SARAH

ROARK:
Ravnos
© 2005 Delta Vision Kft.
Fordította: Kleinheincz Csilla
Korrektúra: Czene István
Nyomdai előkészítés: Kovács Mária
Borítógrafika: John Bolton
Kiadja a Delta Vision Kft
Felelős kiadó: Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
SARAH ROARK: RAVNOS


Copyright © 2003 by White Wolf, Inc.
All Rights Reserved

ISBN 963-7041-38-9


 Delta Vision Kft.
Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: (36-1) 216-7053 Telefon/Fax:(36-1) 216-7054
www.deltavision.hu






Szüleimnek, Donnának és Vicnek,
sok szeretettel és annyi hálával,
amennyi rá sem férne ennek a könyvnek a lapjaira



Köszönetnyilvánítás


A szerző szeretne köszönetet mondani írótársainak és szövetségeseinek: John
Trautvetternek és Myranda Kalisnak a rendíthetetlen támogatásért valamennyi munkában;
férjének, Brettnek a szeretetéért, hitéért és türelméért az író hosszúra nyúlt remeteélete
iránt; szerkesztőjének, Philippe Boulle-nek értékes tanácsaiért, türelméért és bátorításáért;
és a Medieval-religion levelezőlista tagjainak az időnként nagyon szőrszálhasogató
kérdésekért.
 Előzmények



1208-at írunk, az élők és holtak között egyaránt dúl a vallási láz. A negyedik keresztes
hadjárat, amely négy éve letarolta Konstantinápolyt, a Kelet vagyonát Európába
áramoltatta. Languedoc térségében, a mai Franciaország déli részén, a nemesi házak
függetlensége és a katarok prédikálása (akik Róma számos tanítását tagadják) felkeltették
a pápa és a francia király haragját. Küszöbön áll egy új keresztes hadjárat az albigens
eretnekek ellen.
Távol az emberek szemétől, a vámpírok éjszakai világában szintén jelen van a vallásos
düh és erőszak. Konstantinápoly menekültjei abban bízva, hogy Alexander, Párizs élőholt
hercege menedéket nyújt nekik, megtették a nehéz utat nyugatra, miközben egyik
nehézséget a másik után győzték le. Alexander és a többi herceg nem örül, hogy élőholt
görögök folyamodnak menedékért és vadászati jogért. A menekülteket a káinita eretnekség
fogadja be, a kárhozottak egyháza, mely azt tanítja, hogy Káin, az első gyilkos és a
vámpírok atyja, Isten áldásában részesült, és Jézus Krisztusként született újjá.
Az egyik keleti menekült, akire különösen nehéz idők járnak, Zoé, az ifjú vámpír. A
bizalmatlanságtól övezett Ravnos vérvonal gyermeke látta, ahogy az atyját, Gregorianniszt
megölik a halandó papok, és most semmi más nem hajtja, csak a vágy, hogy megbosszulja
a halálát. Csak most kezdi sejteni, hogy Isidro testvér, a vörös csuhás szerzetes, aki
megölte Gregorianniszt, csupán része egy nagyobb mozgalomnak, mely az éjszaka
visszahódítását tűzte zászlajára…
 Prológus Chambery, 1208.



Chambery, Szavoja
1208. Szt. Miklós ünnepének estéje

Tapasztalatlanok lehetnek, gondolta Zoé, vagy nagyon kimerültek. Máskülönben
vártak volna a táborveréssel addig, míg át nem érnek a síkságon. Persze a sötétben még
Zoé sem tudta egykönnyen megállapítani, milyen tágas a síkság, vagy hogy jó irányba
tartanak-e. Halandó szem számára még nehezebb lehet. Nem emlékezett rá, hogy pár évvel
ezelőtt milyennek tűnhetett volna egy ilyen éjszaka, de el tudta képzelni: elmosódó
körvonalak, a holdfény pedig mindennek kilúgozza a színét. A tűz fénykörében
bizonyosság, biztonság, emberség volt. Azon kívül bármi lappanghat a feketeségben. Zoé
közelebb ment. Az emberek lenyelték szegényes vacsorájuk maradékát, és beszélgetni
kezdtek.
Zoé is szeretett beszélgetni, ha a társaság megfelelő volt. Gregoriannisz azzal
tréfálkozott, hogy egy napon megkeresi a kulcsot, amely felhúzza a lányt, aztán elhajítja.
A karavánban Zoé és Mériba órákig csevegtek, miközben lovaik türelmesen baktattak
egymás mellett. Ebben az országban azonban csak mutogatott, mint egy kisgyerek.
“Perdonança, sénher, èu vase Grenoble?” és egy bizonytalan mozdulat dél felé, ami azt
jelenti: “Bocsásson meg, uram, de Grenoble felé tartok; lenne olyan kedves megmondani,
melyik a legjobb út?”
Csak annyit tehetett, hogy itt-ott elkapott egy-egy szót az okcitán mondatok
tengerében. A nő különösen sebesen beszélt. A szerzetes időnként közbeszólt, és latinul
vagy lombardul megismételt egy mondatot, hogy jól értette-e. Az egyik szó, amit gyakran
használt, a “papa” volt - minden bizonnyal a római pápát értette rajta. A másik sokszor
előforduló szó a “cathares” volt. Nem tudta, mit értenek a frankok a szó alatt, de úgy
hangzott, mint a görög “tisztaság”, és ez zavarta. Az utolsó mondatot viszont jól ismerte:
“prenon la crós”.
Felvenni a keresztet. Keresztes hadjárat.
Lehetetlen, hogy ezeket az embereket érdekelje Konstantinápoly hamuvá porladása,
vagy akár megértsék. Ők csak azt látták, hogy a lovagok hazatérnek, és lovaik
roskadoznak a lopott arany alatt. Hallották a trubadúrok hazugságait. Mégis itt voltak,
“prenon la crós”, suttogták egymásnak, és arcukon nem a győzelem ragyogott, hanem
zárkózottak és borúsak voltak. Valami történt. A szerzetes, a kereskedő, a gazdag
zarándoknő és a gardedámja összébb húzódtak. A tűz kis lánggal égett.
Zoé áthelyezte a súlyát. A lába sosem fájt vagy zsibbadt el, de időnként megijesztette,
hogy milyen sokáig van mozgás nélkül.
 Végül a szerzetes felállt, és elhagyta a fény körét. Kibámult a sötétségbe, majd egy
Zoé közelében álló fához botorkált. Sokat vizelt. Utána próbaképpen leguggolt. Óvatosan
felkapta a csuháját, éppen csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges volt. Egy
szerzetesnek legalább olyan szemérmesnek kell lennie, mint egy szűzlánynak, mondta
régen Gregoriannisz. A szemet le kell sütni, a könyököt a törzshöz szorítani; mozgásában
és öltözékének megbontásában is mértékletességet kell mutatnia.
Ennek a szerzetesnek a tekintete valóban lefelé irányult - pontosabban lehullott. Álmos
volt. Meg sem látná Zoét. Sápadt, sovány keze tele volt rozsdaszínű ruhával.
A keze. Nekidőlt a fának, és ölébe gyűjtötte a redőket. Jobb keze középső ujján arany
és valami kék csillant. Bal kezének egyik körmével kinyitott egy apró kallantyút. A kis
ékköves bura fölemelkedett a gyűrűről, és apró, zörgő szárnyak bontakoztak ki huzalok és
rugók mechanizmusától hajtva, mely olyan vékony volt, hogy szinte láthatatlannak
tetszett. A zümmögésbe magas és mély sípolások vegyültek. A szerzetes ajka mosolyra
húzódott, miközben nézte. A holmi mestermunka és okkult tudás ötvözete volt, ami
pillanatnyi ártalmatlan szórakozást volt hivatott nyújtani. Egyetlen célja az volt, hogy
felvidítsa, aki szemléli.
Zoé készítette Gregoriannisznak. Ez volt a legelső műve, öt hónapig csak nappal
dolgozott rajta, hogy meglepje vele az apját. Gregoriannisz büszke volt rá. Nevetett,
tapsolt, majd felhúzta az ujjára, és le sem vette többet. Zoé azóta csinált jobbakat is, de
mivel ez volt az első, Gregoriannisz nagy becsben tartotta. Mennyivel több fájdalmat
okozott neki? Hány óra kínzásba telt, mire foglyulejtői elhitték neki, hogy csak egy
játékszerről van szó?
Most pedig itt volt ez a kopaszra nyírt gazfickó, ez az új gazda, aki táncra bírta a
szerkentyűt, amíg ürített.
Zoé nem tudta elfojtani a torkából feltörő hangot. A férfi felriadt rá, ahogy a lány
előreszökkent, és három irdatlan lépéssel keresztülszelte a távolságot. Összerezzent, és
oldalra dőlt. Az utolsó pillanatát arra használta fel, hogy kitámassza magát, s nem kiáltott
vagy nyúlt az övébe tűzött kés után, mert Zoé már rajra is volt. Megragadta a fejét, melyre
ostoba, rémült vicsor ült, majd felrántotta és megtekerte. Vad, mámorító reccsenés
hallatszott. Zoé belemélyesztette fogait a férfi nyakának feszes bőrébe. Olyan könnyű volt!
Ha Andreas nem küldi el, nem tartja vissza, már Bergamóban elkaphatta volna ezt a férfit,
mindannyiukat. Ezt most már belátta, ahogy a forró, édes vér lecsordult a torkán, és
gondolatban megezerszerezte a halálokat. Egyik nyak a másik után, még vörösebbre festett
rozsdaszín csuhás tetemek, melyek hulladékként hevernek ott, ahová dobta őket. Az apja
halála megbosszulva. Aki elűzte őt, Fra’ Isidro, aki ott állt az asztal mellett, mely még
mindig fehér volt Gregoriannisz hamvaitól, és volt mersze a feszülettel elkergetni őt…
Isidro!
A férfi teste kicsúszott a hirtelen ügyetlenné váló ujjak közül. Zoé lebámult rá, és most,
hogy a szerzetes halott volt, még inkább haragudott rá. Nem ezt akarta. El akarta hurcolni,
hogy kikérdezze. Legalább egy városnevet kihúzhatott volna belőle.
Jó pár hónapot várt arra, hogy Isidro és társa előkeveredjen a kolostorerődből; de
amint előkerültek, szerzetes létükre rendkívül gyorsan el is lovagoltak, és hamar maguk
mögött hagyták a lányt. Azóta megtudta, hogy nyugatra tartottak. Ez azonban csupán
annyit jelentett, hogy a Susa-hágó volt számukra a legkedvezőbb útirány. Most, hogy a
hegyeken túljutottak, bárhová mehettek. A lova is bánatos volt mostanság, mert két napja
egy kő lesántította. Lehet, hogy ennek a szerzetesnek a lovát kéne elvinnie. Más haszna a
jelek szerint nemigen lesz.
Ekkor észrevette a szerzetes oldalán függő bőr táskát, amilyet a küldöncök hordanak.
Lehajolt, óvatosan kinyitotta, és kiverte a benne található pergameneket és könyveket.
Feltörte a pecsétet a leveleken - természetesen latinul voltak. Tudott egy kicsit latinul, de
annyira nem, hogy olvasni is tudja, különösen nem ezt a csálé, sietős kézírást, amely tele
volt tűzdelve titokzatos rövidítésekkel. Sikerült azonban felfedeznie az egyik középső
bekezdésben az Ysidro szót.
Talán valami nyom. Biztosan az.
Gyorsan elvette a táskát és az övről a kést (a többiek bármelyik pillanatban kereshetik
a férfit), bár volt már egy sajátja. Jó fémből készült, és eladhatja, vagy beolvaszthatja,
hogy valamit készítsen belőle. A breviáriumot az angyalokat és papokat ábrázoló képekkel
meghagyta. Lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és visszaédesgette a tetejére az ékkőbogarat. Még
a hüvelykujjára sem tudta felhúzni, annyira lötyögött, ezért inkább eltette. Majd később
láncra fűzi.
A szerzetes szeme félig nyitva volt. Nem nézett a lányra, de szétvetett tagjai és hajlott
háta néma vádként hevert a földön. Kétségtelen, hogy Isten szolgájának képzelte magát.
Bizonyára szeretett volna imádkozni, méltósággal leheveredni, részesülni az egyház
rítusaiban, hogy a testvérei megsirassák, mivel nem volt felesége vagy gyereke, aki
megtegye.
Zoé fölé hajolt, és gondosan célozva egy csepp vörös nyálat cseppentett az arcára.
Aztán indult a lovakért.
 Első fejezet



Grenoble, Dauphiné 1208. Szt. Damasus ünnepe

– “Cant eu la vei, be m’es parven / als olhs, al vis, a la color / car aissi tremble de
paor / com fa la folha contra’l ven. / Non ai de sen per un efan / Aissi sut d’amor
entrepres; / E d’ome qu’es aissi conques / Pot domnlaver almorna gran.” – A férfi széles
mosollyal fejezte be a verset, és áthajolt az asztal fölött. – Látod? Egy kis bor még nem
mossa el a finom modoromat!
Zoé azt gondolta, hogy minden okcitán kicsit részegnek hangzik, még akkor is, ha nem
az. Ujja közé csippentette a férfi állát.
– Igen, de ez te nem bizonyítod, hogy egyetemre jársz. Lehet, hogy ez akárhol
hallottál. Mi van a latinnal?
– Latin? Latint mondtál? Igazi gyöngyszemet találtam!
– Olvasói latint? – kérdezte a lány.
– Persze, hogy olvasok latinul, és latinul vitatkozom, játszom, sőt, álmodom is. Mást
se csinálok egész nap. Tényleg arra akarsz rávenni, hogy latinul énekeljek neked?
Könyörüljek meg rajtad, szép kislány?
– Van pár levelem, amit nem olvasok – magyarázta a lány. – És egy könyv. Tudni
akarom, mi ez a könyv.
– Hát persze, gerlicém.
– Kettesben kell lennie. Megyünk szobába.
A férfi kedve jelentősen felderült ennek hallatán.
– Hát persze.
A kocsmában dolgozó lány rosszindulatú pillantást vetett Zoéra, aki új társával
elsietett mellette. A jelenlévő férfiak közül sokan érdeklődve pillantottak rá. Zoé
gyanította, hogy különlegességnek számít: olajbarna bőrét nem fakította teljesen fehérre a
hideg vámpírvér, sötét, bizánci szeme volt és sötétbarna haja, amely borostyánszínű
ragyogást kapott a tűz fényében. Az ő szemében a languedoci nők mind fakónak tűntek,
mint egy napos ablakpárkányon hagyott rajzlap. Sejtette, hogy ők meg koszosnak látják őt.
A ruhái valóban mocskosak voltak, az út sara pettyezte őket. Eddig még nem állt meg,
hogy kimossa őket, és elképzelése sem volt arról, hogy mit viseljen, amíg megteszi,
hacsak nem lop magának valamit. A többi holmija mind Gregoriannisz kocsijában maradt.
A tudóst nem érdekelte az öltözékére tapadt kosz. Megbotlott – vajon szándékosan? és
a lány elkapta a könyökét. A férfi rámosolygott. Zoé tartása merevebb lett.
 A kis szoba majdnem csupasz volt: minél kevesebb a berendezés, annál kevesebbet
visznek el a vendégek. Az egyik végében egy ágy, rajta göröngyös, penészes szalmazsák,
lábánál egy nehéz, befejezetlen ládával, amely szinte csak arra volt jó, hogy az ember
föltegye rá a lábát, amíg leveti a cipőjét. Az egyik sarokban csorba mosdótál állt, és egy
kancsó víz. A tudós felhajtotta a takarót, a matracra meredt, gyanakodva megtapogatta,
majd végül felkapaszkodott, hogy ráüljön.
– A levél – nyújtotta át a lány.
A férfi bután meredt rá egy kicsit, aztán ismét a lányra mosolygott.
– Igen, a levél. – A lány keze után nyúlt.
Zoé hátralépett.
– Nos?
– Nos… mi?
– Mit mond?
A férfi ismét a pergamenre pillantott.
– Hogy érted azt, hogy mit mond? Á! Fél pillanat. Ez ugye egy levél? Latinul.
– Igen. Ezt mondtam neked. – Zoé próbálta nem felemelni a hangját.
– De ki írna egy hozzád hasonló gerlicének?
– Mit számít? Azt mondtad, segítesz, olvass nekem levelet.
– Nos, nem gondoltam volna, hogy vaksötétben szeretnéd elolvastatni velem! –
csattant fel.
A lány kezdte kihúzni a kezéből.
– Jól van…
– Ne, várj! Várj csak, galambom! Ne légy dühös rám! Ne hamarkodd el! Gyere… a
hajad olyan szép a holdfényben. Miért nem mész és kerítesz nekünk egy gyertyát? Akkor
a leveledbe is belenézünk, ígérem.
Amikor a lány kiment, a férfi már rángatta is le magáról a ruhát. Nem gondolta, hogy
vaksötétben akarok elolvastatni vele valamit? Egyáltalán nem gondolt arra, hogy
olvasásról van szó. A fogadós Zoé szerint pimaszul sokat kért az egy gyertyáért. Csak
amikor megkérte, hogy lassítson a beszédén és ismételje meg, amit mondott, derült ki,
hogy a szoba bérlete is benne volt az árban. Vett még egy kancsó sört, és felvitte a
lépcsőn. Jelentős kiadás… remélhetőleg a levél megéri a pénzt.
– Nem neked van címezve, ennyit így is ki tudok venni – mondta a férfi, amikor a lány
visszatért. Már csak ing és braies volt rajta, és kicsit reszketett. Hadd reszkessen!
– Tudom. – Zoé töltött neki egy kevés sört, és a gyertyát tartva mellé ült. A férfi a
combjára tette a kezét a levéllel.
– Nos, jól van. Itt valami narancsszállítmányról van szó…
 – Narancs?
– Igen, narancs Chambery-ből. Ennek nincs sok értelme. Mindenesetre a szállítmány
biztonságban Bergamóba érkezett, de akadt egy kis probléma az eladókkal, akik követték
őket Bergamóba, és visszakövetelték a narancsokat, és volt valami verekedés is. Két láda
narancs tönkrement, meg két láda alma, három láda alma pedig megsérült… ez
értelmetlen, nem értem, hogy jönnek ide az almák?
– Ne törődsz a narancsokkal! Folytasd! A levél mond valamit egy Isidro férfiról, itt. –
Rámutatott a szóra.
– Mindjárt odaérek, galambom. Van itt egy hosszú rész az emberek egészségéről,
köhögésről meg reumáról. Két szerzetes meghalt, az Úr hamar magához szólította őket. Itt
van az Isidród. Lássuk csak; azt mondja, hogy a leggyorsabb úton Toulouse-ba megy
vissza. Biztos vagyok benne, hogy jobban jár, ha Lombardiában marad…
– Mi a leggyorsabb út?
– Azt nem, mondja. Az egyetlen út, amit ismerek, az Valence, Avignon, St. Gilles
aztán… mi is volt az? Béziers, Montpellier, Carcassonne, Narbonne, ugye? Talán.
Mindenesetre Castelnaudary jön utána, és aztán többé-kevésbé ott is vagy.
– Mi még?
– Ööö… nem sok minden van ezen kívül. A többi áldás.
– Akkor itt. – Átadta a kis könyvet. – Mondd, mi ez!
– Hűha… Ez aztán szép kötés. Viszont nagyon csúnya a kézírás. Reggel, a jobb
fényben első dolgom lesz belepillantani.
– Nem, most!
– Mi mindent meg nem teszek egy csinos pofikáért. Eh! – Belelapozott. – Ezek úgy
néznek ki, mint kis kockák, amiken túl sok a pötty. Geomiantia… á, értem. Ez a könyv a
geomanciával foglalkozik, a lyukvetéssel. Varázslók zsebében kutakodtál? Narancsevő
ördögi szerzetesek… Ccc. – Zoé éles pillantást vetett rá, de a férfi hangja könnyed volt, és
bár szemöldöke kicsit összébb húzódott, úgy tűnt, nem köti össze a kapott tényeket.
Inkább zavartnak tűnt, semmint gyanakvónak. Kétségtelenül túl nagy remény lett volna,
hogy egy az egyben elfelejti a találkozást, de valószínűleg nem tulajdonít neki akkora
hangsúlyt, mint ha józan volna.
– Lyukvetéssel? – visszhangozta Zoé.
– Igen, gerlicém. – Átkarolta a derekát. – Fogsz egy hosszú botot, és újra és újra
beledöföd a földbe…
– Azt hiszem, értem. – Zoé ficánkolni kezdett.
– Igen? – A férfi ajka rátalált a nyakára.
– Nem. Hagyjál!
– Ugyan, ugyan. Csss… minden rendben. Nem voltam elég jó? Uff!
 Zoé a férfi mellkasára tette a kezét, és nagyot lökött rajta, kipréselve belőle a levegőt,
és félresodorta a karját. A férfi visszaült, és egy pillanatra a lányra meredt. Arckifejezése
szánalmasan ernyedt volt. Aztán fiatal arca megkeményedett. Ismét Zoé felé nyúlt, és
ezúttal ajkát nem hagyták el csitító szavak; szorosan összeszorította a száját.
Zoé felkelt. A férfi is feltápászkodott, és rávetette magát. Nagyobb volt a lánynál, és
könnyen feldönthette volna, de Zoé elkapta, megragadta a haját, hátrahajtotta a fejét, míg a
tudós az arcába, metszett obszidiánként csillogó szemébe nem nézett. A férfi ebben a
pillanatban döntött úgy, hogy komolyan veszi. Ökölbe szorította a kezét, majd ütött, és
csontrepesztő erővel lesújtott Zoé állára. A lány felordított – a hang mintha nem is az övé
lett volna, olyan mély és nyers volt és az ágyba hajította a férfit, amitől az jó egylábnyira
odébb csúszott. A tudós rézsút a keretnek csapódott, aztán összeomlott.
Egy pillanatig mozdulatlan volt. Utána félig felemelkedett és kezdett eloldalazni.
Rettegő tekintete egy szemvillanásra sem hagyta el a lányt.
– Már látom – mondta rekedten. – Az ördög küldött. Rémálom vagy sötét asszony
alakjában, akit azért küldtek, hogy ivászatra és bujaságra csábítson. De nem árthatsz
nekem. A templom árnyékában vagyunk, és oda megyek, ahová nem követhetsz engem.
Pater Noster, qui es in caelis…
– Te meg ökör vagy – vágott vissza a lány. Vámpírfogai most már kiütköztek a
szájában, és megnehezítették a beszédet. – A bujaságod a sajátod, és megtarthatod. Kúszol
a templomodba! – felkapta a leveleit, a könyvét és elrohant.
– Tudhattam volna, hogy nem vagy igazi nő! – kiáltotta a férfi utána. – Nincs benned
semmi a nők természetes vágyából, és hálát adok Istennek, amiért nem hatoltam be hideg
barlangodba, hogy ott elkárhozzak! – Ahogy Zoé lefelé szaladt a lépcsőn, hallotta a férfi
szitkozódását. Már-már azt várta, hogy a többi vendég felé fordul, és egy emberként ráveti
magát, de csak kíváncsi pillantásokkal találkozott, akárcsak egész este. Zoé
keresztülvágott közöttük, émelyegve tört át az eleven, lüktető testeken, míg végre ki nem
zuhant az ajtón a csípős téli szélbe. A fogadó melege az orcáján maradt akkor is, amikor
átvágott a keskeny utcákon.
Az ő hideg barlangja. Hogyan merészeli! Hogyan merészel egyik pillanatban még
utána kapdosni a csontos ujjaival, és a másikban meg őt vádolni azzal, hogy felkeltette a
kéjvágyát! Már akkor úgy nézte, mint farkas a bárányt, amikor átment az ivón. Ki volt ő,
hogy a nők vágyairól beszélt? Kérdezett-e valaha is nőt arról, hogy mire vágyik? A
káiniták szomja legalább a táplálkozást szolgálta, szükséglet volt. Ezek a halandó férfiak
ugyanilyen mohón vágyakoztak a testre, akár szükségük volt rá, akár nem. Az ártatlanság
eltiprása okozott nekik örömet, aztán a kifosztása mindannak, ami még megmaradt.
Mielőtt Gregoriannisz magához vette volna, Zoé látta, hogy megy ez. Megtanulta a többi
utcagyerektől, hogyan rejtőzzön el, hol aludjon, és hol ne. Tanult az áldozatok példájából
és az életrevalóbb, idősebb gyerekektől. Szerencséje volt.
Az ő hideg barlangja! Méghogy természetes, vágy! Mint ahogy a keselyűk és dögevő
varjak is természetesek.
A férfi csak azért volt dühös, mert egy nálánál erősebb ragadozóba botlott. Zoé
kebléhez szorította batyuját. Még csak el sem jutottak a második levélig. De Isidro, a
másik keselyű, tolvaj és álszent szemforgató, Toulouse felé tartott. Legyen. Nem fogja
tovább vesztegetni a holdfényt ebben a városkában.
Zoé az ég felé fordította az arcát, megkereste a Sarkcsillagot, ahogy a nevelőapja
tanította: a Göncölszekér vonalát hosszabbította meg. Az útja még nyugatabbra vezette.
 Második fejezet



St. Gilles, Camargue
1208. advent utolsó vasárnapja

Minden utazása során a zarándokok útját követte. Soha nem tudta elkerülni. Ha tovább
folytatja az útját nyugatra, Toulouse mellett, eljut Compostelához, a nyugati szentföldhöz.
De akár le is sétálhat a kikötőbe, ahol még mindig pislákol egy-egy lámpás, és felszállhat
a valódi Szentföldre tartó ispotályos hajók egyikére. Mindkét esetben Isten irányítja
lépteit. Újabban ez már nem vigasztalta úgy, ahogy kellett volna. Ha továbbmenne
Compostelába, vajon fogadná ott az apostol? Képes lenne megállni a jeruzsálemi Szent Sír
tüzes glóriájában? Ha még Isidro apró keresztje is páni félelmet keltett benne, mi
keresnivalója a zarándoklaton?
Andreasnak megvolt a maga válasza. Ő Szetbe, a viharok urába helyezte bizalmát, és
mindegy, merre sodorta a szél, ő nyugodtan ment vele, élvezve a zsúfolt, kis isteni panteon
egyik apró istenének védelmét. A kígyópap egyszer elmondta, hogy nem tud hinni a
Mindenható eszméjében – vagy ha létezik ilyen isten, akkor az egészen biztosan
szeszélyes, figyelmetlen vagy kegyetlen. Mindenesetre nem méltó az imádatra. Andreas a
héberek és keresztények Istenét újabb kis istennek tartotta, aki talán valamivel
kicsinyesebb volt a többinél.
Mériba pedig – nos, ő mindig megtartotta magának, miben hisz, most, hogy Zoé
jobban belegondolt. A kis, vörös hajú lány Zoé Szet-hívővé válása kulcsárának tartotta
magát, ezért inkább azt mondta, amit szerinte Zoénak hallania kellett, ahelyett, hogy mit
gondolt. Mériba vigasztalása amúgy sem a szavakban rejlett, hanem a vidám
pillantásokban, a fanyar megjegyzésekben, abban, ahogy hirtelen felbukkant a válla
mellett, amikor épp szüksége volt rá…
Zoé átnézett a válla felett, és kicsit ostobán érezte magát miatta. Nem volt szerencséje.
Ő maga már semmit nem remélt Szettől. Ha a papjai és papnői elhagyták a lányt, nem
volt értelme, hogy ő maga a kis istenhez forduljon.
Mezítláb lemászott a falon az összecsomózott kötélen, amely a bergamói rajtaütés után
nála maradt, és érzése szerint túl sok időt töltött el azzal, hogy rángatva megpróbálta
kiszabadítani a kampót. Ha találna egy rendes kalapácsot, egész biztosan jobb alakra tudná
kovácsolni. Utána visszavette a cipőjét és az apátság felé indult. Zúgtak a harangok,
éjszakai istentiszteletre szólítottak, Isidro biztosan ott van, vagy nemrégen járt itt. Hol
máshol szállhatott volna meg?
Ahogy azonban közelebb ért, egészen másfajta muzsika ütötte meg a fülét, és az udvar
túlsó felében egy tábortűz fénye virágzott ki. Egy magányos üstfoltozó ült mellette, és
illatából ítélve sózott sertéshúst főzött, miközben egy Zoé által ismeretlen nyelven énekelt.
Ahogy a lány elhaladt mellette, megpillantotta a birkabőrre kiterített, előkészített
szerszámok csillogását. A férfi harapott egyet vacsorájából, felvett egyet közülük, majd
fényesíteni és olajozni kezdte. Éneke munkadalnak hangzott, eleven volt, de egy kicsit
egyhangú.
Gregoriannisz arca beesett és szomorú volt, nem pedig kerek és szeretetreméltó, és
munka közben sosem rágott szalonnát vagy bármi mást. De ő is halkan dúdolgatott
magában, miközben a lócáján ülve kis fogaskerekeket illesztett össze, vagy ólomhegyű
ceruzával terveket rajzolt. Zoét egyszeriben elfogta a kísértés, és nagy csábítást érzett,
hogy csatlakozzon ehhez a férfihoz, és kövesse az otthonába, bárhol is legyen. Az is
megeshet, hogy az üstfoltozó egész évben a vásárokat járja. Zoé adhatna neki a véréből,
megtaníthatná, hogyan készítsen planetáriumokat és tükrös, pörgő játékokat és titkos
dobozokat, ahová a szerelmesek a szerelmi zálogot rejthetik. A halandók éljeneznének,
amint kibontják lobogójukat, és a nagy káinita hercegek feldühödnének, amíg le nem
csitítják őket az elbűvölő ajándékokkal.
Lelkiismeretlen ábránd volt. Ma éjjel imádkozni fog a nevelőapja bocsánatáért az
efféle gondolatok miatt, akár hallja őket, akár nem. Elölről megkerülte az apátságot. Azt
remélte, megpillant egy vörös csuhát a boltívek alatt vagy egy külső gyalogjárón, vagy
megüti a fülét valamiféle beszélgetés. Új gondolat ébredt benne: az is lehet, hogy még
ébren van egy-két szolga, akik a naplemente előtt beérkező, utolsó lovakat csutakolják.
Követte a lovak szagát a nehéz istállóajtóig. Kopogtatott, majd öklével ismét
megdöngette, miután elsőre nem kapott választ.
Egy kis kémlelő tárult fel.
– Mi az? Ha szállást keresel, kerülnöd kell.
– Nem szállás – csak adni akarok egy levelet. – Kezét a kémlelőhöz emelte; halandó
szemmel úgy tűnt, hogy egy pergamen van benne, rajta a bergamói kolostor töretlen
pecsétjével.
– Ó? Nem igazán tudom kivenni a nevet rajta. – Zoé tudta, hogy füllent. A férfi nem
tudott olvasni, a lány által teremtett káprázat teljesen pocsékba ment.
– Isidro testvérnek szól. Azt mondták, itt találom. Bent van?
– Honnan tudnám? – vált ingerültté a férfi hangja.
– Magas szerzetes, vörös ruha… – kezdte a lány.
– Á, igen! A furcsa vörös csuhák. Ketten vannak.
– Add csak ide a levelet, és én átadom. – Kinyúlt a kémlelőn.
Zoé hátrébb húzódott.
– Nem, várj! Hírek is vannak neki, nem a levélben. – Sóhaj.
– Akkor adj egy percet, és máris elvezetlek a vendégházba. A testvérek mind misén
vannak, várnod kell.
 – Nem. Mondd neki, itt várok!
– Kislány, nem fog ide kijönni, hogy veled találkozzon. Ha pedig mégis, én ebben nem
akarok részt venni. Ez itt a St. Gilles.
– Akkor visszajövök későn.
– Jól van, tedd azt! Jó éjszakát… – A kémlelőnyílás becsukódott.
Zoé görög káromkodást sziszegett. Persze az is lehet, hogy Isidro hibái közé tartozik a
kíváncsiság is, talán a lovász mond majd valamit neki a lányról, aki titokzatos üzenetet
hoz Bergamóból. Holnap visszajöhet, hogy megnézze, sikerült-e felkeltenie az
érdeklődést, hátha mégiscsak meg lehet rendezni egy találkozót. Még ha a szerzetes nem
is harap rá a csalira, előbb-utóbb el kell indulnia. Lehet, hogy jobb is, ha Zoé most elmegy,
kifürkészi az utat, és megnézi, hol szállna meg legnagyobb valószínűséggel két szerzetes
éjszakára. Nagy hátránya volt a napnyugta utáni életnek, hogy még a legkalandvágyóbb
halandók is bevackolták magukat valahol, és ritkán voltak egyedül. Zoé még mindig nem
tudta, hogyan válassza el egymástól Isidrót és az útitársát. Vagy hogyan lenne képes
egyszerre megküzdeni mindkettejükkel. Ha valaki vele jött volna, mindegy, ki…
De erre még mindig fájdalmas volt gondolni. Senki nem kísérte el sem az ő, sem
Gregoriannisz kedvéért. Ennyi.
A téren patadobogás visszhangzott. Zoé a fal egyik mélyedésébe vetette magát. Egy
nagy, fekete csatamén dübörgött az istállóudvar kapujához. A hátán ülő lovag elkiáltotta
magát: – Kinyitni! aztán levette sisakját, és ismét bekiabált. A kapu sietve kitárult.
– Sénher Gauthier! – lihegte a lovász. – Ilyen hamar vissza is tért?
– Ma éjszakára elég volt neki – mondta a lovag, a lovára utalva. A lovász lesegítette,
aztán megragadta a gyeplőt. A lovag sötét köpenye félrelibbent, ahogy leszállt, s felvillant
fehér tunikája, a szíve fölé hímzett vörös kereszttel.
– A testvérek mind imádkoznak.
– Jól van. Én is csatlakozom… – A lovag hóna alá vette vödörforma sisakját, és
homlokát ráncolva körülnézett, mintha elfelejtett volna valamit. Arca kemény volt és éles
vonású, mint a metszett kő, és hosszú, sötét bajusz ékesítette.
A pillantása egyenesen Zoéra esett. A lány még jobban a falhoz húzódott, és nem
mozdult. Remélte, hogy sikerült időben elrejtőznie – elvégre a tekintetük nem találkozott
de nem volt benne biztos.
– Sénher? Minden rendben?
– Igen, imádkoznom kell. Viselj gondot a lovamra, jó szolgálatot tett nekem. Igen, így
van, öreg fiú, jó fiú…
– Természetesen, sénher. Alaposan lecsutakolom, és kap egy jó vastag takarót.
Zoé megkockáztatott még egy pillantást, ahogy a férfit és lovát bevezették. A lovag
nem fordult ismét az ő irányába, legalábbis egész testével nem. A vállát azonban különös
éberségét sugallva kihúzta.

Másnap este, amikor Zoé felébredt, átmászott az istállóudvar falán. A két szerzetes és
a lovag hátasa addigra már eltűnt.
Ez nem azt jelenti, hogy együtt távoztak. Nem feltétlenül.


 Harmadik fejezet



Montpellier, Hérault-völgy
1208 karácsonya

Zoé már nem félt a gyertyalángtól, ha az egy kicsivel távolabb volt, vagy ő tartotta a
kezében. De az ezernyi elhaladó halandó kezében égő apró tüzek mintha csak lángoló
fáklyák lettek volna. Akárha a csillagképek zuhantak volna le a földre, odalent is tovább
folytatva fenti útjukat, elhaladtukban felgyújtva az egész világot. Több mérföldes
körzetből mindenki az éjféli misére igyekezett.
Zoé maga köré csavarta rongyos köpenyét, és olyan közelről, ahogy mersze engedte,
követte őket. Az emberek okcitánul énekeltek, de olykor latin sorok is belekeveredtek a
dalba. Máris karácsony lett volna? A legtöbb családban engedték, hogy a legkisebb gyerek
vigye a gyertyát. Egyeseknek lámpásuk volt, mely nem adott több fényt, de könnyebb volt
a hirtelen széllökések elől megvédeni. Sok kicsi arc ragyogott a büszkeségtől és a lángok
fényétől. Látszott rajtuk, hogy fontos feladatukra figyelnek, keskeny vállukon munkások
és anyák keze nyugodott, így irányítva őket. Időnként egy-egy gyertya kialudt, s ilyenkor
mosolyogva kértek tüzet a szomszédtól. Ez kiváló alkalmat teremtett a sok “Isten legyen
veled!” és “Isten tartson meg téged és családodat jó egészségben, barátom!”
jókívánságokra.
Zoé nem látott közöttük szerzeteseket. Az egyedüli lovagok a menet elején haladtak
családjaikkal, de egyikük sem Sénher Gauthier volt. Viszont ha a mindenki a templomba
igyekszik, talán Isidrót is ott kell keresnie.
– Nézd csak, Sicard! Ki lehet az a csinos kislány?
– Nem tudom. Még sosem láttam ezelőtt.
– Félig már megfagyhatott. Az a vékony köpeny! Szegény kicsike…
Zoét elkápráztatták a fények, az embertömeg; beletelt egy pillanatba, amíg rájött, hogy
hozzá beszélnek. Egy apából, anyából és hat gyerekből álló család torpant meg és nézett
rá. A gyerekek komolyan nézték nagy, kék szemükkel. Az anya azonban kedvesen nyúlt ki
felé.
– Kicsikém, nem fázol? Van itt még egy takaró. Gyere, ne félj! Hol van a családod?
Zoé pislogva ránézett. Olyan egyszerű kérdés volt, mégis olyan nehéz rá válaszolni! A
története szinte hívatlanul tolakodott elő.
– Én… nem tudom – mondta inkább. – A szüleim halottak és a… nagybátyámat
keresem. Azt mondta, ide jön.
 Az asszony cöcögött, és takaróját Zoé köré kanyarította.
– Biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan került el téged. Könnyű a sötétben
elveszíteni egymást. A misére tartott, nem?
– De, azt hiszem.
– Nos, akkor ott bizonyára megtaláljuk. Sirad, az uram magas, amint magad is látod…
csak mondd meg neki, hogy néz ki a nagybátyád, és majd nyitva tartja a szemét. – Zoét a
jobbjára, a legidősebb lányát a baljára húzta. Zoé abban a pillanatban a fények tengerében
találta magát. Szerencsére a legközelebbi gyertya előtte volt, egy gyerek kezében. –
Jacme, ne döntsd meg a gyertyát… Drága kicsikém, hiszen a kezed olyan, akár a jég!
– Mindjárt ott vagyunk – mondta Sicard. – Bent jó meleg lesz.
Az asszony biztatóan biccentett Zoénak. A lány visszabólintott, és azon gondolkodott,
hogyan csiszolhatná tovább a meséjét; Nemrég jutott árvaságra. Alig három hónapja, és a
család egyik barátjának kellett őt a nagybátyjához vinnie, de… de mi? A barát
megbetegedett, és meghalt Avignonban, és senki nem tett semmit, senki nem volt hajlandó
vele jönni. Ő pedig csak halványan emlékezett az útra. Igen, ez többé-kevésbé igaz volt.
Sicard valóban magas volt, Zoé szerint másfél fejjel emelkedett ki a gyülekezetből. Kár,
hogy Isidrót nem tudja “bácsikájává” tenni. A külsejük hasonló volt. De ha tényleg itt van,
nehéz volna megmagyarázni, miért nem örül szeretett rokona a találkozásnak.
Legjobb tudása szerint együtt dúdolta az emberekkel a dalokat. Az anyát ez boldoggá
tette, és a lánya sem vetett rá többet olyan aggodalmas pillantásokat. A második legkisebb
fiú mellé zárkózott.
– Mi a neved?
– Zoé.
– Miért beszélsz olyan furcsán? Honnan jössz? Katalán vagy?
– Csitt, Durant! Ne piszkáld! Mise után lesz idő beszélgetésre. Énekelned kéne. Nem
szeretsz énekelni?
A templomban valóban egészen meleg volt, szinte már túlságosan is, bár a lábuk
között időnként végigsüvített a huzat. Mindenhol hatalmas kandeláberek világítottak, és a
levegő nehéz volt a tömjén és a zöld növényekből font füzérek illatától. Egyik latin ének a
másik után szállt el felettük. Zoénak nem fűződtek kellemes emlékei a nyelvhez. Ahogy a
pap és a diakónusai meglengették a füstölőt az oltárnál, és a kórus tovább énekelt, egyre
nőtt a kényelmetlen érzése. Megszentelték a helyet az Ősi eszközökkel Isten és keresztény
bárányai számára. Azt jelezték, hogy semmi nem maradhat itt, ami Isten szívének nem
kedves. Az ösztön megtaszította, az ajtó felé lökte Zoét, beleszivárgott az előző este
ellopott vérrel teli testébe, mintha arra akarná rábírni, hogy hányjon ki mindent, és árulja
el magát. Zoé átölelte magát, és hiábavalóan próbálta felidézni, mit mondott neki
Gregoriannisz. Hogy a legtöbb templom nem rémítette meg a káinitákat. Hogy még a
kárhozottak imái is meghallgatásra találnak. Hogy minden joga megvan ide jönni. Amikor
a tömeg sóhajtott a látvány és az első áldás felett érzett örömében, Zoé lába megrándult a
menekülés ösztönétől.
 Ekkor az asszony Zoé vállára tette a kezét, és bár a füstölő némán elűzte, a mozdulat
ugyanakkor visszahozta. Még mindig látta a csillogó, csuhás, tonzúrás férfiakat, akik szent
boszorkányságukat űzték, de a talizmánja valamennyire megvédte tőlük. Ez elegendő volt
ahhoz, hogy összeszedje magát, és a zsákmánya után nézzen, akit azonban nem látott
sehol.

– Az atya nemigen szokta megemlíteni a prédikációjában a jó embereket – jegyezte
meg az asszony, akit Aycelinának hívtak, és kitálalta a sűrű levest és a hideg sültet.
Sicard felhorkantott.
– Az atyának többnyire senkit nem kell meggyőznie elkötelezett hitéről. Most azonban
más szelek fújnak.
– Tessék, Zoé. Ez majd átmelegíti a csontjaidat.
– Milyen szél fúj, apa? – kérdezte Durant. Ő és Jacme sűrűn dörgölték a szemüket, de
eltökélték, hogy fennmaradnak a reveilon vacsorára a többiekkel együtt.
– A katárok elleni hadjáratról beszél, te buta – mondta Durant bátyja, Peire, aki
annyira nem volt még idős, hogy ne figurázza ki öccse tudatlanságát. Zoé sötét szeme
megvillant, és elkapta a tekintetét; a fiú ezután már kevésbé határozottan folytatta: – Nem
figyeltél? Háború lesz!
– Apa is harcol a háborúban?
Zavart nevetgélés hangzott.
– Kisfiam, a papád nem lovag. Itt marad, megvédi a családját és a munkáját.
Montpellier különben is keresztény. Minden rendben lesz.
– Hallottam, hogy az emberek beszélnek erről a hadjáratról – kezdte Zoé óvatosan – de
nem tudom, mit jelent.
– Még nincs hadjárat. – Aycelina megtörölte kezét a kötényébe. – Csak prédikáltak
róla. Rómában a szentatya dühös, és mindenki tudja, miért. Az emberét alig egy éve
gyilkolták meg St. Gilles-ben, és nem kapott érte elégtételt. Ha a gróf kárpótolná, biztos
minden helyrejönne.
– Ez attól függ, milyen kárpótlásra gondolsz – mondta Sicard. – Attól tartok, a
szentatya most már csak akkor lenne elégedett, ha minden bonhomme-ot megéget
Languedocban, köztük azokat is, akik még csak nem is az ő jobbágyai, minden zsidótól
elveszi a hivatalát, és az elkövetkező tíz évben az egyháznak adja a dézsmát.
– Nos, ha az egyház valóban háborúzni akar, akkor lesz is háború. – Aycelina Zoénak
nyújtotta a sült hússal teli tálat. A lány letette maga elé, és azon töprengett, mihez kezdjen
vele. A levest ki tudta önteni a szalmára a padlón, anélkül hogy bárki észrevette volna; a
felnőtteket lekötötte a politika, a gyerekek meg álmosak voltak. Arra gondolt, hogy talán a
húsdarabkákat az ölébe csempészhetné, és onnan az asztal alá. Ha a tál nagy részét
kiüríthetné, meg tudná teremteni az étel illúzióját, és eljátszhatná, hogy ő is eszik. A
kutyára nézett, és megpróbálta magához hívni, de az állat nem akart a közelébe jönni, és
inkább elhúzódott.
– Bocsássatok meg! – szólalt meg hirtelen a legidősebb lány. Felkelt, és a másik
szobába ment. Aycelina bosszús hangot hallatott, de nem hívta vissza.
– Ugye azt mondtad, hogy a nagybátyád errefelé lakik, Zoé?
– Nem, általában Toulouse-ban lakik. De az utolsó hónapokban a parton utazott. –
Mivel most már kicsi esélye volt annak, hogy Isidro feltűnik, megint megtehette őt a
nagybátyjának. Lehetséges, hogy ezek az emberek tudnak valamit a vörös testvérekről,
amit talán elejthetnek.
– Ó. Biztosan a háborúról prédikál.
– Nem – felélte Zoé. – Azt hiszem, a kolostor ügyében megy.
– Azt hiszem, ha Toulouse-ból való volnék, most bárhol lennék, csak nem otthon –
jelentette ki félig tréfásan Sicard.
– Miért?
– Miért? Mert Toulouse misetilalom alatt van. – Aycelina figyelmesen nézte. –
Kiközösítették.
Zoé akaratát összeszedve fölemelte a kezét, és keresztet vetett, ahogy a latinoktól látta.
– Isten bocsássa meg nekik! – mondta. Mocskosnak érezte a szavait. A halandók
utánozták a mozdulatát. Zoénak megfordult a fejében, vajon Isidro tudta-e, hogy hazatérve
a városát épp az az egyház zárja ki, amelyiket szolgál.
– Legalább nem fognak éhezni.
A beszélgetés egy darabig ebben a mederben folyt tovább, de aztán Aycelina
bosszúsan felállt.
– Maura! – kiáltotta. – Gyere vissza, és az ég szereimére, fejezd be a vacsorádat!
Mindannyian szeretnénk lefeküdni.
Nem érkezett válasz.
– Nem tűnt úgy, mintha rosszul lenne, nem igaz? – kérdezte Sicard homlokráncolva.
– Megnézem – ajánlotta fel Zoé. Örült, hogy elszabadulhat ettől a háborúról szóló
beszélgetéstől, bármennyire is hasznos volt a hír.
Hamar meglelte a hálószobákat, de senkit nem talált ott. Némi fejtörés után végre
eszébe jutott valami, amire már jó ideje nem gondolt – az árnyékszék. Odarohant, és
bekopogtatott.
– Maura? – kérdezte halkan. – Motyogást hallott bentről, mintha imádkozás lett volna.
– Maura, édesanyád küldött…
– Ez az – jött a válasz. – Ez az.
– Mi az? – unszolta Zoé. Az ajtó kinyílt. A lány ott állt, szoknyáját derékig felemelte,
inge hátulját előrehúzta. Zoé pillantása azonnal az itt virágzó kis vörös foltra esett.
– Ez az – motyogta Maura tágra nyílt szemmel. – Kérlek… hívd ide a mamát!

