A Találkozzunk Toscanában!

című regény
folytatásában Paul Stuartot ezúttal egy hangulatos
kis francia faluba kísérjük, ahol a helyi étteremről az
a hír járja, hogy az ország második legrosszabb
vendéglője.

Az elismert skót gasztroszakértő Az étel filozófiája

című könyvén dolgozik, amikor különc nagynénje,
Chloe felajánlja neki, hogy töltse vele a nyarat a
francia vidéken. Ottlétük alatt azonban mintha
minden kizökkenne a rendes kerékvágásból: a hírhedt
étterem egyetlen pincérnője az esti műszak közben
hozza világra gyermekét, a szakács pedig összerúgja a
port a segédjével, aki azonnal felmond. Paul hamar a
konyhában találja magát, és az ő feladata lesz
felvirágoztatni a falu gasztronómiai központját,
miközben a férfifaló Chloe a jóképű, de dilettáns séf
társaságában múlatja az időt. Vajon ő lesz a hóbortos
hölgy hatodik férje?
A váratlan drámák közepette Paul képtelen az írásra
összpontosítani, és még arra is rádöbben, hogy
nagynénje múltja sötét titkokat rejt…
A skót szerző most sem okoz csalódást: humor,
romantika, napsütés, gasztrokalandok és egy
csipetnyi rejtély egyetlen könyvben, Alexander McCall
Smith módra!
The Second Worst Restaurant in France
© Alexander McCall Smith, 2019

Hungarian translation © Nagy Viktória, 2020

Minden jog fenntartva.

Tilos a kiadvány bármely részét a kiadó írásos engedélye

nélkül adatrögzítő rendszeren tárolni, elektronikus,
mechanikus, fénymásoló vagy más technikai eszközzel
sokszorosítani, illetve terjeszteni!

ISBN 978-963-324-775-4

Kiadta a Central Kiadói Csoport 2020-ban

Felelős kiadó: Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja

Felelős szerkesztő: Peiker Éva

Korrektor: Barsi Nikoletta
Borítóterv: Tabák Miklós
Nyomdai előkészítés: Cirmosné
Ez egy regény. A benne előforduló nevek, alakok, helyszínek
és történések a szerző képzeletének szüleményei, vagy ha
valósak, a felhasználásuk fiktív. Bárminemű egyezésük a
valósággal, élő vagy halott személyekkel, eseményekkel vagy
helyszínekkel csupán a véletlen műve.
 Ezt a könyvet
Carol Turner-Recordnak ajánlom
 1

Chloé, a különleges kuzin

Egy barátja azt mondta Paulnak:

– Nem győzöm eleget hangsúlyozni, mennyire fontos
a légzés. Nagyon.
– Tisztában vagyok vele – felelte Paul.
– Ó, tudom, milyen – nyilvánvalónak tűnik…
„Mert az is" – gondolta Paul.
– De az ember folyton megfeledkezik róla. És csak
úgy lélegzik, tudod: így.
Paul várt.
– Pedig – folytatta a barátja – így kellene lélegezni.
Be… és ki…
– Szerintem eddig is így csináltam – mondta Paul.
– Be és ki. így, nem?
– Mélyebben. És tartsd benn egy darabig. így.
Elhallgattak. Kis idő után megszólalt a barát:
– És miközben benntartod, gondolkodj. Ez a lényeg.
Koncentrálj a gondolataidra. Gondolj a jelenre, Paul. A
mostra. A jelen pillanatra.
– Gondolok.
– Jó. Éberség, Paul. Mindfullness. Légy éber. Légy
jelen. Beszívod. Gondolkodsz. Kifújod. Még mindig
gondolkodsz.
És néha a szemét is le kellene hunynia, mondta még
a barátja, és azon gondolkodnia, hogy hol volt és mit
csinált – nem pedig azon, hogy hol lesz és mit fog
csinálni. Így történt hát, hogy Paul – a neves
gasztroszakértő, ünnepelt szakács és kedves, ámde kissé
esetlen férfiú – lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
Kávéillatot érzett, és arra gondolt, bizonyára ilyen
szaga van a tudatos jelenlétnek. Előtte, a való világban,
ott gőzölgött egy csésze frissen főzött, forró brazil kávé.
Aromája keskeny gőzszálakban szállt fel Paul orráig.
Szerette ezt az illatot: sötét, csokoládés illat, de a
csokoládé édes jegyei nélkül. Igen, valóban ilyen a
kávéillat, gondolta, így tudná leírni. Kinyitotta a szemét,
és kibámult az ablakon.
Miközben mély lélegzetet vett, arra gondolt: menjek
vagy maradjak? Tudta, hogy ez most se nem éber, se
nem tudatos. Nem arra kell gondolnia, hogy mit fog
csinálni, hanem arra, hogy mit csinál most. De megint
csak ez a kérdés jutott eszébe. „Elmenjek
Franciaországba? Vagy most rögtön hívjam fel Chloét, és
mondjak nemet a meghívására?"
Kifújta a levegőt. Még mindig érezte a kávé illatát,
ami nagyon is most volt.

Késő tavasszal történt mindez, Skóciában. Az élet

minden kétséget kizáróan nagyszerű volt – akárcsak a
kilátás az ablakon. A lakása konyhájából, ahol ült, Paul
láthatta a távolban a város felett uralkodó, napsütötte
várat. Alatta az óváros háztetőit és tornyait, itt-ott
azokkal a furcsa kőtüskékkel, amelyekről olyan híres
Edinburgh – úgy meredeznek az ég felé, mintha csak
Skócia ősi mottóját hirdetnék: Nemo me impune lacessit.
Senki sem támadhat meg büntetlenül. Az épületek tetején
sorakozó tövisek a szúrós bogáncsra és a hegyvidéki
gímszarvas hegyes agancsára emlékeztettek: Skócia
nemzeti jelképei, gondolta Paul. De ugyanígy a dombok
is, azok a lágy, nőies dombok, vagy a vízesések, és a
fény is, meg a hideg kék tenger; és maga a város is –
amely olyan, mint egy operadíszlet, és az ember szinte
látja maga előtt, amint valaki egyszer csak kivág egy
ablakot, és dalra fakad.
Paul – részmunkaidőben, ahogy ő szokta mondani – a
barátnőjével, Gloriával élt, aki egyben a szerkesztője is
volt, valamint a nő két sziámi macskájával. Azért csak
„részmunkaidőben" éltek együtt, mert Gloria
megtartotta a saját lakását a város túlsó felén, és még
mindig sok időt töltött ott. Az volt az irodája, oda jöttek
a levelei, és ott tartotta a legtöbb ruháját is – kaotikus
gardrób, a színek kavalkádja. Természetesen könnyebb
lett volna, ha egészen összeköltöznek, de Gloria
egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy
kiszortírozza az évek során felhalmozott limlomát.
Annyira bonyolultnak érezte – sokkal könnyebb volt úgy
hagyni mindent, ahogy van. Ezenkívül így
mindkettejüknek volt elég életterük, márpedig az élettér
Gloria szerint minden kapcsolatban – bárkiről legyen is
szó – alapvető fontosságú.
Paul és Gloria jól kijöttek egymással. Kapcsolatuk
soha nem volt az a szenvedélyes szerelem, amelyben két
ember kölcsönös mámorban él, és minden percben a
másikra gondol. „Nálunk nem ez van – mondta egyszer
Gloria egy barátnőjének. – Paullal más, tényleg egész
más. Mi nem olyanok vagyunk, mint két halálosan
szerelmes gyerek, akik elvesznek egymás tekintetében.
Mi inkább…"
– Érett felnőttek vagytok? – folytatta helyette a
barátnője.
– Pontosan.
– Aha, értem – felelte a barátnő.
De azért megvoltak a pillanataik, és sem Paul, sem
Gloria nem akart vagy várt ennél többet. Barátok voltak
és szeretők, és ez így mindkettőjüknek tökéletesen
megfelelt. Szeretőnek lenni könnyű, barátnak lenni már
kevésbé: ritka, ha valakinek mindkettő megadatik egy
kapcsolatban.
Voltak persze nézeteltéréseik – olyan területeken,
amelyeken önmagában véve a véleménykülönbség nem
feltétlenül bírt nagy jelentőséggel, mégis képes volt
felkavarni egyébként békés együttélésük állóvizét.
Például a macskákkal kapcsolatban. És pontosan ezekre
a macskákra gondolt Paul azon a reggelen, amikor
kinézett a konyhaablakon.
Gloriának volt két sziámi macskája: Hamish és Mrs.
Macdonald. Simulékony, öntelt, felfuvalkodott, és
minden erőfeszítés nélkül vonzó teremtmények voltak –
amilyenek a náluk kisebb macskák nem tudnak lenni.
Világoskék szemükkel úgy tudtak nézni, hogy az
embernek az életkedve is elment. Selymes szőrük olyan
árnyalatban csillogott, amilyet egy belga
csokoládékészítőnek is évekbe telik eltalálnia. Olyan
lármásak voltak, amilyenek csak a sziámi macskák
lehetnek: véleményüket hosszan elnyújtott nyávogással
fejezték ki, mintha azonnali választ követeltek volna.
Több felismerhető nyivákolásuk is volt: az egyiket Paul
úgy hívta, hogy kérő nyivákolás. Aztán ott volt még a
panaszos nyivákolás. Végül a legkomolyabb: a
figyelmeztető nyivákolás. A macskák Gloria lakásában
éltek, a könyvek, papírok és tarka ruhák között.
Radiátorokra akasztott macskaágyaik voltak, és
időzített, elemes macskaetetőik, amelyek előre
meghatározott időben nyíltak ki, hogy lazaccal és
tonhallal kínálják őket. Paul úgy látta, mindenük
megvan, amit egy macska kívánhat. Mégis úgy tűnt,
mintha mindig többet és többet követelnének. Ezek a
macskák hírből sem ismerik az önmérséklet erényét –
gondolta. A „ne akarj túl sokat" elve
összeegyeztethetetlen velük.
– Mondd csak, mennyire szereted azokat a
macskákat? – kérdezte Gloriától egyik este.
– De hát micsoda kérdés ez! – hangzott a döbbent
válasz. – De komolyan, Paul! Olyan, mintha
megkérdeznél egy szülőt, hogy szereti-e a gyermekeit…
Vagy majdnem olyan.
Paul igyekezett megmagyarázni.
– Ne vedd rossz néven, de azok a macskák szinte
teljesen közömbösek irántad, legalábbis nekem úgy
tűnik. Ahogy rád néznek…
Paul most kapott észbe, milyen ingoványos területre
tévedt.
– Közömbösek? – kérdezte Gloria rosszallással a
hangjában. – Hamish és Mrs. Macdonald egyáltalán nem
közömbös irántam. Hogy mondhatsz ilyet?
 – Ne haragudj, csak az, ahogy… De lehet, hogy a
macskák egyszerűen ilyenek. Nem sokat tudok ezekről a
teremtményekről.
Gloria ismét letorkolta.
– Hamish és Mrs. Macdonald nagyon is kedvel engem
– jelentette ki határozottan. – Ami azt illeti, egyenesen
szeretnek – igazán szeretnek. – Paul kétkedő tekintete
olaj volt a tűzre. – Nem, Paul, ne legyél cinikus. Én
ebben teljesen biztos vagyok. Az az igazság, hogy
valósággal sütkérezem a szeretetükben.
Paul egy pillanatra azt hitte, ironizál, de rádöbbent,
hogy tévedett. A józan belátás azt súgta neki, hogy zárja
le a témát, de nem hallgatott rá, és folytatta.
– Én abban sem vagyok biztos, hogy a macskák
képesek szeretni az embert – elmélkedett. – A kutyák
igen, az nyilvánvaló.
Gloria a fejét rázta.
– A kutyák… – kezdte.
– Na jó, akkor vegyük a kutyákat – vágott a szavába
Paul. – Mi a helyzet a kutyákkal? A kutya az életét is
feláldozza a gazdájáért, ha kell. Tudod, hogy szokott
lenni: beugranak a folyóba, hogy kimentsék a fuldokló
gyereket, ártalmatlanná teszik a fegyveres betörőt, meg
ilyesmi. Ezzel szemben a macskák… – Tekintetét a
plafonra emelte. – Van arról bármilyen feljegyzés, hogy
egy macska valamit önzetlenül tett? Létezik
macskaaltruizmus? – Érezte, hogy ez a döntő érve. – Te
is érzed benne a paradoxont, nem?
Gloria szemrehányón nézett rá.
 – Tudod – folytatta Paul –, nekem van egy elméletem,
miszerint a macskák tökéletes pszichopaták. – Ezt most
találta ki, de nagyon jól hangzott.
Gloria hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Ezt most találod ki, Paul.
A férfi elmosolyodott. Igaza volt. De attól még ez az ő
elmélete.
– Ha meg akarod érteni a pszichopata személyiség
működését, csak nézz rá egy macskára. Soha nem érez
bűntudatot – ellentétben a kutyával, aki bűnbánóan néz
rád, ha valami rosszat csinált.
Gloria megvetően elfintorodott.
– Lehetséges, hogy te nem érted a macskákat, Paul. A
macskák nem… – Kereste a megfelelő szót. – A macskák
nem ilyen egyértelműek.
– Nem egyértelműek?
– Úgy van. Vegyük például a kutyákat, ha már
említetted őket. Ők aztán nem rejtik véka alá az
érzéseiket, ami a szívükön, az a szájukon: vicsorognak,
ugatnak és nyáladznak. – Gloria vállat vont.
– Ezzel szemben a macskák…?
Gloria nem habozott a válasszal:
– A macskák egyszerűen csak menők. Van bennük
valami.
Paul tudta, hogy ez a valami létezik, de azt már nem
tudta volna megfogalmazni, mi is az.
– Attól tartok, ebben nem értünk egyet – mondta. –
Lehet, hogy a világ fel van osztva macskapártiakra és
kutyapártiakra, ugyanúgy, mint ahogy van, aki a csokit
szereti, van, aki pedig az epret.
 Gloria felkacagott.
– Gondolod? Szerintem meg emberek milliói
szaladgálnak a földön, akik a csokit is, és az epret is
szeretik. Rengetegen eszik azt a csokival bevont epret
is.
Paul az egyik konyhai enciklopédiájában található
ízkerékre gondolt: a csokoládé a földes ízek között volt,
az eper pedig a gyümölcsösek között, és biztos volt
benne, hogy a kerék két különböző szegmensében
foglaltak helyet.
– Biztosíthatlak, Gloria, hogy az eper meg a
csokoládé nem illik össze. Egyszerűen nem jók együtt.
– De igen, jók – mondta Gloria. – Én szeretem őket
együtt.
– Nem nyitok vitát – felelte Paul.
Gloria arca felderült.
– Erről jut eszembe! Ízek, esztétika, filozófia… A
legújabb felkérésed: eldöntötted már, hogy elfogadod-e?
Mivel Gloria volt Paul szabadúszó szerkesztője, ő
gondozta a férfi rendkívül sikeres könyveit, amelyeket a
legkülönbözőbb kulináris témákban írt. A szerződéseket
nem ő kötötte, de nyilvánvaló érdeke volt, hogy Paul
folyamatosan ellássa őt kéziratokkal, amelyeket
elolvasott és helyrepofozott. A férfi jól írt, de hajlamos
volt a túl hosszú mondatokra, amelyeket Gloria
kettéválasztott – sőt, az is előfordult, hogy háromba
vágta őket. Ő szerezte az illusztrációkat is, vagy
képkönyvtárakból, vagy ételfotósoktól, hogy e téren is
biztosítsa Paul könyvei számára a megszokott,
ínycsiklandó minőséget.
 Paul örült, hogy elkanyarodtak a macskatémától.
Erezte, hogy saját magát szorította sarokba az érveivel.
Nem volt macskaellenes – távol álljon tőle –, inkább
csak reálisan szemlélte őket. A macskákkal nem volt
baja, csak az alapvető hozzáállásuk zavarta. Ez az: a
macskáknak hozzáállásuk van. Bezzeg a kutyák…
Leállította magát. A könyvfelkéréssel kellett
foglalkoznia.
Úgy érezte, felesleges ezen sokat gondolkodni.
Természetesen elfogadja. Rendkívül nagylelkű ajánlat
volt, akárhogy nézte is, az egyetlen visszatartó erő a
határidő volt: hat hónapon belül meg kell írnia a
könyvet. Ez azonban nem volt lehetetlen. Már kitalálta,
miről fog szólni, és egyébként is üdítő a gondolat, hogy
kicsit kizökkenhet a megszokott sorozatból, amelynek a
Paul Stuart toszkán konyhája volt az utolsó darabja.
Feldobta a gondolat, hogy olyan általános és izgalmas
témáról írhat, mint az ételfilozófia. Paul annak idején
elvégzett egy filozófiakurzust az egyetemen, bár az csak
egy bevezető tantárgy volt, és szerinte túl sok időt
fecséreltek Hume-ra, miközben sok más filozófust meg
sem említettek. Ám lelkes amatőrként még a filozófia
területén is tudna olyat mondani, ami egyaránt érdekes
lehet az átlagember és a szakértő számára is. A könyv
megírását nem is feladatként fogta fel – inkább
valamiféle ünnepként, elmélkedésként és
tiszteletadásként az iránt a téma iránt, amiért tizenkét
éves kora óta rajongott. Az ételekért és elkészítésükért.
Azokkal a szakácsokkal ellentétben, akikről írt, Paul
szerény volt, de érezte, hogy ez egy jó könyv lesz. Nem
volt más dolga, mint megírni.

Egy péntek délután történt. Paul egy vidéki utazásról

hazatérve otthon találta Gloriát, aki már várta.
– Csukd be az ajtót – kérte. – Amilyen gyorsan csak
tudod.
Paul engedelmeskedett, de értetlenül nézett rá.
– Miért?
– Itt vannak a macskák – felelte Gloria. – És nem
akarom, hogy kiszökjenek.
Gloria észrevette Paul arcán a döbbenetét.
– Remélem, nem zavar – mondta, és mielőtt Paul
válaszolhatott volna, hozzátette: – Úgy gondoltam, hogy
nem fog.
– Itt vannak a lakásban? – kérdezte a férfi. – Itt
bent?
– Hát persze – felelte Gloria. – Még nem engedhetem
ki őket. A macskáknak előbb meg kell szokniuk a
környezetet, hogy aztán biztonságban kimehessenek.
Paul egy pillanatra elgondolkodott. Nem akart
ellenségesnek tűnni, de a macskák sok mindent tönkre
tudnak tenni: a foteleken élesítik a karmaikat,
hajlamosak mindent összehányni, ha túlették magukat,
ráhullajtják a szőrüket a párnákra és az ott felejtett
kabátokra, vagy bármire, amire lekuporodhatnak. Van,
amelyik bolhás, sőt olyan is van, amelyik férges, és az
embert is megfertőzheti, ha átsétál a tányérján.
Márpedig gond nélkül átsétál, hogy igyon a tejes
bögréből, vagy szemügyre vegye a vajtartót. Rengeteg
hátrányuk van a macskáknak, de Paul igyekezett
átérezni Gloria álláspontját, aki nyilvánvalóan azt
szeretné, ha a kis kedvencei boldogok lennének.
– Hát… gondolom, nem lesznek itt sokáig.
Gloria bólintott.
– Nem, nem sokáig. Csak…
Paul várt. Remélte, hogy azt mondja, „csak ma", de
nem azt mondta.
– Csak amíg változik a helyzet – bökte ki.
Paul érezte, hogy valami a lábának dörgölőzik.
Lenézett, és megpillantotta Mrs. Macdonaldet, amint
nekinyomja magát, felpúposítja a hátát, és ártatlan
tekintettel néz föl rá.
– Nézd! – kiáltott fel Gloria. – Mrs. Macdonaldnek
tetszel! A macskák így szokták üdvözölni azt, akit
kedvelnek. Macskaferomonokat ken a nadrágodra. Ez a
legnagyobb bók egy macskától.
Paul lenézett. Mrs. Macdonald olyan képpel meredt
rá, mintha szándékosan arra késztetné, hogy
vitatkozzon Gloriával.
– Én nem vagyok olyan biztos benne, hogy feromon
van a nadrágomon – morogta.
Gloria figyelmen kívül hagyta a gyenge tiltakozást.
– Mirigyek vannak az álluk alatt – mondta. – Azért
dörgölik oda a nyakukat a dolgokhoz. Hogy kellemes
szaga legyen a környezetüknek.
– Mármint nekik – mondta Paul. – Nekik kellemes.
– Ó, mi ezt nem érezzük! – kiáltott fel Gloria. – Mi
nem tudunk belépni az ő párhuzamos világukba. Ez
bennük az izgalmas: kettős életet élnek. Nekünk pedig
nem adatik meg, hogy mindkettőnek részesei legyünk.
Most Hamish tűnt fel az előszobában. Ő is úgy
bámult Paulra, mintha nem lenne meggyőződve róla,
hogy joga van ott lenni.
– Jól van, Hamish – nyugtatta Gloria. – Paul is meg
fog szokni. Csak adj neki esélyt.

Paul megtett minden tőle telhetőt, még azt is szó nélkül

tűrte, hogy éjszaka az ágyukban aludtak.
– Mellettünk biztonságban érzik magukat – közölte
Gloria. – Mrs. Macdonaldnek rémálmai vannak, és jobb
neki, ha úgy riad fel, hogy emberek vannak körülötte.
Paul zokszó nélkül ürítette ki az alomtálcát. Szelíd
derűvel töltötte meg a tálkáikat, és sztoikus
nyugalommal szedegette le a szőrszálaikat a ruhájáról.
Gloria meg is dicsérte.
– A macskák értékelik, amit értük teszel – mondta. –
Lehet, hogy nem tudják kifejezni, de bizonyosan érzik.
Paul nem akart undoknak tűnni.
– Nagyon örülök – mondta.
Gloria megkönnyebbülten nézett rá.
– Tudtam, hogy megbékélsz. De hát ki tudna
ellenállni Hamishnek és Mrs. Macdonaldnek?
A kérdés egy darabig még ott lebegett a levegőben.
Paul elmosolyodott.
– Kétségtelenül erős egyéniségek – jelentette ki.
Toleráns ember volt, és bizonyára jól kijött volna a
két állattal, ha nem zavarták volna a munkában. Hamish
és Mrs. Macdonald nem bírta elviselni, ha bezárják őket
egy szobába, ezért szabadon járkálhattak a lakásban,
Paul dolgozószobáját is beleértve. A férfi próbált
bezárkózni, hajlandó lett volna helyettük önmagát
kirekeszteni, de a két macska addig nyávogott az ajtaja
előtt azon az öblös sziámi hangján, amíg meg nem adta
magát. Ha pedig bejutottak, összevissza járkáltak,
felugrottak az asztalra, végigsétáltak a billentyűzeten,
és nekidörgölőztek a képernyőnek, szemlátomást azon
fáradozva, hogy rákenjék a feromonjaikat.
Paul képtelen volt koncentrálni. Most kezdett bele Az
étel filozófiájába, és bár rengeteg jó ötlete volt, nem
bírta papírra vetni őket, amíg a macskák bent voltak a
szobában. Két hét után megállapította, hogy mindössze
négy oldalt sikerült leírnia, és még az is nyögvenyelős
volt és összefüggéstelen. Kidobta az egészet, és
újrakezdte. De most még nehezebben ment, és ami
korábban jó ötletnek tűnt, az is szertefoszlott. Nem
éppen biztató kezdet.
Szeretett volna beszélni Gloriával. Igazán megtett
minden tőle telhetőt, hogy megszokja a macskákat, de
be kellett látnia, hogy nem megy, és kénytelen lesz
megkérdezni, hogy nem mehetnének-e most már vissza
a lakásába. Szerette volna, ha Gloria beleéli magát az ő
helyzetébe, elvégre érzékeny és empatikus ember –
kivéve, ha a macskáiról van szó. A macskáival
kapcsolatban hályog volt a szemén. Kizártnak tartotta,
hogy az ő két kis kedvence bármi rosszat tegyen, és el
sem tudta képzelni, hogy akadhat olyan ember, aki nem
tartja őket ellenállhatatlanul vonzónak. Ugyanaz a
hályog ez, gondolta Paul, mint amilyen a gyerekeikkel
kapcsolatban nő az emberek szemére. Ezért aztán
rendkívül óvatosan kell előhozakodnia a témával.
A megfelelő előhozakodási taktikán gondolkozott
éppen, amikor megszólalt a telefon. Egy távoli apai
kuzinja hívta, akit ő – és a család többi tagja is – csak
úgy emlegetett: Különleges Chloe Kuzin.
– Holnapután én Edinburgh-be utazom – kezdte
Chloe –, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha fél egykor
együtt ebédelnénk a szokásos helyen. Természetesen én
fizetem, mint mindig. – Szünetet tartott, de ahhoz nem
elég hosszút, hogy Paul reagálhasson, mert már
folytatta is. – Felteszem, hogy ráérsz, hiszen nincs
munkád.
– Szabadúszó vagyok, Chloe, nem munkanélküli –
helyesbített Paul. – Nem ugyanaz.
– Ó, hogyne, persze!
Paul elfogadta a meghívást. Elfogult volt Chloéval
szemben, elnézte fölényes modorát és tapintatlanságát.
Chloe még csak az ötvenes évei elején járt, de Paul
szemében olyan volt, mintha egy letűnt korhoz tartozna,
amikor az emberek tapintatlan megjegyzéseket tettek,
és ritkán kértek érte elnézést. Paul emlékei szerint
Chloe soha semmiért nem kért elnézést. Ivott is,
dohányzott is, kis szivarkákat szívott, „de csak
módjával, kedvesem, csak módjával", és előnyben
részesítette a férfitársaságot a női társasággal szemben,
különösen, ha az illető férfi egyenruhát viselt. „Egyszer
találkoztam egy tábornokkal, kedvesem, egy igazi, hús-
vér tábornokkal. Olyan volt, mint egy isten, és be kell
vallanom, remegett a térdem, ha csak ránéztem.
Észrevette, hogy izgulok, és megkérdezte, jól vagyok-e.
Én meg elszalasztottam az esélyt: a karjaiba kellett
volna omolnom, de az embernek mindig utólag jut
eszébe, mit kellett volna tennie, és több esélyt nem
kaptam."
De most hivatalos volt a hangja.
– Van egy remek ajánlatom számodra – mondta a
telefonban. – De most még nem mondhatom el, majd
személyesen. És remélem, te is mesélsz majd.
– Én sem mondom még el neked, hogy ellepték a
lakásomat a macskák – mondta Paul.
– Patkányok? – kérdezte Chloe. – Elleptek a
patkányok?
– Macskák, Chloe, macskák.
– Alig várom, hogy elmeséld, kedvesem. De addig is
menjünk a dolgunkra. Szép napokat!
Mindig így fejezte be a telefonbeszélgetést, és Paul
még nem találta ki, mi a megfelelő válasz, de nem is volt
rá szükség, mert miután Chloe kimondta, hogy Szép
napokat, mindig azonnal le is tette a kagylót, elvágva a
további társalgás lehetőségét. Paul feljegyezte a találka
részleteit, sóhajtott, majd folytatta meddő
próbálkozását az írással, miközben a két sziámi macska
– mint két operaénekes, akik az előadásra készülődnek –
egyre zajosabban éreztette vele a jelenlétét.
Az evés egy aktus, írta Paul. És mint minden aktus,
egy morális múlt, egy morális jelen és egy morális jövő
kontextusában értelmezhető.
 Hátradőlt, és hangosan felolvasta a mondatot,
egymás után többször is. Azután leírt valami egészen
mást: egy szívből szóló háromsorost.

Szörnyű ez a vinnyogás,
lám, sziámi macskáktól
visszhangzik a lakás.

Nézte a három sort a képernyőn, és elmosolyodott.

Érzelmileg hiteles, gondolta, hiszen pontosan ezt érzi.
Igazi cri de coeur, segélykérés. Tanácsra volt szüksége,
és ki máshoz is fordulhatott volna, mint Különleges
Chloe Kuzinhoz? Korábban is kért már tőle segítséget, és
Chloe tanácsai mindig hatásosak voltak. Hatékonyan
zárta rövidre a problémákat, és Paul úgy érezte,
pontosan erre van most szüksége. A tanácsait persze
nem fogadta meg, ahogy általában nem is azért kér
tanácsot az ember, hogy aztán megfogadja, de most
elhatározta, hogy alaposan megjegyez mindent, amit
javasol. Kezdett kicsúszni az időből: Az étel filozófiája
megírására kapott hat hónapból már el is repült három
hét.
 2

Egy nő, akinek számtalan férje volt

Paul az étterem menüjét bújta éppen, amikor Chloe

megérkezett. Amikor felnézett, már ott állt az asztalnál,
és egy selyemsálat tekert le a nyakáról. Paul fölpattant,
és szabadkozni kezdett, amiért nem vette észre, hogy
megjött.
– Nem kell mentegetőznöd – intette le Chloe,
miközben átnyújtotta a sálját egy szolgálatkész
pincérnek.
– Kérem, akassza ezt föl nekem, legyen olyan kedves.
– Elismerően rámosolygott a fiatalemberre, aki
viszonozta a pillantását. Paul felfigyelt a villanásra, és
arra gondolt: „Még csak most érkezett, de már flörtöl a
pincérrel…”
Chloe leült.
– Honnan szerzik ezeket? – kérdezte, cinkosan
áthajolva az asztal fölött. – Mármint ezeket az ennivaló
fiatalembereket, akik pincérként dolgoznak az ilyen
helyeken. Honnan a jó égből szerzik őket?
Paul vállat vont.
– Gyanítom, hogy ezt itt Franciaországból.
– Szerintem van, amelyik színész – mondta Chloe.
– Így szokták megkeresni a kenyérrevalót, nem?
Hogy éttermekben pincérkednek.
– Lehet.
 Chloe elvette az étlapot.
– Valóságos csoda, hogy mindig el vagyunk látva
ilyen fiatalemberekkel. Valahol valaki még mindig
gyártja őket. Vagy szerinted valami farmon tenyésznek?
– Legyintett, hogy megidézzen valami elképzelt vidéki
gazdaságot. – Csak a beszélgetés – folytatta. – Az nem
megy.
Paul felhúzta a szemöldökét.
– De hát még nem is…
Chloe felemelte a kezét, hogy elnémítsa.
– Jaj, nem magunkra gondoltam! Dehogyis! Te meg
én mindig is tudtunk beszélgetni. A fiatalemberekkel
van a baj – és az ő beszédkészségükkel. Lehet, hogy
csinosak, de próbálj csak meg beszélgetni velük
valamiről, és egyből kibújik a szög a zsákból. Még nem
éltek eleget, és nem tudnak semmit – vagy majdnem
semmit.
– Hát, azért van, aki…
– Nem, Paul, higgy nekem – a nagy többségük ilyen.
Ahhoz, hogy mondani tudj valamit, előbb csinálnod is
kell valamit. Vagy legalább látnod. – Elhallgatott, és
felnézett az étlapból. – Mit gondolsz, megkockáztassam
a fésűkagylót?
– Biztos jó lesz – biztatta Paul.
– Ó, abban biztos vagyok, hogy nem lesz romlott –
mondta Chloe. – Nem is emiatt aggódom. Biztos elég
friss, de vajon nem lesz-e túl vizes?
Paul végre megértette.
– A legtöbb ember ezt nem is tudja.
 – Én viszont tudom, kedvesem, mégpedig, ha minden
igaz, éppen tőled tudom. Elég, ha csak víz közelébe
teszed a kagylót, és a végeredmény huszonöt százalék
kagyló és hetvenöt százalék víz. Így van, ugye? Vagy
fordítva?
– Fordítva – felelte Paul. – Egynegyede víz lesz,
háromnegyede pedig kagyló. Nagyon gyorsan megszívja
magát.
Chloe bólintott.
– Amióta megosztottad velem ezt az értékes tudást –
mondta –, következetesen nem mosom meg a kagylót.
De mi van akkor, ha már készen vesszük meg? Biztosra
vehetjük, hogy átestek a vízkeresztségen, és jó alaposan
alámerítették őket. Borzasztó nagy lehet a kísértés így
árulni, hiszen kagylóárban adhatják a vizet.
– A baconnel ugyanez a helyzet – helyeselt Paul. –
Figyeld meg, mennyi víz távozik, amikor megsütsz egy
szeletet. Annak a víznek a súlyát is kifizetted.
Chloe felsóhajtott.
– Az étel valóságos csatamező, nem igaz? Az emberek
a nagy érdekek ellen.
– Ez az élelmiszerbiznisz.
– Igen, pontosan. És nekik az az érdekük, hogy minél
többet együnk az agyonsózott és -cukrozott ételeikből,
és eladják nekünk a hozzáadott vizet, mi pedig önként és
dalolva engedelmeskedünk. Nagyon erősek.
Paul egyetértett vele. Ő a helyiélelmiszer-mozgalom
híve volt, vagyis a helyi termelőktől származó
természetes alapanyagokat részesítette előnyben. A
könyvei is ebben a szellemben íródtak.
 – Nagyon dicséretes, kedvesem, hogy kiállsz a
mozgalom mellett – jelentette ki Chloe. – De nézd meg,
mit csinálnak ezek az emberek! Olyan neveket adnak a
rettenetes termékeiknek, amelyek azt sugallják, mintha
a szomszéd farmon teremtek volna: ezek az álhelyi
élelmiszerek. Olyan gyárakban készülnek, mint… –
Ismét legyintett egyet, csak most az ellenkező irányba.
– Aztán becsomagolják, és ráírják, hogy Békebeli
Farm, vagy ilyesmi.
– És rátesznek egy képet valami szép, régi tanyáról –
tette hozzá Paul. – Elégedetten legelésző állatok,
mögöttük idilli parasztház – meg ilyenek.
Chloe undorodva csóválta a fejét.
– Ezeken a szabadtartású tojásokon is sokat
gondolkodom. Szerinted a szabadtartású tyúkokat
tényleg a szabadban tartják?
Paul felsóhajtott.
– Ez is csalóka – válaszolta. – A hivatalos definíció
szerint a szabad tartás megengedi, hogy a tyúkokat
ólban tartsák, a lényeg az, hogy legyen egy kifutójuk,
amihez hozzáférnek. Arra viszont nincs szabály, hogy
milyen gyakran használják ezt a kifutót.
– Így akár életük nagy részét is az ólban tölthetik?
– Igen. Az ólban pedig négyzetméterenként kilenc
tyúkot lehet tartani.
Chloe gyors fejszámolást végzett.
– De hát akkor alig van helyük.
– Pontosan. Össze vannak zsúfolva. Vállvetve –
pontosabban szárnyvetve – küzdenek az életben
maradásért. Borzalmas stresszhatásnak vannak kitéve.
Nem tudnak mit kezdeni magukkal. Még az is előfordul,
hogy némelyikük megőrül, és felfalja a többieket.
– Tudod mit, kedvesem? Vegetáriánus hangulatba
kerültem, valahogy rám tört.
Paul felnevetett.
– A kagylóknak bőven van helyük a tengerfenéken.
– Na jó, akkor mégis bevállalok egyet-kettőt.

– Azt mondd el most nekem, kedvesem – szólalt meg

Chloe –, de töviről hegyire, ha kérhetek ilyet –, hogy
vagytok Gloriával? Tudod, hogy én nagyon kedvelem őt.
Annyival jobb, mint… – Elharapta a mondatot.
– Becky – fejezte be helyette Paul.
– Elnézést – mondta Chloe. – Nem akartam ennyire
egyenesen fogalmazni. De végül is olyan vagyok neked,
mint egy nagynéni, hiába vagyunk igazából…
– Harmad-unokatestvérek – fejezte be ismét Paul.
– Exactement – mondta Chloe. – És a kapcsolatunkra
való tekintettel úgy érzem, hogy beszélhetek veled
őszintén, finomkodás nélkül. Nem kell finomra
vagdosnom a szavaimat.
– Vagdalnod – helyesbített Paul.
– Lehet, de a vagdalás ma már ritka, a szavainknak is
haladniuk kell a korral. – Szünetet tartott. – Esznek
egyáltalán ma még vagdalt húst, Paul? Gondolom, te
jobban tudod.
– Módjával. De nem…
– Nem mince and tattiest? – A mince and tatties, a
vagdalt hús krumplipürével a skót konyha egyik
főszereplője volt nemzedékeken keresztül.
 Paul elmondta, hogy a vagdalt húst inkább darált
húsnak hívják, és ma már leggyakrabban a bolognai
spagettihez fogyasztják.
– Egyre jobban elmediterrániasodunk – tette hozzá. –
Kivéve, amikor tikka masala csirkét eszünk.
– Hát igen – felelte Chloe. – De térjünk csak vissza
Gloriához! Mondj el mindent.
Megérkezett a pincér az ásványvízzel. Paul ivott egy
kortyot.
– Nincs nagyon mit mondanom – kezdte. – Jól
kijövünk egymással. Egyformán látjuk a dolgokat, azt
hiszem – ami nagyon fontos, nem igaz? Képzeld el,
milyen lehet együtt élni valakivel, akinek nincs olyan
humorérzéke, mint neked.
Chloe a szemét forgatta.
– Nagyon nehéz lenne – mondta. – Ha nem egyenesen
lehetetlen. Az első férjem, azt hiszem…
Paul várt. Chloénak eddig öt férje volt – legalábbis
ennyit vallott be –, de Paul, akárcsak a család többi
tagja, nem sokat tudott róluk. Chloe számokkal utalt
rájuk: az egyes számú férj, a kettes számú férj, és így
tovább, de vajmi keveset beszélt róluk. Mindegyikük
külföldön élt, és soha nem jöttek el Skóciába, így aztán
egyikük sem találkozott a családdal. „Chloe nagyon
szeret férjhez menni" – mondta Paul apja, amikor Paul
még tizenéves volt. Majd Paul két húgához fordulva
hozzátette: „Nem kifejezetten jó példakép e
tekintetben."
Most azonban, az étteremben, Paul úgy érezte, hogy
talán megtudhat tőle egyet s mást.
 – Szeretnék többet tudni a férjeidről, Chloe –
mondta. – Nem akarom erőltetni, de alig meséltél róluk.
Chloe vállat vont.
– Nem meséltem róluk? Igazad lehet. Mindig túl
fiatal voltál hozzá.
– De már nem.
– Pontosan hány éves is vagy, Paul?
– Harminchat.
Chloe elgondolkodva számolgatta a köztük lévő
korkülönbséget: tizenhét év.
– Na jó, azt hiszem, most már elég nagy vagy. Nem
akartalak ilyenekkel terhelni, amikor még túlságosan
befolyásolható voltál – tizenhat-tizenhét éves, vagy
ilyesmi. – Szünetet tartott. – Kiskorú megrontása: így
hívják, nem? Emiatt ítélték halálra szegény Szókratészt
is. Megrontotta az athéni ifjakat, ezért bürökpohár volt
a büntetése. Bár én őszintén szólva kétlem, hogy
annyira megrontotta volna őket – szerintem inkább
civilizálta. Mindig azt tapasztalom, hogy borzasztóan
nehéz megrontani a fiatalokat, hiszen sokkal
gyakorlatiasabbak és világlátottabbak, mint én.
Paul biztatni próbálta.
– Én sem vagyok már tejfelesszájú – mondta. – Nem
hiszem, hogy meg tudsz döbbenteni.
Chloe csüggedten nézett rá.
– Lehet – felelte. – De talán így még szomorúbb, hogy
az életem még csak meg sem döbbenti ifjú kuzinomat. –
Szünetet tartott. – Tényleg szeretnél hallani róluk, Paul?
Paul bólintott.
 – Nagyon is. Úgy érzem, ismernem kellene az
életedet.
Chloe még mindig habozott.
– Szerintem nem vall jó ízlésre, ha az ember a
házasságairól mesél másoknak. Nem gondolod, hogy
senkit sem érdekelnek?
– Nem – felelte Paul mosolyogva. – Én kíváncsi
vagyok rájuk. Tényleg.
– Akkor majd ebéd után – adta meg magát Chloe. –
Majd a kávé mellett. De most térjünk vissza rád.
Mondtál valamit a macskákról a telefonban. Mesélj
azokról a macskákról! Ha jól sejtem, ez valami
párkapcsolati probléma lesz. Erről van szó? A Gloria-
problémáról?
Paul mesélt neki a macskákról, és arról, hogy
mennyire megnehezítik a munkáját. A nő megértően
hallgatta, időnként bólintott, vagy felvonta a
szemöldökét. Aztán kávézás közben Chloe is belekezdett
a férjei történetébe. Egy csepp megbánás sem volt a
hangjában – ha valami, akkor inkább egy kis nosztalgia.
Paul pedig elszántan hallgatta: nem szakította félbe
kérdésekkel, és nem ítélkezett fölötte.
– Az első, pontosabban az első férjem, hiszen nem ő
volt az első szeretőm, egy olasz volt, akit Antoniónak
hívtak. Neki volt a legszebb vezetékneve a világon,
Gigliodoro, ami azt jelenti, hogy arany liliom. És az is
volt, tudod? Tényleg az volt. Van az a mondás, hogy
aranyozzuk a liliomot, amikor valami már épp elég
díszes, mégis tovább díszítjük, na, nekem tetszik ez az
aranyozott liliom, és hidd el nekem, Antonio pontosan
ilyen volt… Ó, édes istenem!
Mindketten tizenkilenc évesek voltunk, amikor
megismertük egymást. Talán tudod, hogy tizenhét éves
koromban kicsaptak a zárdaiskolából. Nem mesélték a
szüleid? Gondolom, meg akartak kímélni. Igazán
kellemetlen hely volt, és boldog voltam, hogy kicsaptak
– egy festmény miatt, amit rajzórán készítettem, és az
akkori pápával ölelkező zárdafőnöknőt ábrázolta. A
lányok, akiknek megmutattam, rettenetesen
szórakoztatónak találták, de az apácáknak nem tetszett,
Paul – cseppet sem. Kivéve azt az egyet, aki a rajztermet
takarította. Ő hangosan felkacagott, és azt morogta:
„Most megkapta a magáét a vén tehén!" Pedig szerintem
elég ízlésesen festettem le őket, mert kétségtelen, hogy
egy kanapén feküdtek, de az egyik lába mindkettőjüknek
a földön volt – ami egyébként Hollywoodban bevett
alkalmassági teszt. Amíg a fél lábad a padlón van,
bárkivel eldőlhetsz a kanapén. Ez a tisztesség mércéje.
Ezt a zárdafőnöknőnek is próbáltam elmagyarázni, de
azt hiszem, nem értette meg. Valószínűleg nem is
hallotta, mit beszélek, annyira sokkolta a képem.
Úgyhogy azt mondtam: „Na jó, gondolom, azt akarják,
hogy távozzak", mire ők: „Mégpedig azonnal. És vissza
se menj a szobádba összepakolni a holmidat – majd
elpostázzuk." Azt hiszem, attól féltek, hogy a
megátalkodottságom fertőző, és azonnal ki akartak
penderíteni anélkül, hogy elbúcsúzhattam volna a
barátnőimtől.
 Szerinted mennyire érdekelt, Paul? A legcsekélyebb
mértékben sem. Igazság szerint inkább
megkönnyebbültem, úgyse bírtam volna tovább elviselni
azokat az apácákat. Két csoportra oszlottak: voltak a
tanító nővérek, akiknek volt diplomájuk, és legalább
némi tudásuk erről-arról, meg a dolgozó nővérek, akik
kicsit más habitust viseltek, és rendszerint elmaradott
írországi falvakból származtak. Ők mostak és főztek, és
minden munkát ők végeztek el, ami a tanító nővéreknek
túlságosan alantas lett volna – az ő képesítéseikkel és
papírjaikkal. Ezeknek a dolgozó nővéreknek száraz,
repedezett kezük volt, ellentétben a tanító nővérek
finom, ápolt körmű kezével. A tanító nővérek lekezelően
bántak a dolgozó nővérekkel, mintha azok alacsonyabb
rendűek lennének, mert csak az elemi iskolát végezték
el, és rendkívül babonásan viszonyultak a szentek
képeihez, a szent szívhez és a hasonlókhoz. Állandóan
keresztet vetettek, és azt mondták, hogy „Jézus, Mária,
Szent József oltalmazzon minket!" El tudom képzelni,
milyen fárasztónak tarthatták ezt a tanító nővérek az ő
képesítéseikkel meg mindennel, de akkor sem kellett
volna annyira lenézniük őket. Nekem elég gőgösnek
tűntek, sőt sznobnak, márpedig az ilyen viselkedést én
nem kedvelem túlzottan. Én mindig is azt mondtam,
Paul, hogy egy cseppet sem számít, milyen csillagzat
alatt születettél, a lényeg az, hogy milyen vagy belül –
bár azt meg kell hagyni, hogy vannak néhányan, akik
kívül-belül borzalmasak.
Szóval ott álltam tizenhét évesen, kicsapva az
iskolából – anyám legnagyobb szívfájdalmára, és apám
titkos örömére, azt hiszem. Anyám el akart küldeni
Franciaországba, hogy ott fejezzem be az iskolát, de én
nem voltam hajlandó – elvből, teszem hozzá –, és
sikerült meggyőznöm őket, hogy inkább Firenzébe
küldjenek. Végül is belementek, de azzal, hogy előbb be
kell töltenem a tizennyolcadik életévemet, ami hamar be
is következett. Beiratkoztam egy képzőművészeti
kurzusra egy fiesolei főiskolán, a Firenze feletti dombok
közt, és egy casa dello studentében találtam magam,
vagyis egyfajta diákszálláson, ahol csupa fiatal lakott a
világ minden részéről. Képzelheted, mekkora
szabadságot és micsoda izgalmat jelentett ez nekem!
Maga volt a boldogság – a tökéletes boldogság.
Bejárhattunk az Uffizibe. Megengedték, hogy
lemásoljunk egy-egy festményt – természetesen
felügyelet mellett –, és órákat tölthettünk azzal, hogy
magunkba szívjuk a művészet hamisítatlan szépségét.
Órákig bámultam a Botticelliket, csorgattam a nyálam a
Piero di Cosimók előtt: a szépség mámorító hatása alatt
álltam. Aztán egy napon, miután az egész délelőttöt a
galériában töltöttem, visszafele utaztam a buszon a
fiesolei dombra, és egyszer csak leült mellém az a fiú, és
beszédbe elegyedtünk. Jól beszélt angolul, és úgy nézett
ki, mint aki épp most lépett elő egy reneszánsz
festményből. Megbeszéltük, hogy este együtt
vacsorázunk – azt mondta, tud egy éttermet, ahol
féláron ehetünk, mert a tulajdonos az apja barátja.
Olaszországban minden így megy: ismeretségek útján.
Az egész országot átszövik ezek az ismeretségi hálók –
az olasz a legelegánsabban korrupt nép. Jaj, de imádom!
 Ő volt Antonio Gigliodoro, és pontosan egy év múlva,
amikor még mindig csak tizenkilenc évesek voltunk,
össze is házasodtunk. A szüleink nem voltak
elragadtatva: az enyéim azért, mert még csak
tizenkilenc éves voltam, ő pedig olasz; az övéi pedig
azért, mert még csak tizenkilenc éves volt, én pedig
külföldi, aki alig beszél olaszul, és a jó ég tudja, honnan
jött. Az én családom el sem jött az esküvőre, az övéből is
csak páran voltak ott, és nagyon komornak tűntek. De
mi nagyon örültünk magunknak, és azt hiszem,
szerelmesek voltunk – ahogy a tizenkilenc évesek
szoktak szerelmesek lenni.
A családja gazdag volt, és béreltek nekünk egy
lakást, a Ponte Vecchióra nyíló kilátással: ennél
csodálatosabban romantikus helyet el sem lehet
képzelni egy házasság első napjaira. Antonio
kereskedelmi tanulmányokat végzett az egyetemen, én
pedig folytattam a képzést a képzőművészeti főiskolán.
De aztán megbukott a vizsgáin, és kidobták az
egyetemről. Ez borzalmas következményekkel járt.
Akkoriban kötelező sorkatonai szolgálat volt
Olaszországban, és Antonio hamarosan meg is kapta a
behívóját. Be kellett vonulnia.
A családja megrémült. Természetesen kifizették a
kenőpénzt, hogy felmentsék a szolgálat alól, ám a
megvesztegetett tiszt úgy döntött, az ő példáján mulatja
be, mi történik, ha valaki túl kevés kenőpénzt fizet, így
aztán nem kapta meg a felmentést. Az apja tajtékzott, és
bevetette minden politikai kapcsolatát, hogy hazahozza
a fiát, de mindhiába. Végül úgy döntöttek, hogy
felkeresik az egyik rokonukat, aki elismert pszichiáter
volt. Az megvizsgálta Antoniót, akit persze jól ismert, és
elmebetegnek nyilvánította. Persze Antonio nem volt az,
még olasz mércével sem. Kapott róla igazolást, de a
katonaságot ez sem hatotta meg. Azt mondták, hogy van
egy különleges ezred, amelyik teljes egészében
bolondokból áll, és ott nyugodtan letöltheti a szolgálati
idejét. Antoniónak tehát be kellett vonulnia.
Bevallom, titokban megkönnyebbültem. Túl fiatalon
házasodtunk össze, és amikor ezt megemlítettem neki,
beismerte, hogy ő is ugyanígy érez. Összeszedtem
minden bátorságomat, és elmentem a családjához, hogy
megkérdezzem, nem tudnák-e bevetni a kapcsolataikat
és érvényteleníteni a házasságunkat, Antonio
elmebetegségére hivatkozva. Természetesen repestek a
boldogságtól, és hálájuk jeléül csinos kis összeget
kaptam tőlük. Antonio egyébként köszönte szépen,
nagyon jól volt: kitűnően ment a sora a bolond
ezredben, előléptették, és még valami kitüntetést is
kapott. Lehet, hogy azért kapta a kitüntetést, mert
normális volt – fogalmam sincs. Persze Olaszországban
előbb vagy utóbb gyakorlatilag mindenki kap valamilyen
kitüntetést, de biztos vagyok benne, hogy ő meg is
érdemelte.

– Úgy éreztem, elég volt Olaszországból, bármilyen

elbűvölő hely is – folytatta Chloe. – Így hát elutaztam
Madridba, ugyanis voltak ott barátaim, és hívtak, hogy
látogassam meg őket. És ott találkoztam a második
férjemmel, akiről nemsokára mesélek neked, de inkább
nem most, mert rólad is kell beszélgetnünk, és a
problémáidról – amikre egyébként, azt hiszem, tudom a
megoldást.
Paul fokozódó érdeklődéssel nézett Chloéra.
– Az én problémáimra? – kérdezte.
– Igen, Paul, a tieidre. Most pedig elmondom, hogy
pontosan mit javaslok neked.
 3

A kijevi csirke és következményei

Paul és Chloe már a nő autójában ült, a Gladstone

Terrace bérháztömbje előtt, ahol Chloénak volt egy üres
lakása. Pault nem kellett sokáig győzködni arról, hogy
ez az a hely, ahol nyugodtan dolgozhat, macskák nélkül,
így hát eljöttek megnézni a lakást.
– Micsoda masszív épület! – kiáltott fel Chloe
elismerően. – Adjunk hálát Istennek a viktoriánusokért,
Paul. Persze tudjuk, hogy szörnyen prűd banda volt, és
telhetetlenek, mint a habzó szájú vadászkutyák: a fél
világot bekebelezték.
– De igazán maradandót tudtak építeni, azt meg kell
hagyni.
– Ó igen! – helyeselt Chloe. – Eszem ágában sincs
vitatni, sőt: rengeteg iskolát és kórházat építettek, és
úgy vélem, hittek az oktatásban, meg a csatornázásban
is, mint a rómaiak. Szemmel láthatóan szerették a
szennyvízelvezetést – mondhatni, egyfajta rögeszméjük
volt a csatornázás, a szónak a lehető legnemesebb
értelmében. Más tekintetben viszont végtelenül
nyomorultak voltak ezek a viktoriánusok.
Boldogtalanok.
– Miért? – kérdezte Paul. – Miért gondolod, hogy
boldogtalanok voltak?
 – Mert a prefreudi korszakban éltek – vágta rá
habozás nélkül Chloe.
Paul felhúzta a szemöldökét.
– Freud a vízválasztó?
Chloe elmosolyodott.
– Freud mindent megváltoztatott. Megszabadított
minket az elfojtásainktól. A szex, kedvesem, a szex.
Mindent elmagyarázott. Felvilágosított. – Várt egy
kicsit, miközben a mosolya lehervadt, és tekintete
sajnálatot tükrözött. – A viktoriánusok kicsit korán
éltek. Ők még minden erejüket az elfojtásba ölték.
– Ah, értem…
– Persze, ott hatalmaskodott felettük az a szörnyeteg
törpe, Viktória. – Chloe megborzongott. – Mindent
beárnyékolt.
– Annyira azért nem lehetett rossz – próbált
ellenkezni Paul.
– Ó, dehogyisnem, Paul! Szegény nő. Tudod,
gyerekkorában rabként élt. Be volt zárva a Kensington
Palace-ba, és nem játszhatott a többi gyerekkel.
Állandóan felnőtt felügyelet alatt állt, mármint szó
szerint állandóan. Nem csoda, hogy olyan boldogtalan
volt. – Chloe megrázta a fejét. – A boldogtalanság pedig
konok dolog, Paul. Aki ma boldogtalan, az minden
valószínűség szerint még a nagyszülei nyomorát nyögi.
Paul kétkedve nézett rá.
– Ez azért egy kissé determinista hozzáállás.
De Chloét nem lehetett kizökkenteni.
 – De hát erről van szó, kedvesem! Mindannyian
determinálva vagyunk. A szülők és a nagyszülők:
bennük kell keresni a problémáink gyökerét.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Annabel kuzinunk – szólalt meg. – Emlékszel rá?
Paulnak homályosan rémlett egy magas, sasorrú nő.
Kisfiú korában látta párszor, de Máltán élt, és ritkán
látogatott haza. Néhány éve meghalt, szintén Máltán,
ahol egy kis szállodát üzemeltetett a máltai férjével.
– Egész életében az apjának szeretett volna
bizonyítani – mondta Chloe. – Egyedüli gyermek volt, az
apja pedig mindenáron fiút szeretett volna, és soha nem
tudott megbékélni azzal, hogy lánya lett.
Chloe Paulra nézett.
– Ez a legsúlyosabb hiba, amit egy szülő elkövethet –
mondta. – Hogy nem szereti a gyermekét úgy, ahogy
van.
– Igen – helyeselt Paul. Őt szerették a szülei, és el
sem tudta képzelni, milyen élete lehet annak, aki nem
kapja meg gyerekként a feltétel nélküli szeretetet.
Bizonyára szörnyű.
– Ezért aztán úgy érezte, hogy bizonyítania kell –
folytatta Chloe. – Meg kellett mutatnia, hogy egy lány is
lehet olyan jó, mint a fiúk. Ennyire egyszerű. Az apja
nem várta el tőle, hogy olyasmit csináljon, amit egy fiú
csinálna, ő viszont egyre csak próbálkozott, hogy
bebizonyítsa neki: téved. Amikor pedig neki is születtek
gyerekei, a visszájára fordított mindent, és a lányát
biztatta mindenben – a fiát ezzel szemben folyton
elbizonytalanította.
 Paul felnyögött.
– Ő az, aki belekeveredett valamibe…
Próbálta felidézni, mi is volt az – valami súlyos
dolog, még rendőrségi ügy is lett belőle.
– Igen – felelte Chloe. – De az az igazság, Paul, hogy
nem hibáztathatod azért, amit tett. Nem lehetett könnyű
Annabel fiának lenni.
– És a lány? Hogy is hívták? Vele mi történt?
Chloe együttérző arccal nézett Paulra.
– Anastasia. Szegény lány. Jól elbántak vele – már a
névadáskor is. Láttad őt valaha?
Paul a fejét rázta.
– Nem emlékszem.
– Én se sokat – mondta Chloe. – Próbálta rávenni az
embereket, hogy hívják Nancynek, ami halványan
emlékeztet az Anastasiára, de aki Anastasiaként
ismerte, az képtelen volt Nancynek hívni, egyszerűen
nem állt a nyelvére. Hozzáment egy Flip nevű férfihoz.
– Flip?
– Pontosan így reagáltam én is. Hogy lehet a
legcsekélyebb mértékben is komolyan venni valakit, akit
Flipnek hívnak?
– Elég nehezen – válaszolta Paul.
Chloe folytatta:
– Annabel persze ki nem állhatta a vejét, javarészt
azért, mert ahogy én tudom, eleve utált minden férfit.
Flipnek semmi esélye sem volt, az első pillanattól
kezdve kudarcra volt ítélve. Ami pedig a fiát illeti,
elmenekült valahova a Karib-térségbe, azt hiszem,
Antiguára, ahol vett egy jachtot, és hajókáztatta az
embereket a szigeteken. St Kitts meg Montserrat – ilyen
helyekre járt.
– Hát, ezt azért az emberek többsége megirigyelné…
Chloe leintette.
– Igen, valószínűleg. De tegyük hozzá, hogy ezek a
hajókázások meztelenül folytak. Mindenki meztelen
volt.
– Értem.
– Kivéve, amikor kikötöttek – tette hozzá Chloe. –
Úgy tűnik, ezek a karibiak kissé prűdek. A legtöbbjük
nagyon vallásos. Szeretik, ha van ruha az embereken.
Paul hirtelen megsajnálta a fiút. Mi visz rá valakit
arra, hogy elmenjen Antiguára, és meztelen
hajókáztatással foglalkozzon?
– Gondolod, hogy ennek a… pályaválasztásnak van
bármi köze az anyjához? Ellene lázadt?
Paul nem gondolta komolyan a kérdést, Chloe viszont
annál inkább.
– Nagyon is valószínű. A figyelmét akarta kivívni. És
sikerült is, csak éppen nem úgy, ahogy szerette volna. –
Chloe eltűnődött. – A kisgyerekek szokták ezt csinálni,
nem? Szándékosan leejtenek valamit a földre, és várják
a hatást. – Elhallgatott, és fölnézett az épületre. – Le
kell mosatnom az ablakokat. Emlékeztess rá, Paul.
– Én is meg tudom csinálni – ajánlkozott Paul. – Ez a
legkevesebb, ha már megengeded, hogy használjam a
lakásod.
Chloe megpaskolta a karját.
– Jaj, de édes vagy, Paul! – Kinyitotta a sofőrülés
felőli ajtót, és kiszállt. – Menjünk és nézzük meg,
minden rendben van-e. Van egy takarítónőnk, aki
időnként benéz, és megkértem, hogy miután elmentek a
bérlők, bizonyosodjon meg róla, hogy minden csillog-
villog.
Miközben a lépcsőház bejárata felé gyalogoltak,
Chloe megszólalt:
– Ha már így szóba került Montserrat: tudod, hogy
én is jártam ott pár éve, még mielőtt kitört a vulkán?
Paul halványan emlékezett rá, hogy látta a képeket a
Montserrat vulkánról, és az otthonukat hátrahagyva
menekülő szigetlakokról.
– Ott voltak a legszeretetreméltóbb emberek –
közölte Chloe. – Barátságosak. Udvariasak. Emlékszem,
milyen jóképű volt a rendőrfőnök. Jamaicában volt
vezető rendőr, aztán ide helyezték. Fűzőt viselt. Igen,
fűzőt, hogy soványabbnak tűnjön. Anélkül ki sem lépett
a házból, és amikor vészhelyzet volt, sajnos mindig
késve érkezett, mert időbe telt, míg belepréselte magát.
Paul felnevetett.
– És ezzel a sziget bűnözői is tisztában voltak?
Chloe elmerengett.
– Igen, néha biztos nagyon kínos is volt. Mit
gondolsz, sok férfi hord manapság fűzőt?
– Szerintem régebben sem hordtak sokan – felelte
Paul.
Chloe egyetértett.
– Szerintem is nagyon kevesen – mondta. – De talán
többnek kellene – esztétikai okokból. A férfiak
hajlamosak pocakot ereszteni, nem igaz? A fűző
megoldást jelentene a problémára.
 – Lehet – felelte Paul.
Közben odaértek a kapuhoz. Paul elképzelte a
montserrati rendőrfőnököt a szobájában: fölötte
mennyezeti ventilátor, az ablakból burjánzó
növényzetre nyíló kilátás. Látta a piros virágokat a
bokrokon, és hallotta a rovarok zúgását. Látta a levetett
fűzőt egy székre dobva, és hallotta a rendőrfőnök
rezignált sóhaját.

