a liturgikus ének új stílusát tanulmányozza, és azt a hazai földre plántálja.
Ez az új stílus a Párizs melletti ágostonos kolostorban felvirágzó, Szentviktori Ádám nevével
fémjelzett szekvenciaköltészet új korszakát jelentette. Ennek a hatásnak a nyomait tükrözik az
1192 után Váradon komponált Szent László zsolozsma tételei, különösen az offícium
himnusza és a mise szekvenciája. A 13. század a magyar szentek zsolozsmáinak, a
tiszteletükre írott éneksorozatok teljes kiépülésének korszaka is. Szent Imre zsolozsmájához
az ismeretlen költő-zeneszerző Árpád-házi Szent Erzsébetnek német földről származó
énekeiből alakított át néhány tételt, míg István király zsolozsmáját 1280 körül egészítették ki
teljes ciklussá.
Feltehetőleg a század történelmi viharai miatt nem maradt fenn töredékeken kívül e korból
teljes kottás forrás. Kivételt képez a század közepe táján Zágrábban készült - ma Güssingben
őrzött - Árpád-kori Missale Notatum (hangjelzésekkel ellátott misekönyv), amely egyben a
12. században alapított kalocsa-bácsi érsekség az esztergomitól némileg eltérő rítusának egyik
első tanúja.

Kolostori zeneélet

Bizonyos, hogy az első nyugati hittérítők hangjelzett liturgikus könyvekkel fölszerelve

érkeztek hazánkba. (A 11. század végi pannonhalmi könyvtárjegyzék pl. több kottás
szerkönyvet is felsorol). A kolostorokban művelt liturgikus zeneélet azonban - kevés
kivételtől eltekintve - általában a rend nyugat-európai anyakolostorának liturgikus szokásait
és zenei gyakorlatát követte. Néhány esetben - mint pl. az első térítési hullámban jelentős
szerepet vivő bencések esetében - megtörténhetett viszont, hogy a kolostori zenei szokások
idomultak némileg a hazai gyakorlathoz (feltehetőleg a missziós időszak lerövidülése miatt).
Míg azonban korai kottás forrásaink közül kettő is bencés eredetű (Szent Margit
Sacramentarium és a Pray-kódex), a 12. században királyi pártfogással betelepített ciszterek
és premontreiek esetében egyetlen zenei emléket sem tudunk felmutatni.

Valószínűleg a bencések is, akárcsak a 13. század két koldulórendje, a ferencesek és a

domonkosok, többé-kevésbé nyugat-európai központjaik mintáit követték, s ezáltal
műveltségi-zenei szigetet képeztek. Ezt tükrözi a magyarországi rajzos notációtól lényegesen
eltérő, másfajta jelkészletet használó kottaírásuk is - pl. a domonkosok és a ferencesek ún.
kvadrát írásmódja. Ugyanakkor viszont szellemi életünkre jelentős hatást gyakoroltak: a
ferencesek kiterjedt pasztorációs tevékenységük révén (ugyanők lesznek az elkövetkező
századokban az anyanyelvű éneklés terjesztői is), míg a domonkosok inkább a tudományos
élet felvirágoztatásában jeleskedtek, budai főiskolájuk megalapításával és a külföldi
tanulmányutak rendszerével.

A domonkos rend nagy tudású szentje, a középkori teológia summáját megíró Aquinói Szent
Tamás járt közben 1270-ben a pápánál, hogy az esztergomi Özséb kanonok megalapíthassa a
párfogójukról, Remete Szent Pálról elnevezett pálos szerzetesrendet (amely az egyetlen
magyar alapítás a rendek történetében). A pálosok az esztergomi liturgikus rendet és
dallamváltozatokat vették át, s azt a középkor végéig, mint rendi "jelvényt", hűségésen őrizték
- tovább, mint maga Esztergom.

Domonkosok voltak az apácakolostorok és a magányos özvegy nők társulatainak - az ún.

begina közösségeknek - a lelkigondozói. Ilyen környezetből származik az a - talán begina-
pasztoráció számára készült - 13. század végi kézirat, amely az Ómagyar Mária-siralmat is
tartalmazza. Míg a száz évvel korábbi Halotti beszéd a művészi magyar próza kezdete, a
Siralom verses irodalmunk kezdetét jelenti. Máig vitatott, hogy vajon éneklésre szánt
költemény-e, vagy csupán a teljesebb megértést szolgáló fordítás. A mintául szolgáló eredeti
latin vers a Párizs melletti Szent Viktor apátság tudós költőjének, Szentviktori Gottfridnak
(Geoffroi †1194 körül) műve: Planctus ante nescia.

A latin Planctus mind nyelvezetét, költői formáját, mind zenei felépítését tekintve a
szentviktori szekvencia-irodalomből nő ki, s Európában igen nagy népszerűségre tesz szert:
többféle dallamra is éneklik. A magyar szövegváltozat az eredetinek kb. felére rövidített,
csodálatos sűrítettségű átköltése, "amit méltán tarthatunk kiváló fordításnak és egyúttal az
első, egyik legszebb magyar versnek. Méltó nyitánya az évszázadokon át bőséggel áradó
magyar lírának..."

Világi zeneélet és népzene

A liturgikus, templomi zene mellett, természetesen a középkorban is gazdag világi és

népzenei élet lehetett, amire azonban csakis közvetett írásos dokumentumokból és az
összehasonlító népzenetudomány eredményeiből következtethetünk. Az egyik híres eset
Gellért püspöké, aki utazásai során kísérőjével, Waltherral együtt egy éjszaka során egy
szolgálólányt hallott énekelni, miközben az kézimalmát hajtotta. A püspök ezt nevezte
tréfásan tudós terminussal Symphonia Hungarorumnak, magyarok szimfóniájának (a
symphonia szót itt eredeti görög értelme szerint összhangzásnak véve).

A Névtelen krónikás, Anonymus tollából tudhatunk az epikus énekeket elrecitáló

énekmondókról, akik mind a nép körében, mind a királyi udvar lakomáin szívesen látott
vendégek. Szintén a királyi udvar reprezentációs fényét emelték a hangszeres muzsikusok
(fúvós- és ütőhangszeresek) éppúgy, mint az idelátogató híres trubadúrok, minnesängerek
(Gaucelm Faidit, Peire Vidal, Neidhardt von Reuenthal, Walther von der Vogelweide).

Népzenénkben tovább éltek és gazdagodtak a korábban már megismert stílusok: az Árpád-

korra datálhatók pl. a leggazdagabb regölés-változatok, amelyek némelyike már valóságos
ciklusnak nevezhető bennük keveredik István első vértanú alakja szent István királyéval. A
középkorban indulhatott meg az addig recitatív stílusok strófásodása, dalszerűvé válása is,
mint pl. a siratóból sarjadt variáns-ág, vagy a pszalmodikus népdaltípus kibontakozása.
(Ezeknek egyik kései példája a Brassó vidékéről származó strófás Mária-siralom.) Részben a
megszilárduló településstruktúra, részben a szomszéd népek zenéjével való találkozás hozta
magával népszokáskultúránk gazdagodását: néhány esetben konkrét európai párhuzam
állítható szokásdallamaink mellé.

Egyik lakodalmas énekünkhöz - Ne aludj el... - Kodály pl. egy 13. századi spanyol melódiát
idéz (ez is, az is szokásdallam, a trubadúrok szerelmeseket költögető hajnal-éneke). Egy
másik lakodalmas énekünk mellé (Hegyen-völgyön járogatok vala) pedig még közelebbi
párhuzamot állíthatunk, felidézve egy 12. századi francia liturgikus dráma (az ún. Dániel-
játék) conductusát, vonulást kísérő énekét (Solvitur in libro Salomonis...). "A lakodalom, a
párosító, s az utóbbival kapcsolatban álló Szentiván-éj más dallamai mögött is ilyen
koraközépkori európai hátteret sejtünk." Ezek teljesebb felvirágzása azonban inkább már a
későközépkorra tehető.

TÁNC

Az Árpád-kor táncművészetéről

Az Árpád-kor táncos jelenségeiről szóló hazai és külföldi források csekély számúak,

szűkszavúak, s ezzel együtt igen sokfélék. Ahhoz, hogy közöttük könnyebben
eligazodhassunk, a zenetörténet által használt fogalmakat hívjuk segítségül. A musica sacra,
musica aulika, musica bellica és musica profana kifejezések a középkori művelődésnek
azokra a területeire utalnak, ahol a zenének kitüntetett szerepe volt. A táncnak ebben a korban
még nem volt a zenéhez hasonló társadalmi helyzete, műfaji-formai kidolgozottsága. A
szakrális tánc, udvari tánc, harci tánc és profán tánc fogalmakat azonban - a zene és
táncművészet szoros kapcsolata révén - mégis alkalmasnak ítéljük a korabeli táncos
jelenségek közös vonásainak megragadására.

Szakrális táncok

A kereszténység korai századaiban még általános szokás volt a szent helyeken (templomban,
temetőben, szentek sírhelyénél) való táncolás. Tertulliánus római egyházi író szerint például a
2. és 3. század fordulóján a keresztények a canticumokat és himnuszokat a templomban tánc
kíséretében adták elő. A bibliában előforduló táncos jelenetek az idők folyamán szakrális
táncok témájává, s szakrális tárgyakon való ábrázolásaik beszédes szimbólumokká váltak. A
tánc a zenéhez, költészethez hasonlóan az Istenhez való közeledés eszköze volt a keresztény
ember számára. Általános felfogás szerint a tánc az angyalok szent foglalatossága, s a bűnös
lelkek a pokolban szintén extatikus táncban vezekelnek bűneikért.

Az idők folyamán a keresztény egyház egyre nagyobb veszélyt látott az újonnan

megkeresztelt népek rituális táncaiban, amelyeknek eleinte helyet adtak az istentisztelet
rendjében, az ünnepek előestéjén s az ünnepek idején végzett szertartásokon. Profánnak,
illetlennek tartották azokat, pedig gyakorlóik szerint ezek is ugyanolyan szent táncoknak
számítottak, mint a korai keresztények körtáncai. A jelentős egyházatyák szinte
mindegyikétől maradt hátra olyan írásos emlék, amely a profán táncok tiltásáról szól. Az
egyetemes és helyi egyházi zsinatok végzései között is gyakran találkozunk a táncok, a
hivatásos szórakoztatók (jokulátorok) előadásainak tiltásával szinte a középkor végéig. Az
1198-as párizsi, 1215-ös római és az 1279-es budai zsinat végzései például nagyon hasonló
módon rendelkeztek e témáról.

A Budai zsinat 46. végzése szerint "a papság ne tűrje, hogy a nép a temetőkertben, vagy
magában a templomban táncra kerekedjék, mert Szent Ágoston szerint is inkább kapáljon,
vagy szántson valaki ünnepnapon, mintsem, hogy táncoljon. A források alapján úgy tűnik,
hogy amikor a magyarság körében a keresztény hit általános érvényűvé vált, akkorra már az
egyház a gyakorlatban teljesen elfordult a tánctól, s a középkori misztikus gondolkodók
hatására egyre inkább az ördög szerzeményének tartotta. A hazai vonatkozású tánctiltó
emlékek közül érdemes megemlíteni Szent Gellért 1001 és 1004 között írott elmélkedését,
amelyben kikel a papok rossz szokásai ellen, akik kedvelik a vadászatot, a perlekedést, s nem
vetik meg a jokulátorokat (zenéléssel, tánccal, zsonglőrködéssel foglalkozó mulattatókat)
sem. Kálmán király idejében, 1100-ban az esztergomi zsinat kénytelen volt rendreutasítani a
"kalendás lakomákon résztvevő papokat kicsapongó magatartásuk miatt.

A sorozatos tiltások miatt a táncok a középkor folyamán fokozatosan eltűntek a

templomokból, a szakrális illetve bibliai témájú táncok ábrázolásának divatja azonban - a
fönnmaradt emlékek tanúsága szerint - még tovább élt egy ideig. Ezek talán legszebb Árpád-
kori példája Magyarországon a Monomachos korona két rekeszzománc képe, amely
valószínűleg Mirjam prófétanő győzelmi táncát mutatja a Vörös-tengeren való átkelés
nyomán. Bizánci munka, amelyet Konstantinos Monomachos császár ajándékozott II. Géza
királynak az 1070-es években. Szintén Bizáncban készült az a bronz tál, amely különféle
zenészeket és egy akrobatikus pózban lévő női alakot ábrázol. A nemzetközi párhuzamok
alapján valószínűsíthető, hogy ez a figura a bibliai Salomét ábrázolja. Ezt az alakot látjuk több
nyugat-európai templom kapuján és oszlopfőjén (pl. a veronai Szent Zénó egyházban a 11.
századból).
Népszerű egyházművészeti téma évszázadokon keresztül az angyalok táncának ábrázolása is.
Már Nagy Szent Bazil bizánci egyházatya azt írja a 4. században, hogy az angyalok legfőbb
foglalatossága a mennyben a tánc (tripodium), amelyet követendő példának tart a földi
halandók számára. Az Árpád-kori Magyarországról eddig nem tudunk ilyen esetről, azonban
az európai párhuzamok alapján valószínűnek tartjuk, hogy egykor nálunk is előfordult.
Sajnálatos, hogy középkori illusztrált könyveink (Képes legendárium, Nekcsei Biblia, Képes
Krónika) egyike sem tartalmaz szakrális, illetve bibliai táncra vonatkozó ábrázolást,
ugyanakkor 12-13. századi nyugat-európai kódexekben többször megjelenik Dávid király
tánca a frigyláda előtt, a Góliátot legyőző Dávid táncos köszöntése, az angyalok
mennyországbeli tánca.

Udvari táncok

Európa formálódó kulturális egységének egyik beszédes bizonyítéka az a középkori társastánc

divat, amely nyugatról kiindulva a kontinens nagy részén elterjedt. Hátterében az európai
nemesség sajátos életstílusa és kultúrája, az ún. lovagi életforma állt, amelynek a tánc is
szerves részét képezte. A lovagi költészet és zene mellett a tánc is hozzájárult ahhoz, hogy a
nemesség jól észrevehetően megkülönböztesse magát a parasztságtól és a polgárságtól, s
világszemléletének legjobban megfelelő kultúrát hozzon létre. A legelterjedtebb tánc a
körtánc volt, mely eredetileg egy énekszóra járt női körtáncból és egy körben haladó,
hangszeres kíséretű, sétáló páros táncból állt. Idővel e két rész karakterében közeledett
egymáshoz, s az előzőt is járták párosan, hangszeres kíséret mellett, majd újabb, gyors
tempójú, ugrós táncokkal egészültek ki.

13. századra már nálunk is kialakultak a lovagi kultúra virágzásának feltételei - a helyhez
kötött királyi udvartartás, a kiegyensúlyozott hatalmi viszonyok és intenzív nemzetközi
kapcsolatok. III. Béla és Zsigmond uralkodása közötti időben a magyar királyi udvar nagy
tiszteletnek örvendett, uralkodók találkozásának színhelye volt. A magyar királyok rokoni
kapcsolatba kerültek olyan uralkodói családokkal, akik Európa legfényesebb lovagi
központjait mondhatták magukénak. Az uralkodók látogatásai, a családi ünnepek,
koronázások, követek fogadása, nemzetközi tárgyalások feltehetően a lovagi szertartások
szabályai szerint történtek, ahol elmaradhatatlanok voltak a bajvívások, lovagi tornák,
lakomák, vadászatok, táncok és egyéb látványosságok.

Harci táncok

A kalandozó magyarokra vonatkozó egyik 10. századi följegyzés - az Ekkehard krónikában

leírt szentgalleni kaland - arról tanúskodik, hogy a harcosok a kolostor udvarán győzelmi
torhoz fogható mulatozásba kezdtek, s "csapongó jókedvvel táncoltak vezéreik előtt". Később,
Anonymus Gestája is többször említi a honfoglalásról írva, hogy Árpád vitézei a sikeres
hódítások után lakomát tartottak: pl. a Nyíri részek elfoglalásakor "a vitézek nagy örömmel
örvendezének és lakomát tartván, ki-ki dicsekszik vala győzelmével". Az Attila hun király
városának vélt Etzilburg (Óbuda) harc nélküli bevétele nyomán tartott 20 napos örömünnepről
pedig úgy szól, hogy saját korának lovagi pátoszával színezi át a történteket. Ezek az
említések olyan pantomimikus játékot-táncot takarhatnak, amilyen az ázsiai népek
folklórjában máig megtalálható. A korai harci táncokra vonatkozó csekély forrásaink ilyen
módon valószínűleg széleskörű, gazdag történeti hagyomány elhalványuló elemeiként
értékelhetők.

Profán táncok
A középkori egyház profánnak minősítette mindazt, ami a megszentelt vallási élet keretein
kívül esett, s nem volt összeegyeztethető a keresztény egyház hitelveivel, eszményeivel. Ilyen
módon kívül rekedt ezen a körön a keletről hozott és az itt talált hagyományos kultúra számos
eleme (hősénekek, rituális táncok, kultikus szertartások), valamint az ókori római, bizánci (s
talán keletebbi) kultúrák emlékeit megidéző, táncoló, éneklő, zenélő előadók tevékenysége is.
A magyar forrásokban gyakran emlegetett jokulátorok, historiók, tombások, regösök, igricek
(hivatásos mulattatók) letelepedési helyéről, birtokviszonyairól részletes ismereteink vannak,
az általuk létrehozott művekről azonban alig emlékeznek meg.

A híradások alapján úgy tűnik, hogy egy olyan társadalmi rétegről van szó, amely többféle
eredetű, igen különböző helyzetű emberekből áll. Sokan közülük letelepedtek és királyi, főúri
szolgálatban élnek, mások pedig szerte Európában vándorolva keresik a kenyerüket.
Szolgálataikra igényt tartanak a világi és egyházi főurak, papok, szerzetesek, városi polgárok
és a jobbágyok is. A 12-13. században egy ügyes mulattatónak verset rögtönözni, akrobatikus
mutatványokat végezni, hangszeren játszani, énekelni, táncolni egyformán tudni kellett.

Az Árpád-kori magyar köznép hagyományos táncaira - források hiányában - szintén a későbbi

korok történeti forrásai és a 19-20. századi népitáncok alapján lehet következtetni. Az
összehasonlító történeti- és folklórkutatások alapján úgy tűnik, hogy ebben a korban a
hagyományos kultúrában a tánc, a zene, a dráma, a játék és a sport egymással szorosan
összefonódva jelentek meg a rítusokban, rítusokon kívül, szakrális és profán környezetben
egyaránt. Ezekből az elemekből összeálló jelenséget pl. Anonymus a 12-13. század fordulóján
Árpád fia Zolta menyegzőjének leírásakor a "ludere" (játszani) szóval jelöli. Magyar nyelvű
forrásokban előfordul a "tombol" szó is. A "tánc" kifejezés mint egységes, csak a ritmikus
mozgásművészetet jelölő elnevezés ebben a korban volt kialakulóban Európában, s mint
nemzetközi vándorszó csak a 14. század közepén jelent meg Magyarországon.

EGYHÁZTÖRTÉNET

SZENT ISTVÁN ÖRÖKSÉGE

Sok nyelvű, sok szokású ország

A magyarság hosszú vándorlása során megismerkedett az egyistenhívő vallásokkal, melyek

kisebb-nagyobb mértékben a Kárpát-medencébe is elkísérték népünket. Az 1241-es
tatárjárásig Magyarországon számottevő mohamedán lakosság élt böszörmény, izmaelita,
káliz és szerecsen néven. Zárt közösségükről tudunk 26 megye mintegy 80 falujában;
létszámuk az Ibér-félsziget és Dél-Itália után a legnagyobb a korabeli Nyugat-Európában.
Tagjaik részben a királyi pénzügyi kormányzatban tevékenykedtek, részben kereskedők, s
főleg határvédő zsoldoskatonák voltak. Egy részük már a magyarsággal érkezett az országba a
9. század végén, más részük később települt be katonai toborzás révén vagy spontán módon
(pl. a besenyőkkel, kereskedőként). A szabolcsi zsinat a falusi lakosság fele részének
áttelepítésével, a tarcali zsinat a falvaikban történt templomépítéssel, valamint a kötelezővé
tett vegyes házassággal kívánta őket keresztény hitre téríteni. 1150-1220 között jelentős békés
asszimiláció is megindult körükben, melynek a II. András-kori üldözés vetett véget.

Egyes feltevések szerint a zsidóságnak jelentős számú képviselője lehetett a magyarsághoz

csatlakozott kabar törzs tagjainak körében. A zsidók a 11. századtól fogva a városias jellegű
településeken éltek kisebb közösségekben (diaszpórákban). A szabolcsi zsinat megtiltotta,
hogy keresztényekkel kössenek házasságot, keresztény szolgákat tartsanak és keresztény
ünnepeken munkát végezzenek. Kálmán király elrendelte, hogy a püspöki székhelyekre kell
őket telepíteni, és hogy a velük kötött ügyletekről pecsétes írást kell kiállítani. Az 1220-as
években részben a királyi pénzügyi kormányzatban játszott jelentős szerepük miatt, részben
az 1217. évi toledói zsinat határozatai értelmében léptek fel ellenük. IV. Béla a tárnokmester
személyében zsidóbírót nevezett ki felügyeletükre. 1251-ben királyi kiváltságlevél biztosította
személyi és vagyoni védelmüket, szabályozta adófizetési kötelezettségeiket.

Szent István térítőmunkájának eredményeként a magyarság körében jelentős eredményeket ért

el a keresztény térítés. A pogány hit erejének fokozatos erőtlenedését mutatja, hogy a Péter
király erőszakos feudalizáló törekvései által kiváltott, Vata vezette 1046. évi pogánylázadás
nem annyira a keresztény hit, mint inkább a keresztény intézményrendszer és társadalmi rend
ellen irányult. 1060-ban I. Béla már könnyedén úrrá lett Vata fia János lázadásán. A 11.
század végén már csak elviekben kellett fellépni a kutaknál áldozatot bemutatók ellen. A
nyugati történetírók politikai okokból ugyan még a 12. század közepén is negatív színben
tüntették fel a magyarok kereszténységét, ám az ország krisztianizációja lényegében a 11.
század végére befejeződött.

A kereszténység felvétele terén problémát ezentúl kizárólag a betelepült népek okozhattak. A

11. század végén kisebb létszámú csoportokban érkezett besenyők széttelepítésük révén
gyorsan beilleszkedtek. Az 1238-39-ben IV. Béla által egy tömbben befogadott kunok
azonban négy évtizeden keresztül kitartottak régi hitük mellett, s csak IV. László kun-
törvényei rendelkeztek hathatósan megtérítésükről.

A bizánci rítusú keresztény térítés eredményeinek legszembetűnőbb maradványa az egykori

gyula törzsének területén szerveződött erdélyi egyházmegye megnevezése. Ez végül is nem a
központjáról, hanem a görög előzmény alapján magáról a területről kapta a nevét. A bizánci
rítusnak ugyanakkor az Árpád-korban nem volt jelentős társadalmi bázisa. A Magyarország
területén létrejött bazilita kolostorokat többnyire az uralkodói család bizánci rítust követő
tagjai számára alapították: a veszprémvölgyi zárdát talán Imre herceg menyasszonya, a
tihanyi Oroszkőt I. András felesége számára. A szávaszentdemeteri monostor és a bácsi
érsekség görög előzményei éppen a latin egyházszervezet térhódításának estek áldozatul.
1204 körül felmerült ugyan a lehetősége, hogy a magyarországi orthodoxokat önálló
egyházmegyébe szervezik, de ennek inkább a Bizánci Birodalom ekkori ideiglenes
megszűnése lehetett az oka. A Balkánról beáramló pásztorkodó lakosság ekkor még nem
épített templomokat. Hívek híján a görög egyházi intézményeket latin papok és szerzetesek
vették birtokba.

Az első örökösök

Szent István fiához, Imre herceghez, s közvetve minden utódához intézett erkölcstanító
Intelmeinek első fejezeteit annak a kérdésnek szentelte, miként kell a királynak az egyházhoz,
az egyháziakhoz viszonyulnia, milyen türelemmel kell a népet az egyházba térítenie. Első
utóda, Péter király azonban semmiben sem fogadta meg a tanácsait. A német uralkodó
mintájára megadóztatta az egyházat, két püspököt már rögtön első uralkodása idején leváltott.
Az egyháziakat komoly aggodalommal töltötte el ez az erőszakos mód, ahogyan Péter a
korabeli nyugati társadalmi mintákat igyekezett Magyarországra átültetni. A püspöki kar
Gellért vezetésével fellépett ellene, alkalmatlannak nyilvánította a trónra. Péternek még az
emlékét is igyekeztek kitörölni, az óbudai káptalan-alapítását és pécsi székesegyház
építkezéseit másnak tulajdonították.

Utóda, Aba Sámuel már minden tekintetben a püspöki kar elvárásainak megfelelően
uralkodott. Egyházias eljárásának legékesebb bizonyítéka, hogy az általa kinevezett
püspököket felterjesztette Rómába. A világi előkelők éppen azért kerültek vele ellentétbe,
mivel uralkodása alatt az ősegyház vagyonközösségi előírásait igyekezett megvalósítani, mely
sokban hasonlított a keresztény térítés korának patriarchális viszonyaira, mikor a szegény
nemzetségtagokat még védte a nemzetséghez tartozás. A püspöki kar azonban a ménfői
vereségig kitartott Aba király mellett, akit halála után sári monostorában temettek el, s
elterjedt szentségének a híre is.

A Péter király második uralmának véget vető események megmutatták, hogy a püspökök
félelme koránt sem volt alaptalan. A békési Vata vezetésével a pogány eszmeiség jegyében
felkelés söpörte el a zsarnok uralmát, melyben Gellérttel az élen számos püspök és klerikus
vértanúhalált halt. Csak az a három püspök maradt életben, akik a pogánysággal leszámoló I.
András fejére tették a koronát, köztük a Szent Istvántól kinevezett Mór pécsi püspök. A
keresztény rendet helyreállító uralkodó ugyan később "Katolikus" melléknevet kapott, de a
Krónikában azt is feljegyezték róla, hogy fiaiban azért szakadt magva, mert kezdetben hagyta
a keresztény papok öldösését.

András király szigorú intézkedéseivel szemben nem mutatkozott ellenállás, ami annak a jele,
hogy a pogányság ekkor már csak kísérőjelensége volt az eseményeknek. András nevezetes
rendelete volt, hogy Szent Péter ünnepe (június 29.) előtt háromnapi böjtöt írt elő. Öccse, I.
Béla törvényei az egyházat is érintették, aki vasárnapról szombatra helyeztette át a vásárokat,
hogy ezzel is a keresztény ünnep jellegét óvja.

A hit megszilárdulása

Az I. András halálával kitört trónviszály adott alkalmat először a pápának arra, hogy
döntőbíróként avatkozzék belügyeinkbe, s az általa támogatott uralkodóval a Szentszék
Magyarországgal szemben támasztott hűbéri felsőségi igényeit megkísérelje elismertetni. VII.
Gergely Salamonnal szemben Géza és László mellé állt. Az 1074-ben Gézához intézett
levelében kifejtette, hogy Isten Salamonról rájuk ruházta át az uralmat, mivel ő a császárhoz
pártolásával Szent Péternek okozott jogsérelmet (translatio regni). Géza ugyanakkor a pápa
főhűbérúri igényét nagyon udvariasan Szent István Nagyobb Legendájában utasíttatta el:
eszerint ugyanis - Szent István felajánlása révén - Magyarország a szentek hierarchiájában
Péter fölött álló Szűz Mária öröksége.

Szent László, majd utóda, Kálmán király uralma alatt a keresztény hit és intézményrendszer
végleg megszilárdult Magyarországon. Legfőbb jele ennek az egyházszervezet jelentős
bővülése, valamint a keresztény élet formáit meghatározó egyházi törvényhozás intenzívvé
válása. László amellett, hogy némileg átszervezte a meglévő egyházmegyéket (a kalocsai
püspök székhelyét áthelyezte Bácsra, a bihariét Váradra), az újonnan meghódított területeket,
Szlavóniát és Horvátországot a zágrábi püspökség megszervezésével kapcsolta az országhoz.
Az új egyházmegyét - ahová a király cseh származású főpapot nevezett ki püspöknek - az
ekkor még valószínűleg egyetlen érsekség, az esztergomi alá rendelte. A szükséges
szerkönyvek is Esztergomból kerültek Zágrábba. A kalocsai püspökség érseki rangra emelése
után került csak később a déli püspökség Kalocsa fennhatósága alá.
A magyar egyház életének jelentős esztendeje volt 1083, amikor László király parancsára,
bizonyosan VII. Gergely pápa hozzájárulása nélkül Székesfehérvárott megtörtént István király
és Imre herceg, Csanádon Gellért püspök, Nyitrán vagy Zoboron a vágvölgyi remeték,
Zoerard-András és Benedek oltárra emelése. László 1092-ben Szabolcsra vegyes zsinatot
hívott össze. A király egyházi és világi tanácsadóival intézkedett a reformpápaság által
szorgalmazott papi nőtlenség, valamint a régi templomok karbantartása és újak építése,
továbbá a vasár- és ünnepnapok szigorú megtartása ügyében. Az egyházi fegyelem területén
szabályozta a jövevény papok befogadását, az egyházi tized fizetését, a házassági ügyeket
pedig kifejezetten az egyházi bíráskodás illetékességébe utalta. A szabolcsi zsinaton előírt
mintegy negyven ünnep között már ott szerepelt az első hazai hitvalló és vértanú szentek,
Szent István király (augusztus 20.), Szent Imre herceg (november 5.) és Szent Gellért püspök
(szeptember 24.) ünnepe is.

CSÁSZÁR ÉS PÁPA KÖZT

Kálmán és az egyházi reform

Kálmán uralkodása idején, 1104 és 1112 körül két ízben tartottak (most már tisztán egyházi)
zsinatot Esztergomban. A Lőrinc érsek elnökletével és tíz püspöke részvételével összeült
zsinat az egyházi fegyelem szigorítására helyezte a hangsúlyt. Meghatározta a papok
legfontosabb kötelmeit, tiltotta a híveknek a pogány szertartásokat, védelmezte az egyházi
vagyont a főpap túlkapásaival szemben. Rendelkezett az egyházkormányzatról és a papi
nőtlenségről, a kanonokok, szerzetesek és vidéki papok életmódjáról, gazdasági és társadalmi
helyzetéről, a szertartásrendről. A rontás, varázslás, házasságtörés és emberölés bűntetteit
végképp az egyházi bíráskodás illetékességébe sorolta. A második esztergomi zsinat
megszigorította a papi nőtlenséget, és első ízben írta elő, hogy világiak házasságát az egyház
színe előtt kell kötni.

A második esztergomi zsinat első kánonjai a király ellen elkövetett bűnt a vallás elleni
bűncselekménynek minősítik, s egyházi kiközösítéssel sújtják. A király egyházkormányzati
jogosítványai is csorbítatlanok voltak még ekkor: Kálmán 1113 táján, a László király által
megkezdett nyitrai püspökség létrehozásakor ugyanolyan módon, pápai felhatalmazás nélkül
járt el, mint elődje Zágráb esetében. II. Orbán pápának a Szentszék iránti engedelmességet
követelő levelére a király Szent István harmadik legendájában adta meg a választ. Hartvik
püspök ebben - a pápai koronaküldés elméletébe ágyazva - történeti síkon igazolta Kálmán
király egyházkormányzati jogait. Elmélete (a szicíliai uralkodó mellett) a 12. század folyamán
végig különleges helyzetet biztosított a magyar királynak: a pápa csak az ő engedélyével
küldhetett legátust az országba, a magyar klérus pedig csak az uralkodó tudtával tarthatott
kapcsolatot a Szentszékkel.

Bár III. Ince pápa 1201-ben csak azzal a megszorítással engedélyezte Szent István
zsolozsmájában olvasmányként a Hartvik-féle legendát, hogy kiiktatta belőle azt a passzust,
miszerint Szent István az egyház ügyeiben "mindkét jogon" intézkedett - a magyar uralkodó
apostoli királysági igényei még a 13. században is elevenen éltek. 1238-ban IV. Béla király
bolgár hadjárata idején éppen ennek alapján kérte arra a pápát, hogy ezeknek teljes birtokában
járhasson el a meghódítandó területeken: apostoli kereszt járjon előtte, s az egyházszervezetet
szabadon létrehozhassa.

A szerzetesek évszázada
A 12. század Magyarországának egyik legfeltűnőbb egyháztörténeti jelensége a szerzetesség
változatos formáinak megjelenése. A 11. század a bencés szerzetesség egyeduralmának
időszaka volt. Ekkor alakult ki a magyarországi monaszticizmus alapvető szerkezete, a királyi
és magánalapítású monostorok hálózata. Szent István után szinte minden e korban élt
uralkodó megalapította a maga monostorát, mely a legtöbb esetben temetkezőhelyéül is
szolgált: I. András 1055-ben Tihanyban, I. Béla 1061-ben Szekszárdon, I. Géza 1075-ben
Garamszentbenedeken, I. László Somogyvárott 1091-ben. A világi urak a század első felében
még a monostoroknak tett adományokkal adtak hangot vallási meggyőződésüknek, később ők
is monostoralapítással igyekeztek gondoskodni lelki üdvösségükről és saját temetkezőhelyről:
a Győr nembeli Ottó ispán 1061-ben Zselicszentjakabon, az Aba nembeli Péter 1067-ben
Tisza-menti udvarházában, Százdon alapított monostort.

II. István uralkodása alatt telepedtek le Váradhegyfokon a lelkipásztorkodást célul tűző

premontrei kanonokok. A bencés életmódot szigorúan megreformáló, a modern gazdálkodás
és a gótika elterjedésében jelentős szerepet játszó cisztercieket 1142-ben II. Géza hívta a
Bátaszék melletti Cikádorra. Nagyobb arányú megtelepedésük csak III. Béla idején történt:
ekkor keletkezett Egres, Zirc, Szentgotthárd, Pilis és Pásztó monostora, melyek maguk is
további apátságok anyamonostorai lettek. Az új rendek magyarországi elterjedésének
sajátossága, hogy a ciszterci házak többségét a német közvetítő monostorok kiiktatásával
közvetlenül a legjelentősebb francia anyaházakból telepítették (ám Cikádort pl.
Heiligenkreuzból). A másik jellemző, hogy a rendek nyugat-európai elterjedéséhez képest
fordított arány állapítható meg: a Nyugaton rendkívül népszerű ciszterciek közel húsz
monostorához képest a premontreiek csaknem kétszer annyi házat hoztak létre. Míg a
ciszterciek nem szívesen vállalták a világi nagybirtokosok kegyuraságát, s szinte kivétel
nélkül a király patronátusa alá tartoztak, a premontreiek elfogadták a világiaktól való függést,
s kegyuraikat a ciszterciekkel szemben akadálytalanul eltemették templomaikban.

A magyar kereszténység erősödésének jele az ország tekintélyének 12. századi növekedése.

Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a pápa és a német-római császár egyaránt igényt
tartott a magyar uralkodó állásfoglalására. Az 1159. évi kettős pápaválasztás után II. Géza
király ugyan először Barbarossa Frigyes oldalára állt, 1160-tól fogva azonban Lukács
esztergomi érsek hatására következetesen III. Sándor pápát támogatta csakúgy, mint utódai,
egészen annak 1177. évi győzelméig. Lukács érseknek III. Béla királlyal való viszálya lett a
kiindulópontja a két érsekség, Esztergom és Kalocsa versengésének. A 13. század első
évtizedeiben végleg Esztergom lett az ország első érseksége, mely rangsort először 1239-ben
említik a források. Szerepe lehetett Lukácsnak az esztergomi Szent Tamás prépostság
megalapításában is, hisz azt egykori iskolatársáról, Canterbury érsekéről, Becket Tamásról
nevezték el.

A lovagrendeket Magyarországon 1147 óta az esztergomi ispotályosok (johanniták), illetve

1169 óta Vránán a templomosok képviselték, akik a betegápolásban és a hadakozásban
játszottak jelentős szerepet. A vallásos eszmeiség megerősödésének jele, hogy a keresztes
mozgalom által hazánk is bekapcsolódott a Szentföld felszabadításáért vívott küzdelmekbe.
1217-ben II. András király állt az ötödik keresztes hadjárat élén, melyben mindkét rend tagjai
részt vettek, ugyanúgy, mint 1241-ben a tatárok ellen vívott muhi csatában. A 13. század
végére a johannita házak száma elérte a harmincat. A legrövidebb ideig a Német Lovagrend
tagjai voltak jelen hazánkban. Miután 1211-ben II. András rájuk bízta a Barcaságot,
önállósági törekvéseik miatt már 1225-ben arra kényszerült a magyar uralkodó, hogy kiűzze
őket az országból. Felmerült annak a lehetősége, hogy az esztergomi ispotályos rend magyar
alapítású volt, akik főkolostoruk mellett a Szentföldön (Jeruzsálemben és Akkonban) is
tartottak fenn házakat.

Az egyházszervezet

A 12-13. század fordulója újabb jelentős egyházszervezeti bővülést hozott. Az Erdélybe és a

Szepességbe települt szászok számára 1186 táján és 1198-ban hozta létre az uralkodó a
szebeni és a szepesi prépostságot. A milkói püspökséget a kunok között térítő domonkosok
szervezték meg 1228-ban, míg az 1229-ben jóváhagyott szerémi püspökség Csák Ugrin
kalocsai érsek magánalapítása volt, melynek célja a Balkán felől beáramló eretnekség
elhárítása lehetett. A dalmát vidék és a déli végek tartós birtoklása idején kapcsolódott az
ország egyházszervezetéhez a boszniai püspökség, melynek székhelye Diakóvár lett, valamint
a dalmáciai Spalató egyháztartománya és püspökségei. A 13. századra kialakultak az ország
plébániahálózatának alapvonalai.

A PÁPASÁG ÁRNYÉKÁBAN

Új szerzetesrendek

A 13. század városias településein megjelent tömeges szegénység kihívására új szerzetesi

mozgalom született: a koldulórendek. 1221-ben a domonkos rend alapításánál ott volt
Magyarországi Pál, a bolognai egyetem rektora, aki az első Magyarországra küldött csoport
vezetője lett. Házaik száma az első megtelepülések, Győr és Székesfehérvár után a tatárjárás
idejére elérte a tizet. A ferencesek első házát a német provincia alapította Egerben; 1233-ra a
magyarországi házak külön őrségbe, 1238-ra külön rendtartományba szerveződtek. A magyar
történelemben jelentős szerepet játszó harmadik rend az egyetlen magyar alapítású szerzet, a
pálosoké. Bertalan pécsi püspök a Jakab-hegyi remetéket 1225-ben gyűjtötte kolostorba.
1250-ben a pilisi hegyekben élő remeték számára Kesztölc falu határában a Szent Kereszt
tiszteletére alapított kolostort. 1256-ban adott nevet a rendnek, Remete Szent Pál szerzetének
nevezte el. IV. Sándor pápa 1262-ben Aquinói Szent Tamás unszolására ismerte el az új
szerzetesrendet. A koldulórendek és a gazdasági változások hatására visszaszorultak a
monasztikus rendek, a bencések és a ciszterciek nagy korszaka 1240 táján véget ért.

Legátusok Magyarországon

A 13. század során az invesztitúra-harcban megerősödött pápaság Európa-szerte nagy

befolyást nyert. III. Ince pápa sokszori felszólítása után ugyan csak politikai érdekek bírták rá
1217-ben II. Andrást apja keresztes-fogadalmának teljesítésére. Az 1220-as évek közepén a
pápa a magyar uralkodó tékozló birtokpolitikájával szemben fogalmazta meg a koronajavak
elidegeníthetetlenségének elvét. Ez szolgált alapul Béla királyfi birtokvisszaszerzési
politikájához. A század folyamán két ízben is járt pápai legátus az országban. 1233-ban
Pecorari Jakab palestrinai püspök a beregi erdőben egyezséget hozott létre, s megígértette az
uralkodóval, hogy az 1222-ben megígért alapvető kiváltságokat (az egyházi személyek
egyházi bíróság elé tartozását és adómentességét) megtartja, valamint biztosította az egyház
sómonopóliumát. Fülöp fermói püspököt azért küldte III. Miklós pápa Magyarországra, hogy
a király tekintélyét helyreállítsa és a pogány kunok problémáját megoldja. A kun kérdés
rendezése után Fülöp legátus 1279-ben zsinatot hívott össze Budára, melynek célja a katolikus
hit és az egyház szabadságának biztosítása, az egyháziak és világiak életvitelének,
erkölcseinek megjavítása volt.
Egyház és társadalom az Árpád-korban

A 13. század folyamán megszilárdult a magyarországi egyházi rend szerkezete. Ennek élén a
világi bárókkal egyenrangú, a királyi tanács jelentős hányadát kitevő, gyakran hadakozó
főpapság állt, alatta a káptalanok prépostjaival és a monostorok apátjaival. A középréteget a
káptalani papság, a kanonokok képezték, akik anyagi helyzetüknél fogva külföldi iskolákba is
eljárhattak, s nem ritkán a király kápolnájának is tagjai voltak. Az alsó papságot a szerény
anyagiakkal rendelkező plébánosok és lelkészek, valamint a kanonokok kórusbeli
helyettesítését ellátó javadalmas papok és kóruspapok tették ki. Az egyház főpapjai és a
tekintélyes monostorok hatalmas örök tulajdonú birtokokkal rendelkeztek. Az egyházi
birtokok szórt birtokok voltak, melyeknek a munkaszervezete szolgálat szerint csoportosított
szolganépeivel a korai korszakban lendületes fejlődést biztosított. A 13. században azonban a
világi nagybirtok vette át tőle a vezető szerepet, s a szórt egyházi gazdaságok hanyatlásnak
indultak.

A papság szerepe ugyanakkor a közéletben is állandósult. A Kálmán-kori szinodális

bíróságok már megmutatták, hogy a világi társadalom igényli az egyház közéleti
szerepvállalását. A püspöki székhelyeken a tüzesvas-próbáknál játszott tanúsító szerepből a
12. század végétől fogva egyre nagyobb ütemben bontakozott ki a vidéki írásbeliség ellátására
a hiteleshelyi szervezet. Ennek első intézményei a nagy székeskáptalanok és a királyi
prépostságok voltak (Veszprém, Székesfehérvár, Győr, Esztergom, Buda), amelyeket a század
40-es éveitől fogva a szerzetesrendi konventek, a bencések és a premontreiek követtek.

Elvi szinten ugyan a 12. század végén a főpapi székek betöltésének kérdése megoldódott, a
gyakorlatban azonban az uralkodó rendelkezett mindazon eszközzel, mellyel saját jelöltjét a
püspöki székbe segíthette. Az egyházfegyelmi ügyeknek a pápai kúriába való központosítása
mellett ez továbbra is nehézséget okozott a Szentszék és Magyarország kapcsolataiban.
Miután IV. Béla nem kapott hathatós segítséget a pápaságtól a tatárok pusztítása idején,
keserűen tett szemrehányást az egyház fejének.

A magyar kereszténység életerejét mutatják missziós vállalkozásai. Egyrészt a Keleten maradt

magyarság felkutatására és a havasalföldi kunok térítésére a domonkosok vállalkoztak,
másrészt a Balkán irányában a király maga vállalkozott a térítés szervezésére és hathatós
támogatására, valamint az egyházszervezet kiépítésére. A belső misszióra IV. László koráig a
pogány kunok adtak lehetőséget.

Az esztergomi érsek tekintélye már az 1230-as években erősnek látszott, a második

Aranybullában, 1231-ben ő kapta az ellenállási jogot. A század közepétől zsinatokon
igyekezett gondoskodni egyháztartománya papságáról. Az érsek volt az első, aki főpapként a
világi kormányzat területén jelentős szerepet nyert, Esztergom vármegye örökös ispánja lett.
A század végén Lodomér érsek alakja mutatja legvilágosabban a magyarországi egyháznak a
társadalomban betöltött helyét és szerepét. Az esztergomi érsek állt az élére annak az
egyháziak által irányított mozgalomnak, mely a IV. László korában meggyengült magyar
társadalom újjászervezését vállalta a legmodernebb európai mintáknak, a korai rendiségnek
Magyarországra való átültetésével. Lodomér halála 1298-ban szinte jelképes értékkel bír:
lezárja a magyar egyház történetének első korszakát.

TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ
 A MAGYAR KIRÁLYSÁG ÉS SZOMSZÉDAI

Az ország képe

Az Árpád-kori Magyarország általános képének megrajzolását több, egymást kiegészítő leírás

teszi lehetővé. Három közülük a 12. század közepéről való. 1147-ben, a második keresztes
hadjárat résztvevőivel vonult át az országon Freisingi Ottó német püspök, aki egyik
munkájában megörökítette magyarországi tapasztalatait. Egy másik utazó, a mohamedán
Abu-Hámid al-Garnáti 1150 és 1153 között élt Magyarországon. A harmadik leírást a szicíliai
arab földrajztudós, Idriszi készítette 1154-ben. Ezek mellé társítható az a mű, melyet 1308-
ban egy ismeretlen készített Kelet-Európa leírása címen. Mindezen munkák egybehangzóan
természeti kincsekben bővelkedő, gazdag országként jellemzik az Árpádok királyságát.

Az ország földjének termékenysége miatt - a nyugat-európai viszonyokhoz képest - csak

ritkán ütötte fel a fejét az éhínség. A föld méhében szintén kincsek rejtőztek. Jelentős volt az
ezüstbányászat - korai központjai a felvidéki Selmecbánya és az észak-erdélyi Radna, az
arany kitermelésének igazi virágkora majd a 14. században köszönt be. A nemesfémek mellett
főként vasat és rezet hoztak a felszínre. A fémeken kívül a bányászat fő terméke az
ételízesítőként és tartósítószerként is nélkülözhetetlen só volt. A legfontosabb sóbányák
Erdélyben és a király tulajdonában voltak, a sóforgalmazás hasznából azonban az egyház is
részesedett.

A szomszédok

Az Árpád-kori Magyarország területe hozzávetőleg azonos volt a Kárpát-medencével. Ennek

peremterületei azonban a 11-12. század folyamán jórészt lakatlanok voltak, s csak a korszak
végére indult meg benépesülésük. Az ország nyugati szomszédja a 962-ben megszületett
Német-Római Császárság volt, közelebbről Ausztria és Stájerország. Északnyugatról a szintén
a császárság egy tartományaként létrejött Csehországhoz tartozó Morvaország volt a
szomszéd. Északon Lengyelországgal, keletebbre a kijevi Oroszországgal érintkeztek az
ország határai. Ez utóbbi részekre hullása után Halics (Galicia) és Vlagyimír (Lodomeria) volt
a két legközelebbi orosz fejedelemség.

A Kárpátoktól keletre a steppe terült el, melyen különböző nomád népek váltották egymást. A
11. század derekától a kunok uralták e vidéket, melyet róluk neveztek a 13. században
Kunországnak, s melyen a 14. században a két román fejedelemség, Moldva (Erdélytől
keletre) és Havasalföld (Erdélytől délre) kialakul majd. A déli szomszéd előbb Bulgária,
utóbb az azt bekebelező Bizánci Birodalom, majd a 13. század elejétől az újra önállósuló
Bulgária mellett két délszláv államalakulat, Szerbia és Bosznia volt. A délnyugatról határos
Horvátországról alább még lesz szó.

AZ ORSZÁG IGAZGATÁSA

Az udvar és az ispánságok

Az ország igazgatásában részint az udvarhoz, részint a területi igazgatás egyes

intézményeihez kötődő tisztségviselők voltak a király segítségére. Az előbbiek sorában az
első hely a nádort illette meg. E méltóság viselője a 11. században az udvar ispánjaként
elsősorban még gazdasági feladatokat látott el, a 13. századra viszont országos hatáskörű
bíróvá vált. Gazdasági feladatait előbb a királyi udvarispán vette át, majd miután ez
országbíró néven már maga is csak bírói ügyekkel foglalkozott, a 13. század elején a
tárnokmester. Ugyanekkor tűnik fel az udvarban az asztalnok-, a lovász- és a pohárnokmester.
Mindezen méltóságok viselői a király bizalmát élvező előkelők közül kerültek ki, s tagjai
voltak a politikai ügyekben döntő királyi tanácsnak.

Más királyi tisztségviselők a különböző ispánságok élén álltak. Ispánságba szervezve éltek a
speciális szolgáltatásokkal terhelt királyi szolgálónépek (pl. a lovászok),
udvarnokispánságokat alakítottak ki egy-egy királyi udvarház, s várispánságokat a királyi
várak körül. Ez utóbbiak voltak a királyi várszervezet helyi egységei, amelyeknek a kisebb-
nagyobb csoportokban elhelyezkedő birtoktestei egyfajta, területileg össze nem függő
uradalmat alkottak a központként szolgáló, a 11-12. században többnyire faszerkezetes
földsáncokkal erődített ispáni várral együtt. A várispánságok többsége egy-egy megyéhez
kapcsolódott, ezért ispáni tisztük bárói méltóságnak számított.

A megye intézménye

A megye az ország területi igazgatásának alapintézménye volt. Az első megyék az

államalapítás idején, a hazai viszonyokból kisarjadva keltek életre. A megyék egy-egy királyi
vár uralmi körzetére terjedtek ki, nem voltak azonban azonosak a várispánságokkal. A megye
területe ugyanis a helyi várispánságon túlmenően a határain belül fekvő királyi, egyházi és
világi magánbirtokokat is magában foglalta. A helyi várispánság élén álló személy
ugyanakkor azonos volt a megyét igazgató megyésispánnal, aki kettős minőségében kiterjedt
katonai, bírói, gazdasági és igazgatási jogokkal rendelkezett. A megye ezen korai típusát
szokás királyi vármegyének nevezni, melyet ispánja a helyi várispánság intézményein
keresztül kormányzott.

A királyi vármegye intézményét a 13. század utolsó harmadában váltotta fel az ún. nemesi
megye. A 13. század folyamán a nagy birtokadományok következtében a várispánságok
szervezete összeomlott, s a királyi szerviensi státuson keresztül a nemesi jogokat elnyerő
birtokos közszabadok is kikerültek a megyésispán joghatósága alól. Ennek következtében a
megyei igazgatás hagyományos rendje nem volt többé fenntartható. A megoldást az jelentette,
hogy a megyésispán mellé rendelték a megyei nemesek közül kikerülő négy szolgabírát, s az
így kialakított megyei hatóság lett az illetékes a megyebeliek, a 14. század végéig a nem
nemesek ügyeiben is.

A tartományok

Az ország két vidékén a megyék fölött álló különkormányzat alakult ki, Erdélyben a vajda,
Szlavóniában a bán igazgatása alatt. Az erdélyi vajda eredetileg a korai időkben Dél-Erdély
egészére kiterjedő Fehér megye ispánja volt, akinek a joghatósága a 13. század derekára
terjedt ki a többi erdélyi megye fölé. A vajda a király helytartójaként széleskörű bírói, katonai
és gazdasági jogkörrel rendelkezett. Hasonló szerepe volt a Dráva és a Száva közének nyugati
felére kiterjedő középkori Szlavónia élén álló bánnak. Mind a vajda, mind a bán a királyi
tanácsban helyet foglaló bárók közé számított. A 13. században az ország déli határai mentén
további bánságok létesültek, melyek közül a macsói és a szörényi voltak a jelentősebbek.

A 11-12. század fordulójától kezdődően az Árpádok királyságához tartozott a Dinári-Alpok és

az Adriai-tenger között elterülő középkori Horvátország is. A szláv népek közé tartozó
horvátok államát 1091-ben Szent László hódította meg, a magyar uralmat pedig a magát
1102-ben horvát királlyá koronáztató Kálmán szilárdította meg. Horvátország eltérő
társadalmi és intézményi berendezkedése megmaradt ugyan, ám egészen 1918-ig a
mindenkori magyar uralkodó viselte a horvát királyi címet, a továbbiakban külön koronázás
nélkül is. Horvátországot - a 13. századtól mindenesetre - Szlavóniával együtt kormányozták
a bánok.

AZ ORSZÁG NEM MAGYAR LAKÓI

A keleti jövevények

Az Árpád-kori Magyarországon kezdettől fogva több etnikum élt együtt. Ezek némelyikét -
pl. különböző szláv csoportokat, illetve az avar kori népesség töredékeit - a honfoglaló
magyarok a Kárpát-medencében találták, mások viszont a 10-13. század folyamán költöztek
be az országba. Az is kétségtelen, hogy a honfoglaló magyarság sem volt egységes sem
etnikai, sem nyelvi tekintetben: a finnugor alapnépesség különféle török és iráni nyelveket
beszélő töredékeket foglalt politikai egységbe a hétmagyar törzsszövetségben.

A bevándorlók egy része keletről érkezett. Közéjük tartoztak azok a különböző eredetű
muszlimok, akiket Magyarországon részint izmaelitáknak (vagy böszörményeknek), részint
kálizoknak neveztek. Az izmaeliták egy része katonáskodott, mások kereskedők vagy
gazdasági szakemberek voltak. Jelentősebb csoportjaik éltek a Nyírségben és a
Szerémségben. Az első izmaeliták talán a honfoglalókkal érkezhettek a Kárpát-medencébe, s
még a 12. század közepéről is van adat bevándorlásukra. Vallási különállásukat már a 11.
századi törvények megpróbálták felszámolni, ennek ellenére egyes közösségeik a 13. század
közepéig fennmaradtak, s csak azt követően olvadtak be a keresztény magyarságba.

Szintén a korai jövevények közé tartoznak a török nyelvek egy fajtáját beszélő besenyők. A
10-12. század folyamán kisebb-nagyobb csoportokban beköltöző besenyők főként Fejér és
Tolna megyében éltek jelentősebb számban. Egy részük hamar beolvadt a magyarságba, más
csoportjaik önálló ispánságokba szervezve még a 14. században is megőrizték etnikai
arculatukat. Már a 10. században éltek a Kárpát-medencében zsidók, jóllehet a rájuk
vonatkozó adatok csak a 11. század végétől kezdve sokasodnak meg. Többségük
kereskedelemmel és pénzügyletekkel foglalkozott. Helyzetük országosan érvényes
szabályozásáról 1251-ben IV. Béla külön törvényben gondoskodott.

A 13. század közepén egy újabb török nyelvű nép, a kunok töredékei vándoroltak be az
országba. A kunok a tatárjárás után a Duna-Tisza-közén, a Körösök és a Maros vidékén
nomadizáltak, s az 1279. évi kun törvény rendelkezései ellenére sokáig őrizték pogány
hagyományaikat. 1270 után a mindenkori nádor gyakorolta felettük a főhatóságot.
Szállásterületeiket nem tagolták be a megyeszervezetbe, a 15. századra ezekből alakultak ki a
sajátos etnikai különkormányzatot alkotó kun székek. Feltehető, hogy a Magyarországon a 14.
századtól említett, iráni eredetű jászok első csoportjai a kunokkal együtt érkeztek az országba.

A 13. században jelentek meg a Magyar Királyság határain belül a románok. A latinból
származó nyelvet beszélő ősromán nép a Kr. u. I. évezredben alakult ki a Balkán-félsziget
közepén. A vándorló állattartás egy sajátos formáját űző románok, akiket a szláv és a bizánci
források vlach néven emlegetnek, a 12-13. század fordulója táján bukkannak fel először
Erdély területén. Első csoportjaik a dél-erdélyi Fogaras környékén telepedtek meg, a
tatárjárást követően Erdély mellett már Bihar megye hegyvidékein is éltek, egyelőre még nem
túl jelentős számban. Bevándorlásuk a középkor későbbi évszázadaiban is folytatódott.

A középkorban a magyarságtól különböző etnikumnak tekintették a székelyeket, a

különállásukat sajátos intézményeik és szokásaik is kifejezésre juttatták. Az írott forrásokban
a 12. században feltűnő székelyek eredete nem tisztázott. Egy vélemény szerint a bolgár-török
eszkil törzsnek a magyarsághoz még a kelet-európai steppén csatlakozott töredéke utódai
lennének, s elmagyarosodásuk már a honfoglalás előtt végbement volna. Mivel azonban
semmi nyoma annak, hogy a székelyek a magyaron kívül valaha is más nyelvet beszéltek
volna, más kutatók úgy vélekednek, hogy a székelység különböző magyar csoportokból
szerveződött meg, s csak másodlagosan alakult ki etnikai önállóságuk képzete.

A székelyek jelenléte az Árpád-kori Magyarország számos pontján kimutatható. A nyugati

határszél, valamint Szabolcs és Baranya megye mellett kiváltképp a Bihar megyei Telegd
környéke tekinthető jelentős korai településterületüknek. Erdélyben először a 13. század
elején említenek székelyeket, de feltehető, hogy a dél-erdélyi székely telepek a 12. században
is megvoltak már. A székelyek nagy többségét 1200 körül telepítették le a határ védelmére a
mai Székelyföld területén, ahol az erdélyi vajda fennhatósága alá nem tartozó, különálló
székely ispánságot szerveztek meg számukra. Itt fejlődtek ki a 14. századra a székely
igazgatás sajátos intézményeiként a székely székek. A székelyek archaikus társadalmi
berendezkedése az egész középkorban fennmaradt.

A nyugati bevándorlók

Az országba bevándorló idegenek más csoportjai Nyugat-Európa különböző tájairól érkeztek,

s a hospes kifejezést elsősorban rájuk alkalmazták. Egy részüket olasznak (Latinus) mondták,
mely kifejezés az újlatin nyelveket beszélő népeket jelölte, s ily módon az itáliaiak mellett
franciákra és vallonokra is vonatkozott. A 11. század közepétől kezdődő bevándorlásuk
eredményeként jelentősebb olasz településterületek alakultak ki a mai Sárospatak környékén,
a Szerémségben és Eger vidékén. Az olaszok többsége földművesként telepedett le az
országban. Néhány nagyobb településen (pl. Esztergom, Székesfehérvár) ugyanakkor olasz
kereskedőkolóniák létesültek. Ez utóbbi hospesközösségek jelentették a nyugat-európai típusú
városi fejlődés csíráit Magyarországon.

A nyugati betelepülők másik jelentősebb csoportja németajkú volt, s őket utóbb

összefoglalóan szászoknak nevezték. Betelepülésük már a 11. században megindulhatott, két
nagyobb településterületük - Erdélyben és a Szepességben - azonban csak a 12. század
közepétől formálódott ki. Erdélyben négy körzetben alakult ki a 13. század végére a vajdai
hatalomtól független szász ispánság Szeben, Brassó, Radna és Beszterce központtal. A
középkor végére kialakuló erdélyi szász önkormányzat alapjait II. András 1224-ben kiadott, a
szebeni szászok jogait és kötelezettségeit rögzítő kiváltságlevele, az Andreanum vetette meg.

Az erdélyi szászok többsége földművelésből élt, vezetőiket gerébeknek nevezték. A Radna

környékén megtelepülők egy része ugyanakkor a helyi ezüstlelőhelyeket kiaknázó bányász
volt. A szepességi szászok között parasztok és bányászok egyaránt fellelhetők. Az itteni
németség első csoportjait a tatárjárás után követte egy nagyobb betelepülési hullám. A 13.
század második felében már önálló ispánságba szervezve éltek a szepesi szászok, akiknek
helyzetét 1271-ben egy, az Andreanumhoz sokban hasonló kiváltságlevélben rendezte V.
István. A tatárjárás után öltött nagyobb méreteket a Szepesség szlávokkal való betelepülése is.
A telepítést a soltészok végezték, s a Cseh-, Morva- és Lengyelországból érkező betelepülők
összeolvadása a Felvidék őslakos szlávságával alakította ki a mai szlovák népet.

TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

Utak

Az ország tájait utak kötötték össze, s ezek országhatárokon túlnyúló folytatásai kapcsolták be
a Magyar Királyságot a környező világ vérkeringésébe. A 10. század elzárkózását feladva
Szent István nyitotta meg 1018 táján a Nyugat-Európát Bizáncon keresztül a Szentfölddel
összekötő szárazföldi utat, mely Győr és Székesfehérvár érintésével szelte át a Dunántúlt, s
vezetett tovább a Balkán felé. A kereskedelmi és katonai szerepet egyaránt betöltő nagy utak a
korai királyi központok - Esztergom, Székesfehérvár, Óbuda - által kijelölt háromszögből
indultak ki, s ezért nevezték e vidéket - a tényleges földrajzi helyzetnek egyébként megfelelő
módon - már igen korán az ország közepének.

A korai úthálózatról Idriszi leírása tartott fenn értékes híradást. Munkájából négy főbb útvonal
rajzolódik ki. Az egyik az erdélyi só szállításának útvonalát mutatja Gyulafehérvár, Csanád és
Csongrád állomásokon keresztül. A Kijev felé vezető utat Vác, Eger és Ungvár említése jelzi,
míg a Bizánc felé menő forgalom csomópontjai Bács, Titel, Keve és Barancs, valamint
Nagyolaszi lehettek. Figyelemre méltó, hogy a nyugat felé vezető, a Duna vonalát követő út
Idriszi leírásában még viszonylag jelentéktelennek mutatkozik.

A 13. század második felére ez a helyzet két ponton változott meg döntően. A korábbi
centrális régió szerepét egyetlen város, a tatárjárás után alapított Buda - és túlparti ikervárosa,
Pest - vette át, s az ország legjelentősebb hat útvonala ezekből a városokból indult ki. A 13.
század folyamán a Kárpát-medence szomszédságában lezajlott politikai események
következtében ugyanakkor a kijevi és a bizánci kereskedelem jelentősége részint megszűnt,
részint jelentősen visszaesett. Helyüket a nyugat-európai kapcsolatok vették át, s ennek
megfelelően az oda vezető utak váltak a forgalom fő ütőereivé.

Falvak

A falu a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság kisebb települési egységét jelenti. Az Árpád-

korban ezt a települési típust a formák sokfélesége és dinamizmusa jellemezte. A magyarság a
honfoglalás korában félnomád gazdálkodást és életmódot folytatott. Ennek keretei között a
családok már éveken át azonos helyen létesítettek téli szállást a hideg évszak átvészelésére. A
téli szállást általában néhány, egymással rokon család tartotta fenn, és ennek környékén voltak
a megművelt földjeik is. A magyar nyelv bolgár-török jövevényszavai arra utalnak, hogy ott
már nemcsak gabonaneműeket, hanem konyhakerti növényeket is termesztettek. A téli
szállások váltak a későbbi falvak csíráivá oly módon, hogy a későbbiekben már nem az egész
család követte tavasztól őszig legelőről-legelőre az állatokat, hanem csak néhány, erre kijelölt
férfi.

Az államalapítás után a vármegyeszervezet kiépítése illetve az egyházi és a világi nagybirtok

megszervezése is a tartós letelepedés irányába hatott. A 11. század írott forrásai már a
nomadizmus teljes hiányát tükrözik, ebben azonban szerepet játszhatott a nyugat-európai
szemtanúk szemlélete is. Szent István és Szent László törvényeiben, valamint a 11. századi
adománylevelekben a közrendűek lakóhelyeként csak és kizárólag a rögzített határokkal
rendelkező falu (villa) tűnik fel. A nemzetségi kötelékekre utaló nyomok e forrásokból
hiányoznak, viszont a későbbi századokhoz hasonlóan a falunak már volt vezetője: a
falunagy, későbbi nevén a bíró (villicus). Újkori (baskír, kazah, kirgiz) néprajzi párhuzamok
alapján azt is feltételezhetjük, hogy ekkor még legelőváltás folyhatott, de már csak egy-egy
falu rögzített határain belül. A tavaszonként kihajtott jószágot már nem a falu egész
lakossága, hanem csak egy része követhette.

Az Árpád-kori falvak többségében a földművelésnél még fontosabb lehetett az állattartás, bár

e két gazdálkodási ágat általában egy és ugyanazon családi gazdaság keretei között, egymást
kiegészítve űzték. A félnomád gazdálkodási rendszerben fontos szerep jutott a szálláshely
környékén tartott kezes állatoknak. A trágyázás híján ugyanis a művelt földek hamar
kimerültek, és e hátrányt a korábbi faluhelyek feltörésével és művelésével igyekeztek
csökkenteni. Ennek következtében a téli szállás, a korai falu helyét tovább kellett költöztetni,
hogy a régebbi szálláshely "kövérebb" földjét művelni lehessen. E jelenség történeti vetülete
Szent László azon törvénye, amely megtiltja a falvaknak a templomtól távolra való
költöztetését. A ciklikusan költözködő falu régészeti nyoma, hogy legalább 8-10 Árpád-kori
telep helyét lehet megtalálni egy-egy mai település közigazgatási határain belül. Ezt hívják
vad, vagy más néven szabályozatlan talajváltó rendszernek.

A 13. század közepéig ezen a képen nem következett be alapvető változás, inkább csak a
települések száma nőtt. Ennek következtében csökkent a sík vidékeken a nagy határú falvak
száma, a 12. század végétől pedig megindult az ország keleti és északi szélén lévő
hegyvidékek sűrűbb betelepítése is. Az egyes falvak igen eltérő nagyságúak voltak:
lélekszámuk 16 és 65 család közt ingadozott, a leggyakoribb a 20-25 családot befogadó falu
volt. Úgy tűnik, egy-egy falu nagyságát lakóinak jogállása is befolyásolta. A királyi és
egyházi birtokok népei közül a mezőgazdasági vagy kézműves szolgálattal tartozók éltek
népesebb falvakban, míg a fegyveres szolgálatot tevőknek - a kisbirtokosokhoz hasonló
körülmények közt - jóval kisebb telepeik voltak. Ezeken kívül létezett még egy tanyaszerű,
egy-két lakóházból álló település is, valamint egy prédiumnak nevezett sajátos, kisméretű
településtípus is. Ez utóbbi általában a világi magánföldesúr saját kezelésében levő,
majorságszerű gazdasági központ volt, rabszolga jogállású lakossággal.

Az Árpád-kori falvak szerkezetét alapvetően meghatározta természeti környezetük. Általában

állóvíz vagy vízfolyás közelében, de árvízmentes magaslaton létesültek. A helykiválasztás
módját nemcsak a vízellátás motiválhatta, bár ásott kutak ez időben még ritkaságszámba
mentek. Az élővízből kifogott hal az élelmezést szolgálta, a parton levágott nád és sás fontos
építőanyag volt. Az úthálózat - úgy tűnik - ekkor még nemigen vonzhatta magához a falvakat.

A régészeti feltárások alapján már fel lehet vázolni a téli szállások vagy falvak alaprajzi
rendszerét. A települési hely általában nagy kiterjedésű volt. E korai telepeken látszólag
rendszertelenül, "bokrokban" helyezkedtek el a jurtok, házak, kemencék, vermek. A szállások
legtöbbször a kezes állatok tartására kialakított karámok és árokrendszerek köré szerveződtek;
az elkerített részek sarkában találhatók a települési objektumok.

A falvak életét a bennük folytatott gazdálkodáson kívül alapvetően az határozta meg, hogy
szűkebb környezetének központjává tudott-e válni. Erre az olyan településeknek volt nagyobb
esélyük, amelyek utak, révek közelében feküdtek és/vagy templom is létesült bennük. Szent
István egyik törvénye még csak óhajtott célként írta elő azt, hogy tíz falvanként kell egy
templomot építeni. A 13. század végéig a fejlettebb országrészek településeinek már
körülbelül a fele, máshol csak egyötöde rendelkezett saját egyházi épülettel. A 12. század
végétől tűnnek fel a falvakban olyan parasztiparosok is, akik már nagy mértékben a
helybeliek szükségleteit látják el. A faluban általában kovácsműhely létesült, bőr- és
fafeldolgozó kézművesekre e korban még nagyon ritkán találunk példát. Általánosnak
mondható az edényművesség, amelynek kialakulása attól függött, volt-e a környéken
használható agyaglelőhely.

A közrendűek lakáskultúrája országos viszonylatban is igencsak változatos volt. A délorosz

steppéről hozott hagyományok továbbéléseként egészen a 12. század közepéig kimutatható a
sátorozás. A nemezjurtot csak az év melegebb részeiben használták, míg a telet verem-, sár-,
vagy esetleg boronaházban vészelték át. Freisingi Ottó püspök így írt a magyar közrendűek
lakásáról 1147-ben: "Mivel a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak nádból,
ritkábban fából és még ritkábban kőből való házaik vannak, azért az egész nyári és őszi
időben sátrakban laknak."

A jurt a veremháznál sokkal lakályosabb lehetett a nagyobb belső tér, a jobban megoldott
szellőzés miatt. Téves az a beállítás, amely a veremház elterjedését fejlettebb rendű
lakáskultúra meghonosodásaként igyekszik láttatni. A veremház ugyanis kicsiny, sötét és
füstös lakóhely volt, amelynek csak egyetlen előnye lehetett: felmenő falait és tetőszerkezetét
könnyen meg lehetett építeni olyan anyagokból (fatörzsekből és ágakból, nádból), amelyek
bármely téli szállás környékén kéznél voltak - emellett télen melegebb lehetett a jurtnál. A
nemezborításos jurt használatának legfontosabb hátránya az, hogy fenntartásához majd' egy
nyájnyi birka kellett a nemez folyamatos pótlásának kényszere miatt.

A régészet tanúsága szerint a falusi lakóhely alaptípusa a kisméretű (általában 3x4 m-es),
földbe ásott veremház volt. Tetőszerkezetét legalább két ágasfa támasztotta alá, egyik sarkába
kemencét építettek agyagból vagy kisebb kövekből. A veremház kis méreteiből adódott, hogy
a lakók csak időszakosan, a hideg évszakban éltek benne. Amikor mód nyílott rá, inkább a
szabadban vagy a melléképületekben tartózkodtak. A közrendű családok lakóhelyéhez a
földbeásott lakóház mellett még szabadban álló kemence, tárolóvermek, esetenként állatok
tartására szolgáló épületek, valamint a föld felszínén álló, ideiglenes szerkezetű építmények is
tartoztak.

A veremház kicsiny mérete nem tehette lehetővé, hogy a közrendűek a ház körül tartott
állataikkal egy fedél alatt lakjanak. Árpád-házi Margit szentté avatásának irataiból az derül ki,
hogy 1250 körül egy közrendű családjából csak a feleség és a két gyermek aludt a házban, a
férj pedig az állatok közelében, a szabad ég alatt hált. Ugyanezen forrásból két további fontos
tényről is értesülhetünk. Egyrészt a falvak egy részének meglehetősen szórt lehetett a
települési szerkezete. A gyermeke csodálatos újjáéledéséről eskü alatt beszámoló közrendű
szerint a házukhoz legközelebbi szomszédjuk egy nyíllövésnyire, azaz legalább 100 m
távolságra lakott. Másrészt pedig a sem gazdagnak, sem szegénynek nem tartható, de szabad
jogállapotú család néhány éven belül három különböző helyen is lakott, ami meglehetősen
nagy mobilitásra utal.

A fentebb vázolt falukép átalakulása a 13. század közepén kezdődött. A következő másfél
évszázadban a falvak egy jelentős része elnéptelenedett, kihalt. Régebben általában a
tatárjárással magyarázták a pusztásodásnak nevezett folyamat megindulását. Ma már inkább
az Árpád-kor végi társadalmi mozgásokat szokás elsődlegesnek tekinteni. E folyamatot
inkább csak erősíthette a tragikus 1241-42-es év. Ugyanakkor a falvak egy jóval kisebb
hányada nagyobbá, népesebbé vált. Az új falukép alakításában a természeti környezet (a
domborzati, vízrajzi tényezők) mellett az úthálózat hatását szokás elsődlegesnek tartani - bár a
nagyobb épületek, a templom, kúria is alakították a település topográfiáját. A falvak nagy
részében kialakult a telekrendszer. A házhoz egy-egy településen azonos méretű külsőség
(szántó, rét) tartozott. Egyre inkább terjedt a nyomásos gazdálkodás. Megváltozott a lakóhely
is: az egyrészes veremház helyett a több-, általában háromosztatú parasztházat használták,
amely oly mértékben megfelelt, hogy sok helyütt a legújabb korig megfigyelhető.

Városok és várak

Városaink csírái már első Árpád-házi királyaink uralkodása idején megjelentek. Ekkor még az
ország jelentős területeit borította erdő és mocsár, a mezőgazdasági termelés szűk területre
korlátozódott, és viszonylagos kezdetlegessége folytán még nem tudott eltartani nagyobb
számú városba költöző polgárt. A nyugati országokra a 12. századra jellemző demográfiai
robbanás Magyarországon valamivel később következhetett be, lehetőségeket teremtve a
városok kialakulásához. A jelentősebbé váló árutermelés következtében a 11. század második
felére egyre több vásároshely alakult ki. A királyi törvények által szabályozott hetivásárokon
mezőgazdasági termékek és egyszerű iparcikkek (pl. posztó, lábbelik) cseréltek gazdát. A
fontosabb kereskedelmi utak kelet-nyugati és észak-déli irányban is behálózták az országot.
Ezek mentén, a vásároshelyek körül alakultak ki első, a korabeli viszonyok között városiasnak
nevezhető településeink.

Az "ország közepének" (medium regni) tartott területen, mely a Dunakanyartól a Balaton

északkeleti vonaláig húzódhatott, szintén hatalmas erdőség volt. Ebben a korszakban az erdő
védelmet, építőanyagot, fűtőanyagot, táplálékot (gombát, gyümölcsöt, vadhúst) adott, ez
utóbbi különösen lényeges, hiszen a domesztikáció az időben még nem olyan fejlett, mint
manapság. Nem véletlen, hogy korai királyi váraink, udvarházaink, városaink, királyi
alapítású kolostoraink az említett erdőben, illetve annak peremén alakultak ki (Pannonhalma,
Tata, Esztergom, Dömös, Visegrád, Óbuda, Fehérvár, Veszprém, Pilis).

Korai városaink alaprajzáról, szerkezetéről viszonylag keveset tudunk. Királyaink a 13.

századig Esztergomban fordultak meg a legtöbbször. Itt született Szent István, aki fontosnak
érezte, hogy ebben a városban alapítson érsekséget, ezzel a várost országos egyházi központtá
téve. Fehérvárott, Szent Imre születési helyén István király az apja által kialakított fejedelmi
központ átépítésével alakította ki királyi várát és palotáját. Az általa alapított bazilika a
koronázások, királyi esküvők, keresztelők színtere és Szent Imre, valamint Szent István sírja
közelében helyezték el számos királyunk földi maradványait. A Szent István napi
törvénynapokon mindig itt tartózkodott a király, mint azt az Aranybulla törvényeiben is
olvashatjuk.

Óbudán egy királyi udvarház, később, a 13. századtól egy vár körül alakult ki település. Az
északi részen terült el a város egyházi központja, a prépostság épületegyüttese, s a közelben
jött létre a piac, s épült fel a Szent Péter egyház közelében a ferencesek kolostora valamint
temploma. Első városaink egy része római településeken, vagy azok romjain virágzott ki.
Némely esetben csak a kedvező letelepülési lehetőségek (víz, erdő, védhetőség, a római
romok könnyen kiemelhető építőanyaga) miatt épültek az ókori maradványokra. Ilyen volt
Szombathely (Savaria), Győr (Arrabona), Pest (Contra-Aquincum), Esztergom (Solva),
Kolozsvár (Napoca).

Néhány új település azonban újra felhasználta a még álló, illetve romos épületeket. Egyes
feltevések szerint a honfoglaló magyarok főfejedelme, Kurszán miután harcosaival átkelt a
megyeri réven a budai oldalra, az egykori katonaváros amfiteátrumában alakította ki várát.
Óbuda úthálózata az egykori római castrum útrendszeréhez alkalmazkodva épült ki. Visegrád
ispánsági központját Pons Navatus castrumának falai védték, Sopron középkori városát
Scarbantia római kori falai ölelték körül. Pécs (Sopianae) castrumának útrendszere ugyancsak
befolyásolta a részben erre a területre épülő középkori város utcaszerkezetének kialakulását.
Sopianae középkori túlélését temetőjének a középkorban is álló sírkápolnái biztosították.
Európában e zarándokhelyként is szóba jövő sírkápolnák körül több helyen alakultak ki
települések. Pécs is ilyen lehetett, mint azt középkori neve is mutatja (Quinqueecclesiae,
Fünfkirchen).

A római eredetű középkori városok kereskedelmi útvonalak által keresztezett vásáros

helyeken, hajózható folyóvizek partján épültek tovább (Pest, Óbuda, Esztergom), részben
pedig ekkor alapított városok voltak (mint Fehérvár). Idegen kereskedők - mohamedán
kálizok (böszörmények), zsidók - letelepedése, illetve a 12. század közepén egy demográfiai
növekedés hatására bekövetkező belső vándorlás, valamint külföldi telepesek - latinok,
németek - megjelenése adta e települések lakosságát. Városaink erősödését egyre jobban
elősegítették városi jogaik, a polgárság gazdagodása, a kézművesipar fejlődése. Mindamellett
a korai városok lakói mezőgazdasági tevékenységgel - pl. szőlőtermeléssel Fehérvárott -,
illetve Esztergomban halászattal is foglalkoztak. Korai városaink közül több vár nélküli
városként jött létre. Ilyen volt Pécs, melynek területén már a 12. században sánccal körülölelt
püspöki vár és palota állott, és talán ilyen lehetett Pest is.

Kétpólusú város volt Győr, Nyitra, Vác, vagy Kalocsa, melyek területén az ispáni vagy
püspöki várak (11 püspöki székhely) alatt húzódott a váralja települése. Győrben a sánccal,
árokkal védett világi központ a püspöki palotának és templomnak is otthont adott. Voltak
többpólusú városok is, így Fehérvár, ahol a korai királyi vár és palota, valamint a prépostság
fallal védett épületegyüttese körül (mely a Szűz Máriáról elnevezett királyi bazilikát is
magában foglalta) legalább három település épült ki. Ezek a korai városok mai szemmel
nézve falusias jellegű, többnyire egyutcás települések lehettek. Lakói kereskedők,
várjobbágyok, várnépek, jobbágyok voltak. A szorosabban a városmaghoz tartozó
településeket koszorúként körülölelve, vagy azokkal szorosan összeépülve egész
településhalmaz vette körül (Győr, Esztergom, Fehérvár, Veszprém). Kialakultak a korabeli
kereskedelmi központok (Fehérvár, Esztergom, Óbuda, Pest), melyek területi központjában a
piactér állt, ám e városok területén több piac is elterülhetett.

Fehérvárott egyértelműen kimutatható a korai város szerkezete. A város szívében a piactér

terült el, ettől délre a korai királyi vár és palota, keletre pedig a prépostsági épületegyüttes a
királyi bazilikával. Ez utóbbitól északra, a prépostság jobbágyai laktak a Szent Kereszt
templom körül, a piactér északnyugati oldalán, a Szent Bertalan templom környékén élhettek
a várjobbágyok, míg a Piactér északi részén álló Szent Jakab templom az itt elterülő
kereskedőtelepülés temploma lehetett.

A korai városokban álló királyi (püspöki) várakban a palota mellett templomok, kápolnák
kaptak helyet. Valószínűleg itt lehettek az őrség szállásai és az esetleges istállók. A fehérvári
korai királyi vár legkorábbi periódusának alapterülete kb. 5200 m2 volt, mely
hozzávetőlegesen megegyezik a korabeli európai királyi várak alapterületeivel. A korai királyi
várainkban álló paloták szépségét faragott kőtöredékeken, alaprajzaikon kívül ma az
esztergomi várban csodálhatjuk meg.

A fallal erődített egyházi központokban a palota, a templom és a fehérvári királyi bazilika

mintájára a templom déli oldalán álló kolostor kaphatott helyet. A kerengőfolyosó mentén
éltek a kanonokok, itt lehetett az iskola, a vendégház. A fallal körülölelt épületegyüttes
alapterülete hozzávetőleg megegyezett a kibővített korai királyi vár területével (kb. 20.000
m2). Már a 10. század közepén vagy végén megindulhatott a magyar-országi várépítészet,
melynek során több földvár épült fel hazánk területén. A stratégiai helyeken, folyók,
mocsarak kiemelkedő szigetecskéin, félszigeteken, hegynyúlványon felépült földvárakat
árkok is védhették, sáncaik faszerkezetesek voltak. Már ezek a korai várak többnyire a
határvédelmet biztosították, vagy nemzetségfői, illetve ispáni központok voltak. A 12-13.
században újabb földvárak épültek, ezúttal már jobbára kerek vagy ovális alaprajzúak. Ezek
építése során is a természetes védelmi vonalakat (meredek hegyoldalat, hosszanti hegyhát
bevágását) tették védhetőbbé. Közepén lakótornyot, illetve gazdasági épületet építettek, mely
már nem egyszer időtálló anyagból - téglából, kőből - készült.

Viszonylag korán, már Szent István korában több kővár állhatott Magyarországon, ezek
száma a 13. század elején tovább gyarapodott. 1242-ben Fehérvár és Esztergom mellett
Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Németújvár, Zalavár, Léka,
Pozsony, Nyitra, Komárom, Fülek és a kőfal nélküli Abaújvár egyaránt olyan erősnek
bizonyult, hogy a tatár ostromnak is ellenállt. Néhány vár római eredetű volt: pl. Visegrád
(Pons Navatus). Korai kőváraink legjellegzetesebb vonása, hogy nehezen megközelíthető
helyen építették őket (Detrekő). Több várat mocsár által körülölelt helyen (pl. Fehérvár), vagy
folyók találkozásánál (Adorján, Újvár) létesítettek.

A tatárjárást követő országépítési program során IV. Béla idejében több királyi és magánvár
épült kőből, viszonylag magas falakkal. Ezeket négyzetes-, vagy téglalap-, illetve félkör
alaprajzú tornyokkal tagolták. Ilyen rendszerű városfalak védték erődített városainkat is
(Fehérvár, Esztergom, Pest, Buda). A kapukat külön toronnyal, tornyokkal erődítették. Fallal
körülölelt városaink megfelelő szögletében felépültek a királyi (világi), vagy egyházi várak,
melyek elkülönültek a várostól. Néha olyannyira, hogy árokkal is körülvették őket (Fehérvár,
Buda, Kőszeg, Pécs, Vác). A várfalakon belül, azok mentén felépült paloták sarkain tornyok
állhattak (Kőszeg, Fehérvár).

Éppen a tatárjárás következtében épültek ki kőfallal körülölelt városaink, csak kevéssel

azután, hogy Európa nyugati felén már megjelentek. Ekkor kapott városfalat Fehérvár, Buda,
Pécs, Nagyszombat, Kassa, Eperjes, Kőszeg. Városaink kiterjedését lakóik száma, a
kereskedelemben betöltött szerepük fontossága, védhetőségük, és nem utolsó sorban, így
Fehérvár esetében, a földrajzi környezetük (a mocsárvilág határai) szabták meg. Ezek
figyelembe vételével ívháromszög, ívnégyszög vagy megközelítőleg kör alaprajzú városok
épültek. Az erődítéseken kívül elterülő külvárosok közül néhány a török hódítás előestéjén
földből, fából készült sáncokat, árkokat kapott (pl. Fehérvár), később egyes külvárosokat
kőfallal vettek körül (Sopron). Sok, nagy területen elterülő külváros viszont teljesen védtelen
maradt.

A falakon belül kiépült az utcarendszer. Fehérvár tervek szerint felépített belvárosának

közepén megmaradt az ősi piactér. Ettől északra és délre 3-3 utcát építettek ki, melyeket
keresztutcákkal tagoltak. Az utcarendszer többnyire szabálytalan volt, ám több helyen
kimutatható az építésük során jellemző tervszerűség. A terek formája változatos volt. A
piacterek fontosabb kereskedelmi utak kiszélesedő részén alakultak ki, lehettek tölcséres vagy
négyszögletes alaprajzúak. Mellettük épült fel a városháza és a piactérre jellemző templom.
Megjelentek a városokban a különböző szerzetesrendek: a ferencesek, a domonkosok, az
ágostonrendi remeték és a karmeliták, illetve a ferences (klarissza) és domonkos apácák.
Kolostoraik, mivel a város belterületén már nem volt mindig hely, javarészt a külvárosokban
kaptak helyet.

A szabálytalan vonalvezetésű utcák, terek között a háztömbök, ezeken belül a telkek

szabálytalan alaprajzi formájúak, különböző méretűek voltak. Az egyes utcák, terek mentén a
városok különböző nemzetiségű polgárai éltek (Magyar utca, Latin utca, Németek utcája,
Zsidó utca), akik a 15. század végére összeolvadtak a magyar lakossággal, illetve
beköltözések útján jobbára magyar nevű polgárok lakták ekkorra már az utcákat. Az utcák
elnevezése lakóinak foglalkozására is utalhat (Zsemlesütő utca, Kanonokok utcája, Csiszár
utca). Viselték szentek, illetve az ott álló templom nevét (Szent Péter utca, Szent Anna utca,
Szent Miklós utca). Utalhatott az utca méretére, korára, fontosságára (Fő utca, Nagy utca,
Öreg utca). Megmutathatta az utca birtokosát (Káptalan utca), funkcióját (Piac tér, Búza piac,
Hal piac).

A 11-12. századi házaktól eltérően, melyeket részben a földbe mélyítve, fából, tapasztott
sövényfalakból emeltek, a tatárdúlást követően az utcák, terek mentén már kőházakat
építettek. Nagyobb méretű kövekből, esetleg kváderkövekből épült a házfal belső és külső éle.
A két kősor közötti részt apróbb kövekből habarcsba öntötték. A sárga, barna vagy fehér,
kavicsos habarcsba rakott falak 80-120 cm falvastagsága lehetővé tette egy-, sőt kétemeletes,
sokszor alápincézett házak építését. E házak sarkait kváderkövekből készült
sarokarmírozással tették stabilabbá. A korai városi épületek jobbára az utcára merőleges
tengellyel épültek, a későbbi századokban azonban már szinte mindenütt beépültek az utcai
frontok.

A korai, két szélső szobából és a közepén elhelyezett, valószínűleg szabadkéményes

konyhából álló házakat az udvar felé és az utcai fronton is sejtszerűen bővítették. Padlózatuk
egyszerű terazzo padló volt, néhány helyen padlótéglák, esetleg deszkapadló is lehetett. Több
középkori ház tekinthető meg a mai Budán, Székesfehérvárott, Pécsett és Sopronban.

ÉLETMÓD

TÁRSADALOM

Szabadok és szolgák

Az Árpád-kori magyar társadalom legfontosabb, minden más szempontot megelőző rendező

elve a személyes szabadság birtoklása vagy annak hiánya volt. Az ország népe ennek
megfelelően oszlott a szabadok és a szolgák csoportjára. A szolga vagyontárgynak számított,
akivel tulajdonosa korlátlanul rendelkezhetett. Helyzete mégsem volt azonos az antik
rabszolgáéval, mert a kereszténység tanításainak megfelelően személynek tekintették. A
szabad ember viszont önmaga ura volt: senki tulajdonosi hatalma alatt nem állt. A szabadok
és a szolgák közötti határ merev volt, de nem átjárhatatlan. A szabad elveszthette szabadságát
(pl. büntetésből), a szolgát pedig ura felszabadíthatta.

Szent István korában a szabadok vagyoni tekintetben három rétegre oszlottak. István
törvényei többnyire ispánnak nevezik a régi törzsi vezető réteg maradékaiból és a nyugatról
bevándorolt lovagokból összeolvadó előkelőket. A középréteget a vitézek csoportja alkotta,
melynek tagjait alkalmasint a hadakozó életmód kapcsolta össze. Másoknak szolgáló
fegyvereseket épp úgy találunk közöttük, mint önálló vagyonnal rendelkező személyeket. A
szabadok alsó rétegét a törvények által népből valónak vagy közrendűnek nevezettek adták.
Bármily nagyok is voltak a vagyoni különbségek a szabadok társadalmán belül, jogállásuk
azonos volt: a nincstelen szabad ugyanazokkal a jogokkal rendelkezett, mint a leghatalmasabb
előkelő.

A nemesség és a kötött szabadság

A 11. század utolsó negyedére jelentős változások következtek be a társadalomban. A

szabadok korábban jogilag egységes csoportjából kiemelkedett az előkelők immár külön
kiváltságokkal rendelkező rétege. Őket a továbbiakban nemes néven különböztették meg a
hozzájuk képest nemteleneknek számító közszabadoktól. Miként a nemesek sem voltak
kivétel nélkül gazdagok, a közszabadok között is jelentős vagyoni különbségek figyelhetők
meg. A jómódú birtokos közszabadok katonáskodással tartoztak a királynak, s ezért Kálmán
király felmentette őket a szabadok dénárai nevű adó fizetése alól. A más földjét művelő
közszabadok viszont továbbra is fizették az adót. A birtokos és a vagyontalan közszabadok
sorsa ekkor vált el egymástól.

Ezekben az évtizedekben jelent meg a szolga-felszabadítás egy új, addig ismeretlen formája.
Ez - ellentétben a szintén továbbélő István-kori gyakorlattal - nem a született szabadok
jogállását adta meg a kiváltságoltnak, hanem a szolgaságon belül biztosított a korábbi teljes
alávetettséghez képest kedvezőbb helyzetet. Az ily módon kiváltságoltakat szabadoknak
nevezték ugyan, ám mivel szolgálatukat nem hagyhatták el önkényesen, valójában szolgák
voltak. Szabadságuk kötött szabadság volt, s az attól való megkülönböztetés érdekében jelent
meg Kálmán korában a minden kötöttségtől mentes közszabadság megjelölésére a teljes vagy
arany szabadság kifejezés. A szolgák társadalma tehát a szabadokéhoz hasonlóan tagoltabbá
vált.

Már Szent István idején feltűnik a magyar társadalomban a kor magyar nyelvén vendégeknek,
latinul pedig hospeseknek nevezettek csoportja. Vendégeknek eredetileg azokat a külföldről
érkezőket tekintették, akik a letelepedés szándékával költöztek be az országba. Ezek többsége
Nyugat-Európa különböző területeiről származó földműves volt, akik meghatározott feltételek
mellett vállalkoztak addig lakatlan vidékek benépesítésére és megművelésére. Jogállásuk
szerint sajátos kiváltságokkal rendelkező közszabadok voltak. Új hazájukban is saját
szokásaik szerint élhettek, közösségeik korlátozott önkormányzattal voltak felruházva. Ők
alkották a paraszti társadalom elitjét, s a 13. század folyamán már egyre több belföldi paraszt
is hospesjogok szerint élt.

Az Árpád-kor Magyarországán három fő birtoktípus alakult ki: a királyi és az egyházi,

valamint a világi (magán)birtok. Az uralkodói birtokokon belül meg szokás különböztetni
továbbá a katonai és közhatalmi feladatokat ellátó királyi várszervezetet a király és
udvartartása ellátására rendelt udvari birtokszervezettől. A királyi család tagjai számára
fenntartott királynéi és hercegi birtokok számos vonatkozásában ez utóbbival mutatnak közös
vonásokat. Ezen birtoktípusok mindegyikén nagy számban éltek szolgák és kötött szabadok.
Egyes csoportjaik helyzete - a közös szolgai jogállás keretein belül - rendkívül változatosan
alakult, jórészt attól függően, hogy kinek a tulajdonában álltak.

A szolgálónépek világa

A királyi birtokok szolgálónépei valamennyien szolgarendűek voltak. Egyes csoportjaikat

köteles szolgálataik szerint tartották számon (pl. lovászok, tárnokok, bölényvadászok). Az
udvari birtokok legjellegzetesebb szolgálónépei csoportját udvarnokoknak, a várszervezetét
várnépbelieknek nevezték. A királyi szolgálónépek alsó fokú igazgatási és adózási egységei a
tizedek és századok voltak. Közvetlen elöljáróik a kötött szabad jogállású udvarnok-, illetve
várjobbágyok közül kerültek ki. Ez utóbbiak voltak valamennyi szolgacsoport közül a
legkedvezőbb helyzetben. Kötelezettségeik a várnépbeliek irányítására és a hadakozásra
korlátozódtak, s többségük jómódú és tekintélyes birtokos volt.

Az egyházi birtokok szolgálónépei szintén a földesúr tulajdonosi hatalma alá voltak vetve
valamennyien, s ezért éppúgy szolgálat szerint osztályozták őket, mint ahogy az a királyi
birtokokon szokás volt. Az egyházi szolgálónépek között a szolgálatok megbecsült vagy
alantasabbnak tartott volta, s a terhek nagysága alakított ki rendet. A rangsor alján a szántással
és a szőlőműveléssel tartozók álltak. Kedvezőbb volt a helyzete a különféle kézműveseknek:
ácsoknak, ötvösöknek, kovácsoknak és társaiknak. A legmegbecsültebb helyzetben a
szolgálónépek munkájának közvetlen irányítói voltak, akiket az egyházi birtokokon is
jobbágyoknak neveztek. Terheik csekélyebbek voltak, s közülük kerültek ki a püspökök és
apátok fegyveres kísérői.

A világi (magán)birtok szolgálónépeinek csoportjait viszont jogi kategóriák segítségével

különböztették meg egymástól. Ennek oka az volt, hogy a földesúr tulajdonosi hatalma
különböző mértékben terjedt ki a földjén élő személyekre. Közönségesen szolgáknak
nevezték azokat, akik felett a birtokos tulajdonosi hatalma minden korlátozás nélkül
érvényesült. Ezek a szolgák még munkaeszközzel sem rendelkeztek. Uruk állataival és
szerszámaival dolgoztak. Némileg kedvezőbb volt a helyzete a latinul libertinusnak mondott,
önállóan termelő paraszti gazdaságban dolgozó szolgáknak. Éltek végül a világi birtokokon
szabadok, akik között kötött szabadságra felszabadítottak éppúgy voltak, mint saját földdel
nem rendelkező közszabadok.

A királyi szerviensek és nemesek

Az Árpád-kori társadalom ezen szerkezete a 13. század folyamán jelentős változásokon ment
át. A század elején megjelenő királyi szerviens kifejezés eredetileg azokat jelölte, akiket a
király a maga szolgálónépei közül felszabadított és birtokkal látott el. Az így elnyert
társadalmi helyzet a birtokos közszabadokéval volt azonos, aminek következtében a két
társadalmi csoport csakhamar összeolvadt. A királyi szerviensek jogainak számos elemét az
1222. évi Aranybulla foglalta írásba. Ezek a kiváltságok a nemesség előjogainak némelyikét
is magukban foglalták, jeleként annak, hogy a királyi szerviensi jogállás más, magasabb
minőséget képvisel, mint az egyre inkább paraszti szabadságnak számító közönséges
közszabadság.

Azok a kisebb birtokosok, akiket az uralkodói udvarban királyi szervienseknek neveztek,

kiváltságaik birtokában az előkelő nemességgel tartották egyenlőnek magukat. A
hagyományos nemes-fogalmat önmagukra kiterjesztő felfogásuk fokozatosan vált elfogadottá:
a királyi hatalom csak az 1267. évi törvényben ismerte el a királyi szerviensek nemesi
jogállását. Az előkelőkből és a királyi szerviensekből kialakuló új nemesség társadalmi és
vagyoni helyzete s ebből fakadóan életmódja is rendkívül heterogén volt. A nemesség sorait
tovább gyarapították azok a királyi szolgálónépek közül származó személyek, akiket az
uralkodók szolgálataik jutalmaképpen egyedi kiváltságolások révén megnemesítettek.

A jobbágyparasztság kialakulása
A 13. századi társadalmi átalakulás másik fő vonulata a szolgai jogállású népességet érintette.
A század derekától a világi birtokokon a szolgák jelentősége háttérbe szorult a libertinusokkal
és a szabadokkal szemben. A tatárjárást követően megnövekedett munkaerő-kereslet lehetővé
tette, hogy e három réteg fokozatosan egységesüljön: vagy oly módon, hogy a szolgai
jogállású népesség elszökve uraitól új lakhelyén már szabad hospesként vállaljon paraszti
szolgálatot, vagy úgy, hogy ezt megelőzendő, maga a tulajdonos szabadította fel szolgáit,
hogy megtarthassa birtokain őket. A 13. század végére a világi birtokokon ilyenformán
kialakult a személyében szabad jobbágyparaszt típusa.

A jobbágyparaszt költözési joggal rendelkező szabad ember volt, aki földesurának nem
személye, hanem gazdasága után adózott, melyhez ráadásul jogok fűzték, fiaira örökíthette
például. Egy-egy település paraszti közössége korlátozott önkormányzattal is rendelkezett,
élén a választott bíróval. A szolgarendűek feletti hatalom maradványaként megőrződött
ugyanakkor a birtokos bírói joghatósága jobbágyai felett, aminek intézménye az úriszék lett, s
a jobbágyparaszt földesúri terheinek előképe is a libertinusok szolgáltatásaiban ismerhető fel.
A jobbágyparasztság kialakulása az Árpád-korban csak a világi birtokon ment végbe: az
egyházi és a maradék királyi birtokok népei a 14. század végéig megmaradtak a tulajdonosi
függés kötelékében.

GAZDASÁG

Mezőgazdaság

Az ország népességének túlnyomó többsége mezőgazdasági termeléssel foglalkozott. Ez volt

a napi tevékenysége a városlakók nagyobb részének és azoknak a szolgáltatónépeknek is, akik
emellett valamilyen ipari tevékenységet űztek pl. a bognároknak, vasverőknek. Az Árpád-kori
mezőgazdaságban a 13. század fontos fordulópontot jelentett. A század elejéhez képest az
évszázad végére az ország egész területén átalakult az agrártermelés, ezzel együtt a
társadalomban és a településképben olyan változások történtek, melyek sok esetben a 18.
századig, sőt 1848-ig fennmaradtak. A 12. században véget ért Európában a 8. századtól tartó
száraz, meleg éghajlati korszak, melyet csak a 10. század elején szakított meg egy esősebb
periódus, és elkezdődött egy fél évszázadig tartó esős, hűvösebb ún. kis jégkorszak.

A 13. században megjelent Magyarországon a kerülőeke, mely az aszimmetrikus ekevas, a

taliga, a csoroszlya és a kormánydeszka együttes használatával az eddigi ekék által csak
feltúrt földet megforgatta, így jobb táperő-kihasználást tett lehetővé. A nagyobb
terméseredmények nagyobb népességet tudtak eltartani. Nyugat-Európában már a 12.
században jelentősen nőtt a népszaporulat, népmozgalmak indultak meg országokon kívül és
belül a művelés alá még nem fogott területek felé.

A földművelésben a korszak első felében a szabályozatlan talajváltó rendszert alkalmazták, ez

okozta a települések faluhatáron belüli elmozdulását. A világi magánbirtokosok szolgái
praediumokon, magyarul lakokon éltek, e kis településekhez a földesúri kúrián kívül néhány
földbe mélyített szolgaház és gazdasági épületek tartoztak. Egy faluhatáron belül néha több
praedium is lehetett. Az ország központi területein a 13. században tértek át a szabályozott
talajváltó rendszerre. Ennek következtében a telkek helyei megszilárdultak, a telek szó kettős
értelmet nyert: szűkebb értelemben a házat és az udvart, tágabban a kertet, szántót és a
kaszálót értették rajta. A falu legelői, erdei, vizei közös használatban maradtak. Megszűnt a
faluhelyek ide-oda vándorlása.
A gabonafélék az első korszakban általában az elvetett mag kétszeresét hozták, a másodikban
3-4-szeresét. Gyümölcsöt keveset termeltek, ebben főleg az egyházi birtokok jártak az élen. A
kerti növények közül a legfontosabb a káposzta volt. Szőlőt az Alföld és a magasabb
hegyvidékek kivételével mindenütt termeltek. A 13. századtól a szőlőt sajátos birtoknak
kezdték tekinteni: minden szőlőművelés alá vont terület a vendégek által megművelt
földekhez hasonlóan irtásföldnek számított, művelőinek nagyobb joguk volt ehhez, mint pl. a
szántóföldekhez. A hegyvidék, a gyepűelve irtása, betelepítése a 12. század elején indult meg,
de a 13. században vett nagyobb ütemet, itt a szabályozott talajváltás helyett a szántóföldek
szűkössége miatt a gabonatermelés mindig közvetlenül a ház mögött fekvő, állandóan
művelés alatt levő, trágyázott ún. tornuk földeken történt, e földeket mindig ugyanaz a család
használta. A szántók felosztása nem volt itt szokásban. Az irtásnak kétféle módja volt: a fa
kérgének lehántásával történő aszalás, mellyel ritkították az erdőt, és az égetés.

A magyarországi mezőgazdaságban az állattenyésztésnek a középkor folyamán végig

nagyobb szerepe volt, mint nyugaton. A lótartás jelentősége folyamatosan csökkent. A
korszak első felében még a kistestű szarvasmarhákat tartották, valószínűleg a kunok
honosították meg a Kárpát-medencében a nagytestű, szürke marha őseit. A sertések aránya az
állatállományon belül folyamatosan nőtt, túlnyomó többségüket ligetes erdőkben
makkoltatással tartották. A juhnak kiemelkedő szerepe volt az étkezésben, a rackajuh őse volt
a legelterjedtebb fajta. Az ország déli és keleti peremterületein az ún. vlach jog szerint élő
népek a transzhumán állattartást űzték. Ez a gazdálkodás szórt hegyi települések
kialakulásához vezetett.

Kézművesség

Az állattenyésztés és a földművelés mellett a kézművesség volt az Árpád-kori gazdaság

harmadik fontos ága. Kézműiparunk eredete többrétű. A jövevényszavak tanúsága szerint
egyes kézművességek léte már a honfoglalás előtt is igazolható, így a honfoglaló magyarok
között különböző mesterségeket űző közemberek is voltak. A 10. századi régészeti leletekből
pedig nemcsak a hadigazdálkodáshoz szükséges fegyver- és lószerszámgyártás vagy az
ötvösség sajátos vonásai olvashatók ki. Megbízható nyomok utalnak olyan mesterségekre (pl.
a fazekasságra, a tímár- vagy a szűcsmesterségre) is, melyek űzése a klasszikus lovasnomád
körülmények között aligha lehetséges.

Az államalapítás után átalakult a kézműipar szerkezete is. A 11-12. századi írott források
szerint a királyi, egyházi vagy világi birtokokon a szolgálónépi rendszer keretei között folyt a
kézműipari termékek előállítása, elsősorban magának a nagybirtoknak az ellátására. E
rendszer kialakulása az úthálózat és a kereskedelem fejletlenségével magyarázható. A
birtokos a függőségébe került kézműveseket nagyobb csoportonként, sokszor falvanként
telepítette le és nemcsak termények, hanem kézműipari termékek előállítására is kötelezte
őket (ennek nyomai a különböző foglalkozásokra utaló helynevekben is felfedezhetők: pl.
Tímár, Szakácsi, Esztergár). Az iparosok jogilag ekkor még nem különültek el a korabeli
közrendűek más részeitől, többnyire szolgarendűek voltak.

Az írott források csekély száma miatt a szolgálónépi rendszer számos részlete homályban
marad, és jelentős különbségek lehettek az egyes nagybirtokok között is. Ennek ellenére, még
a kézműves szolgáltatásra kötelezettek körében is csak kiegészítő tevékenység lehetett az
iparűzés, az élelemtermelés és az egyéb szolgáltatások (pl. fuvarozás, lovasszolgálat) mellett.
A kézművesek jelentős része saját munkaeszközeivel dolgozott, így a kötelezően
beszolgálandó kisipari terméken túl megmaradó fölösleget már el tudták adni. Piacok léte
Magyarországon az Árpád-kor eleje óta igazolható.

Már a 11. században is voltak olyan iparosok, akik nem tartoztak a szolgálónépi rendszerbe. E
mesterek általában a nagyobb forgalmú megyeközpontokban éltek, és az előkelők illetve a
királyi udvar speciális és luxusigényeit szolgálták ki (fegyverkovácsok, ötvösök, pénzverők).
E városszerű központokban az azonos kézműipart űző mesterek sokszor egymástól
elkülönülve, önálló településrészeken laktak. Léteztek e korban vándormesterek is. Speciális
szakismeretük (pl. a harangöntés) azonban nem annyira a kézművesség, hanem inkább az
építészet körébe tartozik.

A szolgálónépi rendszer átalakulása a 12. század második felében indult olyan Nyugat-
Európából bevándorolt hospesek által, akiknek jelentős része kézműves volt. A királyi
kiváltságokkal ellátott közösségekben ezzel felgyorsult a városi iparűzés és kereskedelem. A
13. században a nagybirtokosok számára is a piacon értékesíthető mezőgazdasági termények
váltak egyre fontosabbá - így iparűző szolgáiktól egyre inkább ezek beszolgáltatását
követelték. A szolgálónépi szervezet sorvadásának további jele volt az iparűző szolgák
városba szökése. A kézműipar átalakulásának régészeti vetülete, hogy a 13. század elejétől az
ország fejlettebb részeiben már el lehet egymástól különíteni városi, illetve falusi készítésű
használati tárgyakat (pl. vaskéseket, cserépedényeket).

A városi kézműipar kialakulásának folyamatát még az 1241-42-es tatárjárás pusztításai is

gyorsították. A IV. Béla idején folyó várépítési láz során számos városnak sikerült olyan
királyi kiváltságokat szereznie, amelyek az ott lakó kézművesek számára a korabeli Nyugat-
Európában megszokott kereteket biztosítottak az iparűzéshez. A 13. század második felére
tehető az azonos ipart űző mesteremberek megszervezése elsősorban a minőség biztosítására.
Ez főleg az élelmiszeriparra jellemző, a céhek csak később, a 14. században alakultak ki. A
királyi kiváltságokat megszerezni nem tudó városias települések - pl. a püspöki székhelyek
vagy a mezővárosok - földesúri tulajdonban maradtak ugyan, de ezek birtokosai is igen sok
esetben segítették különböző kiváltságokkal az iparűzőket. A falvakban viszont az iparűzés
visszaszorult a helyi igények kielégítésére, így egy-egy faluban jó esetben is csak
kovácsműhely létezett.

A 11-13. században a fémművesség különböző ágai tartoztak a legfontosabb kézművességek

közé: ezek révén keletkeztek a mezőgazdasági eszközök, szerszámok, fegyverek, ékszerek
változatos példányai. A 10-11. századi Magyarországon két kisebb földrajzi tájegységben
folyt vasérc kohósítása: az Északi-középhegységben Miskolc és Ózd környékén, illetve
Nyugat-Magyarországon Sopron és Vasvár körzetében. A honfoglaló magyarok olyan típusú
kohókban nyerték ki a vasat a gyepvas-ércből, amely az új hazájukban korábban ismeretlen
volt. E technológia részeként a kohósítással kiolvasztott nyersvasat még többször újra kellett
izzítani, majd a bucákat pörölyökkel jól átverni a salakanyag eltávolítása érdekében.

A kovácsmesterség már a 10-11. században elkülönült a vasolvasztástól. Az Árpád-kori

szolgálónépek között fontos helyet foglaltak el a kovácsok, különösen a fegyvergyártásban
jártasak - ez utóbbiak értettek ugyanis legjobban az acél előállításához, illetve a kemény és
lágyabb rétegek összedolgozásához, az ún. damaszkoláshoz. A kovácsmesterség későbbi
szakosodásakor városi iparként önállósodott az acélműves, a fegyverkovács, a kardműves
(csiszár), a késkovács, a lakatos, a páncélkovács, a patkolókovács és a szegkovács szakmája.
A specializálódás a falusi környezetben ekkor még nem zajlott le, sőt az Árpád-kor végéig a
falvak jelentős részében nem is volt kovácsműhely.
A bronzöntés mintegy félúton állott a vasművesség és az ékszerkészítés között. Mesterei
részint ékszerkészítéssel foglalkoztak: az olcsóbb bronzból készítették el a nemesfém-
ékszerek szerényebb változatait. Másrészt műhelyeikből került ki számos liturgikus tárgy:
gyertyatartók, füstölők, körmeneti keresztek. Az iparművészeti szempontból is jelentős
ereklyetartó keresztek azonban nem magyarországi mesterek munkái, hanem bizánci
importból származnak. A középkori bronzöntés legvonzóbb alkotásai a különböző
állatalakokat vagy fantasztikus lényeket mintázó vízöntő edények, az ún. aquamanilék. Ezek
egy része is bizonyosan importként került Magyarországra a Rajna és a Maas vidékéről. A
bronzművesség első monumentális tárgyai a harangok voltak, amelyeket vándormesterek
öntöttek. A 11. században készült a két legkorábbi hazai emlékük: a csolnoki és a ruzsai
harang.

Az Árpád-kori kézművesek közül az ötvösöket becsülték meg leginkább, részint az

aranyművesek által készített tárgyak értéke miatt, részint azért, mert megrendelőik gyakran
kerültek ki a társadalom legfelsőbb rétegeiből. Fontos szerepet játszottak a királyi udvar
számára dolgozó ötvösök: közülük kerültek ki a pénzverők, valamint az idézőbillogok és a
pecsétnyomók készítői.

Természetesen nem minden ötvös dolgozott főrangúak számára: egy részük a köznép által
viselt egyszerű ékszerek sorozatgyártásával foglalkozott. Az Árpád-kori ötvösségben igen
gyakran mutathatók ki egész Európát átívelő kapcsolatok, az ún. motívumvándorlás. A
legkiválóbb ötvösmunkákról (pl. az esztergomi palota vagy a székesfehérvári királyi bazilika
területén előkerült ékszerekről) azonban sokszor nehéz eldönteni, hogy helyben készültek-e,
vagy kereskedelmi kapcsolatok révén kerültek hazánkba.

A famegmunkálás terén az Árpád-kori szolgálónépi szervezetben leginkább ácsokkal

találkozhatunk. A templomok és úri lakóhelyek falazatán és a tetőszerkezetén túl a földvárak
sáncát erősítő, ún. kazettás szerkezetű favázak is az ő szakismereteiket dicsérik. Külön
kézműipar lehetett már ebben a korban a szekerek gyártása. Már az Árpád-korban kimutatható
e kézműipar a Komárom megyei Kocson, amelyről a nevét kapta a szekér egyik speciális
változata, a kocsi. Már e korban léteztek hajóácsok és a különféle faedényeket előállító
kádárok is.

Számos fegyver, eszköz vagy lószerszám-tartozék előállítása során is szükség volt faipari
szakismeretekre. Bizonyosan voltak már a 11-12. században bútorok - elsősorban a
tehetősebbek lakóhelyein, bár ládával az Árpád-kor elejétől számolhatunk a közrendűek
körében is. Az asztalosmesterség azonban csak a 13. században, a városias központok
felvirágzása során fejlődhetett önálló iparággá.

Az Árpád-korban a szolgálónépi szervezetben több adat is utal szűcsre, tímárra, vargára.

Szinte felsorolni is nehéz, mi mindenre használták e korban a bőrművesség termékeit:
elegendő utalni a bőrpáncélon túl a bőrből varrott ruházatra, lábbelire, lószerszám-szíjazatra,
az igásállatok fogatolására. A korai cserző eljárások közül a magyarságnál a zsíros illetve a
timsós cserzés igazolható. Utóbbit magőrleményekkel vagy a tejkészítés melléktermékeivel
együtt végezték. Európa-szerte híres volt a timsóval kezelt, meleg faggyúval átitatott ún.
magyar bőr, amelyet leginkább lószerszámnak használtak fel.

A szövés-fonás szókincse jelentős mértékben szláv eredetű nyelvünkben - annak nyomaként,

hogy bizonyos fogásokat a magyarok csak a 9-10. század fordulója után tanultak el a szláv
népektől. E kézműipar viszonylagos fejletlenségére utal, hogy egészen a középkor végéig
jelentős textilimport irányult Magyarországra. A luxusigényeket kielégítő finom kelmék
készítése hiányzott a leginkább. Pl. a koronázási palást - az első, hiánytalanul fennmaradt
ruházati darabunk - anyaga bizánci selyemszövet, amelyre aranycérnával hímeztek. A nyugati
technika meghonosítása kezdetben a szerzetesrendek által történt (az első kallómalom
Locsmándon működött 1206-18 között), később kapcsolódtak be e folyamatba a nyugati
eredetű hospesek. Nekik köszönhető a pamut-feldolgozás, a fonókerék és a mintás szövés
meghonosítása is.

A 10-13. században már nagyobbrészt cserépedényekben folyt a sütés-főzés Magyarországon.

Az edények olcsó és törékeny anyaga miatt egy-egy korabeli település feltárásakor leginkább
ezeknek darabjai szoktak előkerülni. Az Árpád-kor első felében a fazekasok is a szolgálónépi
szervezet keretei között tevékenykedtek. Csak a 13. század fordulójától tűnnek fel a
fazekasmesterek városi környezetben. Ez utóbbiak termékeire már a megformálás és a
kiégetés valamivel jobb minősége jellemző. Az új műhelyfogások nagyobbrészt nyugati
eredetűek voltak, így az ottani határszélen fekvő Sopronban és Pozsonyban terjedtek el
legelőbb. A mesterek átálltak az ún. bécsi fazekak másolására, a falusi mesterek csak némi
késéssel fogadták el az új formakincset.

Pénz és kereskedelem

Az Árpád-kor gazdasági életét, kiváltképp a királyság első két évszázadában, a természeti

(naturális) gazdálkodás időszakaként szokás jellemezni. Ennek legfőbb jellemzője az
önellátásra való törekvés volt, melynek érdekében a különböző - királyi, egyházi és világi
magán - nagybirtokokon egyes szolgálónépi csoportokat részint kézműipari, részint egyéb
speciális termékek (pl. méz, viasz) beszolgáltatása terhelte. A munkamegosztás fejletlenségét
jelzi, hogy az ily módon adózók a maguk és családjuk ellátására paraszti munkát is végeztek.
A naturális gazdálkodás azonban sosem volt teljesen zárt rendszer, s ezért a pénz, az áru és a
kereskedelem bizonyos szerephez jutott már kezdettől fogva.

A pénzverés Magyarországon Szent István uralkodásával indult meg. A pénzverés a királyi

felségjogok közé tartozott, az uralkodón kívül csak az önálló területi hatalommal rendelkező
hercegek verettek pénzt. A pénzverés és az azzal kapcsolatos ügyek a királyi kamara
hatáskörébe tartoztak, mely a 13. század közepéig minden bizonnyal Esztergomban működött.
Ezt követően az ország más településein is vertek a király nevében pénzt (pl. Szlavóniában a
báni dénárokat). A szükséges nemesfémet a királyi kézen lévő ezüstbányák szolgáltatták. A
pénzverés jövedelmezőségét részint az érmék nemesfémtartalmát csökkentő pénzrontás,
részint a pénzújításból származó kamara haszna biztosította.

A forgalomba hozott pénz többféle módon juthatott vissza a királyi kamarába. Alattvalói
adóztatását feltehetően már Szent István megkezdte, az általa kivetett adó lehetett a Kálmán
törvényeiben részletesen szabályozott, szabadok dénárai néven emlegetett királyi adó elődje.
Rendkívüli adót elsőként II. András vetett ki, példáját utódai is követték. Az országosan
kivetett adókat néhol helyi változatok kísérték, ilyen volt pl. a Drávától délre fekvő területek
lakói által fizetett nyestbőr adó. A pénz mellett természetben is szedtek adókat, így pl. a
besenyők és a székelyek adójuk fejében - részben legalábbis - lovakat adtak.

Az adókhoz hasonló jövedelmet jelentettek a különböző vámok. Ezek eredetileg az uralkodó

tulajdonában voltak, s bevételük ily módon a királyi kamarát gazdagította. Esetenként
azonban az uralkodók adományokat tettek a vámokból előbb csak egyes egyházi intézmények
javára, utóbb, a 13. század folyamán viszont már magánszemélyeknek is, s az Árpád-kor
végére a vámok nagy része magánkézre jutott. A részint a közlekedés (rév-, híd-, útvámok),
részint a kereskedelem (vásárvám) után szedett vámok eleinte csak az áruk mennyiségét
vették tekintetbe, IV. Béla 1255 táján induló reformjai után viszont az áru értéke alapján,
áruféleségenként szabták meg a vám nagyságát.

A vámjövedelmek egy részét biztosító vásárok létére már a 11. századból fennmaradtak
adatok. Elterjedésükre - egyebek mellett - a helynevek egy típusa alapján lehet következtetni
(pl. Vásárhely, illetve a heti vásár tartásának napjára utaló Szerdahely, Szombathely), de
bizonyosra vehető, hogy az ispánsági központokban is tartottak hetivásárokat. A jelentősebb
vásárhelyek némelyikén - főként egyházi ünnepekhez kapcsolódóan - évi, országos vásárok
fejlődtek ki, amelyek távoli vidékekről is vonzották az eladókat és vásárlókat. A királyi
vásárvám átengedése hozta létre az ún. szabad vásárt, melynek engedélyezése a
hospesközösségek, s kivált a városok kiváltságolásának egyik elemévé lett a 13. század
folyamán.

A királyi pénzjövedelmek páratlan összegzését adja az a 12. század végi dokumentum, mely
egy külföldi udvar tájékoztatására készülhetett, talán III. Béla második házasságához
kapcsolódóan. A jegyzék márkában adja meg az összegeket, amelyek általános vélekedés
szerint eltúlzottnak tekinthetők, a bevételek összetétele és az egyes tételek egymáshoz
viszonyított arányai azonban a valóságos helyzetet tükrözhetik. E szerint a legfontosabb
bevételi forrás a pénzverés (kb. 37%) lehetett, melyet a vámok (19%) és a megyei jövedelmek
(16%) követtek, míg a többi tétel részesedése 10% alatt marad. A jegyzék a magyarországi
főpapok jövedelmeit is számbaveszi.

Az Árpád-kor gazdasági életének már a természeti gazdálkodás viszonyai között is szerves

része volt a külkereskedelem. A 13. századig elsősorban a Kelet - Kijev és Bizánc - irányában
lehettek élénkek a kapcsolatok, a nyugat-európai gazdasági világba való bekapcsolódás jelei a
12. század második felétől mutatkoznak meg egyre erőteljesebben, hogy aztán a 13. századra
uralkodóvá váljon a nyugati kereskedelem. A kivitelben a korai időkben a mezőgazdasági
termékek mellett a rabszolga és az állat - főként a ló - játszott jelentős szerepet, ezek
exportjával kapcsolatosan a 11. századi törvények már tartalmaznak rendelkezéseket. A
behozott áruk nagy része, miként a későbbiekben is, kézműipari termék és luxuscikk (drága
kelme, ékszer, fűszerféleség) volt.

A 13. század folyamán a külkereskedelem fő iránya a Nyugat felé fordult. A kivitel

hagyományos árui mellé ekkor társult a magyarországi bányászat termelése (elsősorban az
ezüst és arany, de réz és cin is). A behozatalban változatlanul a kézműipari és a luxuscikkek
képviselték a legnagyobb hányadot, új vonásként azonban érzékelhetően megnövekedett a
tömegfogyasztást kielégítő olcsó vasáru és textília aránya. A kereskedelemben résztvevők
köre is változott: míg korábban főként keleti (zsidó, izmaelita, kisebb részt görög és örmény)
kereskedők bonyolították le a forgalmat, a 13. században egyre több nyugati (főleg német és
itáliai) kereskedő fordult meg vagy telepedett le az országban, s az ügyletekbe hazai kalmárok
is bekapcsolódtak.

A belső kereskedelem az Árpád-korban főként az eltérő adottságú természeti tájak

termékeinek cseréjére szorítkozott, így az áruk többsége is a mezőgazdasági termények és
termékek közül került ki. Korán feltűnő és mindvégig alapvető fontosságú cikk volt a bor és a
só. A mezőgazdaság fejlődésével ezek mellé zárkózott fel a gabona, mely a 13. század
második felétől a kialakuló városok lakóinak ellátását biztosította. A hazai kézműipar
termékei a mindennapok használati eszközeivel a szerényebb igényű fogyasztást elégítették
ki. A belső áruforgalmat hazai kereskedők bonyolították le, az árucsere színhelyéül pedig a
vásárok szolgáltak, melyek körül megindult a helyi piackörzetek kialakulása.

MINDENNAPI ÉLET

A férfiak viselete és fegyverzete

Az Árpád-korban a fegyverviselés joga és lehetősége egyre inkább a férfiak bizonyos

csoportjaira szűkült. Az alábbiakban a nyugat-európai jellegű viselet és fegyverzet, valamint a
hagyományosan magyar, illetve az újabb hatásokkal kiegészült keleti ízlésű felszerelést
egymástól elkülönülten mutatjuk be. A 11-13. századból rendelkezésünkre álló források a
nyugati viselet átütő mértékű térhódításáról árulkodnak.

Az ábrázolások tanúsága szerint a férfiak inget csak elvétve viseltek, testükre először tunikát
húztak. Ez a nyaknál kerek kivágású, bőre szabott, hosszú ujjú ingszerű ruhadarab volt, amely
vászonból, selyemből, s a legkülönfélébb színekben készült. A nyak kivágásánál, az ujjakon,
valamint a combközépen széles, hímzett sávval díszíthették. A tunika alá hosszú szárú, szűk
nadrágot vagy színes harisnyát vettek fel. A lábra csizmát vagy bokán felül érő puha talpú
lábbelit húztak. Ismerték a bizánci típusú, középen hímzett sarut is.

Övnek megfelelt az egyszerűen csomóra kötött szíj, de használtak csupán egy csattal ellátott
szíjat is. Az előkelők körében a fémszálakkal átszőtt textilöv s az arany-, ezüst- vagy
zománcozott veretekkel kivert, sodrozatokból összeállított öv is divatba jött. A tunika felett
rövidebb vagy hosszabb, színes, mintás, ujj nélküli köpenyt, palástot (chlamis vagy pallium)
viseltek. Ezt szabhatták sima nyakkivágással, de szélesen kihajló gallérral is. A köpeny
szárnyait pánt tartotta össze, amelynek csomósbojtos végeit a köpenyszél egy-egy hasítékán
bújtatták át. A palástnál kevésbé ünnepélyes, gyakran kapucnival ellátott vállköpeny a capa és
a mantellum. Szőrméből vagy vastagabb anyagból készült, szőrmével bélelt és bőrrel díszített
felsőruha volt a garnacia.

A nyugati divat átvételével a hajviselet is megváltozott, s a kibontott, körben lefésült frizura

vált általánossá. Ebbe gyakran fontak bronzból vagy nemesfémből készült karikákat, díszeket.
Az ún. S-végű huzalkarikákat az egész korszakban kedvelték. A szakáll- és bajuszviselet
általános maradt. A fejre leginkább valamilyen süveg került, amelyet prémből vagy textilből
varrtak. Keményebb, karimás nemezkalapot a közrendűek hordtak. Az előkelők még
díszítették is: IV. Béla fia, Béla herceg esküvőjén (1264) a résztvevők süvegét ezüstforgóba
tűzött pávatoll ékesítette, s mind szakállukba, mind hosszú hajfonatukba igazgyöngyöket és
drágaköveket fűztek.

Az ismertetett öltözék kiegészült, ha a tulajdonosa harcra öltözött, s természetesen eltérő

védőfegyvereket öltött magára attól függően, hogy a nehéz- vagy a könnyűlovas
fegyvernemhez tartozott. Az alábbiakban először a nehézlovasság védő-, majd
támadófegyvereit és lószerszámát mutatjuk be, a könnyűlovasság felszerelésére csak ezután
kerítünk sort.

A 11-13. században a test védelmére a páncél sokféle típusát használták. Közkedvelt volt az
ún. szalagos sodronypáncél, amelynek kovácsoltvas gyűrűcskéit szíjakra varrták sorba, és
megbízható, de mégis könnyű, hajlékony páncélt jelentett. Ismerték a sűrű sorokban bőrruhára
varrt gyűrűkből álló változatot is. Csak az egészen előkelők tudták megfizetni egy-egy valódi,
mintegy tíz kilogramm súlyú sodronying árát, amelyet fáradságos munkával, legkevesebb
húszezer gyűrűcskéből állítottak össze. A csípők védelmére megalkották a sodronyos
nadrágot vagy harisnyát, majd a 12. században az ing ujjainak bezárásával kialakították a
sodronyos kesztyűt is.

Szükségessé vált az ellenséges fegyverek által legjobban veszélyeztetett váll, könyök és térd
erőteljesebb védelme, ezért ezekre felcsatolható páncéllemezeket erősítettek. Mindezzel egy
időben használták a lemezkés páncélok különféle típusait is. A 13. század második felében az
ún. brigantin vált kedveltté; ez vascsíkokkal vagy vaslemezkék sorozatával bélelt bőrkabát
volt. Ez a páncélfajta a mongol betörést követően alakult ki Közép-, majd Nyugat-Európában.
A tárgyalt lemezkés páncélok a 11. században térdig érő kezeslábas mintájára készültek. Az
alsó lábszárakat széles bőrszalaggal tekerték körül. A védőfelszerelést a fejhez simuló,
csuklyával ellátott lemezkés sapka egészítette ki; az előkelők erre vették még fel a
lemezsisakot.

A 12. században a sodronying és a sodronynadrág különvált. A vitéz páncélját egy bőre

szabott ingre húzta fel. A páncélra a 12-13. században még egy övvel leszorított fegyvering
(bambusium) került, ezt a kereszteslovagok terjesztették el Európában, s elsődlegesen a
páncélos test napfény elleni védelmére szolgált. A 13. század végére a fehér fegyvering már
lassan kiment a divatból, illetve tarka lovagi díszköntössé vált.

Korszakunkból kevés páncélábrázolás maradt ránk. A néhány sodronying és pikkelypáncél

képén túl különösen három emlék érdemel részletesebb bemutatást. Az első - a IV. Béla
Kunigunda/Kinga leányának férjhezmenetelével Lengyelországba került - s ott egy kereszt
száraira felszerelt korona, amelyen apró, másfél centiméter magas, aranyból öntött figurák,
köztük lovagok alakjai díszlenek. A másik a kiskunmajsa-kígyóspusztai aranycsat (1260 tája),
amelynek niellódíszes csatajelenetén csuklyás, hosszú ujjú, s térdig érő pikkelypáncélba
öltözött, sisakos lovagok csapnak össze. A harmadik a gelencei templom Szent László-
legendájának a 13-14. század fordulóján festett falképsorozata. Itt a szent király hosszú inget,
felette gyűrűsoros bőrpáncélt visel, veretsor nélküli övet hord a derekán, amelyről tőr függ le.
Lábain szűk harisnya és pikkelypáncélos cipő van. Fejére koronával díszített sisakot húzott.

A 13. századi emlékanyagnak van egy csoportja, az ún. lovaspecsétek, amelyeken a korabeli
fegyverzet egyes elemei - a kis méret ellenére is - jól felismerhetők. A lovagok viseletére
figyelve megállapítható, hogy páncéljukat csak feltételezhetjük, s a sodronyos harisnya vagy
cipő hegyes orra látszik a legjobban, de jól kivehető a hosszú, övvel leszorított, a combtól
redőzve hátra lobogó fegyvering, valamint a fejtetőn ülő csöbörsisak. Ha van pajzsuk, akkor
az kicsi és háromszög alakú, rajtuk megjelentek az első magyar címerek.

A viselet és a védőfegyverzet áttekintése után a támadófegyverzet bemutatására kerítünk sort.

A nehézfegyverzetű lovas (lovag) távolsági fegyvert általában nem használt, ezért magyar
sajátosságnak tűnik, hogy a 13. század közepétől adatok sokasága bizonyítja: az íj is a
felszerelésükhöz tartozott. Ez valószínűleg semmiben sem különbözött a honfoglalás
századában megismert típustól, s csak a kunok megjelenésével számolhatunk újított
formájával.

A korábbi időhöz képest megnőtt viszont a lándzsa jelentősége, mert a könnyűlovasság

nyílzáporos csatakezdő műveleteit követően a nehézfegyverzetű főseregek ékben vezetett
lándzsás rohamban ütköztek meg. A ló és a lovas egész mozgási energiája a lándzsacsúcsban
összpontosult. A lándzsák nyelét a hegy alatt címeres zászlócskával díszítették.

Az egymásra támadó ékek lándzsaharca után kialakuló test-test elleni páros viadalok
közelharcának fő fegyvere a kétélű kard maradt, de a védőfegyverzet gyakoribbá válásától
kényszerítve lényeges változtatásokat élt át. Súlya jelentősebben csak a 12. század közepétől
indult növekedésnek a csapás hatékonyságának emelése céljából, s az egy kilogrammról
lassan elérte a másfél kilót, sőt meg is haladta azt. A kard súlypontja még közelebb került a
markolathoz, aminek következtében megjavult a kezelhetősége és a szúrás pontossága. A
méretarányaikban változatos pengék jellemzője, hogy nem lekerekedően, hanem határozott
hegyben végződnek, jelezve, hogy rendszeresen szúrtak is velük. Ezek között nem tekinthető
fegyvernek III. Béla király rövid pengéjű, ezüst halotti kardja.

Páncélos ellenféllel szemben igen hatásos volt - elsősorban a gyalogság kezében - a sokféle
balta. A 13. század elejétől jelentkező jövevényszavunk a bárd (1214) és a topor (1235). Az
előbbi fegyver szerepére félreérthetetlenül utal a gelencei Szent László-legenda falképének
birkózási jelenete, amelyen a lány a kun horgasinát bárddal - a szent király fegyverével és
későbbi ábrázolásainak állandó tartozékával - vágja át.

A hadfelszerelés áttekintése után a harcosok lovának és lószerszámuk ismertetésével

folytatjuk. A 10. század utolsó harmadától, a fegyverzet részleges átalakulásával együtt a
nagyobb testű lovak is megjelentek a Kárpát-medencében. Nagy testű lován a páncélos vitéz
sajátos, a keleti típusútól eltérő nyeregben ült, amelynek mindkét kápája magasan felfelé
emelkedett. Magas nyergében a lovas kezdetben csak nyújtott, majd egyre inkább
előrefeszített lábbal helyezkedett el. A 12. században, amikor a lándzsás roham csatadöntő
szerepűvé növekedett, az erős ütközés kivédésére és a jó támaszték miatt kialakult a mély, a
lovas testét deréktájt csaknem körülölelő kápákkal felszerelt lovagi nyereg.

A lószerszámot veretekkel és sallangokkal, bojtokkal díszítették, de az említett falképek

lószerszámán még a hevederre is ráfestették a veretek aranysárga pettyeit. Korszakunk
újdonságaként vált általánossá a magyar nehézlovasság számára a sarkantyú használata. A
lovak patkolása feltehetőleg csak a 11. században kezdődött a magyarságnál. A nehézlovasság
általánosan használta, a könnyűlovasság viszont - éppen a ló sebességének megőrzése miatt -
a középkorban is tartózkodott az alkalmazásától.

A lovagi fegyverzet és a ló együttesen igen nagy értéket képviselt, s a kisbirtokosok jó része

nem is rendelkezett akkora földtulajdonnal (nyolc-tíz ekealja, azaz négy-ötszáz hektár),
amelynek jövedelméből szert tehetett volna rá. Nem véletlen, hogy a hadjáratokra kényszerült
kisbirtokosok többsége még ekkor - azaz a 13. század második felében - is könnyűfegyverzetű
maradt, legfeljebb a felszerelését egészítette ki karddal, lándzsával, mert az mind a nehéz-,
mind a könnyűfegyverzetű ellenféllel szemben célravezető volt.

Tisztán könnyűfegyverzetben a besenyők, székelyek és a 13. században betelepült kunok,

jászok harcoltak. Fegyverzetük tárgyalása előtt szólunk viseletükről, illetve ennek a
honfoglalás korát követő folyamatosságáról.

Feltehető, hogy a még 11. században is pogány hiten élők igyekeztek hagyományos
öltözékükhöz is ragaszkodni. A 11-13. századi ábrázolásokról a magasan felálló gallérral
varrott inget és a csuklóig érő, szűk ujjú, a felsőtesthez simuló, s az öv alatt bőven ráncolt
kaftánszerű, a térd alá nyúló felsőruhát érdemes itt említeni. A ruházathoz mindig tartozott
veret nélkül ábrázolt öv. Az alakok lábszára meztelen vagy szűk harisnya takarja; a lábukon
magas szárú cipő vagy csizma. Bár tudjuk, hogy a köznép hajviselete még évszázadokon át
varkocsos volt, azaz a fej kiborotválásának elhagyásával ugyan még őrizte a régi hagyományt,
az említett ábrázolásokon mégis a nyugati jellegű hajviselet jelentkezik: a kibontott, s körben
lefésült frizura, borotvált vagy bajuszos, sőt bajuszos-szakállas arcot egyaránt koszorúzva.

A honfoglalás kori keleti jellegű viselet fennmaradását a magyarokon és a közéjük olvadt

katonai segédnépeken kívül a székelyek és besenyők, valamint az egyéb mohamedán
(izmaelita) népelemek biztosíthatták, majd a kunok és jászok 13. századi betelepülésével nyert
új fellendülést. A kunok felsőruházata - amelyet a délorosz steppe 12-13. századi kun
kőszobrain (kamennaja babákon) és a Szent László-legenda falképein követhetünk nyomon -
csaknem térdig érő kaftánból, nadrágból és csizmából állott. A bő, nehéz anyagból (az
előkelőknél bizánci szövetből) varrott kaftán szárnyait elöl jobbról balra egymásra hajtották, s
övvel szorították le.

Az ing nagy ritkán olyan hosszú volt, hogy a kaftán alól is kilógott. Ez utóbbi összefogására s
egyben a fegyverzet (pl. szablya, íjtegez, tegez), valamint egyéb felszerelés (kés, csiholó,
fésű, tarsoly) hordására a kun vitéz is az övét használta, amely rendszerint díszítetlen volt,
vagyis csak csattal lehetett felszerelve. A kun előkelők azonban igényt tartottak nemesfém
veretes övre is. Ezen övek veretkészlete meglepő módon nem a keleti ízlést követően készült,
hanem a lovagi élethez kötődik.

A kun vitézek nadrágot nem hordtak, hanem lágyékig érő harisnyát. Puha talpú, könnyű
csizmájuk a térden felül ért. A kun férfi borotválta a fejét, s a meghagyott haját egy-három,
gyakran nem egyenlő hosszú és vastagságú varkocsba fonta. Szakállát szintén eltávolította,
viszont hegyesre pedert bajuszt viselt. Fejére hosszú, hegyes, prém nélküli, feltűrt szegélyű,
ún. kun süveget húzott. Ez a viselet a 13. század második felében annyira elterjedt a
magyarok között, hogy az egyház kétszer is (1279, 1288), de sikertelenül igyekezett betiltani.

A könnyűfegyverzetű vitéz ugyancsak rákényszerült a védőfegyverek használatára. Teste

védelmére bőrpáncélt öltött. A rangosabb harcosok a már tárgyalt lemezkés, illetve
sodronypáncélt viselték. Szintén sisakkal védték fejüket, amely lemezekből összeszegecselt
vagy egy darabbá kovácsolt kúpos alakú volt, és sisakdíszt tartó köpűben vagy zászlócska-
tartó kis rúdban végződött. Gyakran kiegészült orrvédővel, máskor pedig félarcos, sőt arcos
fémmaszkkal is.

A könnyűfegyverzetű harcos pajzsot rendszerint nem használt, de alkalmasint kézbe vehette.

A pajzstól való tartózkodásnak az volt az oka, hogy akadályozta tulajdonosát az íj és a ló
együttes kezelésében. Fő támadófegyvere ugyanis az íj maradt. A 11-12. században
feltehetőleg megőrződött a honfoglalás kori összetett visszacsapó íj típusa, bár ennek nincs
régészeti bizonyítéka hazánk területén.

A nyílvesszők változatos formájú nyílhegyei között a 11. századtól kezdődően

megszaporodtak a különféle - három- és négyélű, gúla és lándzsa alakú - páncélszúró
nyílcsúcsok, jelezve azt, hogy az íjászok egyre többször találták magukat szembe páncélozott
ellenféllel. Mindezek mellett megőrződtek a korábbi időkre jellemző lapos, levél, rombusz és
deltoid alakú, valamint villás nyílcsúcsok is.

A közelharc fegyverei közül a szablya említendő, jóllehet még a mongolok között is inkább
csak a gazdagabbak rendelkeztek vele. A 11. századtól kezdve ez a fegyver is átalakult: lassan
létrejött a korábbinál hosszabb, szélesebb és erősebb görbületű penge.

Volt még egy hagyományos, a Kárpát-medencében talán már besenyő vagy csak kun
közvetítéssel megjelent ütőfegyver, a buzogány, melynek csak szórványleleteit ismerjük.
Változatos formában, vasból kovácsolták vagy bronzból öntötték e buzogányokat, s fanyélre
szerelve használták őket.

A könnyűlovasság felszerelése minden bizonnyal a honfoglalás kori alapokon maradt, illetve

fejlődött tovább. A nyeregről konkrét adatunk nincsen. Az viszont nyilvánvaló, hogy
megmaradt a csikózabla közkedveltsége. A vitézek kengyeleit - puha talpú csizmáiknak
megfelelően - zömmel széles, ívelt talpalóval, kerek vagy csúcsosodóan kerek alakra
kovácsolt szárakkal készítették. A sarkantyút a könnyűlovasság továbbra sem alkalmazta.

A nehéz- és könnyűfegyverzetű lovasság felszerelésének áttekintése után röviden a

számszeríjra is ki kell térnünk. Ez a félelmetes hatású fegyver mindvégig megmaradt a
gyalogság használatában, tehát egyik lovas fegyvernem felszerelésébe sem épült be. Első
adatunk szerint, 1242-ben a spanyol Simon ispán számszeríjászai segítségével védte meg a
tatárok ostromolta esztergomi várat. 1265-ben pedig lovak számszeríjjal való lelövését
említik, vagyis e fegyvert korszakunk végén már magyar földön is alkalmazták.

A Magyar Királyság történetében fontos korszakhatárnak számító 1301-es esztendő nem volt
jeles dátuma a viselet- és fegyvertörténetnek, mert fentebb ismertetett arányaikat a fő
fegyvernemek a 14. század végéig megtartották, s fegyvereik fejlődése is a vázolt keretek
között folytatódott.

A nők és a gyermekek viselete

A kereszténység felvétele jelentős változást hozott mind a férfiak, mind a nők

öltözködésében. A mindkét nemre jellemző inget, kaftánszerű, övvel összefogott felsőruhát,
nadrágot és a díszes veretekkel díszített csizmát az új vallás előírásainak megfelelő, a test
formáját elrejtő ruhaneműk váltották fel. Az Európa-szerte viselt, zárt, köpönyegszerű öltözet
több egymás fölé öltött ruhából állt. Az alapviselet a tunikának nevezett alsó- és felsőruha
volt, a ruha fölött ujjatlan, rövidebb díszköpenyt és hosszabb, félkör alakú palástot viseltek.

Az egymás fölé öltött több réteg ruha azonos anyagból készült, az egyes ruhadarabok színe
azonban eltért egymástól. A ruhák alapanyaga általában posztó volt, de lehetett európai vagy
keleti eredetű selyem, esetleg brokát vagy bársony. István ifjabb király 1264-ből fennmaradt
számadása bizonyítja, hogy az ország előkelői a legdrágább külföldi kelmékből készíttették
öltözéküket. A jegyzékben nagy mennyiségű flandriai posztó, olasz, bizánci és ázsiai - talán
kínai - selyem és bíborszövet, finom lenszövet szerepelt, amelyekből férfi és női ruha
egyaránt készült. A ruhákat drága prémekkel bélelték vagy díszítették.

Ahogy nevük is jelezte, a "hajadon" lányok kibontva viselték a hajukat, a férjes asszonyok
haját azonban már valamiféle főkötő vagy fátyol takarta. A legegyszerűbb, a hajat, nyakat és
részben a vállat is elrejtő, apácás főkötő vagy fátyol látható az ócsai templom Utolsó ítélet
falképén. Ilyen fátylat hordtak az idősebb nők és feltehetőleg az özvegyek. Lapos tetejű,
dobozszerű, az áll alatt megkötött főkötőt visel a szentkirályi timpanon női donátoralakja, a
főkötő alól hátul hosszan lenyúló fátyollal. Ez a fejdísz azonban csak az előkelők körében
fordult elő, ilyen látható a híres naumburgi női donátorszobrokon is.
Ékszert viszonylag keveset viseltek, közülük a leggyakrabban a ruhákat összefogó
palástcsatok, boglárok fordultak elő. A hajfonatok összetartására - a sírleletek tanúsága szerint
- ezüst vagy bronz hajkarikákat használtak, de a feltárt sírokból emellett nyak- és karperecek,
gyűrűk is kerültek elő. Anyaguk általában réz, bronz, csak az előkelők viseltek ezüst- és
aranyékszereket. Ékszerszámba ment a leányok és az asszonyok által egyformán viselt öv, az
úgynevezett pártaöv, amelyet fém- vagy aranyszálakból szőttek, fémlemezekkel, gyakran
gyöngyökkel díszítették.

A hajadon lányok viselete volt a párta, amelynek használatára számos szólás, közmondás
emlékeztet, pl. a "pártában maradt" a férjhez nem ment lányok megnevezésére. A párta a fejet
körítő szalag vagy koszorú, amelyet a derékon viselt övhöz hasonlóan gyöngyök, préselt
lemezek, esetleg drágakövek díszítettek. Az írott források alapján nem állapítható meg,
használata mennyire volt általános az Árpád-korban, viselését azonban jelzi, hogy a régészek
több női sírban találtak a fej körül gyöngyszemeket, préselt ezüstlemezeket.

A legértékesebb aranyékszereket a királyi család illetve a királyi udvar tagjai viselték. Ezek a
kincsek az uralkodócsaládok között kötött dinasztikus házasságoknak köszönhetően országról
országra vándoroltak: így kerültek például IV. Béla leányainak esküvői koronájaként
Lengyelországba azok a fejékek, amelyek máig fennmaradtak, egy közülük a Szent
Zsigmond-hermát díszíti, kettőből pedig fogadalmi kereszt készült. A halála után hamarosan
szentté avatott királylány, Erzsébet legendájában feljegyezték, hogy szülei, II. András és a
később meggyilkolt Gertrudis gazdag hozománnyal indították Thüringiába.

Erzsébetet gyermekként jegyezték el a thüringiai őrgróf fiával, a vele adott ruhák, ékszerek
azonban semmiben sem különböztek egy felnőtt hercegnő viseletétől. A középkorban
mindvégig jellemző volt, vagyoni-társadalmi helyzettől függetlenül, hogy a gyermekek
öltözéke csak méretében tért el a felnőttekétől. A legkisebbeket leszámítva a gyermekek olyan
ruhát hordtak, mind szüleik.

LOVAGKIRÁLYOK
AZ ANJOU- ÉS ZSIGMOND-KOR MAGYARORSZÁGON (1301-1437)
Encyclopaedia Humana Hungarica 03.

TÖRTÉNELEM
Anjou-kor (Tringli István)
Zsigmond-kor (Tringli István)

NYELVTÖRTÉNET
Az ómagyar kor (S. Hámori Antónia)
A kor nyelvi rendszere (S. Hámori Antónia)

IRODALOM
Műveltségi viszonyok (Szovák Kornél)
Szerzők, műfajok, művek (Szovák Kornél)

MŰVÉSZETEK
 Művészettörténet (Buzás Gergely)
Zenetörténet (Mezei János)
Tánctörténet (Felföldi László)

EGYHÁZTÖRTÉNET
Kapcsolat a Szentszékkel (Rácz György)
Egyházi társadalom (Rácz György)
Egyház és társadalom (Rácz György)

TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ
Határos országok, tartományok (Tringli István)
Az ország kormányzata (Tringli István)
Település és lakóhely (Siklósi Gyula)

ÉLETMÓD
Társadalom (Tringli István)
Gazdaság (Tringli István)
Mindennapi élet (Csukovits Enikő)

TÖRTÉNELEM

ANJOU-KOR

Harc a trónért és az egyeduralomért

III. Andrással az Árpádok nemzetsége csak fiágon halt ki, a leányági utódok közül elsőként a
nápolyi Anjouk jelentették be igényüket a magyar koronára. Ők már III. András trónöröklési
jogát sem ismerték el törvényesnek. 1300 augusztusában a dalmáciai Spalatóban szállt partra
a tizenkét éves Caroberto, ki apai nagyanyja, Mária révén V. István dédunokája volt. Az
országban ekkor még csak a Subicsok, Csák nembéli Ugrin, valamint a szigorúan pápahű
esztergomi érsek, Bicskei Gergely állt mellette. Vetélytársai támogatóinál befolyásosabbak
voltak az ő külföldi pártfogói. A nápolyi királyság hűbérura, a pápa diplomáciai, míg anyai
unokatestvérei, a Habsburg hercegek katonai segítséget nyújtottak neki.

III. András halálhírére 1301 tavaszán az érsek Carobertot Esztergomba vitte, és egy alkalmi
koronával megkoronázta. Az ettől kezdve Károly nevet használó király uralkodási éveit
innentől számította. A puccsszerű koronázás után visszavonult délvidéki támogatóihoz. Az
ország előkelőinek többsége a Pńemysl-dinasztiából származó II. Vencel cseh király szintén
Vencel nevű, Károlynál egy évvel fiatalabb fiát választotta királlyá, aki dédanyja, Anna révén
IV. Béla ükunokája volt; a koronázás után László néven uralkodott. VIII. Bonifác pápa
magyarországi követe Vencel híveinek egy részét Károly mellé állította, aki 1302-ben
eredménytelenül ostromolta meg Budát. A Vencel-párti, egyházi tilalom alatt álló budaiak
ekkor közösíttették ki saját papjukkal a pápát.

VIII. Bonifác a két király vitájában mint egyházi bíró Károly javára ítélte a királyságot,
Vencelt eltiltotta a magyar királyi cím használatától. II. Vencel fiát hazavitte Csehországba a
koronázási ékszerekkel együtt. I. Károly magyar és kun seregei osztrák és birodalmi német
hadakkal együtt sikertelen hadjáratot indítottak ellene. Az apja halála után cseh királlyá lett
Vencel 1305-ben lemondott a magyar királyi címről, melyet a koronával együtt a bajor Ottóra
ruházott át.

A Wittelsbach-dinasztiából származó Ottó herceg - anyja, Erzsébet révén IV. Béla unokája -
1305-ben a serdülőkorú Károllyal és Vencellel ellentétben 44 éves volt. Csak a tartományurak
egy része és az erdélyi szászok álltak mellé, de a püspökök jórészt Károlyt ismerték el.
Miután a veszprémi és a csanádi püspök megkoronázta a Csehországból elhozott Szent
Koronával, a szembenálló felek egyéves fegyverszünetet kötöttek. Uralma 1307 nyarán
omlott össze, mikor Kán László vajda Erdélyben elfogta és a Szent Koronát elvette tőle.
Rövid raboskodás után Oroszországon keresztül tért vissza Alsó-Bajorországba, hol a magyar
királyi címet haláláig viselte.

Károly hívei csellel bevették Budát, így az ország közepe az Anjou-házbéli király uralma alá
került. 1307 októberében a Pest melletti Rákos mezején tartott országgyűlésen a
tartományurak nagyobbik része, a főpapok és a köznemesek Károlyt kiáltották ki királyukká.
1308-ban érkezett Magyarországra Gentilis bíboros, a pápa követe. Hogy Károly uralmát
elismertesse, eleinte a megegyezést kereste, ha ez nem sikerült, akkor nyúlt a kiközösítéshez.
Mivel a törvényes koronázáshoz szükséges Szent Korona Kán Lászlónál volt, 1309-ben egy
általa felszentelt koronával másodszor is királlyá koronázták Károlyt, majd 1310-ben a
visszaszerzett koronával harmadszor és végérvényesen.

A bíboros tevékenysége sikertelen volt, Károly uralma csak az ország középső sávjára terjedt
ki, a főméltóságokat a tartományurak viselték, a királyi hatalom az ő jóakaratuk függvénye
volt. Közülük a leghatalmasabbal, Csák Mátéval tört ki először a háborúság, azonban a fő
hadszíntér hamar átkerült északkeletre. E vidék urát, Aba Amadé nádort - aki Kassa városát is
uralma alá akarta vetni - a kassaiak 1311-ben megölték. Amadé Csák Máté által támogatott
fiainak és a városnak a viszálya a következő évben nyílt összecsapássá fajult. A Kassa
közelében, Rozgonynál vívott csatát a királyi sereg nyerte meg.

A tartományurak hatalmának alapját magánvagyonuk jelentette, melyet azonban messze

túlszárnyalt az elnyert méltóságokkal - az országos tisztségekkel és megyésispánságokkal -
járó befolyás és jövedelem. A területükön lévő királyi javakat elfoglalták, a bírói hatalom az ő
kezükben volt, a környéken élő nemesek familiárisokként szolgálták őket. Méltóságaikat
akkor is viselték, ha a király már mást nevezett ki arra a tisztségre. Többségük régi úri
nemzetségből származott, a hatalmat azonban csak szűkebb családjuk gyakorolta. Egy
nemzetségen belül gyakori volt, hogy tagjaik különböző oldalon álltak.

A tartományurak nagy része 1314-ben megtagadta az engedelmességet egy Csák Máté elleni
hadjárathoz. Károly hűtlennek nyilvánította és tisztségüktől megfosztotta őket, híveiből pedig
új embereket nevezett ki helyükre. Székhelyét 1315-ben Budáról a biztonságosabb
Temesvárra helyezte, innen irányította a tartományurakkal vívott több éves háborút. A
leszámolás egyenként történt, a lázadók ugyanis a legritkább esetben fogtak össze. A módszer
az ellenfél várainak megvívása, híveinek meghódoltatása, majd a birtokelkobzás és új
tisztségviselő kinevezése volt. Nyílt csatára csak ritkán került sor.

A döntő év 1317 volt, ekkor egyszerre több fronton harcoltak a királyi seregek. Az ellenállás
Erdélyben tartott a legtovább, 1321-ben azonban a harcok ott is befejeződtek. Ugyanebben az
évben meghalt Csák Máté, akivel szemben a király addig csak csekély sikert tudott elérni,
ekkor azonban néhány hónap alatt meghódította tartományát. Ideiglenesen sikerült
Szlavóniában és Dalmáciában is rendet teremteni, Horvátországban a Subicsokat
megfosztották hatalmuktól. 1323-ban lezárult az ország újraegyesítése. A király
visszaköltözött az ország közepére, udvartartását Visegrádon rendezte be.

A károlyi konszolidáció

Az új kormányzati rendszer szigorúan központosított volt, az ország minden ügyét a királyi

udvarban intézték. Az udvar a bárókból és azokból a nemesekből állt, akik méltóságot akkor
éppen nem töltöttek be, de a politikai döntésekbe bevonták őket. Károly uralkodása végére
birtokügyeket csak a központi bíróságokon, a kúriában, az ún. nyolcados törvényszékeken
vagy a több megye számára tartott vidéki közgyűléseken tárgyaltak.

Országgyűléseket Károly csak uralkodása első felében hívott össze, utána a királyi tanácsban,
tehát a főpapok és bárók közreműködésével döntött politikai kérdésekben. Több lépésben
kancelláriai és pénzügyigazgatási reformot hajtott végre, ekkor jelent meg a kincstartói
tisztség először Magyarországon. A Magyar Királyságot a nyugati országokkal szemben
eddig is a királyi hatalom túlsúlya jellemezte, Károly így újításaikor hivatkozhatott elődeire.
Az Anjouk magukat az Árpádok leszármazottainak tekintették, ez fejeződött ki pl.
címerhasználatukban is. Az ország területének nagyobbik része a király birtokában volt, hívei
tisztségként (honor) kapták meg, élték és igazgatták azokat.

A királyi birtok túlsúlya az egész Anjou-korban jellemző maradt, a bányák, városok is jórészt
királyi, királynéi kézen voltak. Károly és Nagy Lajos szűkmarkúan adományoztak örökjogon
birtokokat. A tisztségek betöltői - a nápolyi Drugeteket leszámítva - magyar származású
családok voltak, többségük a régi nemzetségek tagjaiból került ki. A királyhű udvari
nemesség érdekeit szolgálták Károly olyan újításai, mint a pallosjog és a fiúsítás, majd Nagy
Lajos alatt az új adomány bevezetése. Károly kezdeti legfőbb támogatóival, a püspökökkel
szemben is érvényesítette teljhatalmát, maga nevezte ki őket, néha még elődjeik életében.

A macsói bánságot Károly még az újraegyesítési harcok idején foglalta vissza a szerb
uralkodóktól, az élére állított bán több magyar megye igazgatását is megkapta. A további
terjeszkedési törekvések azonban az ekkor megerősödő szerb hatalom ellenállásán
megbuktak. Bosznia, akárcsak korábban, önálló országként, de magyar függésben élt.
Horvátországban a teljes királyi hatalmat a Subicsok leváltása után sem sikerült helyreállítani.
Velence a dalmáciai városok felett tovább erősítette hatalmát, a magyar királyok főhatalma
Zára, Sebenico, Trau, Spalato, Nona fölött névlegessé vált.

A magyar királyok Kunország királyaként igényt tartottak a Havasalföld feletti uralomra. Az

ekkor már jórészt román nemzetiségű területen a kun származású Basarab vezetésével, bolgár
támogatással önálló fejedelemség jött létre. 1330 őszén Károly személyesen indult az új állam
meghódoltatására. A visszatérő magyar sereg valószínűleg a Vöröstoronyi-szorosban
csapdába került, nagy része odaveszett, maga a király is alig tudott megmenekülni. Károly
többé nem indított támadást Havasalföld ellen, a csata jelentősen hozzájárult a független
fejedelemség megszilárdulásához.

A külpolitika a belső harcok után aktívabbá vált és irányt változtatott. A 14. század elején
osztrák kézre került Pozsony és a Muraköz visszaszerzése miatt megszűnt a Habsburgokkal
való jó viszony, a magyar seregek többször pusztították Ausztriát, az osztrák hercegek viszont
a harmincas években utoljára fellázadt Kőszegieket támogatták. A lengyel kapcsolatok voltak
a legjobbak. Károly 1320-ban elvette a lengyel király, Lokietek Ulászló lányát, Erzsébetet,
apósát többször segítette fegyverrel a Német Lovagrend, a litvánok és a csehek ellen. Az új
külpolitika eredményeként lassan javult a viszony Csehországgal is, ahol az utolsó
Pńemyslek, majd az őket követő Luxemburg-dinasztia is igényt tartott a lengyel trónra.

Az Anjouk örökösödési rendje szerint a nápolyi trón Károlyt illette volna, fiatal kora és
magyarországi ügyei miatt azonban nagybátyja, Bölcs Róbert lett a szicíliai - valójában
nápolyi - király. Miután Róbert egyetlen fia még atyja életében úgy halt meg, hogy két leányt
hagyott hátra, Károly felelevenítette trónigényét most már nem saját, hanem fia számára. A
magyar-nápolyi hatalom egyesítését sem Nápolyban, sem a pápai udvarban nem támogatták.
Károly 1333-ban személyesen vitte Nápolyba második fiát, a hatéves Andrást, akit
eljegyeztek Johannával, Róbert idősebbik unokájával. Károly ugyan nem érte el, hogy fiát
királlyá koronázzák, de abban bízott, hogy Róbert halála után András fog trónra lépni, mivel
addig Európában leányok uralkodására nem volt példa.

1335-ben sikerült a magyar közvetítés János cseh és Kázmér lengyel király közt, melyet a
novemberben megtartott visegrádi királytalálkozón erősítettek meg. János lemondott lengyel
trónigényéről. A magyar és cseh király mint döntőbírák Lengyelország és a Német Lovagrend
vitájában Kujáviát és más területeket a lengyeleknek, Pomerániát a német lovagoknak ítélték.
Nem sikerült azonban megegyezni a cseheknek és lengyeleknek a vitatott Szilézia
kérdésében. Még ezt megelőzően Trencsénben cseh-magyar gazdasági szerződést kötöttek,
amely azt próbálta elérni, hogy Bécs árumegállító jogát kikapcsolva a német-magyar
kereskedelmi utat Csehországon keresztül vezessék. 1339-ben Kázmér arra az esetre, ha
fiúutód nélkül halna el, Károly egyik fiát tette meg a lengyel trón örökösévé.

Ezt megelőzően, 1330 tavaszán a visegrádi várban a király egyik udvari embere, a Nógrád
megyében birtokos Záh Felicián merényletet kísérelt meg a királyi család ellen, mivel
állítólag a királyné öccse, a királyné tudtával elcsábította Klára nevű leányát. Károly csak
könnyebben sérült meg, Erzsébet királyné négy ujját elvesztette. Záhot azonnal megölték,
nemzetségét harmadíziglen kivégezték. A nápolyi vérbosszúra emlékeztető eljárás ellenkezett
a magyar jogrenddel, így a történtek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a későbbi
hagyomány az első Anjou-király uralmát Nagy Lajosénál kevésbé becsülte.

Nagy Lajos kora

Károlyt halála után 16 éves fia, Nagy Lajos követte a trónon. Mellette szinte társuralkodóként
mindenbe beleszólása volt anyjának, Erzsébetnek, kire - ha a király az országtól távol volt -
többször is rábízta a helytartói feladatokat. Nagy Lajos kedvelte a háborúkat (több csatában
életveszélybe is került), a lovagi tornákat, a vadászatokat. Anyjához hasonlóan mélységesen
vallásos volt. Különösen nagy tisztelője Szent Lászlónak, az ő képét verette aranyforintjaira a
Károly által firenzei mintára Keresztelő Szent János portréjával díszített pénzek helyett.

Az 1343-ban meghalt nápolyi Bölcs Róbert végrendeletében csak lányát, Johannát tette meg
örökösévé. Amikor a pápa hosszas habozás után hozzájárult András szicíliai királlyá
koronázásához, Johanna hívei a királynő tudtával a herceget megölték. A gyilkosokat ugyan
kivégezték, Lajos azonban hiába kérte a pápától, hogy Johannát fossza meg a koronájától, ő
most sem kívánta egyesíteni az Anjouk magyar és nápolyi ágát. A magyar király apja egykori
igényére támaszkodva magát tartotta a nápolyi trón örökösének, a megváltoztatott
trónöröklési rend szerint azonban Johanna letétele esetén egy másik Anjou, Károly durazzoi
herceg lett volna jogosult a trónra.
Lajos 1347-ben személyesen indított hadjáratot Nápoly ellen. Magyar és német zsoldosai csak
gyenge ellenállásba ütköztek, Johanna királynő ősi francia birtokaira menekült, hogy
csapatokat toborozzon. Lajos a hódolatára érkező Anjou hercegeket elfogatta, riválisát,
Károlyt kivégeztette, 1348 elején bevonult Nápolyba, felvette a Szicília és Jeruzsálem királya
címet. A kivégzés nyomán keletkezett elégedetlenség, majd a Nápolyt is elérő nagy
pestisjárvány miatt néhány hónap múlva hazatért. A hátrahagyott csapatok a hódítást nem
tudták megtartani, az új férje oldalán hamarosan visszatérő Johanna néhány vár kivételével
visszafoglalta országát.

1349-ben a járvány elérte Magyarországot, pestisben halt meg a királyné, Lajos első felesége
is. 1350-ben a magyar királyi sereg elindult a második nápolyi hadjáratra. A fővárost
elfoglalták, de a magyar uralmat ezúttal sem sikerült megszilárdítani. Nagy Lajos lemondott
nápolyi és szicíliai királyságáról, 1352-ben fegyverszünetet kötött Johannával. A királyi had
nagy része hazatért Magyarországra, magyar lovagok azonban a "nagy magyar sereg" nevű
zsoldoscsapat tagjaiként még évekig harcoltak Itáliában, köztük volt Toldi Miklós is.

Nagy Lajos az apja által kiépített központosított kormányzati rendszert tovább erősítette.
Lazítani rajta csak egyszer kényszerült, a sikertelen nápolyi háborúk és a pestisjárvány utáni
helyzetben. 1351 novemberében - uralkodása során először - országgyűlést hívott össze
Budára. Megerősítette az Aranybullát, melyet a 15. századtól ebben a törvényben foglalt
formájában tekintettek a magyar nemesi jogok alaptörvényének. Egy helyen azonban
változtatott II. András rendelkezésén: eltörölte az örökösök nélkül elhunyt nemesek szabad
végrendelkezési jogát és a királyi háramlási jog érdekében kiterjesztette rájuk az ősiséget.

Az 1351-es törvény kimondta az ország határai közt élő nemesek "egy és ugyazon
szabadságának" elvét, vagyis mentességét mindenféle adó és szolgáltatás alól, ezzel
megszüntette a szlavóniai, a pozsegai és valkói nemesek adófizetési kötelezettségét.
Megszorította az egyházi tilalom kimondását az egyházakkal perlekedő nemesek ellen.
Szabályozta a kamara haszna szedését, rendelkezett az igaztalan vámok eltörléséről, döntött
különböző perjogi kérdésekben. Előírta a kilenced szedésének kötelezettségét, erre a királyi és
királynéi birtokokon is ígéretet tett.

Nagy Lajos nem akarta hatalmát az országgyűléssel tartósan megosztani, 1352-ben még
egyszer összehívta a rendeket, azonban erre többször nem került sor. A vidéki nemesség
befolyása csak a megyére terjedt ki. A megyének nem volt sem állandó karhatalma, a sedrián
kívül más fóruma sem, megyei önkormányzatról nem beszélhetünk. A helybéli gonosztevők
elítélése és az igazságszolgáltatás azoknak a nemeseknek ügyeiben, akik nem tudták a királyi
kúriát felkeresni, a nádor és királyi parancs alapján eljáró más tisztviselők feladata volt, akik
időről-időre több megye részére közgyűléseket tartottak.

A hetvenes években több kormányzati változtatás történt, céljuk az addigiaknál is erősebb

hatalomközpontosítás volt. A kancellária kettévált, megszületett a titkos kancellária, élén a
titkos kancellárral. A korábban is meglévő kancellária vezetője főkancellári címet kapott.
Létrejött a kúria harmadik tagozata: a nádori törvényszék és az országbíró által vezetett királyi
jelenlét mellett megalakult a királyi különös jelenlét bírósága, élén a főkancellár állt. A
tárnokmester többé nem volt pénzügyi tisztségviselő, a királyi városok fellebbezett ügyeinek
bírája lett. Pénzügyigazgatási feladatait a mostantól tőle függetlenül működő kincstartó vette
át.
Horvátországban a királyi hatalmat még uralma elején helyreállította Nagy Lajos. A dalmát
városokat az 1356-ban padovai szövetségben kezdett velencei hadjárattal hódoltatta meg. Az
1358-as zárai békében a dózsék lemondtak az évszázadok óta viselt "Horvátország és
Dalmácia hercege" címükről. A magyar hatalom Ragusától - melyet ekkor szereztek meg - a
Quarneroig terjedt. Ezt egy újabb háborút követően az 1381-es torinói béke is megerősítette.
Boszniában hűséges apósa, Kotromanics István halála után a bogumil eretnekség miatt viselt
hadat.

Szerbia részekre hullott az 1346-ban magát cárrá koronáztató Dusán István halálát követően.
Az ország északi része magyar, Dél-Szerbia pedig a Marica-parti csata (1371) után oszmán-
török befolyás alá került. Havasalföldön Basarab halála után utóda meghódolt a magyar
királynak, ezért cserébe megkapta a szörényi bánságot, a román fejedelemség azonban
gyakorlatilag független maradt. A hetvenes években a megbízhatatlan szomszéddal szemben
határvárak épültek: Törcsvár és Tolmács, Orsovát pedig felújították. 1375-ben ütköztek meg
először magyar csapatok az akkor havasalföldi szövetségesként harcoló oszmánokkal, török
betörésre azonban Nagy Lajos életében nem került sor.

Rövid időre a kettészakadt Bulgária északi része, a vidini cárság is magyar bánok irányítása
alá került, majd hűbéres ország lett. A keleti határokon túl a többször betörő tatárok ellen a
magyarok sikerrel hadakoztak. Az Aranyhorda kivonulása után Bogdán máramarosi vajda
1359 körül alapította meg a Moldvának nevezett második román fejedelemséget. Nagy Lajos
több hadjáratot vezetett ide, Moldva azonban csak rövid ideig volt magyar hűbéres, később
lengyel befolyás alá került.

1370-ben meghalt Nagy Kázmér lengyel király. Az 1339-es szerződés értelmében Nagy Lajos
lépett trónjára, aki korábban több litván hadjáratban segítette a lengyeleket. A lengyel-magyar
perszonálunió sikertelen volt. A király az itteni kormányzást először anyjára bízta. Erzsébet
erőszakos uralma ellen felkelés tört ki Krakkóban, a királyné hazatérésre kényszerült. Utóda
László oppelni herceg helytartósága sem volt tartósabb. Nagy Lajos a litvánoktól elfoglalt
Halicsot Magyarországról igazgatta, az itteni várak élére magyarokat helyezett.

A lengyel rendi fejlődésben fontos szerepet játszó "nagy privilégium" kiadására 1374-ben
Kassán került sor, ezzel sikerült az uralkodónak leányai trónutódlási jogát elismertetnie a
lengyelekkel. Nagy Lajos örökségét idősebbik leányának, Máriának és jegyesének,
Zsigmondnak szánta. Johannát - aki a nyugati egyházszakadás során az avignoni pápa mellé
állt - a római pápa 1380-ban megfosztotta trónjától, azt a magyar udvarban nevelkedett Kis
Károlynak ajánlotta fel. A magyar csapatokkal támogatott Kis Károly 1381-ben könnyedén
bevette Nápolyt, Johannát 1382-ben megölette.

Nagy Lajos uralkodása végén leprát kapott, visszavonultan, vallásos elmélyedésben élt. A
leányági örökösödést elfogadták alattvalói, a királynők uralmával azonban ellenkezett a
világiak jogelve, mely a királyok alkalmasságát elsősorban hadratermettségükben látta. A
király halála után 11 éves lányát, Máriát Székesfehérvárott megkoronázták. Az ország ügyeit
helyette anyja, Erzsébet és Garai Miklós nádor intézte. A lengyelek Máriát és Zsigmondot is
elfogadták volna, feltételük azonban az volt, hogy az új király náluk éljen.

A királynők uralma

Az anyakirályné hosszas alkudozások után végül fiatalabb lányát, Hedviget küldte

Lengyelországba, akit 1384-ben megkoronáztak, így a perszonálunió felújításának lehetősége
véget ért. A későbbi Szent Hedvig két év múlva házasságot kötött a frissen kikeresztelkedett
Jagelló litván nagyfejedelemmel. Magyarországon a magát királynőnek címeztető Erzsébettel
szemben egyre nagyobb volt az elégedetlenség. Az anyakirályné és hívei, élükön Garai
Miklós nádorral, Lajos orleansi herceghez akarták Máriát adni, a bárók többsége ragaszkodott
Zsigmondhoz, a köznemesség körében befolyással bíró Horváti-testvérek férfikirályt akartak
és Kis Károlyt hívták meg a magyar trónra.

1385 szeptemberében szállt partra Dalmáciában Kis Károly. Az uralmukat féltő Mária és
Erzsébet most már elfogadták Zsigmondot, az esküvőt megtartották, a férj azonban a
trónkövetelő érkezésének hírére elmenekült. Budán országgyűlést tartottak, mely Kis Károlyt
választotta meg királynak, Máriát pedig lemondatták. Az új király uralma 39 napig tartott,
Erzsébet emberei 1386-ban a budai palotában megtámadták, súlyos sérülésekkel Visegrádra
vitték, ahol valószínűleg megmérgezték.

Az országban polgárháború tört ki. Szlavónia, Horvátország, Bosznia a felkelők kezére került.
1386-ban a zavarok lecsillapítására a délvidékre induló királynőket a Horvátiak Gara
mezőváros előtt megtámadták, kíséretét Garaival együtt megölték, az asszonyokat foglyul
ejtették. Erzsébetet a következő évben börtönében megfojtották. Horváti, ragaszkodva a
törvényes örökléshez, Kis Károly csecsemő fiát, Nápolyi Lászlót akarta királynak. A bárók
maguk vették kezükbe a kormányzást, még pecsétet is vésettek "országlakosok pecsétje"
felirattal. Szó sem volt rendi képviseletről, Lajos egykori bárói tekintették magukat az ország
képviselőinek.

ZSIGMOND-KOR

A liga és királya

A ligába tömörült urak felvették maguk közé Zsigmondot, aki az eléterjesztett

szövetséglevélben ígéretet tett, hogy az ország régi szokásait megőrzi, csak a liga
megkérdezésével kormányoz, idegeneknek nem adományoz tisztséget és birtokot.
Zsigmondot 1387-ben megkoronázták, uralma választáson és nem öröklésen nyugodott.
Felesége kiszabadulása után formailag társuralkodó volt, a valóságban azonban ő
kormányzott. A délvidéki lázadókat csak több éves harccal sikerült leverni. 1395-ben meghalt
Mária királynő, "kiben mindkét ágon kihalt a szent királyok nemzetsége".

Zsigmond uralmát 1403-ig a liga - igaz egyre csökkenő - befolyása határozta meg. Vezetői
Kanizsai János esztergomi érsek, főkancellár és az első évek nádora, Lackfi István voltak, a
többiek is Nagy Lajos egykori bárócsaládjaiból kerültek ki. 1387-1392 között ők kapták
azokat a hatalmas birtokadományokat, melyek következtében az Árpád-kor kezdete óta
mennyiségi fölényben lévő királyi birtok kisebbségbe került a magánbirtokkal, elsősorban a
világi nagybirtokkal szemben. A királyi várak és a hozzájuk tartozó uradalmak több mint a
felét néhány év alatt eladományozták, de ugyanúgy városokat és kisebb birtokokat is.

Az 1389-es rigómezei csata után a szomszédos balkáni államok sorra meghódoltak az

oszmánoknak. A Temesközbe és a Szerémségbe gyakran törtek be a törökök. Zsigmond
kezdetben támadással próbált eredményt elérni. 1396-ban hosszas diplomáciai előkészítő
munka eredményeként török elleni hadjáratát keresztes háborúnak nyilváníttatta, és Európa
szinte minden nemzetéből összeállt lovagsereggel indult a Balkánra. A hagyományos lovagi
hadviselés a török hadszíntéren alkalmatlannak bizonyult. A Bajezid szultán által vezetett
török sereg szeptember 28-án a bulgáriai Nikápolynál megsemmisítette a keresztény hadakat.

Magyarország 1396-tól védelemre rendezkedett be, melynek eszközei az 1420-as évekig az

ütközőállamok voltak. A szomszédos balkáni országokat Zsigmond hűbéresévé tette, a török
támadásokat ezek területén tartóztatták fel. Havasalföld élére 1395-ben Mircea cel Bătrint
ültette, aki dél-erdélyi birtokokat és várakat is kapott. Szerbiában a töröknek meghódolt
Lazarevics István 1403-ban Zsigmondot is elismerte urának. Nehezebben ment Bosznia
hódoltatása, ahol nem volt szilárd központi hatalom. Az ország igazi ura, Hervoja több
hadjárat után 1409-ben hódolt csak meg.

A nikápolyi csata után a Zsigmonddal elégedetlen Lackfi István egykori nádor felvette a
kapcsolatot Nápolyi Lászlóval, aki kedvező alkalmat látott arra, hogy a magyar koronát
megszerezze. Az összeesküvés kitudódott, Lackfit 1397-ben a király hívei meggyilkolták, a
család hatalmas vagyonát elkobozták. Ebben az évben Temesváron országgyűlést tartottak.
Néhány változtatással megerősítették az 1351-es törvényeket és az Aranybullát, melyből az
ellenállási záradékot kihagyták.

A nemeseket régi kiváltságuk ellenére arra kötelezték, hogy amíg a török fenyegetés tart, a
határokon túl is hadba vonuljanak. A hadra nem kelőket bírsággal sújtották. Rendelkeztek a
telekkatonaság felállításáról: a birtokosoknak minden 20 jobbágy után egy íjászt kellett
kiállítaniuk. A védelem költségeinek fedezésére az egyháziakra rendkívüli adót vetettek ki,
tizedeiket lefoglaltatták. Megerősítették a jobbágyok szabad költözését: ha földbérüket és
adósságaikat kifizették, szabadon elköltözhettek uruktól. A király megígérte, hogy korlátok
közé szorítja a fiúsításokat, érdemtelen adományait visszavonja, az idegen tisztségviselőket
leváltja.

A liga hatalmának visszaszorítására Zsigmond már a nikápolyi csata előtt megtalálta új

embereit. Az idegenek eltávolításának jelszavával fellépő bárók 1401-ben letartóztatták a
királyt. Néhány hónapig a Szent Korona nevében a főpapok és a bárók tanácsa kormányzott,
okleveleiket "Magyarország szent koronájának pecsétje" alatt adták ki, a trónbetöltésről
megegyezésre azonban nem jutottak. A királyt Garai Miklós és Cillei Hermann fellépése
mentette meg. Zsigmond eljegyezte Cillei lányát, Borbálát, az összeesküvőknek pedig
büntetlenséget ígért.

Zsigmond 1402-ben örökösök nélküli halála esetére utódjául IV. Albert osztrák herceget
jelölte a magyar trónra, nádorrá Garait nevezte ki. A liga magukat kisemmizettnek érző tagjai
1403-ban nyílt felkelést robbantottak ki, bázisuk Erdélyben, a Tiszántúlon és a
hagyományosan ellenzéki Délvidéken volt. Nagy számban csatlakoztak hozzájuk köznemesek
is. A Dalmáciába érkezett Nápolyi Lászlót egy alkalmi koronával Zárában Kanizsai
megkoronázta. Zsigmond hívei azonban katonai fölényben voltak, a felkelők egy része harc
nélkül letette a fegyvert, a többiek ellenállását gyorsan megtörték.

Magyar király a császári trónon

A felkelés után Zsigmond hatalma Magyarországon szilárd maradt. Az élete végéig nádori
tisztet viselő Garai Miklós és Cillei Hermann voltak fő támaszai. A király többször volt
évekig távol az országtól, ilyenkor megbízottai, vikáriusai kormányoztak helyette, de
mindenben az uralkodó tudtával. 1408-ban feleségével, Borbálával és még 22 hívével
megalakította a Sárkányos-társaságot. Célja formailag a hitetlenek, azaz a törökök elleni harc
volt, valójában az új elit és az uralkodócsalád szövetségét jelentette.

Zsigmond öröksége kérdésében IV. Albert halála után is ragaszkodott a Habsburgokhoz.

Leányát, Erzsébetet V. Albert osztrák herceghez adta feleségül. A Jagellókkal hűvös volt a
kapcsolata: uralma elején kénytelen volt lemondani javukra Halicsról, tudomásul kellett
vennie Moldva lengyel hűbéresi viszonyát is. 1409-ben Nápolyi László százezer
aranyforintért eladta Dalmáciát Velencének. A köztársaság 1420-ra az egész tartományt
elfoglalta. Zsigmond hiába indított több hadjáratot, melyet csak fegyverszünetekkel zárt le, a
dalmát városok örökre kikerültek a magyar fennhatóság alól. 1412-ben a dalmát háborúk
költségeinek fedezetére elzálogosította a Szepesség egy részét II. Ulászló lengyel királynak.

A húszas évekre az ütközőállamok rendszere felbomlott. A bosnyák urak megbízhatatlansága

miatt néhány várat magyar őrség szállt meg, az ország teljes hódoltatásáról le kellett mondani.
Mircea halála után Havasalföld fejedelmei is a magyar és török hűbéresség között ingadoztak.
A törökök Boszniából Szlavóniát, Havasalföldről Erdélyt pusztították. Lazarevics István
Belgrádot 1427-ben átadta Zsigmondnak, Galambóc azonban török kézre került. A következő
évben sikertelen hadjárat indult a vár visszafoglalására. Az ország az Oszmán Birodalom
közvetlen szomszédja lett.

A védelem új rendszerét a nagy költséggel kiépített déli végvárrendszer jelentette, mely majd
egy évszázadon át tartóztatta fel a törököket. A harmincas években a hadszervezetet
megreformálták. A kor hadserege három részből állt: a királyi csapatokból, a főúri
bandériumokból és a megyei hadakból. Előre megszabták, hogy az egyes csapatoknak merre
kell hadba szállniuk. 1435-ben nagyszabású perjogi törvényt fogadtak el. A királyi különös
jelenléti bíróságot megszüntették, helyébe a királyi személyes jelenlét bírósága lépett. Ez a
király nevében ítélkező fő- és titkos kancellár törvényszékét jelentette.

1437 tavaszán Észak-Erdélyben és Szatmár, Szabolcs, Ugocsa megyékben parasztfelkelés tört

ki, mivel az erdélyi püspök 1436-ban az akkor forgalomba került jó pénzben követelte az
előző három év után járó tizedet is, amelyet a korábbi pénzromlásos időben nem szedett be.
Az Alparét mezőváros határában Bábolna hegyén tábort verő felkelők a vajdai sereget
megverték. A felek két egyezségben szabályozták a jobbágyi végrendelkezést, a földbér,
ajándék és robot fizetését, az átvonuló seregek ellátását, a románok juhötvened adóját. A
felkelést a következő év elején leverték.

A Szent Korona-tan

A dinasztiaváltások és a természetes jogfejlődés következményeképpen új államjogi fogalom

jött létre. Az addig a királyi jogokat jelentő korona fogalmát a 14. században kiterjesztették:
az ország területét, a királytól független államhatalmat értették rajta. A magyar korona-
fogalom sajátossága az volt, hogy egy valós tárgyat értettek rajta: a szentistváninak tartott
Szent Koronát. A külföldi szerződéseket ennek nevében kötötték, a koronát lassan
függetlenítették a királytól, nem a király, hanem az ország koronájának tekintették. Ekkor
rögzült elvként, hogy a koronázás csak akkor törvényes, ha a Szent Koronával az esztergomi
érsek, ennek távollétében a kalocsai érsek által Székesfehérvárott történik.

NYELVTÖRTÉNET
 AZ ÓMAGYAR KOR

A kor nyelvi jellemzése

Az Anjou-ház és Zsigmond király uralmának ideje a magyar nyelv története szempontjából az

ómagyar kor derekának, középső szakaszának tekinthető. A magyarság önálló életében
megindult és az Árpád-korban szélesebb körűvé vált hang- és alaktani változások erre az időre
kiteljesednek és megszilárdulnak. Az anyagi műveltség terjedésével párhuzamosan halad a
szellemi művelődés is. A szókincs gazdagodik. Megnő az iskolák száma, s ezekben nemcsak
egyházi, hanem világi személyek is tanulnak.

Terjed az írásbeliség. Egyre többen látogatják a külföldi iskolákat, mint pl. a párizsi, páduai,
bolognai, prágai, bécsi, krakkói egyetemet. Hazánkban is létesülnek egyetemek: Pécsett 1367-
ben, Óbudán 1389-ben. A művelődés szélesebb körűvé válása elősegíti a nyelv további
fejlődését is, s ez egyre alkalmasabbá válik a mondanivaló mind pontosabb, árnyaltabb
kifejezésére.

A királyi kancelláriában és az oklevél-kiállító hivatalokban készülő oklevelek száma ekkor

már ezrekre rúg. A bennük található magyar szórványadatok főként a kor szókincsére, hang-
és alaktani viszonyaira nézve adnak felvilágosítást. A 14. század végétől kezdve pedig már
nagyobb terjedelmű írásművek is készülnek, amelyek gazdag anyagot szolgáltatnak a kor
nyelvállapotának, fejlettségének megismeréséhez. Ezek a nyelvemlékek részint egyházi,
részint világi tárgyú írások.

Egyházi tárgyú nyelvemlékek

Az egyházi tárgyú nyelvemlékek többségükben kódexek. Legrégibb kódexünk az Assziszi

Szent Ferenc legendáit tartalmazó Jókai-kódex. Ez az első kézzel írott, teljesen magyar nyelvű
könyvünk, amely egy 1372 után latinból fordított kódexnek 1448 körül készített másolata. Az
eredeti szöveget obszerváns ferences szerzetesek fordították le latinul nem tudó klarissza
apácák vagy óbudai beginák számára. Az eredeti fordítás elveszett, csak másolata maradt
fenn. A másolat Óbudán (esetleg Gyöngyösön) készülhetett.

A Jókai-kódex szövege több latin forrásból merít. Legnagyobb része az "Actus Beati
Francisci et sociorum eius" ('Szent Ferencnek és társainak élete') című, 14. századi
legendagyűjteményből való. Ez a forrás főként Szent Ferencnek Krisztushoz való
hasonlatosságát mutatja be. Elbeszéli Szent Ferenc negyvennapi böjtjét, Alverna hegyén való
ájtatoskodását; elmondja, hogyan nyerte el Krisztus öt sebét, hogyan alapította meg a ferences
szerzetet.

Kedves epizódokat, csodákat is említ: hogyan "fordólt meg" (azaz: tért meg) Szent Ferenc
kérésére Gubbióban egy "fene" ('vad') farkas, hogyan prédikált a szent "húgainak,
madaracskáknak". A Szent Ferenc erényeit: szegénységét, alázatosságát, buzgóságát felsoroló
részleteket a "Speculum perfectionis" ('A tökéletesség tükre') című legendagyűjteményből
merítették a fordítók. Ezenkívül felhasználták még Szent Bonaventurának Szent Ferencről
írott életrajzát is.

A Jókai-kódex helyesírása mellékjel nélküli: a kancelláriai helyesírás gyakorlatát követi.

Nyelve erősen régies: a másolás a korabelinél jóval korábbi nyelvállapotot mutat. Helyesírása
pl. egyes szavakban nem tükrözi a magánhangzók nyíltabbá válását: így pl. (mai
helyesírással): husszú 'hosszú', társot, lossan 'lassan', magamot, fiadot. A mássalhangzók
változásai közül nem jelöli az mt > nt hasonulást (pl. himt, romt, cimterem 'cinterem'), sem a -
val/-vel rag hasonulását: malasztval, járásval, sebességvel stb. Sok, azóta elavult szót használ:
pl. álojt 'vél', ösztövérít 'fogyaszt, soványít', késál 'küzd', leuzát 'botrány'.

A templom helyett még az egyház szót használja; a puszta szónak még nem ismeri főnévi
'pusztaság' jelentését, helyette a kietlen áll ugyanebben a jelentésben. Feltűnő viszont a sok
tudatos szóalkotással, képzéssel és összetétellel alakult szó: kedveletes 'kedves', jelenségbeli
'magán, egyéni', községbeli 'közös', átkoztattak 'elkárhozottak', hogyhana 'mintha'. A kódex
mondatainak felépítése erősen latinos. A latin szöveget sokszor ügyetlenül szóról-szóra
fordítja, s ennek nemcsak az értelmét, hanem minden viszonyító eszközét, szórendjét,
szenvedő igehasználatát, egyeztetéseit is követi.

Első magyar bibliafordításunk a Huszita Biblia. Ez a huszita mozgalom egyetlen magyar

nyelvű terméke. A Bibliát (vagy legalábbis annak legnagyobb részét) két szerémségi világi
pap: Pécsi Tamás kamonci oltáros pap és Újlaki Bálint mester belcsényi plébános fordította
le. Mind a ketten a prágai egyetemen tanultak 1399-1411 között, és ott megismerkedve Husz
János tanaival, maguk is huszitává lettek. A bibliafordítást 1416 körül kezdhették meg és
1441 előtt fejezhették be. Husz tanaival együtt a mellékjeleket használó huszita helyesírást is
átvették és fordításukban alkalmazták.

A fordítást a katolikus tanítástól eltérő szellemben készítették. Ennek jellegzetes példája, hogy
a spiritus sanctus 'Szentlélek' kifejezést az eretneknek tartott szent szellet szókapcsolattal
fordították le. Az eretnekségük miatt őket üldöző ferences inkvizítorok elől Tamás pap 1439-
ben sok hívével együtt Moldvába menekült, de üldözőik ott is utolérték és a bibliafordítást
elkobozták. Az elkobzott fordítást azonban - szerencsére - nem semmisítették meg, hanem
később maguk is felhasználták. Az eredeti fordítás a 15. század folyamán mégis elpusztult,
szövege csak másolatokban őrződött meg. A Huszita Biblia szövegét őrző kódexek a
következők:

A bibliafordítás legrégebben másolt kódexe a Bécsi-kódex, amely 1450 körül készülhetett az

eredetiről. Az Ószövetség egyes kisebb könyveit tartalmazza: Rut, Judit, Eszter, a
Makkabeusok, Báruk, Dániel és a tizenkét kisebb próféta könyvét. Az egyes könyvek
sorrendje nem követi a Vulgata sorrendjét. A kódex három kéz írása. Legnagyobb része a
második kéztől származik. A másolók sok íráshibát vétenek, de híven követik a huszita
helyesírás jelöléseit. A nyílt és zárt e hang jelölése ebben a kódexben a legkövetkezetesebb.

Az időrendben másodikként másolt kézirat a Müncheni-kódex. Tartalma az Újszövetség négy

evangéliuma. Az evangéliumok elé kötött hártyaíven egy tizenkét lapos magyar kalendárium
van, az ünnepek és a szentek nevével és egy naptárkerékkel. Ennek segítségével minden évre
meg lehetett szerkeszteni az az évi naptárt. A kódex naptárkereke az 1416 és 1435 közötti
évsorra érvényes; ez mutatja, hogy a bibliafordítást 1416 után kezdhették el.

A Müncheni-kódexet három kéz másolta. A másolás nem olyan következetes a helyesírásban

(különösen az e hangok jelölésében), mint a Bécsi-kódex. A legnagyobb rész másolója János
evangéliumának befejező mondata után odaírta nevét és a másolás befejezésének helyét és
idejét. Eszerint a másoló Henzsel Imre fia, Németi György volt; munkáját a moldvai Tatros
városában fejezte be 1466-ban. Neve, a Németi, arra utalhat, hogy szász nemzetiségű
családból származhatott.
Az Apor-kódex több különböző eredetű és tartalmú kéziratból állt össze. Lehet, hogy
többszöri másolás eredménye, erre mutat számos betűhibája és szótévesztése. Másolói
valószínűleg már katolikus szerzetesek voltak. Csak az ószövetségi zsoltárokat tartalmazó,
1490 körül készült része származik a Huszita Bibliából. Ez a rész két kéz munkája. A többi
részt négy kéz másolta. Ezek már a 16. századból valók, s katolikus szellemű fordításokat
tartalmaznak. 1500 körül készülhetett az úgynevezett "három jeles szolgáltatás", amely három
Mária-ünnep szertartásrendjét mondja el. Az 1510 körül keletkezett részben középkori
himnuszok, ószövetségi imádságok vannak. 1515 körül másolhatták a Jézus kínszenvedését
leíró részletet.

A Huszita Biblia három kódexét tartalma és nyelve, kifejezésmódja is szorosan összefűzi. A

bibliafordítás eredeti nyelvállapotát a Bécsi-kódex őrizhette meg, a másik két kódexbe a
másolók belevitték saját nyelvjárásukat. A fordítóknak számos nehézséggel kellett
megküzdeniük, hogy a Biblia kultúrájának gazdagságát magyar nyelven kifejezésről-
kifejezésre visszaadhassák. Munkájuk során elsősorban a hazai kereszténység gyakorlatában
már használt bibliai, egyházi nyelvi elemek, a misékből ismert magyar nyelvű szemelvények
lehettek segítségükre, de sokat merítettek a népi nyelvkincsből is. Ismerhették a német és cseh
bibliafordításokat, s szóhasználatukra ezek is hatással lehettek.

Szóképzés, összetétel, régi szavak felújítása révén több mint kétszáz új szót is alkottak. Sok
különleges, azóta elavult szavuk van, pl. álnalkodat 'csel', címerlet 'cím', ragadozat 'préda',
villamodat 'hajnal', levált 'farizeus', hirvadat 'halványság', monnó 'mindkettő', holval 'reggel'.
Nyelvükre jellemzők a határozószók és névmások nyomósított formái; pl. míglen, mikoron,
netalántál 'talán', önnön bennük, minenmagunk. Ugyanígy jellemző egyes sajátos kötőszavaik
következetes használata; pl. monnal 'mint', és úgy 'tehát', mint, miként, miképpen.

Mondataikban feltűnően gyakran fordulnak elő egyes, később elavuló igealakok, mint pl. az -
nd jeles jövő idő (látand, üldözend, meghaland). Mondataik felépítése, az igemódok és
igeidők egyeztetése sokszor mutat latin hatást. A nyelvi darabosságok, latinosságok ellenére
mégis elmondható, hogy a Huszita Biblia fordítói megteremtették a 15. század irodalmi
nyelvét.

Az egyházi tárgyú nyelvemlékek között említhető még a "Marosvásárhelyi sorok és

Marosvásárhelyi glosszák" néven ismert rövid emlék is. Ezt a marosvásárhelyi Koncz-
kódexben fedezték fel. Ismeretlen fordítója 1410 körül készítette. Tartalma az Ószövetség
egyik könyvének, az ún. Királyok könyvéből való fordítás. Szövegében több hiba, félreértés
van. Nyelvét az ajakkerekítés nélküli kiejtést jelölő magánhangzók jellemzik; pl. melléled
'mellőled', midén 'midőn', kelket 'kölyket', tivis 'tövis'. Az emlék fordítója a bibliai szöveg
mellé négy rövid glosszát (összesen 11 szót) is írt.

Ugyancsak egyházi jellegű a Laskai sorok néven ismert, 1433-ból való kis emlék. Ez egy latin
nyelvű kódex öt sornyi magyar szövege. Szerzője Laskói Demeter bencés szerzetes. Az emlék
verses könyörgés a kenyér színe alatt jelen lévő Krisztushoz, egy ugyancsak versben írt latin
könyörgésnek költői szépségű fordítása. Nyelvét a zártabb magánhangzók (i, ü) használata
jellemzi. Helyesírása a kancelláriai helyesírásra emlékeztet.

Világi tárgyú emlékek

A korszak világi tárgyú nyelvemlékei csaknem mind latin-magyar szójegyzékek. Ezek

tulajdonképpen korabeli szótárak. A latin nyelvtanulás megkönnyítésére készültek, s az
iskolai oktatásban, valamint a kancelláriákban használhatták őket. Bennük a latin szavak
fogalomkörök szerint vannak csoportosítva; a magyar jelentések a latin szavak fölé vannak
írva. Szójegyzékeink a középkori magyar szókincs, szóképzés és szavaink jelentéstörténete
szempontjából rendkívül értékesek. Legrégibb szótáraink is ezekből fejlődtek ki.

Legkorábbi latin-magyar szójegyzékünk a Königsbergi szójegyzék, amely 1380 körül

készülhetett. Talán a királyi kancelláriában használták. Latin szavainak száma 159, de csak
száz szó kapott magyar értelmezést. Két deák munkája, akik valószínűleg német
anyanyelvűek voltak. A szójegyzék rokonsági szavakat, az érzékek, jó és rossz tulajdonságok,
indulatok, betegségek megnevezéseit, ruhaneműk, eszközök, fegyverek neveit tartalmazza.

A Besztercei, a Schlägli és a Soproni szójegyzék egyetlen közös eredetre vezethető vissza.

Mindegyik szójegyzék több elveszett másolat közvetítésével készült. Az eredeti szójegyzéket
1380-1390 között készíthették. Mintája egy bajor-osztrák földön keletkezett latin-német
szójegyzék latin anyaga lehetett.

A Besztercei szójegyzéket 1395 körül másolta egy vándortanító, Tótországi György. A

szójegyzék valószínűleg városi iskolában használt tankönyv lehetett. 1316 magyar szót
tartalmaz, 21 fogalomkör szerint csoportosítva. Sok olyan szót is felsorol, ami mára már
kihalt; pl. hort 'agár', pikonhog 'egy fajta sisak', pakocsa 'csúfolódás', kotorgárt 'pajzs', higy
'fülönfüggő', egyveng 'testvér'. Szavainak nagy része még a mainál zártabb magánhangzót
mutat; pl. iszop 'iszap', sum 'som', lopus 'lapos'. Művelődéstörténeti érdekessége, hogy bár
részletes leírást ad a Zsigmond korabeli fegyverekről, a tűzifegyverek neveit nem ismerteti.

A Schlägli szójegyzék 1405 körül készült, másolója ismeretlen. A szójegyzék 2140 magyar
szót tartalmaz; ezek 32 fogalomkört ölelnek fel. Szavai között már olyanok is találhatók,
amelyek a szellemi művelődés körébe tartoznak; pl. elme, értelem, szándék, ok. Az irodalmi
műveltség körébe tartozó szavai még pl. a hangszernevek (kürt, síp, gajd 'egy fajta fúvós
hangszer', hegedű, lant) és a mulattatók foglalkozásnevei (kürtös, igric 'énekmondó', dobos)
is. Kihalt szavak itt is előfordulnak, pl. verő 'kalapács', kőláb 'oszlop', álltetem 'állkapocs'.
Néhány szavában a mainál zártabb magánhangzó jelentkezik; pl.: harum 'három', habus
'habos', orrus 'orros'.

A Soproni szójegyzék egy nagyobb szójegyzék töredéke lehet. Csupán öt fogalmi csoportot
ölel fel, 217 szót tartalmaz. 1435 körül másolták. Gyakorlatlan, hibás írása arra utal, hogy
másolója tanuló lehetett. Az emlék jóval kisebb ugyan, mint a Besztercei és a Schlägli
szójegyzék, de tartalmaz olyan szavakat is, amelyek nincsenek meg a korábbi nagyobb
szójegyzékekben.

Egy jász-latin szójegyzékben található az 1422 után készült Jász szójegyzék. Összesen 6
(esetleg 8) magyar szó van benne. Ezek étel- és italnevek, főzéshez szükséges dolgok
megnevezései, pl. vaj, árpa, fú 'vadkacsa'.

A szójegyzékekhez hasonló típusú szószedet a Rotenburgi János deák magyar nyelvmestere

néven ismert emlék. Szavai német anyanyelvű ember feljegyzései. A deák 1418-1422 között
egy 1418-ban írt latin nyelvű tankönyv lapjára felírta a számára legszükségesebb magyar
szavakat és kifejezéseket, így pl. a rokonságneveket, a táplálkozás, mosás, ruházkodás, a
mindennapi élet szókincséhez tartozó megnevezéseket. Sőt, feljegyzett néhány obszcén
kifejezést is. A nyelvmester mondattöredékeket, rövid mondatokat is tartalmaz, pl. "tied-e
ez ?", "adj te bort!"; "hová mégy?"; "neked szólok".
A világi tárgyú nyelvemlékek között rövidebb-hosszabb glosszákat is találunk. A Mondseei
glosszák elnevezést viselő 3 szavas glosszát ("ravasz 'róka' átkozta szél") az 1390 körüli
években írták a felső-ausztriai mondseei apátság legendákat tartalmazó kódexébe. Egy
Esztergomból Bécsbe került iskoláskönyvben találhatók az 1423 körüli időből való Bécsi
glosszák. A glosszákat négy személy írta. Egyikük, mint neve elárulja, Bélai Jakab német
anyanyelvű diák volt, aki a magyar nyelvet együtt tanulhatta a latinnal. A legterjedelmesebb
glosszagyűjtemény a Schlägli glosszák. Ez 130 szót tartalmaz; 1430 körül másolhatták abba a
latin kódexbe, amelyhez a Schlägli szójegyzék volt hozzákötve. A glosszák többsége főnév:
növény- és állatnév.

A KOR NYELVI RENDSZERE

A szókészlet

A kor nyelvemlékei mind a szókészlet, mind a nyelvtani rendszer alakulása terén a nyelv
gazdagodásáról, erőteljes fejlődéséről tanúskodnak. A szókincs magvát továbbra is az ősi
örökség szavai: az uráli, finnugor, illetve ugor korból hagyományozódott szavak alkotják.
Élnek a korai, honfoglalás előtti török és egyéb jövevényszavak is. Mindezekből képzés és
összetétel útján ebben az időben is számos új szó keletkezik. Ebből a korból adatolható pl. a
képzett szavak közül a szól, remél, szerez, habozik, forgács, szerzet. Az összetett szavak
közül pl. a szerszám, timsó, szűkszerű 'szűk', társzekér jelentkezik. Eleven a belső szóteremtés
is; pl. rí, óhajt, köp, hurut 'köhög', üvölt, ah, no, rendül, háborodik.

A belső keletkezésű szavak körében nemcsak a fő szófajok (igék és névszók), hanem az egyéb
szófajok is fejlődést mutatnak. A határozott névelő, amelynek kialakulása a korai ómagyar
korban kezdődött el, ebben az időben már határozottabban elkülönül a főnévi mutató
névmástól, névelői szerepe megszilárdul. Ekkor indul meg az egy számnévnek határozatlan
névelővé való fejlődése is. A személyes névmások körében megszaporodnak a nyomósító
szerepű ön, ten, tennen, minnen 'mi' formák. Bővül a kötőszók és módosítószók, a
határozószók és az igekötők tartománya is.

A más népekkel való sűrű érintkezések következtében megnő a kultúra, a vallás, a

mindennapi élet különböző területeire, a növény- és állatvilágra, a gazdasági életre vonatkozó
jövevényszavak száma is. Latinból való átvételek pl. cédrus, cinterem, legenda, fundál, július.
Olasz jövevényszavak pl. a lándzsa, egres, mandula, dézsma, füge, korcsolya. A franciából
vehettük át pl. a paraj, lakat, tárgy, címer, kilincs szavunkat. Németből való pl. a bognár,
erkély, csűr, font, hóhér, kalmár, lant, példa. Szláv eredetű pl. a gabona, jászol, ige, pecsét,
kapca, galagonya, póráz, lencse, kár, parancsol. Átvettünk ebben az időben néhány szót a
ruménból (pl. ficsúr) és a kunból is (kalauz).

A tulajdonnevek körében is változás indul meg. A személynevek a korai ómagyar korban még
egyeleműek voltak. Részben a korábbi világi névadáson alapultak (pl. Fekete, Szőke, Szár
'kopasz'), részben egyházi eredetű, a keresztségben kapott nevekként jelölték viselőjüket (pl.
János, Iván, Benedek, Mihály). A 14. században megkezdődik a kételemű nevek használata is.
A birtokviszonyok alakulása ugyanis szükségessé tette a birtoktulajdonosok nevének pontos
megkülönböztetését. Az egyelemű személynévhez társuló megkülönböztető névelem
kezdetben latinos formában, a dictus 'mondott, nevezett', vagy filius 'fia' szóval kapcsolódott a
keresztnévhez.
Példák a nevekre a Magyar Oklevél-szótárból: Antonius dictus Kerekes 'Kerekesnek nevezett
Antal'; Petrus dictus Fekete 'Feketének mondott Péter'; Ladislaum filium Petew 'Pető fiát,
Lászlót'. A dictus elem később el is maradt a névből: Jakobus Oregh 'Öreg Jakab'; Georgii
Kun 'Kún György'. Az apára való utalás is gyakran már magyar elemmel, a fia szóval
történik; pl.: Pálfiajános; Demeter fia István. A későbbiekben a név megkülönböztető eleme
öröklődő családnévvé vált; pl. (helynevekben): Egrimihályháza; Varjujánosháza. Az
alacsonyabb néposztályokban a családnév csak a 16-17. században alakult ki.

A helynévadásban csökken a helynévképzővel alkotott (-d, -s, -i képzős) nevek aránya.

Megnő viszont az összetett nevek száma. Ezek egyik jellemző formája a helységnek a
templom védőszentjéről való elnevezése: Szentjános, Szentimre, Szentanna. Egy másik
gyakori helynévadási szokás a népnévi előtagú helyneveket hozta létre: Magyarfalu,
Németfalu, Oroszmező.

A nyelvtani rendszer

A nyelvtani rendszer fejlődése az ős- és a korai ómagyar korban megkezdett irányban

folytatódik tovább. A legfontosabb hangváltozások, amelyek a nyelvet hangzósabbá s a
maihoz hasonlóbbá tették (mint pl. a magánhangzók nyíltabbá válása, a kettőshangzók
egyszerűsödése, a mássalhangzók hasonulása), erre az időre már befejeződtek vagy
befejeződésükhöz közelednek. Az eredeti hangállapotot azonban a helyesírás még sokáig őrzi.

A hangváltozások és az ezzel együtt járó különböző hangkiegyenlítődésre irányuló

folyamatok következtében változások indulnak meg a szótövekben is. Az alsó nyelvállású
tővégi magánhangzó (a, e), majd később a középső nyelvállású o, ö elszakad a tőtől és a
toldalék részévé válik. Megindul a mai tőtípusok teljes rendszerének kialakulása; létrejönnek
az egy- és többalakú tövek, a v-s tövek különböző változatai (pl. bokor: bokrot; mező:
mezeje; sző: szövök; ló: lova; keserű: keserves).

Az alaktani rendszer eszközállománya kibővül. Az igeképzők körében a korábban használt

egyszerű képzők mellett megjelennek a különféle összetett képzők és képzőbokrok is, mint
pl.: -ng, -sít, -doz/-dez/-döz, -dokol/-dekel/-dököl, -aszt/-eszt, -asztal/-esztel, -aml/-eml, -
lkodik/-lködik. Feltűnően nagy az -andó/-endő, -ván/-vén képzős igenevek száma. A
névszóképzők között jelentkezik az -ós/-ős, -atos/-etes, -cska/-cske, -dad/-ded, -lat/-let, -
ságos/-séges, -ságú/-ségű, -zat/-zet, a nő szóból alakult -né. Az -é birtokjel -i helynévképzővé
válik.

A sorszámneveken megjelenik a kiemelő -ik jel (pl. harmadik). Az igeragozásban valamennyi

igemódot és igeidőt használják. A múltban végbement cselekvés, történés kifejezésére
különösen gyakori az elbeszélő múlt (mene, láta) és az összetett folyamatos múlt (megy vala).
A tartós állapot leírására használják igealak helyett a -va/-ve, -ván/-vén, -atta/-ette képzős
igenevet is. Sőt, ezeket személyjelekkel is ellátják; pl. Bécsi-kódex: nézvéjek 'ők nézték';
Müncheni-kódex: aluvánk 'aludtunk'; Bécsi-kódex: elmenettem 'elmentem', lakattam 'laktam';
Müncheni-kódex: evezettek, 'eveztek'.

A jövő idő kifejezése már nemcsak jelen idejű igealakkal történik, hanem az -nd jeles és a fog
segédigével szerkesztett formával is. Az igék idő- és módhasználatában erős latin hatás
mutatkozik: az alárendelt mondatok igei állítmánya a magyaros nyelvhasználatnak megfelelő
kijelentő, illetve felszólító mód helyett sokszor feltételes módban áll; pl. Bécsi-kódex: "midőn
a király víg volna"; Jókai-kódex: "parancsolá, hogy semmit ne szólna".

A névszóragozás a ragok számának növekedését mutatja. Ekkor jelentkezik először a -szor/-

szer/-ször; ebben az időben válik raggá a kéj, kény szóból a -ként, valamint a kor főnév ragos
alakjaiból a -kor rag. Új rag a -nként, -nkéd, a -stul/-stül, a -lan/-len is. A névszójelezésben a
birtok többségét jelölő -i mellett megjelenik az -ai/-ei, majd a -jai/-jei is. A főnévi birtokos
jelzős szerkezetekben a birtokos többsége gyakran kifejeződik a birtokszón is; pl. embereknek
házuk.

A kor mondatrendszere változatos volt. A szövegemlékekben minden mondattípust

megtalálunk. A egyszerű mondatok sorában a leggyakoribb mondatfajta a kijelentő mondat,
de a kérdés, felkiáltás, óhajtás különféle kifejezésformái is jelentkeznek. Pl. Bécsi-kódex:
"Avajha eladattatnánk"; Müncheni-kódex: "Jaj tinektek", "Ne akarj félned". A mondatokat
vagy elválasztó írásjel nélkül, vagy ponttal, illetve vesszővel elválasztva tagolják. A
kérdőjelet és felkiáltójelet még nem ismerik. A mondat állítmányaként gyakran fordul elő
igenév is; pl. Jókai-kódex: "ő vala jövendő"; Müncheni-kódex: "Valának evők és ivók",
"valának csudálkodók".

Az alany és az állítmány számbeli egyeztetése sokszor a latin egyeztetés mintáját követi: a

mennyiségjelzős vagy gyűjtőnévi alany után többes számú állítmány áll; pl. Müncheni-kódex:
"hallák a két tanítvány"; "a gyülekezet egybe gyülekezének". A mondatokban az igét és az
igenevet - mint azelőtt is - tárggyal és különböző határozókkal bővítették. A szabad határozók
tárháza bővül, s megnő az elvont viszonyokat kifejező kötött határozók száma is.

A főnév bővítményei közül a minőségjelző gyakran főnévi szófajú (anyagnév, színnév,

rokonságot, foglalkozást jelölő) szó. Ez a helyzet elősegítette a főnévi-melléknévi kettős
szófajúság kialakulását. A melléknévi igenévi jelzők körében ekkor jelentkezik először a
beálló melléknévi igenév: hallandó 'hallásra alkalmas' fülek, keresendő, szeretendő
alázatosság, tisztelendő fiú. Gyakori jelzőként a határozóval bővülő való igenév is; Jókai-
kódex: "Szent sebekről való csuda"; Besztercei szójegyzék: "mívesnek való étek".

A mennyiségjelzős szó latin hatásra sokszor többes számban áll; pl. harminc napok, két
latrok. A birtokos jelzős szerkezetekben megszaporodik a birokviszonyt erősebben
hangsúlyozó -nak/-nek ragos birtokos jelzők száma: Izraelnek fiai, Szamaritánusoknak
városai.

Az értelmező jelző aránylag ritka. Szerepe elsősorban a hangulatfestés és a jelzett szó

pontosabb, körülírással való meghatározása.

A melléknév bővítése általános. Bővítménye mindig határozó; ez már gyakran kötött

szerkesztésmódú, s különféle elvont jelentéstani viszonyokat fejez ki. A számnév és a
határozószó bővítése aránylag ritkán fordul elő.

Az összetett mondatoknak jobbára valamennyi ma is használatos alá- és mellérendelő típusa

előfordul. Ez is igazolja, hogy a kor nyelve már alkalmas a legkülönfélébb jelentésbeli és
logikai viszonyok kifejezésére. A mellékmondatok igemód- és időegyeztetésében viszont még
erős a latin hatás. A latin nyelvtől való elszakadás csak a következő nyelvtörténeti korszakban
indul meg.
 IRODALOM

MŰVELTSÉGI VISZONYOK

A nyelv

Az Anjou-kor jelentős változást hozott az irodalom történetében Magyarországon: egy

eredetileg francia-olasz anyanyelvű uralkodóház került a trónra, melynek politikai és
kulturális irányultságát korszakunkon végig a dinasztia eredete határozta meg. Az itáliai
kapcsolatok elsősorban a latin irodalom stílusán, érdeklődésén és műfaji jellemzőin éreztették
hatásukat. Az irodalom műfaji gazdagsága az Árpád-korihoz képest szegényedett, hangvétele
ugyanakkor világiassá vált. Az irodalom nyelve ugyan továbbra is túlnyomó részben a latin
maradt: a történeti irodalom és költészet elsősorban ezen íródott, de emellett jelentős német
nyelvű mű is született az uralkodói udvarban.

A szász mesterdalnok, Mügelni Heinrich a magyar krónikák valamelyik változatát alapul véve
anyanyelvén megírta a magyarok történetét. De nem csak külföldi írt németül: végig a 14.
századon Szepesszombatban németül vezettek történeti feljegyzéseket, s 1370 táján a szepesi
szászok anyanyelvükön foglaltatták írásba jogkönyvüket (Zipser Willkür). 1405 után
ugyanezt tették Buda német ajkú polgárai is (Budai jogkönyv). Ehhez járult a század
folyamán a magyar nyelvű irodalom kiterjedése. Hátterében bizonnyal az egyházi kultúra
elvilágiasulása állt, alkotói pedig a laikus mozgalom mindenkori mozgatói, a koldulórendi
szerzetesek voltak, akik latinból készült fordításokkal kívántak gondoskodni a latinul nem
tudó apácák lelki igényeiről.

Egyes vélemények szerint a 14. század elején egy latinul tudó apáca kezén született meg a
domonkos apácák körében rendkívül népszerű magyar szent, Árpád-házi Szent Margit
életrajzának magyar fordítása, melyet a század második felében talán már át is dolgoztak. A
század végén ezt követte az első teljes magyar nyelvű kódex: a Jókai-kódex Szent Ferenc
legendájának fordításával. Nem szabad megfeledkezni a koldulórendiek hithirdető
tevékenységéről sem, hisz prédikációik az egyházi műveltség közvetítő eszközei s a magyar
irodalmi nyelv kifejlesztői voltak egyszersmind. Nem kisebb a jelentősége annak, hogy 1420-
1430 táján két szerémségi pap, Tamás kamanci oltáros és Újlaki Bálint belcsényi plébános,
akik a prágai egyetemen esetleg megismerkedtek a huszitizmus tanaival is, magyarra
fordították a Biblia nagyobb részét.

Fordításukat későbbi másolatok őrizték meg (Bécsi-kódex 1450 körül; Müncheni-kódex 1466,
Apor-kódex 15. század vége). A Huszita Biblia megszületése egy újfajta szellemiség
elterjedésének jele és új igény követelménye volt, mely szerint a vallás a korábbi kollektív
formákkal ellentétben az emberek személyes ügyévé lett. A ferencesek egyházi keretek között
maradt mozgalmát Husz tanai egészítették ki, igaz a hivatalos megítélés szerint az egyház
felfogásának ellenében. Az anyanyelv és a latin viszonyának és szoros kapcsolatának
bizonyítékai, egyben becses emlékei nyelvünk történetének azok a szójegyzékek, melyek a
latin kifejezések magyar megfelelőit adják meg.

Az első ilyen lajstrom 1380-1410 között született, amikor is Szlavóniai György lemásolta a
Besztercei szójegyzéket, mely témák szerint rendezve 1316 szót tartalmaz. Vele közel
egyidőben, 1410 előtt egy ismeretlen másoló elkészítette a Schlägli szójegyzéket, mely
megtartotta a tematikus rendet, de a benne található szavak száma már jelentősen meghaladta
a kétezret. Ezek talán iskolai céllal készültek, szemben Rotenburgi János deák latin
nyelvkönyvével, melyet idegenek, talán németek számára 1418-1422 között Budán magyar
szómagyarázatokkal is ellátott. Azon legfontosabb magyar kifejezések latin és német
magyarázataival, melyek az érintkezéshez elengedhetetlenek voltak Magyarország földjén.

Szóbeliség és laikus irodalom

Az írásbeliség mellé immár bizton megfogható emlékekkel sorakozott fel a szóbeliség is.
Zsigmond király uralkodásával bezárólag bizonnyal születtek történeti tárgyú énekek, melyek
egy-egy főúr kiemelkedő cselekedeteit mesélték el. Thuróczy János krónikájában magyar
énekre hivatkozva meséli el, hogyan nézett bátran szembe hóhérával a Zsigmond ellen
fellázadt főúr, Kont István 1388-ban. A 16. században még ismertek éneket Záh Felicián
merényletéről, s ha igaz, Ozorai Pipóról is volt ilyen. Az 1411-ben az írországi Szent Patrik
purgatóriumába aláereszkedő Tar Lőrinc látomásairól, "pokoljárásáról" szóló ének töredéke
bekerült Tinódi Sebestyén verses krónikájába.

A Toldi-monda ugyan kései, 16. századi lejegyzésű, tartalmi elemei azonban világosan
mutatják, hogy legkésőbb Zsigmond uralkodása alatt kiformálódott az alapanyaga, mintája
pedig a kor népszerű francia műfaja, a chanson de geste volt. Az udvari/lovagi irodalom eme
darabjai részben a népnyelvű történeti ének emlékei, részben a latin nyelvű lovagi költészet
fordításban fennmaradt alkotásai. Feltehető, hogy a 11-13. századi krónikások által létrehozott
mondák, kalandos történetek a latinul tudó világi énekmondók, vágánsköltők révén eljutottak
a népi epika alkotóihoz is, s fordítva: a sírból kikelő, a magyarokat a tatárok ellen megsegítő
Szent László király alakja ugyancsak az ő révükön kerülhetett a népi énekköltészetből a
krónikás irodalomba.

Az írástudás kiterjedése: az írásbeliség laicizálódása

A 14. század köztudomásúlag az írásbeliség széles elterjedésének a kora. A papi pályán

indulók közül egyre többen döntenek úgy, hogy iskolában szerzett tudásukat világiként
értékesítik: így lesz a latin clericus (klerikus, a papi rend tagja) lassanként a litteratus (tanult,
iskolázott, írástudó ember) mellett a magyar deák szó megfelelője illetve szinonimája. Ezek a
papi hivatást elhagyók kezdetben mezővárosoknál, hiteleshelyeknél helyezkednek el
jegyzőként (mint Bertalan vasvári jegyző s István, a pannonhalmi hiteleshely vezetője), a
század folyamán azonban már a királyi kancellária is alkalmaz világi írástudókat (pl. őri
István mester), s a királyi kúria bíróságainak irodáit már rendszeresen laikus ítélőmesterek
vezetik (pl. Szepesi Jakab későbbi országbíró).

A világi írástudók megjelenése az egyházi pályán maradók tekintélyét csorbította.

Valószínűleg a két réteg ellentétének tudható be, hogy a 14. század derekán Uzsai János
mester már igyekezett a deákokat kirekeszteni a papi kiváltságok élvezőinek köréből. Az
írástudásukból élő, néha magas pályát befutó világi értelmiségiek mellett azonban ott találjuk
az arisztokrácia olyan képviselőit is, mint Himfi Benedek, aki latin nyelven levelezett a
koldulórendi ismerőseivel csakúgy, mint temesi jobbágyaival, s Lajos király követe volt az
avignoni pápai udvarban. Személyében szerencsésen mutatkozik meg a koldulórendek iránt
megnyilvánuló erős érdeklődés és a laikus kultúra szoros összefonódása.

A tér kiszélesedése
Tar Lőrinc is saját kezűleg fogalmazhatta családtagjaihoz intézett levelét. Az Árpádok-
korában a világi társadalom képviselői jobbára csak királyi nász esetén jutottak kapcsolatba a
nyugati arisztokráciával. A 14. században már nem csak külföldiek áramlottak
Magyarországra, I. Lajos király itáliai hadjáratai és Zsigmond király európai utazásai, s
egyáltalán a kiterjedt diplomáciai és vallási kapcsolatok most már kiváló alkalmat teremtettek
arra, hogy a magyar arisztokrácia széles rétegei szülőföldjükön szembesüljenek olasz, francia,
angol társaik kultúrájával és felvegyék azok szokásait, szemléletét, világlátását.

Lajos magyar zsoldosvezérei nem egy esetben Itáliában maradtak a hadjárat befejezése után
is, Zsigmond főurai pedig kihasználták uralkodójuk utazó hajlamát arra, hogy a nyugati
kultúrával kapcsolatos kíváncsiságukat kielégítsék. Ennek egyik jelentős vonatkozása az
irodalom iránti igény megnövekedése és a vele való megismerkedés volt. Tar Lőrinc - aki,
mint mondottuk, tudott írni-olvasni - látomásai arról vallanak, hogy a Szent Patrik poklát
megjárt főúrnak (a látomásokat írásba foglaló jegyzőtől függetlenül is) voltak bizonyos
ismeretei a nyugati látomásirodalomból. A külföldi vállalkozások tágították az egyházi
szerzők szemhatárát: Kétyi János Lajos király hadjáratairól szerzett munkája ékesen vall arról,
hogy szerzője az események közvetlen résztvevője volt.

Az iskolázás

A magyarországi tanulók az Anjouk korában, a századelő zűrzavaros évtizedeinek

visszaesését követően, továbbra is szívesen látogatták a külföldi egyetemeket. Az Árpád-kor
végi itáliai túlsúly Párizzsal szemben a 14. század közepétől csaknem kizárólagossá lett,
jóformán csak olyan hallgatókról van tudomásunk, akik itáliai egyetemeken, Bolognában
vagy Padovában végeztek jogi tanulmányokat, bár 1366-ban három Párizsban végzett
magisterrel is büszkélkedhetett a magyar uralkodó udvara. Lajos király a nápolyi hadjáratokat
követően, mintegy azok gyümölcseként, kezdte fiatal híveit és káplánjait a jogtudomány
leghíresebb iskoláiba járatni, tanulmányi idejük alatti ellátásukról pedig egyházi javadalmak
útján gondoskodott. Ily módon tanult Itáliában Alsáni Bálint, az ifjabb Himfi Benedek,
Czudar Imre és Kanizsai János, akikre tanulmányaik révén fényes pályafutás várt.

A nagy múltú iskolák mellett azonban megjelentek az újak: a prágai (1348), krakkói (1364) és
bécsi (1365) egyetemek is. A prágai egyetemet az 1380-as évektől, a krakkóit a 15. század
elejétől, a bécsit 1368-tól látogatták nagy számban magyarországi tanulók, utóbbin 1384-ben
megszerveződött a közép-európai népek fiait egyesítő Natio Hungarica is. 1367-ben aztán V.
Orbán pápa Lajos király kérésére jóváhagyta a pécsi egyetem felállítását, ahol egészen 1390
körül történt elsorvadásáig bölcsész és jogi oktatás folyt. Az egyetem kancellárjai (Alsáni
Bálint pécsi püspök) és tanárai (Galvano di Bologna) között egyaránt találunk egykori
bolognai diákokat és tanárokat. Elhalása után a prágai egyetem vette át hallgatóit, így pl.
Wyderai Pétert, aki Pécsett az 1380-as években babérkoszorús (baccalarius) fokozatot
szerzett.

Talán a pécsi egyetem pótlása volt célja Zsigmond királynak, mikor 1390 táján
egyetemalapításba fogott Óbudán. A megszerveződött egyetemet 1395-ben IX. Bonifác pápa
erősítette meg, aki az egyetem első kancellárjává Szántai Lukács óbudai prépostot nevezte ki.
Hosszú bizonytalankodás után 1410-ben került sor az egyetem újraalapítására, amikor is négy
karból álló intézmény létesült a párizsi, bolognai, oxfordi és kölni egyetemek kiváltságaival.
A tanulni vágyók egyaránt hallgathatták a teológiát, mindkét jogot, orvoslást és bölcsészetet.
A konstanzi zsinaton aztán a címerrel is rendelkező egyetem négy kara képviseltette magát.
Az óbudai egyetem a 15. század eleji virágzás után szintén elhalt, 1465-ben az Academia
Istropolitana megalapításakor újfent az volt az érvelés lényege, hogy Magyarországon ekkor
már nem volt egyetem. A koldulórendi főiskolák sorában a domonkosok Árpád-kor végi
budai főiskoláját a ferencesek esztergomi studium generaléja követte, melyre 1411-től fogva
vannak határozott adatok.

Az az iskolatípus azonban, ahol a világiak tehettek szert gyakorlati tudásra, továbbra is

főképpen a káptalani iskola volt. A káptalanok némelyikében a 14-15. században igen magas
szintű oktatás folyt. Az 1397. évi esztergomi egyházlátogatási jegyzőkönyv részletekbe
menően szabályozza az ekkor már az írásbeliség irányításával elfoglalt olvasókanonok
(lector), valamint a káptalani iskolát irányító helyettese (sublector) kötelmeit, melyek között
kiemelten szerepel, hogy a szegény tanulókat és a kanonokok rokonait ingyen kötelesek
oktatni. Az oktatás az írás-olvasás tanításától az egyetemi artes oktatásáig terjedt, melynek
keretében nagy hangsúlyt helyeztek a fogalmazás művészetének (mely egyben az irodalmi
alkotás alapjait is magába foglalta!) az ókori rétorikából kifejlődött tárgyára. A 14. század
közepén az egri káptalani iskola olvasókanonokja, Uzsai János erre saját mintagyűjteményt
szerkesztett, 1419-1423 között pedig az esztergomi iskola tanára, Zákáni Tamás négy
hallgatójával az akkori tananyagot összefoglaló kódexet másoltatott.

A tanulmányokat elősegítő, egyébként sajátos módon az egyetemi oktatáshoz kötődő

kollégiumi támogatási forma is teret nyert a káptalani iskolázás mellett. A kollégiumban
egyrészt önálló oktatás folyt, másrészt az intézmény anyagilag támogatta hallgatóinak további
tanulmányait. A 14. század végén az esztergomi káptalanban Budai János barsi főesperes
négy budai házának jövedelméből hozott létre olyan alapítványt, melynek neve Collegium
Christi pauperum scolarium (a szegény tanulók Krisztus-kollégiuma) lett, s melynek célja
legfőképpen az volt, hogy a káptalani iskolában tanult szegény sorú, de tehetséges diákok
tanulmányait elősegítse. Az 1399-ben IX. Bonifác pápa által jóváhagyott intézmény a 16.
század közepéig jól működött: saját könyvtára is lehetővé tette a hallgatók tudományokban
való alapos elmélyedését.

Könyvek és könyvtárak

A 14. századtól fogva a könyv korábbi kincs jellegével szemben egyre nagyobb számú ember
személyes szükségletévé vált. Az iránta való igény mind olcsóbb előállítást kívánt, ezért tehát
a század végére megjelentek a papír kódexek, s a korábbi díszes könyvírások (textualis)
helyett a kódexekbe is bevonult az oklevelezésben begyakorolt gyakorlati írás (cursiva). A
legfőbb íróműhely ekkoriban már nem a kolostorok írószobája (scriptorium) volt, hanem a
királyi udvar másolóműhelye, az egyetemek jegyzeteket előállító manufaktúrája, egyszóval a
laikus másolóhelyek. Kevés díszes kódex maradt fenn, ami talán az igények megváltozásának
a jele: a hangsúly a tartalomra helyeződött át.

Az Anjou királyok udvarában működött másolóműhely, melynek azonosítható termékei is

korunkra maradtak. A Képes Krónika és az Oxfordban őrzött Secreta secretorum-kódex az
1370-es években készült korabeli mércével igen magas színvonalon, miniátorukat korábban
Meggyesi Miklóssal azonosították. Ugyanebbe a körbe sorolható Nekcsei Demeter bíboros
érsek díszes Bibliája is. Nem kizárt, hogy a Magyar Anjou Legendárium is itt készült. Ezen
kéziratok általában ajándékozás illetve az uralkodóház valamelyik tagjának oktatása céljából
készültek, elsősorban tehát nem gyakorlati, hanem reprezentációs céllal. Velük ellentétben a
használati kódexek rendkívül egyszerűek és dísztelenek, főképp ferences és ágostonos
műhelyekben készültek.
Ahogy a laikusok igénye az írásoktatás súlypontját a káptalani iskolákra helyezte, úgy nőtt
meg a káptalani könyvtárak jelentősége. A 15. század első harmadából a veszprémi
káptalannak több könyvjegyzéke is az utókorra maradt, s ezekkel azonos időből ismeretes a
pozsonyi káptalan lajstroma is. A jegyzékekből nyerhető kép részletesebb az előbbieknél,
megállapítható belőlük, hogy a káptalani könyvtár a korábbiaknál is fokozottabb mértékben
igyekezett gyakorlati célokat szolgálni. Túlnyomó a jegyzékekben a jogi könyvek csoportja,
mely az iskolai gyakorlati oktatást és a káptalanban élő főesperesek bíráskodási tevékenységét
segítette. Mellettük szerepelnek természetesen teológiai és a napi liturgia végzésének
szolgálatában álló könyvek is, de elvétve Ciceró és Arisztotelész, valamint középkori
történetírók munkáival találkozhatunk. A 15. század elején a zágrábi káptalan
könyvjegyzékeiben 225 kötet szerepel, többségükben liturgikus, lelkipásztori és
egyházkormányzati munkák, vannak azonban köztük egyetemi jegyzetek is. Egészében
megállapítható, hogy ez a káptalani könyvállomány az előző két-három évszázad
könyvtermését reprezentálja. Hasonló jellegű lehetett a 24 szepesi plébános testvérületének
(confraternitas) könyvtára is.

SZERZŐK, MŰFAJOK, MŰVEK

Az új életérzés

A 14. század Európa-szerte a nagy változások kora. Még ízig-vérig középkori világ, melyet
azonban olyan uralkodók kormányoznak, akiket már megérintett az új világ. Nagy Lajos és
bárói többnyire ferencesek közül választották gyóntatóikat, akik nem egyszer irodalmi művek
szerzőiként az új típusú vallásos érzés tolmácsolói lettek. A vallásosság formáinak egyénivé
és személyessé válása már egy újfajta világnézet útját egyengette, a humanizmusét, mely az
egyént állította érdeklődése középpontjába. A művelt rétegeket ugyan még mindig az épp
csak imént virágba szökött udvari/lovagi eszmények lelkesítik, ám egyre sűrűsödnek egy új
életérzés jelei: Lajos király levelezést folytatott a költő Petrarcával és Coluccio Salutatival, a
híres firenzei kancellárral. Padova humanistája, Giovanni da Ravenna Lajos orvosának fiaként
Magyarországon született. Zsigmond király idehívta Pier Paolo Vergeriót, a humanizmus
egyik legjelentősebb előfutárát. Dante Divina Commediaját, a korai reneszánsz első alkotását
már Lajos idejében ismerték idehaza, latin fordítását pedig Giovanni Serravalle megküldte
Zsigmond számára.

Magyarországiak külföldön,
külföldiek Magyarországon

A latin irodalmi anyanyelv és az egyházszervezet továbbra is jó esélyeket biztosított a

Magyarországról elszármazott alkotók számára a társadalmi érvényesüléshez. Az Ágoston-
rendi Magyarországi Sándor 1302-től párizsi tanulmányai után az egyetem magisztere lett,
akinek véleményét később nem egyszer idézték kommentár-szerző tanítványai.
Magyarországi Herbord több művéről is tudunk, írt zsoltárkommentárt és szentbeszédeket,
valamint eretnekellenes értekezést. Írói tevékenysége bizonnyal jelentősen hozzájárult, hogy
élete végén Bergamó püspökévé lehetett. A 14. század végén Bécsben tanárkodott Magyar
László (Ladislaus Ungarus), ő a vadászsólymok gondozásáról írt értekezést.

Továbbra is érkeztek Magyarországra szép számban külföldi alkotók. Mügelni Heinrich

német mesterdalnok a cseh király és a császár udvara után feltehetőleg Budára is eljutott.
1333-mal bezárólag egyik patrónusa, IV. Rudolf osztrák herceg számára anyanyelvén foglalta
össze a magyar történetet, forrásul a Hartvik-féle István-legenda mellett egy olyan krónika-
változatot is használt, melynek II. Géza és III. István korára vonatkozó megjegyzései mára
már eredeti formájukban elvesztek. 1361 körül I. Lajos királynak ajánlotta Ritmikus Krónika
című latin nyelvű történeti munkáját, melyben négy részben, különböző ritmusképletű,
hangsúlyos-rímes szakaszokban 1072-ig foglalta össze a magyarok történetét. Mária királynő
udvarában volt velencei követ Lorenzo de Monacis, feltehetőleg itt fogalmazta a királynőnek
ajánlott eposzát II. (Kis) Károly szerencsétlen uralkodásáról (Carmen seu historia de Carolo
II. cognomento Parvo, rege Hungariae), melyet prózában Thuróczy is átvett krónikájába.

Az Anjou-kori történetírás emlékei

A Károly-kori budai minorita

A 14. század a múlt iránti érdeklődés virágzásának kora, a történeti irodalom műfaji
gazdagságában és terjedelmében is uralja az irodalmat. A városi lakosság és az egyházi
intézmények tagjainak körében ekkoriban indul meg a történeti emlékezet megörökítése (pl.
Szepesszombati Krónika). Az új vallásosság képviselői, a ferencesek az Anjouk korában új
színfoltot hoztak a magyarországi történetírásba. Az 1330-as évek első felében a korábbi
monográfikus jellegű gesztákkal szemben megszületett az átfogó nemzettörténet iránti igény.
Bizonnyal egy budai ferences, kinek nevét nem ismerjük, egyesítette a 13. század végi
történetírás emlékeit, Kézai Simon és Ákos mester műveit, s az így létrejött szöveget 1334-ig
folytatta. Szerzői munkája azonban nem szorítkozott pusztán a folytatásra, hisz feltehetőleg ő
volt az, aki a Bánk bán merényletéről szóló részt Záh Felicián tettétől elborzadva
megszövegezte.

A szerzőt írásában erősen befolyásolta - a ferences történetírást egyébként is jellemző -

anekdotázó hajlam. Így születhetett meg a tollán néhány részletesen kifejtett epizód: Ottó
király miképpen vesztette el a koronát, hogyan átkozták ki a budaiak a pápát, vagy miképpen
váltott ruhát a csatában Szécsi Dezsővel Károly király. Bár szerkesztési módszere lazaságokat
enged meg, stílusa élénk, tudatosan alkalmazza a ritmikus prózát, a hasonlatokat, képes
kifejezéseket és a színes fordulatokat, láthatólag a szerző célja az volt, hogy művészetével
lebilincselje olvasóját. Munkája önálló formában nem maradt korunkra, csak a Budai Krónika
családjának kódexei tartották fenn.

A Képes Krónika

1358-ban - bizonnyal a király kívánságára - újabb nagy történetírói vállalkozás született,

melynek célja a magyar történetnek reprezentatív formában való bemutatása volt. Bár
művében nem nevezi meg magát, a szerzőt többen Kálti Márk székesfehérvári őrkanonokkal,
a királyi kincstár és levéltár őrzőjével tartják azonosnak. Módszere megegyezett a korábbi
krónikásokéval: részben összeszerkesztette a korábbi szövegeket, részben pedig újabb
fejezeteket írt hozzájuk. A Károly-kori szerkesztést vette alapul, s abba valamelyik akkor már
igen régi krónikából fejezeteket illetve hosszabb-rövidebb szövegrészeket szúrt be
(interpolált).

Minden valószínűség szerint ő volt az a szerkesztő, aki elővette a Gesta Ladislai regis címen
Kálmán király udvarában írt gesztát, s ezt állította műve középpontjába. Ezzel tudatosan az
Anjou udvar lovageszményét, Szent László királyt tette a mű főszereplőjévé. Terjedelmes
részeket vett át még a III. István korában született gesztából is. A szerző udvari pap mivolta
erősen rányomta bélyegét munkájára. Szemléletét és szerkesztési módszerét az ábrázolni
kívánt eszmény következetes szem előtt tartása határozta meg. Műve elé rövid értekezésnek is
beillő előbeszédet, prológust írt, melyben összefoglalta az Anjou-kori állameszmét
helyettesítő királyeszme lényegét: minden hatalom Istentől van, s Isten ülteti trónjukra a
királyokat azért, hogy népeiket Isten mennybéli uralmának mintájára békességben és
bőségben kormányozzák, s a lelkeket ily módon Isten ítélőszéke elé vezessék. A középkor
végén minden eddiginél határozottabban fogalmazódott itt meg a Karoling-kor uralkodóképe.

A szerző teológiai műveltségét és képzettségét dicséri, hogy más auktoritások mellett

prológusában a "történelem mesterére" (magister historiarum = őt ábrázolja a Képes Krónika
méltán híressé vált miniatúrája), Petrus Comestorra hivatkozik és idéz is tőle, valamint
Nicolaus de Lyra munkáját is használja és idézi. A krónika hangvételével, stílusával és
tudatos szerkesztésmódjával világosan elárulja, hogy szerzője az udvarban élt és felfogásában
erősen különbözött pár évtizeddel korábban író minorita elődjétől. Az ő műve sem maradt
fenn eredeti formában, csak egy 1370 táján másolt, ajándéknak szánt díszkéziratban, mely az
1330. évi események elmondásánál megszakad (ezt egyesek Kálti Márk halálával
magyarázzák), valamint ennek leszármazóiban, a Képes Krónika krónikacsaládjában.

Küküllei János

A történetszemlélet igazi változását a biográfia műfajának megjelenése jelzi. Küküllei János,

aki pályáját világi írástudóként kezdte a királyi udvarban, s csak az 1350-es évek első felében
lépett egyházi pályára, Chronicon de Ludovico rege címmel az 1360-as években egy életrajz
(vita) írásába fogott, melynek első 25 fejezetében szemtanúként összefoglalta a nápolyi
hadjáratok eseményeit. Munkáját 1382 után újabb 30 fejezettel egészítette ki, ebben az öreg
király tetteit és tulajdonságait állította érzelemgazdag ábrázolása középpontjába. Mintául az
Anjouk által különösen tisztelt ős, (IX.) Szent Lajos király Guillelmus de Nangis által írt
életrajzát választotta.

Küküllei módszerére jellemző, hogy kancelláriai emberként hozzájutott az oklevelekhez,

művébe a korábbiaknál nagyobb mértékben emelt be szó szerint oklevélrészeket (arengákat,
narrációkat). Ugyanakkor az eszményi uralkodó képének megfogalmazása érdekében a tények
esetenkénti megváltoztatásától sem riadt vissza. Műve végső soron a kora középkor
királytükreinek, s a java középkor szentkirály életrajzainak korszerű változata, melyben az
anyagot az ábrázolni kívánt eszmény uralja. A szerzőt jellemzi a gondos szerkesztés és a
szabályosan alkalmazott ritmikus próza. Forrásai között természetes módon szerepel Lajos
király kedvenc olvasmánya, a Secreta secretorum, mely Nagy Sándor alakját állította a főhős
mellé mércéül (ennek Lajos udvari műhelyéből kikerült kódexét Oxfordban őrzik), de
hivatkozik Aristotelészre és Vegetius hadtudományi munkájára is. Küküllei műve önálló
formában nem maradt fenn, azonban Thuróczy János krónikája mellett bekerült a Budai és a
Dubnici Krónikába is.

A Névtelen Minorita

Ugyancsak a nápolyi események részletekbe menő ábrázolása áll a középpontjában annak a

krónikatöredéknek, mely a Dubnici Krónika szövegében jutott korunkra. Már rég
megállapították róla, hogy egy nagyobb terjedelmű, önálló krónikás alkotás kiszakadt része,
melynek szerzője bizonnyal a király környezetében élő ferences szerzetes volt, s művét 1345-
1355 között írta. Ennek ismeretében méltán fordult a figyelem Kétyi (Egri) János felé, a király
és anyja gyóntatójára. A szerző a ferences történetírás hagyományaihoz ragaszkodott, művét
nem annyira a tervszerű szerkezet, mint inkább a szerző anekdotázó kedve határozta meg.
Ennek a következménye a sok, részletesen kidolgozott, novellaszerű történet s a helyi
jelentőségű események megörökítése is. Nyelvezete, hangvétele néha népiesen vaskos
(magyar nyelvű szórványt is leírt!), ugyanakkor stílusfordulataival, képgazdagságával az
olvasó figyelmének lekötésén fáradozik.

Latinsága eltér a szokásostól, a ritmikussal szemben az ekkor már archaikus, éppen ezért
népiesen ható rímes prózát részesíti előnyben. A cselekményt András herceg
meggyilkolásával indítja, az esemény érzelmi vonatkozásaival készíti elő az olvasót a
folytatásra. A mű középpontjában az udvari/lovagi eszmény hangsúlyozása áll, mely akkor
nyeri el végső értelmét, mikor a szerző arról beszél, hogy az Anjouk szentkirály eszménye,
László kikelt váradi sírjából, hogy Lackfi András seregét megsegítse. Ennek jegyében a
történet seregszemlék, párviadalok és egyéni teljesítmények sorozatává lesz, mely a Névtelen
Minorita munkáját egyedi hangvételűvé teszi a magyar középkor irodalmában.

Az egyháztörténet kezdetei

A 14. század első felében feléled az érdeklődés egyes egyházi intézmények múltja iránt. 1334
körül Zágrábban összeállítják a káptalan statutumait, s ezeknek az élére egy, a káptalan
alapításától 1354-ig terjedő krónikát illesztenek történeti háttér gyanánt. Ahol országos
eseményekről szól a krónika, ott a 14. századi krónikaszerkesztményt kivonatolja. A Zágrábi
Krónika alapján 1374-ben Imre váradi olvasókanonok (1370-1376) a váradi káptalan
statutumainak élére ugyanezt a krónikát illesztette (Váradi Krónika), de a Budai Krónika
valamelyik kódexe alapján javította a zágrábi szövegét (Chartularium capituli Varadiensis), s
egy váradi püspöklistával toldotta meg. Az utóbbi szöveg a Szent László-kori alapítástól
1354-ig adja elő az eseményeket. Mindkét szöveg első része csonkán hagyományozódott, a
második rész 22 fejezetből áll.

A ferencesek rendtörténetük iránti érdeklődésében bizonnyal szerepet játszott az a törekvés,

hogy a szigorúbb rendtartású rendi ág saját létét és álláspontját igazolja a múlt tényeivel. Az
1339-ben alapított bosnyák rendtartomány tizenegyedik vikáriusa, Szalkai Balázs (1420-
1433) kezdte meg az anyaggyűjtést: összeállította a vikáriusok listáját és a rendi okmányokat.
A folytató az alapítás előzményeit egy egyetemes rendtörténetből vette át, majd ezt követően
a rendi hagyományokból és egyéb forrásokból szerezte adatait. Ebből az 1313-mal kezdődő
munkából tudjuk, hogy az 1320-as években a magyar ferencesek is bekapcsolódtak a pápaság
és a koldulórendek vitájába, s többen arról értekeztek, hogy eretnekségnek számít-e a
vagyonközösség hirdetése.

A vallásos irodalom

A sermo-irodalom

Károly király haláláról és temetéséről egyedülállóan részletes és színesen megrajzolt

beszámolót tartott fenn a Budai, a Dubnici és Thuróczy János krónikája. A beszámoló kései
hagyományozódása ellenére kétségtelenül egykorú és szemtanú szerző műve, akinek a
bevezető szavai után Telegdi Csanád érsek halotti búcsúztatója következik. A szerző számára
ez utóbbi adta az ihletést saját elmélkedésének megfogalmazásához. Amellett, hogy az
érzelmi hatást retorikus képeivel híven adja vissza, az érsek beszédének szerkezete és
gondolatmenete, érvelési rendszere meglepő rokonságot mutat a Halotti beszédével, aminek a
magyarázata csak az lehet, hogy a kora középkortól fogva Magyarországon kialakult és
liturgikus formulává merevedett a halott fölött mondandó beszéd szerkezete. A tanult papság
körében szükségszerűen közkedvelt műfaj volt a szentbeszéd, a prédikáció, mely a klérust az
irodalom közvetítőjévé tette. A prédikáló papok szerepe a népnyelv irodalmi szintre
emelésében ennél fogva felbecsülhetetlen. Ugyan sermókat író magyarországi szerzőkről nem
kevés tudósítás szól, emlékkel csak kevéssel rendelkezünk.

A hagiográfia: a Gellért-legenda

Annak ellenére, hogy a szentkirályok tisztelete az Anjou-udvarban szökkent igazán virágba, a

szentek életrajzaival való foglalatoskodás az Anjou-korban jobbára a kódexek másolásában
merült ki, kevés eredeti alkotás maradt fenn. Biztos adatok szólnak arról, hogy Szent István
nyughelye mellett, a székesfehérvári őrkanonok felügyelete alatt a királyi kincstárban egy
olyan kódexét őrizték a Hartvik-féle István-legendának, melyet országszerte hivatalosnak
tekintettek. Ezért történhetett az, hogy a pannonhalmi apát 1349-ben a konventi jegyzőt küldte
Székesfehérvárra, hogy az ottani káptalan hiteleshelyével oklevélbe írassa át az István-
legenda azon részét, mely a somogyi tizedek Pannonhalma számára történt adományozásáról
szólt. Amikor ugyanezen évben Lajos parancsot intézett a fehérvári káptalanhoz, hogy a
karakói várjobbágyok szabadsága dolgában vizsgálja meg Szent István legendáját, a káptalan
azt válaszolta, hogy nem teljesíthette az uralkodó parancsát, minthogy Lajos apja a legendát
Visegrádra vitette.

Némi eredetiséget mégsem tagadhatunk meg a 12. századi ősszöveg alapján a 14. század
végén íródott Gellért-legendától. A Nagyobb Legenda néven számon tartott alkotás a korai
szöveget bőségesen kivonatolta, sok helyütt átfogalmazta, néhol kisebb beszúrásokkal, végül
a Gellért csodáiról szóló kiegészítéssel látta el. Az utolsó fejezetben az ismeretlen szerző
leírja, hogy I. Károly király özvegye, Erzsébet királyné is Gellért érdemei folytán gyógyult
meg, s ezért díszes ezüst koporsót készíttetett Gellért ereklyéinek. Végül feljegyezte az
ismeretlen szerkesztő, hogy Erzsébet 1381-ben (modern időszámítás szerint 1380-ban) halt
meg, s az általa alapított budai klarissza klastromban temették el. Az új legenda
összeszerkesztésére talán Erzsébet királyné Gellért-tisztelete adott alkalmat, s az uralkodói
igény ösztönzést.

Remete Szent Pál ereklyéi áthozatalának története

A Velencével kitört háborúskodás kezdetén I. Lajos megfogadta, hogy győzelme esetén

áthozatja a pálos rend névadó szentjének ereklyéit. 1381-ben végre a király Torinóban békét
kötött Velencével, s a békeszerződés értelmében Velencéből Budára szállíttatta Thébai
Remete Szent Pál csontjait, melyeket végül fényes külsőségek közepette helyeztetett el a
pálos rend budaszentlőrinci központi kolostorában. Ebből az alkalomból íródott az a munka,
mely Historia de translatione Sancti Pauli Thebaei cognomento primi eremitae címen az
ereklyék áthozatalát írta meg a kora középkori hagiográfia azon hagyományaihoz
kapcsolódva, melyek nem csak a szentek élettörténetét, hanem ereklyéikét is kötelezően
számontartani parancsolta, a translatio műfaja segítségével, s amely pálos breviáriumokban
maradt fenn.

