NEMZET ÉS TÁRSADALOM.

1
Az emberi élet problémái feletti gondolkodásunk közben minduntalan
operálunk fogalmakkal, eszmékkel, bennünket közelről
érintő jelenségek és intézmények neveivel. Bizalmas jó ismerőseinknek,
mindennapi gondolataink, érzelmeink osztályosainak tartjuk
őket és ezért mégis, ha szabatosan akarjuk fogalmukat körvonalozni,
lényegöket megállapítani, talán épen azok hoznak a legnagyobb
zavarba bennünket, amelyeket legmeghittebb ismerőseinknek
gondoltunk.
Ilyen nehezen meghatározható a, nemzet fogalma, e fogalom
lényege is. Mindenütt a világon, de Magyarországon inkább, mint
bárhol másutt, óriási helyet foglal el a nemzeti eszme, a nemzethez
tartozás érzése mindnyájunk gondolat- és érzelmi világában. És
azért van-e fogalom, amelyet nehezebb pontosan meghatározni,
mint épen ezé a hozzánk olyan közel álló hatalmas valóságé, amely
pedig körülvesz, irányít, vonz vagy eltaszít mindnyájunkat?
Nem is arrogálhatom magamnak azt, hogy kimerítsem a
kérdést, hogy meghatározzam a nemzet lényegének igazi tartalmát.
De azért közelebb jutunk az igazsághoz, hogyha bonckés alá vesszük
a dolgot és vizsgálatunk tárgyává tesszük azt, hogy tulajdonképpen
miben áll annak a hatalmas nagy élőlénynek, amelyet nemzetnek
nevezünk, a többi emberi közösségektől megkülönböztető kritériuma.
Hatalmas, morális egység a, nemzet; élőlény, amely magához
ragadja a hozzátartozó egyéneket; erős kapcsolatot létesít közöttük
és elválasztja őket más nemzetek tagjaitól. Első tekintetre úgy
látszanék, mintha ebben az egyesítő és másokkal szemben elkülönítő
hatásban, az egyes nemzetek tagjait megkülönböztető
speciális sajátságok, jellemvonások játszanák a főszerepet. Pedig
aligha ez lesz a döntő tényező. Hiszen látjuk, hogy a kultúra, a
nemzetek közötti érintkezés terjedésével közelednek az egyes
nemzeti típusok, a nemzeti karakterek egymáshoz. Sokat veszít
minden nemzet a maga saját egyéni jellemvonásaiból anélkül,
hogy ez a nemzeti eszmének, a nemzeti érzésnek lüktető erejét
legkevésbé is gyengítené.
1 Megjelent M. F. I. évf. IV. köt. 281-293.
612
Látjuk másfelől azt is, hogy ugyanazon nemzetnek tagjai
között vannak egymástól lényegesen különböző típusok és ezeketis
a legerősebb nemzeti érzés forrasztja egymáshoz. Hogy csak
egy példát hozzunk fel: vajjon képzelhető-e különbözőbb ember,
mint a provencei és a bretagnei vagy normandiai? Külső megjelenésükben,
nyelvük eredetében, gondolkodásmódban és jellemben
egészen különböző típusok. Bizonyára sokkal nagyobb a különbség
közöttük, mint a délfrancia és az olasz s a normandiai és a német
között. És a nemzeti érzés mégis a délfranciát és az északfranciát
egyesíti ugyanabba az ideális közösségbe. Egymáshoz vonzódnak,
egymásban látnak testvért és nem az olaszban vagy a németben,
akitől egyéni tulajdonságaikra nézve sokkal kevésbé különböznek.
A dolog lényege nem a speciális nemzeti jellemvonásokbap.
van, hanem az összetartozandóság érzésében; abban a hatalmas
érzésben, amelynélfogva a nemzet minden tagja egy nagy élőlény
szerves alkotó elemének érzi magát, olyan élő lényének, amely
megragadja és felemeli őt a nemzeti létnek nagyobb és nemesebb
szféráiba, amelynélfogva az egyén lelki világa is belenyúlik a nemzet
múltjába és jövőjébe, átéli a múlt minden örömét és bánatát s
vágyaival, törekvéseivel, ábrándjaival messze túllépve az egyéni
lét szűk korlátain harcol, küzd egész az önfeláldozásig, egész az
élet megsemmisítéséig, a nemzet jövő felvirágzásáért, jövő nagyságáért.