A lakás a négyszintes viktoriánus bérház első emeletén

volt, a Meadows park mellett. Mutatós, gondozott
terasza volt, ugyanabból a mézszínű kőből, amelyből
Edinburgh vaskos burkolatai is készültek. Két teraszos
ház állt egymással szemben egy enyhén emelkedő széles
út két oldalán, amelyet az épületekkel megegyező
magasságú szilfák szegélyeztek, dús, nyári
lombkoronával. Az egész környék csendes elégedettséget
árasztott, és ez elgondolkodtatta Pault.
A bejárattól a bő másfél évszázados használattól
megkopott kőlépcső vezetett fel az emeletekre. Minden
szinten két lakás volt, ugyanolyan sötétkékre festett
bejárati ajtóval, mint a lenti kapu. A fény a három
emelettel magasabban lévő üvegkupolán keresztül
szűrődött be a lépcsőházba. A hűvös levegőt a régi kövek
enyhén dohos szaga hatotta át.
Chloe küzdött a kulcsaival.
– Egy ideje el akarom adni ezt a lakást – mondta,
miközben kattant a zár. – De soha nem jutottam el
odáig. Van belőle egy kis bevételem. A diákok szeretik
ezt a városrészt.
 Beléptek az előszobába, majd a tágas nappaliba.
Pault lenyűgözte a szobák világossága – hála a bőkezűen
mért ablakoknak. Képtelen volt nyomasztó körülmények
között dolgozni, de azonnal látta, hogy ez a lakás
tökéletesen megfelel a célnak.
Chloe a nappali egyik sarkában álló asztalra
mutatott.
– Mit gondolsz, tudnál itt dolgozni? – kérdezte.
Paul odasétált az asztalhoz. A szilfákra lehetett
rálátni mögüle. Ez maga tökély, gondolta.
– Ez igazán nagylelkű ajánlat, Chloe.
A nő elmosolyodott.
– Úgysem akartam kiadni legalább szeptember
végéig. Nem szeretem a rövid távú albérlőket. Csupa
színész, akik A rejtélyben meg hasonlókban szerepelnek.
Ezek a komédiások olyan… – Elhallgatott.
– Nehéz esetek?
– Vandálok. Partikat rendeznek. – A nappali egyik
falára mutatott. Furcsa, félkör alakú foltok virítottak
rajta a padlótól a plafonig, mintha valami különc lak-
berendező ízlését tükröznék. – Rájöttem, hogy ezt egy
zsonglőr csinálta. Itt gyakorolt.
– Értem – mondta Paul.
– Az egyik hálószobában pedig – folytatta Chloe –
lábnyomok voltak a falon. Vajon hogy kerültek oda…
Paul felkacagott.
– Jobb nem is tudni.
Chloe a konyhaajtóra mutatott.
– Megmutassam a konyhában, hogy mi micsoda?
 – Nem hiszem, hogy fogok itt főzni – felelte Paul. –
Csak napközben fogom használni, ha nem gond. Ebédre
pedig majd kiugróm a sarki delikátba.
– Kitűnő választás – jegyezte meg Chloe. – Valami
irodalmi neve van, ugye? Proust, ha jól emlékszem, vagy
valami hasonló.
– Azt hiszem, Victor Hugo – helyesbített Paul.
– Tudtam, hogy valami ilyesmi. De azért a Proust is
jó név lenne egy ételbárnak, nem? Mindent hosszú
mondatokkal írnának le.
– És madeleine süteményt is árulnának – tette hozzá
Paul.
– És az idő homályába veszne a rendelésed.
A mennyezet felől hirtelen dobogás hallatszott. Paul
felnézett. A közvetlenül felettük lévő szobában valaki
teljes hangerővel bekapcsolt valami zenét. De ez csak
néhány másodpercig tartott, utána újra elcsendesedett
minden.
– Diákok – morogta Chloe. – A legutóbbi bérlők
panaszkodtak is rájuk, de úgy tudtam, hogy a vizsgáik
után elmentek.
– Úgy tűnik, visszatértek.
Chloe bólintott.
– Ha zavarnak, menj és tegyél panaszt. A többi
szomszéd is támogatni fog. Senki nem szereti a
diákokat. – Hallgatott egy darabig. – Kivéve talán az
anyjukat – meg a többi diákot.
Paul elmosolyodott.
 – Sokkal rosszabb is lehetne – mondta. – Laktam
olyan lakásban, ahol a szomszéd kutyákat tartott. Hatot.
Ugattak.
– Az a szokásuk.
– Kis híján az őrületbe kergettek.
Chloe együttérző arccal nézett rá.
– Az egyik legnagyobb kiváltság az életben, ha az
embernek nincs sok szomszédja – jelentette ki. –
Sohasem értettem meg, egyesek miért viszonyulnak
olyan érzelgősen a többi emberhez.
Paul ezen elgondolkodott. Chloe színes egyéniség,
ami a szívén, az a száján, és hajlamos filozófiai
magaslatokba bocsátkozni.
– Talán mert magányosak? – vetette fel.
– Lehet. Lehet. – Chloe felderült, és témát váltott.
Filozófiai eszmefuttatásai általában igen rövid ideig
tartottak.
– Na, mit gondolsz, Paul, megfelel? Be tudod itt
fejezni a könyved? Mit is mondtál, miről szól?
– Az étel filozófiájáról.
A nő érdeklődve nézett rá.
– Ja, tényleg. De áruld el, kedvesem, mit lehet arról
mondani?
Paul felvilágosította, hány meg hány kötetet és
micsoda kitűnő értekezéseket írtak már a témában.
Chloe elmosolyodott.
– Hát, Paul, biztos neked is van hozzáfűznivalód, és
ez lehet az a hely, ahol megírod.
– Olyan rendes tőled, hogy segítesz, Chloe.
A nő még egyszer rámosolygott.
 – Odaadom a kulcsot – vette elő a táskájából. – Érezd
magad otthon. Mármint átmenetileg.

Paul elmesélte Gloriának, hogy miben is maradtak

Chloéval.
– Kell egy hely, ahol dolgozhatok – magyarázta.
– Chloe lakása ideális erre a célra. Csöndes. Semmi
nem zavar meg.
Gloria összevonta a szemöldökét.
– Azt hittem, itthon tudsz a legjobban dolgozni.
Egyszer azt mondtad… – Be sem fejezte a mondatot.
– De nem miattam, ugye?
Paul biztosította, hogy erről szó sincs.
– Szeretem, ha a közelemben vagy – mondta.
– Csak épp nem tudsz tőlem dolgozni, igaz?
Paul gondosan megválogatta a szavait.
– Nem, veled semmi bajom. De néha előfordul, hogy
egy kicsit megzavarnak a…
Gloria könnyen kitalálta a folytatást.
– Hamish és Mrs. Macdonald? Ezt akartad mondani?
Paul tétován bólintott: nem tudta, mi lesz a nő
reakciója.
Gloria sajnálkozva rázta a fejét.
– Milyen kár!
– Mi kár?
– Hogy esélyt sem adsz magadnak, hogy jobban
megismerd őket. – Hangjába ezúttal sóvárgás vegyült. –
Bárcsak elnézőbb lennél velük!
Paul megpróbálta elképzelni, milyen az, ha valaki
elnéző a macskákkal.
 – Én igyekeztem barátságosan viselkedni – mondta.
– Tényleg próbáltam. De elutasítottak.
– Remélem, nem érzed úgy, hogy kitúrtak – mondta
Gloria aggodalmas tekintettel.
– Nem, dehogy. De bizonyos szempontból problémát
jelentenek.
– Problémát?
Paul felsóhajtott.
– Azt azért nem mondanám, hogy nem szeretem őket,
de nem akarom, hogy állandóan kölcsönhatásba
lépjenek velem. Úgy érzem, ezek ketten túlságosan bele
akarnak folyni az életembe. Mintha a részesei
akarnának lenni, csak hát az a baj…
Gloria várta a folytatást.
– …szóval az a baj, hogy egy másik fajhoz tartoznak.
Nekik is megvan a maguk élete, és nekünk is a miénk.
Nekem nincs túl sok mondanivalóm a macskák számára.
Paul látta, ahogy Gloria elfordítja a fejét, és
elgondolkodva néz az előszoba felé.
– Hogy is gondolhattam! – mondta. – Túl sokat
kívántam tőled.
– Na, éppen ez az. Nyilván nem olyan nagy ügy az
egész – legalábbis kozmikus értelemben véve –, de
nekem nehéz. – Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a
nőt. Az szemrehányóan nézett rá.
– Rosszul érzem magam – mondta.
– Pedig nem kell.
Gloria habozott.
– Szeretnéd egyáltalán, hogy itt maradjak veled?
 – Hát persze, hogy szeretném! – vágta rá egyből Paul.
– Persze!
Megcsókolta, és Gloria fölnézett rá. Erősnek és
védelmezőnek érezte magát, mint mindig, amikor
megcsókolták egymást. A csók önfeledt átadás – és
ígéret. És ettől az ígérettől érezte magát védelmezőnek.
Amikor kibontakoztak, a nő azt mondta:
– Mert néha, hogy is mondjam… Úgy érzem, mintha
kizárnál. Mintha zavarnálak.
Paulba mintha hirtelen belenyilallt volna valami
homályos, bizonytalan bűntudat. Ismerős érzés: akkor
jön, amikor teljes mértékben jogosan és indokoltan
tesznek nekünk szemrehányást. Ő pedig pontosan úgy
védekezett, ahogy mindannyian szoktunk hasonló
helyzetben: a nemkívánatos igazság tagadásával.
– Ó, nem! Dehogyis…
– Megmondanád, ha zavarnálak?
– Igen. Persze.
Gloria elfordította a fejét. Paul mentegetőzni
szeretett volna, de nem tudta, hol kezdje. Majd
megpróbál jobban kijönni a macskákkal. Megpróbálja,
mert semmiképp nem akarja megbántani Gloriát. Ez
nem vallana rá. Meg fogja próbálni.
Két nappal később használta először Chloe lakását.
Egy kisebb, könyvekkel és papírokkal megpakolt
táskával meg egy kávéfőző géppel lépett be, és le is
telepedett dolgozni. Nem azt az asztalt használta, amit
Chloe mutatott neki az első látogatásakor. Amikor
körbevezette a lakásban, kinézett magának egy másikat:
az egyik hátsó szobában látta meg az ablak mellett. Ezt
választotta íróasztalnak. Igaz, a kilátás nem volt olyan
kitűnő, mint a másik asztalnál, de nem is azért jött,
hogy az utca fáiban gyönyörködjön, hanem azért, hogy
megírja Az étel filozófiája következő fejezetét. Ez a
fejezet – Az étel mint különálló entitás – nehéznek
bizonyult. Már megtalálta és feltárta a központi
gondolatot: az evés aktusa tulajdonképpen nem más,
mint egyfajta bekebelezés, melynek során az ételt
magunkhoz vesszük; rányomjuk a bélyegünket, amikor
elkészítjük és tálaljuk, mégis azt akarjuk, hogy tőlünk
különálló maradjon – mintha önmagában is lenne saját
identitása. Elég világos ez így? Végül úgy gondolta, hogy
igen. Talán. Majd felsorol néhány példát, hogy
bemutassa, miként hozza létre az étel puszta elnevezése
az önálló identitást. Ez az identitás akár egzotikus is
lehet, ha kellően egzotikus nevet adunk egy egyébként
ismerős ételnek. Az elnevezéssel saját történetet és
saját helyet adunk az ételnek. Ezáltal az evilági
semmiből színes identitással rendelkező valami jön
létre. Ha nevet adunk az ételnek, azzal különböző
kultúrákhoz és helyekhez kapcsolhatjuk. Igen, ez az: az
étel akkulturációja. Pontosan erről van szó.
A kijevi csirkére gondolt. Ennek a fogásnak már
alaposan utánajárt, és vaskos jegyzetei voltak róla.
Elkezdett írni.
A szerény kijevi csirke… Megtorpant. Szerény volna a
kijevi csirke? Nem, ez így nem teljesen igaz. A kijevi
csirke inkább átlagos…, de ez sem a legmegfelelőbb szó.
Az „átlagos" egyszerűséget sugall, amelynek az
elkészítése csupán a legalapvetőbb műveleteket igényli.
Ilyen értelemben inkább a pácolatlan steak az átlagos,
vagy a sült hal, a grillezett bárányszelet, vagy a sima
rántotta. A kijevi csirke elterjedt – igen, ez az. Az
elterjedt ételre az a jellemző, hogy gyakran feltűnik: a
legkülönbözőbb típusú étlapokon, a legkülönbözőbb
helyzetekben. A kijevi csirke olyan, akár a koktélrák,
amely éppúgy felbukkan minden golfklub-vacsora
elején, mint a háromcsillagos szállodák szombati
menüjén, hogy némi stílust vigyen a szürke környezetbe.
Paul elmosolyodott erre a gondolatra. Szegény
rákocskák: milyen súlyos társadalmi terhet kell
cipelniük…
Újrakezdte. A széles körben elterjedt kijevi csirke
kitűnő példa az egzotikus névadásra, amely valódi
egzotikumot kölcsönöz az egyébként közismert ételnek.
Kijev… Már maga a szó is egy Európán túli világot sugall,
Oroszország világát, amely nem része a nyugati világnak,
és… Megtorpant. Kijev nem is Oroszországban van,
hanem Ukrajnában. És ennek ellenére Oroszországhoz
kötjük, igaz? A cárok uralkodása idején így is volt, majd
a Szovjetunió korában is, a mai független állam pedig
nem régóta áll fenn. Nyilván vannak is olyan oroszok,
akik az országuk részének tekintik, és egy szempillantás
alatt visszacsatolnák. Ugyanezek az oroszok –
elmélkedett tovább – bizonyára orosz ételnek tartanák a
kijevi csirkét, és meg is sértődnének, ha az ukránok ki
akarnák sajátítani. Aztán ott voltak azok az
ételtörténészek, akik azt vallották, hogy a kijevi csirke
gyökerei valójában a francia konyháig nyúlnak vissza, és
a csirkének ezt a különleges elkészítési módját orosz
arisztokraták által alkalmazott francia szakácsok vitték
el Oroszországba. Ez a nézet a franciáknak tulajdonítja a
kijevi csirke feltalálását, nevezetesen pedig annak a
Marie-Antoine Caréme nevű szakácsnak, aki az haute
cuisine alapítója, és I. Sándor cár uralkodása alatt járt is
Oroszországban.
Aztán eszébe jutott valami más. A jegyzetei között
volt valahol egy utalás a Pozsarszkij-szeletre: az olajban
sült húspogácsára, amelyet a Pozsarszkij vendéglős
családhoz szokás kötni. Ezt az ételt a francia szakácsok
tanulták el az oroszoktól, nem pedig fordítva –
legalábbis az oroszok szerint. Ők azzal érvelnek, hogy ez
a húsétel volt a kijevi csirke elődje.
Paul fölpillantott a plafonra. Az étel filozófiája
sokkal nagyobb területet ölel fel, mint gondolta.
Történelemről, tulajdonjogról, büszkeségről és nemzeti
identitásról szól – és természetesen az ételekről. Ha az
egyik témában felfejt egy szálat, az előbb-utóbb elvezet
a következőhöz, és akkor még mindig csak a felszínt
kapargatja anélkül, hogy eljutna az igazán vitás
kérdésekig. Visszatért a jegyzeteihez. Valóban kell
beszélnie a Pozsarszkij-szeletről? Valóban fontos
tisztázni, hogy ezek a szeletek megelőzték-e vagy inkább
követték a kijevi csirkét? Nem igazán, gondolta, a tény
azonban, hogy az embereknek határozott nézeteik
vannak a témában, sokat elárul az ételasszociációk
erejéről.
A feje fölött hirtelen felharsant a zene. Meglepődött,
milyen hangos, és egészen úgy tűnt, mintha a rezgései a
fenti lakásból lefelé jövet még fel is erősödnének. És
miközben ezen tűnődött, egyszer csak meghallotta,
amint többen is ugrálni kezdenek. Ezt nevetés követte –
amit szintén rendkívül tisztán lehetett hallani –, majd
kiabálás.
Most elhallgatott a zene, de csak arra a néhány
pillanatra, amíg meg nem szólalt egy újabb dallam.
Ezúttal mélyebb basszussal, a heavy metál fejfájdító
dübörgésével, amelynek vibrálása az épület anyagának
legmélyebb rétegeibe is behatolt. Paul befogta a fülét,
de mindhiába: nem sikerült elhallgattatnia a
hangzavart. Csak még nagyobb lett a zaj, amikor az
énekes is beszállt, és üvöltve tiltakozott valami
igazságtalanság, méltatlan bánásmód vagy
érzéketlenség miatt. Tudom, hogy sosem érdekelt –
háborgott a testetlen hang. Sosem érdekelt, sosem
érdekelt… A dalok, gondolta Paul, legtöbbször arról
szólnak, hogy valaki fülig szerelmes. Vagy arról, hogy
nem viszonozzák a szerelmét. Nem volt tudomása róla,
hogy arról is születtek volna dalok, hogy valaki
egyszerűen csak jól van, vagy kedvel valakit. Ő például
kedvelte Gloriát, de ha meg akarta volna énekelni az
érzéseit – nem akarta –, nagy bajban lett volna, mert
nem jutott eszébe olyan dal, amely kifejezte volna, mit
érez.
Paul felállt. Chloe azt mondta, hogy ha kell,
nyugodtan panaszkodjon, úgyhogy most ezt fogja tenni.
Nem indokolatlanul – gondolta magában. Elvégre
délelőtt van, és az embernek joga van munkaidőben
hallani a saját gondolatait. Ő is van olyan türelmes,
mint bárki más – sőt, gondolta –, de ez a hangzavar
elviselhetetlen. És önzőség is – kivéve, ha azok, akik
keltik, nincsenek tisztában azzal, hogy mennyire
lehallatszik minden. De érezte, hogy ez nem valószínű.
Bizonyára tudják, hogy mások is hallják, csak éppen
nem érdekli őket.
Udvariasan szól. Majd azt mondja: „Tudják, én aztán
igazán utálok panaszkodni, de érdeklődnék, hogy egy
picikét lejjebb tudnák-e tekerni a hangerőt. Nem kell
teljesen, csak annyira, hogy tudjak dolgozni az alattuk
lévő lakásban." Egy ilyen észszerű kérést – elvégre nem
azt követeli ostobán, hogy azonnal kapcsoljanak ki
mindent – csak nem utasítanak vissza.
Nyitva hagyta a bejárati ajtót, és fölszaladt a
lépcsőn. A szomszéd ajtaján a lepattogzott festék a
tulajdonos hanyagságáról árulkodott. A csengő melletti
listán szereplő hat név pedig alátámasztotta, amit Chloe
már említett: ez egy diáklakás. Ez pedig eszébe juttatta
a saját életkorát: hány éve is lakott együtt utoljára
egynél több emberrel? Mikor is volt utoljára, hogy betett
egy vajat vagy egy sajtot a hűtőbe, és nem volt biztos
benne, hogy ha legközelebb kinyitja, még mindig ott
lesz? Egy pillanatra elgondolkodott. Most ő a felnőtt, és
azok a fiatalok, akik odabent vannak. Ha bekopog az
ajtón – a csengő ugyanis nem működött az a bent lévők
számára a felnőtt világ felbukkanását fogja jelenteni: a
szülők, a tekintély és az ünneprontók világát. Mi mást
jelenthetne? Amikor az ember tizenkilenc éves, vagy a jó
ég tudja, hány évesek a szomszédai, egész egyszerűen
hiányzik belőle az az empátia, amellyel át tudná érezni a
többi ember helyzetét. Eljátszott a gondolattal, hogy
nem is szól, csak vár: úgysem fog örökké tartani,
elvégre elfáradnak, vagy elmennek otthonról, vagy az is
lehet – bár ennek csekély a valószínűsége –, hogy
esetleg eszükbe jut, hogy diákok, és tanulniuk kell. De
aztán neki jutott eszébe, hogy nyár van. Márpedig
nyáron a diákok nem szoktak tanulni. Ebben az esetben
azonban lehet, hogy dolgoznak valahol, és talán már
várja őket egy étterem vagy egy szálloda, hogy
felvegyék a munkát – hacsak a szüleik nem fizetik nekik
az albérletet meg minden mást, és nem kell dolgozniuk.
Erre a gondolatra feldühödött. Ezek a taknyos
kölykök – hiszen azok – azért tehetik meg, hogy itthon
bömböltetik a zenét, mert valaki más azért dolgozott, és
most is azért dolgozik, hogy ezt lehetővé tegye. A
szabadidő minden pillanata valahol valakinek a kemény
munkájába kerül. Levegőből senki nem tud megélni.
Hangosan bekopogott. Aztán egyre növekvő
haragjában ököllel verte az ajtót. A csengőt is
megnyomta, de az némán fityegett az ujja alatt.
Folytatta hát a dörömbölést, hátha meghallja valaki a
zene fokozódó lüktetése közben.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Mivel nem számított rá, ökle
éppen újabb ütésre készült. Az előszobában döbbenten
ugrott hátra egy fiatal nő.
Paul leejtette az öklét.
– Elnézést – mondta. – Nem akartam…
A lány széles mosolyra húzta a száját.
– Nem hittem, hogy meg akar ütni. Nyilvánvalóan
csak kopogtatott.
– Igen – felelte esetlenül.
 Aztán jött a kérdés.
– Maga alattunk lakik? – Majd meg is válaszolta a
saját kérdését. – Hát persze, igaz? Jaj, istenem, én
megmondtam! Mondtam nekik, hogy túl hangos a zene.
Paul bólintott.
– Igen, egy kicsit. Csak meg szerettem volna
kérdezni, hogy nem lehetne-e…
– Lehalkítani? Dehogynem. Megkérem őket, bár… – A
válla fölött hátrapillantott, majd bocsánatkérőn Paul
szemébe nézett, és folytatta. – Keith, tudja… Szóval
néha nem… Ha érti, mire gondolok.
– Nos, én csak dolgozni szeretnék. – Aztán
magyarázatképpen hozzátette. – Az a helyzet, hogy
könyvet írok, és nagyon nehéz úgy dolgozni, ha lárma
van körülöttem.
A lány ismét hátrapillantott. Aztán előrelépett,
jelezve, hogy ki szeretne jönni a lépcsőházba.
– Bocsánat, alig hallom. Nem beszélgethetnénk
idekint? Könnyebb lenne.
Paulra mosolygott. A háta mögött valaki odakiáltott
valamit egy másiknak, majd nevetés hallatszott.
– Figyeljen – mondta. – Nem mehetnénk le?
Paul tétovázott. Ő nem akart semmi mást, csak
közölni a kérését, de ez a fiatal hölgy szemlátomást
nagyon segítőkész volt.
– Rendben.
A lány nagyon hálásnak tűnt.
– Nincs egy kis kávéja? Meghalok egy csésze kávéért,
és a miénk elfogyott. Igazából már tegnap elfogyott,
csak senki nem vette a fáradságot, hogy vegyen. Olyan
lusták. – Némi szünet után hozzátette. – És zajosak. De
ezt már maga is tudja, igaz?
Behúzta maga mögött az ajtót.
– Na, így máris jobb.
A zene egyébként is kicsit halkabb lett.
– Nyilván hallották a kopogást – mondta a lány –, és
sejtették, hogy emiatt jött fel valaki. Nem olyan rosszak
azért – tette hozzá. – Keith kivételével mindenki elég
normális. Azt hiszem, rossz hatással van ránk.
Elindultak a lépcsőn. A lány ment elöl, Paul pedig
azon kapta magát, hogy méregeti. Magas volt, majdnem
annyira, mint ő; a haja világos, homokszínű; a húszas
évei elején járhatott. Érdekes, azt gondolta, fiatalabbak.
– Alice vagyok – szólalt meg, amikor leértek a
lépcsőn.
– Paul.
A lány megvárta, amíg kinyitja az ajtót.
– Nem gondoltam, hogy lakik itt valaki – jegyezte
meg.
– Nem is lakik – felelte Paul. – Csak napközben
használom. Egy rokonomé.
Gyors fejszámolást végzett. A lány talán huszonkét-
huszonhárom éves lehet. Ezek szerint alig több mint tíz
év van köztük. Elpirult a gondolattól. Hogy jut eszébe
egyáltalán? Csak nem az elmúlt ifjúságát akarja
felidézni? Vajon ezért kezdett el számolgatni?
Beléptek a lakásba. Fentről még mindig lehallatszott
a zene, a csukott ajtón keresztül is. Alice megállt, és
felnézett a plafonra. Paul felé fordult, és látszott rajta,
hogy zavarban van.
 – Jó hangos, igaz? – jegyezte meg. – Nem gondoltam
volna.
Paul látta rajta a bocsánatkérő kifejezést, de valami
mást is meglátott. A lány érdeklődéssel nézett rá. Ez
nem volt nyilvánvaló, de érezni lehetett. Látszott a
tekintetén, hogy számára ez nem holmi rutinlátogatás
egy szomszédnál, hanem valami több. Paul egy
pillanatra zavarba is jött, de hamar elillant ez az érzése.
Egyszerűen arról van szó, hogy ez a lány pontosan
olyan, mint a korosztálya: megvan benne az a nyíltság,
ami olyan lefegyverző tud lenni.
Alice az előszobán keresztül benézett a szobába, ahol
Paul íróasztala állt, az ablak előtt. Tele volt a
könyveivel. Még a papírlapot is lehetett látni, amelyre a
Pozsarszkij-szeletről szóló jegyzeteit írta.
A lány ránézett.
– Az ott a könyve? – kérdezte, és az asztalra
mulatott.
– Egy része.
Alice arca felragyogott.
– Mi az? Egy regény?
Paul a fejét rázta.
– Étel. Ételekről írok.
A lány elmosolyodott. Gödröcskéi voltak, nem
mélyek, de azért látszottak. A szeme pedig
mogyoróbarna, állapította meg Paul, legalábbis ebben a
fényben. Kedves arca van, gondolta, csinos. Ártatlan, a
maga romlatlan üdeségével. Egyáltalán nem illett a
fentről dübörgő heavy métáihoz.
 – Ezzel foglalkozom – magyarázta Paul. – Ételekről
írok könyveket. Na és maga?
Alice nem válaszolt, inkább újabb kérdést tett fel:
– Milyen ételekről?
Paul az asztalára mutatott.
– Most épp a kijevi csirkéről írtam pár sort. Meg egy
Pozsarszkij-szelet nevű ételről.
A lány hitetlenkedve nézett rá.
– De hát mennyit lehet beszélni a kijevi csirkéről
meg arról a Pozs… Pozs…
– Pozsarszkij-szelet. Igazából elég sokat – én
legalábbis ezt tapasztaltam.
– Ez nagyon izgalmas! Azt hiszem, még soha nem
találkoztam olyan emberrel, aki könyvet írt. –
Eltűnődött. – Legalábbis olyan könyvet, amit bárki is
szívesen elolvasna – mármint úgy, hogy el is menne és
megvenné. Az egyik mentorom az egyetemen írt pár
könyvet, de azokat senki sem olvasta el.
Paul megkérdezte, mit tanul.
– Csak tanultam – felelte. – Már két éve végeztem.
Megkérdezte hát, mit tanult.
– Ó, angol irodalmat – legyintett a lány. A
kézmozdulat furcsa volt, de Paulnak valahol tetszett. Azt
sugallta, hogy az angol irodalom valami könnyű,
egyszerű dolog, amivel el lehet játszadozni pár évig, de
mellette marad idő komolyabb dolgokkal is foglalkozni.
A mondat elején álló ó felkiáltás pedig arra utalt, hogy
az angol irodalom nem az a tantárgy, ami miatt aggódni
kell. Ezt a megfogalmazást természetesen másra is
ugyanígy lehet alkalmazni. Az „ó, fizikát!" például
helyre teszi a húrelméletet. Az „ó, építéstant!" pedig azt
sugallja, mintha az anyagok szilárdsága, a statika vagy a
hídépítés egyszerű ujjgyakorlat lenne csupán.
– Nagyon érdekes lehet – mondta Paul. – Regényeket
olvasni, és verseket meg…
Alice vállat vont.
– Igen, az volt… néha. Elvégeztem egy kurzust a
viktoriánus regényről. Nem bírtam azokat a régi
dolgokat. Sir Gaivain és a Zöld Lovag, meg ilyenek.
Borzalmas. Nem nekem találták ki.
– Teljes mértékben megértem. Nekem Chaucert
kellett olvasnom az iskolában.
– Ó, Chaucer! – kiáltott fel a lány.
Paul arra gondolt: ennyit Chaucerről.
– Engem Chaucer nem zavart annyira.
Gimnáziumban olvastam tőle egy keveset. – Hirtelen
eszébe jutott valami. – Persze A molnár meséjét nem
olvashattuk el. Azt nem javasolták. Maga olvasta?
Paul megrázta a fejét.
– Nem ítélték ildomosnak. A szex miatt.
– Ó, a szex! – mondta Paul.
Alice a szemébe nézett.
– Kijevi csirke – suttogta.
– Mi van vele? – kérdezte Paul incselkedve.
– Hát, gondolom, maga mindent tud a kijevi
csirkéről. Elvégre könyvet ír róla.
Paul felkacagott.
– Nem egy egész könyvet. Csak lesz benne egy
fejezet, amelyben…
Alice félbeszakította.
 Kinyújtotta a kezét, és finoman megérintette a
karját.
– Csinálja meg nekem. Na, komolyan!
Paul arcáról lerítt a mélységes döbbenet. A lány újra
megérintette.
– Csak egy ötlet volt – mondta. – Megtaníthatná,
hogy kell kijevi csirkét sütni.
– Most rögtön?
Alice az órájára pillantott.
– Hát, lassan ebédidő van, nemde?
Paul az asztalára nézett. Dolgoznia kellene, de mi
lenne, ha pihenne egy-két órácskát?
– Végül is, miért ne? – Egy pillanatra elgondolkodott.
– Bár egyébként nem szoktam kijevi csirkét készíteni.
Mára kicsit közhelyes lett.
Alice összevonta a szemöldökét.
– Csak azért, mert sokan szeretik? Nem sznobság ez
egy kicsit?
Paul rádöbbent, hogy valóban az.
– De, azt hiszem, az. De nem úgy értettem. Én arra
gondoltam, hogy… Csak azt akartam mondani, hogy
vannak dolgok, amik túlságosan elterjednek. És
unalmassá válnak.
Alice megértette, mire céloz.
– Azt hiszem, igaza van. Mint a bolognai spagetti – a
jó öreg, unalmas bolognai spagetti. És társai.
Hirtelen felhangosodott a zene. Mindketten felkapták
a fejüket. A lány zavarba jött.
– Ez Keith – mondta. – Beszélek vele.
 Mondott még valamit, de Paul nem értette. Azon
gondolkodott, vajon olyasmit is belelát-e ebbe a
találkozásba, ami egyáltalán nincs benne. Ismét
feszengeni kezdett.
Alice megismételte a kérdését.
– Azt kérdeztem, hogy kell kijevi csirkét készíteni.
Bonyolult?
Paul megrázta a fejét.
– Lemehetünk, és megvehetjük a hozzávalókat a
delikáteszboltban.
A lány megkérdezte, lehet-e ott csirkét kapni.
– Lehet – felelte. – Van húspultjuk. Mindenük van.
– Nagyszerű. – Megfordult, és közben kicsit hozzáért.
Paul arra gondolt, hogy biztos csak véletlenül, de újra
megfordult, és újra hozzáért.
A férfi fölvette a zakóját.
– De jól néz ki – csodálta meg Alice.
– Vászon – felelte Paul.
– Szeretem a vászont.
– Én is – válaszolta, miközben a kulcsáért nyúlt. – A
vászon olyan…
– Cool – fejezte be helyette a mondatot Alice. –
Minden értelemben.
Elindultak a lakásból, és kiléptek az utcára. Paul le
sem bírta venni a lányról a szemét. A sarkon bementek a
Victor Hugóba, a csemegeüzletbe, amit Chloe ajánlott.
Odabent Paul megpillantott egy nagy tál olajbogyót.
Óriási, zöld bogyók voltak benne, és buján zamatosnak
tűntek. Mellette egy tányér kóstolásra buzdított:
gondosan felvágott, olajosan csillogó bogyók sorakoztak
rajta.
– Odanézzen! – kiáltott fel Paul.
A lány elmosolyodott, és a kóstolóra mutatott:
– Hajrá!
– Igen! – felelte Paul. – Hajrá!
Alice a hüvelyk- és a mutatóujjával felcsippentett egy
darabot, és Paul szájához emelte.
– Ez a magáé. Én vagyok Éva, az olajbogyóval.
A lány szavai szinte fizikai erővel nyilalltak belé.
– Úgy érti, almával, nem? – hebegte.
– Olajbogyóval. Ez a modern változat.
Paul mélyen beszívta a levegőt. Mindfullness. Aztán
arra gondolt: „Mi folyik itt?" El akarta fordítani a fejét,
hogy kitérjen a váratlan tolakodás elől, és ideges volt.
Nem kellett volna felajánlania, hogy elkészíti a kijevi
csirkét. Rossz ötlet volt az egész…
Elfordult, hogy visszautasítsa a tolakodó gesztust, de
Alice a szabad kezével megfogta az arcát.
– Nem. Tessék. Éva olajbogyója.
Ekkor lépett be Gloria. Kivett egy bagettet a bejárati
ajtó mellett lévő kosárból. Amikor felnézett,
megpillantotta Pault és Alice-t. Látta, amint a lány
megérinti Paul ajkát, és látta, ahogy a másik kezével az
arcát tartja. Az olajbogyót nem látta.
Egy szót sem szólt, de Paul, miközben elfordította a
fejét, meglátta őt. Kinyitotta a száját, hogy mondjon
valamit, de torkán akadt a szó. Gloria egy pillanatig
rámeredt, aztán félrefordította a fejét. Elrohant.
 Paul motyogott valami elnézésfélét Alice-nak, majd
Gloria után eredt, aki fürgén szedte a lábát. Amikor
utolérte, a blúzánál fogva próbálta megállítani.
A nő ránézett. Arcán szomorúság tükröződött.
– Engedj el – mondta. – Engedj már el!
– Nem fogod elhinni – kezdte Paul, miközben még
mindig nem sikerült megállítania.
– Így van – felelte a nő. – Nem fogom.
– Ő is fölöttem lakik. A zajos társasággal. Beszéltem
neki a kijevi csirkéről, és azt mondta, hogy…
Gloria a fejét rázta.
– Jaj, Paul, ne már…
– De hát nem történt semmi. Tényleg semmi.
Gloria rámeredt:
– Gyakorlatilag megcsókoltad.
Paul az ártatlanságát bizonygatta.
– Dehogyis, Gloria! Az nem csók volt! A kezében volt
egy olajbogyó.
– Egy olajbogyó?
A férfi bólintott, de maga is zavarba jött. Olyan
hihetetlennek hangzott – ahogy az igazság általában.
– A kezébe vett egy olajbogyót, és Éváról meg az
almáról viccelődött.
Azonnal rájött, hogy ezzel a mondattal csak rontott a
helyzeten.
Megpróbálta menteni a menthetőt.
– Nem hiszem, hogy meg akart kísérteni. – Némi
gondolkodás után hozzátette: – Olajbogyó volt nála, nem
alma.
Aztán hozzátette:
 – Jaj, Gloria, annyira sajnálom! Tényleg nem volt
semmi! Felajánlottam ennek a lánynak, hogy csinálok
egy kijevi csirkét. Tudod, Kijev Ukrajnában van, és a
kijevi csirke…
Gloria meredten nézte.
– Látta, hogy erről írok, tudod, és… – Nyelt egyet. –
Összefutottunk, és látta, hogy a kijevi csirkéről írok. A
lakásban. Ott volt az asztalon. Éppen a kijevi csirkéről
írtam az asztalnál, amikor…
Gloria félbeszakította.
– Bement a lakásba? Ott volt nálad?
Paul nyomorultul érezte magát.
– Sajnálom. Igazán. Csak annyit mondhatok, hogy
nem történt köztünk semmi. Semmi. Részemről…
– És az övéről?
Paul lesütötte a tekintetét.
– Nem tudom. Ő egy kicsit…
– Egy kicsit mi?
Paul felemelte a fejét.
– Mondtam, hogy sajnálom! És úgy is van.
Gloria pár pillanatig hallgatott. Aztán megszólalt:
– Azt hiszem, valami nem oké, Paul.
A férfi összehúzta a szemöldökét.
– Velünk?
Gloria szomorúan nézett rá.
– Igen, velünk. Sokat gondolkodtam. Meg kellett
volna beszélnem veled is, még mielőtt ez a… ez előtt a
kijevi csirkés hülyeség előtt.
 – De tényleg igazat mondtam. Tényleg kijevi csirke
volt – vagyis lett volna. Azért mentem a boltba, hogy
megvegyem a hozzávalókat.
Látta, hogy Gloria már nem is figyel rá.
A nő valahogy nyugodtabb lett.
– Azt hiszem, talán szünetet kellene tartanunk. Egy
időre.
– Nem – felelte Paul. – Nem kellene. Inkább
próbáljuk meg. Megpróbálom. Én…
– Nem hiszem.
Fürkészte a nő arcát, de nagyon eltökéltnek tűnt.
– Komolyan gondolod, igaz?
A nő azt felelte, hogy igen.
– Gondolod, hogy mi csak… – Paul törte a fejét a
megfelelő megfogalmazáson. – Gondolod, hogy csak
bebeszéltük magunknak, hogy működhet? Végül is ott
voltunk Olaszországban, és olyan romantikus volt.
Gloria elbizonytalanodott.
– Lehet.
– Gyakori, hogy az ember Párizsban vagy Velencében
lesz szerelmes. Egyszerűen jó ötletnek tűnik. –
Elmosolyodott. – De nem mindegy, hogy barátok
vagyunk, vagy szeretők. Nem ugyanaz. Lehet, hogy nem
jó ötlet lefeküdni a barátunkkal.
– Hát igen, lehet. És erről nem is beszéltünk soha,
igaz? Nem beszéltünk a kapcsolatunkról.
„Vajon ez tényleg hiba volt?" – töprengett Paul.
Abból ritkán születik szerelem, hogy két ember
beszélget a kapcsolatáról. A kapcsolatok csak úgy
vannak, és kész. Vagy van szikra, vagy nincs, nem lehet
erőltetni.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette a nőt.
– Barátok maradunk?
– Persze. – Majd hozzátette: – A macskáknak
hiányozni fogsz.
Paul szerette volna azt felelni, hogy „ők is nekem",
de képtelen volt kimondani. Nem bírt hazudni. Így hát
azt mondta:
– Örülni fognak, hogy hazamehetnek.
Gloria bólintott.
– A macskák különös teremtmények. Ragaszkodnak a
megszokotthoz. Szeretik az ismerős terepet.
– De hát ezzel mindenki így van, nemde?
A nő az arcához hajolt, és megcsókolta. Ez azonban
érezhetően baráti csók volt, és nem szerelmes. Nem
lehetett nem észrevenni a különbséget. Mégis,
furcsamód megnyugtató volt.
A szeme sarkából látta, ahogy Alice kilép a
csemegeüzletből. Látta, ahogy felé tekinget, egy darabig
tétovázik, majd odébbáll.

Két nap múlva betoppant hozzá Chloe. Paul elmesélte

neki, hogy Gloria visszaköltözött a lakásába.
– Ott folytatjuk tovább, ahol a kapcsolatunk előtt
abbahagytuk – mondta. – Ennyi. De közös megegyezés
volt. Barátok maradunk.
– Ó, szegénykém! – kiáltott fel Chloe. – Szegény,
szegény fiú!
 – És ezek után nem hiszem, hogy szükségem lesz a
lakásodra – folytatta Paul. – Egyrészt visszanyertem a
sajátomat, másrészt nagyon zajosak voltak a fenti lakók.
– Szóltál nekik?
– Igen – válaszolta. – Hogyne. De nem erőltették meg
magukat túlságosan.
– Hát, legalább visszakaptad a lakásodat, most, hogy
már nincsenek itt a macskák.
– Így van.
Chloe olyan arccal meredt rá, mint aki forgat valamit
a fejében.
– Képzeld, épp Franciaországba készülök – szólalt
meg. – Kibérelek egy házat néhány hónapra.
– Miért?
– Mert hajt a kalandvágy. Vonz Franciaország. Nem
is vágy ez, inkább sóvárgás. – Szünetet tartott. – Neked
pedig be kell fejezned a könyvedet, igaz?
– Igaz.
– És a legutóbbit nem Olaszországban fejezted be?
Paul bólogatott.
– Akkor gyere velem Franciaországba. A vendégem
vagy.
Paul habozott. Be kellett fejeznie a könyvét, de kicsit
még szomorkodott Gloria elköltözése miatt. Hiányzott
neki, és már arra is gondolt, hogy megpróbálja
újrakezdeni vele. De aztán úgy döntött, hogy ez nem a
legmegfelelőbb időpont. Talán majd később, de nem
most.
– Komolyan gondolod, Chloe?
 – Még jó, hogy komolyan – felelte a nő a mutatóujját
csóválva. – Teljes mértékben. – Mímelt szemrehányással
nézett Paulra. – Te talán nem mindig gondolod
komolyan, ha mondasz valamit?
– De, igyekszem.
– Akkor? – kérdezte Chloe. – Franciaország? Nem
messze Poitiers-től. Egy kis falu. A ház rendesnek tűnik
a fényképeken. Sőt, kifejezetten jól néz ki. És elég nagy
kettőnknek – plusz a látogatóinknak.
Paul azon törte a fejét, mi más választása lehetne.
Nem akart egyedül lenni. Chloe szórakoztató
személyiség, mindig zajlik körülötte az élet. És ő is
vágyott Franciaországba. Mindig nosztalgiával gondolt
rá, ha eszébe jutott.
Habozott.
Chloe elmosolyodott.
– Jól van, gondold át. És most áruld el: találtál valaki
mást?
– Nem – felelte Paul. – De azt hiszem, elfogott a
kísértés…
Chloe unottan legyintett.
– Kit nem?
– A kísértés?
– Az. A kísértés univerzális dolog, Paul. Mindenütt
ott van, mint a gravitáció.
– De ha boldog kapcsolatban élsz valakivel, akkor
nem kellene kísértésbe esned, nem?
Chloe felkacagott.
– Nem az a kérdés, hogy kellene vagy nem kellene, a
kísértés ott van, és kész. A kérdés természetesen az,
hogy miként reagálsz rá. Lehetsz valakihez hűséges
testileg, miközben képzeletben… Nos, sok mindent
megtehetsz. Főleg, ha férfi vagy.
Paul megrázta a mutatóujját.
– Miért mindig a férfiakról van szó?
Chloe válasza nyers volt és egyenes.
– Mert a férfiak mások, Paul. A férfiak
természetüknél fogva hajlamosak rá, hogy kísértésbe
essenek.
Paul elvigyorodott.
– De te ezt honnan tudod, Chloe?
– Ezek univerzális dolgok. A férfiak azt hiszik, nem
tudjuk, mit csinálnak, de tudjuk. Nagyon is jól tudjuk,
mibe mennek bele – és min jár az eszük.
Paul bólogatott.
– Ah.
Majd később hozzátette:
– Nagyon kedveltem.
– Azért ennél több kell, Paul – mondta Chloe.
– Tudom.
– Szegény fiú! – sóhajtott fel a nő. – Kaland kell
neked, Paul. Egy jó kis kaland, ami felráz.
– Nem hinném.
Chloe szemmel láthatóan jót mulatott a válaszán.
– Ha valaki azt mondja, hogy nincs szüksége
kalandra, akkor annak el kell utaznia. El kell mennie
Franciaországba. – Tartott egy kis hatásszünetet, cinkos
pillantást vetett Paulra, majd folytatta. – Megfigyelted
valaha is a franciákat, Paul? Úgy istenigazából.
 Paul nem válaszolt. Furcsa, majdhogynem abszurd
volt a kérdés. Hogy megfigyelte-e a franciákat?
– Van bennük valami – folytatta Chloe. – Már a
megjelenésük is egészen más: azt sugallja, hogy a
helyükön vannak.
Igen, gondolta Paul, a helyükön vannak.
– És az egész gondolkodásmódjuk: gyökeres ellentéte
a miénknek – folytatta Chloe. – Sokkal
szenvedélyesebbek, süt róluk, hogy szeretnek élni.
Intenzívebben éreznek, és ezt nyíltan ki is mutatják.
Nézd csak meg a testbeszédüket!
Paul felidézte, hogyan gesztikulálnak, milyen
kifejezően használják a kezüket, biggyesztik a szájukat
és vonogatják a vállukat.
– És ez ragadós ám. Az ember el se tudja képzelni,
amíg oda nem utazik, és át nem itatja a hely szelleme.
Csak ezután tudatosul benne.
– Komolyan?
– Bizony, még ránk is hatással van – csak oda kell
mennünk, és kész. Ilyen könnyedén levetkőzzük a mi
híres-nevezetes, északi protestáns kultúránkat,
skótságunk lényegét.
Aztán hirtelen más jutott az eszébe, és egészen
megváltozott az arckifejezése.
– Sajt – szólalt meg ábrándos hangon. – Jambon sec.
Terrine. Confiture. Tarte. És akkor még nem is
említettem a… Hányféle boruk is van? Gyakorlatilag
megszámlálhatatlan? – Paulra mosolygott. – Mit
gondolsz?
 A férfi nem szállt vitába Chloéval. Franciaország
megoldást jelenthet sok mindenre, de leginkább a
könyvírásra. Be kell fejeznie azt a könyvet.
– Igen – válaszolta.
Chloe elmosolyodott.
– Úgy érted, d'accord?
– Úgy.
 4

Wilde utolsó szavai

Chloe tíz nappal korábban érkezett Franciaországba.

