A KIRÁLYNŐ ÁRNYÉKA

E. K. JOHNSTON

SZUKITS
KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
STAR WARS: QUEEN’S SHADOW
by E. K. Johnston
Disney • Lucasfilm Press,
an imprint of Disney Book Group, 2019
© & TM 2019 Lucasfilm Ltd.
All Rights Reserved.
Used Under Authorization.
Cover art copyright © 2019 by Lucasfilm Ltd.
Translation copyright © 2019 by Szukits Könyvkiadó
Fordította
SÁNDOR ZOLTÁN
ISBN: 978-963-497-527-4
Lektor: Barna Ildikó
Szaklektor: Szente Mihály
Szerkesztő: Géczi Zoltán
Tördelés: Szvoboda Gabriella, KARAKTERTAX BT.
Színre bontás, tipográfia: A-Színvonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
―――――――
Gyomai Kner Nyomda Zrt.
Felelős vezető: Erdős Tamás

Játszódik: 28 évvel (Epilógus – 19 évvel) a Yavini Csata előtt

Azoknak a lányoknak, akiknek a nagy szívük mellett

terveik is vannak minden helyzetre…
Kiváltképpen Emmának, aki mindkét tekintetben vezetett engem.

Prológus
Sabé a szemét behunyva próbált nem összerezzenni, valahányszor az ecset az orrához ért. Az
utolsó réteg púdert finoman kellett felvinni, ami kissé csiklandozta, jóllehet a helyzet a
legkevésbé sem volt alkalmas a mosolygásra. Rabé keze meg sem rezzent, miközben befejezte a
királynői smink utolsó részleteit, Sabé pedig egyenletesen lélegzett, személyes tapasztalatból
tudva, hogy a púder belélegezve tüsszentésre ingerelné, márpedig a körülmények ezt nem tették
lehetővé.
Érezte, hogy körülötte a többi udvarhölgy is végzi a teendőit. Egyikük sem kapkodott; nem
hagyták, hogy a személyes érzelmeik áttűnjenek a szakmai hozzáértésük álcáján, ennek ellenére
Sabé jól tudta, hogy mindnyájan feszültek.
Saché végzett a hajával, Sabé pedig megfeszítette a nyakát a fejdísz súlya miatt, amit Yané
helyezett fel rá. Miután Rabé levette a nyakából a kendőt, ami megóvta az arcfestéktől a díszes,
fekete ruhát, Sabé kinyitotta a szemét.
A királynő arcát látta maga előtt. Nem ez volt az első alkalom, de soha korábban nem volt még
ez az arc ennyire elkeseredett. A királynő öltözőtermében honoló kimért nyugalom ugyanis nem
terjedt ki az ajtón túlra. Sabé hallotta a palota udvarain landoló hajók és a köveken koppanó
droidlábak semmivel össze nem téveszthető zaját. Feltámadt benne a harag. A Kereskedelmi
Szövetség legalább annyit megtehetett volna, hogy a hivatalos leszállóhelyeket használja. A
Naboo azokat sem védte szigorúbban, mint a palotát.
A szeme sarkából mozgást vett észre a tükörben, és látta, ahogy Padmé és Eirtaé visszatér a
nagyterembe. Padmé arcát teljesen letisztogatták, eltüntetve róla a smink utolsó nyomait is, és
hogy még jobban leplezze a kilétét, a fejére húzta lángvörös köpenye csuklyáját. Sabénak
azonban nem kellett látni az arcát ahhoz, hogy tudja, mi jár a fejében.
– A csapat elindult az uralkodói hajóhoz, de elfogták őket – jelentette Eirtaé. – Panaka kapitány
a folyosón vár minket. Hol óhajtasz lenni, amikor ideérnek?
Sabé tudta, hogy Padmé nem fog válaszolni. Amikor elkezdték az elterelő hadműveletet,
minden a királynőn múlt, aki most Sabé volt.
– El tudunk jutni a trónteremig? – Sabé gondosan kimunkált, halk, mégis zengő hangja
betöltötte a termet.
– Nem, úrnőm – felelte Eirtaé.
– Ha itt, a budoárban találnak ránk, akkor könnyen alábecsülhetnek minket, azt gondolva
rólunk, hogy felkészületlenek vagyunk – mutatott rá Yané, majd miközben Sabé döntésére vártak,
szorosan Saché mellé húzódott.
– Kimegyünk a teraszra – jelentette be Amidala királynő. – Panaka kapitány csatlakozzon
hozzánk annyi őrrel, amennyit szükségesnek vél!
Rabé gyors léptekkel indult el, hogy továbbadja a parancsot, míg a többiek a terasz felé vették
az irányt. Sabé kezét a korlátra téve fürkészte a Theedet. A látvány rendszerint megnyugtatta, ám
ezúttal nem így történt, mivel a Kereskedelmi Szövetség hajói elcsúfították a városképet. Hallotta
a gépi hangokat, ahogy a megszálló hadsereg felfelé nyomult a széles márványlépcsőkön, de
szerencsére Panaka kapitány csizmáinak kopogása sokkal közelebbről hallatszott.
Padmé lekuporodott Sabé mellé, kisimítva néhány ráncot a terebélyes fekete ruha szegélyén.
– Meg tudjuk csinálni – szólalt meg olyan halkan, hogy Sabé alig hallotta. Lenyúlt, mire Padmé
megszorította a kezét. – A ruhába elegendő karlini selymet szőttek ahhoz, hogy ha tűzharcra
kerül a sor, megvédjen téged és azt, aki mögötted áll. Ez pedig csak a kezdet, te is jól tudod. A
Naboo a maga módján áll ellen. A néped veled van, felség. Készen állunk.
Sabé könnyen el tudta képzelni, hogy ő maga mondja ki az iménti megnyugtató szavakat, bár
sosem hagyta volna, hogy a királynő ilyen veszélynek tegye ki magát, bármilyen védelmet
építettek is be a köpenyébe.
Panaka köhintett egyet, az érzéketlen fémkezek pedig betaszították a teraszajtót.
Eljött az ideje, hogy a nabooi Sabé, a testőr és udvarhölgy, tegye a kötelességét. Amit, mint
mindig, most is készen állt megtenni.
A Naboo királynőjeként az ellenség felé fordult, míg Padmé eltűnt az árnyékában.

Első rész
Első fejezet
Padmé Amidala meg sem moccant. Haja barna glóriaként övezte, itt-ott fehér virágszirmoktól
tarkítva, amiket a szél sodort magával, hogy aztán megpihenhessen a fürtjei között. Az arca
békés, a bőre fehér volt és makulátlan. Szemét behunyva, kezét maga előtt összefonva lebegett a
víz felszínén.
A Naboo nélküle folytatta tovább az utat.
Még most, a legvégén is őrizték őt.
De nem is számított ennek ellenkezőjére. Mióta belépett a bolygóközi politika arénájába,
szűnni nem akaró figyelem kísérte. Először az eszményeit és az érdekeltségeit kritizálták, aztán a
királynővé választását. Sokan kételkedtek az erejében az invázió idején, amikor a népe életével és
jólétével zsarolták meg, és csak úgy menthette volna meg az övéit, ha lemond az aláírási jogáról.
De mindegyiküknek bebizonyította, hogy tévedtek. Jó uralkodónak bizonyult. Bölcsesség és
tapasztalatok terén egyaránt gyorsan fejlődött. Megingathatatlanul, félelmet nem ismerve szállt
szembe a megpróbáltatásokkal. Most azonban az ideje a végéhez közeledett.
Csupán a békés víztükör alig látható fodrozódása figyelmeztette a támadóra.
 Egy kar fogta át a derekát, lehúzva a tavacska tiszta vizébe, épp addig tartva a felszín alatt,
hogy tudja: legyőzték.
Miközben a Naboo királynője a felszínre emelkedve vízcseppeket fröcskölt szét a napfényben,
udvarhölgyei – a barátai – felnevettek körülötte. Yané és Saché, akik a megszállás alatt oly sokat
szenvedtek a bolygójukért. Eirtaé és Rabé, akik segítettek gondoskodni arról, hogy a szenvedésük
ne legyen hiábavaló. Sabé, aki a legtöbb kockázatot vállalta, és akit a legjobban szeretett.
Mindnyájan fiatalok és látszólag gondtalanok, mégis olyan erőt alkottak, amit gyakran nagyon
alábecsültek. Nem számított, hányszor bizonyították a képességeiket, az embereket elvakította a
fiatalságuk és a ruházatuk, ezért továbbra sem törődtek velük. Ők azonban pontosan ezt akarták.
A tóvidék híres volt az elzártságáról. Itt még a királynő is észrevétlen maradhatott, de
legalábbis kerülhette a feltűnést. A Naboo természeti értékei már a gunganekkel kötött új
egyezmény aláírása előtt is védelem alatt álltak, és kincsként őrizték őket, ami csak még
elszigeteltebbé tette a tavakat. A főváros nyüzsgése távolinak tűnt, így Padmé, ha csak egy röpke
pillanatra is, de egyedül lehetett. Pontosabban egyedül az udvarhölgyek, a Panaka által kijelölt
őrök és a személyzet társaságában. A magány kissé relatívnak bizonyult.
Quarsh Panaka a partról figyelte, ahogy az őrizetére bízottak a napfényben bolondoznak. Az
arckifejezéséről lerítt, hogy túlságosan is ismerősnek találja a helyzetet. Ragaszkodott ahhoz,
hogy tíz embert hozzon magával a partra, és Padmé végül engedett neki. A kapitány és a királynő
kapcsolatát, ami az utóbbi időben sokkal tartózkodóbbá és formálisabbá vált, már kezdettől fogva
az efféle huzavonák jellemezték. Panaka, igazi profi lévén, komor tekintettel ácsorgott, jól tudva,
ha valamikor, akkor ma nem fogadnák örömmel a közbeavatkozását.
– Hagytad magad! – Saché, a legfiatalabb udvarhölgy ugyanolyan fürdőruhát viselt, mint a
többiek, de velük ellentétben az ő fedetlen bőrfelületeit a nyakán, a karjain és a lábain egyaránt
hegek sokasága borította. Yané odaúszott mellé, és végigsimított a haján.
– Nem tudtalak volna megállítani – rázta meg a fejét Padmé, vízcseppeket szórva szerteszét, az
utolsó virágszirmokkal együtt. Ahogy a derékig érő tóban állva a saját hangján beszélt, bárki
könnyedén összetéveszthette volna egy egyszerű lánnyal, ám a tartásában még így is volt valami,
ami többet sejtetett. – Kiabálhattam volna, de akkor megtelik a szám vízzel.
– Panaka kapitány pedig becsületbeli kötelességének érezte volna, hogy megmentsen – mondta
Sabé Amidala hangján, mire Saché és Yané ösztönösen felegyenesedett. Aztán Yané visszavágás
gyanánt játékosan lefröcskölte az idősebb lányt, aki egyszerűen letörölte az arcáról a ráhulló
virágot, és a felbolydulással mit sem törődve tovább lebegett a vízen. – Vagyis sokak méltóságát
megvédted, egy pár kiváló csizmáról már nem is szólva. – Gondtalanul, bár nem gondatlanul
beszélt, elég hangosan ahhoz, hogy a vízben úszkálók mindegyike hallhassa, ahogy néhány őr is,
akik nemigen leplezték, milyen jól szórakoznak.
– Korán megvénülök miattatok, hölgyek. – Panaka hangjában melegség rejtezett, ám továbbra
is távolságtartó maradt. – A feleségem alig fog rám ismerni, amikor hazatérek.
– A feleségednek nem lesz ilyen gondja – jegyezte meg Mariek Panaka, háromlépésnyire állva a
férjétől. Mivel az imént még a királynővel fürdőzött, egyenruha helyett narancssárga szarongot
viselt, amitől barna bőre szinte ragyogott a késő délutáni napfényben. Bár már megszárítkozott,
sötét hajából víz csöpögött.
– Nos… – indult a part felé Padmé, Sabé pedig, mint mindig, most is ott járt a nyomában. –
Hamarosan mind pihenhetünk.
Mert itt volt a kutya elásva: közeledett az utolsó perc, és ezt nem állíthatta meg sem a tóvidék
szépsége, sem a legjobb társaság. Miután a választás véget ér és kihirdetik a Naboo új
uralkodóját, Padmé Amidalának új feladatot vagy hivatást kell keresnie, akárcsak a szolgálatában
állók többségének. Néhányan, mint Panaka, alig várták, hogy nyugdíjba vonulhassanak. Már
amennyire a Naboon bárki nyugdíjba vonulhat. Padmé úgy vélte, a kapitány már számos
állásajánlatot kapott, de már maguk mögött hagyták azokat az időket, amikor még megbeszélték
az efféle személyes ügyeket. A fiatalabbak, mint Eirtaé és Saché a saját útjukat járhatták:
zenésszé, orvossá, földművessé, szülővé vagy bármi mássá válhattak. Ez az álmodozás ideje volt…
Közelgett a változás, méghozzá nagyon is gyorsan. A királynőt azonban senki, még Sabé sem
merte megkérdezni a tervei felől.
Rabé felállt és követte a királynőt, míg Eirtaé, mintha csak búcsúzna, még egyszer alámerült,
majd csatlakozott a többiekhez, akik szintén összeszedelőzködtek és kigázoltak a vízből. Ennyi őr
és Sabé társaságában nem lettek volna kötelesek ezt tenni, de amikor csak lehetett, mindig
követték a királynőt. Amit már nem sokáig tehettek meg.
Távol a tóparti háztól, a Naboon, választások zajlottak. A demokrácia fogaskerekei jól
olajozottan forogtak, és az évszázados tradícióknak hála az esemény zökkenőmentesen zajlott.
Még a gungan szavazók ellenére is, akik a bolygó történelmében másodszor adhatták le a
voksaikat. Bár közülük csak kevesen döntöttek a szavazás mellett, Padmé tudta, milyen nagyra
értékelték az erőfeszítéseit, hogy őket is vonják be a választásokba. Tudta, mert Nass főnök
elmondta neki. Jó hangosan! A Naboo nem lett olyan egységes, ahogy azt Padmé a szolgálata
végén szerette volna, az emberek azonban elégedettek voltak azzal, amit elért.
Mint ahogy az kiderült, szinte már túlságosan is elégedettek. Az egyik frakció megpróbálta
módosítani az alkotmányt, hogy Padmé ismét indulhasson a választásokon. Ilyesmivel korábban
csupán egyszer próbálkoztak, a Naboo egy zűrzavaros időszakában. Padmé azonban nem látta
értelmét annak, hogy harcba szálljon valamiért, amit nem akart, és nem is tartott helyénvalónak.
Élete jelentős részét áldozta a Naboora, és most eljött az ideje annak, hogy valaki más látomása
és keze mutassa az utat. Ez volt a nabooi demokrácia lelke: a változás és a rövid időtartamú
kormányzás, ami sokkal hatékonyabbnak bizonyult a stagnáló uralomnál, Padmé pedig örömmel
játszotta el az ebben betöltött saját szerepét.
– Még csak nem is csábít a gondolat? – tudakolta Sabé, miután Padmé egy futó pillantás után
aláíratlanul visszaadta az alkotmánymódosítási javaslatot a futárnak. Ekkor álltak a legközelebb
ahhoz, hogy a jövőről beszélgessenek.
– Persze, hogy csábít – felelte Padmé, hátradőlve a székében, Sabé pedig tovább fésülte a
haját. – Miközben a javaslatot olvastam, legalább tíz olyan dolog jutott eszembe, amit egy újabb
ciklus alatt megtehetnék. De a hagyományaink nem így működnek. Szolgálunk, és hagyjuk, hogy
mások is szolgálhassanak.
Sabé nem erőltette tovább a beszélgetést.
Most, miután a partra érve élénk színű szarongokba burkolták magukat és belebújtak a
szandáljukba, az őrökkel a nyomukban a ház felé indultak. Padmé a füves dombra felvezető széles
lépcsősorhoz érve megállt, hogy megtörölgesse a lábát. A többiek is megtorpantak.
– Homok – magyarázta a királynő.
– Biztos vagyok benne, hogy a takarító-droidok nagyra értékelik az erőfeszítéseid, felség –
jegyezte meg Eirtaé, de mivel az arca udvarhölgyhöz illően kifejezéstelen maradt, csak kevesen
értették a tréfát.
A ház ezen oldalán húzódó lépcső nem volt túl meredek. A kikötő, amit inkább a vízi, semmint a
légi járműveknek szántak, a birtok túloldalán kapott helyet, a lépcsőjét pedig a hegy oldalába
vájták, amelyre a ház épült. Ezt az oldalt ellenben sétánnyá alakították, hogy kényelmesen
bejárható és szemet gyönyörködtető legyen. Padmé és Mariek vezette a csoportot, a nyomukban
Panaka és a többi udvarhölgy haladt, míg az őrök libasorban követték őket.
Amint Sabé a lépcső aljánál megállt becsatolni a szandálját, Padmé látta, hogy kissé fintorog a
lábujjai közé került homok miatt. Amennyire csak lehetett, Sabé kirázta a szandálból a homokot,
majd szinte komótos léptekkel elindult felfelé. A királynő társaságában nemigen szokta
megengedni magának, hogy az elméje elkalandozzon, de most, hogy nem forgott kockán annyi
minden, és közelgett a békés hatalomváltás, Padmé, miközben Tonra kapitány odalépett hozzá,
örömmel látta, hogy Sabé is ellazul egy kicsit.
A Panakánál valamivel magasabb kapitány rendszerint sápadt bőrét az elmúlt két hét
napsütése pirosra égette. Bár épp akkor indult el lefelé a lépcsőn, amikor Padmé úgy döntött,
visszatér a házhoz, az út a legkevésbé sem fullasztotta ki.
– Őfelsége számos üzenetet kapott – szólt oda halkan Sabénak, Padmé azonban így is
meghallotta a szavait. – Egyik sem sürgős, de akad köztük egy hivatalos, és a királynőnek
személyesen kell megnyitnia.
– Köszönjük, kapitány – felelte Sabé, mint mindig, ezúttal is a megfelelő válasszal szolgálva. –
Azonnal intézkedünk.
Tonra bólintott, ám nem húzódott hátra. Padmé arra számított, hogy Sabé feldühödik, mint
mindig, amikor úgy érezte, valaki védelmezni próbálja, még ha azokkal szemben is, akik Tonrához
hasonlóan részt vettek a nabooi csatában, jóval elnézőbbnek is bizonyult. Sabé legalább annyira
védte a saját magánéletét, mint Padmé az övét, bár egészen más okokból tett így.
Padmé úgy vélte, Sabé talán végül mégiscsak megengedi majd magának, hogy élvezze a
látványt.
 Ahogy felfelé haladtak, a tó egyre nagyobbnak tűnt, az ég pedig olyan tökéletesen tükröződött
vissza a felszínén, hogy a hullámok nélkül az ember azt hihette volna, a víz és az égbolt valahogy
helyet cseréltek. Úgy tűnt, mintha a part mentén magasodó dombok a mélységbe is alányúlnának,
míg a lenti kékségben a fenti felhők tökéletes tükörképei úsztak. Mintha két tálat illesztettek
volna össze, amelyek szélei együtt alkották a fákkal borított láthatárt. A háztól eltekintve, ahova
tartottak, az erdőben nem látszott nyoma emberi jelenlétnek, és az égen sem látszottak űrhajók
vagy lebegő megfigyelő droidok, sem más, ami megzavarhatta volna a csendet.
Maga a ház sárga kőből épült, vörös tetejét zöld kupolák tarkították, míg az egyes szárnyait,
amelyek mindegyike – a lakóhelyiségtől a konyháig – saját rendeltetéssel bírt, díszes kertek
kötötték össze. A birtok a kormány tulajdonát képezte, Padmé pedig már azóta menedékként
használta, mióta gyerekként belépett a törvényhozó gyakornoki programba. Bár a házban semmit
sem tudhatott a saját tulajdonának, mégis jól érzékelhető hatást gyakorolt a helyiségek
beosztására és a berendezésre, ami egyértelműen jelezte, mennyire kedves számára ez a hely.
Menedék volt. Az ő oázisa. Mindig azért jött ide, hogy pihenjen, és bár elméletileg ez lett volna
az eddigi legpihentetőbb látogatása itt, mindenki számára nyilvánvalóan látszott, hogy nem tudja
lecsillapítani az elméjét.
Két hete érkezett, eleget téve az utolsó kampányidőszak során megkövetelt elkülönülésnek, és
ma végre eljött a választás napja. Bár hivatalosan semleges volt számára, hogy ki lesz az utóda,
természetesen eleget tett a polgári kötelességének, és ő is leadta a szavazatát. Még a nap
kezdetén elküldtek egy droidot a szavazataikkal, jóllehet, mióta megérkeztek, csak annyit
beszélgettek a politikáról, amennyi feltétlenül szükséges volt, reggel óta pedig egyetlen szót sem
ejtettek róla. Padmé második megválasztására gyakorlatilag ellenzéki szavazat nélkül került sor,
bár papíron voltak más jelöltek is, ahogy az lenni szokott. Mióta elkezdte a tanulmányait, most
először nem vett részt a bolygó politikai életében, amit kedvére valónak talált, ugyanakkor
nagyon felkavarónak is, noha ennek okát nem tudta megmagyarázni.
Remélte, hogy az úszás segít egy kicsit. Már hónapok óta nem próbált átúszni a szigetre, bár
az udvarhölgyei igyekeztek rávenni. Úgy vélte, az úszás talán kifárasztja annyira, hogy ne tudjon
gondolkodni. Ehelyett csak újra elárasztották a gondolatok, amin még Saché bolondozása sem
segített.
Sok mindent kellett átgondolnia. Mégis ki ő valójában, amikor nem a Naboo királynőjeként
szolgál? Olyan korán és akkora lelkesedéssel vetette bele magát a politikába, hogy nem is
rendelkezett másfajta személyiséggel. Öt udvarhölgyet vett maga mellé, akik mindegyikét
jelentősen formálta a nekik szánt szerep, olyannyira, hogy a megválasztását követően új nevet
vettek fel a tiszteletére. De kik voltak akkor, amikor önmaguk lehettek? Rabé köztudottan arról
álmodozott, hogy zenész lesz, míg Yané egy gyerekekkel teli házra vágyott, amit Saché is az
otthonának nevezhetett, és a többieknek is megvoltak a maguk álmai. Padmé azonban nehezen
tudta elképzelni, hogy része lehetne a jövőjükben. Vajon marad hely az életükben a számára, ha
már nem lesz többé királynő, és nem tartja őket maga mellett? Ha igen, akkor ki lesz ő a
számukra?
– El fogsz esni, ha nem fejezed be az ábrándozást – figyelmeztette Mariek a mellette lépkedő
királynőt. – Egyébként kiváló lezárása lenne az uralkodásodnak, ha orra esnél, mert túl mélyen
elmerengsz olyasmiken, amiken már nem neked kell töprengened.
– Ezen sajnos nem tudok segíteni – vallotta be Padmé, hisz ezzel mindig is így volt. – De igazad
van. A töprengéssel megvárom, amíg egyedül leszek.
– Sosem leszel egyedül, úrnőm. Ez alatt nemcsak ezt a csapatot értem – intett a királynői
kíséret felé Mariek, majd szélesen elmosolyodott. – Hamarosan minden megváltozik, de te magad
is más leszel. Elég okos vagy ahhoz, hogy ezt magadtól is ki tudd találni.
– Köszönöm – felelte a királynő. – Különös érzés két olyan dologra vágyni, ami teljesen eltér
egymástól. Kész vagyok visszavonulni, mégis úgy érzem, sokkal többet is tehettem volna.
– Tudom – mondta Mariek. – Épp ezért szavaztam rád.
– De így érvénytelen a szavazatod! – tiltakozott Padmé, megtorpanva a lépcsőn. Az egész
menet megállt, és a többiek kíváncsian pillantottak fel, hogy megtudják, miért nem megy tovább
a királynő. – Amúgy sem lenne szabad elmondanod, hogy kire szavaztál.
Mariek felnevetett, míg Quarsh felment, hogy belekaroljon a feleségébe.
– Ne ugrasd a királynőt, kedvesem! Személyes tapasztalatból tudom, hogy a maga módján
visszafizeti ezt neked, és annak ellenére, hogy már szorongatja az idő, nagyon is hiszek a
képességeiben. – A testőr kapitány egy röpke pillanatra ismét a régi önmagává vált: azzá az
emberré, aki mindnyájukat olyan jól kiképezte, mielőtt a felkészültségük paranoiába csapott
volna át. Padmé nagyon hiányolta ezt a Panakát.
Mariek még hangosabban kezdett nevetni.
– Úrnőm? – ajánlotta fel a másik karját Panaka. – Tudom, hogy nincs szükséged rá, mégis
örömmel töltene el a tudat, hogy támogathatlak.
– Természetesen, kapitány – felelte kissé formálisan Padmé, és a felajánlott kart elfogadva
továbbindult felfelé. – Mivel ilyen közel járok a királynői megbízatásom végéhez, hajlok arra, hogy
elnéző legyek.
– Mindig is az voltál, úrnőm, még akkor is, amikor nem értettünk egyet valamiben – felelte
Panaka, mintha csak békeajánlatnak szánta volna szavait. – Ez az oka annak, hogy én is rád
szavaztam.
A Naboo királynője felnevetett, miközben a kísérői és a testőrei társaságában felért a házhoz. A
Vízi-kapu nyitva állt, mivel ez a béke és az elmélkedés helyének számított, és sosem kellett
ellenséges erőktől megvédelmezni. Előttük ott nyújtózott a csendes udvar és a napfényben
fürdőző kert, ahol megvárhatták a szavazásról szóló híreket, amelyek a mögöttük álló világban
formálódtak.
Amidala királynő utoljára lépett be az épületbe a bolygó uralkodójaként.

Második fejezet
A holo-üzenetet, amihez a királynő biztonsági kódja szükségeltetett, nem más küldte, mint
maga Palpatine kancellár, aki meglehetősen rövidre fogta szavait, közölve, hogy hamarosan
formális látogatásra érkezik a tóvidéki házhoz, és elnézést kért a megkésett értesítésért.
Az üzenet kisebb felbolydulást okozott, leginkább azért, mert az udvarhölgyek fele még mindig
fürdőruhában volt, ám Padmét képzett segítők vették körül, akik gyorsan alkalmazkodtak a
körülményekhez.
Rabé végighúzta a kefét a királynő haján, felmérve a rá váró kihívást. Amikor csomagoltak,
Yanéval egyetértettek abban, hogy mindenkinek, beleértve Padmét is, minimális ruhakészletet
pakolnak be, ezért nem rendelkeztek olyan öltözettel, ami megfelelő lett volna egy ilyen magas
szintű diplomáciai találkozóhoz. Elvégre senki sem számított arra, hogy a választás ezen
szakaszában sor kerülhet ilyesmire. Ám a kancellárnak már a puszta jelenléte is megkövetelt
bizonyos szintű formalitásokat, Rabé pedig nehéz feladattal találta szemben magát.
Nem lett volna könnyű behatárolni, pontosan milyen tisztséget töltött be a királynő
udvarhölgyeként. Védelmi és tanácsadói feladatokat egyaránt ellátott, ugyanakkor művészként is
helyt kellett állnia. Néha mindezeket egyenlő arányban kellett vegyítenie. A kívülállók, de olykor
még a nabooiak közül is néhányan a szemüket forgatták a királynő poggyásza láttán. A ruhákat és
az aprólékosan megmunkált fejdíszeket ugyanúgy tekinthették pazarlásnak, mint furcsaságnak,
attól függően, ki és honnan nézte őket, ám minden egyes darabnak megvolt a maga helye és
rendeltetése. Például a ruhák többségét olyan gyantával kezelték, ami ellenállóvá tette őket a
sugárfegyverek tüzével szemben. A drágaköves melltűk felvevő eszközként vagy személyi
pajzsként működhettek. A legnehezebb ruhák fizikai akadályként szolgálhattak a királynő körül,
ugyanakkor menekülő rendszert is beléjük építettek, hogy Padmé, aki egyúttal praktikus öltözetet
is viselt alatta, könnyen levethesse őket, ha netán gyorsan kellene mozognia. A fejdíszek
elterelték a figyelmet a királynő arcáról, megkönnyítve ezzel, hogy szükség esetén egy hasonmás
lépjen a helyébe. Rabé ugyanúgy tekintett a királynő ruhatárára és kiegészítőire, mint az
uralkodói pisztolyra: szükséges eszközök, amiket megfontoltan és hozzáértően kell alkalmazni.
– Yané! Kérlek, láss munkához Saché és Eirtaé haján! – adta ki az utasítást Rabé, majd amikor
egy fiatal testőrnő bukkant fel az ajtóban, és összefonta maga előtt a kezét, kérdés nélkül is
tudta, hogy Palpatine hajója épp az imént szállt le. – Az egyszerű háromrészest, és a jáde tűket!
Meg tudod csinálni magadnak, miután velük elkészültél?
– Persze – felelte Yané. – Nos, lehet, hogy a tűkkel segítségre lesz szükségem.
– Azokkal elboldogulok – mondta Saché. – Gyakoroltam.
– Remek! A sötétvörös köpenyeket viseljétek, leengedett csuklyával! – folytatta Rabé. – Akinek
még nem dolgoznak a haján, készítse ki őket!
Mivel Saché már leült, Eirtaé fogta magát, és bement a gardróbba. Mindnyájan hallották,
ahogy a ruhákat rendben tartó droid zümmögve összegyűjti neki a kért köpenyeket.
– Sabé! A tóparti köntöst használjuk! – jelentette be Rabé. – Az a legdíszesebb darab, amit
bepakoltunk, és ezúttal nem kell veszélyre számítanunk. Nézz körbe, és keress egy kabátot,
amivel elfedhetjük a hátát! Aztán készítsd ki nekünk a zöld köpenyeket! Bár elég meleg van,
feltesszük a csuklyákat is!
Sabé lecsusszant az ágyról, ahol eddig a haját fésülte, és bement Eirtaé után a gardróbba.
– No és velem mi lesz? – kérdezte pajkosan Padmé. – Nem szeretnék útban lenni.
– Ó, hallgass! – felelte Rabé. – Milyen jellemző a kancellárra, hogy csak úgy felbukkan, amikor
a legkevésbé sem vagyunk felkészülve a fogadására!
– Azért látogatott haza, hogy leadja a szavazatát a választáson – mondta Padmé. – De a
beiktatásra már nem tud itt maradni. Számíthattunk volna az érkezésére, de aligha a te hibád,
hogy nem tudtad kitalálni a gondolatait. Elvégre még csak nem is volt a bolygón.
Rabé hozzá nem méltó hangot hallatva tovább fésülte Padmé haját. Nem szerette, ha
figyelmetlenségen kapják, ám érdemére szolgált, hogy ilyesmi nagyon ritkán fordult elő. Sokat
gyakorolt mozdulatokkal fél tucat fonatba fogta Padmé haját, majd mindegyiket körbetekerte
arany- és ezüstszalagokkal. Aztán feltűzte a fonatokat, laza hurkokat formálva belőlük, melyek
Padmé fülei előtt kezdődtek, és egészen a tarkójáig nyúlva körülfogták a fejét, ugyanazt a hatást
keltve, amit rendszerint a fejdísz volt hívatott megtenni. Végül még több szalagot tűzött fel, hogy
azok alálógjanak a királynő hátára.
– Tessék! – emelt fel egy elefántcsontszínű sálat Sabé. – Ez megfelel?
– Igen, azt hiszem – felelte Rabé. – Ti ketten elboldogultok, amíg gondoskodom magamról?
Sabé bólintott, míg Padmé feláll. A királynő alsóruhát viselt, de mivel a tóparti köntösnek nem
volt hátrésze, félmeztelenre vetkőzött. Sabé eközben a földre terítette a ruhát, és miután Padmé
belelépett, felhúzta a vállára, rögzítve a csatokat a nyaka körül. Végül eligazgatta a sálat és a
szalagokat. Ahhoz, hogy kifesthesse a királynő arcát, székre kellett állnia, mivel az immár teljesen
felöltözött Padmé nem tudta rászánni magát, hogy ismét leüljön. A körülmények ellenére Amidala
királynő tíz perc elteltével készen állt.
Padmé nézte, ahogy Yané befejezi Eirtaé fonatait, majd leül, hogy Saché elkészíthesse az övéit.
Aztán mindannyian felöltötték a vörös köpenyeket, míg Sabé és Rabé a fejükre húzták a sötétzöld
csuklyát, elrejtve az arcukat. Bár valóban túl meleg volt az ilyen viselethez, ez ellen nem lehetett
mit tenni. Emellett Sabénak mindig lepleznie kellett a külsejét, még most, a játék végén is,
jóllehet Padmé kételkedett abban, hogy még egyszer helyet kellene cserélniük.
– A kellő elővigyázatosság nélkül nem jutottunk volna el eddig, felség – mondta Sabé.
Padmé a maga részéről csak akkor ragaszkodott ahhoz, hogy udvarhölgyei „felségnek”
szólítsák, amikor nem maguk között voltak, vagy teljes királynői öltözetet viselt. Sabé formális
hangszíne csak még inkább nyomatékosította a szavai súlyát, amitől a lány a valódi koránál
sokkal idősebbnek tűnt. Az efféle álcázás szintén az életük részét képezte.
– Tudom – felelte Padmé. – De a kedvedért igyekszem a lehető legrövidebbre fogni a találkozót.
A három másik lány előrement, felsorakozva a galérián, míg Sabé és Rabé a királynő mögött
maradt. A köpenyük majdnem ugyanolyan sötétzöld árnyalatban játszott, mint a fogadóterem
fala, így ha a kancellár bizalmasan akart beszélgetni, a jelenlétük nem keltett feltűnést,
különösen akkor, ha a másik három udvarhölgy távozott.
Kopogtattak az ajtón, majd miután bebocsáttatást nyert a királynőhöz, Panaka belépett a
szobába.
– Palpatine kancellár már csaknem húsz perce várakozik, felség – jelentette. – Mariek és Tonra
vele vannak. Úgy tűnik, szeretné mielőbb folytatni az utat, de megérti, hogy várakoznia kell.
– Köszönöm, kapitány – felelte Amidala királynő kifejezéstelen hangon, amit Sabéval együtt
alakítottak ki, hogy mindketten tökéletesen használhassák, bár többé-kevésbé a többiek is
alkalmazni tudták. – Kérem, kísérjen minket a fogadóterembe, hogy megnyugtathassuk a
kancellárt!
Panaka hagyta, hogy a királynő őt megelőzve lépjen ki a szobából, ám miközben végigsétáltak
a márvánnyal burkolt széles folyosókon, mindvégig szorosan a nyomában maradt. Előttük és
mögöttük egyaránt két-két testőr haladt: a csizmáik hangos kopogása éles ellentétben állt Sabé
és Rabé csendes lépteivel. A kissé kanyargósabb utat választották, hogy ne kelljen kilépniük az
épületből, mert bár Rabé, mint mindig, most is kiváló munkát végzett, de nem tudta, hogy a
szalagok képesek lennének-e ellenállni akár csak a legenyhébb szellőnek is. Ráadásul így mire a
fogadóteremhez értek, a személyzet többi tagja is összegyűlt.
Amidala királynő elfoglalta a helyét a trónon, a jobbján Panakával. A zöld köpenyes
udvarhölgyek az emelvény hátsó részében megállva mélyen az arcukba húzták a csuklyájukat, és
szinte beleolvadtak a fal díszítésébe.
– Felség! – harsant fel Mariek tiszta hangja, figyelmet kérve. – Örömmel jelenthetem be
Palpatine kancellárt!
Theedben ennél jóval nagyobb ceremóniát tartottak volna, sokkal több jelenlévő előtt, zenével
kísérve a kancellár bemutatását, illetve néhány szót szólva a szülőhazájáról vagy bármi másról,
amit az aktuális divat diktált. Amidala királynőt azonban nem zavarta a pompa hiánya, és
láthatóan a kancellárt sem, aki Tonra kapitánnyal a nyomában, könnyed léptekkel sétált be a
terembe, majd az uralkodói emelvény felé vette az irányt.
– Felség – hajolt meg Palpatine. – Felettébb hálás vagyok, amiért hajlandó fogadni engem! Jól
tudom, milyen szokatlan kéréssel álltam elő, de nem áll módomban elég időt tölteni a Naboon
ahhoz, hogy hivatalos látogatást tehessek önnél.
– Mint mindig, most is megtisztel minket a jelenléte, kancellár – felelte a királynő. – A
Galaktikus Szenátusban betöltött tisztsége rendkívüli megtiszteltetést jelent a Naboo számára, és
példaként szolgál arra, hogy mi mindent képesek vagyunk elérni.
Palpatine ajkai megnyerő mosolyra húzódtak. Padmé érezte, hogy Panaka kissé ellazul. A
kancellár kedélyes jókedve azt jelentette, hogy nem történt baj, és csak a tiszteletét óhajtotta
leróni útban a Coruscant felé.
– Megkérhetném felségedet arra, hogy magánkihallgatás formájában folytassuk az audienciát?
– állt elő a várt kérdéssel Palpatine. – Nem szeretnék gondot okozni a derék kapitánynak azzal,
hogy a pompás kertekben sétálgassunk, ezért akár itt is beszélgethetnénk…
Padmé látványosan Panaka felé fordult, aki odahajolt hozzá.
– Eddig minden pontosan úgy zajlik, ahogy arra számítottunk – mondta a kapitány, egyik
kezével eltakarva a száját. Valójában semmit sem kellett megbeszélniük, de olyan megrögzött
szokásukká vált, hogy ezt a látszatot keltsék, hogy óhatatlanul is engedtek neki.
– Valóban – felelte Padmé. – Bármilyen hosszan is akarjon beszélgetni, ez a hely alkalmas rá.
– Vagy bármiről is akarjon beszélgetni – jegyezte meg Panaka. – De nem fogom hagyni, hogy
húsz percnél tovább kisajátítson téged.
– Ezt felettébb nagyra értékelném, kapitány – mondta Padmé, majd kiegyenesedett, és immár
Amidala királynőként folytatta. – Megbocsátanátok nekünk, barátaink? Engedélyezzük a
kancellárnak a zárt körű audienciát.
A személyzet tagjai meghajoltak, és távoztak. Utolsóként Panaka hagyta el a termet, kezet
szorítva a kancellárral, miközben lesétált az emelvényről. Hamarosan már csak négyen maradtak
a teremben, akik közül ketten szinte teljesen láthatatlanok voltak.
Palpatine fellépett az emelvényre, ám karnyújtásnyi távolságot tartott a királynőtől.
– Tudom, hogy a látogatásaim mindig jókora felfordulást okoznak felségednek, de örülök, ha
láthatom önt – mondta szinte társalgási hangon, ezért Padmé is a saját hangján szólalt meg,
barátként bánva a kancellárral.
– Nem okozott gondot. Valójában örvendetes a számomra, hogy elterelhetem a figyelmemet.
– El tudom képzelni. Nos, ami azt illeti, talán mégsem. A szenátori kinevezések egészen
másképp zajlanak, és újabb hivatalt sem áll szándékomban megpályázni. De azért igyekszem úgy
tenni, mintha el tudnám képzelni.
– Örülök, amiért haza tudott jönni, hogy részt vegyen a szavazáson – folytatta Padmé. – Azt
hittem, a távolból akarja leadni a voksát.
– A hatalommal járó örömök egyike, hogy nagyszabású gesztusokat tehetünk, felség – felelte a
kancellár. – Amúgy sem árt jó példával szolgálni a nyilvánosság előtt.
Palpatine tétovázni kezdett, elég hosszan ahhoz, hogy az Padménak is feltűnjön, aki ezért
inkább csendben maradt, és várta, hogy a kancellár folytassa a mondandóját.
– Gondolkodott már azon, hogy mihez kezdjen a továbbiakban? – kérdezte végül Palpatine.
Padmé túlságosan is jól képzett volt ahhoz, hogy kimutassa az érzéseit, ám a gyakorlott szem
láthatta, hogy kissé elcsüggedt. Persze rengeteget gondolkodott már ezen, de eddig még senki
sem tette fel neki ilyen nyíltan a kérdést, ami elől ezúttal nem állt módjában kitérni. Szeretett
volna legalább Sabéval beszélni erről, mielőtt bárki mással megvitatta volna a témát, csakhogy
erre már nem kerülhetett sor. Remélte, hogy Sabé meg fogja érteni. Elvégre nem először került
sor arra, hogy Amidala királynőként mondja ki azt, amit Padméként is kimondott volna.
– A legfontosabb tulajdonságaimnak mindig is az elszántságomat és a tárgyalási képességemet
tekintettem – szólalt meg a saját hangján, amiben ugyanakkor a királynő is benne rejtezett. –
Tudom, hogy kellő elszántsággal bármilyen képzettséget el tudnék sajátítani, ha az közel áll a
szívemhez.
– A Naboo egyedülálló kultúrája az önkifejezés számtalan formáját teszi lehetővé – mondta
Palpatine. – De akadnak olyanok is, mint például én, akik az állam szolgálatába álltak, és többé
nem tudnak szabadulni e hivatástól.
– Nem sok időm maradt, hogy ezen töprengjek – felelte Amidala. – Jól tudom, hogy ideje átadni
a királynői palástot. Mindazonáltal gondolkodtam azon, mit tehetnék, és már összeállítottam egy
előzetes tervet.
– Ha bármiben a segítségére lehetek, felség… – mosolyodott el Palpatine, úgy görbítve felfelé a
szája sarkait, amit Padmé talán kissé zavarónak talált volna, ha nem ismerte volna olyan jól a
kancellárt, akinek mindig számos terve volt folyamatban. – Örömmel állok rendelkezésére!
– A Naboo királynőjeként minden figyelmemet a bolygómnak kellett szentelnem, az érdekeit
minden más fölébe helyezve – mondta Amidala, és azt kívánta, bárcsak láthatná Sabé arcát. – Ám
azóta nem hagy nyugodni a Tatuinon tapasztalt helyzet, mióta ott jártam, vagyis lassacskán négy
éve. A rabszolgaság megmételyezi mindazt, amiért a Köztárság kiáll, kancellár. Tekintettel a
helyzetükre, a Külső Gyűrű bolygóinak többségén nem érhetek el politikai változást, de
felhasználhatom az anyagi forrásaimat arra, hogy felszabadítsam azokat, akiket csak lehet, és
segítsek nekik új otthont találni, ha úgy akarják. – Úgy érezte, mintha hatalmas súly került volna
le a mellkasáról, amiért végre kimondhatta ezeket a szavakat, a szíve pedig egy pillanatra
összeszorult, ahogy arra a kisfiúra gondolt, aki úgy fázott az űrben, és az anyára, aki elég bátor
volt ahhoz, hogy elengedje a fiát oda, ahova ő maga nem tarthatott vele.
– Úgy érti, meg akarja venni őket? – tudakolta Palpatine.
– Bár nem tetszik ez a szó, de igen – felelte Padmé, csak lélekben rezzenve össze.
– Ez igazán csodálatra méltó célkitűzés, felség – mondta a kancellár. – Ugyanakkor rendkívüli
kihívást is jelent, figyelembe véve a törvénykezési megkötéseket.
– Mondhatnánk, hogy egy egész élet áll még előttem – emlékeztette Padmé.
– Talán érdekelheti felségedet, hogy épp a minap nyújtottam be a szenátusnak egy
törvényjavaslatot a rabszolgaság ügyével kapcsolatosan. Ennek középpontjában az ilyen
szörnyűséges rakományoknak a köztársasági űrön való átszállítása áll, és bízom benne, hogy
jelentős hatással lesz a problémára. Semmi szükség arra, hogy belekeverje magát az efféle
ügyekbe.
– Tudom, hogyan működik a szenátus, kancellár – mondta a leghűvösebb hangján Amidala
királynő, alaposan felbosszantva magát. Palpatine alig láthatóan megfeszült. – Álltam már a
szenátus előtt, kétségbeesetten könyörögve a népemért, a Köztársaság állampolgárainak életéért,
és a szenátorok nem tettek semmit. Lehet, hogy az erőfeszítésem csak csepp lesz a tengerben, de
akkor is rajtam áll, hogy megtegyem.
– Természetesen, felség – hajolt meg Palpatine, majd felpillantott, és ismét mintha tétovázott
volna. – Sajnálom, de attól tartok, rossz hírt is hoztam.
– A tárgyalás? – kérdezte a királynő. Csak egy oka lehetett annak, hogy a kancellár a szavazást
ürügyként felhasználva hazalátogasson, mégpedig a bűnvádi eljárás ügye, amit a neimoidiaiak
ellen folytattak, akik négy évvel korábban megszállták a Naboot és megpróbálták megöletni
Padmét.
– Igen, felség – felelte a kancellár. – Az esküdtszék Nute Gunray harmadik tárgyalásán is
határozatképtelennek bizonyult. Nem a legjobb végeredmény, de nem is a legrosszabb,
tekintettel arra, mekkora erőt képvisel a Kereskedelmi Szövetség jogi szakértőinek csapata. A
Köztársaság ügyvédeinek rendezniük kellett a soraikat, de már tervezik a következő lépéseket.
Mivel Amidala királynő nem mutathatta ki dühét, Padmé arca rezzenéstelen maradt.
– Köszönjük, Palpatine kancellár – mondta a kőnél is keményebb hangon. – Nagyra értékeljük
az irányunkban tett erőfeszítéseit.
– Bárcsak jobb hírekkel szolgálhattam volna! – Palpatine indulni készült. – Felséged hatalmas
dolgokat tett a Nabooért, és az alattvalójaként szomorúsággal tölt el a távozása. A legjobbakat
kívánom önnek a jövőt illetően, bármilyen úton induljon is el.
Amidala biccentett, nyugtázva a kancellár szavait, és engedélyt adva neki a távozásra, mire
Palpatine az emelvényről lesétálva távozott a teremből.
Miután az ajtó becsukódott a kancellár mögött, Rabé, szinte a semmiből tűnve elő, megjelent a
királynő mellett. Bár Palpatine nem beszélt elég hangosan ahhoz, hogy az udvarhölgy is hallhassa
a szavait, azt senkinek sem szokták a tudomására hozni, hogy Rabé hallótávolságon kívülről is
képes követni a beszélgetéseket. Bár a szájról olvasás nem mindig bizonyult teljesen
megbízhatónak, lorrdiai kiképzésének köszönhetően Rabé a testbeszédből is tudott olvasni, így
amikor ötvözte a kettőt, az emberek sok mindent felfedtek előtte, ráadásul anélkül, hogy ennek
tudatában lettek volna.
– Valami nyugtalanítja – jelentette a királynőnek. – Adódott valami, ami nem halad olyan
gyorsan, mint ahogy azt szeretné.
– Ez sok mindenre igaz lehet – felelte Padmé, és ahogy hátradőlt a trónuson, érezte a nyakán a
szalagok érintését. – Hagyjuk a kancellárra a terveit, és törődjünk inkább a sajátjainkkal!
– Megyek, és előkészítem számodra a kerti ruhát – mondta Rabé.
– Köszönöm! Megkérdeznéd, hogy fel tudnák-e tálalni az ebédet a teraszon? – kérte Padmé. –
Tudom, hogy késő van, és a többiek már bizonyára ettek, de én mindjárt éhen halok, és az idő túl
szép ahhoz, hogy idebent egyek.
– Természetesen – sietett el csendesen Rabé.
– Ostobaságnak tartod az elképzelésemet? – kérdezte Padmé.
– Úgy vélem, távolról sem gyakorlatias – tűnt elő Sabé, és felsegítette a királynőt. – De a
legtöbb elképzelésed ilyen, és eddig egészen jól elboldogultál.
Nem siettek, mivel kellett egy kis idő ahhoz, hogy Rabé gondoskodjon az ebédről. Ráadásul így
lehetőségük nyílt rá, hogy sort kerítsenek arra a beszélgetésre, amit Padmé még Palpatine
érkezése előtt akart megejteni.
– Honnan szerzett Rabé ennyi szalagot ilyen rövid idő alatt? – hajolt le a földre hullott
szalagokért Sabé.
– Már rég nem teszek fel neki ilyen kérdéseket – felelte Padmé. – Könnyebb elfogadni, hogy
bármire képes szert tenni, mint kideríteni, hogyan csinálja.
– Ebben van igazság.
Padmé megállt, és egyenesen Sabéra nézett.
– Nincs elég pénzem ahhoz, hogy mindnyájukat felszabadítsam – mondta, továbbra is kerülve
azt a szót, hogy „megvenni”.
– Akkor majd kiderítjük, mit kérnek értük cserébe a Tatuinon, és megadjuk nekik azt.
– Együtt? – kérdezte a torkában dobogó szívvel Padmé.
– Persze, hogy együtt! – felelte Sabé. – Az elmúlt négy évben a cipőfűződet sem kötötted be
egyedül. Minden segítségre szükséged lesz.
– Ez nem tisztességes, és nem is igaz! – nevetett Padmé, miközben Sabé karjára támaszkodva
leereszkedett az emelvényről. Érezte, ahogy még több szalag szabadul el, az egyik hajfonatával
együtt, a sál pedig kezdett belegabalyodni a ruha uszályába. – A cipőim többsége ugyanis nem
fűzős.
– Meglehet, de én akkor is a rendelkezésedre állok, amíg csak szükséged van rám. Már vártam,
hogy megkérj rá.
– Köszönöm, barátom – mondta Padmé, az utolsó atomjáig komolyan gondolva a szavait.
– Gyere! A hajad katasztrofális, és én is majd’ éhen halok. Emellett pedig úgy tűnik, hogy sok
mindent meg kell beszélnünk.
Egy óra sem telt el, és a teraszon üldögéltek a napfényben, a kiváló ebéd fölött beszélgetve.
Rabé épp azt mesélte, hogy elfogadták a jelentkezését Theed egyik legtekintélyesebb
zeneakadémiájára, amikor Tonra kapitány érkezett oda hozzájuk. Sabé azonnal üdvözölte, és meg
akarta kérni, hogy foglaljon helyet közöttük, de inkább úgy döntött, nem teszi. Tonra egy
adattáblát tartott a kezében, és nyilvánvaló volt, hogy csak a királynőre figyel.

Harmadik fejezet
Eirtaé éberen figyelte, ahogy a körülötte ülők elfogyasztják az igencsak kései ebédet. Ha
kellett, az apró részleteket és a lehetséges veszélyeket elemezte, most azonban művészként
szemlélte a jelenetet. Szerette a tóvidék fényeit. Persze az elméje tudta, hogy itt is ugyanaz a nap
süt, mint Theed felett, a szíve mégis apró különbségeket érzett. Itt minden zöldebbnek,
élénkebbnek és elevenebbnek tűnt: a tó szemkápráztatóan csillogott, a márvány pedig szinte
ragyogott. Még Panaka és az emberei is megenyhültek egy kicsit, bár az éberségük egy pillanatra
sem hagyott alább. Saché minden egyes alkalommal elpirult, amikor Yané feléje pillantott. Padmé
szemei csillogtak annak láttán, milyen vidámak a barátai.
Ám a kapitány azt is látta, hogy Theed fényei továbbra is ott rejtőznek Padmé szemeiben. Most,
hogy nem Amidalaként ült köztük, Padmé nevetve beszélgetett, miközben próbálták rávenni a
testőröket, mondják el, mit terveznek, miután a királynő átadja a hatalmat. Amidala tekintete
mégis kissé komornak tűnt, ezért Eirtaé szokás szerint Sabéra pillantott, mivel biztosra vette,
hogy ő tudhat valamit, a másik lány azonban megrázta a fejét, méghozzá oly módon, amivel azt
jelezte: „majd később, amikor már kevesebben lesznek körülöttük.”
Eirtaé már épp fel akart állni, hogy ismét a kilátás felé fordítsa a figyelmét, eltöprengve azon,
miként festhetné meg, amikor valami hirtelen felkeltette Sabé figyelmét. Eirtaé azonnal követte a
tekintetét.
– Tonra kapitány! – kiáltotta Sabé, de nem folytatta, és ennek oka rögtön nyilvánvalóvá vált.
Tonra egy adattáblát tartott a kezében, és elég későre járt ahhoz, hogy tudják, a szavazás véget
ért. A választások során az egyes időzónákat is szem előtt tartották, Theed pedig a bolygó utolsó
régiója volt, ahol megtartották a szavazást, ami helyi idő szerint délre mindig véget ért. A Naboo
demokráciája rendkívül hatékonyan működött.
A hely nemigen tűnt alkalmasnak a hivatalos bejelentéshez. Padmé ugyan megtehette volna,
hogy feláll, de akkor mindenkinek követnie kellett volna a példáját, és a teraszon ácsorgó
tömegben senki nem látott volna semmit. Eirtaé tudta, hogy Padmé is ezen gondolkodik, ezért
nem lepődött meg úrnője szavain.
– Kérem, kapitány, szíveskedjen felolvasni az eredményeket! Tudom, hogy mindnyájan
szeretnénk hallani őket.
Yané megfogta Saché egyik kezét, Rabé pedig a másikat. Nehéz lett volna megmondani,
melyikük az idegesebb.
– Ahogy óhajtja, felség – hajolt meg Tonra, majd Saché felé fordult, közvetlenül neki téve meg
az első bejelentést. – Örömmel közölhetem, hogy kegyed erőfeszítései sikerrel jártak! Ön
mostantól a bolygó Törvényhozó Gyűlésének a tagja.
Yané örömujjongást hallatott, majd Saché nyaka köré fonta a karjait, és megcsókolta a feje
búbját. Rabé épp csak ki tudott térni Mariek útjából, aki az érzelmeit rá nem jellemző módon
kimutatva felkapta Sachét, és diadalmasan megperdült vele, majd miután letette, Padmé is felállt
és odalépett hozzájuk. A legifjabb udvarhölgy a királynő feléje nyújtott karjai közé vetette magát.
Eirtaé látta, hogy Padmé belesúg valamit Saché fülébe, gratulálva vagy tanácsot adva neki. Vagy
mindkettőt. Eirtaé azonban nem bánta, hogy nem hallotta a szavakat. Saché még mindig
ugyanazt a vörös köpenyt viselte, amit Palpatine sietős látogatása alkalmával vett fel, míg Padmé
a szabadtéri piknikhez jobban illő, sötétkék ruhát öltött, Eirtaé pedig kedvére valónak találta,
ahogy a két szín kiegészíti egymást.
Tonra türelmesen megvárta, amíg mindenki gratulál Sachénak az új tisztségéhez, ami eltartott
egy kis ideig. Azok után, amin a megszállás alatt keresztülment, Saché a Királyi Biztonsági Erők
összes tagja számára különlegessé vált. Elvégre sokuk életét mentette meg, amikor a kínzások
ellenére sem adta ki a nevüket a Kereskedelmi Szövetségnek. A bátorságát hűséggel hálálták
meg. Ám egyikük sem lehetett olyan hálás neki, mint maga a királynő, aki mindenben támogatta
őt, miután bejelentette, hogy indul az egyik képviselői mandátumért.
A felbolydulás végül elcsitult, és a tekintetek ismét a várakozó kapitány felé fordultak.
– Megvan a képviselők teljes névsora, ha netán meg óhajtanák tekinteni – közölte Tonra. – De
hadd legyen az enyém a megtiszteltetés, hogy bejelentsem: az új uralkodó, aki a Naboo
szolgálatába áll, nem más, mint Réillata királynő!
Bár a teraszon levők mind képzett politikusok voltak, Eirtaé hozzáértő művészként jól látta az
arcvonásaik apró rezdüléseit. Yané kissé felvonta a szemöldökét. Rabét láthatóan jobban
érdekelte a desszertnek feltálalt gyümölcs. Saché még mindig a saját sikerének örvendezett,
ezért nem reagált a hírre. Sabé arca, ha ez lehetséges volt egyáltalán, még kiismerhetetlenebbé
vált, míg Padmé ismét magára öltötte az Amidala-álarcot, ezúttal talán egy kicsit gyorsabban is a
szokásosnál.
– Fogadja hálás köszönetünket, kapitány! – mondta formálisan a királynő, és kissé
félrebiccentette a fejét. – Ha bármelyikőtök meg szeretné nézni a helyi eredményeket, nyugodtan
megtehetitek.
Panaka halkan felszisszent.
– Természetesen Panaka kapitány engedelmével – tette hozzá Padmé.
Eirtaé tudta, hogy egyikük sem Réillatára szavazott, jóllehet nem beszélték meg, hogy kire
adják le a voksukat. Padmé bízott benne, hogy a kormányzás jó kezekbe kerül. Réillata egyszer
már szolgált királynőként, amikor Padmé és a többiek még kislányok voltak, és bár elég jó
munkát végzett, egészen mostanáig nem indult újra a választásokon. Miután az előző ciklusa
véget ért, meglehetősen sikeres opera-énekesnő lett belőle, most azonban, a tradíciók diktálta
elvárásoknál jóval idősebb jelöltként, kampányát a tapasztalatára és az uralkodása éveinek
stabilitására alapozta. Mindketten egyetértettek abban, hogy meg kell erősíteni a bolygó
védelmét, folytatva azokat a tervezeteket, amelyek Padmé vezetése alatt már nem valósulhattak
meg, ám ezzel a többi jelölt is így volt. Ráadásul Jamillia, a Padmé által leginkább kedvelt jelölt,
miután a mandátuma lejárt, ismét indulhatott volna a választásokon. Padménak ekkor még
lehetősége lett volna nyíltan támogatni, amit jelenleg nem tehetett meg, mivel királynőként
semlegesnek kellett mutatkoznia a nyilvánosság előtt.
– Legalább megvárta a mostani választást – jegyezte meg Sabé olyan halkan, hogy a szavait
még az asztal mellett ülő, szolgálaton kívüli testőrök se hallhassák. – Sok felesleges
kellemetlenséget okozhatott volna, ha ellened indul.
– Tudom – felelte Padmé. – Ennek ellenére talán sikerül megfontolás tárgyává tennie, hogy
egyensúlyt teremtsünk a fiatalabb és az idősebb uralkodók között. Egy út igencsak sivárrá válhat,
ha valaki vakon halad ugyanabba az irányba.
Senki sem válaszolt, Eirtaé azonban sejtette, hogy nem mindegyikük ért egyet Padméval.
Nehéz lenne egyetlen választással merőben új irányba kanyarodni.
A pillanat kezdett kellemetlenül hosszúra nyúlni, ezért Padmé kihúzta magát, és elmosolyodott.
– Meg kell ünnepelnünk Sachét! – jelentette be. – A Naboo egyik hőse helyet kap a
kormányban!
Az ülő és az állva maradt testőrök egyaránt értették a célzást, és rögtön mesélni kezdték a
történeteket arról, milyen bátran viselkedett Saché a megszállás alatt. Az efféle történetmesélés
nem számított a szó szigorú értelmében vett ünneplésnek, de közel állt hozzá, és persze kiváló
módja volt annak, hogy másfelé tereljék a szót. Padmé még most is uralta a helyzetet.
– A Kereskedelmi Szövetség nem is sejtette, hogy Saché üzeneteket visz az ellenállóknak –
mesélte Mariek. – Hiszen olyan kicsi volt!
– Még mindig elég kicsi – jegyezte meg Panaka –, és tudja, hogyan használja ki!
Saché fejedelmien bólintott, bár a mozdulatot kissé enyhítette, hogy Yané az ölében pihentette
a fejét.
– Aztán azok a nyomorult droidok elkapták – folytatta Mariek. – Valami statisztikai analízist
végeztek a mozgása alapján. Elkapták, ami rettenetes volt! Órákon át hallottuk, ahogy sikoltozik.
Azt hittük, csak idő kérdése, és minket is elkapnak! Csakhogy nem tették, mert Saché nem adott
fel minket.
– Nem hagyhattam, hogy a többiek feladják magukat – mondta Yané. – Meg akarták tenni, de
én, követve az Amidala királynőtől kapott utasításokat, rájuk parancsoltam, hogy ne tegyék.
Tudtam, hogy Saché meghozta a döntését, és nem hagyhatjuk, hogy az értelmét veszítse.
Már legalább százszor hallották ezt a történetet, ám Yané hangjában most is jól érezték a
szeretetet. Azok az udvarhölgyek, akik Padméval tartottak, amikor a királynő a megszállás idején
elhagyta a bolygót, csak jóval a nabooi csata után szereztek tudomást a történtekről. Talán ezért
nem bánták, hogy újra meg újra elmesélték nekik. Akkor nem tudtak segíteni Sachénak, amikor
fogságba esett, ám később mindnyájan segítettek neki megbirkózni a lelki sebeivel.
– Végül elengedték, de utána állandó megfigyelés alatt tartották – vette fel a történet fonalát
Tonra. – Naponta háromszor is átsétált azon a nyomorult táboron a droidok és a szövetségi őrök
szeme láttára, akik minden egyes alkalommal megállították és átkutatták, de sosem találtak nála
semmit, mivel ő csak figyelemelterelésként szolgált, amíg az új hírvivők áthaladtak.
– Az én bátor csalétkeim – mondta Padmé, kiejtve azt a szót, amit szinte sosem használtak.
Még mostanában sem. – Mindent megtettetek a Nabooért és értem, amiért hálával tartozom
nektek!
Eirtaé be merte vallani magának, mennyire szereti, ha ilyen nyilvánosan köszönetet mondanak
neki, ám miközben meghajolt a királynő felé, hozzáértő módon ügyelt arra, hogy az arca
kifejezéstelen maradjon. Aztán felállt, és a terasz széléhez lépve a tó felé pillantott, hátha ezúttal
sikerül a lehető legjobban megragadnia a látványt.
Padmé néhány pillanat elteltével csatlakozott hozzá, ügyelve arra, hogy tiszteletben tartsa a
személyes terét, ha Eirtaé netán egyedül szeretne maradni, ám tisztán látszott, hogy valamit
forgat a fejében.
– Elmegyek Otoh Gungába – jelentette be Eirtaé, miután nyilvánvalóvá vált, hogy Padménak
nem áll szándékában elsőként megszólalni. – A technológiájuk nagyon eltér a mienktől, és
szeretném látni, hogy ez milyen hatást gyakorol a művészetükre.
Persze ezt nem volt könnyű elintézni, de Eirtaé elbűvölő tudott lenni, ha akart, a Naboo
erdeiről készült festményei pedig nagy érdeklődést keltettek a gunganek körében. Így legalább
tudott mire alapozni.
– Ez csodálatos! – mondta Padmé. – Továbbra is festeni fogsz?
Mióta ráébredt, mennyire szereti megörökíteni a tünékeny pillanatokat, Eirtaé érdeklődésének
homlokterébe a festészet került.
– Nem – felelte, majd gyorsan kijavította magát. – Nos, talán így is nevezhetjük. A gunganek
valahogy képesek vákuumot létrehozni. Így szorítják ki a vizet a lakókörnyezetükből, amit aztán
belélegezhető légkörrel töltenek meg. Szeretném látni, mi történik, ha a vákuumot oxigén helyett
színezőanyagokkal töltik meg. Érdekes mintákat alkothatnak a vízben. De ez csak a kezdet. Úgy
vélem, ezzel a technológiával a vízi növények termesztésére is nagy hatást gyakorolhatnánk.
– Festéket akarsz tenni a buborékokba, és a mintákat elemezve fejleszteni akarod a kék-alga
termesztését? – tudakolta Padmé. A kék-alga kiváló trágyának számított, és azon a néhány
földterületen, ahol használták, csaknem megduplázta a termésátlagot. Nyilvánvaló tény volt, hogy
az algatermesztés fejlesztése az egész bolygó hasznára válna.
– Nos, ha így mondod, az egész inkább gyakorlatiasnak tűnik, mint művészinek! – nevetett
Eirtaé. – De igen, valóban ezt tervezem.
– Ragyogó! – mondta Padmé. – Tudás, művészet és gyakorlatiasság: a Naboo esszenciája.
– Ráadásul jobb szaga lenne, mint a shaak-ürüléknek, amit a farmerek többsége használ –
mutatott rá Eirtaé.
– Ez sem utolsó szempont – ismerte el Padmé, az arcán pedig halvány, ám nagyon is őszinte
mosoly játszott.
Eirtaé jól tudta, ha lekerül róla a királynői palást, Padmé szabadabban mosolyog majd mások
társaságában.
Visszatértek az asztalhoz, ahol Marieknek időközben sikerült előkerítenie néhányat Saché
kedvenc, virágokkal ízesített süteményéből, hogy valóban megünnepelhessék a kinevezését. A
többiek hallgatták, ahogy Saché arról beszél, mely területeken tartja magát gyengének, és
próbáltak tanácsokkal szolgálni neki. Most, hogy kihirdették az eredményeket, Padmé is
szabadon elmondhatta, amit gondolt, bár igyekezett a Sachénak adott válaszokra szorítkozni.
Yané bevallotta, hogy már kinézett magának egy házat, bár még nem vette meg, és mivel a
többiek ragaszkodtak hozzá, megmutatott róla egy hologramot.
– Ez hatalmas! – jegyezte meg Saché. – Eltévednék benne…
– Nos, nekem is csinálnom kell majd valamit, amíg te a gyűlésben leszel – felelte Yané. – Bár
megbeszéltük, hogy megvárjuk, amíg lejár a mandátumod, de mióta megláttam ezt a házat,
egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.
– Szerintem is gyönyörű – mondta Saché.
A nabooi kultúra nagy becsben tartotta a gyerekeket, ezért az árvák közel sem voltak annyian,
mint a Középső Gyűrű többi bolygóján. A megszállás okozta pusztítás és szenvedés után azonban
sok fiatal távoli rokonokhoz vagy állami gondozásba került. Yané, amikor csak tehette, önként
jelentkezett, hogy foglalkozhasson ezekkel a gyerekekkel, és gyakran mondogatta, hogy egy nap
szeretné örökbe fogadni néhányukat. A helyzete immár lehetővé tette, hogy sokkal több
segítséget nyújthasson, ezért a döntése nem tűnt meglepőnek.
– Van néhány unokatestvérem, akik segíthetnének neked berendezni, mielőtt beköltözöl –
mondta Mariek.
– Az csodálatos lenne – felelte Yané: – Köszönöm!
 Ez az utolsó alkalom! – döbbent rá hirtelen Eirtaé. Megborzongott a gondolattól, és úgy érezte,
mintha a nap fénye egy kicsit halványabbá, a színe pedig tompábbá válna. Ez volt az utolsó
alkalom, amikor mindnyájan együtt üldögéltek, közösen töprengve a jövőn. Ez állt Padmé
nyugtalansága mögött, és ezért viselkedett Sabé olyan nyomasztóan nyugodtan. Már mindnyájan
készülődtek, legalábbis Padmé bizonyosan, és nem akarta befolyásolni az álmaikat azzal, hogy
kérésekkel fordul hozzájuk.
Eirtaé ráébredt, milyen kivételesen jó királynő Padmé, amiért ilyen szabadságot ad nekik.
Persze, ha arra kérné őket, hogy továbbra is legyenek a segítségére, bármihez kezdjen is a
jövőben, mindnyájan megtennék. Padmé azonban szabad mozgásteret adott nekik, és nem szólt
bele a döntésükbe. Eirtaé ezt ugyanakkora áldozatnak tartotta, mint amit az udvarhölgyek
hoztak, amikor a királynő mellé szegődtek. Ám ahogy ők, úgy Padmé is örömmel hozta meg ezt az
áldozatot.
Padmé áldásával külön utakon folytathatták az életüket. Az ilyesmi mindig szomorú volt egy
kicsit, de új teendők és célok elé néztek.
A szülei a legutóbbi üzenetükben azt kérdezték Eirtaétól, milyen név szerepeljen az utazási
irataiban. Mint magánszemélynek, frissítenie kellett az adatait ahhoz, hogy Otoh Gungába
utazhasson, és ott szálláshelyet bérelhessen. Még nem válaszolt, mivel nem tudta, mit is akar
tenni, de most már olyan biztos volt benne, amennyire csak lehetett. Négy évvel korábban vette
fel az Eirtaé nevet – részben presztízsből, részben személyes okokból –, amikor Padmé
kiválasztotta maga mellé, ő pedig hűségesküt tett Amidala királynőnek. Most úgy döntött, örökre
megtartja a nevet, egyrészt azért, hogy jelezze a státusát, másrészt mert így tisztelettel
adózhatott a királynő előtt, akit szolgált, és a lány előtt, aki nemegyszer tette kockára az életét a
Nabooért. De persze nemcsak Padméról volt szó, hanem a többiekről is. Még gyermekként
választották maguknak a nevüket, amikor a hatalom világába kerültek, ami egy kicsit meg is
ijesztette őket. Azért tették, hogy a nevek kötelékként szolgáljanak közöttük, állandó
emlékeztetőjeként a nagyobb jónak, amire felesküdtek.
Eirtaé meg akarta tartani a nevét, ahogy az esküjüket és a barátságukat is. Bár a „barátság”
szó közel sem fejezte ki a kapcsolatuk mélységét. Elhatározta, hogy bármilyen hivatást találjon is
magának, amíg csak él, úgy fogja szolgálni a Naboot, ahogy azt Amidala tette.
Felpillantott, és azt vette észre, hogy Padmé egyenesen rászegezi a tekintetét. Ezúttal sem volt
szükség szavakra ahhoz, hogy megértsék egymást. Eirtaé nem állt fel, mivel nem lett volna
értelme felhívni magára a figyelmet, ám szeretetteljesen tekintett a királynőre, és kezét a szívére
téve meghajtotta a fejét.
Padmé viszonozta a gesztust, Eirtaé pedig ismét a tó felé fordult, folytatva a csendes
szemlélődést.