A rövid történeti munka mintegy Szent Jeromos Szent Pál-életrajzának folytatásaként készült.
Hét fejezetben számol be arról, hogy az ereklyék Konstantinápolyon keresztül hogyan jutottak
Velencébe, elmondja a király fogadalmát és a békeszerződés rendelkezését, végül azt, hogy
Alsáni Bálint pécsi és Horváti Pál zágrábi püspök hogyan szállították haza és helyezték el
azokat végleges helyükön. Az író minden bizonnyal a tudós pécsi püspök közvetlen
környezetéhez tartozott. A kis mű gondolatvilágát a lovagi kultúrából a korai reneszánszba
hajló eszmeiség határozza meg, jelentős teret nyer benne a hír- és dicsőségvágy, a jeles és
igen kedves (insignis et amoenissmius) természeti környezet dicsérete. Stílusát a kancelláriai
mondatfűzés hatja át, de minden szavából a meggyőzés iránti vágy árad (pulcher vagy
decorus stylus, affatus facundus).

A vizionárius irodalom

A vallásos irodalom népies-világias ága, a látomásirodalom latin nyelvű irodalmunkban alig

hagyott nyomot. Annál inkább hagyott ott, ahol magyarok látomásait a hitelesítés szándékával
följegyezték. A 12. század óta a csodás látomások iránt vonzalmat érző zarándokok kedvelt
célpontja volt Szent Patrik írországi purgatóriuma, egy kéngőzös barlang Ulster
tartományban. A magyarok közül többen is eljutottak ide, irodalmi nyomot azonban csak
Krizsafán fia György 1353-as és Tar Lőrinc 1411-es zarándoklata hagyott. Az Anjou-kori
zarándok látomásait egy ismeretlen ágostonos szerző, Zsigmond király bárójáét a dublini
királyi jegyző örökítette meg írásban, utóbbi belevette munkájába Tar Lőrinc sajátkezű
feljegyzéseit is.

Mindkét víziós történet tartalmaz eredetinek tűnő látomásokat, de szép számmal olvashatók
bennük olyanok is, melyek a pokoljárók kézikönyvének, Oenus lovag 12. századi történetének
toposzaiból eredeztethetők. Tar Lőrinc zarándokútjának a dublini lejegyzésen túl más nyoma
is maradt az irodalomban. A magyar nyelvű lovagi epika kapcsán már szóltunk arról, hogy a
15. század elején bizonnyal megszületett a magyar nyelvű ének Lőrinc mester látomásairól,
emellett azonban latin nyelvű éneket is fogalmaztak róla. A víziós irodalom eme darabjainak
irodalmi értéke igen nagy: egyrészt műfaji nyitottságuknál fogva tág teret adtak a költői
alkotó fantáziának, történetüket szépirodalommá magasztosították. Másrészt megszólalt
bennük a hitbeli kétely személyes hangja, mely individuális szemléletével az új eszmevilág, a
humanizmus útját egyengette.

Az írásbeliség: oklevelek, levelek, formuláskönyvek

A 14-15. század az okleveles gyakorlat erőteljes kiterjedésének korszaka. Kialakultak a

középkori oklevél egymástól jól elhatárolható típusai s az egyes típusoknak megfelelő
formulák állandósultak, megmerevedtek. A stílusukon egyre erőteljesebben éreztették
hatásukat a tankönyvek. Megjelentek ugyanakkor a személyes hangú levelek, melyek a
kötöttségek engedte rések kitöltésével lettek az újkori népnyelvű magánlevél és misszilis
előfutárai. Nemcsak mennyiségében lett gazdagabb az emlékanyag, hanem társadalmi
tekintetben is. Láthatjuk a leveleiket maguk író főurakat (Himfi Benedek, Tar Lőrinc),
valamint a kor legtipikusabb alakját: a deákot, a világi írástudót, aki immár nagy tudása
birtokában oklevélhamisításra is vállalkozott (átkos emlékű János deák).

Kiterjedt és állandósult a törvénykezés, melynek immár számos emléke maradt ránk, ezeknek
fogalmazata is az oklevélszerkesztés szabályai szerint épült fel. Az udvari írásbeliség legfőbb
szerve, a kancellária erősen hivatalszerűvé vált. Ekkoriban, Tatamér alkancellár a felelősség
megállapítása érdekében rávezettette az oklevelekre a kancelláriai jegyzeteket, majd a
szöveget regisztrumokba (későbbi néven királyi könyvekbe) vezettette. A 14. század
folyamán a kancellária szervezete erősen differenciálódott, különböző típusú ügyekre
különböző osztályok váltak rendszeressé. A vidéki hiteleshelyek mellett az udvarban is
hiteleshelyi működést kezd egy udvari írószerv: a királyi kápolna.
A kancelláriai stílus újszerűségét jól jellemzik azok az adománylevelek, melyekkel Záh
Felicián birtokait osztotta szét Károly király. Köztudottan az ítélet hetedíziglen sújtotta a
rokonságot és a leszármazókat. A bűn és a bűnhődés kegyetlensége a krónikákban is
lecsapódott, de az udvar elborzadását évekig visszhangozták az oklevélnarrációk, melyek nem
annyira az adományos érdemeit hangsúlyozták (ami a dolguk lett volna), mint inkább az
elítélt merénylő gonoszságát ecsetelték retorikus figurák, képek, színes fordulatok hallatlan
gazdag alkalmazásával. A legjellemzőbben ezt a merénylő 1330. évi ítéletlevelének
(proscriptiójának) dramatikus előadásmódja érzékelteti.

Az oklevél fogalmazója a Árpád-ház kihalása utáni évtized reménytelenségének ecsetelése

után a Károly-kori béke ellentétét villantja fel, megteremtvén ezzel a feszültséget. Ezután
váratlan hirtelenséggel a merénylet ismertetésére tér rá: a rókalelkű (vulpinae dolositatis
astutia), ördögtől megszállott Felicianus, a beteges és szégyentelen kutya (morbidus et
impudicus canis), akinek névetimológiáját is a 'fájdalom' jelentésével hozta kapcsolatba az
író, s akit alább szójátékkal boldogtalannak (Infelicianus) nevezett vagy inkább csúfolt, nem
átallotta kielégíthetetlen kapzsiságát szent vér ontásával csillapítani, s a királyi családot
írmagjában akarta kiirtani. Hallatlan tettével olyannyira gyűlöletessé vált nem csupán az isteni
felség, hanem a föld és az ég polgárai előtt, hogy büntetését Isten jobbja mérte reá.

Az oklevélfogalmazás megtanulását és alkalmazását azok a formuláskönyvek segítették elő,

melyek egyre növekvő számban készültek az írásbeliség műhelyeiben. A Gyulafehérvári
sorokat őrző kódexben 14 oklevélvázlat olvasható, melyeket 1320 táján Székesfehérvárott
állítottak össze, méghozzá ferencesek. A gyűjteményben a rendi kormányzattal és a
pasztorációval összefüggő oklevelek találhatók. A másik emléket a bécsi egyetemen tanult
Tapolcai Bertalan egyetemi jegyzeteket őrző kódexe tartotta fenn, melybe tulajdonosa 1385-
tel bezárólag egy 34 darabból álló, tárgyilag szorosan összefüggő gyűjteményt másolt, mely a
főesperes házassági ügyekben való ítélkezését volt hivatva megkönnyíteni.

A formuláskönyvek mellett született valóságos retorikai és jogi tankönyv is Magyarországon.

1346-1351 között, bolognai tanulmányai és rektorsága után az egri káptalani iskola vezetője,
Uzsai János olvasókanonok valóságos jogesetekre épülő tankönyvet állított össze, melynek
célja a gyakorlati jogtanítás előmozdítása volt, s ehhez természetesen a fogalmazás
mesterségébe való bevezetés is hozzátartozott. Az előszóra és négy részre tagolódó, párizsi
típusú ars dictaminis vagy inkább ars notaria, melyet az egri káptalanban a következő száz
esztendőben valóságosan is használtak, Donatus későantik grammatikája alapján álló elméleti
grammatikai tanácsok mellett olyan oklevélformulákat tartalmaz, melyek a legfontosabbnak
ítélt oklevéltípusok legtöbbjét felölelik.

A költészet

Amennyire szegényes a hagiográfia a 14. században, annyira virágjába szökött a liturgikus

költészet. Ekkoriban szerzett himnuszok, szekvenciák, verses zsolozsmák hirdették a magyar
szentek dicsőségét. Ismeretlen szerzők az Anjouk érdeklődésének is megfelelve szekvenciákat
írtak az Árpád-ház szentjeiről, Szent István és Szent László királyokról és Szent Erzsébetről,
himnuszt István királyról, verses zsolozsmát Szent Imre hercegről. Az esztergomi kanonokok
ugyanebben az időben antifonát szereztek 14 sornyi disztichonban székesegyházuk
védőszentjének, Szent Adalbertnek a tiszteletére. A szerzetes szerzők a rendi szentekről szóló
költeményekkel erősítették a rendi összetartozás tudatát: pálos szerző tollán Remete Szent
Pálról a század folyamán szekvencia született, 1300 körül pedig domonkos költő írta meg
Szent Margit officiumát.
A leoninus hexameter emléke Thuróczy János krónikájában maradt fenn. Telegdi Csanád
halotti búcsúztatója után, Küküllei János krónikája előtt szerepel az a 15 sornyi hexameteres
szöveg, melyet Károly király haláláról vélhetőleg ugyanúgy egykorú szerző vetett papírra,
miként a prózai búcsúztatót is. A világi hangvételű líra azonban Mügelni Heinrich magyar
történeti tárgyú költeményében teljesedett ki. A híres mesterdalnok Ritmikus krónikájának
minden, több-kevesebb strófából álló része sajátos, a többitől különböző versformájú,
melyhez a maga korában önálló (ma is ismert) dallam járult. A költő lelkiismeretesen
feljegyezte azt is, ha a dallam és a versforma nem saját szerzeménye volt, hanem valamelyik
költőtársától vette át.

A középkori költészet néhány alkotásában a kultúra világiassá válásának korában megjelent

az egyházkritika is. 1310 táján született magyar klerikus tollán az a költemény, mely Papok
siralma (Planctus clericorum) címen keserves szavakkal ecsetelte a magyarországi
trónviszályokat, a pápa beavatkozását és a magyar főpapok lelkiismeretlen dőzsölését.
Ugyanaz a stájerországi gyűjtemény őrzi a másik, talán már nem is klerikus szerző, hanem
vágáns diák által szerzett költeményt, a Kóbor diákok siralmát, mely a papi hivatalt nem kapó
tanult diákok sanyarú sorsát, s a világ romlottságát siratta szomorú hangulatú strófáival.
Ezekkel a darabokkal, az éles kritika hangjával a középkori líra témájában is a reneszánsz
küszöbére lépett.

MŰVÉSZETEK

MŰVÉSZETTÖRTÉNET

A korai Anjou-kor művészete (1300-1350)

Bevezetés

A század első negyedének viharos történelme nem kedvezett a művészeteknek. Aki tehette,
vagyonát várak építésére és hadakozásra fordította. Ekkor erősödtek meg viszont a 13.
században létrejött hospestelepülések, ahol tömegével épültek az új, bár egyszerű és
konzervatív stílusú templomok. Csak az 1330-as évektől élénkült meg a király, az egyház és
az új arisztokrácia műpártolása. Az építészetben a szomszédos cseh és osztrák területek
francia eredetű kései klasszikus gótikája jelentette a mintaképet. Ezt tapasztalhatjuk a
szobrászatban és részben a festészetben is, de e műfajokban, főleg az igényesebb udvari,
főpapi környezetben nagy szerepet játszott az itáliai trecento művészet hatása is.

Építészet

Várak

Az Árpád-ház kihalását követő anarchikus állapotok haszonélvezői a tartományurak és

familiárisaik. A századfordulón általuk épített várak kisméretű, nehezen megközelíthető
helyen álló, toronnyal, körítőfallal, palotával és ciszternával ellátott kőerődítmények voltak
(pl. Márévár 1316 előtt). A kényelemre, pompára nem sokat adtak. Még nagyobb számban
épültek a kisebb földbirtokosok kúriái mellett faerődítmények, motték, amelyek árokból,
kerítésből és fatoronyból vagy házból álltak. I. Károly hatalmának megszilárdítása során a
várak nagy részét megszerezte, sokat leromboltatott, és újak építését már csak ritkán
engedélyezte.

Falusi templomok és kolostorok

Az ország peremterületein, a 13. században létrejött új falvakban a századforduló körül

épültek meg az első kőtemplomok. Ezek meglehetősen egyszerű, konzervatív megformálású
épületek voltak, mint Csaroda, Vámosatya Szatmárban, Kakaslomnic, Zsegra a Szepességben,
Velemér Nyugat-Magyarországon. Ekkor lendült fel a magyar eredetű pálos remete rend
fejlődése, akik a Buda melletti Szent Lőrinc kolostorba helyezték székhelyüket. A
földbirtokosok főleg az igénytelen pálosok számára építettek a falusi templomoknál alig
nagyobb egyházakat (Diósgyőr 1304 előtt, Dédes 1313 előtt, Uzsaszentlélek 1333 előtt,
Felnémet 1347). A karthauzi remeték is megtelepedtek az országban: felépült a szepességi
Menedékkő (1308 előtt), majd a lehnici vörös kolostor (1319-1344). A Siklósiak siklósi váruk
mellett ágostonos kanonokok számára emeltek kolostort 1333 előtt.

Székesegyházak

Az 1330-as években indult meg az előző évtizedek belső harcaiban megsérült székesegyházak
újjáépítése. Szécsi András püspök (1320-1356) fejezte be a gyulafehérvári székesegyház 13.
századi épületét. Ekkor készült az egyhajós, gótikus nyitrai székesegyház (1333-1355) és az
esztergomi katedrális szentélye (1336-1351 körül) is. A nagyváradi székesegyházhoz Bátori
András püspök (1329-1345) az 1330-as években két hasáb alakú toronyból és a köztük
elhelyezett karzatból, valamint egy díszes kapuzatból álló monumentális nyugati homlokzatot
építtetett. Az egri székesegyházat Dörögdi Miklós püspök (1332-1361) hasonló nyugati
toronypárral bővítette. Ő maga is a tornyok közti előcsarnokba temetkezett. E két utóbbi
katedrálishoz még a század közepe előtt francia mintára körüljárós, kápolnakoszorús szentélyt
kezdtek el építeni. Az 1342-ben megkezdett nagyváradi építkezések a 15. század elejéig
elhúzódtak, az egri szentély pedig talán sohasem készült el.

Királyi központok

I. Károly 1323-ban Visegrádra helyezte székhelyét. Először a visegrádi várban, majd egy
városi házban, a visegrádi királyi palota elődjében rendezte be udvarát. 1340 körül a királyi
ház mellé egy díszes kápolnát kezdtek építeni, ám a munka hamar félbeszakadt az udvar
1347-es Budára költözése miatt. Óbudán a korábbi királyi várat I. Lajos 1343-ban anyjának,
Piast Erzsébet királynénak adományozta, aki itt alakította ki rezidenciáját. Az átépített vár
közelében a királyné még 1350 előtt klarissza kolostort emeltetett, az óbudai prépostság Szent
Péter temploma mellé pedig Szűz Mária tiszteletére 1348 előtt új templomot építtetett. A
korábbi budai királyi szálláshelyen, a Károly által emelt Kammerhofban 1349-ben készült el a
Szent Márton-kápolna, és ez által a hely alkalmassá vált a valódi rezidencia szerepére. A
király öccse, az ország kormányzója, István herceg a város déli végében építette ki budai
várát.

Királyi templomépítkezések

1318-ban tűzvész pusztította el a székesfehérvári bazilikát. I. Károly újjáépíttette a

templomot: a pilléreket megerősíttette, beboltoztatta a főhajót, gótikus templomot formálva a
románkori épületből. 1327-ben újabb tűzvész pusztított, de ekkor már csak a tetőzet sérült
meg. Kolozsmonostoron a király az Árpád-kori bencés apátságot alakíttatta át. Máig fennáll a
templom egyszerű részletképzésű szentélye. Az 1330-1340-es években építettek az új királyi
központokhoz közel eső margitszigeti dominikánus apácakolostor templomának új szentélyt.
Valamivel később a pilisi ciszterci kolostor templomába egy pompás, szobrokkal díszített
szentélyrekesztőt emeltek. Ez utóbbi építkezések a befejezetlen visegrádi palotakápolna
építőműhelyéhez kapcsolhatóak, a közép-európai kései klasszikus gótikus stílust képviselik.

Városok

Számos város a 14. század első felében fejezte be városfalai, templomai építését. Sopron
hármas városrendszere 1340-re készült el. A soproni ferencesek templomának hajóját és
szentélyrekesztőjét 1300 körül, a káptalantermet pedig a század első harmadában építették fel.
Ekkor készült a város első zsinagógája is. A pozsonyi klarisszák templomának szentélyét az
1330-as években a soproni káptalanteremével rokon stílusban készítették. A szepességi Iglón
és Lőcsén nagy csarnoktemplomokat emeltek. A nagyszebeni plébániatemplomhoz és a kassai
Szent Erzsébet templomhoz új szentélyt csatoltak, Kassán pedig egy temetőkápolna is készült
Szent Mihály tiszteletére. Megindult a földesúri birtokközpontok fejlődése is. Szécsényi
Tamás például Szécsényben alapított ferences kolostort 1335 után.

Képzőművészet

Szobrászat

A margitszigeti dominikánus apácakolostorban az új szentély építése után, a század második

harmadában állították fel Szent Margit itáliai mesterek által készített síremlékét. Ugyanezek a
szobrászok készítettek egy Visegrádról előkerült barátfejet. Krígen maradt fenn a legkorábbi
Magyarországi szárnyasoltár, amelynek középső baldachinját domborműves szárnyak övezik.
A pozsonyszöllősi Madonna 13. századi francia típust követ. A század második negyedéből
származó toporci első és ruszkini Madonnák már modernebb, délnémet mintákat követnek. A
Madonnák mellett a korszak faszobrászatát főleg feszületek képviselik. Ezek jellegzetessége a
lecsonkolt, élő keresztfán függő korpusz felfokozottan fájdalmas ábrázolása. A legszebb,
század közepi emlék a szepességi Mateóc templomában maradt fenn.

Festészet

A század elején bizantinizáló eredetű stílus határozta meg a szepeshelyi, szepesdaróci,

kakaslomnici freskókat. A közép-európai gótika stílusát követte viszont Tereske
freskósorozata. Kedvelt téma volt a Szent László-legenda. Az 1330-as évektől az esztergomi
érseki, az 50-es években a zágrábi püspöki palota kápolnáját, valamint a nagyváradi
székesegyházat közép-itáliai mesterek festették ki. A könyvfestészetben is érvényesült az
olasz hatás, olyan, elsősorban Bolognában rendelt kódexek révén, mint Nekcsei Demeter
tárnokmester bibliája vagy az András herceg számára festett Anjou Legendárium.

Kisművészetek

A 14. századi ötvösség szép emléke a körtvélyesi cibórium (ostyatartó), melynek oldalait
vésett jelenetek díszítik. Hasonló díszítést kapott az iglói kereszt. Piast Erzsébet királyné
tulajdona volt az a Párizsban készült, zománcdíszes, hordozható oltár, amelyet később az
óbudai klarisszáknak adományozott. A korszak világi rendeltetésű tárgyaiból kincsleletek és
sírmellékletek maradtak ránk. Ötvösök készítették a pecsétnyomókat is. A magas művészi
színvonalú királyi felségpecsétek sorozata mellett különlegessége miatt a Szent György
lovagrend pecsétje érdemel említést. A bárók pecsétjei általában címerüket, néha
lovagábrázolást, a városoké védőszentjüket vagy falaikat mutattak. A főpapi pecsétek gyakran
mandorla alakúak voltak és rajtuk egyházuk védőszentje jelent meg.

A kései Anjou-kor művészete (1350-1400)

Bevezetés

A korszak elején Erzsébet anyakirályné, az 1370-es évektől I. Lajos, majd lánya, Mária és
veje, Zsigmond király számított a legjelentősebb megrendelőnek. A virágzó udvari kultúra
szervesen illeszkedett a kor Európájának internacionális gótikájába. Minden művészeti ágban
erőteljes szerepet játszott az itáliai hatás, ám egyre inkább érvényesült a szomszédos prágai
császári udvar művészetének befolyása is. A prágai építkezéseket vezető Peter Parler a
gótikus építészet új szakaszát nyitotta meg, amely nem maradt visszhang nélkül
Magyarországon sem. E mellett azonban jelen volt Közép-Európában egy puritán, főleg a
koldulórendek által terjesztett stílusváltozat is. A városok művészete sok, a kereskedelmi
kapcsolatok révén fenntartott szállal kapcsolódott Ausztriához és Kislengyelországhoz.

Építészet

Visegrád

Miután a királyi udvar 1355-ben visszaköltözött Visegrádra, I. Lajos a korábbi királyi házat
palotává bővíttette. Az 1370-es évekre átépült a visegrádi fellegvár is. Az 1370-es évek végén
kezdődhetett meg a visegrádi királyi palota újjáépítése, de ezt már Zsigmond fejezte be 1400
körül. A város Szűz Mária plébániatemplomát és az ágostonrendi kolostort is felújították. A
budai várat I. Lajos tette királyi rezidenciává, miután az 1370-es évek végétől kibővíttette egy
új udvarral, palotaszárnyakkal és kápolnával. A palota elkészültét jelzi a korábbi királyi
lakóhely, a Kammerhof eladományozása 1382-ben. Az új udvart lezáró erődítmények már
Mária és Zsigmond uralkodása alatt épültek fel. A városban ebben az időben kezdtek hozzá a
Mária Magdolna plébániatemplom és a Szent Miklós domonkos templom gótikus
szentélyének építéséhez.

Püspöki építkezések és várak

Kálmán győri püspök (1336-1375), I. Károly törvénytelen fia egy címerdíszes kaputoronnyal
gazdagította győri várát. Pécsett Poroszlói Miklós püspök 1355-ben alapította az Aranyos
Mária kápolnát a régebbi püspöki palota mellett. 1360-ban ide is temetkezett. Utóda, Vilmos
püspök (1361-1374) a palotát átépíttette, és talán benne adott helyet az általa alapított pécsi
egyetemnek is. Az Aranyos Mária kápolnába, egy pompás, szobordíszes, baldachinos
síremlékbe temetkezett ő is. Az 1370-es években építette I. Lajos a négy saroktornyos
diósgyőri, és a tornyok nélküli zólyomi szabályos, négyzetes alaprajzú várakat. A zólyomi
típust követte Zsigmond véglesi vára. Egyszerűbb, de szintén szabályos alaprajzon, két
lakószárny között zárt udvarral épült a Zsigmond-kori gesztesi vár.

Nyugat-Magyarország és a Felvidék városai

A nyugat-magyarországi városok építkezései bécsi, bécsújhelyi mintákat követtek. Sopronban

a ferences templom tornya, a Szent Mihály plébániatemplom és a Szent György kápolna,
valamint az új zsinagóga képviseli a 14. század második felének építészetét. Ebben az időben
Pozsonyban a Szent Márton plébániatemplomnak és a klarissza templomnak a nyugati része,
valamint a ferences templom Szent János kápolnája épült fel. A lőcsei plébániatemplomon
ekkor fejezték be, a nagyszombatin viszont ekkor kezdték az építkezéseket. Lőcsén hatalmas,
új ferences templomot is emeltek. A pesti plébániatemplomot körüljárós csarnokszentéllyel
bővítették. Egyszerű részletformákkal épült 1380-1400 körül a veszprémi székesegyház új
szentélye, alatta kriptával.

Erdélyi városok

Erdélyben is érvényesült a 14. századi osztrák építészet hatása: részben onnan valóak a
szászsebesi plébániatemplom és a brassói Fekete templom álkörüljárós szentélyének
mintaképei, és a kolozsvári plébániatemplom hármas, csarnokrendszerű szentélyfeje. A
nagyszebeni plébániatemplom hosszházát viszont a helyi szász hagyományoknak megfelelően
a régies, kereszthajós, bazilikális formában fejezték be, s nyugati homlokzata elé hatalmas
négyzetes tornyot építettek. Ez a templomtípus kisebb formában más szász településeken, pl.
Ecelen is felépült. Marosvásárhely ferences temploma az egész országban elterjedt egyhajós,
hosszú szentélyű ferences típust követi. Kapuzatai egy Erdélyben divatos, kissé régies, de
gazdagon tagolt formát mutatnak. Szép példái még e típusnak az ótordai református templom
kapui.

Kolostorok

A 14. század második felében tovább folytatódott a pálos rend virágzása. Az 1361-ben
felszentelt csatkai kolostortemplom behúzott támpilléres rendszeréhez hasonló a tüskevári
kolostor temploma. Budaszentlőrincen Zsigmond korában épült fel a háromhajós új
főtemplom, és a korábbi templom átépített szentélyét Remete Szent Pál ereklyekápolnájává
alakították. A mezővárosokban, földesúri rezidenciák mellett egyre gyakrabban épültek
koldulórendi kolostorok. Keszthelyen 1397-ben már állt a Lackfi István által alapított ferences
templom hosszú szentélye. A boltozott hajó a 15. század elején készült el. Leleszen az 1350-
1360-as években építették újjá a premontrei kolostor templomát.

Képzőművészet

Szobrászat

A székesfehérvári Anjou-síremlékek sajnos csak töredékesen maradtak ránk. Épségben

megvan viszont két pannonhalmi apát sírköve 1365-ből és 1372-ből. A korszak faszobrai
elsősorban a Felvidéken maradtak fenn. A bányavárosok vidékéről való a szelcsei Szent
Miklós szobor. A Szepesség leggazdagabb szoborsorozata a lőcsei Szent Jakab templom
későbbi főoltárának oromzatára helyezett apostolok. A Madonna szobrok különböző típusait
képviselik a szlatvini és a kőperényi Madonnák. A magyar középkor talán legjelentősebb
szobrászai, kolozsvári Márton és György öntötték Szent György - ma Prágában álló -
bronzszobrát (1373), valamint az elpusztult nagyváradi Szent László lovasszobrot és a három
szent királyt ábrázoló álló szobrokat.

Festészet

A század második felének festészetében továbbra is fontos szerepet játszottak az itáliai

trecento hatásai. Erről tanúskodnak a keszthelyi ferences templom szentélyének 14. század
végi, valamint a felvidéki Zsegra 1360-as évekből származó freskói. A nyugati eredetű
lineáris gótikus körbe tartozik a csallóközi Somorja templomszentélyének dekorációja. A
lőcsei Szent Jakab templom szentélykifestésén és a Szent Dorottya-cikluson már a század
végén az internacionális gótika jegyei jelentkeztek. A korszak legjelentősebb freskósorozatait
Johannes Aquila készítette, akinek főművei - stájerországi származása ellenére - a középkori
Magyarország területén maradtak fenn: Velemér (1378), Bántornya (1383 és 1389) és
Mártonhely (1392) templomaiban.

Könyv- és táblakép-festészet

A 14. század második felének legfontosabb emléke egy itáliai tanultságú mester által festett
kódex, a Képes Krónika. Név szerint ismerjük Henrik csukárdi plébánost, aki miniátorként
1377-ben egy misszálét (misekönyvet) díszített. A század végén egyre erőteljesebben
érvényesült az internacionális gótika hatása, amit olyan hazánkba került csehországi kéziratok
terjesztettek, mint Ganoys Vencelnek a pozsonyi káptalan birtokába jutott bibliája. E stílusnak
már Magyarországon készült emléke Miskolci László misszáléja (1394). Ebből a korszakból
származnak a legkorábbi magyarországi eredetű táblaképek: I. Lajos 1367-ben az aacheni
magyar-kápolnának adományozott három képet, amelynek azonban ma már csak keretelése
eredeti. Több maradt meg a Máriacellnek ajándékozott Madonna képből, amely itáliai eredetű
minta követéséről vall.

Kisművészetek

I. Lajos udvartartásából több ötvöstárgy maradt ránk, így a király kettőskeresztje és az a kincs,
amit az aacheni magyar-kápolnának ajándékozott: oltárfelszerelések, ereklyetartók, címeres
palástcsatok. A kor kedvelt ereklyetartó típusát az 1380-as évekből származó trencsényi
herma (fejereklyetartó) képviseli. A királyné, bosnyák Erzsébet megrendelésére készült Szent
Simeon zárai ezüstkoporsója. Mária királynő adományaként kerülhetett a göncruszkai pálos
kolostorba a feltámadt Krisztus alakjával hímzett esztergomi paramentum (oltártakaró). A kor
liturgikus öltözeteinek szép emléke a győri mitra (püspöksüveg). Gaal Konrád mester
alapította azt az iglói műhelyt, amely évszázadokon át harangokkal és bronz
keresztelőmedencékkel látta el a Felvidék nagy részét. Ebben az időben jelentek meg a
cserépkályhák.

Késő Zsigmond-kori művészet (1400-1437)

Bevezetés

Zsigmond király számára a művészeti reprezentáció fontos politikai eszköz volt. Arra
törekedett, hogy nyugati mintaképek alapján Budán császárhoz méltó udvart teremtsen. A
királyi építkezések francia, délnémet és osztrák területekről összetoborzott mesterei mind az
építészetben, mind a szobrászatban korszakalkotó jelentőségű műveket hoztak létre. A királyi
építkezések stílusa számos város és földesúri központ művészetére rányomta bélyegét. Kelet-
Magyarországon, egy fontos kereskedelmi út mentén önálló művészeti régió jött létre Kassa
központtal. Az uralkodói központ festészete is méltó utóda lehetett IV. Károly prágai udvari
művészetének. A festészetben nem tűntek el teljesen az italianizáló irányzatok, de egyre
inkább háttérbe szorultak.

Építészet

Várak és paloták
A 15. század első évtizedében építtette ki Zsigmond király a tatai várat, a diósgyőrihez
hasonló formában, udvarán árkádsorral. A visegrádi várat is bővítette egy külső falövvel és
reprezentatív külső kaputoronnyal. Zsigmond bárói is követték a király példáját: Filippo
Scolari Ozorán építtetett szabályos alaprajzú, észak-itáliai típusú várkastélyt (1416-1426),
Maróti János pedig Gyulán. Szabálytalanabb a Garaiak hatalmas siklósi várkastélya, valamint
a hegyre épült cseszneki váruk (1424) is. Ez utóbbin, akárcsak Stibor vajda beckói hegyi
várának építésekor, nem volt lehetőség szabályos alaprajz kialakítására. E békés korszakban
számos gyengén erődített, kényelmes castellum (kastély) is épült, például Taron, Kisnánán,
Szászváron.

Buda

Az 1410-es években kezdte meg Zsigmond a budai várpalota kibővítését. Egy újabb hatalmas
palotatömb épült egy emeletes óriásteremmel és kiterjedt erődítményrendszerrel. A vár
előterében, a Friss-palotának nevezett városi királyi ház közelében alapította a király a Szent
Zsigmond-prépostságot, amelynek 1410-24 között elkészült temploma a szintén ekkor
újjáépített Mária Magdolna plébániatemplomra hasonlított. Szintén a palota építkezéseivel
párhuzamosan alakították csarnoktemplommá a budai Nagyboldogasszony-
plébániatemplomot új mellékszentélyekkel, pompás déli kapuval és a Garai család
kápolnájával kibővítve. Maga a polgárváros is ekkor nyerte el a középkor végéig meghatározó
képét: számos egy-két emeletes kőház épült benne.

Pozsony
A század első negyedében még bécsi hatás alatt folytak a pozsonyi építkezések, mint ezt a
ferences templom tornya vagy a városháza kialakítása is tanúsítja. Az 1420-as évektől a
huszita veszély miatt Zsigmond megkezdte a vár és a város erődítését. Az 1430-as években a
vár az uralkodó fontos tartózkodási helyévé vált. A budai építkezések leálltak, és az
építőműhely Erlingi Konrád mester vezetésével a pozsonyi várba költözött. A négyzetes
alaprajzú saroktornyos vár a diósgyőri mintát követte. A külső fal pompás kaputornya a
visegrádi és a budai kaputornyok gazdagabb kivitelű, a prága-óvárosi hídtoronyra emlékeztető
rokona. A várépítő műhely stílusa meghatározta a városi építkezéseket: a pozsonyi városháza
új szárnyát és a pozsonyi Szent Márton-templom nyugati részének befejezését, valamint több
városi ház részletformáit is.

Kelet-Magyarország

A 15. század elején fogtak hozzá a kassai Szent Erzsébet templom újjáépítéséhez. Öthajós,
keresztházas templomot emeltek három díszes kapuzattal. Az építkezés, különösen a kapuk
stílusa a budai királyi építkezések és a prágai Parler-műhely együttes hatását mutatja. A
templom boltozatát még 1440 előtt bécsi tanultságú mesterek fejezték be. A kassai építkezés
olyan jellegzetes stílust teremtett, amely az 1420-as évektől Krakkótól Brassóig elterjedt. A
plébániatemplom hatása alatt épült a kassai ferences templom, de a kassai kapuk követőit
megtaláljuk Északkelet-Magyarországon, Erdélyben a kolozsvári Szent Mihály-, a brassói
plébániatemplom és a segesvári hegyi templom hosszházán, és Krakkóban a kazimierzi
ágostonrendi templomon is.

Az ország nyugati fele

Győrben Hédervári János püspök (1386-1415) a 15. század elején gyökeresen átépíttette a
székesegyházat. A háromhajós, nyugati toronypáros új épület déli oldalához gazdagon
kiképzett kápolnát illesztett. Kőszeg Szent Jakab plébániatemplomát a Garaiak alakították
háromhajós, hosszú szentélyű csarnoktemplommá. Hasonló a századforduló táján épült
zágrábi Szent Márk-templom, amelynek 15. századi kapuzata a budai Garai-kápolnával áll
rokonságban. Eberhard zágrábi püspök 1410-1419 között kezdte meg Zágrábban a
székesegyház csarnokhajójának kiépítését, amelyet utóda, János (1421-1433) is folytatott. A
Dunántúl építészetének másik végletét, a kis mezővárosok templomait képviseli Berhida
plébániatemploma.

A Felvidék és Felső-Magyarország építészete

A 14. század végén, vagy inkább a 15. század elején kezdték meg a garamszentbenedeki
apátság új csarnoktemplomának és kolostorépületének munkáit. Eperjesen 1391 után hasonló,
bár szabálytalanabb, csarnokrendszerű szentélyfejet emeltek a plébániatemplomhoz. A
szepességi mezővárosok plébániatemplomait (pl. Szepesbéla, Kakaslomnic) sorra boltozták
be középső pillérre vagy pillérsorra támaszkodó boltozattal, cseh és lengyel mintaképek
alapján. Ilyen rendszerű boltozatot kapott Körmöcbánya, Tar plébániatemploma és feltehetően
a kassai ferences templom is. Az arisztokrata családok temetkezési helyeként épített
kolostorok közül különleges, a prágai Nagy Károly-templomot (közvetve pedig az aacheni
palotakápolnát) követi Stibor vajda vágújhelyi ágostonrendi temploma. A kurityáni (1419
után) és a gönci (1429) pálos templomok hagyományos épületek.

Képzőművészet

Kőszobrászat

A 15. század első évtizedének lágy stílusát a kőszobrászatban leginkább az e korban igen
kedvelt Piéta (a halott Krisztust sirató Mária) szobrok képviselik, a legszebb Nagyszebenben
maradt fenn. A 15. század második - harmadik évtizedének legjelentősebb szoboregyüttese az
1974-es budai gótikus szoborlelet. A szobrok mesterei Európa különböző tájairól érkeztek, és
a korszak legmodernebb stílusirányzatait képviselték. Ők készítették a Szent Zsigmond-
templomból előkerült szobrokat, és egy, a királyi palotából származó leánykafejet is. A budai
Nagyboldogasszony templomból szintén ismerünk néhány szobrot a 15. század elejéről. A
korszak síremlékszobrászatának legjelentősebb emlékei az alakos, vörösmárvány Stibor-
síremlékek.

Faszobrászat és oltárok

Az 1410-es években készült a lágy stílus legkiemelkedőbb magyarországi faszobrászi emléke,

a kislomnici oltár. Hasonló kecses stílust képviselnek a dénesfalvi Magdolna és a barkai Szent
Dorottya szobrok. A budai szoborlelet stílusának rokon vonásait a fonyódi Fájdalmas
Krisztusban fedezhetjük fel. A toporci második Madonna már a későgótika felé mutat.

A 15. század elejéről maradtak fenn az első festett oltárok. A cseh festészet hatásáról
árulkodik a póniki Jeremiás tábla és a lőcsei Szent Katalin oltárba beépített triptichon,
valamint Kolozsvári Tamás 1427-ben festett garamszentbenedeki Kálvária-oltára, a
magyarországi lágy stílus legjelentősebb emléke. A szomszédos osztrák területek művészete
határozta meg annak a németújvári oltárnak a stílusát, amelyből csak a fonó Mária kivágott
képe maradt ránk.
Falfestészet

A 15. század elején is fontos szerepet játszott az itáliai művészet hatása, amint a pesti
plébániatemplom szentélyének falképmaradványai vagy a rimabrezói freskók mutatják. A kis
vidéki templomokat vándorló festőműhelyek díszítették, melyek stílusa néha erősen
provincializálódott.

A közép-európai lágy stílus jelentős felvidéki példája a póniki plébániatemplom 1415-ös

freskóciklusa. E stílus legszínvonalasabb emléke a kassai Szent Erzsébet templom Feltámadás
képe az 1420-as évekből. A cseh festészet hatása ismerhető fel az erdélyi Almakerék
templomának gazdag freskódíszében is. Továbbra is közkedvelt maradt a Szent László-
legenda ábrázolása, amire jó példa az 1419-es székelyderzsi freskó.

Könyvfestészet

A cseh lágy stílus erősen hatott a 15. század elejének magyarországi könyvfestészetére is. A
pozsonyi prépostság "D" misszáléját a dús növényi ornamentika mellett lágyan festett
figurális iniciálék díszítik. Egy másik pozsonyi misszáléból származik egy keresztre feszítést
ábrázoló lap, egy Kánonkép. Körmöcbánya jogkönyvét is gazdagon díszítették. Kiemelkedő
szépségű emlék a váci ötvöscéh János illuminátor által díszített 1423-as misszáléja, amelynek
kezdő iniciáléját az ötvösök védőszentje, Szent Eligius képe ékesíti. Fennmaradt Pálóczi
György esztergomi érsek (1423-1439) pompás breviáriuma. Zsigmond király utazásai során
számos díszes címereslevelet adott ki, ezeket mindig az éppen rendelkezésre álló helyi festők
díszítették.

Iparművészet

A Zsigmond-kor textilművészetéről több ránk maradt miseruha lágy stílusú hímzése

árulkodik. Zsigmond király udvarának fejlett lovagi kultúrájáról tanúskodik egy Sárkány-rend
jelvényével díszített, csontfaragású nyereg. A jellegzetes magyar sodronyzománc technika
korai emléke Szent László király hermája (fejereklyetartója). Ebben a korban terjedtek el az
olyan díszes úrmutatók, mint pl. a szendrői. Vésett dísz borítja a tornai kelyhet. A Felvidéken
és Erdélyben számos, a 14. századi hagyományokat követő bronz keresztelőmedencét
öntöttek. A Zsigmond-korban virágzik fel igazán a kályhásmesterség. Már nem csak a királyi
udvarban épültek változatos, színpompás cserépkályhák, hanem megtaláljuk őket várakban,
udvarházakban, sőt városi házakban is.

ZENETÖRTÉNET

A zene életfeltételei

Az Árpád-kor után Magyarországon változás következett be mind a politikai-gazdasági

közéletben, mind pedig a szellemi, így a zenei szférában is. A kezdeti széthullási folyamatot
(tatárjárás, belső anarchia) I. Károly Nyugat-Európára irányított politikája megállította, s a 14.
századra már kifejezetten kulturális fellendülésről beszélhetünk. Az Anjou-ház dinasztikus
kapcsolatai révén szellemi látókörünk még inkább kitárult nyugat felé. A fellendülő bányászat
és kereskedelem következtében újabb városközpontok születtek (főleg a Felvidéken és
Erdélyben), s a gazdasági gyarapodás a zenének is újabb lehetőségeket kínált. Bár nálunk nem
alakult ki olyan sűrű városhálózat, mint nyugaton, s így ez nem is teremtette - nem teremthette
- meg az értelmiség olyan fokú koncentrációját, mint az ottani központok, mégis a
későközépkor hazánkban a zenei élet csúcskorszakának számít, amely a zeneoktatás és
gyakorlat szélességében és mélységében egyaránt egységes képet mutat.

Új adatok a zenei életről

A zenei (kottás) emlékek száma e korban megnő; de ezek mellett az oklevelek és

elszámolások is bizonyítják a templomi és közéleti zeneélet állandóságát és intenzitását. Az
iskola a mindennapi mise és vesperás mellett az alapítványi és Mária-misék, valamint a
gyászmisék és temetések zenés szolgálatáról is gondoskodott, s ez magában a templomban
legalább napi 3-4 órai éneket jelentett. Bizonyos tételeket az alapítványi misék cím szerint is
említenek: ilyenek a közismert Salve Regina vagy az újabb, divatos darabok közül az Ave
verum corpus. Minthogy az alapítványok többsége felvidéki, lehetséges, hogy azok növekvő
száma összefügg a tehetősebb polgári életformával.

Az énekes diákok a templomon kívül is hallatták hangjukat: részt vettek pl. az úrnapi
körmeneten, látványos felvonulásokon (köszöntők, választások), s a gregorián tételeken kívül
többszólamú darabokat és anyanyelvű kanciókat is előadtak. Rekordációs (énekes köszöntő)
tevékenységük - amit rajtuk kívül kisebb rangú klerikusok, sőt parasztok is műveltek - máig
fennmaradt népszokásként (újévi kánta, névnapköszöntő), s éppen e szokásnak köszönhetjük
több középkori köszöntő dallam életben tartását.

Joculatorok és hangszeres zenészek

Míg a joculator elnevezés az elmúlt korokban mind a hősmondák megéneklőit, mind a

mulattató énekeseket jelölte, jelentése a későbbiekben egyre inkább az utóbbi felé tolódott el.
A hangszerjátékosok leginkább elismert csoportja a trombitásoké (s velük a dobosoké) volt,
akik szinte a főúri, királyi hatalom hangzó jelképei lehettek (Zsigmondot pl. éppúgy kísérték
franciaországi látogatására, mint vadászatra vagy vizafogásra). Városi alkalmazásban az
ünnepségeken való részvételük (pl. Úrnapja) és toronyőrökként jeladó funkciójuk említésre
méltó.

A 14. századtól tudunk orgonák hazai templomi használatáról (az orgonisták többnyire
orgonaépítők is). A ferences, domonkos, pálos szerzetesek élen jártak e hangszer
alkalmazásában. A városok gazdagodásával párhuzamosan a 15. századtól egyre több az
orgonahasználatra vonatkozó adat. Az orgonát e korban még nem az énekek akkordikus
kíséretére használták, hanem inkább a dallam díszítésére vagy pedig az ún. alternatim
gyakorlatnak megfelelően szakaszról szakaszra váltakozott az énekes és hangszeres előadás.

A 14. századtól felszaporodó sokféle hangszeres elnevezés - Dobos, Dudás, Gajdos, Hegedős,
Kobzos, Kürtös, Lantos, Sípos - e korban sokkal inkább foglalkozás megjelölés, mintsem
örökölt családnév. A hangszeresek rétegződése: falusi muzsikusok, városi szolgálatban állók,
főúri vagy főpapi (esetleg királyi) alkalmazásban lévők, vándormuzsikusok. Jóllehet
hangjegyes emlékek nem maradtak fönn, mégis a zenére vonatkozó másodlagos adatok
fényében "nem alaptalan ... a 15. századra egy, az egész országot átfogó zenészhálózatról
beszélni".

A királyi udvar zenéje

A királyi udvar a művészi zene egyik legkiemelkedőbb központja, amely csúcspontját majd
Mátyás korára éri el, megközelítve a nyugat-európai kapellák színvonalát. Az első lépést
ebben az irányban az Anjou-ház tette meg, majd Zsigmond korára az udvarban művelt zene
szerepe még jelentősebbé vált. Zsigmond, aki a budai palota újjáépíttetője és a királyi kápolna
újjászervezője, fontosnak tartotta, hogy útjain a híres minnesänger, Oscar von Wolkenstein is
elkísérje, szinte baráti viszonyt tartva fönn vele. Diplomáciai útjain kapellája is vele volt - így
a konstanzi zsinaton is -, mintegy zenei státusszimbólumként. A kapellának saját iskolája,
orgonistája és fúvószenészei voltak, s így a korszerű többszólamú zenét is ápolhatták, bár
elsődleges feladatuk természetesen továbbra is a gregorián ének szertartáshoz kötött
megszólaltatása volt.

A gregorián ének helyzete a későközépkorban

A gregorián ének elsődleges helyét a későközépkorban is megtartotta; továbbra is ez az

iskolai énektanítás törzsanyaga, melynek elméleti és gyakorlati ismerete a középkori
értelmiség elemi tudásához hozzátartozott. Bizonyos műfajokban tovább folyt a kompozíciós
gyarapodás is: a misében az alleluják és szekvenciák mellett újabb ordinarium tételek és
díszesebb olvasmánytónusok születtek. A zsolozsmában a szentek számának növekedésével
párhuzamosan jelentek meg új énekciklusok, ám ezek többsége átvétel lévén, inkább a helyi
spirituális igényeket elégítette ki. A liturgikus könyvek jelölése is erre utal az illető szentnél:
"Saját zsolozsma - ha megvan a könyvedben".

Könyvkultúra és hangjegyírás

A 14-15. századból kb. 30 teljes kódex és több száz töredék maradt fenn, utalva arra a gazdag
íráskultúrára, aminek ezek csak töredékét képezik. A kéziratok többsége kisalakú, egyszerű
kezektől származó, de biztos kottaírásról tanúskodó ún. használati könyv, amit a következő
korszakban egyre inkább a nagyalakú díszkódexek váltanak fel. A magyar kottaírásnak a 14.
század a virágkora - ezt reprezentálja a Pozsonyban őrzött esztergomi Missale notatum
(hangjelzett misekönyv). E kéziratot "nemcsak notációja, hanem liturgiai rendje és
dallamvariánsainak összessége is a központi magyar hagyomány legmegbízhatóbb tanújának
mutatja."

A magyar mellett azonban már a 14. században feltűnik a peremvidéken "egy lotharingiai
írásfajtából kifejlesztett, erősen tagolt, "gotizált", nagyalakú elemekből építkező modern
notáció, az ún. metzigót hangjegyírás". Ilyen kottaírásfajtával készült pl. a századvégi
felvidéki Graduale, s ezt találjuk a 14. századtól a pozsonyi kódexekben, valamint a kassai,
kolozsvári és brassói kéziratokban. Északnyugati területen feltűnik a csehek kottaírása is -
ennek a hatásnak nyomait mutatja pl. az Esztergomi II. Antifonále notációja -, míg a magyar
kottaírást az esztergomi hagyományt őrző központokon kívül a pálos rend viszi tovább, s a
későbbiekben megpróbálja azt nagyalakú kódexírássá fejleszteni.

A metzigót notáció magyar kottaírásra gyakorolt hatása már a 14. században kimutatható, s ez
a hatás a 15. századra még inkább fölerősödik. A kottaírás változása egyfajta belső szemléleti
változást is tükröz, miszerint egyre inkább az egyes hangokra terelődött a figyelem, s a
hangcsoportok (neumák) összetartozása némileg lazult. Változik az írásirány is: a tiszta
magyar notáció lefelé haladó pontsorai helyett ez az írás jobbra hajlik, az időbeli
egymásutániságnak megfelelően. E keveréknotáció hazai alkotásnak tekinthető; benne
ötvöződik a metzigót notáció pontos, tiszta hangjelzése a magyar kottaírás hajlékonyságával,
rajzos vonalvezetésével. Élettartama a 15. század első harmadától a 16. század közepéig tart, s
elsősorban a díszes, nagyalakú kóruskönyvek írásmódjaként funkcionál. Központi
jelentőségét jelzi, hogy éppen a hazai hagyomány fővonalába tartozó kódexek készültek ezzel
az írásfajtával (pl. Esztergomi I. Antifonále, Futaki Graduále).

A 14-15. század fordulójáról származó ferences és domonkos szerkönyvek tartalmukban és

kottaírásukban is eltérnek a fenti magyar liturgikus-zenei hagyománytól: ún. kvadrát
kottaírásuk (négyszögletes kottaformáik) és diaton dallamváltozataik is központosított
rendjeik külföldi mintáit követik, nem a helyi tradíciót. Ezekkel szemben a négy 15. századi
pozsonyi antifonale metzigót notációval ugyan, de világosan az esztergomi
hagyományvonalat követi, amely az egész magyar középkoron át fővonalnak számít.

A középkori többszólamúság

A gregorián kódexek viszonylagos bőségével szemben többszólamú zenei emlékeink csekély

számúak. A 14. századból több töredék, és a pálosok polifóniát tiltó konstitúciója tanúskodik
a többszólamúság élő gyakorlatáról. A 15. század elejéről való egy több tételt is tartalmazó
felvidéki forrás, az ún. Zsigmond-kori töredék. A 14-15. századi források éppenséggel nem a
korszerű európai zenei stílusokat művelik, hanem inkább egy pár száz évvel korábbi, de széles
körben elterjedt és művelt anonim zenélési módot. E technikák egyike-másika már az
ezredforduló körül ismert volt nyugaton. Sajátos, ünnepi előadásnak számított például, ha egy
gregorián olvasmány szólisztikus szakaszait dúsabb hangzásba öltöztették (eleinte
valószínűleg rögtönzésszerűen). A két-háromszólamú, kvartokra és kvintekre épülő hangzás
szerkesztésének alapelve a párhuzamos és ellenmozgás.

Az ünnepi olvasmányokon kívül egy-egy kedvelt tropust is díszíthettek ilyen módon, vagy
mint egy ferences kódexben, a mise alleluja tételét. Ha nem liturgikus, hanem szabad
dallamhoz komponáltak ritmizált ellenszólamot, ez ily módon modernebb hangzást
eredményezett, még ha hangközhasználata alapjában a (kvartot-kvintet-oktávot alapul vevő)
régi elveken nyugodott is. Az effajta lendületes többszólamú kanciók természetesen nem
számítottak szűkebb értelemben vett liturgikus zenének, hanem inkább a klerikus értelmiség
társasági zeneművészetét gazdagították. A gregorián dallam mozgékonyabb ellenszólamokkal
való körülírása viszont már valóban a liturgiába illő volt, s jobban meg is közelítette a kor
kompozíciós, "tudós" stílusát.

Az anyanyelvű népének

Legelső feljegyzett anyanyelvű énekünk a középkori Európa legkedveltebb húsvéti éneke:

"Krisztus feltámada mind ő nagy kínjából". Ez a Zsigmond-kori töredék lapszélén olvasható,
mégpedig négy nyelven: magyarul, csehül, németül és lengyelül (Húsvétkor valószínűleg
mindenki a maga nyelvén együtt zengte). E tételt eredetileg vagy a Victimae paschali
sequentiába toldották be, vagy a húsvéti éjszakai zsolozsmaóra végén, a feltámadási
színjátékot (Húsvéti játék) követően kapcsolódott be vele a nép a közös éneklésbe.

Másik, ugyancsak korai anyanyelvű énekünknek tekinthetjük a magyar nyelvű Te Deumot,

bár ezt először csak az 1500 körüli Peer-kódex jegyezte föl, ám ez az éneknek már olyan
széles körű elterjedtségére utal, hogy feltételezésünk szerint azt már énekelhették a 15.
században is.

A húsvéti éneken és a Te Deumon kívül talán a korábban már idézett Csordapásztorok

kezdetű karácsonyi ének említhető még, amely a középkori diákok rekordációs (ünnephirdető)
éneke volt (szövegében utalást találunk Zsigmond király Friss-palotájára). Lehetséges, hogy a
Feltámadt Krisztus e napon kezdetű húsvéti éneket is énekelték már e korban, mivel ennek
latin szövegét ugyancsak feljegyezték a Zsigmond-kori töredék lapjaira. Az anyanyelvű
népének története az eddigieknél jóval gazdagabban majd a következő századokban
bontakozik ki.

Középkori epikus énekek

Kottás feljegyzés nem maradt fenn epikus énekeinkről. A Szent László éneket is csak egy 16.
századi forrás - a Peer-kódex - alapján ismerjük, bár dallamának gyökerei kétségkívül a
középkorba nyúlnak vissza. A magyar népzene sirató stílusának viszont vannak olyan strófás
fejleményei (halottas, zsoltáros, balladás és keserves szövegekhez kapcsolódva), amelyek a
középkoron át életben tarthattak egyfajta közgyakorlati epikus modort, s amelyeknek majd
kései fejleményei lesznek a 16-17. századi históriás énekek.

Népzenénk középkori rétegei

A középkorban kivirágzó gazdag szokáskultúra - amelynek jelentős része ma népszokásként

lelhető fel - igen sok dallamot megőrzött. Némelyeket valóságos ciklussá szervezett, mint pl.
a zoborvidéki Szentivánéj dallamait. Ennek régies kisambitusú énekei világosan középkori
eredetűek. Az archaikus szokásdallamok gregorián énekekkel közös vonásait nem az egyenes
vonalú egymásra hatás, hanem inkább a háttérben rejlő közös alap - hasonló vagy azonos
zenei gondolkodásmód - magyarázza. Ugyancsak középkoriak lehetnek a szertartásos (hidas,
vonuló, párcserélő) gyermekjátékokat kísérő dúr hexachord dallamok, csakúgy mint a
kultikus férfitársaságok, egykori énekes céhek drámai játékának zenéje (Betlehemes).

A középkori rekordációk emlékét őrzi a legények, vagy gyermekek kántája, s szintén

középkorinak mondható a Gergelyjárás alaprétege. A középkori falu-város alapvetően zenei
akusztikájának elemei voltak az éjjeliőrök kiáltásai éppúgy, mint az iskolai recitált verstanulás
- mely utóbbi nyomait az erdélyi betlehemes és az adventi ostyahordás mondókája őrzi.

Vargyas Lajos szerint balladáink legrégibb csoportja a 14. században gazdagította

népköltészetünket. Mivel ezekhez csupán francia párhuzamokat talált, feltételezése szerint
hozzánk is ez irányból, a vallon telepeseken keresztül érkezett e hatás.

Kanásztáncainkhoz viszont szorosabb európai párhuzam vonható. A kanászritmus nyugat-

európai megfelelője a vágáns sor, s feltehetőleg a kanásztáncok a középkori mulattatók,
joculatorok zenei anyagát örökítették ránk. Ugyanígy a betlehemi pásztortánc vagy a
pünkösdölő táncszakaszai is őrizhetnek középkori tánczenét.

Végül az ősi siratóének továbbéléséről adatok tanúskodnak (pl. I. Károly siratása). Az akkori
sirató hangzásában a ma ismertekkel lényegében egyező lehetett. Valószínűleg e korban
jutottak túlsúlyba a nagy ambitusú dallamok, s ugyancsak ekkor válhatott ki a siratóból a
strófás népdaltípusok nagyobb száma is.

TÁNCTÖRTÉNET

Európai kitekintés
Az 1300-1450 közötti másfél évszázad szerte Európában az egyházi művészetek virágzását,
az udvari művészetek további önállósodását és a városi kultúra igazi kibontakozását hozta
magával. Magyarországon a városi fejlődés megkésettsége, a lovagi kultúra ápolására
alkalmas főúri udvarok csekély száma miatt e fejlődés sajátosan kelet-európai módon, főleg a
királyi udvarhoz kötődve ment végbe. A három nagy uralkodó egyéniség - I. Károly, Nagy
Lajos és főleg Zsigmond - idején a magyar királyi udvar számottevő politikai és kulturális
központtá vált, s ez lehetővé tette az európai művészetek legszebb formáinak meghonosítását.
Ha a korabeli kultúra egészéről akarunk véleményt formálni, fokozottan figyelembe kell
venni a források által alig említett helyi kultúra elemeit, különösen érvényes ez a
tánckultúrára, amely a zenéhez, irodalomhoz és a képzőművészetekhez képest jóval kevesebb
forrással rendelkezik.

A tánckultúra írásos emlékei

A korszak táncra vonatkozó utalásai között kitüntetett figyelmet érdemelnek a nyelvtörténeti

emlékek. A magyar nyelvű források számának növekedésével egyre többször fordulnak elő a
táncolást kifejező magyar, illetve közhasználatú nemzetközi szavak. 1350-ben jelenik meg
először nyelvemlékeinkben a tánc szó nemzetközi vándorszóként, amely a korabeli európai
szóhasználatnak megfelelően valószínűleg a hangszeres kísérettel előadott páros táncokat
jelölte. 1405-ből való a Schlägli szójegyzék, amely a tombás szót három latin kifejezéssel is
párosítja: cantatrix, gestulator, palpanista. Ez nem a szójegyzék készítőjének pontatlanságát,
hanem a tombás (mulattató, énekmondó, bábtáncoltató) tevékenységének sokoldalúságát
mutatja. A táncolás fogalmára e korban több forrás is a tombol, tomb szót használja,
mégpedig feltehetőleg ugrós tánc értelemben.

Égi és földi szerelem

A 14-15. századi európai kultúra sajátos fejleménye, hogy az udvari művészetek egyre
nagyobb önállóságra tesznek szert az egyházi művészetekkel szemben. A tánc területén ez a
folyamat a profánnak bélyegzett táncos gyakorlat tiltása és az eszményített táncos
szimbólumok (Dávid király tánca, Salome tánca) propagálása mellett történik. Néhány kirívó
példától eltekintve a tánc ekkor már sehol sem volt része az egyházi szertartásoknak, így nem
élvezte azokat az előnyöket sem, amelyekkel a vallásos ének és költészet rendelkezett a
korabeli iskolákban. Önálló művészetté formálásával, írásbeliségének megteremtésével,
művészi formáinak kánonba foglalásával nemigen foglalkozott senki.

A tánc azonban az európai műveltség egyik legelemibb kifejezési formájaként, ilyen

körülmények között is megtalálja a helyét, s mint az udvari kultúra, a lovagi életmód szerves
része termi szebbnél szebb gyümölcseit. Az európai tánckultúrát, társasági életet máig
meghatározó viselkedés- és mozgásforma fokozatosan alakult ki. Bölcsője a 12. századi
Provance, felnevelője a 14. századi Itália, megérlelője a 15. századi Burgundia, s így terjed el
egyre szélesebb körben. Kezdeteinél ott érezhető az ókori görög és latin kultúra, valamint a
későbbi szír, óhéber, arab, s más keleti kultúrák befolyása. Formálódását a keresztes háborúk
során szerzett élmények is segítették. A középkori Európában a lovagi erények legfőbb elemei
a nők tisztelete és a hűbérúr hűséges szolgálata mellett az udvarias, szolgálatkész viselkedés, a
tartózkodó szerelem, ügyesség, önuralom, a jó ízlés és megbízhatóság voltak. Ezeket a
táncban az ünnepélyes, feszes tartással, szabályos, kimért mozdulatokkal és szemérmes,
tartózkodó modorban járt körtáncok testesítették meg.
A lovagi szolgálat legszebb része a szerelem, mulattatás és udvarlás volt (Amor, Joi,
Cortesia), melyre elsősorban a vár úrnője tarthatott számot. Minden lovagnak megvolt a maga
választott úrnője, akinek kísérője és szolgája volt, aki a szíve fölött uralkodott. A szolgálat
színtere, a szerelem kertje (cour d'amour) a társas életre alkalmas vár, ahol az úrnő és
udvarhölgyei körében a lovagok a nemes viselkedést gyakorolhatták a lovagi táncok és dalok
által. A szerelem kertjének jellegzetes alakjai a trubadúrok, a zenélés, éneklés és a tánc
tudományának tehetséges művelői, akik gyakran tánccal is előadható szerzeményeikkel
(laudák, ballaták), valamint lugasjátékokkal, gúnydalokkal, feddőénekekkel, románcokkal
szórakoztatták a jelenlévőket.

Az Anjou-királyok és főként Zsigmond uralkodása alatt Magyarországon is kialakult a

nyugati udvarokhoz hasonló fényes udvartartás és lovagi életforma lehetősége, melynek
színterei a királyi székhelyek, Esztergom, Visegrád, Buda és Diósgyőr voltak. Szinte egymást
érték a pompás ünnepségekre, lovagi tornákra, táncokra alkalmat adó családi események,
koronázások, békekötések, követfogadások, diplomáciai találkozók. Sajnos, az ezekről szóló
beszámolók, hivatalos és magánlevelek, számadáskönyvek a táncokról külön nem emlékeztek
meg.

Magyar vonatkozása miatt említésre méltó a runkelsteini freskók ábrázolása, ahol Nagy Lajos
édesanyja, Erzsébet királyné vonulós táncot jár Menyhért bajor herceggel és udvarának
tagjaival. E tánc a lassú lépéseket használó, népszerű vonulós tánc (Tanz, Hofetanc, Basse
danse) helyi változata lehetett, amelyet a kor szokása szerint egy élénkebb, ugrós jellegű,
pantomimikus elemekkel átszőtt tánc követhetett.

Ezekhez hasonló táncokat járhattak a Zsigmond király 1387. évi koronázását követő
ünnepségen, és az európai lovagok 1396-os nagy budai seregszemléjén. Az uralkodó tánc
iránti vonzalmát egyébként több korabeli forrás is említi. Az egyik szerint a király 1411-ben
Innsbruckban tánccal versengett Frigyes herceggel egy polgárlány kegyeiért. Más híradás
szerint Augsburgban még 66 éves korában is kedvvel táncolt egy polgári mulatságon. 1433-
ban, császárrá koronázása során pompás ünnepségek zajlottak Rómában, melyeket
kíséretének magyar tagjai változatos módon igyekeztek emlékezetessé tenni a jelenlévők
számára.

Emellett több adat is bizonyítja, hogy a magyarok viselete, hangszerei, táncolásmódja -

nyilván a megszokottól elütő volta miatt - feltűnést keltett a kortársak körében. Hunyadi
Jánosról ismert, hogy amikor 1433-ban Zsigmond királlyal Itáliában járt, sokan felfigyeltek a
táncára. A legelőkelőbb hölgyek mind vele akartak táncolni, maga a király is megirigyelte.
Hasonló hatást váltottak ki a magyarok aacheni zarándoklatai is, ahol látványos felvonulással,
medvetáncoltatással, utcai táncokkal váltak híressé.

A 14. századtól kezdve Európa nyugati felén a világi táncélet színtere a királyi udvarok
mellett kiterjedt a városokra is, ahol a városi polgárság közköltséggel fenntartott tánchelyein,
a városatyák szigorú ellenőrzése mellett járta saját és a fejedelmi udvarokból eltanult táncait.
Ezt tanúsítják a 15. század elejéről való firenzei menyasszonyi ládák ábrázolásai, melyeken
előkelő polgárok vonulós táncot járnak hangszeres kísérettel. Hasonló jelenetet mutat a budai
vár korabeli polgárházának falfestménye, ahol a táncosokat egy csörgősipkás bolond követi.

Profán táncok
Dante Színjátékában (La Commedia) az égi karok és rendek, az üdvözültek seregei az előkelő
ruota és gira táncokat lejtik a Paradicsomban, míg az elkárhozottak a Pokolban riddát és
trescát, vagyis paraszti táncokat járnak. Mindez jól mutatja a kor felfogását a különféle új és
hagyományos táncokkal szemben. (Ez az értékelés magyar földön is ismert lehetett, hiszen
Dante műve megtalálható volt Nagy Lajos könyvtárában. A Színjáték latin fordítását a fordító
egyenesen Zsigmond királynak ajánlotta.) Magyarországon a hagyományos paraszti táncok a
lebecsülés és a nem ritka tiltás ellenére tovább éltek, az újonnan elsajátított európai
szokásokkal egybeötvözve.

A 15. századra már hazánkban is gyakorolják például a farsangolás, pünkösdölés, Szent Iván-
napi tűzgyújtás, a karácsonyi kántálás szokását. A családi ünnepek és a munkavégzéssel
kapcsolatos szokások új formái mellett ezek voltak a táncolás fő alkalmai. 1499-ből való
följegyzés - ám valószínűleg korábbi gyakorlatot takar - a Temesvári Pelbárt prédikációjában
emlegetett Kapos menti álarcos farsangoló asszonyok esete, akiknek egyikét a táncból a
démon büntetésből elragadott. Úgy tűnik, a korabeli hagyományos paraszti közösségekben
ekkor még nem voltak olyan önálló, szórakozást szolgáló táncalkalmak, mint amilyenek a
fejedelmi udvarokban és a városi polgárság körében oly gyakran előfordultak.

A hagyományos táncoknak a középkor folyamán nem alakult ki az a műfajrendszere, amely a

mai folklórtáncokat jellemzi. A jelek szerint két műfaj keretei bontakoztak ki: a főként lépő
mozdulatokra épülő társas, énekes lánc-körtánc (amelynek női, férfi és vegyes formái is
létezhettek); valamint az inkább ugró-topogó-dobogó mozdulatokból álló tánc, amely szintén
változatos formákban (szóló, páros, csoportos, férfi, női, vegyes formában, eszközzel vagy
eszköz nélkül, maszkban vagy maszk nélkül) jelenhetett meg. E formálódó műfajokat más-
más ritmikai, formanyelvi és funkcionális keret tartotta össze.

EGYHÁZTÖRTÉNET

KAPCSOLAT A SZENTSZÉKKEL

Gyengülő pápaság - erősödő királyság

A pápaság a 13. században fénykorát élte, a magyar királyi hatalom szempontjából viszont ez
a kor, különösen a század második fele, a lassú felbomlás időszaka. Magyarország 1301 után
központi hatalom nélküli, a bárók által szétszabdalt és felforgatott ország volt, ahol a
királyság eszméjét egyfelől a katolikus egyház szilárd intézmény- és eszmerendszere,
másfelől az államalapító Szent István királytól eredeztetett Szent Korona tárgyi valósága
képviselte. I. Károly "országegyesítése" állította helyre a központi hatalmat. Fiának, Nagy
Lajosnak jól szervezett és külpolitikai tekintetben a térség nagyhatalmának számító országot
hagyott örökül. A pápaság 1305 és 1377 közötti uralmát ugyanakkor - a zsidóság hetvenéves
babiloni száműzetésének mintájára - találóan nevezi a történetírás a pápaság "avignoni
fogságának". A pápák a francia királyok gyámsága alatt elvesztették addigi politikai súlyukat.

A magyar trón betöltése és a legátusok

A Szentszék felfogása szerint Magyarország nemcsak keresztény engedelmességgel tartozik

neki, hanem evilági főhatósága alatt is áll. Ugyanakkor már III. András uralkodása idején a
püspöki kar tagjaiban és a bárók többségében megszilárdult az a meggyőződés, hogy az
ország világi tekintetben független a pápaságtól. Magyarországot Szűz Mária örökségének
tekintették, vagyis nem Szent Péterének. Az ország szuverenitásának védelme fontosabb
szempont volt a pápának való engedelmességnél. Véleményük szerint az 1301-ben
megüresedett trónt csak választással lehetett betölteni, a pápa viszont jelöltjét, Anjou Károlyt
- mint az Árpádok törvényes örökösét - igyekezett elfogadtatni a magyarokkal. Fokozatosan
sikerült csak a Magyarországra küldött legátusoknak, Boccasini, majd később Gentilis
bíborosoknak a püspököket Károly megválasztására rábírnia.

I. Károly és az egyház

A pápai hatalom által trónra segített Károly uralmának megszilárdítása után hamar
összeütközésbe került a magyar főpapokkal. Csalódtak az új királyban, mert szerintük
országgyűlések összehívása nélkül, önkényesen uralkodik, a tartományurak által régebben
elvett egyházi birtokokat, azok legyőzése után, magának tartja meg, a megüresedett főpapi
székeket gyakran világiakkal foglaltatja le. A főpapoknak erejükön felül kell bandériumaikat
kiállítani, egyháziakat gyakran világi törvényszék elé idéznek. A király csak a saját jelöltjeit
engedi püspöki méltóságra, és ha kell, ezt a káptalanok kánoni választásának mellőzésével is
keresztülviszi. Ezeket és ehhez hasonló vádakat tartalmazott az a levél, amelyet a püspökök
végső elkeseredésükben 1338-ban küldtek a pápának. Az ezt követő enyhe pápai
figyelmeztetésnek nem lett foganatja, az uralkodó nem változtatott egyházpolitikáján.

I. Károly erős kézzel igyekezett országa érdekeit érvényesíteni azzal a pápai hatalommal
szemben is, amelynek támogatása nélkül nem juthatott volna trónra: következetesen
alkalmazta az Árpádoktól örökölt főkegyúri jogát. Sőt, megadóztatta az 1332-1337-es
években beszedett ún. pápai tizedet is. A külföldi behajtók csak azt követően kezdhették meg
a munkájukat, miután a pápa lemondott a király javára az adó harmadáról. Jelentősek
ugyanakkor I. Károlynak a monostorok érdekében tett intézkedései. Egymás után erősítette
meg a különböző apátságok régi kiváltságait, sőt uralkodása idején a szerzetesrendek (ezen
belül is főleg a koldulórendek) politikai befolyása is jelentősen megnőtt. Több szerzetest
püspöki méltóságba juttatott.

Nagy Lajos király, az egyház bajnoka

Lajos király háborúi közül csupán a nápolyi trónért folytatott reménytelen harca volt
ellentétes az avignoni érdekekkel. Az ezt követő, a "szélrózsa minden irányában" folytatott
hadjáratai (pl. a görög rítusú szerbek, az eretnek bosnyákok és a pogány litvánok és tatárok
ellen) szoros kapcsolatban voltak a Szentszék politikai és térítő törekvéseivel. I. Lajos a pápák
Egyházi Államának belső harcaihoz többször katonai segítséget nyújtott, sőt magyar csapatok
biztosították a pápa Avignonból Rómába való visszaköltözését is. Egy 1356-os pápai levél
"Krisztus védőpajzsának, az Úr athlétájának" nevezte. I. Lajos ugyanakkor folytatta apja
politikáját a pápai tizedszedés megtiltásában, az egyházi javadalmak betöltésekor a királyi
akarat érvényesítésében.

A nápolyi trónért folyó küzdelem idején addig soha nem látott követjárás jellemezte a pápai
és a magyar udvar kapcsolatát. Pápai követek ezt követően is megfordultak Magyarországon,
általában világpolitikai jelentőségű kérdések miatt. A keleti térítések, a balkáni helyzet
pacifikálása, békeközvetítésre való felkérés szerepel megbízatásaik között. Jelentős volt
Guido bíboros 1349. évi követsége. A pápák által korán felismert török veszedelem ügyében
is küldött V. Orbán pápa Budára követet, de a Lajos király és IV. Károly császár közti viszály
felszámolása miatt is utazott pápai követ a magyar udvarba 1371-ben. Ugyanakkor a magyar
követek is hónapokat töltöttek Avignonban, ahol a közügyek intézése mellett saját
rokonságuk, esetleg familiárisaik kérését ún. pápai kérvények (supplicatio) formájában
tolmácsolták a pápának.

Magyarország és a nyugati egyházszakadás

A Rómába visszaköltözött XI. Gergely pápa halála után 1378-ban a bíborosok különböző
csoportjai két pápát is választottak, akik közül az egyik visszament Avignonba. Magyarország
azon országok közé tartozott, amelyek a "törvényes" római pápát ismerték el és támogatták.
Mindez nem maradt a diplomáciai udvariasság szintjén, mert már a pápa egyházkormányzati
hatalmát igen széles körben gyakorolta Magyarországon. Ekkorra nálunk is meghonosodott az
a szokás, hogy a pápák a magyar egyházi javadalmak betöltésének jogát fenntartották
maguknak (reservatio). Az országba így bejövő ún. külföldi bullások nemcsak püspöki,
hanem főesperesi, kanonoki javadalmakat és más beneficiumokat is elfoglaltak, amelyeket
pedig a fokozatosan erősödő hazai egyházi értelmiségi középréteg tagjai szerettek volna
megőrizni maguknak. Zsigmond király és IX. Bonifác eleinte kompromisszumokkal oldották
meg a problémát.

Zsigmond királyi egyházkormányzata

A pápa és a magyar király közötti jó viszony 1403-ig tartott. Ekkor ugyanis IX. Bonifác a
magyar főpapok és főnemesek egy része által támogatott, Zsigmond ellen felléptetett
ellenkirályt, Nápolyi Lászlót pártolta, és helyzetének erősítésére legátust is küldött az
országba. Miután Zsigmond felülkerekedett, lefoglaltatta a pártütő egyháznagyok birtokait, és
több elmozdított főpap helyett világi kormányzókra bízta az egyes egyházmegyéket. A király
felmondta az engedelmességet IX. Bonifácnak, de nem ismerte el az időközben megválasztott
XIII. Benedek ellenpápát sem. Inkább arra törekedett, hogy az ország egyházi ügyeit kivonja
a Szentszék gyakorlati irányítása alól, és azok intézését saját kezébe vegye. Ennek érdekében
került sor 1404. április 6-i rendeletének kibocsátására, amely az ún. királyi tetszvényjogot
tartalmazta. Ez az állapot 1410-ig maradt fenn, amikor Zsigmond a pisai reformzsinat által
megválasztott új pápával, XXIII. Jánossal diplomáciai kapcsolatba lépett.

Zsigmond mint német király és a császári korona várományosa 1414-ben összehívta a

későközépkori Európa legjelentősebb kongresszusát, a konstanzi zsinatot, amelyen maga
elnökölt. A legfontosabb cél, a kontinenset 1378 óta megosztó egyházszakadás megszüntetése
és új, mindenki által elismert pápa választása volt, valamint az elvilágiasodó egyház belső
megreformálása. Többéves diplomáciai alkudozás után Zsigmond tevékenysége részben
sikerrel járt, két pápa hajlandó volt önként lemondani, a harmadikat pedig megfosztotta
támogatóitól. A reform ügye elbukott, de mielőtt az új pápát, V. Márton személyében
megválasztották volna, Zsigmond a bíborosokkal kiadatott egy oklevelet, az ún. "konstanzi
bullát". A magyar királyok a későbbiekben erre hivatkozva érvényesítették főkegyúri jogukat.

A zsinat után Zsigmondnak a pápasághoz való viszonya kiegyensúlyozott volt, annak

ellenére, hogy V. Márton pápa mindjárt trónralépése után biztosította maga és utódai számára
az egyházi javadalmakkal való rendelkezés jogát. A gyakorlatban a király szerepe vált
meghatározóvá, mert a pápa általában azt a személyt nevezte ki, akit a király előzetesen
kijelölt a megüresedett méltóságra. Fontos törekvése Zsigmondnak az is, hogy a gyakorlatban
korlátozta az egyháziaknak Rómába való fellebbezését - ami a perköltségek miatt fontos a
hazai klérusnak -, másrészt szintén korlátozta az egyházi, ún. szentszéki bíróságok hatáskörét
a világiak javára.
 EGYHÁZI TÁRSADALOM

Főpapok

Az egyházi társadalom élén álló főpapok egyházmegyéjük tényleges vezetését vikáriusaikra

hárították, mert tevékenységük nagyobbik részét országnagyi teendőik végzése jelentette. Az
érsekek és püspökök hivatalból tagjai voltak a királyi tanácsnak, közülük kerültek ki a
kormányzat írásbeli tevékenységét irányító kancellárok, bár Zsigmond király idején voltak
világi titkos kancellárok is. Az írás- és nyelvtudásuk miatt a király diplomáciai feladatokkal is
elsősorban őket bízta meg. Háború esetén maguk vezették hatalmas birtokaik jövedelméből
eltartott bandériumukat, azaz zászlóaljukat. Korszakunkban még többnyire valamelyik
arisztokrata családból származtak. A klérus legfelső rétegéhez számították még a
székesfehérvári prépostot és a johannita vránai perjelt is.

A középréteg

A főpap halála vagy áthelyezése esetén az új püspökök kinevezése hosszabb eljárás

eredménye volt, és három tényező játszott benne szerepet. A székeskáptalanok 13. században
széleskörűen gyakorolt püspökválasztási joga korszakunkban háttérbe szorult a másik két
hatalmi tényező javára: a pápa általában a király bemutatására (praesentatio) nevezte ki a
püspököt. Az egyházi középréteg, a kanonokok a 14. századtól igen gyakran már nem saját
maguk látták el liturgikus teendőiket, hanem helyettest - az ellátására rendszeresen kiutalt
jövedelem, azaz prebenda után nevezve - prebendáriust állítottak maguk helyett, aki vagyoni
helyzetét tekintve inkább az alsópapsághoz tartozott. A mintegy 50 székes- és
társaskáptalanban lévő kb. 600 kanonoki stallumot illető rendszeres jövedelem lehetővé tette,
hogy viselőik közül kerüljön ki a középkori magyar értelmiség meghatározó része.

Az egyházi hierarchiában a püspök egyházmegyéje főesperesi kerületekre oszlott, amelyek

nagyjából a vármegyék határaival estek egybe. Élükön a székeskáptalanba beköltözött és a
kanonoki testületbe felvett főesperesek álltak, akik a püspök felügyeleti jogkörét
egyházlátogatások, ún. visitaciók formájában gyakorolták a joghatóságuk alá tartozó
plébánosok felett. Évenkénti látogatásaik nagy anyagi megterhelést jelentettek a falvak
lelkipásztorainak, így a főesperesi kíséret nagyságát törvényekkel szabályozták.
Plébánosoknak a 14. század elején a főesperes, sőt néha a püspök joghatósága alól kivett
királyi városi, mezővárosi papokat hívták, akik megtarthatták a teljes beszedett tizedet. Ezeket
az előkelő jogállású egyházi tisztségeket olykor papi funkcióikat egyáltalán nem gyakorló
személyek kapták a vele járó jövedelemmel együtt. Így kapta pl. I. Károly udvari orvosa a
pataki plébániát. Az esetek többségében azonban a városi és mezővárosi plébánosokat a
polgárok választották, a királyi kinevezés (bemutatás) a kivételek közé tartozott.

Az alsópapság

A 14. század végére már plébánosnak nevezték a fönti kiváltságokkal nem rendelkező kisebb
egyházközségek, parókiák papjait is, akiket korábban káplánoknak hívtak. Az előző
korszakból örökölt kegyúri rendszer értelmében a birtok földesura fogadta fel őket kialkudott
bérért, meghatározott időre. Az ő feladatuk volt a szentségek kiszolgáltatása, a misézés és a
prédikáció. Legtöbbjük a káptalani iskolában szerezte alapfokú teológiai és gyakorlati
ismereteit. A beszedett egyházi tizednek ők általában csak az 1/16-át kapták. Az egyházi
társadalom legalsó rétegéhez tartoztak a plébánosok által kinevezett és eltartott káplánok.
Rajtuk kívül az egyes templomokban misealapítványokból fizetett oltár- és kápolnaigazgatók
imádkoztak az alapítók lelki üdvéért. A püspöki székesegyházakban is működtek szerény
javadalmú oltárigazgatók, ők alkották a karbeli papok testületét.

A szerzetesség átalakulása
A monasztikus rendek a 14. századra túljutottak virágkorukon. Megcsappant monostoraik
száma, a megmaradottakban kevesebb lett a szerzetes és a fegyelem is meglazult. Lassú, de
folyamatos hanyatlásuk oka, hogy nem tudtak eleget tenni a társadalom megváltozott
vallásosságával szembeni új elvárásoknak, amelyek a hívek aktívabb lelki gondozását,
prédikálást, a szegényekkel való törődést igényelték. Hozzájárult ehhez az a körülmény is,
hogy a középkori pápák és királyok külön e célra való anyagi eszközök híján, gazdagabb
apátságok átengedésével fizették az egyházkormányzati, diplomáciai munkában részt vevő
alattvalóikat. Az ilyen, többször más rendbéli vagy gyakran világi ún. kommendator vagy
gubernátor apátok rendszerint nem laktak apátságuk monostorában, és alig foglalkoztak
szerzeteseik előírt fegyelmével és érdekeivel. Ilyen gubernátor lett pl. Pannonhalmán 1376-
ban Ulászló lengyel herceg.

Monasztikus, kanonok- és lovagrendek

Az eredetileg 81 monostort birtokló bencés rend apátságainak száma 1400-ig 64-re olvadt.
Ebből a 15. század folyamán 27 apátság kommendátorok kezére került. A belső megújulás
érdekében egymást követték a reformmozgalmak, amelyek elrendelték az országos rendi
összejövetelek, ún. káptalanok évenkénti megtartását. Negyedannyi monostorral rendelkeztek
a ciszterciek, és az itt is tapasztalt visszaélések megszüntetésére maga Nagy Lajos király
szólította fel a rendi nagykáptalant. A cisztercieknél valamivel népesebb premontrei
kanonokok 33 monostorukkal, a szívesen vállalt hiteleshelyi tevékenység miatt is jobban
őrizték jelentőségüket és népszerűségüket. A monasztikus rendek egy-egy monostorának
szerzetesi közösségét konventnek nevezték. A lovagrendek néhány rendházzal rendelkeztek
csak. A templomosok 1312. évi feloszlatása után javaik a johannitákra szálltak, így a vránai
perjelség is. A Német Lovagrend Erdélybe telepítésével Zsigmond király is megpróbálkozott,
ám sikertelenül. A magyar alapítású stefanita rend hanyatlása is a 14. században kezdődött, a
15. század közepére pedig már meg is szüntették működésüket.

Remeterendek

Több megbecsülést élveztek korszakunkban a társadalom részéről a nagyobb fegyelmet

követelő remeterendek. A szigorúságukról híres "néma barátok", a karthauziak négy
monostort tudtak benépesíteni. A 14-15. században élte fénykorát a másik magyar alapítású
szerzetesi közösség: a pálos rend, amely 1308-ban kapta meg Szent Ágoston szabályait
Gentilis legátustól. 1327-ben mintegy 30 monostoruk volt, a Zsigmond-korra ez a szám
megduplázódott. 1367-ben Nagy Lajos kérésére került sor a rend pápai jóváhagyására, ami
lehetővé tette a püspöktől való önállóságukat. Nagy Lajos 1381-ben megszerezte Velencéből
Remete Szent Pál földi maradványait és az ereklyét a pálosok központjában,
Budaszentlőrincen helyezték el. 1418-ban pápai engedéllyel prédikálási lehetőséget kaptak.
Az egyes kolostorok élén perjel állott, akit az évenként tartott budaszentlőrinci káptalanon a
rend magyarországi vezetője, a generális rendelt ki az egyes rendházak élére.

Koldulórendek
A világ zajától többnyire elvonuló pálosokkal ellentétben a koldulórendek sűrűn lakott
vidékeken telepedtek le. A 14. század elején mintegy 25 kolostorral rendelkező ágostonos
remete rend tagjait remetéknek nevezték ugyan, valójában azonban koldulórend volt. A
karmelitáknak 1372-ben sikerült Budán megtelepedniük, de nem tudtak népszerűvé válni:
mindössze négy kolostorukról tudunk. Nem így a domonkosok, korszakunkban mintegy 40
rendházuk volt, elsősorban városokban. A prédikálás mellett főleg a tudományok
művelésében jeleskedtek. A ferencesek előretörése még lendületesebbnek mondható, 1316-
ban a magyar ferences rendtartomány (provincia) nyolc őrségre (custodiára) oszlott 43 házzal,
ez a szám 1379-re 50-re emelkedett. I. Károly több püspökséget ferencesekkel töltött be,
követeit is többször közülük választotta. A kolduló rendek fontos missziós szerepet játszottak
a balkáni területeken.

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

Keresztény mindennapok

Az emberek mindennapi élete az egyház által megszabott keretek között zajlott. Az

évszakokhoz kapcsolódó munkával eltöltött hétköznapok és az egyházi év által parancsolt
vasár- és ünnepnapok arányos elosztása adta a középkori idő változásának ritmusát. Az
egyházi ünnepek jelentették gyakran azt a határnapot is, amikor az ország lakosságának nagy
többségét kitevő falusi jobbágyságnak be kellett szolgáltatni a különböző földesúri
járadékokat. A naptári ünnepek elsősorban a szentek kultuszához kapcsolódtak. Az egyes
egyházközségek külön is megemlékeztek templomuk védőszentjéről. Az Árpád-ház
szentjeinek ("szentkirályok"), különösen Szent László király kultuszának népszerűsítéséhez
jelentősen hozzájárultak az Anjou királyok és utóbb Zsigmond, aki Váradon, Szent László
sírjánál temettette el magát.

Pogányok, szakadárok

A papok által végzett liturgikus szertartások latin nyelven folytak, de korán kialakulhatott az
egyház vulgáris nyelvi készlete, amely elsősorban a mise keretében elhangzott prédikációhoz,
valamint gyónáskor a bűnök anyanyelvi bevallásához kapcsolódott. Éltek azonban
Magyarországon az egyházon kívüli, nem keresztény, illetve nem katolikus népcsoportok is.
A pogányok és szakadárok megtérítésére irányuló törekvések különösen a 14. század második
felében voltak jelentősek, mert Lajos király ezt elsőrendű uralkodói kötelességének tartotta. A
zsidók térítésével is megpróbálkozott, de kudarca után 1360 körül kiűzte őket az országból, s
bár rendeletét 1364-ben visszavonta, a kiűzöttek többsége már nem tért vissza. A helyettük -
főleg nagyobb városokba - Nyugatról betelepülők zárt közösségei megtarthatták vallási
különállásukat, bár a 15. század elején zsidóellenes megmozdulásokra is sor került.

A kunok megtérése és beilleszkedése az 1279-es törvények után sem ment zökkenőmentesen,

mert még ezt követően is szívósan ragaszkodtak pogány életmódjukhoz, ősi
hagyományaikhoz. Az eredetileg bizánci rítust követő jászok is katonai szolgálataiknak
köszönhették kiváltságaikat, katolikus hitre térítésük a koldulórendek közreműködésével több
évszázados folyamat volt, amelynek befejezését a 15. század második felére tehetjük. A
megtérés elhúzódása részben a tizedfizetéstől való idegenkedéssel is magyarázható. A 14.
században folytatódott az ország szélterületeinek benépesítése görögkeleti vallású
népcsoportokkal. Az északkeletre beáramló rutének, valamint a Déli- Kárpátokon át
Erdélyben letelepedő másik jelentősebb (kb. másfélszázezres) lélekszámú népesség, a
románság megtérítéséhez szintén a ferencesek segítségével fogott hozzá Nagy Lajos.

Az ortodox vallású népeknek a katolikus egyházzal való 1366-os egyesítése után csak az
kaphatott nemességet vagy kenézséget, aki katolikussá lett. Az unió 1386-os megszűnése után
Zsigmond 1428-ban próbálta felújítani Lajos politikáját. Ennek ellenére számuk gyarapodott
és korszakunkban már templomaikról és kolostoraikról vannak híradások. A nemesített román
kenézek egy része továbbra is katolizált ugyan, de nem kényszerből, hanem presztízsből, mert
a magyar nemesi családokkal való gyakori házasságoknak a valláskülönbség akkor
elháríthatatlan akadálya volt. Hasonlóképpen szakadárnak tekintette a katolikus egyház a 14.
század végétől a törökök elől menekülő, a Szerémségben és Keve megyében letelepülő
görögkeleti rítusú szerbeket. A királyi hatalom és a földesurak azonban - elsősorban gazdasági
érdekekből - számukra is biztosították a szabad vallásgyakorlat lehetőségét.

Az egyházszervezet bővülése

A magyar egyházszervezet az Anjouk idején érte el legnagyobb kiterjedését. Az ország keleti

és déli határai mentén a hűbéres államokat kiépíteni szándékozó királyi politika találkozott a
katolikus egyház térítő törekvésével, amit többnyire ferencesek végeztek. A missziós
püspökségek vezetői is gyakran a koldulórendek tagjai közül kerültek ki. I. Károly 1322-ben
felújította a még a 13. század végén alapított, de hamar megszűnt nándorfehérvárit, I. Lajos
sikertelen kísérletet tett 1354-ben a milkói újjászervezésére. A legdélebbi magyar missziós
püspökséget is I. Lajos alapította 1365-ben Bodonyban (Vidin, ma Bulgária), amely azonban
rövid életű volt, hasonlóan az 1382-ben létrehozott argyasi püspökséghez, mindkettő 1386-
ban megszűnt. Közvetlenül a Szentszék joghatósága alá tartozott, így nem számított a magyar
egyházszervezetbe a Kárpátokon túli románság megtérítésére 1371-ben alapított és a 15.
század végéig működő szereti püspökség. A királyi oklevelek méltóságsoraiban feltüntették
viszont a dalmát és horvát főpapokat is, bár nem voltak részei a magyar egyházszervezetnek.

Eretnekek

Az eretnekség elleni küzdelem a 14. században a flagellánsok és valdensek, de főként a

Boszniában elterjedt patarén irányzatok ellen folyt, Lajos király déli hadjáratainak olykor
kimondottan ez volt a célja. A 15. századtól a délvidéki eretnekek összeköttetésbe kerültek az
eredetileg a Felvidékről terjedő huszitizmussal. Zsigmond 1420-tól ugyanis keresztes háborút
viselt a csehországi husziták ellen, akik viszonzásul 1428-tól rendszeresen indítottak pusztító
hadjáratokat Magyarországra. Végül a bázeli reformzsinat keretében 1433-ban sikerült
megegyezni a kelyhesekkel, akikkel összefogva végül 1434-ben a táboritákat leverték. A
huszita tanok elterjedésének jelentős szerepe volt az 1437-es erdélyi parasztfelkelés
előkészítésében is. A kamanci Tamás és Bálint deák, a magyar nyelvű Huszita Biblia fordítói
Marchiai Jakab ferences több délvidéki és keleti egyházmegyére kiterjedő térítő tevékenysége
elől Moldvában találtak menedéket.

Művelődés, iskolák, egyetemek

Az egyháznak korszakunkban is elsőrendű szerepe volt a műveltség terjesztésében. A

szerzetesi (kolostori) és a székesegyházi (káptalani) iskolák elsősorban a papi utánpótlás
alapfokú intézményei voltak, de a hét szabad művészet mellett az ország jogainak megóvása
érdekében némelyikben jogot is tanítottak, valamint világi pályára (kancellária, hiteleshelyek)
is készítettek fel hallgatókat. A domonkosok budai főiskolája (studium generale) a 14. század
elejétől folyamatosan működött a középkorban, bár nem vált igazi egyetemmé.

Az első magyar egyetemet Nagy Lajos alapította 1367-ben Pécsett, és V. Orbán pápa a
hittudományi kar kivételével meg is adta a működési engedélyt. Az egyetem azonban a 14.
század vége felé megszűnt. Még rövidebb életű volt a Zsigmond által 1395-ben Óbudára
szervezett egyetem, amelyet a király a huszita veszély miatt 1410-ben Branda Castiglione
pápai követ közreműködésével újjáalapított. Küldöttsége még részt vett a konstanzi zsinaton
is, de az intézményt az 1420-as években már nem említik a források. Így az egyetemi
fokozatokra vágyó magyarok leginkább a közeli Bécs és Krakkó egyetemeit látogatták.

A csak kevesek számára elérhető egyetemre járás mellett a hazai és külföldi búcsújárások és
zarándoklatok a 14. századtól már a társadalom szélesebb rétegeinek is nyújtottak utazási
lehetőséget. A magyarországiak által legkeresettebb külföldi zarándokhely a németországi
Aachen volt, főleg miután 1367-ben Nagy Lajos kápolnát alapított a szent királyok (István,
Imre és László) ereklyéivel. Ezen kívül Jeruzsálembe, Rómába és Compostellába is szívesen
látogattak magyar zarándokok.

TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ

HATÁROS ORSZÁGOK, TARTOMÁNYOK

Magyarország határai az Árpád-korhoz képest nem változtak, a határos országok azonban
igen. Északon a Lengyel Királyság volt a szomszédos ország, 1370-ig a Piastok, 1370-1386
közt az Anjouk, 1386-tól a Jagellók uralma alatt. Halics-Volhínia uralkodóháza 1340-ben
kihalt, néhány évtized múlva Halics és Volhínia nyugati része lengyel befolyás alá került.
Nagy Lajos lengyel királysága idején ugyan egy évtizedig magyarok igazgatták Oroszország
vajdája címmel, 1387-től azonban végleg Lengyelország részévé vált Kisoroszország néven.
A terület jelentőségét vesztette a magyar politika számára, I. Károly első házasságával, melyet
a Halicsból származó Máriával kötött, lezárultak az évszázados orosz-magyar dinasztikus
kapcsolatok.

Délkeletre az Aranyhorda területe következett, I. Károly alatt több tatár betörés érte
Magyarországot. A század közepére az Aranyhorda a Dnyeszteren túlra vonult vissza, az
uratlanul maradt "moldován föld" magyar fennhatóság alá került, máramarosi román vajdák:
Drág, majd fia Szász igazgatták. Egy másik máramarosi vajda, Bogdán döntötte meg
uralmukat 1359 körül és szervezte meg a Moldvai Fejedelemséget. A később magyar
hűbéressé lett ország Haliccsal egyidőben hódolt meg Lengyelországnak, bár néha még
elismerte a magyar fennhatóságot is.
A másik román állam, Havasalföld 1330 körül, Károly sikertelen hadjárata után szerveződött
önálló fejedelemséggé. Területe a Szörényi bánságból (Olténia) és az Olton túli Munténiából
állt. Vajdáik, ha meghódoltak a magyar királynak, a szörényi báni címet is viselték,
Fogarasföld urai is voltak, 1394-től a török és magyar hűbér közt ingadoztak. Mircea cel
Bătrin vajda (1386-1418) magyarbarát politikát folytatott, halála után Zsigmond király
Szörény várát magyar igazgatás alá helyezte. A szörényi végvárak védelmét 1429-ben a
Német Lovagrend vállalta magára, azonban a törököktől vereséget szenvedtek, 1435-ben újra
királyi hadak szállták meg váraikat.

Az Al-Dunánál rövid szakaszon Bulgária volt a határos ország. A 14. század közepén
Bulgária két részre szakadt, a Magyarországgal határos szakasz a vidini (bodonyi) bolgár
cársághoz tartozott. A cárságot 1365-ben Nagy Lajos elfoglalta, 1369-ig bolgár báni címmel
magyar helytartót kapott, aki más bánságokhoz hasonlóan magyarországi területek felett is
rendelkezett. A nikápolyi csata (1396) után Vidint is elfoglalták a törökök.

A macsói bánság Magyarország szűkebb határain kívül esett, de a magyar királyok az ország
részének tekintették. A területre Szerbia is igényt tartott, I. Károly több hadjáratot folytatott
érte. A király 1320-ban szervezte meg a bánságot, mely 1479-ig fennállt. Váltakozóan több
magyar megye is fennhatósága alá tartozott: Valkó, Bodrog, Szerém, Baranya, Bács, Tolna.
Száván túli részei Belgrád kivételével 1389 után Szerbia kezére kerültek.

Az 1389-es rigómezei csata után török hűbéres Szerbiában 1403 körül a despota címet viselő
Lazarevics István szövetségre lépett Zsigmond királlyal, tagja lett a Sárkányos-társaságnak,
Magyarországon hatalmas adományokat kapott. Halála előtt 1426-ban Tatán szerződést kötött
Zsigmonddal, eszerint örököse Szerbiában és a magyarországi birtokokon unokaöccse,
Brankovics György lett, aki vállalta, hogy Belgrádot (Nándorfehérvárt) és Galambócot átadja
a magyaroknak. Galambóc kapitánya a várat a törököknek adta át, visszafoglalása 1428-ban
nem sikerült. Szörény és Galambóc közt ekkor lett Magyarország az Oszmán Birodalom
közvetlen szomszédja.

Bosznia a 14. században önállósodott, uralkodói rövidebb megszakításokkal a török hódításig

elismerték a magyar hűbért. A 14. században jórészt a Kotromanics-dinasztia tagjai
uralkodtak, elsőként Nagy Lajos apósa, II. István. Ez volt az utolsó magyar dinasztikus
kapcsolat délszláv uralkodóházzal, a török előrenyomulással ezek véget értek. 1377-ben
Tvartko magyar engedéllyel Bosznia és Szerbia királyává koronáztatta magát. Zsigmond alatt
Bosznia ingadozó hűbéresnek bizonyult, ezért 1404-ben az egykori ozorai bánság egy részét
Szrebernikkel együtt, 1434-ben pedig Jajcát szállta meg magyar őrség.

Dalmácia nem volt egységes ország, a tengerparti, önkormányzattal rendelkező, különböző

politikát folytató városköztársaságokat jelentette. I. Károly tudomásul vette, hogy a városok
meghódoltak Velencének, csak Zengg maradt magyar fennhatóság alatt. 1358-tól 1412-ig
tartott a magyar uralom Dalmácia területén. 1420-ban Spalato és Trau is meghódoltak
Velencének, ezután a magyar királyok joga Dalmácia felett névleges volt, csupán Raguza
maradt magyar fennhatóság alatt.

Horvátország az előbbi országokkal ellentétben szorosan kapcsolódott Magyarországhoz. A

dinasztikus országmegosztás elvének megfelelően kormányzatát 1353-1356 közt Szlavóniával
közösen István herceg, majd kiskorú fia látta el. Ezután Dalmáciát és Horvátországot 1476-ig
Szlavóniától elválasztva igazgatták, mindkettő élén bánok álltak. Az ország zsupánságokra
volt osztva, melyek nem úgy működtek, mint a magyar megyék.

Horvátország és Szlavónia Krajnával, Szlavónia és Magyarország Stájerországgal,

Magyarország Stájerországgal és Ausztriával - annak Alsó-Ausztria nevű részével - volt
határos. Cilli grófsága Zsigmond uralmának legvégén két évtizedre önállóvá vált, így
Szlavónia határos lett vele. Krajnában, Stájerországban, Ausztriában a Habsburg-dinasztia
uralkodott. A Morva folyótól északra a cseh királyok uralma alatt álló Morvaország
kezdődött, a Trencsén vármegye egy részével határos Szilézia is a cseh korona fennhatósága
alá tartozott.

AZ ORSZÁG KORMÁNYZATA

A király

Magyarország 1370-1382 között perszonálunióban állt Lengyelországgal. A két országot

teljesen külön kormányozták. Indokolatlan a "három tenger mosta" birodalomról beszélni,
mert a lengyelek ugyan igényt tartottak Pomerániára, a valóságban azonban
Lengyelországnak ekkor nem volt tengerpartja. A Nagy Lajos idején magyar hűbéres
Moldvának voltak Fekete-tengeri kikötői, de ezekre a magyar királynak semmilyen befolyása
nem volt. Havasalföld nem rendelkezett tengerparttal, Dobrudzsa pedig bolgár terület. Nagy
Lajos csak a dalmát adriai kikötőket mondhatta magáénak.

Az Anjouk a 14. század közepén rövid időre felújították a dinasztikus országmegosztást. I.

Károly alatt fiai hercegi címet kaptak, Lajos Erdélyét, István Szlavóniáét, önállóan egyikük
sem kormányzott. Saját udvara 1349-ben lett Istvánnak, mint Szepes és Sáros, majd Erdély
hercegének. 1351-től Horvátország és Dalmácia, 1353-tól Szlavónia hercege lett. Egy év
múlva bekövetkezett halálakor kiskorú fia, János viselte e címet. 1356-ban megszüntették e
különkormányzatot, ezzel egyszer s mindenkorra véget ért a dinasztikus különkormányzat
Magyarországon.

Szlavónia külön országnak számított, de a szlavón királyi címet, akárcsak korábban, most sem
használták az uralkodók. Erdélyt nem nevezték országnak, hanem "erdélyi résznek". Az élén
álló vajdák viselték a szolnoki ispáni tisztet, a 14. században Arad megyéét is. A macsói
bánok a vajdához és szlavón bánokhoz hasonló hatalommal rendelkeztek. Területükön az
ispánokat maguk nevezték ki, önálló törvényszékük volt. A báni és a vajdai tisztséget a 15.
században gyakran töltötte be egyszerre több személy. A vajdák többnyire nem erdélyi
családból származtak.

Nagy Lajost, ha hosszabb ideig volt távol az országtól, helytartóként anyja helyettesítette,
Zsigmondot vikáriusok. A király melletti legfőbb döntéshozói testület a királyi tanács volt:
főpapok, bárók és néhány udvari ember gyülekezete. A Károly uralkodásának első felében
többször és Nagy Lajos alatt kétszer összehívott országgyűléseken képviseltette magát a
köznemesség is, a döntő szó azonban a főpapoké és báróké maradt. Először 1385-ben, a Kis
Károlyt megválasztó országgyűlésen képviselte a megyéket 4-4 küldött. Törvényt később is
alkottak országgyűlés nélkül a királyi tanács véleménye alapján.

Megyék és székek
A helyi igazgatást e korszakban az ország nagyobbik részén a megyék végezték. Ekkor
szerveződtek megyévé a frissen betelepített területek, mint pl. Liptó, Turóc, Máramaros.
Élükön az ispánok álltak, kik általában több megye ispánjai voltak. Helyetteseiket, az
alispánokat, maguk választották familiárisaik közül. A megye egyetlen rendszeresen működő
fóruma a kéthetenként meghatározott napon és helyen összeülő törvényszék, latinból
kölcsönzött szóval sedria volt. Ezeken általában csak az alispánok vettek részt, kiknek a
nemesség által választott szolgabírák segédkeztek.

A 14. században egyre több megyében alkalmaztak jegyzőket. Ekkor bukkantak fel a járások -
számuk általában megegyezett a szolgabírók számával - adószedési egységek voltak és nem
önkormányzatok. A Zsigmond-kortól fokozatosan nőtt a vármegyék szerepe az ország
igazgatásában, ettől kezdve beszélhetünk némi megyei önkormányzatról. A szlavóniai
megyék a magyarországihoz hasonlóan működtek, kivétel az ún. alsó-szlavóniai 3 megye
(Szana, Orbász és Dubica), ezek zsupánságok voltak.

Az ország egyes területein nem vármegyék, hanem székek szerveződtek. A kunok székei
nemzetségi alapon jöttek létre. Eredetileg mind a hat kun széknek megvolt a maga
nemzetsége, az önálló jász szék léte e korszakban bizonytalan. A székelyeknek eredetileg 7
székük volt. Az 1324-es szász felkelés leverése után teljesen átalakították Szászföld
igazgatását. Ekkor létesítették a szász székeket, ezek azonban nem terjedtek ki a szászok által
lakott összes erdélyi területre. A Székelyföld nem tartozott közvetlenül az erdélyi vajda alá,
igazgatását a székely ispán látta el. A székely ispánok nem székelyek voltak, 1402-ig ők
igazgatták a "két szék" nevű szász székeket is.

A román kerületek vagy ispánságok megmaradtak a vármegye keretein belül, általában egy
vár körüli kenézségek összességét jelentették. A Szepességben 3 igazgatási forma élt egymás
mellett: a vármegye, a szepesi szászok közössége és a tízlándzsás szék. 1412-ben Zsigmond
Lubló várát, Lubló és Podolin mezővárosokat és további 14 szepesi "szabad falut" zálogba
adott II. Ulászló lengyel királynak. A Szepességnek e része csak 1772-ben került vissza
Magyarországhoz. A helységek önkormányzata megmaradt, közjogi állásuk sem változott: a
magyar korona részének tekintették őket.

Pénzügyigazgatás

Az ország bevételei egyben a király bevételei is voltak. A kincstár vagy kamara ügyeit az
uralkodók magánbirtokuk ügyeiként kezelték. A pénzügyek igazgatását a tárnokmestertől,
majd a kincstartótól függő helyi kamarák végezték, élükön kamaraispánokkal, akik
szerződésben rögzített összeg fejében bérelték azokat. A kamarák speciális tevékenységet
folytattak, a sókamaráknak pl. semmi közük nem volt a színesércekkel foglalkozó
bányakamarákhoz. I. Károly pénzügyi reformjai során 10 pénzverőkamarát állított fel, az
egyes kamaráknak több verdéjük is volt.

Hiteleshelyek

A közhitelű írásbeliség helyi szervei a hiteleshelyek voltak, melyek felsőbb bírói parancsra
elvégzett vizsgálatokról jelentéseket, magánosok megkeresésére ún. bevallásokat állítottak ki.
Az 1351-es törvények eltiltották a kisebb konventeket a birtokelidegenítési oklevelek
kiállításától. Két évvel később az összes hiteleshely pecsétjét felülvizsgálták, tevékenységüket
csak azok folytathatták, amelyek a pecsétjüket visszakapták. Ezután a középkor során alig
változott a hiteleshelyi tevékenységgel foglalkozó káptalanok és konventek köre.
Királyi székhely és főváros

A 14. század elejétől az ország fővárosának Budát tekintették. A királyi udvar a központi
bíróságokkal együtt 1323-tól 1405-08-ig Visegrádon székelt, csak 1346-55 közt költözött
Budára. Visegrád azonban nem volt sohasem főváros, csak székhely (rezidencia); a székhely
és a főváros Európa más országaiban sem esett pontosan egybe. Az állandó rezidencia és a
főváros különállása volt az utolsó átmeneti szakasz abban a több évszázados fejlődésben,
mely az udvarházról udvarházra vándorló udvar és a székesfőváros, azaz a székhely és
főváros megszületése között eltelt.

Zsigmond korában épült meg a királyi vár és az új palota a mai palotaegyüttes helyén.
Zsigmond élete utolsó éveiben a Német-Római Birodalom határán fekvő Pozsonyba akarta
áttenni székhelyét, ekkor építtette át az ott álló várat.

TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

Városok

1301-ben, az Árpád-ház kihalása idején olyan városok álltak Magyarországon, melyek egy
részét a tatárjárás után fallal vették körül. Európa nyugati felében az erődített városok már
jóval korábban létrejöttek, mintegy száz évvel megelőzve a hazai viszonyokat.

A mezőgazdasági árutermelés fejlődése, az új területek művelésbe vonása lehetővé tette, hogy

a falvakban a korábbiaknál nagyobb mennyiségű élelmiszert állítsanak elő. Ez a viszonylagos
árubőség demográfiai növekedést idézett elő, melynek egyenes következményeként egyre
többen vettek vándorbotot kezükbe, és az egyre erősödő városokban kerestek lakhelyet,
megélhetést. Ezeken a városiasodó településeken a kialakuló kézműiparban is egyre nagyobb
mennyiségű többletterméket állítottak elő.

A megélénkülő árucsere miatt mindinkább szűknek bizonyultak a korabeli egyházi

intézmények és a várak mellett létrejött piacok, amelyek ekkorra már túlnőtték a helyi
kereteket. A kereskedelem vérkeringéséből nagyobb hányadot követelt a távolsági
kereskedelem.

A 13. század elején a fehérvári latinok Szent István királytól származtatták a városi jogaikat
rögzítő kiváltságlevelet, melyet röviden fehérvári szabadságnak nevezünk. Éppen ez alapján
szerezte meg kiváltságait 1238-ban Nagyszombat, 1248-ban Nyitra, 1271-ben Győr és
Szatmár, 1277-ben Sopron, 1279-ben Vasvár. A fehérvári jog elérése még a 14. században is
városaink vágyálmai közé tartozott. E jog leglényegesebb eleme a vámmentesség volt. Fontos
privilégiumnak számított az országos vásártartási jog. Ez Fehérvár mellett csak kevés
városnak adatott meg: pl. 1287-től Buda, 1344-től Sopron és Pozsony, 1347-től Kassa, 1353-
tól az erdélyi Beszterce kapta meg.

Az új főváros, Buda szerepe egyre jelentősebbé vált. Amíg a 13. század végéig az ország
kereskedelmi útvonalainak ütőereit Fehérvár ellenőrizte, addig ez a csomópont a tatárjárást
követő időszakban egyre inkább Budára tevődött át. A 13. század végétől mind gyakrabban
említik példaként Buda városi kiváltságait, de mintaként szolgált Korpona, vagy a
bányászvárosok számára Selmecbánya és Teschen is. A 14. század közepe táján kezdték meg
csupán a városi privilégiumok egységes jogi keretek közé illesztését.

Az 1241-1242-es tatárjárás következményeként fallal körülvett városok jó része korábban is

nagykiterjedésű városnak számított. Fehérvár például már az Árpád-kor végén is jelentős
nagyságú volt, a 15. század végére pedig már kb. 1780 hektárnyi területet foglalt magában.
Ezt a hatalmas lakóhelyet nem lehetett és nem is volt értelme teljes egészében körülkeríteni,
éppen ezért a városfalak építésekor összefüggő, összetartozó városrészeket, utcákat vágtak
szét.

A körülkerített belvárost 1259-70 között említették először. Területe a város egészéhez képest
viszonylag kicsiny, mindössze 20,8 hektár, a 15. század végi Fehérvár területének kb.
egykilenced része volt. Ettől az időszaktól említik okleveleink a mesterségesen kialakított
külvárosokat: a későbbi Budai külvárost 1331-ben suburbiumként, 1406-ban civitas
exteriorként, az Újvárost 1327-ben Szigetként, az Ingoványt 1372-ben Inguanként, az Újfalut
1298-ban Nova Villa néven.

A fehérvárihoz hasonló jelenség figyelhető meg Esztergom - Királyi város, Győr,

Körmöcbánya, a budai Víziváros, Pécs és Pozsony esetében is. Jellegzetesen városi
problémának számított, hogy a lakók nem fértek el a fallal övezett területen belül, és
kirajzottak onnan. A megoldás az volt, hogy vagy kibővítették a város területét egy újabb
városfal-szakasszal, mint jóval később Rusztnál, vagy a falakon kívül eső, kiterjedt
külvárosokat hoztak létre, mint Nándorfehérvár vagy Brassó esetében.

Ezeket a sejtszerűen továbbnövekvő városrészeket a későbbiekben beolvasztotta a városmag,

esetleg külvárosként kaptak a belvároséhoz hasonló erődítésfalat (Győr, Nagyszeben, Pécs,
Sopron). Pozsony legkésőbb 1311-ben kapott városfalat, és a 14. században erődítették meg
Nagyszombat, Bártfa, Eperjes, Kőszeg, Trencsén, Kismarton és Szakolca városát is. A
városok jó része egy korábbi vár mellett épült fel, piacuk is mindig e vár birtokosának
felügyelete alatt állott.

Ezek a királyi, királynéi, érseki, püspöki, grófi birtokban lévő várak azonban nem csupán a
környező magaslatokon emelkedhettek (Brassó, Eger, Esztergom, Selmecbánya, Szalónak,
Trencsén, Veszprém, Visegrád, Zólyom), hanem a városfallal egyazon egységbe vonva, néha
már korábban kiépítve (Pécs - püspökvár), néha árokkal is elválasztva (Fehérvár - újabb
királyi vár, Késmárk, Kolozsvár, Kismarton).

A 15. század közepéig szinte semmilyen minőségi változás nem történt a városok 13. század
végén - 14. század elején kiépített erődítésein. Megőrizték formájukat a viszonylag magas
városfalak, melyeket kör, patkó, félkör, négyzetes vagy téglalap alaprajzú tornyokkal tagoltak.
A kevésbé védett helyen épült városokat széles árokkal vették körül, melyeken felvonható
fahidak íveltek a város rendszerint két vagy három kapujához. Ezeket a kapukat természetesen
külön kaputoronnyal védték.

Hasonló védműveik voltak a korabeli váraknak is, melyek még ebben az időszakban is
nagyobb számban épültek magaslatokra, mint sík területre. Az ágyú elterjedése, általános
használata a várostromok során majd csak a 15. század végére - 16. század elejére tehető; így
korszakunk várépítésére, a városfalak kialakítására nem gyakorolhatott még hatást.
Az erődítésfalak így még vékonyabbak voltak és magasságuk is az egekbe tört, hiszen a
létrákon feltörekvő ostromlóktól féltek és nem a falakat leromboló ágyútűztől. A falakat
bizonyos távolságra tagoló tornyokról íjászok lőtték az erődítést elfoglalni igyekvő
támadókat.

A városokon belül több esetben külön kerítés övezte a plébániatemplomot (Bártfa,

Besztercebánya, Brassó, Eperjes, Földvár, Lőcse, Nagyszeben, Szepesszombat, Zólyom),
vagy akár a királyi bazilikát és az ehhez tartozó épületegyüttest (Székesfehérvár). Sok esetben
a templom vagy székesegyház a városon belüli vár (Óvár) területén állott (Eger, Kolozsvár,
Esztergom, Körmöcbánya, Pécs, Segesvár, Selmecbánya).

Telepített városainkra jellemző a szabályos, derékszögű rendszerben kiépített utcahálózat és a

központi elhelyezésű, négyzetes, vagy téglalap alaprajzú piactér. Ilyen piactere volt
Besztercének, Korponának, Kolozsvárnak és Lőcsének már a 13. században, de ilyen piacteret
alakítottak ki a később kiépített Győr és Pécs esetében is.

Hatalmas méretű, több mint tízezer négyzetméter alapterületű szabálytalan négyszög

alaprajzú piactér köré építették a 36 család által alapított Körmöcbánya házait és városfalait.
Az 1328-ban városi kiváltságokat kapott településen csak 1426-ban építették ki a
városfalakat. Az arany bányászata folytán kivételes gazdagságú városok kohókat is építettek
és a borkimérés is növelte a polgárok vagyonát.

A piactér helye a kiszélesedő út volt, főként a spontán fejlődés során kiépült városokban,
melyek a forgalmas kereskedelmi útvonalak mentén jöttek létre, (Gölnicbánya,
Besztercebánya, Eperjes, Kassa, az 1407-ben oppidumi rangot kapott Pásztó, Szászsebes,
Szepesszombat, Zólyom).

A 14. század második felében újabb fellendülés tapasztalható: kialakultak és állandósultak a

városok kereskedelmi kapcsolatai. Stabilizálódott jogi helyzetük, fejlődésükben még
meghatározóbbá vált az, hogy mennyire tudtak részesedni a távolsági kereskedelemből. Újabb
bányákat nyitottak, ami újabb bányavárosok alapítását ösztönözte (Aranyosbánya,
Nagybánya, Felsőbánya, Szomolnok, Körmöcbánya, Telkibánya, Zólyomlipcse, Rózsahegy).

A 14. század közepére húszegynéhány település ért el valóságos városi rangot. Köztük a
kezdeti rivalizálást követően az Anjou-kor idején már együttműködés is tapasztalható,
elsősorban a peres ügyek vitelében (szepesi szász jog, hét szász szék fellebbviteli fóruma). A
14. század második felétől a budai jog lesz meghatározó. A bányavárosok számára
Selmecbánya jogszabályai váltak mintává, de 1370 körül sokan követték Korpona jogállását
is. 1383-tól a tárnokmesteri bíróság munkájában polgári ülnököket is alkalmaztak.

Ebben a korban is jelentős számban folytatott a városi lakosság mezőgazdasági munkát, ám a

15. században már egyre többen foglalatoskodnak iparűzéssel. Ez azonban a 15. század elején
még csupán a lakosság tevékenységének kb. egyharmadát tette ki. A városok mezőgazdasági
termelésében jelentős szerepet játszott a gabonatermesztés, a szőlőművelés-bortermelés
(Sopron, Pozsony, Fehérvár, Buda, Kassa).

Utcára néző pincelejárók, gazdasági udvarok, azaz falusias jellegű épületek határozták meg a
városképet, mely csak a 15. században mutatott zártabb, városiasabb beépítési formát.
Továbbra is alapvetőek maradtak a vásártartásra, a körzeti vagy távolsági kereskedelemre
vonatkozó kiváltságok. Egyre jelentősebbé vált a külkereskedelem, az ehhez kiépített fontos
vízi és szárazföldi utak, és az ezáltal megnövekedett tekintélyű és szerepű városok.

A 14-15. század fordulóján, majd a 15. században új városkép alakult ki településeinken.

Kőszobrászati alkotások, díszes ablakok, ajtók, erkélyek jelentek meg a házak homlokzatain
(Buda, Sopron, Fehérvár). Egyre díszesebbek a plébániatemplomok, melyek jelképes
bizonyítékai a városi polgárság gazdagságának.

A 15. századra városaink egy része már elérhette a nyugat-európai színvonalat. Jogi
stabilizációt jelentett számukra az 1405-ben kiadott városi dekrétum. Ám visszaesésről
tanúskodva több város jutott zálog vagy adomány útján birtokosaik kezére (Sárvár,
Sárospatak, Sátoraljaújhely, Kőszeg). Fontos eredmény viszont, hogy az 1405-ben kiadott
dekrétum jelentős módon elősegítette mezővárosaink fejlődését.

Várak

A várak önállóan, a városok mellett, vagy a városok szerves részeként jöttek létre. A 14.
század elejét valamennyi vártípusunk magas, tornyokkal tagolt falakkal érte meg, s az ekkor
épített erősségeket is hasonló módon emelték. A városokban, illetve a városok védelmére,
felügyeletére hivatott várak a fontosabb kereskedelmi útvonalak mellett, azok
kereszteződésének közelében álltak. A várak nagy része birtokközpontként, illetve a határok
védővonalának részeként épült fel. A korábbi várakból a 14. századig megmaradt a
kaputorony, melyet sok helyütt még a 15. században is megtalálhatunk. Alapterületük 10-12 x
10-12 m-es volt, néhány helyiségüket fűthették. Visegrád fellegvárának magja éppen ilyen
kaputoronyból és hozzá épült palotaszárnyakból áll. A 14. században az erődítésfalak mentén
több új épületet, lakószárnyakat építettek, több elővárral és udvarral gazdagítva a korábbi
várat (Trencsén). Jellemző, hogy a várfalakat újabb falakkal erősítették, falszorosokat
(Zwinger) létrehozva.

Nagy Lajos király nevéhez kötődik a négy saroktornyos, szabályos négyszög alaprajzú
diósgyőri vár és palota építése. Erre az időszakra esnek a király budai és visegrádi építkezései,
bővítései is, melyek erős itáliai hatásról tanúskodnak. Már Zsigmond király korában építik a
saroktornyok nélküli véglesi várat, mely azonban szintén négyzetes alaprajzú. Szabályos
alaprajzú a gesztesi vár is, központjában négyzetes alaprajzú udvarral. A központi udvar körül
elhelyezkedő lakóépületeket (palotaszárnyakat) azonban már a szintén négyzetes alaprajzú
fehérvári újabb királyi várban is megtaláljuk, melyet a 13. század végén IV. Béla király
építtetett. Ilyen négyszög alaprajzú udvar köré épült palotaszárnyakat fogtak körbe hasonló
alaprajzú városfalak Kismarton, Kőszeg esetében is.

Kolostorok

A szerzetesrendek az államalapítás korától kezdve építkeztek, tevékenykedtek

Magyarországon. Az elsőként megjelenő bencések, majd később a ciszterciek és premontreiek
egyre több kolostort alapítottak. Magas színvonalú építkezéseik, a régi templomok, kolostorok
átépítése, bővítése mértékadóvá tette tevékenységüket a korabeli építészetben. A 13. század
végi nagy városfejlődésben azonban már a koldulórendi építkezések játszottak jelentősebb
szerepet: elsősorban a ferencesek és a domonkosok kolostorai jelentek meg az egyre
markánsabb városi jegyeket mutató településeken. Kívülük a karthauziak, az ágostonosrendi
remeték, a pálosok és a karmeliták emeltek számos kolostort.
A domonkos rendi szerzetesek és apácák a már korábban is virágzó városokban (Esztergom,
Pécs, Csázma, Székesfehérvár, Vasvár), illetve a tatárjárást követő időszakban fejlődő
városokban (Buda, Pest, Margitsziget, Sárospatak, Nagyolaszi, Nagyszombat, Kassa,
Selmecbánya, Nagyszeben, Segesvár) találtak otthonra az 1303-ban kelt összeírás szerint.

Nem sokkal a domonkosok után a ferencesek is megkezdték itteni működésüket. 1316-ban

már 43 házuk volt Magyarországon és Szlavóniában, míg a domonkosok 1303-ban még csak
35-tel rendelkeztek. Az első ferences rendházak Besztercén, Budán, Esztergomban,
Székesfehérvárott, Szombathelyen, Győrött, Nagyszebenben, Pesten, Nagyszombatban,
Szegeden, Sárospatakon épültek. Viszonylag kisebb jelentőségűek hazánkban az ágostonrendi
remeték, akiknek a középkor végéig összesen 22 kolostoruk volt: a legjelentősebbek közülük
Esztergomban, Székesfehérvárott, Gyulafehérvárott és Pécsett találhatók.

A koldulórendek mellett a 14. századra jelentősen megnőtt a remeterendek száma. Viszonylag

kevesebb számban képviseltették magukat a karthauziak (a Szepességben és a Bakonyban),
ám az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálos remeték rendje jóval népszerűbbnek
bizonyult. A remeték valószínűleg Özséb és társai nevében még IV. Orbán pápától (1261-
1264) kérték az engedélyt, hogy a Szent Ágoston regulái szerinti életre térhessenek át. A 13.
század végéig renddé formálódó pálos remeték 1301-ben alapították meg Budaszentlőrincen
monostorukat, mely a rend központja lett. 1327-ben már mintegy 30 pálos kolostort tartottak
számon és a középkor végéig számuk meghaladta a nyolcvanat. Jellemző, hogy a pálos
kolostorok többnyire várak közelében épültek, és monostoraikat hiába keressük az Alföld
területén.

A szerzetesrendek életében meghatározó szerepet játszottak a földesurak, akik kegyúri

tevékenységükkel, temetkezőhelyeik kiválasztásával a 14-15. században, a ferencesek mellett,
elsősorban a pálosokat tisztelték meg. A pálosok jobbára a településektől távolabb, erdős,
hegyes területen építették fel kolostoraikat, ám több városban vagy azok közelében is
megjelentek (Szalónak, Huszt, Bereg). Ezzel ellentétben a ferencesek tipikus városi rendnek
számítottak annak ellenére, hogy falvakban is letelepedtek. Kolostoraik száma a 15. század
közepére ugyancsak elérte a nyolcvanat. A nagyobb városok közül a ferencesek Bártfán,
Budán, Pesten, Debrecenben, Egerben, Esztergom királyi városban, Gyöngyösön, Győrött,
Kassán, Eperjesen, Kolozsvárott, Nagyszebenben, Nagyszombatban, Nagyváradon, Pécsett,
Pozsonyban, Sopronban és Székesfehérvárott építettek kolostort. A domonkos szerzeteseket
és apácákat többek között Beszterce, Brassó, Buda, Pest, Debrecen, Győr, Gyulafehérvár,
Kassa, Kolozsvár, Nagyszeben, Pécs, Segesvár és Székesfehérvár fogadta falai közé.

Klarissza kolostor épült Brassó, Nagyszeben, Nagyszombat, Pozsony, Segesvár és Óbuda

városában. Karmelita kolostor található Buda külvárosában, Eperjesen, Privigyén és Pécsett.
A koldulórendek rendházaikat a város szélén, többnyire a városfalak közelében építették fel,
ritkán belső utcák mentén és várkapuk közelében. Legtöbbször ugyanis már csupán a
külvárosok területén találtak építkezésre alkalmas telket, melynek szokásaik szerint legalább
egynegyed hektár méretűnek kellett lennie. A kolostorok legfontosabb épülete a templom
volt. A koldulórendi templomokra jellemző a viszonylag hosszú és keskeny hajó, melyet
keleten a diadalív és a lettner választott el a szentélytől. A 13. századig a szintén nyújtott
alaprajzi formát mutató szentélyeket egyenes záródással építették. A 14. századtól már
többnyire a nyolcszög három oldalával záródó, támpilléres, gótikus szentélyeket alkalmazták.
Ezekre a támpillérekre azért volt szükség, mert a templomok boltozatainak súlyát nem bírták
volna el a falak. A gótika jegyében épült templomok faragott bordái csodálatos
hálóboltozatokat alkottak. A templomok hatalmas kőrácsos (mérműves), festett üvegablakai
eresztették be az isteni világosságot.

A koldulórendi templomok tornya a hajótól keletre eső szentély északi oldalához épült,
többnyire a hajó közelében, vagy a szentélyzáródás indítása előtt. Előfordult némely 13.
században készült kolostor esetében, hogy a torony a nyugati homlokzat elé került. Ebben az
időszakban a templom hajójába vagy szentélyébe, illetve a kolostor kerengőjébe, udvarára
temetkeztek; a sírokat faragott kőlappal fedték le. A kolostorok többnyire a templom déli
oldalán emelkedtek, ismert azonban olyan megoldás is, hogy a kolostor az északi oldalon
található (Zalaszentgrót, Óbuda, Szécsény, Szeged). A kolostoregyüttes középpontjában
elhelyezkedő kerengőfolyosóról rendszerint bejárat nyílt a templom hajójába. A
kerengőfolyosó négyszög alakú udvart vett körül. Az udvaron kútház állt, mely sok esetben a
kolostor dísze. A kerengőből nyíltak a szerzetesi közösségi élet fontos épületrészei: a
templom szentélye mellett a sekrestye, ennek közelében a káptalanterem. Itt kapott helyet a
konyha, a fűtőkamra, a refektórium (étkezőterem), a tálaló, a dormitórium (hálóterem). Sok
helyütt volt kórház, vendégház, esetleg külön kápolna is. A kolostorokhoz gazdasági udvar
tartozott és ehhez gazdasági épületek kapcsolódtak. Általában az egész épületegyüttes zárt
rendszerben készült, a szabadon maradó részeket kerítéssel határolták el a külvilágtól.

Falvak

A 14-15. században az ország településeinek túlnyomó része falu. A városok és a falvak

között helyezkedtek el jogi és városképi értelemben a mezővárosok (oppidum), melyek ugyan
falusias jellegű települések voltak, ám jóval nagyobb az alapterületük. A falvak lakóik
foglalkozása, hovatartozása szerint nagy változatosságot mutatnak. Voltak kisnemesi falvak
(pl. Sarvaly) és jobbágyfalvak (mint Szentmihály, Csút). A 14. század végére a települések
több mint fele rendelkezett már templommal. Ezek a falusi templomok mindig a település
központi részén, vagy egy kiemelkedő helyen épültek. Szabálytalan kör-, illetve ovális alakú
kerítésükön belül helyezkedett el a cinterem (a temető), melyben több generáció nyert végső
nyugodalmat. A 13. században ezekben a viszonylag kicsiny, jobbára 18-20 házat számláló
falvakban még egyhajós, félköríves vagy patkó alakú szentélyzáródású templomokat emeltek.
Már a 13. század végén - 14. század elején ezeket négyzetes záródású szentélyes
templomokká alakították. Később gótikus szentélyzáródást, boltozott tereket, támpilléreket,
gótikus részleteket kaptak.

A falvak elrendezésük szerint két nagy csoportra oszthatók: szabályos (azaz utcás-soros),
illetve szabálytalan típusokra. A házakhoz telkek tartoztak, melyeken az egyhelyiséges
veremházakat először két, majd többnyire három vagy több osztatú, némely esetben kőből
épült ház váltott fel.

Jellemző volt e falvakban a mezőgazdasági tevékenységen kívül a kézművesség, elsősorban a

kovács, szabó, varga mesterség és a fazekasság. A falusi házak régészeti feltárása során a
konyhahulladékban több mint fele részben vadállatok csontmaradványait találták, ami arra
utal, hogy az állatok háziasítása még korántsem volt olyan fejlett, mint az a későbbiek során
kialakult.

ÉLETMÓD

TÁRSADALOM
Az ország lakói

Az 1330-as években pápai tizedszedők jártak Magyarországon. A beszedett összegekről

készült feljegyzéseik, ha töredékesen is, de fennmaradtak. Ezek alapján ekkor Magyarország
népessége Szlavóniával együtt 2 millió körül lehetett. A nagy pestisjárvány a Kárpát-
medencében 1349-ben pusztított, 1359 végén újabb járvány tört ki, hatásaikról számszerű
adatokat nem ismerünk. A máshol többször előforduló éhínség Magyarországon jelentéktelen
volt. Az Európában e korszakban tapasztalható nagy népességcsökkenés nem mutatható ki, az
1430-as években az ország lakossága 3-3,5 millió körül járhatott.

Magyarországon, akárcsak Nyugat-Európában, a társadalmi csoportokat rendnek, az egy

rendhez való tartozást helyzetnek, állapotnak nevezték. A rend az azonos jogokkal élők
közösségét jelentette, a vagyoni eltérés az azonos rendbe tartozók között igen nagy lehetett. A
rendhez való tartozás a születéskor eldőlt, a társadalmi mozgás lehetősége kicsiny volt. A
társadalmi csoportok kiváltságait szabadságnak hívták, így beszéltek pl. a nemesek vagy a
hospesek szabadságáról. A 14. század a jogi egységesülés évszázada. Első évtizedeiben a
nemesség, a század közepére a jobbágysághoz tartozók jogai váltak az egész országban
hasonlókká.

Egységesülő nemesség és jobbágyság

A nemesi rend a mindig is nemesnek hívott rétegen kívül a királyi szerviensekből és a

várjobbágyok egy részéből állt össze. Az 1351-es törvényben kimondott "egy és ugyanazon
nemesi szabadság" nem azt jelentette, hogy mostantól kezdve egységes jogaik vannak, ez
ugyanis már évtizedekkel korábban kialakult, hanem a magyarországitól eltérő jogállású
drávántúli és erdélyi nemesek helyzetére vonatkozott. Nemesnek nevezték a földbirtokosokat
a birtoknagyságtól függetlenül, nemesi birtok lehetett egyetlen telek és több váruradalom is.

A nemesi birtok nem az egyes családtagoké, hanem az egész nemzetségé volt. Az ősi jószág a
nemzetségen belül öröklődött. Az ősiség nem Nagy Lajos találmánya, ő a mindig is meglévő
jogelvet csak pontosította az 1351-es törvényben, ráadásul úgy, hogy az Aranybullának egy
olyan rendelkezését hatálytalanította, mely alig, vagy soha nem is ment át a gyakorlatba. Az
1351-es rendelkezés a királyi jog védelme érdekében történt, hogy a fiúörökösök nélkül
elhunytak (ún. magvaszakadtak) öröksége visszaszálljon a királyra. Nagy Lajos még
uralkodása elején bevezette az új adomány rendszerét, mely súlyos csapás volt a nemzetségi
birtoklásra.

A 14. század második felében felbomlottak a régi úri nemzetségek, ezután önálló
családokként élték életüket, régi rokonságukra már csak az ősi birtok és közös címerük
emlékeztetett. A nemes családoknak azok a tagjai, akik udvari szolgálattal adományt
szereztek, azt többé nem osztották meg nemzetségük tagjaival. Az Anjou-korban és a
Zsigmond-kor elején a nemességen belül az igazi választóvonal az udvari és a vidéki
nemesség közt húzódott, udvari szolgálattal lehetett bejutni a bárók közé is.

A bárókon az Anjou-korban még az ország fő tisztségviselőit értették. Körük először 1350

körül szűkült, ettől kezdve a megyésispánok - a pozsonyi ispán kivételével - nem számítottak
közéjük. A hivatalban már nem lévő tisztségviselők is bárók voltak, gyermekeik azonban
ekkor még nem. Zsigmond nagy adományai után kezdett kialakulni az a zárt főnemesi rend,
melynek alapját már nem kizárólag a tisztség, hanem az örökléssel szerzett nagybirtok is
jelentette.
Az udvarban tartózkodó, bárói tisztséget még nem kapott nemeseket három csoportba
sorolták: az udvari lovagok, az udvari ifjak és az udvari apródok közé. Hogy ki melyik
csoportba került, azt nem életkora döntötte el, hanem a származás és az érdemek. Az udvari
nemesek részt vettek az igazgatás mindennapos munkájában. Ők és a bárók nemcsak saját
birtokot kaptak adományba, hanem tisztségi birtokot, honort is, melyet az uralkodó bármikor
visszavehetett tőlük, a honorbirtok jövedelmét azonban ők élvezték.

A vidéki birtokos nemeseket köznemeseknek nevezzük. Beleszólásuk a nagypolitikába nem

volt, csak a megyei igazgatásban hallathatták szavukat. Az egytelkes nemesek paraszti sorban
éltek. Mindkét rétegből számosan léptek be valamelyik nagyúr szolgálatába, családjába,
idegen szóval famíliájába, így familiárisokká lettek. Az udvari nemesség és a familiárisok
bármilyen valós társadalmi csoportok is voltak, nem váltak renddé, tagjaik éppúgy nemesnek
számítottak, mint uraik. Ennek oka az volt, hogy a magyar jog szerint mindenki nemesnek
számított, akinek saját birtoka volt.

Az ország különböző részein éltek olyan nemesek, akiknek az anyaországitól eltérő, szűkebb
jogaik voltak, őket helyi vagy partikuláris nemeseknek hívjuk. A drávántúliak adómentességét
1351-ben mondták csak ki, s ekkortájt ismerték el az erdélyiek úriszék-tartási jogát is. A liptói
és turóci nemesek vagy a szepesi tízlándzsások eltérő állapota egykori eredetükkel és zárt
földrajzi helyzetükkel függött össze. Nem számítottak igazi nemesnek az egyházi nemesek, az
ún. praedialisták, akik egyházi birtokon éltek és békében igazgatási feladatokat láttak el,
háborúban uruk oldalán szálltak harcba.

A 13-14. század fordulójának zavaros politikai viszonyai között megszűnt a királyi

várszervezet, vele együtt a hozzá kötődő rétegek: a várnépek és várjobbágyok is eltűntek,
ugyanígy széthullott a királyi udvarnokszervezet is. A mások birtokán élő parasztokat a 14.
század közepétől egységesen jobbágyoknak hívták függetlenül attól, hogy királyi, nemesi
vagy egyházi birtokon éltek. Jobbágyok a felszabadított, uruktól földet kapott szolgákból, a
királyi várszervezet várnépeiből, a lesüllyedt várjobbágyokból, az udvarnokszervezet
udvarnokaiból és a hospesekből lettek. Jogaikat és kötelességeiket a korábbi hospesek jogai
mintájára állapították meg.

A jobbágy szabadon használhatta földjét, azt utóda örökölte. Ha adósságait és földbérét

kifizette, szabadon elköltözhetett más földesúrhoz. Szabad költözésüket uruk gyakran gátolta,
ezt már 1391-ben törvénnyel kellett megerősíteni. A jobbágy földesurának készpénzben
földbért, természetben ún. ajándékokat pl. bárányt, kalácsot, a bor és néhány helyen a
szántóföldi termények után kilencedet fizetett. A robot, melyet a földesúri major számára
kellett teljesíteni, ekkor még igen csekély volt. A földbér és az ajándékok fizetése több,
helyenként változó számú és dátumú időpontban történt.

A jobbágyi szolgáltatásokat a szokásjog szabályozta. A jogi egység ellenére a jobbágyok

szolgáltatásaiban nagy különbségek voltak, melyek abból adódtak, hogy elődeik milyen
korábbi társadalmi rétegből érkeztek. Utoljára Zsigmond korában különböztették meg az
udvarnokokat más jobbágyoktól. A hospesek sok helyen az egész középkor folyamán
megőrizték az átlagosnál jobb helyzetüket. Az öröklés során a telkek felaprózódtak, a
jobbágyok fél-negyed vagy még ennél is kisebb telken gazdálkodtak, a 15. században már a
negyedtelek volt az átlagos teleknagyság. A telekkel nem, legfeljebb csak önálló házzal
rendelkező parasztokat zsellérnek hívták, ők bérmunkában dolgoztak, vagy csak bérelték
telküket.
A jobbágy védelméről - ha kellett, erővel is - földesura gondoskodott, aki jobbágya részére
köteles volt úriszékén igazságot szolgáltatni. I. Károlytól kezdődően a bárók és az udvari
nemesek mind többen kaptak pallosjogot, így birtokaikon nemcsak kisebb jelentőségű
ügyekben és saját jobbágyaik fölött ítélkezhettek, hanem minden ott elfogott gonosztevő
felett. A pallosjogot nyert birtokos földje kikerült a megyésispán bírói hatalma alól, magyar
szóval ezért nevezzük e jogot szabadispánságnak.

Nemzetiségek és kiváltságolt népelemek

A 14. században folytatódott az ország peremterületeinek benépesítése. A telepítéshez

szükséges lélekszám az ország belsejében nem állt rendelkezésre, másrészt a túlnyomóan
erdős, hegyes vidékek, havasok művelése sajátos gazdálkodási módszert követelt, így az
országhatárokon túlról érkeztek a Kárpátok új lakói. A nagyarányú telepítés miatt
Magyarországon nem történt meg az Európában ekkor általános népességcsökkenés. Ekkor
váltak az ország szélei túlnyomórészt szlovák, rutén és román lakosságú területekké.

A Felvidéken mindig is élő szlávok mellé Morvaországból, Lengyelországból, az orosz

fejedelemségekből jöttek telepesek, többnyire német vállalkozók, ún. soltészek vezetésével.
Erdőirtással új falvakat, ún. irtásfalvakat hoztak létre. A 14. században érkeztek nagyobb
számban a Keleti-Kárpátokba orthodox rutének. Egy részük vlach (oláh) jog szerint élt, azaz
csak pásztorkodással foglalkoztak és csak ötvenedadót tartoztak fizetni.

A 14. században fordulat következett a román betelepülésben. I. Károly az interregnum alatt

kialakult helyzetet törvényesítette, amikor engedélyezte a birtokosoknak, hogy maguk is
telepíthessenek földjeikre románokat, az általuk fizetett juhötvenedet azonban meghagyta
királyi adónak. A királyi birtokokon élő románok számára oláh kerületeket szerveztek, mint
pl. a lugosit, sebesit, hátszegit, hunyadit. A román társadalom élén kenézek álltak. Ekkor
kezdődött a román betelepülés második hulláma keletről, Moldvából. A vajdák vezetésével
érkezett, elődeiknél nagyobb társadalmi különbségeket mutató románok népesítették be a
gyéren lakott Máramaros vidék Tisza balparti területeit. Moldva fejedelemséggé szervezését
is máramarosi román vajdák végezték.

Erdélyben a székely és szász közösség önálló, zárt társadalmat alkotott. A székelység három
rendre oszlott: élén a főemberek álltak, alattuk a lófők, azok alatt a közszékelyek. Az erdélyi
szász társadalom korai vezetői, a gerébek nem gyakoroltak a szász falvak lakói fölött nemesi
jogokat. Politikai irányító szerepüket a 14. század végén a városok vezető polgársága vette át.
A Szászföldön nem alakult ki szász jobbágyság, a parasztok szabad állapotúak maradtak. A
török becsapásokat először elszenvedő Délvidéken már a Zsigmond-korban teljes falvak
pusztultak el. E területre a Balkánról menekülő szerbek költöztek.

A kunok betagolódása a magyar társadalomba fokozatosan együtt járt nomád életmódjuk

feladásával, letelepedésükkel, földművelő életmód átvételével. A nemzetségek szállásterületei
kun székekké, nemzetségfőik szálláskapitányokká, majd nemesekké lettek.

A jászokat először 1319-ben említik az ország területén, a mai Jászságon kívül Pilis
megyében és az Al-Duna vidékén éltek. Néhány évtizeddel korábban, de a kunoknál később
érkezhettek Magyarországra. Nyelvük nem volt rokon: a kunok török, a jászok indoeurópai
nyelvet beszéltek; mindkét nép nyelvi elmagyarosodása a 15. századra jelentősen előrehaladt.
Városok - városlakók

Az elődeik által megkezdett városalapító politikát az Anjouk is folytatták. A kiváltsággal

rendelkező városok azonban nem mind váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Csak
azokat volt érdemes királyi pártfogásban részesíteni, melyek a saját lábukon is meg tudtak
állni, ezek pedig mind az ország fő kereskedelmi útvonalai mellett feküdtek. Zsigmond
uralkodása elején számos várost is eladományozott. A szabad - azaz kiváltságolt - királyi -
azaz királyi kézen maradt - városokat és falvakat a király 1405-ben tanácskozásra hívta össze.
Hasonló gyűléssel sem eddig, sem később nem találkozunk a magyar történelemben.

A gyűlés eredményeként kiadott városi dekrétum elrendelte, hogy a királyi kiváltságolt

településeket falakkal vegyék körül, az országban kötelezővé tette a budai mértékek
használatát. A királyi városok fellebbviteli bíróságaként a tárnokmester bíróságát jelölte meg,
a városok pallosjogot kaptak, mentesítette őket Buda árumegállító jogával szemben. A
későbbiekben kiemelkedett a királyi városok közül is egy szűk, elit csoport, mely a budai jog
alapján összeállított tárnoki joggal élt: Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Bártfa,
Eperjes. Külön városcsoportot alkottak a később személynökinek nevezett városok, az erdélyi
szász és a királyi bányavárosok.

A fallal körülkerített ún. kulcsos városok mellett az ország fontosabb vásárhelyein

mezővárosok alakultak ki. Többnyire magánföldesúri kézen voltak, a 15. század elejétől
némelyekben várakat építettek, főúri székhelyek lettek (Kismarton, Pápa, Gyula). Az itt élők
jogilag jobbágynak számítottak, de több mezővárosban jelentős kiváltságokat szereztek. A
szabad királyi városok és a mezővárosok lakói jórészt mezőgazdasági termelésből éltek, csak
kisebbik részük volt iparos vagy kereskedő.

A magyarországi kiváltságolt városok lakóinak túlnyomó többsége német nyelvű. A 15.

század elejéig a jelentősebb városok vezetése egy lovagi életmódot folytató, földbirtokkal
rendelkező, egyben kereskedelemmel is foglalkozó réteg kezében volt. Gyakran házasodtak
nemesekkel, sokan maguk is nemessé lettek. E családok a századfordulóra jórészt kihaltak,
helyüket egy tisztán városlakó, kereskedő réteg vette át. A bányavárosokban nem történt
hasonló váltás, az egykori alapító családok leszármazottai, a főtéri házakat birtokló, a
bányarészesedések nagy részét kezükben tartó polgárok megőrizték pozícióikat.

GAZDASÁG

Földművelés

Az ország népességének nagyobbik része mezőgazdasággal foglalkozott. Az állattenyésztés és

földművelés aránya területenként változott; a kunok, románok gazdálkodásában az
állattenyésztés szerepe messze felülmúlta a szántás-vetését. A Kárpát-medence nagy részén a
szabályozott talajváltó rendszert alkalmazták, a Dunántúlon előfordult a nyomásos
gazdálkodás is. A kettő közt annyi volt a különbség, hogy a szántás alá vett és bevetetlenül
hagyott földet ezentúl nem 4-5 évenként váltogatták, hanem évenként.

A művelésre nem fogott föld a nyomásos gazdálkodásban már nem parlag, hanem ugar. Ott,
ahol előfordult a nyomásos gazdálkodás, a háromnyomásos rendszert alkalmazták. A
nyomásos rendszer esetében az egész falu közösségének alkalmazkodnia kellett egymáshoz,
csak így lehetett elkerülni, hogy a legelő állatok kárt tegyenek a termésben. Mindkét
rendszerben az egy telekhez tartozó földek több darabban feküdtek a falu határában. A
földdarabokat nyíllal sorsolták ki a lakók közt, az egyes parcellákat füves csík választotta el
egymástól, ezért hívják e módszert füvönosztásnak.

A telekrendszer kialakulásakor minden településen egy telekhez meghatározott, azonos

nagyságú föld tartozott. Nagysága a művelésre alkalmas földterület nagyságától és a föld
minőségétől függött. A belső telek nagysága - mely a faluban lévő házat, gazdasági épületeket
és a kertet foglalta magába - szintén szabott volt. A Felvidéken a torunokföldek rendszere volt
szokásban, ahol közvetlenül a belső telkek mögött következtek a hosszúkás alakú
szántóföldek. Itt nem osztották újra a falu határát, a gazdák mindig ugyanazt a földet
használták.

A szőlő kívül esett a telekrendszeren, mivel irtásföldnek minősült. A bornak általában

egytizedét adták természetben a földesúrnak, ez volt a hegyvám. Mivel nem minden falu
határában voltak szőlőhegyek, ezért gyakran előfordult, hogy egy szőlőhegyen más faluból
valók is birtokoltak. Általában fehérbort állítottak elő, ha vörösborra volt szükségük, akkor a
fehéret kökény, bodza, meggy hozzáadásával színezték.

A Dunántúlon már a 13. századtól kezdve alkalmazták a szőlőprést a taposás mellett, a

Dunától keletre azonban nem. A préselt bort a taposotthoz képest gyöngébb minőségűnek
tartották. A leszüretelt termést a szőlőben a szabad ég alatt taposták és préselték, a további
feldolgozást és a tárolást otthon végezték. A szőlőkben nem álltak épületek, ún. pincék, ezeket
ekkor kezdték el építeni a Balaton-felvidéken és a Dél-Dunántúlon.

Állattenyésztés, halászat, malmok

Az állattenyésztés Magyarországon nemcsak a helyi fogyasztást elégítette ki, hanem már az

Anjou-korban megkezdődött a nyugati és déli irányú marhakereskedelem. A kunok által
meghonosított nagytestű marhákat az Alföldön nevelték. Ezeket az állatokat ridegen tartották,
az istállózás az Alföldön kívül terjedt el. Ahol lehetett erdőben, félig ridegen tartották a
sertéseket. Erdélyben a románok juhtartása a téli völgybeli és a nyári havasbeli
pásztorkodáson alapult. Lovat elsősorban a gazdagabbak tartottak, de használták fuvarozásra
jobbágyok is, ára Nyugat-Európához képest olcsó volt.

A középkorban sok halat fogyasztottak részben a böjti napok miatt, részben, mert sok
halászatra alkalmas természetes víz borította az ország egész területét. A természetes vizeken
lévő halászóhelyeken varsával fogták a halakat, máshol patakduzzasztással halastavakat
hoztak létre. Ez utóbbiakat a falu lakói közösen használták.

Őrlésre leggyakrabban a vízierőt használták. E célra patakra épített alul- vagy felülcsapó
malmokat vagy nagyobb folyóvizekre telepített hajómalmokat alkalmaztak. A molnárok a
földesúrnak bérleti díjat fizettek a malom használatáért, hajómalom esetében azért, hogy a
partra kiköthessék malmaikat.

Bányászat és pénzverés

1320-1350 közt nyitották meg a körmöci, szomolnoki, nagybányai, abrudbányai, zalatnai

aranybányákat. Az újonnan feltárt lelőhelyek tették lehetővé az aranyforint verését. Ekkor
Magyarország adta az akkor ismert világ aranytermelésének kb. egyharmadát, Európa
aranytermelésének kb. 90%-át. Művelték a meglévő ezüstbányákat is, az ország
ezüsttermelése azonban elmaradt Cseh- és Szászország valamint Tirol mögött.

Cseh tapasztalatokat átvéve történt a magyarországi bányászat és pénzverés reformja.

Körmöcbányát a cseh Kuttenbergből érkezett polgárok alapították, a város a kuttenbergi
bányajogot kapta meg. 1327-ben I. Károly dekrétumot adott ki arról, hogy attól a birtokostól,
aki földjén nemesércet talál, nem veszi el birtokát, a birtokos maga nyithat bányát,
megtarthatja az urburának egyharmadát is. Megismételte ezt Nagy Lajos 1351-es törvénye is,
a gyakorlatban azonban a nemesércbányák majdnem mind királyi kézen voltak. A
bányaszabadság rendszere értelmében a bányavárosok polgárai szabadon kutathattak érc után
királyi birtokon és magánbirtokos földjén is.

A kiolvasztott fémet szabott áron kellett eladni a királyi kamaráknak, a veretlen fém forgalmát
megtiltották. A termelt fémmennyiségről semmiféle kimutatással nem rendelkezünk, egyetlen
adatunk az, hogy 1344-ben az András herceg érdekében Itáliában járt Erzsébet királyné 6628
kg ezüstöt, 5150 kg aranyat, és ezen kívül vert aranyforintokat vitt magával. Az 1370-es
évekre a bányák elvizesedtek, kimerültek, a gazdag bevételekhez szokott kincstár Nagy Lajos
uralkodásának végén kénytelen volt a pénzrontás eszközéhez nyúlni.

Az Árpád-kori vasérclelőhelyek, mint pl. a vasvári jelentőségüket veszítették. A Szepes-

Gömöri Érchegységbe került át a vasbányászat és a vele szorosan összefüggő kohászat
súlypontja, központja Dobsina. A vasércbányászatban nem érvényesült a bányaregále. A
bányák magánföldesúri tulajdonban voltak, művelésüket bajor, tiroli, osztrák bevándorlók
végezték. 1344-ből származik a hámor első említése Magyarországról. Az erdélyi Torockó
vasbányászata is valószínűleg a 14. században kezdődött.

A só volt a középkor legfontosabb tartósítószere. A Kárpátok sóját kockákban "vágták", a

külföldön általános sókutak itt ritkák voltak, ezért sófőzésre sem volt szükség. A sóvágás a
sófőzéshez képest nem igényelt sem különösebb technikai tudást, sem tőkeerőt, ezért a
magyarországi sóbányászatban nem alakult ki a nemesérc- vagy vasércbányászatban létrejött
vállalkozó réteg. Az erdélyi sóbányák mellett a 14. században vált jelentőssé a máramarosi
sóbányászat, a század végére innen került ki az országban forgalmazott só nagyobbik része.
Bányásztak sót Sáros megyében is.

A só forgalmazása királyi monopólium volt, sókamaraispánok felügyelték. Az Anjou-korban

a kincstár legnagyobb bevétele a nemesfémbeváltásból származott, Zsigmond alatt az első
helyre a sómonopólium hozama került, másodikra a kamara hasznából származó bevétel,
harmadikra a nemesfémbeváltás. Zsigmond uralkodásának végén a kincstár éves jövedelme
félmillió aranyforint körül járt.

Az 1301-től 1437-ig terjedő korszakban a pénzverés rendszere teljesen átalakult. A 14. század
közepéig az ország keleti felében, különösen Erdélyben, még gyakran fizettek és számoltak
veretlen ezüstrudakban, a Zsigmond-korra azonban a pénzgazdálkodás mindenütt általános
lett. Ottó és Vencel királyok alatt és I. Károly uralmának elején a késő Árpád-kori pénzverési
hagyományokat folytatták. Kétféle ezüstpénzt vertek, a dénárt és a féldénárt (obulust).
Külföldi pénz sok forgott az országban, különösen a húszas években elterjedt cseh garas.

I. Károly firenzei mintára valószínűleg 1325-ben kezdte veretni aranyforintját. Szent István
óta ez volt az első Magyarországon vert aranypénz, évszázadokon át változatlan súllyal és
pénzlábbal verték. Az aranypénzt legtöbbször kincsként otthon őrizték, a mindennapos
forgalomban az ezüstpénzt használták. I. Károly bocsátott ki először cseh mintára
ezüstgarasokat is, ez azonban nem vált tartós pénznemmé. 1369 után egy évszázadig csak
dénárokat és ennek törtrészeit érő, a népnyelvben különböző névvel illetett kis dénárokat
vertek Magyarországon. I. Károly korától jelentek meg a pénzeken a kibocsátó helyre és a
kamarai tisztviselőre utaló verőjegyek.

1336-ban I. Károly vidéken megszüntette a pénz évi kényszerbeváltását, az ebből származó

bevétel, a kamara haszna, évenként beszedett királyi adóvá változott. Ezt kapunként rótták ki
a jobbágytelkekre, nagysága független volt a gazdaság nagyságától és jövedelmétől, először 3
garast, később egyötöd forintot hajtottak be e címen. Nem fizették a nemesek, a szolgák, az
egyháziak, a városok, az egykori udvarnokok. A városokban egy ideig még a hagyományos
módon történt a kényszerbeváltás. 1338-ban teljesen megszüntették a kényszerbeváltást, örök
érvényű dénárok verését kezdték el, megtiltották a külföldi pénz használatát.

A rendelkezés nem volt tartós. Nagy Lajos visszaállította a kényszerbeváltást, a dénárokat

azonban csak uralkodása utolsó éveiben kezdték rontani. Zsigmond 1390-ben nagy
pénzreformot hajtott végre: új, jó dénárokat veretett, melyekből 100 ért egy aranyforintot.
1403 után megint pénzromlás következett, ezt 1427-ben újabb pénzreform követte. A
központosított királyi pénzverés mellett 1384-ig fennmaradt az 1255-ben elkezdődött szlavón
báni pénzverés, 1311 és 1355 közt Buda városa is vert pénzeket. Mindkét helyen dénárokat
készítettek, elvileg mindkét pénzkibocsátó hely királyi felhatalmazással bocsátotta ki érmeit.

Adók

A kamara haszna későbbi kifejezéssel élve rendes adó volt, míg a hadiadó rendkívüli és csak
alkalmanként szedték. Szlavóniában, Pozsega és Valkó megyében a marturínának nevezett
nyestbőradót fizették, mely ekkor már készpénzadó volt. A városokra, a zsidókra, az erdélyi
szászokra, a románokra, a kunokra, a székelyekre külön adót vetettek ki. Nem számított
adónak, de a kamara bevételét növelte, ha a püspöki székeket sokáig nem töltötték be,
ilyenkor ugyanis az egyházi jövedelmek püspököt illető része a kincstárba került.

Kézművesség, kereskedelem

A mindennapi használati tárgyak nagyobbik részét a parasztgazdaságok maguk állították elő,

a többit falusi iparosok: kovácsok, bognárok, szűcsök, vargák. A városokban specializálódott
iparágak is kifejlődtek. Sopronban 1379-ben a lakosság 11, 1424-1427-ben 20,5%-a volt
iparos. Ekkor alakultak meg az első céhek Magyarországon. Zsigmond király 1411-ben
Kassára kívánta telepíteni az ország összes barchentszövőjét, akiknek kedvezményeket adott.
Bártfán a vászonfehérítést védte királyi privilégium.

A belföldi kereskedelem nagyrészt a vásárokon bonyolódott. Vásártartási jogot királyi

privilégiummal lehetett szerezni. A heti vásár esetében a jogot elnyert helység a hét egy
meghatározott napján vásárt tarthatott, egynapi járóföldön belül azonban ugyanazon a napon
nem lehetett másik. A jelentősebb városoknak heti két vásárnapjuk volt. Ritkább volt az éves
vásártartási jog, ezeket általában a település temploma védőszentjének ünnepén tartották.

Magyarország iparcikkekből behozatalra szorult. Nyugatról posztó és vasáru érkezett, innen -

minden tiltás ellenére részben veretlenül - nemesfémet és élő állatot szállítottak ki.
Magyarország legjelentősebb külkereskedelmi partnerei a délnémet városok voltak. A
szárazföldi utakon kívül jelentős hajóforgalom folyt a Dunán a nyugati határszél és Buda
közt.

MINDENNAPI ÉLET

Férfi és női viselet

Képes Krónika: keleties és nyugatias divat

A 14-15. századból Magyarországon nem maradt fenn ép ruhanemű, így ismereteink az írott
forrásokból (végrendeletekből, leltárakból) valamint az egykorú ábrázolásokból származnak.
Falfestmények, táblaképek, szobrok, kódexek miniatúrái mellett az oklevelek hitelesítését
szolgáló pecsétek, sőt a fennmaradt sírkövek is szolgálhatnak viselettörténeti adatokkal. A
középkori ábrázolások azonban csak fenntartásokkal használhatók művelődéstörténeti
dokumentumként: a viseletek egy része az antikvitás óta ábrázolt "kortalan" ruhanemű, más
része a mintául szolgáló műalkotás utánzata, másolata, az ábrázolásokon látható jelvények,
tárgyak pedig gyakran szimbolikus jelentést közvetítenek.

A 14. század második felében készült Képes Krónika címlapjára Nagy Lajos király került. A
trónján ülő uralkodó a képen csíkos ruhát, hermelinbéléses palástot visel, kísérete öltözete
alapján két csoportra különül: jobbján nyugati öltözetű páncélos lovagok állnak karddal,
pajzzsal, balján keleties, hosszú kaftánszerű ruhát viselő, íjjal, nyíllal, szablyával
felfegyverzett férfiak. A vizsgált korszakban ez a kettősség mindvégig jellemző a
magyarországi öltözködésben: a nyugati divat mellett a 13. század második felétől a kun, a
15. századtól pedig a balkáni szomszédság, majd egyre nagyobb mértékben a török viselet
térhódítása is megfigyelhető.

A nyugati viselet

A 14. század első évtizedeiben még tovább élt az a ruházat, melyre jellemző volt, hogy
egymás fölött több, azonos anyagból készült, de eltérő színű, övvel összefogott bő ruhát
viseltek. Ilyen öltözetben látható I. Károly és fegyverhordozója, Semsei Tamás szepesi
várnagy a szepeshelyi templom 1317-ben készült falképén. A nagy változás az 1340-es
évektől kezdve figyelhető meg az európai divatban, míg Magyarországon kissé később. Az új
divat legjellegzetesebb vonása, hogy a felsőruha egyre jobban követte a test vonalát, szűkebb
és rövidebb lett.

Az új viseletet - amely a nyugati arisztokrácia öltözködését követve először az udvarban jelent

meg Magyarországon - jól megfigyelhetjük a Képes Krónika miniatúráin. Az alsóneműt a
férfiaknál egy úszónadrágszerű, rövid alsónadrág, a berhe képviselte: ilyen látható az
önostorozó flagellánsokat ábrázoló képen. A berhét egy derékra kötött zsinórral erősítették
meg, ehhez kötötték a lábszárakat fedő színes harisnyát (vagy más szóval nadrágot, a két szó
ekkor még ugyanazt jelentette). Ilyen harisnyanadrágban hordták a földet Krakkó - a Képes
Krónikában megfestett - ostrománál.

A felsőtestre, fehérneműként viselt ing csak a 15. század elejétől kezdve terjedt el. Ilyen ing
látható a Zsigmond király által adományozott Kistárkányi-címereslevélen: zárt nyakú- és ujjú,
bő, térd fölött végződő vászoning. A 14. században a színes, szűk ujjú tunikát még
közvetlenül a testre vették fel. A tunika valamivel térd fölött végződött, csípőig szorosan a
testhez simult, azon alul enyhén bővült. A testre szabott ruha felöltését gombokkal, zsinórral
vagy szíjakkal biztosították.

A páncélt a tunika fölött viselték, a páncéling valamivel rövidebb volt a tunikánál. A páncél
fölött a 12-13. században hordott bő, derékban övvel leszorított fegyvering a 14. század
elejére kiment a divatból - egyik utolsó ábrázolása az 1317-ben készült kakaslomnici Szent
László falképen található. Helyette combközépig, térdig érő csuklyás palástot, feszes
fegyverkabátot vagy bőrből készült, alul bevágásokkal díszített - pontosabban kényelmessé
tett - szűk ágyékkötényt öltöttek. A funkcióját vesztett öv a derékról a csípőre került, s
elsősorban díszítő szerepet töltött be.

Az alkalmi öltözetet a tunikára vett szűk kabát jelentette - ilyent visel Nagy Lajos a Képes
Krónika címlapján. A kabátot gyakran díszítették hímzéssel, csipkével, ezüst boglárokkal,
kedvelt volt a több színből összeállított, esetleg váltakozó színű csíkokból varrt felsőruha is.
Az időjárás viszontagságai ellen illetve a reprezentáció kedvéért a kabát fölé nemesprémmel
bélelt lovagi palást került. A divatot elsősorban a legelőkelőbbek, közülük is csak a fiatalok
követték, az idősebb korosztályok továbbra is kitartottak a hosszú, bokáig érő felsőruhák
mellett.

A férfidivat 14. század végi - 15. század eleji változása jól nyomon követhető a budai
szoborlelet alakjain. Az ekkoriban elterjedő ingek fölött viselt felsőruha, a század végétől
dolmánynak nevezett tunika derékig szűk volt, felhasított ujjakkal, az öv alatti rész bő és
fodros. Előkelő viselet volt a dolmány vagy az ing fölé vett, bársonyból, brokátból készült,
prémgallérral és szegéllyel díszített suba vagy köntös, amelyet oldalt gyakran felhasítottak. A
mindennapi ruházathoz tartoztak a tollal vagy szőrmével díszített fejfedők, kalapok vagy
süvegek is.

A lábfejet is borító harisnyát a kopás ellen bőrtalpakkal látták el, erre gyakran még egy
vastagabb bőr- vagy fatalpat csatoltak. Emellett az előkelők kesztyűpuhaságú, bokánál fűzött,
rövid csizmaszerű lábbelit is viseltek, melyet néha csipkemintásan bevágva díszítettek. Ezek a
lábbelik nem voltak tartósak, akárcsak a kesztyűből, ezekből is egyszerre több párt szoktak
vásárolni, ennek ellenére több ásatáson is került elő viszonylag ép cipő, restaurálható
állapotban. A cipődivat vadhajtása a 14. században elterjedt csőrös lábbeli, ahol a cipő a járást
is nehezítő, értelmetlenül hosszúra hagyott orrát merevítéssel vagy felkötéssel rögzítették,
Magyarországon azonban nem vált általánossá.

A keleti ruha

A jellegzetes kun öltözet hosszú köntösből vagy kaftánból, magas, csúcsos süvegből és
puhatalpú csizmából állt. A belső-ázsiai eredetű kaftánok oldalt záródtak, s akárcsak a távol-
keleti eredetű köntösök (pl. a Képes Krónika címlapján látható alakokon), gyakran finom
selyemszövetből készültek. A viselet fontos eleme volt a fegyveröv, amelyet - a fennmaradt
példányok tanúsága szerint - érdekes módon elsősorban nyugati motívumokkal díszítettek. A
kun férfiak a keresztény szokásoktól eltérően szakállukat lenyírták, vékonyra pedert bajuszt
viseltek. Fejüket elöl tarra borotválták, a hátul meghagyott hajat pedig varkocsba fonták.

A páncél

A harcosok testét sodronyos vagy lemezes páncél védte, de a két alaptípus között léteztek
átmeneti páncélzattípusok is. A sodronypáncél laposra vert huzalból készített gyűrűkből
forrasztott hosszú ujjú ing volt, amelyet a legveszélyeztetettebb testrészeken gyakran
borítottak védőlemezekkel. Pikkelyszerűen egymás mellé fűzött fémlapocskákból készült a
pikkelypáncél, az ugyancsak népszerű brigantin pedig vascsíkokkal, lemezekkel bélelt,
megerősített bőrkabát volt. A könnyűlovasok, elsősorban a kunok több egymás fölötti
bőrrétegből készített bőrpáncélt hordtak.

A sodronypáncél bizonyos részeit megerősítő vaslemezekből alakult ki a lemezpáncél, amely

a 14. századtól kezdve egyre nagyobb testfelületet borított be, s a 15. század derekára a
lovagokat tetőtől talpig vasba öltöztette. Egy teljes lemezpáncél öltözet 20-25 kilót nyomott, a
különálló mell-, hát-, kar- és lábvérteket szíjakkal rögzítették. A kézfejet páncélkesztyű, a
lábfejet páncélsaru borította. A teljes páncélzat több falut ért, emiatt beszerzését csak egy szűk
réteg, a nemesség kis része engedhette meg magának.

A fej védelmére többféle sisaktípus is használatban volt. A 14. századra elavult a hengeres
alakú, lapos tetejű üst- vagy fazéksisak, s lassan kiszorult a használatból. Helyét az ellenséges
csapásnak kis felületet nyújtó, kúpos tetejű sisakok vették át. Az alapváltozat egyszerű kúpos
vagy harang alakú, könnyű sisak volt, a nyakat és vállakat a hozzá kapcsolt sodronyvértezet
fedte, az arc azonban fedetlen maradt. Jóval biztonságosabb volt a teljesen zárt csöbörsisak,
illetve a 14. század második felétől használt csőrös sisak: az arcot itt a sisakhoz szegecselt,
felnyitható, áttört sisakrostély fedte.

A zárt fegyverzetben harcoló lovagot a pajzsára festett címer és a sisakon viselt sisakdísz tette
felismerhetővé. A legkorábbi magyarországi címeradományok tulajdonképpen
sisakdíszadományok, mellettük még gyakran háttérbe szorultak a pajzsok ábrázolásai.
Szécsényi Tamás országbírói pecsétjén például jól kivehető a sisakdísz - sisakból növekvő
koronás oroszlán -, a pajzs azonban hiányzik. Az Anjou-királyok sisakdísze patkót harapó
koronás strucc volt, ábrázolása számos korabeli emléken fennmaradt. A magyarországi
címerhasználatban a konstanzi zsinat jelentett fordulópontot: a magyar nemesek külföldi útjuk
során megismerték a nyugati címerhasználatot, s Zsigmondtól nagy számban kértek
címeradományt.

Fegyverek

A legfontosabb támadófegyver a kard, ennek Magyarországon mindkét alaptípusát használták.

A nyugati típusú, kétélű, egyenes kard a nehézlovasság, a hajlított, vége felé kiszélesedő
pengéjű szablya a könnyűlovasság fegyvere volt, a korabeli ábrázolásokon a keleti viselet
jellegzetességeként szerepeltették. A kard kiegészítőjeként a közelharcban használták a harci
késeket és tőröket. A korszak legelterjedtebb sújtó- és zúzófegyvere a buzogány. A főként
bronzból öntött buzogányfejek változatos formákban készültek, leggyakoribb a csillagfejű
típus.

A sújtófegyverek közé tartoztak a változatos méretben, formában készített szekercék, bárdok

is. A magyar művészetben leggyakrabban Szent László különböző ábrázolásain látható bárd:
a lovagkirály attributumának, felismerését segítő jelképének is tekintették. A Szent László-
legenda falképein egyébként a teljes korabeli fegyverzet azonosítható: a harcba induló király
és kísérete előreszegezett lándzsákkal, az ellenséges kunok felajzott íjakkal vágtatnak az
ütközetbe. A lándzsák vagy kopják mérete, kialakítása a használatnak megfelelően változott,
aszerint, hogy gyalogos vagy lovas számára készült.
A távolra ható támadófegyverek közül a legjelentősebb az íj, illetve továbbfejlesztett
változata, a számszeríj volt. Az íjat elsősorban a könnyűlovas kunok használták. A korabeli
ábrázolásokon a szablyához hasonlóan a keleties öltözet tartozékának számított, alkalmazása
azonban nem korlátozódott kizárólag erre a népcsoportra. A falképeken, miniatúrákon
általában kifeszített állapotban látható íjak mind azonos típusú, összetett-visszacsapó, ún.
reflexíjak voltak. A nyílvesszők tárolására szolgáló tegezek, illetve az íjat védő íjtegez
ábrázolása némelyik korabeli falképen olyan pontos, hogy ezáltal lehetővé vált szerkezetük
rekonstruálása.

Női viselet

A divat 14. századi változása átalakította a női viseletet is. Az új módi jellegzetessége az alak
hangsúlyozása. A korábbi évszázadokra jellemző zárt, a test formáját elrejtő ruhák helyett a
divatot követő hölgy a század közepétől derékig testre simuló, szűk ujjú, mélyen kivágott,
deréktól vagy csípőtől bővülő ruhát öltött. Ezeket a ruhákat már viselőjük alakjához kellett
igazítani, így a 14. század fordulópontot jelentett a szabászatban. A ruhát vagy szoknyát (a két
fogalom ekkor még azonos volt) egybeszabták, a derékrész magasan, a mell alatt kezdődött, a
ruha alját dúsan redőzték.

A 15. század elején az addig szűk ujjakat bővebbek váltották fel: a ruhaujjakat gyakran
cakkozták, behasították, a hasítékokon kivillant a ruha alatt viselt ingváll. Ugyanígy bukkant
ki a gyakran dús hímzéssel díszített ing a ruha mély nyakkivágásán is. A ruha felett a hideg
ellen palástot viseltek, amelyet a nyakban csattal, boglárral kapcsoltak össze. A palást alját, de
olykor a ruháét is prémmel díszítették. A fejet - a hajadon leányok kivételével - fátylak,
főkötők borították, ezek anyaga, formája nagy változatosságot mutatott, a nyugati divat
legvadabb túlzásai azonban Magyarországon már nem jelentek meg.

A legfrissebb divatot elsősorban az arisztokrácia lányai-asszonyai viselték, a köznemesség

illetve a polgárság ruhatárában ezek a darabok csak több évtizedes késéssel, és természetesen
kevésbé igényes kivitelben jelentek meg. A ruhák anyaga - férfiak és nők esetében egyaránt -
pontos fokmérője volt a társadalmi helyzetnek. Az aranybrokát szövetek, selymek és
bársonyok viselésére rendkívül magas áruk miatt csak a legelőkelőbb, leggazdagabb családok
tagjainak nyílt lehetősége. Importból származtak a szövetanyagok is, amelyeknek ára a
származási hely és a minőség alapján nagy eltéréseket mutatott, így a szövetek közt mindenki
megtalálta a vagyonának és helyzetének megfelelőt.

Ékszerek

Az ékszer szerepe a középkorban kettős: egyrészt a ruha mellett a reprezentáció,

pompakifejtés legfontosabb eszközének, másrészt (a díszedények mellett) az
értékfelhalmozás, kincsgyűjtés legkézenfekvőbb, szükség esetén könnyen mobilizálható
módjának tartották. Az ékszerek egy része a ruha rögzítésére szolgált, illetve a ruhaanyagra
varrt díszítőelem volt: ilyenek a palástokat összefogó palástkapcsok, a ruhák díszes gombjai
és a korszak jellegzetes ruhadíszeként alkalmazott fémpitykék, rozetták, figurák, heraldikus
motívumok. Az eredeti darabok mellett ásatásokon előkerültek a készítésükhöz használt
verőtövek is.

A legfontosabb kiegészítő viselet az öv. A divatos változat a korszakban a csípőre csúsztatott

ún. pártaöv. A díszesebb kivitelű darabokat fémszálból készítették, amelyet arany- vagy
ezüstlemezekkel díszítettek. Ilyen öveket láthatunk a Képes Krónika ábrázolásain éppúgy,
mint a budavári szoborlelet világi alakjain. Az öv a női és férfiviseletnek egyaránt fontos
tartozéka, és egyformán része a keleti és a nyugati viseletnek. Aranyláncot, gyűrűt szintén
mindkét nem hordott, a nyakláncon olykor egész vagyont érő keresztek, esetleg ereklyetartók,
rendjelek függtek.

A legértékesebb ékszereket a királyi udvarban viselték, ezek azonban nem maradtak ránk. I.
Károlyt az írott források tanúsága szerint fején arany koronával, lábán arany sarkantyús,
drágakövekkel kirakott lábbelivel temették el, a temetési menetben a király képében felvonuló
három lovag a király arany koronával ékesített hadijelvényét viselte, a lovagokat és a lovakat
egyaránt sok gyöngy és drágakő borította, a lószerszám aranyozott ezüstből készült. Özvegye,
Erzsébet királyné végrendeletében leányunokáinak egy-egy aranypártát hagyott, de hagyott
drágaköves-gyöngyös koronákat az óbudai klarissza apácákra is.

Eredetileg ereklyekoronának (tehát nem hordásra) készült a 14. században a Zsigmond váradi
sírjában talált liliomos korona. Az aranyozott ezüst liliomokat a színek váltakozó ritmusa
szerint összeállított drágakövek és gyöngyök díszítik. Udvari megrendelésre készültek azok a
díszes palástkapcsok, amelyek Nagy Lajos adományaként kerültek az aacheni magyar
kápolnába. A két nagy és négy kisebb aranyozott ezüst, zománcozott vecsernyepalást-csat
Nagy Lajos címerét ábrázolja, a nagyobbak érdekes kialakítása építészeti előképeket követett.

Az ország területén talált kincsleletek szerencsésen egészítik ki az írott források, egykorú

ábrázolások alapján kialakuló képet. A 97 darabból álló kelebiai lelet tulajdonosa Pál, macsói
bán felesége volt, kincsei között palástkapocs, fülbevaló, karperec, gyűrűk mellett gombok,
díszítő lemezek, korongok is szerepeltek. Az ugyancsak 14. századi körmendi kincslelet
gombokat, pecsétgyűrűket, a kiskunhalasi ruhavereteket, rozettákat tartalmazott. Ezeket az
ékszereket hazai ötvösök készítették, a leletek hasonlósága, a fennmaradt verőtövek
tanúbizonysága szerint meglehetősen nagy számban.

A kincsleletek között is különösen értékesek az előkerült övek, övveretek. Kun

szállásterületen tárták fel a harcoló lovagok képével díszített kígyóspusztai övet, melyet a 14.
század eleji átalakításakor szentekhez fohászkodó latin feliratos gombokkal bővítették,
valamint a címerpajzsos felsőszentkirályi övet, melynek tulajdonosa 1350 körül halt meg. A
14. század végéről - 15. század elejéről további díszövek kerültek elő: a nagytállyai övcsat
ezüstlemezére solymászó hölgyet vésett a készítője, a kerepesi övlelet levéldíszítéssel készült.

A 14-15. század a világi lovagrendek alapításának időszaka volt Európa-szerte, s a rendi

külsőségekhez hozzátartoztak a rendi jelvények is. Az első magyar lovagrend, az I. Károly
által életre hívott Szent György-rend működéséről semmit nem tudunk, mindössze az alapító
oklevél maradt fenn, a Zsigmond király által 1408-ban alapított Sárkányrendnek viszont
számos emléke ismeretes. A rend jelvényét, a körré görbült sárkányt a tagok részben ruhára
applikálva, részben ékszerként, nyakba akasztva, illetve vállon átvetett széles szalagon
viselték. Aranyból készült sárkánnyal a nyakában temették el Zsigmondot is, a 18. század
végi váradi feltáráskor előkerült jelvény azonban elkallódott.

A mindennapi élet tárgyai

Lakberendezés, bútorok

Az I. Károly trónralépése és Zsigmond halála közti közel másfél évszázad alatt a

lakáskörülmények terén jelentős változások történtek. Az igények a társadalom valamennyi
rétegében növekedtek: a várak többsége a 14. század elején még csupán egy toronyból és egy
kerítőfalból állt, s ilyen tornyokba zárkózott a városok vezető rétege is. A 14. század végére
mind a várak, mind a városok képe jelentősen átalakult: a várfalakon belül palotaépületek,
kápolnák emelkedtek, a városokban pedig emeletes polgárházak épültek. A falvakban
ugyanakkor egyre szélesebb körben terjedt el a háromosztatú lakóháztípus.

Az épületek mai szemmel nézve meglehetősen ridegek voltak, a helyiségek többségébe

csupán egy-két bútordarabot állítottak. A legfontosabb bútornak a láda számított. Elsősorban
tárolóbútorként használták, hiszen a liszttől az ötvöstárgyakig mindent ládában tartottak, de
ülőalkalmatosságul és fekvőhelyként is szolgált. Legkorábbi típusa az egy fatörzsből faragott,
a szétrepedés ellen vaspántokkal sűrűn megvasalt vályúláda - ilyen például a 14. században
készült szepesbélai láda. Jóval fejlettebb technikával készültek az ácsolt ládák (pl. a
Nagyszeben környékéről származó rozsondai láda), magyarországi megjelenésük,
elterjedésük azonban inkább a 15. század második felére volt jellemző.

Az asztal ebben a korszakban nem képviselt különösebb értéket: bakokból és lapokból csupán
az étkezések idejére állították fel, utána pedig "asztalt bontottak", mint ahogy azt a szólás a
mai napig megőrizte. Az asztalok mellett padokon, lócákon ültek, a szék még a 15. században
is ritka luxustárgynak számított - a korabeli ábrázolásokon a királyi trónusok is merev,
szögletes, kényelmetlen építmények voltak. Hasonló, hasáb formájú emelvény volt az ágyak
alapja, amelyet a 14. századtól ágyvégekkel is elláttak. Az ágyakban meztelenül aludtak,
egyszerre többen is. A 15. században már a jobbágyházakban is voltak ágyak, bár a férfiak -
egészen a 20. századig tartó szokás szerint - általában az állatok közelében, az istállókban
háltak.

Az egyszerű bútorok mellett fontos szerepük volt a kényelmet, otthonosságot nyújtó

szőnyegeknek, textíliáknak. Az ágyneműk (párnák, dunyhák) komoly értéket képviseltek, és a
hozomány elengedhetetlen tartozékai voltak. Az ágynemű a jobbágyháztartásnak is
természetes tartozéka volt - a társadalmi, vagyoni különbség inkább a mennyiségben, az
anyagok minőségében mutatkozott meg. A szőnyegek már csak a vagyonosabb nemesek,
polgárok otthonába kerültek. Használatuk sokrétű volt: takarhatták az ágyat, olykor a ládákat,
díszítették a falat, néha ajtó helyett az egymással szomszédos helyiségeket választották el.

A szobákat borító kőpadló, az üvegezett ablak a jómódúaknál is csak a 15. században jelent
meg, és sokáig luxuscikknek számított. Az ablakokat a leggyakrabban lantorna (szárított
marhabendőhártya) borította, a téli hideg ellen pedig fatáblákkal zárták. A falusi házak
középső helyisége volt a szabadtűzhelyes konyha, innen fűtötték a szoba kemencéjét is.
Sokkal nagyobb problémát jelentett a várak, városi házak fűtése - megszokott volt, hogy a
helyiségek többsége télen fűtetlen maradt. Az ország egyik leggazdagabb arisztokrata
családja, a Garai família két értékes budai ingatlannal rendelkezett, az összesen mintegy
félszáz helyiségnek azonban csupán elenyésző részébe jutott kandalló vagy kályha.

A királyi, főúri várakban, gazdag polgárok házaiban a 14. század közepén jelentek meg a
díszes cserépkályhák. Az alaptípust kőlábazaton álló négyzetes tűztér, rajta torony formájú,
párkánnyal lezárt felépítmény jellemezte; csempéből vagy edény formájú kályhaszemekből
rakták. A zöld, sárga vagy barna színű csempék többségét ólommázzal vonták be, és a lovagi,
udvari élet jeleneteivel, növényi-, állat- vagy geometrikus formákkal díszítették. A csempék
többsége fa- vagy agyagnegatívok alapján készült, a legszebb példányok - a fülkeszerűen
kiképzett, vályú alakú, nyitott csempék, a fülkében apró szobrokkal - szabad kézzel formázott,
önálló alkotások lehettek.
Edények, használati eszközök

A háztartásokban használt edények többségét a főzésre, tárolásra használt cserépedények

tették ki. Az Árpád-korban még használatos cserépbográcsok a 14. századra eltűntek, az
edények többségét azonban még ekkor is szabadtüzes konyhai használatra készítették. A
cserépedények jórészt a háziipar termékei voltak, de a leletek alapján megfigyelhető a városi
fazekasság folyamatos térhódítása. A leletek között területi eltérések is tapasztalhatók: Buda
környékén fehér, az ország keleti és déli területein sötétebb kerámia az uralkodó, a nyugati
határ közelében pedig magasabb technikai színvonalú szürke, majd sárga vagy vörös kerámia
a jellemző.

A nyugati import hatására a 15. századtól a hazai mesterek is áttértek a sárga vagy vörös
kerámiák készítésére, amelyeket már gyakran borított ólommáz. A fazekasok a legnagyobb
számban fazekakat készítettek, amelyekhez a 13. század óta fedőt is használtak. A folyadékok
tárolására különböző kancsók, korsók és palackok készültek, az étkezésekhez pedig tálak és
csészék. A 14. században jelent meg az új asztali edényforma, a cseréppohár, illetve nagyobb
változata, a kehely. A 15. századtól a cseréppoharak egyre változatosabb formában készültek -
szinte minden nagyobb város más-más pohárformát kedvelt.

A királyi udvar, az arisztokrácia és a vagyonos polgárság reprezentációs igényeit a hazai ipar

hosszú időn át nem tudta kielégíteni. A külföldről behozott díszedények közül a legszélesebb
körben a morvaországi, losticei sómázas poharak terjedtek el, de használtak osztrák, német
cserépedényeket is. Üvegáruval a 14. században velencei kereskedők látták el azokat, akik
képesek voltak megfizetni a drága üvegpoharakat, palackokat. A 15. század elejétől -
kezdetben valószínűleg Itáliából bevándorolt üvegfúvók - Magyarországon is készítettek
üvegárut, a luxusedények azonban továbbra is importból származtak.

Asztali kincsek

A ruhák és ékszerek mellett a család anyagi helyzetét a díszedények reprezentálták a

legjobban. Mivel az üvegtárgyak viszonylag ritkák voltak, az ónedények pedig csak a 15.
század végétől terjedtek el, ebben a kategóriában elsősorban ezüst, aranyozott ezüst, nagy
ritkán arany edények kerültek az ünnepi asztalokra. Az arany edényeknek az a bősége,
amelyet Druget Vilmos nádor végrendelete tükröz, természetesen az arisztokrácia körében
sem volt jellemző, de lehetőségeihez képest mindenki igyekezett ilyen értékekre szert tenni. A
körmendi kincslelettel aranyozott ezüstedények kerültek elő, a kiskunhalasi kincs egy vízbe
esett ezüstcsészében volt elrejtve.

PANNON RENESZÁNSZ
A HUNYADIAK ÉS A JAGELLÓ-KOR (1437-1526)
Encyclopaedia Humana Hungarica 04.

TÖRTÉNELEM
Politika (Tringli István)
Hadtörténet (Tringli István)
Társadalom (Tringli István)
 Gazdaság (Tringli István)

NYELV
A kései ómagyar kor (S. Hámori Antónia)
A kor nyelvi rendszere (S. Hámori Antónia)

IRODALOM
Magyar nyelvű irodalom (Madas Edit)
Latin nyelvű irodalom (Szovák Kornél)
Humanista irodalom (Pajorin Klára)

MŰVÉSZETEK
Művészettörténet (Buzás Gergely)
Zene (Mezei János)
Tánc (Felföldi László)

EGYHÁZTÖRTÉNET
Vallás, egyház (Rácz György)
Népi hiedelemvilág (Csukovits Enikő)

TÁJ ÉS NÉP
Természeti földrajz (Tringli István)
Etnikumok (Tringli István)
Kormányzat (Tringli István)
Település és lakóhely
Városok (Siklósi Gyula)
Visegrád városa (Buzás Gergely)
A visegrádi királyi palota (Buzás Gergely)
A visegrádi vár (Buzás Gergely)
Visegrád - ferences kolostor (Romhányi Beatrix)
Szentkirály - egy alföldi falu (Pálóczi Horváth András)

ÉLETMÓD
Gazdálkodás (Tringli István)
Foglalkozások (Siklósi Gyula)
Iskolázás (Csukovits Enikő)
Mindennapi élet (Csukovits Enikő)

TÖTÉNELEM

POLITIKA

Az első Habsburg a magyar trónon

Zsigmond német-római császár, magyar és cseh király 1437 végén fiú utód nélkül halt meg.
Örökösök nélküli halála esetére még 1402-ben IV. Albert osztrák herceget jelölte a magyar
trónra, a herceg halála után pedig fiát, V. Albertet; ezért a király egyetlen lányát, Erzsébetet
Albert kapta feleségül. Zsigmond tekintélye még halála után is elegendő volt akarata
teljesüléséhez. A királyi tanács nem egészen két héttel az uralkodó halála után megválasztotta
Albertet, aki e néven az első volt a magyar trónon. A következő év közepére I. Albert kezén
tekintélyes közép-európai birodalom jött létre: övé volt Magyarországon kívül Csehország és
Ausztria, német-római királynak is megválasztották.

A választási feltételek azonban már jelezték, hogy Magyarország politikai rendszerében

változás történt. Albertnek meg kellett ígérnie, hogy a királyság bevételeit csak a főpapok és a
bárók megkérdezésével használja fel, az ország fő tisztségviselőinek kinevezéséhez kikéri
véleményüket, valamint felhagy Zsigmond "káros újításainak" folytatásával, melyek közül
külön is kiemelték a megüresedett egyházi jövedelmek lefoglalását. A feltételek a királyi
tanácsban képviselt első két rend, a főpapok és a bárók érdekeit fejezték ki, céljuk az volt,
hogy a zsigmondi központosított királyi hatalmat visszaszorítsák.

Albert király 1438 tavaszán egy évre külföldre utazott. A magyarországi ügyeket részben a
királyné intézte, aki szinte társuralkodóként állt férje mellett, részben pedig a királyi tanács
néhány tagja közül erre a posztra emelt vikáriusok. Az ország közvéleményében - ami az idő
tájt a köznemesség véleményét jelentette - a király távolléte alatt gyökeres fordulat állt be.
1438 nyarán és őszén a török hadak akadálytalanul törtek be Erdélybe, és előbb a Szászföldet,
majd a Székelyföldet pusztították végig több ezer rabot hurcolva magukkal. A köznemesek
ezért az ország dolgait elhanyagoló idegen királyt és tanácsosait hibáztatták.

A király 1439 májusában Budára országgyűlést hívott össze. Amíg az országgyűlési követek
tanácskoztak, a városban zavargások törtek ki. A városvezetést kezükben tartó német
kereskedők, akik a királyi kamara egyes jövedelmeit is bérelték, nem akarták megosztani
hatalmukat a gazdag magyar polgárokkal, sőt szervezkedésük vezetőjét, egy ötvöst titokban
meggyilkoltatták. Tettük kitudódása után a magyarok a németek házait feldúlták, üzleteiket
kirabolták. Ezután Buda bírája egyik évben a magyar, a másikban a németek közül került ki, a
tanács tagjait felerészben az egyik, felerészben a másik nemzetiség tagjai adták. Hasonló
berendezkedés alakult ki Kolozsvárott is.

Az idegenellenes hangulat az országgyűlésen megalkotott törvényekre is hatást gyakorolt.

Megtiltották a külföldiek hivatalviselését, az ország jövedelmeit sem lehetett nekik átadni. A
választási feltételeket oly módon alakították át, hogy mostantól a köznemesség is beleszólást
nyert az ország ügyeibe. Az ország és a határok védelme a király feladata lett, a nemesek
ennek költségeit nem voltak kötelesek megfizetni. Megerősítették az Aranybulla
rendelkezését, hogy az országhatárokon túl a nemeseknek nem kell hadakozniuk. E
törvényekkel Magyarországon kezdetét vette a rendek és a király közös uralma: a rendiség.

Albertnek nem esett nehezére elfogadni e cikkelyeket, Ausztriában ugyanis már korábban a
rendek beleszólásával kormányzott. Az országgyűlés után a király a török ellen, a déli
határokhoz vonult. A nehezen gyülekező csapatok csak arra voltak elegendők, hogy
megakadályozzák az újabb török betörést. A szerb despota székhelyének, Szendrőnek
bevételét azonban tétlenül szemlélték, majd amikor a táborban vérhas ütött ki, visszavonultak.
A járványt az uralkodó is megkapta, amely októberben végzett vele. A királyné ekkor már
állapotos volt.

Halálos ágyán Albert végrendeletet készített. Arra az esetre, ha születendő gyermeke fiú
lenne, melléje gyámul Erzsébetet és a Habsburg-ház legidősebb tagját rendelte. Országainak
vezetését egy közös tanácsra kívánta bízni, jövedelmeiket is közösen akarta kezeltetni. A
végrendelet kívánalmai papíron maradtak, a közös kormányzás és a bevételek összevont
kezelése pedig évszázadok múlva is megvalósíthatatlan elképzelésnek bizonyult a Habsburg-
országokban.

A zavaros idők és V. László uralkodása

A magyar rendek a tizenöt éves energikus lengyel uralkodót, a Jagelló-dinasztia tagját,

Ulászlót választották magyar királynak. Erzsébet királyné a visegrádi várból kalandos úton
ellopatta a Szent Koronát, majd az apja halála után született, Utószülöttnek nevezett hathetes
V. Lászlót megkoronáztatta. A koronázás formailag a magyar szokásjog mindhárom
előírásának megfelelt: a Szent Koronával, Székesfehérvárott és az esztergomi érsek
közreműködésével zajlott le. A Magyarországra érkezett I. Ulászló elől a királyné és kísérete
Nyugat-Magyarországra menekült, az ifjú király pedig Szent István fejereklyetartójának
koronájával koronáztatta meg magát.

Az ország két táborra szakadt: Erzsébet és a csecsemőkirály, valamint I. Ulászló pártján

állókra. Az elkövetkezendő másfél évtizedet a kortársak zavaros időknek nevezték. Ez alatt az
idő alatt Magyarországon - általában a téli hónapokra kötött fegyverszüneteket nem számítva
- polgárháború dúlt. Az erőszakos birtokfoglalásokat politikai állásfoglalásként lehetett
feltüntetni, így egész uradalmak cseréltek hosszú időre, nem ritkán örökre gazdát. Az elfoglalt
javak visszaadásáról szóló törvényeket nem hajtották végre.

A királyné a Felvidékre Jan Giskra vezetésével cseh zsoldoscsapatokat hívott be, akik jó két
évtizeden át tartották magukat. Giskra a királyné felhatalmazásából használta az ottani bányák
jövedelmeit, adót szedett, megszállta a királyi várakat, az Ulászló-pártiak várait pedig
elfoglalta. A Habsburg-párt másik jelentős bázisa Szlavónia volt, ahol Cillei Ulrik tartotta
kezében a hatalmat. A Dunántúl azonban 1441 elején I. Ulászló kezére került. Ekkor vált
belpolitikailag jelentős személlyé Hunyadi János, aki Újlaki Miklóssal együtt szorította ki
ebből az országrészből az Erzsébet-pártiakat.

Erzsébet szorult helyzetében a koronát és gyermekét átadta Frigyes stájer hercegnek, akit
időközben német-római királynak választottak. Újlaki és családjának egykori familiárisa, a
nagyratörő Hunyadi János 1441 februárjában együtt lettek erdélyi vajdák, így I. Ulászló
hatalma ott is véglegessé vált. A király uralmát a törökellenes és a belső harcok töltötték ki.
Hatalmát a rendek megkérdezésével gyakorolta, csak utolsó évében, 1444-ben kísérelte meg a
királyi hatalom elveszett tekintélyének visszaszerzését. A várnai csatatéren elesett királynak
azonban nem maradt ideje terve megvalósítására.

Magyarországon még hónapokkal a várnai csata után is bíztak I. Ulászló visszatérésében. Az

ország kormányzatát 1445-ben az országtanácsra bízták, a belső béke fenntartását pedig hét
főkapitányra, akik közé egy Habsburg-párti is bekerült. A magyar rendek V. Lászlót azonban
csak úgy voltak hajlandók királyuknak elismerni, ha III. Frigyes a gyermeket és a Szent
Koronát átadja nekik, ezt azonban Frigyes megtagadta. A polgárháború folytatódott. 1446
pünkösdjén a többségükben egykori Ulászló-párti főurak, a Habsburg-pártiak hallgatólagos
beleegyezésével V. László kiskorúsága idejére Hunyadi Jánost választották meg
kormányzóvá.

A kormányzóválasztáson Giskra és Cillei nem jelentek meg. Az ellenük folyó hadműveletek

csekély sikerrel folytatódtak, háborús volt a viszony III. Frigyessel is. A bárók család- és
birtokpolitikájuk összehangolása céljából szövetségeket, ún. ligákat kötöttek egymással.
Ausztria, Csehország és Magyarország V. László jogara alatt formálisan perszonáluniót
alkotott. 1452-ben a három ország rendjeinek együttes fellépésének eredményeként III.
Frigyes elbocsájtotta gyámsága alól az ifjú uralkodót és átadta Cillei Ulriknak, a koronát
azonban magánál tartotta. 1453 januárjában Hunyadi János lemondott a kormányzóságról, a
kezén levő királyi várakat azonban mint az ország főkapitánya megtartotta.

A belháború véget ért, a zavaros idők során megszerzett hatalmukról és birtokaikról a bárók
azonban nem mondtak le, különösen Hunyadi és Cillei rivalizálása folytatódott. Amikor a
nándorfehérvári győzelem után meghalt Hunyadi János, az országos főkapitányságot Cillei
kapta meg. V. László visszakövetelte a még mindig a Hunyadi-család kezén levő királyi
várakat. A család élén álló nagyobbik fiú, Hunyadi László azonban erről hallani sem akart, és
a Nándorfehérvárra tárgyalási szándékkal érkező király jelenlétében familiárisaival
legyilkoltatta Cilleit, magát pedig országos főkapitánnyá neveztette ki.

1457 tavaszán a király elfogatta Hunyadi Lászlót, valamint öccsét, Mátyást és több vezető
familiárisukat. Lászlót hűtlenségért kivégezték. A Hunyadiak hatalma azonban nem roppant
meg. A kormányzó özvegye, Szilágyi Erzsébet és sógora Szilágyi Mihály bízva a familiárisok
erejében, nem adta fel a várakat, a polgárháború újra elkezdődött. V. László fogolyként
magával vitte Prágába Mátyást. Mivel a Hunyadi-birtokok elleni hadjárat sikertelenül
végződött, ezért a főurak béketárgyalásokba kezdtek, a tárgyalások kimenetelét
meggyorsította V. László halála. A gyermektelen uralkodó elhunyta véget vetett a Habsburg-
dinasztia első magyarországi uralmának.

Hunyadi Mátyás

Hunyadi Mátyás 1458-ban tizenöt esztendős lehetett. Pártjának hívei egyrészt a cseh
helytartóval, másrészt a magyar főurakkal kezdtek tárgyalásokat arról, hogy elismertessék
magyar királynak. A külön-külön folyó tárgyalások során két házasságban is megegyeztek: az
egyik változat szerint Mátyás a leghatalmasabb báró, Garai László nádor lányát, Annát vette
volna feleségül, a másik értelmében Podjebrád György lányát, Katalint. A Szilágyi által
vezetett Hunyadi-párt nyomására a pesti országgyűlés Mátyást királlyá választotta, melléje öt
évi időtartamra Szilágyi Mihályt rendelte kormányzóul.

A Mátyást királlyá választó országgyűlés végzései a zavaros időkben különösen megerősödött

rendek akaratát fejezték ki. A hazafelé tartó választott király a határon eljegyezte Podjebrád
Katalint, majd uralkodása első esztendejében fontos személycseréket hajtott végre: Garai
Lászlót a nádori tisztségben Guti Ország Mihállyal cserélte le, aki ezután haláláig volt nádor.
Szilágyi Mihály lemondott hivataláról, majd miután ligára lépett Garaival és Újlakival a király
ellen, börtönbe vetették.

A hatalomból kiesett főurak, összesen 25-en, 1459. február 17-én Németújváron királlyá
választották III. Frigyes császárt. Mátyás a szervezkedésről már korábban tudott, ezért egy
héttel Frigyes megválasztása előtt az ország báróinak és főpapjainak nagyobb részétől
hűségnyilatkozatot kért, majd az összeesküvők felett katonai győzelmet aratott. A császár
magyar királlyá választása ekkor nem jelentett komoly veszélyt Hunyadi királyságára, a
későbbi események szempontjából azonban fontos lett. Frigyes ettől kezdve viselte a magyar
királyi címet, és ez a választás alapozta meg a Habsburg-dinasztia Magyarország feletti
jogigényét.
Mátyás uralkodásának első szakasza 1464-ig, koronázásáig tartott. Ekkor fő törekvése az volt,
hogy hatalma törvényességének kellékét, a Szent Koronát megszerezze, Frigyest a magyar
királyi igényről visszalépésre kényszerítse, és az ország teljes egésze felett biztosítsa hatalmát.
Hadjáratokat indított Frigyes ellen; 1461 nyarán pedig előbb a király, majd Szapolyai Imre
parancsnoksága alatt megkezdődött a felvidéki cseh uralom felszámolása, ami 1462 tavaszára
Giskra meghódolásával befejeződött. 1463-ban Bécsújhelyen III. Frigyes és Hunyadi Mátyás
békét kötöttek.

Frigyes a Szent Koronát és Sopron városát 80 ezer forintért visszaadta Mátyásnak, akit fiává
fogadott, egyben ígéretet tett neki, hogy segíti törökellenes hadjárataiban. A császár
megtartott néhány határ menti várat, használhatta a magyar királyi címet. Abban az esetben,
ha Mátyás törvényes utód nélkül halna meg, Frigyes vagy utódai öröklik a magyar trónt. A
koronázásra a bosnyák hadjárat miatt csak 1464-ben került sor. A koronázás után azonnal
megkezdődött az államigazgatás átfogó reformja. Az új adórendszer miatt 1467-ben
Erdélyben lázadás tört ki a király ellen. Mátyás a felkelést leverte, a fővezéreknek
megkegyelmezett, néhány köznemesi résztvevő azonban fejét és jószágát vesztette.

A pápa 1466-ban trónfosztottnak nyilvánította a huszita Podjebrád Györgyöt. Mátyás

elérkezettnek látta az időt, hogy immár régi szokás szerint több országot egyesítsen jogara
alatt. 1468-ban hadat üzent az Ausztriát pusztító Podjebrád Viktorinnak, a cseh király fiának.
A cseh korona országai közül Morvaország, Szilézia és Lausitz mindig is megmaradt
katolikusnak, az itteni rendek és a cseh katolikus kisebbség Mátyásnak ajánlották fel a cseh
koronát. 1469-ben a morvaországi Olmücben megválasztották Mátyást cseh királynak, aki
ettől kezdve élete végéig viselte a cseh királyi címet. Mátyás a cseh korona országainak
kétharmadát tartotta uralma alatt, Csehországot azonban nem tudta meghódítani.

A lengyelekkel a cseh kérdés miatt vált ellenségessé a viszony. Amikor 1471-ben meghalt
Podjebrád György, a cseh rendek IV. Kázmár lengyel király fiát, Ulászlót választották meg
cseh királynak. A Jagelló-dinasztia még ebben az évben igényt formált a magyar koronára is.
A király távollétében számos magyar főúr Vitéz János esztergomi érsek, a Hunyadi-család
egyik legrégibb támogatója vezetésével összeesküvést szőtt Mátyás ellen. A szervezkedés
okát a kortársak az előkelők mellőzésében, a nagy adóterhekben, az egyházi jövedelmek
lefoglalásában látták. Az összeesküvők a koronát a lengyel király fiának, Kázmér hercegnek
ajánlották fel.

Mátyás, akárcsak 1459-ben, először híveitől hűségnyilatkozatot kért, majd felkészült az

ország védelmére. Kázmér lengyel hadai csúfos kudarcot vallottak Magyarországon. Vitéz
János fogságban halt meg, Janus Pannonius pécsi püspököt menekülés közben érte a halál. Az
összeesküvés résztvevőinek nagyobbik része idővel kegyelmet nyert, az ezúttal hűségesnek
bizonyult Újlaki Miklós pedig jutalmul bosnyák király lett. A lengyelekkel csak 1474-ben
kötötték meg a békét, azonban az sem volt sokáig tartós: Szilézia birtoklásáért kiújult a
háború. A cseh királyságért - amely a Német-Római Birodalom hűbére volt - harc kezdődött
III. Frigyessel.

Frigyes császár 1477-ben Ulászlót iktatta be a cseh királyságba, azonban a magyar

hadisikerek után még ebben az évben Mátyásnak adta a cseh hűbért. Gyakorlati
következménye azonban nem lett, mert - habár választófejedelmek voltak - egyiküket sem
hívták meg a birodalmi gyűlésre. Ulászló és Mátyás 1479-ben Olmücben békét kötött:
mindketten viselhették a cseh királyi címet, Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot Ulászló
csak Mátyás halála után válthatta magához. Miután a Jagellókkal való viszonyát normalizálta,
Mátyás Habsburgok ellen fordult. A cél a gazdag Ausztria és Stájerország meghódítása volt.

Bécs 1485-ös bevételével Mátyás szinte teljes Alsó-Ausztriát megszerezte, 1487-től felvette
az Ausztria hercege címet. Magyarországon az 1485 végén tartott országgyűlésen a rendeknek
kisebb kedvezményeket adott, bírósági reformjaival pedig tovább építette a központosított
államot. Albert, I. Ulászló, V. László és Mátyás idején Magyarország királya más
országokban is uralkodott. Modern értelemben vett birodalmak azonban nem jöttek létre, az
országokat továbbra is külön kormányozták, erre a helybeli rendek is gondosan ügyeltek.
Mátyás, aki Magyarországon szigorú központosító politikát folytatott, Morvaországban és
Ausztriában a rendekkel jóval engedékenyebb volt, Sziléziában azonban keménykezű
uralkodónak bizonyult.

A Hunyadi-család nem tudott dinasztiát alapítani. Mátyás 1474-ben megbízottai útján

házasságot kötött Aragóniai Beatrixszal, a nápolyi király lányával. A házasság gyermektelen
maradt, ezért a király utolsó éveinek szinte minden politikai erőfeszítése arra irányult, hogy az
udvarban nevelt törvénytelen gyermeke, Corvin János számára biztosítsa az öröklést. A
kiszemelt trónörökös megkapta a hatalmas Hunyadi-birtokokat, övé lettek a hűtlenség vagy
más módon a király kezére háramlott jószágok is, várai élére Mátyás megbízható hívei
kerültek. Corvin János a hunyadi grófság mellé az addig ismeretlen liptói hercegi címet is
megkapta.

A Jagelló-kor

Mátyás diplomáciai úton nem tudta a herceg trónöröklési jogát elismertetni, ezért halálos
ágyán megeskette a környezetében lévő főurakat, hogy Corvin János trónöröklését
támogatják. 1490 májusában a Rákos-mezőn kilenc-tízezer nemes gyűlt össze a királyválasztó
országgyűlésre, másfél évtizedes távolmaradás után a városok követei is képviseltették
magukat. A mátyási örökségért négyen versengtek: Corvin János, Miksa német-római király,
valamint két Jagelló-házbeli testvér: Ulászló cseh király és öccse, János Albert herceg. Két
elvárásnak kellett megfelelniük: szakítaniuk kellett a mátyási belpolitikával és a török elleni
hathatósabb védelem érdekében biztosítaniuk kellett valamilyen más országgal való
kapcsolatot.

Miksa, aki ezekben a hónapokban vált Tirol urává is, az 1463-as szerződés öröklési
rendelkezésére hivatkozott. Támogatója azonban nem sok akadt, mert a magyar rendek a
legyőzött Ausztria képviselőjét látták benne; másrészt nem nézték jó szemmel, hogy
királyválasztó jogukkal szemben az öröklésre alapozza igényét, s attól is tartottak, hogy
nyugati érdekeltségei túlságosan lekötik figyelmét. János Albert különösen a köznemesség
körében volt népszerű korábbi, a tatárokkal szemben elért hadisikerei miatt, őt támogatta apja,
IV. Kázmér lengyel király is. A köznemesek kikiáltották János Albertet királlyá, azonban az
országgyűlés végét nem várták meg, a közeledő aratási munkák miatt nagy részük hazament.

Az Ulászló-párt fegyveres erővel számolt le Corvin Jánossal. A királyi kincstárral együtt

délvidéki párthíveihez vonuló herceg kíséretét a Tolna megyei Csont-mezőn Kinizsi Pál és
Báthori István erdélyi vajda verte szét. A morva határszél közelében, a Pozsony megyei
Farkashidán fogadta el Ulászló a választási feltételeket. Ígéretet tett arra, hogy véget vet
Mátyás káros újításainak és az egyforintos adó beszedésének. A feltételek nem sokban
különböztek Albert vagy Mátyás trónra léptekor tett ígéreteitől, megfeleltek az európai
rendiség általános követeléseinek, II. Ulászló azonban többé-kevésbé be is tartotta őket.
II. Ulászló Corvinnal megegyezett, a másik két trónkövetelő azonban uralkodásának első
esztendeje alatt még sok gondot okozott neki. János Albert lengyel csapatai elfoglalták
Eperjest, és Kassát ostromolták. Ausztriában, Stájerországban, Karintiában az ősz elejére
megszűnt a magyar uralom, Miksa pedig ellenállás nélkül vonult végig a Dunántúlon, 1490
novemberében Székesfehérvárt is bevette. Ulászló még az év végén megindította offenzíváját
az ország megszerzésére.

Először az öccsét szorította ki az országból, aki ugyan 1491 második felében még egyszer
visszatért, ekkor azonban végleges vereséget szenvedett. Miksa fizetetlen zsoldosai lassan
felmorzsolódtak, 1491 nyarán feladták Székesfehérvárt. Ulászlónak még arra is maradt ereje,
hogy a török ellen Boszniában fellépjen. Uralma biztosítása érdekében novemberben
Pozsonyban békét kötött Miksával. Ebben megújították az 1463-as szerződést, Miksa
megtarthatta a magyar királyi címet, az ország bárói esküt tettek örökösödési jogainak
tiszteletben tartására.

A pozsonyi béke további rendelkezései szerint ha II. Ulászló törvényes fiú utód nélkül halna
meg, akkor Magyar- és Csehországot a Habsburgok öröklik; ezen kívül Ulászló visszaadta a
még kezén lévő ausztriai várakat. Ezután Ulászló uralkodásának békeévei következtek. Ha a
király Csehországban tartózkodott, akkor a nádorok mint helytartók vezették helyette az
országot. A rendek beleszólása az ország ügyeibe mindennapossá vált. 1498-tól a királyi
tanácsba állandó köznemesi ülnököket választottak, a pénzügyigazgatásban - amely eddig
kizárólag a király hatásköre volt - megpróbálták a királyi és az országos bevételek
szétválasztását, néha külön rendi kincstartót rendeltek a királyi mellé.

A Jagellók folytatták Mátyás török politikáját. Néhány megszakítástól eltekintve 1495-től

1520-ig békeállapot volt érvényben. A gyakorlatban a déli határvidéken állóháború folyt,
mely folyamatosan gyengítette a középkori Magyarország gazdaságilag legfejlettebb vidékét,
a Szerémséget. Ulászló örökségének ügye akkor rendeződött, amikor Candale-i Annával való
házasságából két gyermeke született: Anna és Lajos. A köznemesi rend vezéreszméje a
nemzeti politika volt. Lajos születése előtt, az 1505-ös országgyűlésen kimondták, hogy
abban az esetben, ha Ulászlónak nem lenne fia, csak magyar királyt választanak. A nemzeti
királyság elvének meghirdetése a Habsburgok ellen irányult.

Ulászló a később "rákosi végzés" néven elhíresült határozatot nem erősítette meg, sőt
hatálytalanítására 1506-ban Miksával megkötötte a Habsburg-Jagelló örökösödési szerződést.
Ennek értelmében ha fia születnék, az elveszi Miksa unokáját, Máriát, leányát pedig a másik
unoka, Ferdinánd veszi nőül. Mivel II. Ulászló korábban agyvérzést kapott, ezért kikötötték,
hogy halála esetén gyermekei gyámja Miksa lesz, fiúörökös nélküli halála esetén pedig a
Habsburgok öröklik a trónt. 1515-ben Bécsben I. Zsigmond lengyel király, II. Ulászló és
Miksa megerősítették az egyezséget, Lajos gyámja Miksa és Zsigmond lett, pár nap múlva a
bécsi Stephansdomban megtartották a kettős eljegyzést.

1514-ben zajlott le a magyar történelem legnagyobb parasztfelkelése, a Dózsa-féle

parasztháború. Az előző évben X. Leó pápa törökellenes keresztes hadjáratot hirdetett. A
hadjárat pápai megbízottja, legátusa Bakócz Tamás bíboros volt. A keresztes had szervezését
obszerváns ferencesek végezték, amikor a hadjárat parasztháborúvá alakult, akkor is ők
szolgáltatták ideológiáját. A kijelölt táborokba elsősorban jobbágyok gyűltek össze, a sereg
vezényletét egy végvári tisztre, a székely származású Dózsa Györgyre bízták. Amikor a
gyülekező hadak a kor szokásainál is nagyobb méretű fosztogatásokba kezdtek, május végén a
toborzást megszüntették, majd a keresztes hadjáratot leállították.

A keresztesek ezután önállósították magukat, a Dózsa vezette fősereg megölte a csanádi

püspököt, bevette Lippát, majd Temesvár ostromára indult. A király csak június elején kezdett
hadat gyűjteni a felkelők ellen. A Pest környékén és a Heves megyében állomásozó
seregtesteket június végén szétverték. Dózsa seregét Szapolyai János erdélyi vajda győzte le
Temesvárnál. Dózsa Györgyöt és az elfogott vezetőket kivégezték, a keresztesek nagy része
azonban bántatlanul hazatért. A gyilkosságokban, fosztogatásokban részt vett jobbágyok
későbbi megbüntetését földesuraik akadályozták meg.

A parasztháború nem terjedt ki az egész országra. A Dunántúl, a Felvidék és Erdély

nagyobbik része, Szlavónia parasztsága nem vett részt az összecsapásokban. Különösen nagy
számban képviseltette magát az alföldi módosabb mezővárosi parasztpolgárság, egyáltalán az
Alföld marhatartásból élő népessége. A magyar parasztháború kitörésének közvetlen oka nem
szociális okokra vagy kereskedelmi válságra vezethető vissza, hanem arra, hogy a már
felfegyverzett keresztesek úgy látták, hogy az előjogaikat vitézi érdemeikre alapozó nemesek
nem gondoskodtak az ország és jobbágyaik védelméről. Hasonló okokból tört ki
parasztfelkelés 1478-ban Belső-Ausztriában is.

II. Ulászlót fia, a tízéves II. Lajos követte a trónon. Uralkodása idején a rendiség tovább
erősödött, a török veszély pedig egyre fenyegetőbbé vált. Az 1518-as Rákos-mezei
országgyűlésről elvonult a köznemesség és önálló országgyűlést hívtak össze Tolnára.
Vezérük, Werbőczy István törökellenes hadjáratot követelt a királytól. 1519-ben azonban még
utoljára, három évre békét kötöttek a törökökkel. 1520-ban új szultán lépett az Oszmán
Birodalom trónjára: Nagy Szulejmán. Amikor a béke meghosszabbítása céljából Budára
érkezett követet, Behrám csauszt fogságba ejtették, megindult az offenzíva Magyarország
ellen. 1521-ben elesett Nándorfehérvár.

II. Lajos először a belpolitikában akart rendet teremteni. 1523-ban mindkét országában,
Csehországban és Magyarországon is meg akarta erősíteni a királyi hatalmat, kísérlete
azonban sikertelenül végződött. Kútba esett a törökellenes nemzetközi összefogás is:
Lengyelország egy évvel a mohácsi vész előtt kötött békét az oszmánokkal, a hagyományosan
idegenellenes köznemesség követelésére pedig ugyanekkor távoztak a német és velencei
követek az országból. Magyarország pénzügyi segítséget egyedül a pápától kapott. Az 1526-
ban hazánk ellen induló szultáni had a mohácsi csatatéren megsemmisítette a királyi haderőt,
II. Lajos is holtan maradt a harcmezőn.

HADTÖRTÉNET

A hadszervezet

A hadszervezet a 15. században teljesen átalakult. A nemesség hadakozó szerepe háttérbe

szorult, a régi mozgósítási formák, mint pl. Magyarországon az egész nemességet hadba
szólító általános hadfelkelés, kezdte jelentőségét veszíteni. A korszak magyar hadserege
három fő részből állt: a királyi, a bárói-főpapi és a megyei bandériumokból. Zsigmond
reformjai után Mátyás volt az első, aki átalakította a hadszervezetet. Azokat a világi és
egyházi főurakat, akik maguk állították ki bandériumukat, zászlósuraknak nevezték. 1498-tól
ők szedték be a hadiadó felét, amit seregük felszerelésére fordítottak, az adó másik fele a
királyé lett.

A zászlósúri és a megyei katonaság nagy részét a telekkatonaság tette ki. Ha általános

hadfelkelést hirdettek, a nemesek a megyei bandériumokhoz csatlakoztak. A korszakban az
számított modern hadseregnek, melyben a csapatok egy része állandó zsoldosseregből állt.
Magyarországon ezt Hunyadi Mátyás hozta létre az 1460-as évek közepén. Alapját Giskra és
harcosai átállásával vetették meg, igazán jelentőssé azonban a cseh háborúk folyamán vált,
amikor Frantisek Hag zsoldosvezér egy kb. hat-nyolcezer fős állandó zsoldossereget
szervezett a király szolgálatába. A zsoldosok túlnyomórészt cseh és lengyel származásúak
voltak.

A zsoldossereg egy részét Mátyás halála után fekete seregnek nevezték, nevét az egyik
zsoldoskapitányról, a "fekete" Haugwitzról kapta. A zsoldoscsapatok csak a nyugati
hadszíntéren voltak jól alkalmazhatóak. II. Ulászló is felfogadta őket Miksa és János Albert
ellen, amikor azonban munkájuk és zsoldjuk elmaradt, fosztogatni kezdtek. A déli határra
irányították őket, ahol a török elleni védelem helyett rablással foglalkoztak. 1492-ben Kinizsi
Pál verte szét őket, életben maradt tagjaikat Ausztriába toloncolták. Zsoldosokat a Jagellók
alatti magyar hadakban is találunk, de rendszeres, nagy létszámban való tartásukra nem volt
szükség.

Mátyás 1482-ben kezdődő második osztrák hadjáratával Magyarországon is elkezdődött az

önmagáért vívott háborúk korszaka. Az általánosan megfogalmazott hódító okok mellett az
állandó hadsereg fegyverben tartása volt a cél, a meghódított terület pedig eltartotta a
katonaságot. A Jagelló-kori Magyarország északi és nyugati szomszédaival békében élt.
Csehországgal a közös uralkodó, Lengyelországgal a rokon dinasztia, a Habsburg-
tartományokkal - egy rövid 1506-os hadi készülődést nem számítva - a dinasztikus
szerződések miatt volt békés a viszony.

A hadsereg öt fegyvernemre oszlott. A könnyűlovasságnak elsősorban a török hadszíntéren

jutott jelentős szerep. A közülük kikerült huszárok nagy része délszláv származású volt. A
nehézlovasságot főleg a nyílt terepen vívott csatákban vetették be. A gyalogság jórészt
védelmi feladatot látott el, a huszita szekérvár-harcmodort a magyar gyalogság alig
alkalmazta. A tüzérség jelentősége lassan növekedett, a korszak elején a várostromoknál az
ostromgépek még használhatóbbak voltak az ágyúknál. A naszádosokra - azaz a hajósokra - a
Duna alsó szakaszának védelme hárult.

A török háborúk

Zsigmond király az 1420-as években átalakította a török elleni védelem politikai-katonai

rendszerét. Addig az ütközőállamok (Havasalföld, Szerbia, Bosznia) védték Magyarországot
és Horvátországot az oszmánoktól, ezután ez a feladat a végvárakra hárult. Mátyás uralkodása
alatt végleg kiépült a végvárrendszer kettős vonala, amely 1521-ig fennmaradt. A külső vonal
Szörénytől Orsova - Nándorfehérvár - Szabács - szreberniki bánság - Banja Luka - Jajca -
Knin - Klissza vonalon át Szkardonáig, a belső vonal Temesvártól Karánsebes - Lugos -
Szerémség - Dubica - Kruppa - Otocsác - Bihácson át Zenggig húzódott.

Szerbiát 1439-ben kebelezte be először az Oszmán Birodalom. Brankovics György 1444-ben

ugyan visszakapta országát, 1455-ben azonban Dél-Szerbiát, 1459-re pedig a despota
székhelyét, Szendrőt is évszázadokra elfoglalták a törökök. 1439-ben a törökök kihasználva
az ország meggyengült belső állapotát, betörtek Krassó és Keve megyékbe, valamint
Erdélybe. A magyarok csak 1442-ben ragadták vissza a kezdeményezést, amikor az oszmán
hadsereg Karamániában volt elfoglalva. A Hunyadi János vezette 1443-1444-es téli, ún.
hosszú hadjárat, majd az 1444-es (a várnai csatával, majd az 1448-as rigómezei csatával
végződött) hadjárat nem hozott különösebb sikereket.

Hunyadi hosszú hadjárata után a pápa, I. Ulászló, a burgundi herceg, Velence és Genova
közös háborút indítottak a török ellen. A cél az volt, hogy az egész balkáni oszmán uralmat
felszámolják. A haditerv szerint a tengeri hatalmak gályái lezárták volna a Dardanellákat, a
szárazföldi sereg pedig a visszavonulástól elzárt európai (ruméliai) oszmán hadakat
semmisítette volna meg. A tengerzár sikertelen volt, Murád szultán Ázsiából átkelt a
szoroson, egyesítette az anatóliai és a ruméliai csapatokat, melyek 1444. november 1-jén
Várnánál a lengyel-magyar-havasalföldi hadakat legyőzték.

Szerbia egy rövid ideig ugyan török hűbéresként újra feltámadt, de a balkáni magyar
pozíciókat már nem lehetett visszaszerezni. Amikor 1456-ban II. Mehmed szultán Szerbia
végleges felszámolására indult, az egykor oda tartozó Nándorfehérvárat is be akarta venni.
Pápai kezdeményezésre Bizánc eleste, 1453 óta tartott a török elleni keresztes háború
szervezése, amelynek magyarországi népszerűsítését Kapisztránói János végezte. A pápa a
keresztesek sikeréért való könyörgésképpen elrendelte a déli harangozást. A nándorfehérvári
diadal Hunyadi János legnagyobb győzelme: ez volt az egyetlen alkalom, amikor a középkori
Magyar Királyság hadserege szultáni sereget győzött le.

1463-ban elbukott a független Bosznia. A szultáni had elvonulása után még az év telén
Mátyás személyesen vezetett hadjáratot a frissen meghódoltatott tartományba. Elfoglalta
Jajcát, Kljucot, Banja Lukát. Ezután a törökök és magyarok között felosztott Bosznia már
nem mint ütközőállam, hanem előretolt végvárrendszere által lett a védelem eszközévé. Újlaki
Miklós bosnyák királysága nem vált igazi országgá, a bosnyák bánok sem lettek bárók,
egyszerű katonai parancsnokok voltak. Jajca 1527-ig magyar kézen maradt, az utolsó években
valóságos hadjáratokkal tudták csak ellátását biztosítani.

Nyugati irányultság: cseh és osztrák háborúk

A cseh korona országainak elfoglalására indított háború 1468-ban kezdődött. Az első évben
Mátyás elfoglalta Morvaország, a következőben pedig Szilézia nagy részét. Ekkorra azonban
már kiderült, hogy hosszú háború ígérkezik; a csehek a morva Magyarbródnál vereséget
mértek a magyar seregre. Az 1470-es esztendő váltakozó sikerű hadjáratokkal telt el.
Podjebrád Mátyás tartományait nyugtalanította, a magyar király pedig a cseh ezüstbányákat
próbálta meg - sikertelenül - elfoglalni. A hadjárat költséges állóháborúvá változott, amely
jelentős mértékben hozzájárult az 1471-es magyarországi összeesküvés létrejöttéhez.

A háború 1474-ben újult ki, amikor III. Frigyes és Ulászló cseh király szövetséget kötöttek
Mátyás ellen, amelyhez a lengyelek is csatlakoztak, habár még egy hónap sem telt el az ófalui
béke megkötése óta. A hadi események Sziléziában ősszel zajlottak. Mátyás a cseh-lengyel
csapatok elől az utánpótlást a megerősített várakba és városokba szállíttatta, ahonnan
zsoldosai állandóan nyugtalanították az ellenséget. A magyar király Boroszlóba (ma
Wroclaw) zárkózott, a város ostroma alatt itt hirdették ki Beatrixszal való eljegyzését is. A
rendszeresen kitörő katonák sok foglyot ejtettek, az élelemhiánnyal küzdő ostromlók végül - a
hadtörténetben szokatlan módon - fegyverszünetet kértek az ostromlottaktól.
Az 1482-ben kezdődött osztrák hadjáratot is nagyrészt zsoldosok vívták. A harc az egyes
várak birtoklásáért folyt, melyeket egyenként, hosszadalmas ostrom útján lehetett csak
bevenni. A háború első két éve jórészt Alsó-Ausztriára korlátozódott, a karintiai rendek
azonban már 1482-ben különbékét kötöttek Mátyással. 1483-ban a magyar csapatok bevették
a Bécs melletti Klosterneuburgot, a császár a biztonságosabb stájer Grazba menekült. A
következő évben Stájerország és Karintia feldúlására is sor került, a fő hadszíntér azonban
Alsó-Ausztria maradt. Bécs városa körül 1484 januárjában zárult be a magyar ostromgyűrű.

Hiába volt a védők kitartása, a kiéheztetett város több hónapi ostrom után kapitulált. Mátyás
1485. június 1-jén bevonult a fővárosba, itt fogadta az osztrák rendek hódolatát, innen
irányította az újonnan meghódított tartományt. A háború azonban nem ért véget, Bécsújhelyet
csak 1487-ben adták fel védői a magyaroknak. Ezután az osztrák hadjárat gyakorlatilag
befejeződött.

A török ellenes háborúk

Az 1460-as évek közepétől 1521-ig nyílt török-magyar háborúskodás csak ritkán zajlott. A
béke gyakorlatilag állóháborút jelentett. Hercegovina elfoglalásával az utolsó nyugat-balkáni
ütközőállam is kihullott a sorból. Szultáni sereg nem indult az ország ellen, csak a
szomszédos bégek vezettek hadmozdulatokat. Mivel a végvárak között nagy volt a távolság,
ezért a török csapatok többször is betörtek Magyarországra. 1474-ben és 1490-ben Váradig
jutottak, 1479-ben Erdélyt pusztították. Ez utóbbi során a kenyérmezei csatában vereséget
szenvedtek, majd Mátyás 1480-ban három frontos megtorló hadjáratot vezetett Havasalföldre,
Szerbiába és Boszniába.

Az oszmán hadjáratokat Mátyás király III. Frigyes ellen is felhasználta. Az 1470-1480-as

években a Belső-Ausztriában portyázó török csapatokat átengedte az országon. A Habsburgok
a Jagelló-korban ezért követelték, hogy a magyar-török békébe őket is vegyék be. A horvát
határvédelem már a 15. század utolsó évtizedében válsággal küzdött. Az 1493-as udbinjai
csatában a horvát hadak súlyos vereséget szenvedtek.

Havasalföld megőrizte függetlenségét, mivel az oszmán hatalom terjeszkedésének kevésbé

fontos irányában feküdt. A havasalföldi vajdák azonban már a 14. század végétől több-
kevesebb rendszerességgel adót fizettek a töröknek. Néha meghódoltak a magyar királynak,
vagy szövetségre léptek vele, de ez mind rövidebb időszakokra korlátozódott. A lengyel
befolyási övezetben fekvő Moldva tovább állt ellent a török befolyásnak, de Nagy István
fejedelem halála után ez is meghódolt az oszmánoknak.

Magyarország 1520-ban nem döntött egyértelműen a háború mellett, barátságtalan lépéseit

azonban Szulejmán háborús oknak tekintette. A Délvidéket ért állandó pusztítások miatt a
magyarok úgy gondolták, hogy a pusztító békénél még a háború is jobb. A szultáni sereg 1521
júniusában indult Magyarország ellen. Bevették Szabácsot, és Zimony is megadta magát.
Hatvanhat napos ostrom után Nándorfehérvár szintén kapitulált. A vár bevétele után a szultán
hazaindult. A helyi erők részben ezen a fronton szélesítették a magyar végvárvonalba vert
éket, elfoglalva Orsovát, Szörényt, nyugaton pedig Tinint és Szkardonát vették be.

1521 után a Magyar Királyság nem tudta az országot megvédeni. A Szerémség néhány év
alatt, az állandó harcok következtében elpusztult. Az északabbra levő területeket a Duna és a
második erődvonal még megvédte. 1522-től Horvátország védelmére a Habsburgok
rendszeres katonai és pénzügyi segélyt folyósítottak, ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a
horvát rendek a mohácsi csata után Ferdinándot választották királynak, és a későbbiekben is
hűségesebbek voltak a Habsburg uralkodókhoz, mint a magyarok.

1526-ban szultáni sereg indult Magyarország ellen, célja a királyi sereg megsemmisítése volt.
A magyar csapatok Tolnánál gyülekeztek, ide érkeztek a pápai pénzen fogadott cseh
zsoldosok is. Fővezérnek Tomori Pál kalocsai érseket - aki korábban a déli végek védelmét
irányította - és Szapolyai Györgyöt választották. Szapolyai János vajda erdélyi és Frangepán
Kristóf horvát csapatai nem érkeztek meg. A törökök elfoglalták Péterváradot, Újlakot,
Eszéknél hidat vertek és átkeltek a Dráván. A csatára 1526. augusztus 29-én Mohácsnál került
sor. A magyar hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett.

TÁRSADALOM

Az ország lakói

Magyarországon, akárcsak Nyugat-Európában, a társadalmi osztályokat, csoportokat rendnek,

az egy rendhez való tartozást helyzetnek, állapotnak nevezték. A rend az azonos jogokkal élők
közösségét jelentette, azonban a vagyoni eltérés az azonos rendbe tartozók között is igen nagy
lehetett. A rendhez való tartozás a születéskor eldőlt (ez alól csak az egyházi rend jelentett
kivételt), a társadalmi mozgás lehetősége kicsiny volt. A társadalmi csoportok kiváltságait
szabadságnak hívták, így beszéltek pl. a nemesek szabadságáról. A középkor vége a
társadalmi megmerevedés korszaka volt, a rendek közti válaszfalak megszilárdultak, némely
esetben 1848-ig változatlanok maradtak.

Az ország lakosságszámát e korban - a korábbi évszázadokhoz hasonlóan - nem tudjuk

pontosan megállapítani, csak becsülhetjük. 1494-1495-ben állította össze Ernuszt Zsigmond
kincstartó kimutatását az ország bevételeiről és kiadásairól. Ebből a forrásból következtettek
már három-, de ötmilliós népességre is. A legvalószínűbb feltételezés szerint az ország
lakossága (Erdélyt és Szlavóniát is beleértve) 4-4,5 millió fő körül járhatott. A lélekszám
változását még kevésbé tudjuk meghatározni, nagyon alacsony növekedéssel, néha
stagnálással kell számolnunk.

Magyarországot e korban nem pusztították olyan súlyos járványok vagy éhínségek, melyek
nagy demográfiai változást okoztak volna. A háztartások nagyságáról igen eltérő adataink
vannak: az 1520-as években egy Hont megyei faluban átlagosan 7,6, pár évtizeddel később
egy Sopron megyeiben 6,3, a mai Szigetvár mezővárosban 13 együttélő személyt találunk egy
háztartásban. E számba a családtagokon kívül a cselédek is beleszámítottak.

A nemesség

A világi társadalom csúcsán a bárók álltak. A korszak elején e fogalom még csak a királyi és
királynéi udvar tisztségviselőit jelentette, néhány évtized múlva azonban már olyan társadalmi
csoportot jelölt, amelybe elsősorban születéssel lehetett bejutni. A bárók fiai korábban is
többnyire bárók lettek, örökölték apjuk birtokait is, addig azonban, amíg nem kaptak
tisztséget, nem járt nekik sem a báró név, sem a nagyságos megszólítás. A Jagelló-korban már
megkülönböztették az ország igazi báróit - ők a fő tisztségviselők voltak - a természetes
báróktól, korabeli elnevezéssel a bárófiaktól vagy mágnásoktól.
1498-ban egy törvényben már név szerint felsorolták a bandérium-állításra kötelezett
főurakat, azaz a zászlósurakat. Azok a mágnások, akik nem kerültek be ebbe a vagyoni alapon
kiválasztott belső körbe, gyakorlatilag kiszorultak a főnemességből. A főnemesség eddig
egyet jelentett a bárókkal, a grófi címet csak néhány német eredetű és horvát család használta.
Mostantól a politikai érdemekért adott címek, mint pl. Hunyadi János, majd Szilágyi Mihály
besztercei, a Szapolyaiak szepesi grófi címe eredményeképpen lassan a magyar grófi cím is
kialakult.

Az ország igazi bárói közé számított a nádor, az országbíró, a szlavón és a dalmát-horvát bán,
az erdélyi vajda, a székely ispán, a macsói és a szörényi bán, a királyi és a királynéi tárnok-,
az ajtónálló-, az asztalnok-, a pohárnok- és a lovászmester, valamint a pozsonyi és a temesi
ispán. A bárók jogai csak négy ponton tértek el az általános nemesi jogoktól. Saját zászlajuk
alatt vonultak hadba, esküjük tíz nemesével ért fel, ellenük azonban száz nemessel kellett
esküdni, özvegyüknek pedig száz márka hitbér járt.

Ebben a korban a köznemeseket nemeseknek nevezték. A birtokos nemeseken belül nagy

vagyoni különbségek mutatkoztak. A néha bárói méltóságot viselő, egy-egy várat és a hozzá
tartozó falvakat birtokló, kereskedő nemesurakat és a két-három jobbágyportával rendelkező
kisnemeseket mind ide számítjuk. A birtokosok felső rétegét a kortársak "jobb módú
nemeseknek" nevezték, e kategóriát minden pontosabb számszerű elhatárolás nélkül
alkalmazták. Az ő szavuk döntött a megyei ügyekben, véleményük meghatározó volt az
országgyűlésen résztvevő köznemesek állásfoglalásában.

A nemesség legnagyobb tömegét azok az egytelkes nemesek adták, akik csupán saját telküket
mondhatták birtokuknak; igaz, ezt ugyanolyan nemesi jogon birtokolták, mint a
leghatalmasabb báró a fél megyényi uradalmát. Mátyás adóreformja óta az egytelkes
nemeseket megadóztatták, bár ez ellen gyakran tiltakoztak, és adóztatásuk nem is volt mindig
rendszeres. Túlnyomó részük paraszti sorban élt, az országgyűléseken nem kellett
személyesen megjelenniük, csekély politikai befolyásuk csak a megyei ügyekre lehetett.

A köznemesek szívesen hivatkoztak az egy és ugyanazon nemesi szabadságra, ami alatt azt
értették, hogy az ország minden nemesét azonos jogok illetik meg. Werbőczy Hármaskönyve
ezt négy pontban foglalta össze. 1. Előzetes idézés és törvényes ítélet nélkül - a bűntettekben
való tettenérést nem számítva - nem tartóztathatók le. 2. Csak a törvényesen megkoronázott
király hatalma alatt állnak. 3. Törvényes jogaikkal, birtokaik jövedelmével szabadon élhetnek,
semmiféle adót és vámot nem fizetnek, csak az ország védelmére kell katonáskodniuk. 4. Ha
valamely király jogaiknak ellene tenne, akkor ellenállhatnak anélkül, hogy a hűtlenség
vétkébe esnének.

A korszak elején még virágzott a familiaritás intézménye. A bárók és a módosabb nemesek

meghatározott ellátás fejében nemeseket fogadtak szolgálatukba, családjukba, idegen szóval
famíliájukba. Az úr és familiárisa közötti kapcsolat a középkor végére meglazult, a
szolgálatba állás pl. csak rövid időre, általában egy évre volt érvényes. A Jagelló-korban
bukkant fel a szervitor kifejezés e szolgálatban álló nemesekre. A familiárisok között is igen
nagy volt a különbség: egy várnagy jövedelme elérhette a középbirtokos nemesét, volt
azonban, aki csak élelemért, némi ruháért és lakásért szolgált.

A jobbágyok
Számbelileg az ország túlnyomó részét a jobbágyság tette ki. A 15. században zárult le végleg
az az egységesülés, mely az előző évszázad elején kezdődött. Ezután mindenkit jobbágynak
tekintettek, aki földesúri fennhatóság alatt állt, lehetett akár több pusztát bérlő, egész gulyát
tartó mezővárosi polgár, vagy más házában lakó zsellér. A jobbágyok nem voltak birtokosai
földjeiknek, bár azt meghatározott jogi keretek közt tovább örökíthették. A földesúr jogi
fennhatósága alá tartoztak: ügyeiket az úriszéken tárgyalták, földesuruk köteles volt
védelmükről gondoskodni.

A parasztháború leverése után ugyan megtiltották a jobbágyok szabad költözését, ez azonban

a gyakorlatban nem valósult meg. A földesúr-jobbágy viszonyt még évszázadokig elsősorban
a helyi szokásjog és nem az országos törvények szabályozták. Ez határozta meg a földesúrnak
fizetendő járadékok mennyiségét is, melyet egyre gyakrabban írásban, ún. urbáriumokban
rögzítettek. Az urbáriumokban szereplő rendes bevételek, az évente kétszer-háromszor
adandó ajándékok és a földbér (terragium) mértéke alacsony volt, ezt azonban kiegészítette a
"rendkívüli taksa", amelyet némely birtokon nagyon is rendszeresen szedtek. A kilencedet
nem fizették mindenhol, a robot mértéke csekély volt, többnyire fuvarozásból és
szénakaszálásból állt.

A polgárok

A városi polgárok a többi rendhez hasonlóan nem voltak egységesek. A nagyobb városok
felső rétegét a kereskedők, a királyi kamarabérlők, az árukereskedő kézművesek, a
bányavárosokban a bányák és kohók birtokosai tették ki. Ők tartották kezükben a város
vezetését, közülük kerültek ki az ún. belső tanács tagjai. A kézművesek alkották a városi
középréteget, a városvezetésbe a külső tanácson keresztül kapcsolódtak be. A városiak
többségét egyszerűen városlakóknak hívták, ha a városfalakon túl polgároknak is minősültek,
a városi vezető réteg nem tekintette őket annak. Napszámosként, fuvarosként, vagy más
szolgálattal keresték kenyerüket.

A mezővárosok lakói az országos jog szerint ugyan jobbágynak minősültek, de többnyire

kijárt nekik a polgár elnevezés, akárcsak a püspöki székvárosokban élőknek. A 15. században
mind több céh alakult a mezővárosokban is. Itt gyakran az összes iparos egyetlen társaságba
tömörült. A céh és a vallásos társulatok között ez időben nem tettek különbséget. Az ilyen
társulatok saját oltárt emeltek, találkozóik a városi politizálás színterei voltak. A nagyobb
városok Krisztus teste céhei a gazdag kereskedők társulatai voltak, de a legelesettebbek
részére is megszervezték a nyomorgók céhét.

GAZDASÁG

A középkorban nem ismerték az államháztartás fogalmát. A királyi és az országos

jövedelmeket Mátyás uralkodása alatt próbálták először szétválasztani egymástól, az országos
bevételek felhasználásába a rendek is beleszólhattak. Még a kincstári reform után sem jelent
meg a központi könyvelésben az összes bevétel vagy kiadás. A későközépkori magyar
királyság költségvetése, éppúgy, mint a legtöbb európai országé, állandó pénzhiánnyal
küszködött. A korszak pénzügyeiben két korszakot különböztetünk meg: Mátyás újításai előtti
és utáni szakaszt.

Az első korszakban az ország bevételei a Zsigmond-korhoz képest alacsonyabbak voltak, ez

elsősorban a zavaros politikai helyzettel magyarázható. A legtöbb bevétel a sómonopóliumból
származott, ezt követte a pénzújításból, majd a harmincadokból és a nemesfém-beváltásból
származó jövedelem. Albert király ismét bevezette a rendszeres pénzújítás rendszerét. Halála
után a pénzverésben zavaros viszonyok uralkodtak: egyszerre több uralkodó nevében is vertek
pénzt. Az aranyforint értéke ugyan változatlan maradt, a mindennapi forgalomban használt
ezüstpénzé azonban romlott.

Az 1464-1470 közt végrehajtott pénzügyi reform kezdeményezője Ernuszt János volt. Négy
fő újítást vezettek be. Eltörölték a pénzújítást, mivel a kamara haszna fizetése alól sok
birtokos szerzett mentességet, ezért megszüntették, de ugyanakkora értékben, új néven: a
királyi fiskus adójaként szedték be. A harmincadvám nevét hasonló megfontolásból
koronavámra változtatták. Pénzverési újításokat vezettek be, végül a pénzügyi igazgatás
szervezetét, a kincstárat is átalakították. A reform után az adójövedelem lett az ország első
számú bevételi forrása, a többi csak ezután következett.

Kétféle adót szedtek: a portánként 1/5 aranyforintnyi kincstári adót és a rendkívüli adónak
számító, portánkénti egyforintos adót. Ez utóbbit Mátyás alatt mindjárt uralma kezdetén
kivetették, a cseh háborúk alatt aztán egyre gyakrabban, szinte minden évben. Ezen a
rendszeren minden ígéretük ellenére a Jagellók sem változtattak. A városok, a zsidók, a
románok, a székelyek külön adóztak. Mátyás magyarországi bevételei a legjobb pénzügyi
években 900.000 aranyforintra tehetők. Ez idő tájt Velence egymillió, az Oszmán Birodalom
1.800.000, a Francia Királyság 4.000.700 forintnyi jövedelemmel rendelkezett.

A reform előtt háromfajta pénzt vertek: aranyforintot és kétféle ezüstöt: a dénárt és a kisértékű
obulust. 1467 után felújították a garas verését. Ekkor 1 aranyforint 100 dénárt, 1 garas 4
dénárt, 1 dénár 2 obulust ért. II. Ulászló alatt kezdődött az aranypénzzel egyenértékű,
nagyértékű ezüstpénz verése, ezt akkor még guldinernek, később tallérnak nevezték, a
mindennapi forgalomban ekkor még nem használták. A pénzek külső megjelenése is
változott, megjelentek a madonnás érmék, melyeket évszázadokig vertek. Az előlapon a
címert, a hátlapon Szűz Máriát ábrázolták, 1471-től a forintra is felkerült Mária képe.

Az 1521-es török hadjárat miatt az udvar változtatott az 1467 óta tartó pénzverésen. Az újítás
pénzrontást jelentett, az "új pénzek" csak feleannyi ezüstöt tartalmaztak, mint a régiek. A
kísérlet 1525-ig tartott, rövid időre ugyan segített a kincstáron, de az infláció keltette hangulat
miatt visszakozni kellett; a mohácsi csata idejére pedig a kiadások a bevételeket
felemésztették. Az egész korszakban használtak külföldi pénzeket is: Nyugat-
Magyarországon az osztrák dénárt, Erdélyben a havasalföldi oszporát.

Az arany- és ezüstbányák hozama folyamatosan csökkent, a bányák a mind mélyebb művelés

miatt elvizesedtek. A költséges vízkiemelő szerkezetek fenntartására a bányavárosi polgárok
pénze nem volt elég, ahhoz külföldi vállalkozókra volt szükség. Közéjük tartozott a Fugger-
család, amely egész Európát átfogó bankhálózatot tartott fenn, ők voltak a Habsburgok fő
hitelezői. 1496-tól kezdve a velük rokonságban álló magyar Thurzó-testvérekkel bérbe vették
a Garam-vidéki bányák réz- és ezüstkitermelését és kereskedelmét. Ahogy a 13. században a
selmeci ezüst, a 14. században a körmöci arany, úgy ekkor a besztercebányai réz és az azt
kiegészítő ezüst volt a magyar bányászat európai hírű terméke.

A magyar külkereskedelem nyugat felé volt a legjelentősebb, ezt követték a déli kapcsolatok
Itália felé, a lengyel és a román fejedelemségekkel történő kereskedelem ezután következett.
A nyugati forgalom a Duna mentén a Bécs-Buda úton, illetve magán a Dunán, a Mura és a
Száva völgyében zajlott. E forgalom fő haszonélvezői a határ menti városok, Sopron és főleg
Pozsony voltak. A romló osztrák belviszonyok miatt jelentőségük az 1460-as években
visszaesett, Buda és Pest szerezte meg a külkereskedelmi haszon nagy részét. Nyugatról
posztót és vasárut, Itáliából minőségi posztót és luxuscikkeket importáltak.

Mátyás sziléziai hódítása során jelentős lett a Boroszlóból a Vág völgyén át az ország
közepébe vezető út, a rézkivitel is itt zajlott. Az export fő terméke a szarvasmarha volt. A
marhakereskedelem és a marhatartás együtt járt: Pest, Szeged és Székesfehérvár voltak a
haszonélvezői, a hatalmas gulyákat a környékükön hizlalták. Pest, mely az 1250-es évektől
Budának alárendelt település volt, önálló szabad királyi város lett, külső megjelenését is a
marhapiac határozta meg. Eredetileg a 15. század második felében felépített városfalon belül
esett az a nagy beépítetlen tér, amely a vásároknak adott helyet, pár évtizeddel később
azonban már a falakon túl kellett tartani a vásárokat.

NYELV

A KÉSEI ÓMAGYAR KOR

A kor nyelvi jellemzése

A Zsigmond király uralkodásával kezdődő és a mohácsi vészig tartó időszakot a magyar nyelv
története szempontjából kései ómagyar kornak nevezzük. Erre az időszakra már befejeződnek
(vagy befejezésükhöz közelednek) a korábban megindult legjelentősebb nyelvi változások, s
így nyelvünk állapota egyre inkább hasonlóvá válik a maihoz. A további erőteljes fejlődés
révén elsősorban a szókincs és a kifejezéskészlet bővül, továbbá a nyelv alaktani és
mondattani rendszere gazdagodik és szilárdul meg. A nyelvi fejlődés párhuzamosan halad a
fokozatosan emelkedő anyagi és szellemi művelődéssel. Tovább nő az iskolák száma, s ezzel
együtt kiszélesedik a nyelv írásbeli használata, bár az írásműveltség ekkor még elsősorban
latin nyelvű.

Az oklevelek mellett többnyire vallásos művek (teológiai munkák, prédikációk, legendák,

szertartáskönyvek) készülnek, de születnek világi írások (főleg krónikák, szépirodalmi
alkotások: versek) is. A magyar nyelv használata eleinte főként az élőbeszédre szorítkozik, de
egyre nagyobb lesz az igény a magyar nyelven való írni és olvasni tudásra, s ezzel együtt
magyar nyelvű írásos művek készítésére. Ezek elsősorban a latin nyelvű vallásos irodalom
fordításaként készült kódexek. Megőrződött azonban néhány, a tanulást elősegítő latin-
magyar szójegyzék és latin prédikációkhoz készített glossza. Mindezek mellett megjelennek
ebben a korban önálló magyar írásművek is: versek, levelek, polgári iratok.