Ez a morális, ez az ideális kapocs alkotja meg a nemzetet.
Ideális kapocs, amely minden egyéni magánérdeket nélkülöz s
nem az egyén külön jólétében, hanem a nemzeti nagyságban, a
nemzet függetlenségében, boldogságában, szebb és jobb jövőjében
keresi saját érvényesülését is. És mert így áll a dolog, mert a nemzet
érvényesülését, nagyságát tűzzük ki célunk gyanánt, természetes,
hogy a nemzet az egyeseknek csak olyan közössége lehet, amelyik
a többi nemzetekkel szemben külön létre, tehát ezt biztosító
hátalomra törekszik. Az önrendelkezésre, a hatalomra törekvés,
vagyis az államalkotó tendencia, az államalkotási vágy és törekvés
conditio sine qua non-ja a nemzetnek. Talán akkor járunk legközelebb
a valósághoz, ha a nemzet fogalmának megkülönböztető
kritériumát ebben az államalkotási törekvésben keressük. Egy
nemzet azon egyének összesége, akik arra vágynak és abban találják'
fel boldogságukat, hogyha együtt független és hatalmas államot
alkotnak.
613
Az embereknek ez a közössége bírhat, sőt többnyire bír is
etnográfiar alappal, de az etnográfiai határokkal csak a legritkább
esetben esik össze:..Érdekes megfigyelni, miként egyesül az államalkotó
nemzeti összetartozandóság érzésének határa az etnográfiai
határvonalakkal, vagy válik külön azoktól.
Vannak államok hatalmas nemzeti érzéssel egybeforrasztva,
amelyek a legkülönbözőbb etnográfiai elemeket ölelik fel magukba.
S itt nemcsak a Svájc példája lebeg előttünk, ahol három nagy
nemzeti államot alkotó etnográfiai faj gyermekei egyesülnek egy
egész külön államhoz ragaszkodás, egy egész külön hazafiság érzete
alapján a svájci nemzetben. Akár a francia, akár az angol nemzet
összealkotását vizsgáljuk, mind a kettőben felismerhetők ma is a
legkülönbözőbb etnográfiai alkatelemek speciális sajátságai. Hiszen
a skót hegyvidék és Wales lakossága az angolszászoktól etnográfiai
tekintetben abszolúte különbözik, de azért ma már teljesen beleolvadt
az angol politikai nemzetbe és annak politikailag homogén
alkateleme. Más oldalról pedig a német faj évszázadok hosszú
során át nem egy egységes német állam alkotására törekedett,
hanem a maga államalkotó tendenciáját a porosz, bajor, osztrák
stb. állami lét keretébe vitte bele, úgyhogy a külön porosz, bajor,
osztrák hazafiság a német fajt valóban külön nemzetekre, egymással
rivalizáló, egymással ellenségeskedő külön politikai egységekre
szakította szét.
Nem esnek tehát össze az etnográfiai és nemzeti határok,
de e kettőnek bizonyos egymás felé közeledő világtörténelmi
processzusa észlelhető. Az állam akarva nem akarva etnográfiai
egységet is igyekszik létrehozni. A közös sors, közös örömök és
bánatok, közös törvények s mindazok a természeti befolyások is,
amelyek egy bizonyos geográfiai terület lakosságát ugyanazon
behatások alá helyezik, egyaránt odahatnak, hogy egy állam
polgárai között elmossák az etnográfiai ellentéteket. Viszont az
államalkotási vágy, az élő nemzeti érzés ott szunnyad minden
etnográfiailag egységes népfaj lelkében. S előbb vagy utóbb bekövetkezik
a pillanat, amidőn ez a törekvés öntudatra ébred és
elemi erővel tör elő a vágy, hogy ő alkosson államot s hogy elenyésztesse
az állami és nemzeti határ közötti különbségeket.