Negyedik fejezet
Theed hatalmas palotájának lépcsőjén álltak, akárcsak akkor, amikor Nass főnökkel
találkoztak, még Amidala uralkodásának első hónapjaiban. Ám az előttük húzódó tér most jóval
zsúfoltabbnak tűnt, mint aznap, mivel a mai ünnepséghez nem társult felvonulás. A Naboo
lakóinak hatalmas tömege gyűlt össze, hogy láthassa az új királynőt. Mindenki az eseményhez
illően öltözött, ezért a téren színek kavalkádja örvénylett. A levegőben zene zengett, a gyerekek
pedig virágszirmokat és színes szalagokat szórtak szerteszét.
Saché hozzászokott, hogy mindig a sor végén álljon. Udvarhölgyként az elsődleges feladata a
figyelemelterelés volt, bár nem biztonságtechnikai értelemben. Jóllehet képzett harcosnak
számított, és Sabé után a második legjobb lövész volt, jól ismerte saját fizikai korlátait. Tizenkét
évesen állt a királynő szolgálatába, ezért nem sok eséllyel állhatott a fenyegetések útjába. Ám úgy
tűnt, azon kevesek közé tartozik, akikkel az emberek szívesen beszélgetnek, és mivel az
udvarhölgyek sorának legvégén állt, könnyen megközelíthetőnek hitték. Sok mindent merő
véletlenségből hallott meg, mivel senki sem gondolt arra, hogy ügyeljen a szavaira a jelenlétében.
Rabétól eltérően ő nyíltan kémlelte a környezetét, és mivel mindig mindenki rá figyelt, a többiek
nagyrészt láthatatlanok maradhattak.
Most azonban Padmé mellett állt, közvetlenül az összegyűlt tömeg előtt, és bár összeszorult a
gyomra, próbálta észben tartani, hogy ő maga választotta ezt az életet.
Amúgy is minden tekintet a királynőre szegeződött, aki terjedelmes, csillámlóan fehér ruhát
viselt, ám az arcát nem festették ki, és a haját is egyszerű hurokba fonták, amit édesvízi gyöngyök
sora tartott a helyén. Ellentétben azzal a ruhával, amit Padmé a gunganekkel kötött béke
megünneplésekor viselt, ez nélkülözött minden hivalkodó díszítést, és bár vonzotta a figyelmet,
Amidala könnyedén a háttérbe húzódhatott, amikor a protokoll úgy kívánta.
Theed palotájának hatalmas ajtószárnyai végül kitárultak, a tömeg pedig várakozva némult el.
Először a testőrök bukkantak elő: a Királyi Biztonsági Erők önkéntesei. Két sorba rendeződve
vonultak le a lépcsőn, felsorakozva annak oldalai mentén. Aztán a kormányzótanács tagjai
következtek, akik lesétáltak a várakozó Amidala és az udvarhölgyei mellé. Végül, egy hosszú
szívdobbanásnyi szünet után, amiről Saché jól tudta, hogy a drámai hatás miatt nélkülözhetetlen
volt, a lépcső tetején megjelent Réillata királynő.
Az új királynő magasabb volt Padménál, Saché pedig a kampány holo-felvételeiből tudta, hogy
a haját nagyon rövidre vágatta, ezt azonban most elfedte az uralkodói fejdísz. Az arcát fehérre,
míg az ajkait vörösre festették, akárcsak az orcáit, pontosan úgy, ahogy azt kellett. Éppolyan
elegánsan viselte a Naboo uralkodói vörös ruháját, mint Padmé, ám Saché, kissé felségsértő
módon, úgy vélte, nincs meg benne Amidala veleszületett kedvessége. De a Naboo minden
uralkodóját saját stílus jellemezte. Épp ez volt a lényeg, ahogy arra Padmé is rámutatott.
Réillata kimért léptekkel ereszkedett alá a lépcsőn, részben azért, hogy mindenki alaposan
megnézhesse, részben pedig azért, mert a ruha miatt nehezen tudott mozogni. Ám sikerült
megőriznie a tartását, és továbbra is egyenletesen lépkedett, amitől rendkívül megfontoltnak
tűnt, Saché pedig vonakodva ugyan, de tisztelettel adózott neki. Elvégre Réillata a második
uralkodói ciklusára készült, és Saché is a kormány tagja kívánt lenni.
Az új királynő mögött az udvarhölgyei lépkedtek. A többségük ugyanolyan korúnak tűnt, mint
az úrnőjük, ám akadt köztük egy fiatal lány is, akiről Saché tudta, hogy Réillata unokahúga. A
legjobbakat kívánta a lánynak, mivel láthatóan fiatalabb volt, mint ő, amikor Amidala szolgálatába
állt. Az uralkodói udvar még azok számára is különösnek tűnhetett, akik felkészültek erre.
Réillata leért a széles emelvényre, ahol Amidala várt rá.
Sio Bibble kormányzó, kezében az uralkodói jogarral, amit csak ezen alkalmakkor használtak,
előrelépett, majd megállt a két királynő között, akik a Naboo demokratikus rendjének
köszönhetően egy pillanatra egyenlővé váltak. Aztán Amidala átvette a jogart a kormányzótól, és
a fejét meghajtva odanyújtotta a Naboo új királynőjének.
Ahogy arra számítottak is, üdvrivalgás csapott fel, ami jó ideig eltartott.
Végül Réillata királynő visszaadta a jogart Sio Bibble-nak, majd Amidala felé nyújtotta a kezét.
Padmé elfogadta a gesztust, és a két királynő együtt sétált fel a palotához. A hatalomátadás ezzel
szimbolikusan megtörtént, de még rengeteg teendő várt rájuk.
Miközben a többiek is a két királynő után indultak, Bibble Saché mellé szegődött.
– Gratulálok a megválasztásához! – szólalt meg a kormányzó. – Nem az ön körzetébe tartozom
ugyan, de örömmel értesültem arról, hogy indult a választásokon.
– Köszönöm, kormányzó! – felelte Saché. – Remélem, beváltom a hozzám fűzött reményeit!
– Nos, kiváló tanára volt.
Mindketten felfelé pillantottak, aztán Bibble elmosolyodott.
– Természetesen magamról beszélek.
– Hát persze! – nevetett Saché. – Az engem formáló évek alatt politikusok széles választéka
vett körül.
– A gondok elmúltával már könnyű félvállról venni a dolgokat – jegyezte meg rá nem jellemző
komolysággal Bibble. – Úgy vélem, mindketten jól tudjuk, kitől tett szert a tudása nagy részére.
Az emberek tisztelik ezért, én pedig bízom benne, hogy nem fogja túlzottan kihasználni a
lojalitásukat.
– Természetesen nem, kormányzó. – Sachénak sosem sikerült úgy elsajátítani Amidala hangját,
mint a többieknek, mivel a hangszíne egyszerűen nem volt megfelelő hozzá, de szükség esetén
nagyon formális tudott lenni, és ezt a képességét most, életében először, hadrendbe is állította. –
Ahogy azt mondtam, remélem, hogy fel tudok majd nőni az elvárásaikhoz.
Azt kívánta, bárcsak a többiek is vele lennének. Tudta, hogy Sabé valószínűleg közvetlenül
mögötte van, míg a többiek szétszóródtak a palota felé tartó tömegben. Saché azonban ahhoz volt
szokva, hogy hátul haladjon, nem pedig a menet elején, ezért próbált megbarátkozni az új
helyzettel. Ráadásul ezúttal nem udvarhölgynek öltözött. Míg ők sötétszürke köntöst és
ibolyaszínű csuklyát viseltek, hogy ne tűnjenek ki a színes tömegből, addig Saché sárgába és
zöldbe öltözött, és az arcát sem fedte el. A lépcső teteje felé pillantva észrevette Marieket a
testőrök között. A nő rákacsintott, mire Saché elmosolyodott.
Padmé királynői uralkodásának záróaktusaként elfogadta Panaka lemondását, míg Marieket és
Tonrát kapitánnyá léptette elő, és kinevezett egy új őrmestert, Gregar Typhót, aki a nabooi
csatában elvesztette az egyik szemét. Önkéntesek lévén mindegyikük számára nyitva állt a
lehetőség, hogy a Királyi Biztonsági Erők kötelékében maradjanak vagy átkérjék magukat
máshova, de úgy tűnt, egyedül Panaka szándékozott más időtöltést keresni magának. Saché úgy
vélte, ideje volt, hogy Panaka továbblépjen.
A trónterembe érve Saché végignézte, ahogy Réillata másodszor is elfoglalja a Naboo trónját.
Az udvarhölgyei közül ketten közvetlenül mellette foglaltak helyet a hosszú asztal két oldalán,
míg a másik három, köztük az unokahúga, az ajtó mellett maradt. A kormányzó is helyet foglalt,
Panaka pedig odaállt mögé, nem hivatalosan támogatva őt, míg Padmé leült a királynőtől
számított harmadik székre. Saché már épp előre akart lépni, hogy odaálljon mögé, amikor Yané
halkan köhintett egyet. Saché zavartan mozdulatlanná dermedt, és meg sem moccant, amíg Sabé
és Eirtaé el nem foglalták a helyüket Padmé széke mögött. Aztán leültek a negyedik székre, az
egyikre azok közül, amiket a gyűlésen részt vevő vendégeknek tartottak fenn. Nem kellett
hátrafordulnia ahhoz, hogy tudja, Yané és Rabé ott állnak mögötte.
– Köszönjük a Naboonak tett hatalmas szolgálataidat, Amidala! – kezdte Réillata, és bár szavai
csupán formaságnak hangzottak, mégis úgy tűnt, őszinte hála rejtezik mögöttük. – Tudjuk, hogy
sokat és keményen dolgoztál szeretett bolygónkért, és nagyon hálásak vagyunk az
erőfeszítéseidért!
– Köszönöm, felség! – Ha Padménak nehezére esett is kimondani a szavakat, nem hagyta, hogy
az érzelmei meglátszódjanak az arcán. – Nyugodt és termékeny uralkodást kívánok neked!
Sio Bibble mocorogni kezdett a székén. Még mindig a kezében tartotta a jogart, és úgy tűnt,
nem tudja, hova kellene letennie. Ám a palota egyik kamarása előbukkant a semmiből, és elvette
tőle a jogart, a kormányzó pedig láthatóan megkönnyebbült, amiért nem kell tovább a kezében
tartania a hatalmi jelképet.
Réillata, felhagyva a formális hanggal, úgy beszélt tovább Padméval, mintha régi ismerősök
volnának.
– Tudom, hogy mindkettőnkre különleges szerep vár a kormányváltás napjaiban, Amidala.
Különleges szavakat kellene használnunk, ám ha megengeded, én mégis nyíltan beszélnék veled.
– Természetesen – felelte Padmé a megszokott hangjánál egy árnyalatnyival formálisabban, ám
ezt csak az udvarhölgyei érzékelték.
– Neked köszönhetően kiváló körülmények között kezdhetem meg az uralkodást – mondta
Réillata. – A galaxissal és a gunganekkel egyaránt békés viszonyban vagyunk. Az élelmiszer
termelésünk kiheverte az inváziót, és úgy tudom, az ionfegyverek fejlesztése is a tervek szerint
halad.
A teremben kissé hűvösebbé vált a levegő, ahogy Panaka arca megkeményedett. Nyíltan
ellenezte az ionfegyverek fejlesztését, és sokkal erőteljesebb védelmi rendszert akart kiépíteni.
Ez végül ahhoz vezetett, hogy megromlott a viszonya a királynővel és a fegyverek fejlesztését
támogató politikusokkal, amit aztán sosem sikerült teljesen rendbe hozni. A nyugdíjba vonulását
úgy állították be, mintha a saját döntése lett volna, ám igazság szerint Padmé már nem bízott
benne, ahogy az új kormány sem.
– Mint azt te is tudod, Palpatine kancellárrá válása után valóságos küzdelem kezdődött azért,
hogy ki kapja meg a szenátori kinevezést – folytatta végül Réillata, mintha mi sem történt volna. –
Nehéz olyan politikust találni, aki megfelelő képességekkel rendelkezik, és kész a Coruscantra
költözni. Oshadam szenátor vitán felül alkalmas erre a feladatra, de a szolgálati ideje lejárt, és
nem áll szándékában újra elvállalni a hivatalt. Ezért rám hárul a feladat, hogy találjak valakit a
helyére.
– Ha óhajtod, tudok néhány javaslattal szolgálni – felelte Padmé.
Saché az új helyének köszönhetően láthatta Sabé arcát. Bár a csuklya miatt az átlagos
megfigyelők semmit sem tudtak volna leolvasni róla, Saché korántsem számított annak. Látta,
ahogy Sabé szemei egy pillanatra összeszűkülnek, és már azelőtt tudta, mit akar mondani
Réillata, mielőtt a királynő ismét megszólalt volna.
 – Azt reméltem, megkérhetlek téged, Amidala, hogy vállald el ezt a pozíciót: képviseld a
Naboot és a Chommel-szektor környező világait a szenátusban – mondta a királynő.
Padméval ritkán fordult elő, hogy keresnie kellett a szavakat, de még ha meg is történt, mindig
sikerült valami tökéletesen semmitmondó válasszal lepleznie tanácstalanságát. Ezúttal azonban
egy szót sem szólt. Az ébersége elenyészett, de legalábbis alábbhagyott, és úgy tűnt, nem tudja,
hova nézzen.
Sio Bibble ismét mocorogni kezdett. Nyilvánvalóan látszott, hogy a királynő kérése éppúgy
megdöbbentette, mint amennyire megörvendeztette, bár ezek egyikének sem szándékozott
hangot adni. Panaka arca kifejezéstelen maradt, ám a szemeiben különös szomorúság csillogott,
ami Saché számára szinte már beletörődésnek tűnt, az okát azonban nem értette. Aztán a
következő pillanatban Padmé tekintete találkozott az övével. Az asztalnál elfoglalt helye miatt
Saché volt az egyetlen a teremben, akinek a véleményét Padmé feltűnés nélkül kikérhette. Amint
egymásra néztek, Saché számára azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy Padmé sosem gondolt a
szenátori hivatásra, de most, hogy felajánlották neki a lehetőséget, már megfellebbezhetetlen
ténynek tűnt.
Saché jól emlékezett arra, amikor utoljára ilyen döntéssel kerültek szembe. Akkor Padmé
mögött állt, ezért nem láthatta az arcát. A hosszú hajú Jedi amellett érvelt, hogy el kell menniük a
Coruscantra, bár a szavait Sabénak címezte, mivel őt hitte a királynőnek. Sokat gyakoroltak, hogy
felkészüljenek az ilyen helyzetekre, kidolgozva a szavakat, amelyekkel Padmé anélkül
kommunikálhatott velük, hogy leleplezték volna magukat. Ám ekkor kényszerültek rá először
arra, hogy valóban használniuk kelljen a kódrendszert. Padmé tétovázás nélkül kimondta a
szavakat, amelyekkel jelezhette, hogy útnak akar indulni. Sachénak azonban, mivel a szükség úgy
hozta, hátra kellett maradnia.
Amikor elképzelte, hogy részt vesz a gyűlésen, Saché heves vitákra számított, és elhatározta,
hogy megpróbál a lehető legjobban eleget tenni a feladatainak. Tudta, hogy a munkája nagy
részét egyedül kell elvégeznie, de tetszett neki a gondolat, hogy ha segítségre lenne szüksége,
akkor ott lesz neki Padmé, aki Amidalaként szerzett tapasztalatával azokat a kényes ügyeket is
képes megoldani, amelyekkel ő nem boldogulna. Most azonban ugyanazzal a helyzettel álltak
szemben, mint annak idején: Padmét arra kérték, hogy menjen a Coruscantra, ahova Saché nem
tarthatott vele. Nagyon is meg tudta érteni Panaka tekintetét. Sabé jónak találta az ötletet, de
mivel Padmé nem láthatta az arcát, Sachénak kellett átadnia az üzenetet, hogy számíthat a
támogatóira.
Ám nem használhatta azokat a szavakat, amiket akkor Padmé mondott, mivel a jelen
helyzetben nem lett volna értelmük. Ennek ellenére viszonozta Padmé tekintetét, jól tudva, hogy
az üzenet átadásához elég csak a szájával megformálnia a szavakat.
„Bátrak vagyunk, felség.”
Padmé mély lélegzetet vett, majd Amidala a királynő felé fordult.
– Köszönöm a bizalmadat, felség – hajtotta meg a fejét. – Ígérem, átgondolom a kérésedet, ám
a válaszadással szeretném megvárni a hatalomátadással járó munka végét.
– A kérésed érthető – felelte Réillata. – A kormányváltást a hagyományoknak megfelelően
folytatjuk le.
Padmé hátradőlt a székében, és csak a legképzettebb kémek láthatták volna, ahogy közvetlenül
a válla alatt Sabé keze megszorítja a ruhája szövetét, annak jeleként, hogy mint mindig, most is
rendíthetetlenül támogatja őt.
– Mi a következő napirendi pont, kormányzó? – fordult Bibble felé Réillata.
Miközben a kormányzó felvázolta a következő néhány nap eseményeit, Saché óhatatlanul is
azon töprengett, hogy jól kezelte-e az első hivatalos megjelenését. De tudta, hogy sokkal
nehezebb lesz, amikor majd egyedül kell boldogulnia. A törvényhozás tagjai is rendelkeztek saját,
kisebb csapatnyi személyzettel, bár ezek nemigen hasonlítottak ahhoz a jól felépített
szervezethez, amit Padmé kialakított magának. Persze Yanéra mindig számíthatott, ám ő nem
tartozott a választott tisztségviselők közé, és megvoltak a saját teendői. Sachénak gyorsan kellett
tanulnia, mint mindig, és figyelnie kellett a fontos megbeszélések során ahelyett, hogy hagyta
volna elkalandozni a figyelmét, miként azt most is tette.
Csak temérdek tapasztalatának köszönhetően sikerült a többiekkel egy időben felállnia. Padmé
mosolyogva odalépett hozzá, és belekarolt, majd követték Marieket, aki kivezette őket a
trónteremből, hogy aztán elinduljanak a vendégszárny felé, ahol Saché kissé szomorúan vette
tudomásul, hogy saját lakosztályt kapott.
– Van egy összekötő ajtó – mondta Eirtaé, amikor látta, hogy Saché feszengve ácsorog a
folyosón. – Majd nyitva hagyjuk.
Saché biztosra vette, hogy Padmé engedni fog a királynő kérésének. Tudták, hogy a
választások után megváltoznak a dolgok, de arra egyikük sem számított, hogy ennyire, ráadásul
ilyen gyorsan. Saché ismét elkapta Padmé tekintetét, és látta, hogy a királynő némán arra kéri,
halasszák el a dolgot a ceremóniák utánra. Saché bólintott, jelezve, hogy minden tőle telhetőt
meg fog tenni ez ügyben, ám miközben Yané segített neki átöltözni a vacsorához, a gondolatai
óhatatlanul is csapongani kezdtek. De a mai estét legalább ismerős helyen tölthették, még ha
nem is ismerős szobákban. Ráadásul nyitva hagyhatták az ajtót.

Ötödik fejezet
Ugyanúgy üldögéltek, mint az első találkozásuk alkalmával, amikor Padmé a királynővé
választása után interjút készített velük. Panaka nem sokkal ezután kezdett hozzá, hogy titokban
olyan feladatokra is kiképezze őket, amelyek messze meghaladták az ő korukban, velük szemben
támasztott elvárásokat. Ám azon találkozás alkalmával nem voltak többek néhány lánynál, akik
épp csak ismerkedtek egymással. Most viszont nem akadtak olyanok a galaxisban, akik náluk
jobban ismerték volna egymást. Mivel megtörtént a kormányváltás, ez volt az utolsó estéjük
Theedben, mielőtt mindnyájan más-más irányba indultak volna. Mariek az üres kandalló mellé
húzódva üldögélt, míg Tonra az ajtó előtt maradt. Rajta kívül még fél tucat testőr állt
készenlétben az előcsarnokban, ám hacsak nem riadóztatták őket, Padmé és az udvarhölgyei
egyedül tölthették a mai estét.
– Sachéra! – emelte fel a poharát Padmé. – A kinevezésed jelentsen olyan kihívást, amilyenre
mindig is vágytál!
Saché is felemelte a poharát, a többiek pedig követték a példáját. Yané nagyot kortyolt az
italából: a gyümölcslé csak kevés alkoholt tartalmazott, és egyébként is ez volt az egyetlen szabad
estéjük, mielőtt ismét a nyakukba szakadna a rengeteg felelősség.
– Yanéra! – folytatta Padmé. – A házad legyen tele örömmel és vidám beszélgetéssel!
– Rabéra! A zenéd érintse meg mindazok szívét és lelkét, akik meghallják!
– Eirtaéra! A művészeted nyisson új ösvényeket ott, ahol korábban senki sem járt!
Ittak, és megint ittak.
– Nélkületek már halott lennék, a Naboo pedig a megszállók elnyomása alatt szenvedne –
mondta Padmé. – A köszönetnél sokkal többel tartozom nektek, ahogy a bolygó is, amit
szolgáltatok.
– Tudjuk – felelte Sabé, Amidalára jellemző, kifejezéstelen arccal, jóllehet mióta hálóruhát
öltöttek, mindnyájan egy kicsit fesztelenebbül viselkedtek.
– Sabéra! – emelte utolsó köszöntőre a poharát Padmé, de nem mondott mást. Mert semmi
mást nem kellett mondania.
Yané felállt, majd összeszedte és az egyik oldalsó asztalra tette a poharakat, hogy ne legyenek
útban. Aztán kört alkotva letelepedtek a padlóra tett párnákra, közelebb húzódva egymáshoz, és
bár rendszerint nem szokták nyilvánosan kimutatni a személyes érzelmeiket, Padmé elővett egy
hajkefét, hogy megfésülje Sabé haját. Az érzelmek árulkodóvá válhattak, márpedig az
udvarhölgyek legtöbb védelmét a névtelenség jelentette. Ezért az ilyen meghitt pillanatokat nagy
becsben tartották, és Yané bízott benne, hogy a jövőben sok hasonlóban lehet majd részük.
– Mit fogsz tenni, Padmé? – kérdezte, miközben Saché vállára hajtotta a fejét. Jóleső érzéssel
töltötte el, hogy kimondhatta a nevet.
– A királynő kérése felettébb elgondolkodtató – felelte Padmé. – Bár addig nem is gondoltam
erre, amíg elő nem hozakodott vele.
– De ha elvállalod, akkor el kell hagynod a Naboot – mutatott rá Saché. – Palpatine
szenátorként szinte sosem volt itthon.
– Tudom – mondta Padmé. – A dolgok azonban megváltoztak, és lehet, hogy a szenátori
kinevezés ellenére több időt tölthetnék itt.
– No és mi a helyzet azzal, amit Palpatine-nak mondtál, amikor a terveidről kérdezett? –
tudakolta Rabé.
– Tényleg erről kérdezett téged? – háborodott fel kissé Eirtaé, mivel az ilyen személyes
kérdések sértették a protokollt, még akkor is, ha barátként tekintettek Palpatine-ra.
– Alaposan meglepett a kérdése – ismerte be Padmé. – Előbb veletek akartam beszélni erről, de
végül máshogy alakult.
Eirtaé drámaian roskadt le a párnákra, és várakozva nézett Padméra.
– Azon gondolkodtam, hogy visszamegyek a Tatuinra – mondta Padmé –, és kiderítem, milyen
lépéseket tehetnék az ottani rabszolgák felszabadításáért.
Hosszú csend szállt alá, amit csak a Sabé haját fésülő kefe finom sercegése tört meg.
– Nos, az biztos, hogy te semmit sem veszel félvállról – szólalt meg Mariek, mire mindnyájan
összerezzentek. Padmé intett neki, hogy jöjjön közelebb hozzájuk, Mariek pedig odahúzott
magának egy széket. – Nehogy a férjem, ha netán váratlanul ellenőrizne, azon kapjon, hogy a
földön üldögélek szolgálat közben. A végén még szívrohamot kapna.
– Már nyugdíjba vonult – mutatott rá Yané. – Úgy vélem, most te vagy a parancsnok.
– Ez még nincs eldöntve – mondta Mariek. – De nem szeretnék túlságosan előreszaladni.
– Te mit gondolsz, Mariek? – kérdezte Padmé, a szemét továbbra is Sabé hajára szegezve. –
Bolondságnak tartod?
– Igen – felelte Mariek, aki az ionfegyverek fejlesztése mellett állt, és bár sosem beszéltek róla,
a többiek jól tudták, hogy ez próbára tette a házasságát. – De a legtöbb ötleted az volt, és eddig
mégis jól alakultak a dolgok.
– Ugye nem egyedül akartál odamenni? – kérdezte tapintatosan Saché.
Mindnyájan ügyeltek arra, hogy ne nézzenek Sabéra.
– Persze, hogy nem – mondta Rabé.
– Palpatine kancellár azt mondta, beadott egy rabszolgasággal kapcsolatos törvényjavaslatot a
szenátusnak – magyarázta Padmé. – Azt javasolta, várjam meg, amíg kiderül, mire megy az
erőfeszítéseivel.
Ismét hosszú csend szállt alá.
– Szenátorként sokkal többet tehetnél – jegyezte meg végül Eirtaé. – Más bolygókon is
segíthetnél, nemcsak a Tatuinon.
– Évekig is eltarthat, mire a szenátus tesz valamit – vetette ellen Yané. – Személyes
tapasztalatból tudjuk, mennyire érdekli a szenátorokat olyasmi, ami nem jelent közvetlen veszélyt
rájuk! Többre mennél, ha szereznél egy jó hajót, és kapcsolatokra tennél szert a Tatuinon.
Mielőtt még vita tört volna ki, ami Padmé jelenlétében szinte sosem fordult elő, Sabé
előrehajolt.
– Bárcsak tudnánk a módját, hogyan lehetnél egyszerre két helyen!
A hajkefe mozdulatlanná vált.
– Egy dolog, ha megkérlek, hogy gyere velem, és egészen más, ha egymagadban küldelek oda –
mondta Padmé. – Akárhogy is, a Tatuin nem éppen kellemes hely.
– Tudom – felelte higgadtan Sabé.
Yané a barátságuk évei alatt számos alkalommal lehetett már tanúja ennek a vitának. Padmé
tudta, hogy Sabé bármit megtenne érte, még akkor is, ha ez a saját életébe kerülne, ezért mindig
gondosan ügyelt arra, hogy ne kérjen tőle túl sokat.
– Veszélyessé válhat – folytatta Padmé. – Könnyen lehet, hogy nem jársz sikerrel.
– Tudom – mondta Sabé. – De meg akarom próbálni. Érted, értük és magamért is. Számos
olyan dolgot tettem Amidalaként, amit hősiesnek lehet nevezni. A változatosság kedvéért jó volna
önmagamként tenni ugyanezt, a támogatásoddal.
Padmé megfordította a barátját, hogy a szemébe nézhessen. Anélkül is tudtak kommunikálni,
hogy egymásra néztek volna, Yané azonban tudta, hogy most, amikor ilyen fontos dologról
vitáznak, szükségük van a szemkontaktusra.
– Vagyis te leszel a Naboo és a Chommel-szektor szenátora – törte meg a pillanatot Mariek,
ismét magára vonva a többiek figyelmét. – Veled megyek, és úgy vélem, az unokaöcsém, Typho is
jönni fog.
– Nem rángathatlak el az otthonodból épp most – mondta Padmé.
Tekintettel a Padmét és a politikáját övező tiszteletre, most kerültek a legközelebb ahhoz, amit
nyílt vitának lehetett nevezni.
– Quarsh már beutazhatta veled a galaxist – felelte Mariek. – Meg fogja érteni, hogy most
rajtam a sor.
A szavai egy pillanatig a levegőben lebegtek, végül Padmé engedett.
– Jól van. – A sarokban beszélgető Rabé és Eirtaé felé fordult, és ellentmondást nem tűrő
hangon folytatta. – Nem fogjátok megváltoztatni a terveiteket!
– Padmé… – kezdte Rabé, ám Padmé felemelte a kezét.
– Nem! Rátok itt van szükségem. Tudnom kell, hogy a Naboo továbbra is az otthonom marad,
ahol a legnagyobb érték a béke és a művészet. Szeretném, ha mindkettőben részetek lehetne,
még ha nekem sokáig kell is várnom rájuk!
– Köszönjük, úrnőm – mondta Eirtaé, Rabé azonban csak bólintani tudott.
– Saché! Írj, ha tanácsra lenne szükséged! – folytatta Padmé. – Yané! Te is írj, ha pénzre lenne
szükséged, vagy ha hasznát akarnád venni a kapcsolataimnak!
– Természetesen – felelte Yané.
– Úgy vélem, Tonra kapitányt rád kell bíznom – pillantott Padmé Sabéra, aki bólintott.
– Így lesz a legjobb – jegyezte meg Mariek. – Réillata amúgy is a saját embereivel akarja
feltölteni a testőrség sorait.
– Ha önkénteseket akarunk szerezni a hosszú távú küldetéseinkhez, akkor be kellene hívnunk
őket – mondta Padmé, mire Yané felállt, és az ajtóhoz lépett.
Miközben Tonra elindult a folyosón Typho őrhelye felé, Yané visszatért a szobába, és
elrendezte a székeket. A párnák egy személyes találkozóhoz megfeleltek, de most egy kicsit
komolyabb megbeszélésre készültek.
A kapitány és az őrmester külsőre nem is különbözhetett volna jobban egymástól. Tonra magas
volt, sötét hajjal és magas homlokkal, míg Typho köpcös, széles vállal és barna bőrrel. Bár Mariek
unokaöccse volt, az őrmesternek nem kellett kihasználnia a családi kapcsolatait, hogy megkapja a
kinevezését. A szemkötője kissé gazemberes külsőt kölcsönzött neki, amit nem átallott az
előnyére fordítani, ennek ellenére sokkal kedélyesebb természetűnek tűnt, mint a többi testőr.
Mindkét férfiról jól tudták, hogy megingathatatlan hűséggel szolgálják a Naboot és Padmét.
– Köszönöm, hogy csatlakoztak hozzánk – kezdte Padmé a saját, formális hangját használva.
Yané érezte, hogy a szíve hevesen dobogni kezd. Tényleg megteszik!
– Ez csak természetes, úrnőm – felelte Tonra kissé szórakozottnak tűnő hangon.
– Úgy döntöttem, elfogadom a királynő felkérését, hogy szenátorként képviseljem a Naboot a
Galaktikus Szenátusban – jelentette be Padmé. – Mariek kapitány vállalta, hogy elkísér, mint a
testőröm. Reméljük… Remélem, ön is csatlakozik hozzánk, Typho őrmester!
Typho felállt és kihúzta magát.
– Megtiszteltetés lenne a számomra, felség!
– Már nem királynőként szólok önhöz, őrmester – emlékeztette finoman Padmé. – Ha vállalja a
feladatot, akkor hosszú időre el kell hagynia a bolygót.
– Értem, úrnőm – felelte Typho. – Ennek ellenére szeretnék a szolgálatában maradni!
– Köszönöm! – Padmé a várakozó Tonra felé fordult. – Sabé egy másik küldetésre indul, amit
majd később felvázol önnek. Szeretném, ha elkísérné őt, kapitány!
Tonra Sabéra pillantott, aki bólintott.
– Bárhova menjen is Sabé, vele tartok – mondta a kapitány.
– Tudom, hogy éppúgy megvédi majd a hátamat, ahogy én az övét.
– Azt jól teszi – jegyezte meg Padmé –, mert mindkettőjükre szükségem van.
– Új udvarhölgyekre lesz szükséged – szólt közbe Yané.
– A szenátoroknak nincsenek udvarhölgyeik – vetette ellen Padmé.
– Nekik segédeik vannak – mondta Saché. – Neked viszont udvarhölgyekre lesz szükséged.
– Igazuk van – értett egyet a többiekkel Sabé. – Ha azt akarod, hogy biztonságban legyünk,
akkor a saját biztonságodról is gondoskodnod kell.
– Panakának hosszú hónapokig tartott, mire kiképzett titeket – mutatott rá Padmé. – Most
nincs ennyi időnk.
– Nem olyan védelemre lesz szükséged, mint királynőként – mondta Yané. – A mi esetünkben
nem a képességek számítottak, hanem az, hogy a hasonmásaidként szolgálhassunk. Az új
segítőidet nem kell ilyen korlátok közé szorítani, amíg az eszük felér a tiéddel. Bizalmasokra lesz
szükséged, akikben feltétlenül megbízhatsz. Olyanokra, akik éberen figyelnek a rendezvényeken,
és a háttérbe húzódva kiderítik mindazt, amit az ellenfeleid megpróbálnak leplezni előtted. Ha
vészhelyzet adódik, visszarendelheted Sabét, de a mindennapi teendők során két-három hűséges
udvarhölgy elegendő segítséget nyújthat a számodra.
– Versaat, az unokahúgom, a másik ágról, mint Typho, korban épp megfelelő lenne – mondta
Mariek. – Még ma este üzenek neki. Külsőre ugyan nem hasonlít rád, úrnőm, de tudom, hogy
hűséges, és számos kiváló adottsággal rendelkezik.
– Volt egy lány… Cordyn… Azt hiszem, így hívták – töprengett Rabé. – Ő is részt vett a Panaka
vezette kiképzésen, de nem tudta végigcsinálni. Nem igazán jeleskedett a harcban, de külsőre
nagyon hasonlított rád, és bár egyetértek Yané érvelésével, úgy vélem, továbbra is szükséged
lenne hasonmásra.
– Szólhatok, úrnőm? – kérdezte Typho.
– Csak tessék, őrmester! – felelte Padmé. – Szabadon beszélhet.
– Volt egy osztálytársam a biztonsági erők kiképzésén, aki talán megfelelne önnek. Az összes
harci kurzust a legjobbak között teljesítette.
– Hogyhogy nem együtt végeztek? – tudakolta Sabé.
– Ott maradt, hogy további kurzusokat vegyen fel – felelte Typho.
A kiképzési program, amit Panaka a királynő udvarhölgyeinek vezetett, a nabooi csata után
félig-meddig nyilvánosságra került, az akadémia pedig a módosított verzióját felvette a hivatalos
kurzusok közé, amin a kiképzés után bárki részt vehetett.
– Hogy hívják ezt az osztálytársat, őrmester? – kérdezte Padmé.
– Dorra, úrnőm. Üzenek neki, miután a szolgálatom véget ért.
– Inkább most rögtön tegye meg, őrmester! – mondta Padmé. – Miattunk ne aggódjon!
Használhatja a Saché lakosztályában levő konzolt, és nyitva hagyhatja az ajtót, így továbbra is
szemmel tarthat minket.
– Gyere! – szólt oda Yané Eirtaénak. – Válogassuk külön Padmé ruháit a királynői ruháktól!
Mivel továbbra is a kormánynak dolgozik, az utóbbiakból is elpakolhatunk neki néhányat.
– Nem kellene ilyesmit tennetek – figyelmeztette őket Padmé.
– Nem kellene – mondta Eirtaé –, de azért megtesszük.
– Majd üzenek az ellátóknak, vagy akárhogy is hívják őket – tette hozzá Rabé. – Bár szerintem
azt sem tudják, mennyi van belőlük. Ha tudna várni egy kicsit, Typho, azonnal el is küldeném az
üzenetet.
– Én is segítek – jelentette be Saché. – Használhatnám az új hozzáférésemet, hogy
megkeressem Cordynt.
A testőrök visszatértek a helyükre, Padmé és Sabé pedig egyedül találták magukat a párnák és
székek alkotta kör közepén.
– Nézd, milyen gyorsan változik a világ, amikor azt kéred tőle! – szólalt meg Sabé.
– Te már csak tudod – felelte Padmé. – Hiszen te vagy az, aki megváltoztatja.
– Nem hagyom, hogy elbukj. – Sabé előrenyújtotta a kezét, Padmé pedig megszorította.
– Tudom.
Egy pillanatra csend szállt alá, aztán Sabé feltette az utolsó kérdést, ami nem hagyta nyugodni.
– Mit akarsz mondani a szüleidnek?
– Már el kellett volna mondanom nekik – ismerte el Padmé. – Ma délután volt egy szabad órám,
és amikor a királynő előállt a kérésével, rögtön tudtam a választ. Tudtam, hogy el akarom vállalni.
Önző lennék?
– A saját dicsőségedért teszed? – kérdezte Sabé, mire Padmé megrázta a fejét. – Akkor nem
vagy önző. Inkább túlságosan is nagylelkű vagy, és csak azok hinnének önzőnek, akik nem
ismernek téged. Én viszont ismerlek, a kétkedőket pedig csak bízd rám!
Átadott Padménak egy adattáblát, majd elkapta Mariek tekintetét, és jelezte neki, hogy a
beszélgetés idejére kikíséri az úrnőjüket az erkélyre. A testőr bólintott, Sabé pedig felsegítette
Padmét, és a balkonra kiérve igyekezett minél nagyobb teret adni neki.
Padmé fő dublőrjeként Sabé közelebb állt a hivatásos testőrökhöz, mint a többi udvarhölgy,
ezért Mariek hagyta, hogy a páros eltűnjön szem elől. Ugyanakkor Padmé a barátja volt, ezért
nem tudta megállni, hogy ne füleljen.
– Szia, anya! – mondta Padmé azon a hangján, amit Sabé sosem próbált meg utánozni. – Apa
ott van?
Néhány pillanat elteltével előtűnt Padmé szüleinek kéken derengő alakja. Az apja épp
lesöpörte a fűrészport a kezéről.
– Réillata királynő felkért, hogy legyek a Naboo új szenátora – jelentette be Padmé, miután
üdvözölték egymást. – Igent mondtam az ajánlatra.
Senki sem szerezhetett tudomást arról, hogy Amidala ennyire sebezhető lehet, és ilyen
elkeseredetten vágyhat valakinek a jóváhagyására, mivel az felért volna a politikai rémálommal.
Ám Padmé Naberrie csak annak a három embernek mutatkozott meg, akikben teljességgel
megbízott.
Ruwee és Jobal egymásra pillantott. Éppolyan könnyen kommunikáltak egymással, mint Padmé
az udvarhölgyeivel, bár emögött egészen más okok álltak.
– Nem mondhatnám, hogy örülök, amiért elmész – mondta Jobal. – De apád és én nagyon
büszkék vagyunk rád!
– Csak ne feledd el, honnan származol! – tette hozzá Ruwee. – A galaktikus politika miatt
könnyen aprónak érezheted magad. De biztos vagyok benne, hogy erre már te is kezdesz rájönni.
– Nem fogom elfelejteni – felelte Padmé. – Megígérem, hogy óvatos leszek!
Sabé nagyon különösnek találta a beszélgetést. Úgy tűnt, mintha Padmé arra kérne engedélyt,
hogy elmehessen egy iskolai kirándulásra. Kis híján felnevetett a gondolatra.
– Adjátok át üdvözletemet Solának! – folytatta Padmé. – Majd írok, miután berendezkedtem.
Sabé még hátrább húzódott, hogy Padmé befejezhesse a búcsúzkodást, és meg sem mozdult
addig, amíg a kékes fény ki nem hunyt. Nézte, ahogy Padmé kihúzza magát, ismét felöltve a
gondosan kialakított maszkot. Aztán anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, kinyitotta a balkon
ajtaját, és bekísérte az úrnőjét.
Yané azonnal feléjük lendült, a karjain Padmé néhány egyszerűbb ruhájával.
– Próbáld fel ezeket, Sabé! – parancsolta. – Még azelőttről valók, hogy utoljára nőttél volna egy
kicsit. Ha ki kell cserélni őket, akkor inkább most tegyük meg!
Sabé mozdulatlanul állt, amíg Padmé ráadta az első ruhát, és segített Yanénak bejelölni a
szükséges változtatások helyét.
A Naboon nőttek fel, a bolygó pedig jó volt hozzájuk. Most azonban eljött az ideje, hogy új
helyet találjanak maguknak.

Második rész
A divatbábu-királynő visszatér a szenátusba!
Akik már régebb óta követik politikai híreinket, bizonyosan emlékeznek még a Naboo
királynőjére, Amidalára. Amikor négy évvel ezelőtt a Coruscantra érkezett, megbuktatta a
kancellárt, hogy e vitatható módszerrel próbálja meg előremozdítani az otthonának való
segítségnyújtás ügyét. Bár a Kereskedelmi Szövetség állítólagos bűntetteire nem tudott szilárd
bizonyítékokkal szolgálni, Amidalának sikerült befolyást gyakorolnia a szenátusra. A beszéde,
amit a korára való tekintettel kétségkívül mások írtak meg neki, nagyon felkavarónak bizonyult…
Olyannyira, hogy óhatatlanul is hajlamosak vagyunk eltűnődni, vajon ezúttal mit szándékozik
felkavarni?
Amidala ezúttal a Galaktikus Köztársaság szenátoraként tért vissza. Jóllehet már nem
bábkirálynő, a kérdés ugyanaz maradt: ezúttal vajon ki tartja kézben a zsinórokat?
TriNebulon Hírek

Hatodik fejezet
A szenátorok terminusainak első hat hetét a köztársasági protokoll határozta meg, ezért öt és
háromnegyed hét elteltével Amidala szenátornak már kezdett nagyon elege lenni. Bár mindig
gyorsan tanult, ezúttal sok mindennel kellett megbirkóznia, ráadásul minden oldalról tradíciók és
várakozások övezték, ami kezdte megviselni. Szerencsére a haragja különleges célpontot talált
magának: egy NON–3 azonosítójú, érzéketlen droidot.
 – Szenátor – kezdte a droid, amelynek hangprocesszoréval valami gond lehetett, mivel
váltakozó módon ejtette ki a magánhangzókat, ezért Padménak mindig eltartott egy pillanatig,
mire rájött, mit mondott, de valahányszor azt kérte, javítsák meg, azt a választ kapta, hogy nincs
semmi baja. – Emlékeztetném, hogy a nap folyamán még egyszer be kell járnia a szenátus
épületének alsó szintjeit. Az út során megfigyelheti és megértheti, hogyan is működik az épület
belső szerkezete a külsőségek mögött, így a gyűlések során annak minden kényelmét
kihasználhatja.
Padmé minden tőle telhetőt megtett, nehogy tépni kezdje a haját, amivel Dormé, akit nemrég
még Dorrának hívtak, ma igazán kiváló munkát végzett.
A felkészülés viszontagságait csak az enyhítette egy kicsit, hogy Padmé megismerhette új
udvarhölgyeit. Mindhárman új nevet vettek fel, amit a nyilvánosság előtt továbbra is az
anonimitással indokoltak, Padmé figyelmét azonban nem kerülte el, milyen tisztelettel viseltetnek
iránta.
Cordé, az egykori Cordyn, aki megbukott a Panaka tartotta alapkiképzésen, mivel nem bánt
valami jól a sugárvetővel, tétovázás nélkül elvállalta, hogy Sabé helyébe lépjen. Máris sikerült
elsajátítania Padmé testbeszédét, és szinte tökéletesen utánozta a hangját.
Dormé, aki ugyanolyan kiképzésben részesült, mint Tonra és Typho, kiváló öltöztetőnek
bizonyult, és Padmé tudta, hogy máris a szenátori öltözetek átalakítását és fejlesztését tervezi.
Versé, a korábbi nevén Versaat, kiváló kódtörő volt, bár ő és a nagynénje egyaránt mélyen
hallgatott arról, hogyan tett szert erre a képességére. Ráadásul amellett, hogy megerősítette
Padmé digitális védelmét, átprogramozta a lakosztályt is, hogy kényelmesebb és funkcionálisabb
legyen, jobban megfelelve a csapatnak. Padmé kíséretét Mariek és Typho, valamint néhány
válogatott testőr tette teljessé.
Padmé úgy hiányolta Sabét, akár a napot. Talán épp ez volt az igazi oka annak, hogy a
tájékoztatók és a körutak kezdtek az idegeire menni. Pedig úgy tűnt, hogy sosem fognak véget
érni. A többi szenátor irodái kivételével már bejárta a szenátus épületének minden sarkát, és
láthatta, hogyan működik a komplexum. Mintha ismét a törvényhozó gyakornoki programban lett
volna, amitől úgy érezte, megint belesüpped a tanulás mocsarába. Gyűlölte ezt az érzést, és
állandóan küzdenie kellett, hogy ennek ne az őt körülvevők fizessék meg az árát. Eddig nem sokat
látott a Coruscantból, a kormányzati eljárásokból pedig szinte semennyit: csak néhány kisebb
ülésen vett részt a többi új szenátorral. A leköszönő Oshadam szenátor udvariasnak és
segítőkésznek bizonyult, ám úgy tűnt, szeretne mielőbb távozni.
– Talán épp ez a lényeg – jegyezte meg Dormé. – Hogy találkozz az új szenátorokkal és
szövetségeket köss velük.
– Nem lenne több értelme annak, ha tapasztalt szenátorokkal találkoznál? – kérdezte Versé. –
Úgy értem, azoktól nem sokat tudsz tanulni, akik többé-kevésbé ugyanolyan helyzetben vannak,
mint te. Ellenben ha az összes új szenátort egy helyre teszed, akkor a véleményük nem kerülhet
túlsúlyba a tapasztaltakéval szemben.
– Hamarosan véget ér – mondta Cordé csillapítóan, nem pedig leereszkedően, amitől Padmé
végül visszafogta magát. Mindnyájan frusztráltak voltak. – Akkor aztán felülhetsz a galériára, és
fennhangon szétkürtölheted mindazt, ami a szívedet nyomja.
– Amikor királynő lettem, rögtön feltartóztattam egy bolygóméretű inváziót – mutatott rá
Padmé. – Most, ha nekigyürkőzöm, utasításokat adhatok a szennyvízfeldolgozó állomásnak a
kilences szinten. De ez minden.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz – mondta gyorsan Mariek. – Azt is megmondhatod az
érdeklődőknek, hogy merre van az étkező.
Typho próbált nem elmosolyodni, míg Padmé nyersen felhorkantott. Talán az egész procedúra
valójában arra szolgált, hogy kirostálják a szenátorokat és a személyzetüket. De Padmé most már
sokkal többet tudott az udvarhölgyei képességeiről, idegesítő szokásairól és kedvteléseiről, mint
amikor a Coruscantra érkezett, és ez is számított valamit.
Tudta, hogy sosem fogja elfelejteni a pillanatot, amikor először állt a szenátori rezidencia előtt,
amit teljesen lecsupaszítottak, hogy kedvére átalakíttathassa, ezért olyan látványt nyújtott, mint
egy égbenyúló síremlék, magasan a Coruscant nyüzsgése felett. A kelleténél fél másodperccel
tovább ácsorgott az előcsarnokban, mögötte három új társával, akik várták, hogy megszólaljon.
Ám mielőtt ki tudta volna találni, mit mondjon, Versé előrelépett, és utasításokat osztogatott, mit
hova pakoljanak le, miközben elkezdte egyeztetni a nagynénjével a biztonsági intézkedéseket. Ez
volt az első alkalom, hogy az új udvarhölgyek teljes összhangban végezték a teendőiket, ami azóta
is töretlenül folytatódott, és ennek az egységnek lassacskán Padmé is a részévé vált.
NON–3 udvarias hangot hallatott, amit akkor szokott tenni, amikor úgy vélte, Padmé túl sokáig
váratja a válasszal.
– Hallottam, Nonnie. Mikor kell találkoznunk a csoporttal?
– Nem lesz csoport, szenátor – felelte a droid. – Ez az ön személyes körútja lesz.
Mariek a szemöldökét összehúzva közelebb lépett. Padmé még mindig nehezen tudott Panaka
kapitányként gondolni rá – jóllehet ez volt a hivatalos megszólítása –, legfeljebb az ilyen
pillanatok alkalmával, amikor az affektáló nő tovatűnt, és a helyét átvette a képzett testőr.
Amidala körül mindenki maszkot viselt.
– Nem tetszik ez nekem, szenátor – mondta Mariek. – Miért különbözik a mai út a többitől?
– Nem tudom. – Padmé a droid felé fordult, amit arra programoztak, hogy csak a szenátorok és
bizonyos tisztviselők kérdéseire válaszoljon. – Miért más a mai út, Nonnie?
– A programom nem teszi lehetővé, hogy válaszoljak – felelte a droid.
– Mi a körút célállomása? – kérdezte Padmé.
– A szenátus épületének alsó szintje – mondta NON–3.
– Ez nem valami nagy segítség – jegyezte meg Versé. – Az a terület hatalmas.
– Ráadásul már szinte az egészet láttad – tette hozzá Cordé. – Hacsak nem akarnak beküldeni a
szellőzőcsövekbe.
– Tudjátok, mi az, amit még nem próbáltunk? – pillantott oldalvást a droidra Dormé.
Padmét csábította a gondolat, de nem azért, hogy kitérjen az út elől, mert azt udvarhölgynek
öltözve bármikor megtehette volna, hanem hogy lássa, vajon a Coruscantot is ugyanúgy meg
tudják-e téveszteni, mint a Naboot. Amióta idejött, attól kezdve, hogy elhagyta a szállását,
egészen addig, amíg vissza nem tért oda, Amidala volt. Érdekes lett volna más szemszögből is
látni az új lakhelyét.
Mariek felé fordult, és bólintott.
– Jól van. Gyorsan átöltözünk! Cordé! Te leszel az első!
Az arcformáját és a testfelépítését tekintve Cordé hasonlított a legjobban Padméra, akinek a
bőre ugyan egy árnyalattal világosabb volt, de miután Dormé munkához látott a sminkecsettel, az
idegenek számára nem látszott a különbség. Kissé magasabb és vékonyabb alkata ellenére Cordé
tökéletesen utánozta Padmé testtartását, a hangja pedig még a nabooi csillaghajó biztonsági
zárait is megtévesztette. A harci droidokat és az asztro-droidokat is gond nélkül átverték, és bár
azt még nem próbálták ki, hogy NON–3 esetében is sikerrel járnak-e, de ami késett, nem múlott.
Versé felsegítette Padméra a sötétkék köpenyt, majd egyszerű kontyba fogta a haját, hogy az
ne tűnjön elő a csuklya alól. Aztán Cordéhoz lépett, hogy neki is segítsen. Dormé már feladta rá
Padmé egyik kedvenc öltözetét: egy tengerészkék ruhát fodros, tengerzöld tunikával és széles
katonai derékszíjjal. Rafináltnak tűnt, de Padmé legtöbb öltözetéhez hasonlóan ezt is könnyen fel
lehetett ölteni.
Padmé bekötötte térdig érő csizmája fűzőjét, és elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak Sabé
szavai.
Cordé belelépett egy pár lapos sarkú cipőbe, ami díszesnek tűnt ugyan, de tökéletesen
illeszkedett, így akkor sem esett le, ha futnia kellett. Vagy ha bele kellett rúgnia valakibe.
Végül Dormé leültette egymás mellé Padmét és Cordét, hogy ellenőrizze a sminkjüket.
– Még pár alkalom, és belejövök – ígérte. – De szeretném, ha első alkalomnak tökéletes lenne.
– Értem – felelte Padmé, és hagyta dolgozni a művészt.
Sokszor látta már, ahogy Sabé átalakította az ő arcát, és mindig kissé nyugtalanítónak találta,
hogy valaki egyszerű kozmetikai eszközök segítségével képes újraalkotni a külsejét. Ám Dormé
most pontosan ezt tette: Cordé arcformája megváltozott, ahogy az arcának azokra a vonásaira
vonzotta a tekintetet, amelyek a legjobban hasonlítottak Padmé arcvonásaihoz. Persze egy
arcfelismerő szkennert nem vert volna át, de szabad szemmel könnyen össze lehetett téveszteni
őket.
– Most te következel – fordult Dormé a szenátor felé, felemelve az egyik ecsetet. – Nehogy
valakinek megforduljon a fejében a gondolat, hogy hasonlítasz Amidalára.
Padmé arcát jóval kevesebb ideig tartott kifesteni, és miután felálltak, Dormé még egyszer
ellenőrizte a külsejüket.
– Elég nyugtalanító – jegyezte meg Mariek az unokahúgának, Versé pedig bólintott.
 – Köszönöm! – felelte pajkos mosollyal Dormé.
Visszatértek a lakosztály főtermébe, ahol NON–3 és Typho épp farkasszemet néztek egymással.
– Szenátor – szólalt meg jellegzetes, túlzottan türelmes hangján a droid, miközben egyenesen
Cordéra nézett. – Emlékeztetném a szenátus épületének alsó szintjein tartandó körútra, amelynek
során…
– Igen, tudom – vágott a szavába Cordé, még Padmé ingerültségét is tökéletesen imitálva. –
Készen állok az indulásra.
NON–3 egy pillanatra rászegezte rezzenéstelen fotóreceptorait, aztán minden további szó
nélkül megfordult, hogy kivezesse Amidala szenátor és az udvarhölgyeit a várakozó járműhöz.
– Találkozunk, amikor visszatértek! – mondta Mariek. – Ami alatt azt értem, hogy Typho követ
titeket a szenátushoz. Ha segítségre lenne szükségetek, csak szóljatok neki!
A szenátus büszke volt arra, hogy saját őrséggel rendelkezik, amit Padmé szükség esetén
bármikor segítségül hívhatott, de tudta, hogy egy megbízható barát sokkal többet ér a bajban.
Typhóra pillantott, aki bátorítóan intett neki.
– Sok szerencsét, Amidala szenátor! – búcsúzott Dormé.
Versé már a konzol előtt ült, és olyan gyorsan gépelt, ahogy csak tudott. Padmé tudta, hogy
épp Amidala negyedik udvarhölgyének személyazonosságán dolgozik. Az azonosítót hetekig
üresen hagyták, mivel nem tudták, hogyan használhatnák fel a legjobban, de Padménak most már
szüksége volt rá, hogy beléphessen a szenátus épületébe, ezért ki kellett tölteniük. Tudta, hogy
mire megérkeznek, Versé sziklaszilárd személyi anyagot épít fel. Elvégre nagyrészt az igazságot
tartalmazza majd.
Amidala szenátor beszállt a nyitott járműbe, a nyomában Padméval. NON–3 is bemászott, és
megérintette az értesítő táblát, ami jelezte a járművezető droidnak, hogy indulhatnak. Sem
Mariek, sem Typho nem örült annak, hogy Amidala számára a szenátus biztosította a pilótákat.
Jobban szerettek volna ők vezetni, vagy legalábbis saját pilótáról gondoskodni. A szenátus
szabályzati rendszere azonban olyan volt, akár egy erődé, és Padmé még csak tanulgatta, hogyan
vegye ostrom alá, ám tudta, hogy meg kell választania a csatáit. Egyelőre a szenátusi pilóták is
megfeleltek a számára, így a türelme később elnyerheti majd a jutalmát. Bár azt nem tudta, hogy
ez mi lesz.
A jármű becsatlakozott a Coruscant forgalmába. A szél és a több ezer hajtómű zúgása zavarta
volna a beszélgetést, ezért Padmé inkább a város látképét szemlélte. A bolygó nem is térhetett
volna el jobban a Nabootól. Padmé hiányolta a fákat, a vizet és a madarak énekét. A város alsó
szintjein még nem járt, de úgy hallotta, sötét és veszélyes helynek számítanak. Nem tűnt
tisztességesnek, hogy egy bolygó méretű városnak, ami a Galaktikus Köztársaságot volt hivatott
megtestesíteni, ilyen alvilága legyen, de még nem tudott eleget a Coruscantról ahhoz, hogy
kibogozhassa, miként működnek errefelé a dolgok.
A Jedi Templom felé fordította a tekintetét, és anélkül, hogy tudatosult volna benne,
megérintette a nyakláncát. A hatalmas épület a lakosztályából is jól látszott. Az új szenátorok
közül sokan a bolygóra érkezve amint tehették, ellátogattak oda. Persze akadtak nem nyilvános
termek is, de a templom nagy része látogatható volt. Padmé azonban még nem járt ott. A kollégái
többségétől eltérően ő számos Jedivel találkozott már, és nagyon felkavarónak találta őket. Bár
tudta, ha Qui-gon mester élne, talán máshogy érezne irántuk. Bizonyosan örömmel töltené el,
hogy a barátjának nevezheti a Jedit, és talán továbbra is szövetségesek lennének. Kettejük
kapcsolata meglehetősen különösen alakult: egy pillanatra sem sikerült megtévesztenie Qui-gont,
aki azonban hagyta, hogy fenntartsa az álcáját, amit Padmé nagyra értékelt, mivel ezáltal sikerült
megóvnia az életét. Tudta, hogy nem ő az egyetlen a Naboon, aki minden évben füstölőt gyújt
neki a bolygó védelmében elesettek megemlékezésén.
Elfordult a templomtól, és a célállomásukra, a szenátus épületére összpontosította a figyelmét.
Cordé az idegesség biztos jeleként a szükségesnél egy kicsit keményebben szorította ülése
kartámláját, ám az arca nyugodt és rezzenéstelen maradt. Az Amidala-maszk a helyén volt.
Padménak is oda kellett figyelnie arra, nehogy véletlenül felöltse.
A jármű egy ismeretlen ajtónál szállt le, NON–3 azonban tétovázás nélkül odavezette őket. A
droid megnyomott egy gombot, mire az ajtó kinyílt. Amidala és Padmé az azonosítójuk
segítségével gond nélkül beléptek az épületbe.
A gondok csak ezután kezdődtek.
– Itt valami nincs rendjén – szólalt meg Padmé.
 A folyosón sötétség honolt, és még azután sem gyúltak fények, hogy Amidala azonosította
magát. A szenátor és az udvarhölgy szorosan a fal mellé húzódott, míg NON–3 úgy lépkedett
tovább a folyosó közepén, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
– Nonnie – mondta Cordé olyan halkan, ahogy csak tudta, Amidala hangját használva. –
Nonnie, gyere vissza!
– El fogunk késni, szenátor! – A droid szavai szinte a felismerhetetlenségig összemosódtak.
– Nem tetszik ez nekem. – Padmé azt kívánta, bárcsak nála lenne a királynői pisztolya, ám a
szenátus épületében tilos volt fegyvert viselni, ezért mindketten otthon hagyták a sugárvetőjüket.
– Jön valaki! – mondta Cordé, majd néhány mély lélegzetet vett, amiből Padmé tudta, hogy a
legkülönfélébb végkifejletekre készül, és a tenyerébe csúsztatta a jeladót, amivel riaszthatta
Typhót, tájékoztatva a hollétükről.
– Mégis mit keresnek idelent? – hallatszott a kérdés, majd a következő pillanatban egy alak
lépett ki az árnyékok közül.
Padménak eltartott egy pillanatig, mire beazonosította a hangot.
– Organa szenátor – szólalt meg Cordé, és az Amidala-álarca ismét a helyére került. Organával
az egyik díszvacsora alkalmával ismerkedtek meg. Pontosabban Padmé futólag találkozott vele.
Cordé egy szívdobbanásnyi késlekedés nélkül reagált. – Elnézést kérek! A protokoll-droidom úgy
tájékoztatott, hogy ide kell jönnöm.
A csaknem két méter magas, elegáns hajviseletű Organa komornak tűnt, miközben csatlakozott
hozzájuk a félhomályba burkolózó folyosón, a válláról alálógó köpeny pedig még drámaiabbá tette
a megjelenését.
– Amidala szenátor, ugye? – kérdezte Organa, és miután Cordé bólintott, folytatta. – Itt csak
néhány romboló-droiddal találkozhatnak, mivel az épület ezen része lebontásra vár. Benne volt a
napi tájékoztatóban is.
Cordé egy pillanatra összezavarodott, bár ezt sikerült lepleznie Organa előtt. Padmé olvasta a
napi tájékoztatót, de nem említette a bontási munkálatokat.
A kínos csendet végül a droid törte meg.
– Emlékeztetném, szenátor, hogy részt kell vennie a szenátus épületének alsó szintjein tartott
körúton, amelynek során…
– Elég, Nonnie! – dörrent rá Cordé a droidra, ami azonnal elhallgatott.
– A droidja meghibásodott – jegyezte meg Organa.
– Tudok róla – felelte Cordé. – Már többször is kérvényeztem, hogy javítsák meg, de minden
egyes alkalommal azt a választ kaptam, hogy a droid kifogástalanul működik.
– Hadd kérvényezzem most én! – Organa elővett egy adattáblát a zsebéből, és gyorsan gépelni
kezdett rajta.
– Szenátor – szólalt meg NON–3. – Haladéktalanul jelentkeznem kell a karbantartóknál.
Egyedül is megtalálja az utat?
– Majd én elkísérem a szenátort – mondta Organa.
Padmé örült, amiért helyet cserélt Cordéval, aki kiválóan játszotta a szerepét, míg ő eközben
fortyoghatott egy kicsit Organa lenéző viselkedése miatt.
– Köszönjük, szenátor! – felelte Cordé.
– Örülök, hogy még a bontás előtt rátaláltam önökre – mondta Organa. – Valószínűleg nem
jutottak volna ki innen élve.
Cordé nem válaszolt, amit – Padmé úgy vélte – Organa hálás köszönetnyilvánításnak vett. Bár
Padménak több tucat kérdése lett volna, a jelen helyzetükben nem tudta feltenni őket. Beérte
azzal, hogy Organa visszavezesse őket az ajtóhoz.
Organa nézte, ahogy Cordé beszáll a járműbe, majd elfordult, miközben Padmé is beült mellé.
Néma csendben tértek vissza a szenátori rezidenciához, és miután kiszálltak, a droid pilóta
azonnal továbbindult.
– Ez nem tartott túl sokáig – jegyezte meg Mariek, miközben odalépett hozzájuk. – Hol van az a
nyomorult droid?
– Befelé! – mondta Padmé. – Azonnal!
Amilyen gyorsan csak tudott, beszámolt a történtekről a többieknek. Typho arca eközben egyre
komorabbá vált, de senki sem reagált addig, amíg Padmé el nem hallgatott.
– Miért akarnának épp most az életedre törni? – kérdezte Versé. – Kérlek, ne érts félre, de még
nem is vettél részt a szenátus munkájában. A Gunray elleni eljárás pedig nélküled is folytatódna.
 – Egy szenátor halálát, különösen akkor, ha azt a saját ostobasága okozta, számos módon fel
lehet használni – felelte Padmé. – Rossz hírét kelthetnék a Naboonak, és talán még a kancellárnak
is, mivel támogatta a kinevezésemet.
– Ennek semmi értelme – mondta Versé. – A Kereskedelmi Szövetség valóban képes lenne ilyen
aljasságra, de a halálod csak még jobban felhívná rájuk a figyelmet, pedig azt hihetnénk, hogy
ennek épp az ellenkezőjét akarják.
– Nem hiszem, hogy bárki tudhatná, mit akar valójában Nute Gunray – jegyezte meg Mariek.
– Van ennek jó oldala is – vetette közbe Cordé, miközben levette a rézpántokból készült
fejdíszt.
– Ó? – mondta ingerülten Dormé, visszatéve a fejdíszt az öltözőasztalra.
– A pilóta droid még csak rád sem pillantott – magyarázta Cordé Padménak. – Organa is csak
egyvalakihez beszélt.
– A szenátorhoz, akiről most azt hiszi, nem képes elolvasni a tájékoztatókat, sem megjavíttatni
a saját droidját! – füstölgött Dormé.
– Amidala kétségkívül nem nyert jó pontokat nála – mondta Padmé. – Pedig Organa véleménye
sokat számít a szenátusban.
– Majd később ismét próbát tesz vele – biztatta Typho. – Tudom, hogy képes lesz rá.
– Köszönöm, őrmester! – Padmé összehúzta a szemöldökét. – De van valami, amit nagyon
szeretnék tudni.
– Azt, hogy ki programozta át a protokoll droidunkat, hogy a halálba vezessen téged? –
kérdezte Versé, miközben kivette a tűket Cordé hajából, amit aztán lesimított, mivel a fejdísz
összeborzolta.
Ha Padménak maradtak is kétségei a hűségük felől, most azok is végleg tovatűntek. Az új
udvarhölgyei a maguk módján mind dühösek voltak, és készen álltak a harcra.
– Nos, igen, arra is kíváncsi vagyok – mondta Padmé a távolba révedő tekintettel, amiről tudta,
hogy a többiek már jól ismerik. Amidala ismét belevetette magát a politikai életbe. – De ami még
fontosabb: mit keresett ott Organa?