Paul Párizsban felszállt a TGV nagysebességű vonatára,
és amikor begördült a poitiers-i állomásra, a nő már ott
várta a peronon. Rengetegen tolongtak körülötte, egy
részük az induló vonatra igyekezett felszállni, mások az
érkezőket fogadták. Paul mégis azonnal kiszúrta, még
mielőtt teljesen megállt volna a vonat: olyan feltűnő
volt hajlékony, széles karimájú szalmakalapjában – egy
francia sem venne fel ilyen végletesen bizarr kalapot –,
nem beszélve sápadt, már-már áttetszőén halovány
arcáról, amely teljesen elütött a franciák nyári,
napbarnított bőrétől.
Paul úgy tervezte, hogy kevés poggyásszal utazik, de
ezt nem sikerült megvalósítania: két degeszre tömött
bőröndjét alig bírta leemelni a vonatról.
– Főleg könyvek és papírok – szabadkozott, amikor
Chloe segíteni próbált neki.
– Kedvesem – mondta a nő, miközben átnyalábolta a
karjával. – Nagyon jól fogsz haladni. Minden elő van
készítve: a ház, a házban az íróasztal, az íróasztal
mellett az ablak, az ablakból a kilátás. Minden. Tout.
Tout.
 Elindultak a parkoló felé. Chloe rámutatott egy
plakátra, amely az újságosbódé mellett a legújabb
vasutassztrájkot hirdette:
– Még éppen jókor érkeztél. Mindjárt el leszünk
vágva a külvilágtól. Én mindig azt mondom, hogy
forradalom helyett ültess inkább cukkinit – nevetett. –
Én két forradalmat is megéltem, Paul. Szívesen
mesélnék róluk a napokban, de sajnos kicsit keverem
egymással a kettőt. Az egyik a burzsoázia forradalma
volt a szocialista kormány ellen, a másik meg az
ellenkezője. Mindkettőnek az lett a vége, hogy
ugyanazok kerültek hatalomra, de úgy tettek, mintha
mások lennének. – Kicsit megállt, hogy kifújja magát.
– Általánosságban jobban szerettem a szocialistákat,
mint a polgárokat. Egyrészt viccesebbnek találtam őket,
másrészt meglepően készségesnek mutatkoztak annak
felismerésére, hogy ha valaki burzsoá – márpedig azok
vagyunk, Paul, akár tetszik, akár nem –, annak érdemes
megbocsátani a származását, amennyiben elég hangosan
gyűlöli magát érte. Szerették, ha kész voltál megtagadni
a múltad. Nagyon szerették az ilyet.
Beléptek a parkolóba.
– Sikerült autót is szereznem a házzal együtt –
magyarázta Chloe. – Egy öreg Citroënt. Szerintem nem
kellene már forgalomban lennie, de olyan rendes,
mindig beindul, ha szépen kérem. Persze nagyon is
burzsoá autó, de ne becsméreljük szegényt: elvisz A-ból
B-be, és ez a lényeg.
Paul megállapította, hogy Chloénak igaza van. Az a
fajta alacsony felfüggesztésű, kacsafarú jármű volt,
amelyik sehol sem mutat jobban, mint egy jómódú
vidéki ház előtt. Olyan meghökkentő lila árnyalatban
pompázott, amilyet soha nem látni autókon, és már
kezdett meglátszani rajta a kora. A festése kifakult – a
lila korábban jóval élénkebb lehetett –, a bőrüléseket
pedig mély repedések és hólyagok kiterjedt hálózata
borította.
Paul bepakolta a poggyászát, és elindultak.
– Chloe – kockáztatta meg Paul, miután elhagyták a
parkolót, és kifordultak a főútra. – Franciaországban
jobb oldalon kell haladni, nem?
Beletelt néhány másodpercbe, míg Chloe reagált.
Elkezdte volna magyarázni, hogy az autó felfüggesztése
így meg úgy, de leállította magát.
– Meglehet – kiáltott fel, és átlendült a megfelelő
sávba. – Annyi mindent kell észben tartani. – Aztán
kifejtette véleményét a furcsa felfüggesztésről.
Paul idegesen bámult ki az ablakon. Ha valakivel
utazunk, az mindig nagy bizalmat feltételez. Megbízunk
a másik ítéletében, tájékozódásában és abban, hogy érti
a dolgát. De ő mit tud Chloéról? Ráébredt, hogy nagyon
is keveset – azonkívül, hogy volt egy rakás férje, mindig
lelkesedik valamiért, aztán valami másért, és hajlamos
impulzívan cselekedni. Ő pedig ennek ellenére rábízta
magát, és most itt van Francia-országban – egy idegen
országban, ahol mindent másképp csinálnak és egy
olyan idősebb, különc rokon vendége, akinek az élete
botlásokkal, életveszélyes helyzetekkel és különös futó
kalandokkal van tele.
 – Pompásan fogjuk érezni magunkat! – jelentette ki
Chloe, miközben kiértek a városból. – Pompásan! Nézz
körül, Paul! Franciaország!
Egyik kezét levette a kormányról, hogy az előttük
elterülő tájra mutasson. A lágyan hullámzó távoli
horizontig elnyúló búza- és árpamezők világoszöldjét
irtott szabálytalan alakú és kiterjedésű erdőfoltok
sötétje törte meg. Burjánzó sövényektől szegélyezett
dűlőutak ágaztak le meghökkentő szögekben az
autóútról; némelyikük olyan keskeny volt, hogy egy autó
is alig fért el rajtuk; fehér fémtáblákra festett
meglehetősen hosszú nevek jelezték egy-egy aprócska
település irányát. A települések pontos elhelyezkedését
egy-egy magasba nyúló templomtorony vagy néhány
vörös cseréptető árulta el.
– Nem nehéz itt eltévedni – jegyezte meg Chloe. –
Hetekig is elbarangolhatsz úgy, hogy nem jutsz el
sehova.
Egy pillanatra Paul felé fordult.
– De ne aggódj, Paul, pontosan tudom, merre kell
mennünk.
Egy permetezőgéppel felszerelt, hatalmas traktor
jött szembe velük, elképesztően magas kerekeken. Az út
nagy részét elfoglalta.
– Pökhendi – morogta Chloe, miközben lelassított és
az út szélére húzódott.
A traktoros megvetően mérte végig őket, amikor
elhaladt mellettük.
– Gondolom, több száz éve itt él – jegyezte meg Paul.
– És ettől ő már valaki.
 Chloe bólintott.
– Parasztnak lenni önmagában véve is óriási erőt ad
– mondta. – Tökéletes biztonságban érzed magad. A
helyeden vagy. Ide tartozol. Nem tartozol magyarázattal
senkinek.
Paul elcsodálkozott, hogy van, aki még használja a
paraszt szót.
– Ó, a nagyvárosi elit már nem használja – felelte
Chloe. – Ők ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy
mindannyian egyformák vagyunk. De ezt a parasztság
nem veszi be. Nekik nem kell, hogy leereszkedjenek
hozzájuk. És nem is zavarja őket, hogy azok, akik. Miért
is zavarná? Az ő életük abból áll, hogy gondozzák a
teheneket és elültetik a krumplit. Értik az ilyen dolgok
fontosságát.
– Ezzel szemben mi… – szólalt meg Paul, de Chloe
rögtön átvette tőle a szót.
– Ezzel szemben mi leheletfinom felsőbbrendűségi
érzéssel éljük a mi kis városi életünket. Csupa rossz
dologért rajongunk – és csupa rossz emberért. A pénz az
istenünk. Azt gondoljuk, hogy busásan meg kell
jutalmaznunk azokat, akik a pénzzel foglalkoznak, és
nem vesszük figyelembe azt a tényt, hogy ezek a
pénzváltók – mert lássuk be, Paul, hogy azok – nem
bírnának megemelni egy krumplis zsákot, és nem
bírnának megfejni egy tehenet. – Hitetlenkedve rázta a
fejét. – Nem, akkor már százszor inkább ezek az
emberek. Itt legalább becsületesen élnek.
Paul elnyomott egy mosolyt. Úgy vette észre, hogy
Chloénak kell egy téma – egy központi narratíva, ami
köré felépítheti a gondolatait és a cselekedeteit. Talán
ez az egész franciaországi utazás erről szólt: az
évszakokhoz igazodó, bonyodalmaktól mentes és
természetes vidéki élet felfedezéséről. Ami oly sok
helyen kihalt már, de Franciaországban megőrizte a gall
konokság. A francia mezőgazdasági kistermelők, mint
például az a traktoros és a hozzá hasonlók, nem kaptak
utasításokat senkitől, főleg nem a párizsi hatóságoktól.
Talán ez inspirálta Chloét: a romantikus falusi idill.
Ekkor eszébe jutott Marié Antoinette műfaluja, a
versailles-i hameau, ahova még parasztokat is telepített.
– Marie Antoinette… – kezdte, de Chloe a szavába
vágott.
– Marie Antoinette soha nem öltözött úgy, mint egy
fejőlány – jelentette ki határozottan. – Időről időre
felröppen ez a pletyka, de a legcsekélyebb mértékben
sem igaz. Szeretett kényelmes ruhába öltözni, amikor
ott volt, de soha nem volt fejőlány.
– Eszem ágában sem volt ezzel vádolni – mondta
Paul. – Mindössze arra gondoltam, hogy az ember
hajlamos romantikusnak képzelni a vidéki életet. –
Elhallgatott. Elhaladtak egy út menti tanya mellett – egy
fához kikötött kecske, a szénabálákat látni engedő
nyitott csűrajtó, mellette egy árva talicska: rozzant
kereke csálén állt, fogantyúja egy halom téglán pihent.
– Volt egy működő farmja – mondta Chloe. – Volt egy
svájci testőre, aki felügyelte. Nyulat, csirkét, disznót
neveltek ott. Amit megtermeltek, maga a királyné
használta fel.
 – Szóval onnan szerezte a tojást a brioche-hoz –
tréfálkozott Paul. – „Ha nincs kenyér, egyenek
kalácsot…"
– Nem! – csattant fel Chloe. – Nem, Paul. Ne tartsd
életben te is ezt az otromba rágalmat. Soha nem
mondott ilyet. A leghalványabb bizonyíték sincs rá.
Rousseau tehet az egészről. A Vallomások tele van
kitalációkkal, amelyek közül az egyik az, hogy valaki –
mellesleg meg sem nevezte az illetőt – tett egy ilyen
megjegyzést. Amit aztán az ellenségei Marie Antoinette-
nek tulajdonítottak. Ez nagyon nem volt fair. Ő ugyanis
egyáltalán nem ilyen volt.
Paul meglepődött.
– Volt benne társadalmi felelősségtudat? – Ez elég
valószínűtlennek tűnt. Az ő szemében Marie Antoinette
az ancien régime képviselője volt – a maga púderes
pazarlásával együtt. Való igaz, hogy a jakobinusok túl
messzire mentek – de mégis mire számított az
arisztokrácia?
– Ha hiszed, ha nem, volt benne, Paul. Megrázta a
szegények nyomora, amikor tudomást szerzett róla.
Erről viszont bizonyíték is van, de erre bezzeg senki sem
kíváncsi. Rosszalló pillantást vetett Paul felé, amitől
kissé megingott az autó. – Ha az emberek valamit a
fejükbe vesznek, általában nehéz rábírni őket, hogy
újragondolják.
Paul némi álkomolysággal biztosította arról, hogy
átgondolja Marie Antoinette-ről alkotott véleményét.
– Azt jól teszed – felelte Chloe.
 Paul kinézett az ablakon. Átkeltek egy töltéshídon, és
enyhe emelkedőn haladtak tovább. Kétoldalt
napraforgómezők festették sárgára a tájat.
– Chloe, te monarchista vagy?
A kérdés egyenesen következett a Marie Antoinette-
ről folytatott eszmecseréjükből. Bár egyébként, gondolta
Paul, egy monarchista is elítélheti a viselkedését – már
ha valóban olyan volt, amilyennek mondják. És Paul meg
volt győződve róla, hogy bármit állít is Chloe, igenis
olyan volt. Mind olyanok voltak.
Chloe nem válaszolt azonnal, és akkor is előbb
megismételte a kérdést, mintha valami kimondatlan
célzást keresne benne.
– Hogy monarchista vagyok-e?
– Igen.
– Azt hiszem, az a kontextustól függ.
Paul várta, hogy folytassa.
– Tudod – magyarázta Chloe –, más az elmélet, és
megint más a gyakorlat. Például lehet, hogy a monarchia
elképzelése tetszik – mármint az alkotmányos
monarchiáé –, egy konkrét monarchiát meg ellenzel. És
ezzel a konkrét monarchiával kapcsolatban nem tartod
magad monarchistának, miközben más monarchiákat
nagyon is támogatnál.
– De az egész fogalmat is elutasíthatod – mondta
Paul. – Elutasíthatod, amiért alapvetően
antidemokratikus.
– Igen, ezt is megteheted. – Chloe kis szünetet
tartott, majd lelassította az autót. – Közeledünk. A
következő kanyar jobbra.
 Aztán visszatért a monarchia témájára.
– Nekem a skandináv monarchiák tetszenek. És azt
hiszem, a sajátunk is, némi fenntartással, persze.
Összességében elég jól végzik a dolgukat: igyekeznek
nyitni a dolgok felé, és bátorítani az embereket.
Felkacagott, és megnyomta a dudát – talán
nyomatékosításképpen.
– Milyen unalmas lehet az életük – folytatta. – És a
törzsi identitás érzését kínálják a népnek, amire a
népnek, szerintem, a szíve mélyén szüksége is van. De
vannak olyan monarchiák is, amelyek határozottan
nincsenek ínyemre. Például Monaco. Nem bírom azt a
helyet. Mondtam már, hogy egyszer eltöltöttem ott egy
hónapot? Csupa drága lakás, meg kesztyűboltok és
hasonlók. De az egyik hercegnő igen színes egyéniség
volt.
Közeledtek a leágazáshoz, és Chloe még jobban
lelassított.
– Mint tudod, Paul, nekem is volt néhány férjem, de
ehhez a hercegnőhöz képest még én is kispályás vagyok.
Csodálatos nő, mindannyiunk számára inspiráló
személyiség. Volt pár igazán figyelemre méltó
udvarlója: a korzikai csapos, például; vagy a belga
testépítő; de aztán, mint nyilván te is tudod, lelépett egy
híres cirkuszi elefántidomárral. Ezt nem lehetett
szépíteni, Paul. Micsoda botrány! És mindez a Grimaldi
királyi házban! De jó neki! Micsoda chutzpah!
Most már egy keskeny, kacskaringós ösvényen
haladtak.
 – Nagyon kell vigyázni ezeken az utakon – mondta
Chloe. – Tegnap majdnem elütöttem egy motorost.
Borzasztó sebességgel száguldott. Teljes mértékben ő
lett volna a hibás, de hát mit számít ez akkor, ha
mindketten meghaltok? Megmondom én: semmit.
Paul egyetértett.
– Nem kell sietni.
– Pontosan – bólintott Chloe. – Aztán ott van Zogu. I.
Zogu albán király. Tényleg ez volt a neve. Jó, mi? Ez
aztán a puritán monarchia! Többé-kevésbé önmagát
nevezte ki. Eredetileg egyfajta törzsi vezető volt,
olyasmi, mint a mi skót klánfőnökeink, aztán
előléptették királlyá. Épített magának egy palotát
Tiranában – egyáltalán nem volt fényűző, inkább olyan
volt, mint egy külvárosi villa –, és beköltözött.
Játékkatonákat állított a kapuba – meg ilyesmi.
Hirtelen elhallgatott. Egy kis sertéstelep mellett
haladtak el.
– Nézz csak rájuk! Nézd, milyen végtelenül
elégedettek. De a napot nem szeretik, tudod? A disznók
le tudnak égni. Az árnyékot szeretik. Az árnyékot meg a
sarat. Egy disznónak nincs is több vágya az életben.
– Zogu királynál tartottál – emlékeztette Paul.
– Ja, igen. Szóval ott volt ő. Meglehetősen búsképű
férfi volt – gondolom, nem volt felhőtlenül boldog a
birtokán. És volt egy anyja, meg négy vagy öt húga. Azt
hiszem, négy. A húgai mind ott laktak nála, az összes, és
mindegyiküket haditengerész egyenruhába öltöztette.
Láttam fényképeket a Zogu nővérekről: mind fehér
egyenruhában, kalapban feszített rajtuk. Kitettek a
pázsitra egy nagy kanapét, és a nővérek ráültek az
egyenruháikban, hogy lefotóztassák magukat. Ám úgy
tűnt, szegény királyt senki nem hívja meg sehova. Hiába
várt, nem kapott meghívást. A többi uralkodócsalád
túlságosan sznob volt ahhoz, hogy elismerjék, és a végén
még az országát is el kellett hagynia. Szegény Zogu a
londoni Ritz Szállóban végezte. Bár azt hiszem, a Ritznél
azért rosszabb átmeneti szállások is vannak.
Közeledtek egy település felé. Az út menti táblán az
állt, hogy St Vincent de la Collíné, alatta pedig kissé
dülöngélő kézírással az, hogy Tojás, burgonya,
gyümölcs, és egy közeli farm irányába mutató nyíl.
– Itt is vagyunk – mondta Chloe. – Vagyis majdnem.
A település másik végén vagyunk.
– St Vincent de la Colline – motyogta Paul. – Ki is volt
ő tulajdonképpen?
– Ó, valami helyi szent – felelte Chloe. – De igencsak
homályos a kiléte. Szerintem ma már senki sem tud róla
semmit. Dunát lehet rekeszteni az ilyen szentekkel.
Franciaországban több száz van belőlük. Itt a környéken
nem nagyon vannak dombok, úgyhogy valami távolabbi
dombról jöhetett, a nevéből ítélve. Gondolom,
véghezvitt valamit. Már ha létezett egyáltalán. –
Elmosolyodott. – Lehet, hogy előteremtett egy dombot a
semmiből. Talán éppen ez volt az egyik csodatétele –
ami elég is volt ahhoz, hogy kanonizálják. „Akartok egy
dombot, drága emberek? Voilà!"
– Sőt, valójában túl sok is, de trop – mormogta Paul.
– A szentek nagy része ilyen: kicsit túl sok.
Képzelem, milyen szörnyű társaság. Az embert elfogná a
kísértés, hogy azt mondja nekik: „Olyan mérhetetlenül
apokrifek vagytok!" És nagy részük valóban az. Tudtad?
Némelyikük határozottan kétes értékű. Nemrég
olvastam egy korzikai szentről, akit úgy hívtak, hogy
Calvi Szent Baltazár. Az ő csodatétele az volt, hogy
kolbászokká változtatott egy vaddisznót, charcutier,
hentes közreműködése nélkül. Állítólag csak
megérintette a vaddisznót, és hopp, máris kolbászkák
lettek belőle.
– Valóságos csoda – mondta Paul.
– Az bizony – felelte Chloe. – Milyen kényelmes
lehetett hinni a csodákban, Paul. És angyalokban meg
szentekben is. Már maga a gondolat is, hogy létezik egy
csapat jó szándékú lény, akik figyelnek minket, és
bármikor készek beavatkozni az érdekünkben.
Egy kacsa kelt át előttük az úton, majd kiskacsák
imbolygó sora követte. Chloe lefékezett, és végignézték
a madármenetet.
– Angyalok persze létezhetnek, ezt mindannyian
tudjuk – folytatta Chloe. – Miért is kellene azt hinnünk,
hogy csak olyan dolgok léteznek, amelyeket a saját
szemünkkel látunk? Ez eléggé szolipszista hozzáállás
lenne, nemde?
Paul a kacsákat figyelte. Az anya a lemaradozók
épségéért aggódva terelgette fiókáit az úton.
– Ezek a kacsák – elmélkedett tovább Chloe – nem
tudnak Párizs létezéséről, de ez még nem jelenti azt,
hogy az nem is létezik.
– Én eddig nem túl sokat gondolkodtam az
angyalokon – mondta Paul. – Tudom, hogy vannak
emberek, akik rajonganak értük, de nekem nem
jelentenek semmit.
– Ez azért van, mert Skóciában nincsenek angyalok –
felelte Chloe, miközben továbbindult az autóval. – Nem
velük nőttél fel. Úgy képzelem, hogy az angyalok a déli
tájakon élnek. Főleg Olaszországban. Szeretik
Olaszországot. És Franciaországot is, azt hiszem –
különösen Dél-Franciaországot.
Paul megjegyezte, hogy véleménye szerint az
angyalok számára közömbös a környezetük.
– Én úgy gondolom, hogy egy testetlen lénynek nem
igazán számít, hol tartózkodik.
– Tévedsz – felelte Chloe. – A szentek rendkívül
kényesek a környezetükre. A finom tájakat kedvelik: az
olajligetes domboldalakat, a hegyek között húzódó
szurdokokat, ahol a levegőnek kakukkfű- és
rozmaringillata van. A görögországi hegycsúcsokat.
– Úgy beszélsz, mintha láttad volna őket – jegyezte
meg Paul.
– Ó, dehogy láttam! – sajnálkozott Chloe. – De érezni
talán éreztem a jelenlétüket. – Az ablakon át kissé
távolabbra mutatott. – Nézd csak! Az ott a házunk.
Végigmentek a falun – nem tartott sokáig – és
rákanyarodtak egy nyárfáktól szegélyezett útra. Az út
végén néhány gyümölcsfa mögül egy masszív kőház
bukkant elő, világoskékre festett párkányokkal és
ajtókkal.
– Ez az – jelentette ki Chloe.
A felsőtestével Paul felé fordult.
 – Na, mit gondolsz? Igazi maison de notaire, csak a
miénk.
Paul elbűvölőnek találta. Vetett egy pillantást az
udvarra: a gyümölcsfákra és a kerítésre futtatott,
burjánzó Bougainvilleára. A ház felett az égbolt a szédítő
üresség végtelen képzetét keltette. Elakadt a lélegzete.
Látta, miként folynak majd egymásba a forró, bágyatag
napok, és miként duzzad majd a kézirata biztos
nyugalommal húsz, harminc, negyven oldalasra, és még
tovább, hiszen itt nem szakítja félbe sem telefonhívás,
sem a mindennapi élet gondjai. Látta maga előtt az esti
félhomályban, az eresz alján a fészkükbe visszatérő
fecskéket, és látta az érett sajtokkal, olajbogyókkal és
helyi borokkal megrakott asztalokat.
– Ó, Istenem! – suttogta.
– Ugye? – felelte Chloe, miközben befordult a kocsi-
útra. – Tudod, mi jut róla eszembe? Renoir.
Paul első gondolata az Evezősök reggelije volt.
– Igen – helyeselt.
– Renoir élénken ellenezte Franciaország
modernizálódását – közölte Chloe. – Azt akarta, hogy
maradjon olyan, amilyen. Maradjon igazi.
Paul jobban megnézte a házat. Csak most tudta
szemügyre venni a részleteket: a három emeleti ablak
fehér spalettáit, a virágzó kúszónövényeket a fal
tövében, a bejárati ajtót körülvevő kődíszt, a szemmel
láthatóan utólag hozzáépített két szárny
szabálytalanságát, a kocsibejáró kaviccsal felszórt
végét, amely olyan kellemesen ropogott a lila Citroen
kerekei alatt, amikor begördültek a ház elé.
 – Renoir is szeretett volna itt élni – jegyezte meg
Chloe.
Az ajtó előtt álltak meg. Chloe leállította a motort, és
Paul felé fordult.
– Úgy érzem, valami nagy dolog fog itt történni, Paul
– mondta. – Nem tudom, miért, de ez az érzésem.
Amikor elnémult az autó, hirtelen teljes csönd lett.
Legfeljebb a kabócák cirpelését lehetett hallani, de azt is
csak halkan, és talán még a száraz levelek zörgését a
lágy szellőben, meg valahol a távolban
madárcsicsergést.
– De hát olyan békésnek látszik – felelte Paul.
– Éppen ezért – mondta Chloe. – Valami készül.
Valami, amit még nem tudok megfogni, de biztos vagyok
benne, hogy hamarosan megtudjuk, mi az. – Kinyitotta a
vezetőülés felőli ajtót.
Paul az első bőröndjével küszködött, miközben
felnézett:
– Honnan tudod?
Chloe úgy állt az autó mellett, mintha valami
jógapózt vett volna fel: a karját a magasba nyújtotta.
Panaszkodott, hogy a hosszas üléstől elgémberedtek a
tagjai.
– Mit honnan tudok? Hogy hamarosan történni fog
valami?
– Igen. Azt.
A nő lassan leeresztette a karját.
– Tudod, mitől lesz jó egy csendélet? Megmondom én
neked: attól, hogy a festőnek sikerül azt az érzést
keltenie benned, hogy valami készülődik. A tárgyak a
képen mind mozdulatlannak tűnnek, de ahogy nézed
őket, egyre inkább az az érzeted támad, hogy bármelyik
pillanatban megmoccanhat valami. Talán valaki belép a
szobába. Talán odakint kitör a vihar. A szél meglibbenti
a függönyt. Ez mind benne van a levegőben.
– És ezt érzed most is? – Paul a kertre mutatott, és a
távolban a falura.
– Igen – válaszolta Chloe. – Nézd csak!
A kocsibejárót szegélyező levendulaágyás
megrezzent a lágy fuvallattól, és lila hullámzás futott
végig rajta. A faluban nem volt jele mozgásnak, de
egyszer csak kinyílt egy ablak, és a távolban megjelent
egy aprócska alkar: a külső spalettákkal bajlódott.
– Na, tessék – mondta Chloe. – Nézd csak!
Segített Paulnak kiemelni az autóból a második
bőröndjét.
– Ezért majd én visszajövök – szólt Paul. – Hagyd
csak!
Chloe rámosolygott.
– Valamit elfelejtettél, Paul. Tudod, hogy tagja
voltam a Kelet-Skóciai Női Súlyemelő Klubnak. –
Elhallgatott, és megigazította a kezében a bőrönd
fogantyúját. – Vagy nem is tudtad?
Paul elnevette magát.
– Attól tartok, nem.
– Ez nem lep meg – mondta Chloe. – Tekintve, hogy
csak most találtam ki.
Paul megint felnevetett, de közben arra gondolt:
„Igaz ez? Igaz bármi is, amit mond? Az a rengeteg férj?
A korzikai szent, aki kolbásszá változtatta a
vaddisznót?" Vagy talán akaratlanul is részese lett egy
színdarabnak, amelynek a rendezője egy fantaszta? Az
abszurd színházat a franciák keltették életre, gondolta.
Ionesco meg a rinocéroszai. Anouilh, Beckett…
Miközben a közeli ajtó felé gyalogoltak, Chloe
megszólalt:
– Min gondolkodtál? Az előbb, pár másodperce?
– A drámán – felelte Paul. – A francia drámán.
Chloe az ajtó előtt letette a bőröndöt, és előhalászott
a zsebéből egy hatalmas, régimódi kulcsot.
– Erről jut eszembe – mondta. – A faluban van egy
ház olyan furcsa, szép, régi postaládával. Vasból van,
rajta egy kis postakürtdombormű. Aznap, amikor
megérkeztem, elsétáltam mellette, és nem tudtam nem
észrevenni rajta a nevet: Godot.
Paul elmosolyodott.
Chloe ügyetlenül bajlódott a kulccsal.
– Érdekes, nem? De amikor ezt megemlítettem
Annabelle-nek – holnap te is találkozol vele –, ő azt
mondta, hogy „Jaj, az a ház valami párizsiaké.
Megvették, de még soha nem voltak itt."
– Ahá! – kiáltott fel Paul. – És Godot-nak hívják őket.
Értem! Lám csak, a művészet utánozza az életet!
– Nem – felelte Chloe. – Ez nem ilyen egyszerű. Soha
nem éltek itt Godot-k. Valójában Beckettnek hívják őket.
A Gödöt tehát ironikusan értendő – a párizsiak értékelik
az effajta vicceket. – Némi hallgatás után folytatta. –
Paul. Oscar Wilde azt mondta, hogy „nem a művészet
utánozza az életet, hanem az élet a művészetet".
– Ezt mondta?
 – Igen, ezt. Rengeteg aranyköpése volt. És azt
hiszem, általában igaza is volt.
Paul felsóhajtott.
– Fáradt vagyok, Chloe. Nem bírok már ilyeneken
gondolkodni…
– Persze, hogy fáradt vagy, kedvesem. Ki nem az
manapság? – Kinyitotta az ajtót. – Még egy utolsó
megjegyzést engedj meg, ha már Wilde-nál tartunk.
Emlékszel az utolsó szavaira?
Paul a fejét rázta. Aludni akart. Előző éjjel le sem
hunyta a szemét, ami gyakran előfordult vele, ha utazni
készült. Késő délután volt, és alig várta, hogy egy korai
vacsora után hamar lefekhessen.
– Wilde a párizsi hotelszobájában haldoklott.
Állítólag körbenézett, majd némi gondolkodás után azt
mondta: „Vagy ez a tapéta megy innen, vagy én."
– Csodálatos.
Chloe kissé szomorkásan nézett rá.
– Bárcsak tényleg ezt mondta volna.
 5

Liberté, egalité, fraternité

Amikor Paul másnap reggel felébredt, hirtelen nem

tudta, hol van. Így van ez, amikor az ember túl gyorsan
kerül egyik helyről a másikra: az ablakok nem a
megszokott helyen vannak, a redőny résein beszűrődő
fény váratlan irányból érkezik; a reggeli hangok – a
forgalom halk zümmögése, az utcáról időnként
felhallatszó kiáltások, az egyébként szilárdan álló ház
ismerős nyikorgásai és reccsenései – vagy teljességgel
hiányoznak, vagy másképp szólnak. Új környezetének
különös reggelén nem hallott mást, csak a csöndet, amit
hirtelen madárcsicsergés tört meg: bizonyára valami kis
nézeteltérés nyomán harsant fel a szárnyasok kórusa az
ágak és gallyak közt. Kábaságában először azt képzelte,
hogy még mindig alszik, és beletelt néhány
másodpercbe, míg ráébredt: Franciaországban van, és
ha majd kinyitja a spalettákat, megpillantja a bozontos
gyepet, amit előző este az étkező ablakából látott; a
gyepen túl a patakot és a mezőket; a kusza tetőcserepek
alatt pedig minden bizonnyal ott rejtőznek a falu
házikói, amelyeket hamarosan közelebbről is szemügyre
vehet.
Amikor végre felkelt az ágyból, kitárta az ablak
spalettáit. Este, amikor lefeküdt, olyan fáradt volt, hogy
körül se nézett rendesen. Még azt is elfelejtette, hogy a
földszinten van a szobája, és ha kinéz az ablakon, nem a
messzire nyúló gyepet látja, csupán a kis udvart a ház
mögött. Chloe autója a ház mellett áthaladt egy
árkádsoron, és az udvar hátsó falánál állt meg, Paul
ablakával szemközt. Az ablakától balra magasodó falon
élénkvörös futórózsa virított, indái egészen az
ereszcsatornáig nyúltak. Odalent a kövezet mészkőnek
látszó, szabálytalan kövekből állt, itt-ott megrepedt, és
a résekből fűcsomók bújtak elő. Néhány jókora,
elnagyolt, zuzmó borította kővályú állt pont az ablaka
alatt, fűszernövényekkel beültetve. Paul fentről is jól
látta, hogy a kis konyhakertet nem gondozza senki: az
egyikben a rozmaring szorította ki a kevésbé erős
növényeket, a másikban a buja menta lila virágai
takarták el a török szegfűt, a kakukkfüvet és a
metélőhagymát. Érezte az illatukat, és ha jól kihajol,
meg is érinthette volna őket.
Chloe említette, hogy későn reggelizik, és kilencig ne
is számítson rá.
– Hajnalban olvasok – magyarázta. – Most éppen
Renoir életrajzát.
– Á, szóval ezért mondtad, hogy Renoir jól érezné
magát itt?
– Pontosan. Most éppen ő jár a fejemben. Úgy érzem,
mintha a társam lenne. Egy szó, mint száz, ezért kelek
későn. Ha te korábban ébrednél…
– Nagyon halk leszek – ígérte Paul.
– Nem, nem erre gondoltam. Úgy alszom, mint a
bunda, miattam nem kell lábujjhegyen járkálnod. Ha
Pompejiben éltem volna, engem is úgy találtak volna
meg, mint azokat a kőpaplan alatt alvó kőszobrokat.
– Paulra mosolygott. – Így kell eltávozni, mindig azt
mondom: jön valami hirtelen kataklizma, és puff, már át
is lökött a következő világba – vagy a feledésbe.
Mindenki kiválaszthatja a neki megfelelőt.
– Vagy nyitottak is maradhatunk a különböző
lehetőségekre.
– Igen, de csak ha kizárjuk a lélekvándorlást. Az
olyan hervasztó kilátás, nem? Képzeld el, hogy mindent
elölről kell kezdened, újra meg újra…
„Újabb öt férj mellett" – gondolta Paul.
– … és újra keresztül kell menned a kamaszkoron –
folytatta Chloe –, minden kínszenvedésével együtt.
Vagy valami teljesen más alakban reinkarnálódsz – a
tápláléklánc alacsonyabb fokán –, mondjuk, antilop
leszel vagy ilyesmi, és minden pillanatban azon kell
izgulnod, hogy lecsap rád egy oroszlán.
– Az bizony igen kellemetlen volna.
– Bár nem tudom, észrevetted-e – jegyezte meg Chloe
–, hogy amikor azokban a természetfilmekben, amiket
annyira szeretnek az emberek, azt mutatják, ahogy egy
ragadozó éppen elejt valami szerencsétlen teremtést, a
mindjárt vacsorává váló állat arcán rezignált nyugalmat
lehet látni. „Hát, ez van, mindjárt megesznek. Kár." Ez
nem más, mint egyfajta csüggedt beletörődés. Szerinted
ez azért van, mert a szóban forgó állat nincs tudatában
annak, hogy meg fog halni?
Paul vállat vont.
– Ezen még nem gondolkodtam.
 – Nos – mondta Chloe –, az a helyzet, hogy az állatok
sem gondolnak rá. Nem tudják, hogy halandók.
Egyszerűen nincs okuk azt hinni, hogy nem élnek
örökké. Rólunk sajnos nem mondható el ugyanez. Mi
pontosan tudjuk, mi vár ránk, és nem örülünk neki.
Chloe ezután felvetette, hogy ha Paul korán kelne,
azzal is elfoglalhatná magát, hogy elsétál a boulangerie-
be.
– Én már tiszteletemet tettem a pékségben – mondta.
– Ott megismerheted Monsieur Andrét. Nagydarab
ember, amilyennek egy péknek lennie kell, és csupa liszt
a keze, legalábbis ahányszor láttam, mindig csupa liszt
volt, amilyennek egy pék kezének lennie kell. Szeretem,
ha az emberek öltözéke alkalomhoz illő.
– Ó, igen.
– Egy bankmenedzser például viseljen nyakkendőt –
persze csak ha férfi az illető.
– És ha nő?
Chloé elmosolyodott.
– Akkor viseljen olyan öltözéket, amilyet a női
bankmenedzserek szoktak. Tudod, milyen az. –
Elnyomott egy ásítást. – De ne gondoljunk most a
bankárokra. Hozhatnál néhány croissant-1 és pár
baguette-et, hogy napközben elüssük az éhségünket.
Nem bírok ellenállni a francia péksüteményeknek! Az
élet legcsodásabb kísértései – persze csak a férfiak után.
– Lesütötte a szemét. – Lehet, hogy nem kellene
ilyeneket mondanom. A férfiaknak különben is elég
könnyű ellenállni, bármilyen szemet gyönyörködtetőek
is. A croissant-nak azonban nem. És azoknak a tarfe-
oknak sem, amelyeknek a tetejére a franciák mindenféle
gyümölcsöt tesznek. Maga a mennyország! Akad néhány
férfi is, akire azt lehet mondani, hogy mennyei, de nem
sok. Néhány nap elteltével meg még annyi sem. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Nyugodtan állíts le, Paul, ha túl
sok vagyok. Csak szólj, hogy outré vagyok. Nem szoktam
megsértődni.
Paul kilépett a házból. Tiszta volt az égbolt, és
keleten már bőven a fák felett járt a júniusi nap. A
mozdulatlan levegőben már ott rejlett a közelgő meleg
nap ígérete. Skóciában szokás szerint hűvös volt. A
május kiábrándítónak bizonyult, mint mindig, a hőmérő
higanyszála ritkán kúszott fel olyan magasra, hogy le
lehessen venni a pulóvert és a dzsekit. A tenger az oka:
Skóciában soha nincs elég távol, bármennyire is
elhúzódik tőle az ember. Bezzeg Franciaországban! Itt
egy rendes kontinensen vagy, ahol megmarad a hő.
Körülnézett. Elégedetten szívta magába a
várakozásteli érzést, hogy éppen felfedezni készül egy
teljesen ismeretlen helyet. Aztán elindult az
autóbejárón, majd tovább a kis úton, amely egyenesen a
faluba vezetett. Nem kellett sokat gyalogolnia: alig
ötven méterre tőle már volt néhány kis ház, és
mindegyikhez tartozott egy kis kert is. Látott néhány
nem túl megnyerő, rozoga melléképületet is –
garázsokat, fészereket – mögöttük egy kis pangó
tavacskát, sűrű nádassal. Kissé elhanyagoltnak tűnt a
településnek ez a vége, pedig világosan látszott, hogy
vannak lakói – a házak mellett autók is álltak –, de az
ajtók és az ablakok évek óta nem kaptak új festést. A
kertekben itt-ott látszott némi próbálkozás – egy sor
bab, egy sor káposzta, egy kis virág mutatóba –, de a
nagyját rábízták a természetre.
Bent a faluban már jobb állapotban voltak a házak.
Volt köztük néhány kifejezetten ápolt villa – maison de
notaire, akárcsak a ház, amit Chloe bérelt –, és a
középületek is – a mairie, azaz a városháza, vagy az
iskola, a templom – jól karban voltak tartva. A
városháza oromzatát a köztársaság kőből faragott
szimbólumai díszítették, felettük délcegen lobogott a
trikolór. Franciaország allegorikus nőalakja, Marianne
alatt felirat hirdette a Liberté, Egalité, Fraternité
hármasságát. A szobor büszkén hordta frígiai sapkáját, s
elszánt magabiztossággal képviselte a köztársaság
értékeit. Paul felnézett a kőbe vésett mottóra, és arra
gondolt, hogy mindhárom fogalom
megkérdőjelezhetetlen jelentőséggel bír. Mégis
mindegyiket érték már támadások a világban.
Franciaország azonban a mai napig hűségesen
ragaszkodik hozzájuk – akárcsak a kulináris hitelesség
megőrzéséhez. Az asztali örömök szentségéhez kétség
sem férhet ebben az országban, ahol az emberek
halálosan komolyan veszik az ételt. Ennél a gondolatnál
elbizonytalanodott. Hogy veheti komolyan bárki is a
kulináris hagyományokat, a recepteket meg a gourmet
különlegességeket, ha közben a világ egy részének az
ételről az jut eszébe, hogy vajon hozzájut-e egyáltalán?
Neki pedig nem kellene elszégyellnie magát, amiért
olyan nagyvilági témának szenteli az idejét, mint az
ételek elkészítése? Ha már ételfilozófiáról ír, számba
kell vennie az éhség és a jóllakottság kérdését is, nem
kerülheti ki a kellemetlen tényeket. Persze azért az sem
elvárható, hogy az élelmiszerhiány problémái miatt
lemondjunk az ízek élvezetéről, hiszen a legegyszerűbb
ételt is – legyen az egy tál rizs vagy krumpli – vonzóvá
és ízletessé tehetjük a megszokott fűszereinkkel, és
máris új nevet adhatunk neki. Nincs ebben semmi rossz,
és ezt a franciák nagyon is jól tudják. Tekintetét ismét a
Marianna-szoborra emelte: olyan magabiztosnak, olyan
erősnek és oltalmazónak látszott. Biztos volt benne,
hogy a kulináris élvezetek sem kerülik el a figyelmét, és
talán a konyhaművészet (la cuisine) sem kevésbé fontos
számára, mint az értelem (la raison).
A pékség a főtérről nyíló kis utcában állt, amely
olyan szűk volt, hogy nem is hajtottak be az autók. A
kirakat felett fin-de-siècle, századvégi betűk hirdették az
üzlet nevét: Boulangerie Alphonse André. Paul az
áttetsző üvegen keresztül megpillantotta André urat,
akinek a derengő fényben felsejlettek körvonalai a pult
mögött. Amikor benyitott, észrevette, hogy más vásárlók
is várakoznak: korán kelők, akárcsak ő.
André úr éppen vekniket csomagolt selyempapírba
egy középkorú férfinak, miközben egy nő a bolt másik
végében csipesszel válogatta a bagetteket. Paul érkezése
egy szempillantás alatt véget vetett a társalgásnak: a
pék köszönéssel, a férfi pedig biccentéssel üdvözölte az
új vendéget. A nő érdeklődve tekintett rá a válla felett:
ritkán jártak a faluban idegen látogatók, érthető volt hát
a helyiek kíváncsisága.
 Paul rámutatott egy kosár croissant-ra a pult mögött,
és kért négy darabot. A pék zacskóba tette őket, és
közben Chloe felől érdeklődött.
– Jól van a barátnője, monsieur?
A bolt túlsó végében álló nő várakozva nézett rá. Paul
megértette a pék stratégiáját.
– A kuzinom – felelte. – Illetve voltaképpen apám
kuzinja. Igen, nagyon jól van. – Nem lepte meg, hogy
tudnak az érkezéséről, hiszen az effajta kis települések a
világ minden részén így működnek: nem ismerik a
titkokat. Az emberek kíváncsiak, és általában ki is
derítik, amit akarnak.
– Isten hozta minálunk! – mondta a pék. – Reméljük,
tetszik önnek a mi kis falunk.
Ezen a ponton a középkorú férfi is bekapcsolódott a
beszélgetésbe.
– Város – helyesbített.
– Falu ez – felelte a pék nyomatékosan. – Nagyon
kicsi. De ki akar Párizsba költözni?
– Én ugyan nem! – vágta rá a férfi.
– Párizs! – szólalt meg a nő is, megvetően.
Paul diszkréten mosolygott.
– A nagyvárosi élet nem való ám mindenkinek –
mondta.
– Mégis mindenki ott akar élni – felelte a pék. –
Kérdezze csak meg a fiatalokat. Beszéljen velük. Mind
azt hajtogatja: Párizs, Párizs, Párizs!
– Igazad van, Alphonse – helyeselt a középkorú férfi.
– De én akkor sem akarok.
 – Nem is kényszerít rá senki, Henri – jelentette ki a
nő.
Henri elnevette magát:
– Téged sem, Diane.
– Mindenünk megvan itt – mondta pék, miközben
leporolta lisztes kezét. – Van polgármesteri hivatalunk,
majd biztos látni fogja, és egy kitűnő iskolánk, még ha
kicsi is. Sőt, még éttermünk is van. Járt már ott?
– Még csak most érkeztem – felelte Paul. – Tegnap.
– Ja, igaz – látta be a pék. – A kuzinja, Madame…
Madame…
– Chloe.
– Igen, Madame Chloe említette is, hogy kicsit
később érkezik.
A nő odajött a pulthoz a bolt túlsó végéből, és letette
a bagettes zacskóját.
– Nem mindenki szereti az éttermünket, Monsieur
André. Nem hiszem, hogy dicsekednünk kellene vele.
A pék elmosolyodott.
– Ez igaz. Tudja, mit mondanak róla? Azt mondják,
hogy…
– Franciaország második legrosszabb vendéglője –
fejezte be a mondatot a középkorú férfi. – Mit szól
hozzá? – kacagott. – A második legrosszabb… Biztos van,
aki azt mondaná, hogy az első. Én persze nem, de van,
aki azt mondaná.
– Pedig annyira igyekeznek – magyarázta a nő. – De
ha nem Annabelle és Thérése lenne a tulajdonosa, már
rég tönkrement volna.
A pék Paulra nézett.
 – Találkozott már az ikrekkel? – kérdezte. – A
házigazdáival?
Paul értetlenül nézett vissza rá, így aztán elkezdett
magyarázni. Az ikrek, mondta, két nő, az a ház is az
övék, amelyet Chloe kibérelt. Szép nagy birtokuk van a
környéken, és az étterem is beletartozik. Soha nem ők
üzemeltették, hanem egy férfit bíztak meg vele, akit úgy
hívnak, hogy Claude Renard. Elfogultak vele, mert a
szüleiknek is dolgozott, ezért nem kérnek tőle bérleti
díjat.
– Ennek ellenére – folytatta a pék – nem megy neki a
bolt. Az a baj, hogy…
A nő átvette a szót:
– Az a baj, hogy nem tud főzni. Egyszerűen nem tud.
– Attól tartok, ez így igaz – bólogatott a pék. – Claude
nem szakács, monsieur, és még finoman fogalmaztam. –
Szomorúan ingatta a fejét. – Szegény Claude!
Paul együttérzéssel hallgatta őket.
– Milyen kár! – szólalt meg végül. – Egy étterem
mindig hasznot hajt a településnek, nem? Vonzza a
látogatókat, a befektetőket…
– Hát ez nem – mondta a pék.
Pault érdekelte, miért csak a második legrosszabb
étteremnek nevezik.
– Akkor hol van a legrosszabb? – kérdezte.
– Azt mondják, Marseille-ben – felelte a férfi.
– Nem – ellenkezett a nő. – Nantes-ban van a
legrosszabb. Legalábbis úgy hallottam.
 A pék rávilágított, hogy a marseille-i étterem
valószínűleg az ott étkezők magas halálozási arányával
érdemelte ki ezt a címet.
– Pár évvel ezelőtt két vendég is meghalt egy éjszaka
alatt – magyarázta. – Ételmérgezés. A rendőrséget is
kihívták.
– Az nem jó – jegyezte meg Paul.
– Nem – bólintott a pék. – Azt hiszem, le is csukták a
szakácsot.
– És bizonyára a börtönkonyhán is ő főzött –
kuncogott a férfi.
– Lehet – vigyorgott a pék.
A kedélyes társalgásnak az vetett véget, hogy kinyílt
az ajtó, és belépett egy szemmel láthatóan várandós nő.
Magas volt, fésületlen hosszú, szőke haja kuszán omlott
a vállára. A húszas évei végén járhat, gondolta Paul.
Madonna-szerű arca kissé elütött a külsejétől. Rikító
öltözéke úgy festett, mint azok a ruhák, amiket az
áruházak leértékelt részlegén lehet látni.
Paul érezte, hogy egyszeriben megfagy körülötte a
levegő. A barátságos beszélgetés abbamaradt, a férfi, aki
az ajtónál állt, kurta biccentéssel távozott. A nő
előkotort a pénztárcájából egy bankjegyet, és gyorsan
átnyújtotta. A pék a belépő vendégre pillantott, majd
kifejezéstelen ábrázattal számolgatta a visszajárót.
A nő alig hallhatóan mormogott valamit.
Szándékosan suttogott, de Paul leolvasta a szájáról,
hogy mit mond, és összerezzent. Szajha.
Senki más nem hallotta meg. Paul meglepetten nézett
rá, a nő azonban szó nélkül, dacosan kilépett az ajtón.
 Paul nem értette a jelenetet, de határozottan érezte a
súlyát.

– Croissant! – lelkendezett Chloe, mikor Paul visszatért

a házba. – Erre vágytam. Pontosan erre.
Kivette Paul kezéből a gondosan becsomagolt
pékáruval teli zacskót.
– Nézd meg, Paul! Nézd csak meg, milyen szépen
becsomagolta! Ilyet nem látsz az anglofón világban.
Paul elmosolyodott a kifejezés hallatán.
– Az anglofón világban?
– Jaj, Paul, tudod, mire gondolok! – folytatta Chloe,
miközben kicsomagolta a péksüteményeket. – A világnak
arra a felére, ahol az emberek angolul beszélnek,
angolul gondolkodnak, és angol nyelvűként viselkednek.
– Nem tudom biztosan, mit jelent az angol nyelvű
viselkedés – nevetett Paul.
– Nincs benne elegancia – felelte Chloe. – Hasonlítsd
össze a japán nyelvű viselkedéssel, vagy a francia
nyelvűvel, és meglátod, mi a különbség. Mi nem
csomagolunk olyan szépen, mint a franciák. Nem
hajlongunk állandóan, mint a japánok. Persze nem is
tolakszunk, mint az oroszok, meg a szomszédainkat se
szálljuk meg, mint ők – legalábbis már nem. – Kis szünet
után folytatta. – Persze az emberek nem értik meg az
oroszokat. Volt egyszer egy ezredes udvarlóm.
Egyébként szeretem az ezredeseket, mert elég
tekintélyesek ahhoz, hogy érdekesek legyenek, de
annyira mégsem tekintélyesek, mint a tábornokok, mert
azok meg már unalmasak. Gondolj bele: egy ezredesnek
magasnak kell lennie!
Chloe kifejtette, hogy jutott eszébe az ezredes.
– Ez az ezredes barátom bejáratos volt a NATO
parancsnokságához. Mesélte, hogy egyszer ott ültek, és
az oroszokról beszélgettek. Elmondta, hogy tudja,
milyen heves népség, és mennyire nem szeretik, ha a
NATO-erők ott vannak a nyakukon. Azt mondta, ez azért
van, mert az oroszok valamiért mindig is fenyegetésnek
érezték a Nyugatot. Szinte paranoiásan gyanakvóak, és
nagyon óvatosan kell bánni velük, nehogy még jobban
elmérgesedjen a helyzet. Távolságot kell tartani velük.
De azt is elmesélte, hogy néhány társa másként látta a
dolgot. Ők azt mondták, hogy az oroszokkal
farkasszemet kell nézni. Én nem hiszem, hogy igazuk
van.
Paul leült. Ő is éhes volt. A croissant még langyos
volt, és ínycsiklandó illatot árasztott. Nem sok finomabb
illat van, mint a frissen sült pékárué… Megtorpant.
Ilyesfajta kijelentéseket Chloe szokott tenni, ő pedig
kezd hasonlítani rá. A végén még ő is olyan
általánosságokat fog kijelentgetni az oroszokról meg
másokról, mint Chloe az imént.
– Miért ne lehetne egy ezredes alacsony termetű? –
kérdezte. – És Napóleon?
Chloe fölemelte a mutatóujját.
– Az más, Paul. Napóleon marsall volt.
– De előtte bizonyára ezredesnek is kellett lennie.
Chloe vállat vont.
 – Az lehetséges, bár a legtöbb diktátor nem járja
végig a normális cursus honorumot. Kihagyják a
ranglétra középső fokait, és rögtön a csúcsra ugranak.
Tudtommal nincs olyan tisztség, hogy aldiktátor. Meg
olyan sincs, hogy aldiktátor-helyettes.
Leült Paul mellé a konyhaasztalhoz, és megvajazta a
croissant-ját.
– Persze a croissant tésztájában is rengeteg vaj van,
és biztosan sokan azt mondanák… – Magához vett egy
kis üveg sötét színű dzsemet. – Biztosan sokan azt
mondanák, hogy aki vajat ken a croissant-ra, az csak
tetézi a bajt. Mint aki Pélion ormára rakja az Ossát. –
Lopva Paulra pillantott, azt fürkészve, hogy értette-e az
utalást. Értette. Paul elméjének valamelyik hátsó
szegletéből megszólalt az iskolai latintanár hangja: „Ez
két hegy Görögországban. Vergilius itt arra utal, hogy
aki két hegyet egymásra pakol, vagyis egy óriási dolgot
rátesz egy másik óriási dologra, az túlzásba esik."
– Semmi baj nincs a vajjal – jegyezte meg Paul,
miközben magához vette a vajtartót. – Már
rehabilitálták – akárcsak a tojást. Hála istennek, újra
ehetünk tojást!
– Én mindig is ettem – felelte Chloe, miközben
lenyalt az ujjbegyéről egy kis vajdarabot. – Tojást, vajat,
sajtot. Vörös húst. Mindent. Mindig is ettem ezeket, és
úgy tűnik, életben vagyok.
Paul megjegyezte, hogy az ilyesmivel nem ajánlatos
kérkedni.
 – Nemeszisz lesben áll, Chloe. Árgus szemekkel
figyel, és kiszúrja azokat, akik kijátsszák a nagy számok
törvényét.
– Akkor majd megkínálom egy vajas croissant-nal, ha
hívat – válaszolta Chloe.
Majd megkérdezte:
– Hoztál újságot?
Paul beugrott a napilapért a pékség melletti kis
maison de la presse-be.
– Hoztam. – Elővette a szatyrából. – Itt van, de
tegnapi. Csak azután vettem észre, hogy kiléptem a
boltból.
Chloe elvette az újságot, és átfutotta a címlapot.
– Igen, tudom. Így megy ez itt. Szólhattam volna. A
reggeli lap csak délben ér ide, így aztán az emberek
többsége le van maradva egy nappal. Legalábbis azok,
akik a reggeli lapot reggelizés közben szeretik olvasni.
Ok csak másnap jutnak hozzá a hírekhez.
– Miért nem várnak egy kicsit?
Chloe úgy válaszolt, mintha ezt mindenkinek tudnia
kellene.
– Mert délben mások az emberek, Paul.
Türelmesebbek, elfogadóbbak, Reggeli közben mindenki
indulatosabb, és erőteljesebben reagál a hírekre –
amelyek manapság szükségszerűen provokatívak.
Mutatóujjával a címlapra bökött.
– Nézd meg. Ha ezt reggeli közben olvasod, felforr az
agyvized. Ez a harsány fasiszta politikus – tudod, ki ez –
Lyonban tüzeli a kedélyeket. Nézd meg ezt a képet. Nézz
rá! Azzal beszéli tele az emberek fejét, hogy az egész
életüket veszélyezteti néhány észak-afrikai hajóról
lekászálódó sovány alak.
– Ha jól sejtem, minden országban akad egy harsány
fasiszta politikus.
Chloe egyetértett.
– Olyanok, mint a trópusi vihar – mondta. –
Megjelennek, szónokolnak, lármát csapnak, aztán
egyszer csak kifogynak a szuflából. Akkor aztán sarkon
fordulnak, és köddé válnak.
– Nem mindegyik.
– Nem, nem mindegyik.
Chloe letette az újságot.
– Kicsit később olvasom el. Délután pedig megveszem
a mai lapot, amit majd holnap reggel olvasok el.
Természetesen szép sorjában, ahogy kell. Mint az a két
férfi Burmában. Vagy Malájföldön? Valahol arrafelé.
– Milyen két férfi?
– Két angol. Vagy lehet, hogy csak az egyik volt
angol, a másik meg talán ausztrál – vagy csak részben
ausztrál. Mindegy, akkoriban nem volt nagy különbség.
Egyikük mindig megkapta a lapokat Londonból… –
Paulra nézett. – Várj, elmagyarázom. Somerset
Maugham egyik távol-keleti novellájáról van szó. Ő írta
azokat a gyönyörű, csodálatos hangulatú történeteket a
dzsungel kaucsukültetvényein élő emberekről. Az egyik
két gyarmati tisztviselőről szól – colosokról, ahogy itt
nevezik őket. Egyikük előkelő jelenség volt, egyben igazi
sznob. A másik, a fiatalabb, teljesen közönséges, sőt
kissé faragatlan is. Az idősebbik minden este kiöltözött
a vacsorához – a dzsungel közepén –, míg a másik nem
vesződött ilyesmivel. Az öregebbik történetesen
megértette a helyieket, és rájuk tudott hangolódni. A
másik nem, és bántalmazta a fiatal bennszülöttet, aki a
házát takarította. Tudod, ez gyakori jelenség: akinek
korábban nem voltak alkalmazottai, az nem tudja, hogy
kell velük bánni. Akinek mindig is volt tekintélye, az
tudja, így aztán őt jobban is kedvelik. A saját
szememmel láttam.
– És az újságok?
– Ja, igen, az újságok. Azok Londonból jöttek, de
nagyjából hathetes késéssel értek oda: egy egész havi
adag egy kötegben, vagy ilyesmi. Az idősebbik
tisztviselő magához vette a köteget, és szép sorjában
elolvasta a lapokat, de mindennap csak egyet. Hathetes
késéssel, természetesen.
– Mintha valami történelmi könyvet olvasna?
– Pontosan. És soha nem nyitotta ki előre a
következő napi újságot, hogy megnézze, mi történt. Erre
gondosan ügyelt. Mindig megvárta a másnapot, és csak
akkor olvasta el a további fejleményeket.
Paul várt.
– Egyszer fel kellett hajóznia a folyón. Amíg távol
volt, fiatalabb társa – a csiszolatlan gyémánt – az összes
újságot elolvasta. Amikor az öreg visszatért, észrevette
ezt és dühbe gurult. A fiatal azzal védekezett, hogy nem
gondolta, hogy zavarni fogja, ő azonban azt felelte:
„Nagyon is zavar." Csak ennyit mondott. „Nagyon is
zavar." Képzeld el, hogy valaki fagyosan csak ennyit
mond neked: „Nagyon is zavar."
 – Előfordul – jegyezte meg Paul. – Az embereket
minden apróság zavarja.
Chloe elmosolyodott.
– Felőlem nyugodtan elolvashatod az újságot, ha
szeretnéd. Akár előbb is, mint én. Engem nem zavar
annyira. – Kis szünetet tartott. – Aztán menj, és írd a
könyvedet, egészen tizenegyig, amikor is
kávémeghívásunk van, neked meg nekem. Annabelle és
Thérése, ennek a háznak a tulajdonosai, meghívtak
minket egy kávéra. Engem már szemügyre vettek,
gondolom, most téged is szeretnének megnézni
maguknak. Az emberek rettentő kíváncsiak az ilyen kis
településeken.

Nem sokkal tizenegy előtt elindultak a két nővér,

Annabelle és Thérése házához. Egy kilométerre se
lehetett tőlük, a főutca házait körülvevő ösvényen
kellett rövid sétát tenniük.
– Ikrek – mondta Chloe, ahogy közeledtek a magas
kerítés felé, amely mögött a ház rejtőzött. – Nem sokat
találkoztam velük, de nagyon szívélyesek. Amikor
megérkeztem, persze beengedtek a házba, aztán másnap
beugrottak egy kosár gyümölccsel és zöldséggel.
Egyforma ruhát viseltek, ez szemet szúrt. Elég régimódi
ruha volt egyébként, a maga módján csinos, de valahogy
mintha más korból való lett volna. Az a fajta, amilyet az
ember vidéki nagynénije hordott lánykorában. Az a
fajta, ami azt jelzi, hogy az illetőnek nincs kapcsolata a
külvilággal, nem igazán au courant.
 – Gondolom, már gyerekkorukban is egyformán
öltöztették őket – jegyezte meg Paul. – A szülők
hajlamosak ezt csinálni az ikrekkel, nem?
– Ilyen is akad – felelte Chloe. – De néha maguk az
ikrek csinálják. Nagyon tudnak függni egymástól.
Egyformán akarnak kinézni.
Beléptek a kapun, és végigmentek egy bokrokkal
szegélyezett, árnyas kis úton, amely a bejárati ajtóhoz
vezetett. A ház nagyobb volt, mint amit ők béreltek,
ugyanakkor szemmel láthatóan ugyanazt az építészeti
elképzelést tükrözte. Itt is jelen volt ugyanaz a
jellegzetes kékre festett fa, ami előző nap olyan
szembetűnő volt.
– Nagyon katolikus – suttogta Chloe. – Mária-kék. –
Paulra mosolygott. – Vajon Szűz Mária tényleg
világoskékben járt?
– Kétlem.
– Néha eltűnődöm, milyen lehetett, mármint a
valóságban. Vajon valós történelmi alak volt?
– Valószínűleg igen.
Chloe felsóhajtott.
– Örök rejtély.
Ez úgy hangzott, mint valami teológiai kijelentés,
gondolta Paul, és mint a teológiai kijelentések általában,
igen tetszetős.
Chloe becsengetett. A házból ajtócsapódás
hallatszott, amelyet hamarosan a zár kattanása
követett.
Egy nő nyitotta ki az ajtót, aki Paul becslése szerint
az ötvenes évei elején járhatott. Vonzó, nyílt arca volt,
nagy mandulaszemekkel. Paul felfigyelt feltűnően
világos, ragyogó bőrére: olyan színe volt, akár a
porcelánnak.
– Thérése vagyok – mutatkozott be a férfinak. –
Maga pedig bizonyára Paul. Chloe elárulta, hogy
kitűnően beszél franciául.
– Kitűnően aligha – felelte Paul. – De igyekszem.
– Szerénykedik – vágott közbe Chloe. – Olaszul is
beszél. És azt hiszem, spanyolul is… Vagy portugálul?
– Irigylem magát – mondta Thérése. – Nekem is
jobban kellene beszélnem angolul, de tudja, hogy van ez.
– Mentegetőző mozdulatot tett.
Megjelent mögötte a nővére.
– Ő pedig Annabelle – mutatta be Thérése.
Paul rájuk nézett. Kereste a jellegzetes vonásokat,
amelyek alapján megkülönböztethetné őket egymástól,
de egyet sem talált. Ugyanaz a haj, ugyanaz a ruha –
még a cipőjük is, ami pedig fogódzóul szolgálhatott
volna, egyforma színű volt, egyforma kis masnival az
orrán.
A két nő bevezette őket az előszobába, majd onnan
egy díszes szalonba. Tágas helyiség volt, magas
mennyezettel, ablakai a pázsitra néztek. Az antik
bútorzat a jellegzetes bourgeois francia nappalikat
idézte: a szoba közepét méretes, kényelmetlen, egyenes
háttámlájú karosszékek uralták, a fal mellett pedig egy
XIV. Lajos-stílusú kanapé állt. A kanapé hímzett kárpitja
vadászjelenetet ábrázolt: nyáladzó kutyák támadtak
meg egy szarvast, miközben a vadászokat zenészek
szórakoztatták. A falon díszes keretekben szemmel
láthatóan ugyanannak a festőnek a Jean-Baptiste Greuze
szentimentális stílusában készült képei sorakoztak:
könyvet olvasó fiú, kiscicával játszó gyermek, a
mennyezetet bámuló, sóvárgó tekintetű nő.
A kávét csaknem áttetszően finom
porceláncsészékben szolgálták fel. Egy porcelántálon
pedig szépen elrendezett madeleine süteményeket
kínáltak.
– Madeleine – mondta Chloe, miközben elvett egy
süteményt.
– Proust – tette hozzá Paul.
– Ah! – kiáltott fel Thérése. – Proust.
Chloe belekortyolt a kávéjába.
– Olyan vicces volt! – mondta.
Thérése összevonta a szemöldökét.
– Nem hiszem, hogy vicces akart volna lenni.
Annabelle egy madeleine-ért nyúlva egyetértően
bólogatott.
– Proust nagyon is komolyan vett mindent. Súlyos
gondolatai voltak.
Chloe vállat vont.
– Szerintem akkor is szórakoztató. Az a sok
nevetséges ember, akikről írt, az affektálásukkal! Az
ilyen comte, meg az olyan duc. Borzasztóan vicces! – Egy
pillanatra elhallgatott, és ivott egy korty kávét. – Meg
ott van Albertine! Valójában fiú volt, ugyebár. Proust
Albert helyett Albertine-nek nevezte, de valójában fiú
volt.
Thérése legyintett.
 – Az idők végezetéig eltársaloghatnánk Proustról.
Nagyon hosszú beszélgetéseket lehet róla folytatni. -
Paulhoz fordult. – Hallottuk, hogy reggel a péknél járt.
Paul elmosolyodott: eszébe jutott Chloe megjegyzése
a helyiek kíváncsiságáról. Cinkosan össze is akart nézni
vele, de Annabelle észrevette.
– Igen – mondta kissé sértett hangon. – Minket itt
minden kis történés érdekel. Az igazság az, hogy
általában nem történik semmi. Csak telnek-múlnak a
napok, anélkül hogy bármi is történne. Esetleg elvisz a
róka egy tyúkot, vagy mondjuk óriási égzengés van, de
ritkán történik olyasmi, ami a legcsekélyebb
jelentőséggel bírna. Ezért aztán, ha valaki idetéved
közénk, vagy valaki árokba hajt, természetesen felkelti
az érdeklődésünket.
Thérése buzgón bólogatott.
– Ez igaz – helyeselt. – Bár a múltban akadtak olyan
pillanatok, amikor történt egy-egy dolog. És persze most
is előfordul egy s más.
Annabelle fejezte be a gondolatmenetet.
– Csak éppen hosszabb idő telik el két történés
között. Ennyi a különbség.
– Szerintem nagyon is hízelgő, mikor észreveszik az
embert! – mondta Chloe. – A figyelem mindig jólesik.
Thérése Paulhoz fordult.
– Találkozott Monsieur Andréval? Nagyon büszkék
vagyunk rá. Régen úgy volt, hogy a legkisebb falunak is
megvolt a saját pékje. Franciaországban mindig fontos
ember volt a helyi pék. Majdnem olyan fontos, mint a
helyi pap. Manapság meg… – Vállat vont.
 – André úr soha nem hagyna minket cserben –
folytatta Annabelle. – Sok ajánlatot kapott, de mindet
visszautasította. Még egy párizsi munkával is
megkörnyékezték – gondolták volna? Egy párizsi, aki
nyaranta lejön ide pihenni, arra gondolt, hogy André
urat is magával viszi. Valami különleges cukrászdát
akart nyitni odafent.
Thérése fellelkesült.
–Ő viszont nemet mondott. Kerek perec
visszautasította. A pénzt is, az állást is, mindent. Nem
kellett neki.
– Még szerencse – mondta Chloe. – Tőle veszem a
croissant-t. Nagyon finom.
Dicsérete szemmel láthatóan jólesett a két nővérnek.
– Igazán büszkék vagyunk rá – jelentette ki
Annabelle.
– Azt mondják, szentelt vízzel gyúrja a tésztát –
mondta Thérése. – Megkéri a papot, hogy áldja meg,
mielőtt felhasználja.
Annabelle felnevetett.
– Az emberek mindenfélét beszélnek. Nem sok igaz
abból, amit összehordanak. – Paulhoz fordult. – Ha jól
sejtem, Audette is megjelent.
Paul értetlenül nézett rá.
– Az a fiatal nő – magyarázta Annabelle készségesen.
– Aki állapotos. Akinek a… – A hajára mutatott.
– Olyan rendetlen a frizurája.
Paul bólintott.
– Igen, ott volt.
– Itt lakik a kertünk végében – mondta Thérése.
 – Nem magában a kertben, természetesen, hanem a
végében. A házhoz régen egy istálló is tartozott. Az most
egy kis kunyhó. Nem valami szép.
Annabelle zavarba jött.
– Nagyon kevés lakbért kérünk tőle.
– Amit nem is igen fizet – tette hozzá Thérése.
Annabelle a fejét rázta.
– Szegény lánynak állandóan anyagi gondjai vannak.
– Vannak annál nagyobb gondjai is.
Chloe összevonta a szemöldökét.
– Nincs a gyereknek apja?
Annabelle elfintorodott.
– Azt nem mondanám. Egy időben éppen, hogy túl
sok is volt körülötte a férfi.
– Jelenleg azonban egy sincs – vette át a szót
Thérése.
– Amikor szükség lenne rá, hirtelen egy jelentkező
sincs. A szokásos történet.
– Férfiak! – sóhajtott fel Chloe.
Annabelle buzgón helyeselt.
– Igen, a férfiak.
Chloe Paulra nézett.
– Persze Paul is férfi – mondta. – Nem minden férfi…
– Nem fejezte be a mondatot.
Az ikrek egyszerre fordultak Paul felé.
– Kérem, bocsásson meg nekünk – mondta Thérése. –
Általában a férfiak mellett állunk, és sokan vannak,
akik…
– … akik nagyon is kellemesek – vágott közbe
Annabelle.
 Chloe bólogatott.
– Sokan.
– Úgy is van – erősítette meg Annabelle. – Sajnos
Audette-et egy alkalmatlan férfival hozta össze a sors.
– Egy mélységesen alkalmatlan férfival – tette hozzá
Thérése. – És amikor nyilvánvalóvá vált a… az állapota,
eltűnt, mint a kámfor.
– Férfiak – motyogta Annabelle.
Chloe letette a kávéscsészéjét.
– Szegény lány. A szokásos történet.
– Félállásban dolgozik a szupermarketben – mondta
Thérése. – Délelőtt ott tölt néhány órát. Legtöbbször
onnan lopja az ételt. Egyébként mind ezt csinálják.
Találkoztam az egyik üzletvezetővel, tőle hallottam. Azt
mondta, hogy az összes franciaországi szupermarketnek
el kell fogadnia, hogy a dolgozói lopnak. És még csak ki
se rúghatják őket, mert nem engedik a munkatörvények.
Franciaországban az ember nem veszítheti el az állását.
– Ezt állandóan meg akarják változtatni –
magyarázta Annabelle. – Az összes politikus, egymás
után, mind megígéri a németeknek, hogy
megváltoztatjuk a törvényeinket, és a németek mindig el
is hiszik. Talán önök is tudják, hogy Európát a németek
igazgatják. Ők persze tagadják, de mindannyian tudjuk,
hogy soha nem tettek le erről a becsvágyó
elképzelésükről. Régóta napirenden van – a Német-
Római Birodalom sem szólt másról. Így aztán a francia
kormánynak, úgymond, jelentenie kell nekik, és rendre
biztosítja is őket afelől, hogy minden megváltozik, és
Franciaország is olyan lesz, mint Németország: jól
működő, hatékony és a többi. De azután nem történik
semmi, mert mi, franciák nem tűrünk beleszólást az
életünkbe. Szeretünk mindent a magunk módján intézni,
és nem szíveljük azokat, akik mindent meg akarnak
reformálni. Így hát marad minden a régiben, és az
élelmiszer-áruházak tovább etetik a dolgozóikat.
– Természetesen mi fizetjük meg az árát – mutatott
rá Thérése. – A költségeiket hozzáadják a számlánkhoz.
Annabelle visszaterelte a beszélgetést Audette-re.
– Igazából nincs vele nagy baj. Voltaképpen rendes
lány, csak rossz nevelést kapott. Az anyja egyszerű
teremtés volt, akinek egyszer megjelent Szűz Mária a
krumpliföldön. Az asszony akkora feneket kerített a
dolognak, hogy az egyház Párizsból küldött ide
embereket, hogy kivizsgálják az ügyet.
– Szűz Máriát… – suttogta Chloe.
Annabelle lemondóan legyintett.
– Igen, Szűz Máriát. Azt gondolhatnánk, hogy a
Szűzanya túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy egyszerű
parasztasszonyoknak jelengessen meg krumpliföldeken.
Ha már meg akar jelenni valahol, miért nem a Champs-
Elysées-n?
– Jó kérdés – felelte Thérése. – Természetesen nem
lett belőle semmi, és a papok visszamentek Párizsba.
Egy szó, mint száz, ilyen volt az anyja. A szüleink néha
adtak neki munkát a konyhán, de nem dolgozott valami
jól. Az apja pedig a seregnél szolgált. Durva ember volt,
a családja rettegett tőle. Végül elment valahova Nyugat-
Afrikába, ahol lelőtték, azt hiszem. Audette anyja
megtett minden tőle telhetőt, de nagyon nehezen
boldogult a lányával, és azt hiszem, végül fel is adta.
Úgy öt éve meghalt, Audette pedig magára maradt.
Húszéves lehetett, azt hiszem, és összeköltözött egy
motorszerelővel Poitiers-ben. A fickó olyan volt, mint a
pokol angyalai. Szörnyű.
Annabelle vette át a szót.
– Aztán visszajött, és megengedtük, hogy a
kunyhóban lakjon. Egy darabig együtt volt egy
paraszttal, aztán…
Thérése közbevágott.
– Találkozott egy félszemű fiatalemberrel. Elég jó
családból származott. Mi csak Polüphémosznak hívtuk,
mint a küklopszot. Motorral járt, és mindig egy kicsit
ferdén ült, hogy lássa az utat a fél szemével. Nagyon
furcsa látvány volt.
– Balesetet szenvedett – mondta Annabelle. – És
elment. Audette nagyon szomorúnak tűnt, néhány
hónapig nem is volt mellette más férfi.
– Kivéve azt a vízvezeték-szerelőt – helyesbített
Thérése.
– Bizony! – horkant fel Annabelle. – Nős volt, hat
gyerekkel! Hat gyerek!
– Férfiak… – csóválta a fejét Chloe.
– Aztán megismerkedett azzal a férfival, akiről
mindenki azt feltételezi, hogy tőle van a gyerek –
folytatta Thérése. – Úgy hívták, hogy Bleu, itt lakott a
faluban, abban a sorban, amely azokból a kis házakból
áll – bizonyára elmentek mellette.
– Bleu – mondta Annabelle viszolyogva. – Milyen
nevetséges név. Bleu.
 Thérése-nek eszébe jutott valami.
– Kitudódott, hogy lopja az áramot. El tudjuk
képzelni, mi mindent követhetett még el: rengeteg
kimondhatatlan szörnyűséget…
– Kimondhatatlan bűntetteket – helyeselt Annabelle.
Chloe szeme tágra nyílt. „Imádja a kimondhatatlan
szörnyűségeket" – gondolta Paul. Chloe kíváncsisága
persze olaj volt a tűzre.
Thérése lelkesen folytatta.
– De azt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy még
az áramot is lopja…
Chloe előrehajolt.
– Mi az a sok minden? – kérdezte. – Pontosan mit…
– Kimondhatatlan dolgokat – vágott a szavába Paul. –
Így nem lehet róluk beszélni.
Chloe bosszús pillantást lövellt unokaöccse felé, de
Thérése örült, hogy nem kell törnie a fejét.
– A jó ég tudja – felelte. – Az ilyen férfiak… –
Belekortyolt a kávéjába. – Őszintén szólva, nagyon
megdöbbentett. Még soha nem hallottam olyanról, hogy
valaki lopja az áramot, de ő ezt tette.
– Ó, én már hallottam – szólt közbe Chloe. –
Nápolyban, ahol az emberek nagyon leleményesen
találnak ki újabb meg újabb tisztességtelen
módszereket, teljesen hétköznapi jelenség. Úgy tudom,
gyakorlatilag nyíltan lehet vásárolni olyan módosított
villanyórákat, amelyeket csaló villanyszerelők szerelnek
fel a házban. Ezek a mérők a ténylegesen elhasznált
áramnak csak egy töredékét jelzik. Óriási összegeket
spórolnak meg a villanyszámlán, de ez nyilvánvaló
lopás, nem igaz?
Thérése szerint Bleu nem piszkálta meg a
mérőóráját.
– Ő nem az áramszolgáltatótól lopott, hanem a
szomszédjától. Egybe volt építve a házuk, és egyszerűen
átfúrt a falon a szomszédja garázsába. Aztán bekötötte a
vezetéket, és attól kezdve a szomszéd látta el árammal.
Chloe kíváncsi volt, hogy bukott le.
– A szomszédnak egetverő számlái voltak –
magyarázta Thérése. – Legalább kétszer, ha nem
többször. Valószínűleg azért, mert Bleu rengeteg áramot
használt a hátsó kertjében álló kis fűrészmalom
üzemeltetéséhez. Deszkákat gyártott a kidőlt fákból,
aztán eladta egy montmorilloni fakereskedőnek.
– A kidőlt és a kivágott fákból – javította ki Anna-
belle. – Tőlünk is kivágott néhány fát, biztos vagyok
benne. A tavon túl. Azok a fák teljesen egészségesek
voltak. De Bleu kivágott néhányat.
– Szóval a szomszédja kinyomozta, hogy ő a tettes? –
kérdezte Paul.
– De előbb még a szomszédja után nyomoztak –
felelte Annabelle. – Az áramszolgáltató jelenti a
rendőrségnek, ha valaki túl sok villanyt használ.
Ilyenkor arra gyanakszanak, hogy marihuánát termeszt.
Régi istállókban meg hasonló helyeken növesztik. A
nagyteljesítményű lámpák rengeteg áramot
fogyasztanak.
– Rajtaütöttek – mondta Thérése. – Az imént azt
mondtuk, hogy nem történik itt semmi, kivéve azt a
néhány ritka alkalmat, amikor mégis. Nohát, ez egy
ilyen ritka alkalom volt. Gondolhatják: jó ideje ez a
legnagyobb horderejű történés. Tíz rendőr, a többségük
állig felfegyverkezve, azokban a kiábrándító golyóálló
mellényekben.
– Egyedül az olaszok tudnak divatos golyóálló
mellényt csinálni – szólt közbe Chloe. – A carabinieri
öltözéke kifejezetten tetszetős. Értik a módját.
Minden szem rászegeződött. Chloe elmosolyodott.
– Tudják, egy darabig Olaszországban éltem. Volt egy
olasz férjem, de csak nagyon rövid ideig.
– Ezen a rajtaütésen… – kezdte Paul. – …megtalálták
a vezetéket?
Thérése rázta a fejét.
– Nem. Mindent felforgattak, de hamar kiderült,
hogy a szomszédnak semmi rejtegetnivalója nincs. A
rendőrök csalódottak voltak, hallottam, ahogy
beszélgetnek az utcán. Nyilvánvalóan valami rég nem
látott nagy fogást reméltek, ha már így beöltöztek
azokba a nehéz golyóálló dzsekikbe.
Annabelle elmondta, hogy a szomszéd véletlenül
bukkant rá Bleu vezetékeire.
– Egy munkaasztalt akart odébb tenni a garázsban,
és véletlenül nekitolta a falnak. Az ütéstől megsérült a
vakolat, és meglátta a vezetékeket. Mindenre fény
derült. Feljelentette Bleu-t a rendőrségen. Ki is szálltak,
és váltottak vele néhány szót. Ám a bizonyítékkal volt
egy kis gond, mert addigra kihúzta a falból az egészet.
– Akkor itt vége is lett a történetnek? – kérdezte
Paul.
 Thérése azt felelte, hogy nem. Kiderült, hogy a
szomszéd civil szolgálatot végzett az Idegenlégió
laktanyájában, Korzikán. Rengeteg exlégiós barátja volt,
és az egyik itt lakott, nem messze.
– Ugyanis megkapják a francia állampolgárságot. Öt
év légiós szolgálat után francia állampolgár lehet az
ember. Ez a fickó valahonnan a Balkánról jött, azt
hiszem, Montenegróból, és évekig szolgált
idegenlégiósként. Láttam egyszer Montmorillonban, a
piacon: gombát vett a feleségével. A nő francia, helybéli,
és meglehetősen kis termetű. A férfinak jellegzetes
balkáni feje van, és úgy fest, mint egy ökölvívó. Mind
úgy néznek ki, mintha egy lapáttal hátulról fejbe vágták
volna őket. Na, ő is ilyen volt.
– A brachycephalikus koponya – jegyezte meg erre
Chloe.
– Szóval a szomszéd, Georges, beszélt ezzel a
helybéli exbalkáni barátjával, és elmondta neki, hogy
Bleu lopta tőle az áramot. Azt mondta, ezerötszáz eurót
húzott ki a zsebéből, és semmi esélyt nem lát arra, hogy
valaha is visszakapja. A Balkáni éktelen haragra gerjedt
a barátja miatt – tudják, milyen dühösek tudnak lenni
azok ott lent –, és azt mondta, majd ő elbeszélget ezzel a
Bleu-vel. Hát meg is tette, és lássanak csodát, Bleu
bocsánatot kért a szomszédjától. Még egy csekket is
hozott neki ezerötszáz euróról. Beszélni azonban nem
nagyon tudott, mert a jelek szerint a Balkáni – exbalkáni
– eltörte az állkapcsát.
– Ó, igen – mondta Chloe. – A balkáni férfiak igen
meggyőzőek tudnak lenni.
 Megszólalását rövid csend követte. Paul látta, ahogy
Thérése és Annabelle összenéz. Látszott rajtuk, hogy
elismerik Chloét – egyívásúak. Chloe megtalálta a
francia megfelelőit. Paul magában elmosolyodott:
Chloéből egy is sok, nemhogy három…
Thérése törte meg a csendet.
– Úgy van.
Rövid szünet után hozzátette:
– Meg kell, hogy mondjam, Chloe… Ha nem bánja,
hogy így szólítom.
– Természetesen.
– Meg kell, hogy mondjam, üdítően őszintének
találom a megjegyzéseit. Mi itt ahhoz vagyunk
hozzászokva, hogy az emberek nem mernek kimondani
semmit, mert félnek, hogy megsértenek valakit. Ön
azonban szemmel láthatóan nem zavartatja magát.
Paul magában nagyot sóhajtott. Chloe nem szorul
bátorításra.
– Nos, ami igaz, az igaz, és hiába próbálnánk
letagadni, attól még igaz marad – mondta a kuzin.
Paul felsóhajtott.
– Én nem vagyok biztos benne, hogy az emberek
koponyájáról kell diskurálnunk. – Szünetet tartott. –
Nem vezet sehova. – Azután magában még azt gondolta:
„Ez elég álszentül hangzott, de Chloe akkor sem
várhatja el, hogy mindenki egyetértsen vele."
Chloe hanyagul legyintett.
– Márpedig ez az igazság. Vagy ne vegyünk róla
tudomást? Tegyünk úgy, mintha nem léteznének olyan
emberek, akiknek hátul olyan lapos a fejük, mintha
fejbe vágták volna őket egy lapáttal? Ez nem is sértés.
Az igazat megvallva, inkább dicséret.
Thérése sietett elsimítani a nézeteltérést.
– Egy szó, mint száz, ez volt az áramlopás története.
Azután, mikor Audette észrevette, hogy gyermeket vár,
és úgy döntött, hogy megtartja, a férfinak elege lett.
Talált magának egy nőt, aki egy hírhedt helyi lótolvaj
család tagja – a Manistrolok, félelmetes banda -és
beköltözött vele egy lakókocsiba. A Manistrolok
lakókocsit is lopnak, sőt manapság inkább lakókocsit,
mint lovat. Nos, ez volt Bleu.
– Hál' istennek csak volt! – tette hozzá Annabelle.
Thérése töltött még kávét.
– Szegény Audette – mondta. – Mi azért kedveljük őt,
bármilyen reménytelen is a helyzete. És ne feledjük,
Claude is kiáll mellette. A szárnyai alá vette.
– Azt hiszem, látja a pozitív tulajdonságait – mondta
Annabelle. – Van jó oldala is szegénykének. Például
amikor Thérése beteg volt, mindennap hozott neki
levest.
Thérése bólogatott.
– Gondolom, a szupermarketből lopta, de finom volt.
– Chloéra nézett. – És mit tehet az ember, ha valaki
lopott levest hoz neki? Talán ne egye meg?
Chloe egyetértett vele.
– Ha valaki levest hoz neked, meg kell enned. Én még
sohasem utasítottam vissza levest. Soha az életben.
Thérése Chloéra mosolygott. Irónia, gondolta Paul.
Vajon a franciák ugyanúgy értenek hozzá, mint az
angolok?
 – Nem – mondta Annabelle rövid szünet után. –
Ajándékot nem szabad visszautasítani. Akár leves, akár
bármi más.
– És Audette keményen dolgozik – tette hozzá
Thérése. – A baba bármelyik percben megszülethet, de ő
még mindig dolgozik. Van egy másik munkája is.
– Ő a pincérnő a helyi étteremben – magyarázta
Annabelle. – Meséltünk már a helyről? Mi vagyunk a
tulajdonosai, Thérése és én, legalábbis az épületnek, de
az éttermet természetesen nem mi üzemeltetjük. Meg
kell nézniük.
– A pékségben hallottam róla – mondta Paul
készségesen.
Annabelle és Thérése összenézett.
– Ők semmit sem tudnak – közölte Annabelle
megvetően. – Csak gúnyolódnak. De nem tudnak
semmit.
Paul meg sem említette a pék megjegyzését.
– Nagyon büszkék vagyunk Claude-ra – mondta
Thérése. – Természetesen van még hova fejlődnie, de
hiszen mindig van fejlődési lehetőség, nem igaz?
– El kell menniük oda – mondta Annabelle.
– Kell asztalt foglalnunk? – kérdezte Paul.
Thérése bólintott.
– Előfordul, hogy telt ház van. Nem messze tőle van
egy nagyobb út. Az út szélén tábla hirdeti, hogy Melegen
ajánlott, és sokan betérnek.
– Claude rokonszenves lesz maguknak – mondta
Annabelle. – Végtelenül jó ember. Ő a séf. Az
unokaöccse, Hugo a sous-chef. Claude talán egy kicsit
szigorú vele, de kik vagyunk mi, hogy beleszóljunk? Az ő
dolguk.
– Igen – tette hozzá Thérése sietve. Paul érezte, hogy
nem akar Claude-ról beszélni. – Meg kell nézniük.
– Meg is fogjuk – határozta el Chloe. – Holnap este
odamegyünk.
– Figyelmeztetem őket – mondta Thérése. Majd
idegesen felnevetett. – Mármint nem abban az
értelemben.
– Inkább értesíted őket, nem figyelmezteted –
helyesbített Annabelle.
– Igen.
 6

