Professional Documents
Culture Documents
DC 1924 21 Tezisek
DC 1924 21 Tezisek
Erdélyi Gabriella
Budapest, 2021
meg kell említenünk a családtagok közötti kapcsolatok kutatását a nagyon komplex és változó
összetételű „háztartáscsaládban” (a N. Tadmore-féle household family), amely a házaspáron és
közös gyermekeiken kívül magába foglalhatott további itt élő vérrokonokat, házasság és
újraházasodás révén szerzett sógorokat, valamint szolgálókat, örökbe fogadott és nevelt
gyermekeket, inaséveiket töltő serdülőket és szoptatós dajkákhoz adott csecsemőket. A háztartás
életciklusonként változó flexibilis határainak felismerése, vagyis a magcsaládra irányuló korábbi
szűk figyelem kitágulása és az időbeli változásra irányuló figyelem fontos előfeltételei voltak a
mozaikcsaládok észrevételének. A gyermekek és a gyermekkor kutatói ezzel párhuzamosan
felfigyeltek a gyermekek, árvák és törvénytelen gyermekek nagy mobilitására a háztartások között
annak eredményeként, hogy felnevelésük a rokonok és nem rokonok, nevelő és fogadott szülők,
gyámok és keresztszülők, barátok, szomszédok közös felelőssége volt (P. Maddern; J. Harrington;
Péter K.). Ebbe a körbe tartoztak tehát az általunk a fókuszba helyezett mostohaszülők is. Ebbe az
irányba mutatnak a szülői szerepekhez kapcsolódó legújabb kutatások is (J. Bailey, N. Yavneh - N.
J. Miller), amelyek a szülőfigurák pluralitását hangsúlyozzák. A testvérkapcsolatok szintén önálló
témává váltak, felismerve a családi kapcsolathálóban ennek a rendkívüli jelentőségét a magas
halandóságú társadalmakban. Miközben hosszú távú perspektívában a kutatók a nagy
különbségekből eredő testvérek közötti rivalizálás irányából a nagyobb egyenlőségen alapuló
bensőséges kapcsolat felé haladásról (C. H. Johnson – D. W. Sabean) beszélnek, a kora újkori
testvérhierarchia elemzései szintén előkészítették a terepet a fél- és mostohatestvérek közötti
kapcsolatok feltérképezéséhez (L. Davidoff). Végül a rokonsági kapcsolatok 1500–1800 közötti
átalakulási tendenciáinak jobb megértése, amely az öröklés vertikális struktúrái és a patriarchális
ideológia felől az endogám házasságokra és a szentimentális családra alapozott horizontális
szövetségek felé haladt (D. W. Sabean – S. Teuscher), szintén azt a változást tükrözi, hogy a
családtörténeti kutatások horizontja – a háztartásra és a magcsaládra irányuló hosszú figyelem után
– jelentősen kitágult (Fügedi E., Bácskai V., Benda Gy., Géra E.), és így szem előtt képes tartani
azt a fontos szempontot, hogy a magcsalád része egy nagyobb társadalmi rendszernek.
III. Módszerek és források
A) Az értekezés első részében a házasságok késő középkori rendjét figyeltük meg nagyjából az
1450–1550 közötti évszázadban. A megfigyelés eszközei a pápai bűnbocsánati kérelmek voltak,
amelyek a házasság társadalmi gyakorlata és az egyház hivatalos felfogása közötti különbségek
feszültségében keletkeztek. A kérelmezés, a pápai kegyelmek és diszpenzációk laikus igénylése a
korabeli házassági pereskedés folyamatának részét képezte. Ennek a pereskedésnek a nagy része a
házasságok érvényességének kérdése körül forgott a 15. században. Az elemzés egyik szintjén a
házasságkötés hazai szokásrendjét rekonstruáltuk. Az elemzés másik szintjén arra voltunk
kíváncsiak, hogy a világi és egyházi szokásrend réseiben az emberek hogyan manővereztek:
hogyan értelmezték és ábrázolták a házasságok létrejöttét az egyházi bíróságok előtt, amikor
házasságuk elismertetésére vagy felbontására törekedtek. Jóllehet a házasságok regulációja a késő
középkori egyház hatáskörébe tartozott, azt láttuk, hogy a házasság és a házasságkötés a 16.
századot megelőzően inkább társadalmi, semmint egyházi intézményként működött.