A történelem lassú, de feltartóztathatlan processzusban etnográfiailag
is egységes nemzeti államok kialakulása felé halad.
Történhetik ez az alakulás vagy úgy, hogy az egy államban élő
614
több faj közül az egyik beolvasztja, absorbeálja a másikat, vagy
úgy, hogy az ugyanazon államban együttélő több faj egybeolvadva
egészen új népfajt hoz létre. Persze ez az etnografikus egybeolvadás '
számos generáció lassú munkája, amely a politikai nemzet kialakulását
olykor csak századok múlva követi. Ennek igazolásául
elég legyen az elszászi németek példájára utalnunk, akik alig egyszázados
francia uralom után teljes lényegükkel, minden politikai
érzésükkel és törekvésükkel beleolvadtak a francia nemzetbe s a
francia államnak egyik erős oszlopává váltak anélkül, hogy német
nyelvüket, német faji jellegüket feladták volna.
Az államalkotó tendenciának és etnográfiai egységnek ezen
összeolvadási folyamata folyik öntudatlanul a történelem latens
munkája által hosszú századokon keresztül, hogy aztán egyszer
elemi erővel törjön ki, jusson az emberiség öntudatára és váltson
az emberi akarat által determinált öntudatos formákat magára.
Európaszerte a XVIII-ik század végén s a XIX-ik elején áll be
ez a változás. Beáll nem annyira a francia forradalom, mint a
francia világuralmi törekvések következtében.
A francia forradalomnak sem előzményeiben, sem közvetlen
politikai törekvéseiben nem volt nemzeti jellege. A XVIII-ik század
francia publicistáinak műveiben a nemzeti eszme egészen háttérbe
szorul s azok a jelszavak, azok a törekvések, azok a pártprogrammok
is, amelyek a francia forradalom első, a társadalmi és jogi rendet
felforgató, valóban forradalmi időszakát áthatották és irányították
Eousseau álmaitól egészen a rémuralomig, teljesen nélkülözik a
nemzeti szempontokat. A szenvedélyeknek ezen rettenetes kohójában,
a nemzeti szenvedélynek vonzó, vagy eltaszító ereje egészen
háttérbe szorul s az egész emberiséget boldogító jelszavak mámorában
ülik a testvériségi ünnepeket és küldenek ezreket a guillotinera.
Csak a reakcionárius európai hatalmak háborúi ébresztik fel
a nemzeti fanatizmust, az idegengyűlöletet a franciában. Azok
vonják magukra a francia nemzetnek az egész világot megrázkódtató,
diadalmas áradatát s a francia hódítás nyomása, az a szenvedés
és az a szégyen, amely a többi nemzetekre vár, az a vereség,
az az anyagi és erkölcsi kár, nemzeti érzésüknek az a megcsúfolása,
amely éri őket, váltja ki eddig nem ismert erővel azok szunnyadó
nemzeti érzületét. Napóleonnak világtörténelmi rendeltetése és az
emberiség sorsára gyakorolt mély hatása elsősorban épen ebben
reijlik.
615
Olyan sajátságos példa ez is arra, hogy a legnagyobb, a legerősebb
ember is milyen öntudatlan eszköz az emberiséget irányító
magasabb hatalom kezében. Nem ismerünk erősebb egyéniséget
Napóleonnál. Nem is emberi, démoni erő rejlett benne, amely
milliókat tudott magával ragadni, engedelmes eszközévé tenni és
saját céljaira kizsákmányolni. Hatása nem is maradt el. Korszakot
alkot, új alapokat vet az emberiség fejlődésének, de nem abban az
irányban, amelyben ő akarta volna. Az ő birodalma kérész életet
.élt. Amiért ő küzdött a maga lángeszének, a maga vas energiájának,
a maga szenvedélyes lelkének egész emberfeletti hatalmával, az
még életében dőlt össze. Túlélte alkotásait. Maga sirathatta meg
bukásukat. Azzal a hittel halt meg, hogy hiában élt.