A kódexek

A kódexek vallásos olvasmányok voltak. (A magyar nyelvű kódexek első darabjait, a Jókai-
kódexet és a Huszita Bibliát már az előző korszakban számba vettük.)

A kései ómagyar korban erősen megnövekedett a kódexfordítások száma. A fordításirodalom

felvirágzása összefüggött a szerzetesrendek középkori fegyelmi reformjával, ez ugyanis a
szerzetesek számára vallásos szövegek olvasását, ájtatosságok végzését írta elő. A reform
következtében erőteljesen fellendült az egyházi - főleg a kolostori - irodalom. Ez hazánkban,
mint külföldön is, elsősorban latin nyelvű volt. A latin nyelvű prédikációkat, legendákat,
himnuszokat azonban a latinul nem tudó apácák számára le kellett fordítani magyarra.
Ezekkel a fordításokkal teremtődött meg a kései ómagyar kor gazdag kódexirodalma. A kort -
az ekkor készült kódexek nagy száma miatt - a kódexek korának is szokás nevezni. A török
pusztítás elől menekülő apácák mintegy félszáz becses kódexet vittek magukkal s mentettek
meg.

A kódexekben olvasható prédikációk nagy része Temesvári Pelbárt ferences szerzetes

beszédgyűjteményeiből való, aki ezeket a beszédeket a korabeli teológiai irodalom alapján
készítette, valamint tanulságos történetekkel is fűszerezte. "Rózsakoszorú" című
beszédgyűjteményét tanítványa, Laskai Osvát ferences fejezte be. A kódexek legendáinak
másik fő forrása a Legenda aurea ('Arany Legenda') című gyűjtemény, Jacobus a Voragine
domonkosrendi szerzetes (†1298) műve. A gyűjtemény világszerte nagy népszerűségnek
örvendett. A legendák további jelentékeny forrása Petrus de Natalibus olasz püspök (†1400)
Catalogus Sanctorum ('szentek jegyzéke', tkp. 'szentek legendasorozata') című munkája,
amely 1493-ban jelent meg nyomtatásban, s több mint háromezer legendát tartalmaz.

A kódexeket szerzetesek fordították magyarra. A legtöbb kódex azonban nem eredetiben,

hanem másolatban maradt ránk. A másolók is többnyire szerzetesek vagy szerzetesnők voltak.
Az ország több kolostorában - a gazdagabb kolostorokban - működtek kódexmásoló
műhelyek. A domonkosok pl. a Margit-szigeti (akkori nevén nyulak-szigeti) kolostorban
dolgoztak; a ferencesek Óbudán (a klarissza-kolostorban), Budán, Sepsiszentgyörgyön,
Marosvásárhelyen; a pálosoknak Nagyvázsonyban, a premontreieknek Somlóvásárhelyen volt
másoló műhelyük. A lemásolt kódexeket az egyes másoló műhelyek gyakran kölcsönadták
egymásnak, s ezért egy-egy szövegrész több kódexben is olvasható. Ebben a korban még nem
volt egységes irodalmi nyelv; a másolók általában a saját nyelvjárásuk szerint írták le az
előttük levő szövegeket. A kódexek cseréje viszont elősegítette az írott nyelv egységesebbé
válását.

A különféle kódexeket olykor egyetlen kéz (azaz: szerzetes, szerzetesnő), máskor több kéz
másolta. A másolók közül csak néhánynak maradt fenn a neve: pl. Váci Pál, Nyújtódi András,
Halábori Bertalan, Tetemi Pál, Mihály deák, Pápai Pál, Ráskai Lea, Sövényházi Márta. A
kódexek másolói írás közben többször magánjellegű megjegyzéseket is tettek: olvasóiktól
imádságot kértek, mentegetőztek a nem jól sikerült írás miatt, hálát adnak munkájuk
befejezéséért. Pl.: "Az ki írta, egy Ave Máriát kér"; "imádj az bűnösért, ki ezt írta. Alleluja";
"bizony igen beteg valék"; "igen fáj fejem"; "istennek hála". Különösen érdekesek Ráskai Lea
megjegyzései. A legtöbb kódex a domonkosok és a ferencesek másolóműhelyeiben készült
(17-17 domonkos, illetve ferences kódex maradt fenn).

A domonkos kódexek többsége egyetlen nagyobb szövegegységet tartalmazó, tervszerűen

készített könyv; ezeket valószínűleg a Margit-szigeti apácák számára írták. Legkorábbi
közülük az 1474-ből való Birk-kódex, amelyet Váci Pál domonkosrendi szerzetes készített. A
szöveg törlései és javításai arra utalnak, hogy eredeti fogalmazvány, egy fordítás piszkozata.
Első része Szent Ágoston reguláit, a második a domonkosrendi apácák életmódjára vonatkozó
előírásokat tartalmazza. (Mai olvasatban: "Hogy pedig e könyvecskében miképpen egy
tükörben magatokat megláthassátok, hogy feledékenység miatt valamit el ne mulasszatok,
egyszer egy hétben nektek megolvastassék".) A hatalmas Winkler-kódex (1506) három kéz
munkája, s tartalmában is vegyes. Kalendáriummal kezdődik, második része pedig
tervszerűen szerkesztett hóráskönyv. Ebben latin és magyar nyelvű ájtatosságokat, litániákat
találunk. További részeiben különféle evangéliumi szakaszok, Mária "epeségei" (azaz:
Krisztus szenvedése miatti kesergései), valamint verses ájtatosságok és legendák vannak.
Egyes részei eredeti magyar alkotások.
A domonkosrend kódexei közül a legjobban kitűnnek Ráskai Lea kódexei. A legismertebb
közülük az 1510-ből való, Szent Margit életét elbeszélő Margit-legenda, amely IV. Béla
király leányának, Árpád-házi Szent Margitnak életét dolgozza fel. A legenda eredeti szövegét
Margit gyóntatója, a domonkosrend főnöke, Marcellus írta a szenttéavatási vizsgálathoz. A
kódex három részre oszlik. Az első ismerteti Margit kolostorbeli életmódját, a második
csodatételeit mondja el, a harmadik pedig apácatársainak a szenttéavatási bizottság előtt
elmondott vallomásait mutatja be. A legendából kirajzolódik Margit alázatos, önfeláldozó
élete - de megismerhetjük belőle a korabeli kolostori élet mindennapjait is. A kódexben
látható javítgatások, törlések arra vallanak, hogy Ráskai Lea javított, módosított is a
szövegen.

Ráskai Lea másik jelentős életrajzi kódexe az 1517-ben készült Domonkos-kódex. Ebben
részletesen elbeszéli Szent Domonkos életét, s bemutatja az általa alapított "prédikátor
szerzet", a domonkosrend történetét is. Megemlékezik arról is, hogy Szent Domonkos
Magyarországra küldi el prédikálni Pál mestert (Boldog Magyar Pált). A kódex számos
csodatételt, példát, látomást mond el a szent életéből. Stílusa szép, erőteljes. Sok kifejezést
találunk benne a tanítás, a tudomány, az iskolázás tárgyköréből: deák, dékán, mester, skóla
('iskola'), tudomány, tanul. 1510-ben másolta Ráskai Lea a Példák Könyve nagy részét (a 19-
64. lapot). A kódex másik két másolója ismeretlen. Latin forrása egy 15. századi, erkölcsi
oktatásokat, példázatokat tartalmazó vallásos példatár. Példái közül kiemelkedik az élet és
halál párbeszéde, továbbá az ún. haláltánc, amely a halál különbségeket nem ismerő rettenetes
voltát mutatja be.

Az 1514-1519 között másolt Cornides-kódex első részében az egyházi év nagyobb ünnepeire

írt prédikációk találhatók. Ezek fő forrása egy 15. századi latin beszédgyűjtemény. Második
része női szentek legendáit beszéli el, akik a kereszténység első évszázadaiban vértanúhalált
szenvedtek. A kódex egy helyén (Szent Jusztina életrajza után) Ráskai Lea beírta a másolás
dátumát és ott árulta el saját nevét is: raskay lea. Az egyes szövegrészek végére írt különféle
bejegyzései felvilágosítást adnak a kor és a szigeti zárda életének eseményeiről: a kápolna
újraszenteléséről, Perényi Imre nádor haláláról, a Dózsa-féle parasztháborúról. Ráskai Lea
írása határozott vonalvezetésű, jellegzetes írás. Helyesírása kiforrott és következetes; korának
kiváló másoló egyénisége volt. A Cornides-kódexbe beírt neve alapján lehetett megállapítani,
hogy mely kódexek másolása származik tőle.

Terjedelmes domonkosrendi kódexünk az 1516-1519 között készült Jordánszky-kódex.

Tartalma, akárcsak a Huszita Bibliáé, bibliafordítás, de független attól. Az ószövetség egyes
részei, a négy evangélium, az "apostolok járása" ('apostolok cselekedetei') és más újszövetségi
részek vannak benne. Helyesírása és nyelve bizonyos egyezést mutat az Érdy-kódexével (pl. a
hosszú magánhangzók közül az é-t és az á-t betűkettőztetéssel jelöli). Másolója ismeretlen.

Az 1521-ben készült Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról párbeszédes formába

öntött, erősen az élőbeszédet tükröző vetélkedést ír le az apostolok és más szentek között.
Felsorolja azokat az okokat, amelyek miatt az apostolok méltóságosabbak más szenteknél. A
kódex eredetije egy eddig ismeretlen latin értekezés. A szöveg említi Dantét is, s itt
jelentkezik nyelvünkben az első időmértékes verssor. A kódexet valószínűleg egy
domonkosrendi apáca másolta a Margit-szigeti kolostorban.

A leghatalmasabb domonkosrendi kódex az 1529-1531 között készült, festett képekkel is

díszített, szép kiállítású Érsekújvári Kódex. Három kéz másolta. Legnagyobb része
Sövényházi Márta apáca írása. Tartalma vegyes: nagyböjti és húsvéti evangéliumok, rövid
tanítások, példák találhatók benne. Legnevezetesebb darabja Alexandriai Szent Katalin verses
legendája. Ez egy teológiai fejtegetésekkel teli tudós alkotás. Fő forrása Temesvári Pelbárt
több prédikációja és egy középkori latin regés könyv. Fordítója a latin eredetitől függetlenül,
jó ritmusérzékkel ültette át a szöveget magyarra.

A domonkosrendi kódexek közé tartoznak még: az 1522-ben készült Horváth-kódex (Ráskai

Lea írása), a Gömöry-kódex (1516), a Virginia-kódex (1529), a Kriza-kódex (1532), valamint
talán a Krisztina-legenda (1510) és a Thewrewk-kódex (1531) is.

A ferencrendi szerzetesektől másolt kódexek többsége vegyesen tartalmaz evangéliumi

részleteket, prédikációkat, legendákat, fejtegetéseket, énekeket. Jó részük a gazdag óbudai
klarissza zárdában készült. Ezek közül a legkorábbi, a Guary-kódex 1490 körül keletkezhetett.
Másolója talán Segösdi Lukács, a rend akkori rendfőnöke lehetett. A gondosan másolt,
kiállításában és nyelvileg is szép kódex vallásos elmélkedéseket, tanításokat tartalmaz. Egyes
részei párhuzamosak a Nádor-kódex szövegével. Helyesírása részben a Huszita Biblia
helyesírását követi. A Nádor-kódexet szintén az óbudai klarisszák részére másolta 1508-ban
egy ismeretlen szerzetes. Elmélkedéseket, legendákat, szent énekeket, egy gyónáshoz való
bűnlajstromot tartalmaz. Egyes részei egyeznek más kódexek (pl. a Winkler-kódex, Érdy-
kódex, Kazinczy-kódex) hasonló tárgyú szövegeivel. Ebben a kódexben van a legrégibb
magyar nyelvű kottás ének is. Énekei magyar népénekek voltak - az egyiket a 17. századig
még énekelték.

Az 1512-ben, illetve 1513-ban készült, nagy terjedelmű Nagyszombati-kódex másolója

szintén ismeretlen. A kódex nagy részét elmélkedések, fejtegetések foglalják le. Megvan
benne a tízparancsolat, a miatyánk, a hiszekegy, az angyali üdvözlet magyarázata - s itt is van
egy bűnlajstrom. Néhány tanítása megismertet a középkori természettudomány felfogásával.
Pl. a napot nyolcszor nagyobbnak mondja a földnél, a víz tízszer annyi, mint a föld, a
csillagos ég felett még egy menny van. A kódex nyelvjárása ö-ző és ü-ző.

A leghatalmasabb ferencrendi kódex az 1519-ben másolt Debreceni Kódex. Ennek első része
a Szent Andrástól (november 30-ától) Gyümölcsoltó Boldogasszonyig (március 25-ig) terjedő
időben ünnepelt szentek legendáit mondja el. Második része tanításokból és más szentek
legendáiból áll.

A leghosszabb ideig készült kódexünk a Kazinczy-kódex: 1526, 1527 és 1541-es évszám van
beleírva. Befejezése tehát már a mohácsi vész után, de még Buda elfoglalása s az óbudai
klarisszák menekülése előtt történhetett. Három névtelen szerzetes másolta; a második és
harmadik ö-ző (e hang helyett ö-t ejtő) nyelvjárásban írt. A kódex szentbeszédek, példák és
legendák gyűjteménye. Különösen regényes példái, legendái (pl. Szent Anna, Szent Elek és a
Barlám és Jozafát élete című legenda) értékesek. Másolója "egy Ave Máriát kér" olvasóitól.

Óbudán, illetve Budán készült ferences kódexek még: a Simor-kódex (1508), az 1512-ben
készült Weszprémi-kódex, a Lobkowitz-kódex (1514), a Bod-kódex (1520 körül), a Sándor-
kódex (1518 körül) a Vitkovics-kódex (1525), a Miskolci Töredék (1525) és a Tihanyi-kódex
(1532).

A Dunántúlon készült ferences kódexek zsoltárfordításokat tartalmaznak. A Keszthelyi

kódexet 1522-ben másolta Velikei Gergely harmadrendi apácák számára a Vas megyei Lékán.
A másoló a kódex egyik lapjára fel is jegyezte nevét és a dátumot. Az 1539-ben készült
Kulcsár-kódexet Pápai Pál ferences készítette a Tolna megyei Ozorán.

Néhány ferences kódex Erdélyben is készült. A legnevezetesebb ezek közül a

Székelyudvarhelyi kódex. Ennek első két részét, Judit könyvét és a katekizmust Nyújtódi
András ferences barát fordította és írta le 1526-ban. A fordítást - mint írja - "én szerető
hugom, Nyujtódi Judit" tövisi apáca számára készítette. Kéri is húgát, ne nézze írása "paraszt
voltát, hanem igaz értelmét". Az Ószövetség Judit könyvének fordítása a Huszita Bibliában, a
Bécsi kódexben is megvan, de ez annak fordításától független, önálló alkotás. Szövege a mai
székely nyelvjárással sok egyező vonást mutat. A kódexben található az első magyar nyelven
írt katekizmus. A többi rész elmélkedéseket és evangéliumi szakaszokat tartalmaz. Ezek
másolója talán maga Nyújtódi Judit, a kódex tulajdonosa volt. Az egyik lapon található
bejegyzés erre utal: "Ez könyv szűz leány Judit asszonyé: 1528 esztendőben írták Tövissön".

A marosvásárhelyi beginák számára készült Teleki-kódex (1525-1531) legendái regényes

formában, élénk fantáziával megírt történetek. Valószínűleg Marosvásárhelyen másolták 1525
után a Lázár Zelma-kódexet is. Pálos szerzetesek munkája két régi imádságoskönyvünk: az
1494 körül készült Festetics-kódex és az ezt kiegészítő, 1513-ból való Czech-kódex.
Mindkettőt a nagyvázsonyi (Veszprém megye) pálos kolostorban készítették Kinizsi Pálné
Magyar Benigna számára. A Festetics-kódex különösen szépen díszített imakönyv.
Különleges értéke, hogy megtalálható benne Petrarca hét bűnbánati zsoltárának első magyar
fordítása is. A Czech-kódexben a zsolozsmákon kívül magánimádságok is vannak. Közülük
kiemelkedik Szent Brigitta 15 imádsága és egy gyönyörű költemény: Szent Bernát himnusza a
felfeszített Krisztushoz.

Valószínűleg a nagyvázsonyi pálos kolostorból származik az 1518 körüli Peer-kódex is. Hat
kéz írása; írói ismeretlenek. A kódex legendákat, imádságokat és verseket tartalmaz.
Vásárhelyi András szép éneke verses könyörgés Szűz Máriához, Magyarország
védasszonyához. A költő a versfőkbe beleszőtte nevének kezdőbetűit. A kódex másik szép
költeménye a Szent László királyról való ének. Ugyanitt található Apáti Ferenc papokat
csúfoló, feddő éneke, az úgynevezett Cantilena. A kódexben olvasható versbe szedett
öröknaptár, úgynevezett csízió is, amely egy Európában elterjedt verses naptár fordítása.
Ugyanilyen csízió egyébként már korábbi időből is maradt fenn; azt egy 1462 után készült
latin nyelvű kódex, a Thuróczi-kódex őrizte meg.

Premontrei szerzetesektől származó kódexünk kevés van. Ilyen az 1508-ból való Döbrentei-
kódex, amelyet Halábori Bertalan pap, királyi közjegyző másolt. Zsoltárfordításokat,
prédikációkat, evangéliumi részleteket, himnuszokat tartalmaz. Sőt, van benne - "Mese"
címmel - egy találós mese. A kódex a tiszavidéki í-ző (é helyett í-t ejtő) nyelvjárás legrégibb
emléke. Premontrei eredetű még az 1519-ben másolt Lányi-kódex is. Ez a somlóvásárhelyi
apácák számára íródott, s a premontrei rend szabályait és szertartásait sorolja fel.

Legnevezetesebb kódexünk - és egyben legnagyobb magyar legendagyűjteményünk - az

Érdy-kódex. 1524-1527 között fordította és írta Lövöldön (Városlődön) egy névtelen
karthauzi szerzetes. A kódex az "egész szerzetesség" számára készült. Latin nyelvű előszava
mellett magyar nyelvű előszót is találhatunk; ez irodalmunkban az első ilyen eset. A könyv
Temesvári Pelbárt prédikációi alapján írt beszédgyűjtemény: vasárnapi szentbeszédek,
szentek életéről való legendák, evangéliumok magyarázatai. Különösen jelentősek a magyar
szentek legendái. A karthauzi névtelen önálló, bátor fordító; szókincse gazdag. Nyelve a kor
nyelvi fejlődésének legmagasabb fokát mutatja.
Glosszák, szójegyzékek

A latin szövegekhez írt magyarázó jegyzetekről (a glosszákról), valamint a latin szavak

tanulását megkönnyítő latin-magyar szójegyzékekről már az előző részben is volt szó.

A kései ómagyar korban a latin nyelvű írásműveltség növekedésével számuk jelentősen

megnő. Glosszákat egyházi és világi tárgyú szövegekben egyaránt találunk. A legtöbb glossza
a Sermones Dominicales ('Vasárnapi szentbeszédek') című, két egymással összefüggő
kódexből álló latin szentbeszéd-gyűjteményből való. A két kódex egy 1456-ban írt
szentbeszéd-sorozatnak a másolata. A szöveghez a glosszákat a beszédek magyar nyelvű
előadásának megkönnyítésére írták. Ilyenek pl. a glossza: magyarázó írás, a filozófus: pogány
bölcs, a bibliotéka: könyves kamora. A két másolat összesen 6200 magyar szót tartalmaz.

1460 körül keletkezhettek a Jászói Glosszák. A jászóvári (Jasov, Szlovákia) premontrei

kolostor könyvtárában, egy kéziratos latin szöveggyűjteményben fedezték fel. 23 magyar
szóból áll. A Zirci Glosszákat 1470-1480 táján jegyezték be egy premontrei kolostor
szentbeszédgyűjteményébe. A glosszák kb. 20 szót tartalmaznak. Jóval több glosszát (mintegy
400-at) találunk a "Nagyvátyi Glosszák" elnevezésű gyűjteményben. Ezeket 1490 körül írták
egy 1478-ban nyomtatott Biblia szövegéhez. Szóanyaguk igen változatos, meglepően sok
közöttük a világi jellegű szó.

Világi paptól, illetve diáktól valók a Szalkai-glosszák (1490-ből). Szalkai László sárospataki
iskolai könyvébe 440 magyar szót jegyzett be. Szavai a latin iskolázásnak a szókincs
növekedésére gyakorolt hatását mutatják, s becses adalékok irodalmi nyelvünk történetéhez.
Pl. a poeta nála 'versszerző', de magyar szóként, 'költő' jelentésben is használja. A múzsák
'versszerző asszonyok'; törlít 'ír, írásművet alkot'.

Világi eredetű az 1490 körüli időből származó Ábel-szójegyzék. Ez élőszóbeli diktálás után
készülhetett; 220 szópárt, többek között társalgási fordulatokat is tartalmaz. Megvan benne a
számsor is. A szójegyzék Ábel Jenő hagyatékából került elő.

A 16. század elejéről származó glosszák közül kiemelkednek az 1520-ból való, kb. 600 szót
tartalmazó Gyöngyösi Glosszák. Ezek egy kéziratos latin kódexnek az obszerváns ferencrend
szabályait tartalmazó fejezetében találhatók. Jelentősek még az 1525 körül készült Ortus
Sanitatis (kb. 'az egészség eredete') című természettudományi munka glosszái (454 glossza)
is. Ezeket egy orvos készíthette. A munka a természet három osztályát (növények, állatok,
kövek) ismerteti.

A kései ómagyar korból származik néhány eredeti (azaz nem fordítás alapján készült) magyar
nyelvű emlékünk. Ezek többnyire világi tárgyú írások. Van köztük egy históriás ének, de
vannak versek, verstöredékek, különböző polgári iratok, valamint levelek is.

A legjelentősebb közülük talán egy 1476-ban készült 150 soros históriás ének: a Szabács
viadala. Ismeretlen szerzője Mátyás királynak egy fényes haditettét, a Száva folyó partján
épített Szabács várának ostromát és elfoglalását beszéli el. A históriás ének nem sokkal a vár
bevétele után keletkezhetett. Valószínűleg egy nagyobb költemény töredéke. Korábban
többen hamisítványnak vélték, különösen kitűnő verselése miatt. A legújabb kutatások
azonban arra mutatnak, hogy eredeti mű lehet.
A legrégibb szitkozódást 1479-ből jegyezték fel. A magyarok szidalmazzák a velük harcban
álló németeket, s fenyegetik őket: "ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket". A szitkozódás az
1479-ből való latin nyelvű Dubnici Krónika vendégszövege.

Három babonás népi ráolvasást tartalmaz az 1488-ból való Bagonyai ráolvasások. Közülük az
első egy "veres pejló" fekélyének megtisztulására, a második egy ló sántaságának
gyógyulására, a harmadik egy János nevű ember szemölcsének elmulasztására szolgál.

A szerelmi költészet legkorábbi emléke az 1490-ben feljegyzett Soproni virágének. Mai

olvasattal és kiejtéssel: "Virág, tudjad, tőled el kell mennem. És te éretted kell gyászba
öltöznem."

A 15. század vége és a mohácsi csata (1526. augusztus 29.) közötti időben több magánlevél,
jogi és egyéb polgári ügyeket tárgyaló írás keletkezett. A levelek, illetve iratok közül a
jelentősebbek:

Az első magyar misszilis levél az 1479-1490 közötti időből való. Várday Aladár írta
testvéréhez, Várday Miklóshoz. Ebben biztosítja őt, hogy ügyét a vajda is támogatja. Török
Imre verses üdvözlete 1485-ben kelt. A levélíró egy latin nyelvű levél utóiratában köszönti
jegyesét, Krisztinát. Az első magyar nyelven írt nyugta Vér András menedéklevele 1493-ból.
A menedéklevélben (nyugtában) Vér András elismeri, hogy adósa, Erdőhegyi Balázs 100
forintnyi tartozásából megadott neki húsz forintot. Az első ránk maradt végrendeletet 1507-
ben írta Cheh István, aki felesége és gyermekei javára birtokáról, malmáról és ingó
vagyonáról végrendelkezik. Az udvari írásosság ritka emléke egy 1516-ban kelt
becsületbírósági ítélet. Ebben az országbírók kibékítik egymással a horvátországi bánt és az
általa megrágalmazott jajcai bánt.

Művelődéstörténeti és nyelvészeti szempontból is egyaránt értékes Drágffy Mária

kelengyelajstroma (1516-ból), amely sok, ma már nem élő szót (ékszerneveket, szövetfajták
nevét) is tartalmaz. Pl.: majc 'arany vagy ezüst fonálból szőtt szalag'; násfa 'nyakék', gíra
'aranynak és ezüstnek régi súlymértéke', futa 'szövetnem', velez 'szövetnem', safil 'zafir'.

Közvetlenül a mohácsi vész előtti hetekből több magánlevél is megmaradt. Meghatóan szép
pl. Batthyány Ferencnek feleségéhez írt, búcsúzó hangulatú levele, valamint Doroszlay
bánhoz írt békelevele, amelyben kölcsönösen bocsánatot kérnek egymástól. Igen
figyelemreméltó Bocskay Ilona zárdafőnöknőnek unokaöccséhez, Bocskay Istvánhoz 1526.
augusztus 29. előtt intézett levele, aki elesett a mohácsi csatában. A levélben "Elena priorissza
Nyulak szigetéről" arra kéri öccsét, hogy ne háborgassa az egyház jobbágyait. A levél
különlegessége abban rejlik, hogy nem küldője, a főnöknő, hanem Ráskai Lea írta le, aki
ebben az időben a Margit-szigeti domonkos zárdában élt és könyvtáros volt.

Nyelvemlékeink arról tanúskodnak, hogy a kései ómagyar kor nyelvi rendszere - mind szó- és
kifejezéskészletében, mind grammatikai eszközeiben - továbbra is erőteljesen gazdagodik.

A KOR NYELVI RENDSZERE

A szókészlet
A szókészlet gazdagodásának egyik módja az volt, hogy - főként a legfontosabb szófajok: az
igék és névszók között - a régi szavak új tartalommal teltek meg. Pl. az atya szónak korábbi
'apa' majd 'pap' jelentéséhez ekkor járul az 'Isten' jelentés; az úr és az ember ekkor veszi fel a
'férj' jelentést; a fél 'valaminek a fele' pedig a 'feleség' jelentést. A galamb, virág jelentése
kibővül a kedveskedő 'kedvesem' megszólító jelentéssel. A nyomorodik, nyomorog,
megnyomorít szó családja, amely végső soron a nyom 'súlyával ránehezedik valakire,
valamire' szóból ered, ebben az időben nyeri átvitt 'tönkremegy, kínlódik, tönkretesz'
jelentését.

Erősen megnő a szóképzéssel alakult szavak száma, pl. a böjtöl, búsít, borotvál, egyenget,
egyezik, fonnyad, hitel, ismeretes, könyörög, tilalom, társas, végső, végtelen. Sok olyan,
szintén képzővel alakult szavunk is adatolható ebből a korból, amelynek nincs önállóan élő
alapszava: ilyenek a fojt, foldoz, gerjed, gömbölyű, göngyölít, hólyag, ismer. Sok
szóösszetétellel létrejött szó tűnik fel ebben a korban, mint az atyafi, baromfi, bőkezű,
fenevad, gondviselés, holteleven 'halálra rémült', pártütés. Ekkor jelentkezik a főnevesüléssel
keletkezett folyosó, himlő, lakó is. A belső szóteremtéssel alakult hangutánzó-hangfestő
szavak állománya is megnövekszik, pl. a babuk 'búbos banka', bíbic, borzad, borzas, hopp,
paskol, karattyol.

A gazdasági és társadalmi élet átalakulásával kapcsolatban, valamint más népekkel való békés
és háborús érintkezéseink következtében ebben az időszakban is sok jövevényszó került
nyelvünkbe. Szláv jövevényszavaink közül ebből az időből való a vecsernye 'esti ájtatosság',
barack, cirok, gázol, goromba, hofnica 'ágyúfajta', kolompár 'bádogos', rab. A latin
jövevényszavak főleg a vallási élet, a szellemi és anyagi művelődés szavai; pl.: árguvál
'vitatkozik', biblia, augusztus, cédula, forma, ciprus, cifra, cirkalom, cirkál, fáklya, farizeus,
flaska, grácia, iskola.

A német jövevényszavak elsősorban a városi, udvari életre, a mesterségekre vonatkoznak; pl.:

cégér, céh, cérna, cél, böllér, erkély, gúnár, kapucni 'csuklya', islóg 'díszítésre használt apró
fémlemezke, flitter'. Olasz jövevényszavaink a lovagi, katonai élet, illetve a városi lakosság
szókincséből valók: bástya, kandalló, falkonáta 'könnyű lőfegyver, ágyúfajta', karazsia
'posztófajta', trombita. Van ebből az időből néhány rumén szavunk is: bács 'számadó juhász',
cimbora, katrinca 'kötény', továbbá egész Európában élő vándorszavunk; pl.: bank, gránát
'drágakőfajta', garas, kapitány, firis 'ruhadarab'.

Az igék és névszók csoportján kívül azok a kisebb szófajok is gyarapodnak, amelyeknek a

mondat nyelvtani felépítésében van fontos szerepük. Ezek nem átvételek, hanem mind a
magyarban keletkeztek. Ebben az időben alakul ki pl. az eredetileg határozóragos balra,
nyomban, végre, ősszel, egyedül, különben, oldalt, örömest, nyilván, alattomban 'titokban'
szavaknak határozószói jelentése és szófaja. Sok határozószó jön létre ekkor összetétel útján
is: ahol, amikor, imígy, ugyanottan, valahol, soha, sehol. Tovább folytatódik a
határozószóknak igekötővé válása. Már igekötői szerepben használják pl. az alá, elé, által,
felül, egybe, össze, hátra, ide, vissza szavakat.

Ez a kor jelentős állomás a kötőszórendszer fejlődése szempontjából is. Egyes kötőszók

határozószóból jönnek létre, mint a viszont, tovább, meg, azért, ezért, így, tehát, aztán.
Ragozott igealakokból lesznek kötőszóvá pl. a hiszen (< hiszem), talán (< találom). Több
határozószó, illetve határozói igenév módosítószóvá lesz: bizony, inkább, úgy, monnal
'mintegy', bátor 'úgy legyen', bezzeg, íme, lám, nyilván. A melléknév felsőfokát ekkor kezdik
jelölni a leg- nyomósító elemmel és a -b/-bb középfokjellel. A határozott és a határozatlan
névelő kialakulása ebben az időben válik véglegessé.

A tulajdonnevek körében folytatódik a korszak elején megindult változás. A személynevek

többsége, amely korábban többnyire még egyetlen elemből állt, a kései ómagyar korban már
két elemet tartalmaz: egy személynevet és egy jelzői szerepű névelemet, amely a személy
valamelyik jellemző tulajdonságát nevezi meg. A személyneveket jelölő szerkezetek
felépítése az oklevelekben és a szövegemlékekben eltér egymástól. A oklevelekben előforduló
szerkezetek többsége latinos felépítésű: a jelzői elem a keresztnév mögött áll, s ahhoz a latin
dictus 'mondott, nevezett' szóval vagy a de '-ból/-ből, -ról/-ről ' viszonyszóval kapcsolódik.
Példák a Magyar Oklevélszótárból: Nicolai dicti Garazda, Valentini dicti Feketew, Ewden de
Naghmyhal. A latin kapcsoló szócska nélkül: Johanna Galambos, Paulo Halaz, Johannes
Kazdag.

A szövegemlékekben (kódexekben, levelekben) a jelzői szerepű névelem a magyar jelzői

szórendnek megfelelően a név előtt áll. Pl. Érdy-kódex: Burgundyay Sydmond kyral. Ez a
névelem vált később öröklődő családnévvé. A családnévvé válás a birtokos osztályban indult
el: Bekefy Janus, Lakosantalháza (helynévben). Középkori leveleinkben már többnyire így
találjuk a személyneveket: Batthyany Ferenc, Ver Andrasnak, Dragffy Janos. Az alacsonyabb
néposztályokban a családnév később, a 16-17. században alakult ki. A helynevek elsősorban
összetétellel jönnek létre. A névadási szokások általában megegyeznek a korábbi szokásokkal.
A helységeket többnyire a templom védőszentjéről nevezik el: Szentmárton, Szentimre,
Szentgyörgy, Szentmihályúr. A helynévadás egy másik gyakori módja a helységnek a lakosok
nemzetiségéről való elnevezése: Magyarvég, Németegyház, Szászvég, Oroszfalu.

A nyelvtani rendszer

A nyelvtani rendszer változásai a korábban már megkezdett irányban folytatódtak tovább. A

legfontosabb hangváltozások (mint pl. a hasonulás, a nyúlás, a kettőshangok egyszerűsödése)
erre az időre már befejeződtek, illetve befejeződésükhöz közeledtek. A hangváltozások
következtében módosultak a szótövek is. A korszak végére kialakultak a ma is élő tőtípusok:
az egy- és többalakú tövek (ház : házat, kéz : kezet, varjú : varjak, ajtó : ajtaja, ökör : ökröt; lő
: lövök; nyugodni : nyugszik, tesz : tevő, alszik : alvó : aludni, hó : havas).

A képzők rendszere kibővül. A korábban is használt képzők mellett megjelennek a különféle

összetett képzők, pl. a -doz/-dez/-döz, -sít/-sül, -dokol/-dekel/-dököl, aszt/-eszt, -aml/-eml, -
ós/-ős, -cska/-cske, -dad/-ded, -ika, -lat/-let, -ság/-ség, -zat/-zet. Önálló szóból képzővé válik a
-fi 'fiú, valakinek a fia' és a -né (a nő szóból). Az -é birtokjel helynévképzővé lesz.

Az igeragozásban a kor folyamán kialakulnak és megszilárdulnak az általános és határozott

(azaz: az alanyi és tárgyas) igeragozás használatának szabályai. Ekkor több igeidőt
használtak, mint ma szokásos. A múltban történt események kifejezése négyféle igealakkal
történt. Az elbeszélésben a mene, láta-féle formát, a befejezetlen cselekmény (imperfektum)
jelölésére a megy vala, lát vala-féle formát használták. A befejezett múlt (perfektum)
kifejezése a ment, látott-féle alakkal, a régmúlt a ment vala, látott vala-féle alakkal történt. A
kor vége felé a leggyakrabban használt múlt idejű igealak már a perfektum volt (ment, látott).
A jövő idő kifejezése jelen idejű igealakkal, az -nd jeles igealakkal (menend), valamint
összetett formában: a fog segédigével és az ige főnévi igenevével történt.
Az igemódok használata az összetett mondatokban erős latin hatást mutat. A mellékmondatok
igei állítmánya a latin szabályokat követve igen gyakran feltételes módban áll. Pl. a
Domonkos-kódexben (mai helyesírással): "Kit mikoron megfogott volna"; "Mondá, hogy
őneki oltárt csinálnának, kin misét mondana"; a Margit-legendában: "Mikoron szent Tamás
mártírról ... igen sok csudákat hallott volna".

A névszóragozás rendszere bővül: növekszik a felhasznált határozóragok száma. Ebben az

időben válik raggá a -szor/-szer/-ször, a -nként/-nkéd, a -ként, a -stul/-stül, -lan/-len, -lag/-leg.
Az -n, -on/-en/-ön helyhatározórag és a -n, -an/-en módhatározórag használata elkülönül
egymástól. A névutóból keletkezett határozóragok változatai (pl. belé - -be, belől - -ből) közül
a rövidebb (-ba/-be, -ból/-ből) változat ekkor válik általánossá.

A kor mondatrendszerét a változatosság jellemzi. Valamennyi ma élő mondattípus

használatos volt már. A szövegek tagolásában azonban jelentős eltéréseket találunk.
Mondatokat egymástól elválasztó írásjeleket az emlékeknek csak egy részében láthatunk. A
leggyakrabban előforduló írásjel a pont és a vessző, a kor folyamán megjelenik a kérdőjel is.
Felkiáltójelet még nem használnak. A meglévő írásjelek alkalmazása jobbára következetlen
volt.

A mondatokban - kivált a korszak elején - feltűnően sok a melléknévi igenévi állítmány. Pl.
(mai kiejtéssel) a Nádor-kódexben: "én feltámadandó vagyok"; a Birk-kódexben: "okot
adandó lenne"; a Példák könyvében: "hamuvá leendő vagyok".

A korszak végére azonban az igenévi állítmányt igei vagy névszói állítmány váltja fel. Az
alany és az állítmány számbeli egyeztetése gyakran latin mintát követ: a mennyiségjelzős
vagy számnévi szófajú alany után többes számú az állítmány. A mondatokban az ige és az
igenév bővítményei között megnő a vonzatok száma. A főnevek minőségjelzői főként a stílus
díszítésére, hangulatfestésre szolgáltak: szörnyű halál, kemény beszéd, szomorú mondás,
rettenetes kín - ezeket gyakran halmozták is: édes beszédű szent Bernald doktor, siralmas és
keserűséges óra, csillogó szép fényes arany. A főnévi jelzők használata elősegítette egyes
főnevek melléknévvé válását. Ebben az időben lett pl. melléknévvé dús (eredetileg:
'szenátor'), derék (eredetileg: 'a test törzse') szavunk.

A határozóval bővülő való igenévi jelző különösen a korszak elején volt gyakori: messze való
föld, hamar való időben. Később már egyszerűbb jelzős szerkezetek fordultak elő helyette. A
mennyiségjelzős szavak egyeztetése a kódexekben sokszor mutat latin hatást; a jelzett szó
többes számban áll: három áldozatok, háromezer vitézek. A levélirodalomban ez a latinos
egyeztetés már ritka.

A birtokos jelzős szerkezetekben szívesen használják a -nak/-nek ragos birtokos jelzőt:

Istennek félelme, Úrnak szentje. Feltűnően sok a személyes névmási birtokos jelzővel alkotott
szerkezet: én házam, te anyád. Ennek oka egyrészt a latin birtokos szerkezetek mintája
lehetett, másrészt azt is hangsúlyozni akarták az ilyen szerkezetekkel, hogy a birtok személyre
vonatkozik. Az értelmezős szerkezetek száma szintén gyarapodik. A korban már
dokumentálhatók a főnév különféle vonzatai.

A melléknév is gyakran vesz fel bővítményt, amely mindig határozó. A melléknév határozói a
színes, élénk stílust szolgálják (pl. igen jó, fölötte ékes). A mellérendelő szószerkezetnek már
valamennyi fajtájával találkozunk. Az összetett mondatok között az alá- és mellérendelő
mondatoknak valamennyi ma élő típusát használják. Az összetett mondatok rendszere
lényeges vonásaiban már az ősmagyar korban kialakult; a kései ómagyar korban főleg a
rendszer további finomodását tapasztaljuk. A kor nyelvi fejlődését áttekintve megállapítható,
hogy nyelvünk a vizsgált kor végére szókincsében és kifejezéskészletében színes, gazdag;
nyelvtani rendszere pedig szilárd és rugalmas volt.

IRODALOM

MAGYAR NYELVŰ IRODALOM

A magyar nyelvű kolostori irodalom felvirágzása 1470 és 1530 között

A 15. század második felének két új irodalmi jelensége a latin nyelvű humanista irodalom
meghonosodása és a magyar nyelvű kolostori irodalom kibontakozása. Az utóbbi szorosan
kapcsolódott a latin nyelvű egyházi irodalomhoz. Irodalomtörténeti jelentőségét nem
eredetiségének, tartalmának vagy önálló esztétikai értékeinek köszönheti, hanem annak a
fordítói erőfeszítésnek, amely révén néhány évtized alatt megszületett az írott magyar
irodalmi nyelv. Ezzel párhuzamosan megnyílt az írni-olvasni tanulás lehetősége azok számára
is, akik latinul nem tudtak. Mindezt korszakunkban egy meglehetősen szűk csoport igénye
táplálta: latinul nem tudó apácák, kolostorokban élő, fizikai munkát végző laikus testvérek és
néhány buzgó világi személy igénye.

A 15. század közepe előtt csak elvétve készült egy-egy magyar nyelvű kódex. A hittanítás
kezdettől fogva anyanyelven folyt a prédikáció keretében, a jogi ügyeket ismertették az
ügyfelekkel magyarul is, de írásba foglalásukra latinul került sor. Az írástudók tudtak latinul,
a hívek és ügyfelek viszont magyarul sem tudtak olvasni. A fordítás élőszóban történt, s ezen
keresztül a nyelv lassan elvont teológiai és jogi kérdések kifejezésére is alkalmassá vált. A
latin grammatika közvetlen hatása akkor kezdett érvényesülni, amikor a latin szövegeket
írásban próbálták meg közvetlenül és lehetőleg szó szerint lefordítani. Az 1370 táján készült
Ferenc-legenda fordítás (Jókai-kódex, 1440) a kezdeti nehézségeket tükrözi: a magyar szöveg
sokszor teljesen értelmetlen a nyelvünktől idegen grammatikai szerkezetek szó szerinti
átültetése miatt.

A magyar Ferenc-legendát latinul gyengén tudó ferences szerzetesek számára fordíthatták,

másolhatták, a 15. század első harmadában készült bibliafordítás, az ún. Huszita Biblia
(Bécsi-, Müncheni-, Apor-kódex) eredete pedig vitatott. A korból más magyar nyelvű kódexet
nem ismerünk, de néhány tucatnál több valószínűleg nem is volt. Az 1470-1530-as évekből
viszont több mint negyven kódex maradt fenn, ezek nagyobb része sokadik másolat. A
fennmaradt másolatok két-háromszáz elpusztult kódexről tanúskodnak, ami az anyanyelvű
irodalom iránti igény ugrásszerű megnövekedését jelzi. Ezek a kódexek többé nem
véletlenszerűen készültek, hanem folyamatosan, egy pontosan meghatározható réteg számára,
pontosan meghatározható tartalommal.

Az anyanyelvű kolostori irodalom gyors kibontakozását több tényező segítette. A meglazult

szerzetesi fegyelmet a 15. század folyamán rendi reformok sorával igyekeztek nálunk is
helyreállítani. Ezekben nagy hangsúlyt kapott az iskolázás színvonalának emelése a latin
nyelv- és írástudás megkövetelése. Az apácák lelki vezetését a megreformált szerzetesek
végezték, ők ellenőrizték a kolostori fegyelmet, s ők voltak a közvetítői egy újfajta, személyes
vallásosságnak (devotio moderna). A latinul nem tudó apácák nem elégedtek meg többé a
közös latin zsolozsmázással, melynek szövegét nem értették, hanem önállóan is akartak
imádkozni, elmélkedni. A szövegeket szerzetesek válogatták s fordították le számukra, ők
viszont megtanultak magyarul olvasni, néhányan közülük pedig írni is.

Az anyanyelvű kolostori irodalom jellemzői

Az új olvasóközönség lelki igénye szabta meg az anyanyelvű olvasmányok tartalmát: lelki

épülést, okulást és az áhítat elmélyülését szolgáló vallásos irodalom ez. Nem eredeti művekről
van szó, hanem a latin nyelvű liturgikus és ájtatossági irodalom egy jól körülhatárolható
részét tették szorgalmas fordítók és másolók ötven-hatvan év alatt hozzáférhetővé magyar
nyelven. Bár a latin forrásszövegek ekkor már nyomtatásban is terjedtek, a kézzel írott
magyar nyelvű kódexek mindig egyedi, alkalmi összeállítások. Sok közöttük vegyes tartalmú.
A kódexek egy része hosszabb-rövidebb ideig az egész kolostori közösséget szolgálta, étkezés
alatt, vagy esténként a káptalanteremben olvastak fel belőlük. Mások eleve személyes
használatra, magánolvasásra készültek.

A kódexek szerzetesrendi háttere

A nyelvemlék-kódexek többsége (33 darab) a két koldulórend, a ferencesek és a domonkosok

között oszlik meg. A magyar domonkos rendtartomány központja a híres várbeli Szent Miklós
kolostor volt, itt működött a rend egyetemi rangú főiskolája és valószínűleg innen reformálták
meg a nyúl-szigeti (Nyulak-szigete, Margit-sziget) apácakolostort is. A reform jegyében
fordíthatta le az apácák számára Váci Pál 1474-ben Szent Ágoston reguláit és a rendi
határozatokat. Váci Pál eredeti kéziratának fennmaradt töredékét Birk-kódex néven tartjuk
számon. A domonkos szerzetesek irányítása alatt a szigeti kolostor lett a magyar nyelvű
kódexek egyik fő gyűjtő- és másoló helye. Szemben, a Duna túloldalán állt az óbudai
klarisszák kolostora, ennek felügyeletét a mariánus ferencesek közeli kolostora látta el, ők
gondoskodtak az anyanyelvű olvasmányaikról is. A klarisszák és dominikánák szívesen
kölcsönadtak másolásra egy-egy kódexet egymásnak.

A nagyvázsonyi pálosok két imádságos könyvvel is kedveskedtek alapítójuk feleségének,

Kinizsiné Magyar Benignának. 1493-ban készült a gazdag díszítésű Festetics-kódex, 1513-
ban pedig a Czech-kódex. Feltehetően a szintén imádságokat tartalmazó, világi megrendelő
számára másolt Peer-kódex is a vázsonyi kolostorból származik. A premontrei rendi reformok
szülötte a Lányi-kódex (1518-1519) néven ismert ordinárius, mely a latin szertartások rendjét
tolmácsolja magyarul. Ez az egyetlen nemzeti nyelvű ordinárius Európában. Különleges
színfoltot jelent a rendek palettáján a lövöldi karthauzi kolostor, ahol az Érdy-kódex készült.
A karthauziaknak nem volt női kolostoruk, világiak lelki gondozásával sem foglalkoztak,
mégis ebből a rendből származott a kódexirodalom első komoly íróegyénisége, aki a rendi
keretek fölé emelkedve állított össze egy egész évre szóló prédikáció- és legendagyűjteményt.

A fordítók

A kódexszövegek fordítói általában egyszerű szerzetesek voltak, akiknek személyéről semmit

sem tudunk. A középkor szokása szerint nevüket sem igyekeztek megörökíteni. Váci Pál
teológiai magisztert is csak későbbi rendtörténeti utalások alapján sikerült azonosítani a Birk-
kódex fordítójával. A másik név szerint ismert fordító a Székelyföldről származó Nyújtódi
András ferences fráter, aki Judit nevű apácahúga számára ültette át magyar nyelvre Judit
könyvét a Bibliából. Nyújtódi a testvérének szóló meleg hangú ajánlásban nevezi meg magát,
a Székelyudvarhelyi Kódex az ő keze írását őrzi. A Jordánszky-kódex ismeretlen
bibliafordítója szokatlanul személyes hangot ütött meg arról panaszkodván, hogy Mózes II.
könyvének egy részét nem érti, az V. könyv végén pedig megkönnyebbülten lélegzik fel és
kéri az olvasókat, hogy imádkozzanak érte.

Az egyetlen tudatos szerző, a Karthauzi Névtelen

A már említett Érdy-kódex nem egy kész latin mű mechanikus fordítása, hanem mindenestől
a magyar olvasók számára készült összeállítás. A szerző tudatosságát nemcsak a mű pontos
szerkezete jelzi, hanem egy hosszabb latin és egy rövidebb magyar nyelvű előszó is. A latin
prológusban az író elmondja, hogy kiknek és mi célból készíti művét, s emellett a nevét
kivéve számos fontos adalékkal szolgál saját magára vonatkozóan is. Az irodalomtörténet-
írásban Karthauzi Névtelenként számon tartott szerző a fenyegető lutheri eretnekséggel
szemben akarja felvértezni hasznos olvasnivalóval a különböző rendű apácákat és laikus
testvéreket. Minden ünnepre lefordítja a megfelelő szentleckét és evangéliumi szakaszt, majd
hosszú prédikációt fűz hozzájuk, a szentek ünnepein pedig az adott szent legendáját is közli. E
sok éven keresztül készített munka tisztázata az Érdy-kódex (1526).

A másolók

A másolók között még gyakran akad szerzetes, de egyre több a nemcsak olvasni, hanem írni
tudó apáca is. Legismertebb közülük Ráskai Lea, akinek öt igényes kódexet köszönhetünk
(Margit-legenda 1510, Példák Könyve 1510, Cornides-kódex 1514-1519, Szent Domonkos
élete 1517, Horváth-kódex 1522). A nyulak-szigeti domonkos apáca nem egyszerűen
könyvmásoló volt, hanem gyakran fűzött megjegyzéseket az előtte fekvő szöveghez,
záradékaiban pedig utalt az adott évben történt helyi vagy más országos eseményekre.
Ugyancsak ő lehetett a kolostor könyvtárosa is. Sövényházi Márta szintén a szigeti kolostor
lakója volt, Alexandriai Szent Katalin verses legendája az Érsekújvári Kódexben az ő
kézírásában maradt fenn. Az apácák gyakran elragadtatott szavakat jegyeztek az éppen
lemásolt szöveg mellé, de nem restelltek fejfájásukra sem panaszkodni.

Kódexek, műfajok, művek

Nyelvemlék kódexeink tudományos értékét a múlt század elején kezdték felismerni, ekkor
kezdődött meg rendszeres gyűjtésük és kiadásuk. Általában ekkor kaptak nevet is, egyesek
őrzési helyükről (Debreceni Kódex), mások tartalmukról (Domonkos-kódex), megint mások
tulajdonosukról (Lobkowitz-kódex) vagy felfedezőjükről (Czech-kódex). A névadásra azért
volt szükség, mert a középkori gyakorlatnak megfelelően nem volt címük, a műfaji
megjelölés pedig (pl. imádságoskönyv) nem tette volna lehetővé a hasonló tartalmú kódexek
egyértelmű megkülönböztetését. A kéziratok nagyrésze ráadásul vegyes tartalmú. A rendkívül
terjedelmes Érsekújvári Kódex pl. evangéliumi szakaszokat, prédikációkat, rövid tanításokat,
legendákat, példákat és elmélkedéseket tartalmaz. Az eltérő műfajú szövegeket csupán az köti
össze, hogy valamennyit felolvasásra szánták. Ugyanakkor a különböző műfajok egy-egy
műben egységes egésszé is szervesülhettek, mint például az említett Érdy-kódexben.

A bibliafordításokról

Bibliai olvasmányok sokféle változatban bukkannak fel nyelvemlékeinkben. Rendszeres, bár

nem teljes bibliafordítás a korszakunkat megelőző ún. Huszita Biblia. Ugyancsak rendszeres
fordítás, bár az Ótestamentumot illetően meglehetősen szerény a már említett Jordánszky-
kódex (1516-1519). A Bibliát a szerzetesek az éjszakai zsolozsma keretében évente egyszer
végigolvasták latinul. Az anyanyelvű bibliaolvasásnak szervezett kerete nem volt, a történeti
könyvek pedig a magánáhitatot nehezen szolgálták. A folyamatos bibliafordításoknál
népszerűbbek voltak a perikópa- és zsoltárfordítások. A perikópák a mise olvasmányai, a
szentlecke és az evangélium. Ezekkel az apácák rendszeresen találkoztak latinul, s ha a
tanítást és a történeteket ismerték is a pap tolmácsolásában, bizonyára szívesen hallgatták meg
újra a káptalanteremben magyarul.

A zsoltárokat hetente elrecitálták latinul, anélkül, hogy értették volna. A zsoltárfordítások

segítették a fejből tudott szövegek megértését, és átélhetővé tették az egyház e különös
szépségű közös imádságait. A 150 zsoltár fordítását tartalmazza a hozzájuk tartozó
breviáriumi himnuszokkal és bibliai énekekkel az Apor-kódex mellett a Döbrentei- (1508), a
Keszthelyi- (1522) és a Kulcsár-kódex (1539). A perikópáknak az egész egyházi évet átfogó
sorozatát tartalmazza az Érdy-kódex mellett a Döbrentei- és a Székelyudvarhelyi Kódex.
Esetenként egy-egy bibliai könyvet önállóan is lefordítanak. Erre már láttunk példát Nyújtódi
Judit esetében. Ide tartozik a Döbrentei-kódex Énekek éneke fordítása, mely a zsolozsma
ének-tételeinek gyakori forrása, allegorikus értelmezésben pedig a misztika igen kedvelt
szövege. A nászénekben a jegyes Krisztust, a menyasszony pedig az Anyaszentegyházat
jelképezi.

Prédikációk

Az anyanyelvű prédikációhoz az igényes prédikátor bonyolult szerkezetű, bibliai idézetekkel

és nagy egyházi tekintélyekre való hivatkozásokkal bőven megtűzdelt latin nyelvű
prédikációvázlatokat használt forrásul, melyeket élőszóban kibővített, hallgathatóvá tett.
Nyelvemlék-kódexeinkben számos prédikáció olvasható elszórtan (pl. Cornides-,
Érsekújvári-, Horváth-kódex), de van két legendáriummal kombinált rendszeres prédikáció-
gyűjteményünk is, az Érdy- és a Debreceni Kódex. E prédikációkat eleve olvasásra,
felolvasásra szánták, így szerepüket tekintve az értekezésekkel (traktátusok) és az
elmélkedésekkel kerültek műfaji rokonságba. A közvetlen fordítások (pl. a Cornides-kódex
Dorottya-beszéde Temesvári Pelbárt sermójából) a források vázlatszerűsége miatt
meglehetősen szárazak. A Karthauzi Névtelen viszont - ugyancsak Pelbárt alapján - az
olvasmányosságot szem előtt tartva, önállóan szerkesztette beszédeit.

Értekezések, elmélkedések

Az értekezések (a középkori szóhasználatban: tanulság, magyarázat) leggyakoribb témái a

szerzetesi erények és bűnök, a mennyország örömei és a pokol kínjai, a halál, az utolsó ítélet,
a lelkiismeret, az imádság. Forrásaik többek között a nagy ferences teológus és rendfőnök,
Szent Bonaventura (†1274) regulái és Az élet tökéletességéről írt műve (Teleki-, Vitkovics-,
Debreceni-, Lobkowitz-, Weszprémy-kódex), a misztika egyik legnagyobb hatású alkotása,
Kempis Tamás (†1471) Krisztus követése ( Debreceni Kódex, Lobkowitz-kódex) és a német
misztikus Henricus Suso (†1366) Horologium sapientiae című dialógusa a Bölcsesség és a
Tanítvány között (Nagyszombati Kódex). Az egyetlen traktátus, melynek talán eredetije is
Magyarországon született a Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról. A kitűnően
szerkesztett, fordulatos "könyvecske" - az első Dante-idézet és az első magyar hexameter
mellett - egy szellemes, pergő vetélkedést is tartalmaz az apostolok között.

Legendák és példák

A szentek élettörténetének és csodáinak erkölcsnemesítő, tudatformáló erejével tisztában volt

az egyház, ezért nemcsak ünnepeiken olvasták fel a zsolozsmában legendájukat, hanem
étkezés közbeni "asztalra olvasáshoz" is gyakran használtak legendáriumot. A rendtagok
számára mi sem jelentett nagyobb ösztönzést, mint a rendalapító életpéldája. Az előző
korszakban tárgyalt Jókai-kódex mellett az óbudai klarisszák számára másolt Simor-kódex és
a nyulak-szigeti domonkos apácák számára készült Virginia-kódex is tartalmazza Szent
Ferenc legendáját. A domonkos Ráskai Lea Szent Domonkos életét és csodáit 1517-ben
másolta le (Domonkos-kódex). A kolostor szentjének, Margitnak a példája azonban még
ennél is közvetlenebb és meggyőzőbb lehetett az apácák számára (Margit-legenda).

Rövidebb legendák elszórtan sok kódexben feltűnnek, a szentek ünnepeinek rendjében

azonban csak a már sokat emlegetett Érdy-kódexben és a Debreceni Kódexben követik
egymást. Az Érdy-kódex sanctoraléja az egész évet átfogja, a legendák fő forrása a középkor
legnépszerűbb legendáriuma, a Legenda aurea. A Karthauzi Névtelen emellett számos más,
rendi forrást is használt. A magyar szentek legendái is először nála olvashatók magyarul. A
Debreceni Kódex sanctoraléja nagyon gazdag, de sajnos csonka. A legendák jórészt a
Catalogus Sanctorum című gyűjteményből származnak. A legnépszerűbb szent kétség kívül
az aszkéta ideál, Szent Elek volt, akinek legendáját hat kódexünk őrizte meg. Önálló műfajt
jelentenek a példák (exemplum), melyek rövid, kerek történetek, s valamely hitbéli vagy
erkölcsi tanulsággal szolgálnak. Szívesen használják fel prédikációk vagy értekezések
keretében, mert az elvont tételeket jól megvilágítják, miközben a hallgatót, olvasót
szórakoztatják. Gazdag exemplum gyűjtemény a Példák Könyve.

Imádságos könyvek

A tanító műfajokkal szemben az imádság az Istenhez fordulás közvetlen eszköze. Imádkozni

lehet közösségben (pl. a mise vagy a zsolozsma keretében, idetartozik a zsoltárok recitálása
is), vagy magánáhítat formájában. Az utóbbit szolgálják az imádságos könyvek. Kilenc ilyen
típusú kódexünk maradt fenn (legjelentősebbek a Festetics-, Winkler-, Peer- és a Kriza-
kódex), valamennyi magánszemély számára készült, akik között már világiakat is találunk. A
Miatyánk, Üdvözlégy és Hiszekegy Árpád-kori fordítások, melyek még a szóbeliségben
végleges formát öltöttek. A Krisztushoz, Máriához, Szentlélekhez szóló kötetlen, kérő,
hálaadó imádságok forrása leggyakrabban a Hortulus animae (A lélek kertecskéje) című
népszerű latin imakönyv. Ebből fordították pl. a svéd rendalapítónak, Szent Brigittának
(†1344) tulajdonított, 15 imádságból álló imafüzért, melyet nyolc kódexünk is megőrzött. Az
imádságok közül kiemelkedik szépségével Petrarca hét bűnbánati zsoltára (Festetics-kódex).

Egyházi költészet - verses legenda

A latin himnuszok fordításai elsősorban a szöveg megértését szolgálták: nem éneklésre,

liturgikus funkcióra szánták őket, hanem imádságként olvasták. Bár a vers a dallamtól ily
módon elszakadt, egyes fordítók mégis igyekeztek a szótagszámot megőrizni, s így a latin
versformákat a fordításokban meghonosítani. A Döbrentei- és a Festetics-kódex himnusz-
fordításai a legsikerültebbek (pl. Szent Ambrus himnusza: Veni Redemptor gentium - Jöjj
nemzetnek Váltója vagy az ismeretlen szerzőjű Ave maris stella - Idvez légy tengernek
húgya). Nem fordítás, hanem éneklésre szánt önálló szerzemény Vásárhelyi András éneke
Szűz Máriához. A költő neve a versfőkből olvasható ki, az ének (cantilena) keletkezési helyét
és idejét az utolsó versszak örökítette meg (Pest, 1508). A középkor végi magyar költészet
legnagyobb teljesítménye Alexandriai Szent Katalin 4074 sor terjedelmű verses legendája.

Világi költészet
Egyszerre két nyelven, magyarul és latinul íródott a Szent László ének, mely az egyházi és a
világi líra határán áll. A jól sikerült, világos felépítésű ének dallama is fennmaradt, verselése
felező tízes. Az első magyar verses szatíra szerzője Apáti Ferenc. Cantilénájában szellemes
csipkelődéssel festett körképet a Mohács előtti magyar társadalomról, nevét a versfőkben
örökítette meg. A magyar nyelvű szerelmi költészet legkorábbi emléke egy Soproni virágének
címen számon tartott két sornyi töredék 1490-ből. A Körmöcbányai táncszó (1505) az
erotikus gúnyköltészet töredékes maradványa. Mátyás király egyik fényes haditettét elbeszélő
költemény 150 sornyi töredéke a sokáig hamisítványnak tartott Szabács viadala (1476).
Verselése precíz, páros rímei sokszor bravúrosak. A középkor végére megszületett az elvont
mondanivaló kifejezésére is képes írott irodalmi nyelv, másfelől pedig a latintól független,
önálló magyar nyelvű líra.

LATIN NYELVŰ IRODALOM

A külső körülmények

A középkor vége Magyarországon is az irodalmi műveltség megoszlásának kora, amely két

határvonal mentén jön létre: egyik a nyelv, másik az eszmeiség. A korábbiakhoz képest
rendkívüli mértékben növekszik ugyan a ránk maradt magyar nyelvű irodalmi emlékek
száma, azonban a latin irodalom továbbra is túlnyomó többséget képez. Az eszmeiség
határvonala a latin nyelvű irodalmat belülről osztja meg, egyrészt folytatódnak a középkori
latinság nyelvi sajátosságai szerint alkotott és a középkor eszmevilágát tükröző művek,
másrészt viszont megjelenik az antik latinság nyelvi normáihoz és stílusirányzataihoz
igazodó, s az egyéniség tiszteletét hangsúlyozó humanista irodalom. A hagyományos
középlatin irodalom új műfajokkal gazdagodik, s az egyes műfajok képviselőinek száma is
gyarapszik. Virágzásnak indul a jogi és a prédikációs irodalom, s ezek jelentősége éppen
azáltal nő meg, hogy a magyar nyelvűség és magyar irodalmi gondolkodás számára a
legfontosabb mintákat közvetítik illetve jelentik saját maguk is.

A középkor utolsó századában nemcsak a humanista eszmeiség hoz újdonságot, hanem

megváltozik a társadalom szerkezete, s vele együtt az értékrendje is. Egyre nagyobb számban
jelennek meg jogtudó világiak, akik írni-olvasni tudó rétegként az irodalom
demokratizálódása irányában hatnak. Átalakulnak a vallási formák, egyre inkább az egyéni
vallásosság emelkedik nagy jelentőségre, s ez az irodalom tartalmi megoszlását is nagyban
befolyásolja. Úgy is mondhatnánk, hogy a humanizmus két szinten fejti ki hatását, s ebből a
jelentősebb kétségkívül az alsó szint. A bécsi és a krakkói egyetem révén egyre többeknek
adatik meg a tanulás lehetősége, s a 15. század végén már e két könnyen megközelíthető
egyetem fogadja be a magyarországi diákok túlnyomó többségét. A papírmalmok
termelésének növekedésével egyre gyakrabban hallunk olyan vidéken élő világiakról, akik
alkalmanként vagy hivatásszerűen könyvmásolással foglalkoznak, s ennek kapcsán a könyvek
birtoklása is mind többek lehetőségévé válik. Budán megjelennek az első könyvkereskedők,
1473-ban Karai László óbudai prépost szorgalmazására Hess András nyomdát alapít.
Társulatok alakulnak, amelyek mellékesen már művelődési célokat is megfogalmaznak,
könyvtárat tartanak fenn, mint például Iglón a Deák Társulat ('Fraternitas Litteratorum') vagy
a 24 szepesi plébános egyesülete. A városokban egy-egy oltár körül szerveződnek
társulatokba és vallásos egyesületekbe a világi hívek, ahol alkalmuk adódik az egyházi kultúra
értékeinek behatóbb megismerésére.

A történeti irodalom
A humanizmus hatása sejthető a mögött a jelenség mögött, hogy a középkor végének
Magyarországán megszületett a korábbi magyar krónikairodalom nagy szintézise, melyen
azután évszázadok nemzedékei nevelkedtek. A szerző Thuróczy János, az országbírói iroda
ítélőmestere volt, s főnöke, Hásságyi István biztatására fogott bele abba a munkába, hogy a
korábbi krónikák hiányosságait pótolja. Először Monaci Lőrinc költeménye alapján Kis
Károly történetét illesztette be az írott magyar történeti hagyományba. Később Drági Tamás
személynök ítélőmestereként elöljárója bíztatására a hun történetet fogalmazta át. Majd 1342-
ig a 14. századi krónikaszerkesztmény átdolgozásába és kiegészítésébe fogott, melyhez
hozzáillesztette Küküllei Jánosnak I. Lajos király életéről írott munkáját. Végül a Kis Károly
halála és Mátyás trónra lépte közti időszakot önállóan írta meg, s vázlatát adta a saját koráig
lefolyt eseményeknek. Munkáját 1488-ban két kiadásban is sajtó alá rendezte, függelékül
Rogerius mester történeti munkáját is csatolta.

Thuróczy Jánosnak a 'Magyarok története' (Chronica Hungarorum) című műve

megalkotásához - a korábbi magyar krónikákon kívül - széles olvasottsága is támaszul
szolgált: az ókori szerzőktől a kortárs II. Pius pápa műveiig idézett forrásokat, ismerte és
felhasználta kortársai levelezését, a kancelláriában kibocsájtott okleveleket és az élő
szóhagyományt is. Műve sokban eltér elődei munkáitól. Köznemesi származása meghatározó
arra a társadalomelméletre, mely szövegéből kiolvasható, s melynek lényege a köznemesség
társadalomformáló erőként való hangsúlyozása (Kézai hun-elmélete), és a szerző feltétlen
hűsége a Hunyadi-családhoz. Az eszményi fejedelmet Mátyás királyban látja, akihez az
előképet Attila hun király nagyvonalúan megrajzolt alakja szolgáltatja. A történelmet nála
már nem kizárólag Isten akarata, hanem a sors és a végzet egyaránt befolyásolja. Tárgyát, a
magyarság történetét többnek tartja az uralkodó családok történeténél, s kiegészíti a főurak
tetteiről, bárói pártvillongásokról és parasztháborúkról való tudósításokkal. Latin nyelvének
könnyed stílusa a korabeli kancellária eszményeihez igazodik, kedveli a hasonlatokat és a
természeti leírásokat, az epizódokat és a lovagregényekből ismert ízlésvilágot. Későbbi
hatásának magyarázata kétségbevonhatatlan szépírói tehetségében rejlett

Egyháztörténet

A korszak történeti irodalmának jellemzője, hogy a rendi öntudat megerősítése célzatával

felélénkül a szerzetesrendek érdeklődése saját közeli és régmúltjuk iránt. A magyar alapítású
pálos rendben már a 15. század második felében megkezdte Dombrói Márk a rendi
évkönyvek vezetését és a történeti anyag feltárását. Ezen munkálatok eredményét a 16. század
elején Gyöngyösi Gergely pálos rendfőnök rendszerezte 'A testvérek életrajzai' címen írt, ám
befejezetlenül hagyott munkájában. A történeti mű befejezésére Gyöngyösi ifjabb rendtársa,
Hadnagy Bálint vállalkozott, a pálosok rendtörténete azonban így is kéziratban maradt, holott
mind terjedelmével, mind színvonalával kiemelkedik a hasonló munkák sorából. Gyöngyösi
művéhez forráskutatást is végzett, összeállította azon oklevelek jegyzékét, melyek a rend
története szempontjából jelentőséggel bírtak. Szalkai Balázs obszerváns ferences
tartományfőnök a század derekán fogott rendtörténeti krónikájának összeállításába, amit aztán
a későbbiekben többen - köztük Laskai Osvát - is folytattak. A rendtörténeti munkákban a
korra jellemző módon megjelent az irodalomtörténeti érdeklődés, amennyiben Szalkai Balázs
foglalkozott a huszita bibliafordítás kérdésével, Gyöngyösi Gergelytől ismerjük Csanádi
Adalbert költői munkásságát.

Emlékirat
Általában kevés műfaji képviselője van a középkori emlékirat-irodalomnak. Ezek közül élénk
nyelvi és képi világával kiemelkedik a Szepességben született német anyanyelvű Leibici
Márton munkája, aki Lőcsén, majd a krakkói és a bécsi egyetemen folytatott tanulmányok
után egy római zarándoklat alkalmával Subiacoban a bencés rendbe lépett, és a bécsi skót
bencések monostorában élte le életét. 1446-1461 között annak apátjaként működött, 1464-ben
hunyt el. Fiktív párbeszéd formájában foglalta össze életének, kolostorának és választott
hazájának, Ausztriának kortörténeti eseményeit. A 'Senatorium' című dialógusban egykori
ifjúi énjének (iuvenis) kérdéseire mint öreg, idős ember (senex) ad bölcs válaszokat.
Munkájában megkülönböztetett figyelmet szentel gyermekkori magyarországi élményeinek.
Az emlékirat mesélőkedvével egyedülállóan érdekes rajzát adja a késő középkori kolostori
kultúrának. A szerző egyébként szoros kapcsolatban állt az egyházi reformmozgalom
vezéralakjával, Nicolaus Cusanusszal, akinek a biztatására a bencés rendi reformmal
kapcsolatos műveket is írt.

Jogi irodalom és írásbeliség

A magyar középkor életét szabályozó szokásjog első tudományos összefoglalása a 16. század
első évtizedében Werbőczy István tollán született meg. A szerző II. Ulászló király
megbízásából és a magyar nemesség ösztönzésére fogott anyagának feldolgozásába, amit
1514-ben fejezett be, s aminek a 'Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve' címet
adta. A Tripartitum prológusra és három nagy részre tagolódik, a részek címekre, azok
paragrafusokra oszlanak. A prológusban a jog alapfogalmait tisztázza, meghatározza a
szokásjog és a római jog műszavainak eltéréseit, a törvény és a szokásjog viszonyát. Az első
rész a nemesi birtokjogot, a második a perrendtartást foglalja össze, a harmadik pedig Erdély
és Szlavónia jogszokásait ismerteti. A mű elé illesztett ajánlólevélben a bécsi humanisták
stílusában fejti ki műve születésének körülményeit, jelentőségét és saját jogászi és tudós
szándékait. A szerző forrásul használta a királyi levéltár okleveleit, a korábbi törvényeket,
ítéletleveleket és az élő szokásjogot.

Bár a római jog hatása kétségtelenül kimutatható a munkán, a kánonjog szemléleti keretei
jelentik annak alappilléreit. Werbőczy művének felépítését a skolasztikus rendszerező
módszer jellemzi, nyelvén is érződik a skolasztikus nyelvszemlélet erős hatása. Bár munkája
önállóságát Werbőczy határozottan tagadja, abba beépítette a köznemesi eszmerendszer
elemeit. Legfontosabb tétele a nemesi egyenlőség hangoztatása, miszerint nemes és nemes
között nincs jogi értelemben vett különbség, a sarkalatos nemesi jogok egyaránt megilletnek
kisnemest, köznemest és bárót (ún. primae nonus illetve una eademque nobilitas), amelyet
Thuróczy János krónikájából vett történeti érveléssel támaszt alá. Másik alapvető jelentőségű
tétele a 13. század óta alakuló koronaeszme és az organikus tan összekapcsolásával a
Szentkorona-tan rendszeres kifejtése és a magyar király főkegyúri jogának hangoztatása. Bár
a Tripartitum törvényerőre sohasem emelkedett, hatását tekintve az újkori Magyarországon
csak a Biblia vetekedhetett vele, számos nyelvre, köztük magyarra, horvátra és németre
lefordították, s ilymódon a magyar irodalmi és jogi nyelv kifejlődésének egyik legfontosabb
eszköze lett.

Az újlaki jogkönyv

1524-ben az egykor a Szerém megyei Újlaki család birtokában volt Újlak mezőváros a király
közvetlen fennhatósága alá került. A - nem utolsó sorban Kapisztránói János sírja körül
kialakult zarándokhely miatt - fejlett település polgárai ekkor a királyhoz fordultak, hogy a
hét, majd nyolc szabad királyi város mellé Újlakot is emelje az uralkodó a szabad királyi
városok rangjára. A király hajlott is kérésükre és 1525. december 13-án kibocsájtotta
(bársonyba kötött kódex formájában) az újlaki jogkönyvet, A mely sok esetben a budai jog
rendelkezéseit vette át és fordította latinra. A jogkönyv ugyan nem tartalmazta mindazon
kiváltságokat, melyekkel a szabad királyi városok éltek, de kétségtelenül jelentősen
előmozdította az újlaki polgárok szabadságát és gazdasági megerősödését. Az öt könyvre és
azon belül fejezetekre oszló gyűjtemény kétségkívül a késő középkori jogi kodifikációs
tevékenységnek egyedülálló emléke, amennyiben a városi jogok rögzítését szolgálta. Az
újlaki polgárok azonban alig örülhettek új kiváltságaiknak, szűk esztendő elteltével
menekülniük kellett a török hódítók fegyverei elől jogkönyvükkel a hónuk alatt.

Az írásbeliség terjedésének és igényei emelkedésének a jele, hogy a középkor végén egyre

több formuláskönyvet állítottak össze, melyek a levélírás szabályait voltak hivatva
összefoglalni és mintákat biztosítottak a hivatalok működése számára. A királyi kancellária
mintáiból Magyi János állított össze egy gyűjteményt 'Stylus cancellariae' (Kancelláriai stílus)
címen. Ugyanakkor a káptalanok és konventek hiteleshelyeinek munkálkodását kívánta
megkönnyíteni az 1521 után összeállított káptalani levélminta-gyűjtemény, valamint az 1460-
1480 között született Somogyvári formuláskönyv, melyet valószínűleg a somogyvári bencés
konvent világi jegyzője szerkesztett. Különösen nagy a jelentősége a 16. század első
évtizedeiben létrejött ferences formuláriumnak, mivel a mozgásba lendült rendi szervezetet
vetíti elénk, s azt a folyamatot mutatja, ahogy az obszerváns ferencesek hihetetlen
gyorsasággal megszervezték azt a keresztes hadat, mely végül fellázadt urai ellen 1514-ben.
Amellett, hogy az ilyesfajta formuláskönyvek az évszázadok alatt rögzült formákat örökítették
tovább, a királyi kancelláriában egyre nagyobb teret hódított magának a humanista latin stílus
és eszmevilág.

Az útleírás

A késő ókor óta kedvelt és hasznos műfaja volt az irodalomnak az útleírás, mely maga is antik
mintaképekre támaszkodott. A legkorábbi magyar szerzőtől ránk maradt útleírás, egyben a
Mohács előtti Szentföld-járás időben utolsó emléke a mohácsi katasztrófát megelőző
évtizedben íródott. Szerzője egy obszerváns ferences szerzetes, Pécsváradi Gábor, aki 1514-
ben kelt zarándokútra, hogy aztán a jeruzsálemi Sion-hegyi ferences kolostorban töltött három
esztendő elteltével térjen újra haza, Magyarországra. A szerző utazása révén kimaradt a
ferences rend tagjait súlyos döntés elé állító magyarországi parasztháború eseményeiből.
Hazatérése után 1519-ben Bécsben jelentette meg munkáját, melyben latin nyelven foglalta
össze szentföldi útjának tapasztalatait. A népszerű mű, címe szerint 'Jeruzsálem városának
rövid és olvasásra kellemes leírása', élvezetes stílusban tájékoztatja az érdeklődőt a
legfontosabb utazási tudnivalókról, megjelöli a nevezetességeket és a zarándoktemplomokban
nyerhető búcsúk mértékét is. Művének rendkívüli értéke a szemtanúi hűség, melynek
érdekében a szent helyeket magyar mértékegységekkel le is mérte.

A magyar szerzők az elsők közt voltak, akik hírt adtak az oszmán birodalom belső
viszonyairól. Pécsváradi Gábor munkájában egyedülálló tudósítást olvashatunk I. Szelim
szultán 1516-1517. évi hadjáratáról, melynek a szerző szemtanúja volt. Európa-szerte szintén
nagy népszerűséget vívott ki magának Magyarországi György barát, vagy ahogyan korábban
ismerték, a Szászsebesi Névtelen. A szerző 1438-ban a szászsebesi domonkosok
növendékeként esett az Erdélyre rontó törökök fogságába, s csaknem húszesztendei fogságban
szerzett emlékeit és élményeit írta le latinul immár Rómában 'Értekezés a törökök szokásairól,
körülményiről és gonoszságáról' című munkájában, melynek népszerű voltát mi sem jellemzi
jobban, mint az, hogy 1480-1514 között hét kiadást ért meg, s német nyelvre is lefordították.
Munkájában aprólékos részletességgel írt a hódító oszmánok világáról és foglyaiknak
nyomorúságos körülményeiről. Hangvételét a tárgyszerűség jellemzi, gyakran elismeréssel és
megértéssel szól a mohamedánok vallási türelméről és emberségéről.

Teológiai irodalom

A középkori Magyarország teológiai irodalmának egyik legeredetibb alkotója, Andreas

Pannonius a néma barátok karthauzi rendjének tagja volt. Életét ugyan itáliai kolostorokban
töltötte, Hunyadi János egykori vitézeként azonban hazája iránti élénk érdeklődését élete
végéig megőrizte. Egyik művét kifejezetten Mátyás királynak ajánlotta. Fő műve az Énekek
éneke kommentárja volt, melyet bár 1460-ban megírt, de haláláig dolgozott rajta. A
skolasztikus és misztikus szemlélet keretei között rendkívül eredeti művet alkotott, mely a
magyarországi teológiai irodalomnak már korán nagy tekintélyt szerzett. A domonkos rend
képviselője volt Nicolaus de Mirabilibus, aki szintén élete nagyobb részét Itáliában töltötte,
1494-től azonban a magyarországi domonkos rendtartomány főnöke lett. Itáliai éveiben
egyetemi előadóként és hitszónokként írt olasz nyelvű értekezést a lelkiismeretről, majd latin
nyelvű munkában foglalkozott az eleve elrendelésről. Mindkét szerző óriási teológiai
ismeretanyagot használt fel érvelő jellegű művében.

Prédikációk

Az egyházi irodalom sajátos feladatokat vállaló műfaja a szentbeszéd: egyrészt a hitterjesztést

és a tanítást szolgálja, másrészt az irodalmi anyanyelvűség kialakulásának alapvető feltétele.
A gyűjtemények részben névtelenül, részben azonban már a szerzőnevek feltüntetésével
jelentek meg. 1456-1470 között egy Pécs környéki pap állított össze gyűjteményt "Sermones
dominicales" (Vasárnapi szentbeszédek) címen, melyben nagy mértékben támaszkodott
Voraginei Jakab prédikációira. Munkája kéziratban magyar glosszákkal ellátva terjedt. A 15.
század második felében a koldulórendi, elsősorban a ferences obszervánsok körében lendült
fel és emelkedett európai jelentőségre a prédikációgyűjtemények összeállítása. Temesvári
Pelbárt beszédeit rendtársai számára állította össze, szövegeit nem elmondásra, csak vázlatnak
szánta. Prédikációit a skolasztikus logikai rendszer alapján építette fel, érvelését hatalmas
tömegű, egyházatyáktól és középkori tekintélyektől kölcsönzött idézetekkel támasztotta alá. A
hallgatóság figyelmének fenntartására és a tárgy szemléltetésére érvei mellé erkölcstanító
példákat állított, melyeknek egy részét saját tapasztalataiból, másik részét
példagyűjteményekből merítette.

Temesvári Pelbárt fiatalabb rendtársa volt Laskai Osvát. Több száz prédikációt tett közzé ő is,
vasárnapokra írt szentbeszéd-gyűjteményének előszavában azonban kitért arra, hogy célja a
falusi papok megsegítése és az egyszerű nép oktatása volt. Rendkívüli jelentőséget
tulajdonított Laskai az egyes ember öntudatának és eszmei elkötelezettségének. Temesvárival
szemben beszédeinek eredetiséget biztosít a társadalmi érzékenység és a nemzeti öntudat
számos megnyilvánulása. Gyakran bírálta a társadalom jómódú, de szent célokért áldozatokat
nem hozó rétegeit, s eszmeileg igyekezett védelmezni a szegénységet. Újfajta
megnyilvánulása a 13. század óta formálódó nemzeti tudatnak, hogy a hun-magyar
azonosságot kiterjesztette az egész népre, s büszkén hirdette, hogy a széles értelemben vett
magyarság a keresztény Európa védőpajzsa. Felhívta a figyelmet a török veszélyre és az
ország belső, etnikai-vallási megosztottságára. Rendje tagjainak öntudatát kívánta
megerősíteni akkor, mikor a ferences rendi krónika folytatását vállalta, és Kapisztránói Szent
János hősi életével foglalkozott. A két ferences szerző művei számos kiadásban jelentek meg,
s valóban nagy hatást fejtettek ki Európa-szerte.

Hagiográfia

Miután 1456. október 23-án a szerémségi Újlak mezővárosban a ferences kolostor cellájában
meghalt Kapisztránói János, hatalmas néptömeg kezdett ravatalához zarándokolni, s a temetés
után a sírnál sem szűnt a zarándokok hosszú sora. A várakozásoktól feszült lelkiállapotban
lévő emberek között, akik betegségükre a szentként tisztelt ferences sírjánál kerestek gyógyírt,
számos csodaszámba menő gyógyulás történt. Ezeket a csodás eseményeket 1460-ban a
városi hatóság jegyzőkönyvbe foglaltatta azzal a szándékkal, hogy előmozdítsák Kapisztránói
János szentté avatását. 389 gyógyulást és tíz török fogságból való csodás szabadulást
tulajdonítottak az Újlakra zarándoklók a szentként tisztelt ferences barát érdemeinek és
közbenjárásának, illetve közvetve a sírnál tett fogadalmaknak. Az újlaki jegyzéktől
függetlenül 1457-ben Soproni Péter ferences szerzetes igyekezett összefoglalni a
Kapisztránóival kapcsolatos csodákat, Laskai Osvát pedig utalások szerint megírta életrajzát.
Laskai munkája ugyan elveszett, Soproni Péteré azonban 1523-ban nyomtatásban is
megjelent.

A 14. század végén Velencéből Budaszentlőrincre szállították a pálos rend védőszentjének,

Tébai Remete Szent Pálnak az ereklyéit, s ezáltal a pálosok központi kolostora szintén
zarándokok célpontjává vált. Az ereklyéknél bajaikra enyhülést kereső emberek között
számos csodás esemény történt, melyeket a pálos Hadnagy Bálint gyűjtött össze és tett közzé
nyomtatásban Krakkóban 1507-ben. A neves pálos szerző ugyanezen években Remete Szent
Pál életrajzának kiadásával is foglalatoskodott, mely 1511-ben Velencében látott napvilágot.
A késő középkori hagiográfikus irodalom tehát kettős célt tűzött maga elé: részben a török
elleni védelmi harcokban elesett szent életű hős eszményével a keresztény öntudatot, részben
pedig az őskeresztény példák felelevenítése által a szerzetesi önértelmezés megerősítését
célozta. Mindkét cél érdekében az irodalom terjesztésére a legmodernebb eszközt, a
könyvnyomtatást használta fel. Ennek egyik jellemző megnyilvánulása, hogy az 1486. évi
strassburgi kiadást követően számos alkalommal megjelent nyomtatásban az a gyűjtemény,
melynek célja a Legenda Aureából hiányzó magyar szentek legendáinak közzététele volt
('Legenda sanctorum Hungariae').

Tudományos és tankönyvirodalom

Az alacsony származású Szalkai László esztergomi érsek, korának egyik legműveltebb,

verselő és ékesszóló főpapja nem külföldi egyetemen, hanem az ágostonosok sárospataki
iskolájában szerezte ismereteit. A Sárospatakon töltött tanulóévek emléke a későbbi érsek
iskolai jegyzete. Kisvárdai János babérkoszorús ('baccalaureus') rektorsága alatt ugyanis
1489-1490-ben itt jegyezte le a magyar középkor egyetlen fennmaradt zeneelméleti
tankönyvét, mely színvonalát tekintve bármelyik egyetemen megállta volna a helyét. A
Szalkai-kódex a zeneelméleten kívül asztronómiai, egyházjogi és retorikai jegyzeteket is
tartalmaz, ezek azonban kevésbé önálló munkák. A 15. század végén Németalföldön
aritmetikai kézikönyvet szerkesztett Magyarországi György, aki valamely egyetemen
magiszteri fokozatot szerzett. Művében ugyan Utrecht környéki pénzekkel számolt, de
függelékben megadta a magyar pénzek átváltási arányait is. Munkája 1499-ben nyomtatásban
is megjelent.

Költészet
A humanizmus jelentkezése leginkább a költészet formai és tartalmi vonatkozásain éreztette
hatását. Továbbra sem szorult ki teljesen a liturgikus költészet az irodalomból, ám ennek
jellemzője egyre inkább a magyar nyelvűség, illetve az antik formavilág követése volt. A
liturgikus költészet művelői természetszerűleg szerzetesek voltak, közülük is elsősorban a
pálosok érdemelnek említést. A bécsi egyetemen végzett Tatai Antal a budaszentlőrinci
kolostor hitszónoka, aki az 1470-es évtizedben sajtó alá rendezte a pálos misekönyvet és a
zsolozsma szövegeit tartalmazó breviáriumot. Tatai rendtársa, Csanádi Adalbert, akit
Gyöngyösi Gergely rendtörténete igen ékesszóló hitszónokként jellemez, himnuszokat
szerzett az angyalokról és az angyali üdvözletről Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére.
Emellett a rend védőszentjének, Remete Szent Pálnak verses zsolozsmáját minden
valószínűség szerint a humanizmus hatása alatt hexameterekben írta meg, s hozzá a
himnuszokat szapphói strófákban költötte.

Igen érdekes tartalmi vonatkozásai miatt az az ismeretlen szerzőtől ránk maradt, a késő gótika
stíluseszménye alapján írt Szent László-ének, mely az 1460-1470-es években keletkezhetett.
Szerzője újszerű tartalommal töltötte meg a himnikus emelkedettséget adó formát: László
alakja kapcsán az ének felvillantja a 'hunok királyi sarját', ami minden bizonnyal a kortársak
emlékezetébe idézte Attila hun király alakját, s a hun-magyar azonosságtudat elterjedését
szolgálta, amint az Laskai Osvát prédikációiban, Thuróczy János és Werbőczy István
munkáiban egyaránt megfigyelhető. A politikai megfontolások anakronizmusokra is csábítják
a szerzőt, aki azt állítja, hogy hősének meg kellett küzdenie a törökökkel és a huszita
eretnekséggel is. A szent király himnusza ily módon a Mátyás király melletti politikai
szimpátia keltés eszköze lett, irodalmi értékéből azonban ez mit sem von le. Magyar fordítása
valóban költői műfordítás, mely sekélyességei ellenére is újfent azt bizonyítja, hogy a
középkori latinitás az irodalmi anyanyelvűség dajkája volt.

HUMANISTA IRODALOM

A magyarországi humanizmus megjelenésének előzményei

A 14-15. század fordulóján Firenzében kezdett kibontakozni az a későközépkori mozgalom,

mely Francesco Petrarca kezdeményezéseit felhasználva, az újonnan felfedezett antik források
alapján a középkori használatban megromlott latin nyelv helyreállítását, egyszersmind az
egész kultúra megújítását tűzte ki céljául. Az új szellemi irányzat, melyet létrehozóiról, a
humanistákról humanizmusnak, célkitűzéséről, az "újjászülető irodalom"-ról (renascentes
litterae) pedig reneszánsznak nevezünk, új korszakot nyitott az európai kultúrában,
megteremtve az újkori műveltség alapjait. A 15. században Itáliában - mely Róma
leszármazottjának és a latin nyelv igazi örökösének érezte magát - fejlődött tovább, és
alakította ki ideológiáját. A 16. században Európában máshol is meghonosodott, és az
irodalomban tért hódított a nemzeti nyelvű reneszánsz.

Magyarország európai viszonylatban is igen korán kapcsolatba került az új kultúrával.

Zsigmond király budai várát, mely császári székhely is volt, itáliai követként jeles humanisták
(pl. Francesco Filelfo, Ambrogio Traversari) is látogatták, de a magyar literátusok királyukat
mint császárt kísérve nemzetközi fórumokon is megismerkedhettek a humanizmus
eszmeiségével és egyes képviselőivel (pl. Poggio Bracciolini). Erjesztő hatást gyakoroltak az
Itáliában tanult magyarok, illetve a Magyarországon élő, Zsigmondtól magas rangra emelt
olaszok (pl. a firenzei Scolarik) is. A humanizmus átplántálásában jelentős szerepe volt a nagy
humanistának, Pier Paolo Vergeriónak, aki élete utolsó éveiben szorosabb baráti kapcsolatban
állt Vitéz Jánossal.

Vitéz János, "a magyar humanizmus atyja"

Vitéz János, aki születési helyéről Ioannes de Zrednának nevezte magát, Zsigmond király
kancelláriájában kezdte pályafutását, majd fokozatosan emelkedett a magyar világi politika és
egyházi élet csúcsára (Mátyás király főkancellárjává és esztergomi érsekké). Rendszeres
humanista képzésben nem részesült, de egész életében művelte magát. Műveltsége
egyedülálló volt magyar nemzedéktársai körében, irodalmi munkássága mellett foglalkozott
asztronómiával és asztrológiával, történelemmel, erkölcsfilozófiával, filológiával. Latin
nyelvű kódexeit maga javította (emendálta). Barátja és eszmetársa volt "a közép-európai
humanizmus apostolá"-nak, Enea Silvio Piccolomininak (a későbbi II. Pius pápa). Részt vett a
Hunyadi-fiak nevelésében, nagy szerepe volt Mátyás királlyá választásában. Később a Mátyás
elleni összeesküvés élére állt, 1472-ben hunyt el.

Önálló irodalmi ambíciói nem voltak, levelei túlnyomó részét és szónoki beszédeit politikai
működésének szükségletei hívták életre, alkalmilag íródtak. Leveleskönyve, az első
humanizmus kori tudós mű Magyarországon, Ivanich Pállal együtt létrehozott munka.
Szónoki beszédei (orációi) legfontosabb témája a török elleni összefogásra való buzdítás, ami
az olasz humanistáknak is egyik legégetőbb gondja volt; ez kiegészül a magyarok addigi
szenvedéseinek és áldozatkészségének ecsetelésével, valamint az európai népektől való
segítségkéréssel. Mindkét műfajú írásaiban a középkori retorikát ötvözte humanista
elemekkel, így pl. friss olvasmányélményeiből származó átvételekkel, parafrázisokkal.
Műveit példának tekintették Magyarországon, a külföldiek elismeréssel fogadták.

Honfitársai pallérozatlanságát fájlalva Vitéz János magára vállalta a magyarországi humanista

kultúra megalapozását, szervezését és támogatását. Váradi püspöki könyvtárát külföldiek is
látogatták, Esztergomban humanista könyvtárat létesített, Mátyás király Bibliotheca
Corvinianájának teremtve vele mintát. Ő állt a hátterében az első magyar könyvnyomda
alapításának, s Pozsonyban egyetemet létesített, az Universitas Istropolensis-t. Támogatta a
nagy számban hozzá érkező külföldi és különösképpen az olasz humanistákat, akik műveket
írtak, ajánlottak neki. Váradon, majd Esztergomban létrehozta a magyarországi humanista
akadémiák előzményeit. Több tehetséges magyar ifjút taníttatott Itáliában, akik itthon az ő
segítségével magas tisztségeket nyertek el. Közéjük tartozott Garázda Péter és Vetési László,
valamint híres unokaöccse, Janus Pannonius.

Janus Pannonius

Janus Pannonius (eredeti nevén Chesmiczei János) a magyar irodalom első nagy egyénisége,
az irodalmi műveltségen alapuló magyarországi világi költészet megteremtője, az Itálián
kívüli európai humanista költészet első nagy alakja. A szlavóniai Chesmiczén 1434-ben
született, nemesi családból. Nagybátyja, Vitéz János költségén Ferrarában Guarino Veronese
iskolájában humanista képzést kapott (1447-1454), majd Padovában jogot végzett. Hazatérte
után (1458) fényes karriert futott be: pécsi püspök, Mátyás főkincstartója és szlavón bán lett.
Amikor a Mátyás elleni összeesküvés miatt a király haragja elől menekülni kényszerült,
megbetegedett, és 1472-ben Medvevárban meghalt. Az utókor görögből készült latin vers- és
prózafordításaival műfordítóként, valamint a humanista levélírás kiváló képviselőjeként is
számon tartja.
Janus Pannonius ferrarai iskolaéveiben tűnt ki bámulatos költői tehetségével, szerzett itáliai
hírnevet, s lett - mint maga írta - "Pannonia első dicsősége". Elégiákat és panegyricusokat
(v.ö. Claudius Claudiaus) is szerzett, de korai hírnevét leginkább virtuóz epigrammáinak
köszönhette, melyek írásában Martialis volt az utánzott példaképe. Témáit ferrarai napi
élményeiből és olvasmányaiból, az irodalommal és a költőkkel kapcsolatos élményeiből
merítette. Epigrammáinak hangneme dicsérő vagy szatirikus; magasztalta az erényt, a tudást,
az alkotótehetséget, a nagy tetteket; csipkedte az emberi ostobaságot, jellemtelenséget.
Erotikus epigrammái, melyek többségére a szatirikus hangvétel jellemző, ma is népszerűek.

Dicsérő epigrammái közül kiemelkednek az önmagáról és saját jelentőségéről írottak. Nagy

öntudat jellemzi, mely abból ered, hogy pontosan tisztában volt saját költői nagyságával és
érdemeivel. Kitűnő epigrammákat írt tanáráról, Guarinóról, akit apjaként szeretett és tisztelt.
Még Ferrarában kezdte el Guarino-panegyricusát is, melyben méltó emléket állított neki.
Erotikus epigrammáiban szókimondóan és élesen gúnyolta környezete fajtalanjait, kéjenceit,
bujáit. Tizenhat éves korában írta Életkoráról (De aetate sua) című versét, melyben
dicsekvéssel örökítette meg felnőtt férfivá válásával kapcsolatos élményeit. Nőket ritkán
dicsér, gyengéd érzéseit inkább rejtegeti, de ezekről árulkodik az Ágneshez (Ad Agnetem)
című bókverse, az individuális magyar szerelmi költészet első gyöngyszeme.

Padovában kevés verset írt, de ott szerezte legterjedelmesebb költeményét (Marcello-

panegyricus). Magyarországi költészetében fő műfaja az elégia, de epigrammákat is alkotott.
Megörökített politikai és hadi eseményeket, megszólaltatta alkotói magányát és
háborúellenességét. Hazai költeményei közül kiemelkedő a Búcsú Váradtól (Abiens valere
iubet sanctos reges Waradini) című, melyben a téli magyar táj, Várad természeti, kulturális és
szellemi értékei elevenednek meg. Anyja, Borbála halálára írt elégiájában megrázó erővel
szólal meg a fiúi gyász és szeretet. Gyakran foglalkozott saját szenvedéseivel. Mikor a
táborban megbetegedett (De se aegrotante in castris) című elégiájában elbúcsúzik az élettől,
sírversét és ebben saját jelentőségét is megfogalmazza: "Itt nyugszik Janus, kivel ősi
Dunánkhoz / Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei".

Az egyik utolsó elégiájában, A saját lelkéhez címűben (Ad animam suam) - melynek
hátterében neoplatonikus filozófiai ismeretei (v.ö. Marsilio Ficino) állnak -, a halál gondolata
mellett az emberi nemből való kiábrándultsága is érzékelhető. Egy másikban (Az árvíz; De
inundatione) az embert fenyegető természet jelenik meg a világot elnyelő árvíz apokaliptikus
képeiben. Költészetének hazai fogadtatása az Egy dunántúli mandulafáról (De amygdalo in
Pannonia nata) és A roskadozó gyümölcsfa fa-allegóriájában ismerhető fel. Az egyik
gyümölcsfa korai virágait fagy várja a pannóniai télben, a másik roskadásig tele
gyümölcsökkel, melyeket - gondos kézzel való szedegetés helyett - dorongokkal vernek le.

Mátyás király és a humanista műveltség

Szervezőtevékenységébe, itáliai kapcsolataiba és mecenatúrájába Vitéz János a neveltjét,

Mátyás királyt is bevonta, aki később, miután felszámolta és kiheverte az összeesküvést, maga
vette kézbe országában a humanista kultúra fejlesztését és irányítását. A király kimagasló
szellemi képességekkel rendelkezett, és maga is járatos volt a humanista stúdiumokban, sőt
egyes természettudományokban (pl. asztronómia, alkímia) is; műveltségét magasztalták olasz
kortársai. A nevében fogalmazott levelek nagy részét kancelláriájában magyar humanisták
írták, de maga is fogalmazott, diktált. Levelei a humanista levél-műfaj esztétikai normáinak
megfelelően célratörőek, jól áttekinthetőek, világosan érthetőek, sallangmentesek, és Mátyás
uralkodói erényeit tükrözik.
Mátyás király Aragóniai Beatrixszal kötött házassága (1476) után hozzákezdett annak a
nagyszabású tervének megvalósításához, hogy "Magyarországból második Itáliát teremt"
(Bonfini). A magyarországi humanizmus fellegvárává a királyi udvar vált, ahol külföldi,
többnyire olasz tudósok a király megbízásait teljesítve dolgoztak. Az udvar szellemiségét a
firenzei neoplatonikus filozófia határozta meg, a közvetlen és szoros kapcsolatok révén Budán
mintegy a firenzei akadémia kihelyezett tagozata működött. Görögből és olaszból készített
latin fordítások, Mátyást és tetteit dicsőítő művek, a budai udvarban játszódó, különféle
témájú humanista dialógusok (pl. Aurelio Brandolini Lippo művei) keletkeztek. Az irodalmi
és tudományos munka legfontosabb eredménye a korszerű magyar történetírás létrejötte.

A király Antonio Bonfinit bízta meg a magyar történelem humanista ízlésű megírásával. A
történetíró Thuróczy krónikáját dolgozta át, számos dokumentummal és az élő hagyománnyal
kiegészítve. Saját kora bemutatásában főleg a szemtanúk és saját élményeire támaszkodott. A
magyar történelem előzményeit az egyetemes történelembe ágyazva tárgyalta, és sok ókori
forrásból merített. A magyar múltról szóló ismeretek a 19. századig főképp Bonfini művéből
származtak, itthon és külföldön egyaránt. Népszerűségben Bonfiniéval vetekedett Galeotto
Marzio Mátyásról szóló könyvecskéje, amelyben a szerző anekdotaszerű kis történetekben
örökítette meg élményeit a királyról és családjáról, a magyar szokásokról és műveltségről,
magyar barátairól. Az utóbbiak közül Báthory Miklósról emlékezik meg a legmelegebben.

Mátyás legnagyobb kulturális tette könyvtára, a Bibliotheca Corviniana létrehozása volt. Kb.
2000-2500 kötetével a korszak legnagyobb világi könyvtárának számított, állományát csak a
vatikáni könyvtár múlta felül. Értékét növelte, hogy - mint korábban Vitéz Jánosé - humanista
könyvtár volt. Ez azt jelenti, hogy a teljesség igényével gyűjtötte az ókori irodalmat, vagyis az
összes görög és latin forrást, beleértve a patrisztikai irodalmat is. Kevés nyomtatott könyvet
tartalmazott, inkább nagy értékű kódexekből állt. Ezeket görögül és latinul értő tudósok
másolták vagy ellenőrizték, a legkiválóbb itáliai és magyar könyvfestő művészek ékesítették,
az egyedi díszítésű könyvkötéseket és a vereteket kitűnő mesterek alkották. A nagyszerű
könyvtárból ma mindössze 216 hiteles korvinát ismerünk.

A Jagelló-kori humanista irodalom

Mátyás király halálával nagy tetteinek és kezdeményezéseinek jó része nem talált folytatóra.
Az olaszok többsége eltávozott az udvarból, helyükbe a II. Ulászló királyt szolgáló csehek és
morvák jöttek, és sokat időztek Budán bécsiek, akikkel a kapcsolat szorosabbá vált. A
humanisták számára a legnagyobb vonzerőt továbbra is a Corvina könyvtár jelentette. Tudatos
gyarapítása megszűnt (az a kb. másfélszáz kódex, melyet még Mátyás rendelt Vespasiano da
Bisticci firenzei műhelyéből, nem került haza); több kódexét kölcsönadták, sőt
elajándékozták, de állománya gazdagságával és unikumaival - páratlan ritkaságú görög és
latin kódexeivel - így is kitűnt Európában, és kivételesen jó lehetőséget adott az irodalmi és
tudományos alkotómunka számára.

II. Ulászló idején az udvari humanizmus élén cseh és morva humanisták álltak. Ők a király
Budán működő cseh kancelláriájában dolgoztak, és Itália mellett a humanista kultúrához
felzárkózó Bécshez is igazodtak. Két európai híresség, az olomouci Augustinus Moravus és a
legnagyobb cseh humanista költő, Bohuslav Hasistejnsky z Lobkovic állt az élükön. Főképp
Magyarországon élő külföldi humanistákra alapozta az első nagy német humanista költő,
Konrad Celtis bécsi központú akadémiáját, a Dunai Tudós Társaságot (Sodalitas Litteraria
Danubiana), melyet közép-európai humanistákból hozott létre. A tagok ifj. Vitéz János
veszprémi püspököt választották elnökükké. A budaiak önálló csoportként (contubernium) is
rendeztek összejöveteleket.

II. Lajos király uralkodása (1516-1526) vége felé Rotterdami Erasmus eszméi és művei
Magyarországon is terjedni kezdtek, és a királyi párt is meghódították. A humanista kultúra a
társadalom szélesebb köreihez is eljutott, így az alsóbb papsághoz és városi polgárokhoz.
Humanista képzettségben és a korszerű műveltség terjesztésében továbbra is a magyar
egyházi elit állt az élen. Bár Estei Hippolit (Ippolito d'Este) egri püspökkel versengeni nem
tudtak, magyar főpapok (pl. Szatmári György, Várdai Ferenc) is gyűjtötték, olvasták az ókori
és humanista szerzők műveit (Handó György humanista könyvtárat is alapított Pécsett),
tanulmányaikban tehetséges ifjakat támogattak, és körükbe gyűjtötték, pártfogolták a
humanista irodalmárokat, szerzőket.

A Jagelló-korban a magyar humanisták érdeklődésének és tevékenységének középpontjában

Janus Pannonius kéziratainak összegyűjtése, életművének kiadása és értékelése állott, ami
országos közüggyé is vált. A Janus-filológiában - részben magyar tanítványaik és támogatóik,
részben pedig a költő nemzetközi hírneve és nagysága miatt - külföldi tudósok is szerepet
vállaltak. A magyarok közül főképp költők (Magyi Sebestyén, Adrianus Wolphardus)
jeleskedtek Janus kiadásában. A költőt példaképnek tekintették, emellett a nemzeti öntudatot,
büszkeséget rá hivatkozva táplálták. A korszak kiemelkedő magyar filológusa Matthaeus
Fortunatus, aki európai rangú Seneca-kiadást publikált (1523).

Az irodalomban leginkább a költészet virágzott, magyar szerzők újabb műfajokat honosítottak

meg benne. Kortársai nagyra értékelték Jacobus Piso költőt, Erasmus első magyarországi
barátját. Stephanus Taurinus magyar témájú eposzt szerzett, a Dózsa-féle parasztlázadást
énekelte meg Stauromachia című művében. Ez hatott Nagyszombati Mártonra, aki
Nándorfehérvár eleste (1521) után Magyarország főuraihoz (Ad regni Hungariae proceres)
című eposz-igényű költeményében a török elleni összefogásra és védekezésre buzdította a
címzetteket. Költőnek is tehetséges volt Hagymási Bálint, akinek egy Magyarország
szépségét és gazdagságát dicsérő költeményét érdemes megemlíteni A bor és a víz dicsérete,
illetve kárhoztatása (De laudibus et vituperio vini et aquae) című "declamatio"-ja mellett,
mely klasszikus idézetekben gazdag.

A költő Bartholomeus Francofordinus Pannonius a humanista vígjátékot honosította meg

Tücsök (Gryllus) című művével. Jagelló-kori prózánkban tovább virágzott a humanista levél;
e műfaj legjelentősebb szerzője ebben a korban Váradi Péter, aki 1490-1497 között írt leveleit
gyűjtötte egybe Leveleskönyvében. A felsorolt művek azt példázzák, hogy Magyarországon
széles körben megnőtt az igény a latin humanista irodalom iránt. Ez - a filológiával együtt,
mely felkeltette az érdeklődést az anyanyelv iránt - lerakta az alapokat ahhoz, hogy
nemsokára megszülethessék magyar nyelven is a reneszánsz irodalom.

MŰVÉSZETEK

MŰVÉSZETTÖRTÉNET

Magyarország művészete 1437-1476 között

Zsigmond halála után Közép-Európában a császári trónt öröklő osztrák hercegek székhelye,
Bécs vált a legfontosabb kulturális, politikai centrummá. Az 1459-es regensburgi
páholykonferencián a bécsi Stephanskirche építőpáholyának mestere, Laurentz Spenyng egész
Magyarországot a saját érdekeltségi körének tartotta. Ez nem a puszta igény megfogalmazása
volt, hiszen a művészettörténet tanúsága szerint a bécsi stílus országszerte elterjedt, ám a
Zsigmond-kori helyi hagyományok is felismerhetőek a korszak művészetében. A
képzőművészetben az 1440-es években jelentős stílusváltás zajlott le: a kései lágy stílus
helyébe a nyugat-európai, elsősorban németalföldi művészeti központokban megszületett új
realisztikus stílus lépett. Ezt Magyarországra főleg dél-német, osztrák területek közvetítették.
A korszak jellegzetes stílusirányzata ebben a régióban az ún. kemény stílus.

Várak és kastélyok a 15. század közepén

Az Albert halálát követő zavaros, háborús években sok régebbi kastélyt megerődítettek.
Kisnánán a Kompolthiak udvarházuk mellett a falu plébániatemplomát is beépítették az új
várba. Ugyanezt tették az Újlakiak Várpalotán, de itt reprezentatív négy saroktornyos formát
alakítottak ki. A Marótiak ugyanekkor gyulai várukat új palotaszárnyak és kápolna építésével
tették lakályosabbá. Várdai István kalocsai érsek bácsi székhelyét hatalmas erődítménnyel
védte a fenyegető török veszély ellen. Hunyadi János vajdahunyadi rezidenciáját először
megerődítette, majd kápolnával és két egymás felett elhelyezett nagytermet magába foglaló
palotaépülettel bővítette. Egyes jellegzetes tagozatformák arra vallanak, hogy ezen az
építkezésen francia mesterek is dolgozhattak. Hasonló pompás erkélysorral díszített
lovagterem építésébe kezdett Szécsi Dénes érsek Esztergomban, amelyet utóda, Vitéz János
folytatott.

Vidéki templomépítkezések a 15. század közepén

Vas megyében az Ellerbach család monyorókeréki uradalmában a szomszédos osztrák

területek művészetével párhuzamosan jellegzetes későgótikus téglaépítészet fejlődött ki. Szép
példája ennek a szentpéterfai templom. Az ország keleti felén Hunyadi János építtető
tevékenységéről vannak adataink. Az ő birtokán, Debrecenben nagy szentélykörüljárós
csarnoktemplom épült. Erdélyben a brassói Konrád kőfaragómester építette számára a tövisi
ferences templomot. E puritán épülethez hasonló a Hunyadi-rokonsághoz tartozó Vingárti
Geréb János által építtetett vingárti plébániatemplom. Ezek az épületek főleg törtkő
falazatúak, kevés faragott kő szerkezettel készültek.

Az ország központi területének egyházi építészete

a 15. század közepén

Budán a Nagyboldogasszony plébániatemplom déli tornyát az egyik toronyablakba

elhelyezett Mátyás-címeres kő évszáma alapján 1470-ben fejezték be. A torony magas,
háromszintes, nyolcszögletű részének falait mély, profilált bélletű csúcsíves ablakok törik át.
Az ország középső régiójában a korszakban csak kisebb építkezések jellemzőek. Jellegzetes
mű a veszprémi székesegyház melletti Szent György kápolna átalakítása, amelyet Vetési
Albert veszprémi püspök saját sírkápolnájává formált át. Az apszis déli oldalára egy torony
formájú későgótikus szentségházat rakatott. Ennek konzolán szerepel az építtető neve, címere
és a készítés 1467-es évszáma. E felirat a legkorábbi antikva betűs írásos emlék
Magyarországon. A kápolna kapuját is egy új, vörösmárványból faragott, fiálés keretelésű,
vimpergás díszkapuval helyettesítette.

Pozsony építészete a 15. század közepén

Zsigmond király halála nem jelent törést a korábbi évtizedekben megerősödött nagyvárosok
fejlődésében. Pozsonyban a legjelentősebb munka a plébániatemplom hosszházának
befejezése, ahol a mellékhajók térgörbe bordákat alkalmazó boltozata szoros kapcsolatot
mutat a bécsi Stephanskirche Hans Puchspaum által épített hosszház boltozatával. Bécsben
fennmaradt a pozsonyi boltozat tervrajza is, melyet nyilván maga Puchspaum készített, és
Bécsből érkezett kőfaragók építettek. 1456 után levelezett a várossal Larentz Spenyng, a bécsi
páholy vezetője. Ekkor indultak a templom új szentélyének hosszan elhúzódó munkálatai. Az
épületrész teljes felszentelésére csak 1497-ben került sor.

Kassa és Északkelet-Magyarország a 15. század közepén

Kassán bécsi tanultságú műhely folytatta a Szent Erzsébet plébániatemplom építkezéseit. A

templom boltozására 1440 előtt került sor. A bécsi mintákat követő csillagboltozatok rokonai
épültek meg a kassai ferences templom szentélyén is, majd megépült a nyugati karzat és a
félbehagyott déli torony, a templom mellé pedig oldalkápolnákat emeltek. A Szent Erzsébet-
templom építkezéseit nagy valószínűséggel István városi építőmesterhez lehet kötni. Ő
készítette a bártfai plébániatemplom új szentélyboltozatát és szentségházát is. A kassai
plébániatemplom nyugati részein folyó munkákkal részben egy időben építették délnémet
tanultságú mesterek az új főszentélyt.

A Felvidék építészete a 15. század közepén

Az észak-magyarországi felvidéki városok, mezővárosok plébániatemplomaikat reprezentatív,

háromhajós csarnok vagy álbazilika formában, későgótikus hálóboltozatokkal alakították át.
Csetneken a plébániatemplom újjáépítése során új boltozatok készültek, és egy hármas
szentélyfej építését kezdték meg. Gyöngyöspatán is háromhajós, nyomott arányú
csillagboltozatos álbazilikát emeltek. A Szepességben a késmárki plébániatemplom széles,
hálóboltozatos szentélyt kapott, s hasonló épület a szepesi prépostság temploma. Messze
kimagasló színvonalával tűnik ki környezetéből a Szapolyai Imre által emelt kápolna a
szepességi csütörtökhelyi plébániatemplomának oldalán. A kétszintes épület tervei a bécsi
páholyból kerültek ki.

Erdélyi városok építészete a 15. század közepén

Erdély városaiban is folytatódtak a korábbi korszak nagy templomépítkezései. Ezek sokat

megőriztek a késő Zsigmond-kor helyi formakincséből. A kolozsvári Szent Mihály-templom
nyugati homlokzatát a kapuzattal együtt fejezték be. A boltozat építésére is csak ekkor
kerülhetett sor. A déli toronyalj végleges kialakítását Schleunig Gergely plébános
kápolnájának kialakításakor kapta. Brassóban a plébániatemplom délkeleti kapuzata elé
pompás előcsarnokot emeltek. Nagyszeben plébániatemplomának nyugati homlokzata elé
hatalmas előcsarnok, ún. ferula épült. Szászsebesen a 13. századi hosszháznak csak a
mellékhajóit újították meg.

Szobrászat a 15. század közepén

E korszakban a szerényebb, hagyományos címeres sírkövek mellett a főurak és főpapok

általában teljes-alakos sírköveket készítettek (pl. ifjabb Hunyadi János gyulafehérvári
síremléke, Szentgyörgyi Bazini György †1467 és Szécsi Dénes esztergomi érsek †1465
síremléke). Kiemelkedő minőségű Schönberg György pozsonyi prépost, a pozsonyi egyetem
kancellárjának síremléke, amely Nicolaus Gerhaerts és Hans Multscher szobrászati stílusával
mutat rokonságot. Az általuk képviselt kemény stílus jelentős mestere volt a magyarországi
származású, de német területen működő Kassai Jakab. A lágy stílust felváltó kemény stílus
jegyei figyelhetőek meg a 15. század közepén faragott első tüskevári Madonnán is.

Oltárművészet a 15. század közepén

A 15. század közepén országszerte elterjedtek a zárható szárnyakból és középső szekrényből

álló szárnyasoltárok. Ezek egyszerűbb változata festett táblákból állt, amelyeket szintén festett
háromszögletű oromzatok sora kísért. E típus egyik emléke a szepességi Mateóc Kis-
Lengyelországban is dolgozó mester által festett oltára. Lengyel kapcsolatokat mutat a
liptószentmáriai oltár mesterének művészete is. A szárnyasoltárok faragott oromzattal
gazdagított változatát képviseli az erdélyi Almakerék főoltára. Egy másik fennmaradt erdélyi
emlék, a prázsmári főoltár mestere a németalföldi festészet elemeit is felhasználta művén. A
leggazdagabb, szobordíszes oltárforma emléke a bártfai Szent Borbála oltár. A Viereraltar-
nak nevezett típus szabályai szerint a középső fülkében négy szent kis alakja fogja közre a
középső nagy figurát, ami itt egy Madonna szobor. Az oltár szobrait és festett tábláit egyaránt
a kemény stílus jellemzi.

Könyvfestészet a 15. század közepén

A könyvfestészetben is érvényesült e korszakban a bécsi hatás. A bécsi Michael mester

díszítette Donatus Grammatica-jának V. László számára készített példányát. Habsburg Miksa
tankönyvének bécsi mestere, az úgynevezett Lehrbüchermeister készítette a bécsi egyetem
magyar nemzetének anyakönyvét, majd Mátyás király megrendelésére és az ő portréjával
díszítve az ún. ferences missalét. A korszak legnagyobb bibliophile Vitéz János, ő több
kódexet rendelt firenzei műhelyekből. A címereslevelek között több a hazai munka. Budán
festették a Bodfalvi Bod család 1460-ban kiállított oklevelét. Késmárk város 1463-as
pecsétadományozó oklevele a magyarországi címerfestészet egyik legszebb darabja. Bécsben
készültek azonban a birodalmi grófi címet is viselő Szentgyörgyi és Bazini család 1459-es
címeres levelei.

Kisművészetek a 15. század közepén

A korszak ötvösségének legkiválóbb emléke az a sodronyzománcos díszű kehely, amelyet

Suky Benedek erdélyi nemes adományozott a gyulafehérvári katedrálisnak. A kelyhet készítő
erdélyi műhelyből került ki egy gyöngyház faragású, sodronyzománc díszítésű ostyatartó
viaticum-szelence is. Ebben a korszakban terjedtek el országszerte a nagy gótikus
oltárépítményhez hasonló úrmutatók (monstranciák), amelyek közül a pozsonyi Szent
Márton-templomé a legmívesebb darab. A templomok berendezéséhez tartoztak a bronz
keresztelőkutak. Ezeken jobbára a korábbi formák éltek tovább, amint azt a szepességi
Késmárk vagy az erdélyi Brassó plébániatemplomának keresztelőmedencéin láthatjuk. A
korszak pecsétművészetéből kiemelkedik Mátyás király koronázásakor, 1464-ben használatba
vett felségpecsétje és aranybullája.

Magyarországi művészet 1476-1526 között

Mátyás király csak Beatrixszal kötött házassága után vált jelentős műpártolóvá. Építkezései
kezdetben még a korábbi időszak bécsi kapcsolatokkal rendelkező későgótikus stílusát
követték. A legjelentősebb visegrádi munkálatokon az 1480-as évek első felében már
megjelentek reneszánsz elemek is, amikor Magyarországon itáliai művészek telepedtek meg.
Az 1480-as évek második felében jelentős stílusváltás ment végbe. Ekkor elsősorban az
ország keleti és középső vidékein került előtérbe az a szász eredetű új későgótikus
stílusáramlat, amely sziléziai és lengyel közvetítéssel jutott Magyarországra. Az udvar budai
építkezésein, szobrászatában és könyvfestészetében ugyanakkor az itáliai reneszánsz is
jelentős hangsúlyt kapott. Ezek a stílustendenciák párhuzamosan fejlődtek tovább a Jagelló-
korban, de már nemcsak az udvar szűk környezetében. Az első tisztán reneszánsz épületek
1500 körül épültek meg, az itáliai stílus a művészet minden területén elterjedt az egész
országban; a későgótika és a reneszánsz egymás mellett élése azonban mindvégig jellemző
maradt.

Visegrád és építészeti kapcsolatai a kései Mátyás-korban

A visegrádi építkezéseket 1476 után kezdte meg Mátyás király. Irányításukat a budai
udvarbírókra bízta. A királyi palota a következő évtized folyamán pompás vidéki rezidenciává
épült ki. A Zsigmond-kori épületeket felújították: a nyíláskereteket, födémeket, erkélyeket,
loggiákat, díszkutakat kicserélték modern későgótikus szerkezetekre, néhol már reneszánsz
elemekkel keverve. Itáliai kőfaragók faragták reneszánsz stílusban a Herkules-kutat és a
Múzsák-kútját, a kápolna berendezését és a díszudvar loggiáját. A palota későgótikus
építőműhelye dolgozott a fellegváron is. Ugyanez a műhely, vagy legalábbis annak stílusa
kimutatható más királyi építkezéseken is, főleg a budai udvarbírók kezelésében lévő
birtokokon: a tatai vár a zsámbéki kastély, a Vajdahunyad-vár átépítésén, illetve a
pannonhalmi apátságnak - szintén a budai udvarbírók kommendátorsága alatt épült -
kolostorépületén. A visegrádi építkezések stílusát követte Nagylucsei Orbán győri püspök
palotaépítkezése is.

Buda a kései Mátyás-korban

A budai vár újjáépítése során Mátyás király a Zsigmond-kori épületek egy részét felújíttatta az
1480-as évek második felében. A palotakápolnába új berendezés készült és a szomszédos
keleti szárny termeibe helyezték el a Corvina könyvtárat. A vár udvarait bronzszobrokkal és
díszkúttal ékesíttette. A belső udvar nyugati szárnyának második emeletén egy nagytermet
alakítottak ki, földszinti árkádsorára kétszintes loggiát építettek. A Zsigmond-udvar keleti
szárnyának bejáratát vörösmárvány díszlépcsővel és díszes kettős kapuzattal gazdagították. Itt
már fontos szerepet kapott az itáliai reneszánsz. Mátyás felújíttatta a palota déli részén lévő
nagy ciszternát, felette olasz mintaképek alapján függőkertet hoztak létre. A várhegy oldalába
díszkert épült. Az építkezések Mátyás életében nem fejeződtek be, folytatódtak II. Ulászló
korában is.

A reneszánsz elterjedésének kezdetei az 1480-1490-es években

A humanista műveltségével a magyar főpapok közül is kiemelkedő Báthory Miklós váci

püspök 1483-ban nógrádi, 1485-ben pedig váci várában építkezett. Ezek a munkák még
inkább későgótikus stílusban folyhattak. 1489-ben foglalta el a mogyoródi apátságot,
amelynek helyén később reneszánsz loggiával díszített kastélyt emelt. Ezzel egy időben
valószínűleg váci palotájában is építtetett egy reneszánsz loggiát. Filipec János nagyváradi
püspök (1476-1491) a váradi püspöki palotát építtette át. Ezen az építkezésen is megjelentek
Budáról származó vörösmárvány reneszánsz szerkezetek későgótikus elemekkel együtt.

Katedrálisok későgótikus átépítései a Mátyás-kor végén és a Jagelló-korban

Zágrábban Laki Thuz Osvát püspök bécsi mesterekkel boltoztatta újra székesegyháza kórusát.
A boltozat egyik eredeti tervvariánsa ma is megtalálható a bécsi páholy tervanyagában.

Az 1480-as évek első felében kezdődött a székesfehérvári prépostsági templom főhajójának

újraboltozása, majd egy hatalmas körüljárós csarnokszentélyt kezdtek építeni. Ez azonban
már nem készült el 1490-ig. Hasonló építkezés indult Egerben is, ahol Nagylúcsei Orbán
rendelte meg az új csarnokszentély építését, ám az épületrész még 1539-ben is befejezetlenül
állt, majd három év múlva elpusztult.

Észak- és Kelet-Magyarország a kései Mátyás-korban

Az ország keleti felében a 15. század végén több meggazdagodó mezőváros építtetett
nagyméretű szentélykörüljárós csarnok-rendszerű plébániatemplomot, a pesti, szászsebesi,
brassói és debreceni templomok mintájára. A gyöngyösi Szent Bertalan és a szegedi Szent
Demeter-templom építéséről nem maradtak fenn adatok, de a miskolci Szent István- (a mai
avasi református) templom építését egy oklevél és egy felirat 1489 körülre keltezi.

A Szepességben tovább folytatódtak a késmárki és a szepeshelyi templomok építkezései.

Szepeshelyen az átépített hosszházhoz Szapolyai István pompás oldalkápolnát építtetett. A
Liptó megyei Okolicsnón Mátyás, illetve Corvin János támogatásával épült fel a ferencesek
háromhajós csarnoktemploma.

A Dunántúl vidéki építészete az 1480-1490-es években

A megerősödő új nagybirtokosi réteg rezidenciáinak tipikus példája Egervári László

Egerváron épült együttese (vár, ferences kolostor és a közeli Fancsika-temploma). Ezek az
épületek a Vas és Zala megyében a 15. században elterjedt idomtégla tagozatokkal készültek.
Kinizsi Pál Nagyvázsonyban (vár, pálos kolostor, plébániatemplom) alakította ki székhelyét.
A nagyvázsonyi épületegyüttes által képviselt későgótikus formakincs az egész Balaton-
felvidéken elterjedt. Ezen építészeti kör egyik nagyrészt épen maradt emléke a zalaszántói
plébániatemplom. 1490 után néhol már megjelentek reneszánsz elemek. A Miksa császár által
elfoglalt kőszegi várat is átépítették, ekkor készült el a nagyterem reneszánsz ablaksora.

A budai és a visegrádi királyi építkezések a Jagelló-korban

A budai palotában II. Ulászló idején tovább folytak a Mátyás által megkezdett építkezések. A
Mátyás-korban alkalmazott vörösmárvány helyett az itt dolgozó olasz kőfaragók felfedezték a
sárgás színű budai márgát. Az építkezésekben továbbra is nagy szerepet játszott a későgótika.
A legjelentősebb talán a várkápolna beboltozása volt, ahol térgörbe bordás boltozatokat
alkalmaztak, melyet a király prágai palotáját építő Benedikt Ried fejlesztett tökélyre. Ried és
prágai munkatársa Hans Spiess hatása érvényesült a visegrádi királyi palota szomszédságában
újjáépült ferences kolostoron is. A budai palota kőfaragvány töredékei között fennmaradtak
olyan darabok, amelyek főleg az ország keleti felében az 1490-es évektől elterjedt szász
eredetű későgótikát képviselik.

A nyéki műhely tevékenysége 1500 körül

II. Ulászló pompás reneszánsz kastéllyá építtette át Buda mellett, Nyéken a Zsigmond-kori
vadászházat. A falu temploma közelében két nagy épületet emeltek: a lakóépület
főhomlokzatát emeletes loggia díszítette. A másik, részben faszerkezetű épületet körben
földszintes tornác övezte. A nyéki építkezésen dolgozó műhellyel budai márgából készíttette
el Gergellaki Buzlai Mózes simontornyai várának számos faragványát, köztük a vár udvarát
övező reneszánsz loggiát. Perényi Imre Siklóson építette ki rezidenciáját, ahol szintén
dolgoztak a nyéki mesterek. Mindkét vár építésében fontos szerepet kapott a későgótika is.
Ma is áll a szászországi mintaképeket követő pompás siklósi várkápolna.

Pécs építészete a Jagelló-korban

A délvidéken Pécsett alakult ki jelentős művészeti centrum. Ernuszt Zsigmond püspök

újjáépíttette a várat és a városfalakat és beboltoztatta a székesegyházat. A székesegyház
építőmestere, Demeter kőfaragó készíthette el a dominikánusok templomának csillagháló
boltozatát is. Ernuszt utóda, Szatmári György püspök jeles mecénás volt, folytatta a
székesegyház díszítését, amelyből egy vörösmárvány pasztofórium maradt ránk. A
székesegyház mellett újjáépíttette a káptalani épületet, és reneszánsz stílusban felújíttatta a
püspöki palotát is. A városfalakon kívül, a Tettyén reneszánsz villát emelt. Az építkezésein
elsősorban dalmáciai mesterek dolgozhattak.

Egyházi központok reneszánsz építkezései

a 16. század elején

Bács várát Váradi Péter kalocsai érsek építtette át. Az épületet kerek saroktornyokkal,
barbakánnal erődítette és későgótikus kápolnával, valamint reneszánsz palotaszárnyakkal
ékesíttette.

A nagyváradi püspöki palota reneszánsz stílusú építkezéseit Thurzó Zsigmond püspök

végezte el. Gyulafehérváron Lászai János kanonok építtetett lombard reneszánsz elemekkel
díszített homlokzatú, későgótikus hálóboltozatú kápolnát a székesegyház mellé.
Esztergomban Bakócz Tamás érsek emeltetett magának sírkápolnát a bazilika oldalában. A
vörösmárványból készült, kereszt alaprajzú, fémszerkezetű kupolával koronázott épület a
magyarországi érett reneszánsz legtisztább műve. Fehérmárvány oltárát Andrea Ferrucci
faragta. Bakócz utóda, Szatmári György érsek az esztergomi palota belső részén új
lakóépületet emelt, amelyhez reneszánsz loggiával díszített függőkert csatlakozott.

Buda és környékének építészete a Jagelló-korban

Buda városának építkezésein a későgótika többféle irányzata figyelhető meg. A Mária

Magdolna plébániatemplom két nyugati szakasza és a két kápolnával övezett nyugati tornya
bécsi kapcsolatokat mutat. Hasonló tornyot építettek a nagymarosi plébániatemplomhoz. A
budai várban is feltűnő szász eredetű stílus jelentkezett a budai dominikánusok Szent Miklós-
templomának átépítésén. A hajó beboltozása mellett ekkor készült a részben még ma is álló
torony. Buda mellett, Szentlőrincen a pálosok főkolostorában elkészült Remete Szent Pál
sírkápolnája és Dénes testvér által faragott ereklyesírja, majd a templom új szentélye és a
káptalanterem.

Erdély a Jagelló-korban

A szász eredetű későgótika igazi elterjedési területe az ország keleti része volt. A kolozsvári
Farkas utcai egykori ferences kolostor hosszházát János testvér építette 1490 után. Gazdag
kőfaragványainak és behúzott támpilléreinek párdarabjai figyelhetők meg a kolozsvári
egykori domonkos kolostoron. A behúzott támpillérek ismétlődnek a dési plébániatemplomon
is. A kőfaragványok rokonait megtaláljuk például az ótordai plébániatemplom hosszházán és
a nagyszebeni plébániaházon. E stílust terjesztette el az erdélyi Szászföldön a nagyszebeni
András kőfaragó: legjelentősebb műve a muzsnai plébániatemplom. Hasonló a berethalmi
csarnoktemplom épülete is. Ezeket és más erdélyi templomokat az ismétlődő török betörések
miatt hatalmas tornyos várfalakkal vették körül.

Északkelet-Magyarország építészete a Jagelló-korban

A szász későgótika stílusjegyei figyelhetőek meg a pesti belvárosi templom oldalkápolnáin.

Valószínűleg ezek építéséhez kapcsolódott a templom két feliratos reneszánsz
pasztofóriumának, feltehetően egy reneszánsz oltárnak a felállítása. A szász hatások későbbi
hullámát képviseli a Bátori András fia András által építtetett nyírbátori plébániatemplom
pompás hálóboltozatos épülete, amelyet reneszánsz elemek díszítenek. A
templomépítkezéssel talán összefügg Bátori András 1526-ban faragott Madonnája is. A
nyírbátori templom boltozatával rokon az 1503-ban felszentelt szegedi ferences templom
hosszházának - jóval a felszentelés után, de még 1543 előtt épült - későgótikus boltozata.

A Felvidék építészete a Jagelló-korban

A 15. század végétől meggazdagodó nagy bányaváros, Selmecbánya központjában szentelték

fel az egyhajós Szent Katalin-templomot. A város feletti magaslaton hatalmas, háromhajós
plébániatemplomot emeltek. A város szélén Erasmus Roessl építette meg a
Havasboldogasszony-templom gazdag térgörbe bordás szentélyboltozatát. E különleges
boltozási forma legtökéletesebb magyarországi példája a besztercebányai plébániatemplom
oratórium-boltozata, amely Anton Pilgram bécsi műveivel áll szoros rokonságban. Sáros
megyében Eperjes plébániatemplomát Johannes Brengyssen építette át későgótikus stílusban.
A munkák fennmaradt számadáskönyvei egyedülálló forrásai a korszak építészettörténetének.
A közeli Bártfa városa 1507-ben kötött szerződést Alexius mesterrel a városháza felépítésére.
Ezen az épületen a későgótikus formák már reneszánsz elemekkel vegyülnek.

Síremlékszobrászat Magyarországon a
15. század végén és a 16. század elején

A korszak legpompásabb sírkövei a teljes-alakos lovagi és főpapi síremlékek. Ezeken jól

követhető a későgótika és reneszánsz közti stílusváltás a 15. század utolsó évtizedében. Az
1487-ben elhunyt Szapolyai Imre szepeshelyi sírkövét még későgótikus, Szapolyai István
1499-es síremlékét már reneszánsz motívumok díszítik. Az 1490-es években egy jellegzetes
új reneszánsz sírkőtípus is megjelent, melynek felső részén címerpajzs, alsó részén feliratos
táblaszerű mező található. E típus egyik legkorábbi emléke Bernardo Monelli óbudai királynéi
várnagy 1496-os budai sírköve. 1500 körül terjedt el egy másik változata, ahol a címerpajzsot
ún. olaszkoszorúba foglalták, mint például Szentléleki Acatius Miklós 1516-os csatkai
sírkövén.

Reneszánsz szobrászat Magyarországon a

15. század végén és a 16. század elején

Mátyás király Itáliából rendelt műtárgyakkal gazdagította palotáit. Ilyen a visegrádi

palotakápolna carrarai márványból faragott pasztofóriuma. Számos itáliai mester használt
magyarországi vörösmárványt is az udvarban. A visegrádi palota reneszánsz kútjain dolgozó
műhely vezetője faragta a lernai hydrával küzdő kis Herkules kiváló minőségű szobrát. A
Visegrádi Madonna néven ismert lunetta-dombormű és a hozzátartozó két puttórelief már egy
sokkal középszerűbb olasz kőfaragó munkái. Giovanni Dalmata műveivel rokon az a két
kiváló carrarai márvány oltártöredék, amelyek a diósgyőri várból, illetve pálos kolostorból
kerültek elő. Kedvelt formává vált a 16. században Magyarországon a visegrádi palotakápolna
pasztofóriumához hasonló szerkezetű szentségfülke. A pesti belvárosi templom emlékei
mellett e típus legjelentősebbike Szathmári György pécsi szentségháza.

Faszobrászat Magyarországon a
15. század végén és a 16. század elején

E korszak különleges emléke a garamszentbenedeki úrkoporsó. Ebből az időből maradtak

ránk a legmonumentálisabb szárnyasoltárok. A kassai Szent Erzsébet-templomban új főoltárt
állítottak fel, amelynek pompás szobordísze a kor legmodernebb délnémet szobrászati
törekvéseivel hozható rokonságba. A lőcsei Szent Jakab plébániatemplom hatalmas faragott
főoltárának készítője, Pál mester Veit Stoss krakkói műhelyében tanulhatott. Stoss más
mesterekre, így a besztercebányai Szent Borbála oltár készítőjére is nagy hatással volt. Inkább
bajor területek szobrászati irányzataival hozható rokonságba az elpusztult pozsonyi és a
selmecbányai főoltár, melyekből csak egy-két szobor maradt ránk.

Festészet Magyarországon a
15. század végén és a 16. század elején

A nagy szobordíszes szekrényű oltárok szárnyait általában festett táblákból állították össze.
Több oltár maradt fenn az 1470-1480-as évekből ugyanazon műhely alkotásai közül a
Körmöcbánya melletti Jánosrét templomában, illetve Garamszentbenedeken. Eleven,
realisztikus ábrázolásmód jellemző rájuk. Ez a németalföldi festészetből eredő realizmus
határozza meg az erdélyi Medgyes templomának főoltárát, amelyet egy bécsi tanultságú
mester festett. 1500 után a dunai iskola hatása érvényesült Magyarország festészetében,
aminek szép példái a zólyomszászfalusi oltárok. A korszak legjelentősebb festőegyénisége a
selmecbányai főoltár szárnyképeit festő MS mester. A korszak reneszánsz festészetének kevés
emléke maradt fenn. A legfontosabb az 1490 után Beatrix királyné által használt esztergomi
palota studiolójának erény-freskósorozata. A templomok boltozatait vagy famennyezeteit
gyakran díszítették későgótikus vagy reneszánsz ornamentikával.

Könyvművészet

Mátyás király Corvina könyvtárát számos Itáliában vásárolt reneszánsz díszű könyvvel
gazdagította, de létrehozott egy budai könyvmásoló és miniátorműhelyt is. E műhely
töretlenül folytatta működését Mátyás halála után II. Ulászló számára. Magánmegrendelők is
követték az uralkodók példáit. Kálmáncsehi Domonkos székesfehérvári prépost (1474-1495)
Breviáriumát és más kódexeit a milánói Franciscus de Castelloval díszítette. Erdődy Simon
zágrábi püspök (1519-1543) Esztergomi Gradualeja vagy Perényi Ferenc váradi püspök
(1514-1526) Esztergomi Missaleja - ez utóbbi egy miniatúrákkal díszített velencei
ősnyomtatvány - szintén a budai műhely stílusát képviselik. Más műveken erőteljesebben
jelentkeznek a német festészet hatásai, mint a Pannonhalmi Evangelistarium Dürer és
Schongauer metszetei alapján készült miniatúráin, vagy a helyi későgótikus művészet
hagyományai, mint a Kassai Graduale későgótika és a reneszánsz határán álló díszítésén.

Címereslevelek
A címereslevelek díszítésében a kései Mátyás-korban is érvényesült a korábbi korszak
későgótikus hagyománya. Az 1520-as évekig élő dús későgótikus sisaktakaróval kitöltött
hátterű nemesi címerek miniatúrái (Nagylucsei 1480, Armbrust 1518) mellett 1500 körül
elterjedtek a reneszánsz díszű címereslevelek is (Gersei Pethő 1507). Ezek díszítésében a
budai miniátorműhely festői is közreműködtek, így például Erdődy Simon kódexeinek festője
készítette többek között Kanizsai Dorottya (1519) vagy a Gimesi Forgách család (1525)
címerét. Nemcsak a keretdíszítések gazdag reneszánsz ornamentikája, hanem a
címerábrázolások realizmusa is figyelemreméltó (pl. Radák 1514).

Textilek, ötvösség

A 15. század második negyedében készült a gyöngyökkel kivarrt, gazdag későgótikus

veretekkel díszített magyar koronázási püspöksüveg. Jellegzetes későgótikus edénytípust
képvisel a 15. század végére keltezhető esztergomi szarvserleg. Ebben az időben azonban már
reneszánsz ötvösművek is megjelentek Magyarországon: Mátyás lombardiai ötvösökkel
készíttette el az akkor már a királyi kincstárban őrzött ún. Mátyás-kálvária reneszánsz
talapzatát. Bakócz Tamás esztergomi sírkápolnájának felszereléséhez tartozott egy olasz
reneszánsz hímzéssel díszített miseruha. A 16. században is továbbélt a magyarországi
sodronyzománc hagyománya, aminek szép példája Bakócz Tamás kelyhe. A magyar
későgótikus ötvösség egyik legszebb emléke a németjárfalvai úrmutató, amely egykor
valószínűleg az óbudai klarisszáké volt.

Majolika, üveg

Mátyás és Beatrix több készletnyi fehér ónmázas, színes festésű majolika edénysorozatot
rendelt Itáliából, sőt mestereket hívott Budára, akik itt majolikaműhelyt rendeztek be. Itt
készültek a budai és visegrádi királyi rezidencia, sőt a váci püspöki palota majolika
padlótéglái is. Hamarosan Pécsett létrejött egy majolikagyártó műhely. Nemcsak Itáliából,
hanem morva (Lostice) és német (Dreihausen, Siegburg) területről számos díszedény,
keménycserép jutott be kereskedelmi úton Magyarországra. A hagyományosan Velencéből
importált víztiszta és tojáshéj vékonyságú üvegedények importja mellett a 15. század második
felétől fellendült a hazai üveggyártás, amely a velencei formákat másolta, ám vastagabb falú,
zöldes színű üvegtárgyai meg sem közelítették a muránói műhelyek termékeinek minőségét.

Kályhák, bútorok, kárpitok

a Mátyás- és a Jagelló-korban

A kései Mátyás-korban épülő királyi paloták díszítésére új típusú későgótikus kályhákat

állítottak fel. Eredetileg talán III. Frigyes megrendelésére készült az ún. lovagalakos kályha,
de már bizonyosan Mátyás számára gyártották a Mátyás-címeres kályhát. Ekkor jelentek meg
az egy-egy csempén többféle színű mázat alkalmazó kályhák. A díszes kályhák és másolataik
nemcsak a királyi rezidenciákon, hanem magánvárakban, udvarházakban is megtalálhatóak
voltak. A korszak bútoraiból főleg templomi berendezési tárgyak maradtak ránk. A bártfai
plébániatemplom stalluma későgótikus stílusú. A nyírbátori ferences templom intarziás
reneszánsz stallumai a firenzei Marone műhelyből kerültek ki. A 15. századi enteriőröket
díszítő kárpitokról csak Mátyás király - feltehetően Antonio Pollaiuolo által az 1470-es
években tervezett - trónkárpitjai alapján alkothatunk képet.

ZENE
A 15. század elejétől Mohácsig

Zenetörténeti szempontból a 14-15. századdal új korszak kezdődött Magyarországon. Az

Anjouk nyugat-európai orientációja szellemi s benne zenei életünk felpezsdülését is magával
hozta. Bár a városhálózat némi késéssel alakult ki, s nem járt együtt olyan fokú értelmiségi
koncentrációval, mint nyugaton, a polgárság nálunk is jelentős hatóerővé vált, s ennek a zenei
életre is pozitív hatása volt. A későközépkorból egyre több zenei adattal rendelkezünk (ilyen
elsősorban a gregorián ének és néhány többszólamú zenei emlék), s a kottás kéziratokon túl
sokat olvashatunk a mindennapi zenei gyakorlatról: pl. fizetett diákcsoportok énekéről az
alapítványi miséken és a nagyheti szertartáson, vagy a szentsír melletti zenés szolgálatról,
temetéseken való közreműködésről.

Egyházi zeneélet

E korban az ünnepélyes liturgikus (gregorián) ének mellett egyre inkább teret nyert a társulati,
anyanyelvű éneklés elsősorban a ferences és domonkos szerzetesek hatására. Ezen túl
azonban a pálos rend is - már a 14. századtól kezdve - a társaskáptalanokéval egyenrangú,
virágzó zenei-liturgikus életet folytatott. Jellemző például, hogy a 15. században
Budaszentlőrincen a szertartásban résztvevő szerzetesek száma több százra emelkedett! E
rendben (amely a szerzetesség történetében az egyetlen magyar alapítású) hűségesen őrizték
és művelték az esztergomi gregorián hagyományt annak liturgikus sajátosságaival és
dallamváltozataival együtt. A középkor végén még az egyszólamú éneklés túlsúlya jellemző a
hazai zenei gyakorlatra, s ez a helyzet csak a 14. századtól kezd lassan megváltozni; akkor is
elsősorban a régies zenei technikák válnak a mindennapi gyakorlat részévé. A 15. századtól
beszélhetünk Magyarországon jól dokumentált egyházi többszólamúságról.

A középkori zenei gyakorlatban tehát mindvégig meghatározó szerepe volt a gregorián

éneknek - e szempontból egységes volt az iskolák, püspöki, szerzetesi központok és
plébániák, valamint a királyi kápolna liturgikus praxisa. Tudósaink szerint a középkori
templomokban naponta legalább 3-4 órán át zengett a gregorián ének. Az ősi zenei stílus
elevenségét jelzi, hogy bizonyos műfajokban (pl. alleluják, Kyriék, sequentiák, olvasmányok)
tovább folyt az énektételek gyarapodása.

Legjelentősebb kottás kéziratainkat sorra véve, említsük elsőként az esztergomi könyvtárban

őrzött 15. század közepére datálható díszes antifonálékat, amelyek a magyar liturgikus-zenei
hagyomány biztos őrzői. Mellettük igen jelentős Futaki Ferenc Graduáléja (1463), amely
Budáról kerülhetett Isztambulba. A század második feléből származó fontos gregorián
forrásunk a váradi egyház számára készített díszantifonále, amit Pruisz-Filipecz János püspök
készíttetett. Ennek érdekessége, hogy nem csupán kottaírása cseh fajtájú, hanem tartalmában
is ötvözi a hazai dallamváltozatokat és szokásokat a szomszédos vidék hagyományaival.
Ugyanez jellemzi a szepesi káptalan szerkönyveit is, valamint a 16. század eleji kassai,
kolozsvári, brassói és a híres Ulászló graduálét.

A központi esztergomi hagyományt a 15-16. század fordulóján néhány budai kódex őrzi,
melyek közül a legjelentősebb a kétkötetes Bakócz-Graduale. Ugyancsak a magyar
hagyomány fenntartói a pálos rend kottás kódexei, így a Zágrábban őrzött antifonále, vagy a
nyitrai plébánia gradualéja.
A központinak tekinthető esztergomi hagyomány mellett külön vonalat képviselnek a
délvidéki, a kalocsa-zágrábi egyházmegyés kódexek: pl. a Thuz Osvát zágrábi püspök által
készíttetett antifonálék a 15. század végéről.

A 14-15. század fordulójáról való ferences és domonkosrendi kottás kódexek a fentiekkel

szemben szigetet képeznek a magyar zenei hagyomány tengerében. Kottaírásuk, liturgikus
tradícióik és dallamváltozataik mind a saját rendjük mintáit követik, s nem illeszkednek
környezetük zenei szokásrendjéhez. A híres Mátyás Graduale is valójában az általános zenei
műveltség fő áramától elszigetelt díszkódexnek tekinthető, minthogy a ferences rend (s ezzel
áttételesen a pápai udvar) dallammintáit, liturgikus hagyományait vette át.

Magukon a feljegyzett dallamokon túl sokat elárulnak a középkori egyházi zeneéletről a

könyvekbe írt gyorsírásszerű (kurzív) bejegyzések is, amelyek a zenei írás-olvasás általánosan
magas szintjét bizonyítják. A 15. század végéről maradt fenn Szalkay László, a későbbi
esztergomi érsek zenei jegyzete sárospataki iskolás diák korából. Ebben a gondosan leírt
füzetkében a gregorián éneknek imponálóan jól megalapozott elméleti és gyakorlati
összefoglalását találjuk - beleértve még a téma esztétikai szempontú tárgyalását is.

Az anyanyelvű népének

Magyar nyelvű Te Deum dallamunk, melyet a 16. század eleji Peer-kódexben találunk, a
középkorban általánosan ismert lehetett (ennek egy változatát máig éneklik Erdélyben).
Kiterjedt használata alapján méltán az első feljegyzett anyanyelvű népénekünknek tarthatjuk.
Egy másik népéneket - Krisztus feltámada mind ő nagy kínjából - négy nyelven jegyeztek fel
az ún. Zsigmond-kori töredékben (15. század), s valószínűleg így is énekelték: húsvétkor,
egyszerre azon a négy nyelven, amelyeket egy felvidéki városban beszéltek. A Nádor
kódexben 1508-ban három népéneket írtak fel: Idvezlégy idvességes hostya, Idvezlégy
Istennek Szent Anyja, Bínösöknek kegyös segédség. A többi (kb. 20-30) feljegyzés már
pusztán szöveges adat, amelyeket azonban későbbi források vagy a népi gyakorlat alapján
megfejthetünk. Ezek legnevezetesebbjei a karácsonyi Dies est lateitiae - Vigasságnak ez napja
- és a ferences Vásárhelyi András 1508-ból származó éneke: Angyaloknak nagyságos
asszonya.

További, e korra keltezhető népénekeink, amelyeket az élő néphagyomány tartott fenn: a

Csordapásztorok, A pünkösdnek jeles napján, Ó fényességes szép hajnal. Ezek az énekek
zeneileg és szövegileg három fajtába sorolhatók 1: paraliturgikus, a szertartáshoz szorosan
nem kötődő, dogmatikus mondanivalójú tételek, 2: Európa szerte ismert latin tételek, ún.
kanciók fordításai, 3: a helyi áhítat igényeit szolgáló énekek.

Epikus énekek

Ismeretes, hogy Mátyás király asztalánál magyar nyelven énekelték az ősök dicséretét. A
híres Szent László éneket csak későn, a 16. század elején jegyezték le; ez a lovagkirályt
dicsőíti, de már a Mátyás-kor eszméinek fényében. Ennek dallamára énekelték a Néhai való jó
Mátyás király kezdetű éneket is. Népzenénk recitativ sirató stílusa majd a 16. századi históriás
énekek közt sarjaszt több strófás dallamalakot - főként a 12 szótagos parlando dallamok
mögött sejthetünk ilyen közgyakorlati epikus modort.

A népzene középkori rétegei

E korban, a 14. és 16. század között virágzott ki gazdag zenei szokáskultúra, amelynek
híradói az egyes dallamok. Milyen énekek lehettek ezek? Sylvester János emlegeti a 16.
században a virágénekeket, amelyek bizonyosan gazdag szerelmi líránkról adhatnának hírt -
ha fennmaradtak volna. Csupán egy refrén a Soproni virágének szövegét ismerjük: Virág,
tudjad, tőled el kell mennem és teíretted kell gyászba ölteznem. Népszokásdallamokban:
lakodalmi, párosító és szentivánéji énekekben maradtak fenn ilyen refrénes dallamok (Hess
légy; Tavaszi szél; Köttettem, köttettem). A Szentivánéj szokásán kívül fejlettebb
gyermekjátékaink (a hidas, vonuló és párcserélő fajták) őrizhetik még egy valamikori gazdag,
szertartásos középkori társasjáték nyomait. Valódi drámai formává lett e korra a
betlehemezés. Ugyancsak középkori eredetű lehet a szertartásos köszöntés (a rekordációk)
szokása (Névnapköszöntők, Gergelyjárás). Nem lebecsülendő az iskola hatása sem - pl. a
recitált versmondás, memorizálás nyomai fedezhetők fel a Nyitrai lakodalmas vőfély dallama
mögött.

A kanásztánc-dallamok zenéje - amely kapcsolatban áll a korban oly népszerű vágáns-

költészettel - valószínűleg középkori tánczenénk nyomait őrzi (akárcsak a betlehemezés és a
Pünkösdölő táncszakaszai. A siratás szokásáról írásos adataink is vannak (Károly Róbert
siratása). Az akkori sirató hangzása lényegében a ma ismerttel egyezhetett (improvizált
szövegű prózai műfaj, szövegi-zenei formulakészlet, rögzült kadenciapontok), s e korban
válhatott általánossá az oktáv terjedelmű ún. nagyforma a korábbi kisambitusú dallamokkal
szemben. Ugyancsak ekkor válhatott le a strófás típusok nagyobb száma is a rögtönzött,
prózai szövegű recitativóról.

A középkori eredetű stílusok egyik legjellegzetesebbje az ún. Révész-dallamkör, amelynek

dallami alapgondolata még a gregoriánnal közös tőről fakad: hasonló módon építkezik, mint a
7. tónusú antifonák. A középkor végén aztán a volta-ritmusú dallamalakokat és az abból
továbbfejlesztett változatokat létrehozva alkot gazdag variánskört.

Főúri zeneélet

Általában elmondható, hogy a középkori gondolkodás hierarchizált volt, így az emberi

társadalom rétegződése - oratores (imádkozók), bellatores (harcolók) és laboratores
(dolgozók) - tükröződött a zenében is, s ennek megfelelően különvált a klerikusi és a profán
zenei szféra.

Tinctoris (Beatrix királyné zenei nevelője) 1475 körül írja, hogy a földi lakoma vidámításával
az énekeseknek és síposoknak a mennyei örömök igazi képét kell adniuk. Az ünnepi lárma és
harsogás a földi hatalom és tekintély hangzó kifejezése volt vagy éppen stratégiai
jelentőséggel bírt. A nándorfehérvári csatában pl. a trombiták harsogása rémisztően hatott az
ellenségre - írja egy krónikás. Zsigmond trombitásai és énekkara messze földön ismert. Az
1412-es királytalálkozón 86 sípos és trombitás szolgáltatta a zenét (Zsigmond énekkarát
később Albert király is átvette és megbecsülte). A konstanzi zsinaton (1414-1418) egy kortárs
az ott jelenlévő zenészek számát 1700-ra becsülte! Mátyást is zenészek kísérték 1485-ben,
amikor a cseh királlyal találkozott. A királyi udvar mellett azonban más művészet- és
zenepártoló központokról is tudunk: Vitéz János püspök Váradon és Esztergomban, Báthory
Miklós püspök pedig Vácott tartott színvonalas zenét művelő udvart. Ugyancsak zenekedvelő
főurakként tarthatjuk számon Bakócz Tamás esztergomi érseket és Janus Pannonius pécsi
püspököt.
A főúri központok közt kétségkívül legjelentősebb a királyi udvar, mely a 15. századra
európai szintű énekes és hangszeres zenegyakorlatot mutatott. A királyi kórus létszáma
Mátyás korára elérte a 40 főt, s a külföldi vendégek egybehangzóan mint Európa egyik
legjobb együttesét dicsérték, amely vetekedhetett magával a pápai kórussal. Az énekkarnak
saját iskolája, orgonistája és fúvószenészei voltak, s a gregorián ének művelése mellett
(külföldről szerződtetett énekesek és hazai szoprán fiúk közreműködésével) műsorán a kor
legigényesebb kompozíciós stílusában írt többszólamú művek is elhangzottak. Mátyás
levelezést folytatott külföldi zenészek idehozatala érdekében. Az 1480-as években működött
Magyarországon Johannes Stockem flamand énekes-zeneszerző, és ugyancsak ekkortájt
Verjus (Jean Cornuel) és Erasmus Lapicida. Beatrix királynénak külön énekkara volt, s ő
maga is hárfázott. A királyi pár fehérvári esküvőjének zenei pompáját lelkes hangú leírások
dicsérték. Ugyancsak Mátyás udvarának zenész vendége volt Pietro Bono lantos, s a király
komoly erőfeszítéseket tett, hogy udvara számára szerződtesse a híres orgonistát, Paul
Hofhaimert. Mátyás után a Jagellók ugyancsak a zenei élet pártfogói. Itt működött a neves
orgonista, Grympeck mester, és néhány évig Budán tevékenykedett a sziléziai zeneszerző,
Thomas Stoltzer is.

A 15. századi leírások szerint nem csupán a templomi szertartásokat és a közéleti

eseményeket, hanem a lakomázást is zene kísérte - többnyire vonósok és lantmuzsika, s az
egyes fogások behozatalát trombitaszó jelezte. A budai vár utcái egy 1518-as feljegyzés
szerint délben trombita- és dobszótól visszhangzottak. Az egyházi és világi zenét művelő
muzsikusok többnyire ugyanazok: a szakzenészek voltak, így az udvari kápolnák, a kórus
tagjai (akik közé számított az orgonista is). Kiemelt szerepük volt a trombitásoknak, akik
egyrészt a világi hatalom hangzó jelképei (ők vonulnak az ünnepi menetben legelöl), másrészt
hangszerük jeladó funkciója miatt (csapatmozgások irányítása háborúban, tűzesetek jelzése,
toronyzene a városokban). A társasági hangszerek között legnépszerűbb a lant, s mellette a kis
hordozható orgona (portatív). A házikápolnák és a társas zenélés kedvelt hangszere a síp és a
húros hangszerek.

A középkori többszólamúság

Bár a többszólamú zene művelése a 14-15. században nem mondható általánosnak, írásos
adatok bizonyítják ennek bizonyos fokú ismeretét és művelését. A pálosok például már a 14.
században tiltják (tehát létezett), míg a 16. század eleji Sándor-kódex a mennyei örömök
látomásába helyezi a többszólamú éneklést. A templomon kívül is hallhattak többszólamú
zenét, így tudomásunk van pl. a Zsigmond lengyel herceget köszöntő énekesekről. Kottás
forrásaink azonban csekély számúak: a 15. század első feléből való a Zsigmond-kori töredék,
s a század második feléből a Kassai töredék. Ezek együtt körülbelül 30 többszólamú tételt
tartalmaznak. A tételek zenei elemzésekor kitűnik, hogy a hazai közgyakorlat nem a kor
legfrissebb nyugat-európai stílusát követte, hanem mint a többi európai peremvidék, a
régiesebb - akár több száz éves - technikákat őrizte meg. Ebben helyet kaphatott a
párhuzamos vagy ellenmozgásos organum éppúgy, mint a modernebbnek számító
hajlékonyabb többszólamú kanciós anyag. E tételek szövege többnyire az egyházi
ünnepekhez, szertartásokhoz kötődik, vagy azokat kommentálja. Világi szövegű többszólamú
darab egyáltalán nem maradt fenn. Ezzel szemben a királyi udvar zenész gárdája a kortársak
tanúsága szerint a kor legnívósabb polifón stílusát művelte. Ez a jelenség azonban - akárcsak
a díszes kiállítású Mátyás-Graduále -, import jellegénél fogva elszigetelt jelenség maradt,
amely nem gyakorolt hatást a magyar művelődés egészére.

Városi zeneélet
A magyar zenei fejlődésben már a lovagkor óta meglévő tempóhátrány a városi élet
kialakulásában is megmutatkozott - e több száz éves késés következményeképpen nálunk még
a 15. században is csupán 25-30 várossal számolhatunk. Zenei arculatukat tekintve azonban e
városok a nyugatiakhoz hasonló képet mutatnak. A trombita itt is a főúri, majd a polgári
öntudat hangzó bizonysága (Zsigmond külön privilégiumként engedélyezte egyes német
városok számára a trombitahasználatot). A zene a város hivatalos/hivatali életének része is
volt (beiktatások, hirdetések, esküvők, felvonulások). A tehetős polgárság jámborságát s
egyben egyéniségük megörökítésének vágyát jelezte a számtalan oltár- és misealapítvány,
amely természetesen énekesek, zenészek közreműködését kívánta meg. (Sopronban pl. a 15.
század első felében 20-25 altaristából álló Corpus Christi testületről adnak hírt.) Az úrnapi
körmenet (már a 13. század óta) szintén egyre színesebb, látványosabb formát öltött (1494-
ben Pozsonyban ágyúdörgés és trombitaszó kísérte). Ünnepségek, felvonulások, körmenetek
mellett zene illett a városlakók családi eseményeihez. Maguk a vagyonosabb polgárok és
gyermekeik is tanultak hangszerjátékot. A házizenélés legkedveltebb hangszere a 15.
században egyre inkább a klavikord lett. A városok gazdagodásával párhuzamosan vált
általánossá a 15. században az orgona használata, s ebben a fiatal rendek (ferencesek, pálosok,
domonkosok) élen jártak. A 16. század elején említik először a zenélő cigányokat.

Ha áttekintjük a magyar zenei életet a mohácsi sorsforduló előtti pillanatban, a következőket

látjuk: Pominóczky minorita szerzetes ekkor jegyzi fel a híres Bátya, bátya mely az út
Becskerekére ... kezdetű verspárt, egy zsolozsmazáró fohász dallamára született zenei ötletet.
Mária királyné udvarában igényes, kifinomult zenélés folyik, bőkezűen dotált muzsikusokról
tudunk (1525). Nagy zenész idegenforgalom jellemzi a királyi udvart: Heinrich Finck,
Johannes Langus, Thomas Stolzer - néhány jelentős európai zenész neve azok közül, akik
megfordultak nálunk, vagy hosszabb-rövidebb ideig itt működtek. A húszéves Bakfark Bálint
most kerül Brassóról Budára, hogy Szapolyai udvari lantosától tanuljon. Mindezekkel
szemben a legtöbb helyen a régies többszólamú technikákat művelik - még a falvakban is
organumban énekelnek! A liturgikus könyvekbe beírt nagyszámú gyorsírásos dallamlejegyzés
alapján joggal állíthatjuk, hogy a középkori zenei írás-olvasás magas szintű és általános volt.
Sajnálatos módon e kétfajta zenélési mód: a stílusában régies, de általánosan művelt
zenegyakorlat és a királyi udvar import jellegű csúcsművészete nem juthatott egyensúlyra -
erre nem adott esélyt a történelem.

TÁNC

Kora reneszánsz táncok Európában

Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a reneszánsz az európai történelem legtáncosabb

korszaka volt. Hévvel táncoltak a nemesek, a polgárok és a parasztok, nem kímélték a lábukat
a királyok, fejedelmek, főurak sem, s a pápák, püspökök is szívesen áldoztak e
szenvedélynek. A tánc az ellenállhatatlan erejű reneszánsz aktivitás és a test kultuszának
egyik fő szimbóluma lett. Az ókori kultúrák emlékei közül sajnos kevés maradt fönn erről az
illékony művészeti ágról ahhoz, hogy a reneszánsz ember antikizáló, újjáélesztő
szenvedélyének táplálója, az "ars nova" megtermékenyítője lehessen. Ezt a szerepet a paraszti
táncok töltötték be. Így a tánc is hozzájárult az irodalommal, a zenével és más művészeti
ágakkal együtt a nemzeti színezetű kultúrák kultuszának kialakulásához.
A feudális kereteket feszegető városi polgárság, amely a gazdagságát és hatalmát megfelelő
módon képviselő, autonóm kultúra kialakítását tűzte ki célul, a táncban is sajátost akart
létrehozni. Ennek megfelelően a gazdag polgárok a lassan anakronisztikussá váló lovagi
kultúra táncos-zenés-játékos műfajainak átalakítására, a paraszti táncok megszelídítésére
törekedtek, hogy ezek célszerű életszemléletüknek jobban megfeleljenek. Ezáltal véglegesen
megtörtént a nemesi, polgári és paraszti tánckultúra szétválása Európában. E változások
forrásvidéke Itália északi és középső részén, valamint a korabeli Franciaországban,
Burgundiában van.

Táncmesterek

Az új tánckultúra kialakításához és terjesztéséhez már tanult szakemberekre - táncmesterekre

- volt szükség. Az első táncmester, akinek munkájáról írásos emlékek is fennmaradtak - az
olasz Domenico da Ferrara. Ő már nem vándormulattató, hanem humanista műveltségű
mesterember, a tánc, s mellékesen a vívás, lovaglás oktatója, ünnepi látványosságok rendezője
volt, főleg a ferrarai Este-udvarban tevékenykedett. Leghíresebb tanítványai Guglielmo Ebreo
da Pesaro, Antonio Cornazano voltak a 15. század második felének leghíresebb olasz
táncmesterei. Tanítványául szegődött Lorenzo Medici il Magnifico firenzei uralkodó (1449-
1492), aki maga is költő volt, s udvarát híres tudósok, művészek találkozóhelyévé tette.
Domenico mester a kor neoplatonista szemléletének, misztikus látásmódjának megfelelően a
"mértékek" tiszteletére, a táncművészet titkaira oktatta tanítványait.

A korabeli felfogás szerint a természet, az universum és a jól kormányozott állam

harmóniájában egyfajta misztikus tánc tükröződik, amelynek az isteni lényként tisztelt ember
is szerves része. A harmonikus tánc titkai (misteri): a ritmus és tempó megtartása (misura), a
test mozdulatainak összehangolása (maniera), a mozdulatok helyes sorrendjének megtartása
(memoria), a tér megfelelő kihasználása (partire del terreno), a lelki adottságok, a finomság, a
kecsesség (aere) és a testi adottságok, az életerő és az egészség (movimento corporeo).
Domenico és tanítványainak a 15. század során közreadott írásai az egyetemes európai
táncművészet alapdokumentumainak tekinthetők.

Udvari táncok

A kora reneszánsz táncmestereinek könyveiből, s a korabeli tánctörténeti dokumentumokból

már nem csak sejthetjük, hanem sok esetben pontosan tudhatjuk, hogy mit és hogyan
táncoltak az emberek Itáliában (Milánóban, Firenzében, Urbinóban, Ferrarában) és
Burgundiában, valamint a hozzájuk szorosabb-lazább szálakkal kötődő európai udvarokban.
Az itáliai és a francia táncoknak a 15. században eszerint két altípusa létezett: a bassadanza,
basse danse (vonuló páros vagy hármastánc) és a ballo, balletto (több részből álló
tánckompozíció). A basse szó jelentése "mély", ami a tánc lassúságára, méltóságteljes voltára
utal. Ez a mozgásmód összefüggésben volt a kor öltözködési divatjával (a hosszú, súlyos
textíliákból készült ruhák, hosszú csőrős orrú cipők, súlyos fejékek), és az ennek megfelelő
kifinomult viselkedéssel.

A ballo, balletto három, négy, hat, esetleg több táncosra készített kompozíció, amely négy
egymástól eltérő ritmusú, tempójú, karakterű tételből (misuraból) állt. Itáliában e tételek
leggyakrabban a következők voltak: bassadanza, quadernaria, saltarello és píva. Ezek közül a
bassadanza és a saltarello páratlan, a quadernaria és a píva páros lüktetésű, s ezen belül a
saltarello kétszer olyan gyors, mint a bassadanza és a píva kétszer sebesebb a quadernalianál.
E tételek zenekísérete gyakran azonos dallam volt, amelyet a zenészek a jellemző lüktetésnek
és tempónak megfelelően alakítottak a sajátos előadás során, amelyben táncos előadó és
közönség még nem vált el egymástól. Az itáliai és a francia stílus között a táncnevek
hasonlósága ellenére jelentős különbségek voltak, amit a táncosoknak ismerniük illett.

Ami a kora reneszánsz tánckönyvekből hiányzik

A korabeli olasz és francia táncgyűjteményekben ekkor még nyoma sincs azoknak a

táncoknak (pl. pavane, guilliard, passamezzo, courante, volta), amelyeket híres reneszánsz
táncokként ismerünk. Csak egy-két évtized múltán, a 16. század második felében bukkannak
fel, s hódítják meg a táncéletet. Hiányoznak e gyűjteményekből a köztudottnak vélt, mindenki
által természetesen ismert, egyszerű körtáncok (branle, Rundtanz), amelyek már régi
hagyományra mennek vissza, s egy-két évszázadig még szívesen táncolnak főúri udvarokban
és a polgárság táncalkalmain. Nem maradt fenn pontos leírása azoknak a trionfoknak,
maszkos felvonulásoknak sem, amelyeket az egyházi és világi hatalmasságok ünnepein, a
követ- és fejedelemlátogatások alkalmával, esküvőkön, a karácsony és vízkereszt közé eső
"tizenhárom napokkor", búcsújárásokon vagy a farsangi karneválon rendeztek.

Népszerűek voltak ilyen alkalmakkor a Szerelem, az Igazság és a Halál diadalát bemutató

látványosságok: a Három Vak trionfoja, a keresztény és a pogány mitológiából, illetve a
római történelemből vett allegorikus jelenetek, az angol, spanyol, flamand, sőt magyar módra
járt álarcos morescák. Ezek rendezését végző festaiulok között voltak költők, muzsikusok,
festők, táncosok, színészek és énekesek egyaránt. Közismert, hogy alkalmanként a kor nagy
festői, Botticelli, Leonardo és Dürer is szívesen vállalkoztak trionfok jelmezeinek és
látványos díszleteinek megtervezésére. E világias, táncos-énekes-dramatikus szórakozások
több lehetőséget adtak az életöröm kifejezésére, mint a középkori misztériumjátékok
paradicsomi boldogságot ábrázoló jelenetei.

Terpsychore szállást keres Magyarországon

A kora reneszánsz idején Magyarország táncélete a nyugat-európaihoz hasonlóan mozgalmas,

de az eddig feltárt források még mindig csak a táncolás tényéről, esetenként a táncok nevéről
tudósítanak. Az itáliaiakhoz hasonló tánckönyvek, amelyekben a Magyarországon járt táncok
és zenéjük részletes leírása volna, sajnos nem maradtak ránk. Az sem bizonyos, hogy az olasz
és francia kéziratos táncgyűjtemények ismertek voltak a korabeli Magyarországon. Az 1460
körüli Brüsszeli kézirat elnevezésű gyűjteményről feltételezhető, hogy Mária királynénak (II.
Lajos feleségének) is birtokában volt mielőtt Ausztriai Margithoz került, de ez nem bizonyos.
Megbízható források nélkül meg kell elégednünk a korabeli krónikák, történeti művek,
követjelentések, naplók szűkszavú megjegyzéseivel, s a gyéren fölbukkanó
táncábrázolásokkal.

E források megemlítik a Magyarországon járt "olasz táncot" (wällischen Tanz, höfische

welschen Tanz), a "Zeuner" (sövénytánc) néven járt füzértáncot, a tüzes "német táncot"
(Germanica pyrrichia), az álarcos táncot (Mummerej), facipőben járt botos táncot (Tanz mit
Stecken), az egyszerű körtáncot (Rundtanz), a forgó páros táncot (Kehrab), a harci táncot
(militarem pyrrhichiam, Martiales choreas), a kardtáncot, hajdútáncot. Páros tánc ábrázolását
láthatjuk a Mátyás király budai műhelyéből kikerült szép kályhacsempéken és egy 15.
századra datált bronz ládacsaton. Több példa van arra is, hogy heves mozdulatokkal
ábrázolják e korban a dudán játszó udvari mulattatókat, ami a dudások játékmódjából ítélve,
szintén táncos mozgásra enged következtetni. Több európai forrás említi a magyarok sajátos
módon való táncát, amely a reneszánsz későbbi időszakában válik európai divattá.
Táncok Mátyás király udvarában

A korabeli udvari táncokról e korban Mátyás király messze földön híres reneszánsz udvarából
maradt ránk a legtöbb emlék. Ezek többségét Antonio Bonfininek, Mátyás király udvari
történetírójának köszönhetjük, aki maga tánckedvelő, reneszánsz ember volt. Krónikájában
láthatóan szívesen elidőzött az udvari ünnepségeket kísérő táncos-zenés jelenetek leírásánál.
Tőle tudjuk, hogy Mátyás királlyá választásakor a budai nép táncra perdült. Ő maga is
szívesen táncolt. 1470-ben például Frigyes császárnál tett látogatása során a lovagi tornán és a
magyar táncokban is fényeskedett. Mátyás hadakozás közben szívesen szórakozott. Boroszló
ostroma idején 1474-ben táncmulatságra hívta a város és az ostromló cseh-lengyel sereg
előkelőit. Mátyás és Beatrix menyegzője nagy pompával zajlott. Hans Seybolt humanista író,
György bajor herceg követe szerint Beatrix fivérével a nápolyi herceggel táncolt együtt a
Zäuner nevű táncban.

A pfalzi követ jelentése szerint Beatrix és Ulászló, III. Kázmér lengyel király fia tüzes
Germanica Pyrrichiat (német táncot) járt Olmützben a Mátyás által reneszánsz pompával
megrendezett fényes ünnepségen. Bonfini szerint a magyarok naponta támadták a királyt,
hogy a jobb célokra kivetett adót haszontalanságokra fordítja, a régi királyok egyszerű
életmódjától eltér, levetve a hazai szigorú erkölcsöket megszünteti a régi szokásokat, a latin,
sőt spanyol élvezetre és elpuhult szokásokra tér át. Ezért elsősorban Beatrixot hibáztatták,
mondván: "... Beatrix királyné asszony fogá Mátyás királyt az olasz dolgokra ... hozata ki
csúfokat, táncolókat, mindenféle síposokat, lantosokat, hegedősöket: mert ezekben Beatrix
királyné asszonynak igen nagy kedve és gyönyörűsége vala." Beatrix itáliai (főleg ferrarai)
kapcsolatait ismerve, hitelt adhatunk a panaszoknak, s feltehetjük, hogy az ő révén, a
Domenico de Ferrara gyűjteményében szereplő táncok is eljuthattak Magyarországra.

II. Lajos táncszenvedélye és a moresca

Mátyás halála után II. Ulászló és II. Lajos király hiába igyekezett fönntartani a fényűző,
reneszánsz udvartartást. II Lajos király és Mária királyné táncszeretete például olyannyira
megterhelte az amúgy is elszegényedett kincstárt, hogy szerte Európában felfigyeltek rá.
Gyermekkoruktól fogva mindketten hozzászoktak a pompás mulatságokhoz, látványos udvari
rendezvényekhez, melyekhez később is ragaszkodni igyekeztek. Brandenburgi György őrgróf
II. Lajos király unokabátyja és nevelője írta 1519-ben egy fönn maradt levelében a
brandenburgi kancellárnak, hogy pompásan farsangolt, alakoskodott, táncolt a különben
szörnyen szegény Lajos király udvarában, ki maga is vígan járta a táncot az urak
társaságában. "Én tizennyolcad magammal jelmezben (Mummerej) jelentem meg, rövid
felöltőben és piros, hegyes cipőben, ahogy azt a régiek hajdan viselték, azután öreg atyus
következett, facipőben, s két különös táncot járt botokkal (Tanz mit Stecken)."

Itt kell megemlíteni azt a farsangi fegyveres és álarcos táncot, amelyet Zsigmond herceg
(Jagello Ulászló király öccse) jegyzett föl budai sáfárkönyvébe. Eszerint 1501. február 21-én,
farsang utóján a budai iskolás diákok kardtáncot mutattak be neki a szálláshelyén. Ugyanaz
nap álorcás bolondok jelentek meg lóval, majd ők is kardtáncot jártak előtte, amiért jutalmat
kaptak. E kardtáncok és az ugyanebben az időben Maximilián császár számára készült
metszetek az álarcos, fegyveres magyar táncosokról, vagy a müncheni városháza moreszka
táncosai között található magyar figura az Európa-szerte népszerű "moresca" magyarországi
divatjára utal. Királyaink pompaszeretete és táncszenvedélye a 16. század elején valószínűleg
kevésbé lett volna feltűnő, s talán II. Lajos sem érdemelte volna ki a "beste táncos király"
elnevezést, ha megfelelő gazdagság lett volna e pompa mögött, s mindez nem a közeledő
török veszély árnyékában történik.

Tánc a költészetben

A lassan kibontakozó korabeli magyar nyelvű irodalom és költészet termékei között örömmel
fedezhetünk fel olyan sorokat, amelyek a táncról szólnak. Az első az 1505-ből való
körmöcbányai táncszó, amelyet a nyelv- és az irodalomtudomány, s a tánctudomány is
egyformán számon tart:

Szupra aggnő, szökj fel kabla,

Hazajött fírjed, tombj Kató!
Az te szíp palástodban
Gombos sarudban:
Haja, haja virágom!

A második Apáti Ferenc Cantilena-jának szatírikus hangvételű sorai a jámborságot színlelő

leányokról 1526-ból (?):

"Serényen futamnak táncban az leányok,

Nyilván ott meglátjuk az ő jámborságit,
Szertelen ha leend az ő jámborságok,
ott leholl pártájok."

A Példák könyvének Sándor-kódex néven ismert 7. részében, amelyet 1521-ben a Margit-

szigeti kolostor dömés apácái készítettek, gyönyörű sorokat olvashatunk a szentek táncáról a
mennyben:

"Minémű hangosság lészön az táncolásnak idején, lészön-e ott hegedűs, lantos, dobos,
cimbalmos? Lészön. Éneköt is mondanak az táncban."

Harci táncok, katona táncok, a hajdútánc első emléke

A harci táncok divatja a 15-16. század folyamán tovább tartott és új lendületet vett a törökkel
való közvetlen harcok folyamán. Három példát említünk, amelyek mindegyike sajátos és
Európa középső és nyugati felén már különlegesnek számító eset: Az első 1456-ban
Nándorfehérvár ostromakor történt. Giovanni da Tagliacozzo ferences barát, Kapisztránói
János olasz kísérőjének följegyzése alapján tudjuk, hogy Kapisztránói parancsára a várvédők
a török szeme láttára vigadoztak: "némelyek kürtöknek rivallására énekeltek, mások
kiabáltak, megint mások táncra perdültek, vagy ég felé tárt karokkal ordítoztak és ugráltak ...
ezzel is igyekeztek a töröknek elbizakodottságát megtörni, bátorságukat lelohasztani, őket
megfélemlíteni ..." A másik eset az 1479. évi kenyérmezei ütközet utáni győzelmi torban
történt, amiről szemtanúk elbeszélése alapján Antonio Bonfini adott részletes tudósítást: "A
lakmározásnál a vitézi éneket (militari cantu) zengtek, hevenyében dalba foglalták a vezérek
és főemberek dicséretét".

Majd a bortól felhevülve vitézi táncot (militarem pyrrhychiam) jártak. Fegyveresen járták a
katona táncot (Martiales choreas), mindent betöltött a lárma. Tetőpontjára hágott a vigalom, s
minden katona taglejtésekkel, furcsa mozdulatokkal nevettette társait. Kinizsit is táncba
hívták. a kör közepére állt, felkapott egy török hullát, de csak úgy a fogával, kezével hozzá se
nyúlt. Eztán ütemesen szökdécselni kezdett vele körben. Nevetésnél is nagyobb volt a
csodálkozás a herkulesi tánc (choream se et Herculeo) láttán. tartott a vigalom, szemüket sem
hunyták le az éjjel." A harmadik példa Dózsa György kivégzéséről szól. Több korabeli forrás
is leírja ezt a különös kegyetlenséggel végzett műveletet. Verancsics Antal korabeli
visszaemlékezése szerint: "A Székely Gyergynek övig ruháját lebocsáttatá, a székhez, a fához
kötözteté. Az ő vitézivel toborzok táncot (alias hajdótáncot) járata, minden kerülisen a
Székely György testét harapnák vala."

Paraszti táncok - közös "magyar" vonások

A feudális szokásjog rögzítésével - Magyarországon Werbőczy Hármaskönyvének

megfogalmazásával (1514) - szerte Európában megtörtént a parasztság politikai
megkülönböztetése, s ez egyben a nemesi és a paraszti kultúra lassú és végleges
differenciálódásához vezetett. A középkor folyamán többször átrendeződött népesség körében
a parasztság egyre inkább a hagyományos tánckultúra hordozójává válik, a nemesség (és a
nyugat-európai polgárság) pedig folyamatosan az új európai táncdivatoknak hódol. A két
kultúra közös vonásait mutató réteg egyre vékonyodik. Galeotto Marzio, Mátyás király itáliai
könyvtárosa még elcsodálkozott azon, hogy a főnemesek és az egyszerű emberek egyformán
megértik a muzsikusok énekét, akik a hősök tetteit magyar anyanyelvükön a királyi asztalnál
lantkísérettel énekelték meg. Az ő hazájában, Itáliában ez már nem volt lehetséges a nyelv és
a kultúra rétegeződése miatt. Bonfini is említi, hogy az udvarban nem esett meg vecsernye
katonadaloknak - cantus militaris - éneklése nélkül; rögtönzött és hevenyészett dalokkal
magasztalták a hőstetteket.

Ha ezt párhuzamba állítjuk a kenyérmezei ütközet leírásánál említett harci énekekkel és

táncokkal, akkor a korabeli műveltségnek is egy régies, továbbélő vonására mutathatunk rá,
amely egy rögtönzött népköltészeti műfaj zenével és pantomimikus mozdulatokkal való
előadását jelenti. Ehhez járultak még az énekes és hangszeres kíséretű körtáncok, valamint a
differenciálatlan műfajú ugrós-dobogós-topogós táncfajta szólóban, párosan, csoportosan,
eszközzel és eszköz nélkül járt formái. Ezek alkották valószínűleg a kora reneszánsz kori
magyarországi táncok sajátságait, amelyek láttán a főnemes, a katona illetve az egyszerű
zarándok táncát magyarnak minősítették szerte Európában. Ez nem azt jelenti, hogy máshol
ilyen táncok egyáltalán nem léteztek, csak Európa központi részein ezek már visszavonulóban
voltak, s helyüket kezdték átadni a szabad egyéni párostáncok, a szerelmi líra kifejezőinek.

EGYHÁZTÖRTÉNET

VALLÁS, EGYHÁZ

A politizáló egyház - az egyház és a politika

Erősödő főkegyúri jog

A Zsigmond király halálát követő évtizedekben Magyarország a Szentszéknél elérte, hogy a

pápák a gyakorlatban elismerték: a püspöki és érseki székeket a király (illetőleg a kormányzó
s az országtanács) adományozhatja, mert övé a bemutatási és kinevezési jog. Róma az
alkalmas jelöltek megerősítésével volt kénytelen megelégedni. Amennyiben azonban a
Szentszék megtagadta a megerősítést, a király jelöltje választott (electus) püspökként is
vezethette egyházmegyéjét, élvezhette jövedelmeit, és részt vehetett a királyi tanács ülésein.
Akkor illette csak a pápát a kinevezési jog, ha a főpapok Rómában haltak meg. Mátyás király
azonban ilyenkor is érvényesítette akaratát: Aragóniai János érsek római halála után a király
1486-ban felesége révén rokonát, a hétéves Estei Hippolitot tette a magyar egyház fejévé.

A király kinevezési jogát néha nem maga gyakorolta, hanem átengedhette azt valamelyik
hívének: Guti Ország Mihály a nyitrai püspökség betöltésére kapott engedélyt, bár ezt az
uralkodó rövidesen vissza is vonta. Hódításai eredményeképpen Mátyás kegyúri jogát
Magyarországon kívül is gyakorolta, így került Nagylúcsei Orbán a bécsi püspökség élére. A
következetes egyházpolitika a Jagellók idején sem változott. Amikor VI. Sándor pápa újra
kimondta a pápai udvarban megüresedett egyházi javadalmak pápai betöltésének jogát, az
1495. évi országgyűlés úgy határozott: akik mástól mint a királytól szereztek egyházi
javadalmat, azokat vízbe kell fullasztani. Werbőczy István Hármaskönyve, nagy hatást téve a
későbbi századok felfogására, négy pontban igazolta a magyar király főkegyúri jogát.

Római támogatással a török ellen

A pápák főkegyúri jogot illető engedékenysége szorosan összefüggött a "hitetlen" török elleni
harccal. Rómában tudták, hogy az oszmánok további terjeszkedésének megállítása, az ellenük
szárazföldön vezetett háború Magyarország közreműködése nélkül lehetetlen. A magyar
vezetés is tisztában volt azzal, hogy a határaihoz egyre közelebb kerülő Oszmán Birodalom
visszaszorításában az európai hatalmak közül elsősorban és érdemben (pénz, szervezés,
kapcsolatok) csak a pápaságra támaszkodhat. A Szentszék a pápai diplomácia fontos
személyiségeire, Giuliano Cesarini és Juan de Carvajal bíborosokra mint legátusokra bízta a
keresztes hadjáratok szervezését (1444, 1456). II. Pius, II. Pál és IV. Sixtus pápák Mátyás
idején is folyamatosan küldtek jelentős összegeket e célra. 1459-1476 között 250 ezer arany
forint jutott az országba, de a király aktív török politikájának hiánya miatt az 1480-as évektől
a segélyek elmaradtak, és csak az 1500-as években indultak újra.

A Jagelló-korban a magyar-vatikáni kapcsolatokat már többnyire mindkét oldalról állandó

diplomáciai küldöttek ápolták Budán, illetve Rómában. A törökellenes Vatikán
Magyarországot kiemelten fontos diplomáciai partnerként kezelte, ennél fogva magas szinten
képviseltette magát Budán: a római kúria legtehetségesebb diplomatái igyekezték szervezni a
török háborút (néha ezzel megakadályozva egy-egy jó békekötési lehetőséget is). 1513-ban a
korábban a pápaválasztáson eséllyel induló Bakócz Tamás érsek kapott széleskörű legátusi
felhatalmazást keresztes hadjárat hirdetésére, ez azonban parasztháborúba csapott át. A pápai
követek, akik közül a legismertebb Antonio Burgio volt, részt vehettek a királyi tanács
ülésein, így beleszólásuk volt belpolitikai ügyekbe is. A pápai követ hozzájárulásával Mohács
előtt nagy mennyiségben gyűjtöttek nemesfémből készült egyházi kegytárgyakat, amelyeket
az ország érdekében használtak fel.

A prelátusok a politikában

A főpapok (prelatusok) mint az ország báróinak egyházi része hivatalból tagjai voltak a
királyi tanácsnak és az országgyűlésnek. Korszakunkban közéjük számították a két érseket, a
14 püspököt (beleértve a szerémi és boszniai, valamint a horvátországi modrusi és tinnini
egyházmegyék vezetőit is), a székesfehérvári prépostot és a magyarországi johannita
rendtartomány vezetőjét, a vránai perjelt. Míg a Mátyás-korban az uralkodó a főpapok
befolyását korlátozni tudta, a Jagellók idején a főpapok - a kancellári hivatal betöltésével - az
országos politika fő irányítói voltak, politikai súlyukat jövedelmük nagysága is
alátámasztotta. Ezek nagyobbik része (kétharmada) a tizedből származott, amelyet saját
tizedszedő hálózatuk révén maguk gyűjtöttek be, vagy többnyire dézsmabérlet formájában
értékesítettek. Így a világi földesuraknál nagyobb pénzbevételeik voltak, ezért a katonai
kötelezettséget nem a telekkatonasági kulcs, hanem előre meghatározott létszámban voltak
kötelesek teljesíteni.

Az 1498: 20. t.c. értelmében az egyháziaknak 7000 lovast kellett kiállítaniuk, ebből 4100-at a
püspököknek. Vagyonukból az ország védelmére sokkal többet áldoztak, mint a többi
társadalmi réteg. A Mohács előtti évtizedekben a királyi végvári katonaság mellett az egyházi
bandériumokon nyugodott az ország védelme. Hadvezéri tehetségével több főpap kitűnt világi
társai közül, mint Beriszló Péter vagy Tomori Pál. Részben a honvédelem központosító célját
szolgálta több gazdag javadalmazású egyházi méltóság egy kézben egyesítése. A
javadalomhalmozás 15. századi európai általános jelensége azonban gyakran a főpapság saját
anyagi érdekeit szolgálta, ideértve a mecénási tevékenységet is. A főpapi jövedelmeket
jelentős mértékben terhelte a pápai udvarnak fizetendő tized, valamint a különböző illetékek,
a pápai kinevező bulláért járó szolgálat (servitium) és az annata.

Az országos politikában az egyháziak közül testületileg csak a főpapok vettek részt. A

magyarországi egyház egésze azonban a magyar rendi fejlődés során nem alakult külön
politikai testületté. Ez feltehetően összefügg azzal, hogy Magyarországon az egyházi birtok
részesedése európai összehasonlításban alacsony volt, kb. 15 %. Néhány hatalmas főpapi
vagyon mellett (esztergomi érsekség, egri, váradi, pécsi püspökség, pannonhalmi apátság,
amelyek egyébként a világi birtokosok sorában középtájon elhelyezkedő bárók birtokainak
feleltek meg) az egyházi intézmények zöme közepes vagy kis földbirtokkal rendelkezett. Az
egyházi kézben lévő várak száma is kevés volt (kb. 12 %), és ezek sem váltak uradalmi
központokká. Az egyházi birtokok - eszmei tulajdonosa, az intézmény védőszentjének
birtokai - általában nagy területen, szétszórtan terültek el és ez a világi birtokkal ellentétben
nehezítette védelmüket és növelte igazgatási költségeiket.

A kanonokok a politika szolgálatában

A középkorban nem létezett a kormányzati, bíráskodási, diplomáciai teendőket elvégző

központilag fizetett hivatalnokréteg. A korai időszakban (11-12. század) a király tanult
egyházi személyeket, azaz klerikusokat (különösen a káptalanok kanonokjait) vonta be a
kormányzati munkába. A 13-14. századtól azonban a király udvari alkalmazottait (királyi
titkárokat, ítélőmestereket, kancelláriai és kúriai jegyzőket, a kincstartósági személyzetet)
egyházi javadalmak adományozásával fizette vagy jutalmazta. A viszonylag kevés püspöki
szék miatt különösen alkalmasak voltak erre a célra a káptalanok kanonoki méltóságai,
melyeket a főkegyúri jog révén a 14. századtól a király töltött be. A külföldi egyetemek
látogatásának anyagi fedezetét is (ösztöndíjrendszer hiányában) többnyire kanonoki
javadalmak adták.

A társadalmat szolgáló egyház

A felső- és középréteg

A világi szolgálatban levő, vagy külföldön tanuló-tanító kanonokok ritkán tartózkodtak a

káptalan székhelyén, ahol az állandó liturgikus feladatokat helyetteseik végezték. A 15.
századra a káptalanok a hazai művelt klerikusréteg szellemi tevékenységét anyagilag
megalapozó intézményekké váltak. Az egyházi rendbe kényszerből, társadalmi elvárások
hatására belépő, kanonoki, esetleg püspöki méltóságig jutó, alapvetően világi érzelmű
hivatalnok-értelmiség tagjai közül többen csak húzódozva, püspöki javadalmasként vették fel
a nagyobb egyházi rendeket (Szatmári György, Szalkai László), ugyanakkor igyekeztek
főpásztori kötelezettségeiknek is eleget tenni. A Mátyás-kor első prímása, Szécsi Dénes
bíboros, egyházmegyei zsinatokkal, egyházlátogatásokkal igyekezett az egyházfegyelmet
helyreállítani.

Papok és hívek a falvakban

Az alsópapság ugyanis, a kisebb plébániák papjai és a káplánok, gyakran követték elöljáróik

világi életmódját, a cölibátus megszegéséről is szólnak a források. A lelkipásztori teendők
végzése kapcsán ők voltak közvetlen kapcsolatban a hívő néppel: miséztek, prédikáltak,
kiszolgáltatták a legtöbb szentséget, irányították és ellenőrizték az évente kb. 100 napot kitevő
vasár- és ünnepnapok megtartását. Munkájukat, életmódjukat közvetlen elöljáróik, a közülük
(nagyobb plébániákból) kikerülő esperesek ellenőrizték, akik helyben laktak kerületük
székhelyén. Jelentésüket az egyházmegye székhelyén, a székeskáptalan tagjaként élő
főespereseknek juttatták el, akik időnként egyházlátogatást végeztek a plébániákon.

A 15. századi Magyarországon alig volt olyan számottevő település, amelynek ne lett volna
temploma. A nagyobb részt kőből, kisebb részt fából épült egyházak veszély esetén a falu
népének menedékül is szolgáltak, Erdélyben kifejezetten ilyen célból építették az ún.
erődtemplomokat. Az újabb telepítésű falvak templomigényét többnyire úgy oldották meg,
hogy a régi, legközelebbi plébániaegyház leányegyházaként (filia) alapították. A hívektől
kapott plébániai jövedelmekért anya- és leányegyház nem csupán a falvakban, de a
városokban is komoly vitába kerülhetett egymással. Budán, a Nagyboldogasszony-
anyaegyház papja hosszú ideig ellenezte leányegyházainak független plébániákká válását.

A falusi papok felfogadása továbbra is elsősorban a kegyurak joga és kötelessége volt, de a

plébános választásába a 15. században nemcsak a városokban és mezővárosokban, hanem a
falvakban is a közösségnek jelentős beleszólása volt. Az egyház vezetése támogatta a hívek
önkormányzati jogait, a közülük választott templomgondnokok az egyházi vagyon kezelését
intézték, esetenként a plébánost is ellenőrizhették. A helyi papok többnyire jobbágy
származásúak voltak, a középkor végére műveltségük megnőtt. Legtöbbjük már rendelkezett
az alapvető liturgikus könyvek majd mindegyikével. A pap nemcsak a faluja lelkipásztora,
hanem lakóinak szellemi vezetője, tanácsadója, a helyi szokások őre volt. Nem véletlen, hogy
jelentős számban vettek részt az 1514-es parasztháborúban. Korabeli szövegekben
ugyanakkor nem ritka a parázna, kocsmába járó, hatalmaskodó pap alakja sem.

Papok és hívek a városokban

A középkor végére a vallásosság nem csökkent, hanem átalakult, bensőségesebbé,

személyesebbé vált. A városi életformával a vallási élet új formái születtek, mint a különböző,
szinte kizárólag világi tagokkal működő vallási társulatok (confraternitasok). Legtöbbjük
Krisztus Teste névvel alakult, és általában a patríciusok előkelő egyesületei voltak. A céhek
egyben vallási közösségekként is működtek, amelyek a templomban vagyonukból
(szárnyas)oltárt állítottak, az ünnepeket testületileg szervezték és ülték meg családtagjaikkal
együtt. A városi polgárság fokozatosan átvette az irányítást az addig kizárólag egyházi kézben
lévő szegénygondozás, betegápolás területén is. A városi felügyelet alá tartozó, de egyháziak
által működtetett ispotályok kórházak és szeretetházak voltak egyben.
A 15. századi kiváltságos egyházak papjai hivatalukat gyakran csak jövedelemforrásnak
tekintették, vidéki társaikhoz képest a teljes tized birtoklása kényelmes életet biztosított
számukra. Alig tartózkodtak plébániájukon, feladataikat helyetteseikkel, a káplánokkal
végeztették. Utóbbiak a falusi plébánosokkal egy szinten álltak, hasonlóan a korszakunkra
jelentős számúra növekedett városi plébániai és székesegyházi oltár- és kápolnaigazgatók
rétegével. Az elhunytak lelki üdvössége érdekében, a tisztítótűzben eltöltendő idő
megrövidítésére ugyanis a hívők mind több misealapítányt tettek. Egy-egy oltár vagy kápolna
a nekik felajánlott birtok- és pénzadományok révén a társadalom életében fontos szerepet
betöltő klerikus-intellektuális réteg fenntartását tette lehetővé. A mise kegyelmeinek túlvilági
s evilági "hasznosítását" papok és hívek egyaránt gyakran túlzásba vitték, ahogy a búcsúkat is
félreértették.

Az egyház és a mindennapok

A nagy csecsemőhalandóság miatt az újszülöttet mielőbb a templomba kellett vinni (lehetőleg

nyolc napon belül), hogy rendszerint háromszoros alámerítéssel megkereszteljék, és ezzel az
egyház tagjává váljon. A bérmálásra is - amely szentség a megkereszteltet a Szentlélek
adományával gazdagítja, hogy hite szerint éljen - többnyire gyermekkorban került sor, ahogy
az első gyónás elvégzésére is. Addigra tudni kellett az elégtétel elvégzéséhez szükséges
imádságokat, a Miatyánk (Pater Noster) és az Üdvözlégy (Ave Maria) szövegét, továbbá a
Hiszekegy (Symbolum, Credo) Hitvallást. Évente általában a hívek egyszer gyóntak és
áldoztak. A házasság szentségét kánonjogi előírás szerint a fiúknál 14., a lányoknál 12.
betöltött esztendő után vehették fel a hívek. Életveszély, betegség esetén papot hívtak, nehogy
a beteg az utolsó kenet nélkül fejezze be életét. Ilyenkor lehetett végrendelkezni is, amit a
helyi pap írásba foglalt és gondoskodott a végrehajtásról.

Az elhunytakat a templom közelében levő, bekerített temetőben temette el a pap. A

templomba csak a kegyurak és azok temetkezhettek, akik az építésre adományt tettek. Nem
járt egyházi temetés a pogányoknak, a kiközösítetteknek, az öngyilkosoknak, és azoknak,
akikről tudták, hogy halálos bűnben haltak meg. A temetésnek és más meghatározó
alkalmaknak, ünnepeknek, a hit titkainak megértéséhez kialakultak az egyházmegyénként
esetenként eltérő színes szertartások, liturgikus cselekmények. Némelyik különös
látványosságnak számított, mint pl. a körmenet. A latin nyelvű szertartásokon a hívek
többnyire hallgatóként vettek részt, de a 15. században már volt népnyelvi változata a
liturgikus himnuszoknak, Mária énekeknek. A mindennapi élet megpróbáltatásaiban a hívek a
szenteknél véltek segítséget találni.

Egyház és művelődés

A falusi lelkipásztorkodásra készülő papság képzése a középkor végén is a régi módszer, a

plébániák keretében történt. A jelölteknek a felszentelés előtt püspöki bizottság előtt kellett
számot adni a liturgia elvégzéséhez és a plébániai adminisztrációhoz szükséges ismereteikről.
Az alapvető szövegeket kívülről is tudni kellett, valamint megkívánták tőlük az olvasást és
éneklést. Az ennél magasabb fokú tudást a káptalani iskolákban lehetett elsajátítani, amelyek
közül némelyik (Pécs, Várad) a 15. században a hazai humanizmus központjává vált.
Harmadik, úgyszintén rövid életű középkori egyetemünk is káptalani székhelyen létesült,
annak szellemi bázisára Mátyás király és Vitéz János erőfeszítéseiből Pozsonyban (Academia
Istropolitana, 1467). Királyi és érseki támogatás hiányában az egyetem az 1490-es években
elsorvadt. A kanonokoknak és a püspököknek csaknem fele járt valamelyik külföldi
egyetemre.
Reformtörekvések a monasztikus rendeknél

Az eredetileg szemlélődő és a liturgikus feladatokat központba helyező monasztikus rendek -

bencések, ciszterciek, premontreiek - a középkor végére megállíthatatlanul hanyatlottak. Nem
fordítottak elég figyelmet tagjaik iskoláztatására, a korszerű egyetemi műveltség
megszerzésére sem. Szerencsésebb helyzetben azok a monostorok voltak, amelyek eredeti
feladataik mellett más funkciókat is elláttak: Báta pl. búcsújáróhely volt, Zalavár, Kapornak,
Garamszentbenedek jelentősebb hiteleshely. A bomlás ellen a bencéseknél Tolnai Máté
pannonhalmi főapát vezetésével a 16. század elején reformmozgalom indult, amelynek célja
az eredetileg független monostorok szövetsége volt. A királyi kegyuraság alá tartozó
monostorok - pannonhalmi, pécsváradi, szekszárdi, bátai, somogyvári, zalavári,
garamszentbenedeki és bakonybéli - uniója 1512-ben megvalósult, de tartós sikert nem ért el.

A ciszterciek megreformálását különösen Mátyás király szorgalmazta, míg a premontreiek

újjászervezésének munkája Fegyverneki Ferenc sági prépost vezetésével a franciaországi
anyamonostor megújulási törekvéseibe kapcsolódott, Bakócz Tamás támogatását élvezte. A
premontreiek a hiteleshelyi feladatok mellett (Leleszen például a későközépkor legnagyobb
oklevélkiállító szervezete működött) lelkipásztorkodást végeztek, hiszen reguláris
kanonokokként ez feladatuk volt. Nemegyszer ezt az illetékes világi papság, a püspökök és
főesperesek ellenére tették, mert a szerzeteseknek általában nem volt joguk lelkipásztorkodni.
Ezzel a társadalom felé nagyobb nyitottságról és az ebből fakadó nagyobb népszerűségről
tettek tanúbizonyságot. A 15. században kilenc bencés és tíz premontrei monostor végzett
hiteleshelyi munkát, míg a ciszterciek közül egy sem, az utóbbiak a templomaikba való
temetkezéstől is elzárkóztak.

Virágzó remete- és népszerű koldulórendek

Nem kellett viszont megreformálni a négy karthauzi kolostort, mert rendíthetetlenül követték
eredeti eszményeiket, ebben külföldi, főleg osztrák és német kapcsolataik is erősítették őket.
Különösen a kódexmásolásban és -írásban tűntek ki (elsősorban Lövöld). A pálosok nemcsak
megőrizni tudták korábbi népszerűségüket, de újabb kolostorokat is be tudtak népesíteni,
rendházaik száma 1450-re 90-re nőtt. Az alapítók között ott találjuk a királyt, a főpapokat,
arisztokratákat és a tehetősebb nemeseket egyaránt. A domonkosok újabb kolostorok alapítása
helyett gondos lelkipásztorkodással megőrizték befolyásukat a városokban, tagjaik körében
megszokottá tették a tudományos munkát. Budán működő főiskolájuk (studium generale) a
legállandóbb magyar felsőoktatási intézmény volt a középkorban: az utolsó adat 1530-ból
emlékezik meg róla.

A domonkosok feladata volt az egyházban az eretnekek felkutatása is, az inkvizíció. A

huszitizmus 15. század közepi visszaszorítása után nem sok dolguk akadt. A pápa 1483-ban
nevezte ki a budai domonkos főiskola egyik tanárát (Kassai Miklóst) inkvizítorrá, ez a tisztség
hosszú időn keresztül ugyanis be sem volt töltve. A későközépkori néhány inkvizítor
gyakorlati működéséről szinte semmi nyom nem maradt. A Mohács előtti években főként
Budán és néhány nagyobb németajkú városban terjedő lutheri reformáció ellen kellett
küzdeniük, annál is inkább, mert Mária királyné és idegen környezete nyíltan rokonszenvezett
az új tannal. Az országgyűléseken törvényeket is hoztak az új hit követői ellen (1523:53. és
1525:4. t.c.), büntetésükként fej- és jószágvesztést, majd máglyahalált szabtak ki.
Végrehajtása azonban csupán egy-két esetben történt meg.
A koldulórendek közül korszakunkban a ferencrendieknél történt a legnagyobb változás. A
magyarországi ferences rendtartomány 1350 után már csak nyolc új kolostort alapított, az
utolsót 1425-ben. Ezzel, a konventjeiben letelepedett, közös vagyont is birtokló,
conventualisnak, később marianusnak nevezett irányzattal szemben a 14. században a renden
belül egy reformmozgalom indult, amely Szent Ferenc szabályainak szigorúbb megtartását
(ezért nevezték őket obszervánsoknak) hangoztatta. A ferences rendnek ez a (később
salvatorianusnak is nevezett) ága a boszniai rendtartományból terjedt át Magyarországra a 14.
század végén. Az önálló magyar provincia felállítása 1448-ban valósult meg, miután a
konventuálisoktól több rendház irányítását átvették. Elvileg ugyan a középkor végéig
fennmaradt a ferences rend egysége, a gyakorlatban azonban az obszervánsok önálló
szerzetesrendnek tekinthetők. A teljes különválást végül 1517-ben mondták ki.

Az obszervánsokat különösen az uralkodók és a főurak támogatták, kolostoraik száma

rohamosan gyarapodott: míg 1440 táján 25 házuk volt, 1475-ben tíz őrségben (custodia) 49
kolostorral rendelkeztek, 1500 körül 67, míg Mohács előtt 70 volt rendházaik száma. Ezekben
mintegy 1500-1700 szerzetes élt. Népszerűségük oka, hogy vállalták a kisebb városokban és
falvakban is a lelkipásztorkodást. A Kapisztránói János szentté avatása érdekében született
jegyzőkönyvek bizonyítják, hogy a népi vallásosság munkájuk nyomán alakult ki.
Tevékenységükre különösen nagy szükség volt a déli határon előrenyomuló oszmán missziós
törekvésekkel szemben. Több évtizedes szigorú társadalomkritikájuknak - különösen
Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát révén - nagy szerepe volt a Dózsa-parasztháború szellemi
előkészítésében és kirobbanásában.

Az apácák

Főként a domonkosok és ferencesek irányították azoknak a női szerzetesi közösségeknek a

vallási életét, amelyek szervezetileg rendjük alkotórészei voltak: az apácakolostorokat, a
harmadrendi és a beginaházakat. Egyik rendnek sem volt sok zárdája Magyarországon, de
lakóik a legelőkelőbb családok sarjaiból kerültek ki. A domonkosrendiek közül a leghíresebb
a Margit-szigeti volt, amely a középkor végén ugyanolyan népes, mint a 13. században Szent
Margit idején. A ferencrendi klarisszáknak is mindössze öt-hat kolostoruk volt
Magyarországon, a leghíresebb az Erzsébet királyné (Nagy Lajos anyja) által alapított óbudai.
Hivatásuk nemcsak a női arisztokrata társadalom nevelőivé tette őket - olyanok is nevelkedtek
bennük, akik később visszatértek a világi életbe - hanem a magyar nyelvű kódexirodalom
megteremtőivé is.

A katolikus egyházon kívüliek

Zsidók

A magyarországi városlakó zsidók királyi kamaraszolgának számítottak, ezért közvetlen

királyi védelem alatt álltak. Vezetőjük az Anjou-kor óta a világi főméltóságok sorából
kinevezett "zsidók bírája" volt, aki nyilvántartotta vagyonukat, gondoskodott az őket terhelő
adók begyűjtéséről. Mátyás király kincstári reformjai során Ernuszt János kincstartó e hivatalt
felváltandó ún. országos zsidó prefektúrát hozott létre. Ennek élére már zsidó vezető került
széles körű, a zsidóság védelmét elősegítő jogkörrel. A középkor végén 38 helységben
említenek a források zsidókat, e mintegy 15-20 ezerre becsült népesség helyzete azonban a
középkor végére folyamatosan romlott. Elsősorban nem az egyház felől érte őket támadás,
hanem a gyengülő királyi hatalom nem volt képes már megvédeni őket a társadalom részéről
különösen vagyonuk és gazdasági ügyleteik miatt megnyilvánuló ellenszenvtől. 1525-ben
például Budán megtámadták a zsidó származású Szerencsés Imre alkincstartó házát.

Görögkeletiek

A török előrenyomulás miatt az ország déli és keleti részein egyre gyarapodó magyarországi
görögkeleti vallású népcsoportok - szerbek, románok, rutének - sorsát kevéssé befolyásolta,
hogy hosszú alkudozások után 1439-ben Firenzében létrejött a nyugati és keleti egyház
uniója. Bár kaptak görög szertartású, de katolikus püspököt, adatok hiányában nehéz
eldönteni, hogy mennyire vették komolyan az uniós hittételeket. A püspökök székhelye
ugyanis vagy a Drágfiak ősei által 1391-ben alapított körtvélyesi görögkeleti monostorban,
vagy az úgyszintén eredetileg görögkeleti püspöki joghatósággal 1491-től felruházott
munkácsi kolostorban volt. Ezeknek a kolostoroknak a vezetői (igumenjei), a
konstantinápolyi pátriárkától kaptak jogot a Magyarországon működő görögkeleti papok
felszentelésére. Brankovics György szerb despota és családja is görögkeleti vallású maradt,
környezetükben és birtokaikon - a nándorfehérvári püspökség nevére felszentelt - görögkeleti
püspökök is működtek.

NÉPI HIEDELEMVILÁG

Búcsú, zarándoklat

A középkor vallási életében jelentős szerepet játszott a búcsújárás. Az a hívő, aki az e célra
kijelölt templomot, búcsújáróhelyet felkereste, és ott elvégezte az előírt cselekedeteket - azaz
meggyónt, áldozott, elmondott bizonyos imákat - meghatározott napi búcsút nyert, azaz
ennyivel megrövidíthette a tisztítótűzben majdan töltendő időt. A búcsújáróhelyek között
természetesen kialakult a hierarchia. A legjelentősebb kegyhelyek felkereséséért évről-évre
zarándokok ezrei tettek meg akár több száz vagy több ezer kilométer távolságot, a
búcsúengedéllyel rendelkező templomok többsége azonban csak néhány falunyi
vonzáskörzettel rendelkezett.

A 15-16. századi Magyarország számos búcsújáró helye közül Szent László váradi sírja volt a
legfontosabb. Az 1192-ben szentté avatott lovagkirály végső nyughelyét az egész országból
látogatták, a magyar királyok is kötelességüknek érezték, hogy elzarándokoljanak Váradra. A
középkori Magyarországon ezen kívül négy sír számított országos jelentőségű kegyhelynek:
Szent István székesfehérvári, IV. Béla leányának, az 1270-ben elhunyt Margitnak nyulak-
szigeti sírja (noha Margit csak 1943-ban lett szent), Remete Szent Pál sírja a budaszentlőrinci
pálos kolostorban, a szent 1381-ben Velencétől megszerzett ereklyéivel, valamint az 1456-
ban elhunyt Kapisztránói János újlaki sírja.

A magyarországi zarándokhelyek hálózatát a 14. század második felétől megjelenő szent vér
kegyhelyek tették egyenletesebbé: elsőként az esztergomi és a kassai kegyhely. Jelentős
búcsújáró helynek számított az ugyancsak szent vér ereklyével rendelkező
garamszentbenedeki bencés kolostor, a szlavóniai Ludbreg temploma, az ország legismertebb
szent vér ereklyéjét azonban Bátán, a bencés kolostorban őrizték. A hazai zarándokhelyekre
elsősorban a parasztság és a polgárság alsóbb rétegei zarándokoltak nagy számban. A klérust
az alsópapság, a nemességet a kisnemesség képviselte; arisztokratával, főpappal csak elvétve
találkozhatunk.
A magyarországi zarándokok természetesen nem csak a hazai kegyhelyeket látogatták, a
külföldi zarándokhelyek közül azonban elsősorban a legjelentősebbeket keresték fel.
Úticéljuk közt főként Róma, Aachen, Jeruzsálem szerepelt, de eljutottak a távoli Santiago de
Compostellába, a franciaországi Rocamadourba, az itáliai Bariba és Loretoba, és Szent Patrik
írországi purgatóriumába is. Az Aachenbe zarándoklók útjuk során felkeresték a többi
jelentős német kegyhelyet: Köln, Trier, Düren, Regensburg híres ereklyéit. A közeli Mariazell
kegytemploma pedig a 14. század végétől, Nagy Lajos adománya után vált népszerűvé a
magyar zarándokok körében.

Magyarországról külföldre elsősorban kegyes indítékból keltek útra. A nagy távolságok miatt
a külföldi zarándoklatra nem vállalkozhattak sem a szegények, sem a gyógyulást keresők - ők
inkább a hazai kegyhelyeket keresték fel. A magyar zarándokok elsősorban a városi polgárság
illetve a nemesség módosabb rétegeiből kerültek ki. A polgárság főként Aachent részesítette
előnyben, de sokan választották Rómát is, ahová a társadalom valamennyi rétegéből
eljutottak: Aachent elsősorban a hétévenként tartott nagy zarándoklatokon, Rómát pedig a
jubileumi szentévekben keresték fel.

A nagy nehézségek, s a magas költségek miatt a Szentföldre főként az arisztokraták

zarándokoltak. Egyháziak esetében a határvonal nem volt ilyen éles az alsópapság és a
főpapság között: őket jövedelmi szintjüktől függetlenül valamennyi kegyhelyen
megtalálhatjuk. Egyházi szerzőnek köszönhetjük a 16. század elejéről fennmaradt két
részletes útleírást is: egyiket az 1514-1517 között a Szentföldön tartózkodó Pécsváradi Gábor
ferences atya készítette, a másik úti beszámolóban Lászai János erdélyi kanonok utazásáról
olvashatunk barátja és útitársa, Felix Faber ulmi domonkos szerzetes kiadott naplójában.

A zarándok indulás előtt először is gondoskodott az útiköltségről, szentföldi zarándoklat

esetén pápai engedélyt kért az úthoz, végrendeletet tett, gondoskodott az itthon maradó
javairól, családjáról (pl. elhalasztotta a pereit). Az átlagos római, aacheni zarándoklat költsége
30-40 aranyforint, a szentföldi út ennek a négy-ötszöröse volt. Jóval többe került egy-egy báró
zarándoklata, ők ugyanis sok szolgával és jelentős fegyveres kísérettel keltek útra: Itáliában is
jelentős esemény volt, amikor 1475-ben Újlaki Miklós bosnyák király Rómába, 1502-ben
pedig Korvin János herceg Loretóba zarándokolt több mint százfőnyi csapat élén.

Népi vallásosság

kereszténység és a keresztény hittételekben nem található elképzelések - földöntúli lényekről,

emberfeletti erőről - nem mondtak ellent egymásnak. A legiskolázottabb egyháziak is hittek
pl. a szemmel verésben, a ráolvasásban, a varázslatokban. Ezek az elképzelések csak akkor
kerültek szembe a hivatalos egyházi tanokkal, ha kimerítették a szentségtörés fogalmát,
eretnek tanokkal párosultak, vagy másoknak ártottak ezzel. Ilyen esetben bíróság elé állították
a varázslót, a szokásos eljárás szerint vizsgálták ki ügyét és büntették meg. Tömeges,
hisztérikus üldözésükről a középkori Magyarországon nincs tudomásunk.

A népi orvoslás és a varázslás elválaszthatatlan kapcsolatban állt egymással. Gyógyfüvekhez

értő asszonyok, korabeli nevükön bűbájosok vagy nézők gyógyító erejű mondókákat
mondtak, azaz ráolvastak a betegre. A néző szó az ezzel összefüggő túlvilági kapcsolattartást
jelentette. A nézők meglátták az elrejtett kincset, az elbarangolt jószágot, szót tudtak érteni a
megholtak lelkeivel. Emberi szőrzetet, váladékot, állati szerveket használtak a varázsláshoz.
Különösen nagy becsben voltak az egyház megszentelt tárgyai: az oltáriszentség vagy Jézus
és Szent János festett arcképének kikapart szeme. Ez utóbbiakkal történő varázslás azonban
kockázatos módszer volt, ha kitudódott, máglyahalál járt érte.

TÁJ ÉS NÉP

TERMÉSZETI FÖLDRAJZ

A 13. századtól Eurázsiában az előző évszázadokhoz képest hűvös, csapadékos időszak

uralkodott. A 15. század második felében a rövid ideig tartó, melegebb, átmeneti periódust a
századfordulón egy hirtelen beköszöntő, két évszázados hideg és csapadékos éghajlat
követett, melyet "kis jégkorszaknak" is szokás nevezni. A folyókban a mainál jóval több víz
folyt, a vízjárta területeket hosszabb időszakra magas vízállás borította. Az éghajlat kedvezett
az erdők fejlődésének, azonban a megnövekedett tűzifa-felhasználás következtében
erőteljesen irtották őket. A kultúrnövények termésideje a hosszú telek miatt csökkent, a
gabonanövényeket gyakran fenyegette rothadás.

ETNIKUMOK

A Magyar Királyság a kései középkorban - akárcsak egész történelme során - soknemzetiségű

ország volt. E korszakban jelentős nemzetiségi változás csak az időszak legvégén, a szerb
bevándorláskor figyelhető meg, egyébként lassú folyamatok zajlottak. A nemzetiségek
számarányát éppúgy nem tudjuk meghatározni, mint ahogy az ország egész lakosságának
nagyságát sem. Egy nemzetiséghez tartozás sok esetben sajátos társadalmi hovatartozást és
jogállást jelentett. Az Északkeleti-Kárpátok korábban megkezdett betelepítése, ha kisebb
mértékben is, de folytatódott, elsősorban rutének érkeztek ide.

Erdélyben és a Szörényi-bánsággal határos területeken folytatódott a vlach joggal élő

románok betelepedése. Itt a transzhumáló pásztorkodásra már nem nyílt lehetőség, de nagy
részük továbbra is pásztorkodással foglalkozott, településeiket gyakran változtatták. A román
kenézek Hunyadban, Fogarasban, Hátszegen, Máramarosban nemesekké váltak, jogaik
semmiben sem különböztek a magyar köznemesek kiváltságaitól. A székelyek hagyományos
nemzetségi és hármas tagolódású, (primorokra, lófőkre és közszékelyekre) oszló társadalma
lassan felbomlóban volt. Még a Zsigmond-korban érkeztek az első cigányok a Balkánról
Erdélybe, beköltözésük lassan folytatódott.

Az erdélyi szászok egykori vezető rétege, a gerébek beolvadtak a nemességbe és

elmagyarosodtak. A szászok felső rétege ezután a városi polgárságból állt, a parasztok a
magyar jobbágyságnál szabadabb viszonyok közt éltek. A déli megyékben, így Bácsban,
Szerémben a magyarok voltak többségben, a szerbek beköltözése azonban a Zsigmond-kortól
kezdve folyamatos volt. 1440-ben a Keve megyei keviek Ráckevére menekülésével egy más
jellegű folyamat kezdődött, létrejött az első északabbi, Duna-menti szerb település.

A déli és szlavón megyék horvát lakosságát a török betörések tizedelték. A Mura-vidék

szlovénjei és a felvidéki szlovákok között nem történt nemzetiségi létüket jelentősen
befolyásoló esemény. Az egykor jórészt német lakosságú városok - nem számítva a nyugati
határszélieket és az erdélyi szászokat - mindinkább elmagyarosodtak, a Felvidék néhány
helyén elszlovákosodtak. A kunok nemzetiségi különállása eltűnt, sajátos jogviszonyok közt
élő néprajzi csoporttá váltak.
 KORMÁNYZAT

Király és kormányzó

Az ország élén a király állt, hatalmát nem névleg gyakorolta, hanem elvárták tőle, hogy az
állam életének minden ügyében ő döntsön. Az uralkodó irányította a külpolitikát, döntött
háború és béke dolgában, még a kései középkorban is gyakran vonult személyesen hadba. A
legfőbb törvénykezés, a kegyelmezés is az ő feladata volt. Csak a király adományozhatott
birtokot. Hatalmát elsősorban a szokásjog szabályozta, a törvények néha foglalkoztak ugyan
vele, de egyetlen középkori törvény sem sorolta fel a király összes jogait.

Rendkívüli körülmények között kormányzó állt az ország élén, jogait törvények írták körül, s
nem volt akkora hatalma, mint a királynak. A legfontosabb különbség abban mutatkozott,
hogy 32 jobbágyteleknél nagyobb birtokot nem adományozhatott. A magyar történelem során
először 1446-ban választottak Hunyadi János személyében kormányzót, aki 1446 és 1452
között viselte e tisztséget. A fiatal Mátyás mellett 1458-ban fél évig Szilágyi Mihály is
kormányzóként tevékenykedett.

A királyi tanács

A legfontosabb kormányzati szerv a királyi tanács volt, az uralkodó minden ügyben kikérte
véleményét. Rendszeresen ülésezett, eredetileg csak a püspökök és a bárók vettek részt
tanácskozásain, mindnyájan azonban csak rendkívüli alkalmakkor. Mátyás uralma alatt
átlagban 5 püspök és 9 báró vett részt munkájában. Rendkívüli helyzetben a királyi jogok egy
részét is gyakorolta, mint 1445-ben, majd Mátyás halála után. Az előbbi alkalommal pecsétet
is vésetett "Magyarország egyetemének pecsétje" felirattal. 1498-tól az üléseken az
országgyűlés által választott, különböző számú köznemesi ülnökök is megjelentek. A
gyakorlatban nemigen képviselték rendjük érdekeit, mivel a tanácsban ülő főurak familiárisai
voltak, így uruk akarata szerint szavaztak.

Az országgyűlés

Az országgyűlések ebben a korszakban nyerték el igazi jelentőségüket. A király vagy a

kormányzó hívta őket össze, királyválasztáskor a nádor. Gyakoriságukat először a Jagelló-
korban szabályozták, ám évenkénti tartásuk ekkor sem vált szokásossá. Legfontosabb joguk a
hadiadó kivetése volt, azonban még a középkor végén is szedtek az országgyűlés
megkérdezése nélkül adót. Helyük leggyakrabban a Pest melletti Rákos-mezőn volt. A
gyűléseken a királyi tanács a köznemesek és a városok képviselőitől elkülönülve tárgyalt,
ilyen alkalmakkor a tanács tagjai is nagyobb számban gyűltek össze. A későbbi felsőház a
királyi tanácsból alakult ki.

Az országgyűléseken négy rend képviseltette magát: a főpapok, a bárók, a köznemesek és a

városok rendje. 1848-ig ők vettek részt az országgyűléseken. A köznemesek néha megyénként
választott követek útján, néha pedig mindnyájan, személyesen jelentek meg. A városi rend az
ekkor kialakuló tárnoki, személynöki és alsó-magyarországi bányavárosok követeit jelentette.
Először 1444-ben jelent meg a városi rend az országgyűlésen, politikai szerepük azonban
jelentéktelen volt: egyrészt nem érdeklődtek az országos politika iránt, másrészt több
országgyűlésre meg sem hívták őket. Szlavónia és Erdély lakói külön követekkel
képviseltették magukat.

A nádor és a törvénykezés

A legfontosabb tisztségviselő a nádor volt, jelentősége a rendi korszakban különösen megnőtt.

Ő az egyetlen méltóság, akit 1439-től kezdve elvileg az országgyűlés választott, és nem a
király nevezett ki. Ő közvetített az uralkodó és a rendek közt felmerülő vita során. 1486-ban
az ún. nádori cikkelyekben jogait tételesen is felsorolták. Birtokügyeket, fő- és
jószágvesztéssel járó, ún. főbenjáró ügyeket csak a királyi udvarban lehetett tárgyalni. Előbb
négy, majd három udvari bíróság működött: a nádori jelenlété, valamint a királyi jelenlét, a
királyi különös és a személyes jelenlét törvényszéke, ez utóbbi kettőt idővel egyesítették,
élére a személynök került.

Kancellária és kincstár

1464-ben a kancelláriát is megreformálták: a titkos- és főkancellári tisztséget a két

kancelláriával egyesítették. A kancellária az oklevélírás mellett részt vett a kormányzati
döntések előkészítésében. A királyi uradalmakat a kincstártól elválasztották, élükre 1458-ban
a budai udvarbíró került, aki feladatát 1541-ig látta el. A pénzügyi reformok részeként a
kincstár Mátyás idején egységes szervezet lett: az addig különálló kamarák mind a kincstartó
szoros felügyelete alá kerültek.

Vidéki igazgatás és a hiteleshelyek

Szlavónia a bán fennhatósága alatt némi önállósággal élt, a szlavón rendek pl. beleszólhattak
helyettesének, az albán megválasztásába. Erdély azonban nem kezdett önálló rendi fejlődésbe:
a király által kinevezett magyarországi vajdák hatalma töretlen maradt, sőt ekkor szerezték
meg az addig különálló székely ispáni tisztséget is. Az erdélyi szászok autonómiája jelentősen
kibővült, 1486-ban a király megerősítette az 1224-es Andreanum-ot, mely eredetileg csak a
szebeni "provincia"-ban élő szászok jogait rögzítette. Mostantól kezdve más erdélyi szász
területi egységek is e kiváltság szerint éltek. Megalakult a "Szász Egyetem".

Az ország legnagyobb részén a helyi igazgatást a megyék végezték. Ítélkeztek kisebb

jelentőségű ügyekben, felsőbb bírói parancsra eljártak különféle ügyekben: pl. idéztek,
vizsgálatot végeztek, részt vettek az adószedésben, a katonaállításban, a nemesség rajtuk
keresztül kapcsolódott bele az országgyűlés munkájába, a törvényeket ők hirdették ki.
Majdnem minden ügyet a megyei törvényszéken, a sedrián végeztek. A rendi korszak jeleként
lassan kifejlődött a megye önkormányzati jellege is. 1485-től az ispánoknak alispánjukat a
megyebeli, jobb módú nemesek közül kellett kiválasztaniuk.

A Szászföldön, a Székelyföldön, a Kunságban, a Szepesség egy részén nem megyék, hanem

ún. székek működtek. A jogi írásbeliség zömét továbbra is a hiteleshelyek végezték.
Feladatuk kettős volt: a hozzájuk forduló felek kérésére közhitelű oklevelet állítottak ki,
másrészt királyi parancsra a perbeli cselekményeken részt vettek, erről szintén oklevelet
állítottak ki.

A törvények és a Hármaskönyv
A korabeli szóval dekrétumnak nevezett törvények szerepe lassan megváltozott. Többé nem
egyszerűen a szokásjogot követték, hanem maguk teremtettek új jogot. Kiemelkedő szerepe
volt ebből a szempontból az 1485-ös mátyási törvénykönyvnek, amely az első nyomtatásban
megjelent magyar törvény volt. 1514-ben Werbőczy István elsőként foglalta írásba a magyar
szokásjogot. A mű a fejezetek száma miatt kapta a Hármaskönyv nevet. Törvényerőre ugyan
sohasem emelkedett, de tömör, világos fogalmazása miatt 1848-ig a legtöbbet forgatott
szokásjogi gyűjteménynek számított és több tucat kiadást ért meg.

A Szent Korona-tan

Az állam elvont fogalmát a későközépkori jogi gondolkodás sem ismerte, ezt a Szent Korona-
tan helyettesítette. Eszerint a korona akkor is képviseli az országot, ha nincs király, az ország
bevételei és területe a korona elidegeníthetetlen jogának számítottak. A rendek és a Szent
Korona jogai szerves egységet alkottak: a rendek akarata elegendő volt ahhoz, hogy ha a
korona nem áll rendelkezésükre, mint I. Ulászló koronázásakor, akkor erejét egy másik
koronára átvigyék. A Hármaskönyv szerint a nemesek éppúgy, mint a király, a Szent Korona
tagjai.

TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

Városok

Werbőczy István a magyar szokásjogot írásba foglaló művében, a Tripartitumban csak a

szabad királyi városok polgárait ismerte el polgári szabadságjogokkal rendelkezőknek.
Felfogása szerint minden más város polgárai jobbágyoknak számítottak. A városok közti
rangsor azonban a valóságban bonyolultabb volt annál, hogy csak a polgár-jobbágy
ellentétpár határozza meg. Az ország területén mintegy 30 szabad királyi vagy azzal rokon
jogállású város feküdt. Közülük a legelőkelőbbnek a hét úgynevezett tárnoki város számított:
Buda, Kassa, Bártfa, Eperjes, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, amelyek a 15. század közepére
joghasználatban, bíráskodásukban is elkülönültek a többi várostól. Hozzájuk csatlakozott
nyolcadikként a 15. század végén Pest. Rajtuk kívül kiváltságos helyzetű városoknak
számítottak az ún. személynöki városok, pl. Székesfehérvár, Esztergom, Lőcse, Kisszeben,
Szakolca, valamint a királyi bányavárosok (Selmecbánya, Körmöcbánya) és az erdélyi szász
városok (Brassó, Nagyszeben). Városi polgárnak azonban nem csak e városok lakói
számítottak. A polgár elnevezés kijárt valamennyi püspöki város polgárának, de - jogi
helyzetüktől függetlenül - még az előkelőbb mezővárosok lakóinak is.

A mezővárosok száma Magyarországon a középkor végén meghaladta az ötszázat, közülük

mintegy 150 rendelkezett városias külsővel, illetve látott el városi feladatkört. A mezővárosok
fontos szerepet töltöttek be az ország gazdasági életében. A szabad királyi városok főként az
ország határai mellett feküdtek. Az ország területének mintegy kétharmadát, a Dunántúl déli
részét és az Alföldet tulajdonképpen városmentes övezetnek tekinthetjük: ezen a területen
mindössze egyetlen királyi város feküdt, Szeged. A városhálózat hiányosságait azonban a
szükséges mértékben pótolták a mezővárosok: a jelentősebb oppidumok - a kiváltságos
városokhoz hasonlóan - egy-egy régió kereskedelmi, gazdasági központjai voltak, emellett
egyházi intézményeik, iskoláik, esetleges igazgatási funkcióik is a környező falvak fölé
emelték őket.
A 15. század végén - 16. század elején Európa lakóinak mintegy 15 %-a élt városokban,
Magyarországon ez az arány nem érte el a 10 %-ot. Buda és Pest lakossága együttesen 15-25
ezer között mozgott, Kassán és Szegeden több, mint 7000, Pozsonyban 5000, Sopronban,
Bártfán, Nagyszombatban 3500-4000 fő lehetett a lakosság száma. Az ekkorra már 100.000
főt meghaladó népességű Párizs, Milánó vagy Velence mellett ezek a népességszámok
elenyészőnek tűnnek, Európa jelentős részén azonban a városok többségének szintén csak
néhány ezer főnyi volt a lakossága. A szomszédos Stájerországban pl. csupán Grazban élt kb.
7000 fő, a jelentős kereskedővárosnak számító Pettaunak (ma Ptuj, Szlovénia) csak 1500
lakosa volt. A legnagyobb magyarországi mezővárosok népessége meghaladta az ezret,
többségükben azonban csupán néhány száz főnyi volt a lakosok száma.

A városok jelentős része túlzsúfolt volt, azonban ez legfeljebb a városfallal körülölelt részre
vonatkozott, a külvárosokra már nem minden esetben, és néhol a falakkal védett területet sem
sikerült teljesen beépíteni. A 15-16. századra többnyire megmaradtak a 13-14. században
felépített városfalak. Több helyütt időközben jelentősebb területeket kerítettek körül, az
erődítményeket is korszerűsíteni kellett az egyre fenyegetőbb török veszély miatt. 1473-ban
az ország egyik legfontosabb városát, Fehérvárt is erősíteni kellett: ekkor építették a belváros
északnyugati rondelláját, a Budai kaput biztosító rondellát, a Palotai kapu barbakánját és a
déli rondellát. A király az építkezések elvégzésére Veszprém és Somogy megyéből rendelt
jobbágyokat. Már a közvetlen török veszély hírére építik meg a külvárosok fából, földből és
sövényből épült erődítéseit.

A vár- és városfalakon megjelenő masszív védmű, a rondella az ágyúk hadrendbe állítása

miatt vált szükségessé. A korábban épült, a városfalakat tagoló magas, keskeny tornyok és az
ugyancsak magas, ám vékony városfalak nem sokáig álltak ellen az erős ágyútűznek. Miután
csatarendbe állították ezeket a több tonnás monstrumokat, a védelem is átalakult:
visszabontották a magas falakat, s ha mód volt rá, vastagabbakat építettek és földfeltöltéssel
támasztották meg, amellyel egyúttal rugalmasabbá tették. Feltöltötték földdel a már korábban
megépített falszorosokat, és a tornyok helyén felépültek a nagyobb tűzerőnek ellenálló
rondellák, melyeken a minden irányban elhelyezhető ágyúkból oldalozásra (a falak előtti,
oldalirányból való lövésre) is lehetőség nyílt.

A földfeltöltések körbefutottak a városfal mentén, megteremtve ezzel a védelem könnyebb

mozgását a város körül. Megjelentek a városfalak külső oldalán a 20-40 m széles, 1-7 m mély
várárkok, melyek túloldalán ellenlejtő (contrascarpa) helyezkedett el: ezt gyakran kőfallal
védett földhányás képezte, melyen fedett út kapott helyet. Ezek voltak a védők előretolt
állásai. A korábban kialakított kapuvédműveket is meg kellett erősíteni, így épültek ki a
barbakánok.

A külvárosok erősítésére már kevés pénze maradt a török támadás kezdetén az amúgy is
nehéz gazdasági helyzetben lévő országnak. Többnyire nem gondolhattak a teljes város
bekerítésére, ezért csak a leglényegesebb, a belváros védelméhez nélkülözhetetlen területet
vették körül árokkal, sáncokkal (Fehérvár - Budai külváros). A külvárosok nagyobb területei
erődítetlenek maradtak és mivel házaik még ekkor is többnyire fából, sövényfalból épültek, az
ellenség támadásakor bizony sokszor leégtek.

Városainkat gyakran pusztították tűzvészek. A szűk utcák, a sűrűn egymás mellé épített
házak, a legtöbbször igen gyúlékony építőanyag rendkívül tűzveszélyes volt. Pestet 1512-ben
sújtotta tűzvész, ekkor 24 ház égett le. Már a fából készült kéményeket is tisztították: egyes
magyar városokban olasz kéményseprők dolgoztak például 1508-ban Budán, Pesten és
Egerben is. Magyarországon ugyan a 14-15. századtól már téglával boltoztak sok templomot,
lakóházat, azonban ez ekkor még korántsem nevezhető általánosnak. Ebben az időszakban
kezdték meg Budán és Pesten a fazsindely helyébe kerülő tetőcserepek égetését a
vályogvetők. Ezek a megoldások a belvárosokban csökkentették a tűzeseteket, ám a
külvárosokban nem mindig tellett az új építőanyagra.

A tűzesetek pusztításait érthetőbbé teszi az, hogy a városok vízellátása, vízelvezetése a 14-15.
század fordulójától semmit sem fejlődött. Vizet még mindig a közeli forrásokból, folyókból,
tavakból, kutakból nyertek. Budán a 14. század első felében is ciszternákban gyűjtött esővizet,
vagy a várbarlangok karsztvizeit fogyasztották. Szerencsésebb városokban megjelentek az
épített kutak (Fehérvár). Várospatakokat építettek ki a hosszanti utcák mentén Nagyszombat,
Beszterce és Brassó városaiban.

Buda királyi palotájában a szökő- és csorgókút maradványok, a régészeti feltárásokon talált

ólomcsövek tanúsága szerint 1355-1366 után már volt vízvezeték; az írott források azonban
csak 1416-ban említenek Budán vízvezetéket. A vízvezeték csöveit a 15. században fából,
ólomból, kerámiából, majd később vasból készítették. Budán és Pesten Zsigmond korában
készült vízvezetékcsöveket tártak fel a polgárváros területén is! A vizet a budai hegyekből
vezették le a várba, a vezeték végén pedig közkutak, csorgókutak létesültek. A víz minősége
azonban nem mindig és nem mindenhol érte el a kívánt minőséget, ezért volt oly fontos és
általános a borivás. A közkutakat a városon belül és kívül egyaránt elhelyezték, a középkori
Fehérváron a belváros mellett a külvárosokban (Szentkirályfölde) és a kivezető utak mellett,
többnyire a kapukhoz közel is építettek kutat (Királykút). A kolostorokban, a palotákban, a
polgárházak udvarán, sőt sok esetben a pincéjében is voltak kutak.

A belvárosi utcákat ekkorra már javarészt útburkolattal látták el. Ezek az útburkolatok nagy
méretű, széles, lapos kövekből, vagy kavicságyból készültek (Buda, Székesfehérvár). Az
utcák vonalvezetése, a háztömbök formája, a telkek mérete nem, vagy nem sokat változott a
16. század első feléig. Megfigyelhető viszont a telekosztás, elszaporodtak a féltelkek; ám nem
változott lényegesen a városok beépítése, a házak tömege. Valamelyest több lett a kétemeletes
házak száma, a telkeket szinte teljesen beépítették a hossztengelyük irányában megnyújtott, az
utca teljes homlokzatát elfoglaló házakkal (Székesfehérvár - Megyeház u. 17. és Oskola u. 4.,
10; Buda - Országház u. 18.). A polgárházak nagy méretű, téglalap formátumú, későgót vagy
reneszánsz ablakokat kaptak, melyek egyik jellegzetessége a kereszt alakú osztás. Egyre
elterjedtebbek a nagy méretű, sok esetben szegmensíves kirakatok (Buda - Úri u. és Tárnok u.
középkori házai).

Ennek a virágzó középkori városi életnek vetett véget a törökök előrenyomulása, mely a
következő évtizedekben a középkori városi élet, ezen belül az épületek pusztulását
eredményezte, egyszersmind azonban a védművek európai szempontból is élenjáró
modernizációját vonta maga után.

Visegrád városa

A város előzménye egy először 1285-ben említett hospestelepülés volt. A település 1323 után,
a királyi udvar ideköltözésének köszönhetően vált várossá. A 14. század derekára kialakult
város már két városrészből állt. A kevésbé jelentős az Alsóvár és a palota közt fekvő német
városrész volt. A magyar városrész a nagymarosi révnél, a Szent György-patak (a mai
Apátkúti-patak) két oldalán alakult ki. A város élén álló bíró mellett a 12 tagú tanács fele a
német várost, másik fele pedig a magyar várost képviselte. 1408 után, a királyi udvar végleges
elköltözésével a város hanyatlásnak indult, ám régi kiváltságait még a 16. század elejéig
megőrizte. 1544-ben a törökök kilakoltatták a maradék lakosságot, s ezzel a középkori város
eltűnt a föld színéről.

A visegrádi királyi palota

Az épület előzménye I. Károly király városi háza volt. Jelentős palotává csak I. Lajos
fejlesztette uralkodása első felében, aki élete végén kezdte el építeni, s már csak utódai, Mária
és Zsigmond fejezték be a 14. század végén. A 15. század első évtizedéig - míg Zsigmond az
udvarát Budára nem költöztette - a visegrádi királyi palota maradt a magyar uralkodók
hivatalos székhelye. A 15. században háttérbe szorult palotát csak Mátyás állíttatta helyre a
15. század végén. Ettől kezdve az 1544-es török hódításig a magyar királyok vidéki
rezidenciája volt. A török időkben rommá vált épületet a 18. század közepén lebontották.

Mátyás király csak Beatrixszal kötött házassága, 1476 után fogott hozzá a palota
helyreállításához, melynek során vidéki rezidenciájává alakította át. A munka mintegy tíz évig
tarthatott. A régi épületeket teljesen felújították, de új szárnyat csak az utcai fronton emeltek.
Kicserélték a nyíláskereteket, kandallókat, födémeket, díszkutakat, loggiákat és erkélyeket.
Az építkezést a budai udvarbírók irányításával egy helyi későgótikus építőműhely végezte, de
néhány részfeladatra reneszánsz stílusban dolgozó olasz mesterek kaptak megbízást.

A visegrádi vár

A tatárjárás után épült visegrádi vár két részből állt: az öregtoronnyal és kaputoronnyal védett
fellegvárból és az őrtornyokkal erősített völgyzárófallal hozzákapcsolódó alsóvárból. Ebben
állt a hatszögletű lakótorony. I. Károly a lakótornyot átalakíttatta és köré egy belső várfalövet
épített. Az Anjou-korban készültek el a fellegvár palotaszárnyai, sziklaárka és második falöve
is. A fellegvárban őrizték a törökkorig a magyar koronát. Zsigmond újabb külső várfalat, az
öregtorony mellé egy asszonyházat építtetett. Mátyás teljesen átépíttette a palotaszárnyakat,
az erődítéseket is modernizálta. A keleti szárny első emeleti termét és a kaputorony hozzá
kapcsolódó szobáját bordás boltozatokkal látták el. A kaputorony boltozatából ránk maradt a
két zárókő Mátyás király és Beatrix királyné címerével. Az alsó várudvaron gazdasági
épületeket emeltek, a várfalat felmagasították. Az öregtorony előtti falszorost feltöltötték, egy
új ágyúteraszt alakítottak ki. 1492-től a fellegvár az országgyűlés által választott koronaőrök
kezére került. 1543-ban a törökök elfoglalták, 1595 és 1605 között egy évtizedig ismét
keresztény birtok. Az újra visszatérő törökök csak 1686-ban hagyták el végleg az akkorra már
rommá vált erődítményt.

Visegrád - ferences kolostor

A délvidéki alapítások után az ország belsejében a visegrádi volt az első obszerváns kolostor,
melyet Zsigmond király alapított a 15. század elején. Az alapítás körülményeit Zsigmondnak
a pápához írt 1425-ös engedély- és kiváltságkérő leveléből ismerjük. Ebből kitűnik, hogy
ekkor a ferenceseknek a konventuálisok melletti obszerváns ága még nem lehetett széles
körben ismert, hiszen az uralkodó viszonylag részletesen szól róluk és magyarországi
tevékenységükről. A szerzetesek Visegrádon egy Szent György tiszteletére szentelt romos
kápolnát kaptak, mely mellé Zsigmond házat építtetett számukra. A kápolnát eredetileg
Zsigmond "királyi elődei", azaz valamelyik Anjou uralkodó alapította, de a 15. század elején
már régóta használaton kívül volt.
Ez a helyválasztás felettébb szokatlan, hiszen a ferencesek nem a város szélén vagy a
polgárvárosban, hanem a visegrádi királyi palota tőszomszédságában, bár annak város felőli
oldalán telepedtek meg. Ez a tény már önmagában is azt sejteti, hogy a kolostornak a király
különleges szerepet szánt.

A ferencesek feltehetőleg nem laktak túl sokáig e házban, 1425 után a korábbi épületek
közvetlen közelében hozzáfogtak a Szűz Mária tiszteletére szentelt új templom és kolostor
építéséhez. Biztosan ebből a korból származik a sekrestye boltozata, valamint néhány
másodlagos beépítésből ismert faragvány. Zsigmond halála után a kolostor támogató nélkül
maradt, így az addig elkészült épületek pusztulásnak indultak.

A 15. század végén Mátyás király tervbe vette a kolostor újjáépítését, de erre már csak a 16.
század elején, II. Ulászló uralkodása alatt került sor. Ekkor készült a templom és a kolostor új
boltozata, s minden bizonnyal a sekrestye feletti torony is. Ennek az új épületnek a királyi
palotához való szoros kötődését azzal is hangsúlyozták, hogy északi oldalán ajtó nyílt a palota
területe felől a kerengőbe. Így az uralkodó anélkül tudott a kolostorba jutni, hogy az utcára ki
kellett volna mennie. A kolostor különleges helyzetét jelzi az is, hogy fénykorában, a 16.
század elején sem lakott benne több, mint nyolc szerzetes, mégis mindig konventnek
tekintették (rendszerint tizenkét szerzetes alkotott egy konventet).

Visegrád 1543-ban török kézre került, ezért a ferenceseknek távozniuk kellett. Jóllehet a
későbbiekben szinte mindegyik keresztény sereggel érkezett egy-két ferences szerzetes is,
akik igyekeztek felmérni elhagyott kolostoruk állapotát, a 17. század végén, a visszafoglalás
után a kolostor mégsem épült újjá, sőt a 19. században még az addig látható romokat is
eltüntették. A kolostor mintegy évszázados feledésbe merült, amíg az 1980-as években
kezdődő régészeti feltárás ismét felszínre nem hozta a maradványokat.

Szentkirály - egy alföldi falu

Szentkirály középkori falu a Duna-Tisza köze északi részén, Kecskeméttől keletre fekszik, a
Budáról Szegedre vivő régi országút ("nagy út") közelében. Az egykori település
viszonylagos nagyságára és jelentőségére utal, hogy Magyarország Lázár deák által készített
első részletes térképén is szerepel, S. Rex (Sanctus Rex) alakban. A falu első templomát
valamikor a 12. században Szent István tiszteletére emelték, a mai napig ő a védőszentje a
Bács-Kiskun megyei Szentkirály község római katolikus egyházának.

Az Árpád-korban a csongrádi várispánsághoz tartozó királyi várnépek lakták Szentkirályt. A

tatárjárás idején elnéptelenedett. 1354-ben mint üresen álló birtokot adományozta Nagy Lajos
király egy kun nemes családnak - Bőcsör (Bwchwr) fia Péter kunnak és fiainak, Miklósnak és
Jánosnak, valamint unokatestvéreinek, Kabak fia Baramuk-nak és Wezteg fia Gálnak - azzal a
feltétellel, hogy ott megtelepednek és keresztény szokás szerint élnek. A budai káptalan
határjárása után 1356-ban I. Lajos király kiváltságlevelet adott az új birtokosoknak. Ezek
leszármazottai, a nemes Bicsak (Bychak) és Gáspár család tagjai 1493-ban a birtokukban lévő
oklevelek hiteles átiratát és megerősítését kérték II. Ulászló királytól. Ugyanebben az évben a
király pallosjogot is adományozott a birtokosoknak, melynek értelmében a birtokaikon tetten
ért gonosztevőkkel a törvény szerint elbánhattak.

A Szentkirályt birtokló kunok népükkel együtt azt a helyet választották ki megtelepedésre,

ahol az elhagyott Árpád-kori falu félig-meddig romosan álló temploma emelkedett. A 14.
század végén a templomot újjáépítették és támpillérekkel megerősítették, kiosztották a
házhelyeket, felépítették első szilárd lakóházaikat és ezentúl a templom körül temetkeztek.
Hogy ez a megtelepedés mégis sajátosan "kun módra" történt, tanúsítja, hogy 1490-ben a falu
még "Szentkirály szállás" néven szerepel a szomszédos Barabásszállásával együtt, amely
ugyanezen család birtoka volt (a mai Borbás puszta Kecskemét határában).

A középkori kun települések nevét gyakran képezték a -szállása, -ülése, -népe, -háza utótaggal
(pl. Köncsögszállása, Csólyosszállása, Bagdasülése, Alonnépe, Bugacháza), jelezvén, hogy
ezek még a 14. század második felére tehető megszilárdulásuk után is ideiglenes
településeknek vagy családi gazdaságoknak tűntek a magyarok számára. A latin nyelvű
oklevelekben is általában a descensus 'szállás' szó jelöli a kun településeket.

Szentkirály még a 16. században is virágzó település volt, lakossága 50-60 családra tehető. Az
első nagy pusztulás a tizenötéves háború idején következett be. A 17. század végén a falu
végleg elnéptelenedett. A 19. század végén már csak a középkori templom romos falai
jelezték, hogy hol volt az ősi falu. A templomrom helyére 1901-ben építették a mai
református templomot.

Az elpusztult késő középkori falu az 1969-1990 között folytatott régészeti ásatások során
került napvilágra. Szentkirály a Duna-Tisza közén jellegzetes északnyugat-délkeleti irányú,
alacsony dombhátra települt, észak felől nagy vízjárta terület határolta. A dombhát gerincén
húzódott a falu utcája mintegy 900 m hosszúságban, az utca két oldalán helyezkedtek el a
házak, egymástól átlagosan 50-70 m távolságra. A középkori lakóházak agyagos-meszes
omladékkúpjai kisebb halmokként emelkednek ki a terepen. A régészeti térképezés során
mintegy 30 házhelyet lehetett elkülöníteni a felszínen. A falu laza szerkezetű utcás-soros
település volt, különösen az Alföldön gyakori ez a településtípus.

A szentkirályi ásatások során egyes lakóházak körül a teljes gazdasági udvar is feltárásra
került, így a belső telkek beépítésének rendszerére, az ott élő családok gazdálkodására,
életmódjára is vannak adatok. A település korai korszakában, a 15. században a lakóházak
irányítása az utcával párhuzamos. A házak mögött a gazdasági udvaron egyszerű
melléképületek álltak: karó- vagy oszlopvázas ólak, istállók, kunyhók fonott sövényfallal
vagy nádfallal, terménytároló vermek, pinceszerű veremkunyhók, földbe mélyített ólak.
Nagyobb méretű, szilárd falú gazdasági épületet (pl. istállót, kocsiszínt) ritkán lehet találni.
Ezzel szemben a beltelkek jellegzetes építményei azok a nyitott vagy félig nyitott, elkerített
állattartó helyek, melyek fala karóból, vesszőből, gallyakból, nádból vagy más szerves
anyagokból (pl. szalma, trágya, zsombék) készült. Kiskunsági néprajzi gyűjtésekből
ismeretesek hasonló szerkezetű, ovális vagy téglalap alakú karámok.