1. A monogám és felbonthatatlan házasság egyházi elve közegében a mindennapokban a
házasságok törékenyek voltak, gyakran felbomlottak: a házastársak fiatalon meghaltak, eltűntek,
elvándoroltak, fogságba estek, vagy egyszerűen egy másik házasság érdekében elhagyták
házastársukat. A szétesett házasságok után pedig nők és férfiak egyaránt – férfiak gyakrabban,
mint a nők – szokás szerint, s az egyházi hatóságok bevonása és engedélye nélkül –
újraházasodtak, akik az egyház szemében így bigámiában éltek. Az oszmán–magyar
kontaktzónában a házasságok fokozott instabilitását figyeltük meg: ezért a rabnak elhurcolt
tömegek mellett a helyben hátramaradt és újraházasodó „bigámistákra” és az oszmánok között
törvényes házasságot kereső „aposztatákra” irányítottuk a figyelmet. A házasság egyházi
szabályainak a betartása nélküli együttélés (connubium) bevett társadalmi szokás volt: a helyi
közösségek – beleértve az alsópapságot – nem kérték számon a hivatalos normák betartását.
2. Megfigyeltük továbbá a házasságok létrejöttének egyházi koncepciója és világi
gyakorlata közötti különbségeket. Az eljegyzés a mindennapokban világi magánszerződés volt,
amely az egyházi szertartás egyes elemeit is tartalmazta. A templomi szertartás a 15. századi
Magyarországon elterjedt volt, de nem kötelező jelleggel. Ekkor inkább az eljegyzés és a
lakodalom közötti aktus volt, amelynek 16–17. századi integrálása a lakodalomba és kötelezővé
tétele a házasság egyházi koncepciójának felülkerekedését, az egyházi ellenőrzés fokozódását
10
jelentette. A 15. században azonban a kánoni elvek ismerete és stratégiai használata az egyházi
bíróságok előtt lehetőséget nyújtott az embereknek a családi akarat helyett az egyéni választáson
alapuló újraházasodásokra. A stratégiai használat azt jelentette, hogy a házasság világi és egyházi
koncepcióit szelektíven használták házasságuk utólagos törvényesítése vagy érvénytelenítése
érdekében, apellálva a helyi és római egyházi bírák elvárásaira és koncepcióira is. Az egyházi
bíróságok rugalmassága és alkalmazkodása is teret engedett a szabálytalanul kötött sokszori és
titkos házasságoknak, amelyek tehát a mindennapok részét képezték nemcsak a jobbágyok, de a
nemesség és a polgárság körében is.
A trentói egyházatyák a 15. században elterjedt klandesztin (értsd: helyi szokást követő, de
hatóságilag szabálytalan) házasságok felszámolására törekedtek. Rendelkezéseiknek döntő szerepe
volt abban, hogy a házasság ezt követően a középkori, egyház által is elfogadott társadalmi
intézményből, amelyet világi rítusok hoznak létre, s amelyeknek döntő mozzanata az eljegyzés, a
házasság fokozottan az egyház által ellenőrzött és egyházi szertartás keretében létrejövő
intézménnyé alakult át. Ezt azzal sikerült előmozdítani, hogy kötelezővé és szankcionalizálhatóvá
tették a plébános előtti házasságkötést a templomban, tanúk jelenlétében, amelyet a házasság
kánoni akadályainak ellenőrzését szolgáló háromszori kihirdetés előzött meg. A házasságokat
végül a plébános köteles volt anyakönyvezni. A trentói zsinat rendelkezéseinek magyarországi
recepciója azonban a nyugat-európaihoz képest egy lassabb folyamat során ment végbe. A
katolikusok és a protestánsok egyaránt a házasság intézményének ellenőrzésére törekedtek. A
protestánsoknál azonban az érvényes házasságnak nyíltan kimondott feltétele lett a szülői
beleegyezés, a katolikus egyházat azonban kötötte a consensus középkori elve. Nyíltan tehát a
katolikus papság és az egyház ellenőrzése kerekedett felül a családfők befolyása ellenében, a
gyakorlatban azonban a szülői kontrollt segítette a házasságkötés rítusainak egységesítése és
nyilvánossága.