– Apának majd később mondjuk el, ha már kialudtad magad egy kicsit – mondta
Aycelina. – A kezében rongycsomónak tűnő szövetet tartott. – Az én havikötőm túl nagy
lesz neked. A harmadik mise után varrunk egyet a te méretedre, de addig is olyan
szorosan, ahogy csak tudjuk, felkötjük ezt.
– Nem fáj, mama. – Maura még mindig az ingén található kis vérfoltot nézte
lenyűgözve.
– Az jó.
– Nem kéne fájnia?
– Lehet, hogy holnap fájni fog. Mindenesetre előbb-utóbb fáj majd. Ne aggódj! –
Aycelina kihajtogatta a havikötőt, amit a két végére varrt zsineg segítségével háromszöggé
lehetett alakítani. Intett Maurának, hogy húzza fel a szoknyáját, és vegye fel a kötőt.
– Kösd meg itt és itt, látod? Utána úgy igazíthatod a kötőt, ahogy szeretnéd.
– Mama, te sírsz.
– Egy kicsit. – Aycelina kebléhez húzta Maura fejét, és megcsókolta.
– Az átok miatt sírsz?
– Az átok… – Aycelina egy pillanatra meglepettnek tűnt. – Ó, dehogy, nina. Azért
sírok, mert nem telik bele sok tél, és az én kislányomnak saját otthona lesz saját férjjel, és
könyörögnöm kell majd neki, hogy látogassa meg szegény öreg édesanyját. Zoé, drágám,
neked már megjött az első vérzésed?
– Nem – felelte Zoé. Amikor Gregoriannisz magához ölelte, már éppen ideje lett volna
a késői vérzésnek. Ekkor ijesztő kérdés ötlött az eszébe: Hol van most az a sok sötét
menstruációs vér? Talán még mindig a testében, a zsigereiben megalvadva? A bűn soha
nem szűnő jele, mely most már mindörökké várni fog arra, hogy kiáramolhasson?
– Nos, mindegy, kétlem, hogy a szerzetes nagybátyád szívesen beszélgetne erről veled.
Mindkettőtöknek szeretnék valamit elmondani erről az átokról, tehát jól figyeljetek! Évát
megátkozták. Ádámot szintén. Mindannyian el vagyunk átkozva, gyermekeim, mindenki,
aki nyitott szemmel jár a világban, látja ezt. A papok és a bonhomme-ok szintén ezt
mondják. – Maurával együtt leült a szalmazsákra. – Ez a kis fájdalom… lányom, attól
félek, még csak most kezded megismerni az élet szenvedéseit. Ha viszont vérzel, a világ is
veled együtt vérzik. Ha pedig meg vagy átkozva, akkor sem vagy egyedül. – Ayceline
felnézett, és Összevont szemöldökkel pillantott Zoéra, aki üvegesen bámult rá. – Zoé, jól
vagy?
– Jól vagyok – nyögte ki Zoé. Utána elfordította a tekintetét. – Az… édesanyámra
gondoltam.
 – Hát persze. – Ayceline Zoéhoz lépett, és egy pillanatra átölelte. Verejték- és
levendulaszaga volt, alatta a halandó konyha kevésbé étvágygerjesztő illatával. – Szegény
báránykám. De most próbálj egy kicsit aludni, amíg még tudsz. Hosszú az ünnep, és biztos
vagyok benne, hogy nem akarsz elbólintani a közepén!
Aycelina távozott, és egy-két perc múlva a másik két lány is belépett, és belevetették
magukat a szalmába.
– Hova megy Csülök, ha Zoé velünk alszik? – firtatta a legkisebb.
– Majd alulra furakszik, mint mindig – nyugtatta meg Maura, de a kutya nem volt
sehol. Az ágy mellé nyúlt, és előhúzott több spárgaszálat, majd törökülésben leült Zoéval
szemben.
– Melyikeket ismered? – suttogta bizalmasan.
– No és te? – kérdezett vissza Zoé, mivel ez jobb válasz volt a semminél. Azt remélte,
nem fog sok időbe telni, míg mindenki elalszik, különben kénytelen lesz csúfosan távozni.
Minden nagyon kellemes volt, még ha néha kísérteties is, de nem volt kérdés, hogy nem
maradhat ezekkel az emberekkel hajnalig.
– Hát, ezt toronynak hívják. – Maura ügyesen mozgatta az ujjait, és hosszú, függőleges
fonadékot alkotott. – Ezek pedig macskaszemek. Ez pedig a zarándok pálmája.
– Mutasd ezt még egyszer!
– Ez nehéz. Nézd csak! – Maura ismét megmutatta. A kisebb lányok hiábavalóan
próbálták utánozni. Az egyiküké legföljebb “pókháló” lehetett volna, vagy valami
hasonló. A végén le is hajította a spárgát, duzzogva bebújt az ágyba, és hamarosan elaludt.
Zoé pálmája azonban jobban sikerült.
– Pontosan! Ez pedig itt a halszálkakötés. A hal pedig…
Még néhány figura után már csak Maura és Zoé voltak ébren, és a halandó lány
mindenáron meg akarta tanulni új barátnője egyik formáját. Zoé fogott két spárgát, és
összekötötte őket, hogy kétszer olyan hosszúak legyenek. Utána a “megpróbálok
emlékezni, hogyan is volt” álcája alatt kísérletezett egy keveset, és legnagyobb
megelégedésére sikerült gyémánt formákat létrehoznia.
– Tessék. Ezt üvegablaknak hívják.
– Üvegablak! Csodálatos! Muszáj megtanulnom. – A tanulás azonban felemésztette
Maura utolsó erejét is.
– Reggel biztosan sikerülni fog – mondta végül ásítva. – Ahhh… szép álmokat, Zoé. –
Fölemelte a takarót, hogy alábújjon. Zoé keze lecsapott, és elkapta a csuklóját.
Maura visszafordult.
– Mi az? – Aggodalom jelent meg a szemében. – Mi az?
– Igen, mi az?
– Semmi – mondta Zoé. – Jó éjt.
 Lefeküdt Maura és a legkisebb lány közé. Nem kell sok idő, és megszökhet. Még nem
volt nagyon éhes. Ha a lányok érezték is, milyen hűvös a bőre, nem zavarta őket, és a
közelségük hamarosan őt is majdnem ugyanolyan melegre fűtötte.
Nem sokban különbözött más, régebbi éjszakáktól, amikor ő és a többi kisgyerek,
akiknek a neve hétről hétre változott, egy rongyos köpeny alatt egymáshoz bújtak.
Időnként egy-egy boltos megkönyörült rajtuk, és hagyta őket, hadd aludjanak a pult alatt.
Időnként egy pék megengedte, hadd húzzák meg magukat a napi sütéstől még meleg
kemencében, és másnap hamus háttal jártak-keltek. Máskor a templomban aludtak, bár
annak megvolt a maga megalázó következménye: többnyire végig kellett hallgatniuk a
jóindulatú leckéket, amelyek célja az volt, hogy gyámságra vegyék rá őket.
Mindenesetre ez is ilyen volt, végtagjaik és lélegzetük elkeveredett. Aztán Maura
megmoccant, és ruhája alól vér illata szivárgott ki. Megfordult, és kis keble láthatóvá vált.
Kezét a hasán nyugtatta, és Zoénak úgy tűnt, mintha védené, mintha ott lenne az élet
kelyhe…
Zoé fogai úgy kimeredtek, hogy már fájtak. Halkan felsírt. A háta mögötti gyermek
nekitámasztotta a lábát. Zoé látta a Maura állán lüktető eret, és előrehajolt. Mindenki evett
már, csak ő nem. Menj! Most azonnal!
– Átok. Mindannyian átkozottak vagyunk –, gondolta szédülten, ahogy feltápászkodott
a lányok közül. Engem velük átkoztak meg, őket meg velem. Kinek a bűneit büntetik így?
Átbotladozott a szobán, ahol Aycelina és Sicard horkolása keveredett össze, lesietett a
lépcsőn, és a kapun át kilépett az utcára. A düh lázként söpört át rajta újra meg újra,
megremegtetve csontjaiban a velőt, és fogai is összekoccantak. Nem tudta, kire a
dühösebb – magára, amiért majdnem elvesztette az önuralmát, a családra, amiért
kísértésbe hozták, Gregorianniszra, mert a vad szomjúság kényére bízta, vagy Istenre,
amiért engedte, hogy ez megtörténjen. A haragnak nem volt forrása, sem célja.
A városka temploma melletti sikátorból köhögést hallott. Arrafelé indult. Egy férfi
feküdt ott rongyokba öltözve. Arcán és nyakán leprásnak tűnő fekély húzódott végig, és
könnyek patakzottak ráncai között.
– Ó, istenem, igen – szólalt meg, amikor megpillantotta a lányt. – Igen, köszönöm.
– Csend! – acsarogta Zoé, és rávetetette magát.
Mindannyian el vagyunk átkozva.
 Negyedik fejezet



Béziers, Hérault-völgy 1209.,
a körülmetélés ünnepe

Egy dolgot megtanult, mialatt egyedül utazott: minden éjszaka az első dolog kitalálni,
hol fogja tölteni a következő nappalt. Valence-ben túl sokáig várt, és a végén egy
szénaboglya alá kúszott be, amikor a hajnal első sugarai feltűntek a látóhatáron; Bourg
Saint Andréban kénytelen volt betörni egy templomkriptába, és a jámbor elhunytak között
aludni. Akkor nappalát rossz álmok töltötték meg. Ezen az éjjelen sikerült egy olyan házra
bukkannia, amelynek felső szintje leomlott. Most hajléktalan család lakott a leszakadt
gerendák között, de Zoé úgy gondolta, hogy el tud osonni mellettük a pincébe. Ezt tehát
elintézte.
A második feladat az volt, hogy helyet találjon a lovának. Rendszerint nem engedhette
meg magának, hogy istállóba vigye, még egy paraszt pajtájába se. Most a városfalakon
kívül várt egy ligetben kikötve. Ha a lovat ellopják, egyszerűen szerez egy másikat.
Mindent, ami számára fontos volt, a vállára vetett tarisznyában hordott. Tehát ezzel sem
volt gond.
A következő teendő a vadászat. Három éjszakával ezelőtt evett utoljára, így éppen itt
volt az ideje, hogy zsákmány után nézzen.
A zsidó negyed szomszédságában téblábolt egy rozzant kerületben, egy kocsma előtt.
A zsíros disznóhólyaggal fedett ablaknyílásokon át beszélgetés moraja szűrődött ki. Sok
káinita értékes vadászterületnek tartotta az ivókat és fogadókat; a látogató nem mindig
tudott biztonságban táplálékhoz jutni. Viszont ha egy vendég kitántorgott, szabad préda
volt. Legalábbis Mériba egyszer ezt mondta.
Zoé megkerülte az épületet. Itt volt a konyha oldala – talán el tud kapni egy szolgálót,
aki kiönti a koszos mosogatóvizet vagy valamit, de a szolga biztosan sikoltana. Voltak
vendégszobák, néhány emeleti ablakkal. Valószínűleg egyik vendég sem alszik egyedül.
Senki nem jött ki. Ez csak időpocsékolás volt: nem evett és nem került közelebb Isidróhoz
sem. Talán jobb, ha még egy éjszakát vár, és másnap újra próbálkozik.
– Alamizsnát, kis kisasszony, alamizsnát! – csendült fel mellette egy hang. Egy tíz év
körüli gyermek indult felé az ajtó mellől. Kérőn nyújtotta a tálját.
Zoé végigmérte.
– Miből gondolod, hogy van számodra pénzem?
– Minden ajándék, legyen bármilyen csekély, átsegít egy újabb napon, kisasszony, és
Isten és az angyalok a Paradicsomban emlékezni fognak rá. – Ügyes volt: tudta, hogy
nem szabad mosolyognia, miközben felmondja a szöveget. Kár, hogy a papok nem a
koldusok közül toborozták a novíciusokat. – Lehet, hogy a fogadó tele van, kisasszony, de
ismerek egy szép szobát és egy családot, akik olcsón megszámítják. Gyere, és
megmutatom!
Zoé hagyta, hogy elvezessék. Reménykedett benne, hogy nem botlanak bele a
városőrségbe – de talán kifizetődőbb volt a katonák számára csak akkor belépni ebbe a
kerületbe, ha hívták őket. A gyermek szegényes ruházata ellenére egészségesnek tűnt. Zoé
a fejére tette a kezét.
Gregoriannisz azt mondta volna, hogy nem, tilos. Mindig is ösztönösen védelmezte az
ártatlanokat. Majdnem mindig. Türelmes és válogatós vadász volt. Rendszerint megvárta,
míg valaki tanújelét nem adta, hogy megérdemli, hogy igyanak belőle, és vétkek, bűnök
után kutatott; kutyaszorítóban egy másik halandó fejéhez vágott sértés is megtette. Aztán,
hiába szolgáltatott igazságot, váratlanul nagylelkű lett. Még egy szajháit verő stricit is
csak leütött erős kezével, majd ivott egy keveset az eszméletlen testből. Sosem vett el
többet, mint amire szükség volt, sosem ivott azokból, akik nem élték volna túl. Csak ezért
nem kockáztatta volna meg, hogy gyerekből igyon.
Mériba azonban még mindig gyermek volt, amikor a kígyóvámpírok magukhoz vették.
Egy gyerek, akit Ma’aratban más gyerekek húsával etettek, és aki minden férfit, aki az
anyjához ment, apjának szólított. Zoéhoz hasonlóan nem voltak illúziói azzal
kapcsolatban, hogyan bánik a világ a gyengékkel. Ő bizonyára azt mondta volna:
nyugodtan; csak ne ölj, ha nem muszáj!
Mériba megértette őt, Gregoriannisz viszont soha. Feltétel nélkül szerette, de
ezermester elméjében mindig ott dédelgette a vágyat, hogy előbb-utóbb valahogy
megjavítja Zoét, megmenti, begyógyítja az összes sebét – azokat is, melyeket ő okozott,
akaratlanul. Több száz éves volt, és mégis úgy távozott az árnyékvilágból, hogy nem
értette meg. Túl jó volt, ez volt az ő baja.
Zoé keze a gyermek nyakára siklott, be a tunika alá. A ruha félrecsúszott, és előtűnt
egy kis vörös kelés, amely elcsúfította a fiú máskülönben makulátlan bőrét.
– Mit mondtál, hol van ez a ház? – mormolta Zoé.
– Nem messze – mutatta a gyerek. – Nézd csak, kisasszony; ott van a házsor végén!
– Az a ház? – Alig tűnt jobbnak, mint a másik, amelyiknek leomlott az emelete. Falait
összekaristolták, bejáratát elcsúfították, megcsonkították. Ha nem is volt elhagyatott,
annak kellett volna lennie.
–Igen. Erre!
– Egy pillanat – Zoé megállította a gyermeket, és fél térdre ereszkedett előtte.
– Miért?
– Van valamim a számodra.
– Ó. Köszönöm, kisasszony.
 Belenyúlt az erszényébe és kivett néhány pénzérmét, majd a kisfiú kinyújtott
tenyerébe számolta őket. Jól láthatóan nagyobb értéket képviseltek, mint amire a gyerek
számított. A szeme elkerekedett. Amíg a figyelme a pénzre irányult, Zoé kinyitotta a
száját.
– Én nem tenném a helyedben.
Az új hang nem messze a fiútól hangzott fel. Zoé felpattant. Egy darabig csak
nézelődött körbe, de nem látott senkit. – Ki vagy?
– Attól tartok, kérdezni csak nekem van jogom. – A ház felől egy alak indult felé.
Zoénak először a ruhái tűntek fel: valaha elegáns bliaut jóféle kék posztóból, amely
mostanra már foltos és molyrágta volt; egy hímzett ing, amely átsejlett a lyukakon, és
legfelül egy különös damasztsál. Amikor azonban fölemelte tekintetét, nehezen tudta
kivenni a jellemző részleteket. Az arcon minden megvolt ugyan, amivel egy ábrázatnak
rendelkeznie kell, de mégis, ha valamelyik részletre jobban odafigyelt, az elhomályosult.
Amikor először nézte meg az orrot, az vékonynak és hosszúnak tűnt, a következő
alkalommal már széles volt.
– Jó szemed van, Pedro. Köszönöm, hogy elhoztad. – A hang nem volt jellegzetes,
tagolt okcitán nyelven szólt, hűvös, kimért beszédmodorban. Az ismeretlen hosszú
körmével feltépte csuklóját, és hagyta lecsöppenni a vért. A fiú elkapta az első cseppet.
Ahogy nyalta a kezet, úgy tűnt, mintha harapdálná. Az alak egy idő után másik kezét a
gyerek fejére tette, és gyengéden eltolta.
Az alaktalan arc a lány felé fordult.
– Most pedig mihez kezdjek veled…?
– Örömmel távozom – ajánlotta fel Zoé.
– Gondolom. De ami történt, megtörtént. Amikor elmentél a szökőkút mellett, az én
felségterületemre tévedtél. Gondolom, azt hitted, hogy az én birtokom biztonságosabb.
Hogy nem fogom megvédeni az enyémet, mert olyan apró.
– Én… nem gondoltam semmi ilyesmire, sénher. Én csak embereket keresek sötétedés
után…
– Ne. – Az idegen közelebb lépett, és amikor Zoé hátrálni kezdett, megragadta a vállát.
Az ujjai acélkeményen vájtak a vállába. A lány ruháin valami nedves és rothadt szagú
kezdett átszivárogni. Nem tudta lerázni magáról a kezet; valahogyan rá kell vennie, hogy
elengedje. – Jelenleg a vikomt ébren van a szeretőjével és néhány emberével, valószínűleg
egészen hajnalig. De valahogy kételkedem benne, hogy az udvarukba igyekeztél. Nem,
minden keresztény mocsok, aki csak átkel Béziers-en, először ide jön a szomját oltani.
Úgy tűnik, nem számít, hogy hányszor statuálok példát. Érted, milyen helyzetben vagyok?
– Igen, sénher. – Ne adj neki lehetőséget a vitára, inkább játszd el a szalmabábot,
akkor talán kibeszéli magát!
Az idegen a hajába túrta a kezét, és a fürtjeinél fogva felrántotta.
– Érted?
 – Igen! – kiáltotta Zoé. Szánalmas kiáltásnak szánta, de a végén megélesedett a
hangja.
Az alak visszalökte.
– Ha biztos lehetnék benne, hogy bármit is használ a halálod… – morogta, és megrázta
homályos vonású fejét.
– Sajnálom – mondta a lány. – Talán adhatnék neked valamit?
– Adni? – nézett végig meglepetten az alak Zoén. – Ha lenne valamid, ami nekem
nincs, akkor mit keresnél itt? Ha pedig arra gondolsz, köszönöm, nem kérek belőle. Mi
leprások nem vagyunk a bujaság áldozatai.
Ez legalább magyarázatot adott az egyik rejtélyre. Zoé már korábban is találkozott
ilyen káinitákkal, akiket mások leprásokként vagy még rondább neveken emlegettek.
Tudta, hogy a vérük erejével álcázni képesek magukat. De ő csak olyasmit látott, hogy
valamelyikük csúf ábrázatát közönségesre cserélte, azonban soha nem tapasztalta ezt a
sokarcú és mégis arctalan jelenséget; hiszen a cél többnyire épp az volt, hogy minél
kevésbé keltsék fel a figyelmet. A színes, szinte hivalkodó öltözék is furcsa volt.
Zoé szorosabbra húzta a felsőruháját.
– Nem erre gondoltam.
– Akkor mire?
Zoé gondolatai száguldoztak. Valójában az egyetlen holmit, ami elég értékes volt, azt
meg akarta tartani.
– Én… üzeneteket vihetnék neked, ha üzenni akarnál valakinek.
– Merre tartasz?
– Toulouse-ba.
– Hm. Toulouse. – A könyökénél fogva felhúzta a lányt. – Gyere be!
Zoé követte a ház mélyére. A helynek olyan szaga volt, mint egy betegszobának.
Olyan érzést keltett, mintha a lakói hirtelen hagyták volna el még aznap reggel, hogy
következő napkeltekor visszatérjenek. Talán azért, mert még mindig számos tárgy hevert
szétszórva. Az asztalon tálca állt valamiféle sült madár lecsipegetett csontjaival, egy
penészes levesestállal, tányérokkal és késekkel. Az asztal lábánál egy játék baba ücsörgött.
A padlóra egy pompás szövetekkel teli láda volt kiborítva, de a végeket porréteg borította.
Aztán nyikorgást hallott a feje fölül, és felpillantott. Egy férfi holtteste csüngött a
gerendáról egy foszladozó kötélen. Félig róla is lemállott már a hús, bár a ruhái
valamennyire egyben tartották.
– Nem ajánlom, hogy ott álldogálj – mondta az idegen különös, elismerő hangon. – A
vén Nicholas puszta rosszindulatból rád vetheti magát.
– Mi történt itt? – suttogta a lány.
– Családi vacsora. – A sarokba irányította a lányt egy íróasztalhoz. Úgy tűnt, az egész
házban csak ezt nem borítja por. Egy kis gyertya égett a lapján.
– Hogyan mondhatod?
– Az igazat mondom. Nicholas fafaragó volt. Nem is rossz, amint azt az asztal hátulján
is láthatod. Volt egy felesége, aki sokat veszekedett vele, de nem többet, mint más
feleségek; két gyereke, akik hajba kaptak, de nem többet, mint más gyerekek; egy apósa,
aki morgolódott, de nem többet, mint más apósok. Azt hallottam, hogy boldogok voltak.
Minden rendjén valónak tűnt, de aztán Nicholas ez évben először nem jelent meg a húsvéti
gyónáson. Aztán egy napon ezen a télen hazajött az asztalosműhelyből, amikor a családja
éppen leült vacsorázni. Azzal a késsel egyenként megölte őket, gondosan megtörölgette a
pengét felesége kötényében, megette a vacsorát, aztán felakasztotta magát.
Zoé ismét felbámult a tetemre. A hulla továbbra sem árulta el titkait.
– A szomszédok későn érkeztek – talán azt hitték, hogy atyai fegyelmezés folyik, talán
nem. Mindenesetre végül átjöttek, és elvitték a testeket, de Nicholast itt hagyták. Addig itt
lóg, amíg le nem pottyan, aztán átvonszolják a városon, és szenteletlen földbe temetik,
mást már nem tehetnek vele. De nem vagyok biztos benne, hogy idáig fajulnának a
dolgok. Tudod, senki nem szeretne belépni, még csak azért se, hogy kifosszák a házat. Be
kell ismernem, én is tettem pár lépést ez ügyben.
– Itt laksz? – kérdezte Zoé. Képtelen volt hangjából teljesen eltüntetni az undort.
– Nem hívok idegeneket az otthonomba – felelte az alak rendíthetetlenül. – De a hely
valóban az enyém. Hasznos, ha sok helyen el tudok rejtőzni. A mennyiség fontosabb
számunkra, mint a minőség. Ez a hely… én nem vagyok sírrabló, de nem érzed? Olyan
érzést kelt, mintha egy gyönyörű álom félbeszakadt volna. Tudom, hogy megy ez – fejezte
be halkabban ó, igen. Ki akarta törölni az egész életét, mintha soha nem is létezett volna,
de nem volt rá képes. Ezt csak az idő teheti meg. Megpróbálhatjuk, de a csúf nyomok itt
maradnak. Gyanítom, hogy Nicholasnak és nekem sok mondanivalónk lenne egymás
számára, már ha tudna válaszolni.
– Én nem akarom kitörölni a dolgokat… csak… megismételni őket, máshogy.
– Mindenki ezt szeretné. – Elővett egy pergament, és íróeszközöket készített ki az
asztalra. Úgy tűnt, kíváncsian méregeti Zoét. – Hanyag vagyok. Nem gyűjtöm a híreket.
Még mindig nem mondtad, mi szél fútt Béziers-be… azt hiszem, mint vendéglátó ezt
megkérdezhetem.
– Béziers-be semmi. A vörös szerzeteseket keresem.
– Vörös szerzetesek?
– A csuhájuk vörös. Mint a száraz vér.
– Igen, Toulouse-ban vannak ilyen szerzetesek, szép a ház, nagy a könyvtár. Azt
hiszem, Szt. Theodosius rendje. De miért keresed őket?
– Vámpírokat ölnek – jelentette ki Zoé.
– Hm. – A szellemszáj egy pillanatra jól láthatóan rosszalló fintorra húzódott. – Az
ottani testvéreim bizonyára megemlítették volna.
– Láttad őket? Kettőt keresek. Az egyiket Isidrónak hívják, vékony és sötét hajú, a
másik alacsonyabb és kövérebb. Lehet, hogy van egy lovag is, egy zord lovag, kereszttel a
tunikáján, a neve Gauthier.
– Nem. – Színtelen, határozott nem volt. – Biztos vagyok benne, ha ilyen valaki ment
volna át Béziers-en, hallottam volna róla.
Zoé lenézett. A lábnyomaik felkavarták a porréteget. Kis félkört rajzolt bele.
– Montpellierben sem találtam róluk semmit.
A teremtmény letette a tollat, amit farigcsált, és alaposan szemügyre vette.
– Talán nem erre jöttek – mondta nem minden együttérzés nélkül.
Zoé bólintott. Ideje volt elismernie. Ismét elveszítette őket. Kénytelen volt egyedül
belekezdeni a dologba, és megfogadta, hogy egyedül is fogja bevégezni. Talán magához
kéne vennie egy halandót, meg kéne adnia neki a vért. Nappal kémkedhetne a számára,
olyan helyekre is bejutna, ahová ő nem tud… nem. Nem, még nem. Nem volt tehetetlen.
Mindenképpen meg kell találnia, hol váltak el útjaik, különben egy falka kém sem lenne a
segítségére.
– Van egy… unokatestvérem Provence-ban – kezdte végül a teremtmény. – Azt
mondja, hogy Arles-ban és Avignonban az elmúlt két hónapban eltűnt egy-egy káinita.
Ez felkeltette Zoé érdeklődését.
– Tudják, hogyan?
– Nem. Sok minden történik arrafelé. Mindenki tudja, hogy ha északról hadsereg jön,
akkor az a Rhone mentén masírozik majd le. A táborokat kísérők már most arra tartanak, a
ribauz-k, szajhák és szolgák. Vad tekintetű prédikátorok. Mások is, akik elméletben
emelkedettebb lelkek… az alapján, amit hallottam, a pápa és legátusai csatába szólítják a
templomosokat és ispotályosokat. A káiniták pedig természetesen követik az emberek
mozgását, tehát ha a halandók megszállják Provence-t, akkor mi is. Ez esetben az
eltűnések nem szokatlanok. De ha vámpírvadászok kerültek Provence-ba… különösen, ha
a toulouse-i vörös szerzetesek azok… – A lény felpillantott. – Nos? Merre mész? Keletre
vagy nyugatra?
– Egy pillanat.
Zoé elhúzódott a lénytől, elment Nicholas mellett az ajtóhoz, ahol tiszta volt a levegő.
Ott a ruhája alá nyúlt, és előhúzta a láncon függő kis gyűrűt.
– Segíts nekem! Merre szálljak? – kérdezte görögül. – Merre találom őt, aki megölte a
gazdád?
Kiszabadította a kis rovart a tokból. Nem tudta, milyen istenhez vagy sorshoz
fohászkodott – úgy vélte, bármelyik megtenné most, aki képes együttérzéssel nézni rá.
A kis gépezet felemelte sziporkázó szárnyait, és amennyire a rugó engedte, felröppent,
tudatlanul a szerencse által számára kijelölt irányba szállva.
– Keletre megyek – jelentette ki Zoé, amikor visszament.
A káinita bólintott. Már írt.
– Úgy tűnik, akkor mégis el tudsz vinni nekem egy levelet. Olvasol latinul?
– Nem. – A valóságban már kezdte megfejteni a bergamói leveleket az alapján, amit a
tudós mondott, de ez nem számított.
– Jól van. Mi a neved?
– Zoé.
– Zoé. – A lény a jelek szerint leírta a nevét. – Ha visszatérsz Provence-ba, menj
Arles-ba, és add át ezt a népem Öregjének! A neve Salomon. Csak sétálj be Alyscamps-ba,
és majd megtalálnak, ígérem.
Befejezte a levelet, összehajtogatta a pergament, gyertyaviaszt csöpögtetett a hajtásra,
majd átnyújtotta Zoénak.
– Mondd el nekik, hogy a béziers-i Blanche küldött!
 Ötödik fejezet



Alyscamps, Arles, Provence
1209., két éjszakával vízkereszt után

Egy halandó bizonyára fázott volna, de Zoé kellemesnek találta a sétát a holtak
holdsütötte útján. A nekropoliszt római stílusban építették, és amennyiben
Konstantinápoly a Kelet Rómájának felelt meg, az otthonára emlékeztette. Nem zörögtek
csontok, nem érzett kénkőbűzt, nem suttogott neki senki kellemes vagy rémítő ígéreteket.
Csupán azt a felismerést tükrözte, hogy kell egy nyugodt hely, ahol az élők
elraktározhatják a halottakat. Az itteni bomlás nem emlékeztetett Nicholas borzalmas
rothadására, inkább a gazok és kövek szelíd mállására. A sírkövek szinte a növényzet
részének látszottak, mintha kavicsként a hantokra ültették volna őket, hogy aztán
kisarjadjanak a földből, és dinnyeként növekedve elnyerjék végső méretüket.
A levelet a kezében tartotta. Remélte, hogy felkelti az érdeklődést. A kíváncsi
vámpírok kérdeznek, mielőtt megharapnák.
Felhúzódzkodott egy szarkofágra, hogy ott várjon, mintha csak találkát beszélt volna
meg valakivel. Feltámadt a szél – most még csak szellő volt, de az éjszaka folyamán
később csontfagyasztó orkánná is terebélyesedhet. Zoé lefeküdt és az eget nézte. Fejjel a
szél irányába feküdt, hogy a szoknyája ne lobogjon. A felhők elszáguldottak felette. Úgy
érezte, bármelyik pillanatban el tudna aludni. Behunyta a szemét.
– Ha a halottakkal alszol, halottakról fogsz álmodni – A hang közvetlenül mellette
szólalt meg. Zoé már annyira közel járt az álomhoz, hogy meg sem lepődött.
– Tudom – mondta.
Felnézett. Egy fiatal lányt látott, egy halandót, akinek olyan sápadt bőre volt, hogy
csak Zoét érintő kezének melege árulta el.
– Van valamid a számunkra?
– Salomonnak.
– Add nekem!
– Csak Salomonnak adhatom oda. A béziers-i Blanche-tól hoztam.
– Most nem lehet őket megzavarni. Egyiküket sem.
– Csak Salomonnak adhatom oda.
– Jöhet, Beatriz! – Egy idősebb nő lépett a lány mellé. Ő is sápadt volt, akár a
márványkő, a keze pedig hideg. Átlátszó, finom szövésű lenvászon ruhát viselt, amelyet
arany és sárgaréz díszek és öv ékesítettek. Karján és homlokán különös, okkersárga
minták futottak végig. – Amennyiben hajlandó tiszteletét tenni.
– Tiszteletet?
– Az elíziumi mezők különleges jövevényt köszöntenek – mondta az idős nő.

Zokogás. Siránkozás. Csak egy gyászoló hangját lehetett hallani, de
megsokszorozódott a kis kápolnában.
Mások mormolva, artikulátlan hangokat kiadva próbálták megnyugtatni a vénséges
káinitát, aki bánatában szinte kétrét görnyedt, és átölelték a vállát.
– A szeretett fiú lefeküdt, és nem kel fel többé – károgta a vénasszony. Foltos, gyűrött
tunikát tartva kezében belépett a szobába, és tiszteletteljesen a földre helyezte a
ruhadarabot. A közepén fiola pihent, amely mintha fehér hamuval lett volna tele.
– A szeretett fivér lefeküdt, és nem kel fel többé. Az ellenségeinél ravaszabb lefeküdt,
és nem kel fel többé. Aki hűségesen elvégezte feladatait a sírok mellett és a városban,
lefeküdt, és nem kel fel többé. A bátor szívű lefeküdt, és nem kel fel többé. Az apjának
kedves lefeküdt, és nem kel fel többé. Gyászdal száll a mező felett. Kiáltsanak hozzá
avignoni rokonai! Kiáltsanak hozzá valence-i rokonai! Kiáltsanak hozzá a mennyország
angyalainak és halottjainak seregei! A lovak hajtsák meg fejüket, a bikák hajtsák meg
térdüket! Csituljon el a szél, álljon el az eső, rejtsék el arcukat a csillagok, és boruljon
sötétségbe a hold! Mert ő, aki világosságot adott nekünk, nincs többé.
Ismét felvette a tunikát és a fiolát, majd az egybegyűltekhez fordult. A siralom rituális
szövege alól kiérződött a határtalan és őszinte fajdalom.
– Ó, szeretett fiú! Mondták neked, hogy amint a köldökzsinórod elszakadt, úgy szakad
majd meg egy napon életed fonala is e földön. Mondták neked, hogy ez a sorsa
mindenkinek, aki halandónak születik. Most elért a megállíthatatlan hullám. Most leszállt
Ádám gyermekeinek legsötétebb éjszakája. Most rád vár Éva gyermekeinek
legmagányosabb pusztasága. Előtted a csata, amelyet nem nyerhetsz meg soha, és még
Káin vére sem tud megmenteni.
Miközben beszélt, az élőholt és eleven egybegyűltek szipogni és sírni kezdtek. Végül
az egyik hangosan is felkiáltott, és térdre borulva imbolygott a hideg kőpadlón. Zoé körül
feltámadt a hangzavar és a vámpírvér illata, mely betöltötte a kápolnát, hogy a lány szinte
már azt várta, mikor válik el a kőtől a szag, akár a vakolat.

Egy anya, aki nem ad többé tejet. Valaki talált egy darab penészes kenyeret, melyet
péppé áztatott egy kis vízben. Most megpróbálta rávenni a csecsemőt, hogy egyen belőle,
és ujjával a szájpadlásához simította, de a gyerek csak még hangosabban ordibált.
Két, magát mihaelitának nevező vámpír (aminek akkoriban bizonyára volt valami
jelentősége) guggolt vadállatként egy fészer alatt, és mogorván kibámultak az esőn át a
halandókra, akikre náluk erősebb élőholtak formáltak jogot.
 Hadrianopolisz káinita udvarának egy fintorgó tisztviselője, ahogy egy asztal mellett
áll, amin egy halott halandó fekszik, és a felé nyújtott tálakba csurgatja a vért.
Gregorianisz. Bizánc csodaművese is előrefurakodott a csuprával, de hátralökték. Kacska
lába megbotlott, és beleesett a sárba. Amikor feltápászkodott, egy pillanatra megvillant
szemében a Pokol dühe, de aztán visszatért Zoéhoz, és szelíden megveregette a térdét.
“Majd holnap.”
Negyed hold bőrfelület, melyet vörös csíkokkal borítottak a kötélből csavart
hevenyészett ostorok. Vad imák egy rideg istenhez, egy ősi gyilkoshoz és halott
arkangyalhoz. Ideiglenes házasságok formálódnak az elhunyt hozzátartozói között. És
örökké csak a zokogás, sírás-rívás, különösen hajnal előtt.

Megpróbált kiszakadni a fájdalomtól gyötört tömegből, de az visszarántotta. A
gyászban nem volt semmi nemes, még abban sem, amelyet Gregoriannisz iránt érzett.
Állati fájdalom, nyers kín volt az egész. Csak annyi méltóság volt benne, mint egy vérző,
csonka karban. Ha a bosszúra gondolt, ha képes volt a fájdalmát haragba ölni, jobban
érezte magát; és akár minden szellem, köztük Gregoriannisz is, kiszállhatott volna a sírból,
hogy megmondja neki, micsoda halálos bűn az, amire készül – őt nem érdekelte.
Most pedig mindannyiukon végigsöpört a feltartóztathatatlan áradat. Zoé zokogott,
noha szemernyi szánalmat sem érzett a gyermek iránt, akivel soha nem találkozott, sírt a
nevelőapjáért, a halandó szüleiért, a városért, önmagáért. A papnő hagyta, hadd duzzadjon
meg a bánat tengere, mintha a rítusnak is része lenne. Talán így is volt. Aztán visszafordult
a fogadalmi szoborhoz.
– Kegyes úrnőnk, mennyország királynője, tökéletes asszonyi – fohászkodott hozzá. –
Ne távozzon az ő szíve megcsomósodva a túlvilágra. Simítsd ki, akár a pálmalevelet,
tisztogasd meg, akár a hagymát! Csitítsd le dühét, tárd ki nyugodtan urunk pillantása előtt,
hadd ítéltessék meg érdemei alapján, amelyeknek számos alkalommal tanújelét adta már!
Könyörgöm, kegyes úrnőnk, hullasd a szánalom könnyeit az atyára, akit gyermeke
megelőzött a halálban. Küldd el az angyalaidat, ne fordítsd el tőle az arcodat! Kérlek,
vigasztald meg a vértestvéreit, akik ma éjjel örökre elvesztettek egy részt magukból,
vigasztald meg Lazarus gyermekeit, akik szintén szerették, és Szet gyermekeit, akik
szintén őt gyászolják!
Átadta a tunikát és a fiolát a vén káinitának, aki a ruhát mellkasához szorította, az
üvegcsét pedig kezébe fogta. Utána az asszony felvett a kápolna fala mellől egy vasalt
ládikát, és kinyitotta előttük. Egy szív volt benne – Zoé szerint tehéné lehetett ereinek
végét megcsomózták. Az öregasszony feltartotta a szívet.
– Szeretett fiunk gyilkosai pedig vakuljanak és süketüljenek meg! – süvöltötte, arca
kigyúlt a dühtől. – Sorvadjanak el tagjaik, és rohadjanak meg fogaik! Sújtsa őket kórság és
bánat! Veszítsék el szeretteiket! Szenvedjenek úgy, ahogy mások szenvedtek miattuk!
Amit ezzel a hússal teszek, úgy legyen ellenségeink húsával és lelkévei is! – felszakította a
szívet, és a cseppeket előbb a vén káinita, majd a jelenlévő gyászolók szájába csöpögtette.
Zoé kötelességtudóan fogadta a saját részét, bár az már hideg volt és állott.
 A papnő darabokra vágta a szívet, és egyenként a földre hajította a részeket. Egy
kiáltással rájuk taposott, majd vadul eldörgölte őket talpa alatt. Leköpte őket, és
valamilyen nyelven, mely sem görög, sem latin, sem szaracén nem volt, megátkozta.
Egyik vámpír vagy halandó sem mozdult, de Zoé látta, hogy úgy merednek a koszos
húsdarabokra, mintha a pillantásukkal lángra tudnák lobbantani. Végül a papnő Mária elé
rúgta a cafatokat.
– Könyörgünk neked, tagadd meg őket! Fordítsd el arcodat! Vond meg tőlük a
kegyedet! Hallgasd meg azok imáját, akik hosszú évek óta a karjaidba küldik a megtévedt
lelkeket! A lélek titkait őrző Atya, az élet titkait vigyázó Anya, a halál és az áldozat
vérének titkát ismerő Fiú nevében, ámen.
Mindannyian térden odakúsztak Mária lábához, és megcsókolták, majd kimentek a
kápolnából. Szó nélkül az Alyscamps ösvényeit szegélyező kőszarkofágok egyikéhez
mentek. A fedelét már felfeszítették és félretették; a belseje üres volt. A vén káinita
belehelyezte gyermeke ruháját és hamvait. Egy leprás lehetett, vélte Zoé, mert bár a
tályogok a bőrén halandó napjaiban is létezhettek, végtagjainak és vonásainak torzsága
másfajta átokról árulkodott. A többiek visszatették a fedelet.
– Évszázadok óta gondozom a holtak ültetvényét – szólalt meg a vén káinita a sír
mellett. A könnyeknek már nyoma sem látszott. A torz arc olyan üres volt, mint az imént a
szarkofág, mintha a többiekkel együtt a lelkét is bebörtönözték volna. – Emlékszem a
nevükre, a családjuk nevére, arra, milyen idősek voltak, amikor meghaltak. Virágokat és
illatos fákat ültettem melléjük. Megemlékezem róluk az imádságaimban. Meglátogatom
azokat, akik máskülönben magányosnak éreznék magukat. Időtlen idők óta végzem ezt a
munkát az Úr szolgálatában, a fiammal együtt, és ez… ez a fizetségem.
A papnő karjára tette a kezét.
– Ne, Prosperine! – szólt rá a leprás. – Attól tartok, fohászod az igazságért nem több az
Úr fülében, mint a szél susogása. Valahogy kudarcot vallottunk. Kudarcot vallottam.
Csupán erről van szó.
A vén káinita tekintete Zoéra tévedt. Nem először ugyan, de mintha most jutott volna
el elsőként a tudatáig a lány jelenléte.
– Ki ez?
– Ez itt Zoé. Levelet hozott, Salomon – szólt Prosperine. – Blanche-tól.
Zoé átadta neki.
– A fiad, sénher. – Habozott, majd folytatta: – Hogyan… hogy történt?
A nosferatu elfordult, és ahogy elindult az ösvényen, felnyitotta a levelet.
Porsperine válaszolt helyette.
– Bocsásd meg neki! Bertolomieu-t az általa szolgált isten nevében ölték meg. Most
csak ennyit tudunk.
Beatriz hozzájuk csapódott, ahogy a kis csoport megindult Salomon után.
 – Anyám – szólt a halandó nő –, nem lehetne kideríteni?
A papnő megrázta a fejét.
– Nem lehet, lányom. Miközben mi beszélünk, Bertolomieu már az égi ítélőszék felé
tart. Túl korai lenne még olyan kérdések megválaszolására visszahívni, amelyek csak
árthatnak neki, bármennyire sürgős is nekünk.
– Talán én tudok mondani valamit róla – szólalt meg Zoé – ha elmesélitek, mit tudtok
ti.
A két nő kétkedve nézett össze.
– Mutassátok meg neki! – szállt vissza feléjük Salomon keserű hangja. Zoé zörgést
hallott: a vén káinita összegyűrte a levelet, szinte szétszaggatta. – A figyelmeztetése egy
éjszakát késett, de igaznak bizonyult.
– Gyere! – mondta Prosperine. Zoét és a társaság egy részét a nekropolisz egy másik,
nagyobb templomába vezette, és levitte őket a kriptába.
– Bárki volt is, még nem kötött minket Alyscamps-hoz – mondta, ahogy leereszkedtek
a lépcsőn. – Hála a Szent Családnak! Az ispotály azonban nem biztonságos többé a
számunkra.
A nyomukban járók egyike halkan megszólalt.
– A szarkája, Martin, látta az egészet. Persze nem lehet túl sok részletet megtudni még
a beszédes madaraktól sem. Martin szerint minden ember egyforma… – Szomorú, száraz
nevetés hallatszott. – Tudjuk, hogy legalább ketten voltak. Valahogyan tudomásukra jutott,
hogy Bertolomieu az ispotályban táplálkozik. Amikor kilépett, valamiképpen felismerték.
Utána ledöfték és elégették, majd végül levágták a fejét.
Prosperine egy kőbe vájt polcra nyúlt, és előhúzott valamit, ami lepelnek tűnt, majd
kicsomagolt belőle egy keresztet.
– Ez a dulakodás közben repült ki egyikük kezéből. Bizonyára sötétbe hullott, ahol
nem vette észre, vagy nem akart keresgélni utána. A végső csapás után gyáván
elmenekültek, hogy megszökjenek a zaj által keltett felfordulás elől. – Zoénak adta a
keresztet.
A lány kezében forgatta, és megnézte az elejét és a hátulját. Hogy is ne ismerné?
Gondolatban már számtalanszor látta azóta, ahogy kiragyog a férfi kezéből, amit
erőszakosan feltart. A kereszt is vele utazott. Ahol most Zoé kutató ujjai érintették, ott
előző este még a férfi fogta. Bergamo óta nem volt ilyen közel Isidróhoz. A keze
önkéntelenül is összeszorult, hogy szétmorzsolja a fát, de az ellenállt neki.
– Isidro elveszítette a feszületét – mondta. – Talán nem csak ezt vesztette el. – A
szívében remény ébredt. A többiek zavartan néztek rá.
– Megbosszuljátok, nem? – kérdezte Zoé élesebb hangon, mint szerette volna. – Vagy
a kápolnában csak üres szavak hangzottak el?
Hosszú idő telt el, míg végre valaki megszólalt.
 Hatodik fejezet