A belső telek ilyen elrendezése - a külterjes állattartás épületei a falu belsejében, a lakóház
mellett - sajátos gazdasági szerkezetet és életmódot tükröz, melyben az állattenyésztésnek
nagy szerepe van. Ez a településszerkezet összefügg a Szentkirályon megtelepült kun
lakosság állattartáson alapuló hagyományos gazdálkodásával. Mindamellett már a 15.
században jelentős lehetett a növénytermesztés, bár részletes adatok csak a 16. századi
adóösszeírásokban maradtak fenn.

A Szentkirályon feltárt 15. századi lakóházak a középkori alföldi parasztság lakáskultúrájának

szép emlékei. A korabeli falusi lakóház alaptípusa kéthelyiséges. A bejáraton keresztül a
konyhába lehet belépni, az innen balra vagy jobbra nyíló második helyiség a szoba. Az
esetleg meglévő harmadik vagy negyedik helyiség későbbi toldást jelent, kamrának
használták. Ebben az időben terjedtek el az Alföldön - és korábban, mint a Dunántúlon - a
korszerű tüzelőberendezések: a lepadlásolt szobában zárt tüzelőt - szemeskályhát - építettek,
melyet a konyhából fűtöttek, így a szoba már nem volt füstös. A konyhai műveletek végzésére
- sütés, főzés, szárítás, aszalás, pörkölés - a ház hátsó falából kiugró, nagyméretű, kerek
kemence szolgált.

Ez a háztípus - a néprajzból ismert ún. középmagyar háztípus közvetlen előzménye - népi

építészetünk fejlődésében jelentős állomás. Feltehetően a városi, illetőleg a nemesi-kuriális
építészet hatására alakult ki, valamikor Zsigmond király korában, s európai viszonylatban is a
középkori falusi lakáskultúra legkorszerűbb megoldásai közé sorolható. A nemrég
megszilárdult kun településeken mindenütt ez a háztípus fordul elő.

Részletes építészeti rekonstrukció készült a 15. század közepén épült és a 16. század első
felében leégett, kéthelyiséges 25. számú házról (hosszúsága 12,40 m, szélessége 4,90 m).
Bejárata délnyugatról nyílott. A konyha alapterülete 24,5 m2, a balra nyíló szobáé 22 m2. A
falak a cölöpvázas sövényfal építéstechnikájával készültek, mely a magyar népi építészet
archaikus technikái között ma is fellelhető. Az alapárkokba állított és agyagos földdel
körüldöngölt faoszlopok, karók közét vesszővel ritkásan befonták, majd szalmás sárral
besározták. A falak sarkainál és középen a mestergerenda alatt ágasokat alkalmaztak, a
sarkokra állított ágasokra koszorúfákat helyeztek. Ezekre kerültek a keresztirányú
födémgerendák, a födémgerendákra nádterítés és vesszők. A tetőszerkezet ún. félágasos-
szelemenes lehetett. A kiugratott kemence fölött ágasokra támaszkodó védőtető volt. A
konyha padlójára hullott, égett maradványok alapján a héjazat szalma lehetett.

A konyha hátsó sarkában - a szoba padlójával egy szinten - félköríves szélű agyagpadkán
tapasztott tűzhely volt, innen nyílott a szemeskályha és a kiugratott kemence tűztere. A
tűzhely fölött vesszőből font, betapasztott szikrafogó rekonstruálható. A 2,20x2 m-es, ovális
kemence fenekét összetört cserepekkel tapasztották ki a jobb hőmegtartás végett.

A 25. ház szobájában álló, téglalap alaprajzú kályha 1,45x1,45 m-es lábazatát a szoba falához
és padlójához hasonlóan fehér agyaggal mázolták be, a kályha fenekébe hőszigetelő rétegként
cserepeket tapasztottak be. A négyszögletes alsó részen hengeres felső rész nyugodott, melyet
kupolás boltozat zárt le. Az omladékok között feltárt nagy mennyiségű kályhaszem
töredékből hét típust lehetett elkülöníteni. A kályhaszemek elhelyezése kötött rendszerű. A
kályha kupolás felső részét hagyma alakú kályhaszemek borították. A kályhatest felső
peremén bástyatetőt utánzó pártázat volt. A kályha oldalát egymást váltogató sorokban kisebb
és nagyobb pohár alakú kályhaszemek, tányérka alakú kályhaszemek, háromszögletes szájú
kályhaszemek és kétféle négykaréjos szájú, pohár alakú kályhaszemek díszítették. A kerámia
kályhaszemeket szájukkal kifelé fordítva helyezték a kályha falába, kivéve a sisakszerű
csúcsával felfelé álló, a boltozatba épített hagyma alakú szemeket. A 15. századi falusi
szemeskályhák egyszerűbbek, mint a színes mázas csempékből épült gazdag főúri kályhák, de
gótikus formavilágukkal és változatos díszítésükkel népi iparművészetünk szép emlékei.

A leégett házak vastag omladékrétege jól megőrizte a háztartások edényeinek, felszerelési

tárgyainak, szerszámainak maradványait. A konyhában a tűzhely környékén kerülnek elő a
használattól füstös-kormos cserépfazekak. Egy-két edény a szobában is található, néha a
padlásról lezuhant tárolófazék fekszik a padlón. A cserepekkel kitapasztott kemence- vagy
kályhafenék jó lelőhelye a háztartásokból már kiselejtezett, s ilyen módon újra felhasznált régi
edényeknek. A háztartásokból szemétbe került törött edényeket és más tárgyakat a házak
körül feltárt különféle gödrök őrzik. A leletanyag legnagyobb része kerámia, amit annak
idején még hiányosan, csorbán, lyukasan is tovább használtak, ha főzésre már nem lehetett,
valamilyen más célra. A háztartásokban lévő kisebb-nagyobb fazekak, fedők, csuprok,
bögrék, korsók, kancsók, poharak anyaguk és készítésmódjuk szerint több fazekasműhelyből
származtak.

Általánosan elterjedt a vörös, vörösesbarna és a fehér, szürkésfehér mázatlan fazekasáru. Már

a 15. században rendszeresen használták a szürke, redukált égetésű, fényes felületű korsókat.
Ritka, de minden ház anyagában előforduló edény a sárgás terrakotta színű, finom, fényezett
kancsó - úgy látszik, egy-egy darabot minden háztartásban tartottak belőle. Ugyancsak
minden háznál voltak olyan vaskos, szürke, redukált égetésű, perembélyeges fazekak,
amelyeket Ausztriából importáltak. A finom asztali edények között voltak zöld vagy sárga
mázas edények, ezeknek csak apró töredékeik maradtak meg.

Az üvegedények szintén az asztali készlethez tartoztak, meglétükre néhány apró töredék utal.
A faedények mindennapi használata általános volt, ezekből azonban alig maradt meg emlék,
mindössze egy kút iszaprétege őrzött meg egy fakanalat.

A háztartások eszközkészletének leggyakoribb tárgyai a kések, az egyszerűbbek fa vagy csont

nyélborítással, bronzpánt rögzítéssel. A 16. században évente sok ezer kést importáltak
hazánkba Ausztriából. A vaseszközök legnagyobbrészt azonban falusi kovácsmesterek
készítményei: ollók, árak, horgok, kampók, szögek, karikák, láncok, fúrók, vésők, nyársak,
rostélyok; ládára, koporsóra, ajtóra készült vasalások, pántok, zárak, lakatok stb. A
szerszámok és mezőgazdasági eszközök drágák voltak és viszonylag ritkán kerültek földbe,
mint az ásatáson feltárt néhány szekerce, balta, ekevas, ásó, ásópapucs, kapa, sarló, kasza,
vasvilla. Egy törött ásót az egyik sír földje őrzött meg: babonás okokból, bajelhárító céllal
tették a sírba. A lovas felszereléshez tartoznak az előkerült zabla és kengyel töredékek,
hevedercsatok, sarkantyúk, patkók. A szekerekből is csak a vasalások maradtak meg.

Az ősi mesterségek közé sorolható a csont- és agancseszköz készítés. A középkori Szentkirály

lakosai is felhasználták az állatcsontokat szerszámok, eszközök készítésére. Ló felkar- vagy
sípcsontjából készítettek korcsolyát, amit a lábbelire kötöztek vagy egyszerűen ráálltak és
hegyes csontvégű bottal lökték magukat előre a jégen. Csontból készültek az árak, lyukasztók,
bogozók, peckek, szerszámnyelek, nyélborítások, vadmadár üreges hosszúcsontjából sípok,
tűtartók. A csont esztergálás emlékei a gyöngyök, csont övveretek, csatok. Gyermekjátékként
használt ló csüdcsontok is nagy számban kerültek elő.

ÉLETMÓD

GAZDÁLKODÁS

Magyarországon a kései középkorban három fő földművelési rendszert alkalmaztak. A

legfejlettebb a 14. században a Dunántúlon, a Felvidék egyes részein és az Alföld
peremvidékén kialakult háromnyomásos rendszer volt. Itt a földművelés jelentősége
megelőzte az állattenyésztést, és istállózó állattartás folyt. Elsősorban az Alföldön
alkalmazták a szabályozott talajváltást, mely egyszerre volt állattartó és földművelési
rendszer, az állatokat itt nagyrészt ridegen tartották. A Felvidék és a Dunántúl erdős területein
állandóan művelés alatt lévő, trágyázott, ún. torunokföldeken folyt a termelés. A kétnyomásos
gazdálkodást valószínűleg nem alkalmazták.
A háromnyomásos rendszerben a falu határában lévő dűlőkbe évenként váltakozva őszi illetve
tavaszi gabonát vetettek, s a harmadik rész pihent, ezt nevezzük ugarnak. A szabályozott
talajváltás során szabályosan változó ritmusban, 2-5 évenként váltogatták a földművelésre és
az állattenyésztésre használt területet. A legelőnek használt föld neve parlag vagy mezei föld.
A torunokföldek közvetlenül a kert mögött helyezkedtek el, s a falu határának csak egy
bizonyos részét foglalták magukba, a többin általában a nyomásos rendszert alkalmazták.

Mindenhol az éghajlatnak megfelelő gabonanövényeket termeltek. A kertek gyakorlatilag

káposztáskerteket jelentettek, gyümölcsösök ritkán voltak. Az erdő, a halastavak és a szőlő
nem tartozott a telekhez; az első kettő a falu közös használatában állt. A szőlő nagy
munkaigénye miatt irtásföldnek minősült, a szántóföldektől eltérő adózási és a jobbágyok
számára sokkal szabadabb jogi formák voltak érvényesek rá. A szőlők ún. hegyeken feküdtek,
az ott épült feldolgozó és tároló épületeket az ország nagyobbik részén nem ismerték:
legfeljebb a préselés történt a hegyen, minden más munkát és a bor tárolását is a városi vagy
falusi házaknál végezték.

Az ország déli részén, Erdélyben, a Keleti-Kárpátokban a vlach joggal élő románok és rutének
sajátos, hegyi vándorló állattartást alakítottak ki, melynek fő állata a juh és a kecske volt.
Eltérő gazdálkodási módjuknak megfelelően juhötveneddel adóztak.

FOGLALKOZÁSOK

Több mesterember nevét és foglalkozását is megörökítették a városainkra vonatkozó

oklevelek. A középkori Fehérváron dolgozott molnár, mészáros, hentes, halász, madarász,
pásztor, fürdős, kalmár, nyírő, festő, esztergályos, takács, szabó; későbbi forrásokban
kardgyártóról, lakatosról, nyergesről, posztókészítőről, rézöntőről és vargáról is tudomást
szerezhetünk. Sopronban késesek, kardcsiszárok, kovácsok, kereskedők, mészárosok,
ötvösök, pénzverők, kannaöntők, íjgyártók, lakatosok, rézművesek, esztergályosok,
tűzgyártók és olvasókészítők működtek. Budán ötvösök, posztókészítők, nyírők, pénzverők,
íjgyártók, késesek, szabók, sarkantyúgyártók és kannaöntők, pékek, serfőzők, molnárok,
halászok, cipészek, ácsok, kőfaragók, festők, pintérek munkásságáról van tudomásunk.

Általában a középkori városok meghatározott részében tevékenykedtek bizonyos mesterségek

képviselői. Ezt bizonyítják az utcák mesterségeket jelölő elnevezései. Egyes iparágak
képviselői (kovácsok, fazekasok, tímárok, bognárok, kerékgyártók, takácsok, csapók) a
tűzveszély, a nagy hely-, illetve vízigény miatt csupán a külvárosokban kaphattak helyet. A
középkori kézműves műhelyek - a céhek megjelenése ellenére - viszonylag kicsik voltak,
technikai fejlődésük is lassú volt.

Középkori városaink lakosságának az adójegyzékek tanúsága szerint mintegy 20-25 %-a

lehetett iparos; ez az arány a nagyobb nyugat-európai városokban az 50-70 %-ot is elérte.
Legfontosabb a ruházati (szűcs, szabó, varga) ipar volt, de lényeges szerepet töltött be a fém-
és a hadiipar. A legismertebb mesterségek egyike volt a luxus célokat szolgáló ötvösség.
Művelői között találjuk a réz-, az ezüst- és az aranyműveseket, a pénzverőket, sőt céheikbe
tartoztak a képfestők. Tagjai közül többen foglalatoskodtak pénzváltással, pénzüzletekkel is.
A 15. század elején Nagyszombat több esküdtje, sőt bírája és Harber budai bíró egyaránt
ötvösmester volt.
Az ötvösség központja először Buda lett, hiszen az egyházi és világi kincshalmozás folytán itt
számíthattak a legtöbb gazdag megrendelőre. Később Kassa, Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó
és más városok ötvösei is országos hírű mesterekké váltak. Országszerte elterjedtté vált a
Magyarországon továbbfejlesztett ún. sodronyzománc technika, ennek segítségével díszítették
a különböző termékeiket, főként a gazdag motívumkincsű kelyheket.

A régészeti és helytörténeti adatok alapján megállapítható, hogy Budán az Ötvösök utcájában,

a Posztómentő utcában, az Olasz utcában, a Szombatpiac területén, a Boldogasszony templom
északi oldalával szemközti utcában, a Szent János ferences kolostor mellett és a Szent György
templom közelében laktak ötvösök. Sopron és Székesfehérvár több pontján találtak olyan
leletanyagot, mely az ötvösök tevékenységére utal.

A középkori bronzművesség gyönyörű példányai a 15-16. században készített

keresztelőmedencék és a templomi harangok. Az egyik leghíresebb bronzöntő műhely Igló
városában működött (Neudorf, Spisska Nova Ves, Szepes vármegye, ma Szlovákia). A
műhely alapítója, Gaal Konrád öntötte Nagy Lajos király megrendelésére a visegrádi
nagyharangot 1357-ben. Az iglói műhely működéséről 1516-ig vannak adataink. Szinte
valamennyi korabeli szepességi harang és keresztelőmedence itt készült. Legszebb középkori
emlékeink közé tartozik a gyöngyösi, a bártfai, a kisselyki és a brassói keresztelőmedence.

Az egyik legjellegzetesebb középkori mesterség az ónöntés. Sopronban a 15. században nyolc

ónöntő műhely működésére derített fényt a legújabb kutatás. Ónedényeket (kannát, kancsót,
tálat, csészét, tányért, palackot, mosdófelszereléseket), gyertyatartót, sőt puskagolyókat is
készítettek.

Fontosabb városainkban szinte mindenütt megfordultak késesek. Kevés írott adatunk szerint
Kassán, Lőcsén, Szebenben, Pozsonyban, Budán és Sopronban is dolgoztak. Ennek ellenére -
a régészeti megfigyelések szerint - széles körben elterjedtek az ausztriai és nürnbergi
mesterek által készített jó minőségű vas kések. A többnyire hosszú, vékony pengéjű
középkori kések a mai szalonnázó késekhez hasonlíthatók; nyelük csontból vagy fából
készült, készítési helyüket, márkavédelmüket mesterjeggyel tették egyértelművé.

Egyre többen engedhették meg maguknak a szép üvegpoharak, palackok vásárlását és azt,
hogy - az egyébként igencsak drága - ablaküveggel védekezzenek a hideg, szeles időjárás
ellen. Az épületek, főleg a templomok ablakai ólomsínbe foglalt köldökös ablakszemekből és
formára vágott tenyérnyi üvegdarabokból álltak.

Már a 14. században bizonyosan működött üveghuta a Selmecbánya és Körmöcbánya

közelében fekvő Bars-Szklenón, ahol palackokat, tégelyeket, tálakat készítettek.
Valószínűsíthető azonban, hogy a 15. században már több helyen, elsősorban az erdős
bányavidékeken, a Felvidéken, Erdélyben és másutt is működtek huták. A Nógrád megyei
Diósjenő közelében egyikük maradványait sikerült is feltárni.

Egy 1419-es forrás nevezi meg Olasz Antal budai polgárt, aki üvegkészítéssel foglalkozott,
nyilvánvaló azonban, hogy többen űzték ezt a mesterséget. A 15-16. század folyamán szemet
gyönyörködtető üvegedények (kannák, kancsók, palackok, poharak, serlegek) kerültek ki a
kezük alól.

Az egyik jellegzetes korabeli edényt, az eredetileg keleti eredetű palack formát - melynek
hasa gömbölyded, nyaka hosszúra nyújtott, szája széles és tölcséres formájú -
Németországban már a 15. században, hazánkban pedig először a 16. század elején
bizonyosan gyártották. Mise alkalmával, illetőleg az egyházi szertartásokhoz szükséges olaj
tárolására használták. Erdélyben "meggyes bort" is ittak belőle. Ismerjük egycsöves és
többcsöves, illetve csavart nyakú változatát.

A középkori Magyarországra jelentős mennyiségben kerültek finom velencei üvegek. Igen

szépek, finom megmunkálásúak voltak a serlegek, talpas poharak, melyek jó része éppen
velencei munka. Közkedveltek voltak a poharak, melyek változatos formájára a tárgy olasz
elnevezése ("incostatis", "de mucolis incostatis" = változékony) is utal.

A korabeli régészeti feltárások leggyakrabban előkerülő leletanyaga a fazekasok által készített

kerámia, illetve annak töredékei. Már a 14-15. század környékén találkozunk Cherep és
Cherepes családnevekkel; 1438-ban Fazekgyartho Mihály, 1504-ben Fazekhgyartho Gallus
nevét őrizte meg az oklevél. Az említetteken kívül középkori eredetűek a Fazekas, Gerencsér,
Korsós, Téglás és Téglaégető családnevek és ezek különféle változatai. A Budán élő
téglavetők egyikének sokat eláruló neve Ziegelfuser volt.

Beszédes - a fazekas mesterséghez kötődő, középkori eredetű - helyneveink az Agyagosbérc,

az Agyagpáva, az Agyagtelök, az Agyagverem és az Agyagszó (szárító). A 15-16. századi
fazekasok edényei már lábbal hajtott, gyors korongon készültek. Az egyik legelterjedtebb
kerámiafajta a cserépkályhákhoz tartozó kályhaszem. Kedvelt a hagyma alakú, pohár formájú
és szájánál négyzetesre kialakított kályhaszem. A kiégetett agyag színe vörös, fehér és szürke
volt a tárgyalt korszak határain belül.

Különösen sokfélék a sárga és zöld mázas kályhacsempék, melyek épületeket (várat),

épületrészeket (mérműves ablakok utánzatait), vallásos tárgyú ábrázolásokat, címereket,
címerállatokat, növényi ornamentikát, korabeli személyeket (női fejet, lovagot), a mesék,
legendák és a hiedelemvilág állatait ábrázolták.

Híres volt a 15. században működő nyéki királyi műhely, melynek cserépkályháján Zsigmond
király címere, palotája és gyönyörű mérműves csempék láthatók. Az 1469-1473 táján alkotott,
"Háromkirályokat" ábrázoló kályha talán a korabeli Európa legjobb szakemberei közé
sorolható mester műve. Egy, a 15. század első harmadából való cserépkályha-rekonstrukció és
a nagyhírű lovagalakos kályha (1554-1557) is bizonyítja, milyen művészi színvonalon
dolgoztak a korszak mesterei.

A korszak jellegzetes termékei az ötvösöknek készített szürke öntőtégelyek és a szeszfőzők

számára gyártott lepárlóedények. A konyhai edények közül a különféle fehér, szürke és vörös
fedők, a hasonló alapanyagból készült, kívül bordákkal díszített fazekak és a három lábbal és
nyéllel ellátott, belül mázas lábasedények a legjellemzőbbek. Gyakori a szürke, grafittal
soványított, perembélyeges osztrák import fazék. Finommívű termékek a bekarcolt
vonalakkal vagy bordákkal díszített, vékony falú, fehér talpas poharak és a fehér, sárga, vörös
korsók, kancsók. A bögrék vörösek, szürkék, sárgák, sokszor egy fület is kaptak. A budai
várban talált mázas díszedények között bepecsételt díszítésű festett poharakat, csészéket,
kézmosóedényeket találtak. Viszonylag sok a Német- és Csehországból származó kőcserép.

A középkori élet mindennapjainak fontos eleme a vízierő felhasználása. Különféle emelő

szerkezetek segítségével juttatták el a vizet a magasabban fekvő várakba (Esztergom) vagy
épületekbe (Fehérvár). Vízierővel működtetett gépek álltak a bányászok rendelkezésére,
hajtottak ipari berendezéseket. Mégis, a középkor talán legelterjedtebb vízierőt hasznosító
erőgépei a malmok voltak. Patakok, folyók mentén mindenütt megtalálhatók, s a folyóvizeken
az úszó malomhajók sem ritkák. A 15-16. században szinte minden nagyobb városban több
malom is működött (Asszonypataka, Bakabánya, Beszterce, Buda, Esztergom, Fehérvár, Igló,
Kassa stb.). A gabonát vízierővel, nagyméretű malomkövekkel őrölték, de a kézi őrléshez
kisméretű örlőköveket is használtak.

A korabeli pékek csaknem minden városban helyet kaptak - tűzveszélyes tevékenységük miatt
lehetőleg a külvárosok területén. Rajtuk kívül jelentős szerepet játszottak a falusi pékek, de
tudunk vándor mesterekről is, akik szállítható, kerek kemencével szerelték fel magukat. A
kenyeret általában kovász nélkül készítették. A 15. században a Budai Jogkönyv említi ugyan
a zsemlét és a finom kenyeret, ám a szegényebbek fekete kenyeret ettek. A péktermékeket is a
piacokon értékesítették: Budán és Pozsonyban római számokkal kellett a pékeknek az
árujukat megjelölniük. "Pereces" családneveinket 1424 után találjuk okleveleinkben, a német
eredetű "Pék" családnevek szintén a 15-16. században terjedtek el. 1484-es okleveles adatból
ismert a fehérvári Zsemlesütő utca. Budán 1487-ben említik Babocsai János zsemlesütő
mestert és társát, Zsemlesütő Gáspárt, aki 1503-ban városi esküdt lett.

Szinte minden középkori városunkban több mészáros dolgozott. Tevékenységi körük nem
csupán a mai értelemben vett hentes üzletre korlátozódott. Kezükben volt a korban igen
jelentősnek mondható magyar szarvasmarhaállomány külföldi értékesítése, kereskedelme is.
Céheik egy-egy városon belül a leggazdagabbak voltak. Testi erejük folytán ők vigyázták a
városok rendjét, s mivel állandóan úton voltak, sokszor dolgoztak postásként. Így érthető,
hogy a debreceni mészárosok 1478-ban és 1512-ben postai kiváltságot kaptak. A középkori
Fehérvár húspiaca a Vicus Teutonicalis (Német utca) területén kapott helyet, ám a Piactéren is
voltak mészárszékek, melyek egy része a polgárházak mellett helyezkedett el.

ISKOLÁZÁS

Az alapfokú oktatást a káptalani-, városi- vagy plébániaiskolák végezték. Ilyen iskolákra az

ország legkülönbözőbb részeiből, városokból, mezővárosokból és falvakból egyaránt számos
példával rendelkezünk, így biztosak lehetünk abban, hogy a 15. század második felére az
ország viszonylag egyenletes iskolahálózattal rendelkezett. Az egyes iskolák között azonban
számottevő minőségi eltérés lehetett: a legtöbb falusi, mezővárosi iskolában maga a plébános
tanított vagy olyan világi tanító ("magister ludi" vagy "rector scolae" címmel), aki maga is
csak olyan iskolát végzett, amilyenben a későbbiekben tanított.

Ennél jóval magasabb szintű oktatást nyújtottak a káptalani iskolák, ahol a megfelelő szellemi
háttérről a káptalan könyvtára gondoskodott. Az iskolában elsősorban a papi pályára készülő
diákokat oktattak, de folyamatosan nőtt azoknak a száma, akik nem akartak klerikusok lenni;
néhány városban pedig a káptalan és a város közösen tartott fenn iskolát. Az iskola alsó
tagozatán olvasást, írást, az elemi latin szókincset és az alapvető latin ragozásokat sajátították
el a kisdiákok, akiket a legjobb eredményt nyújtó nagydiákok közül kiválasztott segédtanítók
oktattak.

A latin nyelvtant a leggyakrabban használt tankönyv, Donatus Grammatikájának

tanulmányozásával, bemagolásával sajátították el. Ez a kötet kérdés-felelet formában a
legszükségesebb latin nyelvtani ismereteket tartalmazta. A könyvben található példák alapján
kellett a diákoknak begyakorolni az egyes szavak ragozását. A tanulók emellett minden nap
részt vettek énekoktatáson, s megtanulták az ünnepek naptári helyének kiszámításához
szükséges naptárverseket. Az alapfokú ismeretek megszerzése után az iskola középső
tagozatának diákjai a latin grammatika tudományos rendszerét, a logikát, s mindenekelőtt az
alapos latin nyelvtudást sajátítottak el.

Több éves tanulás után, az iskola felső tagozatát elérő diákok már egyéni képzésben
részesültek, egyéni szempontok szerint szerveződtek a tanulócsoportok - emellett a
nagydiákok részt vettek a kisiskolások oktatásában is. Az oktatás módja, a tananyag a
káptalani iskolákéhoz hasonló volt a nagyobb városi iskolákban, a különbség inkább az
arányokban mutatkozott meg: a városi iskolákban több volt a világi jellegű ismeret. Arról,
hogy mit sajátíthatott el egy jó képességű felső tagozatos diák, szemléletes képet nyújt a
mátészalkai iparoscsaládból épp a tudásával az esztergomi érseki székig emelkedő Szalkai
László fennmaradt iskolai füzeteinek egybekötött példánya, az ún. Szalkai-kódex.

A sárospataki városi iskolába járó, a füzetek írásakor 14-16 éves Szalkai ekkorra már jól
tudott latinul, írása is gyakorlott kézről árulkodik. Hat füzetébe a felső tagozatos anyagot
másolta és jegyzetelte: az elsőbe naptárszámítást, csillagászatot, egészségügyi ismereteket; a
másodikba zeneelméletet, a harmadikba a családi, rokoni kapcsolatok jogászi kifejtését.
Irodalmi tanulmányait tartalmazza a negyedik és ötödik füzet; a legfontosabb és egyben
legbőségesebb tananyag, a levélfogalmazás pedig a hatodik. A főszöveg mellé, a margóra
kerültek az iskolarektor szóbeli magyarázatai.

A káptalani-városi iskola elvégzése már elegendő volt ahhoz, hogy a végzett diák
iskolamesterként, írnokként állást kapjon. A mindennapi életben használatos szokásjog
elsajátításához nem kellett egyetemre járnia, ezt a tudást a gyakorlatban, elsősorban a királyi
kancellárián, illetve a kúriában lehetett megszerezni. A latinul jól tudó deák napi munkája
során, a tapasztaltabb notáriusok segítségével szerezte meg azokat az ismereteket, amelyekkel
azután akár helyben, akár valamelyik hiteleshely, báró vagy város szolgálatába állva
kereshette meg a kenyerét. A gyakorlati jogászképzést szolgálták a tipikus oklevelek alapján
összeállított ún. formuláriumok, azaz iratminta-gyűjtemények.

Aki mégis szeretett volna felsőfokú tanulmányokat végezni, annak - néhány évtizedet
leszámítva - külföldre kellett utaznia. A magyar hallgatók a közeli Bécs és Krakkó egyetemén
fordultak meg a legnagyobb számban, de a 15. század második felétől egyre több magyar
iratkozott be itáliai egyetemekre is - elsősorban a padovaira és a bolognaira. A krakkói
egyetem anyakönyveiben és más feljegyzéseiben 1400 és 1536 között mintegy 3000
beiratkozott magyarországi hallgató szerepelt, elszállásolásukra 1452-ben egy lengyel
nemesúr, Nikolaj Bielonski külön bursát alapított. A bécsi egyetem hallgatóit négy natióba,
nemzetbe sorolták be - ezek egyike a magyar natió volt, de valamennyi kelet-európai diákot
ide írtak be.

A hallgatók többsége - a magas költségek miatt - csak néhány évig járt egyetemre,
tanulmányait nem fejezte be. Általában csak a bölcsészkart végezték el, amelynek célja az
volt, hogy az ún. "hét szabad művészet" ismereteinek elsajátításával megalapozzák a további
tanulmányokat. Két év tanulás után borostyánkoszorús (baccalaureus), további két év után
"artium magister" fokozatot lehetett szerezni, ennek birtokában lehetett megkezdeni a jogi,
teológiai vagy orvosi tanulmányokat. A továbbtanuló magyar hallgatók főként jogi
tanulmányokat folytattak - itt szerzett tudásukra elsősorban a diplomáciában és az egyházi
bíróságokon volt szükség.
1465 elején Mátyás király azzal a kéréssel fordult II. Pál pápához, hogy engedélyezze
Magyarország egyik erre alkalmas városában az egyetemalapítást. A kérést követei azzal
indokolták, hogy a nagy távolságok miatt nem minden tehetséges ifjú juthat el külföldi
egyetemre. 1467. július 18-án Vitéz János esztergomi érsek levélben értesítette Pozsony város
hatóságát, hogy Mátyás király akaratából, a pápa jóváhagyásával városukban egyetemet
létesítenek. Az Academia Istropolitana néven ismert pozsonyi a harmadik egyetemalapítási
kísérlet volt Magyarországon: Nagy Lajos uralkodása alatt Pécsett, Zsigmond király idején
Óbudán kezdte meg működését egyetem, de mindkettő néhány év után megszűnt.

A pozsonyi egyetem sem bizonyult szerencsésebbnek elődeinél: az oktatás már 1467-ben

megkezdődött, első tanárai pedig a kor neves humanista tudósai voltak, mint például Johannes
Regiomontanus, a híres német csillagász-matematikus, fennállása mégis csak néhány évig
tartott. Sorsát feltehetőleg az pecsételte meg, hogy alapítója, szervezője és egyben az egyetem
első kancellárja, Vitéz János érsek 1471-ben összeesküvést szervezett a király ellen, s Vitéz
bukása magával rántotta a még kialakulatlan egyetemet is. Mátyás a továbbiakban a
domonkosok budai főiskoláját, studium generaléját támogatta, ebből azonban nem sikerült
egyetemet létrehozni.

MINDENNAPI ÉLET

Ünnepek és hétköznapok

Az emberek mindennapjait írott és íratlan törvények szabályozták. A középkori magyar jog

hagyományos rendszerében az elsőség az íratlan jogot, az ún. szokásjogot illette meg, a
törvény a második helyre szorult. A magyar szokásjogot az 1500-as évek elején foglalta
írásba Werbőczy István országbírói ítélőmester, munkája, a Hármaskönyv 1517-ben jelent
meg először nyomtatásban. Az országos érvényességű jogforrások mellett készültek még
városi, megyei statutumok is. Ezek csak az adott közösség jogviszonyairól rendelkezhettek,
ott azonban az élet szinte minden mozzanatát szabályozták.

A legjelentősebb magyarországi városkönyvben, a budai jogkönyvben a piaci árusítás rendjét

épp olyan részletesen előírták, mint a város irányításának módját. A jogkönyv az ünnepek
megtartásának módjáról is rendelkezett: vasár- és ünnepnap szünetelt a bírói hivatal, az
üzleteket zárva tartották, a borkimérések csak a nagymise után nyithattak ki. Aki ünnepnapon
mezei munkát végzett, egy márka bírságot fizetett. A budai polgárok törvénykönyvükben az
egyházi előírásokat követték, a parancsolt ünnepek ugyanis mindenütt két kötelezettséggel
jártak a hívők számára: misét kellett hallgatni és tartózkodni kellett a szolgai munkáktól.

Az ünnepek köréről általában az egyháztartományi zsinatok döntöttek. Az 1493-ban tartott

esztergomi és az 1515-ös veszprémi zsinat több, mint 50 ünnep megtartásáról rendelkezett
(ehhez járultak a vasárnapok), a ténylegesen megült ünnepek száma azonban mindig alatta
maradt a zsinati határozatokban előírt számnak. Az ünnepek sorából mindenütt kiemelkedett a
karácsony, a húsvét és az egyház védőszentjének napja. Az egyházi év jelentős eseményének
számított az úrnapi körmenet is - a budain általában a király és udvara is részt vett.

A múló időhöz való viszonyt bizonytalanság és pontatlanság jellemezte. Az éveket

valamilyen fontosabb esemény - pl. háború, a király trónralépte vagy halála - alapján
próbálták azonosítani, a napokat az egymást követő ünnepekhez viszonyították. A hónapok
középkorban használatos magyar nevét az arra a hónapra eső legjelentősebb ünnep adta (pl.
Szent Jakab hava, Szent Mihály hava), s az egyházi ünnepekhez kapcsolódtak a
mezőgazdasági termények beszolgáltatásának napjai éppúgy, mint a bírósági határnapok.

Az időkép megváltozását a napi idő pontos mérésére szolgáló új találmány, az óra

megjelenése indította el. Használata előtt az idő múlását csupán a Nap járása mutatta,
"mérésére" pedig a nappalt és éjszakát egyformán 12-12 órára osztó (emiatt télen és nyáron
eltérő időtartamú), ún. kánoni órák, imaórák szolgáltak. A kerekes óra a 14. század végén
jelent meg Magyarországon. A 15. század végén - 16. század elején toronyóra ütötte az időt
Besztercebányán, Pozsonyban, Sopronban, Kassán, Bártfán és Nagyszebenben, a váradi és
egri székesegyházon és az esztergomi érseki palotán. Noha a források nem említik,
valószínűleg már ekkor állt a budai Magdolna-templom melletti óra is.

Viselet

A 15. század második felétől a korábbiaknál jóval nagyobb számban állnak rendelkezésünkre
viselettörténeti adatokat nyújtó írott források, egykorú ábrázolások, sőt, néhány eredeti
ruhadarab is fennmaradt, a forrásokban említett ruhaneműk azonosítása, az ábrázolások
használhatósága azonban számos esetben megkérdőjelezhető. A magyarországi öltözködés
kettőssége - a nyugati és keleti ruházat egymás mellett élése - megváltozva ugyan, de ebben a
korban is jellemző volt. A korábban egyértelműen keleti - elsősorban kun - viseletet azonban
olyan ruházat váltotta fel, amelyet az egykorú külföldi források megkülönböztető módon
magyarként említettek.

A legrészletesebb leírások a különböző királyi ünnepségek - esküvők, békekötések,

királytalálkozók - alkalmával készültek. Mátyás 1476. évi esküvőjéről, az olmüci vagy iglaui
királytalálkozóról, a bécsi vagy bécsújhelyi bevonulásról, II. Ulászló és Candale-i Anna
házasságkötéséről szemtanúk készítettek feljegyzéseket, követjelentéseket, s ezekben az
írásokban minden esetben részletesen beszámoltak a király és nagyszámú kísérete pompás,
drága anyagokból varrt, gazdagon díszített ruházatáról, értékes ékszereiről, fegyvereiről és
lószerszámáról.

1476 decemberében Mátyás gyöngyökkel kivarrt rövid ruhában, gyöngyhímzéses köpenyben

fogadta Fehérvár határában menyasszonyát, ünnepélyes budai bevonulásukon drágaköves
palást, az esküvői ebéden cobolybélésű sárga atlaszköpeny borította a vállát. Újdonsült
hitvese, Beatrix a székesfehérvári koronázásra olasz divat szerint készült piros aranybrokát
ruhát öltött. Budára kék ruhában, aranyozott köpenyben vonult be, az esküvői lakomán pedig
cobollyal díszített, arannyal átszőtt vörös ruhát viselt. Az alkalomhoz méltó volt a megjelent
magyar urak ruhája is, Újlaki Miklósét például arany, ezüst, gyöngy és drágakő borította.

Mátyásról több alkalommal feljegyezték, hogy nagy gondot fordított kísérete öltözetére.
Fehérvárra a boroszlói követ szerint háromezer lovag élén érkezett. A király apródjai sárga,
szürke, zöld és barna bársonyruhát viseltek. Színes leírást készített Cesare Valentini ferrarai
követ az iglaui királytalálkozóról (1486), ahol látható csodálattal számolt be a magyar urak
illetve a kíséret öltözetéről, fegyvereiről. Mátyás figyelme kiterjedt katonái ruházatára is:
nemcsak megfelelő fegyverzettel, páncéllal látta el seregét, de biztosította számukra a
szükséges számú prémes subát, kesztyűt is.

Férfiviselet
Különösen értékesek azok a leírások, amelyek a magyarok öltözetének a nyugat-európaitól
eltérő jegyeit emelték ki. A források alapján megállapítható, hogy Magyarországon a 15.
században olyan viselet alakult ki, amely a külföldi kortársak számára sajátos jegyeket viselt.
Már Zsigmond király híres hadvezéréről, Ozorai Pipo temesi ispánról feljegyezték, hogy olasz
származása ellenére magyar módon öltözködött: hosszú szakállt, vállig érő hajat viselt, ruhája
pedig "ama népek szokása szerint" földig ért. A milánói herceg budai követe is arra intette
urát, hogy küldöttei hosszú ruhát öltsenek, mert Mátyás udvarában nem szeretik az olasz-
burgundi divat szerint szabott rövid ruhákat.

A 15. századi magyar férfiviselet az alul viselt ingből és nadrágból, a felsőruhaként hordott
dolmányból, és az e fölé öltött mentéből vagy subából állt. Ünnepi alkalmakon viselt
felsőruha volt az Ozorai által is kedvelt, drága kelmékből varrt köntös. Az öltözetet magyaros
hajviselet és süveg tette még jellegzetesebbé. A nadrág általában egyszerű volt, csak színével
kelthetett feltűnést, de a dolmány nagy részét eltakarta. A magyar ing - Estei Hippolit
esztergomi érsek, majd egri püspök leltára szerint - hosszú volt, a nyakánál ráncolt, s mind az
írott források, mind a képi ábrázolások azt bizonyítják, hogy a nyakát, mellrészét és az ujja
végét hímzéssel díszítették.

Az ing fölé öltött dolmányt az előkelők számára gyakran selyemből vagy bársonyból varrták,
néha prémekkel díszítették, de kevésbé igényes kivitelben a társadalom minden rétegében
viselték. A dolmány általában térdig ért, de Cesare Valentini feljegyzése szerint a magyar
urak lovagláshoz rövid felsőruhát, azaz dolmányt vettek magukra. A mentéről csupán néhány,
a subáról azonban számos egykorú forrás tudósít. Vállra vetett díszes ujjast, vagyis mentét
viselt Mátyás király is az esküvői ünnepségek egyik napján.

A forrásokban turca vagy - magyarul - suba néven említett ruhadarab a legegyetemesebb

magyar ruhanemű volt, a királytól a pásztorig mindenki viselte, a különbség az anyagában,
kidolgozásában nyilvánult meg. A magyar suba nyakánál zárt, elöl gombokkal záródó, belül
prémmel bélelt hosszú palást vagy köpenyféle volt. A király és az előkelők subája kívül
brokátból, selyemből készült, hermelin- vagy cobolyprémmel. A királyi kamarások nyest-, az
ajtónállók báránybőr subát viseltek, de báránybőr subát kapott - Estei Hippolit
számadáskönyve szerint - az esztergomi érsek ökörpásztora is.

Az öltözethez a legkülönbözőbb süvegek, sapkák, kalapok tartozhattak, jellegzetes magyar

karakterüket a hímzett- vagy prémszegély, valamint a gyöngyös-ékköves tollforgó és a hozzá
tartozó tolldíszek adták. Az európai divattól eltért a magyaros hajviselet: mint már Ozorai
Pipóról is megjegyezték, Magyarországon a hosszú haj és a hosszú szakáll volt az elfogadott.
1489-ben Milánóban nagy feltűnést keltett Mátyás követe, Buzlai Mózes, aki haját hosszú,
gyöngyökkel díszített hajfonatokban viselte. A később szintén a magyar viselet
jellegzetességeként számon tartott csizmák török hatásra a 15. században bukkantak fel
először.

A nehézlovas hadi viselete a 15. század első felétől a testet teljesen beborító lemezpáncélból
és a hozzá tartozó fegyverzetből állt. Ilyen vértezetben ábrázolták csütörtökhelyi sírkövén
Szapolyai Imre nádort és öccsét, Istvánt, valamint Mátyás egyik leghíresebb hadvezérét,
Tarcai Tamást. Teljesen más jellegű volt a könnyűlovasság hadi viselete: a 15-16. század
fordulójára török hatásra kialakult a huszáros magyar ruha, amelynek jellemzője a hosszú
köntös, a strucctollas kalap és a török csizma. A legkorábbi ismert magyar huszárábrázolás
egy 1500 körül készített szablyán maradt fenn, de találhatunk huszárokat a Miksa császár
életét ábrázoló Weisskunig metszetein is.
A nehézlovasok legfőbb fegyvere a lándzsa és a kard volt, amelyhez kiegészítő fegyverként
még tőr, buzogány járulhatott. A hadilándzsa körülbelül négy méter hosszú volt, támadáskor a
mellvértre szerelt kampóba akasztották. A lovag kezét nagyméretű kerek tárcsa védte, s
egyben biztosította a lándzsa biztonságosabb tartását. A kardok a 15. században - a
lemezpáncélok elleni hatékonyabb támadás érdekében - nagyobbak lettek, a legelterjedtebbek
az egy méternél hosszabb, kétélű, nehéz lovagkardok voltak. Magyarországon a buzogány egy
sajátos változatát, az úgynevezett tollas buzogányt használták, s írott források szerint
jellegzetes a magyar tőr is.

A könnyűlovas fegyverzetéhez a 15. században kard vagy szablya, kopja és íj tartozott, de

használtak buzogányt vagy bárdot is. A legelterjedtebb szablyatípus a török mintára készült
huszárszablya: pengéje egyélű, enyhén hajlított, markolatnyúlványa egyenes és széles. A
hajlított markolatú magyar szablya a 16. századra alakult ki, s vált a leggyakrabban használt
fegyverré. Mind a nehézlovas, mind a könnyűlovas pajzsot használt védőfegyverként. A
pajzsot általában fából készítették, felületét bőrrel vagy vászonnal vonták be, de a huszárok
gyakran használtak kisméretű, kerek, nádból font pajzsot is.

Női viselet, ékszerek

A női öltözet a 15. század folyamán alig változott. Két részből állt: az alsóneműként viselt
ingből és egy egybeszabott felsőruhából, amit rokolyának vagy szoknyának neveztek. A nyak
körül a ruhát kivágták, az így láthatóvá vált ingvállat hímzéssel, gyöngyszegéllyel díszítették,
a polgárasszonyok azonban általában zárt nyakú ruhát hordtak. A hajat fátylak, főkötők
borították, fedetlen fejjel csak a hajadon lányok járhattak. A ruha fölött a hideg ellen palástot
viseltek, de a források szerint volt női suba is.

Viszonylag sok ismerettel rendelkezünk három királyné: Beatrix, Candale-i Anna és

Habsburg Mária öltözetéről. Amíg azonban az első kettő ruhatáráról csupán az írott források
tudósítanak, II. Lajos feleségének, Máriának egyik díszruhája a Magyar Nemzeti Múzeum
egyik féltett kincse. Mária esküvői öltözéke magas derekú, trapéz alakban mélyen kivágott
zöld selyemdamaszt ruhából és az alatta viselt, nyakán és ujján ezüstfonallal hímzett fehér
lenvászon ingből állt. A ruha anyaga az itáliai reneszánsz szövőművészet terméke, a ruha a
16. század elejének - ekkor kialakuló - német reneszánsz ízlésében készült.

A királynék természetesen származásuknak megfelelően olasz, francia vagy német módi

szerint varrt ruhatárral érkeztek, de már a 15. században létezett egy - nehezen rekonstruálható
- magyaros női viselet is. 1457-ben V. László francia menyasszonyának, Magdolna
hercegnőnek magyar ruhát küldött ajándékba, s hozzá hasonlóan ajándékozott magyar ruhát
Mátyás Beatrixnak, majd fia menyasszonyának, Bianca Maria Sforzának. Mindenképpen
magyaros viselet volt a prémes női suba, valamint a gyöngyös magyar párta, amellyel szintén
megajándékozta Mátyás Beatrixot.

Az öltözetet a férfiaknál és a nőknél egyaránt díszes ékszerek egészítették ki. Részletes

leírásokkal rendelkezünk Mátyás és Beatrix ékszereiről, amelyek közül azonosíthatóan egy
sem maradt fenn. Cesare Valentini tett említést Mátyás rubinos-gyöngyös tollforgójáról.
Ruháit drágaköves násfákkal, drágakövekkel-gyöngyökkel díszített nyaklánccal ékesítette.
Beatrix 1499-ben többek közt rubintos-gyöngyös mellboglárjáról, gyémánt- és
smaragdkövekkel díszített arany nyakláncáról intézkedett. Ilyen nagy értékű ékszerekkel
számos báró is rendelkezett: Újlaki Miklós bosnyák király Mátyás esküvőjén viselt
aranyláncán olyan násfa függött, amelyet egy hatalmas zafírkő és 300 kisebb gyémánt
ékesített.

Ékszerekről számos végrendelet intézkedett: az Itáliában gyöngyös hajviseletével nagy

feltűnést keltő Buzlai Mózes végrendeletében többek között értékes aranyláncról,
drágakövekről, gyűrűkről rendelkezett. A Tolna megyében birtokos Buzlai végrendeletében
felsorolt ékszerek mellé érdekes párhuzamként kívánkozik az a kincslelet, amely Tolnán
került elő a föld alól. Az aranyozott ezüst díszedényeket, ékszereket a 16. században, a török
elől rejthette el birtokosa, aki feltehetően egy módos helybeli kereskedő volt. A tolnai
kincsleletben aranyozott ezüst reneszánsz ékszerek: öv- és ruhakapcsok, egy gránátalmadíszes
csüngő, valamint egy lánc töredéke került elő.

Lakberendezés

A 15. század folyamán jelentős változások történtek a magyarországi otthonokban: megnőtt a

bútorok száma, eddig nem használt, új bútorok jelentek meg, amelyeket korábban nem ismert,
magas technikai színvonallal készítettek. Ekkor vette kezdetét a korábban - és továbbra is -
készített, ácsolt szerkezetű bútorok mellett az asztalosbútorok gyártása. Budán már a 15.
század elején tevékenykedtek asztalosok, és a század végére szinte valamennyi jelentős
városban létrejöttek az asztalos céhek: Kassán pl. 1459-ben a bognárokkal és az
esztergályosokkal közös céhbe szerveződtek.

A legfontosabb bútordarabnak továbbra is a legkülönfélébb dolgok - használati tárgyak,

textíliák, termények - tárolására használt láda számított. Emellett ülőbútorként is szolgált:
Kottaner Jánosné emlékiratai szerint a korona őrzésére készített láda tetejére is bársony
párnákat helyeztek - feltehetően a kényelmesebb ülés kedvéért. Már csak tároló bútorként
használták a német hatást tükröző, ácsolt szerkezetű házikó formájú ládákat, amelyek a 15.
század elejétől jelentek meg Magyarországon. Az egyik legszebb ilyen láda Nagyszeben
környékéről, Rozsondáról került elő, értékét különösen festett figurális díszítése adja.

A század második felében a rövidebb oldalára fordított ládából, illetve két láda egymásra
helyezéséből új bútor jött létre, a szekrény. A jánosréti oltár egyik tábláján egymás mellett
látható a két bútordarab, mindkettő ívelt talapzaton áll. A bútorgyártás fejlődését jól mutatja a
bártfai Szent Egyed templom számára az 1480-as években készített könyvszekrény, amely
eredeti rendeltetési helyén feltehetően a falba süllyesztve állt. A korban egyébként sok helyen
készítettek faliszekrényt: ilyenkor általában csak a szekrényke ajtaja és a fülke körüli keret
készült fából.

A korszakban vált állandó bútordarabbá a korábban lapból-bakokból szükség szerint

összeállítható-szétszedhető asztal. A 15. századból számos asztalábrázolás maradt ránk: a
táblaképeken általában terítővel letakart asztalokat láthatunk, ezek között kerek és szögletes
formájúak egyaránt előfordulnak. A 15. század végéről - 16. század elejéről maradtak fenn
legkorábbi gótikus asztalaink: bölcső formájú alsó tároló résszel rendelkező ún. "bölcsős"
asztalok, vagy nagyfiókos asztalok. Hasonlóképpen ekkortájt állandósult az ágyak fej- és
lábtámlája, s a 15. század második felétől egyre gyakoribb a fejrész feletti baldachin.

A táblaképek tanúbizonysága szerint nagy változatosságot mutattak az ülőbútorok. A

legegyszerűbb a terpesztett lábú falóca volt, amelyen többen is ülhettek egymás mellett, de
készítettek háromlábú kerek és négylábú szögletes ülőlapú székeket. Ismerték a fonott
ülőlappal készített, ácsolt székeket, támlával vagy anélkül, s feltehetőleg csak a módos
megrendelők számára készültek karosszékek. A karosszék lehetett magas, téglalap alakú
támlával ellátott, vagy átlósan összeillesztett (általában összecsukható) ún. "ollósszék". A 15.
század közepétől az egyházi bútorművészetben is új bútorfajta jött létre, a stallum.

A királyi paloták bútorzatáról meglehetősen kevés ismerettel rendelkezünk, viszonylag

részletes leírás készült azonban Mátyás budai könyvtáráról, s híres lakomáinak bútorzatáról.
A könyvtárszobában aranyos takarókkal borított heverő, háromlábú székek álltak, a könyvek
intarziás könyvszekrényekben, illetve hármas sorokban elhelyezett könyvespolcokon
feküdtek. Mátyás esküvői ebédjére a budai Friss-palotában a királyi pár számára kerek, a
meghívottaknak pedig mintegy tíz méter hosszú asztalokon terítettek. Az edényeket egy nagy
és nyolc kisebb pohárszéken tették közszemlére, amelyeken közel ezer arany és ezüst edény
pompázott. A királyi pohárszéket két nagyméretű ezüst egyszarvú őrizte.

Mátyás asztaldíszei közül a szemtanúk különösen az asztalokon elszórt állat alakú edényekről,
egy pompás ezüst hajóról, a királyi pár színarany edényeiről vagy Mátyás oroszlánok tartotta
sótartójáról írtak elismerően. A rengeteg drágaságból azonban szinte csak mutatóba maradt
fenn néhány ezüstserleg, a legértékesebb darabokat csupán leírások alapján ismerjük.
Szerencsésen átvészelte azonban az elmúlt évszázadokat néhány darab a királyi pár fajansz
asztali készletéből, valamint két üvegpohár Mátyás egykori készletéből.

Értékes asztali díszedényeket azonban nem csak az uralkodó birtokolt. Buzlai Mózes
végrendeletében nagyszámú kupáról, tálról, tányérról rendelkezett. A 15. század elején még
ritkaságnak számító kanálból több, mint száz volt a tulajdonában, a század végén felbukkanó
újdonságból, a villából 16 darab szerepelt a hagyatékában. Feltehetőleg értékes darab lehetett
korallos sótartója - talán külföldi útján vásárolta. A Jagelló-kor ismert személyisége volt
ákosházi Sárkány Ambrus, akinek kincsei a múlt században Kölesden kerültek elő. Az
aranyozott ezüst leletegyüttesből ma hat darab ismert: egy fedeles serleg, egy csésze és négy
pohár.

KERESZT ÉS FÉLHOLD
A TÖRÖK KOR MAGYARORSZÁGON (1526-1699)
Encyclopaedia Humana Hungarica 05.

TÖRTÉNELEM
Politika- és hadtörténet (Fodor Pál - Oborni Teréz - Pálffy Géza)
Az ország kormányzása (Oborni Teréz - Fodor Pál)
Társadalomtörténet (Fodor Pál - Oborni Teréz - Pálffy Géza)

NYELVTÖRTÉNET
A középmagyar kor első fele (Uhl Gabriella)
Török jövevényszavak (Kakuk Zsuzsa)

IRODALOM
Magyar nyelvű irodalom (Ács Pál - Székely Júlia)
A Hódoltság török irodalma (Sudár Balázs)

MŰVÉSZETEK
 Művészettörténet (Mikó Árpád)
Zenetörténet
Magyarország és Erdély zenetörténete (Király Péter - Papp Ágnes)
A Hódoltság török zenéje (1526-1699) (Sudár Balázs)
Tánctörténet (Felföldi László)

EGYHÁZTÖRTÉNET
Keresztény egyházak (Molnár Antal)
Népi hiedelemvilág (Tomisa Ilona)
Muszlim hitélet (Ágoston Gábor)

TÁJ ÉS NÉP
Természeti földrajz (Oborni Teréz)
Népesség, etnikumok (Fodor Pál - Oborni Teréz - Pálffy Géza)
Település és lakóhely (Fodor Pál - Gerelyes Ibolya - Oborni Teréz –
Pálffy Géza - Tomisa Ilona)

ÉLETMÓD
Gazdaság (Fodor Pál - Oborni Teréz - Pálffy Géza)
Kézművesség
Magyar kézművesség (Tomisa Ilona)
Török kézművesség (Gerelyes Ibolya)
Oktatás (Ács Pál - Székely Júlia)
Mindennapi élet (Fodor Pál - Oborni Teréz - Pálffy Géza)

TÖRTÉNELEM

POLITIKA- ÉS HADTÖRTÉNET
Két világbirodalom végvidékén

A Kárpát-medence teljes területét felölelő magyar királyság a 15. században Közép-Európa

legjelentősebb állama volt. Koronájáért olyan előkelő európai dinasztiák versengtek, mint a
Luxemburgok, a Habsburgok és a Jagellók, akik lehetőséget láttak abban, hogy
Magyarországot egy jelentős birodalom központjává építsék ki. Ezek a törekvések azonban
mind kudarcba fulladtak. A magyar uralkodóknak ugyanis az Oszmán dinasztiában minden
korábbinál jelentősebb vetélytársa támadt. A oszmán világbirodalom hadereje Nándorfehérvár
1521. évi eleste után néhány esztendő alatt összeroppantotta a magyar királyság határvédelmi
rendszerét. Az 1526. évi mohácsi vereség így az előző évek logikus következményeként
elkerülhetetlen volt. Az ország elveszítette déli területeit, uralkodóját és politikai-katonai
vezető rétegét. Ugyanakkor a szomszédos osztrák tartományokat kormányzó Ferdinánd
főherceg személyében egy másik nagyhatalom, a Habsburg sietett - elsősorban saját védelme
érdekében - Magyarország segítségére, amely így a kor két legjelentősebb világbirodalmának
hadszínterévé vált.

A Habsburgok útja a magyar korona megszerzéséig

A svájci származású Habsburgok felemelkedése szorosan összekapcsolódott a magyar

királyság történetével. Első császárukat, I. Rudolfot (1273-1291) még IV. Kun László király
(1272-1290) segítette az osztrák tartományok birtokba vételében, amikor 1278-ban a
morvamezei csatában Ottokár cseh király (1253-1278) ellen támogatta. A szomszédból azután
a 15. századra vetélytárs, a következő évszázadra pedig világbirodalom vált. A Habsburgok
remek házassági politikájuknak köszönhetően megszerezték Burgundiát, az egyesült
Spanyolországot és vele a nápolyi királyságot, II. Albert császár és magyar király (1437-
1439) uralkodásától pedig 1805-ig a Német-római Birodalom császári tisztét is ők töltötték
be. Ettől az időtől a magyar korona elnyerése legfontosabb céljaik közé lépett elő. III. Frigyes
(1440-1493), majd fia, I. Miksa császár (1493-1519) azonban hiába próbálkoztak ezzel, noha
több szerződést (1463, 1491, 1506) kötöttek a magyar uralkodókkal trónöröklési joguk
elismerésére. Ezeket az 1515. évi házassági szerződés koronázta meg. Ennek értelmében
Habsburg Ferdinánd elvette II. Lajos (1516-1526) húgát, Jagello Annát, a magyar király pedig
Habsburg Máriát. II. Lajos 1526. évi halála után így megnyílt az út Ferdinándnak a magyar
trón megszerzéséhez.

A török birodalom útja Magyarországig

Az oszmán-török fejedelemség a 13. század végén jött létre Kis-Ázsia (Anatólia)

északnyugati részén. A dinasztiának és a birodalomnak egyaránt nevet adó Oszmán (?-1326)
utódai gyors ütemben terjeszkedtek, a 14. század végére uralmuk alá hajtották a Balkán-
félsziget és Kis-Ázsia államainak többségét. 1390 táján elérték Magyarország határait. A
visszaszorításukra szervezett keresztes hadjáratok (1396: Nikápoly, 1444: Várna stb.) sorra
kudarcot vallottak. Terjeszkedésüket csupán a Timur Lenktől elszenvedett vereség (1402:
Ankara) tudta rövid időre megakasztani. II. Mehmed szultán 1453-ban elfoglalta
Konstantinápolyt (Bizáncot), majd hosszú háborúban vereséget mért Velencére, a kor tengeri
nagyhatalmára, és despotikus elvek szerint újjászervezte államát. Unokája, I. Szelim, Szíriára
és Egyiptomra terjesztette ki a dinasztia uralmát. 1520-ban, amikor I. Szulejmán lépett a
trónra, az oszmán birodalom területe meghaladta a másfél millió négyzetkilométert (szemben
a Magyar Királyság 300.000 négyzetkilométerével), lakosságszáma elérte a 12-13 milliót
(Magyarország lakossága 3-3,2 millió fő volt), éves bevételei 4-5 millió forint körül mozogtak
(a magyar királyok évi 250-300.000 forintból gazdálkodtak). Hadserege Európa egyesített
haderejét is felülmúlta, hadiflottája megtörte Velence egyeduralmát, ellenőrzése alá vonta a
Földközi-tenger keleti medencéjét és a Fekete-tengert.

Török politikai célok és hadjáratok Magyarországon

Már II. Mehmed szultán meghirdette a Római Birodalom feltámasztásának, azaz a keresztény
Európa meghódításának programját, de külső és belső okok miatt ennek végrehajtását csak
Szulejmán kezdhette meg. Elsődleges célja Magyarország bekebelezése volt, hogy aztán az
ország területét bázisként használva támadhassa a Német-római Birodalmat. 1521-ben
elfoglalta Nándorfehérvárt, az ország "kulcsát", majd 1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon
legyőzte a magyar királyság főseregét is. Ám Ferdinánd magyar királlyá választása után nem
folytatta az ország fokozatos megszállását, hanem 1529-ben egyenesen Bécset vette ostrom
alá. Támadása azonban éppúgy, mint az 1532. évi újabb bécsi (kőszegi) hadjárata teljes
kudarccal végződött. Szulejmán állama számára nemhogy Európa, de még Magyarország
teljes elfoglalása is túl nehéz feladatnak bizonyult. Ezért az 1530-as években támogatta
Szapolyai János magyar királyságát, de az ő halála után kénytelen volt megszállni területeinek
egy részét. A későbbiekben mind ő, mind utódai folyamatosan terjeszkedtek Magyarországon,
ismételten próbálkoztak Bécs megtámadásával is, de döntő változásokat nem tudtak
kicsikarni.

Másfél évtizednyi zűrzavar Mohács után:

két király egy országban

A mohácsi vereséget követően Magyarország rendjei egymás után két királyt választottak:
előbb a nemesség többsége az ország egyik legtekintélyesebb főurát, Szapolyai Jánost (1526-
1540), majd egy kisebb csoportosulás Habsburg Ferdinánd cseh királyt és osztrák főherceget
(1526-1564). Az elkövetkező tizenöt esztendőt a két király egymás elleni fegyveres küzdelme,
azaz polgárháború tette vérzivatarossá. S noha két uralkodója volt az országnak, az
eseményeket mégis a harmadik szereplő, Szulejmán szultán (1520-1560) diktálta. 1529. évi
Bécs elleni hadjáratával ugyanis János királyt végleg szövetségbe kényszerítette, ugyanakkor
ezzel és az 1532. évi kőszegi expedícióval egyértelműen a Habsburgok tudomására hozta,
őket tekinti igazi ellenfelének. Mindeközben az ország lakosságának is választania kellett,
melyik fél pártján keres boldogulást. A kiút megtalálása azonban igen nehéz feladat volt,
hiszen egyik fél sem rendelkezett elegendő erővel céljai megvalósításához. Ennek eredménye
számtalan esküszegés és pártváltás, azaz teljes politikai zűrzavar és válság lett.

Az ország végleg három részre szakad

Az egymással nem bíró két király végül 1538. február 24-én Váradon titkos egyezséget kötött,
amelyben Szapolyai beleegyezett, hogy halála után területei vetélytársára szálljanak. Az
ország egyesítésének kísérlete azonban hamar kudarcba fulladt. János király 1540. évi halála
után ugyanis Ferdinánd hiába próbálkozott két ízben is (1540, 1541) az ország fővárosának,
Budának az elfoglalásával. Szulejmán szultánnak egyáltalán nem volt érdeke az ország
egyesítése, annál inkább a magyarok megosztása. Perzsiai győzelmei után ezért
Magyarországon végső döntésre szánta el magát. Az ország sorsát végül a mohácsi csata 15.
évfordulóján, 1541. augusztus 29-én Buda egyetlen ágyúlövés nélküli elfoglalásával
pecsételte meg. Ezzel a középkori magyar királyság, amely már 1526-tól megindult a
széttagolódás útján, több mint százötven esztendőre három részre (királyi Magyarország,
török Hódoltság, Erdélyi Fejedelemség) szakadt.

Fráter György helytartósága (1542-1551)

Az 1541-ben Budáról Lippára menekült Izabella királynét, Szapolyai János özvegyét és

gyermekét, János Zsigmondot (II. János) a korszak meghatározó politikusa, a horvát
származású pálos szerzetes, Utyeszenics (anyai nevén Martinuzzi) György barát kísérte el.
Fráter György esküt tett I. János halálos ágyánál gyermeke érdekeinek megvédelmezésére,
majd Erdélyben Gyulafehérvárott rendezte be a királyi udvart. A királyné nevében
helytartóként ő kormányozta ezután Erdélyt és a hozzá kapcsolódott tiszántúli területeket
1551 végén bekövetkezett haláláig. A helytartói cím mellett ő volt az országrész kincstartója,
1544-től főbírája és Várad püspöke is. Fráter György úgy igyekezett politizálni, hogy a
törökkel jó viszonyt tartson, de belátta, az elszakított országrészek egyesítése csakis Habsburg
főség alatt mehet végbe. Bízott abban, hogy I. Ferdinánd királyt császári bátyja megsegíti
majd a török ellenes harcban, s így Magyarország is megmenekülhet. A sors fintora, hogy
gyanúsnak tűnő török kapcsolatai miatt éppen I. Ferdinánd ölette meg őt 1551. december 17-
ének éjszakáján alvinci kastélyában.

Várháborúk Magyarországon

1542-ben Ferdinánd király német birodalmi segélyből fogadott csapatokkal kísérletet tett
Buda visszafoglalására, a hadjárat azonban teljes kudarccal végződött. A Habsburg uralkodó
emiatt végleg védekezésre kényszerült, hiszen a török azután már Magyarország fokozatos
megszállásával kívánt eljutni Bécs alá. Ezzel megkezdődött a várháborúk 1566-ig tartó
időszaka, amelynek során az ország síkvidéki területén létrejött a török Hódoltság, miközben
vele szemben kiépült a Habsburg-határvédelem. Erdélyben ugyanekkor János Zsigmond
uralkodása alatt (1540-1571) megkezdődött az önálló fejedelemség kialakulása. A törökök
ugyanis 1543-1544-ben Esztergom, Székesfehérvár, Pécs, majd Vác és Hatvan elfoglalásával
kiszélesítették a budai vilájet területét, 1552-ben Temesvár és a Nyugat-Tiszántúl
megszállásával pedig már második tartományukat hozták létre. Mindeközben egy időre
Veszprém és Palota várait is elfoglalták. Pusztán Eger hős védői tudták megállítani őket.
1554-ben elesett Fülek vára is, amely a törökök legészakibb magyarországi véghelye és
igazgatási központja lett. 1566-ban pedig a két kulcsfontosságú királyi erősség, Szigetvár és
Gyula végvára is a hódítók kezébe került.

Ferdinánd uralma Erdélyben (1552-1556)

A Fráter György által, Izabella királyné nevében 1549-ben megkötött nyírbátori egyezség
értelmében Erdély és a hozzá csatlakozott tiszántúli vármegyék Ferdinánd király hatalmába
kerültek. A királyné és gyermeke évjáradékot és két sziléziai hercegséget (Oppeln és Ratibor)
kapott kárpótlásként. Erdélybe 1551 nyarán Castaldo generális és 6-7 ezer főnyi serege vonult
be, s vette át a hatalmat Ferdinánd király nevében. A király két vajdát is kinevezett Dobó
István és Kendy Ferenc személyében. Erdély Habsburg-kézre kerülése azonban nem maradt
megtorlás nélkül. Szulejmán szultán újabb hadjáratot indított Magyarország ellen 1552-ben,
melynek során török uralom alá került a Maros és a Tisza vidéke, a nagyobb várak közül
elveszett Temesvár, Szolnok. I. Ferdinánd nem tudta megvédelmezni a kezére került keleti
területeket, Castaldo fizetetlen katonáit Erdély sem tudta eltartani sokáig. 1553-ban a
generális hazamenekült, s ekkorra maguk az erdélyi rendek is belátták, a béke érdekében jobb
lesz, ha elismerik a szultán által Erdély számára kijelölt Szapolyai-házbeli uralkodó főségét.
1556-ban tehát visszahívták Erdély élére Izabella királynét és gyermekét, János Zsigmondot.

Izabella és János Zsigmond visszatérése

1556 novemberében az erdélyi rendi gyűlés hűséget esküdött a Lengyelországból visszatért

Izabella királynénak és János Zsigmond választott királynak. A királyné a rendek által mellé
rendelt tanáccsal kormányzott 1559-ben bekövetkezett haláláig. Kormányzásának legfőbb
eredménye a tanácsadója, a száműzetésből vele együtt hazatérő Csáky Mihály által
végrehajtott kancelláriai reform. Csáky késő középkori minta alapján szervezte meg a
fejedelemség kormányzását kézben tartó kancelláriát, amely a fejedelemség fennállása alatt
mindvégig az egyetlen kormányszervként működött a fejedelmek közvetlen irányítása alatt.
Ezzel gyakorlatilag megindult az állami közigazgatás, s Erdély, a hozzá kapcsolódott
tiszántúli vármegyékkel együtt - a korábbi, átmeneti időszak után - immár megkezdte önálló
állami létét.

A kereszténység védőbástyája:
a török elleni határvédelmi rendszer kiépítése

Miközben az oszmán csapatok 1541 után fokozatosan megszállták az ország középső

területeit, I. Ferdinánd hadvezetése megkezdte egy új határvédelmi rendszer kiépítését.
Bécsben ugyanis felismerték, legcélszerűbb, ha az osztrák örökös tartományok határain kívül,
ha kell, jelentős anyagi támogatással, de még Magyarországon tartóztatják fel az ellenséget.
Noha ez a hadszíntér magyar lakossága számára nagy megterhelést jelentett, egyetlen és
kizárólagos útja volt az ország fennmaradásának. A Magyarországon propugnaculum
Christianitatisként emlegetett védelmi rendszert végül az 1570-es évekre a bécsi Udvari
Haditanács szervezte meg. A mintegy 100-120 végvárt hat végvidéki főkapitányságba
(horvát, szlavón, kanizsai, győri, bányavidéki és felső-magyarországi) osztották, a
legjelentősebb várakat itáliai hadiépítészekkel erődítették meg, Komáromban pedig a Duna
védelmére naszádos flottát állítottak fel. A 20-22.000 főnyi végvári katonaság zsoldjának több
mint 60%-át a védelmüket Magyarországon biztosító idegen tartományok vállalták magukra.

A török végvári rendszer

Az ország fővárosának megszállása után még jó három évtizedbe tellett, mire a törökök az
elfoglalt és az általuk épített erősségekből létrehozták azt a védelmi rendszert, amely
résmentesen lezárta a Hódoltság határait, hatékony védelmet biztosított Budának és a
stratégiai fontosságú dunai hadiútnak. A rendszer a hadiszerencsétől függően változó számú
(100-130) erősségből állt. A 16-17. század fordulójára többrétegű várhálózat alakult ki; a
védelem fő terhét néhány óriásvár (Buda-Pest, Esztergom, Temesvár, majd a 17. században
Kanizsa, Eger, Várad és Érsekújvár) viselte, melyek őrsége 1000-2000 fő között mozgott
(többségük egyben tartományszékhely is volt). E legnagyobb várakon kívül a határt 400-500-
as védősereggel nagy várak - Szigetvár, Palota, Fülek, Hatvan - láncolata védte. Mögöttük
helyezkedtek el a második vonal várai, egyenként 100-300 várkatonával, míg a harmadik
vonalban többnyire gyengén megerődített párkányok álltak, 50-100 emberrel. A török
végvárakban összesen 18.000-19.000 katona teljesített szolgálatot. Az őrségek lovas (gönüllü,
fárisz, martalóc), gyalogos (janicsár, müsztahfiz, azab, topcsi) és kisegítő alakulatokból álltak,
a nagyobb folyókon (Duna, Tisza, Maros, Dráva) pedig önálló kapitányok (kapudánok) által
irányított naszádos egységek cirkáltak. A katonáknak fizetett zsold összege meghaladta a
magyarországi tartomány összes bevételeit, ezért a 16. században az isztambuli központi
kincstárból, a 17. században pedig a Balkánról átirányított adókból pótolták a hiányokat.

A királyi Magyarország kormányzásának nehézségei

A magyar rendek az 1540-es évektől egyre gyakrabban kérték Ferdinánd királyt, hogy idegen
tartományai pénzbeli segélyeivel vegyen részt a végvárak finanszírozásában, ugyanakkor az
ezzel járó következményekbe nehezen tudtak belenyugodni. Az ország fennmaradásához
nélkülözhetetlen török segélyeknek ugyanis igen jelentős ára volt: aki pénzt áldozott
védelmére, joggal követelt beleszólást az ezzel összefüggő kérdések eldöntésébe, még akkor
is, ha ezek Magyarország belügyének látszottak. Ezzel magyarázható, hogy az 1560-as évekre
a magyar nemesség véglegesen kiszorult az államigazgatás három legfontosabb területének, a
had-, kül- és pénzügyeknek a központi irányításából. Ezeket ettől kezdve egészen 1848-ig
csaknem kizárólagosan Bécsből szervezték. A végvárak helyi igazgatásában és vezetésében
ugyanakkor a magyar nemesség továbbra is fontos szerepet vállalt, a belpolitikába, az
igazságszolgáltatásba és rendi kiváltságaiba pedig csak a legkisebb mértékben tűrte el az
udvar beleszólását.

A hadügyi forradalom Magyarországon

Az oszmánok elleni sikeres határvédelemhez Magyarországon is nagy mértékben

hozzájárultak azok a változások, amelyek a 16. század első felétől az európai hadügy számos
területén forradalmi jellegű átalakulást hoztak. A legalapvetőbb újdonság a tűzfegyverek
széles körű elterjedése volt. Ez ugyanis teljesen új vár- és erődépítészeti eljárások
kidolgozását tette szükségessé, majd magával hozta a hadseregek létszámának ugrásszerű
emelkedését, ennek következtében pedig a taktika és a stratégia megváltozását. Mindez
hatással volt az állam- és pénzügyigazgatás, a különböző természet- és hadtudományok, sőt a
gazdaság fejlődésére is. Miután az oszmánok az európai fejlődéssel nem tudtak megfelelően
lépést tartani, a magyar hadszíntéren a keresztény fél - elsősorban a kézi lőfegyvereknek
köszönhetően - katonai fölénybe került. A török kiveréséhez azonban ez ekkor még nem volt
elégséges.

A török haderő Magyarországon

Az oszmán-török hadvezetés a várkatonákon és a folyami flottillákon kívül még a lovas

szpáhik mozgó seregére is támaszkodhatott. A szpáhikat az állam szolgálati birtokkal fizette, s
megkövetelte tőlük, hogy jövedelmükkel arányosan fegyveres kísérő(ke)t szereljenek fel és
vigyenek hadba. Aki az előírásokat megszegte vagy nem vonult hadba, elveszítette a birtokát.
A szpáhik annak a szandzsákbégnek a parancsnoksága alatt álltak, akinek szandzsákjában a
birtokuk feküdt. A szandzsákbég helyettesét alajbégnek, a rangban utána következő tiszteket
pedig szubasinak és cseribasinak nevezték. A szpáhik fémsisakkal, páncélinggel, kar- és
lábvasakkal, dárdával és íjjal felszerelkezve jelentek meg a hadban. Létszámuk a 16. századi
Magyarországon a fegyveres kísérőkkel együtt 7000-9000 fő körül lehetett. A 17. században a
szpáhi-sereg jelentősége csökkent, ebben az időben létszáma ismeretlen.

"Háborús békeévek" negyedszázadon át (1568-1591)

Zrínyi Miklós 1566. évi hősies szigetvári kirohanása után két esztendővel II. Miksa császár
(1564-1576) és II. Szelim szultán (1566-1574) Drinápolyban békét kötött, amely mintegy
negyedszázadra viszonylagos nyugalmat hozott Magyarországra. Nagyobb hadjáratok 1591-ig
nem pusztították az országot, a magyar és török végvári katonáknak az ellenfél országrészébe
vezetett állandó portyázásai azonban nagyon megnehezítették a mindennapi életet. A kisebb-
nagyobb betörések viszont csak időleges pusztítással jártak, azokat a páratlan életerővel bíró
lakosság hamar kiheverte. Sőt, a békesség a török megszállás ellenére korlátozott mértékben,
de lehetőséget teremtett az ország gazdasági fejlődésére is. A békeévek ugyanakkor nem
kedveztek a határvédelemnek, hiszen a fenntartásához szükséges idegen segélyek egyre
nehezebben érkeztek a magyar hadszíntérre. Az ország ezért egy meglehetősen elhanyagolt és
lepusztult várvonallal vágott bele az évszázadot lezáró hosszú török háborúba.

A speyeri szerződés

1559-ben az akkor 19 esztendős Szapolyai János Zsigmond lett Erdély uralkodója, akit még
születésekor választottak királlyá. Uralkodása alatt (1559-1571) zajlottak le Erdélyben a
reformáció legjelentősebb hitvitái, amelynek során Dávid Ferenc és Blandrata doktor teológiai
útmutatásait követve maga János Zsigmond is eljutott a lutheri gondolatoktól egészen az
unitarizmusig. Közben folyamatosan harcban állt a Habsburgokkal a felső-magyarországi
területekért, de már 1562-re elvesztette Szatmár, Tokaj, Kassa vidékét. A még ebben az évben
kitört székely felkelést János Zsigmond véresen megtorolta, a székelyeket megfosztotta régi
szabadságaiktól. Uralkodásának végén, 1570 augusztusában sikerült tető alá hoznia Habsburg
I. Miksa magyar királlyal az ún. speyeri szerződést, az első olyan nemzetközi diplomáciai
egyezményt, amelyben Erdély és a hozzá kapcsolt, immár Partiumnak nevezett terület mint
önálló állam szerepel. Az egyezmény értelmében János Zsigmond az Erdély fejedelme címet
viselhette, de nem sokáig, mert néhány nappal azután, hogy a regensburgi birodalmi gyűlés
1571 márciusában ratifikálta a szerződést, fiatalon elhunyt.

Erdély fejedelme: Báthori István (1571-1586)

János Zsigmond halála után (1571) Erdély rendjei, figyelmen kívül hagyva a speyeri
szerződést, uralkodójukká választották a somlyói Báthori Istvánt. Báthori kezdetben a
szerződés elfogadását jelezve csupán vajdának címezte magát, majd később, miután lengyel
királlyá választották (1575), elkezdte használni a fejedelem címet. 1575 nyarán a
kerelőszentpáli csatában győzelmet aratott a trónkövetelőként fellépő, Habsburgok által is
támogatott Bekes Gáspár ellen. A következő esztendőben Krakkóba helyezte át székhelyét, és
Erdély élére az ő nevében kormányzó vajdaként bátyját, Kristófot állította. A fejedelem
Lengyelországból próbálta irányítani Erdélyt, ezért ott is felállított egy erdélyi kancelláriát, de
a kapcsolattartás az erdélyi urakkal igen nehézkesen ment. 1583-ban, bátyja halála után,
annak helyére fiát, a gyermek Báthori Zsigmondot jelölte ki, mellé azonban három fős
kormányzótanácsot állított. A tanács tagjai a humanista műveltségű "padovások" közül
kerültek ki. A fejedelem lengyel királyként egy törökellenes keleti koalíció megszervezésén
fáradozott (1582), amelyhez a pápaság támogatását próbálta megszerezni. 1586-ban
bekövetkezett váratlan halála megakadályozta tervei végrehajtását.

Erdély és a Porta

Erdély és a Porta viszonyát döntően meghatározta, hogy a török politikai vezetés mindvégig
sajátjának, vazallusának tekintette az erdélyi államot. A román vajdaságokkal összevetve
azonban Erdély sokkalta szabadabb helyzetet élvezett. A Portától való függése
elismeréseképpen Erdély 1542 óta évi tízezer forint adót fizetett, amelyet a 16. század végén
húszezerre, s Apafi Mihály fejedelem (1660-1690) uralkodása alatt negyvenezerre emeltek, de
itt nem került sor a török adórendszer bevezetésére. Szokássá vált, hogy az erdélyi rendek
által megválasztott fejedelem csak a portai kinevező okirat, az ahdnáme, valamint a fejedelmi
jelvények megérkezte után foglalhatta el trónját. Ezzel szemben Moldvában és Havasalföldön
a Porta jelölte ki a gyorsan változó vajdák személyét, a hozzá feltétlenül hű jelentkezők közül
választva. Erdély fejedelme a belügyek intézésében teljesen szabad kezet kapott, a
külügyekben azonban nem politizálhatott a Porta érdekeivel ellentétesen, de erős kezű
fejedelmek idején az ország önálló külügyi tevékenységet folytatott. Ezek a külpolitikai
akciók azután vagy megtorlásra kerültek, vagy szemet húnyt fölöttük a török politikai vezetés.
A román vajdaságokban ezzel szemben mind a belügyek, mind a külügyek irányítása a Porta
gazdasági-politikai érdekeinek megfelelően alakult.

A Török Birodalom válsága

Az Oszmán-török Birodalom az 1580-as évek végére általános válságba jutott. Korábban az

erősen központosított államhatalom teljes ellenőrzése alatt tartotta a gazdaságot és a
társadalmat, de most nem tudott úrrá lenni azokon a súlyos gondokon, amelyeket a természeti
katasztrófák, a népességnövekedés, a gabonatermelés válsága, az ellátási nehézségek, a
nemzetközi gazdaság (az árforradalom) inflációs hatásai, a társadalmi mozgalmak (tartományi
felkelések) és a katonák lázongásai idéztek elő. Az állami költségvetés felborult, mert a
hosszú perzsa háború (1568-1590) és hadsereg átszervezése (a janicsárok létszámának
növelése és tűzfegyverekkel való ellátása) kimerítette a birodalom forrásait. Válságba került a
magyarországi török tartomány is. A "háborús békeévekben" az itt állomásozó török hadsereg
nagymértékben lezüllött: a laza fegyelem és a kevés pénz miatt a katonák elhagyták
őrhelyeiket. A magyar végváriak beütései miatt a Hódoltság közbiztonsága és
jövedelemtermelő képessége katasztrófálisan leromlott. Noha az államkincstár üresen állt,
1593-ban az oszmán vezetés (főleg a magyarországi és a boszniai katonai lobbi nyomására)
mégis újabb magyarországi háború mellett döntött, hogy megelőzze itteni hadállásainak
elvesztését, és eltávolítsa Isztambulból folyamatosan lázongó zsoldos katonáit.

A tizenötéves háború:
Magyarország első modern háborúja (1591-1606)

1591-től előbb a horvátországi területeken, majd az 1593. júniusi sziszeki keresztény

győzelem után Magyarországon, végül két esztendővel később Erdély határán is nagy
hadakozás bontakozott ki a Habsburg és az oszmán világbirodalom között. A tizenötéves vagy
másként hosszú török háború Magyarország legelső modern, már valóban komoly
hadigépezeteket felvonultató háborúja volt. A hadügyi forradalomnak köszönhetően ugyan a
keresztény csapatok katonai fölénybe kerültek, a háború első szakasza (1591-1596) mégis a
törökök jelentős sikereit hozta. 1592-ben elfoglalták a horvát végek kulcsát, Bihácsot, 1593-
ban Veszprémet és Palotát, végül 1594-ben Bécs és Ausztria elővédjét, Győr várát. Két
esztendővel később pedig a Mohács utáni első nyílt ütközetben, Mezőkeresztesnél maga III.
Mehmed szultán (1595-1603) mért vereséget a keresztény haderőre, biztosítva ezzel a két
héttel korábban elfoglalt Eger várának végleges birtokbavételét. A törökök sikereit egyedül
Pálffy Miklós 1593-1594. évi téli hadjárata csökkentette számos Nógrád megyei vár
visszavételével.

A háború második szakaszában (1597-1606) azonban már patthelyzetté vált a két birodalom
magyarországi küzdelme. Mindkét fél megnyert egy-egy kisebb ütközetet, és elfoglalt néhány
komolyabb várat (a keresztények 1598: Győr, 1601: Székesfehérvár; a törökök 1600: Kanizsa,
1602: Székesfehérvár), az évről évre kiújuló hadakozás mégis azt bizonyította, hogy az
ellenfelek nem bírtak egymással. A keresztények harcászati és technikai előnyét ugyanis az
oszmánok jól szervezett utánpótlásukkal és számbeli fölényükkel ellensúlyozni tudták. A
császári csapatok hadkiegészítése és logisztikája ugyanis ekkor még mindig a Habsburg-
országok rendjei által felajánlott segélyeken alapult, ami hatástalansága következtében
gyakran mozgásképtelenné tette a keresztény sereget. Miután pedig a háború 1604-től a
Bocskai-felkelésbe torkollott, mindkét hadviselő fél számára felszabadításként jött az 1606.
évi zsitvatoroki béke. A sok esztendőn át tartó háborúskodás ugyanis országrészeket tett
évtizedekre tönkre, és mindkét birodalom kincstárát teljességgel kimerítette.

Báthori Zsigmond (1588-1602) és a századvég háborúja

1588-ban vette át a fejedelemséget a Báthoriak labilis idegzetű, személyes problémákkal

küszködő tagja, az ekkor 16 éves Zsigmond. 1593-ban bekapcsolódott a tizenötéves háborúba,
katonai sikerei révén sok határvárat visszaszerzett Erdély számára. Eközben folyamatosan
harcban állt országa rendjeivel, akik közül sokan nem támogatták a háborúskodást. A háború
mellett volt azonban a fejedelem nagybátyja, legfőbb politikai tanácsadója, a kiváló hadvezér:
Bocskai István. Báthori Zsigmond az 1595-ben megkötött prágai szerződésben elismerte
Erdély fölött Habsburg Rudolf magyar király fennhatóságát. A hatalom átvételére Giorgio
Basta császári generális és Vitéz Mihály havasalföldi vajda érkezett 1599-ben. Mihály vajda
azonban magának akarta megszerezni a fejedelemséget, ezért Basta generális hamarosan
megölette. Báthori Zsigmond többször lemondott a trónról, majd ismét visszatért Erdélybe,
mígnem negyedszerre, 1602-ben végleg elhagyta az országot, s életét Rudolf prágai
udvarában fejezte be. Basta generális zsoldosainak féktelen rablása és kegyetlenkedése
minden képzeletet felülmúlva fosztotta ki Erdély lakosságát, miközben éhínség és
pestisjárvány pusztított, Basta szekere fogalommá vált. 1604-ben Erdély haldokolva hevert a
Habsburgok lábai előtt.

Az Erdélyi Fejedelemség válsága

A tizenötéves háború katonai és politikai eseményeinek közepette az Erdélyi Fejedelemség
fennmaradása is kétségessé vált. Az oszmán birodalom és a Habsburg birodalom harcában
egy pillanatra úgy tűnt, a Habsburgok fölénybe kerülhetnek, és megszerezhetik az ország
keleti részét, Erdélyt is. A császári erők azonban nem bírtak a még mindig hatalmas török
haderővel, így fennmaradt az az egyensúlyi állapot, amely a 16. század közepén
megteremtette Erdély önállósulásának politikai feltételeit. Basta generális 1604-ben kivonult
Erdélyből, a Habsburg-hatalom most sem tudott tartósan berendezkedni ezen a tájon. Erdély
rendjei pedig megtették a szükséges lépéseket fennmaradásukért: csatlakoztak Bocskai
mozgalmához, és 1604 őszén fejedelmükké választották a Partiumban birtokos nagyurat. I.
Ahmed szultán kinevező okirata is megérkezett, amelynek kieszközlésében nagy szerepe volt
a Portán politizáló Bethlen Gábornak. A Bocskai mozgalmát lezáró bécsi béke helyreállította
az Erdélyi Fejedelemséget, Bocskai megkapta Szatmár, Bereg és Ugocsa megyét, illetve
Tokaj várát.

A török-perzsa viszony hatása Magyarországra

Az 1590-ben megkötött oszmán-perzsa békét 1603-ig sikerült megőrizni. Ez idő alatt Perzsia
ifjú és tehetséges uralkodója, Abbasz sah (1587-1629) alapjaiban átszervezte az ország
hadügyeit. A korábban alkalmilag toborzott sereg helyett - oszmán mintára - állandó
hadsereget hozott létre. Ezen belül, felismerve a tűzfegyverek megnövekedett szerepét,
tüzéralakulatot és puskás egységeket állított fel, melyek együttes létszáma a 20.000-et is
meghaladta. 1599-ben követséget indított a nyugati keresztény fejedelmekhez, szövetségre és
közös oszmán-ellenes háborúra buzdította őket. Ez ugyan nem jött létre, de az oszmán
birodalom kimerültségét és magyarországi lekötöttségét kihasználva 1603-ban támadást
indított a törökök keleti határai ellen. Egymás után foglalta vissza a legutóbbi háborúban
elvesztett perzsa területeket, arra kényszerítve az oszmánokat, hogy jelentős erőket vonjanak
ki a magyarországi hadszíntérről. A háború rövidebb megszakításokkal 1639-ig eltartott, s
döntően járult hozzá ahhoz, hogy a szultáni udvar már 1597-1598 táján béketárgyalásokat
kezdett a magyar királlyal, s hogy a következő évtizedekben minden erejével a magyarországi
béke fenntartását szorgalmazta.

Bocskai István felkelése:

a magyar rendi küzdelemsorozat nyitánya

1604-ben a Habsburg-oszmán háborús konfliktust a felső-magyarországi nemesség

mozgalmának élére állt Bocskai István vezette felkelés tetézte. A rendek elégedetlenségét a
korábban Habsburg-hű nagybirtokosok elleni fiskális perek, valamint az udvar törvénysértései
és ellenreformációs törekvései váltották ki. Miután pedig 1604 elején Giacomo Belgiojoso
főkapitány a kassai Szent Erzsébet-templomot katonai erővel adta vissza a katolikusoknak, a
fegyveres összeütközés elkerülhetetlenné vált. Bocskai a császári seregből átállt hajdúkkal a
háborús körülmények között villámgyorsan elfoglalta szinte az egész királyságot. Sikereinek
köszönhetően 1605 első felében előbb az erdélyi, majd a magyarországi rendek választották
fejedelmükké. A Habsburg-ellenesség azonban hamarosan a török kényszerű szövetségébe
sodorta Bocskait, aki ennek következtében 1605 novemberében nem utasította el II. Rudolf
császár (1576-1612) békeajánlatát. A magyar rendek és a bécsi udvar első fegyveres
összeütközését végül 1606 júniusában a későbbi nádor, Illésházy István által tető alá hozott
bécsi béke zárta le.

Rákóczi Zsigmond (1607-1608) és

Báthori Gábor (1608-1613) fejedelemsége
Bocskai végrendeletében Homonnai Drugeth Bálintot jelölte ki utódjaként, de mellette
Báthori Gábor is a trón várományosaként jött számításba. 1607-ben azonban az erdélyi rendek
mégis az idős, megfontolt katona, Rákóczi Zsigmond mellett döntöttek. Báthori Gábor
azonban a Porta támogatását megszerezve, maga mellé állította a Bocskai halála után
bizonytalan helyzetbe került és szabadságaik semmissé tételével fenyegetett hajdúkat, és
1608-ban lemondatta Rákóczit a fejedelemségről. Báthori Gábor rövid fejedelemsége alatt
teljesen maga ellen fordította az erdélyi rendeket. A szászok központját, Nagyszebent
elfoglalta, városaikat szórakozásai, mulatozó udvartartása költségeinek fedezésére
kényszerítette. 1610-ben az ellene összeesküvést szőtt magyar urakat lefejeztette. Ok nélkül
megtámadta Havasalföldet, és Moldvával is majdnem háborúba keveredett. 1613-ban ígéretet
tett a Habsburg-csapatok erdélyi beengedésére, ezt azonban már nem tehette meg, mert a
Porta is megelégelte zavaros politikáját, és új fejedelmet állított Erdély élére.

Megerősödő rendiség

A bécsi béke, majd az azt törvénybe cikkelyező 1608. évi országgyűlés jelentős változást
hozott az udvar és a magyar rendek kapcsolatában. Az uralkodó garantálta a magyar
törvények betartását, a szabad vallásgyakorlatot, valamint azt, hogy a legfontosabb
magyarországi tisztségeket magyaroknak adományozza. 1608-tól a fél évszázada
megüresedett nádori méltóságot is újra betöltötték. A Habsburg- uralkodók emellett
kénytelenek voltak végleg elismerni Erdély függetlenségét is. A rendek ugyanekkor
felismerték, hogy az ország megosztottságából haszon is származhat. A törökkel vazallusi
viszonyban lévő erdélyi állam ugyanis számukra ütőkártyául szolgálhat az udvarral szemben
rendi jogaik védelmére. A rendek megerősödése ellenére azonban a had-, kül- és pénzügyek
irányítása továbbra is a bécsi központi hivatalok privilégiuma maradt.

Magyarország és a harmincéves háború

A cseh rendek 1618 májusában kirobbant prágai felkelésével Európában új konfliktus, a

harmincéves háború (1618-1648) vette kezdetét. A vallási sérelmek indította mozgalom
hamarosan olyan összeurópai összecsapás-sorozattá vált, amelyben a Habsburgok és nagy
riválisuk, Franciaország mérte össze erejét az európai hegemóniáért. A török ellen a Habsburg
Birodalmat védelmező Magyarország sem maradhatott ki a konfrontációból. Pedig az Udvari
Haditanács 1606-tól több mint fél évszázadon át a magyar hadszíntéren minden áron
fenntartandó béke híve volt. A 16. század békeidőszakával ellentétben azonban a törökkel
való frigy ellenére az ország területét újra hadseregek dúlták. Előbb Bethlen Gábor (1613-
1629), majd I. Rákóczi György (1630-1648) erdélyi fejedelmek főként könnyűlovas csapatai,
majd az őket visszaszorító reguláris császári alakulatok. Mindeközben pedig mezei
szolgálatba fogadott magyar végváriak ontották vérüket a német birodalomban a háborút
politikai téren végül elvesztő Habsburg-uralkodóikért.

A nagy fejedelem: Bethlen Gábor (1613-1629)

"Óh, vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna!" - így fájlalta elhunytát apródja, a
később maga is fejedelemmé lett Kemény János. Bethlen a Portán szerezte meg magának a
fejedelemséget. 1613-ban, a támogatására vele együtt Erdélybe vonuló hatalmas, mintegy 80
ezer főnyi török-tatár haderővel a hátuk mögött, Erdély rendjei "féltekben, szabadon
választották meg" az új fejedelmet. Bethlen uralkodása első éveiben megbékélt a szászokkal,
kiegyezett a régi magyar előkelőkkel, a székelyeknek régi szabadságaik megtartását ígérte, s
ezzel sikerült megszerveznie belső támogatását. 1616-ban a Porta Lippa várának átadását
követelte tőle, s mivel a várat a benn lévő katonák nem akarták feladni, maga vívta meg és
adta át a töröknek. Ezzel megszerezte a Porta teljes bizalmát és folyamatos támogatását, hogy
ennek birtokában egyre nagyobb önállóságot szerezzen céljai megvalósításához. Fokozatosan
sikerült kiépítenie centralizált, abszolutisztikusként jellemezhető hatalmát. A rendi
országgyűlést kiiktatta a hatalomból, egyre kisebb létszámban és egyre kevesebbszer hívta
össze az erdélyi urakat. Fontos kérdésekben mindig maga döntött, szigorúan kézben tartotta
az ország pénzügyi, katonai, politikai irányítását.

Bethlen a harmincéves háborúban

Bethlen 1619-ben csatlakozott mintegy 18 ezer fős seregével a cseh rendek Habsburg-ellenes
felkeléséhez. A fejedelem nem szalasztotta el a kínálkozó lehetőséget, hogy Erdélyt egyesítse
a királyi Magyarországgal. Felső-Magyarországon végigvonulva maga mellé állította a
magyar rendeket, elfoglalta Érsekújvárt, Pozsonyt. 1620-ban a besztercebányai országgyűlés
magyar királlyá választotta, de megkoronázni nem engedte magát. A csehek fehérhegyi
veresége után, 1620 végén azonban korábbi hívei, a királyságbeli magyar rendek ellene
fordultak, megriadtak Bethlen erős kezű politizálásától, és egy uralmának megvalósulása
esetén kialakuló török protektorátus veszélyétől. 1621-ben aratott győzelmeinek köszönhetően
az év végén megkötötte az Erdély számára területi gyarapodást hozó nikolsburgi békét.
Ezután még kétszer vezetett hadjáratot a királyi Magyarország területére (1623-1624, 1626),
de a magyar urak többé nem támogatták hatalmát. Bethlen érdeme, hogy Erdélyt be tudta
kapcsolni az európai protestáns államok érdekközösségébe, amelyek a harmincéves háború
alatt többször is komoly katonai és politikai tényezőként számítottak a kis országra.

I. Rákóczi György fejedelem (1630-1648)

Bethlen halála után egy esztendeig második felesége, Brandenburgi Katalin uralkodott (1629-
1630), akit a fejedelem végrendeletében jelölt ki utódjává. Az erdélyi rendek azonban
ellenséges érzülettel voltak iránta, és hamarosan lemondatták. Erdély fejedelme I. Rákóczi
György lett, akinek uralkodása nyugodt életet, békés gyarapodást hozott. 1631-ben
megegyezett II. Ferdinánd magyar királlyal a béke megtartásáról. Magánvagyonát és a
kincstár birtokait jelentős mértékben gyarapította, birtok- és vagyonelkobzási perekkel
számolt le belső ellenzékével. 1643-ban hosszú várakozás után csatlakozott a svéd-francia
szövetséghez, és a protestáns vallásszabadság védelme címén bekapcsolódott a harmincéves
háborúba. 1644-ben elfoglalta Kassát, de miután a svéd szövetségesek az országukat ért dán
támadás miatt nem tudtak számára segítséget nyújtani, Galgócnál vereséget szenvedett, és föl
kellett adnia az egész Felvidéket. 1645 decemberében III. Ferdinánddal megkötötte az akciót
lezáró linzi békét, amelynek értelmében Erdély területe hét magyarországi megyével bővült.
Ugyanakkor a szerződés a magyar rendek számára garantálta az 1606. évi bécsi béke
betartását is.

Militarizálódó településhálózat

1606 után a Habsburg Birodalom magyarországi hadszínterére fél évszázadra ismét hosszú
békekorszak köszöntött be. A mindenáron való békére törekvő Haditanács ezért a korábbi 20-
22.000 főről 16-17.000-re csökkentette a végvári katonaság számát, hogy a felszabadult
zsoldösszegeket a harmincéves háború költségeire fordíthassa. Csakhogy a békeévek alatt a
török betörések továbbra is mindennaposak voltak, az erdélyi fejedelmek hadjáratai pedig
több alkalommal hadszíntérré változtatták az országot. A frontvonal lakossága ezért
önvédelemre kényszerült, hiszen az 5-6.000 főnyi elbocsátott végvárit valahogyan pótolni
kellett. A megoldást a határ menti települések militarizálódása jelentette. A mezővárosokat
erődítésekkel vették körül, a falvak templomait őrtornyokként (is) használták, miközben a
polgári lakosság különféle privilégiumok fejében földesuránál katonai szolgálatot vállalt. A
frontvonal lakói mellett a jelentősebb nagybirtokosok magánhadseregükkel kapcsolódtak be a
török portyák elleni védekezésbe.

A Hódoltság irányításának nehézségei a 17. században

A 16. század végi nagy gazdasági és politikai megrázkódtatások alaposan átalakították a

központ és a tartományok viszonyát. Míg korábban a szultáni udvar szinte mindenben maga
döntött, a 17. században egyre több jogot adott át a helyi hatóságoknak. A legfontosabb
változások a pénzügyigazgatásban történtek: az állami pénzadók sokaságát vezették be,
ugyanakkor megszűntek a rendszeres szandzsákösszeírások és az ezeken alapuló
javadalomkiutalások, ehelyett az egyes funkciók birtokosai (így pl. a várkatonák is) zömmel
maguk gondoskodtak a nekik járó jövedelem behajtásáról. Miután a központ lemondott a
timár-rendszer folyamatos ellenőrzéséről, a birtokok állandó újraosztásáról, azok jelentős
része öröklődővé vált. A szpáhi-sereg hanyatlása miatt egyre csökkent a szandzsákok és
növekedett a vilájetek katonai és közigazgatási szerepe. A beglerbégek ugyanis nagyobb
jövedelmeikből az inflációs időkben is képesek voltak jelentős magánhadseregeket kiállítani,
s ezekkel hatékonyabban tudták segíteni az államot a külső háborúkban, a közbiztonság
fenntartásában és az állami adók behajtásában. Ez magyarázza, hogy a 17. század második
felében meghódított magyar földeken a törökök szandzsákok nélküli vilájeteket szerveztek. A
budai és a temesvári mellé létrehozták az egri (1596), a kanizsai (1600), a váradi (1660) és az
újvári (1663) vilájeteket.

Az oszmán-török állam a Köprülük előtt és alatt

A 17. század első felében megingott a szultánok hatalma. A költséges magyar, perzsa, lengyel
és krétai háborúk kiürítették a kincstárt. A fizetetlen katonákat, az elszegényedő szpáhikat és
rájákat lázadó pasák gyűjtötték maguk köré, akik egész tartományokat vontak ellenőrzésük
alá Anatóliában és Szíriában. Az államvezetésben teljes káosz uralkodott. A korábban
mindenható padisah helyett a hárem asszonyai és a velük szövetséges janicsár főtisztek
határoztak. Ijesztő gyorsasággal cserélgették a nagyvezíreket, s képtelenek voltak megfékezni
a janicsárok ismétlődő lázadásait. 1656 júniusában a szultánanya végül a nyolcvanas éveiben
járó Köprülü Mehmedet (1575 körül-1661) nevezte ki nagyvezírré. Kegyetlen terror (nehezen
hihető becslések szerint csak kormányzásának első évében 30.000 ezer embert végeztetett ki),
takarékoskodás és kíméletlen korrupció-ellenes harc vette kezdetét. A teljhatalmú nagyvezír
szervező munkája hamarosan újra cselekvőképes nagyhatalommá emelte a birodalmat. Fia, az
1661-1676 között kormányzó Köprülü Ahmed (1635-1676) szelídebb eszközökkel ugyan, de
folytatta apja politikáját. Az oszmán seregek sorra indították támadásaikat Velence,
Magyarország, Lengyelország és Oroszország ellen.

II. Rákóczi György (1648-1660), a béke elvesztője

II. Rákóczi Györgyöt szülei már fejedelemnek nevelték, oktalan, felelőtlen lépéseivel azonban
majdnem az ország pusztulását okozta. Közelebbire fűzte kapcsolatait a román vajdaságokkal,
többször avatkozott be az ottani hatalmi harcokba új vajdák oldalán, mígnem 1655-ben
Moldva Erdély hűbéresévé vált. 1656-ban szövetséget kötött X. Károly svéd királlyal
Lengyelország felosztására, s ebben a két román fejedelem és Hmelnyickíj kozák hetman is
támogatta. Nyugati országoknál is érdeklődött egy Habsburg-ellenes összefogás
lehetőségeiről, miközben magyarországi támogatókat is próbált szerezni. Öccse, Zsigmond
kapcsolatban állt a királysági Pálffy Pállal és Zrínyi Miklóssal, akik Rákóczi György
lehetséges magyar királyságában reménykedtek ez idő tájt. A Porta engedélye nélkül 15 ezer
fős haderővel 1657-ben indította meg Lengyelország elleni támadását. Svéd szövetségese
ekkor még a lengyel koronát is neki ígérte, azonban hamarosan cserbenhagyta a sok
veszteséget szenvedett erdélyieket. Ekkor Kameniecnél az erdélyi fősereg a tatárok
csapdájába esett. Rákóczi mintegy háromszáz fővel tudott kimenekülni, és csúful magára
hagyva katonáit, hazavágtatott Erdélybe.

Erdély a pusztulás szélén

1657-ben a teljes erdélyi sereg a krími tatárok fogságába esett, s Rákóczi nem vállalta, holott
ígéretet tett rá, hogy saját vagyonából váltja ki katonáit a fogságból. Megérkezett a Portáról a
lemondatására felszólító levél, és bár a rendek Rhédey Ferencet fejedelemmé választották
(1657), Rákóczi nem mondott le. 1658-ban Köprülü Mehmed, az új nagyvezír hatalmas
haragra gerjedve, pusztítva jött vazallusa megfegyelmezésére. A török-tatár csapatok
elfoglalták Gyulafehérvárt, Tordát, Kolozsvárt, egész Erdélyt. Az erdélyi országgyűlés ekkor
Barcsai Ákost választotta fejedelemmé (1658-1660), aki megegyezett a törökökkel, átadta
nekik Lugost és Karánsebest, elfogadta, hogy az ország adóját évi 40 ezer forintra emeljék,
ezzel azonban elérte, hogy Köprülü seregei elvonultak. 1659-ben polgárháború tört ki Rákóczi
és Barcsai hívei között, s a tatár fogságból időközben hazatért Kemény János is pályázott a
trónra. Ebbe a harcba kapcsolódott be Szejdi Ahmed budai pasa. 1660-ben Szászfenesnél
győzelmet aratott Rákóczi felett, aki ebben a csatában szerzett sebesülében halt meg. Az
Erdély elleni megtorló hadjárat azonban még nem ért véget: Ali pasa szerdár vezetésével 1660
augusztusában a törökök elfoglalták Szent László városát, Erdély kapuját és legnagyobb várát,
Váradot.

Új török háború fél évszázad békesség után (1663-1664)

A hosszú békeidőszak után 1663-ban ismét török hadak vonultak a királyi Magyarország
ellen. A fegyveres konfliktust az erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György szolgáltatta engedély
nélküli lengyelországi hadjáratával (1657). A törökök büntetése Várad 1660. évi elfoglalása
volt, amire a Haditanács csapatokat vezényelt a fejedelemségbe. A két világbirodalom
fegyveres összeütközése ezután előbb-utóbb már elkerülhetetlenné vált. A Köprülü Ahmed
nagyvezér vezette csapatok 1663-ban egy újabb kulcsfontosságú várat (Érsekújvár) vettek be.
1664 elején azonban a Zrínyi Miklós és Julius Hohenlohe gróf vezette magyar-horvát-német
csapatok több mint fél évszázad után sikert értek el az "örök ellenséggel" szemben. A téli
hadjáratban a Hódoltságba mélyen behatolva több kisebb várat foglaltak vissza, majd
akciójukat az eszéki híd felgyújtásával koronázták meg. A nagyvezér ellentámadásával ugyan
felmentette a keresztények által ostrom alá vett Kanizsa várát, sőt Új-Zrínyivárt is elfoglalta,
augusztus 1-jén azonban Szentgotthárdnál vereséget szenvedett a Raimundo Montecuccoli
vezette császári csapatoktól. A győzelmek hatására Európa figyelme újra a magyar hadszíntér
felé fordult.

Kiútkeresők: a Wesselényi-féle összesküvés

A keresztény sikerek ellenére a törököknek kedvező vasvári béke országszerte nagy

felháborodást váltott ki. A magyar főurak nehezen nyugodtak bele, hogy a bécsi udvar a
szentgotthárdi győzelem ellenére beleegyezett abba, hogy a vesztes ellenség megtarthatta új
hódításait, Váradot és Érsekújvárt. Előbb I. Lipót fő vetélytársánál, XIV. Lajos francia
királynál (1643-1715), majd 1666 őszén az ország első embere, Wesselényi Ferenc nádor
vezetésével a töröknél kerestek szövetséget. A rendi szabadságok és a szabad királyválasztás
garantálásáért 10-50.000 arany évi adó fejében készek voltak elismerni a szultán
fennhatóságát. Ez egy Erdélyhez hasonló típusú, de annál kedvezőbb helyzetű török vazallus-
állam megszületését jelentette volna. Az összeesküvés azonban már a tervezgetés
stádiumában megbukott, miként 1670-ben Zrínyi Péter és Rákóczi Ferenc ezzel kapcsolatos
mozgalmai is. Az udvar a törökkel való szövetkezésért igen keményen büntetett. Zrínyi,
Frangepán Ferenc, Nádasdy Ferenc és Bónis Ferenc életének a hóhér pallosa vetett véget.
Bécs pedig élt a kiváló alkalommal, hogy a század elején megerősödött rendek jogait és a
vallásszabadságot az abszolutizmus eszközeivel minél jobban megnyirbálja.

Kiútkeresők: a bujdosók mozgalma és

Thököly Imre királysága

A Magyarországot sújtó megtorlás azonban Bécs számára nem hozta meg a várt eredményt. A
Guberniumot hamarosan fel kellett oszlatni, az új adórendszer a nemesség és a jobbágyság
ellenállásán bukott meg, a protestáns prédikátorok gályarabságra juttatása pedig csak tovább
fokozta a feszültséget. A végvári katonaság reguláris keretek - azaz már állandó ezredek -
közé szervezésére szintén a legrosszabbkor történt kísérlet. A megtorlások elől Erdélybe és a
Partiumba menekült bujdosók ugyanis 1672-től Bécs intézkedéseire Felső-Magyarországon
fegyveres akciókkal válaszoltak. Mozgalmuk azonban már-már válságba jutott, amikor 1678-
ban új fővezér került élükre Thököly Imre személyében. A kuruc vezér katonai sikerei az
1681. évi soproni országgyűlésen ismét a rendekkel való kiegyezésre késztette I. Lipót királyt
(1657-1705). 1682-ben pedig Thököly a budai pasa támogatásával Kassát is elfoglalta, majd
20.000 arany évi adó fejében elismerte a Porta fennhatóságát. Magyarország területén ezzel
rövid időre újabb államalakulat jött létre: Thököly Imre török vazallus felső-magyarországi
fejedelemsége (1682-1685).

A török orientáció a 16-17. századi magyar politikában

1526-ig a magyar politikusok határozottan elutasítottak bárminemű együttműködést a

törökökkel. A mohácsi vereség azonban felbomlasztotta az egységes törökellenességet, és a
Szapolyai János király körül gyülekező erők úgy hitték, a török függőség vállalása
megmentheti az országot a széthullástól. Buda 1541. évi megszállása azonban szertefoszlatta
ezeket az illúziókat. Az 1570-es évekre mégis újabb "törökös" koncepció érlelődött meg, amit
aztán a 17. századi rendi küzdelmek ültettek át a gyakorlatba: a magyarországi nemesség az
Erdélyi Fejedelemségre (végső soron a törökökre) támaszkodva lépett fel a Habsburg-
központosítással és ellenreformációval szemben. Ugyanakkor az oszmán birodalomnak való
teljes behódolás gondolata fel sem ötlött, hiszen mindenki tisztában volt azzal, hogy az az
ország végleges bukását okozná. Az 1660-as évek "jó konjunktúrájának" elszalasztása és a
bécsi kormányzat erőszakossága miatt azonban a magyar rendi vezetés mégis erre a veszélyes
útra lépett. A török orientáció a Thököly-felkelésben érte el csúcspontját, amikor az ország
már nem három, hanem négy részre szakadt, s amikor Európa országai éppen a török
kiűzésére szövetkeztek. Így az 1683-ban kirobbant háború a magyarok egy részét az
"ősellenség" oldalán találta.

Apafi Mihály fejedelemsége (1661-1690)

Kemény János rövid fejedelemsége (1661-1662) alatt I. Lipót támogatását kereste és remélte a
törökök elleni harcban, aki azonban cserbenhagyta őt; s az erdélyiek a Porta által kijelölt
személyt, Apafi Mihályt választották meg (1661) uralkodójuknak. Kemény az Apafit
támogató törökökkel vívott harcban esett el 1662 januárjában. Apafi előtt nehéz feladat állt,
de ő sikeresen szilárdította meg az állam kormányzatát, hűséget mutatott a Porta irányába, s
közben a magyar rendek Zrínyi és Wesselényi Miklós vezette csoportjával keresett
kapcsolatot. Az 1663-1664. évi török hadjáratot lezáró vasvári béke Erdély fölött is
rendelkezett, elismerte a török fennhatóságot, és Váradot is török kézen hagyta. Apafi az
1660-1670-es években a Portán és Bécsben is próbálta Erdély független államiságát
megőrizni, s közben kapcsolatot keresett nyugati protestáns országokkal. 1677-ben Habsburg-
ellenes szövetséget kötött XIV. Lajos francia királlyal. 1684-ben létrejött a Magyarországot
felszabadító Szent Liga, s ekkor Apafi megint megkísérelte Erdélyt a lengyel-francia
érdekkörbe kapcsolni, s ezzel a fejedelemség önállóságát átmenteni a török kiűzése utáni
időkre.

A török elleni visszafoglaló háború

1683-ban Kara Musztafa nagyvezér a lengyel és orosz háború után utoljára vezette az oszmán
birodalom hadseregét a császárváros ellen. A sikertelen bécsi hadjárat és a császári-lengyel
sereg kahlenbergi győzelme új nagy háború nyitányát jelentette Magyarországon. 1684
tavaszán XI. Ince pápa (1676-1689) védnöksége alatt létrejött a Szent Liga, amely Közép-
Európa államainak katonai-anyagi erőforrásait egyesítette a török kiűzése érdekében. Az
összefogás 1689-ig óriási diadalmenetet hozott. A háború első szakaszában (1683-1686)
ugyanis a császári hadvezetés visszafoglalta Esztergom, Érsekújvár, Szolnok várát, végül az
ország egykori fővárosát, Budát (1686). A hadakozás második periódusa (1686-1689) újabb
győzelmekkel és Belgrád visszavételével (1688) az ország középső területének végleges
felszabadulását hozta. A Habsburgok túlontúl való megerősödése azonban sértette a nagy
nyugati vetélytárs, XIV. Lajos francia király érdekeit, aki ezért 1688 őszén felmondta a négy
esztendővel korábban kötött fegyverszünetet, és támadást indított Pfalz tartománya ellen. A
Habsburg Birodalom ettől kezdve kétfrontos háborúra kényszerült.

A birodalom szorult helyzete ellenére a háború harmadik, legtovább elhúzódó szakaszában

(1689-1697) sem volt ereje az oszmán hadvezetésnek a döntő visszavágásra. Belgrádot ugyan
1690-ben sikerült visszavennie, az elkövetkező esztendőkben azonban a blokád alá vett
kulcsfontosságú magyarországi várak (Kanizsa, Várad, Gyula) egymás után kerültek
keresztény fennhatóság alá. Az 1697. évi zentai győzelem pedig lehetővé tette a háború
mielőbbi befejezését. Az ország 1699-ben a karlócai szerződés megkötését követően - a
Temesköz kivételével - felszabadult. A keresztény fegyverek sikereit a törökellenes
szövetségrendszer megalakulása mellett mindenekelőtt a császári állandó hadsereg
kialakulása, továbbá a haditechnika és a logisztika óriási fejlődése tette lehetővé. Ennek
köszönhetően a császári hadvezetés már képes volt több hadszíntéren komoly
hadseregrészeket ellátni, és ezáltal a már száz esztendővel korábban is meglévő katonai-
harcászati fölényét érvényesíteni, s végül a még mindig erős örök ellenségre jelentős csapást
mérni. Az igen jelentős létszámú hadseregek évente történő felvonulása és pusztításai
következtében azonban a felszabadított ország egyes területein mind a lakosság, mind a
településhálózat örökre elpusztult.

Az Erdélyi Fejedelemség bukása

A felszabadító háború 1687-ben elérte Erdélyt is. Lotharingiai Károly fővezér seregei
bevonultak a fejedelemségbe, és megkötötték a balázsfalvi egyezményt, amely szerint Erdély
élelemmel és takarmánnyal látja el a fővezér katonáit, aki cserébe Erdély önállóságának
biztosítását ígérte. Bécs azonban ezt a megegyezést nem fogadta el, és Antonio Caraffa
generálist küldte Erdélybe, aki 1688-ban elfogadtatta a rendekkel a fogarasi nyilatkozatot.
Ebben az erdélyiek I. Lipót hatalmába helyezték magukat, Erdély visszatért a korona
fennhatósága alá, beleegyeztek, hogy császári katonákat bocsássanak Erdély váraiba, és évi
700 ezer forint adó fizetésére kötelezték magukat. Nem sokkal ezután, 1690-ben meghalt az
országa bukását látó Apafi Mihály. Ezután a Porta Thököly Imrét jelölte ki fejedelemmé,
akinek 1690-ben a Törcsvári hágó mellett, Zernyestnél, kemény ütközetben sikerült
megvernie Donatus Heissler császári tábornokot, és ezután Erdély rendjei is megválasztották
fejedelemmé. A Badeni Lajos vezette császári haderő azonban gyorsan kiszorította Erdélyből
Thökölyt, ahová már soha többé nem tért vissza. Erdélyt immár kétség nélkül a Habsburgok
uralták.

A Diploma Leopoldinum

Erdély új helyzetét a Habsburg Birodalomban az I. Lipót által 1690-ben kiadott, majd

végleges és megújított formában 1691-ben elfogadott diploma szabályozta. A szövegezésben
az Erdélyből Bécsbe küldött, Bethlen Miklós vezette csoport vett részt. A dokumentum
helyreállította az erdélyi polgári kormányzást úgy, hogy Nagyszeben székhellyel egy
kormányzótanácsot, Guberniumot hozott létre. A kormányzó Bánffy György lett, mellette
Bethlen Miklós kancellár, Haller János kincstartó és Bethlen Gergely főgenerális
tevékenykedett. I. Lipót szavatolta az erdélyi törvények megtartását és a négy bevett vallás
szabad gyakorlatát, békeidőben 100 ezer forint éves adót szabott meg. A diploma Erdélyt nem
Magyarországhoz, hanem önálló tartományként és egyben a magyar korona részeként a
birodalomhoz csatolta. Az erdélyiek igyekeztek volna II. Apafi Mihály fejedelemségét
elismertetni, de a király Várad visszafoglalása (1692) után Bécsbe internáltatta Apafit, majd
lemondatta a fejedelmi címről (1701).

Tervezetek az ország új berendezkedésére

Buda 1686. évi visszafoglalása után a legfontosabb kérdés az volt, milyen keretek között kerül
sor az ország békés berendezésére. A magyar rendek és az udvar szép számú tervezetében
megfogalmazott célok azonban jelentősen különböztek egymástól. Az előbbiek korábbi
kizárólagos vezető szerepüket kívánták az új körülmények között feleleveníteni. A Bécs
törekvéseit képviselő Kollonich Lipót érsek javaslatában hallani sem akart arról, hogy a 16-
17. században a had-, kül- és pénzügy területén megszerzett udvari pozíciókat korlátozzák. S
Bécs ezúttal is erősebbnek bizonyult. Noha a vármegyerendszer újjászervezését nem
akadályozhatta meg, a Neoacquistica Commissio felállításával mégis saját érdekeinek
megfelelően befolyásolta egyes országrészek további fejlődését. Sőt a déli határvidéken a
Haditanács az országba menekült szerbekre támaszkodva külön katonai igazgatású
határőrvidék-rendszert szervezett, amellyel hosszú távra biztosította Magyarország, de
egyúttal a Habsburg Birodalom védelmét is az oszmánokkal szemben.

A török uralom mérlege

A 16-17. században Magyarország a keresztény és a muzulmán világ fegyveres

összeütközésének egyik legfontosabb szárazföldi színtere volt. Az ország ezért emberéletben,
termelőeszközökben és anyagi javakban elszenvedte mindazokat a károkat, amelyek a
Habsburg és az oszmán világbirodalom állandó háborúskodásával, a másfél száz esztendős
idegen megszállással együttjártak. A helyreállíthatatlan veszteség legfőképpen demográfiai és
etnikai téren jelentkezett. A koraújkori népességrobbanás ugyan Magyarországot sem kerülte
el, de a lakosság számának növekedését felemésztették a nagy háborús időszakok, elsősorban
a tizenötéves és a török elleni visszafoglaló háború. Miután pedig a seregek és a portyázók
főként a folyóvölgyek mentén nyomultak előre, a pusztulás elsősorban az ott élő magyar
lakosságot érintette, amelynek helyére szerb, horvát, szlovák és román népesség érkezett.
Ennek következtében a 17. század végére az ország nemzetiségi térképe már erősen
hasonlított arra, amely a 20. század elején, a Trianon előtti Magyarországét jellemezte.

Jelentős veszteség érte a település-, város- és kolostorhálózatot is. A Hódoltság egyes

területein a települések több mint fele elpusztult, miközben a középkori szellemi központokul
szolgáló kolostorok szinte kivétel nélkül eltűntek a föld színéről. Városhálózatunk
hierarchikus rendje is felbomlott, hiszen három korábbi régió-központ (Buda, Szeged és Pécs)
török végvár lett, iparosodásban élenjáró lakossága pedig elmenekült. A gazdasági élet
súlypontjai ezért a marhakereskedelemből meggazdagodó mezővárosokba helyeződtek át. Ez
egyúttal kiválóan jelzi, hogy mit rombolt a török uralom a korábbi gazdasági viszonyokon.
Azaz a mezőgazdaság maradt a húzóágazat, az iparosodás és a polgárosodás terén pedig
tovább nőtt lemaradásunk a fejlettebb európai területektől. A három részre szakadt ország
mindezek ellenére mégis megőrizte államiságát és függetlenségét. A Habsburg-tartományok
által finanszírozott határvédelmi rendszernek köszönhetően pedig a magyar királyság
elkerülte a teljes török meghódítást és ezáltal azt a szomorú sorsot, amelyre a tőle délre fekvő
balkáni országok az oszmán megszállás következtében jutottak.

AZ ORSZÁG KORMÁNYZÁSA

Bécsi központi kormányhivatalok

A Habsburg Birodalom országainak központi igazgatását a Bécsben székelő központi

kormányhivatalok végezték. Legfontosabb szerv a Titkos Tanács (Geheimer Rat) volt, ahol a
császár legbensőbb tanácsosai a birodalmi jelentőségű bel- és külügyeket tárgyalták meg.
Szintén tanácsadó, de jóval nagyobb létszámú testület volt az Udvari Tanács (Hofrat), amely a
17. században veszített súlyából, tevékenysége leginkább az igazságszolgáltatásra
korlátozódott. A birodalom gazdasági életének, pénzügyeinek irányítását az Udvari Kamara
(Hofkammer) végezte, amely egyúttal a többi országok kamaráit is felügyelte. Az említett
kormányszervekben hozott döntéseket, a császári parancsokat, rendelkezéseket az Udvari
Kancellária (Hofkanzlei) foglalta írásba. A kancellária egyes osztályai a 17. században
fokozatosan önállósultak. 1556-ban jött létre a török elleni katonai védelmi vonal
megszervezésére és a hadügyek irányítására az Udvari Haditanács (Hofkriegsrat), amelynek
hatásköre a birodalom egészére kiterjedt.

I. Ferdinánd kormányzati reformja: a helytartói tanács

Amikor 1526-ban Habsburg Ferdinánd magyar királlyá lett, ez azt is jelentette, hogy
Magyarország egy része egy kormányzati módszerek tekintetében fejlettebb birodalomhoz
csatlakozott. Törvényszerű volt tehát, hogy itt is bevezetésre kerüljenek ezek a módszerek, és
a középkori kormányzati szokásokon átlépve, immár újkori típusú kormányszervek
megalakítására kerüljön sor. Ferdinánd király első próbálkozásként - lévén, hogy ő maga az
országon kívül tartotta székhelyét -, egy helytartói testületet kívánt az ország élére állítani,
amelynek a központi kormányzatot kellett volna ellátnia. A helytartói tanács lényegében
Várday Pál esztergomi érsek helytartósága alatt, az 1540-es években alakult meg, tagjai azok
a főurak, főpapok voltak, akik az uralkodó Magyar Tanácsának tagságát is képezték. A
helytartó a nádorhoz hasonló jogokat kapott, de pénzügyekben és hadvezetési ügyekben nem
rendelkezhetett. A 16. század végétől a helytartói tisztség a nádori címhez kapcsolódott, mint
önálló tisztség elvesztette jelentőségét, minthogy a mellé rendelt tanácsosi testület nem
működött, nem váltotta be Ferdinánd reményeit. A következő században a nádorok viselték a
helytartói címet is.

A központi pénzügyigazgatás szervei: a kamarák

A pénzügyek központi irányítására I. Ferdinánd király 1528-ban szervezte meg a Magyar

Kamarát, amely Budáról elmenekülve, 1531-ben Pozsonyban kezdte meg működését. A
Kamara feladata az volt, hogy tanácsosok testületéből álló kormányszervként a Magyar
Korona országaiban felügyelje és igazgassa a kincstári jövedelmek összességét. Törekednie
kellett a Koronától elidegenített birtoktestek mielőbbi visszaszerzésére, az adók, a
regáléjövedelmek, köztük az egyre nagyobb jelentőséggel bíró harmincadvám-bevételek
felügyeletére, adminisztrálására. A Magyar Kamara hivatalosan csak a királynak volt
alárendelve, de valójában az Udvari Kamara felügyelete alatt állott. A Pozsonytól távol eső,
de igen nagy gazdasági jelentőséggel bíró Felső-Magyarország számára 1567-ben került sor
névlegesen a Pozsonyi Kamara alá tartozó, de valójában nagy önállósággal rendelkező
Szepesi Kamara felállítására Kassa székhellyel. Az ország keleti területein a Szepesi Kamara
a pénzügyeken túlmenően más, közigazgatási, katonai igazgatási feladatokat is ellátó
kormányszervként működött.

A Magyar Tanács és Magyar Kancellária

A lényegében kormányként működő helytartói tanács mellett a középkori királyi tanács

utódjaként a Habsburg-uralkodók mellett megmaradt a Magyar Tanács is, melynek tagjait a
király nevezte ki. A 17. században a tanácsosok száma egyre nőtt, szerepük, befolyásuk
azonban fokozatosan csökkent. A Magyar Tanács rendszertelenül, jobbára az országgyűlések
ideje alatt ülésezett, amikor egyébként is együtt voltak az urak, és igen nehezen tudott
döntésekre, egyhangú véleményekre jutni. A királyok nem is igen hallgattak a magyar
tanácsosokra, ezért rendszeres panaszként, követelésként hangoztatták a korszakban az
országgyűléseken összejövő rendek, hogy a magyar ügyekben magyar tanácsosok
meghallgatásával döntsön a király. Ferdinánd király és a későbbi Habsburg-uralkodók
ugyanígy mellőzték a Magyar Kancelláriát is. Formálisan ugyan működött, élén a mindenkori
esztergomi érsek töltötte be a főkancellári tisztet, ám ténylegesen az Udvari Kancellária egyik
osztálya adta ki a magyar király nevében kelt utasításokat, parancsleveleket, rendelkezéseket.

A felső szintű igazságszolgáltatás

Mohács után átalakulások következtek be az igazságszolgáltatás legfelső szintjén is. A király

személyes ítélkezése megszűnt, ezáltal a kuriális bíráskodás jelentősége csökkent. A kúriában
a királyt helyettesítő személynök vette át az ítélkezést, aki így a Királyi Tábla elnöke lett. A
korábban szintén a kúriában gyakorolt nádori bíráskodás szokása megmaradt, jelentősége a
17. század végén megnőtt, ebből alakul majd ki a Hétszemélyes Tábla. A nemesség és a
papság alsóbb fórumokon indult polgári peres ügyeit fellebbezhették a kúriai bíróságokhoz. A
Koronával és a királlyal szemben hűtlenség vétkébe esett nemesek fölött az országgyűlés
ítélkezett. A kúria bíróságai az általában tavasszal és ősszel meghirdetett 40 napos
törvényszakokon ítélkeztek. Korszakunkban azonban a háborúk, hadfelvonulások miatt alig
működött ez a fajta bíráskodás, ezért más, nem egészen legális törvénykezési szokások
alakultak ki az országban. Ezek egyike volt a nagybírák ítélőmestereinek vándorbíráskodása,
amikor városról városra járva a hozzájuk forduló emberek ügyeiben az ítélőmesterek hoztak
döntést.

Kisebb bírói fórumok

A mezővárosokban, falvakban a település bírája dönthetett a kis jelentőségű ügyekben,

egyébként a földesúr joghatósága, tehát az úriszék alá tartoztak az itteni lakosok. Az úriszéki
bíráskodás virágkorát élte a 16-17. században, az elnöke rendszerint nem maga a földesúr,
hanem egy másik meghívott nemes volt. Tagjai a földesúr alkalmazottai és a vármegyéből
hívott tisztségviselők. Polgári, úrbéri és büntetőperekben korlátlan hatáskörrel rendelkezett az
úriszék, fellebbezési lehetőség nélkül. Speciális esetekben, általában a felségsértési,
hűtlenségi perek lebonyolítására a királyok rendkívüli delegált bíróságokat küldtek ki. Ilyen
bíróság ítélkezett a Bocskai mozgalmat megelőzően a magyar nagyurak, köztük Illésházy
István, Bocskai István ellen is, amikor a határozat már eleve eldöntött volt, fellebbezési
lehetőség nélkül. Az erdélyi szász és székely székekben a székek által megválasztott
székbírókkal együttesen bíráskodtak a királyok, majd a 16-17. században az erdélyi
fejedelmek által kiküldött királybírók, akik természetesen az uralkodói hatalmat képviselték.

A helyi önkormányzatok: a vármegyék

A 16-17. század a vármegyei önkormányzatok megerősödésének időszaka, hiszen a központi

kormányzat az adóbeszedésen kívül nem nagyon tudott beleszólni a vármegyék belső életébe.
A helyi nemesség legjelentősebb fóruma a közügyekben, közigazgatásban döntéseket hozó
nemesi megyegyűlés volt. Itt választották meg az országgyűlési követeket, a megye
legfontosabb tisztségviselőit: az alispánt, a szolgabírókat és az esküdteket. A vármegye
főispánja rendszerint nem tartózkodott a vármegyében. A megyegyűlésen hozták meg a
vármegye területén érvényes szabályrendeleteket, a statutumokat. A vármegye legfontosabb
bíráskodási szerve a vármegyei törvényszék volt, ahonnan polgári peres ügyekben a királyi
kúriába lehetett fellebbezni. A törvényszéken az alispán elnökölt, az esküdtek a
döntéshozatalban vettek részt. A vármegye írásbeli teendőit, az ülésjegyzőkönyvek vezetését,
a levelek megfogalmazását a jegyző végezte, aki általában tanult, latinul jól tudó ember volt.

Kiváltságos kerületek, parasztvármegyék

A jász-kun kerületben élők széki szervezetbe tagozódtak, önkormányzatuk központi szerve a

jászok és kunok egyeteme volt. Főhatóságuk és főbírájuk 1485 óta a nádor. A terület a 16-17.
században a török Hódoltságba került, de bizonyos részeit magyar végvárakhoz csatolták. A
hajdúkerület a Bocskai-mozgalom után letelepített hajdúk településeiből állt. Főhatóságuk a
magyar király volt, akinek nevében a felső-magyarországi főkapitány rendelkezett. A
hajdútelepek egy része várossá lett, ezek megtartották különállásukat, mások falvakként
betagozódtak a megyerendszerbe. Az Alföldön a 17. században alakultak ki a
parasztvármegyék, a földrajzilag közel eső falvak önvédelmi szerveződései. Céljuk általában
a gonosztevők elleni védelem megszervezése volt, külön gyűléseket is tartottak, hadnagyokat,
vezetőket választottak. Ugyanilyen céllal jöttek létre a Felvidéken a nemesség önvédelmi
szervezeteiként a zápiszok.

Országos méltóságok
A magyar rendeknek központi testületi kormányszervei nem voltak a 16-17. században,
viszont egyénenként részt vettek a felső szintű kormányszervek munkájában, és érdekeiket
védték a rendiség vezető méltóságai, az országnagyok is. A király helyetteseként a középkor
óta a rendek első tisztségviselője a nádor. Hatáskörét az 1486. évi nádori cikkelyek határozták
meg: a távol lévő uralkodót helyettesíti, önálló bíráskodási jogkörrel rendelkezik, az ország
hadainak fővezére a király után, 32 jobbágytelekig birtokot adományozhat, és ő a jászok és
kunok főbírája. 1608-tól a király által jelölt két katolikus és két protestáns főúr közül választja
meg az országgyűlés. Az országbíró feladata, hogy egyik nagybíróként részt vesz a kúriai
törvényszakok munkájában. A horvát-szlavón báni méltóság szerepe beszűkül, főként a
bíráskodásra korlátozódik ebben az időszakban. A tárnokmester és a személynök a városok
fellebbviteli bírói törvényszékén bíráskodnak.

Szabad királyi városok

A magyar városhálózat legrangosabb tagjai a szabad királyi városok voltak. Ezek a fallal
körülkerített városok közvetlenül a király alá tartoztak, tőle kapták privilégiumaikat, amelyek
egyrészt az önkormányzatra vonatkozó szabadságokat, másrészt gazdasági jellegű
engedményeket tartalmaztak. Ez utóbbiak közül fontos volt, hogy a kincstárnak egy
összegben adóztak, árumegállító joggal, vásártartási joggal, vámmentességgel
rendelkezhettek. A magyarországi városok két nagy csoportját alkották a budai jogcsaládhoz
tartozó tárnoki városok, amelyek saját bíróságuktól a tárnokmester székéhez fellebbezhettek
(pl. Buda, Pest, Nagyszombat, Pozsony, Sopron, Kassa, Bártfa, Eperjes). A másik csoportot a
székesfehérvári jogcsaládhoz tartozó személynöki városok alkották, amelyek a személynöki
székhez fellebbezhettek peres ügyeikben (ezek közül a legfontosabbak: Székesfehérvár,
Esztergom, Lőcse). A szabad királyi városok országrendiséggel rendelkeztek, tehát követeik
útján részt vehettek az országgyűléseken. Az így privilegizált városok száma a 17. században
nőtt, bár a rendek igyekeztek megakadályozni a királyt mezővárosaik szabad királyi várossá
emelésében.

Bányavárosok

A városok különálló, rangos csoportját alkották a bányavárosok, amelyek egy-egy nagyobb

érchegységben alakultak ki. A bányászok már a középkor folyamán privilégiumokat szereztek
a királytól, sajátos jogrend szerint éltek. Ilyen csoportot alkottak 1466-tól a selmeci jog
alapján élő, a Garam mentén elhelyezkedő alsó-magyarországi bányavárosok Körmöcbánya
központtal: Besztercebánya, Selmecbánya, Libetbánya, Bakabánya, Újbánya. Szövetségük
1863-ig fennállt. A felső-magyarországi bányavárosok 1487-ben kötöttek szövetséget
bányaügyeik és bíráskodásuk közös intézésére (központjuk Gölnicbánya volt, ide tartoztak:
Szomolnokbánya, Rudabánya, Jászó, Telkibánya, Rozsnyóbánya, Igló). A szövetség a 16.
század végére szétzilálódott, a városok földesúri tulajdonba kerültek. Jelentős bányavárosok
voltak Szatmárban is, a később Erdélyhez tartozó Nagybánya, Felsőbánya, Kapnikbánya. Az
Erdélyi-érchegységben Abrudbánya, Offenbánya, Kisbánya, Zalatna aranylelőhelyei voltak
nevezetesek.

Az Erdélyi Fejedelemség kormányzata

Az Erdélyi Fejedelemség kormányzásának jellegzetes vonásaiban a középkori Magyar
Királyság kormányzási módszerei éltek tovább. A fejedelem mellett működött a fejedelmi
tanács, a benne résztvevő uraknak azonban csupán véleményezési joguk volt, s
állásfoglalásukat a fejedelemnek nem volt kötelező elfogadnia. A törvényhozás a sajátos
összetételű országgyűlésen történt, ahol szintén többségében a fejedelmi akarat jutott
érvényre. A fejedelemség egyetlen végrehajtó szerveként az 1556-ban, Csáky Mihály által,
középkori mintára létrehozott kancellária funkcionált. A nagyobb kancellária a kül- és
belügyekben volt illetékes, azaz adott ki a fejedelem nevében parancsokat, utasításokat, a
kisebb kancellária pedig a fejedelmi ítélőtáblán meghozott ítéleteket foglalta írásba, és a peren
kívüli jogi tárgyú ügyeket intézte. Emellett néhány, a fejedelemmel magánjogi, familiárisi
kapcsolatban lévő főtisztségviselő intézte a felső szintű kormányzás fontosabb ügyeit (pl. a
főadószedő és a tizedfőárendátor az adók begyűjtését és a tizedbérleteket felügyelte, a
főkapitány pedig a fejedelem után az erdélyi hadak fővezére volt).

Az Erdélyi Fejedelemség helyi önkormányzatai: a székek

A vármegyéhez hasonló helyi önkormányzati szervek, bíráskodási és közigazgatási egységek

voltak a székek. Erdélyben a Szászföld vagy Királyföld székekre tagozódott, amelyek
központi városukról kapták nevüket (Szeben, Szászsebes, Segesvár, Medgyes, Újegyház,
Szerdahely, Szászváros, Nagysink, Kőhalom). A székek mellett a brassói és besztercei
districtusban élt szász lakosság. A szászok összességének élén a szászok közjogi egyesülése
(1486) óta a szász gróf állott, amely tisztséget a legfőbb város, Nagyszeben polgármestere
töltötte be. Szintén széki tagozódásban éltek a székelyek, főszékük Udvarhelyszék volt (a
többiek: Aranyos-, Maros-, Csík-, Sepsi-, Kézdi- és Orbai-szék; az utóbbi hármat a 17.
századtól Háromszéknek nevezték). A székelyek élén a középkor óta a székely ispán állt,
amely címet az erdélyi fejedelmek viselték a 16-17. században.

A török tartomány kormányzása

A magyarországi török közigazgatásra hármas feladat várt: 1. a hadsereg kiszolgálása; 2. az

adószedés és birtokigazgatás, 3. a jogszolgáltatás. A Hódoltság közigazgatása, katonai
szervezete és pénzügyigazgatása a 16. században elsősorban a szandzsákok, arab szóval livák
hálózatára épült. Szandzsákok szerint tartották nyilván a népességet, mérték fel a termelési
kapacitást, vetették ki az alapvető adókat és osztották ki a szolgálati birtokokat, a timárokat. A
szandzsák élén a szandzsákbég (mír-i liva) állt, aki mindenekelőtt a tartományában birtokos
szpáhik parancsnoka volt, de ő őrködött a polgári igazgatás, a közrend és a gazdasági élet
felett is. Felettese a beglerbég (mír-i mirán) volt, aki a több szandzsákból álló legmagasabb
tartományi szervezeti egységet: a vilájetet vagy beglerbégséget irányította. A tizenötéves
háborúig két vilájet osztozott Magyarország megszállt területein: a budai (1541), amelyhez a
Duna-Dráva vonaláig többnyire tizenöt, és a temesvári (1552), amelyhez hat szandzsák
tartozott. A két beglerbég közül a budai számított rangosabbnak, a poszt birtokai 1623-tól
vezíri rangot is kaptak. A főméltóságokat gyakran cserélgették; a 16. században a beglerbégek
átlagosan másfél, a szandzsákbégek pedig két évet töltöttek el egy állomáshelyen.

A török tartományok pénzügyeit és birtokgazdálkodását a vilájetközpontokban működő

defterdárok irányították kiterjedt hivatali apparátusuk segítségével. A szandzsákokról időről
időre különféle összeírásokat (deftereket) készíttettek. Az ún. "részletes defter" tartalmazta az
adózás általános elveit rögzítő tartományi törvénykönyvet (kánunnáme), a terület városainak,
falvainak és adófizetőinek névsorát, továbbá a várható állami és földesúri jövedelmeket (pl. a
dzsizje összegét, a terménytizedeket, a bérleti díjakat, a vámok, malmok és halastavak
bevételeit stb.). Az ún. "összefoglaló" vagy "timár-defter" pedig azoknak a javadalmasoknak a
nyilvántartására szolgált, akik a részletes defterben kimutatott jövedelmekből valamilyen
formában részesedtek. A legvirágzóbb településeket és a fő készpénzbevételi forrásokat a
kincstár saját kezelésében tartotta (szultáni hász-birtokok formájában), a többit pedig
szolgálati hász-, timár-, vagy ziámet-birtokként hivatalnokoknak és katonáknak engedte át. A
várőrségek létszámáról és a nekik kifizetett zsoldösszegekről negyedévenként zsoldlajstromok
készültek.

A török közigazgatás kulcsfigurája, a kádi, eredeti tiszte szerint bíró volt. Az oszmán
birodalomban azonban az államszervezet mindenese lett, s a szultáni tanács nevezte ki. Noha
Magyarországon a bírósági körzetek (kaza) és a szandzsákok határai gyakorta egybeestek, a
kádiságok száma mégis messze felülmúlta a szandzsákokét: 50 körül mozgott. Saját
körzetében a kádi mindenekelőtt családjogi, peres és büntetőügyekben ítélkezett a muszlim
vallásjog alapján (elvben teljesen önállóan). Ezenkívül seregnyi közigazgatási teendő hárult
rá: ő hitelesítette a pénzügyi elszámolásokat, s szedte be az ún. rendkívüli adókat; irányította a
hadsereg mozgósítását, s felelt az élelembeszolgáltatás megszervezéséért; felügyelte az
alapítványok és a céhek munkáját, a piacfelügyelővel együtt ő állapította meg és ellenőrizte az
árakat, a piacok működését; ő tartotta nyilván az ingatlanokat és intézkedett hagyatéki
ügyekben; ő volt a központi hatalom helyi szeme és füle, azaz rendszeresen tájékoztatta a
Portát a közhangulatról és a főméltóságok cselekedeteiről. Mivel a magyar lakosság kerülte a
török törvényszékeket, az itteni kádik túlnyomóan katonai-pénzügyigazgatási feladatokkal
foglalkoztak.
 TÁRSADALOMTÖRTÉNET

Az ország vezető rétege: a nagybirtokos főnemesség

A törökkori Magyarország politikai, katonai és gazdasági vezető rétege a főnemesség volt.

Nagyságos uramnak az számított, akit királya külön meghívóval invitált az országgyűlésre.
Közéjük tartoztak a címeiket a Habsburg-uralkodók adományainak köszönhetően örökletesen
bíró bárók, grófok és hercegek, akiket az ország főpapjaival együtt mágnásoknak neveztek. A
legfontosabb rendi méltóságokat (pl. nádor, országbíró) és a katonai tisztségeket
(főkapitányok) ők töltötték be. Ez azt jelentette, hogy az ország belpolitikájának és
igazságszolgáltatásának egyedüli urai voltak, de a had- és pénzügyek helyi irányításában is
meghatározó szerepet vállaltak. Hatalmuk alapja a nagybirtok és a pénzben, ékszerekben
felhalmozott vagyon volt, amelyet házassági kapcsolataik révén vagy szolgálataikért
uralkodói adományokkal gyarapíthattak. Az osztrák-német arisztokráciával ekkor még
kevéssé létesítettek kapcsolatokat, sőt, jobban szerettek saját váraikban időzni, mint
Habsburg- királyaink bécsi udvarában tartózkodni. A legnagyobb karriereket azonban mégis
az udvarban nevelkedők vagy azzal szoros kapcsolatot tartók (pl. Nádasdy Tamás, Pálffy
Miklós, Esterházy Miklós és Esterházy Pál) futották be.

A köznemesség sokszínűsége

Noha a törökkori Magyarországon jogilag minden nemes azonos kiváltságokkal rendelkezett,

a köznemesség mégis elkülönült a főnemességtől. A vérével adózó nemesség előbbi rétege
azonban maga sem volt egységes. Tehetősebbjeik több faluval rendelkező jómódú birtokos
nemesek voltak, akik familiárisként gyakran egy-egy nagybirtokos szolgálatában álltak. Ők
alkották a vármegyék politizáló vezető rétegét, amely követei révén az országgyűlés
alsótábláján hallatta hangját. A náluk kisebb birtokos nemesek mellett voltak olyanok is, akik
ugyanolyan telken és életszínvonalon tengették életüket, mint a jobbágyok, sőt adót (taksát) is
fizettek földesuruknak, valamint az uralkodónak is. Nemességüket csak a címeres nemeslevél
(armális) biztosította. A török elleni küzdelem sok végvári katonának kínált lehetőséget, hogy
vitézsége révén emelkedjék a nemesek soraiba. A 17. századtól azonban a gazdagabb
parasztok földesuruk közbenjárásával már pénzzel is elérhették, hogy a nemességbe
emelkedjenek, és ebből azután jelentős hasznot húztak.

Egy új társadalmi csoport születése a végeken:

a végvári katonaság

A török hódítás következtében a magyar társadalom a 16. század második felére egy teljesen
új csoporttal, a végvári katonasággal vagy - miként a korban nevezték - a vitézlő
néppel/renddel bővült. A több mint 20.000 főnyi, állandó határ menti őrszolgálatot teljesítő
katonaság önállóságát azoknak a privilégiumoknak (adó- és földesúri joghatóság alóli
mentesség, önálló katonai igazságszolgáltatás, vallásszabadság) köszönhette, amelyekkel
korábban csak az ország kiváltságolt rétege, a nemesség rendelkezett. Miután a vitézlő rend
tömegeit földjüket vesztett jobbágyok és kisnemesek, tisztikarát köznemesek, vezető részét
pedig főnemesek alkották, a rétegbe való bekerülés a korban a felemelkedés egyik
legkiválóbb lehetőségét kínálta. A végvári katonaság a határ menti könnyűlovas harcmodor
következtében életmódját tekintve ugyan jelentősen eltért a 17. század végére megszülető
állandó hadseregtől, a neki szánt feladatot a védelmi rendszer felszámolásáig mégis
tökéletesen betöltötte. Féltve őrzött kiváltságainak és összetételének köszönhetően pedig a
magyar társadalomban közbülső helyet foglalt el a nemesség és a jobbágyság között, az
előbbihez állva közelebb.

Hajdúk és katonaparasztok a 17. századi Magyarországon

A tizenötéves háborút követően a korábbi évszázadinak sokszorosára szaporodott

Magyarországon a hajdúk száma. Az eredetileg marhahajtásból élő társadalmi rétegnek több
csoportja volt. A királyi vagy iratos hajdúk az uralkodó zsoldján a végvárakban teljesítettek
szolgálatot. Ugyanitt vitézkedtek a szabad hajdúk, az ő fizetségük azonban a portyák során
szerzett zsákmány volt, amely ha nem volt elegendő, rávetették magukat a jobbágyságra is.
Ugyancsak külön csoportot alkotott az a mintegy 10.000 hajdú, akit Bocskai István telepített
le kollektív kiváltságokkal 1605-1606-ban többnyire az öreg hajdúvárosokban. Szabolcs és
Bihar megyékben, a Hernád és a Sajó mentén Bocskai fejedelem utódai is folytatták a
telepítéseket, míg a Dunántúlon és Észak-Magyarországon a jelentősebb nagybirtokosok
(Batthyányak, Esterházyak, Nádasdyak) adtak különböző kiváltságokat katonáskodó
hajdúiknak. Hasonló privilégiumokban részesültek hadi szolgálat fejében a Zrínyi család
muraközi katonaparasztjai is, akik a hajdúkhoz hasonlóan félig katonai, félig polgári
életmódot folytattak megerődített településeiken.

A városi polgárság a török hódítás árnyékában

A török hódítás és a magyar gazdaság sajátos lehetőségei jelentősen hátráltatták az amúgy is

lemaradásban lévő városi polgárság fejlődését. Az ország három részre szakadtával több
szabad királyi város török fennhatóság alá került, ami végleg konzerválta városhálózatunk
fejletlenségét. Az ipar elmaradottsága sem kedvezett a polgárok gazdagodásának, a
nemességnek és a katonaságnak a városokban való megtelepedése pedig szintén korlátozta
korábbi pozícióikat. Paradox módon a városi polgárság számára sem elsősorban az ipari
vállalkozás, hanem a Hódoltságból kiinduló marha- és borkereskedelembe, illetve a
szőlőtermesztésbe való bekapcsolódás teremtett lehetőséget jelentősebb tőke felhalmozására.
Ezt azonban nem manufaktúrák létrehozásába, hanem főként föld- és szőlővásárlásba
fektették be újra, amely ugyancsak kedvezett kereskedelmi vállalkozásaik folytatásának.
Kiváltságaikat azonban a negatív jelenségek ellenére többnyire sikerült megőrizniük.

A legnépesebb társadalmi réteg: a jobbágyság

Noha a magyar nemesség Lengyelország után a legszámosabb volt Európában, az ország

társadalmának legszélesebb rétegét a kiváltságokkal nem rendelkező jobbágyság alkotta.
Uraihoz hasonlóan ez a réteg sem volt országosan egységes. Bár röghöz kötésükre a 16-17.
században számos kísérlet történt, ez teljességgel sohasem valósult meg. Szabad költözésüket
elősegítette, hogy a pusztuló végvári katonaságnak és hajdúságnak utánpótlásra volt szüksége,
ugyanakkor maguk a földesurak is szívesen telepítették be elnéptelenedett birtokaikat. A
szökött jobbágy pedig bármelyik utat választotta is, egy több-kevesebb kiváltsággal
rendelkező csoportba lépett, azaz megnyílt számára az út a felemelkedésre. Ahol viszont
erősebb volt a földesúr hatalma, a jobbágyok számtalan adóval és robottal tartoztak.
Ugyanakkor a meggazdagodott parasztok vagy a zsellérek közül azok, akik állatot
tenyésztettek, szőlőt műveltek vagy iparosok voltak, esetleg kereskedtek az egytelkes
nemeseknél magasabb életszínvonalon élhettek, sőt, a 17. században pénzért akár
nemeslevelet is vásárolhattak.

Parasztok és parasztpolgárok a Hódoltságban

A virágzó marhatenyésztésbe és a nyugatra irányuló marhakereskedelembe a török Hódoltság
kialakulásával egyre több falusi paraszt és mezővárosi parasztpolgár kapcsolódott be. A
magyar gazdaság sajátos 16-17. századi fejlődése kedvezett az állattenyésztő- és tőzsér-réteg
meggazdagodásának. A parasztpolgárok a tőzsérkedéssel megragadták a gazdasági túlélés
egyetlen esélyét, sőt a 16. században tevékenységük határozott anyagi gyarapodást hozott a
hódoltsági mezővárosoknak. Vagyonuknak köszönhetően a helyi adminisztrációban és
önkormányzatokban is jelentősebb szerephez jutottak, a Hódoltságban ugyanis a korábbi
intézmények, a nemesi vármegyék, a nemesség elmenekülése miatt nagyrészt megszűntek, így
a paraszt-polgárok vették át a lakosság önigazgatásának szervezését. Ezáltal a török
Hódoltságban a magyar jogszokásokat és közösségi normákat továbbéltették. Igy ezek teljes
újjáélesztése a török kiűzése után kevésbé okozott nehézséget.

A magyar állam és a hódoltsági magyarok kapcsolata:

a törökösség

Idő haladtával a királyi Magyarország állami és vármegyei szervezetei mind nagyobb

mértékben avatkoztak be a Hódoltság mindennapi életébe. A birtokjog helyreállításával
párhuzamosan egyre részletesebben szabályozták a magyar hatóságok és magánszemélyek
törökökkel kiépíthető kapcsolatait is. 1574-ben, 1575-ben és 1587-ben a magyar országgyűlés
megtiltotta a töröknek való önkéntes behódolást. Az 1622-ben, 1625-ben és 1635-ben hozott
törvények fő- és jószágvesztéssel sújtották azokat, akik törökökkel szövetkeztek, nekik
fegyvereket szolgáltattak ki, vagy a magyar hatóságok tudta nélkül a Hódoltságba utaztak. Az
1659. évi 13. tc. aztán a határ- és birtokügyeket is e "törökösségnek" számító bűntényekhez
sorolta. A vármegyék hódoltsági jog- és igazságszolgáltatási gyakorlatában ugyanakkor már
az 1630-as évektől egyre sűrűbben fordulnak elő "törökösnek" minősített cselekedetek. A 17.
század második felében törökösség vétkében ítélték el azt, aki törökös ruhát öltött, török
szokásokat vett fel (pl dohányzott), török leveleket továbbított, gyakran fordult meg török
várakban, korábban magyar kézen volt birtokot töröknek eladott, elzálogosított, vagy töröktől
ilyet vásárolt vagy zálogba vett, török kádihoz fordult olyan ügyben, amelyben a magyar
hatóságok is illetékesnek tartották magukat.

Gyarapodó értelmiség a török torkában

A török hódítás ellenére a 16-17. században Magyarország továbbra is Európa kulturális

vérkeringésében maradt. Ebben nagy szerepe volt annak az értelmiségi rétegnek, amelynek
tagjai a német birodalomban, Itáliában, Svájcban vagy akár a távoli Hollandiában és
Angliában folytatták egyetemi tanulmányaikat. A reformáció 16. századi elterjedése a magyar
nyelvűség mellett neves kollégiumok (Brassó, Debrecen, Sárospatak, Pápa), valamint falusi
iskolák százainak megalakulását hozta magával. Az elkövetkező évszázadban az
ellenreformáció jegyében pedig a jezsuita gimnáziumok (Győr, Kassa) és a Pázmány Péter
alapította nagyszombati egyetem (1635) segítette a magyar értelmiség gyarapodását.
Mindezek következtében fellendült a könyvnyomtatás, egyre szélesebb körben terjedt az
írásbeliség, a nemesség és polgárság körében ugyanakkor megbecsült helyet kaptak a
könyvtárak. A protestáns vagy katolikus egyházi, az országos bíróságokon tevékenykedő
jogtudó, avagy a városi és a vármegyei értelmiségbe való bekerülés pedig egyúttal
felemelkedési lehetőséget kínált az alacsonyabb rétegek számára.

Három rend - három náció: magyarok

A középkori fejlődés eredményeképpen Erdély rendi struktúrája másképpen alakult, mint
Magyarország többi részén. A rend fogalom Erdélyben azonos volt a natio (nemzet)
fogalommal, amely azonban nem a mai értelemben használatos nemzetet jelentette. A
magyarság önálló rendet, azaz natiót alkotott, amelybe azonban csak a magyar nemesség
tartozott bele. A magyar nemesi rendbe való bekerülés feltétele a nemesség megszerzése és az
ezzel együttjáró földbirtok birtoklása volt. Tehát a magyar nemes bármilyen nemzetiségből
származott is, a magyar rendi nemzet részét alkotta, ha megfelelt a kívánalmaknak. Az erdélyi
nemesség mint rend, a legritkább esetben tudta a fejedelemmel szemben rendi igényeit
érvényesíteni. Ennek oka egyrészt szegénységükben keresendő: jóval kisebb földbirtokokkal
rendelkeztek, és ezáltal csekélyebb anyagi erőt képviseltek, mint magyarországi társaik;
másrészt az erdélyi hatalmi megosztottság is háttérbe szorította a rendi érdekek
érvényesítésének lehetőségeit a törvényhozásban és a kormányzatban egyaránt.

Három rend - három náció: székelyek

A székelyek rendje, a székely natio történetében a 16. század a középkori székely társadalom
végleges bomlását hozta magával. Folytatódott a vagyoni rétegződés, kialakult a székelység
három neme. A közszékelyek elszegényedése maga után vonta, hogy egyre kevésbé tudtak
eleget tenni katonai kötelezettségeiknek. Az ilyen szegény székelyek egy-egy gazdagabb
székely úr szolgálatába adták magukat, annak "földönlakóivá" váltak, de az erdélyi
jobbágyoknál szabadabban éltek, hiszen csak szerződéses viszonyban voltak urukkal,
szabadon költözhettek. 1542-1551 között Fráter György többször kötelezte a székelyeket
pénzbeli adó megfizetésére, s emellett hagyományos adójukat, az ökörsütést is követelte.
Megadóztatásuk ellen 1562-ben kitört a székelység lázadása, amelyet János Zsigmond
keményen megtorolt, és a lázadás utáni rendelkezéseiben megfosztotta a székelységet
évszázadok óta birtokolt szabadságjogaitól. Az erdélyi fejedelmek, akik a székelyek ispánja
címet is viselték, ezt követően mindig a szabadságok visszaadásával kecsegtették őket, ha a
még mindig jelentős székely haderő szolgálatait akarták igénybe venni. 1636-ban I. Rákóczi
György örök hálára kötelezte őket, amikor ismét érvénytelenítette a jus Regiumot a
Székelyföldön. A középkorban kialakult széki szervezetük tovább élt a fejedelemség alatt is.

Három rend - három náció: szászok

A szász natio önkormányzatának élén 1486 óta a szász gróf állott, amely tisztséget rendszerint
a szebeni polgármester töltötte be. A szászok rendje, elsősorban gazdag városaik révén a
leggazdagabb nemzete volt Erdélynek. A fejedelemség korában is megőrizte rendi
privilégiumait és ezáltal elkülönültségét, amelyet méginkább erősített, hogy a lutheri hitelvek
mellett kitartva a 16. század végére kezdett kialakulni a szászság nemzeti öntudata is. 1545-
ben Paul Wiener püspöksége alatt létrejött a szász evangélikus egyház. A szász nagyvárosok,
Nagyszeben, Brassó, Beszterce, meg a nem szászföldi, de csak a 16. század végére
elmagyarosodó Kolozsvár német kereskedői továbbra is eljutottak a szász ötvösipar
termékeivel nyugati piacokra is. Ez azonban nem tudott tartós felemelkedést, gazdasági
növekedést biztosítani számukra, és így Erdély számára sem. A szász céhesipar megragadt a
középkori keretek között, a céhuniók létrejötte korlátozta a termelést a szűk belső piac
szerény igényeinek megfelelően.

Erdély társadalma a 17. században

A fejedelemség lakossága a 16-17. század fordulóján kb. egymillióra tehető. A tizenötéves

háború pusztításai után az 1657-1661 közötti időszak hozott jelentős pusztulást, és nagy
migrációs hullámot idézett elő Erdélyen belül, de a szomszédos román területek és Erdély
között is. A 17. század második felében, részben amiatt, hogy Várad elestekor a Partium is
török fennhatóság alá került, az össznépesség 700-800 ezerre csökkent, s ennek 40-50%-a
magyar, 10-15%-a szász, 30-40%-a román volt. Az erdélyi arisztokráciát néhány család
alkotta csupán, amelyek tagjai a fejedelem mellett tanácsosokként tevékenykedtek, vagy más
tisztséget elnyerve részesülhettek a hatalomból. Itt nem alakult ki az örökös főrendiség
intézménye, a nemes családok így jobban ki voltak szolgáltatva a fejedelem kegyének. Ebben
a században is a kis- és középbirtokos nemesség túlsúlya jellemezte Erdélyt, a legnagyobb
birtokok, uradalmak továbbra is a fejedelem kezén voltak. Bár Apafi alatt gyakoriak voltak a
tömeges nemesítések, s így nőtt a nemesség számaránya a társadalmon belül, a főhatalom
változatlanul a fejedelem kezében volt.

A szász társadalom a század közepéig megőrizte középkori kiváltságokon alapuló rendi

különállását, a sajátos szász jogrendet. 1651-ben elvesztették azon jogukat, miszerint a
fejedelmi bíróság elé közvetlenül nem voltak idézhetők. Ez idő tájt született az a rendelkezés
is, amely szerint nem-szászok is vehetnek házat városaikban, s ez tovább bomlasztotta a szász
egységet. A románság egyre nagyobb számban tagozódott be az állami és a földesúri adóval
megterhelt jobbágyság sorába, de sokan emelkedtek a nemesi rendbe, és szereztek jelentős
politikai befolyást a fejedelmek mellett. A század második felében kialakult Erdély
társadalmának jellegzetes középrétege: a papok, ügyvédek, prédikátorok, tanárok, orvosok és
hivatali tollforgatók alkotta értelmiségi réteg. Közülük sokan nemességet is kaptak Apafi
Mihálytól. Az igen szegény jobbágyságból csak kevesen tudtak munkát vállalni a só- és
nemesfémbányáknál, vashámoroknál, üveghutáknál, malmoknál.

A magyarországi törökök társadalma

Az országba betelepülő törökök száma mintegy 50-80 ezer lehetett, többségük katonaként és
hivatalnokként szolgált. A hódítók társadalmának csúcsán a beglerbégek, a szandzsákbégek,
az ő helyetteseik és a vilájetközpontok kádijai álltak. Őket követték az egyes katonai és
polgári szakágazatok irányítói, a defterdárok, az alajbégek, a folyami flották kapitányai, a
szandzsákok kádijai és a vallási élet vezető személyiségei: a rangosabb imámok és
jogtudósok. Hatalomban és anyagi megbecsülésben a bégek messze megelőzték a többieket.
A budai pasák a 16. században átlag egymillió, a szandzsákbégek pedig 200-400 ezer akcsét
kaptak évenként, ami a napi 30-70 akcse fizetésből élő kerületi kádikéhoz képest is óriási
vagyonnak számított (kivéve a budai kádit, aki naponta 500 akcsét kapott). E magas rangú
tisztségviselőket azonban gyakran váltották le és helyezték át (igaz, többnyire a Hódoltságon
belül kaptak új állást). A várakozási állományban fizetés nélkül eltöltött idő, a kíséret
fenntartása és a kenőpézek felemésztették bevételeik javát, így, bár kiegészítő jövedelmekre is
szert tettek, többnyire szerény vagyonokat hagytak utódaikra.

A magyarországi törökség középrétege két nagyobb csoportból állt. Ide tartoztak azok az
adóbehajtók és középhivatalnokok (szubasik, vajdák, eminek), akik az adózókkal való
közvetlen kapcsolatot saját anyagi gyarapodásukra is fel tudták használni. Velük egy szinten
álltak azok a művelt emberek, akik az itteni törökség lelki gondozását végezték: a medresze-
iskolák tanárai, a kolostorok elöljárói, a közepes és kisebb dzsámik és mecsetek imámjai. A
közép és az alsó réteg közé helyezhetők a jobb módú kereskedők és egyes iparosok, valamint
a timár-birtokos szpáhik, akiknek szolgálati birtokai valamivel többet jövedelmeztek, mint a
birodalom belsejében szolgáló társaiké. Végül a ranglétra legalsó fokán találjuk a várkatonák
tömegeit, akik 3-10 akcse napi zsoldból tengették életüket. Őket az alulfizetettség a
kiváltságosaknál is erősebben kényszerítette mellékfoglalkozások keresésére (főleg a 17.
században, amikor illetményük teljesen elértéktelenedett). Legtöbben boltok nyitásával,
iparűzéssel, alkalmi kereskedéssel, majd a 17. században egyre gyakrabban gazdálkodással
próbálták fenntartani magukat.

NYELVTÖRTÉNET

A KÖZÉPMAGYAR KOR ELSŐ FELE

A kor nyelvi jellemzése

A magyar nyelvtörténet szempontjából a középmagyar kor első felének tekintjük

Magyarországnak a mohácsi vésztől a török uralom alóli felszabadításáig tartó időszakot
(1526-1699). A kor legjelentősebb nyelvi eseménye az egységesülés, a nyelvváltozatok feletti
irodalmi nyelv kialakulása. Ennek első lépése tájjellegű normák létrejötte (főleg egy nyugati
és egy északkeleti norma erősödött meg): később ezek egyre inkább közelednek egymáshoz,
összecsiszolódnak, megteremtve ezzel az egységes magyar nyelvtípust. A nyelv tényeiben
bekövetkező változások: nyelvi elemek keletkezése vagy eltűnése, felszaporodása vagy
megritkulása ennek a kornak a nyelvét is jellemzik, ezek a változások azonban már nem
hoznak a nyelv egész rendszerére nézve döntő változásokat, inkább a részrendszerek
finomítását szolgálják. Nyelvünk a középmagyar korban is egyre gazdagodik, színesedik,
hajlékonyabbá válik. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy kiváló költők eszközének bizonyult
(Balassi Bálint, Rimay János, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István), a prózastílus fejlesztéséről
pedig olyan nagyságok gondoskodtak, mint Bornemisza Péter, Pázmány Péter. A történelmi
helyzet (három részre szakadt ország) megszakítja a korábbi hagyományt, amelyben a királyi
udvar jelentős szerepet vállalt a művelődés terjesztésében, helyette a főúri kastélyokban
alakult ki egy kultúrát támogató közönség (Perényiek, Zrínyiek, Batthyányak, Rákócziak,
Báthoryak, Thurzók, Esterházyak). A korábbi scriptóriumokból (kódexmásoló műhelyekből) -
Óbudáról, a Nyulak szigetéről és máshonnan is - elmenekültek a szerzetesek és apácák, ezzel
a kolostorok kulturális, szövegmásoló, nyelvi normaadó szerepe, amely az ómagyar korban
oly nagy jelentőséggel bírt, egyelőre megszűnt. A reformáció terjedése élénk szövegalkotási
folyamatot indított el, amely hatással volt a nyelvi fejlődésre is.

Az iskoláztatás nyelve ebben az időszakban a latin (az alsó fokú népiskolák száma kevés, a
népoktatás ügye lassan fejlődik). Az írástudó réteg számára a latin így "apanyelv"-nek számít.
Sokszor előfordul, hogy a szövegekbe latin mondatokat, latin szavakat kevernek ("De még az
Istentűl is tunyául kérni segitséget, vétek és bolondság a mint a bölcs Demosthenes néha
mondja vala: Nam non modo Deus, sed ne amicus quidem rogandus est, ut dormitanti
cuiquam aut desidi praesidio sit": Zrínyi Miklós: Az török áfium...), és latin szavakat
magyarul toldalékolnak ("Annak ellenére proponáltatott vót": Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár
elveszésének oka; "de Isten kegyelméből, és az én industriámból ...": Martonfalvay Imre
emlékirata). A latin szöveget esetenként tipográfiailag is elkülönítik. A tudomány és a
hivatalos élet nyelve a latin, ezért annál jobban értékelhetjük, hogy első nyelvtanainkban
kísérlet történik a tudományos terminológia megteremtésére (pl. Sylvester: consonantes ~
mássalzengők; imperativus ~ parancsoló).

A magyar nyelvhasználat elterjedése szempontjából a 16. században döntő jelentőségű a

reformáció. A reformátorok anyanyelven szólnak, érvelnek a hitújítás érdekében. Ebből az
okból keletkeznek a bibliafordítások, a prédikációgyűjtemények, valamint a teológiai viták
nyelve is gyakorta a magyar (pl. a katolikus Telegdi Miklós és a protestáns Bornemisza Péter
között). A bibliafordítások közül ki kell emelni Károlyi Gáspár munkáját (Szent Biblia ...
Vizsoly, 1590), ismertebb nevén a Vizsolyi Bibliát, amely az első teljes magyar protestáns
bibliafordítás. A szöveg évszázadokra az ótestamentumi stílus mintaképévé válik, amelyet a
reformáció énekirodalma is népszerűsít, valamint meghatározó szerepet tölt be a magyar
irodalmi nyelv formálásában. A teljes bibliának oly nagy sikere volt, hogy kisebb-nagyobb
javítgatásokkal, igazításokkal a Károlyi-féle alapszöveget nyomtatják újra évszázadokig.
Katolikus párja, a jezsuita Káldy György műve, amely szintén számos revideált kiadásban
hatott, 1626-ban jelent meg Bécsben. A magyar nyelv fejlődése szempontjából nagy
nyereségnek számít az ún. ellenreformáció is: vezéralakja, Pázmány Péter erősen ható nyelvi
mintát teremtett. A korabeli történelmi események megéneklése az anyanyelvhez kötődik (pl.
Tinódi Lantos Sebestyén).

A 16-17. században kezdődött a nyelvvel való tudatos foglalkozás Magyarországon, akkor

jelennek meg az első szótárak, grammatikák, akkortól kezd a nemzettudat részévé válni a
nyelvhez való kötődés - ezért is válik fontossá annak művelése, rendszerbe foglalása. Ehhez a
folyamathoz kapcsolódik az írásos szövegalkotás eddig még nem tapasztalt, hatalmas méretű
gyarapodása, amely számtalan műfajt honosított meg a magyar értekező, tudományos és
szépirodalomban. Új világi műfajok: verses krónika, iskoladráma, históriásének, alkalmi
énekköltészet; egyházi műfajok: bibliafordítások, vallásos értekező próza (vitairatok,
ájtatossági művek), vallásos énekek, bibliai históriák, vitadrámák. A nyelvészet számára igen
értékes a középmagyar korban megszaporodó anyanyelvű levelezés. A missziliseknek két
típusa terjed el: az irodalmi igénnyel fogalmazott humanista levél, és a családi
kapcsolattartásban funkcionáló személyesebb forma. Az utóbbi típusba tartozó levelek állnak
közelebb a korabeli élőbeszédhez, ezért lehetővé válik általuk e szerkesztési forma tüzetesebb
vizsgálata.

A könyvnyomtatás

Az anyanyelviség térhódításában nagy szerepet játszott a művelődéstörténeti fordulatot

eredményező technikai újítás, a könyvnyomtatás megjelenése és elterjedése hazánkban. Az
1530-as évektől kezdődően több hosszabb-rövidebb ideig működő nyomda kezdi meg
tevékenységét Magyarország különböző pontjain (Sylvester János, illetve Nádasdy Tamás
nyomdája a Sárvár melletti Újszigeten; a Hoffgreff-nyomda Kolozsvárott, amelynek
működtetését Heltai Gáspár veszi majd át; Huszár Gál nyomdája Debrecenben; a Klöss-
nyomda Bártfán, a Brewer-nyomda Lőcsén).

A könyvnyomtatás kibontakozásának nemcsak a kultúra, a magyar nyelv terjesztésében van

jelentős szerepe, hanem abban is, hogy az olcsóbb nyomtatott könyv mind többek számára
válik hozzáférhetővé, és művelt emberek állandó útitársa, kastélyok polcainak lakója lesz. A
könyvnyomtatás lehetővé teszi az írás-olvasás ismeretének széles körű elterjedését. A korábbi
kéziratos formához képest az írók a nyomtatás meghonosodásával a hitelesebb és bőségesebb
szövegrögzítés igényével lépnek fel, ahogyan erre Geleji Katona István utal Öreg Gradual
című művének előszavában: [több forrásból származó énekgyűjteménye] "még az irottnál-is
sokkal tellyessebben és tisztábban ki nyomtattatott".

A nyomdászoknak (szedőknek, korrektoroknak) az eredeti kézirathoz való viszonya a

kódexmásolókéhoz képest jelentős eltérést mutat. A 16-17. században erősen beavatkoztak a
nyomtatott művek nyelvébe, némelyikük - mint pl. Heltai - szinte teljesen saját
nyelvhasználatához igazította a szerző eredeti szövegét. Így bizonyos nyelvi
következetlenségek, kevert nyelvállapotú szövegek létrejötte gyakran a nyomdászok
számlájára írható. A változtatások eltérő mértékben hatottak a különféle nyelvi jelenségek
alakulására. Abban azonban feltétlen szerepük volt, hogy kialakították az igényt az egységes
magyar irodalmi nyelv megteremtésére. A könyvnyomtatás tehát a nyelvi egységesülés
szempontjából döntő jelentőségű. Magasabb rangra emeli az írásbeliséget, hitelesebb
szövegrögzítést tesz lehetővé, és mivel szerzőnek és nyomdásznak egyaránt érdeke, hogy a
művek az egész nyelvterületen elterjedjenek, a kirívó nyelvjárásiasságok kerülésével a nyelvi
egységesítés irányában hat. Ugyanakkor a nyelvről való tudatos gondolkodás megindulásához
is hozzájárul Magyarországon.

Régi magyar nyelvtanok és szótárak

A 16. századi világi tárgyú szövegemlékek sorát két, még Krakkóban nyomtatott mű nyitja: az
első Hegendorf Rvdimenta grammatices Donati, a második Heyden Sebald Pverilium
Colloquiorum Formulae című munkája. Ezek többnyelvű nyomtatványok (a magyar szöveg
mellett latin, német és lengyel részek is találhatók bennük); iskolai használatra szánt
nyelvtanfélék, amelyeknek magyar példamondatai, értelmezései Sylvester Jánostól
származnak. Sylvesternek saját, önálló műve a Grammatica Hvngarolatina, amely latin-
magyar nyelvtan latin nyelven, magyar példákkal. Célja elsősorban a latin nyelv
grammatikájának összefoglalása, azonban a latin nyelvtani szabályokat követő magyar nyelvi
megfelelők vagy eltérések, valamint az ezekhez fűzött megjegyzések nyelvünk számos
érdekes jelenségére mutatnak rá. Ebből a műből értesülhetünk először a magyar nyelv több
helyesírási, hangtani, alaktani (névelő, birtokos személyjelek, határozott [tárgyas] igeragozás),
szókincsbeli és stilisztikai szabályáról (az ő indíttatására bibliafordítók sora látta
szükségesnek, hogy a példázatos beszéd mibenlétéről értekezzen). Az általa leírt szabályokat
következetesen alkalmazza műveiben, így adva helyet a nyelvtan normalizáló szerepének.
Munkájának jelentősége abban áll, hogy az addig barbárnak vélt magyar nyelvet éppúgy
szabályokba foglalhatónak tekinti, mint a latint, a görögöt vagy a hébert. Nyelvtana
bevezetésében e felismeréstől indíttatva vonja le azt a következtetést, hogy "ha hazai
nyelvünkkel, e kinccsel - mely addig előlünk rejtve volt, s most először rátalálva feltártuk és
napfényre hoztuk - élni nem vonakodunk, hamarosan (mint remélem és óhajtom)
szegényekből dúsgazdagokká leszünk".

Az első, teljesen magyar nyelven írt, nyelvtani tárgyú nyomtatványunk, helyesírási

szabályzatunk Dévai Bíró Mátyás Orthographia Vngarica (Krakkó, 1549) című munkája,
melynek első, 1535-ből származó kiadása sajnos elveszett, ezért csak a másodikból
tájékozódhatunk helyesírási elveiről. A mű nyelvtörténeti forrásértéke túlnő a helyesíráson,
mivel az ortográfiai szabályok keretében Dévai nyelvünknek sok hangtani és alaktani
sajátosságáról is felvilágosít. A régi és a korabeli helyesírás ismeretében és kritikájával,
továbbá a német és a lengyel ortográfiai irodalom tanulságainak felhasználásával megalkotja
az első helyesírási szabályzatot, amely immár a magyar nyelv érdekeit szem előtt tartva kitér
hangjelölésünk minden fontos problémájára. Például igen jó érzékkel tesz különbséget a ~ á
hangunk képzése és jelölése között: " ... micor hárántocon vagon vonitás felette, accor iol fel
tátott száual kell ki mondani, mint ez igheben, Bárán. Mikor kedig semmi nincz felette, accor
nem monguc ollan fel tátott szaual, mint, aran". Egy másik példa a mássalhangzók köréből jól
mutatja, milyen pontosan ismerte szerzőnk a korabeli és a régi jelölésmódokat. Nem helyeseli
a cs hang cz-vel, ch-val, c-vel való írását, és különösen hibáztatja a régiek L jelét (huszita
jelölés), mert " ... ez nem deác betü, nem ighen iol is illic az nomáshos [nyomáshoz,
nyomtatáshoz]". Dévai maga a cs hangot szó elején cz-vel, szó közben és szóvégen ts-sel
jelöli. Dévai legsajátosabb eljárása az az/ez z-jének hasonult írása (pl. ak kerest'enecnec, al
lelki, eh haszonra). Feltétlen előremutató a magyar nyelvművelés területén a szerző célja: az
írás-olvasás széles körű elterjesztése.

A 17. századi nyelvtanok sorát Szenci Molnár Albert Novae Grammaticae Ungaricae (Hanau,
1610) című munkája nyitja. Műve megírásakor valószínűleg nem ismerte Sylvester munkáját,
bár Szencinek is az a célja, hogy a magyar nyelvnek más európai nyelvekkel való
egyenrangúságát bizonyítsa. Szándékai közt szerepel még, hogy lehetővé tegye a magyar
nyelv elsajátítását idegenek számára, ezért nemcsak helyesírási szabályokat ad, hanem
teljesebb nyelvtani rendszerezést is, amelynek alapja éppen pedagógiai célja érdekében a latin
grammatika. A névszóragozás rendszerét például két fejezetben is tárgyalja: először a latin
deklinációs osztályok megfelelőivel együtt, másodszor a latin prepozíciók magyar ragos
használatával kapcsolatban. A korábbi nyelvtanokhoz képest legfontosabb újítása, hogy műve
mondattannal is kiegészül, nyelvünk régi mondatszerkesztési szabályai itt vannak először
részletesebben rögzítve. Beszél például az egyeztetésről, felfedezi, hogy többes harmadik
személyű igealak mellől elmarad az alany, amit ilyenkor oda kell érteni. Külön ki kell emelni
a helyesírás alakításában betöltött szerepét. Összefoglalja az eddigi helyesírási elveket,
rendezi az u és v hang jelölését, csökkenti a jelölésváltozatokat, és így többnyire az ő művei
alapján terjed el az úgynevezett protestáns helyesírás. Ez a rendszer - Heltai örökségeképpen -
véglegesen rögzíti a hosszú magánhangzók ékezetes jelölését, a palatális mássalhangzók
mainak megfelelő írását és az sz hang jelölését. Szenci Molnár az első, aki felmérve nyelvünk
korabeli állapotát (szókincsét és nyelvtani rendszerét) tudatosan alkalmazza ezeket műveiben.
Könyveivel széles körű hatást fejt ki. Ennek a nyelvi tudatosságnak része lehet, hogy az í-ző
nyelvjárás helyett é-ző, illetve ö-ző helyett e-ző beszédmódot követ, és ezzel egy táji
szélsőségektől mentes, ugyanakkor több nyelvjárás ismérveit magán viselő, kiegyenlítettebb
nyelvhasználati típust teremt.

Geleji Katona István az első - tágabb értelemben vett - nyelvművelő munka írója. Ő az erdélyi
kultúra sokoldalú fejlesztője, a korabeli magyar nyelvnek és helyesírásnak éles szemű
megfigyelője és eredményes művelője. Valószínűleg az akkori német nyelvművelő társaságok
munkájának ismeretében és indíttatására foglalkozik a magyar helyesírás és fogalmazás,
valamint a stílus kérdésével. Két művében tárgyalja a magyar nyelv sajátságait: az Öreg
Gradual című terjedelmes énekgyűjtemény előszavában és a Magyar Grammatikatskában,
amelyet a Titkok Titka című, hitvitázó írásait tartalmazó könyvéhez csatol. Geleji irodalmi
munkássága alapján vonja le következtetéseit nyelvünkről. Az Öreg Gradual előszavában a
következő nyelvi jelenségekre hívja fel a figyelmet: A helyesírásban az eddigi kiejtés szerinti
elvvel szemben a szóelemző írásmód elvét kell érvényesíteni: "Az irásban penig ez az nagy
otrombaság, hogy semmit az szónak eredetire nagy sokak nem néznek, hanem tsak az mint az
szó a' ki mondattatásban esik, ugy irják ki; Mint eczer s-mind hogy már egyszer s-smind,
jedzi, hogy már jegyzi ... és több e' féle elmétlenségből származott tsúfos irások, melly miatt
az Magyar nyelv, immár szintén majd el parasztul". Nagy jelentőségű Gelejinek a
hangjelölésre vonatkozó megjegyzése. Határozottan elkülöníti az i, y, j betűket. A hangok
jelölésével összefüggésben rendkívül érdekes a rovásírással kapcsolatos megjegyzése: hogy
talán jobb volna "az minnen sáját régi bötüinkkel élni [...] az mellyekben mindenre
kiváltképpen való bötük vagynak". Ez némileg ellentmond a szóelemtükröztető írásmód
preferálásának, s azt sem tudhatjuk, valóban ismerte-e ezeket a jeleket, de mindenképpen
érdekes adalék történetszemlélete és kultúrtörténeti ismeretei szempontjából. Az alaktan
területén hiányolja az aktív és passzív igék megkülönböztetését (pl. "Az embernek teremtése
pro teremtetése"), valamint azt, hogy a birtokszót több birtok esetében is egyes számban
használják (pl. "A pogányok biznak az ő lovokban").
Gelejinek a nyelvvel foglalkozó másik műve a Magyar Grammatikatska. Maradandót
elsősorban a helyesírás elveinek meghatározásával alkot, az alapjelek fonematikus jellegének
továbbépítésével (pl. a k hang két jele közül kiküszöbölte a c-t). A másik terület a már említett
szóelemző írásmód melletti kiállás, amelynek kapcsán az addig elhanyagolt tárgykörrel, a
hasonulások és összeolvadások írásmódjával is foglalkozik (a toldalékok előtti töveket eredeti
formájukban írja, pl. Imádság d+s, gazság z+s). Az egyéb helyesírási szabályozó elvek közül
érdekes az összetett szavak írásmódjára vonatkozó megjegyzése, amely szerint "egy
lineátskával" kapcsolja össze a tagokat, pl. Anya-szent-egy-ház. A mai elvekkel egyezően a
már meghonosodott idegen szavak magyar írásmódját javasolja: Farao, Profeta. Stilisztikai
megjegyzéseket is tesz művében a szavak "illőségéről", nagy jelentőséget tulajdonít a
szókincsben az érzelmeknek, valamint Szenci hatására rámutat a magyar nyelv
képzőgazdagságára. Igen jelentős Gelejinek a szókincs, benne a műszók gyarapításában
betöltött szerepe, ezáltal válik a nyelvújítás egyik korai előfutárává. Bátran kimondja, hogy
szabad alkalmas szavakat formálni, és valóban igen sok köznyelvi szót visz be az irodalomba,
és még több terminus technicust alkot, amelyek mai napig élnek nyelvünkben, pl. intézet,
emberiség, élőbeszéd. Ezen munkássága révén jelentős a szerepe irodalmi nyelvünk
alakításában. Ezzel együtt a Magyar Grammatikatska nem rendszeres nyelvtan, inkább
helyesírási és a helyes mondanivaló kifejezésére vonatkozó tanácsok gyűjteménye,
tulajdonképpen az első magyar nyelvművelő könyv. Hatása abban is kimutatható, hogy már
nem elszigetelten fejti ki nyelvről vallott nézeteit, hanem jelentős követőkre és ellenzőkre is
talál.

Ellenzői között pl. Medgyesi Pált említhetjük, aki az imádság és a prédikáció retorikájáról írt
könyvet 1650-ben. Ezt az első magyar rendszeres retorikának is tekinthetjük, amelyben pl.
különbséget tesz a népnek tartandó beszéd és a nemesi publikumhoz szóló beszéd között.

Geleji követői közül a legjelentősebb Apáczai Csere János, aki a tudományok

megmagyarításán belül a világi műszókat akarja megalkotni. Munkája során sokat merít a
Magyar Grammatikatskából, sőt az sem lehetetlen, hogy személyes megbeszéléseket is
folytattak a terminus technicusok létrehozásáról. Apáczai Csere János jeles humanistáktól
tanulja meg, hogy a nyelv alakítható rendszer, és hogy benne a szókincs háromféle módon
gyarapítható: 1. eddig kevésbé ismert anyanyelvi szavak felújításával, 2. új szók
létrehozásával, 3. idegen szavak használatával. A második módszerrel él a legtöbbet,
amelynek elveit Gelejitől tanulja. Átvesz tőle számos kifejezést, pl. quantitas: mennyiség;
elsajátít újszerű képzésmódokat, pl. a teremtetés-féle passzív alakokat, vagy a természeti-féle
rövidebb formát a természet szerint való helyett; igyekszik megvalósítani Gelejinek azt a
szabályát, hogy az egyetlen idegen szóval kifejezett fogalmat a magyarban is egyetlen szóval
kell megjelölni. Apáczai Enciklopédiája nemcsak a szóalkotás szempontjából jelentős, hanem
azért is, mivel hangsúlyozza, a világot megérteni és benne magunkat másokkal megértetni
legjobban csak anyanyelvünkön lehet. (Ezt az elvet korábban már Comenius is kifejtette, de
tankönyveiben mégis mindig a latint állította előtérbe, és a vulgáris nyelvű részek mindig csak
a latin szövegrészek tolmácsolatai voltak). Sajnos Apáczainak sem nyelvi, sem tudományos
téren nem lett nagy hatása.

Komáromi Csipkés György Hungaria Illustrata (1655) című műve a következő a magyar
nyelvtanok sorában. Bár csak helyesírási és alaktani megállapításokra koncentrál művében,
mégis több apró felfedezést tesz a magyar nyelv rendszerét illetően. A korabeli nyelvi
jelenségeket nyelvhelyességi, stilisztikai szempontból értékeli. Rendkívül fontos, hogy a
szerzőt a szabályok megalkotásában már nem a latin grammatika, hanem nyelvünk működése
irányítja. A helyesírási egység szükségességét határozottan felismerve tovább építi
helyesírásunk fonematikus jellegét; pl. szorgalmazza a hosszú magánhangzók jelölését: á, é.
Az alaktani szabályok részletező leírásával számos, korábban több változatban szereplő
jelenséget normalizál. Azon szavak írásmódjának az egységesítéséhez, amelyek a
korábbiakban több alakváltozatban is éltek, úgy járul hozzá, hogy következetesen valamelyik
alakot használja. Pontosítja pl. a korábbi megfigyeléseket a közép- és felsőfok használatáról,
leszögezi a névszóragozás kapcsán, hogy a magyarban csak egy deklináció van. Felismeri az
általános (alanyi) és a határozott (tárgyas) ragozás közötti alaki és funkcióbeli különbséget.
Nyelvi vizsgálódásai során elsőként veszi figyelembe a nyelvtanulás, a magyar nyelv
megtanulhatóságának kérdéseit. Ez összefügg a szerző nagy nyelvismeretével (görög, héber,
keleti nyelvek), így - főleg a magyar hangtani jelenségeket - gyakran veti össze más
nyelvekéivel. A nyelvtanítás fontosságáról árulkodik az is, hogy kiadott két héber és egy
angol nyelvtankönyvfélét is. Komáromi Csipkés Györgynek mint tudós embernek nagy
tekintélye lehetett korában, mivel őt bízzák meg az új protestáns Biblia kiadásával
Debrecenben. Az akkori zilált állapotok miatt a Biblia Komáromi életében nem jelenhetett
meg; csak 1719-ben látott napvilágot Leydenben.

Pereszlényi Pál Grammatica Lingvae Ungaricae című műve (1682) nyelvünk második,
nemcsak teljes, hanem apró jelenségeit is rögzítő összefoglalása. Munkájának célja a magyar
nyelv tanítását elősegítendő nyelvtankönyv megalkotása. Példáit elsősorban Pázmány Péter és
Káldy György műveiből hozza, ezzel bizonyítva erős jezsuita kötődését és nyelvi
eszményképét. Pereszlényi grammatikájának jelentősége, hogy benne mondattani
megállapításokat is találunk (ebben a vonatkozásban Szenci Molnár Albert az előde), akihez
hasonlóan számos korabeli jelenséget regisztrál és bő példákkal illusztrál. Foglalkozik pl. a
birtokos szerkezettel, amelyről megállapítja, hogy egyik tagját a magyar nyelv -nak/-nek
ragos dativusszal jelöli, és a birtokszót ellátja harmadik személyű birtokos személyraggal.
Igen ügyesen, előzmények nélkül pontokba szedi, mikor maradhat el a birtokos jelző -nak/-
nek ragja. A maihoz hasonló szabályt állít fel a vonatkozó névmások tekintetében is. A nyelvi
tények vizsgálata elvezeti Pereszlényit legjelentősebb felfedezéséhez, a hangrend és az
illeszkedés felismeréséhez; ezt a magyar nyelv kulcsának nevezi. Az igével és az
igeragozással foglalkozó terjedelmes fejezet talán a légértékesebb és legönállóbb része a
műnek. Érdekes és újszerű, hogy Pereszlényi a mai törekvésekhez hasonlóan az alak, a
végződések alapján sorolja a sokféle ige ragozását négy típusba (alanyi, tárgyas, szenvedő,
ikes). Érdekes pl. Pereszlényi megjegyzése az igeidőkről: az olvasék formáról azt írja, hogy
"díszül szolgál az elbeszélésnek", ezért történeti múltnak is nevezhetnénk, vagyis az elbeszélő
múlt akkor valóban ekként funkcionált. Ha összevetjük Pereszlényi munkáját a korábbi
nyelvtanokkal, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a latin mintákhoz jobban ragaszkodik, mint
elődei, viszont jóval nagyobb figyelmet fordít a stilisztikai árnyalatok feltérképezésére (mind
az írók stílusának tisztelete, mind a műfajok különböző stílusrétegeinek feltárása
tekintetében). Annak ellenére, hogy Pereszlényi műve a jezsuita oktatási rendszerből nő ki, és
a későbbiekben is a katolikus helyesírás irányadó könyve, szerzőnk sokat merít főleg Szenci
Molnár Albert, Geleji Katona István, Komáromi Csipkés György műveiből, és sok esetben az
általuk is hangoztatott nyelvi normákat juttatja diadalra, ami arra mutat rá, hogy nyelvünk
lassan, de biztosan halad az egységesülés és normalizálódás irányába.

A nyomtatott szójegyzékek, szótárak, szólásgyűjtemények

A vizsgált korszakban a nyomtatott szójegyzékek kiadása egyre inkább üzleti vállalkozássá

válik, és rendeltetési köre is kiszélesedik. Míg korábban csupán az iskolai oktatás részei, a 16-
17. századra egyre inkább magánhasználatra készülnek, és funkciójuk is megváltozik: már
nem elsősorban a latin nyelv tanulására szorítkoznak, hanem az anyanyelv megismerésének
eszközei lesznek, illetve az írásbeliség magasabbrendű művelésének, a stilisztikának a
segédeszközeiként funkcionálnak, valamint segítik a különböző nyelveken beszélő emberek
nyelvi érintkezését. Ez utóbbi magyarázza, hogy divatba jönnek a soknyelvű szójegyzékek és
szótárak. A magyar nyelvet is tartalmazók közül Sylvester János négynyelvű szójegyzéke
1531-ben lát napvilágot Krakkóban, amely azonban csak bibliográfiai leírásokból ismert,
példánya sajnos még nem került elő. A korban népszerű még Murmellius holland tudós latin-
német szójegyzéke, amelynek 1533-as krakkói kiadását látják el magyar anyaggal. 1538-ban
Bécsben jelenik meg Pesti Gábor hatnyelvű munkája, amely azonban inkább külföldön ismert.
1590-ben Szikszai Fabricius Balázs állít össze latin-magyar szójegyzéket. A 16. században
jelenik meg az olasz Calepinus szótárának végül tizenegy nyelvűvé vált kiadása (Lyon, 1585:
több tízezer magyar szó és kifejezés van benne). Verancsics ötnyelvű szótárában (Velence,
1595) lényegesen kevesebb, 5400 magyar szót gyűjtöttek össze, azonban ez tekinthető a
magyar etimológiai szótárak ősének, mivel a végén felsorolja az általa szláv eredetűnek tartott
jövevényszavakat a magyar nyelvben. A 17. század legnevezetesebb szótára Szenci Molnár
Albert műve, a Dictionarivm Latinovngaricvm és Dictionarivm Vngaricolatinvm (Nürnberg,
1604): ez az első szótárunk, amelyben a magyar nyelv kiindulásul szerepel. A 16. században
európai mintára és részben felhasználásukkal nálunk is elterjednek a szólásgyűjtemények,
amelyek már nagyobb frazeológiai egységeket gyűjtenek csokorba. Az első közülük
hazánkban Baranyai Decsi János munkája, amely 1598-ban Bártfán jelenik meg és 5000
szólást tartalmaz.

Az irodalmi nyelv kialakulása

A nyelvjárások feletti nyelvi eszmény megszületésének biztos jele az előbb felsorolt

grammatikák, szótárak megjelenése. Maga a kor egyébként is kedvezett az anyanyelvvel való
foglalkozás kibontakozásának: a reformáció a vallásos irodalom anyanyelvű olvasását, a
humanizmus pedig a nyelvvel való tudatos foglalkozást plántálja az emberekbe. Mint
láthatjuk, a 16. század első felében egyes íróink még saját nyelvjárásukat használják: pl.
Sylvester az í-ző nyelvjárást próbálja irodalmi rangra emelni, Pesti Gábor a kancelláriai
hagyományt folytatja, Heltai külön nyelvváltozatot alkalmaz kiadványaiban, Dévai pedig
megpróbál egy áthidaló helyesírást kidolgozni. Mindezek a kísérletek vezetnek el ahhoz, hogy
az íródeákok elkezdenek egy egyetlen nyelvváltozattal sem azonos normát alkalmazni az
írásbeli érintkezésben. A szabályok hatnak ugyan, az írók megpróbálják kerülni a nyelvjárási
vonásokat, de normaérzékük még nem elég szilárd. A 17. századra végül két, egymástól
nagyjából jól elkülöníthető normarendszer alakul ki. Az északkeleti nyelvváltozatra jellemző
pl. az í-zés, vagy a tött, vött típusú múlt idő használata. A nyugati területre pl. az -ít képző -ét
formában való megjelenése és az ö-zés jellemző.

Anyanyelvünk irodalmi rangra emelésében nemcsak a tudós férfiaknak, hanem az irodalom

művelőinek is jelentős szerep jut. Hiszen korszakunkban egyre több irodalmi műfaj kerül be a
magyar formakincsbe (sok közülük fordításon alapul), amely rávilágít a magyar nyelv
hajlékonyságára, képgazdagságára, illetve segíti a mind pontosabb, színesebb nyelvi kifejezés
fejlődését. Sylvester János Újszövetség-fordításának ajánlásaként szép magyar
disztichonokkal mutatja be, hogy a magyar nyelv alkalmas a klasszikus verselésre, amiben
igen kevés európai nyelv versenyezhet vele. Pesti Gábor Aesopusi meséinek (1536)
előszavában kifejti, hogy az anyanyelv művelése a haza iránti szent kötelesség. Ezek a
kísérletek azt bizonyítják, hogy a humanista értelmiség már szívén viseli nyelvünk ügyét.
Íróinknak a stilisztika és a stílus fejlesztésében (mind elméleti, pl. Rimay, mind használati
szinten, pl. Pázmány) van halhatatlan érdemük. Közülük csak villanásszerűen emelünk ki
egy-két alkotót, hiszen a megszaporodott számú szerzői gárda az újonnan használt
műfajokban megteremtette saját, csak reá jellemző írói stílusát, ezzel gazdagítva nyelvünk
értékeit.

A kor két kimagasló költője: Balassi Bálint és Zrínyi Miklós. Balassinak nyelvi szempontból
legnagyobb erénye képalkotó tehetsége, amelyről maga is megemlékezett a Szép magyar
komédia prológusában: "Bizonyára mennyivel éntőlem ékesb igékkel lehetett, olyannal
csináltam ez Comediát [...] Ha én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani,
hogy megesmerjék mindenek, hogy magyar nyelven is meg lehetne ez, azmi egyéb nyelven
meglehet". Erre a gazdagítási folyamatra mutat rá Balassi tudós szöveggondozója, Rimay
János is, hangsúlyozva, hogy szerinte az ékes latin nyelvnek (kincses tárháza is felette
megüresülne, bizony meghalványodnék igen ábrázatjának a képe is, ha ábrázatját igen ékesítő
egyéb színe közül ezt az tekintetit felette szépítő minímumját letörölnénk róla s
elszakasztanók mellőle". Rimay retorikai nézeteiben a körülírás módszerét szorgalmazta.
Szomorkodik amiatt, hogy hazánkban a szép szólásnak titkait még csak kevesen ismerik. A
közönséges beszéden való felülemelkedésnek kulcsát az "ékes szókötés" megtanulásában
látja, amelynek jellemzői: az áradó szóbőség, az egyszerű jelzős szerkezetek felduzzasztása,
az igei állítmányok szinonimikus megsokszorozása.

Zrínyi Miklós munkásságának lényege szintén a magyar nyelv tudatos használatában rejlik.
Műveiben maga írt arról, hogy szándékosan szerzette műveit kissé még meg-megbicsakló
anyanyelvén. Prózai művei a klasszikus retorikai mintákat követik. Eposza és lírai darabjai
még nyelvjárási sajátságokat hordoznak. Azonban már találkozhatunk bennük pl. az
archaizálás stíluseszközével, amikor a históriás énekek -vala rímelését, vagy múlt idő
használatát imitálja. Műveiben gyakran említi fogyatékosságként a magyar nyelv szűk voltát,
ezzel magyarázva bizonyos kifejezési nehézségeket. Ez nyelvművelői szempontból felhívás
és inspiráció az egységes magyar irodalmi nyelv és helyesírás kialakítására.

A stilisztikáról, poétikáról való gondolkodást a 17. században Gyöngyösi István teljesíti ki,
aki költészetében a könnyed udvari stílus megteremtője. Óriási népszerűségével pedig nagy
hatással van a 18. század nyelvhasználatára és formakincsére. A Kemény János emlékezete
című eposzához csatolt előszavában a versbeli beszéd és a köznapi beszéd eltérésének
sajátságairól értekezik, szóba hozva a költői nyelvkezelés szabadságát, a szóalkotás, a
tájszavak és nyelvjárási alakok stilisztikai szempontú használatát.

A prózastílus megteremtése kapcsán két, más-más felekezethez tartozó egyházi embert,

Bornemisza Pétert és Pázmány Pétert kell kiemelnünk. Bornemisza teremti újjá a prédikáció-
irodalmat. Történeteiben (leginkább az Ördögi kísérteteket említhetjük) a drámai sűrítésre,
kiemelésre törekszik, valamint ő emeli be a reális életanyagot legplasztikusabban az érvelési
technikák sorába. Az élőbeszédet igyekszik tükrözni Elektra-fordításában.

Pázmány Péter számos egyházi műfajt emel magas irodalmi nyelvi szintre (vitairat,
prédikáció, kegyességi próza). Vitairatai az addigi magyar próza legkiválóbb teljesítményei: a
szatíra, a gúny, a humor ezer színben csillog, sőt a stílusparódia kitűnő fordulataival is
remekel. Pázmány nyelvművészetének érdeme az, hogy a magyar élőbeszédet tudja szónoki
művészetté emelni. Mondatszerkesztő gyakorlatának legszebb eredménye az arányos, tagolt,
kiegyensúlyozott körmondat. Stílusának hatásos eleme a szókimondó, nyers naturalizmus;
használja a bibliai képanyag nyelvkincsét, valamint a fordulatos drámaiságot is. Műveiben
elméleti okfejtéseket is olvashatunk a nyelvről (Prédikációk). A nyelvnek a következő
funkcióit emeli ki: "A nyelv, ha oktat, tudatlanságtul szabadít; ha énekel, gyönyörködtet; ha
dorgál, jobbít; ha bíztat, szűvesít; ha bátorít, vigasztal; ha fenyeget, tartóztat". Vagyis
Pázmány elsősorban a nyelv erkölcsi hatására koncentrál. Rámutat még a nyelv
műveltségteremtő szerepére is: "A nyelv oka, hogy a bőlcs tudományok terjedtek." Végezetül
Pázmány fordításról vallott nézetét is érdemes idézni. Ezzel a problémával igencsak küzd
vizsgált korszakunk, mivel a meghonosodó új műfajok mind-mind idegen nyelvekből
kerülnek be, és ezért gyakorta meg kell birkózni az átadó nyelvnek a magyartól eltérő
rendszerével. Fontos tehát, hogy Pázmány a fordítás módjáról azt hangsúlyozza, hogy annak
olyannak kell lennie, hogy "oly kedvesen folynék a szó, mintha először magyar embertől,
magyarul írattatott volna".

A kor nyelvi rendszere

A magyar nyelv rendszerére nézve a legdöntőbb változások az ősmagyar korban zajlottak. Az

ómagyar korszak még mindig fontos - bár már kevésbé rendszer-meghatározó - változások
időszaka. Minél közelebb kerülünk a mai magyarhoz, a nyelvi rendszer szemszögéből annál
periférikusabbak a változások, nem annyira a nyelvtani szabályrendszerre, hanem a
részletekre korlátozódnak, a finomítást, a csiszolást szolgálják. Mindazonáltal a középmagyar
kor nyelvi rendszere is - mind szó- és kifejezéskészletében, mind grammatikai eszközeiben -
jelentősen gazdagodik.

A nyelvjárások

Mint említettük, korszakunk legfontosabb fejleménye a mindinkább egységessé váló irodalmi

nyelv kialakulása. Ehhez a nyelvi normához viszonyítva határozhatjuk meg a nyelvjárásokat,
amelyek továbbra is hatnak (főleg szókincsében) az irodalmi nyelvre. A legszembetűnőbb
elkülönítési lehetőség a hangtani sajátosságok vizsgálata, amelyek ekkor már megmaradnak
szűk területi határok között, és nem épülnek be a köznyelvbe (pl. ó > uo, ao Tiszántúl).

A hangrendszer

Korszakunkban az olyan fontosabb, átfogó jellegű hangváltozás, amely nemcsak a

nyelvjárások nagy részében, hanem az irodalmi nyelvben is végbemegy, igen kevés van. Ilyen
elsősorban a hosszú nyílt e > é-vé válása (kez > kéz), amely néhány nyelvjárás kivételével a
17. század második felére lezárul, ezzel a hosszú nyílt e fonéma eltűnik. Egyetlen elemmel
egészül ki fonémarendszerünk, a dzs-vel, amely meghonosodását oszmán-török
jövevényszavaknak köszönhette: findzsa, dzsida. Általánosabb jelenség a középmagyarban a
fonémák megterhelésének változása. Ez a folyamat elsősorban az ly fonémát érinti: az ly
részben j-vé, részben l-lé válik, pl. Kiraj (1696), mihalt, heltelen (1585). A ly > l változás a
Dunántúlon, főleg annak déli és nyugati részén terjed el, s a későbbiekben nyelvjárási
jelenséggé válik, a j-s ejtés pedig kiterjed a magyar nyelvterület nagy részére. Az -ózik/-őzik
képzőben bekövetkezett affrikálódás (1645: Rugodzik) a még viszonylag ritka dz fonéma
gyakoriságát növeli.

A szókészlet

Az életmódváltozás felgyorsulása a 16-17. században a magyarság fogalomkincsét a

történelmi viszontagság ellenére tovább gazdagítja. Ezt segíti a gazdagodó irodalom, a
könyvnyomtatás elterjedésével gyarapodó olvasóközönség, valamint a kibontakozó irodalmi
nyelv. Az erőteljes irodalmi hatás főleg az árnyalatok kifejezésére való törekvéshez járul
hozzá, ezért intenzívebbé válik nyelvünkben a kifejező, hangulatfestő, hangutánzó szavak
keletkezése. Pl. 16. század: csahol, csetepaté, lohol, mekeg, szürcsöl, pehely, pottyan,
fickándozik; 17. század: csámcsog, fortyan, vartyog, döcög, hadonász, zsibbad.

A szóképzés nyelvünk történetének a mohácsi vésztől Buda visszavételéig terjedő

korszakában új elemekkel nagy számban gazdagította nyelvünket. Keletkeznek konkrét
tárgyak megjelölésére szolgáló szavak: szegély, kendő, kenőcs, tekercs, kelevény, küldemény.
Jelentékeny számú származék születik elvont fogalmak jelölésére: lehetőség, karcsúság,
aggodalom, lelemény. A névszóképzők között szinte újnak számít az -i kicsinyítőképző,
amely azonban gyorsan népszerűvé válik (Mari, Feri, Pali). A -né asszonynévképző már
megjelent az ómagyar korban, de általánossá csak korszakunkban válik (Kapolnay Ferencné).
Új főnévképző az -aj/-ej, amely fiktív hangutánzó tövekhez járul: kacaj, dörej. Az igeképzők
közül a legelevenebbek a -dogál/-degél/-dögél, doz/-dez/-döz, -gat/-get gyakorító képző:
álldogál, sírdogál, hajladoz, ingadoz, adogat. A mozzanatos képzők közül az -amodik, -int, -ít
aktív (folyamodik, legyint, sodorít). Történhet változás a képző funkciójában is: az -at/-et a
cselekvés folyamatának jelöléséből a cselekvés eredményének jelölőjévé vált (aratat, születet
= aratás, születés az ómagyarban, majd épület = építmény, kereset = jövedelem). Az -at/-et
régebbi szerepét az -ás/-és veszi át; e képző a középmagyarban a cselekvés helyét jelölő
származékokat is hoz létre (lakás, szállás). A képzők jelentékeny része azonban továbbra is
korábbi funkciójának megfelelően alkot új szavakat.

A szóösszetétel az új fogalmak megnevezésére a szóképzésnél előnyösebb szóalkotási mód.

Korszakunkban igen megszaporodnak az összetett szavak: könyvnyomtató, harapófogó,
versfő, fagyöngy. Az ekkor alkotott szavak közül jónéhány ma már nem él: hajnyomtató =
hajpántlika, igazlátó = döntőbíró, szembelétel = kihallgatás, audiencia. Ikerszók is
keletkeznek nyelvünkben: dirib-darab, terefere.

A tudatos szóalkotás döntően majd a nyelvújítás jellemzője lesz, de egyéni

kezdeményezésekre már korszakunkban akad példa. Sylvester János számos nyelvtani műszót
alkotott: köznév, tulajdonnév, vádoló = tárgyeset, accusativus; új hónapneveket is ajánlott:
februaris vagy bőjtelő hó helyett lágyhó, október vagy mindszent hava helyett borvető hó.
Geleji Katona elméletileg is hangoztatta, hogy "az értelmesek ... a' dolgokhoz illendő ékes
Magyar szókat" formáljanak. Számos szava feledésbe ment, mint: szülékeny, úszékony, de
van mindmáig használatos is: szerzemény, hozomány, emberiség. Apáczai Csere János
számos természettudományos műszót alkotott: középpont, súrlódás, kiterjedtség, számláló,
nevező.

A 16-17. században kialakul a magázás nyelvünkben; ennek kapcsán új névmások

keletkeznek: a kegyelmedből rövidült a kelmed, kend, és személyes névmássá lett a maga. A
magázás kialakulása oly módon történhetett, hogy megtisztelő címekkel, megszólításokkal
egészítették ki a második személyű személyes névmást: te Kegyelmed, ti Nagyságtok. Ezek
tehát kezdetben tegező formák. A kibővült megszólítás következtében azonban a második
személyű szóalakot (te tegyed, ti jóságotok) harmadik személyűre kellett váltani: te
Kegyelmed tegye, ti Nagyságtok jósága.

A szó- és kifejezéskészlet gazdagodásának egyik módja, hogy - főleg a legfontosabb szófajok

(igék, névszók) közül - sok szónak új jelentése keletkezik. A 16. században a jámbor (< jó
ember) még azt jelenti: 'becsületes, tisztességes', de Geleji Katona már jelzi, hogy a szót
sokan 'bolond, csúf' jelentésben használják. Az agyafúrt szó mai jelentésének eléréséig több
jelentésváltozáson is átesett: 'lékelt koponyájú' > 'őrült' > 'makacs' > 'ravasz, körmönfont'
(1616). A jelentésváltozás egyik módját az jellemzi, hogy tárgyak érintkezése alapján,
névátvitellel azonos alakú szavak (homonímák) keletkeznek; egy ideig a két alak
párhuzamosan él a nyelvben, majd az egyik jelentés dominánssá válik. Így nyerte el mai
jelentését a 16-17. században bolt 'íves mennyezet', 'kereskedésre szolgáló helyiség' szavunk.
A középkorban a bolt nagyobb épületek oldalában műhelyül szolgáló helyiség, ezért egyre
gyakrabban használják 'elárusítóhely' jelentésben. A 16. században szaporodnak az efféle
összetételek, pl. kalmárbolt, patikaszerszámos bolt, míg a 17. században már csak elvétve
fordult elő a búzásbolt 'magtár' jelentés.

A szókincs bővülésének az itt tárgyalt korszakban is igen fontos módja az idegen nyelvekből
való kölcsönzés. Mivel a tudomány, a politika és a művelődés nyelve a latin, ezért használata
nagyon elterjedt, olyannyira, hogy számos jövevényszóval gyarapítja korszakunkban is
nyelvünket. A 16-17. században honosodnak meg pl. a protestáns egyházi szervezet szavai:
kollégium, kurátor, presbiter; az iskola műszavai: ceruza, kotta, professzor; az állami élet
szavai: apellálni, citálni, diéta 'országgyűlés'. A német jövevényszavak köre az élet minden
területére kiterjed: porcelán, kugli, púder, kalap, cukor, prés, drót, mundér, kvártély. A szláv
jövevényszavak főleg a mindennapi gazdálkodással kapcsolatosak: szecska, repce, hombár;
betegségnevek: csömör, zsába. Az olasz szavak elsősorban a szakácsművészet műszavai:
saláta, mazsola, torta. A török jövevényszavak főként a közigazgatás és a katonai rangok
szavai (Balassi, Zrínyi műveiben pl. lépten-nyomon találkozhatunk velük), de ezek közül
néhány ma már csak történelmi szakszóként használatos: vilajet, szandzsák, olajbég. A
kikopott szavak mellett megmaradt néhány étkezéssel kapcsolatos szó, pl.: kávé, ibrik,
findzsa; ruhanemű: pamut, papucs.

A nyelvtani rendszer

Az igeragozás körében a következő főbb változások tapasztalhatók az általános (alanyi) és a

határozott (tárgyas) ragozású alakok használatában: az ómagyar korban bizonyos (-t végű)
igék második személyű felszólító tárgyas alakjai taníts, láss formában voltak használatosak. A
16. század második felében Bornemisza Péter is így használja: "Ne keseríts ezzel a te édes
anyádat". A 17. században azonban ez a jelenség kikopik a nyelvhasználatból, és visszaáll a
szabályos tanítsd, lásd, tanítsad, lássad alakilag is megkülönböztetett határozott ragozású
felszólító módú igealak. Ingadozás mutatkozik a határozott igeragozás egyéb alakjaival
kapcsolatban is: határozott tárgy mellett nem ritka az általános ragozású igealak: Kákonyi
Péter (16. század közepe): "Oh te erős Sámson, nem tudunk, mit tegyünk"; Pázmány:
"Minden doctorok irásait minnyájan el nem olvashatunk"; Gyöngyösi: "Azt a kevély Mársot
semmivé tehetünk". Persze a mai szabályoknak is megfelelő használat sokkalta gyakoribb,
ezért nem beszélhetünk a szabályok megváltozásáról, csak megingásáról. Sok esetben a
határozott ragozás ilyetén használata stiláris eszköz is lehetett, erre utal Zrínyi Szigeti
veszedelemének tudatos archaizálási technikája, amely a históriás énekek szövegvilágát idézi
a nyelvtani szabályok "megbontásával": pl. "Kever jo hiredet belé csalárdsággal"; "harcban
nem látott Senki vitézségedet".

Tovább folyik az ikes ragozás bomlása. Az ikes és iktelen paradigma alakjai egyre jobban
összekeverednek, s ennek már a nyelvtanokban is megvan a nyoma. Kövesdi Pál pl. (1686)
ikes igék esetében vagylagosan jelöli meg az ikes és iktelen személyragokat, esetleg éppen az
iktelen változat javára dönt. Maguknak az ikes igéknek a csoportja is változékonnyá válik:
ikes igék (lépik, köpik) iktelenné, iktelenek (buv, hazud, foly) ikessé váltak, némely igének
pedig egyes szám 3. személyben két alakját is számon tartják, pl. omol, romol és omlik,
romlik (Pereszlényi Pál, 1682). Ingadozik pl. a pök ~ pökik, tündököl ~ tündöklik alakok
használata is.
Az igeidők körében megfigyelhető a különféle múlt idők eltérő funkciójának összemosódása.
Először a vár vala típusú folyamatos múltnak a megkülönböztető funkciója gyengül. Tinódi
sok egymással rímelő valá-ja ugyan gyakorta befejezetlen cselekvést jelöl, de már
nemegyszer határozottan az elbeszélő múltat helyettesíti: No hozzá, no hozzá hajdúk mondják
vala / Ott hátat ada, vár felé fut vala. Ugyancsak halványul a vártam vala vagy vártam volt
típus (egy másik múltat jelentett): lassanként átveszi az elbeszélő múlt szerepét: Tinódi:
"Titkos deákját szólította vala", Magyari: "Az holdban ... fogyatkozás lőtt volt". Fokozatosan
elhalványul a vára : várt funkciókülönbsége is. Erre utal, hogy mindkettő váltogatva fordul elő
ugyanabban a funkcióban: Magyari: "Egynehány holnapig nagy üstökös csillag fénlék az
égen, ismég rendelt seregek, véresek látattanak ... a megszegett kenyérből is vér folt ki", "De
ám ezek után is ... nagy háborúság ... indíttaték". A grammatikák még a latin igeragozási
rendszerhez igazodva különbséget tesznek a magyar múlt idők között, de nem egységesen
azonosítják őket a latin igealakokkal. A múlt idők rendszere tehát egyszerűsödni kezdett.
Ennek eredményeképpen az összes múlt idejű igealak közül leggyakoribbá a -t jeles alakok
váltak, de a várá típus is használatos volt még. A jövő idő használatában is történtek
eltolódások. Ritkul a középmagyarban az időjellel is kifejezett jövő (várand), s helyette
szaporodik az analitikus szerkesztésű fog-os jövő idő (várni fog), vagy egyszerűen a jövő
értékű jelen használata.

Mindezeket az igeragozási rendszerben végbemenő változásokat jelentős mértékben segíti,

hogy az igekötők rendszere erőteljes fejlődésnek indul. Folyamatosan keletkeznek igekötők a
határozószók szófajváltása útján: állományuk jelentősen megnő (új pl.: agyon, neki, keresztül,
szét), és funkcióik is bővülnek. Egy -nd jeles jövő idejű alak funkcióját pl. egy igekötős jelen
idejű alak vette át: látandom ~ (majd) meglátom; ugyanakkor az igekötő perfektiváló
funkciója a folyamatos és befejezett múlt érzékeltetésére könnyedebb, rugalmasabb
eszköznek bizonyult, mint a megfelelő igealakok (ilyen módon pl. feltételes módban is ki
lehetett fejezni a perfektiválást: meglátta volna). Ebből az időből származó igekötős ige pl.:
megbotoz, felcifráz, lemond, leborotvál.

Az egyes igealakok morfológiai felépítésében is történtek változások: a várnája, kérnéjék

típusú (feltételes módú, határozott ragozású) alakok korszakunkban visszaszorulnak: az
egyszerűbb szerkezetű (ő) várná, (ők) kérnék-féle igealakok terjednek el helyettük. Más
paradigmatagok esetében azonban a rövidebb alakok mellett megmaradnak a hosszabbak is:
láttak, kértek ~ láttanak, kértenek.

A latinos igemód használata (feltételes mód használata bizonyos mellékmondatokban) az

irodalmi nyelvben még érvényben van korszakunkban, de mindinkább terjed a magyarosabb
nyelvhasználat. Így a 17. század második felében már közönségesek az ilyen mondatok:
Bethlen Miklós: "A fejedelmasszony nem engedte, hogy örömet lőjjenek ..."

A határozóragok és névutók rendszerét is a gazdagodás, a finomabb árnyalás jellemzi ebben a

korban. A 16. században válik névutóvá a számra, számára, (-vel) szemben, folytán. Bővül,
elvontabbá válik pl. az alatt jelentése: Pázmány: "őket érdemek alatt böcsülvén". Ebben az
időben válik raggá a képpen (> -képp) névutó. Erdélyi nyelvtörténeti adatokban ekkor tűnik
fel a (feltehetően ugor kori) -nott (hol?), -nól (honnan?), -ni (hová?) úgynevezett családi
helyrag, amely személyt, foglalkozást jelentő köznevekhez járul.

A főnévi minősítő jelzők a magyar nyelvtörténet e korszakára megritkulnak. Egyes főnévi

jelzőkből pl. melléknevet képeznek: 1634: "Egi ket kezü fürész".
Főnévi igenévi állítmányként főképpen az érzékelést kifejező igékből képzettek
használatosak, pl. Heltai: "könnyen megérthetni, mely iszonyusagos gonoszság legyen a
részegség". Miután a főnévi igenév eredeti határozói funkciója mellé alanyi, tárgyi szerepet is
nyer, más névszók mintájára névszói (illetve igenévi) állítmányul is használni kezdik.

A 17. század során megkezdődik a -ván/-vén képzős határozói igenevek lassú visszaszorulása.
Funkciójuk az idő- és okhatározás kifejezése lesz, míg a -va/-ve képzős alakok lassacskán
mód- és állapothatározóként rögzülnek. A mondvám, mondvád-féle személyragos igenevek
(különösebb funkció híján) visszaszorulnak. Ritkul a -val/-vel képzős határozói igenév, az
egyébként is ritka -atta/-ette képzős pedig (pl. ülette 'ültében, amint vagy miközben ült') a
korszak végére szórványossá válik; csak a székely nyelvjárásban őrződött meg.

Fontos változás a középmagyar korban, hogy az igeneves szerkezetek helyett terjed a

részletező, analitikus, mellékmondatos szerkesztési forma: még igeneves szerkezet: Máté 26:
30: "Es edes Inek [ének] mondvan elki menenek" (Döbrentei-kódex); már mellékmondatos
szerkesztés: "Ees mykoron dycheretet mondottanak wolna, ky menenek" (Pesti Gábor), "Es
mikoron díczéretet éneklettec vólna, ki ménének" (Károlyi Gáspár).

A 17. században a korízlésben kivirágzik a terjedelmes jelzőkkel, határozókkal teletűzdelt

körmondat. Legnagyobb íróink, Pázmány, Zrínyi is ezt a barokk stílust képviselik. Ez a stílus
fejlesztőleg hat az összetett mondatok alakulására. A barokk stílus kiegyensúlyozott és
többszörösen tagolt mellérendelést is kedvelő körmondatai számos új kötőszóval gazdagítják
nyelvünket. Ekkor alakul ki, vagy terjed el a kapcsolatos szinte, szintén; a választó részint ...
részint; az ellentétes ellenben; a következtető tehát; a magyarázó hiszen, ugyanis. Az
alárendelő kötőszavak is gyarapodnak, pl. az időhatározó meddig, ameddig; a ha a feltételes
mondatok kötőszavaként állandósul; a mert, amely a korábbiakban a latin quia fordításaként
'hogy' értékű volt, az ok- és célhatározói mellékmondatok kötőszava lesz.

TÖRÖK JÖVEVÉNYSZAVAK

Nyelvtörténeti áttekintés

Az átadó török nyelv

Oszmán-török jövevényszavaink - lefejtve róluk az átvétel során vagy később a magyar

nyelvben végbement esetleges változásokat - a 16-17. századi oszmán-török nyelvet tükrözik.
Ez a török nyelv igen erős arab és perzsa hatás alatt állott, szókészletét elárasztották az arab és
perzsa elemek. Jövevényszavaink hangtani jellemzőit nagyban befolyásolja az a körülmény,
hogy átadói nagyrészt nem a Birodalom központi vagy a távolabbi területeiről származó
törökök, hanem a hozzánk közelebb eső balkáni törökök voltak. Vagyis a magyarországi
Hódoltság "hátországa" nem a távoli Anatólia, hanem a Balkán-félsziget közel eső része volt.
Innen töltődött fel a hódoltsági terület katonasága, közigazgatási személyzete s az őket
kiszolgáló iparosok, kereskedők rétege. Török jövevényszavaink átadóit tehát a balkáni
országokban letelepedett törökök s az ott lakó, eltörökösödött, eredetileg szláv ajkú népek
között kell keresnünk.

A déli szláv közvetítés

A kisszámú anatóliai törökség ereje nem volt elég azokhoz a hatalmas hódításokhoz, amelyek
egész Délkelet-Európát a török szultán adófizetőjévé tették. A Balkán-félsziget meghódítása
után a további hódításokban egyre nagyobb szerep jutott a balkáni szláv népeknek. A
hazánkat elfoglaló és megszállva tartó mohamedán katonaság jelentős része szláv származású:
bosnyák, horvát, szerb nemzetiségű volt. A hadsereg legértékesebb fegyvernemét képező
janicsárok is - közismert újoncozási módjuk következtében - többnyire balkáni keresztény
szülők gyermekei voltak. E balkáni szláv származású katonák törökül és szláv anyanyelvükön
egyaránt beszéltek. A szláv anyanyelvű katonaság mellett nagy szerep jutott a közvetítésben a
törökök elől tömegesen menekülő és a Dunántúl déli részén, valamint az Alföldön letelepedő
balkáni szláv lakosságnak. E menekülő balkániak egészen Budáig, Esztergomig felhúzódtak.
Mindezek alapján érthető, hogy a magyarok a török szavakat egyszerre hallották török és
szláv anyanyelvűek ajkáról, átvételeink egy időben török és szláv forrásból kerültek
nyelvünkbe. Jellemzők erre a kettősségre a kettős alakban használt szavak, mint pl. szpáhi -
szpáhia, pite - pita.

A román közvetítés

Erdélynek szoros és közvetlen kapcsolata volt a Portával, a törökökkel. Az erdélyi

forrásokban előforduló átvételek nagyrészt közvetlenül a törökből valók, de nem zárható ki
teljesen a román közvetítés lehetősége sem, így szerepet játszhattak a román alakok pl. a
kantár 'mérleg', kilim 'szőnyeg, pokróc', muszuly 'kelmefajta' egykori átvételénél.

A nyugati közvetítés

Nyugat és Kelet kapcsolatainak történetében nagy szerepet játszott az Oszmán Birodalom

délkelet-európai és földközi-tengeri terjeszkedése, melynek eredményeként Európa nyelveibe
bekerültek a legismertebb török hadászati, kormányzati, diplomáciai, kereskedelmi, vallási
fogalmak nevei, mint aga, basa, bég, szandzsák, szultán, kaftán, kávé, mufti, minaret.

Egyetlen olyan egykorú kettős átvételünk van, ahol a törökös és a nyugatias alakváltozat
használata nagyjából azonos lehetett: ez az oszmán - ottomán elnevezéspár, amelyből az
oszmán variáns közvetlenül a törökből való, az ottomán pedig európai közvetítésű.

Török eredetű szókincsünk

Hadviselés

A hódoltsági terület a hatalmas Oszmán Birodalom egyik kritikus határvidéke, örökös

háborúk színtere volt. Érthető, hogy a kor emberei a háborúskodás, a harci küzdelmek
szókincséből igen sok szót elsajátítottak: ismerték a török katonaság, a rangok, fegyverek
neveit és számos, a hadviseléssel kapcsolatos kifejezést. A török katonaság gyalogságból,
lovasságból, tüzérségből és vízi erőből (dunai hajóhadból) és különböző kisegítő
alakulatokból állt.

A gyalogság, sőt az egész haderő törzsét a janicsárok, második vonalbéli csapatát az azapok
alkották, akiknek száma néha a janicsárokét is felülmúlta. Eredetileg a janicsárokhoz tartoztak
a szejmenek, később így nevezték a toborzott zsoldos katonákat is. Eredetileg ugyancsak
gyalogos katonát jelölt a haramia elnevezés.
A lovasság első vonalbeli csapata gönüllükből ("önkéntesekből", magyarul gyömlik) állt.
Különálló, kisebb lovascsapat volt a beslik vagy besliák "ötösök" csapata. Hozzájuk hasonló
kivételes csoportot képeztek a delik, azaz "őrültek", akik különösen veszélyes feladatokat
láttak el. A lovasság harmadrangú alakulata volt a jórészt keresztényekből szervezett zsoldos
katonák, a martalócok csapata. A lovasság legnagyobb számú és legfontosabb egysége a
birtokjövedelemmel, timárral fizetett szpáhiké és zaimoké volt.

A tüzérségnek igen nagy szerepe volt a várostromoknál. Kötelékébe tartoztak az ágyúsok,

bombavetők, aknászok. Feltűnő, hogy mindezek elnevezései nem voltak használatosak a
korabeli magyar nyelvben. A lőfegyverek használatára utal a nyelvjárási szinten ma is élő,
'sörét' jelentésű szatyma és a köznyelvi kazán szó, amely eredetileg a puskapor előállításához
szükséges salétrom főzőüstjét jelentette.

A dunai hajóhad élén a "dunai kapudán", egy-egy hajós egység élén a kapudán állott. A
legénység főleg az Al-Duna-melléki népekből került ki, s azaboknak nevezték őket.
Emlékeinkben sokféle hajófajta neve előfordul, közülük azonban csak a tombász neve él ma
nyelvünkben, az is csak nyelvjárási szinten. Valószínűleg a török hajózás emlékét őrzi kátrány
szavunk, amely eredetileg a hajó fájának tartósítására szolgáló anyagot jelölte.

Speciális alakulatok az utászok, fegyverkovácsok, sátorverők, szekeresek, szakácsok, ezek

elnevezései azonban csak egy-két adatban fordulnak elő. Kivétel csupán a szarahora kifejezés,
amely hidat verő, utat építő, fegyvert szállító irreguláris katonát jelölt. Hírvivők,
parancstovábbítók voltak a csauszok. Ők nemcsak a hadseregben, hanem az államszervezet
több más területén is működtek.

A török hadseregben a kisebb katonai egység neve bölük és oda volt, általában tíz emberből
állt, élükön a bölük basa, illetve az odabasa állott. Egy-egy janicsár egység parancsnokát
csorbacsinak is nevezték. Az azonos fegyvernemhez tartozó katonákat magába foglaló
nagyobb egység élén az aga, illetőleg basa állt. Az aga helyettese a kethüda - magyar
szóhasználat szerint kihája - volt. A basa és kihája tisztségnevet a közigazgatásban is
használták. A városokba vezényelt janicsár garnizonok parancsnokát szerdárnak nevezték, de
ugyanez a szó jelölte a hadba vonult sereg főparancsnokát, a hadvezért is. A szeraszker vagy
cseribasa a tímáros hadsereg egyik katonai vezetője volt, a szeraszker egyúttal a hadvezért is
jelölhette. Mindezen szavak kihullottak nyelvünkből, de mindmáig megmaradt az eredetileg
hátvédet, tartalékhadat jelentő dandár kifejezés.

A korabeli török fegyverek közül elsősorban a lovasság és a gyalogság által használt védő és
támadó fegyverek nevei maradtak fenn, mint a dzsida (lándzsafajta), handzsár (tőr vagy rövid
kard), fringia ('finom acélból való') és dömöcki ('damaszkuszi') szablya, illetve kard.

A számos török hadijelvény közül széles körben elterjedt szó volt a boncsok és szandzsák, de
nem elsősorban 'hadijelvény' jelentésben. A boncsok főleg a lovak számára készített,
gyöngyökkel díszített nyakbavaló ékességet jelentette, s csak másodsorban lófarkas
hadijelvényt. Az eredetileg 'zászló' jelentésű szandzsáknak pedig másodlagos 'közigazgatási
egység, körzet' volt az általánosan használt jelentése.

Feltűnő, hogy a korabeli életben olyan nagy szerepet játszó sátor török elnevezései nagyon kis
számban fordulnak elő forrásainkban. Ennek oka az lehet, hogy a honfoglalás előtti török
eredetű sátor szavunk könnyen helyettesítette a török (adir 'sátor' szót. Katonai célú épületet
jelentett eredetileg csárda szavunk török előzménye a csardak. A mozgó sereg megállóhelye,
szállása volt a konak, amelyből feltehetőleg konok szavunk alakult.

Fenyítő eszközként szolgált a tőrös bot vagy ólmos korbács, a dögönyeg. Egy kalodafajta volt
a kalafa, amelyben a megbüntetendő személy lábát megbotozták. A rabok kezére, lábára,
nyakára helyezett bilincset csincsérnek nevezték. Ekkor honosodott meg nyelvünkben a rövid
nyelű, szíjból font ostor neve, a korbács, s a különös jelentésváltozáson átment, eredetileg
gályarabot jelentő pajzán szó.

Közigazgatás

A birodalom legnagyobb katonai és közigazgatási egysége a vilájet volt. Ez több körzetre,

lívára, az pedig még kisebb egységekre, náhijékre, illetve kazákra (bírósági körzetkre) oszlott.
A tartomány élén a pasa rangú beglerbég állott. Magyar használatban a beglerbég helyett igen
gyakori volt a pasa, basa elnevezés; így a budai beglerbégeket is általában budai pasáknak
vagy még inkább budai basáknak nevezték. A kormányzó helyettese - hazai szóhasználatban -
a kajmakám, illetve kihája, portai képviselője a kapikihája, hírvivője a csausz volt. A
tartományi kancellária vezetőjét rézefendinek, az istállók felügyelőjét imrehornak nevezték.

A középső közigazgatási egység, a líva török megfelelője a szandzsák, élén a szandzsákbég

állt. A szandzsákbég helyettese az alajbég volt, egyúttal a szandzsák szpáhijainak vezetője.
Minthogy a török birodalomban a magasabb tisztségviselőket rendszeresen cserélték, s a
tisztségeket könnyen el is lehetett veszíteni, a tisztségétől megfosztott személy jelölésére
szolgáló mazur vagy mazul kifejezés általánosan ismert volt a Hódoltságban. A mindennapi
élet ügyeit a különféle feladatköröket ellátó alacsonyabb rangú tisztségviselők, felügyelők, az
eminek és a basik - magyar szóhasználatban emingek és basák - intézték.

A tartomány birtok- és pénzügyeit pontosan vezetett adókönyvbe, defterbe jegyezték,

melynek vezetője a defterdár volt. A hódoltsági terület lakosságára, a rájára nehezedő
legsúlyosabb teher a birodalom nem mohamedán népeitől szedett harácsadó volt.
Legkülönbözőbb ügyeik intézésekor pedig minduntalan meghatározott baksis adására
kényszerültek. A törököknek való adózás, valamint a velük folytatott kereskedelem révén
megismerkedtünk néhány török pénzzel és mértékkel. Értéküket nem tudjuk mindig
egyértelműen meghatározni, mivel az koronként és területenként változott, a mértékek értéke
még a mért anyagtól is függött. A török pénzrendszer alapja, fő számolási egysége a
kisméretű ezüstpénz, az akcsa (oszpora) volt. Még kisebb méretű és értékű volt a rézből vert
mangur. Az aprópénzként is használt kis fémlapocskát parának nevezték.

A török igazságszolgáltatás helyi képviselője a "török bíró", a kádi, egyúttal a török

közigazgatási rendszer legfontosabb helyi embere volt, aki az igazságszolgáltatás, valamint a
birtok- és adóügyek mellett még más feladatokat is ellátott. Az igazságszolgáltatás csúcsán a
legfelső bíró, a kádiaszker állott. A magasabb rangú és jövedelmű kádikat, jogtudósokat a
molla cím illette meg. A kádik mellett mintegy jogi tanácsadóként működtek a muftik.

A törökök rendkívül kiterjedt adminisztrációjában számos iratfajta létezett a hódoltság idején.

Közülük a legismertebbek voltak az atnáme 'államközi szerződéslevél, szultáni beiktató
diploma', berát 'szultáni kinevezési okirat; adománylevél', fermán 'a szultán kézjegyével
ellátott szultáni rendelet, vagy más magas rangú személy írásos parancsa', bujurdi 'magasabb
rangú személyek írásos parancsa', teszkere 'szolgálati birtokra vagy javadalomra vonatkozó
adománylevél'. A kádi által kiadott jogi határozatot hücsetnek, a mufti írásos véleményét vagy
döntését fetvának nevezték.

Iszlám vallás

A muszlim vallási gyakorlatban, a mindennapi élet számtalan mozzanatában, de leginkább a

harci kiáltásokban gyakran elhangzott Allah és Mohamed neve. A böjtök és ünnepek nevei
közül a bajrám és ramazán volt általánosan ismert, valamint a mekkai zarándoklatot elvégzett
mohamedán férfi megtisztelő címe, a hadzsi. A közös vallásgyakorlatok a mecsetekben
folytak, ezek vezető papja, a vallási közösség feje az imám, a mellette működő egyházi iskola
oktatója a hodzsa volt. A délutáni ima idejét ikindinek nevezték.

A törökök vallási és szellemi életében nagy szerepet játszottak a szerzetesek, perzsa-török

nevükön a dervisek. A muzulmán törökökkel szemben a keresztények és zsidók megalázó
elnevezése a gyaur és csifut volt, a muszlim hitre frissen áttérteket pedig potornak nevezték.

Öltözködés

Az európai öltözködésnél színesebb, változatosabb keleti öltözködés nagy hatással volt a

keleties pompát különben is kedvelő magyarokra. Az öltözködéshez szükséges textilipari és
bőripari termékek egy része importált áru volt, más részét hazai műhelyekben állították elő
török és bosnyák vagy szerb kézművesek, majd magyar mesterek. A nagyszámú kelmeféle
között a legfontosabb a vastag szövésű aba vagy aba-posztó volt, amely elsősorban a
katonaság öltözködésében játszott nagy szerepet. Hasonló, sűrű szövésű posztóanyagot jelölt
eredetileg a csuha szó, amely azonban a magyar forrásokban már inkább a belőle készített
köpenyt jelöli. Vékonyabb szövésű vászon volt a bagazia, a muszuly és a futa. Még finomabb
szövésűek voltak a bulya és a kármán-patyolat. Pamut szavunk e korban még az alapanyagát,
a gyapotot jelölte.

A gyönyörű török hímzések elterjedésében nagy szerepet játszottak a török hímző és varró
asszonyok, a bulyák. Arannyal szőtt vagy hímzett kendő volt a tesztemény. Különösen
Erdélyben váltak kedveltté a törökök híres, szövéstechnikával készült, színes szőnyegei,
takarói és hímzett párnái. Ilyenek voltak a kilim-szőnyegek, a dívány-szőnyegek és párnák,
valamint a kelevet-szőnyegek és párnák.

A török öltözködés hatása a felsőruházat terén érvényesült a legerőteljesebben. Mindenekelőtt

a testhez simuló, paszománttal díszített felsőkabát, a török dolmány örvendett nagy
népszerűségnek. A szegényebbek öltözködésében játszott fontos szerepet a vastag
posztóköpeny, a csuha. Diplomáciai úton került hozzánk a kaftán nevű török díszruha, amit
átalakítva lehetett felhasználni. Ebben a korban honosodott meg a zubbony elődje, amely
ekkor még egyfajta köntös, kabátka volt. S végül ennek a kornak köszönhetjük az eredetileg
különálló vagy a ruha mellső részéhez illesztett kis zacskót, a zsebet. Rövid idő alatt
rendkívüli népszerűségre tett szert a prémmel szegélyezett kalpag, amely később a
dolmánnyal együtt a jellegzetes magyar viselet tartozéka lett, ugyanakkor turbánt a magyar
férfiak soha sem viseltek.

Az ősi török bőrművesség a kifinomult perzsa művesség hatására alakult, és ért el igen magas
szintre a 16-17. században. A török bőráruk kezdetben csak kereskedelmi úton vagy
hadizsákmányként jutottak el hozzánk, később helyi műhelyekben is készültek. A
bőrművesség mesterei leginkább balkáni törökök vagy rácok voltak. Ez az oka annak, hogy
idetartozó szavaink között viszonylag nagy számban találkozunk szláv közvetítésű alakokkal.

A fejlett török bőripar mindmáig megőrzött nyelvi emlékei a bagaria és szattyán bőrnevek.
Nyelvjárási szinten maradt fenn a török cserző vargák, tímárok neve a tabak vagy a tabakos
szóban, s valószínűleg az egykori tímárműhelyek nevét őrzi a Budán és több más
városunkban fellelhető Tabán elnevezés. A törököktől két jellegzetes lábbelit kaptunk, a
hosszú szárú csizmát és a papucsot. Igaz, a csizma és a csizmadia szó szláv közvetítéssel
került nyelvünkbe, kétségtelen azonban, hogy ennek a keleti jellegű lábbelinek a viselete a
török korban honosodott meg nálunk. A csizmadiák ragasztószere volt a csiriz.

Étkezés

A török művelődési hatás másik jelentős területe az étkezés. Néhány olyan étel, amit ma
jellegzetes magyar ételnek tartunk, pl. a rizs és a hús keverékéből készült töltelék, a
pörköltszerű húsételek, a szárított tésztafélék, a törököktől kerültek hozzánk, részben
közvetlenül, részben a balkáni szláv népek közvetítésével. Az ilyen tésztafélék közül való a
tarhonya és a pite. Igaz, ez utóbbi neve végső fokon görög eredetű, kétségtelen azonban, hogy
a hódoltság korában lett ismertté. A peszmet nevű szárított kenyér egykor a hajósok eledele
volt. A húsételek közül ismert volt a pasztormány nevű szárított, füstölt hús, bár inkább az
ilyen húsnak való vágómarhát értették alatta. A 'mészáros' jelentésű kaszab szó családnévként,
s igei származékaiban él ma nyelvünkben.

A török gyümölcsitalok közül a szükséges alapanyagok - narancs, citrom és más keleti

gyümölcsök - hiánya miatt egyedül a serbet vált viszonylag ismertté nálunk, bár ezt is inkább
importálták, mint itthon készítették. Annál feltartóztathatatlanabbul hódított viszont a kávé.
Értékes importáru lévén kezdetben csak az előkelőbb társadalmi rétegek tagjai élvezhették.
Fokozatos elterjedését sem drágasága, sem a tiltó intézkedések nem tudták meggátolni.

A hódoltság idején különböző növények is eljutottak hozzánk. Közülük legjelentősebb a

dohány meghonosodása. A német eredetű tabak és a török eredetű dohány szó nagyjából egy
időben jelenik meg nyelvünkben, de kétségtelen, hogy a dohányzás szokását a törökök
terjesztették el nálunk, mint ahogy a dohánytermesztés is balkáni szláv és török hatásra indult
meg. A dohányzást kezdetben az állam is, az egyház is erélyesen ellenezte, de eredmény
nélkül.

Gyümölcseink közül nevében is őrzi török eredetét a kajszibarack és a kálmánkörte; ez utóbbi

eredeti alakja kármánkörte, amelynek előtagja a karaman török népnévből származik.
Feltehető, hogy fűszerfélék és különféle más haszonnövények is eljutottak hozzánk, de török
nevüket nem vettük át, csak elnevezésük török előtagja utal eredetükre (pl. törökbúza,
törökborsó, törökbab, törökbors, törökmogyoró, törökköles).

Feltűnő, hogy virágneveink között nincs török eredetű, a legjellegzetesebb török virágnak, a
tulipánnak neve - bár végső fokon török-perzsa eredetű, s azonos a turbán szóval - hozzánk
európai közvetítéssel került. A másik jellegzetes török virág, a szegfű egyik fajtája
törökszegfű néven lett a magyar kiskertek kedvelt virága.

A két fontos élvezeti cikk, a kávé és dohány mellett a törökök révén ismerkedtünk meg a
maszlag nevű kábítószerrel. Zrínyi Miklós nevezetes munkája nyomán vált ismertté az ópium
török neve, az áfium. Az erős dohányzás, a szeszesitalok és kábítószerek használatával
kapcsolatban honosodott meg nyelvünkben a mámoros melléknév.

A török sütő- és főzőedények leginkább rézből készültek. Rézből készült a szabadban élő
emberek jellegzetes főzőedénye, a bogrács, amelynek nevében is a 'réz' jelentésű török szó
rejtőzik. Általában réz volt a tepsi, de finomabb tálalóedényként arany vagy ezüst is lehetett.
Ugyanez vonatkozik az ibrikre is. A kávézással együtt meghonosodó findzsa viszont finom
porcelánból készült. A szemes terményt, gabonát, lisztet, rizst zsákban, török eredetű nevén
harárban tárolták. Nagyobb mennyiségű gabona szállítására és tárolására pedig a deszkából
készült láda, török eredetű nevén hombár szolgált. Az úti élelmet tároló bőröndöt, a szofrát
szétnyitva abroszként is használták. A többféle holmi (ruhanemű, élelem, pénz) tárolására és
szállítására szolgáló láda vagy kosár török eredetű neve a szepet volt.

IRODALOM

MAGYAR NYELVŰ IRODALOM

Az irodalmi élet kereteinek átalakulása 1526 után

A kolostori kultúra hanyatlása

A 16. században gyökeresen átformálódott a magyar kultúra intézményrendszere. Ez a

változás kezdetben lassú folyamat volt, a század derekán azonban egyre nagyobb lendületet
vett. Az átalakuló középkori intézményrendszerből indultak útjukra a magyar nyelvű irodalom
úttörői, azok az értelmiségiek, akik az erazmista, protestáns, vágáns vagy udvari irodalmat
létrehozták.

Magyar nyelvű litteratura 1526-ig jórészt csak a kolostorokban létezett. A középkori állam
szétesését követően a rendházak hanyatlása visszafordíthatatlanná vált. A pusztulás mégsem
volt teljes: a pálos rend öt-hat kolostora megmenekült, a ferences rendházak pedig
országszerte, így Erdélyben és a török Hódoltságban is fontos szellemi központok maradtak.
Az apácák monostorai teljesen elnéptelenedtek, ám a nagyszombati és pozsonyi klarisszák
túlélték a pusztulást - ennek köszönhetjük sok magyar nyelvű kódexünk fennmaradását.

A királyi és egyházi mecenatúra új központjai

1526-ban a törökök feldúlták, 1541-ben pedig végleg elfoglalták Budát. E két időpont között
Magyarországnak két királya volt, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János. Valódi, a Hunyadi
Mátyáséhoz mérhető királyi udvar ekkor már nem létezett Magyarországon, s e hiány a
kultúra lassú hanyatlásához vezetett. Ez a folyamat azonban rendkívül ellentmondásos volt. A
zavaros politikai helyzetben voltaképpen megnövekedett a magyar értelmiség szerepe, hiszen
két királyi udvartartás és két királyi kancellária működött, egyik uralkodó sem nélkülözhette a
képzett humanista és jogtudó értelmiségieket. 1543-ban elesett Esztergom, s az érsekség
kénytelen volt Nagyszombatba települni. A püspöki székhelyek, a káptalanok és a kolostorok
pusztulása maga után vonta sok hiteleshely megszűnését is, ezáltal a középkori írásbeliség
fontos centrumai tűntek el. Kivételek azonban akadtak. A győri káptalan például a háborús
körülmények közt is fennmaradt, s Náprágyi Demeter püspök vezetésével őrizte a humanista
hagyományokat. Nem beszélhetünk tehát az ország politikai és egyházi központjainak - s
velük a királyi és egyházi mecenatúrának - megszűnéséről. A kényszer szülte átrendeződés
egyfelől Pozsony és Nagyszombat, másfelől Erdély kulturális szerepének megnövekedését
hozta. A királyi udvar már 1526-ban Pozsonyba menekült. Mivel ide húzódtak a török uralom
alá került egyházmegyék méltóságai is, ez a humanista irodalom másodvirágzását segítette itt
elő. Az sem véletlen, hogy később a magyar ellenreformáció éppen Nagyszombatban vette
kezdetét.