3. A pápai felmentések társadalmi igénylése és használata azt mutatta, hogy a családi endogám
házasságpolitika és az exogámia egyházi elvei közötti különbségek közegében a kívülről
házasodás és a (távolabbi) rokonok közötti (de hatóságilag tiltott) házasságok szokása egyszerre
létezett. Utóbbi létére utalt például a rokonok házasságkötését megbélyegző törvények ismétlődése
– vagyis sokan cselekedtek a törvény elvárásaival ellentétesen. A hatósági tiltás a rokonság és a
sógorság, valamint a keresztségben szerzett komaság széles köreire kiterjedt, noha az olyan távoli
rokonok, mint a harmadfokú unokatestvérek házassága, nem sértett társadalmi tabut. Számos jel
arra utal, hogy a kor emberei, sőt maguk a helyi papok is csak nagy nehezen követték a tiltott
leszármazási fokokat. Ebben az is szerepet játszott, hogy a gyakori újraházasodás miatt bonyolult
rokonsági rendszerek alakultak ki, amit egyfelől nehéz volt számontartani, másfelől nagyon
11
szélessé tette a tilalom alá eső rokonsági-sógorsági kört, ami miatt a tiltást nehéz volt betartani. A
mindenáron házasodás magyarországi gyakorlata miatt így az tűnt a leginkább racionális
cselekvésnek, hogy „mímelik az engedelmességet” (Péter K.), amihez lehetőséget teremtett az
egyházi diszpenzáció utólagos megszerzésének viszonylag rutinszerű, a társadalom széles rétegei
számára elérhető útja.
A Penitenciária hivatalához beadott kérelmekre a 15–16. században kibocsátott pápai
diszpenzációk azt mutatják, hogy az egyszerű emberek és az előkelők egyaránt elsősorban a
másod- és harmadfokú unokatestvéreikkel kötött házasságaikhoz, illetve a sógorság olyan eseteire
nézve kértek egyházi felmentést előre vagy utólag, amikor a férj vagy a feleség egymást követő
házastársai unokatestvéri, unokahúgi, valamint testvéri kötelékben álltak egymással. A
kérelmekből ismert esetek tényleges száma – évente néhány esettel – nem túl nagy. Az azonban,
hogy az illetők – gyermekeik törvényesítése és zavarmentes öröklése végett – évtizedekig tartó
békés együttélés után legalizálták csupán házasságukat, azt bizonyítja, hogy a tiltott, távoli
rokonsági-sógorsági kötelékben állók házasságszerű együttélése társadalmilag elfogadott volt. Az
egyházi források mellett a nemesség és az arisztokrácia rokonházasságait a barokk állam ellenőrző
tevékenysége során keletkező további források is tanúsítják. A 17. században ugyanis már csak az
uralkodó legalizálhatta a szabálytalan nemesi-arisztokrata házasságokat, a királyi kegy
gyakorlásának pedig a katolikus egyházfő engedélye volt az előfeltétele.
4. Az oszmán kultúra magyarországi megjelenése a normarendszerek és a köztük lévő
ellentmondások bővülését eredményezte, a „hódítás” új lehetőségként jelentkezett a
mindennapokban: ezért megfigyeltük a keresztény–iszlám határon a házasság kapuján átlépő nők
és férfiak döntései mögötti racionalitásokat. Azt találtuk, hogy a történészek által imposztoroknak
nevezett nők és férfiak a megváltozott viszonyok között tulajdonképpen ugyanarra törekedtek,
csak más eszközökkel: biztonságra, társadalmi előmenetelre és stabil családi életre. A kultúrák
találkozása tehát azon nők és férfiak számára, akik képesek voltak felismerni és saját céljaikra
felhasználni a normák és intézmények sokféleségében rejlő réseket, a lehetőségek megnövekedését
eredményezte. A vallási identitás átalakítását megkönnyítő korábbi tapasztalat volt a mozgékony
egyének számára a Magyar Királyság keleti és déli régióinak etnikai és vallási sokszínűsége a késő
középkorban, elsősorban a latin és ortodox keresztények mindennapi együttélése, valamint az
oszmán törökök integráló magatartása.