St.-Trophime, Arles
Másnap este

– Azt mondtad, kereszt volt a tunikájára varrva. Ilyen?
– Milyen?
– Olyan, nézd meg a most kilépő férfi köntösét!
Zoé odapislantott. Még nem rendelkezett Gregoriannisz éles látásával. Szerencsére a
minta nagy méretű volt. Biccentett Mascarónak, aki nagyot sóhajtott.
– Ezek szerint templomos. Ha az egész templomos rend tud rólunk, annak nem lehet jó
vége. Ha pedig szövetkeztek a tanult toulouse-i szerzetesekkel… az még rosszabb.
Egy meredek cseréptetőn ültek. Időnként széllökések ostromolták őket, port fújva Zoé
szemébe, felkavarva a lenti utcák szemetjét. Levetette a cipőjét, hogy lábujjaival meg
tudjon kapaszkodni a tetőn.
– Gondolod, hogy Isidro odabent van? – kérdezte.
– Fogalmam sincs. Nem tudom, mi folyik odabent, csak hogy Fulk püspök és a
templomosok meglátogatják az érseket.
– Közelebb tudunk jutni?
Mascaro megrázta a fejét.
– Mindkettőnket nem tudom elrejteni. Még ha sikerülne is, Branocé egész St.-
Trophime. Az egyik embere megláthatna. Másfelől… van egy ötletem. Gyere csak! Várj
csak… ettél mostanában?
– Két éjszakával ezelőtt – hazudta Zoé.
– Jól van. Akkor gyere!
Zoé követte a nosferatut, és lemásztak a falon. Mascaro előtte csetlett-botlott. Leprás
vérének erejével foghíjas városinak álcázta magát, de a mozdulatait nem tudta palástolni.
Minél gyorsabban ment, annál jobban emlékeztette Gregoriannisz egyik sárgaréz
majmára, amelyek mindig felmásztak vagy felugrottak a hátára, amikor a kertben sétált, és
ízeit farkukat a nyaka köré tekerték. (Vajon hol voltak most? Talán egy savóarcú latin
kénye-kedvére ugrándoznak?)
Zoé meglepetésére a konyha hátsó bejáratánál halandók csoportja álldogált.
– Késik a vacsora – jegyezte meg Mascaro elégedetten. – Volt egy ilyen érzésem.
Csacsognak az eklézsiában.
– Csacsognak a háborúról – jegyezte meg Zoé sötéten.
– Valószínűleg. Ha kijön az alamizsnaosztó, próbálj besurranni mellette! Bent bújj el,
ahová tudsz! – A nosferatu a koszos tócsába dugta a kezét, és összedörgölte őket, mintha
csak meg akarná mosni.
– Mi lesz veled?
– Én természetesen elterelem a figyelmét. Utána jövök. Rejtőzz el és várj!
A tömeg külső peremén helyezkedtek el. Legalább nem nehéz beleolvadniuk, gondolta
Zoé, koszos ruhájára pillantva.
A csoport elégedetlenül morgolódott – azok panaszkodtak a leghangosabban, akik
előretolakodtak. Hideg volt. Későre járt. Őkegyelmessége és nemes vendégei mostanra
bizonyára már befejezték a vacsorázást. Egész éjszaka vitatkozhatnak, ha úgy tetszik
nekik, de ez nem volt ok arra, hogy elhalasszák az alamizsnaosztást. Voltak, akiknek még
ágyba kellett fektetniük a gyerekeiket.
– Sosem lehet tudni. Talán Őkegyelmességének is vannak gyerekei. Hogy mondhatsz
ilyet, ha az ő asztaláról lehullott morzsákra vársz?
Kisvártatva egy diakónusöltözéket viselő férfi jelent meg az ajtóban.
– Jól van, csak semmi lökdösődés! – voltak az első szavai, de még be sem tudta
fejezni, amikor Mascaro felugrott, és kétségbeesést mímelve megragadta a ruháját.
– Isten szerelmére, könyörülj, urunk! – kiáltotta, majdnem feldöntve a szerencsétlen
férfit. – Könyörülj meg egy szegény keresztényen, akit kisemmiztek az eretnek
kereskedők! Könyörülj meg egy szerencsétlen apán, aki már két gyermekét látta éhen
pusztulni!
– Le! – fintorgott az alamizsnaosztó, s megpróbálta egyenként lefeszegetni Mascaro
kezeit, anélkül hogy a kosarát leejtené. Zoé gyorsan melléjük lépett. – Azt mondtam, le,
vagy hívom az őröket!
Végül az alamizsnaosztó beletaposott Mascaro hasába, és ellökte. A káinita legurult a
lépcsőn, majd elrohant az éjszakába, legalábbis úgy tűnt, miközben a többi koldus
gúnyolódása kísérte. Zoé megkerülte a felocsúdó halandót, aki most belenyúlt a kosarába
a maradékokkal teli tálakért.
– Legyen ez emlékeztető mindannyiótok számára, hogy ne lökdösődjetek!
Biztosíthatlak benneteket, van elég…
A konyha sötét volt, de meleg. A nagy kemence hőjének utolsó maradványait
sugározta szét, az összekapart hamu még mindig vörösen izzott. Az étkezés most már
bizonyára eljutott a marcipánig és a fűszeres borig, és a konyha személyzete mind vagy
felszolgált, vagy egy kis időt csípett le magának, mielőtt ágyba bújt volna. Legalább
egyikük lemondott erről a lehetőségről – az egyik ajtó mögül hangos horkolás szűrődött
ki. Zoé átvágott a helyiségen, és egy fedett átjárón találta magát, mely a nagyterembe
vezetett. A túlsó végéből hangok szivárogtak ki.
– Rejtőzz el, – mondta Mascaro. Könnyű mondani. Hová bújjon?
Visszament a konyhába. A leégett tűz dühös pislákolásától kényelmetlenül érezte
magát, de végül meghúzta magát egy mellette lévő polc alatt.
Amint befészkelte magát, Mascaro rátalált, és befurakodott mellé. Némán megvárták,
hogy az alamizsnaosztó befejezze a jótékonykodást. A férfi motyogva elment mellettük, és
még mindig a Mascaro kezéről rátapadt sarat próbálta lesöpörni a ruhájáról.
– Várj itt egy pillanatot! – suttogta Mascaro. Bárki mondta is Zoénak, hogy a leprások
bűzlenek, tévedett; a nosferatu leheletén még a vér szagát sem lehetett érezni. –
Körülnézek elöl, és visszajövök. Rendben?
Zoé bólintott. Mascaro kibújt, majd kisvártatva visszaérkezett.
– Nos, azt hiszem, el tudunk úgy helyezkedni, hogy láthassuk az asztal körüli
eseményeket, de akkor gondosan követned kelt az utasításaimat. Az átjáróból kilépve egy
spanyolfal mögé jutsz. A szolgák már eltakarították a tányérokat, ezért legalább pár percig
biztonságban leszel, de ha hallod, hogy az érsek még több borért kiált, menj vissza az
átjáróba, ahol sötét van. Máskülönben várd meg, míg a beszélgetés beindul vagy valaki
felemeli a hangját – bízz bennem, erre ma éjjel számtalan példa lesz –, és mindenki rá
figyel. Akkor végigsurranhatsz a szoba fala mentén az első faliszőnyeg mögé. Csak pár
lábnyira van. Vágtam bele egy kis lyukat, hogy kileshess. Ó! És ha meglátnak, rohanj erre,
ez a legjobb menekülési útvonal. Értetted?
– Értem. Ott vannak?
– Az ég szerelmére, honnan tudjam? Csak egy gyors pillantást vetettem rájuk.
Megnézheted magad. Most eredj!
Bár Zoé tudta, hogy a gyorsaság roppant fontos, azon kapta magát, hogy lépésről-
lépésre tétovázik, miközben végigoson a folyosón a nagyteremhez. Egy fa spanyolfal
mögött bukkant ki, ahogy Mascaro ígérte – szerencsére nem olyan félig átlátszó
csipkefaragás volt, mint amit a konstantinápolyi polgárok a törököktől átvettek, hanem
hosszú deszkák összeillesztve. A hangok felerősödtek, és nem csak azért, mert közelebb
került. Úgy hallatszott, mintha többen vágnának egymás szavába.
– De kegyelmességed, a templomosok nem tesznek ilyet. Nem erre a célra alapították
a rendet.
– Miről beszéltek? – Zengő, dallamos hang szólalt meg, mely most élesen csengett a
bosszúságtól. – A hitet védelmezitek, nem?
– A Szentföldet védelmezzük. A zarándokokat. Mi így védelmezzük a hitet. Nincs
akkora létszámunk, sem akkora erőnk, hogy a szentatya hadseregeként működjünk, és
jelen esetben nem lenne bölcs még csak megkísérelni sem.
– Mióta van szükségük Krisztus nincstelen lovagjainak létszámbeli fölényre, hogy
megtegyék, amit kell? Szégyent hozol a rendedre, parancsnok! A szentatya közvetlen
fennhatósága alatt állsz. Nem csatlakozol a seregéhez, ha megkér rá?
 – Csak azért, mert el akar intézni valamit, kegyelmességed, nem jelenti azt, hogy a
dolgok úgy fognak történni, ahogyan ő szeretné. Mindannyian láttuk Konstantinápoly
bukásából, milyen eredményre vezet ez. Szerencsétlen tévedés volt, ami, tartok tőle, örök
időkre nyomni fogja az egyház lelkiismeretét. – Az utolsó mondat nehéz, bánatos hangon
hangzott el. Zoé keserűen arra gondolt: Persze most már könnyen beszéltek. – Ez a
hadjárat is hiba, hiába vonzó az ügy maga. Máris szövetkeztetek számos északi lovaggal
és főúrral. Közülük hányan tudják megkülönböztetni a katárokat és az igaz
keresztényeket? Kérdezzétek meg őket, és találjatok csak ötöt, aki válaszolni képes!
Mondhatja, hogy majd ön és a többi pápai méltóság megítélik helyettük, de nem lehetnek
egyszerre mindenütt. Hogyan tartja ellenőrzés alatt ezeket az embereket? A válasz
röviden: sehogy. Nem lehet csak egy város katár negyedét elpusztítani egy világi
hadsereggel, és ezt ön is tudja. Valóban azt akarja, hogy az igaz hívek is szenvedjenek
szomszédjaik bűnei miatt?
– Pontosan – szólalt meg egy újabb hang. – Azt hallottam, hogy ezek között a franciák
között nem egy föld nélküli nemes és szerencselovag, akik inkább a vagyon összerablása,
semmint a lelkek megváltása iránt érdeklődnek, ami nem meglepő, mivel pontosan a
fosztogatás és a föld ígéretével kecsegtettük őket, ha részt vesznek a hadjáratban. Ha ilyen
zarándokokra van szüksége, nem értem, kegyelmességed miért a templomosokat
környékezi meg.
– Van teljességgel katonai jellegű gond is. Az emberek többsége csak negyven napra
szegődik el, ezután megkapják a bűnbocsánatot, és hazamehetnek. Mit remél
kegyelmességed ilyen rövid idő alatt elintézni?
– Ha negyven nap alatt nem sikerül eltörölnünk az eretnekséget, uraim – szólt közbe a
mély hang egyre hangosabban akkor is olyan jelentős csapást mérünk rá, amit
Languedocban senki nem hagyhat figyelmen kívül. Elfeledkezik róla, milyen régóta
prédikálom rekedtre magam! Azt várja, hogy holtan essek össze, anélkül hogy bármi
eredményt elértem volna? Ezek az emberek itt ruhába bújtatott öszvérek! Nem hallgatnak
a szóra!
Kéz csattant az asztalon, tányérok és kelyhek zördültek össze. Zoé kihasználta az
alkalmat, átsuhant a spanyolfal és a bársonyfüggöny közti kis távon. Szándékosan nem
nézett az asztal irányába, mintha az, hogy ő nem látja őket, egyúttal azt is jelentené, hogy
azok sem látják őt.
A zengő hang folytatta: – Ha kardcsörgésre van szükség ahhoz, hogy megragadja a
figyelmüket, és rábírja őket eretnekségük levetkőzésére, akkor legyen! Sokkal szívesebben
menteném meg ilyen módszerrel a lelküket, mint hogy más úton elveszítsem őket. Ha
pedig nem hajlandóak kiadni a katárokat, akkor mennyivel jobbak az eretnekeknél?
– Nem az a kérdés, hogy mennyivel jobbak. Nem bélyegezhetünk meg keresztényeket
eretnekként, csak mert nincs bennük bátorság.
– Á, értem. Nem mindenki lehet templomos. Csak nem teológiáról akar kioktatni,
parancsnok?
– Ami erőssége a templomosoknak van, azt Istentől kapják az ő kegyelmességében.
Arra gondolok, hogy mi történik, ha a sereg olyan bűnöket követ el, mint amire
véleményem szerint képes, és minden meggyilkolt katárért cserébe a kétely magvát ültetik
el egy keresztény szívbe. Kegyelmességed mártírokat csinál a bonhomme-okból.
– Ezek szerint nem veszi fel a keresztet, és ez az utolsó szava.
– Jelenleg nem tervezem.
– Értem.
Zoé kilesett a kis lyukon, melyet Mascaro vágott ki neki, és megnézte, kik vannak a
teremben. A zengő hang egy bíbor köntöst és papi sapkát viselő férfihoz tartozott, aki
vendéglátója jobbján ült. Az érsek hasonló öltözéket viselt, de ő nem hajolt előre, és nem
gesztikulált, hanem belesüppedt székébe, és karját a karfára téve a halántékát masszírozta.
A vendégek többsége a templomosok keresztjét viselő lovag volt.
Zoé megérezte, hogy valaki mellé lép. Egy pillanatig semmit nem látott, de aztán
Mascaro emberi álcája nyomakodott előre.
– Gauthier! – lehelte felé Zoé izgatottan. A nosferatu bólintott, és néma
figyelmeztetésként feltartotta a kezét: igen, tudom, nyugodj meg!
A lány visszafordult a lyukhoz. Az acélkék szemű lovag csendesen üldögélt, és a vitát
azokra hagyta, akik Zoé szerint a feljebbvalói lehettek. Nem babrált, de a szeme ide-oda
járt. Időnként kötelességtudóan belekortyolt a borába.
Zoé tekintete végigvándorolt az asztalon. Arrafelé néhány pap és szerzetes üldögélt, és
az egyikük…
A szíve ugyan nem vert, de a torkába szökött.
Azonnal felismerte a rozsdaszínű klepetusról, de bármilyen másik öltözékben is
megismerte volna. Ezt az arcot nem lehetett eltéveszteni, Nemes vonású volt, bár túl
sovány, hogy a szó klasszikus értelmében jóképűnek lehessen nevezni. Szépen metszett
orra elegáns volt és kifejező, bőre enyhén barna, szeme mély és sötét, haját kíméletlenül
tonzúrára vágta. Egy másik életben Zoé bátyja is lehetett volna akár. A férfi növekvő
undorral figyelte a beszélgetést. Hát persze, gondolta a lány, hiszen itt van ez a rakás
szerencsétlen, akik mind közönséges halandó veszedelem kiirtásáról beszélnek, miközben
ő éjszakánként maga a Pokol seregei ellen harcol. De az is lehet, hogy nem szerette a
marcipánt.
Zoé Mascaróhoz fordult, s megpróbálta kitalálni, hogyan közvetítse neki a látottakat
hang nélkül. Felemelte a kezét. Szerencséje volt, tíz ujjára az asztalnál ülő tíz ember jutott.
Balról a harmadikat és jobb kezének utolsó ujját megmozgatta.
– Gauthier – formálta ismét némán az ajkával. – Isidro.
Mascaro a lyukhoz illesztette a szemét. Szinte azonnal döbbenten hátrébb húzódott.
– Az ostoba…! – suttogta, de aztán elhallgatott és megrázta a fejét.
– Mi? – kérdezte némán Zoé.
 Mascaro is megmozgatta az ujját: jobbról a harmadikat. Zoé kilesett. Először nem
tudta, mit kéne észrevennie. Csak egy jóképű, fiatal, rózsás arcú papot látott, aki kedvesen
eltársalgott a körülötte ülőkkel. De utána a férfi kezére tévedt a. tekintete. Egyik
pillanatban egy marcipándarab volt nála, amit kecsesen ujjai közé csippentett, de egy
pislantás, és a marcipánnak már csak a felét tette vissza a tányérra. Az édességen nem
látszott félhold alakú harapásnyom. Zoé kíváncsisága feltámadt, és még gondosabban
figyelt, amikor a pap megismételte az előbbi mozdulatot, hátha meglátja, hová kerül a
marcipán, ha már a szájába nem.
Most! Az édesség a mellette ülő férfi tányérjára vándorolt, aki úgy evett és vedelt,
mintha semmi különöset nem vett volna észre. Lehet, hogy egy vérszolga volt. Ezek
szerint ez itt St-Trophine káinitája, aki halandónak álcázza magát. Talán az eseményeket
akarta befolyásolni, de sokkal valószínűbb volt, hogy csak kémkedik, mivel még nem
szólalt fel. A jelek szerint gyakorlott volt a némajátékban.
Az is nyilvánvaló volt, hogy fogalma sincs arról, ki Gauthier és Isidro, és nem volt
mód, hogy figyelmeztessék.
– Kegyelmességed azt tervezi, hogy a sereggel együtt utazik? – kérdezte az érsek,
kevésbé tüzes témát keresve az est lezárásához:
– Nem, visszatérek Toulouse-ba – felelte a bársonyos hangú püspök. – Sok a dolgom.
– Mi a helyzet Raymonddal?
– Raymonddal? Ha a gróf ragaszkodik a tévedéséhez, akkor attól tartok, nincsenek jó
híreim a városomban lakók számára. Az ő hatalmában áll véget vetni ennek.
– Mit gondolsz, Fraire Isidro? – nézett a templomos parancsnok az asztal végébe. –
Isidro, ugye? Azt hiszem, Paire Aribert azt mondta, Toulouse-ból származol.
Isidro végignézett a felé fordult arcokon, de a jelek szerint nem lepte meg, hogy
megszólították.
– Attól tartok, őkegyelmessége, Fulk püspök túlbecsüli uram, Raymond befolyását
Languedoc többi ura felett jelentette ki közönyösen. – Minél közelebb járunk a hegyekhez,
annál keményebbek a bárók, és tartok tőle, hogy még Raymond rokonai közül is sokan a
prefectus-okat választják helyette. De egyetértek abban, hogy a grófon múlik, vajon el
tudja-e hárítani a háború veszélyét a toulouse-i földek fölül. Feltéve, ha visszatér az
egyház kebelére és térdet hajt, amit remélem, megtesz.
– Ha ez a véleményed, testvér, talán tudsz hatni az apátodra, hogy győzze meg a grófot
– mondta a püspök.
– Biztos vagyok benne, hogy a ma este elhangzottak meggyőztek téged ennek
szükségességéről. Lesz hadjárat a katárok ellen – akár csatlakoznak hozzá a templomosok,
akár nem.
– Tudom. Biztosíthatom, megpróbálok hatni rá.
– Háborúra van ahhoz szükség, hogy a vörös szerzetesek kidugják az orrukat a
könyveikből – jegyezte meg a püspök a többi vendég felé fordulva, akik feszengve
nevettek. – Ami meg a katárokat illeti, néha az az érzésem, hogy a vörös szerzetesek
örülnek, hogy katárok vannak körülöttük: legalább tanulmányozhatják őket, mivel az arab
nyelvű szövegek tanulmányozására a következő szaracén földre induló hadjáratig nem
lesz lehetőségük.
– Már most minden lényegeset tudunk a katárokról, kegyelmességed. – Isidro ferde
mosolyra húzta a száját. – A filozófiájuk talán érdekli a kíváncsiskodókat, de semmi olyat
nem tudnak e témában felmutatni, amit ortodox forrásokból ne lehetne megtudni.
Mindenesetre a katárok tévedéseit ki kell purgálni. Ebben a kérdésben nincs vita.
– De valóban úgy gondolod, hogy a püspök és a legátus által javasolt háború a legjobb
módja a tévedések kipurgálásának? – vágott közbe az egyik lovag szenvedélyesen. Az
érsek félig hangosan felnyögött.
Isidro az egybegyűltek mormolása közepette mondott valamit egy másik nyelven. A
reverendás káinita egy pillanatra megmerevedett, majd egészen új szemmel nézett
Isidróra.
– Tessék? – kérdezte a lovag. – Közülünk nem mindenki beszél mindennap latinul…
Fulk püspök válaszolt Isidro helyett.
– A köznyelven így hangzik: “Szent vagy, hogy így ítéltél; amiért a szentek és a
próféták vérét kiontották, vért adtál nekik inni. Rászolgáltak!” Jelenések könyve.
– Jól mondád, testvér – tette hozzá kissé meglepetten. – Az eretnekek régen
rászolgáltak az apokalipszisra.
– Uraim, hadd ragadjam meg az alkalmat… – Az érsek felállt. – Elnézéseteket kérem,
de hosszú volt a nap, és a holnapi még hosszabb lesz. – Összeütötte tenyerét; szolgák
sereglettek elő. – A szolgálóim majd az ágyaitokhoz kísérnek benneteket. Jó pihenést
kívánok mindannyiótoknak!
Zoé nézte, ahogy a vendégek fölkelnek, és csoportokra szakadnak. Bár Gauthier
csatlakozott a lovagokhoz, megrovóan pillantott Isidróra, aki úgy tett, mintha nem látná. A
káinita odament Isidróhoz, és megszólította. Zoé nem hallotta, mi hangzott el köztük, mert
halkan beszéltek az általános moraj közepette, de utána a két férfi az egyik ajtó felé indult,
és csak egy apród világította nekik az utat.
Mascaro megrázta a fejét, és megragadta Zoé csuklóját, hogy visszafogja, amíg a
terem ki nem ürül.
– Tennünk kell valamit – suttogta Zoé. – Hová mentek?
– Azt hiszem, a kertbe, mintha ezt olvastam volna le a szájáról. Menjünk!

A szél elcsitult, a többi fuvallatot pedig a falak és a sövények fogták fel. Még sincs jó
idő egy kerti sétához – gondolta Zoé. Mascaro a zsákmány követése helyett javasolta,
hogy szaladjanak előre, és rejtőzzenek el a kert egyik távolabbi kőpadjával szemben, egy
bokorban. Jól számított. Egy idő után Isidro és élőholt társa csendesen beszélgetve
megjelentek. Az apród rejtélyes módon eltűnt.
Isidro reszketett. A káinita levette prémmel szegett köpenyét, és felajánlotta a
szerzetesnek, aki habozott, majd köszönetet mormolva a vállára kanyarította.
– Te nem fázol – jegyezte meg bizonytalanul.
– Nem. – A vámpír mosolygott. Épp a pad előtt álltak.
– Jubilis – mondta.
– Jesu Vincit – felelte Isidro.
– Christi Victis. – A káinita leült. – Gondoltam. Már abban a pillanatban, hogy
megláttalak.
– Én is azonnal tudtam, amikor megpillantottalak.
– Valóban?
– Te voltál az egyetlen, akinek a lehelete nem gőzölgött a hidegben.
– Ah. – A káinita tekintetén átfutott egy érzelem, majd ismét eltűnt.
– Vacsora közben is figyeltelek. Nem ettél, vagy legalábbis nem úgy tűnt. – Tágra
nyitotta a szemét, aztán lesütötte. – Te a… tökéletesek közé tartozol, nem igaz? Akinek
vére rubinként ragyog? Toulouse-ban öt éve nem jelent meg egy sem az úrvacsorán, ezért
nem láttam a saját szememmel…
– Csitt. Nyugodj meg, testvér! – A káinita kinyújtotta a kezét. – Hallottam Toulouse
gondjairól. Ez ma éjjel nem számít; csak az számít, hogy most már érted.
– Igen. Most már értem.
– Vegyünk együtt úrvacsorát?
– Én… én nem vagyok méltó erre a megtiszteltetésre, uram. – Isidro térde
megroggyant.
– Nem, nem. Ne térdelj le a hírvivő előtt! – A vámpír felállt, félrehúzta Isidro
csuklyáját, és a szerzetes nyaka felé hajolt. – Méltó vagy rá, testvérem. Nagyon jól
viselkedtél odabent, együtt játszottál a püspökkel…
Ping! – számszeríj lövésének hangja pendült. A vámpír hátába fakaró állt, de célt
tévesztett. A káinita megpördült, rózsás arca elsápadt dühében.
Gauthier átugrott a sövényen.
– Most, Isidro!
A szerzetes halk imát mormolt. Alakját menten folyékony fény vette körbe, amely
megvilágította környezetét. Elkapta a káinita karját, s annak ruhaujja alatt valami
megroppant, és sisteregni kezdett. A vámpír megvonaglott, és felkiáltott, amikor a fehér
fény rávetült; orcáján égő folt terjedt végig.
A következő pillanatban elmosódott mozgással kitépte magát a szorításból. Gauthier
az útjába állt, és kardját a hasába döfve megállította.
– Ne…! – Zoé már majdnem kiugrott a bokorból. Mascaro átkarolta és lerántotta a
földre, majd a szomszédos sövény mögé vonszolta. A lány kapálózva küzdött. Mascaro
pórusaiból vitae halvány illata szivárgott ki. A vére erejét használta, hogy megállítsa, a
nyomorult patkány! Morgás szakadt ki torkából. A nosferatu keze a szájára nyomódott.
Hallották, ahogy a vámpír hátborzongatóan öklendezik Gauthier pengéjén. Ezt
cuppanó hang, majd puffanás követte.
Utána csend támadt.
– Rosszul céloztál – mondta Isidro.
– Nem nyújtottál tiszta felületet. Nem is figyelmeztettél, ha már itt tartunk.
– Nos, azt hiszem, most már átütöttük a szívét. Hacsak nem színlel.
– Lássuk csak! – Puff. – Nem hiszem, hogy színlel.
– Megtartjuk?
– Ha botrány nélkül el tudjuk tüntetni. Húzd le az ösvényről, és várj rám! Szólok az
embereimnek, hogy kerüljenek körbe. Nem hallottál valamit, testvér?
– Mikor?
– Most.
– Nem emlékszem.
Újabb csend.
– Vedd el! – Hüvelyből kisikló fém hangja.
– Gauthier…
– Vedd el, te csökönyös spanyol! Ne halj meg a kánoni törvényekért! Amint lehet,
visszatérek.
Mascaro figyelmesen hallgatózott, amíg Gauthier léptei el nem haltak, majd talpra
rántotta Zoét, és húzni kezdte maga után, át a kerten. A lány megpróbált lemaradni, de a
nosferatu úgy szorította a csuklóját, mint egy ragadozó madár.
– Nem, menj vissza! – suttogta Zoé kétségbeesetten. – Egyedül van, mi ketten
vagyunk!
De Mascaro nem válaszolt, amíg ki nem értek a kertből és az épületegyüttesből. Akkor
megpördült, és arcát egészen közel dugta a lányéhoz.
– Kettő nem elég ilyen ember ellen nem! Istenem, hát nem láttad?
– Ez volt az esélyem! – Zoé hangja megtört, és panaszossá vált. A szeme égett; a vér a
halántékába tolult.
– Az esélyed mire? Hogy meghalj? Most mentettem meg az életedet!
– Futni hagytad! Most megszökik… – Zoé lesütötte a szemét, és megpróbálta
visszanyerni az önuralmát. – Most mindketten elmennek, és a vámpír…
– Branoc óvatlan volt. Nem vigyázott, és megfizetett érte. – Mascaro elfordult a
lánytól, és elindult.
– Volt? Még nem halott! Mi van az átokkal? Mi van az átokkal, amit Prosperine
kiáltott? – Mascaro háta minden utána vetett szóval egyre jobban meggörnyedt, de Zoé
nem hagyta abba. – Ki sorvasztja el Isidro tagjait, ki szúrja ki a szemét? Azt hiszed, majd
Isten megteszi? Hadd mondjak neked valamit Istenről! Ő nem szolgáltat nekünk
igazságot! Gyűlöl minket! Hát nem érted? Gyűlöl minket!
A nosferatu görnyedt vállára tette kezét, és meglökte. A férfi megbotlott, aztán
felnézett rá. A ködmaszk, amit viselt, most már kezdett szétfoszlani. Zoé megpillantotta az
alatta húzódó viaszos bőrt és a valódi szemeket, melyek kékek, szelídek és fájdalmasak
voltak.
– Azt hiszed, azért torzított el, mert szeret téged, mint szolgádat? – sziszegte. –
Gondolod, hogy ha megöli az én kedves, szép apámat, téged békén hagy?
A nosferatu nem szólt semmit, csak sokáig nézte. Aztán ismét elfordult.
Múlt éjjel elvesztette a testvérét. Nem Gregoriannisz hangja szólalt meg ugyan a
fejében, de a lelkiismerete is hasonlóképpen beszélt. Elfelejtetted?
A haragja, izzó dühe hitvány és nevetséges érzelemmé változott.
– Sajnálom – mondta. – Nem gondolkodtam.
A nosferatu még mindig nem szólt semmit. Végül mogorva pillantást vetett rá.
– Nem, én kérek bocsánatot. Eddig nem vettem észre, hogy valóban olyan gyerek
vagy, mint amilyennek látszol. Most elmondom a hercegnek, mi történt, de valószínűleg
azt a tanácsot fogja adni, amit én is adtam: rejtőzz el! Ha mégis üldözni akarnád ezeket az
embereket, legalább ne Arles-ban tedd! Még egyszer nem figyelmeztetlek.
A következő szempillantásban eltűnt.
 Hetedik fejezet



Castelnaudary környéke
1209. advent harmadik hete

Majdnem egy év telt el, és még mindig nem csapott le a zsákmányára, de legalább
könnyebb volt követni.
Sénher Gauthiert legalábbis. Az ő szokásai megrögzöttek voltak. Az ideje nagy
részében az egyház serege előtt járta Languedoc vidékét egy kis csapat lovaggal és
katonával együtt; ráadásul a nép manapság sokkal inkább megjegyezte, ha egy csapat
katona átvonult a faluján. Gyakran elég volt az ablak alatt hallgatóznia, ahogy
fegyveresekről és vidéki csatározásokról beszéltek. Az efféle beszélgetésben sokszor nem
történt Gauthier-ről említés, különösen, hogy a nyári hadjárat végeztével az itt maradt
lovagoknak nem sok dolga akadt a fosztogatáson kívül. Még így is Zoé segítségére volt
azonban, hogy követni tudja. Néha megállt egy-egy városka kapujánál megkérdezni,
merre menjen, hogy elkerülje a katonákat, és cserébe az unott őrszem ellátta a katonai
pletykákkal.
Valahányszor a sereg ostromba fogott, Gauthier is csatlakozott hozzá. Így került Zoé
Mária Magdolna ünnepén egy ligetbe Béziers mellett, ahol elhelyezkedett, akárcsak a
tábort követő söpredék, és várakozott. A következő este arra ébredt, hogy füstoszlopok
szállnak fel a városból. Vitae-vel itatott lova rettegésében eltépte kantárját, és elmenekült.
A tűz és a vér szaga olyan erős volt, hogy Zoé a folyóba vetette magát, hogy elmeneküljön
a lángok és szabadjára engedett vörös éhség elől. Ez volt az egész. Az egyik éjjel a város
még büszkén ellenállt, a másikon pedig a húszezer lakos közül már senki nem volt
életben.
Blanche pedig a vörös szerzetesek miatt aggódott, – gondolta Zoé.
Amikor a hadsereg augusztusban Carcassone falai alá ért, megint csak tábort vert. Ez
az ostrom Béziers-től eltérően sokáig elhúzódott. Gauthier csapata kétszer távozott, majd
visszatért, mielőtt a csata véget ért volna. Zoé sosem látta velük Isidrót, és a jelek szerint
egyik kirándulásukra sem kísérte el őket. (Ami a másik vörös szerzetest illette, róla St.
Gilles óta nem tudott semmit, és rég feladta már, hogy iránta kérdezősködjön.)
De többször hallotta a konyhalányoktól és mosónőktől, hogy egy vörös csuhás
szerzetes ment Gauthier sátrába, és egyszer Isidro lovát is látta. Gauthier jelzésképpen a
vonakodó Toulouse-i Raymond gróf és egy maréknyi más languedoci nemes mellé húzta
fel a sátrát; a languedoci különítmény némi távolságot tartott a sereg fő táborától, ezért
nem volt olyan nehéz megközelíteni őket, mint a francia parancsnokokat. A két hét alatt,
amíg a sereg Carcassone alatt táborozott, Zoé egyre beljebb jutott. Végül elég közel került,
hogy kihallgathassa Gauthier két rangidős lovagját, akik éppen arról beszéltek, hogy talán
az Ariége folyót követve felmennek Toulouse-ig, miután a sereg ősszel feloszlik.
Aztán visszatért a tél és az áldott, hosszú éjszakák. Úgy érezte, végre összejönnek a
dolgok. Gauthier és a lovagjai Toulouse felé tartottak. Isidro kolostora is ott állt. Miután a
szerencsétlen Raymondot szeptemberben ismét kiközösítette az egyház a lelkesedés
hiánya miatt, a keresztes zászló tavasszal, a sereg újraalakulásakor valószínűleg az ő
városa ellen vonul. Isidro előbb-utóbb kénytelen lesz hazatérni az otthonba, ahová olyan
lassan utazik.

– Ez az a bor, amit holnap a vártoronyhoz viszel? – kérdezte Zoé, és végignézett a
hordókon. Három volt. – Olyan sok… nagyon részegek lesznek.
Az ifjú vigyorgott.
– Talán szerencsénk lesz, és addig isznak, amíg el nem ájulnak. Akkor a sénher
visszatérhet, és kirúghatja mindet… – Eredetileg tréfának szánta, de aztán a kijelentés
sóvárgássá fajult. Zoé visszamosolygott rá, de elengedte a füle mellett a megjegyzést.
A fiú ismét témát váltott.
– Mit szólsz az esti imához? A nagybátyád sosem alszik?
– De – felelte Zoé, és lesütötte a szemét, hogy igazodjon a fiú zavarához. Rendszerint
ezzel nem volt gondja, de ha éhes volt, gyakran azon kapta magát, hogy bámul. – Alszik.
Könnyű az álma, de alszik.
– Akkor az esti ima után. Kérlek! Gyere a présházhoz! Vagy én megyek hozzád,
akárhová, ahová…
– Nem, nem, ott jó lesz – nyugtatta meg Zoé. Hol máshol lenne alkalmasabb, mint egy
présházban? Már ha holnap egyáltalán visszatér. Attól függött minden.
A fiú megszorította a kezét, és kisietett, hogy engedelmeskedjen a családja
parancsainak, miután sikeresen elintézte, hogy később ellenszegüljön nekik.
Zoé ismét szemügyre vette a hordókat. Nem zavarta a gondolat, hogy egy napot el kell
töltenie az egyikben, csak ha túl sokat törte rajta a fejét. Andreas túlzsúfolt karavánjában
meg kellett győzni néhány káinita utast, hogy hónapokig így aludjanak. Halhatatlan
hatalmak, amint borban lötyögnek vagy meghúzódnak a sózott hús között… ha ők
kibírták, ő is ki fogja bírni. Az sem aggasztotta, hogyan fog kitörni a hordóból. A
vámpírvér sok mindennel képes volt félruházni, többek között a nyers erővel is.
A bejutás a nehéz. Egy utolsó pillanatra még megfordult a fejében, hogy mégiscsak
igénybe veszi a fiú segítségét. De hogy az ördögbe tudná meggyőzni anélkül, hogy
elárulná, micsoda? Elárulni mindent egy halandónak, pont, amikor védtelen helyzetbe
hozza magát, és Gauthier lovagjai a rabolt erődjükben mulatoznak, alig egy
kőhajításnyira… nem.
Gyorsan kerített pár kádárszerszámot, amelyek a szekér mellett hevertek az utolsó
javítgatások elvégzésére, de aztán neki kellett látnia a hordókészítésnek – áldás volt,
amikor felfedezte a dongákat és abroncsokat. Fogta a vártoronyba szánt egyik hordót, és
kigörgette. Óvatosan felfelé veregette a fölső abroncsokat, míg eléggé meglazultak ahhoz,
hogy ki tudja emelni a hordó fedelét, aztán gyorsan visszaütögette őket. Némi bűntudattal
kiöntötte a bort. Gregoriannisz fémműves volt, nem asztalos; csak annyit foglalkozott
fával, amíg összerakta a dobozokat, amelyekből a szerkezetei kiugorhattak, vagy hogy
olyan szerszámot faragjon, amivel valami furcsa formájú alkatrészt pont a helyére tud
pöccinteni az óraműben. Mindenesetre Zoé tudott annyit, hogy durva fogantyút
eszkábáljon egy fölös dongából, és a kifúrt lyukakba verje a faszegekkel, aztán
benedvesítette a tipliket, hogy megduzzadjanak és kitartsanak.
Miután ezzel végzett, visszatette a fedelet, elvette azt, amin a fogantyú volt, és a többi
mellé görgette a hordót. A következő órákat azzal töltötte, hogy vízzel hordta tele a
hordót. A hordókészítő mester polcán talált egy marék méhviaszt, gyorsan kitalálta, mire
való, majd bekente a hordó tetejének peremét, hogy csúszóssá tegye.
Végül összeszedte bátorságát, és a fedelet tartva beugrott a hordóba. Nem teljesen jól
számította ki a víz mennyiségét, mert a tető alatt még maradt egy kis levegő.
Remélhetőleg még így is eléggé tele van, hogy ne tűnjön fel. Utána a fogantyúnál fogva
helyre húzta a hordófedelet, amit sokkal könnyebb eltervezni, mint végrehajtani. Először
azt hitte, hogy a fogantyú vagy a csuklója hamarabb enged, mint a dongák. De rájött, hogy
ha nekifeszül, és kitolja őket, akkor egy kicsit tágítani tud a hordón. A hordó fedele a
vájatába siklott,
Átfutott rajta a páni félelem, a zsigeri meggyőződés, hogy eltemették, összenyomták
és megfojtották. De ahogy teltek-múltak a percek, és a levegő csendesen kibugyogott a
tüdejéből, a helyére meg víz került, de semmi más nem történt, a rettegés fáradt diadallá
változott. Megcsinálta, méghozzá egyedül! Ügyes volt.
Most már csak annyi dolga volt, hogy jobban elfészkelődjön, és ne lötyögjön ide-oda,
ha a hordót görgetik, majd megpróbált nem gondolni arra, hogy nem lélegzik vagy
fuldoklik, és meg kell várnia a hajnalt… ami, döbbent rá, még mindig hat órára volt.

Amikor felébredt, még mindig a hordóban találta magát, ugyanabban a helyzetben,
amiben elaludt, ami jó jel volt. Azon töprengett, vajon azért ébredt-e fel, mert a nap
lenyugodott, vagy csak leejtették és megmozgatták a hordót. Várt egy kicsit, ameddig több
fohászt is elmormolhatott volna Mária Theotokoszhoz. Nem aludt el ismét.
Éjszaka van. Remélte, hogy nem téved. Abban is bízott, hogy a halandók
szorgalmasak voltak, és a hordókat levitték a pincébe ahelyett, hogy a szekeret kint
hagyták volna az udvaron. Figyelmesen hallgatózott, de sem halandó, sem más hangját
nem hallotta.
A hordó most az oldalán feküdt, valószínűleg más hordók között. Ez is jó jel volt. Zoé
kicsomagolta magát, a hordó aljának feszítette a lábát, és megtolta. Fájdalmasan hosszú
ideig semmi nem történt, hiába adta a vér erejét is az izmaihoz. Végül a hordó fedelének
két deszkája között reccsenve engedett az illesztés. A víz előtört, és majdnem ő is
kisodródott vele együtt, de elkapta a hordó peremét, és óvatosan leereszkedett a halomról.
Majdnem vaksötét volt. Most már bizonyos volt, hogy a pincébe került. Megállt, hogy
kifacsarja a szoknyáját, aztán tapogatózni kezdett a fal mentén. A keze kerek cipókra és
sajtokra tévedt, és látta egy gyöngyszerű szempár csillogását, ahogy egy riadt patkány
elsurrant.
Apám, Gauthier pincéjében vagyok! Figyelsz engem?
Ha még csak most ment le a nap, a lovagok valószínűleg nem mind alszanak. Talán
várnia kellett volna valamivel tovább – de hat óra az előző éjjel bőven elég volt a
várakozásból. Az ujjbegyei ráncosak lettek, mint a mazsola, és úgy érezte, nemcsak a
ruhái, hanem a teste is telítve van vízzel.
Mindenesetre senki más nem volt idelent. Zoé kilopózott, és egy másik helyiségben
találta magát. Ez valamivel világosabb volt, mint az előző. Miután egy ideig tökéletes
mozdulatlanságban állt, már ki tudta venni a kis konyha körvonalait, melynek sarkában
kút állt, oldalt pedig tűzhely. Bár idebent valamivel melegebb volt – nemrég még halandók
lehetettek itt még mindig nem látott senkit.
Aztán messze jobb oldalt távoli hangzavar ütötte meg a fülét. Fedezékbe ugrott és
riadtan várakozott, de hamarosan kiderült, hogy a zajok nem közelednek, ezért előbújt, és
a következő üres, kákával borított padlójú helyiségbe osont, míg végül ott nem állt a
kivezető ajtó mellett.
– Hallgass, démon! Esküszöm, ha még egyszer feleslegesen riasztasz, bemegyek, és
úgy fogsz lángolni, akár a görögtűz!
– És bementem a káosz szívébe, és ott szörnyűséges dolgot láttam: sem a mennyet
nem láttam az égben, sem a szilárd földet, hanem egy zűrzavaros, rettenetes helyet. Ott
megpillantottam a mennyország hét csillagát, melyeket hatalmas hegyként kötöttek össze
és lángokban álltak. És azt mondtam: “Milyen bűnökért kötötték őket össze, és miféle
büntetésből hajították őket ide?”
Most már Zoé látta is a hangok forrását: az egyik a következő szoba túlsó végében álló
ajtó mögül érkezett, a másik a fán dühödten dörömbölő őrhöz tartozott.
– Hagyd abba! Azonnal hagy abba ezt a handabandázást!
– Ááá! Látogatóm van! Látogatóm van! Megváltásom órája közeleg!
– Ó, hogy az a… az ördög elhagyott téged, nyomorult. Ez nem fér a csökönyös
kobakodba?
– Úgy jön, akár egy tolvaj az éjszakában! Az Úr borrá változtatta a vizet Kánában. Ki
ez a bátor hitehagyott, aki most visszájára fordítja a tettet? Mutatkozz meg, angyal!
A szavak megdermesztették Zoét.
Visszájára fordítja… vízzé a bort?… Tolvaj az éjszakában?
Nem, ez nevetséges volt. Lehetetlen.
 – Az Úr segítségével minden lehetséges – zengte a hang.
Az őr meglazította kardját a hüvelyében, és felvette a lámpást.
– Bemegyek, istenkáromló féreg!
A másik azonnal elhallgatott.
– Jól van. – A fáradt férfi visszaült a padra, és megdörgölte homlokát.
Zoé sokáig gondolkozott. Mindkét magyarázat ostobaságnak érződött. A szöveg túl
homályos volt, hogy üzenet legyen, de túl világos, hogy csak halandzsának tekintse.
Mindenesetre egy dolog világos volt. Gauthier-nek ismét akadt egy “ördögi” foglya.

Az őrre bámult, aki a dörgölés és ásítozás ellenére nem mutatta semmi jelét, hogy el
akarna aludni. Hogyan csinálja?