Pedig dehogy élt hiában! Mély hatást gyakorolt az emberiség
történelmére, mély és áldásos hatást egy más, nagyobb hatalom
akarata és céljai szerint, aki az emberiség javára, az emberiség
szabadságának, békés fejlődésének előmozdítására használta fel
az ő démoni egyéniségének egész romboló erejét.
Franciaországban Napoleon uralma a polgárság békés uralmának
alapjait rakta le. Szükség volt az ő katonai uralmára, amely
végleg elseperje a régi társadalmi rend utolsó maradványait, hogy
a rémuralom elleni reakció ne az ancien régimet állítsa helyre,
hanem a jogegyenlőség társadalmi rendjén épüljön fel s a forradalom
maradandó jótéteményeit biztosítsa az utókor számára.
Világuralmi törekvése pedig, az a rettenetes erőkifejtés-,
amellyel Napóleon a győztes francia seregeket rázúdította az
emberiségre, nem a francia állam hatalmát növelte. Ellenkezőleg
a francia hegemónia sírját ásta meg. Ez keltette életre a többi
nemzetek nemzeti öntudatát, büszkeségét, hazafiságát. Ëz tette
azok" függetlenség utáni vágyát önfeláldozó nagy tettekre hajtó
tettrekész" érzelemmé, ez adott olyan lökést az öntudatra ébredt
nemzeti érzésnek, amely alig két emberöltő alatt átalakította
Európát. Nem paradox állítás, tiszta igazság az, hogy a német
egység megalkotása elsősorban Napoleon műve s csak másodsorban
a Bismarck érdeme.
A napoleonisztikus korszak hatása alatt lépnek az öntudatos
nemzeti törekvések mindjobban előtérbe. Európa történetét éveken
át a német és olasz nemzetnek egységre való törekvése hatja át,
Ezek a nemzeti függetlenségi vágyak játszanak a 48-49-iki idők
forradalmaiban is döntő szerepet. Nemcsak a német és olasz mozgal616
mákban, de a mi szabadságharcunkban is a nemzeti függetlenség
eszméje legalább is annyira jut kifejezésre, mint a demokratikus
haladásé.
A német és olasz egységre való törekvés az 1870-iki eseményekkel
teljes diadalt arat, az egész vonalon érvényesül s ezzel a
középeurópai államok politikája nyugodt egyensúlyba jut. De
vajjon mindazok a forrongások, amelyek az utolsó 3-4 évtizedben
a Balkánt tették a szorosan vett európai politika kritikus pontjává,
nem szintén az érvényesülésre, függetlenségre és egymásfölötti
uralomra törő nemzeteknek létérti küzdelmében találják-e igazi
eredetüket?
A világtörténelemnek öntudatra ébredt, diadalmasan előretörő
hajtóerejévé válik tehát a nemzeti eszme és valóban csodálatos, hogy
épén akkor, amidőn a gyakorlatban, a való életben eddig soha nem
észlelt erővel irányítja a világot, lép fel az a tudományos irányzat,
amely negálni akarja a nemzetet, amely az emberiség történelméből,
az emberiséget mozgató erők sorából ki akarja a nemzeti érzést
küszöbölni és félvállról néz le mi reánk, szegény ósdi emberekre,
akik tudományban és gyakorlatban, gondolkodásban, érzésben és
csëtekvésben a nemzeti érzés híveinek valljuk magunkat.
A múlt század közepe táján jut kifejezésre az a tudományos
irányzat, amely a társadalom fogalmának felismeréséből indul ki.
Konstatálja azt, hogy az egyes államok lakossága nem mint egységes,
harmonikus, összetartozó tömeg lép fel a történelemben,
hanem a gazdasági munkafelosztás révén osztályokra bomlik fel.