5. A 15. és kora 16. századi házasságok rendjének alapvető jellegzetessége a házasság előtti
szexualitás fogalmának képlékenysége és társadalmi elfogadottsága volt. A hatósági törekvés az
ellenőrzésre és definiálásra persze ekkor is létezett, így a két magatartásforma találkozásának
megfigyelése a bíróságon segített jobban megérteni azt a folyamatot, hogy a női szexuális erkölcs
12
hogyan és miért vált a törvényes és törvénytelen szexuális magatartásról folyó korabeli diskurzus
központi kategóriájává: mind a patriarchális család rendje, mind a férfiasság és a férfi becsület
koncepciója összekapcsolódott a női esendőséggel és becsülettel, amelynek központi eleme a
szexualitás volt. Vagyis a nők normaellenes szexuális magatartása alaposan felforgatta a
társadalmi rendet, az erről folyó és egyre hangosabb diskurzusok a férfi aggodalmak és fokozódó
ellenőrzési törekvések termékeinek tekinthetők.
Összességében azt láttuk, hogy a vallási változások, reformok és az új egyházak
önidentifikációs törekvéseinek hatására a helyi közösségi gyakorlatok felett a 16. század második
felétől kezdve fokozódik a hatósági befolyás. A konfessszionalizálódó egyházak mellett a rendi
monarchiák is növekvő szerepet igényelnek maguknak a törvényes/törvénytelen házasságok,
valamint a szexualitás, családi rend és nemek közötti hierarchia definiálásában és ellenőrzésében.
Mindez változó ütemben halad– Magyarországon Nyugat-Európához képest lassabban – s egy
hosszú folyamat részeként a rendszer bipolarizálódását, a legitim és illegitim rendek és hierarchiák
közötti határok élesebbé válását, a helyi szokások és a sokféleség háttérbe szorulását eredményezi
a 17–18 században a törvényes házasság és a férfi családfő hatalma alatt álló családi hierarchia
értékének általános felértékelődése mellett.
14
megragadására: a hatalom működése éppúgy, mint a levélírói vagy az önéletírói gyakorlat, vagy a
családi identitás és emlékezetszerveződés folyamata mindkettőt magába foglalta.
Esettanulmányok keretében vizsgáltuk a kora újkori apa- és anyaszerephez, valamint a férfi
és női identitáshoz, illetve a családfőséghez kapcsolódó elvárásokat és ennek teljesítményeit, a
további fejezetekben pedig az özvegyasszonyi szerepet és a testvérkapcsolatokat tettük a
megfigyelés tárgyává. A mezővárosi református lelkész mostohacsaládjai mellett arisztokrata
famíliákkal és mozaikcsaládokkal foglalkoztunk. A korabeli família, nemzet, nemzetség
kifejezésekkel rokon értelmű szóként használtuk a dinasztia fogalmát a nagycsalád, pontosabban a
közös őstől származó rokonság értelmében, vagyis kiterjesztettük ennek szűkebb, az
uralkodócsaládokra vonatkozó jelentésmezejét a nagy politikai és gazdasági hatalommal
rendelkező arisztokrata családokra. Az arisztokrata famíliák kiválasztásában a mozaikcsaládra
irányuló figyelmünk és a forrásadottságok játszották a döntő szerepet. Ennek következtében pedig
történeti elbeszélésünk Nyáry Krisztina gyermekkori (Várdai Kata és két féltestvér lánya, Telegdi
Anna és Nyáry Krisztina) és Esterházy Miklóssal kötött második házasságában felnőttkori
mozaikcsaládjainak a történeteként is olvasható.