Moules

Ha Paul esetleg attól tartott, hogy Chloe fecsegése majd

akadályozza a könyvírásban, nagyot tévedett. Nemhogy
nem terelte el a figyelmét a munkáról, de épp
ellenkezőleg: kifejezetten szigorú munkafelügyelőnek
bizonyult. Ragaszkodott hozzá, hogy Paul minden reggel
pontban kilenckor az asztal előtt üljön. Egészen ebédig
ott is kellett maradnia, kivéve abban az esetben, ha –
akárcsak az első napon – az ő jelenlétére is szükség volt
valami fontos társasági eseményen.
– Délután pedig – mondta Chloe – azt javaslom, hogy
kettő és öt között dolgozz. Így még marad időd sétálni
egyet, ha úgy hozza kedved, sötétedés és vacsora előtt,
ami pontban nyolckor lesz.
Paul cseppet sem bánta napirendjének ezt a kissé
önhatalmú beosztását. Azért jött Franciaországba, hogy
megírja Az étel filozófiáját, és ezt csak úgy tudja
megtenni, ha hátat fordít a kísértéseknek, és bezárkózik
a szobájába. Ezzel tisztában volt. Ugyanakkor azzal is
tisztában volt, hogy nagyon könnyen elcsábulhat más
tevékenységeknek – és ha ez megtörténik, a kéziratát
jelentő papírköteg szemernyit sem fog nőni. Szüksége
volt valakire, aki rákényszeríti, hogy dolgozzon, és
Chloe, aki egyébként hajlamos volt a csapongásra,
nagyon is céltudatosnak bizonyult, ha munkáról volt
szó.
– Soha nem mondanám, hogy megállás nélkül
dolgozz – jegyezte meg Paulnak. – Csak munka, semmi
móka. ]ack unatkozik. Így volt, ugye? – Elhallgatott, és
álmodozva nézett ki az ablakon. – Volt egyszer egy Jack
nevű férjem – szólalt meg. – Ő volt az én amerikai
férjecském, édes istenem, és sok tekintetben ő volt az
ideális társ. Rendkívül jóképű volt, ó, istenem, látnod
kellett volna! Mint Apollón. Mindenkit elkápráztatott. És
természeténél fogva bőkezű volt, ami szerintem az
igazán vagyonos embereknek áll a legjobban. Persze a
bőkezűség akkor is jó, ha semmid sincs – bárki tud
bőkezű lenni bizonyos körülmények között –, de sokkal
nehezebb, ha borzalmasan sok pénzed van – és
borzalmasan sok holmid. Ha így is bőkezű vagy, az az
igazán dicséretes.
Paul ezen eltöprengett egy kicsit. Nem volt biztos
benne, hogy Chloénak igaza van. A kuzinja szeretett
velős mondásokkal dobálózni, de ha az ember kicsit
tüzetesebben megvizsgálta őket, akkor kiderült, hogy
vagy egyáltalán nem helytállóak, vagy legfeljebb
féligazságok. Egyértelmű, hogy amikor adakozunk,
valójában a szándék számít, és az, hogy mekkora
áldozatot kell hoznunk érte. Hogy is szólt az
özvegyasszony két fillérje? Az özvegyasszonynak le
kellett mondania valamiről, hogy adakozni tudjon, míg a
gazdag embernek meg sem kottyant a nagyobb összeg
sem.
 – Az igazi nagyságot – szólalt meg Paul, miután
gondolatmenete végére ért – belülről mérik, nem pedig
kívülről.
Chloéra nézett. A nő mintha egy pillanatra
elbizonytalanodott volna, de végül bólintott.
– Igazad van – mondta. – Ez valóban így van, Paul.
Paul többet nem hozta fel ezt a témát. Utólag
semmitmondónak érezte a szavait, vagy legalábbis
annyira homályosnak, hogy ő maga sem tudott velük mit
kezdeni.
– Ez a férjed – kezdte. – Ez a Jack: korábban soha
nem beszéltél róla.
Chloe lehunyta a szemét.
– Túlságosan fájdalmas – felelte. – Tudod, még
mindig hiányzik. A többiekre nem mondanám, hogy
hiányoznak, de Jack, ő valahogy más volt. Ha most itt
teremne, és újra megkérné a kezem, habozás nélkül
igent mondanék.
Paul hitetlenkedve nézett rá.
– De hát elváltál tőle – mondta. – Biztosan volt
valami oka.
– A munkamánia – felelte Chloe. – Az ő részéről.
Állandóan dolgozott. Jól keresett, és tudod, hogy van ez:
ha egyszer elkezdesz jól keresni, nehéz megállni. Az
ember mindig többet és többet akar.
Bánatosan mosolygott.
– Majd többet is mesélek neked Jackről. Most
dolgoznod kell, Paul. A magnum opus nem íródik meg
magától. – A válla felett az előtte heverő papírokra
pillantott. Aztán tekintete átsiklott a laptop
képernyőjére, és elolvasta a fejezet címét: Az étel, mint
politikai gesztus: az olasz futurista konyha – és társai.
– Paul! – kiáltott fel. – Milyen izgalmas fejezetcím!
Imádom az olasz futuristákat, akkor is, ha már kissé
passék. – Sajnálkozva folytatta. – Gondolom, a
futuristák álmukban sem képzelték, hogy egyszer majd
elavulnak, éppúgy, ahogy a hamvas ifjúság sem hiszi el,
hogy egyszer negyvenéves lesz és pocakot ereszt.
– Valóban, erre biztosan nem számítottak.
– Nagy kihívás elképzelni idősebb önmagunkat –
folytatta Chloe. – De kérdezz csak meg bárkit, akit már
utolért a jövő, hogy gyorsan jött-e, és hidd el, azt fogja
válaszolni, hogy „egy pillanat műve volt". Az élet egy
szempillantás alatt elmúlik.
Ezután hátralépett Paul asztalától.
– Hagylak dolgozni, Paul. Majd máskor mesélsz az
olasz futuristákról.
– Múlékony jelentőségűek voltak – mondta Paul.
– De nagyon viccesek – felelte Chloe nosztalgikus
tekintettel.

Néhány óra elteltével Paul elolvasta, mit írt:

Filippo Tommaso Marinetti, A futurista konyha szerzője
egy híres 1909-es banketten fektette le konyhaművészete
alapjait. Ezen a vacsorán többek között olyan ételnevek
szerepeltek az étlapon, mint jégkrém a holdon, rózsa- és
napfény-consumato, sült bárány oroszlánszószban. Az
ételek elnevezése jól mutatja a futurizmus játékosságát,
ám a mozgalomnak volt egy politikai, nacionalista
vonulata is. Marinetti úgy gondolta, hogy az olaszokat le
kell szoktatni arról az egészségtelen étkezésről, amely
megakadályozza, hogy beteljesítsék történelmi sorsukat,
és elfoglalják méltó helyüket a világ uralkodó nemzetei
között. A futurista konyha című kiáltványában kifejti,
hogy a rossz étkezés puhánnyá és tunyává tette az
olaszokat. Mindenekelőtt a tésztát teszi felelőssé a
kedvezőtlen változásokért, és azt állítja, hogy a nemzet
alkotó energiái csak a tészta teljes elhagyásával
szabadulhatnak fel újra. „Lehetséges – fejtegeti Marinetti
–, hogy más nemzetek a sajtjuknak, a sózott
tőkehaluknak vagy a sauerkrautjuknak köszönhetik a
sikereiket. Az olaszok azonban a rossz étkezésük ellenére
boldogultak. Nézzétek meg a nápolyiakat. Milyen
szenvedélyesek, nagylelkűek és intuitívak – de nem a
tésztaimádatuk miatt, hanem annak ellenére." Különösen
a makaróni vált a futuristák megvetésének tárgyává.
Marinetti azt akarta, hogy nyoma se maradjon az
irodalomban, de még a beszélgetésekben se essen róla
említés. „Könnyen megszabadulhatunk a makarónitól –
írta. – Senkinek nem fog hiányozni. Senki nem fog
egyetlen könnycseppet sem ejteni ezért a gluténban
gazdag anyagért, akkor sem, ha reggel, délben és este is
ezt ette. Törölni kell a makarónival kapcsolatos minden
irodalmi és művészeti utalást…" A makaróniellenes
kampány azonban kudarcot vallott. A pasta a
kreativitásunkra és az életerőnkre tett állítólagos negatív
hatásai ellenére is az olasz konyha alapvető része
maradt, a futuristák legnagyobb bánatára.
És így tovább. Mire Paul késő délután felállt az
asztaltól, csaknem végzett a fejezettel. Kinyújtóztatta
tagjait, és odasétált az ablakhoz. Odakint az udvaron
egy öreg cirmosra esett a napfény halványsárga sávja.
Félig leharapott füle száz meg száz területvitáról
tanúskodott. Paul figyelte, ahogy üldözőbe vesz egy
legyet. A macska hirtelen mozdulattal kapta oda a fejét,
ahol a légy felzümmögött, és ugyanilyen hirtelen csapott
utána a mancsával. Ám a légy elröppent előle, mint
valami ügyes vadászpilóta, és vidáman zümmögött
tovább.
Eszébe jutott Hamish és Mrs. Macdonald, akik
szemmel láthatóan egészen más világban éltek, mint ez
a francia macska. Annak a két sziáminak soha semmiért
nem kellett megküzdenie, gondolta. Nem úgy, mint
ennek itt, a harci sérüléseivel, amelyeket olyan büszkén
visel, mint a homéroszi harcos, aki igyekszik visszajutni
Ithakába, de ez rengeteg idejébe telik. Ez a gondolat
elszomorította. Nem mintha annyira sajnálta volna a
macskát a viszontagságos élete miatt, és nem is azért,
mert a sikertelen légyvadászat ereje lankadásáról
árulkodott. Sokkal inkább azért, mert a gondolat további
gondolatokat indított el benne, mégpedig Gloriával
kapcsolatban. Milyen más lehetne minden, ha még
mindig együtt lennének, és most ő is itt lenne vele
Franciaországban! Hogy szeretné a pékséget és
Monsieur André croissant-jait! Gyönyörködne a
határtalan égboltban, az álmos kis faluban, és átjárná az
érzés, hogy micsoda történelme van ennek a helynek –
ha mindez a múlté is, hiszen ami valaha is történt, az
már réges-rég volt. De nem ez volt a helyzet.
Látogatásának körülményei egész másként festettek.
Meg kellett írnia Az étel filozófiáját, el kellett viselnie
különc, időnként már-már botrányosan viselkedő
kuzinja társaságát, és várt rá egy vacsora Franciaország
második legrosszabb éttermében.
Kopogás zavarta meg a gondolatait. Kinyitotta az
ajtót: Chloé állt ott, teáscsészéket egyensúlyozva egy kis
tálcán.
– Abbahagyhatod – mondta, miközben letette a tálcát
az íróasztalra. – Eleget haladtál?
Paul bólintott.
– Leírtam mindent, amit el akartam mondani az
olasz futuristákról. És más példákba is belefogtam.
– Milyen példákba?
– Étel és politika kapcsolatának a példáiba. Például a
hazafias ételekbe. Az amerikaiak július 4-én esznek
ilyet. Jellemzően piros, fehér és kék színű ételeket.
Chloe felélénkült.
– Lin Jü-tang – szólalt meg.
Paul várta a folytatást.
– Kínai esszéíró. Az egyik könyvének valami olyasmi
a címe, hogy Az élet sója, avagy az élet megélésének
fontosságáról. Ez persze elég didaktikusan hangzik, de
hát valóban ez a lényeg. És mondott valamit a
hazaszeretetről, amit soha nem fogok elfelejteni.
– És mi volt az?
Chloe elmosolyodott.
– Úgy érzem, mintha állandóan oktatnálak. Vissza
kell fognom magam. Az ember nem beszélhet úgy a
rokonaival, mintha szónokolna. – Szünetet tartott. – Azt
hiszem, Viktória királynő mondta ezt Disraeliről, és
arról, ahogy vele beszélt.
– De te nem vagy ilyen – nyugtatta meg Paul. – Én
szeretlek hallgatni, Chloe. Például szívesen hallanék
még a férjeidről is. Az a Jack…
Chloe alig hallhatóan suttogta:
– Ó, kérlek, ne beszéljünk róla! És most egyik
férjemről se beszéljünk. Az az igazság, hogy mindegyik
hiányzik. Azt mondtam, hogy nem hiányoznak, csak
Jack, és még legfeljebb egy vagy kettő másik, de az
igazság az, hogy igenis hiányoznak. Sokat gondolok a
fiúkra. Nagyon hiányoznak.
Paul megtorpant. Milyen könnyű félreismerni az
olyan embereket, mint Chloe! Úgy gondolunk rájuk,
mint valami fürge vitorlásra, amely magabiztosan
száguld végig az életen – pedig belül gyötrődnek.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette a nő alkarját. Chloe
lepillantott a kezére, aztán visszaemelte rá a tekintetét.
Elmosolyodott, és finoman elhúzódott. Szinte
észrevétlen mozdulat volt, de mégiscsak elhúzódott.
Paul legszívesebben azt mondta volna: „Chloe, nem úgy
gondoltam." De nem mondott semmit, mert egyszerűen
nem volt értelme. Chloe a kuzinja. Majdhogynem a
nénikéje. Nyilvánvalóan ő sem gondolhatta, hogy
férfiként érdeklődik iránta. Nem.
Chloe hangja ismét felélénkült.
– Lin Jü-tang nagyon érzékletesen beszélt a
hazaszeretetről. Azt mondta: „A hazaszeretet nem más,
mint azoknak a jó dolgoknak a szeretete, amiket
gyerekkorunkban ettünk." Ezt mondta, és…
 Paul felkacagott.
– Ezt felhasználhatom?
– Persze. Az ő gondolata, nem az enyém. Feltétlenül
használd fel. – Kis szünetet tartott. – Akkor is, ha
távolról sem igaz.

Elsétáltak az étteremig. A nyárnak ebben a korai

szakában ilyenkor még nem sötétedik, és az ég kékje
csak félóra múlva ölti magára az éjszaka bársonyát. A
falu csendes is lehetett volna, ehelyett azonban megtelt
élettel. Egy férfi a konyhakertjében dolgozott,
cigarettával a szájában, s a füst kicsiny, ideiglenes
felhőként szállt a feje fölé; egy nő szőlőtövet gondozott
a mairie, a polgármesteri hivatal melletti közösségi kert
kis darabkáján; a pékség kocsija hátratolatott, és
kiszállt belőle André úr, hogy a hátuljából előhúzzon egy
liszteszsákot.
– Nemigen tudom, mire számítsak – mondta Paul. –
Hát te?
Chloe megrázta a fejét.
– Azt hiszem, amikor étterembe megyünk, általában
valamilyen ajánlást követünk. Vagy egy értékelést. Ha
pozitív. Te elmennél olyan helyre, amiről azt mondják,
hogy rossz?
Paul nemmel felelt.
– Soha nem láttam még olyan értékelést, amelyben
az áll, hogy „Borzalmas hely – próbáld ki".
– Ez nem lesz borzalmas – mondta Chloe
határozottan.
– És amit a boulangerie-ben hallottam?
 – Az ilyen kis településeken gyakoriak a
nézeteltérések – felelte Chloe. – Irigykednek egymásra.
Falun mindig így van. Mindenütt irigységet látsz,
bármerre nézel.
Megérkeztek az étterembe, egy kis, elszigetelt
épületbe a település végén. Diszkrét magabiztosságával
jellegzetes francia vidéki étterem benyomását keltette,
amely nem akar többnek látszani önmagánál. A
környéken gyakori mézszínű kőből épült, homlokzatát
kissé bozontos kúszónövény borította. Az ablakban
lepattogzott virágládákból csüngtek alá a piros és
narancssárga sarkantyúvirágok. Halványzöldre festett
spalettáit a falhoz rögzítették, a két emeleti ablak között
pedig hatalmas tábla hirdette a nevét: La Table de St
Vincent. A prix fixe napi menüt színes krétával írták fel a
bejárati ajtó mellett álló kis fekete táblára.
Belépve jóval tágasabbnak hatott a helyiség, mint
kintről nézve. Elfért benne egy tucat kék-fehér kockás
terítős asztal, de még egy különálló nagyobb asztal is,
amelyen katonás rendben sorakoztak a borospalackok. A
falakon keskeny tölgyfa keretbe foglalt
festménynyomatok Vuillard és Bonnard
enteriőrjeleneteit ábrázolták: virágot szedő fiatal lányt,
két varrogató nőt, egy vaskos legényt, fekete ruhás
családapát az asztalfőn.
– Nincs ezzel semmi baj – suttogta Chloe elismerően.
Rajtuk kívül is voltak már vendégek, és az épület
melletti kis parkolóból újabb autók érkezését lehetett
hallani: kerékcsikorgást a kavicson, majd ajtócsapódást.
Bölcsen tették, hogy foglaltak asztalt, mert egyre jobban
megtelt az étterem.
A séf üdvözölte őket. Bizonyára Claude az – gondolta
Paul a késő negyvenes férfiról. Erős testalkatú volt,
abból a masszív fajtából, ami még éppen nem kövér, és
mindkét alkarját tetoválás díszítette: az egyiket egy
rózsa, a másikat valami szabadkőműves szimbólum.
Nyakában lazán megkötött fehér kendőt viselt, ami kissé
hanyag megjelenést kölcsönzött neki.
– A hölgyek már említették, hogy ellátogatnak
hozzánk – mondta, és kötényébe törölte a kezét, mielőtt
odanyújtotta, előbb Chloénak, majd Paulnak. – Claude
vagyok. Én vagyok a séf, és az étteremvezető is. Minden
egy személyben. Isten hozta önöket!
Az asztalukhoz vezette őket. Szemmel láthatóan a
legjobbat kapták: fent, az ablak mellett. Miután leültek,
Claude megkérdezte, kérnek-e aperitifet, amíg
áttanulmányozzák az étlapot.
– Napi ajánlatunk van – magyarázta. – Mivel kicsi a
személyzet, úgy döntöttünk, hogy így a legjobb.
– Igazuk is van – mondta Chloe. – Nem is értem, hogy
boldogulnak azok a helyek, ahol negyven-ötven fogás
közül lehet választani.
Azt mondta, amit kell. Claude ránézett.
– Pontosan. Nem boldogulnak. Jobb, ha csak
háromnégy fogásból áll a választék, mert akkor biztosak
lehetünk benne, hogy rendesen elkészítik.
Paulhoz fordult.
– Monsieur, úgy hallottam, ételekről ír könyveket.
Paul lekicsinylő kézmozdulatot tett.
 – Próbálkozom. De én magam nem vagyok valami
nagy szakács.
Claude bólintott.
– És most az itteni konyháról ír? Franciaországnak
erről a régiójáról?
– Nem igazán – felelte Paul. – Az étel filozófiájáról
írok könyvet. Inkább elméleti jellegű.
– De konkrét ételekről is szokott írni – szólalt meg
Chloe. – A legutóbbi könyvének az a címe, hogy Paul
Stewart toszkán konyhája. – Hatásszünetet tartott, majd
folytatta. – És ne higgye el neki, hogy nem jó szakács. A
legjobbak közül való.
Claude le volt nyűgözve. De hirtelen elkomorodott az
arca.
– De ugye nem ételkritikus? Nem ír bírálatokat?
Paul sietve biztosította, hogy semmi ilyesmit nem
csinál.
– Ne aggódjon, semmit nem írok magukról.
Claude megnyugodott.
– Egyszer járt itt egy kritikus. Nagyon öntelt volt. Az
egyik helyi lapnak írt kritikát. Nagyon igazságtalan volt.
– Azok tudnak lenni – mondta Chloe, gyors pillantást
váltva Paullal. – Szerintem az éttermek értékelését
szakácsoknak kellene megírniuk, nem pedig
újságíróknak. Ugyanez igaz a színházakra is. A színészek
és a rendezők sokkal alkalmasabbak lennének erre a
feladatra, hiszen ők aztán tudják, milyen nehéz bármit
is színpadra állítani. A fotelkritikusoknak fogalmuk
sincs róla, hogy kell csinálni azt, amit bírálnak.
 – Nagyon igaza van – mondta Claude elismerően. –
De most elnézésüket kérem. Kint áll egy nagy csoport, és
meg kell mutatnom az asztalukat. Audette máris jön, és
felveszi az aperitif-rendelésüket. – Átnyújtott nekik egy-
egy étlapot, és elment leültetni az új vendégeket.
– Elbűvölő fickó – jegyezte meg Paul halkan.
– Én is pontosan így látom – helyeselt Chloe. – Az
emberek olyan rosszindulatúak, nem? Szemmel
láthatóan büszke az éttermére, és miért is ne lenne az?
Ez az igazi Franciaország: kicsi, de autentikus helyek,
helyi fogásokkal, helyi környezetben. Nem pedig az
óriási, jellegtelen hodályok, ahol tucatételeket
szolgálnak fel.
Megnézték az étlapot.
– Elég rövid – jegyezte meg Paul.
– Az nem baj – felelte Chloe. – És mi másra is
vágyhatna az ember? Étvágygerjesztőnek egy jó Moules
mariniéres – nincs azzal semmi baj. Levesnek
hagymaleves, ha szeretnél. Én imádom, és mindig
rendelek. Aztán három előétel közül is választhatunk.
Teljesen jó a Gratin de pommes de terre aux anchois.
Szeretem a szardellát – és persze a pomme de terre-t is.
Aztán van még Navarin printanier, ami… Mi is az, Paul?
– Bárányragu tavaszi zöldségekkel. Most viszont nyár
van, nem?
– Jaj, ne legyél már ilyen szőrszálhasogató! A tavasz
meg a nyár lelkiállapot.
Paul elnevette magát.
– Azt hittem, évszakok.
 – No, hát én biztos vagyok benne, hogy finom lesz,
akkor is, ha időrendben kicsit el van csúszva. És nézd
csak: Boeuf bourguignon. Nincs okunk panaszra.
Paul egyetértett abban, hogy a Boeuf bourguignon
általában finom.
– Azután pedig – folytatta Chloe, tovább pásztázva az
étlapot – Quatre fromages: négyféle sajt. Ez aztán
bőséges. Ezt te is beláthatod. Van, ahol csak kettőt
adnak. Itt meg négyet. Négyet. És utána még egy
sodótorta. Vaníliasodó! Imádom a vaníliasodót, Paul!
Imádom! Biztos vagyok benne, hogy te is. Szereted a
sodót, ugye?
– Ha jól van elkészítve – mormogta Paul. – Bár van
egy kis iskolaimenza-hangulata. És ahhoz nekem sajnos
rossz emlékek fűződnek.
– Lehet, de most tökéletesen megfelel.
– Én sem állítom az ellenkezőjét – felelte Paul.
Érezte, hogy Chloe kekeckedőnek tartja. Szerinte
viszont a nő volt túláradóan lelkes. Ez az étterem, az
előzetes híresztelésekkel ellentétben, valószínűleg
teljesen elfogadható – egy kellemes, középszerű vidéki
vendéglő – de ennél azért nem több. Chloe bizonyára
szívesen ráerőltetné a véleményét, ő viszont ki nem
állhatja, ha megmondják neki, mit gondoljon.
– De egy kicsit sablonos, nem? A Moules mariniéres
teljesen rendben van, de nem túl… hogy is mondjam?
Nem túl fantáziadús. Annyi mindent lehetne kezdeni a
kagylóval.
Chloe meglepettnek tűnt.
 – Valóban? Én nem emlékszem, hogy valaha is
készítettem belőle mást, mint Moules mariniéres-t. Az
ember így eszi a kagylót, és kész.
Paul azonban kifejtette a véleményét.
– Igazából száz- meg százféleképpen el lehet
készíteni. A franciák meg különösen találékonyak, ha
kagylóról van szó. – És elkezdte sorolni. – Moules à la
moutarde de Meaux, Tian de moules aux épinards, Moules
farcies… És még folytathatnám.
– Hoppá! – kiáltott fel Chloe. – Most aztán helyre
tettél!
Paul elszégyellte magát.
– Bocsánat. Nem akartam…
– Dehogyis, nem kell bocsánatot kérned! Nekem
kellene. Nem tehetek róla. Folyton jár a szám. Tudom,
hogy ilyen vagyok. Szónokolok a kagylókról, miközben
alig tudok róluk valamit, te pedig rengeteget tudsz. Úgy
tűnik, mindent tudsz a kagylókról, amit tudni lehet
róluk.
Paul megsajnálta. Ez a rendkívüli nő, a maga
lelkesedésével és okos észrevételeivel, alapvetően
jólelkű. Semmi szükség nem volt rá, hogy így letorkolja.
És magányos is szegény – ezt érezte és a magánya teszi
ilyen ömlengőssé.
– Nem csak jár a szád, ahogy te mondod, Chloe. Én
szeretlek hallgatni. Szeretem, amiket mondasz.
Chloe hálásan nézett rá.
– Tényleg? Nem viszem túlzásba?
– Egyáltalán nem. Lehet, hogy nem értek egyet
minden szavaddal, de…
 – … mais ni moi non plus. De én sem – fejezte be
Chloe a mondatot.
Mindketten jót nevettek. Ekkor megjelent Audette a
konyhába vezető lengőajtóban. Tálcát tartott a kezében,
és előrehaladott terhessége miatt nehézkesen mozgott.
Az asztaluk irányába nézett, és amikor Chloe
rámosolygott, biccentett.
– Máris jövök – mondta. – Egy pillanat.
Valóban ott is termett az asztaluknál.
– Claude szólt, hogy innának valamit.
– Kérhetünk már most bort? – kérdezte Paul. Az
asztal fölött Chloéra sandított. – Neked is megfelel?
Vagy valami mást innál?
– Kezdjük rögtön a borral – felelte Chloe, miközben
alig leplezett elismerő pillantást vetett Audette-re.
Audette egy összehajtogatott papírlapot húzott elő a
köténye zsebéből.
– Itt a lista – mondta. – De van, amelyik elfogyott. A
kettes, a hármas, az ötös, a hatos, a hetes és a kilences.
Átadta a listát Paulnak, aki végigfutotta.
– Mivel összesen tíz van, ez azt jelenti, hogy csak az
egyes, a négyes, a nyolcas és a tízes jöhet szóba –
mondta homlokráncolva.
– Úgy néz ki – felelte Audette, mint akinek semmi
köze az egészhez.
– És ezek közül csak egy, az egyes a fehér, a többi
mind vörös – folytatta Paul.
– Lehet – mondta Audette, bal kezével gömbölyű
hasát simogatva.
– Mikor lesz a nagy nap? – érdeklődött Chloe.
 – Három napja lett volna – felelte Audette. – De
tudtam, hogy késni fog, mindig is tudtam. Nem akarom
nagyon túlhordani. Egy barátnőm két héttel hordta túl,
és borzalmas volt, borzalmas.
Paul önkéntelenül beleborzongott. Félrenézett. Chloe
azonban együttérzőn bólogatott.
– Szörnyű – mondta.
– Csupa vér volt minden, azt mesélte – folytatta
Audette. – Az egész ágy. Csupa vér. Nem bírom a vért –
kikészülök tőle. A szagát se bírom. Sokan azt mondják,
hogy nincs is szaga, de én érzem. Nagyon is. Fémes
szaga van, mindig is úgy éreztem.
Paul rábökött a listára.
– Mit igyunk? Te eszel kagylót?
Chloe bólintott.
– Igen. Mindenképpen.
Paul rámutatott az egyik tételre.
– Akkor a legjobb, ha az egyest választjuk – mondta
Chloénak. – Ez egy Chablis. Kérjünk egy ilyet, és később
még kérhetünk egy fél kancsót a ház vörösborából.
– A Chablis-val nem lehet mellényúlni – jegyezte meg
Chloe.
Paul nem mondott semmit. A Chablis-val nagyon is
mellé lehet nyúlni, gondolta, és ha valaki mellényúlhat
vele, az leginkább éppen Franciaország második
legrosszabb étterme.
Audette feljegyzett valamit a noteszébe.
– Az egyes. Jó. Még valamit? – Hirtelen a hasához
kapott. – Ó, rugdos! Hogy rugdos!
– Ó! – kiáltott fel Chloe.
 – Egyre jobban fáj. Nagyon ki akar már jönni.
Chloe felvonta a szemöldökét.
– Talán le kéne ülnie.
– Ha leülök, csak rosszabb – felelte Audette. –
Tudják, a terhességtől aranyeres lesz az ember.
– Szegénykém… – rémült meg Chloe.
Audette elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a
szomszédos asztaloknál is meghallják. Az étterem
hirtelen elcsendesedett, csak az evőeszközök zörgése
hallatszott.
– Magának volt már? – kérdezte Audette.
Paul igyekezett úrrá lenni a helyzeten.
– Én kagylóval kezdek – vette át a szót. – És te,
Chloe? Kagyló?
Chloe az étlapra nézett.
– Igen, én is kagylót kérek.
– Az jó – mondta Audette. – Helyi. Nagyon jó.
Paul elmosolyodott.
– A kagyló? Helyi?
– Onnan van – legyintett Audette az ablak felé.
– A kagyló a tengerből való – mondta Paul. – Mi
viszont elég messze vagyunk a parttól, nem?
Audette vállat vont.
– Hát aztán?
Paul megvárta Chloe rendelését.
– Én egy Navarin printanier-t kérek – bökte ki a nő.
Paul követte a példáját.
– Úgyszintén. Utána pedig sodótortát.
– Én is – vágta rá Chloe.
 Audette mindent feljegyzett, majd egy sóhajtás
kíséretében sarkon fordult, és imbolyogva megindult a
konyhaajtó felé.
– Hű! – suttogta Chloe.
– Igen – felelte Paul.
– Beszélt már veled így valaha is bárki, aki éppen
felszolgált egy étteremben?
Paul a fejét rázta.
– Soha – válaszolta.
– De ha belegondolsz – tűnődött Chloe –, manapság
már alig vannak társalgási szabályok. Voltaképpen
bármiről lehet beszélni, nem?
– Az emberek egyenesek – mondta Paul.
Chloe tekintete felderült.
– Lehet, hogy mindenkinek kellene egy kis kitűzőt
hordania – vetette fel. – Mint azok a figyelmeztetések a
filmek előtt. A filmben trágár szavak hangzanak el.
Erőszakos és erotikus tartalom. Valami ilyesmi, csak
emberekre vonatkoztatva. És akkor előre tudnánk, mire
számítsunk, ha valakivel szóba állunk.
Paul felnevetett.
– Chloe, nagyon vicces vagy!
– És a mi kis Audette barátnőnk valami olyasmit
viselne, hogy Intim problémák hangozhatnak el.
Audette csupán néhány percet töltött a konyhában,
majd megjelent egy üveg borral.
– Melegen szolgálhatja fel a Chablis-t – suttogta Paul.
– Ez is rajta állhat a kitűzőjén.
Chloe rápillantott a várandós nőre: lomhán
közeledett az asztalok között.
 – Szegény lány – morogta az orra alatt. – Az
embereknek nem kéne dolgozniuk, amikor ennyire
nehezükre esik.
Audette odaért hozzájuk. Szemmel láthatóan
kimerítette a konyhától az asztalukig vezető út.
– Ezt kérték? – kérdezte, Paul felé fordítva a palack
címkéjét.
– Úgy tűnik – felelte a férfi. – Megkóstolom.
Audette összevonta a szemöldökét.
– Ha kihúzom a dugót, ki kell fizetnie –
figyelmeztette. – Ez a szabály. Nem gondolhatja meg
magát.
Paul felhúzta a szemöldökét.
– De csak meg akarom nézni, hogy nem dugós-e.
– Van dugója – mondta Audette, erőteljes
rosszallással a hangjában. – Minden bornak van dugója.
Paul megrázta a fejét.
– Hát, nem mindegyiknek. A dugós pedig azt jelenti,
hogy romlott. Ellenőrizni szeretném, hogy nem romlott-
e.
Audette kelletlenül kihúzta a dugót, majd kitöltött
egy keveset Paulnak. A férfi felemelte a poharát, és
belekortyolt. Összehúzta a szemöldökét.
– Nincs eléggé lehűtve – jegyezte meg.
Audette nem felelt semmit, csak barátságtalanul a
szemébe nézett, mintha azt várná, hogy visszautasítja az
italt.
– Azt hiszem, jó lesz – mondta végül Paul.
Audette mindkét poharat teletöltötte.
 – Jézusom – szaladt ki Chloe száján. – Vigyáznom
kell, nehogy kilöttyintsem.
Paul felemelte csordultig telt poharát, nagyon
óvatosan, mégis rálöttyent egy kicsi az ingére.
– Ez egy meglehetősen szokatlan étterem – mondta. –
De egészségedre, Chloe, és köszönöm, hogy meghívtál
Franciaországba!
Válaszul Chloe is felemelte a poharát, de bármilyen
biztos kézzel fogta is, a langyos Chablis kiömlött a
térítőre.
– Adjunk neki egy esélyt! – javasolta. –
Megkedveltem az ikreket, és meg akarom szeretni az
éttermüket is.
Paul egyetértett. Ő is rokonszenvezett Annabelle-lel
és Thérése-zel, és reménykedett benne, hogy a baljós
kezdés ellenére jobbra fordulnak a dolgok. Nem
ítélkezhetünk egy étterem felett a személyzet egyetlen
tagjának viselkedése alapján – sem az alapján, hogy
túltölti a bort, sem az alapján, hogy nem tudja, hogy a
kagyló a tengerben él, vagy hogy beavatja a vendégeket
az intim problémáiba. Ez csak a felszín. Ami igazán
számít, az az étel, és azt még nem kóstolták meg.
Sokáig kellett várniuk a kagylóra, de elütötték az
időt: Paul könyvéről és az olasz futuristák kalandjairól
beszélgettek.
– Olaszország csodálatos – jelentette ki Chloe. – És
mi mindannyian vonzódunk hozzá. A romantikus
költőink odamentek meghalni, és milyen jól tették!
– Jól tették, hogy meghaltak?
 – Igen, Paul. Ha költő vagy, nem érdemes túl sokáig
tengődnöd. Inkább írj pár verset, aztán múlj ki, amíg
még fiatal vagy és romantikus. Nézd meg Keatset.
Huszonöt volt. Shelley huszonkilenc. És ott volt Rupert
Brooke is – micsoda romantikus fickó! Milyen csodálatos
helyet választott a halálához! Szkírosz szigetét, ahol
olajfa alá temethetik az embert! Olajfa, Paul!
– „Hát a toronyóra áll-e még? És van-e még a teához
méz?"
– Hát igen – mondta Chloe. – Brooke tökéletesen ki
tudja fejezni, igaz? Anglia lényegét fogalmazza meg. –
Szünetet tartott. – Már-már sírni tudnék a sorain, Paul.
– Hogyhogy?
– Talán azért, mert mindez már a múlté. A finomság.
A nyugalom. A méz a teához. Ezek a dolgok. Mint tudod,
Paul, én félig angol, félig skót vagyok. Itt-ott egy kis ír
beütéssel. De az angol felem – amit anyámtól kaptam –
érzékenyen rezdül minderre: az angol eufemizmusra és
az angol elhallgatásra. A krikettmérkőzésre, amelyen
órákig nem történik semmi. Az emberekre, akik
udvariasan és szótlanul teáznak együtt. De még a Morris
táncra is. Láttál már Morris táncot, Paul?
Paul azt felelte, hogy egyszer Oxfordban volt május
elsején, és ott látta a Morris táncosokat a fehér
ruhájukban, csengettyűkkel a térdükön, ahogy furcsa
botos táncukat járják.
– Rendkívül nagy hatású tánc – jegyezte meg Chloe. –
Nagyon pogány, ez erősen érződik rajta. Az egész arról a
Zöld Emberről szól, meg a tavaszi megújulásról. És az
együtt táncoló férfiak látványa! Tudod, Paul, ez engem
mindig megérint, mert ilyenkor olyan finomak tudnak
lenni! De ezt csak akkor engedik meg maguknak, ha
kifejezetten ösztönzik rá őket. Bárcsak többet
táncolnának együtt a férfiak, ahelyett hogy acsarkodnak
egymásra, amire sajnos hajlamosak. – Szünetet tartott.
– De hagyjuk most Angliát, meg Skóciát is. Most nem ott
vagyunk, te pedig azzal vagy elfoglalva, hogy az olasz
futuristákról írj, meg az ételekkel kapcsolatos furcsa
elképzeléseikről. Beszéljünk inkább az olaszokról, és
arról, mitől olyan csodálatos emberek és nagyszerű
barátok!
Egészen addig társalogtak Olaszországról, amíg meg
nem érkezett a kagyló – a nehézkesen mozgó és
grimaszoló Audette kíséretében.
– Két kagyló? – jelentette be, amikor elérte az
asztalukat.
– A két kagyló kicsit kevés lenne – felelte mosolyogva
Paul.
Audette ránézett:
– Mi?
– Csak vicceltem – mondta Paul. – Két kagyló
legfeljebb egy kis amuse-bouche lehetne, de annak is
kifejezetten kis adag.
Audette vállat vont.
– Két kagyló – ismételte. – Tessék.
Letett eléjük egy-egy tálat, majd visszament a
konyhába. Illatos gőzszálak szálltak fel mindkét tálból.
Paul a levegőbe szimatolt.
– Szeretem az ilyet – jelentette ki, és kanalát
belemártotta a könnyű szószba, amely félig lepte a
kagylókat. Az egyik héjból villával kikapart egy kis húst,
és a szájába vette.
– Prousti gondolataim támadtak – mondta Chloe,
amikor az első falatot a szájához emelte. – Bretagne
tengerpartja, tizenhárom éves voltam, és lakott egy fiú
is ugyanabban a szállodában, egy vagy két évvel idősebb
nálam, és minden este kagylót szolgáltak fel vacsorára.
A fiú szeplős volt, és engem nézett az ablak melletti
asztalnál, ahol a szüleivel ült, én meg visszanéztem rá.
És egyetlenegyszer sem beszéltünk egymással a tíz nap
alatt, amit ott töltöttünk – egy szót se. És én olyan, de
olyan halálosan szerelmes voltam belé.
Paul a homlokát ráncolva tűzött a villájára egy újabb
darab kagylót. Az orrához emelte, és megszagolta.
– Nem vagyok biztos benne, hogy teljesen friss –
mondta.
– Nincs ennek baja – felelte Chloe. – A kagyló mindig
ilyen tengerízű. Semmi baja.
Paul evett még egy kicsit.
– Határeset, én azt mondom. Vigyázni kell az
ilyesmivel. Messze vagyunk a tengertől. Vajon
megfelelően tárolták? Meg ilyesmi.
Chloe letette a kanalát.
– Vissza akarod küldeni? Mondhatnád, hogy „dugós a
kagyló". Akkor aztán lenne min gondolkodniuk.
Paul a fejét rázta.
– Azt mondtam, hogy határeset. Megeszem.
– Jó – mondta Chloe. – Mert nekem ízlik az enyém.
Hazafelé szentjánosbogarakat láttak: apró fénypontokat
a bársonyos éjben. Chloe megszólalt:
– Boldog vagyok, hogy itt vagyunk,
Franciaországban. Nagyon boldog vagyok.
– Én is – felelte Paul.
– És nem akarom, hogy véget érjen.
– Én sem akarom – értett egyet Paul.
Egy kis időre elhallgattak. Valahol az éjszakában
kutyaugatás hallatszott. Szigorú dorgálás vetett véget
neki.
– Bonaparte! Nyughass!
– Bonaparte! – kiáltott fel Chloe. – Szokványos
kutyanév Franciaországban, tudtad? De úgy hallottam,
hogy a Médor a leggyakoribb, az olyan, mint nálunk a
Fido. Rengeteg Médor van.
Megérkeztek a házukhoz. Chloe szándékosan égve
hagyott egy lámpát. Miközben a kulcsokkal babrált, Paul
gyomra elküldte az első baljós jelzést. Nem volt nagyon
konkrét: csupán egy halvány, kissé kellemetlen érzés.
Távoli, halk fortyogás.
– Jól vagy? – kérdezte Chloe. – Kérsz egy teát?
Paul megrázta a fejét.
– Azt hiszem, egyből le is fekszem.
– Hosszú napod volt. Hány oldalt is írtál?
– Ó, fogalmam sincs. Nem számoltam. Talán hatot.
Hetet.
Miközben felment a lépcsőn, érezte, ahogy
felkavarodik a gyomra. Levetkőzött, és bebújt az ágyba.
Ekkor lett igazán hányingere. „A kagyló" – gondolta.
Moules marinières.
 7