Ez osztályok érdekei, törekvései szoros kapcsot képeznek egy-egy
osztály tagjai között és szembeállítják azokat más osztályok
tagjaival. A gazdasági érdekek s a gazdasági érdekeken alapuló
társadalmi osztályok ellentéte dominálja a világot, úgyhogy az
egész világtörténelem nem egyéb szerintük, mint ezen osztályok
harca egymás között az államhatalomért. Mindaz, amit mi szabadságnak
tartottunk, rideg érdekharc, amelyben az uralmon levő
osztály igyekszik kizsákmányolni az államhatalmat a maga osztályérdekei
számára és szemben találja magát a birtokonkívüli többi
osztállyal, amelyeknek úgynevezett szabadságharca szintén nem
egyéb, mint az államhatalomra való törekvés azért, hogy azt saját
osztályérdekeinek szolgálatába állíthassa. Minden pártprogramul,
minden politikai elv, minden szociális eszme merő szemfényvesztés
vékony lepel az osztályérdek palástolására.
617
Ez elmélet szerint a nemzetek alkotmányos törekvéseiben s az
alkotmányos pártok életében tetszetős jelszavak alatt mindig az
osztályérdek jut az állami érdek, a közérdek rovására kifejezésre;
az osztályok felett álló államot, a közérdekeket,, a jogrendet pedig
nem a pártok, nem a parlamenti többségek, hanem csak az osztályok,
pártok és parlamentek felett álló monarchia képes megvédeni.
Ez a tudományos irányzat hódította meg a német tudományt
s vezette azt a modern parlamentarizmus negálására. Ez irányítja
az egész német közéletet, amely ma már a parlamentáris pártkormányzatot
tudatosan utasítja el magától és mint ennél jobb,
célszerűbb, igazságosabb kormányzati formához ragaszkodik a
parlamentektől független végrehajtó hatalomhoz. Ugyanennek az
eszmeáramlatnak egy másik irányzata pedig a modern radikalizmus
legszélsőbb túlhajtásaiba csap át és a műveltebb osztályok «osztályuralmával
» szemben a legnépesebb osztály, a tömeg hatalmát és
ezzel a legnyersebb, a legbrutálisabb osztályuralmat kívánja
felállítani.
Legyünk igazságosak. Mint a legtöbb emberi dologban, úgy
ezekben az új irányzatokban is termékeny igazság rejlik, amelynek
hirdetői nagy szolgálatot tettek nemcsak a tudománynak, hanem
a gyakorlati politikának is, amidőn ráutaltak arra a kétségtelen
tényre, hogy egy államnak polgárai számos különböző szempontok
szerint alakuló, egymással gyakran ellenséges csoportra széttagolt
társadalmat alkotnak s hogy e tagozatok ellentétei és ezekből
kifejlődő súrlódásai és küzdelmei nagyon jelentékeny befolyást
gyakorolnak az emberiség sorsára és gyakran zavarólag hatnak az
állami közérdek érvényesülésére. A hiba nem ennek felismerésében,
hanem az ezen jelenségekre alapított hamis általánosításban rejlik.
Es pedig két irányban.
Először abban, hogy a társadalmat csoportokra tagoló ellentéteket
kizárólag gazdasági téren keresik, holott a társadalom a
legkülönbözőbb anyagi és szellemi érdekek által alkotott, egymáson
átszövődő csoportok és szervezetek gazdag komplexuma, amelyben
egyesítő és szétbontó hatását mindaz érezteti, ami bizonyos erővel
ragadhatja meg az ember érzelemvilágát, vagy érdekeit. Csak egy
példával igazoljuk ez állítást. Vajjon a valláskülönbség nem szakította
számtalanszor ellenséges táborokra az emberi társadalmat?