A 21. századi férfiidentitás kérdéskörének vizsgálata megmutatta, hogy a kora újkorban a
férjstátus és az apaság egyaránt kulcsfontosságú elemei voltak a férfiak társadalmi
megbecsülésének és a stabil kormányzáshoz kötődő koncepcióknak. A patriarchális férfi
identitásból következően a mostohagyermek érkezését az új feleséggel a férjek potenciális
lehetőségként vagy előnyként élték meg, mert ezzel a szülői gondoskodás, védelem és irányítás
terepe és szerepei nőttek meg számukra. Noha az értekezésben a nevelőapasággal, helyettes
apasággal külön tanulmányban nem foglalkoztunk, mégis évszázadokon át szorosan hozzátartozott
a szülőség jelenségéhez, mivel a gyerekek átmeneti elhelyezése más háztartásokban társadalmi
csoportokon átívelő, bevett szokás volt, és ilyenkor nagybácsik, nagynénik, testvérek, barátok,
patrónusok kerülhettek – a biológiai vagy éppen a mostohaszülőkkel a háttérben – átmeneti apa- és
anyaszerepbe. Jól szemlélteti ezt a 17. században hatszor házasodott református lelkész
magatartása is, aki maga helyezte – nevelő és megbocsátó – apaszerepbe azt az előkelő nagyurat,
akinek udvarában az egyik tizenéves mostohafia inasként nevelkedett. Az apaság korabeli
kulturális koncepciója jól láthatóan tehát nem kizárólag biológiai kapcsolatot feltételezett, hanem
egy rangot és életkort jelző társadalmi kapcsolat is volt. A megözvegyült anyát feleségül vevő
mostohaapa, a serdülőkorú ifjakat udvarában nevelő előkelő patrónus, de a szülők testvérei, azaz a
nagybácsik és nagynénik, illetve a saját idősebb testvérek is betölthették az apa szerepét. A családi
levelezésekben így az édesapát, a mostohaapát és a nagybácsit „az engedelmes fiú” egyaránt
„apának” szólította, mert nem a személyiség, hanem a szerep volt az elsődleges. Az apaszerep
15
átruházása egy patrónusra azért is tűnhetett természetesnek, mert a patriarchális családon belüli
kapcsolatok éppúgy a hierarchián és a kölcsönösségen alapultak, mint a patrónus–kliens viszony: a
védelem és a támogatás az engedelmesség, a szolgálat és a lojalitás fejében járt. Az egyéni és
családi életciklusokkal együtt formálódó lehetőségek és megoldások nagy variabilitása mögött is
érzékelhető az az általános törekvés a patriarchális családban és társadalomban, hogy az elvesztett
szülőt pótolni kell, emiatt a tartós egyedülálló szülőség kisgyermekekkel 45 év alatt szokatlan a
nemesség és a városi társadalom soraiban is.
Esterházy Miklós nádor a kora újkori „aggódó családfők” hegemón férfiasságot képviselő
jellegzetes alakját testesítette meg. A kora újkori családfői kötelességek között kiemelkedően
fontos volt a családi békesség megőrzése, illetve a dinasztia kormányzási jogának az átörökítése a
következő generációra, vagyis az utódlás elrendezése révén a dinasztia fennmaradásának és
sikerességének a biztosítása. Ezek érdekében a családfő Esterházy Miklós a féltestvérek és
mostohatestvérek közötti kapcsolatok szabályozására, kölcsönösen támogató és szeretetteljes
magatartásuk kikényszerítésére törekedett. Az a körülmény, hogy a féltestvérek között nagy
vagyoni és státuszkülönbségek léteztek, a mozaikcsaládokat igazgató családfőket fokozott
kreativitásra késztette a családi identitás és szolidaritás kialakításában. Ezt a célt hatékonyan
szolgálta a mostohatestvérek összeházasítása. A családfői tekintély megerősítésének és
kiterjesztésének eszközeként alkalmazta a nádor továbbá az oldalági rokonság, azaz testvérei és
azok gyermekei lojalitásának megszerzését, amellyel sikeresen korlátozta második felesége
mozgásterét a mostohaanya szerepében. A stratégiai döntéshozatal pillanataiban, mint amilyen az
öröklés ügye volt, a dinasztikus kapcsolatháló mobilizálása korlátozta a mostohacsalád funkcióit és
elmosta határait, miközben a mostohacsalád tagjai az érzelmi kötődéseket erősítő gyakorlatokkal
kompenzálták befolyásuk csökkenését.