Hetedik fejezet
NON–3 különös meghibásodása azonnal megtette a hatását. Másnap reggel több híradó is
beszámolt arról, hogy a Coruscantra újonnan érkezett ifjú Amidala szenátor kis híján meghalt,
mert nem olvasta el a napi tájékoztatót. Az első tudósítás hiteles forrás alapján készült, és
megemlítette a meghibásodott droidot, amit azonban a szenzációhajhász hírportálok egyike sem
tett meg. Így hát Amidala kíváncsi tekintetektől kísérve kezdte meg az első hivatalos szenátusi
ülésszakát.
– Úgy tűnik, mintha inkompetens lennék. – Padmé lecsapta az adattáblát az új íróasztalára.
– Senki sem mondott ilyet – mutatott rá Cordé.
– Nem egészen ezt mondták – helyesbített Dormé. – De azért közel jártak hozzá.
Versé a rezidencián maradt, hogy elolvassa az összes megjelent cikket, és szöveganalízist
végezzen, hátha ki tud deríteni valamit, például hogy ugyanaz az író áll-e mögöttük, de egyelőre
semmire sem jutott.
– Legalább Organa szenátort nem interjúvolták meg – jegyezte meg Cordé. – Még csak említést
sem tesznek róla.
– A titokzatos udvarhölgyet is csak segédként említik – tette hozzá Mariek. A nabooi egyenruha
módosított változatát viselte, amihez nem tartozott hozzá a napfénytől és törmeléktől védő kalap,
mivel a szenátus épületében nem volt rá szükség.
– Ez még nem tisztázza, ki lehetett a forrás – mondta Dormé.
– Azt hiszem, ez ellen nem tudunk mit tenni – felelte Padmé. – Csak ki kell mennem oda,
ügyelve arra, hogy ne csináljak bolondot magamból. Akkor talán mind úgy fognak emlékezni rám,
mint a királynőre, aki megbuktatta Valorum kancellárt.
– Ezt nevezem lelkesedésnek! – mondta Mariek. – Most pedig gyere és ülj le, hogy Dormé
megigazíthassa a hajadat!
Padmé az irodájába érve kissé ingerülten járkált fel és alá, amitől meglazult néhány hajtűje. Az
első hivatalos megjelenése alkalmára igyekeztek olyan formálisan felöltöztetni Amidalát, ahogy
csak lehetett, mivel nem akarták, hogy annak a fiatal lánynak tűnjön, akinek a holo-hírek a jelek
szerint láttatni akarták. Ezért merev, bíborvörös ruhát viselt, a szegélyén kézzel hímzett
ibolyákkal, alatta ibolyaszínű tunikával, és olyan merev gallérral, hogy alig tudta forgatni a fejét.
A haját Dormé négy fonatba fogta, ezek közül kettő bíborszínű szalaggal körbetekerve alálógott a
hátára, míg a másik kettőt oldalt feltűzték, ezekkel is a helyén tartva a réz fejpántot.
– Úgy érzem, mintha kopasz lennék – jegyezte meg Padmé, miközben Dormé megigazította a
fejpántot és újabb tűket használva a helyükön tartotta az elszabadult fonatokat.
– Az biztos vonzaná a tekintetet – mondta Dormé. – Bárki, aki a gondolád felé pillantana,
felfigyelne rád.
– Egyébként legalább négy olyan képviselő van, aki kopasz – mutatott rá Cordé.
– Köszönöm – felelte szárazon Padmé, mire Cordé a bocsánatkérés bármiféle jele nélkül
rámosolyogott.
Padmé felállt, az Amidala-maszk pedig ismét a helyére került. Jóllehet, már számos alkalommal
bemutatta, most először kellett teljes erőből bevetnie. A segítői is felálltak, ismét elfoglalva a
helyüket.
– Jól van – mondta Padmé. – Induljunk!
NON–3 még nem került vissza hozzájuk, ezért Padmé maga haladt az élen az irodájából a
Naboo gondolájához vezető úton, amit az épület műszaki leírása alapján memorizált, nem pedig a
körutak alkalmával jegyzett meg, és bár a folyosók egyformáknak tűntek, egyszer sem tévedt el.
A nyomában Cordé és Dormé haladt, diszkrét, szürke köpenyük csuklyáját az arcukba húzva, míg
a sort Mariek zárta. Külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy nincs felfegyverkezve, de Padmé
tudta, hogy a látszat csal.
A gondolába belépve elfoglalta a helyét, és legyűrte a rátörő tériszonyt. A szenátus terme
szinte felfoghatatlanul hatalmas volt, és úgy tűnt, mintha megszámlálhatatlan számú faj tagjaival
lenne tele, akik mindnyájan a Galaktikus Köztársaság megbízott képviselői közé tartoztak.
Kicsinek érezte magát, ami nagyon nem tetszett neki. Még akkor is nehezen lehetett egyvalaki
hangját meghallani, ha mindenki betartotta a protokoll diktálta szabályokat. Ennek ellenére
Padmé egyszer már képes volt megszólítani a szenátust, és tudta, hogy ismét meg tudja tenni.
Csengő hangja hallatszott, mire Padmé az emelvényre pillantott, amin Palpatine állt, az oldalán
két segédjével.
– Ezennel megnyitom az ülést! – jelentette be a kancellár. – Megadom a szót az Ithor
képviselőjének.
Az ithorik nem beszélték a közös nyelvet, ezért Padmé a tolmácsgép felé fordult. Miközben az
ithori szenátor gondolája elvált a terem oldalától és lebegni kezdett a kancellár emelvénye körül,
Padmé a szöveget figyelte, olyan gyorsan olvasva, ahogy csak tudta. Már épp kezdte kibogozni a
hiper-űr útvonalak feltérképezéséről és kiterjesztéséről szóló érvelést, amikor két másik szenátor
a közös nyelvet használva közbeszólt. Az egyikük, Padmé legnagyobb mérgére, a Kereskedelmi
Szövetség ellenszenves küldötte volt, míg a másik egy ember férfi az Urce-szektorból. Bár
egymástól függetlenül, de mindketten a térképek megosztása ellen emeltek szót, mivel úgy
vélték, kizárólagos joguk van a birtoklásukhoz. Padmé nehezen tudta követni a fordítást és a
kiabálást, majd a csaknem ötperces szóváltás végén Palpatine szavazást rendelt el.
Amidala szenátornak csak néhány másodperc állt a rendelkezésére a döntéshez. Tudta, hogy
elfogultan tekint a Kereskedelmi Szövetségre, de megpróbálta az ő érveiket is átgondolni a
döntés meghozatalához. A Kis Plooriod Csillaghalmazon átvezető utat részben a Kereskedelmi
Szövetség térképezte fel, ám a munka nagy részét az ithorik végezték el. Bár az Urce-szektorban
lakó emberek csak az út egy szakaszát tudhatták a magukénak, a Kereskedelmi Szövetséggel
karöltve sarokba szoríthatták az ithorikat. Padmé nagyon is jól emlékezett arra, hogy ez mivel
végződhet. Végül az ithorik mellé állt. Elvégre az ő rendszerükről volt szó, és már azelőtt is
használták az útvonalakat, mielőtt a Kereskedelmi Szövetség az állítása szerint feltérképezte
volna őket. A Naboon, örök szégyenükre, elkövették azt a hibát, hogy elnyomták a bolygó
bennszülött lakosságát, ezért Padmé elhatározta, hogy nem fog részt venni ilyesmiben. Az
indítvány mellett szavazott.
– Az indítvány elutasítva – jelentette be Palpatine egy pillanattal azután, hogy Padmé leadta a
szavazatát. – Megadjuk a szót a Chandrila képviselőjének.
Egy karcsú, vörös hajú ember nő emelkedett szólásra, ezért Padmé nem töprenghetett el az
elvetett indítványon, mivel egy új ügy felé kellett fordítania a figyelmét.
Így ment órákon át. Indítványokat nyújtottak be és szavaztak meg, vagy adtak át a különféle
bizottságoknak. Bár alaposan utána olvasott az ügyeknek, Padmé úgy érezte, a rengeteg
elvesztegetett idő ellenére a döntéseket még azelőtt meghozták, hogy a gondok mélyére ástak
volna. Számos olyan javaslatot elvetettek, ami Padmé számára jónak tűnt, ám még ennél is többet
küldtek vissza a tárgyalóasztalhoz, és nem lehetett tudni, hogy az ügy hol vagy mikor ér véget.
Végül ismét megszólalt a csengő, Palpatine pedig lezárta az ülést.
Padmé, amennyire a ruhája engedte, visszaroskadt a székébe, és próbált szembeszállni az
érzéssel, hogy legyőzetett. Nem csodálkozott azon, hogy az előző szenátor lemondott.
Cordé háromszor köhintett, jelezve Padménak, aki gyorsan kihúzta magát, majd a következő
pillanatban egy droidkamera lebegett át a gondola széle felett, és a fotóreceptorait a szenátor
arcára fókuszálta. Padmé az Amidala-maszkot fenntartva elegánsan felállt, és kivezette a kísérőit
a teremből. Remélte, hogy a kamera megkapta, amit akart.
– Nos, ez nem semmi volt! – szólalt meg közvetlenül mellette egy másik újonnan kinevezett
szenátor.
Padmé próbálta felidézni a nevét.
– Valóban, Clovis szenátor.
– Hát emlékszik rám? – derült fel a szenátor arca.
Padmé nem akarta felhívni a figyelmét, hogy a kezdő csoportnak csak nyolc tagja volt, ezért
könnyen észben lehetett tartani a kilétüket.
Mivel Amidala nem válaszolt, Clovis arcán kissé alábbhagyott a derű.
– Palpatine kancellár fogadást tart az új szenátoroknak, és néhány más vendéget is meghív –
jelentette be. – A NON-ok révén kaptuk a meghívókat, és mivel az öné jelenleg nem üzemel, úgy
gondoltam, meg kellene említenem.
– Köszönöm, szenátor – felelte Amidala.
Mariek halkan kifújta a levegőt, jelezve, hogy ellenőrizte Clovis személyazonosságát és az
általa mondottakat.
Amidala maszkja kissé megenyhült.
– Odakísér?
Clovis szemmel láthatóan örömmel tett eleget a kérésnek, és a séta közben szüntelenül
fecsegett. Leginkább a saját bolygójáról, a Scipióról beszélt, és arról, milyen nyomasztónak találja
a Coruscantot. Padmé magában együtt érzett vele, de sosem vetemedett volna olyan ostobaságra,
hogy ezt hangosan is kimondja, ezért inkább semleges arckifejezéssel hallgatott.
– De úgy vélem, mindezt már ön is tudja – fejezte be végül Clovis.
Padmé rezzenéstelen tekintettel nézett rá, és ahogy azt remélte, a férfi feszengve folytatta.
– Úgy értem, a holo-hírek miatt. Nem mintha alkalmatlannak tartanám önt. Csak új, mint én.
De majd beletanulunk. Talán tanulhatnánk együtt.
Padmé azt kívánta, bárcsak Sabé ott lenne vele. Elég lett volna oldalvást a barátjára pillantania
ahhoz, hogy lássa az arcára kiülő kajánságot. Ám most be kellett érnie azzal, hogy elképzeli a
látványt.
– Úgy vélem, mindnyájan gyorsan bele fogunk tanulni – mondta végül, és ettől a választól
Clovis valamiért elégedettnek látszott.
Feltűnt előttük az ajtó, ami előtt két, vörös köpenyt és maszkot viselő őr állt, annak jeleként,
hogy a kancellár odabent van. Az új, félelmetes megjelenésű őrök nagyon különböztek a szenátusi
őrségtől, amelynek tagjaival Padmé a Coruscanton tett korábbi látogatásai alkalmával találkozott.
Hallomásból tudta, hogy Palpatine saját biztonsági őrséget állított fel, ám arra nem számított,
hogy az ilyen szigorúnak bizonyul. Clovis nem rendelkezett kísérettel, és vidáman átsétált az
ajtón. Padmé követte, bevezetve a kísérőit a terembe, majd mély lélegzetet vett, és három
szívdobbanásnyi ideig benntartotta a levegőt, mielőtt kifújta volna. Képes rá!
– Nézz körül, és próbálj valami ennivalót keríteni nekünk! – szólt oda Cordénak. – Legközelebb
pedig emlékeztess, hogy egyek valamit az ülés előtt!
Cordé belevetette magát a tömegbe. Dormé azonban szorosan Padmé mellett maradt, míg
Mariek tiszteletteljes távolságból követte őket. Szerencséjükre Clovis tovatűnt.
– Á, Amidala szenátor! Üdvözlöm! – Palpatine zengő hangja a hallótávolságban levő összes
vendég figyelmét magára vonta.
– Kancellár – felelte szívélyesen Padmé.
 – Örömmel tölt el, hogy elfogadta Réillata királynő felkérését – folytatta Palpatine.
Padmé a kancellárra összpontosította a figyelmét, jól tudva, hogy Dormé szemmel tartja a
közelben állókat.
– Megtiszteltetés a számomra, hogy a Naboot és a Köztársaságot szolgálhatom – mondta
Amidala.
– Kétségkívül. Jöjjön, hadd mutassam be!
Padmé egy kicsit úgy érezte, mintha a Theedben rendezett nyárközépi állatvásáron akarnák
körbevezetni. De inkább Palpatine-nal tartott, mint hogy ki legyen szolgáltatva azoknak, akik
látták a híradásokat, ezért megacélozta magát, és követte a kancellárt. Ám alig tettek meg három
lépést, megjelent mellettük a kancellár egyik segédje, és belesúgott valamit Palpatine fülébe.
– Sajnálom, kedvesem, de úgy tűnik, mennem kell – mondta a kancellár. – Ön is tudja, hogy
megy ez. De rábízom önt Mina Bonteri szenátorra. Mellette jó helyen lesz!
Palpatine távozott, hátrahagyva Padmét a terem közepén egy olyan nővel, akinek épp csak
bemutatták.
– Örülök, hogy megismerhetem, Bonteri szenátor – szólalt meg, miközben minden tekintet
rászegeződött.
– Részemről az öröm, szenátor – felelte Bonteri. – Sétálunk egyet?
Amidala elfogadta a feléje nyújtott kart, ami kissé hátrább kényszerítette Dormét, aki azonban
így is jóval hallótávolságon belül maradhatott. A séta jóval kevésbé ígérkezett megterhelőnek,
mint amilyen Palpatine-nal lett volna.
– Remekül helytállt ma – jegyezte meg Bonteri pár pillanat elteltével.
– Ilyen biztos benne? – kérdezte Padmé, egy kicsit enyhítve a maszkján. Úgy vélte, ha Bonteri
segíteni próbál neki, akkor jobb lenne bátorítani egy kicsit.
– Még mindig talpon van, nem rohanta le a büféasztalt, és nem kezdett el iszogatni – mondta
Bonteri. – Ráadásul képes volt összefüggő beszélgetést folytatni a kancellárral.
– Ha ez minden, amit a szenátori élethez tudni kell, akkor úgy vélem, tökéletesen alkalmas
vagyok rá – felelte Padmé.
– Á, kivillantotta a fogait! Olyan kiválóan játssza a szerepét, hogy már kezdtem nagyon kíváncsi
lenni, ki rejtőzhet a maszkja alatt.
– A Naboon a szerep és a politika egy és ugyanaz – magyarázta Padmé. – Messzire kell
mennünk, hogy megóvjuk a kormányba vetett hitet. De talán nyitottabbnak kellene lennem más
módszerek iránt is.
– Nos, a Köztársaságban senki sem hisz, ezért ez jó kezdet lesz önnek.
– Én hiszek a Köztársaságban – mondta önkéntelenül Padmé, és komolyan is gondolta. Még az
iménti rettenetes ülés után is hitt a Köztársaságban.
Bonteri rászegezte a tekintetét, mintha keresne valamit, ám Padmé nem tudta, hogy mit. Bármi
is volt az, Bonteri elégedettnek tűnt, amiért nem találta.
– Úgy vélem, jól el fog boldogulni itt, Amidala szenátor – mondta végül őszintének tűnő
hangon. – De hadd áruljak el önnek egy titkot! Elolvashat mindent, amit csak lehet, és hihet a
galaxis kínálta igazságokban, de a szenátus igazi munkáját az ilyen fogadásokon végzik. A
lelkiismerettel végzett szavazás jó dolog, de az még jobb, ha vannak szövetségeseink.
– Ki akarna szövetségre lépni velem? – kérdezte Padmé. – Olyan ostoba vagyok, hogy a
meghibásodott droidom kis híján a halálba vezetett.
– Emiatt nem kell aggódnia. Úgy értem, a hírportálok nem számítanak. De azt persze ki kell
derítenie, hogy ki próbálta megölni!
Padmé egy szót sem szólt, de az arcára kiülő hitetlenkedő fintort nem tudta teljesen elnyomni.
– Tudom, hogy a történtek sértik a büszkeségét – folytatta Bonteri. – De amúgy is mindenki önt
figyelné. Mindnyájan emlékszünk a beszédére, és arra, hogy a szavai megbuktattak egy
kancellárt. Hallottuk, ahogy a Kereskedelmi Szövetség hazugnak nevezte, bár a meglehetősen
ingatag bizonyítékai ellenére is látszott, hogy nem az. Mind tudjuk, hogy Palpatine kedveli önt.
Csak azt nem tudjuk, vajon együtt akarunk-e dolgozni önnel.
– Bizonyos valakikről beszél, vagy az egész szenátusról?
– Tetszik, ahogy rátapint a dolgok lényegére – felelte Bonteri. – Mindnyájunknak megvannak a
magunk kis frakciói, amelyek között olykor van átfedés, máskor pedig nincs. De ezt egyedül kell
majd kitapasztalnia.
– Már dolgozom rajta.
 Bonteri megtorpant, és a válla felett átpillantva egyenesen Dormé szemébe nézett. Az
udvarhölgy tekintete azonban udvariasan semmitmondó maradt.
– Abban biztos vagyok – nevetett fel végül Bonteri, majd megfogta Padmé másik kezét is, hogy
szembefordíthassa magával.
Padmé azon tűnődött, vajon miként tudta Mariek rávenni magát, hogy ne avatkozzon közbe.
Elvégre senkinek sem engedett meg ilyesféle bizalmaskodást.
– A hírportálok tudósítói azért vannak a nyomában, mert maga könnyű sztorit biztosít a
számukra – magyarázta Bonteri. – De ez nem ugyanaz, mint könnyű célpontnak lenni, tehát ne
izgassa magát emiatt! Az emberek máris ismerik önt. Jó hírnévre tett szert, vagyis a munka felét
máris elvégezte. A riporterek pedig örömmel kikerekítenék a másik felét, még ha ehhez nem is
rendelkeznek szilárd alapokkal.
– Hogyan szállhatok szembe velük? – kérdezte Padmé.
– Sehogy. Legalábbis nem közvetlen módon. Idejön, dolgozik, és jól végzi a munkáját, közben
pedig nem tesz olyasmit, amiből szenzációt csinálhatnak. Azzal persze amúgy is meg fognak
próbálkozni, de ha ez történik, egyszerűen ne vegyen tudomást róluk.
– Köszönöm. Őszintén szólva, nem számítottam arra, hogy bárkitől is hasznos tanácsokat
kapok.
– Azt hiszem, a körülmények hajlamosak a legrosszabbat kihozni belőlünk. De ha egy kicsit
jobban megismer minket, rá fog jönni, hogy nem vagyunk olyan rosszak. – Bonteri végigpillantott
a tömegen, és észrevette azt, akit keresett. Azonnal irányt váltott, Padmét is magával vonszolva. –
Á! Organa szenátor, hadd mutassam be önnek Amidala szenátort!
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Organa, nem említve meg, hogy az útjaik már
keresztezték egymást. Még az első, rövid találkozásukról is hallgatott. – Üdv a Coruscanton!
Valóban: üdv a Coruscanton! – gondolta Padmé.
A fogadás még egy órán át tartott. Bonteri még több szenátort mutatott be Padménak, míg
végül az arcok és a nevek összefolytak előtte. Padmé azonban remélte, hogy Dormé és Cordé
segítenek neki betölteni az emlékezetén tátongó réseket. A szenátorok többsége ugyanolyan
udvariasan szenvtelen volt, mint Organa. Néhányan ellenben nyílt kíváncsisággal méregették,
mint valami furcsa újdonságot. De még ez is jobb volt, mint ami akkor történt, amikor bemutatták
a Targappia szenátorának, egy csaknem nyolc láb [244cm] magas, úszóhártyás kezű, irizáló hajú
humanoid nőnek.
– Á, Amidala szenátor! – mondta dallamos hangon, amiben azonban jól érződött egy, a
szavainál sokkal többet mondó kellemetlen hangzás is, amivel kifejezte, mennyire megveti
Padmét. – Igazán csodás, hogy végre személyesen is megismerhetem, miután annyit láttam önt a
hírekben!
Padmé udvariasan bólintott, máris hozzákezdve az elkerülendő szenátorok listájához, amelynek
alapját azok képezték, akik kuncogni kezdtek a targappiai megjegyzésén.
Végül követte Marieket a járművükhöz, és visszatérhettek a kellemesen csendes szenátori
rezidenciához, ahol Versé már várta őket.
– Ilyen rossz volt? – kérdezte.
– Később! – felelte Mariek. – Most hagyd pihenni a szenátort!
– Nem – mondta Padmé. – Nem később. Meg kell beszélnünk néhány dolgot!
– Aközben is beszélhetünk, hogy lehámozzuk rólad azt a ruhát – javasolta Cordé. – Gyertek!
Miközben Dormé kivette a tűket és a szalagokat Padmé hajából, és elkezdte kifésülni, Cordé
pedig visszavitte a bíborszínű ruhát a gardróbba, beszámoltak a nap eseményeiről Versének, aki
kötelességtudóan feljegyezte minden szavukat.
– Én sem jutottam eredményre – mondta Versé. – Bár arra kérnélek titeket, ígérjétek meg,
hogy nem olvassátok el a TriNebulon vezércikkeit! Vagy a többi hírportálét.
– Amúgy sem hiszem, hogy lenne rá időm – felelte Padmé. – De azért megígérem.
– Mit szándékozunk tenni? – tudakolta Cordé, leülve Padmé ágyára, míg Versé eltette a
hordozható irodakonzolját.
Padmé megfordult, és végigpillantott a három udvarhölgyön.
– Tudtuk, hogy a szenátusi politika másmilyen lesz. De nem hiszem, hogy a mai napig
bármelyikünk igazándiból felfogta volna, hogy ilyen nagy lesz a különbség.
– Elolvastam minden előzetes tájékoztatót, mégis alig tudtam lépést tartani az ülés menetével –
mondta Cordé. – Bár a fogadást már könnyebb volt követni.
 – Bonteri is arról beszélt, hogy az igazi döntéseket a fogadásokon hozzák meg, nem az
ülésteremben – magyarázta Padmé.
Dormé elfintorodott, amikor rájött, mit szándékozik tenni Padmé.
Halk sípolás hallatszott, mire Versé felkapta a fejét.
– A holnapi időbeosztásod – jelentette.
– Már a gondolatától is kiráz a hideg. – Padmé egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. –
Mindazon tulajdonságok, amik egy bolygó királynőjeként előnyömre szolgáltak, szenátorként a
hátrányomra válnak.
– Nem mind – mondta hűségesen Cordé.
– De azért jó néhány. – Dormé hűsége, mint mindig, most is nyersebb formában mutatkozott
meg.
– Nem lehetek ilyen távolságtartó – töprengett Padmé. – Az emberek hagyományokba vetett
hitére nem számíthatok. Megközelíthetőbbnek kell lennem a kollégáim számára.
– Királynőként nem voltak kollégáid. – Versé lehívott egy új személyi profilt, és kivetítette, hogy
mindannyian láthassák. – Ezért azt hiszem, a legegyszerűbb módon kellene elkezdenünk.
Hozzápótolva, nem pedig átírva.
– Átdolgozhatjuk itt-ott Amidala személyiségét – értett egyet Padmé. – A többi szenátorral való
interakcióit, és az udvarhölgyek viselkedését is.
– A fogadás alatt új protokollokon gondolkodtam – vallotta be Cordé.
– Amelyekbe belevehetnénk, hogy mit kell kerülnöd – tette hozzá Versé.
– Gondolom, nem égethetjük porig az egész szenátust, hogy aztán felépítsünk egy jól működő
rendszert – jegyezte meg Dormé.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy az árulásnak minősülne – mondta Padmé. – Tehát azzal
kell dolgoznunk, amink van.

Nyolcadik fejezet
Sabé még sosem vágyott ennyire a Naboo tóvidékének mélységes nyugalmára. Már hat hete
időzött Tsabin néven Mos Espában, a Tatuin felszínét tarkító űrkikötők egyikében a társával,
Tonrával, aki vele ellentétben nyugodtan használhatta a saját nevét, mivel az nem volt
jellegzetesen nabooi. A könyörtelen napsütés, az állandó szél és a mindenhova beszivárgó homok
miatt Sabé nagyon vágyódott az otthona után.
A tatuini tervei szinte abban a pillanatban félresiklottak, amint leszállt a sivatagi bolygón, és
azóta is csekély sikerrel próbálta visszaterelni a dolgokat a megfelelő irányba.
Mivel csak most érkezett, a helyi bűnözők nem bíztak benne. Mire rátalált a bolygón épp
formálódó felszabadítási mozgalomra, már túl késő volt: ők sem bíztak meg benne, mivel
megpróbált jóban lenni a bűnözőkkel. Csak a rabszolga-kereskedők álltak szóba vele, akiket Sabé
szinte elviselhetetlenül visszataszítónak talált. A történtek egyetlen előnye az volt, hogy Tonra
kiváló társnak bizonyult. Sabé gyanította, hogy ez azért lehet, mert a kapitány igyekszik
megkedveltetni magát, ami eddig be is vált.
Egy kis házat béreltek Mos Espa megszámlálhatatlan mellékutcáinak egyikében. A szálláshely
szűk, rozzant és kényelmetlen volt. Sabé komorabb pillanataiban azzal nyugtatta sértett
büszkeségét, hogy nem kell örökre a Tatuinon maradnia. Ám ez a gondolat csak még jobban
gyötörte a lelkiismeretét, mivel rengetegen akadtak a bolygón, akiknek nem állt módjukban
elmenni innen. Azért jött ide, hogy segítsen nekik, ám ő cserben-hagyta őket.
Az ajtó félrecsúszott, Tonra pedig belépett a házba. Ugyanolyan jellegtelen öltözéket viselt,
mint Sabé, ám egy batyut cipelt a vállán.
– Itt az idő.
Sabé mély lélegzetet véve öltötte magára Tsabin személyiségét, és követte a kapitányt a
ragyogó napfénybe. Azt kívánta, bárcsak több ideje lett volna kiheverni az előző árverést, amire
Tonra bejuttatta őket, ám ez is felettébb önző gondolatnak tűnt. Dühösnek és frusztráltnak érezte
magát: túl sok minden forgott kockán.
Gyorsan kiértek az űrkikötőbe, ahol a másodlagos járművükként szolgáló teherhajó várakozott
a rámpa mellett az újonnan szerzett szállítmánnyal, akik még mindig láncra voltak verve.
 Sabé úgy érezte, menten szupernóvává robban a haragtól, újabb napot adva a Tatuinnak.
Dühös volt magára, erre a visszataszító rendszerre, és minden másra is.
– Készítsd fel a gépet az indulásra! – tette vállára a kezét Tonra. Látszott rajta, hogy ő is
ugyanolyan dühös, ám igyekszik más irányba terelni a haragját. – Addig én gondoskodom róluk.
A felvigyázó Sabé kezébe nyomta az irányítógyűrűt, és elég okosnak bizonyult ahhoz, hogy
csendben maradjon. Sabé szinte felmenekült a rámpán, mivel nem tudott a némán ácsorgó
emberek szemébe nézni.
Miután végzett az ellenőrzéssel, Sabé a fogait összeszorítva szemlélte az űrkikötőt, miközben
Tonra az utolsó utasokat is felterelte a rámpán. A többségük rémültnek tűnt. Sabé nem hibáztatta
őket, ám jelenleg nem volt barátságos kedvében. Tonra azonban nagyon értett az ilyesmihez,
ezért Sabé inkább rábízta a dolgot, míg ő harmadszor is ellenőrizte a raktárkészleteket és az
útvonalat.
Huszonöt lélek: ennyit sikerült megmentenie. Több a semminél, de korántsem elegendő.
Felzaklatta a gondolat, hogy egyszerűen huszonöt új rabszolgával helyettesítik majd őket.
A Tatuin sajátos gazdasága a vízen és a bűnözésen alapult. Ez utóbbi meglehetősen
jövedelmezőnek tűnt. A huttok vaskézzel uralták a csempészek világát, ami lehetetlenné tette,
hogy két újonnan érkezett idegen üzérkedjen a bolygón.
– Mindenki beszállt – jelentette Tonra, letelepedve a másodpilóta ülésébe. – Készen állunk az
indulásra?
– Majdnem.
Sokkal könnyebb lett volna rábízni egy másik pilótára a szállítást, ám a teherhajó
meglehetősen jelentéktelen volt. Ráadásul nem akadt senki, akiben megbízhattak volna. Ahogy
bennük sem bízott meg senki.
A hajó felszállt, és kiemelkedett a Tatuin atmoszférájából. Miután kiértek a nyílt űrbe, Sabé
betáplálta a Chommel-szektor egyik bolygójának koordinátáit. A Karlinus majdnem olyan gazdag
volt, mint a Naboo, és mindig nagy szüksége volt mezőgazdasági munkásokra. A „megmentettek”
pár idény alatt elég pénzt kereshettek ahhoz, hogy oda menjenek, ahova a kedvük tartja.
– Üzenek Yanénak – mondta Sabé. – Ott találkozunk vele, hogy gondoskodjon azokról az
átkozott nyomkövető chipekről, amiket hordoznak.
Úgy érezte, mintha a derékszíján viselt irányítógyűrű szinte égetné a bőrét. A navigációs
komputer jelezte, hogy elkészült a számításokkal.
– Hamarosan belépünk a hipertérbe – jelentette be a kommlinken keresztül Tonra. – Kérem,
készüljenek fel!
Sabé elszámolt huszonötig, egy másodperccel adózva a hajón tartózkodó minden egyes
lélekért, aztán végrehajtotta az ugrást.
***
A Karlinus kormányzója szívélyesen elmosolyodott. Alacsony, fiatal, kerek arcú nő volt,
aranybarna bőrrel és a párától begöndörödött, sűrű hajjal. Személyesen fogadta őket a
leszállóhelyen, egy tucat fegyvertelen őr kíséretében. Sabé nagyra értékelte a gesztust, és még
jobban örült, amikor megpillantotta Yanét a tömegben. Az utasaik többsége felnőtt volt, ám két
család, egy rodiai és egy ember család is akadt köztük gyerekekkel. Yané segítsége jól jöhetett
ahhoz, hogy elhelyezzék őket.
Sabé lesietett a rámpán, míg Tonra a raktérbe ment az utasokért.
– Örülök, hogy látlak! – lépett oda a barátjához Yané, és megölelte. – Kelma kormányzó azt
mondta, huszonöt embert hoztatok. Micsoda eredményes nap!
Valójában több heti munkájukba került, hogy eljussanak idáig, ám Yané lelkesedése
ragadósnak bizonyult.
– Nagyon hálásak vagyunk – mondta Kelma, aztán a tekintete megkeményedett. – Amíg a saját
akaratukból vannak itt.
– Nem igazán van más választásuk – felelte Sabé. Persze körbeérdeklődött az utasok között, de
azok egyikének sem volt hova mennie. – De önök fizetést adnak majd nekik, és nem fogják arra
kényszeríteni őket, hogy maradjanak.
Sabé és Padmé azért választotta a Karlinust, mert amellett, hogy a Chommel-szektorhoz
tartozott, ezen a bolygón hatalmas mennyiségű munkaerő áramlott át. A Nabooról számos
művész és diák érkezett ide, hogy eltöltsön egy-egy idényt a teát és a selyemgubókat betakarító
droidok felügyeletével, aztán annyi pénzzel térhettek haza, amennyiből nyithattak egy saját
műtermet, vagy folytathatták a tanulmányaikat más bolygókon. Kelma a helyzetéből adódóan
szívesen látta a munkásokat, és jól meg is tudta fizetni őket, hogy aztán, amikor már képesek
gondoskodni magukról, folytathassák az útjukat. A bányaholdakkal ellentétben, ahol állandó
küzdelem zajlott, hogy fenn tudják tartani a Naboo kormányzata és a kvóták teljesítése közötti
egyensúlyt, a Karlinus olyan helynek számított, ahol jól lehetett boldogulni.
– Felmehetek a fedélzetre, hogy beszéljek velük? – kérdezte Kelma.
– Persze – lépett el az útból Sabé, hogy a kormányzó felmehessen a rámpán. – Tonra kapitány
majd odavezeti önt hozzájuk.
– Nem tűnsz vidámnak – jegyezte meg Yané, miután a kormányzó távozott. – Egy kicsit sem
vagy elégedett azzal, amit tettél.
– Mert valójában semmit sem tettünk – felelte Sabé.
– Megmentettetek huszonöt lelket a rabszolgaságtól – vetette ellen Yané.
– Csakhogy olyan sokan maradtak még… A Tatuinon és szerte a Külső Gyűrűn. Abban is biztos
vagyok, hogy a Köztársaság területén is sokkal több akad belőlük, mint azt bármelyikünk
gondolná. Egyszerűen nem értem, hogyan történhet meg ilyesmi, és talán épp ez lehet az oka
annak, hogy semmit sem tudok tenni ellene. Hogyan lehet képes bárki a saját tulajdonának
tekinteni valaki mást, és megbékélni a lelkiismeretével? – Sabé gyűlölte, hogy gyermetegnek és
tehetetlennek érzi magát.
– Mindannyian tudjuk, hogy a galaxis tele van ronda helyekkel. Azt hiszed, én nem tűnődtem el
azon, mi történt volna velünk, ha a királynő nem tér vissza? A halálnak számos borzalmas módja
van, de te segítettél gátat szabni neki, még ha csak egy kicsit is.
– De ennyi nem elég!
– Valóban nem – mondta Yané. – De nem fogod feladni, ugye?
Sabé visszagondolt a Tatuinra: a rozzant kis házra, a perzselő hőségre és a sívó homokra.
Aztán eszébe ötlöttek a Naboo tavai, a családja és a barátai, akiket mind nagyon hiányolt. Persze,
hogy csak egyetlen úton mehetett tovább.
Kelma lesétált a rámpán, egyik karjával körülfogva a rodiai nőt és annak gyermekét, aki
szorosan az anyja oldalához simult.
Sabé odabiccentett a kormányzónak, miközben elhaladt mellette, aztán Tonrára pillantott.
Érzéketlenség lett volna, ha nem hagyja a kapitánynak, hogy kilépjen az otthonához ilyen közeli
bolygóra, ám Tonra arcán ugyanaz a kérdés látszott, amit az imént Yané is feltett, Sabé pedig jól
tudta a választ.
Yané arcon csókolta Sabét, aki elindult a hajó belseje felé. Tonra megtapogatta a vállát, és
ment, hogy hozzákezdjen a felszállás előtti teendőkhöz.
Sabé addig nézte a bolygót, amíg végül fénysebességre kapcsolva el nem indultak vissza a
Tatuin felé.
***
– A szenátor meg fogja érteni – mondta Tonra, beletéve valami zöld hozzávalót a serpenyőbe,
amivel babrált, miközben Sabé ellenőrizte a hajót. A serpenyő sercegett, ám Sabé kellemesnek
találta az illatot, ami felszállt belőle, és el kellett ismernie, hogy a kapitánynak sikerült egy kicsit
lenyűgöznie. – A tőkéd korlátozott, és nincs semmiféle felhatalmazásod.
Bár Tonra mindig figyelmesen bánt vele, Sabé sosem érezte azt, hogy a kapitány atyáskodni
próbál felette. Ráadásul igaza volt, ennek ellenére sikerült elérnie, hogy Sabé ne érezze még
rosszabbul magát emiatt.
– Tudom, hogy meg fogja érteni – felelte végül a lány. – De ettől még nem lesz jobb.
Tonra bólintott, aztán megpróbált témát váltani.
– Hogy van a hajó?
– Jól – jelentette Sabé. – Van néhány különös nyom a térségben, de a hajó továbbra is
láthatatlan.
Arra az esetre, ha netán gyorsan és nem hivatalos úton kellene elhagyniuk a bolygót, úgy
döntöttek, az elsődleges járművükkel nem Mos Espa űrkikötőjében szállnak le. A hely, amit Sabé
választott, nem esett messze attól, ahol csaknem öt évvel korábban a Coruscant felé tartva
leszálltak az uralkodói hajóval, bár sokkal védettebb volt annál. Végtére is ez a hajó volt a
legfontosabb tulajdonuk.
 Tonra letett egy gőzölgő tányért Sabé elé, és a kezébe nyomott egy kanalat. A lánynak több
esze volt annál, semhogy ránézzen az ételre, mielőtt megkóstolná.
– Kaptunk valami üzenetet? – tudakolta a kapitány, hozzálátva az evéshez.
– Padmé beszélni akar velünk. Adott egy időpontot, és arra kért, igazoljam vissza, ha alkalmas.
Úgyhogy visszaigazoltam. Nála épp az éjszaka közepe lesz, de azt hiszem, dolgozni fog.
– Összecsomagoljunk? – intett végig Tonra a szűkös helyiségen, mintha az valami palota lenne.
– Őszintén szólva nem hiszem, hogy lenne itt bármi, amit ne tudnék hátrahagyni.
A józan esze ellenére Sabé azt remélte, ha visszatérnek a Karlinusról, sikerül változtatniuk
valamin, de nem így lett. Nem szokott hozzá a kudarchoz, de legalább újabb próbát tehettek a
bolygó egy másik részén.
– Nem is tudom – töprengett Tonra. – Kezdem megkedvelni azt az egér-droidot, ami csak
körbe-körbe tud menni.
Az egérdroid a szállással járt. Sabé igyekezett tudomást sem venni róla, Tonra azonban nem
tépelődött annyit, mint ő, ezért mindig muszáj volt csinálnia valamit. Sabé úgy vélte, ez a
kapitány legidegesítőbb tulajdonsága, ám elismerte, hogy a saját néma töprengése legalább ilyen
bosszantó lehet, ami kiegyenlítette a dolgokat.
– Tartsd meg, ha akarod! Csak ne kerüljön a lábam alá! – Sabé eltolta maga elől a tányért, és
megvárta, amíg a társa is befejezi az evést. Bár az élelmezésük sokat javult, mióta megérkeztek,
Sabénak a hőség miatt nem volt étvágya, ezért nagyon keveset evett. Tonrára azonban látszólag
nem hatott az időjárás, legalábbis az étvágyára nem, és Sabé megtanult valamit a Tatuinon: ha
valamire nincs szüksége, akkor engedje át másnak.
Tonra letette a kanalát, majd az asztal fölött átnyúlva megfogta a lány kezét.
Sabé nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki megérintse, ezért nemigen tudta, miként
reagáljon az ilyen helyzetekben. Ám úgy vélte, jó kezdet lenne, ha nem pattanna fel az asztal
mellől, hogy aztán támadóállásba helyezkedjen.
– Te is tudod, hogy nem vallottál teljes kudarcot – mondta a kapitány. – Sikerült valami jót
tennünk.
– Tudom, de ez az ügy olyan sokat jelent Padménak – felelte Sabé. – Ahogy nekem is.
– Biztosra veszem, hogy már legalább hat olyan tervet kidolgoztál, amit követhetünk.
– Ami azt illeti, nyolcat – mosolyodott el a lány.
– Na látod! Legközelebb pedig sokkal jobban felkészülünk.
Tonra mindvégig többes számban beszélt, ami nem lehetett véletlen. Vagyis készen állt arra,
hogy kövesse őt, bármilyen hiábavaló is a küldetésük.
– Megyek csomagolni – mondta Sabé. – Gondoskodom azokról a holmikról, amik a
személyazonosságunkhoz köthetők. Te addig döntsd el, mit akarsz hátrahagyni!
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy összecsomagoljanak, egyúttal azt is megoldották, hogy a
fosztogatók elvihessék a hátrahagyott holmikat, és ehhez ne kelljen lebontaniuk az amúgy is
ingatag tetőt. Aztán elindultak a sivatag mélye felé.
Sabé kanyargós utat tervezett a hajóhoz. A Tatuin felszínén nehéz volt a megfelelő útjelző
felszerelés nélkül tájékozódni, Sabé azonban Amidalaként már járt a bolygón, és jól emlékezett a
csillagokra.
– Nem mintha Panaka leengedett volna minket a hajóról. Amit amúgy sem tudtam volna
megtenni abban a fekete ruhában. Magas, tollakkal tarkított fejdísz tartozott hozzá. Azonnal
tönkrement volna. De az ablakokon át nézelődhettem, és ezt leszámítva az olvasáson és az
idegeskedésen kívül nemigen akadt más teendőm, miközben vártuk, hogy Qui-gon mester
visszatérjen.
Bár a Naboon mindenki ismerte Qui-gon Jinn nevét – a hosszú hajú Jediét, aki oly sokat
kockáztatott, és végül életét vesztette a bolygóért vívott csatában –, csak kevesen találkoztak
vele. Tonra hallotta a történeteket, és szinte mindegyiknél ő maga is jelen volt, ám a tatuini
eseményeket nem tárták a nyilvánosság elé.
– Ott volt a hajó – mutatott Sabé a mellettük húzódó jellegtelen sziklákra. – Mi pedig a
fedélzeten várakoztunk.
– A leghihetetlenebb rész nem a fogatverseny vagy a kisfiú győzelme, hanem az, hogy Panaka
leengedte a királynőt a hajóról – jegyezte meg Tonra.
– Te képes voltál valaha nemet mondani neki? – kérdezte Sabé, Tonra pedig elismerte az
igazát.
 Folytatták az utat, ameddig csak lehetett, a sziklákon maradva, aztán megfordultak, és
elindultak visszafelé, majdnem ugyanabba az irányba, ahonnan jöttek, ám elég nagy távolságot
tartottak az idevezető úttól, ezért Sabé bízott benne, hogy ha valaki követi őket, akkor így sikerül
összezavarniuk. Bár úgy tűnt, senki sem szegődött a nyomukba, Sabé már rég megtanulta, hogy a
siker alapja a túlzott elővigyázatosság.
Végül elérték a hajójukat: egy közepes hatótávolságú, műszakilag jó állapotú, ám jellegtelen
küllemű teherhajót, amit Sabé a Naboo királyi pilótájának tanácsait kikérve szerzett be. Ric Olié
belső füle súlyosan megsérült a nabooi csata során, ezért nemigen hagyhatta el a légkört, ám a
felhők alatt továbbra is repülhetett. Az új pilóta, Daneska Varbarós középmagas, sötét bőrű nő
volt, a legfényesebben csillogó szemekkel, amiket Sabé egy embernél valaha látott. Hosszú haját
kifehérítette, míg a végét állandóan más-más színűre festette. Amikor a hajóról beszélgettek,
olyan lilás színben játszott, hogy még alacsony orbitális pályáról is látni lehetett.
Varbarósról az is kiderült, hogy sokat tud a hiper-űr útvonalakról, a legkülönfélébb bolygók
menedékhelyeiről és arról, hogyan lehet elkerülni a nemkívánatos figyelmet, legyen szó akár a
Köztársaságról, akár a bűnözőkről. Sabénak egyelőre a pilóta egyik tanácsát sem kellett
használnia, de nem is feledkezett meg róluk.
Miközben Tonra gondoskodott a felszerelésükről és hozzákezdett a felszállás előtti
ellenőrzésekhez, Sabé az időkijelzőt figyelve várta Padmé hívását. Mint mindig, a jel épp akkor
hangzott fel, amikor a kijelzőn feltűntek az előre meghatározott számok, majd a következő
pillanatban a Sabé előtti kivetítőn előtűnt Padmé alakja.
– Jó újra látni téged, Sabé!
– Téged is jó újra látni – felelte őszintén Sabé. Az utóbbi néhány napban nagyon nyerssé és
kiegyensúlyozatlanná vált, de most, hogy találkozhatott Padméval, még ha csak hologram
formájában is, kezdte sokkal jobban érezni magát. Azt kívánta, bárcsak jobb hírekkel
szolgálhatna.
– Van valami jelentenivalód? – tudakolta Padmé, Sabé pedig rögtön tudta, milyen információkat
vár a barátja.
– Sajnálom, de nem találtam meg.
Padmé válla egy kissé megroggyant.
– Meghalt? – kérdezte egy pillanat elteltével.
– Nem – felelte Sabé. – Legalábbis abból ítélve, amit sikerült megtudnom.
Miután kétszer is ellenőrizte a temetőket, megbízta Tonrát, hogy ő is vizsgálja át őket. A tatuini
rabszolgáknak nem sok mindent engedtek meg, de emléket állíthattak a halottaiknak, amit
rendszerint meg is tettek.
– Hogyan tűnhet el valaki csak úgy? – kérdezte Padmé. – Még ha az illető rabszolga is?
– Az én hibám – mondta Sabé. – Rosszul fogtunk hozzá az egészhez, és már a kezdettől hibát
hibára halmoztunk. A toydari elment, én pedig túl sok időt vesztegettem el arra, hogy
megpróbáltam szóra bírni a cimboráit. Tudom, hogy vannak a Tatuinon olyanok, akik ellenzik a
rabszolgaságot, de nem bíznak bennem, mivel olyanokkal érintkezem, akik hasznot húznak
belőle, és hogy őszinte legyek, nem hibáztatom őket.
– Tudom, hogy megpróbáltad.
Padmé megbocsátása azonban csak olaj volt a tűzre.
– Tudom, hogy az ócskás elvesztette – mondta Sabé. – Azt nem tudom, hogy csak egy újabb
ostoba fogadás volt-e, vagy eladta, de az biztos, hogy már nincs itt. De egyszerűen nem sikerült
megtudnom, hogy hova kerülhetett.
Olyan hosszú csend szállt alá, hogy Sabé már-már azt hitte, lefagyott a holografikus vetítő, ám
valójában Padmé csak gondolkodott. Aztán fel-alá kezdett lépkedni a kamera előtt, majd végül
ismét megállt.
– Tehát úgy véled, akadnak a Tatuinon olyanok, akik ellenzik a rabszolgaságot?
– Biztos vagyok benne. – Sabé épp azt találta olyan elkeserítőnek, hogy elszalasztotta a
lehetőséget. – Emlékszel még Shmi Skywalker házára?
– Egy kicsit.
– Volt egy szimbólum a bejárati ajtó szemöldökfájába karcolva?
– Nem hinném – felelte Padmé. – Miért?
– Mert most van. Egy fehér napot formáz. Kicsi, de jól látszik. Ráadásul új, még nem kopott
meg.
 Padmé ismét hosszasan eltöprengett.
– Meg tudnád próbálni még egyszer? – kérdezte végül.
Sabé is ezt kérdezgette magától az elmúlt napokban, vagy inkább hetekben, mióta
nyilvánvalóan látszott, hogy kudarcot vallanak, és részt kell venniük azon az átkozott árverésen.
De mivel ennyit gondolkodott a kérdésen, már készen állt a válasszal.
– Igen. Elhagyjuk a bolygót, és tisztára sikáljuk a hajót, megszabadítva az azonosító jelzésektől.
Még a regisztrációs számát is megváltoztatjuk, ha meg tudjuk oldani. A saját
személyazonosságunkat is megváltoztatjuk. Aztán újra munkához látunk Mos Eisleyben vagy
valamelyik másik űrkikötőben, de ezúttal nem csempészeknek adjuk ki magunkat, hanem
kereskedőknek. Olyasvalakiknek, akik elég rossz-hírűek ahhoz, hogy a söpredék szóba álljon
velük, de nem annyira, hogy megbízzanak bennük. Az álcánkhoz olyan üzletre lesz szükség, ami a
gyakorlatban is működőképes, de így a helyi felszabadítási mozgalom talán bízni fog bennünk.
Vagy legalábbis használhatónak talál majd minket arra, hogy rabszolgákat juttasson ki a
bolygóról. – Sabé egy pillanatra elhallgatott, ám Padmé elég jól ismerte ahhoz, hogy ne szóljon
közbe. – Huszonöt lélek a több százból, és valószínűleg már úton van az utánpótlás.
– Biztos vagyok benne, hogy annak a huszonöt léleknek számít, ami történt – felelte halkan
Padmé, és a megbocsátása ezúttal kevésbé gyötörte meg Sabét.
– De azt nem sikerült megtalálnunk, akit akartál.
– Megpróbáltátok, amikor én erre nem voltam képes – mondta Padmé. – Talán jelentéktelennek
tűnhet, amit tettetek, de számomra nagyon is sokat jelent.
– Eltarthat pár hónapig, mire mindent elrendezünk. A legnehezebb résznek az álcaként
szolgáló üzlet ígérkezik. Pénzre is szükségünk lesz, amit tőled kell kérnünk. Ezúttal hagyom, hogy
Tonra legyen az előtérben, mivel az emberek tartanak tőle. Pontosabban, ha úgy akarja, akkor
tartanak tőle.
– Tőled is tartanak – jegyezte meg Padmé.
– Csak azok, akik ismernek – felelte Sabé, végigintve törékeny alakján. – Az idegenek a
legkevésbé sem tartanak tőlem.
Padmé ismét hallgatásba burkolózott. A kék hologram szemcséssé vált és megremegett, Sabé
azonban így is látta a tétovázást az úrnője arcán. Bármi is történt a Coruscanton, Padmé tervei
sem alakultak zökkenőmentesen, és nyilvánvalóan látszott, hogy a saját ügyein is sokat
töprengett. Végül nagyot sóhajtott, mintha vereséget szenvedett volna.
– Itt van rád szükségem – jelentette be. – A többiek ugyan jó munkát végeznek, jól
beilleszkedtek a szenátus közegébe, és kezdünk összeszokni, de szükségem van valakire, akit
nem kell megkérnem arra, hogy cselekedjen. Olyasvalakire van szükségem, aki megteszi azt, amit
meg kell tenni.
Ezúttal Sabén volt a sor, hogy megvárja, amíg Padmé átgondolja a mondandóját.
– Ennél többet csak személyesen mondhatok – folytatta Padmé, szándékosan könnyed hangon,
aminek hallatán Sabé éberen figyelni kezdett. – Sokkal több itt a munka, mint gondoltam. Egy
kicsit olyan, mint amikor utoljára itt jártunk.
Sabé megfeszült az elhangzottak hallatán. Amikor utoljára a Coruscanton jártak, a
Kereskedelmi Szövetség megpróbálta megöletni Padmét.
– Nem kell aggódnod miattam. Erős védelem alatt állok – tette hozzá Padmé. – Ráadásul eléggé
szem előtt vagyok, ezért súlyos következményekkel járna, ha valami történne velem.
– Ettől még nem érzem magam jobban.
– Akkor el tudod képzelni, hogyan érezheti magát Mariek – jegyezte meg szárazon Padmé.
Sabé a körülmények ellenére elmosolyodott.
– Gyere a Coruscantra! – mondta Padmé. – Elküldöm nektek a koordinátákat. Szükségetek lesz
új személyazonosságra?
– Nem – felelte Sabé. – Így legalább valami hasznát vehetjük a mostaniaknak.
– Remek! Tudom, milyen szörnyen hangzik ez a titokzatoskodás, de ígérem, hogy nem az. Csak
olyasvalamiről van szó, amit egyedül nem tudok elintézni.
– Rendelkezz velem!
Padmé ködösíthetett, ahogy csak akart, ám Sabét olyasvalaki képezte ki, aki mindig készen állt
a legrosszabbra, mégis megérte a nyugdíjazást. A különböző nézeteik ellenére Sabé ezt komoly
teljesítménynek tartotta.
– A mielőbbi viszontlátásra, barátom! – búcsúzott Padmé, majd megszakította a kapcsolatot.
 Tonra olyan hirtelen bukkant elő, hogy Sabé eltűnődött, vajon nem hallgatózott-e a válaszfalon
keresztül. Egy része a legkevésbé sem törődött ezzel, elvégre Tonra minden egyes lépésüknél
ugyanannyit kockáztatott, mint ő. A másik része azonban dühös volt, amiért nem beszélhetett
nyugodtan a barátjával, amire már hetek óta nem adódott lehetősége. Ám száműzte a nevetséges
érzéseket, és a kapitány felé fordult.
– Hova megyünk? – kérdezte Tonra.
– A Coruscantra. Mire landolásra kerül a sor, részletesebb koordinátákkal is szolgálhatok.
Tonra bólintott, és beült a pilótaülésbe.
Miközben könnyedén felemelkedtek a Tatuinról, a távolban felragyogtak Mos Espa fényei,
Sabé pedig úgy vélte, a város éjszaka egy kicsit kevésbé tűnik gyűlöletesnek.
A hajó átsüvített a tiszta égbolton, majd miután kiértek a légkörből, Sabé hagyta, hogy a
navigációs komputer tegye a dolgát. A számítások elkészültével Tonra beléptette a hajót
hipertérbe, és miközben a csillagok fénycsíkokká váltak körülöttük, elindultak a Coruscant felé.

Kilencedik fejezet
A Tatuin egyszerűsége után a coruscanti Caraveg lokál kulturális sokként hatott Sabé számára.
Érezte, ahogy a zene ritmusa a szeme mögött lüktet és a gerincét rázza. Egy kicsit módosította az
előbbi gondolatát: még a Naboon sem létezett olyasmi, ami felkészíthette volna erre. El sem tudta
képzelni, miként bukkanhatott rá Padmé erre a helyre, arról már nem is szólva, hogy miért
gondolta alkalmasnak a találkozóhoz. De a megfelelő koordinátákra jöttek, bár félórával a
megbeszélt időpont előtt. A klub zaja leplezhette a beszélgetésüket, a fülkék pedig elrejthették
őket a kíváncsi tekintetek elől, ám a hely a legkevésbé sem tűnt biztonságosnak. Sabé úgy vélte,
ez lehet az egyetlen találkozóhely, amit Padmé ismer, és arra gondolt, az első feladatainak egyike
az lesz, hogy felderíti az erre alkalmasabb helyeket.
A félóra bőven elegendő lehetett ahhoz, hogy valaki bajba keveredjen. Sabé az ilyenkor
megszokott védelmét alkalmazta: senkiről sem vett tudomást, aki megpróbált szóba elegyedni
vele. Tonra ennél nagyobb gonddal nézett szembe: egy hiányos öltözetű rodiai nem túl
kifinomultan megpróbálta elcsábítani, aminek betetőzéseként valami kábítószert kínált neki, és
félreérthetetlenül felajánlotta, hogy kövesse a klub egyik legsötétebb sarkába. Tonra azonban a
helyén maradt, a rodiai legnagyobb csalódottságára.
– A helyedben megszabadulnék attól a szertől – szólt oda neki Sabé.
– Nem igazán szeretnék felállni – vallotta be Tonra, mivel nem akart olyasmit tenni, amit
esetleg úgy értelmezhettek, hogy valami felkeltette az érdeklődését.
Sabé elvette tőle a szelencét, és a boxuk mögötti párnák közé rejtette.
– Tudod egyáltalán, mi lehet az? – kérdezte Tonra.
– Fogalmam sincs – ismerte be Sabé. – De nem is akarom megtudni.
Tonra újonnan támadt gyanakvással kezdte méregetni az italát, amit aztán határozott
mozdulattal eltolt maga elől.
– Ha jobban akarod érezni magad, képzeld el, milyen arcot vágna Mariek, ha tudná, mit
teszünk most! – tanácsolta Sabé.
– Nem válna be – felelte elkeseredetten Tonra. – Óhatatlanul is elképzelném, mit tenne velem,
ha tényleg megtudná.
Sabé elmosolyodott, és az együttérzés jeleként Tonra ujjai köré fonta az ujjait. A kapitány
megszorította a nő kezét, de mielőtt rendezhette volna a rátörő érzéseit, két alak lépett oda a
boxhoz, hogy csatlakozzon hozzájuk. Mindketten csuklyát viseltek, ám Sabé azonnal felismerte a
nabooi szövetet.
– Mariek tud arról, hogy itt vagytok? – szólt oda köszönésképpen Padménak.
Padmé társa felnevetett, és hátralökte a csuklyáját. Varbarós volt az, a pilóta, akinek haja most
kék színben tündökölt. Hirtelen sok minden értelmet nyert, többek közt az is, honnan szerzett
tudomást Padmé erről a helyről.
– Mariek azt hiszi, az alderaani delegációnak tartott fogadáson vagyok – felelte Padmé. – Typho
is így gondolja, ráadásul ő a kísérőm az estélyen.
– Valójában kit kísér? – kérdezte Sabé.
 – Cordét. Dormé is alkalmas lett volna a feladatra, de kétlem, hogy Typhót át tudná verni, ezért
inkább nem őt kértem fel – magyarázta Padmé.
– Rá fognak jönni – jegyezte meg Tonra.
– Persze, hogy rá fognak jönni – felelte Padmé. – De addigra már túl késő lesz, és Typhónak
több esze van annál, mintsem hogy hűhót csapjon. Egy kicsit túlfeszítem a húrt, de köztudott, mi
a véleményem a gyakorlatozásról.
– Azt hiszem, nem szeretem a Coruscantot – mondta Tonra, senkinek sem szánva a szavait.
– Senki sem szereti a Coruscantot – jegyezte meg szórakozottan Varbarós. – Akarod, hogy
maradjak, úrnőm?
A nyílt titkok mindnyájuk számára újdonságként hatottak. Korábban, ha Padmé ki akart
játszani valakit, arról senki sem szerzett tudomást. Az, hogy nyíltan a segédei tudomására hozta
az átverést, új fejlemény volt.
– Igen, kérlek! – felelte Padmé. – Szükségünk lesz rád, mint futárra. A stábom tagjai közül te
mozoghatsz a legszabadabban.
Varbarós a J-típusú nubiai csillaghajóval érkezett, amit az ismerős kék-fehér asztro-droiddal
együtt Réillata bocsátott Padmé rendelkezésére, mivel az új királynő saját hajót építtetett
magának, amihez a saját pilótáját alkalmazta. A királyi pilóták létszámát nem korlátozták, ezért
az, hogy Varbaróst Padmé mellé rendelték, nem számított lefokozásnak. Ráadásul tetszett neki a
kaland, hogy távol lehet a Nabootól.
Egy droid bukkant fel, egy tálcányi gőzölgő italt hozva. Varbarós elvett két poharat, jóllehet
csak a látszat kedvéért, mivel Padménak nyilvánvalóan nem állt szándékában bármit is inni.
– A tények a következők – kezdett hozzá Padmé – Arra kérlek, hogy ne add jelét a
meglepődésnek: a szenátori eligazítás végén egy furcsa merényletet hajtottak végre ellenem.
Sabé ezt már eddig is sejtette, ennek ellenére nem tudta teljesen kordában tartani a reakcióját,
és keményen megszorította Tonra kezét, majd gyorsan el is lazította a markát, ahogy a kapitány
kissé megrezzent. Tökéletesen megértette, miért nem akarta Padmé holo-adásban elmondani
mindezt, ám nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyen későn szerezzen tudomást a fenyegetésről.
– De mint azt láthatjátok, jól vagyok – folytatta Padmé. – Elég esetlen próbálkozás volt. Azonnal
feltámadt bennünk a gyanú, és mivel egy kívülálló véletlen felbukkanása elejét vette a
merényletnek, Amidala, akit akkor épp Cordé személyesített meg, nem került igazi veszélybe.
Miközben Padmé elmondta a részleteket, Sabéban ugyanaz a kérdés ötlött fel, mint az
úrnőjében.
– Mit keresett ott Organa?
– Azt nem sikerült megtudnunk. – felelte Padmé. – Korábban már találkoztam vele párszor.
Udvariasan távolságtartónak bizonyult. Tudom, hogy a politikusok mesterei ennek, de úgy vélem,
ha a halálomat akarná, annak láttam volna valami jelét a tekintetében. Versé átolvasta a híreket,
és próbál valami nyomot találni a csatornáknál, amelyek leadták őket, de mivel a szenátori
munkával kapcsolatosan nagyon sok a tennivalónk, nemigen marad ideje a nyomozásra. Azt
remélem, te és Tonra a szenátori rezidencián kívül tevékenykedve több szerencsével jártok, és
digitális helyett igazi nyomra bukkantok.
– Van még valami. – Sabé tudta, hogy Padmé nem hívná ide csak azért, hogy egy árnyat
üldözzön a HoloHálózaton át. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a nyilvánosság előtt akarja
lerendezni az ügyet.
– A média célba vett engem – vallotta be Padmé. – Mióta valaki tudatta velük, hogy veszélybe
került az életem, amit persze a saját ostobaságom eredményének tüntettek fel, a fiatal koromról
és a galaktikus politikában való járatlanságomról cikkeznek. Nagyrészt igazuk van, de mindig
előhozakodnak a nabooi szokásokkal, például azzal, ahogy öltözködöm, és megpróbálnak
tudatlannak vagy akaratosnak feltüntetni.
Sabé inkább nem emlékeztette Padmét, hogy a tanáraik közül milyen sokan tartották
akaratosnak. Tudatlannak azonban senki sem gondolta, ezért Sabé meg tudta érteni, hogy a
kérdés fájdalmasan érinti.
– Az efféle szóbeszédek pedig azért ártalmasak, mert…? – kérdezte Sabé.
Padmét csak annyira érdekelte a közvélemény, mint bármely másik választott tisztségviselőt,
ám a Naboo a tudást és a tehetséget megbecsülő társadalma meglepően korrumpálhatatlannak
bizonyult, így az igazság végül mindig eljutott hozzá.
– Mert most nem otthon vagyunk – mondta Padmé, pontosan tudva, mi jár Sabé fejében. – A
szenátorokat még akkor sem érdekli az igazság, ha tudják, mi az. Ha azt hiszik, hogy egy
reménytelen gyerek vagyok a galaxis széléről, akkor hiába szolgálok megcáfolhatatlan
bizonyítékokkal ez ellen, nem akarnak majd együtt dolgozni velem. Ami a mostani fogadást illeti,
nagyon is jól el tudom képzelni, milyen sértő és leereszkedő megjegyzéseket kell elviselnie
Cordénak az én nevemben, mivel egyfolytában hallom őket, mióta idejöttem. Szerencse, hogy
gyakoroltuk a közönyös tekintetet, bár őszintén szólva kezdem azt hinni, hogy ez is a probléma
részét képezi. Elébe kell vágnom a dolgoknak, és ehhez az első lépés, hogy megtudjuk, ki áll a
cikkek mögött.
Sabé egy pillanatig hallgatott, a klub zaja pedig monoton zúgással töltötte be a csendet. Egy új,
sokkal számítóbb és óvatosabb Padmét látott. Ezt tette a szenátus az emberekkel, Sabé pedig
arra készült, hogy belevesse magát, bár valószínűleg az árnyékok között kell maradnia.
– Miért küzdesz ilyen elszántan azért, hogy maradhass? – kérdezte végül.
– Én… – Padmé tétovázott. – Azt akartam mondani, hogy nem tudom, de ez nem lenne igaz.
Nehéz elmagyarázni, de vannak olyan pillanatok, amikor tetszik ez a munka. Amikor tényleg
teszünk valamit a Köztársaság népeiért. Több ilyen pillanatot akarok. Ezt szeretném elérni.
– Jól van. Nem kell az egész szenátust meggyőznünk – töprengett Sabé. – Csak néhányukat kell
rávennünk arra, hogy elfogadjanak téged. Akkor majd leveszik rólad a terhet.
– Egyetértek – felelte Padmé.
Tonra megmoccant, Sabénak pedig hirtelen eszébe jutott, hogy ő is ott van. Gyorsan visszatért
a jól megszokott rutinjához.
– Igen? – fordult a kapitány felé.
– Elnézést, úrnőm – szólalt meg Tonra. – De nekem mi lenne a teendőm?
Padmé rámosolyogott a kapitányra. Ezzel a mosollyal nyerte el magának egy egész bolygó
szeretetét, és az asztal körül ülők hűségét.
– Nem szeretném, ha Sabé magára maradna, kapitány. Márpedig Sabé azt mondta, maguk
ketten jó csapatot alkottak a Tatuinon, és hogy ön gyorsan alkalmazkodott, valahányszor a
helyzet megváltozott. Tudom, hogy a Coruscant nyomasztó hely, mégis nagyra értékelném, ha ön
is itt maradna velünk.
– Ahogy én is nagyra értékelném – tette hozzá Sabé, és bár a keze a férfié mellett hevert,
próbálta nem befolyásolni a döntését.
– Megteszem, ami tőlem telik – felelte Tonra.
– Intézkedtem, hogy átutalások történjenek a megfelelő számlákra – mondta Padmé. – Nem a
legfelső szinten fognak lakni, de könnyen gondoskodhatnak majd a biztonságukról.
– Ezeket a személyes kommunikációs frekvenciámra állítottam be – nyújtott át egy pár
kommunikátort Varbarós. – Ezeken keresztül a bolygó bármely pontjáról kapcsolatba tudtok lépni
velem. Ha esetleg el kellene hagynom a bolygót, előtte értesítelek titeket.
– Ó, ne! – szólalt meg Padmé, Sabé pedig észrevette, hogy a csuklyája hátracsúszott, a
kelleténél jobban felfedve az arcát. Az úrnője tekintetét követve észrevett egy fiatalembert, aki
egyenesen Padméra nézett.
A fiatalember zavart tekintete hirtelen örömtelivé változott.
– Szená… – kezdte, de mielőtt befejezhette volna a szót, Padmé odaugrott hozzá, és a karját
megragadva odavonszolta az asztalhoz.
– Nagyra értékelném, ha nem kürtölné szét a kilétemet, Clovis szenátor – sziszegte.
– Láttam önt a fogadáson – mondta Clovis. – Felettébb unalmas volt, ezért nem hibáztatom,
amiért ön is eljött. Úgy hallottam, ez a hely nagyon érdekes. A pilótája sokkal jobb lehet, mint az
enyém, ha sikerült ilyen gyorsan ideérnie.
– Valóban sokkal jobb vagyok, mint a maga droidja – felelte Varbarós, mintha az ilyesmi nap
mint nap megesne Padméval.
– Ők itt barátaim, még otthonról – mondta Padmé. – Egy kulturális csereprogram keretében
érkeztek, és csak ma este értek rá találkozni velem, mielőtt visszatérnének a Naboora.
– Ó, ez csodálatos! – lelkendezett Clovis. – A szenátor sokat mesélt nekem a Nabooról. Igaz,
hogy önök mindnyájan művészek?
– Az én adottságaim inkább az akrobatikus mutatványok felé hajlanak – felelte Tonra, rá nem
jellemző módon közbeszólva, mivel általában hagyta, hogy Sabé szólaljon meg először. – Zsonglőr
vagyok.
– Elképesztő! – Clovis figyelmét teljesen elkerülte Tonra szarkazmusa. – A Naboo csodás
helynek tűnik! Remélem, egy nap ellátogathatok oda!
– Adna nekünk egy percet? – kérdezte Padmé. – Hamarosan el kell válnunk egymástól, és
szeretnék elbúcsúzni tőlük.
– Persze, persze! – felelte Clovis. – Elnézést kérek, amiért megzavartam önöket! Csak
meglepődtem, hogy itt látom önt.
Varbarós a bárhoz kísérte a szenátort, gondoskodva arról, hogy a Naboo iránti kíváncsisága ne
lépje túl a jó modor határát.
– Hol találtál rá erre a fickóra? – tudakolta Sabé.
– Ő is egy új szenátor – magyarázta Padmé. – Eddig csapnivaló politikusnak bizonyult, de a
családja nagyon befolyásos, én pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy hidakat égessek fel.
– Mennyire befolyásos? – Sabé nem tartotta sokra azokat, akik a saját képességeik helyett a
családi kapcsolataikat használták, és az ilyesmi hallatán mindig előtört a természete csúfondáros
oldala.
– A Bankár Klán egyik alacsonyabb rangú tagja – felelte Padmé, majd Sabé tekintete láttán
folytatta. – Örökbe fogadták.
Ez megmagyarázta Clovis emberi megjelenését, mivel a Bankár Klán tagjainak többsége muun
volt.
Padmé csuklóján sípolni kezdett a kommunikátor, ezért aktiválta a holo-kijelzőt, és Versé
alakja jelent meg a tenyerében.
– Kérlek, gyere haza, mielőtt Dormé és Typho olyasmit mondana egymásnak, amit mindketten
megbánnak! – mondta Versé, és mielőtt Padmé kikapcsolhatta volna, az üzenet megismétlődött,
annak jeleként, hogy előre felvették.
– Egyetlen bolygóval sokkal könnyebb volt a helyzet – jegyezte meg Padmé.
– Szerinted mennyi esélyünk van? – kérdezte Sabé.
– Remélhetőleg egy kicsit több mint amennyire szükségünk lesz – felelte Padmé. – De biztos,
ami biztos, felkészülök a legrosszabb eshetőségre. Szerencsére eddig csak a büszkeségem sérült
meg.
Sabé úgy vélte, Padmé már szinte belefásult abba, hogy az életére törnek, ellenben kezdte
megadni magát az új munkájával járó nehézségeknek.
Padmé visszaintette az asztalhoz Varbaróst, mivel tudta, hogy Sabé és Tonra nem hagyná
egyedül. Ám ahogy a pilóta nyomában Clovis is felbukkant, Sabé elfintorodott.
– Tudtam, hogy nem tetszene neked a szenátus – jegyezte meg Padmé, majd közelebb hajolt a
barátjához. – Nagyon hiányoztál. Köszönöm, hogy itt vagy!
– Te is hiányoztál nekem – mondta Sabé. – Tudom, hogy ez nem ugyanaz, de most már legalább
ugyanazon a bolygón vagyunk.
– Légy óvatos! – Padmé kissé hátrább húzódott, hogy Tonra is a látóterébe kerüljön. –
Mindketten legyenek óvatosak!
– Azok leszünk, úrnőm – felelte Tonra.
– Jobb lenne, ha az ilyen alkalmakkor egyszerűen csak Padménak szólítana. A Coruscanton
tucatjával hemzsegnek a szenátorok, az úrhölgyek pedig errefelé semmire sem jutnak.
– Majd igyekszem odafigyelni.
Sabé úgy vélte, Tonrának az első néhány alkalommal bizonyosan a torkán akad majd Padmé
neve.
Clovis láthatóan úgy döntött, elég időt adott nekik, mivel odalépett hozzájuk, és nem tudta
leplezni a csalódottságát, amikor látta, hogy mindnyájan indulni készülnek.
– Már megy is? Pedig koncert is lesz…
– Igen, megyek. Javaslom, ön is tegye ugyanezt, Clovis! Nem vagyok biztos benne, hogy ez a
hely teljesen biztonságos.
Sabé próbálta nem forgatni a szemét, ahogy Padmé magára öltötte a Clovis által ismert
személyiséget.
Padmé felállt, és Varbarósszal az oldalán egyenesen Sabéra nézett.
– Szerencsés utat!
– Neked is – felelte Sabé, és miközben távoztak, hallotta, amint Clovis azt kérdezi, hova is
tartanak pontosan, mire Padmé újabb nabooi tradíciókról kezdett beszélni neki. Sabé azon
tűnődött, vajon Clovist őszintén érdekli-e a bolygó, vagy ő is csak akar valamit Padmétól. Sötét
gondolatai támadtak arról, milyen szándékai lehetnek a férfinak, ám elég okos volt ahhoz, hogy
tudja, hacsak Padmé nem kerül veszélybe, akkor ez nem rá tartozik, ezért elhatározta, hogy
inkább kimarad belőle. A maga részéről azonban úgy érezte, jól meglenne anélkül, hogy ismét
találkozna Clovisszal. Lehet, hogy eltúlozta a dolgot, de bosszantó alaknak találta.
A csuklóján viselt kommunikátor sípolni kezdett, banki átutalást jelezve. Ahogy a Tatuinon, a
Coruscanton is a születési nevét használta, amit most nagyon hamisnak és mesterkéltnek érzett.
Az élete legfontosabb részében Sabé volt, és Tsabin csupán egy idegennek tűnt. Már a szülei sem
szólították így, és a Naboo összes hivatalos nyilvántartásában megváltoztatták a nevét. De ha már
valaki mássá kellett válnia, legalább olyasvalaki lehetett, akit Padmé jól ismert. Ők ketten alig
tizennégy évesen találkoztak egymással, amikor Tsabin Padmé udvarhölgye lett, és mire
berendezkedtek Theed palotájában, elválaszthatatlan párossá váltak. A Sabé név is ezt volt
hivatott kifejezni. Padmét arra képezték ki, hogy kitűnjön, míg Sabét arra, hogy a háttérbe
húzódjon. Ám ő ezt sosem bánta. Nehéz lett volna bánkódni olyasmi miatt, amihez ilyen jól értett.
Most azonban, hogy Padménak újra fel kellett fedeznie magát, Sabé nem lehetett olyan közel
hozzá, ahogy azt szerette volna. A Clovisszal való viselkedése alapján Amidala szenátorként
egészen másnak tűnt, mint királynőként. Sabé nem egészen értette ennek okát, de megbízott
Padmé ítéletében.
De ha már úgyis Tsabinnak kellett lennie, talán eljött az ideje annak, hogy valóban Tsabinná
váljon. A szívében Sabé maradhat, de talán ő is új emberré válhatna, ahogy azt Padmé is teszi.
– Egyetlen bolygóval sokkal könnyebb volt a helyzet – ismételte meg suttogva Padmé szavait.
– Ezzel nem vitatkozom. – Tonra megingathatatlannak tűnt, Sabé pedig minden hátsó gondolat
nélkül nekitámaszkodott. A kapitány kissé meglepődött, ennek ellenére átkarolta a lány vállát.
A zene ritmusa a csontjaikban lüktetett, miközben várták, hogy elteljen egy kis idő Padmé és a
saját távozásuk között. Tonra ez egyszer nem mocorgott nyugtalanul, csak az ujjaival dobolta a
ritmust az asztalon.
Amikor úgy vélték, kellő időt biztosítottak a többieknek, kimentek a klubból, hogy keressenek
egy légi-taxit és egy csendesebb helyet, ahol megtervezhetik a következő lépésüket.