Vajjon nem észlelhetjük-e az emberiség történelmének számos korszakában,
hogy sokkal mélyebb barázdát szánt ugyanazon állam
618
polgárai között a vallás, mint a gazdasági osztály különbség? Vajjon
nem láttuk-e számtalanszor, hogy protestáns munkás és munkaadó,
földmíves és iparos sokkal, de sokkal közelebb áll egymáshoz,
mint a protestáns munkaadó vagy munkás, iparos vagy földmíves
ugyanazon gazdasági osztály katholikus tagjaihoz? Meg voltak a
gazdasági érdekek akkor is. Talán hatalmasabbak voltak, mint
ahogy első tekintetre látszik, de nem estek döntő súllyal a mérlegbe
s ha ma talán jobban előtérbe lépnek is, ha a mi korunk inkább áll
is a gazdasági érdekharcok jegyében, mint a XVI. vagy XVII.
század társadalma, vajjon mondhatjuk-e, hogy a vallási kérdések
a mi társadalmi tagolatunkban, a mi társadalmi életünkben elvesztették
jelentőségüket és nem szomorú egyoldalúság-e azt
állítani, hogy a társadalmi életet kizárólag a gazdasági tagolat
és a gazdasági különbségeken alapuló anyagi osztályérdek dominálja?
A másik egyoldalúság abban a tantételben nyilvánul, miszerint
egy nemzet alkotmányos küzdelmeiben a politikai szabadság
keretei között mindig a minden más szempont felett diadalmaskodó
osztályérdek érvényesül. Igaz, előfordul ez nagyon sok
esetben s maga az a tény, hogy ebből a szempontból vették vizsgálat
alá az emberiség történelmét, számos termékeny igazsághoz vezetett
Jbennünket. A hűbériségben megcsontosodó germán jogrend tényleg
a társadalmi osztályokra szakadt nemzet s az osztályérdek jogrendjének
klasszikus példája. Ezt az osztály uralmat a köznépre
támaszkodó abszolút fejedelmi hatalom törte meg. Az juttatja
diadalmasan érvényre az államérdeket. És ha más formák között
is s talán enyhített alakban, de a német nemzet politikai életét
ma is jellemzi az a sajátságos tünet, hogy a német politikai pártokban
a politikai elv a gazdasági érdek mögött erősen háttérbe
szorul. A német pártok elsősorban társadalmi osztályérdekképviseletek,
amelyekkel szemben tényleg a monarchikus eszmének
s a fejedelmi hatalom emanációjának, a bürokráciának kell az
állami szempontokat képviselniök. Ezeket a jelenségeket helyesen
figyelte meg a német tudomány. A hibát csak akkor követi el,
amidőn túlságos empirizmusba és hamis általánosításba esvén,
ezekre a speciális germán jelenségekre alapítja egész történelemfilozófiai
és politikai rendszerét és elméleteinek spanyol csizmájába
akarj ει £iz emberiség egész történelmét beszorítani.
Nézzünk csak kissé körül a világban. Vajjon nem látunk-e
619
eklatáns példákat mindenütt magunk körül, amelyek minden
beszédnél ékesebben szólva cáfolnak reá ez általános elméletre?
Hiszen nekünk magyaroknak saját nemzetünk történelméről kell
megfelejtkeznünk, ha ezt az elméletet el akarjuk fogadni. Hát
nem veres fonálként húzódik-e át épen a mi történelmünkön is,
hogy ha egyszer-egyszer ülte is abban orgiáit az osztályérdek, a
magyar nemzet, amelyik soha a hűbériség társadalmi és politikai
rendjét a maga egész következetességével be nem fogadta, amelyik
a jogegyenlőség jogrendjét az előjogokhoz ragaszkodó kormányhatalommal
szemben saját emberségéből önmaga vívta ki, a tagjait
átható erős nemzeti érzés és áldozatkész hazaszeretet segélyével
szabad, alkotmányos formák között is érvényre tudta juttatni a
közérdeket?
De nézzünk még egy más példát is. Az a gazdasági átalakulás,
amely a középkori rendi viszonyok romjain a gépekkel dolgozó
nagy iparra fektetett modern gazdasági és társadalmi rendet
építette fel, amely kevés dúsgazdag vállalkozót a proletariátus
tömegével állít szembe, legelőször Anglia termelési viszonyait
alakította át s legradikálisabban az angol társadalom megszokott
rendjét forgatta fel. Alig egy-két évtized munkája ez óriási átalakulás.