Esterházy Miklós családfői szerepének elemzése a gyermekek nézőpontjából megmutatta
az első házasságból született gyermekek szokásos félelmét, hogy a szüleik újraházasodásával
létrejövő családi egységben marginalizálódnak, érdekeik sérelmet szenvednek. Esterházy Miklós
eredeti, a konvencióknak megfelelő tervével ellentétben később elsőszülött fia helyett második
házasságában született legidősebb fiát szánta utódjának a dinasztia vezetői szerepében. Ezzel nem
a mostohaanya féltékenysége alól igyekezett kihúzni a talajt, hiszen a mostohaanya és mostohafia
közötti törésvonalakat már elsimította a mostohatestvérek közötti házassággal, amely által anyós és
vő relációba kerültek. A rendhagyó örökös kijelölésre Miklós nádort egyéb családfői kötelességei
késztették. Először is, testvéreiről, unokaöccseiről és unokahúgairól, valamint második
házasságában felnövekvő öt gyermekéről jelentős részben az első felesége által hozott vagyonból
gondoskodott. Másodszor, a leszármazási család folytonosságát azzal vélte biztosítani, ha
16
elsőszülött, de kevéssé tehetséges fia helyett legrátermettebb fiát teszi meg utódjának, az ő kezében
koncentrálva a családi vagyont. Mindeközben a családi összetartás megőrzését szolgálta, hogy
elsőszülött, de a vezetésre alkalmatlannak ítélt és örökségéből jórészt kiforgatott fia érzelmi és
szellemi jólétének nagy figyelmet szentelt. A félreállításával bizonyára elégedetlen István fiához
írt intelmei és atyai tanácsai az apai hatalomgyakorlás megnyilvánulásai, melynek eszközei a
kölcsönös kötelességeken nyugvó szeretet, nevelés és fegyelmezés voltak. A családfő
nagylelkűséggel, atyai szeretettel és gondoskodással biztosította nemcsak fia, de a többi alárendelt
családtag – feleségek, testvérek, unokatestvérek és unokaöcsök – együttműködését és lojalitását is.
A kora újkori anyaság kérdéskörét (szűkebben az anya-lánya kapcsolatok, bővebben a női
kapcsolathálók) témáját – az elbeszélés egy másik síkján: Nyáry Krisztina gyermekkori
mozaikcsaládját – Várdai Kata példáján vizsgáltuk féltestvér lányaival folytatott gazdag
levelezését olvasva. Az anya-lány, anyós-meny és lánytestvér-kapcsolatok kulturális kontextusát
az otthon tere jelentette, az arisztokrácia esetében a női udvartartások. A felnőtt női családtagok
levélváltásai élesen kirajzolták ezt a hegemón patrilineáris családmodell mellett létező alternatív
női szociális teret, egy nők által szervezett pragmatikus és bensőséges rokonságot, amelynek
központi alakjai az anyák, illetve lányaik és menyeik voltak. Ez rámutat arra, hogy a korabeli
patriarchális családban a nők számára marginális helyzetüket egyebek mellett ez az alternatív,
horizontális női rokonság és kapcsolatháló tette elviselhetővé és otthonossá, ráadásul – egyebek
mellett a házasságok szerzése, a konfliktusok elsimítása, információs hálózat működtetése által –
nem kevés befolyáshoz juttatta őket. Ezért arra a következtetésre jutottunk, hogy a patriarchális
családmodell nemcsak a szigort „mérséklő struktúráknak”, vagyis belső rugalmasságának
köszönhette hosszú fennállását, ahogy ezt Linda Pollock állítja, hanem e női kapcsolatrendszerek
(a lánytestvérek és sógornők, unokatestvérek és barátnők közötti kapcsolatok) is hozzájárultak a
rendszer hosszú távú fenntarthatóságához.
Várdai Katát az anyai szerepben megfigyeltük egyfelől a mindennapokban, másfelől a
családi kapcsolatháló feletti alkudozások intenzív időszakai idején, úgy mint a lányai terhessége és
szülése, illetve vallási konverziója során. Az anyaszerepben hosszú özvegységének évtizedei alatt
azért is jelenhetett meg éles kontúrokkal, mert az anyaság – a feleségszerep megszűntével – az
előkelő nők számára identitásuk központi elemévé csak ekkor válhatott. Várdai Katát a családfői
szerepet betöltő, befolyásos özvegy anyák prototípusának tekintettük. Két házasság után özvegy
családfőként maga adta férjhez mindkét lányát, melynek során ő is élt a mostohatestvérek közötti
házasság – érzelmi és vagyoni téren egyaránt hatékony – családintegrációs eszközeivel. A
famíliában a hatalom megoszlásának folyamatában két ponton tapasztaltunk feszültségeket.