– Á! Apa, néz engem!
Gregoriannisz kuncogott, némileg bűntudatosan, és Zoé fejére tette a kezét, aki arcát a
férfi tunikájának redői közé rejtette.
– Jól van, Zoé, nyugodj meg! Nem néz igazából, ígérem. Menj vissza, és nézd meg
jobban!
De ahogy visszaindult, a római mellszobor ismét megfordult, és rábámult a faszekrény
üvege mögül.
– Engem néz! Hogyan működik? Apa, kérlek, tanítsd meg nekem!
– Nem kell neked semmit tanítanom, drágám. Magad is létrehozhatnád ezt a
káprázatot. – Kinyitotta a szekrényt, és megmutatta neki. – Látod? Valójában nem
mellszobor, hanem egy márványlapba faragott üreges arc, amit fekete bársonnyal vettem
körül. Mivel azonban már korábban is láttál márvány mellszobrokat, azt feltételezed, hogy
ez is az, és így az agyad csak azzal tudja megmagyarázni a látottakat, hogy bizonyára
életre kelt.
Zoé megtapogatta a bemélyedést, aztán vidáman felnevetett, mint mindig, ha
Gregoriannisz lerántotta a leplet milliónyi titka egyikéről.

Megrázta a fejét, s nem tudta, lelkesnek vagy csüggedtnek kellene-e éreznie magát a
váratlan emlék miatt. Jól van, apa, de mit akartál ezzel mondani? Életre hívhatna egy
illúziót, hogy elcsalogassa az őrt, egy kék tűzoszlopot, egy huhogó baglyot, vagy akár egy
vértől csöpögő fogú káinitát. De akkor minden bizonnyal hívná a többi lovagot. Ezek a
férfiak Gauthier parancsnoksága alatt szolgáltak. Nem építhet arra, hogy ugyanúgy
pánikba esnek és elmenekülnek, mint a közönséges halandók.
Elárulnak az elvárásaid. Vajon mire számíthat idelent az őr? Á, hát persze! Túlságosan
is drámai hatásokban gondolkodott.
 Az őrtől jobbra különös, kaparászó hang hallatszott, épp csak a lámpás fénykörén
kívül. A férfi felpattant, tétovázott egy darabig, majd felkapta a lámpást, és odament, hogy
megnézze, mi neszez. Ahogy közeledett, a zaj is mozgott, és először az egyik sarokba,
majd néhány rothadó zsák mögé vezette. Aztán, amikor előrehajolt, érezte, hogy valami
felkapaszkodik a lábszárán. Felkiáltott és elvesztette az egyensúlyát. A lámpást elejtette,
mely az oldalára gurult és kialudt, tökéletesen elsötétítve a szobát.
– Átkozott patkányok! És átkozott Picard… – Zoé hallotta, ahogy feltápászkodik és a
lépcső felé botorkál. – Hé, odafönt! Fényt kérek! Hé, ti odafent, lustaságok, fényt kérek!
Hahó! Ébren vagytok?
Az ajtó mögött nevetés hallatszott.
– Te pedig tartsd a lepényiesődet, ha azt akarod, hogy ne kenjem el! Cordieau. –
Felkapaszkodott a lépcsőn és eltűnt, legalábbis pillanatnyilag.
Nos, ez még jobb. Zoé az ajtóhoz ment, és legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy
nincs sem bereteszelve, sem bezárva. Ugyanolyan sötétség lapult mögötte, mint amiből
kilépett. Csak kötelek és fa halk nyikorgását lehetett hallani. Zoé becsukta maga mögött az
ajtót. Aha, a retesz ezen az oldalon volt. Arra gondolt, hogy behúzza, de aztán másként
döntött. Hol volt a hang gazdája? Megtett pár lépést a fal mentén, aztán elveszítette a
türelmét, és kilépett a szoba közepére.
– Ne gyere közelebb! – A hang a feje fölül érkezett. Zoénak hirtelen eszébe jutott a
rettenetes béziers-i Nicholas, aki most megkapta a beszéd képességét, de gyorsan elűzte a
gondolatai közül.
– Hallasz? – mormolta. Nem tudta, mennyire halkan kell beszélnie, hogy ne árulja el
magát. Ő ugyan nem hallott jobban, mint egy közönséges halandó, de sok káinita –
feltéve, ha a másik is az volt – sokkal élesebb érzékekkel rendelkezett.
– Igen, hallak. – Férfi hangja volt. Szokatlanul nyugodtnak tűnt; ha még ennél is
higgadtabb, akkor Zoé kábítószerre gyanakodott volna.
– Miért nem mehetek közelebb?
– Van egy… pogány módra védőkörnek nevezett rajz körülöttem, sóból kiszórva,
ereklyékkel a négy égtáj irányában. Nyújtsd ki a kezed egy kicsit, és te is érezni fogod,
olyan, mint egy hideg lángfüggöny. Ha pedig még jobban kinyújtod a kezed…
– Elhiszem neked.
Most, hogy a férfi említette, Zoé hideg szellőt érzett az arcán. Itt nem voltak ablakok.
Hátralépett.
– Hogy kerültél ide? Hogyan fogtak el?
– Megjelentem előttük.
– Megjelentél előttük? – ismételte hitetlenül Zoé. – Csak úgy odasétáltál hozzájuk?
– Természetesen nem. Úgy értem, próbára tettem őket. – A beszélő várt, mintha arra
számítana, hogy a lány megérti, aztán, amikor rájött, hogy nem így van, ugyanazon a
kimért hangon folytatta. – A sereg előtt járnak, hogy felkutassák Káin és a Sátán
gyermekeit, hogy a többieknek már csak az eretnekekkel legyen dolguk. Isten nevében
használták hatalmukat, és ezért a lelkűknek tisztának kell lennie. Ezért próbára kellett
tennem őket. – Újabb szünet támadt. – Átmentek rajta.
– Értem – Zoé majdnem felnevetett, de a férfi hangjában nyoma sem volt a jókedvnek,
és a helyzete sem volt rózsás. – Ismered ezeket a lovagokat és a módszereiket?
– Igen. Egy ideje már követem őket, és sok suttogás ütötte meg a fülemet velük
kapcsolatban. Nappal nem tudok aludni Annától, Jánostól és Gergelytől és… mi is a neve?
Hallom a lovagokat beszélni a falakon keresztül.
– János, Anna és… – Gergely – Gregoriannisz? Az utolsó névnél a hangja elakadt. –
Gergely? – Ott, az, amire legnagyobb bánatára majdnem ráléptél, az egyik Szent János
nyelve, ami korbácsként vág végig rajtam, Szent Anna meg egy bordájával bököd. A pápa
az idő legnagyobb részében békén hagy, de még mindig őrzi a keleti kaput.
– A pápa?
– A keleti oldalon fekvő kard. Gergely pápa ereklyéje van a markolatában.
– Ha kiszabadítalak, többet is elárulsz ezekről a lovagokról?
– Hogyan szabadítanál ki?
Kiváló kérdés. Zoé körbetapogatózott, és talált egy kiégett fáklyacsonkot a padlón.
Próbaképpen előretolta, a hidegség felé. A karja már akkor megremegett, amikor még csak
felemelte, mintha már az is félelemmel töltené el, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe jutott,
és ahogy közelebb ért, félrebillent, mintha nehéz pajzsba ütközött volna. Fentről és alulról
közelítve meg a falat, ugyanez volt az eredmény.
– Mesélsz nekem róluk? – kérdezte ismét Zoé.
– Ha akarod.
– No és azokról, akik velük utaznak, a vörös szerzetesekről?
– Vörös szerzetesek…
– Igen, vörös ruhás szerzetesek.
Sóhaj.
– Az egyház emberei közül oly sokan viselnek a szememben vöröset.
Zoé összevonta a szemöldökét.
– Ezt Isidrónak hívják. Magas, és a feszülettel el tudja űzni a fajtánkat. Lehet, hogy
van vele még valaki. Megölik az atyámat – tette hozzá. Nem tudta, miért mondta ez
utóbbit. A férfi olyan mélyen hallgatott, ami nem tetszett neki. Figyelt rá – de olyan
erősen, hogy az szinte már hallható volt.
– És mit teszel, ha megtalálod őket? – kérdezte a férfi egyszerűen.
– Mit gondolsz, mit teszek?
 – Honnan tudjam, ha nem mondod meg?
– Elpusztítom őket.
– Nehezebb lesz, mint gondolnád. – Most már vigyorgott. Zoé nem látta, de biztos volt
benne. – A harag nem tartozik a bűneid közé.
– Semmi közöd hozzá – sziszegte Zoé. – Megmondod vagy sem?
– Isidro elment. Kitanította a lovagokat arra, hogyan kössenek meg, aztán hazaindult.
– Ez az Isidro nagyon kerülő utakon megy haza – jegyezte meg Zoé szárazon.
– Nem volt vele más szerzetes a káka alatt. – Mi?
– Bújj be a sarokba az egyik halom káka alá, valaki jön!
Zoé sietve engedelmeskedett. Az ajtón keresztül hallotta, hogy az őr valaki mással
beszélget. Utána nyikorogva kinyílt, és láncing csörgése jelezte a lovag belépését. Zoé
kikukucskált a káka alól. Sénher Gauthier volt, aki kezét a kardja markolatán nyugtatta, és
fáklyát vitt.
Most legalább szemügyre tudta venni a szobát. Félkész állványok sorakoztak az egyik
fal mentén, mintha eredetileg fegyverek tárolására szánták volna őket. Ez megmagyarázta
a benti reteszt; valószínűleg ez a vártorony őrszobája, de kitakarították, hogy beletegyék a
foglyot, és a priccseket valahová átvitték. A padló közepén volt a védőkör, épp, ahogy a
férfi leírta: egy tíz láb átmérőjű sókör, ékköves ereklyékkel három oldalán, a negyediken
pedig egy szép, fonott bőrmarkolatú pallos hevert. A földet borító kákát a sarkokba
söpörték, hogy a kör elférjen.
A foglyot is látta. Háta mögött bilincs béklyózta meg a kezét; a hozzá kötött lánc a kör
közepén egy magas, háromszög alakú állvány tetején futott végig, és úgy kötötték meg,
hogy a rabtartók kénye-kedvére fel lehessen emelni, majd leereszteni. Sötétszürke,
csuklyás csuhát viselt, amit derekán kötéllel kötött meg. A fejéről szőke, fésűt évek óta
nem látott haj csüngött le vastag fürtökben. Az arc fiatal volt – bár nem annyira, mint a
lányé, azért így is meglepő volt. Egyáltalán nem illett a hangjához. Minden mozdulatra és
rángatózásra kicsit odébb tekeredett a lánc, ezért amint feltűnt az arca, azonnal ki is
kúszott a látótérből.
– Ez az utolsó esélyed, démon – vetette oda Gauthier a vámpírnak. – Tudom, hogyan
öljem meg gyorsan a fajtádat, de szívesen megjátszom, hogy fogalmam sincs róla. – Nem
okcitán, hanem d’oïl nyelven beszélt, ezért Zoé nem értette pontosan a szavakat, bár a
szándékot megérezte.
A káinita egy pillanatig nem szólt semmit. Utána ő is az északi nyelven szólalt meg:
– Már nincs Pármában. A szövőkirálynő előreküldte.
– Hová?
– Az útja, akár a kígyóé.
Gauthier fél lábbal belépett a körbe, és a fáklyát a fogoly talpához érintette. Az élőholt
bőre úgy gyulladt meg, mintha olajjal öntötték volna le. Zoénak minden akaraterejére
szüksége volt, hogy mozdulatlan maradjon. Érezte, hogy véres verejték ütközik ki
homlokán és inge alatt. Gauthier ekkor megragadta a sarokban álló vödröt, és jól célozva
ráfröcskölte tartalmát a lángokra, kioltva a tüzet.
– Ez a büntetés, ha nem egyenes választ kapok. Majd meglátjuk, mekkora részednek
kell elégnie ahhoz, hogy a lelked kileheld. Úgy vélem, jó soknak. Most pedig beszélj!
Hová küldi az a vadmacska?
– El a szent sereg útjából. Többet nem tudok.
– Ezt majd meglátjuk. Azt mondtad, olyan az útja, akár egy kígyóé. Miért?
– Mert nem csak te meg én keressük. Úgy gondolom, még számos kalandon megy
keresztül, mielőtt beteljesül a sorsa.
– És miféle végzet lesz az? Mit terveznek vele azok az átkozott eretnekek?
– Ki tudja? Lehet, hogy bezárják egy kincseskamrába, vagy ha hasznavehetetlennek
ítélik, széttéphetik, hogy a szegényeknek ruhájuk legyen, vagy a nőknek jusson havikötő.
Nekik semmit nem jelent, neked viszont mindent. – Ezek a szavak bárki szájában
gúnyolódásnak tűnhettek volna. – Ha valóban annyira szükséged van rá, legjobb lesz
odamenni hozzájuk, és közvetíteni köztük és de Montfort között.
– Méghogy lepaktáljak a katárokkal?! – horkantott Gauthier.
– Igen – mondta a másik halálos komolysággal. – Béziers után szívesen egyezkednek.
Szívesen látják, ha bárki az útjába áll azoknak a veszett kutyáknak, akik egyik
kardcsapásukkal keresztény gyermekeket, a másikkal katár prefektusokat vágnak szét.
Csak nem a gyerekekkel álmodtál a múlt éjjel, kapitány?
– Démon! – Gauthier hangja váratlanul rekedtté vált. Ismét a lecsüngő lábakhoz
érintette a fáklyát, s majdnem felgyújtotta a zsákvásznat. A vámpír egészen addig
sikoltozott, míg Zoé elmormolt egy imát.
A lánynak támadt egy ötlete, de ezt korántsem volt olyan egyszerű kivitelezni, mint a
patkány neszezését. Halandóként hetekbe telt volna. Először is rézcsövekre tenne
szüksége, amelyet Alexandriai Philo dugattyúi hajtanak. Borításként fekete és szürke gézt
kellene használnia, ez alatt fúvókák lennének, hogy az anyagot felpumpálják; drótkarmok
és ikertűz. Az utolsó alkotóelem pedig – ami Gregoriannisz szerkezeteit megkülönböztette
az összes többitől – az akarat, hogy ne csak felépítse, de megszülje a szerkezetet, és
felruházza a lelke egy darabjával. Az, hogy annyira, vagy még inkább fontosnak tartsa,
mint egy valódi teremtményt. Zoé szíve égett az emléktől és az erőfeszítéstől.
– Elég! – A lovag hátradőlt. Felvette a vödröt, és ismét eloltotta a tüzet. Utána az ajtó
felé fordult. – Hajnalban majd teljesen megégsz.
– Kiábrándítasz, uram. – A vámpír hangjában bujkáló nyugalom az utolsókat rúgta
ugyan, de bámulatos módon visszatért, alig pár pillanattal azután, hogy abbahagyta a
sikoltozást. A beszédét csak egy-egy fájdalmas csuklás szakította meg. – Eddig nagyon jól
csináltad. De… de egy hozzád hasonló hívőnek tudnia kéne, hogy Isten akaratából
folytatom a munkámat.
– Isten akarata, hogy a Sátánnak vannak szolgái, igen. – Zoé nem látta Gauthier száját,
de a bajsza úgy hajolt meg, hogy sejtette a gúnyos mosolyt. – Mint ahogy az is Isten
akarata, hogy harcoljunk ellenük, és ez a szofizmus éppúgy nem használ ellenem, mint
ahogy nem vezetett eredményre Frère Isidro esetén sem.
– Jámbor vagy, de nem menekültél még meg a gőg vétke elől, Gauthier de Dampiere.
Vakká tesz minden szent küldetéssel szemben a sajátodon kívül.
Gauthier felhorkant.
– Ez lehet. De a vétkeimet és a gőgömet papokkal beszélem meg, és nem veled… – a
mondat felénél elhallgatott.
Egy alak öltött formát előtte a levegőben, egy kísérteties, de terjedelmes teremtmény
fekete kecskefejjel, kígyófarokkal és madárkarmokkal. A kardja egy szisszenéssel
előbukkant a hüvelyből. A lény a lovag felé kapott. Gauthier felé sújtott, de a lény
elpenderült előle.
– Démontársakat hívsz ellenem? Küldd el, vagy halj meg… Mathieu!
Az ajtó kinyílt, és az őr, kezében kardjával berontott.
– Szűzanyám! – kiáltotta az őr. Egy pillanatnyi dermedt rettegés után ügyetlenül a lény
felé szúrt. A fém úgy hatolt át rajta, mintha csupán köd lenne. A teremtmény hangosan
kiröhögte. Gauthier eléugrott, és lelke erejével fenyegette a lényt.
– Vissza, te átkozott! Itt nincsen hatalmad. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében
elűzlek!
Zoé érezte a rosszindulatát áramlani, akár hideg szelet egy fagyott tó felől. Csak azért
nem kezdett menekülni és fedte fel magát, mert a támadás nem egyenesen ellene irányult.
Így azonban a “démon” csak megremegett és felpislákolt. Zoé összeszorította a fogát, és
életre hívta.
– Figyelj rám, Mathieu! – mondta színtelen hangon Gauthier. – Engedd le a vérivót a
földre!
– Miért?
– Mert úgy gondolom, ha levágom a fejét, azzal a másikat is visszaküldhetjük a
pokolba.
– Igenis, kapitány! – Az őr a lánchoz óvakodott, közben veszedelmesen közeit került
Zoé kákahalmához, majd kiakasztotta a fémet. Amint a fogoly súlya az ő karjára
nehezedett, a lebegő démon faképnél hagyta Gauthier-t, és lecsapott rá, halálos lepelként
ölelve körül. A férfi felrikoltott és összegörnyedt, kezéből kicsúszott a lánc. A káinita a
földre zuhant.
– Mathieu, ne! – kiáltotta Gauthier. Utána megint emelt a hangján. – Aux armes! Aux
armes!
 De túl késő volt már. Mathieu pánikba esve ugrott a kardért, ami a kör keleti oldalán
hevert, megragadta, és felfelé beledöfte a fantomba, mely szertefoszlott a támadás
hatására.
A vámpír egy szemvillanás alatt talpon termett, mivel kezét nem hátul, hanem elöl
kötötték meg. Átszökkent a megtört kör felett, aztán meglendítve láncát Gauthier köré
tekerte, és megrántotta. A lovag csörömpölő páncélban zuhant a földre, de a kardját nem
ejtette el.
– Enfante! – kiáltotta a vámpír. – Gyere gyorsan!
Zoé előbújt rejtekhelyéről. Mathieu előkapta övéből a kürtjét és élesen belefújt; utána
a szőke káinitára rontott, aki megvárta, míg a kard íve elindul, aztán szemmel
követhetetlen gyorsasággal ellépett előle, majd a férfi oldalába rúgott. Gauthier már
kezdett feltápászkodni.
– Gyorsan, a hátamra! A hátamra! – Zoé azonnal engedelmeskedett, átkarolta a nyakát
és a derekára kulcsolta a lábát, hogy minél kevésbé akadályozza. A káinita emberfeletti
gyorsasággal lódult neki, ismét földre taszítva Gauthier-t. A gyors felfogású lovag
megpróbálta elkapni az ajtót, amikor elsüvítettek mellette, de nem sikerült neki.
Kint több fegyveres is a helyiségben várt már. A szőke vámpír nemtörődöm módon
keresztülvágott rajtuk. Ketten félreugrottak, és rájuk sújtottak. Zoé érezte, hogy egy penge
a vállát éri és vért fakaszt. Az utolsó fegyveres szétvetett lábakkal megállt az ajtóban, és
kénytelenek voltak belerohanni. Az ütközés erejétől Zoé majdnem elengedte a másikat. A
többi katona utánuk indult, ám láncon rángatott vezetőjük látványa elbizonytalanította
őket, de legalábbis haboztak átgázolni rajta az ellenséghez. Gauthier az egyik lovagja
bokájához kapott.
– Tarts meg! – acsarogta.
A következő pillanatban a káiniták kénytelenek voltak félúton a lépcsőn megtorpanni,
mert a lovagok közül néhányan megragadták Gauthier-t. A szőke vámpír a bilincseit
rángatta, de sikertelenül. Gauthier felkiáltott, ahogy a lánc egyre szorosabban tekeredett a
teste köré.
Zoé leugrott, előremászott, és megragadta a feldöntött lovag kardját, amely ferdén
hevert felettük a lépcsőn. Hosszú volt és nehéz, de Zoénak a kétségbeesés akkora erőt
kölcsönzött, hogy fel bírta emelni. Először beledöfte a lovag álla és páncélja közti résbe,
és mélyen belenyomta. Vérfolyam fröccsent az arcába. Zoé számára olyan volt, mint hűs
patakvíz egy forró napon, és. bátorsággal töltötte el. Egy részét felfogta a szájában.
– Ne forgolódj! Húzd! – kiáltotta a másik káinitának. – Húzd!
A másik engedelmeskedett. Zoé nem látta, mi történik Gauthier-vel a másik két
lovagtól, akik rárontottak, de a lánc feszes lett, mint egy húr, és a halandó férfi velőtrázóan
felordított.
A lány vadul meglendítette a kardot két támadója előtt; ez és a lánc egy időre távol
tartották őket. Az egyik azonban rést talált, és szakavatott mozdulattal felnyársalta Zoét.
 – Szabadítsátok ki! – kiáltotta az egyik lovag a társának. – El fog törni a gerince!
– Nem! Öljétek meg a démonokat! – ordította Gauthier.
– Húzd! – sürgette Zoé a társát, és hangján most már érezni lehetett a fájdalmat.
– Vidd ki innen, Baudioun! Most! – A másik lovag nem tűrt ellenvetést.
Valaki Gauthier oldalán rálépett a láncra. A következő pillanatban nagy csörömpölés
támadt a lovagok között, és Zoé megpillantott egy fejszét, amint kiemelkedik közülük. A
vele szemben álló férfi megcsókolta kardja keresztvasát, imát mormolt, majd lesújtott. A
lány megpróbálta felemelni saját fegyverét, hogy kivédje, de ügyetlen volt, és a lovag
félreütötte, szinte teljesen kicsavarva a kezét. Zoé felmordult, és rávetette magát. A férfi a
ruhájánál fogva elkapta, és ismét meglendítette a kardját. Az elmetszett lánc átrepült a
lábuk között.
– Gyere!
Zsákvászon suhogott. A szőke vámpír még mindig összekötött keze átnyúlt a feje és
válla felett, jobb öklében a lánccal. Elrántotta a lovagtól, és rohanni kezdett vele. Az
emberek egy kiáltással a nyomukba eredtek, de a káinita gyorsabb volt. A vártorony
bejáratához rohant, és letette Zoét, hogy elhúzza a reteszt, és kinyissa az ajtót. A lány
utána ismét a hátára pattant.
Az udvar majdnem üres volt, leszámítva egy-két szekeret. A külső kapun legnagyobb
megkönnyebbülésükre volt egy jól olajozott zsanérokkal ellátott ajtó, és mielőtt még az
őrszem riadót fújhatott volna, már át is rohantak rajta. Mögöttük kisereglettek az emberek
a toronyból, és újabbak is csatlakoztak hozzájuk; néhányan leszakadoztak és az istálló felé
szaladtak, mások gyalog eredtek a nyomukba.
Zoét a társa levitte a szomszédos faluba, ahol elrejtőztek egy üres magtárban. A lány
megvizsgálta a férfi bilincseit. A kezeken az acélkarkötők füleit előbb átbújtatták egy-egy
kereszt formájú vágaton, aztán a befűzött lánccal rögzítették. Zoé halkan kihúzta a láncot,
felnyitotta a bilincset, és levette a béklyót. A férfi fintorogva dörzsölte csuklóját. A
következő néhány órában többször is hallottak patadobogást, de egyszer sem a közelben.
Végül egymásra néztek, és egyetértően biccentve mocorogni kezdtek. Kimásztak a
magtárból.
– Még jó, hogy üres volt – mondta a szőke vámpír különben a menekülő patkányok
elárultak volna… ó!
Amint földet ért a lába, összecsuklott alatta. Úgy esett össze, mint egy zsák káposzta.
Zoé odament hozzá, és megvizsgálta a talpát. A bőr nagy része megfeketedett, a
megmaradt rész felhólyagzott.
– Hogyan futottál ezeken? – kérdezte a lány elhűlve. A férfi fél könyökre
támaszkodott.
– Enfante, én abban a pillanatban akár a lábcsonkjaimon is elfutottam volna. Ááá! Ne
nyúlj hozzá!
– Nos, kétlem, hogy ma éjjel továbbmész rajtuk.
 – Lehet, de itt nem maradhatunk. A lovagok még kereshetnek.
– Egy pillanat – mondta a lány, és bement az ólba. Bentről riadt háziállatok zajongása
szűrődött ki. Egy talicskával és egy kitekert nyakú libával tért vissza.
– Á, tökéletes – bólintott a férfi. – Mint Lancelot a kocsin, csak szerényebb
körülmények között.
– Szállj be! Majd én tollak. – Zoé besegítette a másikat a taligába. Az emberfeletti erő,
ami menekülés közben segítette őket, majdnem teljesen elhagyta mindkettejüket, bár a
férfi továbbra is kedvesen beszélt.
– Merre menjünk? – kérdezte Zoé, és arra gondolt, hogy vissza kéne szereznie a
csomagját onnan, ahová elrejtette, aztán pihenniük és vadászniuk kéne, vagy legalábbis
egyiket a kettő közül.
– Kövesd a keleti ösvényt ki a faluból! – mondta a férfi. – Az erdő szélén át tudsz adni
az enyéimnek.
– Kiknek?
– Szerencsére Séth gyermekei közül néhányan velem utaznak és hallgatnak a szavamra
– magyarázta, aztán szárazon befejezte –, még akkor is, ha azt parancsolom nekik, hogy
várjanak, amíg én egyedül folytatom az utamat. Azt hiszem, hagyni fogják, hogy igyál
belőlük, ha nem túl sokat kortyolsz.
Ahogy elindultak, Zoé a sötétségen át a vár felé pillantott. A kapu zárva volt, és a
legtöbb fényt eloltották. A férfi szárazra véreztette a lábát, aztán az ölébe ejtette, s
szórakozottan simogatni kezdte.
– Irgalmatlan kislány vagy, igaz-e? – kérdezte kisvártatva. – Húzd! Húzd!
– Ő volt az irgalmatlan – volt Zoé válasza.
– Igen. Inkább meghalt volna, semhogy elmeneküljünk… – a férfi arcán elégedett
mosoly jelent meg. – Idővel még nagy ember lehet. Valamikor majd ismét próbára kell
tennem.
– A mostani próbatételbe majdnem te haltál bele – mutatott rá a lány.
– Pontosan.
– Meg akarsz halni?
– Ha Isten úgy akarná, kiváltságnak tekinteném. – A férfi felnézett rá. A szembogara
kitágult, és megcsillant benne a holdfény. – Ehelyett téged küldött, hogy kiszabadíts.
– Isten nem küldött. Isidrót követem Toulouse-ba.
– Ne fáradj!
– Mondom, semmi közöd hozzá! – kezdte a lány, és állkapcsa megfeszült.
– Úgy értem, ne foglalkozz Toulouse-zal. Isidro csak azt hiszi, hogy hazafelé tart. A
kolostora csupán füstölgő rom, Fulk fehér csuklyás tanítványai gyújtották fel. Több napja
történt. Még nem kapott hírt róla.
Zoé rámeredt.
– Honnan tudod?
– Mert arról jövök.
Zoé egy darabig csendben tolta a talicskát. Isidro kolostora leégett! Megnyugtató
gondolat volt. A saját szemével kell látnia.
– De ha nem mehet haza… akkor hová megy?
– Anatole.
– Anatóliába?
– A nevem Anatole. És a tiéd?
– Ó! Zoé.
– Á, görög név. Azt jelenti…
A lány egy hosszú pillanatig habozott, aztán mogorván befejezte a mondatot:
– Azt jelenti, “élet.”
– Pontosan. Anatole pedig “hajnal.”
– Tudom.
A férfi bólintott, és szétterült a talicskában.
– Zoé. Mi legyen most Zoéval… – Egy darabig a lába bénán hintázott, mintha
mélyálomba merült volna. – Párizs – mormolta végül.
– Mi van Párizzsal?
– Párizs változástól zajos, a stigmák ott véreznek. Igen, a stigmák vörösek. A
rózsakertész pedig tövist talál, hogy a szívét körbevegye… az őr pedig visszatér posztjára.
Izrael gyermekei sírnak, és akik vigaszra találnak, nem lelnek megmentőre, akiket pedig
megmentenek, nem vigasztalják meg. A kegyetlen világban a szánalom az, ami kárhozatra
ítél. A mestermunka kész, a fényes rovar pislákolva elrepül… roppant érdekes.
Zoé fölé hajolt, s megpróbált az arcába nézni. Honnét jött ez a különös beszéd? Vajon
aludt és álmában beszélt?
– Miről beszélsz? – kérdezte a legtisztább okcitán nyelven. A férfi felriadt.
– St. Denisben van a vörös szerzeteseknek egy másik kolostora. Most már emlékszem.
Párizs közelében. Ha a toulouse-i ház leégett, akkor a szerzetesek alighanem oda
menekülnek. – Megfordult és a lányra vigyorgott. – Köztük a te Isidród is.

Jócskán elmúlt már az esti ima ideje, amikor Zoé végre a találka helyére érkezett a
présházhoz, de a legényke nem tette szóvá a késést.
 Utána egy darabig üldögélt mellette, élvezte a tagjain keresztüláramló meleget, és
figyelte a fiú légzését. Rendszeres és nyugodt volt, akár egy alvóé. Félő volt, hogy
megfázik, ezért Zoé ráterítette a köpenyét. Miután a fiú tovább reszketett, levett egy darab
zsákvásznat a falról. Mustszaga volt ugyan, de legalább száraz volt. Azt is a fiú köré tűrte.
A legény megmoccant, és felnézett rá.
– Heródiás asszonyai közé tartozol? – kérdezte álmosan.
– Heródiás asszonyai?
– A strigák, akik éjszaka repülnek.
Zoé ezen elgondolkozott.
– Igen – mondta végül.
A fiú megrázta a fejét, aztán kinyúlt, és megérintette a lány egyik hajfürtjét.
– Dühösnek kéne lennem. De talán a franciákon használod a varázserődet. Akkor nem
bánom, hogy az én erőmet használod fel hozzá.
A szeme ismét lecsukódott. Zoé lefektette a fiú fejét, hogy pihenhessen. Andreas és
Mériba megdicsérték volna. Ezúttal nem várt túl sokáig, és nem szállta meg a gyilkos
őrület. Önuralom elvesztése nélkül vett Anatole szolgáinak felajánlott véréből. Ezt a fiút
sem csapolta meg túlságosan, és még ő is megbocsátott neki. Ismét sikerült megőriznie a
lányságát. Még Gregoriannisz elvárásaihoz képest is jól teljesített. Kiérdemelte a
táplálékát.
Felkelt és kisétált a présházból. Az égen kékesfekete és szürkéskék színek keveredtek;
még volt néhány óra hátra a sötétségből. A hold még ragyogott. Az időjárás jó volt.
Elindulhat Toulouse-ba.
Elért a kerítésig, és fél kézzel rátámaszkodott. A vér hirtelen romlott áradatként tört elő
belőle, és a földre loccsant. Zoé ismét öklendezett, és még több vér csordult ki a száján.
 Nyolcadik fejezet



Orléans, Francia Királyság
1210. hamvazószerda

– Kérelmezők, lépjetek őfelsége, Olderic, Orléans és hűbérbirtokainak káinita ura elé,
és hódoljatok előtte! – kiáltotta a herold.
Zoé nem szándékosan választotta az utolsó helyet a sorban, de valahogyan mégis ott
kötött ki. Lehajtotta a fejét, ahogy végigmentek az udvaroncok által nyitott folyosón, és
egyenként megálltak az emelvényen álló fatrónus előtt. A “hódoljatok” nagyon udvarias
megfogalmazása volt a valóságnak. “Elkaptunk, amikor a külvárosban próbáltatok
vadászni, és most kényszerítünk benneteket, hogy megjelenjetek” – ez sokkal inkább
megfelelt az igazságnak, legalábbis Zoé esetében.
Az emelvény peremén ülő, jegyzetelő halandó, bizalmatlanul pillantott rájuk.
– Mondjátok a neveteket!
A többiek esetlenül meghajoltak, siettek mutatni, hogy mennyire alázatosak. Zoé
mélyen pukedlizett, hátsó lábát a földhöz érintve, ahogy Andreas tanította neki a szófiai
meghallgatás előtt. Nehéz volt kecsesen végrehajtani a mozdulatot – valószínűleg ez volt
az értelme.
– Yves de Quimper a toreadorok közül, felség.
– Arnaud du Roche, felség.
– Nicolo a Corvino házból, kegyelmes úr.
– Zoé Konstantinápolyból, felség.
– Jól van. Álljatok fel mindannyian!
Remélhetőleg elég udvarias volt. A herceg akár egy ikon is lehetett volna – arca
ólomfehér volt, szeme égett, s hosszú, fonott hajával épp olyannak festett, amilyennek Zoé
a frank hódítókat elképzelte. Nem lehetett a vonásairól leolvasni, mit gondol a
látogatókról, vagy hogy egyáltalán tudomásul vette-e jelenlétüket. Utána a herceg
megmozdult, és megszólította őket.
– Konstantinápoly? Messzire keveredtél az otthonodtól. – Az északi nyelv szótagjai
elolvadtak a nyelvén, és elmosódtak, de legalább lassan beszélt.
– Igen, felség – pukedlizett ismét.
– Mi szél hozott hozzánk?
 – Párizsba tartok, felség.
– Értem. Nem vagyok biztos benne, hogy az a legbiztonságosabb hely jelen
pillanatban a külhoniak számára.
Zoé lenyelte, amit legszívesebben mondott volna. Nem ismerte a szavakat, amikkel
udvariasan megfogalmazhatta volna. Ezért egyszerűen csak megismételte:
– Párizsba tartok.
– Értem – felelte megint a herceg. – Nem említetted, milyen vérbe tartozol.
– Gregoriannisz Lakeritosz lánya vagyok.
– Soha nem is hallottam róla – válaszolta őfelsége közönyösen.
– Barbárok.
– Gregoriannisz Lakeritosz, a konstantinápolyi csodaműves.
– Ez nem segít, lapinette. Hol van most? Biztos vagyok benne, hogy nem
Konstantinápolyban.
A teremben itt-ott fojtott nevetgélés támadt. A herceg fölemelte a kezét, de Zoé így is
érezte a felé áradó megvetést. Körülnézett; az egyik selyembe-bársonyba öltözött nő
felvont szemöldökkel viszonozta pillantását.
– Nem, nem Konstantinápolyban. Halott.
– Ez kicsit megnehezíti az azonosítást, nemde?
– Sok minden nehéz, mióta meghalt – fakadt ki Zoé. Már-már fölemelte a hangját, de
még időben visszafogta magát.
A férfi szeme összeszűkült, de csak ennyit mondott:
– Nyugodj meg! Van valamid, bármi, amivel igazolhatnád, hogy ki vagy? Egy levél?
Egy emléktárgy? Van itt valaki, aki igazolni tudja Lakeritosz létezését?
– Van emlékem. Nézd, van emlékem! – Zoé az iszákjában nyúlt, és kihúzta a nagy
gránátkő brosst, amivel a köpenyeket szokták összefogni. Valamit megpiszkált a hátulján,
és a gránát életre kelt. Először mintha narancsszínű láng ragyogott volna benne, aztán
elszürkült, mintha füst takarná el. A herceg felé nyújtotta, aki elvette tőle.
– Káin nevére, mi ez?
– Ez egy csat, felség.
– Igen, azt látom. – Óvatosan megérintette, mintha azt várná, hogy megégeti a kő.
Zoénak eszébe jutottak Magda macskái, ahogy a padlón hagyott ismeretlen tárgyakat
pofozgatják. – De mit csinál? Mi ez a boszorkányság?
– Nem boszorkányság. Csak nagy okosság. Csak szép. – Nem tudta leküzdeni a
büszkeségét, ahogy kimondta. – Csak a csodaműves képes ilyet csinálni.
A herceg egy mellé lépő, hosszú köntösű, szakállas káinitának nyújtotta a brosst. A
férfi alaposan szemügyre vette.
– Nem is tudom, felség. Kétlem, hogy tremere vagy szaracén munka volna. Egy
varázsló sem hajtaná igába a természet törvényeit, hogy ilyen haszontalan holmit
készítsen. Az ilyesmikkel nem lehet játszadozni.
A herceg visszafordult Zoéhoz. A szeme furcsán ragyogott.
– Ha te a gyermeke vagy, akkor bizonyára tanított neked egy-két fogást a
mesterségéből.
– Igen, felség. Egy keveset. – Zoé habozott, érezte, hogy az esélye, hogy sértetlenül
kikerüljön innen, elillan. El tudta magyarázni, hogyan készülnek a csodák, már amennyire
ezt meg lehetett magyarázni. De fogalma sem volt róla, hogy Gregoriannisz hogyan
működtette a vére erejével a réz gépmadarakat, hogy daloljanak, és az ezüst
rózsabimbókat, hogy kinyíljanak; és úgy tűnt, saját csodaműves napjai is véget értek.
Gregoriannisz gyűrűje persze még mindig ott volt. Arról őszintén megmondhatja, hogy ő
készítette, kihagyva, hogy akkor még halandó volt. Jó szándéka jeléül felajánlhatná a
hercegnek… Nem. – Még nem, felség. Csak tanítvány voltam.
– Természetesen.
– Felség, ha szabadna megjegyeznem – mondta a szakállas férfi. – A lány bizonyára
hazudik. Én csupán a jelenlegi állapotok egy újabb jelét látom itt: csak egy vándor egy
zsákra való csecsebecsével. Nyilvánvalóan sikerült neki egy gazdagabb erszényt
kimetszenie.
– Kimetszeni! – A szavakat elkiáltotta, mielőtt még gátat szabhatott volna nekik, és
belekezdett egy olyan görög kifejezésbe, amit a konstantinápolyi stricik használtak azokra,
akiket különösen gyűlöltek. Az egybegyűltek között morajlás támadt.
– Csend! – kiáltotta a herceg. A hangja úgy vágott, mint a korbács. Zoé azonnal
elhallgatott. – Igaza van, lapinette. Honnan tudjuk, hogy ez valóban a tiéd? Be tudod
bizonyítani?
– Hogyan bizonyítsam be? – tiltakozott Zoé.
A hercegnek új gondolata támadt.
– Egyáltalán, te be tudod bizonyítani törvényes mivoltodat? Igen, jobb, ha innét
kezdjük. Mondd fel a hagyományokat!
– A hagyományokat. – Zoé akcentusa egyre érthetetlenebb lett. Vadul körülnézett.
Senki nem sietett a segítségére. Még a többi kérelmező is másfelé fordította a tekintetét.
– Igen, a hagyományokat. Még a szakadárok országában is tisztelik a hagyományokat,
nem így van?
– Hát persze – próbálta Zoé összeszedni foszladozó figyelmét. – Persze.
– Az első hagyomány – unszolta a herceg.
– Az első hagyomány… az ígéret Káin és gyermekei között, ami összeköti őket.
 – Igen, így van. – A herceg bólintott. – És a második?
– A második, hogy ne csinálj gyereket engedély nélkül.
– Attól tartok, ez a harmadik.
– Igen, a harmadik. Második… – A lényeget ismerte, de sosem kellett szó szerint
bemagolnia a hagyományokat. Ez annak a rítusnak a része lett volna, amely Gregoriannisz
gyámságából a saját urává teszi. Az alapján, hogy Gregoriannisz mennyit tyúkanyóskodott
fölötte, úgy sejtette, ugyancsak távoli még az az éjszaka. Andreas és Mériba, egy pogány
isten követői pedig fikarcnyit sem törődtek Káinnal, Ábellel, Jehovával és az átkaival,
nem is beszélve a hat hagyományról.
A herceg alighanem meg sem hallgatná, ha el akarná magyarázni. Egyik káinitát sem
érdekelte igazán, mennyire tudatlanok tudnak lenni a fiatalok. Már a létezésük is veszélyt
jelentett. Ha a szokás szerint nem “felnőtt”, akkor nem válaszolhat a maga nevében,
márpedig neki nem volt atyja, aki feleljen helyette.
Ezért egyetlen reménye az volt, ha emlékszik a hagyományokra. Volt egy a gyermekek
létrehozása ellen. Volt egy az idős vámpírok megölése ellen. Biztos volt benne, hogy az a
későbbi hagyományok közé tartozik…
– Itt a válasz, felség. – A szakállas férfi elmosolyodott. A tekintete a herceg kezében
maradt brossra tévedt. – Mihály álomvárosának igaz leánya bizonyára oda-vissza ismerné
a hagyományokat.
– Igaz. Nos, akkor így állunk. – A herceg előreintett egy másik káinitát, egy fegyveres
őrt. A férfi megragadta Zoé karját. A lány összeszorította a fogát, hogy fel ne kiáltson.