Az irodalom főúri patrónusai

A nagy politikai és vallási mozgások idején az irodalom számára a főúri udvarok kínáltak
menedéket. A magyar irodalom legfőbb támogatói az országrésznyi területeket uraló
nagybirtokosok lettek. Az irodalmi és vallási élet fellendülése, a kultúra és az oktatás
modernizációja elképzelhetetlen lett volna a főúri és fejedelmi patrónusok nélkül. Nádasdy
Tamás Sárvár-Újszigeten, a Batthyányak Németújvárt, a Perényiek Sárospatakon, Rákóczi
Zsigmond Vizsolyban, János Zsigmond erdélyi fejedelem Gyulafehérvárott hoztak létre
kulturális központokat. Az országos nagyságok udvaraiban otthonra talált a kor értelmisége,
akiknek sokszor ők finanszírozták - magyarországi egyetem híján - a külföldi
iskoláztatásukat, támogatták a könyvkiadást, s természetesen az irodalom szellemiségén is
nyomot hagytak. Az irodalmi átalakulásban a városok és mezővárosok hasonlóan fontos
szerepet játszottak: Lőcse, Bártfa, Sopron, Debrecen, Kolozsvár, sőt a Hódoltságbeli Tolna és
Ráckeve is kinevelte, fenntartotta saját polgári és parasztpolgári értelmiségét.

A magyar nyelv térnyerése

1526 körül a magyar nyelv használata egyre gyakoribbá vált a levelezésben - a missiliseket és
olykor az okleveleket is magyarul fogalmazták -, a latin nyelv pedig fokozatosan
visszaszorult. A változás okai nem teljesen tisztázottak. A török veszedelem által felkeltett
nemzeti érzések, a közoktatás fejlődése, a hitújítás nemzeti nyelvű irodalmi programja és a
latinul nem tudó, ám művelődni vágyó nők irodalomformáló szerepe egyaránt meghatározó
lehetett ebben a folyamatban. A magyar nyelvű levelek a 16. század vége felé már
hemzsegtek a latinizmusoktól, kezdetben többnyire mégis a beszélt nyelv közvetlen
fordulatait, hasonlatait, közmondásait alkalmazták. Mindez hatással volt az irodalmi nyelvre
is. A betűvetésre alkalmasint a rendjüket elhagyó apácák oktatták a fiatal lányokat. A magyar
levélírásban jártas íródeákokat nemcsak az írni-olvasni nem tudó nemesek, hanem a törökök
is nagy becsben tartották: a 16. században a budai pasák ékes magyar nyelven leveleztek a
keresztény ellenféllel, beleértve a Habsburg-udvart is.

A könyvnyomtatás

A könyvnyomtató mint közvetítő a patrónus és

az irodalom között

A magyar nyelv előretörése a kommunikáció, a szórakozás-művelődés és a hitélet területén

párhuzamosan zajlott a könyvnyomtatás gyors elterjedésével. Az irodalom legbőkezűbb
patrónusai sorra alapították a nyomdákat a királyi Magyarországon és Erdélyben (a török
Hódoltságban nem működtek nyomtatóműhelyek). A patrónus és az író mellett az irodalmi
intézmény rendszerében számon kell tartanunk a nyomdászt is. Nádasdy Tamás azért hívta
sárvár-újszigeti birtokára Abádi Benedeket, hogy az kinyomtathassa a hazánkban megjelent
első magyar nyelvű könyvet: Sylvester János Újtestamentumát (1541). Gyakran egyazon
személy volt az író és a nyomdász: Bornemisza Péter saját művei kiadására hozta létre
vándornyomdáját a királyi Magyarországon, ahol egyébként privilégiumhoz kötötték a
nyomdák működését, Erdélyben ehhez nem kellett engedély. A legtöbb magyar nyomda a
reformáció igényeinek szolgálatában állt. Heltai Gáspár és Georg Hoffgreff 1550-ben alapított
kolozsvári nyomdája már vállalkozói sikerekkel is dicsekedhetett, nem utolsósorban a magyar
szépirodalmi műveknek, illetve a fordításoknak köszönhetően.

Az irodalmi szövegek terjesztése

Az irodalmi szövegek megjelenítésére ekkorra már általánosan a papírt használták, mely

töredékébe (egyhuszonnegyed részébe) került a pergamennek, bár a beszerzése igen
bonyodalmas volt. Rendszerint importálták - többnyire német vagy lengyel papírgyártóktól -,
származási helyére a papír készítőjének mesterjegyei, a vízjegyek utalnak. Az első magyar
papírmalmot Lőcsén alapították a 16. század elején. A 16. századból még csak nagyon kevés
szerzői kézirat maradt ránk. A nyomdai szedésről kefelevonatot készítettek, a szerző ezen
korrigálta a szöveget. Hivatásos nyomdai korrektorok javították a hibákat: olykor Sylvester
János és Szenci Molnár Albert is korrektorként kereste a kenyerét. Ránk maradt pl. Károlyi
Gáspár saját kezű korrektúrapéldánya, melyet a vizsolyi Bibliához készített. A nyomtatás nem
szorította ki teljesen a kézzel írt könyveket, a szövegeket gyakran kéziratos másolatokban
terjesztették. Sok olyan irodalmi szöveg maradt ránk kéziratban, amely nyomtatásban
különböző okok miatt soha nem jelenhetett meg. A kor szerelmi lírája zömében kéziratos
énekeskönyvekben maradt fenn. Hivatalosan nem tiltották a szerelmi tárgyú irodalmi művek
kinyomtatását, ám az egyházak - mind a protestánsok, mind a katolikusok - elszántan
küzdöttek a szerelem tematikájának minden megjelenési formája ellen - a nyomdák többsége
pedig szoros egyházi ellenőrzés allatt állt.

A nyomtatott könyv

A 16. századi szellemi megújhodás Magyarországon is elválaszthatatlanul összefonódik

Johann Gutenberg találmányával, a betűöntés és a sajtó 15. századi feltalálásával. A
nyomtatványok kezdetben erősen utánozták a megelőző kor díszes, kéziratos modelljeit, a
kódexeket. 1550 után azonban a praktikus szempontok kerültek előtérbe, s a nyomtatott
könyv gyorsan elvált kéziratos mintáitól. A nyomtatás, a tükör, a díszítés és az illusztrálás új
irányban fejlődött. A könyvek mérete a hatalmas, fólió nagyságú kötetektől az apró, tenyérbe
simuló kiadványokig nagy változatosságot mutatott. Az összetett, hierarchizált tipográfia a
középkori, skolasztikus művekre jellemző módon a szöveg felépítését tükrözte. Ekkoriban
alkalmaztak először bekezdéseket. A címlap leegyszerűsödött, a szedéstükör áttekinthetővé
vált, a gyors eligazodást élőfejek segítették, a könyv "karéját" sem hagyták kitöltetlenül, itt
margináliák voltak olvashatók. Lapszámozás helyett általában ívjelzést használtak, a lapok
helyes sorrendjét pedig őrszó vigyázta. Erdélyben a nyomdák mellett könyvkötőműhelyek is
működtek, ezek rendszerint a német nyomdászok ízlése szerint dolgoztak.

Könyvkereskedelem és könyvtárak

A könyvek iránti érdeklődés növekvése csak lassan hozta magával a könyvkereskedelem

fejlődését. A főurak és az erdélyi fejedelmek, akik jelentős gyűjteményekkel rendelkeztek,
ekkoriban főként a külföldi egyetemeken tanuló magyar diákokat bízták meg, hogy
vásároljanak számukra könyveket. Mindazonáltal megjelentek hazánkban a hivatásos
könyvügynökök és könyvkereskedők is, legtöbbször ők gondoskodtak a könyvek köttetéséről.
A 16. századból könyvkereskedői katalógusokat is ismerünk (pl. amely Hans Gallen kassai
kereskedő 604 tételes raktárkészletét mutatta be 1583-ból). A legszínvonalasabb
könyvgyűjtemények ekkor magánkézben voltak. A modern európai műveltséggel bíró
Batthyány Boldizsár pl. kortárs szépirodalmi műveket is gyűjtött, többek közt spanyol
lovagregényeket. A század magyar vagy magyarországi humanista tudósai - pl. Hans
Dernschwam, Zsámboky János, Dudith András - szintén óriási könyvtárakkal rendelkeztek, a
könyveket természetesen jórészt külföldön szerezték. A főpapok magánkönyvtárai ekkortájt
még jóval felülmúlták az egyházi könyvtárakat, Oláh Miklós, Telegdi Miklós, Mossóczy
Zakariás vagy Náprágyi Demeter könyvei később egyházi gyűjtemények alapját képezték. A
kisebb értelmiségi és nemesi könyvtárak is jelentősek voltak. A legtöbbször háborús
pusztítások következtében széthullott gyűjteményekről az egykori tulajdonosok, a
possessorok bejegyzései, valamint a hagyatéki leltárak tanúskodnak.

Az iskolarendszer

Az iskolák, a tanulás, a tudomány nyelve ekkor - és még évszázadokon át - a latin volt. A

tananyag elrendezése a reneszánsz korban is középkori elvek alapján, az ún. hét szabad
művészet (septem artes liberales) tárgykörei szerint történt. Alsóbb szinten a trivium tárgyait,
grammatikát, retorikát és dialektikát (azaz logikát) tanítottak. A felsőbb szintű quadrivium
(aritmetika, geometria, asztronómia, muzsika) tárgyaival csak a legszínvonalasabb iskolákban
foglalkoztak. Az oktatás folyamatában - főként alap- és középszinten - jelentős szerepe volt az
anyanyelvnek. A latin szöveg helyes megértését az iskoláskönyvekben magyar példaszavak
segítették. A gyermekek számára írt többnyelvű beszélgetésgyűjtemények szintén ezt a célt
szolgálták. A tanulók napról napra latin-magyar szópárok sokaságát memorizálták, ezt a
munkát segítették a nyomtatásban is megjelenő nomenclaturák, vagyis szótárak. A humanista
elvek alapján megreformált iskolarend a humán tudományok, a studia humanitatis tökéletes
elsajátítását tűzte ki célul. Esopus fabuláinak , Cato szentenciáinak vagy Horatius ódájának
magyar fordítása mind az iskolák emelt szintű grammatika- és retorika-oktatásának igényeit
tükrözik.

A humanista értelmiség

A városok és mezővárosok templomai mellett a középkor óta működtek plébániai iskolák. A

reformáció korában, a városok vallásváltásakor ezek az iskolák a gyakran radikálisan új
vallási eszmék, egyszersmind az új, protestáns műveltségeszmény központjaivá váltak.
Sárospatak, Kolozsvár, Debrecen, valamint a hódoltsági Tolna iskoláiban a kor jelentős
protestáns humanistái tanítottak, akik egyúttal a magyar nyelvű irodalom terén is jelentőset
alkottak. A fennmaradt káptalanok mellett megújított tananyagot tanító káptalani iskolák
működtek: ilyen volt az Oláh Miklós érsek által újjászervezett nagyszombati iskola. Az alap-
és középszintű oktatásnak más fórumai is voltak: a magyar birtokos nemesség és a végvári
tisztek gyermekeinek egy része a bécsi tartományi iskolában tanultak. Városi iskoláink a
színházi életnek is keretet adtak: itt vitték színre az első magyar nyelvű iskoladrámákat. A
nemesek és főurak egy része nem iskolában, hanem valamely szomszédos kastélyban vagy
udvarházban neveltette gyermekét. A Batthyányak udvarában egyszerre több mester is
oktatott. Egyetem továbbra sem volt hazánkban. A felsőfokú képzettséget Krakkó, Bécs,
Padova, majd Wittenberg, Heidelberg főiskoláin szerezték a magyar diákok - ez volt a
peregrináció. A külföldjárás fő hozadéka az volt, hogy a peregrinusok közvetlen kapcsolatot
találtak a kor kiváló személyiségeivel, megismerkedtek a tudományok legújabb
eredményeivel, s hazatérve közvetítették is azokat. A magyar értelmiség-képzés és a
tudományos-vallási élet legszínvonalasabb formája a peregrináció volt. Az utazó diákok -
városról városra járva - élményeiket gyakran útleírásokba, útinaplókba foglalták. A
legsikeresebb és legjobb európai útleírást magyar nyelven Szepsi Csombor Márton írta:
Europica varietas, Kassa, 1620. . A peregrinusok tanulni és világot látni mentek: számos
egyetemre beiratkoztak, minél több híres professzort szerettek volna hallgatni, hiszen a
külföldi utazás lehetősége legtöbbjük életében csak egyszer adatott meg.

A magyar erazmisták

Az erazmizmus

Az Mohács körüli évtizedekben egész Európában Rotterdami Erasmus volt a humanisták

koronázatlan fejedelme. A magyarországi értelmiség már Mohács előtt is versengve olvasta,
tanulta írásait - ők alkották a magyar erazmisták első generációját. A mester a humanizmust a
devotio moderna eszméivel töltötte fel, s alapvetően új, őszinte és bensőséges keresztény
életszemléletet hirdetett. Ennek centrumában az eredeti görög szövegforrásokból kiadott
Újszövetség állt. Erasmus gyakran szembehelyezkedett a katolikus egyház hivatalos
tanításaival, a reformációhoz mégsem csatlakozott. Jóllehet soha egy sort sem írt semmilyen
vulgáris nyelven, a Biblia anyanyelvű fordítását és terjesztését mégis szorgalmazta: "Én azon
volnék, hogy minden asszony olvassa az evangéliumot, olvassa Pál leveleit". Ennek a
buzdításnak tett eleget a magyar erazmisták Mohács után működő második csoportja, amely
célul tűzte ki a széles néprétegekhez szóló magyar nyelvű Biblia megalkotását. A magyar
erazmisták törekvései sokszor egybeestek a reformátorokéival, ők maguk mégis hűek
maradtak a katolicizmushoz.

A nemzeti célú irodalom

A magyar erazmisták művei egy egységes, jól átgondolt irodalmi koncepció szülöttei, többek
közt ez különbözteti meg őket a kolostori irodalom alkotásaitól. Előbb alkalmassá kívánták
tenni nyelvünket a Biblia tolmácsolására, s csak aztán szándékozták átültetni magyar nyelvre
a Szentírást. Retorikai szempontok szerint kiművelt magyar irodalmi nyelvet kívántak
létrehozni. Ebből a célból módszeres magyar nyelvészeti tanulmányokba kezdtek. Irodalmi
programjuk egyfajta nemzeti megújhodással is párosult, nyelvvédő és nyelvteremtő munkájuk
során ők kezdték először felfedezni és értékelni a magyar anyanyelv szépségeit.
Irodalomszervező munkásságuk a kor felekezeti küzdelmeinek keretein kívül maradt: az
erazmista Biblia-fordításokat a reformáció nem használta fel. Tevékenységük mégsem volt
elszigetelve a kor egyéb irodalmi törekvéseitől. Az Erasmus közmondásgyűjteményét
magyarra fordító protestáns humanista Baranyai Decsi Jánosban kései folytatója is akadt az
erazmisták nyelvművelő programjának.

Komjáti Benedek

Erasmus első magyar nyelven író követője Komjáti Benedek volt. 1533-ban a Perényi család
támogatásával adta ki Krakkóban Szent Pál leveleinek magyar fordítását - ez az első magyar
nyelvű nyomtatott könyv. Magára Erasmusra név szerint nem hivatkozik. "Az Szent Pál
leveleit magyarol fordojtottam, mellynek magyarságára sok szent magyarázó doktorokat
olvastam, s amelyeknek értelme és magyarázása énnekem jobbnak, s alkalmatosbnak az Szent
Pál írásához tetszött, azt írtam s követtem." Valójában azonban Erasmus fordításából
dolgozott, tőle vette át a levelek elé írt bevezetőket, s Erasmus kommentárjait a
fordításszövegbe is beleépítette. Kezdetleges lépések ezek, mégsem vitatható el Komjátitól az
irodalmi tudatosság.

Pesti Gábor
Az erazmista irodalmi program teljeskörű kibontakoztatása a királyi kancellária értelmiségi
köreibe tartozó Pesti Gábor érdeme. A bécsi egyetemen tanult, s jó kapcsolatokat épített ki a
professzorok erazmista, Luther-ellenes csoportjával. 1536-ban két magyar nyelvű könyvet
jelentetett meg Bécsben: Esopus fabuláit és az Új testamentumot. Két évvel később ugyanott
adta ki hatnyelvű szótárát. Az ókori Aiszóposz oktató meséit egyszerű, világos magyar
nyelven tolmácsolta. Alapvető célja a nyelv gazdagítása és az erkölcsi nevelés volt. Egyúttal
tudatában volt annak is, hogy a mesék "megvesztegető bája ... csodás gyönyörrel tölti el" az
olvasókat. Az erazmista Pesti Gábor a Bibliához is az ókori szövegek vizsgálata során
alkalmazott módszerekkel közelített. A Szentírás és az antik művek hasonlósága éppen azzal
volt bizonyítható, hogy az előbbi éppúgy tartalmaz a fabulákhoz hasonló példabeszédeket,
mint az utóbbiak.

Sylvester János

A magyar erazmizmus legnagyobb tehetségű és hatású képviselője Sylvester János (1504-

1552) volt. Ő a magyar nyelv- és irodalomtudomány megalapítója. 1534-től Johannes Strutius
és Abádi Benedek nyomdászok segítségével vezette a Nádasdy Tamás sárvár-újszigeti
birtokán szerveződő Biblia-fordító műhelyt. Az Újszövetség fordításával párhuzamosan a
magyar nyelv grammatikai rendszerét is tanulmányozta. 1539-ben jelent meg Grammatica
hungarolatina című munkája, ez az első rendszeres magyar nyelvtan. Nyelvünk
hangrendszerének leírásakor héber nyelvismeretét is hasznosította. 1541-ben kiadott teljes
Újszövetsége egészében Erasmus fordítását és kommentárjait követi. A fordítás munkálatai
közben Sylvester felismerte, hogy a magyar nyelv alkalmas az időmértékes verselésre: az
Újszövetség könyveinek summázatát disztichonokba foglalta. A kiadvány tartalmazza a
többjelentésű szavakról szóló értekezését is, melyben először ad hírt a magyar virágénekekről:
"Az ilyen beszídvel tele az Szentírás, melyhez hozzá kell szokni annak, az ki azt olvassa.
Könnyű kediglen hozzászokni az mü nípünknek, mert nem idegen ennek ez ilyen beszídnek
neme. Íl [él] ilyen beszídvel naponkid való szólásában. Íl ínekekben, kiváltképpen az
virágínekekben, melyekben csudálhatja minden níp az magyar nípnek elmíjinek éles voltát az
lelísben, mely nem egyéb, hanem magyar poézis." Sylvester eme beszámolója az első komoly
híradás a magyar költészet mibenlétéről.

A magyar irodalom a reformáció szolgálatában

A reformáció elterjedése Magyarországon

A reformáció magyarországi elterjedésének kezdetéről nagyon kevés információval

rendelkezünk. Bizonyos, hogy az erjedés már 1526 előtt megkezdődött a királyi udvar
köreiben - II. Lajost és feleségét sokan Luther-barátsággal vádolták. I. (Habsburg) Miksa -
később - szintén hajlott a protestantizmus felé. A Jagelló-kori humanisták egy része
rokonszenvezett Luther eszméivel, a magyar erazmisták első generációjának tagjai közt is
akadtak ilyenek, pl. Mária királyné káplánja, Henckel János. A városok önállóságra törekvő
polgársága kapva kapott az új eszméken. Az ország német anyanyelvű lakossága egységesen a
lutheri reformáció mellé állt, s köreikben ezzel le is zárult a vallási reformfolyamat. Az
erdélyi szászokat Johannes Honterus, a felső-magyarországi németeket pedig többek között
Leonhard Stöckel vezette a protestantizmus táborába. Az obszerváns ferencesek közt sokan
már 1514 előtt is az egyház és a főurak bűneiben látták az ország romlásának okait. Ez a
ferences radikalizmus is hozzájárult a reformáció gyors sikereihez. Az Érdy-kódexet író
Karthausi Névtelen pl. alkotásával a "dögletes lutheri eretnekség" elterjedését kívánta
meggátolni a szerzetesrendekben. A főurak birtokszerzési vágya is elősegítette a katolikus
egyház intézményrendjének felbomlását.

A reformáció területi megoszlása

A megosztott ország a század második felére vallási szempontból is eléggé tarka képet
mutatott. A királyi Magyarország területén a katolicizmus főleg Pozsony környékére szorult
vissza. A protestantizmus kezdeti egysége hamarosan felbomlott, s főként Felső-
Magyarországon előretörtek a szakramentáriusoknak is nevezett reformátusok (kálvinisták),
akiknek elsősorban az úrvacsora kérdésében volt vitájuk a lutheránusokkal. A török
Hódoltságban is a református felekezet hívei voltak többségben. Templomaikat ők
maradéktalanul megtisztították a szentképektől - képrombolásuk az iszlám felfogással is
harmonizált. A függetlenné váló Erdélyből Fráter György meggyilkolása (1551) után a
katolicizmus kiszorult, noha teljességgel sohasem szűnt meg létezni. II. János (János
Zsigmond) uralkodása alatt a reformáció nemcsak elterjedt, hanem fokozatosan
radikalizálódott: megjelentek a Szentháromság dogmáját tagadó unitáriusok. Legnevesebb
magyar képviselőjük Dávid Ferenc püspök volt, aki az unitarizmuson belül is kitűnt radikális
nézeteivel: tagadta Krisztus imádandó voltát. Elveiért 1579-ben a dévai várbörtönbe zárták,
ott is halt meg ugyanabban az évben. Kolozsvár rövidesen tisztán unitárius várossá változott.
Az 1570-es évek végén az unitárius egyház kétfelé szakadt: radikális szárnyából szerveződött
a szombatosok szektája. Erdély hosszú évtizedeken át - Európában egyedülálló módon -
menedéket nyújtott a vallási nézeteik miatt Európa-szerte (a protestáns országokban is!)
üldözött szabadgondolkodóknak. Az idetelepülő eretnek vallásfilozófusok - pl. Jacobus
Palaeologus, Christian Francken és Matthias Vehe-Glirius - taníthattak az unitárius
kollégiumban, nyugodt körülmények között alkothattak, s nézeteiket viszonylag szabadon
terjeszthették, ezáltal maradandó nyomot hagytak Erdély szellemi arculatán.

Az első magyar protestánsok

A magyar reformátorok anyanyelvfejlesztő irodalmi programja kezdettől fogva a felekezeti

küzdelmeknek volt alárendelve. Az első magyar protestáns írók - pl. Dévai Bíró Mátyás és
Ozorai Imre - élesen támadták nemcsak a katolikus szertartásokat, hanem az egyházban
használatos latin nyelvet is, amely szerintük a nép megtévesztésének eszköze volt.
Vitapartnereiket rászorították az anyanyelvű disputákra, miként ezt Sztárai Mihály drámái és
az unitárius vitadrámák mutatják. Az elvont teológiai vitákat a nép közé vitték, a nép nyelvét
hitbuzgalmi célból csiszolták. Elemi érdekük volt, hogy hallgatóik és olvasóik jól értsék
mondandójukat, ezért tiszta, egyszerű, világos stílusban írtak. Művelt, külföldi egyetemeken
képzett férfiak, protestáns humanisták sokan voltak köztük, ám az ókori latin és görög
irodalmakban szerzett jártasságukat morális, vallási célzattal kamatoztatták. Elvben a
hangsúlyt mindig az erkölcsi nevelésre helyezték, s elutasították az irodalom gyönyörködtető
szerepét. Valójában számtalan magas színvonalú alkotás keletkezett "a reformáció jegyében".

A reformáció irodalmának főbb műfajai

A gyülekezeti ének

A protestánsok hamar felismerték a magyar nyelvű gyülekezeti éneklés lelkesítő és összetartó

erejét. Hamarosan megszülettek a különböző típusú énekgyűjtemények. Ezek sokak számára
elérhetővé tették a vallási életben nélkülözhetetlen énekanyagot, ugyanakkor megszűrték és
megrendszabályozták az egyházi műfajokat, kirekesztve mindazt, amit teológiai vagy morális
szempontból kifolgásolhatónak véltek. A misét ugyan eltörölték, liturgikus, istentiszteleti
énekekre azonban nekik is szükségük volt. Ezeket gyűjtötte egybe a graduál. Az istentisztelet
melletti templomi éneklés, ha lehet, még népszerűbb volt: ezeket a közösségi énekeket a
gyülekezeti énekeskönyvek foglalták magukba. A protestáns azonosságtudat legfőbb kifejezői
az ótestamentumi zsoltárok voltak. A legkiválóbb nyugat-európai zsoltár-interpretátorokat,
Théodore de Beze-t és George Buchanant követve a magyar énekszerzők versengve
készítették a zsoltárparafrázisokat, s a protestáns felekezetek lassan mind igyekeztek
elkészíteni saját, teljes zsoltárkönyvüket.

A bibliai históriák

A protestáns énekgyűjteményeknek létezett egy külön típusa, amelyben a magánolvasásra

szánt terjedelmes prédikációs énekeket és az elbeszélő jellegű vallásos (bibliai históriákat és
egyéb) műveket szedték együvé, ilyen a Hoffgreff-énekeskönyv (Kolozsvár, 1554-1555).
Ezekben láttak napvilágot a reformáció eszméit nagy meggyőző erővel és prófétikus
hevülettel hirdetető oktató énekek. Prédikátor szerzőik az ország pusztulásának és a török
hódítás sikereinek okait a széltében elharapódzott bűnökben látták. A magyar protestantizmus
történelemképét Luther és különösen Philip Melanchthon középkori eszmékben gyökerező
felfogása, az ún. wittenbergi történetszemlélet alapján a wittenbergi egyetemen tanuló magyar
diákok formálták ki. Eszerint a történelmet Isten alakítja: minden jel arra mutat, hogy a világ
vége közel van, s a bibliai Antikrisztus képében előretörő török nem más, mint Isten büntetése
a világ bűneiért. Farkas András 1538-ban írt éneke Az zsidó és magyar nemzetről az
ótestamentumi zsidó nép és a magyarok történelme között von párhuzamot, bemutatva, hogy
miként a zsidók pusztulását saját bűneik okozták, akképpen bűneiért bünteti Isten a magyar
népet is. Ez a zsidó-magyar sorspárhuzam rendkívül népszerűvé vált a magyar irodalomban
is, Zrínyi Miklós eposzában és Kölcsey Himnuszában is fel-felbukkan. Még nagyobb költői
erővel jeleníti meg ugyanezt a gondolatot Szkárosi Horvát András. Az átokról írt feddő
énekében Mózes bibliai átkait zúdítja a bűneikben megátalkodott magyarokra . A magyar
viszonyokra alkalmazott wittenbergi történelemszemlélet óriási hatással volt a török elleni
propaganda 16-17. századi alakulásában.

Prédikációskötetek és bibliafordítások

A reformáció prózai alkotásainak nagy korpuszát teszik ki a prédikációskötetek, más néven

postillák. Oktatói céljukat a gyakorta használt prédikációs exemplumok által érik el - ezek
sokszor élvezetes elbeszélésekké, anekdotákká kerekednek. A protestáns prózairodalom
másik jelentős hányadát a polemikus, hitvitázó művek adják. A legnagyobb hatást mégis a
bibliafordítások tették a magyar irodalmi nyelvre. A Vizsolyi Biblián (1590) Károlyi
Gáspáron kívül névtelen munkatársak egész csoportja dolgozott . Ennek a fordításszövegnek -
a sok átdolgozás ellenére - a 20. századig meghatározó szerepe volt irodalmunkban.
Valószínűleg Melius Juhász Péter is elkészítette a teljes Újszövetség fordítását, ez azonban
elveszett. Bogáti Fazakas Miklós az Énekek énekéből alkotott egyéni hangú parafrázist, mely
a magyar nyelvű szerelmi költészet eszköztárából merít . A kolozsvári Heltai-nyomda körül
egy egész Biblia-fordító munkaközösség szorgoskodott, ám munkájuk befejezetlenül maradt.

Heltai Gáspár

A 16. századi magyar prózairodalom legkiválóbb és legsokoldalúbb alkotója Heltai Gáspár,

származását tekintve német, eredeti neve Kaspar Helth volt, s erdélyi szász családban
született. Kolozsvári nyomdászként csakhamar a magyar próza legnagyobbjai közé
emelkedett. A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógusának (1552)
magyarsága még itt-ott botladozó, ám ezért kárpótol a párbeszédek elevensége és a nyelv
gazdagsága. Aiszóposz meséiből készült Száz fabulája (1566) teljesen eredeti módon adja
vissza német forrását. Pesti Gábor pontos, ám szikár meséivel szemben Heltai minden
mondata ma is eleven, humora friss és szellemes. Háló című könyve egy kiugrott spanyol
szerzetes regényes inkvizíciótörténetének adaptációja . Történetíróként is jelentős: 1575-ben -
már halála után - jelent meg Bonfiniból magyarított s teljesen átdolgozott Chronicája. A
könyv egészében a Mátyás-kultusz jegyében született ; Heltai elsőként vonatkoztatta
következetesen a moralizáló protestáns történetszemléletet a teljes magyar történelemre.

Bornemisza Péter

Heltai Gáspár mellett a 16. századi magyar protestantizmus másik kiemelkedő íróegyénisége
Bornemisza Péter. Hatalmas életműve teljességében a reformáció eszméjét szolgálta. Szépírói
tehetsége minden szaván átüt - írásai ma is rendkívül élvezetesek. Költőként viszonylag
keveset írt, ám az 1550-es években keletkezett Siralmas énnéköm kezdetű búcsúverse a
magyar világi líra legtömörebb darabjai közé való. Bécsi tanulmányai során tanára, Georgius
Tanner adta kezébe Szophoklész Élektráját, melyet magyarra fordított, s a művet diáktársaival
együtt alighanem elő is adták (Bécs, 1558). Ez a darab a protestáns humanizmus legtisztább
megnyilvánulása. Bornemisza figyelemmel kísérte a magyar nyelvű szépirodalom fejlődését,
s ezt a régi klasszikus auktorok, pl. Cicero, valamint az egykorú művelt nemzetek példája
nyomán gyarapítani kívánta . Művének alapgondolata egyszersmind teljesen protestáns:
Aigiszthosz és Klüthaimnésztra bukásával az Isten elleni legsúlyosabb bűnök, a gyilkosság és
a paráznaság ellen emeli fel a szavát, e vétkekkel szemben a zsarnokölést is megengedhetőnek
tartja. Heltai Gáspárhoz hasonlóan teljesen átalakítja, átírja, aktualizálja forrását. A görög
dráma kórusát egyetlen szereplővé formálja. Beilleszt egy teljesen új figurát is, akinek beszélő
neve: Parasitus, ő a későbbi lézengő udvari intrikusok típusa.

1578-ban jelent meg Bornemisza Péter Ördögi kísértetek című könyve, mely rendkívüli hatást
tett az egykorú olvasókra, s alighanem ma is a legérdekfeszítőbb írás a 16. századból.
Wittenbergi források alapján Bornemisza a világtörténelem csaknem valamennyi
ördöghistóriáját összegyűjtötte, hangsúlyozva a bujaságra ingerlő ördög mérhetetlen
gonoszságát és az ember kiszolgáltatottságát. Leplezetlen nyíltsággal tárta fel korának
szexuális bűneit is, nem kímélve sem önnönmagát, sem a nagyhatalmú főurakat (pl. a Balassi,
a Perényi vagy az enyingi Török családot). Az Ördögi kísértetek megjelenése óriási botrányt
keltett. A könyv a néprajzi és művelődéstörténeti adatok kifogyhatatlan tára. Itt olvashatjuk az
első ismert - rendkívül archaikus, pogány elemeket is tartalmazó - bájoló imádságokat ,
melyeket Bornemisza egy Tardoskeddi Szerencse Benedekné nevű asszonytól hallott. A
bájoló imádságokat a hivatalos egyházi fórumok nem nézték jó szemmel, sőt, esetenként
üldözték. Ezekhez igen hasonló folklór-szövegeket századunk néprajzkutatói bőséggel találtak
az eleven néphagyományban. Bornemisza Péter feljegyzett két trufát is, melyeknek főhőse
egy országszerte ismert, Eulenspiegel szabású tréfamester, Trágár Balázs volt. Az Ördögi
kísértetekből világosan kiderül, hogy a 16. században nemcsak Salamon és Markalf
tréfabeszédeit, hanem Trágár Balázs históriáit is szájról szájra adták, sőt, talán írásba is
foglalták.

Szenci Molnár Albert

A protestáns humanizmus irodalmi programjának beteljesítője Szenci Molnár Albert volt.

Csaknem egész életét külföldön, német nyelvterületen töltötte, munkáival mégis kizárólag a
magyar reformációt szolgálta és a hazai tudományt gyarapította. Nyelvészeti és irodalmi
művei harmonikus egységet alkotnak teológiai írásaival. Magyar grammatikája (Hanau, 1610)
és nagysikerű latin-magyar, magyar-latin Szótára (Nürnberg, 1604; Hanau, 1611; Heidelberg,
1621) európai színvonalra emelték a magyar nyelvtudományt, s biztos alapokra helyezték a
magyar irodalmi nyelvet. Ő ajándékozta meg a református egyházat a teljes zsoltárkönyvvel.
A Psalterium ungaricum (Herborn, 1607) a hugenotta zsoltárok formahű tolmácsolása . A 130
féle strófaszerkezetet bravúrosan ültette át magyarra, sikerült a magyar fülnek idegenül
csengő francia dallamokat teljesen meghonosítania . A bibliatudományban, teológiában és a
filozófiában is jeleskedett, olykor költői játékokra (Lusus poetici, Hanau, 1614), képversekre
is jutott ideje.

Közköltészet, népi kultúra

A közköltészet helye az irodalomban

A régi magyar irodalom egyik legérdekesebb szeletét alkotják azok a műfajok és művek,
melyek felekezeti, társadalmi és műveltségi szempontoktól többé-kevésbé függetlenül széles
közönség számára íródtak. Ez a közösségi irodalom persze korántsem volt egységes, számos
szerző- és befogadótípus létezett. A népszerű irodalmi műfajok közös jellemzője a
közérthetőség volt. Ez a fajta irodalomtípus nem különült el teljesen a többitől: a protestáns
prédikációkban, dialógusokban, különféle alkalmi versekben nagyfokú nyitottságot
tapasztalhatunk a profán irodalmi szféra felé. A lakodalmakon előadott tréfás házasénekek
vagy keresztelői énekek megőrizték kettős - egyházi és világi - műfajiságukat, legalábbis egy
ideig. A 16. század végétől a protestáns irodalom egyre komorabb színeket öltött: nem
értették s nem is tűrték többé az "illetlen" tréfákat. Az udvari kultúra keretei közé is csupán
átalakított, megnemesített formában illeszkedtek be a közösségi költészet elemei, elég, ha
Balassi Szép magyar komédiájának népi figuráira vagy a "bécsi virágokról" szóló "latrikánus"
versére gondolunk. Ezekben az udvari költő mindig kifejezésre juttatja fensőségét a
közönségességgel szemben.

A vágáns költészet

Hamisítatlan, hiteles 16. századi népdalt nem ismerünk: az írástudatlan, szájhagyományozó

énekköltészet darabjait ekkor még senki sem kívánta lejegyezni. Ismerjük azonban a némi
iskolázottsággal rendelkező vándordeákok, a "hegedűsöknek" nevezett mulattatók
repertoárjának egyes darabjait - az írásbeliség és az írástudatlan költészet határmezsgyéje ez.
Az Európa-szerte virágzó vágáns költészet magyar megfelelőit adták elő úton-útfélen,
kocsmákban vagy nemesi udvarokban. Énekeltek virágénekeket, táncdalokat és táncszókat,
gúnyverseket - változatos közönségük ízlésének megfelelően. A Fanchali Jób-kódexben
fennmaradt Pajkos ének voltaképpen nem egy vers, hanem versek sorozata: a század névtelen
énekmondóinak nem éppen szalonképes témáit és műfajait gyűjti egybe: rablás,
részegeskedés, egy vénlány kicsúfolása, egy szerelemre éhes lány dala, "cseréptörés", azaz
nemi erőszak, egy főrangú hölgy szerelmi kalandja saját kocsisával - ezek a "pajkosnak",
vagyis ocsmánynak mondott jelenetek követik egymást ebben a maga nemében rendkívül
ritka költeményben, mely a népdalok legrégibb rétegeivel rokonítható.

A históriás ének

A népi "vígságtevők" közül fokozatosan emelkedett ki az énekmondóknak az a képzettebb

csoportja, mely a szájhagyományozó irodalmi közlésformáktól az írásbeliség felé fordult. Bár
ők is hegedűsöknek és lantosoknak nevezték magukat, miként egyszerűbb társaik, valójában
lenézték a kocsmai muzsikusokat. Költészetükben az írástudatlan versszerzés poétikai
eszközei és maga a hegedűs-magatartásforma gyakran ironikus formában jelentkeznek . A
léha verstémák helyett a lantosok inkább történeti tárgyakat választottak. Verseiket
akrosztichonnal és kolofonnal igyekeztek megvédeni az illetéktelen felhasználóktól. Ők a
históriás énekek szerzői. Mátyás korából való a legkorábbi históriás ének, a Szabács viadala.
A Száva melletti vár 1457. február 15-i bevételéről szóló ének meglepően fejlett rímelésű -
hitelességét ma is többen vitatják. Pannónia megvételét archaikus alliterációkban gazdag
versekben beszéli el Csáti Demeter, a 16. század elején élt ferences szerzetes. Szilágyi Mihály
és Hagymási László históriája a népballadákban és a szomszéd népek költészetében él
tovább . Ilosvai Selymes Péter számos történeti éneket írt, nevét azonban kétségtelenül
egyetlen műve, a Toldi Miklósról szóló ének tette híressé - Arany János Toldija által.

Igazi rangot ennek a műfajnak Tinódi Sebestyén adott. Ma leginkább haditudósítónak

neveznénk őt: a török-magyar küzdelmek színtereit járva a legfrissebb harci események híreit
szállította várról várra. Verseit önmaga adta elő, a maga szerzette dallamokra énekelve, a
hősiesség példáival lelkesítve a vitézeket országszerte . Énekei gyűjteményes kiadását még
életében Georg Hoffgreff adta ki Kolozsvárott. Az 1554-es Cronica címében is jelzi, hogy a
magyar nyelven írt verses história a humanista történetírással azonos megbecsülést követelt
magának, a valóság közlését fontosabbnak tartotta a fikciónál s a díszes, kiművelt verselésnél:
"Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam - az mi keveset
írtam, igazat írtam" - mondja könyvének előszavában. A humanisták méltányolták történetírói
érdemeit: Zsámboky János latin prózára fordította az Eger vár viadaljáról szóló énekét. Ma is
kerülnek elő olyan adatok, amelyek alátámasztják Tinódi verseinek történeti hitelességét.

Wathay Ferenc

A 16-17. század fordulóján alkotott Wathay Ferenc. Végvári katonaként sajátította el azt a
sokszínű irodalmi műveltséget, amelyet a végek "vitézlő oskolája" adott. Életútja is tipikus
katonasors: Székesfehérvár 1602-es ostromakor török fogságba esett. A konstantinápolyi
Galata várába zárva raboskodott évekig. A börtönben puszta kedvtelésből énekeskönyvet
állított össze saját verseiből, önéletrajzát is megírta. Ismerte ő már Balassi költészetét, anélkül
azonban, hogy az udvari szerelem mibenlétét érzékelte volna. Írt protestáns bibliai históriákat
és vallásos verseket, alkotásainak zömét mégis a Tinódi modorában szerzett históriás énekek,
katonaénekek és a kéziratos énekeskönyvek népszerű szerelmes verseivel rokon lírai darabok
adják. Legszebb verse a távoli Magyarországon maradt feleségéhez írt fülemüle-éneke , mely
a népdalgyűjtésekből jól ismert rabénekek motívumkincséből építkezik. Kéziratát ügyes
kézzel festett, ám naiv illusztrációkkal díszítette. Talán a török miniatúrafestészet hatása is
felfedezhető ezeken a megható vízfestményeken. A Wathay-énekeskönyv mintegy összegzése
a 16. század közösségi verskultúrájának. Ez a kultúra sok szállal kapcsolódott a
protestantizmus népnyelvi mozgalmához, a humanista és udvari szférákig azonban alig hatott
el. A 17. században előtérbe kerülnek a közvéleményformálás modernebb módozatai. A
históriás ének helyét egyfelől az újságok és a politikai publicisztika, másfelől a barokk eposz
veszik át.

Elitköltészet, udvari kultúra

Az udvari költészet kialakulása

A nemzeti nyelvet az udvari költészet művelői fejlesztették tudatosan kiművelt irodalmi
nyelvvé. A nép nyelvén való ékesszólás elméletének és gyakorlatának kialakítása nem a
reneszánsz, hanem a középkor vívmánya: az udvari típusú szerelmi költészet már a 11-13.
században virágzott a provanszál, a toszkán és szicíliai udvarokban. Dante korában "édes, új
stílusnak" (dolce stil nuovo) nevezték az udvari költészetet. Ennek "újdonsága" a szerelmi
tematika és a lovagi nőkultusz volt, "édességen" pedig a népnyelv retorikai kimunkáltságát,
Dante szavával a "kiváló népnyelvet" értették. A szerelmi tematikából és a magyar nyelv
kiművelésének igényéből nálunk Balassi Bálint és tanítványai alkottak egységes irodalmi
programot, mely - hála Balassi rendkívüli tehetségének - teljes egészében meg is valósult.

A széphistóriák

Balassi Bálint felléptével egy időben - feltehetőleg az ő és költőbarátai hatására - a 16. század
utolsó harmadában elterjedt a szerelmi tárgyú verses történetek, a széphistóriák divatja.
Füzetes ponyvanyomtatványokként láttak napvilágot, olvasóik szó szerint ronggyá olvasták
őket. Az 1577-ben, Sárospatakon keletkezett Eurialus és Lucretia költője ismeretlen. Szerzője,
a Pataki Névtelen egy latin nyelvű erotikus novellát dolgozott fel a magyar udvari költészet
stílusában. A mű költői nyelve oly mértékben rokon Balassi udvari szerelmi költészetével,
hogy sokan őt magát vélik a vers írójának. A 19 szótagos Lucretia-sor felhasználásával alkotta
meg Balassi Bálint a Balassi-strófát. A széphistóriák legszebbike kétségkívül Gergei Albert
Árgirusa. Ez a mű Vörösmarty Mihály Csongor és Tündéjének forrása. A királyfi és a tündér
evilági és túlvilági szerelmi kalandjait elbeszélő vers legfőbb erénye abban áll, hogy mentes
minden moralizáló toldaléktól: színtiszta tündérmese. A mű folklorikus és mitikus motívumai
tökéletesen beleillenek az udvari szerelem koncepciójába: Árgirus és a tündér szerelmi
párbeszédei Balassi költői nyelvén szólalnak meg. Gergei Albert Árgirusa a régi magyar
irodalom történetének legnagyobb irodalmi rejtélyei közé tartozik. A szerző állítása szerint
"olasz krónikából" fordította a verset, ezt azonban mindezidáig nem sikerült megtalálni.
Eredménytelenek voltak azok a törekvések, amelyek a vers cselekményét a világ
mesefolklórjában és az európai irodalom egészében igyekeztek felkutatni. Az antik görög, a
keleti és a kelta eredet mellett egyaránt számos érv szól, nem ismerünk azonban olyan
szöveget, amelyben az Árgirus cselekményének főbb mozzanatai együttesen megtalálhatók.

Balassi Bálint

- Balassi Bálint jelentősége

Balassi a magyar nyelvű szerelmi líra megteremtője, az egyéni hangú vallásos költészet első
nagy alakja. Az utókor sokáig csak ez utóbbiként tartotta számon, hiszen nyomtatásban csak
az istenes énekei jelentek meg, azok is csak jóval halála után. Szerelmes verseit a múlt század
végén fedezték fel az ún. Balassi-kódexben, mely a - feltehetőleg - töredékes Maga kezével írt
könyvet tartalmazza. A 17. századi ismeretlen másoló a következő sorokkal vezeti be a
kódexet: "Következnek Balassi Bálintnak kölem-kölem féle szerelmes éneki, kik között
egynéhány isteni dicsiret és vitézsigről való ének is vagyon."

Balassi a reneszánsz költészet tudós művelője: a zárt kötetkompozíción belül az egyes versek
szerkezete is kimunkált. A versformát is megújítja (Balassi-strófa). Pályája során válik el a
dallam és a szöveg egymástól: korai versei még énekek, nótajelzéssel ellátva - élete végén e
jelzéseket elhagyja. Balassi műfaji újítása a reneszánsz udvari dráma: a Szép magyar
comoedia, ennek a művének teljes szövegét csak az 1950-es években fedezték fel.
Feltehetőleg ő volt a központi alakja annak a költői akadémiának, amelyet "nyolc ifjú
legény"-ként szokás emlegetni, és akik "az magyar nyelven való versszerzésen egymással
vetekedtek".

- Szerelmi költészete

Balassi szenvedélyes életet élt. Költőként nyilván jól ismerte a korabeli virágénekeket.
Szerelmes versei eleinte mégis a lovagi költészethez hasonlítanak: a szerelmes férfi istenként
tiszteli szíve hölgyét, viszonyuk a hűbéri alávetettséget idézi fel. Ebben a korai korszakban a
megverselt nőket valódi nevükön nevezi, s csak később választ álneveket számukra
(Losonczy Annából így lesz Julia , másokból Célia vagy Fulvia). Ez a gesztus is mutatja,
hogy Balassi a reneszánsz költészeteszményhez közelít. Az antik minták (Ovidius), mitológiai
alakok (Cupido) átvétele után a neolatin költészet (Marullus, Angerianus, Joannes Secundus)
hatása is megjelenik.

Művészetének reneszánsz jellegét nemcsak az imitatio adja. Fontos vonása a versek nagyobb
kompozícióba való szerkesztése. A Balassi-kódexben hiánytalanul fennmaradt első (33
versből álló) egység után egy második, feltehetőleg szintén 33-asra tervezett ciklus található.
Ennek alapja Balassi (Credulus - jelentése: hiszékeny) és Anna (Julia) szerelmének története:
a költő 25 versben meséli el a reménytelen, petrarkista szerelem valamennyi gyötrelmét. (Ezt
szokás Julia-ciklusnak nevezni.)

Többféle kötetterv töredékét, illetve lehetőségét vélik a kutatók felfedezni a hiányosan ránk
maradt életműben. Utolsó ismert megkomponált versfüzére - az egyetlen saját kézírásával
fennmaradt - Cím nélküli gyűjtemény . A ciklus minden darabja egyetlen versszakból álló
epigrammaszerűen tömör kép - mindegyike egy-egy Balassi-strófa.

- Vallásos költészete

A Balassi-kódex mindkét ciklusa tartalmaz istenes énekeket - ezekhez feltehetőleg tervezett

egy harmadik, vallásos verseket tartalmazó 33-as gyűjteményt. Ha ez megvalósult volna, a
teljes kötet bevezetőjéül a 99 soros Három himnusz a Szentháromsághoz című verset
szánhatta. A számok jelképesek: a hármas a Szentháromságot, a 33 a krisztusi korra, és a talán
éppen ennyi idős költőre utalhat.

Balassi istenes énekeit lehet szuprakonfesszionálisnak (felekezetek felettinek) nevezni. Erre

nemcsak az ad okot, hogy a költő élete folyamán megváltoztatta vallását, hanem az is, hogy
az Istenes énekek gyűjteményét a későbbiekben egyaránt gyakran adták ki a katolikusok és a
protestánsok. A szövegeket vizsgálva azonban a protestáns jelleg az uralkodóbb: a
zsoltárátköltések forrásai Théodore de Beze és George Buchanan latin zsoltárparafrázisai. A
gyülekezeti énekekből is merít, amikor a perlekedő, az Istennel személyes (közvetítő nélküli)
kapcsolatot fenntartó hangon szólal meg. Rendkívül modernnek hat az a kételyekkel teli,
tépelődő, Istent és az iránta érzett hitet kereső gesztus, ami Balassi legszebb vallásos
verseinek visszatérő motívuma .

- A Szép magyar comoedia

Cristoforo Castelletti Amarilli című (1587) olasz nyelvű pásztorjátékát ülteti át Balassi (1588)
a Losonczy Anna-szerelemhez nagyon is illő komédiává. (A főszereplők neve a Julia-
ciklussal megegyezően itt is Julia és Credulus.) A mű vége - ellentétben a való élettel -
szerencsés: a különféle félreértésekből adódó kalandok során egymást elveszítő, majd fel nem
ismerő szerelmesek összeházasodnak. Ez a zárás nemcsak egy Annának szóló kérés, hanem
egyúttal a humanista felfogáshoz is kapcsolja a drámát, mely szerint a tisztességes szerelem
házassággal végződik.

A komédia Prologusában irodalmi elveit és céljait fogalmazza meg Balassi. A műfajteremtő

szándék mellett nagy jelentőséget kap a magyar nyelv meggazdagításának programja. Az
erazmista és protestáns hagyományoktól eltérően a költő tárgya nem a történelem, nem is a
vallásos jellegű moralizálás, hanem a szerelem. A reneszánsz korára jellemző témaválasztás
mellett a szerző célja is korszerű: az oktatás helyett gyönyörködtetni, szórakoztatni kíván.

- Egy katonaének - In laudem confiniorum

(A végek dicsérete)

A vers a zárt, arányos szerkesztés mintapéldája. A 9 versszakból az első (megszólítás és költői

kérdés) és az utolsó (költői felkiáltás és áldáskérés) strófa ódai keretbe foglalja a művet,
melynek éppen a közepén, az 5. versszak középső sorában fogalmazza meg a költő
üzenetének lényegét. Ez a 3 strófa adja a vers retorikai keretét, s ezek szintén 3-3 versszakot
fognak közre: a 2-4. és a 6-8. szakaszok életképszerűen a vitézi életmód tipizált jeleneteit
idézik fel. Mindkét belső egység az "ellenség" feltűnésével kezdődik, ám míg a portya az első
részben az éjszakai nyugalommal fejeződik be, a második képben az ütközet vége sokak
számára már a végső nyugalom, a hősi halál. A páros szakaszok mozgalmasabbak, a
páratlanok - alkalmazkodva a három keretstrófához - leíró jellegűek.

Az első és utolsó versszak nyelvtani szempontból is összetartozik: mindkettő alanya többes

szám 2. személyű, a vitézeket a közülük való költő "ti"-ként szólítja meg. A többi strófában az
alany többes szám harmadik személyű. Kiválóan érzékelteti ezzel a szerző, hogy belül van
ugyan ezen a körön, de dicséretének hitelessége kedvéért kívülállóként kell e himnikus,
magasztos szavakat leírnia.

Rimay János és a későreneszánsz irodalom

A 17. század első évtizedeiben meglehetősen átalakult Európa szellemi arculata. A felekezeti
ellentétek kiéleződtek, az ideológiai frontok megmerevedtek. Ez a periódus a reneszánsz
válságkorszaka. Kétségtelen, hogy a humanista műveltségeszmény egyre kevésbé felelt meg a
kor "modern", praktikus követelményeinek. Balassi Bálint irodalmi örökségét tanítványai,
követői megpróbálták ápolni, jóllehet védekezésre kényszerültek a felekezeti szigorral
szemben.

Balassi leghűségesebb tanítványa Rimay János volt. Csodagyerek hírében állt, Balassi kikérte
és megfogadta a tíz-tizenkét éves költő véleményét verseiről. Mestere emlékét egy nagyhatású
gyászköltemény-ciklusban, a Balassi-epicédiumban örökítette meg (1596). Ez a bonyolult,
mélyértelmű alkotás a tizenötéves háborúban hősi halált halt Balassi Bálintot és öccsét,
Ferencet Pallas és Mars, vagyis a kultúra és a vitézség mintaképeiként mutatja be. A
Homérosz-utalásokkal teli Epicédiumnak kitapintható epikus szerkezete van, mely nagy
hatást gyakorolt Zrínyi Miklósra is . Rimay összegyűjtötte és ki szerette volna nyomatni
Balassi teljes költői életművét, ez a kiadás azonban nem valósult meg, csupán a kötet előszava
ismeretes. Ebben Rimay védelmébe vette mestere szerelmi költészetét, mely Rimay szerint
alapvető feltétele a nemzeti irodalmi nyelv létrehozásának.
Rimay szerelmi lírája Balassi költészetének nem utánzata, hanem tudós imitatio. Rimay a
humanista irodalom poétikai követelményeit juttatta érvényre a Balassi megalkotta udvari
költészet keretein belül. Mindez új stílust eredményezett, melyben a túlzás, a rafinéria és a
diszharmónia uralkodik a reneszánsz formarend helyén. Ez az új stílus a manierizmus. A késő
reneszánsz irodalmi program eszmerendszeréül a humanizmus utolsó hajtása, a
neosztoicizmus szolgált. Legszebb verseit, pl. a fia halálakor szerzett éneket ez a vigasztaló
gondolatrendszer hatja át. Rimay levelezésben állt az irányzat megteremtőjével, Justus
Lipsius németalföldi filozófussal is. Rimay egy, a maga nemében páratlan - verset prózával
elegyítő - ciklust állított össze a felekezeti küzdelmeken túlemelkedő vallásosság és a sztoikus
morál témakörében. Az Ez világ, mint egy kert kezdetű verse Balassi Katonaénekének
mélabús, sztoikus iróniával teli párdarabja . Megkomponált versgyűjteményét Balassi istenes
énekeivel együtt, közös kötetbe szerkesztve kívánta megjelentetni, ám ez csak halála után,
szándékaitól független módon látott napvilágot.

Rimay intenzív irodalomszervező tevékenységet folytatott. Az udvari típusú szerelmi

költészet művelőit már maga Balassi Bálint egyfajta versíró csoportba szervezte (nyolc ifjú
legény), ennek valószínűleg Rimay is tagja volt. Később mestere költészetének kedvelőiből
létrehozott egy Pallas isten nevét viselő laza irodalmi csoportosulást. Lipsius magyarországi
híveivel folyamatosan ápolta kapcsolatait, irodalmi levelezésben állt a későhumanizmus és a
szerveződő ellenreformáció képviselőivel, pl. Náprágyi Demeterrel és Pázmány Péterrel.
Rimay a magyar nyelvű irodalomkritika első művelője: Prágai András sztoikus szellemű
fejedelmi tükrét, a Fejedelmeknek serkentő óráját (Bártfa, 1628) a manierista poétika ismérvei
alapján bírálta egy Rákóczi Györgyhöz írott levelében.

A kibontakozó ellenreformáció

A tridenti zsinat befejeztével (1564) az egyház kettészakadása is visszavonhatatlanná vált.

Korábban sokan még reménykedtek az ellentétek elsimíthatóságában. Ekkorra azonban a
katolikus egyház Magyarországon igencsak háttérbe szorult a reformáció erőivel szemben. A
Pázmány Péter vezette 17. századi katolikus újjáéledés azokból a centrumokból indult ki,
amelyeket a 16. század során végig sikerült megtartani az egyház befolyása alatt:
Nagyszombatból és Pozsonyból. Telegdi Miklós - a nagyszombati iskolával és nyomdával a
háttérben - sikerrel vette fel a küzdelmet Bornemisza Péterrel. Az ország rekatolizációjára a
jezsuiták betelepítése kínált valódi esélyt. A katolicizmus e modern képzettségű, elszánt
élharcosai mind a királyi Magyarországon, mind Erdélyben többször megpróbálták megvetni
a lábukat, és kiépítették intézményrendszerüket: különösen a jezsuita iskolákat, ebben volt fő
erejük. Első jelentős magyar képviselőjük Szántó István volt, aki állítólag teljes katolikus
bibliafordítást készített a Vulgata alapján - sajnos kézirata elveszett. Így a katolikus
biblafordítás feladata egy másik jezsuitára, Káldy Györgyre várt. A jezsuitákat újra meg újra
kiűzték Magyarországból és Erdélyből: 1603-ban Kolozsvárott földig rombolták rendházukat,
a páterek azonban nem sokat törődtek az őket övező gyűlölettel: amint lehetőségük volt,
visszatértek.

Pázmány Péter

Az ellenreformáció sikerét a Bocskai-felkelést követő időszak új politikai berendezkedése

készítette elő. Az 1608-as országgyűlésen a magyar főrendek kiegyezésre jutottak a
Habsburg-házzal, s egyre inkább felismerték, hogy érdekeiket a katolikus egyházon belül
érvényesíthetik a legsikeresebben. Ez a folyamat többek között Pázmány Péter esztergomi
érsek irodalmi, szervező, iskolaalapító és térítő munkássága révén vált visszafordíthatatlanná.
A jezsuitából lett kardinális egy egészen új, modern értelmiségi-típushoz tartozott: bámulatos
felkészültség, éleslátás, gyors reagáló képesség, következetesség és mindenekelőtt átütő írói
tehetség jellemezték. Itáliából és Grazból hazatérve a magyar szellemi életben rövid időn
belül kétségkívül övé lett a vezető szerep - ezt protestáns ellenfelei is elismerték. Kiváló
humorral forgatta a nemzeti nyelvű irodalom fegyverét, melyet a reformáció képviselői
használtak először, s melyet most teljes erejéből ellenük - pl. az evangélikus Magyari István
és a kálvinista Alvinczi Péter ellen fordított (Felelet, Nagyszombat, 1603; Öt szép levél,
Pozsony, 1609). Fő műve egy kristálytiszta logikával felépített polemikus teológiai mű: a
Kalauz (Pozsony, 1613), mely összefoglalja és rendszerezi a katolikus alaptételeket - szemben
a protestáns kifogásokkal . Ellenfelei alig tudtak magukhoz térni a megrázkódtatásból, melyet
ez a könyv okozott. Kénytelenek voltak latinra fordítani és Wittenbergbe küldeni, hogy az
ottani teológusok méltóképp megválaszolhassák. Másik grandiózus alkotása az élete végén
kiadott Prédikációk (Pozsony, 1636). Ebben a művében nyilatkozik meg leginkább Pázmány
utánozhatatlan stílusa: nem fülgyönyörködtetésre törekedett, de mégis azt művelte.
Kétségtelenül díszes, körmondatokban gazdag próza ez, varázsának titka azonban
megfejthetetlen, s aligha tömöríthető az irodalmi barokk kategóriájába. Stílusa, írásművészete
jelentős befolyással volt a Nyugat íróira, különösen Kosztolányi Dezsőre.

Zrínyi Miklós

- Zrínyi Miklós jelentősége

Ősi, főúri, horvát és magyar családban született, dédapja az 1566-os szigetvári hős volt. Zrínyi
nem csupán a magyar irodalomtörténet jelentős alakja, hanem európai távlatokban is
kiemelkedő műveltségű, széles látókörű történelmi személyiség: politikus és hadvezér.
"Zrínyi egészen koráé" - írta róla Arany János, és ezt úgy kell értenünk, hogy Zrínyi tudatosan
alakította önmagát mint politikust és művészt korszerűvé. Elkötelezettsége, ízlésvilága,
életszemlélete korából fakadt. Az a ritka ember, akinél az életmű, az ideológia, a magasrendű
erkölcsiség, a társadalmi rang és elhivatottság, a műveltség és a konkrét tevékenység szerves,
szétválaszthatatlan egységet alkot. Zrínyi főbb művei ezt a sokoldalúságot tükrözik.

Politikusként felismerte, hogy a magyar önállóság egyetlen esélye az, ha a török kiűzésében
önerejére támaszkodik - akár a Habsburgok ellenében is. Ennek érdekében szenvedélyes
hangú értekező prózájában , levelezésében és szépirodalmi műveiben egyaránt sürgette a
magyar politikai erők minél szélesebb méretű összefogását, s e nemzetegyesítő program
keretében felülemelkedett a katolikus-protestáns viszályon is. Eszménye egy korszerű magyar
hadsereg, valamint az erős nemzeti királyság volt, példaképe Attila, illetve Mátyás király ,
felelevenítve ezzel a 16. századi Mátyás-kultuszt. Az ideológiai propagandának és az
irodalomnak az összefonódása nem állt távol a barokk művészeteszménytől.

Zrínyi íróként tudatos újító volt: számos műfajt ő honosított meg irodalmunkban, ő közölt
nyomtatásban először szerelmes verseket, ám talán a legfontosabb, hogy ő írta az első magyar
nyelvű eposzt.

- Az Adriai tengernek Syrenája

Zrínyi költői műveit - Balassihoz és Rimayhoz hasonlóan - megkomponált kötetbe rendezte

(Bécs, 1651). A kötet címe magyarázatra szorul: a Syrena szirént jelent, az Adriai-tenger a
Zrínyi-birtokok déli határa volt, tehát a cím így is olvasható: "Magyarország költője, gróf
Zrínyi Miklós". A kötetben szerelmes idillek előzik meg az eposzt, utána pedig elégiák,
bölcselkedő epigrammák következnek, majd egy vallásos-hazafias óda (Feszületre), végül
pedig a Peroráció zárja a kompozíciót. A szerkezetet nem a puszta kronológia határozza meg.
Az ember szellemi életében először a szerelemé a főszerep, majd következik a férfikor, a
hazáért való küzdelem, a földi dicsőség - ámde mindkettőt elpusztítja a halál. A halált
azonban túléli a hírnév, mely Zrínyinél az időt is legyőzi, sőt, a vallásos megdicsőülésnél is
fontosabbá válik. Ez a halhatatlanság viszont nem a költőé, hanem a vitéz harcosé.

Lírájának is lényeges eleme a heroizmus. Verseiben Marinót, az olasz barokk egyik

képviselőjét követte, de hangvétele tragikusabb és drámaibb, egyszersmind egyszerűbb is
mesterénél. Az olasz formák magyar változatainak meghonosítására törekedett, műfaji és
kompozíciós újításokat alkalmazott.

- Obsidio Szigetiana - Szigeti veszedelem

Az eposz célja többirányú. Elsősorban az a nagyon is nyilvánvaló üzenet, hogy a száz évvel
korábbi török-magyar küzdelem emlékének felelevenítésével ráirányítsa az olvasók figyelmét
arra, hogy a török kiűzése a legfőbb cél. A törököt Isten küldte büntetésül a magyarság ellen,
mert Magyarországon eláradt a bűn, s ez a bosszú "harmad-negyed ízig" fog tartani - azaz
éppen a dédunoka Zrínyi idejében érhetne véget. Ám az isteni harag és beavatkozás egy újabb
jelentésréteget hordoz: a hitetlen pogányok ellen az igaz hívők védhetik meg a
kereszténységet. Zrínyi morális, vallásos üzenete összhangban áll az ellenreformáció
eszmevilágával, az eposz megformáltsága, mintakövetése pedig a barokk ízlést tükrözi.

Az eposz alapkoncepciója egy paradoxon: a vesztes szigetvári hősöket úgy kell bemutatni,
hogy az olvasó mégis győztesnek lássa őket. Ez a szerzői feladat teljes mértékben megfelel a
barokk eszménynek. Az ellentmondást úgy oldja fel a szerző, hogy a támadó török sereg
Szigetvár alatt nem a bűnös magyarsággal ütközik meg, hanem egy emelkedett erkölcsiségű
csapattal. A katonákat ugyan fizikailag meg lehet semmisíteni, de olyan morális értékeket
képviselnek, amelyek a török sereget felmorzsolják, szétzüllesztik. (Természetesen az is
fontos, hogy a költő Zrínyi saját dédapjának tulajdonítja a szultán halálát.) A szigetváriak
dicsőségét a szerkesztés is alátámasztja: az eposz a mennyben kezdődik, Isten haragjával, s a
mennyben is ér véget, amikor a megbocsátó Isten magához emeli valamennyi szigetvári hőst.

- Források

Az eposz forrásairól maga a költő ír előszavában: elsősorban antik mintákat követett,

Homéroszt és Vergiliust. Nagy mértékben hatottak Zrínyire a korabeli itáliai eposzszerzők
művei, ezek közül is a legfontosabb Tasso eposza, a Megszabadított Jeruzsálem. Az Aeneis és
a Zrínyiász témamegjelölése szó szerint megegyezik. Aeneas alakja a középkori hagyomány
szerint figura Christi, azaz Krisztus mása, jelképe, és Tasso saját eposzi hősét erre a vallásos,
jámbor (pius) mintára alkotta meg. Zrínyi a dédapa figuráját egyfelől sokkal
emberközelibbnek, elevenebbnek ábrázolta, mint költőelődei saját hőseiket, másfelől az ő
számára a szigetvári hős athleta Christi, a hit bajnoka, aki Jézust követve saját véráldozatával
váltja meg az egész magyarságot a bűnöktől, s nyeri el számukra is az isteni kegyelmet.

Ugyancsak az előszóban utal Zrínyi arra, hogy ismeri és felhasználja a jelentős humanista
történetírók munkáit (Zsámboky János és Istvánffy Miklós latin nyelvű műveit), ám mint
fontos művészi elvet, ezt is hozzáteszi: "Fabulákkal kevertem az históriát".
Zrínyinek igen jelentős könyvtára volt, melynek jegyzéke a hagyatéki leltárban fennmaradt, s
a könyvek jó része ma is megtalálható a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtárban. Sajnos,
nem maradt fenn az az inventáriumban megemlített kéziratos gyűjtemény, mely Balassinak
"fajtalan éneki"-t (szerelmes verseit) tartalmazta. Ez az adat rendkívül fontos, egyrészt mert
jól mutatja, hogy Balassi költészete hogyan terjedt és volt ismert a halála utáni évtizedekben,
másrészt hogy Zrínyi szerelmi lírája a magyar udvari költészet folytonosságát jelzi.

A barokk udvari költészet

Zrínyi műve összetett, többrétegű alkotás, így nem számíthatott széleskörű közönségsikerre.
Kortársai, követői között azonban többen is akadtak, akik népszerű, olvasmányos írásokkal
igazi szórakoztató irodalmat hoztak létre. Irodalmár püspökök, versszerző kanonokok és
udvari papok színezik a Szent Szív, a négy végső dolog (halál, ítélet, pokol, mennyország)
vagy a végítélet "utolsó trombitaszavának" hatásos, barokk tematikáját - ez utóbbi tárgyat
ifjabb Darholcz Kristóf kiváló prózafordítása, a Novissima tuba (Kassa, 1639) is feldolgozza .

A szellemi élet nemesi származású képviselői a főúri udvarokban éltek, s tevékenységük

sokrétű volt: az udvari reprezentáció szolgálatában feladatuk közé tartozott a főúr tetteinek
heroizálása, családi életének megörökítése is. E típus legkiválóbb képviselője Gyöngyösi
István, aki már életében népszerűvé vált. Verses epikája épít a Tinódi- és Zrínyi-féle
történelmi tradícióra. Ismerte Balassi szerelmi költészetét, s így életműve e költői hagyomány
folytatója is. Poétikai-retorikai szempontból a legtudatosabb szerzők közé tartozik, erről több
művének előszava tanúskodik. Bravúros verselése, technikai képzettsége, gördülékeny
nyelve, képteremtő ereje a 18. századra a legnépszerűbb íróvá emelte. Komoly hatással volt
az utókorra. Tudatosan fejlesztette nyelvünket, s bár Kazinczy később azzal vádolta, hogy
elrontotta a magyarok ízlését, nyelvújítóként mégis elődjének tartotta. Arany János szerint
"Gyöngyösi alapjában lírai költő volt... Dallá olvad az elbeszélés, a párbeszéd hősei ajkán."

Gyöngyösi patrónusai a kor legkülönbözőbb politikai köreinek reprezentánsai: a költő Zrínyi

nézeteit képviselő Wesselényi Ferenc nádor, az udvarhű Esterházy Pál (aki maga is sokoldalú
művész), Thököly Imre, a kurucok fejedelme (az ő házasságára írta híres epithalamiumát), a
labanc Koháry István, aki sokáig Thököly fogja volt, s szintén foglalkozott költészettel ,
valamint a császárpárti Andrássy Péter, akinek Chariclia című művét ajánlotta.

Puritanizmus és enciklopédizmus
A katolikus előretörés fokozatosan háttérbe szorította a reformáció erőit, melyek a 17.
században maguk is egyre megosztottabbá váltak. Új irodalomszemlélettel leginkább a
hollandiai és angliai egyetemekről hazatérő puritánusok jelentkeztek a század közepén.
Idehaza I. Rákóczi György özvegyének, Lorántffy Zsuzsannának sárospataki udvarában
találtak menedéket. Medgyesi Pál az angol puritanizmus egyik alapművét, Lewis Bayly Praxis
pietatisát ültette át magyarra nagy retorikai invencióval (Debrecen, 1636), ez a mű a szigorú
önvizsgálaton alapuló, külső kötöttségektől mentes egyéni vallásosság kézikönyve.
Gyakorlatias szemlélete elutasítja a manierista "udvari piperét".

A puritánusok modern műveltségideálját az oktatás reformját sürgető enciklopédisták

fogalmazták meg. Sárospatakon ez idő tájt a kor legnagyobb pedagógusa, a "mindentudás"
lehetőségét kutató Comenius is tanított. Az erdélyi Apácai Csere János európai színvonalon, a
legjobb kézikönyvek alapján tanulmányozta az enciklopédikus ismeretszerzés módszereit és a
tudományos ismeretek teljességének logikus rendszerbe foglalására vállalkozott - magyar
nyelven (Magyar encyclopaedia, Utrecht, 1653). Forrásai között Descartes művei is
szerepeltek, Apácai kartéziánizmusa azonban következetlen és ellentmondásos - így sem
kerülhette el a földhözragadt rágalmakat. A korszak egyik legtehetségesebb protestáns
személyisége Tótfalusi Kis Miklós. Amszterdamban képezte ki magát a kor egyik
legjelentősebb betűmetszőjévé és tipográfusává. Az őáltala metszett, klasszicizmusba hajló
"hollandi antikva" betűk Európa-szerte mértékadó remekműnek számítanak még ma is.
Mesterségbeli tudását egészében a magyar olvasók szolgálatába kívánta állítani, amikor
Amszterdamban kinyomtatta olcsó, "kisded formátumú" Bibliáját (1685). A racionális
bibliakritika elvei szerint korrigálta a Szentírást, ezért idehaza megvetést, szidalmakat kellett
elszenvednie. Hiába védekezett elkeseredetten híres, önéletrajzi fogantatású Mentségében
(Kolozsvár, 1698), az egyházi és világi elöljáróságnak sikerült lelkileg teljesen megtörniük a
nemesi öntudattal rendelkező, modern polgári mentalitású tipográfust .

Emlékírók

A barokk kori próza kiemelkedő alkotásai az emlékiratok, naplók, önéletírások.

Nyomtatásban általában nem jelentek meg, de kéziratos formában terjedtek és ismertek
voltak. Nem sajátosan magyar jelenségről van szó, hiszen Európa-szerte kedvelt műfaj volt a
memoár. Nem előzmény nélküli e műfaj a magyar irodalomban: Vörösmarti Mihály (1572-
1645) 1610-ben kezdte el írni Megtérése históriáját (1634). A szerző kálvinista prédikátor
volt, aki Pázmány Péter hatására katolizált, könyve egyfelől vallomás, másfelől a hitvitázó
irodalommal rokon teológiai mű.

Emlékíróink általában koruk nevezetes személyiségei voltak, többnyire politikusok, és

műveik rabságban, száműzetésben keletkeztek. Visszaemlékezéseikben leggyakrabban a
történelmi helyzetüket és cselekedeteiket igyekeznek tisztázni - így ezek a munkák tudatosan
szubjektívek. Ennek ellenére a memoárok fontos történelmi források is.

Kemény János (1607-1662), a későbbi erdélyi fejedelem a tatárok két éven át tartó
rabságában, a Krím-félszigeten írta le életének és korának sorsdöntő eseményeit, sok
anekdotával színesítve a száraz történelmet.

Ugyanerről a korról írt Szalárdi János (1616-1666) Siralmas magyar krónika címmel históriát.
Bár önmagáról egyes szám harmadik személyben beszél, a szubjektív részletek, leírások miatt
művét nem történetírásnak, inkább memoárnak tartjuk.

Bethlen Miklós jórészt már Buda és az ország visszafoglalása után írta műveit, azok mégis a
megelőző korszak eszmekörében születtek. Szent Ágostont és Petrarcát tekinti példaképeinek,
s élete alkonyán bécsi fogságában megalkotott Önéletírásából egy igen művelt, árnyaltan
gondolkodó politikus és mélyen hívő lélek számvetése rajzolódik ki. Zrínyi Miklós halálakor
ő is ott volt a vadászaton, az ő leírásából ismerjük a baleset részleteit.

A török kiűzése sem az irodalmi, sem a politikai élet képviselői számára nem jelentett
megkönnyebbülést, igazi korszakhatárt. A kultúra keretei jó ideig még változatlanok
maradtak, a szellemi élet, a közhangulat - ha lehet - még nyomottabbá vált.

A HÓDOLTSÁG TÖRÖK IRODALMA

A török irodalomtörténet rétegei

A Hódoltság kultúrtörténetének elmaradhatatlan, jóllehet eddig alig vizsgált fejezete az
irodalomtörténet. Az oszmán irodalomban - minőségi szempontból - alapvetően három réteget
különböztetünk meg: a népi, az ásik- és a díván-irodalmat. Egy másik csoportosítási
lehetőséget kínál az egyes szerzőknek és műveiknek a Hódoltsággal való kapcsolata. Ebből a
szempontból különbséget tehetünk a Hódoltságban ismert, de nem ott keletkezett művek; a
Hódoltságról szóló művek és a Hódoltságban keletkezett művek között. Az első csoport a
Hódoltságba érkező szellemi javakat, a második a Hódoltság iránti érdeklődést, míg a
harmadik a helyi szellemi aktivitást tükrözi. Vizsgálódásunkat e két szempontrendszer alapján
mutatjuk be.

A népköltészet

A Hódoltság népköltészetéről úgyszólván semmit sem tudunk, s csak feltételezhetjük, hogy a

hódítók magukkal hozták népdalaikat is. Az azonban bizonyos, hogy a Hódoltságba már alig
jutottak török telepesek, s a katonaság jelentős része délszláv etnikumú volt. Könnyen lehet,
hogy a hódoltsági "török" népdalok egykor szerb vagy bosnyák nyelven csendültek fel. Talán
olyan muszlim elemekkel bőségesen átitatott szláv költészet létezett itt, mint amilyen
Boszniában virágzott még századunk elején is. A török nyelvű népdaltermésre mégis van
néhány adatunk: számos népdal szól Buda s a többi fontos vár elestéről. Ezek nemcsak a
Balkánon voltak ismertek (Kúnos Ignác a századfordulón Ada Kaléban gyűjtött ilyet), hanem
Anatóliába is eljutottak.

Az ásik-költészet

A török énekmondókat ásiknak nevezzük. Művészetük alapvetően szóbeli, éneküket

hangszerrel - kopuzzal, csögürrel - kísérik. A 16. század elejétől szaporodó lejegyzések már
teljesen kiforrott, letisztult stílust tárnak elénk, amely csekély változásokkal napjainkban is él.
Az ásik-költészet eredete kettős: egyrészt nyelvileg, zeneileg a törökök hagyományos, iszlám
előtti kultúrájának örököse. A versek mindig szótagszámlálóak, szerkezetük kötött: ún.
kosma-formában íródtak. Másrészt - ezzel szemben - a tartalom, a megfogalmazás erősen
kötődik a perzsa szerelmi és misztikus költészethez. Számos fordulat, kép az eredeti perzsa
mű tükörfordítása.

Az ásikok egy sajátos török vallási irányzat - az anatóliai nomádok körében népszerű alevi-
bektasi hit s az ebből fejlődött bektasi dervisrend - szertartási zenészei, himnuszköltői. Mivel
a janicsárok - ha csak formálisan is - a bektasi rend kötelékébe tartoztak, az ásikok
megjelentek a harctereken is. Az ásik-költészetet jól ismerték és széles körben művelték a
Hódoltságban. Egyfelől azért, mert a végeken, a katonaság körében mindig népszerűek voltak
az énekmondók; másfelől az itt megtelepedő bektasi dervisek gondoskodtak a terjesztéséről.
Leghíresebb központjuk Gül Baba budai rendháza volt, de álltak kolostoraik Egerben,
Fehérváron, Lippán is.

A hódoltsági ásikokról számos keresztény útleírás, főúri levél vagy muszlim krónika
emlékezik meg. Jelenlétükről beszédesen tanúskodnak a verseiket megőrző török kéziratok
(pl. a Palatics-kódex). Sokuk neve csupán hódoltsági forrásokban bukkan fel, talán helybeliek
lehettek. Egyikük, Kul Pírí egy Tata alatt elesett török vitéz, Deli Bajazid halálát siratta meg.
Másikuk - Ramazán - Buda szépségét Bagdadéhoz hasonlította. Karadzsaoglan Pétervárad
kifosztásáról énekelt, Temesvárli Gázi Ásik Haszán pedig a hódoltsági területek elvesztése
felett kesergett.
A helyi költők mellett számosan csak rövid időre, egy-egy hadjárat erejéig tartózkodtak itt.
Gevheri, az egyik legjelesebb 17. századi ásik egy egri agát siratott el. Kortársa, Ásik Ömer
újabb Moháccsal fenyegette a "német királyt". Üszküdári Érsekújvár bevételéről énekelt, Kul
Musztafa a Duna véres hullámai felett elmélkedett. A hadjáratról hadjáratra vonuló költők, s
persze a vándorló dervisek biztosították az irodalmi ismeretek cseréjét a birodalom távoli
részei között. Nem meglepő, hogy számos olyan ásik műve is ismert volt itt, aki sosem járt a
Hódoltságban. A 14. századi Kajguszuz Abdál énekeit nyilván a bektasi dervisek hozták
magukkal. Ásik Kerem pedig a török széphistóriák (hikáje) világából csöppent a Hódoltságba.
Kereméhez hasonló szerelmi történet talán nálunk is termett, a Karadzsaoglan és Iszmigán
Szultán.

Díván-irodalom

A díván-költészet az időmértékes (aruz) verselést alapul vevő arab-perzsa irodalom hatása

alatt fejlődött. A török nyelv azonban kevéssé alkalmas a metrumok pontos betartására, s ez
komoly fejtörést okozott a költőknek: hol a nyelv, hol a versláb szenvedett csorbát. A
megoldást az irodalmi nyelv megváltozása hozta: fokozatosan feltöltődött arab és perzsa
szavak sokaságával, amelyek segítségével már betartható volt az időmérték. E nyelvet - az
oszmánlit - csak a kulturális elit használta, az egyszerű emberek meg sem értették. A nyelv
"eloszmánosodása" a 18-19. században tetőződött.

Az oszmánli nyelv mint rétegnyelv a birodalom minden részébe eljutott, így a Hódoltságban
is jól ismerték. Ezt használták a hivatalnokok és a vallási emberek, ezt tanították a
medreszékben, s természetesen e nyelven született minden elismert irodalmi alkotás.

A díván-költészet alapeleme a bejt, ebből épül fel a legtöbb versforma: a gazel, a kaszíde, a
mesznevi. Csekély számban léteztek nem bejten alapuló formák is, pl. a murabbá, a
muhammesz. A verseket vagy a szerzők szerint rendezték kötetekbe (díván), vagy
antológiákká (medzsmua) szerkesztették.

A díván-költészetet jól ismerték a Hódoltságban. Közkézen forogtak a nagy elődök (Nizámi,

Szádi, Ahmedi) és a kortárs költők (Fuzúli, Hataji, Záti, Reváni, Muhibbi, azaz Nagy
Szulejmán) munkái. Több helyi költőről is tudunk. Vüdzsudi Mehmed Buda szépségeit
énekelte meg, Hiszáli pedig Gül Babára emlékezett. Pesten nőtt fel a dervis Lámekáni, Budán
Míri. Száji Szigetváron kádiskodott. Tasli-dzsali Jahja bég Szulejmán összes hadjáratát
végigharcolta, a Hódoltságban igen népszerű munkáit zvorniki birtokán írta. Evlia Cselebi
szerint a 17. század közepének legjelesebb budai költői Gázi Cselebi, Názi Cselebi és Számi
Cselebi voltak.

A díván-költészet másik ágát az elbeszélő költemények, verses regények (mesznevi) alkotják.

A műfaj nagy klasszikusait a Hódoltságban is forgatták: Mevlána Mesznevijét vagy Firdauszi
Sahnáméját. Fuzuli Ópium és bor című munkájának parafrázisát II. Gázi Girej krími kán
éppen Pécsen teleltében készítette el (Kávé és Bor), bár az azóta elveszett mű aligha lehetett
itt közismert.

A kimondottan a hadi eseményeket tárgyaló mesznevik neve: gazavatnáme. Jónéhányuk

témáját a hódoltsági háborúk szolgáltatták: Buda, Esztergom, Siklós, Győr, Kanizsa bevétele.
Legtöbbet talán Szigetvár ostromáról írtak. Jóllehet a szerzők egy része maga is részt vett a
hadjáratokban, munkáikat azonban már nem itt készítették. Ezért érdekes a görösgáli hősökről
szóló mesznevi, melyet állítólag a helybéli kádi szerzett, s amely Pecsevi krónikájában
fennmaradt. Neve alapján hódoltsági lehetett az a Gyulevi (gyulai) is, aki Gyula bevételét
verselte meg.

A díván-irodalom prózai alkotásai közül elsősorban a történeti munkák foglalkoznak a

Hódoltsággal. Java részük az Oszmán-ház történetét dolgozza fel (Nesri, Szádeddin, Lutfi
Pasa). Ezek folytatásának tekinthető a pécsi születésű Ibrahim Pecsevi Istvánffyt és Heltait is
felhasználó krónikája, s Kjátib Cselebi műve is. Születtek egy-egy uralkodó dicsőségét
megörökítő alkotások, ezek közül elsősorban a Szulejmánnámékban akadunk hazai
vonatkozásokra (Dzselálzáde). Néhányuk csupán egy-egy hadjáratot beszél el, ilyen például
Kemálpasazáde Mohács-náméja, amelynek egyik másolatát Ibrahim bin Ali készítette
Szolnokon 1575-ben. (E kötet a hódoltsági miniatúrafestészet egyetlen emléke is.)
Kimondottan helyi eseményeket beszélnek el a Szokollu Musztafa és Tirjáki Haszán budai
pasákról szóló krónikák. Kuriózumnak számít a Tárih-i Üngürüsz (Magyarország története),
amelyet egy magyar származású renegát, Terdzsümán Mahmud írt.

A díván-prózához sorolandók az útleírások, a tudományos, vallási és misztikus értekezések.

Az útleírások legjelentősebbje Evlia Cselebi Szejáhatnámeja, amely a hódoltsági
művelődéstörténet egyik legfontosabb forrása. Kevésbé fontos Behrám Dimiski szűkszavú
értekezése a 17. század végéről. Tudományos és vallási munkák minden medreszében
előfordultak. Ránk maradt egy tankönyv, amely Korán-magyarázatot, jogot, verstant
tartalmaz. A medreszék oktatói (hodzsa) azonban néha maguk is tollat fogtak. Ömer Efendi,
az egyik budai iskolamester jogi könyvet írt, Ibrahim budai jogi véleményei (mufti fetva)
kötetekre rúgnak. Ali Dede Szulejmán türbéjének őreként írogatta misztikus értekezéseit,
Ahmed Dede pedig a pécsi mevlevi kolostorban dolgozott. A 15. századi török misztikus,
Ahmed Bídzsán értekezése magyarul is hozzáférhető volt: Bethlen Gábor török deákja, Házi
János fordította magyarra, és 1626-ban Kassán ki is nyomtatta.

A török irodalom hatása

A törökök és a magyarok között szövődött kulturális kapcsolatok elsősorban anyagi

természetűek, az irodalom területén jelenleg alig mutathatók ki. Jelkép értékű, hogy Balassi
Bálint kitűnően ismerte a hódítók költészetét. Két éneke ásik-vers hatására született (Ez világ
sem..., Minap mulatni mentemben...), azok eredeti dallamára. Egy harmadik, igen szabad
fordításának török forrása felismerhetetlen (Kegyes vidám szemű). "Valahány török bejt, kit
magyarra fordítottak" cím alatt - a díván-költészet körébe tartozó - török bejteket, s azok
átértelmezett fordításait gyűjtötte egybe. Balassi művein kívül csupán néhány vers utal török
eredetre: egy ásik-formában, de magyarul írt vers (Fekete szemű szemüdükű), egy kétnyelvű
murabbá (Én nem bántom...), s néhány, eddig meg nem határozott eredetű Török nóta.
Könnyen elképzelhető azonban, hogy a magyar szerelmi költészet számos motívuma mögött
török előkép lappang.

MŰVÉSZETEK

MŰVÉSZETTÖRTÉNET

Bevezetés

A művészeti élet keretének változásai

A 16. században a magyarországi művészet történetének változásait alapvetően két tényező
határozta meg. Az egyik a török előrenyomulás volt, amely Mohács után két részre osztotta,
majd Buda elestét követően három részre szakította az országot. A hazai művészeti élet
legfontosabb centrumai szűntek meg az 1540-es években, és nemcsak további működésük
szakadt félbe, hanem totálisan és végérvényesen el is pusztultak. Elveszett Buda, az ország
fővárosa, Esztergom, az ország egyházi központja, Székesfehérvár, a magyar királyok
koronázó és temetkező helye, a jelentős püspöki székhelyek közül Pécs, Veszprém, Vác és
Eger, a század végére - rövid ideig - Győr is. Az évszázadokon át folyamatos művészeti élet
egycsapásra megszűnt, és az integráló szerepet a megmaradt részek jó ideig nem tudták
átvenni. A politikai és egyházi központ Pozsonyba, illetve Nagyszombatba került át - maga a
Habsburg királyi udvar mindvégig az országon kívül volt (Bécsben illetve Prágában). A
kialakuló fejedelemség Erdélyben őrizte meg leginkább a hagyományos kereteket, ám ott is -
Gyulafehérvár székhellyel - csak a század második felére alakultak ki az új struktúrák. A
másik fontos, a művészetet alakító tényező a reformáció térhódítása volt. Az új, a régivel
szembeforduló vallási irányzatok közül több harcos képromboló elveket vallott, s a középkori
művészet azon tárházait, amelyeket a háborús pusztítások elkerültek, ők pusztították el. A
váradi és a gyulafehérvári székesegyház berendezése lett így az enyészeté. (A lutheránusok
templomaiban viszont sok minden megőrződött.) Olyan, évszázadokon át virágzó
képzőművészeti műfajok, mint a táblaképfestészet, a faszobrászat, kódexfestészet, tűntek el
viharos gyorsasággal a század első harmadának a végére.

A főbb stiláris tendenciák a művészetben

A mohácsi csatától Buda visszafoglalásáig terjedő időszak magyarországi művészete (az

elmúlóban lévő késő gótika mellett) a reneszánsz és a barokk korszakába esik, és ezt a két
terminust szokta rá alkalmazni a tudományos irodalom, hozzácsatlakoztatva újabban
harmadikként a manierizmust. Azok a művészettörténeti korszakfogalmak azonban, amelyek
az európai művészet főbb 16-17. századi áramlatait írják le, a hazai művészeti prudukcióra
csak kevéssé alkalmazhatók. A reneszánsz ugyanis csak a Mátyás- és a Jagello-korban van
jelen nálunk tiszta és kvalitásos formájában, ott is elsősorban az import műveken. Ekkor már
Itáliában is a késő reneszánsz klasszikus és manierisztikus tendenciáinak egymás mellett élése
a jellemző, ennek magas színvonalú festészeti vagy szobrászati emlékei Magyarországon
azonban hiányoznak (eleve hiányoztak is); az építészet domináns katonai jellege pedig
megakadályozta - bármily korszerű elvek szerint építették is az erődöket -, hogy stílusteremtő
vagy stílushordozó erő legyen. Az új műalkotások ornamentikájában érhető tetten leginkább a
változás: megjelenik a veretdísz, a tekercsdísz, később a porcdísz és az akanthusz-
ornamentika - ezek váltják fel a quattrocento, koracinquecento all'antica díszítményeit. A
szintén itáliai eredetű, 1600 körül kialakult barokk művészet hazai megjelenése még
bonyolultabb problémát vet föl. Hiányzik itt is az a művészi színvonal, ami Mátyás király
idején az importált all'antica művészetet jellemezte; a 17. század korszakos jelentőségű
festőinek, szobrászainak még a művei sem jutottak el hozzánk. A királyi Magyarországon, a
katolikus egyház és az udvarhű arisztokrácia műpártolásában jelentek meg a barokk elemek a
17. század második harmadában, de nem váltak a 18. század előtt általánossá; éppen a grand
art műfajaiban erős konzervativizmus tükröződik. Erdélyben pedig a 17. század folyamán
végig szívósan tovább él a késő reneszánsz tradíció, úgyszólván társtalanul.

A művészeti élet keretei - udvarok, mecénások

A humanista műpártolás
A Mohács utáni évtizedekben a királyi Magyarország legfontosabb művészeti központja
Pozsony lett. Itt éltek, működtek a korszak legműveltebb hazai humanistái is, erősen
kapcsolódva a bécsi királyi udvarhoz - hivatali működésük okán is, lévén többnyire a
Habsburg-adminisztráció alkalmazottai. Radéczy István egri püspök, királyi helytartó háza és
kertje - benne a híres, a költők által megénekelt hársfával - volt ezeknek a művelt főpapoknak
és környezetüknek a legfontosabb gyülekezőhelye. A történetíró Istvánffy Miklós, a görög
filológus Nicasius Ellebodius, az orvos Purkircher György, a híres botanikus, Carolus Clusius,
a jogtudós Mossóczy Zakariás, Batthyány Boldizsár és mások tartoztak ebbe a társaságba.
Arcképeiket Martino Rota, dalmát származású metsző munkáiból ismerjük, aki Verancsics
Antal meghívására érkezett Magyarországra. Radéczynek - akinek híres régiség- és
éremgyűjteménye is volt - címerét és arcképét is rézbe metszette. Közösen állítottak
síremléket 1577-ben elhunyt barátjuknak, Nicasius Ellebodiusnak a pozsonyi Dómban, rajta
Istvánffy sírversével és a kétarcú Janusnak, a halál kapuja őrének finomvonalú
domborművével. Többüknek volt gyűjteménye antik érmekből, és a római emlékek feliratait
is gyűjtötték. Kevés eredeti műtárgy maradt utánuk, művészeti kultúrájukat jobbára írásos
forrásokból ismerjük.

A főpapok tevékenysége

Oláh Miklós

Oláh Miklós a 16. század közepi Magyarországnak egyik meghatározó egyénisége volt. II.
Lajos özvegyét Mohács után elkísérte Németalföldre, majd több év múlva hazájába
visszatérve előbb zágrábi püspök, majd esztergomi érsek és királyi helytartó lett. Tudós
humanista volt (Rotterdami Erasmus jó barátja); önálló - latin nyelvű - műveket írt Attiláról és
Magyarországról. Portréja (Hans Sebold Lautensack metszete 1558-ból) igazi humanistaként,
kezében könyvvel ábrázolja. Ő volt az, aki az Esztergomból elmenekült káptalant és
érsekséget Nagyszombatban telepítette le, s elhelyezte ott az esztergomi kincstárat is.
Bécsben, Pozsonyban és Nagyszombatban is palotát tartott fenn; pazar berendezésükből -
köztük különösen sok kárpitról - az érsek végrendeletéből tudunk. Kedvelte a kerteket; bécsi
kertje, a Nicoletum különösen híres volt. Műpártolása fontos része a magyarországi művészet
történetének. 1548-ban, I. Ferdinánd királytól kapott armálisát fényűző miniatúradísszel látta
el - teljesen egyedül áll ezzel a hazai emlékek között -, amelyen saját portréja mellett rokonait
és az uralkodók portréit is megörökíttette, ezzel is kifejezve szoros kötődését a Habsburg-
házhoz. Híres könyvtára volt, amelyet részben még Németalföldön gyűjtött össze, benne egy
11. századi Evangelistarummal. Gondot fordított a könyvek díszítésére is: nyomtatott
pontifikáléját díszes kötéssel látta el, a fametszeteket kiszíneztette és címerét is belefestette. A
híres késő középkori kódex, az ún. Bakócz Graduále befejezetlen miniatúráit folytatni kívánta
(1557). Síremléke - kiemelkedően kvalitásos munka - vörösmárványból, bronz feliratos
táblákkal a nagyszombati Szent Miklós-templomban áll.

Bornemisza Pál

Bornemisza Pálnak, a nyitrai püspöknek az átalakulóban lévő 16. századi országban jelentős
politikai szerepe is volt; karrierje a Habsburg-adminisztrációban ívelt egyre magasabbra;
pályája csúcsán királyi helytartó volt. Ő az első olyan műgyűjtő Magyarországon, akinek
nemcsak tevékenységéről vannak száraz adataink, hanem a műtárgyak iránti
gyűjtőszenvedélye is világosan áll előttünk. Kegyes szándék vezette: a szétkallódó egyházi
kincsekből igyekezett megmenteni mindent, amit tudott. A megszerzett, visszaváltott
liturgikus tárgyakat kijavíttatta, kiegészíttette, használatra magánál tartotta, majd
végrendeletében visszajuttatni rendelte annak a négy egyháznak, amelynek hosszú élete során
főpapja volt. Az óbudai prépostság, a veszprémi, a gyulafehérvári és a nyitrai püspökség sok
klenódiumáról csak az ő végrendeletéből van tudomásunk. Gyűjteményéből néhány műtárgy
megmaradt a mai napig: mitrája a győri székesegyházban és két kehely Nyitrán. Az Anjou-
kori mitra a veszprémi egyházé volt, de gyöngyhímzését a püspök késő reneszánsz stílusban
megújíttatta (1550). Az egyik kelyhet antik aranypénzekkel díszítették még a 16. század
elején, ezt valószínűleg különlegessége miatt tartotta magánál; a később oly gyakori
"pogánypénzes" edények egyik legkorábbi emléke ez Magyarországon.

Náprágyi Demeter

Náprágyi Demeter (†1619) kalocsai érsek inkább egyházi karriert futott be, az ország
kormányzásában nem vitt jelentős szerepet. Nagy tekintélyű, művelt ember volt; iskoláit
Bécsben végezte. 1597-ben gyulafehérvári püspök lett, 1600-ban pedig - elmenekülve a
"tündér ország"-ból - magával vitte onnét az erdélyi fejedelmi könyvtár egy részét, amely így
menekült meg a pusztulástól. Szent László király fejereklyetartóját is (amelyet eredetileg a
váradi székesegyházban őriztek) ő szerezte meg, s mivel a herma koronája közben elveszett,
Prágában csináltatott neki drágakövekkel dúsan megrakott, pártázatos új koronát, azt, amelyik
mai napig ékesíti. A püspök halálakor több flandriai kárpitot hagyományozott a győri
székesegyháznak. Feltehetően ezek közül való az a Jézus születését ábrázoló kárpit, amely ma
az Iparművészeti Múzeumban van. A hatalmas kárpit Brüsszelben készült, 1520 körül, s
Náprágyihoz talán valamelyik főpap elődjétől jutott. A 16. században oly nagy számú, csak
inventáriumokból ismert kárpit közül maradhatott meg ez hírmondónak. Náprágyi címeres
vörösmárvány sírköve a győri székesegyházban áll.

Az erdélyi fejedelmi udvar a Báthoryak korában

A gyulafehérvári fejedelmi udvar a Budáról Erdélybe kényszerült Izabella királyné (†1559) és

fia, János Zsigmond (†1571) idején alakult ki, s az udvari élet töretlenül folytatódott a század
végéig a Báthoryak uralma alatt. János Zsigmond műpártolásáról sajnos kevés adatunk van.
Az 1571-ben trónra került Báthory István fejedelem tovább folytatta az elődje által
megkezdett várépítkezéseket Szamosújváron és Váradon; egyházi célú építkezései
Gyulafehérvárott és Kolozsvárt a jezsuita rend erdélyi megtelepedéséhez kapcsolódtak. Bár
1576-ban a lengyel trónra került, továbbra is szoros kapcsolatban maradt Erdéllyel, sőt, a
lengyel-magyar művészeti kapcsolatok ekkor különösen elevenné váltak: erdélyi mesterek
dolgoztak Krakkóban, Erdélybe pedig többnyire épp a krakkói udvar közvetítésével jutottak el
olasz építészek vagy olyan olasz műtárgyak, mint amilyen Báthory István király miniatűr
viaszportréja. Könyvtárnyi könyvet vásároltatott össze unokaöccseinek, Zsigmondnak és
Andrásnak (a későbbi fejedelmeknek), s a köteteket díszes borítóval látta el. Különösen
nagyhatású alkotás volt az öccsének, Báthory Kristófnak (†1584) emeltetett síremléke,
amelyet Willem van den Blocke, németalföldi születésű, Gdańskban működő mesterrel
készíttetett 1584-1585-ben. Ez a gyulafehérvári jezsuita templomban felállított reprezentatív
síremlék vált a fejedelmi monumentumok mintájává a 17. században. A lengyel király halála
után (1586) az erdélyi fejedelmi udvar továbbra is fontos művészeti központ maradt, sőt, a
Habsburg-udvar felé forduló Báthory Zsigmond idején fénye egyre csillogóbbá vált - ezt
azonban jobbára forrásokból ismerjük, mert a fejedelem lemondását követő zűrzavarban
szinte minden elpusztult.

Nádasdy Ferenc
Nádasdy Ferenc a 17. század egyik legjelentősebb mecénása volt Magyarországon. Az ország
talán leggazdagabb főuraként magas országos méltóságokat töltött be, pályája csúcsán
országbíró volt. Műpártolását gazdagságán, méltóságán kívül meghatározta az is, hogy
többször időzött Itáliában és Németországban is; Padovában és Sienában járt egyetemre.
Pártolta az irodalmat (könyveket adott ki, birtokán nyomdát állított fel), s ő jelentette meg
1664-ben a Mausoleumot, a magyar uralkodók képmásainak azt a gyűjteményét, amely több
évszázadra meghatározta ábrázolásuk hagyományát. Nagyszabású épületeket is emeltetett; az
egyházi épületek közül kiemelkedik a lorettomi szervita-, valamint a lékai ágoston rendi
kolostor és templom (a Nádasdy család temetkező helye). A két családi rezidenciát, Sárvárt és
Sopronkeresztúrt is kiépíttette; a sárvári vár dísztermének török csata-ábrázolásai kiemelkedő
jelentőségűek. Írásos forrásokból ismerjük, milyen sok művésszel állott kapcsolatban. Jan
Thomas és Benjamin Block festők, Carlo Carlone építész a 17. században Magyarországon
működő művészek élvonalába tartoztak. Nádasdynak tekintélyes műgyűjteménye is volt,
benne festmény-kollekcióval, érmekkel, ötvösművekkel, nagy könyvtárral. Nemcsak
rézmetszetek, hanem rézdúcok, sőt rézmetszet-nyomtató prés is volt a tulajdonában.
Augsburgban külön ötvöst foglalkoztatott, s gyűjteményei közül az ötvöstárgyaké volt a
legértékesebb. (Ebbe persze a nemesfémtárgyak kincs-akkumuláló szerepe is belejátszott.)
Nádasdy Ferenc bukása és halála (1671) után vagyonát elkobozták, így alig ismerünk
gyűjteményéből valamit. Egy drágakövekkel, gyöngyökkel kirakott szekér, rajta hordón ülő,
elefántcsont Bacchus-szoborral - az augsburgi Drentwett-művészcsalád remekműve - minden
bizonnyal az ő kincsei közül származik (Budapest, Iparművészeti Múzeum).

Esterházy Pál

Esterházy Pál (1635-1713) műpártolását nemcsak fejedelmi bőkezűség, hanem nagyfokú

átgondoltság is jellemezte; kezdettől fogva tudatában volt annak, hogy a képző- és
iparművészet pártolásával a társadalomban elfoglalt magas helyét is reprezentálja.
Megingathatatlan Habsburg-hűsége egyre magasabb pozíciókba juttatta: hosszú ideig az
ország nádora volt, megkapta az Aranygyapjas rendet és végül a hercegi rangot is. Első
reprezentatív alkotása az a hatalmas, aranyozott ezüst dísztál volt (a hozzátartozó,
lovasszobrot mintázó kannával együtt), amellyel bátyja, a Vezekénynél, a törökökkel vívott
csatában elesett Esterházy László hősi halálának állított emléket. A hatalmas ötvösmű
Augsburgban, Philipp Jakob Drentwett műhelyében készült. Később is szívesen fordult
iparművészeti műfajhoz: a hercegi címet egy másfél méter hosszú elefántagyar művészi
megmunkálásával "ünnepelte meg": az agyaron csigavonalban haladó domborművű képsor
Ovidius Metamorphosesének jeleneteit ábrázolja. Ő volt az, aki a család kismartoni
rezidenciáját kiépíttette, létrehozva ezzel az első barokk kastélyépületet Magyarországon.
Mélyen vallásos ember lévén különösen sok egyházi műalkotás létrejöttét tette lehetővé. Új
oltárt emeltetett a máriacelli templomban a kegyszobor számára; 1695-ben a boldogasszonyi
ferencesek új templomát kezdte el építtetni; 1699-ben pedig stukkókkal és freskókkal
díszíttette az - apja által alapított - nagyszombati jezsuita templom hajójának mennyezetét. A
boldogasszonyi templom is, a nagyszombati freskók is annak a nagyszabású barokk stílusnak
az első emlékei, amely a 18. században a magyarországi művészetet teljes egészében
áthatotta. Családja fontosságát a művészet közvetlen eszközeivel is propagálta: a kismartoni
kastély külső homlokzatán a magyar vezérek büsztjei közé odahelyeztette apja és saját
képmását is, és 1700-ban terjedelmes kiadványban (a Tropheumban) tette közzé az összes
Esterházy képmását. A herceg maga is foglalkozott a művészetekkel: zeneműveket
komponált, és irodalmi alkotásokkal is kísérletezett.

Könyvművészet
Miniatúrafestészet

A középkorral együtt eltűntek az újonnan készülő, reprezentatív könyvfestészeti alkotások is.

Amint egyre nagyobb területet hódított meg a könyvnyomtatás, úgy szorult vissza a kéziratos
könyv, a díszkódexek készíttetése pedig lassan kiment a divatból. Maguknak a kéziratoknak
másféle becsük lett: a humanista könyvtárakba, vagy - ha miniatúradíszük, vagy kötésük
értékes volt - műgyűjteményekbe kerültek. A Mohácsot követő időszakban készült új
könyvfestészeti emlékek meglehetősen ritkák. Stiláris igazodásukban kétféle tendencia
érvényesül. Az egyik a 15. századi olasz reneszánsz könyvfestészet ornamentális motívumait
ismétli, meglehetősen provinciális színvonalon, amint ez jól tanulmányozható az 1532-ben
készült, magyar nyelvű imádságokat tartalmazó Kriza-kódex miniatúráin. Reneszánsz vázák,
bőségszaruk, babérkoszorúk állnak a tengelyesen szimmetrikusra komponált, virágokból,
indákból álló lapszéldíszek középpontjában. A másik irányzat a késő reneszánsz ornamentikát
használja föl, mint például az ún. Bakócz Graduálé 1557-ben készült kiegészítésein, ahol
rollwerk-kartus áll a kompozíció középpontjában, benne Oláh Miklós címerével. Hasonlóképp
modern, keleties arabeszk-dísz ékesíti a győri püspök, Liszthi János breviáriumának címlapját
is, amelyet az 1570-es években miniáltak. Különleges példája a könyvfestészeti hagyományok
továbbélésének a Mohácsnál elesett váradi püspök, Perényi Ferenc misszáléja, melyet későbbi
tulajdonosai újabb miniatúrákkal díszítettek. A 17. századra azonban a könyvfestészet divatja
végleg a múlté lett.

Nyomtatott könyvek, könyvkötések

A könyvnyomtatás a hazai 15. századi kezdemények után csak a 16. század második
harmadában vált igazán jelentőssé Magyarországon. A nagy példányszámban megjelenő,
mind több emberhez eljutó nyomtatott könyveket a költséges miniatúradísz helyett
fametszetekkel díszítették. E metszetek dúcai éppúgy a nyomda felszereléséhez tartoztak,
mint a betűkészlet, s több nyomtatványban is változtatás nélkül - esetleg évtizedekkel később
-, újra és újra felhasználták őket. Záródíszek, iniciálék az egyszerűbb kötetekbe is kerültek, az
igényesebb kiállításúakba azonban figurális ábrázolások is. Elsősorban a könyv címlapját
díszítették gazdagon; sokszor előfordult, hogy ez volt a mű egyetlen metszetes lapja. A
fametszetek többnyire szerény színvonalúak a magyarországi nyomtatványokban; motívumaik
azonban a késő reneszánsz és a manierista ornamentikát közvetítették, s tették széles körben
ismertté. A korban megsokasodott import könyvek metszetei is befolyásolhatták az olvasók
ízlését. A késő középkori, gazdagon miniált díszkódexek visszaszorulásával a díszes
könyvkötések is ritkábbakká váltak. A reprezentatív könyvek tábláit színes bársonnyal
borították, ezüst veretekkel látták el. A könyvek túlnyomó többsége azonban használati kötést
kapott, többnyire vaknyomásos, olykor aranyozott bőrkötést. Stílusuk a német reneszánsz
kötések görgetőkkel és lemezbélyegzőkkel kialakított mintáját követte, mint például a
kolozsvári Heltai-nyomda mellett működő műhely munkái. Bibliai hősök, antikizáló
profilportrék bújnak meg az indák között, a középmezőt pedig nagyobb figurális ábrázolás
tölti be, néha a reformátorok - Luther és Melanchthon - arcképeivel.

A Corvina Könyvtár sorsa

A Corvina Könyvtár, Mátyás király egyik legjelentősebb alkotása erősen megtépázva-

fogyatkozva érte meg a mohácsi katasztrófát. A maradék Szulejmán szultán seregének
zsákmánya lett, nagy részük biztosan Konstantinápolyba került. Már a 16. században jutottak
onnét vissza kötetek: Verancsics Antal például 1555-1557-es követjárása idején szerezte meg
azt a Horatius-corvinát, amelyet Londonban, s azt az Aquinói Szent Tamás-corvinát, amelyet
ma Bécsben őriznek. A Corvinából származó kötetek ekkor már bármely könyvtárnak díszévé
váltak: a bécsi udvari könyvtár bejárata fölött felirat hirdette - egyébként joggal -, hogy a
gyűjtemény a corvinákon alapul, de a brassói városi könyvtárról is hasonló hír terjedt el a 16.
században. A 17. század közepéig egyébként általános volt az a vélemény, hogy a Corvina
zöme Budán maradt, a törökök őrizetében. Szalárdi János szerint Bethlen Gábor, más források
szerint I. Rákóczi György is próbálkozott a budai pasáknál és a magas Portánál, hogy Mátyás
király könyvtárát megszerezze a gyulafehérvári protestáns iskola számára. Csak I. Apafi
Mihály budai látogatása után hagytak fel az erdélyi fejedelmek a próbálkozással. Végül, a 19.
század végén több corvina is visszajutott Konstantinápolyból Budára, ám a Szeráj
könyvtárában a legutóbbi időben is bukkant föl magyarországi kódex (az ún. Isztambuli
Antifonále).

Festészet

A monumentális festészet a két uralkodói udvarban

A királyi és az erdélyi fejedelmi udvar késő reneszánsz és barokk festészeti kultúrájának

emlékeit igencsak megtizedelte az idő. I. Ferdinánd király megrendelésére a pozsonyi vár
kápolnájába a velencei Giulio Licinio készített egy képsorozatot, amely elpusztult; alkotója
korábban Paolo Veronese mellett dolgozott a Doge-palota díszítésén. A kápolna képei minden
bizonnyal dúsan aranyozott stukkókeretbe illeszkedtek (a korabeli gyakorlatnak megfelelően),
amelynek gazdagságáról a vár egyik erkélyének (?) ma is meglévő dekorációjából alkothatunk
fogalmat magunknak. A Licinio munkatársi köréhez tartozó stukkátor a legmodernebb
ornamentális stílusban alkotott; a klasszikus tagozatú keretekben finom vonalú, festett indák,
karcsú figurák töltik ki a teret, a pazarul díszített mennyezet közepén pedig puttók tartják I.
Ferdinánd király címerét. Az erdélyi fejedelmek megrendelésére készült monumentális
falképciklusokról csak írásos emlékeink vannak. A gyulafehérvári fejedelmi palotát János
Zsigmond csataképekkel, várostromok ábrázolásával, valamint emblémákkal ékesíttette; a
fogarasi várkastély nagytermének szintén embléma-díszű falképei pedig akkor készülhettek,
amikor a Báthory-család birtokolta a várat. A későbbi, 17. századi erdélyi fejedelmek
(Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) rezidenciáinak freskóiról is csupán híradások szólnak. A
III. Ferdinánd király számára készült, a pozsonyi várat díszítő festmények is elpusztultak, ám
a metszetek megőrizték őket. Az 1638-1643 között, Paul Juvenel által készített
festménysorozat II. Ferdinándot dicsőítő világi allegóriákból és emblémákból állt. A király
saját kortársai és antik mitológiai alakok között szerepelt, mintegy természetfölötti hőssé
növekedve. A megrendelő legfőbb célja a Habsburg-uralom üdvös voltának propagalása volt -
a nagyszabású sorozat valószínűleg ezért nem hatott közvetlenül a magyarországi művészetre.

A humanista portré

A művészet egyik új, nálunk a 16. század második felében kibontakozó műfaja az önálló
portré. Festett arckép a 16. századból ugyan alig néhány maradt ránk, jóllehet voltak ilyenek;
Liszthi János kancellár például Prágában egy flamand festővel örökíttette meg arcvonásait.
Ugyanő szoros kapcsolatban állt Hugo Blotiusszal, a császári könyvtár őrével, aki - a neves
humanista történetíró, Paolo Giovio comói gyűjteményének mintájára - híres emberek
ábrázolásaiból állított össze portrésorozatot (ez volt az ún. Musaeum Blotianum), amelyben
szerepeltek magyar méltóságok is. Az arcképek megjelenése mögött a megrendelők
magatartásának változása rejlett. Jól tükröződik ez Martino Rota, az Itáliából Verancsics
Antal meghívására Magyarországra érkezett művész portrémetszetein. Balassa Jánost, a
királyi főajtónálló mestert páncélban ábrázolta, a hagyományos vitézi ikonográfiát követve; a
nagyjából ugyanebben az időben más magyar méltóságokról készült metszetein azonban
egészen másféle, "udvarképesebb" mentalitás tükröződik. Istvánffy Miklóst, a történetírót
egyszerű szabású, de magas állására utaló brokátruhában jelenítette meg, függöny előtt,
akárcsak Fejérkövy Istvánt, a nyitrai püspököt (akinek nyitrai sírköve ugyanakkor a
legkonvencionálisabb típust követte). Rota legszebb portréját Mossóczy Zakariásról, a híres
jogtudósról készítette. Igazi humanistaként, könyvespolca előtt, írószerszámokkal megrakott
asztal mellett ül Mossóczy, a legnemesebb literátor-portrék hagyományának megfelelően.
Leírásokból tudjuk, hogy Mossóczy nyitrai püspöki palotájában, a könyvtárszobában, a
könyvekkel megrakott szekrények között, több portré is függött.

Ősgalériák

A 16-17. században pompázatos rezidenciákat kiépítő magyar főnemesek saját családjuk

kiválóságát megörökítő képsorozatokat állítottak össze, alakítottak ki, megfestetve saját
képmásaikon kívül - s melléjük állítva - őseikét is. Ezek az életnagyságú alakokat ábrázoló
képek a kastélyok művészeti reprezentációjának fontos elemét képezték. A legrangosabb
fennmaradt sorozatok az Esterházy-család tagjairól készültek (javarészük a fraknói várban
maradt meg mindmáig), de a Nádasdy-, a Batthyány-, a Forgách-, a Csáky- és más családok
ősgalériái is megőrződtek, ha olykor töredékesen is. A képek alkotói sokszor csekélyebb
tehetségű hazai festők voltak, s a figurák a hagyományos beállítást követték, mint például
Nádasdy Tamás és felesége, Kanizsay Orsolya portréin, amelyeken a térábrázolás
jelképszerűsége, az alakok merev tartása a 16. századi udvari portréfestészet hagyományát
idézi. Születtek azonban egészen kvalitásos portrék is, mint Csáky Istvánné Forgách Éva
Bécsben festett arcképe (1638), vagy a század közepén magyar megrendelőknek dolgozó
Benjamin Block művei: Esterházy Pál és felesége, Esterházy Orsolya arcképei. Nádasdy
Ferenc és felesége - szintén Block készítette - portréin az alakok gondosan megfestett
szobabelsőben állnak, a háttérben ablakon át a tájra látni - maguk a szereplők azonban
ragaszkodtak a hagyományos beállításhoz. Ez a felfogás sokáig megmaradt; a század második
felében azonban gyakran jelentek meg a tradíciót oldó részletek. Zrínyi Péter (1650-1660)
vagy Batthyány Kristóf (?) arcképén (17. század közepe) a tájháttér fontos szerephez jutott; a
mozgalmas csatajelenetek az ábrázolt férfi vitézségét illusztrálják. A Rubens-tanítvány Jan
Thomasnak a költő Zrínyi Miklósról készült félalakos portréja finom lélektani megfigyelésről
árulkodik.

Történeti csataképek

A barokk festészet új, nagyhatású - régiónkban csak Magyarországon kimutatható - műfaja a

monumentális történeti csatakép. A csataábrázolások aktualitását az állandó török háborúk
adták. Az első, ma is meglévő sorozat a sárvári vár dísztermének mennyezetét díszíti. A
megrendelő Nádasdy Ferenc országbíró volt, az ország egyik leggazdagabb főura, a freskók
alkotóját pedig a bécsi Hans Rudolf Millerrel azonosította a kutatás. Pazarlóan gazdag
stukkókeret fogja egybe a ciklust, amelynek középképe a sziszeki csatát ábrázolja, a környező
kisebb kompozíciók pedig a pápai, a győri, a tatai, a budai és a kanizsai vár ostromát. A török
háborúk csataábrázolásai más nyugat-magyarországi főúri rezidenciákban is ott voltak, így
Csáktornyán, Zrínyi Miklós várában, Rohoncon, Batthyány Ádám kastélyában, de Lippay
György esztergomi érsek pozsonyi palotájában is. A téma a barokk egyházi művészetben is
megjelent. A győri jezsuita templom Patrona Hungariae-oltárán (1642) a magyar szentek Szűz
Máriát ábrázoló pajzsaikkal fogják föl a törökök nyilait. Az árpási templom főoltárképén
(1666-1667) a köpenyes Mária vonja palástja oltalmába Magyarországot, a földön pedig a
császár és a pápa mellett ott térdelnek az ország legmagasabb méltóságai: Wesselényi Ferenc
nádor, Nádasdy Ferenc országbíró, Zrínyi Péter horvát bán, Szelepcsényi György esztergomi
érsek és Szécsényi György győri püspök, a kép valószínű megrendelője. Ezek az ábrázolások
a korszak létkérdését, a török elleni küzdelem szükségességét fogalmazták meg a
képzőművészet nyelvén.

Sokszorosított grafika: a portré

A rézmetszet a magyarországi művészet egyik fontos eszközévé vált a 16-17. században.

Elterjedését az ellenreformáció is befolyásolta (a képek könnyen, nagy számban terjeszthetők
voltak), de a világi alkotások az igazán jelentősek, különösen a portrék. Az első helyen áll
Elias Widemann rézmetszetsorozata. Widemann 1652-ben Bécsben egész kötetnyi, összesen
száz magyar nemes mellképét adta ki, amelyek hosszú ideig mintául szolgáltak a kastélyokat,
nemesi kúriákat díszítő portrésorozatokhoz. Ennél a sorozatnál is fontosabb volt az 1664-ben
Nürnbergben megjelent Mausoleum, amely a magyar uralkodók egész alakos képmásait
tartalmazta a magyar vezérektől egészen IV. Ferdinánd királyig. Ezek a portrék a 19. századig
meghatározták az uralkodó-ábrázolások kánonját Magyarországon; olajfestmény- vagy
freskóváltozataik sokfelé voltak láthatók a kastélyokban. A Mausoleum metszeteinek
másolásával az ősgalériákat megfestető hazai nemesség saját családja történetét kapcsolta
össze az ország történetével. A Batthyány-ősgaléria képein a legszembeszökőbb ez a
tendencia: Batthyány Ádám és Kristóf képmásai tökéletesen illeszkednek a magyar vezérek
portréi közé: azok mintájára is készültek. Az Esterházyak a század végén önálló
metszetsorozatot adtak ki a családjukról: Esterházy Pál nádor 1700-ban jelentette meg a
Tropheumot, amelynek szerkezete, sok metszete egyaránt a Mausoleumot vette mintául.

Oltárművészet

A 16. század második harmadára a késő középkornak azok az egyházi festészeti műfajai,
amelyek a legfontosabb szerepet játszották, eltűntek. Maguk a szárnyasoltárok vagy a nagy
falképciklusok a templomokban sokszor áldozatául is estek a protestáns képrombolásnak. A
reformáció különböző ágazatai közül egyedül az evangélikusoknál őrződtek meg a középkori
remekművek, s náluk is született újjá a 16. század végére az oltárművészet. Ritka, kvalitásos
emléke ennek az árvai vár kápolnájának egykori főoltára (ma a necpáli templomban), közepén
zsúfolt kompozíciójú festménnyel, amely bonyolult, manierisztikus képi nyelven szól az
emberiség megváltásáról. Megrendelője Thurzó György nádor volt, az evangélikusok
legnagyobb magyarországi pártfogója. A szepeshelyi káptalani templomban álló Szent
Kereszt-oltár, amely szintén a 17. század elején készült, jól példázza, hogy a középkori
szárnyasoltár felépítése miként él tovább: megvannak a szárnyak, a predella s az oromzat, de
a szárnyképek nem mozgathatók s az ornamentika teljes egészében manierista stílusú. A 17.
század folyamán azután egészen bonyolult szerkezetű, szobrokkal zsúfolt, monumentális
oltárépítményeket készítettek (Késmárk, Thököly-várkápolna 1657, Rohonc, rk. templom
főoltára 1679, Németújvár, ferences templom, 1647-1648). Erdélyben a helyzet más volt: itt -
bár készültek "modern" felépítésű oltárok is a 17. században, mint például Segesváron - a
késő középkori szárnyasoltárok típusa egészen a 17. század végéig tovább élt. A szentágotai
evangélikus templom 1650-ben készült oltárának még a szárnyai is mozgathatók; az 1675-ben
készült csíkdelnei szárnyasoltár szerkezete, díszítése olyannyira konzervatív, hogy szinte a 16.
századi reneszánsz oltárok (Csíkmenaság, 1543) kortársának látszik.

Epitáfiumok, ravatalképek
A 17. század egyik legjelentősebb funerális műfaja Magyarországon a templomok falára
függesztett epitáfium. Fából készült, festett-aranyozott, architektonikus felépítésű művek
ezek; oszlopok, párkányok keretébe fogott, többszintes építmények, középütt bibliai tárgyú
festménnyel (vagy domborművel), szobrokkal, körös-körül gazdag ornamentális
díszítményekkel. Alul feliratos tábla hirdeti érdemeit az elhunytnak, aki olykor maga is ott
látható, térden állva, családja kíséretében. Az epitáfiumok felépítése a korszak oltáraiét követi
kicsiben - és mestereik is ugyanazok. Általában a protestánsok körében volt e műfaj népszerű.
Bár eredetileg az egész országban megtalálhatók voltak, mára csak kevés jelentős sorozatuk
maradt fenn. A lőcsei Szent Jakab-templomban, Bártfán és a csetneki evangélikus
templomban látható belőlük sok. Csetneken Geletník Tóbiás epitáfiuma (1630-as évek) és a
Razik-epitáfium (1677 után) keretén világosan követhető a köztük lévő negyven évnyi
távolság: az előbbi lineáris felépítésű, díszítményei a manierizmushoz kapcsolódnak, utóbbi
sokkal dinamikusabb erőteljesen kiemelt középrészével (Kálvária), és ornamentális elemei is
jóval modernebbek. Szintén a templomok falán függtek a festett-aranyozott halotti címerek,
amelyek azonban tisztán heraldikus díszűek voltak; keretükön körirattal, fából faragott
fegyverekkel, zászlókkal (az Esterházy-család tagjainak halotti címerei Nagyszombatban). A
halottkultuszhoz és a portréfestészethez egyaránt kapcsolódó 17. századi műfaj a ravatalkép.
A várkápolnákban függhettek egykoron (Thurzó Györgyé és Czobor Erzsébeté Árva várában),
de a castrum dolorisoknak is részét alkották (Esterházy László castrum dolorisa, 1652). A
halottak megjelenítése a késő reneszánsz irodalmának a boldog halálról szóló sztoikus
felfogásához áll közel. Megjelenésük dekoratív, erősen stilizált, különösen ami a tér jelzését
illeti; maguk a figurák viszont - kiváltképp a portrék - valószerűek. Legszebb példáik az
Illésházy-család tagjairól maradtak fenn (Illésházy Gáspár, Illésházy Gábor és Illésházy
Gáspárné Thurzó Ilona; valamennyi a Nemzeti Múzeumban).

Szobrászat

Síremlékek a királyi Magyarországon

A síremlékművészet a 16. század közepétől az egyik legfontosabb szobrászati műfaj lett. A

királyi Magyarországon különösen sokféle síremléktípus jelent meg, és élt egymás mellett.
Tovább élt a legegyszerűbb, a címeres-feliratos sírkő, természetesen modern ornamentális
dísszel (Kassa, Orbán-torony sírkövei), s tovább élt a tumba is, tetején az elhunyt alakjával,
mint Pozsonyszentgyörgyön Serédy Gáspár vagy Bártfán Serédy György síremléke.
Elterjedtek azonban új formák is. Pozsonyban és környékén (valamint a távolabbi
Selmecbányán) a kőből faragott, falra erősített reneszánsz epitáfiumoknak egész sorozata
maradt ránk a 16. század utolsó harmadából. Díszes keret fogja körül a középső
domborművet, amely többnyire a keresztrefeszítést ábrázolja, a kereszt tövében térdelő
elhunyttal és családjával, háttérben a mennyei Jeruzsálem ábrázolásával, valamint feliratos
táblákkal (Jacobus Mordax síremléke Pozsonyszentgyörgyön, Erdődy Anna vagy Wolfgang
Kögl síremléke a pozsonyi Dómban). Valamennyi import mű, s valószínűleg Bécsben
készítették őket. A másik új - s mind közül a leginkább reprezentatív - típus a monumentális
fali síremlék. A több méter magasra nyúló, gazdagon tagolt, a falhoz simuló architektonikus
kőkeret közepén az elhunyt egész alakos figurája áll. Főpapok és magasrangú világi
személyek számára egyaránt készítettek ilyeneket; az elsők között lehetett Oláh Miklós
esztergomi érsek nagyszombati és Rueber János felsőmagyarországi főkapitány kassai
síremléke. A típusok összevegyülhettek: ilyen Chereődy János érsek fali síremléke, amelyen a
monumentális építmény nagyméretű epitáfium-táblát keretez: az érsek a megfeszített Krisztus
előtt térdel (Nagyszombat, Szent Miklós-templom).
A királyi Magyarországon az alakos sírkövek figurái három fő típust követnek az elhunyt
politikai igazodásának, társadalmi helyzetének megfelelően. A hagyományos, középkori
kompozíciós megoldásokat leginkább a főpapi sírkövek őrizték meg. Újlaki Ferenc győri
püspök pozsonyi (1555), Kuthassy János esztergomi érsek nagyszombati (1601) vagy Hetési
Pethe Márton síremlékének figurája (Szepeshelyen) egyaránt frontálisan, vagyis a nézővel
szembefordulva, hieratikus merevséggel ábrázolja a főpapot teljes ornátusban. A főúri
síremlékek figurái sokkal változatosabbak. Eleven marad itt is a középkori vitézi síremlék
hagyománya, sőt, a 17. században olykor még tudatosan is felújítják ezt: a Thurzók lőcsei
sírkövei a száz évvel korábbi szepeshelyi Szapolyai-síremlékeket utánozták. Ismerünk néhány
magyar díszruhában ábrázolt figurát is (Révai Ferenc síremléke, 1553, Túrócszentmárton), de
a legelterjedtebb az, amelyik a vitézt reneszánsz hadvezéri díszben, vezéri bottal a kezében
ábrázolja. A kassai dómban felállított Rueber-síremlék az első ismert példája ennek: a
márványalak önálló szoborként állt a síremlék középső fülkéjében. Mások mellett Drugeth
György országbíró (1620) nagyszombati síremléke is ezt az "udvarhű" figura- és
síremléktípust képviselte, de a leggazdagabb példáját a győri hősnek, Pálffy Miklósnak
tervezték állítani a pozsonyi Dóm szentélyében. Ismerjük a síremléknek az augsburgi Paul
Mayr műhelyében készült modelljét s az elkészült főfigurát (ma a pozsonyi ferenceseknél); a
terv szemkápráztató, a manierizmust képviselő megoldásai annyira idegenek lehettek a
korabeli magyar ízléstől, hogy Pálffynak végül jóval mértéktartóbb síremléket állítottak föl a
dómban.

Síremlékek Erdélyben

A késő reneszánsz síremlékek divatja Erdélyben is hasonlóan alakult, mint a királyi

Magyarországon. Itt is a címeres-feliratos sírlap volt a leggyakoribb (Mikola-sírkövek
Szamosfalván, Tötöri Balázs sírköve Tötörön), de tovább élt a tumba is; rajtuk kívül pedig
megjelent a kő epitáfium és a fali síremlék. Reprezentatív síremlékek álltak a gyulafehérvári
székesegyházban, amely a fejedelmek temetkezőhelye volt. Ezek javarészt elpusztultak; ma is
ott állnak azonban a Zápolya-tumbák, Izabella királyné és János Zsigmond tumbái. Ezek fehér
márványból faragott, hatalmas méretű szarkofágok, tetejükön az elhunytak életnagyságú
figuráival. Nem erdélyi mesterek alkotásai, amint a később készült fejedelmi síremlékek sem
voltak azok: Báthory Kristóf síremlékét Gdańskból szállították Erdélybe, Bethlen Gáborét és
első feleségéét, valamint Rákóczi Györgyét és Rákóczi Zsigmondét Krakkóból. A Zápolya-
tumbák zsúfolt manierista dekorációja más erdélyi síremlékeken is megjelenik, például
Patócsi Zsófia tumbáján (egykor Küküllőváron). Különállnak az erdélyi fejlődésben a szász
síremlékek, amelyeknek Berethalmon és Nagyszebenben maradt fenn monumentális
sorozatuk. A püspököket, királybírákat, városi polgárokat ábrázoló figurális sírkövek
közvetlenül a német késő reneszánsz szobrászati hagyományban gyökereznek. A
Nagyszebenben működő kitűnő szász szobrász, Elias Nicolai faragta a legszebb épen maradt
17. századi erdélyi síremléket, Apafi György almakeréki tumbáját (1635). Fedlapján
szőlőindák között fekszik az elhunyt páncélba öltözött alakja, az oldallapokat szimbolikus
alakok, feliratos táblák borítják. Az indák között maga a Halál is megjelenik: csontváz,
homokórával a kezében. Az allegorikus ábrázolásmód és a bőven szereplő bibliai idézetek
tipikus protestáns alkotássá teszik ezt a síremléket. A kiváló művet alkotója feltűnő helyen (az
előlapon) szignálta.

Építészet

Kolozsvári polgárházak
A 16-17. században az országszerte sokfelé folyó építkezések igényesebb kőfaragványait nem
az építkezések helyszínén készítették, hanem a nagyobb városokban működő
kőfaragóműhelyekben, s készen juttatták el őket egészen nagy távolságokra, akár az ország
másik végébe vagy külföldre is. Természetesen magukban a városokban is felhasználták
faragványaikat. 1526 előtt Pécsett és környékén rekonstruálhatjuk ezt a fajta kőfaragó-
tevékenységet, Mohács után azonban Erdélyben, jelesül Kolozsvárott, a 16. századi
polgárházakon követhető jól nyomon e városi műhelyek működése, stílusfejlődése. A házak
alaprajza L-alakú; a kapunyílással megbontott homlokzat mögött, hosszan hátranyúló szárny
kíséri a keskeny udvart. Sajnos sokat lebontottak, átalakítottak közülük a múlt században;
reneszánsz ajtó- és ablakkereteik zöme azonban múzeumba került. Legnevezetesebb
reneszánsz épülete a városnak az ún. Wolphard-Kakas-ház volt. A tudós humanista (Janus
Pannonius műveinek kiadója) Wolphard Adorján városplébános 1534-1544 között alakíttatta
át reneszánsz szellemben a Főtéren álló házat. Az egyemeletes épület főhomlokzatát a
földszinten két ablak és a kapu, az emeleten három ablak tagolta; a szép arányú kereteket
Wolphard címerei és latin szentenciák díszítették. Az ajtókat korinthoszi pilaszterek,
gazdagon tagolt párkányok keretelték. A ház külön ékessége volt a zodiákus-terem, az égöv
jegyeivel díszített gyámkövekkel, amelyet még a wittembergi egyetemet megjárt Wolphard
István tervezett kialakítani, s amelyet már csak a következő tulajdonos, Kakas István fejezett
be. A század utolsó harmadában ugyanis Kakas István, a fejedelmi prothonotarius tulajdonába
került az épület; az ő címerével díszített - az udvari traktuson ma is látható - ablak- és
ajtókeretek, dór frízeikkel, rusztikázott pilasztereikkel már a késő reneszánsz szigorúbb,
tektonikus formavilágát képviselték.

A királyi Magyarország építészete: Dunántúl

A Dunántúl legjelentősebb, ma is álló késő reneszánsz várkastélya a sárvári vár, amely a

korszakban hosszú ideig a Nádasdy-család központja volt. A 16. század közepén építették ki
az ötszögű, olaszbástyás erődöt, s kezdték el a várfalak közrezárta kastély építését, amelynek
végleges, szintén ötszögű együttese 1588-1615 között alakult ki. Ötszögű alaprajzával a
Dunántúlon egyedül áll, a legjellemzőbb típus ugyanis nem ez, hanem a téglalap alakú,
árkádos udvart körülvevő, sarkain bástyákkal megerősített kastély volt. Legkorábbi emléke
ezeknek az egervári kastély, amely sarokbástyás, belsőudvaros formáját még a 16. század
második felében kapta Nádasdy Kristóf birtoklása idején. A - sajnos elpusztult - kanizsai
várkastélyt Pietro Ferrabosco, a királyi udvar szolgálatában álló építész tervezte ugyanilyen
szisztéma szerint, 1572 előtt. A legszebb példát, a ma is álló, hatalmas sopronkeresztúri
kastélyt is az 1560-as években kezdték építeni, de végső formáját, nagyszerű árkádos
udvarával csak Nádasdy Tamás országbíró építkezése során kapta. Ekkor készült a kastély
egyik sarokbástyájába rejtett, tágas terű kápolna is, megkésetten gótikus, mérműves
ablakaival. A gótizálás a korszak egyházi építészetében egyébként nem ritka jelenség
Magyarországon. A várkastélyok e szabályos alaprajzai itáliai késő reneszánsz példákat
követnek, külső díszítésük azonban végletesen puritán: a falak tagolatlanok, egyetlen külső
díszük a rusztikázott pilaszterekkel keretelt kapuzat (pl. Sárvár, Léka). Az építők - ha
ismerjük a nevüket - általában olyan északolasz mesterek voltak, akik az Alpokon túli
területeken - a Habsburgok országaiban - tevékenykedtek.

A királyi Magyarország építészete: Felvidék

A felvidéki reneszánsz építészetet jóval nagyobb változatosság jellemzi, aszerint, hogy melyik
nagyobb régió pereméhez esik közel: Ausztriához, Morvaországhoz, Lengyelországhoz vagy
Erdélyhez. A homlokzatok kialakításában itt is ugyanazok a tendenciák érvényesülnek: a
nagy, tagolatlan síkok, fent pártázattal koronázva, a sarkokon armírozással, az udvarokon
oszlopos vagy pilléres árkádok futnak körbe. A 16-17. században az alapképlet azonos
maradt, ha a díszítőornamentika, a részletmegoldások változtak is. A várépítészet dominált itt
is, épültek nagyszabású, új erődítmények (Komárom, Érsekújvár), de a régi várakat is
korszerűsítették (Árva, Trencsén). A 16. század végétől kezdve a várkastélyok is jórészt
szabályos alaprajzokon emelkedtek. A Thurzóknak a 16. század végén épült nagybiccsei
kastélyának alaprajza is négyszögű, sarkain erőteljes kerek bástyákkal, belső udvarán
árkádokkal. Az árkádsor igen gyakori motívum: főúri kastélyokon, városi házakon is ott van,
sőt, a 17. században olykor külső homlokzatalakító elemként is megjelenik (Alsómicsinye).

A "pártázatos reneszánsz"

A magyarországi késő reneszánsz építészet egyik közismert, régi stíluskategóriája az ún.

"felső-magyarországi pártázatos reneszánsz". E kategória ma már módosításra szorul:
feltűnése nem magyar specialitás, elterjedtsége pedig általános. A királyi Magyarország
felvidéki részén a korszaknak valóban egyik leggyakoribb épületdíszítő formája a pártázat. Az
épületek főpárkánya fölött áll (olykor attikafal közbeiktatásával) a változatos kiképzésű párták
sora. A pártázat mint hangsúlyos architektonikus díszítőelem általános Közép-Európában a
16-17. századi építészetben, s végsősoron észak-itáliai eredetű. Templomokon, városi köz- és
magánépületeken, várkastélyokon egyaránt felhasználták. Úgy tetszik, Szepes és Sáros
területén helyi stílusváltozata is kialakult, amely közvetlenül a hazánkban is szép számmal
működő északolasz mesterektől eredt; a forma korabeli magyar elnevezése, az "olasz fok" is
erre utal. Formái igen változatosak; vakárkádsorrá redukálva is megjelenik, sőt, olykor
vakolatból alakítanak ki pártázatmintát (Hédervár). Gyakran sgrafittóval együtt fordul elő; a
sgrafitto többnyire ornamentális díszű (Késmárk), de olykor - mint a fricsi Berthóty-kastély
homlokzatán - emberi alakok is megjelennek a díszítmények között. Erdélyben sem
ismeretlen, bár ott csak Bethlen Gábor uralkodása idején terjedt el ez a reprezentatív forma,
épp a fejedelmi építkezések hatására. Először a gyulafehérvári fejedelmi palotán jelentek meg
az "olasz fokok", de a többi fejedelmi kastély (Várad, Alvinc, Balázsfalva) főpárkányán is
pártázat vonult végig. Bár Erdélyben még a 18. században is alkalmazták olykor, annyira
népszerűvé, mint a Felvidéken, itt nem vált soha.

Sárospatak vára

Perényi Péter, aki Mohács után, sok főúrhoz hasonlóan a két ellenkirály között váltogatta
pártállását, a török közelsége miatt veszedelmessé vált családi vár, Siklós helyett választotta a
keleten fekvő Patakot. Az 1530-as évek közepétől építette fel Sárospatak városának délkeleti
végén az ún. Vörös-tornyot. Ez a zömök, erős épület, tulajdonképpen toronypalota, több
szintre volt osztva, benne boltozatos termekkel. A Perényi-címeres lunettákkal koronázott,
gyümölcsfüzérekkel ékes, gazdag tagolású nyíláskeretek, kandallók - a Vörös-torony
nagytermében - a Mohács utáni időszak legigényesebb reneszánsz faragványai közé tartoznak
Magyarországon. Még a 16. század első felében palotaszárnyakat is csatlakoztattak a
toronyhoz, erről tanúskodnak az itteni faragványokon látható 1540-es és 1542-es évszámok. A
vár nagymértékű bővítésére azonban csak a 17. században került sor, amikor a Rákócziak
birtokolták. Ekkor a palotaszárnyak tovább épültek, és elkészült a torony emeletére vezető
oszlopos-árkádos külső lépcső, a Lórántffy-loggia. Maga a Vörös-torony is új belső díszítést
kapott. Legszebb emléke a (nemrégiben helyreállított) "bokályos ház". Ennek a reprezentatív
helyiségnek - audenciás teremnek - a falait keleti csempékkel burkolták a mennyezettől a
padlóig. (Hasonló díszburkolatú helyiséget a gyulafehérvári fejedelmi palotában is
kialakítottak.) Az egész várkastélyt famennyezetek, aranyos kárpitok, pompás bútorok tették
lakályossá. Ezt inventáriumokból ismerjük; a vár 1703-ban kiégett. A keleti szárny
sarokszobája, az ún. "Sub rosa"-erkély boltozatának gazdag festése tanúskodik hírmondóként
Lórántffy Zsuzsanna palotájának hajdani pompájáról.

Győr vára

A 16. század legfontosabb épületei egyértelműen a várak voltak Magyarországon; az

építészeti műfajok közül a hadi építészet volt az uralkodó. Hatalmas, modern - a 16. század
nagy olasz építészei, Vignola, Serlio elveihez igazodó - erődítmények készültek a török
hódítás határán, olykor több évtizeden át, zömmel itáliai építészek tervei alapján, a Habsburg-
udvar intenciói szerint. A Bécs felé vezető hadifontosságú utat őrző legfontosabb erőd a győri
vár volt, ezért I. Ferdinánd király már korán, 1537-ben utasítást adott a vár megerősítésére.
Korszerű, a várat és a várost magábafoglaló új erődítésrendszert építettek. A várost körülvevő
bástyarendszert Pietro Ferrabosco tervei szerint alakították ki az 1550-es években, illetve
módosításokkal a század végéig, s a kivitelezés irányítása is a katonai építészeti hivatal olasz
építészeinek kezében volt. Az olaszbástyákkal erősített falakon belül az új város szabályos
alaprajzon épült fel, derékszögű utcahálózattal, a reneszánsz építészeti elveinek megfelelően.
Az 1568-ban befejezett Bécsi-kapu monumentális alkotás volt, igényes részletformákkal. A
kapunyílást rusztikázott pilaszterek keretezték, az erőteljes párkányzat felett hatalmas méretű
kőcímerek ékeskedtek. A Fehérvári-kaput a rusztikázott pilasztereken kívül semmi nem
díszítette. Annak a kaputípusnak tartoztak ezek az első példái közé Magyarországon, amelyek
a 16-17. században sok váron, várkastélyon megjelentek (Sárvár, Németújvár). Győr
erődítménye befejezetlen volt, amikor (1594-ben) elfoglalták a várost a törökök. Négy év
múlva visszafoglalták tőlük, de a bástyák s a falak csak a 17. században épültek ki
véglegesen. Szabályos alaprajzú várak épültek még Komáromban, Kanizsán, Érsekújváron,
Tatán és másutt is a királyi Magyarország területén.

Várad vára

Várad, az Alföld szélén álló város és püspöki székhely a török előrenyomulásával Erdély
egyik kapujává vált. A középkori várat János Zsigmond uralkodása idején kezdték el
korszerűsíteni. A székesegyházat is magábafoglaló, szabálytalan alaprajzú falrendszer helyett
szabályos, ötszög alakú erődítményt terveztek, sarkain egy-egy hatalmas fülesbástyával. A vár
fundálója minden bizonnyal Giulio Cesare Baldigara volt, aki nemcsak az erdélyi fejedelem,
hanem a Habsburg-udvar számára is készített erődterveket. 1571-től Báthory István fejedelem
folytatta az építkezést (lengyel királyként Krakkóból küldte Váradra olasz építészeit, előbb
Domenico Ridolfinit, később pedig Simone Gengát), de a vár a század végén sem volt még
készen. Csak Bethlen Gábor fejeztette be az erődítményt, s ugyanakkor a középkori
székesegyház és püspöki palota romjai helyére hatalmas, ötszögű (ötszárnyú, ötbástyás)
palotaépületet terveztetett, olyan centrális épületformát, amelynek megoldási módjai az olasz
építészeket a 16. század folyamán erősen foglalkoztatták. A palota elkészült részeit pazarul
díszíttette; adataink vannak képírók, képfaragók itteni működéséről. Ma egyetlen, stukkókkal
díszített terem idézi Bethlen Gábor művészeti reprezentációs törekvéseit. Valóságos és
képzeletbeli állatok - elefánt, párduc, griff, egyszarvú - jelenítik meg "az egész világnak
kerekségét", ahogyan Háportoni Forró Pál, a fejedelem történetírója épp a váradi várról írva
megfogalmazta. I. Rákóczi György idejében, 1660-ig a belső vár is elkészült, ha nem is
minden részletében. Ebben az évben foglalta el, kéthónapnyi ostrom után a török.

Bethlen Gábor építkezései

Bethlen Gábor rövid, másfél évtizedet alig meghaladó uralkodását valóságos építési láz
jellemezte. Szalárdi János pontosan látta az indítékot is. "Bethlen Gábor fejedelem ... mind
székes helyén, Fejérváratt, Radnóton, Alvincen, Balázsfalván, Fogaras és Várad váraiban
nagy fris fejedelmi, pompás épületű házakat építtetett vala, ... és oly fundálásokat, pompás
épületeket indított volt, ... hogy azokhoz képest láttatnék mintegy halhatatlanságot ígérni
önmagának." A fejedelem különösen nagy gondot fordított a székvárosra, Gyulafehérvárra. A
századforduló történelmi kataklizmái miatt lakhatatlanná vált fejedelmi palotát
megnagyobbította, kialakítva azt a három udvaros épületegyüttest, amelynek elemei a mai
napig jól felismerhetők. A védhetetlen várat hatalmas erődítménnyé akarta fejleszteni,
amelyből két bástya el is készült uralkodása alatt. Helyreállította a székesegyházat, a
vízvezetéket, és városrendezési tervekkel is foglalkozott. Az Akadémiai kollégium - Bethlen
Gábor "református egyeteme" - is ekkor kapott új épületet. Erdélyben több várat, kastélyt is
kiépíttetett, és a hatalmas épületek berendezését is pazarló gazdagság jellemezte. Ebben
politikai szándék is vezette: nagyralátó terveihez méltó művészeti reprezentációt kellett
kifejtenie. Írásos forrásokból elég pontosan ismerjük a fejedelmi udvar fényűzését. Nemcsak a
kolozsvári ötvösöket foglalkoztatta gyakran, hanem külföldről, például Bécsből is hozatott
értékes ötvösműveket. Példátlan összegeket költött kárpitokra: a Nagy Sándor históriáját
ábrázoló sorozatért például 16.000 tallért fizetett ki. Velencétől Konstantinápolyig kerestette,
vásároltatta össze a pompázatos luxustárgyakat.

Szabályos alaprajzú, sarokbástyás épületek Erdélyben

Az erdélyi reneszánsz építészet különleges sorozatát alkotják az olaszbástyás, szabályos

alaprajzú várkastélyok. Időben az első az alvinci kastély, amelyet - Bethlen Gábor számára -
eredetileg oválisba írható hatszög alakúra terveztek, de ebben a méretben végül nem készült
el. 1617 előtt fogtak az építéséhez, de még 1630-ban is dolgoztak rajta: ekkor készítette
kazettás mennyezeteit Mezőbándi Egerházi János. Radnóton a négyszögű, négy sarokbástyás
kastélyt Péchi Simon, a szombatosok fő pártfogója építtette ki erre a formára 1617-1621
között, majd maga a fejedelem folytatta tovább az építkezést. 1618 után kezdődött meg
Váradon, a vár közepén a fejedelmi palota kiépítése, ötszögű alaprajzon, öt sarokbástyával.
Csíkszeredán szabályos négyszögön emelkedett Mikó Ferenc olaszbástyás várkastélya (1613
után). Az aranyosmedgyesi Lónyai-kastély szintén négyszögű alaprajzú épület, négy erőteljes
sarokbástyával; a kapu felirata szerint 1630-ban készült el. E kör valamennyi kastélya Bethlen
Gábor uralkodása alatt keletkezett; monumentális példái közvetlenül a fejedelem
megrendelésére készültek, a többi pedig udvara tagjai számára. Péchi Simon - kegyvesztéséig
- Bethlen kancellárja volt, Mikó Ferenc elődje Csík-Gyergyó-Kászonszék főkapitányi
tisztségében, Lónyai Zsigmond pedig Kraszna vármegye főispánja volt. A szabályos alaprajzú
kastélytípus nem az erdélyi építészet belső fejlődésének eredménye, megjelenése valószínűleg
az Erdélyben is munkálkodó itáliai építészek egyikének, jelesül a Como-vidékéről származó
Giacomo Restinek - Bethlen Gábor fundálójának - a megjelenésével függ össze.

Erdély építészete a 17. században

I. Rákóczi György fejedelemségének idejét legalább annyira jellemezte az építési láz, mint
elődjéét. A korabeli iratokból meglehetősen jól követhetjük az építkezések menetét, és sok
építész nevét is ismerjük. Mielőtt erdélyi fejedelemmé választották volna, magyarországi
családi birtokain, főleg Sárospatakon építkezett. 1630 után pedig a fejedelmi rezidenciák,
Gyulafehérvár és Fogaras kerültek sorra. Eleinte Bethlen Gábor építésze, Giacomo Resti állt
rendelkezésére, Resti azonban hamarosan a királyi Magyarországra távozott, s néhány évig
nincs adatunk itáliai építészről Erdélyben. Hazaiakról több is: a dési "Sánta Kőműves Antal",
"fundáló Mátyás mester" vagy a külföldön tanult Haller Gábor dolgoztak több épületen is.
Kevés volt a képzett építész, ezért külföldről próbáltak szerződtetni ilyeneket. A kolozsvári
Farkas utcai templom gótikus boltozatát - hazai mestereket nem tudván Erdélybe hívni -
kurlandi kőművesekkel építtették újjá. A velencei Agostino Serenával érkezett csak újra itáliai
építész Erdélybe, 1648 előtt. Munkásságát azonban ma nem tudjuk egyetlen újonnan épült
műhöz sem kötni. Amikor 1660-ban a törökök végigpusztították Erdélyt, egy nagy korszak ért
véget. Már ezt követően épült az utolsó monumentális késő reneszánsz kastély
Bethlenszentmiklóson. Építésze maga a birtokos, az emlékiratíró Bethlen Miklós volt, aki
Európát bejárva sajátította el az építészet tudományát. Velencei reminiszcenciákat és az
erdélyi építőhagyományt ötvöző kastélya négyszög alaprajzú, sarokbástyás épület, amelynek a
Kisküküllőre nyíló hátsó homlokzata kétszintes árkádsorával a legigényesebb erdélyi
kastéllyá teszi a 17. században.

Várkastélyok a 17. századi Magyarországon

A királyi Magyarországon a barokk művészet főúri megrendelői is a magyar arisztokrácia

udvarhű tagjai közül kerültek ki, főleg Nyugat-Magyarországon. Ilyenek voltak elsősorban az
Esterházyak, azután a Batthyány-, a Nádasdy-, a Zrínyi-, vagy a Pálffy-család. A főurak
várkastélyainak elsősorban a belsejét dekorálták az új stílusú műalkotások, kívülről ezek a
rezidenciák megőrizték erőd-jellegüket. Ez az állandó háborús veszély miatt indokolt is volt.
Gazdag stukkódísz borította a reprezentatív teremsorokat és a várkápolnát, amint a Pálffyak
vöröskői várában ma is látható. A dísztermet már méretei kiemelték (nemcsak elhelyezése), és
gazdagon festett dekorációjukban a történeti ábrázolások is helyet kaptak (mint Sárváron a
török csataképek). A kastélyok közül sokban sala terrenát, afféle hűtőző termet alakítottak ki a
földszinten, amely természetes barlangot utánzott, tele tengeri motívumokkal. A vöröskői
Pálffy-kastélyban teljesen épen maradt ez a terem is, mennyezetén Carpoforo Tencala
freskóival. Az első új típusú, külsejében is palotaszerű kastély az Esterházyak kismartoni
rezidenciája volt. A középkori eredetű, négy saroktornyos várat mint magot veszik körül
kívül-belül a teremsorok. Az épület tömegében sokat megőrzött a régi várból (belülre került,
"elrejtőzött" saroktornyainak külön hangsúlyt adtak hajdan a hagymakupolák), de maga a
homlokzat, két emeletet átfogó óriáspilasztereivel, timpanonnal koronázott ablaksoraival,
monumentális főpárkányával egységes barokk kialakítást kapott. Az épületben hatalmas, két
szintnyi belmagasságú dísztermet alakítottak ki; a mennyezet reprezentatív freskóciklusát - az
Esterházy-család dicsőítését - Carpoforo Tencala festette.

Nagyszombat, jezsuita templom

A barokk Magyarországon a 17. század második negyedében jelent meg a képzőművészetben.

A késő reneszánsz elemei még jóideig szintén jelen voltak (kivált Erdélyben), s az új stílus
csak a 18. század elejére vált egyeduralkodóvá. A barokk művészet első megrendelői a
katolikus egyház, a bécsi udvar és az udvarhoz visszatérő, rekatolizáló főnemesség,
legfontosabb pártfogói pedig a jezsuiták. A barokk kezdetét hagyományosan 1629-től
számítjuk Magyarországon; ekkor kezdték el ugyanis építeni Nagyszombatban, az ország
egyházi központjában a jezsuita templomot. Mecénása maga a nádor, Esterházy Miklós volt.
Tervezője, egy olasz építész, akinek nevét nem ismerjük, a bécsi jezsuita templomot követte,
illetve rajta keresztül a rend római anyatemplomát, az Il Gesút. A templom hatalmas főhajója
egyetlen, dongaboltozattal fedett, tágas tér, amelyhez kétoldalról kápolnák csatlakoznak. Míg
az alaprajz római eredete nyilvánvaló, a homlokzatok, a külső, az Alpoktól északra eső
vidékek művészi formanyelvét őrizték meg. Ilyen a kéttornyos főhomlokzat s a klasszikus
oszloprendek harmonikus kapcsolatát megtörő, erőteljes párkányok öve. A nagyszombati
templom épülete követendő példává vált a jezsuiták számára szerte az országban: e szerint
építették fel a győri (1634-1641), a trencséni (1653-1657) és kassai templomokat (1653-
1657). A nagyszombati templom rendkívül igényes belső dekorációja is példaként hatott:
hatalmas, a szentély zárófalát teljes egészében beborító főoltára, kvalitásos oltárképével
(Krisztus megkeresztelése, 1640), életnagyságúnál nagyobb szobraival éppúgy iránymutatóvá
vált, mint kápolnáinak gazdag stukkódekorációjával (1655).

Iparművészet

A korszak iparművészeti hagyatéka - kivált a 17. századé - úgyszólván áttekinthetetlenül

gazdag. Bár a bútor-, a textil- vagy a kerámiaművészet emlékei is rendkívül jelentősek, a
leglátványosabb - s az iparművészet egészére nézve paradigmaszerű - műfaj az ötvösség. A
reprezentatív művek jó részét a nyugat-magyarországi főurak és az ugyancsak ott rezideáló
főpapok az európai nagy késő reneszánsz és barokk ötvösközpontokból - Nürnbergből,
Augsburgból - szerezték be. A Nádasdyak, Batthyányak, Esterházyak rendszeresen
dolgoztattak augsburgi ötvösökkel; Hetési Pethe Márton kalocsai érsek monumentális
keresztje pedig éppenséggel ulmi munka (Győr, Székesegyházi Köncstár). A 16-17.
században azonban roppant termékenyek voltak a magyarországi ötvöscéhek is, és kitűnő
alkotások kerültek ki a mesterek keze alól. Losonczi Antal méternél is magasabb kancsója
(1548) éppúgy európai rangú műremek, mint a kolozsvári ötvös, Brózer István zománcos
aranykelyhe (1640). Az egyik legfontosabb erdélyi ötvöscéhnek, a nagyszebeninek volt tagja
Hann Sebestyén, aki a 17. század utolsó harmadának legjelentősebb ötvösművésze volt.
Edényein, asztaldíszein az augsburgi műhelyek hatása mutatkozik meg. A korszak
ötvösműveinek legszebb gyűjteményét őrizte meg máig az Esterházy-kincstár. Egyetlen,
viszonylag épen maradt főúri kincsgyűjteményünk 16-17. századi díszedényei, ékszerei -
násfái, nyakláncai - szinte egész Európa ötvösművészetét képviselik, kicsiben tükrözve azt a
sokszínű művészeti kultúrát, amely az ország főúri udvaraira ekkor általában jellemző volt.

ZENETÖRTÉNET

Magyarország és Erdély zenetörténete

A királyi és a fejedelmi udvar zenéje

A zene Európában mindenütt szorosan az udvari élethez tartozott és ily módon szinte kötelező
velejárója volt az uralkodói udvarok mindennapjainak. Zene szólt az állami ünnepeken
(koronázások, fejedelmi beiktatások, esküvők, temetések, politikai események megünneplése,
követfogadás) és ugyanúgy az egyháziakon is. Tudunk farsangi bálokról, étkezés alatt vagy
azt követően felhangzó asztali zenéről, étkezés utáni rendszeres táncokról, miként az
uralkodók lakosztályában játszott szórakoztató zenéről is.

Mindez Magyarországon sem volt másként. Számos forrás tanúskodik az 1500 utáni magyar
királyi udvar zenéjéről, majd pedig a Buda elfoglalását követően (1542) Erdélyben kialakult
fejedelmi udvar zenei életéről. A dokumentumok száma azonban változó, időnként nagyon
hiányos, főleg azért, mert az 1655 előtti udvari iratanyag (pl. az udvartartásjegyzékek,
számadások, királyi és fejedelmi levelezés) a török háborúkban javarészt éppúgy elpusztult,
mint a kották, kottajegyzékek. A helyenként szegényes forrásanyag ellenére is kétségtelen,
hogy nincs olyan uralkodónk, akinek szolgálatában ne lettek volna zenészek, illetve akinek
korából ne említene valamiféle dokumentum zenét. Még a 17. századi szigorúan református
erdélyi fejedelmeknek (Rákóczi György, Apafi Mihály) is voltak muzsikusaik, mégpedig
időnként nem is kis számban.

Az 1630-as évekig a politikai törések és időszakos visszaesések ellenére is alapjában egységes

folyamat zajlott, amelyet a külfölddel való kapcsolattartás és a korabeli európai zeneélet
követésének igénye jellemzett. Jónéhány forrás tanúsítja uralkodóink törekvését, hogy
lehetőség szerint kiváló külföldi muzsikusokat szerződtessenek. Az idegenek származási
ország szerinti megoszlása a tőlünk nyugatra, illetve délre fekvő jelentősebb zenei
központokhoz való irányulásról tanúskodik. Elsősorban a Magyarországhoz közeli
országokból, illetve országrészekből jöttek muzsikusok: délnémet, osztrák valamint sziléziai
területekről, Észak-Olaszországból (elsősorban a Velencei Köztársaságból), valamint
Lengyelországból. A Jagello királyok (II. Ulászló, II. Lajos és felesége, Habsburg Mária
királynő) udvarában német (sziléziai) zenészekről tudunk, I. (Szapolyai) János és Izabella
idejéből viszont egy-két olaszról. Az erdélyi fejedelmeknél (János Zsigmond, Báthory
Zsigmond, Báthory Gábor, Bethlen Gábor) olaszok éppúgy felbukkannak, mint német,
sziléziai vagy lengyel muzsikusok. Noha Erdély politikailag a török birodalomtól függött, a
fejedelmi udvarban (némely magyarországi főúri rezidenciától eltérően) török zenészeknek és
török zenének nincs nyoma.

Bethlen Gábor uralkodásának végéig nem beszélhetünk arról, hogy az udvari zeneélet Európa
más részeitől teljesen lemaradt volna. Csupán az 1630-as évektől, I. Rákóczi György korától
gyorsult fel jelentősen a távolodás üteme, és csak ezután következett be az elszakadás. A
század közepétől már szinte kizárólag a helyi muzsikusok (magyarok, erdélyi szászok,
románok) alkalmazása a jellemző, s ekkorra az erdélyi udvar a korabeli európai zeneélet
perifériájára szorult.

Az udvari együttesek pontos létszáma a forráshiány miatt nem ismert. Habár némely
uralkodónknak a jelek szerint csak egynéhány muzsikusa volt, de mint Bethlen udvarának
1626 utáni adatai mutatják, a teljes zenészlétszám néhány esetben megközelítette a harminc
főt, ami akkoriban nemzetközi összehasonlításban is jelentősnek számított. Biztos, hogy az
udvari együttesek összeállítását nem a véletlen adta: dokumentumok tanúsítják, uralkodóink
rendszeresen kerestettek megfelelő hangszereseket, illetve énekeseket országukban és
külföldön egyaránt. Emellett legjobb zenészeik révén gondoskodtak az utánpótlás nevelésről.
Főleg a városokban érdeklődtek tehetséges fiatalok után, de néha külföldről is hozattak
ilyeneket.

Az udvari együttesek nem tarthatók holmi rövid időre összeverődött alkalmi

zenésztársulásnak. Sokan (köztük külföldiek is) évekig, esetleg évtizedekig szolgáltak egy
helyen. Sajnos a muzsikusok többségéről alig tudunk valamit. Néha még a teljes nevük sem
maradt ránk. Életútjuk általában ismeretlen, de egy-kettőről kiderült, hogy magyarországi
szolgálatuk előtt olyan fontos külföldi zenei központokban működtek, mint Róma, Ferrara,
Mantova, München, Bécs vagy Graz. Az uralkodói udvarok az eltérő zenei feladatoknak
megfelelően különféle zenészeket alkalmaztak. Ez a rendszer - amely néha jelentős eltéréssel
ugyan, de egészen az Erdélyi Fejedelemség megszűntéig követhető - nem hazai sajátosság:
Európában mindenfelé általános volt.

A katolikus udvarokban egyházi funkciója miatt kiemelt szerep jutott az udvari kapellának. A
kapella papságához, a karkáplánokhoz tartozó énekesek (cantorok) elsődlegesen istentiszteleti
feladatokat láttak el, de már az 1400-as évek folyamán Európa-szerte általánossá lett, hogy a
cantorok iskolás énekesfiúkkal együtt más alkalmakon, ünnepségeken, lakomákon is
közreműködtek zenészként. A cantorok, amint ezt a rájuk gyakran használt latin musicus jelző
is tanúsítja, az esetek nagy részében tanult zenészek voltak. A református erdélyi
fejedelmeknél mindezzel szemben csak egyetlen udvari kántorról és egy-két kántorinasról van
tudomásunk, akik a világi zenélésben nem vettek részt.

Magyarországon többszólamú egyházi és világi kórusművek megszólaltatására

specializálódott énekegyüttesről (kórusról) az 1500-as évektől csak II. Ulászló, II. Lajos és
annak felesége, Mária udvarából tudunk. Figyelemre méltó, hogy utóbbiaknak - akárcsak
korábban Mátyásnak és Beatrixnek - külön királyi és királynői szolgálatban álló énekeseik
voltak. A Mohács utáni udvarok közül csak Báthory Zsigmond szolgálatában feltételezhetők
énekesek, azután pedig Bethlen Gábor uralkodásának második évtizedéből (1624-től fogva)
vannak idevágó adataink. A református Bethlen néhány német és olasz énekesének funkciója
azonban nyilvánvalóan liturgián kívüli volt.

A káplánok és az udvarban alkalmazott többi muzsikus élén a magister capellae állt. Ezt a
kifejezést (vagy ennek valamilyen megfelelőjét, pl. kapellmester) a hazai dokumentumok csak
ritkán használják, így a zenészek vezetője csak egy-két esetben határozható meg. Ma név
szerint ismerjük a híres sziléziai komponistát, Thomas Stoltzert (aki 1522-1526 között Mária
királynő zenésze volt), és akinek a királynő utasítására komponált műve, a Noli Emulari fent
is maradt.

Az udvari zenészek sorában mindig is jól körülhatárolható egységet képviseltek a trombitások

és a hozzájuk tartozó dobosok. Az ő létszámuk volt a legállandóbb: a 16. században a
királynak, majd az erdélyi fejedelemnek, általában 5-9 trombitása volt, később számuk 8-12
főre növekedett. Ezekhez egy-két üstdobos, valamint esetenként több gyalogdobos járult.
Nemcsak az uralkodónak voltak trombitásai, a királynő, majd az erdélyi fejedelemasszony is
rendelkezett néhány saját trombitással. E szignálhangszereseket az uralkodói udvartartás
elengedhetetlen tartozékának tekintették. Bethlen Gábor 1619-ben le is írta: Dob, Trombita
nélkül mi nem járhatunk. A 17. századi erdélyi források az üstdobot a zászlóval egybetartozó
hatalmi jelképnek mutatják: a Rákócziak és Apafi Mihály korában nemegyszer ország
dobjának nevezik, a dobost pedig ország dobosának. Trombitaszignálok és dobjelek
irányították a seregeket, miként az udvarok mindennapjait is. Ezekkel jelezték az idő múlását
vagy azt, hogy küldöttségek érkeztek. Így figyelmeztettek a veszélyre, de arra is, hogy a
kíséretével, seregével jövő uralkodót békés szándék vezérli.

Bethlen Gábor és I. Rákóczi György udvarában a helyiek mellett felbukkannak német és

lengyel trombitások is, rendszerint 3-4 fő. Feltehető, hogy ők a korabeli német gyakorlatnak
megfelelően együttesként több szólamban zenéltek.

A trombitásoknál kevésbé egyértelmű a különféle fafúvós hangszereken játszó zenészek

(korabeli elnevezéssel síposok, illetve a 17. századtól töröksíposok) szerepe. Úgy tűnik, hogy
ezek a gyalogdobosokhoz hasonlóan az udvari katonasággal álltak kapcsolatban, és szerepet
kaptak a sereg irányításában. Természetesen emellett közreműködtek a tánczenében is. A 17.
század közepétől már dudást is említenek az erdélyi iratok.

Az udvari zenészek következő csoportja, akiket a források gyakran egyszerűen csak

muzsikusoknak neveznek, kimondottan világi, elsősorban reprezentációs-szórakoztató célokat
szolgált. Köztük bukkan fel a legtöbb külföldi. E zenészek sorába tartoztak a billentyűs
hangszeresek, a pengetősök, a vonósok, valamint esetenként egyéb zenészek, pl. énekesek
vagy a lantos énekmondók. (Ez utóbbira pl. Szapolyai János király udvarában van adat).
Kétségkívül az ő csoportjuk tükrözi legjobban az uralkodók eltérő személyes zeneigényét.
Nagyobb számban csak az igazán zenekedvelő uralkodóknál (pl. Báthory Zsigmond vagy
Bethlen Gábor udvarában) fordultak elő.

A billentyűs muzsikus, akit a források a hangszertől függetlenül orgonistának vagy

virginásnak neveznek, alapvetően hozzátartozott a hazai udvari együttesekhez, amit
alighanem a billentyűs hangszerek általános felhasználhatósága magyaráz. Bizonyos, hogy a
katolikus uralkodóknál esetenként közreműködtek a liturgikus zenében is, noha fő feladatuk
világi volt.

Ugyancsak a sokoldalúság, de emellett nyilván a lantnak korabeli hallatlan népszerűsége

magyarázza, hogy I. Rákóczi György koráig, az 1630-as évekig, a legtöbb udvarból ismerünk
lantost, sőt néha egy időben többet is.

Szapolyai János király udvarában tanult a brassói származású Bakfark Bálint (kb. 1526/1530-
1576), a korszak egyik legjelentősebb lantosa, az egyetlen olyan magyarországi muzsikus, aki
kora nemzetközi élvonalába tudott emelkedni. Bakfark kisgyermekként került (valószínűleg
1536-ban) a királyi udvarba, és egy név szerint nem ismert olasz muzsikustól tanult. A
fiatalon megismert zenestílushoz élete végéig hű maradt. Az olasz hatások későbbi műveiben
is nyomon követhetők, amelyeket már akkor írt, amikor 1549 után külföldön szolgált.

óval nehezebb képet alkotnunk a vonósokról, mivel az általánosan használt hegedűs elnevezés
lényegében lehetetlenné teszi annak pontosabb meghatározását, hogy a hegedűsök milyen
hangszeren vagy hangszereken játszottak. Tény azonban, hogy a hazai források (főleg a 17.
századiak) különféle típusú és nagyságú vonóshangszereket említenek: pl. kis hegedű, nagy
hegedű, Baßgeige, violone, viola da gamba, vagyis aligha gondolhatnánk, hogy efféléket az
uralkodói udvarokban nem használtak volna.

Az udvari muzsikusok nagy része bizonyosan nemcsak egyféle hangszeren játszott, hanem
gyakran többféle zeneszerszámhoz is értett, és a pillanatnyi szükségnek megfelelően
váltogatva játszhatott rajtuk. Feltehető, hogy a hangszeresek, ha kellett énekeltek is -
esetenként akár többszólamban -, hiszen az éneklés a korabeli zenéléshez sokkal inkább
hozzátartozott, mint napjainkban.

Az udvari zenészekhez az olyanféle jelentős eseményeken, mint koronázás, fejedelmi

beiktatás, az uralkodó vagy családtagjainak, illetve valamely udvari főméltóságnak esküvője -
miként Európában másutt is - a főuraktól, illetve a városokból kölcsönkért kisegítők társultak.
Szintén bevett szokás volt, hogy az ünnepi eseményre nagyszámú külföldi zenészt hívtak meg
(II. Rákóczi György esküvőjére 1643-ban például egy teljes együttes érkezett Bécsből). De
elkísérték az ünnepségekre vagy más alkalomra hozzánk érkezett magas rangú személyeket
(főurakat, külföldi követeket) a muzsikusok, akik azután ugyancsak bekapcsolódtak a
zenélésbe.

Megfordultak az udvarokban úton lévő muzsikusok is. Így például biztos, hogy járt Izabella
királynőnél Tinódi Lantos Sebestyén, a régi históriák és korabeli események legjelesebb hazai
krónikása, aki az erdélyi udvarban látottakat és hallottakat Erdélyi históriájában foglalta
össze.

A muzsikusokra és zenélési alkalmakra vonatkozó sok-sok adattal szemben, az udvarokban

elhangzott zenéről jóval szegényesebbek az ismereteink. Az udvari kották - egy két korai
kottás egyházi szerkönyv kivételével - lényegében teljesen hiányoznak, és az udvari kottákról
készült összeírások sem maradtak fent. Nincsenek feljegyzések arról sem, hogy a zenészeknek
milyen saját kottáik voltak, bár bizonyos, hogy ilyesmivel sokuk rendelkezett. Olyan leírások
pedig, amelyek a hazai udvarokban elhangzott zenét bemutatnák, s az előadásról
beszámolnának, alig léteznek. Kivételt jelent az istentiszteletek liturgikus zenéje, amely elég
nagy biztonsággal meghatározható. A katolikus uralkodók udvarában az egy szólamban
énekelt gregorián ének természetes részét képezte az udvari kapellák istentiszteleti rendjének.
A protestáns erdélyi fejedelmek esetében a zsoltárok és más protestáns gyülekezeti énekek
töltöttek be hasonló szerepet. Jelentős állami, politikai eseményeken vagy nagy
ünnepségeken, rendszeresen felhangzott az Európa-szerte elterjedt hálaadó ének, a Te Deum
laudamus.

A zeneműveket illetően nemcsak az kérdéses, hogy mi hangozhatott el, hanem az is, hogy
miféle összeállítású együttesek által, milyen előadásban: a lehetőségek nyilván alkalomról-
alkalomra változhattak. Ideális esetben pl. a vokális műveknek minden szólamát énekelték, de
erre többnyire aligha volt lehetőség. Ez azonban nem hátráltatta a régi muzsikusokat, hiszen
akkoriban jóval szabadabban bántak a rendelkezésre álló kompozíciók anyagával, mint
napjainkban. A művek szinte csak kiindulási anyagot jelentettek, amelyből kialakították a
konkrétan megszólalásra szánt változatot. Énekszólamokat akkoriban minden további nélkül
helyettesíthettek hangszerekkel, s attól sem riadtak vissza, hogy egy vagy több szólamot
elhagyjanak, nem is beszélve az alkotások radikális megrövidítéséről vagy egyéb módon való
átalakításáról. Valószínűleg sok minden egyetlen billentyűs vagy pengetős hangszerre átírva,
intavolálva szólalt meg.

Királyaink és fejedelmeink közül többen maguk is hangszerértők voltak. Neveltetésük ugyan

elsősorban a kormányzást, a politikában való eligazodást és a hadviselésre való felkészítést
célozta, de nem hanyagolták el az általános műveltség kialakítását sem, amelyhez a zene is
hozzátartozott. Ezt mutatja II. Lajos, Báthory Zsigmond és Báthory András zeneszeretete.
János Zsigmond állítólag tökéletesen játszott lanton, és egy kortársa a hangszeres és énekes
zene jeles mesterének nevezte. Nem véletlen, hogy 1561-ben egy politikai ügyben érkező
látogatója egy szép lanttal kedveskedett neki. Báthory Zsigmondról egy olasz muzsikusa azt
írta, hogy több hangszeren játszott, és olyan zeneműveket komponált, amelyek vetekedtek a
legkiválóbb szerzők alkotásaival. Báthorynak másutt szolgáló zenészek is ajánlották
műveiket: a császári udvar magister capellaeje, Philip de Monte egy madrigálkötetével
tisztelte meg (Il Decimosettimo Libro de Madrigali, Velence 1595). Girolamo Diruta pedig
nemcsak a fejedelemnek dedikálta orgonaiskoláját, hanem egyenesen a fejedelemre utaló Az
erdélyi címet adta művének (Il Transilvano, Velence 1593). Zsigmond fejedelem
unokatestvére, Báthory András virginálon játszott, akinek 1584-ben egy kiadványát és abban
egy művét ajánlotta a reneszánsz muzsika egyik óriása, Palestrina. A külföldről jött királynők
(pl. Mária királynő) és fejedelemasszonyok némelyikénél (pl. Mária Krisztierna,
Brandenburgi Katalin) ugyancsak tudunk zenekedvelésről és hangszerjátékról.

Az 1527-től Magyarország egy részét kézben tartó Habsburg-házi királyok udvara leginkább
Bécsben illetve Prágában tartózkodott. Ennek következtében a Habsburg- zenészek az ország
zeneéletében csak csekély szerepet játszottak. A király és udvara - köztük az udvari együttes
is - a pozsonyi koronázásra valamint a rendszeresen ott tartott országgyűlésekre az országba
jött. Ilyenkor a zenészek játszottak a jelenlévő főúri küldötteknek, és kapcsolatba kerültek
azok muzsikusaival is. Különféle iratok tanúsítják a Habsburg-ház udvari muzsikusainak,
illetve más bécsi zenészeknek a kapcsolatát a magyarországi főurakkal, elsősorban a Nádasdy,
Batthyány és az Esterházy család tagjaival.
Krakkó és Velence mellett éppen a Habsburg-királyok székhelyei, Bécs és Prága játszottak
fontos szerepet a magyarországi udvarok zenei ellátásában. Az erdélyi fejedelmek több
esetben hozattak Bécsből zenészeket, illetve kerestettek ott megfelelő muzsikusokat.
Adatokkal bizonyítható az is, hogy különféle hangszereket és húrokat - amelyek javarészt
németországi vagy itáliai termékek lehettek - Bécsben vagy Prágában vásároltak.

Zene nemesi környezetben

A zene természetes módon hozzátartozott a hazai nemesi udvarok, rezidenciák

mindennapjaihoz. Nemcsak a nagy esküvőkön - amelyeken a zeneszolgáltatás igen jelentős
összegeket emésztett fel - vagy bármilyen más vendéglátás alkalmával szólt a muzsika, hanem
még a szűkebb körben elfogyasztott vacsorák is többnyire zenével és tánccal zárultak. Várak,
kastélyok és kúriák 17. századi inventáriumai gyakran említik a táncoló palotának vagy
táncoló háznak is nevezett legnagyobb terem fából készült díszes zenészerkélyét, amelyen
ünnepi alkalmakkor a muzsikusok foglaltak helyet. A nemesek és nemesasszonyok pedig nem
csupán mások játékában gyönyörködtek, hanem sokan maguk is értettek valamilyen
zeneszerszámhoz.

A főúri udvarok zeneélete nem volt annyira kötött, mint a királyi és fejedelmi udvaroké, ahol
a zene az udvar életéhez és reprezentációjához kötelezően hozzátartozott. A zenészlétszám
ingadozása elsősorban a család tagjainak személyes igényétől vagy igénytelenségétől függött.
Olyan, a társadalmi helyzetből fakadó kötelező elvárásokról vagy a nemesi rang által
megkövetelt minimumról, "normákról", amelyek a rezidenciális zene színvonalát, a
zenészlétszámot és az együttesek összetételét illették volna, nemigen beszélhetünk. Némelyik
országos méltóságot betöltő nagyhatalmú, gazdag főúr udvarában (pl. Nádasdy Tamás nádor
és fia, Ferenc szolgálatában vagy a Batthyányaknál a 16. század végéig) trombitásokon és
doboson kívül alig akad forrásadat zenészről. A legtöbb nemesi rezidencián - kivéve némelyik
kiemelkedő főúri famíliát a 17. században (pl. Nádasdyak, Batthyányak, Esterházyak,
Thököly) - egyházi muzsikust nem találunk.

Úgy látszik, a nemesség (ideértve a főurakat is) egyszerűen olyan és annyi zenészt
alkalmazott, amilyenre és amennyire éppen lehetőség adódott. Esterházy Miklós beszámolója
(1627-ből) a Batthyányaknál való vendégeskedéséről ilyen állapotot tükröz: "csúfos
vendégségben valánk nagy sok dob, trombita között és tomburás török énekes, czigány
hegedös, korcsomára való czimbalimosok is bőven voltanak."

A zenészek az udvari népesség középrétegéhez tartoztak; némely hegedűs, sípos vagy más
muzsikus nemcsak rendszeres járandóságot kapott, hanem kenyéradóik ház- vagy
földadományra is érdemesnek tartották őket. A Török Bálint udvarában sokáig szolgáló
Tinódit Lantos Sebestyént sem tarthatjuk olyan szegénynek, mint azt a verseiben állította,
hiszen az 1550-es években értékes házat tudott vásárolni Kassán. Görcsöni Lantos Ambrus és
családja Homonnay Drugeth Gáspár révén 1557-ben nemességet kapott. Tinódit Ferdinánd
király 1553-ban címer- és nemességadománnyal tüntette ki bizonyára főúri pártfogóinak
köszönhetően.

A rezidenciákon nem kizárólag helyi muzsikusok zenéltek. Főuraknál a vonósok, pengetősök

és billentyűsök sorában éppúgy felbukkannak az idegenek, mint a trombitásoknál, de
alkalmaztak külföldit az együttesvezető posztján is. A külhoniak alkalmazása nemcsak a
nyugati határszélek mágnáscsaládjait jellemezte, hanem a töröktől független vidékek főúri
udvaraiban is általános volt. Elsősorban német/osztrák és olasz muzsikusok a gyakoribbak, de
tudunk lengyelekről vagy délszlávokról is. Bizonyosan nem mindenki volt magyar, aki a
forrásokban magyar elnevezéssel szerepel. Hazaiak kizárólagos alkalmazása csakis a
legfeljebb egy-két muzsikussal rendelkező alsóbb nemesi rétegnél lehetett tipikus, amelynek
nem adódott más választása, mint a helybéliek.

A 16. század végétől a török Hódoltsághoz közeli részeken némelyik főúrnál (pl. a
Batthyányaknál vagy a Zrínyieknél) időnként felbukkannak török muzsikusok: tamburás,
tamburás énekes, illetve lantos. Ezek, úgy tűnik, részben foglyok lehettek. A török zene a
törökökkel közvetlen kapcsolatba került főnemességre kétségkívül hatott valamelyest. Ezt
bizonyítják Balassi Bálint verseinek török nótajelzései, miként Zrínyi György egyik levele is
1596-ból, amelyben a legnagyobb elismeréssel írt Bajazet nevű török tamburásáról: "akinél
soha én szebbet nem hallottam, s ... vélem, hogy ezen a mi földünkön sehul mása [nem]
lehetne."

A főuraknál gyakran megfordultak a rokonok vagy a szomszédos földesurak zenészei. A

legtöbb család láthatóan nem alkalmazott folyamatosan annyi muzsikust, amennyit egy
nagyobb ünnepség (pl. lakodalom) megkívánt, ezért ilyenkor segítséget hívtak más
nemesektől vagy valamely közeli városból. Néha még maga a király - illetve később az
erdélyi fejedelem - is segített a zenészeivel. De a főúri rezidenciákra és nemesi udvarházakba
nem csak ünnepnapokon érkeztek idegen muzsikusok. Változatosabbá tették a mindennapokat
a betérő vándorzenészek is, például az aktuális eseményeket megéneklő és tanulságos
históriákat előadó énekmondók. Mint Thurzó Szaniszló udvartartásának iratai mutatják,
rekordáló diákok is felkeresték a főrangúakat, s a diákok még valamiféle komédiát (alighanem
iskolai színjátékot) is előadtak.

A családok közötti zenei kapcsolat nem korlátozódott kizárólag muzsikuskölcsönzésre vagy

átszerződtetésekre. Maradt számos emléke hangszerkölcsönzésnek és
hangszerajándékozásnak is. Aligha hihetnénk ezekután, hogy zeneművekkel ne segítették
volna egymást. Erre vonatkozóan azonban ma mindössze egyetlen adat ismert: Héderváry
Lőrinc levele 1540-ből, amelyben énekek elküldésére kérte az öccsét, mivel jó énekes
gyermekhez jutott.

Arról, hogy főúri udvarokban az igényes, korszerű (nemzetközi) zene valóban felhangzott,
bizonyságot szolgáltatnak az olyan emlékek, mint Báthory István szilágysomlyói várának
inventáriuma (1594), amely úgy a zenészek szobájában, mint Báthory lakosztálya mellett
számos kottát említ. Jakusith Imre kottáinak részletes felsorolásában (1692) egyebek mellett a
korszak olyan jelentős zeneszerzőitől találunk műveket, mint Biber, Capricornus, Corelli vagy
Schmelzer. Valószínű, hogy az Esterházyak 1721-ben felvett kottajegyzékének 17. századi
zeneművei (köztük Biber és Corelli), továbbá bécsi mesterek, főleg a Habsburg-udvar
muzsikusainak (Draghi, Valentini és Schmelzer) szerzeményei még a korábbi időszakot,
Esterházy Pál idejét képviselik. E jegyzékben szerepelnek Esterházy két udvari zenészétől is
kompozíciók. Noha a mai kutatás már nem tekinti Esterházy Pál szerzeményének az 1711-ben
az ő neve alatt megjelent Harmona caelestist, de nem kétséges, hogy az Esterházy muzsikusa
által az 1690-es években kiválogatott és feldolgozott művek a főúr zenei igényét és a nádori
udvar zenéjét reprezentálják.

Egy kortárs naplófeljegyzés (1687) említ Pálffi János palotájában - alighanem Buda 1686-os
visszafoglalását ünneplő - udvari Comédiát (talán valamiféle oratóriumot), amelyben szép
énekszó és muzsika alatt jelenítették meg a császár győzelmét az ellenségen. Ugyanennek a
történelmi sorsfordulónak állított emléket Matteo Simonelli itáliai komponista is egyik
miséjében.

Ezzel szemben szinte lehetetlen valamennyire is biztos képet alkotnunk a hazai zenészek által
megszólaltatott muzsikáról, nem beszélve az itteni keletkezésű művekről. Leginkább még az
énekmondókról vannak forrásaink, hiszen az 1540-es évekig főúri szolgálatban álló Tinódinak
pl. fennmaradtak a szövegeket hordozó melódiái az 1554-ben Kolozsvárott kiadott Cronica
című művében. (Az Egervár viadaláról szóló énekét pedig, más szöveggel ugyan, de
Erdélyben máig fenntartotta a népi emlékezet.) Tinódi alkotásain kívül jónéhány mástól
származó históriás ének dallama is megőrződött másutt.

A főurak mindennapjaihoz hozzátartozó utazások zenei élmények sokaságával szolgáltak. A

Nádasdyak 16. századi számadásaiban rekordáló diákok és falusi muzsikusok éppúgy
felbukkannak, mint kolozsvári, nagyszebeni vagy szászsebesi városi trombitások, más főurak
trombitásai, lantosai és hegedűsei. De találunk adatot bécsi lantosokról és más pengetősökről,
bécsi hegedősökről vagy éppen ott járt lengyel hegedősökről vagy a város, illletve a Szent
István-templom toronyzenészeiről. A pozsonyi országgyűlések alatt (1554, 1561, 1569, 1572)
a városi toronyzenészeken és a várbeli síposokon kívül a király trombitásai, továbbá
diskantorok (énekesek), hegedősök és ismételten megemlített olasz hegedősök szórakoztatták
a nádort, illetve fiát.

Bécs elsősorban természetesen a Habsburg-udvarba bejáratosaknak, pl. az országos

tisztségviselőknek kínált zenei élményeket. (Az Esterházyak meg is őrizték jó néhány, a
Habsburg-udvarban előadott 17. századi opera szövegkönyvét.) Fontos külföldi zenei
benyomásokkal gazdagodtak a diplomáciai küldetésben utazók is, akárcsak a külországi
egyetemeken, főiskolákon tanuló hazai diákok (jelentős részben nemesi ifjak). Naplók,
levelek, elszámolások és egyéb iratok bizonyítják, hogy ott voltak a bécsi, németországi vagy
velencei és római ünnepségek nézői-hallgatói között, sőt, némelyek eljutottak bécsi vagy
itáliai operaelőadásokra is. A diákok közül sokan jártak külföldön zene- és táncórákra.

Az ilyen ismereteket otthon is kamatoztatták, hiszen, miként azt számos forrás tanúsítja, a
főúri udvarok mindennapjainak fontos részét jelentette a családtagok és közvetlen
környezetük műkedvelő zenélése. Azokat, akik nem jártak külföldön, elsősorban a
környezetükben lévő hangszerértők okították: udvari muzsikusok, rokonok vagy olyan
udvariak, akik a zenejátékhoz konyítottak valamelyest. Esetenként városi muzsikusokat is
igénybe vettek. A soproni orgonista, Johannes Wohlmuth például Esterházy Pál két fiát
tanította clavirra, vagyis valamilyen billentyűs hangszerre. Úgy sejlik, a nemesi körökben
elsősorban az egyéni zenejáték dívott. A kamarazene, a kisebb-nagyobb együttesben való
hangszeres muzsikálás szélesebb körben aligha lehetett elterjedt. Várak, kastélyok, kúriák
összeírásainak hatalmas - és zenei szempontból ma még jórészt feltáratlan - anyagában a
dobon és trombitán kívül elsősorban billentyűs hangszerek (klavikord, virgina, regál), továbbá
pengetősök (leginkább lant, néha koboz, esetleg hárfa) fordulnak elő. Vonósok már ritkábbak
(leginkább még hegedűről szólnak az iratok), s a trombita kivételével fúvósok alig
szerepelnek a leltárakban. A hangszerek - amelyek között díszes kiállítású, értékes
zeneszerszám is szerepelt néha - elsősorban a családtagok saját kedvtelését szolgálhatták.

Egyházi zeneélet

A katolikus egyház központjának, Esztergomnak 1543-as török elfoglalásakor az érsekség és

a káptalan iskolájával együtt Nagyszombatba települt át. Bár az esztergomi káptalan rangos,
igényes fenntartása a múltban az ország egyházmegyéinek templomai számára példát adott,
most az anyagi és személyi bázis gyengülése, a politikai, társadalmi és vallási viszonyok
zavarossága már nem tette lehetővé a korábbihoz mérhető színvonalú és mélységű egyházi
zeneélet fenntartását. A negatív folyamatokat rendkívüli mértékben siettette a reformáció
térhódítása is. A hitújítás szele már az 1520-1530-as években elérte a budai udvart és egyes
felvidéki városokat. A hetvenes évekre döntően módosultak a lakosság felekezeti
hovatartozásának arányai. A katolikusok többségüket mindössze Nagyszombat környékén,
Pozsonyban, Győrben és Erdélyben, a székelyek között tudták megtartani. Az 1606-os bécsi
békéig a protestáns felekezetek szabad vallásgyakorlása a városokban igen korlátozott volt. A
harmincéves háború idején viszont már sziléziai, cseh és osztrák protestánsok találtak
menedékre Magyarországon, köztük olyan jelentős egyházi muzsikusok, mint Samuel
Capricornus és Andreas Rauch. A török megszállás és az ország területének felosztása
következtében a zenei központok a peremvidékekre szorultak, amit a ránk maradt
dokumentumok jól érzékeltetnek.

Népének és magyar nyelvű gregorián ének

a protestáns gyülekezetben

A protestáns gyülekezetek magyar nyelvű strófikus éneke úgyszólván a reformáció

kibontakozásával egyidőben felvirágzott, és igen korán nyomtatott énekeskönyvekben is
megjelent. A középkorvégi kanciók mellé felsorakozó új repertoár legkorábbi dokumentuma
egy Luther-énekeket tartalmazó gyűjtemény (Gálszécsi István gyűjteménye 1536-ból, csak
töredékesen ismert), jóllehet a németországi reformáció éneklése alig, még a cseh-huszita
eredetű énekeknél is csekélyebb mértékben hatott a magyar reformáció gyülekezeti
énekanyagára. Az új népénekkincs legsajátabb műfajait - zsoltárénekek, prédikáció előtti és
utáni dicséretek, valamint katekizmusi énekek - a reformáció tanai és liturgiája alakította ki. A
16. század nyomtatott gyülekezeti énekeskönyvei valamennyi énektípust tartalmazták
műfajok és ünnepek szerinti elrendezésben: Huszár Gál 1560-as és 1574-es énekeskönyve,
bennük egykorú feljegyzésben a korai protestáns énekköltés dallamai; az 1560-as évek
debreceni énekeskönyvei és a Gönczi Kovács György szerkesztette énekeskönyv 1590-ből.

A lutheri reformáció hatására a 16. század közepe táján Magyarországon is nagy lendületet
vett a középkori latin gregoriánum alkalmazása, anyanyelvre fordítása. A magyar nyelvű
repertoár kéziratos és nyomtatott liturgikus énekeskönyvekben, az ún. graduálokban maradt
fenn. A 16. század második felében szilárdan tartotta magát a reformáció mindkét - lutheránus
és helvét - ágának istentiszteletében; ebből a korszakból származik két legkorábbi teljes
forrása, Kálmáncsehi Márton Huszár Gál 1560-as gyűjteményének függelékeként
kinyomtatott összeállítása (Reggeli éneklések, Debrecen 1561) és Huszár 1574-es
énekeskönyvének első része. A két könyv anyaga két istentiszteleti forma, a mise és a
zsolozsma köré épül. Az Öreg Graduál (1636) kibocsátása az Erdélyi Fejedelemség területén
már túlhaladottnak számító kísérlet volt az énekanyag egységes megőrzésére a református
egyházon belül. A korai reformátor énekszerzők (Huszár Gál, Batizi András, Szegedi
Gergely, Szkárosi Horváth András, Bornemisza Péter) énekverseinek és a középkori
gregorián örökségnek elhanyagolását a 17. században a puritanizmus célkitűzései siettették a
genfi zsoltároskönyv bevezetésével karöltve (Szenci Molnár Albert magyar fordításával:
Psalterium Ungaricum, Herborn 1607; első magyarországi kottás kiadása: Lőcse 1652).

Gregorián ének és strófikus népének

a katolikus egyházban
A latin gregoriánum töretlen művelésének paradox módon az 1629-es nagyszombati zsinat
vetett véget, mely a tridenti zsinat (Tridentinum) által ajánlott római rítus bevezetése mellett
döntött. A római gregoriánum szokásrendje és dallamváltozatai Magyarországon csak a
ferences rend hagyományával találkoztak. A török megszállástól megmenekült zágrábi
püspökség a rendelkezések ellenére kitartott saját liturgiai-zenei hagyományai mellett, amint
ezt a fennmaradt források bizonyítják; a pálos rend pedig fáradságos munkával igazította
hozzá a római szokásrendhez a régi esztergomi dallamhagyományt. Az ország többi katolikus
templomában - a jezsuiták humanista tanintézményeinek újfajta szemléletétől és szervezetétől
tovább siettetve - háttérbe szorult a gregorián ének.

A kisvárosok és falvak katolikus egyházi énekgyakorlatában ezzel párhuzamosan egyre

inkább előtérbe került az anyanyelv és a strófikus népénekek használata. Az 1560-as
nagyszombati zsinat intézkedett az egyházi énekek kötelező jóváhagyásáról. A katolikus
népéneklés kibontakozása az ellenreformáció idején kapott új lendületet, s hogy behozzák a
protestáns felekezetekhez képest bekövetkezett évszázados lemaradást, két zsinat
(Nagyszombat 1629, 1638) is foglalkozott egy énekeskönyv kiadásának gondolatával. A
tervezett gyűjtemény 1651-ben jelent meg kottával együtt egy jezsuita, Szőlősy Benedek
(1609-1656) szerkesztésében (Cantus Catholici). Benne képviselve van a legrégibb katolikus
énekrepertoár és a kéziratokból ismert hagyományos réteg, valamint a magyar barokk
költészet számos kiemelkedő alkotása (pl. Nyéki Vörös Mátyás kanonok [1575-1654] versei).
A hagyomány fenntartásában vállalt szerepe mellett a gyűjtemény jelentősége, hogy későbbi
kiadásaival másfél évszázadra meghatározta a népéneklés anyagát. Rajta kívül Illyés István
(1650-1711) szerkesztései (Soltári és halottas énekek, 1693) töltöttek be hasonló szerepet.

Többszólamú zenegyakorlat

A kiemelt helyzetű katolikus és evangélikus városi templomokban jelentős szerephez jutott a

vokális és hangszeres többszólamúság művelése. A templom és az iskola szoros egyházi
szervezeti egységének, így az egyházi zenének is legalább részben gondját viselte a város
mint patrónus, igaz, erősen a felekezeti ingadozások függvényében. A katolikus templomok
kórusának és zenészeinek eltartásáról a korszak vége felé egyházi méltóságok zenei
alapítványai gondoskodtak (pl. Széchényi György alapítványa - 1684, 1695). Az iskolai
oktatásban jelentős szerepet kapott a vokális zene művelése, különös tekintettel a
többszólamú liturgikus művek betanulására; erről egybehangzóan tanúskodnak Oláh Miklós
érsek nagyszombati iskolaszabályzatai, valamint a német evangélikus városi iskolák ismert
szabályzatai.

A pozsonyi társaskáptalan Szent Márton-temploma a 16. században is folyamatosan

fenntartotta a többszólamú liturgikus énekgyakorlatot, ennek tanújele a több mint 200
németalföldi imitációs stílusú motettát tartalmazó Vesperale (Anna Hannsen Schuman-
kódex, 1571). A fennmaradt emlékeket tekintve a felvidéki evangélikus központok közül
kiemelkednek a Szepes és Sáros megyei városok; az ún. bártfai gyűjtemény 16. századi része
a németországi reformáció többszólamú liturgikus repertoárjának gyors meghonosítását
mutatja. A nagyobbrészt 17. századi lőcsei zenei gyűjtemény árnyalt képet nyújt mintegy száz
év egyházzenei stílusainak, elsősorban itáliai és német szerzők műveinek tanulmányozásáról,
egyúttal azonban megőrizte regionális és helyi szerzők műveit is (Samuel Capricornus,
Johann Kusser, Samuel Marckfelner, Johann Schimbracky, Andreas Neoman, Zacharius
Zarewutius).
A kéziratok és beszerzett nyomtatványok, valamint a fennmaradt hazai kompozíciók mellett a
kottagyűjtemények (pozsonyi evangélikus templom - 1651, 1652, 1657; eperjesi evangélikus
templom - 1661, brassói német evangélikus iskola - 1575-1630) is bizonyítják, hogy a kora
barokk egyházi zene legfontosabb alkotásai (Claudio Monteverdi, Alessandro Grandi, Samuel
Scheidt, Johann Hermann Schein, Heinrich Schütz, Andreas Hammerschmidt ) és
kompozíciós technikái (a kevés szólamú, continuóval kísért concertato-motetta, illetve a
többkórusos motetta) elérték Magyarországot. A hasonló jellegű német antológiák
gyakorlatával szemben nálunk nem beszélhetünk felekezetenként megoszló
többszólamúságról. Az északi régió protestáns egyházainak német, latin, cseh és magyar
nyelvű - zenei anyagában részben közös - homofón többszólamú énekgyakorlatát foglalták
írásba a leibici (Leibitz, Líubica) kóruskönyvek (1680-as évek) és az Eperjesi graduál (1635-
1652).

Egyházi rendek

A 16/17. század fordulójától Magyarországon is egyre több városi iskolában

(Nagyszombatban 1561-től; Győrött, Kassán) folytattak módszeres ének-, zenetanítást a
jezsuiták, s a városi vezetéstől függetlenül gondoskodtak zenéjükről. Céljuk a színvonalas
templomi énekes és hangszeres együttes megszervezése volt, többszólamú zene
megszólaltatására a kiemelkedő egyházi ünnepeken. A ferenceseknél a 17. század második
felére előtérbe kerültek a kora barokk egy- és kétszólamú, orgonakíséretes misekompozíciók,
bár a mariánus rendtartás 1659-es nagyszombati káptalanjának rendelkezése szerint
többszólamú és hangszeres istentiszteletet csak a legnagyobb rendi ünnepeken tarthattak, s az
orgona is csak ünnepeken szólhatott.

A Missa franciscana a provinciáktól függetlenül széles körben elterjedt a 17. század során. A
jellegzetesen ferences stílusú mise- és litánia-kompozíciók, antifonák és egyéb tételek
legkorábbi ismert magyarországi forrásai az erdélyi ferences szerzetes, Joannes Kaioni
(Kájoni János) Organo-Missaléja (1667), a szombathelyi Valerian Dubelovicz kéziratai
(Missale Choralisticum, 1673) és Edmund Benyovicz (Beovi) nagyszombati gyűjteménye
(Liber Sacrorum Choralium, 1691). A repertoár egyaránt felöleli a gregorián dallamokon
alapuló, valamint a strófikus szerkezetű és a barokk concertato-kompozíciók hagyományát. A
pozsonyi ferencesek 1649 és 1654 közötti orgonistájának, a morva származású Frantisek
Voglernek (1623-1688) négy misekompozíciója maradt fenn. Az erdélyi ferencesek egyházi
zenei műveltségéről, annak szoros felvidéki kapcsolatairól és az egész erdélyi egyházi
énekgyakorlatra kifejtett hatásáról, valamint vezető személyiségéről J. Kaioni (1629/30-87)
művei és munkássága alapján nyerhetünk betekintést (pl. Kájoni-kódex 1634-1671; Sacri
Concentus 1669; Cantionale Catholicum 1676).

Városi zeneélet

Városaink zeneélete a 16-17. század folyamán, a török hódítás korában jelentős

különbségeket mutat. E különbségek részben vallási, részben viszont jogi-politikai eredetűek.
Miközben a katolikus és evangélikus városokban az egyházi és iskolai zenét, több-kevesebb
lemaradással, az európai többszólamúság és hangszeres zene alkalmazása jellemezte, addig a
református és unitárius települések a hangszer nélküli szigorú egyszólamúsághoz
ragaszkodtak, ők még a lakosság ünnepi és szórakoztató zenéjét is igyekeztek erősen
korlátozni.
A szabad királyi városok gazdag és sokrétű zeneélettel rendelkeztek. E javarészt német
lakosságú és protestáns, lutheránus települések saját muzsikusokat tartottak (orgonistát,
kántort, toronyzenészeket), akik a templomban és a városi ünnepségeken rendszeresen éneklő
iskolások közreműködésével önálló, színvonalas zenével szolgáltak. A városi tanács
igyekezett jól képzett muzsikusokat szerződtetni. A helyben nevelt utánpótlás mellett gyakran
alkalmaztak az ország más vidékeiről jött zenészeket, valamint jelentős számban külföldieket
is. Az utóbbiak főként a közeli osztrák, délnémet és sziléziai területekről érkeztek, de néha
még távolabbról is. Jónéhány közülük a 17. századra felerősödött ellenreformáció nyomására
kényszerült hazáját vagy működési helyét elhagyni, s így talált menedéket Magyarországon.

A toronyzenészeknek (toronyőrnek és legényeinek) feladata eredetileg elsősorban az

őrködésből és az ezzel kapcsolatos hangjelzések adásából állt, idővel azonban tevékenységük
súlypontja egyre inkább zenei területre tolódott át. Számos forrás bizonyítja, hogy e
muzsikusok különféle hangszerekhez értettek. A 17. századi erdélyi jegyzékek (Segesvár
1627, 1642, 1644, Nagyszeben 1631) elsősorban fúvós hangszereiket említik (trombita,
pozan, pommer, schalmei, cink, fagott, blockflöte), de felsorolnak vonósokat is. Ma már
nyilvánvaló, hogy a toronyzenészek nem csak az egyszerűbb, hagyományos szignálok vagy
fanfárok megszólaltatásához értettek. Kotta- és zenetudásuk ennél jóval nagyobb volt,
megalapozott zenei ismeretekkel rendelkeztek. Csakis így tudtak rendszeresen közreműködni
a templomokban, az igényes egyházi művek megszólaltatásában, ami a királyi városokban
rendszeres feladatukat jelentette.

Ugyancsak zenetudásukat igazolják a városi döntések és rendelkezések, amelyek, mint

például a soproniak, több esetben szóba hozzák többszólamú zenei gyakorlatukat. Az egyik
soproni toronyzenész szerződése (1549) például elő is írta, hogy a városba érkező jelesebb
személyeket négyszólamú zenével köszöntsék. Egy másik toronyzenész kérelmében (1599)
azt hangsúlyozta, hogy - másokkal ellentétben - egész évben nem négy-, hanem ötszólamú
muzsikát szolgáltat. 1601-ben úgy döntött a soproni tanács, hogy vasárnap és más ünnepeken,
miként hétközben is, gyakrabban játsszanak szép motettákat, madrigálokat és hasonlókat. A
toronyzenészek kottaértését tanúsítja egy pozsonyi feljegyzés (1569), miszerint a tanács új
motettákat vásárolt számukra a már elavultnak tartott Josquin- és Senfl-művek helyett. A
besztercebányai Instrumentalis Musicus, Matthias Fabri hagyatékjegyzéke (1683) számos
zeneműre utal, és az erdélyi Beszterce város trombitása, Andreas Schwartz hagyatékában régi
trombitaszólamok maradtak fenn (1672). A Vietoris-kódex az 1670-es évekből meg is őrzött
fanfárokat két trombitára, de érdekes módon orgonatabulatúrával lejegyezve, vagyis oly
módon, amiből csak a képzettebb muzsikus tudott játszani.

A különböző városokban működő zenészek kapcsolatát sok forrás igazolja. Bizonyos, hogy
rendszeresen kicserélték a rendelkezésükre álló darabokat. Elsősorban ez magyarázhatja a
különböző helyeken készült hazai gyűjtemények anyagának szembetűnő egyezését. A
zenészek kapcsolattartását az is elősegítette, hogy sokan többfelé is megfordultak. Eljutottak a
városi muzsikusok az uralkodói udvarokba is.

A városokban megfordult főrangú személyeknek (uralkodónak, fejedelemnek, nádornak vagy

más főméltóságoknak) a helyi muzsikusok lehetőség szerint asztali zenét szolgáltattak. Az
ilyen alkalmak ugyanis számottevő mellékkeresetet hozhattak számukra. Zsigmond lengyel
herceg 1500-1505 közötti számadásai (amelyek budai, esztergomi és nyitrai muzsikusoknak
adott összegeket említenek) éppúgy tanúskodnak erről a szokásról, mint Nádasdy Tamás
nádor útikiadásainak elszámolásai vagy Apafi Mihály erdélyi fejedelem udvartartási iratai,
amelyekben segesvári orgonista, illetve különféle nagyszebeni zenészek kerülnek említésre.
A városok kottaszükségletéről elsősorban a tanács gondoskodott. Alig ismert azonban, hogy
milyen úton szerezték be a zeneműveket. Lehet, hogy a nyomtatványokat részben külföldről
hozatták, de itteni kereskedőktől is vehettek. Arról is tudunk, hogy a város megvásárolta
egyes polgárok hagyatékának felkínált kottáit. Bártfa például 1586-ban az iskolamestertől vett
három egybekötött nyomtatványt. Jutott zenemű ajándékozás révén is köztulajdonba, és
szokás volt, hogy idegen muzsikusok - főleg külföldiek, de néha a hazaiak is - kéziratos vagy
nyomtatott zeneműveiket elküldték ajándékként a városi tanácsnak, amiért aztán szép jutalmat
vártak.

A kottaállomány legaktívabb fejlesztői természetesen maguk a használók, a városi

muzsikusok voltak. Az orgonisták és kántorok szinte mindent lemásoltak amit elérhettek, de
ismert zeneértő városi írnok által összeállított gyűjtemény is. E kottás és orgonatabulatúrás
kéziratok közül néhány napjainkig megmaradt, pl. a Bártfai Gyűjteményben vagy Lőcsén, de
ide tartozik a Vietoris-kódex is.

A fennmaradt 16-17. századi városi egyházi és iskolai kottatárak (Bártfa, Lőcse) valamint a
korabeli jegyzékek alapján ismert gyűjtemények (Besztercebánya, Brassó, Eperjes,
Körmöcbánya, Pozsony), továbbá egyes kéziratok (mint a pozsonyi Anna Hannsen Schuman-
kódex és az itt-ott található töredékek együttesen hatalmas zenei anyagot tárnak elénk. Ebben
a korabeli európai repertoár teszi ki a többséget. A városi kottatárak anyaga szoros és sokrétű
külföldi kapcsolatokról tanúskodik. A gyűjteményekben számos zeneszerző nevével
találkozunk (mint Josquin des Prez, Giovanni Gabrielli, Jacobus Gallus-Handl, Andreas
Hammerschmidt, Hans Leo Hassler, Orlando di Lasso, Luca Marenzio, Claudio Monteverdi,
Hieronymus Praetorius, Jacob Regnart, Johann Hermann Schein, Samuel Scheidt, Heinrich
Schütz, Adrian Willaert).

Az idegenek mellett tudunk helyi komponisták műveiről is, hiszen az orgonisták és kántorok
közül sokan foglalkoztak zeneszerzéssel. Számos alkotásuk - amelyek a korabeli nemzetközi
gyakorlatot követik - napjainkig fennmaradtak. E jelentős, részben külföldről jött muzsikusok
sorában olyan rangos 17. századi komponisták is akadtak, mint Andreas Rauch (Sopron),
Samuel Capricornus (Pozsony), valamint Johann Kusser (Körmöcbánya, Sopron, Pozsony).

Hangszerészek a korabeli Magyarországon nemigen akadtak. A javításokat a szükséges fa-,

fém- vagy bőrmunkákhoz legjobban értő városi mesteremberek, illetve maguk a zenészek
végezték. Mindezen túl az orgonistákat a város gyakran kötelezte az orgona hangolására és
kisebb javításokra. Nagyobb munkákhoz, ha megfelelő orgonaépítő nem akadt a közelben,
külföldről hozattak szakembert. Felső-Magyarországon és Erdélyben elsősorban
lengyelországi mesterek működtek, Nyugat-Magyarországon pedig osztrákok. A
toronyzenészeknél is bizonyítható alkalmi javító tevékenység. Némely muzsikus láthatóan
olyan nagy hozzáértésre tett szert, hogy önálló hangszerkészítésre is vállalkozhatott, mint
például az orgonakészítőnek is nevezett besztercei orgonista, Johannes, akitől 1549-ben a
város egy regált vett negyven forintért, hogy az ifjú fejedelmet, János Zsigmondot ezzel
ajándékozza meg. A 16. század közepétől Matias Burián orgonista és fia, Hieronymus orgonát
és más billentyűs hangszert készített Körmöcbányán. Egy évszázaddal később Adam Bessler,
kassai majd eperjesi toronyzenész vonós és pengetős hangszereiről volt ismert.

A királyi városokkal ellentétben a jelentős részben magyar lakosságú mezővárosok nem

tartottak saját zenészeket. Ez a katolikus településeket éppúgy jellemezte, mint a
protestánsokat. A zenei intézményeket - ha egyáltalán voltak ilyenek - a várost birtokló uraság
tartotta fenn, és ő alkalmazta a zenészeket; így Gyulafehérvárott például a fejedelem,
Sárospatakon a Rákócziak, Nagyszombatban a püspök, Győrött viszont a püspök és a
káptalan. A mindenkori fenntartók igénye és ambíciója határozta meg a zenegyakorlat
mértékét és minőségét. Noha a városban lakó muzsikusok a város és a polgárok ünnepségein
is közreműködtek, mégis a zene léte és funkciója nem elsődlegesen a város szükségleteiből
fakadt.

Mind a szabad királyi városokban, mind pedig a mezővárosokban nagy számban

dokumentálhatók független muzsikusok: lantosok, hegedűsök, lantos énekmondók. Kassán élt
például Tinódi Lantos Sebestyén, valamint vele egy időben egy Hegedűs Sebestyén nevű
énekmondó. Ezek a zenészek részben más foglalkozásúak voltak, s csak alkalmilag
muzsikáltak. Működésükről a legkülönfélébb városi iratok elszórt utalásai alapján nyerhetünk
vázlatos képet. Számos feljegyzés bizonyítja versengésüket a városi zenészekkel, akiknek
egyik fontos megélhetési forrását veszélyeztették. A toronyzenészek az orgonistával és a
kántorral közösen ugyanis nemcsak a hivatalos feladatokat látták el, hanem rendszeresen
muzsikáltak a lakodalmakban vagy más ünnepi alkalmakkor a polgároknál és céheknél. Az
ún. Vietoris-kódex vagy a Lőcsei Tabulatúráskönyv, illetve az elveszett Nagy Iván-féle
kézirat éppen ilyen célra - a polgárok mindennapi szórakozására - szolgáló vegyes zenei
anyagot őrzött meg.

Igen nehéz a városi független zenészek működését szétválasztani a lakosság saját zenei
gyakorlatától. A forrásokban ennek két szintje különíthető el: a feljegyzések egyrészt a
műveltebb polgárság (diákok, mesteremberek) zenéléséről szólnak, másrészt viszont
valószínűsíthető egy mai fogalmaink szerint népzenével élő réteg. Habár ma még nincs biztos
áttekintésünk a művelt polgárok muzsikálásáról, elszórt adatmorzsák mégis azt tanúsítják,
hogy a városiaknak volt egy olyan javarészt (de nem kizárólag) németekből álló része, amely
az európai zenét igényelte, tudott kottát olvasni és értette az orgona-, valamint a
lanttabulatúrát. Adatokkal bizonyítható többszólamú éneklésük, hagyatékaikban felbukkannak
hangszerek és kották. Ez utóbbiak sorában zenei iskolamunkák éppúgy akadnak, mint
többszólamú zenét tartalmazó kéziratok vagy külföldi nyomtatványok.

A török által elfoglalt országrészek településein (köztük olyan fontos korábbi központokban,
mint Buda, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs, Szeged) intézményes zeneszolgáltatás nem
létezett. Itt leginkább csak a lakosság saját muzsikálásáról lehetett szó.

Zene az iskolákban

A 16. századi magyarországi latin iskola az énektanítás anyagát és módszerét tekintve a

középkori hagyományt folytatta, s a templomi liturgikus éneket tartotta meg az elméleti és
gyakorlati zenei műveltség középpontjában. A káptalani-városi iskolai tanulók rendszeres
énekes szolgálatáról a nagy műveltségű humanista érsek, Oláh Miklós nagyszombati
iskolaszabályzatai rendelkeztek (1554, 1558), amelyek a középkor végi, mintaszerű
esztergomi és budai modellhez igazodtak. Az iskolai énektanításban azonban hamarosan új
helyzetet teremtett a reformáció térhódítása, valamint az ellenreformációs szerzetesrendek
közül a jezsuiták pedagógiai aktivitása.

A protestáns magyar iskolák énekoktatásáról azon túl, hogy az intézményekben naponta

többször is gyakorolták az éneklést, alig rendelkezünk közvetlen, értékelhető adatokkal. A 17.
század első felében a hangjegyes dokumentumok megritkulása, a nyomtatott kották teljes
hiánya, illetve a hangjelzések (kurzív gregorián és menzurális kotta) alacsony színvonala
közvetett bizonyítékkal szolgál arra nézve, hogy a református iskolákban a zenei írásbeliség
hosszú időre kiszorult a tananyagból. Itt a hangszereket és a többszólamúságot elutasító
egyházi magatartásból eredően az egyszólamú énekgyakorlat dominált, de a fennmaradt
adatok - mint pl. az Erdélyi Fejedelemség területén kinyomtatott énekeskönyv, az Öreg
Graduál (1636) előszava - még erről is lehangoló képet festenek.

Erdélyi és felvidéki városi evangélikus iskolák énektanítási rendjére következtethetünk

Johannes Honterus (Grass) brassói (1543) és Raksányi Mátyás körmöcbányai
iskolaszabályzatából (1649). Eszerint a vasárnapi és ünnepi istentiszteletre előírt énekek és
többszólamú tételek betanítása mellett gondot fordítottak a kottaolvasásra, a zene egyes
elemeinek értelmezésére és a versfajok elsajátítására. Ezekben a nem magyar anyanyelvű
intézményekben számolhatunk a német nyelvterület pedagógiai célú, protestáns humanista
énekköltészetének legkorábbi átvételével. A metrikus énekek elterjedtségének keleti határát
Brassó jelzi, ahol Honterus 1548-ban megjelentette Odae cum harmoniis című iskolai
énekgyűjteményét, amely 32 latin énekszöveget (valójában legfeljebb 18 versformát) és 21
négyszólamú feldolgozást tartalmazott. Az ismeretlen szerkesztő anyagát részben Petrus
Tritonius (Traybenraiff) művéből (Melopoiae [...] super XXII genera carminum, Augsburg
1507) merítette. A kiadvány csak igen csekély hatással volt az erdélyi és Erdélyen kívüli
magyar nyelvű éneklésre.

A valódi iskolai, többszólamú metrikus éneklés magyar nyelvű formájáról nincsenek

adataink. Az Eperjesi graduál (1635-1652) néhány anyanyelvű metrikus ódatétele csak
nyomokban jelzi az iskolai énekgyakorlatokban érvényre juttatott stílustörekvések
továbbélését. A metrikus ének fennmaradt zenei emlékei a korabeli Magyarország nem
magyar nyelvű kulturális köreiből kerültek ki, így Georgius Tranoscius (Juraj Tranovsk)
ódagyűjteménye (Odarum Sacrarum sive Hymnorum... Libri Tres, Brieg 1629). Latin szövegű
metrikus énekeket tartalmazott - dallamközlések nélkül - Szilvás-Újfalvy (Anderkó) Imre
debreceni iskolai énekeskönyve (1596-1599). Ebben a korábbi ódakiadványok antik-pogány
szövegeinek helyét a skót George Buchanan metrikus zsoltárai - Statius Olthovius (Olthof)
megzenésítésével - és német énekszerzők, köztük Martin Luther egyházi énekeinek latin
fordításai foglalták el. Jelentős részüket később újraközölték az iskolai használatra szánt
1640-es bártfai és az 1642-es lőcsei evangélikus énekeskönyvek.

A zsoltároskönyv másik, francia nyelvterületen készült humanista metrikus feldolgozása, az

ún. genfi zsoltároskönyv nagy hatással volt hazánkban a protestáns iskolai és gyülekezeti
éneklésre, valamint az énekköltésre (Andreas Spethe latin szövegverziója, Heidelberg 1596;
illetve Szenci Molnár Albert magyar fordítása: Psalterium Ungaricum, Herborn 1607). Az
iskolai zeneelméleti oktatás tananyaga jobbára valamely külföldi egyetemről vagy nyomdából
került az iskolák tulajdonába. Zenei alapfogalmak magyar elnevezését és meghatározását
elsőként Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediája (Utrecht 1653) adta meg.

Az 1561-ben Magyarországra telepített, és a 16-17. század fordulójától kezdve valóban aktív

jezsuiták iskoláiban (Nagyszombat, Kolozsvár, Pozsony, Győr, Sárospatak) alapos és
módszeres ének-, zenetanítás folyt. A minden tanulót magában foglaló gregorián kórus
eszménye helyett a cél egy színvonalas templomi énekes és hangszeres együttes
megszervezése volt, többszólamú zene megszólaltatására a kiemelkedő egyházi ünnepeken.
Szervezett formában oktattak hangszeres zenét az evangélikus iskolákban is - 1649-ben pl.
Johann Kusser orgonistát alkalmazták erre a feladatra a körmöcbányai gimnáziumban -, a
sárospataki református kollégium tanára, Comenius azonban nem tudta a gyakorlatba átültetni
elgondolásait a magyarországi hangszeres zene felvirágoztatásáról, a napi iskolai
hangszergyakorlásról. Az orgonista-kántorok helybeli képzésére vonatkozó ritka adat a csíki
ferences szerzetes, Kájoni János pedagógiai munkásságára vonatkozó feljegyzés és két kézirat
(Organo-Missale 1667; Sacri Concentus 1669), mely utóbbiakkal a kottaolvasást, az
orgonatabulatúrába átírást és az orgonakíséretet gyakoroltatta.

A reformált és a jezsuita iskolákban egyaránt bevett színjátszás erősen épített az énekre,

zenére, bár egyetlen kottás betét sem maradt fenn a 16-17. századból. A soproni jezsuiták
iskolai színjátékához több ízben Esterházy Miklós nádor vagy Nádasdy Ferenc gróf saját
udvari zenészeiket bocsátották rendelkezésre. A darabok szövegkönyve rendszerint előírta a
zenei aláfestést (pl. a trencsényi jezsuiták Szent Miklós játéka, 1688), az énekelt betétet
(Eszéki István darabja, 1667) vagy meghatározta a zenés közjátékok fajtáját, hangszerelését.
Egy 1651-ben Eperjesen játszott német vízkereszti játék nyomtatványa (Bártfa 1652)
pontosan előírta az előadandó motettákat (Samuel Scheidt, Andreas Hammerschmidt, Johann
Schimbracky műveit), amelynek kottás forrására egy korabeli bejegyzés utal.

A pozsonyi jezsuiták Szent István királyról szóló iskoladrámájukat Ferdinand Tobias Richter
bécsi udvari orgonista jelentős zenei betéteivel mutatták be 1688-ban. A magyarországi zenés
színjátszás legfontosabb emléke a két Comico-Tragoedia, amely a jeleneteikhez megadott
nótajelzések tanúsága szerint elejétől végig énekelt előadásra épült. Az ismeretlen szerzőjű
mű egyik jelenete a katolikus énekeskönyvekbe is bekerült (Cantus Catholici, 1675), dallama
igen időtállónak bizonyult. Hatott Felvinczy György azonos című drámájára (1690 körül) is,
ám ennek közvetlen forrását a bécsi udvarban bemutatott mitológiai tárgyú Cesti-operában (Il
Pomo d'Oro, 1666) kereshetjük.

Népi egyszólamúság

A 16. század közepének történelmi és kulturális tényezői az egyszólamú népi zenekultúra

virágzásának kedveztek: az epikus énekmondó hagyomány talaján új típusú magyar nyelvű
énekirodalom bontakozott ki. A jelen és a közelmúlt eseményeinek megörökítése és a régi
példázatok iránti igény öltött testet a históriás ének műfajában; egyidejűleg a protestantizmus
célkitűzései életre hívták az anyanyelvű egyházi ének formáit. Egy, többnyire még a
középkori latin iskolázottsággal rendelkező, de a reformáció eszméit és a humanista,
reneszánsz műveltséget magába szívó világi réteg volt a hordozója ezeknek az irodalmivá lett
műfajoknak. Egyre fontosabbá vált a szerzői tudatosság kérdése, s az "új ének" nyomtatásban
is megjelent, miközben számos formai és stiláris sajátság öröklődött át a középkorból. A
históriás ének és rokon műfajai az énekvers kategóriájába tartoznak, amelyben dallam és
szöveg elválaszthatatlan egységet alkot.

A históriás ének virágkora a 16. század második felére esett. Az énekszövegek szerzői közül
némelyek egyúttal dallamszerzők vagy zenész-énekmondók is (Tinódi Lantos Sebestyén,
Sztárai Mihály). A históriás ének alaptípusai a krónikás és a tudósító ének. Tematikájuk 1560-
ig töbnyire vallásos, bibliai tárgyú, később bővül intő, moralizáló, prédikáló tárgyúakkal. A
század második felében terjedt el a mesés-mitológiai témákból táplálkozó, szórakoztató
jellegű regényes história (széphistória).

A históriás ének legfontosabb nyomtatott forrása Tinódi Lantos Sebestyén Cronicája (1554), a
Hoffgreff-énekeskönyv (Historiac ... a Szent Bibliabol ..., 1556), Heltai Gáspár Tinóditól
átvett dallamokat tartalmazó Cancionaléja (1574) és Bornemisza Péter énekeskönyvének
(Énekek három rendbe, 1582) II-III. része. Kottát csak az első három, a kolozsvári Hoffgreff-
nyomdából kikerült gyűjtemény tartalmaz. A formatípusok rendkívüli gazdagságát felmutató
dallamok valódi életformája a szájhagyományozás, az élő, valószínűleg hangszerrel kísért
előadás volt. A sokstrófás versek költői eszközei csakúgy, mint maguk a dallamok, a téma
énekelt elmondásának szolgálatában álltak. A Tinódi dallamstílusát vélhetően befolyásoló
változatos tényezők (hazai és külföldi hatások, egyéni stílus) ellenére is a históriás
dallammodor meglehetősen egyöntetű.

A 16. századi (protestáns) prédikátori énekköltészetnek a középkor végi kanciótól eltérő,

önálló stílusa a korszak énekelt epikájával közvetlen kölcsönhatásban bontakozott ki, s az
újonnan szerzett protestáns énekversek nagy része a históriás énekekkel közös dallamkinccsel
szólalt meg. Az énekszövegek nagy része utólagos alkalmazás egy már meglévő dallam-,
illetve versformára. Az egész 16. századi egyszólamú énekrepertoárt átszövő ad notam
utalások felfejtése betekintést enged a dallamok, sorfajok és versszakformák szabad
kezelésébe, számos ritmus- és dallamvariáns kialakulásába, lényegében a dallamok
szájhagyományos életébe.

A Hódoltság török zenéje

A török zene stílusrétegei

A törökök hódoltság kori zenéje kétarcú: egymás mellett él a törökség hagyományos

muzsikája és az iszlám klasszikus zenéje. Az előbbit a törökök magukkal hozták: a nomád
népek sámánjainak, igriceinek hagyománya, a népdalok világa ez. A köznép ezt a zenét
ismeri, ezt hallja, ezt műveli. Ezzel szemben az iszlám klasszikus zenéje a szaszanida Perzsia
kultúrájában gyökeredzik, s arabul író tudósok (Al-Kindi, Al-Farábi, Ibn Szina és Szafi ad-
Din) helyezték szigorú elméleti alapokra a 9-13. században. Az így kialakult zenei rendszer a
muszlim világban - Magrebtől Indiáig - mindenhol elterjedt, s csekély változtatásokkal
napjainkban is virágzik. Korszakunkban az Oszmán Birodalomban csak egy szűk körű
szellemi elit szórakozásául szolgált.

A törökök hagyományos zenéje ismét két csoportra osztható: népzenére és ásik-költészetre.

Előbbi a népdalt és a népi tánczenét foglalja magába, utóbbi pedig a törökség hagyományos,
ám muszlim elemekkel bővült műköltészetét jelenti. Hivatásos-félhivatásos énekmondók
(ásikok) művelik, szigorú, évszázadok óta mesterről tanítványra hagyományozódó szabályok
alapján.

A klasszikus zene az előadás stílusa alapján ismét két ágra bomlik: szabad téri (hadi) és
kamara zenére. A különbség azonban nem az előadás helyében, s nem az előadott darabok
műfajában rejlik, hanem a művek hangszerelésében és funkciójában. A hadi zene (mehter-
zene) célja a katonák lelkesítése és a reprezentáció; a klasszikus kamara zene pedig inkább
háttérzeneként szolgál, vagy a belső elmélyülést óhajtja elősegíteni.

A népzene

Jóllehet a török népdalokat, néptáncokat számos útleírás említi, mégis csupán az a néhány
dallam képviseli a 16-17. századi török népzenét, amelyet egy lengyel renegát (áttért), Albert
Bobowski - törökösen Ali Ufki - jegyzett le 1650-ben. Egy népi táncdallamot Salomon
Schweigger kottázott le 1571-ben. Könnyű lenne a mai népzenét visszavetíteni néhány száz
évvel korábbra, de ezzel kétszeresen is vigyáznunk kell. Egyfelől minden ilyen kísérlet
önkényes, másfelől a Hódoltságot megszálló "törökség" etnikai képe sem tisztázott
kellőképpen. Annyi bizonyos, hogy a közkatonak jelentős része délszláv származású, bosnyák
lehetett. Kérdéses, hogy ők őseik szláv zenéjét hozták-e magukkal, vagy már érezhető volt - a
ma olyan nyilvánvalóan látszó - török-muszlim hatás? Ezért, ha a Hódoltság "török"
népzenéjéről beszélünk, mindenképpen számolnunk kell a délszláv hagyományokkal is.

Az ásik-költészet zenéje

A török énekmondás, az ásik-költészet a végeken és az alevi-bektasi hitű társadalmi csoportok

körében virágzott a 16-17. században. A verseket mindig énekelve, hangszerkísérettel adták
elő. A dallamok általában egyszerűek, csupán egy-két zenei gondolatot vetnek fel. Jellemzők
az ismétlések, gyakori a recitálás. A cél a szöveg érthetősége, a dallamnak alkalmazkodnia
kell ehhez. Ugyanakkor a ritmus - melynek állandóságát a kísérő hangszer biztosítja -
sohasem vész el, legfeljebb elhalkul, háttérbe szorul. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk,
hogy a már említett Ali Ufki révén kb. kétszáz 17. századi ásik-dallamot ismerünk. Az a tény,
hogy közülük jónéhány ma is közszájon forog, az ásik-dallamok szívósságát, időtállóságát
mutatja, s talán feljogosít arra is, hogy az ismertetett előadói gyakorlatot a múltban is
érvényesnek tekintsük.

Bár a Hódoltság ásik-költészetét jól ismerjük, viszonylag kevés a konkrét zenei emlék.
Mindössze három olyan, dallammal együtt lejegyzett versről tudunk - kettő Karadzsaoglan,
egy Temesvárli Gázi Ásik Haszán műve - amelyek feltehetőleg hazánkban is elhangzottak.
Egy hódoltsági bektasi verseket őrző kéziratban pedig, ha dallamokra nem is, de legalább
hangnem-jelölésekre (makám) bukkanunk. Közvetve számos forrás emlékezik meg az
ásikokról. A mohácsi csata előestéjén vagy Esztergom 1594-es ostromakor kopuz, tanbur,
sestár, csögür kísérettel vitézi énekeket énekeltek, az oguzok tetteire emlékeztek a katonák. A
végvidéki magyarok számos "török kobzost" fogtak el, s Zrínyi is török kobzost említ a
Szigeti veszedelemben. Egy helyi ásik - Mihaloglu - így énekel: "Ha a kopuz húrjait
behangolják, a bégek jókedvre derülnek."

A hadi zene

A török hadizenészek háborúban - felvonuláskor és az ütközet során - a zászlók tövében

játszottak, lelkesítették a muszlim katonaságot. Békeidőben a szultán vagy a helyi katonai-
közigazgatási vezető udvartartásának fényét emelték: követfogadások, felvonulások, ünnepek
alkalmával muzsikáltak. Ezen kívül minden nap, meghatározott időben "térzenét" adtak,
nyilvánosan játszottak néhány hangszeres darabot (fászl) egy arra alkalmas toronyban.
Legfontosabb hangszerük a zurna - a mi töröksípunk őse -, amely a dallamot játszotta. Ehhez
egyenes trombita (boru, nefir) szolgáltatott burdon kíséretet. Az együttest ütősök egészítették
ki: kétfenekű dobok (davul), kis üstdob-párok (nakkáre), cintányérok (zil). Nagy, ló-vagy
tevehátra való üstdob-párokat (kösz) csak a szultáni zenekarban használtak. A repertoár a
klasszikus zeneszerzők műveiből került ki.

A Hódoltság hadizenéjéről számos forrás beszámol: követek, utazók emlegetik a fülsiketítő

fogadtatást, török krónikások írnak az ellenséget megfélemlítő mehterhánéról
(hadizenekarról). A zsoldlisták és a timár defterek alapján pedig név szerint is
megismerkedhetünk egy sor hadizenésszel. Megállapítható, hogy minden jelentősebb katonai
és igazgatási központban működött hadizenekar. A 16. század közepén nem volt ritka a 6-8
főből álló együttes, ezek azonban a század végére 2-3 főre olvadtak. Feltehetőleg nem a
zenészek fogytak el, csupán átkerültek a pasák és bégek személyes udvartartásába, a központi
kimutatások ezért nem emlékeznek meg róluk. Egy-egy tartományon (vilájet) belül legfőbb
elöljárójuk a mír-i álem (a zászló emírje), az egyes zenekarok élén pedig a mehterbasi - az
első zurnás - állt.

A klasszikus zene

A szűkebb értelemben vett oszmán klasszikus zene alapvetően kamarazenei jellege mellett
nemcsak zárt terekben hangozhatott fel, hanem igen kedvelt volt kerti mulatságok, pihenők,
lakomák alkalmával is. Annál is inkább, mert sokszor a költészettel társult, alkalmi versekhez
alkalmi dallamok születtek. A zeneszerzők a legkülönbözőbb rétegekből kerültek ki - akadtak
köztük uralkodók, főtisztviselők vagy egyszerűen "csak" profi zenészek is. Az oszmán
klasszikus zene arculatát jelentős mértékben azonban a mevlevi (keringő) dervisek alakították
ki, akiknél a szertartások elmaradhatatlan eleme volt a muzsika. Gyakran ők játszottak a
szultánnak is, s a szeráj-iskolában ők tanították az ifjakat. A legkedveltebb hangszerek az ud
(lant), a tanbur (hosszúnyakú lant), a kánun (citeraszerű pengetős), a szantur (cimbalom), a
csenk (hárfa) és a nej (fuvola) voltak.

Az iszlám zeneelmélet két alapvető fogalma a makám és az uszul. Az előbbi a dallam

hangsorát, annak lehetséges díszítéseit, a dallam menetét, kiemelt hangjait határozza meg.
Ezen kívül minden makámnak saját hagyománya van, amely a dallamépítkezést, a
felhasználható motívumokat határozza meg. Közel ötszáz makámot tartanak számon, ami nem
is olyan meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy a török zeneelmélet alapja a kilenced-hang
(koma). Az uszul a ritmusképlet elnevezése. Ez is többet takar az európai ritmus fogalmánál.
Általában hosszú, súlyos és súlytalan ütésekből álló sorozatokat határoz meg. Ettől eltérni
nemigen lehet, a szilárd, állandó ritmus képezi a valamivel szabadabb dallam alapját. Az
iszlám klasszikus zenéje nem ismer szólamokat és akkordokat, minden hangszer ugyanazt
játssza. A hangszeres zene legjellegzetesebb műfajai a szaz-szemái, a pesrev és a takszim, az
énekesé pedig a kár és a murabbá.

A Hódoltság területén igen nehéz a klasszikus zene jelenlétét kimutatni. Időlegesen persze
jártak nálunk komoly udvari zenekarok. 1526-ban Szulejmán Budán, Mátyás palotájában,
népes zenekarának közreműködésével ünnepelte a mohácsi győzelmet. Feltehetőleg Gázi
Girej krími tatár kán - korának egyik legjelentősebb zeneszerzője - sem nélkülözte zenészeit,
amikor 1596-ban Pécsen telelt. Ezek az alkalmak azonban kivételes és nem jellemző esetnek
tekintendők. Néhány adat mégis aktív zenei életről vall. Evlia Cselebi említi, hogy híresek a
pécsi mevlevi kolostor zenészei. E rendháznak - már csak szertartásrendje miatt is - jelentős
zenei központnak és zeneiskolának kellett lennie. Budán is többen forgattak zeneelméleti
munkákat. Budai Ali Cselebi hagyatékában volt egy Riszále-i Edvár, s 1686-ban Marsigli is
számos zenei könyvet mentett meg a pusztulástól.

Bár határozottan a Hódoltsághoz köthető zeneműveket nem ismerünk, egészen különleges

csemegékkel szolgál a Palatics-kódex egyik versgyűjteménye: közel ötven, makámonként
csoportosított murábbát tartalmaz. Néhány versben még a ritmus énekelt formáját is kiírták:
"Tenni tenni tennenni tenene". Ráadásul ezek az egyértelműen énekelt darabok a -
birodalomban legelőkelőbbnek számító - perzsa hagyományokhoz kapcsolódnak,
némelyiknek a nyelve is perzsa. E nyomok a klasszikus zene meglétéről tanúskodnak, amely
fokmérője is a Hódoltság kulturális életének. Hogy a klasszikus zene virágozhassék, ahhoz
nemcsak jó zenészekre, de értő fülekre és - nem utolsósorban - mecénásokra is szükség volt.

Számos klasszikus hangszer hódoltsági használatáról tudunk. Bakity Pál 1543-ban Izabella
királyné udvarában szanturos cigányokat láthatott, akik "nem ujjaikkal pöngetik a húrokat,
hanem faverővel verik." Zrínyi György huszárjai 1596-ban elfogtak két török zenészt.
Egyiküknek "cimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel a deákok a misét éneklik, de
nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza", ő bizonyára kánunon
játszott. A másik különös, sosem látott kéthúros hegedűt használt, amelyben a kemánt
sejthetjük, ugyanúgy, mint a Stephan Gerlach által leírt "kályhaszem" formájú vonós
hangszerben is. 1567-ben Lippán pedig Júszuf hárfás (csengí) házát említik. Az 1650-es évek
elején Batthyány Ádám udvarában két török lantos - nyilván udos - élt: Lantos Mahmud és
Musztafa. Udos lehetett a Francsity Gáspár által 1649-ben elfogott török lantos és kobzos is.

TÁNCTÖRTÉNET

Tempus plangendi, tempus saltandi

(Ideje van a gyásznak, és ideje van a táncnak is)

A 16-17. századi Európában egymást érték a hatalmi harcok, vallási háborúk és

parasztfelkelések. Az emberek azonban mintha tudomást sem vettek volna az áldozatokról, s
egyre nagyobb hévvel táncoltak volna. Bár lehet, hogy csalóka ez a kép, mert ezt a véleményt
főleg a reformáció híveinek táncellenes prédikációi és a velük közvetlenül vagy közvetve
vitázó írások sokasága táplálja. Az embernek mégis az az érzése, hogy talán nem volt még az
európai történelemben olyan időszak, amikor a tánc olyan fontos közügy lett volna, mint a
reneszánsz idején. Valóban a humanizmus, a reneszánsz kultúra és a reformáció egyre
szélesebb körben való térhódítása, s a nyomukban járó kulturális és társadalmi változások
nagy mértékben befolyásolták a táncot. A változások nyomán fokozatosan létrejött az európai
tánckultúra máig érvényes kerete, kibontakoztak a műfaj struktúrájának körvonalai. Ez teret
adott az átfogó táncdivatok minden eddiginél erősebb egységesítő hatásának és egyben a helyi
színek érvényesülésének. Az egységesülés és a differenciálódás folyamatos játékában minden
európai nemzet a maga lehetőségei szerint vett rész. A "táncos nagyhatalmak" még ebben az
időben is Itália és Franciaország voltak, de az új divatok kialakításában más európai népek
táncai is egyre nagyobb teret kaptak. Divattá vált a közismert (köznyelvként használt) táncok
különféle modorban (olasz, francia, spanyol, angol, német, lengyel, vagy magyar módon) való
táncolása. A széles körben elterjedt táncos köznyelv mellett kisebb regionális divatok is
kialakultak, amelyekben az illető régió jeles táncai is teret kaptak. Jó példa erre a mi Kárpát-
medencei régiónk is.

Táncmesterek, tánckönyvek, táncok

A reneszánsz embert jellemző szakszerűségre, szépségre való törekvés, az érzéki világ

minden eddiginél mélyebb megismerésének és az emberi lehetőségek végletekig való
kiterjesztésének vágya a táncban főleg a táncmestereknek és a táncosoknak, a tánckultúra elit
rétegének volt sajátja. A leghíresebb táncmesterek, illetve tánckönyv írók ebben az időben a
pármai Fabrizio Caroso (1525-1606), a milánói Cesare Negri (1530-1608) és a francia
Thoinot Arbeau (1519-1596) voltak. Caroso, akit egyébként a "tánc Leonardójának" is
neveztek, egységes lépéstabulatúrát, motívumkészletet alakított ki - Negrivel csaknem
egyidőben - az olasz néptáncokra, a táncosok és a táncmesterek tapasztalataira támaszkodva.
Ez már nem alkalmilag válogatott néptáncfigurák egyszeri gyűjteménye, hanem a
lépésvariációk és variációsorozatok átgondolt rendszere volt, amely lehetőséget adott
bármilyen tánckompozíció (ballo) létrehozására. Az akkoriban virágzó variációs technika
elvei alapján kialakított ugrás-, forgás- és lépésvariációi ma is használatban vannak a
klasszikus balettben. Caroso vera matematicaval (körzővel és homokórával) beosztott,
lépésről lépésre pontosan leírt tánckompozícióit az II Ballarino című munkájában adta közre,
amely az első több kiadást megért nyomtatott tánckönyv volt Európában. Arbeau
Orchesographie című könyve sajátos táncgyűjtemény. Szerzője - mint langres-i kanonok és
egyházi ceremóniamester - korának divatos táncait és tánckompozícóit gyűjtötte egybe, nem
feledkezve meg a divatból már kiment régi táncokról (pl. basse danse), s a más
tánckönyvekben már meg sem említett "örökzöld" táncokról sem (pl. a branle). A pavane,
gaillarde, courante, allemande, gavotte, moresca, canarie, volta, spanyol pavane és egyéb
táncok aprólékos leírásai, rajzos ábrázolásai a reneszánsz táncok kedvelőinek máig
legnépszerűbb forrásai. Caroso, Negri és Arbeau munkássága eszmei és gyakorlati
előkészületként szolgált a francia Táncakadémia 1661-ben történt megalapításához, amely az
európai tánckultúra történetének nagy jelentőségű eseménye. Hozzájuk hasonló nagyhatású
mesterekről más európai országból, így Magyarországról sem tudunk ebben a korban.

A tánc szerepe a változó világban

A táncok korábbi szakrális-profán megkülönböztetése a reneszánsz idejére lassan

érvénytelenné vált. A több évszázados tiltás hatására ugyanis a tánc, néhány kivételtől
eltekintve, eltűnt a liturgiából, teljesen átengedve a helyet a vallásos ihletésű zenének,
költészetnek, drámának, képzőművészetnek. A másik oldalon viszont kialakult a táncéletnek
egy általánosan elfogadott világi formája, amelyben a táncok örömszerző, szórakoztató, társas
együttlétet biztosító szerepe uralkodott. A számban és hatalomban egyre gyarapodó polgárság
éppen emiatt kedvelte a táncot. A kifinomult társasági érintkezés, az ideálisan mozgó test
kifejlesztésének eszköze volt számára a harcias sportok (vívás, lovaglás) mellett. A nemesség,
főleg a gazdagabb főnemesség a tánc önálló művészeti ággá való fejlődését, sajátos esztétikai
funkciójának kiteljesedését is támogatta, s nem keveset áldozott a hivatásos táncosok
alkalmazására, a táncos előadások kivitelezésére, színházak építésére. A parasztság számára a
tánc továbbra is a zenével, játékkal, költészettel, drámával szorosan összefonódott kifejezési
eszköz maradt, amelyet a tradíció törvényei szerint használt. A nemességnek és a
polgárságnak sajátos kettős viszonya volt a paraszti tánchagyományhoz. A paraszttáncok
természetesebb, életvidámabb, erőteljesebb formái egyaránt mintául, megújító forrásként
szolgáltak számukra, másrészt a kifinomult viselkedési ideálokkal ellentétes brutalitás,
modortalanság, illetlenség jelképeivé lettek. Ezt bizonyítják a késő középkortól a barokk korig
népszerű képsorozatok groteszk, komikus, sőt egyenesen bántó ábrázolásai a
képzőművészetben a paraszti lakodalmakról és paraszti táncalkalmakról.

A tánc és az egyházak

Az egyházak a 16-17. században nem egyformán viszonyultak a tánc szerepének

megváltozásához és térhódításához. A katolikus egyház, úgy tűnik, elnézőbb volt a tánccal és
a táncolókkal szemben ebben a korban. A Szentírásra hivatkozva a papság maga is gyakorolta
a táncot. Jó példa erre a tridenti zsinat, ahol az egyházi előkelőségek méltóságteljes basse
danse-ot táncoltak a világi hívekkel együtt. A 16. században alakult Jezsuita Rend különös
figyelmet szentelt a táncnak, a látványos színpadi előadásoknak céljaik elérése, az
ellenreformáció terjesztése érdekében. Például 1622-ben a rend alapítójának szentté avatását
nagy táncelőadással Ballet ambulatoire-ral ünnepelték meg Lisszabonban. Carlo
Borromeónak, Milánó szentjének avatása alkalmából pedig 1610-ben az Egyházat, Milánó
városát, Portugáliát és a Szentszéket ábrázoló négy kocsi haladt a menetben, és körülöttük
táncos csoportok a szent nevezetes tetteit adták elő. A magyarországi jezsuita iskoladrámák
táncos betéteiről sajnos nem maradtak fönn ilyen részletes leírások, de tudjuk, hogy a
Pázmány Péter támogatta nagyszombati jezsuita iskolában fényes előadásokat rendeztek,
amelyhez külföldi zenészeket és táncmestereket is alkalmaztak.

A protestáns egyházak szerte Európában egymással egyetértésben és szoros szövetségben,

szenvedélyesen tiltották a táncolást. Prédikátoraik, főleg a kálvinisták, a "mennydörgés
fiaiként" hallatták szavukat a szószékről. Prédikációik a nyomtatás révén idegen nyelvekre
lefordítva a nemzetközi szellemi vérkeringésbe is bekerültek, mint például a magyar Szegedi
Kiss István és Debreceni K. János német nyelven elterjedt írásai. Az utóbbinak a 17. század
végén megjelent latin nyelvű traktátusából való a következő részlet: "S mivelhogy a magyar
nemzetben, valamint másokban is él a tánc, és a vendégségekben és lakomákon gyakorolják is
(t.i. férfiak, összefogódva asszonyokkal és gyalázatos leányokkal), ez így sok bűnökkel van
egybekötve... Ők tudniillik testüket lengetve majd leguggolnak és hajolnak, majd
fölemelkednek és kiegyenesednek, majd lábukkal dobognak, kezükkel zajt csapnak
(tapsolnak), mellüket mutogatják, simogatják, egymást átölelik, összesimulnak, testüket
tapogatják, szájukkal kurjantanak és ordítanak, körben karikában forogva fejüket ingatják és
fennhordják, mint ahogy méltán nevezik a táncot az ördög malmának, a sátán dudájának...".
Nánási Lovász István prédikátor pedig így feddi híveit 1672-ben: "Dávid a muzsika
szerszámokat nem pengette a formára, mely szerint cifrábban tudna kerengeni, hajladozni,
gyökkenteni, toppantani, mint ti".

A tánc a magyar nyelv és a költészet tükrében

A tánccal kapcsolatos korabeli költészet egyik első erőpróbája a Biblia anyanyelvre való
fordítása volt a táncra vonatkozó részleteivel, sajátos kifejezéseinek átültetésének
nehézségeivel. Érdemes idéznünk Károli Gáspár 1590. évi első teljes magyar
bibliafordításából például Dávid király frigyláda előtt járt táncának szép leírását (Sámuel II.
6.14-16): "Mikor pedig azok, akik az Úr ládáját vitték, hat lépést mentek, áldozék ott egy
ökröt és hízott borjút. Dávid pedig teljes erejéből táncolt vala az Úr ládája előtt és gyolcs
efódot övedzett magára. Dávid ezért és Izraelnek egész háza felvivék az Úr ládáját énekléssel
és trombitaszóval. Lőn pedig, hogy mikor az Úr ládája Dávid városába ért, Mikál Saulnak
leánya kinéz vala az ablakon és látván, hogy Dávid király ugrál és tánczol az Úr előtt,
megutálá őt szívében..."

A táncról szóló szerelmi költészet egyik szép darabja a Fanchali Jób-kódex 1596-1609 között
írt részlete:

"Ifjakat az tánctul ageb az, az ki tiltja,

Avagy az táncot gonosznak állítja,
Gazda házát táncporral rútítja,
Te leánya sarját megpuhítja..."

"Ez farsangban no minden vigadjon,

Gazda leány az táncban forogjon,
A jó borral gazda szép szót adjon,
Az gazdasszony étkekkel forgódjon."

"Hajda hop hajda, hop hajda hajda, szép Kata,

Karjánál fogva két kezem az ki forgatta
Kár hogy az jó tél tovább ennél nem tarta,
Kiért én velem hogy tovább nem táncolhata."
Hasonló szép lírai táncleírásokat találhatunk még a Vásárhelyi daloskönyvben, a Mátrai-
kódexben, a Komáromi énekeskönyvben és Balassi Bálint költészetében is.