Tizedik fejezet
Jó ideig eltartott a kiabálás. Mivel úgy vélte, ez a legkevesebb, amit Typho megérdemel, Padmé
hagyta, hogy az őrmester elmondja, amit akar. Később Marieknek is meg akarta adni a
lehetőséget, de mivel Typho volt az, akit kihasználtak, tartozott neki annyival, hogy elsőként
hallgassa meg.
– …arról már nem is beszélve, mekkora veszélybe került volna Cordé, ha lelepleződik! –
folytatta a szóáradatot Typho. – Azt pedig még csak nem is akarom tudni, hogy te hol voltál,
úrnőm!
– Sabéval és Tonrával találkoztam – magyarázta Padmé, ám Typho vérnyomása érdekében nem
említette meg, hogy erre egy éjszakai lokálban kerítettek sort. – Varbarós is velem volt.
– Varbarós kiváló pilóta, de nem képzett testőr, és a helyszín, amit a találkozóhoz választott,
nem kevés problémát vet fel – vetette ellen Typho. – Tudom, hogy a politika bonyolult dolog, és
időnként személyesen kell cselekednie, de kérem, legközelebb engem is avasson be! Sokkal jobb
színész vagyok, mint gondolja. Ráadásul segíthetek a részletek kidolgozásában is.
– Nagyon sajnálom, őrmester. Azt reméltem, a mai este jó próba lesz mindannyiunk számára,
és közben letudhatunk egy elengedhetetlen találkozót is. De belátom, hogy rosszul ítéltem meg a
dolgokat. A csali haditervet eddig úgy alkalmaztuk, hogy az őröket is átverjük vele, de úgy tűnik,
mint minden mást, ezt is módosítanunk kell.
– Tökéletesen diszkrét maradt, amikor rájött, hogy ki vagyok – szólalt meg Cordé. – Bár azt
hiszem, elszakította az óceán-kék estélyi ujját.
– Azt meg tudom javítani – mondta Dormé. – Úgy vélem, Typhónak igaza van a tervezést
illetően! Ha beavattuk volna, talán meg tudta volna akadályozni, hogy Clovis távozzon. De
legalábbis figyelmeztethetett volna téged, amikor az estély résztvevői kezdtek elszállingózni.
Bár önkéntelenül alakították ki a sémát, Padménak tetszett, ahogy működik. Ő tett valamit,
Cordé leszűrte a tanulságot, a testőrök valamelyike kifogásokat emelt, Dormé elsimította a
zökkenőket, Versé pedig témát váltott.
 – Elcsíptem egy pletykát az egyik hírportálon – jelentette be Versé, pontosan tartva magát az
ütemtervhez. – A mai estéről szól.
– Reméljük, Amidala szenátor és az egyik testőre botrányos kapcsolatán kárörvendeznek! –
jegyezte meg szarkazmussal teli hangon Cordé.
– Csak a magad nevében beszélj! – mondta Mariek. – A magam részéről boldog házasságban
élek, és nincs szükségem efféle drámákra.
– Clovis szenátorról szól – folytatta Versé. – Úgy tűnik, miután elszökött az estélyről,
felkeresett egy kivételesen rossz-hírű éjszakai lokált, ahol találkozott…
Mire Versé észbe kapott, Typho már a válla felett áthajolva beleolvasott a cikkbe. Padmé
legyűrte a késztetést, hogy kezébe temesse az arcát.
– Tudod, miféle dolgok zajlanak az efféle helyeken? – kérdezte szinte kiabálva Typho, és az
iménti nyugalma egy szempillantás alatt tovatűnt.
– Persze, hogy tudja, elvégre felnőtt nő! – mondta Mariek.
– Le kell csillapodnod, különben a szenátor többé nem fog megbízni benned. Hiszen már
elismerte, hogy igazad van!
Typho visszafogta magát, és bólintott.
– Van bármi a cikkben, amiből azonosítani lehetne engem? – kérdezte Padmé.
– Nincs. – Versé végigfutotta a cikk hátralevő részét. – Úgy tűnik, csak Clovisszal készítettek
interjút, és ő csak annyit mondott, hogy néhány régi barátjával találkozott.
– Mindenki tudni fogja, hogy ez hazugság – mutatott rá Dormé. – A Bankár Klán tagjai nem
arról ismertek, hogy coruscanti lokálokba járnak.
– Nekem akart üzenni – mondta Padmé. – Így mutattam be neki Sabét és Tonrát. Nem tudattam
vele a nevüket, csak annyit mondtam, hogy régi barátaim. Azt akarja tudatni velem, hogy védi a
hátamat.
– Ez lenne az első szilárd politikai állásfoglalása – jegyezte meg Cordé, mivel nem sokra
tartotta Clovis szenátornak a galaktikus politikához való hozzáállását.
– Nem vagyok biztos benne, hogy politikai célok járnak a fejében – tette hozzá Versé. – Mióta
itt vagyunk, szinte mindvégig a háttérben maradtam, és rengeteg felvételt átnéztem. Láttam,
hogyan néz Padméra, és hogyan viselkedik, amikor a közelében van.
– Mindent ugyanúgy folytatunk, ahogy azt eddig is tettük – mondta Padmé. – Az egyetlen
különbség, hogy most már Sabé és Tonra is itt van, hogy a politikai kereteken kívülről segítsen
nekünk.
– No meg én is itt vagyok, hogy a kereteken belül maradva segítsek – szólt közbe Typho.
– Igen, őrmester – felelte Padmé. – Még egyszer elnézését kérem. Az utóbbi pár hétben sokat
változtattunk azon, hogyan viselkedjen Amidala a nyilvánosság előtt, sokszor mégis azon kapom
magam, hogy ugyanúgy gondolok rá, mint a Naboon. Emlékeztetnem kell magamat, hogy itt a
titoktartásra is más törvények vonatkoznak. Többé nem hagyjuk ki önt az elterelő
hadműveletekből.
– Köszönöm, úrnőm! – válaszolta Typho.
Halk sípolás jelezte, hogy megérkezett a másnapi ütemterv, ezért a következő két órát azzal
töltötték, hogy felvázolták a szavazási stratégiákat, és megpróbálták behatárolni, milyen
határozatokat hoz majd a szenátus. Mindez sokkal könnyebben ment most, hogy csapatként
dolgoztak.
Padmé korábban két udvarhölgyet vitt magával a szenátusba, akik azt a feladatot kapták, hogy
figyeljenek. Ám igazság szerint nem volt mire figyelni. Ezért mostanában csak Marieket és Typhót
vitte magával, valamint Cordét, amikor a helyzet úgy kívánta. A többiek a szenátori rezidencián
vagy Padmé irodájában maradtak, és a szenátus gyűléseiről készült felvételeket tanulmányozták,
próbálták kitalálni, kik állnak szövetségben egymással. Ezt az egyszerűbb indítványok esetén elég
könnyen végig tudták követni, ám a sokrétű beadványok jóval nagyobb kihívást jelentettek.
Márpedig a gyűlések puszta méretéből adódóan szinte mindig többrétegű indítványokat
terjesztettek be.
– Be kellene kerülnöd az egyik bizottságba – vetette fel Cordé.
Padmé ezt maga is jól tudta. Már napok óta próbálta meghatározni, melyik bizottság illene a
legjobban a képességeihez és a tapasztalatához.
– Bonteri egy olyan bizottság élén áll, ami a Magvilágok szegényebb területeinek oktatási
reformját tűzte ki a céljául – mondta Dormé. – A törvényjavaslat azért rekedt meg, mert a
Magvilágok bolygóin senki sem hajlandó elismerni, hogy igenis léteznek szegényebb területek.
– A kalózkodást illetően is van valami törvényjavaslat – folytatta Cordé. – Elég új, és nem
vagyok biztos benne, hogy alakult-e már bizottság az ügyben, de úgy vélem, hamarosan sor kerül
rá, mivel a téma rendszeresen felbukkan a jelentésekben.
– Aztán ott van a rabszolgaság-ellenes bizottság is – tette hozzá Versé. – Az élén állókat nem
ismered személyesen, de biztosra veszem, hogy a kancellár segítsége nélkül is be tudnál kerülni.
– Tudom – felelte Padmé. – Csak azt nem tudom, mi lenne a legjobb módja annak, hogy
bekerüljek.
– Attól függ, mit akarsz elérni – mondta Dormé. – Úgy értem, a szenátusban.
– Ki akarom vívni a tiszteletüket! Azt akarom, hogy a szavaim és az erőfeszítéseim jelentsenek
valamit.
– Amit azért nem sikerül elérned, mert mindenki kezdőnek és tapasztalatlannak tart – mutatott
rá Dormé. – Nem tartanak komoly szenátornak.
– Ráadásul úgy vélik, túlságosan is kötődsz Palpatine kancellárhoz és a saját bolygódhoz – tette
hozzá Mariek.
– Mindkettőben van valamennyi igazság – ismerte el Padmé.
A kancellárral folytatott legutóbbi beszélgetése nem alakult túl jól. Szinte belebotlottak
egymásba a szenátus egyik ülése után, és Palpatine először a szokásos módon viselkedett.
– Kancellár! – Padmé megérintette Versé karját, jelezve neki, hogy adjon egy kis helyet a
beszélgetéshez, a testőrként is szolgáló udvarhölgy pedig hátralépett. – Örülök, hogy
összefutottunk. Szerettem volna megkérdezni, hogy csatlakozhatnék-e a szállítmányozási
bizottságához.
Továbbra sem törődött túlzottan a többrétű politikai nyelvezettel, ami a rabszolgaság-ellenes
törvényeket övezte. A Köztársaságban ugyanis hivatalosan nem létezett rabszolgaság, ezért
Palpatine-nak kreatívan kellett megfogalmaznia az ezzel kapcsolatos törvényjavaslatokat. A vita
jelenleg a szállítmányok körül folyt, és bár Padmé szeretett volna beleszólni a törvényalkotásba, a
körülményes szóhasználattól kirázta a hideg.
A kancellár, mint mindig, most is barátságosan üdvözölte, ám amint Padmé megemlítette, hogy
csatlakozni szeretne a bizottsághoz, a tekintete komorrá vált.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, kedvesem. – Palpatine hangja elutasítónak tűnt, amit Padmé
addig még sosem tapasztalt. A mellette álló Mas Amedda komoran nézett le a szenátorra.
– Miért nem? – kérdezte Padmé. – Már felmértem a helyzetet, és úgy vélem…
– Félreértett, szenátor – vágott a szavába Palpatine, és a hangjába visszatért valamennyi a
megszokott szívélyességéből. – Bár kiválóan megfelelne a bizottságba, köztudottan szoros
kötelékek kötik a Tatuinhoz és hozzám. Ha belépne a bizottságba, azzal alááshatná a
tekintélyemet.
Volt valami a kancellár érvelésében, ami nem tűnt teljesen igaznak, ám Padmé nem tudta volna
megmondani, mi lehet az.
– Keressen egy másik bizottságot, kedvesem! – folytatta Palpatine. – Én pedig minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy tájékoztassam az ügymenetről, és azonnal tudatom önnel, ha a
segítségére van szükségem.
A kancellár a kíséretével együtt távozott, iránymutatás nélkül hagyva hátra Padmét a
kérdéseivel.
– Úgy vélem, két lehetőség áll előtted – mondta Dormé, visszarángatva Padmét a jelenbe. –
Rejtőzz el Palpatine árnyékában! Kerülj közel hozzá, és a lehető legjobban használd ki a
befolyását!
– Vagy? – kérdezte Cordé.
– A másik lehetőség ennek a szöges ellentéte – felelte Dormé. – Használd ki, hogy Amidala
elragadóvá vált! Keress valakit, aki ellenzékben áll a kancellárral! Persze nem kell hevesen vagy
szélsőségesen szembeszállnia vele. Elegendő épp csak annyira, hogy a közvélemény számára
elkülönülj a kancellártól. Aztán tartsd tőle a távolságot, amíg ki nem taposod a saját utadat!
– Ez épp Bonterire illik – mondta Versé. – Nem barátkozik a kancellárral, de nem is száll
szembe vele nyíltan.
Padmé kicsit csalódott volt. Eléggé megkedvelte Bonterit, és megtisztelőnek találta volna, ha
együtt dolgozhat vele. Ugyanakkor nem voltak kétségei afelől, hogy nem tud bekerülni Palpatine
belső körébe. De még ha a kancellár lehetőséget is adna neki erre, Padmé akkor sem akarta volna
ilyen korlátok közé szorítani magát.
– Ne aggódjatok! Azt hiszem, tudom, ki lenne a megfelelő szenátor.
***
Amidala az alkalomhoz illőn öltözött: elhagyta az otthonára jellemző díszes kiegészítőket, és
fejdísz helyett egyszerű fémkarikát viselt, amit Dormé olyan ügyesen tűzött fel, hogy a tűk még
csak nem is látszottak. A világoskék tunika és a felette viselt sötétkék ruha megtévesztően
egyszerűnek tűnt. A gallér nem akadályozta abban, hogy elfordítsa a fejét, a ruha bő ujját pedig
felhajtották. Az egyetlen, amivel Padmé a Naboonak adózott, a tunikához hasonló színű hímzés
volt, amiről csak közvetlen közelről látszott, hogy kézzel készült. Ám Padménak senkit sem állt
szándékában ennyire közel engedni.
Az ülés alatt kis híján türelmetlenül mocorogni kezdett, és kényszerítenie kellett magát, hogy
figyeljen. Egyetlen szavazást sem hagyhatott figyelmen kívül csak azért, mert a Naboo
szenátorának még tervei voltak aznapra. Ám úgy tűnt, a szavazások sora sosem ér véget, és mire
Palpatine befejezte az ülést, Padmé már alig várta, hogy indulhasson. Mielőtt azonban kilépett
volna a gondolából, Dormé ellenőrizte a ruháját és a haját, majd sok szerencsét kívánt neki.
Mivel nem lett volna helyénvaló felhívni a figyelmet arra, hogy siet, Padmé kimért léptekkel
haladt. Versé átnézte a feljegyzéseket, hogy Padmé, gyanúja szerint, mivel sértette meg a
magánszférát, ám ezúttal szemet hunyt a dolog felett. Cordé segített neki felkészülni a vitára,
összeszedve az érveket, amíg úgy nem gondolták, sikerült felkészülniük minden eshetőségre. Bár
az udvarhölgyei már nem követték árnyékként minden mozdulatát, Padmé, ahogy a Naboo
királynőjeként, most sem volt egyedül. Mariek nem tévedett, amikor hónapokkal korábban a
tóparti ház lépcsőjén állva azt mondta, minden meg fog változni. Ám maga Padmé is
megváltozott, és lassacskán kezdett rájönni, hogy ez mit is jelent valójában.
Végül észrevette a célpontját, aki épp az egyik tetőkert felé tartott, pontosan úgy, ahogy azt
Versé előre jelezte. A férfi zöld ruhát viselt, bár Padménak ez csak azért tűnt fel, mert Cordé
megemlítette, hogy alighanem ez lehet a kedvenc színe. A szenátor egyszerű öltözetét
aszimmetrikus köpeny egészítette ki. Padmé olyan közel sétált hozzá, hogy ne kelljen kiabálnia,
csak felemelnie a hangját.
– Organa szenátor! – Amidala hangja sokkal élénkebbnek hatott, mint a királynőként használt
hangszíne. Ráadásul a szenátor nevét is jóval dallamosabban ejtette ki.
Amint Amidala odalépett hozzá, Organa megállt, hogy meghallgassa a mondandóját.
– Miben lehetek a segítségére, Amidala szenátor?
Padmé közelebb lépett Organához, és ennek megfelelő hangon folytatta.
– Szeretnék csatlakozni a Középső Gyűrű bolygóinak építőanyag-szállítási bizottságához!
Bármire is számított Organa, biztosan nem ez volt az.
– Mit tud az építőanyagok szállításáról?
Padmé sejtette, hogy Organa udvariasan ugyan, de megpróbálja majd húzni az időt, amíg
átgondolja, mi lehet Amidala valódi szándéka.
– Semmit – ismerte el Amidala. – Gyanítom, hogy ez így is marad, ha nem csatlakozhatok a
bizottságához.
Organa egy hosszú pillanatig Amidalára szegezte a tekintetét. Rendszerint senki sem szokott
egyenesen Padmé szemébe nézni. Csak a nabooi stílusú hajviseletet és sminket látták. Épp emiatt
működhetett olyan jól a csalitaktika. Az emberek csak azt tudták, hogyan néz ki Amidala, ezért
Padmét senki sem látta. Nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát a szokásos, közszemlére tett
álcája nélkül, jóllehet most szándékosan mellőzte azt. Eddig még sosem akarta elérni, hogy valaki
őt magát lássa, és többé nem is állt szándékában ilyesmihez folyamodni, de most épp erre volt
szüksége.
– Sétál velem egyet? – ajánlotta fel a karját Organa.
Padmé belekarolt a szenátorba, és kisétált vele a kertbe. Még sosem járt itt, mivel az ülések
után inkább visszasietett a rezidenciájába, hogy tanuljon vagy pihenjen, ám azonnal megértette,
miért keresi fel Organa olyan gyakran ezt a helyet. Az Alderaan nem volt olyan zöldellő, mint a
Naboo, de így is büszke lehetett a természeti csodáira, ezért Organa hasonlóan vélekedhetett a
Coruscantról, mint Padmé: zsúfoltnak, zajosnak és sivárnak tartotta. A kert gyenge utánzata volt
mindannak, amihez hozzá voltak szokva, de az illata hasonlított a saját hazájukéhoz, és már az
első lélegzetvételkor érezni lehetett a különbséget a levegőben.
 Teljesen bejárták a kertet, itt-ott megállva, hogy Organa megmutathassa a kedvenc chinar-
ligetét, ahol a gyűlések után szívesen elüldögélt, visszagondolva a szülőbolygójára. Padmé úgy
vélte, Organa így próbálja megmutatni neki az igazi arcát. A rideg szenátor tovatűnt, ahogy a
királynő nyomasztó jelenléte is, és csak két kolléga időzött egymás társaságában.
Miután megtettek egy teljes kört a kertben, megálltak az ajtó előtt, ami elválasztotta őket a
szenátus fojtogató termeitől és túlzsúfolt irodáitól.
– Találkozzunk holnap, az ülés után! – javasolta Organa. – Az időbeosztást még nem állították
össze, ezért majd elküldöm önhöz az egyik segédemet.
Mindent összevetve udvarias gesztusnak tűnt a részéről, hogy nem a NON-egységét akarta
elküldeni.
– Köszönöm, szenátor! – mondta Amidala, szinte Padmé hangján.
Organa meghajtotta a fejét, majd távozott.
Padmé elidőzött még egy kicsit a zöldellő kertben, végül visszatért a rezidenciájára. Alig várta,
hogy jelentést kapjon Sabétól, és tudta, hogy a többiek szeretnék hallani a találkozó részleteit.
Ezenkívül utána kellett olvasnia a tartós-betonnak, valamint annak, hogyan szállítják. A kommon
keresztül szólt Marieknek és Dorménak, hogy találkozzanak a kompnál.
– Sikerrel jártál? – kérdezte Dormé, miután elég közel ért Padméhoz, hogy senki se hallhassa a
szavait.
– Igen. Mindenről beszámolok, miután visszaértünk a rezidenciára. Annyira nem érdekes, hogy
kétszer is elmeséljem.
– Csak annyira érdekes, hogy belépj miatta egy bizottságba – mutatott rá Mariek.
– Mindnyájan hozunk áldozatokat – felelte Padmé, ám igazság szerint nem bánta, hogy
belevágott a dologba. Ha csupán közvetve is, de ismét segíthetett építeni valamit, ahogy arra az
apja tanította. Egyúttal szert tehetett egy szövetségesre is.
Sabé örült, hogy láthatja a barátját, még ha csak holo-kivetítőn keresztül is, bár azt már
kevésbé találta kedvére valónak, amikor Padmé bejelentette, kivel készül szövetséget kötni.
– Javíts ki, ha tévednék, de nem ő az, akiről ki kellene derítenem, hogy belekeveredett-e az
ellened irányuló gyilkossági kísérletbe?
– Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nincs köze hozzá – felelte Padmé. – Csak rosszkor volt
rossz helyen. Vagy inkább jó helyen.
– Kérlek, mondd azt, hogy Clovis nincs benne a bizottságban! – mondta Sabé.
– Nincs benne – nyugtatta meg a barátját Padmé. – Ő a pénzügyi frakciók körül ólálkodik. Csak
idő kérdése, hogy a Kereskedelmi Szövetség felfigyeljen rá, én viszont nem akarok a közelében
lenni, amikor ez megtörténik.
– Azt elhiszem! – felelte Sabé. – Ha már szóba kerültek a kedvenc megszállóink és gyilkosaink,
találtam valamit azokon a hírportálokon, amelyek az első cikkeket írták rólad. A tulajdonos cégek
mindegyik esetben elég szövevényes láncot alkotnak, és a többségük már nem is létezik, de
kivétel nélkül a Kereskedelmi Szövetség leányvállalatainak tulajdonában voltak.
– Ők próbáltak megrágalmazni? – kérdezte Padmé.
– Szerintem, ha már megjelentek, akkor az több mint próbálkozás – jegyezte meg Sabé. – De
igen, ők voltak.
– Nute Gunray harmadik tárgyalása még azelőtt elkezdődött, hogy megérkeztem volna a
Coruscantra – mondta Padmé. – Vagyis nem kellett volna meglepődnöm.
– Kétségkívül neheztel rád. Továbbra is figyelemmel kísérem a tárgyalást, és azt is, hogyan
vélekednek róla az emberek. Gunraynek személyes elszámolni-valója van veled. Nem szeretném,
ha sikerülne a közeledbe férkőznie, hogy aztán bosszút állhasson.
– Nem fog ilyen közel jutni – felelte Padmé. – De értékelem az aggodalmadat. Hogy van Tonra?
– Honvágya van – jelentette Sabé. – De ízlik neki az étel, amit a lakás alatti bevásárlóközpont
rettenetes éttermében készítenek. Próbál engem is odacsalogatni, én viszont elvi okokból nem
vagyok hajlandó olyan helyen enni, ami ennyi füstöt termel.
Mindketten felnevettek, mintha Theed palotájának királyi lakosztályában üldögélnének, a nap
eseményeiről beszélgetve. Sabé vonalának végén valami sípolni kezdett.
– Sajnálom, de mennem kell – mondta Sabé. – Az egyik új ismerősöm beszélni akar velem.
– Vigyázz magadra!
– Úgy lesz – ígérte Sabé.
Padmé megszakította a kapcsolatot és elővette az iratokat, amiket Versé készített elő számára.
 Harmadik rész
A naiv szenátor kitárja szárnyait, hogy tartós-betonra essen
A szakértők Coruscant-szerte megdöbbentek, amikor Amidala szenátor (Chommell-szektor)
Bail Organa szenátor (Alderaan) oldalán tűnt fel az építőanyag-szállítási bizottságban. Senki sem
számított arra, hogy Amidala, aki a Coruscantra érkezése óta könnyelműségéről és
kiszámíthatatlanságáról ismert, csatlakozik egy hasonlóan pitiánernek tűnő ügyhöz, ezért
elméletek sokasága kapott szárnyra a szándékait illetően. Pontosabban annak a szándékait
illetően, akinek dolgozik.
Mivel Organa szenátor jó hírneve ellenére gyakran száll szembe a kancellárral, nem tűnik túl
valószínűnek, hogy Palpatine küldte volna Amidalát az alderaani szenátor táborába, hátha sikerül
kiszimatolnia valami botrányosat. Sokkal valószínűbb, hogy Amidala magától ment oda kémkedni,
így próbálva lekötelezni a patrónusát. Csak találgatni lehet, hova vezetnek majd Amidala új
„érdekeltségei”.
TriNebulon Hírek

Tizenegyedik fejezet
Két gond volt a tartós-betonnal. Az egyik, hogy nagy mennyiségű víz kellett az előállításához,
ami nem minden bolygón állt rendelkezésre, és csak körülményesen lehetett szállítani. A másik
gondot maga a keverék jelentette, mivel halmazállapota és sűrűsége miatt nagyobb szállítóhajók
kellettek hozzá. Ez pedig azzal járt, hogy sok rendszer a saját, helyi változatát használta az
eredeti gyártástechnológiának, ám ezen végtermékek minősége jócskán alulmúlta az elvárásokat.
A harmadik gond apróság volt ugyan, mégis ugyanolyan bosszantónak bizonyult: Padmé
biztosra vette, hogy a tartós-beton kérdése a legunalmasabb ügy az egész galaxisban.
Mégis értekezett róla. A szenátusi ülés után, ami szinte teljes egészében a malastare-i
küldöttség beszédeiből állt, mivel a kancellár nem tudott vagy nem akart a szavukba vágni,
Padmé követte Organa segédjét a szenátus épületének egyik apró termébe, ahol aztán leült az
asztal mellé, és körbepillantott.
A teremben csak szenátorok voltak jelen, bár Padmé tudta, hogy közülük valószínűleg többen
is rögzíteni akarják a megbeszélésen elhangzottakat, hogy később megosszák segédeikkel. Páran
droidokra bízták a felvétel készítését, Padmé azonban nem élt ezzel a lehetőséggel, mivel a
Coruscant egyetlen droidjában sem bízott meg.
Hirtelen eszébe jutott a kék-fehér asztro-droid, ami Varbarósszal tartott a Naboo királyi
csillaghajóján. Annak a kis droidnak volt felvevő egysége, és Padmé tudta róla, hogy nagyon
megbízható. Gondolatban feljegyezte, hogy később alaposabban is meg kell fontolnia a kérdést,
majd ismét a megbeszélés felé fordította a figyelmét.
Mivel egy órányi értekezés után sem sikerült számottevő eredményt elérniük, a megbeszélés
véget ért, hogy a szenátorok intézhessék további ügyeiket.
Padmé már épp követni akarta a többieket a folyosóra, amikor Organa odaintette magához, ő
pedig odalépett, hogy kiderítse, mit akar.
– Tanulságosnak találta a megbeszélést, szenátor? – kérdezte Organa.
– Igen. – Padmé ugyan nem tudott meg annál többet az anyag előállításáról, mint amennyit
eddig olvasott róla, de sikerült bepillantást nyernie abba, hogyan terjesztették elő a
törvényjavaslatot, és miként vált a tárgyalás vitává.
– Hadd mutassam be önnek Mon Mothma szenátort! – intett Organa a mellette álló vörös hajú
nő felé.
– Szenátor – hajtotta meg a fejét Padmé, a kezét azonban nem nyújtotta előre, ahogy Mon
Mothma sem.
– Örülök, hogy megismerhetem. – Mon Mothma könnyed, mégis erőteljes hangon beszélt.
Amikor megszólalt, mindenki odafigyelt rá. Ezt ő is tudta, és megtanulta, hogyan használja. – Még
újonc szenátor voltam, amikor ön a Naboo királynőjeként beszédet tartott. Érdekes volt látni,
hogyan veti bele magát a galaktikus politikába.
Padménak csak a sokéves gyakorlat segített abban, hogy ne mutassa ki az elkeseredését. Nem
tudott hozzászokni ahhoz, hogy lebecsülik a kora miatt, és remélte, sosem fog lenézni valakit csak
azért, mert az illető nem olyan tapasztalt, mint ő.
– Az akkor történtek jó tapasztalatként szolgáltak számomra – felelte udvariasan. – A magam
részéről hiányolom azokat a személyes kapcsolatokat, amiket akkor tarthattam fenn, amikor még
csupán a saját bolygómat szolgáltam. Nagyszerű, ha valaki névről és arcról ismerheti azokat,
akiknek a megsegítésén dolgozik, a Köztársaság ezzel szemben sokkal nagyobb mérvű
támogatást képes nyújtani a tagjai számára, ez pedig olyasmi, amiért hálásak lehetünk.
– Természeten – mondta Mon Mothma. – Nem könnyű hátrahagyni az otthonunkat, hogy egy
nagyobb célt szolgálhassunk.
Padmé gondolatai olyan hangosan zakatoltak, hogy attól félt, Organa és Mon Mothma is
meghallják őket. Hirtelen világossá vált előtte, hogy nem a tapasztalatlansága miatt viselkedtek
vele olyan távolságtartóan, hanem mert azt hitték, a hűsége inkább a Naboohoz húzza, mint a
Köztársasághoz, ezért nem lenne képes kezelni egy ilyen érdekellentétet. Ráadásul az, hogy
megfosztatta Valorumot a kancellári tisztségtől, így próbálva azonos feltételek mellett
szembeszállni a Kereskedelmi Szövetséggel, jól mutatta, milyen kevéssé törődik a szenátus
szabályzatával. A Naboo Amidala részét képezte, most azonban azt várták tőle, hogy fojtsa el, de
legalábbis szorítsa háttérbe, mivel csak így hajlandóak teljesen megbízni benne. Padmé viszont
nem igazán tudta, mit tegyen.
– Készen állok arra, hogy vállaljam ezt a szolgálatot – mondta végül, bár a legkevésbé sem
örült annak, hogy nem lehetett teljesen őszinte.
Mon Mothma arcán nem látszott, hogy hisz-e neki, ám amikor összenézett Organával, a
tekintete nem tűnt olyan elutasítónak, mint eleinte.
– Megüzenem, mikor tartjuk a következő megbeszélést – mondta Organa. – Reméljük, még az
ülésszak vége előtt a szenátus elé tárhatjuk az ügyet!
– Már alig várom – felelte Padmé, és hagyta, hogy kivezessék a teremből.
Nem az irodájába ment, és nem is a kompjához, hogy visszatérjen a rezidenciájába. Ehelyett
azon kapta magát, hogy gondolataiba merülve bolyong a folyosókon, bár nem teljesen céltalanul,
mivel nagyjából a kert irányába tartott – de nem igazán sietett.
– Amidala szenátor! – zavarta meg a gondolatait egy hang, mire Padmé megtorpant. Mina
Bonteri szólította meg.
– Üdvözlöm! – felelte őszinte szívélyességgel. – Örülök, hogy ismét láthatom.
Valóban örült annak, hogy találkozhat Bonterivel, mivel ő legalább egyenlő félként beszélt vele,
még ha nem is osztott meg vele semmit. Ami rendjén is volt, mivel a legtöbb témában Padmé is
megtartotta magának a véleményét.
– Meghívhatom egy teára? – kérdezte Bonteri. – Az irodám itt van a sarkon.
– Az igazán nagyszerű lenne!
Bonteri irodáját a szülőföldjét ábrázoló festmények díszítették. Padmé nem volt szakértő a
témában, de a művek közül néhány kevésbé látszott kifinomultnak. Lehetségesnek tűnt, hogy az
Onderon lakói büszkék arra, hogy minden műalkotást megbecsülnek, nemcsak a kiválóakat.
– A fiam festette – magyarázta Bonteri, amikor Padmé egy suhanóról készült, különösen esetlen
festményt kezdett nézegetni. – Lehet, hogy más utat szántak neki, de négyévesen, amikor ezt a
képet festette, nagyon élvezte, hogy összemaszatolhatja a színeket. Bár most már más hobbiknak
hódol, ez a műve nagyon közel áll a szívemhez, ezért megtartottam.
– Ó! – Padmé felnevetett. – A Naboon bátorítjuk a gyerekeket, hogy a művészetek minden
ágában próbálják ki magukat, így megtapasztalhatják, miben tehetségesek.
– Ön miben az? – Bonteri forró vizet öntött egy egyszerű fém teáskannába, majd kivett két
csészét az egyik szekrényből.
– A szónoklásban és a költészetben. Elismerem, nem éppen közkeletű képességek. A szülők
többsége jobban szeretné, ha a gyerekei a szavakon kívül máshoz is értenének. Azt hiszem,
anyám jobban örült volna, ha a zene felé fordulok, még annak ellenére is, hogy nem igazán
voltam tehetséges benne.
– Egy bolygó királynője volt, és az anyja jobban szerette volna, ha inkább zenésznek áll?
– A Naboo világa elég egyedi – ismerte el Padmé.
– A szülők pedig nem igazán jók abban, hogy hagyják a gyermekeiknek a saját útjukat járni –
jegyezte meg Bonteri, majd a fia festményeire pillantva elmosolyodott. – De végül mégis bele kell
törődniük.
– Valóban. A szüleim büszkék arra, amit elértem, bár jobban szeretnék, ha közelebb lennék az
otthonomhoz.
– Az apjának számos barátja van a szenátusban, igaz? – tudakolta Bonteri.
– Igen, így van – felelte Padmé. – Ezért is kerülhettem be nyolcéves koromban a törvényhozó
gyakornoki programba. Sokat segített, és a szenátusi kapcsolatai is felettébb hasznosnak
bizonyultak.
– Sosem gondolt arra, hogy csatlakozzon hozzá?
– Azt hiszem, a magam módján már megtettem. Legalábbis egyike vagyok a szenátoroknak,
akikben megbízhat.
– Azt hiszem, manapság ez a legtöbb, amit remélhetünk – mondta Bonteri. – A hivatalos
csatornákon keresztül egyszerűen túl sokáig tart bármit is elintézni. Miért nem keresi fel az apja
barátait?
– Mert meg akarok állni a saját lábamon – felelte Padmé. – Már így is a kancellár követőjének
tartanak, és nem akarom, hogy úgy tekintsenek rám, mint az apám függelékére.
– Ennek ellenére nem bánja, ha úgy tekintenek önre, mint a Naboo királynőjének függelékére?
– A Naboo királynője voltam – mondta Padmé. – Mindig is a rendszer része leszek, bár hiszem,
hogy jóval több is lehetek annál.
Bonteri teletöltötte a két csészét, majd az egyiket odanyújtotta Padménak, aki nem találta
ismerősnek a tea illatát. Bonteri ivott egy kortyot, ezért Padmé követte a példáját. A tea íze
sokkal virágszerűbb volt, mint ahogy ő kedvelte, de nem találta kellemetlennek.
– Egyre több az olyan szenátor, aki a szenátus szabályzata ellenére úgy véli, elsősorban a saját
világának tartozik hűséggel, ami nem feltétlenül rossz dolog – mondta megfontoltan Bonteri, és
egyenesen Padmé szemébe nézett, aki azonban kifejezéstelen arccal kortyolt bele a teába.
– Egy szenátornak tudnia kell fenntartani az egyensúlyt. Meg kell őriznie a szülővilága iránti
szeretetét, ám látnia kell a galaxis egészét is.
– Van olyan, aki tényleg képes erre? – kérdezte Bonteri. – Látni az egész galaxist, és megőrizni
a tárgyilagosságát?
Padmé átgondolta a hallottakat. Bonteri sokkal nyitottabb volt, mint Mon Mothma, aki azonban
így is egyértelművé tette, hogy a Köztársaságot mindennél előbbre valónak tartja. Amit Bonteri
mondott, nem tűnt árulásnak, mégis veszélyt hordozott, ráadásul Padmé nem tudta megállapítani,
hogy az Onderon szenátora melyik oldalon áll a kérdésben.
– Úgy vélem, meg kell próbálni – felelte végül.
Bonteri kiürítette a csészéjét, Padmé azonban nem tudta megállapítani, átment-e a teszten
vagy sem. Valójában azt sem tudta, egyáltalán át akar-e menni rajta. Akárhogy is, Bonteri nem
tűnt csalódottnak, ezért Padmé úgy vélte, jól szerepelhetett.
– Keményebben kell próbálkoznia, mint a többieknek – mondta Bonteri. – Egyszer már
megkerülte a szenátust, amikor megbuktatta Valorumot, aztán visszasietett a Naboora, hogy
megoldja a saját problémáit, méghozzá katonai erővel.
– Ezt magam is jól tudom – felelte Padmé. – Nehéz megőrizni az objektivitásunkat, amikor a
népünk haldoklik, de egy olyan szenátushoz szeretnék tartozni, ami mindenkivel együtt érez.
– Ön egy igazi idealista – jegyezte meg Bonteri. – De ez nem rossz dolog.
– Tudom. Kemény munkával váltam azzá.
– Még egy kis teát? – emelte fel a kannát Bonteri.
– Köszönöm. Ha van egy kis ideje, szívesen meghallgatnám, miként alakulnak az oktatási
reformmal kapcsolatos tervei.
Bonteri tudott egy kis időt szakítani, ezért félórán át kellemesen elbeszélgettek arról, hogyan
lehetne megújítani az oktatási rendszert, ha elegendő pénz, idő és személyi erőforrás állna
rendelkezésre. Ám az már jóval kellemetlenebb témának bizonyult, hogy Bonterinek mi állt
valójában a rendelkezésére a feladathoz.
– Sokkal többet tehetnénk, ha az emberek meghallgatnának minket – mondta Padmé.
 – Az emberek meghallgatnak minket, csak nem figyelnek oda arra, amit mondunk.
Padmé kommja sípolni kezdett, emlékeztetve arra, hogy haza kell térnie, ahol aztán jelentést
kell tennie Cordénak és Dorménak a bizottság munkájáról. Nem tűnt valószínűnek, hogy
bármelyikük is képes lenne betölteni a helyét a bizottság üléstermében, de ismerniük kellett a
részleteket arra az esetre, ha felmerülne a téma, amikor valamelyikük épp helyettesítené őt.
Mivel bonyolult ügyről volt szó, a lehető legjobban fel kellett készülniük, ám Padmé túl régóta
támaszkodott már az udvarhölgyeire ahhoz, hogy most lemondjon róluk.
– Mennem kell – jelentette be. – Köszönöm a teát!
– Bármikor, szenátor – felelte Bonteri. – Ha szeretné kiönteni a szenátus ügyintézése miatti
mérgét, én mindig a rendelkezésére állok. – Elfintorodott, ahogy a saját kommja is megszólalt. –
Nos, szinte mindig.
Padmé, miközben hazafelé indult, azon kezdett töprengeni, amit Bonteri mondott. A szenátorok
közül néhányan nagyra tartották a Nabooval való kapcsolatát, míg mások épp emiatt nem bíztak
benne. Néhányan értékelték a zárkózottságát, míg voltak, akik elvárták volna tőle, hogy jobban
beilleszkedjen mások társaságába. Akadtak olyanok is, akik mindig ellenszenvvel fognak
viseltetni iránta, függetlenül attól, mit tesz, mivel elhitték a Kereskedelmi Szövetség hazugságait.
A célja azonban nem változott: ahelyett, hogy a kollégái elvárásainak próbálna megfelelni,
folytatja az eddigi munkáját. Persze szüksége lesz egy olyan frakcióra, ami támogatja, de erről
ráér majd akkor dönteni, amikor eljön az ideje.
Typho a kompnál várta. Jól látszott rajta, mennyire aggódott, amiért Padmé ilyen hosszú időre
kikerült a közvetlen felügyelete alól. Nem számított, milyen gyakran emlékeztette Padmé a
szenátusi gárda tagjainak képzettségére és kivételes hűségére, Typho jobban szerette, ha ő vagy
Mariek vigyáz a biztonságára. Bár nem egészen úgy füstölgött, mint Panaka kapitány, Padmé
mégis megnyugtatóan ismerősnek találta a mérgelődését, és elhatározta, hogy egy kicsit
megkönnyíti Typho munkáját. Az utóbbi időben nagyon kihasználták az őrmestert, akin már
kezdtek kiütközni a feszültség jelei.
– Köszönöm, hogy megvárt, őrmester – üdvözölte Padmé. – Tudom, hogy nem szereti, ha ilyen
sokáig magam vagyok.
– A találkozója több mint egy órája véget ért, úrnőm. A távolból jelezni nem ugyanaz, mint
élőszóban megerősíteni.
– Legközelebb észben fogom tartani.
– Legközelebb? – Typho hangján érződött, hogy kezd beletörődni a sorsába.
– Igen, legközelebb – felelte Padmé. – Lesznek még találkozóim, amik után szükségem lehet
egy kis időre, hogy gondolkodhassak.
– Talán erre is felkészülhetnénk – javasolta Typho. – Ha egy előre meghatározott helyre menne,
akkor…
– Arra gondoltam, hogy magammal hozom azt az asztro-droidot – vágott a szavába Padmé. –
Nem éppen megszokott dolog, de sok szenátornak van saját droidja.
– Artu nem védelmi droid – vetette ellen Typho.
– Valóban, de van adatrögzítő egysége, és szükség esetén segítséget hívhat – felelte Padmé. –
Ráadásul elektro-sokkolhatja azokat, akik közelebb jönnek hozzám, mint azt szeretném. Bár azt
gondolhatják rólam, hogy kissé maradi vagyok, amiért egy asztro-droid kísér, de…
– Mindnyájan álruhát hordunk – tűnődött Typho.
Padmé látta, hogy az őrmester puszta megszokásból elgondolkodik azon, hogyan építhetné be
az asztro-droidot a védelmi terveibe.
– Megvannak az előnyei annak, ha droidok is helyet kapnak a védelemben. Az emberek
óvatosabbá válnak az őrök láttán, a droidokat viszont hajlamosak figyelmen kívül hagyni.
– Látja? – mondta Padmé. – Ha kell, gondolok a saját biztonságomra!
– Én pedig nagyon büszke vagyok önre ezért, úrnőm – felelte szárazon Typho. – Ennek ellenére
előbb még Marieket is meg kell győznünk.
– Persze, őrmester.
Beszálltak a kompba, Typho pedig utasította a pilótát, hogy vigye vissza őket a szenátori
rezidenciához.
Padmé útközben végigpillantott a Coruscanton. A Jedi Templom ragyogott a lemenő nap
fényében. Padméba hirtelen belehasított a bűntudat. Nem kereste tovább Shmi Skywalkert, mivel
nem tudta, hogyan folytathatná a keresést. Úgy érezte, mintha megszegte volna az ígéretét, és
nem tudott mást kitalálni, mint bízni a rabszolga-felszabadítók hálózatában, amelynek létezésére
Sabé bizonyítékot talált a Tatuinon. Bár nem tetszett neki a gondolat, hogy ennyiben kell hagynia
az ügyet.
Végigpillantott a Coruscant vagyonos felső szintjeinek ragyogó fényein, majd lenézett a bolygó
szegényebb és jóval veszélyesebb részeire. Ám nem látott le túl mélyre, és úgy vélte, a
Coruscantnak ez így nagyon is megfelel. Egykor a Naboo is megpróbálta megosztani a népét, ami
kis híján a pusztulásukat okozta. Padmé elhatározta, hogy éberen figyel majd, de nem csak nézni
fog, hanem látni is.

Tizenkettedik fejezet
Sabé belekortyolt a silány kávéba, és próbálta leplezni a türelmetlenségét. Bár a kapcsolata
megrögzött késő volt, mindig megbízható értesülésekkel szolgált, ezért remélte, hogy most is
megéri majd rászánni az időt. Kooib-s Guvar újságíróként dolgozott a Coruscant egyik
legrangosabb hírportáljánál, ám másodállásban egy hírhedt bulvárlapnak is írogatott. Mivel
mindkét oldalon játszott, a legjobb kapcsolatokkal rendelkezett. Eredetileg Tonra vette fel vele a
kapcsolatot, újságíró gyakornoknak adva ki magát, aki készen állt bármit megtenni a hírnévért,
ám mielőtt a dolgok komolyra fordultak volna, átadta Kooib-s Guvart Sabénak.
A találkozóhoz Dex éttermét választották, amit Tonra olyannyira kedvelt. Sabénak el kellett
ismernie, hogy a hely nem is olyan szörnyű, és az étel is elég jó. De ami sokkal fontosabb volt,
hogy a vendégek hangosak voltak és gyorsan cserélődtek, ami jó védelmet nyújtott. Sabé az egyik
bokszban üldögélt, ami két plasztacél padból állt, közöttük egy asztallal. Tonra jobban szeretett a
pultnál ülni, ahonnan láthatta, ahogy a tulajdonos a sok végtagjával a konyhában szorgoskodik,
Sabé azonban nem szívesen hagyta védtelenül a hátát.
– Tsabin – ült le a szemközti padra Kooib-s. A ragyogóan kék szemű, széles orrú, hegyes
fogazatú humanoid nő alig egy kicsivel lehetett magasabb Sabénál, szőrtelen, lila bőrét foltos
mintázat borította, kezén pedig hét ujj sorakozott. Sabé úgy vélte, ez utóbbi a lábain is így lehet,
bár aligha kérhette meg arra, hogy vegye le a cipőjét. A feje tetején rövid, hegyes tüskék
húzódtak, csaknem két centiméternyire meredve elő a koponyájából. Sabé tudta, hogy
modortalanság megbámulni másokat, ám szinte megbabonázta Kooib-s külseje. Nem igazán
foglalkoztatták a nem humán lények, de olykor előfordult, különösen az érdekes nők esetében.
– Mit hoztál? – kérdezte Sabé, majd odaintett a pincér-droidnak, és rendelt még két kávét, amit
rögtön meg is kaptak, Kooib-s pedig felemelte az egyiket és beleszimatolt.
– Uhh! – tette le a csészét. – A Chandrila szenátora a jövő héten összejövetelt rendez, amit
feltehetően arra akar használni, hogy megvitasson valamit néhány másik szenátorral. De hogy
mit, azt egyelőre nem tudni.
– Miért érdekel, hogy a Chandrila szenátora mit csinál egy zárt körű rendezvényen?
– Mert nem zárt körű rendezvény lesz – magyarázta Kooib-s. – Ez az első alkalom, hogy estélyt
rendez, ezért a média teljes erejével jelen lesz.
– Ez esetben mégis hogyan akar privát megbeszélést tartani? – Sabé olvasott már Mon
Mothmáról, akit távolról sem tartott ostobának.
– Azt tervezi, hogy meghív valakit, aki eltereli a figyelmet – felelte Kooib-s.
Sabé felsóhajtott. A figyelemelterelésre szánt személyek névsora meglehetősen rövidnek tűnt.
– Tudod, hogy előbb vagy utóbb rá fogok jönni – mondta Kooib-s.
– Mire fogsz rájönni? – Sabé még újnak számított ebben a játékban, de ahhoz már nagyon is
hozzá volt szokva, hogy az arca kifejezéstelen maradjon.
– Hogy mit akarsz. Hogy miért érdekel ennyire a szenátus.
– Mert szeretem tudni, mire készül a kormány – mondta összeszorított fogakkal Sabé. – Egyike
vagyok az aggódó állampolgároknak.
– Hát persze! Én pedig a Galaktikus Operaház táncosa vagyok!
– Lehetnél – mérte végig Sabé.
– Ugyan már, Tsabin! – Kooib-s nevetve a testének arra a pontjára tette a kezét, amiről Sabé
úgy sejtette, a vérkeringése központi szervét rejtheti. – Tonrára kellene hagynod a flörtölést! Ő
sokkal jobb benne.
 – Ez nem éppen megnyugtató – jegyezte meg Sabé.
– Látnod kellene akció közben! – mosolygott Kooib-s. – Nem én vagyok az egyetlen, aki jól
illene az Operaházba. – A takarító-droidok nem kis felháborodására az asztal alatt a padlóra
öntötte a kávéját, majd távozott.
Sabé rendezte a számlát, ám tovább ücsörgött a kihűlt kávéja mellett. Új hírforrást kellett
találnia. Ha Kooib-s tényleg nyomozni kezd utánuk, még ha csak annyira is, hogy állandó
készültségben álljanak miatta, közel kerülhet az igazi céljaikhoz. Nem örült, amiért elveszíti
Kooib-sot, de jobb volt biztonságos játékot játszani. Senki sem tudhatta meg, hogy Sabé
érdeklődésének középpontjában Amidala szenátor állt. Mostantól csak akkor használhatták
Kooib-s Guvart, ha már minden más lehetőségből kifogytak.
A droid a közelben őgyelgett, nyilvánvalóan azt remélve, hogy Sabé távozik, és az asztal végre
felszabadul. Ezért a lány pontosan ezt tette, ám közben tartotta az ajtót egy sötét hajú kisfiúnak,
aki egy jókora tálca súlyával küzdött. A fiú felpillantott, és sötét szemei megakadtak a Sabé
csuklóján viselt kommunikátoron, ami állandó kapcsolatban volt Tonrával. Drága műszer volt, és
bár Sabé ütött-kopottá tette, hogy olcsóbbnak tűnjön, a fiút egy pillanatra sem sikerült
megtévesztenie. A tekintetük találkozott, Sabé pedig keményen összeszorította a száját.
– Elnézést, hölgyem! – mondta a fiú, majd a tálcával együtt átbújt Sabé karja alatt, és elsietett
lefelé az utcán.
Sabé nézte, ahogy a fiú távolodik, és gondolatban feljegyezte, hogy amint lehet, még jobban
változtasson a kommunikátor külsején, azután elindult vissza a lakáshoz, amit Tonrával béreltek.
Miután használta a kis mosdót, felkapott a konyhában egy zacskó szárított durang gyümölcsöt,
és bezárkózott a szobája gardróbjába. Lehallgató készülékeket keresve átkutatta a helyiséget,
aztán aktiválta a jelet, amivel hívhatta Padmét, vagy ha ő nem volt otthon, akkor Versét.
– Sabé? – jelent meg Versé hologramja.
– Beszélnem kell Padméval, amikor hazaér – mondta Sabé. – Túl fontos ahhoz, hogy előzetes
időpontot egyeztessünk, ezért inkább megvárom.
– Az órákig is eltarthat.
– Hoztam magammal nassolni-valót.
– Jól van, tudatom vele. – Versé hologramja eltűnt, és a gardrób sötétségbe borult.
Sabé a lehető legkényelmesebben elhelyezkedett, és várni kezdett.
***
Padmé hazaérve semmi másra nem vágyott, csak egy kis kötetlen beszélgetésre azokkal,
akikben megbízott. A találkozása Mon Mothmával sokkal nyugtalanítóbbnak bizonyult, mint
amire számított, és a Bonterivel való különös teázás csak még paranoiásabbá tette. Ám alig vette
le a szenátori köpenyt és öltötte fel bő, világos-zöld köntösét, amikor Versé odalépett hozzá.
– Sabé beszélni szeretne veled – jelentette, majd látva, hogy Dormé és Cordé épp azzal
foglalatoskodik, hogy visszapakolja a ruhákat a gardróbba, elkezdte kibontani Padmé haját. – Azt
mondta, megvárja, amíg visszahívod, ahelyett hogy időpontot próbálnánk egyeztetni.
Padmé felsóhajtott.
– Mikor hívott?
– Két órája – felelte Versé. – De vitt magával nassolni valót.
– Ne várjatok rám a vacsorával! – mondta Padmé. – Csak tartsatok nekem melegen valamit!
– Rendben. Ezt szintén neked küldték – nyújtott át Versé egy egyszer használatos holo-felvevőt,
ami egyetlen üzenetet tudott eltárolni, ám arra nem volt alkalmas, hogy azt el is küldje.
Padmé aktiválta a felvevőt, és alaposan meglepődött, amikor Mon Mothma apró holo-alakja
jelent meg a kezében.
– Amidala szenátor – szólalt meg a holoalak. – Szeretném meghívni önt a jövő héten tartandó
estélyemre három segédjével és a testőrsége annyi tagjával együtt, amennyit szükségesnek vél.
– Mindhármunkat? – szólalt meg Cordé, majd elhallgatott, ahogy az üzenet folytatódott.
Padmé meghallgatta a részleteket, aztán átadta a felvevőt Dorménak, hogy feljegyezhesse a
naptárjukba az elhangzottakat.
– Beszélek Sabéval – mondta Padmé –, aztán majd ezzel is foglalkozunk.
A három udvarhölgy meghajolt, majd magára hagyta a szenátort, aki elvette az asztaláról a
kommunikátort, ami közvetlen összeköttetésben állt Sabé lakásával.
– Mi újság? – kérdezte, miután megjelent előtte Sabé alakja.
 – Mon Mothma szenátor estélyt készül tartani.
– Tudom – felelte Padmé. – Épp most kaptam tőle meghívót. Magammal vihetem mindhárom
udvarhölgyemet, és néhány testőrt is.
– Ez felettébb nagylelkű – jegyezte meg Sabé. – A forrásom úgy véli, Mothma arra akarja
használni az estélyt, hogy leplezze azt a zárt körű megbeszélést, amit a hozzá hasonlóan
gondolkodó szenátorokkal készül tartani. Bár azt nem tudni, miről akar beszélni velük.
– Azt nem lehet ilyen nyilvánosan megtenni, hacsak nem…
– Figyelemeltereléssel – fejezte be Sabé.
– No és kivel lehetne jobban elterelni a figyelmet, mint Amidalával – mondta Padmé, nem
kérdésnek szánva a szavait.
– Azért elmész?
– Muszáj. Ráadásul azt várják, hogy mindhárom udvarhölgyemet magammal vigyem, ezért túl
kockázatos lenne szerepet cserélnem az egyikükkel. Mindhárman sok időt töltöttek a szenátus
épületében, mint Amidala segédei. „Padmé” már nem tud úgy visszahúzódni a névtelenség
homályába, mint régen. Különösen akkor nem, ha valaki elkezdi számolni a csuklyákat. – Padmé
az ujjaival dobolni kezdett az öltözőasztal tetején, miközben az előttük álló lehetőségeken
töprengett. Végül ismét megszólalt. – Nem lehetek a figyelem középpontjában az estély során.
Hallanom kell, miről beszélnek azon a gyűlésen. Nemcsak egy jelentést akarok kapni róla.
Látnom kell őket. Látnom kell a testbeszédüket, hallani a hangszínüket. Nagyon különös
beszélgetésben volt részem Mon Mothmával, és egy még különösebben Mina Bonterivel.
Mindketten a Köztársaság iránti lojalitásomat próbálták kipuhatolni, de azt hiszem, sokkal több
állhat a háttérben, és tudnom kell, mi az!
– Mennyi testőrt vihetsz magaddal? – kérdezte Sabé, és a holo-képe megremegett, amiből
Padmé meg tudta állapítani, hogy ír valamit.
– Amennyit szükségesnek vélek – idézte Padmé a meghívó szavait. – A testőrség rendes
létszáma hat fő, de sosem szoktam egyszerre mindnyájukat szolgálatba állítani.
– Veled tarthatnék a testőrség tagjaként – vetette fel Sabé –, és miután átjutottunk a biztonsági
ellenőrző pontokon, helyet cserélhetnénk.
– Ismeretlen helyszínen akarsz cserélni? – töprengett Padmé. – Ilyet már jó ideje nem
csináltunk.
– Egy egész hetünk lenne felkészülni – mutatott rá Sabé. – Ez nagyjából százhatvanhét órával
több mint amennyi időnk a Naboo inváziójakor volt.
– Gondolod, hogy ennyi idő alatt mindent meg tudsz tanulni a szenátusról? Néha aludnod is
kell.
– Képes vagyok rá – felelte Sabé. – Azért lehettem én a legjobb dublőröd, mert mindenkivel el
tudtam hitetni, hogy te vagyok. Még ha nem is ismerem egy adott téma részleteit, el tudom
mondani, amit te is mondanál.
– Jobban örülnék, ha idejönnél az elkövetkező egy hétre, hogy kellően felkészíthessünk –
mondta Padmé. – Tonra meglesz egyedül?
– Vele minden rendben lesz. Nem fog örülni, de rendben lesz.
– Azt hiszem, Typho és Mariek sem fog örülni – jegyezte meg Padmé. – Panaka minket alaposan
felkészített a csali hadműveletre, a testőröket azonban felzaklathatja az alkalmazása.
– De most legalább őket is beavatjuk – felelte Sabé. – Ez egy kicsit megnyugtatja majd őket.
– Remélem, igazad lesz! Miután kitaláltuk, hogyan juttassunk be észrevétlenül a rezidenciára,
Versé elküldi neked a részleteket. De semmi szükség arra, hogy a transzmitter mellett várakozz.
– Jól van. Amúgy is elég szűk itt a hely, és hallom, ahogy Tonra mozgolódik odakint. Azt
hiszem, kezd nyugtalankodni.
– Menj és mondd el neki a tervet! – adta ki a parancsot Padmé. – Később beszélünk!
Sabé bólintott, aztán az alakja megremegett és eltűnt.
Padménak eltartott néhány pillanatig, hogy összeszedje magát. A tükörbe nézve látta, hogy
Versé kiszedte ugyan a tűket, de a haját már nem maradt ideje kibontani, amitől bizarr látványt
nyújtott. Csodálkozott, hogy Sabé nem tett rá megjegyzést.
Néhány perc alatt rendbe hozta a haját, amit aztán egyszerű fonatba fogott, majd belebújt a
cipőjébe, és elindult, hogy keressen valami vacsorát.
Mire az étkezőbe ért, a többiek már félig elfogyasztották a rodiai töltött paprikát. Cordé levette
a fedőt a tányérról, amit melegen tartottak Padmé számára.
 – Mit akart Sabé? – tudakolta Mariek.
Padmé beszámolt arról, mit derített ki Sabé forrása az estélyről, majd felvázolta a tervet, amit
kiötlöttek.
– Három udvarhölgy és három testőr – töprengett Mariek. – Nagyon jól mutatnak majd a képek,
miután a hírportálok leközlik őket. Teljes nabooi egyenruhát kell viselnünk, kalappal együtt, hogy
leplezzük Sabé arcát.
– Ez az egyetlen hozzáfűzni valód? – kérdezte Typho.
– Természetesen nem – felelte Mariek. – De így is, úgy is meg fogják tenni, és ezúttal legalább
elmondták, ezért igyekszem konstruktívan hozzáállni a dologhoz.
– Köszönöm, kapitány! – mondta Padmé.
– Nézd a jó oldalát, Typho! – Dormé az őrmester karjára tette a kezét. – A szenátor
sugárvisszaverő páncélt visel majd, te pedig szinte egész este mellette fogsz állni!
– Amíg el nem illan, hogy kihallgassa, amit hallania kell – jegyezte meg Typho. – De a
páncélnak azért örülök.
– Ígérem, olyan közel maradok önhöz, amennyire csak lehet. – Padmé hamiskásan
elmosolyodott. – De azért remélem, ad majd egy kis teret, amíg átöltözünk.
Typho elpirult.
– Hogyan akarjuk bejuttatni Sabét? – kérdezte Dormé, elegánsan visszaterelve a szót.
– A legkönnyebb az egyszerű személyiségcsere lenne – vetette fel Cordé. – Mi lenne, ha az
egyik testőr kimenne, és találkozna valahol Sabéval, aki aztán visszajönne helyette?
– Egyetértek – mondta Mariek. – Odabent nyilvánvalóan nem találkozhatnak, de biztosra
veszem, hogy találunk megfelelő helyszínt.
– Kit küldjünk ki? – kérdezte Padmé.
– Corint – felelte Typho. – Ő az egyetlen, aki elég alacsony.
– Átalakítok egy egyenruhát, hogy rád és Sabéra is passzoljon – mondta Dormé. – Aztán
összeállítjuk Amidala ruházatát. Elég díszesnek kell lennie, hogy indokolt legyen a fejdísz és a
smink, mert mindkettőre szükségünk lesz. Gondoskodom arról, hogy a sminkkészlet szállítható
legyen, így majd helyben is meg tudom csinálni.
– Lehet, hogy kétszer is meg kell csinálnod – szólt közbe Typho –, ha az estély során vissza is
kell cserélnünk őket.
– Mint a régi szép időkben! – mosolygott Mariek. – Bár most, nemoidiai megszállók híján,
sokkal könnyebb dolgunk lesz.
– Ez egy kicsit elveszi a dolog élét – mondta Padmé. – Versé! Deríts ki mindent a helyszínről! Ki
kell ismernünk a biztonsági rendszert. Ha kell, küldd oda Tonrát körülnézni!
Végül Padmé is hozzálátott a paprikához. Versé ismét belekontárkodott a szakács-droid
programozásába, hogy ellensúlyozza annak coruscanti alapkódolását, ezért a paprika kissé
fűszeresebbre sikerült, mint korábban. Padmé tele szájjal rámosolygott Versére, aki szélesen
elvigyorodott. Mivel a többiek befejezték az evést, Padmé elküldte őket, hogy tegyék a dolgukat.
Nem sokkal később már egyedül üldögélt az asztalnál, bár Typho megállt az ajtónál.
Egy kicsit szégyenkezett amiatt, hogy nagyon élvezte a csali hadműveletet. Veszélyes volt, és
csak akkor alkalmazták, amikor a szükség úgy kívánta. Számos változatát bevetették, amióta
megérkeztek a Coruscantra, de olyan cserét, amikor Padmé és a dublőrje egyaránt jelen volt,
csak akkor csináltak, amikor a NON-droid meghibásodott. Bár a meghibásodás okát továbbra sem
tisztázták, mindenki jól tudta, hogy a Kereskedelmi Szövetség nagyon ért a droidokhoz. Most
Padmé kíváncsisága és politikai ambíciói miatt készültek bevetni a cserét, és bár Typho biztosra
vette, hogy helyesen cselekednek, már nem teljesen bízott meg a saját ítélőképességében. A
megtévesztés veszélybe sodorhatta Sabét, akit Padmé nagyon szeretett. Nagyon sok minden
üthetett ki balul, és ezerféleképpen lelepleződhettek, helyrehozhatatlan károkat szenvedve.
Padménak mégis tetszett, amire készültek.
Szerette az izgalmat, ami azzal járt, hogy láthatta, amint valaki az Amidalának hitt Sabéval
beszél. Tetszett neki, ahogy mások keresztülnéznek rajta, Padmé Naberrie-n, mintha ott sem
lenne. Élvezte, hogy jelentéktelen lehet, és azt is, hogy a saját céljaira használhatja ezt a
jelentéktelenséget. Persze mindez a saját biztonsága érdekében történt és nemes szándékok
vezérelték, ahogy egykor a Naboon is. Jól emlékezett arra, amikor Sio Bibble feje felett
átpillantva Panaka kapitányra nézett, aki odabiccentett neki, jelezve, hogy eljött az idő.
Bátrak vagyunk, felség.
 Mindnyájan bátrak voltak. Ez alapján választották ki az udvarhölgyeket, de legalábbis nagy
szerepet játszott a válogatásban. Ezért borították Saché egész testét sebhelyek: mert bátor volt.
Padmé sosem feledkezett meg erről, ahogy arról sem, mi mindent tettek érte a barátai, csak
azért, mert bíztak benne, és hittek abban, hogy helyes, amit tesz. Ott álltak mellette, amikor
királynő volt, és most is ezt tették. Elhatározta, hogy méltó lesz a hűségükre.
A medalionja felé nyúlt, elfeledkezve arról, hogy már nincs a nyakában. Odaadta zálogba
Sabénak, miközben nézték, ahogy az eget elborítják a csillaghajók, elzárva a bolygót. Gyerekes
gesztus volt, ám épp az ártatlansága miatt nagyon is őszinte. Az utolsó ilyen tetteinek egyike. A
Kereskedelmi Szövetség gondoskodott erről. Sabé a nabooi csata után vissza akarta adni a
medaliont, ahogy abban megállapodtak, Padmé azonban meggondolta magát, és azt mondta neki,
hogy tartsa meg a bolygó nevében, amelynek lakói sosem fogják tudni méltóképpen viszonozni az
áldozatát.
Padmé most egy másik medált viselt: egy sokkal személyesebbet, aminek nem volt köze a
Naboo népéhez. Ahogy a legértékesebb kincsek mindegyike, ez is kézzel készült, a szerencsét és
az emlékezést szolgálva. Padmé nem szeretett a szerencsére hagyatkozni, és nemigen volt
szüksége emlékeztetőkre, a medál valahogy mégis segített neki összpontosítani a gondolatait.
Miután elfogyasztotta a késői vacsorát, ami már teljesen kihűlt, Typhóra pillantott,
megbizonyosodva arról, hogy minden rendben van-e vele. Mivel az őrmester biccentett, Padmé az
ablakhoz lépett, és végignézett a ragyogó fényeken, elveszve a látványban.