– Felség! – szólalt meg egy új hang.
Zoé először nem ismerte meg. De utána megpillantotta a zsákvásznat és az
összecsimbókosodott, szőke hajat, ahogy itt-ott felvillant, miközben Anatole
keresztülvágott a bámészkodókon. Egyenesen Zoéhoz ment, és a fejére tette a kezét,
mintha meg akarná áldani. A lány csak bámult rá. Az őr, aki lefogta, valamivel magasabb
volt nála, és fájdalmas szögben facsarta ki.
– Ah – mondta a herceg. A hangja száraz volt, de Zoé mintha mást is felfedezett volna
benne – lehet, hogy nyugtalanság? – Gondolom, a szent ember prédikációval készült, és
elmondja, hogy ha kezet emelek erre a lányra, akkor az olyan, mintha Káinnak ártanék
vagy valami hasonló.
– Nem prédikálni szeretnék, kegyelmes herceg – válaszolta Anatole, és mélyen
meghajolt. – Elnézést kérek, amiért kéretlenül megszólalok, ilyen hamar felséged meleg
üdvözlete után. De a Szentlélek arra buzdít, hogy ennek a lánynak az atyja legyek, ha nem
is vér szerint, de becsületből.
– A lány atyja leszel? – ismételte a herceg, mintha nem hallotta volna jól.
– Elvállalom az atya szerepét, ha felséged is megengedi, és a felséged által kívánt
módon gondoskodom a jó magaviseletéről.
A herceg lassan bólintott.
– Igen. Úgy emlékszem, említetted, hogy te is hamarosan továbbutazol?
– Párizsba, felség. – Anatole nem törődött Zoé felé vetett pillantásával.
– A herceg a selyem- és bársonyruhát viselő nőhöz fordult.
– Nos, mit gondol, mademoiselle Veronique? Ön sokkal otthonosabban mozog
arrafelé, mint én.
A nő finoman megköszörülte a torkát.
– Bár én is csatlakozni szeretnék felséged tanácsához, miszerint Párizsba most nem
tanácsos ellátogatni, ha ez a lány ragaszkodik hozzá, jobb, ha valaki kezességet vállal érte.
Anatole testvér neve pedig, nem ismeretlen számomra. Bár lehet, hogy Alexander
hercegnek az lesz.
A herceg hátradőlt.
– Legyen. Akkor igyon a lány itt, előttünk a véréből, és a jegyzőm írásos feljegyzést
készít az eseményről.
– Nem – súgta Zoé Anatole-nak. Az őr meghallotta, és vadul megrázta.
– Őfelsége elfogadta az ajánlatom – mondta Anatole szinte mentegetőzve. – Kérlek.
Láttam. Nem ez a mártíromságod éjszakája.
Valahonnét előkerítettek egy kelyhet, és Anatole kezébe nyomták. A szerzetes felhúzta
ajkát, kivillantva vastag agyarait, aztán úgy tépett bele a csuklójába, mintha csak egy
csülök volna. A vér, aminek szökőkútként kellett volna kilövellnie, szívverés nélkül csak
sötét, kanyargós patakban csörgedezett. Anatole megvárta, amíg a kehelybe csorog, aztán
megnyalva összezárta a sebet, és a lánynak, nyújtotta az ivóedényt.
Zoé átvette. A fém hidegnek érződött a kezében, az összegyűlt folyadék csillogott a
fáklyafényben. Még soha nem kapott így vitae-t, mintha oltáriszentség volna.
Felpillantott. Anatole rámosolygott. Nem vigyorgott, mint az őrültek – mosolya
mélyebb, csendesebb, rémisztőbb volt.
– Igyál! – mondta. – A tiéd!
– Mit éreztek az apostolok, amikor a béke hercege az asztalnál arra szólította fel őket,
hogy igyanak a véréből és egyenek a húsából? Valószínűleg valami hasonlót. Megdöntötte
a kupát. A folyadék ereje először égette a nyelvét, de ő csak nyeldekelt. Érezte, hogy
kiszáradt torka és belseje ismét nedves és puha lesz. A halandók vére víz volt ehhez
képest. Ebben érezte a templomos kardját, a római korbácsot, Mária szülésének forró
fájdalmát. Valóban szentség volt.
És egy darabig, amíg visszaadta a kelyhet Anatole-nak, semmi nem számított. Isidro és
a társai, az acsargó káinita urak – mind másodlagos figurákká korcsosultak, üres
mozdulatok és dermedt nézők vették körül. Csak ő és az “atyja” mozdultak. Csak ők
szerepeltek a nagy festményen. Anatole elvette a kelyhet, és meghajolt előtte.
– Isten hozott.
– Azt csináltál velem, amit akarsz – vádolta meg Zoé, amint felpakolták a lovakat. –
Azt mondtad, tartozol nekem. Visszafizeted, hogy segítettem.
– Azt tettem, amit tudtam – válaszolta a szőke francia. – Még nem érzem úgy, hogy
teljesen megfizettem az adósságomat, konstantinápolyi Zoé. Mondjuk inkább azt, hogy
életben tartottalak, hogy megtehessem.
– Miért? Mik a terveid? Követtél?
Anatole a jelek szerint meg sem hallotta a kérdést, bár a lány kétszer is elismételte.
– Akkor csak véletlen Párizsba mész – mondta végül Zoé elkeseredetten. – Nem tetted
próbára a kereszt katonáit?
– De. Ezt azonban egy időre félretehetem. Új munkám van.
– Milyen új munka?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy Párizsban vár rám.
– Hogyan csinálhatod ezt a munkát, ha nem tudod, mi az?
– Hogyan élhetsz békés életet, ha minduntalan apróságokkal gyötrőd magad? – vágott
vissza Anatole. – Elég, ha a következő lépésemet tudom. Amint Párizsba érünk, az Úr
megmutatja majd, mire van szükségem. Jószívű. Ismeri a lelkem törékenységét, és elrejti
előlem az igazságot, mindaddig, amíg nem állok készen rá, hogy befogadjam.
– Gondolom, az Úr mondta neked… hogy úgy beszélj az udvar előtt.
– Nem, az a saját ötletem volt. De Belifares is támogatja.
– Belifares?
– Igen, az, aki segített feltenni a nyeregtáskát.
Zoé pislantott. Senki nem segített neki feltenni a nyeregtáskát. Mindenesetre
körülnézett, hátha rájön, miről beszél a szerzetes.
Anatole észrevette, hogy a homlokát ráncolja, és felé fordult.
– Attól tartok, ha velem utazol, akkor a láthatatlanokkal is meg kell férned, jó- és
rosszindulatúakkal egyaránt. Ráadásul újra és újra bele fogsz botlani olyasmikbe, amiket
sem megmagyarázni, sem letagadni nem lehet. Elismerem, ez bosszantó, de nem lehet
rajta változtatni. Ha ez megvigasztal, nem te vagy az első társ, aki kénytelen ezt elviselni.
Egy halandó apród arca jelent meg az istállóajtóban.
– Anatole testvér?
– Igen? Gyere csak be, gyermekem!
A legényke Anatole-hoz lépett, és meghajolt.
– Őfelsége udvarmestere arra kért, hogy vezesselek el a vacsorához… téged és a
gyermekedet.
Anatole alaposan végigmérte.
– Ez nagyon kedves tőle. De amint magad is láthatod, éppen indulnánk.
– Tudom. Őfelsége szeretné, ha… ha tele hassal távoznátok. – Ismét meghajolt, hogy
leplezze az esetlenségét.
Anatole elmosolyodott.
– Értem. Kíváncsi vagyok, mit hallott. Nos, nem számít. Nem fogom sértegetni a
vendéglátómat. – Anatole levette a fiú sapkáját, aztán felületesen ivott belőle. A legényke
lába megroggyant, és Anatole vállába kapaszkodott. Amikor végzett, Anatole Zoéhoz
irányította.
– Múlt éjjel ittam – mondta a lány, és felült a lovára.
– Elég lesz, gyermek – mondta Anatole az apródnak. – Köszönöm neked és az
uradnak. – Elküldte a bizonytalan lábakon álló fiút.
Anatole felült az öszvérére, és együtt átlovagoltak az istállóudvaron az útra.
– Múlt éjjel? – mérte végig figyelmesen Anatole. – Nem lehetett valami sok.
Zoé vállat vont.
– Ha a fiú nem nyerte meg a tetszésedet, útközben kereshetünk neked egy másikat.
– Előbb menjünk a városba!
Anatole kis hallgatás után ismét megszólalt.
– Tudom, hogy könnyebb, de gondolnod kellene másokra is.
Zoé rámeredt.
– Könnyebb…
– Könnyebb, ha balesetként történik. Megkímél a tervezéstől, attól, hogy elismerd a
szomjad létét, és felelősséget vállalj érte. Utána pedig könnyen mondhatod, hogy a
Fenevad ölt, nem pedig te. De meg kell gondolnod, hogy megéri-e ez azt az árat, amit
megfizettetsz velük. – Könyörgés kúszott a hangjába. – Szomjas vagy, gyermek. Örökre
küzdeni akarsz a szomjúság ellen?
Zoé megrázta a fejét.
– Én… – A szó elhalt, amint kimondta. Meghúzta a kantárt, hogy lemaradjon, ahol
Anatole nem látja, ahogy kézfejével a könnyeit törölgeti.
Ismét nekikezdett.
– Megpróbálok vadászni. Néha sikerül is. De nem tudom… nem tudom elfogadni. Azt
hiszem, ez boldoggá tenné őket. Ő is boldogabb lenne, ezért megpróbálom…
Anatole felsóhajtott. Olyan elkeseredett hang volt, hogy Zoé ismét előreléptetett, hogy
lássa a férfit. A szerzetes megtörölte az arcát. Vajon sírt, őérte?
 Anatole a lány vállára tette a kezét.
– Nem kell elfogadnod – mondta. – Csak meg kell tenned.
A szavak olyanok voltak, akár egy áldás. A Párizsba vezető út hátralevő részén
különös módon úgy érezte, békében van magával és a világgal.
 Kilencedik fejezet



St.-Denis, theodosianus apátság
1210. gyertyaszentelő

– Párizsban mindig így havazik? – kérdezte Isidro, miközben belépett a vendégházba,
és topogva havat söpört le cipőjéről.
– Befagyott az eszed tokja, spanyol – mondta Gervèse. Lesegítette Isidróról a köpenyt,
aztán néhányszor meglengette a sarok felé. – Laurendine nagy retorikusa sosem hagyna
ekkora támadási felületet a gúnyolódásoknak.
Isidro fölnevetett.
– Ez azt jelenti, hogy nem ragadod meg a lehetőséget? Csalódott vagyok. Jól van…
általában ennyit havazik telente?
– Általában nem. Úgy tűnik, így akar téged üdvözölni a város… Azt reméltem,
valamivel kegyesebb lesz. De biztonságban ideértél, hála Istennek. – Gervèse megcsókolta
Isidro orcáját; aki hasonló szívélyességgel viszonozta a gesztust. – A tűzön forralt bor vár
rátok. Gyertek be, és melegedjetek meg!
– Á, emlékeztetsz a kötelességemre. Bocsássatok meg, testvéreim! – fordult Isidro a
társaihoz. – Frère Jaufres, Frère Nicholas, Frère Amaldric és Frère Esteve. Ő itt a barátom,
a bátor Frère Gervèse, akinek bizonyára nehezére esett meggyőznie az apátját, hogy
befogadjon egy csapat…
Ekkor szemébe ötlött a Gervèse mögött álló fiatal novícius fehér arca, aki feszengeni
kezdett. Isidro aggodalmas pillantást vetett barátjára, és most észrevette, amit eddig nem:
Gervèse ujján kereszt formában apró kövekkel kirakott gyűrű pihent.
– Abba! – kiáltotta, és térdre rogyott. A többi szerzetes követte a példáját. Gervèse
vonakodva, egyenként felajánlotta nekik a gyűrűjét.
– Egyik baklövés a másik után! Bocsásd meg faragatlanságomat és ostobaságomat,
abba! – folytatta Isidro. – Nem hallottam.
– Ó, kelj már fel, Isidro, ezt nem bírom. Hogyan hallhattad volna? Csak múlt héten
hirdettük ki, amíg te úton voltál. Az elmúlt négy télen Abbé Peyre újra és újra
megesküdött, hogy ez lesz az utolsó. Senki nem számított arra, hogy ezúttal igaza lesz. Ez
az utolsó, váratlan megfázás azonban olyan kegyetlen volt… a miénken kívül még számos
házat látogatott meg a halál. Isten nyugosztalja. – Gervèse keresztet vetett, és mindenki
követte a példáját.
– Teljes szívünkből imádkozunk érte és az apátságért. De a testvérek voltak olyan
bölcsek, hogy téged válasszanak. – Isidro barátja vállára tette a kezét. – Nem is
választhattak volna jobban.
– Hagyod, hogy a szereteted beszéljen az eszed helyett – mondta Gervèse – de jó, ha
mindkettő jelen van. Gyertek, hiszen jégcsap lóg az orrotokról! Majd én kipakoltatom a
szekereket. Hány van?
– Attól tartok, csak egy. – Isidro intett a többieknek, hogy lépjenek közelebb a tűzhöz.
– Csak egy? – Gervèse elhűlten nézett rá. – És a többi? A könyvtár?
– Nem tudom. Lehet, hogy puszta rosszindulatból porig égették. Igyekszem nem
belegondolni.
– Akkor ne beszéljünk róla holnapig. A könnyek és a forralt bor nem férnek meg
együtt.
Isidro habozott. Gervèse egy pillanatig nem tudta, mi a baj, de aztán rájött, hogy
Isidro, a gróf fia, arra vár, hogy ő, a ványoló fia helyet foglaljon a tűz mellett. Fejét rázva
telepedett le.
– Soha nem fogok hozzászokni.
– Ugyan már. Ennél sokkal furcsább dolgokhoz is hozzászoktál már. – Isidro hálásan
leült egy másik székre.
– Gondolom, ez igaz. Nehéz volt az út?
– Kezdetben félelmetes volt, aztán fárasztó, végül hideg. Legalább azt megengedték,
hogy békében távozzunk, miután látták, hogy a kriptában nem rejtegetünk katárokat.
– Igen, elengedtek, hogy elvehessék a gyertyatartókat és az oltár ezüstneműjét –
morogta Gervèse. Elhessegette a novíciust, és ő maga töltötte ki a tálkákba a forralt bort,
hogy elfoglalja magát. – Abbé Bernard-t kétségtelenül megvédik, és valakiket keményen
megbüntetnek, de egy lyukas petákot sem kaptok a javításokra. Ez az ára az eretnekség
kifüstölésének.
– Övék lehetnek a gyertyatartók – mondta mogorván Isidro. – Igyatok, testvéreim,
űzzétek el a fagyot! Nagyon kedves vagy hozzánk, Gervèse. Remélem, van szállás?
– Természetesen. Ne aggódj! Még ha nem is lenne hely, akkor is szorítanánk, de ez
esetben van is. – Elhallgatott. – Amikor írtál, azt mondtad, nem voltál Laurendine-ben,
amikor kifosztották.
Isidro lepillantott.
– Nem.
– Állandóan magát hibáztatja érte, Abba – magyarázta Frère Jaufres.
– Ő már csak ilyen – mondta Gervèse. – Hol voltál, Isidro?
– Sir Gauthier-vel és az embereivel.
– Még mindig? Mi történt, miután Arles-ben hagytalak benneteket?
 – Nos… – fészkelődött Isidro a székében. – Emlékezz csak, úgy döntöttünk, hogy
maradunk és megtudjuk, amit lehet a háborúról és a várható folyásáról.
– Igen, hallottam, hogy a templomosok megmondták Fulk püspöknek, mit csináljon a
mandátumával.
– Igen. De aztán Gauthier engedélyt kért, hogy ettől függetlenül a sereggel tarthasson.
Aggódott, hogy az ellenség ügynökei elháríthatják az egyház támadását.
– Ez értelmes választás.
– Azt hiszem, egyéb oka is volt. Nem árulta el, de elég sötéten nyilatkozott a katár
ármánykodókról és a tolvaj Abbé Martinról.
– Abbé Martin…
– Aki elrabolta Konstantinápoly legszentebb ereklyéit – emlékeztette Isidro.
– Á! Szóval úgy gondolod, hogy Gauthier megint ereklyékre vadászik?
– Igen, de mint mondtam, még nekem sem taglalta, ezért ezúttal valami különösen
fontosról lehet szó.
– Mégis eljöttél.
– Hát… a sereg és Gauthier már elindultak nyugatra – mondta Isidro ironikusabban,
mint ahogy az a szerzetesek között illendő volt. – Amint visszatértünk Toulouse
környékére, természetesen hazamentem, de utána néhányszor megkért, hogy segítsek neki
ebben-abban. Ezért voltam távol…
– Ebben-abban? – vonta fel szemöldökét Gervèse.
– Szerette volna, ha megáldok némi olajat, mielőtt Carcassonne-ba indulna. Pár
hónappal később pedig elfogott egy szürke szerzetesi csuhát viselő káinitát, és akadt egy
kis gondja a fogva tartással.
– Szerzetesi csuhában! Hát az istenkáromlás nem ismer határokat?
– A jelek szerint nem, abba.
– Úgy hallom, adott neked munkát. Csodálom, hogy egyáltalán hazamentél.
– Nem akarta, hogy otthagyjam – jegyezte meg Isidro. – Az utolsó alkalommal
egyenesen könyörgött nekem, hogy ne menjek. Úgy gondolja, hogy a pokol valamiféle
láthatatlan hatalma jár a nyomomban.
– Valóban? – Gervèse ólomsúlyú kérdésével felhívta a figyelmet a könnyedén kiejtett
szavak komolyságára.
– Abba! – Egy újabb szerzetes állt az ajtóban, fejét lehajtva.
– Igen, gyere csak be. Mi a baj?
– Két apáca van a kapuban, és ön után érdeklődnek.
– Most? Miért? Valaki beteg?
 – Ők… nem a mi rendünkhöz tartoznak, Abba. Bencéseknek néznek ki, de van valami,
különös az öltözékükön, nem tudom pontosan, mi…
– Megmondták a nevüket? – szakította félbe Isidro. A szerzetes rábámult, de Isidro
nyugodt, sima hangja megnyugtatta.
– Ó, igen – felelte. – Soeur Cecilia, Teréz anya, a türoszi Szt. János-kolostor
apátnőjének társnője Krisztusban.
– Micsoda! – pattant fel Gervèse.
– Az apátnő itt van? – kérdezte Isidro.
– Nem. De Soeur Cecilia levelet hoz tőle. A másik nővér neve Soeur Faustina.
– Soeur Cecilia… Gervèse nem ő írt neked arról a lényről, amit évekkel ezelőtt
Britanniában találtak?
– Ne csak állj ott! – pirított rá Gervèse a szerzetesre. – Itt vagyunk a vendégházban.
Vezesd ide őket! Hadd tudjuk meg, mit akarnak!
Miután a szerzetes elment, Gervèse újra leült. Gyanakvóan nézett a négy álldogáló
férfira, aztán Isidróra.
– Többször írt már nekem – mondta végül. – Tanácsot kért és adott.
– A munkánkról, gondolom.
– Igen. De vajon mit keres itt? Ő szemlélődő.
– Ki tudja? Gondolom, örömmel elmondja.
Amaldric és Esteve, akik mindketten kevesebb mint két éve nőttek ki a novíciusi
korból, idegesen fészkelődtek, és csuhájuk ujjába rejtették kezüket; tudták, hogy mások
őket fogják a legalaposabban megfigyelni, nem mutatnak-e gyengeséget a csábítás
jelenlétében.
Amikor az apácákat bevezették, először nem sok kísértésnek voltak kitéve. Mindketten
be voltak bugyolálva csuklyás köpenyeikbe, kezükön kesztyűt viseltek. Gervèse elébük
ment, valamivel előttük megállt, és meghajolt, míg a nők pukedliztek. Levetették
csuklyáikat. Sötét hajúak voltak, és arckifejezésük hasonlósága alapján akár nővérek is
lehettek volna. Az egyik egy kövérkés, csinos fiatal nő volt, akinek arcát pírosra csípte a
hideg; a másik középkorú volt, éles vonásait szépen ívelő szemöldöke és enyhén mosolyra
húzott szája lágyította meg.
– Nővérek, üdvözöllek benneteket!
– Apát úr! – szólalt meg az idősebbik. – Alázatosan köszönjük a kedves fogadtatást. A
vezetőnktől, Teréztől, a türoszi Szent János-kolostor apátnőjétől hozunk levelet. – Elővette
az erszényéből, és átadta az apátnak.
Gervèse egy darabig a kezében forgatta, mintha irodalmi vagy jelképes súlyát akarná
meghatározni.
– Tudjátok, mit tartalmaz a levél?
 – Igen, uram. Látomásokról és gondokról ír, melyek a közeljövőben a házatokat
sújtják – a pokol szolgáinak mesterkedéseiről. Szerényen arra kér, engedd meg, hogy
Soeur Faustine és én Párizsban maradjunk egy időre.
Gervèse összevonta a szemöldökét, és feltörte a pecsétet.
– Párizsban? Megtudhatom, hogy mi van Párizsban, ami felkeltette az érdeklődését
vagy a tiéteket?
Cecilia enyhén felvonta szemöldökét.
– Az ő kérésére jöttünk, uram. Azt mondta, itt lesz ránk szükség, és közeleg a sötétség.
Ezért itt vagyok. Figyelmeztetnem kell önt, hogy az apátnő látomásai sokszor olyan
természetűek, hogy a jelentésüket nem lehet könnyen szavakba önteni. De tökéletesen
megbízom bennük. Hiszem, hogy az Úr szól rajta keresztül, és ha ellene szegülnék egy
ilyen kérdésben, magával az Úrral ellenkeznék.
Faustina lelkesen bólintott.
– És a ti megérzéseitek? – kérdezte Gervèse.
– Nekem nem voltak látomásaim ezekről, uram – válaszolt Cecilia –, de ha lesznek,
azt elmondom majd.
– Én sajnos sosem rendelkeztem a látomások ajándékával – mondta Faustina. – Én
csupán elkísérem Soeur Ceciliát. Én a világi dolgokkal foglalkozom, hogy ő a szellemre
helyezhesse figyelmét.
– Jól van. – Gervèse átfutotta a levelet, aztán letette. – Megfontolom a tisztelendő anya
szavait. Szívesen látunk ma éjjel a vendégházban, ha nem akartok a hóba kimenni, de ha
ragaszkodtok ahhoz, hogy folytassátok utatokat, mellétek adok valakit, aki elkísér a
nővérek házához.
– Értem – bólintott Cecilia. – Tehát már St.-Denis sem kettős kolostor?
– Nem, a vörös apácák a saját rendházukba költöztek Párizs falain belül.
Isidro érdeklődéssel figyelte a beszélgetést. Amikor a pápa utasította az apátokat, hogy
szüntessék meg a vörös rend kettős rendházait, többnyire a fivérek maradtak, és a nővérek
voltak kénytelenek elköltözni; s noha a vezetők tettek némi erőfeszítést, hogy elosszák a
könyvtárat a kettéválasztott házak között, nem törődtek vele, hogy egyenlő legyen a
szétválasztás. Isidro nem látta még a nővérek új házát Párizsban, de nem kellett hozzá
nagy képzelőerő, hogy kitalálja: alighanem kisebb és rozogább, mint korábbi lakhelyük.
Mivel Cecilia bencés apáca volt, valószínűleg kevésbé zavarja majd a dolog, mint a vörös
apácákat. A hangja azonban arra utalt, hogy együtt érez velük.
– Akkor odamegyünk. Köszönetem, apát úr! – Cecilia ismét pukedlizett. Faustine
követte példáját.
– Semmiség, nővérem. Rendünk Isten minden szolgáját szívesen látja. Gyertek,
testvéreim, térjünk vissza a kolostorba, és hadd keressünk nektek szállást! Frère
Guillaume, kérlek, vezesd a nővéreket!
 – Igenis, atyám.

– Kíváncsi vagyok, mit jelent mindez – nyitotta ki Isidro a könyvesládáját, és
megvizsgálta értékes kódexeinek állapotát. Elővett egy szalmába és gyapjúba csomagolt
csiszolt kristálylencsét, és elégedetten nézte a kezére vetülő összegyűjtött gyertyafényt.
– Majd elmondják, ha készek rá, gondolom – válaszolta Gervèse.
– Gondolod, hogy valamit elhallgatnak?
Gervèse megrázta a fejét.
– Biztos vagyok benne, hogy Soeur Cecilia boldogan besétálna az oroszlánbarlangba
is, ha az apátnő megkérné rá, tehát könnyen meglehet, hogy valóban nem tud semmit. De
nem vallana rá, ha legalább valami megérzése ne lenne.
– Talán nem mindig bízik az ösztöneiben – mormolta Isidro. – Vannak idők, amikor
jobb őket nem követni. Engem az nyugtalanít, hogy Türosz jósnője akkor küldi őt és
Soeur Faustinát ide, amikor én is felbukkanok. Remélem, nem hoztam bajt a fejedre.
– Miféle bajt hozhattál volna? – Az apát megpróbált könnyed hangot megütni. – A
fehér testvériség bajosan követhetett volna Párizsig.
– Tudom, de nem is volna szükséges. Ha kiderül, hogy Abbé Bernard-t mégsem
védték meg…
Gervèse erre visszafordult Isidro felé.
– Miért ne védenék meg? – kérdezte lassan. – Testvér, csak nem hiszed el, hogy akár
jottányi igazság is van a híresztelésekben?
– Hogy az apát eretnek? Persze, hogy nem. Te is hallottad őt a bonhomme-ok ellen
prédikálni. Ő azonban mindig téríteni akart, nem pusztítani. Mivel a pusztítás volt a
célkitűzés…
– Azt mondod, hogy valóban menedéket nyújtott nekik. Lehet, hogy nem a kriptában
voltak, de más búvóhelyet talált nekik az apátság területén.
– Nem mondtam ilyet. – Isidro szederfekete szeme még sötétebb lett. Gervèse
időnként azt gyanította, hogy a másik férfi, ereiben mór vér is csörgedezik. Ha komor volt,
a sejtés megalapozottnak tűnt.
– Netán novíciusnak öltöztette be őket? Istenem, Isidro!
– Az apát mindig Krisztus szellemében cselekedett. – Isidro egy pillanatra akaratlanul
is fölemelte a hangját; aztán felállt, és becsukta a ládát, mintha azzal a szíve lázongásának
is gátat tudna szabni.
– Ha valaki Krisztus szellemében cselekszik, az könnyen úgy tűnhet, mintha segítené
az eretnekséget – emlékeztette Gervèse.
– Csak azt akarom mondani, hogy ha Abbé Bernard-t elítélik, vagy… ha nem él addig,
hogy kihallgatást kérjen a pápától, akkor a király és Róma szemében rossz fényben tűnhet
fel, hogy befogadtál bennünket.
– Ha Laurendine urát elítélik, egy fivér vagy nővér sem lesz biztonságban sehol. –
Gervèse odalépett hozzá, és megszorította a vállát. – Ne búslakodj, Isidro! A társaid
reményt és bátorságot keresnek benned. Hadd aggódjak én amiatt, milyen árat kell
fizetnem, ha veled törődöm, te pedig foglalkozz velük!
– És rád ki vigyáz, öreg barátom? – kérdezte Isidro fanyar mosollyal.
– Természetesen az Úr.
– Akkor reménykedjünk benne, hogy kegyesebb lesz, mint máskor. – A spanyol
habozott. – Amikor Bergamó-ban voltunk, kaptál egy levelet, amit nem mutattál meg
nekem. Soeur Ceciliától érkezett?
– Nem előled rejtegettem. Prior Ugo megszállottan küzd az ellenség földi szolgái
ellen, de…
– Ott is gonoszságot talál, ahol nincs – fejezte be Isidro. – A megbocsátás erénye
pedig… ha megbocsátható számomra, hogy ítélkezem felette… is bőségesebben
virágozhatna a lelkében. Értem.
– Ha látni szeretnéd a levelet, a dolgozószobámban van. Attól tartok, ami benne van,
az jobbára eső után köpönyeg, de olvasd csak el nyugodtan!
Isidro feltartotta a kezét.
– Testvér, biztos vagyok benne, hogy egyikőtök sem írt semmi olyat, ami felett
szégyenkeznetek kéne, akárcsak Mónikának és Ágostonnak. Nyugalom! – Gervèse
visszaült, bár a nyugalom elkerülte; idegesen csavargatta az ujján gyűrűjét. – Különben is,
hogyan lehetne benne bármi botrányos? Ma estig még csak nem is találkoztál vele, nem
igaz?
– Nem. Nem, mielőtt elküldte volna Britanniából azt a figyelmeztetést, nem is
hallottam róla. Még mindig nem tudom, honnan tudta a nevemet, vagy hogy miként érjen
el.
– Azt mondják, Teréz is ilyen. Ha a türoszi nővérek úgy érzik, dolguk van Párizsban,
kétségtelenül tudják mit csinálnak. És a vörös nővérek a városban biztosan szívesen
elszállásolják őket.
– Biztos vagyok benne.
– Hagyom, hadd intézd el az ügyeidet, apát uram, mielőtt elkezdődne az esti mise.
Nekem jó itt. A hasam tele van forralt borral, és a lábam is majdnem teljesen megszáradt.
– Jól van. Hozatok neked még néhány gyertyatartót, és ha akarod, pennát és pergament
is.
– Köszönöm. Magamnak is meg kell írnom egy-két levelet.
– Akkor Isten békéje veled, míg nem találkozunk!
– Veled is, barátom! – Isidro kikísérte Gervèse-t a helyiség ajtajához, és nézte, ahogy a
széles hát eltűnik a folyosón.
Isten vigyázzon rád és mindannyiunkra! – gondolta. – Van egy olyan érzésem, hogy
hamarosan szükségünk lesz rá.

– Tehát ezek a vörös rend kalandorai – szólalt meg Faustina, miközben kipakolta
Cecilia breviáriumát és átnyújtotta.
– Nem tudom, hogy a “kalandor”-e a legmegfelelőbb szó – javította ki az idősebb nő.
– Mindig is az volt a benyomásom, hogy a sors hívta őket csatába, s nem ők keresik.
– A régi kolostoromban a novíciák felelőse mindig azt mondta, hogy a vörös rend fél
lábbal a Boszporusz keresztény, féllel meg a pogány oldalán áll.
– Nos, ez igaz. Úgy tudom, Antiochiában és Tripolisz-ban is van egy rendházuk. No és
aztán? Mi Türoszban lakunk. Ha az ortodoxiájukat vonod kétségbe, Soeur Faustina, tudd
meg, hogy én ebben nem leszek a társad.
Faustina csak mosolygott.
– Abbé Gervèse idősebb, mint gondoltam.
– Bizonyára nehéz időket élt meg. Istenem… hideg van itt. Biztos ez a ház szél felőli
oldala.
Mindketten körülnéztek. A kolostori neveltetés miatt már régen nem éreztek csalódást
a szegényes körülmények miatt. A vörös apácák házában sokkal jobban zavarta őket az,
hogy az építése nem volt kolostori. Valaha egy gazdag polgár vagy özvegy lakhatott itt,
aki a nővéreknek adományozta az épültet, hogy kevesebb időt töltsön el a purgatóriumban.
Soeur Cecilia cellájának külső falán még mindig lehetett látni egy freskó maradványait
(szerencsére nem szerepelt rajta madaraknál és indáknál világibb motívum), de félúton,
egy páva farkánál durván félbevágta egy új fal, amit azért húztak fel, hogy a húsz nővér
számára elegendő cellát alakítsanak ki. Egy ilyen szobában az ember inkább úrnője
kegyéből kiesett szobalánynak érezhette magát, semmint Krisztus menyasszonyának.
– Hozok valamit, hogy felmelegítsük a szobát, nővérem.
– Nem! Ne panaszkodj a nevemben, az ég szerelmére! Abban a ládában van néhány
fölös takaró. Az majd megteszi. Olyan fáradt vagyok, hogy még kint, a hóban is el tudnék
aludni. – Eltakarta az ásítását, és elkezdte lefejteni a fityuláját.
– Ahogy kívánod. Szükséged van még valamire, Soeur Cecilia?
– Nem, Soeur Faustina, nem hiszem. Köszönöm.
– Nővérem… – Faustina megállt az ajtóban, kerek arca komorrá vált az aggodalomtól.
– Igen? – pillantott fel Cecilia.
– Nem aggaszt téged, hogy ilyen messzire küldtek bennünket, hogy ezeknek az
embereknek segítsünk?
– Egyáltalán nem. Frère Isidróról csupa jót hallottam, és ismételten felhívom a
figyelmedet arra, hogy Abbé Gervèse feddhetetlen jellemű és elkötelezett híve Urunknak.
Bármilyen gonosszal is kell szembenéznünk, legalább erős szövetségeseink vannak.
– Igen, nővérem, ezt tudom.
– Akkor mi a baj?
– Semmi, nővér. Még sosem voltam ilyen távol az otthonomtól. Ha nem alszom jól,
lehet, hogy kénytelen leszel megcsipkedni, hogy el ne aludjak a mise alatt.
Cecilia felnevetett.
– Ha már elkezdődött az éneklés, akkor ne számíts rám. Mindketten tudjuk, mivel
járna. Isten bocsásson rád szép álmokat, nővérem!
– És rád is! – Soeur Faustina búcsúzóul gyorsan meghajtotta a fejét, és kiment.

A vén pók magas faállványok előtt kuksol kunyhója mellett. Mindegyiken bőrök
lengenek lazán, hogy megszáradjanak. Az állvány függőleges botjait a szemüregeken
vezették keresztül, a végtagokat rájuk tekerték, hogy kifeszítsék őket. A nő végigmegy a
soron. Egyes bőrök férfiakhoz és nőkhöz tartoznak, mások állatokhoz, farkasokhoz,
baziliszkuszokhoz; megint mások emberek ugyan, de túl magasak, vagy furcsa színűek, és
spirális minták kavarognak rajtuk.
– Ma melyikre kerül a sor? – kérdezi a nő a póktól.
– Amelyikre legkevésbé számítasz.
A nő bólint, és továbbmegy.
Egyszer csak megpillant valami csillogót az erdei ösvény sarában, és fölé hajol, hogy
felvegye. Egy cin zarándokjelvény, rajta egy körbe írt nagy, római X-szel. A peremre a
TEMPUS SATIS NUNQUAM EST SATIS van írva. A mondat kezdete és vége az alján
találkozik. A nő szeretné megfordítani, hogy megnézze, mi van a túloldalán, de túlságosan
fél. Már-már elhajítja.
– Keserűen meg fogod bánni – mondja egy hang. – Jobb, ha ragaszkodsz hozzá, amíg
még lehet.
A nő az ösvény mellett észrevesz egy szürke rókát. Az állat rábámul. A szeme
égszínkék.
A nő hangosan felolvassa a szavakat.
– “Tempus satis nunquam est satis tempus…”
– Igen. Az elég idő sosem elég idő.
– De miért?
– Te egy nő vagy, a kezeden öt jó ujj van – mondja a róka. – Ha megfogsz valamit,
megfogod, ha elengeded, akkor elengeded. Ahhoz, hogy más légy, más magból kellett
volna növekedned, más vízből táplálkoznod, mint ez a magyal, amely az ösvényedre hajlik.
 A nő a bokrokra néz.
– És akkor mérgező gyümölcsöt hoznék.
– Igen. De korokon keresztül növekedhetnél az ösvény mellett, és figyelhetnéd a
forgalmát. Semmi nem lenne ismeretlen számodra, ami a világban történik, mert nincs
rejtély, ami ne haladna el errefelé.
– M i a helyzet veled? – De látja a róka ajkán a vörös bogyólevet.
– Te tettél engem rókává, Cecilia, ihletadóm. Te mondd meg nekem.
– A róka vadászik és vadásznak rá.
– Pontosan. Ha ismét találkozunk, neked is választanod kell.
– Nem szeretnék még egyszer találkozni veled.
– Ostobaság. Mindkettőnknek tennie kell a dolgát. – A róka rávigyorog, kivillannak
hegyes, vörös fogai, aztán felborzolt farka egy csapásával sarkon fordul, és eltűnik.
 Tizedik fejezet



Paris, Ile de la Cité
1210. Szt. Balázs ünnepe utáni éjszaka

– Meddig kell várnunk még, uram? – kérdezte Zoé a lehető legalázatosabb hangon.
Az ostorozó, aki félelmetes címe dacára egy vékony, jellegtelen fiatalember volt,
szerény öltözékben, megnyalta az ajkát.
– Ameddig őfelsége úgy látja jónak. Gondolom, több mint pár óra, de kevesebb
néhány hétnél.
– Csak azért kérdezem, mert lehetséges lenne egy tál vizet kérni? Szeretném magam
rendbehozni, hogy megjelenhessek a nagyherceg előtt.
– Á, értem – bólintott helyeslően az ostorozó, majd kétkedő pillantást vetett Anatole
felé, aki imádságba merülve térdelt a padlón.
– Köszönöm, uram. És egy ollót – tette hozzá halkan Zoé.
Az ostorozó ismét bólintott, és távozott. Anatole hirtelen felpillantott. – Ollót?
Zoé azonban nem szólt semmit, míg a kért holmikat egy halandó szolga oda nem vitte
hozzájuk.
– Ollót? – ismételte Anatole, és követte a lányt, aki a tálhoz lépve megmosta arcát és
karját.
– Gondolj rá úgy, mint egy tonzúrára.
– Keresztelő Jánosnak nem volt tonzúrája.
– Keresztelő János feje egy tálcán kötött ki, mert nem nyűgözte le Heródes királyt. A
tetveid emberevő szörnyek lesznek, és elijesztik a vámpírokat. Ülj le!
– Ó, rendben. Holnapra úgyis visszanő.
– Igen, holnap tisztán visszanő – fintorgott Zoé, és felemelt egy koszos, csomós fürtöt.

– Felség?
– Mi az, Sweyn?
– A Buci kapunál most érkezett vándorokra bukkantam, felség. Abban reménykednek,
hogy tiszteletüket tehetik ön előtt.
– Gondolom. Szerinted már kezdetben is ez volt a szándékuk?
 – Úgy hiszem, felség. Nem törték magukat, hogy észrevétlenek maradjanak.
– Kicsodák?
– A Malkavita klánból származó Anatole, aki azt állítja, hogy itt született…
– Úristen! És a másik?
– Konstantinápolyi Zoé.
– Nem! Abból a bougre csőcselékből nem kérek többet!
– Van egy levelük Olderictől, felség. A jelek szerint a lány véresküt tett, hogy a
malkáv fogadott lánya lehessen. Olderic a pecsétjével tanúsítja…
– Oldericnak több esze lehetne annál, hogy beleártja magát ilyesmibe! Te miért
zavarod ilyen ostobaságokkal őfelségét?
– Saviarre grófnő! Én… elnézést, úrnőm, nem hallottam, hogy bejött.
– Nem látod, hogy már a gondolát is zavarja?
– Igen, úrnőm. Most már látom.
– Őfelségének van elég fontosabb gondja. Az udvarban ismét divatba jött az áskálódás
a puszta ármány kedvéért. Az örökösünk nem hajlandó hazajönni; még mindig
meggondolatlan, messiási gyermekének elvesztése fölött kesereg, ahelyett hogy az ura
rendelkezésére állna. Ez a sok idióta, aki meg gyermeke miatt került ide… ők boldogan
töviskoronát nyomnának őfelsége fejébe, és felszögeznék egy keresztre, csak hogy
Krisztusnak nevezhessék! Te hogyan éreznéd magad? Hová tetted a szíved?
– Én… én nem akartam gondokkal terhelni őfelségét, úrnőm. Tudom, őfelsége azt
parancsolta, hogy tartsam távol a várostól a “zarándoklatot”, de ezt nem gondoltam, hogy
mindenkit ki kell zárni, aki Konstantinápolyból érkezett.
– Miért, gondolod, hogy egyesével kellemesebbek? Gondolod, hogy őfelsége
megengedheti magának, hogy egy csapat koszos fanatikust szórakoztasson?
– Értem. Elnézést kérek ostobaságomért, úrnőm, felség. Alázatosan könyörgöm
megbocsátásukért. Mit… mit kíván, felség, mit tegyek velük? Felség?
– Nem érdekel. Öld meg, rúgd ki, mindegy, csak szabadulj meg tőlük! Nem látom őket
szívesen a városomban.
– Ha Konstantinápoly romjaiból jöttek, kerüljenek oda, ahová a többi söpredék.
Mondd meg nekik, hogy menjenek a többiekhez a táborba! Ha pedig nem, sújtsa őket
jogos büntetésük, amiért ellenszegültek őfelsége szavának.
– Igen, úrnőm, ez bölcsnek tűnik… Megfelel ez önnek, felség?
– Igen, igen. Gondolod, hogy nem jeleztem volna, ha nem így lenne?
– Úgy tűnt, mintha írna valamit, felség… sajnálom. Bocsássanak meg! Megyek, hogy
teljesítsem a parancsát, felség… Úrnőm.

 Az ostorozó ismét belépett a szobába, s ámulva megállt az ajtóban. Amíg odavolt, Zoé
lesöpörte a sarat a saját és Anatole ruhájáról, és a kócos Keresztelő Jánost Szent Istvánná
alakította át. A tiszta, búzaszőke tarlóra vágott hajú szerzetes a gondoskodás hatására
egyfajta komoly eleganciára tett szert.
– Sajnálom – mondta az ostorozó, és hozzájuk ment. – A külsőtök minden bizonnyal
megnyerte volna a tetszését. A benne lakozó római szereti, ha a férfiak rövid hajúak.
– Ezek szerint a fáraó megkeményítette a szívét ellenünk? – kérdezte Anatole.
– Hallgassatok ide – mondta az ostorozó idegesen. – Párizs nem foghatja fel mindazt a
rosszat, ami a világban történik. Konstantinápoly, Béziers, Carcassonne elesnek, és erre
mindenki azt hiszi, hogy csak úgy eláraszthat bennünket. Egy hely van a birtokon, ahol
megengedi, hogy maradjatok. Meg kell esküdnötök, akár a többinek, hogy végső halál
terhe mellett betartjátok a hagyományokat. Nem teszünk kivételt senkivel. Ha viszont
megesküsztök, a táborba mehettek, a többi menekülthöz…
Zoé felpattant.
– A táborba…
– Ezek szerint mégis elérték Párizst – mormolta Anatole.
– Milyen tábor? Nem fogom. Ez lehetetlen… – Új atyjára nézett, és bár maga sem
tudta, mit is keres az arcán, nem találta meg. – Nem fogom!
– Elfogadod, amit felajánlottak neked, te lány – szakította félbe az ostorozó. –
Biztosíthatlak, őfelsége nem olyan ember, aki eltűri az ínségben hozzá érkezőktől a
háládatlanságot. Te és az atyád vagy a táborba mentek a többiekkel, vagy távoztok. Ez a
legjobb, amit tehetünk. – Igazi frank volt, közömbös és kegyetlen, akár egy börtönajtó, és
azt mondja, hogy ez a legjobb.
– Nem! – Zoé rávetette magát. Az ostorozó elkapta, és kivicsorította a fogát. A lány az
arcába karmolt, de nem sikerült felszakítania a bőrt.
– Nem, ne bántsd a lányt! – ugrott fel Anatole. – Fogd le! Majd én elviszem!
Az ostorozó acsargott, de boldogan ellökte magától a fúriát.
– Vidd! Vidd a szukát!
Anatole közömbösen lehúzta róla a lányt, elviselve a cséphadaróként járó öklöket.
– Zoé, Zoé… – A lányból nyivákoló hang tört elő. Minél vadabbul hadakozott, annál
halkabban beszélt hozzá a szerzetes. – Csitt, csitt, enfante. Kérlek!
Az ostorozó megtapogatta az arcát, hogy baja esett-e. A mellkasa kidülledt az
erőfeszítéstől, hogy uralkodjon magán.
– Mi az ördög baja van?
– Láttad azt a tábort, uram? – kérdezte szelíden Anatole.
– Nos, igen… – nem tudta befejezni a mondatot.
 – Zoé egyszer már élt benne. Nem így van, Zoé? Zoé? Vagy az atyád rögtön elvitt?
Zoé nem volt képes tovább harcolni a szelíd hang és a gyengéd karok ellen,
bármennyire is szerette volna.
– Igen – mondta végül. A szó zokogva tört elő belőle. Azonnal letörölt arcáról minden
érzelmet. Inkább meghal, mint hogy ez előtt a barbár előtt sírjon. – Igen.
Hadrianopoliszban.
– Hadrianopoliszban – ismételte Anatole az ostorozónak. – És gondolom, most sem
sokkal jobb, mint akkor volt. Te talán szívesen mennél oda?
– Nem. De ez esetben gondolom, szívesebben mennétek egy másik városba.
– Nem – motyogta Zoé.
– Ó, és miért?
Zoé nem válaszolt. Anatole felelt helyette.
– Azt mondtam neki, hogy hazamegyek, és számára ez a lényeg – mondta. – Az atyja
vagyok.
– Ez igaz, te lány?
Zoé lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen ránéznie.
– Igen, uram.
– Zoé! – Anatole fölemelte a lány állát. – Most fél térdre kell ereszkedned, és
bocsánatot kell kérned az ostorozó úrtól.
Kérjek bocsánatot? Ettől a disznótól? – könyörgött Zoé a tekintetével. Inkább kérd
azt, hogy vágjam le a saját kezem!
Anatole alig észrevehetően megrázta a fejét. Természetesen igaza volt. Az ostorozó
élet-halál ura volt a hozzájuk hasonlók felett. Akármikor megölheti őket, és elég, ha
annyit mond a hercegnek, hogy rajtakapta őket, amint engedély nélkül vadásznak, vagy
megszegték a hagyományokat. Ez csupán egy az igazságtalanságok közül. Mit számított
még egy?
Letérdelt a frank elé, és megfogadta, hogy megjegyzi. Ha nem is tudja behajtani ezen a
férfin, majd elégtételt vesz a vörös szerzeteseken, akiknek a hibája az egész.
– Én… alázatosan bocsánatot kérek, uram – mondta. – Könyörgöm… bár nem
érdemlem meg, felejtsd el haragodat irántam, noha igazad van.
Az ostorozó jól láthatóan mérlegelte a bocsánatkérést.
– Megbocsátok – mondta hivatalosabb hangot megütve, mint az imént. – Nincs
bennem rosszakarat teirántad.
– Tartozom neked – fejezte be komolyan Anatole a rituálét.
Az ostorozó kurtán biccentett.
 – A Bière-erdőben, egy jó mérföldre Milly-la-Forêt-től, van egy elhagyott
vadászkunyhó. Az a mag, ahonnét a menekülttábor virága kinő. Pontban napnyugtakor
induljatok, menjetek egyenesen oda. Útközben egyszer igyatok, ha szükséges, ne
többször! Utána már csak a tábor területén vadászhattok, amit gondolom, megmutatnak
nektek.
– Gyere, enfante! – Anatole kihúzta magát, és Zoénak nyújtotta a kezét, akár egy
lovag, aki asztalához vezeti hölgyét. – Oda megyünk, ahová az Úr szólít bennünket. Nincs
ennél jobb cél.
Zoé kiegyenesedett, leporolta koszos felsőruháját, ahol a térde a padlóra szorította,
aztán a szerzetes mellé állt.
Most már biztosan visszaadta a tartozást, gondolta nyugtalanul.