A második férj

Az orvos, Therése és Annabelle rokona, ott állt Paul ágya

mellett. Nem csukta be maga mögött az ajtót, és Paul
homályosan érzékelte Chloe és az ikrek jelenlétét a
szobája előtt. A doktor – testes, ötvenes férfi sűrű, ősz
szemöldökkel – Paulra sandított, mielőtt megfogta a
csuklóját, hogy ellenőrizze a pulzusát.
– Nincs túl jó bőrben, monsieur.
Paul, aki néhány perce ébredt, érezte, hogy
csuromvíz a pólója, amiben elaludt. Egészen rátapadt a
bőrére. Csupa izzadság volt.
– Azt hiszem, belázasodtam. Elrontottam a gyomrom.
Az orvos előhúzott a zsebéből egy lázmérőt, és
bedugta Paul nyelve alá.
– Hol evett? – kérdezte.
Paul alig tudott beszélni:
– La Table…
Az orvos felsóhajtott.
– La Table de St Vincent?
Paul bólintott.
Az orvos megvárta, amíg kiveheti a lázmérőt, és csak
azután kérdezett ismét.
– Mit?
– Szerintem a kagyló volt – mondta Paul. – Kicsit már
romlottnak tűnt. De megettem. Az én hibám.
 Eszébe jutott, hogy Chloe is evett a kagylóból.
– A kuzinom odakint… – kezdte. – Ő is evett belőle. Ő
hogy…
– Makkegészséges – felelte az orvos. – Elmondta,
hogy maguk ketten pontosan ugyanazt ették.
– Akkor lehet, hogy valami más volt – mondta Paul. –
Talán elkaptam valamit.
Az orvos kétkedve nézett rá.
– Nem, valószínűleg a tenger gyümölcsei okozták. Az
emberek különbözőképpen reagálnak a méreganyagokra
és a kórokozókra. Attól függ, milyen állapotban van a
bélflórájuk. Van, aki gyakorlatilag bármit meg tud enni.
Mások nem. És az is lehet, hogy csak egy kagyló volt
rossz, és nem az összes. – Szünetet tartott. – Iszik
eleget?
– Igen. Most is szomjas vagyok.
– Azért csak óvatosan. De fontos a folyadék.
Szerintem néhány nap múlva jobban lesz. Ha mégsem…
– Vállat vont. – Ha mégsem, akkor visszajövök, és
meglátjuk, kell-e felírnom valamit.
– Lesz pár szavam az étteremhez – mondta az orvos,
miközben elment az ágytól. – Ez népegészségügyi
probléma. Nem az első eset, hogy beszélnem kell velük.
– Nem akarom, hogy bajba kerüljenek miattam –
jelentette ki Paul.
Az orvos felvonta a szemöldökét.
– Maga nagyon jóindulatú. A legtöbb ember – főleg
az idegenek – hasonló helyzetben hangosan
méltatlankodna.
 – Én nem – felelte Paul. – Tisztában vagyok vele,
milyen nehéz fenntartani egy éttermet.
Az orvos szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Claude-nak rengeteg ellensége van. Egyesek
történelmi okokból nem kedvelik. Pedig jó ember, és
sokan szeretjük. Nem akarjuk, hogy tönkremenjen.
Paul azt felelte, hogy egyetlen vidéki étterem
bukását sem nézné jó szemmel.
– Ha ők feladják, tényleg nem marad más, csak a
gyorséttermek. Hamburgerek…
– Az kéne még! – szólt közbe az orvos undorodva.
– És ha Franciaország bedobja a törülközőt, akkor
mindennek vége.
Úgy látszik, Paul fején találta a szöget, mert az orvos
arca felderült.
– Pontosan, monsieur! Itt Franciaország a tét. És
mindaz, amiben hiszünk.
– Ettől függetlenül – mondta Paul – oda kell
figyelniük a tengeri ételeik frissességére.
– Természetesen – felelte a doktor. – Csendben
beszélek velük. Nem szeretném, ha ez az egész
szélesebb körben is kitudódna. Addig is pihenjen, és ne
erőltesse meg magát. És most még ne egyen semmit.
– Soha többet nem eszem semmit – jelentette ki Paul.
– Soha többet.
Az orvos elnevette magát.
– Monsieur, maga nagyon szórakoztató. Remélem,
máskor is lesz szerencsénk találkozni. – Elindult az ajtó
felé, de megtorpant. – Monsieur Stuart, hadd kérdezzem
meg: hogyan készítette el Claude a kagylót tegnap este?
 – Nagyon egyszerűen – felelte Paul. – A lehető
legszokványosabb módon. Moules marinières-ként.
Az orvos szomorúan csóválta a fejét.
– Annyi jobb módja van a kagyló elkészítésének. Ott
van például a Moules dijonnaises, mustáros szósszal. Az
a kedvencem. Kóstolta már?
Paulnak rögtön felfordult a gyomra. Kutyaharapást
szőrével…
– Vagy a Soupe de moules safranées – folytatta a
doktor. – Ehhez mit szólna? A Loire-völgyből származik,
ahol rengeteg a póréhagyma. Így aztán természetesen
van benne póréhagyma, és sáfrány is. A helyi bába férje
készíti, képzelje. Ő is a Loire-völgyből származik.
Paul elmosolyodott.
– Ki kell mennem – mondta.
Az orvos bocsánatkérő kézmozdulatot tett.
– Jaj, micsoda tapintatlanság a részemről, hogy a
kagyló elkészítési módjairól beszélek, kérem, bocsásson
meg!
– Nem történt semmi – felelte Paul.
– Gyors jobbulást kívánok – mondta a doktor. – De a
biztonság kedvéért, négynapi ágynyugalmat írok elő.
Maradjon szépen nyugton, hogy rendbe tudjon jönni.
Nagy megrázkódtatás érte a szervezetét.
– De hát csak egy kis ételmérgezés – tiltakozott Paul.
Az orvos azonban felemelte a mutatóujját.
– Monsieur, láttam én már olyan betegeket, akik ezt
mondták, és aztán, puff, másnapra meghaltak. A
kólibaktérium nagyon veszélyes, még halálos is lehet.
Halálos!
 Paul nem vitatkozott. Éles fájdalom nyilallt a
gyomrába, és soha nem érezte még ilyen sürgősnek,
hogy eljusson a mosdóba. Beleegyezése jeléül bólintott,
majd kilépett az ajtón, elhaladt Chloe és az ikrek mellett
– akik zavartan rebbentek szét, miután rajtakapták őket,
hogy hallgatóznak egy orvosi vizsgálat alatt.
Amikor Paul visszament a szobájába, Chloe már
várta. Ott ült egy kis széken az ágya mellett, és
együttérzéssel figyelte, ahogy a férfi visszabújik a
paplan alá.
– Nem tehetek róla, de hallottam, mit mondott az
orvos – kezdte. – Be kell tartanunk az utasításait. Négy
nap.
– Kétlem, hogy erre szükség lenne – felelte Paul. – Az
ilyesmi rendszerint két-három nap alatt rendbe jön.
– Azért te csak fogadj szót neki. Az ikrek nagyon
dicsérik. Azt mondják, ő az egyik legjobb orvos a
környéken, és egy fillért sem kért tőled. Nekik ugyanis
rokonuk, és soha nem kér tőlük pénzt.
– Nagyon hálás vagyok – mondta Paul.
– Ami pedig az éttermet illeti – folytatta Chloe ez az
egész Thérése-t és Annabelle-t viseli meg a legjob-bán.
Beszéltek Claude-dal, aki nagyon le van törve.
Visszafizette a vacsoránk árát, és ragaszkodik hozzá,
hogy meglátogasson. Azt javasoltam neki, hogy holnap
jöjjön, amikor egy kicsit jobban leszel.
– Nem ő tehet róla – mondta Paul. – Nem hibáztatom
érte.
Chloe szemmel láthatóan hálás volt.
 – A nővérek nagyon ragaszkodnak hozzá – mondta. –
És megértem őket. Ma reggel beszélgettem vele, és
egészen elbűvölt.
– Jól van – felelte Paul. – De abban azért nem vagyok
biztos, hogy az étterme nem lehetne jobb.
– Azt mondják, hogy rettenetesen igyekszik – mondta
Chloe. – Nagyon próbálkozik, csak… – Szomorúan nézett
Paulra. – Szegény pára, úgy tűnik, nem megy neki. És
állítólag az unokaöccse sem jobb, aki besegít neki a
konyhán.
– Aztán ott van Audette is.
Chloe felsóhajtott.
– Hát igen. Ráférne egy kis képzés, hogy úgy
mondjam. Az éttermi felszolgálás valahol művészet.
Paul lehunyta a szemét. Nem akart éttermekre és
ételekre gondolni. A hasfájása alábbhagyott, de még
mindig gyengének érezte magát, és rázta a hideg.
Belegondolt, micsoda károkat tud okozni az ember
szervezetében néhány láthatatlan baktérium. Az ember
a Góliát, a baktériumok pedig parányi Dánielek hada, és
pár óra alatt leterítenek minket.
– Kérsz egy teát? – kérdezte Chloe. – Nincs is annál
jobb orvosság.
Paul elfogadta, és Chloe néhány perc múlva két
csésze gőzölgő teával tért vissza.
– Nem kell beszélned, ha nem akarsz – mondta. – Egy
darabig itt maradok melletted, aztán hátha sikerül
aludnod egy kicsit.
 – Inkább te beszélj – mondta Paul. – Én csak
fekszem, és hallgatlak. – Belekortyolt a teájába. – Mesélj
a férjeidről.
– Hogyisne, hogy aztán azt gondold, hogy másról sem
tudok beszélni – felelte Chloe, sértődést színlelve.
– De hiszen még csak az olaszról meséltél – vetette
ellene Paul. – És megemlítetted az amerikait, de éppen
csak megemlítetted. Jacknek hívták, igaz? Szeretnék
hallani arról a…
– Akkor tegyük őket időrendi sorba, és menjünk
seriatim – szakította félbe Chloe. – Jack a négyes számú
volt, úgyhogy róla majd később ejtünk szót. Van időnk,
bőven.
– És ki volt a kettes számú?
– Nos – kezdte Chloe –, Antonio Gigliodoro után én
még mindig abban a – hogy is mondjam – mediterrán
hangulatban voltam. Ha egyszer kipróbáltad, milyen…
együtt lenni egy ilyen déli férfival, az északiak kissé…
sótlannak tűnhetnek. Sokat lehetne mesélni a latinokról.
De mondjuk úgy, hogy van bennük élet.
Paul elmosolyodott.
– Nagyon finoman fejezted ki magad, Chloe.
– Mert így is kell. Ha van valami, amiről jobb nem
beszélni, Paul, az a hálószoba. Ahhoz senkinek semmi
köze, és rendkívül rossz ízlésre vall, ha valaki
szétkürtöli, ami ott történik. – Szünetet tartott. – Ez
nem jelenti azt, hogy nem beszélhetsz arról, amit mások
művelnek, hiszen ez mindenkit érdekel, de saját
magadról nem beszélhetsz így.
 – Hát persze, hogy nem – felelte Paul olyan
készségesen, mint egy megszeppent kisdiák.
– Jó. Szóval, miután Antoniót besorozták az olasz
bolond ezredbe, vagy mi az, elváltak útjaink, mint már
említettem. A pápa nagyon megértő volt, és rekordidő
alatt érvénytelenítették a házasságunkat – Antonio
családja kapcsolatban állt a régi római fekete
arisztokráciával, ahogy ők nevezték. Nem volt más
dolguk, mint használni az összeköttetéseiket,
amelyeknek a végén a pápa jobb keze volt. Aláírta a
papírokat, és kész: az Egyház álláspontja szerint
tulajdonképpen nem is házasodtunk össze, és ezzel el is
van intézve az egész. Nagyon kedves volt ez a pápa.
Szabad ember lettem. Antonio családja igen nagyvonalú
volt, és szép kis összeget fizetett nekem, azzal a céllal,
hogy néhány évig eléldegélhessek belőle. Az igazság
azonban az, hogy ők nagyon magas életszínvonalon
éltek, és jócskán elszámolták, mennyi pénzre lesz
szükségem. Olyan sokat adtak, hogy tizenöt évig is
kényelmesen megéltem belőle. Szerintem
eltéveszthettek egy nullát, de végül is megengedhették
maguknak, és nem akartam őket összezavarni azzal,
hogy szólok. Ha felhívom a figyelmüket a hibára, azzal
gyakorlatilag azt állítottam volna, hogy rossz
matekosok. A világért se tennék ilyet, Paul.
A férfi bólintott.
– Hát persze. Tudjuk, milyen tapintatos vagy.
– El akartam szabadulni, így hát Madridba utaztam.
Volt ott egy barátnőm, aki az egyetem előtt au pairként
dolgozott egy spanyol családnál, és meghívott magához.
Úgy tűnt, a család is örül, hogy vendéget fogad, ezért
aztán megkért, hogy maradjak ott nála néhány hétig. Azt
mondta, ha akarom, szerez nekem munkát a család
egyik barátjánál. Vagy segíthetek neki is vigyázni a két
gyerekre, akik közül az egyiknek ráadásul dührohamai
voltak – négyévesen –, és több figyelmet igényelt.
Kedveltem a családot, és még a hisztis négyéves sem
volt olyan szörnyű. Rájöttem, hogy könnyen le lehet
csillapítani, ha leöntöm egy vödör vízzel. A módszer
működött, jóllehet egyetlen könyvben sem találod meg,
Paul. Az emberek nem nagyon mernek szembeszállni
ezekkel a kis szörnyetegekkel – tudod, a hisztis
kétévesekkel és társaikkal. De én mertem, és sikerült.
Mondtam másoknak is, de nem hittek nekem. Mindenki
azokat a rémes könyveket olvassa, amelyek arra
biztatnak, hogy egyezkedjünk a kis ördögökkel, de
szerintem ez színtiszta időpocsékolás. Egy vödör hideg
víz lehűti őket, és utána általában jól viselkednek.
Nekem legalábbis nincs velük több bajom.
Paulnak elkerekedett a szeme.
– Nem vagyok meggyőződve róla, Chloe, hogy
manapság…
– Jaj, ne gyere nekem azzal, hogy manapság, Paul! A
gyerekek nem változtak semmit, ahogy az sem, hogy
hogy kell kezelni a totyogók rossz viselkedését.
Határozott fellépésre van szükség. De mindegy is, ez
most nem lényeg. A lényeg az, hogy ott voltam
Madridban, és megismertem Octaviót, aki nálam tíz
évvel idősebb volt. Én húszéves voltam akkor, Paul, ő
pedig…
 – Húszéves – suttogta Paul. – Akkor nem is lehet
felelősségre vonni semmiért, amit akkoriban tettél.
Chloe elmosolyodott.
– Ez kedves tőled. Igen, az a keményfejűség
korszaka. Ugyanakkor a romantikáé is. Én pedig, azt
hiszem, könnyen szerelembe estem. Az embereknek
vannak gyengéik, és az enyém a szerelem.
– Már ha ezt gyengeségnek lehet nevezni.
Chloe úgy gondolta, hogy az.
– Sebezhetővé tesz. Csak a nagyon erős, nagyon
határozott emberek tudnak ellenállni neki. Ők felette
állnak.
– De gondold el, miből maradnak ki.
Chloe a fejét rázta.
– Nem vagyok biztos benne, hogy a szerelem mindig
pozitív érzés. Inkább egy felfokozott állapot, ami néha
nagyon izgalmas lehet, de én… én… – Lázasan kereste a
megfelelő szót. – Én inkább nyugtalan voltam, és mindig
az vagyok, amikor szerelembe bukfencezem – ez a jó
szó, mert az ember belebukfencezik a szerelembe, nem
egyszerűen beleesik. Belebukik… vagy még inkább
belebotlik. Bele is kábul. Talán ez írja le a
legpontosabban, hogy mi történik veled olyankor:
belekábulsz a szerelembe. – Elhallgatott, és kihívó
pillantást vetett Paulra. – Mennyi ideig tanultál te
klasszikafilológiát, Paul? Nem emlékszem pontosan.
A férfi a hüvelyk- és a mutatóujjával jelezte, hogy
igen kis ideig.
– Nem sokáig. Volt egy latintanárunk, de nem volt
valami inspiráló. Imádta Horatius költészetét, és
állandóan a horatiusi ódákról áradozott. Azt mondta,
nekünk is arra kellene törekednünk, hogy olyanok
legyünk, mint Horatius, a szabin tanyájával meg a falusi
melankóliájával, ami nevetséges, ha tizenhat éves
fiúknak beszél az ember. Minket sokkal jobban izgatott
Catullus és a pikánsabb dolgok.
– Kit ne izgatott volna jobban tizenhat évesen?
– Szóval nem igazán volt részem klasszika-filológia
oktatásban.
– Értem.
Chloe legyintett.
– Nekem is csak töredékeket tanítottak. De egy-egy
részlet valahogy megragadt a fejemben, és még mindig
tudom, ki volt Homérosz, bár valószínűleg nem is
létezett. Szerintem inkább valamiféle bizottság lehetett,
amelynek az volt a feladata, hogy hosszú
verstöredékeket jegyezzen meg, amelyeket a bizottság
múltbéli tagjai írtak. És az én ízlésemnek túl sok benne
a háborúzás. Mint az Ószövetségben. Rémes az a sok
harag meg büntetés. Meg az a sok leszármazási
felsorolás, ami mondjuk még mindig sokkal jobb, mint a
büntetések. Rengeteg viszály. Egy szó, mint száz, ragadt
rám az iskolában némi latintudás, amit előszeretettel
használok is, ha csak alkalmam nyílik rá. – Felsóhajtott.
– Mostanában nagyon ritkán. Az emberek olyan bambán
néznek rád, ha elkezdesz nekik latinul idézni. Még a
katolikusok is, akiknek pedig korábban volt némi
latintudásuk. De már nekik sincs. Mennyi mindent
levetkőztek, nem? A latint, a purgatóriumot, a
bűnbocsánatot – megszabadultak az egész málhától. De
mit kaptak cserébe? Gitárt és vidám tapsolást, meg
hasonlókat. Na, mindegy…
Paul némán hallgatta. Meleg volt a szobában. Ha nem
háborgott volna a gyomra, talán álomba is merült volna
Chloe monológjára.
– Amit mondani akartam neked, Paul – folytatta
Chloe –, az az, hogy ira furor brevis est. A harag rövid
őrjöngés. Ez egy latin közmondás. De ezt olyan könnyű
átalakítani azzá, hogy amor furor brevis est\ Vagyis,
hogy a szerelem rövid őrjöngés. Ez olyan találó.
– Octavio… – emlékeztette Paul az eredeti témájára.
– Ó, igen! – felelte Chloe. – Egy kávéházban
találkoztam vele. Spanyolországban vannak ezek az
elegáns helyek – tudod, ahol az emberek üldögélnek,
újságot olvasnak, és erős kávét isznak. Besétáltam az
egyik ilyen helyre, de eléggé tele volt, és rögtön ki is
akartam lépni. De ott volt Octavio, aki intett nekem,
hogy az ő asztalánál van hely, és leülhetek, ha
szeretnék. Messze ő volt ott a legérdekesebb külsejű
férfi, mert a többiek mind legalább negyvenévesek
voltak, és egy húszéves szemében a negyvenesek már
kész aggastyánok. Így hát leültem, Octavio pedig hívta a
pincért, és rendelt nekem. Látta rajtam, hogy nem
beszélek spanyolul – meglátszik valakin, ha nem beszél
spanyolul –, ő viszont elég jól tudott angolul. Így hát
bemutatkozott, és én ott helyben beleszerettem. Két
percbe se tellett. Olyan volt, mintha beadtak volna
nekem egy altató injekciót. Elkezdenek visszaszámlálni
tíztől, és mire a nyolchoz érnek, te már nem vagy
magadnál. Bumm. Beüt a szerelem.
 Paul a plafont bámulta. Azon tűnődött, vele vajon
miért nem történt soha ilyesmi. Volt ő szerelmes valaha
is? Vagy mindig csak valami enyhébbet érzett:
barátságot? Számára a szerelem nem több mint holmi
intenzív barátság? Esetleg intenzív barátság szexszel
fűszerezve? Vagy ez durva – sőt olcsó – leegyszerűsítés?
Mert a szerelem ennél sokkal, de sokkal több: gyengéd
szeretet, megbecsülés, ami nem áll távol az agapétól?
Végül is úgy is szerethetünk valakit szenvedélyesen,
hogy ne akarjuk a testiséget… Vagy nem?
– Octavio mindent tudni akart rólam. Az a fajta volt,
akit a másik ember is érdekel, nem csak önmaga. Ez a
nagy különbség, Paul. Vannak emberek, akiket
érdekelnek mások, és vannak, akik csak önmagukkal
vannak elfoglalva. És ez mindig látszik. Azok, akik csak
önmagukkal vannak elfoglalva, soha semmit nem
kérdeznek rólad. Nem és kész. Nagyon egyszerű
lemérni. Csak számold meg, hányszor használja az egyes
szám első személyű személyes névmást, és aztán vesd
össze a második személyű személyes névmások
számával. Ha az előbbi van többségben, meg is kapod az
eredményt: önimádó. Vigyázat, egoista a láthatáron!
Több mint egy órát beszélgettünk az első
találkozásunkon. Olyan volt, mintha öröktől fogva
ismertem volna. Néha találkozunk ilyen emberekkel,
nem? Annyira rokonszenvesek, olyan jól érzed magad
velük, mintha régi jó barátaid lennének. Aztán
meghívott vacsorázni, másnap pedig ebédelni, azután
pedig vacsorázni is. Aztán nagyjából két hét múlva
megkérte a kezem, és én azon nyomban igent mondtam.
Azt hiszem, meg sem vártam, míg befejezi a
mondandóját, de hát van ilyen. Állítólag
Németországban kifejezetten gyakori, mivel a németek,
mint tudjuk, a mondat végére teszik az állítmányt.
Szegény lány, csak ül és várja, hogy jöjjön már az az
állítmány, és aztán nem bírja a nyomást, és kimondja az
igent, mielőtt véget ért volna a mondat. Egy ilyen
lényegre törő nyelvvel, mint az angol, nekünk nincsenek
ilyen problémáink.
Paul Chloéra nézett. Egymásra mosolyogtak.
– Octavio családja nagyon más volt, mint
Gigliodoróé. Megkönnyebbültek, hogy Octavio végre
megnősült, és túláradó örömmel üdvözöltek. Octavio
anyja, Senora Flores de Flores azt mondta: „Hála
istennek! Csakhogy megjöttél!", a nagyanyja pedig
elkezdett imádkozni. Azt mondta, hálát ad, amiért
megszabadulnak tőle. Megszabadulnak tőle, Paul!
Paul úgy sejtette, hogy ez figyelmeztetés lehetett -de
úgy tűnt, hogy mégsem.
– Octavióval lényegében semmi baj nem volt. Jóképű
volt, okos volt, hűséges is volt. Ez nagyon fontos, Paul: a
hűség. Ha ez nincs meg egy házasságban, akkor
egyáltalán mi értelme összeházasodni?
Paul a plafonra emelte a tekintetét. Nem érezte
magát elég erősnek, hogy vitába szálljon, és érdekelte
Octavio története. Így aztán csak bólintott, és azt
mondta:
– Nagyon fontos.
– Nélkülözhetetlen – mondta Chloe. – A hűség a
házasság lényege. És Octavio soha nem adott rá okot,
hogy akár csak felmerüljön bennem a gyanú, hogy
esetleg nem száz százalékig hűséges. Mégsem működött
a házasságunk. Az én hibám volt.
– Van értelme ilyenkor bárkit is hibáztatni? –
kérdezte Paul.
– Bizonyos esetekben igen. Octavio még ma is a
férjem lenne, ha nem vetettem volna véget a
házasságunknak. Mégpedig a munkája miatt. Nem
bírtam elviselni a munkáját.
Paul nagyon kíváncsi lett.
– Mit csinált?
– Bikaviadal-tudósító volt – felelte Chloe. – Az egyik
legnagyobb madridi újságnak, az El Mundónak
tudósított bikaviadalokról.
Paul hallgatott.
– Igen – mondta Chloe, bocsánatkérő hangon. –
Sajnos ez volt Octavio foglalkozása.
Paul együttérzett a kuzinjával. Összeházasodni egy
bikaviadal-tudósítóval valóban súlyos tévedésnek
hangzik.
– Én igazán támogatom a kulturális relativizmust –
mondta – de…
Chloe a fejét rázta.
– Nos, ami engem illet, én egyáltalán nem
támogatom a kulturális relativizmust – és a morális
relativizmust sem, ha már itt tartunk. Vannak dolgok,
amik rosszak – egyszerűen rosszak, és kész –, a
kulturális különbségektől eltekintve is. Például a
fejvadászat. A rituális gyilkosság. A rabszolgaság. Ezek
mind rossz dolgok, akkor is, ha egyes elmaradott
kultúrák helyeslik őket.
Chloe már-már indulatos hangon beszélt. Paul
igyekezett lecsillapítani.
– Egyetértek – mondta. – Eltekintve attól, hogy sokan
rossz szemmel néznék az „elmaradott kultúrák"
kifejezés használatát. Tudod, hogy ilyet nem lehet
mondani.
– Már miért ne lehetne? – kérdezte Chloe
méltatlankodva.
– Azért, mert… – Paul vállat vont. – Azért, mert
ezekkel a dolgokkal kapcsolatban van egy bizonyos
közmegegyezés. Az „elmaradott" azt sugallja, hogy a
saját kultúrádat felsőbbrendűnek tartod egy másik
kultúrával szemben.
Chloe hallgatott. Őszinte zavar volt a tekintetében.
Egy idő után azonban megszólalt:
– Mert az is. És nemcsak a mi kultúránk, hanem
minden kultúra, amelyik ellenzi a rabszolgaságot,
magasabb rendű, mint az, amelyik megengedi. –
Összehúzta a szemöldökét. – Hogy vonhatja ezt kétségbe
bárki is? Sehogy!
– Ez ennél bonyolultabb – mondta Paul. – Lehet, hogy
csak tapintat kérdése. Lehet, hogy csak attól függ,
milyen történelmi kontextusban teszik a megjegyzést.
Te… – Egy pillanatra megtorpant, de aztán folytatta. –
Te, Chloe, egy olyan kultúrában nőttél fel, amelyik a
múltban a legjobb esetben is csak leereszkedően, a
legrosszabb esetben pedig nyílt megvetéssel bánt a többi
kultúrával. Ez pedig azt jelenti, hogy neked nagyon
óvatosnak kell lenned, hogy amit mondasz – most,
amikor az ilyen hozzáállás határozottan elutasítandó –,
ne hangozzon leereszkedőnek. Vagyis ne hangozzon úgy,
mintha nem becsülnéd mások kultúráját – mintha nem
tisztelnéd őket.
– De én nem is tisztelem az olyan embereket, akik
rabszolgává tesznek másokat – felelte Chloe. – Nem
tisztelem az olyan embereket, akik bármilyen
szempontból is rosszul bánnak más emberekkel. Nem
tisztelem azokat a férfiakat sem, akik elnyomják a
nőket. Miért ne mondhatnám ezt ki?
Paul felsóhajtott.
– Nem akarok itt ülni és vitatkozni veled… vagyis,
jobban mondva, itt feküdni és vitatkozni veled.
Chloe kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi
homlokát.
– Hát persze, hogy nem. Még mindig lázas vagy,
ugye? Hozzak egy kis jeget a homlokodra?
Paul elmosolyodott.
– Ez olyan furcsán hangzik. Hozzak egy kis jeget a
homlokodra? Milyen gyakran van alkalmunk ilyet
kérdezni?
– Na és hozzak, vagy ne?
– Nem kell, jól vagyok. Térjünk vissza Octavióra.
Szóval nem tetszett a munkája?
Chloe megrázta a fejét.
– Cseppet sem. És azt hiszem, ezt már a legelején le
kellett volna szögeznem. A bikaviadal legelső
említésekor véget kellett volna vetnem az egésznek.
Meg kellett volna mondanom, hogy nekem semmi
dolgom egy olyan férfival, aki egy szerencsétlen állat
nyilvános kínzását sportnak tartja. Hogy gondolhatja ezt
bárki is, Paul? Hogy?
– Pedig rengeteg spanyol gondolja ezt – felelte Paul.
– Akkor elmaradottak – mondta Chloe. – A spanyol
történelem tele van kegyetlenséggel. Nézd csak meg a
konkvisztádorokat! Nézz rájuk! Nézd csak meg, mit
műveltek, amikor eljutottak Amerikába, és hogy bántak
az ott élőkkel. Micsoda kegyetlenség! De az a múlt – ez
pedig a jelen. A hódítóknak legalább az a mentségük
megvolt, hogy ők hódítók. A saját koruk gyermekei
voltak – és ez mindig mentség. Ne feledjük, hogy
Arisztotelész is hihetett a rabszolgaságban, hiszen
abban a korban élt, amikor hittek benne. Jane Austen
pedig olyan emberekről írt, akik elmentek a Karib-
szigetekre, arról azonban egy szót sem szólt, hogy mit
csináltak ott: rabszolgaültetvényeket üzemeltettek, ha
netán elfelejtettük volna. Ezek szerint ő is elfogadta a
rabszolgaságot.
– Nem gondolod, hogy azoknak az embereknek, akik
ma elfogadhatónak tartják a bikaviadalokat, ugyanez
lehet a mentségük? – kérdezte Paul.
Majd gyorsan hozzátette:
– Nem mintha én magam kedvelném a
bikaviadalokat. Csak azt mondom, hogy az a sok ember,
aki oda jár…
– Hogy ők nem egy nagy kegyetlenkedésben vesznek
részt? – kérdezte Chloe kihívóan. – Ezt akarod mondani?
– De, abban vesznek részt – ismerte el Paul. – Hiszen
mi a mai normák alapján ítéljük el őket. A mai
embernek érzékenynek kell lennie az állatok fájdalmára,
az állatok megalázására, mert ez a fajta érzékenység a
mai morális közmegegyezés része. Ez tény.
– Nos, ezzel nem vitatkozom – mondta Chloe. – Na de
térjünk vissza Octavióra! Határozottabbnak kellett volna
lennem. Fel kellett volna szólalnom.
– És nem mondtál semmit?
Chloe elmesélte, hogy a bikaviadal témája véletlenül
merült fel.
– A második randevúnkon, ha jól emlékszem, azt
mondta, hogy a Plaza de Toros-ra kell mennie, mert
írnia kell valamit az újságnak. Azt gondoltam, interjút
készít valakivel, aki ott dolgozik a környéken, vagy
ilyesmi. De egyszer később megkérdezte, van-e kedvem
elkísérni, és nekem volt kedvem. Teljesen bele voltam
zúgva, és együtt akartam lenni vele.
– És elmentél egy bikaviadalra?
– El – felelte Chloe fájdalmas arccal. – De kérlek, ne
ítélj el, Paul. Az ember annyi szörnyűséget elkövet
fiatalkorában.
– Cseppet sem ítéllek el amiatt, hogy elmentél egy
bikaviadalra – nyugtatta meg Paul. – Ne aggódj.
Mindannyian követtünk el olyan dolgokat, amelyeket
szégyellünk. És ha valaki azt állítja, hogy ő nem… – Nem
fejezte be a mondatot. Eltűnődött azokon a dolgokon,
amelyeket ő követett el.
Chloe ugyanezt tette.
– Majd te is mesélj nekem ezekről a, hogy is
mondjam, tévelygéseidről, jó?
 – Nem – felelte Paul mosolyogva. – Az emlékük is túl
fájdalmas.
Chloe visszatért a bikaviadalra.
– Emlékszem, amikor rádöbbentem. Különleges
bérlete volt, és az első sorba ültettek minket. Akkor
persze már tudtam, hol vagyunk, de hirtelen elfogott a
rémület. Úgy éreztem, mintha valami vesztőhelyre
vittek volna, ahol valami borzalmas fog történni.
– És az is történt.
Chloe bólintott.
– És akkor rögtön ott kellett volna hagynom. De túl
gyenge voltam. Túl gyáva voltam ahhoz, hogy felálljak
és kisétáljak. Ott maradtam, és elkezdődött az a
borzalmas műsor. Az a rettenetes, díszes öltözék azzal a
háromszögletű kalappal és a nevetséges, testhez álló
nadrággal. És az a zene, és ahogy belép a bika, és
zavartan nézi, mi folyik körülötte: azt se tudja, hol van,
és miért van ekkora hangzavar. És a szerencsétlen pára
nem jön rá, hogy ő maga a műsor, az ő halála a műsor.
Paul lehunyta a szemét.
– Lorca verse – mondta Chloe. – Ismered? Azzal a
furcsa pergő ritmussal, ahogy újra meg újra elismétli: A
las cinco de la tarde. Gondolni is alig bírok rá. Igazság
szerint még most is felfordul tőle a gyomrom. – Paulra
nézett. – Elnézést, Paul. Neked eleve is forog a gyomrod,
én meg itt az A las cinco de la tarde-val jövök neked.
– És mi történt? – kérdezte a férfi.
– Semmi – felelte. Chloe. – Végigültem az egészet, és
nem csináltam semmit. Nem mentem el. Nem mondtam
meg neki, milyen undorítónak tartom. Azután pedig,
sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de kivertem a
fejemből. Sokáig szóba sem hoztam a munkáját. Úgy
tettem, mintha nem is tudnék róla. Színleltem. És ez így
ment évekig, gondolnád? Tagadás. Ez volt. Színtiszta
tagadás.
Paul várta, hogy folytassa.
– Aztán egyszer csak elmondtam neki, mit gondolok a
munkájáról. Kijött belőlem. Sokkoló lehetett, mert csak
állt ott és hallgatott, mint aki teljesen megsemmisült.
Soha nem merült fel benne, hogy bármi kivetnivalót
találhatok az ő bikaviadal-tudósító munkájában. Hiszen
ő abban a világban élt, és szentül hitte, hogy én is. A
válasza meglepett. Kijelentette, hogy otthagyja az
állását az El Mundónál, és majd valahol máshol, valami
másról fog írni. Azt mondta, rengeteg lehetőség van az
újságírók számára, de amikor elkezdett keresgélni,
kiderült, hogy nehezebb, mint gondolta. Végül
felajánlották neki a Baromfivilág magazin szerkesztését.
Ez a kiadvány a spanyol csirketenyésztőknek szólt, és
azoknak, akik különleges tyúkokat neveltek. Nagyon
meghatott, hogy a kedvemért feladott valamit, ami ilyen
sokat jelentett neki, és azt hittem, minden a legnagyobb
rendben lesz. De nem lett. Még csak pár hónapja
dolgozott a Baromfivilágnál, amikor elkezdett
zsugorodni. Nem hiszem, hogy csak én képzeltem:
valóban alacsonyabb lett, görnyedtebb, soványabb. És
más szempontból is összement: amikor bikaviadal-
tudósító volt, hangosan beszélt, de most csendesebb lett.
Az az abszurd érzésem támadt, hogy úgy beszél, mint
egy csirke: azon a halk kotkodácsoló hangon, tudod,
ahogy a csirkék szoktak. És ez olyan szomorú volt –
annyira, hogy nem is lehetett kibírni. Így hát
elhatároztam magam, és megmondtam neki, hogy nem
bírom őt ilyen boldogtalannak látni. Azt mondtam, hogy
vissza kellene mennie a bikaviadalos barátaihoz.
Kijelentettem, hogy boldogtalan vagyok
Spanyolországban, és visszaköltözöm Skóciába. Ez nem
volt teljesen igaz, de azt hiszem, így könnyebb volt neki,
és belekapaszkodott a mentőövbe, amit odadobtam neki.
Egész barátságban váltunk el egymástól, és folytatta
a régi munkáját az újságnál.
Chloe elhallgatott. Percekig egyikük sem szólalt meg,
aztán folytatta:
– Emlékszem, amikor utoljára beszéltem vele.
Hazalátogattam a szüléimhez Fife-ba, és valami apróság
miatt felhívtam Octaviót Skóciából. Azt hiszem, valami
adókérdés miatt – alá kellett írnom papírokat a spanyol
adóhatóságnak, és a segítségére volt szükségem.
Beszélgettünk egy darabig, és nagyon vidám volt a
hangja. Pamplonába készült, hogy tudósítson a
bikafuttatásról. Ismered azt a fesztivált, ugye, ahol azok
a nevetséges fehér ruhás emberek rohannak az utcán
egy csapat bika elől? Néhányan persze megsérülnek, de
hát mit várnak?
Paulra nézett, aki rögtön tudta, mi következik.
– Jaj, ne! – suttogta.
– De igen, odament, és soha nem jött vissza. A bikák
három embert ökleltek fel abban az évben – hát persze,
hogy mind férfi, hiszen a nők közül kevesen
kockáztatnak meg ekkora szamárságot. Szégyellhetnék
magukat, komolyan mondom! Így gyötörni azokat a
szerencsétlen állatokat, aztán meg szaladgálni előttük,
mint a gyerekek, akik vakmerősdit játszanak! Ami
persze így is van. Octaviónak nem volt szerencséje. A
másik kettőnek a lába sérült meg, de őt valósággal
felnyársalta egy bika. A szarva átszúrta a tüdejét, és
ennyi volt.
Paul felsóhajtott.
– Jaj, ne!
– Az emberi hülyeség – mondta Chloe. – A
kegyetlenség és a hülyeség kéz a kézben járnak, nem
gondolod?
– De, azt hiszem, igen. Ez a kettő…
– Gyakorlatilag még mindig házasok voltunk – vágott
a szavába Chloe. – Így aztán özvegy lettem. A törvény
szemében én lettem az örököse is, ugyanis kiderült,
hogy Octavio szép kis summát örökölt a nagyapja
vagyonából. Erről nem is tudtam, egészen addig, amíg
meg nem kaptam az ügyvéd levelét. Most már két
nyereséges házasság volt mögöttem, anélkül hogy előre
elterveztem volna. Még csak huszonegynéhány éves
voltam, és borzasztó sok pénzem volt a bankban.
– Szerencséd volt – jegyezte meg Paul. – A legtöbb
fiatal özvegy minden, csak nem…
Nem fejezte be a mondatot. Hangos kopogtatást
hallottak a bejárati ajtón. Chloe felállt, és lement, hogy
kinyissa. Néhány perc múlva visszatért, és közölte, hogy
Thérése volt az. Azért jött, hogy elújságolja:
megszületett Audette kisbabája. A szülés az étteremben
zajlott le, a konyhában. Anya és gyermeke az ikrek
házában lettek elszállásolva, mivel Audette kunyhója
nem alkalmas egy újszülött fogadására. Claude-nak
azonban továbbra is szüksége van segítségre az
étteremben, így hát most Annabelle a pincérnő. Thérése
viszont egyedül nem tudta ellátni az anyát és a
csecsemőt. Megkérdezte hát Chloét, tudna-e neki
segíteni.
– De hát egy kisbaba…
Chloe megrázta a fejét.
– A kisbabák logisztikai problémát jelentenek, Paul,
azonban minden logisztikai problémának megvan a
logisztikai megoldása. – Szünetet tartott. – Vagy inkább
logikait kellene mondanom?
– Mindkettőt – felelte a férfi.
– Én is így gondolom – mondta Chloe.
Paul lehunyta a szemét. Az elfogyasztott
méreganyagok, a kagylók maradványai valahol a
gyomor-bél traktusában folytatták útjukat, a sötétben
szaporodtak, és bosszút forraltak ellene. A láztól
elhomályosult az elméje. Fehér ruhás fiatalembereket
látott maga előtt, a nyomukban egy csapat kagylóval.
– Azt hiszem, leváltom Annabelle-t az étteremben –
jelentette ki Chloe. – Vészhelyzetben oda kell menni,
ahol a legnagyobb szükség van ránk.
Paul kinyitotta a szemét.
– Te? Odamész, és beállsz pincérnőnek?
– Igen. Miért is ne? – felelte Chloe tárgyilagosan.
– Csak mert a csecsemők és az éttermek és… Mi
kívülállók vagyunk, Chloe. Még csak nem is vagyunk
franciák. Nem kéne beleártanunk magunkat a
problémáikba. Te nem így gondolod?
Chloe rosszalló hangon válaszolt:
– Mit is mondott John Donne, Paul? Mit is mondott?
Senki sem félsziget…
– Sziget.
– Nagy különbség – mondta Chloe derűsen. – De a
lényeg ugyanaz, n'est-ce pas?
 8

Jambon des voleurs

Audette kisbabája egy nappal azután jött a világra, hogy

Paul elköltötte balszerencsés vacsoráját a La Table de St
Vincent étteremben. Igaz ugyan, hogy pár napos
késéssel, de annál fürgébben érkezett, miután beindult a
szülés – olyannyira, hogy még arra sem volt idő, hogy
Audette-et kitessékeljék a konyhából. Claude telefonált
a bábának, aki épp jókor jött. Az étterem tele volt, és az
unokaöccsével igen nehezen sikerült megőrizniük a
normalitás látszatát. Hugo vette át a pincér szerepét.
Fogalma sem volt róla, ki mit rendelt, ugyanis Audette
noteszének ákombákomjait csak ő maga tudta elolvasni.
– Négyes asztal? – hajolt le Hugo a nőhöz. – Ők a hal
vagy a hús?
Odalent Audette két fájás között motyogott valamit.
– Éppen szül! – ordította Claude. – Hagyd már békén,
az isten szerelmére!
– Jól van, na, csak kérdeztem – méltatlankodott
Hugo. – Soha nem dicsérsz meg. Mindig rossz, amit
csinálok. Állandóan üvöltesz velem.
– Mert ha valaki éppen szül, azt nem kérdezzük meg,
hogy ez vagy az húst vagy halat rendelt-e! – csattant fel
Claude. – Használd az agyadat, Hugo, a változatosság
kedvéért!
 Hugo szinte mozdulatlanul állt, és a nagybátyjára
meredt. Mögötte Audette a földön feküdt, a vajúdástól
eltorzult arccal.
Végre befutott a bába, valaki, aki értette a dolgát.
– Hozz egy újságot! – utasította Hugót.
– Figarót vagy Libérationt? – kérdezte Hugó.
A bába megsemmisítő pillantást vetett rá.
– Most nem érünk rá viccelődni – mondta.
Claude sietett az unokaöccse segítségére.
– Nem akart ő viccelődni – jegyezte meg. – Csak egy
kicsit kelekótya, ha érti, mire gondolok.
Hugo megsértődött.
– Kelekótya? – fortyant fel. – Ezt gondolod rólam?
Hát, ha így állunk, én…
Levette a kötényét, és ledobta a földre.
– Találok más munkahelyet – vetette oda.
És akkor megindult a baba. Audette felüvöltött. A
vacsoravendégek az asztaloknál rémülten hallgatták a
konyhából kihallatszó zajokat. Hugo kilépett az ajtón, és
a legközelebbi asztalhoz sietett.
– Odabent éppen kisbaba születik. Ezért most kicsit
lassabb a kiszolgálás.
Meg sem várta a választ, máris elviharzott. Az egyik
vendég intett neki, egy másik felkiáltott, hogy mikor
kapja már meg a rendelését. Hugo ügyet sem vetett
rájuk, bevágódott mögötte az ajtó.
Hirtelen megjelent Claude.
– Mesdames et messieurs – szólalt meg. – Rajtam
kívülálló okokból arra kérem önöket, hogy távozzanak.
Egy férfi megkérdezte, urai-e a helyzetnek.
 – Hívjunk mentőt, monsieur?
Claude a fejét rázta:
– Nincs rá szükség.
Újabb ordítás hallatszott a konyhából.
– Biztos benne? – kérdezte egy nő a másik asztalnál.
Claude megnyugtatóan emelte föl a kezét.
– Tökéletesen biztos, madame. Aggodalomra semmi
ok. Kérem, haladéktalanul hagyják el az éttermet. Nem
számolunk fel semmit.
A vendégek megilletődött pusmogás közepette,
aggódó pillantásokat vetve a konyha irányába, szép
lassan távoztak. Még ki sem ürült az étterem, amikor
felsírt az újszülött.
– Hála istennek! – suttogta egy nő, aki az utolsók
közt hagyta el az épületet.
Claude bólintással nyugtázta a sikeres
végkimenetelt.
– Urai vagyunk a helyzetnek – mondta. – És alig
várom, hogy újra itt lássalak!
A mentőket a bába érkezésekor riasztották. Két
fiatalember sietett el Claude mellett, hordággyal a
kezükben léptek be a konyhába. Röviden váltottak pár
szót a bábával, majd felsegítették Audette-et a
hordágyra, az újszülöttel a karjában. Claude hátralépett.
A bába észrevette, hogy könnyes a szeme. Gyengéden
megérintette a karját.
– Elnézést – mondta Claude. – Mindig elérzékenyülök
az ilyesmin. Egy új élet. Olyan apró. Olyan csodálatos.
A bába elmosolyodott.
 – Nem mindennapi szülés volt – mondta. – De
mindenki derekasan helytállt.

Audette-et az orvos utasítására szállították át az ikrek

kertjében álló kunyhóból az ikrek házába. A kunyhót
ugyanis piszkosnak és nyirkosnak találta. Ez a
kombináció pedig különösen veszélyes az újszülött
egészségére nézve, az anyáról nem is beszélve. Ha
Annabelle és Thérése valahogy el tudná őket szállásolni
a házban néhány hétre, máris jobban indulna a baba
élete, és az anya egészsége is biztosítva lenne.
Az ikreket nem kellett sokáig győzködni. Elég nagy
volt a házuk, hogy elhelyezzék benne a kis családot, és
mind Annabelle, mind Thérése örömmel vett részt a
költöztetésben. Nem győztek hálálkodni Chloénak,
amiért leváltja Annabelle-t az étteremben.
– Maga olyan nagylelkű – mondta Thérése, amikor
nővérével együtt beugrott hozzájuk, hogy megnézzék,
hogy van Paul. – Azért jött ide, hogy csend és nyugalom
vegye körül, és most minden gondunkat a vállára veszi.
El sem hiszem.
Annabelle ugyanezen a véleményen volt.
– Franciaországban senki nem tenné meg ezt –
jelentette ki. – Olyan önző lett itt mindenki. Nem létezik
más, csak én, én és én.
Chloe a fejét rázta.
– Nem csak Franciaországban – mondta. –
Mindenütt. Pedig igenis segítenünk kell egymásnak.
Muszáj, és kész. Mert különben… – Vállat vont.
 – Mert különben mindennek vége – fejezte be a
mondatot Thérése.
– Különben is – folytatta Chloe –, szívesen teszem.
Claude bajban van. Nem hagyhatjuk, hogy
tönkremenjen.
– Maga egy angyal! – mondta Annabelle.
– Biztos vagyok benne, hogy kellemes lesz vele
együtt dolgozni – közölte Chloe.
Majd hozzátette:
– Mondják csak: egyedülálló? Nincs felesége, aki
segíthetne neki?
Ezt a beszélgetést Paul szobájában folytatták, a
betegágya mellett. A férfi egy leheletnyit jobban érezte
magát, és mással volt elfoglalva – a könyve egyik
fejezetében felmerülő problémán gondolkodott –, de
Chloe kérdésére felkapta a fejét.
– Régen házas volt – felelte Thérése. – Lyoni volt a
felesége.
– Igen – mondta Annabelle is. – Lyoni volt. Ott
ismerték meg egymást. Claude a szüléinknek dolgozott,
akik nagyon szerették, de miután megismerte azt a nőt,
elvállalt egy állást Lyonban, hogy a közelében lehessen.
Egy étteremben. Azt hiszem, ott tanulta ki a
mesterséget.
Thérése kétkedőn nézett a nővérére.
– Nem hinném, hogy kitanulta. Szerintem valami
konyhai kisegítő lehetett. Az nem ugyanaz. – Szünetet
tartott. – Mindössze öt évig voltak házasok, ha jól
tudom. A nő elhagyta, mi pedig rábíztuk az éttermet.
Nem ingyen, természetesen – mindig rendesen fizette a
bérleti díjat.
– Persze nem sokat – tette hozzá Annabelle. – Nincs
annyi bevétele, hogy sokat tudjon fizetni érte. Itt,
vidéken egyébként is alacsonyak a bérleti díjak. Vannak
épületek, amelyeket szinte ingyen se lehet kiadni.
– Vagy akár teljesen ingyen se – mondta Thérése. –
Haszontalan főbérlők vagyunk, Chloe. Audette semmit
nem fizet, Claude pedig alig valamicskét.
– Az a nő soha nem keres annyit, hogy bármit is
fizessen – magyarázta Annabelle.
– Szegény Claude – tette hozzá Thérése. – Így
elveszíteni a feleségét…
– Bizony, szomorú – helyeselt Annabelle. – Azt
hiszem, magányos.
– Egyetlen férfinak sem kellene magányosnak
éreznie magát – jegyezte meg halkan Chloe.
Paul ránézett. Ő aztán minden tőle telhetőt megtett,
gondolta, hogy elűzze a férfiak magányát.
Lehet, hogy ezt meg is kellene mondania neki. Lehet,
hogy azt kéne mondania: „Te annyi férfi magányát
enyhítetted már…" Nem, ilyet nem mondhat:
félreérthető lenne. Különben sincs kizárva – nyilván –,
hogy Chloe legalább ugyanannyi férfit tett
boldogtalanná is, és még magányosabbá, amikor kilépett
az életük-bői. Ő ugyan barátságosnak írta le a válásait,
de vajon mennyire volt ez önáltatás? Vajon ő hagyta el
az összes férjét, vagy inkább a férfiak hagyták el őt?
Nagyon szépen hangzik, hogy „elváltak útjaink", de
valakinek kezdeményeznie kellett azt az elválást. Van,
aki úgy fogalmaz, hogy elváltak útjaik, miközben
egyszerűen csak otthagyott csapot-papot…
Chloe nem vette észre, hogy Paul őt nézi. Kurtán
Thérése-re pillantott, majd elfordult.
– És azóta? – kérdezte.

A kérdés egy pillanatig ott lebegett a levegőben. Paul

észrevette, ahogy Thérése Annabelle-re pillant.
Magában azt gondolta: „Miért is fizet ez a Claude olyan
alacsony bérleti díjat?"
Végül Annabelle válaszolt a kérdésre.
– Még mindig egyedülálló.
– Pedig jó parti lenne – tűnődött Chloe. – Jóképű
férfi.
– Nagyon – helyeselt Annabelle.
Thérése elfintorodott.
– A külső nem minden. Franciaország tele van jóképű
férfiakkal, akik mégse jók férjnek.
– Vagy egyenesen semmire se jók – tette hozzá
Annabelle. – Mint…
Thérése szúrós pillantást vetett a nővérére. A
társalgás szemmel láthatóan ingoványos területre
tévedt. Vajon ki nem volt jó semmire?
– Mint Philippe? – kérdezte Thérése. Elnézőn
pillantott ikertestvérére, mintha elejét akarná venni a
további vitának. Aztán Chloéhoz fordulva folytatta. –
Philippe a volt férjem.
– Nem rá gondoltam – vetette oda Annabelle.
– Akkor kire gondoltál? – kérdezte Thérése kihívón.
– A te Antoine-odra?
 Most Annabelle tekintete szikrázott. Paul észrevette.
Ismert ilyen ikerpárokat: elválaszthatatlanok, de
időnként szúrós megjegyzéseket és mélységes
gyűlölettel teli pillantásokat váltanak. Ennek fényében
várta a fejleményeket, de Annabelle csak vállat vont, és
azt mondta:
– Tulajdonképpen senkire. Csak általánosságban a
férfiakra, és arra, hogy milyen sok köztük a
semmirekellő. A legtöbb nő egész listát tudna írni róluk,
ha megkérdeznénk őket.
Thérése felsóhajtott.
– Philippe valóban semmirekellő volt. Ezt soha nem
tagadtam.
Chloe próbálta menteni a helyzetet.
– Én rengeteg semmirekellő férfit ismerek – mondta.
– A semmirekellő férfiak száma… az… – Legyintett.
– Temérdek.
Paul felnevetett.
– Tisztában vannak vele, hogy én is itt vagyok? –
kérdezte. – Mégpedig férfi vagyok, és elárulom, hogy a
férfiaknak is vannak érzéseik.
A nők megsértődnek, ha a férfiak becsmérlőn
beszélnek róluk, és igazuk is van, gondolta Paul. De nem
túl következetes az értékítéletük: a férfiakat ugyanis
büntetlenül lehet ócsárolni.
Chloe szeretettel nézett rá.
– Ó, kedvesem, te nem vagy semmirekellő. Ó,
dehogy! Te új típusú férfi vagy. Mi a régimódi,
begyepesedett férfiakról beszélünk.
 Szóval ez a választóvonal, gondolta Paul. Azok a
férfiak, akik úgy gondolkodnak, mint a nők, teljességgel
elfogadhatók, azok azonban, akik másként vélekednek a
dolgokról – úgy, ahogy a férfiak maguktól
gondolkodnak, ha nem győzik meg őket valami másról –,
megvetendők. Persze, mindennek a beláthatatlanul
hosszú ideig tartó nőgyűlölet az oka, és a férfiak aligha
panaszkodhatnak, hiszen régóta esedékes volt már a
kiegyenlítődés. De mégis: meddig tarthat még a
visszavágó?
Annabelle mentegetőzött.
– Nagyon udvariatlanul viselkedtünk. Ahelyett, hogy
hagytuk volna nyugodtan lábadozni. Jó látni, hogy
jobban néz ki.
– Hozunk valami ennivalót – közölte Thérése. – Egy
ilyen rosszullét után levest kell ennie. Gyenge levest.
– Zöldséglevest – mondta Annabelle.
– Azután pedig át kell jönnie megnézni a kisbabát –
vetette fel Thérése. – És Audette-et is. Maga után
érdeklődött. Azt hiszem, mély benyomást tett rá.
Paul visszadőlt az ágyára. Erősebbnek érezte magát,
de nem volt biztos benne, hogy lesz energiája ehhez az
egészhez. Azért jött ide, hogy megírja a könyvét, de az
ehhez szükséges nyugalom mintha a múlté lenne. Itt van
ez az ételmérgezés. Ehhez vegyük hozzá Chloét, aki –
bármennyire élvezi is Paul a társaságát, és bármennyire
csodálja is – mégiscsak sok tud lenni. És akkor most
még ezek a bonyolult helyi viszonyok is: a kisbaba,
Audette, az ikrek, Claude, az unokaöccse, Hugo, és
valahol a háttérben még Philippe és Antoine is… Úgy
érezte, az élet egy kallódó gombolyag: meghúzol egy
szálat, és már szalad is a fonál, megállíthatatlanul,
egyik méter a másik után.

Claude tárt karokkal fogadta Chloét, és megcsókolta

mindkét orcáját. Aztán még egyszer. Chloe
fokhagymaszagot érzett, és még valamit: talán almát?
De nem zavarta. „Szeretem a fokhagymaszagú férfiakat"
– mondta magában. Az első két férje fokhagymás
közegből származott, és volt ebben valami izgató. A
hármas számúnak nem volt fokhagymaszaga: neki
irodaszaga volt – gondolta –, ami áporodott levegő,
papír és műanyag bögrében felszolgált unalmas,
érdektelen kávé furcsa keverékéből állt.
Annabelle csupán egy napja dolgozott az étteremben,
amikor Chloe felajánlotta, hogy leváltja. Claude először
megrémült.
– De hát ez a nő, ez a Chloe, angol! Hogy tudná egy
angol elvégezni ezt a munkát? Nem akarok szkeptikus
lenni, de… de mégis hogyan?
– Nem angol, hanem skót – javította ki Annabelle. –
Elég nagy különbség.
De Claude-ot nem sikerült meggyőznie.
– Csak azért mondom, mert aggódom. Nagyon szép
tőle, hogy elvállalja ezt a hirtelen jött feladatot. –
Szünetet tartott. Arra gondolt, hogy van, ami egész
egyszerűen contra naturam. – Az angolok általában nem
szeretnek felszolgálni. Másokat vesznek fel erre a
munkára.
 Annabelle kedvelte az angolokat, ahogy az
amerikaiakat is kedvelte, és bármikor kész volt
megvédeni őket az olyan megjegyzésektől, amelyeket
szerinte a „gall felsőbbrendűség" diktált. A franciák
hajlamosak lenézni másokat.
– Ó, én erről semmit nem tudok. De azért nem olyan
lusták azok az angolok.
Claude hümmögött.
– Én sem azt mondom, hogy lusták. Azt mondom,
hogy nem szívesen szolgálnak fel. Ez művészet. És lehet,
hogy ők nem értenek hozzá annyira, mint amennyire egy
vérbeli francia pincér. Nem azt mondom, hogy semmire
se jók… – Elhallgatott. – Bocsáss meg, Annabelle,
nagyon goromba vagyok. Mi, franciák néha gorombának
tetszünk, pedig nem is akarunk gorombák lenni. Ez
azért van, mert… – Vállat vont. – Talán a nyelvünkhöz
lehet valami köze. A francia néha kicsit gőgösen cseng.
Mintha maga Isten szólna. Tudod, hogy beszél az Isten.
A francia nagyon jól áll neki, szerintem.
Annabelle nevetett.
– Az angolok meg azt mondják, hogy Isten angolul
beszél. De mi tudjuk, hogy mindig is franciául beszélt.
– Mitterrand elnök – nevetett Claude is. – Emlékszel?
Az emberek Istennek hívták, nem? Annyira találó.
Annabelle elmosolyodott. Mitterrand réges-régen
volt. Olyan régen, hogy már nosztalgiát ébreszt.
– Épp úgy beszélt, mint Isten, mint egy kicsit morcos,
egy kicsit csalódott Isten – folytatta Claude. – De Gaulle
persze túltett rajta is. Ő még úgy is nézett ki, mint Isten.
 – Ah! És Isten vajon Citroënnel járna? –
Gyerekkorában volt egy történelemkönyve, A mi
Franciaországunk, abban voltak fényképek a fekete,
csapott farú hivatali Citroenből állva integető de Gaulle
tábornokról.
Claude elnevette magát a gondolatra.
– De Gaulle-nak sofőrje volt – ahogy Istennek is
lenne. Egyébként beszéltél vele a fizetésről? Remélem,
nem vár túl sokat.
Annabelle már megbeszélte ezt Chloéval.
– Hogy nem vár-e túl sokat? Egyáltalán nem vár
semmit. Azért teszi, hogy segítsen nekünk… Hogy
segítsen neked. Azt mondta, nem kér érte fizetséget.
Claude Rittyentett csodálkozásában.
– Semmit?
– Azt hiszem, elég jómódú. Úgy tudom, sok férje volt,
és akinek sok férje van, az nagy vagyonra tesz szert. –
Elmosolyodott. – A férjek pedig természetesen nagy
vagyont veszítenek el. De ha a férfiak ragaszkodnak
hozzá, hogy ennyivel többet keressenek, ne
panaszkodjanak, ha néha át kell adniuk a pénzük egy
részét.
És most? – tűnődött Claude, amikor Chloe megjelent
az étteremben. Itt van ez az angol nő, akarom mondani,
skót nő, aki felajánlotta a segítségét az én kis
éttermemben, és nekem kell megmutatnom neki, mit
hogyan csináljon. Mi van, ha megsértődik, amiért
kioktatom? Mi van, ha azt hiszi, tudja, hogyan kell
csinálni? Mi van, ha elejti a tányérokat? Vagy leönti a
vendégeket? Mintha nem lenne elég bajom: a kagyló és
az a szegény fickó, aki úgy ágynak esett; az orvos, aki
közölte, hogy ha legközelebb előfordul ilyesmi,
jelentenie kell a népegészségügyieknek; na meg a
folyton elrontott szufléim, pedig annyira igyekszem…
Mert egy csődtömeg vagyok. Egy igazi csődtömeg.
Hiába próbálkozom. Hiába dolgozom keményen, hogy
jobb legyen, nem változik semmi, és nem jutok egyről a
kettőre. Csak tengődöm. Pedig mennyi séf van, akiknek
minden könnyen megy, erőfeszítés nélkül!
Körülrajongják őket! Díjakat nyernek! Könyveket írnak!
Én meg itt vagyok, ebben a nyomorult kis étteremben a
semmi közepén, ahol a vendégek nagy része csak
átutazik, de soha nem tér vissza, és ahol az emberek
panaszkodnak, hogy nem elég finomak az ételek, hogy
túl sósak vagy túl sótlanok, vagy darabos a szósz, vagy
túl száraz és romlott a sajt!
– Maga igazán nagyon kedves – mondta Chloénak. –
Audette a kisbabájával van elfoglalva, az unokaöcsém
meg… – Legyintett, hogy jelezze: köddé vált.
– Nem kell megköszönnie. Örömmel segítek.
Claude megmutatta neki a konyhát. Már jócskán
benne jártak a délelőttben, és késő lett volna elkezdeni
az ebéd előkészületeit. Háborgott egy sort Hugo
önzőségén, hogy így itt hagyott csapot-papot,
elviharzott egy semmiség miatt. Ez azért van, mert…
Elöntötte a tarkóját a forróság. Ez azért van, mert Hugo
nem elég erős. A szülei hagyták, hogy ölbe tett kézzel
üldögéljen. Nem az ő hibájuk, persze, azok után, ami
történt, de egy fiúnak meg kell tanulnia, milyen egy
igazi férfi, ha kezdeni akar valamit az életével. Ő
megpróbálta kikupálni, de nem sokra jutott vele.
Magával vitte, amikor vadászni ment a cimboráival, de
ez sem vált be. Hiába próbálkozott, a fiút semmi, de
semmi nem érdekelte. Persze ilyen korban élünk.
Manapság sok fiúnak hagyják, hogy úgy viselkedjenek,
mint a lányok.
– Az unokaöcsémnek – magyarázta Chloénak – nem
való ez a munka. Túl érzékeny. Nem mindig könnyű
kezelni a vendégeket. – Ránézett a nőre: figyelmeztetni
próbálta. Jelezni akarta, mire számíthat – ha nem is
közvetlenül, de azért mégiscsak figyelmeztetésnek
szánta. A vendégek néha követelőzők, néha gorombák. A
pincérek pedig villámhárítóként szolgálnak a
gorombaságok ellen.
– Rengeteg tapasztalatom van – felelte Chloe. Ez igaz
is volt: rengeteg tapasztalata volt, noha pincérként soha
nem dolgozott. De az sem lehet olyan nehéz, gondolta.
Ami pedig az emberek kezelését illeti, ahhoz csak
határozottság kell, és kész. Chloénak soha nem jelentett
gondot az emberek kezelése.
Chloe vetett egy pillantást a konyhára. Rendetlen –
gondolta. Mindenütt lábasok hevertek. A tűzhely zsíros
volt. A tányérok összevissza, rendezetlenül sorakoztak
ahelyett, hogy méret szerint sorba tették volna őket. A
mosogató feletti polcon tárolt üvegekben zavaros volt az
olaj. Aztán Claude-on időzött el a tekintete. Figyelte,
ahogy kimegy megnézni a napi menüt, amit ő maga írt
ki, kézzel, egy egyszerű papírlapra. Kétségtelenül
jóképű volt, és a szakácsok nagy részével ellentétben
nem volt elhízva.
 Visszajött, kezében a menüvel.
– Ma nincsenek specialitások – mondta.
– Akkor ezt könnyű lesz megjegyezni. Csak annyit
kell mondanom, hogy „nincsenek specialitások".
A férfi a szeme sarkából rápillantott.
– Ez egyébként szándékos.
Chloe végigfutotta az étlapot.
– Ínycsiklandó.
A férfi ismét ránézett, mintha nem tudná eldönteni,
hogy gúnyolódik-e. Chloe észrevette gyanakvó
pillantását, és sietve hozzátette:
– Komolyan gondolom. Ez a normandiai sonka,
például, a feketeribizli-szósszal. Ez nagyon finom lehet.
Imádom a sonkát. Érzem, ahogy… – Elcsuklott a hangja.
Meglátott egy kis halom előrecsomagolt dobozkát, és a
címkéjükön elolvasta, hogy ez a normandiai sonka. Előre
gyártott szósszal.
Claude is észrevette, mit néz. Mentegetőzni próbált:
– Nagyon jó. Audette találta nekem.
Chloénak eszébe jutott, hogy Audette-nek van egy
másik félállása is, egy szupermarketban. És hogy mindig
onnan lopja magának az ételt. Vagyis a normandiai
sonka nemcsak előre gyártott, hanem lopott is.
– Hívhatnánk jambon des voleurs-nek – mondta. –
Tolvajsonka.
Gondolkodás nélkül bukott ki belőle ez a megjegyzés,
és azonnal meg is bánta. De Claude olyan elfoglalt volt,
hogy meg sem hallotta.
 Chloe az egyik polcon meglátott egy halom mosatlan
krumplit. Az étlapon szerepelt a dauphinoises burgonya
is.
Rámutatott hát a krumplira.
– Szívesen megmosom és meghámozom –
ajánlkozott.
Claude mentegetőzése hálába fordult.
– Megtenné? Az nagyon nagy segítség lenne. Nekem
a szardíniát kell készítenem.
Chloe nem kezdte el keresni a szardíniakonzerveket,
de gyanította, hogy ott vannak valahol. Később meg is
látta, ahogy Claude leönti róluk az olajat, mielőtt
elkészítené őket portugál módra. Aztán az üres
konzervdobozon sikerült elolvasnia, hogy a hal Észak-
Afrikából származik. Földrajz… – gondolta, magában
mosolyogva. Az országok nem mindig ott vannak, ahol
szeretnénk, hogy legyenek.
 9