Tizenharmadik fejezet
Amidala szenátor mélyvörös, már-már fekete ruhájának díszes gallérján több száz apró
aranygyöngy csillogott, míg a ruha hosszú ujjai szinte a padlót söpörték, ahogy előresétált. A
haját tucatnyi fonatba fogták, amelyek mindegyikét szorosan feltűzték a tarkójához. A fonatok
közül három, egymásba illesztett fémpánt nyúlt elő, rajtuk irizáló fémszálak pókhálószerűen
összefont finom szövedéke ragyogott. Ha valaki csak egy futó pillantást vetett volna rá, talán
észre sem vette volna, hogy a szenátor ruhájának redői a fénytörés miatt skarlátvörös és
karmazsin-színű árnyalatban játszanak.
Ám nem akadt olyan, aki csak egy futó pillantást vetett volna Amidalára.
Amikor a kíséretével lesétált a széles, teraszos lépcsőkön, minden tekintet feléje fordult.
Padmé mélyeket lélegzett. Ha azt akarják, hogy mindenki megbámulja őt, akkor azt a saját
feltételei szerint fogja elérni. Gondosan ügyelve arra, hogy minden lámpa előtt a megfelelő
szögben sétáljon el, lassú léptekkel haladt. A lábai körül suhogó szoknya súlyosnak látszott
ugyan, de távolról sem volt az, mivel a nabooi tervezés ehhez túlságosan is jónak bizonyult,
azonban még erőteljesebb megjelenést kölcsönzött a szenátornak.
Mon Mothmára a tömegben bukkant rá. A chandrilai arcán elégedett mosoly látszott, ahogy a
kertben minden felvevő Padmé felé fordult, rögzítve a bevonulását.
Megmutatom nektek! – gondolta Padmé. – Megmutatom, mire vagyunk képesek együtt!
Mothma egyik segédje, miközben diszkréten szkennelte őket, egy ülőhelyhez vezette a
csapatot, amire minden teraszról jól rá lehetett látni. Itt felfrissíthették magukat egy kicsit,
mielőtt elvegyültek volna a vendégek tömegében.
Versé leadta az italrendelést, majd pár pillanat múlva visszatért egy kis droiddal, ami
véletlenül Amidala szoknyájának szegélyére löttyintett egy pohár Toniray bort. A szenátor két
udvarhölgy és egy testőr kíséretében visszavonult az egyik öltözőbe, ám előtte kedvesen
megnyugtatta a rémült protokoll-droidot, ami rögtön odasietett, hogy megnézze, mi okozta a
felbolydulást. Versé eddigre már visszaprogramozta az imént átprogramozott felszolgáló droidot,
amit aztán útjára is engedett.
Dormé kiváló munkát végzett – aznap este már másodszor. Egy héten át gyakorolt Cordén,
lerövidítve a sminkelés és a hajviselet elkészítésének idejét, így alig tíz perc alatt mindkettővel el
tudott készülni. Amikor a biztonságiakat maguk mögött hagyva, Padméval és Sabéval bezárkózott
az öltözőbe, Dormé akár álmában is képes lett volna végrehajtani a cserét.
– Olykor elég ijesztő vagy – súgta a fülébe Typho, miközben Amidala az udvarhölgyei és a
testőre kíséretében ismét csatlakozott az estély résztvevőihez.
 – Tudom – felelte Dormé. – De éppen ezért kedvelsz annyira!
Az estélyt a Coruscant felső szintjeinek egyik nyilvános kertjében rendezték meg. A hely, ami
napközben műszaki piacként szolgált, egy kör alakú középső szintből állt, körülötte három széles
teraszsorral. A kerteket a teraszokon alakították ki, ám minden egyes szinten más-más növényt
ültettek. A járdák mentén sorakozó pultokat eltüntették, a helyüket pedig kényelmes székek,
büféasztalok és a Coruscant legbefolyásosabb lakói vették át.
Amidala a felvevőkkel rendelkező vendégek legnépszerűbb célpontjává vált, ám Sabé felfigyelt
arra, hogy a szenátorok nagy többsége is felkereste, hogy köszönjön neki. Hálát adott Padménak
az alapos felkészítésért. A szenátorok többségét már ismerte a jelentésekből, de egészen más volt
összekapcsolni a neveket az arcokkal.
– Micsoda öröm, hogy láthatom, Amidala szenátor! – hallatszott egy hang jobbról.
Sabé oldalra fordult, ami igazi kihívásnak bizonyult a ruhában, és ráeszmélt, hogy elérkezett az
est első igazi próbatétele. Remélte, hogy Padmé alaposan a fejébe húzta a kalapját.
– Farr szenátor – szólalt meg Sabé azon az új hangon, amit Padmé a társasági érintkezéshez
alakított ki Amidala számára, és sokkal simulékonyabbnak tűnt, mint a királynőként használt
hangja. Ráadásul most nem kellett színlelnie a kedvességet, mivel Sabé maga is kedvelte a rodiai
szenátort, Padmé apjának legrégebbi barátját.
Onaconda Farr irizáló kék öltönyének köszönhetően a szemei sokkal fényesebben csillogtak,
mint ahogy azt az esti fényben tették volna. Mosolygott, legalábbis amennyire egy rodiai
mosolyoghatott, míg a bal kezében egy poharat tartott.
– Csodás, hogy végre ismét láthatlak, kedvesem! – mondta Farr, átlépve a Sabé által
biztonságosnak tartott határt, ám régi barátként joga volt ehhez. – Reméltem, hogy korábban
találkozhatunk, de bizonyára nagyon lefoglalt, hogy berendezkedj egy kicsit.
– Igen – felelte Sabé, miközben az udvarhölgyek és a testőrök a sétány szélére húzódtak, hogy
a többi vendég szabadon közlekedhessen, amíg a két szenátor beszélget. Padmé Typho oldalán
maradva szintén hátrább húzódott. – Hálás vagyok, hogy megérted. Nehéz dolog újoncnak lenni,
és bármilyen szívesen venném is az útmutatásodat és a tanácsaidat, nem akartam azt a látszatot
kelteni, hogy az apám kapcsolataira támaszkodom.
– Ez teljességgel érthető – mondta Farr. – Bölcs lépés, még ha mindketten szívesebben tettük
volna ennek ellenkezőjét. Ráadásul a magam részéről közel álltam Valorumhoz. De azért jól
elboldogulsz?
– Igen, úgy érzem, kezdem megtalálni a helyemet. – Számos ok állt annak hátterében, hogy
Sabé számított Padmé legjobb dublőrének, ám ezek közül a legfőbb kétségkívül az lehetett, hogy
igazat szólhatott Amidalaként, mert amit az ő nevében mondott, saját magára is igaz volt. Sabé is
kezdte megtalálni a helyét a Coruscanton. Nehéz és megerőltető feladatnak bizonyult, de kezdett
belerázódni. Ennek az is a részét képezte, hogy eljátssza Amidalát a mai estélyen, és amióta a
Tatuinra lépett, most először érezte teljesnek magát.
– Nagyszerű! Ha úgy alakul, kérlek, ne tétovázz felkeresni engem! – mondta Farr. – Biztos
vagyok benne, hogy már mindketten túljutottunk azon az időszakon, amikor gyanakvással
tekintettek ránk. Mostanra már mindenki tudja, hogy a saját lábadon állsz. Aki pedig ezt még
nem látta be, az soha nem is fogja.
Egy másik sétány felől valaki Farr nevét kiáltotta, ezért a rodiai szenátor udvariasan távozott.
Sabé hallotta, ahogy a mellette álló Dormé hatalmasat sóhajt, ám rajta kívül senki sem adta
jelét érzelmeknek.
Ismét elvegyültek a vendégek között. Amidala üdvözölte Bonterit és Clovist. Az utóbbi azonban
szintén átlépte Sabé biztonságos távolságként kijelölt vonalát. Cordé is közelebb lépett, próbálta
kissé elvonni Clovis figyelmét, ám Sabé csak akkor lazult el egy kicsit, amikor a fiatalember
távozott. Úgy vélte, ha Padmé nem vigyáz, még gondjai adódhatnak Clovisszal. Persze jól tudta,
hogy Padmé képes vigyázni magára, ezért sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy Clovis lesz az, akinek
gondjai támadhatnak.
Ahogy azt Versé előre jelezte, mindenütt felvevők hemzsegtek. A park droidjai és biztonsági
rendszere mellett Mon Mothma a saját csapatait is hozta. Emellett a tudósítók, ahogy a
szenátorok közül is néhányan, hozták a saját droidjaikat. Padmé azonban hátrahagyta R2-D2-t,
mivel úgy vélte, nem ez lenne a legjobb alkalom az első nyilvános megjelenésére. Az
udvarhölgyek emellett személyi testőrként is szolgáltak, még ha ennek mások nem is voltak
tudatában, a memóriájuk pedig majdnem olyan jó volt, mint a kis asztro-droidé.
 Végül elértek egy padhoz, ami elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy Sabé a ruha ellenére le tudjon
ülni rá. Úgy vélték, az lenne a legjobb, ha Amidala mozdulatlan maradna, de a hely, ahova
eredetileg vezették őket, túl közel esett a bejárathoz, ezért nem bizonyult praktikusnak. A
vendégek odacsődültek volna, tömeget alkotva, ezzel még jobban vonzva a figyelmet. Ráadásul
azzal, hogy elvegyültek a tömegben, lehetőséget adtak a két testőrnek, hogy sétáljanak egyet.
Sabé megfordult és kinyújtotta a kezét, így Dormé és Versé segíthetett neki leülni anélkül, hogy a
ruha összegyűrődött volna. Aztán úgy üldögélt tovább, mintha a Naboo trónusán lenne, ám
ezúttal inkább látványosság volt, mint egy uralkodó dublőrje.
Dormé és Versé is leült, míg Cordé állva maradt a pad egyik oldalán, látszólag azért, hogy
kiszolgálja őket. Mariek is elfoglalta a helyét a pad másik oldalán, és díszszemlére illő módon
pihenjben álldogált. Padmé és Typho a pad mögött ácsorgott, így Amidala haja és gallérja
elrejtette őket szem elől.
Mon Mothma tűnt elő, a nyomában a kíséretével. Épp csak hallótávolságban két-három
holofelvevő lebegett.
– Amidala szenátor – üdvözölte Mon Mothma. – Csodálatos mindnyájukat egyszerre látni itt!
Bizonyára tudja, milyen sok szóbeszéd járja a kísérőiről.
Ezzel kezdetét vette Dormé feladata, aki előrelépett és meghajolt a szenátor felé.
– Remélem, a mai este során válasszal tudunk szolgálni a kérdéseikre, hogy milyen feladatokat
látunk el a szenátor, a Köztársaság, és szülőbolygónk, a Naboo szolgálatában. Nagyszerű
lehetőség ez a számunkra, mivel most először léphetünk a nyilvánosság elé, mióta Amidala
szenátor kíséretében a Coruscantra érkeztünk.
– Fogadja hálás köszönetünket a meghívásért, szenátor! – hajolt meg Cordé is.
– Ez csak természetes – felelte Mon Mothma. – Kérem, bocsássanak meg nekem!
Házigazdaként elvárják tőlem, hogy mindenkit üdvözöljek, és úgy tűnik, mintha tényleg mindenki
itt lenne.
– Alig várom, hogy később beszélhessünk, szenátor – mondta Amidala. – Miután eleget tett a
kötelezettségeinek.
Mon Mothma távozott, még több tudósító droidot és riportert hagyva maga mögött Amidala
körül.
Sabé mozgást érzékelt a háta mögött, amiből tudta, hogy Typho és Padmé útnak indultak.
Magában sok szerencsét kívánt nekik, majd az előtte elterülő harctér felé fordította a figyelmét és
személyes vonzerejét.
***
Padmé számára nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy nadrágot ölthetett. Könnyedén tartani
tudta a lépést Typhóval, miközben észrevétlenül végighaladtak a zsúfolt teraszokon, próbálták
megtalálni a legjobb megfigyelőhelyet. Senki sem tért ki az útjukból, ahogy azt Amidalával tették
volna, ám erre nem is volt szükség. Padmé kellemesnek találta, hogy nem kell állandóan
fenntartania a látszatot.
– Már el is felejtettem, hogy a kiképzés, amit Panaka kapitány tartott, kétirányú volt – mondta
Typho az egyenruha kalapjába épített privát kommlinken keresztül. – Annyira arra
összpontosítottunk, hogy az udvarhölgyek el tudjanak játszani téged, hogy elfeledkeztünk arról,
hogy te is bárkinek ki tudod adni magadat.
– Alighanem ez is a tervéhez tartozott – felelte Padmé. – Tudja, nagyon hiányolom őt. Maguk is
kiváló testőrök, és mindnyájukban tökéletesen megbízom, de mégis… A nagybátyja igazi jelenség
volt.
– Bizonyára nehéz lehetett elveszíteni őt és az udvarhölgyeket. Tudom, hogy mindnyájan más
okokból távoztak, ennek ellenére a hiányuk súlyos veszteségnek számít, és most egy teljesen új
csapattal kell boldogulnod.
– Mindig úgy éreztem, hogy elszakítom Panakát a családjától. Olyannyira nekem és a trónnak
szentelte a figyelmét, hogy semmi másra nem maradt ideje.
– Ő mindig is ilyen volt – mondta Typho. – Mariek beszélt arról, hogy a biztonságod iránti
megszállottsága a legjobb volt, ami történhetett vele, mivel célt adott neki. Még akkor is, ha úgy
végződött, ahogy.
– Nem akarom szétszakítani a családjukat, és tudnia kell, hogy ha bármikor bármire szüksége
lenne, elég csak szólnia nekem.
 – Tudom – felelte Typho. – Ahogy Mariek és Versé is tudja. Szerintem a maga módján Quarsh is
tudja. Úgy vélem, minden jobbra fordul majd, miután elkészülnek az ionfegyverek, és lesz egy kis
időnk elsimítani a dolgokat.
– Mindnyájunknak nagy kihívást jelentett, hogy a királynő udvartartását szenátori kíséretté
alakítsuk – mondta Padmé.
– De azt hiszem, jó munkát végeztünk.
– Egyetértek. Nos, mivel jelenleg a felettesed vagyok, arra utasítanálak, hogy járd be a sivatagi
teraszt, amíg én bejárom az eggyel felette levő esőerdeit. Hagyd nyitva a kommlink csatornáját!
– Ki kell majd tisztítanom Corin egyenruháját – sóhajtott fel Padmé. Úgy tűnt, mindig
összekoszolja magát, amikor álruhát ölt. De az egyenruha kitisztítása könnyebb feladatnak
látszott, mint lekaparni egy droidról a ráégett karbont.
Typho rámosolygott, majd elindult az esőerdei terasz felé.
Padmé átsietett a sivatagi teraszon, elcsodálkozva azon, milyen jól megtervezték a kerteket: itt
még a levegő is szárazabb volt. Határozott léptekkel haladt a gondosan elrendezett pozsgások és
a vendégek csapatai között, közönyös tekintettel keresve Mon Mothmát.
– Megvan – szólt bele a kommba Typho. – Esőerdő terasz, harmadik körzet.
– Fedezék? – kérdezte Padmé, visszafordulva a lépcső felé, ami mellett az imént elsétált, és
elindult felfelé.
– Nagyrészt alacsony bokrok, de akad néhány nagyobb fa is – jelentette Typho.
– Úton vagyok. Keressen egy jó rejtekhelyet!
– Rajta vagyok. Organa és Farr barátunk is vele van, valamint még néhányan, akiket nem látok
tisztán.
– Bonteri? – kérdezte Padmé, elérve az esőerdő szintjét, ahol az ösvény helyett az
aljnövényzeten át indult előre.
– Őt nem látom. Ami azt illeti, alig látni valamit. Azt hiszem, azért választották ezt a szintet,
mert a holo-felvevőknek közvetlenül felettük kellene lenniük ahhoz, hogy bármit rögzíthessenek.
– Milyen a hang? – Padmé kissé nehezebben lélegzett a sietség miatt, ennek ellenére
könnyedén átugrott egy farönköt. Azon tűnődött, a testmozgást és a biztonsági kiképzést is be
kellene vennie a napi programjába, hogy lépést tudjon tartani a testőreivel.
– Elég jó. Hol vagy?
– Épp ön mögött – felelte kissé kifulladva Padmé.
Typho érdemére vált, hogy nem perdült meg.
Halkan körbejártak, próbáltak alkalmas megfigyelőhelyet találni, ám a fák valóságos védőfalat
alkottak.
– Ez így nem lesz jó! Ennek az egésznek – intett végig az álcáján Padmé – az lenne a lényege,
hogy lássam őket. – Töprengve felpillantott. – Fel tudna venni a vállára?
– Addig biztosan, hogy elérhesd az alsó ágakat. Tartok bakot. – Typho összefonta az ujjait, és
felkészült, hogy megtartsa Padmé súlyát. – Gyerünk!
Padmé belelépett Typho markába, majd a fa törzsének támaszkodva fellépett az őrmester
vállára.
– Egy kicsit balra!
Typho óvatosan tett két lépést balra, míg Padmé az ágak felé nyúlt, és sikerült megragadnia az
egyiket. Felkapaszkodott rá, majd ismét a fa törzsének támaszkodva lepillantott a szenátorok
csapatára. A magaslati pozíciónak köszönhetően tisztán látta őket. Kamerákat és biztonsági
óvintézkedéseket keresve körbepillantott, de mivel semmit sem talált, ismét a csapat felé
fordította a figyelmét.
– Nem vagyok biztos benne, hogy megbízható – mondta Farr.
Padmé nagyon megbántódott. Azt hitte, ha más nem is, az apja legrégebbi barátja megbízik
benne.
– Soha nem említi, de nagyon komoly titkosítással védett üzeneteket kap a bolygón kívülről –
folytatta Farr.
Padmé egy pillanatra összehúzta a szemöldökét. Csak Sabétól kapott üzeneteket, amelyek
valóban titkos vonalon érkeztek, ám ezt sosem próbálta tagadni. Ráadásul nem is a Coruscanton
kívülről jöttek.
– Bármire is készül, meg akarja szerezni hozzá Amidalát – mondta Organa.
Padmé hirtelen ráébredt, hogy nem róla, hanem Bonteriről beszélnek.
 – Hagyjuk neki? – kérdezte Mon Mothma. – Talán egyszerűbb lenne átengedni Amidalát.
– Nem kellene alábecsülnie Amidalát – felelte Organa. – Nem hagyná, hogy bárki kihasználja,
és elég okos ahhoz, hogy rájöjjön, ha valaki ilyesmivel próbálkozik.
– Lojális? – kérdezte Mon Mothma. – A Naboo is lojális?
– Úgy vélem, lojális – felelte Farr. – Ahogy a Naboo is. Követni fogják Amidalát.
– Nyíltan meg kellene kérdeznünk – mondta Organa. – Ma este, ha sikerül elválasztanunk a
kísérőitől.
Padmé gyomra összeszorult.
– Ó, ne! – szólalt meg halkan.
– Mi az? – tudakolta Typho.
– Lemegyek.
– Ne ugorj, hanem mássz! – parancsolt rá Typho, jóllehet az ugrás gyorsabb lett volna. – A talaj
túl egyenetlen az ugráshoz.
– Kapcsolatba tud lépni Mariekkel? – mászott le Padmé.
– Ezen a csatornán nem – felelte Typho, majd felnyúlt, és a vállára igazította Padmé lábát,
felmordulva a ránehezedő súlytól. – De átválthatok másikra. Miért?
– Mondja meg neki, hogy találkoznom kell Dorméval és Sabéval az öltözőknél! Organa szenátor
beszélni akar Amidalával, és ebben Sabé nem helyettesíthet, méghozzá ugyanazon okból, amiért
erre a fára sem mászhatott fel. Bízniuk kell bennem, ezért velem kell beszélniük!
Ismét nekitámaszkodott a fának, és olyan eleganciával csusszant le Typho válláról, ahogy
igyekezetében csak tudott. Vagyis meglehetősen kevéssel.
Nem maradt ott, hogy meghallgassa, amíg Typho továbbadja a parancsot, hanem a
legközelebbi lépcsősor felé indult, próbált közönyösen, ám a lehető leggyorsabban lépkedni. Egy
rohanó testőr magára vonta volna a figyelmet, amit Padmé most mindennél jobban el akart
kerülni. Lement a lépcsőn, majd a sivatagi terasz mellett elhaladva elindult vissza a kertek
közepén álló kör alakú szint felé.
Már félúton járt lefelé, amikor beragadt egy csapat lassan sétálgató ithori mögé, akik nem
voltak hajlandóak utat engedni neki. Majdnem öt percébe került, hogy udvariasan utat törjön
magának, addigra azonban már biztosra vette, hogy Organa előtte jár.
Végül sikerült leérnie. Látta, hogy Dormé és Sabé már az öltöző felé tart, és megkockáztatott
egy pillantást a tér túloldalán húzódó lépcsősor felé, mivel úgy vélte, Organa azon ereszkedik
lefelé. Ám sehol sem látta a szenátort, ezért elfoglalta a helyét Amidala mögött, tőle kissé jobbra.
Már majdnem ott voltak.
Organa egészen más irányból érkezett, mint ahogy arra Padmé számított: pontosan előttük
bukkant fel. Már épp beszélgetést akart kezdeményezni Amidalával, amikor ráeszmélt, merre tart
a szenátornő, és balra lépett, hogy utat engedjen neki. Ám közel sem húzódott félre annyira, hogy
az Amidalát kísérő testőr is elférjen mellette, és egy pillanatra szemtől szemben találta magát
Padméval.
Azonnal megtorpant.
Padmé azonban nem állt meg. Kikerülte a szenátort, és követte Sabét az öltözőhöz vezető
utolsó lépcsőfokokon. Mielőtt az ajtó bezárult volna mögötte, halk nevetést hallott.

Tizennegyedik fejezet
Amidala Organába karolva bejárta a vízi kertet. Megcsodálták az elegáns tavakat, amelyeket
bonyolult lebegtetőmezők tartottak a helyükön. Elgyönyörködtek az egyik tavacska csillogó vízén
úszó virágokban, és elidőztek egy fa alatt, amit levelek helyett buborékok borítottak, melyek halk,
sistergő hangot hallattak, ahogy az ágaktól elszakadva a többi terasz felé szálltak. A holo-felvevők
nem zavarták őket, hála a jelzavarónak, amit Organa a derékszíján, köpenye rejtekében viselt.
A séta közben sok mindenről beszélgettek.
– Válogatott társaságnak lehet a tagja, szenátor – mondta Padmé, majd megtorpantak, hogy
utat engedjenek egy nagyobb csapatnak, amelynek tagjai közül néhányan jó estét kívántak
Organának, ám egyikük sem várta meg a választ. – Nagyon kevesen tudják, milyen messzire
hajlandóak elmenni a leghűségesebb testőreim, és eddig csak egyvalaki volt képes magától
rájönni a cserére.
– Azt hiszem, nagyrészt csak a véletlenen múlt – felelte Organa. – Ha nem láttam volna meg önt
abban a pillanatban, abban a fényben, és azzal a kifejezéssel az arcán, akkor sosem ötlött volna
fel bennem ilyesmi.
– Általában jobban tudok uralkodni az arckifejezésemen – vallotta be szomorúan Padmé. – A
tömeg sokkal nagyobb volt a szokásosnál. Szerencsére az egyetlen, ami most kockán forog, az a
szakmai büszkeségem.
– Ki az a bizonyos másik illető? – tudakolta Organa.
– Egy Qui-gon Jinn nevű Jedi volt. – Padmén elsöprő erejű szomorúság lett úrrá, mint mindig,
amikor a Jedi-mesterre gondolt. Qui-gon Jinn mindig türelemmel és megértéssel viseltetett iránta,
és sosem kérdezett tőle többet, mint amennyit Padmé hajlandó lett volna megosztani vele, és
végül mindent feláldozott. – A Naboot védelmezve halt meg, a Kereskedelmi Szövetség elleni
csatában. Hősként tekintünk rá, a Jedi Rend pedig emléket állított neki a Naboon.
– Sajnálom a veszteségét, de el kell ismernem, hogy örülök, amiért ilyen kiváló társaságba
kerülhettem. – Organa egy pillanatra elhallgatott, próbálta kitalálni, hogyan fogalmazza meg a
következő kérdését. – Az élete tényleg olyannyira tele van veszélyekkel, hogy ilyen szélsőséges
óvintézkedésekhez kell folyamodnia, vagy ez valamiféle paranoia?
– Azt hiszem, egy kicsit mindkettő. – Padmé tudta, hogy Panakát a paranoia sarkallta arra,
hogy ilyen ádázul ragaszkodjon a régi hagyományhoz, ám a terv tagadhatatlanul sikeresnek
bizonyult. – De valahányszor kezdem azt hinni, hogy csak paranoiás vagyok, mindig történik
valami.
– Mint például?
– Emlékszik még a második találkozásunkra? – kérdezte Padmé.
Organa nagyot nevetett.
– Rossz bejáraton ment be a szenátus épületébe, és kis híján lebontották!
– Szándékosan küldtek minket oda. – Padmé eleddig a saját hangját használta, most azonban,
mivel komoly témáról volt szó, ismét visszaváltott Amidaláéra. – A NON-egységemet
átprogramozták, hogy odavezessen minket. Ön akkor Cordéval beszélt, míg én az udvarhölgy
voltam, akire még csak rá sem pillantott, bár ez elég megszokott. Akárhogy is, az egészet azért
szervezték meg, hogy végezzenek velem.
– Meglepő, milyen nyugalommal beszél erről – jegyezte meg Organa.
– Mert nem volt éppen a legjobban megtervezett merénylet. Egyébként nem ez volt az első,
hogy az életemre törtek.
– Engem ez csak még idegesebbé tenne – mondta Organa. – De így már megértem, miért van
szüksége ilyen komoly biztonsági óvintézkedésekre. A szenátorok és a politikusok élete elég
bonyolult, de az öné felülmúlja a többségünkét.
– Meghiúsítottam a galaxis egyik legnagyobb kereskedelmi összeesküvését, erre a kitervelői
örökre megharagudnak rám! – felelte szarkasztikusan Padmé.
– Annyi pénztől fosztotta meg őket, amennyit még elképzelni is nehéz. Ráadásul most még
Nute Gunray védelmét is fizetniük kell.
– Van úgy, hogy ez a legkevésbé sem vigasztal – mondta Padmé. – Ön, hogy került oda aznap?
– Gyanúsnak talált? – kérdezett vissza Organa, de nem látszott rajta, hogy megsértődött volna.
– A szenátus kertjében tett séta óta bízom önben – felelte Padmé. – De számos magasan képzett
embert alkalmazok, akiknek az a munkájuk, hogy gyanakodjanak az ismeretlen szenátorokra,
akikkel véletlenül összefutok egy-egy sötét folyosón.
– Épp távoztam az épületből, amikor észrevettem, hogy a kompja átlépi a biztonsági zóna
határát – magyarázta Organa. – Furcsállottam, hogy a NON-egysége nem figyelmezteti, és mivel
nem fordultak vissza, követtem önöket. A kommunikátoron keresztül nem tudtam kapcsolatba
lépni önnel, mivel nem ismertem a személyes hívókódját, ezért nem maradt más választásom,
mint hogy személyesen próbáljam megállítani.
– Ez bizonyosan elegendő lesz ahhoz, hogy Mariek kapitány megenyhüljön ön iránt. Nos, jól
gondolom, hogy szeretne néhány kérdést feltenni nekem?
– A szenátusban a hűség nagyon szövevényes és képlékeny dolog – mondta Organa. – De azért
ennek is vannak bizonyos határai.
– Hogy ne lehessen megtámadni egy szuverén bolygót, és túszul ejteni a lakóit? Nem, várjon!
Ez megengedett, amíg valaki elég szövetségest tudhat maga mellett a szavazáshoz.
 – A Köztársasághoz való hűség mindenek felett áll – felelte Organa, és sikerült nem
atyáskodóan beszélnie, amit Padmé nagyra értékelt. – A demokráciához való hűség.
– No és ha a demokrácia nem viszonozza a hűséget?
– Akkor segíteni kell, hogy a demokratikus folyamatok működése helyreálljon. Tudom, hogy a
szenátus nem lépett elég gyorsan a Naboo ügyében, de amikor a szenátorát kancellárnak jelölték,
a választás idejére minden más vita szünetelt. Ön nagyon is képes a megfelelő módon eljárni.
– Miből gondolja, hogy a jövőben nem szándékozom ezt tenni? – kérdezte Padmé.
– Azok alapján, amiket a Naboo királynőjeként tett – felelte Organa. – Valamint a mostani tettei
alapján. Nem tagja egyik frakciónak sem, és szinte mindegyik bizottságtól távol tartja magát.
– Nemegyszer mentette már meg az életemet az, hogy milyen szövetségeseket választottam.
Nagyon komolyan veszem a döntést, hogy melyik frakciót válasszam. Hogy őszinte legyek,
leginkább az önével szimpatizálok, de nem tudtam, hajlandóak lennének-e bevenni.
– Most már hajlandóak vagyunk rá – mondta Organa. – A szavam sokat nyom a latban, és Mon
is hálás lesz önnek a mai figyelemelterelésért, miután megtudja, hogy szánt szándékkal
gondoskodott erről. Mi ketten Farr szenátorral karöltve gondoskodhatunk arról, hogy ön is helyet
kapjon közöttünk.
Padmé Farrt illetően egy pillanatig sem kételkedett.
– Nem fogok Mina Bonteri után kémkedni – jelentette ki Padmé. – De a vele kötött
barátságomat sem szándékozom feladni. Bár be kell vallanom, én is kíváncsi vagyok arra, min
munkálkodik. De nem fogom jelenteni önöknek, hacsak nem érzem úgy, hogy a helyzet
megköveteli.
– Úgy vélem, ez így nekünk is megfelel – felelte Organa. – Csak annyi kérésem lenne, hogy
ezentúl mindig személyesen tárgyaljon velünk, és ne a dublőrjein keresztül.
– Jogos az igénye – ismerte el Padmé. – Ma este csak azért folyamodtunk ehhez a biztonsági
óvintézkedéshez, mert Mon Mothma velem akarta elterelni a figyelmet a megbeszélésükről. Nem
állt fenn veszély, egyszerűen csak szabadon akartam mozogni.
– Úgy vélem, a hírportálok mostantól sokkal kevésbé találják majd érdekesnek önt. Mon
Mothma a kapcsolatai révén talán segíthet abban, hogy megszabaduljon a riporterektől.
– Még azoktól is, akiket a Kereskedelmi Szövetség leányvállalatai pénzelnek? – kérdezte
Padmé, mivel nem volt biztos benne, hogy Mon Mothma a szenátorként töltött négy éve alatt
ilyen jelentős befolyásra tett volna szert.
Organa kissé döbbenten nézett rá.
– Azért ugye tud aludni tőlük?
– Persze – felelte Padmé. Nem akarta minden titkát kiadni.
– Mon őket is el fogja hessegetni – jelentette ki Organa. – A Chandrilával még a Kereskedelmi
Szövetség is csak óvatosan mer bánni.
– Ezt örömmel hallom – mondta Padmé, bár eltűnődött azon, vajon milyen árat fog még fizetni
ezért. – Visszakísérne a testőreimhez? Dormé sietősen készítette el a hajamat, ezért nagyon
szorosan fogta össze, és kezd megfájdulni tőle a fejem.
– Meglep, hogy egyáltalán tud mozogni ebben a ruhában – jegyezte meg Organa.
– Hosszú évek gyakorlata kell hozzá – magyarázta Padmé. – Emellett gondoljon csak bele,
milyen eszközöket rejthetek el alatta, ha szükséges! Hiszen ön is jelzavarót rejteget a köpenye
alatt.
Nem sokkal azután, hogy Organa visszavezette Padmét a többiekhez, távoztak az estélyről.
Mon Mothma váltott néhány szót Amidalával, megbeszélt vele egy későbbi találkozót, és
megköszönte neki, hogy elterelte a tudósítók figyelmét. Padmé kezet rázott a többi szenátorral,
próbált tudomást sem venni Organa somolygásáról.
Sabé a kertek bejáratánál elvált a többiektől, Padménak azonban sikerült beszélnie vele, még
mielőtt tovatűnt volna.
– Köszönöm, barátom! Azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, hogy arra kértelek, vedd át a
helyemet.
– Szinte már szórakoztató volt – mondta Sabé. – Mivel nem fenyegetett halálos veszély, még
élveztem is a cserét.
– Örülök, hogy minden jól sikerült. Most, hogy Mon Mothma a szárnyai alá vett, remélhetőleg
minden elcsendesedik egy kicsit. Vegyél ki néhány szabadnapot, ha úgy érzed, szükséged van rá!
– Úgy lesz. – Sabé arcon csókolta Padmét, majd eltűnt a Coruscant neonfényektől vibráló
éjszakájában.
Padmé a várakozó Typho felé fordult, és hagyta, hogy az őrmester besegítse a kompba.
– Köszönöm mindnyájatoknak! – mondta a segítőinek, kissé ellazulva a társaságukban. – Most
pedig menjünk haza!
***
Sabé, miközben visszatért a lakásba, úgy érezte, mintha minden egyes idegszála bizseregne.
Mindig ezt érezte, miután a csere véget ért. Amíg csaliként szolgált, a körülményektől
függetlenül mindvégig meg tudta őrizni a nyugalmát. Amikor azonban ismét önmaga lett, minden
érzés egyszerre tört rá, nyugtalansággal töltve el. Ezúttal még éhes is volt, mivel az este során
nem adódott alkalma az evésre, ám úgy döntött, nem áll meg enni útközben.
Továbbra is a legmagasabb harci készültségben volt, és úgy mozgott, hogy a külső szemlélők
könnyen drogosnak vélhették. Gondolatban sorra végigvette az estélyen történteket. Sikerült
átvernie Onaconda Farrt, aki személyesen is ismerte őt! Ráadásul mindezt úgy, hogy közben
Padmé ott állt mellettük! Aztán megküzdött a kamerák és a riporterek szüntelen támadásaival, és
közben egyetlen pillanatra sem rezzent meg. Úgy érezte, bármire képes, és bárki lehetne:
Amidala szenátor vagy a Naboo királynője. Elárasztotta az adrenalin, ezért úgy vélte, a legjobb az
lesz, ha egyenesen hazamegy. Jelenleg még egy drogosnál is rosszabb volt, és kellett valami, ami
visszarángatja a földre.
Amikor belépett az ajtón, a lakásban sötétség honolt, ezért először azt hitte, Tonra nincs
otthon, de aztán észrevett egy pár csizmát, gondosan eligazgatva az ő lábbelijének helye mellett,
és rájött, hogy a kapitány már ágyban van.
Halkan levette a csizmáját, majd lábujjhegyen beosont a konyhába, hogy keressen valami
ennivalót. Épp csak elkezdte átkutatni az egyik szekrényt, amikor fény gyulladt, mire Sabé
riadtan felugrott.
– Tonra! – perdült meg. – Megijesztettél.
– Ezek szerint mindig van egy első alkalom. – Tonra jókora alakját az ajtófélfának támasztva a
lányra szegezte a tekintetét. – Jól vagy?
– Igen. – Sabé feladta a próbálkozást, hogy igazi ételt találjon, és felbontott egy előregyártott
élelmiszercsomagot. Nem volt valami ízletes, de a célnak megfelelt. – Jól vagyok. Padmé is jól
van. Minden rendben van.
– Örömmel hallom. Hiányoltalak a héten.
Sabé a héten egyszer sem lépett kapcsolatba Tonrával. Ez volt a megszokott eljárás, most
azonban azt kívánta, bárcsak kitaláltak volna valamit, hogy ez idő alatt is találkozhassanak, amíg
nincs itthon. Tonra számára alighanem pokoli lehetett, hogy csak várakozhatott, és nem hallott
híreket felőlük.
– Én is hiányoltalak téged – felelte végül. – Olyan könnyű Padmé hatása alá kerülni, de azért
hiányzott az itteni feladatunk.
– Régóta barátok vagytok. Érthető, ha a hatása alá kerülsz, amikor vele vagy.
– Ennél többről van szó. – Sabé az evést befejezve lesöpörte a morzsákat a kezéről. Az
udvarhölgyek közötti köteléket még a bennfenteseknek is nehezen lehetett volna elmagyarázni.
– Szereted őt.
Sabé mozdulatlanná dermedt.
– Persze, hogy szeretem – mondta, majd Tonra szemébe nézett. – A kettőnk kapcsolata
meglehetősen bonyolult. Ha Padmé a halálba küldene, én akkor is engedelmeskednék neki, és ezt
ő is nagyon jól tudja. Sokat dolgoztunk azon, hogy fenntartsunk valamiféle egyensúlyt, bár ezt
sosem sikerült igazán megvalósítani. Amennyire én látom, Padmé mindig a Naboot választaná, én
pedig mindig őt választanám.
– Sajnálom.
Sabé nem állhatta, ha sajnálkoztak rajta, de ami még fontosabb, hogy nem is volt rá szüksége.
– Én a legkevésbé sem sajnálom. Padmé Amidala Naberrie jobb keze vagyok, és mindig az is
maradok, még akkor is, ha egy nap úgy dönt, másfelé folytatja az útját. Semmiért sem cserélném
el a vele való kapcsolatomat.
– Még olyasvalakiért sem, aki téged választana? – kérdezte Tonra, és hatalmas termete
ellenére aprónak és sebezhetőnek tűnt. – Valakiért, aki szeret téged? Vagy legalábbis úgy érzi,
szeretni tudna téged?
 Volt idő, amikor Sabé azonnal véget vetett volna egy ilyen beszélgetésnek. Tonra sosem csinált
nagy titkot az érzéseiből, ám így, hogy nyíltan kimondta, Sabé számára minden egészen másnak
tűnt. A királynő szolgálatában állva nehezen tudott volna fenntartani egy ilyen kapcsolatot, de
mostanra nagyon megváltozott a helyzet, még ha a saját érzései nagyrészt változatlanok is
maradtak.
– Nos, az a helyzet, hogy nem kell döntenem kettőtök között. A döntés már megszületett. –
Sabé közelebb lépett a férfihoz. – Rajtad áll, hogy a része akarsz-e lenni.
Még egyetlen lehetséges partnerével sem volt ennyire őszinte. Bár Tonra már így is számos
tekintetben a partnere volt, ami igencsak sokat számított. Sabé talán ezért is viselkedett vele
ilyen nyíltan. Azt akarta, hogy Tonra tudja, mire vállalkozik, és hirtelen ráeszmélt, hogy szeretné,
ha ez nem tántorítaná el a kapitányt.
A férfi meg sem moccant, ezért Sabé odalépett hozzá, és a közvetlen közelében állva várta,
hogy döntsön.
– Azt hiszem, szeretném megpróbálni – szólalt meg végül Tonra.
– Remek! – Sabé a tunikája nyakánál fogva közelebb húzta magához őt, és megcsókolta. Csak
próbának szánta, hogy lássa, tényleg működhet-e a dolog, ám szinte azonnal valami sokkal több
bontakozott ki kettejük között. Tonra átölelte Sabé derekát, majd kezét a hátára csúsztatva
magához szorította. Aztán kissé hátrább húzódott, hogy levegőt vehessen, ám egy pillanat
elteltével gyengéden végigcsókolta a nő nyakát, és ahogy az egyenruha gallérjai közé ért, Sabé
óhatatlanul is felsóhajtott. Éppúgy érezte, mint hallotta a férfi nevetését.
Tonra ismét az ajkaira szorította az ajkait, ezúttal jóval követelőzőbben. Sabé, bár neki is akadt
követelnivalója, hagyta, hogy a férfi hátraterelje a pulthoz, és kezét a csípője köré fonva
felemelje, felültetve a szélére.
– Jobb így, hogy kellően magasan vagy – jegyezte meg Tonra, miután a lány köréje fonta a
lábait.
– Hallgass! – felelte Sabé, bár a férfinak igaza volt, mivel így már egyetlen mozdulattal
lehúzhatta róla a tunikát.
– Mondd csak, mennyi próbálkozást tervezzek a közeljövőben? – kérdezte nevetve Tonra,
miközben elkezdte kicsatolni az egyenruha szíjait. Jól tudta, hol vannak, ezért gyorsan haladt, bár
a figyelmét kissé elterelte, hogy minden egyes kicsatolt szíj egy kicsit többet fedett fel a lányból.
Sabé a férfi övével bajlódva elmosolyodott.
– Majd szólok, ha azt akarom, hogy hagyd abba.
Jó ideig ez volt az utolsó teljes mondat, ami kettejük között elhangzott.

Negyedik rész
Amidala divatja új színt hoz az építőanyag körüli talányba
A kissé nehézkes kezdet után Padmé Amidala, nabooi szenátor láthatóan kezd beilleszkedni a
galaktikus politikába. Immár több rangos bizottság tagjaként az egykori királynő nem csupán a
saját, hanem más népek nevében is hallatja a hangját, méghozzá a leginkább dicséretre méltó
módon: segít nekik fedelet építeni a fejük fölé.
Olyan nevezetes szenátorokkal karöltve, mint a chandrilai Mon Mothma és a rodiai Onaconda
Farr, az ifjú Amidala a galaxis szolgálatába állt, ám ízléses és tradicionálisan elegáns öltözködési
stílusával továbbra is tisztelettel adózik szülőhazája előtt. Amidala pontosan az az új arc, akire a
szenátusnak szüksége volt.
A szóbeszédek, miszerint a szektorban kalózok vannak, ezúttal teljesen alaptalanok.
TriNebulon Hírek
 Tizenötödik fejezet
Amidalának a Galaktikus Köztársaság szolgálatában töltött következő hat hónapja sokkal
simábban telt. Az új szövetségeseinek köszönhetően több bizottságba is meghívták, az
indítványok pedig, amelyek beadásában segédkezett, valódi figyelmet kaptak. Bár ő maga
egyelőre egyetlen indítványt sem adott be, azt vette észre, hogy mivel olyan emberekkel dolgozik
együtt, akiket kedvel, nincs ellenére a támogatói szerep, főleg, mert úgy tűnt, a
törvényjavaslataik többségét érvényre tudták juttatni.
Nem mindenben értett egyet Mon Mothmával, és nemegyszer hosszasan vitatkoztak az
irodájukban. Padmé csodálta a chandrilai szenátor erőszak-ellenességét, de mivel a múltban
erővel kellett megvédenie az otthonát, sokkal könnyebben fogadta el a nyílt konfliktus
lehetőségét. Bár tudta, hogy a Naboo nem minden lakója értene egyet vele. A népe majdnem
ugyanolyan büszke volt a pacifizmusára, mint a művészetére, ám a Kereskedelmi Szövetség
inváziója és a jóval militaristább gunganekkel kötött szövetség kissé megváltoztatta a nézeteiket.
Mon Mothma rosszallóan tekintett erre, és minden alkalmat megragadott, hogy vitába
szállhasson Padméval az ügyet illetően.
– Tehát fegyverezzük fel a teherhajókat? – kérdezte Mon Mothma az egyik alkalommal, amikor
a hipertérútvonalak mentén zajló kalózkodásról értekeztek.
Cordé jóslata ellenére a kalózkodás ügyében nem alakult bizottság, ám a kalózok általános
fenyegetést jelentettek minden szállítmányozással kapcsolatos törvényjavaslatra. Nagyon
finnyásan válogatták meg a célpontjaikat, és úgy tűnt, készek észszerűtlen kockázatot is vállalni,
hogy építőanyagokat, élelmiszert és más létfontosságú cikkeket szállító konvojokat támadjanak
meg. Elméletileg nem voltak olyan erősek, hogy ilyen mérvű támadásokat indítsanak, ennek
ellenére mégis megtették. Padménak kezdett kissé gyanús lenni az ügy, de nem volt elég biztos a
sejtéseiben ahhoz, hogy egy esetleges bizottsági ülésen kívül hangot adjon ennek.
– Ha még emlékszik, azt javasoltam, hogy köztársasági hadihajókkal védelmezzük a kiemelt
célpontokat – felelte hűvösen Amidala. Tudta, hogy Mon Mothma fel szeretné szítani a vitát, ám a
tanácsadók és bizalmasok előtt luxus lett volna olyan hevesen vitázni, ahogy arra a szenátus
gyűlésterme lehetőséget adott.
– No és ha a kalózok nagyobb csapatba szerveződnek? – kérdezte Mon Mothma.
– Lehet, hogy úgy legalább lehetőségünk nyílna lecsapni rájuk – mondta Padmé. – Mert úgy
tűnik, a kisebb rajtaütéseik alkalmával használt útvonalaikat még kutasz-droidokkal is túl nehéz
felderíteni. Egy nagyobb támadást azonban könnyebben vissza lehetne követni.
– Ez túl nagy kockázattal járna – kezdte Mon Mothma, Organa azonban a szavába vágott.
– Azt hiszem, egy kissé eltértünk a tárgytól! Ha még emlékeznek, arról beszéltünk, hogyan
lehetne a leghatékonyabban kihasználni a Malastare üzemanyag-utánpótlási ajánlatát, hogy
megkönnyítsük a tartós-beton Coyertire való szállítását.
Visszatértek a kevésbé heves vitához, ám Padmé nem először vélte úgy, hogy halvány mosoly
nyomait látja Mon Mothma arcán. Nem lepte volna meg, ha így lenne. A Naboo ionfegyvereiről
folytatott heves szóváltásoktól eltérően Padmé ezekben a vitákban kedvét lelte. Az, hogy
olyasvalakivel vitatkozhatott, aki a legtöbb kérdésben egyetértett vele, segített neki abban, hogy
kitapasztalja, miként nyomatékosítsa az álláspontját. Padmé gyorsan tanult, és arra is felfigyelt,
hogy Mon Mothma a legtöbb vita során kezdetben mindig szélsőséges véleményt képviselt, majd
lassan a középút felé mozdult, ahogy kölcsönös engedményeket tettek. Padmé jól tudta, hogy
mielőbb a mesterévé kell válnia az efféle egyezkedéseknek, ám ez nem ment könnyen. Nehezen
tudta a gyakorlati sík helyett tisztán elméleti síkon folytatni a vitákat. Nem volt ínyére, hogy az
ellenkezőjét mondja annak, amit gondol, még ha ezzel sikerült is megegyezésre jutni.
– Szerintem ez nem akkora szörnyűség – mondta Onaconda Farr, amikor Padmé egy gyenge
pillanatában elmondta a családja régi barátjának, milyen bizonytalanság gyötri. Farr elég okos
volt ahhoz, hogy tudja, Padmé ezúttal nem úgy beszélt vele, mint egy másik szenátorral, hanem
mint a családja régi barátjával, ezért igyekezett ennek megfelelő tanáccsal szolgálni. – Nem vagy
naiv. Tisztában vagy azzal, mely témákban vagy járatlan, ami több mint amennyit én el tudok
mondani magamról. Az, hogy őszinte és becsületes vagy, nem tesz rossz szenátorrá. Meg fogod
találni a kellő egyensúlyt.
– Mi lesz, ha nem tudom elég gyorsan megtalálni?
 – Rengeteg időd van – mondta Farr, ám Padmé nem volt biztos benne, hogy igaza van.
Sabé jelentései szerint Padmé nyilvános megítélése sokat javult. A Coruscanton senki sem
törődött igazán a szenátus munkájával, a HoloHálózat híradásait azonban szinte mindenki
olvasta, és Amidala továbbra is gyakori téma maradt, bár most már egészen más hangnemben
írtak róla. Korábban kritizálták a ruháit, amiket egy fiatal arisztokrata üres cifraságainak
neveztek, míg most arról értekeztek, hogy az öltözködése a hagyományok iránti tiszteletét
hivatott kifejezni, illetve azt a célt szolgálja, hogy bemutassa a nabooi szokásokat a fővárosnak.
Többé nem ócsárolták a személyiségét. Bár ez is frusztrálónak bizonyult, mivel a HoloHálózat
tudósításai ugyanazon témákkal foglalkoztak, csak most más szemszögből számoltak be róluk.
– Nos, legalább egy kicsit könnyebb lett a dolgunk most, hogy Mon Mothma osztja a lapokat –
jegyezte meg Sabé.
– Ez annyira értelmetlen! – vetette ellen Padmé. – A hírszolgáltatóknak pártatlannak kellene
lenniük, és nem ilyen korruptnak. Ehelyett manipulálják az igazságot, és befolyásolják az
emberek rólunk alkotott véleményét. Mi lesz, ha összerúgom a port Mon Mothmával? Akkor ott
leszünk, ahonnan indultunk! Bár nem hiszem, hogy ő is olyan bosszúálló természetű lenne, mint
Nute Gunray.
– A hírszolgáltatóknak is pénzt kell keresniük valahogy – mondta Sabé. – Ha akarod,
megpróbálhatod kitalálni, hogyan vezesd az orránál fogva a médiát, de mindketten tudjuk, hogy
más terveid vannak.
Sabé ezzel fájó pontra tapintott. Palpatine kancellár indítványa, amivel rá akarta bírni a
Köztársaságot, hogy tegyen lépéseket a rabszolgaság ellen, csak hosszú hónapok elteltével került
a szenátus elé, és olyan erőtlennek bizonyult, hogy Padmé úgy vélte, akkor sem lett volna hatása,
ha megszavazzák. De mivel amúgy sem kapott elég szavazatot, visszasüllyedt a bizottság
szintjére. Padmé igyekezett nyomon követni a fejleményeket, ám távol tartotta magát Palpatine
bizottságától.
– Nem kelthetjük azt a látszatot, hogy a Naboo túlságosan is belekeveredett az ügybe,
kedvesem – mondta a kancellár, miután Padmé a sikertelen szavazást követően ismét
megkérdezte tőle, csatlakozhatna-e a bizottsághoz. – Ez az ára annak, hogy a bolygónknak egy
szenátora és egy kancellárja is van. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy képviseljem a
nézeteit, mivel jól tudom, milyen fontos önnek ez az ügy, de attól tartok, ha nyilvánosságra
kerülne, hogy együtt dolgozunk egy ilyen radikálisnak mondható törvényjavaslaton, akkor csak
újabb akadályokat gördítenének elénk.
Padmé nem teljesen értett egyet vele, de tisztelte Palpatine álláspontját, és megbízott benne,
ezért egyelőre annyiban hagyta az ügyet. Ennek ellenére óhatatlanul is tovább töprengett rajta,
és jegyzeteket készített arra az alkalomra, amikor majd nyilvánosan is felszólalhat a kérdésben.
Az akadályok ellenére Padménak sikerült elég jól megtalálnia a helyét a szenátus különféle
méltóságai között. Clovis szenátor meg-megállt Padmé irodájánál – Mariek legnagyobb
bosszúságára mindig bejelentés nélkül –, hogy beszélgessen vele, de nemigen akadt átfedés az
ügyeik között. Clovis a Bankár Klán érdekeltségeit tartotta szem előtt, és Padmé nem hitte, hogy
a saját vagy a Scipio érdekei valaha is eltértek volna a bankétól.
– Nagyon okos fickó – jegyezte meg Cordénak az egyik délután, Clovis távozását követően.
Mariek, miután kikísérte a fiatalembert, halkan zsörtölődött, hogy mi lenne, ha legközelebb előre
bejelentkezne. – De nem hiszem, hogy valaha is önállóan fog cselekedni.
– Nem mindenki tud úgy kommunikálni, mint te – mondta Cordé. – Valakinek követnie is kell a
többieket, különben a szenátus még zajosabb lenne, mint amilyen.
– Lehet. – Padmé úgy vélte, egy szenátor nemigen van a többiek hasznára, ha csak másokat
követ. Még a Kereskedelmi Szövetség képviselője, Lott Dod is fel szokott szólalni, jóllehet nem
volt több Nute Gunray bábjánál, Padmé pedig a legkevésbé sem bízott meg a szavaiban.
A kezdetben történtek ellenére, ahogy közeledett az ülésszak vége, és a szenátorok közül
sokan készülődni kezdtek, hogy a szünet idejére visszatérjenek a szülőbolygójukra, Padmét egy
kis büszkeség töltötte el, amikor arra gondolt, mi mindent sikerült elérnie, mióta megérkezett a
Coruscantra. Nem rendelkezett olyan kapcsolatokkal és tekintéllyel, mint Palpatine, amikor
szenátor volt, de elég jól elboldogult.
Segített Dorménak befejezni a csomagolást, majd felpakolták a teli dobozokat a szállítólapra,
hogy R2-D2 kivihesse őket az előcsarnokba, ahol Cordé a berakodást felügyelte. A ruhák és a
különféle ékszerek elpakolása megnyugtató feladatnak bizonyult. Padmé már kezdte hiányolni a
kétkezi munkát, pedig a Naboo minden lakóját megtanították arra, hogy képesek legyenek
értékelni.
De bármilyen jól alakultak is a dolgok a Coruscanton, akadt valami, ami egyre inkább
nyugtalanította. Bár mindössze nyolc hónapja szolgált szenátorként, azon kapta magát, hogy
kezdi mindinkább a magáénak érezni Amidala személyiségét. Sokkal jobban, mint ahogy
királynőként a magáénak érezte. Királynőként tudta, hogy az uralkodásának ideje egyszer véget
ér, és Padmé Naberrie-nak vissza kell térnie a nép közé, hogy a saját életét élje. Most azonban
ráeszmélt, hogy Amidala örökre szenátor maradhat. A szenátori megbízatásnak nem volt
időkorlátja, és Padmé tudta, hogy jó abban, amit csinál. Ám valahányszor meg kellett alkudnia az
eszméivel, vagy hazudnia kellett a nagyobb jó érdekében, úgy érezte, a poszt teherként nehezedik
rá. Nem volt biztos benne, hogy valóban olyan jövőt akar-e magának, amit tettek helyett
szavakkal épít fel.
Úgy érezte, az új Amidala is csupán egy szerep, amit eljátszik. Mint mindig, most is örült, hogy
az embereket szolgálhatja, és kissé önző módon ugyan, de elégedettséggel töltötték el a
győzelmek, amiket a szenátus gyűléstermében segített kivívni. Ám tudta, hogy ennél többet is
elérhet, és életében először valóban el is akarta érni. Csak az akaraterején múlt, hogy egyszerű
polgárból hercegnővé, majd királynővé, és végül szenátorrá vált. Nem tudhatta, mi minden
rejtezhet még benne. Épp erre a szünetre volt szüksége. Végre jutott egy kis ideje arra, hogy
meglátogassa a családját, beszéljen a királynővel, és ismét átgondolja a jövőjét.
Dormé épp csak elcsomagolta a ruhatár utolsó darabjait, amikor a kommunikátor sípolni
kezdett. Padmé elküldte az udvarhölgyet, hogy egyedül tudja fogadni a hívást, és a holo-kijelzőt
aktiválva Organa szenátor alakja jelent meg előtte.
– Örülök, hogy sikerült még a távozása előtt elérnem, Amidala szenátor.
– Talán valami vészhelyzet adódott? – Padmé próbálta leplezni a neheztelést, amit azon
lehetőség miatt érzett, hogy talán maradnia kell. Elvégre ez is a munkájával járt.
– Nem, semmi ilyesmi – mondta Organa. – A feleségem, az Alderaan királynője elnézést kér a
késői meghívásért, de szeretné, ha ellátogatna hozzánk, mielőtt visszatér a Naboora. Tudja, hogy
még nem indult útnak, és örömmel vennénk, ha a kísérőivel együtt el tudna jönni.
– Megtiszteltetés lenne a számunkra. – Padmé a „királynő” szó hallatán puszta megszokásból
ismét visszatért a régi, formális viselkedéséhez. – Kaphatnék egy kis időt, hogy tudassam az ügyet
a kísérőimmel? Régóta távol vannak már az otthonuktól, és nem szeretném túlságosan leterhelni
őket.
– Természetesen – felelte Organa. – Holnapig nem indulok útnak.
Miután elköszöntek egymástól, Organa megszakította a kapcsolatot. Ám mielőtt Padmé
felállhatott volna, hogy távozzon, újabb hívás érkezett, méghozzá olyan kóddal, amit nem
hagyhatott figyelmen kívül. Mély lélegzetet vett, és fogadta a hívást.
– Remélem, nem várakoztattam meg, Palpatine kancellár! Épp egy másik hívást intéztem.
– Ugyan már, kedvesem! Önre mindig van időm.
Ez persze távolról sem felelt meg a valóságnak, mivel a kancellár idejét a munkája miatt
pontosan beosztották, Padmé azonban értékelte a gesztust.
– Miben lehetek a segítségére, kancellár?
– Azt remélem, hogy a hazatérésekor talán meg tudná osztani néhány észrevételemet Réillata
királynővel.
– Örömmel – felelte Padmé. – De mielőtt visszatérnék a Naboora, előbb egy hétre ellátogatok
az Alderaanra, ezért talán nem árthat, ha közvetlen üzenetet is küld neki.
A holo-beszélgetések alkalmával gyakran tűnt úgy, hogy Palpatine valami másra is figyel.
Padmé úgy vélte, ennek az lehet az oka, hogy a kancellár irodáját állandóan elárasztották az
információk, ezért szinte mindig meg kellett osztania a figyelmét. Az iménti szavak hallatán
azonban hirtelen minden figyelmét Padméra összpontosította, aki azon kapta magát, hogy
megborzong.
– Nem is tudtam, hogy ilyen közeli kapcsolatba került Bail Organával.
– A meghívást a királynőtől kaptam – magyarázta Padmé, bár nem tudta, hogy ez miért
számítana. – Úgy akar beszélni velem, mint egykori uralkodóval, és nem mint szenátorral.
– Értem – mondta Palpatine, és Padmé szinte látta, ahogy a kancellár gondolkodik, bár azt nem
tudta, mire jutott. – Ez esetben közvetlen üzenetet küldök Réillata királynőnek. Ám kérem, adja át
üdvözletemet a szüleinek és a húgának, amikor hazatér!
 – Természetesen.
A kancellár alakja megremegett, majd minden további szó nélkül eltűnt.
Padmé egy pillanatra megengedte magának, hogy elöntse a színtiszta harag, átadva magát az
érzésnek, ahogy szétárad az ereiben. Sem pénzzel, sem politikailag nem tudott segíteni azokon,
akiket rabszolgasorba taszítottak, pedig ez volt az a két terület, ahol a legnagyobb befolyással
bírt, ám ez még ahhoz sem bizonyult elegendőnek, hogy a kancellár illően elköszönjön tőle.
Rátört a kétségbeesés, és most állt a legközelebb ahhoz, hogy feladja.
Végül kikapcsolta a kommunikátort, és mély lélegzetet véve kiment az étkezőbe.
A hatalmas ablakokon át csodás kilátás nyílt a városra, amit azonban most olyan pára ült meg,
hogy a közlekedési útvonalakon kívül szinte semmit sem lehetett látni.
Általános hívást intézett az udvarhölgyekhez és a testőrökhöz, arra kérve őket, hogy amint
lehet, csatlakozzanak hozzá. A legtöbben szinte azonnal megjelentek, Cordét azonban egy kicsit
késleltette a leszállóhelynél ráháruló munka.
– Meghívtak minket az Alderaanra – mondta bevezetésként Padmé. – A meghívás
mindnyájunknak szól, méghozzá egy olyan rövid látogatás alkalmára, amire még a hazatérésünk
előtt sort kellene kerítenünk. Szerettem volna megvitatni veletek az ügyet, mivel tudom, hogy
mindnyájan ugyanúgy várjátok a hazatérést, mint én, és nem szeretnélek a kelleténél tovább
elszakítani titeket a családotoktól. – Egy kicsit belehasított a bűntudat. Bármennyire is szerette
volna elfogadni a meghívást, a húga csak néhány napja adott életet a kislányának, és Padmé alig
várta, hogy láthassa őket. Ugyanakkor óhatatlanul is eltöprengett azon, milyen előnyökkel járna
az alderaani látogatás. Úgy tűnt, mindig elbizonytalanította, ha választania kellett a család és a
kötelesség között.
– Örömmel elviszlek bárhova, ahova menned kell – mondta Varbarós. – Még úgysem jártam az
Alderaanon.
– Köszönöm. – Padmé végigpillantott az előtte állókon, és nem a szenátorukként, hanem a
barátjukként szólt hozzájuk. – Legyetek őszinték!
Cordé összenézett Dorméval, aki Typho karjára tette a kezét.
– Önnel tartunk, szenátor – mondta Typho. – Esetleg még egy testőrrel, kapitány?
– Én is jövök – szólalt meg Versé, mielőtt a nagynénje bármit mondhatott volna.
Padmé és Mariek egymásra nézett. A testőr kapitány már hónapok óta nem látta a férjét.
– Rövid látogatás? – kérdezte Mariek.
– Igen – felelte Padmé. – Nem lesz hosszabb egy hétnél.
– Rendben van – mondta Mariek. – Typhón és rajtam kívül az összes testőr visszatér a Naboora,
míg mi elmegyünk az Alderaanra, hogy Varbarós megnézhesse magának az egész bolygót.
– Köszönöm – Padmé Cordé felé fordult. – Rendezni tudnánk a csomagokat útközben? Nem
akarok még több munkát zúdítani a nyakadba, de egy királynőt készülünk meglátogatni, ezért elő
kell ásnunk néhány protokolláris ruhát, és tudom, hogy azok a csomagok alján vannak.
– Elboldogulunk a feladattal – felelte Cordé. – Készítettem leltárt, ezért ha elő kell keríteni
valamit, Artu gyorsan meg tudja majd találni, melyik ládában van.
– Remek! Köszönöm, hogy ilyen megértőek vagyok. Organa szenátor nagyon segítőkész volt,
ezért úgy vélem, ez a meghívás épp annyira az ő ötlete is, mint a feleségéé. Örülök, hogy
elfogadhatom, és tudom, hogy ezt nektek köszönhetem. – Padmé a hazainduló testőrök
mindegyikével váltott néhány szót, aztán visszatért a szobájába, hogy kapcsolatba lépjen
Organával és tájékoztassa a döntéséröl.
Organa átküldte a pilótája repülési terveit, és tudatta, mikor indul útnak, majd azzal búcsúzott,
hogy reméli, mihamarabb találkoznak.
Padmé a hívást befejezve elővette a személyi adó-vevőjét, hogy kapcsolatba lépjen Sabéval.
– Egy kissé változott a terv – mondta Padmé, amikor felbukkant előtte a barátja holo-képe. –
Semmi drasztikus, csak meghívtak minket az Alderaanra.
– A szenátor?
– A felesége, a királynő – magyarázta Padmé. – De úgy vélem, az ötlet a szenátortól
származhat. A királynő máshogy nem tudhat rólam, csak a férjétől.
– Ez mennyiben befolyásolja a mi ütemtervünket? – Sabé és Tonra szintén arra készültek, hogy
visszatérjenek a Naboora, bár egymagukban szándékoztak utazni.
– Tervezek néhány változtatást a következő ülésszakra – felelte Padmé. – A részleteket a
Naboon is megbeszélhetjük, de ha akarsz, velem tarthatsz az Alderaanra. Tonra is jöhet.
 Rövid csend szállt alá, ahogy Sabé átgondolta a hallottakat. Padmé tudta, hogy a barátja azt is
hallotta, amit nem mondott ki. A Coruscant nem bizonyult olyan veszélyesnek, ahogy arra
számítottak, ezért Sabé jobban is eltölthette az idejét annál, mint hogy Tsabinként szellemeket és
adattörőket üldözzön a hírportálok között.
– Jó volna, ha egy kicsit ismét önmagam lehetnék – mondta végül Sabé és szerintem Tonra sem
panaszkodna a kitérő miatt, ha ezzel ismét szenátori testőrré válhatna.
– Nem hiszem, hogy éberen kellene majd őrködnie – felelte Padmé –, de mindig szívesen látom
őt.
Sabé oldalra lépett, a holo-kivetítőn pedig Tonra bukkant fel, aki valószínűleg mindvégig ott
állt mellette. Padmé tudta, hogy Sabé valószínűleg amúgy is elmondott volna neki mindent, így
valóban sokkal egyszerűbbnek tűnt, hogy Tonra is ott legyen a beszélgetésnél. Bár a gardrób
kissé zsúfolttá vált, úgy tűnt, nincs ellenükre egymás közelsége, és az sem igazán érdekelte őket,
hogy ezt Padmé is látja rajtuk.
– Nincs ellenemre a kitérő – jelentette be Tonra. – Üzenhetnék majd a királyi csillaghajóról a
családomnak? Nemigen tudtam velük kapcsolatba lépni, és szeretném tájékoztatni őket a
késlekedésről.
– Természetesen – felelte Padmé.
Miután Sabé visszalépett a holo-adó-vevőhöz, Padmé megosztotta vele az úttal kapcsolatos
részleteket. Úgy döntöttek, a legjobb lesz, ha Sabé és Tonra még aznap este, sötétedés után
átmennek a rezidenciára, így másnap a többiekkel együtt fel tudnak szállni a hajóra. Miközben
végigvették a tervet, Padmé érezte, hogy a paranoia ismét végigkúszik a gerincén, ám igyekezett
figyelmen kívül hagyni. Quarsh Panaka sosem tudta lecsillapítani ezt az érzést, még akkor sem,
amikor nem fenyegette őket közvetlen veszély, és bár ezzel számos életet megmentett,
mindennek megvolt a maga ára. Padmé nem akarta vakon követni a példáját.
A megbeszélés végeztével Padmé elköszönt – a szokásosnál jóval lelkesebben, hiszen
hamarosan ismét mind együtt lehetnek –, és bontotta a kapcsolatot, majd tájékoztatta a házi
droidokat arról, hogy még két fő érkezik a rezidenciára, akiknek hálóhelyre, valamint vacsorára
és reggelire lesz szükségük. Aztán írt a szüleinek és a királynőnek, értesítve őket a késlekedésről
és annak okáról.
Egyszer csak Dormé dugta be a fejét az ajtón.
– Versé megtanít minket csalni a szabakkban. Te is jössz?
– Örömmel! – felelte Padmé. Bár elég jól ismerte a szokásos trükköket, lehetségesnek tűnt,
hogy Versé mutatni tud valami újat, és amúgy sem szeretett nemet mondani, ha alkalma nyílt
arra, hogy a barátaival töltse az időt.