– Minden rendben, Folcaut. Lépj közelebb!
Antoine püspök az ablaknál állt. A fehér holdfény függönyként hullott rá, kiemelve az
ellentéteket: gyöngyfehér bőr, bíborszínű köntös, éles, fekete árnyékok. Folcaut gyakran
tűnődött azon, vajon a püspök egyszerűen élvezi-e az istenadta elegánciáját, vagy életének
minden egyes pillanatában minél nagyobb hatás elérésére törekszik. Mindenesetre semmi
elítélendő nem volt benne. Megjelenése jól szolgálta hivatását. A nyájnak először
általában nem volt meg a bölcsessége, hogy felismerje a kecsességét. Az emberek
halászainak fel kell csalizniuk a horgot.
Folcaut a feletteséhez lépett, és térdre ereszkedett, hogy megcsókolja a gyűrűjét. A
püspök megharapta az ujját, és egy kevés vitae-t elkent Folcaut homlokán.
– Bővelkedj az Úr ragyogó vérében, fiam.
– Kegyelmes uram – mormolta Folcaut.
– Hogyan tetszik mostanában neked a párizsi munka? – kérdezte a püspök.
– Újabb fél tucatot nyertünk meg Séth gyermekei közül, és az első véráldozatban
részesítettük őket, uram. Cserében önként és örömmel ajánlották fel magukat.
– Áldott legyen érte az Úr! – Antoine a sovány, térdeplő alakra nézett. – Kelj fel, fiam!
Mi a helyzet Káin elveszett gyermekeivel?
Folcaut fölemelkedett. Érezte, hogy homlokának hamuszáraz bőre magába szívja a
vért; amikor eltűnt, kellemes melegséget hagyott maga után.
– Ebben a hónapban egy sem volt, uram. Még mindig úgy gondolom, Gerthrude
idővel hozzánk pártol, de valami még visszatartja, valószínűleg az atyja. A többiek… még
sokkal vonakodóbbak.
– Ez aggasztóan hangzik.
– Csak annyit tehetek, hogy türelmesen munkálkodom tovább, és imádkozom azért,
hogy Káin meglágyítsa a szívüket, hadd fogadják be Isten szavát.
 Antoine bólintott. Az íróasztalához lépett, és játszadozni kezdett az ott heverő
pergamennel.
Folcaut tartotta a száját, de amikor Antoine egy jó darabig nem szólalt meg,
megköszörülte a torkát.
– Hírek Languedocból, uram?
A püspök erre ismét letette a pergament.
– Eljött a próba ideje!
– A jóslatok?
– Némelyik prófécia valóban aggaszt. Némelyik csak ostobák hányadéka, amit más
bolondok tápláléknak hisznek. A próféciák a mi korunkban könnyen jönnek. Arra
gondoltam, hogy mi franciák túl régóta készpénznek vesszük hatalmunkat a világban,
mivel akkora sikerünk volt Languedocban. Déli hazánkfiai vállára álltunk és nagynak
neveztük magunkat. Ennek véget kell vetni. Fel kell vennünk a zászlót, ami a földre
hullott, és mártírok vérének tócsájába taposták.
– Igen, uram. – Fokcaut tudta, hogy nem azért hívatták be, hogy kérdezősködéssel
szakítsa félbe a prédikációt. Türelmesen álldogált, kezét összekulcsolta.
Ez különös módon arra késztette a püspököt, hogy a lényegre térjen.
– Azt akarom, hogy menj a táborba!
Folcaut homlokán ráncok jelentek meg.
– Ahogy parancsolja, uram, de… úgy tudom, a táborban már vannak híveink.
– Ez csak pletyka.
– Igen, uram.
– Nem tudhatjuk, ebben mennyi az igazság, amíg nem járunk utána mi magunk. A
táborból még senki nem keresett fel, hogy beléphet-e püspökségünk területére. Ezért én
küldelek téged hozzájuk. Ha vannak ott valódi hívek – vagy olyan tévelygők, akik
hajlandóak megjavulni –, akkor ők lehetnek a kovász a számodra.
– És ha nincsenek?
– Akkor prédikálj nekik! A városi káiniták nagyon kényelmesek, Folcaut.
– Igen, ez igaz. – Folcaut megfontolta a felvetést, és minden szemszögből
megvizsgálta. – Teljesen a test bűvöletében élnek. Nem tudják, miért kéne megtisztulniuk.
A vér, amelyet isznak, eltölti a lelküket, ahelyett, hogy átmosná, ezért nem tudják átérezni,
mekkora öröm a ragyogó vér üres kelyhének lenni. Ezek a menekültek viszont ismerik a
szenvedést.
– Kiéheztek. Testben és lélekben egyaránt – mosolygott Antoine.
– Boldogok azok, akik éheznek és szomjaznak…
– Talán készen állnak rá, hogy megteljenek. Ezek szerint egyetértesz velem?
 – Még ha nem is értenék egyet, akkor is mennék, ahová a püspököm parancsol. De
igen, egyetértek.
Antoine szilárdan a vállára tette a kezét.
– Áldásom kísérjen, fiam! Tekintsen rád kegyesen Káin az ő kegyelmességében és
könyörületességében! Menj a diakónusaimhoz! Ők majd segítenek. Tisztulj meg, és
imádkozz! Holnap éjjel felszentelünk az új feladatodra.
– Igen, uram. – Folcaut meghajolt, és kiment.
Antoine felvette a kis rézcsengőt, amely az asztalán feküdt, és megcsendítette. Pár
pillanat múlva egy ministránsfiú rohant be zihálva.
– Kegyelemességed?
– Hívd össze a papokat, diakónusokat, akolitusokat és a capellanust! Mondd meg
nekik, hogy készítsék elő a keresztelőmedencét és a kápolnát! Holnap éjjel misét tartok.
– Máris, uram! – A fiú bólintott, majd habozott egy kicsit. – Melyik… melyik
medencét, uram?
– A nagy, aranyozottat – felelte a püspök. – És gondoskodj róla, hogy akkora legyen a
gyülekezet, hogy megtöltsék!
 Tizenegyedik fejezet



A Biére-erdő
1210. Szt. Vedast ünnepe

Ha valaki a frankok városaiba látogatott, és végignézett a nagy épületeken, különösen
a katedrálisokon, a tekintet, amely először az alapokra vetült, hamar felkúszott a kecsesen
ívelő tornyok és ormok mentén a magasba. Ez kezdetben meglepte Zoét; ő először
páncélos szörnyetegeknek gondolta a frankokat, akik egyáltalán nem vágynak az égbe, és
valamennyien rablók és fosztogatók.
Itt azonban a tekintet a földtől indult, de ha megpróbált följebb emelkedni, valami
mindig újra lehúzta. Történt némi erőfeszítés, hogy a szemetet halmokba kotorják a
gallyakból és tapasztott vesszőfonatból készült viskók külső gyűrűje mögött. Így is
számtalan kiszívott velejű állati csont, rongy és törött ivócsésze égett a tábor peremén a
bűzös égetőkemencében, és más hasznavehetetlen törmelékek borították a tisztást, ahová
éppen lehullottak. Az ember kénytelen volt ideje nagy részében lefelé pislogni, hogy a
lába sértetlen maradjon.
Anatole Zoénak nyújtotta a kezét. A lány biccentett felé, de nem fogadta el a
segítséget. Csak ketten voltak. Anatole egyik láthatatlan társával megvitatta, mennyire
bölcs dolog maroknyi halandó követőjét a táborba vinni; utána valamit mondott a magok
elhintéséről, és összehívta híveit, hogy utasítsa őket: szóródjanak szét kedvük szerint a
városban és a környéken – valamint az erdőszéli falvakban.
Zoé besétált a táborba, és csak annyi időre állt meg, hogy kikerüljön valami mocskot.
Érezte, ahogy a szenny ismét a lelkére ereszkedik, akár egy nedves hamuréteg.
– Igazad volt. Nem jobb.
– Azért nem mosom a hajam, mert elfelejtem – mondta a férfi. – Más köti le a
figyelmemet.
Zoé a szerzetesre pillantott. Nem értette, miért ez a hirtelen dorgálás. Anatole haja egy
nap alvás után korábbi hosszára nőtt vissza, és igazság szerint gyönyörű volt. Az arany
tincsek szélborzolta függönyként omlottak a szerzetes vállára.
– Igen, és?
– Ez azért van, mert szórakozott bolond vagyok. De nem hiszem, hogy ezek az
emberek is elfoglaltak, bár egyesek közülük annak vallhatják magukat. – Összevonta a
szemöldökét, és úgy nézett a szeméthalmokra, mintha el kéne számolnia velük. – Azért
nem takarítják a tábort, mert úgyis megint tele lenne mocsokkal.
 – Ha így gondolkozol, soha semmi nem lesz tiszta – vitatkozott vele Zoé.
– Pontosan. Ez a reményvesztettség csapdája. Gondolom, Mihályt a szárnyai messzire
repítették a kétségbeeséstől.
A lakosok első kis csoportjához értek. Zoé intett Anatole-nak, hogy most már
hallgasson. Vajon a szerzetesnek megrögzött szokása ugyanúgy beszélni az emberekről,
akár ott vannak, akár nem?
A csoport egyik tagja feléjük indult. Egy magas, sovány káinita volt, szerzetesi
csuhában. Egy halandó novícia állt mellette.
– Mihály altatója erős volt – mondta a barát. – Néhányan megkísérelték ismét álomba
ringatni népét, de nem jártak sikerrel. S még senki nem magyarázta meg nekik, hogy az
álom és az ébrenlét, a gyönyör és a fájdalom alkotják a földi lét körforgását.
– Pontosan – ismételte Anatole meglepetten.
– Én állandóan takarítom a szemetet, mint ahogy több társam is. Egyszerűen csak nem
tudjuk megelőzni a káoszt. Túl sok van a reményvesztettekből kis helyen, ahogy te is
mondtad.
– Hagyd itt őket, vagy küldd el! – mondta Zoé.
– Nincs benned könyörület? – kérdezte a szerzetes.
– Arra várnak, hogy meghaljanak. Jobb lenne, ha egyedül mennének, hogy
megtegyék. Csak azért maradnak, mert szeretik, hogy más is szenved.
– Nem, nincs benne túl sok – válaszolta Anatole fanyarul.
– Láttam már korábban az arcodat – döbbent rá Zoé hirtelen. A szerzetes
elmosolyodott, és görögül válaszolt.
– Nem illenék bevallanom, hogy én is emlékszem a tiédre, de mégis így van. Nem
könnyű elfelejteni a csodaműves útitársait.
– Ő halott – mondta Zoé görögül, hogy megelőzze a kérdést.
– Értem. – A szerzetes kötélövét babrálta. A matatás kissé istenkáromlónak tűnt Zoé
számára, de mivel a férfi a jelek szerint nem vette észre, mit csinál, a lány megbocsátotta
neki.
– Valaha – kezdte a szerzetes – azt mondtam volna, hogy olyan sors érte utol, amilyet
a döntéseivel a fejére idézett. Ostobák voltunk. Csak tőled, a lányától tudok bocsánatot
kérni.
Zoétól már régóta nem kért senki bocsánatot. Habozott, majd így szólt:
– Nincs mit megbocsátani. A nevem Zoé.
– Geraszimosz testvér vagyok. Ő Nikodémosz. – A halandó felé intett, aki alázatosan,
mélyen meghajolt. Geraszimosz megfogta a könyökét, és félbeszakította a mozdulatot.
– Nem, nem, Nikodémosz! Bocsássatok meg neki. Mindig újra és újra emlékeztetnem
kell, hogy ne hódoljon a káiniták előtt, de a régi szokásoktól nehéz megszabadulni. Te –
fordult Anatole-hoz a langue d’oïlra váltva. – Te latin papnak tűnsz, de nem vagyok benne
biztos. Bocsásd meg az udvariatlanságomat, de nem tudom, hogyan szólítsalak.
– Csak Anatole-nak. Ha felbosszantalak, bűnösnek vagy nyomorultnak is szólíthatsz.
Jót fog tenni. De te, testvérem, ha jól látom, görög szerzetes vagy.
– Igen – habozott Geraszimosz. – Igen, azt hiszem, az vagyok. A rendem tagjait
évszázadok óta obertusoknak nevezték, aztán gesudiánusoknak. Bár most már aligha
számít. Nincs Gesu és nincs Obertus.
– Ugyan! – rótta meg Anatole szelíden. – Előbb-utóbb minden szent meghal. Ne
helyezd kételyeidet a halottak vállára.
– Tudom. – Zoé számára ismerős volt, ahogy Geraszimosz Anatole-ra meredt. – Azt
hiszem… biztos vagyok benne, hogy már nem követem a nagyatyámat. – A szavak nagy
erőfeszítésébe kerültek. – Mégis tovább hordom a csuhát. Egyszer megpróbáltam levetni,
de a világi ruhák lúgként égették a bőrömet.
Anatole a vállára tette a kezét.
A fák közül patadobogás hangja szűrődött ki. Nyolc lovas vágtatott feléjük. Zoé egy
lépést hátrált Anatole felé. Az első lovas épp olyan volt, ahogy a vad, ifjú törököket
elképzelte: világos, aranybarna bőr, hosszú, keskeny, hegyes orr, magasan ülő,
mandulavágású szempár. Vágta közben prémmel szegett kabátja és köpenye lobogott
utána. A nyergen keresztben egy rémült kisfiú hevert összekötött kézzel-lábbal, akinek
zökkenéseit és rázkódásait a török csak bal kézzel tompította. Egy másik lovas bizáncinak
tűnt. A többiek különféle bulgárok, szlávok és frankok voltak, akiket a menekültek
útközben szedhettek fel. Ők is foglyokat hoztak a lovaikon. Zoé az erdőből gyalogos
csapat csörtetését is kihallotta.
– Á, Iszkender – mondta Geraszimosz görögül. – Látom, sikeres volt a vadászat.
A török horkantott.
– Egy év és Aachenbe kell lovagolnunk, hogy új zsákmányt találjunk. Ez a falu hallott
rólunk, de legalábbis vasvillákat fordítottak felénk, amikbe a sötétben belerohantunk. Ma
éjjel két lovat vesztettem. Ha Bardas nem szab meg fejadagokat…
– Bardas élvezi a befolyást, amit részben a fejadagok megszabásával nyer – szakította
félbe Geraszimosz.
Zoé azon kapta magát, hogy nem tud elszakadni a fiú kék szemétől. Az elmúlt órában
a jelek szerint többször is sírva fakadt. A szeme és az arca kivörösödött, megdagadt, és
kicsípte a szél.
– A betegséget el lehet rejteni, de a halált nem. – A török megrántotta a kantárt, majd
Zoéra és Anatole-ra nézett. – Kik ezek? Még több frandzs jöttment? Én mondom, ez a
másik dolog, aminek határt kéne szabni. Nem jöhet több káinita, hacsak nem hoznak
fejenként öt egészséges embert.
– Megmondhatod, és én akár még egyet is értek veled, de ő nem fog hinni neked, amíg
kudarcot nem vallasz a vadászattal, márpedig te ezt nem fogod megtenni. Ez itt Anatole és
Zoé, Gregoriannisz, a csodaműves leánya. Ő már hamarabb a zarándokokkal volt, mint te,
Iszkender.
– Most pedig visszajött? – A kérdés élére Zoé felkapta a fejét, és tekintete találkozott a
férfi kíváncsi pillantásával. Összeráncolta homlokát.
– Én éppúgy ide tartozom, mint te – vágott vissza. – Ezek itt Konstantinápoly túlélői.
Te Konstantinápolyból jössz?
– Városi hercegnő, én etetem ezt a tábort.
– Igen, azt látom, hogyan eteted a tábort.
– És te hogyan csinálnád? Levelet írnál a francia királynak, amiben vértizedet
követelsz, különben lerohanja Bizánc? – Iszkender végigmutatott a lehangoló környéken.
– Gyere, Zoé! – nyúlt Geraszimosz a lány kezéért. – Sok minden megváltozott, mióta
elmentél. Sokan azok közül, akiket Hadrianopoliszban vezetőként ismertél meg, elmentek
vagy meghaltak, ezért újra be kell mutatkoznod. És természetesen a barátodnak is.
– És ki a vezető? – kérdezte Anatole – Zoé meglepetésére görögül, akcentussal. – Ez a
Bardas?
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy van egy valódi vezető! – válaszolta Geraszimosz,
ahogy elindultak a tábor közepe félé, ahol az a lepusztult vadászkunyhó állt, amiről az
ostorozó is beszélt. – Bardasnak valóban van befolyása. Vannak azonban mások is.
Malachit és Verpus egy időre visszatértek. Az ő utasításukra indultunk eredetileg Párizs
felé…
– Tudom – mondta Anatole. – Most megint elmentek?
– Ragusában megpróbáltunk hajóra szállni. – Iszkender felhorkant, de Geraszimosz
nem törődött vele. – Hónapokig kuporgattuk a pénzt. Kétszer találtunk valakit, aki felvette
az előleget, és megígérte, hogy amint a széljárás kedvező, elvisz bennünket, és mi csak
vártunk, vártunk, aztán, amint fordult az időjárás, egyszerűen meggondolta magát.
– Azt hiszem, a velenceiek ellenünk vannak. Ezért inkább a parton indultunk el.
Zárában Malachit levelet kapott valakitől, és Verpusszal együtt még azon az éjjelen
távozott. Bardas azt mondja, Malachit rábízta a zarándoklatot… de természetesen a
kinevezése nem tanúk előtt történt…
Anatole bólintott. A kunyhó körül mogorva halandók és káiniták csoportja üldögélt a
földön vagy durva gyékényszőnyegeken. Sokan kockáztak, mások borostömlőt adogattak
körbe, így aki be akart jutni, annak számos éles pillantás kereszttüzében kellett
végigmennie. Zoé és Anatole beléptek, és a hűvös homályban várták, hogy a szemük
hozzászokjon a sötéthez. Geraszimosz követte őket. Iszkender kint leszállt, és ő is bement,
még mindig magával cipelve halandó zsákmányát.
Valaha a ház alkalmas lett volna egy kisebb úr lakomájára. Volt egy nagy füstfekete
tűzhely, benne aprócska tűzzel – valójában csak parazsak voltak; egy összekaristolt tuskó
a nyilak feltollazásához; kampókról lógó tegezek és lehúrozott hosszúíjak a fal mentén;
számos rönkökből összeeszkábált pad, kecskelábú asztalok, amelyek közül csak egy volt
megterítve. A helyet a jelek szerint már egy ideje pusztulni hagyták emberi gazdái. Bár a
lakók megpróbálták kifoldozni, különösen ott, ahol a napfény fenyegetést jelenthetett,
még Zoé is észrevette, hogy a használt vakolat rosszul volt összekeverve, és már
repedezett. Valaki tégla boltívet emelt a ház egyik végében, hogy kemenceként szolgáljon,
de rossz formájú volt, és rossz helyen állt. Zoé úgy vélte, az élőholtak alvóhelye lehet, és
remélte, hogy a habarcs jobb, mint a vakolat.
Az álló, kecskelábú asztalnál négy káinita ült, akik előtt Iszkender és Geraszimosz
meghajoltak. Zoé és Anatole követték példájukat, bár nem tudták, a csoportból kinek kéne
célozniuk az udvariaskodást. Az asztal egyik végében sem ült senki, csak a hosszabbik
oldalon, és mivel négyen voltak, nem volt középpont sem.
– Uraim, úrnőm – szólította meg őket Geraszimosz d’oïl nyelven. – Van két újonnan
érkezett, akik szeretnének bemutatkozni.
– Egyszerűen! – mondta az egyikük. Zömök, göndör hajú, középkorú férfi volt, se
nem sovány, se nem kövér, akinek frank öltözékét Zoé nagy mulatságára úgy próbálták
meg bizáncibbá tenni, hogy színes szöveteket varrtak rá. – Mi a nevetek?
– Párizsi Anatole, uram, ő pedig itt a gyermekem, Zoé.
Geraszimosz meglepetten mormogott.
– Van klánod? – kérdezte a férfi nyersen.
– Inkább a klánnak van Anatole-ja, uram. A vérem Malkávé. Zoét elsőként
Gregoriannisz Lakeritosz ölelte magához, akinek nevét minden bizonnyal ismered; de a
halála után a leánya volt olyan kedves és megengedte, hogy én folytassam a nevelését.
Eskü köti hozzám, és egy atya felelősségével tartozom érte.
– Gregoriannisz, a csodaműves… bárcsak a valódi atyádat hoztad volna vissza
hozzánk, mademoiselle Zoé! Lett volna néhány gyakorlati ötletünk, hogyan hasznosítsa a
csinos mesterségét. Nos! Iszkender, legalább van társaságod. Nem te vagy az egyetlen
ravnos a táborban. Gondolom, nem baj, ha gratulálok.
Zoé nem szólt semmit. Megdermedt a bosszúságtól, amiért a férfi így lekicsinyli
Anatole-t és Gregorianniszt, és a döbbenettől, amelyét a ravnos szó váltott ki belőle – ezt
nem hallotta azóta, hogy először megkapta volna a vért. A szeme sarkából látta, hogy
Iszkender tátott szájjal rábámul. Nem fordult a férfi felé.
– Üdvözlünk mindkettőtöket – folytatta az előbbi férfi. – Helyezkedjetek el, ahogy
nektek tetszik, mindaddig, amíg hasznossá teszitek magatokat! Bardas vagyok, a régi
szenátusból, ők pedig itt Heléna az Antonianusok közül, Urbien a báró gangreljeinek
sorából, és a mihaelita Gallasyn. Mit babrálsz, Iszkender? Valami baj van?
– Csak most tértem vissza a vadászatról, Bardas. Tíz halandót szereztünk, de két lovat
vesztettünk.
Bardas beszívta a levegőt.
– Két lovat! Valaki részeg volt? Nem engedhetjük meg magunknak az ilyen pazarlást.
 Iszkender elfintorodott.
– Örömmel hallom. Azért jöttem, hogy elmondjam: a halandók kezdik sejteni, kik
vagyunk. Ma éjjel felkészültek ellenünk. Egyelőre még nem tudják, hogy nem haramiák
vagyunk, de sokáig ezt így nem folytathatjuk. Ha a falusiak továbbra is csapdákat
állítanak nekünk, akkor garantálom, hogy panaszkodnak is, akár a királynak is. Vannak a
táborban olyanok, akik nem hajlandóak elfogadni, hogy többé nem a nagyvárosban
laknak. – A török beszéd közben leheletnyit a négyes jobb oldalán ülő férfi felé fordult,
akit Gallasynnak hívtak. A nyurga, barna hajú férfi szorosan összekulcsolta az asztallapon
póklábhoz hasonló, fehér ujjait, mintha meg akarná akadályozni, hogy valami bajt
okozzanak. Ha Iszkender sértésnek szánta is a megjegyzését, Gallasyn nem vett róla
tudomást. A tekintetét továbbra is lefelé fordította. – Szeszélyből ölnek, és nem hívnak
oda másokat, hogy felnyalják a kihűlő vért, hanem ott hagyják a testet, ahová esett…
– Igen, igen. Régi nóta, új strófa. Éppen ezekről a gondokról beszélgettünk, Iszkender.
Új utasításaink vannak a számodra. Ami a nyakaskodó halandókat illeti, ellenük nem
vezethetsz többé portyát.
Iszkender megmoccant.
– Akkor honnét szerezzek ellátást? Az évnek ebben a szakában gyér a forgalom az
országutakon.
– Menj messzebb! Egészen addig, ameddig merészkedni mersz.
– No és a káinita urak?
– Miattuk hadd aggódjunk mi! Addig is a közelünkben élő halandók fizessenek adót.
Mondd meg nekik, hogy szerény éves dézsmáért nemcsak boldogan békén hagyjuk őket,
de meg is védjük a területünkre tévedő rablóktól. Ezt könnyebb és kedvezőbb
megoldásnak tekinthetik, mint hogy a király vagy bárki más elé vigyék a panaszukat.
– Pénzt akartok ezektől az emberektől?
– Igen. Amennyit csak szerezni tudsz. Bizonyos mennyiséget élelmiszerekben és
árukban is beszedhetünk. Gondolkozz hosszú távon, Iszkender!
– Pontosan amiatt kérdezem… – próbálta félbeszakítani Iszkender.
– Amíg ebben a lyukban maradunk, senki nem vesz minket komolyan. Senki nem fog
velünk egyezkedni. Mit ér egy káinita birtok nélkül? Csak egy csavargó, egy senki. –
Bardas az asztalnál ülők felé intett, akik egyetértően bólintottak. – Igazi birtokra van
szükségünk. Igazi házra, és halandókra, akik hozzánk fordulnak. Ha nekünk adóznak, a
mieink. Akkor senki nem mondhatja, hogy más tulajdonát lopjuk meg.
– Bardas, elraboltuk a gyerekeiket. – A török megrázta a fiú karját, aki fájdalmasan
felkiáltott.
– És biztos vagyok benne, hogy nem akarnak még többet elveszíteni. Nos, képes vagy
arra, amit kérek tőled?
Iszkenderen látszott, hogy pár percig visszafogja magát, és csak aztán válaszol.
 – Igen, uram. Meglesz. De még ha sikerül is egy erdei erődöt építenünk, selymekkel és
arany gyertyatartókkal telezsúfolnunk, akkor sem lesz több hatása, mint hogy felvidítanak.
Alexander nem fogja meggondolni magát, csak mert…
– Alexander herceg nagy káinita uralkodó, az ókor egyik nemese. – A Helénának
nevezett nő lángoló tekintettel állt fel. – Te, török, semmit nem tudsz arról, hogyan
gondolkoznak a hozzá hasonlók. Az ő számára fontos, milyen színű a gyertya! Be kell
bizonyítanunk, hogy méltóak vagyunk a figyelmére, különben sosem fogjuk tudni
folytatni a zarándoklatot!
A jelek szerint ez volt az utolsó csepp a pohárban.
– Megfordult bármelyikőtök fejében, hogy neki kell bizonyítania, hogy méltó a ti
figyelmetekre? – fakadt ki.
– Bardas, hagyod, hogy ez az… ifjú itt káromolja nem csak az áldott Hugh nagyatyját
de Malachitnak, Konstantinápoly sziklájának szavát is? – kérdezte Gallasyn halkan, fel
sem pillantva.
– Malachit nincs itt! A jelek szerint ő, veletek ellentétben, tudja, mikor hagyja ott a
veszett célokat! Mit számít nekünk immár a szava? Hol van a sziklátok, mondjátok?
– Iszkender, hidd el, sikerült közölnöd a véleményedet – mondta Bardas, és
mutatóujjával megérintette maga előtt az asztalt. – Hónapok óta semmi újat nem hallunk.
Csak panaszkodsz, de nem hozol fel más lehetőségeket.
– Javasoltam más lehetőségeket. A fejadagot, a…
– Ráadásul a saját bandádon kívül senki más nem támogat.
– Azért értenek egyet velem, mert ők is kint vannak velem, és látják, hogyan mennek a
dolgok.
– Igen, mindig ott kint vagy, és sosem idebent. Nézz körül, Iszkender! Ennek a
zarándoklatnak szüksége van-e még egy végzet prófétájára? A teli has az egyetlen, ami
érdekel? Isten és Káin akaratából vagyunk itt. Azt hitted talán, nem lesz nélkülözés,
nehézség? Azt gondoltad, soha nem kerülünk próbatétel elé? Most megkaptad az
utasításaidat.
– Igenis, Bardas. – Iszkender katonásan meghajolt, sarkon pördült, és kiviharzott.
– Nektek pedig ennyi. Valamikor ma éjjel be kell fejeznünk ezt a gyűlést.
Zoé, Anatole és Geraszimosz meghajoltak és távoztak, behúzva maguk után a kunyhó
ajtaját,
– Kit akarnak becsapni ezzel a gyűléssel? – ingatta a fejét Geraszimosz. A hangja
gúnyos volt, de a tekintetén látszott a kétségbeesés.
Anatole elgondolkozva morrantott.
– Mégis követed őket.
– Még mindig megpróbálom követni Isten és Káin akaratát. Ez nem feltétlenül
ugyanaz, mint amit ők akarnak, még ha ők ezt is hiszik.
– Vannak mások is a táborban, akik úgy éreznek, mint te?
– Igen. A legtöbben azonban nem a… régi háromság családjaiból vagy a
kutyabőrösöktől származnak. Egyesek még csak nem is polgárok. Sem Malachit, sem
Drakón, sem más tekintélye nem áll a szavaik mögött.
– Ez nem számít – nyugtatta meg a malkavita. – Gyere, Zoé! Építsük fel a
kunyhónkat!
– Segítek – ajánlkozott Geraszimosz sietve. – Nikodémosz is jön.
Zoé végigmérte a két görögöt, különösen bőrkeményedés nélküli, elegáns kezükön
időzött el a tekintete, és azon gondolkozott, vajon mennyit tudnának segíteni.
– Jól van, köszönjük, testvér! – Anatole felmérte a tisztást. – Azt hiszem, ott jó lesz,
szélárnyékban. Ma éjjel a testi szükségleteket elégítjük ki, holnap pedig, Geraszimosz,
vezetni fogsz bennünket.
– Vezetni? Hová?
Anatole megfordult, és átható pillantást vetett Geraszimoszra. A szerzetes kezéből
kihullott a kötélöv csomója. Zoé már-már megsajnálta.
– Természetesen a híveimhez.

Úgy kell neki, amiért elaludt a könyv fölött, gondolja a nő komoran. Most a lapokon
kóborol, megpróbálja elérni egyik vagy másik borítót. A margók kikacagják, és
összezavarják; félretolja a szúrós, hegyes betűket, és felkapaszkodik az aranyozott
indákra. A miniatúrafestő szeszélye miatt minden alak álarcban feszít: a szerzetesek
k e c s k e kecskék birkafejet viselnek, hátukon gyapjútakaróval, a lovak szamárnak vannak
álcázva, sörényüket félig befonták, a szörnyek pedig emberarcot hordanak, és pompás
öltözékekkel takargatják torzságukat.
Keresztelő János lenéz magaslati helyéről az iniciálé fölül, és tálra engedve fejét
szemügyre veszi a nőt.
– Arra az oldalra kéne menned, amelyikről jöttél – mondja a fej. – Az még nyitva van.
– Ó, köszönöm – feleli a nő.
– Gyakran beszélgetsz a lefejezettekkel? – kérdezi a fej. – Úgy viselkedsz, mintha
hozzá lennél szokva.
A nő elmosolyodik.
– Álmaimban és látomásaimban hozzá vagyok szokva. Végtére is több ilyen szent is
létezik. Te csak az első voltál.
– Sajnos, ez igaz.
– Van valami, amit el szeretnél mondani nekem?
 – Igen. Látod amott azt a férfit, aranykulcsokkal az övén, akinek az álarca rám
hasonlít?
– Igen.
– Azért van, mert ugyanaz a nevünk. Amikor hozzád jön, ne utasítsd el. Az a sorsa,
hogy teljes férfit hozzon létre a részekből; és ha az ember elkészült, a jobbjába kardot, a
baljába lámpást tesz. Ennek végeztével a szikla repedései összeforrnak, amíg egy bizonyos
napon ismét szét nem törik.
– Teréz! Az ő álmáról beszélsz, ami mindig kínozza! Mit tudsz még róla?
– De ő csak ismét felemeli a fejét, és visszatér a helyére a miniatúrába. A nő ekkor
rókafarkat pillant meg a szürke csuha alatt…

– Faustina! – kiáltotta Cecilia, amint felébredt.
Faustina összerezzent, és majdnem elejtette a tűjét.
– Mi az, nővér? – kérdezte.
– Tollra és pergamenre van szükségem. Írnom kell Abbé Gervèse-nek. Fontos… – De
amint Faustina felkelt, hogy engedelmeskedjen, Cecilia megállította. – Ne, várj!
Rókafarok…
– Nővér?
– Nem számít, Soeur Faustina. Szeretnék… ezen még gondolkoznom kell egy keveset.
 Tizenkettedik fejezet



A Bière-erdő
1211. augusztus első napja

– Szomorú véget ért ez a kivonulás, nem igaz? – Anatole kisöpörte szeméből a haját,
és a kunyhóra mutatott, amelynek eresze alatt álltak. – Körbejárod a világot, és mégsem
sikerül igazán magad mögött hagynod Egyiptomot. Mózes állandóan csak a hegyet
mássza, és egy szemernyi manna sincs a láthatáron. Miféle jelre vártok, ti nyomorultak?
Egy csepp vér nem akadályozza meg a csapásokat, és azzal nem ér senki semmit, ha
Szodoma kilenc tisztességes embere közé tartozik.
– Hát nem kaptunk elég ítéletet és csapást? – kérdezte szárazon Decius.
Felszedegette a lába előtt félkörben heverő érméket és a dobókockát. Zoé gondosan
nézte a kezét és a ruhaujját. A kockákat a köré gyűlt játékosok mindegyike legalább
húszszor eldobta a játék előtt, hogy mindenki meggyőződhessen róla, ez a játék
becsületes. Zoé magában arra a következtetésre jutott, hogy nem lehet az: hogyan is
tehetne szert haszonra Decius cinkeletlen kockákkal? Már csak a fortélyára kellett
rájönnie.
– Az Aranyszarvat öntecsekbe öntik, és megtöltik vele egy rabló erszényét – felelte
Anatole. – A szivárványos üveg pedig széttörik. Ez mind semmi azonban a magtárak
mélyén izzó tűzhöz képest, mely csak friss levegőre vár, hogy a magasba szökjön.
Figyeljetek!
– Figyelek, de nem nagyon értem, amit mondasz.
– Amikor Éva megszülte Séthet, így szólt: “Isten magot helyezett belém, hogy pótolja
Ábelt, akit Káin megölt.” Emlékszel rá, hogy Mózes kettéválasztotta a tengert? Keskeny
ösvény keletkezett, melyen Izrael gyermekei biztonságban végig tudtak menni, és
kétoldalt káosz vette őket körül. Azt mondom, hogy most ismét itt a keskeny és
biztonságos Ösvény, de nem sokáig. Hány halandó volt a seregben, amely a városotokra
támadt?
– Honnan tudnám? – Decius megpróbált visszatérni a játékhoz. – Több tízezer. Zoé,
atyád egyre jobban ért görögül, de valami elvész a fordítás során. Tegyétek meg
tétjeiteket, emberek! A földre, ahol látjuk, különben nem számít.
– És káiniták? – kérdezte Anatole rendíthetetlenül. – Mi?
– Hány káinita volt a hódítók között?
– Megint csak, honnan tudjam?
 – De nem több tízezer.
– Nem. Talán néhány tucat. Mindenesetre elegen.
– Ha nem lettek volna káiniták, leégett volna a város?
Decius megállt, és bosszúsan felsóhajtott.
– Gondolom, igen.
– És ha nem lettek volna halandók?
– Érzem, hogy ki akarsz lyukadni valamire…
– Ha pedig Isten nem fordul el tőletek, akkor sem a halandók, sem a káiniták nem
értek volna célt, ugye?
– Á! Most már értem. – Decius felvette a dobókockákat, és a következő játékosnak
adta őket. – Megérdemeltük. Igen, efelől semmi kétség. Az emberek fele pedig évekig
korbácsolta magát sós kötéllel, verte a mellét, zsákvászonba öltözött, hamuval hintette a
fejét, és mégsem ért el semmit.
– És csak a ti hátatokat érte korbács? Azt hiszitek, Isten hatalommal ruházta fel Séth
gyermekeit, hogy összetörjék az Álmot, aztán egyszerűen visszavonta támogatását? Azt
hiszitek, nem halmozza el többé ajándékokkal az áldozataitokat? Az egyiptomi csapások
vajon jobbak vagy rosszabbak lettek? Azt mondom, hogy ezek a vörös szerzetesek nem
csak egyféle vörös festékkel fogják beszínezni a csuhájukat, és nem csak tőlük kell
félnünk, bár ők is épp elég gondot okoznak, amint azt Zoé is tanúsíthatja…
– Ha már áldozatról beszélünk… Zoé, angyalkám, hozz már ide egy halandót! –
szakította félbe Decius.
Zoé Anatole-ra nézett, aki megvonta a vállát.
– A tieid közül? – kérdezte Deciustól.
– Természetesen. A vendéglátó dolga a frissítő biztosítása.
Zoé a tábor nyugati felébe indult, ahol Decius részlegének tapasztott vesszőfalú viskói
álltak. Halandók egy csoportja ült a tűz mellett, és vadhúst sütött. Zoé a hüvelyk- és
mutatóujjuk közti bőrrészen látta a kis kígyómintát, ami Decius tulajdonaként jelölte meg
őket.
– A gazdátok magához kérette egyikőtöket – mondta nekik. Azok csak felhorkantak.
– Azt elhiszem – mondta az egyik férfi.
– Azért küldött, hogy odahozzalak – mondta a lány, és a keze ökölbe szorult.
– Hozd, Zoé, hozd ide!
Az egyik nő felnevetett a férfi tréfáján, és ugatva az ölébe ült.
– Csend legyen! – A hang egy aszkétakülsejű, frank káinitához tartozott, aki papi
reverendában ült egy szép lovon. A halandók felnéztek rá, és azonnal elhallgattak, mintha
megütötték volna őket.
 – Micsoda hely ez? – kérdezte a káinita, közelebb ösztökélve lovát –, ahol a ragyogó
vér egyik leányát Séth agyaggyermekei úgy sértegetik, mintha közönséges szajha volna?
Nem tudjátok, hogy benne az örök élet forrásából űztök gúnyt?
A ghoulok nem válaszoltak; nyugtalanul összébb húzódtak, és sötét pillantásokat
váltottak.
– Amíg van ép csontotok, azt teszitek, amit mondanak nektek, és vezessetek a tábor
vezetői elé!
– Decius… akarom mondani, ezeknek a halandóknak a gazdája a tanács házánál van –
hebegte Zoé. – Megmutatom.
– Köszönöm, mademoiselle! – Az egyik férfi felé intett a fejével. – Te! Gyere! – A
halandó tágra nyílt szemmel fölemelkedett, és engedelmeskedett.
A káinita Zoé mellett lovagolt a házig. Útközben kíváncsi halandók és halhatatlanok
csapódtak mögéjük, kíváncsian suttogva, és a férfi makulátlan ruháját, és lovának csillogó
szőrét méregették.
– Köszönöm, Zoé, de csak arra kértelek, hogy egy halandót idehozz – mondta Decius,
amint felé közeledtek. A tábor leggazdagabb kockázója volt, és ezért eltökélte, hogy nem
mutatja ki ámulatát. – Ki ez?
– Kedves egybegyűltek, Folcaut atya vagyok – szállt le az idegen lováról –, a Rózsa
klánjából. Itt találkoznak a vezetőitek?
A többiek köré tömörültek.
– Őfelsége küldött Párizsból? – kérdezte mohón az egyik káinita. – Biztosan. Végre
befogad?
– Végre egy igazi pap a táborban – szólalt meg egy halandó asszony. – A fiam a tavaly
tavaszi születése óta várja a keresztelőt.
A ház ajtaja kinyílt, és Bardas nézett ki pislogva, ahogy a majdnem fénytelen belső
részből előbújt.
– Mi folyik itt? – Amint észrevette az elegáns látogatót és kilépett, üdvözlő mosoly
terült szét az arcán.
Zoé Anatole mellé lépett.
– Ez nem pap – mormolta a malkavita.
– A ragyogó vért emlegette – súgta vissza Zoé. – Ezt mondta Isidro is Branocnak
Arles-ben, mielőtt Gauthier lelőtte volna.
– Eretnekség… – Anatole beszívta a levegőt sárga fogai között, melyek máris nyúlni
kezdtek.
– Mintha Párizsról hallottam volna valamit – mondta Bardas, és Folcaut keze után
nyúlt. – Az udvar küldött, atyám?
– Csak bizonyos értelemben – habozott Folcaut. – Nem őfelsége küldött, de a püspök
őkegyelmességét, az uramat gyakran hívják meg tanácsadóként a hercegi tanácsba.
Mindenesetre nem a politika szólított ide. Olyanokat keresek, akik ezekben a nehéz
időkben fogékonyak Isten szavára.
– Nos! Atyám, biztosíthatlak, ha valamivel, hát az Isten akaratának való megfelelés
vágyával bőséggel el vagyunk látva. Gyere be, és mesélj róla a tanácsnak!
A ház ajtaja ismét becsukódott. A kockázók azonnal felvették a tétjeiket, s egy
pillanatra teljesen elfelejtették a játékot. Még Decius is felállt, és hallgatagon utánuk
indult. Zoén és Anatole-on kívül mindenki a nyugtalan ló köré gyűlt, és a szőrét
simogatták, a lószerszámot és a csillogó zablát vizsgálgatták, még a nyeregtáskát is
megbökdösték.
– Érzed? Ez itt mind pénz, az örökkévalóságra esküszöm…
– Ez a legszebb, legegészségesebb herélt, amit évek óta láttam. Szegény Iszkender, el
fog sárgulni az irigységtől.
– Ki az? Ki jött?
– Egy küldönc az áldott Alexander papjai közül!
– De miért van itt, mit gondolsz? – kérdezte Zoé a mentorát halkan.
Anatole megrázta a fejét.
– Úgy látom, a táborban a lelkekkel üzletelés lesz a következő szórakozási forma.
Nem tudtam, hogy a háromszor átkozott eretnekség és a káinita istenségről szőtt
istenkáromló tanaik már a szülővárosom vámpírudvarát is megfertőzték… Gondolkoznom
kell, mit tehetek ellene. Gyere, keressük meg Geraszimoszt, szükségem van a tanácsára! –
megfogta a lány karját, de Zoé megállította.
– Anatole!
– Mi az?
– Mi… – kijavította magát, – Úgy értem, nem foglalkozhatsz a párizsi udvarral és
azzal, hogy most mit tűr el és mit nem. Mi van a feladatunkkal? Mi van a vörös
szerzetesekkel? És Isidróval?
– Harcolni fogunk a vörös szerzetesek ellen, gyermekem. – Megragadta a lány
felkarját, és megpróbált egyenesen a szemébe nézni. – De türelmesnek kell lennünk. Az ő
apátságuk szent földön áll. Nem törhetünk be úgy, ahogy te és a karavánvezetőd tettétek
Bergamóban. Várnunk kell, és számba kell vennünk a lehetőségeinket. – A tekintete
váratlanul távolivá vált. – Igen, igen, ez igaz. Ha a bolondok és gyerekek határoznák meg
a dolgok rendjét, a világon sok minden megjavulna. De meg van írva, hogy a spanyol, a
vörös zarándok addig nem halhat meg, míg a fogoly ki nem szabadul.
Még egy darabig figyelt belső kórusára, majd a lányra mosolygott.
– Bátorság, Zoé! Az úr igazsága várat ugyan magára, de nem örökké. Isidro kudarcot
fog vallani, és elbukik, és megjövendölték, hogy ott leszel, amikor ez bekövetkezik…
addig is elégedj meg ennyivel! Most menjünk Geraszimoszhoz! Tudnia kell erről.
 Tizenharmadik fejezet