Hajdútánc

A történeti forrásokban a 15. század végétől a 18. század elejéig tudjuk követni a
hajdútáncokat hosszabb-rövidebb leírások, dallamfeljegyzések, képi ábrázolások formájában.
Az eddig e témáról összegyűlt mintegy 300 hazai és külföldi forrásból e táncot a fegyver
(kard, szekerce) virtuóz forgatásával járt, harcszerű, vívó mozdulatokkal átszőtt szóló-, illetve
csoportos férfitáncként, s alkalmanként nővel járt párostáncként ismerjük meg. A korabeli
följegyzésekben hangsúlyozzák a tánc szilaj, dobogó jellegét, szinte akrobatikus, ugró,
guggoló, földhöz lapuló figuráit, a jellegzetes karjátékot és a ritmikus kiáltásokat. A táncot a
kor népszerű hangszerei, a duda, a tárogató és a dob szolgáltatta. Kísérődallamaira a gyors
mozgású nyolcadoló ritmus és a dudazene jellegzetes motivikáját használó melodika volt
jellemző. Edward Brown angol utazó például így jellemzi a táncot: "Nyomát sem láttam, míg
Magyarországra nem jöttem, a régi Pyrrhusi Saltatiónak, azaz harcitáncnak, melyet ezen a
vidéken hajdúk (Heyducks) táncolnak. Csupasz karddal előretörve, suhintgatva és csattogtatva
járják. Forognak és fordulnak, testüket erőteljes és hirtelen mozdulatokkal felemelve és
lenyomva, miközben a görögök módjára saját mértékük szerint énekelnek". Hasonló táncot
járt kard nélkül Balassi Bálint 1572-ben a pozsonyi koronázási ünnepségen, Esterházy Pál
nádor két karddal a kezében az 1647-es országgyűlés alkalmával a királyi udvarban. A
hajdútánc - érdekes módon - része lett a hajdúk, mint egyfajta kelet-európai
könnyűfegyverzetű zsoldoskatonaság sajátos harcmodorának, melynek állandó eleme volt a
cselvetés, a meglepetés és az ellenség bosszantása. Erre utal Gabelmann német szemtanú
leírása Esztergom ostromáról 1595-ben: "egy hajdú és két magyar zászlótartó beugrott a vár
árkába, s ott a törökök leghevesebb tüzelése közben a hajdútáncot járták. Az ember azt hinné,
hogy lakodalomban és nem háborúban van". A forrásokból világosan nyomon követhető,
hogy egy, a középkori forrásokban ritkán előforduló, alkalmi táncforma, a fegyvertánc
hogyan válik fokozatosan az egész korabeli magyarországi társadalmat (a jobbágyokat,
nemeseket, végvári katonákat, s nemzetiségeket is) átfogó tánccá, általános Kárpát-medencei
táncstílussá a korabeli Magyarország tánckultúrájának legfőbb kifejezőjévé Európa szemében.
A hajdútánc a török Hódoltság és a Habsburgok elleni küzdelmek elmúltával elvesztette
időszerűségét, és lassan visszaszorult a helybeli pásztori-paraszti tánchagyományba.
Maradványai leghívebben a Kárpát-medence népeinek eszközös pásztortáncaiban éltek
tovább, s megváltozott formában részévé váltak a 18-19. századi új tánc- és zenei stílus, az ún.
verbunkos kialakulásának.

Nyugat-európai táncok a magyar társaséletben

Amint eddig is láttuk, a nyugat-európai páros táncok divatja Magyarországot is korán elérte.
Udvari és városi polgári körökben való terjedésükről már a 14-15. századból vannak
forrásaink. Szélesebb körű elterjedésükről a 16. századtól sűrűsödő adatokból
következtethetünk, s a 17. századra már minden társadalmi rétegben elfogadott táncként
jelennek meg a hajdútánc (a kor helyi táncstílusát jelentő változatos táncforma) mellett. A
"magyar módra" való táncolás, feltehetően ezt a helyi stílust, az "olasz módra", "német
módra" járt táncok pedig az új táncdivatot jelentették történeti forrásainkban.

Az európai reneszánsz jellegzetes páros táncai közül két alaptípus honosodott meg nálunk: a
lassú, sétáló, egyöntetű vonulós táncok (basse danse, pavane) és a gyors, zárt összefogódzású,
forgós-ugrós páros táncoké. Legkorábban a lassú páros táncok jöttek divatba előkelő
mulatságok nyitótáncaként, szertartásos mennyegzői táncokként. A Magyar
Simplicissimusként ismert 17. századi német nyelvű pikareszk (kaland-)regény hőse a
következő leírást adja erről: "Ha a menyasszony fektetésére kerül sor, különös táncba
kezdenek. A násznagy fogja a menyasszonyt és szablyát köt a derekára, két ifjú legény
hasonlóképp felövezett szablyával kezükben fáklyát tartva a menyasszony előtt táncol;
mögötte táncra állnak fel a nyoszolyólányok és más barátnői, akik kíséretébe szegődnek. A
menyasszony elbúcsúzik, mégpedig többnyire sírva, szüleitől és legközelebbi atyafiaitól,
aztán folyvást táncolva észrevétlenül kiperdülnek a szobából és a násznagyhoz vezetik.
Közben mindaddig muzsikálják a nótát és járják a táncot, amíg a menyasszonykísérők vissza
nem érkeztek. A násznagy a menyasszony pártáját és koszorúját kivont kardjára tűzve hozza,
a másik kezén egy nyoszolyó-kisasszonyt vezet. A fáklyások előtte, a többiek utána táncolnak
be a szobába. Még néhány fordulót eljárnak, s azzal vége van a táncnak. Ezután másfélék
következnek. Másnapra a menyasszony már asszony-módra díszített fejjel jelenik meg".

A lassú vonulós páros táncok 17. századi (s 18. századi) forrásainkban gyakran lengyeltánc
(lengyel változó, változó, saltus polonici, polonica és hasonló) elnevezést viselnek, de
előfordulnak játékos forgótáncként is. Az ilyen nevű hangszeres táncdarabok legnagyobbrészt
3/4-es üteműek. Ezt a lengyel reneszánsz táncok európai terjedésével magyarázhatjuk, amit a
lengyel-magyar politikai-gazdasági-kulturális kapcsolatok 16-18. századi intenzitása segített
elő.

A gyors ugrós-forgós páros táncok a reneszánsz idején rendszeresen kapcsolódtak a lassú,

sétálós táncokhoz (basse danse-tourdion, pavane-gaillarde). A magyarországi elterjedésüket
bizonyító leggyakoribb források a protestáns, s ritkábban katolikus prédikátorok 17. századi
írásai, a városi tanácsok tiltó rendelkezései, a vármegyei statutumok. A zenetörténeti
forrásokban először saját nevükön (gaillarde, volta, courante) szerepelnek, később azonban
ugyanazok a típusok magyar elnevezésekkel (hamar tánc, pajkos tánc) jelennek meg, ami e
táncok fokozatos asszimilációjára utalhat.

A nyugat-európai tánckompozíciók (ballók, balettók), valamint a látványos táncos színjátékok

megjelenése szintén nyomon követhető a 16-17. századi magyarországi társaséletben, főleg a
reneszánsz udvari hagyományokat tovább örökítő főurak (Esterházyak, Nádasdyak,
Batthyányak, Báthoryak) udvarában, akik ünnepi látványosságaik megtervezéséhez nyugat-
európai táncmesterek szolgálatait is igénybe vették. Néhányukat név szerint is ismerjük.
Bethlen Gábor erdélyi fejedelmi udvarában Don Diego de Estrada spanyol ceremóniamester
működött 1628-1629-ben, aki Padovából érkezett Gyulafehérvárra, s feladata az udvari táncos
alkalmak, táncelőadások szervezése volt. Emlékirataiban gallarda, pavana, tardion, canario,
barrera nevű táncok, gerelyes játék és olasz balettók tanításáról is megemlékezik. 1628.
március 8-án egy 30 személyes balettet rendezett, amelyben Mars (a fejedelemasszony) és
Merkur (Alvinczi Péter kassai református főlelkész fia) is szerepelt. "A császár előtt is
nevezetes lett volna az a balleth" - emlékezik Bethlen Gábor Alvinczi Péternek írott
levelében. Báthory Zsigmond fejedelem udvarában 1591-ben egy Baptista Balaram nevű híres
táncosról tudunk, aki a fejedelem alkalmazásában állt, és hasonló feladatokat látott el, mint az
előbb említett spanyol társa.

Keleti táncok Magyarországon

A török uralom idején Magyarország közvetlen érintkezésbe került a nyugatitól teljesen elütő
keleties tánckultúrával is, annak hivatásos és hagyományos formáival egyaránt. Ezt egyrészt
abból a néhány forrásból sejthetjük, amelyek a török zenészek és táncosok magyar fogságba
kerüléséről szólnak. Zrínyi György például azt írja Batthyány Ferencnek 1596-ban rabságban
tartott török zenészeiről: "Rézmán az czigány törökkel csoda mely szép formán való tánczot
járt, kinek nézésénél ugyan tudom, mi lehet ékesebb és gyönyörűségesebb". Másrészt a
korabeli török miniatúrák gazdag táncos anyaga is arra enged következtetni, hogy a tánc igen
népszerű szórakozás volt a szultáni udvarban és török főúri udvartásokban, s ettől a háborúk,
idegen földön való tartózkodás idején sem tartóztatták meg magukat. A 16-17. századi török
kultúrának a magyarra való hatását már több területen eredményesen kutatták (pl. a
népviselet, a gasztronómia terén); a tánckutatásban azonban még ilyen téma eddig föl sem
merült.

EGYHÁZTÖRTÉNET

KERESZTÉNY EGYHÁZAK

A reformáció Európában

A katolikus egyház a reformáció előtt

A 15-16. század fordulója Európa történetének egyik legellentmondásosabb korszaka. A

középkori világképet megrendítő reneszánsz, a térbeli határokat új dimenziókkal kitágító
földrajzi felfedezések vagy a kontinenset fenyegető oszmán előrenyomulás mellett a
legfontosabb változás a vallásosság iránti egyre növekvő érdeklődés volt. A modern
történetírás a reformáció okait nem elsősorban a katolikus egyház hanyatlásában és nem is a
"vallási köntösbe bújtatott antifeudális harcban" keresi, hanem sokkal inkább a 15. században
megjelenő új vallási igényekben és a középkori egyházi struktúrák megreformálására való
törekvésben látja.

Az első jelentősebb egyházi reformok Itáliában és Spanyolországban jelentkeztek, ahol példás

életű főpapok és elkötelezett világiak léptek fel az egyháziak tudatlansága és bűnös életmódja
ellen. Emiatt a katolikus egyház 16-17. századi történetét helytelen csupán az ellenreformáció
kifejezéssel jellemezni, ugyanis a belső megújulásra irányuló katolikus reform már a
reformációt megelőzően megjelent.

Ezek a megújulási mozgalmak általában alulról indultak ki, legjelentősebb megnyilvánulási

formáik a régi szerzetesrendek reformjai, laikus vallásos társulatok alapítása, ezektől
inspirálva új típusú szerzetesrendek (mindenekelőtt a jezsuita rend) születése, illetve az új
vallási igényeket kielégítő, bibliai alapú és személyes hangvételű vallásos irodalom
elterjedése voltak.

A katolikus egyház megújulását célzó mozgalmakból csak a reformáció hatására lett átfogó
reformprogram, amelyet a Trentói (a továbbiakban: Tridenti) Zsinat (1545-1563) fogalmazott
meg. A zsinat mindenekelőtt pontosította a katolikus egyház tanítását mindazokban a
kérdésekben, amelyeket a reformátorok támadtak. Ennél is fontosabb volt, hogy
rendelkezéseivel megszilárdította az egyházfegyelmet, a papság legfontosabb feladatául a
lelkipásztori szolgálatot határozta meg. A reform letéteményeseivé a püspököket tette, akik
személyesen feleltek a reformhatározatok végrehajtásáért, mely rögtön a zsinat után
megindult. Ez a folyamat az egyes országokban nagyon különböző ütemben és hatásfokkal
ment végbe.
A lutheri reformáció és az evangélikus egyház kialakulása

A 16. század elején Európa számos pontján, egyházi intézményekben és egyetemeken

megfogalmazódott az egyház megújításának szükségessége. Ennek az általános
reformmozgalomnak egy része volt Luther Márton (1483-1546) wittenbergi egyetemi tanár
fellépése 1517-ben, aki 95 tételével korántsem akart egyházszakadást előidézni, hanem
mindössze a kor reformtörekvéseinek szellemében kívánt a katolikus egyház megújulásához
hozzájárulni. Luther mindenekelőtt az egyházi búcsúk pénzért való árusításának gyakorlatával
fordult szembe, támadva annak teológiai hátterét is.

A katolikus egyházon belül megindult reformfolyamat egyrészt X. Leó pápa (1513-1521) és

Luther hajlíthatatlansága, másrészt a német társadalom (mindenekelőtt a fejedelmek)
széleskörű támogatása következtében szakadáshoz vezetett a katolikus egyház és a Luthert
követők között. Magát Luther fellépését tehát tisztán vallási jelenségként kell értelmeznünk,
ugyanakkor az általa előidézett egyházszakadás elsősorban politikai okokra (a Német
Birodalom széttagoltságára és a Rómával való hagyományosan rossz viszonyra) vezethető
vissza.

Luther tanításának lényege, hogy egyedül Isten kegyelméből (sola gratia) és egyedül a hit
által (sola fide) jutunk el az üdvösségre. Tanításának forrásául kizárólag a Szentírást ismerte
el, tagadva az egyházi hagyomány Bibliával megegyező értékét (sola Scriptura). Csak két
szentséget (keresztség, úrvacsora) tartott meg a hétből, elvetette az egyházi rendet, a misét és
a szentek tiszteletét.

A lutheri reformáció egyházzá szerveződését a katolikus egyházzal és az egyre erősebben

radikalizálódó népi reformációval (anabaptisták) szemben egyidejűleg folytatott harc tette
szükségessé. A Luthert követők alapvető hitvallását Philipp Melanchthon (1497-1560)
fogalmazta meg, amelyet az augsburgi birodalmi gyűlés 1530-ban fogadott el (ágostai
hitvallás Augsburg latin nevéből; innen származik a lutheri egyház régi hivatalos neve:
ágostai hitvallású evangélikus egyház). A Német-római Birodalomban az evangélikus egyház
1555-ben, az augsburgi vallásbéke értelmében vált egyenjogúvá a katolikus egyházzal.

A helvét irányú reformáció és a

református egyház kialakulása

Luther tanítását többek között a svájci Ulrich Zwingli (1484-1531) zürichi plébános
fejlesztette tovább. 1519-től kezdve a német reformátor nyomdokain elindulva alakította ki
teológiáját, amely több ponton ellentmondott Luther tanainak. Mindenekelőtt nem ismerte el a
keresztség és az úrvacsora szentség-jellegét, tagadta Krisztus testi jelenlétét az úrvacsorában.
A két reformátor közötti ellentéteket az egyeztető tárgyalások (1529, marburgi kollokvium)
sem tudták feloldani, ez a reformáció kettéválásához vezetett. Teológiai tanításának alapelveit
a gyakorlatba is átültette, és a városi tanáccsal együttműködve megreformálta a zürichi
egyházat (cölibátus és a böjtök eltörlése, az istentisztelet reformja, a német nyelvű prédikáció,
a templomok dísztelenítése). Művét utóda, Heinrich Bullinger (1504-1575) fejezte be, akinek
tanítása egész Európában, így Magyarországon is igen nagy hatást gyakorolt.

A lutheri tanítást továbbfejlesztő (német és svájci) reformátorok tanait Kálvin János (1509-
1564) foglalta következetes rendszerbe. A francia származású, komoly teológiai és humanista
képzettséggel rendelkező Kálvin működése mindenekelőtt Genf városához köthető (1536-
1538, 1541-1564). Elődei tanrendszerét elsősorban az isteni kegyelemről vallott felfogás
tekintetében haladta meg. Eszerint Isten az embereket előre kiválasztja az örök kárhozatra
vagy az örök üdvösségre (eleve elrendelés, latinul praedestinatio). Az úrvacsora kérdésében
közvetítő álláspontot foglalt el Luther és Zwingli között: szerinte az úrvacsora közvetíti a
krisztusi kegyelmet.

Zwinglihez hasonlóan Kálvinnál is rendkívül hangsúlyos volt a reformáció gyakorlati

végrehajtása: teljhatalmú irányítása mellett Genf a helvét reformáció központjává vált. Az
általa bevezetett egyházalkotmány lényege, hogy az egyházközségeket a lelkipásztorokból és
világi hívekből álló testület, a presbitérium irányítja. Erkölcsi tanítása a munkára és a
takarékosságra való buzdítással, illetve a tisztességes kamatszedés engedélyezésével lökést
adott a kapitalizmus kialakulásának; egyházigazgatási rendszere hozzájárult a politikai
demokrácia fejlődéséhez. A genfi reformátor művének folytatása utódának, Theodor de Beze-
nek (1519-1605) a nevéhez fűződik.

A reformáció elterjedése Magyarországon (16. század)

A katolikus egyház a 16. század elején

A magyarországi katolikus egyház helyzete a 15. században az európai tendenciáknak

megfelelően alakult: a főpapság elsősorban hivatali és politikai tevékenységet folytatott, az
alsópapság szegényen és minden műveltség nélkül alig tudta ellátni a feladatát, a monasztikus
szerzetesrendek pedig (elsősorban az ún. kommendátor-rendszernek köszönhetően) komoly
válságba kerültek. Az egyházi reform csak nagyon gyengén jelentkezett: néhány erőtlen
próbálkozás a főpapok részéről, szerzetesrendek megújulására tett (többé-kevésbé sikeres)
kísérletek, ferences írók megújulást sürgető prédikációi - megannyi érdemes, ámde átütőnek
egyáltalán nem nevezhető próbálkozás. Ugyanakkor a hívek vallásossága a helyi egyháziak
felügyelete alatt jelentős átalakuláson ment keresztül: számos vallásos társulat
(konfraternitások), a zarándoklatok virágzása, a templomok részére tett alapítványok, a
kódexirodalom virágzása mind azt bizonyítja, hogy az embereket igenis érdekelte a hitük, és
sok szempontból a 15-16. század fordulója a vallásos műveltség virágkora volt
Magyarországon.

A lutheri reformáció Magyarországon

Ebben a felfokozott vallási érzékenységű közegben igen hamar feltűntek az új eszmék. A

protestáns egyháztörténeti hagyomány az 1521. évhez köti a reformáció magyarországi
megjelenését: ebben az évben a budai főiskola tanárai közül többen már Luther szellemében
tanítottak. 1522-től kezdve egyre több magyarországi fiatal ment az új tanítás központjának
számító wittenbergi egyetemre. Az új tanok Mohács előtt elsősorban az ország fővárosában, a
német polgárság és a királyi udvar német udvaroncai között találtak híveket, maga Mária
királyné, II. Lajos felesége is rokonszenvezett velük. Az 1520-as években a nyugat-
magyarországi, felvidéki és erdélyi városok német polgársága is megismerkedett a lutheri
tanítással, és nagy számban csatlakoztak hozzá.

Az új hit legfőbb ellenségei a főpapok és a köznemesség voltak: az előbbiek veszélyes

eretnekséget, az utóbbiak pedig "német praktikát" láttak a rohamosan terjedő
eszmerendszerben. Ezt az ellenállást fogalmazta meg az 1525. évi országgyűlés 4.
törvénycikke, amely Luther követőit (a középkori eretnek-ellenes törvények szellemében)
tűzhalálra ítélte. Annak ellenére, hogy a törvény értelmében csakugyan sor került
kivégzésekre, tömeges üldözés (elsősorban a központi hatalom és a katolikus egyház
gyengesége miatt) mégsem alakult ki.

A reformáció terjedését a mohácsi csata, majd a török előrenyomulás következtében kialakuló

kaotikus politikai viszonyok és a katolikus egyházi struktúrák pusztulása nagyban
elősegítették. A lutheri tanítások a legkorábbi tartós sikert az erdélyi és szepességi szászok
között érték el. Az erdélyi szászok reformációja Honterus János (1498-1549) brassói lelkész,
a felső-magyarországiaké pedig Stöckel János (1510-1560) bártfai rektor nevéhez fűződik.
Stöckel szerkesztette meg a magyarországi reformáció első nagyjelentőségű, lutheri szellemű
hitvallási iratát, amellyel a felvidéki öt szabad királyi város védekezett I. Ferdinánd király
előtt az eretnekség vádja ellen (Confessio Pentapolitana, 1546).

A magyarországi reformáció történetének első korszaka nagyjából 1540-ig tartott, melyet

joggal nevezünk a befogadás időszakának. A wittenbergi egyetemről hazatért diákok, illetve
az új tanokat elfogadó katolikus papok (főleg ferencesek) a német és magyar városok
lelkipásztoraiként vagy vándorprédikátorokként hirdették Luther tanításait. Az első generáció
legfontosabb képviselői Dévai Bíró Mátyás (1500 körül - 1545), akit a magyar Luthernek
keresztelt el a történetírás, Ozorai Imre, az első magyar nyelvű lutheránus könyv szerzője, és
Gálszécsi András (? - 1543 körül).

Az őket követő prédikátorok érdeme, hogy fáradhatatlan irodalmi és térítőmunkájukkal a

magyar falvak és mezővárosok falai közé is eljutottak a reformáció tanításai. Közülük
mindenképpen meg kell említeni a versszerző Szkhárosi Horvát András tállyai prédikátort,
Sztárai Mihályt (? - 1575), a Hódoltság reformátorát, és Huszár Gált (? - 1575), a fél országot
bejáró nyomdászt és prédikátort. Fontos hangsúlyozni, hogy a lutheri eszmék elsősorban a
reformátor munkatársának, a wittenbergi magyar diákokra nagy hatást gyakorló Philipp
Melanchthonnak a tolmácsolásában hatottak Magyarországon.

A reformáció első szakaszában a tanítás még nem vált felekezet-formáló erővé, hiszen a hívek
meglehetősen szabadon válogattak a teológiai tanítás elemeiből és az egyházi
cselekményekből. Ez az eklektikus vallásosság éppúgy jellemző volt a reformátorokat
támogató főurakra, mint a mezővárosi közösségekre vagy a falusi plébánosokra. A reformáció
mellett kiálló földesurak (Thurzó Elek, Révay Ferenc, Perényi Péter, Nádasdy Tamás ,
Petrovics Péter) a katolikus vallásgyakorlat számos eleméhez ragaszkodtak. A földesuraknak
nagy szerepük volt ugyan a reformáció gyors elterjedésében, de a hatalmuk alatt álló falvak és
mezővárosok sok esetben tőlük függetlenül döntöttek egyik vagy másik irányzat mellett. A
közösségek vallási hovatartozását évtizedekig sokszor csak az határozta meg, hogy milyen
eszméket valló egyházi személyt tudtak megfogadni.

A helvét irányú reformáció Magyarországon

A helvét reformáció két jelentős központja, Zürich és Genf hatása az 1550-es évek elejétől
mutatható ki a magyar reformáció történetében. Az első Zwingli szellemében működő
reformátor, a gyulafehérvári kanonokból prédikátorrá lett Kálmáncsehi Sánta Márton (? -
1557) volt. Kálmáncsehi nemcsak Zwinglinek az úrvacsoráról alkotott felfogását követte,
hanem a svájci hitújító gyakorlati programját követve a tiszántúli templomokból eltávolította
az oltárokat, képeket és szobrokat. A katolikusok mellett a lutheri reformáció követőivel is
meggyűlt a baja, végül halála akadályozta meg abban, hogy tanítására alapuló
egyházszervezetet hozzon létre .
A Kálmáncsehi által megkezdett munkát a következő évtizedben a helvét irányhoz egyre
nagyobb számban csatlakozó prédikátorok folytatták. Az úrvacsoráról vallott felfogásuk miatt
szakramentáriusnak ("szentségtagadó") is hívott svájci reformáció a magyar nemesség mellett
mindenekelőtt a mezővárosi polgárság, a végvári katonaság és a parasztság körében terjedt el.
A Hódoltságban (többek között) a rendkívül nagy tudású Szegedi Kis István (1505-1572) , a
Tiszántúlon pedig a szintén kiemelkedő tehetségű és munkabírású Mélius Juhász Péter (1536-
1572) tanító és szervező munkájának eredményeként az 1560-as évek második felére kialakult
az önálló református egyházszervezet. A tanítás és az egyházigazgatás megszilárdítására
mindenekelőtt a katolikusok és a lutheri irányt követők részéről jövő támadások, illetve az
Erdély felől érkező újabb áramlat, az Szentháromság-tagadók (antitrinitáriusok) miatt volt
szükség. Északkelet- és Kelet-Magyarországon, illetve Erdélyben a német és a svájci irány
elkülönülése 1566-1567-re végbement, legfontosabb állomása a II. helvét hitvallást elfogadó
debreceni zsinat volt (1567).

Észak- és Nyugat-Magyarországon ez a szétválás csak a 16. század végén következett be,

mégpedig az evangélikus egyházon belül keletkezett szakadás következtében. Az evangélikus
prédikátorok és nemesek egy része ugyanis Melanchthon tanainak hatására hajlott az
úrvacsora szimbolikus értelmezésére (kryptokálvinisták, magyarul titkos kálvinisták), ez a
csoport végül az 1591. évi csepregi hitvita után formálisan is a reformátusokhoz csatlakozott,
és a két, eddig közös egyházszervezetben élő felekezet kettévált.

A magyarországi református egyház teológiájára nem kizárólag és nem is elsősorban Kálvin

tanítása hatott, hanem ugyanilyen fontos szerepet játszottak a svájci reformáció második
generációjának képviselői, Bullinger és Beze is. A kálvini tanítás több pontja a magyar
társadalmi fejlődés sajátosságai miatt csak erősen módosult formában valósult meg.
Mindenekelőtt a kálvini egyházalkotmány alapját jelentő presbitériumok hazánkban csak a 17.
századtól kezdve jelentek meg, korábban a gyülekezetek közvetlen irányítása a lelkész
kezében volt. Ugyanígy nem érvényesülhetett a kamatszedést engedélyező kálvini tanítás
sem. Ezzel szemben a zsarnok uralkodóval szembeni fegyveres ellenállásra vonatkozó tétel
termékenyítőleg hatott a Habsburg-ellenes felkelések idején a magyar nemesi ideológiára.

Az antitrinitáriusok

A magyar reformáció legradikálisabb, de még szilárd egyházzá szerveződött ága a

Szentháromság-tagadó (antitrinitárius) irányzat volt. Az antitrinitárius eszmék Itáliában és
Lengyelországban jelentek meg előszőr, képviselői nem fogadták el Jézus isteni mivoltát,
ezért tagadták a Szentháromságot. Legismertebb képviselőik Szervét Mihály (1511-1553)
spanyol orvos és teológus, akit nézetei miatt Kálvin Genfben megégetett, és a mérsékeltebb
vonalat képviselő Fausto Sozzini.

Az antitrinitárius tanok erdélyi megjelenése János Zsigmond fejedelem olasz udvari orvosa,
Blandrata György (1515-1588) nevéhez fűződik. Az ő hatására fogadta el a szentháromság-
ellenes eszméket a fejedelem és Dávid Ferenc (1510-1579) kolozsvári református püspök. Az
antitrinitárius vallás szabad gyakorlását Erdélyben az 1568. évi tordai országgyűlés
engedélyezte, ezzel négyre emelkedett a fejedelemségben a bevett vallások száma . A
zseniális szónok és vitázó hírében álló Dávid hatására Kolozsvár lakosságának jó része
csatlakozott az új tanításhoz, a század nyolcvanas éveiben Erdély magyar lakosságának
mintegy fele antitrinitárius nézeteket vallott. A szentháromságtagadók egyre radikalizálódó
mozgalmaival (szombatosok) szemben a mérsékelt irányzat egyházzá szervezése és a tanítás
rögzítése a 16. század végén történt, mindenekelőtt Hunyadi Demeter (? - 1592) és Enyedi
György (1551 körül-1597) püspökök tevékenységének eredményeként. Unitárius egyházról a
17. század elejétől kezdve beszélhetünk.

A protestantizmus valamennyi irányzata közül az antitrintáriusok voltak a

legmozgékonyabbak. Radikálisabb képviselőik már az 1570-es években megjelentek a hódolt
Temesközben és Baranyában, egyik legfontosabb központjuk Pécs lett. Baranyai
egyházközségeiket csak a török kiűzése után számolta fel az ellenreformáció. Tiszántúli
expanziójukat az egyházzá szerveződő reformátusok akadályozták meg, akik számos hitvitán
és több polemikus művel próbálták meg erdélyi megszilárdulásukat is megakadályozni.

A katolikus egyház a 16. században

A 16. század folyamán a katolikus egyház gyakorlatilag elvesztette magyarországi hadállásait.

A mohácsi csatában az ország 12 püspöke közül 6 elesett. Az ezt követő évtizedekben a két
király saját híveit jutalmazta a püspöki székekkel (illetve inkább azok jövedelmeivel), akiket
egyházmegyéjük vallási helyzete általában vajmi kevéssé érdekelt. Bécsben és Pozsonyban
éltek, ahol politikai, diplomáciai, illetve a késő középkori gyakorlatnak megfelelően
elsősorban hivatali tevékenységet folytattak. A pápák a visszaélések miatt vonakodtak a
főkegyúri jogukra hivatkozó uralkodók által kinevezett püspököket megerősíteni, ennek
következtében az országban alig volt felszentelt püspök (1538-ban 3, 1574-ben pedig 4). A
király maga sem sietett a gazdagabb egyházi javadalmak betöltésével, ugyanis ezek
jövedelme a török elleni védelmi rendszer egyik fontos pénzforrását jelentette.

A földesurak a zavaros viszonyokat kihasználva rávetették magukat az általában védtelen

egyházi (püspöki, káptalani és kolostori) birtokokra, ebben a harácsolásban a vallási
hovatartozás nem sokat számított. Az egyébként is válságban lévő szerzetesközösségeknek a
török hódítás és a rendházaikat érő támadások megadták a kegyelemdöfést: a 16. század
végére egyedül a ferencesek és a pálosok tudtak néhány rendházat megőrizni, a többi rend
megszűnt létezni az országban. Annak ellenére, hogy a reformátorok első generációja jelentős
részben a ferencesek közül került ki, egész kolostorok átállásáról nem tudunk.

A magyarországi katolikus újjáéledés kiindulópontja Nagyszombat városa lett, ugyanis ide

költözött az esztergomi érsekség a török veszély miatt. A katolikus megújulás és az
ellenreformáció első jelentős képviselője Oláh Miklós esztergomi érsek (1553-1568). A
humanista képzettségű, erazmista főpap nagy lendülettel fogott hozzá a katolikus egyház
megreformálásához: megbízottjaival egyházlátogatást végeztetett a főegyházmegye
plébániáin, majd 1560 és 1566 között öt egyházmegyei zsinaton hozott törvényeket a feltárt
hiányosságok orvoslására. Püspökeit hasonló reformtevékenységre ösztönözte.

Oláh másik fontos alkotása a nagyszombati városi iskola és az esztergomi káptalannal együtt
Nagyszombatba menekült káptalani iskola egyesítése 1554-ben, majd az egyházmegyei
szeminárium megalapítása 1558-ban. 1561-ben megtelepítette székhelyén a jezsuita rendet, de
a pátereknek az anyagi és személyi nehézségek miatt 1568-ban el kellett hagyniuk a várost.
Oláh reformkísérlete tehát kudarcba fulladt, de munkatársaival (Telegdi Miklós, Monoszlai
András, Draskovics György) fontos előkészítő munkát végeztek, amelynek gyümölcse a
következő évszázadban érett be. A jezsuiták alig két évtized szünet után, 1586-ban újból
megjelentek az országban.
Rövid távon hasonlóan sikertelen volt Báthory István erdélyi fejedelem kísérlete a katolikus
egyház erdélyi pozícióinak megerősítésére. Ebbéli fáradozásában az erdélyi törvények erősen
korlátozták (például az erdélyi püspök nem jöhetett be a fejedelemségbe). Báthory szintén a
katolikus restauráció leghatásosabb képviselőihez, a jezsuitákhoz fordult, és 1579-ben
Kolozsmonostoron, majd két évvel később Kolozsváron telepítette meg őket, ahol elsősorban
iskolájukkal értek el jelentős eredményeket. Az uralkodó halála utáni zavaros évtizedekben
többször el kellett hagyniuk Erdélyt, 1603-ban a feldühödött kolozsváriak rendházukat is
feldúlták. Ugyanakkor számos fiatal (köztük Pázmány Péter későbbi esztergomi érsek) lépett
be a rendbe, akik a következő évtizedekben a magyarországi katolikus újjáéledés főszereplői
lettek.

Sajátosan alakult a katolikus egyház helyzete a hódolt Magyarországon. A török hódítás után
az elfoglalt területek püspökei nem térhettek vissza székhelyeikre, hanem híveiktől távol,
általában Bécsben, Nagyszombatban vagy Pozsonyban éltek. A magára maradt lakosság
túlnyomó többsége csatlakozott a lutheri, majd a helvét reformációhoz. A katolikus egyház
csak olyan városokban maradt fenn, ahol a helyi ferences kolostor és a helyi társadalom
között szoros kapcsolat volt, például Szegeden és Gyöngyösön. Más vidékeken (például
Baranyában) a világi katolikus prédikátorok (a 17. század elejétől licenciátusoknak hívták
őket) tartották meg a falvak katolikus hitét. A dél felől érkező, nagyszámú katolikus horvát és
bosnyák betelepülővel és kereskedővel együtt megjelentek a boszniai ferencesek is, különösen
a déli, illetve a Duna-menti területeken.

Magyarország felekezeti képe a 16. század végén

A protestantizmus áramlatai a 16. század végére egyházzá szerveződtek, és kialakult a

felekezetek nagyjából stabil aránya. Az ország kb. 3,5 millió keresztény lakosának mintegy
fele a református, negyede az evangélikus egyházhoz tartozott. A fennmaradó egynegyed rész
az unitárius, ortodox és katolikus egyház híve volt. Az ország összlakosságának tehát 85-90
százaléka lett protestáns.

A református egyház hívei elsősorban a magyar nemességből, mezővárosi polgárságból,

végvári katonaságból és a parasztságból kerültek ki, akik főleg az ország középső és keleti
részein éltek. Az evangélikus egyház a peremvidékekre szorult, a dunántúli és felvidéki
nagybirtokosok, a német városi polgárság, illetve a szlovák parasztság tartozott hozzá. Az
unitáriusok Erdély kivételével csak a hódolt Dél-Magyarországon voltak jelen, a
fejedelemségben viszont ők alkották a magyar lakosság felét. A katolikusok csupán bizonyos
városokban és néhány katolikusnak megmaradt nemes birtokain, illetve a Székelyföldön
képeztek jelentősebb csoportokat. Az ortodoxok számát a hódoltsági szerb és az erdélyi
román bevándorlás növelte. A horvátok körében a reformáció nem ért el jelentősebb
eredményeket, így döntő többségük végig katolikus maradt.

A protestáns felekezetek egyházzá szerveződése szintén a század végére fejeződött be.

Megalakultak az evangélikus és református (Erdélyben ezek mellett unitárius) esperességek és
egyházkerületek, élükön a szuperintendensekkel. Ez utóbbiak azonban nem álltak egymással
szervezeti kapcsolatban, tehát önálló nemzeti egyház egyik felekezet esetében sem jött létre.
Az egyházak belső életét zsinatok szabályozták. A protestáns egyházszervezet mellett a
magyar rendiség részeként fennmaradt a katolikus hierarchia is, amely a következő században
ellentámadásba lendült a katolicizmus elvesztett pozícióinak visszaszerzésére.

Katolikus megújulás és ellenreformáció (17. század)

Az ellenreformáció első hulláma

a 16-17. század fordulóján
A mohácsi vésztől a 16. század végéig a királyi Magyarországon az uralkodó és az
államhatalom a protestantizmus terjedését gyakorlatilag nem tudta megakadályozni. Az erre
vonatkozó nem túl határozott országgyűlési végzéseket nem hajtották végre. Az első
komolyabb ellentámadás I. Rudolf uralkodása idején történt, amikor (osztrák és cseh mintára)
néhány katolikus főpap katonai segítséggel megkezdte a protestáns templomok és iskolák
lefoglalását, a lelkészek és tanítók elűzését. Ebben segítségükre voltak a Felső-
Magyarországon állomásozó zsoldosseregek parancsnokai is.

Az erőszakos eszközökkel történő rekatolizáció a protestáns nemesség és városi polgárság

részéről igen komoly ellenállásba ütközött. Különösen nagy felháborodást váltott ki a kassai
evangélikus templom elfoglalása és katolikusoknak való átadása, illetve az 1604. évi
országgyűlési határozatokhoz önkényesen hozzácsatolt 22. törvénycikk, amely a jövőben
megtiltotta a vallásügy országgyűlési tárgyalását . Ezek a lépések (többek között) a Bocskai
István által 1604-ben indított Habsburg- ellenes felkelés közvetlen kiváltó okai voltak.

Az államhatalom és a katolikus főpapság a fegyveres rekatolizáció igen gyors kudarcából

hamar levonta a tanulságot: az osztrák tartományokban alkalmazott erőszakos módszerrel az
erős magyar rendiségre támaszkodó protestantizmussal szemben nem tudnak eredményt
elérni. Ezért az 1606. évi bécsi békében és az ezt szentesítő 1608. évi országgyűlésen az udvar
és a rendek vallásügyben is kompromisszumot kötöttek. Ennek értelmében az uralkodó
szabad vallásgyakorlatot biztosított a főurak, nemesek, végvári katonák, szabad királyi
városok és királyi mezővárosok részére. Ez természetesen csak a lutheri (evangélikus) és a
helvét (református) irányra vonatkozott. Ezt a vallásszabadságot az elkövetkező évtizedek
Habsburg-erdélyi békekötései megerősítették és kiegészítették, és egészen 1671-ig az állam és
az egyház jogi viszonyának alapja lett.
Pázmány Péter és a katolikus megújulás

A reformáció és az ellenreformáció történetének egyik legizgalmasabb fordulópontját

jelentették az 1608 utáni évtizedek eseményei. Ekkortól kezdve ugyanis a belső megújulásra
törekvő katolikus egyház elérte azt, amit erőszakkal és a fegyverek árnyékában nem volt
képes megvalósítani. A magyarországi katolikus megújulás két vezéralakja Forgách Ferenc
(1607-1615) és Pázmány Péter (1616-1637) esztergomi érsekek voltak. Forgách (korábban
maga is a fegyveres rekatolizáció híve) 1611-ben Nagyszombatban tartományi zsinatot tartott,
amely a Trentói Zsinat határozatainak megvalósítását határozta el. Bár a zsinat
Magyarországon hivatalosan csak a zágrábi és a győri püspökségben került kihirdetésre,
ugyanakkor az 1610-es évektől megkezdődött a legfontosabb egyházfegyelmi határozatok
(zsinatok, egyházlátogatások, papnevelés stb.) gyakorlatba való átültetése. Szintén ezekben az
években jelentek meg újból a jezsuiták Magyarországon, 1615-ben már két kollégiumuk
(Nagyszombat és Homonna) volt az országban. Intézményeik nemcsak híres iskoláik, hanem
az egyre nagyobb számban katolikus vallásra térő főurak birtokain végzett térítőmunkájuk
révén is fontos központok voltak.

Elődeinél is jelentősebb volt a jezsuitából esztergomi érsekké lett Pázmány Péter

tevékenysége. Pázmány óriási hatásának titka, hogy az egyházi megújulás valamennyi
eszközét mesterien fel tudta használni. A vallásos irodalom minden műfajában (hitvitázó
művek, teológiai összegzés, prédikáció, imádságoskönyv) maradandót alkotott, gondot
fordított az iskolázásra és a katolikus papok nevelésére, jezsuita kollégiumok alapítását
segítette elő. Ezen a téren legnagyobb alkotása a nagyszombati egyetem megalapítása 1635-
ben. Emellett egyházmegyei, tartományi és nemzeti zsinatokat tartott, megbízottaival
egyházlátogatást végeztetett az egyházmegye plébániáin. Pázmány és a jezsuiták hatására
számos főúr és nemes vált katolikussá , az ő áttérésük a kegyúri jogok miatt idővel maga után
vonta a birtokaikon élő jobbágyok katolizálását is. Joggal (bár némi túlzással) mondták tehát a
kortársak: Pázmány protestáns országban született és katolikusban halt meg.
Pázmány munkatársai és utódai nem voltak ugyan ennyire kiemelkedő személyiségek, de
szívós munkájukkal nagyban hozzájárultak a katolikus megújulás sikereihez. Ennek a
folyamatnak az általában római tanulmányokat végzett főpapokon kívül a jezsuiták voltak a
főszereplői. 1650-ben 4 jezsuita kollégium, 8 rezidencia és 14 missziós állomás működött az
országban, összesen 149 jezsuitával, ezek létszáma a 18. század elejére
megháromszorozódott. Rajtuk kívül más szerzetesrendek (elsősorban a ferencesek, a pálosok
és a piaristák) végeztek jelentős lelkipásztori, tanító és missziós tevékenységet az országban.
A század közepére a papság nagy része már szemináriumot végzett, a szükséges
alapképzettséggel rendelkezett. Megjelent a katolikus vallásos irodalom, amely mind
mennyiségében, mind minőségében méltó vetélytársa lett a reformáció irodalmának.

A katolikus újjáéledés eredményei a hódolt országrészben és Erdélyben csak késve és

áttételesen mutatkoztak. A török alatt élő katolikusok között 1612-től kezdve működtek
jezsuita misszionáriusok, akik szerencsésen egészítették ki a magyar és bosnyák ferencesek,
illetve a Rómából küldött misszionáriusok munkáját, noha a különböző rendek
együttműködése nem mindig volt súrlódásmentes. Pázmány zsinatai a licenciátusok
működését is legalizálták, akik egészen a Hódoltság végéig megtartották híveiket a katolikus
vallásban. Az Erdélyi Fejedelemség területén pedig csak a székelyföldi ferencesek és világi
papok, illetve a kiűzés árnyékában dolgozó jezsuiták képviselték a katolikus egyházat.

A protestáns egyházak belső válsága

és megújulási mozgalmai

A Pázmány és utódai által képviselt katolikus megújulás (elsősorban a főnemesség

áttérítésével) jelentősen meggyengítette a magyarországi protestantizmus hadállásait. Emellett
azonban a protestáns egyházak maguk is súlyos belső válságon mentek keresztül a 17. század
folyamán. A hitviták és a dogmatikai tisztázás során megmerevedett evangélikus és
református ortodoxiával szemben újabb reformáramlatok jelentek meg. Közülük a
legjelentősebb a református egyházban a puritanizmus, az evangélikus egyházban pedig a
pietizmus (ez utóbbi csak a 18. század elejétől kezdve van jelen hazánkban).

A puritanizmus Angliában jelent meg a 17. század elején. Képviselői az egyéni kegyességre, a
bensőséges hitéletre helyezték a hangsúlyt, emellett egyházi reformokért és a presbiteriánus
egyházmodell megvalósításáért szálltak síkra. Magyarországra és Erdélybe az 1630-as
években Angliában és Hollandiában tanult diákok hozták haza. Legjelentősebb képviselőik
Tolnai Dali János (1606-1660), Medgyessy Pál (1605 - ?) és Apáczai Csere János (1625-
1659), akik egyházi és iskolai reformok bevezetésével, illetve lelki könyvek kiadásával
igyekeztek egyházuk belső megújulását elősegíteni.

Leghatalmasabb pártfogójuk Lorántffy Zsuzsanna (1600-1660), I. Rákóczi György erdélyi

fejedelem felesége volt. A mozgalom céljai végül a református ortodoxia képviselőinek
(mindenekelőtt Geleji Katona István /1589-1649/ püspöknek) és a fejedelemnek az
ellenállásán buktak el, de a puritanizmus jelentős hatást gyakorolt a református
egyházkormányzat és vallásosság későbbi hazai fejlődésére.

A 17. századi erdélyi fejedelmeknek, Bethlen Gábornak és a két Rákóczi Györgynek az

egyházpolitikája a református egyház megerősödését célozta, noha Bethlen nagy türelmet
tanúsított az unitárius és katolikus felekezetek irányában is. I. Rákóczi György, és különösen
fia, II. Rákóczi György uralkodása idején erősödött a két felekezetre gyakorolt nyomás. Az
unitárius egyház a 17. században súlyos belső válságon ment keresztül, és egyre inkább
védekező helyzetbe került. Az 1638. évi dési országgyűlésen hozott döntés az
antitrinitarizmus legmérsékeltebb irányzatát tette kötelezővé, és megszigorította az unitárius
egyház felett gyakorolt állami felügyeletet (dési complanatio). Ettől kezdve a radikálisabb
irányzatokat (mindenekelőtt a szombatosokat) a törvény üldözte. A jezsuiták pedig 1653-ban
ideiglenesen Erdély elhagyására kényszerültek. A református fejedelmek egyházpolitikájának
következtében Erdélyben a 17. században a református vallás államvallássá vált.

Az ellenreformáció második hulláma

A 17. század első felének katolikus sikerei egyértelműen a belső megújulás érdekében tett
erőfeszítéseknek köszönhetőek, de természetesen helyi szinten ekkor is találkozunk erőszakos
lépésekkel, amelyek már az ellenreformáció irányába mutattak. Az ellenreformációs vonal az
1660-as évektől nyert egyre inkább teret, ennek oka az egyre növekvő politikai feszültség
mellett I. Lipót császár és magyar király türelmetlenebb egyénisége, és az erősödő Habsburg
abszolutista tendenciák voltak. Ezen túl a protestáns rendiség meggyengülése miatt a magyar
főpapság is elérkezettnek látta az időt a határozottabb fellépésre. Ennek eseményei a Bocskai-
felkelést megelőző évtizedek ismert forgatókönyve szerint játszódtak le: templomok és
iskolák elfoglalása, lelkészek és tanítók elűzése, és helyettük katolikus egyháziak beiktatása.

A vallási sérelmek miatt elégedetlen magyar rendiség mozgalma, a Wesselényi-összeesküvés

elfojtása után, az 1671-től 1681-ig tartó "gyászévtized" alatt a király törvények nélkül, a
katolikus főpapság segítségével kísérletet tett a magyarországi protestantizmus teljes
megtörésére. Ennek érdekében 1673-1674 folyamán Szelepchényi György esztergomi érsek
(1666-1685) vezetésével a pozsonyi kirendelt bíróság elé politikai hűtlenség vádjával mintegy
négyszáz protestáns lelkészt és tanítót idéztek meg, és közülük egyes források szerint 41 főt
gályarabságra ítéltek (1675). Az életben maradt 30 gályarab lelkészt egy év múlva De Ruyter
holland tengernagy váltotta ki.

Az erőszakos ellenreformáció második hulláma (akárcsak elődje) ismét világosan

megmutatta: ilyen módszerekkel csak a protestánsok összefogását segítik elő helyi szinten
éppúgy, mint az országos politikában. Az ellenállás a Thököly Imre által vezetett kuruc
felkelésben csúcsosodott ki, amely ismét engedményekre kényszerítette az udvart. Az 1681.
évi soproni országgyűlés visszaállította a rendi szabadságjogokat, és az artikuláris helyeken
engedélyezte az evangélikus és református vallásgyakorlatot.

Katolikus reform, reformáció,

ellenreformáció (összegzés)

A 16-17. század a kereszténység történetének talán legbonyolultabb időszaka. A

magyarországi reformáció sokszínűségében felülmúlta az európai fejlődést, mivel Erdélyben a
Szentháromság-tagadók is önálló egyházzá váltak. A másik magyar sajátosság, hogy
hazánkban meglehetős vallási sokszínűség tudott állandósulni, egyik protestáns felekezet sem
jutott abszolút túlsúlyba a többivel szemben, az egyházszervezetek párhuzamosan épültek ki.
Emellett a katolikus egyház sem szűnt meg, a katolikus hierarchia folyamatosan fennmaradt,
és néhány évtizedig tartó tetszhalál után a 17. század elején egyenrangú félként szállt harcba a
lelkek visszahódításáért. Magyarországon tehát (az európai országoktól eltérően) nem jött
létre protestáns nemzeti egyház (Anglia, német fejedelemségek, skandináv országok),
ugyanakkor a katolikus egyház sem tudta hegemóniáját megőrizni (Itália, Spanyolország),
vagy pozícióit visszaszerezni (Franciaország, Lengyelország, Habsburg-tartományok).
A magyarországi fejlődés másik fontos tanulsága, hogy a két század egyháztörténetében
világosan nyomon követhető a katolikus reform, a reformáció és az ellenreformáció
dialektikája. A 16. század első felében a reformáció valós igényekre adott választ jelentett,
amelynek a társadalom valamennyi rétegéhez volt mondanivalója. Sikereit ezért nem lehet
csupán egyetlen társadalmi csoporthoz (pl. földesurak) vagy településtípushoz (pl. mezőváros)
kötni. Látványos győzelméhez a társadalom vallási igényeire adott válasz legalább annyira
hozzájárult, mint a politikai anarchia és a katolikus egyházi struktúrák bomlása. Ugyanakkor a
belső megújulást hirdető katolicizmus a következő században sikerrel vette fel a harcot a
lendületüket vesztett protestáns egyházakkal. Azokban a történelmi időszakokban viszont,
amikor a katolikus egyház a Habsburg-hatalommal összefogva az erőszakos ellenreformáció
módszerét választotta (a 17. század első és hetedik évtizede), minden erőfeszítése megtört a
protestánsok ellenállásán. Tartós sikereket tehát mindkét fél kizárólag a meggyőzés és a
valódi megújulás eszközeivel tudott elérni.

NÉPI HIEDELEMVILÁG

Búcsújáró helyek

Amikor 1456-ban - Hunyadi János halálát követően három hónappal - a kor egyik
legnépszerűbb ferences szónoka, s a török elleni harcokban segítője - Kapisztrán János - a
szerémségi Újlakon meghalt, ravatalához, majd pedig sírjához ezrek zarándokoltak az ország
legtávolabbi részeiből. A zarándokok a legkülönfélébb rendű-rangú emberek voltak:
jobbágyok, kézművesek, főnemesek. Ezeket az embereket egyetlen cél vezérelte: megérinteni
a már életében szentként tisztelt prédikátor ruháját, körülkerülni sírját, letérdelve
közbenjárásáért könyörögni, hogy testi-lelki nyavajáikból enyhülést merítsenek. A sokféle
betegségben szenvedők, a bénák, hályogosok, nyavalyatörősök, hideglelősek, ördögtől
megszállottak valamennyien a csodában reménykedtek, a csodatévő pap segítségében. Ez a
kiragadott példa szemléletesen tükrözi a kor emberének lelkületét. Társadalmi helyzetüktől
függetlenül itthon és külföldön zarándokutakra mentek: a tehetősebb polgárok és nemesek a
Szentföldre, Rómába, Aachenbe, Kölnbe, Máriacellbe, hogy csodát lássanak, és testileg,
lelkileg megtisztulva térjenek haza.

Zarándoklatok

A török előrenyomulásával a nagyobb külhoni zarándokutak visszaszorultak, s inkább a hazai

búcsújáróhelyeket látogatták, hisz idehaza is szinte minden nagy tájnak megvolt a maga
kegyhelye. A pápához intézett kérelmekben a 15. század végén egyre szaporodnak a
búcsúkért, ereklyékért való folyamodások. Az ereklyék tisztelete által hathatós védelmet
reméltek a növekvő török támadásoktól, mindemellett a vezeklés lehetőségét is keresve
indultak útnak. A külországba vezetett zarándoklatok azokat a szálakat is jelzik, amelyeken át
Európa szellemiségébe bekapcsolódtunk, és egyben arról is képet adnak, hogy milyen nagy
volt Európában a magyar szentek kultusza. (Árpád-házi Szent Erzsébet, Szent Margit, Szent
István, Szent László) A hazai és külföldi zarándokutak ekkor még javarészt egyéni
kezdeményezések voltak, amelyek módjáról keveset tudunk. A kor zarándokruháját is
ismerjük, amelynek része volt a zarándokbot és a tarisznya. A hosszú gyalogos vándorlás
tömérdek pénzbe került. A napokig, hetekig, sőt évekig tartó útra nem lehetett sok élelmet
vinni, azt mindig a helyszínen szerezték be.
Ebben szerzetesrendek, jámbor társulatok segítették a zarándokokat. Így például Aachenbe
vezető útjuk során a magyarországi vándorokat kenyérrel, hússal, hallal, gyümölccsel, sörrel,
borral kínálták. Az aacheni magyar csoport kereszttel vonult be a szent helyre. Útközben
ingyen kaptak szállást házaknál, ispotályokban, istállókban, pajtákban. A középkori
zarándoklatok kérő jellegűek voltak, a csodás gyógyulások a szent helyen következtek be az
ereklye körüljárása, érintése révén. A török Hódoltság és a felekezeti villongások hatására a
hazai búcsújáróhelyek közül különösen népszerűekké váltak a Mária kegyhelyek. A régi
hagyományokban gyökerező Mária-tisztelet új színezetet nyert. Mária személye főleg a
ferences rend hatására törökellenes jelképpé vált. Ilyen a csíksomlyói kegyszobor, s a szeged-
alsóvárosi templom kegyképe, melyet a legenda úgy tart számon, hogy 1552-ben a templom
előtti tóba rejtették a török elől. Néhány évvel később egy török katona - aki a lovát úsztatta a
tóban - csodával határos módon épen előtalálta, s a ferences barátoknak visszaadta.

A csíksomlyói kegyszobor közbenjárásának tulajdonították a katolikus székelyek 1567-es

győzelmét János Zsigmond fejedelem seregei fölött, aki a csíkieket erőszakkal protestáns hitre
akarta téríteni. A búcsújárás a hívő ember életében kivételes alkalomnak számított. Ám a kor
emberének hétköznapjait ugyanúgy átszőtte mind a templomi liturgia, mind pedig a babonás
hiedelmek rendszere. Az Egyház szentelményei az ember egész életére kiterjedtek. Egyaránt
megszentelték az élő és élettelen természetet, a földi lét állomásait és a mindennapi élet
szükségleteit. Ilyen volt a szenteltvíz, a tisztulásnak és a megszentelődésnek az eszköze,
amely áldásnál és ördögűzésnél egyaránt szerepel. További szentelmények a szentelt gyertya,
a szentelt tűz, a megszentelt ételek, italok, amelyek egészséget és oltalmat közvetítenek a
bennük bízóknak. Ugyancsak élő szertartás volt már a 16. században az új kenyér megáldása.
Elterjedt szokás volt főleg kegyhelyeken, hogy a hívek szentelt szövegeket, képeket, érmeket
hordtak magukkal, amelyek veszély esetén megoltalmazzák őket.

A 16-17. századból számos olyan szöveg maradt ránk, amely nem egyházi, hanem babonás
elemeket tartalmaz a betegségek, az ördög kísértései ellen. Ilyen a 17. századból a gyöngyösi
ferences kolostor könyvtárában fennmaradt ördögűző könyvecske, amely különféle áldás-
szövegeket ajánl, amelyek a gonosz szellemek távoltartására szolgálnak. Aki a cédulát
magánál hordja, az megmenekül az ördögi ártalmaktól. Más esetekben is hasznosnak tartották
ezeket. Ha belőlük egyet-egyet kert, szőlő vagy szántóföld négy sarkában elástak, azt
remélték, hogy az elemi csapások elkerülik a vetéseket. Ugyanígy oltalmazták a házat, istállót
is. A középkori egyháznak az emberi élet minden ügyére, bajára, a test és lélek összes
betegségeire kiterjedő ráimádkozó-bajelhárító szövegkészlete volt. Az volt ugyanis a kor
felfogása, hogy a betegséget ártó szellemek okozzák, amelyek az ember egészségére törnek,
testét megrontják, bajt, szenvedést hoznak rá, jószágát elpusztítják, és termését tönkreteszik.
Istenre, a szentekre való hivatkozással azonban a gonosz szellemeket távozásra lehet
kényszeríteni.

E ráolvasások, ráimádkozások alapja a szó titokzatos erejébe vetett hit. Az ősi pogány
betegségűző varázsigék szövegei az idők folyamán keresztény hangulatúvá váltak. Az áldások
könyörögnek Isten hathatós jelenlétéért, az ördögűzések szintén Isten segítségével akarják az
ördögi kísértéseket elűzni. A ráimádkozások első fönnmaradt szövegei a 15. század végéről
valók, és feltehetően egyházi eredetűek. Bornemisza Péter Ördögi Kísértetekről szóló
munkájában (1578) Tardoskeddi Szerencse Benedekné ajkáról nyolc ráimádkozást közöl,
"kiket nagyannyátul és egy misemondó paptul tanult volt". Ezek a csúzról, fejfájásról,
torokrekedésről, igézetről, gilisztáról, hasfájásról ... való ráolvasások virágzó gyakorlatról
számolnak be. Ekkor ez még nemcsak a jobbágyok világában élt, hanem az egész
társadalomnak jellegzetes megnyilatkozása, szükséglete volt. A protestantizmus józansága
többé-kevésbé visszaszorította e gyakorlatot. A ferenceseknél azonban tovább fönnmaradt,
hiszen a néppel leginkább ez a rend volt szorosabb kapcsolatban. (Nem véletlen nyelvünkben
a barát elnevezés, mint a ferences rokonértelmű szava.)

A barátok alkalmazkodtak a nép lelki igényeihez, minden bajára találtak szentelményt, lelki
orvosságot. Ez is oka lehetett annak, hogy egy-egy ferences kolostor a népi jámborság
tűzhelye (jórészt egyúttal búcsújáróhely is), amelynek melege, fényessége messzire sugárzik a
töröktől szétszabdalt, felekezeti villongásoktól hangos országban.

MUSZLIM HITÉLET

Dzsámik, mecsetek, dervisrendek

Magyarország össznépessége 3,5 millió volt, a Hódoltság területén 900 ezer fő lakott: Az
ehhez viszonyítva kis létszámú (a katonákkal és polgár lakosokkal együtt 50-80 ezer főt
kitevő) magyarországi oszmán-törökség hitéletéről a keresztény templomokból átalakított
vagy újonnan épített mecsetek és dzsámik gondoskodtak. A dzsámik voltak a nagyobb
templomok, amelyekben a pénteki istentiszteletet és a pénteki prédikációt, a hutbét is el
lehetett mondani.

A legfontosabb személy az imám, aki a gyülekezet előtt imádkozva vezette a szertartást.

Nagyobb helyeken külön pénteki prédikátor, hátib is volt, kisebb helyeken ezt a feladatot is az
imám látta el. Hétköznapokon közönséges prédikátort, a váizt hallgatta a közösség. A
dzsámikban több háfiz is volt, azaz olyan személy, aki a Koránt vagy annak egy-egy részletét
könyv nélkül tudta. A legismertebb dzsámi-szolga a müezzin, aki napi öt alkalommal
szólította imára az igazhívőket. A mecsetszolgák fizetéséről és a templomok fenntartásáról
vagy az állam, vagy az egyházi kegyes alapítványok, a vakufok gondoskodtak.

Az ortodox iszlám mellett a Hódoltságban szép számú dervisközösség is működött, amelyek

közül a legfontosabbak a bektásik, a halvetik és a mevlevik. A janicsárokhoz közel álló
bektási rend budai Gül Baba kolostorát a harmadik budai beglerbég, Jahjapasazáde Mehmed
pasa építtette kormányzósága alatt (1543-1548) Gül Baba türbéje, azaz sírkápolnája
közelében. Amíg a többi budai rendházban csak 10-20 dervis élt, addig Gül Baba
kolostorában 60 dervis lelt otthonra.

A halveti dervisek leghíresebb kolostora I. Szulejmán szultán (1520-1566) szigetvári türbéje

mellett épült 1576 táján. Rövid időn belül a környék vallási-kulturális központjává vált. A
türbére és a kolostorra félszáz katona vigyázott. A závije (kolostor, rendház) leghíresebb
házfőnöke a bosnyák Sejh Ali Dede, a 16. századi oszmán művelődés kiemelkedő alakja, aki
1589-1598 között élt Szigetvárott, és itt írta "A bölcsességek pecsétjei" című híres munkáját.

A pécsi Jakováli Haszán pasa mevlevi kolostora a 17. században élte fénykorát.
Legkiemelkedőbb házfőnöke a pécsi születésű Pecsevi Árifi Ahmed Dede, aki tanulmányait a
mevlevi dervisek kónjai központjában végezte. A visszafoglaló csapatok elől 1686-ban
Filibébe (Plovdiv) ment, ahol egy új kolostort alapított, majd pedig Isztambulban telepedett le.
Itt, a Jenikapi Mevleviháne házfőnökeként dolgozott, tanított és vallási műveket fordított
1724-ben bekövetkezett haláláig.

Muszlim iskolák, muszlim művelődés

A 17. században 39 hódoltsági városban 165 elemi iskola (mekteb) és 77 közép-vagy
felsőfokú teológiai iskola (medresze) működött. A mektebekben a betűvetést, a négy számtani
alapműveletet, a Korán olvasását és a legfontosabb imádságokat tanították. A medreszék több
lépcsőben közép- és felsőfokú képzést nyújtottak a muszlim vallástudományok, az egyházjog
és a természettudományok tárgyköréből. Magyarországon a legtöbb medresze Budán
működött: a budai várban hét, a Vízivárosban pedig öt. Pécsett öt, Egerben és Eszéken pedig
négy-négy medreszében tanulhattak a diákok.

A Hódoltság legrangosabb medreszéjét Szokollu Musztafa pasa építtette Budán tizenkét éves
kormányzósága (1566-1578) alatt. Az iskola 1575 nyarán készült el, s mindenkori tanára a
budai mufti, azaz a hódoltsági muszlimok legfőbb vallási elöljárója volt. A medresze
leghíresebb tanára Iszá Efendi, aki a gyarmati (1625) és a szőnyi (1627) béketárgyalásokon a
török delegáció vezetője volt. 1634-ben burszai, 1637-ben isztambuli kádivá, 1639-ben pedig
ruméliai kádiaszkerré, azaz a birodalom európai tartományainak legfőbb hadbírájává nevezték
ki.

A közhiedelemmel ellentétben a Hódoltság oszmán urai nem voltak műveletlen barbárok. A

dzsámikban nemcsak imádkoztak, de írást-olvasást, alapvető vallási ismereteket, Korán-
olvasást és imádságokat tanítottak. A pénteki és ünnepi istentiszteletek alkalmával elmondott
prédikáció, a hutbe pedig az erkölcsi és politikai nevelés leghatékonyabb formája volt. A
mecsetek mellett szép számmal voltak elemi és középiskolák, s ugyancsak a tanítást és a
művelődést szolgálták a dervisrendek kolostorai.

A művelődést segítették a mecset- és iskolakönyvtárak. Szokollu Musztafa pasa budai

iskolakönyvtárában a muszlim vallástudományi munkák mellett a szónoklattan, a költészet, a
földrajz, a csillagászat, a zene, az építészet vagy az orvostudomány iránt érdeklődő is talált
olvasnivalót. Az állandó háborús viszonyok ellenére több vallási-kulturális központ alakult ki,
híres dervisek és tudósok éltek hosszabb-rövidebb ideig a birodalom e távoli végvidékén. A
műveltebbek saját könyvtárral is rendelkeztek, mint az 1587-ben elhunyt budai pénzügyi
hivatalnok, Ali Cselebi, akinek hagyatékában 119 arab, perzsa és török nyelvű könyvet
találtak: vallási, történelmi, politikai, csillagászati, orvosi tárgyú munkák mellett regényeket
és versesköteteket, sőt egy álmoskönyvet és egy sakkal foglalkozó munkát is.

TÁJ ÉS NÉP

TERMÉSZETI FÖLDRAJZ

Szélsőséges jelenségek az időjárásban

A történeti éghajlattan eredményei szerint a 16-17. század Európában az ún. kis jégkorszak
időszakát jelentette. Az éves átlaghőmérséklet ugyan csak egy fokkal vált hidegebbé, ez
azonban szélsőséges időjárási jelenségeket eredményezett. Októbertől február végéig vastag
hótakaró borított mindent, a gabonanövényeknek 3-4 héttel több időre volt szükségük a
beéréshez, némileg csökkent a termelésre alkalmas terület nagysága is. Ezek a jelenségek -
különösen a korabeli termelési technika miatt - megnehezítették a mezőgazdasági termelés
körülményeit. A szélsőségesen hideg tél mellett forró nyarak, túlságosan hideg és nyirkos
éjszakák, kánikulai hőségben eltelt nappalok nehezítették az emberek életét. Az ország
területének nagy részét mocsarak, lápok, kiterjedt vízfelületek borították. Ezek kipárolgására,
a nyirkosságra sokat panaszkodtak a kortársak, megjegyezve például, hogy a vastag katonai
sátrakban alvó katonáknak reggelre az inge is átázott a levegő nedvességétől.

Erdőpusztulás

A 16. század elejétől Magyarországon is - csakúgy, mint Európa más erdős vidékein - az
erdők mind erőteljesebb kitermelésének lehetünk tanúi. Az agrárkonjunktúra következtében
mind nagyobb arányúvá váló marhatenyésztés egyre több legelőterületet követelt, emellett a
juh- és kecsketartás sem kímélte erdeinket. A mindennapi élet faszükséglete mellett a hadi
jellegű fafelhasználás is megnövekedett. A palánkvárak építéséhez, várerődítésekhez,
hajóépítéshez, ágyúöntéshez, lőporkészítéshez hatalmas mennyiségű fára volt szükség. Az
országgyűlési törvények egyre több vármegyét köteleztek arra, hogy a katonaság
faszükségletének kielégítésére erdeikből fát szállítsanak. I. Ferdinánd király már 1557-ben
szabályozta az erdőhasználatot, de a központi kormányzat később is ügyelt az
erdőrendtartások bevezetésére. Az Alsó- és Felső-Magyarországon működő bányák és kohók
környékén szintén folyamatosan pusztultak a hatalmas erdőségek. Az ésszerű fafelhasználás
érdekében 1565-ben kiadott királyi erdőpátens részletesen szabályozta a Felvidéken az
erdőgazdálkodás módját.

Vizek és szántók

Az erdők kiirtása, pusztulása a vizek borította területek növekedését vonta maga után. A sok
iszapot sodró folyók eltorlaszolták a folyómedreket, kis tavakat, mocsarakat hoztak létre, de a
vizesedést fokozta a korszak egyik katonai védekezési technikája, a vízzel való elárasztás,
tudatos elmocsarasítás is. Sok helyütt kifejezetten a folyók torkolatába, vízzel körülvett
pontokra építették az új várakat, így használva ki a természet adta lehetőségeket. A 16-17.
században gyakori volt, hogy malomgátakkal zárták el a folyókat, s ezek a kisebb-nagyobb
gátak is a vízfelületek szétterjedéséhez járultak hozzá. Ma már szinte hihetetlen, hogy az
Alföld nagy részén csónakkal közlekedtek a falvak lakosai, s kertjeikhez apró ladikok voltak
kikötve. Bár az Alföldön és a végvárak környékén csökkentek az erdők, másutt, a periférikus
területeken ellentétes folyamat zajlott le. A műveletlenül hagyott szántóföldeket előbb benőtte
a bozót, majd elhódították a vad erdőségek. A szántóföldek visszaszorulása főként a
gabonatermesztés csökkenéséből fakadt, amely általános európai jelenség volt a 17.
században.

NÉPESSÉG, ETNIKUMOK
A népesség pusztulásának okai

A 16-17. században az emberi lét legnagyobb ellenségei a háborúk, a nyomukban fellépő

járványok és az éhínség voltak. Az egyre jobban elhúzódó háborúk nemcsak Magyarországon,
Európa más területein is szenvedéssel, pusztulással jártak együtt. A katonaság, lett légyen
török, német vagy bármilyen nemzetbeli, ugyanúgy kifosztotta a lakosság kamráit és csűrjeit,
az ellenkezőket ugyanúgy megölte, s nyomában az éhínség, a járvány járt. A járványok
kialakulásához hozzájárult az egészségtelen természeti környezet, a higiéniára kevés gondot
fordító életmód is. Hazánk területén a korszakban gyakori volt a pestisjárvány, köztük nem
egy eltartott akár három-öt évig. A városok zsúfoltak voltak, a köztisztaságra változó, de
szerény mértékben ügyeltek, így nem csoda, hogy a legnagyobb számban a városi lakosság
halt meg. Az 1655. évi pestisben Sopron lakosságának közel fele pusztult el. A katonai
táborok rettenetes higiéniai viszonyai közepette a vérhas, tífusz mellett a forrásokban igen
szörnyűnek leírt, morbus hungaricusnak nevezett betegségben is rengeteg katona pusztult el.

Gyarapodó és pusztuló népesség

Magyarország népessége a 15. század végén mintegy 3,3 millió fő volt. Egy évszázad múlva
ez a szám körülbelül 3,5 - max. 4 millióra gyarapodott. A török hódítás ellenére ugyanis
Magyarország sem maradt ki abból a folyamatból, amely a koraújkori Európában a népesség
jelentős növekedését hozta. A 18. század elejére azonban az ország lélekszáma továbbra is
megmaradt 3,5 millió körül, azaz a lélekszám csökkent, vagy a legjobb esetben is pusztán
stagnált. Mindez elsősorban a tizenötéves (1591-1606) és a visszafoglaló háború (1683-1699)
számlájára írható, amikor mind a török-tatár, mind a császári hadak évente megismétlődő
felvonulása, telelése és pusztítása következtében országrészek néptelenedtek el. Pedig az
ország első modern háborújáig a lakosság páratlan túlélőképességről tett tanúbizonyságot. Az
állandó török-magyar portyák ellenére is csak időlegesen hagyta el lakóhelyét, hogy közeli,
védettebb településeken keressen nyugodtabb megélhetést. A széles sávban előrenyomuló,
több tízezer fős hadak évről évre megismétlődő pusztításai elől azonban már nem volt
menekvés.

Az ország össznépessége

A legújabb kutatások szerint a 15. század végén az ország össznépessége Erdéllyel és

Szlavóniával együtt 3,3-3,5 millió körül lehetett. A tizenötéves háború előtt a Hódoltság 120
ezer négyzetkilométernyi területén mintegy 900 ezer ember élhetett, s ebből a török
várkatonaság, tímárbirtokosok, muszlim polgári lakosság 50-100 ezer főre tehető. A királyi
Magyarország 120 ezer négyzetkilométerén élő lakosságot az 1598. évi házösszeírás szerint
1,8 millióra becsülik. Erdély 60 ezer négyzetkilométernyi területén (a Partium nélkül) 800
ezer főnyi népesség élt ez idő tájt. Az említett adatok szerint a 16. század végén is kb. 3,5
millióra tehető tehát az ország népessége, ami kicsiny növekedést vagy stagnálást jelent az
előző évszázad végi adathoz képest, és azt jelenti, hogy a háborús korszak elpusztította a
természetes népességnövekedést. A 17. századból bizonytalanabb adatok állnak
rendelkezésre. A tizenötéves háború, a nyomában járó pestisjárvány és éhínség komoly
népességpusztulást okozott. Az 1660-as évek háborús viszonyai, az 1653-1656, 1660-1666, és
1676-1678 közötti pestisjárványok újabb veszteségeket idéztek elő. Az ország össznépességét
a visszafoglaló háborúk előestéjén, 1683-ban kb. 4 millióra becsülhetjük.

Menekülés a falvakból

Kétségtelen, hogy a hadjárások, háborúk miatt bizonyos időszakokban igen nagy migrációs
hullámok indultak az országban, mégis, a korábbi vélekedések a nagyarányú
vándormozgalomról ma már nem tarthatók. A háborúk okozta "nagy futások", azaz
erdőségekbe, mocsarakba való menekülések után a falvak lakossága többnyire visszatért
lakhelyére, és tovább folytatta a gazdálkodást. Az is előfordult, hogy a magyar vagy török
adóösszeírók elől menekült el a jobbágyság egy része, majd tért vissza újra. A lakosság nagy
része kicsiny, csupán 20-25 házból álló falvakban élt. A Hódoltságban kb. 140 lélek lakott
egy átlagos faluban, míg a királyi országrészben 150-170 fő. A falvakból egyre többen
költöztek be a mezővárosokba, különösen az agrárkonjunktúra évtizedeiben. (Az átlagos
népsűrűség a Hódoltságban 7-8 fő/négyzetkilométer volt, a nyugati országrészben 15
fő/négyzetkilométer, míg ebben a korszakban Európa legfejlettebb területén, Itáliában 100-
120 ember, Németalföldön és Franciaországban 34-40 ember jutott egy négyzetkilométerre.)

Etnikai átrendeződés

A nagy bevándorlási hullámok a nagyobb hadjáratok okozta népességpusztuláshoz köthetők.

A tizenötéves háborúban például komoly veszteség érte az erdélyi magyarlakta Mezőséget,
ahová jelentős román népcsoportok telepedtek be. Ugyanígy az 1657-1661. évi erdélyi
háborúk is hasonló következménnyel jártak. A románság az Alföld északi és keleti széleit,
valamint a szászok és székelyek lakta vidékeket is elérte. A Hódoltságban és az ország más
területein is általában a síkvidéken élő, jobbára magyar nemzetiségű lakosságot érte jelentős
pusztulás, a védettebb hegyvidék román, ruszin, szlovák népessége szerencsésebben vészelte
át a hadjárásokat. Így aztán a háborús időszak lezárultával, amikor újra földművelőkre volt
szükség az elpusztult falvakban, ők alkották a betelepülők döntő többségét. Mellettük a
Német Birodalomból is érkeztek telepesek, nagyobb számban azonban csak a török kiűzése
után. Mindenesetre a százötven éves török uralom, a folyamatos háborús helyzet alapvetően
változtatta meg a középkori Magyarország etnikai képét.

Románok Erdélyben

Az Erdélybe betelepült románság nem alkotott rendi nemzetet. A betelepedést a középkor óta
irányító kenézek és vajdák közül azok, akik kitűntek a király előtt, nemességet és birtokot
kaptak, s így a magyar nemesi rendbe tagozódtak be. A pásztorkodással foglalkozó románság
nagyobb része azonban, mivel királyi és magánföldesúri birtokokra költözött, jobbágysorba
süllyedt. A fejedelmi korban megmaradt fő adójukként a juhötvened, tehát minden ötven juh
után tartoztak egy fiatal és egy felnőtt állatot adni a királynak, majd a fejedelemnek.
Pásztorkodó életmódjuk mellett orthodox vallásuk miatt is elkülönültek a magyarságtól, de
püspökségük csak 1574-ben, Báthori István utasítására jött létre. A tizenötéves háború
pusztításai után a román vajdaságokból újabb beköltözési hullám indult Erdélybe, s a 17.
századra az erdélyi medencében, az Alföld északi és keleti részén számottevő román népesség
telepedett meg. A 17. században az erdélyi fejedelmek nagy gondot fordítottak a románok
egyházi életére.

Szerbek, horvátok betelepedése

Magyarország déli vidékein a török terjeszkedés következtében már Mohács előtt jelentős
orthodox vallású szerb népesség telepedett meg. A 16. század közepére a Maros vonalától
délre és e vonal meghosszabbításában a Duna-Tisza-közén és a Dunántúlon is az ettől délre
eső területre jelentős szerb lakosság érkezett. A tizenötéves háború pusztításai nagyrészt az
alföldi magyarlakta vidéket érintették, és így újabb lehetőség nyílott a szerbség számára az
északabbra településre. Előbb a Maros és Körösök közti területre telepedtek be, majd a 17.
század folyamán, a Duna vonala mentén fokozatosan haladtak észak felé a Duna-Tisza-közén
is. Velük együtt érkeztek a muszlim bosnyákok - együttesen rácoknak nevezték őket e
koszakban. 1627-ben Simontornya, Dunaföldvár körül voltak legészakibb telepeik. A 17.
század végén, Belgrád török kézre kerülése (1690) után Arsenije Cernojevic ipeki patriarcha
vezetésével több ezer szerb család érkezett Magyarországra. A katolikus horvátok a Dunántúl
nyugati felén menekültek a török elől, többségük a határ mentén teljesített zsoldoskatonai
szolgálatot. A 16-17. században a Dunántúlon egyre nagyobb számban jelentek meg.

Szlovákok, németek, vlachok a Felvidéken

A magyar települések határvonala a 17. században a Pozsony - Nagyszombat - Rimaszombat -

Rozsnyó - Hernád völgye - Tarca völgye - Gálszécs - Ungvár - Munkács - Huszt vonal volt. A
folyóvölgyek mentén kezdődött meg elszórtan a szlovák és ruszin népesség betelepedése. A
Felvidék magyar lakosságát erősítette az Alföld irányából, a török elől menekülve e területre
érkező magyarság, elsősorban a magyar nemesség. A Felvidéken, elsősorban a Szepességben
és a Garam mentén lévő német városok lakossága eközben veszített erejéből, jelentős
szlovákság telepedett be a németek közé. A Rima és a Sajó menti kisebb német
bányásztelepek a 17. század végére teljesen elszlovákosodtak. A hegyvidéken jelent meg a 16.
században Bereg, Máramaros felől a juh- és kecskepásztorkodással foglalkozó vlach népelem.
Az eredetileg román pásztorok fokozatosan asszimilálódtak, és ez idő tájt már szlovák vagy
ruszin nyelven beszéltek. Legeltetésük veszélyeztette az erdőket, ezért a bányavárosok
rendszeresen tilalmakat hoztak ellenük. A 17. századra már egészen Morvaországig
elterjedtek a vlach pásztorok telepei.
Törökök - délszlávok

Az oszmán állam balkáni terjeszkedését és hatalmi konszolidációját kezdetben két tényező

biztosította: a döntően török eredetű hadsereg és az anatóliai török telepesek tömegei. A
Duna-Dráva vonalához közeledve azonban az etnikai expanzió jórészt kifulladt (illetve csak
egyes régiókat, pl. a bulgáriai Vidin környékét érte el). Magyarországra aztán már nemcsak
török telepesekből nem jutott, hanem a megszálló hadsereg zömét is balkáni népelemekből
toborozták össze. A budai vilájet kezdetben vegyes összetételű és gyorsan fogyó, változó
várkatonaságát például a későbbiekben csaknem kizárólag Boszniából, Hercegovinából,
Észak-Szerbiából és a Dráva-Száva közéről pótolták. Az első két területről érkező katonák
javarésze már áttért az iszlámra, amikor az oszmán állam szolgálatába lépett (s rendszerint az
értékesebb csapatnemekben kapott állást). Az Észak-Szerbiából (a Duna-Timok-Morava
közéről) beálló és többnyire martalócként szolgáló rác-vlach katonaelem viszont jobbára
megmaradt kereszténynek. Kevésbé ismert a Magyarországon szolgáló timár-birtokos szpáhik
és kísérőik etnikai eredete, de minden jel szerint többségében ők is renegátok voltak. Így a
"török" helyőrségekben és városokban a török mellett a délszláv nyelvet is általánosan
használták.

TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

Városok a királyi Magyarországon a 16-17. században

Magyarország ugyan három részre szakadása ellenére a török korban is része maradt Európa
gazdasági kapcsolatrendszerének, ám városaink fejlődését a háborúk és az ország
széttagoltsága jelentősen megnehezítette. A városhálózat középkori rendszere megbomlott,
mivel szabad királyi városaink közül több (Buda, Pest, Szeged) közvetlenül török fennhatóság
alá került. A marhakereskedelemnek köszönhetően ugyanakkor a hódoltsági mezővárosok
jelentősen gyarapodtak. A nyugatra és északra irányuló marha- és borkivitelbe azonban -
főként közvetítőként - a királysági városok (pl. Nagyszombat, Pozsony, Kassa, Sopron, Győr)
is bekapcsolódtak, így polgárságuk ebből szintén tekintélyes jövedelmekre tett szert. A
felhalmozódott tőkét viszont alig fektették ipari vagy pénzügyi vállalkozásokba, ehelyett
inkább földet és szőlőt vásároltak, hogy a külkereskedelemben saját terményeikkel egyre
jelentősebben vehessenek részt. A városi ipar ezért továbbra is megmaradt a céhes keretek
között. Mindezek következtében a királysági városok fejlődése a korábbiakhoz képest még
tovább maradt le a nyugat-európaiakétól, polgárságuk pedig sokkal kisebb szerepet játszott az
ország életében, mint német- vagy franciaországi sorstársai.

Felső-Magyarország központja: Kassa

Kassa szabad királyi városa már Mohács előtt az ország egyik legfontosabb gazdasági
központja volt. Az Anjou-kor óta jelentős kereskedelmi kapcsolatokkal és céhes iparral
rendelkező város helyzete a török előrenyomulás következtében több szempontból kedvezően,
több szempontból viszont hátrányosan alakult. A végvárrendszer kialakulásával és az Erdélyi
Fejedelemség létrejöttével az 1560-as évekre Kassa Felső-Magyarország katonai és
diplomáciai központja lett. A városban székelő felső-magyarországi főkapitány innen
irányította a végvárak védelmét és a fejedelmekkel, valamint a törökkel való kapcsolatokat.
Kassa ugyanakkor egyúttal pénzügyigazgatási központ volt, hiszen székhelye az országrész
királyi jövedelmeit igazgató Szepesi Kamarának is. Mindezen funkciók a korábbinál
jelentősebb, országos szerepkörhöz juttatták a várost. Ezért az előnyért azonban a polgárság
jelentős árat fizetett: a polgárságnak gyakran kellett eltűrnie a főkapitány beavatkozását a
város életébe, bár a katonaság piacot jelentett a városi kereskedők és mesteremberek számára.
Gazdaságilag a város a török korban is gyarapodott, hiszen sikerült megtartania korábbi
vezető szerepét Északkelet-Magyarország kereskedelmében és ipari életében. Mindez
hozzájárult ahhoz, hogy Kassa a 16-17. században szabad királyi városi kiváltságait nagyrészt
képes volt megőrizni.

A bécsi császárváros védőbástyája: Győr

Győr püspöki mezővárosának életében a török hódítás óriási változásokat hozott. A Rába-
parti város Székesfehérvár és Esztergom 1543. évi elestével a török frontvonal közelébe
került. Ennek következtében a bécsi hadvezetés az 1560-as évekre a császárvárost védelmező
főkapitányság katonai igazgatási központjává építette ki. Győrt modern erőddé, úgynevezett
erődvárossá (Festungstadt) alakították át, utcahálózatát szabályossá formálták, jelentős
védművekkel erősítették meg, valamint több száz fős magyar és német katonaságot rendeltek
oda. A katonai célok tehát messze megelőzték a polgárság érdekeit, ami azzal járt együtt,
hogy a főkapitány minden területen korlátozta a polgárok szabadságát és gazdasági
tevékenységét. A török frontvonal közelsége ugyanakkor a város számára előnyökkel is járt.
A katonaság egyrészt piacot jelentett a városi kereskedők és mesteremberek számára,
másrészt a győri kalmárok kedvezően használták ki, hogy a kor legjövedelmezőbb ágazatába,
a török Hódoltságból nyugatra irányuló marhakereskedelembe közvetítőként
bekapcsolódhattak. A polgárság elsősorban ennek köszönhetően őrizhette meg, sőt bővíthette
a katonaság erőteljes beavatkozása ellenére kiváltságait. Győr ekként a 16-17. században az
ország egyik legjelentősebb erőd-, kereskedő-, sőt iskolavárosa is volt egyúttal.

Buda a török korban

Mátyás király reneszánsz fővárosa 1541-ben egy világbirodalom határtartományának katonai

és igazgatási központja, pasa-székhely lett. Magyar lakossága, bár 150 éven át fennmaradt,
felére fogyott. Helyét (többnyire szerb és bosnyák eredetű) muszlim, zsidó és cigány népesség
foglalta el, zömmel katonák, hivatalnokok és kereskedők. Az összlakosság így is kevesebb
(7000-7500 fő) volt, mint Mátyás idejében. Az egyes vallási közösségek elkülönülten éltek. A
törökök birtokukba vették a megüresedett vagy kiürített lakóházakat, de újakat csak elvétve
építettek. Csupán az életmódjukhoz szükséges középületeket (dzsámikat, mecseteket,
fürdőket, iskolákat, szegénykonyhákat, bazárokat) emeltek, többségében középkori magyar
épületek alapjain vagy azokat átalakítva. A balkáni képet mutató határváros gazdasági életét
három ágazat határozta meg: a kézműipar (ezen belül a jellegzetesen török iparok, pl. a bőr-
és rézművesség), a mezőgazdaság (szőlő-, bor- és gabonatermesztés, konyhakertészet) és a
kereskedelem. Bár a Hódoltság és a királyi Magyarország közti áruforgalom jelentős része
Budán át bonyolódott, s ebből a török vámhivatal tetemes bevételekre tett szert, a város
elveszítette korábbi gazdasági központ és piacszervező szerepét.

Erdélyi városok

Az Erdélyi Fejedelemség legnagyobb városai azok a - többnyire - szász városok (Nagyszeben,

Brassó, Beszterce, Segesvár, Medgyes, Kolozsvár) voltak, amelyek a késő középkori,
Erdélyen átmenő kereskedelmi útvonalak felügyelete és a levantei árukkal folytatott
kereskedés révén már a 16. század elejére rendkívüli módon meggazdagodtak. A 16-17.
század folyamán Erdély kereskedelmi elszigetelődése miatt a szász városok fejlődése
megrekedt, hiszen a legfontosabb útvonalak egy része Moldva és Havasalföld felé bezárult. A
szász kézműipar messze földön híres ötvöstermékei azonban a még megmaradt délnémet
kereskedelmi kapcsolatok révén ezután is eljutottak a nyugat-európai piacokra, ezáltal a szász
városok biztosítani tudták gazdagságukat az erdélyi fejedelmek uralkodása alatt is. Az erdélyi
mezővárosok sokkal kisebb számban, kevesebb lakossággal jöttek létre a legnagyobb
vásároshelyeken (Marosvásárhely, Udvarhely), s a legtöbb közülük ún. "taxás" város volt,
vagyis a fejedelemtől kapta privilégiumait és a fejedelmi kincstárnak egy összegben fizette
adóját.

Kincses Kolozsvár

Erdély történetében vezető szerepet töltött be a 16. század végére magyarrá váló, korábban
szász nagyváros. A Magyarország felé vezető kereskedelmi útvonal felügyelete az Izabella
királynétól 1558-ban árumegállító jogot kapott Kolozsvár meggazdagodásában döntő szerepet
játszott. Erdély fejedelmei is gyakran tartózkodtak a városban, s már ez is arra ösztönözte az
ittenieket, hogy reneszánsz palotácskák, új házak építésével váljanak méltó székhellyé. A 16.
század utolsó harmadában valóságos építkezési láz lett úrrá a polgárokon, egész utcák
szépültek meg, alakultak át, s így Kolozsvár Gyulafehérvár mellett Erdély második
fővárosává vált. Olaszos indíttatású helyi kőfaragó művészek díszítették az erdélyi virágos
reneszánsz stílusjegyeit hordozó kapukat, homlokzatokat, boltozatokat. A reneszánsz ívsoros
loggiák egyszerű eleganciája találkozott itt a népi építészet sajátos vonásaival, ami
különösképpen a városi nagyobb házaknál és a vidéki kúriáknál figyelhető meg. A
gazdagodást pezsgő szellemi élet kísérte, hiszen a 16. század második felében Heltai Gáspár
kolozsvári nyomdájából a hitvitázó irodalom, a szépirodalmi és tudományos művek sokasága
került az olvasók elé.

Gyulafehérvár

Az 1556-ban Erdélybe visszatérő Izabella királyné igyekezett először az elhagyott

gyulafehérvári püspöki palotát méltó fejedelmi székhellyé alakítani. Főként a szászok
ajándékaként kapott ezüst- és aranytárgyak, selyem és brokát kárpitok díszítették a termeket.
Igazi reneszánsz fejedelmi székhellyé a Báthoryak uralkodása alatt vált a város. Az
országgyűlések egyik leggyakoribb színhelyeként és fejedelmi székvárosként funkcionáló
Gyulafehérvárott több erdélyi arisztokrata család is igyekezett házat vásárolni vagy
adományként kapni a fejedelemtől.

Temesvár a török korban

Míg Buda Béccsel szemben képviselte a Portát, addig Temesvárt földrajzi fekvése arra jelölte
ki, hogy az itteni beglerbég (az alája rendelt 6-7 ezer várkatonával és szpáhival) innen tartsa
szemmel Erdélyt. A város ugyanúgy eltörökösödött és vidékies képet mutatott, mint Buda.
Régi várát a hódítók belsővárként használták, itt csak katonai építmények álltak, és a
várparancsnok lakott. Két külvárosa egyikét Rácvárosnak nevezték, de török mecsetek
mindenütt, a rácok negyedeiben is álltak. A város közvetlen környékét a Temes folyó és
mellékágai elmocsarasították, és maga a város is olyan süppedékes talajon feküdt, hogy utcáit
cölöpökre erősített deszkapallóval kellett lefedni. Az üzleti élet a belső város központjában és
egyik utcájában zajlott, itt volt a piac is számtalan boltjával. A mecseteken kívül
karavánszerájok, fürdők, iskolák és kávézók erősítették a város keleties képét. Török és rác
lakosságának nagyobb része szoba-konyhás, udvaros házakban lakott, szőlőik és
gyümölcskertjeik a városon kívül feküdtek. Közöttük dervisek kolostorai bújtak meg.
A szultánok "önálló" alföldi mezővárosai

A Hódoltságban fekvő legtehetősebb mezővárosokat a kincstár rendszerint hász-birtokként

saját használatában tartotta. E településeken vagy soha, vagy a 16. század végétől nem székelt
török hivatal, s török katonák és civilek sem laktak bennük. Önállóságukat hatalmas
adóösszegekkel vásárolták meg. Egyre növekvő pénz- és terményadóikat az illetékes török
hatóságok csak kivetették, azokat a városok maguk osztották szét polgáraik között és szedték
be tőlük, majd a város küldöttei vitték el a török hivatalokba. Mindez lehetővé tette, hogy a
városok önállóan gazdálkodjanak, saját háztartást vezessenek, és belső igazgatásukat és
bíráskodásukat a magyar törvények és városi rendtartások szellemében maguk végezzék. A
gazdasági, igazgatási és bírói feladatokat az évente választott főbíróval az élen a városi tanács
látta el, üléseik jegyzőkönyveit és a számadásokat a jegyző vezette. A napi gazdasági
tevékenységet kisebb rangú bírák (borbírák, vásárbírák, székbírák) irányították. A város
tartotta fenn a templomot és az iskolát, hívta meg és tartotta el a papot. A mezővárosi
közösségeknek ez a 17. századra megerősödött önállósága és önvédelme nagy vonzerőt
gyakorolt a falvak lakóira.

Szálláskertes települések

A mohácsi vészt megelőző időben az Alföld sűrűn lakott falvakkal volt benépesülve. Az
ország három részre szakadása után sorra pusztultak el a falvak, s a falvak népe vagy
rabszolgasorra jutott, vagy pedig valamely el nem pusztult községbe menekült, ahol nagyobb
tömegben jobban megmaradhatott. Ezek a mezővárossá duzzadt helységek magukhoz
ragadták az elpusztult falvak határait. (Debrecennek már a Hunyadiak korában 90.000,
Nagykőrösnek 50.000 kataszter holdnyi határa volt, Kecskeméthez is 6 elpusztult falu földje
tartozott.) A széles, nagy határú alföldi mezővárosok és óriásfalvak határában csak a belső
övezetben szántottak, vetettek. A határ nagy részében a szántatlan földeken elsősorban
legeltető állattenyésztést folytattak. Történeti adatok tanúsága szerint a nyugatra indított nagy
marhanyájakat leginkább az alföldi mezővárosok legelőin nevelték fel.

A 15. század második felétől bontakozott ki a nagyarányú magyarországi marhatenyésztés és

marhakivitel. A magyar marhát délnyugaton Velence, nagyobb részét pedig nyugaton a
felduzzadó német városok (Bécs, Augsburg, Nürnberg) vásárolták fel, de a cseh-morva
városok is megvették. Nürnbergben például a 16. század első felében évente 70.000 talált
vevőre, Bécsben pedig a nyári hónapokban hetenként 7-11.000 marhát is eladtak.

A rohamosan felvirágzó marhatenyésztéshez hatalmas legelőkre volt szükség. Ezek pedig

megvoltak az Alföldön, főleg a Duna-Tisza-közén. Kecskemét a török pusztítást átélt kevés
város közé tartozott, amely befogadta a körülötte elpusztult kiskun szállások népének egy
részét, majd lassacskán megszerezte a pusztán maradt falvak határait. A bérbevett pusztákat
telelőkre és nyaralókra osztották. A szegényebb lakosok jószágait közös ménesbe, gulyába
verték, s úgy legeltették a nyaraló pusztákon. A pusztáknak azt a részét, amely földművelésre
alkalmas volt, telelőnek hagyták. Ezt feltörték, szántották, vetették. Itt termelték ki a
szükséges gabonát, itt teleltették ki a marhákat. Ezeket a legelőket nevezték szállásnak,
kertnek, tanyának. A kert azonban nem jelentett művelt területet, csak fedetlen tágas aklot,
amelybe a jószágot berekesztették, hogy szét ne széledjen.

A mezei kertek a mezővárosok belső határában és távoli pusztákon egyaránt létrejöhettek. A

legrégibb mezei kerteket szabad foglalással vették birtokba. Az ilyen földeket aztán
nemzedékeken át örökítették, adták, vették. (Ezeket nevezték Nagykőrösön "őstül maradott",
vagy "ősi jusson bírt" kerteknek.) A Kecskemét környékihez hasonló állapotok uralkodtak a
15-17. században Szegeden, a Jászságban és a Nagykunságban is.

1570-ben Szeged város határában és a szegedi pusztákon a török összeírók 154 szállást vettek
számba. A 16. századi szegedi szállásokat szénakaszálásra, állatteleltetésre, földművelésre
egyaránt használták. Birtokosaik jórészt módos gazdák, szegedi cívisparasztok voltak, de
akadtak köztük kézművesek, sőt török tisztségviselők is.

A kétbeltelkű mezővárosok külön típusát alkották a hajdúvárosok, amelyeket a török alatti

elpusztult területeken védelmi célra hoztak létre. A városok belső magvát, a belsővárost -
amely a templom körüli lakóházakból állott - sánc és erős palánk övezte. A palánkon kívül
helyezkedett el a kert az állatállománnyal és a mezőgazdaság egyéb termékeivel, eszközeivel.
Hajdúböszörményben még a kertet is sánc vette körül, ezért kör alakját napjainkig
megtartotta.

Oszmán-török építészet

Az elsősorban a városokban megtelepülő, illetve az elfoglalt várakban állomásozó törökség

építészeti tevékenysége kettős arculatot mutatott. A hadi célú építészet a várak megerősítését,
a fontosabb központok esetében, például Budán vagy Esztergomban, komoly védmű-rendszer
kialakítását jelentette. A polgári építészet a berendezkedő törökség mindennapi igényeit volt
hivatott szolgálni. A török hódítás nyomán az elfoglalt magyar települések képe fokozatos
változáson ment keresztül. Nagyobb városainkban néhány éven belül megjelentek a török
építészet jellegzetes alkotásai: a dzsámik, mecsetek, medreszék, türbék és az elmaradhatatlan
fürdők. A hódítók gyakran felhasználták, saját céljaiknak megfelelően átalakították a
középkori magyar építészet alkotásait, elsősorban a középületeket. Az átalakítások ellenére
városaink a török korban is megőrizték középkori szerkezetüket, utcahálózatukat. A 17.
század végi visszafoglalás után szinte néhány évtized alatt eltűntek a török épületek, a 19.
században meginduló nagyarányú városrendezések során pedig a legtöbb helyen végleg
elbontották a még álló bástyákat, védműveket.

Dzsámik

Oszmán-török eredetű épületeink legjelentősebb csoportját a dzsámik, illetve mecsetek

alkotják. Ezen épületek jelentős részét részben vagy teljes egészében keresztény
templomokból alakították ki. A belső berendezést, oltárképeket, szobrokat eltávolították, a
falfestményeket, freskókat bemeszelték. Ahol lehetőség volt rá - mint például a pesti belvárosi
plébániatemplomban -, ott a szentély déli falában mihráb-fülkét alakítottak ki. A hódoltság
folyamán jelentős átépítéseket végeztek a Buda 1541. évi elfoglalása után sebtében dzsámivá
alakított középkori Nagyboldogasszony-templom déli oldalán, anélkül azonban, hogy
jellegzetes tömegét, gótikus alaprajzi elrendezését megbontották volna. Hasonló módon jártak
el a budavári Szent György-templom esetében. Az épület mellé - annak teljes középkori
architektúráját megőrizve - különálló minaretet építettek. A meglévő épületek
felhasználásának különleges példája az esztergomi Uzicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi, melyet a
városfal 13. századi eredetű kaputornyának átépítése során alakítottak ki.

Az alapjaitól török eredetű dzsámiknak két alapvető típusát különböztetjük meg. Az első,
általánosan elterjedt csoportba a négyzet alaprajzú, kívül nyolcszögű, belül kör alakú dobon
nyugvó kupolával fedett épületek tartoztak. A főhomlokzathoz a legtöbb esetben három
boltszakaszos, ugyancsak kupolákkal fedett előcsarnok tartozott. Az iszlám vallás előírásainak
megfelelően a hívők Mekka felé fordulva imádkoznak, ennek megfelelően a Magyarországon
épült dzsámikat DK-i irányba tájolták. Az épületek DK-i falának közepén helyezték el a
mihráb-fülkét, mellette a szószéket, a minbart. Vele szemben, tehát az ÉNy-i oldalon nyílott
az épület bejárata, mellette, az ÉNy-i sarkon állott a legtöbbször az épülettel egybeépített, a
dzsámi belső teréből vagy az előcsarnokból nyíló minaret. E típus legszebb példája a pécsi
Gázi Kászim pasa- dzsámi, melyet a középkori Szent Bertalan-templom helyén, annak köveit
is felhasználva építettek a 16. század hetvenes éveiben. A ma is álló, ismert épületek közül e
csoportba tartozik az ugyancsak pécsi Jakováli Haszán, a siklósi Malkocs bej és a szigetvári
Ali pasa dzsámi is.

A dzsámik másik csoportjába a téglalap alaprajzú, síkfödémmel vagy sátortetővel fedett,

egyszerűbb épületek tartoztak. A kutatás eddig két ilyen épületet tárt fel, mindkettő 1566 után
épült a gyulai, illetve a szigetvári várban. Ma már csak a szigetvári Szulejmán dzsámi áll, a
gyulai épületet alapozásáig elbontották. Eredeti formáját az itt folytatott ásatások, illetve a 18.
századból fennmaradt metszetek alapján rekonstruálták. Ma is álló minaretje őrzi a 17. század
elején emelt egri Kethüdá-dzsámi, illetve az érdi Hamzsa bég-dzsámi emlékét.

Nyolcszög alaprajzú, kupolával fedett türbék szép számban épültek a hódolt magyar területen,
mára azonban csak kettő maradt fenn közülük. A budai Gül Baba-türbét Jahjapasazáde
Mehmed pasa építtette, a Buda várának elfoglalását követő első pénteki imádság idején
elhunyt bektasi dervis, Gül Baba sírja fölé 1543-1548 között. Építészetileg igen hasonló hozzá
a 16. század végén épült pécsi Idrisz Baba-türbe. A hagyomány szerint Turbékon temették el
1566-ban a szigeti várat ostromló I. Szulejmán szultán (1520-1566) belső részeit. A nyolcszög
alaprajzú, kupolával fedett, fehér márvány épület a hódoltság korában jelentős zarándokhely
volt, pontos helye ma már nem ismert.

Fürdők

A török fürdőket két nagy csoportba sorolhatjuk. Ilidzsének a természetes forrásokra épült
hév- vagy termálfürdőket, hamamnak a gőzfürdőket nevezzük. A két típus közötti különbség
a vízellátás, illetve a fűtés megoldásának módjában rejlik, alaprajzilag azonban nincsen
lényeges eltérés közöttük. Mindkét esetben a római fürdők szerkezeti beosztását követték. A
hódolt magyar területen ilidzséket és hamamokat egyaránt építettek. A berendezkedő hódítók
a fürdők esetében is felhasználták az itt talált középkori előzményeket, elsősorban ott, ahol
természetes hévízforrások fakadnak. Budán például török fürdőként üzemeltek a mai Császár
(Veli bej-fürdő), Rác és Rudas (Jesil direkli - Zöld oszlopos) fürdők. Helyükön már a 15.
században is fürdőházak állottak, csak a Király fürdőnek nem ismerjük a középkori
előzményét. Ezt Szokollu Musztafa pasa (1566-1578) alapította, a török kori források
egybehangzóan "Kakas kapu" fürdőjeként említik. Ez is termálvizes fürdő, vizét azonban a
mai Lukács fürdő kertjében fakadó forrásból, agyagcsövekből épített vezetéken vezették
idáig.

Eger városában két török fürdő épült. A püspöki palota kertjében ma is álló és működő Arnaut
pasa fürdőt Esterházy Károly mentette meg a pusztulástól, aki kijavíttatta, sőt még két
helyiséget is építtetett hozzá. A vár bejáratával szemben elhelyezkedő, ma már csak
alapfalaiban meglévő Valide szultána gőzfürdőt a visszafoglalás után csak rövid ideig
használták, 1765 után már nem emlitik .
Güzeldzse Rüsztem budai pasa (1559-1563) nevéhez két magyarországi fürdő alapítása
fűződik. Az esztergom-vízivárosi - róla elnevezett épület - hévízforrásra épült ilidzse, a
székesfehérvári hasonló nevű fürdő hamam volt. Jelenleg már mindkét épület csak
alapfalaiban létezik. A forrásainkban említett számos pécsi török fürdő közül a Memi pasa
alapítványának részeként épült fürdőt tárták fel az utóbbi évek régészeti kutatásai.

ÉLETMÓD

GAZDASÁG

Európa gazdasági vérkeringésében

Noha Magyarország 1541 után végleg három részre szakadt, gazdasági egysége a törökkorban
végig fennmaradt. Ebben a megszálló törökök ugyanúgy érdekeltek voltak, mint Erdély
fejedelmei vagy a királyi Magyarország vezetői. Ennek köszönhetően az ország továbbra is
Európa gazdasági vérkeringésének szerves részét alkotta. A magyarországi nyersanyagokra és
mezőgazdasági termékekre Nyugat-Európának nélkülözhetetlen szüksége volt, míg ezekért
cserébe az ország elsősorban textíliákat, vasárukat és különféle luxuscikkeket importált. A
Hódoltságból kiinduló marhakereskedelem (évente kb. 200.000 állat) Észak-Itália, a dél-
német területek és a császárváros húsellátását biztosította, így Magyarország volt a világ
legnagyobb húsexportőre. Jól szállítható bora ugyancsak szerte eljutott Európába. A
marhatenyésztés, a bor- és a helyi piacokra szánt, főként nagybirtokokon folytatott
gabonatermelés mellett ezért a kereskedelem volt a kor magyar gazdaságának
legmeghatározóbb és legjövedelmezőbb ágazata. Ez pedig sokak számára lehetőséget
teremtett a meggazdagodásra, vagy akár a nemességbe történő felemelkedésre, az egész
Hódoltságnak pedig a túlélésre.

A nagybirtok jelentősége
A politikai, katonai és gazdasági hatalom alapja a törökkori Magyarországon a nagybirtok
volt. Az ország legjelentősebb nagybirtokosai (Batthyányak, Nádasdyak, Esterházyak,
Zrínyiek, Széchyek, Thurzók, Homonnai Drugethek, Csákyak) több megyére kiterjedő
uradalmakkal rendelkeztek, ahol az állami és vármegyei hatóságok akarata csak akkor
érvényesült, ha azzal a főúr is egyetértett. A nagybirtokosok egy része még a középkorban,
egy másik csoportja ügyes házassági politikájának és szolgálatainak köszönhetően a 16-17.
században szerezte birtokait. Uradalmaik révén jelentős gazdasági erőt képviseltek, hiszen a
gabona- és bortermelés mellett bekapcsolódtak a virágzó marhakereskedelembe is. A szűk
sávra összeszorult királyságban a nagybirtokok a határvédelemben fontos szerepet kaptak. A
török portyák ellen ugyanis a nagybirtokosok magánhadseregei a király által fizetett végvári
katonákkal együtt vették fel a küzdelmet. Az igazgatási központokként szolgáló várakban
berendezett pompás főúri udvarok emellett fontos kulturális és szellemi központok voltak.

Az iparosodás korlátai és lehetőségei

A mezőgazdaság és az ennek termékein alapuló távolsági kereskedelem fellendülése a 16-17.

században jelentős mértékben korlátozta az amúgy is elmaradott magyar ipar fejlődésének
lehetőségeit. A nyersanyagokért és élelmiszerekért cserébe nyugatról beözönlő olcsó
iparcikkek pedig fokozták kézművesiparunk lemaradását. A bányaművelés sem érte el
korábbi színvonalát, pusztán a katonaság ellátásába bekapcsolódni tudó fegyver- és
hadianyaggyártó mesterek szűk rétegének kedvezett az állandó háborúskodás. A magyar ipar
továbbra is a céhrendszeren alapult, egyedül az ötvösipar ért el magasabb színvonalat. A
céhek száma mégis jelentősen gyarapodott (különösen az olcsó nyugati textíliát feldolgozó
szabóké ), a manufakturális termelésnek ellenben csak legjelentősebb városainkban (Pozsony,
Sopron, Nagyszombat, Kassa), valamint a vas- és üveggyártásban alakultak ki csírái, de ezek
is meglehetősen kezdetleges színvonalon. A 17. században egyedül a monopolizált
bányaművelésben jelentek meg a tőkés vállalkozások első elemei.

A lakosság adóterhei a királyi Magyarországon

Míg a nemesség vérével adózott hazájának, addig a királyi Magyarország alattvalói rendkívül
sokféle adót fizettek. A jobbágy adózott uralkodójának éppúgy, mint földesurának és az
egyháznak. Az adók és a különféle szolgáltatások egy részét készpénzben, más részét
természetben és munkában kellett teljesítenie. Az országgyűléseken a török veszély elhárítása
érdekében állandó jelleggel megszavazott hadiadót (dica) a jobbágyság készpénzben fizette,
míg az ugyanitt megajánlott ingyenmunkát (gratuitus labor) a várak erődítéseinél teljesítette
vagy pénzért váltotta meg. Földesurának ugyanakkor gabonából és borból kilencedet (nona)
adott, jobbágytelkének használatáért földbért (census) fizetett, de ajándékokkal és egyéb
illetékekkel is tartozott. Az egyháznak terményeinek tizedét (dézsma, decima) szolgáltatta be,
de a vármegye is megadóztathatta (háziadó) saját szükségleteinek biztosítására. A 17. század
második felétől pedig a Magyarországon állomásozó császári ezredek ellátására újabb
adófajtákkal (porció, forspont) is terhelték. A jobbágyság egy részének azonban mindezen
terhek ellenére is volt lehetősége a meggazdagodásra.

Erdély gazdasága a 16. században

Erdély földrajzi és gazdasági elzártsága miatt nem tudott bekapcsolódni az európai gazdasági
változások következtében Magyarországon fellendülő agrárkonjunktúra folyamatába. Az
itteni gabonatermelés, állattenyésztés a helyi igényeket fedezte. 1568-ban a Porta megtiltotta
Moldvának és Havasalföldnek az Erdéllyel való kereskedést, ami tovább fokozta a
kereskedelmi elszigetelődést. A belső piac szűkössége visszahatott a városfejlődésre is. Az
erdélyi mezővárosok sem népességszámban, sem gazdasági szerepükben nem hasonlíthatók a
korszak alföldi mezővárosaihoz. A céhesipar megmaradt a középkorias szinten, bár a század
végére egyes iparágak specializálódtak. A szász városok közül Nagyszeben őrizte meg
gazdagságát. A fokozatosan magyar többségű várossá váló Kolozsvár egyedül mutatta a
folyamatos gazdasági növekedés jegyeit, nem véletlenül, hiszen a Magyarország és Bécs felé
vezető útvonalat a város ellenőrizte az 1558-ban Izabella királynétól kapott árumegállító jog
révén.

A fejedelemség kincstára

Az önálló Erdély állami jövedelmeinek megszervezésében jelentős szerepe volt Fráter György
kincstartóságának (1542-1551), hiszen ő alapozta meg a későbbi fejedelemség kincstári
gazdálkodását. A bevételek között nagy jelentőséggel bírtak a regáléjövedelmek, köztük a
sóbányászatból (Dés, Torda, Kolozs, Szék, Vízakna), a nemesfémbányászatból (Abrudbánya,
Offenbánya, Körösbánya, Zalatna, Nagybánya), az aranybeváltásból és pénzverésből
származó haszon. Az erdélyi fejedelmek általában az ország legnagyobb földesurai is voltak,
mert családi birtokaik mellett a fejedelmi fiskus hatalmas uradalmaival is ők rendelkeztek. A
rengeteg falut magukban foglaló váruradalmak (Kővár, Huszt, Szamosújvár, Somlyó, Jenő,
Várad, Lugos, Karánsebes, Déva, Gyulafehérvár) jelentős bevételt hoztak a kincstárnak. A
század végére komoly harmincadhálózat alakult ki a fejedelemség nyugati határa mentén, s
ezek a vámhelyek is jól jövedelmeztek. A felsoroltakhoz járult az országgyűlés által évente
megszavazott adó, amelyet mindhárom nációnak fizetnie kellett. A kincstár bevételei a 16.
század közepén kb. 100 ezer forintra, a Báthoriak alatt 300 ezer forintra becsülhetők.

Bethlen Gábor gazdaságpolitikája

Bethlen erős központi hatalmának kiépítéséhez nagyban hozzájárult, hogy kincstárának

jövedelmeit is függetleníteni tudta a rendektől. Az általuk megszavazott 60 ezer forintnyi éves
adó ugyanis alig tíz százalékát tette csak ki az évi 600-700 ezer forintra tehető kincstári
bevételeknek. Bár elavult adórendszert örökölt elődeitől, a rendek jogait tiszteletben tartva azt
nem változtatta meg. Nem vezette be a városok progresszív megadóztatását sem, így más
pénzforrások után kellett néznie. Bethlen átgondolt, premerkantilista gazdaságpolitikájában
jelentős részt kaptak a kereskedelmi monopóliumok. A fejedelem kereskedett az erdélyi sóval,
nemesfémekkel, higannyal, de haszonnal adta el külföldön a szarvasmarhát, az állati bőröket,
a viaszt is. A bányaművelés fokozására német bányászokat hívott Erdélybe. 1615-ben
visszamenőleg, 1588-tól kezdve felülvizsgáltatta a birtokadományokat, és amit tudott,
visszavett fiskális tulajdonba. Szigorította az aranybeváltásból és pénzverésből származó
haszon begyűjtését. A felélénkülő kereskedelem nagyobb pénzforgalmat, s ezáltal
gazdagodást hozott Erdély számára, és a fejedelem hadi vállalkozásaihoz szükséges anyagi
hátteret is biztosította.

Erdély gazdasága a 17. század végén

Az 1657-1664 közötti válságos években nagy pusztulás érte Erdélyt. Városokat, vámhelyeket,
kereskedelmi útvonalakat vesztett el a fejedelemség. Apafi erős kézzel állította meg a
pénzügyi romlást: szigorúan ellenőriztette a pénzváltást, megtiltotta a nemesfémkivitelt. A
hagyományos bányakincsekkel - só, réz, higany, arany - folytatott fejedelmi monopol-
kereskedés jelentős hasznot hozott a kincstárnak. Új lendületet vett a majorságokban a gabona
és kerti növények termesztése, folytatódott a juh- és szarvasmarhatenyésztés. A korszak
kezdeti nehézségei után új vashámorok, üveghuták, papírmalmok jelezték a manufaktúraipar
kezdeteit. Sok ilyen műhely működött a kincstári uradalmak területén. Balkáni eredetű,
összefoglaló néven görögnek nevezett kereskedők élénkítették az áru- és pénzmozgást
Erdélyben, de az erdélyi főurak közül is jónéhányan foglalkoztak kereskedéssel. Az
államháztartásra nehezedő terheket a fejedelem az adók felemelésével próbálta fedezni (a
portákra kivetett adó az 1664-es 10 forintról 1686-ra 50 forintra emelkedett). Nyugodt
gazdasági növekedés, iparosodás, gazdagodás jellemezte az önálló Erdély utolsó három
évtizedét.

A hódoltsági alattvalók adózása

A törökök magyarországi jövedelmei döntően két forrásból: a magyar jobbágyok (rája)

mezőgazdasági termeléséből és a termékek forgalmának megvámolásából származtak. A
földművelők adói két csoportra oszthatók: az ún. "földesúri" adókra és az állami adókra. Az
előbbiek a termés és az állatállomány (gabona, must, juh, sertés, hal stb.) tizedét, különféle
illetékeket (pl. menyasszonyadó, büntetéspénzek stb.) és az ún. kapuadót foglalták magukba, s
annak jártak, aki az adott települést szolgálati birtokul kapta (vagy a kincstárnak, ha a
település szultáni hász-birtok volt). Az állami adó a 16. században nagyjából a dzsizjéből és
az időnkénti rendkívüli hadiadókból állt, de 17. század második felétől az utóbbiak is rendes
évi adóvá alakultak át. Eleinte számos település évi szabott összegben (átalányban) adózott,
de az 1650-es évektől ez a forma visszaszorult. A jobbágyokra hárult a telelő katonák
ellátásának és a török várak javítási munkálatainak terhe is. Az adók és a szolgáltatások
folyamatosan nőttek, de jelentékeny területi különbségekkel. A védettebb mezővárosokat,
vámhelyeket és nagyobb falvakat a kincstár lehetőleg maga adóztatta, a határmenti
településeket viszont szívesen engedte át hivatalnokainak és katonáinak.

A kettős adóztatás és a kondomínium

Hiába zárta le végvárak sűrű láncolata mind a Hódoltság, mind a királyi Magyarország és
Erdély határait, ez sem gátolhatta meg a szembenálló feleket abban, hogy az ellenfél területén
élő jobbágyoktól adót hajtsanak be. Különösen nagy eredményeket értek el a magyar végvári
katonák, akik pár évtized alatt szinte az egész Hódoltságban helyreállították a magyar
nemesség, kisebb részben az állam és az egyház adóztató tevékenységét. A Hódoltságból
menekült nemesség leszármazottai a 17. századra javarészt visszaszerezték egykori
birtokaikat, s velük együtt lassanként a menekült nemesi vármegyék is felújították
működésüket. Hódoltsági jobbágyaikat nemcsak adóztatták, hanem - megtiltva nekik, hogy
török hatóságokhoz forduljanak (ezt hívták "törökösségnek") - részlegesen a vármegyei
jogszolgáltatást és közigazgatást is kiterjesztették rájuk. Ezt nevezzük "kettős uralomnak"
(kondominiumnak), amely óriási szerepet játszott a magyar állami egység tudatának
fenntartásában. "Viszonzásul" a törökök is számos királyi magyarországi települést
kényszerítettek adózásra, de meg sem próbálták, hogy törvényekkel vagy hatóságaik útján
beleavatkozzanak mindennapi életükbe.

A hódoltsági mezővárosok felemelkedése

Miután a török kori gazdaság legjövedelmezőbb ágazata a marhatenyésztés és -kereskedelem

volt, ez elősegítette azoknak a településeknek a meggazdagodását, amelyek ebben szerepet
vállaltak. A hódoltsági három város (Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét) és számos, később
lehanyatlott település (Kálmáncsehi, Tolna, Ráckeve, Mezőtúr, Simánd) parasztpolgára bérelt
pusztákon foglalkozott a marhatenyésztéssel, majd kapcsolódott be a nyugati kereskedelembe.
Mivel a tenyésztés és a hajtás néhány százas csordákban történt, ez több tízezer
parasztgazdaságot tett az előállításban, forgalmazásban érdekeltté. A meggazdagodó
mezővárosi és falusi parasztoknak azután nagy szerepük volt abban, hogy a magyar
települések önkormányzata a török megszállás ellenére fennmaradt. Legvállalkozóbb rétegük
(pl. Thököly Imre dédapja, Sebestyén) utóbb otthagyta a Hódoltságot, és a királyság egy-egy
városában (Nagyszombat, Kassa) polgárjogot szerezve irányította tovább hódoltsági
kapcsolatrendszerét.

Bortermelés és -kereskedelem a Hódoltságban

A középkori Magyarország legjobb borát a Száva és a Duna közt fekvő Szerémségben

termelték. Az országhatáron túl is keresett italt a Dunán és a Tiszán szállították a nagy elosztó
központokba (főleg Pestre). Az 1521. és 1526. évi török támadások és a lakosság menekülése
következtében lehanyatlott borvidék szerepét először a somogyi és a baranyai-tolnai régió
vette át. Az itt termelt borok távolsági forgalmazását részben jó minőségük, részben a közeli
vízi út tette lehetővé. Még a 17. században is rendszeresen szállítottak innen a Duna-Tisza-
közi nagy mezővárosokba (amelyek polgárai időközben a szerbek által behozott és
elterjesztett alföldi vörösborra is rákaptak). A 16-17. század fordulójára viszont Tokaj-
Hegyalja lett a legrangosabb borvidék, ahol a következő évtizedekben különleges aszúborokat
is kezdtek előállítani. A század végére ezek az italok európai hírnévre tettek szert. (E régióból
csupán a gyöngyösi és a miskolci szőlővidék került török uralom alá.) Noha a hegyaljai
borokat elsősorban a Felvidéken és Lengyelországban fogyasztották, a Hódoltság egyes
részein is árusították őket.

Magyar, muszlim, zsidó és görög kereskedők a Hódoltságban

A 16. századi magyar külkereskedelem legfontosabb árucikkeit (a marhát, állatbőröket stb.) a

Hódoltságban állították elő. Miután az első Habsburg-török kereskedelmi egyezményt csak
1615-ben kötötték, s a török alattvalókat a királyi Magyarországra sokáig nem engedték be, a
Hódoltság és a királyi Magyarország közötti forgalmat elsősorban hódoltsági magyar
kereskedők bonyolították. A török alattvalók (muszlimok, zsidók, balkáni szlávok, görögök és
dalmátok) eleinte jobbára a Hódoltság belső kereskedelmébe kapcsolódtak. be. Az általuk
hozott ún. "török áruk" (textilféleségek, gyapjú- és pamutszövetek, bélésanyagok, finom
vásznak, bőrkészítmények, szőnyegek, vánkosok) azonban a Hódoltságon kívül is egyre
keresettebbé váltak. A 17. században e cikkeket már többségében "görögnek" mondott
(valójában szerb, örmény, görög, dalmát, bolgár, albán, vagyis egyszerűen: nem muszlim
török alattvaló) kereskedők árulták, akik az 1620-as évektől mind nagyobb számban
telepedtek le az Erdélyi Fejedelemségben és a királyi Magyarország néhány fontos
kereskedelmi központjában (Győrben, Komáromban, Kassán meg a Tiszántúl városaiban).
Kiváltságaikkal élve lassanként monopolizálták a két birodalom közötti közvetítő
kereskedelmet.

KÉZMŰVESSÉG

Magyar kézművesség

A hódoltság korabeli Magyarországon a falusi és mezővárosi mesteremberek egy része a

vidék földesurának jobbágyaként művelte szakmáját, fizetett bért, vagy természetbeni
munkával szolgált. A legügyesebb kezű mesterek korán céhekbe tömörültek. A 15-16.
században a királyi városokban, egyházi központokban, földesúri mezővárosokban,
bányavárosokban nő a céhek száma, bővül az iparágak köre. A töröktől megszállt területen, a
szultáni védelem alatti helységekben (Nagykőrös, Kecskemét) a céhes kézművesség
továbbélése figyelhető meg. A falusi mezővárosi kézműves mesterek foglalkozásának
sokféleségéről tanúskodnak a korabeli összeírások, amelyek gyakran a név mellett az illető
foglalkozását is jelzik. Így például Csizmár Péter csizmadiamester, Sípos Ferenc töröksípos,
Puskás János puskaműves, Tokár János esztergáros. Amint azt Roussel Péter tokaji és
szendrői főkapitány írja egyik levelében 1574-ben a királynak - akinek bizonyos Szabó nevű
vitézt ajánlott kegyeibe -, a magyarok mód nélkül kedvelik a mesteremberek vezetéknevének
elhagyását, és a mesterségük után való elnevezést. Komárom város 1609. évi
jegyzőkönyvének bejegyzése szerint a városban 16 mészáros mester élt, s mind a 16-ot
Mészárosnak hívták.

Molnárok, pékek, mézeskalácsosok

A városok és mezővárosok közélelmezésében a molnároké és a mészárosoké volt a főszerep.

A Dunántúlon és a Felföldön a sok folyó és patak, valamint a Duna kínálta a vízi- és
hajómalmok felépítését, míg a Duna-Tisza-közén és a Tiszántúl nagy részén a járgányos
szárazmalmok és a szélmalmok végezték az őrlést. Régi magyar nyelvünk változatos zamattal
őrizte meg a malmok sokféle elnevezését. Így például a "pokolidő malma" csak zivatar idején
forgott (pokoli időben). A "felhőt kiáltó malom" csak esőzéskor járhatott. A "kottyogó"
patakra épült malom volt. Számos helyen az udvarházakhoz, várakhoz hozzátartoztak a
faragómolnárok, akik esetenként a malmok javítását is végezték.

A városok testületei külön rendszabályokban rögzítették a molnárok kötelességeit. Brassó

városa 1571-ben előírta, hogy ha egy molnármesternek nincs malma, erre a célra ne ácsokat
fogadjon fel, hanem olyan molnárokat, akik értik a malomépítést. A céhben választott
malomlátó évente kétszer köteles volt a malmokat ellenőrizni, megbüntetni azokat, akiknél
hiányosságot talált. A pékek száma kevés volt ebben az időben. Bizonyos, hogy a kenyérsütés
a városi és falusi házaknál, valamint a nemesi udvarházakban egyaránt önellátásra épült. A
budai pékek 1695-ben kapták szabályzatukat. A mézeskalácsosok az édességek készítésére
szakosodtak a középkorban. Főleg Nyugat-Magyarországban tudunk első megjelenésükről.
Az első önálló magyar mézeskalácsos céhet 1681-ben alakították meg. A mézesbábosok
vásárok, búcsújáróhelyek állandó látogatói voltak. Árusítottak ehető és dísztárgynak szánt
(mintázott, később festett) mézeskalácsokat, készítettek méhsert, márcot; árusítottak húzott,
öntött és mártott gyertyát, amely a méhviasz feldolgozásából készül. A mintás mézeskalácsok
készítéséhez használt faragott formákat részben maguk a mesterek állították elő. Pesten,
Debrecenben, a Felföld városaiban, Nyugat-Magyarországon kiváló faragókat ismerünk a 16.
századból.

Mészárosok, olajütők

A mészárosok céheinek többsége a 15. századtól alakult a sűrűn lakott országrészeken. A

lakosság minél jobb ellátása érdekében szigorúan szabályozták a városi, földesúri, falusi
mészárszékek bérlőinek, tulajdonosainak kötelességeit. Így azt is előírták, hogy a faggyút a
szappanosoknak, a bőröket a helybeli vargáknak, tímároknak az előjoga megvásárolni. Az
Alföldön a mészárosok maguk kereskedtek az élő állattal. A marhák, juhok, sertések
feldolgozásának mellékterméke a zsiradék, szalonna, faggyú, ami a szappankészítés,
gyertyaöntés alapanyaga. A szappanfőzés ismerete is ekkortájt terjedt el a mosáshoz használt
hamulúg, sziksó, szappanfű mellett. A legkorábbi szappanos céhek a Tiszántúl kézműves
központjaiban szerveződtek. Az első ismert céh Debrecenben alakult 1598-ban.

Az olajütők legkorábbi ismert céhét Eperjesről ismerjük 1517-ből. A városi polgárjogot nyert
mesterembert kötelezték, hogy a sajátjából fél véka kenderből vagy lenmagból jó minőségű
olajat üssön. Az olajnak mindig tisztának kellett lennie. Az olajos hordókat a mester saját
jegyével köteles volt ellátni, azaz lenolajat kenderolajjal tilos volt összekeverni. A városi
tanács azt is előírta, hogy a len- és kendermagot csakis a céh vásárolhatja fel. Íly módon az
olajütők gondoskodtak a város kielégítő ellátásáról. A hamuzsír-, salétromfőzés, sziksógyűjtés
sohasem tartozott céhes keretekbe, gyakorlását királyi rendelet korlátozta. A salétromfőzés
hadi célokat szolgált, mivel a salétrom a lőpor alkotórésze. A hamuzsír, (lúgkő) és sziksó
felhasználása a szappanfőzésnél a mindennapi mosás paraszti gyakorlatában volt fontos.

Fémfeldolgozás

A vasművesség munkaszakaszait - bányászat, kohósítás, hámorokban való feldolgozás,

kovácsolás -, paraszti gyakorlatát többek között Torockóról és környékéről ismerhetjük.
Torockó Erdély legjelentősebb vasfeldolgozó központja volt. Nagyszámú kovács, lakatos,
fegyverkovács dolgozott itt, akik ekevasat, szerszámokat, különféle használati eszközöket
állítottak elő. A Gömör megyei vashámorosok 1585-ben alakítottak céhet Jolsván, amelynek
szabályzatait a murányi várkapitány adta ki. A vashámorok termékeiről az árszabások adnak
tájékoztatást, amelyek igen tanulságosak az eszközkészletre vonatkozóan. Borsod, Abaúj,
Nógrád, Gömör megyék területén számos hámor működött. Így a kovács árszabásokban ezek
termékeivel is találkozhatunk. (A szokásos kovácsmunkák mellett szerepel sínvas, rúdvas,
kapa, csákány, alföldre való szántóvas, csoroszlya, borona, láncok, fejsze, kasza, sarló,
kalapács.) A háztartások vaseszközeinek előállításában a kovácsmestereknek volt nagy
szerepük. A kovácsok, bognárok és lakatosok gyakran társultak egy közös céhben a 17.
században főleg a Nyugat- Dunántúl uradalmi központjaiban és mezővárosaiban.

Az egyes uradalmak - így a 17. századi Rákóczi-uradalom - leltáraiból képet kaphatunk a

kovács- és lakatosműhelyek eszközeiről. A mezővárosi, falusi kovács- és lakatosműhelyekben
többnyire javításokkal (ekevasigazítás, szekérvasalás javítása, élezés, patkolás, ajtó- és
ablakvasalások), valamint zárak, sarkantyúk, patkók, zablák készítésével is foglalkoztak.

A bőrkikészítés mesterei

A bőrkikészítés mesterei, a tímárok messze földön híresek voltak ebben a korban. A magyar
módra való bőrkikészítést Franciaországban is ismerték. Ugyancsak bőrrel foglalkoztak a
szíjgyártó mesterek. A 15-16. században a vargák közül kiváltak a csizmadiák. A 16.
században megjelenő és egyre népszerűbbé váló törökös divat a lábbeli készítésben ahhoz
vezetett, hogy a csizma szót leginkább a magyar lábbelire kezdték alkalmazni. A céhek
mesterremek-szabályai ebben a korban azt is előírták, hogyan kell "horgas szarvas csizmát",
"tisztességes papucsot" és "tisztességes deli csizmát" készíteni, továbbá, hogy mindhárom
karmazsinból legyen, és hogyan "csinálja és szabja" a mesterjelölt a karmazsint. A városi
mesterek külön készítettek parasztcsizmát, úri csizmát. Az úri csizmát finom kordovánból
készítették. A parasztcsizma hegyes volt, torokban ráncolt, a szárán kék zsinórral befoglalva.

Nagyszombatban 1568-ban alakul a pajzsgyártó, csiszár és szíjgyártó vegyes cég. Nyugat-

Magyarországon a magyar és német szíjgyártók a 16. században különváltak. A magyarok a
kocsi fogatolásához, a ló nyergeléséhez készítettek szerszámokat, a német szíjgyártók pedig
nehéz nyergeket állítottak elő. A szűcsök a juhok, kecskék bőrén kívül számos vad prémjének
kikészítésével és feldolgozásával foglalkoztak. Céheikről a 15. századtól tudunk. A prémek
többsége a nemesség ruházkodásában, majd a módosabb városi viseletben került
felhasználásra (kesztyű, süveg bélelése, bundák, ködmönök varrása). A legnagyobb és
legdíszesebb bőrruhák a bundák, subák, ködmönök voltak a Dunántúlon és az Alföldön
egyaránt. Az úri és paraszti viselet megkülönböztetésére szigorúan ügyeltek különösen az
alföldi református mezővárosokban. 1698-ban a kecskeméti tanács azért büntette meg Dékány
György fejősjuhászt, mert hozzá nem illő cifra ködmönt csináltatott magának, ezért elvették
tőle a ködmönt és megbotozták. A ködmönt készítő szűcsöt pedig áristomba zárták, ott kellett
lefejtenie a cifraságot a ruháról, az egyszerű ködmönhöz való árkülönbözetet pedig vissza
kellett téríteni a juhásznak.

Posztósok, süvegesek, gombkötőmesterek

A bőrfeldolgozás melléktermékeit, a különféle szőröket, szaru- és csontféleségeket számos

más kézműves mester használta föl, így például a posztósok, szűrcsapók, süvegesek,
kalaposok. Korabeli árszabásokban mindenütt találkozunk a szabók termékeivel, akik már a
kora középkortól céhekbe tömörültek. Általában magyar szabók járták az országos vásárokat,
a váltómívesek méret után dolgoztak, megrendelésre, míg a vásármívesek tömegárut
készítettek. Először egy Erdély egész területére érvényes fejedelmi rendeletben találkozunk
velük, 1627-ben. 1675-ben a fülekiek szabályzatának 17. artikulusa eltiltja a kontárokat a
vásárban való árusítástól. A gombkötőmesterek többnyire magyar igényeket elégítettek ki, a
zsinórozást az itt élő más népek is átvették. A főúri, nemesi öltözékek egész Európában
divatot teremtettek. A magyar viselet olyan népszerű volt, hogy Bécsben 1691-ben magyar
gombkötő céh alakult. Német ízlés szerint dolgoztak a paszományosok, akik általában a
gombkötőkkel voltak közös céhben. A kismartoniak céhlevele kimondta, hogy a magyarok a
magyar, a németek a német divat szerint készítsenek remeket.

Kékfestők, kötélverők

A kékfestés a középkori városokban és kolostorokban gyakorolt kelmefestésből alakult ki;

ebben a században mint ritka mesterség önálló céhvel nem rendelkezett. Lőcse, Eperjes,
Késmárk és Igló városoknak volt egy közös testületük (1608), a céh a vászon, posztó és
selyem festésével foglalkozott. Külön céhük volt a 16-17. században a süvegeseknek és
kalaposoknak. A süveg használata a nemesi viseletben a 16-17. században általános volt.
Majd a következő századokban lett a paraszti népviselet kedvelt darabja. A kötélverők ebben
az időben jobbágyszolgáltatásként vagy iparosként dolgoztak a földesúri birtokokon vagy a
városok, mezővárosok céheiben. A 16. században az erdélyi szász városok után több felföldi
bányaváros alapított új céheket. A kibontakozó földesúri és majorsági gazdálkodás, valamint a
bányászat, távolsági kereskedelem, hajózás nyomán megnőtt az igény a gazdasági kötélárura.
A hosszú, vastag bánya - és hajókötelek készítése különös szaktudást igényelt, amelyhez jó
minőségű kender kellett. A céhek ügyeltek a jó minőségű kender felvásárlására, azt általában
a céh vette meg és osztotta szét tagjai között. A Dunántúlon csupán a 17. század elején jöttek
létre önálló testületeik, Győrszigeten 1628-ban, Sopronban 1631-ben.

Házépítő faragók, pintérek, asztalosok

Minthogy a 16-17. században Magyarországon szinte mindent fából készítettek, a fával való
foglalkozás ebben az időben virágkorát élte. Az ácsok, asztalosok, bognárok, esztergályosok,
kerékgyártók, kádárok a 16. századra önálló céhekké szerveződtek. A magyar várakat,
kastélyokat, parasztházakat, majorsági épületeket földből és fából építették. (A földbe egymás
mellé karókat vertek, vesszővel sűrűn megfonták őket, s ezt kívül-belül több rétegben pelyvás
sárral tapasztották be. Ez volt a paticsfal.) S ha a palánkfákat jól rótták, a bástyákat jól
kötözték és szarufázták, ha a szépen megfont falakat jól megcsapták, az ilyen vár nem tartott
az ellenség ágyújától. A füstös parasztháznak való szeglábakat a gazda maga bárdolta, a
mestergerendát maga faragta, a falakat a berekből maga fonta, tetejét náddal vagy szalmával
maga födte. A malmokat a molnárok, akik szintén értettek a faragáshoz, tölgyfából vágták.
Számos jelentés szól a hordókötő bodnár, kádár, pintér, vedres, kupás jobbágyokról, akik
falun és városon bodnársággal szolgáltak. A homonnai urbáriumok a 17. századból arról
számolnak be, hogy az uraság évenként 500 fatálat és tányért kapott mestereitől. Azonkívül
valamennyi tál- és szekrénycsinálók, ácsok és kerekesek tartoznak az úr számára két
szekrényt avagy szuszékot csinálni.

Az asztalosok mezővárosi és falusi tevékenységének kiemelkedő emlékei azok a 16-17.

századi templomok, amelyeknek gerendás és fakazettás festett mennyezetei faragott szószékei
és padjai rendkívüli hatással voltak a népi díszítőművészetre. Az asztalosmesterek sokszor
apáról fiúra örökítették tudományukat. (Ilyen volt például az Umling-dinasztia Erdélyben.) A
gogánváraljai templom mennyezete 1503 és 1520 között készült. Az 1676-ban készült tancsi
templom mennyezete parajdi Illyés János munkája.

Agyagművesség, kerámia

A 16-17. század folyamán az agyaggal foglalkozó mesterek, a fazekasok, kályhások,

üvegesek céheinek száma is gyarapodik. A falusi mesterektől, akik többnyire kézikorongot
használtak, elkülönülve dolgoztak a városi fazekasok, akik lábkorongot használtak, és később
a mázas edény gyártására tértek át. A máz már a hódoltság előtt megjelent a zöld, sárga színű
kályhákon a főúri lakásokban. (A kályhakészítés elválaszthatatlan volt a fazekasmunkától, a
kályhaszemek és a különféle edények ugyanazon műhelyben készültek.) Már a 15. századból
ismertek a zöld, sárga mázas kancsók, tálak. Később mázassá váltak a nagyméretű boros
kancsók, a faluközösségek, céhek, református egyházak egyes edényei. Ezekre ráírták a
megrendelők nevét, a céh elöljáróságának névsorát, olykor a készítő fazekas nevét és az
évszámot. A legkorábbiak a 17. századból ismeretesek. A török hódoltság idején megjelenik a
mázas tál különböző díszítésekkel. A leggyakoribb díszítmény a virág, madár, szarvas, ló,
emberalak.

Törökös díszítésnek tartják a színes mázas, geometrikus díszű, ún. fésűs típust. (A díszítést
fésűszerű eszközzel végezték.) A tálakat nemcsak asztalra, hanem a konyha, lakószoba
falának díszítésére is használták. A pásztói "oskolamesteri ház" edényei, amelyeket 1551-ben
rejtettek el, tanúskodik e mázas díszített edények egykori népszerűségéről. A hódoltság kori
tálasság legszebben a Közép-Tisza- vidékén maradt fenn, Miskolcon, Debrecenben (ahol
1570-ben alakult céh), Mezőcsáton, Tiszafüreden. (Ez utóbbi két helységben napjainkig
tovább él a hódoltsági kerámia stílusa.) Erdélyben is korán céhekbe tömörülnek a szász és
székely fazekasok. A dési fazekasok magyar nyelvű kiváltságlevele 1504 és 1532 között
keletkezett. Kolozsvárott 1512-től számolhatunk a fazekascéh meglétével. A székely mázas
fazekasságra a legjellemzőbb a bokály készítés. A bokályokat és mázas kantákat erőteljes
kobaltkék dísz jellemzi.

Török kézművesség

Új iparágak a Hódoltság területén

Az ónmázas kerámia (fajansz) meghonosodása Magyarországon a habánok mozgalmához és
magyarországi megtelepedéséhez fűződik. Az ónmázas fehéredény készítésének titkát nálunk
egyedül az ő fazekasaik ismerték. Bethlen Gábor fejedelmi menlevéllel Erdélyben a
Gyulafehérvár melletti Alvincre telepítette őket (1621-1623), és kiváltságokat adott nekik.
Bornemisza Anna fejedelemasszony gazdasági naplójában felsorolja azokat a "bogally
edényeket", melyeket az újkeresztények 1688-ban újévi ajándékba hoztak neki: csuprot,
csészét, fehér és kék kancsót, kannát, poharat, sótartót. I. Rákóczi György 1645-ben
Sárospatakra telepített habánokat - köztük fazekast is -, aki csempéket is készített.

A 14-15. században a főúri udvarházakban már művészi kivitelű mázas csempékből építették
a kályhákat. A 15. században a kályhásság megjelent a kisebb vidéki, mezővárosi
műhelyekben is. A Felvidéken, Erdélyben és a Dunántúl több pontján megtelepülő habánok a
városi céhek és a falusi fazekasok munkájára egyaránt hatottak. A 16. században már a
falvakban is megjelent a kályháskemence, és kialakultak kályhaszemeket készítő falusi
központok is.

A 16-17. századi oszmán-török művészet és kézművesség magyarországi jelentkezését

vizsgálva szem előtt kell tartanunk a három részre szakadt ország, nevezetesen a török
hódoltság alá eső középső terület, Erdély, illetve a királyi Magyarország különbözőségét. A
két utóbbi területen, elsősorban az erdélyi fejedelmi udvarban, de a nyugati országrészben élő
főúri családok körében is, közvetlen, sokszor egyenesen Isztambulból érkező török hatás
érvényesült, amely látványosan mutatkozott meg a török luxusáruk használatában. Ugyancsak
elsősorban ezeken a területeken éreztette hatását a 15. század végétől - a 16. század elejétől
Nyugat-Európába áramló törökös-iszlám divat. A hódolt középső területen, a megtelepedő
török kereskedők és kézművesek tevékenysége révén a muszlimok életmódjának megfelelő,
őket kiszolgáló új iparágak honosodtak meg. A megmaradt tárgyi emlékek, valamint a
régészeti leletek azt bizonyítják, hogy a Hódoltságban erősen érvényesült a Balkán felől
Magyarországra érkező délszláv népek anyagi kultúrájának hatása is, amely természetesen
szintén át volt itatva az oszmán kultúra elemeivel.

Török fazekasság

A török hódítókkal, illetve a betelepülő délszláv eredetű népekkel új, magyar területen addig
ismeretlen kerámia típusok jelentek meg, amelyek mind formailag, mind pedig anyagukat
tekintve élesen elkülönültek a korabeli magyar kerámiától. Az új típusú edények másfajta
étkezési kultúra, más szokások megjelenését jelzik. A török vámnaplók tanúsága szerint a
muszlim lakosság igényeit kiszolgáló tárgyak nagy mennyiségben kerültek be az országba
kereskedelmi úton, ám az ásatásokon előkerülő félkész és rontott példányok nagy száma,
valamint - nem utolsósorban - az Esztergom-Szent Tamás-hegyen feltárt török
fazekaskemence maradványai arról tanúskodnak, hogy a katonák nyomában mesterek is
érkeztek, és a kerámia egy része helyben készült. A török fazekasság legjellegzetesebb
termékei az egyszínű, vastag mázzal fedett talpastálak és csészék voltak, melyeket az
alacsony asztalkák mellett kuporogva étkező törökök elsősorban a hígabb ételek, főzelékek,
levesek fogyasztásakor használtak. Ugyancsak ők terjesztették el a füles, kiöntőcsöves korsók
használatát is.

A mindennapi élet egyszerűbb használati tárgyai mellett a módosabb törökök közvetítésével

Magyarországon is megjelentek a keleti eredetű luxustárgyak: a távoli Kínából hozott finom
porcelántálak és csészék, vagy az Európában ritkaságnak számító zöldmázas kínai szeladon
edények. A török kerámiagyártás két kiemelkedő központjának termékei: az Európa-szerte
híres és kedvelt izniki, majd később a kütahjai fajanszedények is eljutottak a Hódoltságba. A
törökországi gyakorlatnak megfelelően, amely a kínai porcelánt többre becsülte, mint az
izniki gyár termékeit, a magyarországi régészeti anyagban is sokkal nagyobb számban
fordulnak elő kínai porceláncsészék, mint izniki fajansztálak. Az izniki kerámia gyártás
legszebb termékeit, az épületek falait borító sokszínű mázas falicsempéket a török építészet
nem alkalmazta Magyarországon. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, majd példáját követve I.
Rákóczi György rendelt azonban falicsempéket, ha nem is Iznikből, de Konstantinápolyból,
sárospataki, gyalui, gyulafehérvári és fogarasi palotái számára. Ennek emlékét őrzi a
sárospataki vár ún. "bokályos háza", a Vörös-torony török falicsempékkel burkolt szobája.

Török fémművesség

A hódolt területen megtelepedő török iparosok kevés kivételtől eltekintve a mindennapi

szükségleteket kielégítő, alapvető iparágak képviselői voltak. A kevés kivétel közé tartozott
az ötvösség, amelynek iparosai már a 16. század második felében megjelentek
Magyarországon. Munkájuknak kevés emléke maradt fenn, azok is inkább a főúri
magángyűjteményekben, hiszen az értékes nemesfém tárgyak ritkán kerültek földbe - hacsak
nem tudatosan rejtették el őket, mint például a fennmaradt viszonylag nagy számú
ezüstcsészét.

A megtelepedő muszlim lakosságot kiszolgáló új iparágak egyik jellegzetes példája a

rézművesség volt. Anatólia gazdag rézbányái bőséggel szolgáltatták az alapanyagot az
egyszerű eszközökkel is jól megmunkálható, könnyen szállítható réztárgyak számára.
Azonban nem csak kereskedelmi úton jutottak el a Hódoltságba a török rézművesek munkái.
Számos adat igazolja, hogy helyben is készültek ilyen tárgyak. Tudjuk például, hogy a budai
várban a török rézművesek külön utcában megtelepedve, a mai Szentháromság utca
környékén éltek.

Török szőnyegek

A szőnyegkészítés technikája alapján a török szőnyegeknek két alapvető csoportját

különböztetjük meg, a szövött és a csomózott szőnyegeket. Magyar területre elsősorban ez
utóbbi típus került. A 15. század végétől számos adat igazolja, hogy Erdély területére
hatalmas mennyiségben hoztak be török szőnyegeket kereskedelmi úton, kisebb
mennyiségben pedig közvetlen konstantinápolyi vásárlások révén. Az erdélyi protestáns
templomokban olyan nagy számban maradtak fenn szinte napjainkig török imaszőnyegek,
hogy az ott őrzött - ún. "kettős imafülkés" - típust ma már világszerte "erdélyi szőnyeg" néven
tartják számon. E szőnyegek valóságos készítési helye a nyugat-anatóliai Usak városa volt. A
magyar mezővárosi, polgári hagyatékok alapján úgy tűnik, hogy a Hódoltság területén élők
saját háztartásukban nem vagy csak ritkán használtak török szőnyeget. Az itteni törökség
természetesen magával hozta és használta saját szőnyegeit. Hagyatékaikban a szövött kilimek,
illetve a csomózott halik és a szedzsáde nevű imaszőnyegek egyaránt előfordulnak.

Török textilipar és hímzés

A hódoltság során, sőt már azt megelőzően is nagy tömegű és sokféle török textil árasztotta el
az országot. A török patyolat és az ún. bagazia vászon, valamint a paraszti viselet
legfontosabb alapanyagává váló aba-posztó széles körben váltak ismertté a három részre
szakadt országban mindenütt. A török textilipar termékeinek nagymértékű átvétele nem
jelentett egyszersmind viseletbeli váltást is a magyarság körében, bár bizonyos ruhadarabok
egyértelműen török hatásra terjedtek el. A női ruházatban a kürdi nevű ujjatlan mellényke, a
férfiviseletben a dolmány, illetve az ún. salvár-nadrág vált közkedveltté. A török férfiviselet
jellegzetes darabja, a kaftán, bár nagy mennyiségben került magyar tulajdonba, nem vált a
viselet részévé. Ezt támasztja alá számos említés, amely a kaftánok átalakításáról,
felszabdalásáról szól.

Az Európa-szerte kedvelt török hímzések a magyar nemesség körében is népszerűek voltak. A

16. század végétől megsokasodnak a főúri és nemesi családok leányainak kelengyéjében a
török hímzéssel díszített vánkoshéjak, lepedők, előkötők és ingvállak. E hímzéseket
legtöbbször török varróleányok és asszonyok, ún. "varróbulyák" készítették.

OKTATÁS

Oktatás a hódoltság kori Magyarországon

Az iskolarendszer

A reneszánsz és barokk kori Magyarországon az oktatás lényegében a középkor, és - végső

soron - az antikvitás által kialakított hagyományos keretek között folyt. A fejlődés ezen a
téren mai szemmel nézve meglehetősen lassúnak hat. Az iskolák továbbra is az egyházak
keretein belül vagy egyházi felügyelet alatt működtek, s a latin nyelv éppoly meghatározó
szerepet játszott még a 18. század kezdetén is, mint a középkor végén. Tankötelezettség nem
létezett, s nem is az iskola volt az oktatás egyedüli formája. A nemesség jórészt a főúri
udvarokban alkalmazásban álló házitanítók keze alatt nevelkedett. A nők oktatására nem volt
jelentős igény, sokáig csak a lelkes magyar nagyasszonyok vidéki udvarházaiban törődtek a
fiatal lányokkal, itt foglalkoztak kézimunkával (gyakran zeneszó mellett), megfigyelték a
háztartásvezetés ügyes fogásait, olykor a betűvetést is elsajátították.

Az oktatás rendjének átalakulása lassú, mégis folyamatos és megállíthatatlan volt - jóllehet

csupán a jelentéktelennek tűnő részletek terén. Ezek az apró elmozdulások mégis a tanítás
modernebb szervezeti kereteinek megalkotása felé tett lépések voltak.

Az alapfokú képzés a 16. század elején a falusi és városi templomok mellett, a plébániák
úgynevezett kisiskoláiban folyt, rendszerint három éven keresztül. A kisiskolásoknak vallási
alapismereteket tanítottak, egyszersmind a latin és a magyar írás-olvasásban is jártasságot
szerezhettek. A továbbtanuló diákok a városi iskolák gimnáziumaiban még négy éven
keresztül a klasszikus trivium két tantárgyát, vagyis a latin grammatikát, ezen belül a
szintaxist, a verstant, a poétikát, valamint a retorikát tanulmányozták antik szövegeken. A
legtöbb hazai iskola ezzel be is fejeződött, csupán a legszínvonalasabb, főiskola jellegű
intézményekben folytathatták tanulmányaikat három további évig azok, akik a logikában (más
néven dialektikában) és az arisztotelészi filozófiában is el kívántak mélyülni. Valamennyi
jelentős magyarországi egyház létrehozta saját főiskolai képzést nyújtó intézményrendszerét.
A legjelentősebbek a református kollégiumok voltak (Debrecen, Sárospatak, Pápa,
Nagyvárad, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, később Nagyenyed). A tridenti zsinat után
megújuló katolikus egyház az egységes, modern tanterv szerint a Ratio Studiorum szerint
működő jezsuita kollégiumokban igyekezett megvalósítani a főiskolai szintű oktatást
(Nagyszombat, Kolozsvár). Az evangélikusoknak Eperjesen volt kiváló főiskolájuk, az
erdélyi unitárius egyház pedig Kolozsvárott működtette nagyhírű kollégiumát.
Egyeteme sokáig nem volt Magyarországnak, ezért az arra érdemes, tehetséges diákokat
külföldre küldték szüleik és patrónusaik. Teológiát, jogot és orvostudományt - felső szinten -
csak Itália, Lengyelország, Németország, később Hollandia és Anglia egyetemein tanulhattak
a magyar diákok, ott nyerhettek tudományos fokozatokat. Ebből persze nem szabad a
természettudományos ismeretek teljes hiányára következtetnünk. A magyarországi
humanisták kiváló matematikai, csillagászati, orvosi és orvosbotanikai ismeretekkel
rendelkeztek, s a 16. század második felétől magyar nyelven is születtek
természettudományos művek. Mind a debreceni Hoffhalter-nyomda, mind a kolozsvári
Heltai-műhely adott ki népszerű mennyiségtani tankönyveket (1577, 1591). Melius Juhász
Péter orvosi füveskönyve, a Herbarium, a 16. században több kiadást is megért, Balsaráti
Vitus János orvosdoktor pedig sebészeti munkát írt magyarul - ez sajnos később elveszett.
Lencsés György nagy terjedelmű orvosi munkája kéziratban maradt.

A középkori magyar királyok meghiúsult terveit követve az erdélyi fejedelmek is kísérletet

tettek a hazai egyetemi oktatás feltételeinek megteremtésére. Elsőként János Zsigmond
próbálkozott antitrinitárius szellemiségű egyetem létrehozásával Gyulafehérvárott az 1560-as
évek végén - ez azonban csupán terv maradt. Később Báthory István erdélyi fejedelem és
lengyel király alapított felsőfokú teológiai végzettséget nyújtó, sikeresen működő jezsuita
tanintézményt Kolozsvárott, ezt viszont a protestáns rendek nyomására később betiltották.
Báthory Zsigmond idejében a főiskola újra megnyílt (1594), nem sokra rá azonban a jezsuiták
elleni népharag végképp elsöpörte: 1603-ban földig rombolták. Az első, ma is működő
magyar egyetemet - a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem elődjét - Pázmány Péter
esztergomi érsek alapította 1635-ben Nagyszombatban. Ez a jezsuita tanintézmény felvehette
a versenyt Közép-Európa más hasonló középszintű egyetemeivel. Az első években orvosi és
jogi fakultás nélkül működött, s így a pápa nem is ismerte el egyetemként. Pázmány ezért II.
Ferdinánd király jóváhagyásával indította útjára az új univerzitást. Kezdetben öt filozófiai és
hét teológiai tanszékkel rendelkezett. A jogi kart 1667-ben alapították négy tanszékkel. Saját
nyomdája volt - az Egyetemi Nyomda elődje -, mely egyre igényesebb tankönyveket és
tudományos segédeszközöket bocsátott ki.

A tananyag

A felekezetileg megosztott országban a 16. század első felétől kezdve a templommal együtt az
iskola is egyre inkább a vallási küzdelmek színterévé vált. Ennek ellenére a protestáns és a
katolikus iskolák voltaképpen csak világnézetük és szervezetük tekintetében különböztek
egymástól, a tanrend és a tananyag alapvetően ugyanaz volt. A jezsuiták által szervezett új,
katolikus iskolák abban tértek el a protestáns tanintézményektől, hogy ezek a továbbtanulni
nem szándékozók számára külön anyanyelvi kisiskolás tagozatokat indítottak. Az oktatás
legfőbb célja - mind a protestánsoknál, mind a katolikusoknál - a papképzés volt, de egyre
nagyobb igény mutatkozott a világi értelmiség kinevelésére is. A 16. század végétől nemesi
iskolákkal is találkozhatunk, ezekben főként a végvárak leendő főtisztjeit tanították. A
közoktatás, a népoktatás, valamint a nők képzése ekkoriban még meglehetősen kezdetleges
színvonalon állt, noha elmondható, hogy a 16. század közepétől fogva az anyanyelvű olvasás
széltében elterjedt a köznép (a városi polgárság, a kereskedők, a módosabb gazdák) és a nők
köreiben: ők voltak az egyre nagyobb példányszámban megjelenő népszerű irodalmi
alkotások olvasói.

A reneszánsz és a barokk kor nagy tantervi reformjai Magyarországon is éreztették hatásukat.

A humanizmus előretörése Európa-szerte megalapozta a trivium, vagyis a nyelvi-irodalmi
ismeretek dominanciáját a középkori skolasztika által preferált quadriviummal szemben. Ez a
folyamat előnyös helyzetet teremtett a hazai iskolák számára, ahol csakis a trivium tárgyait
oktatták. A 16. századi humanista iskolareform a studia humanitatis elsajátítására, a latin, a
görög és a héber nyelv színvonalas oktatására helyezte a hangsúlyt. A protestáns
gimnáziumokban, Sárospatakon, Deberecenben, Tolnán, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és
sok más városi iskolában Philipp Melanchthon népszerű wittenbergi tankönyvei alapján folyt
a humán tantárgyak tanítása. Az Oláh Miklós által megújított nagyszombati katolikus
iskolában szintén végrehajtották a humanista reformot. A kiváló humanista főpap egyesítette
Nagyszombat két iskoláját, a városit és a káptalanit, s az így létrehozott új intézményt
főiskolai színvonalra emelte. Az iskola humanista képzést nyújtó alaptagozatához egy magas
szintű tagozatot is csatolt, ahol latin és görög filológiát oktattak - katolikus szellemben: a
protestáns Philipp Melanchthon tankönyveit Oláh Miklós összegyűjtette és elégettette.

A második, nagy jelentőségű hazai tanügyi reformmal a kálvinizmuson belül fellépő

reformirányzat, a puritanizmus képviselői jelentkeztek. Az Angliából és Németalföldről
hazatérő Tolnai Dali János az oktatás radikális átformálását tervezte Sárospatakon. A
puritánus reformer ekkor Melanchthon pedagógiai módszereivel szemben - melyek az
orthodox kálvinista pedagógián belül ekkor még meghatározóak voltak - a 16. századi francia
filozófus és pedagógiai gondolkodó, Petrus Ramus metódusát ajánlotta. Ramus a középkori
skolasztika merev arisztoteliánus szemléletétől megtisztított új, egységes, praktikus, a valóság
megismerésére irányuló logikai szemléletet alkalmazott, s a magyar puritánusok ezt a
gyakorlati logikát helyezték pedagógiájuk középpontjába, kihíva ezzel orthodox ellenfeleik
felháborodását.

A tanárok

A 16-17. századi Magyarország iskoláiban oktató tanárok - ekkoriban mesternek, rektornak

vagy ludimagisternek nevezték őket - felkészültsége meglehetősen vegyes képet mutatott. A
vidéki városokban megforduló külföldi utazóknak sokszor szembetűnő volt a lelkészek és
tanárok csekélyke műveltsége és gyenge latintudása. Nem véletlen, hogy mind a protestáns
prédikátorok, mind a katolikus főpapok szüntelenül ostromolták az uralkodókat, a főurakat, az
iskolákat fenntartó városi magisztrátusokat, vagyis a kurátorokat, hogy soha ne szűnjenek
meg támogatni az iskolákat. A magyar iskolák színvonalának oly igen áhított emelése
gyakorlatilag azon múlt, hogy sikerült-e meghívni és megfizetni európai hírű és rangú külföldi
oktatókat. A legtöbb főiskola és kollégium többek között ezeknek a nagytudású
pedagógusoknak köszönhette felvirágzását. Nagyon sok jó magyarországi tanár is volt:
Molnár Gergely, Károlyi Péter, Szikszai Fabricius Balázs.

A nagyszombati iskolában Nicasius Ellebodius, korának egyik legnagyobb filológusa tanította

a görög nyelvet. János Zsigmond magát Petrus Ramust igyekezett meghívni az alapítandó
gyulafehérvári egyetemre. A kolozsvári unitárius kollégium tanárai hosszú időn át az Európa
legkülönbözőbb országaiban üldözött radikális reformáció kiváló hívei közül kerültek ki. Ők
nemcsak vallási kérdésekben hatottak az erdélyi szellemi életre, hanem egyúttal
népszerűsítették a korszerű irodalmi és művészeti irányzatokat. Nekik is köszönhető, hogy a
16-17. századi erdélyi unitárius körökben az olasz reneszánsz mintegy másodvirágzását élte.
A Gyulafehérvárott szerveződő református főiskola katedráján Bethlen Gábor invitálására
Martin Opitzot, a korszak egyik leghíresebb német költőjét és irodalomelmélet-íróját láthatták
a magyar diákok 1622-ben.
A harmincéves háború pusztításai elől Gyulafehérvárra menekülő nagyhírű német protestáns
professzorok, Johann Heinrich Bisterfeld, Johann Heinrich Alsted és Ludwig Philipp Piscator
tudományos művei és tankönyvei maradandó hatást gyakoroltak a magyar szellemi életre. A
puritánus reformerek a kor leghíresebb pedagógusát, Johannes Amos Comeniust hívták meg
Sárospatakra, aki itt kísérelte meg létrehozni a gyakorlatban is az általa megálmodott
"panszofikus iskolát" . 1650 és 1654 között Comenius felvirágoztatta a sárospataki
kollégiumot, noha valójában nem tanterveivel, hanem nagyhatású, szellemes és közérthető
tankönyveivel újította meg a magyar és az egyetemes pedagógiát. Itt, Sárospatakon alkotta
meg szemléltető metszetekkel ellátott, többnyelvű tankönyvét, az Orbis Pictust. Még
Comeniust is túlszárnyalta rendkívül újszerű oktatási programjával a legnagyobb magyar
pedagógus, Apáczai Csere János. Apáczai a kartézianizmus, azaz René Descartes filozófiája
alapján igyekezett átfogó rendszerbe foglalni az ismeretek teljességét. Nyugat-Európában
kialakított elveit és külföldön írott munkáit törekedett átültetni és bevezetni a hazai gyakorlati
pedagógiába. Oktatási programjának tömör foglalatát adja Az iskolák fölöttébb szükséges
voltáról és a magyaroknál való barbár állapotok okairól szóló beszédében, melyet az újonnan
felépült kolozsvári kollégium igazgatói székében mondott el 1656-ban.

A magyarországi könyvnyomdák a 16. századi kezdetektől fogva feladatuknak tekintették az

iskolák ellátását megfelelő tankönyvekkel. Honterus, Heltai és a többi 16. századi
nyomtatóműhely általában a jóhírű, bevált tankönyveket, illetve azok helyi igények szerint
átdolgozott változatait bocsátotta ki újra meg újra. Később, a 17. században - a nagy
pedagógiai gondolkodók hatására - sorra jelentek meg a magyar szerzőktől való modern
grammatikai, poétikai, retorikai és logikai művek. Medgyesi Pál, Martonfalvi Tóth György,
Szilágyi Tönkő Márton vagy Buzinkai Mihály retorikakönyvei a hazai protestáns iskolák
tanárai és diákjai számára készültek; ezeknek a műveknek nagy jelentősége van a
magyarországi irodalmi gondolkodás fejlődésében. Comenius és Apáczai tündöklő szellemi
nagyságok voltak, az ő munkásságukból sajnos nem következtethetünk a hazai pedagógia
egészének színvonalára. A konzervativizmus és a minden újítást ellenző földhözragadt
szemlélet sok keserűséget okozott nekik és követőiknek. Ennek nyomása alatt az oktatás
fejlődése nagyon lassan és ellentmondásoktól terhelve haladt előre.

MINDENNAPI ÉLET

Családi élet

A család szó értelmezése alapvetően különbözött a maitól, hiszen a korszakban a főúri,

nemesi família a szülők és gyermekek több generációja mellett magába foglalta a szolgákat, a
szervitorokat, a tágabb kiszolgáló személyzetet is. A nemes személyek, férfiak és nők
egyaránt szinte alig voltak egyedül, minden helyzetben szolgáló kísérte őket, így aztán igen
nehéz volt bizalmasabb kapcsolatba kerülni valakivel, netán négyszemközt udvarolni egy
hölgynek. A nemesek, a gazdagabb polgárok, sőt, jómódú parasztok is egy szobában aludtak
szolgáikkal, még akkor is, amikor intim együttlétre került sor a házastársak között. De nem
nagyon lehettek egyedül az egyszerű parasztok sem, hiszen egy gazdaság ellátását egy ember
nemigen tudta megoldani, ezért gyakran több felnőtt fiútestvér élt egy háztartásban, "egy
kenyéren" - ahogy a korabeli források írják. Ez előnyös helyzetet jelentett akkor, amikor az
állami egyenesadót házanként szedték be, függetlenül az ott lakók számától. Egy ilyen
jobbágyportán a bonyolult rokonsági kapcsolatban lévő családtagok mellett zsellérek,
cselédek, különféle szolgák egész hada végezte a munkát.
A házasulandó feleket a korban leggyakrabban a rokonság, a szülők elhatározása,
megegyezése hozta össze. Főúri körökben a gazdagság és társadalmi helyzet meghatározta
érdekek mellett ritkán születtek szerelmi házasságok. Gyakoribb volt, hogy összeházasított
felek utóbb estek igaz szerelembe egymással, Thurzó György a 17. század elején így írt
feleségének: "Kerestem az pozsonyi leányokban szebbet náladnál, de én sem Pozsonyban,
sem másutt szebbet nem találhattam, mint te énnékem vagy". Az ez idő tájt sokat hadakozó,
családjuktól sokszor távol lévő főurak gyakran váltottak szerelmes, forró hangú leveleket
feleségeikkel, talán leghíresebb ezek között a Nádasdy Tamás nádor és Kanizsai Orsolya
közötti levélváltás a 16. század második feléből. A jegygyűrűváltás elterjedt szokás volt, ez
ékköves gyűrűt jelentett akkoriban. A városi polgárok, mezővárosi és falusi parasztok
általában csak keszkenőt, jegykendőt váltottak kézfogókor, ezután már minden körben nagy
szégyent jelentett visszakozni a házasságkötéstől. A kora újkorban azt láthatjuk, hogy az
érzelmi kötődések mind fontosabbá váltak e szoros emberi kapcsolat, a házasság
megkötésében.

Életszínvonal a korabeli Magyarországon

Európában a 16. századi árforradalom következtében sokszorosára emelkedtek a gabona- és

más élelmiszerek árai. A nagy áremelkedések miatt nyugaton gyakran nagy éhínségek
alakultak ki, vagy a lakosság nagy része volt kénytelen gyengébb minőségű és kevesebb
élelmiszerrel beérni. Az életszínvonal vizsgálata tekintetében két különbséget figyelhetünk
meg: Magyarországon viszonylag kisebb volt az áremelkedés, mint Nyugat-Európában, és a
hazai nagymértékű szarvasmarha-tenyésztés miatt a húsfogyasztás sem szorult annyira vissza,
mint nyugaton. Másrészt Magyarországon az éhínségek hatása sem volt annyira pusztító, mert
nálunk változatlanul nagyszámú önellátó paraszti gazdaság létezett, még a városi polgároknak
is volt kis szántója, szőlője. Erdélyben azonban szegényebbek voltak a jobbágygazdaságok,
hiszen a hegyes-dombos vidékeken sok helyütt a rosszabb minőségű termőföld kisebb
termésmennyiséget hozott. Az eleve csekély tartalékkal rendelkező jobbágyháztartások a
háborúskodások idején, rossz termés vagy természeti katasztrófa esetén gyakran kerültek
válsághelyzetbe. 1603-ban Hunyad megyében - egy leírás szerint - olyan éhség volt, hogy
sarutalpakat, nyereg bőrét, fakérget, csontlisztet ettek, meghalt emberek tetemét sütötték és
ették meg.

A luxuscikkek

Magyarországon a 17. században megszaporodnak a luxusellenes városi rendelkezések. A 16.

században már Bornemisza Péter ostorozta azt a fényűzést, ami a nemesség körében lábra
kapott, akik az arisztokrata viseletet kezdték utánozni. Később aztán a szegény cselédlányok,
szolgálók is a jómódú városi polgárok öltözködési és viselkedési kultúráját igyekeztek
követni, és ez fölöttébb bosszantotta az előkelő urakat és hölgyeket. Sopronban, Kassán és a
nagyobb városokban komoly intézkedésekkel próbálták az öltözködést megrendszabályozni,
hogy mindenki a társadalmi rangjához illő ruhában járjon. Ezek a jelenségek azzal
magyarázhatók, hogy a 17. században átrendeződtek az értékviszonyok, s az új árviszonyok
szélesebb réteg számára tették kisebb-nagyobb mértékben elérhetővé a biológiailag szükséges
javak után a különféle luxuscikkeket is. Ezek többségében a fejlettebb munkamegosztással
dolgozó nyugat- és közép-európai ipar termékeiként kerültek a hazai piacokra immár
alacsonyabb társadalmi rétegek számára is elérhető áron.

Étkezési szokások
Magyarország lakossága a 16-17. században jóval több húst fogyasztott, mint Nyugat-Európa
lakói. Ez elsősorban a nagyarányú marhatartásnak volt köszönhető. A marhahúson kívül
juhot, sertést, baromfiféléket és halat is fogyasztottak. Úgyszintén szokásban volt a vadhúsok
(nyúl, őz, szarvas), az aprómadarak (fürj, fogoly, szalonka, fajd) elkészítése, különféle
mártásokkal ízesítve. A húsféléket leggyakrabban káposztával együtt főzték-sütötték meg,
hiszen ez volt a legnépszerűbb zöldségféle szegényebb és főúri körökben egyaránt. A
káposzta a magyar kertek királynőjeként tisztelt növény volt, télire eltették egészben vagy
lereszelve, sóval, kaporral, tormagyökérrel ízesítve. Jóízű és kifejezetten egészséges ételnek
tartották. Kedvtelve fogyasztották a kor emberei a halféléket is - csuka, viza, kövihal,
kecsege, harcsa, csík, angolna tűnik föl a forrásokban -, többnyire böjtidőben, káposztával,
borssal, citromos-tejfeles mártással adták asztalra. A sertéshús sokkal drágább volt, mint a
bőségben lévő marhahús, s így a szalonna is drága eledelnek számított. A majorságban
mindenhol tartottak sertéseket, de még a városi polgárok is hízlaltak egyet-kettőt saját
fogyasztásra. Ínyencségként volt ismert a rák és a csiga is.

A tej- és tejtermék kevésbé voltak elterjedtek hazánkban, mint a nyugatabbra lévő

országokban. Sajtot rendszerint az ünnepi vacsorák öt-hat fő fogása után szolgáltak föl más,
túróval, tejföllel készült ételekkel együtt. A vajat és sajtot általában otthon készítették, hiszen
mindenhol tartottak tehenet, juhot. A tejtermékek fogyasztása elterjedtebb volt a kifejezetten
juhtenyésztéssel foglalkozó erdélyi és felvidéki románság körében. A vizek rossz minősége,
megbetegítő hatása közismert volt a korban, ezért előszeretettel ittak víz helyett bort, vagy a
német polgárság hatására egyre népszerűbbé vált sört.

Fűszerek, gyümölcsök

A 16-17. században Európában végigsöprő "fűszerőrület" Magyarországot is elérte. A

legértékesebb és legnépszerűbb fűszer a bors volt, amely a 16. század elején még a levantei
útvonalon, Erdélyen át érkezett az országba, később már kerülő úton, Havasalföldön és
Kassán át vagy éppen nyugatról lehetett beszerezni. A sáfrány és a gyömbér itthon is
megtermett, de a szintén közkedvelt szegfűszeg, szerecsendió, fahéj, citrom külföldről
érkezett hazánkba. A házi szükséglet igényelte zöldségféléket már ekkoriban is megtermelték
minden kiskertben, majorságban, így a borsót, babot, petrezselymet, sárgarépát, parajt, tököt,
uborkát, sőt a karfiolt és spárgát is ismerték. A híres dunántúli főúr, Batthyány Boldizsár
kertjében 1588-ban már burgonyát is ültettek, ami ez idő tájt kezdett meghonosodni nálunk. A
dohány leírása már 1577-ből fennmaradt, szintén a Batthyányak németújvári kertjének
növényei között. Magyarország gyümölcseinek gazdagságáról már Oláh Miklós is
megemlékezett Hungariájában a 16. század közepén. A legelterjedtebb az alma, körte, szilva,
cseresznye, sárga- és őszibarack. A főúri kertekben divat volt különlegesebb gyümölcsfákat és
díszfákat, egzotikus növényeket gyűjteni, így honosodtak meg nálunk a vadgesztenye, az
orgona vagy a tulipánok első fajtái is.

Öltözködés

A 16-17. század az az időszak, amikor kialakult a sajátos magyar viselet. A férfiak a derékig
szűk, onnan bővülő, különféle ujjhosszúságú dolmányt, fölötte mentét hordtak, amely lehetett
válltól egyenletesen vagy csak deréktól bővülő típus. Ezeket hímzéssel, paszománnyal, díszes
gombokkal ékesítették, alatta inget, szűk szabású, ún. magyaros nadrágot, kemény szárú
csizmát vagy sarut viseltek. Az öltözetet süveg és köpönyeg egészítette ki. Az arisztokrácia
férfitagjai természetesen finomabb, drágább anyagokból (bársony, skarlát, atlasz) készült,
prémekkel (nyuszt, hiúz, róka) vagy bélelt, aranygombokkal díszített felsőruhákat viseltek. Az
ez alatt hordott ingeket fehér selyemmel hímezték, az értékesebbeket pedig arany- és
ezüstfonállal.

A magyaros női ruházat jellegzetes darabjai is a 16. századra alakultak ki. Ezek voltak a
szoknya, vállfűző, ingváll, kötény, mente és köpeny. A felsőruházat kedvelt része volt
férfiaknál és nőknél egyaránt a különböző hosszúságú suba. Az előkelő asszonyok minőségi,
finom kelméket viseltek a parasztosnak tartott gyapjúszövet, a posztó helyett. A 17. század
elejére igen sokféle színű és fajtájú textília jött divatba, a legértékesebbek a selymek
változatai voltak, de a bársony, a gránát, az atlasz is előkelőnek számított. Az ezekből
készített ruhák némelyikén akár egy városi házat, vagy kisebb majorságot is lehetett volna
venni. A ruhák értékét leginkább a díszítésként használatos arany- és ezüsthímzés, az arany
gombok és zsinórok, drága csipkék mutatták. A különféle prémek díszítésként és bélésként is
használatosak voltak. A hímzésben divatba jöttek a törökös minták (pl. a szekfű használata),
az alsóneműket fehérrel, az ingvállakat pirossal, kékkel hímezték leggyakrabban. A paraszti
viseletben a posztó, az egyszerűbb gyolcs és vásznak voltak elterjedtek, de természetesen
ezek a ruhadarabok is bővelkedtek hímzéses díszítésben.

Élet a végeken: portyázás, lesvetés

Formailag a két nagyhatalom többnyire békében élt egymással, ezért a határvidék katonaságát
erősen tiltotta a békebontástól, a másik területeinek zaklatásától. Ennek azonban nem sok
foganatja lett. Az állandó zsoldkimaradás, az ellátatlanság és a hírnév utáni vágy mindkét
oldal harcosait arra kényszerítette, hogy ember, állat és ingóság zsákmányolásával teremtsék
elő a megélhetéshez szükséges javakat. A tél elmúltával azonnal megkezdődtek a harcok, s
csak az ún. füvelés (tavasszal-kora nyáron), aratás és kánikula idején szüneteltek. A korban a
portyázást mezei munkának nevezték, a portyára vagy lesre (ellenségvadászatra) induló
csapatokat pedig csatának. Az utóbbiak mindig éjjel fogtak munkához, az ún. csatavezető
parancsnoksága alatt. Előttük kalauzok és nyomjárók derítették fel a terepet, mögöttük pedig a
sereghajtó által irányított hátuljárók biztosítottak. A lesvetésre kiszemelt hely volt a derékles
(rendszerint út mellett), itt foglalt állást a portyázók zöme, a dandár. Amikor az őrszemek
jeleztek, kibocsátották a martalékot (legfeljebb 15-20 lovast), akik a les felé csalták az
ellenséges csapatot, amelyet a meglepetésszerűen kiütő dandár levágott vagy foglyul ejtett és
kifosztott. A szemben álló felek jól ismerték egymás fortélyait (lesre csalás, ellenles vetése,
álöltözék használata stb.), a másik szándékait is gyakran sikerült kikémlelniük, így aztán nem
egyszer balul végződtek ezek a kalandos vállalkozások. ,

Kémkedés és hírszerzés a török korban

A törökök elleni sikeres küzdelem alapvető feltétele volt, hogy a határvédelmi rendszert
irányító bécsi hadvezetés és a magyar főkapitányok az ellenség terveiről mindig időben és
pontosan informálva legyenek. Ennek érdekében a 16. század második felére több színtű
hírszerző rendszert szervezett a keresztény hadvezetés. A szultán terveiről az isztambuli
udvarban tartózkodó Habsburg-követek (diplomáciai kémkedés) számoltak be, akik a titkos
információkat a szultáni díván főként szerb, bosnyák, magyar vagy német származású
tisztségviselőitől, a nagy befolyással rendelkező tolmácsoktól, a szultán zsidó orvosaitól, más
államok diplomatáitól és külön fizetett "titkos ügynökeiktől vagy levelezőiktől" szerezték. A
határ menti török csapatok szándékairól (határ menti kémkedés) a híreket a magyar végváriak
számára a pasák és bégek magyar íródeákjai, a hódoltsági falvak magyar bírái és jobbágyai -
akiknek az adó beszolgáltatása címén szabad bejárásuk volt a török végházakba -, a
váltságdíjuk összegyűjtésére kibocsátott keresztény rabok, a portyák során elfogott török
katonák, az úgynevezett "nyelvek", végül, de nem utolsósorban a szintén szabadon járó
magyar, raguzai és görög kereskedők szolgáltatták. A törökök - a diplomáciai kémkedést
kivéve, állandó követségeket ugyanis nem tartottak - hasonló módon igyekeztek kikémlelni a
keresztény fél szándékait.

Rabkereskedelem a török-magyar határ mentén

A Magyarországon berendezkedő törökök - a köztudattal ellentétben - sohasem hajtottak el

több tízezer fős embertömegeket Magyarországról. A török-magyar határ mentén a 16-17.
században ugyanakkor a váltságdíjért folytatott rabtartásnak külön szokásrendszere alakult ki.
Az ebből származó bevétel a nehezen csordogáló zsold mellett mindkét fél katonasága
számára fontos jövedelemmé vált. A portyák során ejtett rabokat a magyar és török végvári
katonák a kótyavetyén osztották szét, majd árverezték és adták el. A fogságba kerültek ezután
tulajdonosaikkal a váltságdíjban (sarc) hosszas és gyakran verésbe fajuló alkudozás során
(egyeztek meg). A sarcuk összegyűjtésére kibocsátott rabok visszatéréséért rabtársaik
füleikkel, orraikkal, fogaikkal, avagy tehetősebb hódoltsági mezővárosok - általában
kényszerből - pénzzel vállaltak kezességet. A váltságdíj összegyűjtése gyakran évekig is
eltartott, miközben a rab néha a Német Birodalom nagy részét is bejárta kolduló útja során.
Ugyanakkor a kibocsátott rabokat számos íratlan törvény védte (például tilos volt őket
megverni, viszont szekerekkel kellett szállítani), miközben érdekeiket fogva tartóikkal
szemben egy tapasztaltabb társuk, az úgynevezett rabgazda képviselte. A rabok a sarcuk
megszerzésével kapcsolatban kiállított iratok hitelesítésére még külön rabpecséttel is
rendelkeztek.

Török-magyar párviadalok

Az egymással farkasszemet néző magyar és török végvárrendszer katonái az ellenség

területére vezetett portyák mellett gyakran párviadalokban (duellum) is megküzdöttek
egymással. A váltságdíjért folytatott rabtartáshoz hasonlóan a végvidéki bajvívásnak is külön
szokásrendszere alakult ki. Egy-egy előkelőbb keresztény vagy török főtiszt gyakran szólította
fel a szembenálló felet bajviadalra. A kihívólevél általában előadta a párviadal okát,
megnevezte annak helyét, idejét és módját (kopjával, karddal, pallossal stb.), sőt néha
sértegető szavakkal gúnyolta az ellenfelet, hogy az ne utasíthassa vissza a viadalra hívást.
Békeidőben ugyanis a bajvívást az uralkodói rendeletek szigorúan tiltották, a valóságban a
párviadalok mégis gyakoriak voltak. Miután a felek megegyeztek az összecsapásról, hitlevelet
állítottak ki egymás számára, amelyben garantálták, hogy a bajvívás ürügyén nem állítanak
csapdát egymásnak. Ebben meghatározták a fegyveres kíséretek létszámát és a párviadal
lefolytatásának körülményeit. Ezek után a két fél a kijelölt napon, egy nagyobb mezőn, több
száz fős katonaság előtt és párbajsegédek vezetésével ütközött meg. Egy-egy jelesebb bajvívó
(például Thury György, Gyulaffy László vagy Magyar Bálint) alkalmanként egymás után akár
több török vitézzel is megküzdött.

Török házak, otthonok

A törökök által birtokba vett városi házak hamarosan furcsa átalakuláson mentek keresztül:
alsó szintjeiken deszkák takarták el az ablakokat. A muszlim családok így védekeztek a
külvilág kíváncsi tekintete ellen. Aztán belül is hozzáláttak az átalakításhoz: a nagy szobákat
sok válaszfallal apró helyiségekre osztották, hogy ne csak egymástól különülhessenek el,
hanem a családokon belül a férfiak és a nők is külön lakrészt kapjanak (a férfiak házrészét
szelámliknak, a nőit háremnek hívták). Akik kisebb, önálló házakba költöztek be, azok
mindent úgy hagytak, ahogy találtak. A régi magyar házakból kiszorult katonák pedig
sövényből és agyagból: paticsból építettek maguknak igénytelen hajlékot. A török házak
belsejében bútort alig, textíliát viszont annál többet tartottak. A ruhaneműt ládákban vagy
nagy batyukendőkbe kötve tárolták. Párnákon, derékaljakon, szőnyegeken és szőtteseken
ültek és aludtak. A hideg ellen fémtálban izzó parázzsal védekeztek. A konyhai felszerelés
egyszerű agyag- és fémedényekből állt. Nagyobb, míves bútorok, értékes fegyverek és
lószerszámok, drága textíliák, illatszerek, jelentősebb élelmiszerkészletek és főleg könyvek
csak a gazdagabbak házaiban fordultak elő.

Török ételek és italok, kávé és kávéházak

A törökök nagyon kedvelték a hússal, zöldségekkel és fűszerekkel töltött zöldségféléket és a

nyárson vagy roston sütött húsokat (főleg a bárányhúst), de az itteni lakosság zömét kitevő
katonák többnyire olcsó, közös kondérokban főtt levesekkel (csorbákkal) és gyümölcsökkel
táplálkoztak. A hadba vonuló katonák szárított füstölthúst, mézet, tarhonyát és kétszersültet
vittek magukkal. A békésebb időkben nagy keletje volt a mézes édességeknek, az italok közül
pedig a gyümölcslevekből hígított sörbetnek, lefojtott mustnak vagy a csípős, erjesztett
bozának.

A kávét valamikor a 15. század közepén "fedezték fel" Jemenben, s a 16. század elejére - az
időközben létrejött kávéházakkal együtt - szinte az egész Közel-Keleten elterjedt. Az oszmán
fővárosban, Isztambulban a század közepén nyíltak meg az első kávéházak, s bár
működésüket a hatóságok nem nézték jó szemmel, hamarosan elindultak hódító útjukra a
Balkán és Közép-Európa felé is. Magyarországra először 1579 végén hozott be kávébabot egy
Behrám nevű kereskedő, s ettől kezdve nálunk is itták a török módra készített "fekete levest".
Míg a magyar társadalom (annak is felső osztálya) jobbára csak a hódoltság elmúltával kapott
rá a kávéivásra, az itt élő törökök minden rétege kedvelte a kávét, a városiak pedig (a nőket
kivéve) szabad idejüket lehetőleg kávéházi társaságban töltötték el.

KÉTFEJŰ SAS
A HABSBURG-URALOM MAGYARORSZÁGON (1699-1790)
Encyclopaedia Humana Hungarica 06.

TÖRTÉNELEM
Politika és hadügy (Kalmár János-ifj. Barta János)
Társadalom (ifj. Barta János)

NYELVTÖRTÉNET
A középmagyar kor második fele (Uhl Gabriella)
A nyelvújítás előkészítése (Uhl Gabriella)

IRODALOM
A késő barokk kor magyar irodalma (Ács Pál-Székely Júlia)
A magyar irodalom a felvilágosodás korában (Mezei Márta)

MŰVÉSZETEK
 Művészettörténet (Jernyey Kiss János)
Zenetörténet
Műzenei kultúra(Sas Ágnes)
Népzene (Tari Lujza)
Tánctörténet (Felföldi László)

EGYHÁZTÖRTÉNET
Vallások, egyházak (Katus László)
Népi hitvilág (Tomisa Ilona)

TÁJ ÉS NÉP
Természeti földrajz (Szántay Antal)
Kormányzat (Szántay Antal)
Népesség (Katus László)
Település és lakóhely (Szántay Antal-Kocsis Gyula)

ÉLETMÓD
Gazdaság-gazdálkodás (Kalmár János-Kocsis Gyula )
Iskolázás (Ács Pál-Székely Júlia)
Mindennapi élet (Kalmár János-Kocsis Gyula)

TÖRTÉNELEM

POLITIKA ÉS HADÜGY

Az általános elégedetlenség okai

A bécsi udvarnak a török kiűzetését követő kormányzati módszere széles körű visszatetszést
keltett. A rendek már a Buda visszafoglalását követő évben (1687) kénytelenek voltak
lemondani szabad királyválasztói jogukról és az Aranybulla nevezetes ellenállási záradékáról,
amely jogtiprás esetére biztosította számukra az uralkodóval való törvényes szembeszegülés
lehetőségét.

Ezeket a törvényeket nem kizárólag I. Lipót katonai sikerei miatt fogadta el az országgyűlés:
ezt megelőzően ugyanis Antonio Caraffa császári tábornok Eperjesen vártörvényszéket
állíttatott fel, amelynek ítélete nyomán Thököly-párti összeesküvés vádjával 24 nemest és
városi polgárt végeztetett ki.

A társadalom széles rétegeinek ellenszenvét váltotta ki az is, hogy a Belgrádot 1690-ben

visszafoglaló oszmán haderő elől menekülő szerbeket (rácok) úgy telepítette le
Magyarországon I. Lipót, hogy mentesültek az állami és egyházi adózástól valamint a
földesúri robotkötelezettségtől. Így jóval kedvezőbb helyzetbe kerültek a jobbágyoknál. A
határőrvidéki szervezet keretébe integrált területükre pedig nem terjedt ki a magyar
kormányszékek és vármegyék hatásköre.

Az egykori hódoltsági területet a bécsi udvar újszerzeménynek tekintette, amellyel a

fegyveres hódítás jogán szabadon rendelkezhet. 1690-ben ún. Újszerzeményi Bizottságot
(Neoacquistica Commissio) állítottak fel a visszafoglalt területen fekvő családi örökségükért
jelentkezők jogigényének elbírálására. Megfelelő hitelességű dokumentum bemutatása,
feltétlen királyhűség és általában a birtok 10%-át kitevő, ún. fegyverváltsági összeg kifizetése
esetén juthatott hozzá az igénylő. Csakhogy a megállapított tarifa sokszor meghaladta a
szegényebb nemesek anyagi lehetőségeit.

Bécs elérkezettnek látta az időt a minél teljesebb vallási egység kialakítására is, ami a
hatékonyabb kormányzás egyik fontos feltétele volt. 1701-ben az újszerzeményi terület
egészén tilalmazták a nyilvános protestáns vallásgyakorlatot, s jezsuita segítséggel
kierőszakolták a görögkeleti (ortodox) románok és rutének (másképpen ruszinok vagy
kárpátukránok) egy részének unióját a római katolikus egyházzal. Így jött létre a görög
katolikus vagy unitus egyház.

1695-ben a Magyar Kamarát hivatalosan is az Udvari Kamara fennhatósága alá helyezték.

Még 1690-ben átszervezték a Magyar Kancelláriát, s mellőzték véleményét a hazai
birtokadományozásoknál is. Így történhetett meg, hogy a középkor óta királyi birtoknak
számító, a nádor jogi és katonai igazgatása alá tartozó, kiterjedt önkormányzattal rendelkező
Jászságot és Kunságot mint újszerzeményi területet 1702-ben elzálogosították a Német
Lovagrendnek, ami földesúri joghatóság alá helyezést jelentett. A kormányzat igyekezett
felszámolni a hajdúkiváltságokat arra hivatkozva, hogy adományozásuk a török elleni harchoz
kötődött. Így az addig hajdúszabadságnak örvendő jobbágyok visszakényszerültek a
robotoltató gazdaság, a földesúri fennhatóság keretei közé. Ha mindezekhez hozzávesszük a
feleslegessé vált, számos felrobbantott várból elbocsátott, létalapját veszített katonaságot,
valamint a jobbágyokat országszerte sújtó, katonai beszállásolással kapcsolatos élelmezési
terheket (porció), nem meglepő, hogy több hasonló jellegű előzmény után paraszti
elégedetlenség indította útjára 1703-ban a Rákóczi-szabadságharcot is.

A Rákóczi-szabadságharc

A mozgalom tömegbázisát, közkatonáit a hajdúk, a végvárakból elbocsátottak, egykori

thökölyánusok és a súlyos adóval megterhelt jobbágyság tette ki, de a politikai s katonai
vezetés nemesi kézben volt. A szabadságharcot a végvárakból elbocsátott katonák, a
kiváltságaikat vesztett hajdúk, a bujdosók indították meg, melyhez Rákóczi hazatérte után
nagy számban csatlakoztak jobbágyok és kisnemesek. Az egyes falvak, vidékek lakossága
egy-egy kuruc szervező működése nyomán fogott fegyvert. Belőlük, továbbá a Bercsényi
Miklós gróf főgenerális által francia segélypénzen felfogadott zsoldosokból jött létre a kuruc
sereg magva. A kezdetben a katonák által választott parancsnokokat hamarosan Rákóczitól
kiküldött hadfogadó tisztek, kinevezett ezredeskapitányok váltották fel. Annak arányában,
ahogy mind nagyobb területek kerültek a felkelők ellenőrzése alá, egyre nagyobb számban
csatlakozott a köznemesség, a vármegyei vezető réteg s a kelet-magyarországi arisztokrácia
is.

1703 szeptemberében Rákóczi a reguláris hadseregszervezés érdekében Edictum Militare

címmel fegyelmi hadbírói utasítást és tábori rendtartást adott ki, majd 1704 augusztusában
kibocsátotta a vetési pátenst, amelyben a fegyvert ragadott jobbágyoknak és közvetlen
családtagjaiknak felmentést ígért a földesúr számára teljesítendő kötelezettségek alól. Az
ónodi országgyűlés (1707) cikkelyezte be a kuruc hadsereg egységes hadiszabályzatát, a
Regulamentum Universalét, amely az első ilyen jellegű szabályozás volt a hazai katonaság
történetében.
Kifejezetten reguláris hadak szervezésére a fejedelem 1705 elején adott utasítást. Ettől kezdve
a kuruc sereget irreguláris és reguláris hadak alkották. Az előbbiek zömét az ún. mezei hadak
tették ki. Ezekben szolgált a szegényebb nemesség is. Az irreguláris hadak fegyveresei nem
részesültek rendszeres kiképzésben, fegyverzetük, felszerelésük a katonák tulajdona volt, s
többnyire zsákmányszerzésből tartották fenn magukat. A folyamatos és tervszerű kiképzésben
részesülő reguláris hadakat a legjobb mezei ezredek regularizálása vagy toborzás útján hozták
létre. Ezekbe sorozták be az egyes vármegyék által pontszám szerint kiállított hajdúkat, az ún.
portális katonaságot is. A reguláris hadak közül kiemelkedtek Rákóczi udvari ezredei,
melyeket a fejedelem állandóan maga körül tartott. Egy tervezett, de meg nem valósult
katonai akadémia magvaként hozta létre 1707-ben a nemesifjak társaságát, melynek maga lett
az ezredese.

A felszerelés, a ruházat előteremtése, valamint az élelmezés és a rendszeres zsoldfizetés

biztosítására Bercsényi sógora, Csáky István gróf irányítása alatt hadbiztosságot hoztak létre,
amely a roppant nehézségek miatt nem tudott maradéktalanul megfelelni az elvárásoknak. A
hősi halált halt katonák özvegyét többnyire háromhavi zsolddal vagy egyévi adómentességgel
igyekeztek kárpótolni. A kuruc hadsereg, mely a szabadságharc első szakaszában mintegy 70
000, a hanyatlás idején pedig 30 000 főből állhatott, gyalogságra, lovasságra és tüzérségre
tagolódott. A hazai katonai hagyományok a lovasságot tették a fő fegyvernemmé. 1705 végén
52 lovas és 31 gyalogosezrede volt Rákóczinak, a tüzérség azonban mindössze 6 századból
állt. A portyázó kuruc harcmodort a meglepetésszerű rajtaütés és a széles, laza hadrendben
való támadás jellemezte. A császári sereg viszont zömmel gyalogosokból állt, s
hadviselésében nagy szerepet szántak az erődítményeknek, melyekkel szemben csak a
gyalogságnak lehetett esélye. A kisszámú kuruc mezei és vártüzérséget francia tisztek
irányították. A felkelés 1705-ben Szécsénybe összehívott országgyűlésén az abszolutizmus
ellentétét képező rendi szövetséget, ún. konföderációt hoztak létre, s II. Rákóczi Ferencet a
magyarországi konföderált rendek vezérlő fejedelmévé választották. Ugyanott
megfogalmazták az uralkodóval való megegyezés feltételeit is: külföldi hatalmak garanciája
mellett követelték az alkotmány megerősítését s az 1687. évi országgyűlésen feladott szabad
ellenállási és királyválasztási joguk visszaállítását.

I. József király 1706-ban csupán időnyerés céljából volt hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni,
így azok eredménytelenül szakadtak meg. A fejedelem hiába reménykedett hatékonyabb
külföldi katonai segítségben is. Legrégibb és a császár hátában kirobbant diverzióban
legközvetlenebbül érdekelt szövetségese, XIV. Lajos francia király, valamint az őt támogató
bajor választófejedelem együttes katonai veresége nyomán már korábban füstbe ment
Bécsnek a kurucok közreműködésével való körülzárási terve. Minthogy pedig Rákóczit a
szövetségesei is vonakodtak szuverén fejedelemnek elismerni, e körülmény rontotta esélyeit
diplomáciai tekintetben is. A mind nyomasztóbbá váló anyagi nehézségek miatt Rákóczi
kénytelen volt az 1707-ben Ónodon tartott kuruc országgyűlésen a nemességet is rászorítani
az adófizetésre, meglehetősen drámai előzményeket követően. Az uralkodóval megegyezni
kész Turóc megyei követek ugyanis ott nyíltan kifejezésre juttatták az alkudozások
megszakítása miatti elégedetlenségüket, ezért lekaszabolták őket. Ezt követően immáron
elfogadtathatta Rákóczi a Habsburg-ház trónfosztását és a szabadságharc idejére szóló
nemzeti adózást. Csakhogy az 1708-ban Trencsénnél a kurucokat ért katonai vereség után a
szabadságharc hanyatlása megállíthatatlannak bizonyult, s Rákóczi nemesi ellenzéke is mind
tömegesebbé vált a szabadságharc táborán belül. A katonának állt jobbágy szolgálati idejére
személyre szóló mentességet kapott a földesúri terhek alól, amit a birtokosok eleve nem
néztek jó szemmel. Pedig a jobbágyság ennél többre, a hajdúszabadságra vágyott, amit a
korábbi ígéretek ellenére sem kapott meg, s emiatt mindinkább vonakodott részt venni a
harcokban. A kuruc seregben megindult bomlás hozzájárult a hanyatláshoz, amit a fejedelem
1708-ban a sárospataki országgyűlésen a mindvégig harcoló jobbágyok számára megígért
hajdúszabadság megcsillantásával igyekezett megállítani. Csakhogy ez már későn jött ahhoz,
hogy megállíthassa a megindult folyamatot. Ráadásul a birtokos nemesség nem igyekezett
kihirdetni a megyékben a saját érdekével ellenkező törvényt. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy
a felkelők táborán belül felszínre kerülő társadalmi ellentétek feloldhatatlansága miatt a
szabadságharcnak hosszabb távon még a Rákóczi számára kedvező külpolitikai helyzetben
sem lehetett esélye.

1710 telén-1711 tavaszán a magyarországi császári hadak főparancsnoka, Pálffy János gróf
tárgyalásokat folytatott a mind kisebb területre szoruló felkelők megbízottjával, Károlyi
Sándor kuruc generálissal, mígnem sikerült a körülményeket tekintve meglehetősen kedvező
feltételekben megállapodniuk. Hűségeskü fejében valamennyi felkelőnek kegyelmet ígértek.
Nemcsak az esküt tevő nemesek szerezhették vissza a szabadságharc alatt elkobzott
birtokaikat, hanem az elesettek özvegye, illetve árvái is. A háború során Rákóczi seregében
tiszti rangra emelt parasztok kiváltságait továbbra is biztosították. A kormányzat ígéretet tett a
rendi intézmények törvényes működtetésére.

Károlyi Sándornak Rákóczi csak tárgyalásra adott megbízást, megállapodásra azonban nem.
A fejedelem külpolitikai szövetségesei közbenjárásától a fentieknél több eredményt remélt.
Csakhogy ügyének sem leghatalmasabb pártfogója, a francia király, sem legközelebbi
fejedelmi jóakarója, az orosz cár nem nyújthatott segítséget, mert maguk is háborút viseltek
(Oroszországot éppen ekkor török haderő támadta meg). Rákóczi árulónak tartotta Károlyit,
amiért a Szatmár megyei majtényi mezőn a megadás jeleként földbe szúratta a kuruc
zászlókat. Pedig ennél kedvezőbb feltételeket a kuruc hadsereg szorongatott állapotában és az
adott külpolitikai helyzetben aligha lehetett remélni, míg a kapituláció elmaradása esetén a
bécsi udvar részéről komoly realitása volt a katonai leszámolásnak.

A szatmári megállapodás értékelése

A szabadságharc a szatmári megállapodással elérte a legtöbbet, amire függő helyzetében s az

adott nemzetközi erőviszonyok közepette a korabeli Magyarországnak lehetősége volt: a
török kiűzése után a Habsburg Birodalomba való alárendelt helyzetű beillesztésének
módosítását. Mindezt úgy, hogy a dinasztia is elérte célját: korábbi, ellenállást kiváltó
próbálkozásai után végre sikerült Magyarországot politikai tekintetben birodalma szerves
részévé tenni. Ily módon, mivel mindkét fél legfőbb törekvése megvalósulhatott,
maradandóvá válhatott e kompromisszum, mely hosszú távon is életképesnek bizonyult.

Az ország politikai beillesztése a Habsburg Birodalomba

A szatmári megállapodás évében trónra lépő III. Károly (1711-1740) megtartotta az

egyezményben foglaltakat. Erre az elhúzódó spanyol örökösödési háború is rákényszerítette,
mely továbbra is lekötötte hadereje jelentős részét. Az ezt 1713-ban lezáró utrechti béke végül
jelentős kiterjedésű területekkel gyarapította birodalmát: többek között Dél-Németalföldet és
Lombardiát szerezte meg, a csak átmenetileg birtokolt területeket nem is számítva.

Szétszórtan elterülő országaiban a kormányzati hatékonyságot biztosító központosítást éppen

ezért úgy kellett az uralkodónak végrehajtania, hogy viszonylag kevés ok legyen a
tiltakozásra. Magyarországon több alkalommal összehívta az országgyűlést, amely ha királyt
többé nem is, nádort viszont többnyire választhatott e tisztség megüresedése esetén, akinek
elnöklete alatt működött az 1724-ben megszervezett Helytartótanács. 1715-ben az udvar
előterjesztésére született ugyan törvény állandó hadsereg fenntartására szolgáló adóról, de a
rendek elérték, hogy a nemesi felkelés továbbra se szűnjön meg, hiszen adómentességük jogi
alapját ez biztosította. Az 1740-ben szervezett három magyar, egy horvátországi és egy
erdélyi főhadparancsnokságot persze az összbirodalmi Udvari Haditanács alá rendelték.

1711 után nem beszélhetünk önálló hazai hadügyről. A magyar katonákat a császári
hadseregbe tagolták be. A Habsburg Birodalomnak már a harmincéves háború (1618-1648)
óta volt állandó hadserege. Az ezredeket 3-4 zászlóaljba osztották, mely utóbbiak egyenként
3-3 osztályból álltak, századossal az élükön. A százados alá egy hadnagyot vagy zászlóst és
egy strázsamestert (később őrmestert) rendeltek. A császári gyalogságnál 1710-ben
gyöngyszürke egyenruhát vezettek be, amiből később a fehér színű alakult ki. A katonák
hosszú haját copfba fonatták. A gyalogság háromszögletű kalapot hordott, kivéve a
gránátosokat, akik hegyes medvebőr süveget viseltek. S mivel ezt szalutáláskor körülményes
volt levenni, általánossá kezdett válni a fejfedőhöz emelt kézzel való üdvözlés, a tisztelgés. A
császári hadseregben a lovasság a gyalogságnak csupán mintegy harmadát tette ki, s nehéz- és
könnyűlovasságból állt. Az előbbieknek csatalovassági, az utóbbiaknak felderítői, biztosító
szerepet szántak. A nehézlovasságot alkotó vérteseket a mellükön és hátukon viselt páncélról
nevezték el. Fejükön sisakot hordtak, fegyverzetük karabélyból, két pisztolyból s hosszú,
egyenes pallosból állt. A könnyűlovasságot sokáig kizárólag a huszárság, e magyar eredetű
fegyvernem alkotta, s csak a század második felében bővült német eredetű svalizsérekkel (az
elnevezés a könnyű fegyverzetű lovat jelentő francia szóból ered), 1784-től kezdve pedig
lengyel eredetű ulánusokkal. A huszárok magyar viseletet, dolmányt, mentét, szűk nadrágot,
csizmát, kucsmát hordtak. Fegyverük a görbe kard, továbbá a karabély és a pisztoly volt.

A század második felében pénzügyi okokból az állandó hadsereg létszámát 108 ezerben
maximálták. A gyalogezredek létszámát kétezer, a huszárezredekét 610 főben szabták meg, az
utóbbiaknál 361 lóval. Mivel a toborzás nem hozta meg a kívánt eredményt, fokozatosan
áttértek a sorozásra: vármegyénként meghatározott újonclétszámot állapítottak meg, amit
azoknak kellett kiállítaniuk. Az 1750-es évektől kezdve bevezették a német vezényleti
nyelvet. 1752-től fogva valamennyi, legalább tíz éve elöljárója megelégedésére szolgáló
tisztet nemesnek kellett tekinteni. 1770-ben a szolgálatban elhunyt tisztek özvegyeinek
nyugdíjat, árváinak ellátást rendeltek. Anton Erhard Martinelli császári építőmester tervei
alapján 1738-ra katonai kórház, az ún. Invalidus-palota épült Pesten. Hasonló
létesítményekben Birodalom-szerte összesen mintegy 6.000 hadirokkant elhelyezésére volt
lehetőség a 18. században. 1752-ben kadétiskolát állítottak fel Bécsújhelyt, amely 1769-től
fogva Terézia Katonai Akadémia néven, hároméves képzési idővel működött.

A véderő másik alkotóelemét az állandó hadseregtől független magyar nemesi felkelés, az

inszurrekció képezte, melynek törvény szerinti főparancsnoki tisztét a nádor töltötte be. A
nemesi felkelői szervezet azonban a reguláris ellenséggel szemben ekkor már nagyon is
idejétmúltnak számított: ezredeik tisztikara is javarészt a katonai szolgálatot nem ismerő
nemesekből került ki, akik között csak néhány idősebb főtiszt volt hivatásos katona. Az 1741.
évi pozsonyi országgyűlésen a porosz támadás hatására a rendek megajánlották Mária
Teréziának az inszurrekciót. A nemesség azonban többnyire másokat kívánt felfogadni maga
helyett. A megyék pedig zömmel rongyos és fegyelmezetlen népséget szedtek össze (a Pest
megyeieket pl. megfelelő ruházat híján nem is merték a királynő elé engedni). Az elindított
csapatokból pedig útközben sorra elszöktek a katonák. E hirtelenjében összetoborzott, csak
felületesen gyakorlatoztatott és silányan felfegyverzett inszurgenseknek alkalmatlanságuk
miatt csak az osztrák örökösödési háború első éveinek hadműveleteiben juttattak szerepet.
Legközelebbi hadba hívásukra csak a napóleoni háborúk idején került sor.

Mivel III. Károlynak felnőttkort megért fia nem volt, gondoskodni kellett birodalma leányági
örökítéséről. Ezért a dinasztia 1713-ból származó házi törvényét, a Pragmatica Sanctiót el
kellett fogadtatni országaiban és tartományaiban, s tiszteletben tartását célszerűnek látszott
külső hatalmakkal is garantáltatni. E törvény értelmében a fiúág kihaltával a leányágat illette
meg a trónutódlás joga, mégpedig a legutóbb uralkodott családapától számított rokonsági fok
sorrendjében. Az 1721. évi erdélyi országgyűlés után 1722-ben a magyar is a hazai törvények
sorába iktatta a Pragmatica Sanctiót. Az ország biztonságát a török felől garantáló, a
kiváltságosak anyagi alapját jelentő jobbágyi intézményt szilárdan fenntartó, a rendi jogokat
és intézményeket figyelembe vevő, a protestantizmust megtűrő, a szatmári megállapodást
tiszteletben tartó uralmat szívesen elfogadta a hazai rendiség. Folytonos harcban eltelt két
évszázad után egy nagyhatalom által biztosított béke, az abban rejlő gazdasági és kulturális
fejlődési lehetőség megért nekik némi engedményt rendi önállóságuk egy részében. E keretet
olyannyira megfelelőnek találták, hogy nem is kívánták kockáztatni elvesztését. Ezért a
Pragmatica Sanctio elfogadását tartalmazó cikkelybe maguk vetették át a házi törvényből azt,
hogy Magyarország a jövőben nemcsak Erdéllyel és Horvátországgal, hanem a Habsburg
Birodalom többi örökös tartományával együtt, azoktól "feloszthatatlanul és
elválaszthatatlanul" kormányzandó.

Mária Terézia a politika színterén

III. Károly császár és király 1740. október 20-án bekövetkezett váratlan halála máris
szükségessé tette a leányági örökösödést és a Birodalom oszthatatlanságát kimondó
Pragmatica Sanctio előírásainak alkalmazását. A fiú utód nélkül elhalt uralkodó trónját
idősebb leánya, Mária Terézia örökölte (1740-1780), akivel tehetséges és céltudatos
egyéniség került a monarchia trónjára. Képességei megfeleltek határozottságának,
céltudatossága családtagjainak irányítását éppen úgy meghatározta, mint államáét.
Munkabírása már a kortársakban is csodálatot váltott ki. Keveset aludt, órákat töltött
íróasztala mellett; öltözködés, fésülködés, gyakran még étkezés közben is iratokat
tanulmányozott. Sűrűn tanácskozott minisztereivel, alattvalóit, a külföldi követeket nyilvános
kihallgatásokon fogadta, gyakran keresett fel egy-egy zárdát, iskolát, kórházat.
Meggyőződéssel hitt a fennálló társadalmi és politikai rend jogosságában, a születéssel
szerzett előjogokban, így a maga uralkodói elhivatottságában. Mély vallásosságában a
föltétlen odaadás és a célszerűség megnyilvánulásai keveredtek. A vallás által kirótt
kötelezettségeket, a szigorú erkölcsi elveket környezetétől is elvárta, uralkodói hatalmát
azonban az egyházzal szemben is kész volt érvényesíteni. Vállalta a családanya szerepet is: 16
gyermeket szült, akik közül 10 élte meg a felnőtt-, vagy legalább a nagyobbacska
gyermekkort. Hite segítette át gyermekei, férje, húga, két menye halálának elviselésében.
Mindemellett rendkívüli hatást tudott gyakorolni környezetére, állama vezető politikusai nem
félelemből vagy közömbösségből, hanem meggyőződéssel és bizalommal követték
irányítását. Számos híve akadt Magyarországon is mind a hagyományosan lojális főúri
családok (Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak), mind az újonnan az arisztokrácia soraiba
emelt tisztségviselők (Grassalkovichok) között.

Uralkodásának első lépéseit persze nem annyira saját szándékai s távlati céljai, mint inkább a
közel évtizedig elhúzódó háborúskodás határozta meg. A Pragmatica Sanctio elfogadása
ellenére ugyanis a Habsburg-ház ellenfelei különféle indokokkal támadást indítottak a
monarchia ellen. A bajor választófejedelem, Károly Albert - mentségére szolgáljon, hogy ő
korábban sem fogadta el a Pragmatica Sanctiót - a császári trónt és a teljes Habsburg
Birodalmat szerette volna megszerezni. A franciák úgy vélték, hogy európai hegemóniára
törekvő szándékaikat kevésbé akadályozná, ha a Habsburg Monarchiát megosztanák a két
leánytestvér, Mária Terézia és húga, Mária Anna között. II. Frigyes porosz király a Cseh
Királysághoz tartozó iparilag rendkívül fejlett Sziléziát szerette volna elragadni. 1740.
december 16-án az ő támadásával meg is kezdődött az osztrák örökösödési háború (1740-
1780). A porosz seregek gyorsan elfoglalták a kiszemelt tartományt, majd Csehországra
törtek. Győzelmeik felbátorították Mária Terézia többi ellenfelét is, 1741 nyarán Felső-
Ausztriát bajor és francia seregek kezdték hódoltatni. A Habsburg-kormányzat ugyanakkor
nem számíthatott külföldi támogatóra: Angliában, Franciaország korabeli fő ellenségében
békepárti kormányzat jutott uralomra; Oroszországot pedig Anna Ivanovna cárnő halála után
belső államcsínyek akadályozták meg a segítségnyújtásban. Az udvarnak már-már a főváros,
Bécs védelmére kellett felkészülnie.

A Monarchia és uralkodója szorult helyzetében felértékelődött Magyarország szerepe. Pálffy

János országbíró már 1741 januárjában fegyverbe szólította az ország népét, s a frissen
toborzott seregek Szilézia felé indultak. Május közepén Pozsonyban összeült az országgyűlés,
amelyen nagy pompával megkoronázták a királynőt, de hamarosan késhegyig menő küzdelem
kezdődött Mária Terézia és a rendek között. A királynőnek létérdeke volt, hogy segítséget
kapjon, ugyanakkor szerette volna elkerülni azt, hogy kötelező ígéretet tegyen a rendi
kiváltságok megtartására. A nemesi követek ezzel szemben érinthetetlennek nyilvánították a
rendi alkotmányt, s az uralkodótól kikényszerítették további adómentességük ígéretét, hogy -
ennek birtokában - szeptember 11-én "életüket és vérüket" ajánlják a Birodalom
megmentésére. Abban, hogy a magyar rendek harminc évvel a Rákóczi-szabadságharc
lezárása után egyértelműen kiálltak a Habsburg-hatalom mellett, több tényező is szerepet
játszott. A csinos, 23 éves királynő hatásos segítségkérését befolyásos hazai főúri politikusok
támogatták (köztük Pálffy János, akit az országgyűlésen nádorrá választottak). De a rendek
bizonyára jobban féltették kiváltságaikat a Bajorországban 1726 óta uralkodó ambiciózus
Károly Alberttől, mint az erőtlennek ígérkező Mária Teréziától.

A háborús politika negyedszázada (1740-1765)

A Monarchia sorsa a következő években az örökösödési háború harcterein dőlt el. Az udvar
kilátásait rontotta, hogy 1742 januárjában - Mária Terézia férjét, Lotharingiai Ferencet
mellőzve - Károly Albert bajor választófejedelmet választották német-római császárrá (VII.
Károly, 1742-1745). 1742 nyarán, Szilézia birtokbavétele után azonban II. Frigyes kész volt
békét kötni a bécsi udvarral. A következő évben így a Habsburg-seregek hódoltathatták
Bajorországot, majd a Rajnán átkelve Franciaországot veszélyeztették. Végső győzelmüket
csak a poroszok ismételt beavatkozása tudta meggátolni, amire 1744-ben került sor. Károly
Albert 1745-ben bekövetkezett halála után a bécsi udvarnak mégis sikerült elérnie, hogy
Mária Terézia férjét válasszák császárrá (I. Lotharingiai Ferenc, 1745-1765). Az osztrák
örökösödési háborút lezáró 1748-as aacheni békében Mária Teréziának le kellett mondania
Sziléziáról Poroszország, az itáliai Párma és Piacenza fejedelemségekről Spanyolország
javára, de sikerült megvédenie birodalma egységét. A háborúban végül számos magyar
katonai egység vett részt, s megjelenésük mindenképpen elősegítette Mária Terézia trónjának
s országainak megvédését. 1742 elején főleg magyar egységek űzték ki a bajorokat és
franciákat Felső-Ausztriából, majd ők foglalták el Münchent. A hadisikerek, az ellenségtől
visszafoglalt Csehország és Felső-Ausztria adóinak újbóli bevétele azonban paradox módon
már az első sikeres évektől kezdve csökkentette Magyarország jelentőségét a Monarchián
belül. A segítőkészség azonban mindenképpen felkeltette a királynő rokonszenvét. Az ötvenes
évek elején készített Emlékirataiban úgy vélte, hogy a magyarok több beleszólási jogot
érdemelnének a monarchia ügyeibe.

A királynő trónralépésével szinte egy időben kirobbant háború költségei miatt az udvar
katasztrofális pénzügyi helyzetbe került. Ez Mária Teréziától azonnali intézkedéseket
követelt. Sikerült bizonyos kiadásokat mérsékelnie, s ebben férje, a takarékosságra hajló
Lotharingiai Ferenc is segített. Még az örökösödési háború idején került sor az államigazgatás
hatékonyságának növelését szolgáló első intézkedésekre is, a komolyabb reformokkal
azonban megvárták a háború végét. Az 1749-ben létrehozott Directorium in publicis et
cameralibusszal olyan központi kormányszerv jött létre, amelyben egyesült a közigazgatás és
a pénzügyi irányítás. A Friedrich Wilhelm Haugwitz grófról elnevezett reform jelentőségét
növeli, hogy végrehajtása az örökös tartományokban a nemesség megadóztatásával járt
együtt. Haugwitz gróf egyébként nem az első olyan politikus, akitől a királynő késznek
mutatkozott támogatást elfogadni. Segítői kiválasztásában jó emberismerete, tehetsége
segítette. Trónralépésekor apjától, sőt részben nagyapjától örökölt, idős vezető politikusi
gárda vette körül, amelynek tagjai minden változtatástól betegesen irtóztak. (Starhemberg
gróf, az udvari kamara elnöke 77 éves, Sinzendorf gróf, osztrák főkancellár 69 éves,
Königsegg gróf, főudvarmester ugyancsak 69 éves, Harrach gróf, az udvari haditanács elnöke
62 éves volt.) Mária Terézia velük szemben - különösen pénzügyi-gazdasági kérdésekben -
erősen támaszkodott a politikától távol maradó férje, Lotharingiai Ferenc segítségére. A férj
1740 előtt kétszer is bizonyította gazdasági érzékét. Először örökölt tartománya, Lotharingia
pénzügyeit hozta rendbe, majd - miután e tartományról le kellett mondania - az itáliai
Toscanában teremtett rendet. Házasságkötése után apósa, III. Károly Magyarország
helytartójává nevezte ki, politikai szereplése azonban nem hozott sikert.

Az ifjú királynő politikai kérdésekben uralkodása első éveiben leginkább Johann Christian
Bartensteinnek, a titkos konferencia jegyzőkönyvvezetőjének tanácsait fogadta el. A polgári
származású, protestánsból katolizált Bartenstein soha nem tudott tehetségéhez méltó magas
pozícióba jutni, de mind III. Károly, mind Mária Terézia alatt komoly befolyást gyakorolt,
főleg a külpolitikára. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján jutott egyre nagyobb befolyáshoz
Wenzel Anton Kaunitz gróf, 1753-tól államkancellár, tehát a külpolitika legfőbb irányítója. A
királynő tapasztalatainak gyarapodásával azonban az újonnan felemelkedő politikusok már
csak az állami élet egy-egy szűkebb területén tudtak érvényesülni (oktatás, egészségügy).

A magyar rendekkel szemben a királynő uralkodása első tíz évében meglehetősen óvatosan
viseltetett. Eltekintett mind a Directorium hatáskörének magyarországi kiterjesztésétől, mind
a nemesség megadóztatásától. Az 1751-ben összehívott magyar országgyűléstől mégis olyan
nagyságú adóemelést kért (1 millió forintnyi növelést az addigi 2,5 milliós adó felett),
amelyről azt hitte, hogy csakis a nemesség áldozatvállalásával lesz kifizethető. A nemesi
adózás lehetősége azonban az országgyűlési tárgyalások során fel sem merült, sőt a rendek -
az adómegajánlás fejében - sérelmeik megoldását várták el a királynőtől. Hosszú alkudozások
után 700 ezer forint adóemelést szavaztak meg (az évi kontribúció ezzel 3,2 millió forintra
emelkedett), a királynő viszont lemondott az ingyenes katonai fuvar és a szénaadó-
szolgáltatásról (ami fontos lépésnek számított a sok vitát kiváltó természetbeni katonai
szolgáltatások - köztük a hírhedt forspont és a porció - felszámolása terén), továbbá ígéretet
tett a vám- és kereskedelmi sérelmek orvoslására. Az országgyűlés után azonban -
Emlékirataiban kifejtett rokonszenve ellenére - hamar bebizonyította, nem akar lemondani
arról, hogy Magyarországot betagolja birodalmába. Az 1754-ben életbe léptetett új
vámszabályozás Magyarországot elválasztotta a Birodalom örökös tartományától. Az új
vámrendszer, amely a birodalom köré vont hatékony vámsorompóval igyekezett megvédeni a
belső piacot a külföldi áruk versenyétől, a Monarchián belül általában szabad értékesítési
lehetőséget biztosított a magyar mezőgazdaság árucikkeinek. Ami a hazai cikkek számára
károsnak bizonyult, azt inkább a szomszédos országok (Poroszország, Lengyelország)
ellenintézkedései jelentették, amelyek miatt termékeink előtt bezárultak a hagyományos külső
piacok (mint pl. Szilézia a magyar bor előtt). A korábbinál nehezebben jutottak el az örökös
tartományok piacaira a magyar ipar termékei is.

Az ötvenes évek közepén új nemzetközi konfliktus bontakozott ki. Mária Terézia az osztrák
örökösödési háború lezárulása óta Szilézia visszaszerzésére készült. Az előző háborúban
kudarchoz vezető angol szövetséget Kaunitz államkancellár Franciaországgal kötött
szövetséggel cserélte fel. Számítani lehetett Oroszország támogatására is. Az új, ún. hétéves
háborúban (1756-1763) a kezdeményezés azonban ismét II. Frigyesé lett. Miután többször
tönkreverte a császári sereget, 1757 tavaszára sikerült elfoglalnia Csehország jelentős részét.
A hétéves háború erőpróbái azonban a következőkben mégsem annyira egyoldalúan alakultak,
mint a korábbi osztrák örökösödési háború csatái. 1757. június 18-án II. Frigyes Prága
közelében váratlan vereséget szenvedett, október folyamán pedig Hadik András altábornagy
huszárai - a porosz seregek hátába kerülve - a védtelenül maradt Berlint sarcolták meg. A
brandenburgi-porosz állam legjelentősebb városának elfoglalása a magyar fegyverek diadalát
jelentette, s ezúttal a kor háborúiban szokásos fosztogatás sem hozott szégyent eleinkre, akik
betartották parancsnokuk tilalmát. 1758-ban az orosz csapatok is Brandenburg területére
értek, s 1759 augusztusában mértek súlyos vereséget a poroszokra. II. Frigyes végső vereségét
egy váratlan uralkodóváltás akadályozta meg. 1762. január 5-én meghalt Erzsébet orosz
cárnő, s a helyére lépő III. Péter cár (1762) azonnal beszüntette a Poroszország elleni háborút.
A porosz sereg így teljes erejével az osztrákok ellen fordulhatott, s visszafoglalta Sziléziát. Az
1763. február 15-én, a Habsburg-állam, Poroszország és Szászország között megkötött béke
területi változtatás nélkül zárta a háborút.

Az elhúzódó háború a Habsburgok számára újabb súlyos erőpróbát jelentett. Kaunitz

államkancellár új igazgatási reformmal igyekezett a meglévő gépezet akadozásait
kiküszöbölni. Az 1761. január 26-án megalakult államtanács (Staatsrat) olyan legfelső szintű
tanácsadó testületet jelentett, amely szakértő állásfoglalásaival át tudja hidalni az egyes
kormányszervek között támadt egyenetlenségeket. Az államtanács egészen 1848-ig maradt a
Habsburg monarchia legfelső szintű szervezete. A Directoriumot feloszlatták, Haugwitz
öröksége a nemesség adófizetésében élt tovább.

A magyarok részvétele a hétéves háborúban szerényebb mértékű volt, mint az osztrák

örökösödési háborúban. A királynő, okulva az 1751. évi diéta tapasztalataiból, nem hívott
össze országgyűlést. Ezúttal az országos főméltóságok, főúri családok állítottak ki
csapategységeket, az egyház rendkívüli hozzájárulást ajánlott. A felajánlások azonban messze
elmaradtak a királynő várakozásától. A nemesség véráldozata, amivel a rendek
adómentességüket indokolták, e háborúban illúzióvá vált. A háború idején természetesen a
királynő nem kívánt konfliktust kirobbantani a magyar nemességgel. Éppen ellenkezőleg,
voltaképpen ekkor bontakozott ki a magyar arisztokrácia megnyerését célzó politikája.
Szívesen adományozott arisztokrata címeket híveinek, szívesen fogadta, ha a leghatalmasabb
családok tagjai Bécsben is tartottak fenn palotát, s az év jelentős részét a Birodalom
fővárosában töltötték. 1764-ben alapította a királynő a Szent István-rendet a diplomáciai és
polgári érdemek jutalmazására, amellyel a következő években számos magyar arisztokratát
tüntetett ki. A magyar köznemesség megnyerését szolgálta az 1760-ban alapított magyar
testőrség, amelynek 120 tagját a megyék és az erdélyi szász székek által küldött nemesifjak
adták. A szolgálat a tanulást is megkövetelte a testőröktől. Ugyanakkor arra is alkalmuk
adódott, hogy a főváros kulturális életébe bepillantsanak.

A hétéves háború befejeződésekor Mária Terézia új országgyűlésen szándékozott

helyreállítani az abszolutizmus megcsorbult tekintélyét. Az 1764-1765. évi országgyűlésen
újabb egymillió forintos adóemelést, továbbá a megbízhatatlannak bizonyult nemesi felkelés
szabályozását kérte a rendektől. Az országgyűlés megnyitásának idején jelent meg Bécsben az
udvar támogatásával Kollár Ádámnak, a bécsi udvari könyvtár igazgatójának a Magyarország
apostoli királyai törvényhozó hatalmának eredetéről és folyamatos gyakorlásáról című
munkája, amely ugyancsak az egyház és a nemesség tehervállalásának gondolatát pártolta. A
felháborodott rendeknek sikerült elérniük, hogy a királynő betiltotta Kollár könyvének
magyarországi terjesztését, majd ezúttal is lealkudtak 300 ezer forintot a királynő által kért
adóösszegből. (Az évi adó összege a 700 ezer forintos emeléssel 3,9 millió forintra
növekedett.) Kudarcba fulladt Mária Terézia azon kísérlete is, hogy a fokozódó állami és
földesúri kötelezettségek miatt egyre súlyosabb helyzetbe kerülő jobbágyokat földesurukkal
szemben törvényes védelem alá vegye.

A hatvanas években változott az önállóan igazgatott Erdélyi Fejedelemség jogállása is, de

nem abban az irányban, amelyben a magyar rendek szerették volna. Az országgyűlések a 18.
század közepén továbbra is Erdély egyesítését szorgalmazták az anyaországgal. Ez a
törekvésük azonban nem feltétlenül találkozott egyetértéssel a Királyhágón túl. A
Fejedelemség önállóságának másfél évszázada alatt az erdélyiekben gyökeret vert
különállásuk tudata, a transzilvanizmus. Az ország megosztása érdekében a Habsburg
kormányzat is nagy gondot fordított arra, hogy a fejedelemséget politikailag mind teljesebben
elkülönítse az anyaországtól. Külön igazgatási szerveket állított fel kormányzására, amiben az
anyaországinál jóval szegényebb és súlytalanabb nemesség nem tudta visszatartani. A
megyék, valamint a székely és szász székek választott tisztségviselői csak uralkodói
megerősítéssel foglalhatták el hivatalukat. Az 1754-es adóreform az adószedést - kivéve a
megyei tisztviselők kezéből - királyi adótárnokokra ruházta. Korlátozták a megyék és székek
igazságszolgáltatási jogkörét is. 1761 után Mária Terézia nem hívta össze az erdélyi
országgyűlést, 1762 után nem töltötték be a főkormányzói (gubernátori) tisztséget, s a polgári
irányítás is a katonai főparancsnok kezébe került.

Az élet minden területét befolyásolni akaró abszolutizmus nyílt terjeszkedése nem az

autonómiájukban korlátozott megyékben és székekben, hanem a társadalom alsóbb rétegeiben
váltott ki ellenkezést. 1759-1761 között Dél-Erdélyben az ortodox (görögkeleti) román
parasztok a római katolikus egyházzal való egységgel (unióval) szemben léptek fel. A
mozgalom során azután összekapcsolták a görög katolikus egyház elleni fellépést a földesúri
terhek csökkentésének követelésével. 1763-ban az újonnan szervezett naszódi román
határőrezredben robbant ki elégedetlenség, amit csak a hangadók kivégzésével lehetett
leverni. A határőrség szervezése váltotta ki a madéfalvi mészárlást is a székelyek között. A
határőrfeladat - a kedvezményekben reménykedő románsággal ellentétben - a székelyek
számára régi katonai kiváltságaik korlátozását jelentette, így sokuk menekült előle Moldvába,
mások kérvényekkel, tömeggyűlésekkel próbálták meghátrálásra kényszeríteni a hatóságokat.
Az 1763-1764. évek fordulóján Madéfalván gyülekező csíki székelyekre 1764. január 7-én a
hajnali órákban katonaság támadt. A körülvett s ágyúkkal lövetett faluban legalább
négyszázan veszítették életüket. A madéfalvi vérengzés, a siculicidium (székelyek
mészárlása) nyomán újra felszökött a Moldvába igyekvő székelyek száma. A határőrség
1766-os új szabályzata elejét vette az újabb mozgalmaknak. Mária Terézia 1765-ben a
tartományt nagyfejedelemség rangjára emelte, ezzel éppen nem az anyaországhoz való
közelítést, hanem Erdély különállását próbálta demonstrálni.

Társuralkodás II. Józseffel (1765-1780)

Az 1764-1765. évi országgyűlés kudarca után Mária Terézia többé nem hívta össze a magyar
diétát, hanem áttért a rendeleti kormányzásra. A kormányzásban alkalmazott új módszerek
ugyanakkor komoly tartalmi változásokkal kapcsolódtak össze. Alig 5 hónappal az
országgyűlés bezárása után, 1765. augusztus 18-án ugyanis meghalt a királynő férje,
Lotharingiai Ferenc. A császári cím a megelőző évben Frankfurtban római királlyá koronázott
II. Józsefre szállt, aki viszont jelentősebb szerepet kívánt betölteni a politikai életben, mint
visszahúzódó apja. Véleményével, javaslataival a bécsi felvilágosult körök (a németalföldi
származású orvos, Gerard van Swieten, a jogász professzor Karl Martini, a gazdasági és
politikai író Joseph Sonnenfels és maga Kaunitz) eddig is jelen lévő befolyása erősödött meg
az államvezetésben. A történetírás II. József társuralmától számítja a Habsburg Monarchiában
a felvilágosult abszolutizmus kezdetét.

Pedig a társuralommal nem járt tényleges hatalom. A királynő óvatosságát kettőjük eltérő
felfogása indokolta. Az 1741-ben született trónörököst eddigi tapasztalatai az alapos
változtatások szükségességéről győzték meg, amire beadványokkal, tervezetekkel igyekezett
anyja figyelmét felhívni, mindhiába. Az élesedő ellentéteket gyakori utazásokkal kívánta
tompítani, amelyek során többször látogatta meg Magyarországot is (a legnevezetesebbek
közülük az 1768-as, az 1770-es és az 1773-as útjai). Utazásain mutatott egyszerűsége, a
panaszosok iránt tanúsított együttérzése rendkívül népszerűvé tette a lakosság körében.
Országjárásaira népmesékbe illő anekdotákkal emlékeztek. Régebbi történelemkönyveink
szívesen emlegetik azt az esetet, amikor a személyét titokban tartó, kíséretét megelőző József
egy kunsági paraszttól mindenáron meg akarta venni lovát, amit azonban az nem adott, hiszen
ajándékul a császárnak szánta. A kíséret megérkezése persze leleplezte az uralkodót, aki
természetesen megjutalmazta az ajándékozót. Ha ezen történet hitelességét nem is kell
komolyan vennünk, az biztos, hogy II. József országjárásain mellőzte a pompát, egyszerű
körülmények között, gyakran rangrejtve (Falkenstein gróf néven) utazott. Bécs lakosainak
rokonszenvét az addig zárt vadászterületnek, illetve parknak számító Prater és az Augarten
megnyitásával vívta ki.

Bekapcsolódása a politikába mégsem maradt teljesen hatástalan. Ha nem is személye, de az

általa bátorított felvilágosult politikusok hatása érződik Mária Terézia oktatási reformjain. A
lakosság műveltségi szintjének emelése mindenképpen szerepelt a felvilágosult filozófia
célkitűzései között, hiszen a filozófusok a társadalom átalakítása előtt álló akadályok
elhárításában fontos szerepet tulajdonítottak a tudásnak, a leküzdendő visszásságok
felismerésének. A felvilágosult abszolutisztikus kormányzatok célja inkább az volt, hogy az
iskolák képzett hivatalnokokat, katonatiszteket, a gazdaságban használható szakembereket
biztosítsanak, a parasztokat pedig a gazdálkodás alapelemeire tanítsák meg. Mária Terézia
tanügyi reformjai közvetlenül az osztrák örökösödési háború befejeződése után indultak meg.
1749-ben alapította Bécsben a Theresianum nevű hivatalnokiskolát, 1751-ben pedig
Bécsújhelyen új, felső szintű tisztiiskolát létesített. A két intézmény tanulói között számos
magyar nemesifjút is találhatunk. (1772-ben egyszerre volt hallgatója Széchényi Ferenc és
Festetics György.) Számos szakiskolát alapítottak, sorukban az elsők közé tartozott az 1763-
ban felállított selmecbányai bányászati akadémia.
A fentieken túl a Habsburg-abszolutizmus az állami élet olyan területeire is behatolt, amelyek
eddig érintetlenek voltak az állami befolyástól, s amelyekkel a hazai rendek továbbra sem
törődtek. Az állami egészségvédelem eddig az embert s állatot pusztító járványok (pestis,
marhavész) passzív távoltartására és lokalizálására szorítkozott a vesztegzárak felállításával.
Mária Terézia minden megye és város számára előírta diplomás orvos alkalmazását,
járásonként diplomás bábaasszony foglalkoztatását.

Az eseményeket illetően Mária Terézia uralkodásának utolsó másfél évtizede mind a bel-,
mind a külpolitikát tekintve meglehetősen egyhangúnak bizonyult. Az úrbérrendezés nem
titkolt ellenérzést váltott ki a nemességben, a rendeletet megelőző parasztfelkelés és az udvar
késlekedése az ellene való fellépésben azonban óvatosságra intette a birtokosokat. A rendelet
érvényre juttatását a megyék vonakodása így legfeljebb lassítani tudta, de megakadályozni
nem. Barkóczy érsek váratlan halála után az egyházi vezetők is meghajoltak a királynő
akarata előtt. A kedélyek lecsillapodása után a királynő vállalkozott néhány, az
országgyűlések által már régen követelt közigazgatási változtatásra. 1776-ban
Magyarországhoz csatolta Fiume kikötőjét, s a várost Triesztéhez hasonló kiváltságokkal
ruházta fel. 1778-ban visszaállította a Temesköz polgári igazgatását, három megyét szervezve
a területen. A bécsi udvarnak a külpolitikában is szerencséje volt. A hétéves háború lezárása
után nem bonyolódott többé zajos háborúba. A Lengyelország első felosztása (1772) során a
Habsburg- államnak juttatott terület (Galícia) elfoglalása békés úton ment végbe. Az 1774-
ben véget ért orosz-török háborút követően az osztrák csapatok Bukovinába is bevonultak. A
hetvenes évek végén azonban Mária Terézia mégis háborúra kényszerült. Rokoni kapcsolatok
révén igényt tartott az 1777-ben kihalt bajor választófejedelmi család örökségére. Amikor
azonban az osztrák csapatok Bajorországba vonultak, a Habsburgok erősödésétől tartó II.
Frigyes ismét Csehországra támadt. Az 1778-ban kirobbant bajor örökösödési háborúnak
azonban nem volt nagyobb csatája. Az idős porosz király nem mert kezdeményezni. A II.
József parancsnoksága alatt álló osztrák seregnek végül sikerült kimanővereznie a poroszokat
Csehországból.

Élete utolsó éveiben a királynő aktivitása természetesen csökkent. Idős korában bosszulta meg
magát az a feszített munkatempó, amelyet egész életében folytatott: az az önmagával nem
törődő életmód, amely betegségekhez s természetellenes elhízásához vezetett. Utolsó éveiben
a lépcsőkön hordszéken vitték, s mikor halála előtt utoljára látogatott el a sírboltba, ahol férje
nyugodott, a szűk lépcsőn alig tudták felhozni. 1780 őszén köhögése sem akadályozta meg
abban, hogy részt vegyen egy fácánvadászaton. Megfázása azonban fokozódott, s 1780.
november 29-én este elhunyt.

II. József egyeduralma (1780-1790)

II. József 39 éves volt, amikor anyja halála után végre valóságos hatalomhoz jutott. Érett kora
azzal az előnnyel járt, hogy kormányzati elveit jó előre kidolgozhatta. Képességei nem
maradtak el anyjáétól. Örökölte Mária Terézia rendkívüli aktivitását, ugyanakkor viszont meg
tudott szabadulni annak mélyen gyökerező konzervativizmusától. A feudális elemekkel
átszőtt rendi-hierarchikus társadalom alapvető megváltoztatására ő sem vállalkozott, a
fennálló társadalmi viszonyokba mégis jócskán beavatkozott, tervei pedig a vállalt lépéseknél
is messzebb mutattak. Szándék és megvalósulás ugyanis II. József esetében nem feltétlenül
fedte egymást. A hosszú várakozás, tervezeteinek addigi elutasítása ugyanis a császárt egyre
türelmetlenebbé tette. Míg anyja politikáját egy támogatói csoport megnyerésére, a
társadalom vezető rétegeinek szolgálatba állítására tett sorozatos erőfeszítések jellemezték,
addig a fiú úgy gondolta, hogy a felvilágosult politikai gyakorlat képes lesz meggyőzni az
alattvalók azon rétegeit, amelyek érdekében intézkedéseit hozta. Uralkodói gyakorlatában
nem kívánta figyelembe venni a hagyományokat, a lakosság gondolkodását meghatározó
beidegződéseket, így sokszor ütközött ellenállásba. Közismert, hogy Magyarországra
vonatkozó rendeleteit (három kivételével) halálos ágyán vissza kellett vonnia.

Trónralépésekor nem hívott össze országgyűlést, nem koronáztatta meg magát, s nem tett
esküt a törvényekre. Uralkodói időszakából különben is hiányoztak azok a fényes
ünnepségek, amelyek Mária Terézia számára részben hatalmának kifejezésére, részben az
udvari hívek megnyerésére szolgáltak. Szórakozásaiban a szűk társasági beszélgetés vagy
zenélés került előtérbe. Jobb érzéke volt az igazi művészi értékek felfedezésére is, mint Mária
Teréziának. Támogatója lett Mozartnak, aki egyik utolsó operáját, a Cosi fan tuttét az ő
megrendelésére írta. Ugyanakkor anyjához hasonlóan, önmagát nem kímélve vetette bele
magát a munkába. Rendkívül korán kelt, s mind délelőtt, mind délután több órát szentelt az
államügyeknek. Némiképp megváltoztatta az uralkodás gyakorlatát, mivel munkájában
jobban támaszkodott titkáraira. Ha Bécsben tartózkodott, a dolgozószobája előtti folyosón
napjában többször is fogadta a kérvényezőket, hogy átvegye kérvényeiket. Puritán
magatartásán túl a koronázás elmaradásának persze súlyos politikai oka is volt. József szerette
volna elkerülni azt a csapdát, amibe anyja esett, amikor 1741-ben - az örökösödési háborúban
remélt segítség fejében - eleve elkötelezte magát a rendeknek. Még a koronázási eskü
letételével sem kívánta magát elkötelezni a rendi kiváltságok tiszteletben tartására. A koronát
- egyszerű ékszerként - Bécsbe, a kincstárba vitette. Társuralma idején szerzett népszerűsége
azonban egyelőre semlegesíteni látszott a koronázás és az országgyűlés elmaradását.

Legfőbb célkitűzése monarchiája mind teljesebb egységének (Gesammtmonarchie -

összbirodalom) megteremtése volt. Intézkedései az állami élet szinte valamennyi területére
kiterjedtek. Első éveiben leginkább az egyház és állam viszonyának rendezése, a közigazgatás
ésszerűsítése, a parasztság sorsának javítása kötötte le. Később alapvető célkitűzéseiben újabb
gazdasági szabályozások, valamint a nemesség háttérbe szorítása, politikai szerepének
csökkentése és megadóztatásának kiterjesztése került előtérbe. Idővel persze a rendeletek köre
még inkább kiterjedt, az állampolitika meghatározó területei mellé az igazságszolgáltatás, az
iskolaügy, az egészségügy is felzárkózott. Kivette a cenzúrát az egyház kezéből, s a Bécsben
működő, világiak által vezetett könyvvizsgáló bizottság hatáskörébe utalta. 1781. október 25-
én kibocsátott türelmi rendelete biztosította az evangélikusoknak, a reformátusoknak s a
görögkeletieknek (ortodoxok) vallásgyakorlatuk nagyfokú szabadságát, ha nem is a teljes
egyenlőséget. A türelmi politika eredményességét mutatja, hogy míg az 1781. évi rendeletet a
hazai protestánsok kitörő lelkesedéssel fogadták, addig a nyolcvanas évek közepétől a még
mindig megkülönböztető vallási türelem helyett a teljes egyenjogúságot kezdték követelni. Az
országos főhatóságokba bekerült protestánsok közül többeket 1790-ben már a nemesi
mozgalom táborában találjuk.

Ugyancsak meglehetősen hamar, 1782-1783-ban hozzáfogott a császár a közigazgatás

átszervezéséhez. Az államtanács fennmaradt, politikai súlya azonban mérséklődött. A korábbi
befolyásos tagokat felvilágosult, de kevésbé tapasztalt politikusok váltották fel. Izdenczy
József, a magyar kancellária korábbi előadója személyében ekkor került a testületbe először
magyarországi politikus. A magyar államigazgatás legfelső szintjén egyesítették a köz- és
pénzügyigazgatást, az udvari kamara ügyeinek zömét azonban ezúttal a magyar kancellária
alá rendelték. Ez utóbbiba beolvasztották az erdélyi kancelláriát és a horvát báni hivatalt is.
Az összevont főhatóság továbbra is Bécsben működött. A helytartótanácsot - amelyet
kezdeményező szerepétől megfosztva a rendeletek közvetítőjévé süllyesztettek - 1783-ban a
Bécshez közel fekvő, de az ország szempontjából periferikus helyzetű Pozsonyból a központi
fekvésű Budára helyezték. A helytartótanács belső reformja során az addigi bizottsági
rendszert a szakosított ügyintézés ügyosztályok (departamentum) szerinti rendszere váltotta
ki.

Hiába avatkozott be azonban az udvar mind erőteljesebben a kancellária és a helytartótanács

ügyintézésébe, a felső szervek törekvései rendre megtörtek a megyei nemesség ellenállásán.
Ahhoz, hogy az uralkodó politikájától érdemleges eredményt várhasson el, a nemesi ellenállás
fő fészkét kellett felszámolni. A közigazgatási reformok második, 1785-1786. évi hullámában
megszüntette a főispáni tisztséget, az eddig a megyei nemesség által választott alispánokat
pedig kinevezett állami hivatalnokokká tette. A megyét végrehajtó szervvé fokozta le,
megfosztotta törvényhozó és igazságszolgáltató jogkörétől, s elvette tanácskozási jogát. A
nagy átszervezés felszámolta az ország kiváltságolt egységeinek különállását is. Megszűnt az
erdélyi szász és székely székek, a jász- és kunkerület, valamint a hajdúvárosok
önkormányzata, de a szabad királyi városok autonómiája is. Közigazgatási reformjaival
Józsefnek mindenesetre sikerült elérnie, hogy a politizálás színterétől (ország- és
megyegyűlés) megfosztott rendek megfelelő fórum hiányában csak kevéssé tudták
akadályozni az uralkodói akarat érvényesülését.

Türelmi pátense mellett II. Józsefnek talán legismertebb intézkedése jobbágyrendelete, holott
ez is csak egyetlen láncszeme volt parasztvédelmi politikájának. Kibocsátására az 1784-es
erdélyi román parasztfelkelés nyomán, 1785. augusztus 22-én került sor. A jobbágyság
érdekét szolgálta egy sor más intézkedés, így a földesúri elővásárlás jogának, az italmérés és a
malomfenntartás földesúri monopóliumának felszámolása, a terményjáradék beszedésének
sürgetése (a kilencedet és a tizedet az aratástól számított 24 órán belül be kellett szedni), a
botbüntetés tilalma. A jozefinus társadalompolitika ellenkező oldalán olyan általános földadó
terve szerepelt, amelyet birtokos és paraszt egyaránt fizetett volna. Magyarországra az adót
előkészítő rendeleteket a császár nem terjesztette ki. A földmérés elrendelése 1786-ban, amely
először vette számításba a földesúri allódiumokat is, mégis bevezetésének szándékáról
tanúskodott.

Mária Terézia korához képest viszonylag kevés újítást találunk József gazdaságpolitikájában.
Az új uralkodó továbbra is ragaszkodott a merkantilista elvek érvényre juttatásához, amit a
Habsburg Monarchia viszonylagos gazdasági gyengesége indokolt. A kereskedelem
szabályozása során megerősítették az eddigi védővámokat, ami újra csak Magyarországnak
okozott károkat. Annál jelentősebb változtatásokat vezettek be az igazságszolgáltatás terén. A
cél a véget érni nem akaró, évszázados perek gyakorlatának megszüntetése, a folyamatban
lévő ügyeknek az új birodalmi kódex alapján való rendezése. Kimondták a törvény előtti
egyenlőség elvét. A nemest, ha vétkes volt, származása nem mentesíthette a következmények
alól. 1787-től fogva az osztrák büntetőkódex paragrafusai szerint ítélkeztek. A halálbüntetést
eltörölték, az elrettentést végtelen hosszúságú börtönbüntetés (ismerünk 100 évre szóló
ítéletet is) vagy kényszermunka (pl. hajóvontatás) szolgálta. Megszüntették azt a gyakorlatot,
hogy a földesúr peres ügyeit saját bírósága (az úriszék) előtt folytathassa le. A birtokos ettől
fogva csak a nem nemesek egymás közötti pereiben ítélkezhetett, a megyei bíróságok is csak
a nemesek kisebb ügyeivel foglalkoztak, míg a jelentősebb ügyeknél az eddig csak
fellebbviteli ügyeket tárgyaló, ún. kerületi táblák lettek az elsőfokú ítélethozatal fórumai.
Fellebbezni a királyi táblához, innen a hétszemélyes táblához lehetett. A perek elhúzódásának
megakadályozása érdekében megszabták, hogy minden per csak három fórumon mehet át,
több fellebbezésnek nem adtak helyet.
II. József kísérletet tett arra is, hogy a 6-12 éves korú gyermekek számára
iskolakötelezettséget írjon elő. A népiskolákban - nemzetiségi és felekezeti különbség nélkül -
azonos tankönyveket kellett használni, de a császár egyébként is támogatta a felekezetek
közötti vegyes iskolák létrehozását. Az iskolai oktatást az 1785-ben felállított 5 tankerületi
tanulmányi igazgatóság szolgálta. A hagyományokkal, szokásokkal való szembefordulását
tükrözheti a zarándoklatok és búcsúk felfüggesztése, az ereklyék tiszteletének valamint a
nekik tett adományozásoknak a tilalma, az új temetkezési eljárás (amely fakoporsó helyett
egyszerű zsákot rendelt a holtaknak), a női divat cifraságainak betiltása.

Elsősorban az államigazgatás érdekeit szolgálta volna József nyelvrendelete. Az uralkodó

tulajdonképpen az ügyintézés (közigazgatás, igazságszolgáltatás) nyelvét szerette volna
egységesíteni, amihez persze az oktatásnak is csatlakoznia kellett volna. Az 1784-ben kelt
rendelet előírta a hatóságok számára a német nyelvű ügyintézést. Az iskolákban csak németül
tudó pedagógusok kaphattak volna állást. A császár úgy vélte, hogy nem okozhat gondot a
holt, a lakosság túlnyomó többsége által nem értett latin nyelv felváltása egy élő nyelvvel. A
hivatalnokok, tanárok, bírák várt vonakodása mellett azonban onnan is jelentkezett ellenállás,
ahonnan a császár a legkevésbé számított rá: a megyékből. A latin nyelv ismerete ugyanis
társadalmi rangot jelentett a nemesség számára, a nem nemesektől való elkülönülésének egyik
fontos tényezőjét. Az uralkodó érveléséből a holt latin nyelv bírálatát ezúttal ők is elfogadni
kényszerültek, a némettel tehát előbb-utóbb a magyar nyelvet állították szembe. Míg
Ausztriában a nyelvrendelet, addig Magyarországon az ellene való tiltakozás szolgált alapul a
modern, polgárias nemzeti öntudat formálódásához.