Természetes, hogy készületlenül érte az államot és társadalmat
egyaránt. Óriási fellendülést adott Anglia termelésének és
kereskedelmének, káprázatos arányokban növelte a kevés szerencsések
vagyonát, de elképzelhetetlen anyagi, szellemi és erkölcsi
nyomorba döntötte a vagyontalanok millióit. Megborzad az ember
azoknak a rettenetes viszonyoknak láttára, amelyeket a gépipar
meghonosítása teremtett a múlt század első három évtizedében s
amelyek az angol bánya– és gyáriparral foglalkozó lakosság millióit
a legirtózatosabb helyzetbe sodorták.
A munkásnak ez a rettenetes kizsákmányolása épen azon
korszakra esik, amelyben az angol középosztály jut az államhatalomnak
jóformán kizárólagos birtokába.
Az 1832-iki reform bill megfosztja a főnemességet akkori
praedominans politikai súlyától, de egyúttal kiküszöböli Anglia
alkotmányából azt a népies alkatelemet is, amelyet egyes nagy
városok demokratikus szavazati joga hozott be az angol parlamentbe.
Az általánosan behozott magas cenzus segélyével a jóformán
mindenhatóvá lett alsóház összealkotása a vagyonos középosztály
kezeibe jut, az államhatalom azé az osztályé tehát, amely
620
az olcsó munka, az olcsó termelés előnyeit a legnagyobb mértékben
élvezi. Ezen osztály érdekén ejt csorbát minden olyan rendszabály,
amelyik megszerzi a munkás számára az emberhez méltó existencia
anyagi előfeltételeit. És mégis ez a korszak inaugurálja az angol
jogrendben azokat a korszakalkotó rendelkezéseket, amelyek gátat
vetnek a munkás kizsákmányolásának, megadják a munkásnak a
versenyre való szervezkedés előfeltételeit és alig egy néhány évtized
alatt olyan magas anyagi, szellemi és erkölcsi színvonalra emelik az
angol munkásosztályt, amellyel kereseti viszonyok és kultúra
tekintetében bizony-bizony a kontinentális középosztálynak némely
rétege sem tudná a versenyt felvenni. Minden újabb lépés ezen a
téren újabb károsítása az uralmon levő osztály gazdasági érdekének,
de azért elég volt egy nagy emberbarátnak feltárni a helyzetet
adatokkal, konkrét tényekkel kimutatni a létező jogrend
rettenetes kinövéseit, hogy felébredjen az uralkodó osztály lelkiismerete,
hogy diadalmasan érvényesüljön a nemzeti érzés felemelő
hatása, hogy háttérbe vonuljon az osztályérdek a közjó magasabb
szempontjai előtt.
Két nagy éltető erő hatja az emberiség mozgalmait: a széttagoló
társadalmi s az egyesítő nemzeti felfogás, az osztályérdek
és a közérdek, a gazdasági önzés s a nemzet nagyságát néző altruizmus.
Benn van az emberi természetben mind a kettő s egymással
való küzdelme irányítja a történelmet. Hol egyik, hol másik jut
diadalmas érvényesülésre. Vannak dekadens korszakok minden
nemzet történelmében, amelyekben az osztályérdek jut diadalra,
de szabadságra érett, szabadságra méltó nemzeteknél a nemzeti
érdek az osztályérdek felett végeredményében mégis győzedelmeskedik.
És ha a mi modern szociológusaink szánakozó mosollyal
vágják szemünkbe, hogy a humanizmus, a felvilágosodás mai korában
felül kell a nemzeti érmésen emelkednünk, hogy nem méltó
korunkhoz az a gondolkodás, amely nemzeteknek elkülönített és
gyakran ellenséges táborába hajtja az emberiséget s hogy a mai
kort az emberi testvériség általános ideáljának kell irányítania, erre
két megjegyzéssel felelek.