Egyfelől férjnél lévő lányai feletti nem szűnő hatalma miatt, amely akadályt jelentett a lányok
17
feletti tekintély átadásában anyáról férjre, feszültséget keltve az anyós-vő és potenciálisan a férj-
feleség kapcsolatokban. Másfelől megfigyeltük, hogy Várdai Kata hogyan tölti be az anyáktól
elvárt kötelességeket felnőtt lányai irányában: a korabeli szokások szerint lányait levélírásra
oktatja, akikkel az elvárásokat meghaladva saját kezűleg levelezik, s tanácsokkal látja el őket több
kérdésben, köztük a betegségekről való gondoskodás területén. A másik zavart e tevékenységei
során az jelezte, hogy idősebb lánya, Telegdi Anna, aki mostohabátyjához ment feleségül és
rendhagyó módon anyjával férjes asszonyként is egy háztartásban élt, anyja családfősége alatt
maradt, anyjához fűződő kapcsolatát az alárendeltség túlzó episztoláris gesztusaival fejezte ki a
mindennapokban, s ezzel megerősítette anyja tekintélyét és hatalmát. A leányi engedelmesség
túlzó retorikáját egyfelől a szeretet nyelvének tekintettük, másfelől ugyanakkor az anya-lány
kapcsolat fenntartását célzó általános törekvés része volt, amire azért volt szükség, mert Várdai
Kata a kapcsolatot folyamatosan veszélyeztette: az anyai szeretet megvonását és a haragja drámai
kifejezését arra használta, hogy lányait engedelmességre szorítsa, anyai tekintélyét továbbra is
gyakorolja felettük.
Megfigyeltük a két család és „két anya” között a feleségek szokásos hídszerepében
manőverező Nyáry Krisztinát, ahogy megözvegyülése idején elesettsége drámai ábrázolásával
mozgósította az anyai támogatást, amelyben nem bízott feltétlenül, mert indulatos anyja nem
nyújtott feltétlen szeretetet és ezáltal kiszámítható támogatást leányainak. Azt is láttuk, hogy a két
domináns anyafigura között ügyesen manőverezve végül is maga döntött második férje
személyéről. Vagyis a köztes, esetenként nyilván változó fokú integráltságuk-kívülállóságuk a
patrilineáris famíliában némi mozgásteret, több cselekvési lehetőséget teremtett a nők számára.
Saját választásaikon és teljesítményükön is múlott tehát, hogy özvegységük után reintegrációjuk a
patrilineáris családba – amennyiben újraházasodtak – hogyan ment végbe. Az özvegy nők
reintregrálásának (újraházasodásának) ügye szintén egyezkedés tárgyául szolgált, kimenetele
inkább az erőviszonyok, semmint egy statikus szokásrend vagy családstruktúra függvénye volt.
A családi kapcsolathálót az anya-lány kapcsolat mellett a féltestvérek kapcsolata felől
megfigyelve azt láttuk, hogy az idősebb lánytestvér 14 évvel fiatalabb féltestvérét is anyai
gondoskodással vette körül. Telegdi Anna anyaszerepének életciklusaikon átívelő – azaz Krisztina
lány-, asszony-, majd özvegy korában is – folyamatossága rámutat arra, hogy a férjes asszonyok
továbbra is fontos szálakkal kötődtek születési családjukhoz. Helyzetük aszimmetriái ellenére az
anyai féltestvérek kapcsolatát a versengés helyett a szolidaritás jellemezte, ami jelzi az életkor –
rangnál is erősebb – strukturáló hatását a testvérkapcsolatokra.
A szülők korai halálozása következtében a családi kapcsolathálónak különösen fontos
centrumát alkották a testvérek közötti kapcsolatok. A konfliktusok megfigyelése rámutatott arra,
18
hogy a testvérek közötti relációkban ugyan szerepet játszott a születési sorrend és a társadalmi
nemek, de a mindennapi és krízisbeli egyezkedések során a kapcsolatok átalakultak. Az
arisztokrata testvérek társadalmi, vagyoni és politikai egymásra utaltságának és kölcsönös
függőségeinek kapcsolati hálójában az együttműködés és a konfliktus lehetőségei és kényszerei
egyszerre benne rejlettek. Az érdekellentétek során a megoldás közös keresése, azaz az elvárt
szerep betöltésének, vagy másként fogalmazva, az egyéni és a kollektív „atyafiságos becsület”
helyreállításának kikényszerítése, egy-egy konfliktus megvitatása és lezárása kifejezetten a családi
kötelékek erősödését, semmint gyengítését szolgálta. Mindenki közös érdeke volt a kapcsolat
megőrzése, amely a legnagyobb társadalmi, vagyoni és politikai tőke volt.