St.-Denis theodosianus apátsága
1212. húsvét utáni péntek

– Egy jelvényt kellett volna hoznod Tours-ból, Isidro, vagy egy szentelt vízzel teli
flaskát – mondta Gervèse. – Nem egy bíborost!
Mindketten kihajoltak az ablakon, és lenéztek a kolostor kertjébe. Frère Jaufres még
mindig lent sétált, és megmutatta a különféle növényeket és építészeti érdekességeket a
mellette sétáló, hátratett kezű, zömök, sötét hajú férfinak, aki megtévesztően szerény
reverendát viselt.
Isidro zavartan vállat vont.
– Bocsáss meg, abba. De ő volt az, aki nem mutatkozott be megfelelően.
– Szóval, mit akar?
– Nem tudom, mit akar, csak azt, mi érdekli.
– Igen, és fogalmam sincs, hogy miért éppen most kellett neki ezt elmondanod. Ez a
lehető legrosszabb alkalom, hogy emlékeztessük Rómát bizonyos tevékenységeinkre.
– Szerintem meg ez a legjobb. Gervèse, nem hiszem, hogy azért jött, hogy elítéljen
bennünket.
– Akkor miért jött? A levél nem mondta.
– Nem árult el nekem semmit, ami ne lett volna benne a levélben, tehát ugyanannyit
tudsz, mint én. Most menj!
Gervèse magára öltötte reményei szerint legapátibb arckifejezését, és lement a lépcsőn.
Isidro egy lépéssel mögötte, jobbra haladt.
– Á, Père Battista! – mondta, amint a kertben sétáló két férfihoz ért. – Hát itt van.
Az “atya” lehajolt, hogy megcsókolja Gervèse gyűrűjét. Ajkán halvány, titkos mosoly
árnyéka jelent meg.
– Abba! Meghívásod megtisztelő. – A francia nyelvet olasz akcentus színezte ugyan,
de elég érthetően beszélt.
– Ugyan. Én köszönöm, hogy eljöttél. Most gyere, szükség van rád. Köszönöm,
Jaufres, visszatérhetsz a dolgodra.
– Köszönöm, abba. Jó napot mindannyiuknak! Isten áldja önöket!
Gervèse, Isidro és az “atya” némán mentek végig a földes ösvényen az apát házáig.
Legalább annyira ironikus volt Gervèse “meghívásáról” beszélni, mint “atyának” hívni a
férfit, mivel a bíboros rendelte el a találkozót; de ha ez örömet szerez őkegyelmességének,
hadd élvezze.
– Már megérkezett ez a Soeur Cecilia, akiről Frère Isidro beszélt? – kérdezte az “atya”.
– Bizonyára, Monseigneur – felelte csendesen Gervèse. – Parancsba adtam, hogy
amint megérkezik, vezessék a házba, és az ön embereit is.
Kinyitották a ház ajtaját és bementek. Amint bent voltak, Gervèse és Isidro azonnal
letérdeltek, és egymás után megragadták az “atya” kezét.
– Monseigneur! Megtisztel bennünket a jelenlétével.
– Köszönöm, abbé, de keljen fel! Szeretném, ha megértene valami… szóval.
Mindketten éles eszű emberek, és valószínűleg már tudják, mit akarok mondani, ha
másból nem, hát az inkognitóból biztosan. Ez azonban nem hivatalos út, hanem
kivizsgálás. Ezért minél kevesebben tudnak a céljaimról és jelenétemről Ile-de-France-
ban, annál jobb. Attól tartok, hogy ez a papokat legalább annyira érinti, mint a laikusokat.
Meg szeretném kérni önöket, hogy még társaik előtt is folytassák a színjátékot, amíg
engedélyt nem adok rá, hogy felfedjék kilétemet.
– Természetesen, monseigneur – mondta Gervèse, és leküzdötte a késztetést, hogy a
“kivizsgálás” szó hallatán figyelmeztető pillantást vessen Isidróra.
Gervèse betessékelte a bíborost, aki azonban azt mutatta, hogy az apát menjen előre,
aki engedelmeskedett.
– Mintegy tucatnyian várakoztak már odabent – néhány bencés szerzetes, két pap, két
lovag és több komor laikusi ruhát viselő férfi, akik közül az egyik egy tollat viselt a füle
mögé tűzve. Amint a bíboros belépett, sietve feltápászkodtak.
– Gauthier! – kiáltotta Isidro, mielőtt eszébe jutott volna, hogy nem illik megszólalnia
Gauthier a bíborosra pillantott, aki bólintott.
– Igen, őkegyelmesége abban a megtiszteltetésben részesített, hogy megkért engem és
Sire Jehant, hogy őrködjünk felette az utazásai során. Látod, isten ismét egymás útjába
sodort, még ha csak rövid időre is.
– És ez jó jövőt ígér, nem igaz? – kérdezte a bíboros. – Nos, látom, hogy az apáca még
nem érkezett meg.
– De, monseigneur! – szólalt meg az egyik bencés szerzetes. – Ő és a társnője a
kápolnába mentek, hogy a találkozó sikeréért imádkozzanak.
A bíboros elmosolyodott. Tökéletesen érthető volt, miért választja két apáca a térdeplő
várakozást ahelyett, hogy egy szobában legyen egy csapat férfival, akik közül némelyik fel
van fegyverezve, és nem is mindet köti szüzességi fogadalom.
– Ez kedves tőlük, de most már jöjjenek! Hozd ide őket!
A férfiak helyet foglaltak a nagy tölgyfa asztal mellett. Gervèse még több vizezett bort
és sört kéretett, és egy kevés pirított kenyeret és sajtot. Az ételekkel megrakott tálcák
nyomában Cecilia és Faustina is megérkeztek, bár a fiatalabb nő úgy festett, mint aki
legszívesebben elrejtőzne az őket vezető szerzetes mögött.
– Itt is vannak – mondta Gervèse. – Bíboros uram, szeretném bemutatni Soeur Ceciliát
és Soeur Faustinát a türoszi Szent János kolostorból.
– Nővérek, Isten hozott benneteket! A nevem Battista Marzone, és nagyon fontos
küldetést teljesítek a szentatya számára. Soeur Cecilia a látomásaidról és jámborságodról
szóló hírek megelőztek, ezért kértem, hogy ma megjelenj.
Cecilia zavartan lehajtotta a fejét, Faustina pedig egyenesen elpirult.
– Kétlem, hogy méltó vagyok a bizalomra, amit belém helyezel, monseigneur –
mondta Cecilia –, de minden tőlem telhetőt megteszek.
– Jól van. Foglaljatok helyet!
Miután mindenki leült, a bíboros beszélni kezdett:
– A legtöbben közületek már tudják, miért vagyok itt, mások arcán viszont tökéletes
értetlenséget látok tükröződni, ezért hadd magyarázzak meg pár dolgot. Maffeo, kezdd el!
– A füle mögé tűzött tollú férfi gyorsan előkapta viasztábláját és stilusát, majd jegyzetelni
kezdett. – A jó szerencsének köszönhetően Tours-ban találkoztam Frère Isidróval, ahol
mindketten a szentélyhez zarándokoltunk. Beszélgetésbe keveredtünk, és szokásom szerint
elejtettem egy-két utalást, hátha hallok valamit arról, hogy Touraine-ban vagy Ile-de-
France-ban hol bujkálnak az ördög pokoli ügynökei.
Gervèse hirtelen megérezte szíve zakatolását, és a feje egy pillanatra könnyűnek
érződött. Figyelmeztette magát, hogy ne legyen ostoba. Az inkvizíciók nem pirítós és sajt
mellett kezdődnek, az ég szerelmére!
– Hamar megtudtam, hogy Frère Isidro többet tud az efféle dolgokról, mint amennyit
elárul. És meg kell valljam, az elmúlt évszázad egynémely eseménye eszembe jutott, és
felkeltette az érdeklődésemet a Theodosius-rend iránt. Gondolom, abbé, tudja, milyen
eseményekről beszélek.
– A pireneusiakról, uram.
– Igen, a pireneusiakról. Egy szerencsétlen eset egy bizonyos Frère Everarddal, ha jól
emlékszem.
– Igen, uram. – Gervèse nem nézett közvetlenül Isidróra, de a szeme sarkából látta,
hogy a másik szerzetes lehajtja a fejét. Nem is csoda!
– Igen. Már elküldtem Lateranba a beszámolók másolataiért, de ha az emlékezetem
nem csal… az eseményt követő nyomozás során derült ki, mekkora tudással rendelkeznek
a vörös szerzetesek, nem igaz?
– Én… bevallom, nem tudom pontosan, mire céloz kegyelmességed – húzta az időt
Gervèse. A hangulat a teremben érezhetően megváltozott.
– Ugyan, abbé. Ne játsszunk egymással!
 – Nem, uram, én… – Körülnézett. A tekintete egy pillanatra Ceciliára esett, akinek a
feje egy vonásnyit jobbra fordult. – Nem akartam kerülgetni a forró kását. Elnézést kérek.
Tudom, hogy a rend több témát is kutat, és a Kúriában néhányan egyes témákat
alkalmatlannak találnak arra, hogy szent meditációval foglalkozó emberek foglalkozzanak
velük. Everard és társainak tanulmányait pedig mindenki, még szerzetestársaik is elítélik.
– Csupán azt nem tudtam, hogy a gazember tanulmányairól vagy a rend jelenlegi
tagjairól szeretne-e beszélni.
– Halott gazemberek egykori tettei nem érdekelnek, abbé. De egyetért velem abban,
hogy a rend még mindig olyan tudást kerget, amit a Kúriában néhányan nem tartanának
helyénvalónak?
– Mivel nem ismerem a Kúriát, nehéz ezt megmondani, uram, de… igen… gondolom,
hogy így van.
– Igen – bólintott Marzone. – És ahogy mondtam, hamar feltűnt nekem, hogy Isidro is
széles körű és nagy tudással rendelkezik. Mégis, ahogy faggattam, egyre inkább
vonakodott megosztani velem.
– Kegyelmességed, megszólalhatok? – kérdezte Gauthier. Olyan mozdulatot tett,
mintha fel akarna állni; lesütött szeme eltűnt busa szemöldöke alatt, szája bosszúsan
lebiggyedt.
– Egy pillanat, Sire Gauthier! Csak ekkor fedtem fel kilétemet Frère Isidro előtt, és
utasítottam, hogy szabadon beszéljen. Elmondta, abbé, hogy a káinizmusnak nevezett
eretnekség és papsága tanulmányozásának szentelte életét – akik nem mások, mint a pokol
keselyűi, legalábbis saját tanulmányaim erre utalnak.
Az apát mély lélegzetet vett.
– Valóban tanulmányozza, uram. De csupán azzal a szándékkal, hogy kiégesse a
kereszténység testéből ezt a szörnyű daganatot. Biztosíthatom, hogy Frère Isidro már
ifjúkora óta küzd az ellenség seregei ellen. A tudása megszerzésére a szükség vitte rá, nem
az istentelen kíváncsiság.
Marzone hátradőlt.
– Igen. Ő is pontosan ezt mondta. Azt is említette, hogy ön, abbé, szintén sokat tud az
ilyesfélékről. Igaz ez?
Ismét minden tekintet Gervèse felé fordult.
– Igen, tudok a káinitákról, uram. Pár évvel ezelőtt elfogtunk néhányat Britanniában,
aztán még egy maroknyit Szavojában.
– Igen? Ez utóbbi ugye, a bergamói apátság segítségével történt?
– Mennyit árult el Isidro a bíborosnak?
– Igen. Ugo perjel volt olyan szíves és megengedte, hogy a démonokat vallatás
céljából hozzá vigyük. Sokat tanultunk ebből az esetből. Sajnos az elfogott démonokat
megpróbálták megmenteni, és betörtek a kolostorba is. Istennek hála, nem tudták
kiszabadítani társaikat; egy kivételével mindet elpusztítottuk. A holmijaik nagy részét
azonban elvitték, ami sajnálatos, mivel egy részük meglehetősen különös volt.
– Különös?
– Sötét elme ravasz szüleményei, monseigneur. A legjellegzetesebb egy halványzöld
doboz volt, egy különösen bonyolult zárral, melyet húsz szerzetesnek egy hetébe tartott
kinyitni. – Gauthier halkan szipákolt; Gervèse nem kételkedett benne, hogy a lovag a
gordiuszi csomó megoldásával rukkolt volna elő. – A belsejében egy alabástrom tégely
volt, abban pedig egy szív.
– Egy szív! – kiáltott fel a bíboros. – Mint egyféle… gonosz ereklye?
– Igen, így is lehet mondani. A fertelmes szív nem rohadt meg, de mintha barna,
kátrányszerű anyag borította volna, valószínűleg a bomlás megelőzésére. Azt kívánom,
bárcsak… – vetett egy pillantást Isidróra – elégettük volna, vagy a dobozból kivéve
máshol helyeztük volna biztonságba! Az ördögfajzatok most már a többivel együtt
visszaszerezték.
– Nagy kár. Maradt valami azokból a holmikból, amiket a démonoktól elvettetek?
– Csak Bergamóban, uram.
– Á!
– Természetesen boldogan megmutatunk kegyelmességednek mindent, amit a rend
megtudott a kivallatott démonoktól. Maga Frère Isidro másolta le a szövegeket, és azt
hiszem, el is hozta őket magával.
Isidro bólintott.
– Igen.
– Valóban szeretném szemügyre venni azokat a kéziratokat. Mi a helyzet a jelenlegi
feladataitokkal? Frère Isidro tudomásomra hozta, hogy az ördögűzés egyikőtök számára
sem gyermeteg játszadozás csupán
– Valóban nem, uram. Jelenleg… nos, jelenleg a házunk táján takarítunk. Vagyis
megtudtuk, hogy Párizs falain belül káiniták szektája lakik. Isidro és én megpróbáljuk
kideríteni, kicsodák és hol találkoznak.
– Értem. Mit teszel, amikor megtudod, kicsodák és hol élnek? Felhívod rájuk a püspök
figyelmét?
– Nem, uram.
– Miért nem? Nem gondolod, hogy ez lenne a helyes út? – A bíboros arcáról lehetetlen
volt bármit is leolvasni. Gervèse el tudta képzelni, milyen lenyűgözően festhet a
konzisztóriumban.
– Aki á-t mond, mondjon bé-t is.
– Bizonyosan, uram. De megbocsásson, őkegyelmessége, a püspök nem sietett a
közönséges eretnekség megbüntetésével sem, nemhogy pokollal közvetlen kapcsolatban
állók felhajtásával.
– Ráadásul, monseigneur – szúrta közbe Isidro –, nem vagyunk arról sem
meggyőződve, hogy az ő udvara nem mentes a káiniták befolyásától. Az első dolog, amit
egy területre érve megtesznek, hogy követőiket olyan helyre küldik, ahol hatalmasságok
közelébe kerülhetnek, és befolyásolhatják őket. Szégyellem kimondani, de az egyház
ugyanúgy célpontja a hízelkedéseiknek, mint a világi nagyurak. – Gervèse pillantását látva
sietve hozzátette: – Bár bizonyosak vagyunk benne, hogy őkegyelmessége azonnal
megtisztítaná udvarát az efféle elemektől, jobb, ha megmondjuk neki, ki ezek a személyek,
ahelyett, hogy homályos figyelmeztetést közölnénk vele egy olyan fenyegetésről, amelyről
alighanem még csak nem is hallott.
– Értem. Mióta keresitek ezt a párizsi ördögfészket?
– Csak egy ideje, monseigneur – felelte Gervèse. – őszintén megmondom, eszembe
sem jutott szeretett hazámban keresni őket. Addig nem, amíg Frère Isidro fel nem keresett.
Azt hiszem, nem szerettem belegondolni abba, hogy megfertőzték az országot. De ha
Isten, őszentsége és kegyelmességed is úgy akarja, hamarosan elkapjuk őket, és
eltapossuk, akár a kígyókat.
– Hm. És ha én nem úgy akarom?
– Akkor természetesen engedelmeskedem kegyelmességed parancsának.
– Valóban megtenné?
Gervèse még félig elfordulva is észrevette Isidro és Gauthier elkeseredett arcát. Éppen
olyan ígéretre készült, amit ők ketten nem szándékoztak betartani. Lehet persze, hogy
igazuk van. Talán ez csapda. Ahogy Isidro is mondta, még az egyház emberei sem
védettek. Ha ez a káiniták csele, ha Gervèse és Isidro nyomában voltak… ha a démonok
valahogy még egy bíborosi köntöst viselő férfi felett is megszerezték az uralmat, és azért
küldték, hogy véget vessen a vadászatnak…
Cecília és Faustina csendesen ültek a helyükön, nem szóltak, és nem is néztek fel. Az
idősebb apáca összekulcsolta ölében a kezét, mintha imádkozna, de mozdulatában nem
volt semmi kétségbeesés vagy elkeseredés. Egy levélben egyszer azt vallotta az életéről,
hogy alea jacta est; hogy egyszer már elvetette a kockát, amikor letette az esküjét.
Minden, ami azután történt, csupán a választása következményeinek engedelmes
elfogadása volt.
Engedelmesség. Ez volt minden apáca és szerzetes első leckéje, amit megtanult.
– Igen, uram. Az egyház fiai és lányai vagyunk. Miféle gyermekek volnánk, ha nem
engedelmeskednénk az akaratának?
A bíboros néhány pillanatig dobolt az asztalon, aztán lassan elmosolyodott.
– Ez a jó válasz, abbé – mondta halkan. – Pontosan erre vártam. Mondtam, hogy a
szentatya megbízásából jövök. A feladatom, hogy az egyházon belül, de még az egyház
elől is rejtve olyan férfiakból – és ha Isten is úgy akarja, nőkből – álló csoportot hozzak
létre, amely a szentatya nevében inkvizícióként szolgálhat a pokol földi küldöttei ellen. Ha
önnek és a rendjének megvan a bátorsága és a tudása hozzá, abbé, és megvan az alázat is,
hogy ezeket az eszközöket a nagyobb jó céljára fordítsa a dicsőség vagy a hatalom iránti
vágy nélkül, akkor munkájuk megkapja Krisztus földi helytartójának áldását. Tessék…
Maffeo, add át a megbízást az abbénak, hogy lássa: igazat szólok.
A termen félhangos, megkönnyebbült sóhaj futott végig. Isidro és Gauthier arca
kisimult, majd elernyedt. Az asztal mellett egy selyemszalaggal átkötött, nehéz
ólompecsétes pergament adogattak egymásnak az emberek, míg el nem ért Gervèse
kezébe.
A pápa saját kancelláriájából. Keze remegett egy kicsit, amikor átvette a pergament.
Volt két elegáns kalligráfiájú latin bekezdés, amely a szeretett Battista Marzonét, SS.
Johannes et Paulus bíborosát zarándoklat megkezdésére hatalmazta fel, amely nem
Jeruzsálem felszabadítására irányult, hanem hogy a kereszténység minden emberi lelkét
megszabadítsa a gonosz földi szolgáinak markából; különös tekintettel a káinizmusnak
nevezett démoni eretnekségre.
– Titkos zarándoklat! – Ámulva pillantott fel a levélből a bíborosra. – Ezek szerint a
szentatya tud róla.
– Igen, tudja. Amit pedig ő még nem tud, arról sejtései vannak. Nem én vagyok az
egyetlen, aki híreket visz neki, abbé. Arról is hallotta a beszámolót, amit Sire Gauthier
mutatott meg Carcassonne üres utcáin. – Marzone Gauthier felé biccentett, aki komoran
viszonozta a gesztust. – Még a templom kriptájában is… még a templomban is… –
Megrázkódott. – Most már tudjátok, miért kell ilyen óvatosnak lennem.
– Természetesen, uram – felelte Gervèse, és az ő szenvedélyé is kezdett feltámadni. –
De esküszöm, nem leszek egyedül ebben a vállalkozásban. Minden párizsi testvéremet
örömmel az ön szolgálatába ajánlom, és biztos vagyok benne, hogy legalább néhány másik
házat is meg tudok győzni…
– Egy pillanat, abbé. – A bíboros feltartotta egy ujját. – Még nem engedek az
óvatosságból.
Mormogás támadt.
– Ön és Frére Isidro mindketten meséltek nekem a démonokkal folytatott harcról. Most
látni szeretném őket.
– Látni, monseigneur?
– Igen, Azt mondta, el akar fogni Párizsban néhány káinitát.
– Tulajdonképpen igen, uram. Talán nem az elkövetkező néhány hónapban, vagy
évben… sok mindent fel kell derítenünk, és számos előkészületet kell tennem.
– Pontosan. Ezt szeretném látni. Tudni akarom, hogyan mennek ezek a dolgok. Azok
mellett szeretnék tanulni, akik már ismerik a teendőket. Sire Gauthier biztosított arról,
hogy jó helyre jöttem. – Elhallgatott, aztán egyenesen Gervèse szemébe nézett. – Így van?

 – Gondolom, cellában akar lakni, mint mi – mondta Isidro, ahogy ő és Gervèse
visszavezették a nővéreket az udvarra, ahol a lovaik várakoztak.
– Természetesen – morogta Gervèse. – Ne feledd, hogy ő Père Battista. Az egyszerű
atya nem érdemel apátnak kijáró kényelmet.
– Minden rendben lesz, Gervèse. Egyszerűen folytatjuk, amit elkezdtünk, méghozzá
látványosan. Amúgy is a legjobb formánkat nyújtottuk volna, nem igaz?
– Nem erről van szó.
– Mit gondolsz, Soeur Cecilia? – kérdezte Isidro a nőt.
Az apáca gondosan megfontolta a kérdést.
– Testvéreim, minden nap és minden éjjel azért imádkoztok, hogy Isten segítse meg a
munkátokat. Mire számítottatok, milyen formában jelentkezik majd ez a remény?
– Látod?
– Isidro, nem azt mondom, hogy a szentatya támogatását ne fogadjuk a legnagyobb
hálával. Nincsen semmiféle nézeteltérésem a Kúriával. Csak azért aggódom, hogy
összeütközésbe kerülhetnek velünk, ahogyan a munkánkat végezzük. Volt már erre példa
korábban.
– Ha összeütközésbe kerülünk, akkor úgy lesz. Te magad mondtad, engedelmeskedünk
az egyháznak. Különben is, az esélyek immár nincsenek annyira ellenünk, mint korábban.
Abbé Bernard-t felmentették.
– Nos, hamarosan elválik. – Gervèse fogott egy faládát, megfordította, és letette a ló
mellé, hogy Cecilia fel tudjon rá ülni, majd Faustina hátasához tolta. A fiatal apáca
felszállt a nyeregbe, és a nyeregtáskába kapaszkodva visszanyerte egyensúlyát. Amikor
megérintette a bőrt, a szája tátva maradt.
– Ó, nem!
– Mi a baj, nővérem?
– Nővér, én annyira… most döbbentem rá, hogy a breviáriumodat a kápolnában
hagytam. Nagyon sajnálom… rohanok, és megkeresem.
– Akkor siess!
Gervèse megfogta Faustina lovának kantárát.
– Ó, igen, erről jut eszembe, Isidro! Az Apolloniusról szóló töredék, amit Frère
Guillaume befejezett… szeretné veled megvitatni… Isidro?
Előrehajolt, és átnézett a lovak között, majd körbepillantott.
– Hova a csudába… – Felnézett Ceciliára, aki a kapu felé fordult. – Úgy értem, hová
ment?
– Oda! – mondta Cecilia. – Sire Gauthier-vel együtt.
Gervèse odanézett. A jelek szerint a lovagot Marzone ilyen vagy olyan okból
elbocsátotta, és most lovon ült a kapuszárnyak között. Néhány szót váltott Isidróval, utána
a szerzetes az istálló felé rohant.
– Értem. – Gervèse megsimogatta Faustina lovának orrát, és megveregette a marját.
Néhány pillanat némán telt el.
– Miféle Apollonius-történet? – kérdezte váratlanul Cecilia.
– Hm?
– Apollonius.
– Ó! Igen. Volt egyszer egy tanítványa, Menippus, aki el akart venni egy gyönyörű
hölgyet feleségül, a nő azonban nem az volt, akinek látszott. Apollonius többször is
figyelmeztette, de az ifjú ragaszkodott a kézfogóhoz. Apollonius végül a lakodalomra
érkezett meg. Eltüntette a lakomát és a többi finomságot, felfedve ezzel, hogy csupán
gonosz káprázat volt a vacsora, aztán kényszerítette a menyasszonyt, hogy fedje fel magát:
egy lamia volt, aki gyönyörökkel akarta eltölteni Menippust, hogy aztán felfalja a húsát és
a vérét.
– Nem említi a történet, hogy törte meg a lény varázslatát? – kérdezte a nő.
– Nem igazán. A történet legtöbb változata még csak említést sem tesz róla. Végtére is,
boszorkányságról van szó.
– Értem. Ezek szerint nem volt szent.
– Mi? Nem. Nem, nem, boszorkánymester volt… állítólag erényes, de… ez
egyértelműen pogány történet.
– Frère Isidrónak van ilyen képessége, hogy elűzze a gonosz káprázatokat?
A férfi meglepetten felnézett.
– Nem, hölgyem. Úgy értem… Isidro nem boszorkánymester. A tanultabb szerzetesek
közé tartozik, de a tanulmányai között semmi elítélhető nincsen, mint ahogy azt a
bíborosnak is mondtam.
– Nem ítélem el. Amikor kislány voltam, sokan azt gondolták, bolond vagyok, vagy
még rosszabb. Nem tudtam megmondani, honnan tudok dolgokat, és az én látomásaim
nem olyanok voltak, mint Hildegardé, nem csupa melegség, fény és szín.
Nehéz volt elhinni, hogy Soeur Cecília gyerek is volt (lehet, hogy a haja mézszínű
volt? Vagy mint a csiszolt fa?), akit megfélemlített a meg nem értett szörnyű, isteni
ajándék; de bizonyosan így volt, mint ahogy a tölgy is makk volt valaha.
– Nővér – kezdte –, nem szeretném, ha azt hinnéd, kicsire becsülöm az ajándékaidat,
vagy azt hiszem, könnyen viseled őket… Isidro! – kiáltotta, amint a másik szerzetes
odalovagolt hozzá. – Mi a csuda folyik itt?
– Semmi – mondta Isidro meghökkenve. – Gauthier azt mondta, hogy a bíboros
engedélyt adott neki arra, hogy hazakísérje a nővéreket, és ha megengeded, abba, én
leszek a másik őr. Nem mintha kiváltságnak számítana, Így kiszedhetem Gauthier-ből a
részleteket, és nem bújhat ki a válaszadás alól. Sokkal több forog a fejében, mint amennyit
elárul. Soha nem mondta, hogy Carcassonne-ba akarja vinni a bíborost, miután a város
elesett! Ha megemlítette volna, boldogan maradok, hogy segíthessek; de most, hogy
jobban belegondolok, amint megáldottam az olajat, elküldött… – Összevonta a
szemöldökét.
– Ugyan, valószínűleg csak meg akart védeni.
– Engem?
– Önmagadtól, te…! – Gervèse az épp akkor odaérkező Cecilia és Faustina érdekében
megfékezte magát.
– Gervèse nézd, én… – Isidro arcára kiült a döbbenet.
– Nem, nem, menj csak! Ne várakoztasd meg a nővéreket! Leszáll a nap. – Gervèse
megragadta a lovat, hogy Faustina fel tudjon szállni, aztán rácsapva a tomporára útjára
küldte.

Gervèse negyedszerre is visszalapozott. Ötödszörre is elvesztette a fonalat a bekezdés
felénél.
– Abba? – A rendház fiatal laikus testvére fél lábbal a küszöbön állt, úgy mormolta: –
Frére Isidro van itt. Fogadja?
– Természetesen.
– Ne mondd, hogy természetesen! – hallatszott Isidro hangja. A spanyol belépett a
szobába. Az arca annyira bánatos volt, hogy Gervèse azon nyomban letette a könyvet.
– Hogy érted…
Isidro Gervèse elé térdelt, és összekulcsolta a kezét.
– Úgy értem, nem érdemlem meg, hogy ma este fogadj. Csak abban reménykedem,
hogy mégis beengedsz, és a bocsánatodért esedezhetem.
– Bocsánatért, öreg barátom? – fordult felé Gervèse a székkel, és máris háromszor
olyan nyájas volt.
– Abba, kérlek, ne emlegesd most a barátságot, könyörgöm! Úgy bánj velem, mint
legkomiszabb tévelygő novíciusoddal. Biztosíthatlak, hogy megérdemlem. Vétkeztem.
– Jól van. – Gervèse felvonta szemöldökét. – Hadd vegyem elő a stólámat…
Előszedte, megcsókolta, és magára terítette.
– Jól van. Csináljuk rendesen. In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti.
– Áldj meg atyám, mert vétkeztem. Két nap telt el az utolsó gyónásom óta.
– Mik a vétkeid, fiam?
– Rossz gondolataim vannak másokkal szemben, atyám, beleértve egy egyházi
feljebbvalómat…
– Attól tartok, ma aligha vagy egyedül vétkes ebben.
– Később érkeztem a misére, mint az apátságba érkezésem után indokolt lett volna. És
buja álmom volt.
– Megint?
– Nem tehetek róla, Gervèse. Amikor az elmém pihen, az akaratom nem fékezi
kóborlásait. Ennek ellenére ez az én hibám. Éjjel-nappal imádkozom azért, hogy Isten
megbocsássa nekem.
– Nem értem, hogy valaki, akinek ilyen álmai vannak, hogyan élhet mégis szűzies
szerzetesi életet. Még valami?
– Van. Ma többször felbosszantottam az apátomat gondatlanságommal és
gyengeségemmel.
– Isidro!
– Nem akartam felkelteni egy Marzonéhoz hasonló személy érdeklődését. Még ha a
jelek szerint jól is sül el, akkor is megbocsáthatatlan felelőtlenség volt. Sokkal rosszabb
következményei is lehettek volna.
– Mégis, mit gondoltál, mit csinálsz? Miért célozgattál ilyesmikre?
– Én… ő tett először utalásokat. Utána meg kötelességemnek láttam kideríteni,
mennyit tud.
– Úgy tűnik, ebben ő volt a jobb.
– Igen. Úgy tűnik. Kérlek, bocsáss meg nekem, abba! Párizsból visszafelé jövet egész
végig ez kínzott.
– Fiam, Isten akarata, hogy jó dolog süljön ki a tévedésedből, és ezért hálásnak kell
lennünk. Ne aggódj, megkapod a büntetésed.
– Még nem… elnézést kell kérnem, amiért vétettem az illemszabályok ellen. – Isidro
elhallgatott. – Én… nem vettem észre, hogy egyedül hagytalak a nővérrel. Egy pillanatig
sem hagytalak volna magadra, ha láttam volna, hogy Faustina nővér elrohan.
Gervèse hátradőlt.
– Igen. Körülnézhettél volna, mielőtt elillansz. Ismered rendünk szabályait, melyek az
ilyen esetekre vonatkoznak.
– Igen. Most már jobban tudom. Az efféle dolgokra jobban kell ügyelnem. Ha
belegondolok, hogy ilyen szörnyű helyzetbe hoztalak téged, a testvéremet és
feljebbvalómat! Természetesen nem Cecilia nővér a szörnyű, bocsásd meg a kifejezést…
De tudod, mire gondolok, zavarba ejtő helyzet, nem való egy apát méltóságához. Még
rosszabb. Ez vétek volt a barátságunk ellen is. Ez felbecsülhetetlen ár, Gervèse, Isten
óvjon attól, hogy akár még jó ügy érdekében is megsértselek, nemhogy gondatlanságból!
– Nos, én nem… – habozott Gervèse, aztán elgondolkozott azon, hogy tulajdonképpen
mit akart megcáfolni, végül úgy döntött, hagyja elhalni a mondatot. – Nem számít. Elmúlt,
vége. Szeretnéd hallani, mi a büntetésed, fiam?
– Igen, atyám. Nagyon bánom ezeket a bűnöket. Kérlek, mondd!
– A következő három misét a padlón fekve, széttárt karokkal kell végighallgatnod; és
el kell mondanod egy zsoltárt. Jól van, legyen kettő.
Isidro alázatosan lehajtotta a fejét, és a szeme olyan bűnbánó volt, amilyet csak egy
gyóntató kívánhat, de ajkán megkönnyebbült mosoly terült szét.
– Köszönöm, atyám, köszönöm, abba… és köszönöm, Gervèse. Deus meus, ex toto
cordet poenitet me omnium meorum peccatorum…
 Tizennegyedik fejezet



A Bière-erdő
1212 májusának első hétfője

Zoé azon gondolkozott, vajon telihold van-e. Valószínűleg a telehold első éjszakája
volt. Előző éjjel nem nézte meg, ezért nem lehetett benne teljesen bizonyos, de
valószínűleg jól sejtette.
– Itt van még egy darab – nyújtott át neki Isabel egy hosszú vörös brokátcsíkot.
Zoé mosolyogva mondott köszönetet. Megvizsgálta, aztán jóval hosszabb ideig
szemlélte a művét, végül pedig a vesszőhurok egyik végéhez csomózta a selymet, és
szoros spirálban a minta csillag formájú része köré tekerte.
Isabel átnézett a válla felett, és megcsodálta a tárgyat.
– Mi akar ez lenni?
– Még nem tudom. – Telehold volt vagy sem? Nem számít. – Csak játszadozom a
módszerekkel. Az elején azt sem tudtam, mit csinálok.
– Értem. Akkor ezt nem az édesanyádtól tanultad?
Zoé meglepetten fordult felé.
– Nem. Az anyámnak sosem volt lehetősége, hogy bármit is tanítson nekem. Meghalt,
amikor én nagyon kicsi voltam.
– Ó, sajnálom. Az enyém is. Csak annyira szép! Alig tudom elhinni, hogy nem tanított
meg rá senki.
– Ez kedves tőled.
– Komolyan mondom.
– Az atyám tanított meg arra, hogyan készítsek dolgokat – felelte Zoé. – Ha lenne
rezünk vagy ezüstünk vagy aranyunk, amivel dolgozhatnék…
– Ha lenne felesleges rezünk, ezüstünk vagy aranyunk, hogy szép holmikat készíthess,
sok minden más lenne – szakította félbe az ifjú vámpír, és leguggolt, hogy nézze a munkát.
– Ha találkoztál volna az atyámmal, nem aggódnál amiatt, hogy felesleges-e az arany.
Akkor is odaadnád neki.
– Ó, azt nem – felelte Isabel színtelen hangon.
– Dehogynem. – Zoé ezt jóval játékosabb kijelentésnek szánta, mint ahogy hangzott.
Egy pillanatra ismét felnézett az égre, azt remélve, hogy megpillant egy tenyérnyit az
égből az elrohanó felhők közepette.
Isabel kíváncsian nézte.
– Miért? – kérdezte végül.
– Az érmévé vert arany és ezüst fele olyan értékes sincs, mint az, amit tenne vele. Ha
halat csinál, az utolsó pikkelyig kidolgozza, kis karbunkulusokat illeszt be a szeme
helyére, aztán a patakba dobná, hogy ússzon, hogy a holdfényben úgy nézzen ki, mintha
villám cikázna a vízben.
– Mi abban a jó?
– Ha látnád, tudnád. – Zoé eldolgozta a csomót. Egyre jobban bosszantották a számára
nevetséges kérdések. – A többiek csak néznék, ahogy ficánkol és úszkál, és először csak
bámulnának. Aztán egy idő után, talán felszökkenne a levegőbe, a farkával lefröcskölne
valakit, az atyám pedig nevetne.
– Gondolom…
Évek óta az első nevetése lenne. Utána a többiek is mosolyognának és kacagnának,
majd izgatottan találgatnák, hogyan csinálta. Vitatkoznának is róla. De nem bántanák
egymást, ahogy vita közben máskor, mert a szívük könnyebb lenne, és ilyen butaságon
hogyan is veszhetnének össze véresen komolyan? A mókához tartozik, hogy nem lehet
teljesen tudni, hogyan készült, de úgy mennek aludni, hogy még mindig ezen
gondolkoznak. És aznap éjjel és még talán pár napig nem egészen azok leszünk, akik
vagyunk. Nem is lehetnénk, mert ilyen csodálatos, szép és haszontalan holmi örömet
okozott nekünk.
Isabel felvett egy gallyat, és megpróbálta ügyetlenül leírni latin betűkkel a nevét a
porba.
– Azt hiszem, értem, mire gondolsz – mondta végül. – De akkor sem lenne olyan jó,
mintha saját otthonom lenne.
– Nem, azt tudom. – Telihold volt. Teljesen kigömbölyödött. Zoé felállt.
Isabel is felpattant, és karmos lábára állt.
– Holnap hozok még – mondta gyorsan. – Tudom, honnan szerezzek kéket, zöldet,
meg fehéret, és talán tudok szerezni egyet, amiben aranyszál is van.
– Miért, mi abban a jó? – vágott vissza Zoé, és elfordult.
– Nem, igazad van – kiáltotta neki Isabel. – Igazad van. Hozok még… holnap hozok
még!
Zoé átszaladt a táboron a kunyhójába, és szinte térdre rogyott a földpadlón,
hevenyészett ládájában kutatva a kés után. Heggyel lefelé fölemelte, és egy pillanatra
ugyanolyan csalódott volt, mint máskor. Nehéznek, kopottnak és használhatónak tűnt, még
az ajtón beeső holdfényben is. Azt szerette volna, ha fényes, mint egy tükör, és kegyetlen
éle van, akár egy dísztőrnek. Azt akarta hogy fegyvernek tűnjön, ne szerszámnak.
 Egy sötét sarokba mászott, ahol nem látszott az ajtóból.

Zoé, én Zoém, mit csinálsz?
– Csend legyen, apám!
Az első lecke, hogy hagyjuk a Fenevadnak, hadd vigyázzon ránk. A Fenevad bölcs.
Emlékszik helyettünk, hogy ennünk kell, ha éhesek vagyunk, aludnunk, ha felkel a nap, és
tűrjük, ha bántanak.
– Maradjatok csendben mindannyian!

Felhúzta a szoknyáját, és combja fehér belső felére nézett. Gyakran olyan érzése volt,
mintha az ölelése óta megkeményedett volna a bőre, de itt még mindig puha és gömbölyű
volt a lába. Beledöfte a kés hegyét, és lehúzta, majd nézte, ahogy a húsa nedvesen
szétválik, és kifolyik a vére. Sötét volt, sűrű, valamivel melegebb, mint a környező bőr. A
látvány és az érzés felderítette Zoé kedvét. Egy másik vonalat is húzott az előzővel
párhuzamosan. Ahogy az alvadt vérpatakok lecsöpögtek és összegyűltek a porban, érezte,
hogy a mellkasát szorító feszültség enyhül, és több mély, hosszú lélegzetet vett. Kellemes
hűvösséget érzett belsejében. Szabad kezével megfogta felhúzott térdét, és átölelte.
Ez idegesít, Fenevad? Látod, ki tudlak véreztetni!
Még kibír egy kis fájdalmat. Erősebb, mint a Fenevad. Az bosszút, jutalmat akar majd,
de a lány megtagadja tőle. Még mélyebbre vágott, és összeszorította fogát, hogy elfojtsa a
kiáltást. Minden vágással nagyobbnak és bölcsebbnek érezte magát. Ki a romlottsággal!
Egy idő után a sötét patakok elkeskenyedtek, és vörösek lettek, úgy csordogáltak, akár a
tiszta csermelyek. Zoé elfojtotta megkönnyebbült zokogását. Anatole azt mondta, Isten
mindig vigyáz rá, de csak most, az ilyen pillanatokban érezte magához közel az Úr
kegyelmét.
– Csak tévedés volt, ahogy Mériba is mondta – suttogta. – Nem akartam felébreszteni
a Fenevadját, és ő soha nem akarta belém helyezni. Az a szörnyeteg, amelyik a torkomnak
esett, nem az apám volt. Nem akartam engedetlen lenni. Meg kell értened bennünket!
A kényszer azonnal jelentkezett. Néha beszéd vagy táplálkozás közben tört rá. Ha
azonban túl sokszor adta meg magát neki, gyakrabban kellett táplálkoznia. Annyira nem
volt buta, hogy ezzel ne legyen tisztában. Ezért csak havonta egyszer engedett. Hiába volt
a megkönnyebbültség rövid életű, hiába volt másnap éjjel, amikor felkelt, a lába sértetlen,
a méreg újra kezdett felgyülemleni benne. Huszonnyolc éjszakából huszonhéten elviselte a
szennyet, és alázatosan viselte a keresztet. Az utolsó a gyógyulásé volt. Saját maga
választotta, és senkinek semmi köze nem volt hozzá.
Kivett egy rongyot a ládából, és óvatosan tisztára törölte a kést és a lábát. A szőttes
maradéka várhat még. Még nem kívánt jó estét Anatole-nak és Geraszimosznak.
Lesimította a szoknyáját, és mosolyogva kiment a kunyhóból. Kifelé szedett egy csokor
kankalint, amely Bardas fala mellett virágzott ki pimaszul.
 Tizenötödik fejezet