Tizenhatodik fejezet
Az Alderaan a bolygó körüli pályáról alátekintve kék és zöld színben pompázott, míg az
atmoszférában fehér fellegek gomolyogtak, eltakarva a felszínt. Bár ökológiai szempontból
hasonlított a Naboohoz, a két bolygót még ilyen távolságból sem lehetett összetéveszteni,
ráadásul az Alderaannak nem volt holdja. A bumeráng alakú nabooi királyi csillaghajó a leszállási
engedélyre várt, így a fedélzetén lévőknek elég idő állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy alaposan
megnézzék a bolygót. Ahogy az Alderaan forgott, a hajó az éjszakai oldalára került, így már
végképp nem lehetett volna összetéveszteni a Nabooval, mivel a nagy településeket jelző fények
jól megkülönböztethetővé tették a két bolygót.
– Megkaptuk a leszállási engedélyt – jelentette Varbarós Sabénak és a hallótávolságban
levőknek.
Sabé az út nagy részét a pilótafülkében töltötte, figyelve Varbaróst, ahogy a műszereket kezeli.
Tudta, hogy Padmé örül, mert láthatja, de még nem ismerte elég jól az új udvarhölgyeket, és nem
akart az útjukban lenni, miközben az uralkodói látogatásra készülődnek. Már több, mint egy éve
nem járt J-osztályú űrhajó fedélzetén, és élvezte, hogy újra megismerkedhet a műszerekkel és
Varbarósszal.
Sabé éppen azt mesélte, hogyan szabadította ki Tonrát a hírforrásuk, Kooib-s Guvat, a holo-
tudósító karmai közül, amikor az alderaani irányítótorony megadta nekik a leszállási engedélyt.
Nézte, ahogy Varbarós szakértő módon vezeti a leszállóhely felé a hajót. A bolygó éjszakai oldalát
megkerülve a felkelő nap zónájában landoltak, és bár a nap a hátuk mögött ragyogott, a
leszállóhely jól látszott a kora reggeli fényben. Varbarós pedig olyan finoman tette le a gépet,
hogy Sabé csak a kijelzőknek köszönhetően vette észre, hogy leszálltak.
– Köszönjük, Varbarós! – mondta Sabé. – Ne keveredj túl nagy bajba, amíg mi a palotában
vagyunk!
– Majd igyekszem – felelte Varbarós, aki a fedélzeten szándékozott maradni, jóllehet szabadon
mozoghatott volna a bolygó felszínén.
Sabé, az egyszerűség kedvéért ismét testőrnek öltözve, a pilótafülkét elhagyva a leszálló
rámpához ment, ahol Typho és a szintén egyenruhába öltözött Tonra várt rá.
Miután a rámpa leereszkedett, lesétáltak rajta, hogy elfoglalják a helyüket. Sabé hallotta,
ahogy az ajtó szisszenve kinyílik a háta mögött, és tudta, hogy Padmé megérkezett.
Padmé Cordéval és Versével az oldalán bukkant elő, míg Dormé és Mariek mögöttük lépkedett.
Az udvarhölgyek kékbe és szürkébe öltöztek, a csuklyájukat pedig leengedték, a bolygó
uralkodója iránti tisztelet jeleként. Padmé ruhája több tucat rétegből állt, amelyek a bíbor
különféle árnyalataiban játszottak, a színek egyedülálló összetettségét kölcsönözve neki. Bár a
szövet látszólag könnyedén mozgott, ahogy Padmé lesétált a rámpán, a ruha valójában kissé
nehezebb volt, mint amilyennek látszott, ezért nem okozott gondot a viselése. A vállrész szorosan
a testhez simult, míg a nyak vonalát a ruhához illő díszítés szegélyezte, azt a benyomást keltve,
mintha egy bíborszínű felhő ereszkedett volna alá Padmé vállaira. A haját leengedték, bár itt-ott
feltűzték a Coruscantról hozott fehér virágokkal. Az udvarhölgyek akár mynockokat is viselhettek
volna a nyakukban, akkor is csak egy futó pillantást vetettek volna rájuk.
A királynő nem volt ott az üdvözlésükre felsorakozott csoportban, ám Padmé nem is számított
erre, mivel a Naboo uralkodójaként ő is csak nagyon ritkán fogadta a tróntermen kívül a
látogatókat. Tudta, hogy a helyi szokások sok mindenben eltérnek, de ismerősnek találta a
helyzetet, amitől jóval kellemesebben érezte magát. Ráadásul nem politikai látogatásra jött,
hanem pihenni, és már alig várta, hogy elkezdődjön a szünet.
A királynő helyett Organa szenátor fogadta őket, az oldalán őrök kis különítményével, akiket
láthatóan kizárólag a ceremónia kedvéért sorakoztattak fel, mivel Padmé alaposabb megfigyelés
után sem látott náluk fegyvert. Tudta, hogy az Alderaan éppolyan békés, mint a Chandrila, ennek
ellenére számított egy kis erőfitogtatásra.
– Üdvözlöm az Alderaanon, szenátor! – köszöntötte Organa, miután Padmé és a kísérete
lesétált a leszállóhelyre.
– Köszönöm! Gyönyörű a szülőbolygója.
Organa elmosolyodott.
– Jöjjön! Tudom, hogy nem azért tette meg az utat, hogy velem találkozzon.
– Azt azonban el kell ismerni, hogy az utóbbi időben elég gyakran találkozunk – mosolygott
vissza rá Padmé.
Organa ugyanolyan könnyed nyugalommal beszélt, mint amikor az irodájában találkoztak, hogy
megbeszéljék a szenátus ügyeit. Padmé örömmel vette a közvetlenségét, bár nem tudta, hogy ez
csak Organa természetéhez tartozik-e, vagy az Alderaanon sokkal lazábban veszik a
formaságokat. Arra számított, hogy egy öröklésen alapuló monarchiában sokkal szigorúbban
ragaszkodnak a formaságokhoz, de tudta, hogy a szokásos ceremóniák véget-értével ez úgyis ki
fog derülni. Cordéval és Versével a nyomában követte Organát a siklóhoz. A többiek egy másik
járművel fogják követni őket.
A siklók sebesen indultak meg a palota felé, bár korántsem diktálva olyan nyaktörő iramot,
mint ami a Coruscant légi forgalmát jellemezte. A palota körül valójában nagyon gyér volt a
forgalom. Padmé fákkal szegélyezett széles sugárutakat látott, és úgy tűnt, leginkább gyalog
közlekednek rajtuk. A korai időpont ellenére Padmé sok embert látott odalent, ahogy az utak
mentén állva vagy a kertekben üldögélve, kisebb csapatokban beszélgettek.
– A légi forgalom a palotától távolodva felerősödik – felelte Organa, miután Padmé hangot
adott az észrevételeinek. – Ez különösen a leszállóhelyek körül igaz. De amennyire csak lehet,
próbálunk ügyelni arra, hogy a kilátás zavartalan legyen.
– Meg tudom érteni az okát – mondta Mariek. – Igazán csodálatos a látvány.
– Egy kicsit az otthonomra emlékeztet – jegyezte meg Cordé. – Csak nálunk a hegyek
lankásabbak, és a fővárost vízesések övezik.
 – Láttam holo-felvételeket róla – mondta Organa. – A Naboo is gyönyörű hely, de úgy vélem,
mindannyian elfogultak vagyunk az otthonunkat illetően.
Miután a sikló leereszkedett egy apró leszállóhelyre, mindnyájan kiszálltak. Organa bevezette
őket a palota főkapuján, majd a trónterem felé indultak.
A palota folyosói hívogatóan szélesek voltak; nem úgy alakították ki őket, hogy félelmet
keltsenek vagy az uralkodó hatalmát éreztessék. A galaxis hatalmasságai szerettek felfelé
építkezni, vakon törve az ég felé, újabb és újabb szint emelésével leplezve az alant elkövetett
bűneiket. A szélesen elnyúló épület azonban nyitottságot és őszinteséget, sőt mi több, jóindulatot
sugallt.
Végül megérkeztek a trónterembe vezető hatalmas, kétszárnyú ajtóhoz, ami mögött kék
szőnyeg vezetett a két trónszék felé, amelyek közül csak az egyiken ült valaki.
– Szenátor, küldöttek! – szólalt meg Organa. – Hadd mutassam be önöknek az Alderaan
királynőjét, Breha Organát!
Padmé még az út során utánanézett a diplomáciai protokollnak, ami úgy tartotta, hogy egy volt
uralkodónak nem kell meghajolnia az Alderaan királynője előtt, ezért csak udvariasan
meghajtotta a fejét. Ám tudta, hogy mögötte a kísérői tökéletesen eleget tesznek az előírásoknak.
– Felség – mondta olyan mélységes szeretettel Bail Organa, aminek hallatán Padménak nagyot
dobbant a szíve –, engem ért a megtiszteltetés, hogy bemutathatom önnek Padmé Amidala
szenátort, aki a Naboo-rendszert és annak szektorát képviseli a Galaktikus Köztársaság
Szenátusában.
Padmé előrelépett, Breha pedig egyenesen a szemébe nézett. Bár az Alderaan királynője több
mint tíz évvel lehetett idősebb nála, kortalannak tűnt, ami mögött Padmé stílustanácsadók kiváló
csapatát sejtette. Magas nyakú, ezüst és kék árnyalatban játszó ruhát viselt, széles szoknyával és
megerősített fűzővel, ami elrejtette a létfenntartó rendszereket, amelyekről Padmé tudta, hogy
nélkülözhetetlenek a királynő számára. Sötét haját fátyol fedte, a feje tetejére tűzött fonat
kivételével, amibe az alderaani koronát fonták.
– Örömmel tölt el minket, hogy elfogadta a meghívásunkat. – Breha kellemes, zengő hangján
érződött, mennyire hozzá van szokva ahhoz, hogy figyelnek rá. – A bolygó kormányzása nem sok
időt enged számomra, hogy a külső világokra utazzak, ezért mindig szívesen látom a férjem
kollégáit.
– Magam is jól emlékszem ezekre a korlátokra. – Padmé csak akkor hagyhatta el a bolygóját,
amikor arra feltétlenül szükség volt, és akkor is csak fenntartások mellett. – Egy szenátornak, ha
csak egy kicsit is, de több a szabadideje, bár ezt csak azért tudom, mert az ön szemszögéből is
megtapasztalhattam a dolgokat.
– Valóban. Tudom, hogy a hajóról egyenesen idevezetett az útja, ám épp időben érkezett egy
kései reggelihez, amit ha a teraszon fogyasztunk el, akkor láthatjuk a napkelte utolsó sugarait a
tó felett.
Padmé tudta, ha most visszavonulnának a szállásukra, teljesen elveszítenék az időérzéküket,
ezért úgy döntött, elfogadja a meghívást, és remélte, hogy az alderaani kávé megteszi a hatását.
– Nagyszerűen hangzik.
Breha leereszkedett az emelvényről, majd belekarolt Padméba, és gyorsan bemutatta neki az
összegyűlt minisztereket. Padmé is bemutatta Marieket, bár kis híján megbotlott a nyelve, amikor
kiejtette a „Panaka kapitány” megnevezést, mivel ez mindkettőjük számára valaki mást takart.
Padmé és Breha, mindketten profik lévén, gyorsan megbizonyosodtak arról, hogy a szoknyájuk
nem gabalyodik össze, aztán a királynő a trónterem hátulsó részében nyíló ajtóhoz vezette a
vendégét, aki az udvarhölgyei felé pillantva látta, hogy Bail Sabé mellé szegődött, míg Tonra
Typhóval az oldalán követi őket. Úgy vélte, erre magától is számíthatott volna. Persze nem
mintha attól tartott volna, hogy Sabé valaha is kiadná a szakmai titkait.
A teraszra vezető rövid séta során Breha megmutatott néhány műalkotást, amiket Padmé
később szívesen megnézett volna alaposabban is. Egy különösen összetett vízszobor mellett már
most hosszasabban elidőzött volna, ha a gyomra nem kordul meg halkan.
– Itt is vagyunk! – jelentette be a királynő, átvezetve őket egy magas boltív alatt, ki a
napfénybe.
Lélegzetelállító látvány fogadta őket. A tó, ami sokban hasonlított a Naboo tavaihoz, a hegyek
között húzódott, a felszíne pedig csillogott a napfényben, ahogy azt Breha ígérte. A különbségek a
víz partján kezdődtek, a Naboo lankás dombjai helyett itt meredek hegyormok emelkedtek,
amelyek tetejét hó borította. Az egyiket olyan sűrű felhők övezték, mint amilyeneket Padmé a
bolygó körüli pályáról látott.
– Az Appenza-csúcs – mondta Breha, Padmé számára ösztönösnek tűnő mozdulattal a
mellkasára téve a kezét. – Az Alderaan leghíresebb hegye.
– Gyönyörű.
– De elég csalóka. – Organa szenátor előrelépett, hogy kihúzza a széket a feleségének, és
segítsen neki leülni. A keze a szükségesnél egy pillanattal tovább időzött a királynő kezén.
Breha intett a vendégeinek, hogy foglaljanak helyet, aztán felszolgálták a reggelit. A kávé
éppolyan hatékonynak bizonyult, ahogy azt Padmé remélte, és érezte, hogy az agya egy kicsit
felélénkül.
– Ez a hegy vette el a tüdőmet és a szívemet – mondta halkan Breha, amikor a férje Sabéval és
Mariekkel beszélgetve hallótávolságon kívülre került.
– Úgy hallottam, nem csupán a hegynek adta a szívét – jegyezte meg Padmé.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy születtek dalok arról, miként adtam a szívemet az Alderaannak.
Csakhogy a költők ezúttal szó szerint értették a szavaikat. Ami elég ijesztő. Bár magam döntöttem
úgy, hogy nem növesztetem újra a bőrömet.
– Mindnyájan a magunk módján teszünk felajánlásokat – mondta Padmé. – A Naboo királynői
címe azzal jár, hogy bizonyos módon a háttérbe kell szorítanunk a saját személyiségünket. Néha
úgy érzem, még mindig nem nyertem vissza teljesen önmagamat, bár ezt sokan vitatnák, azzal
érvelve, hogy királynőként számos döntésem túlságosan is személyes volt.
– Üdítő tudni, hogy a választott uralkodókat ugyanazokkal a kritikákkal illetik, mint azokat,
akik örökölték a rangjukat – jegyezte meg Breha. – Amikor nem vállaltam a bőrátültetést, azt
mondták rám, túlságosan is színpadias vagyok.
A Padmé balján ülő kulturális miniszter kissé elzöldült, ezért a királynő, hogy megkímélje,
inkább témát váltott.
Beszélgettek az uralkodás bonyodalmairól, és arról, miben hasonlított, illetve különbözött a
kormányzásuk. Organa szenátor elmesélte, hogyan mutatták be a királyi udvarban, mire Mariek
is előadta a saját történetét. Mire befejezték az evést, az asztalt pedig leszedték, Padmé még
inkább örült annak, hogy elfogadta a meghívást.
– Semmi mást nem terveztünk a mai napra, ha esetleg szeretnék kipihenni magukat – mondta
Breha, miközben a székében hátradőlve a napfényben fürdette az arcát. – De lesznek koncertek,
körutak Aldera galériáiban, és egy kirándulás is az egyik alacsonyabb hegyre.
Padmé végigpillantott az asztal körül ülőkön, és látta, amint Cordé összefonja az ujjait az
ölében, azt jelezve, nincs ellenére, hogy különváljanak.
– El tudnák kísérni a szállásukra azokat, akik le szeretnének pihenni? A magam részéről
szeretném ismét megnézni a műalkotásokat, amelyek mellett az imént eljöttünk – mondta Padmé.
– Az a gyanúm, az egész életemet el tudnám tölteni azzal, hogy ezeket nézegetem.
– Örömmel csatlakoznék önhöz – felelte Breha.
Az egyik miniszter – talán a kereskedelmi, de annyira hasonlított a mezőgazdasági miniszterre,
hogy Padmé nem tudta biztosan – tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát.
Visszasétáltak a vízszoborhoz, ami egyesítette magában a formát, az esztétikát és a hangot,
Padmé pedig szinte elveszett a látványban. Minden szemszögből egyaránt lenyűgözőnek
bizonyult, és a hanghatása miatt Padmé még behunyt szemmel is érdekesnek találta.
– Azon gondolkodom, amit arról mondott, hogy háttérbe kellett szorítania a saját személyiségét
– szólalt meg Breha, miután Padmé ismét kinyitotta a szemét. Nyilvánvalóan látszott, hogy nem
akarta megzavarni, ám most ismét továbbindultak. – Az én esetemben ennek ellenkezőjéről van
szó. Alattomos hegyek ide vagy oda, teljes egészében önmagamnak kell lennem. Talán ez a
legnagyobb különbség a kormányzásunk között.
– Nos, az utódlás ügyeibe nemigen van beleszólásom. Ami azt illeti, arra ösztönöztek, hogy a
nyilvánosság előtt legyek olyan semleges ebben a kérdésben, amennyire csak lehet.
Breha felnevetett.
– Azt nagyon jól teszi! Bail és én alaposan átbeszéltük ezt. Amikor az anyám életet adott
nekem, a terhessége alatt az apám mindvégig a bolygón tartózkodott, majd a születésem után
még néhány hónapig. Bailnek nincs lehetősége erre, emellett nemigen bízunk abban, hogy
néhány miniszter hajlandó lenne lemondani a hatalomról, ha azt egy rövid időre átengednénk
nekik.
 Padménak eszébe ötlött a kereskedelmi – vagy mezőgazdasági? – miniszter, és egyet kellett
értenie Breha gondolatmenetével. Egy uralkodó, akár megválasztották, akár örökölte a rangját,
kényes feladat elé nézett, ha fenn akarta tartani az uralmát, mivel a hatalmat mindig könnyebb
volt elveszíteni, mint visszaszerezni. Breha a férje önzetlenségében megbízhatott, de mások ki
voltak szolgáltatva a kísértésnek.
– Mit szándékoznak tenni? – kérdezte Padmé.
– Még nem döntöttük el – felelte Breha. – De amíg az Organa név létezik, addig a Nagy Házak
tiszteletben fogják tartani.
– A húgomnak nemrég született meg az első gyermeke. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy
tétováztam elfogadni a meghívást. Ha erre gondolok, valahogy másként látom a jövőt, mint azt
eddig tettem.
– Az anyám gondolkodásmódja is hasonlóan megváltozott, amikor megszülettem – mondta
Breha. – Úgy vélem, ha valaha gyermekem születik, velem is ez történik majd.
– Sola nem választott társat magának, ami elég megszokott dolog a Naboon – magyarázta
Padmé. – Én viszont valami olyasmit szeretnék, mint a szüleim kapcsolata. Azt azonban nem
hiszem, hogy szívesen keverném a politikát és a családot, de persze ez elég sok mindentől függ.
– Ez a nem öröklődésen alapuló uralmi rendszerek egyik előnye – mosolygott Breha. – Az ön
gyermekeinek nem kell belekeveredniük a politikába, ahogy az enyémeknek kellene.
Egy pillanatra megálltak egy tájkép előtt, ami az Appenza-csúcsot ábrázolta, ám a
színhasználat miatt a hegy ridegnek és veszélyesnek, míg az alatta elterülő tó sötétnek és
fagyosnak tűnt.
– Jöjjön! – mondta a királynő. – Ha a vízszobor tetszett önnek, akkor látnia kell a művész
levegőszobrát is.
Padmé hagyta, hogy Breha ismét megragadja a karját, és követte az Alderaan királynőjét egy
másik teraszra, ami azonban jóval zártabbnak bizonyult, mint az, ahol a reggelit elfogyasztották.
Ennek oka azonnal nyilvánvalóvá vált előtte, mihelyt a halk hangok megütötték a fülét. Mielőtt
teljes egészében felmérhette volna a levegőszobrot, a zenéjét hallhatta, ahogy a kéken ragyogó
reggeli égbolt felé száll a szelek szárnyán.
– A Naboonak és Alderaannak sok közös vonása van – mondta Padmé. – Mindkét bolygón nagy
becsben tartják a művészetet és a jó kormányzatot.
– Valamint pacifisták vagyunk – tette hozzá Breha. – Bár úgy hallottam, a Naboo új védelmi
fegyverzetet állít fel.
– Ionfegyvereket – felelte Padmé. Sosem próbálták titokban tartani a fegyverek fejlesztését. – A
Kereskedelmi Szövetség tagjainak jó a memóriájuk, és úgy tűnik, szinte megszámlálhatatlan
droiddal rendelkeznek.
– Könnyű lenne itt, egy olyan bolygón állva bírálni önt, ami már nemzedékek óta nem látott
háborút – mondta Breha. – De nem fogom megtenni.
– A Naboo nem könnyen hozta meg a döntést. Elvesztettem az egyik legközelebbi
tanácsadómat, mert a komolyabb fegyverkezés mellett állt, amit végül nem engedélyeztem. A
szüleim pedig még mindig dühösek a fegyverkezés miatt. De valamit tennünk kellett.
– Nem tudom, mi vajon mit tennénk egy ilyen helyzetben, de bevallom, kezdek eltöprengeni
rajta.
Padmé nem kérdezte az okokat. Akadtak olyan dolgok, amikkel minden bolygónak – és azok
vezetőinek – egyedül kellett megbirkózni.
– Az egyetlen tanács, amit adhatok, hogy rangsorolja mindazt, amit a népe a legfontosabbnak
tart. A Naboo számára ez a művészet és az élet, ezért sikerült kompromisszumra jutnunk. –
Padménak eszébe ötlött Quarsh Panaka, ezért így folytatta. – Csak ne feledkezzenek meg arról,
hogy rugalmasnak kell lenniük!
– Az Alderaan ősi világ, amit gúzsba köt a rengeteg hagyomány – mondta Breha. – De ha kell,
meg tudunk változni.
Padmé nem válaszolt, ezért némán álldogáltak tovább, hallgatva a szél hangját.
 Tizenhetedik fejezet
Az Alderaanon töltött hét igazi felüdülésnek bizonyult. Szabadon beszélhettek és nem volt
előre megtervezett napirendjük, bár mindkét szenátornak időt kellett szakítania arra, hogy
intézzék a levelezésüket, a királynőnek pedig felügyelnie kellett a kormány zavartalan
működését. Ettől eltekintve azonban Sabénak nem akadt tennivalója, és nem volt biztos benne,
hogy ez tetszik-e neki. Azóta, hogy átment Panaka kapitány első tesztjén, nagyon mozgalmas
életet élt, az elmúlt pár évben pedig az elméje szinte állandóan dolgozott. Nyugtalanítónak
találta, hogy mindez hirtelen abbamaradt. Egy alkalommal, az Aldera számos koncerttermének
egyikében tartott esti hangverseny alatt Tonra ujjai köré fonta az ujjait, és csak egy perc
elteltével ébredt rá, hogy nyilvános helyen vannak. Bár nem volt tartózkodó természetű,
kialakított a világ felé egy bizonyos személyiséget, és különösnek találta az érzést, hogy kilépjen
belőle.
– Talán kárpótolni próbálsz valamiért? – kérdezte később Tonra, felemelve a lány kezét.
– Nem – felelte Sabé. – Talán… Nem tudom. De nem vagyok zavarban miatta.
– Tudom – nevetett Tonra.
– Ne nevess rajtam!
– Az mondtad, nem vagy zavarban miatta.
– Most már zavarban vagyok! – Sabé kiszabadította a kezét, majd elhúzódott a férfitól, és az
ágy szélén ücsörgött tovább.
Tonra szobájában voltak, mivel Sabénak osztoznia kellett a szállásán Dorméval. Senki sem
emelt kifogást az alaposan átgondolt szobakiosztás miatt, amit a kamarásként szolgáló
protokolldroid készített. És mert mindannyian a királynő vendégeinek számítottak, a kapitány a
rangjához illő szobát kapott, ami a coruscanti lakáshoz képest kimondhatatlanul fényűzőnek
bizonyult.
Tonra hagyott egy kis teret Sabénak. Jól értett ehhez, ahogy általában a lány is, de most, hogy
minden téren alábbhagyott a feszültség, nemigen tudta, hogyan is kellene viselkednie, vagy
miként kellene bánnia másokkal.
– Tetszik, amikor ilyen vagy – mondta Tonra. – Hogy látni engeded az érzéseidet.
– Nem fog sokáig tartani.
– Tudom. De akkor is kedvelhetsz valamit, ha tudod, hogy nem tart sokáig.
Sabénak eszébe jutottak a királynők, a hivatali megbízások és a pénzsóvár kényurak
büntetőügyei, de aztán ráeszmélt, hogy Tonra valószínűleg nem ezekről beszélt.
– Minden rendben lesz – ígérte Tonra. – Gyere vissza!
– Rettenetesen időzítesz – bújt vissza a takaró alá Sabé. – Meg kellett volna várnod, amíg
átgondolom a dolgokat.
– Lehet – ismerte el a férfi.
Mire a nap felkelt, Sabé szinte teljesen a réginek érezte magát. Elérkezett az Alderaanon
töltött utolsó napjuk. A hosszú utazás miatt közvetlenül napnyugta után készültek elhagyni az
Alderaant, hogy délidőben érkezzenek meg a Naboora. Tudták, hogy mindnyájan fáradtak
lesznek, de ez megszokottnak számított a bolygóközi utazásoknál, Sabé pedig már alig várta,
hogy végre hazaérjen.
Felkelt és felöltözött, majd a saját szállására visszatérve bement a mosdóba, és befejezte a
készülődést. Egy hosszú, elefántcsontszínű tunikát választott ki magának az útra, a kék nadrággal
megegyező színű, széles övvel és a szokásos csizmájával.
Mire visszatért a hálószobába, Dormé is megérkezett. Zöld köpenyt viselt, és mivel nem kellett
felhúznia a csuklyát, egy kicsit több időt szánt a hajára, és ennek meg is lett az eredménye.
– Padmé szeretne meghívni téged reggelire – jelentette be Dormé. – Csak kettesben lesztek.
Az udvarhölgyek a tapintat megtestesüléseinek számítottak, ezért Sabé és Dormé nemigen
cseverésztek egymással. Bár Sabé hiányolta azt a könnyedséget, ami az egykori bajtársaival való
kapcsolatát jellemezte, túlságosan is tisztelte Dormét és a többieket ahhoz, hogy nagy hűhót
csapjon emiatt.
– Köszönöm – mondta Sabé. – Segítsek csomagolni, amíg te a szenátor holmijával
foglalatoskodsz?
– Köszönöm, de elboldogulok. A köpenyek eléggé megkönnyítik az utazást.
 A Naboo egyedi öltözködési stílusának köszönhetően az udvarhölgyek utazóládája rendszerint
akkora volt, mint Padmé egy-egy ruhájának ládája. Ezt Sabé is jól tudta, de úgy vélte, az
udvariasság sosem árthat.
Lement Padmé lakosztályához, és bekopogott a hall ajtaján, amit aztán egy droid kinyitott, és
egy pillanatnyi szemlélődés után betessékelte Sabét.
– Jó reggelt! – Padmé még nem öltözött fel, ami azt jelezte, hogy a reggeli bizalmas jelleggel
bírt.
– Neked is – felelte Sabé.
– Gyere és foglalj helyet! – intett Padmé az asztal felé, amin két gőzölgő tányér várakozott.
A lakosztály nagyobb volt, mint Sabé szállása, mivel egy társalgó is tartozott hozzá, ahol most
enni készültek. Akárcsak a palota összes többi helyiségét, ezt is abban a minimalista, mégis
elegáns stílusban rendezték be, ami – legalábbis amennyire Sabé meg tudta állapítani – az egész
Alderaant jellemezte. Az ablakok a városra néztek, ennek ellenére remek kilátás nyílt belőlük.
Sabé leült, de mielőtt hozzáfogott volna az evéshez, megvárta, hogy Padmé is helyet foglaljon.
Padmé néhány savanykás bogyót szórt a tányérjába, Sabé azonban visszautasította a kínálást.
– Tudom, hogy azt mondtam, majd a Naboon beszélünk – kezdte Padmé –, de arra gondoltam,
itt jobb lenne.
Otthon nehezen tudtak volna négyszemközt beszélgetni. Sabé látta Padmé időbeosztását, ami
máris tele volt.
– Visszamész a Coruscantra? – kérdezte Sabé.
– Igen, legalábbis még egy ülésszakra biztosan. Amikor Organával és Mon Mothmával
dolgoztam, láttam, mi kell ahhoz, hogy jól végezhessem a szenátori munkát. Arra is rájöttem,
hogy jól tudok alkalmazkodni, de abban nem vagyok biztos, hogy akarok is, mivel ezáltal az
irányelvek puszta elgondolásokká sorvadnak, én pedig nem szándékozom elfeledkezni azokról,
akikre mindez a leginkább hatással van. Ugyanakkor nem tudom, kit küldhetnének helyettem. A
királynő szerint én voltam a legjobb jelölt, én viszont közel sem vagyok ilyen biztos ebben.
– Bármikor ellophatjuk a hajót – mondta Sabé. – Varbaróst biztosan rá tudnánk beszélni, aztán
pedig oda mehetnénk, ahova csak akarunk.
– Amikor valami igazán komoly dologról van szó, mindig előállsz egy képtelen ötlettel. Van
ennek valami köze ahhoz, hogy Artu szerint minden reggel úgy osonsz vissza a szobádba?
– Egyáltalán nem osonok. A kamarás droid már a második nap felajánlotta a szálláscserét, de
addigra már mindenki kipakolta a holmiját. – Sabé töprengve elhallgatott, míg Padmé felkészült
valami hajmeresztő felvetésre. – Gyanítom, ha ellopnánk a hajót, az aláásná a kalózellenes
törvényjavaslatba fektetett összes eddigi munkádat.
Padmé elfintorodott. Nem tudott saját bizottságot alakítani, mivel a szenátus hivatalos
álláspontja szerint a kalózkodás ügye nem egyetlen bizottságra tartozott. Ráadásul nem vettek
tudomást a Padmé által felvázolt támadási rendszerről, ami azt sugallta, hogy az élelmiszert és
építőanyagot szállító konvojok kifosztásánál sokkal súlyosabb problémáról van szó. Csak annyit
tehetett, hogy folytatta a vitát Mon Mothmával az elméleti kérdésekről, és remélte, hogy amikor
eljön az igazi tettek ideje, valaki figyelni fog rá.
– Azt hiszem, te voltál az egyetlen a Coruscanton, aki elolvasta a szenátusról szóló összes hírt.
– Azért tettem, mert te is elolvastad őket – mondta Sabé úgy, mintha ez magától értetődő
lenne.
– Kívántad már valaha azt, hogy bár sosem találkoztunk volna?
Sabé mozdulatlanná dermedt.
– Úgy értem, kívántad már valaha, hogy bárcsak ne fogadtad volna el Panaka ajánlatát? –
folytatta Padmé. – Hogy szabadon élhesd a saját életedet a Naboon?
Mások elcsodálkozhattak volna a formális viselkedésükön, arra gondolva, hogy nincs köztük
semmiféle kötelék. Ám valójában a barátságuk – a személyes biztonságukról már nem is szólva –
ezeken a formaságokon alapult. Valamint azon, hogy jól tudták bosszantani egymást. A
kívülállóknak nehezen tudták volna elmagyarázni, de csak azért, mert mások különösnek találták
a barátságukat, attól az még őszinte volt.
– Hogy én legyek a harmadik legjobb halliket-játékos a családomban? Egyetlen pillanatig sem –
felelte végül Sabé.
– A fivéreid híresen jól játszanak – mutatott rá Padmé.
– Ezért mindig az árnyékukban lettem volna – mondta Sabé. – Hidd el, sokkal jobb a te
árnyékodban lenni!
– Úgy vélem, attól függetlenül, mennyi időre megyek vissza a Coruscantra, át kell gondolnunk
a szerepedet – folytatta Padmé, mintha sosem tértek volna el a tárgytól.
– Amennyiben? – Sabé töltött magának egy csésze teát, és a szokásosnál jóval több édesítőt tett
bele. Az alderaani tea sokkal erősebb volt, mint ahogy szerette.
– Nem vagyok biztos benne, hogy valóban ilyen nagy-fokú biztonsági óvintézkedésekre lenne
szükség – mondta Padmé. – A tudósítók meghátráltak, és az első, gyengécske próbálkozás óta
nem merült fel veszély. Azóta pedig már hónapok teltek el. Találhatnánk neked valami más
tennivalót, de úgy érzem, ismét csak száműzetésbe küldenélek. Ahogy először, amikor a Tatuinra
küldtelek, aztán ugyanezt tettem a Coruscanton is, ahova ismét magammal akarlak hívni.
– A Coruscantról vissza akartunk menni a Tatuinra – emlékeztette Sabé. – Nem gondoltam meg
magam. Tonra talán, bár kétlem, hogy így lenne.
– Emlékszem. – Padmé elfintorodott, mintha nehezére esne folytatni. – Még mindig bízom
abban, hogy a kancellár törvényjavaslatával nagyobb esélyünk lesz a második körben, de ha
kitudódik, hogy közvetlenül is beavatkozom a Tatuin ügyeibe, ugyanott leszek, ahonnan
elindultam: senki sem bízna meg bennem. Gyűlölöm, hogy ilyen választás elé kell állnom.
– Az biztos, hogy nem irigyellek – jegyezte meg Sabé. – De úgy vélem, még egy ideig rejtve
kellene maradnom, ahogy Tonrának is. Gunray tárgyalása hamarosan véget ér, és a döntéstől
függően veszélybe kerülhetsz. Ha továbbra is szabadon járhatok, kapcsolatban maradhatok a
hírportálos forrásaimmal és a többi informátorommal, akikről nem beszélünk. Így megtudhatom,
ha készül valami.
– Gyűlölöm a neimoidiaiakat – mondta komoran Padmé, belemerítve kanalát a tányérjába. Még
Sabé előtt is ritkán mutatta ki az érzéseit. – És gyűlölöm, hogy gyűlölöm őket.
– Rengeteg halál és szenvedés szárad a lelkükön. Érthető, ha gyűlölöd őket.
– Nem kellene elítélnem egy egész fajt – folytatta Padmé. – Épp az ilyen gondolkodásmód volt
az, ami kis híján szétszakította a Naboot, és szinte egy örökkévalóságig tartott helyrehozni a
dolgokat.
– Nem tudom, miért hinné bárki, hogy nem bízhat meg benned. Olyan őszinte vagy, hogy az
már fájdalmas.
– Azt hiszem, épp ezért nem bíznak bennem – felelte Padmé. – Azt várják, hogy megváltozzak.
– Fáraszt a politika – vallotta be Sabé. – Korábban sosem fárasztott, de mostanában igen.
Valamiért mégis kedvelem.
– Lehet, hogy túlságosan is közel állunk egymáshoz – mondta a királynő olyan komolysággal,
amiből Sabé rögtön tudta, hogy csak tréfának szánta. – Olyan régen belekeveredtünk a politikába,
hogy már nem szabadulhatunk tőle.
– Most ki beszél képtelenségeket? – Sabé elfogyasztotta az utolsó falat reggelit, és megitta a
teáját. A lopott idő a végéhez közeledett.
– Kedveled őt? – A félszeg kérdést nem a szenátor, hanem Padmé Naberrie tette fel. – Mármint
Tonrát.
– Igen.
– Nagyon?
– Nem tudom – felelte Sabé. – Beszéltünk erről, és figyelmeztettem. Sokszor. Ráadásul régóta
ismer engem… minket… Tehát nem vezetem félre.
– Inkább védelmezed. – Padmé nem kérdésnek szánta a szavait. Mint mindig, most is ügyesen
egyensúlyoztak a kapcsolatukat jellemző különös köteléken.
– Nem akarok érzéketlen lenni, úgyhogy bizonyos módon magamat is védem.
Padmé is befejezte a reggelit, és kinézett az ablakon. Újabb derűs nap készült.
– Nem tudom, mit tennék a helyedben. Olyan régóta igyekszem megóvni a szívemet, folyton
csak a hatalom áramlataira figyelve. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért olyan emberek
vesznek körül, akik megértik ezt, és kellő teret biztosítanak a számomra. Félek, ha valakinek
sikerülne átjutnia a védelmemen, az katasztrófához vezetne.
– Azért ez nem olyan, mint egy reaktorszivárgás – jegyezte meg Sabé.
Padmé sosem szokott szívügyekről beszélgetni. Sabé úgy vélte, ennek oka az lehet, hogy
igyekszik tiszteletben tartani mások magánéletét, ezért eltűnődött, vajon most mi vehette rá erre.
Talán csak érdekelte, mire készül Sabé. Padmé sosem volt irigykedő természetű, kíváncsi viszont
annál inkább, Sabé pedig ritkán mondott el bármit is önszántából.
 – Talán hagynod kellene, hogy valaki, ha csak egy kicsit is, de áttörje a védelmedet – vetette fel
Sabé. – Hogy lásd, milyen is az.
– Gondolod, hogy beválna?
– Kell, hogy legyen valaki, aki megért téged. Nehéz megtalálni, de azért megpróbálkozhatsz
vele.
– Lehet. – Padmé megmozgatta a vállait, és Naberrie tovatűnt. – Segítesz felöltözni?
Sabé megnyugodva mély lélegzetet vett.
– Állok rendelkezésedre.
Padmé egyszerű ruhát és hajviseletet választott magának az utolsó napra, így akár egyedül is
elboldogult vele. Sabé az utazáshoz szánt ruhát is előkészítette, hogy Padmé az este közeledtével
átöltözhessen. Aztán Cordé és Versé is megérkezett, hogy összecsomagoljon. Sabé ezúttal nem
távozott. Volt is helye közöttük, meg nem is. Ennek ellenére igyekezett a szenátor közelében
maradni, amíg lehetősége volt rá. Igyekezett bátran szembenézni azzal, hogy ismét a coruscanti
lakásban kell élnie, és bár Tonra kiváló társaságnak bizonyult, hiányolta a barátját, és azt a
nyugalmat, ami Padmé közelében töltötte el.
Dormé is csatlakozott hozzájuk.
– Varbarós azt üzeni, a hajó készen áll az indulásra – jelentette. – Kihasználta az időt, és rendbe
hozott néhány dolgot, ami az utóbbi pár hónapban aggasztotta, tegnap pedig tett egy gyors
körutat a rendszerben, hogy minden a helyére rázódjon.
– A testőrséged is megtette a szükséges előkészületeket – lépett be a szobába Mariek. Nem
kopogtatott, mivel a nagy sietségben amúgy sem hallották volna.
– Remek – felelte Padmé. – Remélem, élveztétek az itt töltött időt, de a magam részéről be kell
vallanom, örülök, hogy ismét láthatom Theed vízeséseit.
Sabé távozott, hogy ő is befejezze a csomagolást. Dormé már kiürítette a gardrób ráeső részét,
Sabénak pedig nem kellett sok idő, hogy elcsomagolja a holmiját. Kivitte az utazótáskáját a
hallba, és látta, ahogy a kis asztrodroid előjön Typho szobájából, egy lebegőkocsin tolva maga
előtt az őrmester csomagját.
– Hé! – szólt oda a droidnak Sabé, mire az feléje fordította a fotóreceptorát. – Az én
csomagomat is kivihetnéd a hajóhoz, te kis kék pletykafészek!
A droid csipogott valamit, amit nagyjából úgy lehetett értelmezni, hogy a kérés nem ütközik az
alapvető programozásával, ezért Sabé Typho csomagjára tette a táskáját.
– Köszönöm – mondta Sabé udvariasan, mivel a droid egyszer megmentette az életét, később
pedig segített megmenteni az egész bolygót is.
A droid csipogva továbbindult.
A nap csendesen telt, Padmé és Breha pedig az idő nagy részét beszélgetéssel töltötte. Organa
szenátor ismét Sabé mellé szegődött, ám ő nem bánta a társaságát. Organa tudta, mikor kell
elhallgatni, és mikor kell részletesen elmondani mindent az adott műalkotásról, amit a lány éppen
nézett.
– A környezete hajlamos alábecsülni a képességeit, nemde? – Ez volt a legközvetlenebb kérdés,
amit Organa az elmúlt egy hétben feltett neki, ám Sabé számított rá.
– Magam is erre ösztökélem őket. Elég kis termetű vagyok, és csak egy sugárvetőt tartok
magamnál. Ráadásul ennél kevésbé praktikus ruhákat szoktam hordani – intett végig Sabé a
tunikáján és a nadrágján.
– A Kereskedelmi Szövetség visszataszító elképzelések szerint tevékenykedik – mondta Organa.
– A Coruscanton nemigen beszélhetek erről, mivel politikailag túl sokat veszítenék vele, de itt
őszinte lehetek. Nem tetszenek az üzelmeik, és hogy készek droidokat felhasználni azok ellen,
akik az útjukba állnak.
– Nem egészen értem, mire akar kilyukadni, szenátor.
– Örülök, hogy ott van mellette, és vigyáz rá. Örülök, amiért alábecsülik önt, már ha egyáltalán
felfigyelnek a létezésére. Hálás vagyok önnek.
– Kitüntetés a számomra, hogy mellette lehetek – felelte Sabé, és tudta, hogy a szenátor
megérti őt.
Ahogy a nap a végéhez közeledett, felszolgálták a vacsorát és elhangzottak az utolsó
pohárköszöntők. Miután megnézték a naplementét a tó és a hófödte hegyek felett, a királynő és a
férje kikísérte a vendégeket a hajóhoz. Varbarós a rámpa aljánál várakozott, hogy a fedélzetre
vezesse az utasokat. A rövid, ám őszinte búcsúzkodást követően Amidala szenátor formálisan
elköszönt Breha Organától, az Alderaan királynőjétől.
– Ismét szeretnénk megköszönni a vendégszeretetét. – Padmé szenátori hangja jóval
barátságosabb volt, mint amit királynőként használt, Sabé pedig az ilyen alkalmakkor tudta, hogy
érdemes volt kifejleszteni. – Alig várjuk, hogy folytathassuk a galaxis békéjének megőrzésében
végzett közös erőfeszítéseinket!
– Mi is örömmel nézünk ennek elébe – felelte Breha.
Amidala szenátor meghajtotta a fejét, és beszállt a hajóba.
Miközben bolygó-körüli pályára emelkedtek, Sabé leült a pilótafülke egyik ülésébe, és az
előbukkanó csillagokat nézte. Hazafelé csalogatták, és hamarosan elsuhantak mellette, ahogy a
hajó útnak indult.

Tizennyolcadik fejezet
A Theed királyi űrkikötőjéből a palota ajtajához vezető fedett járda még sosem tűnt ilyen
barátságosnak. Padmé minden egyes lépéssel egyre ismerősebbnek találta a helyet, és ahogy
végigpillantott a főváros épületein, jobban érezte magát, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Az
Alderaan is csodás hely volt, de nem az otthona. Örült, hogy visszatérhetett a Naboora, és
hamarosan valóban hazatérhet.
Először azonban találkoznia kellett a királynővel. Réillata nagyon szívélyesen válaszolt, amikor
Padmé értesítette, hogy ellátogat az Alderaanra, de tudta, hogy a Naboo királynője sokkal
türelmetlenebbül várja, hogy beszélhessen vele, mint Breha Organa. Padmé meg tudta érteni.
Királynőként a Naboo megszállásától eltekintve a Palpatine-nal és az utódjával való kapcsolata
nyugodt volt, ám valahányszor visszatértek a bolygóra, alig várta, hogy jelentést tegyenek neki.
Mariek és Typho már távoztak, ezért Tonra kísérte őket a palotához, jóllehet Réillata kiküldte a
saját testőrségét. Versé a nagynénjével tartott, míg Varbarós a hajón maradt, mint általában,
ezért a csapat létszáma alaposan megcsappant. Padménak óhatatlanul is olyan érzése támadt,
mintha valami véget ért volna.
Végül elérték a palota lépcsőjét, ahonnan Padmé már csukott szemmel is odatalált volna a
trónterembe. Cordéval és Dormé-val, valamint a kissé hátramaradt Sabéval a nyomában belépett
a fényárban úszó terembe, és meghajolt az odabent várakozó királynő felé.
A Coruscanton töltött hónapok után Réillata kora már nem tűnt olyan furcsának Padmé
számára. Úgy vélte, ebben a Brehával való találkozás is sokat segített: egy huszonhárom éves
királynő a galaxis nagy részében fiatalnak számított. A Naboo kultúrája persze nem változhatott
meg egy csapásra, de Brehának köszönhetően Padmé látóköre alaposan kitágult ez ügyben.
Régebben ők ketten hosszasan beszélgettek a tapasztalatról és a felkészültségről, és bár Padmé
nem tartotta rossznak a rendszert, amiben felnőtt, sokkal szimpatikusabbnak találta Réillatának
azt az ötletét, hogy később jelöltette magát a második terminusára.
– Amidala szenátor – köszöntötte Réillata. – Örömmel látunk itthon, és alig várjuk, hogy
meghallgassuk, mit sikerült véghez-vinned! Kérlek, gyere és foglalj helyet!
Padmé leült a királynőtől jobbra elhelyezett székre, míg Dormé és Cordé a két oldalára állt.
Sabé egy pillanatnyi tétovázás után leült a második szabad székre, míg velük szemben, a terem
túloldalán Sio Bibble ült, az oldalán Sachéval. Majdnem olyan volt, mint a régi szép időkben, csak
most senki sem rejtette el az arcát.
– Kormányzó – üdvözölte Padmé Bibble-t, ügyelve arra, nehogy Amidala királynői hangsúlyát
használja.
– Megkértem Saché képviselőt, hogy szóljon a bolygó kormányzatának, kormányzójának és
királynőjének nevében – mondta Réillata. – Úgy gondoltam, a veled való kapcsolata hasznos lehet
a megbeszélés során. Sok mindent kell megvitatnunk, és mivel nem tudtad meglátogatni a
szüleidet, mielőtt elhagytad volna a bolygót, hogy átvedd a szenátori posztot, remélem, sikerül
gyorsan lefolytatnunk a tanácskozást.
– Köszönöm, felség. – Padmé nagyon figyelmesnek tartotta a gesztust a királynő részéről.
– Kezdjünk is hozzá! – hajolt előre Réillata, jelezve, hogy éberen figyel.
Padmé nem látta a királynő udvarhölgyeinek arcát, de biztosra vette, hogy ők még éberebben
figyelnek.
 – Be kell ismernem, hogy nem kezdtem zökkenőmentesen a szenátori megbízatásomat –
mondta Padmé. – Sok mindent kellett megtanulnom, hogy kiigazodjak, ami nehéz és fárasztó
feladatnak bizonyult.
– De a törvényhozó gyakornoki program során szerzett tapasztalatai bizonyára a segítségére
voltak ebben – szólalt meg Bibble.
– Sajnos nem. Bár a tájékoztató jellegű körutak valamelyest megkönnyítették a dolgomat.
Annak érdekében, hogy nagyobb hatást gyakorolhassak a kormányzatra, több bizottsághoz is
csatlakoztam, köztük ahhoz is, amely Bail Organa, az Alderaan szenátorának vezetése alatt áll,
akit nemcsak mélységesen tisztelek, de kedvelek is. Jóllehet a szándékaim kezdetben kissé
önzőek voltak, ugyanis Organa szenátor olyan szövetségesekkel rendelkezett, akiket én is magam
mellett szerettem volna tudni.
Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el az első találkozásuk óta, a nagyobb léptékű
dolgokhoz képest azonban mintha csak egy röpke pillanat lett volna.
– Mérsékelt sikert értem el ez ügyben – folytatta Padmé. – A szenátorként töltött első évem
során sikerült elérnem, hogy számos jelentős bizottság vezetője figyeljen a szavaimra. Bízom
benne, hogy folytathatom a velük való munkát, bár azt nem tudom, képes lennék-e magam is egy
ilyen bizottság élére állni, sem azt, hogy ez mennyiben szolgálhatná a Naboo érdekeit. A
bizottságok többségét a Magvilágok szenátorai vezetik, vagy olyanok, akiket vagyonos
nagyvállalatok támogatnak.
– Nem irigylem a helyzetét – mondta Saché. – Borzasztóan komplikáltnak tűnik.
– Én sem irigylem – ismerte be Réillata. – A Naboo azonban hálás a szolgálataidért.
– Köszönöm, felség – felelte Padmé. – Az általam támogatott indítványok többsége a konvojok
felfegyverzését tűzte ki célul, hogy megvédhessék magukat a Középső Gyűrű hipertér
útvonalainak közelében garázdálkodó kalózoktól. Csakhogy ezek az ügyek nem számítanak
könnyű témának a szenátusban. A kollégáim vagy pacifista nézeteket vallanak, ahogy azt én is
szeretném tenni, vagy mások befolyása alatt állnak, a kettő között pedig nagyon kevesen vannak.
Ezenkívül a hivatalos álláspont szerint a kalózcsapatok egymástól függetlenül ténykednek, vagyis
valahányszor előkerülnek, új törvényjavaslattal kell előállni.
– Én sem vagyok kibékülve a széles körű fegyverkezéssel, de egyetértek abban, hogy az
eszmények és a gyakorlat nem mindig fedik egymást – mondta Réillata. – A gunganek és a saját
N-I vadászgépeink mentettek meg minket, pedig ha valódi pacifisták lennénk, nem állítottuk
volna hadrendbe őket.
– Én is mindig ezzel érvelek. De úgy vélem, azok, akiknek nem kellett átélniük egy idegen
megszállást, nehezen tudják elképzelni azt. Bár azt sem kívánom senkinek, hogy el tudja képzelni.
Ellenben van egy ötletem, amihez szükségem lenne a teljes támogatásodra, illetve valamire a
Nabooról.
– Kérlek, mondd el! – biztatta a királynő. – Úgy vélem, ha tudunk segíteni valamiben, akkor azt
kötelességünk megtenni. Egyetért, kormányzó?
– Egyetértek – felelte Sio Bibble. – Segítenünk kell, amennyiben azt módunkban áll megtenni.
– A Naboo azért tudott csak lassan magához térni a megszállás után, mert nem folyamodtunk
külső segítséghez – mondta Padmé. – Akkor úgy véltük, ez a legészszerűbb és a legjobban járható
út, és a döntésünk végül helyesnek bizonyult. Mostanra azonban sikerült teljesen magunkhoz
térnünk, ezért szeretném az élelmiszerkészletünk egy részét segélynyújtásra fordítani.
– Kiket szándékozol megsegíteni? – tudakolta Réillata.
– A hipertér útvonalak mentén fosztogató kalózokról nem tudunk sokat, azt azonban sejtjük,
honnan származhatnak. Ha ezekre a bolygókra küldjük el a segélyszállítmányokat, talán
kevesebben válnak olyan elkeseredetté, hogy kalózkodni kezdjenek, míg azok, akik megteszik,
kisebb háttértámogatással rendelkeznek majd.
– Az itteni fogolytáborokban az éhezés volt az erőszakos cselekedetek legfőbb kiváltó oka –
tűnődött Sio Bibble. – Mivel nem találták más módját annak, hogy ételt szerezzenek a
gyerekeiknek, az emberek olyasmiket tettek, amiket normális esetben még csak fontolóra sem
vettek volna.
– Egyetértek – szólalt meg Saché. – A termésátlagunk hamarosan még jobb lesz, mint az ön
királynői időszaka alatt volt, szenátor. Eirtaé kísérletei nagyon ígéretesen alakulnak. Sikerült
megnövelnie a kék-alga mennyiségét, amit máris felhasználtak a déli farmokon, ahol az érési
időszak csaknem a felére rövidült.
 – Ez igazán figyelemre méltó – felelte Padmé. – Eirtaé írt nekem a kísérleteiről, ám nagyrészt a
technikai részleteket taglalta, és be kell vallanom, olyan sok dolgom volt, hogy nem álltam elő a
kérdésekkel, amiket pedig fel kellett volna tennem neki.
Eirtaé levele közvetlenül a merényletkísérlet után érkezett, ezért Padmé teljesen elfeledkezett
róla, és eddig a pillanatig eszébe sem jutott.
– Biztos vagyok benne, hogy Eirtaé nem bánná, ha személyesen számolhatna be a részletekről
– mondta Saché. – Az előzetes eredményeket már a törvényhozási program elé tárta, méghozzá
olyan művészi ügyességgel, hogy még mi is megértettük, akik nem konyítunk a botanikához.
Padmé örömmel hallotta, hogy Saché ilyen könnyeden beszél. Korábban sem volt szégyenlős,
ám a munkájához tartozott, hogy a háttérbe húzódjon. Most viszont az előtérben állt, és kiválóan
elboldogult. Padmé korábban nem tudta volna elképzelni Sachéról, hogy induljon a királynői
címért, most azonban úgy vélte, nagyon is alkalmas lenne a feladatra. Padmé támogatására
kétségkívül számíthatna, ha netán úgy döntene, hogy megpróbálja.
– Megkérem a minisztereket, hogy nézzék át a számokat – mondta Bibble –, de biztos vagyok
benne, hogy elő tudunk állni egy olyan tervvel, amivel felséged is elégedett lehet, és a
szenátornak is ad egy kis mozgásteret.
– Köszönöm, kormányzó – felelte Padmé.
– Sabé, ugye? – fordult a királynő közvetlenül Sabé felé.
– Igen, felség – Sabén nem látszott, hogy meglepődött volna, amiért a királynő ismeri a nevét,
Padmé azonban személyes tapasztalatból tudta, milyen jól blöfföl a barátja.
– A segély vagy a fegyverkezés ügyében jött szót emelni? – tudakolta Réillata.
– Bizonyos értelemben véve mindkét ügyben. – Sabé előrehajolt, hogy Padmé látóterébe
kerüljön. – Engedelmével, szenátor…
– Persze – felelte Padmé.
– A szenátor biztonsági osztagának tagjaként dolgoztam a Coruscanton – tájékoztatta a
királynőt Sabé. – Tonra kapitánnyal álruhában információkat gyűjtöttünk a főváros szegényebb
környékein Amidala szenátor általános megítéléséről.
– A Naboo szenátora számára valóban ekkora jelentőséggel bír a coruscanti közvélemény? –
kérdezte a királynő.
– Csak akkor, ha valaki megpróbál a szenátor életére törni – felelte nyíltan Sabé.
– Csak nem megint a Kereskedelmi Szövetség? – tört ki Bibble. Alig tudta kordában tartani az
érzéseit ez ügyben, Padmé azonban nem hibáztatta emiatt. Amikor Padmé elment, hogy
segítséget kérjen, Bibble a bolygón maradt, és tanúja volt a vérengzésnek.
– Bár a nyomozás még tart, jó okunk van ezt feltételezni – mondta Sabé. – Amikor rájöttek,
hogy nem tudnak merényletet elkövetni a szenátor ellen, megelégedtek az ellene indított
rágalomhadjárattal. A hírekben minden elképzelhető szempontból meghurcolták, ezért a többi
szenátor nem vette őt komolyan.
– Felteszem, ez lehetett az egyik oka annak, hogy szüksége volt Organa szenátor támogatására
– vetette közbe a királynő.
– Így van – felelte Padmé.
– Miután Amidala szenátor közeli munkakapcsolatba került Organa szenátorral és Mon
Mothmával, a Chandrila szenátorával, a fenyegetés alábbhagyott, de mivel Nute Gunray negyedik
tárgyalása a vége felé közeledik, úgy vélem, az ügy közel sem ért véget – folytatta Sabé. –
Ráadásul nem tudhatjuk, milyen változások állnak be, miután a tárgyalás lezárul, bármilyen
döntést is hozzon a bíróság.
– Egyetértek – mondta a királynő. – Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy biztosítsuk
a védelmét. Sétálunk egyet a teraszon, szenátor?
– Természetesen, felség – állt fel Padmé, és vele együtt mindenki más is, a királynő és az
udvarhölgyei kivételével, akik csak egy szívdobbanásnyi idővel később tették ugyanezt. – Öröm
volt újra látni önt, kormányzó.
– Részemről az öröm, szenátor – felelte Bibble, majd meghajolt a királynő felé, és kisietett a
teremből.
Saché odalépett Sabéhoz, és belekarolt.
– Gyere! Annyi mindent kell bepótolnunk! – Saché ugyanolyan lelkesnek tűnt, mint az a
tizenkét éves lány, aki egykor volt. Padmé már-már azt hitte, nincs politikai háttere annak, hogy
beszélni akar Sabéval. Mindketten meghajoltak Réillata felé, majd távoztak.
 Padmé a királynő mellé lépett, és megfontoltan elindultak a terasz felé. Réillata merev ruhát
viselt, ezért nehezen tudott mozogni.
– Érzem, hogy nem sietsz visszatérni a Coruscantra – jegyezte meg Réillata, miután az
udvarhölgyei kivételével mindenki hallótávolságon kívülre került tőlük.
– Nem akarom kihúzni magam a felelősség alól – biztosította Padmé. – Csak nem vagyok biztos
benne, hogy én vagyok a megfelelő személy erre a feladatra.
– Mindennél ékesebb tanúbizonyságát adtad, hogy tökéletes személy vagy a feladatra – felelte
a királynő.
Ahogy kiértek a teraszra, Padmé egy pillanatra elgyönyörködött a nap szépségében, amit
olyannyira hiányolt.
– Úgy tekintettek rám, mint valami kiszámíthatatlan alakra – vallotta be. – Valamennyi szenátor
tudja, hogy én váltattam le Valorumot, és mivel a saját szenátorom került a helyére, az egész
valahogy megtervezettnek tűnt. El kellett távolodnom Palpatine kancellártól, hogy
bizonyíthassam a függetlenségemet, jóllehet jelenleg is számos olyan tervezeten dolgozik,
amelyek személyesen is érintenek.
– Az egyik oka annak, amiért úgy vélem, te vagy a legjobb választás erre a feladatra, hogy
készen állsz ilyen áldozatokat hozni – felelte a királynő.
– Úgy vélik, túlságosan is hű vagyok a Naboohoz – folytatta Padmé. – Körbejártam a szenátust,
hogy megszabadulhassunk a Kereskedelmi Szövetségtől, és különös irányzatokat éreztem
kavarogni a felszín alatt. Attól tartok, a szenátorok közül néhányan kezdenek kételkedni a
Köztársaságban, és félek, ha nem vigyázok, engem is közéjük sorolnak.
– Egyszer már megkötötted a Köztársaság kezét, és attól félnek, hogy kész vagy ismét
megtenni – töprengett Réillata.
– Ráadásul igazuk van. De bármelyik bolygóért képes lennék megtenni, nemcsak a Nabooért.
A balkon szélére érve végigpillantottak a Theed körüli vidéken és vízeséseken. A réteken
virágok tarkállottak, az égen pedig madarak repkedtek.
– Őszintén szólva már eldöntöttem, hogy visszatérek – mondta Padmé. – Nem szeretek
meghátrálni a kihívások elől, sem kibújni a felelősség alól, amikor szükség van rám. Csak biztos
akartam lenni benne, hogy te is megérted a helyzetet.
– Megértem. Vannak mások is, akiket elküldhetnék helyetted, de egy újabb évig tartana, hogy
eredményeket érjenek el. Te máris nagyon sokat tettél, és tudom, milyen terhet jelentett mindez
a számodra, de cserébe a tied lehet egy hálás királynő köszönete.
Padmé a látképen végigpillantva átgondolta Réillata szavait. Tudta, hogy ő is ugyanezt tenné a
királynő helyében, bár neki nem kellett ilyen problémával szembenéznie uralkodása idején.
– Tudod, miért indultam a második terminusért? – kérdezte Réillata.
– Nem. De el kell ismernem, eltűnődtem rajta.
– A királynőként töltött első terminusom alatt mindvégig rettentően ideges voltam – mondta
Réillata. – Ennek ellenére nagyon élveztem. Tetszett, hogy segíthetek az embereknek. Amikor a
terminusom véget ért, meggyőztem magamat arról, hogy nem segítettem eleget. A legnagyobb
erősségem az énekhangom volt, és arra gondoltam, milyen ostobaság ezt tartani egy királynő
legfőbb erényének. Azért nem jelöltettem magam újra, mert nem tartottam magamat tökéletes
jelöltnek. Évekkel később, épp egy előadás közepén, hirtelen ráébredtem, milyen nevetséges volt
mindez. Hiszen képes vagyok énekelni több száz embernek, és megszólítani mindenkit a
teremben. Ráadásul ugyanígy meg is hallgathatom őket. Ezért beszéltem a családommal, és ismét
indultam a választásokon. Hozzád nehéz lesz felérni, de már nem félek a megmérettetéstől.
Remélem, továbbra is a Naboo szolgálatában maradsz, és továbbra is örömöt lelsz majd ebben!
Padmé végiggondolta mindazt, amit a királynő mondott. Bár nem tudta volna megfogalmazni,
miért, de sokat jelentett a számára, hogy nem az ő fiatal kora játszott szerepet abban, hogy
Réillata indult a második terminusáért. Padmé tudta magáról, hogy jó királynő volt, és hogy
sokkal jobb is lehetett volna, ha továbbra is hivatalban maradhat, ám a Naboo nem így működött.
Az a királynő volt, akivé a Naboo érdekében válnia kellett. Most úgy tűnt, szenátorként is hasonló
feladat elé néz, és csak rajta áll, képes-e túllépni a gyengeségein, miként azt Réillata is tette, és
teszi azóta is. Egyetlen rendszer sem volt tökéletes, és egyik sem állt a többi felett. A politika nem
az abszolútumokról szólt, legfeljebb csak annyiban, hogy azok, akik hivatali tisztséget viselnek,
ne hagyjanak fel a munkával, amíg a szolgálati idejük le nem jár.
Padmé elhatározta, hogy ki fog tartani.
 – Köszönöm, felség – szólalt meg végül Padmé. – Valamint azért is hálával tartozom, mert
rövidre fogtad a megbeszélést, hogy mielőbb találkozhassak a családommal.
– Örömömre szolgált. Hallottam a híreket a húgodról. Tudom, hogy szeretnél mielőbb
találkozni velük.
Padmé valóban alig várta, hogy láthassa a családját. A húga küldött neki néhány holo-felvételt,
ám ez közel sem volt ugyanaz.
– Így igaz, felség.
– Megbeszéltük, amit kellett – mondta Réillata. – Mindkettőnknek van min gondolkodni, ám
nem lenne értelme itt tartani téged a palotában, amikor a válaszokat egy egyszerű holo-
üzenetben is el lehet küldeni. Keresd csak fel a családodat!
Padmé még egyszer meghajolt, majd megfordult, hogy visszatérjen Cordéval és Dorméval a
palotába. Aztán kapcsolatba lépett Sabéval, elmondva neki, hogy indulni készül.
Tonra kivezette őket a siklóhoz, amit Réillata biztosított a számukra, amíg a Naboon
tartózkodtak. Padmé túl izgatott volt ahhoz, hogy holo-üzenetet küldjön az anyjának, ezért csak
írt neki, tudatva, hogy vacsorára otthon lesz.