Bleu

A következő öt napban Paul alig látta Chloét – de

tulajdonképpen mást sem nagyon. Chloe feltűnően
kivirult új szerepében, a La Table de St Vincent pincér-
nőjeként. Reggeli után már indult is az étterembe, és
délutánig ott volt, majd hazajött sziesztázni. Este hatkor
aztán visszament az étterembe, az esti műszakra, és
mire ismét hazatért, Paul már rendszerint lefeküdt. A
nővérek pedig egészen belefeledkeztek Audette
ápolásába. Chloe látta őket, és egyszer reggeli közben
elmesélte Paulnak, hogy rajongják körül a csecsemőt és
kényeztetik Audette-et, aki mást se csinál, csak színes
divatmagazinokat olvas, és szinkronizált brazil
szappanoperákat néz.
Paul viszonylagos elszigeteltsége lehetővé tette, hogy
legyen ideje dolgozni, és ismét jól ment neki az írás. Az
étel mint ajándék című fejezet a vártnál még hosszabbra
is sikerült, olyan sok mondanivalója volt arról, hogy mit
jelent enni adni valakinek. Talált egy beszámolót,
amelyből megtudta, miként látták el élelmiszerrel
Hollandiát a német megszállás idején. Elolvasta, hogy
érezték magukat a pilóták, amikor egy mező fölött
ledobták az alacsonyan szálló repülőről az
élelmiszerzsákokat, és aztán az ellenállók fehér
tárgyakból kirakták a földön azt a szót, hogy Köszönjük,
pedig ez nagyon kockázatos volt. A pilóták bevallották,
hogy sírtak. Pedig mi mindenen keresztülmentek már,
és mégis: ez az apró gesztus mindennél többet jelentett
nekik. Akiket lebombáztak, azokért nem ejtettek
könnyet – hiszen ki engedheti meg magának ezt a
luxust? De ezen az egy szón elsírták magukat.
Erről is akart beszélni. Meg aztán arról is akart írni,
milyen vendéglátási szabályokat kell betartani a görög
kolostorokban, ahol minden látogatót meg kell
vendégelni. Leírta, mit jelentett a kenyértörés aktusa, és
milyen kötelezettségek kísérték az élelem megosztását.
Az együtt evés több, mint a beszélgetés: elköteleződés, a
közös emberség felismerése. Ezek a fizikai szükségletek
mindannyiunkban közösek: a nekik való
kiszolgáltatottságunkban mindannyian osztozunk.
Testvérek vagyunk a kiszolgáltatottságban. Ez a
kifejezés annyira megtetszett neki, hogy alá is húzta:
testvérek vagyunk a kiszolgáltatottságban. Igen, azok
vagyunk. Pontosan azok. Ezt a bölcsességet azután az
asztalközösségről, a közös étkezésről való töprengés
követte, és az a gondolat, miszerint minden esetben
morális döntést kell hoznunk, mielőtt leülünk enni
valakivel – akár vendéglátóként, akár vendégként. Ha
morálisan elítélünk valakit, vajon együtt ehetünk-e vele,
bízva abban, hogy elég, ha gondolatban elhatárolódunk
tőle? Vagy kizárólag akkor nem válunk bűntárssá, ha
elutasítjuk az együtt étkezést?
– Jól érzed magad, Chloe? – kérdezte egyik nap,
reggelizés közben.
 A nő azt felelte, hogy jól érzi magát. De aztán
hozzátette:
– Bár amiatt bűntudatom van, hogy így magadra
hagytalak.
Paul biztosította afelől, hogy emiatt nem kell
aggódnia. A könyve napról napra gyarapodott. Most már
rendes kéziratnak tűnt, nem csak pár satnya oldalnak.
Chloe megkönnyebbülten hallgatta. Akkor ez azt
jelenti, hogy lesz egy kis szabadideje is?
Paul óvatosan válaszolt:
– Talán. Nem sok, de talán lesz.
Chloe felbátorodott.
– Az a helyzet, Paul, hogy ez a drága Claude – tényleg
nagyon drága – rettenetesen lelkes szakács, de… –
Könyörgő szemekkel nézett Paulra. – De a
főzőtudománya hagy némi kívánnivalót maga után. Sőt,
igazából mást sem hagy maga után, mint kívánnivalót.
Paul megjegyezte, hogy neki úgy tűnt, Chloe nem
tartja olyan rossz szakácsnak.
– Valóban – felelte Chloe. – Próbáltam pozitívan
hozzáállni. És még mindig próbálok. De nagyon nehéz.
Tegnap egy háromfős asztaltársaság egyszerűen kisétált
az étteremből. Én majdnem nekik mentem.
Felfuvalkodott gasztrosznobok!
Paul várta, hogy folytassa.
– Semmi nem tetszett nekik, az égvilágon semmi.
Azzal kezdték, hogy visszaküldték az evőeszközöket,
mielőtt hozzákezdtek volna az ételhez. Azt mondták,
hogy piszkosak.
– És azok voltak?
 Chloe szemrehányón nézett Paulra, mintha nem a jó
oldalon állna.
– A mosogatógépek nem mindig végeznek jó munkát
– kivéve a német mosogatógépeket. A német
mosogatógépek örök életűek, és makulátlanul tisztára
mosnak mindent. A többi mosogató pedig ember, és az
emberek végképp nem mindig végeznek tökéletes
munkát. Hogy is végezhetnének?
Úgy tűnt, megerősítést vár.
– Szerintem sem végezhetnek – ismerte el Paul.
– Na, ez az. Te érted. Az a társaság nem értette. És
onnantól kezdve csak egyre rosszabb lett. A levest túl
zsírosnak találták.
– És az volt?
Újabb rosszalló pillantás következett, majd:
– Egy kicsit. Nos, valójában eléggé. De csak azért,
mert az alapié volt túl zsíros. És nem is illett a leveshez:
az ugyanis egy marhahúsleves volt, az alaplé pedig
hallal készült.
Paulnak elkerekedett a szeme.
– Az lehetetlen! – bukott ki belőle. – A marhahúsleves
lényege maga a húslé. Ebből áll az igazi húsleves. Az
alapléből és egy jó adag száraz sherryből.
– Tudom – mondta Chloé. – És ezt Claude-nak is
próbáltam elmagyarázni, de minden észrevétel
letaglózza szegényt. Csak sóhajtozik, és azt mondogatja,
hogy igyekszik jól csinálni, de nem megy.
– És a háromfős asztal? Ez már túl sok volt nekik,
igaz?
Chloe megrázta a fejét.
 – Történt még valami. De nem hiszem, hogy abba is
be kellene téged avatnom.
Hirtelen megváltozott az arca. Felélénkült.
– Biztos vagyok benne, Paul, hogy ha venne tőled pár
leckét – mondjuk úgy, hogy egy kis mesterképzést
tartanál neki –, hamar belejönne. Csak mutasd meg
neki, hol rontja el. A többit bízd rám.
– A többit? – kérdezte Paul zavartan.
– A gyakorlást – magyarázta Chloe. – Hogy rögzüljön
a tudás. Hogy visszanyerje az önbizalmát. – Hallgatott
egy darabig. – Megkedveltem őt, Paul. Jó ember. Jó
ember rossz étteremmel.
Paul megjegyezte ezt a mondatot. Jó ember rossz
étteremmel. Lehetne ez egy fejezetcím, hiszen annyi
kérdést felvet. Miért van néha a jó embereknek rossz
éttermük? Vagy esetleg: Vajon mindenkinek olyan
étterem jut-e, amilyet megérdemel?
Chloéra nézett. Tudta, hogy nem mondhat neki
nemet. Annyira nyilvánvalóan nemes lelkű, hogy
gorombaság lenne elutasítani. És Franciaország is: igazi
ajándék, a békés vidékkel, a nyugalommal. Igazán
viszonozhatná valamivel! Pláne, hogy erről ír éppen: az
ételről, az osztozásról és az adakozásról.
Bólintott hát.
– Tudtam, hogy elvállalod! – lelkendezett Chloe. –
Mindössze egy-két óráról lenne szó naponta. Semmi
többről.
– Mikor kezdjük?
– Holnap?
 – És ő vajon belemegy? – kérdezte Paul. Ez azért
mégiscsak sarkalatos kérdés. Az ember nem sétálhat be
csak úgy egy étterembe, hogy megmondja egy
szakácsnak – pláne egy francia szakácsnak –, hogy mit
hogyan kell csinálni.
– Bele fog – felelte Chloe.
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos?
Chloe kimerítő választ adott a kérdésre:
– Szegénykém fülig szerelmes belém – mondta. –
Bármit megtesz, amire kérem. – Tartott egy kis
szünetet.
– Akárcsak te.
– Chloe, én nem vagyok beléd szerelmes.
– Nem is erre gondoltam.
– És nem is teszek meg bármit, amire kérsz.
Chloe döbbenten nézett rá.
– Nahát, pedig én azt hittem, igen! Micsoda hatalmas
csalódás!
– Javíthatatlan vagy.
– Te pedig imádnivaló, Paul.
Paul megrázta a mutatóujját.
– Hízelgéssel nem mész semmire, Chloe.
– Nem is akarok én elmenni sehova – felelte a nő.
– Én az a fajta vagyok, aki nem tágít onnan, ahol
éppen van – metaforikus értelemben, persze.
– Azaz konzervatív vagy.
Chloe hevesen tiltakozott.
– Távol álljon tőlem! Elutasítom a kortárs ortodoxiát,
a közhelyek ismételgetését és az örökölt látásmód
kritikátlan elfogadását. – Egy kis szünetet tartott. – De
hagyjuk is ezt, Paul. A lényeg az, hogy hajlandó vagy
segíteni Claude-nak. Készséges tanítvány lesz, majd
meglátod.
– Megteszek minden tőlem telhetőt. De nem vagyok
biztos benne, hogy működni fog.
– Én viszont biztos vagyok benne – mondta Chloe. –
Minden nagyon jól fog működni. A lehetséges világok
legjobbika fog megvalósulni.
Paul felismerte az utalást a Voltaire-regényre.
– Pangloss – mormogta.
Chloe arca már-már szemérmessé vált.
– Paul, tudtad, hogy hozzámentem egyszer egy
Pangloss doktorhoz?
– Egy igazi Pangloss doktorhoz?
– Ez volt a neve.
Paul azonnal levonta a megfelelő következtetést.
– Ezek szerint életed egy időszakában Mrs. Pangloss
voltál?
– Nevettek is rajtunk az emberek.
– Vajon hibáztathatjuk-e őket ezért?
Chloe elgondolkodott.
– Nem, valószínűleg nem. De akkor is… – Az órájára
pillantott. – Claude már vár az étteremben. Nem
okozhatok neki csalódást.
Paulnak hirtelen eszébe jutott valami, amit még
muszáj volt megkérdeznie.
– Azt mondtad…
– Igen, azt mondtam, hogy…
– Szerelmes beléd. Komolyan mondtad?
 – Igen – felelte Chloe. – Azt hiszem, feleségül akar
venni.
Paul fejében azonnal megszólalt a vészharang.
– De Chloe, hiszen alig ismered. Nem lehet csak
úgy…
– Ne aggódj! – szakította félbe Chloe. – Nem áll
szándékomban még egy férjet szerezni. Nem vagyok én
olyan impulzív e téren! Paul, légy szíves, ezt vedd
tudomásul.
– Ha hozzámennél – kérdezte Paul –, hányas számú
lenne? Hatos?
Chloe vállat vont.
– Az érvénytelenített házasságok is számítanak?
Mert az érvénytelenítés gyakorlatilag azt jelenti, hogy
soha nem is voltunk összeházasodva. Ez kánonjogi
kérdés.
– Számold bele azt is – felelte Paul.
– Ebben az esetben, kedvesem, igen, ő lenne a hatos
számú. De ez nem fog megtörténni, mint már mondtam.
– Mr. Panglosst is beleértve lenne ő a hatodik?
– Őt is beleértve. És egyébként dr. Pangloss volt –
mondta Chloe. – Elvégzett egy PhD-képzést. Mint olyan
sokan mostanában.
– Milyen témában?
Chloe elgondolkodott.
– Bizánci freskók – felelte. – Azt hiszem – tette
hozzá.
Paul zavartan fordította el a fejét. Lehet úgy együtt
élni valakivel, hogy nem tudjuk, milyen PhD-képzést
végzett? Nem lehet, mert ha van valami, amiről az
emberek szívesen beszélnek, az éppen a doktori
témájuk, a saját házastársuknak meg végképp nem
felejtenék el megemlíteni. Nem, ilyen nincs.
Azért kavarta fel annyira ez a gondolat, mert a
legkellemetlenebb következtetést vonta le belőle: nem
biztos, hogy az, aki közel áll hozzád, valóban az az
ember, akinek képzeled. Persze még mindig fennáll az a
lehetőség is, hogy Chloe esetleg szándékosan nem árulta
el az igazat a volt férje PhD-jéről. De Paul már azt sem
zárta ki, hogy a történetei jó részét csak kitalálta. És ha
a kétség egyszer befészkeli magát az ember agyába,
akkor azonnal növekedni kezd. Ez a Pangloss doktoros
sztori egyszerűen túl jó ahhoz, hogy igaz legyen, és ha
valóban csak kitalálta, akkor ugyanennyi eséllyel a
többit is kitalálhatta. Vajon mi a helyzet Antonio
Gigliodoróval vagy a bikaviadal-tudósítóval – a későbbi
Baromfivilág-munkatárssal –, azzal a valamilyen
Octavióval? Mi van, ha Chloe őket is csak kitalálta?
Annyiszor kifejtette, hogy az unalmas élet nem neki
való, hogy ez a sok izgalmas férj még akkor is vonzó
lehet számára, ha csak a képzelet szüleményei. Ez
azonban azt is jelenti, hogy Chloénak talán soha nem is
volt férje – egyetlenegy sem –, és amikor ezekről a
férfiakról mesél, csupán a vágyálmait fogalmazza meg.
Ha a gyerekek kitalálhatnak maguknak képzelt
barátokat, miért ne tehetnék meg ugyanezt a felnőttek
is?
De hát miért szorulna ilyesmire egy olyan ember,
mint Chloe? Paul már attól is árulónak érezte magát,
hogy egyáltalán felmerült benne ez a gondolat. Hiszen
ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy szándékos
hazugsággal vádolja, márpedig mi sem állt tőle
távolabb. Ráadásul szerette is Chloét – mi több, csodálta
–, és egyáltalán nem tetszett neki a gondolat, hogy
esetleg megrögzött hazudozó. De ez a Pangloss doktor…
enyhén szólva is feszegette a hihetőség határait.
De az is lehet, hogy csak tréfált, és nem is akarta,
hogy komolyan vegye. Végső soron ez is egy eshetőség
volt. Azonban Paul is tisztában volt vele, hogy valójában
csak próbál megkapaszkodni az utolsó szalmaszálban. A
legvalószínűbb következtetés mégiscsak a
legkellemetlenebb: vagyis hogy Chloe egy hazudozó, aki
átverte őt a múltjával kapcsolatban.
De vajon egy ilyen kifinomult nő, mint Chloe, milyen
élvezet talál ebben az értelmetlen megtévesztésben?
Mégis mit képzel?

Paul aznap egy másik felkérést is kapott. Miközben –

félig megbántva, félig zavarban – még mindig Chloe
nyilvánvaló fantáziálásain törte a fejét, váratlanul
betoppant hozzá Annabelle. És egyenesen a tárgyra tért.
– Lenne olyan szíves segíteni nekünk ma délután?
Paul aligha utasíthatta vissza – legalábbis
elméletben.
– Ha tudok.
Annabelle ezt beleegyezésnek vette.
– Jó. Audette-nek el kell mennie a szupermarketbe.
És mivel nincs autója, ezért valakinek el kell vinnie.
Reménykedve nézett a férfira. Paul legszívesebben
felsóhajtott volna, de türtőztette magát.
 – A baba nem mehet vele – folytatta Annabelle –,
ezért valakinek otthon kell maradnia vigyázni rá.
Therése egyedül nem boldogul, folyton azon izgul, hogy
leáll a baba légzése, ezért nekem is velük kell
maradnom. Ami azt jelenti, hogy nincs senki, aki el
tudná vinni Audette-et vásárolni.
Paul ekkor megjegyezte, hogy nincs autója.
– Nem vagyok biztos benne, hogy vezethetem Chloe
autóját. Nem tudom, milyen biztosítást kötött, de
utánanézhetek, ha szeretné.
Annabelle jelezte, hogy nem szükséges.
– Ha gondolja, használhatja a mi autónkat. Az
minden sofőrre biztosítva van.
Várt, és Paul tisztában volt vele, hogy csak
egyféleképpen válaszolhat. Kedvelte az ikreket, és
segíteni akart nekik.
– Azt hiszem, el tudom vállalni. Mikor?
Megbeszéltek egy időpontot, és miután Paul eltöltött
néhány viszonylag terméketlen órát az íróasztala előtt,
átsétált Thérése és Annabelle házához. Thérése nyitott
ajtót. Az ujjával jelezte, hogy maradjon csöndben, és
suttogva elmagyarázta, hogy alszik a baba.
Audette a konyhában ült, fakó rózsaszín köntösben,
és cigarettázott. Mihelyt Paul belépett, elnyomta a
cigarettáját egy tálkában, majd felállt.
– Kész vagyok – vetette oda a szoba felé menet.
Annabelle már hozta is a kocsikulcsot.
– Néha nehéz váltani – mondta, miközben átadta
Paulnak a kulcsot. – Meg kellene nézetnem a váltót, de
tudja, hogy van ez. Különben meg, minden rendben lesz.
 – Idő – mondta Thérése. – Soha nincs idő semmire.
– Ne is mondd! – folytatta Audette. – Cigit se tudok
venni.
– A baba miatt – magyarázta Thérése Paulnak.
– Igen – mondta Audette. – Tudja, megszületett a
kisbabám.
– Hallottam – mondta Paul.
Audette összeszedett néhány dolgot, amire szüksége
volt a szupermarketben.
– Van nálad pénz? – kérdezte Annabelle.
Audette nem válaszolt, csak elutasítón legyintett.
– Van egy listám – mondta, és ujjával a fejére bökött.
– Idebent.
– Nekünk kell egy kis kenyér – mondta Thérése.
– Megkértem André urat, hogy tegyen félre néhány
veknit.
– Pah! – kiáltott fel Audette.
Annabelle észrevette Paul döbbent pillantását.
– Audette és André úr között nézetkülönbségek
vannak – suttogta.
– Ezzel mind így vagyunk – felelte Paul tapintatosan.
Audette félreértette. Érdeklődéssel nézett a férfira.
– Szóval egyetért velem azzal a fickóval
kapcsolatban?
– Nem azt mondta! – csattant fel Annabelle.
Majd, mintha meg akarná nyugtatni Audette-et,
hozzátette:
– Néha kicsit erős véleménye van, de helyén van a
szíve.
– Pah! – kiáltott fel Audette ismét. – Le Pen-féle.
 – A pékeket a kenyerükről kell megítélni, nem a
politikai nézeteikről – mondta Thérése.
Paul összevonta a szemöldökét. Úgy érezte, hogy ez
alapvetően helytelen hozzáállás, hiszen meg kell
határozni az ítélkezés alapját. Erről is kell beszélnie a
könyvében. Írhatna egy fejezetet Mindennapi kenyerünk
címmel… Egy jó pék is lehet rossz ember – és egy rossz
ember is lehet jó pék. Persze az ember megteheti, hogy
nem vesz kenyeret egy jó péktől, mert rossz embernek
tartja, de ezt könnyebb mondani, mint valóban
megtenni, főleg egy kis településen. És ki is tágíthatjuk
ezt a problémát. Bojkottálnunk kell-e azokat az ételeket,
amelyek rossz vezetők által kormányzott országokban
készülnek? Ha így teszünk, nagyon erényesnek
érezhetjük magunkat, pedig valójában ártatlan
farmereket büntetünk. Ezeket a kérdéseket hosszabban
is ki lehetne fejteni, ha majd odáig jut a könyvében – de
ebben most már nem volt olyan biztos.
– Sok fasiszta van a faluban – közölte Thérése.
– Minden szerdán beülnek kávézni.
Paul felsóhajtott.
– Miért nem emlékeznek az emberek?
– Mire kellene emlékezniük? – kérdezte Thérése.
– Arra, hogy legutóbb is hova vezetett – felelte Paul.
– A harmincas években.
– Azért, mert tudatlanok – mondta Thérése. – Az
átlagember nem ismeri a történelmet. Az iskolai oktatás
kimerül néhány szlogenben meg a felszínes
ismeretekben. – Lesütötte a szemét. – Franciaország
olyan szép hely volt. Békés. Rendezett. De most…
csúnyaság van helyette. Idegenek vagyunk egymásnak.
Azt se tudjuk, kik a szomszédaink.
Audette már nem is figyelt rá. Inkább Paulhoz
fordult, és azt mondta:
– Mennünk kell. Majd visszafelé elhozzuk a kenyeret.
Induljunk.
Az autó kint állt. Miközben Annabelle a sebesség-
váltó működését magyarázta Paulnak, Audette beült az
anyósülésre.
– Au! – kiáltott fel, azután pedig: – Á!
Annabelle még mindig azt magyarázta, hogy kell
sebességet váltani. A vezetőülésen ült, Paul pedig a
nyitott ajtón át figyelte. Mielőtt átadta volna helyét a
férfinak, elbúcsúzott Audette-től.
– Légy óvatos – mondta, majd odahajolt, és arcon
csókolta. Talán a vártnál kicsit hosszabban is. Paul
ösztönösen elfordította a tekintetét.
Amint Audette kiszabadult Annabelle öleléséből,
megpróbálta bekötni magát.
– Még mindig túl kövér vagyok – morgott. – Az ember
azt hinné, miután megszüli a babát, rögtön soványabb
lesz. De hát nem így megy.
– Nem – mondta Paul. – Ebben én is biztos vagyok.
– Maga nem is szült babát – jegyezte meg Audette.
Paul meglepődött.
– Soha nem is állítottam ilyet.
– Akkor nem is tudja, milyen – jelentette ki a nő. –
Egyik férfi se tudja.
– De azt hiszem, el tudom képzelni – mondta Paul
szelíden, miközben a váltóval küszködött.
 – Nem hinném – felelte Audette.
Paul nem mondott semmit.
– Maga szerint meg kellene engedni, hogy két férfi
összeházasodhasson? – kérdezte Audette.
– Miért is ne – felelte Paul elfogulatlanul. – Ha ez
teszi őket boldoggá.
Audette felé fordult az ülésében, hogy jól
megnézhesse magának.
– Maga szerint az helyes, ha két férfi megpróbál
gyereket csinálni?
– Nem hiszem, hogy ezt tennék – válaszolta Paul.
– De maga szerint helyes? – erősködött Audette.
Lassan kifordultak a közútra.
– Az – felelte a férfi.
– Maga összeházasodna egy másik férfival? –
kérdezte Audette.
– Vannak férfiak, akik a saját nemüket részesítik
előnyben. És vannak ilyen nők is. – Az utat bámulta, de
érezte magán a nő tekintetét.
– Mért mondja ezt? – kérdezte Audette, kihívó
hangon. – Mért mondja, hogy nők is vannak?
– Eredetileg a férfiakról beszéltem. Mégpedig azért,
mert maga megkérdezett – vagy nem így volt? És
megjegyeztem, hogy amit a férfiakról mondtam, az a
nőkre is igaz.
Audette elfordította a fejét.
– A férfiak akkor sem értik – mondta, majd
elhallgatott.
Húsz percig utaztak. Az út mentén kétoldalt
búzamezők húzódtak, majd néhány kilométer után egy
lomha folyón átívelő hídhoz értek. Egy kis állat – talán
görény – szaladt az autó elé, és Paul hirtelen fékezett.
Az állat eltűnt a bozótban – ki tudja, miféle vidéki
istenség menti meg ezeket az életeket –, ők pedig
folytatták útjukat. Az incidens mindenesetre
kizökkentette Audette-et a makacs hallgatásból.
– Nagyon boldog vagyok a kisbabámmal – szólalt
meg. – Nem gondoltam, hogy így lesz.
– Az jó – felelte Paul. – Nehéz is lenne, ha másként
érezne, gondolom.
– Bleu először azt mondta, hogy ne tartsam meg –
folytatta. – Azt mondta, már így is túl sok kisbaba van.
Állandóan kiabált.
Paul diplomatikus maradt.
– Bleu? Ő a… a partnere?
Audette felhorkant:
– Quel imbécile! Méghogy partner!
– Á, értem. Akkor jobb magának nélküle.
Audette bólintott.
– Leszámítva, hogy… – Nem fejezte be a mondatot.
Paul várt.
– Leszámítva mit?
– Azt leszámítva, hogy mégis kell neki a baba.
Hallotta, hogy megszületett. Most már kell neki.
– El akarja venni magától? Komolyan elvenné
magától?
Audette letekerte az ablakot, és kiköpött.
Az autó kicsit megingott, de rögtön egyenesbe jött.
– Igen. Azt mondta, mivel fiú, és ő az apja, joga van
hozzá. Azt mondja, őnáluk ez így megy.
 Paul megkérdezte, mit jelent, hogy „őnáluk". Aztán
eszébe jutott, hogy hallott valami lótolvajokról.
– Alja népség – mondta Audette. – A legalja. Mind
azok.
– Mit csinálnak?
– Lopnak. Manapság főleg autót. Régen lovakat
loptak, de abból már nincs olyan sok errefelé. Ha
találnak egyet, azt is ellopják, de főleg autót lopnak. És
motort. Ellopják itt a motorokat, és felviszik Párizsba,
hogy eladják a banlieue-ben, a külvárosban. A rendőrök
soha nem találják meg őket, mert nem is mernek oda
bemenni. – Rövid szünet után folytatta. – A rendőrök
gyávák. Mind.
Paul megjegyezte, hogy szerinte senki nem vehet el
csak úgy egy kisbabát az anyjától.
– Ezt biztos senki nem engedné meg. Elmehetne a
bíróságra, nem?
Audette vállat vont.
– Bleu-t ez nem érdekli. Attól még megcsinálja. –
Bánatosan nézett Paulra. – Ő nem olyan, mint maga. Ő
egy disznó.
Paul felvonta a szemöldökét.
– Ó, hát akkor nem aggódnék.
– Látja, maga egy úriember, igaz?
A férfi felnevetett.
– Maga hízeleg.
– Nem, tényleg így gondolom. Maga soha nem ütött
meg senkit, ugye? Maga nem csinál semmi ilyet. Soha
nem emelne kezet egy nőre.
 – Nem. Nem tennék ilyet. De másra sem, azt hiszem.
Az erőszak nem old meg semmit.
– Ezt Bleu-nek is mondja meg – mondta Audette
keserűen. Lesütötte a szemét, majd váratlanul, minden
figyelmeztetés nélkül a férfi combjára tette a kezét.
Fölnézett, hogy lássa, mit szól hozzá.
Paul lepillantott a combjára. A nő kissé meg is
szorította. Erre Paul kimondta, ami elsőként eszébe
jutott:
– Ezt inkább ne! Bocsánat.
A nő nem vette el a kezét.
– Nem kedvel?
– Dehogynem kedvelem. Csak nem hiszem, hogy
bármi is lehetne kettőnk közt.
Audette elhúzta a kezét.
– Köszönöm – mondta Paul.
– Csak kíváncsi voltam – felelte a nő.
– Mire volt kíváncsi?
Audette kinézett az ablakon.
– Kíváncsi voltam, hogy érdeklem-e. Most már
tudom, hogy nem.
Paul összeráncolta a homlokát.
– Nem.
Aztán ráébredt, hogy ez félreérthető is lehet – de
elkésett.
– Az olyan férfiakat, mint maga, akik ilyen
figyelmesek, általában nem érdeklem. Nem baj. Az
emberek meg hadd csináljanak, amit akarnak.
Lányokkal, fiúkkal: mit számít? Igazából tényleg
mindegy.
 – Én nem… – tiltakozott Paul. – Nem erről van szó.
Audette megrázta a fejét.
– Nem kell magyarázkodnia. Kit érdekel ez
manapság?
Egy hatalmas táblához értek, amely az előttük álló
szupermarketet hirdette.
– Ide megyünk – mondta Audette. – Mögötte meg tud
állni. Van ott egy spéci hely. Ott megvárhat, amíg
bemegyek.
Paul még mindig tisztázni akarta magát.
– Hadd mondjak még valamit – kezdte.
Audette a szavába vágott:
– Mondtam már. Nem érdekel.
– De…
A nő azonban nem figyelt rá, neki pedig le kellett
parkolnia.
– Várjon meg – mondta. – Nem tart sokáig.
 10

Soupe à l'oignon

Chloe szeme elkerekedett.

– Hogy mit csinált? – kiáltott fel.
Együtt reggeliztek, miután Paul visszatért a boulangerie-
ből. Négy friss vajas croissant virított előttük egy kis
kenyérkosárkában. A két nagy bögrében tejeskávé
gőzölgött, az asztal túlsó végében pedig összehajtott
újság hevert, amit mindketten csak később szándékoztak
megnézni. De a lap főcímét így is el lehetett olvasni: A
vasutassztrájk harmadik napja – Az elnök figyelmezteti…
Amikor Chloe előző este hazaért az étteremből, Paul
már rég lefeküdt. Így hát csak most mesélte el neki
kiruccanását a szupermarketbe Audette társaságában.
– Ellopta a teljes árukészletet – mondta. – Legalábbis
gondolom. Én nem mentem be. Nem láttam magát a
lopást.
– Az autóban vártad?
– Igen. Azt mondta, meg kell látogatnia az egyik volt
munkatársát. Én ott ültem és hallgattam a rádiót, míg ki
nem jött, nagyjából tíz perc múlva. Egy hatalmas dobozt
cipelt.
– És minden benne volt?
– Igen, minden. Aztán visszament két másik dobozért
– összesen háromért. Babafelszerelés. Ételkonzervek.
Mosópor. Minden. Segítettem neki bepakolni az autóba,
aztán visszafuvaroztam. Persze akkor még nem tudtam,
csak később mondta el. Úgy tűnt, nem fél, hogy kiderül.
Nem egy ijedős fajta.
Chloe a szemét forgatta. Paul pedig, miközben nézte,
arra gondolt: „Biztosan tévedtem. Félremagyaráztam.
Lehet, hogy Pangloss doktor vicc volt, de az biztos, hogy
nem szándékos félrevezetés. Talán nem is gondolta,
hogy komolyan veszem."
– És hogy mondta el? – kérdezte Chloe.
– Megkérdeztem, visszamegy-e a szupermarketba, ha
kicsit nagyobb lesz a baba. Azt felelte, hogy nem,
ugyanis már beadta a felmondását. Ez persze
mindenképp pénzveszteséggel jár majd, mondta, mert
az étel nem lesz olcsóbb, és itt épp ez jelentette a
mellékest.
– Így is lehet mondani – jegyezte meg Chloe
gúnyosan.
– Igen. Megkérdeztem, kapott-e kedvezményt mint
alkalmazott, és kinevetett. Azt felelte, száz százalék
kedvezményt kapott. Aztán hozzátette, hogy mindenki
ugyanezt a kedvezményt kapta. Erre megkérdeztem,
nem zavarta-e a vezetőket, mire ő jellegzetesen franciás
hangot hallatott. Azt hiszem, azt mondta, hogy bof. Vagy
pfff. Vagy valami hasonlót. Aztán annyit mondott, hogy
csak a diszkréciót követelték meg a dolgozóktól. Ha nem
használták ki túlságosan a rendszert, és nem vittek el
túl sok mindent, akkor a vezetés is szemet hunyt.
Chloe belekortyolt a kávéjába, és egy pillanatra
becsukta a szemét.
 – Isteni ez a kávé – mondta. – A meleg reggeli
napsütés. Ez a kávé. És nézz ki arra! – Az ablakra
mutatott, amelyen túl egy sor nyárfa jelezte a kert
végét. A fák mögött frissen kaszált mező terült el, a
széna takaros bálákba rendezve hevert rajta. Három-
négy galamb szállt el fölötte alacsonyan, kissé
bizonytalanul.
– Egy ilyen helyen mindent megbocsát az ember,
Paul. Én legalábbis. Itt minden olyan más, nem?
Paul tudta, hogy érti ezt. Az erkölcsi feddhetetlenség
talán északi fogalom – a protestáns lelkiismeret és a
protestáns táj velejárója. A lágy dombok, a meleg és a
kakukkfűillatú levegő értelmetlenné teszi az erkölcsi
parancsolatokat. Lazíts. Ne aggodalmaskodj. A
szabályokat sem betartani, sem fenntartani nem
érdemes.
De legbelül valami fellázadt benne: nem számít,
milyen csábítók ezek a déli kísértések. És ha már ilyen
hangulatba került, önmagát is meglepve váratlanul
feltette a kérdést:
– Ez a Pangloss doktor… valóban létezett?
Chloe letette a bögréjét. Paul észrevette, hogy egy
kicsit kilöttyintette a kávéját. Talán megremegett a
keze? Zavartan fordította el a tekintetét.
A nő kissé késve válaszolt, de amikor megszólalt,
nyugodt volt a hangja.
– Te komolyan vetted, amit mondtam? Jaj, bocsánat!
Azt hittem, érted a viccet.
Paul lopva rápillantott, aztán ismét elkapta a
tekintetét.
 – Hát persze, hogy értettem a viccet. Csak aztán arra
gondoltam: mi van, ha tényleg volt egy dr. Panglossod?
De most már tudom, hogy tévedtem.
Szinte azonnal érezni lehetett, ahogy szertefoszlik a
feszültség. Chloe szemmel láthatóan ellazult, és újabb
kortyot ivott a kávéjából. Most már biztos kézzel emelte
fel a bögréjét.
– De ismertem valakit, aki egy kicsit Pangloss volt –
mondta. – Igazi optimista. Macintyre volt a neve, de én
mindig Panglossnak hívtam. – Rövid szünet után
mosolyogva tette hozzá: – Nem mentem hozzá.
– Akkor soha nem voltál Mrs. Pangloss – jegyezte
meg Paul.
– Persze, hogy nem – felelte Chloe. – Ha az lettem
volna, megtartom a nevet. Hiszen olyan ellenállhatatlan!
Pompás lenne. Képzeld el, hogy ezen a néven szólítanak
a repülőtéren. Kérjük, hogy Mrs. Pangloss fáradjon a
poggyászfeladó pulthoz. Képzeld csak el!
– Csak éppen manapság senki nem kapná fel a fejét
erre a névre – mondta Paul. – Senki nem olvassa már a
Candide-ot.
– Nem is várom el, hogy olvassák – vágta rá Chloe.
– De szerintem a művelt ember definíciója az, hogy
legalább tudja, mi áll azokban a fontos könyvekben,
amiket nem olvasott el.
Kezd újra formába lendülni, gondolta Paul
mosolyogva, majd elvett egy croissant-t, és töltött
magának még egy kis kávét. Miközben dzsemet kent a
croissant-ra és falatnyi darabokra tépkedte, nyugodtan
gondolkodhatott. Nagy kő esett le a szívéről. Utólag
abszurdnak tűnt a gyanakvása is, és elszégyellte magát.
Chloe olyan kedves hozzá. Hiszen kölcsönadta neki az
edinburgh-i lakását, és itt is megosztja vele a bérelt
házat. Még a költségekhez sem kell hozzájárulnia, és
amikor Paul megpróbálta kifizetni a részét, Chloe
visszautasította. Paul már arra gondolt, hogy erőnek
erejével rátukmálja a pénzt. Nem kellett volna
kételkednie benne.

Ezen a reggelen adta Claude-nak az első leckét. Chloe is

ott volt, félig-meddig oda is figyelt, de javarészt a
konyha – általa mélytisztításnak nevezett –
takarításával volt elfoglalva. Kinyitotta a szekrényeket,
kipakolta a tartalmukat, és mindenbe beleszagolt, sőt
néha bele is kóstolt, mielőtt visszatette vagy végleg
kidobta. Pault megdöbbentette, milyen jól fogadja
Claude ezt a drasztikus beavatkozást a konyhája
rendjébe egy ideiglenes, képzetlen pincérnőtől, aki
ráadásul önkéntes. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy
egy francia szakács – legyen az bármilyen rangú –
eltűrje ezt a viselkedést. Aztán eszébe jutott, hogy
Claude valójában semmilyen rangú, sőt nem is igazi
szakács – aki egyszerűen csak működtet egy éttermet,
amelyet a környékbeliek Franciaország második
legrosszabb éttermeként emlegetnek; és aki
figyelmeztetést kapott a helyi orvostól, hogy értesíti az
egészségügyi hatóságot; és akinek a konyhája nemrég
szülőszobául szolgált. Ilyen körülmények között nem
volt abban a helyzetben, hogy tiltakozzon.
 Chloe a szekrények után az edényeket vette célba.
Antik darabok voltak valami omladozó, elhagyott
kúriából, egy népszerűtlen chateau-ból. Rézből
készültek, és a szegekre akasztva függtek a falon. Chloe
bepakolta a mosogatóba, majd egyesével végigsúrolta
mindet, mielőtt visszaakasztotta őket a szegekre.
– Hogy fel tud halmozódni a piszok – mondta
vidáman, miközben a legnagyobb edényt vette éppen
szemügyre. – Baktériumok egész nemzedéke sorakozik
rajta. Nézd, Paul! Nézd csak meg! Ez talán a
rosszullétedet is megmagyarázza.
Paul zavarba jött Chloe nyilvánvaló
tapintatlanságától: úgy beszélt, mintha Claude ott sem
lenne. Így aztán ő – Claude ismételt bocsánatkérésére –
igyekezett elbagatellizálni a kagylós incidenst. „Nem túl
szerencsés újból felhozni ezt a témát" – gondolta.
Claude azonban most is zokszó nélkül tűrte a
kritikát.
– Igaza van – mormogta. – Jobban oda kell figyelnem
az ilyesmire.
– Bizony – mondta Chloe. – Muszáj lesz. Gondolom,
az az aranyos fiú az oka.
– Az unokaöcsém – kezdte Claude. – Igen…
– Ő az unokaöccse – súgta Paul Chloénak. – Az
unokaöccse, Chloe.
– Tudom – csattant fel Chloe. – De az nem mentség!
– Beszélek vele – fogadkozott Claude.
Paul szemügyre vette Claude arcát. Nyoma sem volt
rajta sértettségnek, ami alátámasztotta Chloe
feltételezését, miszerint a férfi szerelmes belé. Látván a
szakács arcát, Paul úgy vélte, hogy ez valószínűleg így is
van. A férfi tekintete szinte csüngött Chloé arcán, és
azonnal felderült, ha a nő ránézett. Milyen furcsa,
gondolta Paul, hogy az ember szemében valósággal fény
gyűl, ha megpillantja vágya tárgyát. Igen, Claude
beleszeretett Chloéba, ez teljesen nyilvánvaló, Chloe
pedig… Nos, az ő lelkében már nehezebb volt olvasni.
Szemmel láthatóan kedvelte Claude-ot, de ahogy most
bánt vele, az inkább valami szigorú szeretethez
hasonlított. A dolgok jelen állása szerint csak annak a
férfinak van esélye bekerülni a kegyeltjei közé, akinek
az edényei is kiállják a próbát. Ez azonban, gondolta
Paul, még nem történt meg.
Amíg Chloe a takarítással volt elfoglalva, Paul – fél
szemmel az órát figyelve – végignézte Claude-dal az
ajánlott ebédmenüt. Nem sok idejük volt, hiszen már
elmúlt tíz óra, és az első ebédvendégek általában nem
sokkal dél után érkeztek. Claude fejében több fogás is
felmerült, köztük egy gombás quiche, amit előző nap
készített. Paul megkóstolta, és rögtön elvetette.
– A tésztája – mondta – nem sült át. Ragacsos.
Claude lelombozódott.
– Nem jó, ha a tészta kiszárad és törékeny lesz –
mondta.
– De az se, ha nyers – válaszolta Paul, és letört egy
kis darabot a quiche széléről. – Nézze. Hozzáragad az
ujjamhoz.
A leves következett, amelynek hagyma volt az alapja,
és három napja készült. A levesbetétnek szánt kenyeret
már akkor bedobták a fazékba, így aztán mostanra
teljesen szétmállott, és a folyadék alján a sajttal együtt
nyúlós masszát képezett. Ráadásul a leves – valamilyen
furcsa oknál fogva, amit Paul nem tudott megfejteni – a
megszokott barna helyett különös zöld színű volt.
– Van időnk újrakezdeni – jelentette ki Paul, miután
letette a kóstoláshoz használt kanalat. Akárhogy is
igyekezett, nem sikerült teljes mértékben elnyomnia
arcán a döbbent kifejezést, amikor megérezte a furcsa
zöld étel ízét.
– Nem ízlik? – kérdezte Claude. Idegesen hajolt
előre, hogy megvizsgálja saját alkotását.
– Nem arról van szó, hogy nem ízlik – felelte Paul
sietve. – Csak soupe à l'oignon-nak valahogy szokatlan.
Azonban Claude elkeseredett ábrázatát látva sietve
hozzátette:
– Tudja, többféle elképzelés is létezik ezzel a levessel
kapcsolatban. Van, aki sör és bor nélkül készíti. Sőt,
olyan is van, aki még az ecetet is kihagyja belőle.
Claude most már kétségbeesetten nézett rá.
– Sör? Bor?
– Hadd mutassam meg! – ajánlkozott Paul. – Hol van
a hagyma?
Chloe, aki fél füllel hallotta őket, odakiáltott a
konyha másik végéből:
– Azt hiszem, ezt keresitek. – Felmutatott néhány
satnya hagymát, amelyeket ráadásul túl korán húztak ki
a földből, ugyanis még zöldek voltak. Paul szemügyre
vette őket.
– Attól tartok, ez így nem lesz jó – mondta. – Ennek a
levesnek a hagyma a lelke.
 Claude az órájára pillantott.
– Kaphatok tíz percet?
– Nincs sok időnk – felelte Paul kétkedve.
– Csak tíz perc – erősködött Claude. – A nővérem,
Hugo anyja. Itt lakik a faluban. Mindig van hagymája.
– És néhány üveg söre is? – kérdezte Paul. – Barna
söre. A borostyán a legjobb.
Claude bólintott.
– Mindig teli van az éléskamrája.
Amint Claude kilépett, Chloe felemelte a
hüvelykujját.
– Csak egy kis bátorítás kell neki – mondta. – A főzés
önbizalom kérdése, nem gondolod?
– Önbizalomé és a megfelelő hozzávalóké –
egészítette ki Paul. – Ez a hagyma… – Lemondóan
legyintett a kis, fonnyadt halomra.
Chloe folytatta a takarítást. Most a vágódeszkákon
volt a sor, amelyeket szappanos vízzel sikált. Ez a
vártnál hosszabb ideig tartott: mintha az évek során
beleivódott volna a zsír a fába. Mintha valami palimp-
szeszt egymás után előbukkanó rétegeit kellene
ledörzsölni és leöblíteni. Paul az undortól megbűvölten
nézte, miközben lenyűgözte Chloe ítélkezéstől mentes
vidámsága. Büszke volt rá, és tetszett neki a nő
gyakorlatiassága, ahogy feltűrte a ruhája ujját, és
nekigyürkőzött ennek a potenciálisan lelombozó
feladatnak. És az is lenyűgözte, hogy mindezt mások
javára vállalta el, nem pedig a saját hasznára.
Paul hozzáfogott a sajtreszeléshez és a
fokhagymaszeleteléshez. Mire Claude visszaér, minden
készen áll majd, hogy az egyik frissen mosott edényben
el lehessen kezdeni a hagyma dinsztelését – amit
Claude-nak mindenképpen szigorú felügyelet mellett
kell elvégeznie. Ez ugyan alapvető készség, de éppen
ilyen alapvetőek voltak Paul kétségei is Claude
képességeit illetően: biztos akart lenni abban, hogy a
férfi különbséget tud tenni karamellizálás és szénné
égetés között. Alig tudta elhinni, hogy valaki, aki
ennyire alkalmatlan, űzheti a szakmát. Talán valóban
igazuk van a helyieknek, és ez Franciaország második
legrosszabb étterme.
Claude nem sokáig volt távol. Jó hagymát talált: négy
hosszú füzért, breton módra szépen összefonva,
tökéletes állapotban, használatra készen. Ráadásul az
unokaöccsét is megtalálta, aki most elkísérte, és néhány
hagymafüzérrel a kezében döbbenten szembesült a
konyha átalakulásával.
– Visszajött az unokaöcsém – jelentette be Claude, a
fiatalember felé biccentve. – Átgondolta a dolgokat.
Paul mosolyogva nyújtotta felé a kezét.
– Volna olyan szíves segíteni nekünk? – kérdezte.
– Ebédre készítünk néhány fogást.
Hugo bólintott, és leakasztott egy kötényt az ajtóról.
Chloe megrázta a mutatóujját.
– Az a kötény piszkos – mondta. – Itt van. – A
táskájából előhúzott egy frissen mosott fehér kötényt.
Hugo elvette, és elégedetten magára kötötte.
– Jobb? – kérdezte Chloe.
– Sokkal jobb – mormogta Hugo.
 – Hozzáállás kérdése minden – mondta Chloe.
Paulhoz fordult, jelezve, hogy folytatódhat a
mesterképzés. – Jó sokat készítsetek abból a levesből –
javasolta.
– Rengeteg vendég lesz, és mielőtt megjönnek, még
mi is ehetnénk egy-egy tányérral.
Paul nekilátott. Észrevette, hogy bár Claude is
segédkezik, el-elkalandozik a figyelme, és sokkal jobban
foglalkoztatja Chloe, mint a mesterkurzus. Vele
ellentétben Hugo árgus szemmel leste minden
mozdulatát, ezért egy idő után már a fiúhoz intézte a
tanácsait. Ezt Claude cseppet sem bánta, és lassan egyre
távolabb került tőlük – Chloéhoz pedig egyre közelebb.
Végül inkább neki segédkezett a takarításban.
A fiatalember készséges tanítványnak bizonyult. A
soupe à l'oignon nem túlságosan bonyolult étel, még a
Paul által követett hagyományosabb recept szerint sem,
így hát hamar elkészült, és készen állt a fogyasztásra.
Ebédre terveztek még erdeigomba-tekercset, amelyhez
az alapanyagot Paul vásárolta meg előző nap a piacon,
gyöngytyúkot vörösboros jus-vel, és nyelvhalat Dugléré
szósszal.
Amikor Paul közölte javaslatát – nyelvhal Dugléré
módra – Hugo felélénkült.
– Dugléré! – kiáltott fel. – Adolphe Dugléré kitűnő
szakács volt.
Paul érdeklődve fordult a fiú felé.
– Ismeri?
Hugo bólintott.
– Igen. Olvastam róla.
 Majd hozzátette:
– Bár én jobban szeretem a nyelvhalat Véronique
módra.
Claude alig tudta leplezni a döbbenetét.
– Tényleg? Komolyan?
– Igen. És van kint szőlőnk, amit használhatnánk
hozzá. Ott nő, a falnál. És már érett is.
Paul eltűnődött.
– Érdeklik a nagy szakácsok?
Hugo bólintott.
– Igen, hát persze. Néhányukról könyvem is van.
– Nyelvhal Véronicjue módra? – kérdezte Paul.
– Auguste Escoffier – válaszolta Hugo. – Ő találta ki.
Azt hiszem, valami operához van köze, aminek
Véronique a címe. De lehet, hogy nem így van.
– O, tényleg?
– Van, aki szerint a párizsi Ritz szakácsa, Mailét
találta ki, és egy másik szakács újszülött kislányáról
nevezte el.
Paul elmosolyodott.
– Ezt nem tudtam.
Hugo a nagybátyjára pillantott, aki már a helyiség
túlsó végében volt.
– A nagybátyámat soha nem érdekelte az ilyesmi.
Mindig azt mondja, hogy az étel csak étel. – Szünetet
tartott. – Én nem így gondolom, monsieur. Én úgy
gondolom, hogy sokkal több annál.
– Nos, nagyon is helyesen gondolja – mondta Paul. –
Valamelyik nagy étteremnél akartam dolgozni –
 folytatta Hugo. – Például abban a bécsi étteremben,
ahol Monsieur Point volt a séf. Nagyszerű ember volt.
Paul is ismerte.
– Igazán nagyszerű ember – felelte. – De miért nem
keres valami hasonló állást?
Hugo lenézett a kezére.
– Apám vak – mondta. – Van egy gyümölcsösünk.
Anyám nem győzi egyedül. Gondoskodnia kell apámról,
nekem pedig támogatnom kell őt. Nem hagyhatom itt.
– Nagyon sajnálom – mondta Paul. – Már régóta…
régóta így van?
– Négy éve – felelte Hugo. – Tizenhat éves koromban
történt. Egy faágat darabolt láncfűrésszel, és elszakadt a
lánc. Visszacsapott az arcára.
Paul felszisszent.
– Nem tudták megmenteni a szemét. Próbálták, de
nem tudták. Úgyhogy most vak. – Várt egy kicsit. – A
nagybátyám felajánlotta ezt az állást, hogy itt
maradhassak. Múltkor nem kellett volna itthagynom, de
annyira elegem lett. Sose hagyja, hogy én főzzek.
Állandóan ő akarja csinálni. Én meg csak a segédje
lehetek.
– Értem.
– Anyám azt mondta, hogy kérjek bocsánatot, és
jöjjek vissza – folytatta Hugo. – Ezért vagyok most itt.
Miközben ez a beszélgetés zajlott, Claude már meg
sem próbált úgy tenni, mintha részt venne a
mesterkurzuson, és Chloe oldalán teljesen
belefeledkezett a munkálatokba: ő is kinyitotta a
befőttes üvegeket, megvizsgálta a tartalmukat, majd a
megfelelő helyre rakta őket. Most éppen egy chutney-t
kóstoltak, és megvitatták az észrevételeiket. Chloe
megrázta a fejét, és az üveg minden teketória nélkül a
szemetesben landolt.
– Nézzen rá a nagybátyámra – suttogta Hugo. – Őt
nem érdekli.
– Mi nem érdekli?
– A főzés. Ő nem szereti. Elvan az apró
foglalatosságokkal, mint például a menü kiírása és a
többi. És a felszolgálás ellen sincs kifogása, mert szeret
társalogni a vendégekkel. Tudja, ő ilyen minden lében
kanál. Piacra is szeret járni, mert imád alkudozni. – Egy
időre elhallgatott. Szinte bocsánatkérő volt a tekintete,
mintha elszégyellné magát, amiért nem elég lojális. – Az
igazság az – folytatta aztán –, hogy a nagybátyám… –
Újabb szünetet tartott, de most rövidebbet. – Csapnivaló
szakács. Van ilyen. Egyszerűen nem neki való ez a
szakma.
Paul egy szót sem szólt, a gondolataiba merült. Azon
tűnődött, hogy az emberek néha nem a nekik való
munkát végzik. Azt hiszik, hogy ezt vagy azt kell
csinálniuk, és nem veszik észre, hogy tévednek. Csak rá
kellene őket vezetni, hogy akad más, aki jobban is el
tudná végezni helyettük a munkát – és az a valaki talán
már régóta figyeli őket –, ők pedig megtalálhatnák azt a
munkát, amit tökéletesen el tudnak látni. Sokkal
boldogabbnak és teljesebbnek érezhetnék magukat tőle.
Csak be kellene ezt látniuk.
 11