A jozefinus politika súlyos konfliktusokat váltott ki a monarchia országaiban, de legfőképpen

Magyarországon. Ennek legfőbb okát abban kell keresnünk, hogy a császár a reformok olyan
nagy tömegét kívánta volna végrehajtani, amely másutt több uralkodói generáció feladatát
jelentette. Ezt a több rétegű politikát ráadásul az uralkodó meglehetősen átgondolatlanul,
türelmetlenül próbálta megvalósítani. Kétségtelen, hogy politikájához sikerült megnyernie a
politikusok, értelmiségiek viszonylag szűk csoportját (őket nevezik jozefinistáknak), a
társadalom zöme azonban ellenfelei táborába sodródott. Vélt vagy valóságos sérelmek miatt
találhattak egymásra hazánkban a jogaikban valóban megrövidített nemesek, a nyelvrendelet
miatt állásukat vesztő értelmiségiek és a hagyományaikban, szokásaikban korlátozott
parasztok.

II. József uralkodásának utolsó éveit kedvezőtlen külpolitikai események zavarták meg. 1787-
ben Oroszország törökellenes háborút kezdett, amihez 1788-ban sikerült Ausztria támogatását
is megnyerni. A háborús előkészületek mozgósítással és a katonai célú adók megnövelésével
jártak. Ehhez az uralkodó nem kérte ki a rendek hozzájárulását, nem hívta össze az
országgyűlést, hanem a rendek közreműködése nélkül toboroztatta az újoncokat, gyűjtette be
a gabonát a hadsereg céljaira. A jobbágyoktól szedett gabonát az adóba számították be, de
József igényt tartott a nemesség feleslegére is. A birtokosok hozzájárulásáért kezdetben
fizettek, később azonban a kincstár hitelkötvényekkel váltotta fel a készpénzfizetést. A
nemesség tehát elkerülte azt, hogy adóval járuljon hozzá a háború terheihez, gabonafeleslegét
mégis bizonytalan értékű kötvényekért kellett odaadnia az államnak. Nem javított a
közhangulaton a háború első éveinek eredménytelensége sem, a tétovázó, ütközetekbe nem
bocsátkozó sereget elharapódzó ragályok pusztították. Nem segített az uralkodó jelenléte sem,
1788 őszén betegen kellett elhagynia a hadszínteret, s egészségét többé nem is tudta
visszanyerni.
1789 nyarán a nehézségeket fokozták a francia forradalom eseményeinek hírei: az
alkotmányozó nemzetgyűlés megalakulása, a Bastille lerombolása. Hatására Osztrák
Németalföld (Belgium) elégedetlenkedő rendjei kimondják függetlenségüket a Habsburg
Monarchiától. Már az sem segített, hogy az osztrák seregek 1789-ben sikereket értek el a
törökkel szemben a délvidéki fronton: elfoglalták Belgrádot és Szendrőt. Belgium elszakadása
szemmel láthatóan megzavarta az uralkodót. December elején felfüggesztette a földmérést és
a házösszeírást, a hónap közepén ígéretet tett az országgyűlés összehívására. Az
elégedetlenség zajló áradatát azonban már ez sem csillapíthatta, úgy látszott, hogy az 1790.
januári megyegyűléseket csakis a józsefi rendszer maradéktalan felszámolása elégítheti ki.
József ezért 1790. január 26-án három kivétellel - a türelmi és a jobbágyrendelet mellett egy a
lelkészek ellátására vonatkozó kevésbé jelentős intézkedést tartva érdemesnek a
megmaradásra - visszavonta rendeleteit. Közel egy hónapig élt még, a politikába azonban már
alig avatkozott bele. A kimerítő munka, a délvidéki hadszíntéren szerzett betegségei (többek
között a malária) következtében 1790. február 20-án hunyt el. 49 éves volt.

A jozefinus politika hazánkban a rendeletek visszavonásával látszólag dicstelen véget ért. Ezt
erősíthette, hogy visszanyerték befolyásukat a rendi érdekeket képviselő hivatali szervek,
számos előjogukat szerezték vissza a földbirtokosok. Pozitív tényt jelenthetett ezzel szemben,
hogy visszaállt hazánk különleges, alkotmányos különállásként jellemzett jogállása a
Habsburg Monarchián belül. A nyelvrendelet hatálytalanítása a nemzeti fejlődés elől hárított
el komoly akadályt. A rendeletek visszavonása ellenére többé nem szerezhette vissza korábbi
hatalmát Magyarországon az egyház. Nem törhette meg a rendeletek visszavonása a gazdaság
és a szellemi élet előrelépését sem. A hazai magyar ajkú polgárság gyengesége miatt a
polgári-nemzeti fejlődés nem nélkülözhette a birtokos nemesség műveltebb, Nyugattal
kapcsolatot tartó rétegének s a nagyrészt belőlük sarjadt megyei-városi értelmiségnek a
közreműködését, ösztönző erejét. A jozefinizmus rendszerének veresége - az örökös
tartományokhoz hasonlóan - Magyarországon sem vezetett a nyolcvanas évek fejlődésének
megsemmisüléséhez, de maga a Habsburg-abszolutizmus sem lehetett képes a magyar
nemzetté válás folyamatát megakadályozni.

TÁRSADALOM

A társadalom szerkezete

A 18. századi magyar társadalom felépítését elsődlegesen még mindig a feudális jellegű
kiváltságok határozták meg. Kiváltságokon alapult a társadalom felső rétegét alkotó nemesség
politikai hatalma, gazdasági vezető szerepe, előjoga a közhivatalok betöltésére, kedvező
helyzete a műveltség megszerzésére. E kiváltságok öröklődtek, a nemes tehát születésétől
fogva rendelkezett velük, s természetesen igyekezett a kiváltságoltak körét mind szűkebben
tartani. Az, hogy a hazai nemesség mégsem vált szigorúan (kasztszerűen) zárt osztállyá, 18.
századi uralkodóink politikájának volt köszönhető. Mind III. Károly, mind Mária Terézia
szívesen adományozott nemességet a folyamodó hivatalnokoknak, udvari szállítóknak,
meggazdagodott városi polgároknak. Mária Terézia arisztokrata címek (báró, gróf, ritkán
herceg) osztogatásával igyekezett minél több támogatót szerezni törekvéseinek. A lakosság
túlnyomó többségét alkotó parasztság kevés kivétellel továbbra is jobbágyi függésben élt.
Tagjait nemcsak a munkája után fizetendő állami adók és egyházi, valamint földesúri
járadékok sújtották, hanem jogi alávetettsége is: kiszolgáltatottsága a nemesi kézen lévő
megyei hatóságoknak, a földesúri bíróságnak. Jelentős részük röghöz kötött volt, földesurát,
faluját engedély nélkül nem hagyhatta el; vétségei felett az úriszéken ugyancsak földesura
ítélkezett. A városi polgároknak ugyan voltak kiváltságaik, amelyek révén a jobbágyok fölé
emelkedhettek, gazdasági gyarapodásukat azonban nem tudták a politika színterére átvinni.
Súlytalanságuk miatt a 18. század történetében csekély szerepet játszottak.

Birtokosok, nemesek

Bár a kiváltságok többsége minden nemest megilletett, a magyar nemesség a 18. századra
meglehetősen differenciált, érdekeiben sokszor egymással szembenálló rétegekre oszlott. A
nemesi társadalom csúcsán egy számban meglehetősen szűk körű arisztokrácia állt.
Csoportjukat főúri címük választotta el a köznemességtől. Mária Terézia adományozásai
következtében uralkodásának végére a hazai eredetű főnemesi családok száma nagyjából
másfélszáz volt: 155 család, a családtagokat is számítva legfeljebb ezer fő, nem számítva
viszont a kétszázat is meghaladó indigena (honosított) családokat, amelyek sohasem költöztek
Magyarországra. A hagyományos arisztokrácia tekintélyes földbirtokkal rendelkezett, ezen
családok jövedelme százezrekre rúgott. Továbbra is a magyar arisztokrácia legkiemelkedőbb
családjainak jutottak az országos méltóságok (nádor, országbíró, horvát bán, az udvari
hivatalok - kancellária, kamara - vezető állásai), egyre jobban kisajátították a katolikus egyház
vezetői tisztségeit, de jelentős szerepet kaptak a középszintű igazgatás irányításában is (pl.
egyes megyék örökös főispánjaként).

A török kiűzése után az arisztokrácia mégis veszített korábbi befolyásából. Az ország

védelmét az 1715. évi országgyűlés állandó katonaságra bízta, aminek következtében az
arisztokraták elveszítették katonai vezető szerepüket. A magasabb tiszti állások betöltéséhez
már nem volt elegendő az előkelő születés, hanem megfelelő képzettségre is szükség volt.
Hasonló változások mentek végbe a politikai életben. A 18. században megújuló
államigazgatásban számítottak részvételükre, alkalmazásuknak azonban felsőbb szinten egyre
inkább szakmai feltételei alakultak ki, míg középszinten a megyéket egyre jobban kezébe
kaparintó köznemesség mögött szorultak háttérbe. Csökkent e réteg gazdaságirányító és
társadalomszervező szerepe is. A birtokok irányítása fizetett alkalmazottak kezébe került.

A korszak arisztokratája sorsának romlását főleg azzal próbálta meg ellensúlyozni, hogy a
kormányzati központokba (Pozsonyba, később Budára, de mindenekelőtt Bécsbe) költözve
részt kért az új típusú feladatokból. Mária Terézia címekkel, rangokkal, kitüntetésekkel
igyekezett e réteget megnyerni politikájának. Az udvarhoz kapcsolódó arisztokraták
magyarországi birtokaikon is hasonlóan fényes környezetet igyekeztek kiépíteni maguk köré,
mint amilyent a császárvárosban tapasztalhattak. Mária Terézia uralkodása idején
Magyarországon közel 200 kastély épült, a városok nagyszerű palotákkal gazdagodtak. A
vidéki kastélyok a barokk főúri élet minden pompáját magukon hordták.

A magyar arisztokrácia a 18. században tehát - pozícióvesztése ellenére - megőrizte

kiemelkedő helyét a társadalomban. A megváltozott körülmények, az udvarhoz való
közeledése persze azzal járt, hogy mind politikai gyakorlatában, mind életmódjában
eltávolodott a köznemesség széles rétegeitől. Elidegenedése mégsem jelentett teljes szakítást a
hazai érdekekkel. Az arisztokrácia a 18. században - eltérően a korábbi évszázadoktól - ugyan
nem állt a rendi függetlenségi törekvések élére, birtoka sem vált a polgári gazdálkodás
bevezetésének mintaképévé. Mégis, most szerzett tapasztalatainak, műveltségének volt
köszönhető, hogy a 19. század elején tevékenykedő új generációjában ki tudta nevelni
Széchenyi István grófot s néhány más, hozzá hasonló, az ország sorsáért őszintén aggódó
arisztokratát.
A köznemesség helyzetét, vagyoni állapotát az arisztokráciánál kevésbé ismerjük. Hazánkban
ugyanis a birtokos nemesség - kiváltságainak korlátozásától, mindenekelőtt megadóztatásától
félve - maga akadályozta meg, hogy vagyonáról (birtokáról, jövedelmeiről) felmérés
készüljön. A hazai nemesség első hitelesnek tekinthető összeírására a II. József-féle
népszámlálás keretében került sor. 1787-ben az ország 8,5 millió összeírt férfi lakosából 197
ezer fő volt nemes, százalékosan 4,6%. A források alapján 700-800 családot sorolhatunk a
jómódú birtokosok (bene possessionatus), míg néhány ezer családot a középbirtokosok
(possessionatus) közé. A hazai nemesség túlnyomó többsége (kb. 70 ezer család, mintegy 350
ezer fővel, a nemesség több mint 90%-a) a kisbirtokosok-földtelenek kategóriájába tartozott.
Sorsukban közös volt, hogy a törvények s még inkább a vármegyei szabályzatok adót (taksát)
róttak ki rájuk. Összefoglaló nevük így gyakran taksás nemes lett.

Birtokos nemesnek azokat tekintették, akiknek nemcsak földjük, de rajta jobbágyuk is volt.
Az ide tartozóknak egy-négy - igaerővel is bíró - jobbággyal vagy nagyobb számú zsellérrel
kellett rendelkezniük. A taksás nemesek maguk gazdálkodtak. A legszegényebb nemesi
rétegbe tartoztak azok az armalisták, akiknek már csak nemesi levelük volt. Nemességükkel
nem járt együtt az általuk művelt föld mentesítése a szolgáltatások alól. Ha volt telkük, azt
általában megváltották a földesúri szolgáltatások alól, az állami adókat azonban továbbra is
fizetniük kellett. A 18. században az armalisták sorait gyarapították azok, akik nem tudták
visszaszerezni az egykori hódoltsági területen fekvő birtokaikat. Az ilyen jobbágytelken ülő
nemesek gazdálkodását vagy életmódját semmi nem különböztette meg a parasztokétól.

Az eltérő vagyoni helyzet eltérő társadalmi és politikai szerepet tett lehetővé. Az egyazon
nemesség elve korábban azt jelentette, hogy bármely nemes eljuthatott az országgyűlésre,
betölthetett országos főméltóságot. Az országos tisztségek ennek ellenére csak kivételképpen
jutottak köznemesi kézre, ugyanakkor a birtokos nemességre hárult a megyei tisztségek
betöltése. (A törvények és a megyei szabályrendeletek értelmében megyei tisztviselők csak
birtokosok lehettek.) A taksás nemesek politikai szerepe az évente többször összehívott
megyei közgyűlésen való részvételre korlátozódott. Mivel mind tájékozottságuk, mind
műveltségük alacsony volt, véleményüket könnyen lehetett befolyásolni. A jobbágyságtól
elhatároló kiváltságaikat féltve ezen elszegényedett nemesek mindenkor a társadalmi
változások s az uralkodói reformpolitika leghangosabb ellenzői voltak.

Jobbágyok, parasztok

Magyarország mezőgazdasággal foglalkozó népességének túlnyomó többsége (mintegy 90-

95%-a, az összes népesség 85-90%-a) jobbágyi sorban élt. Szám szerint ez 8,5-8,9 millió
embert jelentett. Sorsukat évszázadok óta az a nagy kelet- és kelet-közép-európai törekvés
határozta meg, amely a 16. századtól kezdődően a jobbágyok röghöz kötésére és a majorságok
kiépítésére irányult. A parasztság jogilag jobbágynak számító széles tömegeit csak az ország
felszabadulását követő népességmozgás segítette időlegesen jogi és társadalmi helyzetének
kedvezőbbre fordításában. A paraszt lakosság mindenekelőtt a költözés lehetőségének
bővítésére és szolgáltatásainak mérséklésére törekedett. Bár törvényben továbbra sem
szentesítették a jobbágyi költözés szabadságát, a hatalmas belső migráció során sokan
szereztek maguknak erre jogot. A birtokosok persze ismét urukhoz és földjükhöz kötött
jobbágyokká szerették volna őket süllyeszteni. A költözés joga a szolgáltatások mérséklésére
is kihatott. Az alföldi településeken egyelőre nem is gondolhattak a volt királyi
Magyarországon megkövetelt súlyos terhek, mindenekelőtt a kemény robot bevezetésére. A
munkaerő elvesztésétől való félelem bizonyos fokig visszahatott a korábban súlyos
járadékokkal megterhelt vidékekre is, ahol átmenetileg szintén mérséklődhettek a
szolgáltatások.

A 18. század magyar parasztjait tehát egyrészt költözési joguk megléte vagy hiánya, másrészt
földjük (telkiállományuk) nagysága alapján különböztették meg. Eszerint állapították meg
állami adójukat, valamint az egyháznak és a földesúrnak járó szolgáltatásokat. Az állami adót
az ún. portaszámok szerint osztották fel először a megyék között, majd az egyes megyéken
belül. A megyei portaszámot a jobbágy vagyontárgyainak alapján összeállított jegyzékek
szerint állapították meg. Valamennyi jobbágyot sújtotta az egyháznak járó tized (decima,
dézsma), amelyet a gabona, a bor, a juhok és a méhek után kellett leróni. A földesúri kilenced
(nona, néha ugyancsak dézsmának nevezik) minden termék után járt. A természetbeni
járadékok különféle háztartási szükségletekkel, konyhai ajándékokkal, tűzifával egészülhettek
ki. A szabadmenetelűek egy része szinte kizárólag pénzjáradékot (taksát) fizetett, amelynek
összege évi 1 forinttól 10-12 forintig terjedhetett. A nem költöző, "örökös" jobbágyok
munkakötelezettsége ugyanakkor szinte sehol nem maradt meg a törvényben előírt évi 52
napnál. A robotot ugyanis nem feltétlenül a napok száma szerint tartották nyilván, hanem az
elvégzett munka formája és mennyisége szerint (követelmény lehetett pl. meghatározott
szántóterület felszántása, bevetése, learatása vagy bizonyos nagyságú szőlőbirtok
leszüretelése). A kötelezettségek közül legsúlyosabbnak a pénzjáradék számított, mivel a
paraszt nehezen tudta azt előteremteni. Legáltalánosabb formája a census volt, amely egész
telekre akár 3-6 forintot is kitehetett.

Az ország lakosságának növekedése, a föld és művelői arányának lassú helyreállása szabad

utat nyitott a birtokosok törekvései előtt. A jobb értékesítési lehetőségekkel rendelkező
nyugat- és észak-magyarországi területeken az 1740-1760-as évektől újra növekedésnek
indultak a szolgáltatások. Mai szemléletünkkel szinte elképzelhetetlen az az önkény, amivel a
birtokosok vagy gazdatisztjeik a szokásokat és hagyományokat megsértve raktak újabb és
újabb terheket parasztjaik vállára. A jobbágyok egyre szaporodó beadványai a szántóföldi
munka korlátlanságát panaszolták, de nehezményezték a hosszú fuvarozást, az uraság
visszaéléseit elővételi jogával, a faluközösség által bírt haszonvételek (legeltetés,
erdőhasználat) korlátozását. Hiába bízták az országgyűlési törvények a jobbágyok védelmét a
megyei hatóságokra, hiába írták elő "megfelelő módon előkészített urbáriumok" készítését, a
paraszti szolgáltatások nagyságát egyre inkább a földesúri akarat határozta meg. A 18. század
közepén-második harmadának végén Magyarországon minden jel arra mutatott, hogy a
parasztság - a török kiűzését követő kedvező tendenciákon túljutva - a cseh, lengyel vagy
orosz jobbágyok szinte rabszolgai értelmű jogfosztottsága felé tart.

A birtokosok és a megyék közömbössége miatt a parasztok panaszaikkal egyre gyakrabban

fordultak közvetlenül az udvarhoz. A királynő 1755-ben e panaszok kivizsgálásával és
orvoslásával a helytartótanácsot bízta meg, azzal a további feltétellel, hogy a határozatot neki
kell felterjeszteni. Ugyanezen évben Horvátország katonai igazgatás alatt álló megyéiben
(Kőrös, Zágráb) paraszt- és határőrfelkelés robbant ki, amely egyaránt irányult az állami
terhek és a földesúri szolgáltatások ellen. Bár e felkelést gyorsan leverték, Mária Terézia
1756. március 5-én úrbéri rendeletet bocsátott ki három, ugyancsak Horvátországhoz tartozó,
de polgári igazgatás alatt álló megyére (Pozsega, Szerém, Verőce), amelyben megszabták a
földesúr által megkövetelhető szolgáltatások felső határát és megállapították a jobbágytelkek
minimális nagyságát.

Sem a hatóságok, sem a nemesség nem tudott olyan törekvést felmutatni Magyarországon,
amely a bécsi udvart megnyugtathatta volna a parasztság helyzetét illetően. Az udvar részéről
mind időszerűbbnek látszott a közvetlen beavatkozás a magyar társadalom legfontosabb
adóalanyának, a parasztságnak a védelmére, adózóképességének megőrzésére. Mivel a
királynőnek nem sikerült elérnie, hogy az 1764-1765. évi országgyűlés törvényben rendezze a
paraszti szolgáltatások ügyét, Mária Terézia a magyarországi úrbéri viszonyokat is rendeleti
úton szabályozta. Lépését elősegítette, hogy ezúttal Nyugat-Dunántúl megyéiben bontakozott
ki parasztmozgalom. Ez a mozgalom távol állt a középkor nagy parasztháborúitól, s inkább jó
szándékú demonstráció volt az uralkodó vélt szándékai mellett, mint valódi felkelés. A
parasztok alig tettek többet annál, mint hogy gyűléseket tartottak, megtagadták a
robotmunkát, földet, legelőt foglaltak vissza. Helyenként a gazdatiszteket is elverték, vagy
kiszabadították elfogott társaikat. Valódi kezdeményezést az udvartól vártak. Felkelésük
hatására születhetett meg az 1767. január 23-án kibocsátott úrbéri rendelet. A rendezésnek
három alapvető törekvése volt: megállapítani a paraszti telkiállomány nagyságát és a vele járó
haszonvételeket, a már meghatározott telkiállományt megvédeni a földesúri kisajátítástól,
végül szabályozni a telek után járó szolgáltatásokat. A járadékok alapjául szolgáló telek
nagyságát - az ország tájainak eltérő sajátosságai, valamint a talaj minőségétől függően - 16-
40 kataszteri holdban és 6-22 kaszás rétben állapították meg, amihez 3/4 kataszteri hold belső
telek járult. (Akinek használatában a megállapítottnál kevesebb föld volt, töredék - 3/4, 1/2,
1/4 - telkesnek nyilvánították.) A járadékok zömét a termény (kilenced, ajándékok) és a
munka (heti egy nap igás vagy két nap gyalogrobot, fuvar) tették ki. Pénzt a földesúr az 1
forintos füstpénzen kívül csak különleges alkalmakkor követelhetett (pl. országgyűlési
segélyként). Töredék telek esetén a járadékok mérséklődtek.

Az úrbérrendezés végrehajtása során számos ellentmondással találkozunk. Az a

szolgáltatásmérséklés, amely a dunántúli és felvidéki megyékben jelentősen enyhített a
jobbágyság helyzetén, az alföldi településeken - ahol a robotnak egyáltalán nem vagy csak
alig volt hagyománya - inkább súlyosbított helyzetükön, semmint könnyített volna. Nem
sikerült a teleknagyság országos szintű kiegyenlítése, bár ez éppen a szolgáltatások terén
rosszabbul járt Alföldön vezetett nagyobb telkek kialakulásához. A rendelet kedvező
következményei azonban mindenképpen meghaladják negatívumait. Az egész országot
érintette a telkiállomány rögzítésének kimondása. Az úrbérrendezéssel megszűnt a jobbágyok
úrbéres földjeinek földesúri kisajátítása. Az úrbérrendezést követően Mária Terézia alig
néhány, a parasztságot érintő intézkedést hozott. A birtokosok elővásárlási jogának 1774-es
korlátozását parasztjaik terményeire az ugarvetemények 1774-ben elrendelt kilenced- és
tizedmentessége követte. Komoly változásokat azonban ezek a rendeletek a magyar
parasztság helyzetében már nem eredményeztek.

Igazából nem hozott alapvető változást hazánkban II. József 1785. augusztus 22-i
jobbágyrendelete sem, amely a röghöz kötött jobbágyok számára megadta a költözés, a
tanulás, a munkavállalás és a mesterségek elsajátításának jogát. A rendelet ugyanakkor
érvényben hagyta a feudális szolgáltatások rendszerét. A paraszttársadalom fő problémája
ekkor már nem annyira a föld elhagyása, hanem az egyre osztódó telkiállomány megőrzése
volt. A jobbágyrendelet javára írhatjuk, hogy megnövelte a jobbágyságból való kitörés
(tanulás, mesterségválasztás) lehetőségét.

A 18. századi Habsburg-jobbágypolitika a szolgáltatások korlátozásával valamint a paraszti

földek kisajátításának tilalmával a paraszti állapotot valamiféle örökbérlői státus felé
közelítette, amelyben a járadék nagyságát immáron a föld relatív kiterjedéséhez (telekhányad)
igazították. Ez a tény szakítást jelentett azzal a szokásos egyenlősdivel, amelynek alapján
korábban minden jobbágyot azonos szolgáltatásra köteleztek, s elfogadta a parasztságon belüli
differenciálódást, amely feltétlenül szükséges volt a gazdagparaszti, vállalkozói réteg
megerősödéséhez. II. József azon kísérletét, hogy a parasztok a robotot kötelezően
pénzjáradékkal válthassák meg, elsodorta a rendeletek visszavonása, akárcsak néhány más, a
jobbágyok érdekében hozott intézkedését. Az említett jobbágypolitika mégis tudomásul vette
a függőségek kölcsönössé válását földesúr és jobbágy között, ami nemcsak a birtokos számára
tette kétségbevonhatatlanná jogát a járadékok behajtására, hanem a jobbágy számára is
elismerte a szabad földhasználatot.

Városlakók, polgárok

Az agrártermelés nyomasztó túlsúlya miatt a városok és a polgárság jelentősége a 18. századi

Magyarországon meglehetősen szerény maradt. A gazdaságilag és politikailag egyaránt
súlytalan hazai polgárság így nem tudott kitörni azon jogi korlátozások közül, amelyekben a
városi állapot nem a gazdasági fejlettséget vagy a kiemelkedő népességszámot tükrözte,
hanem a feudális rendi kiváltságok függvényeként jelent meg. Privilégiumok alapján tudott
elkülönülni az ún. szabad királyi városok meglehetősen szűk csoportja, míg szerényebb
kiváltságok birtoklásával emelkedtek a falvak fölé az ún. mezővárosok.

A II. József-féle népszámlálás az országban (Horvátországot, valamint Erdélyt is beleértve)

több mint 600 várost talált, több mint 1,6 millió lakossal. (Mivel ez a szám a népszámlálás 8,5
milliós korabeli végeredményében szerepel, a lakosság 18,8%-át jelenti.) E városok
egytizede, szám szerint 61, tartozott a szabad királyi városok közé, 485 ezer lakossal (5,6%), a
mezővárosok száma 548 volt, nagyjából 1,2 millió lakossal (14%). A 18. század a városok
jelentős számbeli növekedését hozta. A szabad királyi városok száma 12-vel, a mezővárosoké
több mint százzal növekedett, többnyire a volt hódoltsági területeken található települések
jogainak gyarapodásával. A szabad királyi városi rangot uralkodói adomány és országgyűlési
törvénybeiktatás biztosította. A közvetlen uralkodói fennhatóság magas fokú önkormányzatot,
fellebbviteli ügyekben külön bírói fórumot, valamint országgyűlési képviseletet jelentett. A
magánföldesúri függés alól való mentesülés megszüntette a jobbágyi szolgáltatásokat is.
Lakosaik között mégis kisebbségben maradtak a kézművesek, iparosok. Az 1787. évi
népszámlálás a szabad királyi városokban mindössze 31 ezer "polgárt" talált (a férfilakosság
14%-a, akik közé azonban a kézműveseken kívül a háztulajdonosokat is besorolták), de éltek
ott nemesek (5,2 ezer férfi, 3,5%), hivatalnokok (2 ezer, 0,9%) is. A lakosság zömét velük
szemben a paraszt és zsellér kategóriába sorolt földművesek, kézműveslegények,
napszámosok, alkalmi munkások adták, akik azonban nem részesültek a kiváltságokat jelentő
polgárjogokból. Az ország néhány valóban városi jellegű települését a Felvidéken és
Erdélyben a bányászat, a hegyvidéki és alföldi jellegű tájak találkozásánál a kereskedelem
hozta létre.

A hazai városok többségét az ún. mezővárosok tették ki. Megkülönböztetésük alapja a

magánföldesúri (egyházi, világi, esetleg kamarai) függés volt. A városiasodás szintjét tekintve
néhányuk elérte, talán meg is haladhatta az újonnan kiváltságoltakat. Sokuk lakosságának
száma is magasabb volt, mint az átlagos szabad királyi városoké. A mezővárosok többségében
azonban - elnevezésüknek megfelelően - a lakosság nagy része nem tudott szakítani a
mezőgazdasági foglalatossággal, iparuk zömében pedig az adott vidék mezőgazdasági
termékeinek feldolgozására korlátozódott. Kézműveseik között többségben voltak a
csizmadiák, takácsok, szűrszabók, szíjgyártók. Autonómiájuk szerényebb volt a szabad királyi
városokénál, falusias jellegüket fokozhatta, hogy településüket nem vehették körül fallal. A
legnagyobb mezővárosok - a török korban elpusztult falvak földjeinek bekebelezése révén -
az Alföldön alakultak ki, számbelileg a legtöbbjüket ezzel szemben a sík vidéket övező
hatalmas félkörívben találjuk, a Dunántúl nyugati szegélyétől a Felvidék nyugati részéig.
A városi lakosság sem vagyoni, sem jogi szempontból nem volt egységes. A polgárjoggal
rendelkezők meglehetősen zárt tömbben igyekeztek óvni kiváltságaikat és elhatárolódni a
társadalom más rétegeitől. Próbálkozásuk azonban csak részsikerrel járt. A vezető
patríciuscsaládok szívesen utánozták a nemesi életformát, vagyonukat - a helyi
tőkebefektetési lehetőségek alól kivonva - előszeretettel fektették földbirtok (pl. szőlő)
vásárlásába, gyakran folyamodtak nemesi címért. Felhígította őket a városba költöző nemesek
nagy száma is. A hazai polgárságtól így végül távol állt bármiféle társadalmi változtatás
gondolata. A modern értelemben vett polgári gondolkodás inkább legfeljebb egy szűk nem
nemesi értelmiségi-hivatalnoki (tisztviselők, jogászok, tanítók, szabadfoglalkozású
értelmiségiek, köztük orvosok) rétegben (honoráciorok) alakulhatott ki, amely - mivel a
hasonló helyzetű birtokos nemesekkel szemben tényleges fizetésére volt utalva -
fogékonyabbnak bizonyult a kor új szellemi mozgalmai iránt, beleértve a felvilágosodást is.

NYELVTÖRTÉNET

A KÖZÉPMAGYAR KOR MÁSODIK FELE

A kor nyelvi jellemzése

A török kiűzése után Magyarország etnikai és ezzel együtt nyelvi térképe is megváltozik. Az
elnéptelenedett területekre beszivárgott, illetve a bécsi kormány által tudatosan betelepített
népcsoportok elsősorban szerb és német nemzetiségűek. Az északi megyékben emelkedett a
szlovákok száma (ők még alföldi településekre is eljutottak), valamint megnőtt Erdélyben a
románok részaránya is. A 18. század közepére a magyar népesség aránya 50%-ra csökkent. Ez
az etnikai változás vált a nemzeti nyelv és művelődés tudatos használatának, fejlesztésének
egyik alapvető mozgatójává. A magyar lakosság nemcsak más etnikumokkal keveredett,
hanem az országon belüli népmozgások nyomán a magyar nyelvű településeken is kevert
nyelvjárási szigetek alakultak ki, melyek összecsiszolódása megindult a 18. században. A
magyar nyelv ebben az időben már rendelkezett szépirodalmi művekkel, szótárakkal, és már
megteremtődött a tudományos élet jónéhány műszava is.

II. József nyelvrendelete

II. József 1784-ben kiadott nyelvrendelete a kormányzásban a latin helyett a németet

nyilvánította hivatalos nyelvvé, valamint kötelezővé tette a német nyelvtudást a hivatalnoki
állások betöltéséhez. A konzervatív magyar tábor azonnal tiltakozott a rendelkezés ellen. A
jozefinista értelmiség viszont (Pálóczi Horváth Ádám, Kazinczy Ferenc, sőt még Révai
Miklós is) helyben hagyta a javaslatot. Érzelmileg mindenképpen ösztönzőleg hatott a magyar
nyelvújítási programra, mivel sürgette egy korszerű, a hivatalos nyelv szerepét is betölteni
képes magyar nyelv kialakítását. II. József halála előtt visszavonta rendeletét. Ezek után
megindult az országgyűlésben és az oktatásban a magyar nyelv előretörése: 1791-ben a
magyar nyelvet rendkívüli, majd a következő évben kötelező tárggyá tették a magyarországi
középiskolákban.

A felvilágosodás beszivárgó eszméinek hatására a korszerű művelődés nyelve a francia és a

német lett. Bécs előkelő köreiben elterjedt a franciás műveltség, a francia életformához
igazított társasági élet, még francia színház is alakult, sőt maga Mária Terézia is szívesen
levelezett családtagjaival franciául. A Mária Terézia által alapított magyar nemesi testőrség
tagjainak is kötelező volt a francia nyelv tanulása.

A NYELVÚJÍTÁS ELŐKÉSZÍTÉSE

Szótárak, helyesírási útmutatók

A 17-18. század fordulóján a nyelvtudomány történetében három egymással is szoros

kapcsolatban álló tudós munkássága érdemel különös figyelmet: Pápai Páriz Ferencé,
Tótfalusi Kis Miklósé és Tsétsi Jánosé. A 17-18. század fordulóján élt polihisztor, Pápai Páriz
munkája, a Pax corporis az első magyar nyelvű nyomtatott orvosi könyv, amelyben a
természettudományos gondolkodás összeolvad a népfelvilágosító szándékkal. Az ő
munkásságának köszönhetjük Szenczi Molnár Albert latin-magyar, magyar-latin szótárának
átdolgozott és kibővített új kiadását (Dictionarium Latino-Hungaricum Lőcse, 1708). A nagy
nyelvi tudatossággal készült, új szavakat, szókapcsolatokat meghonosító szótár csaknem 200
évig volt használatos. Tudománytörténeti szempontból Pápai Páriz Ferenc jelentősége abban
is áll, hogy ő fordította Tótfalusi figyelmét a papi pályáról a nyomdászat felé.

Tótfalusi Kis Miklós helyesírási és grammatikai elveit Apologia Bibliorum (Kolozsvár, 1697)
című latin nyelvű munkájának harmadik részében (Ratiocinatio de ortographia) fejtette ki.
Ebben a műben vált igazán egyenrangúvá a magyar nyelv és nyelvtan a latinnal.

Mint elődeinek művei, az övé is gyakorlati jellegű, elsősorban a helyes írás és helyes beszéd
áll középpontban. A korábbiaknál magasabb szintű, ezáltal nagyban hozzájárult a hangtani és
alaktani egységesülés útjának egyengetéséhez, és így mai helyesírásunk alapjainak
lerakásához. Munkájában már érezhető a racionalizmus tudományos szelleme, mivel
tudományos módszerekkel elvi s gyakorlati síkon igyekezett behatolni a nyelvi kérdések
legapróbb részleteibe, és törekedett rendszerezni azokat. Vezérelvévé a nyelvbeli gondosságot
és tisztaságot tette. Ehhez a közvetlen mintát és forrást elődeitől: Pázmány Pétertől, Szenczi
Molnár Alberttől, Geleji Katona Istvántól, Medgyesi Páltól, Apáczai Csere Jánostól merítette.
Műveikből viszont csak azt vette át, ami az ő ortográfiai koncepciójába beleillett. Követte
például Geleji szóelemző írásmódját, de az előd túlzásait levetkőzve. Ezt az írásmódot követi
például a j-vel kezdődő igei személyragok és birtokos személyjelek írásában: mondja, látjuk,
kardja. A szóelemző elvet alkalmazta az olyan szóalakok írásával kapcsolatban is, melyekben
az abszolút szóvégen vagy magánhangzóval kezdődő, illetőleg ezzel kapcsolódó toldalékok
előtt a szóvégi mássalhangzó a kiejtésben megnyúlik: egészszen helyett egészen, erössebb
helyett erősebb. Gelejivel szemben a fonetikus elvet érvényesítette viszont a -val/-vel rag
írásában: babbal és nem babval. Tótfalusi nagy gondot fordított az idegen tulajdonnevek,
szavak megfelelő írására. Példamutatóan érvelt az egyes idegen betűknek a magyar nyelv
törvénye szerint való helyettesítése mellett. Az y-t i-vel írta át, mivel ennek más a szerepe a
mi írásrendszerünkben: Babylon helyesen Babilon. A latinul nem tudók számára f-fel jelölte a
ph-t: proféta. Tóthfalusi érdemeit az is növeli, hogy elméletileg kifejtett érveit a gyakorlatban
is szigorú következetességgel alkalmazta, és az általa kikövetkeztetett normából nem
engedett.

Tsétsi János Tótfalusi helyesírási elveinek követője és sok tekintetben elterjesztője volt.
Közreműködött Pápai Páriz szótárának sajtó alá rendezésében és javításában is, és ennek
következtében Observationes Orthographico-Grammaticae című műve a Dictionariumhoz
csatolva jelent meg (Lőcse, 1708). Tsétsi védelmezte, átvette és néhány ponton kiegészítette
mestere munkáját. Az ó, ű, zs, dz, dzs hang jelölésével, a többi hangot jelölő felesleges
betűváltozatok elhagyásával, továbbá a szóelemző elv következetes végigvitelével ő hozta
létre a maival lényegében megegyező teljes hangjelölési rendszert. Tótfalusihoz hasonlóan
megteremtette a szóelemző és a kiejtési elv helyes egyensúlyát.

A régebbi szótárak közül még Cellarius könyve volt használatos, amelynek Bél Mátyás-féle
négynyelvű átdolgozása több új kiadásban látott napvilágot a 18. század második felében.

A 18. századi nyelvállapot jellemzése

A 16-17. századi folyamatok tetőzéseként a 18. században az írott nyelv szabályai már
nemcsak kialakultak, hanem jelentős mértékben el is terjedtek. Nagyjából két alapvető nyelvi
norma volt használatos, a nyugati és az északkeleti (s ennek változata, az erdélyi). A norma
fogalma jóval tágabb volt, mint manapság, sokkal több párhuzamos lehetőséget engedett meg,
helyi színeződés tarkíthatta.

A hangtani jelenségek terén jelentős, a fonémarendszert is érintő hangváltozás ebben az

időben már csak egy volt: a hosszú nyílt e eltűnése. Ezt a hangot, míg élt, számos író külön
betűvel jelölte, megkülönböztetve az é-től. Ez az e hang azonban középső nyelvállású é-vé
válva a 18. századra kiveszett a köznyelvi hangrendszerből, csupán szűk nyelvjárási területen
maradt fenn. Széleskörűen terjedt az ly j-vé válása; az ly csak a palócságban élt tovább; bár az
irodalmi nyelv és a választékos beszéd többé-kevésbé mesterségesen a 19. század közepéig
fenntartotta. Átmeneti jelenség volt az r, l, j mássalhangzók előtti magánhangzó megnyúlása:
hordó, elmegy, paraj. Ez a jelenség nagy területen eluralkodott, és egy időre az irodalmi
nyelvi norma részévé is vált, majd a század végére kihalt. Folytatódott a mássalhangzó előtti l
kiesése (vót, ződ, kiát), de a köznyelvbe, illetve az írott nyelvbe ez sem jutott be.

A nyelvtani jelenségek terén egységesülési jelenségekkel is találkozunk, a ragozási

rendszereket érintő mélyreható változások azonban már nem történtek. A latin nyelv széles
körű elterjedtsége ellenére a latinos igemódhasználat, amely bizonyos mellékmondatokban
feltételes módot ír elő a magyaros felszólító mód helyett, a 18. századra egyre inkább
visszaszorult.

Tovább folyt az ikes igeragozás bomlása. A 18. századra teljessé vált a zavar az ikes ragozás
használatában. Nemcsak a szépírók, hanem a nyelvtanírók sem mindig tudták a kétféle
ragozást elkülöníteni, s egyes igéket hol így, hol úgy ragoztak. Ilyen alakváltozatokkal
találkozhatunk: tanuljál, kerüljél, és megengedték a vergődj, vergődjön változatokat, sőt
egyenrangú formaként kezelték a látol, hívol, ölöl alakokat a látsz, hívsz, ölsz mellett. Ezek a
példák jelzik, hogy ahol a nyelvjárás nem tartotta fenn a két ragozás elkülönülését, ott
ingadozás mutatkozott e kérdésben. Általánosnak látszik, legalább az ország nagy részén,
hogy ekkor már a tőbeli l után a rag inkább -sz (ikes: válsz, nem ikes: kelsz), tővégi sz, z, s
után inkább -l (ikes: mászol, nem ikes: olvasol), attól függetlenül, hogy az ige ikes-e vagy
sem.

Az igeidők használatában a különféle múlt idők korábban még megkülönböztetett funkciói

fokozatosan egybemosódtak. A 18. században, noha egyik igeidő sem avult el teljesen, a vár
vala, várt vala formák már nagyon ritkák voltak: a várt típus uralkodott. A várt és a vára típus
közötti különbség szinte teljesen elmosódott, Apor Péter, Mikes Kelemen, Faludi Ferenc már
csak kivételesen használták az elbeszélő múltat, főleg esztétikai, stilisztikai okokból. Faludi:
"Érkezett egy követ, ki ezt adá értésére." A voltanak, láttanak, kértenek típusú többes szám
harmadik személyű alak viszont ( a voltak, láttak, kértek-félékkel párhuzamosan ( tovább élt,
bár a rövidebb alakok ebben a korban is gyakoribbak voltak. Az -and, -end jeles jövő idő
nemcsak az élőbeszédből avult ki teljesen, de az írott nyelvben is ritkává vált.

A nyelvi egységesülés folyamata bizonyos nyelvtani alakok egyöntetűvé csiszolódását is

jelentette, például az -unk/-ünk többes szám első személyű és az -uk/-ük többes szám
harmadik személyű birtokos személyjelét.

A 18. századi szerzők tudatosan törekedtek a mondanivaló árnyalatainak pontos kifejezésére,

ezért is vált jelentőssé a szóteremtés mint szóalkotási mód: csatangol, cikáz, kotnyeleskedik,
piszmog, boci, csibe.

Jelentésváltozásra is vannak példák 18. századi nyelvünkben: a kacér eredetileg eretneket,

szodomitát jelentett, a 18. századra alakul ki 'buja' jelentése. Az időt mulat 'időt tölt' jelentése
ekkorra telítődött a 'kellemesen, szórakozva tölti az időt' jelentéssel.

A jövevényszavak átvétele korszakunkra is jellemző volt. A hazai latin nyelvhasználat

erőssége miatt gyakorta német, francia jövevényszavak is átmentek a hazai latin nyelv
rostáján, s így keletkeztek az ál-latin jövevényszavak: alliancia 'szövetség' < francia alliance;
butélia < francia bouteille; garancia < német Garantie 'kezes'; bakatella 'csekélység' < német
Bagatell < olasz bagatella. A 18. században a francia művelődés hatása erősebben
érvényesült, ezt mutatja számos jövevényszó: biliárd, pomádé, módi, gázsi

Művelődési és nyelvművelési programok

A magyar nyelv művelésének programja a 18. század második felében újra lendületet kapott,
folytatva a 16-17. század fordulójának félbemaradt törekvéseit. Az első összegző magyar írói
lexikon és bibliográfia (Specimen Hungariae Literatae, Frankfurt-Lipcse, 1711) szerzője
Czvittinger Dávid volt, aki nemcsak irodalomtörténet-íróként népszerűsítette a magyar
irodalomra vonatkozó ismereteket, hanem a magyar nyelv irodalmi használatának érdekében
felhívást is írt a magyar nyelv műveléséről. Elítélte benne a hazai közélet ellatinosodását, s
később a Bessenyei György által kifejtett nyelvművelési programhoz hasonlót javasolt: "A
műveltebb népek legtöbbjét egyes egyedül a magyar nép ejti ámulatba, hogy vajon mi lehet az
oka, hogy a magyaroknak hazai nyelvük mintegy (piszkos), s nem igyekeznek ezen megírni
népük történelmét vagy más nemes művészetekkel foglalkozó könyveket, vagy legalább
latinból magyar nyelvre fordíttassanak?" [...] "minden népnek a maga nyelvét kell faragni és
csiszolni a latin helyett". A felhívásban francia és német példákra hivatkozva szótárt,
nyelvtant, klasszikus auktorok fordítását javasolta a nyelv fejlesztése szempontjából.
Czvittinger nyelvművelési programjában a régi protestáns prédikátorok célja visszhangzik,
amely a magyar nyelv mélyebb megismerését a népnek nyújtott anyanyelvi példákban, az
áthagyományozódás gondolatában jelölte ki.

A Magyar Athenas szerzője, a naplóíró Bethlen Kata könyvtárosa, Bod Péter ekképpen
nyilatkozott nyelvünk korabeli állapotáról: "most ha valaha, közel vagyon a Magyar Nyelv a
megzavarodáshoz, és az abból következendő romláshoz", ezért vállalkozott a nyelvművelés
támogatására. Lexikonának előszavában a magyar nyelvű középkori forrásokat hiányolta,
mivel ő, a kéziratok nagy ismerője csak egy 1382-es esküformulából, "kit gyönyörködve
szemlélünk, mivel abban idegen nyelvből odaszőtt-font szó nincsen", tájékozódott az egykori
nyelvállapotról. Ezen kívül vitába szállt Bél Mátyással és Telegdi Jánossal, akik a régi magyar
betűkről (rovásírás) nyilatkoztak. Tudományszervező törekvéseiben is jelentős szerepet kapott
a magyar nyelv művelése: új magyar nyelvtan kiadását szorgalmazta, de csak Pápai Páriz
Ferenc magyar-latin szótárának kibővített változatát tudta megjelentetni (Nagyszeben, 1767).
Ezt azonban ellátta német értelmezésekkel is. Ráday Gedeonnal folytatott levelezéséből
tudjuk, hogy magyar tudós társaság felállításának gondolata is foglalkoztatta, amely
kifejezetten a nyelv és irodalom pártolására szerveződött volna.

Ribinyi János, az evangélikus író (Bél Mátyás barátja és fiának nevelője) is buzgó beszédben
szólította fel tanítványait a magyar nyelv művelésére (Oratio de cultura linguae Hungaricae,
Sopron 1751). Mint professzorhoz illik, a magyar nyelvet a retorika felől közelítette meg,
kifejezéskészletének gazdagságát méltatta: "Végül is bármiféle stílusszintet kell is
megvalósítanod: az alacsonyat, a közepeset, a fennköltet ( bármiféle érzelmeket kell is jelezni:
szerelmet, gyűlöletet, örömöt, szomorúságot, haragot, reményt, félelmet, magyar stílussal ezt
mind pontosan ki lehet fejezni, megfelelő módon lehet pannon szókkal elmondani." A magyar
nyelv fejlesztésére a külföldi szerzők műveinek fordítását javasolta addig is, míg az általa
dicsért, de sajnálatosan töredékesen megmaradt magyar szerzők olvasása lehetségessé válik.

A kor érdekessége, hogy a német nyelvű újságokban is megjelentek a magyar nyelvet

népszerűsítő cikkek, pl. a Pressburger Zeitungban, amely egy magyar Gottsched feltámadását
várja, "aki az oly szép és díszes magyar nyelvet némileg ismertebbé tenné a külföldiek előtt".
A cikk a továbbiakban a magyar nyelv eredetével és etimológiai kérdésekkel foglalkozik. A
bécsi Anzeigen pedig a magyar nyelv történetének rövid összefoglalására tett kísérletet.

A tudományos nyelv megújítása

A 18. században, a természettudományos megújhodás idején ismét felmerült az Apáczai Csere

János által korábban már szorgalmazott, ám elfeledett igény, hogy a tudomány magyar
nyelven szólaljon meg. E törekvés egyik legnagyobb hatású mestere Maróthy György.
Arithmeticája (1743), az első iskolai számtan a 18. század legelterjedtebb tankönyvei közé
tartozott. A tankönyv előszavában a következőképpen foglalta össze magyarosítási elveit:
német példák nyomán újítaná meg a deák műszavakat; ha talál alkalmas köznyelvi szót, akkor
azt használja fel, ha saját maga is "csinál" szavakat, akkor amennyire lehet, a latin szó és
tartalma után igazodik. A következő szakszavakat köszönhetjük Maróthynak: összeadás
(additio), kivonás (subtractio) sokszorozás (multiplicatio), osztás (divisio). Molnár János
kanonok is sokban hozzájárult a természettudományos irodalom magyarul történő
népszerűsítéséhez. Törhetetlen meggyőződése volt, hogy mindent ki lehet fejezni magyarul, s
nem szorulunk idegen nyelv támogatására. Ezért is népszerűsítette a tudományokat magyar
nyelven. Szavai közül az ásvány, zsiradék, folyadék, hullám, levegő, sarkcsillag
gyökeresedtek meg nyelvünkben. S nem feledhetjük el, hogy ő adott nevet e kor legfontosabb
nyelvészeti törekvésének, melyet nyelvújításnak nevezett el.

Az irodalmi nyelv

Az írók az irodalmi nyelv fejlesztésében és a stílus csiszolásában jeleskedtek. Az erdélyi

emlékiratírók 18. századi követői: Bethlen Kata, Apor Péter, Cserei Mihály, Mikes Kelemen a
hajdani nyelv és stílus ébrentartói, a késő barokk és rokokó stílus követői voltak.

Faludi Ferenc műveiben jelent meg egy modernebb szépprózai nyelv kialakítására irányuló
törekvés. Az előzményt elsősorban Pázmány Péter retorikájában és fordulatos, hatásos
prózájában láthatjuk. Faludi kora feladataihoz alkalmazkodva, a korábbi egyházi tanítói
nyelvvel és stílussal szakítva, új műfajt és stílust teremtett a magyar irodalomban. Gracián
fordításában (Udvari ember) mintha az előd maga jelölné ki az utat a magyar mester számára:
"... változton változik nyelvünk, és kényes izünk. A mi taval szép volt, már ma teljesen rút ..."
Faludi nyelvújítóvá vált, de nem a szófaragás érdekelte őt, hanem maga a nyelv egésze, ahogy
egykoron Pázmányt is. Szóalkotásaiban mérsékelten purista, de nem az idegen szó gyűlölete
miatt, hanem mert esztétikai szempontból tartotta fölöslegesnek azokat, ám ha nem talált
megfelelő magyart, az idegen szóhoz folyamodott. Néhány példa szóalkotásaira: kisbíró, hitel;
képzett szavak: tanultság, vélemény, sütemény, szökevény, biztos, sajnos, ügyes,
haszontalankodik, jeleskedik; összetételek: búcsúszó, nyelvbotlás, nyelvjárás, gyermekszoba,
napirend, zsebóra, pihekönnyű, hófehér, ilyesmi.

Faludi Ferenc hathatósan tömörítette saját szövegeit igekötős összetételek alkalmazásával,

különösen azáltal, hogy eredeti jelentésüket képes értelművé tette. Ebben az újítási formában
korához képest szokatlan merészséget mutatott: elhaláloz, félreáll, félrelép, eltér, kiszorul,
lealjasít, leszoktat. Stílusújításait az erős szemléletesség jellemzi, amely mesterére,
Pázmányra emlékeztet: elvont fogalmakhoz a testi világhoz tartozó igéket kapcsolt: puha
hízelkedés, sovány tréfa, szikrázik a reménység, megrozsdásodik a nyelve. Faludi, a szellemes
abbé mosolygó iróniával és játszi gúnnyal rajzolta meg az udvari élet laza erkölcseit; kezében
a nyelvújítás lényegileg stílusújítás, szépítés, finomítás volt. Így vált előkészítőjévé annak a
stílusreformnak, amelynek fejlesztői és folytatói Báróczi Sándor és Kazinczy voltak.
Tevékenységének közvetlen hatása több író munkásságában is megmutatkozik (Révai Miklós,
Molnár János, Dugonits András). Művei kimeríthetetlen forrásul szolgálnak a
szólásgyűjtőknek (Baróti Szabó Dávid: Magyarság Virágai, Dugonits András:
Példabeszédek).

Nyelvújítóként lépett fel a 18. század elején Csuzy Zsigmond, aki az "alacsony renden levő
közönségeseknek" kívánt prédikálni, s ezért tudatosan gyűjtötte és írásaiba átemelte a népi
közmondásokat, szólásokat. Találékony szóösszetételei: napóra, rövidlátó, majomszeretet,
hazafiúi; képzései: javasol, lebilincsel, elhibáz. Műveinek emocionális hatását fokozta
kifejező, szemléletes stílusa, amely a jelzők, allegóriák áradatával a hömpölygő késő barokk
retorika egy sajátos, vaskosabb, színesebb változata. Hogy magát könnyebben megértesse,
barokk szerkezetű mondataiba hétköznapi képeket szőtt.

Elképzelések a magyar nyelv eredetéről

Összehasonlító nyelvészetről tudományos értelemben ebben a korban még nem beszélhetünk.

A magyar nyelvet a 17. század vége óta már nem a héberrel rokonították, mint korábban,
hanem a "napkeleti" nyelvekkel. Az új irányzat, amely összhangban állt a nemesi hun-szittya
felfogással, nagyjából Otrokocsi Foris Ferenc őstörténeti munkájából származtatható. A
jezsuita Földvári Mihály is buzgón bizonygatta, hogy a hunok, avarok mind magyarul
beszéltek, sőt a több külföldi országot bejárt Kalmár György nyelvtudós is e nézet hirdetője
volt (Prodomus idiomatis scythico-mogorico-chuno-avarici, 1770). A kalandos életű
nyelvészről tudjuk, hogy külföldön több nyelven közzétette munkáját a "világnyelvről"
(Praecepta linguae universalis, 1772), s erről széles körű vitát folytattak.

A nemzetközi tudományosságban az 1730-as évektől indult meg a magyar nyelv finnugor

rokonítása. A nyelvrokonság kutatásában az igazán úttörő magyar kezdeményezés Sajnovics
János nevéhez fűződik. 1758 óta Bécsben Hell Miksa oldalán dolgozott, és őt csillagászati
megfigyelő útjára 1769-ben Lappföldre, Vardőbe is elkísérte. Itt, a helyszínen jutott arra a
megfigyelésre és következtetésre, hogy a lapp nyelv a magyarral rokon. Nagy feltűnést keltett
munkája először Bécsben látott napvilágot (Demonstratio idioma Ungarorum et Lapponum
idem esse, 1770). Műve a mai összehasonlító nyelvészeti kutatások módszertanához
viszonyítva még nem bizonyította ugyan teljesen a rokonságot, de nagymértékben
valószínűsítette a magyar-finnugor nyelvi kapcsolatot, s ezzel megteremtette a hazai finnugor
nyelvészet alapjait. A magyar közvéleményben Sajnovics művének visszhangja általában nem
volt kedvező. A szerénynek tűnő finnugor rokonság túlságosan nagy ellentétben állt a
dicsőnek képzelt hun-szittya hagyománnyal és a tradicionális nemzeti tudattal. Az írók közül
Orczy Lőrinc és Barcsay Ábrahám sem volt hajlandó a "halzsíros" atyafiságot elfogadni.

A Sajnovics által megkezdett kutatásoknak az újabb ösztönzést a göttingai egyetemen

működő Schlözer adta, aki 1771-ben a magyar-finnugor nyelvrokonság mellett foglalt állást.
1795-ben érkezett Göttingába Gyarmathi Sámuel, aki az ő hatására írta meg kitűnő művét
(Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae originis grammatice demonstrata, 1799)
nyelvünk finnugor rokonságáról. Módszertanilag is jelentős újításokat hozott művében, mivel
úgy tartotta, hogy a rokonság fő bizonyítékai nem a szavak, hanem a toldalékok közös
eredetében keresendők. A hasonlítást kiterjesztette több finnugor nyelvre is, és helyesen
ismerte fel, hogy ezek közül a magyarhoz a legközelebb a manysi (vogul) és a chanti (osztják)
nyelv áll. Munkájában azt is kimutatta, hogy a török-magyar szóegyezések érintkezésből
származnak, utólagos átvételek, ezért nem lehetnek az állítólagos rokonság bizonyítékai.
Tüzetesebb vizsgálat alá vette Gyarmathi a magyar szókincs egészét is, összegyűjtötte azokat
a magyar szavakat, amelyek megfelelői más nem rokon nyelvekben is megvannak, és
amelyekről jövevényszó mivoltuk megállapítható

IRODALOM

A KÉSŐ BAROKK KOR MAGYAR IRODALMA

(1690-1772)

Az irodalmi élet szintjei és színterei

A korszak jellemzői

A török uralom alól felszabaduló és a Habsburg Birodalomba betagozódó Magyarország és

Erdély irodalmát ebben a korszakban stagnálás és bizonyos fokú visszaesés jellemzi. A
politikai változásokkal nem járt együtt automatikusan az irodalmi élet kereteinek átalakulása.
Az ekkortájt meghatározó irányzatok valójában a megelőző időszakban, a barokk irodalom
fénykorában, a 17. század derekán bontakoztak ki. Nem beszélhetünk tehát sem a periódusra
speciálisan jellemző, új stílusról, sem az irodalmat átható, az írók világszemléletét átformáló
újszerű eszmerendszerről. Hiányoznak az irodalmi nyelvet alapjaiban megújító, kiemelkedő
íróegyéniségek is. Noha az összehasonlítás önkényesnek tűnhet, mégis elmondható, hogy a
késő barokk korban nem alkotott olyan magyar költő vagy prózaíró, aki tehetségében vagy
hatásában a 16. és 17. század kiválóságaihoz, Balassihoz, Zrínyihez, Pázmányhoz vagy akár
Gyöngyösihez lenne mérhető.

Az irodalmi kommunikáció módjai

A korszak kiemelkedő alkotói többnyire magyarul írtak, bár sokuknak a latin könnyebb és
kényelmesebb lett volna. Mégis evidenciának számított, hogy az általános felemelkedés egyik
legfontosabb szegmense, a művelődés nyelve ekkor már csak a nemzeti nyelv lehet. Az
irodalmi kommunikáció a hagyományos keretek között, a múltban kialakult szinteken zajlott.
A főnemesség és a vele szorosan összefonódó főpapság a Wesselényi-felkelés bukása (1671)
után fokozatosan beépült a Habsburg-abszolutizmus nemzetközi elitjébe, s eltávolodott az
országtól, annak nyelvétől és kultúrájától. Ez a folyamat azonban lassú volt, és az
arisztokrácia egyes csoportjai nem, vagy csak felemás módon járták végig ezt az utat, éppen
ezért néhány alkotóról nem is mondható ki egyértelműen, hogy "labanc" vagy "kuruc" lett
volna.

Az alkotói csoportok

A szépirodalmi tevékenység leginkább az ellenzéki nemesség különböző köreiben népszerű, s

nyíltan vagy burkoltan a Habsburg-kormányzat központosító politikájával szembeni ellenállás
megnyilvánulása volt. Ám a nemesség eszméit hordozta a korszakban domináns
magyarországi jezsuita irodalom többsége is. A jezsuita rend a Habsburg-hatalom legfőbb
támasza, de nem az elnyomás, hanem a meggyőzés eszközeivel küzdött, felhasználva a
magyar nemesség nemzeti jelszavait.

Jellegzetesen polgári karakterű irodalomról a hazai polgárság kialakulatlansága és a polgári

életfelfogás csekély szerepe miatt nemigen beszélhetünk. Mégis elmondható, hogy az
ekkoriban lendületet nyerő tudományos irodalom, ezen belül az irodalomtörténet-írás, a
nyelvtudomány, az egyháztörténet és a művelődéstörténet úttörői a polgári értelmiség
köreiből kerültek ki. A protestáns vallási megújhodás - elsősorban az evangélikus egyházban
jelentkező pietizmus - szintén a polgárság soraiban vált igazán népszerűvé.

Az irodalom rétegei

Valamennyi társadalmi csoportban foglalkoztak az irodalom népszerűbb, közérthető

műfajaival és a kevesek által megközelíthető elitirodalom válfajaival. Nyilvánvaló, hogy az
Emlékiratait franciául író II. Rákóczi Ferenc szűkebb és más kompetenciával, más művészi
elvárásokkal rendelkező olvasókra számított, mint a kuruc kesergők névtelen versszerzői. A
népszerű, közösségi irodalom nyitva állt az egyébként elitista törekvésű írók-olvasók előtt,
míg az ellenkező irányú irodalmi kommunikáció lehetetlen volt. A népi kultúra és a
népszerűsítő irodalmi tendenciák sajátos kölcsönhatásban álltak egymással. A rendkívül
divatos barokk iskoladráma, a fellendülőben lévő prédikációs irodalom, illetve a
közájtatosságra szánt katolikus népének - gyakran sikerrel - igyekezett befolyásolni a
közköltészetet, felhasználva annak eredeti alkotóelemeit.

Az irodalom témái

Ez az irodalomtörténet utolsó olyan időszaka, amikor a vallásos műveket még az irodalom

keretein belül kell tárgyalnunk. Az egyéni vallásosság, a felekezeti kereteken túlemelkedő
keresztény lelkiség erősödése folyamatosan tapasztalható, s az ebben az eszmekörben születő
alkotások a legmodernebb, leginkább aktuális, a nemzetközi irodalmi tendenciákkal
párhuzamosan jelentkező áramlatok részei. A keresztény spiritualizmus áthatja a nem
kifejezetten vallásos irodalmi műveket is, pl. a naplókat és az emlékiratokat. A vallásos és a
profán irodalmi szféra nem különül el teljesen, miként az elmúlt századok irodalmában sem.

A tudós felkészültség immár nem olyan nélkülözhetetlen feltétele az írásnak, mint korábban,
így az alkotók tábora is szélesebbé válik - egyre több nő foglalkozik irodalommal: nemcsak
mecénásként, hanem alkotóként is. Egyszersmind az is bizonyos, hogy a nők nem kezdtek
volna el alkotni, ha a kor ízlése és szokása nem kívánta és engedte volna meg szubjektumuk
kifejezését. A kegyességi irodalom befelé forduló, szubjektív jellege pedig különösen kedvez
a női irodalom kialakulásának.

A kultúra elterjedése

Az irodalmi kommunikáció színterei is változatlanok maradtak, sőt némiképp beszűkültek: az

irodalmi közélet széttagolódott, megoszlott, ritkán alakultak ki szépirodalmi körök,
kapcsolatok, levelezések, a kritikai gondolkodás ekkor még szinte elenyésző. Viszonylag
kevés magyar nyelvű szépirodalmi mű jelent meg nyomtatásban. Jellemző, hogy a korszak
egyik legnépszerűbb, legtöbbször kiadott könyve a Balassi Bálint és Rimay János által több
mint száz évvel korábban szerzett Istenes énekek volt. Megnövekedett a magánszféra, az
intimitás jelentősége. Az alkotások jórészt még mindig kéziratos formában terjedtek, egyes
művek és műfajok - hol valláserkölcsi, hol politikai okokból - eleve nem is számíthattak
szélesebb körű olvasottságra.

Az irodalom területi és felekezeti megoszlása

Erdély egyértelmű fölényét tapasztalhatjuk, ha az irodalmat területi megoszlása szerint

vizsgáljuk: a kor jelentősebb magyar írói valamennyien erdélyiek. A felekezetek szerinti
felosztás pedig a protestánsok túlsúlyát jelzi a katolicizmussal szemben. Mindez az ország
politikai és társadalmi konfliktusait tükrözi, válaszként az abszolutizmus és a rekatolizáció
túlkapásaira. Mindazonáltal nem lehet elhanyagolni az ország nyugati tájain kibontakozó,
javarészt katolikus irodalmi törekvéseket sem. A társadalom felsőbb rétegeit megérintő
jezsuita irodalom központjai, valamint a ferences szerzetesek által újjáélesztett népi
vallásosság centrumai (Mária-kegyhelyek, búcsújárások, zarándok-útvonalak) értelemszerűen
a nyugati országrészben voltak többségben. A kuruc mozgalmak természetes vallási-
intellektuális bázisa a protestantizmus, de nem kizárólagos érvénnyel: maga Rákóczi
fejedelem katolikus volt, s a kurucok táboraiban művelt katolikus papok is működtek.

Udvar és irodalom

Irodalmi körök, csoportosulások továbbra is elsősorban az udvarok környezetében jöttek létre.

Ebben a korban ez szinte kizárólag az erdélyi fejedelmi udvart jelentette. I. Apafi Mihály
fejedelem hosszú uralkodása során (1661-1690) toleráns szellemiségű, irodalom- és
kultúrabarát művelődéspolitikát folytatott. Természetesen ez a protestantizmusnak kedvezett,
de a többi felekezet kultúráját is támogatta, híven a soknyelvű, többvallású, kulturálisan is
tarka képet mutató Erdély hagyományaihoz. Erdélynek 1690 után a Habsburg Birodalomba
való beépülése nem vezetett azonnali hanyatláshoz, noha az udvar kultúraszervező szerepe
megszűnt. Az utolsó erdélyi fejedelem, II. Apafi Mihály és felesége, a pietista imakönyvíró
Bethlen Kata bécsi száműzetésben töltötték életüket, ott is folytatva irodalom- és kultúrabarát
tevékenységüket. A katolikus barokk udvarok fénykora ekkorra már leáldozóban volt, de a
hosszú életű Esterházy Pál udvarának még a Rákóczi-szabadságharc alatt és után is komoly a
kisugárzása. A legszélesebb körű irodalombarát politikát Rákóczi Ferenc gyakran mozgásban
lévő fejedelmi udvara fejtette ki. Az udvartartáshoz tartozó jelentős íróegyéniségeken kívül
támogatást élvezett a nyelvtudomány, a protestáns egyháztörténetírás, az állambölcselet és a
hadtudomány. A Rákóczi-kultusz irodalmi termékei (dicsőítő énekek, beszédek, köszöntők)
szinte elárasztották az olvasókat, Mátyás király és Zrínyi Miklós nemzeti törekvéseinek
betetőzőjeként, a független magyar állameszmény megtestesítőjeként ábrázolva a "vezérlő
fejedelmet". Rákóczi egyszersmind szigorú cenzúrát vezetett be, ragaszkodott a kéziratok
előzetes átvizsgálásához, s arra is volt példa, hogy már kinyomtatott műveket elkoboztatott.
Könyvkiadás, könyvtárak és az újságírás kezdetei

A korszak nyomdái továbbra is egyházi irányítás alatt működtek. Az összes magyarországi

officina közül kiemelkedik az 1577 óta fennálló, jezsuiták vezette nagyszombati nyomda. A
korszerű technikával berendezett üzem elsősorban a fellendülő jezsuita oktatás céljait
szolgálta, de az irodalom iránt érdeklődő nemesség számára is jelentetett meg műveket. A
protestáns nyomdászat legfőbb központjai a református egyház kezelésében álltak
Debrecenben és Kolozsvárott. A Tótfalusi Kis Miklós által megújított erdélyi nyomdászat az
1690-es évektől fogva, az ország önálló államiságának megszűntével hanyatlásnak indult.

A legjelentősebb könyvgyűjteménnyel az 1635 óta fennálló nagyszombati egyetem

rendelkezett, mintegy tízezer kötetük volt. Komoly és korszerű anyagot mondhatott magáénak
a többi jezsuita főiskola is, pl. a kassai. A protestáns bibliotékák szintén a legfontosabb
tanintézmények birtokában voltak, de magánkézben is álltak igényes könyvtárak, ezek közül
kiemelkedett gróf Ráday Gedeoné, melynek alapját apja, az íróként is jelentős Ráday Pál
könyvei képezték. Árva Bethlen Kata érdekes és gazdag gyűjteményt birtokolt a megelőző
korszakok irodalmi hagyatékából - erről udvari papjának, Bod Péternek a ránk maradt
könyvjegyzékei tanúskodnak. Erdély könyvesházai sajnos a 17. század második felében
pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek: Gyulafehérvár, Nagyenyed, Várad, Kolozsvár,
Szeben nagy értékű gyűjteményei elpusztultak, szétszóródtak vagy súlyosan károsodtak.
Honterus János híres brassói könyvtára 1689-ben leégett. E veszteségek pótlására és
korszerűsítésre 1690 után már kevés anyagi forrás állt rendelkezésre.

A 18. században indult útjára a magyarországi újságírás. Már I. Apafi Mihály fejedelem is
megkövetelte, hogy a külhoni híreket az udvar számára úgynevezett "novellákban" foglalják
össze. II. Rákóczi Ferenc udvari emberei - többek között Ráday Pál - szerkesztették az első,
rendszertelenül megjelenő magyarországi újságot, a Mercurius Veridicust. Rákóczi lapja a
Bécsben megjelenő, hasonló funkciójú lap, a Wiennerisches Diarium versenytársa kívánt
lenni. Ezt követte 1721-től az első, immár rendszeresen megjelenő orgánum, a Bél Mátyás
szerkesztésében megjelenő Nova Posoniensia, majd az 1764-ben szintén Pozsonyban útjára
induló Pressburger Zeitung.

Világi próza

Elbeszélő műfajok

A korszakot a hagyományos prózai műfajok folytatása (emlékiratok, naplók, röpiratok,

elmélkedések) jellemzi - ezek igen nagy terjedelmű művek. Sokféle okból nyúlhattak a kor
szereplői ehhez a műfajcsoporthoz. Legtöbben lelki önvizsgálatként tették ezt, másoknál az ok
az önigazolás lehetett: Ottlyk György, Rákóczi Ferenc egykori udvarmestere kizárólag ebből
a megfontolásból írta meg 1711-ig vezetett Önéletírását, ifj. Teleki Mihály, Rákóczi dezertált
főtisztje szintén magamentegetésként fogott neki Életéről való maga írásainak. Egyesek pedig
kordokumentumként kívánták megörökíteni életútjukat. Wesselényi Istvánnak (1674-1734) a
Rákóczi-kor erdélyi eseményeiről vezetett adatgazdag naplója, illetve Rettegi Györgynek
(1718-1786) a Habsburg-uralom alatt élő, változóban lévő Erdély életképeit anekdotákkal
fűszerezve megörökítő emlékirata élvezetes olvasmány és egyúttal a történettudomány
alapvető forrása.
A hosszabb elbeszélő szövegeken belül, egy-egy esemény, pletyka csattanós
összefoglalásaként jelenik meg egy rövidebb terjedelmű műfaj, az anekdota, mely az egész
prózairodalmat a történetírástól a szépirodalom felé mozdítja el. A műfaj később önálló életre
kel, de a magyar prózának a 20. század elejéig meghatározó alkotóeleme marad.

A hagyományos, többségében a középkorból és a reneszánszból örökölt elbeszélésanyag

újszerű - szellemes és hatásos - barokk adaptációi váltak divatossá. Haller János (1626-1697)
Hármas históriája (Kolozsvár, 1695) a középkori Gesta Romanorum (A rómaiak története, a
13. században keletkezett) népszerű, kiváló magyarsággal megírt feldolgozása. Egyes
részletei folklorizálódtak, ponyvára kerültek, jellemző, hogy Mikszáth Kálmán is merített
belőle. Ezek az elbeszélői törekvések lassú folyamatként a magyar regény kialakulásához
vezettek. Sokan odafigyeltek ekkor már a francia irodalmi divatra is. Haller János dédunokája,
Haller László (1717-1751) magyar fordításban adta ki Francois Fénelon népszerű
államregényét, Télemakus bujdosásának története címmel. A könyv Rákóczinak is kedvenc
olvasmánya volt, népszerűségét jellemzi, hogy gyors egymásutánban háromszor is kiadták
(1758, 1770, 1775).

II. Rákóczi Ferenc (1676-1735)

Korának legjelentősebb magyar politikusa, a róla elnevezett kuruc szabadságharc vezére - a

század első harmadának kiemelkedő írója. Művei középpontjában az a meggyőződése áll,
hogy a Gondviselés őt szemelte ki arra, hogy a magyarság függetlenségét kivívja. Ennek
megfelelően műveiben a konkrét politikai vagy diplomáciai célok megvalósításáról ír
(levelek, kiáltványok, szónoklatok), illetve később, a szabadságharc bukása után nemcsak az
események pontos felidézése a célja, hanem az is, hogy mind külső, politikai-történelmi, mind
belső, azaz lélektani érvekkel bizonyítsa tetteinek helyességét (imák, emlékiratok,
vallomások).

Magyarul, latinul és franciául alkotott. 1703-ban, Debrecenben keletkezett Alázatos imádsága

lényegében politikai buzdítás, mely a különböző felekezetűeknek is alkalmas volt
könyörgésre, több nyelven is kinyomtatták, s a fejedelem a kuruc hadakban kötelezővé is tette
ennek felolvasását. Beszédei közül a Gyömrői beszéd vált a legnépszerűbbé (1705. július 3.),
ez nemcsak a fejedelem kézírásában maradt fenn, hanem számos másolatban is
hagyományozódott.

Legjelentősebb műveit az emigráció hosszú éveiben készítette. Az Emlékiratokban

(Mémoires, francia, 1717) a szabadságharc eseményeit írja le, évek szerint csoportosítva, s ez
mint történelmi dokumentum Hágában meg is jelent (1739). "Az isteni gondviselés elküldött
engem puszta hazámba fegyverért, szabadságért kiáltó szózatnak. Meghallatta ezt a kiáltást az
ország minden lakójával" - írja a műben, s történelmi elhivatottságában nagy elődök: Bocskai,
Bethlen, a költő Zrínyi Miklós, I. Rákóczi György és Thököly örökösének tekinti önmagát.
Az Emlékiratok elsősorban politikai, diplomáciai célokat szolgált, így stílusában
tárgyilagosságra törekedett, bár a sorokon átüt a szerző érzelmi elkötelezettsége. A Confessio
peccatoris ("Egy bűnös vallomásai") több éven át készült, az első rész még Franciaországban,
a vége pedig Törökországban. A műfaj Szent Ágoston Vallomásaihoz nyúl vissza, de fontos a
korabeli janzenista irodalom hatása is. A mű nagyrészt vallásos elmélkedéseket tartalmaz.
Érdekessége, hogy saját belső világát fejlődési folyamatban ábrázolja, azt igyekszik igazolni,
hogy sorsa nem alakulhatott másképpen. Rákóczi művei többségükben kéziratban maradtak:
Fohászai (1720?), a Mózes öt könyvéhez kapcsolódó vallásos Meditációi (1721-1731), fiai
számára írt Erkölcsi és politikai végrendelete (1722) csak napjainkban jelent meg
nyomtatásban.

Rákóczi műveiben egyszerre jelentkezik az a törekvés, hogy személyes döntéseit lélektanilag

hitelesen ábrázolja, illetve hogy az események rögzítésével azoknak történelmi
szükségszerűségét, illetve politikai aktualitását igazolja. Mind forrásaiban, mind pedig
céljaiban egy nagy műveltségű, jelentős személyiség megnyilvánulásait figyelhetjük meg,
olyanét, aki a hagyományok követése mellett a korabeli igényekre, ízlésre is figyelt.

Mikes Kelemen (1690-1761)

Rákóczi Ferenc mellett, a fejedelem testőreként, majd kamarásaként nevelkedett öntörvényű,

saját művészi világképet és formanyelvet létrehozó magyar íróvá. Protestáns székely
családban született, apja Thököly híveként a császáriak börtönében pusztult el. A jezsuiták
kolozsvári kollégiumában nevelkedett, 1700-ban katolizált. 1707-ben került Rákóczi
fejedelem szolgálatába. A fejedelmet atyjaként tisztelte és szerette, franciaországi és
törökországi bujdosásaiban egyik leghűségesebb híve, igazi "udvari nemese", egyszersmind
tanítványa volt. Ő azonban az államelmélet, az elvont kegyesség és a Szent Ágoston-i
önvallomás helyett a franciás könnyedségű szépirodalmi levélformát választotta kedvenc
műfajául. A francia késő barokk irodalom közkedvelt levélregényeit és irodalmi
levélgyűjteményeit eredetiben olvasta, valószínűleg Montesquieu Perzsa levelei és Sévignéné
levelezése is hatással voltak műfaji gondolkodásmódjára. Mikes 1717-ben, a bujdosók török
földre érkeztekor kezdte írni a Törökországi leveleket. Bizonyosan nem gondolt arra, hogy a
műfaj és a mű egész hosszú életén át elkíséri majd. "Az első levelemet, amidőn a nénémnek
írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom" - így zárja legutolsó
levelét, melyet kitalált levelezőpartnerének, "édes nénjének" írt.

Egyéni humor, gazdag, zamatos erdélyi nyelvezet, sziporkázó szellemesség, nagy műveltség
és melankolikus báj sugárzik ezekből az írásokból - a rokokó prózastílus remekeiből. A
rodostói bujdosók mindennapjai, a házasság és a szerelem iránti reménytelen vágyakozás, az
egyre szorongatóbb honvágy és a magány vissza-visszatérő témái a könyvnek. A
Törökországi levelek nem egységes írói koncepció alapján készült fiktív levélregény, hanem a
naplót helyettesítő, unaloműző kedvtelés, értelemszerűen igen egyenetlen. Az eseménydús
időszakokban (megérkezés Törökországba, Rákóczi halála, utazás Rákóczi Józsefnek, a
fejedelem fiának kíséretében, a bujdosótársak halála) izgalmas beszámoló, máskor viszont, az
élményanyagot pótolandó, olvasónaplóként szolgál. Egy helyütt egész könyvet fordít bele
Mikes franciából.

Mint fordító szintén nagyot és jelentőset alkotott, fél évszázaddal megelőzve a felvilágosodás
fordítói programját. Rendelkezésére állt a fejedelem rodostói könyvtára, ebből érdeklődésének
és kedvtelésének megfelelően válogatott a könnyed, divatos olvasmányok és a janzenista
teológiai művek közül. Mulatságos napok címmel (1745) nemcsak szövegében, de
szellemében is megmagyarosítva ültette át kedvenc francia novelláskötetét, egy szórakoztató,
keretes elbeszélésciklust. A tizennyolc nap alatt, egy kerti mulatság során élőszóban előadott
történetek sok vonatkozásban Faludi Ferenc és Kazinczy Ferenc műfordítói gyakorlatát
előlegezik. Életműve nemcsak minőségét, hanem mennyiségét és irodalmi hatását tekintve is
jelentős. Többek között az is kiemeli kora alkotói közül, hogy műveit tisztán szépirodalmi
céllal, mintegy szórakozásból írta.

Bethlen Kata (1700-1759)

Olyan, Erdélyben élő nagyasszony volt Bethlen Kata, aki mecénásként, gyűjtőként és
alkotóként is részévé vált az irodalmi életnek. Levelezése és befejezetlen Önéletírása is
jelentős, emlékiratában a belső történések állnak az előtérben. Tragikus sorsa határozta meg
életszemléletét. Szigorú, vallási türelmet nem ismerő református volt, akit katolikus
emberhez, Haller Lászlóhoz (nem azonos a Fénelon-fordítóval) kényszerítettek, s az ebből a
házasságából származó gyerekeit elvették tőle, nem nevelhette őket. Mikor megözvegyült,
újra férjhez ment, a református Teleki Józsefhez. Második házasságából született gyerekei
viszont sorban meghaltak. Mikor ismét megözvegyült, akkor adta magának - erdélyi szokás
szerint - az Árva Bethlen Kata nevet. Az ő szóhasználatában a "földi siralomvölgy" nem
egyszerűen kötelező vallásos közhely, hanem életének lényegét fejezi ki. Számára a világi kín
természetes, az őt ért csapásokat nemcsak hogy eltűri, de kívánja is, imádkozik értük - szinte
aszkétaként, önkínzó módon vágyik a szenvedésre. (Bethlen Kata érzésvilága, lelki alkata
nagy hatást gyakorolt a 20. századi író, Németh László nőfiguráinak megformálására.)

Cserei Mihály (1667 vagy 1668-1756)

Cserei Mihály História (1709-1712) című művében a 17. század utolsó negyedének és a 18.
század elejének (1712-ig) erdélyi történetét a korabeli helyi élőbeszéd nyelvén írta meg. Bár
alapvetően udvarhű ember volt, írásában nemcsak a kurucokról írt elítélően. Különleges
erénye, hogy a helyi eseményeket európai távlatokba helyezi. Cserei igen jól, gyakran
személyesen is ismerte a történelmet alakító hősöket, így írása kivételes módon hiteles, és
igen mély bepillantást enged a korabeli intrikák részleteibe. Az emelkedett historikus hangot
gyakran szakítja meg párbeszédes jelenetekkel, anekdotákkal, pletykákkal. Irodalmi értékét
éppen az adja, ami miatt a mű nem tárgyilagos történetírás. Hősei sokoldalúan jellemzett, élő,
beszélő, érző figurák. Irodalomtörténeti utóéletét is ennek köszönheti: számos romantikus
történelmi regény forrásául szolgált Históriája. Jókai Mór főként Csereit használta forrásként
az Erdély aranykorának megírásakor.

Apor Péter (1676-1752)

Apor Péter székely nemesember volt, aki végigélte Erdély függetlenségének fénykorát, majd a
hanyatlást is. Viszonylag idős korában, hatvanévesen írta meg emlékezéseit, a Metamorphosis
Transylvaniae-t (Erdély átalakulása), azaz Erdélynek régi együgyű alázatos idejében való
gazdagságából e mostani kevély, cifra, felfordult állapotjából koldusságra való változása
(1736) címmel. A mű fontos néprajzi, művelődéstörténeti forrás, mert a szerző leírásai
rendkívül alaposak, hitelesek. Irodalmi értéke is tagadhatatlan: a szokásokat, ruházatot,
divatot, eseményeket olyan színesen, élvezetesen idézi fel az emlékező író, hogy az egész kor
megelevenedik az olvasó szeme előtt.

Hermányi Dienes József (1699-1763)

Hermányi Dienes József erdélyi református lelkész, aki kiválóan ismerte a korabeli egyházi és
filozófiai irányzatokat (kartezianizmus és coccejanizmus). Apjának köszönhetően nagy
műveltségre tett szert, jelentős könyvtárral rendelkezett, és tájékozottsága, szellemisége révén
egy szűk szellemi elit képviselője volt. Autodidakta módon megtanult németül és franciául,
hogy minél többet olvashasson. Hatalmas tudásának eredményeit korán elkezdte rögzíteni,
158 kötetnyi kéziratot hagyott maga után, ennek azonban csak kis töredéke maradt fenn. Két
jelentős műve ismeretes, az egyik az emlékirata, ezt félbehagyta, valószínűleg azért, mert már
ekkor is jobban érdekelte őt a kortársak élete. Ebből az érdeklődésből született másik híres
műve, a Nagyenyedi Demokritus. A kötet 339 számozott anekdotát tartalmaz. Ezeknek a kis
történeteknek a hősei általában Hermányi személyes ismerősei, gyakran nem híres emberek,
hanem papok, diákok, tanárok. Ezáltal az egész mű szépirodalmibbá vált, eltávolodott a
korabeli, inkább történelmi jellegű prózairodalomtól. A történetek mégsem megkomponált
egységek, a szerző nem törekszik arra, hogy megformálja, megszerkessze mondandóját. Az
anekdoták sorrendje is esetleges, gyakran csupán az határozza meg, hogy az egy szereplőről
szóló történetek egy csoportban szerepeljenek. A leírások olvasmányosak, szellemesek,
szórakoztatóak, és rendkívül fontos, hogy valamennyi anekdota történelmileg hiteles.

Egyházi és kegyességi irodalom

Jezsuita irodalom

Kulturális súlyánál, óriási társadalmi befolyásánál fogva a jezsuita rend az irodalomban is

vezető szerephez jutott - legalábbis a nyomtatásban megjelent művek számának és
hatósugarának tekintetében. Elsősorban a nemesség nemzeties érzelmeire kívántak hatni oly
módon, hogy a rendi függetlenség rebellisnek, lázadónak, felségsértőnek minősülő jelszavai
helyett új, széles körben elfogadható eszméket kínáltak fel és népszerűsítettek. A hun-magyar
azonosságtudat, az Attila-kultusz, a Mátyás-hagyomány mellett és helyett a jezsuiták a
Regnum Marianum (Mária országa) gondolatát s Szent István kultuszát szorgalmazták.
Mindazonáltal igyekeztek felhasználni a hun történetben rejlő mozgatóerőt. A jezsuiták
érdekes, nagy hatású epikus alkotások által is tartós hatást gyakoroltak a nemességre, ilyen pl.
Repszeli László (1703-1763) Hunnias című latin nyelven írt eposza (Nagyszombat, 1731). A
honfoglalás témakörével foglalkozó jezsuita műeposz műfaji hagyománya a romantika koráig,
többek között Vörösmarty Mihály Zalán futásáig ívelt.

A magyar nyelven megjelentetett jezsuita prózaművek közül a rendtársai által "magyar

Tullius"-ként (értsd: magyar Ciceroként) emlegetett Taksonyi János (1679-1746) tudós
elmélkedései (Tükör, Győr, 1740-1743) és a jezsuitáknál nevelkedett Padányi Bíró Márton
püspök barokk költői képekben gazdag szónoklatai említésre méltó értékek.

A vallási élet megújulása

A hatalom övezte, külsőségekkel teli hivatalos hitélet sok értelmiségi számára tűnt üresnek és
hivalkodónak. Valamennyi keresztény felekezeten belül jelentkeztek ekkortájt olyan új
vallásos mozgalmak, amelyek szembeszálltak ezekkel a jelenségekkel. Ezek az irányzatok a
bensőséges, egyénileg átélt lelkiséget, a kegyesség gyakorlását helyezték előtérbe, nagy súlyt
fektetve a műveltség elmélyítésére: újfajta laikus vallásosságot terjesztettek el.

A janzenizmus

Ez a katolikus hitélet átformálását célul kitűző mozgalom Németalföldről indult útjára, és

Franciaországban bontakozott ki. Alapítója Cornelius Jansenius (1585-1638) yperni püspök
volt. A janzenisták sallangmentes keretek között megvalósuló egyszerű, tiszta lelkiséget
hirdettek. Mind a pápa, mind a jezsuiták, mind a francia kormány részéről üldöztetést
szenvedtek, eszméik ennek ellenére széles körben elterjedtek. Magyarországon főként
Rákóczi Ferenc irodalmi önvizsgálataiban jelentkezik a janzenizmus közvetlen hatása. A
franciaországi Grosbois kamalduli kolostorában meghúzódó száműzött fejedelem elsősorban
janzenista olvasmányok hatására fogott bele Vallomásaiba. Mikes Kelemen Törökországi
leveleiből tudjuk, hogy Rákóczi a rodostói bujdosás éveiben is szigorú önfegyelmet gyakorolt,
állandó lelkigyakorlatok közt töltve napjait. Másfelől bizonyos janzenista elvek érvényesültek
a Habsburg-abszolutizmus kultúrpolitikájában is. Mária Terézia Németalföldről származó,
nagy befolyású háziorvosa, Gerhard Van Swieten (1700-1772) szintén a janzenizmus híve
volt, s jó kapcsolatokat ápolt a pietista Bél Mátyással. Elmondható tehát, hogy a vallási
megújhodás hívei olykor felekezetek feletti kapcsolatrendszert építettek ki egymással.

Kartezianizmus és coccejanizmus

Az Angliából és Hollandiából hazatérő, Descartes filozófiájáért lelkesedő református diákok

már a 17. század második felében gyakran kerültek szembe az ortodox kálvinista
egyházvezetéssel - miként ezt Apáczai Csere János és Tótfalusi Kis Miklós példája mutatja. A
későbbiekben a magyar református egyház elfogadta és mintegy szentesítette a
kartezianizmus konzervatív értelmezésű, a radikális szkepticizmust kiküszöbölő változatát,
noha az újítók továbbra is összecsaptak az ortodoxokkal. Tofeus Mihály, I. Apafi Mihály
udvari papja, valamint Pósaházi János, a gyulafehérvári iskola rektora gyakran bírálták a
karteziánusokat. Maga a fejedelem toleráns nézeteket vallott. Akinek "nem tetszik, írhat
ellene" - mondta.

Modern, sok gondolkodó értelmiségit foglalkoztató eszmék Hollandiából, a virágzó

coccejanus bibliatudomány részéről érkeztek ekkoriban Magyarországra. A magyar diákok
által szívesen látogatott Franeker város egyetemén tanító Campegius Vitringa (1659-1722) a
karteziánus filozófia és a coccejanus bibliaértelmezés összekapcsolásával, mélyen átélt
misztikus aszketizmusával nagy hatással volt az ott tanuló magyarokra. Tanítványai még a
professzor életében megjelentették Typus theologiae practicae című könyvének magyar
fordítását (Frankfurt, 1722). Vitringa gyakorlati teológiáját sokáig tanították a Kolozsvári
Református Kollégiumban.

A pietizmus

A magyarországi művelődésre és irodalomra legnagyobb hatást ez idő tájt a viszonylag

csekély lélekszámú evangélikus egyház reformirányzata, a pietizmus gyakorolta. Alighanem
azért történhetett ez így, mert a Magyarország észak-nyugati peremvidékén élő, vegyes
lakosságú (magyar-német-szlovák) városok öntudatos Hungarus polgársága rendszeres és
aktív kapcsolatokat alakított ki az újonnan létesült német oktatási központokkal,
mindenekelőtt Hallével. A pietista értelmiség gyakran szembekerült az evangélikus
egyházvezetés ortodox képviselőivel.

A pietisták elvei szerint a kereszténység nemcsak tan, hanem élet, ezért az egész életet meg
kell reformálni Krisztus tanításainak szellemében. A mozgalom alapítója, Jakob Spener hat
javaslatának egyike a pietizmus jelmondatává vált: "A tudás a kereszténységben nem elég,
fontosabb az erény gyakorlása." Az erényt pedig nem lehetséges csak bizonyos alkalmakkor
gyakorolni, istentiszteleteken vagy nagyobb ünnepekkor. Az új mozgalom célja a hívők
mindennapjainak megváltoztatása, szabályozása volt. Az egyházi külsőségek háttérbe
szorultak, s a bensőséges, bibliaolvasó vallásosság került előtérbe. Így született meg a
gyakorlati keresztény élet eszméje, a pietizmus, mely az egész életet istentiszteletnek fogta
fel. A középpontba az egyén került, a személyesség, a szubjektív érzésvilág: így a pietizmus
lényegében az individualizálódást segítette elő, s mint ilyen, kifejezetten polgári irányzatként
fogható fel. Nézeteik szerint az egyén az imádkozás során magányosan áll szemben Istennel,
önmagába és a világba is csupán Istenen keresztül láthat. Ez a bensőséges, lírai viszony
egyben misztikus is.
A befeléfordulás, az önszemlélet, az egyénközpontú vallás háttérbe szorítja a könyvkiadásban
az eddig többségben lévő prédikációs irodalmat, s divatosabbá válnak a kisebb
imagyűjtemények, melyeket bárki otthon is forgathatott. Igen sok főúr, nemesember és
nagyon sok arisztokrata hölgy maga is írogatott imákat. Természetesen ezek nem latin (de
nem is német) nyelvűek, így a pietizmus a nemzeti nyelvek előtérbe kerülésében,
megerősödésében, irodalmi rangra való emelésében is fontos szerepet játszott.

A pietizmus valóban jelentékeny hatást gyakorolt a magyar nyelvű kegyességi irodalomra

mind a prózai, mind a lírai műnemben. Magyarra fordították Johann Arndt Wahres
Christentumját, mely a pietizmus alapkönyvének számított (Az igaz keresztyénségről írott
négy könyv, Jéna, 1741). Egymást érték a pietista lelkiségű imádságoskönyvek, s felvirágzott
a pietista szellemű, önváddal teli evangélikus költészet. A legnépszerűbb lutheránus
énekgyűjtemény, a Zöngedező mennyei kar idősebb Ács Mihály szerkesztésében látott
napvilágot (Lőcse, 1696). A pietista irodalmi program kiteljesítésében ifjabb Ács Mihály
játszotta a legfőbb szerepet, őt maga Spener ajánlotta August Hermann Franckénak, a hallei
pietizmus vezéralakjának figyelmébe. Francke pedagógiai alapműveit szintén magyar
fordításban jelentették meg tanítványai Halléban.

Petrőczi Kata Szidónia (1662-1708)

Az első jelentős életművet alkotó magyar költőnő volt. Kegyességi művek fordításával
foglalkozott, ezek közül legjelentősebbek a német pietizmus előfutárának, Johann Arndtnak
az írásaiból készült átütetései.

Versei is jórészt vallásos témájúak, de kiemelkednek a korszak alkotásai közül. Mintegy

ötven költeményt szerzett, ezek a saját maga másolta kéziratban maradtak ránk. A protestáns
költőnő igen öntudatos alkotó, a versírás nála egyfelől lélektani megoldás életének válságaira,
másfelől tudatos önkifejezés. Költeményeit az udvari költészet humanisztikus kelléktára
(mitológiai alakok) mellett barokk csodalények, sárkányok, viperák, szörnyeteg cethalak
népesítik be. Igen nehéz élete volt, boldogtalan házasságából 11 gyermeke született, és csupán
5 maradt életben. Férje, Pekri Lőrinc a kurucok oldalán részt vett a Rákóczi-
szabadságharcban, ezért az asszony 10 hónapra rabságba került, majd onnan kiszabadulva
bujdosni, menekülni kényszerült. Végül Rákóczi fejedelem nyújtott számára menedéket
Huszton, ott élte le hátralévő éveit.

Verseiben igen nyíltan ír férje hűtlenségéről is. Műfordításainak egy része Pekri Lőrinc
visszatérítésének érdekében keletkezett. A személyes érzelmek teljes őszinteséggel jelennek
meg verseiben, s ezektől nem állnak távol vallásos tárgyú, pietista művei sem.

A magyar irodalomtudomány kezdetei

Egyháztörténet és "historia litteraria"

A vallásos irodalom fejlődése és differenciálódása egyre több szakirodalmi segédletet

igényelt. Hirtelen megnövekedett a pontos és megbízható egyháztörténeti ismeretek értéke.
Hevenesi Gábor (1656-1715), nemzetközileg is elismert jezsuita szerző többek között a
magyar szentek életrajzának összeállításával foglalatoskodott. Az Ungaricae sanctitatis indicia
(Szentéletű magyarok, Nagyszombat, 1692) című könyvének írásakor tapasztalt hiányosságok
indították arra, hogy a magyar katolikus egyháztörténet forrásainak rendszeres gyűjtését
kezdeményezze. Az így létrejött 140 kötetes gyűjtemény hosszú időre megalapozta a történeti
kutatásokat. A 18. század legkiválóbb jezsuita történésze, az epikus oktató költészetet is
művelő Pray György (1723-1800) már jelentős előzményekre építhette a középkori magyar
történelemről szóló munkáit. Ő fedezte fel a Halotti beszédet, melynek teljes szövegét a
finnugor nyelvrokonság gondolatát megfogalmazó rendtársa, a nyelvész és csillagász
Sajnovics János (1733-1785) publikálta először - egy harmadik jezsuita, a költő Faludi Ferenc
olvasatában. A magyar irodalomtörténet-írás - amit ekkor még "historia litteraria" néven
emlegettek - az egyháztörténet-írásból ágazott el.

Írói lexikonok és irodalomtörténeti kézikönyvek

Tudósaink felháborodottan olvasták azokat a külföldi - főként német - megnyilatkozásokat,

melyek szerint a magyaroknak nincs irodalmuk, csak a hadakozáshoz és a lovakhoz értenek.
Többek között ennek cáfolatául készültek az első irodalomtörténeti összefoglalók és az írói
lexikonok. Ezen a tudományterületen a pietista központokban nevelkedett evangélikus
tudósoké volt a vezető szerep. Czvittinger Dávid (1675-1743) úttörő jelentőségű magyar írói
szótára (Specimen Hungariae Literatae, Frankfurt-Lipcse, 1711) mintegy 270 hazai literátort
sorolt fel - humanista hagyomány szerint nem téve különbséget tudomány és szépirodalom
között, s nem választva szét a latin, illetve magyar nyelven alkotó szerzőket. A korszak
legátfogóbb tehetségű tudósa, Francke egyik kiváló tanítványa, Bél Mátyás már a magyar
irodalom fejlődéstörténetét kívánta megalkotni. Ez a munkája sajnos csak tervezet formájában
készült el. A szintén evangélikus Rotarides Mihály (meghalt 1747-ben) a század
legmodernebb - felekezeti és nemzeti elfogultságok nélküli - irodalomtörténeti összefoglalóját
alkotta meg.

A kor legnagyobb hatású, máig megkerülhetetlen műveket publikáló református

irodalomtörténésze Árva Bethlen Kata udvari papja, Bod Péter volt. Ő is egyháztörténeti
munkáinak mellékágaként kezdett adatokat gyűjteni a magyar írókról. Ebben nagy segítségére
volt Bethlen Kata kitűnő könyvtára, melynek könyvjegyzékét ő készítette el. Egyre bővülő
ismereteit egy, ma is a magyar irodalomtörténet alapkönyvének számító írói lexikonban, a
Magyar Athénásban (Nagyszeben, 1766) foglalta össze. Több mint 500 hazai szerző életrajzát
írta meg. Mind a felekezeti, mind a hagyományos nemesi-nemzeti előítéletektől mentes
könyvet szándékozott írni: katolikusokat és protestánsokat, magyarokat, németeket,
szlovákokat egyaránt a tágan értelmezett magyar kultúra keretei között kívánta elhelyezni.

A kor tudományos érdeklődésére és módszereire jellemző módon más szakirányú írói

lexikonok is készültek. Weszprémi István (1723-1793) orvostörténész a magyarországi
orvosok életéről gyűjtött biográfiai adatokat. Négykötetes lexikona (Succinta medicorum
Hungariae et Transilvaniae biographia, Lipcse-Bécs, 1774-87) ma is a művelődéstörténet és
az irodalomtörténet nélkülözhetetlen forrása - hiszen a régi korok orvosai szinte kivétel nélkül
írók is voltak.

Színház az iskolákban

Az iskoladráma divatja

A magyar színjátszás a reneszánsz kor - elsősorban Bornemisza Péter és Balassi Bálint -

kiváló kezdeményezéseit követően a 17. század első felében hanyatlásnak indult. A drámai
műnem háttérbe szorulása nagyrészt az ekkor még a lakosság többségét képviselő protestáns
felekezetek fokozódó szigorával magyarázható. Az egyházak - különösen a puritánus
kálvinisták - bűnös hivalkodásnak tartották és tiltották a színpadi szórakoztatás valamennyi
formáját.

Drámai játékok előadására szinte csak az iskolák színpadain volt lehetőség. Érthető, hogy
mind a rendező tanárok, mind a diák színjátszók, mind a - főként szülőkből álló - érdeklődő
közönség lelkesen vett részt az iskolai előadásokon. Esterházy Pál, a színjátszás nagy
mecénása volt, ifjúkorában maga is szerepelt iskoladrámákban. Mikes Kelemen szintén
fellépett tanulókorában egy darabban.

Mind a jezsuita kollégiumokban, mind a protestáns tanintézményekben jelentős eseménynek

számított egy-egy színdarab megrendezése. A szervezők pénzt, fáradságot nem kíméltek, ha a
díszletek elkészítéséről, színlapok kiadásáról, jelmezek varratásáról és egyéb kellékek
beszerzéséről volt szó. Színpadi gépek alkalmazásáról is tudunk, ezeket olykor Itáliából
hozatták.

Drámák és drámaírók

Hivatásos színtársulatok még csupán kísérleti formában léteztek. A tehetséges unitárius költő
és drámaíró Felvinczi György 1696-ban engedélyt kért és kapott Lipót császártól, hogy
barátaival színjátszókört alakíthasson. Az iskolai színjátszás divatja lassan a magyar dráma
újjáéledéséhez vezetett. A hazai iskoladráma a 18. században élte virágkorát. A jelentősebb
írók ebben a műfajban is próbára tették tehetségüket: Faludi Ferenc például olasz eredetiből
készített divatos drámafordításokat.

A sok ezer 18. századi iskoladrámából sajnos csak kevésnek a szövege maradt fenn. A
történelmi, bibliai, illetve mitológiai jeleneteket kezdetben főként latin nyelven, később egyre
többször magyarul adták elő. A vallásos tárgyú darabokkal szemben jelentős számbeli
fölényben voltak a világiak. A felvilágosodás kori drámairodalom ebből a talajból nőtt ki.
Többségükben - mai ízlésünk szerint - igencsak szerény irodalmi igénnyel készült, alkalmi
szövegezésű darabok ezek. A témát rendszerint aktualizálták: úgy alakították, hogy a darab
allegóriaként is értelmezhető legyen. A sokszor emelkedett erkölcsi mondanivalójú
fődarabokat gyakran szakították meg interludiumok.

Miskolci Csulyak Zsigmond Cyrus-drámája például II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem
életsorsát példázta. A darab humoros betéteket is tartalmaz.

A korszak máig élvezetes humorú szatirikus darabja, a Borss Dániel pálos szerzetesnek
tulajdonított Kocsonya Mihály házassága egy Omnia vincit amor (Mindent legyőz a szerelem)
című színdarab közjátéka, melyet 1765-ben adtak elő Sátoraljaújhelyen. Eleven ötletekkel
gúnyolja ki az együgyű kisnemest és a szereleméhes vénlányt.

A 18. század második felében már az európai színpadok klasszikusai is feltűntek hazánkban.
Illei János jezsuita drámaíró Tornyos Péter című "fársángi játéka" (Komárom-Pozsony, 1789)
az egyik legsikerültebb Molière-adaptáció. A darabok egy része a keresztény ünnepkörhöz
igazodott, ezekből fejlődött ki a betlehemezés és a passiójátékok új keletű divatja,
megtermékenyítve a folklórt.

Közösségi költészet és nemzeti propaganda

A közösségi költészet jellemzői

A kor költészetének leggazdagabb és leginkább differenciált ága a nemzeti függetlenségi
mozgalmak tematikájához kapcsolódó, többségében kéziratos énekeskönyvekben fennmaradt
közösségi költészet. A népszerű megfogalmazás, a szerző névtelenségbe burkolózása és a
versszövegek variálhatósága ellenére ezek a művek nem tartoznak a folklór világába.
Szerzőik értelmiségiek voltak: deákok, protestáns prédikátorok, olykor katolikus papok. Ezek
a versszerzők sokszor a reneszánsz korban kialakult műfaji és kompozíciós hagyományokat
alkalmazzák, alakítják át és fejlesztik tovább aktuális politikai célzattal. Mind Balassi Bálint
Katonaéneke, mind Rimay János híres verse, az Óh szegény megromlott s megfogyott magyar
nép... kezdetű ének számtalan feldolgozásban, változatban jelenik meg.

Politikai költészet

A már a 17. század derekán megkezdődött Habsburg-ellenes felkeléseknek és mozgalmaknak

gazdag irodalmi visszhangja támadt. Számos vers népszerűsítette a költő Zrínyi Miklós
politikai törekvéseit, más költemények pedig a Wesselényi-összeesküvés bukásán keseregtek.
A megszemélyesített, költői és olykor képzőművészeti allegória formájában ábrázolt
Magyarország számos panaszversben kesergi el siralmait, a nemzeti büszkeség sérelmeit, a
magyarság "ősi" szabadságának csorbulását. A Bocskai-szabadságharc idején kiformálódó
"Magyarország panasza" toposz az egész évszázad során népszerű marad. A nemzeti, politikai
témák körül forognak a humanista és protestáns zsoltáros elemekből táplálkozó bujdosó-
versek, a börtön- vagy rabénekek. Ezek hol a hitükért üldöztetést szenvedő, gályarabságra
hurcolt református prédikátorok, hol az elbukó felkelések elfogott vezéreinek szomorú sorsán
szánakoznak.

Kuruc költészet

A 19. században divatozó nemzeti romantikus történetírás - főként a "kuruc balladák"

hamisításával is foglalatoskodó Thaly Kálmán buzgólkodása révén - a 17-18. század egész
hazafias tónusú versanyagát ebben a kategóriában foglalta össze. Ez a hatalmas témakör
azonban sem tartalmi, sem stiláris szempontból nem egységes: legcélszerűbb, ha a Thököly-
mozgalom és a Rákóczi-szabadságharc politikai énekanyagára korlátozzuk a kuruc költészet
fogalmát. A kor hadi eseményeinek közvetlen hatására, a szájhagyományozó költészet
irodalmi eszközeivel készült, a Szigeti veszedelem egyes elemeit is felhasználó, műfajában is
érdekes voksoló vers, a Thököly haditanácsa. Kérdéses, hogy kihámozható-e a kuruc
versekből a szabadságharcok radikális néprétegeinek politikai mondanivalója. A "bujdosó-
versek" lírai énjét nem mindig lehet biztosan azonosítani a felkelők egyes politikai
csoportjaival. Az e tárgyban írt énekek legtöbbike reneszánsz alaprétegre épül: A Zöld erdő
harmatát... kezdetű bujdosó-ének pl. a sokáig Balassinak tulajdonított 16. századi lírai
költemény, az Őszi harmat után... kezdetű ének nyomán keletkezett. A "szegénylegény-
énekek" szereplőiben sem ismerhetők fel mindig az elnyomott, lázadó népcsoportok. Maga a
"szegénylegény" szó a 16-17. századi hivatásos katonaság alsó rétegét jelentette. Ezt a
verscsoportot végső soron Ady Endre feldolgozásai emelték a nemzeti radikalizmus
eszméjének megfogalmazásaivá.

A rokokó irodalom

Az irodalmi rokokó fogalma

A rokokó az irodalomban is megjelent, s mint korstílus, jellegében a manierizmussal
rokonítható: a képzőművészetből indult a fogalom értelmezése, és csak később alkalmazták a
többi művészeti ágra. Hasonló a két korszak abban is, hogy felfoghatóak egy-egy korábbi,
átfogó, jelentős korszak lezárásaként: a manierizmus a késő reneszánszé, a rokokó pedig a
hanyatló barokké. Mindkét stílus egyszersmind magában foglalja az őt követő irányzatok
csíráit: a manierizmus a barokkét, a rokokó pedig a klasszicizmusét, a népiességét és a
szentimentalizmusét.

A rokokó mögül hiányzik a nagy formátumú barokk heroikus eszmegazdagsága, s így az

előző évtizedekből csupán a külsőségek, a díszek, az ornamentika maradt meg. Ezáltal a
művek könnyedebbé és népszerűbbekké váltak. Az irodalomban a bensőségesség, a köznapi
boldogság megtalálása, a frivol, néhol csúfondáros hang, a szellemesség és a játékosság lett
fontos. Kedvelt jelenet a pásztoridill, s amikor az egyszerű emberek megszólalnak a
művekben, a népnyelv, a népiesség is megjelenik a szépirodalomban. A természeti környezet
és a boldogságkeresés pedig majd az érzékenység korához fog átvezetni. A rokokó népiesség
ellentmondásos természetű: egyfelől elvont program, melynek eredendően nem sok köze van
a népi kultúrához. Másfelől - irodalmi eszköztárát gyarapítandó - gyűjti és felhasználja a
tájszavakat, a közmondásokat, az autentikus népi közlésformákat.

Báró Amade László (1703-1764)

Elszegényedő főúri családban született. Igen művelt, egyetemet járt ember volt. Életét gáláns
kalandok sora kísérte, teljesen eladósodott, anyagi helyzetén házasságaival sem tudott
segíteni. Ő a 18. század első dalköltője. Versei a német és olasz líra hatása alatt készültek, de
nagy hatással volt rá Gyöngyösi is. Rendkívül fontos műveiben a forma, olyannyira, hogy a
ritmus- és rímáradat gyakran azt eredményezi, hogy a sorok értelme homályban marad. A
dalok témája az erotikától sem mentes szerelem. Talán ezzel magyarázható, hogy versei
sokáig nem jelenhettek meg nyomtatásban, hanem a saját maga által másolt Amade-kódex
révén, illetve kéziratos énekeskönyvekben terjedtek. Mégis igen népszerű költővé vált, több
verse népdalként vált közismertté. Ezek közül a leghíresebb az "A szép fényes katonának
arany, gyöngy élete..." kezdetű költemény, melyhez Arany János komponált dallamot.
Ugyanezt az Amade-szerzeményt a 20. században Kodály Zoltán a folklórból gyűjtötte be, és
Háry János című daljátékába illesztette.

Faludi Ferenc (1703-1779)

Kiválóan képzett jezsuita szerzetes volt. Élete során vezető szerepet töltött be számos
intézményben (a kőszegi rendházban, a nagyszombati egyetemen és nyomdában, a bécsi
Theresianumban), emellett igen jelentős fordítói és írói tevékenységet is végzett. Angolból,
olaszból ültetett át magyarra különböző műfajú írásokat (iskoladrámákat, teológiai és
moralizáló műveket, regényeket), de a legjelentősebbek spanyol fordításai (Baltasar Gracián
műveiből). Önálló prózai művei többnyire vallásos tárgyúak, egy kivétellel: a Téli éjszakák
című keretes elbeszélés-gyűjtemény magyar nemesi környezetbe ülteti át az idegen
forrásokból merített történeteket.

Költészetére az az öt év hatott a leglátványosabban, amit Rómában töltött a magyar

zarándokok gyóntatójaként. Itt megválasztották az Arcadia-akadémia tagjává, ezáltal módja
nyílt megismerni korának egyik legmodernebb művészeti irányzatát. Hazatérve Itáliából az
arcadiai pásztorokat magyarrá változtatja, és verseiben a hétköznapi élet örömeit festi le. Az
idillek mellett zsánerképeket, iróniától sem mentes bölcselkedő verseket (A pipárul, Forgandó
szerencse), tájleírásokat, életképeket (Tavasz) ír. A versek derűt, bölcs humort árasztanak.
Sokféleségükkel megmutatja, hogy az élet kis dolgai, egyszerű eseményei mekkora öröm
forrásai lehetnek. Versei népszerűségét növelte a kifinomult forma: Faludi honosította meg a
magyar irodalomban elsőként a szonett-formát (A pipárul). Nevezetesek ritmikai újításai is, a
róla elnevezett Faludi-sor 3/3/3/1-es ütemű (Forgandó szerencse), valamint ő teremtette meg
magyar nyelven a nyolcas és hetes szótagú sorokat kétszer váltakoztató keresztrímű
strófaszerkezetet, mely később a legnépszerűbb dalforma lett. Halála után, a hagyatékából
került elő egy szólás- és jelzőgyűjtemény, mely feltehetőleg saját gyűjtése volt, s nem az írott,
hanem a beszélt nyelvre támaszkodott. Hogy Faludit tekintjük az irodalmi népiesség első
alakjának, az elsősorban nyelvi választékosságának, tudatosságának, leleményességének
köszönhető.

A MAGYAR IRODALOM
A FELVILÁGOSODÁS KORÁBAN

Az irodalom fejlődésének jellegzetessége

a 18. század közepétől

Körülbelül a század közepétől számolhatunk a magyar nyelvűség erősebb térhódításával, a

vallásos irodalom háttérbe szorulásával, majd a század utolsó harmadában a felvilágosodás
hatásával. Magyarországon a nyugati minták átvételén alapuló világnézet összekapcsolódott a
nemzeti felemelkedés programjával. A közjogi helyzet csak erősítette mindkét irányt:
Ausztria tartományaként egyfelől része voltunk az ottani gazdasági és kulturális
modernizációnak, másfelől a politikai függőség tudata, az önállósulás keresése mutatkozott
meg gazdasági, jogi, kulturális téren főként a magyar nyelvűség erősítésének terveiben. E két
tendencia sajátos és változó összefonódásban határozza meg a korszak kulturális életét.
Alakulásában, majd irányításában egyre fontosabb szerepet kap a felvilágosodott értelmiség.

Oktatás

Az oktatás még főként egyházi iskolákban, latin nyelven folyik, a kor több neves képviselője
indult a pálosok, a jezsuiták iskoláiból. Az alsó- és a középfokú képzésben kezd tért hódítani a
magyar nyelvű világi tanítás. A Ratio Educationis (1777) megteremti az állami oktatás
rendszerét. A nagyszombati jezsuita egyetem és nyomdájuk Budára helyezése 1777-től
nagyban hozzájárul a fővárosi irodalmi központ kialakulásához. A bölcsészkaron a humán
tárgyakat a történettudomány, a klasszika filológia, a német nyelv, az esztétika képviseli,
magyar nyelvet csak 1790-től oktattak. 1735-től Selmecbányán működött Európa legrégibb
bányászati főiskolája, itt kiemelkedő természettudományos tanítás folyt.

Irodalmi élet

A hazai irodalmi élet még szervezetlen, egyes főnemesi kúriák jelentenek kisebb centrumot.
Ilyen a modern tájékozottságú, nagy társasági kapcsolatokat fenntartó Orczy Lőrinc háza, a
művelt, biztos ítélettel irányító Ráday Gedeoné, akinek nagy könyvtára nyitva állott az
érdeklődők előtt. Mária Terézia 1760-ban hirdeti meg a testőrség intézményét. A Bécsbe
került magyar nemesi ifjak számára az udvari élet, a szolgálat keretei lehetőséget adtak a
nyelvtanulásra, a felvilágosodott európai kultúra megismerésére. A testőrírók a modern
minták nyomán írják műveiket, kapcsolatok építésével, szervezőmunkával akarják megújítani
a magyar kulturális életet.
A felvilágosodás főbb eszméi

Középpontban az ember áll, aki társas lény, s aki vallási, tekintélyi kötöttségek nélkül maga
határozza meg erkölcsi ideáit, életelveit. Az ember természettől fogva jó, képes megérteni és
megítélni a világot és törvényeit. Egy emberfaj létezik; összetartó elv a saját és a mások
boldogsága, ebben minden ember egyenlő. Minden vallás egyformán értékes, ezért
toleranciát, vallási türelmet hirdetnek. Meghatározó a kritikai magatartás: a világrend, a
társadalom, a vallás és az egyház, az erkölcs alapkérdéseit teszik mérlegre, de tudatában
vannak a megismerés és a változtatás korlátainak. Hangsúlyozzák a nevelés fontosságát,
elveik szerint józanságra, önálló gondolkozásra, fogékonyságra, tiszta érzésekre és hasznos
életre kell nevelni.

Az irodalom fogalma. Klasszicizmus

Az irodalom még nem önálló kategória, része a tudománynak, alárendelt szerepe van a
tudományos megismerésben. Elvontság, szabályozottság jellemzi. Felfogásuk szerint a
szabály az ész érvényesülése a rendszerben. Célszerűsége erős: legfőbb feladata az igazság, az
erkölcs tanítása. Mintája az eszményített természet, valamint a klasszikusok nagy művei. A
klasszicizmus elvei szerint a művekben az eszmék, a jelentés a fontos, nem a képzelet vagy a
részek elevensége. Az alkotás nagy mértékben szabályozott: emelkedett tárgy, szilárd műfaji
keret, retorikus felépítés, fennkölt stílus a követelmény, a formának nincs jelentése, csak
hordozója az eszmének. Az ókori klasszikusok, főként Horatius művein, tanításain kívül erős
befolyása van a francia szerzőknek, Voltaire és Marmontel a műfajok alakítására hatott. Az
írói magatartásban a bölcs, a tanító vonásai a jellemzőek, de a problémák mély átélése, az
átlelkesítés megnyitja az utat a személyesebb, érzelmesebb megnyilatkozás, az oldottabb
formák felé.

Műnemek: dráma, epika, líra

A műnemek értékét a felvilágosodás művészetszemlélete szerint célszerűségük határozza

meg, az, hogy milyen fokon, milyen szervezettséggel, milyen hatással hirdetik az igazságot, a
tudást, az erkölcsöt, a nagy érzéseket. Legértékesebb a dráma, mint az erény, az igazságosság
tanítója, mint a legszigorúbban rendezett műnem. A drámát a magyar felvilágosodás elején
még a modernizálódó iskolai színjátszás képviseli. Magyar és latin nyelven játszottak, a
bibliai és az ókori történetek mellett már megjelennek világias témák, köznapi szereplők. Az
1770-es évektől a felvilágosodás jegyében alakítják át a drámát a modern filozófiai,
társadalmi, erkölcsi problémák és eszmék jegyében. Legjelentősebb művelője Bessenyei,
valamint a korszak végén Csokonai.

Az epikában legértékesebb az idesorolt történetírás és az eposz, mint a történeti igazságok, a

humánum és az erények tanító iskolája. Nagyra becsült és gyakori műfaj a verses és prózai
tanító mese, csaknem minden költő művelte. A regény új műfaj. A korszak elején még káros,
erkölcsromboló hatásáról írnak, majd egyre több külföldi regényes mű átdolgozása lát
napvilágot, a szórakoztatás mellett megjelennek bennük a felvilágosodás eszméi is. Nálunk
három fő változata alakult ki: Bessenyei Györgynél az utópisztikus társadalmi, Dugonics
Andrásnál a történelmi, Kármán Józsefnél a szentimentális énregény. A regény
középpontjában az új idők nemzeti, polgáriasabb eszméi és erkölcsei állanak. Való, azaz
valószerű, lehetséges történetet dolgoznak fel, megnemesítve a költészet eszközeivel. A
cselekmény és a jellemábrázolás egységét követelik meg, társadalmi, erkölcsi igazságokat
tanítanak.

Az érzékenység a lírát kedveli. Az érzékenység összetett, változó fogalom: jelenti a világ

megismerésének, szépségének érzéki felfogását, s jelenti a nemes érzések kultuszát, a szív
költészetét. A lírai műfajokban is van hierarchia: legtöbbre tartják a klasszikus példák szerint
formált ódát és elégiát, nagyra becsülik a tanító költészetet, az epigrammát, a dalt pedig csak
könnyed, szórakoztató, gyönyörködtető műfajnak tartják. A lírai művek szerkezetét pontos,
nemegyszer retorikai szabályok szerint alakítják: a téma megjelölését határozott rendű kifejtés
követi: ellentétek, fokozások, hasonlóságok sorolása, a verset összegezés zárja, mely
nyugvópont és eszmény, az ideális magatartás, érzés hirdetése. A formának nincs önálló
értéke, csak szolgálja a költészetet. A költő általánosan érvényes eszmékről, igazságokról
énekelhet, személyes élményei, érzései csupán ennek függvényében szólalhatnak meg. Ezt az
elvont, klasszikus költészet-ideált a személyes problémaérzékenység, az intenzív átélés oldja
és tölti meg fokozatosan egyéni színekkel.

Bessenyei György

A felvilágosodás problémái határozzák meg Bessenyei György gondolatvilágát, munkásságát.

Verseiben majd drámáiban legfőbb probléma az emberben működő természet és vak erői, az
erkölcs, a lélek meghatározottsága, a hatalom jogossága, érvényesítésének buktatói. A
Hunyadi László (1772), a Buda tragédiája mellett leghíresebb az Ágis tragédiája (1772),
ennek megjelenésétől számítjuk hagyományosan a magyar felvilágosodás kezdetét. Ókori
téma. Spártában két udvari ember, Ágis és Kleombrotes az adósságlevelek elégetéséért
lázadást szít. Az uralkodó, Leonidas hosszasan vívódik a hatalom érvényesítésén, s végül, bár
teljesíti követelésüket, mégis büntet: Ágist kivégzik, Kleombrotest száműzik, mert saját
erkölcsi normájukhoz ragaszkodva nem bánják meg tettüket, s mert megsértették a királyi
hatalmat. A dráma utójátékában Ágis felesége, Ágiáris a természetet, Istent vádolja az
emberben, a világban működő természeti erők, az érzések, szenvedélyek fékezhetetlen,
halálnál is erősebb hatalma miatt.

Vígjátékai közül leghíresebb A filozófus (1777). Egy vidéki udvarházban játszódik,

szerelmespárok, köztük a filozófus Parménió és az okoskodó kisasszony, Szidalisz egymásra
találásáról, az érzés, az erkölcs értékeiről, a társasági viselkedésről szól. A körükben jelen
lévő derék, de műveletlen birtokos, Pontyi mond találó kritikát a fiatalok társasági
magatartásáról s a filozófussal egyetértve szól a természetességről, a helyes nevelésről.
Röpiratai közül a Magyarság (1778) és a Magyar Néző (1779) a modern műveltség
szükségességét, a magyar nyelv jogait, fejlesztését bizonyítja. A legérdekesebb a vegyes
tartalmú A holmi című filozófiai műve (1779), benne a test és lélek működését,
kölcsönhatását elemzi, a tudományok hasznáról, a művelődés terjesztéséről szól. A Jámbor
szándék (1781, megjelent: 1790) egy tudós társaság tervét, jelentőségét, munkálkodásának fő
irányait jelöli ki.

Bessenyei sokoldalú szerző: írt felvilágosodott eposzt Hunyadi Mátyásról (1773), regényes
történeti életrajzot Hunyadi Jánosról (1778), szerkesztett és írt folyóiratot, vannak társadalmi,
történelmi értekezései a törvényekről, az uralkodás formáiról, s írt nagy összegző filozófiai
költeményeket. Összegző mű az önéletrajzi elemeket is feldolgozó társadalmi regénye, a
Tariménes utazása (1804). Az utazási kalandregény kereteiben felvilágosodott társadalmi
eszményeit, erkölcsi nézeteit formálja meg. Az ifjú Tariménes és nevelője, Trézéni az
elmaradott vidéki életből a ragyogó fővárosba, Totoposzba megy, itt ő és a Voltaire nyomán
mintázott vadember, Kirakades nézetei nyomán szembesíti a falu és a város, a törvény és
szokások és a természetes igazságosság, a vallás és az egyház, az ideális államforma, a háború
és béke problémáit. A regényben pontos és érzékletes környezetrajzot kapunk a vidéken élő,
magányos bölcs elhagyott lakóhelyéről, majd a fényes Bécsről. Szatirikus túlzással, iróniával
mutatja be az intézmények, a szokások fonákságait.

A felvilágosodott líra Orczy Lőrinc

és Barcsay Ábrahám műveiben

Eszmehirdető, elvont költészet, melyben az erkölcs, az életvitel törvényeit fejtegetik. Tételeik

bizonyítását többnyire olyan bőség jellemzi, ahol a személyiség mintegy mellékesen szólal
meg. Orczy Lőrinc a tudományok, az új életforma, a luxus hasznáról ír. A végtelen és
nyugtalanságot keltő tudomány helyett inkább az életörömöt, az erkölcsöt szolgáló
bölcsességet ajánlja. Barcsay Ábrahám mint felvilágosodott költő a tudás, a tudomány
diadalát ünnepli, s ő már személyes hevülettel vall a modern élet, a világi hívságok
csábításáról. Katonáskodása alatt átélte a hadi élet és a költészet ellentéteit, mint költő és mint
felvilágosodott gondolkozó egyéni hangon ír a háborúk pusztításairól, a béke üdvéről. Mélyen
szubjektív költeményei szólnak titkolt szerelméről és a mulandóságról.

Az 1780-as évek

A Mária Terézia után trónralépő II. József uralkodása fordulatot hoz az irodalmi életben. A
türelmi rendelet lehetővé tette, hogy a vagyontalan, protestáns értelmiség is bekerüljön
hivatalokba és a kulturális életbe; irányító szerephez jutva új, szabadabb, polgáribb szellemet
érvényesítenek. II. József személye, intézkedései ellentétes reagálásokat váltanak ki. A
literátorok üdvözlik a császár felvilágosodott intézkedéseit, a sajtószabadságot, jobbágyvédő
rendelkezéseit. Védik azonban ellenében a nemzeti alkotmányt, papköltőink a szerzetesrendek
feloszlatását vetik szemére. A leghevesebb ellenállást a német nyelv hivatalossá tétele váltotta
ki, ellenhatásként felerősödik a magyar nyelv művelésének programja, a magyar
hagyományok, szokások védelme.

A nyelvi program változatai

A magyar nyelv általánossá tételének, művelésének programjában Bessenyei a nyelv eszköz-

szerepét emelte ki: a boldogságra vezető tudományt széles körben csak a kiművelt nyelv
segítségével lehet terjeszteni. II. József korában, az ellenállás jegyében hangoztatják a magyar
nyelv jel-szerepét, mint nemzeti létünk, identitásunk bizonyítékát. A nyelv mindkét program
révén egyre fontosabbá válik, benne rejlő lehetőségeivel egyre inkább úgy tekintik, vizsgálják
és művelik, mint a tudományok, az irodalom alakítható közegét. Az irodalomban a
gyönyörködtetés, az érzelmek kifejezésének hathatósabb nyelvi lehetőségeit keresik, megnő a
nyelvi forma, a versforma kifejező értéke.

Epika az 1780-as években

A nemzeti érzés, a nemzeti ellenállás jegyében formálódik egy történelmi regény és verses
epikai alkotás. Dugonics András piarista tanár Etelka (1788) című regénye a honfoglalás
korába helyezi viszontagságos szerelmi történetét. Az író számára azonban elsősorban a
magyar erkölcsök, szokások bemutatása a cél, ezt nem annyira a cselekménybe épített
ábrázolással, hanem főként leírásokkal, terjedelmes és tudákos jegyzetekkel oldja meg. A
regényhez írott "kulcs" arról tájékoztat, hogy az udvari élet fonákságainak bemutatásában
valójában II. József környezetét és intézkedéseit bírálta. Művészi megoldásaiban igényesebb
Gvadányi József Egy falusi nótárius budai utazása című verses epikája (1788-1789-ben írta,
1790-ben jelent meg). A vidéki jegyző kalandokkal teli úton ér Budára, a törvényeket akarja
tanulmányozni, de ehelyett inkább a városban járkálva leckézteti az idegen nyelvet,
szokásokat, öltözködést utánzó embereket. Színesen, láttató erővel írja le a környezetet, az
eseményeket, szereplőjét az erényt és botlásokat együtt láttató humorral ábrázolja.

A klasszikus triász

Három papköltő, Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Rájnis József a klasszikus időmértékes
versforma meghonosításában a magyar nyelv hajlékonyságát, költői erejét akarja bizonyítani,
a prozódiai vitában próbálja tisztázni a hangtan törvényeit. Költészetükben az antik forma
felszabadító erővel hat: merész szórend, szóképek, emelkedett dikció (beszédmód) jellemzi
verseiket, fő műfajuk az óda és az alkalmi vers. Náluk is megszólal a felvilágosodás
tudománytisztelete, de ők főként a magyar nyelv, a magyar szokások értékéről írnak. Ihletett
versekben siratják a feloszlatott szerzetesrendeket, az erkölcsök pusztulását, ideáljuk az
egyszerű, szorgos munkával töltött élet. Önábrázoló verseiket önismeret, Barótinál kedves
önirónia teszi rokonszenvessé.

MŰVÉSZETEK

MŰVÉSZETTÖRTÉNET

Bevezetés

A török uralom alóli felszabadító háborúk befejezése Magyarország egész területén utat
nyitott a barokk elterjedésének, ám a stílus kiteljesedése, eleven kulturális élet csak a
Rákóczi-szabadságharc lezárása után köszönthetett be. A barokk szinte valamennyi
településünkön nyomot hagyott: a 18. században épült fel ma is álló műemlékeink zöme. Bár
az ország egyesítése a művészetek kibontakozását mindenütt föllendítette, az eltérő sorsú és
hagyományú országrészek még a barokk egyeduralma időszakában is megőrizték regionális
sajátosságaikat. A Dunántúl és a Felvidék városaiban már az előző évszázadban tért hódított a
kora barokk, így Pozsonyban, Nagyszombatban vagy Győrben az újabb irányzatok szerves
folytatói a 17. századi törekvéseknek. E régi központok mellé a század második felében a
püspöki székhelyek is felzárkóztak, így Veszprém, Székesfehérvár vagy Szombathely a késő
barokk elterjedésében játszott fontos szerepet. A század közepétől az Esterházy-birtokok,
főként a tatai és a pápai uradalom területén jelentkezett a hazai barokk szempontjából
főműveket is felmutató művészi tevékenység. A volt hódoltsági területeken a század
folyamán több új kultúrközpont jött létre: mindenekelőtt a rohamosan fejlődő Pest, az ősi
királyi székváros, Buda vagy a nagy műveltségű főpapok vezette egyházi központok, mint
Vác vagy Eger. Az Alföld fejlődését a török uralom visszavetette, itt a 18. század folyamán is
csak elvétve került sor nagyobb szabású építkezésekre: a megfelelő építőanyag, a helyi
szakember éppúgy hiányzott, mint a tehetős és igényes mecénási réteg. Hasonló a helyzet
Erdélyben, amely - bár a fejedelemség korszakában is virágzó művészeti élettel, nagy
hagyományú kézműves gárdával rendelkezett - a 18. században elvesztette képességét a
lépéstartásra.

Bár az 1720-as évekig sok helyütt a romeltakarítás, az újjáépítés jelentette a legsürgetőbb

feladatot, a szerzetesrendek és a Magyarországon birtokot kapott birodalmi arisztokrácia vagy
az udvar megrendelései révén a század első negyedében megjelentek az érett barokk stílus
első emlékei. E művek alkotói többnyire udvari és kamarai építészek, hadmérnökök, a rendek
laikus művészei és a városok újjáalakult építőcéheinek mesterei. III. Károly és Mária Terézia
uralkodásának időszakában is az idegen származású művészek kezén születtek a legnívósabb
alkotások. A korszak virágzó kulturális élete már többük számára lehetővé tette a huzamosabb
vagy állandó magyarországi tartózkodást, így Donner, Maulbertsch vagy Pilgram fő művei is
itt születtek. A települések gyökeresen átalakultak, legtöbb városunk képe ekkor vált igazán
barokká. Uradalmi és püspöki építési irodák, műhelyek jöttek létre, amelyek a nagy
területeken egyre szaporodó építési, művészi feladatokat látták el. A céhekben, uradalmi
irodákban olykor igen képzett, magas művészi igényű feladatokat ellátni képes mesterek
dolgoztak, mint a pesti Mayerhoffer András vagy a tatai Fellner Jakab. Az 1760-as évektől a
barokk egyeduralmát új irányzatok kezdték megtörni: a rokokóval egyidőben a klasszicizáló
késő barokk úttörő alkotásai ekkor jelentek meg. A rokokó nemcsak a főúri kultúrában,
hanem az egyházművészetben is színvonalas műveket hozott létre. A klasszicizáló ízlés
kibontakozásában főpapságunk játszott kezdeményező szerepet, de a felvilágosodás korában
maga az államhatalom is - elsősorban közösségi célok szolgálatában - jelentős építtetőként
lépett fel. A kamarai mérnökök, a hivatalos építészet fellépése a racionális formanyelv
elterjedésének kedvezett.

Templomok és kolostorok

A jezsuita templomtípus

A katolikus hit terjesztésében, a hitélet fölélénkítésében, a barokk egyházművészet

meghonosításában a Felvidéken és a Dunántúlon már a 17. században látványos sikereket
értek el a jezsuiták. Az ország egységének helyreálltával végre mindenütt lehetőség nyílt a
katolikus megújulás, a tridenti zsinat reformjainak kibontakoztatására, így a jezsuita rend az
újonnan meghódított területeken is nagy lendülettel fogott hozzá a templomépítkezésekhez. A
mintaképek már az előző évszázadban kialakultak: a jezsuiták nagyszombati temploma az új
liturgiai követelményeknek megfelelő, nagy tömegek befogadására képes, áttekinthető
templomtér első hazai példájaként épült. E tértípusban a hívek gyülekezőhelye, a
templomhajó nem különül el a szentélytől, így a közösségi vallásgyakorlat élményével
ajándékozza meg a résztvevőt, aki misefeleleteivel, imáival, énekeivel aktívan bekapcsolódhat
a liturgiába. A mellékoltárokat tartalmazó kápolnák ugyanakkor bensőséges keretet nyújtanak
az egyéni áhítat gyakorlására, a szentekhez való fohászkodásra is. A nagyszombati
templomban a széles, dongaboltozatos hajó és a kápolnasor elrendezése a jezsuita rend római
főtemplomának, az Il Gesunak mintáját követi. Az itáliai példákon megszokott kupola
hiányzik, amelyért az Alpoktól északra eső kultúrák építészeti gyakorlatának megfelelő
toronypár kárpótol a homlokzaton. Nem véletlen, hogy ezt a jól bevált templomtípust oly
gyakran választották mintaképül a jezsuiták mellett egyre inkább más szerzetesrendek is. Az
Egerben letelepedett Giovanni Battista Carlone, az egri jezsuita templom építésze a miskolci
minoriták és a debreceni piaristák számára hasonló felépítésű templomokat tervezett. A
miskolci templom homlokzatát a 17. századi előképek nyomán a párkányok és a pilaszterek
derékszögű rendje uralja, a dór, ión, korinthoszi oszloprend egymásra helyezése a klasszikus
szabályokat követi. A szigorú rendszert azonban már az új korszakra jellemző módon
oldottabbá teszi a középrész előreugrása, valamint az oromzat és a toronysisakok változatos
kontúrokkal való alakítása. A jezsuita templomtípus nem sokat veszített népszerűségéből a 18.
század folyamán. Hatása még az érett valamint a késő barokk olyan nagyszabású alkotásain is
érvényesült, mint a pesti pálos templom vagy a kalocsai és a nagyváradi székesegyház.
Martin Wittwer

Martin Wittwer, rendi nevén Athanasius barát a századelő szerzetesi építészetének

kiemelkedő alakja. Építészként a karmeliták Szent Lipót-rendtartományában működött, amely
a magyar kolostorokat is magába foglalta. Elöljárói 1714-ben küldték Győrbe, az új karmelita
templom terveinek elkészítésére, amelyet nem sokkal később a Kálvária-együttes és a
"magyar ispita" templom tervezése, valamint a jezsuita templom homlokzatának megújítása
követett. Wittwer a pannonhalmi főapátság szolgálatában is dolgozott: neki tulajdonítható a
kolostor barokk szárnyának tervezése. A pápai pálos templom pedig győri főművével való
szoros rokonsága miatt sorolható az építész életművébe. A karmelita templommal az itáliai
érett barokk építészet nálunk ritkán tapasztalható hatása alatt egy ellipszis alaprajzú, átlós
irányban kápolnákkal bővített térforma jelent meg Győrött. Wittwer olaszos
stílusigazodásának, a Gesu-típus figyelembevételének tudható be a homlokzatalakítás azon
sajátossága is, hogy a pilaszterekkel három részre osztott szerkezetben az oldalsó,
alacsonyabb szakaszokat voluták kapcsolják a kiemelkedő, oromzattal hangsúlyozott
középrészhez. A tagolás és a díszítés visszafogott, rajzos alakítása nemcsak Wittwer sajátos
stílusjegye, hanem a puritanizmusra törekvő szerzetesrend szigorú szellemének is kifejezője.

A dunai barokk építőiskola

Wittwer személyében a dunai barokk építőiskola egyik jelentős művésze érkezett

Magyarországra. Az osztrák barokk építészetnek ez a sajátos vonulata az Alsó- és Felső-
Ausztriában kibontakozó kolostorépítkezésekkel függ össze. A hatalmas épületegyüttesekként
emelt főmonostorokat és az irányításuk alatt épített kisebb kolostorokat általában hangsúlyos
tömegformákkal, szabályos alaprajzzal tervezték mintegy Isten városának földi másaként, a
szerzetesi szuverenitás kifejezőjeként. A megbízások jelentős részét a céhes keretek között,
kőművesmesterként működő építészek kapták. Ezek a mesterek az udvari építészek
képzettségével, művészi színvonalával nem vetekedhettek, munkásságuk nyomán mégis
egyéni hangú, regionális stílus jelent meg Közép-Európában. Az ausztriai kolostorokhoz,
például a Jacob Prandtauer tervezte melki apátsághoz hasonló látványos és nagyszabású
együttesek az irányzathoz köthető magyarországi alkotások köréből hiányoznak. A stílus
sajátosságai inkább a kéttornyos, oldalkápolnás rendszerű templomok építésében jelentkeztek.
A dunai kör egyik magyarországi főművén, a kalocsai székesegyházon a melki templom
homlokzattagolásának elemei köszönnek vissza: a kompozíció arányai, a középszakasz enyhe
előreugrása, a kisméretű nyílások ritmikus elhelyezése, az áldásosztó erkéllyel koronázott
főkapu. A melki homlokzat gazdag csipkézettsége azonban Kalocsán visszafogott, a
falfelületek egységét jobban hangsúlyozó tagolásnak adta át a helyét. A Kalocsán jelentkező
stílus és formakészlet az egyszerűségre törekvő rendi építészet elvárásaihoz igazodva tűnik fel
Kecskeméten, a piarista templom épületén. Az alaprajzi egyszerűsítés, amely a megszokott
oldalkápolnák helyett oltárfülkékkel bővíti a templomteret, a századelő több emlékén -
például a tihanyi bencések vagy a pesti szerviták templomában is - feltűnt. A kalocsai
erkélyes kapuzat az 1752-ben felszentelt szentendrei Blagovesztenszka-templom kicsiny,
kedvesen vidékies homlokzatán is visszaköszön immár rokokóba hajló, finoman miniatürizált
formában. A Kalocsával hosszú ideig párhuzamba vont pesti pálos templom épülete csak
részben sorolható a dunai barokk iskola alkotásai közé. Homlokzatának finoman kiszámított
hullámzása a belső tagolás plasztikus dinamikájával párosul, így a templom tervezése inkább
a bécsi barokk építészet valamelyik jelentős egyéniségének tulajdonítható.

Püspöki építkezések
Az egyházmegyék, különösen a hódoltsági területek püspökségei a 17. század háborús
évtizedeiben igen nagy károkat szenvedtek. A püspöki javadalmak visszaszerzése, a
székesegyházak helyreállítása vagy újjáépítése, a káptalanok, a szemináriumok felállítása, a
plébániahálózat újjászervezése nem kevés feladatot rótt a korszak püspökeire. A 18.
században teljesen újjáépített székesegyházak sorát az említett kalocsai nyitotta meg. Terveit
Csáky Imre bíboros készíttette, aki a korszak legjobb bécsi építészeivel is kapcsolatban állott.
III. Károly 1738-ban a csanádi püspökség új székhelyéül a terület közigazgatási és katonai
központját, Temesvárt jelölte ki. Az új székesegyház felépítéséről maga az uralkodó
gondoskodott, így terveit udvari főépítésze, Josef Emmanuel Fischer von Erlach készítette. A
tágas, latinkereszt-alaprajzú templomot elegáns hatású, alacsony tornyokkal koronázott,
középütt konkáv ívben visszaugró homlokzat díszíti. A hazai barokk művészet egyik
legnagyobb központja Pozsony, az ország szék- és koronázóvárosa volt. A 18. század
folyamán az Esztergomból korábban Nagyszombatba menekített érsekség székhelyévé is vált.
Az 1725-ben prímássá kinevezett Esterházy Imre idejében, 1736-ban fejezték be az ovális
alaprajzú trinitárius templomot, amelyet a szakirodalom Franz Jänggl bécsi építőmesternek
tulajdonít. Ezzel egyidőben Esterházy az érseki székhely fényének emelésére más művészeket
is Pozsonyba hívatott, köztük Georg Raphael Donnert, aki itt alkotta magyarországi főműveit.
A dóm Alamizsnás Szent János-kápolnájában, amelyben a szent ereklyéit és a prímás
síremlékét elhelyezték, Donner új típusú, az építészeti kiképzést háttérbe szorító oltárt állított,
amelyen az angyaloktól körülvett, szarkofágformájú ereklyetartót baldachinból alácsüngő
drapéria övezi. Donner 1736-ban készítette el a dóm új főoltárát, amelynek azóta már
elpusztított építészeti keretét szabadon álló oszlopok és a magyar koronát formázó oltársátor
alkotta. A baldachinos oltárépítmény, amelynek harmadik pozsonyi példáját a trinitárius
templom Zichy-oltára nyújtja, új, nagyhatású formaként jelent meg a magyar emlékanyagban.
Bár Donner a prímási építkezések felügyelőjeként építészeti kérdésekben is jártas lehetett, a
típus kialakításában a Pozsonyban ezidőtájt szintén megforduló Josef Emmanuel Fischer von
Erlach közreműködése nagyon valószínű.

Franz Anton Pilgram

A bécsi származású, majd Alsó-Ausztria tartományi építészévé kinevezett Pilgram első

magyarországi művei között az Erzsébet-apácák és a Vöröscsillagos Keresztesrend
nővéreinek pozsonyi templomai Esterházy Imre megbízásából születtek. A jászói és a
szentgotthárdi kolostorok nagyszabású átépítése morvaországi, illetve ausztriai rendi
központok kezdeményezésére indult meg. A terveken a barokk kolostorépítészet már
megszilárdult hagyományai alapján nagyméretű, szabályos együttesek jelennek meg:
mindkettő négyszög alaprajzú komplexum, amelyet két nagy udvarra osztva, középen szel át a
templom épülete. A szentgotthárdi ciszterci apátság tervét, melyet a heiligenkreutzi
főmonostor apátja, Robert Leeb rendelt meg, nem sikerült teljes egészében megvalósítani: a
szárnyakkal körülvett udvarok közül csak az egyik készült el. Felépült viszont a templom,
amely nagyhatású, típusteremtő alkotássá vált Magyarországon. Sikerét egységes, világos
tagolásának köszönhette: belső tere három egységből, orgonakarzatból, hajóból és szentélyből
áll, mindegyiket csehboltozat fedi, homlokzatát pedig egyetlen, monumentális középtorony
uralja. Ez az egyszerű és hatásos tér- és tömegképzés adott mintát a század második felében
nagy számban épített falusi plébániatemplomok számára. A jászói premontrei apátság terveit
a morvaországi Louka anyakolostorából küldött Andreas Sauberer prépost megbízásából
készítette az építész. A kolostor szárnyai a szerzetesi hagyományokhoz igazodva kéttornyos
templomot vesznek körül. Pilgram karcsú, éles törésekkel felszabdalt formáinak
dinamizmusa, könnyed, lendületes alakításmódja egyszerre táplálkozott a római és bécsi
barokk, kivált Borromini és Hildebrandt stílusából, valamint a rokokó finom s elegáns
formanyelvéből. Pilgram monumentális, virtuóz nyelvezete Eszterházy Károly püspökre is
nagy hatással volt. A Róma fényétől elbűvölt építész és mecénás talált egymásra 1761-ben, a
váci püspöki rezidencia tervezésekor. A grandiózus elképzelés egy valóságos Duna- parti
Szent Péter tér kialakítását célozta meg Vácott. A toronypárral, kupolával kiemelt
székesegyház előtti teret kétkarú kollonád ölelte volna körül, a templommal szemben álló
püspöki palota parkjának elegáns teraszait pedig a Dunáig kívánták lefuttatni. Nem sokkal a
munkák megindulása után Eszterházy az egri püspöki székbe távozott, így a magyar barokk
építészet talán legnagyobb szabású vállalkozása szakadt meg: utóda a váci püspöki központot
más formában építtette ki.

Képzőművészet az egyház szolgálatában

A templomi dekoráció megújulása a századelőn

Az érzéki ragyogás kiváltotta vallásos elragadtatás nagy szerepet kapott a barokk

egyházművészetben. E művészetfelfogás jezsuita és olasz dekorátor mesterek munkássága
révén terjedt el Magyarországon. A jezsuiták Itáliában már a 17. században létrehoztak olyan
tereket, amelyekben az építészeti elemek, az oltárok, a szobrok és a képek magas fokú
egysége valósult meg. Ezekben a templomokban mindent átszövő dekoráció, aranyozott,
színes márvánnyal díszített architektúra, gazdag építészeti keretbe ágyazott, gyakran
különleges fényeffektusokkal kiemelt oltárok, szenvedélyes és mozgalmas jeleneteket
felvonultató szobrok, képek s nem utolsó sorban a valóságos építészeti környezet folytatását
imitáló illuzionisztikus mennyezetfreskók káprázatos világa várja a hívőt. A
látszatarchitektúra nagymestere, a jezsuita Andrea del Pozzo Lipót császár meghívására 1702-
ben Bécsbe költözött. Így a bécsi jezsuita konvent kora egyik legképzettebb művészét tudhatta
kebelében, aki a tudománnyá fejlesztett illúziókeltés eszközével a keze nyomán született
templombelsőket hatásos, optikai meglepetéseket tartogató, élményszerű térré varázsolta.
Pozzo gyakorlata tanítványának, az innsbrucki származású Christoph Tauschnak a
közvetítésével jutott el Magyarországra, aki 1709-1713 között a trencséni jezsuita templom
ragyogó belső díszítését készítette. A templombelsőben a jezsuita művészet teljes kelléktára
felvonul: a mennyezeten látszatkupola s merészen rövidülő, a mennyekben lebegő alakokat
mutató freskó, az oltárépítményeken, az építészeti tagozatokon pedig az arany és a festett
márvány gazdag pompája ejti ámulatba a szemlélőt. Pozzo illuzionizmusa Perspectiva
Pictorum et Architectorum címen Rómában megjelent traktátusának számtalan kiadásával is
elterjedt. Tausch a privigyei piaristák később Kecskemétre került főoltárának tervezésekor a
kötet egyik metszetét vette alapul. Pozzo nyomán készítette ismeretlen mester a kassai
domonkos templom mennyezetképeit (1756), s a pozzói mintakönyv egyes lapjainak
felnagyítását mutatja a privigyei piarista templom boltozatának freskója is, Jan Stefan
Bopovsky Bujak és Anton Schmidt műve (1752-1753). Látszatkupola került az óbudai
trinitárius templom és a csömöri plébániatemplom mennyezetére. A látszatarchitektúra
magyarországi népszerűségéhez Antonio Galli-Bibiena tevékenysége is hozzájárult, aki
bolognai eredetű, egész Európában szívesen foglalkoztatott színházi festő családból
származott. 1739-ben a nagyszombati székesegyház Mária-kápolnájának finom architektúráját
és gazdag freskódekorációját készítette. Ugyanez a hatásos egység uralkodik magyarországi
főművében, a pozsonyi trinitárius templom dekorációjában, ahol nemcsak a kupolafreskó
festése, hanem az oltárok tervezése is az ő munkája.

Oltárművészet a barokk virágkorában

A 18. század második harmadát sokszínű templomi művészet jellemzi. A képzőművészet (a
festészet és a szobrászat) alkotásait a vezető művészeti ágnak tekinthető építészet foglalja
egységes, monumentális keretbe: ennek látványos példái az oltárépítmények. A miseáldozat
bemutatására szolgáló főoltár építményét, amelyet a templom védőszentjét vagy ünnepét
megjelenítő képpel, szoborcsoporttal díszítették, minden esetben a templombelsők építészeti
tagolásának leghangsúlyosabb elemeként formálták. A korszakban terjedt el az a szokás, hogy
az oltáriszentség állandó őrzőhelyéül kijelölt tabernákulumokat a főoltáron helyezzék el. A
szentségházat gyakran vették körül Krisztus testének hódoló angyalpárral. A század elején
még régies jellegű, a szentély falát egy síkban lezáró, architektonikus tagolású, többemeletes
oltárok épültek, amelyek merev rendszerét kis méretű képek, csavart oszlopok és dús
ornamentika tölti ki. A szegedi alsóvárosi ferences templom főoltárán ez az archaizáló
hangvétel uralkodik. A barokk érett szakaszában oldottabb, atektonikus jellegű típusok is
megjelentek. Ennek példája a sümegi ferences templom 1743-ban felállított, laza szerkezetű
főoltára. A győri Szent Ignác-templom közel azonos időben befejezett főoltárát viszont erősen
meghatározza az architektúra rendezőelve. A korszak oltárainak közös jellemzője azonban a
kulisszaszerű építészeti kialakítás. Az oltárépítmények gyakran szinte valódi színpadterek,
amelyeken - mint a pesti pálos templom 1746-ban készült főoltárán - élőképszerű
szoboregyüttesek tűnnek fel. Gyakori az is, hogy a szoboralakokat elhelyezésükkel és
gesztusaikkal az oltárképpel jelenetszerű egységbe vonják. A zirci ciszterci templom főoltárán
Máriának Maulbertsch festette mennybevitelét így élik át nagy elragadtatással a szoborként
megjelenített szentek. A század második negyedében a pozsonyi koronázótemplom
főoltárának hatására külön típusként terjedt el a baldachinos szerkezetű oltár. A pécsi, a
kalocsai és a gyulafehérvári székesegyházban, de még szerzetesi templomokban és
kastélykápolnákban is feltűnnek példái.

Szószékek, mellékoltárok

A mellékkápolnák oltárait már a nagyszombati jezsuita templomban sem római mintára, a

hosszfalaknál, hanem a szentély felé eső válaszfalak előtt állították fel, így a templomba lépve
egyetlen szögből láthatóvá váltak. A dekoráció egységes képe az egyterű, oltárfülkés
rendszerű templomokban még inkább érvényesülhetett. A kecskeméti piarista templomban
egy, a század második felének jellemző, szerényebb díszítőrendszerével találkozhatunk: a
mellékoltárok a fehérre meszelt falak mentén sorakoznak, a szentélybe vezető diadalívet a
tövébe helyezett oltárpár emeli ki. A székesfehérvári karmelita templom 1767 körül
kialakított, ünnepélyes összhatású belső dekorációja jóval gazdagabb: Maulbertsch és
tanítványai egységes freskó- és oltárkép-együttessel díszítették. A diadalívbe szószék és oltár
párosa került. Az 1740-es években német és osztrák hatásra új szószéktípusok terjedtek el
templomainkban. Ludwig Gode a győri (1749) és a pozsonyi (1753) jezsuita templomba
hullámzó felületű, lebegő hatású szószékeket készített. Az egyházatyákat, Krisztust mint Jó
Pásztort, Keresztelő Szent János prédikációját vagy az evangéliumi példázatokat megjelenítő
domborművek témái az egyház tanítói hivatását hirdetik, így nyeri el a szószék a templomban
azt a tartalmi hangsúlyt, amelyet még a tridenti zsinat jelölt ki számára. Közép-Európa sajátos
és ritka, ún. "természetutánzó" szószékeinek egyik szép példáját találjuk Császár község
plébániatemplomában. A szószékkosár csónakot, a hangvető vitorlát formáz, Krisztus a hajó
orrán ül, Péter kormánylapátot tart: a csodálatos halászat evangéliumi történetét látjuk
mintegy megelevenedni, amely a prédikáció és Péternek a lélekhalászatra való megbízása
között von párhuzamot.

Freskók és oltárképek
A képek templomi jelenléte és tisztelete a katolikus egyháznak a tridenti zsinat által is
megerősített sajátossága. A képekkel kapcsolatos középkori hagyományok továbbélésének
legnyilvánvalóbb formája a kegyképek tisztelete, azok csodatévő erejében való hit, a
felkeresésüket célzó zarándoklatok eleven szokása. A középkori eredetű, továbbra is népszerű
kegyképek közé tartozik a pálosok częstochowai Máriája, amelynek másolatai ünnepélyes
oltárkompozíciókban jelennek meg a rend pesti, márianosztrai és pápai templomaiban. A
katolikus megújulás elveihez igazodó barokk oltárképeken és freskókon elsősorban a
hitigazságokat szemléletesen és átélhetően ábrázoló jelenetekkel találkozhatunk. A
mennyezetfreskókon egyre inkább háttérbe szorul a racionálisan szerkesztett
látszatarchitektúra, s átadja a helyét egy nem evilági léptékű, imaginárius térnek, amelyet az
isteni fény által beragyogott, szeszélyes felhőalakzatok és lebegő figuracsoportok töltenek ki.
Az angyali üdvözlet korábban bensőséges jelenet keretében ábrázolt témája így válik a győri
jezsuita templom boltozatán Paul Troger ecsetje révén a hit és az egyház dicsőségét hirdető
ünnepélyes vízióvá. A szentek dicsőségét a középkor merev, hieratikus ábrázolásai helyett a
barokk mozgalmas apoteózis-kompozíciókban fejezi ki. Caspar Franz Sambach a
székesfehérvári jezsuita templom főoltárfreskóján a mennybe emelkedő, megdicsőült
Nepomuki Szent Jánost állítja elénk, akit attribútumait hordó angyalok és hódoló donátorok
kísérnek. A szentély boltozatán a mennyek országára nyílik kilátás, ahol a szentet a lebegő
Szentháromság csoportja fogadja. A könnyed színekkel festett, ragyogó freskók mellett
drámai fény-árnyék kontraszt, komorabb színvilág fogadja az oltárképek nézőit. A hívek
közvetlen közelében ugyanis evilági események kaptak helyet, az oltárképeken a szent alakok
fájdalmas és szenvedésteljes földi élete bontakozik ki, amely meditációra, érzelmi
azonosulásra szólítja fel a nézőt. Az oltárképeken - ha gyakran erősen stilizált és patetikus
formában is - nagyobb szerep jut a kifejező gesztusnak, arcjátéknak, amely a freskók mindent
feloldó dekorativitásában kevésbé tud érvényesülni.

Köztéri szobrok, pestisemlékek

A Bécset sújtó pestisjárvány megszűnésének emlékére a Grabenen 1688-ban fejezték be a

császár fogadalmából emelt Szentháromság-oszlopot. E példa nyomán a 18. században az
egész ország területén épültek hasonló emlékművek. Háromszögű talapzatra épített, felhőkkel
borított obeliszk vagy csavart oszlop alkotja az emlékművek építészeti magját, amelyen a
Szentháromságot, a Szeplőtelen Szüzet és segítőszentek egész seregét felvonultató szobrok
kapnak helyet. A korai példák közül az 1701-ben elkészült soproni a csavart oszlopos típust
képviseli. A Nyugat-Magyarországról Pest-Budára áttelepedett szobrász- és kőfaragómesterek
- mint a kismartoni Hörger Antal vagy a soproni Conti Lipót Antal - keze nyomán az
architektonikus vázat erőteljesebben érvényre juttató Szentháromság-emlékek születettek. A
budait eredetileg gazdag, a korláton erényalakokat felvonultató szoborgaléria övezte. A pesti,
már lebontott Szentháromság-oszlop hatása a kecskeméti emlékművön érvényesül. A szabad
ég alatt, utak mentén elhelyezett feszületek, Flórián-, Donát-, Vendel-, Orbán-, Nepomuki
Szent János-szobrok tanúsága szerint a kor embere az élet minden területét szentek védelme
alá igyekezett helyezni. Különösen a gyónási titkot még élete árán is megtartó Nepomuki
Szent János kultuszát kísérte nagyszámú szoboremlék. Közülük a Schweiger Antal készítette
tatai együttes a művészileg legigényesebbek közé tartozik. A szabadtéren felállított vallásos
emlékművek között egészen különleges helyet foglal el a győri Frigyláda-szobor. A művet
udvari mesterek készítették: Josef Emmanuel Fischer von Erlach főépítész tervét Antonio
Corradini, Bécs sokat foglalkoztatott szobrásza kivitelezte. A császár a Krisztus
keresztáldozatának ótestamentumi előképét jelentő, sérthetetlen frigyláda monumentális
emlékével kívánta kiengesztelni győri tisztje súlyos szentségtörését, aki a körmenetet vezető
pap kezéből kiverte az oltáriszentséget.
Kastélyok, rezidenciák, barokk városkép

Az arisztokrácia új igényei

A barokk kastélyépítészet típusainak megjelenése Magyarországon az itt birtokot nyert,

idegen származású főnemességnek köszönhető. A rezidenciális építészet átalakulását az
arisztokrácia építkezéseinek funkció- és típusbeli differenciálódása eredményezte. A
társadalom legfelső rétegét képviselő, többnyire udvari szolgálatot teljesítő nemesség
általában Bécsben tartott fenn rangjához és hivatalához illő, reprezentatív palotát, amely
nyilvános életének színterét jelentette. A bécsi elővárosi rezidenciák, még inkább a
birtokközpontokban felépített vidéki kastélyok építésekor azonban az etikett diktálta
szabályok mellett jobban érvényesülhettek a kényelmi szempontok. Így a francia barokkban
kiérlelt maison de plaisance-ok mintáját követő vidéki mulatókastélyok műfaja gyorsan
népszerűvé vált. Savoyai Jenő e funkciómegosztásnak megfelelően palotáját Bécs
belvárosában, Belvederének elnevezett nyári kastélyát az előváros szép fekvésű telkén
építtette föl. Kedvelt építésze, Johann Lucas von Hildebrandt tervei szerint már előbb, 1702-
ben csepeli birtokának központjában, Ráckevén is megkezdték egy kisebb, a herceg
visszavonulását szolgáló rezidencia emelését, amely a barokk mulatókastély első
magyarországi példája. Az egyszintes szárnyak négyszögű cour d'honneur-t kereteznek. Az
érett barokk alárendelő szerkesztésmódjának megfelelően az egyszerű homlokzattal alakított
szárnyépületek közül a főépület középszakasza mind méreteivel, mind tagolásának
gazdagságával kiemelkedik: a díszudvar felől előreugró kocsialáhajtó, kívülről három rizalit
tagolja. Az elkülönülő épülettömegek önálló tetőelemmel való pavilonos tagolása a francia, a
főhomlokzat festőien megmozgatott kompozíciójának részletformái pedig az itáliai építészet
hatását tükrözik. A főbejárat diadalívre emlékeztető hármas nyílása, valamint a már elveszett,
de eredetileg török sátort formázó, kupolás tetőzet adta hírül, hogy a kastély a törököt
legyőző, dicsőséges hadvezér rezidenciája.

A hősi múlt emléke

A század elején a magyar nemesség vidéki rezidenciáinak kialakításában kevésbé igazodott a

nyugati mintákhoz. Bár az előző évszázad belsőudvaros, négy szárnnyal határolt várkastélyait
nyitott, U-alaprajzú tömegek váltották fel, megmaradt a többemeletes, saroktornyos megoldás.
A torony mint a harcos évszázadok építési szokásaira utaló motívum olyan nemesi
szimbólumként élt tovább, amely tulajdonosa dicső őseire, családja fegyverrel és vitézséggel
szerzett kiváltságaira emlékeztetett. Az 1722-ben befejezett cseklészi Esterházy-kastély
udvarának középtengelyébe, a díszterem fölé köralaprajzú torony került, amelyet a század
második felében a szárnyak végében négyszögletesekkel egészítettek ki. A kastély terveit
Anton Erhard Martinelli készítette, aki ugyanekkor Csáky Imre bíboros magyarbéli kastélyát
építette. Az érsek kastélya zárt udvarával, a középkori kaputornyokra emlékeztető tornyos
bejárati rizalitjával még inkább régies képzeteket kelt. A rézsútosan elhelyezett saroktornyok
Hajóson, a kalocsai érsek 1739-ben épített, jóval szerényebb megjelenésű nyári kastélyán is
megjelentek. A számos példa között L'Huillier tábornok edelényi, a Beleznay család pilisi és
Prónay Gábor acsai kastélya a részletformák eltérései mellett is jól szemlélteti a tornyos
kastélytípus rendkívüli népszerűségét.

A királyi palota Budán

A budai királyi palota középkori épülete a török hódoltság és a felszabadító ostrom alatt szinte
teljesen elpusztult. Az erődítmény a török kiűzése után is katonai ellenőrzés alatt maradt, így
Regal katonai hadmérnök a terep rendezése címén a még meglévő épületrészeket is
elpusztította. III. Károly idejében, 1715-ben Fortunato Prati, kamarai mérnök tervei szerint
kezdődött meg egy új, négyszögű, kétemeletes palota építése. Az egyszerű és befejezetlen
épület igen nagy elégedetlenséget váltott ki a magyar rendek körében, hiszen az ország a
nemzet, a királyság szimbólumaként tekintett az ősi királyi székhelyre, így annak a magyar
uralkodói rezidenciához méltó újjáépítését várta el. Mária Terézia 1749-ben engedélyt adott
az építkezésekre, Grassalkovich Antal kamaraelnök pedig országos gyűjtést rendezett az
anyagi alapok előteremtésére. A palota terveit Jean-Nicolas Jadot császári főépítész készítette,
aki a korábban épített palotanégyszöget észak felé folytatva - főépületként kialakított
összekötő szárnnyal és újabb négyszögű tömbbel - reprezentatív, U-alaprajzú rezidenciát
tervezett. A hagyományoknak megfelelően a középrizalit emeletének díszudvar felőli oldalára
a trónterem, a túloldalra, a Duna felé a királyi pár hálószobája került. A két, szimbolikus
jelentőségű helyiséget a külső tömegben a "vezéri sátor" formáját idéző, baldachinra
emlékeztető kettős kupola hangsúlyozta. Az építkezést 1753-tól az új főépítész, Nicolaus
Pacassi folytatta, akinek tervezői szerepére a schönbrunni kastély rokokó dekorációját
visszhangzó dunai teremsor kialakítása is utal. Az 1770-es években Franz Anton Hillebrandt
által befejezett palotát valójában sohasem használták uralkodói székhelyül: előbb az
angolkisasszonyok, majd a Nagyszombatból Budára áthelyezett egyetem kapta meg. A keleti
kupola helyére ekkor emelték a négyemeletes csillagvizsgáló tornyot. A palota képe azóta is
sokat változott: a barokk kialakításból alig maradt valami, csak metszetekből és tervekből
ismerjük.

A magyar kastélytípus

A királyi palota építése termékenyen hatott a Pest környéki főúri kastélyok építésére. Az
építkezés fölött bábáskodó Grassalkovich Antal gödöllői uradalmának központjában emelt U-
alaprajzú, saroktornyos kastélyát 1748 után többször is átépíttette. Az átalakítások során a
budai palota mesterei, Jadot és Pacassi, valamint a pesti Mayerhoffer András keze alatt
háromrizalitos, kettős álkupolával fedett, reprezentatív lépcsőházzal és elegáns, rokokó
díszteremmel ékes kastély született. Különösen a hátrahúzódó szárnyakkal kialakított U-
alaprajz, a főhomlokzat erkélyes kapuzata, a díszteremre nyíló magas ablakok és az oromzat
fölött emelkedő, baldachinos tetőforma talált követőkre. A Grassalkovich-típusú kastélyok
tervezésében és építésében a gróf baráti-rokoni környezetében született péceli Ráday-,
nagytétényi Száraz-Rudránszky-, gácsi Forgách- és gernyeszegi Teleki-kastélyok építésében a
pesti Mayerhoffer építészcsalád jelentős szerepet kapott. A zárt kontúrú, erőteljes tömegek, az
épület elemeinek alárendelő kompozícióba való felfűzése az érett barokk építészet nagy
példákból leszűrt elveinek alkalmazásáról tanúskodnak. A tagozatok, a lizénák, a párkányok,
az ablakkeretek a falhoz tapadva masszív karaktert kölcsönöznek az épületeknek, hatásosan
kiemelik a nagyobb plasztikai súlyt nyerő díszítőelemeket, az ablakszemöldököket, a tört
vonalú oromzatokat és a szalagfonatos mellvédű erkélyeket. A típus a korban divatos,
reprezentatív alaprajz- és tömegalakítás sajátosan "magyarrá" tételének, a vidéki
birtokközpontok hagyományaihoz igazításának köszönhette népszerűségét.

A városok képének átalakulása

Bár a lakóházak és a városok szerkezete sokáig megőrizte a középkori hagyományokat, a

városlakó nemesek és a gazdag polgárok egyre-másra emeltettek korszerűbb alaprajzzal, új
típusú homlokzattal ellátott házakat. Sopronnak a barokk jegyében átformált, középkori
eredetű városképében a régi várfalon belül az északi kapunál, az egykori főpiacon
emelkednek a legfontosabb közösségi épületek, a tűztorony, a városháza és a Szentháromság-
szobor, s a század végén itt kap telket az 1834-re felépített megyeháza is. A város sziluettjét a
templomtornyok teszik karakteressé, többnyire új, barokk hagymasisakkal. A ferences
templom közelében emelkedő Bezerédj-kúria párkányos-pilaszteres tagolásával, oszlopos
kapujával és ablakait páros ritmusban összefogó, hullámzó szemöldökpárkányaival az új
divatú, "bécsi módon" épített házak típusát képviseli. A várfalon kívül emelkedő "Két mór
ház" kétablakos, oromzatos homlokzatain a barokk formák népies háztípust öltöztetnek fel.
Buda felszabadulása után, 1692-ben Venerio Ceresola császári építész - a budai kőműves- és
kőfaragócéh újjászervezője, első főmestere - tervei szerint kezdték el a többszöri bővítés után
toronnyal, zárterkéllyel és városvédő Athéné istennő szobrával díszített városháza építését.
Savoyai Jenő kezdeményezésére 1716-ban indult meg a rokkant katonák elhelyezésére
szolgáló pesti Invalidus-palota teljesen meg nem valósított, hatalmas együttesének építése. A
birodalmi eszmét szimbolizáló, udvari mestereket foglalkoztató építkezés szomszédságában a
helyi céhes építészgárda munkája révén jóval szerényebb alkotások születtek, a templomok, a
városháza és a városkapuk mellett néhány palota. A város egykori "fórumának" hírmondója, a
Péterffy-palota oromzatos középszakaszával, atlaszos erkélyével a bécsi palotaépítészet
homlokzati sémáinak provinciális ízű átvételét mutatja. A század végén alföldi mezővárosok
építészetének jellegzetes műfajává vált a nagytemplomok építése. A közösségi célú, óra- és
tűztoronyként is használt templomtornyok a városi közösségek, a felekezetek szimbolikus
építményei is. E tornyok sorában egyik első a jászberényi plébániatemplomé, amelynek
oromzatában a jászság jelvényeként is használt Lehel kürtje ábrázolás látható.

A világi képzőművészet műfajai

A barokk portré

A világi műfajok között a 18. században kétségtelenül a portré volt a legnépszerűbb. A

századelő legtehetségesebb magyar festője, Mányoki Ádám II. Rákóczi Ferenc udvari
festőjeként több portrét is készített a fejedelemről. Az 1712-ben festett változat ragyogó
anyagábrázolásával, színpadi gesztusokat mellőző, egyszerű előadásmódjával a festő kitűnő
karakterábrázoló-képességét szemlélteti. A 18. század folyamán az arcképfestészet mind
kifejezésmódját, mind megrendelői körét tekintve egyre differenciáltabbá vált. A
reprezentatív portrétípus Európa-szerte divatos kellékei a legmagasabb rangú megrendelők
arcképein tűnnek fel. Az uralkodót, akinek portréját a hivatalok és udvarhű főnemesi otthonok
falain is elhelyezték, legtöbbször egészalakos formában, felségjelvényeivel ábrázolták. Az
1732-ben udvari festővé kinevezett Martin van Meytens, aki franciás ízlésű udvari portrékat,
családi képmásokat festett, arcképfestőként igen népszerű volt a magyar arisztokrácia körében
is. Bánffy Dénes grófot a nyugati divatnak megfelelően egész alakban, tájháttér előtt, de
magyar ruhában ábrázolta, mögötte feltűnik a mágnás híres bonchidai kastélya, amelynek
ősgalériájába a portré került. A század közepén a felvilágosodás hatására a reprezentáció
helyett a főúri portrékon is egyre inkább előtérbe kerül a polgári erények, a szellemi
kvalitások megjelenítése. Franz Anton Palko férfiképmásán az aranyhímzéses köntös és a
paróka előkelő megrendelőre utal, de a mellkivágás, a meglazított öltözék otthonos,
bensőséges karaktert ad a képnek. A modell kezében látható könyv, az asztalkán fekvő levél
az olvasó, gondolkodó ember jellemző attribútuma, s a nyílt, intelligens tekintet is a belső
értékek hangsúlyát jelzi a társadalmi pozíció helyett. A nagyszebeni származású Johann
Martin Stock a bécsi akadémián Meytens tanítványa volt, ám 1786-ban szülővárosába
visszatelepedve a 18. század második felében felvirágzó polgári jellegű arcképfestés
jellegzetes képviselője lett. A tudósportrékat idézi Teleki Sámuel erdélyi alkancellárról festett
arcképe, amelynek a hátterében az ábrázolt pártfogója és barátja, Brukenthal Sámuel mellképe
is megjelenik, a mű így egyben a nálunk kevésbé elterjedt "barátságkép" műfajába is tartozik.
Ismeretlen modellről készített férfiképmása visszafogott eszközeivel, józan tárgyilagosságával
az új portréfestészeti ideál megtestesítője.

Műfajok sokasága

A 17. századi Hollandiában számos, "kis" műfajra szakosodott táj-, életkép- és csendéletfestő
dolgozott, így nem véletlen, hogy németalföldi előképek a 18. századi közép-európai barokk
festészetben is érvényesültek. E műfajok produktumai szép számmal maradtak ránk magyar
kastélyok és polgárházak berendezéseiből is: a képek jelentős része első pillantásra csak
dekorációnak tűnhet, ám a látható világ mögött rejlő, jelképes tartalom és erkölcsi
mondanivaló szinte elengedhetetlen eleme ezeknek az ábrázolásoknak. A csendéleteken
ábrázolt virágok vagy ételek gyakran vallásos értelműek, a böjti eledelek, a Krisztus-jelképek
a jámbor életre, a luxustárgyak és a drága ételek a hiúságok kerülésére figyelmeztetnek. A
megtévesztő illuzionizmussal festett trompe l'oeil-ök között is akadnak ájtatosságra buzdító
darabok. A parasztok vagy a katonák duhaj mulatozását, lerészegedését vagy
szerencsejátékkal való időtöltését ábrázoló életképek a bűnök moralizáló ábrázolásaiként
értelmezhetők. Az eperjesi Bogdány Jakab és veje, a nagyszebeni Stranover Tóbiás
csendéleteiről és madárképeiről váltak híressé, megélni azonban idehaza egyikük sem tudott, s
a műfaj iránt leginkább érdeklődő Angliában és Hollandiában voltak kénytelenek dolgozni. A
barokkban népszerű állatképek igen sokfélék: ismertek a főúri élet tartozékának tekintett
kutyákról festett portrék, a vadászzsákmányokat megjelenítő képek, a különleges és egzotikus
állatokat felvonultató művek éppúgy, mint a morális tartalmú állatábrázolások. A magyar
életképfestés ritka darabjai közé tartoznak az esztergomi Keresztény Múzeum Johann Martin
Stocknak tulajdonított társasági jelenetei, amelyeken - a rokokó festészetben elterjedt
szalonképek nyomán - a magyar vidéki nemesség hétköznapjaiba pillanthatunk be.

Rokokó tendenciák

Eszterháza

A magyar kastélyépítészet egyik legnagyobb szabású alkotása, a fertődi Esterházy-kastély

építése egy kisebb vadászkastély emelésével, Anton Erhard Martinelli tervei szerint 1720-ban
kezdődött. A pompakedvelő Esterházy Miklós herceg, aki Mária Terézia követeként az 1760-
as években kétszer is járt Versailles-ban, a francia király hatalmas rezidenciájától elbűvölten a
kastély átépítését határozta el. Az új kastélyhoz számos terv készült, a neves bécsi építész,
Melchior Hefele tervező tevékenységéről is maradtak adatok. A végleges terveket - a herceg
utasításait követve több korábbi elképzelés felhasználásával - valószínűleg Johann Ferdinand
Mödlhammer, az Esterházyak udvari építésze dolgozta ki. Az 1760-as évek elejére keltezhető
az a pompás tervlap, amely a kastély tervezett átépítését madártávlatból ábrázolja. A rajzon a
kastély háromrizalitos, manzárdtetős főépülete talán még a Martinelli-féle vadászkastély
képét őrzi, a főépületre merőlegesen csatlakozó szárnyak és az alacsony gazdasági épületek
határolta, patkó alakú díszudvar a ma is álló elrendezés már kialakult koncepcióját mutatja. A
végső átépítés során eltűntek a főépület rizalitjai: toronyszerűen magasodó középrésszel,
oromzattal és íves, kétkarú lépcsővel kiemelt, három szintes főhomlokzat uralja a díszudvart.
A homlokzatok tagolásában a bécsi palotaépítészet jellegzetességei és mindenekelőtt a
schönbrunni császári rezidencia elemei köszönnek vissza. A rokokó építészet sajátosságai a
rizalitok elhagyásában, a homlokzat síkját alig megbontó lapos pilaszterek használatában, a
finom ornamensek, a kecses hegedűablakok elegáns formáiban jelentkeznek. A rokokó
dekorativitása szabadabban bontakozik ki a belsőben. A földszinten a sala terrena, az
emeleten a díszterem jelöli ki a százhuszonhat szobából álló főépület szimmetriatengelyét. A
termek fehér falain hullámzó, aranyozott stukkó keretek övezik a freskókkal, tükrökkel,
faberakással díszített mezőket. A kínai szalon kék festéssel készített keleties jelenetei a
chinoiserie divatjának jelentkezését mutatja. Versailles grandiózus pompája főként a hatalmas
kert kialakítására hatott. A három nagy allée mentén szervezett franciakertet szabályosra nyírt
buxussövények, mintákba rendezett virágágyak, szökőkutakkal díszített vízmedencék,
szobrok és kővázák díszítették. A kert épületei közül az opera, a marionettszínház, a lovarda,
a muzsikaház a kastély közelében állt, míg a pavilonokat, a remetelakot és az antik istenekről
elnevezett templomokat visszavonulásra, kerti mulatságokra építették. Eszterháza nemcsak a
pompás kerttel körülvett kastélyról, hanem magas rangú vendégeket vonzó, fényes
ünnepségeiről, Haydn vezette remek zenekaráról és operaelőadásairól is híres volt.

Rokokó kastélyok

A magyar nemesség az 1760-as években egyre több új divatú, rokokó kastélyt építtetett, noha
Eszterháza nagyságával és fényével egyikük sem tudott vetekedni. A falképciklusokkal együtt
ránk maradt rokokó kastélyok zöme szerényebb, középnemesi kúria. A pétervásárai
Keglevich-kastély építése és kifestése gyöngyösi mesterek munkája. A Quadri Kristóf
tervezte egyemeletes, U-alaprajzú épület szerény homlokzattagolást mutat. Manzárdtetővel
fedett középrész foglalja magába a háromablakos dísztermet, amelynek a középnemesi
rokokóra jellemző, provinciális bájú falképeit Beller Jakab készítette. Függönnyel keretezett
és barokk díszletekre emlékeztető, kissé bárdolatlan formavilágú építészeti kulisszák között
tűnnek fel a jelenetek, köztük az ókor nagy témái - antik istenek, Szemiramisz városalapítása,
Trója égése, Ovidius-illusztrációk -, valamint a sarokerkélyekről letekintő, portrészerűen
ábrázolt korabeli figurák: a kastély magyaros viseletű gazdái, a grófkisasszonyoknak udvarló
ifjak, az építőmester, a fejkendős parasztasszony. Igen hasonló együttesek díszítették az
edelényi, a monoki és a sárosszentmihályi kastélyt. A sárvári várkastély több termének új
freskódekorációját Szily Ádám rendelte meg, aki 1768-ban megvásárolta a Nádasdyak régi
birtokát. A toronyszoba díszes rokokó keretbe foglalt, könnyed ecsetkezeléssel festett
mennyezetképén Apolló és Minerva vezetésével a Teológia, a Jogtudomány, a Költészet, a
Festészet és a Szobrászat allegorikus alakjai vonulnak fel. Egy másik, kisebb teremben
Fénelon abbé a felvilágosodás korában igen népszerűvé vált politikai regényének,
Télemakhosz történetének epizódjai kaptak helyet. A téma korabeli ábrázolása Polányi Pálné
egykori soproni házából is ismert.

Rokokó egyházművészet

A rokokó dekorativitása, festőisége a templomokban felállított képzőművészeti alkotásokon is

jelentkezett. A stájer rokokó szobrászat legjobb mesterei közé tartozó Philipp Jakob Straub
1757-ben faragta az egervári plébániatemplom tabernákulumának fülkéibe Szent Sebestyén és
Szent Rókus szobrait. A két pestises szent fájdalomtól áthatott alakja a barokk szenvedélyes,
érzelmekkel teli ábrázolásmódjából is sokat megőrzött, de a mozdulatok keresett
bonyolultsága, az öncélúan lebegő drapériák virtuóz faragása, a formák felszabdalása a
dekoratív szépséget állítja előtérbe. Johann Anton Krauss, a jászói premontrei apátság
stukkószobrainak mestere hasonló felfogást mutat: alakjait a kecses formák játéka, a heves
felületi mozgás jellemzi, így a belső érzelemvilág helyett a forma virtuozitása és eleganciája
válik hangsúlyossá. Az egri jezsuita templom számára készített főoltárán a mély teológiai
mondanivaló, a Krisztus áldozatát és az oltáriszentségben való jelenlétét hirdető program
víziószerű jelenetben, laza szerkezetű oltárépítmény keretében jelenik meg, mintegy a Loyolai
Szent Ignác szorgalmazta belső színház látomását tárva elénk. A tihanyi bencés apátsági
templom Stuhlhoff Sebestyén faragta oltárain nyúlánk, táncléptű szentek kísérik a formákat
majdhogynem felolvasztó, szeszélyesen hajladozó keretbe foglalt, nagyméretű oltárképeket.
Stuhlhoff készítette a templom kacskaringós indákkal díszített, zenélő angyalokkal körülvett
orgonaszekrényét is. A rokokónak az építészet rendezőelvét megszüntetni igyekvő törekvése
Franz Anton Maulbertsch sümegi freskóegyüttesében csúcsosodik. Nemcsak a mennyezetet,
hanem az oltárfülkék és a szentély falát is freskók borítják, amelyek a templomtér víziószerű
átlényegítésével szinte eltüntetik az épített tér határait. A képek, amelyek nagyszabású
teológiai program keretében dicsőítik a megváltás művét, könnyed, szabadon áradó
formavilágukkal, gazdag színezésükkel a látomásszerű élmény hatását erősítik.

A felvilágosodás és a késő barokk

Új mintaképek az építészetben

A klasszicizáló késő barokk magyarországi kibontakozásában a katolikus egyház

megbízásainak döntő szerep jutott. Christoph Anton Migazzi, bécsi érsek, az abszolutista
hatalom ellenzékének egyik vezére, váci püspökké való kinevezését követően azonnal
hozzálátott az új székesegyház építéséhez. A francia Isidore Canevale tervei alapján, merész,
a korszak legmodernebb építészeti törekvéseit tükröző mű született. Az épületet sima felületű,
geometrikus tömegformák, sisak nélküli toronypár, az antik építészet oszlopgerendázatos
szerkezetével díszített főhomlokzat jellemzi. A megrendelő és az építész klasszicizáló
felfogását tükrözi az uralkodópár 1764. évi váci látogatása alkalmára épített diadalív is. A
klasszicizáló irányzatok befogadói között a Rómában tanult magyar püspököket is ki kell
emelni. Az 1762-ben egri püspökké kinevezett Eszterházy Károly új székvárosában az
egyetemnek szánt líceum tervezését a bécsi Joseph Ignaz Gerlre bízta. Az épület kivitelezését
azonban javarészt már Fellner Jakab irányította, akit Eszterházy a főhomlokzat áttervezésére
utasított. A klasszicizáló karakter nemcsak a püspök által "antik"-nak nevezett
díszítőelemekben, a háromszögű oromzatok vagy a divatos füzérdíszek használatában, hanem
a hatalmas épülettömeg racionális, erőt sugárzó elrendezésében is megmutatkozik. A líceum
franciás díszítőelemei némi rokokó ízzel, finomabb és elegánsabb formában tűnnek fel Fellner
veszprémi püspöki palotájának homlokzatán. A századvég püspöki építkezéseiben különösen
két ausztriai építész, Franz Anton Hillebrandt és Melchior Hefele kapott nagy szerepet.
Hillebrandt a nagyváradi püspöki rezidenciát monumentális épületegyüttesként képzelte el,
tervéből azonban csak a székesegyház és a püspöki palota valósult meg. A székesfehérvári
székesegyház főoltára az új típusú, erősen architektonikus jellegű oltárépítmények egyik első
hazai példája, amely ritmikusan csoportosított, előrelépő oszlopaival a templomtér pilaszteres-
párkányos tagolórendszerét folytatja. Hefele a pozsonyi prímási palota (1777-1781) tervezése
után kapta legnagyobb szabású egyházi megbízását, az újonnan alapított szombathelyi
egyházmegye püspöki épületeinek tervezését. Előbb a bécsi barokk palotaépítészet és az új
ízlés motívumkincsét sajátosan vegyítő püspöki palota, majd már a következő évszázadra
átnyúlva a székesegyház épült fel. A székesegyház kéttornyos homlokzatán a homlokzatsíkból
plasztikusan kiemelkedő féloszlopok és párkányok fölött timpanon emelkedik, a tornyokat
hegyes, gúlaalakú sisak fedi. Az élesen elválasztott, geometrikusan formált elemek világos,
racionális szerkesztést tükröznek, a templom tömegképzésével, részleteinek formálásával és
az épületegyüttesben kijelölt helyével valóban monumentális hatást kelt.

Plébániatemplomok
A 18. század második fele a plébániatemplomok nagyarányú építésének időszaka is. A városi
és falusi közösségek templomépítkezésre önerőből gyakran képtelenek voltak, így e feladatok
jelentős része a földesúrra illetve a püspökre hárult. Középkori falak felhasználásával így
építtette újjá a Festetich család a balatonkeresztúri Szent Kereszt- plébániatemplomot. A
titulusra utalva keresztalakot formáló, gazdag freskóegyüttessel ellátott épület igényes
kialakítása falusi plébániatemplomok esetében csak ritkán tapasztalható, hiszen e munkáknál
igen nagy szerepet kapott a központosított gyakorlat. Az uradalmi, illetve püspöki építési
irodákban többnyire egy képzettebb építésztől beszerzett tervanyag alapján falusi templomok
tucatjaihoz készítettek a helyi igényekhez némileg hozzáigazított terveket, s az uradalom
szakemberei jól kialakított munkamegosztással biztosították a rutinos kivitelezést. Az
Esterházyak tatai és pápai uradalmában, valamint Eszterházy Károly püspöksége révén az egri
egyházmegye területén épített templomokat Pilgram alaprajzi típusainak átvétele jellemzi. Az
1751-ben alapított tatai plébániatemplomhoz maga Pilgram is készített terveket, a kivitelezést
azonban a tatai uradalom Fellner Jakab, utóbb Grossmann József vezette építési irodája
végezte. A tataihoz hasonló, kétboltszakaszos - ún. hegedűalakú - hosszház, de Eszterházy
Károly kívánságára monumentális, klasszikus hangvételű homlokzat jellemzi a pápai
plébániatemplomot. Az "új római stil" eszményét tükröző, szabadon álló oszlopokkal képzett
főoltárépítményét Grossmann tervezte. E két nagyszabású építészeti alkotás az Esterházy-
birtokok több falusi plébániatemploma számára adott mintát. Ugodon a kétboltszakaszos
templomtér megoldása mutat rokonságot a fenti emlékekkel, külső tömegét azonban már
egyetlen homlokzati középtorony hangsúlyozza. Az andornaktályai plébániatemplom
csehboltozatos lefedésű hajójának központi térként való kialakítása egy ugyancsak Pilgramra
jellemző alaprajzi megoldásból merített. A karcsú toronnyal ékesített homlokzaton az egri
líceum franciás motívumkincséből származó elemek köszönnek vissza.

Késő barokk egyházi festészet

Az egyház - felvilágosodás által támadott - tanainak és kiváltságainak védelmére, az

egyházellenes abszolutista intézkedések elleni tiltakozás kifejezésére a racionális
művészetfelfogás produktumait gyakran használta föl nézeteinek propagálásában. Eszterházy
Károly művészetpolitikájában tudatosan törekedett a múlt meghaladására, a barokk dagályos
érzelmei, bonyolult allegóriái, színes ragyogása helyett tiszta, áttekinthető kompozíciókat, a
"történeti hitelesség" érvényesítését várta el festőitől. Az egri líceum könyvtártermének
mennyezetére az egyház megújulását és tekintélye megerősödését hozó tridenti zsinat témáját
választotta. A freskó mestere, Johann Lucas Kracker, akit Eszterházy Bécsbe, a témával
kapcsolatos történeti stúdiumokra küldött, metszet-mintaképek nyomán vonultatta fel a jelenet
korabeli szereplőit. A valóságos történeti személyek világos elrendezése, egyenletes
megvilágítása és a bravúrosan megfestett, gótikus látszatarchitektúra a stílusváltás fontos
jelei. A vizsgaterem mennyezetén Sigristnek a tervezett egyetem négy fakultását az egykorú
tudományosság képviselőivel megjelenítő alkotása hirdeti a hit és a korszerű tudomány
együttes erejét. Eszterházy a pápai plébániatemplom mennyezetképeit festő Maulbertschnek
is szigorú utasításokat küldött: Szent István mártír történetének szöveghű, minden festői
csapongástól mentes ábrázolását várta el. Az építészeti keret a római Santo Stefano Rotondo
architektúráját idézi, a viseletek régészeti pontossággal igyekeznek korhűek lenni, a barokk
látomásai helyébe a tárgyszerűen megfestett történet került. A késő barokk festészetet
azonban nemcsak a felvilágosodás általános történelmi érdeklődése, hanem a nemzeti múlt
iránti lelkesedés is áthatotta. Az abszolutizmussal szembeforduló rendi-nemesi ellenállás a
hazai témák népszerűségéhez vezetett: ilyen Szent István koronafelajánlásának a 18. század
második felében széles körben elterjedt ábrázolása. Dorffmeister István a századvég egyik
legfoglalkoztatottabb festője a Dunántúlon. Szily János szombathelyi püspök megrendelésére
palotájának sala terrenájába Savaria fennmaradt római faragványait festette meg, a
székesegyházba pedig oltárképeket szállított, köztük a Szent István megalapítja a
pannonhalmi bencés apátságot című jelenet nyíltan bírálja II. József egyházpolitikáját.

ZENETÖRTÉNET

Műzenei kultúra

A 18. századi műzene

A 18. század Magyarországon a műzenei kultúra szempontjából elsősorban a zenei

intézményrendszer újjáépítésének és az európai zenei stílusok intenzív elsajátításának kora
volt. A zenetörténeti "század" kezdetét a török alávetettség megszűntét jelentő történelmi
váltástól számíthatjuk (1699), végét pedig - az ország periférikus helyzetéből adódó kulturális
késés következtében - 1820-ra tehetjük. A különböző történelmi adottságok, kulturális
hagyományok nyomán jelentős eltérések mutatkoztak a nyugati és északi területek (Dunántúl,
Felvidék), valamint Erdély katolikus és evangélikus területei, illetve a kevéssé városiasult
középső rész s a református mezővárosok között. A zenei ízlés sokfélesége a különböző
társadalmi rétegek eltérő zenei műveltségéből eredt: a korszerű többszólamú műzene
hagyományos pártfogói az egyházak és a főnemesek voltak, újabb közönsége a városi
polgárok és a köznemesség műveltebb szűk rétegéből került ki, de a szélesebb középosztály, a
kis- és középnemesek többsége valamint a mezővárosi polgárság más muzsikát használt: a
népihez közelálló egyszólamúsághoz ragaszkodott.

Egyházi zene

A korszak elején a templomok voltak a figurális zene művelésének legfontosabb színhelyei, s

ezt a szerepüket - a lassú polgári fejlődés következményeként - a század végéig megőrizték. A
katolikus és evangélikus templomok többségében ugyan anyanyelvű egyházi népének szólt,
de a század elején a püspöki székesegyházakban, a nagyobb városok plébániatemplomaiban
és egyes szerzetesrendeknél, valamint az evangélikus gyülekezetek kedvezőbb körülmények
között működő templomaiban nagy intenzitással hozzáláttak a többszólamú zene
(újra)honosításához.

Sajátos ellentmondásnak tűnik, de a történelmi helyzet magyarázza, hogy a két katolikus

érsekség közül egyiknek sem sikerült rangjához méltó, kiemelkedő egyházzenei életet
létrehoznia. Az esztergomi érsekség 1543 óta hivatalosan Nagyszombatban székelt, az
érsekek viszont inkább a közeli fővárosban, Pozsonyban tartózkodtak - és ez a megosztottság
lehetetlenné tette egy zenei központ kialakulását. Az esztergomi káptalan nagyszombati
székesegyháza egyben a város plébániatemploma volt, és a 18. században elsősorban ezt a
szerepét töltötte be - az esztergomi érsekek pedig magánzenészeket, magánzenekarokat
foglalkoztattak pozsonyi rezidenciájukon. A kalocsai érsekség az ország egyik legtöbbet
szenvedett vidékén feküdt, így az érsekek a század első felében elsősorban az újjáépítéssel
voltak elfoglalva. A székesegyház zenei együttesét valószínűleg az 1730-as években hozták
létre, de a rendelkezésre álló későbbi adatok is csak egy közepesen fejlett zenei élet
körvonalait rajzolják meg (az 1783-as inventáriumban rögzített kottaanyag is erre utal).

Az érsekségeknél jóval élénkebb zenei aktivitást fejtettek ki egyes szerencsésebb

adottságokkal, nagy hagyományokkal rendelkező püspökségek. A püspökök a nagy egyházi
és világi hatalom (és jövedelem) birtokában általában kedvező körülményeket teremtettek a
székesegyházak zenészegyüttesei számára, de az igazán színvonalas, korszerű zenei gyakorlat
mögött többnyire művelt, zenekedvelő főpap állt.

A leggazdagabb, csaknem folyamatos zenei hagyományt a győri püspökség mondhatta

magáénak, templomában maradt fenn a legnagyobb 18. századi kottaanyag, együttesét 1766
és 1778 között a század egyik legjelentősebb magyar zeneszerzője, Istvánffy Benedek vezette.
Magas színvonal és számos zeneszerző-muzsikus működése jellemezte a pécsi székesegyház
zenei életét, főleg a század 70-es éveitől kezdve. Rendszeres bécsi valamint grazi kapcsolatai
a repertoár frissességét éppúgy biztosították, mint a muzsikus-utánpótlást, a Bécsben vagy
Grazban tanult, illetve működött, az ottani zenekultúra értékeit magukkal hozó regens chorik
és komponisták révén (mint pl. Franz Anton Novotni, a 19. század első felében Johann Georg
Lickl). A nagyváradi püspökség templomában az 1720-as évektől többszólamú zenét adtak
elő, de csak 1760-1769 között értek el kiemelkedő színvonalat, amikor Patachich Ádám
püspök magánzenekara játszott a templomban is.

Az élénk zenei élettel rendelkező püspökségek sorába tartozott a nyitrai és a váci is: mivel
azonban e püspökségek teljes működése feltáratlan, zenei gyakorlatuk minőségére jelenleg
csak egy-egy önmagában álló dokumentum alapján következtethetünk. Nyitrán 1800-1803-
ból egy több mint kétezer művet felsoroló kottainventárium maradt fenn, ezek túlnyomó
többsége világi mű (szimfónia és vonósnégyes), a szerzők között a bécsi komponisták
szerepelnek a legnagyobb számban. Vácról pedig egy szokatlanul bőséges
hangszerinventáriumot ismerünk (1756). Hiányosak az egri székesegyházra vonatkozó
ismereteink: a figurális zene előadásához szükséges zenészek alkalmazásáról fennmaradt
korai adatok (1700-1703) után csak 1750-től kezdve állnak rendelkezésre további
információk. Barkóczy Ferenc és Esterházy Károly püspökök idején nagy létszámú
együttesek játszottak a templomban, de kiemelkedő zenészegyéniségek híján jelentékeny
együttes, figyelemreméltó zenei aktivitás nem alakult ki.

Több püspöki székhely zenei élete a század végére vagy a 19. század elejére lendült fel. A
csanádi püspök székhelyén, Temesváron és a sokáig végvárként szolgáló Veszprémben a
politikai-katonai körülmények egészen 1750-1770-ig gátolták a püspökségek működését. A
temesvári templomi együttes a század közepétől számos cseh zenészt is foglalkoztatott, a
veszprémi székesegyház nehezen szerveződő együttese szintén cseh bevándorlóknak
köszönhette a korabeli átlagszínvonal elérését, s ezt csak 1800 után, Kemény Ferenc (1763-
1832) zeneszerző-karnagy jóvoltából haladta meg. A gyulafehérvári püspökség helyzetét az
esztergomi érsekségéhez hasonló megosztottság jellemezte: az erdélyi püspöki székhelyen
csak a káptalan működött, a guberniumi tagsággal rendelkező püspök viszont Nagyszebenben
élt.

Az 1776-1777-ben létrehozott új püspökségeket az egyházi reformok során, az új szellemnek

megfelelő formában alakították ki: szerényebb méretekben, mérsékelt anyagi keretek között -
és ezek az adottságok zenei produkciójukban is tükröződtek. A szepesi káptalan s
Székesfehérvár esetében az új püspöki székesegyházak zenéje a már meglévő káptalani,
illetve plébániai együttesekre épült, ezek megszokott gyakorlatának változatlan formában való
folytatását jelentette. A püspöki székhely megnövekedett igényeinek megfelelően új zenekart
szerveztek viszont Szombathelyen és Rozsnyón - de ezzel tulajdonképpen csak a megkívánt
alapműködést tudták biztosítani.
A mecénás főpapok közül többen nem elégedtek meg a káptalani zenészek székesegyházi
zenei szolgálataival, hanem egyéb, magánjellegű ünnepségek alkalmával is igényt tartottak
rájuk, néhány esetben pedig saját zenészeket, saját együttest szerződtettek (pl. valamennyi
esztergomi érsek és az összes egri püspök külön foglalkoztatott zenészeket). A
legkiemelkedőbb együttest Batthyány József érsek mondhatta magáénak: 1776-1784 között
fennállt, több mint húsz tagú pozsonyi zenekarának tagjai, elismert zeneszerzők és
hangszervirtuózok (pl. Anton Zimmermann, Johann Sperger, illetve Joseph Zistler) fontos
szerepet játszottak Pozsony zenei életében: a prímási palotában rendezett heti két koncert
mellett a színházban és a templomokban is felléptek. Batthyány 1790-1799 között fennállt
második - Harmoniemusik - együttesét Georg Druschetzky vezette. Patachich Ádám
nagyváradi udvarának válogatott hangszeresekből álló zenekarát később európai hírnévre
szert tett fiatal zeneszerző-karmesterek dirigálták. A két nagylétszámú együttes 1760-1762 és
1765-1769 között állt fent. Az első Michael Haydn vezetésével főleg a székesegyházban
szerepelt, a második - Carl Ditters von Dittersdorf irányításával - elsősorban koncertezett és
színpadi műveket adott elő (bár egyes ünnepélyes alkalmakkor, amikor a püspök celebrálta a
misét, a templomban is vendégszerepelt).

A legnagyobb figyelem, s jó esetben a legtöbb anyagi erőfeszítés a gazdasági-közigazgatási

központok plébániáinak zenei életére összpontosult. A pozsonyi Szent Márton-dóm ekkor a
főváros plébániatemplomának és a koronázási dómnak a szerepét is betöltötte, presztizsét
tekintve tehát az ország első számú temploma volt. A koronázásokon mindig a bécsi udvari
zenekar játszott, de gyakran itt szerepelt az országgyűlések alkalmával is. A templom saját
együttese, mely városi toronyzenészekből és káptalani vokalistákból (énekesekből) állt, főleg
az 1760-1770-es években nyújtott átlagon felüli teljesítményt.

Amikor a század végén Pozsony központi szerepét Pest-Buda vette át, megnőtt a
testvérvárosok plébániatemplomainak jelentősége. Noha a budai Nagyboldogasszony-
templom zenei együttesét korán újjászervezték (már 1707-ben többszólamú zenét játszott), a
fővárosi templom rangjához a század végére a dinamikusabban fejlődő Pest plébániája, a
belvárosi templom tudott felemelkedni. Zenekara ebben a korszakban jelentős fellendülést élt
meg, a konszolidált feltételek mellett hosszan szolgáló osztrák, cseh és német származású
zeneszerző-regens chorik - elsősorban Joseph Bengraf - tevékenysége nyomán.

Az erdélyi közigazgatási-kulturális centrum, Nagyszeben Pozsonyhoz hasonlóan

többszörösen központi szerepet játszott a Gubernium, az erdélyi országgyűlések és az erdélyi
püspök tényleges működésének színhelyeként. A jelentős zenei hagyományokkal rendelkező,
evangélikus többségű Szeben katolikus plébániatemplomának zenei élete már 1730-ban
elismertségnek örvendett, és ezt a színvonalat a század második felében, a város élénk zenei
életében résztvevő zenészei révén mindvégig megőrizte.

E kiemelkedő fontosságú városi templomokban a nagyobb létszámú zenésztestület fenntartása

és vele a többszólamú zene jelenléte csaknem természetes volt. A további, eltérő anyagi
lehetőségek között működő plébániatemplomok többszólamú zenei gyakorlatának három
alaptípusát különböztethetjük meg. (1) Azokban a templomokban, ahol a figurális zene nem
vált meghatározóvá, hétköznap csendes misét, vasár- és ünnepnap orgonakíséretes énekes
misét tartottak, rendkívüli ünnepeken trombiták, dobok együttese szólt. Nagyobb városaink
közül az énekes misék rendszere és a trombita-timpani együttes alkalmi szereplése jellemezte
a Felvidéken Eperjes, Erdélyben Brassó, Marosvásárhely, továbbá a mezővárosok közül
Gyöngyös és Kecskemét plébániájának zenei gyakorlatát. (2) Máshol hétköznap is
orgonakíséretes énekes miséket tartottak, a kisebb ünnepeken szerény előadói gárdával
megszólaltatott többszólamú zene szólt, amelyen egy templomi alapegyüttes, a Kirchentrio
játszott, a nagyobb ünnepek miséin ehhez az előadógárdához trombita-timpani
hangszercsoport csatlakozott (pl. Kőszegen, Kismartonban és Szegeden). (3) Nagyobb
együttes - zenekar - folyamatos közreműködését csak néhány kivételes plébániatemplomban
tudták biztosítani (az említett nagyvárosi templomokon kívül Kassán, Sopronban, a felvidéki
bányavárosokban - Selmecbányán, Körmöcbányán, Besztercebányán - és talán Komáromban).

A szerzetesrendek közül elsőként a jezsuiták települtek vissza, az ellenreformáció során

jelentős befolyásra tettek szert és kiterjedt kolostorhálózatot építettek ki. Többszólamú művek
előadására elsősorban felvidéki templomaikban került sor (Nagyszombat, Szakolca, Pozsony,
Trencsén, Lőcse), de a Dunántúlon és Erdélyben is voltak jelentős zenei centrumaik (Győr,
Sopron - Kolozsvár, Nagyszeben). A század második felében előtérbe került piarista rend
templomai közül a felvidékiek érték el a legmagasabb színvonalat (Nyitra, Privigye, Podolin,
Pozsony, Pozsonyszentgyörgy és 1776 után Trencsén). E rendek templomaiban a közép-
európai-bécsi régió zenei repertoárját játszották, s zeneszerzőik is az adott stílusban
komponáltak. A ferencesek kolostoraiban is élénk zenei élet folyt, jelentősebb központjaikban
(Győr, Kismarton, Pozsony, Szombathely, Pest és Szakolca, Körmöcbánya, Kassa, Lőcse,
illetve Erdélyben Csíksomlyó) számos zeneszerző-szerzetes működött. Zenéjüket sajátos
stílus jellemezte, mely a primitív kísérettel ellátott gregorián korálistól indulva a század
végére eljutott a klasszikus zenei nyelvezet egyszerűsített átvételéig.

Az evangélikus közösségek helyzete az ellenreformáció, majd a szabadságharcokhoz

kapcsolódó váltások után végül 1731-et követően vált viszonylag rendezetté. Ez a
konszolidáltabb helyzet lehetővé tette a templomi együttesek működését is. A nyugat-
magyarországi városok közül Sopronban alakult ki jelentős evangélikus közösség, mely
folyamatos bécsi és pozsonyi kapcsolatokkal rendelkezett. A század közepén ezek mellett
meghatározó regensburgi befolyás is érvényesült, egyrészt a repertoár összetételében,
másrészt személyes kapcsolatokon keresztül (regensburgi származású vagy ott tanult
iskolamester-kántorok és orgonisták tevékenysége révén).

Az erdélyi szász városok evangélikus közösségei szászországi kapcsolatokat ápoltak,

elsősorban Lipcsével és Jénával: két nagyszebeni kántor, Peter Schimert és állítólag Andreas
Stollmann is Johann Sebastian Bach tanítványa volt, Johann Sartorius pedig Jénában tanult. A
templomi együttesek közül a nagyszebeni és a brassói emelkedett ki, fennmaradt gazdag
kottatáruk a helyi zeneszerző-kántorok műveit is megőrizte.

Azokban a templomokban, ahol az istentiszteleteken egyházi népének szólt - és ez a

templomok túlnyomó többségét jelentette - a század végére az anyanyelvű éneklés vált
általánossá. A katolikusok számára száz éven át mégsem jelent meg új énekeskönyv, csak a
korábbiak új kiadásai - ezért az alacsony képzettségű kántorok a régiek másolására
kényszerültek (az általában csak szövegeket tartalmazó kéziratos kántorkönyvek használata
pedig a színvonal esését eredményezte). A várt új énekeskönyveket a század végén adták ki
Szentmihályi Mihály (1797-1798) és Bozóki Mihály (1797, 1806) gondozásában.

Az evangélikus énekeskönyvek szintén hangjegyek nélkül - de számos különböző kiadásban,

gyakran terjedelmes formában jelentek meg, és a hagyományt az új, pietista szellemű
énekekkel egyesítették (sőt ezzel egyidejűleg a hazai német és szlovák anyanyelvű
lutheránusokkal közös népénekkincset is kialakították). A két legfontosabb énekeskönyv
Lőcsén (1692) és Győrben (1743) jelent meg. A református templomokban szigorúan
ragaszkodtak az egyszólamú anyanyelvű népénekhez és a hagyományos repertoárhoz, de a
temetéseken a diákság sajátos többszólamúsággal éneklő kórusa is szerepet kapott. Az első
kottás énekeskönyv 1744-ben Kolozsváron jelent meg, ezt további kiadványok követték
(Nagyenyed 1769, Kolozsvár 1777, Debrecen 1778).

A katolikus templomok többszólamú repertoárja két forrásból táplálkozott: a régióban

általánosan elterjedt bécsi orientációjú egyházzene mellett délnémet kolostori szerzők
ugyancsak közhasználatban levő, kisebb előadógárdára szánt, egyszerűbb zenei nyelvet
beszélő darabjait játszották. Egyes templomokban, adott műfajokban a helyi szerzők művei
túlsúlyba kerülhettek, a repertoár egésze mégis néhány közkedveltségnek örvendő osztrák,
cseh és délnémet komponista műveiből állt össze. Leggyakrabban Georg Reutter, Michael
Haydn, Leopold Hoffmann, Joseph Eybler, Joseph Preindl kompozíciói szólaltak meg -
Joseph Haydn és Mozart művei nálunk csak a századforduló után váltak közismertté. A bécsi
körhöz tartozó szerzők darabjai zömmel kéziratos szólamanyagok formájában terjedtek (a
bécsi kiadók szinte egyáltalán nem foglalkoztak egyházi művek terjesztésével). Az anyag
kisebb részét kitevő nyomtatványokat a délnémet (elsősorban az augsburgi) kiadóktól
szerezték be. Például 1720-1740-től, a század végén is Győrött és Nagyváradon, illetve
Pesten, Gyulafehérvárott vásárolták, de persze a nyomtatványokról készült másolatokat is
használták.

A hazai mise-termés javát Gregor Joseph Werner, Anton Aschner (1732-1793), Joseph
Bengraf, Valentin Deppisch (1746?-1782), Georg Druschetzky, Istvánffy Benedek, Franz
Anton Novotni, Anton Zimmermann és a századforduló után Johann Nepomuk Fuchs (1776-
1823), Kemény Ferenc, Heinrich Klein, Johann Georg Lickl (1769-1843) komponálta.
Mellettük számos helyi jelentőségű szerző működött, akiknek darabjait többnyire csak a
"saját" templomukban játszották.

A szerzetesrendek közül a pálosok és ferencesek sajátos stílust alakítottak ki: kísérletet tettek
a gregoriánnak a korstílussal való egyeztetésére. A pálos énekeskönyvek a pálos tradíciót és a
római reformliturgiát kapcsolták össze (a legismertebb pálos gyűjtemények Koncz Gábor
kéziratai: Cantilenae 1771, Liber pro Organo 1772). A ferenceseknél a 18. század elejétől
kezdve egyre nagyobb igény mutatkozott a figurális zene iránt. A mariánus rendtartományban
Pater Marcus Repkovic (1694-1758) tevékenysége nyomán indult meg a többszólamú zene
aktívabb művelése. Az 1769-es reformot követően Pater Pantaleon Roskovsky (1734-1789) és
Pater Gaudentius Dettelbach (1739-1818) foglalta össze az alaprepertoárt, melyet
átdolgozásokkal és saját művekkel is bővítettek. A ferences zeneszerzők műveinek egyik
leggazdagabb lelőhelye a pozsonyi ferencesek kottatára.

Az evangélikus templomok repertoárjából csak néhány fennmaradt gyűjtemény anyagának

jegyzéke készült el (Sopron és Nagyszeben, Brassó), ezekből közvetlen német - regensburgi,
illetve lipcsei - orientáció rajzolódik ki. Sopronban a regensburgi Christoph Stolzenberg 114
kantátája maradt fenn, a legtermékenyebb helyi szerző a regensburgi származású Michael
Koseck zeneszerző-kántor (†1767) volt. Az erdélyi szász városok komponistái közül Johann
Sartorius (1712-1787), valamint Johann Copony (†1764), Georg Klees (†1769), Martin
Schneider (†1809) teljesítménye említésre méltó.

Zene az iskolákban

A katolikus és evangélikus iskolákat az egyházi népének használata mellett a többszólamú

kórus (és néhol zenekar) működése, valamint a hangszerjáték oktatása (vagy legalábbis
engedélyezése) jellemezte; a református és unitárius kollégiumokban az egyszólamú ének
túlsúlya mellett csak periférikus szerep jutott a többszólamúságnak.

A katolikus tanító rendek közül a század első felében a jezsuiták rendelkeztek a

legintenzívebb és legsokoldalúbb zenei élettel. A konviktusokban és szemináriumokban
létrehozott zeneiskoláikban alapítványokra támaszkodva főleg szegénysorsú diákokat
tanítottak énekre és hangszerjátékra, hogy a templomi együttes utánpótlását biztosítsák. Az
iskolákban a mindennapos anyanyelvű népének mellett ünnepélyes alkalmakon fontos
szerephez jutott a kórus és a zenekar, az iskoladráma-előadásoknak valószínűleg szintén
gyakori kísérője volt a zene és a tánc. A győri gimnáziumban és templomban már az 1720-
1730-as években élénk zenei tevékenység folyt. Nagyszombatban, Szakolcán,
Nagyszebenben, Pécsett és Sopronban számos zenés iskoladráma-előadást rendeztek. A
piaristák oktatói tevékenysége a század utolsó harmadában bontakozott ki, említett zenei
központjaik is ekkor érték el a legmagasabb színvonalat. A nyitrai és a podolini piaristáknál
jelentős zenészek muzsikáltak és tanítottak: növendékeik nemcsak az istentiszteleteken
szerepeltek, hanem hangversenyeket is adtak. Podolinban a repertoár túlnyomó többségét a
figurális egyházi művek és a hangszeres darabok képezték, és ugyancsak gazdag repertoárt
játszott a trencséni gimnázium kórusa és hangszeres együttese.

Az evangélikus felsőoktatási intézményekben és fontosabb gimnáziumokban rendszeres volt a

napi éneklés, az ünnepségeken, az iskoladrámák előadásán részt vett a kórus és a zenekar. A
segesvári gimnázium kórusa a városi zenészek testületével egyenrangú, a város által
igénybevett (1800-tól önálló) testületet alkotott. A selmecbányai gimnázium internátusában
hangszeres zenetanítás folyt. Sopronban, Nagyszebenben énekiskola működött a gimnázium
keretein belül, sőt Nagyszebenben kántorokat is képeztek (a végzett hallgatókat németföldi
tanulmányútra küldték).

A református főiskolákon és kollégiumokban (Sárospatak, Debrecen, Nagyenyed) a század

elején kizárólag csak egyszólamú énekeket oktattak. Később Nagyenyeden az 1714-1735
között Szigeti Gyula István, Debrecenben a főiskola tanára, Maróthi György (1715-1744) egy
sajátos "többszólamúságot" honosított meg. Maróthi 1743-ban Goudimel-zsoltárok első
négyszólamú, magyarnyelvű kiadását jelentette meg, s ennek nyomán a század második
felében egy komplett repertoár alakult ki, mely az ún. melodiáriumokban maradt fenn.

Az egyházaktól független városi oktatási intézmények és velük a speciális zeneiskolák a

század utolsó negyedében jelentek meg. (Korábban csak egy-egy vállalkozó kedvű zenetanár
működött, pl. Johann Georg Nase Budán, 1730 körül.) Az első, mintaként szolgáló nyilvános
intézmény 1775-ben Pozsonyban létesült. Alapítója, Franz Paul Rigler (1748 ? - 1796) adta ki
az első hazai klavír-iskolát (Anleitung zum Clavier..., 1779, átdolgozott változata: Anleitung
zum Gesange und dem Klaviere 1798). Rigler könyvének mintájául Carl Philipp Emmanuel
Bach és Daniel Gottlob Türk billentyűs iskolája szolgált, de míg azok magasszintű előadói
kérdéseket is tárgyaltak, Rigler munkája inkább alapfokú ismereteket nyújtott (ének, zongora,
számozott basszus és ellenponttan tárgykörében). Jól kamatoztatható, népszerű munkának
bizonyult: Rigler leghíresebb tanítványa, Johann Nepomuk Hummel 1828-ban megjelent
iskolájában épített rá, és a kötetben közölt mintadarabokból is átvett néhányat. Rigler utóda az
iskola élén a pozsonyi zenei élet vezető személyisége, Heinrich Klein lett.

A Ratio Educationis (1777) után zenei tanfolyamokat ("zeneiskolákat") szerveztek több

nemzeti iskola keretében, Budán (1778), Kassán (1784), s talán Lőcsén (1800 körül), továbbá
Nagyváradon és Zágrábban. Egyedülálló magánzeneiskola-alapítási kísérlet fűződik gróf
Festetics György nevéhez, aki nagyszabású koncepciójának megfelelően Mozart klarinétosát,
Anton Stadlert kérte fel a tervezet elkészítésére, ám az intézmény - ismeretlen okból -
sajnálatosan rövidéletűnek bizonyult. A magán-zenetanárok száma a 19. század elejétől
gyarapodott számottevően: a pestiek közül többen zeneszerzőként is alkottak, pl. Moravetz
Károly (1793-1806 között), Mohaupt Ágoston (1823-1824), Stocker Tádé (1825 körül),
zongoraiskolát adott ki Malovetzky János (1826). Székesfehérváron 1808-ban Hübel Alajos
foglalkozott zenetanítással.

Világi műzene

A világi műzenét játszó együttesek (zenekarok) elsősorban a főúri rezidenciákon működtek,

rangjukat - az irányító karmester-zeneszerző személye mellett - az alkalmazott zenészek
szakmai presztizsét is kifejező nemzetiségi hovatartozásával mérték. (Az európai hírnévnek
örvendő Esterházy-udvar együttesét egy kortárs zeneszerző így jellemezte: "... a zenekar
olyan, amilyet Haydn vezetésétől várhat az ember, azaz egyike a legjobbaknak ... a két
elsőhegedűs és a csellista olasz, a többiek csaknem mind csehek".) A század vége felé
azonban egyre inkább előtérbe került a városi színházak vagy magánvállalkozók által
rendezett nyilvános koncertek intézménye. Ezeknek a koncerteknek a közreműködői az utazó
virtuózok mellett a városi zenészek, a színházi muzsikusok (és gyakran a helyi templomok
együtteseinek tagjai) közül kerültek ki.

A főúri mecénások közül kiemelkedett az Esterházy család, mely a rendelkezésére álló

hatalmas vagyonnak és az egymást követő hercegek kivételes zeneszeretetének köszönhetően
szokatlanul hosszú ideig (mintegy 200 éven keresztül, kb. 1624-1839 között) tartott fenn
színvonalas együtteseket. A család legismertebb személyiségei: a Harmonia caelestis című
énekgyűjteményt kiadó Esterházy Pál (1635-1713), a hegedű- és csellójátékban jártas,
impozáns kottatárat gyűjtő Esterházy Pál Antal (1711-1762) és a barytonjátékos Esterházy
"Pompakedvelő" Miklós (1714-1790), aki Joseph Haydn kenyéradójaként szerzett hírnevet.

A kismartoni zenekar alapjait 1624-től vagy 1627-től Esterházy Miklós vetette meg, az első
jelentősebb együttest Esterházy Pál tartotta fenn. 1728 és 1766 között a kis létszámú együttes
csaknem kizárólag a templomban muzsikált, a repertoárt képező mintegy 300 egyházi mű
mellett a zenekar karnagya, Gregor Joseph Werner nagyhéti oratóriumait adta elő. Esterházy
Pál Antal herceg 1761-ben a templomi együttes mellé kamarazenekart is felállított, és Haydn
felkérése is az ő nevéhez fűződik. Utóda, Pompakedvelő Miklós alatt a templomi zene
háttérbe szorult, ő inkább a kamarazenét és az operákat részesítette előnyben. A két zenekar
párhuzamos létét megőrizte, de a kismartoni templomi együttessel szemben, az Eszterházán
foglalkoztatott, 1768-tól operát is játszó kamaramuzsikusok számát bővítette. 1768 és 1790
között több mint harminc olasz énekes fordult meg Eszterházán, az évi előadások száma átlag
90-100 körül volt - nem csodálható hát, hogy Mária Terézia is Eszterházára ment, "ha jó
operát akart hallani". Az elismerés persze nyilvánvalóan Joseph Haydnnak szólt: az
Esterházy-udvar virágkora csaknem harmincéves (1761-1790) itteni munkájának köszönhető.
Maga Haydn itt vált önálló karakterű kiemelkedő szerzővé, hogy aztán, túllépve az udvari
szolgálat keretein, a hangszeres zene egész Európában követett mesterévé váljon.

A magyar főurak számára a kismartoni udvar zenei élete a közvetlen mintát jelentette, hiszen
Haydn és zenekara nemcsak Eszterházán lépett fel, hanem Bécsben és Pozsonyban is. A
Grassalkovich család pozsonyi és pozsonyivánkai kastélyában több neves hangszerjátékost és
zeneszerzőt foglalkoztatott (Franz Kurzweil, Franz Krommer és Georg Druschetzky). 1784-
ben a pozsonyi palotában rendezett koncerten új Haydn-szimfóniákat játszottak, és Esterházy
Miklós herceg halála után Grassalkovics őt próbálta megnyerni karmesterként. Az Erdődy
grófok pozsonyi palotája a hangversenyek mellett számos operaelőadásnak is otthont adott (itt
pl. 1785-ben 64 előadásra, közte 13 bemutatóra került sor). A színház repertoárja az
eszterházit követte: az első társulat felváltva játszott Pozsonyban és Eszterházán, a második
pedig német fordításban adta elő Haydn operáit.

A Pozsonyban élő arisztokraták közül Magyarország helytartója, Albert Sachsen-Teschen

kevéssé jelentékeny együttest tartott a várban (1776-1780). Kisebb létszámú főúri
együttesekről, a palotákban rendezett koncertekről további adatokkal rendelkezünk: Csáky
gróf zenészeiről, Balassa gróf akadémiáiról, a Pálffy család rezidenciájának kertjében tartott
színházi előadásokról. A zene lelkes pozsonyi hívei közé tartozott továbbá az Amadé-, az
Apponyi-, a Szapáry- és a Viczay család.

Végh Ignác a verebi kastélyban 1790-1810 között a templomi zene és a színházi előadások
ellátására zenekart és a saját fuvolajátékának kísérésére kvartettet szerződtetett, az ismertebb
szerzők közül Fusz János, Stephan Franz (1785-1855) és Franz Roser (1779-1830) állt
alkalmazásában. Az Esterházy család tatai grófi ágának szerény templomi-udvari zenekarát
Menner Bernát vezette, a Brunswick-família Martonvásáron (és állítólag korompai
otthonában is) Beethovent látta vendégül, házi zenetanítóként pedig Franz Xaver Kleinheinzet
(1765-1832) foglalkoztatta. A zenekedvelő erdélyi arisztokraták közül Szilágyi Sámuel
Meggyesen Collegium musicumokat (1752), Wesselényi Miklós Kolozsvárott rendszeres
nyilvános kamarazene-esteket szervezett. Más rezidenciákon megelégedtek egy Harmonie-
együttes szolgálataival: József nádor a budai várban, az Esterházyak a cseklészi, az Erdődyek
a galgóci kastélyban, Bethlen József nagyszebeni otthonában tartott fenn fúvósegyüttest.

Külön kell említenünk a Festetics család keszthelyi kastélyát, melynek Helikon-könyvtárában

- noha a grófok nem foglalkoztattak muzsikusokat - csak az Esterházyak kismartoni
kottatárához mérhető, gazdag zenei gyűjtemény maradt fenn. Egy másik jelentős kottatár, a
Pesten és Aszódon élt Podmaniczky család gyűjteménye elsősorban a főúri házimuzsikálások
műsorát tükrözi.

A városi zenészek (a város által fizetett és foglalkoztatott muzsikusok) feladatköre és

elnevezése az idők során és az egyes városok adottságainak megfelelően módosult. Sokoldalú
feladataiknak megfelelően a városi trombitások nem szorítkozhattak egyetlen hangszer
művelésére, hanem több fúvós- és vonóshangszer megszólaltatásában kellett jártasságot
szerezniük. A 18. század végén (és főleg a 19. század elején) épp ez a kényszerű sokoldalúság
okozta a toronyzenészek intézményének elavulását: az egy hangszeren képzett zenészek
virtuozitásával nem vehették fel a versenyt.

Azok a városi és templomi zenészek azonban, akik a kedvező körülmények és megfelelő

adottságok folytán képesek voltak a specializálódásra, a főúri és a színházi zenészekkel együtt
az első nyilvános koncertek, "muzsikális akadémiák" közreműködői lettek. A főúri együttesek
többnyire zártkörű koncertjei és a néhány városi zeneegylet - mint pl. a nagyszebeni Musik-
Gesellschaft (1753) és a brassói Collegium musicum (1767) - rendezvényei után a nyilvános
koncertélet Magyarországon a század utolsó évtizedében vert gyökeret. Nagyobb
városainkban 1787-1802 között tartották az első hangversenyeket (Nagyszeben, Pest-Buda,
Kassa, Brassó, Pozsony, Nagyvárad, Kolozsvár).

Ugyanakkor egyre inkább hódított a házimuzsikálás divatja az arisztokraták és polgárok

körében egyaránt. A pest-budai műkedvelők közé tartozott Zichy gróf és Podmaniczky József
báró, a köznemesi Schönstein-ház zenei szalonnak adott otthont. Bánffy Jánosnál, Nagyfalun
a zeneszerző Philipp Caudella (1771-1826) javaslatára vezették be a házizenélés szokását
(1787). A hangszertudással rendelkező műkedvelők közül többen a zeneszerzéssel is
megpróbálkoztak (pl. az Esterházy-, Festetics- és Széchényi család tagjai). Polgári
környezetben a házimuzsikálás sokszor egyenes utat jelentett a koncertélet felé, mint a kassai
Abendzirkeln esetében az 1800-as évek elején. A hangversenyek szervezésében mind
nagyobb szerephez jutottak az egyletek, az ekkor alakult, hosszabb ideig tevékenykedett
társaságok (Pozsony 1815, Kassa 1819 előtt, Kolozsvár 1819). A meginduló zeneműkiadás
tehát egyre szélesedő vevőkörrel számolhatott: Pesten és Kassán 1774-ben telepedett le az
első zeneműkiadó, az első zenemű Pozsonyban jelent meg (1780), ezt követték az első pesti
kiadványok (1784).

A városok zenei életének gazdagsága egyenes arányban állott a bennük koncentrált politikai-
gazdasági hatalommal. Az ideiglenes főváros, Pozsony, az országgyűlés és számos hivatal
székhelye nemcsak politikai és közigazgatási centrumként működött, hanem a koronázási
ünnepségek színtereként is fontossá vált.

A század utolsó évtizedében a vezető szerepet ismét Pest-Buda vette át, ahol a pozsonyi,
elsősorban arisztokrata mecénások által támogatott zenei tevékenységgel szemben egy
polgáribb típusú zeneélet bontakozott ki. Ennek nyilvános kereteit egy ideig még főleg az
egyház biztosította, de az egyháztól független zenélési alkalmak száma is nőtt: a város három
színházépülete egyre több operaelőadásnak, muzsikális akadémiának adott otthont. A német
színház a helyi zeneszerző-karmestereken kívül osztrák és cseh komponista-dirigenseket
hívott meg (Johann Gallus Mederitsch, Vinzenz Ferrarius Tuczek, Franz Roser, Franz Xaver
Kleinheinz). A polgárság magasabb rétegeiben egyre inkább divatba jött a otthoni muzsikálás
és a zenetanulás.

Az erdélyi városok közül kiemelkedett az egymást követő kormányzati székhelyek,

Nagyszeben és Kolozsvár zeneélete. A nagyszebeni katolikus és evangélikus templomokban,
a városi ünnepségeken színvonalas zene szólt, zenei társaság alakult már a század derekától.
Samuel Brukenthal báró (1721-1803), erdélyi kormányzó személyében bőkezű mecénás
akadt. A zene mindennapos vendég volt a polgárházakban (házimuzsika), a polgári
zenekedvelők széles köre alkotta a vándor operatársulatok (1752-től), valamint a színház
gyakori operaelőadásai és a nyilvános hangversenyek közönségét (1780-as évektől).
Kolozsvárott a század folyamán elsősorban a két katolikus és az evangélikus templom
kántorai, orgonistái valamint a városi toronyzenészek biztosították a zenei élet
folyamatosságát A Gubernium odatelepülése (1792) kulturális megélénkülést eredményezett:
1802-től rendeztek hangversenyeket, a Muzsikai Egyesület zeneiskolát nyitott
(Conservatorium 1819), melynek tanítási programja nyomtatásban is megjelent. Kolozsvár
volt az egyik fontos helyszíne a magyarnyelvű zenés színjátszás első lépéseinek (1790-es
évek), ott került sor az első fennmaradt magyarnyelvű opera bemutatójára (1822).

A világi együttesek műsorának összetételét csaknem kizárólagosan a bécsi hatás jellemezte. A

kivételes Esterházy-udvar esetében közvetlen itáliai kapcsolat épült ki, de még az ide
szerződött olasz, cseh vagy német zenészek is az általánosan elterjedt és többé-kevésbé olasz
hatás alatt álló bécsi repertoárt közvetítették.

A nagyobb együtteseket igénylő szimfóniákat, versenyműveket elsősorban a főúri udvarokban

játszották (noha ezek az istentisztelet adott pontjain a templomokban is megszólalhattak, mint
pl. a nyitrai, győri, veszprémi székesegyházban). A hazai szimfóniatermés javát három, főúri
zenekarokban foglalkoztatott szerző alkotta: Anton Zimmermann, Johann Sperger és Georg
Druschetzky. A versenyműveket többnyire társaik vagy maguk számára írták (így születtek
Druschetzky oboa- és timpani-koncertjei, Sperger bőgőversenyei).

Jóval szélesebb körben terjedt el és nagyobb számban maradt fenn a kisebb előadói apparátust
igénylő kamarazene-irodalom. Vonósnégyes-sorozatokat komponált Bengraf, Druschetzky,
Zimmermann, több fúgát írt vonósnégyesre Johann Spech, magyaros kvartettekkel
kísérletezett Csermák Antal (1774-1822). A népszerű fuvolás- és oboanégyes műfaját művelte
Fusz János és Druschetzky. Míg a pozsonyi kör szimfonikus művei többnyire kéziratban
terjedtek, a kamaraművek kiadására a bécsi kiadók szívesen vállalkoztak. A hegedűre és
billentyűs hangszerre készült szonáták, triók (Spech, Fusz, Zimmermann darabjai) nyomtatott
formában voltak hozzáférhetők, ugyanúgy, mint Franz Grill (†1795, Sopron) népszerű
szonátasorozatai vagy a századforduló után Lickl, Kleinheinz különböző
hangszerösszeállításra szánt kamaraművei.

A billentyűs hangszerre írt művek a század elején táncgyűjteményekben maradtak fenn, de a

későbbi kötetek egyre több előadási darabot is tartalmaztak (pl. a ferences P. Roskovszky
kézirata: Museum Pantalonianum, 1760-1770). Az 1770-1780-as évektől kezdve a hazai
szerzők tollából valódi műzene is napvilágot látott (mint pl. Rigler szonátái), de ezek mellett
természetesen számlálatlanul írtak házimuzsikálásra szánt könnyű darabokat, pedagógiai
műveket és táncokat. Ekkor adták ki az első "Clavier"-iskolákat, Franz Paul Rigler művein
kívül az első magyar nyelvű útmutatást (Gáti István: A kótából való klavírozás mestersége,
Buda 1802).

Az ének-repertoár különböző rétegei a népzenével érintkező, népdal-ihletésű népies daloktól a

valódi műdalokig (Lied) terjedtek. A népies dallamok összegyűjtője, a kor szóhasználatában
értendő "népdalgyűjtemény" létrehozója Pálóczi Horváth Ádám volt (Ó és új mintegy
ötödfélszáz ének - 1813). Egy népieshez közelálló, de különböző stílusrétegeket (régi
dallamokat, világi nótákat, diákénekeket, az új nyugati divat szerinti dalokat) magában foglaló
anyag maradt fenn a 18. és a 19. század közepe közti száz évben összeírt
diákmelodiáriumokban. A tradicionális dalirodalom gazdagításának céljából műkedvelő
költő-zeneszerzők az európai dalstílus meghonosításával próbálkoztak: az irányzat első
képviselője, Amadé László (1703-1764) divatos olasz és bécsi dallamokat látott el magyar
szöveggel. Verseghy Ferenc (1757-1822) Haydn dallamainak magyar szövegű adaptációit
adta közre. Az önálló kompozíciók, a korszak zenei köznyelvén megfogalmazott német
szövegű dalok képzett zeneszerzők műhelyében születtek meg (Johann Spech, Johann Fusz,
Franz Xaver Kleinheinz), de az első magyar szöveggel és magyaros manírokkal kísérletező
sorozatokat is Spech írta - már a nemzeti divat kihívását követve.

Zeneszerzők

A zenei műveltség 18. századi újraalapozása, elterjesztése jól képzett zenészek csoportjára
várt, s természetes, hogy a speciális és folyamatos művelést igénylő zenészképzés
magyarországi hiánya következtében a zenésztársadalom zömét bevándorlók, rövidebb-
hosszabb ideig itt szerződtetett vagy letelepedett német, cseh és olasz zenészek alkották. A
templomi és főúri, városi együttesek említett, külföldről érkezett hangszeresei,
hangszerjátékos karmesterei között - a korban még ismeretlen specializálódás híján - számos
zeneszerző működött, közülük néhány jelentékeny életművet hagyott hátra.
Az egyházi szolgálatban álló szerzők életművének összetételét meghatározta alkalmazásuk,
de templomi szolgálat nem zárta ki, hogy más műfajokban is alkossanak. Az egy-egy
templomhoz kötődő zeneszerző-regens chorik munkássága általában helyi jelentőségű maradt,
de ez nem minden esetben jelentette, hogy csökkent értékű is - mint azt Istvánffy Benedek
példája mutatja. Istvánffy az egyetlen magyar (nemesi) származású képzett komponista,
akinek mindössze tíz műve maradt fenn, és azokat saját korában is csak szűkebb
környezetében ismerték - e színvonalas művek mégis kiemelt helyet biztosítanak a szerzőnek
a század magyar zenetörténetében. Szélesebb régióban játszották Joseph Bengraf alkotásait.
Bengraf az első nyomtatásban megjelent magyar táncok szerzőjeként vált ismertté (XII
Magyar Tántzok, Ballet Hongrois), noha meglehetősen sokoldalú életművet hagyott hátra.
Elsősorban egyházi komponista volt: legalább harminc misét írt, de vonósnégyeseket, kelendő
dalokat, billentyűs darabokat is. Az egyik legtermékenyebb és sokat játszott "hazai" egyházi
szerző Franz Anton Novotni volt, aki Bécsből került a pécsi székesegyház együttesébe.
Bécsben az udvari komponistánál, Leopold Kozeluchnál tanult, Pécsett pedig a szintén bécsi
Franz Krommerrel együtt a püspöki templom zenéjének fénykorát teremtette meg.
Fennmaradt műveit, mintegy harminc miséjét, harminc kisebb egyházi művét és két
szimfóniáját számos magyar templomban játszották (miséinek több bécsi forrása is ismert).

A főúri alkalmazásban álló komponisták elsősorban világi műveket írtak - az udvari szolgálat
azonban a több műfajt átfogó életművek létrehozását is lehetővé tette ugyanúgy, mint a
századforduló után a városi szolgálat vagy a független zeneszerzői státusz. A híres Batthyány-
zenekar vezetője, Anton Zimmermann sokrétű életművet hagyott hátra, mely azonban - a
művek tematikus jegyzéke híján - még nem áttekinthető. A már ismert (kiadott vagy előadott)
művek alapján mégis az egyik legjelentősebb nálunk működött szerzőnek tartjuk. Georg
Druschetzky több mint harminc éven át Magyarországon élt, hagyatékát és itt keletkezett
műveinek nagy részét hazai gyűjtemények őrzik. E művek ismerete alapján téves az a korábbi
elképzelés, hogy kisigényű fúvósszerző lett volna: tizenegy misét, két operát, számos
szimfóniát, kamara- és kórusműveket írt. Johann Spech (1767-1836) a pest-budai zeneélet
egyik kulcsfigurája volt a 19. század első két évtizedében. Elsősorban a dal és a kamarazene
világában volt otthonos: német nyelvű Lied-ciklusokat, olasz ária- és arietta-sorozatokat írt,
de az első magyar nyelvű dalsorozatokat is ő komponálta. Fusz János magyarországi
viszonylatban elsőként tett kísérletet a független zeneszerzői státusz létrehozására. Miután
színpadi és egyházi művei elvesztek, teljesítményét elsősorban dalai, továbbá kevés, alkalmi
jellegű kamarazenéje és pedagógiai célú billentyűs darabjai alapján ítélhetjük meg.

Zenés színház

Az iskoladrámákról szóló feljegyzések ritkán tettek említést zenekarról és táncosokról, pedig

azok feltehetően gyakori résztvevői voltak az előadásoknak. A fennmaradt zenei részletek és
kísérőzenék száma is csekély, mindössze néhány dalbetétet ismerünk (Kácsor Keresztély:
Virtus 1736, Mészáros Ignác: Kartigám 1772) és egyetlen teljes egészében fennmaradt
darabot (Johann Patzelt: Castor et Pollux - Musica pro comoedia generali Anno 1743, melyet
a soproni jezsuita gimnáziumban adtak elő).

A század közepétől olasz és német vándortársulatok járták az országot, Pozsonyban például

először olaszok játszottak, az 1760-1770-es évektől főleg németek. De önálló rezidenciális
együttesek is kialakultak, elsőként a nagyváradi püspöki udvarban (itt Carl Ditters von
Dittersdorf első operáit játszották 1765-1769 között). Kiemelkedett közülük az 1762-től
létrejött kismartoni Esterházy-operatársulat - Haydn vezetésével, operáinak bemutatóival -,
valamint az Erdődyek pozsonyi palotájában játszó együttesek (1785-1789). Egy-egy
operaelőadásra többek között Barkóczy Ferenc egri püspök udvarában (1756), Pálffy Miklós
gróf pozsonyi palotájában és Batthyány József érsek nyári rezidenciáján, Püspökiben is sor
került (1770 körül, illetve 1787-1788 között).

A 18. század végére a zenés színjátszás valamennyi jelentősebb városban polgárjogot nyert
(állandó színházak: 1769 Sopron, 1774 Pest, 1776 Pozsony, 1787 Buda, 1789 Kassa). A
vezető német együttesek Pozsonyban, Pesten és Temesvárott játszottak, a nehéz körülmények
között működő magyar társulatok először Pesten, Kolozsvárott, Kassán teremtették meg
fellépési lehetőségüket. A magyar és német társulatok zenés repertoárja kezdetben
megegyezett: főleg a Bécsben is játszott német, olasz, majd francia műveket adták. Az
együttesek karmesterei saját kompozíciókkal bővítették a repertoárt: a pesti német színházban
pl. Chudy József (1752-1813), az első magyar nyelvű zenés játék szerzője. A magyar
társulatok a nyugati mintáknak a magyaros ritmus- és dallamvilág összeegyeztetésével
csakhamar egy magyaros színpadi műfaj megteremtésével kísérleteztek: az első, zenéjével
együtt fennmaradt magyar nyelvű opera bemutatójára 1822-ben került sor Kolozsvárott
(Ruzitska József: Béla futása).

Nemzeti törekvések

Az új nemzeti hangszeres stílus megteremtésére irányuló törekvések gyökerei az 1730-as

évektől egyre divatosabbá váló magyar táncokig nyúltak vissza. A Chorea Hungarica, Saltus
Hungaricus, Ungarischer Tanz, Hungarisch elnevezésű táncok korabeli, műkedvelő
hangszeresek által összeírt gyűjteményekben az európai tánczene és szórakoztató darabok
környezetében jelentek meg (pl. Lányi Zsuzsanna gyűjteménye 1729-ben, az Apponyi (Zay-
ugróci)-gyűjtemény 1730-ban, a Barkóczy gyűjtemény a 18. század közepén és a Linus-féle
gyűjtemény 1786-ban).

A magyar táncok (verbunkosok) divatja a század végén lendült fel: a fellendülés hajtóereje a
nemzeti öntudat megerősödése és a nemesi-polgári fogyasztói réteg egyidejű kialakulása volt.
A használat módosulása a táncok funkcióváltását eredményezte: ezentúl nemcsak
tánczeneként szolgáltak, hanem műkedvelők szívesen játszott darabjaivá is váltak. Az egyre
növekvő igényt a tanult komponisták (Rigler, Zimmermann, Bengraf) feldolgozásai,
hangszerelései, a stílusban fogant saját darabjai is kiszolgálták, és ezek a megindult
zeneműkiadásnak köszönhetően minden eddiginél nagyobb mértékben terjedtek. A divatos
táncok (vagy egyes elemeik) magyaros betétként, motívum-anyagként, koloritként a bécsi
klasszikusok és követőik (Haydn, Mozart, Beethoven, Diabelli) műveibe is bekerültek. A
magyaros tematikát, a bécsi klasszika harmóniavilágát és a cigányzenekarok előadói stílusát
ötvöző érett verbunkos a 18-19. század fordulóján bontakozott ki, és később Bihari János
(1764-1827), Lavotta János (1764-1820), Csermák Antal és Rózsavölgyi Márk (1789?-1848)
műveiben nyerte el legnépszerűbb megfogalmazását.

NÉPZENE

A 17. század öröksége: a "kuruc-dalok" kiteljesedése

Az utóbbi évtizedek magyar zenetörténeti kutatásainak köszönhetően ma már elég hű képet

alkothatunk a 18. század műzenei életéről. A népzene viszont közismerten a
szájhagyományon alapul, ennél fogva nemcsak azért nehéz jellemeznünk valamely korszakon
belül, mert nem jegyezték fel, hanem azért is, mert a korszakokhoz kötődés, jellegéből
adódóan, nem a legfőbb tulajdonsága. Tárgyalt korszakunkra, a 18. század népzenéjére is
érvényes ezért, hogy a század folyamán az újonnan létrejött dallamok mellett nagy tömegben
éltek a régiek, melyekből valószínűleg jóval több is volt még, mint amit a Bartók Béla és
Kodály Zoltán nevével fémjelzett modern népzenekutatás kezdetétől a 20. században a
gyűjtések felszínre hoztak. Áttekintésünkben viszont csupán arról igyekszünk számot adni,
ami a 18. században a korábbi évszázadokhoz képest új, illetve ami az előző évszázad
hagyatékaként e korszakban teljesedett ki, s mutatott fel további fejlődést, gazdagodva a 18.
század stílusjegyeivel.

Az ugyanis népzenénk egészét illetően eléggé nyilvánvaló, hogy az egyes korok rajta hagyták
nyomukat a dallamokon, dallamstílusokon, tovább gazdagítva a népzene folytonos
változásában is állandó képét. A különböző stílusok esetenként századfordulókat ívelnek át,
illetve kialakulásuk, vagy virágzásuk, avagy hanyatlásuk éppen két század találkozására esik.

Érvényes ez korszakunkon belül is, különösen az ún. kuruc-dalokra. Annak az új zenei

stílusnak, mely a 16-17. század alatt bontakozott ki, s mely szövegkészletében a magyar lírai
költészet erős hatásáról tanúskodik (különösen a bujdosó és szerelmi líra anyagában), a 17.
századvégi szabadságharcok alatt létrejött kuruc-dalok adnak új impulzust. E dalok elterjedése
és a stílus kiteljesedése - benne a központi szerepű Rákóczi-nótával, mely legalábbis szövege
alapján a Rákóczi-szabadságharc leverése után keletkezett, s mely a kései kuruc költészet
legjelentősebb darabja - már a 18. századra esik. A dallamcsoport (Rákóczi-dallamkör) zenei
készletében is ekkorra erősödik fel a törökök által közvetített, de szélesebb balkáni és közel-
keleti zenei hatásokról tanúskodó elemek használata. Az új elemek új impulzusokat adnak
egyszólamú énekkultúránknak. Hogy a jellegzetes, bővített szekundlépésekkel színezett fríg
hangsorú "keleties" - dalanyag apró motívumokból lazán szerkesztett formálásával mennyire
a korszak, s főleg a század első felének meghatározója, arra nemcsak a Rákóczi-nóta a
bizonyíték. Tanúskodnak az ilyen dallamok népszerűségéről a Rákóczi-dallamkörhöz
kapcsolódó - szövegükben nem egyszer a 16-17. századra visszanyúló - történeti énekek,
katonaénekek, vallásos népénekek, lakodalmas- és párosító dalok, bordalok is. A Rákóczi-
nóta a 18. század folyamán még elsősorban szöveggel énekelt dal, ám a század vége felé
hangszeres alakja szövegtől független formában is önállósodni kezd (de majd csak a 19.
század első évtizedeiben stabilizálódik Rákóczi-induló néven).

A népdal felfedezése,
az új stíluselemek megjelenése

A népzenénkben nyomot hagyó keleties zenei hatás mellett a 18. század folyamán Nyugat-
Európából két oldalról is új hatás éri népzenénket. Az egyik szellemi ideológiai, a másik
zenei.

A népdal elvi felfedezése a felvilágosodás eszmeáramlatainak (J. G. Herder) hatására e

században történik meg, de ez még sem ekkor, sem a következő század folyamán nem jelenti
a népdal tényleges megismerését. A 18. század folyamán (és részben a 19. század első két
évtizedében) a népdal iránti érdeklődés főleg a diákság dalainak összeírásában merül ki.
Zenetörténetünkben az előző századokhoz új jelenség viszont, hogy az így keletkezett
dalgyűjteményekben (diák-melodiáriumok) a népdal felé fordulásnak köszönhetően
szaporodnak meg először az olyan dallamfeljegyzések, melyek közt már népzenei- vagy
népzenei jellegű anyagot is találunk. A főleg sárospataki kollégiumi diákok által készített
dalgyűjtemények több dallama mai értelemben vett népdal. E gyűjtemények egyértelműen
mutatják a zenei stílus változását is. Ezekben találkozunk először azokkal az új nyugat-
európai modellekkel, melyek elsősorban a formát és a tonalitást érintették. Előtérbe kerülnek
a kis ambitusú pentachord dallamok, melyek gyakran a négy soros strófán belül középső
soraikban szekund-, terc-, kvart szekvenciával felfelé építkező illetve a 3. sorban
szekvenciával lefelé haladó formaképletekhez csatlakoznak. Megjelennek az emelkedő jellegű
pentachord dallamok (hangterjedelmük esetenként alul, vagy fölül kiegészül egy-két hanggal).
A dallamformálásban az újabb ízlés jeleként a szekvenciákon kívül sablonos
dallamismétlések, hármashangzatos motívumok játszanak szerepet. A régebbi ereszkedő
szerkezet mintájára dúr jellegű ereszkedő dallamok is keletkeznek. A formai elemek és
szerkezetek közül nagy szerepet kapnak az új magyar népdalstílus kupolás szerkezetét
előlegező formaképletek (ABBC, AA5BC(a) - az utóbbi szerkezetű pl. a kottában fennmaradt
Kérlek rózsám, tekint rám kegyesen, melynek dallamához a következő században Petőfi Alku
című versét kapcsolják). Új hangnemi háttérként ekkor jelenik meg először a dúr-moll
tonalitás (eol és ión hétfokú hangsor), melyek közül főleg az újkori dúr dallamosság hagy
maradandó nyomot a magyar zenei közgondolkodásban, 20. századi népzenénk formálódását
is beleértve.

A korábbi századokhoz képest ugyancsak szembetűnő vonás a sokféle, heterogén dalszöveg

jelenléte. A versformák közel állnak mai népdalaink egyszerű képleteihez. Esztétikai
szempontból ekkor kerülnek előtérbe a nem mély értelmű, könnyed, szórakoztató, tréfás
dalok. Az újonnan keletkezett dalok egy-egy kivételtől eltekintve nem kapcsolódnak
műfajokhoz és nincs önálló funkciójuk. (Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne társulnának a
korábbi, régebben élő műfajokkal és funkciókkal.) Megkezdődik a zene funkcióinak újabb
differenciálódása: erőteljesebb szerepet kap a szórakoztató zene, s azon belül csíráiban ekkor
indul útjára a 19. századi népies műdal illetve annak folytatása a magyar nóta.

A népzenei élet

Diákság

Az elmondottak ellenére voltak azonban a társadalomnak olyan színterei, ahol a zene

műfajilag és funkció tekintetében is újat hozott, s amely részben kiindulását tekintve is
kapcsolatban állt a népzenével, részben pedig vissza is hatott rá.