Tizenkilencedik fejezet
A ház, ahol Padmé Naberrie felnőtt, nem volt messze a fővárostól. A Naboo házainak
többségéhez hasonlóan ez is kőből épült, kupolás tetővel. Padmé apja, Ruwee maga építette,
mielőtt előadó lett volna az egyetemen, míg az anyja igazi otthonná változtatta a hideg
kőépületet. Elég nagy volt az egész család számára – ami nemrég tovább bővült de közel sem
akkora, hogy Padmé a küszöböt átlépve egy újabb grandiózus rezidenciában érezze magát.
Ez volt az otthona. Sehol másutt nem érezte ezt a melegséget és szeretetet. Kedvelte a
hivatalos rezidenciákat, amiket a Naboo biztosított számára, ám azok sosem voltak az övéi. Ez
volt az a ház, amiről magányos pillanataiban álmodozott, amikor a törvényhozó gyakornoki
program tagjaként a Coruscanton járt. Ahova mindig vissza akart térni, hogy aztán addig
maradjon, ameddig csak lehetséges.
Az udvar üresen állt, amikor Padmé, Tonra és Dormé megérkezett. Semmi sem árulkodott
arról, hogy a kormány szolgálatában állnak, és kevés csomagot hoztak magukkal. Tonra nyíltan
viselte a sugárvetőjét, Padmé azonban gyanította, hogy Dormé is magánál tartja a fegyverét, ám –
hozzá hasonlóan – jól elrejtve. Bár a Naboon béke honolt, ezért nem hitte, hogy szükség lenne a
fegyverekre. A sajátját a szobájában szándékozott hagyni a látogatás idejére. R2-D2 is velük
tartott, ám a sikló mellett maradt, amíg ők felmentek a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, melynek
tetején Jobal Naberrie széles mosollyal várt rájuk.
– Üdv, anya! – köszöntötte Padmé, és úgy érezte, mintha az elmúlt hónapok összes keserűsége
tovatűnne.
– Padmé! – ölelte át a lányát Jobal. – Ó, de csodás újra látni téged! Gyere be, gyere csak be!
Padmé az ajtófélfa vésetein végigsimítva átlépett a küszöbön, egyenesen az apja karjai közé.
– Apa! – ölelte át Padmé. Ennél nagyobb üdvözlésre nem is volt szükségük.
Jobal bevezette őket a magas ablakokkal határolt társalgóba, amelynek falait kékre festették,
míg a körös-körül elhelyezett tálakban különféle stílusban elrendezett virágok tarkállottak. Az
egyik ablak alatt egy asztal állt, körülötte székekkel, rajta pedig egy tálcányi apró szendviccsel.
Padmé szemei azonban csak egyvalamit láttak.
– Sola! – Padmé ruhája zizegve kavargott a lábai körül, ahogy a szobán átsietve letérdelt a
húga mellé.
– Üdv, Padmé! – mosolygott Sola, és Padmé felé fordította a karjában tartott batyut. – Ő itt
Ryoo.
– Gyönyörű – nyújtotta előre a kezét Padmé, hogy megsimogassa az unokahúga arcát.
– Két órán át visít az éjszaka közepén, minden észszerű ok nélkül – mondta Sola. – De tényleg
gyönyörű. A karodba veszed?
Padmé óvatosan átvette az alvó csecsemőt Solától, és leült a húga melletti díványra. Aztán csak
nézte az unokahúga arcát, mígnem az apja néhány pillanat elteltével köhintett egyet. Padmé
ráébredt, hogy elfeledkezett a bemutatásról.
 – Anya, apa! Emlékeztek még Tonra kapitányra? Harcolt a nabooi csatában, és azóta mellettem
van.
– Gratulálunk az előléptetéséhez, kapitány – mondta Ruwee.
– Ő pedig itt Dormé – folytatta Padmé. – Ő felel a ruhatáramért, számos egyéb feladata mellett.
Mindenki tudta, hogy miről van szó.
– Köszönjük, hogy a lányunk mellett vannak! Kérem, foglaljanak helyet! Mi itt igyekszünk
csökkenteni a diplomáciai formaságokat, különben alig jutnánk valamire – mondta Jobal. Tonra és
Dormé engedelmeskedtek, míg Padmé elfojtott egy mosolyt. – Azt reméltük, mivel Padmé már
nem királynő, kevesebb veszély fenyegeti majd a Coruscanton.
– Ez is így van – biztosította Dormé. – De azért óvatosnak kell maradnunk.
– Örömmel látom, hogy Panaka kapitány öröksége tovább él – mondta Ruwee. – Nem mindig
értettem egyet a módszereivel, de figyelt mindenki biztonságára, így gondoskodva arról, hogy
ügyelhessenek a lányom biztonságára. Végül nekem is sikerült megértenem őt.
– Időnként ellátogat hozzánk ebédre – mesélte Sola. – Olyankor igyekszem kijutni a házból,
mielőtt elkezdenének kiabálni egymással.
Padmé észrevette Tonra zavart tekintetét.
– Az apám és Panaka kapitány előszeretettel vitatkoznak a megfelelő katonai intézkedéseken –
magyarázta. – A Királyi Biztonsági Erők létszáma megnövekedett a terminusom idején, és úgy
vélem, az apám ezt sosem lesz képes megbocsátani nekem.
– Sajnos valóban szükséges lépés volt, és tudom, hogy megmentette mindnyájunk életét –
mondta Ruwee. – De valóban szükséges tovább folytatni?
– Hadd üljenek már le két percre, mielőtt belekezdenél, Ruwee! – rótta meg Jobal.
– Semmi baj – mondta Dormé. – Tekintsük munkahelyi ártalomnak.
– Ráadásul az apám sokkal józanabb, mint a szenátorok többsége, akikkel dolgoznom kell –
tette hozzá Padmé. – De ne aggódjatok, a barátaim mindegyike pacifista!
Bár tréfának szánta a szavait, hirtelen ráeszmélt, mennyire megnyugtató, amit mondott, még
annak ellenére is, hogy többször összeütközésbe került Mon Mothmával. Mindez emlékeztette a
célra, amit kitűzött maga elé, és arra, milyen szenátorrá akar válni.
Lepillantott, mert a csecsemő gőgicsélni kezdett a karjában. Ryoo felébredt, de még nem sírt,
ezért Padmé grimaszolni kezdett, hogy mosolyra bírja. Az ilyen tárgyalásokról is akadt még
tanulnivalója.
– Említette a királynő, hogy meddig lesz rád szükség a szenátusban? – tudakolta Sola, majd
felállt, és az asztalon várakozó teás-kancsóhoz lépett. – Kér valaki teát?
– Nem, csak annyit mondott, hogy szeretné, ha folytatnám a munkát a szenátusban – felelte
Padmé –, és igen, kérek teát.
Sola mindenkinek töltött egy csésze teát, mivel rég megtanulta, hogy azok, akiket Padmé
magával hoz, rendszerint követik a példáját, függetlenül attól, amit Jobal a formaságok
mellőzéséről mond nekik. A legegyszerűbb karlini teát főzték, amihez nem kellett semmit
hozzáadni, hogy feljavítsák vagy megváltoztassák az ízét. Padménak nem ez volt a kedvence, ám
ezt a teafajtát ritkán exportálták, így az, hogy ihatott belőle, a csendes rituálék egyikének
számított, amelyek megerősítették, hogy hazaérkezett.
– Folytatod a munkát? – kérdezte Jobal.
Padmé tétovázott. A szüleire nézett, majd végigpillantott a házon – amit a galaxis
legkényelmesebb lakhelyének tartott –, és hirtelen érezni kezdte a karjában tartott gyermek
súlyát. Ryoo próbált kiszabadulni a pólyából, és megragadni a nagynénje nyakláncát, amit Padmé
gyorsan elrejtett, mivel túl értékes játék lett volna egy csecsemő számára. Inkább kivett a hajából
egy kis csecsebecsét, és azt adta oda Ryoonak, a csecsemő azonban rögtön a szájába tette, ezért
Padmé gyorsan el is vette tőle. Nyilvánvalóan látszott, hogy még nem áll készen az ilyesmire. A
húga felnevetett, és odanyújtotta neki az egyik játékot.
– Igen, bár nem tudom, meddig – felelte végül Padmé. – A királynő bízik bennem, és számos
ügyem van folyamatban a Coruscanton. Persze hiányzik az otthonom, de…
– Ha úgy akarod, nem említjük újra a témát – mondta Ruwee. – Ehelyett segíthetsz a kertben.
– Nos, az idő túl szép ahhoz, hogy idebent töltsük a napot – értett egyet Sola. – Hozom Ryoo
napvédőjét, és mindnyájan ki is mehetünk! Még ha apa nem is sorozott be mindenkit, tarthat
nekünk egy kis előadást, miközben szöszmötöl. Tudjuk, hogy mindkettőt ugyanúgy szereti.
– Építész vagyok és előadó – felelte Ruwee. – Mire számítottatok?
 Padmé visszaadta a csecsemőt Solának, és miközben mindnyájan kimentek a kertbe, Dormé
mellé szegődött.
– Rendben vagy? – kérdezte elég hangosan ahhoz, hogy Tonra is hallhassa. – Tudom, hogy a
családomnál tett látogatások elég kínossá válhatnak, de nem áll szándékukban megbántani
másokat. Figyelmeztethettelek volna titeket, de miután megérkeztünk a bolygóra, minden olyan
gyorsan történt.
– Minden rendben – felelte Tonra. – Sabé tudatta velünk, mire számíthatunk.
– Ez csak egy kis véleménykülönbség – tette hozzá Dormé.
– Őszintén szólva, a nézeteik sokkal szimpatikusabbak, mint a szenátus elképzelései.
– Jól van – mondta Padmé. – De ha menni akartok, nyugodtan megtehetitek. Anya előkészíti
nektek a vendégszobákat, hogy elszabadulhassatok a Naberrie család kedvességétől.
– Nahát, szenátor! – szorította a mellkasára a kezét Dormé, mintha mélységesen megdöbbent
volna. – Mit nem mond!
A látogatás jól sikerült. Padmé szülei ígéretükhöz híven nem hozták fel újra a szenátori
megbízatás kérdését, miközben lecsiszolták a gerendákat az új melegházhoz, amit Ruwee a helyi
iskolának akart építeni, hogy a hideg évszakban is nevelhessenek virágokat. Padmé R2-D2-t is
elhozta segíteni, ám a droid figyelmét azonnal elvonta a csecsemő, és a munka helyett Ryoot
kezdte szórakoztatni azzal, hogy különféle hangokat adott ki, majd fényjátékokkal parádézott,
amíg végül rá nem pirítottak.
– Miért van asztro-droidod? – tudakolta Sola, miután R2-D2 ismét játszani kezdett a babával,
ezúttal sokkal kevésbé balesetveszélyes módon.
– Artu egyike Naboo hőseinek – mondta Padmé. – Ő volt az, aki megjavította a hiper-
hajtóművet, amikor áttörtük a Kereskedelmi Szövetség blokádját, és fontos szerepet játszott a
bolygó visszafoglalásában is. Általában a hajón szokott maradni, de rendkívül hűséges, és számos
hasznos tulajdonsága van. Néha pedig egyszerűen csak megmosolyogtat.
– Nos, Artu, van még mit tanulnod dajkaként – szólt oda a kis droidnak Sola –, de azt hiszem,
egyelőre megfelelsz a feladatra.
A droid csipogni kezdett, majd ismét Ryoo felé fordította a figyelmét.
– Nem nagyon van ínyedre, hogy civil kereskedőket fegyverezz fel a kalózok ellen, igaz? –
kérdezte halkan Sola. – A Kereskedelmi Szövetség blokádja is pontosan így kezdődött.
– Valóban. A többi szenátor, akivel együtt dolgozom, olyannyira fegyverellenes, hogy kész
lenne lemondani minden védelemről. A többségük a Magvilágokból származik. Okosak és
tapasztaltak, de azt hiszem, ez ügyben messze előttük járok, és még nem találtam meg a módját,
hogyan tudnám magam után rángatni őket.
– Vagyis megpróbálod kijátszani az érveiket? – kérdezte Sola. – Veszélyes lehet.
– Ennyire azért nem komoly – mondta Padmé. – Az ilyen vitákat nem a szenátus előtt folytatjuk,
ezért felvétel sem készül róluk, csak az, amit magunknak szánunk. Az egész inkább olyan, mint
valami jelmezes főpróba, hogy amikor Mon Mothma vagy Bail Organa a szenátus elé tárja az
ügyet, legyen támpontjuk, milyen irányba kanyarodhat a vita.
– Te nem tárhatnád a szenátus elé az ügyet?
– Most még nem – ismerte el Padmé. – Be kell vallanom, egy kicsit sért a dolog, de úgy
döntöttem, várok még, mielőtt saját indítványt tárnék a szenátus elé. Mindenki jól emlékszik arra,
amikor először emeltem szót előttük, és nehéz elfelejteni valamit, ami így megrázza a kormányt.
– Megmentettél minket – mondta Sola. – Ez történt.
– Tudom.
– Jobb lesz, ha elmenekíted Dormét, mielőtt apa örökbe fogadja – pillantott Sola a kert
túloldala felé, ahol Ruwee hangosan kihirdette, hogy Dormé a legjobb fafaragó, akit az elmúlt tíz
évben látott. – Mindig tehetséges barátokra teszel szert.
– Ezért kötnek ki végül mellettem – felelte Padmé. – Úgy tűnik, ha hajlasz arra, hogy olyan
emberekkel vedd körül magad, akik jók valamiben, amiben te nem szándékozol az lenni,
érdekessé válhat az életed.
Felállt, és ment, hogy megnézze, valóban ki kell-e menekítenie Dormét. Az udvarhölgyei
rendszerint jól elboldogultak, de egy dolog elbánni az orgyilkosokkal és a fortélyos politikusokkal,
és más dolog megküzdeni a szüleivel. Dormé egy kis vibro-pengével kacskaringós indamintákat
vésett a gerendáknak abba a részébe, amit látni lehet majd a melegház belsejében.
– Nagyon biztos a keze – mondta Ruwee. – Gondolatban elkészíti az egész mintát, aztán felvési
a helyére.
– Mit gondolsz, mi a feladata egy öltöztetőnek? – kérdezte Padmé, Dormé pedig elmosolyodott.
– Nos, miután a lányom felhagy a galaktikus politikával, nem lesz gond munkát találni itt önnek
– folytatta Ruwee.
– Köszönöm – felelte Dormé. – A dédanyám tanított meg faragni. Amikor megöregedett,
könnyebbnek bizonyult a számára, mint a varrás, amitől fájtak az ízületei. Alig várom, hogy
láthassam őt, miután Cordéval néhány napra helyet cserélünk.
Dormé befejezte az indamintát, majd hozzákezdett a levelekhez és a virágokhoz.
– Már meg akartam kérdezni, hogy van Sabé – mondta Ruwee. – Reméltük, hogy ő is eljön, de
bizonyára másokat is meg kell látogatnia.
– Sabé jól van, és igen, a saját ügyeit intézi – felelte Padmé. – Saché elvitte, hogy
találkozhasson a többiekkel, és azt hiszem, utána hazamegy.
– A barátaid a törvényhozásban, a gyerekekkel és a zenében egyaránt remek munkát végeznek.
Olvastam a kék-algáról szóló jelentéseket is – mesélte Ruwee. – Nagyon lelkesítőek.
– Büszke vagyok rájuk – mondta Padmé.
– Tudod, senkinek sem kell örökké bámulatosnak lennie. Semmi baj azzal, ha párszor
megmented a bolygódat, aztán visszavonulsz, és az életed hátralevő részét nyugalomban éled le.
Padmé ismét felemelte a csiszológépet. Könnyebb volt úgy eltöprengeni az apja szavain, ha
közben segített neki a szívéhez oly közel álló munkában.
– Furcsa azt látni, milyen csodás dolgokat tesznek a barátaim anélkül, hogy mellettük lennék.
Akárcsak Sola. Ryoo egyszerűen csodálatos, és éppúgy része a Naboo jövőjének, mint Eirtaé kék-
algája. De nem tudom, mihez kezdhetnék itthon. Szeretnék családot, de nem most, és az
egyetlen, amihez igazán értek, az a politika.
– Kiváló segédmunkás is vagy – mutatott rá Ruwee.
– Egyelőre a szenátusban is az vagyok – felelte Padmé. – Legalábbis próbálok az lenni.
– Vagyis vissza akarsz menni.
– Igen. – Padmé furcsán tetterősnek érezte magát. – Tudom, hogy nem ilyen életet szántatok
nekem, és én sem ilyenre vágytam, legalábbis nem örök időkre, de azért megfelel, és szükségem
is van rá.
– Mindig számíthatsz a támogatásunkra – mondta Ruwee, miközben Jobal teát hozott nekik.
Padmé levett egy csészét a tálcáról, és hagyta, hogy a tea illata felidézze benne a régi
emlékeket. Remélte, hogy sokszor teázhat még így a jövőben.
Folytatták a munkát a melegházon, hogy a Naboo ifjú művészei akkor is nevelhessenek
virágokat, amikor már más idők járnak.

Huszadik fejezet
Padmé az utolsó estéjét a királyi palotában töltötte. Réillata nagyon megértő volt, amikor
Padmé szeretett volna egy kis időt a családjával tölteni, ezért amikor a királynő megkérte, hogy a
szabadsága utolsó pár napjára térjen vissza a fővárosba, nem mondhatott nemet.
Most, hogy a beszélgetés véget ért, Padmé készen állt, hogy ismét szembenézzen a
szenátussal. A bolygója és a királynője teljes támogatását élvezte, és szinte minden önbizalma
visszatért.
Ismét csomagolt, ezúttal azonban határozott célokat tartva szem előtt. Sabéval és a többiekkel
új ruhatárat állítottak össze, ami illett a képhez, amit ki akartak alakítani Amidaláról. Padmé
sajnálkozva mellőzte az élénk színeket, kivéve néhány olyan ruhadarabot, amitől képtelen volt
megválni. Az viszont nagy megkönnyebbülést jelentett a számára, hogy a nagyobb fejdíszek a
legdíszesebb ruhákkal együtt bekerültek a raktárba.
Dormé figyelő tekintetétől kísérve a kék, a zöld és a vörösesbarna sötét árnyalataiból álló
ruhatárat állítottak össze. A ruhák mindegyikét nabooi hímzések díszítették, és bár számos
rétegből álltak, sokkal könnyebb volt bennük mozogni és ülni, így Padmé el tudta fordítani a fejét,
és akár egymaga is be tudott fordulni a sarkokon. Dormé gyakorlatias szemlélete a kiegészítőkre
és a lábbelikre is kiterjedt.
Cordé felvázolta Amidala új hajviseleteit, amelyek sokkal inkább a diszkréten elhelyezett tűkre
támaszkodtak, mint a fejdíszekre. A Cordé nővére által tervezett és készített hajtűket fegyverként
és szerszámként is lehetett használni, kis méretük miatt mégis át tudták vinni őket a biztonsági
ellenőrzéseken. Versé és Sabé olyan ruhákat tervezett, amelyek a lehető legnagyobb
mozgékonyságot biztosíthatták: a könnyű ruházatot kombinálták teátrális köpenyekkel, amik
anélkül szolgálhattak emlékeztetőül Amidala státusát illetően, hogy útban lettek volna.
– Jobb lesz, mint a harci öltözék – emelte fel Padmé az egyik fehér nadrágot.
– Mászni is könnyebb lesz benne, mint a testőregyenruhában – tette hozzá Sabé. Az arca
kifejezéstelennek tűnt, a szemei azonban csillogtak. Mindnyájan szerették volna tudni, hogyan
jutott le Padmé arról a fáról, ám Typho esküt tett, hogy hallgat a történtekről.
Sabé is összekészítette a ruháit. Kapott egy testőregyenruhát és két köpenyt arra az esetre, ha
ismét udvarhölgyként lenne rá szükség. Az egyenruhához járt egy tartalék derékszíj is, valamint
gondoskodtak számára egy pár új csizmáról is, amit gondosan bejáratott, hogy ne látszódjon
olyan újnak. A ruházata nagy része azonban egyszerű tunikák és nadrágok praktikus
kombinációiból állt, kivéve azt a három díszesebb öltözetet, szükség esetére.
– Biztos vagy benne, hogy érdemes magamnál tartanom ezeket a ruhákat? – kérdezte Sabé. –
Nem igazán hordhatnám az én környékemen.
– Előfordulhat, hogy gyorsan lesz rád szükségünk – felelte Padmé. – Tudom, hogy nem túl
valószínű, de bevettük őket a készletbe, és így te is készen állhatsz minden eshetőségre.
– Rendben van.
Kopogtattak az ajtón, aztán Mariek lépett be a szobába. Padmé alig látta őt, mióta visszatértek
a Naboora, és örült, hogy a testőrparancsnoka végre visszatért.
– Mindent előkészítettetek a berakodáshoz? – kérdezte.
– Igen, nénikém – felelte Versé.
Cordé becsomagolta az utolsó törékeny kiegészítőket is, Dormé pedig ellenőrizte a ládák
pecsétjeit. Miután megbizonyosodtak arról, hogy minden rendben van, Mariek elment, hogy
felügyelje a rakodást.
A testőrparancsnok éppen csak távozott, amikor ismét kopogás hallatszott, majd Saché lépett
be az ajtón.
– Üdv! – köszöntötte barátságosan Padmé. Bár a szabadsága alatt a koncerteken, a művészeti
eseményeken és az otthonukban többször is találkozott a barátaival, sosem tölthetett elég időt a
társaságukban.
– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, ma este is a királynővel vacsorázol-e – kezdte Saché.
– Nem. A királynő már megbeszélt egy találkozót a kereskedelmi miniszterekkel, ezért nem
akartam alkalmatlankodni. – Padmé ráadásul az utóbbi időben elég gyakran étkezett együtt a
kereskedelmi miniszterekkel.
– Nos, ez esetben szeretnék átadni egy meghívást mindnyájatoknak – mondta Saché. –
Vacsorapartit tartok a délkeleti csarnokban, aminek az ablakait olyannyira kedvelitek. Csak mi
leszünk, ezért akkor jöttök, amikor kedvetek tartja.
– Ez csodásan hangzik! – felelte Padmé. – Csak befejezzük a pakolást, és már megyünk is!
A délkeleti csarnok Padmé kedvence volt. A kicsi, egyszerű helyiség igazi pompáját a padlótól a
mennyezetig nyúló ablakai és az előttük húzódó balkonja adta, ahonnan egész Theedet be lehetett
látni, a környező vidék nagy részével együtt. Padmé királynőként ott szokott olvasgatni, illetve
ebben a csarnokban fogadta a legközelebbi tanácsadóit. Kiváló helynek tűnt egy
búcsúvacsorához, és örült, hogy Saché nem feledkezett meg erről.
A „csak mi” az összes udvarhölgyet jelentette, Yané kivételével, akinek az utolsó pillanatban
vissza kellett lépnie, mivel az ikerpár, akiket örökbe fogadott, hirtelen megbetegedett, ezért
otthon kellett maradnia velük. Saché csalódottnak tűnt, bár igyekezett nem kimutatni.
– Aranyos kölykök, legalábbis az idő nagy részében – mondta. – Büszke vagyok Yanéra azért,
amit tesz.
– Találkoztam velük, amikor meglátogattam Yanét – mesélte Padmé. – Csak rövid ideig
maradhattam, de annyi is elégnek bizonyult ahhoz, hogy ismét láthassam Yanét, és egy kicsit
megismerhessem a gyerekeket. El sem tudom képzelni, milyen lehet, ha valakinek ikrei vannak,
de ő jól elboldogul velük.
– Az már igaz – mondta Saché.
Padmé tekintete megakadt az egyik új, színes ablakon. A nabooi csata után számos ablakot
kellett rendelni, hogy pótolják azokat, amik megsérültek a megszállás során, ám ez nem tartozott
közéjük. Az ablak ünnepi felvonulást ábrázolt, az ő apró alakjával, ahogy tanácsadóival körülvéve
Theed utcáin sétál.
Rabé követte a tekintetét, és nagyot nevetett az ablak láttán, ami rengeteg vörös csuklyás
alakot ábrázolt.
– Mégis mit képzeltek, mennyien voltunk?
– Az egyikünk egy napernyőt tart? – hunyorgott Saché. – Szerintem a művésznek fogalma sem
lehetett arról, mi volt a feladatunk.
– Ami rendjén is van – jegyezte meg Sabé, mire mindnyájan felnevettek. – Azt ábrázolta, hogy
milyennek kellett volna lennie a felvonulásnak.
Miközben várták, hogy eljöjjön a vacsora ideje, Rabé zenélt nekik, Eirtaé pedig sokkal
részletesebben is beszámolt az Otoh Gungában töltött idejéről, mint azt a Törvényhozó Gyűlésnek
tette. Elhozta néhány művét is, hogy megmutassa őket Padménak, Sabé pedig ragaszkodott
ahhoz, hogy megvegye az egyiket, bár jelenleg nem tudta hova tenni.
– Majd eljuttatom a szüleidhez – mondta Eirtaé.
Padmé napnyugta után kiment a balkonra. Sabé követte, ám adott neki egy kis teret, mivel
ezúttal nem volt szükség biztonsági óvintézkedésekre. Az egész út gond nélkül zajlott, aminek
Padmé mélységesen örült. Tisztában volt a helyzetével, és tudta, hogy a testőreinek ez a
munkájuk, mégis gyűlölte a gondolatot, hogy mások az életüket kockáztatják érte. Különösen, ha
a barátairól volt szó.
A Naboon olyan csend uralkodott, ami a Coruscanton elképzelhetetlen lett volna. A
városbolygón állandó zsongás hallatszott: a generátoroké, a forgalomé és a milliónyi egyszerre
zajló beszélgetésé. A Naboo zsongása jóval csendesebb volt, de ha valaki tudta, mire kell figyelni,
hallhatta. Padmé azóta szerette hallgatni Theed vízeséseinek hangját, hogy először
megpillantotta őket, és az otthonától távol töltött idő csak még inkább elmélyítette ezt a
szeretetet. Mozdulatlanul állt, azt a várost nézve, amit a legjobban szeretett, és hallgatta az
alázúduló víz hangját.
– Visszatérünk még ide, mi ketten – mondta Sabénak. – Megtesszük, amit kell, aztán
visszajövünk.
Sabé Padmé vállára hajtotta a fejét, érezve, ahogy a barátja arca a hajához ér. Egyikük sem
kételkedett az imént mondottakban.

Ötödik rész
Erősödik a kalózok fenyegetése
A Középső Gyűrűn áthaladó szállítmányokat ádáz kalózok támadják meg, akik elvisznek
mindent, ami nincs a hajótesthez hegesztve. Több milliónyi kredit értékű szállítmány tűnt el, a
kifosztott hajókat pedig hátrahagyták, hogy visszatérhessenek a Magvilágokba. Meddig akarja
még a szenátus figyelmen kívül hagyni a Középső Gyűrű helyzetét? Mennyi pénzt kell még
kockára tennie az olyan befektetőknek, mint a Kereskedelmi Szövetség? Hajlandó-e Palpatine
kancellár meggyőzni a galaktikus kormányt arról, hogy be kell avatkozniuk, mielőtt még túl késő
lenne?
TriNebulon Hírek

Huszonegyedik fejezet
A Coruscant hangos és zsúfolt volt, a bűz pedig még a szenátori rezidencia balkonján is
érződött, Padmé azonban azt vette észre, hogy minden erőfeszítése ellenére kezdi az élete
részének tekinteni. Azt is tudomásul vette, hogy élvezi az intellektuális kihívásokat, amik azzal
járnak, hogy a Galaktikus Szenátus tagja lehet, és némán emlékeztette magát, ne hagyja, hogy a
fejébe szálljon a hatalom, és ne felejtse el, milyen hatással vannak a tettei – vagy éppen a tettek
hiánya – másokra.
Egy nappal korábban tértek vissza a Coruscantra, hogy kicsomagolhassanak és
berendezkedhessenek a rezidencián. Ám amint bevitték a csomagokat a szobájába, a hivatali
kommja sípolni kezdett. Padmé odalépett, és elolvasta az üzenetet, aztán leült, ahogy ráébredt,
mi készül.
– Dormé! – kiáltotta, az udvarhölgy pedig másodperceken belül megjelent. – Amilyen gyorsan
csak tudsz, áss elő valami szenátorhoz illőt, amit nem kell kivasalni! Azonnal indulnom kell a
szenátusba!
– Mi történt? – Dormé máris mozgásba lendült, pontosan tudva, melyik ládát kell keresnie, és
pillanatokon belül összegyűjtött mindent, amit kellett.
– Rendkívüli gyűlést hívtak össze – magyarázta Padmé, kibújva az utazóruhájából. – Történt
valami a Bromlarch bolygó felszíni csatornáival. A jelentésben nem szerepeltek részletek, de az
ügy elég fontos ahhoz, hogy mindenkit egy nappal előbb behívjanak. Örülök, hogy időben
ideértünk. Mihez akarsz kezdeni a hajammal?
– Azt egyelőre hagyjuk! – felelte Dormé. – Tartsd magadon az aláöltözetet! Pont jó lesz ez alá.
Padmé hagyta, hogy Dormé ráadja az egyik új öltözetet: barna alsóruhát és fodros, zöld
felsőruhát, aminek az anyaga nem gyűrődött össze. Aztán köpeny vagy palást helyett csak egy
barna köntös következett.
Dormé a lelógó hajfonatokat Padmé feje köré tekerte, hasonlóan ahhoz, ahogy Breha királynő a
koronáját viselte, ám a fonatokat ez esetben tűk tartották a helyükön.
– Ennek így jónak kell lennie – mondta kritikusan Dormé.
– Köszönöm! Kérlek, szólj Typhónak és Marieknek, hogy várjanak a leszállóhelynél! A többiek
maradjanak itt, és pihenjék ki az utazást!
Dormé távozott, míg Padmé próbálta összeszedni magát. Több ezer „mi lesz, ha” futott át az
elméjén, ám könyörtelenül száműzte az összeset. Nem sok értelme lett volna aggódni vagy bármit
eltervezni, amíg nem ismeri a részleteket, és azt, hogyan közelítse meg az ügyet.
Mély lélegzetet vett, és Amidala szenátorrá válva kiment a testőreihez.
Mivel nem volt idejük megvárni a szenátori kompot, siklóval mentek, amit Typho vezetett.
Amidala a szenátori tisztségének köszönhetően a város fő légi-közlekedési útvonalai fölött
repülhetett, ezért nem tartott sokáig, hogy elérjék a szenátus épületét.
Typho kitette Marieket és Padmét, megígérve nekik, hogy találkoznak a gondolánál.
Padmé nem állt meg az irodájánál, hanem egyenesen a gyűlésteremhez ment, és elfoglalta a
helyét, majd biztos, ami biztos, bekapcsolta a fordítógépet, és elhelyezkedett, hogy hallgassa a
tanácskozást.
– …igazi tragédia fenyeget minket – mondta Caelor Gaans, a Bromlarch szenátora, egy
nyakigláb, humanoid férfi. – Nem sejthettük, hogy a szeizmikus aktivitás ilyen komollyá válik. A
csatornarendszer jelentős nyomást és terhelést el tudott viselni, de ami történt, messze felülmúlt
mindent, amit a bolygón eddig tapasztaltunk.
– Mi van a házakkal és a sűrűn lakott területekkel? – kérdezte Mon Mothma, Padmé pedig
nagyon megkönnyebbült, hogy hallhatta a hangját.
– Azok egy kicsit jobban bírják, szenátor, köszönjük az aggodalmát – felelte Gaans. – Az
épületek sokkal rugalmasabb anyagból készültek, és mélyebb az alapozásuk. A házainkat úgy
építettük, hogy pótolhatóak legyenek, és azt hittük, a csatornarendszer bármit kibír.
– Úgy tűnik, megtettek mindent, ami önöktől telt – mondta Mon Mothma.
– Ami közel sem lesz elég – felelte Gaans. – A csatornarendszer nélkül az agrárrendszerünk
összeomlik. A termőföldjeink alig tíz százalékát tudjuk vízzel ellátni, és a rengés miatt több kút is
kiapadt. Nincs időnk újakat ásni, miközben azon gondolkodunk, hogyan építsük újjá a
csatornarendszert. Épp csak befejeztük a veteményezést. Ha nem tudjuk öntözni a gabonát,
akkor az egész bolygón éhínség lesz.
Gaans a komor jövendölést követően leült, mintha a lábai nem tudták volna tovább megtartani.
Padménak megesett rajta a szíve. Tudta, milyen érzés a Coruscanton vesztegelni, miközben a
szülőbolygója szenved.
– Át lehetne telepíteni a Bromlarch lakosságát? – vetette fel a Malastare szenátora.
– A lakosság létszáma több millió – tápászkodott fel ismét Gaans. – Kivitelezhetetlen. Ráadásul
nincs is hova menniük.
– Szenátorok, szenátorok! – emelte fel a hangját Palpatine, mire a teremre csend, vagy inkább
valami ahhoz hasonló szállt alá. – Mielőbb lépéseket kell tennünk, hogy enyhítsünk a Bromlarch
polgárainak szenvedésén! Az áttelepítést egyelőre tekintsük utolsó megoldásnak! Megadom a
szót a Scipio szenátorának!
Padmé felegyenesedett ültében. Az irigység ismeretlen érzése hasított belé, amiért Rush Clovis
előtte fog önálló beszédet tartani, de gyorsan száműzte a méltatlan gondolatot. Szerette volna
tudni, mit akar mondani Clovis. Ő maga hirtelenjében nem tudott mással előhozakodni, mint az
élelmiszersegély kézenfekvő lehetőségével, ami a legjobb esetben is csak átmeneti megoldást
jelenthetett.
– Szenátorok! – szólalt meg Clovis. – Azt javaslom, küldjünk vizsgálóbizottságot a Bromlarchra!
Felmérhetnék a károkat, és becslést készíthetnének a várható helyreállítási költségekről. Tudom,
hogy a Bromlarch lakóinak most túl sok tennivalójuk van ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzanak,
ezért a vizsgálóbizottság elvégezhetné helyettük a feladatot, és miután megkapnánk a
jelentésüket, további döntéseket tudnánk hozni.
Hát persze: pénz! Clovis tudni akarta, mennyibe fog kerülni a helyreállítás. Ennek ellenére
javaslata észszerűnek tűnt. Padmé csak azért tétovázott, mert tapasztalatból tudta, milyen sokáig
húzódhat egy ilyen vizsgálat.
– Az Onderon támogatja a javaslatot – jelentette be Mina Bonteri.
Padmé megdöbbent, mivel az előző ülésszak vége felé Bonteri csak ritkán emelt szót. A
szabadság alatt talán sikerült kipihennie magát.
Palpatine értekezett a tanácsadóival, köztük Mas Ameddával. Padmé nem szívelte a chagriai
tanácsost, és azt kívánta, bárcsak Palpatine valaki mást választana helyette most, hogy
kancellárként sikerült megerősítenie a pozícióját. Persze erről sosem beszélt Palpatine-nak, ám a
kancellár tudta, hogy nem kedveli Mas Ameddát. De mint sok más olyan témában, amiben nem
értettek egyet, Palpatine ebben sem törődött a véleményével. Ahogy a chagriai előrehajolt, hogy
ismét mondjon valamit, Padmé megborzongott a gondolattól, hogy a történelem talán megismétli
önmagát.
– Rendben van, vizsgálóbizottságot küldünk ki – jelentette be a kancellár. – Megkérjük Jedi
barátainkat, hogy ők is küldjenek ki valakit. A Jedik kiváló követek a humanitárius válságok
esetén, és nem politikai szempontból tekintenek a lehetséges megoldásokra. Clovis szenátor és
Bonteri szenátor! Bármelyik kollégájukat magukkal vihetik, akit csak akarnak!
Amint a kommja sípolni kezdett, Padménak le sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja, Organa
üzent neki. Az üzenet egyetlen szóból állt: „Menjen!”
Padmé felpattant, és miközben Palpatine hozzákezdett az ülést lezáró formaságokhoz,
Typhóval és Mariekkel a nyomában elindult Bonteri gondolája felé. Bár azóta, hogy elkezdett
együtt dolgozni Mon Mothmával, Padmé eltávolodott Bonteritől, mégis azt remélte, rá tudja
beszélni az onderoni szenátort, hogy vegye be a vizsgálóbizottságba. Úgy vélte, végső esetben
Clovishoz is fordulhat, de először inkább Bonterivel akart próbát tenni.
– Amidala szenátor! – lépett ki a folyosóra Bonteri. – Nem lep meg, hogy itt látom.
– Szeretnék önnel tartani a Bromlarchra, szenátor – mondta Padmé. – A
katasztrófahelyzetekkel kapcsolatos korábbi tapasztalataim alkalmassá tesznek arra, hogy…
– Igen, kedvesem, tudom. Ezért nem lep meg, hogy felkeresett. Sétál velem egyet?
Padmé csatlakozott Bonterihez, aki gyors iramot diktálva elindult a folyosón egy alkóv felé,
ahol egy kis pad állt, védve a gyalogosoktól. Bonteri leült, ezért Padmé is követte a példáját.
– Maga volt az első jelölt, aki eszembe jutott – mondta Bonteri. – Tudtam, hogy az első, amit a
szenátus tenni fog, hogy kiküld egy bizottságot a károk felmérésére. A szenátorok nem bíznak a
jelentésekben, még akkor sem, ha képfelvételek is társulnak hozzájuk. Mindent a saját szemükkel
akarnak látni.
– Emlékszem – felelte Padmé, és ismerős keserűség töltötte el.
– Bizonyosan gondoskodni tud arról, hogy mielőbb végezzenek – folytatta Bonteri –, én pedig
kellő súlyt tudok adni a megfigyeléseinek ahhoz, hogy tettekre ösztökéljük a szenátust. De
figyelmeztetem: lehet, hogy végül nem fogjuk megnyerni a csatát. A szenátus még az
előterjesztés után is tehet valamit a javaslat jóváhagyása ellen. Ráadásul mivel ön lesz az, aki
előterjeszti, mindenképpen az elfogadása mellett kell leadnia a szavazatát.
Miközben Padmé megemésztette a hallottakat, megérkezett Clovis.
– Bonteri szenátor! Amidala szenátor! – Clovis szemei csillogtak, és a helyzet komolysága
ellenére elmosolyodott. – Megvan az első önkéntesünk?
 – Nagyon úgy tűnik – felelte hűvösen Bonteri. A látszat alapján úgy tűnt, ő is ugyanolyan
kellemetlennek találta Clovis viselkedését, mint Padmé.
– Remek! – mondta Clovis. – Felkészítem a hajómat és a legénységet az azonnali indulásra. Hoz
magával valakit?
– A droidomat. – Padmé tudta, hogy Mariek dühös lesz, de aligha vihette magával a testőreit,
elvégre Clovis vette át a vezetést.
– A titkárom majd gondoskodik a részletekről – ajánlotta fel Bonteri. – Persze Gaans szenátor is
velünk jön. Úgy vélem, így elegendő is lesz a létszám.
Bár az indítványt Clovis nyújtotta be, Bonteri egyértelművé tette, ki a vezető, amit Padmé
nagyra értékelt. Nem szívesen tette volna egy vagy akár két héten át azt, amit Clovis helyesnek
gondol. Bonteri sokkal alkalmasabb volt a bizottság vezetésére, emellett Padmé szívesebben
dolgozott együtt vele, és készen állt elfogadni az utasításait.
– Rendben van. – Ha Clovis meg is bántódott, nem mutatta jelét. – Fel tudnak készülni arra,
hogy még ma este útnak induljunk? Mondjuk négy óra múlva?
Padmé úgy vélte, ennyi idő épp elegendő ahhoz, hogy tájékoztassa Sabét az eseményekről,
Typho kiabálhasson vele, Dormé pedig újra becsomagoljon.
– Igen, rendben lesz – felelte végül.
– Elküldöm önökért a kompomat – folytatta Clovis. – Most pedig, ha megbocsátanak, nekem is
fel kell készülnöm az indulásra.
Miután a fiatalember távozott, Bonteri hatalmasat sóhajtva felállt.
– Fura fiú – jegyezte meg. – De legalább őszinte.
– Gondolja? – Padménak nem ez a szó jutott eszébe először Clovisról.
– Úgy értem, nem alakoskodik. Pontosan tudni lehet, mit akar. – Bonteri ravasz pillantást vetett
Padméra. – Ebből a szempontból maga is ilyen, bár az őszintesége máshogy mutatkozik meg.
– Hála az égnek! – felelte Padmé épp csak olyan hangosan, hogy Bonteri hallhassa. Az asszony
felnevetett, és Padmé is elmosolyodott. Úgy tűnt, talán mégsem távolodtak el olyan messzire
egymástól.
– El kell küldenem néhány üzenetet – mondta Bonteri. – Úgy vélem, önnek is. Néhány óra
múlva találkozunk, szenátor.
– Köszönöm, hogy bevett a bizottságba, szenátor – állt fel Padmé. – Az ilyen ügyek nagyon
fontosak a számomra.
– Tudom, és mindent megteszek, hogy ezt ne használjam ki.
Miközben Padmé a különös megjegyzésen töprengett, Bonteri elindult az irodája felé. Végül
Padmé is megfordult, és elindult vissza oda, ahol Typhót és Marieket hagyta.
– Elmész. – Mariek nem kérdésnek szánta, amit mondott.
– Igen. Gyertek! Vissza kell mennünk a rezidenciára, hogy összecsomagolhassak, és ti ketten is
leüvölthessétek a fejemet!
– Miért tennénk ilyet? – kérdezte Typho.
– Mert más nem jöhet velem – felelte Padmé.
– Na várjunk csak egy kicsit! – kezdte Typho.
– Majd a rezidencián, őrmester – vágott a szavába Padmé. – Itt egységet kell mutatnunk, de
miután hazaértünk, olyan hangosan kiabálhat velem, ahogy csak akar.
Padménak végül csak egy óra kellett ahhoz, hogy átöltözzön és összecsomagoljon. Dormé úgy
rendezte el a ruhatárat, hogy az összes, más bolygókon használható ruhája egy helyen legyen,
ami nagyon megkönnyítette a dolgokat. Padmé felhívta Sabét, de nem találta otthon, ezért
kénytelen volt üzenetet hagyni. Typho harminc percen át mondta a magáét, kimerítve a teljes
szókincsét, aztán Mariek következett további tizenöt perccel. Mire megérkezett Varbarós, hogy
kitegye R2-D2-t, Padmé készen állt az indulásra.
Miközben beszállt Clovis kompjába, olyan izgalom lett úrrá rajta, amitől az adott körülmények
miatt kissé elszégyellte magát. Nagyon hosszú idő óta most először, egyedül kellett boldogulnia.

Huszonkettedik fejezet
Bolygó-körüli pályáról nézve a Bromlarch életét fenntartó csatornarendszer szokatlanul
egyenes folyók hálózatának tűnt. Clovis pilótája irányba állította a hajót, így láthatták, ahogy a
bolygó elsuhan alattuk, majd amikor átértek az éjszakai oldalra, a folyók teljesen eltűntek, és
csak a települések fényeit lehetett látni. Úgy tűnt, legalább az energiaellátást sikerült
helyreállítani, még ha csak részben is.
– Még ilyenkor is látszódniuk kellene – szólalt meg szomorúan Gaans, majd az ablakra tette a
kezét, széttárva kilenc hosszú ujját, mintha át akarna nyúlni az átlátszó acélon, hogy összetartsa
széthulló világát. – A fényeiket még innen is látnunk kellene. Mindig ez volt a hazaérkezésem
egyik legszebb pillanata.
– Mennyire sérült meg a csatornahálózat? – kérdezte Padmé.
– Majdnem nyolcvan százaléka károsodott – felelte Gaans. – A helyzet a földrengés
epicentrumánál a legsúlyosabb, de ahogy víz esetében lenni szokott, a károk kiterjedtek.
Depa Billaba Jedi-mester is csatlakozott hozzájuk. Padmé látásból már ismerte, mivel ő is részt
vett Qui-gon Jinn temetésén, ám az út során nemigen beszélgettek. Padmé kedvelte, bár furcsa
volt számára, hogy ilyen hosszú idő elteltével ismét kapcsolatba léphetett egy Jedivel. Persze jól
tudta, hogy a Jedik nem egyformák, ám Billaba viselkedése olyannyira eltért Qui-gonétól, amire
Padmé nem számított. A különbség azonban olyan különös volt, hogy nem igazán tudta
meghatározni vagy szavakba önteni. Legfeljebb úgy lehetett volna körülírni, hogy amíg Qui-gon
beléje látott – néha túlságosan is mélyen –, addig Billaba átlátott rajta.
– Félelmet és fájdalmat érzek a bolygóján, Gaans szenátor – mondta Billaba. – De nincs
szélsőséges telítettség. A bolygó megsérült, a seb azonban nem kritikus.
– Köszönöm, mester – felelte Gaans. – Sovány vigasz, de azért vigasz.
Clovis is belépett a helyiségbe, ahol összegyűltek, hogy a leszállást figyeljék. A zömök hajó
nagyon eltért Padmé ezüst járművétől, ám a Naboo mindig is büszke volt arra, hogy ötvözi a
szépséget a funkcionalitással. Clovis hajójának fakószürke külseje azonban semmit sem árult el a
bent uralkodó, szinte abszurd luxusról. Mindenki saját szállást kapott, ami megmagyarázta, miért
kellett korlátozni az utasok létszámát. R2-D2 szinte azonnal letöltötte a hajó tervrajzát, mihelyt a
fedélzetre léptek, Padménak azonban nem kellett értenie a bináris kommunikációt ahhoz, hogy
tudja, milyen rossz véleménnyel van a droid a helykiosztásról. Persze jó volt, hogy nem kellett
összezsúfolódniuk – néha még a nabooi hajó is kissé szűkösnek tűnt –, ám a hajó szinte felkínálta
magát célpontul mindazok számára, akik elég közel kerültek hozzá, hogy letapogathassák.
– Azonnal leszállunk, ahogy megkapjuk az engedélyt – mondta Clovis. – A pilótám kétszeresen
is ellenőrizni fogja, arra az esetre, ha egy sürgős szállítmány vagy valami más miatt
megváltoztatnák a koordinátákat. Hamarosan landolunk, ha esetleg fel akarnának készülni…
Padmé elment, hogy megkeresse R2-D2-t, a többiek azonban hátramaradtak, hogy figyeljék a
leszállást. Clovis pilótája majdnem olyan jó volt, mint Varbarós, ám nem tudott olyan simán
landolni. Padmé érezte a rázkódást, ahogy földet értek. R2-D2 rosszallóan csipogni kezdett.
– Tudom – mondta Padmé. – De elhoztak minket, ezért lehetnénk udvariasak velük, nemde?
A bolygót vezető tanács tagjai a leszállóhelyen vártak rájuk. Mindnyájan kimerültnek tűntek,
ám Padmé nem tudta hibáztatni őket ezért. Egy ilyen természeti katasztrófa után még a
csatornarendszer miatti gondok nélkül is nehéz lett volna talpra állni. Miközben követte Bonterit
és Gaanst lefelé a rámpán, Clovis megpróbált melléje szegődni, R2-D2 azonban az útjába állt,
ezért más lehetősége nem lévén, egymagában folytatta az utat. A sort Billaba zárta.
– Barátom – üdvözölte Gaanst a tanácsot vezető nő, majd megölelték egymást. A főtanácsos
egy kicsit magasabbnak tűnt a szenátornál, a bőre világosbarna, míg a haja világos-zöld
árnyalatban játszott. – Jó újra látni téged. Bárcsak kedvezőbb körülmények között
találkozhatnánk!
– Bárcsak itt lettem volna a katasztrófa idején! – felelte Gaans. – Bár nem tudom, mint
tehettem volna.
– Ott voltál, ahol lenned kellett – mondta a főtanácsos. – Neked köszönhetően a szenátus
gyorsan reagált.
– Reméljük, ez így is marad! – jegyezte meg Gaans. – Hadd mutassam be Depa Billaba Jedi-
mestert, Mina Bonterit, az Onderon szenátorát, Rush Clovist, a Scipio szenátorát, és Padmé
Amidalát, a Naboo szenátorát! Azért jöttek, hogy segítsenek felmérni a károkat, hogy tudjuk,
miben kérjük a szenátus segítségét. Ő itt Eema tanácsos, a bolygónk kormányának elnöke.
– Attól tartok, nem tudunk illő szállást biztosítani önöknek – mondta Eema.
– Kérem, ne aggódjon emiatt! – lépett előre Clovis. – A hajón maradunk, és oda megyünk,
ahova szükségesnek látják. Ezenkívül bepakoltunk némi ellátmányt, mielőtt eljöttünk a
Coruscantról. A raktér tele van élelmiszercsomagokkal és egészségügyi felszereléssel. Tudom,
hogy nem sok, de remélem, hasznát veszik!
Padmé arra gondolt, milyen rengeteg szabad hely volt a szállásán, és összeszorította a fogait.
Ha induláskor Bonterivel közös szálláshelyet kapnak, sokkal több ellátmányt hozhattak volna
magukkal. Clovis igyekezett kitenni magáért, Padmé azonban sokkal jobb volt az ilyesmiben, és
számos tanáccsal szolgálhatott volna. De legalább hoztak magukkal néhány hasznos dolgot.
– Köszönjük, és nagyra értékeljük a segítségüket – felelte Eema –, de csak egy összekötőt
tudunk nélkülözni.
A tanácsosok megvárták, amíg kirakodják a ládákat, amiket aztán felpakoltak a leszállóhely
körül várakozó kompokra, és elindultak velük vissza a város felé.
Az összekötő hátramaradt, és félszegen ácsorogva nézte a történéseket. Nyilvánvalóan látszott,
hogy a nő még sosem találkozott Jedivel, és nem igazán tudta, hogyan kellene viselkednie.
Padmé odalépett hozzá.
– Amikor először találkoztam Jedivel, épp az életemet mentve menekültem. Egy kicsit
könnyebb, ha észben tartja, hogy ők is ugyanolyan érző lények, mint mi. Csak időnként furcsa
dolgokat mondanak.
– Egy nap szívesen meghallgatnám azt a történetet, szenátor – felelte az összekötő. – Elnézést,
a nevem Ninui.
– Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell találkoznunk, Ninui – mondta Padmé. – Nos,
mit gondol, hogyan kellene kezdenünk? Nem lenne egyszerűbb, ha ismét felvinnénk a hajót
bolygó-körüli pályára, hogy továbbra is használhassák a leszállóhelyet?
– Lehetséges. Sajnálom, de jelenleg milliónyi dolog jár a fejemben.
– Menjünk vissza a fedélzetre! – javasolta Clovis. – Ott nyugodtabban gondolkodhat. Kerítünk
önnek valami ennivalót is. Gondolom, már régóta talpon van.
Ninui felpillantott Clovisra, majd elmosolyodott.
Padmé le volt nyűgözve: Clovis eddig szinte már tapintatosan viselkedett.
Visszamentek a hajóra, R2-D2 azonban hátramaradt, hogy rácsatlakozzon a dokk
számítógépére. Depa Billaba is a leszállóhelyen maradt, és a vidéket nézte, bár Padmé el sem
tudta képzelni, mit csinálhat valójában.
Padmé a társalgóba vezette Ninuit, Clovis pedig ételt és kávét hozott neki. Pár perc múlva
Bonteri és a titkára is csatlakozott hozzájuk.
– Úgy vélem, minél egyszerűbben csináljuk, annál jobb – kezdte Bonteri. – Önnek is könnyebb
lesz, a szenátusnak pedig még inkább.
– Egyetértek – mondta Padmé. – El tudná mondani, mi az, amire a népének jelenleg, valamint
egy hónapon, illetve egy éven belül szüksége lenne?
– Nos… – Ninui megitta a kávéja maradékát, Clovis pedig újratöltötte a csészét. – Jelenleg vízre
lenne szükségünk, egy hónapon belül pedig élelmiszerre. Egy év múlva pedig ismét a víz lesz a
legfontosabb.
– Ahhoz azonban, hogy vízhez jussanak, helyre kell állítani a csatornarendszert – mondta
Bonteri.
– Ennél bonyolultabb a helyzet – felelte Ninui. – Dravabi tartományban esőzés van. A
csatornarendszer nélkül azonban nem tudjuk elvezetni a vizet a bolygó más részeire, ezért
áradásnak nézünk elébe.
– Vagyis arra lenne szükségük, hogy irányítani tudják a vizet – töprengett Padmé.
– Amihez helyre kell állítani a csatornarendszert – jegyezte meg Clovis.
– Igen, de úgy vélem, Padménak igaza van abban, hogy próbálja érzékeltetni a különbséget –
mondta Bonteri. – A víz szállítása nagyon nehézkes, ha pedig szükség lenne rá, ideiglenes
párafarmokkal a levegőből is ki lehetne vonni. Ám ez nem oldana meg semmit. A gondot maga a
víz jelenti.
– Mire lenne szükségük a csatornarendszer javításához? – kérdezte Padmé. – A bolygó-körüli
pályáról már láttuk a hálózatot, de a szerkezeti felépítéséről nagyon keveset tudunk.
– Tartós-betonra lenne szükségünk – felelte Ninui. – De nem rendelkezünk a szükséges
nyersanyagokkal ahhoz, hogy mi magunk állíthassuk elő. Még a gyengébb minőségű változatot
sem tudjuk gyártani, ezért mindenképpen behozatalra szorulunk. Most pedig rengetegre lenne
szükségünk.
 Padmé hátradőlt a székében.
– Az egyik bizottság, amelynek tagja vagyok, a tartós-beton szállításának ügyével foglalkozik.
Nemrégiben sikerült egy kissé megkönnyítenünk a folyamatokat. Bár el fog tartani egy kis ideig,
de úgy vélem, gondoskodni tudunk arról, hogy új ellátási útvonalakat alakíthassanak ki.
– Az nagyszerű lenne – mondta Ninui. – A beszállítónk nem tudja teljesíteni az igényünket.
– Fel tudnák vázolni az újjáépítési terveket? – kérdezte Bonteri. – Ha áradás készül, akkor
először a veszélyeztetett régiókban kellene kezdeni a javításokat, és csak ezt követően lehet
továbbhaladni a többi területre.
– Ez valójában a katasztrófatervünk részét képezi – felelte Ninui. – Csak nem tudtunk még
rátérni a megvalósítására.
– Jól van – mondta Bonteri. – Ne aggódjon a részletek miatt! A titkárom elküldi önnek a
jegyzeteket.
– Ó, hálás köszönetem! – Ninui az asztalra hajtotta a fejét, Padmé pedig meglapogatta a hátát.
– Sosem voltam még ennyire fáradt. De attól félek, ha csak egy pillanatra is megállnék, többé
nem tudnék megmozdulni.
Clovis különös tekintettel nézett Ninuira. Padmé tudta, hogy bár a fiatalember élete a
nevelőapjának köszönhetően végül szerencsésen alakult, számos személyes tragédiát tudhatott
maga mögött. A magánélete nem volt mentes a tragédiáktól – a szülők elvesztése a legszörnyűbb
rettegéssel töltötte el a szenátort, hiszen fiatalon veszítette el mindkettőjüket –, bár a története
végül jó véget ért. Ám ez lehetett az első alkalom, hogy Clovis ilyen mértékű szenvedés tanúja
volt. Padmé örült, amiért Clovis végre kezdte felfogni, hogy másokkal is történhetnek rossz
dolgok, ugyanakkor elkeserítette, hogy ehhez egy egész bolygó ökológiai és gazdasági
összeomlása kellett. Talán ezért is bátorította a Naboo a gyerekeket már fiatalon közszolgálati
munkára: így sosem veszítették el az éberségüket.
– Meg tudná adni azoknak a helyeknek a koordinátáit, amiket meg kellene néznünk? – kérdezte
finoman Clovis. – A híd ülései elég kényelmesek, így pihenhet egy kicsit munka közben.
Ninui felemelte a fejét, és megropogtatta a nyakát.
– Igen, az jó lenne.
– Megkeresem Artut, és megkérdezem Billaba mestertől, hogy velünk akar-e jönni.
Padmé ismét lement a rámpán, és beküldte R2-D2-t. Billaba nem mozdult el onnan, ahol
hagyták. Padmé odasétált hozzá, próbált akkora zajt csapni, amekkorát csak lehetett. Amikor már
csak pár lépésnyire járt tőle, a Jedi megfordult.
– Szenátor?
– Légi felderítésre indulunk – közölte vele Padmé. – Velünk tart? Nagyra értékelném, ha első
kézből tudna beszámolni a Jedi Tanácsnak.
– Természetesen.
Alig tettek meg pár lépést, amikor Billaba megtorpant, és most először Padméra nézett, aki
igyekezett nem feszengeni, bár a helyzet igencsak zavarba hozta.
– Nem sokat változtál, mióta először találkoztunk – mondta Billaba. Padmé nem tudta, mit
kellene tennie, ami valószínűleg az arcán is látszódhatott, mivel a Jedi-mester folytatta. –
Természetesen felnőttél és bölcsebb lettél. Kiegyensúlyozottabbá váltál. De alapjában véve nem
változtál. Ugyanaz maradtál, aki felvette a harcot a Kereskedelmi Szövetséggel, és azt hiszem,
mindig ilyen maradsz.
Valószínűleg ez volt a legkülönösebb dicséret, amit Padmé valaha kapott, beleértve azt is,
amikor egy sivatagbolygóról származó kisfiú angyalnak hitte. Ennek ellenére örült neki.
Gondolatban viszont eltűnődött az útról, amit választott. A Jedik olyasmiket is láttak, amiket
mások nem, Padmé pedig – amennyire csak egy nem Erő-használó tehette – megbízott a
képességeikben.