Néha a férfiak is szenvednek

– Elképzelni is rossz, hogy ott ül egyedül – mondta

Annabelle a telefonban. – Ott ül, és a könyvén töri a
fejét. Nem. Velünk kell vacsoráznia.
Paul habozás nélkül elfogadta a meghívást. Chloe az
étteremben dolgozott, és nélküle olyan üresnek tűnt a
ház, olvasnivalója sem volt, a nappaliban álló régi
tévékészüléknek pedig nem volt hangja. Paul nem sokkal
Annabelle hívása előtt kapcsolta be, és húsz percig
nézett egy vitaműsort úgy, hogy végig csak beszélgettek
benne, némán, felettük pedig felirat: CRISE
IMMINENTE. A résztvevők ábrázata igen komoly volt –
pontosan ilyen ábrázattal szokás a küszöbön álló
válságról beszélgetni. Kis idő múlva azonban mintha
megváltozott volna a hangulat, az aggodalmas arcok
helyét pedig mosoly és – néma – nevetés vette át. Talán
mérséklődött a válság, gondolta Paul, vagy talán
elodázódott a fenyegető katasztrófa, és visszatérhetett a
jókedv.
A néma vita szürrealitása hirtelen a valóságban is
utolérte Pault. Amikor kikapcsolta a hibás készüléket,
túlhevült műanyag szaga csapta meg az orrát, égett
gumiszaggal tarkítva. Megkereste a dugóját, és kihúzta
a falból. Ekkor eszébe jutott az áramtolvaj. Volt itt
valahol egy áramtolvaj… és most hozzá is eljutott. Bleu
volt ez a tolvaj, akivel ő még soha nem találkozott. Az a
Bleu, aki Audette szeretője volt, és a kisbaba
feltételezett apja.
A vacsoráig volt még néhány órája, ezalatt a
kéziratával bíbelődött. Az ételről mint felajánlásról írt,
és nagyon lassan haladt. Miért égettek húst a régi
görögök, amikor az isteneknek áldoztak? A válasz talán
pofonegyszerű: az istenek is, akárcsak mindenki más,
szeretik a sülő hús illatát. Elvégre a görög istenek is csak
emberek – írta. Nem, ez nem jó. A görög istenek nem
emberek… Vagy mégis? Lényegében véve emberek, csak
éppen halhatatlanok? Lehet, hogy az ókori
Görögországban az istenek egyetlen ismertetőjegye a
halhatatlanság volt? A görög istenek annyiban emberek,
amennyiben emberi érzésekkel vannak felruházva:
becsvágyók, vadak, bosszúállók, és sokszor meglepően
kicsinyesek. Csupa olyan emberi tulajdonság ez, amit
egy valamirevaló monoteista isten egyértelműen
nélkülöz. De azért, gondolta, van, aminek a monoteista
istenek sem tudnak ellenállni: szeretik, ha hízelegnek
nekik, szeretik, ha a dicsőségüket zengik, szeretik, ha
szertartásokat tartanak a tiszteletükre, és szeretik, ha
végtelen bölcsességüket dicsérik.
Mire elérkezett az indulás ideje, összesen tíz
mondatot sikerült leírnia, három másikat felvázolnia,
kettőt pedig megváltoztatnia. Ezzel a tempóval jövő év
végére talán be is tudja fejezni Az étel filozófiáját.
Mindössze tizennyolc hónappal a kiszabott határidő
után. Persze, mint tudjuk, a kiadók határidőit soha nem
kell véresen komolyan venni – legalábbis Paul ezzel
próbált érvelni Gloriának.
– Számításba veszik a késést – mondta. – Ezt
mindenki tudja. Saját naptárt használnak, valami
olyasmit, mint mondjuk a julián naptár, vagy a…
– Nem – vágott közbe Gloria. – Ez nem így van.
Rendszerint komolyan gondolják, amit mondanak. A
kiadók már csak ilyenek.
Pault lehangolta, hogy nem halad a munkájával. Már
abban sem volt biztos, hogy egyáltalán meg akarja írni
Az étel filozófiáját. Kezdte úgy érezni, hogy túlságosan
nagyravágyó volt az elképzelése. Igaz, hogy tanult
filozófiát az egyetemen, de csak az alapokig jutott, és ez
még nem jogosítja fel arra, hogy ilyen témában írjon. És
különben is, vannak mások, akik már írtak hasonló
témákról – ráadásul az ő könyveik komoly könyvek,
nincsenek bennük receptek. Ott van például Julian
Baggini, aki az étkezés morális összefüggéseit vizsgálta,
vagy Harry Eyres, aki pedig Horatiusról írt, és a
horatiusi asztali örömökről. És persze ne feledkezzünk
meg Roger Scrutonról sem, aki egy egész könyvet
szentelt a bor filozófiájának. Iszom, tehát vagyok…
Scruton emlékezetes mondásához foghatót úgysem tud
kitalálni. Az eszem, tehát vagyok legfeljebb gyönge
kartéziánus utalás lehetne – talán, mert az eszem még
csak nem is rímel a gondolkodómra. Márpedig épp ez a
baj, gondolta. Egész vállalkozása kudarcra van ítélve. Az
egész rossz, úgy, ahogy van. „Sarlatán vagyok –
gondolta. Aztán meggondolta magát: – Nem, nem
vagyok sarlatán, hiszen egy igazi sarlatán soha nem
mondaná magára, hogy sarlatán." A sarlatánok alapvető
tulajdonsága, hogy soha nem ismernék be a
hamisságukat. „És vajon a pszichopaták?" – jutott
hirtelen Paul eszébe. Mondana-e olyat egy pszichopata,
hogy „pszichopata vagyok"? Vagy ez a beismerés olyan
ösztönös ráérző képességet igényel, amellyel egy
pszichopata természeténél fogva nem rendelkezik? Ha
mindig igazad van, márpedig a pszichopaták úgy érzik,
hogy mindig igazuk van, akkor a pszichopátia fogalma,
úgy ahogy van, felfoghatatlan.
Annabelle fogadta az ajtóban.
– Audette visszaköltözött a kunyhójába, mint talán
tudja is, és ma este Thérése készíti a vacsorát – mondta.
– A mi ízlésünk nagyon egyszerű, ezért kicsit izgul, hogy
egy olyan ember, mint maga, esetleg… – Kérdőn nézett
Paulra.
– Ó, én mindent szeretek – válaszolta a férfi. – Sőt.
Minél egyszerűbb, annál jobb.
– Én is ezt vallom – jegyezte meg Annabelle. – Minél
tovább bonyolítunk valamit, annál nagyobb eséllyel
rontjuk el.
– Az élet is ilyen – mondta Paul. Eszébe jutott Az étel
filozófiája. Nem lett volna szabad igent mondania. Az ő
hibája.
Ahogy a konyha felé haladtak, Annabelle egyre
jobban belemelegedett.
– Időnként takarítani kell – mondta. – Ki kell üríteni
a naptárunkat. Fel kell számolni a rendetlenséget: a
papírokat, a leveleket, a könyveket – mindent, amihez
nem ragaszkodunk. Olyan ez, mint a diéta. A
méregtelenítés. A végén kitisztul minden.
Paul bólintott. Ő nem érezte úgy, hogy megtisztult
volna. Épp ellenkezőleg. Az ő életét nagyon is
nyomasztotta egy súlyos teher, amit úgy hívtak, hogy Az
étel filozófiája. Ha ez nem nyomasztaná, újra szabadnak
érezhetné magát. Akkor reggelente úgy kelhetne fel,
hogy nem érezné azt a rettenetes kényszert, hogy meg
kell felelnie egy mindenütt jelenlévő, szemrehányó
felügyelőnek, aki Gloriából, a kiadóból és az olvasókból
van összegyúrva – micsoda elvárásokkal és potenciális
szemrehányásokkal teli Szentháromság ez…
Félúton jártak már az ikrek konyhájába vezető
folyosón. A falon lógott egy bekeretezett metszet, amely
a Gömböc kocsis jelenetét ábrázolta, az apácákkal és
magával Gömböccel, meg a piknikkosarával. A képen a
polgári utasok tekintete a kosár finomságaira
szegeződik, míg a társaság arisztokrata tagjai – kínzó
éhségük ellenére – igyekeznek megőrizni öntelt
fölényüket.
Paul megtorpant, és a folyosó félhomályában a képre
meredt.
– Maupassant – magyarázta Annabelle. – Ő volt
anyám kedvence. Maupassant és Balzac. De manapság. ..
– Vállat vont. – Manapság már senki nem akar arról a
Franciaországról olvasni.
Paul csak félig-meddig figyelt Annabelle szavaira. A
piknikkosarat tanulmányozta közelről. Volt benne több
pite és hideg húsok – egy sonka, egy szál kolbász
pudingok, amelyek a való életben nem őrzik meg ilyen
jól a formájukat, és egy üveg gyümölcsbefőtt is. És a kép
szemlélése közben egyszer csak megvilágosodott: nem
írja tovább Az étel filozófiáját! Helyette inkább egy
franciaországi faluról fog írni, amelynek az étterme
segítségre szorul. Egy férfiról és egy nőről fog írni, akik
ellátogattak ebbe a faluba, és megállapították, hogy nem
is olyan nyugodt, mint amilyennek látszik. Ez a könyv a
megmentésről fog szólni, arról, hogy miként lehet
sikeressé tenni valamit, ami addig rosszul működött.
Annabelle rántotta vissza a valóságba.
– Erre – mondta. – Itt szoktunk ülni, ha vendégeink
vannak.
A formális nappaliban – a salonban – már várta őket
Thérése, aki felállt, hogy üdvözölje őket. A zongora
melletti asztalról elvett egy kibontott borosüveget, és
töltött egy pohárba Paulnak, majd a nővérének.
– A szomszédunk bora – közölte, és a magasba
emelte a poharát. – Rendkívül büszke rá.
– Nem is rossz – mondta Annabelle. – Annyira nem
jó, mint amilyennek mondja, de azért megteszi. Claude
is ezt kínálja az étteremben a ház boraként.
– Az emberek azzal vádolják, hogy vizezi – mondta
Thérése. – De tudja, milyenek az emberek. A kákán is
csomót keresnek, hogy kritizálhassák a másikat.
Annabelle szomorúan ingatta a fejét.
– Ez komoly probléma ebben az országban. Azért
van, mert az embereknek nincs elég dolguk. Ha nem
tudjuk elfoglalni magunkat, a szomszédainkkal kezdünk
el viaskodni.
Paul jelezte, hogy ízlik neki a bor.
 Annabelle elmosolyodott.
– Megmondom neki. Szereti hallani, ha az
embereknek ízlik a bora. – Elhallgatott, majd folytatta. –
A nagynénje… Micsoda asszony!
– Igen – vette át a szót Thérése. – Mennyit segít
Claude-nak! Melyik másik nő tenne meg ennyi mindent
pusztán azért, hogy segítsen… – Befejezetlenül hagyta a
mondatot. Paul kiérzett belőle némi kételyt. Mintha
maga sem gondolná, hogy valóban kizárólag a segítő
szándék vezérli Chloét.
– Ő ilyen nagylelkű – jelentette ki határozottan.
– Hát persze – mondta Thérése sietve. – Én sem
gondoltam másként… egy pillanatig sem. – De a hangja
ismét bizonytalanságról árulkodott.
Annabelle ivott egy korty bort.
– A kuzinja – szólalt meg – volt már férjnél?
Paul felnézett a mennyezetre.
– Igen – felelte. Érezte, hogy az lesz a legjobb, ha
nem beszél túl sokat.
– Csak egyszer? – kérdezte Annabelle.
Túlságosan lazán hangzott a kérdése, mintha csak
mellékesen vetette volna oda.
„Tudják" – gondolta Paul. „Tudják."
Ő is igyekezett közömbösséget színlelni.
– Nos, valójában többször is.
– Kétszer? – kérdezte a nő.
Egy darabig nem szóltak.
Paul gyorsan átgondolta. Tulajdonképpen
mondhatná, hogy kétszer, hiszen ez igaz. De az is igaz,
hogy háromszor, négyszer, és ki tudja, még…
 De végül úgy döntött, hogy abbahagyja ezt az
álokoskodást.
– Ötször – mondta.
Majd hozzátette:
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom.
Thérése ijedtében fel is kiáltott:
– Ötször!
Annabelle lebiggyesztette az ajkát.
– Vannak, akik elég sok hibát követnek el… ezen a
téren.
– De azért ötször… – ismételte el Thérése. – Ötször
férjhez menni, hogy is mondjam… Nem mohó egy kicsit?
– Nincs annyi férfi, hogy mindenkinek jusson –
mondta Annabelle. – És az ilyen ínséges időkben valóban
egy kissé… egy icipicit… mohóság ötször férjhez menni.
– Aggódva nézett Paulra, majd hozzátette. – Nem mintha
mohósággal vádolnám a kuzinját. Távol álljon tőlem.
– Dehogynem – vetette oda nyersen Thérése. – És az
is. Öt férj! Öt! Miközben másoknak egyet se sikerül
szerezni.
– És ha mégis sikerül, az az egy se valami jó – vágott
közbe Annabelle.
Thérése fájdalmas képet vágott.
– Pontosan – mondta. – Itt volt, ugye, Philippe. –
Paulra nézett. – Beszéltem már róla?
– Igen – felelte Paul. – De… – Nem akarta
felemlegetni a múltat, és kissé kínosan érezte magát
attól is, hogy a férjeikről beszélget két nővel, akiket alig
ismer.
 – Rém unalmas alak volt – folytatta Annabelle. –
Korábban is találkoztam már tompa férfiakkal, de ez a
Philippe… – Megvetően forgatta a szemét.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a
nővéremnek igaza van – mondta Thérése.
– Döbbenetes, hogy hozzá tudtál menni – mondta
Annabelle. – Én nem tudtam volna.
– Ahogy én meg Antoine-hoz nem tudtam volna -
vágott vissza Thérése.
– Bizonyára.
A két nő egymásra nézett, összekötötte őket a
megbánás. Paul nem tudta, mit is mondhatna. „Mégsem
kérdezhetem meg, hogy na, és melyikük volt a
rosszabb?" – gondolta.
Thérése kinézett az ablakon.
– Igen – szólalt meg. – Philippe rendkívül együgyű
volt. És bármilyen hihetetlen, eleinte sejtelmem sem
volt róla. A leghalványabb sejtelmem sem.
Annabelle bólintott.
– Ez így volt. Csak később döbbent rá, milyen
együgyű.
– Talán előbb észre kellett volna vennem. Néha el is
tűnődöm, hogy vajon…
Annabelle a szavába vágott:
– Nem, drágám, ne emészd magad. – Paulhoz fordult.
– Tudja, a villanyvasúttal kezdődött. Először is,
rejtegette előle a villanyvasútját.
Paul nem tudta leplezni a döbbenetét.
– Villanyvasút-rajongó volt?
– Fanatikus – válaszolta Thérése.
 – Megszállott – tette hozzá Annabelle.
Thérése felsóhajtott.
– Egész terepasztalokat épített. Először a
vendégszobát építette be, aztán talált egy régi
éléskamrát valahol, és ott állította fel a rendszert. Volt
néhány barátja, akik szintén ezzel foglalkoztak.
Menetrendjük is volt.
– És a menetrend szerint indították a vonatokat –
magyarázta Annabelle. – A vonatok csaknem napi
huszonnégy órában közlekedtek. Az egyik megállás
nélkül működött.
Paul felhördült.
– Igen – mondta Thérése. – Akkoriban ennyire rossz
volt a helyzet.
– Értem – mondta Paul.
– Szegény Thérése – mondta Annabelle. – Ki tudna
versenyre kelni ilyesmivel? – Majd megválaszolta a saját
kérdését. – Lehetetlen. Szinte lehetetlen.
– Végül ultimátumot adtam neki – mesélte Thérése. –
Vagy én, vagy a modellvasút.
Síri csönd lett. Végül Paul szólalt meg:
– Nagyon sajnálom.
– Így volt a legjobb – mondta Thérése. – Ezek a
dolgok legtöbbször úgy végződnek, ahogy a legjobb.
– Néha eltűnődöm, vajon boldog-e – mondta
Annabelle.
Thérése nem habozott a válasszal.
– Az. Nagyon boldog. Vannak férfiak, akiknek a
modellvasút éppen elegendő a boldogsághoz.
– Hát – mondta Paul –, az is valami, nem?
 – És én is boldog vagyok – jelentette ki Thérése.
Elhallgatott, és várakozón nézett a testvérére. – És itt
volt Antoine is.
Paul várta a folytatást.
– Huszonkét évesek voltunk, amikor megismertem
Antoine-t – szólalt meg Annabelle. – Vagyis túl fiatal.
Akkor még nem számított annak, de manapság igen.
– A szüleink is annyi idősen találkoztak – mondta
Thérése. – Mindketten Párizsban tanultak. 1968-ban.
– Ah! – kiáltott fel Paul. – Sons les paves, la plage.
Thérése elmosolyodott.
– Pontosan. 1968.
Annabelle ivott egy korty bort.
– Tudja, gyűlölték de Gaulle-t. Szerintük ő testesített
meg minden rosszat a világon. A hatalmat. A múltat.
Hunyorogva folytatta.
– Olyan embereket hallgattak, mint Sartre. Sartre és
de Beauvoir. Csüngtek minden szavukon. – Hitetlen-
kedve rázta a fejét. – Sartre bálványozta Maót. Aztán,
mit ad Isten? Kiderült, hogy Mao is csak egy
tömeggyilkos, mint a többi. Sztálin. Hitler. Pol Pot.
– A szüleink nagyon naivak voltak – jegyezte meg
Thérése. – Zöldfülűek.
– Ez volt a divat akkoriban – mondta Paul. – Mao és
Che Guevara. A felnőttek zsarnoksága elleni lázadás
szimbólumai voltak.
Annabelle kihívóan nézett a férfira.
– A felnőttek zsarnokok?
Paul elmagyarázta, hogy ő maga nem osztja ezt a
véleményt – de van, aki igen.
 – Pah! – csattant fel Annabelle megvetően, aztán
visszatért Antoine témájára: a férfi krónikus
hűtlenségben szenvedett. – Képtelen volt ellenállni a
nőknek. Pedig szerintem igyekezett, de képtelen volt.
Belefáradtam a félrelépéseibe.
– Szörnyű időszakod volt – mondta Thérése.
Annabelle vállat vont.
– Ezt annyi nőről el lehetne mondani!
Paulra nézett, kicsit talán szemrehányóan, legalábbis
a férfi úgy érezte. „Most bocsánatot kellene kérnem?" –
tűnődött. De Thérése hozzátette:
– És férfiról is.
Paul bólogatott.
– Néha a férfiak is szenvednek – mondta.
– Lehet – látta be Annabelle is. – Lehet. –
Megkérdezte, tölthet-e egy kis bort Paulnak, aki
elfogadta.
Thérése ránézett a borospohara felett.
– A kuzinja…
– Igen?
Thérése gyors pillantást váltott Annabelle-lel,
mielőtt folytatta. Paul számára világossá vált, hogy
bármi következzen is, a két nővér azt már jó előre
megbeszélte egymással.
– A kuzinja – ismételte Thérése – eléggé
összemelegedett Claude-dal. Nagyon is.
Annabelle Paul reakcióját figyelte.
– Én is észrevettem – felelte a férfi. – A kuzinom…
Nos, élvezi a férfiak társaságát.
 A két francia nő közönyösen bámult rá. Végül
Annabelle szólalt meg:
– A férfiak társaságát?
– Igen – felelte Paul. – Vannak nők, akik élvezik.
Szeretik, ha vannak férfi barátaik.
Annabelle elfordította a tekintetét. Aztán ismét
Paulra nézett, és azt mondta:
– Az ifjú Hugo úgy érzi, hogy a helyzet odafigyelést
igényel.
Paul összehúzta a szemöldökét.
– Milyen értelemben?
Annabelle mintha zavarba jött volna.
– Úgy érzi, hogy talán veszélyben van a nagybátyja.
Paulnak szüksége volt néhány másodpercre, hogy
összeszedje magát. Aztán felnevetett.
– Ó, értem! Azt gondolja, hogy a kuzinom szemet
vetett a nagybátyjára? Tehát arról van szó, hogy az
unokaöcs meg akarja védeni a nagybátyját egy mohó
nőtől?
– Nem – felelte Thérése. – Egy veszélyes nőtől.
Paul a fejét rázta.
– Bocsásson meg – kezdte. – Lehet, hogy nem jól
értem. Amikor idegen nyelven beszélget az ember, nem
mindent ért pontosan. Talán most is ez a helyzet.
Bocsásson meg. Veszélyes? Arra gondol, hogy Chloe
valamiféle femme fatale, aki el akarja csábítani Claude-
ot? Erről van szó?
– Nem – mondta Annabelle. – Nem erre célzunk.
Arról van szó, hogy Hugo felfedezett valamit, ami
kérdéseket vet fel a maga kuzinjának a… nos, a
személyazonosságával kapcsolatban. Lehet, hogy nem
az, akinek mondja magát. Attól tartok, erről van szó.
Paulnak nevethetnékje támadt. Ez nevetséges. Az
teljességgel elképzelhető, hogy Chloe viszonyt folytat
Claude-dal – elvégre megvan hozzá az előképzettsége,
úgymond –, de azt feltételezni, hogy bármilyen
fenyegetést jelenthet a szakácsra: finoman szólva is
élénk fantáziára vall.
– Megértem, ha nem hisz nekünk – mondta Thérése.
Paul elmosolyodott.
– Belátom, hogy a kuzinom múltja kétesnek tűnhet.
De rengeteg ember élete homályba vész, ha férfiakról
van szó – vagy nőkről. Ez nem ritka.
Thérése meghallgatta, de szemlátomást nem volt
meggyőzve.
– Akkor miért van hamis útlevele? – kérdezte.
Paul értetlenül nézett rá.
– Hugo megtalálta – folytatta Annabelle. – Egy
táskában volt a konyhában. Nem tudta, hogy a táska a
kuzinjáé. Valami mást keresett, és a kezébe került az
útlevél, amely szemlátomást az övé. De nyilvánvalóan
hamis.
Paul udvarias maradt. Annabelle hangja
egyértelműen vádló volt. De hát ő mégiscsak a
vendégük, és az ember nem vádolja meg a vendégét –
sem annak kuzinját –, hogy hamis okmányokkal
rendelkezik.
– Megkérdezhetem, miből gondolja ezt?
– Abból, hogy az ő fényképe van benne – felelte
Thérése. – De nem az ő neve. Nem az a név, amit nekünk
megadott, és nem is az, ami a hitelkártyáján áll. A
hitelkártyáján az áll, hogy Mrs. Chloe Jameson. Az
útlevelében pedig az, hogy Mrs. Chloe Pangloss.
Ráadásul francia útlevél.
Paulnak majd kiugrott a szíve a helyéről. Pangloss!
– Igen – mondta Annabelle. – Nem vagyok meglepve,
hogy így megdöbbent. A Pangloss meglehetősen
szokatlan név. Így hívják a tanítómestert a Candide-ban.
De… – Tétovázott. – Valaki mást is így hívtak, aki
néhány évvel ezelőtt itt élt, nem messze innen. Egy
bizonyos dr. Pangloss.
Paul némán az ikrekre meredt.
– Aki eltűnt – folytatta Annabelle.
– És soha nem találták meg – tette hozzá Thérése. –
Azóta se látta senki.
Egy darabig nem szóltak egy szót sem. Aztán néhány
perc múlva kopogtattak, és léptek hallatszottak az
előszobában. Thérése letette a borospoharát, és
megnézte, ki jött. Egy-két perc múlva megjelent –
Audette-tel az oldalán, aki a kezében tartotta a
kisbabáját.
A csecsemő mozdulatlannak tűnt. Pault megrémült.
De aztán észrevette, hogy ébren van a kicsi, és mozgatja
a karját.
– Bleu visszajött – bökte ki Audette. – Megjelent.
 12

Cseresznyés clafoutis

Miután Audette bejelentette Bleu visszatérését, a

vacsorát haladéktalanul felfüggesztették-elnapolták,
ahogy Thérése mondta. Paul nem maradt sokáig: úgy
érezte, nincs sok keresnivalója a három nő
tanácskozásán. Thérése a baba körül sürgött, Annabelle-
t a sírás kerülgette, Audette pedig hol dühödt
szitkozódásban, hol pedig hisztérikus zokogásban tört
ki. Paulnak ennek ellenére sikerült összeraknia a képet.
Az történt, hogy Audette volt szeretője, az áramtolvaj
Bleu este megjelent Audette ajtajában egy Gigi nevű
nővel – az a nő a legrosszabb fajtából való, magyarázta
Thérése, aki látott róla egy fényképet a helyi újságban:
egy zsebesekből és útszéli prostituáltakból álló hírhedt
család tagja, és rendszeresen körözik táskalopásért a
poitiers-i vasútállomáson. Kiderült, hogy Bleu ezzel a
nővel él egy lakókocsiban egy helyi alkoholista
sertésgazda telkén.
– Elveszi a fickó pénzét, ez nyilvánvaló – jelentette ki
Thérése. – Cserébe ellátja alkohollal.
Audette nem akarta beengedni Bleu-t a házába, de az
benyomult az ajtón, Gigivel együtt.
– Simán begyalogoltak – mesélte. – Simán. Aztán
megálltak, és elkezdtek követelőzni.
Annabelle megkérdezte, mit követeltek tőle.
 – A babámat – felelte Audette.
Annabelle felhördült:
– Gyerekrablás!
Thérése azonban csak összevonta a szemöldökét.
– Az azért nem. Hisz nem vitték el, igaz?
– Nem – felelte Audette. – Azt nem engedtem volna
meg.
– Helyes – mondta Thérése. – És aztán elmentek?
– Igen.
De Annabelle tovább kérdezősködött.
– Miért kell nekik a baba?
Audette habozott, mielőtt válaszolt.
– Azt mondja, ő az apja.
– Hah! – csattant fel Thérése. – Felháborító!
Audette a padlót nézte. Annabelle felvonta a
szemöldökét.
– Még ha ő is az apja – mondta Thérése –, nincs joga
hozzá, hogy elvegye tőled. Te vagy az anyja.
– Igen, én vagyok az anyja – felelte Audette. – De
elment egy ügyvédhez. Az ilyeneknek… az ilyeneknek,
mint ő, van pénzük. Megengedhetik maguknak, hogy
ügyvédhez menjenek. Az ügyvéd meg azt mondta neki,
hogy ha a bíró meghallja, hogy én… – Elhallgatott.
Thérése felsóhajtott.
– A börtönbüntetésed?
Ezt Paul most hallotta először. De már semmin nem
lepődött meg. Audette bólintott.
– Azt mondta, hogy Bleu megkapja a szülői
felügyeletet. Az ügyvéd biztosította erről.
 Annabelle elkezdett sírni, Paul pedig ekkor döntött
úgy, hogy a jelenlétével nem sokat tud hozzátenni az
ügyhöz, és elbúcsúzott. Thérése utánament, hogy súgjon
neki valamit.
– Segítene nekünk? – kérdezte.
– Igen, hogyne. Ha bármiben tudok segíteni… –
Azonnal megbánta, de már nem vonhatta vissza.
– Jó – mondta Thérése. – Nem maradhat ott, ahol
van. így, hogy ott ólálkodik az a férfi. Szegény lány
halálra van rémülve.
Paul egyetértett vele.
– Persze. Valóságos rémálom lehet.
– Ma este természetesen itt maradhat nálunk –
mondta Thérése. – Örömmel gondoskodunk róla,
legalábbis egy-két napig.
Paul várt.
Thérése még halkabban folytatta.
– De azután… Tudja, az a baj, hogy Bleu rá fog jönni,
hogy itt van nálunk. Elvégre a háza a mi telkünkön van.
Paul bólintott.
– Igen, sejtem, hogy rájön. De mi van a
rendőrséggel? Mi lenne, ha kihívnánk őket, hogy
elbeszélgessenek vele?
Thérése kétségbeesetten emelte fel a kezét.
– A rendőrséget? Attól tartok, semmit nem érne.
Félnek az ilyenektől, mint Bleu. Hozzá sem érnének.
Paul megdöbbent. Mindez Franciaországban történik.
Az Európai Unióban. Most.
– Komolyan?
 – Komolyan. Franciaország tele van no-go zónákkal.
A kívülállóknak fogalmuk sincs róla. Ez is egy ilyen
terület. Az ilyenek – a vándor népség – nem fizetnek
adót, nem tartják be a törvényeket, és a rendőrség is
békén hagyja őket. Könnyebb így.
Paul nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e neki. A
cigányok mindig is a társadalmi hierarchia legalján
foglaltak helyet – és az égvilágon mindent rájuk fogtak.
Ennek ellenére ilyen büntetlenül garázdálkodhatnak?
Efelől kétségei voltak.
– Ezért – folytatta Thérése – azt hiszem, az volna a
legjobb, ha Audette és a baba egy darabig ott lakna
maguknál. Nagy baj lenne? Sokkal nagyobb
biztonságban lennének, hiszen az a Bleu nem jönne rá,
hol vannak. Meghúzhatnák magukat ott, hogy úgy
mondjam.
Paul kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de
Thérése a szavába vágott:
– Nagyon kedves magától – mondta gyorsan. – De
most vissza kell mennem. A nővérem nagyon érzékeny,
gondolom, maga is észrevette. – Elmosolyodott. – De mi
így szeretjük, nem igaz? Dehogynem.
– És Chloe? – hebegte Paul. – Én is csak az ő vendége
vagyok. Tőle kellene megkérdezniük.
Thérése eloszlatta az aggodalmait.
– Miatta ne aggódjon. Minden rendben lesz.
Azzal kikísérte a férfit az esti sötétségbe. Paul a falu
főutcáján sétálva az elmúlt nap eseményein töprengett.
Nyugodt pihenést tervezett a francia vidéken, de itt-
tartózkodása végül gyökeresen másképp alakult. Először
is: bevonódott egy csőd szélén álló – vagy már nyakig
benne levő – étterem működtetésébe. Másodszor: rájött,
hogy semmi értelme nincs annak a munkának, amelynek
az elvégzésére már aláírta a szerződést. Harmadszor:
épp most vett a gondjaiba – pontosabban épp most
bíztak a gondjaira – egy nőt és annak kisbabáját, akik
egy pszichopata elől bujkálnak. És ha ez még nem lenne
elég, Chloéról, akit nemrég mentett fel a saját gyanúja
alól, kiderült, hogy mégiscsak alapos okot ad a
gyanakvásra. Ha mégis ő Mrs. Pangloss, akkor miért
tagadta le? És ki ez a dr. Pangloss, aki olyan titokzatos
körülmények között tűnt el? Paulnak még az is eszébe
jutott, hogy az, aki egymás után fogyasztja a
házastársakat, időnként talán meg is szabadul egyiktől-
másiktól.
Erre a gondolatra végigfutott a hátán a hideg. Lehet,
hogy egy olyan nővel lakik egy fedél alatt, aki
megszabadult a férjétől? De hol? Talán valami
kőfejtőben? Vannak a közelben elhagyott kőbányák, Paul
is látta őket, sőt, azt is észrevette, hogy az egyiket
feltöltöttek vízzel. El is sétált oda, és lenézett a zöld
mélységbe. Furcsamód eszébe is jutott, hogy pont ilyen
helyeken szoktak a gyilkosok megszabadulni az
áldozataiktól. Láncokba csavarva, vagy rákötözött
súlyokkal – vagy ki tudja, hogy szokták elrejteni a
holttesteket. Itt mindenesetre abban a biztos tudatban
süllyeszthetik el, hogy soha senki nem fogja háborgatni.
Vajon dr. Panglossnak is ez lehet a hullámsírja?
Chloe még az étteremben dolgozott, sötét volt a ház,
amikor Paul hazaért: fekete árnyként gubbasztott a
telken, a bokrok sziluettjeivel együtt. A horizont távoli
vonal volt csupán, ott, ahol egybemosódott a föld a
fekete égbolttal, amelyen apró pontokként fénylettek a
csillagok és néhány bolygó.
Tudta, hogy abszurd, hiszen egy ház éjszaka is csak
ugyanannak a nappali háznak a sötét változata. Mégis
elfogta a félelem, ahogy belépett az ajtón. Edinburgh-i
élete rendezett és biztonságos volt, meg sem fordult a
fejében, hogy aggódjon a biztonságáért. De ez a világ,
ahova Chloe hívta meg, egészen más: úgy tűnik, itt
valódi konfliktusok vannak, amelyeknek a kimenetele
baljós és megjósolhatatlan.
A kezével kitapogatta az ajtó melletti kapcsolót. Itt
lehet felkapcsolni a villanyt az előszobában és a kis
folyosón. Ha ez már ég, a konyhában, sőt akár a ház
mögötti udvarban is villanyt gyújthat. Minél több fényt
akart, hogy elűzze ezt a nevetséges félelmet.
A kapcsoló nem működött. Újra megpróbálta, de
hiába. Végigment a sötét folyosón, egészen odáig, ahol
tudta, hogy áll egy asztali lámpa. Kitapogatta a
kapcsolóját, és megnyomta. Nem történt semmi.
Paul megtorpant. Figyelmeztették, hogy előfordulhat
áramkimaradás, de azt is mondták, hogy nem szokott
sokáig tartani. A ház egy másik, régebbi hálózatra van
kötve, ezért előfordulhat, hogy náluk már nincs áram,
míg másoknál még van. Kinézett az ablakon, és látta,
hogy pontosan ez a helyzet: a falu másik végében itt-ott
fénylettek az ablakok.
Paul hamar kitalálta, mitévő legyen. Elmegy az
étterembe, és értesíti Chloét az áramszünetről.
Megvárja, míg végez, és együtt mennek vissza a házba.
Chloe emlegetett valami gyertyákat, de fogalma sem
volt, hol keresse őket. Majd a nénikéje megtalálja.
Kilépett a házból, és ettől máris kissé
megkönnyebbült. Aztán sietős léptekkel elindult a La
Table de St Vincent felé – de arra azért ügyelt, hogy ne
kezdjen el rohanni.
Nagyon kevesen voltak az étteremben. Claude
pincérkötényben beszélgetett a vendégekkel az egyik
asztalnál, miközben a többiek az ételükkel voltak
elfoglalva. Paul egy gyors pillantással körbenézett, és
megállapította, hogy bár vannak üres asztalok,
szemlátomást jól mennek a dolgok – bármit csinált is
Chloe, egyértelműen meglett az eredménye.
Claude rámosolygott, és biccentéssel jelezte, hogy
Chloe a konyhában van. Paul belépett a lengőajtón, és
megpillantotta a nagynénjét: Hugóval együtt épp egy
tepsi fölé hajolt. Hugo felnézett, és barátságosan
elmosolyodott.
– Clafoutis – közölte. – Cseresznyés clafoutis. Először
az étlapon.
– És fenséges – mondta Chloe. – Gyere, kóstold meg
ezt a kis szeletet!
Paul szemügyre vette a puha gyümölcsös tésztát.
Látta, hogy a cseresznyéből kiszivárgott a piros lé,
pontosan úgy, ahogy egy jó clafoutis-tól elvárja az
ember. Ezt meg is jegyezte, mire Hugo arca felragyogott
az örömtől.
– Egész este te főztél? – kérdezte Paul. – És a
nagybátyád? – Fejével a vacsoravendégek felé bökött.
 Chloe felelt Hugo helyett.
– Claude örömmel fogadta a vendégeket – újságolta.
– És ő szolgált fel.
Paul Hugóra mosolygott. A fiatalember ragyogó,
várakozásteljes tekintettel nézett vissza rá.
– Vagyis a konyhában mindent te csináltál?
Hugo az ajkába harapott.
– Remélem, minden rendben volt.
– Mindenki boldognak tűnik – mondta Paul. – Ezt
meg lehet állapítani.
Chloe átnyújtott neki egy szelet clafoutis-t. Paul
megkóstolta, és elismerően fordult Hugo felé.
– Ezt hol tanultad?
A fiatalember nem fért a bőrébe az örömtől.
– Olvastam. Joël Robuchon receptjét használtam. A
Jaminnél készítette így ezt a süteményt.
Paul elmosolyodott.
– Robuchon? Képzeld el, egyszer találkoztam is vele.
Hugónak elkerekedett a szeme.
– Találkoztál vele? És beszéltél is vele?
– Igen. Olyan volt… Nos, tulajdonképpen olyan volt,
mint bárki más. Nagyon gyakorlatias. Nagyon
segítőkész. A séfkabátja gallérján a francia zászló
színeit viselte.
– Nagy hazafi – szólt közbe Chloe. Majd Hugóhoz
fordult. – És a másik desszert, Hugo? Azt is mutasd meg
Paulnak.
Hugo egy nagy tálra mutatott, amelyen sok kis desz-
szert sorakozott. Apró kör alakú mousse-oknak tűntek,
tetejükön habbal.
 – Marcona mandulakrém – jelentette ki büszkén. –
Nyolcat csináltam, úgyhogy remélem, lesz, aki a cla-
foutis-t választja.
Paul szemügyre vette a krémdesszertet.
– Megkóstolhatnál egyet – mondta Hugo. – Kérlek,
kóstolj meg egyet!
– Persze, és akkor már csak hét marad – felelte Paul.
– Nem baj. Nagyon szeretném. – A fiatalember
hangja szinte könyörgő volt. Paul rápillantott: az ifjú séf
már-már esdekelve nézte. Vajon valaha is volt kedves
hozzá valaki?, tűnődött el Paul.
A kezébe vett egy kanalat.
– Mik a hozzávalók? – kérdezte.
– Mandulakrém, cukor, joghurt, tejszín és
lapzselatin.
– Á, zselatin! Az mindent összetart.
Hugo bólintott.
– Szeretem. Ha tehetném, mindenbe beletenném.
– Csak tartsd be a főszabályokat – mondta Paul. – És
az egyik ilyen főszabály az, hogy soha ne adj hozzá új
összetevőt. Egy receptből elvenni mindig lehet, de
hozzátenni soha.
Hugo ijedten nézett rá.
– Ezt mindig be kell tartani?
– Mindig – erősítette meg Paul.
Megkóstolta a mandulakrémet, semmit nem hagyott
a kanalán. Hugo feszülten figyelte, és várta a
véleményét.
– Transzcendens – szólalt meg Paul.
Hugo összehúzta a szemöldökét.
 – Azt hogy érted?
– Úgy érti, hogy mindennél jobb – mondta Chloe. –
Mindenekfelett áll.
– Tényleg? – kérdezte Hugo.
– Igen – felelte Paul. – Így értem. Gratulálok, Hugo! –
Aztán Chloéhoz fordult. – Rossz híreim vannak –
közölte.
Chloe csendben végighallgatta, ahogy elmesélte az
este eseményeit. Mire a beszámolója végére ért, a nő
már le is vette a kötényét.
– Odamegyek, és megnézem, mi folyik ott – mondta.
– Paul, itt tudnál maradni Hugóval, hogy segíts neki
az este hátralévő részében?
Paul vállat vont.
– Gondolom. Itt van velünk Claude is.
– Nem – mondta Chloe. – Szerintem Claude velem
akar jönni.
– Menni fog – szólalt meg Hugo. – Nincs olyan sok
vendég. Megleszünk.
– Akkor ezt megbeszéltük – jelentette ki Chloe.
– Paul, te maradsz. Claude és én pedig megnézzük,
mi a helyzet. – Kicsit várt. – Nem fog örülni.

Az utolsó vendég is távozott. Mindenki áradozott.

– Jártam itt korábban is – mondta az egyik. – Az
emberek azt mondták… Hát, nem éppen dicsérően
nyilatkoztak.
– Enyhén szólva – jegyezte meg egy másik.
– Azt mondták, ez a második…
Hugo közbevágott:
 – A második legrosszabb vendéglő Franciaországban.
Igen, hallottam. De tudják, igyekszünk.
– De nem az – szólalt meg egy újabb vendég. – Már
nem. Semmi esetre sem.
Hátul, a konyhában Paul segített Hugónak beáztatni
az edényeket, és bepakolni a mosogatógépbe. Claude és
Chloe nem jött vissza, így aztán aznap nekik kellett
zárniuk.
Hugo még nem evett, és éhes volt. Paul
nemkülönben.
– Csinálhatok egy omlettet – mondta a fiú. – A
legjobb, amit késő este ehet az ember. Nem fekszi meg a
gyomrot.
– Tökéletes – mondta Paul.
– Gombát? Sajtot, egy kis szarvasgombával?
– A szarvasgombának sohasem tudok ellenállni –
felelte Paul.
– Akkor szarvasgombával lesz – mondta Hugo, és
már nyúlt is a megfelelő üvegért.
Paul figyelte, ahogy a fiatal séf elkészíti az omlettet.
Laza mozdulattal szórta meg szarvasgombával a
rántotta tetejét. Olyan ügyesek és magabiztosak voltak a
mozdulatai, hogy Paul most már biztos volt benne: első
megérzése helyesnek bizonyult, s a fiú született szakács.
Leültek a konyhaablak melletti kis asztal mellé. Hugo
felbontott egy üveg bort, és töltött Paulnak, majd
magának is egy pohárral.
– Chinon – mondta. – Az egyik kedvencem.
Paul az orrához emelte a poharát.
– Igen – mondta. – Igen.
 – Tuffeau mészkő – magyarázta Hugo, majd mintha
zavarba jött volna a saját tudásától, hozzátette: – A
talaj. Attól lesz ilyen a bor.
– Jó, hogy tudsz ilyeneket, Hugo – mondta Paul. –
Nem kell magyarázkodnod. Nekem aztán nem.
– De hát te jobban tudod. Annyi könyvet írtál.
– Az én tudásom rövid életű – nevetett Paul. – Aztán
elfelejtem. Egy igazi séfnek viszont a vérében van a
tudás. – Felemelte a poharát. – A Table de St Vincent-ra!
És az előtte álló nagyszerű jövőre!
Hugo lesütötte a szemét.
– Ha van egyáltalán jövője.
– Kell lennie.
Hugo erősen a szemébe nézett, mintha még mondani
akarna valamit. Még hozzá sem nyúlt a rántottájához.
– Nehogy kihűljön – mondta Paul.
– Nem fog.
De még mindig nem emelte fel a villáját.
– Valami baj van? – kérdezte Paul.
Hugo megrázta a fejét. Aztán dünnyögve megszólalt:
– Mikor mész vissza Skóciába?
Paul vállat vont.
– Még nem döntöttem el. Talán egy vagy két hónap
múlva.
Hugo leszegte a fejét.
– Egy-két hónap – ismételte bánatosan. Egy darabig
hallgatott, majd felemelte a villáját, és beleszúrta a
rántottájába. Ez a mozdulat tökéletesen kifejezte a
csalódottságát. Pontosan így esik neki az ember a
rántottájának, ha nincs kibékülve a sorsával.
 – Megvan otthon a magam élete – mondta Paul. –
Dolgoznom kell, hisz tudod.
– Dolgozhatnál itt.
– Franciaországban?
– Igen. Itt. – Hugo végigmutatott a konyhán. – Együtt
üzemeltethetnénk ezt a helyet. Csinálhatnánk belőle
valami igazán nagyszerűt. – Tétovázott, majd folytatta.
– Mi ketten. Te meg én. A nagybátyám nélkül. Őt már
nem érdekli.
Paul elnevette magát, de hamar ráébredt, hogy
rosszul tette. Hugo teljesen komolyan beszélt.
Abbahagyta a nevetést.
– Bocsánat.
– Komolyan gondolom, amit mondtam.
– Tudom – mondta Paul sietve. – És nem kellett volna
nevetnem.
– Akkor miért nem?
– Mert nekem már van egy életem, máshol. – Kicsit
várt. – És mert azt gondolom, hogy egyedül is meg tudod
csinálni. Te is tudod, hogy meg tudod.
Hugo hitetlenkedve nézett Paulra.
– Én? Ezt az éttermet?
– Miért ne?
– Gondolod, hogy menne?
Paul elmosolyodott.
– Úgy látom, minden megvan benned ahhoz, hogy
kiváló séf váljon belőled.
Hugo egy darabig egy szót sem szólt. Aztán még
egyszer megkérdezte:
– Tényleg azt gondolod, hogy menne?
Paul azt felelte, hogy tényleg azt gondolja.
– És a nagybátyám?
– Azt majd meglátjuk – mondta Paul.
 13

Furcsább dolgok is megesnek

Amikor Paul másnap reggel kiment a konyhába, Chloe

már ébren volt. A tűzhelyről frissen darált szemekből
főzött kávé illata szállt fel. Paul elismerően szimatolt a
levegőbe. Az ablak felé tekintett, amely alatt a reggeli
napfény már vajszínűre festette a kövezetét. Ez a
különbség, gondolta. Ez a különbség Franciaország és az
otthona között, az itteni lágy, déli napsütés és a gyenge
világoskék fényű Skócia között. Skócia olyan távolinak
tűnt most – minden értelemben. Persze ott is
megvannak a maga problémái – ahogy mindenütt –, de
azokat össze sem lehet hasonlítani ezzel a francia
drámával, amibe belecsöppent – vagy inkább
beletaszították. Chloéra pillantott. Ha nem ebédeltek
volna együtt, amikor a nő visszatért Edinburgh-ba, most
nem is lenne itt, és nem venne részt ebben a kosztümös
parasztoperában. Elmosolyodott a gondolatra. Azt
hisszük, hogy megtervezhetjük az életünket, de ez nincs
így, vagy csak nagyon ritkán. Érezzük, ahogy átutazunk
rajta. Néha megingunk. Az életünk nem olyan, mint a
svájci vasút, amely rendezett, pontos és előre
meghatározott pályán halad. Az életünk olyan, mint…
Nem jutott eszébe találó hasonlat, és ismét megcsapta
az orrát a kávéillat. Mi volna a kávé illat nélkül? Vagy az
a rózsa?
 Chloe komoly arccal fordult felé.
– Minden el van intézve – mondta. – Te már aludtál,
amikor éjszaka hazaértem. Nem akartalak felébreszteni.
– Segítettem elpakolni az étteremben. Fáradt voltam.
– Persze, tudom.
Paul azt hitte, magyarázkodnia kell.
– Thérése megkérdezte, Audette idejöhet-e – mondta.
– Igazából, azt hiszem, kész tényként közölte, mintha
fait accompli lenne. Én mondtam neki, hogy téged
kellene megkérdezni, de addigra már nagyon
belelendült. Nem vagyok benne biztos, hogy megfogadta
a javaslatomat.
Chloe közönyös maradt.
– Ó, megkérdezett. Fogjuk rá. Vannak emberek, akik
úgy tudnak kérdezni, hogy csak igennel lehet nekik
felelni. Ezt hívom én követelő kérésnek.
– Ezek szerint követelő kérést intézett hozzád?
– Mégpedig a klasszikus fajtából – kuncogott Chloe. –
De ez van. Sic fata tulere, ahogy a latintanárnőm szokta
volt mondani – már ha volt egyáltalán latintanárom.
Úgy emlékszem, volt valaki, akiről azt mondták, hogy
latintanárnő, de nem vagyok biztos benne, hogy tényleg
latint tanított. Imádott belénk karolni – persze csak
tisztességesen –, és azt mondogatta, hogy „Kedvesem,
olvass Catullust. Bűbájos szerelmes verseket írt". Az
ilyen tanárok rendkívül inspirálók, nem?
– Változnak az idők, Chloe.
– Hát persze, hogy változnak. Te mondod nekem,
Paul? – kérdezte fejcsóválva, olyan rosszalló pillantást
vetve az unokaöccsére, mintha őt hibáztatná a
társadalmi morál romlása miatt. – Ma már olyan kevés
inspiráló tanár van, nemde? A papírmunkával meg az
értekezletekkel vannak elfoglalva. Meg a
fegyelmezéssel. – Elég hosszú szünetet tartott ahhoz,
hogy újabb rosszalló pillantást vethessen Paul felé. –
Tisztában vagy te azzal, Paul, mennyi mindent kell
eltűrnie ma egy tanárnak? Tudod te, hogy szidalmazzák
őket a diákok? És hogy a tanár még csak rájuk sem
szólhat, mert a közönséges szóhasználat helytelenítése
elitistának számít? Elitistának! Az az általános nézet,
hogy ha egyszer így beszélnek az emberek, akkor hadd
beszéljenek így. Nem mondhatjuk meg nekik, hogyan
fejezzék ki magukat.
Paul felsóhajtott.
– Micsoda hülyeség!
– Hülyeség a köbön, Paul! – kiáltotta, majd vállat
vont. – Ezt Bentham mondta, ugye? Vagy John Stuart
Mill? Állandóan összekeverem a kettőt. Ezt a kettőt, meg
Epikuroszt. Valamilyen oknál fogva Epikuroszt is
hozzájuk sorolom, pedig ő nem is tartozik közéjük, igaz?
– Jeremy Benthamre gondoltál – felelte Paul. – A
természetjogról mondta azt, hogy nonszensz a köbön.
Chloe bólintott.
– Igen, jól tudod. És ő az, akit egy vitrinben tartanak
a londoni University College-ben, ugye? Te láttad már?
Paul látta. Egy barátja az egyetemről elvitte ahhoz a
vitrinhez, és elmondta neki, hogy a viaszfej a filozófus
eredeti csontvázán nyugszik, ami szépen fel van
öltöztetve, és ki van tömve szalmával. „El szokták vinni
a kari értekezletekre is – magyarázta a barátja –, ahol
úgy számítják, hogy jelen van, de nem szavazóképes. Ez
elég bizarr, de szerintük nagyon vicces. Tudod, milyen
furák az angolok."
– De ne beszéljünk most Benthamről – mondta Chloe.
– Beszéljünk Audette-ről és a kisbabáról, hiszen
nemsokára jönnek. – Az órájára pillantott. – Éppen
harminc perc múlva, már ha pontosak, bár nem hiszem,
hogy azok lennének.
– Van neve is annak a kisbabának? – kérdezte Paul.
– Tudtommal Aramisnak hívják.
– A három testőrből? Emlékszel? Athos, Porthos és
Aramis. Kisfiúként nagyon szerettem azt a történetet.
Chloe legyintett.
– Nekem nem jelentett sokat. Sőt, valójában semmit
sem jelentett. De a babát így hívják – bármilyen
meglepő is. Pedig Audette-ről nem jutna eszembe a
francia irodalom. Az igazat megvallva, semmilyen
irodalom nem jutna róla eszembe.
Paulnak viszont eszébe jutott valami más.
– Van egy ilyen nevű parfüm, nem? Aramis. A
repülőtereken szoktam látni, a vámmentes boltokban.
– Akkor biztos van – mondta Chloe. Töltött magának
egy csésze kávét, aztán tejet is öntött hozzá, amit a
tűzhelyen melegített meg. – Tejes, majdnem fehér, és
nem tűzforró – mi ez: café au lait, vagy inkább café
noisette? Vagy ők is azt mondják, hogy caffé latte, mint
mindenki más? Olyan zavaros ez, Paul – akárcsak az
élet.
– A café au lait kávé sok meleg tejjel – felelte Paul.
 – A café noisette szintén sok tejjel készül, de talán
nem annyira sokkal. A neve arra utal, hogy
mogyoróbarna színe van.
– És a café au lait-t edényből isszák?
– Hagyományosan igen – válaszolta Paul. – A
reggelihez.
– Olyan csodálatos ez az ország! – mondta Chloe.
– Az ember nem győzi csodálni ezt a kultúrát, amely
arra sarkallja a népet, hogy egy kávézó teraszán
edényből igya a tejeskávét.
– Audette és Aramis – emlékeztette Paul.
– Igen, persze. Jó. – Chloe ismét komoly arcot vágott.
– Menedéket kell adnunk nekik. Ők Mária és az
áldott gyermek, akik istállót keresnek. Nem utasíthatjuk
vissza őket. És ez a gonosz Bleu, ez a voleur d'éledricité,
nem más, mint a dühöngő Heródes. Nem hagyhatjuk,
hogy megtalálja a kis családot.
Paul döbbenten nézett Chloéra.
– Vannak olyan hasonlatok, amelyekkel nem szokás
viccelni – jegyezte meg.
– Jaj, Paul, ne vegyél már ennyire komolyan! Az
ember éppen annyira homo ludens, mint amennyire
sapiens, ezt ne feledd. Muszáj néha tréfálkozni.
„A csalódásainkat meg fantáziálásba fojtani, Mrs.
Pangloss?" – gondolta Paul.
– Már elő is készítettem nekik egy szobát – folytatta
Chloe. – A tiéd mellett. És bevittem a törülközőket meg
az edényeket, amikre szükség lehet. A kisbabák rengeteg
holmit igényelnek, nem? Végtelen mennyiségű
cumisüveget, pelenkát, fertőtlenítőt és hasonlókat. A
szoba minden tekintetben olyan, mint egy kórterem.
Paul belegondolt, milyen következményekkel jár
majd, ha a szomszéd szobába beköltözik egy csecsemő.
– Meddig maradnak? – Majd sietve folytatta. – Nem
mintha nem látnám őket szívesen.
Chloe vállat vont.
– Gondolom, néhány napig. Addigra talán elmúlik a
veszély, remélem.
Paul ezt a becslést indokolatlanul optimistának
tartotta.
– És az ügyvéd? Mi van a felügyeleti joggal? Ezek a
malmok lassan őrölnek. Beláthatatlan ideig tarthat az
ügy. Ami azt jelenti, hogy Bleu barátunk itt lesz még egy
darabig.
Chloe belátta, hogy a törvény lassan léphet életbe, de
nem aggódott.
– Az igaz, hogy konoknak bizonyulhat, akkor is, ha a
követelése gyenge lábakon áll. De az ránk már nem
jelent veszélyt. Bleu túl sokat markolt, de keveset fog.
– Ezt nem értem.
– Az is lehet, hogy Bleu végül jobbnak látja, ha lelép
– mondta Chloe. – Talán bölcsebbnek ítéli, ha továbbáll
– sans Aramis, amit úgy is fordíthatunk, ha nyersen is,
hogy parfümözetlenül.
Paul a viccelődésre összehúzta a szemét.
– Nagyon okos vagy, Chloe – mondta.
– Köszönöm. Ez csak egy gondolat – meg egy kis
szójáték, ami eloszlathatja a ránk telepedő komorságot.
A komorság legjobb ellenszere a komolytalanság. Elég
egy kis viccelődés, és a sötét felhők szinte varázsütésre
szertefoszlanák.
– De miért állna tovább?
Chloe, aki a beszélgetésük alatt az ablak mellett állt,
most leült a fenyőfaasztalhoz, amely elfoglalta a konyha
közepét.
– Azért – felelte –, mert előfordul, hogy az effajta
emberek szembetalálják magukat más… effajta
emberekkel. És azt nem szeretik.
Paul igyekezett értelmezni ezt a mondatot.
– Bocsáss meg, de én ezt nem igazán…
Chloe fölemelte a kezét.
– Jobb nem túl sokat beszélni ezekről a dolgokról,
Paul. Ezt megtanultam a pályafutásom során.
Paul összehúzta a szemöldökét.
– Miféle pályafutás, Chloe? Soha nem beszéltél
semmiféle pályafutásról.
Chloe megfordult, és egyenesen a szemébe nézett.
Hűvösebb lett a hangja.
– Ne becsülj alá, Paul. És ne is beszélj velem
lekezelően. A nők nem szeretik, ha lekezelően beszélnek
velük.
– Nem vagyok lekezelő – felelte Paul. – És egyáltalán
nem becsüllek alá. Csak nem tudtam, mit értesz a
pályafutásod alatt. Soha nem meséltél róla. – Azt nem
mondta el, hogy mit gondolt: hogy ez a sok férj akár
önmagában is pályafutásnak számíthat. De arra a
következtetésre jutott, hogy Chloe nem erre célzott.
– Néha metaforikusan beszélünk, Paul. Ezt biztos te
is tudod. Metaforákban élünk. – Most ismét kedvesebb
lett a hangja – sőt, már-már kacér. És vajon akad-e más
nő, tűnődött Paul, akinek kacérrá válik a hangja, amikor
metaforákról beszél?
– Vagyis a pályafutás az élet szinonimájaként
értendő – mondta Paul.
– Akár – értett egyet vele Chloe. – Vagy lehet, hogy
mégsem. A kontextustól függ, azt hiszem.
Paul ivott egy kortyot a kávéjából.
– Hát jó.
– Én is pont ezt gondolom – mondta Chloe. – Letette
a csészéjét, és a zsebkendője csücskével megtörülte a
száját. – A terv a következő, Paul. Audette és le petit
Aramis idejön. Annabelle és Thérése a háttérből
támogat. Ők főznek és a többi, amíg én elmegyek
Párizsba pár napra. Claude-ot is magammal viszem.
Paul erre nem volt felkészülve. Chloe eddig egy szót
sem szólt Párizsról.
– Mi? Elmész?
– Igen – felelte Chloe. – El kell ugranom Párizsba egy
rövid látogatásra. De nem leszek ott tovább a
szükségesnél.
– De miért éppen most? – tiltakozott Paul. – Muszáj?
Nem tudnál akkor menni, amikor kicsit elcsitulnak a
dolgok?
Chloe válasza rövid volt és velős.
– Nem. Nem tudok. – Aztán folytatta. – És mivel
Claude sem lesz itt… Mit gondolsz, ki tudod segíteni
Hugót az étteremben? Ti ketten biztosan nagyon jól
meglesztek. – Elhallgatott, de csak néhány másodpercre,
mielőtt folytatta. – Nagyon kedves tőled, Paul. Igazán
drága ember vagy, tudod?
Az azonban aggasztotta, hogy mi lesz Paul könyvével.
– Persze arról se feledkezz meg, hogy könyvet írsz.
Nehogy megcsússz vele.
– Csak írtam – felelte Paul.
Elmesélte Chloénak, hogy úgy döntött, abbahagyja Az
étel filozófiáját.
– Hiteltelen volt az egész. Igazán nem is hittem,
hogy…
– Hadd szakítsalak itt félbe! – vágott közbe Chloe. –
Tökéletesen igazad van, hogy abbahagyod az egészet. Ha
hiteltelennek érzed, akkor az is – ehhez nem férhet
kétség.
– Még nem mondtam meg… – folytatta Paul.
Rettegett a gondolattól is. Meg kell mondania Gloriának,
aki pedig már mindent elrendezett a kiadóval. Most meg
sorra fújhat le mindent. Mit fog gondolni? Mivel szolgált
rá erre szegény Gloria?
– Kinek?
– A szerkesztőmnek, Gloriának. Majd ő megbeszéli a
kiadóval.
– Mert te nem mersz a szemükbe nézni?
Paul nyomorultul érezte magát. Chloénak igaza van:
gyávaságból nem meri megmondani a kiadónak, hogy
soha nem fogja megírni Az étel filozófiáját
– Tudom, mit kell tennem – jelentette ki. – És meg is
teszem. Még ma írok egy e-mailt Gloriának.
– Hívd fel! – javasolta Chloe.
 Paul ránézett. Nincs joga ahhoz, hogy előírja neki,
mit tegyen. Mi rossz van abban, ha e-mailben közli a
hírt Gloriával? Magában tette fel a kérdést, de egyből
meg is válaszolta. Az e-mail csak kibúvó. Morális
szempontból bátrabb dolog közvetlenül beszélni
valakivel, mint e-mailt küldeni neki.
– Igazad van – mondta. – Felhívom. Úgy sokkal…
– Udvariasabb.
Paul bólintott.
– Mikor? – kérdezte Chloe.
– Ma délután – felelte. De Chloe már elő is vette a
farmerzsebéből a mobiltelefonját, és átnyújtotta neki.

Gloria sokára vette fel a telefont, és Paul már majdnem

letette – kissé megkönnyebbülten –, amikor a nő
váratlanul mégis beleszólt. Úgy tűnt, örül, hogy hallja a
hangját.
– Épp rád gondoltam – mondta.
Paul ekkor döbbent rá, hogy ő is gondolt Gloriára.
Nem állandóan, ahogy talán az ember a szerelmére
gondolna, de az biztos, hogy mindennap, a
legváratlanabb és a legfurcsább időpontokban. Ezt nem
árulta el neki, csak annyit felelt:
– Én is.
Úgy tűnt, a nő ennek is örül.
– Fel akartalak hívni – mondta. – Ne haragudj.
– Én is – felelte Paul.
Ezután rövid csönd következett, miközben Chloe
várakozón nézett Paulra. Aztán Gloria szólalt meg előbb:
– Hogy áll a könyv? Jól halad?
 Újabb csend következett.
– Paul?
– Igen, itt vagyok. Franciaország jelen. A könyv…
– Valami baj van?
– Úgy is mondhatjuk.
Hallgatás.
– Paul?
A férfi mély lélegzetet vett.
– Nem akarom megírni. Gyűlölöm. Gyűlölöm Az étel
filozófiáját. Baromság.
A konyha másik végében Chloe felhúzta az egyik
szemöldökét.
Erre Gloria azt felelte:
– Hát, vicces, hogy ezt mondod, mert tudod, mi a
helyzet? Nekem soha nem tetszett az ötlet.
Paul közbeszólt.
– Micsoda? Soha nem tetszett? Soha?
– Soha – felelte Gloria. – Tudom, hogy biztattalak, de
csak azért, mert te meg akartad írni, és úgy éreztem,
támogatnom kell téged benne, ha már ezt akarod. És
amikor elmentem a kiadóhoz, azt mondták, hogy
„nagyszerű ötlet", de nagyon jól tudtam, hogy valójában
nem gondolják úgy, hogy „nagyszerű ötlet".
– Tudtad?
– Igen. Amikor az emberek színtelen hangon
mondják, hogy „nagyszerű ötlet", lehet tudni, hogy
valójában nem gondolják úgy. Az angol sokkal
tonálisabb nyelv, mint hinnéd, Paul.
 A férfinak óriási kő esett le a szívéről. Chloe, aki a
beszélgetés nagy részét hallotta, fölmutatta
hüvelykujját.
– Akkor lefújjuk? – kérdezte Gloria. – Mert úgy tűnik,
senki nem akarja Az étel filozófiáját. Te nem akarod. Én
sem. A kiadó sem. Kérdés, hogy az olvasók hogy
lennének vele.
– Ők sem akarják – mondta Paul. – Az embernek egy
idő után kifejlődik egyfajta hatodik érzéke, és tudja, mi
lesz sikeres, és mi nem. És az én hatodik érzékem
szerint a közönség azt gondolná: „Az étel filozófiája? Na,
ne, micsoda hülyeség!" Az olvasók ezt gondolnák,
Gloria.
A nő egyetértett vele.
– Az emberek inkább arra kíváncsiak, hogy milyen
finomságokat esznek a franciák. Az ilyesmiről szívesen
olvasnak, és azt a tévében is szívesen nézik.
– A tévében? – kérdezte Paul, és közben a szemét
forgatta.
– Igen. Volt ilyen elképzelésünk. Azokkal, akik a
legutóbbi sorozatodat készítették. Néhányan kiváltak, és
csináltak egy új céget, hogy dokumentumfilmeket és
hasonlókat forgassanak. A szokásos. A lényeg az, hogy
ez a kivált csapat megkeresett engem veled
kapcsolatban.
– Velem?
– Igen. Az az igazság, hogy nagy tisztelettel beszéltek
rólad. Azt mondták, hogy a múltkori sorozatod nagyon
jó értékeléseket kapott, és most mindenütt újra leadják.
Rengeteg jogdíj, Paul. Rengeteg.
 – És?
– És megkérdeztek, hogy „Mit gondolsz, szerinted
Paul szívesen csinálna valamit a franciákról, ahogy
finomakat esznek?". Jó, nem pont ezekkel a szavakkal,
nyilván, de ez volt a lényege. Én pedig azt feleltem, hogy
„Lehet – szívesen megkérdezem. De jelen pillanatban az
étel filozófiájáról ír könyvet". És tudod mi történt, Paul?
Kifejezéstelen tekintettel néztek rám. Mintha meg sem
hallották volna. Cseppet sem fogta meg őket. Csak
annyit mondtak, hogy „Szólj, ha meggondolná magát".
Én pedig bólintottam.
Paul pár másodpercig meg sem szólalt. A gondolatai
még kuszák voltak, és túl gyorsan cikáztak a fejében.
– Paul?
– Egy pillanat, gondolkodom. Támadt egy ötletem,
Gloria!
– Ó, remek! Ez kell nekünk, Paul! Ötletek…
– Várj, hallgasd meg. Mi lenne, ha… mi lenne, ha
arról csinálnánk tévésorozatot, hogy végigkövetjük egy
fiatalember fejlődését, mármint egy jóképű fiatal
szakácsét, aki nem én vagyok, nyilván, hanem egy fiatal
francia, akit például Hugónak hívnak, és aki itt dolgozik
egy borzalmas étteremben a nagybátyjánál.
– Hogy hívják?
– A nagybácsi neve Claude. És én is ott lennék, de
csak a háttérben, mint narrátor, úgymond. Szóval ez az
étterem elég rosszul megy. Az emberek úgy nevezik,
hogy Franciaország második legrosszabb vendéglője.
– Komolyan? Ez lehetne a sorozat címe:
Franciaország második legrosszabb vendéglője.
 – Lehetne. Szóval nyomon követhetnénk ennek az
ifjú séfnek a kalandjait és erőfeszítéseit, ahogy próbálja
a maga erejéből helyrepofozni az éttermet.
Elkísérhetnénk a piacra, és láthatnánk a…
– Gombákat – vágott közbe Gloria. – Az emberek
szeretik a tévében nézni a gombákat. Csak dobj bele egy
gombát bármilyen műsorba, és az egekbe szökik a
nézettsége. Nem, nem viccelek. Ezt hallottam valakitől.
Azt mondta, hogy a tévénél mindenki tisztában van
ezzel.
– Legyen. A kamera elidőzik a gombákon. Hugo pedig
a kezébe vesz egyet, és megszimatolja. A nézők imádni
fogják! Aztán, mondjuk, megnézhetnénk, ahogy valami
desszertet készít a konyhában. Clafoutis-t.
– Az micsoda?
– Egyfajta tejpite. Cseresznyét tesznek bele, aminek
a leve átitatja a tésztát.
– Istenem, Paul! Látom magam előtt! Látom, ahogy
kicsordul a gyümölcs leve.
– Látod? Remek. Imádni fogják! Aztán
megmutathatnánk, ahogy megkóstolja a clafoutis-t. A
szájához emelné, és…
– A szájához?
– Igen. Aztán felvehetnénk a vacsoravendégeket, és
meghallgatnánk a véleményüket. Esetleg róluk is
kérdezhetnénk pár dolgot. Honnan jöttek, satöbbi. Hugo
megvitathatná velük a fogásokat. És a többi és a többi.
Ez így menne tovább, egészen addig, amíg be nem néz
hozzá egy Michelin-felügyelő, és azt mondja: „Nem is
rossz, fiatalember!"
 – Ó, Paul, ez nagyon jó! Nagyszerű! Ebbe azonnal
belemennek. Tudom, hogy belemennek. És lehetne egy
könyv is a sorozat mellé. Meg tudod csinálni, ugye?
Gondolom, ezt már szívesen megírnád.
Paul igennel felelt.
– Ez esetben, Paul, megegyeztünk. – Elhallgatott,
majd folytatta. – De Paul, tényleg tudsz szólni a
michelineseknek, hogy ugorjanak be? Ha igazi
dokumentumfilmet csinálunk, ezt nem játszathatjuk el
színészekkel, ugye tudod?
– Igazi lesz, Gloria. Autentikus. De nem, nem tudok
szólni a michelineseknek, mert nekik nem is lehet
szólni. Csak reménykedni tudunk, hogy beesik egy
felügyelő.
– Mert annak nagyszerű vége lehetne, igaz? Egy
Michelin-csillag!
– Ennél furcsább dolgok is megesnek néha – felelte
Paul.
 14

Ó, Franciaország!