Régi diákszokás, hogy csoportosan jártak köszönteni névnapon adománygyűjtő céllal. E

szokás a 17. században élte virágkorát, de a legátusok révén a 18. sz. első felében válik
általánossá. A gyalogosan járó, vándorló diákok alakja a folklórba is bekerült: anekdoták
szólnak róluk, hiedelmek fűződnek hozzájuk. Népzenei tekintetben szerepük jelentős volt az
igen régi iskolai hagyományra visszanyúló, eredetileg több szereplős dramatikus játékban, a
Gergely-járásban (márc. 12.), melynek 18. századi gyakorlata az egyházi tiltó rendeletek
alapján igazolható. Egy 1756-ból származó adat szerint a tanítók számára gyűjtő céllal házról-
házra járó, éneklő, verselő gyermekek énekeit "ocsmány"-nak nevezik, s elmarasztalják őket a
bohócos ugrándozás miatt. A néphagyományban a szokás századunk első felében még
elevenen élt a bartóki I-II. népzenei dialektusterületen (Dunántúl és Észak), különösen a kettő
találkozási pontján a Duna mentén a Csallóközben és a Szigetközben. Ugyanez érvényes a 17.
századi Balázs-járásra is, melynek gyakorlását a 18. századi források és a 20. századi
népzenei gyakorlat szintén alátámasztja Névnapi köszöntőink zenei anyagukban és
szövegkészletükben részben 18. századi elemeket őriznek.

Az iskolai színjátszás és a betlehemes

A 18. század a zenés-látványos passiójátékok elterjedésének időszaka. Sajnos a színjátékok
zenei anyagából csak igen kevés őrződött meg. Néhány kottában fennmaradt dalbetét viszont
arra utal, hogy a színjátékokhoz közismert dallamok feldolgozásával szerkesztettek zenét,
melyek dallamai a mai népzenéből is jól ismertek. A diákság bekapcsolódott a karácsonyi
köszöntésbe, kántálásba, mendikálásba is. A köszöntők karácsonyi énekeket énekelve jártak
házról házra, s bekéredzkedés után a házban énekeltek. A 20. századi népzenei gyűjtési
tapasztalatok szerint több helyen hangszerjátékosok is - a palócvidéken főleg dudások és
hegedűsök - kísérték őket, kiknek emlékezete szerint a szokás igen régre nyúlik vissza.
Jelentősebb volt a diákság szerepe a karácsonyi dramatikus játékok előadásában és a
betlehemesek elterjesztésében. Egyes területeken a betlehemezésnek egyszerűbb formái
voltak szokásban, melynek külön nevet adtak: szent családjárás, szálláskeresés, bábtáncoltató
betlehemezés, Heródes játék. A betlehemezésre (bukovinai székely neve csobánolás)
vonatkozó írásos adataink már a 17. századból vannak, nyomai azonban a középkorba illetve
még régebbre vezetnek. A betlehemesek a legősibb pogány és későbbi középkori elemek
mellett magukba szívták a barokk iskoladráma-, valamint a diák rekordációk (ünnepi
köszöntések) elemeit is. Az iskoladráma útján kerülhettek betlehemeseinkbe az antikizáló
nevek, s egyes nyugat-európai típusú dallamok, ritmusformulák. A betlehemesbe az ősi illetve
középkori dallamanyag mellett a 18. században új karácsonyi énekek kerültek be (pl. a két
legismertebb karácsonyi énekünket, a Mennyből az angyalt Herschmann István énekeskönyve
1767-1768, a Pásztorok keljünk fel!-t egy 1771-es kézirat tartalmazza).

A többszólamú népi ének

A magyar népzenére (beleértve részben a hangszeres zenét is) olyan mértékben jellemző az
egyszólamúság, hogy szokatlannak tűnhet a többszólamú népi ének említése. A 18. században
a debreceni Maróthi Györgynek a református ének megreformálására tett kezdeményezése
(svájci mintákat követve négyszólamú "hármóniás" zsoltárokat énekeltetett), halála után
Debrecenben ugyan elakadt, néhány más városban azonban követőkre talált. Rövid működése
hatásának a közvetett bizonyítéka pl. a sárospataki kollégiumi diákság által "kifejlesztett"
sajátos magyar többszólamú gyakorlat a négyszólamú zsoltáréneklés utánzásaképp. Az ilyen
éneklés a korábbi századokból öröklött rekordálásokban, névnapi köszöntőkben is aktívan
szerepet vállaló diákság révén falvainkba is eljuthatott, mint azt egyes erdélyi falvak sajátos
népi többszólamú éneklésmódja - köztük egyes névnapi köszöntők alapján - igazolja.

Éjjeliőrök

A parasztság zenei életéről kevés a közvetlen információnk. A 18. századból fennmaradt

dokumentumok alapján a korszakon belül fontos szerepet töltöttek be az éjjeliőrök, kiknek
feladatait több városi tanácsi rendelkezésből ismerjük. Ezek közt szerepel a rendre felügyelet,
a veszélyre (pl. tűz) figyelmeztetés és az órakiáltás, melyet a népzenei gyakorlat a 20. század
első feléig megőrzött. A nép körében nemcsak a bakternóta elnevezés maradt fenn, mely a
munkadal jellegére utal: az óra-kiáltások egy-két órás időközönként hangzottak fel. Palóc
falvainkban - főleg az Ipoly-mentén és Heves megye egyes területein - még a második
világháború előtt is a bakter felügyelte a fonók, bálok befejezésének rendjét, akinek 10-11
órakor, de legkésőbb éjfélkor jogában állt hazaküldeni a mulatozókat.

Hangszeres zene

A 18. század folyamán kapunk először olyan hírt, miszerint a város alkalmazásában álló
zenészek fizetésük kiegészítéseként a falvak zeneéletében is részt vettek egy-egy lakodalom,
köszöntés vagy egyéb nagyobb ünnep alkalmával. Megnő a század végére a cigányzenészek
jelentősége, akik szintén aktív szerepet vállaltak a zenélésben. Ennek mértéke még nem
akkora, mint a következő évszázadban, de a cigányok közt a legrangosabb foglalkozás
hamarosan a zenész mesterség lesz. Az első cigányzenészneveket is ebben a században
jegyzik fel. (Az újabb várostörténeti kutatások alapján nem Barna Mihályé az első ismert név
1776-ból, hanem Cigány Ferkóé 1764-ből, aki Pécsett működött.)

A 18. század első feléből fennmaradt kottás gyűjtemények hangszeres magyar dallamai a
korábbi évszázadok stílusát viszik tovább. A korábbi ungaresca (16. század) illetve chorea
(17. század), majd a 18. század folyamán gyakran saltus hungaricus nevű magyar táncok
legtöbbje két ütemes hangszeres motívumok füzére, illetve kanásztáncsor, periódus, vagy
variált ismétléssel 4 sorossá bővített táncdal. Többségük pentachord-hexachord terjedelmű,
általában dúr jellegű ütempáros vagy periodizáló dallam, mely hangszeres népzenénk
szimmetrikus giusto tagolású tánczenéjében ma is a legtipikusabb. A század közepén a
vokális zenéhez hasonlóan a hangszeres zenében is stílusváltás következik be. A század eleji
gyűjteményekben a 17. század jellegzetes vokális világa jelenik meg, s vele együtt
megszaporodnak a moll (eol hangsorú) táncdallamok.

A gyűjtemények általában saját használatú otthoni muzsikálásra készültek. Mint a vokális

gyűjteményekben, ezekben is feljegyzésre került egy-egy olyan hangszeres dallam, mely ma
is szoros részét képezi hangszeres népzenénknek. Ilyen pl. a leginkább "Meghalt, meghalt a
cigányok vajdája" szöveggel ismert népdal, mely először az 1730-as Apponyi kéziratban
került feljegyzésre, majd azt követően számos 19. sz. eleji gyűjteményben rögzítésre került. A
18. században szintén népszerű De mit töröm fejemet és Az árgyélus kismadár kezdetű
dalokat szintén többször feljegyezték. Népzenénkben mindkettő változatos formában, és
különösen a De mit töröm... sokféle műfajhoz kapcsolódva (tánczene, névnapi köszöntő,
bordal) őrződött meg a szájhagyományos zenekultúrában.

A 18. századi hangszeres feldolgozásmód díszítéseiben és manírjaiban egyaránt eltér az

európai és korábbi magyar anyagtól. A vokális zene új elemei hatással voltak a század
folyamán kialakult nagy jelentőségű új műfajra, a verbunkos zenére is. A Rákóczi-dallamkör
pedig közvetlenül a kialakuló új tánczenei stílus előzményének tekinthető. A díszítésekben
már megjelenik egy-egy később jellegzetes ritmus-manír, szaporodnak a triola díszítések, a
pontozott ritmusok, a szekundonként haladó ékesített tizenhatod-párok, a rövid, éles előkék. A
kottákban fennmaradt magyar táncok a 18. század végén összességükben azonban még
egyszerűbbek, a népihez közelebb állók, mint a következő század folyamán. A népzenében a
korszakra utalva Rákóczi nevéhez kapcsolva őrződtek meg az egyszerű harmonizálásmódokat
(pl. oktávpárhuzamok), hegyes, de még nem a későbbi "bokázó" záró figurákat alkalmazó
dallamok. A 18. század folyamán mindamellett megkezdődik a kanásztánc nyolcadainak
kiszélesedése negyedekké, mely a verbunkos méltóságteljes pontozott ritmusához. a
klasszikus táncokéval egyező és a verbunkosra jellemző 16 ütemes kétrészes dalformához
vezet.

A verbuválásokról, azokon a zenészek részvételéről falvainkban különböző korabeli

feljegyzések alapján vannak ismereteink. A verbunk funkciótól és a tánctól elszakadása, majd
a verbunkos zenei stílus erőteljesebb változása a nemzeti fellángolással indul meg. A 18-19.
század fordulóján a hangszeres darabok címükben is erőteljesebben hangsúlyozzák a nemzeti
hovatartozást. A korábbi "Magyar" mellől sokszor elmarad a "nótá"-ra utalás, ugyanakkor a
tempójelzés műfaj-meghatározóként kezd állandósulni: "Lassú magyar", "Friss magyar",
"Hongroises". A verbunk nevű táncok esetében ellenkező folyamat indul el. A korábbi
tempómegjelölés: "Tempo di verbunk", "Con verbunk" lassan elmarad és stabilizálódik az
önálló "Verbunk" és itt-ott már megjelenik a "Verbunkos" név. A 19. század első két évtizede
végére egyre inkább a verbunkos zenei stílusba szívódnak fel a korábbi időkből való, sokféle
matériájú és azelőtt más nevekkel használt dallamok. Az új stílus határozottan nemzeti
jellegű, olyannyira, hogy már a 19. század elején ősi hagyománynak érzik, s vele a zenét
közvetítő cigányzenészek is a nemzeti eszme megtestesítőivé válnak.

Bár a verbunkos zene bizonyos értelemben kezdettől táplálkozik a népzenéből is, társadalmi
háttere tekintetében szűk rétegre, főleg az akkori középosztályra támaszkodik. A mélyben
azonban tovább él a még mindig felfedezésre váró népzene, mely ugyanakkor a korszaknak
ezt az új műfaját is hamarosan kezdi befogadni, s egyben a század végére újonnan kialakult
stílusnak kezdi átadni jó néhány elemét.

A népi hangszerek közül a cimbalom ebben az időben még a láb nélküli, asztalra helyezhető,
ún. kis cimbalmot jelenti. Az ábrázolások szerint a hegedűfélék vonója ívelt volt. Egyéb
chordofon hangszereink közül népszerű a koboz, s feltehetően megvolt a tekerő, mely a 17-
18. században Európában újból nagy népszerűségnek örvendett. A parasztság egyéb
hangszereit illetően csak visszakövetkeztetni tudunk a 20. századi hangszerkészlet alapján.
Bizonyára használatban voltak a kommunikációt segítő kürt- és trombitafélék (melyek
foglalkozásokhoz: pásztorság, halászat stb. kapcsolódnak), a legegyszerűbb idiofon
hangszerek, a különböző furulyák. Ekkor kerülhetett hozzánk a duda fújtatós változata, mely a
18. században jött létre Nyugat-Európában.

TÁNCTÖRTÉNET

Európai kitekintés

Stílusváltozás két korszak határán

Az európai tánctörténetben e század átmeneti időszakot jelent. Kezdetén még Európa nagy
részén jelen vannak a késő reneszánsz kultúra táncformái, ugyanakkor csúcsára ér a
technikailag egyre tökéletesebb és kifinomultabb barokk tánckultúra, s a század második
felében már terjedőben vannak az egyszerűbb, az érzelmeknek szabadabb utat engedő,
populárisabb táncok, az új polgári ízlés kifejezői. E történeti stílusváltozások hátterét az
európai felvilágosodás és a nagy francia forradalom által ösztönzött társadalmi és kulturális
változások adják. Ezek fő motívumai a tradicionális-közösségi-vallásos gondolkodás
fokozatos térvesztése a racionális-induviduális-világi szemlélettel szemben; az emberi érték
jogi, gazdasági, erkölcsi sérthetetlenségének hangsúlyozása; a szakszerűségre,
szabályozottságra, folyamatos fejlődésre, változásra való törekvés. A szerte Európában lezajló
polgári forradalmak nyomán e polgári értékek egyre szélesebb körben kezdtek ismertté és a
gyakorlati élet részévé válni. Ily módon ezek fokozatosan áthatották a kor tánc- és zenei életét
is.

Az európai táncdivatok meghatározói ebben a korszakban Franciaország és Anglia voltak.

Itália és Spanyolország elvesztette kezdeményező szerepét, Németország viszont egyre
jelentősebbé vált e tekintetben. Európa többi része főleg a franciákra figyelt. A tánckultúra két
legfontosabb területe a színpadi tánc és a báli tánc volt, amelyek a barokk és a rokokó
korszakában még szorosan összefüggtek, később egyre távolabb kerültek egymástól.
Színpadi táncok

A barokk táncszínpad még teret engedett korabeli társastáncok magas technikai színvonalon
előadott, művészi igényekkel koreografált formáinak a zenés-drámai művek betétjeiként. A
kor jelentős koreográfusai azonban egyre inkább a cselekményes, nagy formátumú opera-
balett s az önálló komplex táncszínház eszménye felé törekedtek, ahol a táncnak a zenéhez és
a szöveghez hasonló dramaturgiai szerepe van. Ez, egyik oldalról az emberi
mozgáslehetőségek még további kiaknázását, a technikai színvonal további emelését, másik
oldalról pedig a kifejező mozdulat s a drámai előadás kimunkálását követelte meg. Ezzel
párhuzamosan megváltozott a színpadi tánckultúra egész szerkezete és infrastruktúrája. A
korábbi arisztokrata szalonok bárki számára hozzáférhető, belépődíjas színházakká váltak,
amelyekben a nézőtér és a színpad véglegesen elvált egymástól. A francia s részben az olasz,
angol, német, orosz balettiskolákban hivatásos színpadi táncosokat és koreográfusokat
képeztek, akik Európa minden színházába elkerültek, s kialakították a maguk hierarchikus
"társadalmát". A hierarchia csúcsán a legnépszerűbb táncosok és koreográfusok álltak, e
művészeti ág sztárjai, akik szívesen látott vendégei voltak a bécsi császári, a francia és az
angol királyi, a szentpétervári cári udvaroknak. Francia és olasz társulatok (pl. Noverre,
Vigano és társulataik) az Esterházy hercegek ünnepélyein is megfordultak, amelyről
Bessenyei György 1772-ben írt Eszterházi vigasságok című verse is tanúskodik.

Báli táncok

A 18. századi Európában a tánc és a szépen megformált gesztus a társadalmi kommunikáció

egyik leghatékonyabb eszközévé vált. Molière Urhatnám polgárának francia táncmesterével
szólva: "Semmi sincs, ami fontosabb volna a táncnál... Tánc nélkül az ember semmire se
megy... Az emberiség minden csapása, a sok szerencsétlenség, amelyben a történelem oly
annyira bővelkedik, a politikusok baklövései, a hatalmasok kudarcai mind a táncolni tudás
hiányának köszönhetők." E szavak ugyan még a század beköszönte előtt kerültek papírra,
azonban a 18. században váltak igazán széles körben érvényessé, s mivel a jezsuita iskolai
színjátszás révén ebben az időben már magyar nyelven is gyakran elhangzottak,
Magyarországon sem maradtak visszhang nélkül.

A barokk tánckultúra sajátos területét képviselte az udvari báli tánc, amely az arisztokrácia
körében a táncos szórakozást szolgáló különleges alkalom és forma volt. Mivel e körben a
társadalmi érintkezés leggyakoribb és leghatékonyabb eszközét jelentette, a hivatásos
táncmesterek a táncnak és a szertartásos viselkedésnek olyan mívesen megmunkált, a
végletekig cizellált formáját fejlesztették ki, amelynek elsajátítása hosszú fölkészülést,
rendszeres gyakorlást kívánt. A barokk kor legnépszerűbb udvari tánca a menüett, a "királyok
tánca, s a táncok királya" volt. A tánctörténészek ezt a kb. száz esztendőt a menüett korának is
nevezik. Emellett divatos volt még a garotte, az allemande, a courante, a gavotte, a sarabande,
a gigue, a bourré. A források szerint még tovább éltek egy ideig a korábbi reneszánsz táncok
(a branle, a canary, a gaillarde, a pavane), jelentősen megváltozott formában. Az európai
nemzetek táncai közül a lengyel táncok voltak a legnépszerűbbek. A divatos táncokból a
táncmesterek nagy technikai fölkészültséget kívánó szviteket komponáltak, amelyeket
nyomtatott formában is közreadtak, s a mesterek közvetlenül is tanítottak. Ezek a
tánckíséretre szánt zenék általában egyszerűbbek és kevésbé igényesek voltak, mint a
korszakban önálló zenedarabként is egyre nagyobb szerepet játszó, mesterien megformált,
stilizált műzenei szvit-darabok.

A francia udvari tánc mint ideál

A francia udvarban XV. Lajos király idején a bál első tánca még mindig a branle volt. Ezután
páros táncok következtek (courantok vagy menüettek), melyek sorát a király kezdte meg a
királynéval, vagy az ő távollétében a legmagasabb rangú hercegnővel. Azután következett
rangsorban a királyi család többi tagja. A király kivételével mindenki kétszer táncolhatott. Az
első tánc után a király partnere a rangban őt követő férfivel, a monseigneurral (a király
idősebbik fiával) táncolt, majd a monseigneur a feleségével és így tovább. Egy-egy bálon akár
tíz különféle tánc is szerepelhetett a repertoáron. Ezen kívül számos más, kevésbé formális
alkalom is volt a táncra. Például a jour d' appartement (királyi fogadás), amely során a király
és a királyné hetente többször is megnyitotta lakosztályát az arra érdemes nemesek számára.
A legtöbb szabadosságot az álarcosbálok, s az ott bemutatott előadások engedtek meg a
résztvevők számára. A francia királyi udvar e gyakorlata mintául szolgált a többi európai
udvar számára is. A minta követését a szoros dinasztikus kapcsolatok, valamint a francia tánc-
és szertartásmesterek széleskörű alkalmazása segítette elő. Hasonló szellemben zajlottak
Révérend abbé, a francia király ügyvivőjének híradása szerint az 1690-es években az erdélyi
fejedelmi udvar báljai és Mária Teréziának az 1764. évi országgyűlés alkalmával Pozsonyban
rendezett bálja. Ez utóbbin egy korabeli naplóföljegyzés szerint, a divattáncok mellett a
következő táncok is szerepeltek: lengyeltánc, cicketánc, parolás tánc, gombostűtánc,
keréktánc, vargatánc, lapockás tánc, cigánytánc, magyar contra-tánc, Jaj,,jaj,,jaj ... énekes
tánc, gyertyatánc, tóttánc, régi magyar tánc, marstánc, oláh tánc.

Tánckönyvek, a táncos írásbeliség

A táncnak az arisztokrácia és a polgárság életében betöltött fontos szerepéről mi sem

tanúskodik jobban, mint az a sok tánckiadvány, amely a 17. század végétől a 18. század utolsó
évtizedéig megjelent Európában. Közülük kiemelkednek a Choréographie... és Reccueil des
danses... című könyvek, amelyek 1699-ben és 1700-ban Párizsban láttak napvilágot. Ezekben
tette közzé a szerző, Raoul Auger Feuillet (a francia Zene- és Táncakadémia tagja) elméletét,
absztrakt táncleíró jelrendszerét, s annak gyakorlati alkalmazását. A jelrendszer a zenei
hangjegyekhez hasonló eszközt jelentett a táncalkotások megörökítésére. Ettől kezdve a
tánckiadványok szerzőinek nagy része ezt a jelrendszert vagy ennek elemeit alkalmazta a
táncok közérthető, helykímélő módon való közreadására. A színpadi és báli táncok
jelrendszerrel való közlése a 18. században nyomdai úton történt, ami széles körben
hozzáférhetővé és elsajátíthatóvá tette a koreografált táncokat. E kiadványok közül néhány
magyar koreográfiákat tartalmaz, mint például Dézais francia mester könyve 1726-ból. A
Contredanse Hongroise és a Contredanse de Tekely 'Thököly' című táncok bizonyára a II.
Rákóczi Ferenc párizsi környezetében tanult figurákból készültek.

Feldtenstein német mester az Erweitrung der Kunst nach der Choregraphie... című, 1772-ben
megjelent könyvében a következő instrukciót adja a közölt magyar táncok előadásához: "a
táncosnő játékos, enyelgő magatartással lejtse lépteit és szolid fordulatait vagy tourjait, míg a
táncos változó pozíciókban, mikor is a szabályost a szabálytalannal keveri és - ha szabad így
mondanom - táncosnőjét kellemes nyájassággal és szolid tisztességgel forgassa meg, enyelgő
szenvedéllyel ölelje át, és látszólagos szilajságát mintegy túláradó örömmel mutassa be,
amikor külön-külön járják. Ez alkotja a szépségét e nemzet táncának." Ilyen jellegű
tánckönyvek magyar táncmesterek tollából csak a 19. század második felében bukkannak fel.

Táncok a 18. századi Magyarországon

A tánckultúra feltételei
Magyarországon e történeti változások, a közép-kelet-európai történelmi helyzetből adódóan,
jelentős késéssel s kisebb mértékben, a helyi adottságoknak megfelelően valósultak meg.
Nálunk a török uralom utáni lassú gazdasági, társadalmi és politikai konszolidáció, amely a
Habsburg Birodalom keretében, annak korlátai között zajlott, elvileg lehetővé tette a polgári
értékeknek megfelelő korszerű tánc- és zenei kultúra kialakítását. Azonban a képzett táncos és
zenész szakemberek hiánya, a szükséges infrastruktúra fejletlensége, a városias társasági élet
kialakulatlansága korlátozta a lehetőségeket. Ily módon a nyugat-európai zenei és tánckultúra
vívmányai főleg a kultúrát támogatni képes gazdag arisztokrácia (Esterházyak, Batthyányiak,
Festeticsek, Széchenyiek) körében honosodtak meg a bécsi császári udvar, illetve az általuk
ismert más udvarok mintájára. A nagy számú középnemesség a maga lehetőségeihez mérten
reagált az új kihívásokra. Az általuk támogatott zenei és tánckultúra "szakemberei" főleg a
magyarországi zenész cigányság köréből kerültek ki, helyszínül a vidéki nemesi kúriák,
vásárterek szolgáltak, alkalmul pedig a családi események, megyebálok adódtak. E rétegek
kedvenc foglalkozását képező katonai szolgálat nagyban hozzájárult az új zenei és táncideálok
eszmei hátterének, ideológiájának megformálásához. A kisszámú városi polgárság egyre
készségesebb befogadója lett az utazó olasz, francia és német színi- és operatársulatok által
közvetített európai divatoknak. Pest, Kassa, Kolozsvár, Nagyszeben polgárai a század
második felében francia és olasz operák táncbetéteinek, balettjeinek tapsolhattak. Az ország
népességének több mint 90 százalékát kitevő soknemzetiségű parasztság tánc- és zenei
kultúrája lassabban változott, de nem maradt mentes az európai hatásoktól. Épp ekkor kezdett
kibontakozni az a zenei és táncstílus, amelyet ma a 20. századi táncfolklórban a népzene és
néptánc új stílusának nevezünk.

A jobbágyság és vele együtt a kis- és középnemesség tánckészletében még a 18. században is

jelentős szerepet játszott a korábbi hajdútánc-stílus, és virágzottak a 16-17. században
meghonosodott nyugat-európai párostánc-divatok helyi színezetű változatai. Emellett a 18.
századi új francia, német, lengyel társastáncok is utat találtak Magyarországra. A hosszú életű
menüett, a gavotte, az újabb keletű francia négyes megfelelő fáziskéséssel és különböző
hangsúllyal a magyarországi nemesség, és a polgárság táncéletét is áthatotta. Ám míg
korábban az új divatok nem veszélyeztették a hagyományos helyi repertoár létét, addig a 18.
században a hagyományos tánckészlet háttérbe kerülését és fokozatos kiszorulását
figyelhetjük meg a források alapján. A nemesség, főleg a feudális arisztokrácia "kivonulni"
készült az elavultnak ítélt közös etnikus hagyományból, s a korábbi tradíciók egyre inkább
csak a parasztság körében, kisebb helyi közösségekben maradtak fenn. E folyamatot Apor
Péter 1735-ben megjelent erdélyi visszaemlékezéseitől kezdve a magyar táncok bécsi, párizsi,
nápolyi bemutatásáról szóló híradásokon, a külföldi utazók táncról szóló megfigyelésein,
szépirodalmi műveken át tudjuk nyomon követni a külföldi és magyarországi táncmesterek
tánckoreográfiájáig, s a gazdag 19. századi ikonográfiai anyagig.

Tánc az arisztokrácia körében

Az erdélyi fejedelmi udvarok táncait a francia és az olasz ízlés határozta meg, háttérbe
szorítva a korábbi lengyel, illetve lengyel közvetítéssel hozzánk került divatot. II. Rákóczi
Ferenc és az őt követő főurak különösen nagy hívei voltak a francia táncnak és tánczenének.
Kár, hogy a korabeli följegyzések sem a táncolás módját, sem a tánc kísérőzenéjét nem
örökítették meg. Csak a táncolás tényéről tudunk. A számadáskönyvek tanúsága szerint nagy
létszámú zenekaraikban a zenészek francia, olasz, német és magyar származásúak voltak,
akiket szívesen kölcsönöztek egymásnak ünnepi alkalmakra. A 17. század végén s a 18.
század elején Erdélyben dívó táncok valóságos tárházát jelenti viszont Apor Péter
Metamorphosis Transylvaniae... című visszaemlékezése, amelyben az egeres tánc, a süveges
tánc, a lapockás tánc, a gyertyás tánc, a menyasszonytánc, a lengyel változó s a táncosztás
módjának részletes leírását adja. Különösen szép a menyasszony búcsúzásakor járt tánc:
"Azután a násznagy az menyasszonyt az vőfély kezire adta, az vőfély egyet került véle,
azonban eleiben állottak rendszerint hat ifjú forgós legények, kiknek-kiknek egy nagy égő
szövétnek az keziben, azok az vőfély előtt, de az vőfély után is egynehány pár táncolt, az
vőfély után pedig mindjárt volt az nyoszolyó asszony, az kis-nyoszolyókisasszony kezeit
fogván még három pár táncot jártanak. Mikor az harmadik táncot járták volna, jel adatván, az
szövétnekes ifjak az ajtó felé kezdettenek nagy hamarsággal, csaknem futva menni, az vőfély
az menyasszonyt utánok vezette... Az menyasszonyt az vőlegény hálóházába bévitték, s az
vőlegénynek az vőfély presentálta, feláldván őket szép áldásokkal, azután az vőfély az kardját
kivonta és kardja markolatáig lebocsátotta, mezítelen lévén az kard (az azért volt, hogy
emlékeztessék meg az menyasszony, hogy mivel szüzességinek jegyét, az koszorút karddal
veszik le, úgy viselje magát az szent házasságban, hogyha azt megmocskolja, kard lészen az
fején), azután az vőfély jóéjszakát vett az új házasoktól, és az nyoszolyókisasszonynak kezit
fogván, mezítelen karddal, az koszorú az kardban lévén, és az szevedék hordozók előtte
menvén, az lakodalmas helyre visszament. A nyoszolyóasszony az menyasszonyt
levetkeztette, az vőfély penig az nyoszolyókisasszonnyal hármat-négyet fordult, azután a
kardról az koszorút az földre vetette, és azt néggyé vágta, jelentvén, hogy már vége vagyon az
menyasszony leányságának... ha penig álgyú, tarack vagy szakállas volt, mikor az
menyasszonyt kapták az vőlegényhez, erősen lőttenek." Apor Péter e táncos szokások
elmúlásán s új idegen szokások meghonosodásán kesereg.

A városi tánckultúra

A 18. század, különösen a második fele, a városi jogú települések, s a királyvárosok

szaporodását hozta. Ez együtt járt e státusznak megfelelő zenei és táncélet fokozatos
kialakulásával. A magisztrátusok nyugat-európai mintára sok helyen saját zenekarokat
tartottak fenn, akiknek a toronyzenélés, s az egyházzene mellett a tánchoz való muzsikálás is
kötelességük volt. A városok táncéletének korlátok közé szorításáról, a táncos kedv
túlcsordulásának megakadályozásáról számtalan szabályrendelet szól. Kecskemét városa pl.
1773-ban kimondotta, hogy "Minden csapszékből a muzsikusok vasárnap és ünnepeken tíz
órakor és minden asszonyok is hazatakarodjanak, 12 korbács büntetése alatt. Köznapokon
penig sem muzsikusok, sem asszonyok takarodó harangozás után csapszékeken ne
találtassanak hasonló büntetés alatt."

A városi táncélet különleges színfoltját jelentette a diákszínjátszás (az iskoladrámák)

keretében megjelenő színpadi tánc. Leghívebb pártfogói a jezsuiták voltak, de más egyházi
rendek és más felekezetek körében is népszerű volt a táncos előjátékkal, ill. táncbetétekkel
tarkított opera és színjáték. A kor népszerű francia darabjait, pl. a már említett Molière
vígjátékot is, az eredeti táncbetétekkel adták elő, de több példa van magyar táncok
bemutatására is. A Csíksomlyón 1773-ban előadott latin nyelvű darab előadását például
magyar táncrigmusokkal kísért tánc zárta be. A szombathelyi diákok 1791-ben juhásztánccal
fejezték be pásztorjátékukat. Csokonai Vitéz Mihály Cultura című vígjátékának betétjeként a
csurgói diákok 1793-ban kanásztáncot adtak elő. A Linus-féle zenei kézirat 1780 tájáról épp
egy ilyen iskolai színjáték különféle táncbetétjeinek kísérőzenéjét őrizte meg számunkra. A
korabeli daloskönyvek, melodiáriumok még sok érdekes adalékot szolgáltathatnak e témához.
Hivatásos színi- és operatársulatok megjelenésére a magyar városokban először az 1760-as
évektől vannak adataink. Például 1761-ben egy német, 1772-ben pedig egy olasz társulat járt
Erdélyben (Kolozsvár, Nagyszeben), akik az előadásokon túl a színházi álarcosbálokat is
meghonosították útjuk során.

A jobbágyság táncai

A kor paraszti tánchagyományáról már a korábbinál több forrás áll rendelkezésünkre.

Különösen érdekesek közöttük a külföldi utazók följegyzései. A francia Jean Claude Flachat a
Saint-Chamond-i királyi manufaktúra igazgatója például, akit a magyarországi borok és
gabonafélék érdekelték a Balaton környékén, egy falusi mulatságot figyelt meg az 1740-es
években: "Az udvarban 30-40 fiatal lányt láttam, a fogadó nagytermében, ahová beléptem,
ugyanannyi férfi iszogatott. Hamarosan megszólaltak a hegedűk, mindegyik kiment, és egy
lánnyal tért vissza. A teremben nem lehetett egymást hallani, olyan nagyon ugráltak a lányok
és a legények; mindenféle figurákat csináltak, amelyek egyaránt kellemes és nevetséges
látványt nyújtottak, a fiúk hirtelen megragadták a lányokat a derekuknál; ezzel egyidőben
elrugaszkodtak a földtől és két ugrással átugrották a padokat és az asztalokat, még néhány
fordulatot tettek anélkül; hogy elengedték volna őket; amikor szétváltak, a legények a
kezükkel ütötték a csizmájukat, és a lábukkal verték a taktust; nagyon kellemesen hangzott. A
táncuk több mint egy fél óráig tartott anélkül, hogy ugyanazt a figurát megismételték volna.
Nem tudtam, hogy miben gyönyörködjem jobban, az erejükben, fürgeségükben vagy a
pontosságban, amellyel a ritmust ütötték. Még jobban meglepett az a sietség, ahogy a lányok
kimenekültek az udvarba, mihelyt elhallgattak a hangszerek. A legények újra kezdték az ivást
és egy félóra múlva a tánc elölről kezdődött; a mulatság csak éjjel fejeződött be." Bár a
korabeli parasztság izoláltabban élt más társadalmi rétegekhez képest, de a kor általános zenei
és táncos közízlése s a kor mentalitásának változásai nem maradtak hatástalanok az ő
tánckultúrájukra sem. A török kiűzése utáni telepítések, a nagyarányú belső migráció, az
ennek nyomán kialakult etnikai, nemzetiségi és társadalmi keveredettség, a városiasodás
fokozódása, s a meggyorsult társadalmi információcsere (különösen a nyelvterület középső
részén) fellazította a helyi közösségeket s azok értékrendjét. Ez az új divatok fokozott
érvényesüléséhez s a tánckultúra nagyobb területeken való egységesüléséhez vezetett. A
régies középkori s reneszánszkori tánchagyományok a pásztorok körébe s elzárt
reliktumterületekre szorultak vissza.

Katonatáncok

A huszárezredek létrehozása (17. század vége) s az állandó hadsereg fölállítása (1715) után
rendszeres gyakorlattá vált a katonai verbuválás, amelynek a tánc is szerves része volt.
Gvadányi József Egy falusi nótáriusnak budai utazása című verses műve (1787) így festi le a
jelenetet:

"Hallok én azonban igen nagy lármázást,

Görög bótja előtt hangos muzsikálást,
Katonaság tészi, tartván verbuválást.
Hiripi Sugárral húzták a szárazfát,
Ámbár ezek partest nem tudnak, se kótát,
De mégis oly rendin megvonják az nótát,
Hogy ki őket hallja, elfelejti hóltát."

Robert Townson, angol utazó 1793-ból szemtanúként írt a verbuválásról: "Az újoncok, mint
nálunk, itt sem hiányozhatnak a vásárból. Alkalmat nyújtottak nekem némely magyar tánc
megismerésére. A táncok tetszetősek, de a "Hornpipe"-hoz hasonlóan igen fáradságosak. A
férfiak huszárruhájukban igen szép látványt nyújtanak. Sarkantyújuk rózsája igen nagy,
némelyik félpenny nagyságú, de nem hegyes. Egyik-másiknak két rózsája is van. A
sarkantyúk a zene erősítésére szolgálnak, miután a táncosok a sarkuk összeverésével és
csizmájukra, valamint nadrágjukra való csapkodással nagy zajt okoznak tánc közben."

E korszak táncaira vonatkozó ikonográfiai anyagában úgy tűnik, a katonatánc a legnépszerűbb

téma. A katonák e képeken táncolnak karddal, serleggel, füzér, kör, szóló és páros formában
egyaránt, ami a katonatáncok műfaji és formai szempontból való sokféleségére mutat. A
katonatáncok növekvő népszerűségét s fokozatos szimbólummá nemesedését a szöveges és
zenei források is megerősítik.

A "magyar tánc" a 18. században

A 18. századi szöveges és képi forrásokból, valamint az aránylag gazdag tánczenei anyagból
egy sajátos, magyarnak nevezett táncfajta tűnik elénk, amelyet a korabeli nemzeti szellemű
közvélemény (akár a felvilágosult, akár a konzervatív réteg) határozottan megkülönböztetett
az idegennek tartott francia, olasz, német divat táncától. E "magyar tánc" rögtönzött férfi
(szóló vagy csoportos) tánc, valamint az azt követő friss páros tánc formájában jelent meg. A
lassú férfitáncot a 18. század utolsó harmadától egyre inkább verbunkként emlegették a
források. Divatja a 19. század első harmadáig tartott. Szerepét ekkor a táncéletben a lassú és
friss párosból kialakított új divattánc, a csárdás vette át.

A verbunkot negyedes lüktetésű, cifrázatokkal díszített, bokázó kadenciákkal tagolt, lassú-

gyors részek váltakozásából felépülő dallamra járták hasonló lüktetésű változatos figurákat
alkalmazva hozzá, amelyek közül a megfigyelők a sarkantyúk gyakori összeütését, a bokázó
figurákat és tapsos csapásolókat emelik ki fő jellegzetességként. Ezzel együtt járt a patetikus,
méltóságteljes előadásmód és az élénk mimika, amelyről gyakran megemlékeznek a leírók. A
későbbi forrásokban a verbunk szabályozottabb szerkezetű, körben járt, ünnepélyes formája is
feltűnik. Ez a 18. századi katonatáncok ábrázolásait tekintve nem újkeletű forma, de ebben a
formájában bizonyára új, korszerű változatnak tekinthető.

A korabeli hazai és külföldi közfelfogás szerint a verbunk tánc és kísérőzenéje a 18. századi
katonafogadás zenés-táncos gyakorlatából származik, amelyet az osztrák hadseregben
használt terminológia szerint "Werbung"-nak neveztek. Ez a fajta származtatás - a
katonanemzet ideálja, az ázsiai származás, a szilajság, féktelenség, méltóság - felelt meg
legjobban annak a képnek, amelyet elsősorban a rendi hagyományokat leginkább őrző
köznemesség a magyarságról ki akart alakítani önmaga és a világ számára.

EGYHÁZTÖRTÉNET

VALLÁSOK, EGYHÁZAK

Felekezeti arányok a 18. században

A 18. század elejére a magyar korona országaiban a felekezeti arányok az ellenreformáció és

a rekatolizáció eredményeként a katolikusok javára tolódtak el. A század folyamán a
protestánsok arányszáma tovább csökkent, mivel a bevándorlók között igen csekély számban
találhatóak. A bevándorló németek túlnyomórészt római katolikusok voltak (eltérően a nagy
többségükben lutheránussá lett középkori eredetű hazai németségtől), a szerbek, románok és
ruszinok pedig az ortodoxok, illetve a görög katolikusok számát növelték. A század végén a
magyar korona országainak 10 millió lakosából 49% volt latin szertartású katolikus
(magyarok, horvátok, szlovákok, szlovének, németek), 6% görög katolikus (ruszinok,
románok), 14% református (magyarok), 9% evangélikus (németek, szlovákok, magyarok),
21% ortodox (szerbek, románok) és 1% zsidó vallású.

Római katolikusok

A magyar katolicizmus virágkora

A 18. század a magyar katolicizmus történetének egyik kiemelkedő korszaka: az újjáépítés, az

újjászervezés, a vallási élet felvirágzásának időszaka. Legmaradandóbb teljesítménye a
nagyrészt még ma is használt egyházi "infrastruktúra" felépítése. Templomaink, egyházi
épületeink nagy része ekkor épült, vagy ekkor nyerte el ma is látható külsejét, főleg az
oszmán uralom alól felszabadult területeken. A püspöki székhelyeken ekkor épülnek a barokk
székesegyházak, püspöki paloták, könyvtárak, szemináriumi épületek, kanonoki házak, a
szerzetesrendek rendházai, iskolái. Százával létesültek új plébániák, épültek falusi
templomok. Ez a század, különösen annak első kétharmada, a barokk vallásosság korszaka, a
hitélet minőségét tekintve is egyik virágkora a magyar katolicizmus történetének.

A szerzetességnek az előző században megindult fellendülése tovább folytatódott. A 18.

századi országgyűlések sorra fogadták be, honosították az új szerzetesrendeket. A régi
"monasztikus" rendek viszont - a bencések, ciszterciek és a premontreiek - nem tudták
visszanyerni középkori jelentőségüket. Apátjaik, prépostjaik ugyan részt vettek az
országgyűlésen, de monostoraik és birtokaik nagyrészt külföldi apátságok birtokába kerültek a
felszabadító háborúhoz való jelentős anyagi hozzájárulásuk fejében. Annál eredményesebb
tevékenységet fejtettek ki a jezsuiták, a ferencesek, a piaristák és a pálosok mind az oktatás-
nevelés, mind a lelkipásztorkodás terén.

A század első kétharmada a jezsuiták kora: a közép- és felsőoktatás jelentős részét ők tartják
kezükben, gimnáziumaikban és bentlakásos diákotthonaikban (konviktusaikban) nevelkedik a
katolikus fő- és köznemesi ifjúság, de a városi polgárság, valamint a ruszin és román görög
katolikus papfiúk jelentős része is. A tudományos életben játszott kiemelkedő szerepük
jelzésére elegendő utalni a tudományos történetírásunkat megalapozó jezsuiták sorára
(Hevenesy Gábor, Timon Sámuel, Kaprinay István, Pray György, Katona István). Midőn a
pápa 1773-ban a nyugat-európai katolikus (spanyol, portugál, francia) kormányok nyomására
feloszlatta a rendet, Magyarországon 953 tagja volt, 41 gimnáziumot, 3 akadémiát tartottak
fenn, s az ő irányításuk alatt állt a nagyszombati egyetem, valamint - az akkoriban
egyetemként elismert - kassai és kolozsvári főiskola. A rend vagyona meghaladta a 7 millió
forintot, ebből hozták létre a Tanulmányi Alapot.

A piaristák - az első főhivatású tanító rend - 1721-ben önálló magyarországi rendtartományt

hoztak létre. A legnépesebb rend, a több mint 3000 tagot számláló ferencesek elsősorban a
lelkipásztorkodás terén, s főleg a töröktől felszabadított területeken dolgoztak, és igen
népszerűek voltak a lakosság körében.

A világi papságnak nemcsak a száma nőtt meg ugrásszerűen (az 1780-as évek elején mintegy
9000 világi pap és több mint 2000 volt szerzetes végezte a 4-4,5 milliónyi katolikus
lelkigondozását, a papnövendékek száma pedig meghaladta az ezret), hanem a korábbinál
alkalmasabbá, felkészültebbé is vált hivatása gyakorlására. A püspöki székhelyeken papképző
szemináriumokat állítottak fel, papi lelkigyakorlatokat tartottak, s a püspökök rendszeresen
látogatták egyházmegyéik plébániáit.

Korszakunk kezdetén Kollonich Lipót esztergomi érsek állt a magyar egyház élén. Utána
1707-ben Keresztély Ágost szász herceg vette át az esztergomi egyházmegye kormányzatát.
1725-ben Esterházy Imre gróf lépett az érsekprímások sorába, akik 1714 óta német-római
birodalmi hercegi címet is viseltek, s ezért nevezték őket hercegprímásnak. Esterházy 1745-
ben bekövetkezett halála után kezdetét vette az a következő évtizedekben egyre általánosabbá
váló káros gyakorlat, hogy a megüresedett érsekprímási széket (és egyre nagyobb számban a
püspöki székeket) évekig nem töltötték be. Elsősorban azért, mert a megüresedett
egyházmegye jövedelmei a kincstárt illették, s erre, különösen háborús években, a
kormányzatnak szüksége volt. Mária Terézia csak 1751-ben nevezte ki Csáky Miklóst, majd
az ő 1757-ben bekövetkezett halála után ismét négy év üresedés következett, míg 1761-ben
sor került Barkóczy Ferenc kinevezésére, aki 1765-ben meghalt. Ezután 11 évig állt üresen az
esztergomi érseki szék. Az 1776-ban kinevezett Batthyány József gróf hamarosan a bíborosi
kalapot is megkapta: maga VI. Pius pápa adta át neki 1782. évi bécsi látogatásakor.

A Habsburg-uralom alá került Erdélyben fennmaradt a négy bevett vallásfelekezet szabad

vallásgyakorlata. 1713-ban helyreállították az erdélyi (gyulafehérvári) katolikus püspökséget.
Emellett továbbra is fennmaradt a sajátos katolikus önkormányzati intézmény, a Katolikus
Státus. Erdélyben ugyanis 1713 előtt másfél évszázadon át nem volt katolikus püspök, így az
egyház birtokait, alapítványait és iskoláit egy papokból és világiakból álló testület, a Státus
kezelte, amelynek gyűlésében 3 egyházi és 8 világi személy vett részt.

Giuseppe Garampi bécsi apostoli nuncius (pápai követ) 1776 nyarán beutazta
Magyarországot, s Rómába küldött leveleiben nagy elismeréssel szólt a magyar egyházi
viszonyokról.

A 18. században teljes gazdagságukban kibontakoztak a népi vallásosság különböző formái:

az ünnepek szokásokban gazdag, látványos megülése, körmenetek, vallásos színjátékok,
zarándoklatok. Százával szerveződtek vallásos társulatok, kongregációk, konfraternitások.
Különösen szembetűnő a búcsújárás rendkívüli fellendülése. 1680 és 1780 között mintegy
120 új búcsújáróhely keletkezett, s nagy többségük a Mária-kultusszal kapcsolatos.

Az egyház anyagi helyzete

A 18. században kibontakozó hatalmas újjáépítési és beruházási tevékenységhez anyagi

erőforrásokra volt szükség. A kamara 1732-ben több mint 400 ezer forintra becsülte a
magyarországi püspökök évi jövedelmét. Az egyes egyházmegyék közötti különbségek - a
terület nagyságától és a hívek számától függően - igen jelentősek voltak: az esztergomi
érseken (120 ezer Ft) kívül csak az egri (55 ezer), a pécsi (45 ezer) és a váradi püspök (40
ezer) rendelkezett jelentősebb jövedelemmel, a többi főpapé 6 ezer és 30 ezer forint között
szóródott. Ezen összegek részben az egyháznak járó tizedből, nagyobbrészt azonban az
egyházi birtokok jövedelméből származtak. A népesség gyors növekedése és a gazdaság
fejlődése lehetővé tette az egyházi jövedelmek nagyarányú növekedését is. A kalocsai
érseknek 1732-ben még csak 15 ezer forint jövedelme volt, 1782-ben pedig már 80 ezer. A
győri püspöké ugyanezen idő alatt 25 ezer forintról 65 ezerre növekedett. E jövedelmek
jelentős részével azonban a püspökök nem rendelkeztek szabadon. A kincstár bandérium-
megváltás címén vagy a várak fenntartására korábban is igénybe vette jövedelmeik egy részét,
s gyakran szedett tőlük "önkéntes ajándékként" jelentős összegeket a legkülönbözőbb célokra.
Ezen állami elvonások ellenére a kor püspökei igen jelentős összegeket költöttek vallási és
kulturális beruházásokra, jótékonykodásra. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök (1745-
1762) - az utolsó magyar püspök, aki bajuszt viselt, csizmásan járt és lovagolt - birtokain
belterjes nagyüzemi gazdálkodást folytatva jelentős jövedelemre tett szert, s ebből mintegy
750 ezer forintot költött az említett célokra (88 templomot, 48 plébániát és 28 iskolát
építtetett, 109 templomot és 39 plébániát felújíttatott).

A 18. század folyamán rendeződtek az alsópapság anyagi viszonyai is. Az egyházi tized egy
tizenhatod része (sedecima) a középkor óta a plébánosnak járt, ehhez járult most a minden
plébánosnak kimért föld, amelynek nagysága fél és két jobbágytelek között ingadozott,
továbbá a hívek által részben természetben (gabona), részben pénzben fizetett párbér vagy
ágybér, a község által természetben szolgáltatott "deputatum" (só, hús, tűzifa, faggyú,
káposzta, misebor, sertés), valamint a különféle egyházi szolgáltatásokért (mise, esketés,
temetés) fizetett stóla.

III. Károly elrendelte, hogy egy falusi plébános évi jövedelme minimálisan 150 forint legyen,
s mivel legtöbbjük ezt nem érte el, 1733-ban felállította a "Plébánosok pénztárát" (Cassa
parochorum), amelyből a falusi lelkészek jövedelemkiegészítést kaptak. A püspököknek
jövedelmeik egy részét be kellett szolgáltatniuk ebbe a pénztárba. Mária Terézia a plébánosi
minimumot 200, II. József pedig 300 forintra emelte, s ennek megfelelően növelték a
püspökök hozzájárulását is a Plébánosok pénztárához. A falvakban a templom és a plébánia
építéséről, karbantartásáról és felszereléséről a kegyúrnak, azaz a helyi földesúrnak kellett
gondoskodnia, de 1782 után jelentős összegeket fordítottak erre a Vallásalapból is.

Mária Terézia, az "apostoli király"

A 18. század második felében a Habsburg Birodalomban is egyre inkább érvényesültek azok
az államegyházi törekvések, amelyek a katolikus egyházat teljesen az állam felügyelete és
irányítása alá akarták vonni. Ezek a törekvések II. József uralkodása alatt érték el
tetőpontjukat, ezért ezt az egyházpolitikai rendszert jozefinizmusnak nevezzük. Az
államegyházi rendszerre való áttérés azonban már korábban, Mária Terézia uralkodása alatt
kezdetét vette, s mindez szoros összefüggésben volt a felvilágosult abszolutizmus
rendszerének kibontakozásával.

Az államegyház kiépítésére való törekvés a 17. század végén és a 18. században Európa
valamennyi katolikus országára jellemző. Németországban, ahol az érsekek és püspökök
egyúttal világi fejedelmek is voltak, az episzkopalizmus formájában jelentkezett, amely a
római centralizáció ellensúlyozására a pápa joghatóságának korlátozására és a püspöki
tekintély és jogkör bővítésére törekedett. Történeti és jogi megalapozását e törekvéseknek a
febronianizmus adta.

Az új egyházpolitikai irányvonal kezdeményezője Wenzel Anton von Kaunitz-Rietberg

államkancellár volt, de alapelveit és programját részletesen Franz Joseph Heinke udvari
tanácsos dolgozta ki, aki a cseh-osztrák udvari kancellária keretében 1769-ben felállított
egyházpolitikai osztály, a "consessus in publico-ecclesiasticis" vezetője lett.

Magyarországon csak fokozatosan és óvatosan alkalmazták az új egyházpolitikai elveket,

mert itt a központi kormány kezét megkötötte a rendi alkotmány, s a püspökök ellenállásán túl
a rendi országgyűlés és a magyar kormányszervek, a Helytartótanács és a kancellária
tiltakozásával is számolni kellett. Mária Terézia tehát először a magyar alkotmányjogi
felfogás által nyújtott lehetőségeket igyekezett kihasználni. Eszerint a magyar királyoknak az
egyház felett gyakorolt főkegyúri joga az állítólag II. Szilveszter pápa által Szent Istvánnak
adott különleges kiváltságokon nyugszik. A Szilveszter-bullára hivatkozva alakult ki az
apostoli királyság eszméje, amely szerint minden magyar uralkodót ugyanolyan széles jogok
illetnek meg egyházi ügyekben, mint Szent Istvánt. Ezért kérte Mária Terézia 1758-ban XIII.
Kelemen pápát, hogy engedélyezze számára az "apostoli király" cím használatát. A pápa ezt
megengedte, de hangsúlyozta, hogy ez semmiféle különleges jogokkal nem jár. Mária Terézia
és tanácsadói azonban nem így értelmezték: jogcímnek tekintették az egyház ügyeibe való
széles körű állami beavatkozásra.

1762-ben megjelent Kollár Ádám Ferenc udvari könyvtáros háromkötetes munkája

"Magyarország apostoli királyai főkegyúri jogának történetéről". Ebben a jeles jogtörténész
oklevelekkel dokumentálta, hogy a magyar királyok kezdettől fogva gyakorolták a főkegyúri
jogot. Kollár két év múlva kiadott újabb könyvében (Magyarország apostoli királyainak a
vallási dolgok körüli törvényhozó hatalmának eredetéről és örökös gyakorlatáról) kimutatta,
hogy a Szilveszter-bulla hamisítvány, s nem is volt rá szükség, mert a királyoknak
tisztségüknél fogva jogukban áll püspökségeket alapítani, püspököket és érsekeket kinevezni,
az egyházi javakat megadóztatni, a felesleges főpapi jövedelmeket közcélokra igénybe venni.
A pápai dekrétumok és zsinati kánonok csak a királyi jóváhagyás után emelkednek
törvényerőre.

Febronius 1763-ban megjelent könyve, amelyet Bécsben is lelkesen olvastak, jól

alátámasztotta az új egyházpolitikai irányvonalat, mert tagadta a pápa egyetemes joghatóságát
és a helyi egyházak ügyeibe való beleszólási jogát.

Magyarországon az érsekek és püspökök kiválasztásának és kinevezésének jogát az uralkodó

gyakorolta. A király felhívására rendszerint a Helytartótanács egyházi bizottsága javasolt
három jelöltet. Az udvari kancellária megkérdezte a prímás véleményét, ha a prímási szék
éppen be volt töltve. Az uralkodó a döntés előtt az 1760-as évektől kezdve meghallgatta az
Államtanács véleményét is. A királyi elhatározás megtörténte után a kancellária kiállította a
kinevezett részére az adományozó diplomát, amelyért a főpap évi jövedelmének egyharmadát
tartozott fizetni. A kinevezett püspököt ezután felterjesztették Rómába pápai megerősítésre. A
megerősítő bulláért - éppúgy mint minden engedélyért, felmentésért - bizonyos összegű taxát
kellett Rómába küldeni. A megerősítés után kerülhetett sor az új püspök felszentelésére és
beiktatására.

1772-ben a királynő a saját hatáskörébe vonta a káptalanok tagjainak, a kanonokoknak

kinevezési jogát. Maximálta a koldulószerzetesek létszámát, s elrendelte, hogy a szerzetesek
csak 24 éves korukban tehetnek fogadalmat. Csökkentette az egyházi ünnepek számát (a
vasárnapokon kívül csak 16 ünnepet lehetett munkaszünettel megülni a korábbi több mint 30
helyett), és korlátozta a zarándoklatokat, búcsújárásokat. Az 1770-es években sor került új
püspökségek szervezésére is. Ez kétségkívül indokolt volt, mert a 11. század eleje óta nem
változtak a püspökségek határai, s szükségessé vált egyes túl nagy egyházmegyék felosztása.
Mária Terézia 1776-ban az esztergomi érseki megye területén három új püspökséget létesített:
a besztercebányait, a szepesit és a rozsnyóit. 1777-ben a hatalmas veszprémi egyházmegye
területéből hasították ki a székesfehérvári és a szombathelyi püspökség területét. A királynő
ezzel a lépéssel egyúttal mérsékelni kívánta egyes túl nagy területű egyházmegyék
főpapjainak befolyását.

A "jozefinizmus" államegyházi politikája

Mária Terézia legtöbb egyházpolitikai lépéséhez legalább utólag kikérte a Szentszék
hozzájárulását. II. József erre már nem tartott igényt. Anya és fia a maga módján egyaránt
őszintén és mélyen hívő volt, de vallásosságuk két különböző korszakot képviselt, s gyakran
vezetett éles összeütközésre közöttük. A hagyományos módon vallásos királynő keserű
csalódottsággal figyelte fia és utóda vallási türelmét, a felvilágosodás eszméivel párosult
racionális, a látványos külsőségeket elutasító vallásosságát.

Nem sokkal József trónralépése után, 1781-ben jelent meg a királyi tetszvényjog (placetum
regium) alkalmazását elrendelő pátens. "Kétségtelen, hogy minden Rómából, az apostoli
széktől eredő bulla, breve és más rendelet hatással lehet az állami ügyekre, ezért... azok
szövege ezentúl előzetesen terjesztessék elénk, királyi tetszésünk és jóváhagyásunk
kieszközlése végett." Néhány nappal később jelent meg az a rendelet, amely megtiltotta, hogy
a szerzetesrendek kapcsolatot tartsanak fenn római elöljáróikkal. A kolostorokat, rendházakat
az illetékes megyés püspökök joghatósága alá helyezték. Hamarosan a külföldön - főleg
Rómában - tanuló papnövendékeket is hazarendelték.

A febronianizmus szellemében fogant az a rendelet, amely megtiltotta, hogy a püspökök

Rómától kérjenek engedélyeket a különféle házassági akadályok alóli felmentésre, amelyek
eddig a Szentszéknek voltak fenntartva, s arra kötelezte őket, hogy e felmentéseket saját
hatáskörükben adják meg, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. József arra hivatkozott,
hogy ezzel csak a püspökök eredeti joghatóságát állította helyre. Ugyancsak tilos volt a
püspököknek bármi címen - engedélyekért, felhatalmazásokért - pénzt küldeni Rómába. A
püspököknek ezentúl esküt kellett tenniük, hogy az uralkodó minden rendeletét minden
tekintet és kivétel nélkül végre fogják hajtani. Végül 1781. október 29-én napvilágot látott a
türelmi rendelet, amely engedélyezte a protestánsok és ortodoxok szabad vallásgyakorlatát.

1782 januárjában a császár feloszlatta a kamalduli, kapucinus, karmelita, karthauzi és

klarissza rendeket, de hamarosan sorra kerültek a bencések, a ciszterciek, a ferencesek, a
premontreiek, a pálosok és a domonkosok is. Összesen 134 férfi és 6 női kolostort szüntettek
meg, s a feloszlatások 1484 férfi és 190 női szerzetest érintettek, azokat, akik szemlélődéssel,
imádsággal foglalkoztak, azaz - a császár nézete szerint - nem végeztek embertársaik javára
hasznos tevékenységet. Tovább működhettek az oktatással és betegápolással foglalkozó
rendek. A feloszlatott rendek vagyonából Vallásalapot létesítettek.

A császár intézkedései ellen tiltakozó pápai nunciusnak Kaunitz fejtette ki a birodalmi

egyházpolitika alapelveit. Eszerint a kifogásolt intézkedések csak a visszaélések orvoslását és
a megromlott egyházi fegyelem helyreállítását célozzák, s nem érintik sem a hit alaptételeit,
sem a lelkek üdvét, tehát nem tartoznak a hit és a vallás lényegéhez, s mint ilyenek, kizárólag
az állam és az uralkodó hatalma alá esnek. Dogmatikai és pusztán a lélek legbenső dolgait
érintő kérdésekben a császár elismeri a római Szentszék jogait, de semmiféle külső
beavatkozást nem tűr olyan ügyekbe, amelyek kizárólag a fejedelmi hatalomra tartoznak.
Ilyen pedig minden, ami az egyházban nem isteni rendelés, hanem emberi találmány. A
császár szerint a pápa olyan jogokra is igényt tart, amelyek eredetileg a püspököket illették. Ő
most visszahelyezi a Birodalom püspökeit ezen ősi jogaik gyakorlásába.

Ebben a helyzetben a nuncius már csak a magyarországi püspököktől remélte, hogy

szembefordulnak a császári intézkedésekkel. Hasonló véleményen voltak a külföldi
megfigyelők is. A francia követ szerint "várható, hogy az osztrák és a cseh papság alá fogja
magát vetni a császár akaratának, de nem látszik hihetőnek, hogy Magyarország papsága
hasonló tanulékonyságot mutasson."

A magyar püspökök kezdetben valóban elég határozottan ellenezték II. József újításait. Sűrűn
leveleztek egymással, hogy az egyes kérdésekben kialakítsák közös álláspontjukat. Ezeket a
véleményeket Batthyány prímás kihallgatásokon és felterjesztésekben ismételten az uralkodó
elé terjesztette. Különösen éles hangon tiltakozott a szerzetesrendek tervezett feloszlatása
ellen, jelezve, hogy e törvénytelen rendelkezése végrehajtásában a császár nem számíthat sem
az ő, sem püspöktársai közreműködésére.

VI. Pius pápát mélyen elszomorították a Bécsből érkező hírek, s miután hasztalan tiltakozott
József reformjai ellen, 1782 tavaszán személyesen látogatott el Bécsbe, de egy hónapos ott-
tartózkodása alatt semmi lényeges engedményre nem sikerült rábírnia a császárt. II. József a
következő év végén Rómában viszonozta a pápa látogatását.

A pápa és a császár személyes találkozása nem eredményezett változást az utóbbi

valláspolitikájában. Annál kevésbé, mert szinte már a tévedhetetlenség adományát
tulajdonította magának vallási ügyekben, amint a pápához intézett levelében írta: "egy belső
hang megmondja nekem, hogy mit kell megtennem és mit elmellőznöm, mint a vallás
törvényhozója és védelmezője; és ez a hang, az isteni kegyelem segítségével sohasem vihet
tévedésbe". 1782-ben felállította az egyházügyi udvari bizottságot (Geistliche
Hofkommission), amelynek hatáskörébe tartozott "minden, ami az állam evilági jólétére, jó
rendjére és nyugalmára befolyással van, beleértve a külső istentiszteletet és a külső fegyelmet,
egy szóval minden, ami nem a hit tanait, a szentségek kiszolgáltatását és a belső fegyelmet
érinti". Kezelte az egyház vagyonát és alapjait, megállapította a lelkészek és a misék számát,
intézkedett az egyházi méltóságok betöltése felől. Ugyanakkor újjászervezték a
Helytartótanács egyházügyi bizottságát is.

1783-1784-ben került sor a papképzés gyökeres átszervezésére és állami ellenőrzés alá

helyezésére. A püspöki szemináriumokat bezárták, és az összes papnövendéket három
(Pozsony, Eger, Zágráb), majd két "generális" szemináriumban (Pest és Pozsony)
összpontosították. A tanárokat az uralkodó nevezte ki, a tananyagot és a tankönyveket is ő írta
elő. A lelkészeket állami hivatalnokoknak tekintette, akiknek a "tiszta és ésszerű
istentisztelet" mellett - amelynek külsőségeit a legapróbb részletekig ő maga szabályozta - az
állami rendeletek kihirdetésével, gazdasági, egészségügyi és tudományos ismeretek és
általában a "felvilágosodás" terjesztésével, a népoktatás fejlesztésével is foglalkozniuk kellett.
Igaz, hogy megfelelő anyagi ellátásukról is gondoskodott. A lelkipásztori igények gondos
felmérése alapján több mint ezer új plébániát és kápláni állást létesített. Az "ésszerű"
vallásosság jegyében megtiltotta a zarándoklatokat, feloszlatta a jámbor társulatokat,
konfraternitásokat.

II. József magát a birodalmi egyház egyedüli, korlátlan hatalommal rendelkező fejének
tekintette, aki a maga szuverén uralkodói jogán intézkedik nemcsak egyházpolitikai,
szervezeti és fegyelmi kérdésekben, hanem az egyház belső életét érintő ügyekben
(papképzés, liturgia) is. Intézkedéseiben nem volt tekintettel sem a pápa Krisztustól rendelt
hatalmára, sem a Szentszéknek a történelem folyamán kialakult és évszázadok óta gyakorolt
jogaira. Ezzel kapcsolatban semmiféle óvást, tiltakozást nem vett figyelembe. Vissza akarta
állítani a gregorián reform előtti viszonyokat, a pápai hatalom jogkörének korlátozásával
kiterjesztette a püspökök jogkörét, de a püspököket állami tisztviselőknek, az állam
szolgáinak tekintette, akiknek utasításokat osztogatott, s akiket utasításainak nem teljesítése
esetén büntetett. Élete végén, halálos betegségében a türelmi rendelet valamint a plébániák
szabályozása és az alsópapság anyagi ellátásának biztosítása kivételével valamennyi
vallásügyi rendeletét is visszavonta.

Az unitusok (görög katolikusok)

A 18. század egyik legnagyobb jelentőségű vallási eseménye a vallási unió, azaz a
magyarországi ortodox vallású népesség egy részének újra egyesülése Rómával. Így jött létre
a magyarországi görög katolikus vagy bizánci szertartású katolikus közösség, amely a század
végén már több mint 600 ezer lelket számlált, s ruszinok, románok és délszlávok mellett
magyarok is szép számmal voltak körükben.

A lengyelországi ortodoxok 1596-ban Bresztben elfogadott újraegyesülése után a

magyarországi ruszin papság körében is megindult az uniós mozgalom. 1646-ban Ungváron
63 ruszin pap egyesült Rómával, s a következő években több száz ruszin lelkész csatlakozott
az unióhoz. 1689-ben püspököt is kaptak az unitus (görög katolikus) ruszin hívek. A
munkácsi unitus püspök azonban nem rendelkezett önálló egyházmegyével, hanem az egri
latin szertartású püspök joghatósága alá tartozott, annak a helynöke (vikáriusa) volt. Némely
egri püspök az unitus papokat csak a latin szertartású plébánosok helynökeinek tekintette. A
18. század folyamán évtizedekig tartó vita folyt az egri püspökök és a munkácsi unitus
püspök, valamint annak papjai között a görög katolikus püspök és papok jogállásáról. Mária
Terézia 1766-ban az unitusok mellett foglalt állást, s kérte a pápát egy önálló unitus
püspökség létrehozására Munkácson. Az egri püspöknek még néhány évig sikerült ezt
megakadályoznia, de a királynő erélyes fellépésére XIV. Kelemen pápa 1771-ben hozzájárult
a munkácsi görög katolikus püspökség felállításához. A püspökség székhelyét néhány év
múlva áttették Ungvárra.

A görög katolikus vallási életben fontos szerepet játszottak a szerzetesek, akiket bazilitáknak
neveztek. Az egyházmegye bölcsője a középkori alapítású munkácsi kolostor volt. A
magyarországi görög katolikusok legjelentősebb búcsújáró helyévé vált a 18. században a
máriapócsi bazilita kolostor és kegytemplom. Ennek keletkezése összefügg a híres máriapócsi
könnyező Mária-képpel. Az 1675-ben festett kép 1696 novemberében több napon át
könnyezett. A képet I. Lipót feleségének kívánságára Bécsbe szállították, ahol ma is a Szent-
István dómban látható. Az elvitt kép helyére egy másolat került a pócsi templomba. 1715-ben
a másolat is könnyezett, s e kép lett a legnépszerűbb keletmagyarországi búcsújárás célja. A
kegyhely gondozását 1749-től a bazilita szerzetesek vették át, akik 1770-től messze földről
látogatott iskolákat is létesítettek a monostor mellett.

A 17. és 18. század fordulóján ment végbe az erdélyi románok uniója. Ezt elsősorban
Kollonich Lipót esztergomi érsek és az Erdélybe visszatelepült jezsuiták szorgalmazták. Az
1698 októberében tartott gyulafehérvári zsinaton Athanasius Anghel ortodox püspök és több
mint 2000 pap elfogadta a Rómával való egyesülést. Ezt az 1700. szeptemberi és az 1701.
júniusi zsinatok is megerősítették. A román ortodox klérus elfogadta a firenzei uniós zsinat 4
pontját, ennek fejében megtarthatták rítusukat, továbbra is használhatták a régi naptárt, s
érvényben maradt a keleti egyházi törvénykönyv. Az unitus papság mentesült a jobbágyi
szolgáltatások alól, s mindenben egyenjogú lett a latin szertartású katolikus papsággal, sőt - a
latin szertartású papságtól eltérően - házasságot is köthetett, családja is lehetett. Az unitus
papság jogait I. Lipót két ünnepélyes diplomában erősítette meg 1699-ben és 1701-ben. Az
uniót Kollonich érsek és a bécsi kormányzat javaslatára Róma is jóváhagyta, s megerősítette
Athanasiust püspöki tisztségében. A román egyesültek liturgiájukban a román nyelvet
használhatták.

A gyulafehérvári latin szertartású püspök azonban nem fogadta el unitus kollégáját egyenjogú
püspöknek, hanem csak helynöknek - "rítus-vikárius"-nak -, s azt kívánta, hogy hagyja el
Gyulafehérvárt, amely kizárólagosan a latin püspök rezidenciája. A vitás kérdést Rómában
úgy oldották meg, hogy 1721-ben XIII. Ince pápa Fogaras székhellyel püspökséget állított fel
az egyesült románok számára. Ioan Inochentie Micu-Klein unitus püspök 1737-ben
megvásárolta a balázsfalvai uradalmat, s hamarosan a püspökök is ide tették át székhelyüket,
bár az egyházmegye neve hivatalosan a továbbiakban is "Fogaras-gyulafehérvári püspökség"
maradt. E püspökség joghatósága az erdélyi görög katolikus románokra terjedt ki.
Balázsfalván a 18. század közepétől jelentős román görög katolikus kulturális központ épült
ki, különböző szintű iskolákkal, nyomdával.

A Magyarország keleti megyéiben élő egyesültek számára Róma 1748-ban engedélyezte egy
püspöki helynökség (ún. rítus-vikáriátus) felállítását Nagyváradon. Ezt Mária Terézia kérésére
VI. Pius pápa 1777-ben önálló püspökséggé emelte, s az erdélyi és a munkácsi unitus
püspökséggel együtt az esztergomi érsek joghatósága alá rendelte.

A románok vallási uniója azonban korántsem volt olyan sikeres és teljes, mint a ruszinoké. Az
unió elsősorban a papság ügye volt, mert ezáltal kiemelkedett a jobbágysorból, s a latin
szertartású római katolikus papsággal egyenrangú kiváltságos renddé lett. Az 1740-es
években azonban kiderült, hogy a hívek többsége nem fogadta el az uniót, hanem megmaradt
ortodoxnak. Ezért Mária Terézia 1761-ben engedélyezte román ortodox (görögkeleti)
püspökség létesítését Nagyszebenben. Az erdélyi ortodox püspök a karlócai szerb metropolita
joghatósága alá tartozott, s a 18. században a püspökök is szerbek voltak.

A ruszinokénál és a románokénál jóval szerényebb eredményeket hozott a Magyarország déli

részén és Horvátországban élő ortodox délszlávok uniója. Az ortodox szerb lakosság ellenállt
az egyesítési törekvéseknek, s csak néhány ezer család fogadta el az uniót. Az ő számukra
engedélyezte Mária Terézia kérésére VI. Pius pápa 1777-ben a kőrösi görög katolikus
püspökség felállítását.

A munkácsi görög katolikus egyházmegyében az egyházi szláv volt a liturgia nyelve, a két
román püspökségben viszont - a román ortodox püspökséghez hasonlóan - a román.
Munkácson, majd Ungváron és Balázsfalván létesült papnevelő intézet a ruszin és a román
unitusok számára. Sokan folytatták tanulmányaikat a nagyszombati, majd a pesti egyetemen.
Mária Terézia 1775-ben Bécsben az ottani egyetemen tanuló görög katolikus papnövendékek
számára létrehozta a Szent Borbála kollégiumot (Barbareum), ahol számos magyarországi és
erdélyi ruszin és román klerikus kapott ösztöndíjas helyet. II. József a Barbareumot 1783-ban
bezáratta, de helyette megszervezte a Studium Rutheneumot.

Mivel a görög katolikus papoknak az unió után felsőfokú tanulmányokat kellett végezniük, s a
püspökök és a káptalanok követei helyet kaptak az országgyűlésen, a görög katolikus egyházi
értelmiség a továbbiakban igen fontos szerepet játszott mind a ruszin, mind a román nemzetté
válás folyamatában, a nemzeti tudat és a nemzeti nyelv kialakításában, különböző nemzeti
intézmények létrehozásában.

Ortodoxok (görögkeletiek)
A szerb vallási unió kudarca és a román unió félsikere után Magyarország második
legnépesebb vallási közössége a 18. század végén az ortodox (görög keleti) egyház volt.
Román és délszláv anyanyelvű híveinek száma meghaladta a 2 milliót. Ezek valamennyien a
karlócai szerb metropolita joghatósága alá tartoztak.

A Balkánon, oszmán uralom alatt élő szerbek ortodox egyházának feje az ipeki (peci)
pátriárka volt. 1690-ben III. Arsenije Carnojevic (Csernovics Arzén) pátriárka több tízezer
hívével együtt a török elől Magyarországra menekült. I. Lipót ekkor több ünnepélyes
oklevélben biztosította a szerb ortodox egyház önkormányzatát. Ezt az 1771-ben és 1777-ben
kiadott ún. Illír Szabályzatok (Regulamentum) is megerősítették. Az ortodox szerbek
mentesek voltak a katolikus egyháznak fizetendő tized alól, továbbra is használhatták a
Julianus-naptárt, s maguk választhatták meg érseküket és püspökeiket. Az egyházi
önkormányzat ügyeinek intézésére nemzeti egyházi kongresszusokat tarthattak, amelyben 25-
25 választott követ képviselte az egyházi, a polgári és a katonai rendet, majd 1790-től a
nemességet is. A szerémségi Karlócán székelő szerb metropolita joghatósága alá hét szerb
(Buda, Bács, Temesvár, Versec, Arad, Károlyváros, Pakrác) és egy román (Nagyszeben)
püspökség tartozott. 1776-ban a szultán megszüntette az ipeki patriarkátust, ezzel a
magyarországi szerb ortodox egyház önállóvá, autokefállá vált.

A szerb ortodox egyházban is fontos szerepet játszottak a szerzetesek, a baziliták. Püspököt

csak a szerzetesek közül választhattak. A történeti Magyarországon több mint két tucat szerb
bazilita kolostor létesült. Legnevezetesebbek közülük a 15. században alapított szerémségi
kolostorok, amelyek nemcsak búcsújáró helyek, vallási központok voltak, hanem fontos
szerepet játszottak a szerb nemzeti tudat ápolásában is. Ezekben a kolostorokban nyugszanak
ugyanis az egykori szerb fejedelmeknek, despotáknak a hamvai, s a szerb nemzet történetének
számos fontos dokumentumát, emléktárgyát őrzik. A legjelentősebb kolostor volt a ravanicai
és a krusedoli a Szerémségben, valamint a Tolna megyei Grábóc (Grabovac).

A szerb ortodox egyházszervezet egyúttal a magyarországi szerbség legfontosabb nemzeti

politikai szervezete is volt. A nemzeti egyházi kongresszus szerb politikai igényeket is
megfogalmazott, a metropoliták pedig az uralkodóhoz intézett kérvényeikben, majd 1790-től
az országgyűlésen adtak hangot népük kívánságainak. A ruszin és román unitus papsághoz
hasonlóan a szerb, majd a 18. század végétől kezdve a román ortodox klérus is vezető
szerepet játszott a kibontakozó nemzeti mozgalomban, s a nemzetté válás folyamatának első
szakaszában pótolta a hiányzó világi értelmiséget.

Protestánsok

A protestánsok vallásgyakorlatára Magyarországon a 18. században továbbra is az 1681:25. és

26. tc. maradt érvényben. Eszerint nyilvános vallásgyakorlat csak a törvényben felsorolt
helyeken (artikuláris helyek) volt lehetséges, egyéb helyeken csak a magánkultuszt
engedélyezték, vagyis a vallásos könyvekből történő felolvasást, ezt is csak a legszűkebb
családi körben. A töröktől visszafoglalt területeken I. Lipót csak katolikus vallásgyakorlatot
engedélyezett, bár ezt a gyakorlatban nemigen lehetett betartani, aminthogy az artikuláris
helyeken kívül is sokfelé működtek titokban protestáns lelkészek. Más volt a helyzet
Erdélyben, ahol a négy befogadott vallás (református, evangélikus, unitárius, katolikus)
rendszere továbbra is fennmaradt. Horvátországban viszont a protestánsok továbbra sem
szerezhettek földbirtokot.
Átmenetileg javult a helyzet a Rákóczi-szabadságharc idején. II. Rákóczi Ferenc ugyan
katolikus volt, de a kurucok többsége a protestánsok közül került ki. Rákóczi alapelve a
vallások szabad gyakorlata és egyetértése volt (Concordia religionum animata libertate), s
ennek megfelelően helyreállította a protestánsoknak szabad vallásgyakorlatot biztosító 1608.
és 1647. évi törvények érvényét. A protestánsok ezekben az években több templomot
visszakaptak, illetve visszafoglaltak.

A szatmári béke után azonban ismét visszaálltak az 1681. és 1687. évi törvényekben
megszabott korlátozások. Az 1715. évi országgyűlés törvényei szerint a protestánsok vallási
sérelmeik miatt csak a királynak tehettek panaszt, s csak személyesen a saját nevükben.
Zsinatokat és egyházi gyűléseket is csak a király engedélyével tarthattak. III. Károly 1731. és
1734. évi rendeletei (Carolina Resolutio) a protestáns lelkészeket a katolikus főesperesek
felügyelete alá rendelték, s szigorúan büntették a protestáns vallásra való áttérést. Vegyes
házasságot csak katolikus pap előtt lehetett kötni, a házassági pereket a katolikus egyházi
bíróságok tárgyalták, de protestánsok házassága esetén a protestáns egyházjog szerint kellett
ítélkezniük. Aki közhivatalt akart vállalni, annak ún. dekretális esküt kellett tennie, amelyben
Szűz Máriára és a szentekre történt hivatkozás, ezért hívő protestáns nem vállalkozhatott az
eskü elmondására. Ezért az 1734-es Carolina Resolutio úgy rendelkezett, hogy protestáns
tisztviselő előtt az eskü szövegét fel kell olvasni, de nem kell őt kényszeríteni arra, hogy az
eskü szavait utánamondja. Engedélyezte Károly azt is, hogy a reformátusok és az
evangélikusok négy-négy szuperintendenst válasszanak.

A 18. században az államilag támogatott erőszakos rekatolizáció megszűnt, de az

"ellenreformáció" csendesebb, mérsékeltebb eszközökkel tovább folyt. Templomok és iskolák
elvételére is sor került. Mária Terézia korlátozta a protestáns ifjak külföldi iskolázását,
betiltotta a legációkat és a szupplikációkat, s jutalmazta a katolikus hitre áttérőket, vegyes
házasságok esetén megkívánta a reverzálist, de a protestánsokkal szemben erőszakos
módszereket alkalmazó katolikus püspökökkel szemben is fellépett. "Nem kívánjuk az
üldözést, de a türelmet sem" - ez volt a királynő alapelve a vallási kérdésben. Vele szemben
fia, az 1765-ben társuralkodóként maga mellé vett II. József már határozottan a vallási
türelem híve volt. Részben neki, részben az 1760-ban felállított Államtanács javaslatainak
köszönhetően az 1770-es években már javult a protestánsok helyzete, s korábban elfoglalt
templomok visszaadására is sor került.

II. József trónralépése után hamarosan, 1781-ben kiadta türelmi rendeletét. Ennek értelmében
ott, ahol legalább száz protestáns család élt, templomot, paplakot és iskolát építhettek. A
templomnak azonban nem lehetett tornya, harangja és bejárata az utca felől. Később ezt a
korlátozást feloldotta, s már 50 családból álló gyülekezetnek is megengedte prédikátor
alkalmazását és templom építését. Ettől kezdve a protestánsok minden hivatalt, állami
méltóságot betölthettek, megszűnt a dekretális eskü. A vegyes házasságok esetében
megszüntette a reverzálist. Rendelkezése szerint a katolikus apa minden gyermeke katolikus
lett, a nem katolikus apa vallását pedig csak a fiúk követték, a lányok anyjuk után katolikusok
lettek. A protestáns egyházakba való átlépést is megkönnyítette. A türelmi rendelet nyomán
több mint ezer "elárvult" (azaz lelkész és templom nélküli) gyülekezet élt a szabad és
nyilvános vallásgyakorlat jogával. A türelmi rendeletet József halálos ágyán sem vonta vissza,
s a protestánsok és ortodoxok szabad vallásgyakorlatára vonatkozó rendelkezéseit az 1790-
1791. évi országgyűlés törvénybe iktatta.

A protestáns egyházak belső életében a legfontosabb fejlemény a zsinati-presbiteri egyházi

alkotmány elemeinek elterjedése volt, amelyeket a Nyugat-Európában, főleg Angliában tanuló
teológusok hoztak magukkal haza. Nyugati mintára nálunk is sok gyülekezetben megalakultak
a hívek által választott világiakból álló egyháztanácsok, presbitériumok, a nemesek és
földesurak pedig mint gondnokok és főgondnokok kaptak helyet az egyházi vezetésben.

A második Carolina Resolutio (1734) után a protestáns egyházak kialakították a király által
engedélyezett négy egyházkerületet: az evangélikusoknál így jött létre a bányai, a dunántúli, a
Dunán inneni és a tiszai egyházkerület, a reformátusoknál pedig a dunántúli, a Duna-melléki,
a Tiszán inneni és Tiszán túli kerület, mindegyiknek élén egy-egy választott
szuperintendenssel (püspökkel) és világi főgondnokkal.

Az evangélikusoknál már a század elején kialakult az "egyetemes felügyelő" hivatala. Előbb

Hellenbach János Gottfried, majd 1758-tól Zay Péter töltötte be ezt a tisztet. 1774-ben
megalakult a magyarországi lutheránus egyház egyetemes konzisztóriuma, közgyűlése is. A
kálvinistáknál nem alakult ki ilyen egységes központi szervezet, náluk az egyházkerületekben
állítottak egy-egy világi főgondnokot a püspök mellé. A század elején azonban Ráday Pált, II.
Rákóczi Ferenc kancellárját "az egész magyar református egyház főgondnokának" nevezték,
bár ez csak tiszteletbeli cím volt. 1773-ban pedig Beleznay Miklós tábornok kapott megbízást
arra, hogy főgondnokként képviselje a reformátusok érdekeit. Mivel a vallási kérdések
tárgyalása lekerült az országgyűlések napirendjéről, s a vallásügyi panaszokat csak a király
elé lehetett terjeszteni, a protestáns egyházak a bécsi udvari kancelláriánál, majd a pozsonyi
Helytartótanácsnál is jogban jártas egyházi ügyvivőket (ágenseket) alkalmaztak (Ilyen
ügyvivő volt Bessenyei György is).

A hitéletben az evangélikusoknál a 18. század folyamán erősen érvényesült a németországi

pietizmus hatása, főleg a dunántúli egyházkerületben (Torkos András, Bárány György) és
Pozsonyban (Bél Mátyás). A reformátusoknál az uralkodó ortodoxiával szemben továbbra is
megfigyelhető a nyugat-európai puritanizmus befolyása, majd a század vége felé a
felvilágosodás hatására nálunk is megjelent a racionális teológia.

Zsidók

A 18. században gyors ütemben növekedett a zsidó vallásúak száma, elsősorban a bevándorlás
következtében. A század elején számuk alig haladta meg a tízezret, a józsefi népszámlálás
1787-ben már 83 ezer zsidót talált az országban. A század első felében főleg nyugat felől
érkeztek, elsősorban Cseh- és Morvaországból, ahol III. Károly minden zsidó családban csak
egy férfi számára engedélyezte a nősülést. Ezért a fiatal zsidók nagy számban telepedtek le a
Felvidék nyugati megyéiben. A század második felében megnövekedett az északkeleti
bevándorlás, különösen miután Galícia a Habsburg Monarchia tartománya lett.

A bevándorló zsidók főleg kereskedelemmel és a földesúri kocsmatartási, húsmérési, sör- és

pálinkafőzési jogok bérlésével foglalkoztak, de szép számmal voltak közöttük iparűzők is. A
szabad királyi városokba nem engedték be őket, ezért főleg az uradalmi mezővárosokban (pl.
Óbudán) és falvakban telepedtek le. Földbirtokot nem szerezhettek, s bizonyos mesterségeket
sem űzhettek. Mária Terézia 1746-ban türelmi adót vetett ki rájuk: az országban való
megtűréséért minden zsidó személy évente 2 forintot fizetett.

II. József 1783-ban kiadta a zsidók helyzetét szabályozó rendeletét (Systematica Gentis
Judaicae regulatio), amely megnyitotta előttük a szabad királyi városokat, megengedte, hogy
földet béreljenek, ipart űzzenek és kereskedjenek. Előírta, hogy nem vallási ügyeikben a
német, latin vagy magyar nyelvet használják. Elrendelte zsidó iskolák felállítását, megnyitotta
a zsidó gyermekek előtt a keresztény iskolákat, sőt az egyetemet is.

Mindezen intézkedésekkel a császár azt szerette volna elérni, hogy a zsidók

beilleszkedhessenek a hazai társadalomba. "A gyűlöletes korlátozó törvények és a megvetést
keltő jelvények eltörlése a jobb tanítással és nyelvük megszűnésével együtt elő fogja segíteni
sajátos előítéleteik kiirtását, ezáltal keresztényekké teszi őket, vagy pedig javítja erkölcsüket,
úgy, hogy az állam hasznos polgáraivá lesznek."

A rendelet nyomán megnyíló német oktatási nyelvű iskolákban már érvényesülni kezdett a
Németországból ekkoriban hozzánk is elérkező zsidó felvilágosodás szelleme. Ezt Moses
Mendelsohn kezdeményezte, aki a zsidóságot ki akarta vezetni a gettóból, s bekapcsolni
Európa szellemi életébe, ehhez azonban szükségesnek látta a vallási külsőségek, szokások
reformját.

A zsidók hálával fogadták a rendelet jogkiterjesztéseit, csak a szakállviselet eltiltását

sérelmezték, s ezt József kérésükre hatályon kívül helyezte. De sokan - főleg a rabbik - attól is
féltek, hogy II. József politikája a zárt zsidó közösségek bomlását, az asszimilációt fogja
előmozdítani. Ezért, miután József halálos ágyán a zsidókra vonatkozó összes rendeletét is
visszavonta, utódától elsősorban vallásuk védelmét, szabad gyakorlásának biztosítását kérték.

NÉPI HITVILÁG

A hitélet fellendülése

A népi kultúra, amelynek szerves része a vallásosság, elsősorban a hagyományból táplálkozik.

A hagyományok által mintegy keretet nyújt az egyén számára. A hagyományban
megnyilvánuló közösségi elvárás az egyénnek a világban és a társadalomban való helyzetét
akarja meghatározni.

A hagyomány megteremtése sajátos színt kapott a török hódoltság utáni elnéptelenedett

országrészekre bevándorló idegenajkú (német, sokác, bunyevác) telepesek megjelenésével. A
bevándorlók magukkal hozták szülőföldjük vallásos élményeit, jámbor szokásait: így például
a Baranya megyei Máriagyűdön, ahol a 18. században szlavóniai horvátok, németek és a Dél-
Dunántúl egész magyarsága találkozott. A Duna-Tisza-közi Hajós kegyhely német telepeseit
Csáky Imre bíboros kalocsai érsek hívta hazánkba, akik szülőföldjük (Schwabenland)
búcsújáró helyének, Pustennek kegyképét hozták magukkal. A hajósi kegyhely hamarosan a
kalocsai egyházmegye legjelesebb búcsújáró helyévé vált, amelyet németek, magyarok,
bunyevácok egyformán fölkerestek.

Más esetben - mint például a szegedi telepesek délvidéki kirajzásakor - a Délvidék

magyarsága őrizte ősei hitét a Bánát nemzetiségei között sokszor ortodox környezetben. Ily
módon elpusztult, már-már elfeledett középkori búcsújáró helyek kaptak új tartalmat.
Csíksomlyó kultikus küldetése a hitújítástól egészen napjainkig tart. Megőrizte a vidék
székelységét katolikusnak, mind a protestantizmussal, mind az ortodoxiával szemben. Nehéz
körülmények között biztosította a moldvai magyarságnak katolikus hitéhez és nyelvéhez való
ragaszkodását.

Szentkultuszok kialakulása és hatása

A 18. század vallásos újjászületését a búcsújáró helyek megújulása mellett a különféle
szentkultuszok elterjedése is jellemzi. Ekkoriban válnak országosan népszerűvé a pestis-
szentek. A kor nagy járványait a nép Isten büntetésének érezte. Az ég haragjának
kiengesztelésére a szentek közbenjárását kérte, és az általános szokásnak megfelelően Szent
Rókushoz és Szent Rozáliához folyamodott. Az ország számos településén ma is
megtalálhatók azok a pestis-oszlopok, pestis-szentek szobrai, kápolnák, amelyeket
fogadalomból a járvány emlékezetére emeltek. Így például az 1738. évi "gugahalál"
emlékezetére emelték a szegedi Rókus-kápolnát. S mivel a járvány augusztus elsején kezdett
szűnni, a város ünnepélyesen megfogadta, hogy ezt a napot száz éven át megünnepli. A
fogadalmi napon a hívők körmenetben vonultak a kápolnához, ahol szentbeszédet és misét
hallgattak. Ugyancsak a járványok veszélyére figyelmeztet ma is a pesti Rókus-kápolna és a
mellé épült Rókus Kórház. A jezsuita rend működésének köszönhetően terjedt el a
Monarchiában, így nálunk is a Szentháromság tisztelete. Nemcsak a korabeli prédikációkban,
imádságokban tükröződik ez, hanem a Szentháromság főtéri ábrázolásával, amely majdnem
minden nagyobb városunkban megtalálható volt (Buda, Pozsony, Győr, Kecskemét, Kassa). A
Szentháromság-szobrokat jórészt fogadalomból, illetve engesztelésből állították.

A Szentháromság-kultusz hatással volt a népi építészetre is. Erre emlékeztet a Szeged

környékére jellemző napsugaras díszítés, amelyet a parasztházak utcára néző végén
(oromfalán) lehet látni, s amely nem más, mint barokk Szentháromság- jelkép. (Az ismert
háromszög, a közepén sugárzó szemmel.) E jelkép a házakon nem csupán díszítésül szolgált,
hanem azért is alkalmazták, hogy a bennük lakókat megoltalmazza a gonosz lélek
kísértéseitől, rossz emberek szándékától. Föllelhetjük még a napsugarat utcaajtókon, kapukon,
régebben a vízimalmokon is, mint az oltalmazó Szentháromság jelképét. A hívek később talán
már el is felejtették a rendeltetését. A nép hagyománytisztelete azonban a mai napig
megőrizte. Érdemes tudnunk, hogy ez a díszítés a maga gazdag változataival az ország más
vidékein ismeretlen. Csupán Szeged környékén, valamint Bácskában és a Temesközben
található meg, elsősorban azokban a falvakban, ahová a szegediek a 18. században
kivándoroltak.

A jezsuiták működésének hatására a 18. században számos vallásos társulat alakult vezeklés,
imádság céljából. Ilyen volt például a Nepomuki Szent János tiszteletére alakult társulat,
amely szent tisztelete szintén ekkoriban terjedt el a Habsburg Birodalom országaiban. A
társulat tagjai főleg mások jó hírének tiszteletben tartására kötelezték magukat. A mártír
halálának körülményeiből az is érthető, hogy a vízen járók, hídon, kompon átkelő utas
emberek védőszentje lett. Ma is számos folyó, patak mentén találkozunk feszületet tartó, papi
ruhát viselő alakjával. (Az egyik legszebb barokk kori szobrát Vácott láthatjuk a Hétkápolna
hídjánál.)

A 18. század egyik fontos hadi eseménye magyarázza a Mariahilf (Segítő Mária)-kultusz
villámgyors elterjedését. Bécs 1683-as ostroma alkalmával Lipót császár Passauban a Segítő
Mária képe előtt könyörgött a kereszténység ügyéért. A győzelmet később ennek az
imádságnak, illetőleg a "Keresztények Segítsége" mennyei közbenjárásának tulajdonította,
ami a kegyképet páratlanul népszerűvé tette. Alig van olyan 18. századi közép-európai
katolikus templom, amelyben ne lenne másolata. Egy részüket a magyarországi német
bevándorlók hozták magukkal, amely sokszor szintén egy búcsújáró hely megalakulását jelzi.

A népi vallásosság építészeti emlékei

Német földműves bevándorlók terjesztik el hazánkban Szent Vendel tiszteletét. Szent Vendel
az állattartó gazdák jószágainak védőszentje. Barokk szobraival ugyancsak országszerte
találkozhatunk faluvégeken, legelők szélén, jellegzetes pásztor alakjával, lábánál egy heverő
báránnyal. Névünnepén valamikor a pásztorok misét szoktak mondatni, s a mise végén a pap
megáldotta a templom elé terelt jószágokat.

A barokk vallásosság a maga színes, mozgalmas áhítatformáival, művészeti emlékeivel

nyomaiban napjainkig fennmaradt. Ide sorolhatjuk a római katolikus településeken sok helyütt
megtalálható kálváriákat is, amelyek Krisztus szenvedésének állomásait (stációit) jelenítették
meg kis kereszttel, illetve téglaoszlopok vagy kápolna alakú kis fülkékben ábrázolt
domborművek formájában. A stációkhoz aztán a hívek körmenetben vonultak föl különösen
húsvét előtt, de más jeles alkalom is kínálkozott, mint pl. a fogadott ünnepek megülése. A
stációkhoz kapcsolódó imákat és énekeket a 18. századtól kezdve népszerűsítették a
különböző imakönyvek. Kialakultak kéziratos ima- és énekeskönyv-változatok is, amelyek
főleg búcsújárások idején kerültek elő.

Magyarországon gonoszűző céllal már a középkorban is állítottak kőkereszteket, elsősorban

az útkereszteződések mellett. A keresztállítás szokása különösen a 18. századi barokk időkben
vált igazán gyakorivá. A keresztállítás már önmagában is jellegzetes vallásos megnyilvánulás.
Szabadtéri keresztjeink nagy részét nem az egyház állíttatta, hanem a hívek. A legtöbben
fogadalomból, hálából emeltettek keresztet házuk előtt, birtokuk végében, illetve
útkereszteződés mellett. A keresztek egy része régi sorscsapások emlékét idézi, amelyre
többnyire a talapzatukon lévő felirat is utal. Ám elnevezésükben is tükröződhetett, pl.
"pestisköröszt, sáskajáró köröszt".

A falvak szélén, utak mentén, templomkertekben, tereken és temetőkben, mezőkön,

gabonaföldeken és szőlőhegyeken található kőből, fából faragott alkotások máig hatóan
meghatározzák egy-egy táj képét, és egy letűnt kor emberének gondolatairól, érzéseiről,
szokásairól tanúskodnak.

A protestáns vallásosság jellemzői

A protestáns - református, evangélikus, unitárius - vallásos élet szemléletéből eredően híjával

volt mindazoknak a barokkos külsőségeknek, amelyek a katolikusok vallásosságát
jellemezték. Némely vidéken új kegyességi formák jelentek meg. Az egyszerű emberek
körében például a házi gyülekezetek biztosították a Biblia alapos ismeretét. Különösen
virágzó hitélet volt a felső-magyarországi, erdélyi evangélikus németek, az alföldi és
dunántúli református mezővárosi polgárok, s nem utolsósorban az erdélyi unitárius magyarok
körében. A felvilágosult gondolkodású lelkészek társadalmi tevékenysége - mint a szarvasi
Tessedik Sámuelé is - a polgárias életszemléletet próbálta erősíteni híveikben. Mindamellett
azok a sajátos életszabályok, magatartásformák és szokásrendek, amelyek a hívek
vallásosságát jellemezték, századokon át fennmaradtak. Jól tükrözi ezt például a templomi
ülésrend változatlan fennmaradása, tudniillik a férfiak és a nők külön padsorokba ültetéséhez
számos helyen a mai napig ragaszkodnak.

TÁJ ÉS NÉP

TERMÉSZETI FÖLDRAJZ
Háborúk okozta pusztulás

A Kárpát-medence alapvető földrajzi viszonyai nem változtak az előző korokhoz képest. Az

időjárási viszonyok nagy általánosságban ugyancsak hasonlóan jellemezhetőek a 16. század
közepétől a 18. század végéig. Ez még mindig az úgynevezett "kis jégkorszak" időszaka: a
július-augusztus hónapra korlátozódó nyár kivételével az évszakokat inkább a hűvös és
nedves időjárás uralta. Eltérések természetesen előfordultak, például a 17-18. század
fordulóján hűvösebb és csapadékosabb időjárás uralkodott, az 1730-as éveket inkább a
mezőgazdasági termelés szempontjából kedvezőbb, enyhébb időjárás jellemezte, de 1740-ben
megint hűvösebb, bár kevésbé csapadékos volt az időjárás. 1760-tól ismét egyre
csapadékosabb, de kevésbé hűvös az időjárás, míg az 1780-as években az egyre
csapadékosabb és hűvösebb időjárás a jellemző. Az időjárás tekintetében különösen
kedvezőtlen, az élelmiszer-ellátásban helyenként válságot hozó évek például 1709, az 1770-es
évek eleje és az 1780-as évek vége.

A Kárpát-medence természeti környezetén a 17-18. század során az ember tevékenysége

jelentősen változtatott. A török háborúk, bár mindenütt népességcsökkenést és pusztulást
hoztak, főként az ország középső és déli részén okoztak részben immár vissza nem fordítható
változásokat. A rendszeres művelés ellehetetlenülése a kultúrtáj visszaszorulásához vezetett.
Az egykori szántóföldek, kertek, szőlők és rétek helyére ismét az őstermészet, a gyom és
tövises bozót költözött. Az irtásföldeket visszahódították az erdők. Sok helyütt kisebb falvak,
települések tűntek el nyomtalanul. Helyenként azonban éppen a háború pusztításával
szembeni védekezés kényszerítette az embert a természeti környezet alapvető átformálására,
pusztítására. Az Alföld lakossága a mocsaras, lápos, vízjárta területeken találhatott
menedéket, így nem törekedett gátat vetni az áradásoknak, belvizeknek, a nádasok
terjeszkedésének, sőt, a védekezés megszokott eszközévé vált a kisebb-nagyobb területek
elárasztása, elmocsarasítása is. Az Alföld természeti képét maradandóan megváltoztatta a
háborús védekezés. Az eredetileg erdős stepp jellegű tájon a várépítések és a katonaság tűzifa
igénye következtében letarolták az erdőket, melyeket az erdei legeltetés is pusztított. Az erdők
eltűnésével a táj füves steppévé változott, mikroklímája is átalakult, a talaj szárazabb lett. A
legeltetés pedig nemcsak az erdők újraéledését akadályozta meg, hanem a talaj fellazulását,
majd a futóhomok eláradását is eredményezte. A 18. század elején Magyarországon járt
külföldi utazók puszta, lakatlan területként jellemezték a háborúk dúlta országrészeket.

A kultúrtáj térnyerése

A 18. század második évtizedétől kezdődően azonban a békés építőmunka jellemezte

Magyarország történetét. A telepesek behozatalával is gyorsított népességnövekedés a
mezőgazdasági termelőtevékenység kibővítését, a művelés alá fogott területek kiterjesztését
eredményezte. A Kárpát-medence természeti környezete fokozatosan, hosszú évtizedek során
kultúrtájjá formálódott. Igaz, az intenzívebb szántóföldi művelés még a század végén is a
művelésre alkalmas terület alig negyedére-harmadára terjedt ki, miközben a gazdálkodás
jelentős részben a kevesebb munkaerő-ráfordítást igénylő rétek, valamint a legelők és erdők
passzív használatán nyugodott. A települések közelében azonban az intenzívebb művelés, a
kertgazdálkodás alakította át a természeti környezetet. A hagyományos és alapvető
szükségleti cikket előállító földművelés és szőlőművelés mellett új növényi kultúrák
honosodtak meg, és kaptak egyre növekvő jelentőséget. A dohány, a burgonya, a len és
kender termelését a kormányzat is segítette, támogatta, míg az eperfák elterjesztését, az
eperfa-kertek gondozását kötelező feladatként írta elő a helyi hatóságok számára.
A gazdaság fellendítésének igénye, a gyakorta pusztító árvizek elleni védekezés és az
áruszállítást megkönnyítő folyami hajózás lehetővé tétele indokolta a folyó- és
vízszabályozást. "Vetem szemeimet csavargó Tiszára / Büdös Bodrog vize lassú patakjára, /
Hányom az elmémet tekergő útjára, / Gondolattal megyek ezeknek partjára. / Már mély
örvényekben fekvő bálványokat / Láncokon srófolom, s húzom az ágakat, / Szigonyokkal
tolom az akadályokat, / Itt nyitok, itt török iszapos foltokat." - e szavakkal örökítette meg báró
Orczy Lőrinc a Tisza-szabályozás fáradságos, gondokkal teli és költséges munkálatait. A
medertisztítás, a hajóvontató utak építésének és karbantartásának napi feladatai mellett
nagyarányú és gyakorta meg nem valósult tervek is születtek a folyó- és állóvizek (köztük a
Balaton) szabályozására, a mocsaras területek lecsapolására és új víziutak, csatornák
létesítésére. Ugyancsak a természeti környezet átalakulását, a táj megváltozását okozták a 18.
század során jelentős mértékben megvalósult útépítések. Ezeknek gazdasági és katonai
jelentősége egyaránt volt, de különösen a postahálózat kiépítésével az utazók kényelmét is
szolgálták, és a hírek és információk terjedését is meggyorsították. A 18. század utolsó
évtizedeiben egyre több helyen szelték át a tájat a fasorokkal szegélyezett "chaussée-szerűen"
épített utak. Különös jelentőséggel bírt a nagy ráfordítással megépült Károly út, mely a
horvátországi Károlyvárost kötötte össze az adriai-tengeri kikötőkkel, lehetővé téve
Magyarország bekapcsolódását a nemzetközi tengeri kereskedelembe.

KORMÁNYZAT

A központi és a rendi kormányzat

Magyarország kormányzata a 18. század során jelentős változáson, fejlődésen ment keresztül.
Egész Európában megfigyelhető az a különösen a század második felében felerősödő
folyamat, mely a kormányzati munkában a speciális feladatokat ellátó, bürokratikusan
szervezett és hierarchikus rendben működő intézmények kialakulását eredményezte. A
kormányzat hatásköre ugyanakkor a század során mind területi illetékességét, mind a
feladatait tekintve egyre inkább kibővült. A 18. század utolsó harmadában a kormányzat
intézményei a központi, valamint az országos és regionális hatáskörökön túl egészen a helyi
igazgatás szintjéig, a községekig igyekeztek elérni, miközben irányító és ellenőrző szerepük
lassanként az élet majd' minden területére kiterjedt. A bővülő intézményrendszer a
hivatalnokréteg szélesedésével járt együtt, míg az egyre bővülő feladatkörök magas szintű és
sok esetben speciális szakismereteket követeltek meg. A hivatalnoki pályafutás, az állami
szolgálat sokak számára vált az iskolai-egyetemi tanulmányoktól a hivatali ranglétra fokain át
a nyugdíjig ívelő életpályává.

Magyarország kormányzati kereteit a 18. század során a hagyományos rendi alkotmány

védelme és a központosító abszolutista törekvések határozták meg. I. Lipót abszolutista
törekvései, melyekhez a törökök felett aratott győzelmek és az ország visszahódítása
szolgáltatták a vélt jogalapot, az ország fegyveres ellenállásába, a II. Rákóczi Ferenc vezette
szabadságharcba torkollottak. A Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke (1711), majd
pedig a Habsburgok örökösödési rendje, a Pragmatica Sanctio elfogadása (1722/1723) az
udvar és a rendek között olyan kompromisszumot teremtett, mely 1848/1849-ig elkerülhetővé
tette az uralkodó és az ország fegyveres összecsapását. E kompromisszum legszebb évtizedei
- különösen a rendek képviselőinek szemében - Mária Terézia uralkodására estek. A
császárné-királynő főként az osztrák örökösödési háború (1740-1748), majd pedig a hétéves
háború (1756-1763) éveiben volt ráutalva a magyarországi rendekre, akik támogatásuk
fejében előjogaik ismételt megerősítését, sőt bizonyos reformok megakadályozását is
elérhették. Mária Terézia uralkodása második felében Wenzel Anton Kaunitz-Rietberg
államkancellár tanácsait követve továbbra is fenntartotta és sajátos eszközökkel meg is
szilárdította a kompromisszumokra alapozott kormányzatot, miközben mellőzte a rendi
alkotmányosság alapvető intézményeit. Az 1764/1765. évi országgyűlés után legközelebb
csak II. Lipót hívására 1790-ben gyűlhettek ismét össze a rendek. Országgyűlés nélkül pedig
nádort sem választhattak, így Mária Terézia az 1765-ben elhunyt gróf Batthyány Lajos nádor
helyébe leánya, Mária Krisztina főhercegnő férjét, Albert szász-tescheni herceget nevezte ki
helytartóvá, reformjait pedig rendeletek útján igyekezett megvalósítani. A felvilágosult
abszolutizmus, vagy másképpen reformabszolutizmus kormányzatát fia, II. József vitte
tovább, azonban most már minden kompromisszumot elutasítva, ellentmondást nem tűrő
határozottsággal adta ki sorban egymás után a nemesi-rendi előjogokat alapjaiban megingató
rendeleteit. A rendi alkotmány legalapvetőbb formáit is mellőzte, mikor nem koronáztatta
meg magát, és így nem tett koronázási esküt sem.

Magyarország a Habsburg Monarchiában

A 18. század során a magyarországi kormányzat intézményei jelentős fejlődésen mentek

keresztül. Ezen intézmények, köztük is elsősorban a század során újonnan létrejöttek,
szervesen illeszkedtek a Habsburg Monarchia kormányzati-igazgatási intézményrendszerébe.
Bár a Habsburg örökös tartományokat és Magyarországot de jure csupán az uralkodó
személye, azaz perszonális unió kötötte össze, a valóságban, de facto ez a viszony reális unió
volt. A közjogi viszonyt egyértelműen és tételesen nem is rendezték; a Pragmatica Sanctiót
becikkelyező 1723. évi törvény is csak mintegy mellékesen említi, hogy a magyar korona
országai oszthatatlanul és a Habsburg örökös tartományoktól elválaszthatatlanul
(indivisibiliter ac inseparabiliter) állnak az uralkodó fennhatósága alatt. Bár a magyarországi
rendek folytonosan követelték, és a Habsburg-uralkodók többek között koronázási
hitlevelükben meg is ígérték, hogy az ország törvényeit és szokásait - a rendi előjogok mellett
- megtartják, s az országot ezek szerint, magyarországi tanácsosok és intézmények útján
kormányozzák, a valóságban a magyarországi kormányzat és igazgatás intézményeit a bécsi
udvar, a központi kormányzat döntéshozóinak rendelték alá. A központi döntések a 18. század
során az uralkodó közvetlen tanácsadó testületeiben születtek. A század első kétharmadában
ezek a hol konferenciának, hol bizottságnak, hol pedig küldöttségnek nevezett tanácsadó
testületek sem hatáskörükben, sem pedig működésükben nem mutattak rendszerességet és
állandóságot. Ezt a szervezeti hibát Wenzel Anton Kaunitz-Rietberg államkancellár szüntette
meg az Államtanács (Staatsrat) létrehozásával 1760-1761-ben. Az új központi tanácsadó
testület hat tagja, köztük maga Kaunitz, rendszeresen ülésezett az uralkodó (Mária Terézia,
majd II. József) elnöklete alatt, s bár illetékességük Magyarországra nem terjedt ki, gyakorta
nyilvánítottak véleményt magyarországi vagy Magyarországot érintő ügyekben is.

Bécsi kormányhivatalok

Magyarország kormányzatának legfelső szerve a Bécsben működő Magyar Udvari

Kancellária volt. A korábban az uralkodó mellett egyszerű irodaként létező magyar
kancelláriát 1690-ben alakították át a többi udvari kormányszerv mintájára kollegiális
szervezetű központi hatósággá. Ezentúl a magyarországi hatóságoktól a Kancellárián
keresztül kerültek az ügyek az uralkodó elé, s az uralkodó is a Kancellárián keresztül
bocsátotta ki döntéseit, rendelkezéseit. A Kancellária az uralkodóhoz intézett
előterjesztéseiben véleményt is nyilvánított, hatásköre pedig kiterjedt az általános igazgatási,
pénzügyi és hadügyi kérdésekre. A Kancellária a középkori hagyományokat tovább folytatva
hiteleshelyként működött. Erdély központi kormányzati szerve az 1695-ben létrehozott
Erdélyi Udvari Kancellária volt, azonban a Magyar Udvari Kancelláriához vagy a többi, az
örökös tartományok kormányzatáért felelős udvari kancelláriához hasonló rangot és szervezeti
formát csak Mária Terézia uralkodásának első éveiben kapott. II. József igazgatási reformjai
során 1782-ben - a dualista államberendezkedést mintegy megelőlegezve - Magyar és Erdélyi
Udvari Kancellária elnevezéssel egyesítette Magyarország és Erdély központi
kormányszervét. E kancelláriák 18. századi története, működése és politikai szerepe
intézménytörténeti szempontból teljesen még nem tisztázott, annyi azonban megállapítható,
hogy a Magyar Udvari Kancellária és nem kevésbé az Erdélyi Udvari Kancellária inkább a
nemesi-rendi érdekek védelmében, mintsem az uralkodói abszolutizmus szolgálatában
működött.

Országos kormányhivatalok

Magyarország országos kormányzati szerve az 1722/1723. évi országgyűlésen törvénybe

iktatott Magyar Királyi Helytartótanács volt. Elnöke az uralkodó helytartója, azaz a nádor
vagy a kinevezett királyi helytartó vagy - mint II. József idejében - a nádort helyettesítő
zászlósúr (országbíró, tárnokmester). A Helytartótanács rendi kormányzati szerv volt, ezt
tagjainak összetétele is kifejezte: meghatározott számban főpapok, fő- és köznemesek alkották
a tanácsot, ugyanakkor a tanácsosok kinevezése az uralkodó joga. A Helytartótanács
rendszeres üléseken, kollegiális alapon hozta döntéseit (az elnöknek döntő szavazata volt).
Székhelyéül Pozsony szolgált, majd 1784-ben költözött Budára. Nem tartozott a
Helytartótanács illetékességébe sem a kamarai és katonai igazgatás, sem pedig az
igazságszolgáltatás. Horvátország, pontosabban a Horvát-Szlavón-Dalmát Királyság ügyeinek
intézését pedig csak az 1767 és 1779 között fennállt Horvát Tanács megszűnésével vette át a
Helytartótanács. Erdélyben a magyarországi Helytartótanácsnak sok tekintetben megfelelő
országos kormányszéke az 1695-ben felállított Erdélyi Királyi Gubernium, mely kezdetben
Gyulafehérvárott működött, majd a Rákóczi-szabadságharc elől menekülve Nagyszebenbe
költözött. A Gubernium hagyományos, rendi jellegét még inkább biztosította, hogy a
kormányzót (gubernator) és a tanács tagjait az uralkodó csak az erdélyi országgyűlés jelöltjei
közül nevezhette ki. Emellett a Gubernium jelentős bírói hatáskört is megőrzött, és
ügyintézésében csak a század közepe után alakult ki fokozatosan a hatékonyabb munkát
lehetővé tevő hivatali fegyelem és rend.

Kamarai és hadügyi igazgatás

A kamarai, gazdasági-pénzügyi igazgatás országos kormányzati szerve a Pozsonyban működő
Magyar Királyi Kamara volt. A Kassán székelő Szepesi Kamara a Rákóczi-szabadságharc
után került kamarai adminisztrációként a Magyar Kamara hatósága alá, majd a század során a
Pozsonytól távolabb eső és bonyolultabb ügyintézést igénylő területeken további kamarai
adminisztrációk alakultak. II. József 1784-ben a Kamarát is Budára helyezte át, majd
egyesítette a Helytartótanáccsal. Ugyanakkor a kamarai adminisztrációk szervezetét
átalakította, egységesítette. Erdélyben a fejedelmi javak és jövedelmek igazgatásának
országos hatósága a Kincstartóság (Thesaurariatus), melyet II. József ugyancsak egyesített a
Guberniummal. A katonai igazgatás országos szerve Magyarországon a Magyarországi
Főhadparancsnokság (General Commando in Ungarn), mely Pozsonyban működött, majd a
Helytartótanáccsal és a Kamarával együtt költözött Budára. Alárendelt területi illetékességű
szervezete a hadbiztosi szervezet (commissariatus bellicus), mely a katonaság ellátása,
beszállásolása terén szorosan együttműködött az 1722-1723-ban felállított, a Helytartótanács
irányítása alá tartozó Országos vagy Tartományi Biztosság (commissariatus provincialis)
szervezetével. Hasonló intézmény működött Erdélyben és Horvátországban is.
A kormányzati-igazgatás rendszerét a legfelső központi szinttől az országos és regionális
szinteken át a legalsó helyi szintig II. József kísérelte meg kiépíteni. A kerületi igazgatás
bevezetésével Magyarországon - beleértve Horvátországot is - 1785-ben tíz kerületet,
Erdélyben 1786-ban három kerületet hozott létre. Megszüntette a megyék és kiváltságos
kerületek (Jászság, Nagy- és Kiskunság, hajdúvárosok), valamint a szabad királyi városok
hagyományos önkormányzatát, és kinevezett királyi biztosokra bízta a regionális és helyi
igazgatás irányítását. Így akarta biztosítani a központi kormányzat törekvéseinek
megvalósulását az igazgatási szervezet legalsó szintjein is.

NÉPESSÉG

A II. József-féle népszámlálás

A magyar korona országainak népessége a 18. század elején - a legvalószínűbbnek látszó

becslések szerint - 4 millióra tehető, ami 12 fő/ négyzetkilométer népsűrűségnek felel meg. A
18. században Magyarországon - Európa többi országaival összehasonlítva - igen gyors ütemű
népességnövekedés ment végbe. Annak ellenére, hogy 1708 és 1711, majd 1737 és 1741
között a pestisjárvány igen nagy pusztítást okozott: a halálos áldozatok száma mindkét
esetben több százezerre rúgott. 1741 után már többé nem volt ilyen pusztító pestisjárvány, így
a nagyarányú bevándorlás mellett a természetes szaporodás is hozzájárult a népesség gyors
növekedéséhez.

Az első modern értelemben vett népszámlálást nálunk II. József rendeletére 1784-1785-ben
hajtották végre. Az összeírás adatait 1786-ban és 1787-ben felülvizsgálták és kiegészítették. A
népszámlálás Magyarországon kívül kiterjedt Erdélyre, valamint a polgári igazgatás alatt álló
Horvát-Szlavónországra. A józsefi népszámlálás szerint 1786-1787-ben a polgári lakosság
száma Magyarországon 6.467.000, Horvátországban 647.000, Erdélyben 1.441.000 volt. Ha
ehhez hozzászámítjuk a katonai határőrvidék lakosságát és a katonaságot, akkor 9,5-9,6
milliós lélekszámot kapunk. A népszaporodás akkori ütemének figyelembe vételével bátran
állíthatjuk, hogy 1790-re a magyar korona országainak népessége elérte a 10 milliót, a
népsűrűség pedig a 31 fő/négyzetkilométert.

Az etnikai viszonyok átalakulása

A 15. század vége és a 17. század vége közötti időszakban Magyarország etnikai képe
lényegesen átalakult. A 15. század végén a 3,3-3,5 millióra becsülhető lakosság 75-80%-a
magyar anyanyelvű volt. A 17. század végére a magyarok arányszáma a 4 millióra becsülhető
népességben 50% alá csökkent.

A 18. század újabb nagyarányú változásokat eredményezett a Kárpát-medence etnikai

viszonyaiban. Egyfelől a nagyarányú bevándorlás illetve szervezett betelepítés következtében
jelentősen megnövekedett a nem magyar népesség száma és aránya, másfelől a belső
vándormozgalom eredményeképp megváltozott az egyes etnikumok térbeli eloszlása, a
középkor végéhez képest eltolódtak az etnikai-nyelvi határok. Mindkét folyamat azt
eredményezte, hogy a magyarság hátrányosabb helyzetbe került: számaránya a 18. század
végéig 40% alá csökkent az akkorra 10 millióra növekedett lakosságban; az összefüggő
magyar nyelvterület (ahol a magyarok abszolút többséget alkottak) a korábbinál kisebbre
zsugorodott, s széttöredezett, összeomlott az a magyar településekből álló összefüggő híd,
amely a középkor végén még összekötötte az Erdély délkeleti részén kialakult magyar tömböt
(székelyek) a központi magyar nyelvterülettel. A nagyarányú betelepülés és belső
vándormozgalom eredményeképpen a 18. század végére a Kárpát-medencében kialakultak
azok az etnikai viszonyok, amelyek a 20. századig érvényben voltak.

A lakosság etnikai megoszlásáról a 18. században nem készült felmérés, ezért csak
hozzávetőleges becslésekre szorítkozhatunk. Az egyes etnikumok településterületére
vonatkozóan azonban jó tájékoztatást ad a Mária Terézia rendeletére 1773-ban készült
Helységek lexikona (Lexicon Locorum). Eszerint a szűkebb Magyarország (Erdély,
Horvátország, a Bánság és a Határőrvidék nélkül) 8920 községe közül 39,3%-ban a lakosság
többsége magyarul beszélt; 28,7% volt a szlovák, 9% a román, 7,8% a ruszin, 7,1% a német,
5,8% a délszláv (horvát, szerb, szlovén) nyelvű községek aránya.
Erdély etnikai viszonyainak alakulásáról az egykorú források részletesebb és pontosabb képet
nyújtanak. A század elején még a lakosságnak csaknem a fele magyar volt, s csak
egyharmada román. Az 1760-as évekre a románok arányszáma már meghaladta az 50%-ot, a
magyaroké 30% körülre csökkent, míg a szászok 14%-ot tettek ki.

Bevándorlás

Az etnikai viszonyok alakulásában nagy szerepet játszott a bevándorlás. A 18. században a

történelmi Magyarország területére kívülről betelepülők száma a becslések szerint elérte, sőt
felül is múlta az egymilliót. A bevándorlás kétféle formában zajlott. Önkéntes
vándormozgalom keretében jöttek újabb román tömegek Erdélybe és az 1718-ban
visszaszerzett, de Magyarországhoz csak 1778-ban visszacsatolt Temesközbe (Bánság), délen
folytatódott a főleg katolikus délszlávok (bunyevácok és sokácok) bevándorlása, északkeleten
pedig a ruszinok átszivárgása a Kárpátokon túlról. Szervezett formában történt a szerbek és a
németek betelepítése.

1690-ben a visszavonuló császári sereggel együtt nagyszámú szerb költözött be a Balkánról

Magyarországra III. Arsenije Carnojevic (Csernovics Arzén) ipeki pátriárka vezetésével.
Túlnyomó részüket a 18. század elején megszervezett tiszai-marosi katonai határőrvidéken
telepítették le, majd a határőröket a század második felében áttelepítették az Al-Duna mentén
létesített bánsági határőrvidékre, amelyhez a Duna-Tisza szögletében a titeli sajkás kerület,
majd a Száva mentén a szlavón határőrvidék csatlakozott. Sok szerb települt meg Dél-
Magyarországon a kamarai birtokokon, ahol szerződés alapján vállaltak jobbágytelket, a
Kikinda környéki szerb falvak pedig kiváltságos kerületet alkottak. A 18. században számos
szerb élt az alföldi és dunántúli városokban, főleg a Duna mentén (Buda és Pest, Szentendre,
Vác, Komárom, Győr). Ugyancsak nagyrészt a felszabadító háború idején érkeztek a
Balkánról a Bácskába, Baranyába és Tolnába a katolikus bosnyákok és horvátok
(bunyevácok, sokácok).

Eleinte inkább magánföldesurak által kezdeményezett, majd egyre inkább az állam (Kamara)
által szervezett telepítési akciók keretében jött Magyarországra a 18. század folyamán
mintegy 300-400 ezer német Németország nyugati és déli területeiről. Így alakultak ki az
ország jellegzetes német (sváb) falusi településterületei a Bakony, Vértes és Pilis hegységben,
Buda és Pest környékén, Szatmárban, Baranyában és Tolnában (Schwäbische Türkei), a
Bácskában és a Temesközben (Bánság). Az országgyűlés az 1723. évi 103. törvénycikkben a
betelepülő parasztoknak 6 évi, a kézműveseknek 15 évi adómentességet engedélyezett. A
betelepülő sváb parasztok földesúri szolgáltatásait szerződések szabályozták, szabad költözési
joggal rendelkeztek, s többnyire a robotot is megválthatták, birtokukat pedig az óhazából
magukkal hozott törzsöröklési rendszer védte a felaprózódástól.

A 18. századi Magyarország gazdasági életében jelentős szerepet játszottak azok a balkáni
származású kereskedők, akiket a korabeli források összefoglalóan "török kereskedők"
(quaestores turci) vagy görög néven jelöltek. Görögnek azért nevezték őket, mert ortodox
vallásúak voltak, de etnikai-nyelvi szempontból a görögökön kívül szép számmal voltak
közöttük szerbek, macedónok, cincárok, románok és bolgárok is. Nagy részük 1718 után jött
be az országba, mert a pozsareváci béke jelentős kedvezményeket biztosított (csak 3% vámot
kellett fizetniük) a török alattvaló kereskedőknek. Később nagy részük felvette a magyar
állampolgárságot, és végleg letelepült az országban, főleg a városokban.

Belső vándormozgalom
A 18. század folyamán nemcsak az országot lakó népek számarányai változtak meg, hanem
térbeli eloszlásuk is. A 17. század végén megindult a belső vándorlás a túlnépesedett,
többnyire hegyvidéki jellegű nyugati, északi és keleti területekről a ritkán lakott, alföldi, az
egykori hódoltsági területekre. E vándormozgalom során a szlovák-magyar nyelvhatár
általában 10-40 kilométernyit tolódott el dél felé, s különösen Nyitrában, a Hernád völgyében
és a zemplén-ungi részeken volt jelentős a szlovák népterület előrenyomulása, amelyhez Ung,
Bereg és Ugocsa megyében a hegyekből a sík vidékre leszálló ruszinság csatlakozott.
Erdélyből román jobbágyok vándoroltak százezres nagyságrendben az Alföld keleti
szegélyére (Szatmár, Bihar, Arad megyékbe, sőt Békés megyébe is). Ugocsa megyében 1574
és 1775 között a szláv (ruszin) nevű jobbágycsaládfők száma tizenháromszorosára
emelkedett, míg a magyar nevű családfők száma egynegyedével csökkent. Bihar megyében
1692-ben, közvetlenül a töröktől való visszafoglalás után, 112 lakott és 370 lakatlan helységet
írtak össze, s a személynévanyagból ítélve a lakosság 93%-a magyar volt, s csak 7%-a román.
1773-ban viszont 330 helységben a lakosság románul beszélt, s csak 130-ban magyarul.

A vándormozgalom során nemcsak az összefüggő etnikai-nyelvi tömbök határai tolódtak el,

hanem kisebb-nagyobb nemzetiségi szigetek, szórványok keletkeztek a magyar nyelvterületen
belül is. Szlovák telepek sora jött létre a Dunántúl északi részén, a Pilis hegységben, Pest és
Békés megyében, Nyíregyháza körül és a Bácskában. A ruszinok is eljutottak e nagy belső
népvándorlás során Szabolcs, Szatmár, Borsod megyébe sőt a Bácskába és Szlavóniába is. Bél
Mátyás írta Szabolcs megyéről 1736-1738-ban: "Miután a magyarok megkevesbedtek, hogy a
megye földje teljesen műveletlen ne maradjon, pótlásként ruszinokat telepítettek ide."
Különösen Dél-Magyarország (Bácska, Bánát) vált igen vegyes és kevert lakosságú területté a
18. század folyamán.

A horvát és erdélyi szász rendi nemzet

Az ország nem magyar népei egymástól igen eltérő jogi viszonyok között éltek. A horvátok és
az erdélyi szászok mint önálló rendi nemzet (natio) területi önkormányzattal rendelkeztek.

Horvátország és a török uralom alól felszabadult Szlavónia területének nagyobb része katonai
határőrvidék volt, amely a bécsi Udvari Haditanács legfőbb igazgatása alá tartozott. A polgári
kormányzat alatt álló horvát és szlavón megyék közigazgatási és bíráskodási
önkormányzattal, saját tartománygyűléssel (sabor) rendelkeztek. A horvát önkormányzat élén
az uralkodó által kinevezett bán állott. A horvát tartománygyűlés által választott követek részt
vettek a magyarországi országgyűlésen is.

Ugyancsak területi önkormányzattal rendelkeztek Erdélyben a szászok, mint a három

törvényesen bevett nemzet egyike. Követeik - a másik két nemzet: a magyarok és a székelyek
képviselőivel együtt - részt vettek az erdélyi országgyűlésen. A szász önkormányzat legfőbb
szerve a Szász Egyetem (Universitas Saxonum), a választott szász ispán (szász gróf)
elnökletével, aki egyúttal Nagyszeben (Hermannstadt) polgármestere is volt. II. József
felfüggesztette a szász önkormányzatot, az Universitast feloszlatta, vagyonát lefoglalta, a
szász székeket betagolta a mesterségesen kialakított megyékbe, illetve kerületekbe, s maga
nevezte ki a szászok ispánját. A szászok tiltakozása ellenére elrendelte a concivilitast,
amelynek értelmében az addig elzárt szász városokba bárki szabadon betelepülhetett, ott
házat, birtokot és polgárjogot szerezhetett. A szász önkormányzat 1790-ben helyreállt, de a
concivilitas visszavonását nem sikerült kiharcolniuk.
A szerbek kiváltságai

Ha nem is alkottak az országgyűlés és a magyar kormányszervek által elismert rendi

nemzetet, mégis a többi nem magyar néppel szemben kedvezőbb helyzetben voltak a szerbek,
akik a 15. században, majd a 17. század végén világi, illetve egyházi vezetőik irányításával
szervezetten települtek be az országba, s az országgyűléstől és a királyoktól már a 15.
században jelentős kiváltságokban részesültek. Ezeket a kiváltságokat megerősítették a 17.
század végén I. Lipótnak a Balkánról akkor betelepült szerbek - a "rác nemzet" - részére
kiadott oklevelei. Ezek az oklevelek azokra a szerbekre vonatkoztak, akik 1690-ben a török
elől Magyarországra menekültek, a szerb nemzeti egyház fejének, az ipeki pátriárkának
vezetésével. I. Lipót 1691-ben elrendelte, hogy "saját magistrátusának felügyelete alatt ezen
rác nemzet megmaradhasson", s "valamennyien érseköktől, mint egyházi fejöktől, mind
vallási, mind világi ügyekben függjenek". 1694-ben pedig megengedte, "hogy a rác nemzet
csak ő császári felségének legyen alávetve, s mind a megyei mind a földesúri függőségtől
ment maradjon." Ezeket a kiváltságokat abban a reményben kapták, hogy hamarosan
visszatérhetnek balkáni lakóhelyükre, ahonnan elmenekültek.

A karlócai békekötéssel azonban e remények szertefoszlottak, s a menekült szerbek végleg

Magyarországon maradtak. Ilyen körülmények között a lipóti oklevelekben megígért politikai
önkormányzat megvalósítására nem kerülhetett sor, bár ezt a szerbek ismételten kérték.
Nagyobb részük végül is a katonai határőrvidék szervezetében kapott helyet, szabad
katonaparasztként. Sokan kivándoroltak Oroszországba. A többieket az 1771-ben kiadott Illír
Szabályzat (Regulamentum Illiricum), majd az 1779. évi Illír Deklaratorium (Declaratorium
Illiricum) magyar rendi és megyei hatóságoknak rendelte alá. E rendeletek biztosították a
szerb ortodox egyház önkormányzatát, a szabad érsek (metropolita) választást, s egyházi,
iskolai és alapítványi ügyeik intézésére engedélyezték rendszeres nemzeti egyházi
kongresszusok tartását. E kongresszusba 25-25 követet választott a polgári rend, a papság és a
határőrkatonaság, majd 1790-től a szerb nemesség is.

A nem magyar népek társadalma

Míg a szerbeknek csak kisebb része került végül is jobbágysorba, addig a szlovákok,
románok, a dunántúli horvátok és szlovének, valamint a 18. században betelepült németek
("svábok") túlnyomó része jobbágy volt. Ha voltak is - nem csekély számban - szlovák és
román nemesek, ők a magyar rendi-nemesi nemzet (natio Hungarica) tagjai voltak, s ha
nyelvükben nem is, de gondolkodásukban a magyar nemességhez hasonultak, amelyhez
társadalmi-politikai kiváltságaik kapcsolták őket. A polgári elem és a világi értelmiség - a
németek kivételével - igen kisszámú volt körükben, s egy sajátos Hungarus-tudatot képviselt:
számon tartották etnikai származásukat, a németek anyanyelvükön írtak is, de - mint Bod
Péter írja róluk - "magok is magyaroknak vallották az idegen országokban magokat... idegen
országbéliektől is magyaroknak tartatnak." (Az elnevezés onnan származik, hogy a külföldön
tanuló német és szlovák diákok Hungarusnak írták be magukat az egyetemi anyakönyv natio
rovatába.)

E népek vezetőrétegét az egyháziak alkották: a szlovákoknál a római katolikus és evangélikus

papok, a ruszinoknál és a románoknál pedig az uniált, görög katolikus papság. A ruszin
valamint román ortodox papok és családjuk a vallási unió révén kiemelkedtek a
jobbágysorból, s egy kiváltságos rend, a katolikus papság tagjaivá váltak, s egyúttal
értelmiségivé is, hiszen latin gimnáziumot, majd felsőfokú teológiai tanulmányokat kellett
végezniük. Sokan közülük a bécsi és a római egyetemre is eljutottak. Érthető tehát, hogy e
népek nemzeti mozgalmának korai szakaszában - a 18. században és a 19. század első felében
- ez az egyházi értelmiség játszott szinte kizárólagos vezető szerepet, ők dolgozták ki a
modern nemzetté váláshoz nélkülözhetetlen nyelvi-kulturális programot.

Nemzeti ébredési mozgalmak

A felvilágosodás hatására a Kárpát-medence jelentősebb lélekszámú nem magyar népei

körében - a magyarországi németek kivételével - megindult a modern nemzetté válás
folyamata, kibontakozott az a mozgalom, amelyet a történetírás nemzeti ébredésnek vagy
nemzeti megújulásnak nevez. A 18. század folyamán Magyarországon és Erdélyben e
mozgalmaknak első szakaszával találkozunk, amelyben a nemzeti nyelv és kultúra
létrehozását, valamint a nemzeti történeti tudat kialakítását tekintették fő feladatnak.

A szlovákoknál ezen a téren katolikus papok vállalták a kezdeményezést az 1780-as években.

Anton Bernolák (1762-1813) és Jozef Ignác Bajza (1755-1836) az addig használt cseh
irodalmi nyelv helyett a nyugati szlovák nyelvjárást igyekeztek irodalmi nyelvvé emelni: az
előbbi elkészítette az első szlovák nyelvtant, az utóbbi pedig szlovák nyelven írt regényt. Két
katolikus plébános, Juraj Papanek (1738-1802) és Juraj Fándly (1754-1811) írták meg a
szlovákok történetét, s népük múltjának dicsőséges korszakaként a Nagymorva Birodalmat és
Szvatopluk államát mutatták be.

A románoknál az unitus (görög katolikus) papság játszott hasonló szerepet. Ők az erdélyi

jezsuita gimnáziumokban megtanultak latinul, felismerték a román és a latin nyelv
rokonságát, s kezükbe kerültek a 16. századi erdélyi magyar és szász humanisták munkái,
amelyekben arról írtak, hogy a románok az egykori római Dácia lakóinak leszármazottai. Ha
így áll a helyzet, akkor pedig a románok Erdély őslakói, s erre hivatkozva kérte Ioan
Inochentie Micu-Klein erdélyi görög katolikus püspök már az 1730-as években a bécsi
udvartól és az erdélyi országgyűléstől, hogy a román nemzetet (natio Valachica) vegyék be
negyedik rendi nemzetként az erdélyi alkotmányba. A kérést mindkét fórumon elutasították,
de ettől kezdve ez a kívánság nem került le többé a román nemzeti mozgalom napirendjéről.

A dákoromán elmélet alapos és részletes kidolgozása az ún. erdélyi triász nevéhez fűződik.
Három Bécsben és Rómában tanult görög katolikus pap - Samuil Micu-Klein (1746-1806),
Gheorghe Sincai (Sinkai György, 1754-1816) és Petru Maior (Major Péter, 1760-1821) - az
1780-as években széleskörű római és bécsi adatgyűjtés alapján megírta a dákorománok,
vagyis az "oláhok" (Valachi) történetét, elkészítette a dáko-román nyelv nyelvtanát. Az addig
használt cirill írás helyett áttértek a latinbetűs írásra, s a román nyelvet "latinizálták", vagyis
megtisztították a történelem folyamán belekerült idegen, főként szláv elemektől. A
felvilágosodás szellemében igen fontosnak tartották a népművelést, s Erdélyben egy sor
román népiskolát szerveztek.

A szerbeknél hasonló volt a helyzet, mint a szlovákoknál: a túlnyomórészt egyházi, vallásos

irodalomban használt nyelv, az óegyházi szláv és az orosz keveréke, amelyet szlaveno-
szerbnek neveztek, távol állt a népnyelvtől. Ezzel a 18. század végén egy Európát megjárt,
felvilágosult bánáti szerb értelmiségi, Dositej Obradovic (1740-1811) szakított, aki írásaiban a
különböző vallású (katolikus, ortodox és mohamedán), de hasonló nyelvet beszélő délszlávok
egységét hirdette. E délszláv népek történetét a szerzetes Jovan Rajic (1726-1801) még a
hagyományos szlaveno-szerb nyelven írta meg, de műve ennek ellenére nagyban hozzájárult a
szerb történeti tudat kialakulásához.
A románokhoz hasonlóan a vallási unió és a görög katolikus egyházi értelmiség játszott
meghatározó szerepet a ruszin nemzetté válás korai szakaszában is. Az 1773. évi Lexicon
Locorum szerint 742 községben beszélt a lakosság ruszin nyelven. Számuk a század végén
300.000 körül lehetett. A 17-18. század folyamán Borsodba, Szabolcsba, Dél-Zemplénbe,
Szatmárba vándorolt ruszinok a 18. század végére nagyrészt elmagyarosodtak. A ruszinság
nyugati csoportja - Zemplén, Sáros, Szepes, Abaúj-Torna megyében - átvette a saját
nyelvéhez hasonló kelet-szlovák nyelvjárást, de az egyházi értelmiség hatására még sokáig
megőrizte ruszin származásának tudatát.

A munkácsi görög katolikus püspökség hivatalos egyházi írásbelisége a 18. század folyamán
kialakított egy olyan nyelvváltozatot, mely a liturgikus egyházi szláv nyelvhez, a kárpátaljai
ruszin népnyelvhez és a korabeli (galíciai) ukrán irodalmi nyelvhez egyaránt kapcsolódott. E
több nyelvi réteget szintetizáló nyelvváltozat tulajdonképpen a kárpátaljai ruszin irodalmi
nyelvnek tekinthető.

TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

Táj és település

A 16-17. századi török háborúk következtében az Alföld és a Dunántúl keleti részein a

kultúrtáj jelentős mértékben elpusztult, fejlődése megtört. A 18. század a regenerálódás,
újjáépítés korszaka, s így a táj- és településtörténet szempontjából elsősorban az Alföld s
bizonyos mértékig a Kelet-Dunántúl története. Az Alföldön, miután a hajdani erdők nagy
része elpusztult, a füves puszta és a mocsaras ártér vált meghatározóvá a táj arculatában. A
magasabban fekvő területeken az elpusztult erdők helyén a futóhomok jelenik meg mint új
vonás a táj jellegzetességei között. A háborúk következtében a falvak, települések nagy része
is elpusztult, közülük némelyik végleg pusztává vált. Az alacsony népsűrűség mellett
kezdetleges gazdálkodási formák, a szilajpásztorkodás, a pákászat a jellemzők.

Az Alföld menekülő népessége néhány településen koncentrálódott. A 18. század elején ezek
a települések aligha nevezhetők "óriásfalvaknak", hiszen népességük még alacsony. 1715-
1720-ban Makó, Cegléd, Szentes, Mezőtúr, Halas lakossága 1-2 ezer fő; Hódmezővásárhely,
Jászberény, Nagykőrös 2-5 ezer fő; Szeged, Kecskemét kb. 5 ezer fő; Debrecen talán 10-12
ezer fő.

Települések az Alföldön

Az alföldi települések jellege falusias, szegényes volt. Ennek az építőanyag (fa, kő) hiánya, de
a létbizonytalanság is az oka: a házak sárból, nádból, vesszőből épülnek. Kunyhószerű házak
zegzugos tömbökben csoportosulva, ezt szérűskertek, ólaskertek terjedelmes öve keretezi. A
főként legelőnek használt környező földeken csak itt-ott találhatók kisebb darabban
szántóföldek, melyeket évente osztanak ki a művelők között. Az egymástól távol fekvő
települések határa nagy kiterjedésű; ez teszi majd lehetővé, hogy a népességnövekedéssel
valóban óriásfalvakká, tízezres, sőt több tízezres lélekszámú településekké váljanak, mint
Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, a hajdúvárosok. A Tisza közelében, a folyó árterének
szigetein azonban kisebb települések is fennmaradtak, így az Alföldön az óriásfalvak és a
közepes népességű települések övezetei váltják egymást.
A népességnövekedéssel gyarapodó szántóterületek terjedelmes övezete mintegy kettévágja a
legelőterületet, elválasztva a kezes- és aprójószágot nevelő belső legelőt a
szilajpásztorkodásra használt külső legelőtől. Mivel a szántóföldek a település magjától egyre
távolabb fekszenek, kialakul a tanyavilág, megkezdődik az óriásfalvak felbomlása. A tanyák
elődei a szilaj jószág teleltetésére használt ősi pásztorszállások voltak, melyek változatos, az
egyszerű anyagok felhasználásában nagy találékonyságról tanúskodó pásztorépítészetét a
néprajz mutatta be. A települések szerkezete is átalakult. Az ún. kétbeltelkes struktúra
lassanként felbomlott. Hagyományosan a belső telek elsősorban lakóhelyül, téli szállásként
szolgált, míg a település magját övező külső telkeken, az ólaskertekben a belső legelőn nevelt
jószágot tartották, és itt tartózkodtak legtöbbet a munkaképes férfiak is. A település
növekedésével azonban az ólaskertek helyét is lakóházak foglalták el, az ólak és istállók a
szántóföldekre kerültek. A szilajpásztorkodás lassú térvesztésével pedig a pásztorszállások
száma is csökkent, illetve ezek is a szántóföldi művelés szolgálatába álltak. Egyre állandóbb
épületeket emeltek: ól vagy ideiglenes kunyhó, majd szobával kibővített ól, végül falusias
lakóház melléképületekkel, így alakult ki a 18-19. század során az alföldi tanya. A tanyákon
eleinte csak a nyári munkák idején laktak, később a gazda cselédje állandóan ott tartózkodott,
végül (a 19. század során) a gazda egész családjával ide költözött.

Irtásfalvak, telepesfalvak, városok

A 18. század során a Szigetközben is tanyák alakultak ki. A vízjárta helyeken, szigeteken
legeltettek, nyáron az állatok lábas-színekben háltak, télire ideiglenes szállásokat építettek
nekik sárral becsapkodott sövényből, melyet náddal fedtek be. Ezek lettek a szigeteken
kialakult települések első csírái. Idővel a szállásokra kiköltöztek a pásztorok, a szolgálók
feleségei is, vagy itt alapítottak új családot kilépve a nagycsaládi kötelékekből. Erdőirtásokon,
feltört réteken is gazdálkodtak, házakat építettek. Fő közlekedési eszközük a ladik; esküvőre,
temetésre ezzel mentek, akárcsak ügyeiket intézni a szigetvilágon kívül fekvő településekre.

Az egykori Hódoltság peremvidékein a kisebb vagy legfeljebb közepes települések

jellemzőek, azon túl a kultúrtájat alig bolygatta meg a törökvilág. Telepítésekkel töltötték ki a
háborús pusztítás okozta hézagokat, így a telepített falvak sem alkottak nagy, egységes
tömböket. Ugyanakkor az új telepített falvak határa korlátozott, emellett a domborzat is
befolyásolta növekedésüket. Az Alföld közepén, Harruckern-birtokokon, Délvidéken (Bácska,
Temesköz) a telepített falvak nagy határú óriásfalvak lesznek, lévén elég helyük a
terjeszkedésre. A Délvidéken azonban inkább a szabályos, mérnök-tervezte telepesfalvak a
jellemzőek, pl. Charlottenburg, Schöndorf, Engelsbrun. A hegyvidéki települések a 18. század
során alig változtak, bár népességük részben kicserélődött.

Bár a néprajz hajlamos a 18. század fejlődését jellegzetesen mezőgazda-falusi és nem városi
fejlődésként jellemezni, a század során a városok, a városi élet átalakulása, térnyerése igen
jelentős. Ekkor, az újjáépítés, illetve részben átépítés során jönnek létre a még ma is
megtekinthető, többé-kevésbé egységes barokk városmagok. Különösen a század második
felében Pozsony, majd Buda és Pest, de más regionális központnak tekinthető város arculatát
változtatják meg az épülő főnemesi paloták, egyházi és világi épületek. A századvég
magyarországi utazói már a szórakozás és a nyilvánosság új helyszíneiről is beszámolnak: a
pesti állatheccről, a színházakról és kávéházakról. A kormányzatot és a városi
önkormányzatokat ugyanakkor városegészségügyi, tűzrendészeti és piacszabályozási
feladatok is foglalkoztatják. A szabad királyi városok száma a 18. század során éppúgy
növekedett, mint a magyarországi városfejlődésben jelentős és sajátos szerepet játszó
mezővárosok száma. A középkori "váras" település, a 16-17. századi végvár és erődítmény
helyére a 18. század során a kereskedelemnek és kézműiparnak, valamint a világi és egyházi
igazgatási funkcióknak otthont adó modern városok léptek.

Települések tipológiája

A néprajz és a településtudomány is településtípusok meghatározásával mutatja be a több

tényező különféle együtthatásaként kifejlődött, igen változatos településeket. A típusalkotás
alapjául szolgálhat csupán egy-egy szempont, illetve tényező kiragadása éppúgy, mint az
összetettebb, több szempontot figyelembe vevő osztályozás is. A települések pl. keletkezésük
szerint lehetnek régiek vagy újak, tervszerűen telepítettek vagy "magától" keletkezettek. A
tulajdonviszonyok szempontjából pedig lehetnek több birtokos vagy egy földesúr, illetve a
kincstár kezén levő települések. Gyakorta használatos szempont a település mérete: pl. kis
határú és kis népességű település, vagy óriásfalu nagy határral. Szokásos a település-alaprajz
szerinti osztályozás, mely gyakorta egyszerű ellentétpárokat állít föl: pl. nőtt, illetve spontán
kialakult település, ellentétben a tervezett településsel; a szabályos, illetve geometrikus
formájú település, ellentétben a szabálytalannal; a falusias, illetve mezőgazdasági jellegű
település, ellentétben a városias településsel. Az ilyen egytényezős tipológiák alapjául
szolgálhatnak továbbá a mezőgazdasági tulajdonviszonyok és a parasztság társadalmi
rétegződése, a tájképi-formai elemek (topográfia, alaprajz, határhasználat), a nagyságrend és a
településhálózatban elfoglalt hely, illetve szerep, vagy akár a települések funkcionális
különbségei. Szokásos a települések osztályozása a telkek száma és elhelyezése szerint is, így
a két fő osztály a csoportos települések, melyek egymással érintkező telkekből állnak, és a
szórványtelepülések, ahol a telkek egymástól elkülönültek, vagy csak egy telek áll
magányosan. A két véglet között számtalan átmeneti forma is megfigyelhető.

Gazdálkodás és telekformák

A 18. századi települések formáját, típusait kétségtelenül meghatározta a gazdálkodás módja.

A határhasználat, az állattenyésztés és a földművelés különböző módozatai befolyásolták
mind a település, mind pedig az azt alkotó telkek formáját. A 18. század során a
mezőgazdasági technikák és módszerek jelentős változáson mentek keresztül. A század
második felére eltűnt pl. a szántóföldközösség, bomlásnak indult a legelő-, erdő- vagy
rétközösség. A szántóföldi művelésben a két-, majd háromnyomásos gazdálkodás, sőt
helyenként a vetésforgó vált jellemzővé. Hasonló jelentőségű változást jelentett a lassan
háttérbe szoruló szilajpásztorkodás és az egyre nagyobb jelentőségű istállózó állattenyésztés,
helyenként akár az igen specializált "schweizer" tehenészet megjelenése. A gazdálkodás terén
bekövetkezett változások befolyásolták ugyan a települések és telkek elrendezését, az
alapvető típusok azonban továbbra is fennmaradtak. A 18. század során a Dunántúl nyugati
részén dombhátakra épült szeres-települések, a szőlőművelő hegyközségek és a hegyvidéki
tanyák mellett a szórványtelepülések újabb változatai is megjelentek az alföldi tanyák
kialakulásával, illetve az irtványtelepülések szaporodtával. A falvakat alapvetően két
telekforma jellemezte: egyrészről a tábla vagy téglalap alakú telek, mely az Alföldre, a nagy
földterülettel rendelkező állattartó gazdálkodásra jellemző; másrészről a keskeny, hosszú,
szalag alakú telek, mely a domb- és hegyvidékre, a kevesebb földdel bíró, f(ként földművelő
gazdálkodásra utal. A II. József-féle első katonai felmérés térképszelvényein jól
megfigyelhetők és elemezhetők a 18. század végére Magyarországon kialakult
településtípusok.

Udvar és ház
A telek, illetve annak beépített része, az udvar elrendezése alapján ugyancsak két fő - "soros"
és "csoportos" - típust szokás megkülönböztetni. Ahol az udvar nem elég nagy ahhoz, hogy
ott állatokat elhelyezzenek, kialakul a belső telektől elkülönült kertek (ólaskert, szérüskert)
használata. Ahol a telek mérete elég nagy, tágas, ott alakul ki a csoportos udvar: a telken
szétszórva épülnek a lakó- és különféle gazdasági épületek. Jellegzetes típus, ahol az utcával
párhuzamosan elhelyezett csűr zárja le az udvart, emögött terül el a szénás- vagy csűröskert.
Soros udvar alakul ki ott, ahol a telek hosszúkás, keskeny, és így nincs elegendő hely az
épületek szétszórt elhelyezésére. A főépület vagy a lakóépület végénél - ahhoz
"hozzáragasztva" - sorban épülnek föl a melléképületek. Idővel a külön tető helyett az egész
épületsor közös tetőt is kaphat. Ha túl hosszú az épület, derékszögben megtörik ("hajlított",
"kukorított" ház, illetve udvar). Idővel esetleg az udvarnak mind a négy oldalát is beépítik, ezt
nevezik "kerített" udvarnak. Ennek azonban nagy hátránya a tűzveszélyessége, valamint a
házközösség felbomlásával az osztozkodás csak az épület szétbontásával valósítható meg. Az
udvartípusokat jellemzi a kerítés és kapu használata.

A lakóház külseje igen változatos lehet, sajátos jelleget, kultúrát tükröz, míg a ház belseje,
beosztása csak kevés típust mutat. Tipikus a háromosztatú lakóház: pitvar és konyha; ettől
jobbra a szoba, benne kemence, asztal és a fal mentén körben padok. A pitvarból balra nyílik
a kamra, benne nyoszolya, lisztesládák. A házak hagyományos tipológiája főként a tűzhelyek
számán ("egysejtű", "kétsejtű") és elhelyezésén alapszik.

A népi építészet emlékei

Az erdők kiterjedt pusztítása következtében a fa építőanyagként való felhasználása csökkent,

a korszak jellegzetes építőanyagának a változatos módon használt föld számított. A földfalak
közül a villával rakott sárfal visszaszorulóban volt, terjedt viszont a sárgombócból készült,
valamint a tömésfal (vagy vertfal), illetve a vályog alkalmazása.

A kisnemesi építkezésben megjelent a kő, de csak a Bakonyban, a Vértesben és az Északi-

középhegység egyes területein, illetve néhány város körzetében. Tudunk égetett tégla
használatáról is, de csak a tehetősebb rétegeknél, egyébként még az alapozásnál is ritka volt.

A teherhordóbb falazat lehetővé tette a tetőszerkezet terhét viselő, a falra támaszkodó félágas,
illetve ollóágas alkalmazását. A tető borításában, a héjazatban az ország nyugati felében az
összekötözött rozsszalmából készített zsúp terjedt el, a középső országrészben pedig a
tetőszerkezethez erősített, felvert nád. Az egész magyar nyelvterületen megjelent a fazsindely,
de inkább csak a középületeken.

A lakóépületek csekély alaprajzi változást mutatnak. A Dunántúlon a 4-5 osztatú épület volt
jellemző, külön udvari bejáratú helyiségekkel. A helyiségek emelkedő száma nem a lakótér,
hanem a tárolótér növekedését eredményezte. Nőtt az istállók mérete, a középgazdaságokban
is terjedt a terménytároló pajták építése.

Az alföldi lakóház háromosztatúsága megmaradt. A szabadból egy bejárat volt az épületbe, ez

a pitvarba vezetett, innen nyílott a ház (szoba) és a kamra. Itt a bővülés a külön fedél alatt
készített gazdasági épületek növekvő számában jelentkezett. Az ország keleti felén (Partium,
Erdély) a kéthelyiséges ház volt ekkor a leggyakoribb.

Jelentősek voltak a változások és a táji különbségek a tüzelőszerkezetben is. A zárt

tüzelőberendezést (a kemencét és a kályha különböző változatait) alkalmazó területek közül a
Dunántúlon és az Alföldön elterjedt a kívülfűtés: a füstmentes lakóteret (szobát) a vele
szomszédos helyiségből (konyhából) fűtött kályhával, kemencével melegítették, így a
konyhában nyílt tűz égett. A Dunántúlon a konyhában is födém volt, a kémény pedig
hiányzott, így ott ez a helyiség nagyon füstös volt, míg az alföldi kevésbé, mert ott a
konyhának nem volt mennyezete, illetve szabadkéménnyel a tetőn kívülre vezették a füstöt. A
belülfűtős területen (kemence, amelyet belül a szobában fűtenek) a lakótér füsttelenítését a
kemence szája fölé épített, a füstöt elvezető kürtővel oldották meg. A zárt tüzelőket
mindhárom területen mintegy 60-80 cm-re felemelték a padlószintről. Erdélyben továbbra is
szinte kizárólagos maradt a nyílt tüzelőberendezés (kandalló), inkább a láng- és füstfogó
anyagában jelentkeztek újítások, és abban, hogy a csempével borított kandalló a
közrendűeknél is terjedt.

ÉLETMÓD

GAZDASÁG-GAZDÁLKODÁS

Ipar, bányászat

A másfél évszázados török uralom korszakának lezárulása önmagában még nem adott
lendületet a gazdaság fejlődésének, hiszen a felszabadító háborúk is óriási terhet jelentettek a
lakosságnak. A Rákóczi-szabadságharcot követően beköszöntő tartós belföldi békeidőszak
kedvező körülményt biztosított a fellendüléshez, ami azonban egyéb feltételek híján mégsem
következhetett volna be. A magyarországi ipari tevékenységnek keretet nyújtó középkorias
szervezettségű céhek szabályzata nem engedte meg nagyobb termelékenységű
munkaeszközök alkalmazását. De nem állt rendelkezésre korszerű szaktudású iparosgárda
sem: a kisszámú, javarészt textilmanufaktúra általában a földesúri majorságok csekély ipari
szakértelemmel rendelkező munkásaira kényszerült támaszkodni, ezért jó minőségű,
külföldön is értékesíthető terméket nemigen tudott előállítani. A Forgács János gróf által
1765-ben a Nógrád megyei Gácson alapított posztómanufaktúra azon kevés kivétel egyike
volt, amelyik idővel mégis gyárrá fejlődött. Az első nagyobb magyarországi manufaktúra
azonban mégsem ez volt, hanem a Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc 1736-ban
megalapította sasvári kartonnyomó, illetve a szintén általa 1749-ben Holicson létrehozott
majolikamanufaktúra (mindkettő Nyitra vármegyében). Ám ezekkel, valamint néhány
kereskedő kezdeményezésére életre hívott textil- és bőrmanufaktúrával együtt még 1790 táján
is mindössze egy tucat nagyobb üzem működött Magyarországon.

A nem céhes jellegű, tőkés üzemek száma ugyanakkor mintegy 125-re tehető, de ezek kb.
öthatoda húsznál kevesebb alkalmazottat foglalkoztatott. Csupán hét üzem működött száznál
nagyobb létszámmal. Minthogy pedig a Habsburg Birodalom némelyik kedvező ipari
adottságokkal rendelkező tartományában meglehetősen jó minőségű termékeket állítottak elő
kellő mennyiségben, a kormányzat arra az álláspontra helyezkedett, hogy Magyarországon - a
bányászatot és a kohászatot leszámítva - az ipart kevéssé kifizetődő fejleszteni. A
nemesfémek kitermelését a felségjog alapján abban érdekelt kincstár támogatta részint
erdélyi, még inkább a Garam-vidéki bányákból. Ehhez kapcsolódó nemzetközi jelentőségű
találmányok is születtek hazánkban. A bányavizesedés kiküszöbölésére az Udvari Kamara
által Csehországból Selmecbányára hívott Hell Máté Kornél gépmester által üzembe
helyezett, vízikerékkel hajtott rudas szivattyú külföldön is elterjedt. Egyik fia, Hell József
Károly pedig 1753-ban megalkotta a világ első sűrített levegővel működő vízemelőjét. Az
erdélyi születésű Ignaz von Born 1786-ban bemutatott amalganizációs találmánya pedig a
fémnek a szegényebb tartalmú ezüstércből való kiválasztását szolgálta higany segítségével.

A kormányzat 1735-ben bányatisztképző iskolát alapított Selmecbányán a Habsburg

Birodalom szakember-utánpótlására, amely 1763-ban a főiskolainak megfelelő akadémiai
rangra emelkedett.

Mintegy hatszorosára növekedett a magyarországi vastermelés a század folyamán, amit a

vasszerszámok és -eszközök iránti fokozódó igény, valamint a katonai szükségletek - a
tüzérségnek munícióval való ellátása - ösztönöztek. Kedvezett ennek a fiskális érdek is,
hiszen a legjelentősebb vaskohászati üzemek kincstári kézben voltak. Az 1770-ben alapított, a
diósgyőri uradalomban lévő ómassai nagyolvasztót is átvette a kamara a kiemelkedő, de
eladósodott Fazola (Fassola) Henrik kovácsmestertől. A század második felében egyre több
vashámort alapítottak magánföldesurak. A magyar korona országainak évi mintegy 9.500
tonnás termelése jelentősnek számított annak ellenére, hogy a hazai vas minősége a Habsburg
Birodalmon belül sem számított különösebben jónak.

Mezőgazdaság

Az ország töröktől visszafoglalt részén kiterjedt, művelésre, legeltetésre alkalmas földek

voltak, igaz, ritka településhálózattal. Ezért a földbirtokosok valamint a kormányzat
igyekeztek adó- és egyéb kedvezményekkel csalogatni a földműveseket, akik az ország
sűrűbben lakott peremvidékeiről érkeztek, de nagy számban jöttek a Kárpát-medencével
keletről és délről határos területekről, s a Német-római Birodalom több tartományából is.

A földművesek munkája nyomán mocsarak lecsapolásával, parlagok feltörésével újabb nagy

kiterjedésű területek váltak termővé, s elterjedtek a kapás növények (burgonya, kukorica,
dohány) is. A kormányzat járt elöl példával. A töröktől 1718-ban visszafoglalt Temes-vidéket
Temesi Bánság néven 1778-ig nem magyar kormányszék, hanem az Udvari Kamara
felügyelete alá helyezték. Arra törekedtek ugyanis, hogy e terület ipari növények
meghonosításával az összbirodalmi gazdasági érdekeknek megfelelően kamatozzék: az
osztrák és cseh tartományok textiliparát részben onnan látták el nyersanyaggal.

Kereskedelem

Magyarország gazdasági termelésének a Habsburg Birodalom áramkörébe való bekapcsolási

szándéka persze csak úgy lehetett sikeres, ha annak érdekében módosítják a kereskedelmi
feltételeket is. 1754-től kezdődően olyan vámrendszert alakítottak ki, amely fenntartotta
ugyan a Magyarország és az örökös tartományok közötti belső vámhatárt, de a vámtarifát az
adott terület szempontjából fontosnak vagy szükségtelennek ítélt áruféleségek szerint
állapította meg. Ennek következtében a hazánkból származó mezőgazdasági cikkeket -
melyekre a Habsburg Birodalom többi tartományának szüksége volt - olcsón lehetett kivinni
az országból. Hasonló volt a helyzet a Poroszország ellen viselt két háborúban elvesztett
Szilézia helyett más tartományokban gyors ütemben fejlesztett manufaktúrákban
feldolgozandó mezőgazdasági eredetű nyersanyagokkal is. Mindezek fejében alacsony
vámtétellel hozták Magyarországra a Habsburg Birodalmon belül előállított iparcikkeket,
melyek közül a földműves eszközök mezőgazdaságunk fejlődése számára nélkülözhetetlenek
voltak. A külső vámhatáron keresztül szállított árukért ki- és befelé egyaránt magas összeget
kellett fizetni, mert a Birodalom gazdaságának egészét igyekeztek védeni a külföldi
versenytől.
Ez a vámpolitika a magyarországi ipart többnyire kétségkívül sújtotta, a gazdaság egészét
tekintve azonban nem eredményezett hátrányos helyzetet, hiszen a mezőgazdasági kivitelt
kifejezetten támogatta. A kormányzat gazdasági elképzelésének megfelelően - nálunk
csakúgy, mint a Birodalom egyéb területein -, akár a többi ágazat rovására is azt fejlesztette,
amihez megvoltak az adott helyen a feltételek. Ennek következtében a magyarországi kivitel
zömét agrártermékek tették ki. A század első felében továbbra is a szarvasmarha (a göböly)
volt a legkelendőbb: évente mintegy hatvanezret adtak el belőle, javarészt alföldi, görög és
örmény kereskedők bérelte legelőkről származókat, főként az örökös tartományok piacain. A
Habsburg és az Oszmán Birodalom között a pozsareváci béke (1718) nyomán kötött
kereskedelmi szerződés értelmében ugyanis török fennhatóság alá tartozó alattvalók kedvező
feltételekkel kereskedhettek Magyarországon. Közülük sokan le is telepedtek itt, s a belföldi
árucserében is fontos szerepet játszottak. Második helyen a borkivitel állt. A bor egyik igen
fontos vásárlója, Szilézia porosz kézre kerülése, továbbá Lengyelország első felosztása (1772)
azonban súlyosan érintette a borexportot. Az észak felé irányuló kivitel számára mégis némi
kárpótlást jelentett az Oroszország részéről a hegyaljai bor iránt jelentkező kereslet. Egyelőre
még harmadik helyen, de a bácskai és bánsági termesztésnek köszönhetően felzárkózóban
volt a gabonakivitel, ami majd a századforduló franciák elleni háborúi idején már kiemelkedő
jelentőségű lesz. Ezeknél szerényebb, mégis számottevő volt a hazai gyapjú-, sertés- és
nyersbőr-, viasz-, méz-, valamint a hamulúgkivitel. Az utóbbit gyapjúmosáshoz, illetve
bőrfeldolgozáshoz használták.

Adóreform

A Birodalom stabilitásának alapvető feltétele volt a rendszeresen szedett állami adó, aminek
java részét a nálunk 1715-ben felállítandó hadsereg emésztette fel (kontribúciónak, azaz
hadiadónak nevezték). Minthogy a nemesség továbbra sem vállalt részt az adózásból,
változatlanul a nem kiváltságoltakra hárult annak egész terhe. Főképp a jobbágyokat sújtotta,
mert kaszárnyák híján hozzájuk szállásolták be a katonákat, akiket lovukkal együtt
élelmezniük is kellett. Ez volt a forspont. A jobbágyi terheket növelték a század folyamán a
Habsburg Birodalom által viselt háborúk, melyek a hadsereg igényét fedező bornak,
gabonának jó piacot biztosítottak. Az eladásban érdekelt földesurak birtokaikon minden
addiginál nagyobb mértékben kiterjesztették a saját kezelésben megtartott, jobbágyi robotban
műveltetett földeket, a majorságokat. Gyakran az eladás helyszínére is a jobbágyával
szállíttatta el áruit a földbirtokos, az olykor távoli piacokra ún. hosszú fuvarral.

A súlyos földesúri terhek miatti parasztfelkelésektől és az attól való félelem, hogy a

parasztság az állami adó fizetésére képtelenné válik, beavatkozásra késztette a kormányzatot.
A helyzeten a jobbágytelek birtoklása nyomán járó kötelezettségek országosan - Erdély
kivételével - egységes szabályozásával igyekeztek javítani. Az úrbérrendezés a birtokos
nemesség körében nagy felháborodást keltett, mivel nem ismerték el az államhatalom
beleszólási jogát a jobbágy-földesúr viszonyba. Nem volt hát remény arra, hogy
országgyűléssel fogadtassa el, ezért Mária Terézia rendeleti úton vezettette be 1767-ben.

Paraszti gazdálkodás

Határhasználati rendszer

A Kárpát-medence nyugati, északi és keleti részein - a Királyi Magyarországon - a

településállomány és a népesség nagyobb részt sértetlen maradt. Ezeken a tájakon nem
változott meg az Európában évszázadok óta gyakorolt határhasználati rendszer, a két- vagy
háromnyomásos gazdálkodás. Ebben a rendszerben a falvak lakói a faluközösség által
megszabott módon és mértékben részesedtek a község határához tartozó területben és annak
hasznaiban.

A határ rendszerint távolabbi részein található erdők, vizek, nádasok, legelők a közösség
tagjainak osztatlan közös használatában maradtak. A falu minden lakosa szükségletei szerint
részesülhetett a rajtuk folytatott kezdetlegesebb gazdálkodási ágak - gyűjtögetés, halászat,
vadászat, erdőélés, legeltetés - hasznából.

A faluközösség által egyéni használatba (és birtoklásba) engedett földek öt részből álltak: 1.
belsőtelek - ezen épültek fel a házak és a gazdasági épületek, itt helyezkedtek el a
veteményeskertek; 2. a gabonatermesztésre legalkalmasabb határrészeken kialakított
dűlőkben található szántók; 3. a nedvesebb talajú, fűtermelésre és szénakészítésre szolgáló
rétek; 4. a belső telkek közelében a gabonaféléktől eltérő tenyészidejű növények (kender, len,
káposzta, kukorica, dohány) termesztésére szolgáló kertek; 5. valamint a határ arra alkalmas
részén külön területi egységbe - szőlőhegybe vagy szőlőskertbe - csoportosított szőlők.

Az ország középső és déli részeinek, a török uralom alá tartozott területeknek természeti képe
teljesen eltért a fentebb említett tájakétól. Európa nyugati részeiből idevetődött utazók
egzotikus, az emberi munka nyomait alig mutató elvadult vidéket láttak, ahol a létfenntartás
kezdetleges módszerekre és szegényes eszközökre épült. A természetes növénytakaró és a
vizek nyújtotta javak gyűjtögetése, a halászat, vadászat mellett az állattartásnak jutott a döntő
szerep. A nagy munkaráfordítással feltört kevés szántóföldet folyamatosan szántották több
éven át, majd kimerülése után parlagon hagyták, és újabb darabot törtek fel a bőségesen
rendelkezésre álló földből. A faluközösség szerepe a határhasználat szabályozásában itt
kezdeti fokon állott.

A nyomásos határhasználat

A legfontosabb földdarabok - az emberek élelmét termő szántók és az állatok

takarmányozását biztosító rétek - egyéni használatát a faluközösség többféle módon
szabályozta. Mindkét típusú földet esztendőnkénti nyílhúzással újraosztották, a faluközösség
tagjainak vagyoni helyzetéhez, lényegében igásállat-állományához igazították. A 18. század
folyamán az esztendőnkénti újraosztást a szántók esetében több évig tartó birtoklási szakaszok
váltották fel, a réteknél azonban mindvégig fennmaradt. A faluközösség azt is előírta, hogy az
egyes gazdaságok mely dűlőbe milyen gabonát vessenek, és a szántás, aratás, behordás
munkafolyamatait megszabott időben végezzék. Erre azért volt szükség, mert a betakarítás
után a szántók közös legelőként szolgáltak. Kétnyomású rendszerben a község rendelkezésére
álló szántóföldek mintegy felét szántották, a másik fele ugaron maradt, a két határrészt pedig
évente váltogatták. A háromnyomású rendszerben mind az őszi, mind a tavaszi gabona, mind
pedig az ugar a földek harmadát tette ki. Az őszi vetés helyére a következő évben tavaszi
került, majd a harmadik esztendőben ugaron maradt.

A parlagoló vagy talajváltó rendszer

Az elsősorban a volt hódoltsági területeken működő határhasználati rendszer csak nagy

földbőség és ritka népesség mellett volt folytatható. A felszántott földet minden esztendőben
trágyázás nélkül vetették egészen a kimerüléséig, majd máshol szántottak fel újabb
földdarabot. A népesség növekedésével a faluközösség irányítása alá vonta a határbeli földek
használati módjának megszabását. A szabályozott talajváltó rendszerben meghatározott
időközönként, de nem évenként váltogatták a szántás helyét. A szabályozott talajváltó
rendszer a 18. század folyamán a helységek nagyobb részében két- vagy háromnyomásossá
alakult át.

Az alföldi nagy mezővárosokban és a szabadparaszti területeken a földközösségtől csak lazán

függő egyéni parasztbirtokok jöttek létre szabad foglalás útján. Itt a gazdálkodás fő ágát a
külterjes legeltető állattartás alkotta. A tehetős gazdák - az irányításuk alatt álló közösség
beleegyezésével - már a 16. századtól mezei kerteket fogtak fel maguknak a legjobb
termőképességű határrészeken. A 18. század folyamán a mezei kerteken a szántóművelés
jutott túlsúlyra az állattartással szemben. A kialakuló tanya komplex gazdasági telephellyé, az
egész gazdálkodás középpontjává fejlődött. Örökölhető magánbirtokká válásához azonban
nagy mennyiségű egyéni munka - a földterület körülárkolása, szántóföld-feltörés, a helyben
teleltetett jószág trágyáját is értékesítő földművelés, épületek létesítése, kútásás - is szükséges
volt. Birtokosa számára a minden kötöttségtől, közösségi nyomáskényszertől mentes
gazdálkodás lehetőségét biztosította.

Korszakunkban a tanya azonban csak a mezei munkák idején, kora tavasztól késő őszig volt
lakott, télire a jószágokat gondozó béreseken kívül a munkaképes felnőttek is visszahúzódtak
a mezővárosi belső lakóházba, amely az esztendő nagyobbik felében az öregek és gyermekek
tartózkodási helye maradt.

Gazdálkodás a szabad élő földön

A faluközösség közös használatában maradt szabad élő földön - erdőkön, vizekben,

nádasokban, legelőkön - gyűjtögető gazdálkodást folytattak. Gyűjtöttek emberi élelemre való
gyümölcsöt (vadalmát, vadkörtét, mogyorót, gesztenyét, szamócát, kökényt), gombát,
sulymot, vadméhek mézét, madártojást. A jószág táplálékaként füvet, szénát, lombot, bükk- és
tölgymakkot. Építő- és tüzelőanyagként ágat, vesszőt, nádat, gyékényt, tőzeget, követ. Bőrök
cserzésére cserfa kérgét és gubacsot. Az erdőlésben a gyűjtögető gazdálkodás szintjét
meghaladta az üveggyártásra, festékkészítésre, szappanfőzéshez használt hamuzsírfőzés,
valamint az erdei legeltetés. A hamuzsírfőzés következtében hatalmas kiterjedésű erdőségek
semmisültek meg. Az erdők regenerációját pedig a frissen sarjadó erdőre hajtott marhák,
juhok, de főleg kecskék rágása, legelése tette szinte lehetetlenné. A faállomány nagymérvű
megfogyatkozása ösztönözte Mária Teréziát az erdőrendtartás kibocsátására 1770-ben.

A művelt földterület változása

A 18. század folyamán a megművelt földterület több mint ötszörösére növekedett. A

legnagyobb mértékű növekedés minden művelési ágban az egykori török Hódoltság területén
figyelhető meg.

1720 1780
Királyi Magyarország 175 875 760 693
Végvári övezet 63 027 358 699
Török hódoltság 98 777 639 244
Szántó összesen (hektár) 337 679 1 758 636

Királyi Magyarország 44 279 173 286

Végvári övezet 20 449 114 177
Török hódoltság 20 839 190 989
Rét összesen (hektár) 85 567 478 452

Királyi Magyarország 19 508 22 919

Végvári övezet 4 803 19 848
Török hódoltság 6 800 23 929
Szőlő összesen (hektár) 31111 66 696

Az eltérő történelmi sorsú országrészek között 1720-ban meglévő jelentős különbségek a 18.
század hat békés évtizede során lényegesen csökkentek.

A természeti feltételekkel (éghajlat, talaj) is összefügg, hogy a volt királyi Magyarországon a

rozs, a volt török hódoltságban a búza foglalta el a legfőbb helyet a gabonafélék között.

A korszakban legfejlettebbnek számító háromnyomásos rendszer egyre nagyobb teret

hódított, visszaszorulóban volt az évenkénti nyilas osztás. A legfejlettebb vidékeken
általánossá vált az évenkénti három - az ugar, a keverő és vetés alá történő - szántás. A
trágyázás azonban nem terjedt. Ennek oka az év nagyobbik részében a legeltető állattartásban,
valamint abban keresendő, hogy a föld termőképességének megújulásához elegendőnek
vélték az esztendőn általi pihentetést és az ugaron legelő jószágok elhullajtott trágyáját.

Új növények a gazdálkodásban

A 18. század folyamán az évszázadok óta termesztett növények mellett újabb, újvilági eredetű
növények - kukorica, dohány, fűszerpaprika, burgonya - jelentek meg a termesztésben. E
növények közös jellemzője, hogy tenyészidejük jelentősen eltér az évszázadok óta termelt
gabonaféléktől: ültetésük késő tavasszal kezdődhetett, érésük pedig október végéig
elhúzódott, így nehezen voltak beilleszthetők a nyomásos gazdálkodás rendszerébe. Ezért az
említett növények termesztése túlnyomórészt az irtásföldeken, illetve a nyomásos rendszerben
művelt szántókon kívüli kertekben folyt. A dohánytermesztés jellemző területe a szegediek
által bérelt pusztahálózat a Dél-Alföldön. Itt a 18. század második felében a
dohánytermesztésre specializálódott, nagy szakértelmet felhalmozó kertészségek jöttek létre.

Az új növényfélék termesztéséhez szükséges ismeretek terjesztésében és a mezőgazdaság

korszerűbbé válásában az 1770-es évektől növekvő szerepet kapott a mezőgazdasági
szakirodalom: Mitterpacher, Nagyváthy János és Tessedik Sámuel munkái.

Állattartás, tartásmódok

A néprajzi kutatások három tartásmódot különböztetnek meg elsősorban annak alapján, hogy
a legeltetésnek, illetve a készletezett takarmánynak milyen szerepe van az állatok
élelmezésében.

A külterjes (extenzív, rideg) tartásban az állatállomány egész éven át a legelőn tartózkodik,

élelmét túlnyomórészt maga keresi meg. Az időjárás (főleg a csapadékot hozó hideg szél)
elleni védelmét a domborzat (pl. mélyen bevágódott folyómedrek, halmok, dombvonulatok)
és a növényzet (erdők), valamint a legelőn készített egyszerű építmények, szélfogók
biztosítják. A ridegtartás nehéz életkörülményeket eltűrő állatfajtákat igényelt. Ilyenek voltak
a magyar szürke marha, a parlagi ló, valamint a racka juh. A ridegtartás elsősorban a
növendék állatok és a munkából kiöregedett, hízóra fogott egyedek tartásmódja volt.
A gulyák, rideg ménesek elsősorban az alföldi nagy határú mezővárosok bérelt pusztáit, külső
legelőit járták. Az itt felnevelt, felhizlalt állatállomány még a 18. században is jelentős kiviteli
cikke volt a magyarországi gazdaságnak.

Az igásökrök, fejőstehenek, hámos lovak istállókban, készletezett takarmányon (szénán,

illetve egyes gabonafélék szalmáján) teleltek. Élelmezésük csak tavasztól őszig alapozódott a
községi közös legelőre, illetve a gabonatermés behordása után felszabaduló ugarra. Ezt
félszilaj tartásnak nevezzük. A tartásmód terjedését gátolta, hogy a tél vége felé a
jobbágyparaszt-gazdaságok szinte mindenütt takarmányhiánnyal küzdöttek.

Az istállózó tartásban a legeltetés szerepe az állatok élelmezésében minimálisra csökken, az

állomány egész éven át istállózva termesztett takarmányon él. Ez a tartásmód a 18. században
lényegében még ismeretlen volt a paraszti gazdálkodásban. Terjedése csak a nyomásrendszer
felbomlásával, a szántóföldi takarmánytermeléssel következhetett be.

A paraszti gazdaság legfontosabb állata a szarvasmarha volt. Erejét hasznosították a

szántásban, a nagyobb terhek közepes és hosszú távú fuvarozásában. Magyarország egyik
legfontosabb kiviteli cikke még a 18. században is. Húsa az ünnepi étkezések (elsősorban a
lakodalom) fő fogása, bőre, faggyúja is jelentős értéket képviselt. A Kárpát-medence
legnagyobb részén a magyar szürke marhát tartották, amely nagytestű, kiváló igavonó, a
ridegtartásra rendkívül alkalmas marhafajta volt. Tejelésre azonban, éppen az előző
haszonvételekből következően, kevéssé volt alkalmas. Tejelési időtartama 3-4 hónap, napi
tejhozama is csak mindössze 1-1,5 literre tehető. A Kárpát-medence peremvidékein,
elsősorban a Felvidék különböző tájain kisebb termetű, de jobb tejelési tulajdonságokkal
rendelkező, fakónak vagy riskának nevezett tájfajtákat is említenek a források. Ezek
igavonásra kevésbé alkalmasak, tejelési időtartamuk azonban eléri a fél évet, napi tejhozamuk
pedig a három litert is. 17. századi előzmények után a 18. században gyakoribbá válik egyes
nagybirtokos főurak majorságaiban a svájci mintájú fejős tehenészet. A "svájcériákat"
importált tenyészállatokkal létesítették, és külföldről behívott "helvétának" nevezett
szakemberekkel bérleti rendszerben működtették. Terjedését korlátozta azonban, hogy a nyers
tejet nagyobb távolságra nem lehetett szállítani, huzamosabb tárolása is csak sajttá
feldolgozott állapotban volt lehetséges, így a svájcériák sem a piacra, csupán a földesúr
háztartásának, udvarának ellátására termeltek.

A magyarországi lóállomány a török hódoltság és a felszabadító háborúk időszaka alatt

elsősorban keleti fajtákkal keveredett, ősi jellegzetességeit azonban nagyrészt megőrizte. Ezen
jellegzetességek közé tartozott alacsony termete is, amelynek következtében a korszakunkban
elsődleges katonai célú felhasználásra csak kevés egyede volt alkalmas. Az egyedek teljes
kifejlődését gátolta az is, hogy a parasztgazdaságokban korán, négy éves kora előtt munkára
fogták. Könnyebb terhek közepes és rövid távú szállításán kívül a szárazmalmok hajtásában
hasznosították. Ez utóbbi különösen nagy igénybevételt jelentett.

A felvilágosult abszolutizmus idején az uralkodók több intézkedést hoztak a lóállomány

javítására. A vármegyéket arra biztatták, hogy nagyobb termetű méneket szerezzenek be, az
ezzel fedeztetett kancák után gazdájuk adómentességben részesült. A városoknak a királynő
elrendelte, hogy jó csődört szerezzenek be, és istállózva, megfelelően takarmányozva tartsák.
A legsikeresebb intézkedés azonban a Csekonics József vezetésével 1785-ben Mezőhegyesen
létrehozott királyi ménesintézet volt.
Az országban legáltalánosabban elterjedt fajta a magyar parlagi juh volt, amelyet rackának
nevezünk. Ennek és rokon fajtáinak jellemző tulajdonsága a hosszú szálú, de vastag gyapjú,
amelyből csak durva minőségű abaposztót lehetett készíteni. A Kárpát-medencét északról és
keletről övező magas hegységek területén legelőváltó pásztorkodást folytattak az itt élő vlach
(főleg szláv és román anyanyelvű) pásztorok. Állatállományuk részben saját tulajdonuk volt,
bérmunkásként azonban a székely és szász közösségek állatállományát is gondozták. Nyáron
a havasi legelőkön tartották az állatokat, az év másik felében pedig a síksági legelőkön,
Moldvában, Havasalföldön, de a Tiszántúlon is teleltették. Gyapján kívül tejtermeléséért és
szaporulatáért tartották. A 200-300 egyedből álló juhnyájak tejét naponta feldolgozták a vlach
pásztorkodásra jellemző módon az alvadást meggyorsító növényi vagy állati anyagokból
készült tejoltóval. Az így készült, sajtnak nevezett terméket egy hét érlelés után frissen
fogyasztották, vagy sóval összegyúrva, bőrtömlőkben vagy dongás faedényekben hosszabb
időre tartósították; ez utóbbi neve a brinza. Az ország nyugati részein a 17. század végétől az
uradalmakban, a 18. század közepén már a parasztgazdaságokban is a morva parlagi juh, a
birka terjedt, amelynek finomabb szálú gyapja volt, s jól hasznosította az ugarlegelők füvét.
Az 1760-as évek végén a királynőnek sikerült Spanyolországból a legfinomabb gyapjút adó
merinó fajtából száz darabot behozatnia. Az állományt a horvátországi Mercopailban
telepíttette le. A szaporulatból származó fölös számú kosokat szétosztotta a nagybirtokosok
között, amelynek eredményeként nemsokára valóban javult az uradalmi juhászatokban
előállított gyapjú minősége. A merinó azonban nem bírta a ridegtartást, télen fedett istállót -
hodályt -, almozást és készletezett takarmányt, szénát kívánt, ez korlátozta terjedését a
paraszti gazdaságban.

Korszakunkban a sertés két tájfajtájáról történik említés: a bakonyi, illetve a szalontai

sertésről. Mindkét tájfajta ridegen tartott állat, legfontosabb haszna a szaporulata, amelyet
túlnyomórészt hizlalás nélkül elfogyasztanak. A 18. században a hizlalás szinte kizárólag
makkon történt, ez egyben mennyiségi korlátot is jelentett. Ebben a században kezdett terjedni
a házi hizlalás, amelyben elsősorban a gabonatisztítás során keletkezett hulladékot (ocsú,
veremalja, asztagalja), a gabonaőrlés (korpa, malompor), valamint a pálinkafőzdék
melléktermékeit hasznosították. A termesztett takarmányok szerepe ekkor még csekély, a
kukorica csak a 19. században jelenti majd az akkor már tömegessé váló hizlalás
takarmánybázisát. A 18. századra teszik egy új sertésfajta, a kifejezetten zsírhasznú mangalica
megjelenését és terjedését Magyarországon. Ez a fajta valószínűleg egy szerbiai tájfajta, a
sumadia és a bakonyi sertés keveredéséből jött létre.

ISKOLÁZÁS

Hagyomány és reform a 18. századi oktatásban

A 18. század oktatástörténetét éles ellentétek és mély ellentmondások jellemzik. A politikai

csaták sokszor az iskolák falain belül is folytatódtak, a felekezeti küzdelmek célja pedig
gyakran az oktatási intézmények feletti befolyás megszerzése volt. A század első felét a
"kuruc"-"labanc", illetve a protestáns-katolikus szembenállás jellemzi. A konfliktusok
elmélyülése a fejlődés átmeneti megrekedését és a szellemi energiák kihasználatlanságát
eredményezte.

A század második felében viszont az oktatás soha nem látott átalakulásának lehetünk tanúi.
Ezt a robbanásszerű fellendülést általában a felvilágosodás, közelebbről a felvilágosult
abszolutizmus hatásai közt szokás említeni. De legalább ilyen fontos hangsúlyozni a nevelés
felértékelődését. Terjedőben volt egy új emberi mentalitás: ez immár nem a politika és a
vallás szempontjainak rendelte alá az oktatást. Ez a változó szemlélet nem csupán a
felvilágosodás híveit, hanem a különböző - katolikus és protestáns - vallási reformmozgalmak
résztvevőit is jellemezte.

Az egyházi oktatás nevelési célja

A török hódoltság megszűntével és Erdély Habsburg-irányítás alá kerülésével e területek

oktatásügyében is azok a tendenciák erősödtek meg, amelyek a királyi Magyarországon a 17.
század során már érvényesültek. Az intézményes nevelés teljes folyamata - mind katolikus,
mind protestáns részről - az egyházakon belül zajlott. Erősödött az államhatalommal szorosan
összefonódó katolikus egyház befolyása az oktatásban - ez voltaképpen a jezsuita rend
túlsúlyát jelentette. A század első felében a tanintézmények végső célja a felekezetükhöz
ragaszkodó, vallásos emberek nevelése és az egyházi értelmiség utánpótlásának képzése volt -
minden más szempontot ennek rendeltek alá.

Az egyházi oktatás intézményrendszere

Az ország legfejlettebb iskolahálózatával a központi vezérlésű, fegyelmezett apparátussal

dolgozó jezsuiták rendelkeztek. Alapoktatással nemigen foglalkoztak, de kezükben tartották a
magyarországi katolikus középiskolák 50%-át: 1764-ben 31 iskola volt a tulajdonukban. A
18. században fokozatosan teret nyert hazánkban az oktatásra specializálódott piarista rend is.
Az 1721-ben önálló magyar rendtartományba szerveződő piaristák 1764-ben 19 iskolát
működtettek. A piaristák szellemiségükben és oktatásrendjükben a jezsuitákat utánozták, de
lazább, engedékenyebb tanfegyelmet tartottak, és a külvilág felé nyitottabbnak mutatkoztak,
mint a Jézus Társaság.

A protestáns felekezetek iskolái folyamatosan érezték az ellenreformáció nyomását. A 17.

század erőszakos intézkedéseitől ekkor már tartózkodott a Habsburg-kormányzat, ám ahol
lehetett, ürügyet keresett a protestáns iskolák elsorvasztására és megszüntetésére. Így került
sor a pietista szellemű, fejlett, evangélikus győri líceum megszüntetésére 1749-ben, illetve a
nagybányai református iskola fokozatos ellehetetlenítésére és felszámolására 1755-ben.

Mindazonáltal a protestánsoknak gazdag és jelentős iskolahálózatuk volt, persze a

rendelkezésükre álló források messze elmaradtak a jezsuiták lehetőségeitől. Az evangélikusok
soproni líceumát kiváló, német orientációjú rektorok vezették, a pozsonyi középiskolát pedig
a kor legkiválóbb magyar tudósa, Bél Mátyás emelte a hazai oktatás élvonalába. A református
oktatásügy teret vesztett az ország számos területén, főként a Dunántúlon. A legnagyobb
kollégiumokat viszont szinte bevehetetlen erődrendszerré építette ki a református egyház.
Magyarországon Debrecen és Sárospatak, Erdélyben pedig Nagyenyed, Marosvásárhely és
Kolozsvár nagy iskolakollégiumai hatalmas vonzáskörű oktatási centrumokká fejlődtek. A
legnagyobb akadémiai szintű intézmény, a debreceni, több mint 200 iskolát tartott
függőségében. Ezek az úgynevezett partikulák jórészt egyszerű kisiskolák voltak, de szép
számmal akadtak köztük hatosztályos gimnáziumok is. A partikuláris hálózat hatalmas
területet borított be: nyugaton Komárom, keleten Máramarossziget, délkeleten Nagyvárad
egyaránt Debrecen partikulája volt.

Diákélet az iskolakollégiumokban
A nagy iskolakollégiumok zárt világa ritkán nyílt meg a külvilág felé. Erre mégis alkalmat
adott a szegénydiákok segélyezésére alakult szupplikálás és kápsálás rendszere. A
szupplikánsok nyaranta kirajzottak az ország különböző területeire, és vidám mulatságok
közepette gyűjtögettek, koldultak pénzzel, terménnyel, boralamizsnával gazdagítva a szegény
diákok segélyalapját.

Teológiaközpontú tananyag és tanterv

Az oktatás legfőbb tantárgya továbbra is a "tudományok királynője"-ként tisztelt teológia

maradt. Akik eljutottak a tudás eme legmagasabbnak tartott lépcsőfokára, azok négy éven át
tanulmányozhatták a teológiai szaktárgyakat, vagyis a hittant, az erkölcstant, az egyházjogot,
valamint a görög és a héber nyelvet. A teológián kívül csupán a jog- és orvostudomány
rendelkezett autonómiával a tudományszakok, egyszersmind a felsőoktatás rendjében, ám
ezek jelentősége igen korlátozott volt. Az egyetlen hazai egyetem, a nagyszombati, 1667 óta
rendelkezett önálló jogi fakultással, az orvosok hazai képzésére viszont egészen 1769-ig nem
volt lehetőség.

Az összes többi tudományos ismeret alsóbbrendűnek számított. E szaktárgyak sajátos

skolasztikus hierarchiába rendeződtek. A főiskolák alacsonyabb szintjein két-három évig
úgynevezett "filozófiát" tanultak a diákok, amin az arisztotelészi hagyományoknak
megfelelően elvont, elméleti természetfilozófiát kell értenünk. Sok minden tartozott bele,
többek között a földrajz és a fizika, mely utóbbi maga is rendkívül összetett kategória volt,
magában foglalta a biológia, az ásványtan, a csillagászat alapfogalmait.

Az általában hatosztályos (néhol nyolcosztályos) középiskolák, a gimnáziumok a filozófia és

a teológia befogadására készítették elő diákjaikat. Ezeknek az intézményeknek egyetlen
valódi feladatuk volt: a latin nyelv minél tökéletesebb elsajátíttatása. Az első osztályban a
"parvista" vagy "abecedarius" kisgyermekek több szintű előkészítése zajlott. A következő
három "grammatikai" osztályban a latin nyelvtan elemeit tanították, majd a gimnázium utolsó
két évében irodalmat (poétikát és retorikát) oktattak. A latin auktorolvasás jó esetben magas
fokú humán műveltséget adhatott, sokszor azonban pusztán a grammatikai ismeretek
begyakorlását szolgálta. Mikes Kelemen európai tapasztalatok alapján bírálta egykori erdélyi
iskoláját, a kolozsvári jezsuita kollégiumot, ahol ahelyett, hogy jó "historicust" vagy a
geometriát és geografiát értő "jó hadi tisztet" neveltek volna belőle, "csak a deák nyelvet és
egyebet nem tanulván" töltötte ifjúkorát. Bessenyei György ugyanígy emlékezett a
sárospataki református kollégiumban töltött diákéveire: "szüntelen classicus auctorokat kell
mondani, a többi világról szó sincsen". Mikes és Bessenyei természetesen nem tartották
hiábavalónak a klasszikus műveltséget, melynek mindketten birtokába kerültek, csupán
kizárólagosságát és merev sulykolását kifogásolták.

A pietizmus és az evangélikus iskolázás

A 18. század első felének oktatásában a legintenzívebb változásokat az evangélikus egyház

reformirányzata, a pietizmus hozta létre. August Hermann Francke "tetté vált hite" teremtette
meg azokat a lehetőségeket, kereteket, melyek között Németországban a század első
évtizedeiben a pietista iskolarendszer létrejött. Halléban szinte városrésznyi épületsor
emelkedett az uralkodó támogatásával, hiszen az elméleti oktatás mellett igen nagy súlyt
fektettek a gyakorlati képzésre is, és ehhez helyben építettek műhelyeket. Az elméleti
oktatásban a reáliák megnövelt szerepet kaptak, de a legfrissebb tudományos szakirodalom,
sőt, a szépirodalom is tananyaggá vált. Ez a változás igen jelentős: mert igaz ugyan, hogy a
diákok mindennapjait a kegyesség gyakorlása határozta meg, a megújított tananyag
szemléletében és korszerűségében mégis már a felvilágosodás felé nyitott utat. A tudományok
oktatása enciklopédikus igényű volt, egyúttal módot adott a specializálódásra.

A hallei egyetemnek csupán 1700-1714 között 112 magyar hallgatója volt - ebben nincsenek
benne az átutazók és a vendéghallgatók. Ennek következtében a hazai evangélikus városi
papok jelentős része vagy a "speneri" pietista németek vagy a kint tanult magyarok közül
került ki. Halléból nemcsak a képzéshez nyertek támogatást: a tankönyvek jelentős része is
innen érkezett. Ezen kívül számos magyar kiadvány ott jelenhetett meg: a halleiek nyomdát,
pénzt és más támogatást is nyújtottak a későbbiekben.

A pietista oktatás hazai központja Pozsony lett, ennek jelentősége azért is nagy, mert a
politikai élet centruma (az országgyűlés, több országos főhivatal) is itt volt. 1769-ben a
pozsonyi pietistákat kérték fel, hogy az evangélikus iskolákban állapítsák meg a stúdiumok
rendjét, idejét, és jelöljék ki a használandó tankönyveket. Az erdélyi pietista központ
Nagyszeben lett, itt Francke útmutatása nyomán iskolát alapítottak.

A reáltudományok előretörése

Tévedés lenne azt gondolnunk, hogy a 17. század "tudományos forradalmának" felfedezései
kirekesztődtek a magyar oktatásból. Kollégiumaink befogadták a modern ismereteket, de
igyekeztek azokat beszorítani teológia-központú tanterveikbe. Alig mutatkozott igény arra,
hogy ezeken a tanterveken a rohamosan fejlődő reáltudományok javára módosítsanak. Ezek
oktatására sokáig csak a teológia megalapozására hivatott "filozófiai" stúdiumok keretében
nyílt némi lehetőség.

Arisztotelész filozófiáját és fizikáját a legtöbb protestáns iskolában René Descartes (1596-

1650) elméletével cserélték fel, ám meglehetősen mechanikus módon: az egyik filozófiai
tekintély helyére a másikat ültették. Pápai Páriz Ferenc (1649-1716), a nagyenyedi kollégium
professzora, orvos, nyelvész és irodalmár, karteziánusok egész generációját nevelte
korszakunk első évtizedeiben. Descartes szkepticizmusából azonban kevés volt érzékelhető.
Isaac Newton (1642-1727) 1687-ben megjelent Principiája nemsokára Európa minden
fejlődésképes tanintézetét a karteziánus fizika felülvizsgálatára késztette. Ez a fejlődés persze
Európa-szerte igen lassú volt. 1690-ben még csak Padovában és Cambridge-ben tanították a
newtoni fizikát. A mintegy 30.000 diákot nevelő párizsi egyetem 1730-ig kitiltotta falai közül
az új természettudományt.

Newton - az általa felfedezett integrál- és differenciálszámítás alkalmazásával - kiszámította

és matematikai törvényekbe foglalta a naprendszer mechanikáját, egy csapásra véget vetve
ezzel a "spekulatív" fizikai gondolkodásnak. Némi késéssel és sok tétovázással, de hazánkban
is teret nyert a newtoni elmélet, s ahol ez megtörtént, ott az új tudományosság más
eredményei is meghonosodtak. A tudományos ismeretterjesztő irodalomban a newtoni
világkép - Európa-szerte és nálunk is - teológiai értelmezésben jelent meg. A felvilágosodás
korának egyik legnépszerűbb műfajává az Isten létét és dicsőségét a természet "csodáiban"
felmutató fiziko-teológiai traktátus vált. Newton és a sokban vele párhuzamosan haladó
Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) eszméi és a hatásukra kibontakozó felvilágosult
filozófia Christian Wolff (1679-1754) német gondolkodó praktikus értelmezésében
honosodtak meg Magyarországon. A kissé konzervatív gondolkodású Bod Péter rezignáltan
állapította meg, hogy az erdélyi kollégiumokban Wolff filozófiája kezd "az első polcra ülni".
A reáltudományok alkalmazása

A modernizáció folyamata megállíthatatlan volt, ennek szükségességét azok is belátták, akik

egyébiránt idegenkedtek mindenféle filozófiai újítástól. Az ország újjáépítéséhez és a
gazdasági élet fellendítéséhez bányamérnökökre, földmérőkre, vízügyi szakemberekre,
képzett agrárértelmiségre volt szükség, a népbetegségek és járványok megfékezésében pedig
egyre inkább hasznosították a modern orvostudomány eredményeit.

Jeles magyar tanárok igyekeztek meghonosítani iskoláinkban az új ismereteket, s tanítványaik

közül kiváló magyar tudósok kerültek ki, akik új felfedezéseikkel gyakran világhírre tettek
szert az alkalmazott tudományok területén. Úttörő szerepet vállaltak, hiszen a tudományos
elmélet és a gyakorlat között óriási volt még a szakadék.

Debrecenben a fiatalon elhunyt matematikus és zeneelmélet-író, Maróthi György (1715-1744)

állt elő a reáltárgyak oktatására vonatkozó reformigényekkel. Szükségesnek látta, hogy a
tanárok külföldi tudományos folyóiratokat járassanak, ő maga pedig büszkén emlegette, hogy
Newton és Wolff könyveit olvassa. Átfogó tantervet dolgozott ki a földrajz, a számtan, a
modern nyelvek tanítására és a szemléltetőeszközök alkalmazására (Idea, 1740; Opiniones,
1741), javaslatai azonban csak részben és nagy késéssel váltak valóra.

A korszak méltán leghíresebb tanáregyénisége, Maróthi tanítványa, az ördöngös hírben álló,

"fausti" jellemként ismert Hatvani István (1718-1786) debreceni professzor volt. Három és fél
évtizeden át tanította - Newton, Wolff és a holland tudósok könyvei alapján - a modern fizikát
és matematikát. Elsőként alkalmazta hazánkban a valószínűségszámítást. A korra jellemző
módon mégis mindig a konzervatívok táborába tartozott: a modern természettudományt a
hagyományos teológiai keretek között kívánta értelmezni. Úgy gondolta, hogy a különböző
felekezetű iskolákban még a matematikát, a csillagászatot és a jogot sem lehet azonos módon
tanítani.

A legkiválóbb tudósok és felfedezők egyre kevésbé tűrték a kutatás szabadságának

korlátozását, s a szemléleti gátakat ledöntve haladtak tudományos céljaik felé. Az erdélyi
Köleséri Sámuel (1663-1732) a kor egyik polihisztora volt, tudományos munkásságát Európa
minden fővárosában elismerték. Leghíresebb művét Erdély aranybányászatáról írta (Auraria
Romano-Dacica, 1717). Kölesérit később az angol Royal Society is tagjává választotta.

A fizika és a matematika terén világhírre tett szert a pozsonyi származású Segner András
(1704-1777) - idehaza kevésbé ismerték el. Mint fizikus a merev testek és a folyadékok
mechanikájával foglalkozott: az oldalnyomás reakcióereje által hajtott Segner-kerék máig őrzi
a nevét. Matematikusként elsőként bizonyította be a Descartes-féle előjel-tételt.

Hell Miksa (1720-1792) nagyszombati jezsuita tanár a csillagászat, a földrajz és a térképészet

terén ért el hatalmas eredményeket. Ő kezdte berendezni a nagyszombati csillagvizsgálót.
Később Bécsben folytatta működését, sohasem veszítve el kapcsolatát a magyar
tudományossággal. Bécsi tudományos folyóiratában a földkéreg egyensúlyzavarairól, az
óceánok és szárazföldek területi mozgásáról tett közzé alapvető cikkeket. 1769-ben
csillagászati expedíciót vezetett a Lappföldre. Társaságában volt Sajnovics János (1735-1785)
nyelvész is, akiben ekkor merült fel először a magyar nyelv finnugor eredetének gondolata.
Sajnovics ezzel az elméletével a világon elsőként foglalkozott a nyelvrokonság kérdésével.

Magyar diákok külföldi egyetemeken

A felsőbb szintű ismeretszerzés legelterjedtebb formája továbbra is a külföldjárás, a
peregrináció volt. Hazai protestáns egyetem hiányában leginkább az evangélikus és
református ifjak éltek ezzel a lehetőséggel, miként az elmúlt századokban is. Az
evangélikusok leginkább a német egyetemeket látogatták. A köreikben legnépszerűbb Hallén
kívül sokan megfordultak a konzervatívabb Wittenbergben, s rövidesen megnövekedett
Göttingen és Tübingen szerepe is. A reformátusok jelentős külföldi alapítványokkal
támogatták a peregrinusok tanulmányútjait Angliába, Hollandiába és Svájcba. Maróthi
György Svájcban és Utrechtben, Hatvani István Bázelben és Leydenben tanult. A katolikusok
természetesen itthon is szerezhettek diplomát, de továbbra is sokan végeztek tanulmányokat
Rómában. Az 1578-ban alapított Collegium Germanico-Hungaricum nevelte ki a magyar
egyház vezetőit, például gr. Barkóczy Ferenc esztergomi érseket.

A peregrinációnak a hétéves háború szabott korlátot: 1756-tól kezdve egy ideig nem lehetett
külföldre utazni. A katolikus klérus ezután is fenn kívánta tartani a kiutazási tilalmat, ám ez a
hazai protestáns főiskolák egyetemi rangra emelését vonta volna maga után, s a főpapok ezt
persze nem akarták. 1766-tól ezért a peregrinusok ismét a megszokott keretek között
látogathatták a külföldi tanintézményeket. Utazásaik során többen vezettek diáriumot - ezek
az útinaplók az egykorú külföldi egyetemjárásnak, egyszersmind a peregrinusok új típusú
szellemi tájékozódásának is érdekes dokumentumai.

Bethlen Mihály (az erdélyi kancellár és emlékíró fia) 1691-1695 között járta be Európa
legfejlettebb országait, Hollandiát, Belgiumot, Svájcot, Angliát, Itáliát és a skandináv
országokat. Figyelmét nem kerülték el a modern természettudomány eredményei. Eljutott a
greenwichi obszervatóriumba, Hágában pedig a kor egyik legnagyobb fizikusa, Christian
Huygens (1629-1695) magyarázta el neki a bolygók Nap körüli mozgását egy látványos
szemléltetőeszköz, ún. "automatum" segítségével. Az ifjú utazó minderről adatgazdag
útinaplójában számol be.

Ifj. Pápai Páriz Ferenc (a híres nagyenyedi professzor fia) Angliában járva magától Newtontól
és az üstökösök röppályáját kutató csillagásztól, Edmund Halleytől (1656-1742) szerzett
emléksorokat ma is meglévő "album amicorum"-ába.

Korszakunk utolsó harmadában egy másik erdélyi arisztokrata, Teleki József még mindig a
hagyományos útinapló formájában írt külföldi tanulmányútjáról (1759-1761). A konzervatív
gondolkodású református gróf minden lehetőséget megragadott, hogy találkozhasson a francia
felvilágosodás legnagyobb alakjaival, tudósokkal, művészekkel, a Francia Enciklopédia
szerzőivel. Genf közelében ellátogatott Voltaire házába, Montmorencyban pedig Rousseau-
val ebédelt. Teleki megmutatta a filozófusnak újonnan megjelent francia nyelvű protestáns
hitvédelmi traktátusát. Rousseau felajánlotta neki, hogy esetleg segít tökéletesíteni és
átdolgozni a művet. A 18. század szellemi sokrétűségét példázza, hogy a Rousseau-val
barátkozó Teleki József hazatérte után a felvilágosult közoktatás egyik legelszántabb
ellenfelévé vált.

A "társadalmi szerződés"

A felvilágosodás gondolkodói egyöntetűen nagy hangsúlyt helyeztek a nevelésre. A

felvilágosult pedagógia alapelvei a kor államelméletét megalapozó természetjogban
fogalmazódtak meg. John Locke, a polgári forradalom utáni Anglia egyik legnagyobb hatású
filozófusa az állam és a társadalom közötti önkéntes "társadalmi szerződést" tartotta a
kormányzati hatalom forrásának. Locke szerint az egyén bizonyos természeti jogairól
lemondott, és ezeket átruházta az államra azért, hogy az cserébe szavatolja jogainak
zavartalan gyakorlását és magántulajdonának háborítatlanságát. Az államot a társadalom
felruházta azzal a joggal, hogy az működésének minél hatékonyabbá tétele érdekében olyan
szabályokat hozzon, melyek kötelező érvényűek a társadalom minden tagjára (ezt nevezte
Locke természetjogon alapuló alkotmányosságnak). Locke szerint e szerződés értelmében a
végrehajtó hatalom az uralkodó kezébe kerül, a törvényhozó hatalmat viszont a nép
gyakorolja. A törvények a fejedelmet is kötelezik, ha vét ellenük, ezáltal megfosztható lesz
hatalmától.

Rousseau híres államtani munkája, az 1769-ben megjelent Társadalmi szerződés az angol

természetjog problematikájának radikális továbbgondolása. A természetes szabadságjogok
kiteljesítését követelő mű később a francia forradalom alapkönyvévé vált, csakúgy, mint
Rousseau forradalmi gondolatokat megfogalmazó nevelési regénye, az Émile (1762). Az
ember romlatlan természetes ösztöneinek kifejlesztését célul tűző rousseau-i pedagógia szinte
semmit sem bízott a velejéig romlottnak ismert államhatalomra. A mű főhőse maga választhat
vallást, s főként olyasmit tanul, aminek hasznát veszi: reáltudományokat, történelmet és
különféle mesterségeket. A két könyv óriási felháborodást váltott ki: az Émile-t nyilvánosan
elégették, a szerző ellen elfogatási parancsot adtak ki. A 18. századi magyar oktatásügy
reformja az európai felvilágosodás természetjogi szemléletében gyökerezik.

A felvilágosult abszolutizmus pedagógiai elvei

Európa számos uralkodója - például a porosz Nagy Frigyes vagy Nagy Katalin orosz cárnő
(uralkodott 1762-1796) - lelkesedtek a felvilágosult eszmékért, támogatták a modern
filozófiát, és igyekeztek annak elveit átültetni a gyakorlatba. A Habsburg Birodalom
felvilágosult abszolutista kormányzata a természetjog sajátos, német (porosz) interpretációját,
elsősorban Wolff államelméletét tette magáévá. Wolff nézete szerint az alattvalók az
uralkodóval kötött társadalmi szerződésben véglegesen lemondtak természetes jogaikról. Az
abszolutista állam ennek fejében jóságos atyaként köteles gondoskodni alattvalóiról. Az
uralkodói kegyből megvalósuló "közjó" áldásai - a szellemi felemelkedés egyre bővülő
lehetőségei - az oktatáson keresztül jutottak el a széles néptömegekhez. A felvilágosult
monarchiák végső soron azért modernizálták az iskolákat, hogy azokban az állam érdekeit
értő és elfogadó hasznos állampolgárok nevelkedjenek.

A jezsuita rend felszámolása és a

Tanulmányi Alap létrejötte

A magyar oktatásügy reformjára is az általános uralkodói gondoskodás keretében került sor.

Nyilvánvaló, hogy ezek a reformkezdemények ellentétben álltak az egyházak érdekeivel. Ám
az egyház maga sem képviselt egységes álláspontot. A megerősödő katolikus püspöki kar -
különösképpen Barkóczy Ferenc esztergomi érsek - úgy próbálta csökkenteni a jezsuita
oktatás szerepét, hogy ezáltal a saját befolyását erősítse. Mária Terézia oktatásügyi tanácsadói
a század közepétől fogva mindinkább törekedtek kiemelni a nevelést az egyházak funkciói
közül. Ez nem jelentett vallásellenességet, sőt nem irányult kifejezetten az egyházak ellen
sem, csupán az államérdek határozott és következetes érvényesítése volt. Gerhard van
Swieten (1700-1772), Mária Terézia németalföldi származású udvari orvosa 1745-ben kapott
megbízást a bécsi egyetem megreformálására. Van Swieten a janzenizmus szülővárosában,
Louvainben tanult, később pedig Leydenben tanított mintegy harminc évig. Németalföldi
tudóstársaival együtt energikusan fogott hozzá a bécsi egyetem modernizációjához, s a
tanintézményt pár év alatt átitatta az angol és holland természettudomány, valamint a newtoni
természetfilozófia eszméivel. Van Swieten bécsi reformjai mintájára 1768-ban kezdődött meg
a nagyszombati jezsuita egyetem átszervezése.

A felsőoktatás reformja csírájában már a teljes magyar oktatási rendszer felülvizsgálását

tartalmazta. 1769-ben az egyetemet orvoskarral bővítették ki, ahol patológiát, élettant,
gyógyszertant, sebészetet, egyszersmind kémiát és orvosbotanikát is oktattak. A botanika
oktatásában Carl von Linné növénytani rendszere általánosan elfogadottá vált. Különös
fontosságúak voltak a kor szellemi kultúráját látványosan szemléltető botanikus kertek. A
nagyszombati egyetem arborétumát az orvoskar égisze alatt fejlesztették ki. A "fűvészkert"
később követte az egyetemet Budára, majd Pestre. Nemsokára a jogi kart is átszervezték,
majd az egész egyetemen állami irányítást vezettek be. Az állam támogatta új főiskolák
létesítését is - ilyen volt az egykori bányatiszti iskolából 1763-tól kifejlesztett Bányászati
Akadémia Selmecbányán. Ez a bányamérnököket képző új intézmény külföldön is hírnevet
szerzett a hazai oktatásnak.

Növekedett a feszültség a jezsuita rend és a kormányzat között. A kormányzat fokozottan

érvényesítette befolyását a könyvkiadásban, ami később az Egyetemi Nyomda állami
felügyelet alá helyezéséhez vezetett. A jezsuiták azonban nem tiltakoztak erélyesen a világi
befolyás erősödése ellen - magyarországi bukásuk nemzetközi okokra vezethető vissza.
Amikor a pápa - a portugál és a francia uralkodó nyomására - 1773-ban beszüntette a rend
működését, Magyarországon is államosították a jezsuita intézményeket, az elkobzott
vagyonból pedig oktatási alapot hoztak létre. A jezsuita tanárok jó része helyet kapott az
újonnan szerveződő állami katolikus intézményekben, sőt egyes jezsuiták aktív részt vállaltak
az oktatás reformjának kidolgozásában.

A Ratio Educationis

Mária Terézia 1777-ben kiadott rendelete, a Ratio Educationis Magyarország számára átfogó
és önálló oktatási rendszert nyújtott. A reform a népoktatástól a felsőszintű képzésig egységes
elvek szerint szabályozta az iskolák működését. Minden oktatási intézményt állami felügyelet
alá helyeztek, beleértve a protestáns iskolákat is.

A népoktatás feladatát ellátó kisiskolák számát jelentősen növelték. A falusi iskolák ezentúl
két tanítóval, az ezeknél fejlettebb városi iskolák három tanítóval dolgoztak. Osztrák -
eredendően porosz - példára mintaiskolákat létesítettek a fontosabb központokban. A
kormányzat támogatta a népoktatás további modernizációját - például Tessedik Sámuel
(1742-1820) rendkívül újszerű gazdasági népiskoláját Szarvason. Az evangélikus lelkész
Francke híres hallei árvaháza nyomán olyan népiskolát alkotott, ahol a gyerekek a számukra
leghasznosabb ismereteket szerezhették meg: tanultak faültetést, selyemtermesztést,
talajjavítást, gyógyászatot, és elsajátították a paraszti építkezés elemeit is.

A reform a középiskolák számát és színvonalát jelentősen megemelte, olykor túlságosan is

sok, nehezen elsajátítható ismerettel terhelve meg a tanulókat. 1785-ben Magyarországon -
Erdélyt és Horvátországot is beleértve - 130 középfokú tanintézet működött. A tannyelv
továbbra is a latin maradt, de oktatását immár igyekeztek célszerű korlátok közé szorítani.
Nagyobb teret szántak a történelem, a földrajz és a természettudományok oktatásának. A
középiskolákat az állam új, modern felfogású tankönyvekkel látta el - használatuk kötelező
volt. Kiemelkedő, európai színvonalú tankönyvek születtek a reform során, például a volt
jezsuita Makó Pál (1724-1793) newtoniánus szellemű matematika- és fizikakönyvei, melyeket
Európa más országaiban is használtak. Makó hangsúlyozta a fizika matematikai tárgyalásának
fontosságát, a "legfényesebb szellemű Newton" érdemének tudva be azt, hogy a Kopernikusz-
vita immár véglegesen lezárult.

A reformok fogadtatása

A Ratio Educationis egyik legfőbb erénye a hatékonyság és a szervezettség volt. A

reformokat az állami katolikus iskolákban következetesen végrehajtották, és a színvonal-
emelkedés rövidesen érezhetővé vált. A protestánsok azonban - különösen a református
egyház - ellenszegültek a központosításnak, s figyelmen kívül hagyták mind a reformista
pedagógiai irányelveket, mind a tananyag átalakítását célzó intézkedéseket. Nehéz ítéletet
mondani a protestánsok húzódozása felett. A század első felében igen sokat szenvedtek a
Habsburg-kormányzat ellenreformációs intézkedéseitől - nem csoda, hogy az oktatásügy
reformjában sokan csak újabb "bécsi praktikát" láttak, melynek valódi célja nem más, mint a
protestantizmus kiirtása, de legalábbis további korlátozása. Láthattuk, hogy a debreceni
kollégium legmodernebb felfogású tanárai is ellenálltak a protestáns iskolák elvilágiasítására
tett kísérleteknek.

II. József 1781-es türelmi rendelete megpróbálta gyengíteni a protestáns ellenkezést, ez

azonban csak részben sikerült. A türelmetlen reformer uralkodó ugyanis nem a protestáns
ortodoxiát kívánta támogatni, hanem a modern gondolkodású, gyakorlatias protestáns
értelmiséget akarta megnyerni. Csakhogy ezek voltak kisebbségben. A református iskolák -
évszázados beidegződéssel - a be- és elzárkózás útját választották.

Tovább mérgesítette a vitát az uralkodó 1784-es nyelvrendelete, mely az ország hivatalos

nyelvévé a latin helyett a németet tette meg, és ezt vezette be kötelező tannyelvként az összes
iskolában. A reformok immár nemcsak vallási meggyőződésükben, de "nemzeti érzéseikben"
is sértették a protestánsokat - noha az oktatás a református kollégiumokban sem folyt nemzeti
nyelven, sőt, büntették, ha valaki az iskola falain belül nem a latin nyelvet használta. Az
uralkodó a nyelvrendelettel semmiképpen sem kívánta megsérteni alattvalóit: "nem arról van
szó, hogy milliók megváltoztassák nyelvüket, és más nyelven beszéljenek, hanem arról, hogy
akik a közügyeknek akarják magukat szentelni, a latin helyett a németet használják, s az
ifjúság ahelyett ezt tanulja" - mondta. A nyelvrendelet nem a protestánsok ellenállása miatt
vallott kudarcot, hanem azért, mert nem volt végrehajtható. Sem az oktatók, sem a tanulók
nem ismerték kellő fokon a német nyelvet, s nem is mutattak hajlandóságot arra, hogy ezen
változtassanak. A magyar nemzeti nyelvű oktatás bevezetése ekkor még nem került, nem
kerülhetett napirendre.

A nyelvrendelet körüli viták arra késztették a nemesség felvilágosultabb képviselőit, hogy a

nemzeti nyelv felemelésének és megújításának programjával álljanak elő - ez azonban csak II.
József halálát követően bontakozott ki. Addig a felvilágosult nemesek - köztük a protestáns
értelmiség egy része is - a Ratio Educationis mellé állt. Bessenyei György a reform
meggyőződéses híve volt, mivel úgy vélte, hogy az a nemzet felemelkedését szolgálja.
Összeütközésbe is került ezért a református egyházzal. Egyszersmind azt is hangsúlyozta
Bessenyei, hogy idegen nyelven egy nemzet sem lett tudós. Ez a megjegyzése természetesen
mind a latin, mind a német tannyelv kritikája.

MINDENNAPI ÉLET
Háztartás és lakberendezés

A városi polgárok házának alapterülete - a fallal övezett városok szűk kiterjedése, továbbá a
belvárosi telkek magas ára miatt - viszonylag kicsi volt. A patríciusoknak a legdrágább
helyeken, a városközpontban lévő piactér közelében emelkedő házai kőből épültek, de ezek
közül is csak a legtehetősebbekét borította luxusszámba menő cseréptető. A belvárosi házak
zömét fazsindellyel fedték, míg a szegényebb tulajdonosok külvárosi lakhelyét általában
náddal vagy szalmával. A módosabbak háza nemcsak lakás céljára szolgált: az épület
földszintjén utcára nyíló boltot vagy műhelyt alakítottak ki, a hátrafelé elnyúló keskeny
udvaron pedig raktárat, istállót emeltek.

A bútorzatuk meglehetősen egyszerű volt. A fából készült székek többnyire nélkülözték a

kárpitozást, legfeljebb ráterített szőnyeggel vagy párnával tették kényelmesebbé az
ülőalkalmatosságot. Az egységes városi funkcionális bútorzat szép példáiként tartunk számon
néhány 18. századból fennmaradt, fából készült patika-berendezést, amilyen a kőszegi vagy a
székesfehérvári "Fekete Sas" jezsuita gyógyszertáré.

Az igényeket és lehetőségeket alapvetően a műveltségi és vagyoni különbségek befolyásolták,

így aztán meglehetősen eltérő körülmények között élték mindennapjaikat a köznemesek.
Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor, a 19. század derekának emlékiratszerző nemese például így
jellemezte apja egyik idősebb barátja, az erdélyi Kapjonban lakó Keczeli István környezetét,
amely megörökítőjénél egy generációval korábbi időre jellemző:

A "Háztartás és házfelosztás változtatás nélkül mind a régi. A keskeny, szűk oldalszobában

egy terjedelmes kihúzó, magoslábú ágy, alatta széles karikás ágy gyermekeknek. A falon
hosszú fenyőfogason fonalak, gomolyák, motollák, ecsetek. Alatta egy kis fogason a
gyermekek köntöse. Szemben egy párkányos, tarkára festett fogason óntálak, tányérok,
kanalak, sótartók tisztán, jól kisúrolva és szép rendben. A falban hatalmas almárium; kétfelé
nyíló ajtaja márvány színezetű, közepén óriási tulipánt festve, oldalt lyukacsos pléhtábla
szellőzésért. Alól a háziasszony köntösei csinos, jó rendben, levendulavirág közt. Felül a
polcokon aszalt szilva, dió, mogyoró, mákos- vagy mézeskalács. Más polcon az úr és
gyermekek fehérneműi. Legfelül kis szalmás üvegekben köményes fenyő és mézes pálinkák,
az úr csemegéi. Az almárium kinyúló felső párkányzatán öblös üvegekben rózsa, málna, vörös
szőlő, málécsusza, ecetek. Kulcsa az asszony zsebében van, ez a ház szentélye. Titkait csak ő
bírja.

Hátul alacsony, keskeny ajtó nyílik az éléstárba. A sarokban korhadt lépcsők visznek fel a ház
hiujára [padlására], a fő raktárba. Kirekesztőleg az asszony felügyelete alatt állnak, csak ő
tudja, mi és hol bennök.

A hálószobából más ajtó az étterembe vezet, mely egyszersmind nappali, vendég- s a háziúr
lakó- és írószobája. A bútorok benne: egy ágy, fapamlag, hat szék, ebédlő- és íróasztal; mind
régiek, szilvafából jó erősen készítvék; de bőrös szék vagy pamlag egy sincs. A magos
lábakon álló ágyon nagy rakás ágynemű tornyosul fel szinte a padlásig, avatag, a háznál szőtt
szőrtakaróval borítva. Az ágy alatt ócska ekevas, pántok, ráf, csikoltó (másképpen sikattyú,
azaz munkadarab befogadására használatos szerszám), kerékkarikák, fejszék, fúrók, szegek,
hosszú kötél, istrángok, kötőfékek. Egy kősó. Belől a fal mellett avatag bőr rostában kotoló
tyúk. A falon füst miatt koromfekete hosszú fenyőfogason régi török puskák, pisztolyok,
tőrök, kések, buzogányok függnek, jó rendben, de nem használtatván, pókháló- s porlepték. A
kardok hüvelybe rozsdásodva. Szemben, más hosszú fogason hatalmas medvebőr, úton
szekérbakra használják, itthon pedig, ha több a vendég, földre terítve az ifjabbaknak
hálóhelyül. Mellette az ősi farkasbunda: családi clenódium (kincs), atyja és nagyatyja is
viselték, de még mindig jó állapotban van, s látszik, hogy gonddal kezeltetett. Azután az
inneplő mente, mellény, nadrág, téli, nyári báránybőr, kucsmák, inneplő kalap. Durva
posztóból nagy fehér köpeny, rezes kard, nádbot, lócsontból pár csáklya, vasmacskák,
hosszabb-kurtább fűrészek. Néhány pár izmos törökbúza (kukorica) cső hajánál
összeakasztva. A végén egy nagyobb és egy kisebb csikóbőrös kulacs.

A szoba közepén a mestergerendáról vastag spárgán csüng a búzakoszorú, mely egyik nyártól
a másikig gondosan őriztetik. A mestergerendára négy vadász-lőfegyver van feltaszítva.
Ugyanoda vannak halmozva a családi és pörös okiratok, jól megfüstölve és porosodva. A
szoba homlokán keskeny íróasztal vékonyan párkányozva, avatag poros levelekkel
rendetlenül felhalmozva. Ezeken áll a régi, színehagyott Biblia fekete bőrtáblával, melyben a
háziúr nősülése és gyermekei születésök idejét istendicséret és minden jókívánatai kíséretében
pontosan följegyzi. Aztán Werbőczy Hármaskönyve kutyabőrbe kötve, és Hankens Bálint
kalendáriuma. Ez utóbbi a napi események hű naplója és a kiadások deftere [számviteli
könyve] ...

Az ajtón vashorgon függ az úr borzbőr vadásztarisznyája, s rajta a bőrkorbács a kopók

kiűzésére. Az ajtóval szemközt a falon magosan áll az aranyozott rámájú régi tükör, ebben
borotválkozik az úr. A tükör háta megett nagyapjáról öröklött, csupor nagyságú, hosszú szárú
tajtékpipa öklömnyi zöld bojttal, mit csak nagy ünnepeken használ, vagy kiváló vendégének
tölt meg. Ugyancsak a tükör háta megett vannak beszúrva a közelebb kapott levelek s apróbb
cédulák. A tükör alatt a falon pipafogason négy hosszú szárú borgai [Borgón készített], s egy
rövid szárú debreceni makrapipa; alattuk horgas szegen csüng a zsíros nagy kostök (a kos
herezacskójából készült dohányzacskó). A falon díszlenek az utolsó Rákóczi, Apafi Mihály, s
Werbőczy képei, elnyűtt, alig ismerhető alakban. Ezeken kívül apja, nagyapja képei, továbbá
a maga és neje majomhoz inkább, mint emberi alakhoz hasonlító, közelebbről Gáti által festett
mellképei, akit külföldről nemrég hozatott gr. Haller Kapjonba olasz falakat festeni. Oldaltfélt
a falon függ a kakukkos, pókháló lepte nagy óra, de nem szól, rég elromlott; egy obsitos
néhányszor már javítgatott rajta, de mégsem szól, s a gazda belérestelt már az ok nélküli
munkába.

Az étterem egyharmadát az öreg kemence és terjedelmes tűzhelye foglalja el. A család itt
magosan lobogó láng mellett körülülve teszi a téli, estveli munkát. A cigány pecér szítja a
tüzet, hogy pillanatig se szakadjon; rendes hálóhelye a pucik [kemencesut] belseje. Mellette
és körülte a tűzhelyen elnyúlva, kényükre heverésznek a háziúr kedvenc kopói.

Az étterem közepén kihúzó asztal négy nagy gombon álló erős bikkfa lábakon, köröskörül az
"isten fizessének" nevezett széles párkányzat, min kényelmesen nyugszik a láb. A terített
asztalon óntálak és tányérok. Az asztalra az öreg zöld hólyagosba - dudoros mintázatáról
elnevezett kancsóba - csapoltatik a bor, abból a szőlőhegyből és azon hordóból, ahonnan és
amelybe évtizedek előtt szűrték apái. Az étterem hátsó szögletén, alig észrevehető kisded
ajtón roskadt lépcsők vezetnek le a pincébe. Többnyire az úr maga ereszkedik le bor vagy
káposztalé után. Fején étek [étkezés] alatt télen, nyáron hatalmas báránybőr kucsma. Ebéden
négy, vacsorán három tál étek; minőségök, ízök, színök, szagok minden időben egyforma. A
háziaknak és vendégeknek rendesen a háziasszony osztja ki a feltálalt ételeket, a jobb
falatokat férje számára fennhagyván, ki egyedül magára kirekesztőleg a tálból étkezik. A
család tagjai már rég felkeltek az asztaltól, de a háziúr magára még mind csemegél a nője által
rendre elibe rakott ízletes házi csemegékből...
Az étteremből szűk pitvaron keresztül tágas füstös ajtó vezet a cselédházba, amely téli és
nyári konyha is. A sütőkemence három véka [régi űrmérték, kb. 30 liternyi] lisztre van
készítve, de a fél véka fehér liszt is csak ott süttetik ki... A tűzhelyen az erdőről most érkezett
derekamnyi vastag nyers bükkfa gyehennaként [pokolként] lángol; egyre pattan körülötte a
cserépedény. A szakács keveset gondol a romlással... Őszönként Décséről a fazekas a
gyümölcsös kertben egy egész katlan cserépedényt éget, ami rendesen más őszig tart.

Kinn a tornácon két tarkára festett tulipántos nagy láda: az asszony hozománya. Most
ágyneműk, vásznak, fonalak s gomolyák [gombolyagok], raktára. A más oldalon csolnak
[csónak] idomú öblös hársfa pamlag, egy vándor német készítménye: az úr alvó és pipázó
ülőhelye."

A fentiekben megörökített erdélyi köznemesi portától egy világ választotta el az arisztokraták

városi palotáinak, illetve vidéki kastélyainak külső és belső megjelenését.

A kastély és kertje között nagy méretű üveges ajtók, tükrök teremtettek kapcsolatot. A
kerteket többnyire az általánosan elterjedt franciás ízlés szerint, szabályosan alakították ki. A
kor nyugat-európai divatjának megfelelően, egzotikus növényekkel (narancsos) és madarakkal
(fácános) gazdagították. A divat diktálta, szinte kötelező főnemesi gyűjtőszenvedély
eredményeként létrejött könyv-, kép-, fegyver- és porcelánkollekció együtt jelent meg az
Esterházy Miklós herceg építtette, magyar Versailles-ként is emlegetett süttör-eszterházai
(fertődi) kastélyban. Az épületbelső fali és mennyezetképeinek kerete mindenütt
harmonikusan illeszkedett a termek ornamentikájához, mintegy annak részét képezve. Angol
és francia rokokó hatásra nálunk is megjelentek a külföldről behozott távol-keleties jellegű
díszítő anyagok és motívumok, a chinoiserie, főként porcelánokon (vázák, teáskészletek),
illetve papír- vagy selyemtapétákon, de még a bútorokon is. Ugyanakkor a török kiűzésével
kiszorult Magyarországról a közel-keleti ízlésű szőnyegkultúra. A kontinentális éghajlat
zordabb telének megfelelően - a Nyugat-Európában jellemzőtől eltérően - a csak sugárzóan
melegítő kandallók helyett nálunk a mázas cserépkályhák terjedtek el.

A lakóépületek bútorzata nemcsak a vagyoni különbségeket, hanem az eltérő rendi helyzetet

is mutatja. A barokk főúri kastélyok berendezése is megújult a műbútorasztalosok által az
uralkodó stílusban készített berendezési tárgyakkal. A birtokos nemesség udvarházaiban az
évtizedeken, évszázadon át felhalmozódott berendezés nem kelt egységes képet, szedett-
vedettnek tűnik annak ellenére, hogy egy-egy újdivatú bútor, étkészlet is megjelenik. A városi
polgár lakása még inkább a korábbi évszázadok zsúfoltságát idézi, a reprezentáció újabb
kellékei azonban, mint pl. a pohárszékek, már körükben is megjelennek.

A kastélyok, paloták termeit esténként gyertyákkal világították meg, melyeket aranyozott,

ezüst vagy bronz gyertyatartókban, illetve kristálycsillárokon helyeztek el, de léteztek
hársfából faragott vagy fémvázon stukkó-maséból mintázott, aranyozott falikarlámpák is.
Mindezek fényhatását a hatalmas falitükrök a többszörösére növelték. Faragott és intarziás
díszbútorok, kínai mintára készült lakk-kabinetek, bronzveretű komódok és asztalok,
berakásos nagy ruhásszekrények egyaránt megtalálhatók voltak e környezetben. A drága
fafaragás helyett a 18. században egyre inkább a stukkó és a masé alkalmazása terjedt el. Az
előző időszak ékszeres és leveles szekrényeinek utódaként immáron kombinált írószekrényt
használtak: az alul három-négy nagy fiókos, furnérozott vagy intarziás komódot, amelyen az
írólap lehajtásakor feltárultak a papír és írószer tárolására szolgáló apróbb fiókocskák és kicsi
polcok. Az uralkodói berendezőüzemekben ekkor már sorozatban, szabvány szerint gyártott
ülőbútorokat lyoni selyemszövettel, ritkábban gobelinszövésű kárpittal vagy magyar
kárpitvarrásnak is nevezett, az egész felületet kitöltő hímzéssel vonták be. A század közepe
táján fellendült a sűrűbb vagy ritkább keresztszemes öltéssel készült, barokk-rokokó
ornamentikájú bútorhuzatok piaca. A faragott ülőbútorok díszítményei egyszínű textilhuzat
mellett érvényesültek leginkább. Ilyen volt a továbbra is házi szövőszéken készült,
hernyóselyem és len keverékéből előállított köpper, amelyet diagonális vagy halszálkás
sávozódású szövésmintázatáról sávolynak is neveztek.

A kisnemesi lakóépület a parasztházakhoz hasonlított; legfeljebb több szobából és kamrából

állt, s esetleg nagyobbak voltak a hozzá csatlakozó istállók, pajták. Nem téglából, hanem
erdős vidékeken fából, másutt agyagból építkeztek, nád- vagy szalmafedélt alkalmazva. A
nem különösebben értékes, festett fa bútorzatot az előző századi formahagyományoknak
megfelelően, többnyire virágmintákkal díszítették. A mennyezetes ágyak közelében új
elemként olykor spanyolfalat is beállítottak. A korábban kizárólag tárolásra használt láda
mellett a 18. században meghonosodott a szekrények, üveges almáriumok, pohárszékek
használata. A társasjátékot szolgáló kártyaasztalokon kívül a biliárd elterjedésével néhol
biliárdasztallal is lehetett találkozni. A falakon tükrök, képek függtek. A katolikusoknál a
falra akasztott feszület mellé gyakran szentképet és ereklye-, illetve szenteltvíztartót is
helyeztek. Az immár általánosan elterjedt faliórán túl új találmányként jelent meg a 18. század
második felében a barométer.

A parasztság, illetve a kisnemesség körében a 18. században is még a láda a fő bútor. A

homloklap mezőin a 17. századi díszítő stílus folytatódik, gyakran leegyszerűsödve. A
tehetősebb mezővárosi rétegek megrendelésre készült ládáin a 18. század második felében
szélesebb körűvé vált a házasságkötés évének és a menyasszony nevének megörökítése. A
fennálló ruhásszekrények századunkban még csak a Dunántúl északi részén jelentek meg a
parasztházakban. A felsőbb osztályok körében egyre szélesebben terjedő almáriumok,
pohárszékek egyszerűbb, festett és faragott puhafa kivitelben megjelennek a mezővárosi,
falusi lakosságnál is, melyekből Erdélyben maradtak fent szép példányok. Az ágyat a
katonaság gyakori pusztításaival terhes korábbi századokban pusztán az ágyneműt hordozó
állványnak tekintették, nagyobb becse az "ágyi ruháknak" volt, ez vált rangjelzővé. A 18.
század békés évtizedeinek eredményeként a század második felére vált az ágy is
presztízsbútorrá, amelyet az egyre több helyen megjelenő mennyezetes- és tornyos-
nyoszolyák jeleznek.

Öltözködés

A ruhatár összeállításának többféle európai mintája közül Magyarországon kétféle modell élt,
amelyek többé-kevésbé függetlenek az egyén rendi, vagyoni helyzetétől. A nemesség alsóbb
és a parasztság felsőbb rétegeiben általánosan jellemző volt, hogy a házasulandók számára
egész életükre szólóan egyszerre, a házasságkötéskor állították ki ruhatárukat. A hazánkban is
létező, de kevésbé gyakori másik eljárásra az egyes ruhadarabok rövid ideig történő
használata, valamint folyamatos pótlása a jellemző. Itt a divatjamúlt darabok gyors lecserélése
játszotta a fő szerepet a társadalmi normákhoz való alkalmazkodásban. E modellt a
főnemesség, a városi polgárság és különféle szolga- és cselédcsoportok követték.

A testi ruhákat többnyire házilag állították elő a felsőbb rétegek számára is, ezekkel alig
lehetett a társadalmi különbségeket kifejezni. Voltak azonban a ruhatárnak olyan darabjai is,
amelyek a rendi elkülönülés jelzésére alkalmasak voltak: a látványos, ünneplő felsőruhák. Itt
sem a szabás, a forma jelentett lényeges eltérést a nemesség és a jobbágyság öltözéke között,
hanem a ruha anyaga.

A főnemesek a 18. század elején a "nájmódi", a nyugati divat felé fordultak, de a nemesség
alsóbb rétegei a régi, esetleg több ízben is örökölt ruhatárukat használták. A század közepére
a polgárok és a jobb módú parasztok is ilyen "nemesi" öltözetben jártak. Ennek lényege, hogy
a hatóságok által korábban tiltott öltözetet - mint pl. posztóval borított bőrruhát - is hordhattak
már, a posztóborítás pedig drága, többnyire kék színű angol posztóból - fajlondis - készült.

A század első felében a nyugati és török eredetű import anyagok - gyolcsok, patyolatok -
színes kelmék, a század második felében pedig a különféle selymek váltak általánossá a női
ruhatárakban. A század végére a rangot már nem maga a ruhadarab, hanem annak prémezése,
szőr vagy selyem díszítése, arany- vagy ezüstpaszománya, vitézkötéses ezüst- vagy
aranyozott gombjai jelentették. A tájilag eltérő jegyeket mutató "népviseletek",
viseletcsoportok kialakulása is a 18. század elején kezdődött.

A főnemesség mellett a különféle társadalmi rétegek szolgái is részesei voltak a 18. században
felgyorsuló divatváltozásoknak. Az előbbieknek vagyoni helyzetük biztosította a divat
követését, az utóbbiaknak pedig a gazdájuktól évente kialkudott bérük természetben, azaz
divatos ruhadarabokban követelt része. A mértéktelen divatozás odáig fajult, hogy egyes
mezővárosi tanácsok arra kényszerültek, hogy a gazdát pénzbírsággal, a cselédet pedig testi
büntetéssel tartsák vissza a divat mértéktelen követésétől.

Az öltözködésben az előkelők által hordott ruházat volt mindenkor hatással - az anyagi és

társadalmi korlátok szabta mértéken belül - az egyéb rétegekére is. A 18. századi
Magyarországon ráadásul még tájak és etnikumok szerint is némileg eltért a viselet. Az
utóbbiaknál a különbség persze főként a paraszti ruházkodásban mutatkozott meg, de pl. a
század közepéig az erdélyi nemesi öltözék is hagyományosabb volt a dunántúlinál. A 18.
században - miként a művészetekben is - az előző korszakénál nagyobb hatást gyakorolt a
nyugat-európai, mindenekelőtt a francia divat a hazai nemesi öltözetre, bár az mindvégig
megőrzött bizonyos sajátosságokat.

A férfiak öltözete megtartotta a lovas katonai, huszáros viselet lényegesebb elemeit,

szabásában és díszítésében viszont alkalmazkodott a francia divathoz. Ennek megfelelően, a
felöltve vagy panyókára vetve egyaránt viselhető prémszegélyes, eredetileg bő esésű mentét -
amit bogláros, utóbb zsinóros mentekötőszíj fogott össze - combközépig megrövidítették,
szárnyait lekerekítették és annyira megkarcsúsították, hogy legfeljebb a mellen lehetett
összegombolni. Az alatta viselt dolmány is kurtább és testhez simulóan feszes lett. S mennél
inkább megrövidítették a dolmányt, annál jobban látszott a feszes nadrág felső szára, amit - a
mentéhez és a dolmányhoz hasonlóan - egyre gazdagabban díszítettek vitézkötésnek is
nevezett zsinórozással. Így a mentéből olyan kabát vált, amit a francia rokokóban megszülető
frakktól szinte csupán a sujtás és a szegélyét díszítő keskeny prémcsík különböztetett meg. S
mivel ezt a ruhadarabot társaságban már nem vetették le, az alatta viselt, addig is jól látható,
kitömött, dús zsinórozású, pitykékkel kirakott dolmányt mindinkább vékony, hímzett vagy
selyem brokátból varrták. (Nem nehéz felfedezni a rokokó ízlésnek megfelelően átszabott
mente-dolmány együttesben az empire/directoire idejére kiforró frakk és mellény, sőt a 20.
századi klasszikus, mellénnyel viselt zakó ősét.) A derékon széles zsinórövhöz csatolt
bőrszíjon szablya függött. A nyusztprémes, kócsagforgós zacskós kucsmát, majd pedig a
magas posztó süveget a 18. század közepétől kezdve nálunk is elterjedő parókára szintén
rávették. Az akkoriban divatos nyugat-európai kalapformák viszont nem honosodtak meg
Magyarországon.

Az előkelő hölgyek öltözetének szabását még nagyobb mértékben befolyásolta a francia divat.
Ruhájuk - mely már látni engedte a kebel felső részét - fűzője csúcsban végződött, ami
összeszorította a derekukat, s amely alól a szoknya a derékra kötött párnácskákból lefelé
kereken szélesedve omlott alá bokáig. Hazai jelleget egyedül az előző korszakból továbbra is
megőrzött díszes kötény kölcsönzött e viseletnek, amihez több, bő ráncú alsószoknyára,
valamint egy abroncsos, kosárforma merevítőre is szükség volt. Az alsószoknyák és a felettük
viselt selyemszoknya megfelelő tartása céljából a derék vonalára nagy kapcsot varrtak, s arra
akasztották a szoknyák korcát. Az ingváll, halhéjas bordázatának köszönhetően, szintén
feszesen állt. Az asszonyok a hajukba csipkéből vagy paszomántból készült kis kerek, hímzett
vagy bogláros főkötőt, a lányok pedig szintén ékes pártát tettek. A hazai női hajviseletre
egyáltalán nem voltak jellemzőek a párizsi rokokó gyakran túlzottan mesterkélt
frizurakölteményei, sokkal visszafogottabb volt azoknál.

A városi nők frizurája nem tért el a főrendűekétől, miként ők is viseltek ingvállt, bár ez
utóbbin a cselédlányok számára némelyik magisztrátus tilalmazta a szalagcsokor viselését. A
városi elöljárók azonban ekkoriban már mind kevesebb sikert értek el a fényűzés
megfékezésére irányuló törekvésükben. A városi asszonyok a kötényt a harangszoknya helyett
bő ráncú szoknyához hordták, s a század második felében csakúgy, mint a nemeseknél,
körükben is elterjedt a csipkés vagy rojtos díszítésű vállkendő. Lábukra finom bőrből készült
csizmát húztak, amint a férfiaknál is ez idő tájt szorította ki a rövid szárú, ún. delisarut a
térdig érő, kemény szárú csizma.

A szegényebb városlakók öltözete alig tért el a parasztságétól. Ők kénytelenek voltak beérni a

"törött", azaz szűcsdísz nélküli, egyszerű subával, a lábukon pedig bocskorral. A sujtásos,
ezüst pitykés mente csizmával való viselése már jobb módról árulkodott. Érdekes, hogy a
magasabb végzettségét nyugati főiskolákon, egyetemeken szerzett, főként protestáns
felekezetű honoráciorok (azaz nem nemesi származású értelmiségiek) többnyire hívebben
követték az ottani divatot a Magyarországon megszokottnál. Nagy részük majd csak 1790
körül, a II. József rendszerével szemben kibontakozó általános nemzeti felbuzdulás hatására
ölt - a nemesekhez hasonlóan - zsinóros ruhát, s viselnek azóta is a református lelkészek
magyaros motívumú öltözetet.

Étkezés

Az étkezési szokások és ételek a mindennapi élet azon szférájába tartoznak, ahol

meglehetősen lassú a változás, még ha ennek üteme társadalmi rétegenként eltérő is. Az
étrend ráadásul összefügg a tájanként különböző mezőgazdasági termeléssel, ha ez a
kapcsolat a vagyonosabbak esetében némileg lazább is volt. Étkezéssel kapcsolatos
információk inkább a módosabbak köréből maradtak fenn.

A korszak egyik legfontosabb változása, amely legelőször a felsőbb társadalmi rétegekben

mutatkozik meg, az étkezések napi rendjének átalakításában jelentkezik. A középkorra a napi
két étkezés volt a jellemző, délelőtt 10 óra tájban az ebéd, illetve valamikor délután pedig a
vacsora. Erről a kétszeri étkezési rendről tértek át az újkorban a háromszori étkezési rendre,
amely reggeliből, a déli órákban elfogyasztott ebédből és az esti vacsorából állt. Az újítás az
ekkoriban népszerűvé vált kávé fogyasztása köré csoportosított ételekből, kenyérfélékből és
hozzávalókból állt. A parasztság az étkezések rendjénél fenntartotta a téli-nyári megosztást, és
a téli időszakban a napi két étkezés gyakorlatát.

A 18. században az addigra már a nyugat-európai fejedelmi udvarokban általánosan elterjedt

szokáshoz igazodva, főnemesi és városi polgári közegben mai szokásainknak megfelelően
változott meg a rendszeres étkezések időpontja: az ebédet délelőtt tíz óra helyett dél tájban
fogyasztották, ezért aztán a vacsora ideje is a délután öt óra tájékáról mintegy két órával
későbbre került. A külföldi hatások rányomták bélyegüket az ételekre is. Nálunk is elterjedtek
a levesek, s azokkal együtt honosodott meg a mélytányér használata, ami - miként a tálak és a
lapostányérok is - hovatovább nemcsak ónból, hanem fajanszból, illetve a század második
felében a jobb módúak körében mindinkább elterjedő porcelánból készült. Johann Lehmann,
Magyarországon járt német utazó 1785-ben megjelent útleírása szerint a pesti Korona-
fogadóban porcelántányérok és ezüst evőeszközök várták az éhes vendéget. Ugyanő
kávéházakról is tudósított.

Immáron nem kizárólag négyszögletű, hosszúkás, hanem a közvetlenebb társalgást lehetővé

tevő kerek, illetve ovális asztalnál is étkeztek. Mezőkövesdi Ujfalvy Sándor "ebéden négy,
vacsorán három tál étek"-ről tudósít. Kastélyokban, palotákban - kivált ünnepi alkalmakkor -
pedig még jóval több fogást tálaltak fel, mint a szerény udvarházban, ahol "az ebéd csemegéje
a hófehér komlós cipó, a háziasszony sok szép erényeinek főbbike" volt.

Az ételeket valamivel enyhébben fűszerezték, mint korábban. 18. századi szakácskönyvek

tanúsága szerint terjedőben voltak a mártások és a káposztából, borsóból, lencséből, tökből,
labodából (spenót) készült főzelékek. A salátákat egyre kevésbé édesen, már mézzel való
ízesítés nélkül tálalták. Új szokás volt a citromhéj ízesítőként való használata finom metéltre
vagy kockára vágottan levesbe, illetve édességhez. E században terjedt el a levesekhez
készített vajas rántás. Ekkor honosodott meg nálunk a kandírozás, a konfektkészítés, s szintén
ekkortól kezdve használtak élesztőt a tészták készítéséhez és kovászt a kalácshoz. Egy 1753-
ból Sárospatakról való szakácskönyv szerint már fagylaltot is csináltak tejből, sózott jéggel
vagy hóval fagyasztva. Ahogy korábban török, úgy ekkor valószínűleg bécsi hatásra bővült az
édességek választéka: többféle tésztáról, kásáról, tortáról, bélesről, gyümölccsel készült
ételről, liktáriumról (gyümölcsíz, lekvár) van hírünk. A húsos gyümölcsök közül a birs, a
körte és a meggy, a csonthéjasok közül a mandula, ritkábban a dió, a déliekből pedig a füge
került leggyakrabban az asztalra. Ízesítőként terjedőben volt a vanília, és akik
megengedhették maguknak, szívesen fogyasztottak csokoládét is.

A felsőbb társadalmi rétegekben a 18. században tűnik fel a szalonna egy részének kisütése és
a zsiradék olvasztott zsír formájában történő tárolása, valamint a lisztes rántás készítése.
Ezekkel a jelenségekkel az újkori magyar konyha későbbi két jellegzetes vonása jelent meg.

A paraszti kultúrában is jelentkezett két fontos újítás: a kukoricából készült ételek fogyasztása
és a paprika fűszerként történő használata. Ezektől viszont a felsőbb társadalmi rétegek
zárkóztak el. A kukoricától való tartózkodás részben ennek ínségeledel jellegével függött
össze, részben pedig azzal, hogy a magasabb társadalmi rétegek más régi, középkori
kásanövények - pl. a köles és az árpa - fogyasztásával is felhagytak. A tört paprika pedig
olyan hangsúlyosan paraszti fűszernek számított a kortársak szemében, hogy ezért nem
fogyasztották, s csak a hús mellé adott savanyúságként barátkoztak meg vele a század vége
felé.
A 18. század első felében a kukoricát már minden országrészben (az Alföld belseje és a
klimatikusan alkalmatlan magashegyi zónák kivételével) termesztették a parasztok emberi
fogyasztásra is. Kásákat, pépeket, süteményeket készítettek belőle. Erdélyben terjedt el
leghamarabb, és a felhasználása is itt vált a legszélesebb körűvé.

A burgonya magyarországi termesztését először egy német telepes falu, Vérteskozma

határából említik. A felvilágosult abszolutizmus által kifejtett sokoldalú állami propagandával
támogatva - az Alföldet kivéve - országszerte megindultak a burgonyatermesztési kísérletek.
Az északi, kárpáti területen már az 1780-as évekre a lakosság fő tápláléka lett.