Megengedem, alatta maradunk bizonyos magasröptű ideáloknak,
hogyha a mi idealizmusunkat a nemzeti egyéniség korlátai
közé szorítjuk. De vajjon, nem vagyunk-e még mindig mérhetetlen
magasban afölött a világnézlet fölött, amely az emberiség egész
fejlődésében, a történelem összes küzdelmeiben csak az anyagi
621
önzés sivár tülekedését látja ós sertéscsordának tekinti az emberiséget,
amelynek a vályú körüli elszánt küzdelme tölti be egész
életét? És vajjon nekünk, szegény gyarló, önző embereknek nem
az önzés egy nemét kell-e a gazdasági önzéssel, az osztályérdekkel
szembe állítanunk, az önzésnek egy magasabb és nemesebb faját,
amely kielégítését nem az egyén, hanem egy nagy ideális közület
érvényesülésében és boldogságában keresi? Félek tőle, hogy a
tiszta filozófia, a tiszta humanizmus, a tiszta filantrópia sohasem
lesz elég erős arra, hogy azt az önzést fékentartsa, amely jogosult
téren mozog, amidőn gazdasági tevékenységünket az etika korlátai
között irányítja, de egész társadalmi és politikai gondolkodásunkban
rabjává akar tenni bennünket. Ezzel az erővel csak egy másik
önzés bírhat, egy ideálisabb önzés, amely a nemzeti nagyság felemelő
gondolatában ad erőt az egyénnek arra, hogy uralkodjék
egyéni és osztály érdekei felett, hogy elismerje és kövesse a közérdek
nagy és nemes törvényeit s a faj fennmaradásában, a faj virágzásában,
fejlődésében és független érvényesülésében keresse önző
vágyainak kielégítését is.
Nagy, élő, éltető érzés, hatalmas, diadalmas valóság ez az
ember életében. Épen olyan élő igazság, mint aminők az emberi
életnek materiális, önző vonatkozásai. Az a tudomány, amely csak
ez utóbbiakat látja és szemet huny ama tények előtt, épen olyan
egyoldalú, épen olyan hibás, épen olyan féltudomány, mint volna
az a másik, amelyik a gazdasági önzést akarná letagadni. És ha a
tudomány minden élő valóságnak helyes felismerésében és az
életet mozgató, különböző erők helyes irányainak megállapításában
rejlik, akkor nem tudomány az, amely a nemzeti érzésnek lüktető,
hajtó, alkotó erejét akarja elsikkasztani.
És vajjon, ha hibás egyoldalúság ez akármelyik pontján a
világnak, vajjon nem százszorta hibásabb, felületesebb és kárhozatosabb-
e minálunk, ahol minden, ami körülvesz bennünket, a
nemzeti eszme éltető, fenntartó erejéről tesz tanúbizonyságot?
Vajjon nem szánalomraméltó szerencsétlen flótás-e az a magyar
ember, aki csak gazdának, vagy iparosnak, munkásnak vagy munkaadónak,
tőkésnek vagy proletárnak érzi magát s nem egyúttal és
mindenekfelett magyarnak? Magyarnak, azon maroknyi kis népfaj
és nemzet tagjának, amely csak azért tudta magát egy évezred
hosszú viszontagságai között fenntartani, mert történelmének
minden válságain keresztülsegítette az önfeláldozó hazaszeretet és
622
amely csak addig fog itt megmaradni, csak addig fog itt szabad,
művelt és boldog társadalmat alkotni, csak addig fogja e társadalom
gazdasági érdekeit is védő szárnyai alá vehetni, amíg fenntartja,
fejleszti, ápolja a nemzeti érzést és a nemzeti erőt.
A nemzeti érzés, a nemzeti erő, a nemzeti egyéniség felismerése
feladata a helyes, az igazi tudománynak. Ennek az éltető és felemelő
erőnek gondozása, ápolása, fejlesztése és az életben való
érvényesítése feladata minden helyes magyar politikának. Fogadjuk
be azt ismeretkörünkbe és tegyük magunkévá egészen. Kagadjuk
meg egész lényünkkel, gondolat- és érzelemvilágunkkal, kötelességérzetünkkel
és energiánkkal. Hirdessük és érvényesítsük elméletben
és gyakorlatban, alkalmas és alkalmatlan időkben egész életünkön
keresztül.