Aramis antik normandiai csipkével díszített

mózeskosárban érkezett. A csipkét Thérése szerezte egy
padlásról, majd kimosta, kivasalta, és körben szépen
odaerősítette a kosár széléhez. A kosárkával együtt
rengeteg lepedő és törülköző is érkezett, valamint egy
nagy doboz tele szappanokkal, kenőcsökkel és különböző
feliratú üvegcsékkel. Paul csak nézte, ahogy a ház, amit
olyan kényelmesen belaktak Chloéval, egyik pillanatról
a másikra egy csecsemő lakosztályává változik. Szemmel
láthatóan Annabelle és Thérése uralta a helyzetet, ők
irányították Audette-et is, aki alázatosan és zokszó
nélkül engedelmeskedett. A nővérek bevezették a
szobájába; elmagyarázták, hogyan kell használni a
bonyolult fürdőszobai csapokat; kijelölték számára a
konyhában azt a szekrényt, ahova a lopott élelmiszert
teheti – ennek érdekében Chloe készletét egy hátsó
polcra száműzték –, valamint megmutatták azt a helyet
a kertben, ahol nyugodtan elüldögélhet anélkül, hogy
bárki meglátná.
– Senki nem tudja meg, hogy itt vagy – mondta
Thérése –, amíg ki nem teszed a lábad. Paul majd
bemegy a faluba, ha bármire szükséged lesz. Megteszed,
ugye, Paul?
 Paul nem ellenkezett. És Chloe sem, akitől pedig
talán azt várta volna az ember, hogy legalábbis zavarja,
hogy a tulajdonosok visszafoglalják tőle a házat, amit
még mindig bérel tőlük. Ő azonban a saját terveivel volt
elfoglalva, és Paul észrevette, hogy hosszasan,
titkolózva telefonálgat. Nem adott magyarázatot, Paul
pedig nem merte kérdezni. Chloe semmit nem árult el
neki a tervezett párizsi útjáról, míg Claude-ot, aki
röviddel Audette beköltözése után jelent meg, szemmel
láthatóan felvilágosította az udvaron. Paul figyelte,
ahogy a nagynénje beszél, a férfi pedig csak bólogat és
mindenbe belemegy.
– Claude elvisz Párizsba? – kérdezte.
– El – felelte Chloe.
A férfi várta, hogy többet is eláruljon.
– Nem mehetnél vonattal?
A nő a fejét rázta.
– Most nem – válaszolta.
Chloe tíz órakor útra kész volt. Az autó megpakolva
várta, Claude még piknikkosarat is készített. Annabelle
és Thérése még mindig Audette és Artemis körül
sürgött, Paul pedig egyedül integetett a kuzinjának,
amíg el nem tűnt az autó az úton, aztán elindult az
étterembe. Telefonon beszélt Hugóval, és megígérte,
hogy mind az ebéd, mind a vacsora elkészítésében segít
neki. Hugo egyik barátja vállalta, hogy segédkezik a
felszolgálásban, így Paulnak elég volt a konyhában
segítenie. Mielőtt nekiláttak volna az ebédfőzésnek, a
montmorilloni piacra is el akartak menni.
 Hugo a konyhában volt, amikor Paul betoppant. Az
asztalon maszatos, jegyzetekkel ellátott, nyitott
szakácskönyvek hevertek – szemlátomást sokat
használták őket. A fiú lelkesen üdvözölte Pault, és
rámutatott az egyik receptre.
– Ez jó lesz estére – mondta. – Ha találunk megfelelő
articsókát és juhsajtot. Mit gondolsz, Monsieur Paul?
Paul megnézte a receptet. Nagyon alaposnak és
színvonalasnak találta. Megnézte a könyv borítóját.
– Escoffier?
Hugo bólintott.
– Egy antikváriustól vettem. Azt mondta, egy híres
séfé volt. A lapok szélén látszanak a jegyzetei, és néhány
ételhez azt is odaírta, mikor készítette el őket. –
Rábökött egy ceruzajegyzetre. – Nézd! 1938. március 4.
1939. július 3. Aztán 1946-ig semmi.
Paul szemügyre vette az apró kézírást. Közben volt
egy háború. Bizonyára szűkösek voltak az
élelmiszertartalékok. Még Franciaország éléskamrája is
kiürült. Németország ellátására rekvirálták az
élelmiszert.
– Ma már nehéz elképzelni – mondta.
– Milyen lehetett? – tűnődött Hugo.
– A német megszállás. Vichy. A félelem. Az éhezés. –
Rábökött egy oldalra. – Különösen a félelem.
Hugóra nézett. Egyenesen a fiú csillogó szemébe.
Valami arra késztette, hogy megkérdezze:
– Féltél már valaha, Hugo?
A fiatalember elhúzódott az asztaltól. Kinyitott egy
ablakot, és elkezdte a konyhai előkészületeket.
 – Hogy én? Féltem-e?
– Igen.
Hugo tétovázott. Kinézett az ablakon, túl a
kúszónövényen, és túl a táblán, amely az étterem nevét
hirdette: La Table de St Vincent.
– Lehetséges. Időnként. De hát ki nem?
– Bizonyára mindenki szokott félni – felelte Paul.
– Na jó, talán akadnak még hősök. De a többségünk…
Igen, mindannyian féltünk már életünkben.
– Igen – értett egyet Hugo. – Mindannyian.
– Aztán mindig rájövünk, hogy nem kell. Elég, ha
felkapcsoljuk a villanyt, mondhatni, és a fény rávilágít,
hogy nincs mitől félnünk.
Hugo hallgatott. Paul látta, hogy az órája szíjával
játszik. Találkozott a tekintetük.
– Szóval – folytatta Paul. – Ki az, Hugo? Kitől félsz? A
nagybátyádtól? Erről van szó?
Hugo szája sarka megremegett. Paulnak ez is elég
volt válasz helyett.
– Miért nem beszélsz vele?
Hugo megrázta a fejét.
– Nem, nem lehet. Egész életemben azt akarta, hogy
olyasvalaki legyek, aki nem vagyok. Nem mehetek oda
hozzá csak úgy, hogy megmondjam. Most nem.
– Nem mondhatod a szemébe, hogy nem akarsz olyan
lenni, mint ő?
Hugo bólintott.
– Nem mondhatod meg neki most, hogy semmi közöd
a vadászkalandjaihoz és a többi férfias hobbijához? Meg
a politikai nézeteihez?
 A válasz ismét néma beleegyezés volt.
– Az igazság az, hogy igenis megmondhatod. Vagy, ha
szeretnéd… – Paul nem gondolta végig, de most már
folytatnia kellett. – Ha szeretnéd, beszélek vele én. Néha
könnyebb így. – Elhallgatott, majd folytatta. – Néha
mások megteszik helyettünk azt, amit mi túl nehéznek
érzünk.
Hugo hátralépett, és Paul egy pillanatig azt hitte,
hogy elszalad. De a fiú megállt. Beletörölte a két kezét a
kötényébe. Aztán szemügyre vette őket.
– Rendben. Ha nem bánod. De… – Hangja
szorongásról árulkodott. – De mit akarsz neki mondani?
– Hogy engedjen el. Hogy hagyja, hogy önmagad
légy.
– Nem fogja.
– Szerintem meg nem reménytelen. Én úgy
gondolom, hogy valójában szeret téged, csak valahogy
furcsán mutatja ki. Azt is gondolom, hogy önmagát is el
kell engednie. Fel kellene… hagynia a főzéssel – vágott a
szavába Hugo, majd elvigyorodott.
Paul nevetett.
Elmentek a piacra Hugo kisteherautójával.
Végigjárták a standokat, és szép lassan megtöltötték a
két nagy táskát, amit magukkal vittek. Megálltak egy
gombaárusnál, és Paul megkérte Hugót, hogy vegyen a
kezébe két-három gombát, és szimatolja meg őket.
– Szeretnélek közben lefényképezni – mondta.
– Így?
– Pontosan így. Tökéletes.
 Miután bevásároltak, megittak egy kávét, és Paul
elküldte Gloriának a fotót. Tessék, írta a kísérő
üzenetben. Ez itt Hugo, ez pedig egy gomba a
montmorilloni piacon. Mit gondolsz?
Hamar jött is a válasz. Tökéletes gomba. Tökéletes
fiatalember. Szia, G.
– Mit csinálsz? – kérdezte Hugo.
– Írok a szerkesztőmnek – magyarázta Paul. –
Egyébként, Hugo, mit szólnál, ha szerepelnél egy
történetben?
Hugo vállat vont.
– Azt hiszem, nem bánnám. Írnál rólam az egyik
könyvedben?
– Igen, te lennél a főszereplő. Franciaország második
legrosszabb vendéglőjéről szólna, és arról, hogy miként
válik az ország egyik legjobb éttermévé. Igazi
rútkiskacsa-sztori lenne, csak éppen étteremmel.
Hugo elmosolyodott.
– A végén happy enddel?
– Naná!
– Akkor benne vagyok.
Paul kinyújtotta a karját, hogy kezet rázzon a fiúval.

Ez három nappal azelőtt történt, hogy Chloe és Claude

visszatértek Párizsból. Paul addig is lankadatlanul
dolgozott. Reggelente elkísérte Hugót a piacra, vagy
egy-egy farmra, ahol közvetlenül a termelőtől
vásároltak. Elmentek a charcutier-hez, vagyis a
henteshez, és a sajtkészítőhöz is, aki egy isten háta
mögötti út legvégén lakott. Délutánonként, ha már túl
voltak az ebéden, segített elkészíteni a vacsoramenüt.
Hugo többet tudott, mint Paul gondolta, így aztán ő is
legalább annyit tanult tőle, mint fordítva.
Egy nappal Chloe érkezése előtt a szokásosnál
korábban mentek ki a piacra. Olyan dolgokat kellett
beszerezniük, amelyek rendszerint hamar elfogynak.
Különösen igaz ez az osztrigára, mert az osztrigás kocsi
nem sokáig marad ott, és aki nem megy elég korán, az
lemarad a legjobb osztrigáról. Egyes friss zöldségekkel
ugyanez a helyzet.
– Az elején teszik ki a legjobb árut – magyarázta
Hugo. – Tudják, mit keres az, aki korán érkezik. A
legjobbat. Mindjárt meglátod.
A főtér felett álltak meg, az egyik templom mellett,
és a folyó felé vezető szűk utcán gyalogoltak le. Még
csak reggel nyolc óra volt, de már nagy volt a nyüzsgés.
A téren már felállították a legtöbb standot, és a kofák
elkezdték kipakolni az árut. Paul megpillantotta az
osztrigás kocsit: egy régi Citroënt, amelynek az egyik
oldala lehajtható volt. Ezen nagy, jéggel teli
rekeszekben kínálták a hullámos szélű apró étket.
Mielőtt elkezdték a beszerzést, beültek az egyik
kávézóba. A kávé illata a szomszédos boulangerie friss
kenyérillatával keveredett. Paul lehunyta a szemét, és
visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor edinburgh-i
konyhájában üldögélt egy kávé mellett, és gyakorolta a
tudatos jelenlétet, ahogy egy barátja tanácsolta. Mintha
réges-rég lett volna – egy nagyon távoli helyen. Most
ismét lehunyta a szemét, csak néhány pillanatra, és
olyan mélyre beszívta a levegőt, amennyire csak tudta.
Kávé, kenyér, egy elhaladó dízelautó füstfoszlánya,
kövek, a folyó… Micsoda szagpaletta! Ha később majd
megpróbálja felidézni, az illat emléke egy szem-
pillantás alatt visszarepíti ide, ebbe a kávézóba, ahogy
itt áll az ajtó mellett, és az arcába süt a nap.
Hugo megitta a kávéját, és indulni készült. Paul még
felhörpintette az utolsó kortyot a csészéjéből, amit
aztán visszavitt és letett a pultra. A pult mögött álló nő
elmosolyodott és biccentett.
Előre megírták a bevásárlólistájukat, és most pontról
pontra végigmentek rajta. Az osztriga után az utolsó
tétel, az olívaolaj következett.
– Van egy hely a híd túloldalán – mondta Hugo. –
Kizárólag olívaolajat árulnak ott. Meg kell kóstolnod.
– Jó?
–A legjobb. Legalábbis Franciaországban.
Olaszország más tészta. Az ő olajukat nem ismerem,
csak hallomásból tudom, hogy nagyon jó.
– Erről tudnék mesélni neked – mondta Paul. –
Tavaly több száz toszkán olívaolajat kóstoltam végig. Na
jó, több százat azért nem, de elég sokat. A toszkán
olajok a legjobbak. A legkönnyebbek.
Paul észrevette Hugo sóvárgó tekintetét. Megbánta,
hogy megemlítette, milyen jól ismeri Toscanát. Azokat,
akik még sehol sem jártak – és úgy sejtette, hogy Hugo
is közéjük tartozik –, egy ilyen megjegyzés csak a saját
világuk szűk határaira emlékezteti.
– Olyan lehet, mint nálunk Provence – mondta Hugo.
– Ez sok mindenben így van.
Majd hozzátette:
 – Még sohasem jártam ott.
– Bőven van még időd – felelte Paul.
– Nehéz innen elmenni.
Persze, persze. Az apja. A baleset.
Majd ismét Hugo szólalt meg:
– Szeretnének találkozni veled, tudod? A családom.
Mindent tudnak rólad. Ismered, hogy megy ez falun.
Mindenki tud mindent. – Szünetet tartott. – Később
odamehetnénk.
– Örömmel.
Ott álltak egy sor olívaolajos palack előtt, és kis
kenyérdarabkákat mártogattak a kóstolótálkákba. Hugo
láthatóan ismerte a férfit, aki az asztalka mögött állt, és
viszonylag hosszan válaszolgatott az édesapja
egészségét firtató kérdéseire. Paul a kóstolásra
koncentrált.
A férfi most hozzá fordult.
– Tudja, honnan van, monsieur?
Paul a fejét rázta.
– Nem vagyok szakértő.
A férfi elmosolyodott.
– Egy egész élet sem elég hozzá, hogy az ember az
olívaolajok szakértőjévé váljon. És akkor még mindig
nem kóstolta végig a felét sem.
Elvett egy címke nélküli palackot, és öntött belőle
egy kanálba.
– Tessék – mondta, miközben átnyújtotta Paulnak. –
Ezt kóstolja meg.
Paul felfigyelt a színére.
– Nagyon sötét – mondta.
 – Amilyennek lennie kell – felelte a férfi.
Paul az orrához emelte a kanalat, és beleszimatolt.
– Bors? – kérdezte a férfi.
Igen, érezte a borsot. És valami mást is. Mi lehet ez:
por? Az égbolt? A hőség?
– Ezek nagyon öreg fák – magyarázta a férfi. – Fiatal
fákból ilyet nem lehet kinyerni.
Paul megkóstolta az olajat. Forgatta a szájában ezt
a… Próbálta meghatározni az ízt. Végül arra jutott, hogy
leginkább az articsókára emlékezteti.
– Pontosan – helyeselt a férfi. – Gratulálok,
monsieur! Pontosan ezt érzem ebben az olajban én is.
Articsóka.
– Látod – mondta Hugo. – Látod. Még csak pár perce
vagyunk együtt, és máris kezdesz szakértővé válni.
– A kezdők szerencséje – válaszolta Paul.
– Ó, maga túl szerény, monsieur. Magát
kiválasztották. – A férfi az égre mutatott. – Odafönt dől
el, ki képes úgy értékelni az olívaolajat, ahogy kell. Ez
nem rajtunk áll.
– Veszünk belőle – mondta Hugo. – Négy litert.
– Les Mées – mondta a férfi. – Onnan származik. A
fajtája Aglandau. A síkságon terem. A dombokon termő
olaj egészen más.
– Világosabb – tette hozzá Hugo. – A lankákon
világosabb olaj terem. A talaj miatt.
Az eladó elámult.
– Maga tudja, mit beszél, fiatalember – mondta.
Paul észrevette, milyen magabiztossá tette Hugót a
dicséret. Claude elnyomta szegényt, gondolta. Biztosan
nem szánt szándékkal, de az idősödő rokon
nyilvánvalóan nem értette meg, hogy a fiatalokat csak
terelgetni szabad, nem pedig erőltetni. Hugo törékeny
lélek, aki bátorításra szorul. Claude pedig bizonyára azt
gondolhatta, hogy azzal erősítheti meg, ha férfias
szabadidős tevékenységekre kényszeríti. De tévedett. Az
ilyesmit sokkal finomabban kell kezelni.

Egyenesen az étterembe mentek, ahol letették a

szerzeményeiket, és nekiálltak az ebédkészítésnek.
Kevés vendégük volt, így több idejük maradt főzni.
– Hogy készíti Claude nagybácsi az osztrigát? –
érdeklődött Paul.
Hugo vállat vont.
– Kinyitja a héjukat. Kiveszi a húst, és meggrillezi.
Paul összerezzent.
– Ennyi?
– Fokhagymát is tesz rá. Jó sok fokhagymát.
Paul ismét összerezzent.
– Szeretnéd, ha megmutatnám, hogy kell csinálni?
– Hát persze! – bólogatott Hugo lelkesen.
Paul megkérdezte, tud-e béchamelt készíteni. Hugo
igennel felelt, mellesleg elárulta, hogy a nagybátyja
sohasem bajlódott vele. Előregyártott mirelit változatot
használt.
– Ezt – mutatta. – Nem valami finom.
– Ez bűncselekmény – morogta Paul.
Hugo felkacagott.
– Pedig mindig a törvényről és a rendről papol.
 – Csináljunk egy béchamelt, aztán vegyük le a tűzről
– mondta Paul. – Tegyünk bele tejszínt és sajtot.
– Gruyére jó lesz? – kérdezte Hugo.
Paul meglepődött.
– Tudod, hogy kell Mornay-mártást készíteni?
– Olvastam róla. De még sosem csináltam.
– Na, mi most inkább parmezánt használunk Gruyére
helyett. Szerintem az jobban illik az osztrigához.
Hugo Paul felügyelete mellett elkészítette a szószt.
– Legyen jó sűrű – javasolta Paul. – Olyan sűrű, hogy
ragadjon rá a kanálra. Kétszer olyan sűrű, mint a
béchamel.
Elkészült a szósz, de a vendégek nem választották az
Huîtres Mornay-t. Jobban vonzotta őket a másik két napi
ajánlat: az édesköményes tengeri sügér és a tatár-
bifsztek. Amikor az utolsó vendég is távozott, és már a
konyhát takarították, Paulnak támadt egy ötlete.
– Szeretik a szüleid az osztrigát?
Hugo bólintott.
– Gondolom.
– Mi lenne, ha elvinnénk nekik, hogy náluk készítsük
el?

Hugo kiment a gyümölcsösbe az apjával, ugyanis sürgős

dolguk akadt: eresztett egy csővezeték, amit nem
akartak elzárni. Paul felajánlotta, hogy addig elkészíti
az osztrigát, és kettesben maradt Hugo anyjával a
konyhában. Kiterítette az osztrigát egy tepsire. A nő
figyelte, aztán az arcára emelte a tekintetét, és
elmosolyodott.
 – Kisfiú kora óta ezt akarta csinálni – mondta. – Ezt
hívják elhivatottságnak, igaz, monsieur?
– Igen, madame. Úgy vélem, hogy…
A nő a szavába vágott.
– Hívjon csak Adéle-nak. A férjem pedig Jean. Nem
maradnak kint sokáig. A férjem alig lát, szüksége van
Hugo segítségére.
– Azt elhiszem, hogy nagy segítség. Láttam, milyen
keményen tud dolgozni.
A nő megköszönte a dicséretet. Barátságos
viselkedése a vidéki Skóciára emlékeztette Pault. Ez a
közvetlenség és nyíltság valahogy a falusi emberek
jellemzője. Ott beszélnek így, ahol nem sok minden
történik, és ahol az idegeneket is embernek tekintik,
nem pedig fenyegetésnek.
– A sógorom évek óta szakács, de valahogy soha nem
tűnt úgy, mintha…
Nem fejezte be a mondatot.
Paul igyekezett tapintatos maradni.
– Nem való mindenkinek ez a szakma – mondta. –
Csak annak, aki szereti és ezt akarja csinálni.
Adélé az ablak felé fordította a fejét, a gyümölcsös
irányába.
– Azt hiszem, a fiunkban megvan a kellő lelkesedés.
– Meg – felelte Paul. – Én is így gondolom.
A nő felsóhajtott.
– De nem hiszem, hogy Claude is így látja. Ő csak
visszatartja Hugót. Nem bátorítja.
– Ez igaz. Én is így láttam.
 A nő most az ablakhoz lépett, és arra nézett, ahol
Paul Hugo alakját vélte kivenni, amint egy makacs
csodarab fölé hajol.
– Claude elég szűklátókörű – mondta. – Tudom, hogy
mi nem vagyunk különlegesek, átlagos emberek
vagyunk, de a nézeteink… – Tétovázott. – Kevésbé
merevek, és igen, talán kevésbé régimódiak.
Paulra pillantott, mintha azt fürkészné, megértette-
e.
– Úgy tűnik, konkrét elképzelései vannak arról, hogy
milyennek kell lennie egy fiatalembernek – kockáztatta
meg Paul. – Hugo említette a vadászatot.
Adélé bosszúsan forgatta a szemét, nem hagyva
kétséget a véleménye felől.
– Nem érti, Hugo miért nem akar belépni az
egyesületébe. Van ott egy nagy erdő, ahol kedvükre
lövöldözhetnek. Felajánlotta neki, hogy egyszer magával
viszi. Tudja, Claude-nak nincs fia. Elhagyta a felesége.
Gondolom, nem bírta elviselni.
– Értem.
– Amolyan művészféle volt, tudja. Ruhakészítő,
nagyon kreatív.
– Ó!
– Végül Montpellier-be költözött. Ott lakik a bátyja,
aki orvos. Patológus. Agglegény, a húga meg legalább
rendben tartja a házat. Mindketten jól jártak. Szerintem
boldogok így.
– Ennél többet nem is kívánhat az ember – jegyezte
meg Paul.
A nő elgondolkodott.
 – Igen, ez igaz. – Elhallgatott, majd folytatta. – És a
gyerekünknek is pont ezt kívánjuk, nem igaz? Ennyi
éppen elég.
Paul várt. A nő úgy nézett rá, mint aki kérni készül
valamit. És így is lett.
– Mit gondol, tudna neki segíteni, monsieur?
– Kérem: Paul.
– Paul. Mit gondol?
Paul eltűnődött, mit tehetne a fiúért. Beszélhet
Claude-dal. De mi van, ha azt feleli, hogy törődjön a
maga dolgával? Kereshetne neki állást valahol máshol.
Skóciában ismer olyan éttermeket, ahova felvennék, ha
beajánlaná. De mivel Hugóra itt van szükség, ezt a
lehetőséget elvetette.
– Átgondolom – felelte végül.
A nő hálásan nézett rá.
– Nagyon jó fiú.
– Azt én is látom.
Ekkor kinyílt az ajtó, és Hugo lépett be a kertből,
mögötte az apja. Hugo odavezette a férfit az asztalhoz,
és leültette egy székre.
– Megjavítottuk – mondta. – Egy tömítőgyűrű volt a
ludas. Egy aprócska gumidarab, de ha elöregszik,
eláraszt a víz.
Ránézett az osztrigára, amely készen állt a
grillezésre. Friss Mornay-mártás is készült hozzá.
Hugo apja megszólalt az asztal mellől. Skóciáról
kérdezte Pault, és arról, hogy milyen gyümölcsök
teremnek ott. A whiskyről és a szeszfőzdékről is
érdeklődött. Járt-e Paul azon a szigeten, ahol – hú,
mennyi is? – hat vagy nyolc szeszfőzde is van? Egy apró
sziget ennyi szeszfőzdével! Szereti-e Paul a Calvadost?
Hugo a tűzhely mellől Paulra nézett. Paul látta a
szemében a szorongást. Ez a fiatalember ide való. Ez az
ő kis világa. És mennyire más, mint Paul tágas világa!
– Milyen szép ez a hely – szólalt meg Paul halkan.
– Úgy látod?
– Hát persze!
A fiú kivette a tepsit a sütőből, és zsemlemorzsát
szórt az osztrigára. Amikor megfordult, szinte ragyogott
az arcra a boldogságtól.
– Jó étvágyat! – mondta a szüleinek.
Leültek az asztalhoz. Elővettek egy üveg bort a
hűtőből, és koccintottak. Paul figyelte, ahogy Hugo
óvatosan az osztrigához vezeti apja villáját.
– Hatot kaptál, apa – mondta. – Hat van a
tányérodon.
Annabelle-ről és Thérése-ről beszélgettek.
– Nagyon örültünk, amikor visszajöttek – mesélte
Adélé. – Jót tesznek a falunak.
– Haldokolnak a falvak – magyarázta Hugo apja.
– Szegény Franciaország!
– Azért annyira nem rossz a helyzet – mondta Paul.
– Franciaország még mindig nagyon erős. Idővel
jobbra fordulnak a dolgok.
– Remélem, igaza van – mondta Adélé.
Nem maradtak sokáig. Hugónak vissza kellett
mennie az étterembe, hogy előkészítse a vacsorát. Meg
se kellett beszélniük, Paul számára nem volt kérdés,
hogy segít neki. Milyen gyorsan válik mások életének
részévé az ember, ennek minden velejárójával együtt!
Milyen hamar elkezdenek számítani a segítségére, és
ami ennél is fontosabb: benne is kialakul az igény, hogy
segítsen.

Thérése kora este telefonált az étterembe, hogy szóljon

Paulnak: Chloe visszatért és találkozni szeretne vele.
– Sietek vissza – mondta Hugónak. – Csak váltunk
néhány szót, és már jövök is.
– Megleszek – felelte a fiú, de volt némi kishitűség a
hangjában.
– Figyelj – mondta Paul. – Ne feledd, amit mondtam.
Néha jusson eszedbe.
Hugo némán bólintott.
Amikor Paul hazaért, Audette épp a konyhában
szoptatott. Szinte föl sem nézett a férfi érkezésére,
zavartalanul beszélgetett tovább a mobiltelefonján.
Chloe szemben ült vele, de azonnal felpattant, hogy
megölelje Pault. Mellette egy megtermett, késő
negyvenes férfi ült, katonásan rövidre nyírt hajjal. Ha
az utcán látná, ejtőernyősnek vélné az ember – gondolta
Paul. A férfi felállt, és kezet nyújtott neki.
– Ez itt a barátom, Marc – mutatta be Chloe.
Paulnak kis híján darabokra tört a keze Marc
szorításától.
– Paul kitűnően beszél franciául – mondta Chloe
Marcnak.
Marc biccentett, és halványan elmosolyodott.
 – Az jó – jegyezte meg, majd hozzátette, Paul szerint
kissé komoran: – Van, aki nem beszél franciául.
Egyáltalán.
Ez bizony vitathatatlan megállapítás, gondolta Paul.
– Igen – mondta Chloe, miközben Paulra nézett. –
Vannak ilyen emberek. De Paul nem ilyen.
Paul érteni vélte Chloe pillantását. Mintha azt
üzenné: „Ne ellenkezz vele: ezen nem érdemes
vitatkozni."
Chloe és Marc visszaült az asztalhoz. Paul Audette
mellett foglalt helyet. A nő röviden rápillantott, majd
folytatta a telefonbeszélgetést.
– De szép baba! – állapította meg Paul.
Audette úgy nézett Aramisra, mintha csak most
venné észre, hogy ő is ott van.
– Fiú – mondta kurtán.
– Igen, tudom. Aramis. Mint a muskétás.
Audette értetlenül bámult rá,
– Micsoda?
– Aramis az egyik muskétás. Tudja, A három
testőrből.
– Ez egy parfüm – felelte a nő megvetően.
Paul elnyomott egy mosolyt. Tehát igaz: a parfümről
nevezte el a gyermeket. Chloéra pillantott, de a nő nem
figyelt, Marckal beszélgetett, és nem hallotta a
párbeszédet. Audette folytatta a telefonbeszélgetést,
Paul pedig megvárta, míg Chloe odafigyel rá.
– Régóta ismeritek egymást Marckal? – kérdezte.
 Ártatlan kérdésnek szánta, de Marc összeráncolta a
homlokát, és aggódva nézett Chloéra. Csak nem egy
újabb exférj? – tűnődött Paul.
Chloe azonban nyugodtan válaszolt:
– Viszonylag. Pár éve találkoztunk, igaz, Marc?
Marc bólintott.
– Pár éve.
– És maga Párizsban él? – kérdezte Paul, miközben
Marcra nézett.
A férfi mintha ismét megmerevedett volna.
– Marc különböző helyeken él – felelt helyette Chloe.
– Hol Párizsban, hol másutt.
– Így van – szólalt meg Marc mogorván. – Nem
mindig Párizsban. Attól függ. Van, aki nem mindig egy
helyen él.
Nos, gondolta Paul, ezzel sem lehet vitatkozni. És
magában megállapította, hogy ennél többet úgysem fog
kihúzni a szűkszavú férfiból. Az órájára nézett.
– Vissza kell mennem az étterembe – mondta. –
Gondolom, Claude is jön.
– Ma nem – mondta gyorsan Chloe. – Talán holnap.
Ma még nem.
Paul egy pillanatra ideges lett. Beleegyezett, hogy
segít Hugónak, amíg Claude távol van, de úgy gondolta,
hogy amikor visszajön, már nem lesz rá szükség.
– Miért? Mit csinál ma este? – kérdezte.
Marc ingerült lett.
– Valószínűleg alszik – morogta. – Az emberek
éjszaka alszanak.
Paul kérdését Chloe válaszolta meg.
 – Semmit – mondta. – De szerintem ma még nem tud
visszamenni.
– Semmit – ismételte Marc. – Nem csinál semmit.
Paul számára nyilvánvaló volt, hogy ha Claude aznap
este nem csinál semmit, azt bizonyára Chloéval és
Marckal együtt fogja csinálni. De nem adott hangot a
sejtésének.
– Mondd meg neki, hogy nem tudok holnap egész nap
az étteremben dolgozni. Mondd meg neki, hogy ezt meg
kell beszélnünk.
Chloe aggódva nézett rá.
– Biztos vagyok benne, hogy kitalál valamit – felelte.
Marc közben felállt.
– Örültem a szerencsének, Paul – mondta. – Viszlát
később, talán.
– Igen, persze. – Paul állta Marc tekintetét. A
lobbanékony természetű emberek kihívó, kissé
fenyegető tekintete volt ez, az olyan embereké, akik egy
pillanat alatt kibillenhetnek az egyensúlyukból és
erőszakossá válhatnak.
Chloe kikísérte unokaöccsét a kertbe.
– Igazán elbűvölő a barátod – mondta Paul.
Chloe megragadta a karját.
– Hagyjuk most a gúnyolódást, Paul. Lehet, hogy
Marc nem mindenkinek az esete, de jó ember, hidd el.
Paul összeszedte a bátorságát, és megkérdezte,
milyen kapcsolatban vannak.
– A szeretőd, Chloe?
Chloe felkacagott.
 – Marc? Ne már! Nekem nem az esetem a nyers
modor. Nem, Paul, nem. Rossz nyomon jársz.
– Akkor meg mit keres itt? Miért jött ide?
– Munka – felelte Chloe. – Egy kis munka. – Karját
Paul karjába fűzte, és elindult vele. – Claude-ról
akartam veled beszélni – kezdte. – Tegnap nagyon
hosszú vitánk volt.
– És ő a szeretőd? – kérdezte Paul.
– Milyen gyanakvó fiú vagy te, Paul! Minden fa
mögött szeretőt látsz! Mint Hailé Szelasszié kertjében,
Addisz-Abebában, ahol minden fa mögött kémek
rejtőztek! A látogatók látták, ahogy bujkálnak.
– Vajon az én hibám, hogy gyanakvó vagyok? El sem
árultad, miért mentél Párizsba. A kérdéseim felére sem
válaszolsz.
Chloe elmosolyodott.
– Jó, lehet, hogy van okod a gyanakvásra. Persze
nincs igazad, de van rá alapod, ami két különböző dolog,
nem igaz? Ami pedig Claude-ot illeti, igen, valóban közel
kerültünk egymáshoz. Szíves-örömest eljön velem
Skóciába egy időre – amikor majd hazamegyek. Pár hét
múlva, terveim szerint.
– Hozzámész feleségül, Chloe?
A nő megtorpant. Most már szemrehányó hangon
szólalt meg:
– Nincs jogod ilyet kérdezni, Paul. Nagyon szemtelen
vagy. Lehet, hogy a kuzinom vagy, de jóval idősebb
vagyok nálad, és az ember nem faggatja az idősebb
rokonát, hogy hozzámegy-e Tomhoz, Dickhez vagy
Harryhez.
 – Jó, de hozzámész?
– A válaszom éppenséggel: nem. De ez nem zárja ki,
hogy együtt legyünk egy kicsit. Szerintem jóképű, a
maga fura módján: olyan gallosan és vidékiesen. De nem
tudnék hozzámenni egy olyan emberhez, mint ő,
szegénykém. Ismersz, Paul, tudod, hogy egy szemernyi
sznobizmus sincs bennem – egy szemernyi sem –, de
mégis miről tudnánk mi beszélgetni?
Paul gondolatai már előrébb jártak.
– És mi lesz az étteremmel?
– Claude már fáradt. Boldogan átadja Hugónak.
Paul megengedett magának egy megkönnyebbült
sóhajt.
Chloe meghallotta.
– Igen, én is így érzem. Elég korán észrevettem, hogy
ennek így kell lennie, csak azt kellett kitalálnom, miként
vezessem rá őt is. Nem volt nehéz. Nagyon készséges
volt. Claude-nak van egy farmja Auvergne-ben, a
nagyapjától örökölte. Szívesen visszavonul oda.
– Örülök – mondta Paul. – Én is akartam vele erről
beszélni. És arról is akartam vele beszélni, ahogy
Hugóval bánik.
– Ó, én már megtettem – felelte Chloe. – Hosszas
oktatásban részesítettem a témában, miközben Párizs
felé autóztunk. Végig kellett hallgatnia. A férfiakkal
akkor lehet a legjobban beszélni, amikor kénytelenek
végighallgatni, mert nem tudnak otthagyni. Vele is ez
volt a helyzet. És egyetértett velem abban, hogy nem
volt valami kedves szegény fiúval.
– Nagyszerű.
 – Igen. Azt mondta, hogy mindig csalódik benne.
Hogy mindig mást vár tőle. De beszéltem a fejével, és
azt hiszem, sikerült megértenie az álláspontomat.
Tényleg. Szegény fickó csüng a szavaimon. Olyan
megható. Megígérte, hogy bocsánatot kér Hugótól, és
békén hagyja.
– Hagyja, hogy önmaga lehessen.
– Pontosan. Ez a legjobb, amit tehetünk, nem igaz?
Hogy önmagunk vagyunk. – Legyintett. „Mindenek fölött
légy hű magadhoz." Polonius mondta, ugye? Az ifjú
Laertesnek, ha jól emlékszem.
Paul legszívesebben megkérdezte volna: És te ki
vagy, Chloe? De nem tette, mert kiértek a kertbe, és
összetalálkoztak Annabelle-lel, aki épp levendulát
szedett.
– A levendula nyugtató hatással van a babákra –
mondta a nő. – Nyissz, nyissz.
– Igen – mondta Chloe. – Nyissz, nyissz. – Majd
Paulhoz fordult – Légy óvatos, Paul.
A férfi határozottan felnézett. Mit jelentsen ez?
– Nyissz, nyissz – ismételte Chloe, majd sarkon
fordult, és visszament a házba.

Paul másnap reggel a szokásosnál több croissant-t vett

Antoine pékségében.
– Vendégek? – kérdezte a pék, miközben összeszedte
a tálcáról a frissen sütött péksüteményt.
– Igen – felelte Paul, aztán észbe kapott. – Illetve:
nem.
Antoine felvonta a szemöldökét.
 – De hát ez egy tucat croissant! El fog hízni,
monsieur!
– A maga hibája – nevetett Paul.
Megszólalt az ajtóhoz erősített csengettyű, és Paul
háta mögött belépett egy nő, akit addig nem látott.
– Madame – szólalt meg Paul udvariasan, és félreállt,
hogy elengedje.
A nő válaszra sem méltatta, egyenesen Antoine-hoz
fordult.
– Hallottad? – kérdezte.
– Mit, Louise?
A nő a pult fölött közelebb hajolt a pékhez.
– Felrobbant. A lakókocsi. Amelyik ott állt Bernard
földjén.
Paul felidézte magában, ki is az a Bernard: az
alkoholista sertésgazda, akinek állítólag még a sertései
is részegesek, és egyszer kiszabadultak az óljukból, és
feldúltak egy Bastille-napi pikniket az egyik kertben.
A pék füttyentett.
– Ahol Bleu lakott? Felrobbant?
– Porig égett. A montmorilloni rendőrség is kijött.
Nem maradt belőle semmi. Felrobbant az egész.
A pék halkabban folytatta.
– Megsérült valaki? Bleu?
A nő a fejét rázta.
– Nem voltak otthon. Mire hazaértek, a lakókocsinak
csak a hűlt helyét találták. Ezután állítólag Bleu is
eltűnt. Meg a nő is. Az a… – A válla fölött hátrapillantott
Paulra, és visszafogta magát.
 – Ezeknek is megvannak a maguk viszályai – suttogta
a péknek. – Ha összeakasztod velük a bajszod, soha nem
felejtik el, és felgyújtják az istállódat. Ez történt Albert-
tel is, emlékszel? Valamin összeszólalkoztak vele, aztán
felgyújtották az istállóját. Így működnek ezek.
Paul, miután kifizette a croissant-jait, elköszönt a
péktől, és kilépett az üzletből. Zakatolt a szíve. Ez nem
baleset volt, efelől nem volt kétsége. Miután kifújta
magát, nem tudta eldönteni, hogy egyenesen
hazamenjen-e, vagy előbb megnézze a bűntett
színhelyét. Mert végső soron ez történt: bűntett, és
abban is biztos volt, hogy Chloe és Marc keze is benne
volt. És talán még Claude-é is, a hősszerelmesé, aki
hűségesen szolgál egy domináns lángelmét. Elborzadt a
gondolatra. Az ember nem robbantgatja fel mások
lakókocsiját, akkor sem, ha dühös, és akkor sem, ha
megérdemlik. Hogy jön ehhez Chloe? Hogy merészel
ilyet csinálni? És még ő is belekeveredhet, hiszen egy
fedél alatt lakik vele. Ha Chloét letartóztatják, akkor őt
is beviszik – a rendőrség nem tudja eldönteni ránézésre,
hogy ártatlan rokon-e vagy tettestárs. Egy pillanatra
még azt is elképzelte, hogy lerohanja őket a rendőrség
abban a fekete egyenruhában: egy darabig lesben állnak,
aztán behatolnak a házba. A flic-ek kemények, és ha kell,
nem haboznak erőszakot alkalmazni. Vajon Chloénak is
van fegyvere? Eddig ilyesmi meg sem fordult a fejében,
de most ez is eszébe jutott.
Elhajtott mellette egy rendőrautó. A sertéstelep felé
tartott. Ő viszont nem akarta követni, inkább
visszafordult, és elindult hazafelé.
Chloe a kertben volt, amikor Paul megérkezett. Marc is
vele volt, szűk fekete pólót viselt, amely kiemelte izmos
felsőtestét. Egy kis bőröndöt tett be épp a kocsi hátsó
ülésére, amikor Paul betoppant.
– Elviszem a vendégünket – közölte vidáman Chloe,
amikor megpillantotta Pault. – Nem tud itt maradni
reggelire.
– A vonatom – morogta Marc. – Potiers-ben.
Paul a férfira pillantott, majd Chloéra.
– Robbanás történt – mondta.
Chloe a szájához kapta a kezét. „Mekkora ripacs,
nem valami meggyőző alakítás – gondolta Paul. –
Nevetséges."
– Jaj, ne! – kiáltott fel a nő. – Robbanás?
Marc vállat vont.
– Gázpalack – mondta. – A lakókocsikban gázpalackot
használnak. Mindig felrobbannak.
Paul a férfira meredt.
– Miből gondolja, hogy lakókocsi volt? – Magában
pedig azt gondolta: „Milyen alapvető hiba. Milyen
rettenetesen alapvető."
– Indulnunk kell az állomásra – mondta Chloe sietve.
– Késő délelőtt érek vissza, Paul. – Kicsit várt. – Tudom,
ebédre ott leszek az étteremben. Te is ott leszel, és
segítesz, ugye, kedvesem? Majd ott beszélgetünk.
Paul nem szólt semmit. Chloe és Marc beszállt az
autóba, becsapta az ajtót, és elhajtott. Chloe fél kezét
még elvette a kormányról, hogy intsen Paulnak, aztán
eltűntek. Elmenekültek, gondolta Paul.
 Bement a házba. Annabelle és Thérése akkor jöttek,
amikor ő még a péknél volt. Hálásan megköszönték a
croissant-t, és máris betették a sütőbe melegíteni.
Audette köntösben ült az asztalnál, és cigarettázott.
Aramis a kosarában feküdt, és a szuszogásából ítélve
mélyen aludt.
– Maga is hallotta a hírt, ugye? – szólalt meg
Thérése. – Bumm! Porrá lett az egész.
– Bleu-nek hatalmas szerencséje volt – tette hozzá
Annabelle. – Azt mondják, a nőjével együtt épp elmentek
valahova, azt hiszem, valami esküvőre.
– Ezek folyton házasodnak – mondta Thérése.
Annabelle bólogatott.
– Igen, folyton. Mindenesetre hihetetlen nagy
szerencséjük volt, hogy nem voltak otthon.
Audette eddig egy szót sem szólt. De most
megszólalt:
– Kár.
Paul rámeredt.
– Mi kár? – csattant fel. – Hogy nem voltak otthon?
Tényleg így gondolja?
Audette megszívta a cigarettáját.
– Hogy gondolnám így? Dehogyis, az a kár, hogy
felrobbant a lakókocsijuk. És épphogy megmenekültek. –
Felnézett Paulra, és rámosolygott. – Érti?
Aramis felébredt, és Thérése azonnal felkapta.
– Hol a cumisüveg?
– Audette-nek nehezére esik a szoptatás –
magyarázta Annabelle.
 Ez az információ Paulnak szólt. Audette-re pillantott,
aki pedig vállat vont.
– Begyulladt – mondta.
Annabelle kivette a sütőből a croissant-t, és
tányérokra tette. Paul leült az asztalhoz.
– Hát – mondta Annabelle. – Nem átlagos reggel ez.
Hirtelen megszólalt Paul telefonja, azzal a
jellegzetes, tolakodó pittyegéssel. Előhalászta a
zsebéből, és megnézte. Gloriától érkezett üzenete.

Felgyorsultak az események. Oda akarnak küldeni

valakit, hogy körülnézzen. Szerintem menni fog. Jól
haladunk, Paul. Ölel: Gloria.

Claude otthagyta Hugót a konyhában, és a vendégekkel

foglalkozott. A fiú megmutatta a betoppanó Paulnak, mit
készített.
– Ez az – mondta. – Nézd csak! Meg ezt is. Mit
szólsz? Szagold meg. Igen, gyerünk.
– Csodálatos! – mondta Paul. – Imádni fogják. –
Rövid szünet után folytatta. – És a nagybátyád hogy
van?
– Azt mondta, elboldogul. Bemegy a városba a
barátaihoz. Együtt szolgáltak a seregben. Söröznek.
– Jól fogják érezni magukat – mondta Paul.
– Gondolom – felelte elgondolkodva Hugo.
– Jól vagy? – kérdezte Paul. – Segítsek valamit?
– Talán este.
– Itt leszek – felelte Paul. – És van egy jó hírem. Az a
tévéműsor, amiről beszéltem.
 Hugo elvigyorodott.
– Már megyek is zuhanyozni. Kicsípem magam.
– Nem kell – mondta Paul. – Laza műsor lesz,
realisztikus. Most pedig, Hugo, lefoglalhatom azt az
ablak melletti asztalt? A kuzinommal szeretnék
ebédelni.
– Természetesen.

– Ó, drága Paul! – kiáltott fel Chloe. – Látom rajtad,

hogy nyomja valami a szíved. Mondd el, drágám! Mondd
el a nénikédnek!
Paul egy pillanatra lehunyta a szemét. Őt aztán nem
zökkenti ki semmiféle női fortély. Felőle aztán
rebegtetheti a szempilláját, játszhatja az ingénue-1, őt
nem veri át. Kinyitotta a szemét.
– Chloe, te meg az a barátod…
– Marc?
– Igen, Marc. Te meg Marc robbantottátok fel Bleu
lakókocsiját?
Látványos, túljátszott tiltakozásra számított. Azt
várta, hogy a puszta gondolat is felháborítja és vérig
sérti Chloét. De egészen más történt.
– Alaposan átgondoltuk – felelte.
Paulnak elállt a lélegzete.
– Most azt akarod mondani, hogy előre kiterveltétek,
hogy felrobbantjátok a lakókocsit? Ezt mondod?
Chloe higgadt maradt.
– Halkabban beszélj, Paul. Ne szórakoztasd az
ebédelő embereket a szenzációhajhász
vádaskodásaiddal! Az isten szerelmére!
 – Szóval ti voltatok? – sziszegte Paul.
– Nem, nem mi voltunk. Úgy döntöttünk, hogy nem
csinálunk semmi drasztikusat. Marc egész más módon
akarta eljuttatni hozzá az üzenetet.
Paul összeráncolta a homlokát.
– Erőszakkal?
– Nem feltétlenül. Van, amikor az erőszak kilátásba
helyezése, azaz a fenyegetés, hatékonyabb, mint maga
az erőszak. – Úgy beszélt, mintha valami hétköznapi
fizikai jelenséget magyarázna. – így aztán tegnap este
váltott néhány szót ezzel a Bleu-vel. De ez még korábban
volt, jóval a robbanás előtt. Eléggé világossá tette a
helyzetet. Bleu meg is ígérte, hogy elhagyja a környéket.
Ezek az emberek, ezek a Bleu-félék csak az effajta
üzenetekből értenek. Hogy aztán valóban elment volna-
e: ki tudja? De amikor hazaérve a lakókocsinak a hűlt
helyét találta, gondolom, összerakta a képet.
Paul hitetlenkedve rázta a fejét.
– Chloe, tulajdonképpen ki ez a te Marc barátod?
A nő tétovázás nélkül válaszolt.
– Francia nemzetbiztonsági szolgálat. Különleges
egység. A franciák – hogy is mondjam? – elég
robusztusra veszik a figurát.
Paul pár pillanatig csak hallgatott. Egy közeli
asztalnál ülő középkorú pár némán bogarászta az
étlapot.
– És te ki vagy, Chloe? – szólalt meg végül.
– A kuzinod, Paul. De hát ezt te is tudod.
– Mrs. Pangloss? Ez az egyik álneved? Többek között,
gondolom.
 Chloe némán fürkészte.
– Hát jó – mondta végül. – Ez az egyik, igen.
– Ezek szerint… bűnöző vagy?
– Bűnöző? – kérdezte szemrehányó hangon. –
Bűnöző, Paul? Komolyan ezt gondolod?
Látta Chloe arcán, hogy őszinte a reakciója.
– Hát, nem hagysz nekem túl sok választást.
A nő a fejét rázta.
– Ó, Paul, hogy jut eszedbe? Nem, kedvesem,
éppenséggel nem bűnöző vagyok. Hanem segítő.
– Kinek segítesz?
– A kormánynak. Nem lenne szabad elmondanom.
Egyébként nem is állt szándékomban. De évek óta a brit
titkosszolgálatnak dolgozom – ha nem is állandóan, csak
hébe-hóba és alkalmanként amerikai barátainknak is.
Meg a franciáknak. Mi mindannyian egy oldalon állunk,
Paul. Olyanok vagyunk, mint valami burzsoá klub, de
akkor is. Az ember érje be azzal, amije van.
Paul kereste a szavakat, de nem tudta, mit mondjon.
– Marc és én régen együtt dolgoztunk. Nagyon
meggyőző a külseje, láthattad, úgyhogy arra gondoltam,
nála nem is találhatnék alkalmasabbat ennek a rémes
Bleu-nek a kiiktatására. És igazam is lett. De a véletlen
úgy hozta, és hangsúlyozom, Paul, hogy puszta
véletlenről van szó, hogy éppen aznap este, amikor
beszélt Bleu fejével, felrobbant az az ócska lakókocsi.
Véletlen volt, de jól jött, az igaz, hiszen nyomatékot
adott Marc szavainak, és ezek a Bleu-félék csak az
ilyesmiből értenek. A lényeg az, hogy elment, és Audette
soha többet nem hall felőle, meg a petit Aramis
felügyeleti jogáról. Ez a név, Paul! Aramis!
– A parfümről nevezte el – felelte Paul. – Elmondta.
– Akkor sokat ér – felelte Chloe. Szeretetteljesen
nézett Paulra. – Most már megbocsátasz?
A férfi küszködött az érzéseivel. Végül is mit tett
Chloe? Fenyegetéssel és erővel érte el azt, ami
valószínűleg helyes, de mégis, mégis… A cél és az eszköz
állandó vitája ez, állandóan ismétlődő, állandóan véget
nem érő vita. Ifjúkorában részt vett egyszer egy iskolai
vitában, amelynek az volt a címe, hogy Szentesíti-e a cél
az eszközt? Tizenöt éves volt akkor, és számára teljesen
új volt a téma, de valójában ősrégi, és az idő
előrehaladtával csak egyre régibb lesz. Audette a maga
különös módján elég borzalmas alak, de még mindig
nem olyan borzalmas, mint Bleu. Aramis nyilvánvalóan
jobb helyen van nála, mint az apjánál, ráadásul ott lesz
neki Annabelle és Thérése is, akik egyengetik majd az
útját. A két nő egyértelműen szereti a kisfiút, és nekik
nem született saját gyermekük – hogy is született volna
egy hűtlen meg egy modellvasút-megszállott férj
mellett?
És ott van még Claude is, aki kétségtelenül élvezi ezt
a váratlan románcot Chloéval. Valószínűleg összetörik a
szíve, ha véget ér a kapcsolatuk, márpedig minden
bizonnyal véget fog. De változásra vágyott, és ezt a
változást meg is kapja. Ami pedig Hugót is pozitívan
érinti, hiszen végre azzal foglalkozhat, amivel mindig is
a legjobban szeretett volna.
Paul felsóhajtott.
 – Azt hiszem, minden a legjobban alakult.
– A lehetséges világok legjobbika valósult meg –
mondta Chloe. – Na, ki mondta ezt, Paul?
– Voltaire. Candide tanítómestere, Pangl…
– Persze, persze.
Paul ránézett. Ez az a pillanat, gondolta, amikor
végre kiderítheti, hogy tényleg igazat mond-e.
– Mondd csak, voltaképpen létezett ez a dr.
Pangloss? Úgy értem, igazából. Egy bizonyos dr.
Pangloss, aki valahol itt élt, a közelben. Tudod, valaki
mondott valamit, azt hiszem, Annabelle vagy Thérése.
Azt mondták, hogy volt egy…
Félbehagyta a mondatot. Chloe a fejét rázta.
– Fogalmam sincs – mondta. – Halvány fogalmam
sincs. Lehet, hogy volt ilyen. Valakit biztos hívtak így.
Paul figyelte. A szemét fürkészte.
– Nem hiszel nekem, Paul? – kérdezte.
Paul habozott.
Chloe szemrehányó pillantást vetett rá.
– Pedig hinned kell.
Majd hozzátette:
– Soha nem hazudtam neked, Paul. Soha.
Megmondtam, nem? Hogy csak vicceltem, amikor azt
mondtam, hogy Mrs. Pangloss voltam. Ennek azonban
semmi köze a hamis útlevelemhez – vagy nevezzük
inkább munkaútlevélnek. Az munka volt. Hivatalosan
jóváhagyva.
Hugo barátja kihozta nekik a bort, és töltött a
poharukba.
 – Fehér Burgundi – közölte Paul, miközben a
magasba emelte. – A boron át meglátta Chloe torzított,
homályos alakját. – Ne beszéljünk róla többet. Fini.
Chloe is felemelte poharát.
– Tetszetős. Úgy tűnik, sokat javult ez az étterem.
Paul elmesélte neki, hogy nemsokára érkezik egy
tévés producer.
– Még nem dőlt el semmi, de valaki idejön felmérni a
terepet. Szerintem tetszik nekik az ötlet, hogy műsort
készítsenek egy étteremről, amely a szemünk láttára
alakul át valami különlegessé.
– Egy eredetileg szörnyű étterem?
– Igen. Habár… – Paul eltűnődött. – Mit gondolsz,
tényleg annyira szörnyű volt ez a hely? Amikor még
Claude főzött?
Chloe ivott egy korty bort.
– A második legrosszabb francia vendéglőnek
nevezték, mint tudod. Ez azért nem volt szép. Talán
inkább a harmadik vagy a negyedik lehetett.
Paul tovább töprengett. Még mindig nem volt
elégedett.
– A negyedik legrosszabb étterem Franciaországban?
Ez viszont nem hangzik elég izgalmasan.
– Úgy érted, hogy ha lúd, legyen kövér?
– Valami ilyesmi, igen.
– Értem – mondta Chloe. – Azt hiszem, igazad van.
– A tévéműsornak, ha lesz, meg kell mutatnia, milyen
volt. Vissza kell hívniuk Claude-ot, hogy bemutassák
néhány kreációját. Azt a zöld hagymalevest, például.
– Meg a romlott kagylót.
 Paul megborzongott.
– Azt inkább hagyjuk.
– Szóval szerinted tényleg megcsinálják a sorozatot?
– kérdezte Chloe.
– Miért is ne? Hiszen jó sztori, nem? Az emberek
szeretik az ilyen rútkiskacsa-meséket. Szeretik nézni, ha
jóra fordulnak a dolgok. Biztosan te is láttál már olyan
műsorokat, amelyekben átváltoztatják az embereket.
Megcsinálják a frizurájukat, kicsinosítják a lakásukat,
meg hasonlók. Jobbá teszik az életüket. Vagy mondjuk
inkább úgy, hogy megváltoztatják. Nem mindig
egyértelmű, hogy utána jobb lesz.
– Ez csodálatos! – kiáltott fel Chloe. – Mit gondolsz,
én is kaphatnék benne valami szerepet? Egy icipici
szerepet. Comme ça. – A mutató- és a hüvelykujjával
mutatta, mennyire picit.
– Nem – felelte Paul. – Szerintem nem.
– Hát jó – mondta Chloe. – Csak gondoltam,
megkérdezem.
– Nincs azzal semmi baj – válaszolta Paul, és átnyúlt
az asztal fölött, hogy megfogja a kuzinja kezét. – Drága
Chloe – mondta. – Tudod, hogy a családban csak
Különleges Kuzinnak hívtunk?
A nő elmosolyodott.
– Tényleg? Nahát!
– Ez dicséret ám. Csodáltunk téged.
– Na, ezt jó tudni.
– Természetesen fogalmunk sem volt róla, hogy…
hogy azt csinálod, amit. A munkádat.
 – Ó! Jobbára részmunkaidőben csináltam. És mindig
a jó oldalon álltam.
– Hát persze. A jó oldalon.
– Igenis van jó oldal, Paul – mondta a nő komoly
arccal. – Soha ne hagyd magad meggyőzni az
ellenkezőjéről. Az a jó oldal, amelyik nagyjából és
egészében véve jól bánik az emberekkel. Tudom, hogy ez
szörnyen egyszerűen hangzik, sőt akár gyerekesen is. De
mégiscsak ez a mérce. Vannak jóindulatú országok, és
vannak rosszindulatú országok is. Vannak olyan
országok, ahol elnyomják az embereket, és vannak
olyanok, ahol nem. A jóindulat, Paul, az élet minden
szintjén tetten érhető: kormányzati szinten is, meg az
átlagemberek szintjén is, akik átlagos dolgokat
csinálnak.
– És a szabadság? – kérdezte Paul.
– Ó, hát az is hozzátartozik. Általános szabályként
kimondhatjuk, hogy mások boldoggá tétele olyan dolog,
amiről egészen biztosan tudhatjuk, hogy helyes. És úgy
vélem, hogy ennek a mi kis francia kiruccanásunknak is
megvannak a maga örömteli hozadékai. Nem gondolod?
Paul elismerte, hogy igaza van.
– És most – mondta Chloe – idejönnek ezek az
emberek, akik filmet akarnak készíteni erről az
étteremről, és a további sorsának alakulásáról. Mit
gondolsz, happy end lesz a vége?
– Igen – válaszolta Paul. – Biztos vagyok benne.
– Akkor jó. Örülök.
Chloe eltűnődött.
– És Gloria? Vele mi a helyzet?
 – Barátok maradunk. És kollégák.
Chloe rámeredt.
– Szereted őt?
Paul kinézett az ablakon. Honnan lehet tudni a
választ egy ilyen kérdésre? – tűnődött. Honnan?
– Jegyezz meg valamit, Paul – mondta Chloe. – Az
emberi szívnek sok kamrája van.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Paul.
– Pontosan úgy, ahogy mondom – felelte Chloe.
Majd még hozzátette: – Legyél vele kedves, Paul.
Paul mozdulatlanul ült.
– Hallottad, mit mondtam? – kérdezte Chloe.
– Igen – válaszolta. – Hallottam.

Másnap reggel Paul elkísérte Hugót a piacra. A

fiatalembernek hosszú bevásárlólistája volt, és standról
standra jártak, szemügyre vették az árut, beszélgettek
az eladókkal, elfogadták a kóstolót. Miután mindent
megvettek, amit akartak, beültek a templom melletti
kávézóba, és rendeltek két café au lait-t.
Hugo lelkesen mesélte, milyen menüt tervezett
aznapra.
– Nézd, milyen könyvet találtam – újságolta. – Egy
olyan szakács receptkönyve, aki nem volt széles körben
ismert, de a helyiek között nagyon népszerű volt.
– A helyi népszerűség a legjobb dolog – mondta Paul.
– Bárki lehet híres, ha a tévében szerepel, de ami igazán
számít, az az utca emberének a véleménye.
Hugo belekortyolt a kávéjába.
– Ez a könyv, amit írsz, ez a film, az éttermünkről…
 – Igen?
– Híressé teszi az éttermünket?
Paul bólintott.
– Egy időre igen. De tudnod kell, hogy az effajta
hírnév nem tart sokáig. Néhány hónapig beszélnek róla
az emberek, lehet, hogy egy évig is. De aztán elfelejtik.
Neked viszont továbbra is oda kell figyelned az egyszerű
emberekre, akik a környékről érkeznek. Meg az átmenő
forgalomra, azokra, akik megpillantják a táblát az úton.
Mi is van ráírva?
– Melegen ajánlott.
Paul felnevetett.
– Igen, azt. Lehet, hogy valami mást kellene ráírni.
– Mondjuk azt, hogy Forrón ajánlott?
Paul egy pillanatra elgondolkodott.
– Nem, nem azt. Mit szólnál ahhoz, hogy
Franciaország második legjobb vendéglője! Ez hogy
tetszik?
Hugo elvigyorodott.
– Hát, lenne miért dolgoznom, az biztos.
– Igen, de hiszen mindannyiunknak kell egy cél, nem
igaz? – Paul rövid szünetet tartott, majd folytatta. – Bár
akad, akinek már megvan – csak még nem tudja.
Hugo ránézett.
Paul az égre emelte a tekintetét. A reggeli égbolt kék
volt és derűs, végtelen, mint az óceán. Ó, Franciaország!
Egy fecske lebukott, majd irányt váltott – talán valami
láthatatlan zsákmányt üldözött, valami apró rovart,
vagy egyszerűen csak belekapott a szél a szárnyába, a
levegő pedig meleg volt és vidám. Franciaország!