Huszonharmadik fejezet
A Coruscantra visszavezető út végtelenül hosszúnak tűnt. Padmé nem akart mást, mint
munkához látni, ehelyett be kellett érnie azzal, hogy jegyzetet készített a terveiről, így
gondoskodva róla, hogy semmiről se feledkezzen meg, amikor majd a szenátus elé állnak. Úgy
döntöttek, miután Bonteri átadja a hivatalos jelentést, az arra adott reakció alapján teszik meg a
következő lépésüket. Padmé óvatosan derűlátó volt.
Közvetlenül az előtt, hogy a hajó kilépett volna a hipertérből, Clovis benézett Padméhoz, akit
már nem idegesített annyira a fiatalember jelenléte. Ennek ellenére nem élvezte úgy a társaságát,
ahogy Clovis az övét.
– Bejöhetek, Amidala szenátor? – kérdezte Clovis.
– Csak tessék! – intett Padmé az egyik üres szék felé.
– Szerettem volna megköszönni, hogy eljött velem. Nem tudom, mire számítottam, de nagyon
lesújtottak a látottak. Ön nélkül semmire sem mentem volna.
– Ninuival nagyon jól elboldogult – mondta Padmé. – Támogatásra volt szüksége, és ön
gondoskodott erről.
– Ha csak egyvalakiről van szó, akkor sokkal könnyebb – ismerte el Clovis. – Ön viszont anélkül
tekintett a bolygóra, hogy akár csak a szeme rebbent volna.
– Van benne egy kis gyakorlatom – emlékeztette Padmé.
– De ezt nemcsak királynőként szerezte, igaz? Valami más is van még emögött.
Padmé mély lélegzetet vett. Fájdalmas emlékek törtek rá, amelyek jó és rossz dolgokat
egyaránt tartalmaztak. Ám továbbra is együtt kellett dolgoznia Clovisszal, és semmibe sem került
elmondani neki az igazságot.
– Amikor még nagyon fiatal voltam, az apám rengeteg jótékonysági munkát végzett. Ma már
csak a Naboon építkezik, de korábban mindenhol alkotott, ahol csak el tudja képzelni. Amikor egy
kicsit idősebb lettem, én is vele tartottam. Amikor hétéves voltam, segítettünk evakuálni a
Shadda-Bi-Boran nevű bolygót, mivel a rendszer napja haldokolt. Sikerült a teljes lakosságot
kimenekítenünk, de a megfelelő környezeti feltételeket nem tudtuk biztosítani a számukra.
Bármilyen tápanyagot kaptak a napjuktól, más módon nem tudták pótolni.
– Mi történt? – kérdezte Clovis.
– Mindnyájan meghaltak – felelte Padmé. – Van néhány képem róluk, és emeltek nekik egy
emlékművet, de ez minden, ami utánuk maradt.
Clovis fürkésző pillantást vetett rá, mintha keresne valamit a tekintetében, ám Padmé nem
tudta, mi lehet az.
– Kész lenne ismét végigcsinálni?
– Persze, hogy kész lennék – mondta Padmé. – Mert a tudósaink talán ki tudnának találni
valamit, amivel megmenthetnénk őket. Ha csak néhányukat is. Ezerszer is végigcsinálnám, ha
ezzel akár csak egyetlenegyet megmenthetnék közülük. Sőt akár tízezerszer is végigcsinálnám. –
Látta, hogy Clovis hisz neki.
A hajó kilépett a hipertérből, a pilóta pedig figyelmeztette az utasokat, hogy készüljenek fel a
leszállásra.
Clovis csak azután szólalt meg, hogy földet értek.
– Tudom, hogy mindketten más okból kerültünk a szenátusba – tápászkodott fel. – Ön is be
akarja teljesíteni a céljait, és én is. Ám úgy vélem, jól együtt tudnánk működni. Ha ön is akarja.
– Ezt szem előtt fogom tartani.
– Alig várom a közös munkát, Amidala szenátor.
– Padmé. Ha kettesben vagyunk, nyugodtan szólíthat Padménak. – Nem tudta, mi vette rá arra,
hogy ezt mondja. A családtagjain és a belső körén kívül senkinek sem engedte meg, hogy így
szólítsa.
– Én mindig is jobban kedveltem a Clovis megszólítást. Ez a szüleim neve.
– A Naboon úgy szólítunk másokat, ahogy azt ők szeretnék – mondta Padmé. – Az előző
testőrparancsnokomat Panakának hívták, a felesége azonban a Mariek megszólítás mellett
döntött, hogy elkerüljük a kavarodást. Ennek ellenére az idegenek számára, vagy ha formálisak
akarunk lenni vele, a megszólítása Panaka kapitány.
– No és ha valaki nevet akar változtatni? – kérdezte Clovis.
– Akkor az új nevén szólítjuk. – Padmé felemelte a táskáját, és a vállára vetette.
Clovis bólintott, majd a rámpa tetejéhez kísérte Padmét, aki elbúcsúzott Billabától. Bonteri a
rámpa aljánál várt rá, ezért Padmé, nem akarva megvárakoztatni, lesietett hozzá. Létfontosságú
volt, hogy Bonteri mielőbb felszólalhasson a szenátus előtt.
– Nem vagyok túlzottan bizakodó – vallotta be Bonteri, miközben a suhanó elemelkedett velük
a leszállóhelytől. – Tudom, hogy igyekeztünk mindent a lehető legegyszerűbben felvázolni, de azt
nem tudom, vajon a szenátus képes lesz-e együttműködni.
– Tudom, hogy ön mindent meg fog tenni a Bromlarch érdekében – mondta Padmé. – Ahogy én
is.
– Vajon ezzel Clovis is így van?
– Ami őt illeti – tűnődött Padmé –, azt hiszem, talán.
– Legalább ennyit elmondhatunk róla.
A sikló először Bonterit tette ki, aztán Padmét is visszavitte a rezidenciájára, ahol hagyta, hogy
Dormé és Cordé átöltöztessék valami olyan ruhába, amit nem borított egy sérült világ pora, majd
megkért mindenkit, akinek nem volt más teendője, hogy csatlakozzon hozzá ebédre.
A három udvarhölgy, valamint Varbarós, Typho és két másik testőr már az asztalnál ült, amikor
Padmé megérkezett az étkezőbe. Mariek épp szolgálatban volt, ám ő is odaóvakodott, hogy
hallhassa Padmé összefoglalójának sarkalatos pontjait.
– Szeretném, ha a hajónk csatlakozna a Bromlarch felé induló egyik konvojhoz – fejezte be
végül a beszámolót Padmé. – Még ha csak kompként használjuk is. Megoldható?
– A hajó indulásra kész – felelte Varbarós.
– Kérek kísérőnek két köztársasági járőrhajót – mondta Mariek. – A saját pilótáinkkal.
– Sabé és Tonra alkalmas lenne a feladatra – vetette fel Padmé. – Így Typho mellettem
maradhatna, míg Mariek vezeti a csapatot. – Egy pillanatra eltöprengett, majd folytatta. –
Megkérdezem Billaba mestert is, hogy velünk jön-e. Jöhet a saját hajójával, vagy keríthetünk neki
egyet.
– Tetszik az ötlet – bólintott Typho. – Ha rendszeresen szükségünk lesz kíséretre, akkor
hívnunk kellene néhány N-I-t otthonról. Van elég helyünk a dokkban, és úgy vélem, mindnyájan
jobban szeretnénk, ha a kísérő vadászokat a saját embereink vezetnék és tartanák karban.
– Egyetértek – felelte Padmé. – Amint elkészül a kérvénnyel, rögtön aláírom.
– A hírportálok csak nagyon keveset írnak a Bromlarchról – mondta Versé. – De ez bizonyára
megváltozik, ha megkezdődik a szenátusi vita.
Padmé ásított egyet.
– Ha megbocsátotok, nagyon elfáradtam. Az elmúlt pár napban egy pillanatra sem álltam meg.
Köszönjük, Versé! Mindenki másnál jobban tudjuk, mennyire ki van éhezve a sajtó a botrányokra,
ezért nem igazán tudnak meglepni.
– Akarod, hogy gondoskodjak a botrányról? – kérdezte Versé. – Elég mélyre ástam magam,
biztosan meg tudnám oldani.
– Először tegyünk egy próbát a szenátusnál! – Padmé alig hitte el, hogy komolyan fontolóra
vette Versé javaslatát. – De azért jó, ha van egy botrány a tarsolyunkban. Elvégre a politikához ez
is hozzátartozik.
***
Padmé másnap reggel háborúhoz öltözött. Annak a harci ruházatnak a kissé finomított,
arcfestés és fejdísz nélküli változatát öltve magára, amit Sabé viselt a nabooi csata idején. A bő
ujjú, fekete alsóruha fölé sötét sárga ruha került. Ez utóbbi ujja rövidebb volt, így szabadon
hagyta a fekete ruhaujjat, ami alatt Padmé elméletileg bármit rejtve tarthatott a kezében, ha a
szükség úgy kívánta. Az ujjatlan, fekete köntöst széles derékszíj fogta össze, ami alá betűzhette
volna a sugárvetőjét, ha lett volna nála. Miután Dormé eligazgatta a haját, koronaszerű fonatokat
formálva belőle, Padmé készen állt az indulásra.
A lehető legkorábban érkezett a szenátus épületébe, és egyenesen Bonteri irodája felé vette az
irányt. Mivel az ajtó nyitva állt, Padmé hallhatta, hogy Bonteri beszélget valakivel, ezért
tétovázott, hogy bekopogjon-e. Óhatatlanul is meghallotta a mély, tekintélyt parancsoló hangot,
ám nem találta ismerősnek.
– Tegye, amit kell! – mondta a titokzatos férfi. – De ha kicsúszik a kezéből az irányítás,
közbelépek, és én magam veszem át.
– Igen, uram! – Bonteri nem tűnt vidámnak a hallottaktól.
Padmé nem hallott mást, ezért úgy vélte, a beszélgetés véget ért. Szerette volna tudni, mit is
hallott valójában az imént, mivel Bonteri és az ismeretlen is halálosan komolynak tűnt, ám
hirtelen a kíváncsiságnál is erőteljesebb érzés tört rá: különös, gyomorszorító félelem, amitől
hiábavalóan próbált megszabadulni.
Elszámolt tizenötig, majd megtette az utolsó néhány lépést, és bekopogtatott az ajtón.
 – Jó reggelt! – köszöntötte Bonteri. Vidám hangja teljesen különbözött az előbbitől.
– Üdv! Azért jöttem, hogy megkérdezzem, szüksége van-e valamire.
– Nincs – felelte Bonteri, könnyed viselkedése ellenére kissé kurtán. – Sikerült elérnem, hogy a
napirend élére kerüljünk. Minden rendben lesz.
– Remek. – Padmé úgy döntött, nem erőlteti a témát, és inkább a fő célra összpontosít. – Ha
valami történne, a galérián leszek.
A gondolájához sétált, és megvárta, hogy Typho is csatlakozzon hozzá. A gyűlésterem olyan
hatalmas volt, hogy nem szeretett egyedül lenni a gondolában, még annak ellenére sem, hogy
tudta, ez a galaxis egyik legbiztonságosabb helye. Ráadásul túlságosan is izgatott volt ahhoz,
hogy nyugodtan üljön, és nem akarta, hogy bárki idegeskedni lássa.
Végül eljött az idő, és Typho kíséretében elfoglalta a helyét.
– A gyűlés megadja a szót Mina Bonterinek, az Onderon szenátorának! – jelentette be Palpatine
szinte unottnak tűnő hangon.
– Barátaim! – kezdte Bonteri. – Most tértem vissza a Bromlarchról, ahol fel kellett mérnünk,
milyen súlyos károkat szenvedett a bolygó nemrégiben a szeizmikus aktivitás miatt. A ma reggeli
tájékoztató tartalmazta a jelentésemet, de a korai időpontra való tekintettel engedjék meg, hogy
összefoglaljam önöknek!
Miközben Bonteri beszélt, Padmé a galériát figyelte. Nem volt könnyű tanulmányoznia a
többiek arcát, ám mostanra sokat megtanult arról, hogyan olvashat a szenátorok viselkedéséből.
Körbepillantott, és azt vette észre, hogy sokkal kevesebben figyelnek olyan érdeklődéssel, mint
azt remélte. Ehelyett hátradőltek a székükben, vagy a segédeikkel beszélgettek. Padmé legyűrte
a neheztelését, és Bonterire összpontosított, aki azzal fejezte be az összefoglalót, hogy felvázolta
a tervet, amit a Bromlarch tanácsa készített.
– A legbölcsebb mindig azokra hagyatkozni, akik a munkálatokat végzik – mondta Bonteri. – A
tervet a Bromlarch lakói készítették, ezért a leggyorsabb és leghatékonyabb megoldásokat
tartalmazza.
Miközben Bonteri gondolája visszalebegett a helyére, a kancellár ismét szólásra emelkedett.
– A gyűlés megadja a szót a Kereskedelmi Szövetség szenátorának!
Padmé megfeszült. Az iménti bejelentés nem jelentett jót.
– Bonteri és Gaans szenátorok javaslata nagyságrendileg eltúlzott – mondta Lott Dod. –
Megkérhetjük a Köztársaság polgárait, hogy nyújtsanak segélyt kisebb pénzösszegek vagy
építőanyag formájában, de a bolygóméretű újjáépítés ötlete egyszerűen nevetséges! Ha a
Bromlarchnak ekkora segítségre van szüksége, akkor nyújtania kell cserébe valamit.
– Szenátorok! – szólalt meg Gaans. – A népem minden tőle telhetőt megtesz. Úgy vélem, nem
értették meg a pusztulás mértékét…
– Nagyon is megértettük – vágott a szavába Lott Dod, mire Padmé lepillantott, ám nem látta
jelét annak, hogy Palpatine közbe akarna avatkozni. – Ugyanakkor azt is értjük, hogyan működik
a gazdaság. A Kereskedelmi Szövetség örömmel kötne megállapodást a Bromlarch polgáraival, de
nem várhatnak el galaktikus léptékű beavatkozást a bolygójuk saját gondjait illetően.
Padmé régóta nem érezte magát ilyen dühösnek. Nem akart egy helyben ücsörögni, miközben
a Kereskedelmi Szövetség kivásárol egy bolygót a lakóinak lábai alól.
– Szavazzunk az indítványról! – mondta Palpatine.
Padmé monitorán feltűnt a megfelelő képernyő, mire gyorsan leadta a voksát Bonteri
indítványa mellett, majd visszafojtotta a lélegzetét.
– Az indítvány elutasítva! – jelentette be a kancellár.
Padmé visszaroskadt a székébe. Látta, hogy Bonteri vállai is megroggyantak, míg Gaans arcán
színtiszta elkeseredés látszott.
Lott Dod visszairányította a gondoláját a helyére, és várt.
Padménak azonban elege lett a várakozásból. Hogy arra várjon, mikor mutathatja meg magát
és szólalhat fel, szolgálva másokat. Tenni akart valamit, még akkor is, ha az volt az utolsó
cselekedete a Galaktikus Köztársaság szenátoraként.
 Huszonnegyedik fejezet
Padmé elküldte Typhót, hogy hívja az irodájába Gaanst, akit aztán leültetett az íróasztala előtti
egyik székre. Cordé töltött egy kávét a zaklatott szenátornak, majd visszavonult a szokásos
helyére, Padmé válla mögé.
Gaans nem törődött a kávéval.
– Tudom, hogy rossz a helyzet, de nem írhatja alá azt a megállapodást – mondta Padmé. – Azt
sem engedheti meg, hogy bárki más aláírja. Nem hagyhatja, hogy a Kereskedelmi Szövetség
felvásárolja a bolygóját és a népét. Szembe kell szállnia velük!
– Tudom – felelte Gaans. – De hogyan szállhatnék szembe a Kereskedelmi Szövetséggel, ha
egyszer képesek megmenteni a népemet?
– Megmenteni? – kérdezett vissza Padmé. – A Kereskedelmi Szövetség nekem is felajánlotta
egyszer, hogy megmenti a népemet. Aztán táborokba zárták és éheztették őket, így próbálták
megkötni a kezemet. Tudom, hogy most más a helyzet, de a végeredmény így is csak nekik
kedvezne, amit mindenképpen el kell kerülnie.
– Még megállapodás sincs – mondta Gaans. – Két nap kell nekik, hogy elkészítsék, majd még
egy napra lesz szükség ahhoz, hogy átnézzem és mérlegeljem, elfogadható-e.
– Hogy elfogadható-e? – Padménak hirtelenjében tizenöt ellenérv is az eszébe jutott, aminek
következtében egy szót sem tudott szólni.
Megszólalt az ajtó dallamcsengője, majd Organa szenátor lépett be az irodába. Padmé a Gaans
melletti szék felé intett.
– Sajnálom, szenátor – mondta Organa. – Megpróbáltuk.
– Ismét meg kell próbálnunk – jelentette ki Padmé. – Azt mondta, ha a demokrácia cserben
hagy minket, akkor rajtunk áll, hogy helyrehozzuk a demokratikus folyamatokat. Ezt
szándékozom tenni.
– Útját fogják állni – figyelmeztette Organa. – Tudom, hogy rettenetes a helyzet, de nem veheti
fel a harcot a galaxis minden gonoszságával.
– Gonoszság? Harcoltam már a gonosszal, és könnyedén győzedelmeskedtem felette, mert
egyszerűen lelőttem! – felelte Padmé. – Amit nem állhatok, az a közöny.
– Talán rossz hivatást választott – jegyezte meg sötéten Gaans.
– Három napunk van – mondta Padmé. – Valamit biztosan tehetünk.
Hirtelen Clovis rontott be az irodába, majd megtorpant Padmé vendégei láttán.
– Szenátorok! – köszöntötte őket, és mivel nem maradt több üres szék, állva maradt.
– Mi történt, Clovis? – tudakolta Padmé.
– Emlékszik még arra, amit arról mondtam, hogy jó csapat lennénk? Pontosan erre gondoltam!
– mondta Clovis. – Ön ismeri az embereket, én ismerem a pénzt, és mindketten jók vagyunk a
tárgyalásban. Tudom, hogy segíthetek. Kérem, mondja el, hogyan!
Padmé átgondolta az ajánlatot, és rá kellett jönnie, egyszerűen nincs olyan helyzetben, hogy
visszautasítsa azt.
– Jól van – mondta végül. – Három napunk van, Clovis, és nem tehetjük meg, hogy pusztán csak
újra benyújtjuk az indítványt. Ennél okosabbnak kell lennünk. Van valami javaslata?
– A szavazatokra kellene összpontosítanunk. – Clovis fel-alá kezdett lépkedni az ablak előtt. –
Az indítvány tartalma nem veszített a fontosságából, de úgy vélem, több figyelmet kellene
fordítanunk azokra, akiket meg akarunk nyerni magunknak.
– A szenátus frakcióinak nem így kellene működniük – tiltakozott Organa, ám a hangján
belenyugvás érződött. Ő is tudta, hogy a kora és a tapasztalata komolyabb kiváltságokat biztosít
neki, mint amivel Padmé rendelkezett, és akkor a bolygóikról még nem is szóltak.
– Ennek ellenére most mégis itt tartunk – mondta Clovis. – A Kereskedelmi Szövetség társai
leszavaztak egy olyan indítványt, ami milliók életén segíthetett volna, csak azért, mert Lott Dod
meggyőzte őket.
Organa láthatóan nem örült a hallottaknak, de nem cáfolta meg az érvet.
– Jól van – mondta Padmé. – Bár a Magvilágok képviselői többen vannak, mint a Középső Gyűrű
rendszereié, közülük alig néhányan támogatták az indítványt. A Középső Gyűrű szenátorait kell
megcéloznunk, és rá kell vennünk őket, hogy mellettünk szavazzanak, ne pedig az őket támogató
magvilági szövetségeseik mellett.
 – Bizonyos rendszereket kell megcéloznunk – javasolta Clovis. – Vannak szenátorok, akik
mindig koalíciót alkotva szavaznak. A koalíciók vezetőit kell magunk mellé állítanunk, nem a
tagokat.
– A Malastare – vetette fel Padmé. – Több mint egy tucat rendszert húznak maguk után, és
mindig a velük szemben álló koalíciók ellen szavaznak.
– Őket sosem fogja rávenni arra, hogy meggondolják magukat. – Gaans előrehajolt, és a kezébe
temette az arcát.
– Nem fogom rávenni őket – felelte Padmé. – Saját magukat fogják rávenni, mert van valamim,
amire nagyon vágynak.
– Mégis, mit eszelt ki? – tudakolta Clovis.
– Még csak gondolkodom rajta – mondta Padmé. – Segélynyújtási műveletként nem adhatjuk be
újra az indítványt. De mi lenne, ha általános javaslatként terjesztenénk be? Ha nem egyetlen
rendszerre vonatkozna, akkor más rendszerek is mellette voksolnának, és hoznák magukkal a
szövetségeseiket is. Így végül sikerülne elfogadtatni az indítványt.
– Együttműködésre bírni a Középső Gyűrűt? – Organa továbbra is szkeptikusnak tűnt, Padmé
azonban látta, hogy már-már sikerült meggyőznie. – Tekintettel arra, mennyire elharapózott
mostanában a kalózkodás, a közvélemény bizonyosan ön mellé állna. Ráadásul mindezzel a
kancellárt is jó színben tüntetné fel, tehát ő is támogatná.
– Talán máshogy is meg lehetne fogalmazni – jegyezte meg Padmé. – De végső soron így van.
– No és mi az, amit a Malastare akar? – kérdezte Gaans.
– Politikai befolyás – felelte Padmé. – Amikor Valorumot leváltották, nem az ő szenátoruk lett a
kancellár. Azóta egyre inkább a háttérbe szorulnak.
– Nem adhatunk nekik politikai befolyást – vetette ellen Organa.
– Azt valóban nem – mondta Clovis, és Padmé rögtön tudta, hogy követi a gondolatmenetét. –
De pénzt adhatunk nekik, az pedig szinte ugyanaz.
– Fel akarja vásárolni az üzemanyagkészleteiket? – kérdezte Gaans. – Miért?
– A Középső Gyűrű Együttműködési Indítványa miatt. Valaki más vásárolja majd fel az
üzemanyagot. Csak rá kell jönnünk, ki legyen az. – Padmé felállt, és az irodája másik sarkában
álló, jóval kényelmesebb ülőhelyekhez lépett, ahol alacsony asztalkák sorakoztak, amelyeknél
dolgozhattak, ráadásul a fényviszonyok is jobbak voltak. Clovis követte, majd leült, és elővett a
táskájából néhány adattáblát és egy tollat. Padmé Organára pillantott, aki felállt a székből.
– A napirendem mára teljesen be van táblázva, ezért nem maradhatok segíteni – mentegetőzött
az alderaani szenátor. – De később megpróbálok visszajönni, ha pedig bármi kérdésük lenne, a
kommlinkemen keresztül elérhetnek.
Padmé tudta, hogy sok más esemény is történik a galaxisban, és azt mondta magának, Organa
nem azért hagyja magára, mert úgy véli, vesztett ügyön dolgoznak.
– Beszélnem kell Eemával és a többi tanácsossal – mondta Gaans. – Sok mindent meg kell
vitatnunk.
– Kérem, vigyázzon magára! – búcsúzott tőle Padmé. – Nemcsak nekik van szükségük önre,
hanem nekünk is.
Gaans erőtlenül elmosolyodott, majd Organával együtt távozott az irodából.
Padmé leült Clovis mellé, és most először őszintén érdekelte a fiatalember mondandója.
– Tehát a Malastare pénzt kap az üzemanyagért cserébe – mondta Padmé. – Hogyan tovább?
***
A következő három nap olyan kimerítőnek bizonyult, amihez hasonlót Padmé még sosem
tapasztalt. Azt hitte, a megszállás ideje alatt már megtapasztalta a fáradtságot. A különböző
időciklusok szerint keringő bolygók közötti utazás, a Naboon kialakult háborús helyzet és a
csaliként szolgáló Sabé miatti állandó aggodalom együttese volt a legnehezebb dolog, amit valaha
tett. Ez az ügy viszont sokkal inkább olyan benyomást keltett benne, mintha egy fonalat akart
volna felgombolyítani, ami azonban összegabalyodott egy halom olyan fonallal, amelyek közül
néhány másikra szintén szüksége volt, ám a többi csak akadályozta. Aprólékos odafigyelést
igényelt, ráadásul sietniük kellett. De nem kapkodhattak, nehogy még jobban összegabalyodjanak
a dolgok.
Tudatában volt annak, hogy Cordé, Dormé és Versé egymást váltva dolgoznak, így biztosítva
egymás számára a pihenést, míg Padmé egyre csak hajszolta magát. Typho, Mariek és a többi
testőr ugyanígy váltotta egymást. Azt nem tudta, hogy Clovis biztonsági őrsége odakint van-e a
folyosón. De ha így is volt, az irodába nem tették be a lábukat. Időről időre ételt szolgáltak fel,
bár Padmé nem emlékezett arra, hogy evett volna, de a tény, hogy nem ájult el, azt jelezte, hogy
valószínűleg igen. Amikor a fáradtság eluralkodott rajtuk, ültükben elaludtak, arra riadva fel,
hogy a másiknak sikerült valami áttörést elérni.
Végül több mint egy tucat kulcsfontosságú rendszert tudtak bevonni a Középső Gyűrű
Együttműködési Indítványába, a különböző erőforrások széles körét biztosítva, melyek
mindegyikének élén egy-egy olyan koalíció állt volna, amit meg akartak nyerni maguknak, hogy
elegendő szavazatot szerezzenek a Kereskedelmi Szövetség ellen.
Miközben az idő lassan a végéhez közeledett, Padmé gyorsan befejezte a beszéde megírását.
– Most már csak elő kell terjeszteni – jegyezte meg Clovis.
– Azt hiszem, a neheze még csak most következik.
– Elintézem, hogy felkerüljünk a napirendre – mondta Padmé. – Még egyszer sem kértem
személyes szívességet a kancellártól, de úgy vélem, ez most megéri.
– Visszamegyek az irodámba átöltözni. Találkozunk odakint?
– Igen – felelte Padmé. – Köszönöm, Clovis!
– Egyszer megismételhetnénk. – Clovis ásított egyet. – Egyszer később.
Miután Clovis távozott, Versé segített Padménak átöltözni abba a ruhába, amit Dormé előző
délután készített elő. Miután végzett, Padmé hívta a kancellár irodáját, hogy előálljon a kérésével.
– Amidala szenátor! – köszöntötte Palpatine. – Hiányoltuk önt a gyűlésteremben az elmúlt
néhány nap során.
– Egy olyan indítványon dolgoztam, amiről véleményem szerint a szenátusnak haladéktalanul
hallania kell – mondta Padmé. – Nemcsak a Bromlarchnak válna hasznára, de számos előnyt
biztosítana a Középső Gyűrű többi világa számára is. Ráadásul, ha minden jól alakul, segítene a
szenátusnak is a kalózok ügyében. Úgy vélem, jó esély van arra, hogy sikerre vigyük.
– Ez igazán remek – felelte a kancellár. – De óva inteném a túlzott optimizmustól. Nem egy
olyan indítványt láttam elbukni, amiről biztosra vettem, hogy megszavazzák.
– Tudom, de úgy vélem, ez az indítvány túllép az egyes frakciók határain. Akár az egész
szenátust is egyesítheti.
– Vagy kijátszhatja – jegyezte meg Palpatine. Gondterheltnek látszott, Padmé pedig tudta, hogy
sorra végiggondolta az összes alternatívát, és remélte, hogy a kancellár talán észrevesz valami
olyan lehetőséget vagy csapdát, ami az ő figyelmét elkerülte. Palpatine végül elmosolyodott. –
Hiszek önben, szenátor. A tettei mindig a Köztársaság javát szolgálták.
– Csak lehetőség kellene, hogy előterjeszthessem – mondta Padmé. – A lehető leghamarabb.
– A mai napirend élére veszem önt, ha így megfelel…
– Megfelel – felelte Padmé. – Köszönöm, kancellár!
– Ugyan már, kedvesem, ez csak természetes! – mondta Palpatine, majd bontotta a kapcsolatot.
Padmé felállt és kihúzta magát, aztán felvette a cipőjét, hogy kimenjen a folyosóra. A szoba
közepére érve azonban megtorpant, ahogy eszébe ötlött valami. A nagy sietségben az előtte levő
adattáblákon kívül nemigen tudott másra figyelni, ám azt azért tudta, hogy ki járt bent az
irodájában, és ki nem – Mina Bonteri nem jött segíteni.
***
– Amikor utoljára szóltam önökhöz, a Galaktikus Köztársaság szenátoraihoz, a segítségüket
kértem a bolygóm megóvásához! – mondta Amidala. – Most hasonló kéréssel állok önök előtt, de
nem a szülőhazámért, hanem más rendszerekért szeretnék szót emelni. Mert bár a hazánk
nevében teljesítünk szolgálatot a szenátusban, a Köztársaság összes állampolgárát képviseljük.
Ez a szövetség teszi lehetővé, hogy képesek legyünk megküzdeni olyan megpróbáltatásokkal,
amelyekkel egyedül nem boldogulnánk.
Ahogy a gondolája a terem közepére lebegett, minden tekintet Amidalára szegeződött. Dormé
egészen új módon sminkelte ki, kiemelve az arca egyedi vonásait, ahelyett hogy elfedte volna
őket. Eltartott egy ideig, mire tökéletesítette a technikát, de mivel Padmé nem ért rá, kénytelen
volt másokon gyakorolni, pontosabban mindenkin, aki csak a keze közé került. Az eredmény
azonban tagadhatatlan volt: Padmé Amidala egyenesen állt a szenátortársai előtt, olyan nyíltan és
őszintén, ahogy csak lehetett.
A ruházatát is az alkalomhoz illően állították össze. A Cordé tervezte öltözet bő, kék nadrágját
a coruscanti divat szerint szabták, ám nabooi hímzés díszítette, míg a fehér ing felett viselt
extravagáns, térdig érő kabátot nem gombolták be, hogy látszódjon a szélén az aprólékosan
kidolgozott mintázat. A cipő egyszerű és kényelmes volt, arra az esetre, ha Padménak a beszéd
végén állva kellene maradnia, hogy válaszoljon a kérdésekre.
Versé egyedi programozású fényvisszaverő felületeket épített a ruha szövetébe, így
gondoskodva arról, hogy Padmét mindig tökéletes szögből érje a fény. Ennek köszönhetően nem
kellett attól tartaniuk, hogy a híradókban kedvezőtlen felvételek jelennek meg róla. Padmé a
Naboo minden darabkáját magával vitte, ám kissé átalakították őket, hogy a Galaktikus
Köztársaság szenátoraként lássák, ne pedig királynőként.
– A Középső Gyűrű bolygói már régóta kalózok támadásaitól szenvednek, mi mégsem tettünk
semmit a fenyegetés ellen – folytatta a beszédét Amidala. – Megértem a tétovázásukat, mert
magam is hezitálok. Ódzkodom attól, hogy a szükségesnél több fegyvert lássak a galaxisban, ám
néhányra igenis szükség van, barátaim! A szállítmányainkat elrabolják, jóllehet a kalózok, akik
elviszik, csupán az övéik biztonságáról és élelmezéséről akarnak gondoskodni. Cselekednünk kell,
méghozzá mielőbb!
Felvevők zümmögtek körülötte, és jól tudta, hogy az összes szenátor figyelmét sikerült
felhívnia az ügyére. Még a szövetségesei is előrehajoltak, figyelmesen hallgatva a szavait, pedig
többé-kevésbé tudták, mit szándékozik mondani.
– A képernyőiken láthatják a Középső Gyűrű Együttműködési Indítványát – mondta Padmé. –
Megfigyelhetik, hogy a javasolt adásvételi egyezmények számos rendszernek a javára válnak.
Adott egy pillanatot a szenátoroknak, hogy hozzákezdhessenek az olvasáshoz, és bár az
érintett bolygók nagy száma miatt rengeteg részletre kellett odafigyelni, Padmé nem akarta
elveszteni a lendületét.
– Nemcsak a Bromlarchnak lennénk képesek biztosítani a szükséges ellátmányt – zengett a
hangja a hangszórókon át –, de a Bromlarch is képes lenne fizetni az ellátmányért, méghozzá
anélkül, hogy adósságba verné magát. Ráadásul mindez a teljes Középső Gyűrű hasznára válna.
Ahogy ismét elhallgatott, halk pusmogás hallatszott, bár nem udvariatlanságból, hanem mert a
szenátorok és a segédjeik megvitatták az indítvány részleteit.
Padmé mély lélegzetet vett, és hozzákezdett a beszéde utolsó részéhez.
– Ám az ilyen értékes rakományokat nem küldhetjük útjukra megfelelő védelem nélkül! Mivel
ez a Köztársaság ügye, a védelmet köztársasági hajóknak kell ellátniuk. Csak így garantálhatjuk a
vuki munkások, valamint a Thiafena és a Naboo élelmiszer-szállítmányainak biztonságát a
Bromlarchra vezető út során, illetve az üzemanyag kereskedelmét a Malastare és a Sivad között.
Meglehet, hogy ezt a védelmet látva, végül a kalózok is jobb belátásra térnek – vonta le a
végkövetkeztetést. – Tudom, hogy sokan, köztük önök is, barátaim, naiv idealistának tartanak.
Nekem azonban nem áll szándékomban ezt megcáfolni, és nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni
azért, mert hiszek a demokráciában, és abban, mire képes e testület, ha összefog! Cselekedjünk
együtt! A Középső Gyűrűért, és a Galaktikus Köztársaság biztonságáért!
Lott Dod lázas igyekezettel próbált szót kérni, ám erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, mivel
Palpatine a Malastare kérését fogadta el.
– Az indítvány rendkívül észszerű. – Aks Moe reszelős hangon beszélt, az erősítő rendszer
azonban gondoskodott arról, hogy mindenki hallhassa a szavait. Padmé szinte látta rajta, ahogy
azt számolgatja, mennyi pénzt fog keresni a Malastare a kereskedelmi egyezményeknek
köszönhetően. – A Malastare támogatja!
Padmé hangos morgást hallott a feje fölül, ahogy a gondolája ellebegett a vukik alatt, akik bár
nemigen szoktak belefolyni a gyűlések ügyeibe, most mégis jelentkeztek, hogy támogassák az
indítványt.
– Szavazásra bocsátjuk az indítványt! – jelentette be Palpatine, továbbra sem véve tudomást a
nemoidiai szenátorról, aki dúlt-fúlt a haragtól.
Padmé némán arra kérte a nabooiakra és a gunganekre vigyázó isteni hatalmasságokat, és
minden más hasonló lényt is, aki most figyelte őket, hogy a szavazás neki kedvezzen.
Bár a szavazatok leadása alig néhány másodpercig tartott, Padmé számára mégis egy
örökkévalóságnak tűnt.
– Az indítvány elfogadva! – hirdette ki Palpatine.
Miközben Padmé gondolája visszalebegett a helyére, a teremben mindenütt üdvrivalgás
csapott fel. Amikor biztos volt benne, hogy a felvevők már nem irányulnak rá, megengedett
magának egy elégedett mosolyt.
Palpatine rátért a következő napirendi pontra, Padmé azonban olyan izgatott volt, hogy alig
tudott figyelni rá. Úgy tűnt, mintha órák teltek volna el, mire a gyűlés véget ért, és Padmé
visszatérhetett az irodájába.
Clovis nem sokkal később érkezett, és ujjongott, amikor Padmé beengedte.
– Sikerült?
– Önöknek köszönhetően – Padmé szívesen osztozott a sikerben. – Maga nélkül nem tudtam
volna ilyen gyorsan végezni mindennel.
– Akár egy hétig is tudnék aludni. – Clovis átlépett azon a határon, amit Padmé még
biztonságosnak tekintett, ám túl fáradt volt, ezért eltartott egy pillanatig, mire összeszedte
magát.
– Én is – vallotta be. – De egyelőre folytatnunk kell a munkát, mivel meg kell szerveznünk és
útnak kell indítanunk a…
Clovis megcsókolta, Padmé fáradtsága pedig nyomban tovatűnt.
– Ne – tolta el magától Clovist, aki azonban megfogta a karjait, mintha ismét közelebb akarná
húzni magához.
– Azt hittem…
– Nem – mondta Padmé.
– De hát… – Clovis hátralépett. Dühösnek tűnt, amitől Padmé is feldühödött.
Hogy hihette Clovis ilyen bizalmasnak a kapcsolatukat anélkül, hogy ezt tisztázta volna vele?
Bár valóban kezdett megenyhülni Clovis iránt, és azok után, amit az elmúlt három nap
munkájával elértek, megfordult a fejében, hogy ez az újdonsült barátság talán többé is válhat, de
ehhez azért nem volt joga!
– Nem – mondta Padmé a királynőként használt hangján. – Csak kollégák vagyunk, Clovis
szenátor.
– Ez esetben távozom – felelte Clovis, majd kisétált az ajtón.
– Ez mégis mi akart lenni? – kérdezte Padmé, miközben Versé odalépett mellé, a kezébe csapva
a legyezőjével. Egész idő alatt jelen volt, bár Clovis olyannyira a célpontjára összpontosított, hogy
észre sem vette.
– Nem tudom – mondta Versé. – De örülök, hogy hallgatott a jó szóra. Szeretem ezt a legyezőt,
ezért nem szívesen törtem volna szét a kőkemény kobakján.
– Kezdenek értelmet nyerni a dolgok.
– Csak akkor fognak igazán értelmet nyerni, miután kialudtad magad! – jegyezte meg Versé. –
De mivel mindketten tudjuk, hogy nem fogsz aludni, amíg nem szervezted meg az első
segélyszállítmány küldését, a legjobb lesz, ha hozzákezdünk.
Padmé próbált az előtte álló feladatra koncentrálni, felidézte az első javasolt szállítmány
rakománylistáját.

Huszonötödik fejezet
Csaknem egy hétig tartott, mire a rakományok körbejártak a Középső Gyűrűben, de amint az
utolsó kredit is a megfelelő helyre került, Padmé első tartósbeton-szállítmánya elindulhatott a
Bromlarch felé. A pénzt, amiből a Bromlarch a tartós-betont fizette, az öntözőtechnológiáért
cserébe kapta a Joh’Cire-től, egy sivatagos holdtól, éppen csak bimbózó páraiparral és gyarapodó
lakossággal. Ha minden ennyire egyszerű lett volna, nem lett volna szükség a Középső Gyűrűt
egyesítő indítványra. Akkor a Naboo egymaga is gondoskodhatott volna a Bromlarch élelmiszer-
szükségletéről. De nem volt ilyen egyszerű. El kellett fogadtatni az indítványt. A Malastare-t nem
érdekelte a Bromlarch, a kongresszusuk viszont megszavazta az előterjesztést azért cserébe, amit
Padmé felajánlott nekik, így a többi rendszerrel karöltve biztosíthatták, hogy a Köztársaság is
támogassa erőfeszítéseiket. Így ugyanis a védelemről maga a Köztársaság gondoskodott, ennek
köszönhetően pedig a konvojok közül csupán hármat ért támadás. Bár az összes szállítmány
épségben elérte a rendeltetési helyét, elvesztettek egy vadászgépet, a sivadiai pilótával együtt. A
kalózok – talán a galaktikus méretű megtorlástól való félelmükben – a támadást követően szinte
azonnal eltűntek. A kancellárt elismeréssel illették, amiért helyreállította a békét, ám Padmé ezt
egy cseppet sem bánta.
Padmé saját hajójával készült a Bromlarchra szállítani Gaanst és Yaruát, a Kashyyyk
szenátorát, annyi élelemmel, amennyit csak be tudtak zsúfolni a gépbe, kihasználva minden
rendelkezésre álló helyet.
Yarua és Gaans a munkálatok megkezdését akarta felügyelni, később pedig Mon Mothma is
csatlakozni szándékozott hozzájuk, hogy jelenthesse a szenátusnak, miként haladnak az
újjáépítéssel. A vukikat az alku részeként bérelték fel az építkezési munkálatokhoz, cserébe egy
olyan bromlarchi keményfa kitermelési jogaiért, ami a Kashyyykon nem volt őshonos. Az
egyezmény értelmében a vukik külön juttatást is kaptak, mivel a segélynyújtás mellett szavaztak,
Padmé pedig örült, hogy egy kis időt tölthet a társaságukban.
Miután berakodták a tartós-betont és mindenki felszállt a királyi csillaghajó fedélzetére, Padmé
Typhóval a nyomában a járőrhajókhoz ment, amiket a szenátustól kaptak kölcsön az útra. Sabé és
Tonra már az utolsó ellenőrzéseket végezték. Mivel sisakot viseltek, Padmé, kommlink híján,
nehezen tudott szót váltani velük.
– Biztonságos repülést! – kiáltotta, miközben az ujjait összefűzve szárnycsapkodást imitált.
Sabé azzal a jellel válaszolt, amivel azt szokták tudatni, hogy egyelőre minden rendben, de ez
bármelyik pillanatban megváltozhat. Padmé elfintorodott. Teljes készültségben kellett lenniük.
Tonra intett neki, aztán Padmé megfordult, és elindult vissza a rámpa felé.
– Nyugtalanít ez az út, szenátor – vallotta be Typho, miközben felsétáltak a fedélzetre.
– Ön állította össze a tervet arra az esetre, ha a kalózok megpróbálnák elragadni a
szállítmányt, és egy másik tervet is készített, ha netán túszokat akarnának szedni. Gondolom,
arra az eshetőségre is van terve, ha mindkettővel egyszerre próbálkoznának, és bizonyára olyan
helyzetekre is felkészült, amiket én még csak elképzelni sem tudok. Minden rendben lesz –
nyugtatta meg Padmé.
– Örülök, amiért a saját pilótáink kísérnek minket – mondta Typho, miközben felmentek a
hídra.
– Indulásra készen állunk, szenátor – hallatszott Varbarós hangja a pilótaülés felől. – Bolygó-
körüli pályán csatlakozunk a konvojhoz, és megvárjuk, amíg a többi hajó is megérkezik a
megadott koordinátákra. Két ugrás, és megérkezünk a Bromlachra.
– Itt Merész Egyes – hangzott fel Sabé hangja az interkommban. – Indulásra készen állok.
– Merész Kettes indulásra készen áll – jelentette Tonra.
Padmé kinézett a kis hajóablakon, és látta, ahogy a járőrhajók felemelkednek.
– Merész Hármas indulásra készen áll – jelentkezett be Billaba, aki a Templomtól indult útnak,
és a bolygó-körüli pályán készült csatlakozni hozzájuk.
– Merész osztag, indulás! – adta ki a parancsot Varbarós.
– Merész Hármas, találkozunk odafent!
A Jedi-mester nem válaszolt.
Varbarós, mint mindig, most is gond nélkül átvitte őket az atmoszférán, majd miután kiértek az
űrbe, a járőrhajók elfoglalták a helyüket a szárnyakon, míg Billaba hátramaradt utóvédnek. A
gyülekező konvoj felé vették az irányt, hogy aztán az alakzat élére álljanak. Végül kissé
eltávolodtak a Coruscanttól.
– Naboo Egyes az összes hajónak! – mondta Varbarós széles csatornasávot használva. –
Készüljetek fel a navigációs adatok fogadására, majd a jelemre hajtsátok végre a hiper-űrugrást!
Miközben a navigációs számítógép a munkáját végezte, Padmé hátradőlt a székében. Szerette
az utazásnak ezt a részét: a pillanatot, mielőtt belevetették magukat az űr mélységeibe.
Emlékeztette arra, milyen hatalmas a galaxis, és milyen szerencsés, amiért benne élhet.
– Rajta! – adta meg a jelet Varbarós, és útnak indultak.
Bár tudta, hogy hátra kellene mennie a többi szenátorhoz, Padmé a hídon maradt az utazás
idejére. Úgy érezte, mintha jó ideje most először lenne politikusoktól mentes helyen, leszámítva
persze saját magát. Ez ugyan kissé túlzó gondolat volt, mégis élvezte a csendet.
A csend azonban véget ért, ahogy a konvoj kilépett a hipertérből a második találkahelynél, és
hirtelen egy kalózokkal vívott csata kellős közepén találták magukat.
– Elhárító pajzsot aktiválni! – szólalt meg Varbarós. – Kitérő manőver! Merész osztag! Védelmi
alakzatot széthúzni!
Padmé nézte, ahogy a két járőrhajó kiválik a kötelékből, majd hurkot leírva távolodni kezd,
hogy nagyobb szögben védelmezhessék a konvojt. Bár Sabé már jó ideje nem repült egyszemélyes
vadászgéppel, Padmé tudta, hogy sokkal jobb pilóta nála. Tonra sem volt hivatásos pilóta, de
Panaka kapitány szigorú elvárásokat támasztott, ezért Padmé nem félt attól, hogy a kapitánynak
ismét részt kell vennie egy csatában. Billaba vadászgépét először sehol sem látta, ám végül
megpillantotta a jellegzetes, háromszögletű Delta–7-est, ahogy az összecsapás felé tart.
– Nem tudunk ismét ugrani? – hajolt előre Typho, Padmé pedig jól látta, mennyire szeretné az
irányítása alá vonni a helyzetet, és nagyon is meg tudta érteni.
– A konvoj másik fele éppen a rakományt mozgatja két vontatóhajó között – jelentette egy
technikus. – Nem tudnak elindulni, amíg mindenki vissza nem tér a hajók belsejébe.
– A fenébe! – káromkodott Typho.
– Varbarós! Menjünk közelebb! – adta ki a parancsot Padmé. – Elvonjuk a tüzet, és nyerünk egy
kis időt a vontatóknak!
– Nem megyünk közelebb! – mondta Typho olyan erővel, mintha minden egyes szava
protontorpedó lett volna.
– A pajzsunk jóval erősebb – érvelt Padmé. – Kibírunk néhány találatot. Menjünk, Varbarós!
– De csak egyetlen körre! – jelentette ki Varbarós, nyilvánvalóan kompromisszumos
megoldásra törekedve. A pilótaülésből egyiküknek sem tudott a szemébe nézni, ami a helyzetet
tekintve alighanem jobb is volt így. – Berepülünk! Mindenki kapaszkodjon!
A hajó belevetette magát az összecsapásba, és bár a mesterséges gravitáció mindenkit a
helyén tartott, miközben Varbarós véghezvitte a manővert, Padmé úgy érezte, mintha a gyomra
körbefordulna. A manőver azonban elég jól bevált. A királyi csillaghajó ugyan kapott két lövést az
orr alsó részére, de a pajzs kitartott.
– A fegyvereik nem elég erősek ahhoz, hogy szórványos támadással áttörhessék a pajzsot –
jelentette a technikus, miközben az ujjai ide-oda jártak, ahogy frissítette a rendszer adatait, és
parancsokat továbbított a többi hajónak.
– Őrmester! – szólalt meg kérlelően Padmé.
– Vigyen be minket még egyszer! – mondta összeszorított fogakkal Typho. Padmé tudta, hogy
az őrmester később kiabálni fog vele, de akkor is megérte.
Varbarós ismét végrehajtotta a manővert, a hajó-orrot pedig újabb három lövés érte.
– Naboo Egyes, itt Merész Egyes! Célba vettük az elsődleges támadó ágyúit – jelentette a
kommon keresztül Sabé. – Megkezdjük a támadást!
– Merész Egyes, induljanak! – felelte Varbarós, kivezetve a királyi hajót az útjukból.
Padmé előtt a csata helyét egy pillanatra csillagok csendes, békés látványa vette át.
Csakhogy nem a csillagokat látta, hanem a pótalkatrészeket és a hulladékanyagot, amit Billaba
azért dobott ki, hogy felfogja az ágyútüzet. Vákuum ide vagy oda, a repeszek süvítettek az űrben,
ahogy eltérítették az energiát, amit arra szántak, hogy átszakítsa a hajótörzset. A Jedi-mester
végül ismét elfoglalta a helyét az ezüstszínű hajó mögött, így Padmé csak a szkennereken
követhette a mozgását.
Az űrcsaták látványát csak még nyomasztóbbá tette a csend, ami kísérte őket.
Miután ismét látótávolságba kerültek, Padmé le sem vette a szemét a Sabé vezette gépről, így
nem láthatta, milyen remekül sikerült Tonrának az első ágyú ellen intézett támadása. Azt
azonban látta, ahogy Sabé kilövi a második ágyút.
– A vontatóhajók készen állnak az indulásra – jelentette a technikus.
– Izzítsuk be a navigációs számítógépet! – válaszolta Varbarós, ismét a széles-sávú csatornát
használva. – Minden hajónak! Minden hajónak! Készüljenek a koordináták fogadására, és amint
tudnak, ugorjának!
– Utolsóként ugrunk! – jelentette ki Padmé. – Biztos akarok lenni abban, hogy mindenki útnak
indult.
– Szenátor! – szólalt meg Typho.
– Az utolsók között indulunk – javította ki magát Padmé, legyőzötten felemelve a kezét. – A
Merész osztag kövessen minket!
– Vettem – hallatszott egyszerre három különböző hang a kommban.
Erős villanások jelezték, hogy a konvoj hajói sorra léptek be a hipertérbe.
Sabé és Tonra a visszavonulást fedezve folytatta a kalózhajók elleni támadást, a fegyverzetet
és a hajtóműveket véve célba. Billaba eközben újabb ballasztot dobott ki a támadók és a nabooi
hajó közé.
– Indulunk! – jelentette be Varbarós, és mielőtt Padmé kinézhetett volna az ablakon, hogy
megbizonyosodjon arról, valóban az utolsók között távoznak, beléptek a hipertérbe.
Varbarós diadalmasan felsóhajtott.
– Szép volt – nyúlt előre Padmé, megveregetve a pilóta vállát. – Remek munkát végeztél!
– Köszönöm, szenátor – mondta Varbarós.
Padmé hátradőlt az ülésében, és Typhóra pillantott, aki közel sem tűnt olyan dühösnek, mint
ahogy arra számított.
– Tud N-I vadászt vezetni, szenátor? – kérdezte egy pillanat elteltével Typho.
– Igen – felelte Padmé. – Panaka kapitány mindnyájunkat kiképzett rá. Egy kicsit kijöttem
ugyan a gyakorlatból, de azt hiszem, elboldogulnék.
– Remek! Mivel bizonyára nem tudnám lebeszélni arról, hogy a jövőben kockára tegye az
életét, a legjobb lenne, ha gondoskodnék arról, hogy olyasmiben tegye, amin van lézerágyú.
– Jól van, őrmester – mondta Padmé. – Feltéve, ha maga is velem jön.
– A rangom nem… – kezdte Typho, Padmé azonban felnevetett.
– Majd begyűjtök néhány szívességet. Befolyásos barátaim vannak. Ráadásul őszintén hiszem,
hogy kiérdemelte, őrmester.
Padmé felállt, majd lement a többi szenátorhoz, hogy beszámoljon nekik a történtekről. A hajó
számítógépének köszönhetően tisztában voltak a helyzettel, de mindig jobb egy élő embertől
hallani a dolgokat. Az úton összefutott R2-D2-vel. Tudta, hogy a droid gyakran végez
szkenneléseket, amikor épp nincs más teendője, Padménak pedig támadt egy ötlete.
– Meg tudtad nézni a kalózokat, Artu?
A kis droid lelkesen csipogni kezdett, és odagördült az egyik számítógép-csatlakozóhoz. Padmé
követte, és miután R2-D2 felcsatlakozott, a képernyőn felvételek jelentek meg arról a hajóról,
amelynek az ágyúit Sabé kilőtte.
– Van rajta azonosítható jelzés vagy regisztrációs szám? – tudakolta Padmé.
A droid körbeforgatta kupolaszerű tetejét, azt jelezve: nincs.
– Végezz részletes elemzést! – mondta Padmé. – Mihelyt a dolgok lecsillapodtak, azonnal
elolvasom a jelentésedet.
R2-D2 visszafordult a kijelző felé, amin olyan gyorsan kezdtek váltakozni a képek, hogy Padmé
nem tudta követni, ezért inkább hátrahagyta az asztro-droidot a feladatával.
A szenátorok abban a helyiségben vártak rá, amit trónteremként használtak, amikor a királynő
a fedélzeten tartózkodott, most azonban a berendezése egy asztalból és néhány fehér székből állt.
– A hajó nem sérült meg – kezdte mintegy üdvözlésként Padmé, majd leült Gaans mellé. – A
másodlagos konvojt megtámadta két kalózhajó. A vontatóhajók épp átrakodták a szállítmányt,
ezért sebezhetőek voltak. A járőrhajóink kilőtték az ellenség ágyúit, és nyertek nekünk egy kis
időt az újabb ugráshoz.
– Aggasztó, hogy a kalózok tudtak a másodlagos konvojról – jegyezte meg Gaans. – Bár
szerencsétlenségükre elég rosszul időzítettek.
– Kis híján mi jártunk szerencsétlenül – felelte Padmé.
– Nem volt igazi menetrendünk, hogy mikor hagyjuk el a Coruscantot. A vontatóhajók órákig
vártak ránk, mielőtt megérkeztük. Ha tíz perccel később érkezünk, egészen más lett volna a
végkifejlet.
Yarua morogva kérdezett valamit, a mellette levő képernyőn pedig nyomban megjelent a
fordítás, akárcsak a szenátus gyűléstermében.
– Nem tudom – felelte Padmé. – Legalább egy tucat okot tudnék felsorolni, hogy miért adott
volna nekik fülest valaki a szenátusból. Ám a gyanúmat nem tudom tényekkel alátámasztani.
Mindenesetre, miután visszatértünk a Coruscantra, megkérem Mon Mothmát, hogy próbáljunk
meg utánanézni. Ha valaki bele akart avatkozni egy, a szenátus által jóváhagyott küldetésbe, ami
ráadásul hosszú ideje az első ilyen nagyságrendű összefogás, akkor ki kell derítenünk, hogy ki és
miért tette.
– Egyetértek – mondta Gaans.
Padménak nagyon nem tetszett, hogy milyen veszélyekkel és fájdalommal járnak az efféle
válaszlépések. Mon Mothma egészen addig tökéletesen megelégedett a kalózokkal szembeni
passzív bánásmóddal, amíg a hajója át nem haladt az érintett térségek egyikén, és a chandrilai
szenátor hirtelenjében hajlandó lett volna szélesebb körű válaszlépéseket tenni. Padmé remélte,
sosem lesz példa arra, hogy ő is így szembeforduljon mindazzal, amiben hisz, még ha az, hogy
kitart a hite mellett, morálisan sokkal nagyobb szenvedéssel is jár.
 – Az egyik droidom felvételeket készített az összecsapásról – folytatta Padmé. – Ha az
elemzések során kiderül valami, tudatom önökkel.
– Szenátorok! Megérkeztünk a Bromlarchoz – hallatszott Varbarós hangja. – Szinkronpályára
állunk a főváros fölött, hogy ott várjuk meg a további utasításokat.
– Vigyük haza önt, Gaans szenátor! – mondta Padmé.

Huszonhatodik fejezet
Miután Mon Mothma megszemlélte a Bromlarch csatornarendszerének károsodását és az
emiatt bekövetkezett áradás súlyos következményeit, nem volt okuk arra, hogy tovább
maradjanak a bolygón. Sőt Padmé gyanította, hogy inkább csak útban vannak, mivel egyikük sem
értett az építkezéshez. Ninui szívélyes vezetőnek bizonyult, ám lerítt róla, hogy rengeteg a
teendője, ezért Padmé próbált könnyíteni a terhein azzal, hogy igyekezett mielőbb visszatérni a
Coruscantra. Gaans ugyan maradt még néhány napig, de a többiek sorra távoztak. A nabooi
csillaghajó közvetlenül a chandrilai hajó előtt indult el, és mivel a hazaút mindössze egyetlen
hipertér ugrást jelentett, eseménytelenül telt el.
– Alig várom, hogy ismét együtt dolgozhassak önnel, Amidala szenátor – mondta Mon Mothma,
miközben a leszállóhelyen állva a chandrilai szenátor kompját várták. – Egyedi módon látja a
galaxist, ám úgy vélem, nem vagyunk olyan különbözőek, mint azt a vitáink alapján hihetnék.
– Szerintem mi ketten felette állunk annak, hogy vitázzunk egymással – vetette ellen Padmé. –
De a többiben egyetértek.
– Nem lesz mindig ilyen egyszerű egyesíteni a szenátust – figyelmeztette Mon Mothma. –
Persze a fenyegetésre a szenátorok mind egyformán reagálnak, az ilyesfajta egység csak
pusztuláshoz vezethet.
– Tudom, hogy ami történt, meglehetősen kirívó eset, már ami az eljárást illeti. – Padmé a
hazaút során sok mindent átgondolt. A Clovisszal folytatott munka lendülete hamar elenyészett,
aminek persze számos oka volt, és Padménak rá kellett jönnie, hogy a módszer, amit alkalmaztak,
hosszú távon nem működik. Végül elfogynak a kedvezményes kereskedelmi lehetőségek, ráadásul
az együttműködés révén kötött kapcsolatok sem tűntek elég erősnek és megbízhatónak ahhoz,
hogy tartósabb ideig is számítani lehessen rájuk. A Bromlarch azonban fennmaradhatott.
– Remélem, eljön az idő, amikor a szenátus az ilyen sebtében köttetett üzleti megállapodások
nélkül is gyorsan reagál majd a problémákra. A történtek nagyon kimerítettek, és ha van más
mód, akkor nem szívesen folyamodnék ismét ilyen megoldáshoz.
– Majd együtt elérjük! – mondta Mon Mothma, miközben a kompja megérkezett.
– Már alig várom – felelte Padmé.
– Fontolóra kellene vennie, hogy bevegyen egy hivatalos képviselőt a szenátusi bizottságába –
tette még hozzá Mon Mothma. – Bár ezt nem mindenki teszi meg, a magam részéről úgy vélem,
segít új szemszögből látni a dolgokat.
– Átgondolom. – Padmé mosolyodon. – Ami azt illeti, már van is egy jelöltem.
Mon Mothma a segédjével együtt beszállt a kompba, és távozott.
Sabé kiszabadította magát a járőrhajóból.
– Nos, maradni szándékozik, szenátor? – kérdezte.
Padmé minden idegszálával érezte a választ, ami most már sokkal egyszerűbbnek tűnt. Ennek
ellenére megvolt az ára annak, hogy hangosan kimondja. Tudta, hogy a politika nehéz terep, ami
állandó kompromisszumokat kíván. Prosperálhat belőle, de el is veszítheti önmagát, és talán
éppen ez jelentette a gondot. De nem akadt más, aki nála alkalmasabb lett volna, ezért a válasz
ugyanaz maradt.
– Maradok. Bár nem mindig vagyok kibékülve azzal, akinek itt lennem kell, de azért maradok.
– Amidala vagy – mondta Sabé –, és Padmé is.
– Te pedig Tsabin leszel és Sabé is? – kérdezte Padmé, bár jól tudta a választ.
– Mindaddig, amíg szükséged lesz rám – felelte Sabé, majd belépett a liftbe, hogy Tonrával
együtt leereszkedjen a gyalogos szintre, ahol aztán szerezhettek maguknak egy fuvart vissza a
szállásukra. Mindketten köztársasági egyenruhát viseltek, ám ez a Coruscanton megszokott
látvány volt, ezért nem lógtak ki a tömegből.
 Padmé, Typho és R2-D2 a suhanójukon a szenátus épülete felé vették az irányt. Bár fáradt volt,
Padmé meg akarta írni a jelentését, mielőtt hazament volna, mivel tudta, ha csak egy pillanatra is
megáll, jó ideig nem lesz kedve újra elindulni.
A szenátus épülete üresen állt: az aznapi gyűlés véget ért, ahogy a bizottságok megbeszélései
is. Typhónak nem okozott gondot, hogy találjon egy szabad leszállóhelyet, ahonnan aztán gyalog
indultak tovább az üres folyosókon át Padmé irodája felé.
Az irodába érve Padmé letöltötte az adatokat R2-D2 memóriájából, majd pár percig nézegette a
kalózhajókról készült felvételeket, végül átadta a kivetítőt Typhónak.
– Felismeri valamelyiket?
– Nem – felelte Typho. – De nem vagyok szakértő az ilyesmiben. Panaka kapitányt kellene
megkérdezni. Ő jobban ismeri a hajókat, és több kapcsolattal rendelkezik, mint én.
– Megkérem Marieket, hogy csatolja hozzá a felvételeket az egyik üzenetéhez. – Padmé
emellett maga is körbe akart érdeklődni. – Ellenére lenne, ha megnézném, hogy Bonteri itt van-e
még? Tudom, hogy mostanában nem tartottam vele a kapcsolatot, de a segítségünkre volt, amikor
ez az egész ügy elkezdődött, ezért szeretném személyesen tájékoztatni, ha esetleg tudni akarna a
fejleményekről.
– Artu és én jól megleszünk – mondta Typho. – Csak ne tartson túl sokáig! Ideje lenne végre
hazamennünk.
Padmé egyetértett az őrmesterrel, ezért nem vesztegette az időt. Elindult Bonteri irodája felé,
ami az épület hatalmas mérete ellenére sem volt messze. Jól ismerte az utat, és mivel senki sem
járt a folyosókon, gyorsan haladt. A hely szinte túlságosan is csendesnek tűnt. Még takarító vagy
karbantartó droidokat sem látott.
Az utolsó sarkon befordulva látta, hogy Bonteri a folyosó egyik kommunikációs terminálja előtt
állva épp beszél valakivel. Ám azt, hogy kivel, Padmé nem láthatta. A holo-vetítő pereme eltakarta
a képmását, ami így láthatatlan maradt. Ráadásul a terminál mindkét fél számára névtelenséget
biztosított, tökéletesen bizalmassá téve a beszélgetést.
Padmé megtorpant, ahogy Bonteri felpillantott és meglátta őt. Úgy tűnt, mintha az onderoni
szenátor szemeiben félelem csillogna, ám Padmé el sem tudta képzelni, mitől félhet a barátja.
– Majd tudatom önnel – mondta Bonteri olyan sietősen, mintha ez lett volna az első, ami
hirtelenjében az eszébe jutott.
– Úgy legyen, szenátor! – felelte a hologram.
Padmé azonnal felismerte a jellegzetes hangot: ez ugyanaz a férfi volt, akivel Bonteri a múltkor
is beszélt. Most pedig ismét felbukkant. Padmét kirázta tőle a hideg, bár nem a szokásos módon,
és nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Nem tartozott azok közé, akik ok nélkül idegenkednek
valakitől, most mégis azon kapta magát, hogy így érez az ismeretlen alak iránt. Örült, amiért a
kék izzás végül kihunyt.
– Tehát sikerrel járt. – Bonteri most először nem hívta be az irodájába Padmét, hanem hagyta a
folyosón ácsorogni.
– Igen – mondta Padmé. – A Bromarch megmenekült.
– Gratulálok, Amidala szenátor! Olyasmit tett, ami eddig nagyon kevés szenátornak sikerült.
– Ön nélkül nem sikerült volna.
– Nos, talán valóban nem – felelte Bonteri. – Mindenesetre a Köztársaságot illető
állhatatossága dicséretre méltó. Fogadja elismerésemet!
– Köszönöm. Ha kívánja, beszámolhatok önnek a részletekről.
– Sajnálom, szenátor, de már elköteleztem magam a fiam felé – mondta Bonteri. – Kénytelen
leszek az ülés alkalmával meghallgatni a jelentését.
– Természetesen – felelte Padmé. – Ha bármilyen kérdése lenne, csak tegye fel!
– Úgy lesz. – Bonteri megfordult, majd az irodájába visszatérve becsukta az ajtót.
Padmé gondolataiba merülve indult vissza az irodája felé. Azzal, hogy elnyerte Mon Mothma
teljes bizalmát, elvesztette Mina Bonterit. Ők ketten sokban hasonlítottak egymáshoz, Padmé
pedig ugyanazon okokból csodálta őket, és remélte, hogy mindkettőjükkel együtt tud majd
dolgozni. Ám úgy tűnt, ez nem fog megvalósulni. Bonteri legfőbb szövetségesének kilétét olyan
rejtély övezte, amit Padmé félt megoldani.
Épp akkor ért oda az irodájához, amikor Palpatine, akit a tanácsadói helyett ezúttal két testőr
kísért.
– Amidala szenátor! Örömmel látom, hogy sikerült épségben visszatérnie.
 – Köszönöm, kancellár – felelte Padmé, ám Palpatine hangszíne, valamint az, hogy személyesen
kereste fel, azt sugallta a számára, hogy a kancellár nemcsak a hogyléte felől akar érdeklődni. –
Megtámadtak minket, de a köztársasági hajóknak és Billaba Jedi-mesternek köszönhetően nem
szenvedtünk veszteségeket.
– Remek, remek! – mondta Palpatine, ám nyilvánvaló volt, hogy gondolatban fényévekre jár.
Úgy tűnt, nagyjából annyira könnyebbült meg Padmé testi épsége láttán, mint egy holo-sakk
játékos, akinek sikerült véghez-vinnie egy gyalogáldozatot követelő cselt anélkül, hogy
ténylegesen feláldozta volna a gyalogot.
– Hamarosan jelentést teszek a szenátusnak – felelte Padmé, kis híján visszatérve a
királynőként használt hangjához.
– Örülök, hogy talált egy önhöz illőbb területet, ahol jobban kamatoztathatja a képességeit –
jegyezte meg Palpatine, majd intett a testőreinek, és velük együtt elindult lefelé a folyosón.
Padmé egyedül maradt az irodája előtt, és néhány pillanatig eltöprengett az imént hallottakon.
Talált egy hozzá illőbb területet. Palpatine örült, amiért távol maradt a rabszolgaság-ellenes –
pontosabban „jogszolgáltatási” – politikától.
Összeszorította a fogait. Nem azért jött ide, hogy egyetlen pont legyen a napirendben! Másra is
képes, nemcsak ennyire, még ha ez azt is jelenti, hogy szembe kell szegülnie a kancellár burkolt
kérésével. Elvégre, még csak most kezdett hozzá a munkához.
– Készen állok az indulásra, őrmester! – kiáltott be Typhónak a folyosóról, mivel tudta, ha
bemenne az irodába, ezernyi tennivalót találna.
Typho, a sarkában R2-D2-vel, előjött az irodából, majd elindultak a suhanó felé.
***
– Olyan jó itthon lenni – süppedt bele Padmé a társalgó foteljába. Dormé, Cordé és Versé
egyaránt vele volt, ahogy a testőrök is, akik azonban úgy tettek, mintha nem lennének jelen, amit
a többiek nagyra értékeltek. Minden puhának, melegnek, és csábítóan kényelmesnek tűnt az
elmúlt hetek kemény íróasztalai, elkeseredett tervei és bolygóközi egyezkedései után.
– Itthon? – szólalt meg Mariek, aki mindig is a legrosszabb volt abban, hogy úgy tegyen, mint
aki nincs a szobában.
– Nos, még ha nem is otthon vagyunk, azért jó, hogy itt ez a fotel. – Padmé beszámolt a
küldetés részleteiről, köztük az összecsapásról is, bár a többi szenátorral folytatott beszélgetést
inkább nem említette. Nem szívesen hagyta ki az ügyből az udvarhölgyeit, de a szabályok
megváltoztak, és ezt mindnyájuknak el kellett fogadni. Tudta, hogy lesznek még olyan alkalmak,
mint ez, amikor mindnyájan együtt lesznek, de már nem kellett egymás bőrébe bújniuk, és ez
alighanem így volt a legjobb. Nem kellett elmagyaráznia nekik mindezt. Mindnyájan elég profik
voltak ahhoz, hogy érzékeljék és elfogadják a változást.
Hirtelen mozgást vett észre a szeme sarkából. Odapillantott, és látta, ahogy egy sikló kiválik a
forgalomból, és leereszkedik a balkon elé. Sabé ült benne, és integetett, hogy engedjék le az
ernyőt, ami távol tartotta a betolakodókat és az erős szelet. Felharsant a közelségjelző hangja,
mire Typho berontott a szobába.
– Minden rendben – mondta Padmé. – Ez csak Sabé.
– Ha ezt csinálja, akkor valami nincs rendben – vetette ellen Typho, és kikapcsolta a
védőernyőt, Sabé pedig leugrott a balkonra. Padmé próbált nem gondolni a balkon alatti
mélységre. A sikló továbbindult, és ahogy az ernyő visszakerült a helyére, a riadó elnémult.
Sabé rohanvást érkezett.
– Híreket hoztam – jelentette. – Még nem került nyilvánosságra, de az egyik újságíró
kapcsolatom ott volt a tárgyalóteremben a történtekkor.
A tárgyalóterem csak egyvalamit jelenthetett. Bár a Naboo megszállása véget ért, úgy tűnt, a
történtek örökre kísérteni fogják. De nem tudott bánkódni emiatt. Azt tette, amit tennie kellett.
Most pedig egyszerűen csak nagyon fáradt volt.
Sabé letérdelt elé, és megfogta a kezét. Padmé meg sem próbálta leplezni a fáradtságát, mivel
tudta, hogy a legjobb barátja úgyis átlátna rajta. Sabé, mint mindig, most is egyenesen a szemébe
nézett, és a tekintetében egyértelmű üzenet látszott.
„Bátrak vagyunk, felség.”
– Nute Gunrayt nem találták bűnösnek – mondta Sabé. – Megtarthatja a rangját és a vagyonát,
amíg újabb fellebbezést nem nyújtunk be.
 „Bátrak vagyunk, felség.”
– Az a szóbeszéd járja, hogy vérdíjat tűzött ki a fejedre, Padmé – folytatta Sabé. – Elég nagyot
ahhoz, hogy felkeltse néhány igencsak kellemetlen alak figyelmét.
„Bátrak vagyunk, felség.”
– Jól van – mondta Padmé.
Naboo, Tatuin, Bromlarch, kereskedelem, rabszolgaság, kalózkodás… Mindig lesz egy újabb
bolygó, ami segítségre szorul, és átkozott legyen, ha hagyja, hogy bármi az útjába álljon!
A személyi számítógépén villogni kezdett egy kijelző, amit arra állított be, hogy riassza, ha
változás áll be Palpatine jogszolgáltatási törvényjavaslatát illetően. Erre is időt kellett szakítania.
Felpillantott, a többiek pedig parancsra készen várakoztak.
– Most mit tegyünk?

Epilógus
Padmé Amidala meg sem mozdult. Haja barna glóriaként övezte, itt-ott fehér virágszirmoktól
tarkítva, amiket a szél sodort át a levegőn, hogy aztán megpihenhessen a fürtjei között. Az arca
békés, bőre fehér és makulátlan volt. Szemét behunyva, kezét maga előtt összefonva feküdt. A
Naboo nélküle folytatta tovább az utat.
Még most, a legvégén is őrizték őt.
Theed lakói le voltak sújtva. Az egész város gyászolt. Még a gunganek menete is lassan haladt,
a lépteiken nyoma sem látszott a szokásos lendületességüknek. Az egész Naboo egy királynőt és
szenátort gyászolt. Padmé Amidala gyorsan elsajátította a tudást és a bölcsességet, amiben
felnőtt. Rendíthetetlenül és félelem nélkül szállt szembe a nehézségekkel, és kiválóan helytállt.
Most azonban mindez véget ért.
Sabé a temetés után hazament. Nem volt máshova mennie.
A szűkös kis lakás Theed legkisebb utcájában kapott helyet. A Naboon nem voltak
nyomornegyedek, de ha lettek volna, Sabé egészen biztosan ott keresett volna lakhelyet
magának. Nem sok időt töltött itt, csak amikor a bolygón tartózkodott, vagy ha a szülei kezdték
túl sok kérdéssel nyaggatni. Ez volt az egyetlen olyan hely, ahol senki sem kérdezgette állandóan,
hogy jól van-e.
Riadtan felugrott, ahogy kopogtattak az ajtón. Már a felénél járt annak a listának, hogy kik
követhették, amikor rájött, hogy Tonra kopogtat, azon kevesek egyike, aki tudott erről a helyről.
Szó nélkül beengedte a férfit, majd visszament a szobába, ahol az imént üldögélt.
Mint mindig, Tonra most is csak várta, hogy megszólaljon, Sabé türelme pedig előbb fogyott el.
– Ennek semmi értelme! – A harag és a döbbenet, amit a tragédia alatt a puszta akaraterejével
tartott féken, végül kitört belőle. – Nem halhatott meg csak úgy! Ráadásul a Köztársaság
császársággá alakul át? Sheev Palpatine, mint császár? Már semminek sincs értelme!
Sio Bibble végül visszavonult, ám a választások helyett, amin Saché jó eséllyel indulhatott
volna, a kormányzói posztot új tisztséggel váltották fel. A Birodalom annyi ember közül épp
Quarsh Panakát jelölte ki a Naboo napi ügyeinek felügyeletére. De sem Mariek, sem Typho nem
jelent meg mellette, amikor az első beszédét intézte a bolygóhoz. Az egymást követő, gyors
változások nem segítettek Sabénak abban, hogy meg tudjon küzdeni a gyásszal. De legalább még
mindig volt királynőjük, bár Sabé nem tudta, hogy még ha olyan helyzetben is lenne, miként
lehetne a segítségére. Kellett egy kis idő, hogy gondolkodhasson, Tonra pedig megadta neki.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte végül a férfi.
A szüleitől ez a kérdés azt jelentette volna: „mihez akarsz kezdeni nélküle?”
Éveken át kérdezgették ezt tőle, de sosem válaszolt, mivel nem tudta elképzelni az életét
Padmé nélkül.
Tonrától azonban egészen máshogy hangzott. Ő tudta, mi mindent tett Padmé szolgálatában,
és nem azt kérdezte, mihez akar kezdeni nélküle, hanem azt, hogy mit akar tenni a halála
ügyében. Túl jól ismerte Sabét ahhoz, hogy azt higgye, semmit sem szándékozik tenni.
A gyászmenet során Sabé a megmaradt udvarhölgyek oldalán lépkedett. Alig-alig szólaltak
meg. Nehezen tudták volna elmagyarázni egy kívülállónak azt a mélységes gyászt és bánatot, ami
emésztette őket. A Naboo egy királynőt, egy szenátort, egy hőst veszített el. Ők azonban egy
barátot, akiért éveken át az életüket kockáztatták. Nem a politikáért, a Nabooért vagy az immár
nem létező Köztársaságért vállalták a veszélyeket, hanem Padméért. Az iránta érzett szeretetért.
Ám Padmé meghalt.
– Kiderítem, mi történt a barátommal – mondta végül Sabé, majd felállt, és fel-alá kezdett
lépkedni a szobában. Nem tudott tovább üldögélni. Nem tétlenkedhetett ezen az édeni világon,
miközben félelmetes titkok lappangtak arra várva, hogy felfedje őket. Cordé meghalt, ahogy
Versé, Obi-van, Billaba és Anakin Skywalker is.
Padmé Amidala Naberrie meghalt, és vele az álmai is.
– Visszamegyek a Coruscantra – folytatta Sabé. – Egy ideig ismét Tsabin leszek. Pár régi
kapcsolatom még ott lehet. Talán tudnak valamit, amin aztán elindulhatok.
– Ha akarod, veled megyek – ajánlotta fel Tonra.
Sabé tudta, hogy az ajánlat szívből jött. A Bromlarch óta többet voltak külön, mint együtt, Sabé
pedig tudta, hogy Tonra nem egyedül töltötte az időt. Ahogy ő sem. De mindig jó viszonyban
maradtak, még akkor is, ha csak ritkán tartózkodtak ugyanazon a bolygón. Jól dolgoztak együtt,
és Sabénak már senkije sem maradt. Abbahagyta járkálást, és odalépett Tonrához.
– Örülnék neki – mondta.
Tonra hallotta, ahogy Sabé hangja egy kissé megremeg, de nem törődött vele, és homlokon
csókolta a lányt.
– Ha vissza akarunk menni a Coruscantra, akkor vadonatúj személyazonosságra lesz
szükségünk – folytatta Sabé. – Sabénak, Tsabinnak és Tonrának egyaránt mennie kell.
Olyasvalakikké kell válnunk, akik még sosem voltunk, és meg kell szabadulnunk mindentől, ami a
Naboohoz köthet minket.
A keze a nyakláncára tévedt. Ha ezt is hátra kell hagynia, akkor megteszi! A Nabooért és a
barátjáért. Számtalan hely akadt, ahol elrejthetett egy ilyen apróságot, hogy biztonságban legyen,
amíg vissza nem tér érte.
– Mondd meg, miben lehetek a segítségedre! – mondta Tonra. – Azt hiszem, tudok hajót
keríteni. Legalábbis ki tudom juttatni magunkat a bolygóról, aztán keríthetünk magunknak hajót
másutt.
– Össze kell szednünk minden maradék pénzünket – mutatott rá Sabé. – A legjobb lenne, ha
begyűjtenél minden szívességet, amivel tartoznak neked. Kivéve azokat, amiket le lehet követni.
– Készítsd el az új azonosítókat! – felelte Tonra. – A többit, köztük a te holmidat is, egyedül is
össze tudom szedni.
Ez megfelelt a valóságnak. Sabénak nem sok mindene maradt, a legfontosabbakat tekintve
pedig egyeztek az igényeik, kivéve a csizmaméretet.
Sabé a számítógépéhez lépett és bezárta a fájlokat, amiket nézegetett. Padmé írásai voltak: a
munka, amit a szenátori hagyatékának szánt. Egy törvényjavaslat a kancellári terminus
korlátozásáról. Számos beadvány, amelyek szót emeltek amellett, hogy fogadják el a klónokat
önálló személyiségekként, a háború időszaka alatt és annak véget érte után egyaránt. Egy
indítvány, hogy minden hipertér útvonalat helyezzenek a Köztársaság kizárólagos felügyelete alá,
így kerülve el az adóztatást és a területi vitákat. Hosszú évek alatt készült rabszolgaság-ellenes
törvényjavaslatok. A hagyaték, amelynek nagy része beteljesületlen marad, Sabé pedig tudni
akarta ennek okát.
Készített két új azonosítót, ami megfelelt ahhoz, hogy elhagyhassák a Naboot. Aztán
átválthattak egy-egy alaposabban elkészített személyazonosságra. Bár ez jóval több munkával
járt, mégis biztonságosabbnak ígérkezett.
A kommja jelezni kezdett, Sabé azonban nem vett tudomást róla. Most nem akart az anyjával
beszélgetni, az udvarhölgyek pedig tudták, hogy jobb, ha egyelőre békén hagyják. Szavak nélkül
is tudtak kommunikálni egymással. Tisztában voltak azzal, hogy ha eljön az ideje, értesíti őket
arról, amiről tudniuk kell. Azzal is tisztában voltak, hogy veszélyes lehet, ha idő előtt szereznek
tudomást valamiről.
A kommunikátor ismét jelzett.
Sabé halk mormogást hallott a nappali felől, ahogy Tonra fogadta a hívást, szót váltva azzal,
aki megzavarta a nyugalmukat.
Pár pillanat elteltével Tonra belépett az ajtón.
– Hagyjon üzenetet! – mondta Sabé. – Jelenleg senkivel sem akarok beszélni.
– Pedig azt hiszem, meg kellene tenned, kedvesem – nyújtott át Tonra egy holografikus adó-
vevőt. Bárki is volt a hívó, személyesen akart beszélni Sabéval.
Ahogy Sabé aktiválta a tenyerében tartott szerkezetet, egy ismerős arc jelent meg előtte.
– Rosszkor hívott, Organa szenátor! – szólalt meg Sabé Amidala hangját használva, mivel nem
szándékozott mindent eldobni magától. – Mit akar?

Köszönetnyilvánítás
Húsz évig vártam, hogy megírhassam ezt a könyvet, és végtelenül izgatottá tett, amikor
megadatott a lehetőség. Ami nem történt volna meg néhány nagylelkű ember segítsége nélkül:
Josh Adams, aki felhívott Izlandon, hogy megkérdezze, érdekel-e a lehetőség, és aki mindig
komolyan vett, amikor azt mondtam, alkalmas vagyok a feladatra. Jen Heddle, aki elvezetett az
ötlettől a könyvig. Emily Meehan, aki mindig támogatott. Patrice Caldwell, aki segített nekem
nagyobbá tenni a világot. Köszönet a Lucasfilm Story Groupnak és a tervező csapatnak, akik
mindent alaposan kidolgoztak.
Mindenkinek, aki a tehetségével és a történeteivel támogatta a Naboot a Shattered Empire-
ban, a Forces of Destinyben és a Battlefront II-ben, és persze Tara Phillipsnek a csodás borítóért.
Natalie Portmannek, Keira Knightleynak és Trisha Biggarnak, aki a legszebb ajándékot adta
nekem a tizenötödik születésnapomon, és Cat Tabernek, aki azóta is folytatja.
Azoknak, akik anélkül válaszoltak a kérdésekre, hogy tudták volna, miről is beszélünk, köztük
Emma Higinbothamnak, Rachel Williamsnek, Bria LaVorgnának és Angel Cruznak. Nehéz titkot
tartani. MaryAnn Zissimosnak, aki egyszerre a legtürelmetlenebb és leghiggadtabb személy, akit
ismerek. És minden lánynak, aki még többet akart a Csillagok Háborújából – ti jelentitek
számomra a fényt!

Fülszöveg
Miután lezárul a Kereskedelmi Szövetséggel folytatott háború, Padmé Amidala királynő lemond
a Naboo trónjáról. Bár az uralkodás terhét levetette, a forrongó Galaxisban ő sem lel nyugalmat…
Padmé az új királynő kérésére szenátorként folytatja népe szolgálatát, ám a Coruscanton zajló
politikai csatározások és ármánykodás alaposan próbára teszik a Galaktikus Szenátus fiatal
tagját. Legjobb barátnője, Sabé siet a segítségére: hűséges udvarhölgyének közreműködésével
Padmé egy időben két helyen is jelen lehet. Miközben a volt királynő a szenátusban küzd a
Köztársaságért, Sabé a Tatuinra indul egy különleges küldetésre…
Vajon az újdonsült szenátor képes lesz megvalósítani nemes tervét, a rabszolgák
felszabadítását? Ehhez nemcsak a rátermettségében kétkedő politikusokkal kell szembenéznie,
hanem a galaxis békéjét fenyegető sötét erőkkel is…