Esterházy Anna Júlia fiútestvéreivel folytatott levelezésében megfigyeltük, hogy a családi
kapcsolatok pilléreit adó családi pozíciók és szerepek folyamatos újratermelésében milyen jelentős
szerepet játszott a nők által használt érzelmes nyelvezet. Anna Júlia mint a korban jellegzetes
Schwesterfrau teljesítménye és szerepfelfogása – feleségként születési családja iránti lojalitása,
szolgálatai – kiterjedt a családban vezető pozíciót betöltő férfiaknak nemcsak a meggyőzésére, de
a családi becsület és a családi békesség védelmezőjeként a családfői felelősségek kisajátítására,
magához ragadására is. A kora újkori családi levelezések elemzése tehát lehetőséget teremtett
számunkra a férfiak hatalmán nyugvó patriarchális családban a nők irányító szerepeinek és
teljesítményének alaposabb feltérképezésére. Ha hiszünk Linda Pollocknak, akkor Anna Júlia esete
korántsem volt kivételes, hanem a férfitekintélyre épülő társadalomban és családban a „mérséklet
stuktúráinak” pillanatait testesítette meg.
Monográfiák
● Negotiating Violence: Papal Pardons and Everyday Life in East Central Europe. Leiden: Brill,
2018.
19
● Differences Between Western and East Central European Patterns of Remarriage and Their
Consequences for Children Living in Stepfamilies. Report on a Research Project in Progress,
Hungarian Historical Review 8, no. 4 (2019): 657–668.
● Negotiating Widowhood and Female Agency in Seventeenth-Century Hungary 9, no. 4. (2020):
595–623.
● Stepfamily Relationships in Autobiographical Writings from Seventeenth-Century Hungary, in:
Stepfamilies in Europe, 1400-1800, ed. Lyndan Warner. London: Routledge, 2018. 146–167.
● Marriage and Voluntary Conversions in the Hungarian-Ottoman Frontier region, in: Identity and
Culture in Ottoman Hungary, ed. Pál Ács–Pál Fodor. Berlin: Klaus Schwarz Verlag, 2017. 183–
208.
● "Married the sister of his late wife”: The negotiation of kin-marriages in Renaissance Hungary.
In: Specimina Nova Pars Prima Sectio Mediaevalis. Pécs: Pécsi Tudományegyetem BTK
Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék, 2011. 109–127.
● Két anya között: Nyáry Krisztina özvegysége és újraházasodása, in: Anyák és apák: szülői
szerepek, gondoskodás és tekintély a patriarchális családban (1500–1918), szerk. Erdélyi
Gabriella. Budapest: BTK, 2021. 61–85.
● Anyaság a kora újkorban. Várdai Kata és lányai kapcsolata, Korall 82, no. 21 (2020): 5–38.
● Esterházy Anna Júlia mint testvér és feleség, in: Az érzelmek története, szerk. Valuch,Tibor –
Lukács Anikó – Tóth Árpád. Budapest: Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület, 2019.
157–175.
● Esterházy Miklós mint családfő. Utódlás és érzelmek egy 17. századi arisztokrata dinasztiában
és mozaikcsaládban, Történelmi Szemle 61, 4. sz. (2019): 657–680.
20
● »Nem leszen mostoha anya...« : érzelmi gyakorlatok egy 17. századi református lelkész
mostohacsaládjaiban, Történelmi Szemle, 60, 2. sz. (2018): 347–364.
● Nők a bűn hálójában: Becsület, szexualitás, és a társadalmi nemek közötti viszonyok a késő
középkori Magyarországon. Publicationes Universitatis Miskolciensis Sectio Philosophica 21
(2017): 120–137.
● Family and Emotion. Thematic Issue of the Hungarian Historical Review. 9, no. 4. (2020)
● Stepfamilies across Ethnicities in East Central Europe, 1550–1920. Thematic Issue of the
Hungarian Historical Review. 8, no. 4 (2019) .
● The History of Family, Marriage and Divorce in Eastern Europe: Thematic Issue of the
Hungarian Historical Review 3, no. 1. (2014). Horváth Sándorral közösen.
21