A Bière-erdő
1212. Mária Magdolna ünnepe

– Látjátok, fivéreim és nővéreim, hogy bár Káin gyermekei lettek az ő ragyogó
vérének kelyhei, Séth egy egyszerű szerzetesére hárult a feladat, hogy elterjessze az igaz
hitet a Nyugaton. Szíveljétek meg szavaimat ti, akiknek lelke még mindig szeretne
fellélegezni a földi test nehéz agyagában. – Folcaut megmozdult. Zoé észrevette, hogy a
hangsúlya megváltozott, ahogy egyik prédikációról a másikra váltott. Anatole leckét
vehetne tőle. Bármilyen bölcsek is voltak a szavai, az értelmük hajlamos volt elveszni a
súlytalanul kiejtett szótagok tengerében. Az sem segített, hogy a táborban a többség nem
francia anyanyelvű volt. Folcaut nagy gondot fordított arra, hogy érthetően artikulálva
beszélve a d’oïl nyelvet, és néha egy-egy görög mondatot is beszúrt, hogy
megmagyarázza, mit értett.
– Szomorúan jutott a tudomásomra, hogy egyes káiniták rossz szolgálatot tesznek a
halandóknak, akiket jó pásztorként kéne az újjászületés felé terelgetniük. Amikor,
testvéreim, elfogadjátok Séth gyermekeinek ajándékait, megfelelő tisztelettel kell
bánnotok a szentség adományával. Még egy halandó vére sem mehet veszendőbe, egy
cseppet sem ihat fel a föld. Így Séth gyermekei is tanulnak példátokból. Mert ha tisztelitek
Pleroma szikráját, amely az ő vérükben is benne izzik, akkor ők is hódolattal fognak a
lánghoz közelíteni, mely a ragyogó vérben tündököl hétszeresen.
Ekkor zörgés támadt a fa lombjából, mely alatt Folcaut prédikált. Anatole zuhant
lábbal előre az eretnek pap mellé a földre.
– Fivéreim és nővéreim! – kiáltotta. – Hallgassátok meg ezt az őrültet, de ne higgyetek
szavának! Csak mert egy hit káinitának nevezi magát, attól még nem bír a Sötét Atya
áldásával! Testvér! – Anatole egy rongyos vámpírifjonc vállára tette a kezét, aki a
gyülekezet első sorában állt. – Megvágtad már magad valaha, vagy más megsebesített?
Igen? Akkor áruld el nekem, ragyog a vér? Ragyog?
A vámpír kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de hirtelenjében nem tudott mit
mondani. A francia tüzes tekintettel nézett végig az egybegyűlteken.
– A vérünk nem ragyog! A saját szemetekkel győződhettek meg róla, hogy sötét és
sűrű, mint a száradó epe! Testvérek, ez a hamis próféta hamis dicsőséget kínál nektek, ami
a személy és a ránk bocsátott átok gőgjén alapul. Arra kérlek benneteket, hogy keressetek
kisebb, és mégis nagyobb dicsőséget, amely rejtve van a gőgösek tekintete elől. Káin
gyermekei valóban az isten által rájuk rótt szerepet töltik be, de nem azért, hogy istenséget
mímeljenek, és a valódi hittől elcsábítsák a halandó lelkeket!
 A tömeg megingani látszott. Folcaut higgadt maradt.
– Inkább Pilátus oltárához láncolnád őket? – kérdezte, amikor Anatole elhallgatott. – A
mészáros egyház?
– Á, Folcaut. A mészárosok nem az egyházban, hanem pásztorainak megtévedt
szívében rejtőznek. Ne beszélj nekem mészárosokról, amikor minden káinita szívében ott
lakozik egy mészáros! Áruld el, atyám, mi a Fenevad? Egy káinita majdnem mindenben
angyal lenne, és csak egyvalamiben ördög? Lehetséges a Mennyországból félig lebukni?
A tömeg szélén tumultus támadt. Zoé lábujjhegyre állt, hogy jól lásson. Mások feje
fölött megpillantotta Iszkender prémmel szegett sapkáját. Azok, akik eddig feszülten
figyelték Folcaut és Anatole vitáját, egy emberként nyomakodtak előre, hogy minél jobb
rálátásuk legyen arra, ami még drámaibb jelenetnek ígérkezett.
Iszkender komoran odébb tolta könyökével a bámészkodókat. Vállára egyik káinita
portyázója támaszkodott, Mátyás, már ha Zoé jól emlékezett a nevére. A férfi bal lába
hasznavehetetlenül lógott, lovaglónadrágja tépett volt. A végtagján hosszan feketére égett
a hús, körülötte pedig égővörösen felhólyagzott.
– Hadd lássam! – mondta Folcaut, és letérdelt, hogy jobban szemügyre vehesse a
sebet. – Álljatok félre, kérlek, hadd lássam!
– Égés – mondta Iszkender. – El az útból!
– Igen, az. Ditmar, hozd ide a vizeskancsómat és a tálamat!
– Égés – ismételte Iszkender összevont szemöldökkel.
– Miért, mit akarsz tenni? – kérdezte Mátyás Folcaut-tól.
– Ha megengeded, megmosnám a sebedet.
A magyar férfi fájdalmasan, tanácsot várva nézett Iszkenderre, aki intett szabad
kezével.
– Én azt gondolom, mártóztassuk meg a patakban, de végül is, a te lábad…
– Mi történt? – kérdezte Zoé.
A török szeme rávillant.
– Mit érdekel az téged?
Zoé rábámult, és szeretett volna dühbe gurulni, de túlságosan megrázta a férfi sebének
látványa, mely úgy bűzlött, mint egy égetőkemence.
– Arra kérem, a híveket, hogy gyűljenek körém – mondta Folcaut, és kezébe vette az
agyagkancsót. A tömegben sok káinita engedelmeskedett neki. Mindegyiküket megáldotta
a kezével. Mindegyikük belecsurgatta a vérét a kancsóba, miután fogával feltépte a
csuklóját, aztán egy nyalintással bezárták a sebet. Végül Folcaut is beleengedte vérét.
Ez csendes mozgolódást váltott ki a tömegben. A tábor mostoha körülményei között
más javára még a vér egy kevés hatalmának a felhasználása is olyan értékes volt, akár az
arany. A halandók persze annyira ki voltak szívva, amennyire csak a tulajdonosaik nem
sajnálták őket; de a káiniták olyan féltékenyen őrizték őket, akár a tenyészállatokat (bár,
ahogy azt Iszkender korábban megjegyezte, voltak kivételek). Az itteniek közül senki nem
volt annyira jóllakva, hogy a vitae illatától ki ne élesedjenek érzékeik, és a szájuk kissé
kinyílt. Mindannyiukat lenyűgözte, hogy ezek a hívek méltatlankodás nélkül, egy
látszólag szimbolikus cél érdekében felajánlják a vérüket.
Folcaut az ég felé emelte a kancsót.
– Ó, teremtőnk – szavalta alázatosan ajánljuk magunkat, tudván, hogy a ragyogó vér a
tiéd, és minden pneuma tőled ered, és ezért téged illet, és a te szeretett fiad áldozata nélkül
mindannyian az anyag kínzó börtönébe lennénk zárva. Arra kérünk, áldd meg vérünket
Káin-Krisztus erényeivel, hogy megfürödhessünk isteni tisztaságában! Kimondhatatlan
nevedhez fohászkodunk.
– Ámen – visszhangozta kis gyülekezete, és meghajtották fejüket.
Folcaut ezután óvatosan rálocsolta a vitae-t Mátyás lábára, és ami lecsordult, azt
összegyűjtötte a lenti tálba.
Ujjával óvatosan benedvesítette a seb körüli részeket is. Mátyás sziszegve szívta be a
levegőt. Aztán egy pillanat múlva a feszültség egy része eltűnt az arcáról.
– Hűvösebbnek érzem – mondta meglepve.
– Igen? – kérdezte Iszkender.
– Igen, Úgy érzem… jobb, mint az előbb.
– Nézzétek! – kiáltotta a fiatal káinita, akit Anatole lerohant a kérdésével. – Nézzétek,
a feketeség elhalványult!
– Nem is – mondta valaki bosszúsan. – Hadd lássam!
– Tényleg! – szólalt meg egy harmadik. – Látjátok, a hólyag, ami ott volt, eltűnt.
– Jobban érzem magam…
– Persze, hogy jobb – mosolygott szelíden az atya. – Ez a ragyogó vér erénye. Nincsen
édesebb elixír, nincs szükség más gyógyírra vagy csodaszerre. Azért gyógyít meg, mert ez
a pneuma esszenciája. Igyál, fiam, és fogadd el a teljes consolamentumot.
– Mátyás… – kezdte Iszkender, de a magyar félbeszakította.
– Tudom, kapitány, de ez nem kötés… egy ital még biztosan nem árt.
– Keveset árt, de nagy jót tesz – mondta Folcaut. – Mindenesetre ez többé nem
káiniták vére, hanem valami még tisztább, a ragyogó vér forrása.
Mátyás hagyta, hogy Folcaut ajkához emelje a kancsót. Nagy kortyokban nyeldekelte
az italt.
Anatole felnyögött, és Zoé karjába kapaszkodott.
– Ó, te szerencsétlen, milyen olcsón meg lehet téged venni!
Folcaut nem törődött vele.
 – Próbáljuk csak meg azt a lábat!
Zoé önkéntelenül megrázta a fejét – lehet, hogy az égés helye jobban nézett ki, lehet,
hogy nem, de egészen biztos volt, hogy a férfi nem állhat még lábra.
– Igen, atyám. – Mintha Mátyásnak még a szeme színe is megváltozott volna.
Korábban mindig feketének látszott, de most sötétbarnának tűnt. Folcaut karjára
támaszkodott, és az atya segítségével álló helyzetbe tornászta magát. Óvatosan a sérült
lábra helyezte a súlyát. Utána hirtelen teljesen kiegyenesedett.
– Atyám! – mondta megint, ezúttal diadalmasan.
A nézők közül sóhajok és kiáltások szálltak fel.
– Egy csoda!
– Egy jel
– A saját szemünkkel látjuk!
– Biztos vagy benne, hogy tudsz rajta járni, Mátyás? – vonta össze a szemöldökét
Iszkender. – Nem szeretném, ha újra megsérülne.
– Biztos vagyok, kapitány. Nézd! – Könnyedén körbesétált.
– Nos, jó… akkor menjünk a patakhoz.
– A patakhoz? De hiszen az lemosná a vért.
– Minket is vigasztalj meg, atyám! – könyörgött egy káinita Folcaut-nak, és
megragadta a csuháját. – Amit Mátyás teste elszenvedett, azt a lelkünk régen elszenvedte.
Egy másik káinita tolakodott előre, a telecsöpögtetett tálhoz rohant, és beledugta a
fejét, hogy felnyalogassa a maradékot; sok másik megpróbálta elvenni tőle a zsákmányt,
és verekedés tört ki.
– Nem! – lépett előre Anatole. – Hallgassatok rám, ti nyomorultak! Figyelnetek kell,
de nem hall a fületek, mert a szemeteket elkápráztatták.
Azonnal tucatnyi ellenséges tekintet vetült a franciára.
– Anatole – suttogta neki Zoé sürgetően, s megpróbálta megragadni a könyökét. A
férfi lerázta magáról.
– A fáraó varázslói is képesek voltak botokat kígyókká változtatni – folytatta. – A
Fenevad prófétája azt állítja, hogy Isten küldte. Ne adjátok meg magatokat ilyen könnyen
annak, aki nyugalmat és békét kínál!
– Te magad mondtad, hogy csak annak higgyünk, amit a saját szemünkkel látunk,
malkavita. – Ezt egy sima, művelt hang mondta, mely eddig még nem szólalt meg. Zoé
felpillantott. Gallasyn volt, a tanácsnok. Magasabb volt, mint a legtöbben, és úgy
toronylott föléjük, mint fehér csúcs a viharfellegek fölé. – Én nem tudom, te mit látsz, de
én azt látom, hogy Mátyás ismét járni tud.
– Anatole! – súgta megint Zoé.
 – Amit látsz, az szentségtörés, nem csoda!
– Te vagy az, aki szentségtörést követsz el – mondta Folcaut egyik követője, egy
beesett arcú férfi gazdagon hímzett, de foszlott felsőruhában, és Anatole-ra sziszegett. –
Káromolod Káin ragyogó vérét, és arcába köpsz annak, aki megajándékozott a
halhatatlansággal!
Valahonnan egy marék sár szállt ki a tömegből, és arcon találta Anatole-t.
– Aki pedig a Szentlelket káromolja, sosem nyer bűnbocsánatot – mormolta Folcaut.
Félreállt, el a többi lövedék útjából.
Zoé végignézett az arcokon, hogy a bűnöst megtalálja, és kivicsorította a fogát.
Következőnek valaki egy mocskos csirkecsontot hajított feléjük, aztán egy követ. Zoé
elhajolt. Látta, hogy Anatole mozdulatlanul áll a szemét növekvő záporában, és
megpróbált visszamenni érte, de a tömeg előrerontott, és körbevette a szerzetest.
– Ne! – sikoltotta görögül. – Ne, hagyjátok békén, ti vadállatok! – Megpróbálta
megrántani az útjában állók vállát. Egy kéz érintette meg.
– Zoé – suttogta Iszkender a fülébe. – Gyere!
– Megölik – ellenkezett Zoé, és a török szorításának feszült.
– Nem fogják megölni – jelentette ki a férfi szilárdan. – Ne dühítsd fel őket jobban!
Hadd szórakozzák ki magukat!
Zoé elhűlve fordult meg.
– Szórakoznak? – A török arca azonban szavai ellenére halálosan komoly, sőt,
aggodalmas volt. Zoé dühös pillantást vetett a vállán pihenő kézre. Iszkender elvette.
A lány kezét ökölbe szorítva állt.
– Egy perc múlva vége – mondta Iszkender. Hosszú volt az a perc. Gallasyn kivált a
tömegből és a kunyhó felé indult. Köpenyét szorosan maga köré csavarta, és különös
kifejezés látszott az arcán. Zoé hallotta, hogy egy halandó kifújja az orrát és kiköp,
egyszer pedig csont reccsent. Egy darabig látni lehetett Anatole mozdulatlan fejének
búbját, aztán eltűnt, lehúzták.
– Megölik, tudom!
– Számolj el negyvenig. Ha nem hagyják abba, együtt elűzzük őket. Megígérem! Most
számolj!
– Egy. Kettő – számolt Zoé, és tökéletesen ostobának érezte magát. Miért negyven?
Már most szörnyen érezte magát, mintha a Jézus hátát érő korbácsütéseket venné sorra.
Nem hallotta Anatole hangját, még egy fájdalomkiáltást sem.
– Húsz. Huszonegy.
Egy pillanatra a hangzavar elhallgatott, és Zoé arra gondolt, hogy talán most
feloszlanak, de aztán a tömeg közepén valami megmozdult, és újabb kiáltás harsant. Látta,
hogy Anatole ernyedten megjelenik a felszínen, tucatnyi kéz emeli a magasba. Szinte
beborította a kosz, a nyálka és más, ocsmány anyagok, arcát összekarmolták. A tömeg egy
emberként mozdult a tábor széle felé, még mindig magasba tartva a szerzetest.
– Iszkender! – morogta Zoé.
A férfi néma beleegyezésként bólintott, és lassan futni kezdett mellette. Követték a
csőcseléket a tábor leghevenyészettebb viskóihoz. Az emésztőgödör alig valamivel volt
odébb. Amint Zoé megpillantotta, rájött, mire készül a tömeg, és még gyorsabban kezdett
futni, de elkésett. Az első pár felemelte Anatole-t, és a trágya mély tavába hajította
mozdulatlan testét.
Zoé és Iszkender a gödör szélére rohantak, félrelökdösve a tömeget, amely most
nyugtalanul hátrahúzódott, mintha nem tudnák, maradjanak-e nézelődni, vagy sem.
– Megölték! – sírt Zoé. Nem látott semmi mozgást a gödörben.
– Várj, várj! – nyugtatta a férfi.
– Nem! Lemegyek.
– Ne, majd én. – Iszkender levetette kardövét. Szemügyre vette a gödröt, mintha az,
hogy elég kitartóan vizslatja, valamiféle megoldást kínálhatna arra, hogyan kerülje el,
hogy átgázoljon a halandók ürülékén.
Az Anatole-t behajító két káinita közül az egyik Iszkender mögé lépett.
– Hadd segítsek! – vigyorgott, és meglökte a törököt. Iszkender majdnem beesett, de
visszanyerte egyensúlyát, és megragadta kardja markolatát. A következő pillanatban a
másik káinita nyaka kinyúlt, ahogy Zoé kése megvillant, és elkapta az álla alatt.
– Ha még egyszer megmozdulsz, levágom a fejedet – vicsorgott Zoé, és örült, hogy
valakin levezetheti a dühét. A tömeg tiltakozott, de néhány lépést hátráltak. A káinita
fölemelte a kezét.
– Ó… látom, hogy a nagy rablóvezérünknek van egy védelmezője – mondta, gúnnyal
álcázva a váratlanul rátört félelmet.
Ha azonban fel akarta bőszíteni a törököt, a terve nem vált be. Iszkender Zoéra
pillantott, majd biccentett.
– A rablóvezér mindig örül, ha valaki vigyáz a hátára – felelte. – Te is örülhetnél,
Mihai.
Zoé hagyta, hogy Mihai lecsússzon a pengéje hegyéről, és eliszkoljon.
– Láttad, hová esett? – kérdezte Iszkender. Zoé megrázta a fejét.
– Azt hiszem, a közepébe.
– Természetesen. Mindenesetre jobb lenne kötelet szerezni. Várj! Ott!
A közelükben megmozdult a trágyató felszíne, és kissé megemelkedett. Hullámok
indultak meg a gödör széle felé, majd Anatole feje a felszínre bukkant. A malkavita Zoé
felé nyújtotta a kezét, aki megragadta. A szerzetes néhányszor megcsúszott a gödör
peremén, de végül felmászott, és megállt a partján.
 Amikor előbukkant, kiáltások fogadták. Iszkender is tátott szájjal állt odébb. Zoé
annyira megkönnyebbült, amikor Anatole előtűnt, hogy először nem is vette észre, mi
olyan nagy esemény. Utána azonban rádöbbent.
Anatole-t egy mákszemnyi kosz nem szennyezte. Ruhája ismét olyan sötétszürke volt,
mint amilyen csak mosás után lehetett. Keze, karja, lába, de még a lábfeje is fehér volt,
akár a hó. Az arcát borító karmolásokból semmi nem maradt. Még a haja is, mely nem
sokkal korábban a szokásos csimbókokban lógott, most tisztán omlott a vállára. Zoé és
Iszkender vállára támaszkodott, és hagyta, hogy a szájtátikon keresztül a kunyhójához
kísérjék.
– Min csodálkoztok, bolondok? – motyogta a malkavita, amikor a többiek köré
gyűltek, hogy megérinthessék a csuháját. – Születésetektől fogva azt halljátok, hogy Isten
még a legfeketébb bűnöket is lemossa Krisztus vérével? Nem ő forgatja a csillagokat a
föld körül, és zárja az életet egyetlen szóba? Mi neki egy kis kosz?
Aztán megállt, és Folcaut felé fordult, aki jóval odébb állt a többiektől, nemes arcán
zavarodottsággal.
– Krisztus vére – tette hozzá. – Nem Káiné. Még a Sötét Atya is megmondaná neked,
ha vennéd a fáradságot, hogy megkérdezd.

Zoé aznap éjjel valamivel később elment Anatole kunyhójához. Zavartan vette észre,
hogy fél tucat káinita és halandó térdepel a környéken imába merülve, a férfiak meztelen
mellkassal, mindannyian mezítláb a vezekléshez. Zoét azonban előrehajtotta a saját vágya,
és letérdelt, hogy halkan bekopogjon a fa csapóajtón. Mormogást hallott bentről. Ez
rendszerint látomást és nem vendéget jelentett, de lehetetlen volt megmondani. Nem jött
válasz. Zoé ismét bekopogott.
– Anatole! Bejöhetek?
Úgy hallotta, mintha valaki azt mondta volna: “igen”, és résnyire nyitotta az ajtót. A
francia a padlón kuporgott, fejével a földet érintette – Mekka irányába hajlongó
szaracénnak tűnt volna, ha a keze nem összekulcsolva van alatta, hanem a feje mellett.
Fájdalmai voltak vajon? Zoé bemászott, és becsukta az ajtót.
– Anatole?
– Igen, természetesen – mormolta a porba a szerzetes,
– Amikor egy nő egyedül gondolkozik, gonoszságok jutnak az eszébe, még nem írták
le sok szóval, de így fog történni. Akkor vajon mi lesz belőled? Rég halott leszel, nem
védekezhetsz. Számukra mindegy, feketét, vöröset vagy fehéret viseltél, háziszőttest vagy
Katháj gyöngyeit. Minden megfeketedik a lángokban. Az is gyorsan elég. Írogass!
Hildegard ezer év múlva is ott lesz, de te nem. Nem, még nem… még nem, gyermekem, a
báboknak be kell fejezniük a táncukat, nincs bökdösés. Igen, ő itt van, de veled van?
Bármelyikük. Biztos vagy benne? Ó, igen, az, azt én is érzem, megrémít. Az ördög nem
köt többé fogadásokat, Jób óta nem; Istennek a vonakodókra és a tudatlanokra kell bíznia
a mocskos dolgokat. Én mindkettő vagyok, miért lep hát meg, hogy félek? De én
ugyanúgy nem utasítom vissza a keserű poharat, mint te.
– Anatole?
A szerzetes felült, és a lányra nézett. Zoé még a kunyhó sötétjében is látta, ahogy a
szembogara összeszűkül, amint a belsejéről a külső környezetre helyezi figyelmét.
– Nem akartalak zavarni – mondta.
– Ó, nem fontos dolgokról beszélgettünk – felelte vidáman. – Különben is, te a
gyermekem vagy, és így az első kötelezettségem. Mi a baj?
Anatole kunyhójában nem volt hely felállni. Jó építésű, szigetelt viskó volt, egy kis
ablakkal, amelynek tábláját be lehetett hajtani, hogy éjszaka látni lehessen; de a szállás
nem volt magasabb, mint ami egy nappali menedék esetében szükséges. Zoé lábát maga
mellé húzva leült, utána sokáig hallgatott. Anatole várt.
– Anatole – szólalt meg végül – a ma esti csodáról szeretnék beszélni veled.
– Nem történt csoda – válaszolta a férfi elutasítóan.
– Nem csoda… – kezdte Zoé, de aztán eszébe jutott, mit mondott a szerzetes az
emésztőgödörnél. – Akkor akármi történt.
– Igen?
– Hogyan csináltad?
Anatole elmosolyodott.
– Nem én csináltam.
Zoé összevonta a szemöldökét.
– Nem, nem erre gondoltam. Másra. Hogy tűrhetted, hogy így bánjanak veled? Még…
még csak meg sem rezzentél…
– Mi mást tettem volna? Beszéljek tovább, ha egyszer nem figyelnek rám? Üssek
vissza? Azzal mit értem volna el?
– Tudom, de… – Zoé szeretett volna felállni és járkálni. – Nem dühödtél fel? Nincs
Fenevadad?
– Természetesen van Fenevadam. Mindegyikünknek van. – Megérintette Zoé állát, és
szemügyre vette, mintha korábban még nem látta volna közelről. Ha bárki más így ér
hozzá, Zoé elhúzódott volna.
– Akkor hogyan küzdöd le?
Anatole elengedte.
– Amiről te beszélsz, gyermekem, az nem a Fenevad. A Fenevad talán vadállatnak
tűnik, de valójában jól idomított kopó. Ha az úrnője éhes, megpróbálja megetetni. Ha az
úrnője fél, felszökken, hogy megvédje. Amikor pedig az úrnője büszkesége szenved
csorbát… ugrik, hogy megbosszulja…
 Zoé bólintott, visszapislogva a kicsordulás szélén álló könnyeket.
– Tudom, hogy a büszkeség szörnyű bűn.
– De?
– De… néha úgy érzem, nincsen más rajta kívül.
Anatole ezen elgondolkozott. Megint azzal a szörnyű figyelemmel árasztotta el. Zoé
tudta, hogy a szavait Anatole úgy forgatja az elméjében, mint Gregoriannisz egy kristályt,
minden oldalát megvizsgálva, a mélyére hatolva.
– Az elmúlt évek során sok mindenről kellett lemondanod – mondta végül. – Nem
csoda, hogy belekapaszkodsz abba, amid megmaradt.
– De neked nincs szükséged arra, hogy bármibe belekapaszkodj.
– Amim van, az olyan sokat ér számomra, hogy minden más jelentéktelen és
egyszerűnek tűnik.
– Én nem ilyen vagyok.
– Nem is kértem, hogy ilyen légy.
– Nem én kérem. Nem tudok pihenni, Anatole. – A hangja azonnal elmélyült, és egy
ingerült felnőtté lett. – A büszkeségem nem hagyja. Sok butaságot csináltam már a
kedvéért. Néha még tudtam is, hogy ostobaságot csinálok, és mégis elkövettem. Ma éjjel
akár meg is halnék, hogy megbosszuljam Gregorianniszt. De amikor élt, szörnyű dolgokat
vágtam a fejéhez… szándékosan megbántottam. Nem tudom, miért. Valami arra ösztökélt,
hogy ellenkezzek vele. Ha még mindig élne, biztos vagyok benne, hogy megint
megtenném. Most pedig nekem fáj minden éjszaka. Nem tudok másra gondolni, csak hogy
mennyi rossz történt velem. Arra gondolok, mim volt, milyen esélyt kaptam… és most mi
vagyok.
– És az mi lenne?
– Semmi. – A szó ragacsosnak érződött a szájában, úgy kellett kiköpnie.
– Semmi nem semmi.
Zoé megrázta a fejét.
– Ez nem igaz! Illetve lehet, hogy igaz, talán semmi nem semmi. De van, ami nem jó.
Mire vagyok én jó? Kinek van most rám szüksége? A világnak jobb lenne, ha meghalnék,
nem? – Letörölte a könnyeit a ruhaujjával, aztán elkáromkodta magát, amiért
összekoszolta.
– Nem, minden azért van, mert úgy kell lennie – mondta a szerzetes. – De hogy
őszinte legyek hozzád a kérdéseddel kapcsolatban: nem az kínoz, hogy a világnak
szüksége van-e rád, hanem neked van szükséged arra, hogy jó véleményed legyen saját
magadról, és félsz, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Ez a büszkeség ellentéte, gyermek,
nem fordítva.
– De mit tegyek ellene? – méltatlankodott Zoé.
 – Fogadd el, hogy csak Isten jó, és támaszkodj az ő erejére és méltóságára a sajátod
helyett.
– De hogyan csináljam?
Anatole ezen elgondolkozott. Aztán a kis mosoly lassan visszatért.
– Tényleg meg akarod tanulni?
 Tizenhatodik fejezet



Bière-erdő
Másnap éjjel

– Csendet kérek! Csendet! – kiáltotta Anatole, és felmászott a raklapra, amely a tábor
dobogójául szolgált. – Látom, hogy nincs itt mindenki. Ha valaki később továbbadná a hírt
a hiányzóknak, azt nagyon megköszönném. A legtöbben ismeritek a gyermekemet, Zoét.
Kisebb morajlás támadt, és egy-két “ravnos” kiáltás is harsant.
– Sajnos életem fénye, a leányom nagy csalódást okozott nekem. Bármennyire is fáj
nekem, kénytelen vagyok megbüntetni. Ezért segítséget kérek tőletek, a nagycsaládjától,
hogy segítsetek a fenyítésben.
A mormogás hamar horkantásokba és nevetgélésbe csapott át. Zoé állkapcsa
megfeszült, amikor érezte, hogy átsöpör rajta a szégyen hulláma.
– Meg kell tanulnia, hogy ne hagyja magát rajtakapni! – kiáltotta valaki.
Anatole feltartotta a kezét.
– A tudtára hoztam, hogy a hét hátralevő részében a tábor többi lakójának szolgálója
kell, hogy legyen. Ha van elintéznivalótok, nyugodtan utasítsátok, hogy végezze el
helyettetek! Elmondhatom, hogy különösen a tárgyak készítésében és megjavításában
jeleskedik.
Ez egyszerre szolgált a tömeg meglepetésére és örömére. Zoé látta, hogy sok arcra
ravasz kifejezés ül. Bár szenvedve tűrte a pillantásokat, megértette a leckét.
Gregoriannisznak valóban rossz lánya volt. A régi karavánban mindenki tudta róla; csak
nem mondtak semmit. Bár akkor is rosszul érezte magát miatta, az kismiska volt ahhoz
képest, ahogyan most. Miért? Vajon miért zavarja a vétke nyilvános kiteregetése sokkal
jobban, mint maga a bűn?
– Úgy érted, bármelyikünk? – kérdezte Decius. – Megkérhetem, hogy megfoltozza a
tetőmet?
– Természetesen – mondta Anatole. – Bármelyiktek.
– Komolyan gondolod? – kérdezte Gallasyn. Egy fának dőlt, és keresztbefonta a
karját. – Kimossa még Folcaut atya táljait is?
– Ha Folcaut megkéri rá, elmossa őket – mondta Anatole határozottan –, de nem fogja
megtölteni.
Zoé Anatole-ra nézett, és már ajkán volt a “nem”. A szerzetes azonban bólintott.
 – Jól van! Elmondom neki – mondta Gallasyn, és sarkon fordult.
Anatole látta Zoé arckifejezését, és a fülébe súgta:
– Légy türelmes!
– Nem megy – mormolta vissza Zoé. – Vele nem tudok.
– “Tiköztetek is lesznek hamis tanítók, a kik veszedelmes eretnekséget fognak
becsempészni, és az Urat, a ki megváltotta őket, megtagadván, önmagokra hirtelen való
veszedelmet hoznak” – idézte Anatole. Gallasyn távolodó hátára nézett. – Eljön az ő
idejük is, ígérem.

– Anatole-nak igaza volt – mondta Iszkender vasárnap. Megfogta a zablát, és
megrángatta, hogy az új illesztés kitart-e. – Igazi ezermester vagy. Jobb, ha vigyázol.
Amint elterjed a híre, nem fogsz tudni megszabadulni. Káin ne adja, Bardas még valami
tisztséget is rád ruházna.
– Ahogy téged tábori rablóvá nevezett ki? – Kérdezte Zoé, és egy fatörzsnek
támasztotta a lábát, hogy bekösse a cipőjét.
– Pontosan. – A török savanyú arcot vágott. – Tehát tudom, miről beszélek. Egyébként
mint követtél el?
– Hogy érted?
– Miben voltál engedetlen? Biztosan valami nagyon rosszat követtél el. Nem tűnt
számomra szigorúnak.
– Igen, elég rossz volt.
– De természetesen nem akarod elmondani.
– Semmi közöd hozzá – vágott vissza Zoé, aztán azonnal meg is bánta. Nem volt épp
egy alázatos válasz, márpedig a lecke épp a szerénység volt. – Én… az engedélye nélkül
elmentem – javította ki magát. Gregoriannisz esetében ez egyike volt a leggyakoribb
vétségeinek.
– Túlságosan védelmező, mi?
Zoé hallgatott.
– Mindenesetre köszönöm – mondta a férfi. – Jó tudni, hogy a közelben van, aki ért az
ilyesmihez. Az én munkámban gyakran törnek a holmik.
– Szívesen. – Zoé egy szarvasbőr ronggyal letörölte kezéről az olajat. – Mennem kell.
Gallasyn nem elégszik meg azzal, hogy látja, hogy elmosom az atya táljait, de magának is
meg akar csináltatni valamit.
Iszkender cöcögött, és nevetett.
– Ne végezz jobb munkát, mint amilyet feltétlenül szükséges. – Azzal egy
búcsúintéssel elment.
 Gallasyn olyan szélesen mosolygott Zoéra, mint mindig, vagyis alig, és azt is ferdén.
– Lakeritosz leánya ezen a héten bizonyára elvégezte már a ráeső csoda adagot –
szólt. Alázat, gondolta Zoé. Alázat.
– Nincsenek többé csodák, uram – mondta. – Csak munka.
– Valahogy kétlem – felelte Gallasyn, aztán elhallgatott. Közelebb lépett, és
lehalkította a hangját. – Őszintén, mademoiselle…
– Őszintén? – visszhangozta Zoé.
– Igen. Tulajdonképpen kíváncsi vagyok. Úgy értem, ha maradt volna valami – itt
vagy keleten – arról te bizonyára tudnál.
Zoé leküzdötte a késztetést, hogy elhátráljon.
– Milyen valami?
– Hát a csodák közül, természetesen – válaszolta Gallasyn dühösen, és kemény
csillogás jelent meg szemében.
– Nem, nem maradt semmi – mondta Zoé sietve. – Végeztem már az ilyen holmikkal.
Ha másként lenne, nem máshol lennék?
– Hát persze. – Gallasyn fölegyenesedett, és elhúzódott. Az arca hűvös és szoborszerű
volt. – Most az őrült prófétát követed. Többé nem vonzanak az efféle hívságok.
– Téged sem – emlékeztette Zoé. – Most Folcaut atyát követed.
– Igen. Gyere, mademoiselle! Fel tudod gyorsan nyergelni a lovad?
– Miért, hová megyünk?
– Természetesen ahol a feladatod van.
– De nem a táborban van? – vonta össze a szemöldökét Zoé.
– Nem. Attól tartok, egy kevés lovaglásra van innen. Ezért reméltem, hogy valamivel
hamarabb megjelensz. Mindenesetre most itt vagy.
– Nos, jól van… hadd hozzam a többi szerszámomat… uram… – Megfordult, és a
kunyhója felé indult. Gallasyn felzárkózott mellé.
Ekkor Iszkender rohant elébük dübörgő léptekkel.
– Hé! Te trampli! – kiáltotta, és egészen közel dugta arcát Zoééhoz. – Mit képzelsz?
Honnan veszed, hogy megtéveszthetsz valakit a saját véredből?
A lány orra elé dugta a zablát. Zoé akaratlanul is felkiáltott csalódottságában. A zabla
gyűrűi, amit fáradságos munkával épp az imént fejezett be, most ismét eltörve,
megcsavarodva lógtak.
– Ki kell szolgálnod mindenkit a táborban, aki csak a segítségedet kéri… mindenkit! –
ordította Iszkender. – Így engedelmeskedsz atyádnak? Mivel lovagoljak holnap, mi?
Zoé már majdnem kimondta a dühös szavakat: Biztos te rontottad el!, de aztán észbe
kapott. Nagy erőfeszítéssel uralkodott magán, és szükségtelenül levegőt is vett, hogy
elűzze tagjaiból a reszketést.
– Én… sajnálom, Iszkender. Megint megpróbálom… azonnal.
– Hé, várj csak egy kicsit! – szólalt meg a tanácsnok.
– Sajnálom, Gallasyn. Előbb fejezze be rendesen a munkát, mielőtt újba fogna. Nem
tudom, miből gondolta, hogy nem látok át a káprázatán, de nem hagyom magamat
becsapni. – Iszkender megragadta Zoé karját, és elvonszolta. Amikor már félig átvágtak a
táboron, a férfi jobbra fordult egy kunyhó mögé.
– Miért törted el, miután megjavítottam? – kérdezte Zoé, és az alázata kezdett elkopni.
– Jobban érzed…
Iszkender furcsán nézett rá.
– Miről beszélsz, te csitri? – Visszavette tőle a zablát. Az elillant a kezéből. Utána
benyúlt a kabátjába, és elő vette az igazi, kifényesített lószerszámot. – Soha nem törném el
a lovam zabláját. A nyeregben élek. Miért nézel így rám? Figyelj! Miután elmentem, arra
gondoltam, amit te mondtál Gallasynról. Akkor rádöbbentem, hogy bármit akarjon is
tőled, az nem lehet jó. Ha akarod, elnézést kérek tőled, amiért félbeszakítottam a
büntetésedet, ha már ennyire élvezed…
Zoé már majdnem megszólalt, de aztán megakadt. Igen, valóban minden feladatot
kérdezés nélkül el kellett végeznie, de őszintén szólva, a tábor elhagyása neki is fölkeltette
a gyanúját. Akár ártani akart neki a skorpió, akár nem, Iszkendernek igaza volt:
valószínűleg nem lett volna kellemes. Mindenesetre nem ő volt az, aki visszautasította
Gallasynt. A török megmentette, és a lelkifurdalástól is megóvta.
Biccentett Iszkender felé.
– Nem. Nem kell elnézést kérned. Köszönöm – mondta, meglepően könnyen kiejtve a
szavakat.

– Elég! – Az este vége felé Zoé lehuppant Anatole mellé, aki sárból és kavicsokból
próbált várat építeni. – Már csak egy óra van hajnalig, és nincs több kérés!
Anatole bólintott.
– Ezek szerint végeztél.
– Végeztem. Azt hiszem, az elmúlt négy napban többet dolgoztam, több embernek
segítettem, mint az elmúlt négy évben. Köszönöm, Anatole.
– Ne köszönd. Mit csináltam? – felmordult, amikor az egyik saroktorony alaktalan
sárkupaccá omlott össze. Zoé kihúzgált néhány fűszálat, és segített neki. – És sikerrel járt
a valódi feladatod? – kérdezte a férfi.
Zoé izgatottan felült.
– Igen. Majdnem. Még Folcaut-hoz meg ahhoz az undok Urbienhez is udvarias
voltam, aki csak állt, és egész végig vicsorgott rám. Én csak visszamosolyogtam. Amikor
pedig Decius emberei kigúnyoltak, rád gondoltam meg a pöcegödörre, meg a
Boldogságokra. Először nehéz volt, de aztán egyre könnyebb lett.
– Hm. – Anatole felállt. – A jelek szerint nem jól választottam meg a feladatot. Ki kell
gondolnom valami jobbat, ha tudok…
Zoé elkeseredve állt fel.
– Mi? Anatole, mire gondolsz?
A szerzetes rámosolygott.
– Gyermekem, mit ér, ha a megtanulod az alázatot, ha egyszer büszke vagy arra, hogy
megtanultad?
Zoé szája tátva maradt.
– Látod, a legnagyobb vétkeink igencsak mélyen gyökereznek, és elburjánzanak. Nem
olyan könnyű tőlük megszabadulni. Olyanoknak kell lennünk, mint a kertészeknek,
először ki kell gazolni tavasszal, aztán nyáron meg kell keresni, amik elkerülték a
figyelmedet, és így tovább. Meglátom majd, mit tudok kiötölni. De attól félek, hogy az
ördögeid, mint sok minden veled kapcsolatban, okosak.
 Tizenhetedik fejezet



Párizs, St. Merri negyed
Szt. Faith ünnepe előtt két éjszakával

– Ite, misa est.
Crespin ifjúsága során ezek a szavak mindig nagy öröm forrásai voltak. Nem tudta,
mit jelentenek, azt leszámítva, hogy letelt az idő, amit jámboran a főhajóban kellett
eltöltenie, és megint kimehet a napfényre, hogy a szombat hátralevő részét szórakozással
töltse, bármivel, ami csak adódik, még mielőtt az anyja visszahúzza az ura konyhájába,
hogy megkeverjen egy fazék levest, vagy megforgassa a nyársat.
Ma éjjel is ugyanekkora öröm volt hallani a szavakat, de egészen más okból.
– Deo et Cain gratias – felelte a többiekkel együtt.
Az angyal jóságosan mosolygott rájuk, ahogy elhaladt közöttük, és Crespin ismét
érezte gyomrában a melegséget, mintha fűszeres bort kortyolt volna. Felkelt. Most, hogy a
misének vége volt, szeretett volna minél hamarabb megszabadulni a szűk térbe zárt testek
közelségéből. A többiekkel együtt az ajtó felé indult. Garnot azonban megragadta a
könyökénél fogva.
– Ne rohanj el! – mondta a serfőző. – Ez nagy esemény.
– Igen? – kérdezte Crespin még mindig kábán.
– Igen. A harmadik úrvacsorád. Gyere, gyere! – irányította ki Garnot.
Az angyal a “kápolna” ajtajánál várt. Időnként az áldás különös mozdulatát tette, ami
Garnot szerint a második Káin születését jövendölő csillag és a Pleroma szívéből áradó
ragyogás jele volt. A kereskedő az angyal mögött állt, bársonyban pöffeszkedve; az ajtó, a
raktár és a többi zár kulcsa az övéről csüngött le. Crespin megkísérelt úrrá lenni lába
remegésén, ahogy a magas, elegáns, bíbor köntösű teremtmény felé közeledett.
– Kegyelmességed? – Az angyal néma bólintására Garnot letérdelt, és Crespin is
követte a példáját. Egyenként megcsókolták a gyűrűjét.
– Bocsásson meg, amiért zavarom kegyelmességedet, de ez Crespin harmadik
úrvacsorája, és azt reméltem, hogy megáldja.
– Hát persze, Garnot. – Az angyal hűvös kezét Crespin izzadó fejére helyezte. – Az
első az első Káint dicsőíti, a második a másodikat, a harmadik pedig fohász, hogy
megláthassuk az eljövendő Káint – magyarázta. – Most már teljes jogú híve vagy a
ragyogó vérnek, fiam. Kelj fel!
 – Nem… nem kell más megtiszteltetés, mint hogy önt és a többi tökéletest jól
szolgáljam, kegyelmességed.
– A z igaz Teremtő megjutalmaz a hitedért, fiam. – A kéz a füle mögött lesiklott a
tarkójára. – Hagyomány, hogy a megtért a harmadik úrvacsorán felajánlkozzon, és
visszafizesse a kapott áldást. Késznek érzed magadat erre?
– Készen állok, kegyelmességed.
A raktárban a kis csoportokba verődve beszélgető többiek váratlanul elhallgattak,
amint rájöttek, mi történik. Crespin félrebillentette a fejét az angyal közeledő ajka előtt,
mely a nyakára tapadt. Érezte a két fog égő szúrását, és arra gondolt, hogy szinte látja a
mennyországot. Az alakok és körvonalak színes foltokká, majd ködös fényekké olvadtak.
Kirepült a raktár tetején, és a város fölé emelkedett. Kellemesen könnyűnek és
testetlennek érezte magát, szinte teljesen csak meleg levegő és szeretet töltötte ki: szeretet
az angyal, Isten, a csillagok és utcák, és a sikátorokban ténfergő leprás koldusok és
ringyók iránt. Úgy érezte, elég egy áldást mondania, és azzal már kiemelné a világot a
nyomorúságából, de ugyanaz az eksztázis, amely felruházta ezzel hittel, a nyelvére is
béklyót vert. Az angyalok gyakran beszéltek arról, hogy valaki consolamentum-ként –
vagyis vigaszként – megigya a ragyogó vért, és így ideiglenesen olyan tökéletessé váljon,
mint Káin. Ám ez is legalább annyi dicsérő szót megérdemelt volna. Crespin szerette
volna, ha örökké tart. Nem akart visszatérni a testébe, a hús és a könnyek ostoba
halmazába.
Aztán a merev fogszilánkok visszahúzódtak bőrébe ágyazott kényelmes helyükről.
Crespin csalódottan felnyögött. Az angyal nyelve végigsimított a seben, és a bőr kisimult
nyála gyógyító balzsamának nyomán.
– Ügyes voltál, fiam – mormolta az angyal.
– Kegyelmességed. – Ismét letérdelt, bár ingatagabban, mint korábban. A többi hívő
egy emberként sóhajtott fel együttérzésében és irigységében. Sok szempár éhesen fordult
az angyal felé, aki egyszerűen csak elmosolyodott, és visszavonult a felső szintre a
diakónussal, hogy levetkőzzön.
– Látod? – csapott Crespin vállára Garnot, aztán elkapta a könyökét, amikor a másik
majdnem összecsuklott az ütéstől. – Most nem örülsz, hogy megállítottalak? Hallgass az
öreg Garnot-ra! A családom azóta hívő, hogy Párizsba érkezett.
Crespin csak bólintott. Nem bírt megszólalni. A gyülekezet tagjai kettes-hármas
csoportokba verődve távoztak, kilopakodva az éjszakába, más-más úton haladva.
– Menjünk vissza a kocsmába! – javasolta Garnot, amikor ők is kiléptek az éjszakai
levegőre. – Ma éjjel nem kell visszatérned a feleségedhez és a hitvesi ágyba. A legjobb
sörömmel küldelek álomországba, utána elalhatsz az egyik vendégszobában.
– Nem… köszönöm… – Crespin szelíden kibontakozott az ölelésből. – Lehet, hogy
különösen hangzik, Garnot, de… szeretnék sétálni és gondolkozni egy kicsit.
Garnot bólintott.
 – Pontosan értem, barátom. Első alkalommal én is hasonlóképpen éreztem. Csak arra
vigyázz, merre sétálsz! A lelked lehet, hogy a mennyekben jár, de a tested itt van a rablók
és ribauz-k között. – Nagy medveölelésben részesítette Crespint, aztán hazafelé indult.
Crespin egy pillanatig csak állt, és élvezte a nyirkos homlokát hűsítő szellőt.
Utána egy sikátorba vette magát az utca túloldalán. Az egyik árnyék kivált a többi
közül, és egy sápadt, szürke köntösbe öltözött férfi alakját vette fel.
– Látod, minden alkalommal ugyanaz a hely, atyám – hajtott fejet Crespin. – Tizenöt-
húsz személy érkezik. Ennyien férnek el az épületben. De nemcsak őkegyelmessége
misézik, néha a másik pap is. Kicsit meglepett, hogy ma éjjel egyedül jött. Rendszerint két
diakónust hoz magával, mindketten káiniták…
– Köszönöm, Crespin testvér – mondta Anatole. Utána szemöldökét ráncolva
félrehúzta a másik ingének gallérját.
– Látom, hogy elvettek tőled. Remélem, nem esett bajod.
– Nem, atyám. Nem volt rosszabb, mint amikor te vettél el belőlem – és természetesen
nem is jobb.
Anatole elmosolyodott, és helyére húzta az inget. Crespin vállára tette a kezét.
– Ügyes voltál, testvérem – mondta Anatole. Hangjának melegségével és szeretetével
nem versenghetett az eretnek püspök. Crespin pedig régen elígérte magát Isten
bolondjának három “úrvacsora” során. A halandó arcán megkönnyebbült és kellemes
mosoly jelent meg.
– Most pedig gyerünk haza, amilyen gyorsan és halkan csak lehet! – A szürkébe
öltözött alak a sikátor bejáratához lépett és eltűnt, Crespin pedig kicsit csalódottan vette
tudomásul, hogy aznap éjjel csak ennyit lát a prófétájából.
Nos, végtére is azt mondta, hogy sétálni és gondolkozni akar.
 Tizennyolcadik fejezet



Bière-erdő
1213 virágvasárnapja előtti csütörtök

– Anatole! – Zoé végre megtalálta a mentorát. A szerzetes az egyik kedvenc helyén
tartózkodott, a patak feletti szikla és föld kiszögellésen. Törökülésben üldögélt,
köpenyének csuklyáját a fejére húzta. Csak koszos, csupasz lába árulta el.
– Anatole! – szólította meg ismét Zoé, és mellé telepedett. – Itt a lehetőség!
– Mire? – kérdezte, és föl sem emelte a fejét.
– Gauthier-re! Az Annád figyelte a St. Martin kaput.
– Nincsen Annám.
– Hogy érted azt, hogy nincs Annád? Anna azóta veled van, hogy találkoztunk. Genia
nővére.
– Nincsen Annám. Nincsen Geniám. Nem tudok szaporodni, nincs mivel. A világ
kilógó részecskéje vagyok. Az is lóg, de soha nem láttam hasznát. Ma éjjel mindent
odaadnék azért, ha még egy éjszakát Marie-Agnesszel lehetnék a mezőn, ha megint
vethetnék. Közönséges halhatatlanság. Az orrom valahol egy kislány arcán – szipogott.
Zoé az illatból tudta meg, hogy Anatole sír. – Istenem, segíts! Nem akarok vele többet
beszélni, talán csak arra az időre, míg megmondom, hogy a testével is vétkezzen, ne csak
a szívével. Egy éjszaka a mezőn, és Isten nem lenne szegényebb. De nem erre akarok
kilyukadni. Nincs közöm Séthhez. Nem tudom, miért van ez így. Hogyan nézheti a
gyökér, ahogy az ágai elégnek, és mégis dicsőíti Istent? De nem könyörületességnek
érződik, most legalábbis nem. Hagyj el, akárki légy is! Hagyj meg a gyengeségemben! Az
ördög kísért.
– Anatole! – rázta meg Zoé. – Csss! Nézz rám! Zoé vagyok. Nézz rám!
Anatole lassan, szinte félve emelte fel a fejét. Az arcát vörös csíkok szabdalták.
– Érted? Zoé vagyok. Most szeretném, ha értelmesen gondolkodnál, Anatole. Fontos!
Az Annád azt mondja, hogy Gauthier tegnapelőtt egyedül belovagolt Párizsba. Ha viszel,
együtt visszamehetünk ma éjjel, és elkaphatjuk, mielőtt visszatérne!
Anatole oldalra dőlt.
– Vártam – mondta. – Megnyírtam a kanócot, de kifogyott az olaj. Azt hittem, többet
hoztam magammal. Keleten harsonákat fújnak, nyugaton dobokat szólaltatnak meg. A
síkságon pedig ott az aranyborjú. Mondd meg, merre forduljak!
 – Ó… – Zoé hiábavalóan próbálta Anatole-t megfordítani. A férfi olyan nehéz volt,
akár az ólom. – Ne vitatkozz Belifares-szel, vagy Uriellel, vagy akárki is látogatott meg
ma éjjel! Nincs időnk rá, Anatole! Beszélj hozzám! Figyelj rám!
– Szeretnél Chamberyből narancsokat venni? – motyogta Anatole. Zoé előrehajolt, és
meglökte, lassan belegörgette a vízbe. Anatole nagy loccsanással esett bele a patakba.
Utána a feje előbukkant a vízből, és vizet köpködve kimászott a partra, majd ott leült.
– A táborban a többiek bűzös trágyába dobnak, amikor megsértem őket – mondta,
amint kiürítette tüdejét. – Nem úgy Zoé. Ő egyszerűen csak újra megkeresztel.
– Most már figyelsz rám? – kérdezte Zoé reménykedve. Lemászott Anatole mellé.
– Figyeltem.
– De meg is értesz? Hallottad, amit Gauthier-ről mondtam?
– Igen, fáj a jobb karja.
– Nem, Párizsban van.
– Hát persze.
– Egyedül. Tényleg fáj a karja?
– Biztosan nem te mondtad.
– Párizsba megyek.
– Nem mehetsz Párizsba! Ezt parancsolja a kertész.
– Ó, ne játszd az ártatlant, Anatole! Tudom, hogy te már jártál Párizsban. Gyere
velem! Ketten elfoghatjuk, és ezzel előcsalogathatjuk a vörös szerzeteseket, ahová csak
akarjuk.
– Igen, ez jó ötlet. – Anatole felállt, és kifacsarta csuháját. – De van egy még jobb
ötletem. Te mondtad, igaz, hogy Isidro egyszer úgy csalt a halálba egy eretnek káinitát,
hogy az eretnek egyházról súgott neki titkokat?
– Igen, láttam. Ismeri Folcaut fajtáját, csak még Folcaut-ról nem tud. Amiért hálásak
lehetünk, még ha a gazfickó meg is érdemelné, hogy egy vörös szerzetes karót döfjön a
szívébe… – Zoé összevonta szemöldökét, ahogy agyában összekapcsolódtak a
gondolatok. – Miért kérdezed?
– A város falain belül Isten kopóinak van egy ólja – kishúga a kinti templomos
rendháznak. Először abban a negyedben nézünk körül. De hamar indulnunk kell. Készen
állsz?
– Hát persze!
Ha el akarsz jutni valahová, mindig van egy rendes és egy csendes út. Ez eredetileg
leprás mondás volt, de a táborban szállóigévé vált, amit minden kis kompromisszumra és
bűnre alkalmaztak, melyet a káinita zarándoklatnak el kellett viselnie a szükség idején.
Ironikus módon, a Párizsba vezető “csendes út” egyúttal “rendes” is volt, vagyis a St.-
Jacques kaputornyon át. Egy halaskofa kínáló kiáltása volt a jel, hogy egy vékony kötélen
a bentiek leengedjenek egy kis kosarat. Anatole kiszámolt az erszényéből néhány
pénzérmét, és beledobta. A kosár ismét fölemelkedett a fal mentén. Pár pillanat múlva egy
őr jelent meg az ablakban, bólogatva, és intett. Egy csomókkal ellátott kötél ereszkedett
alá várakozó kezükbe.
Az őrök szó nélkül eresztették le őket a torony másik oldalán. Még Zoé irányába vetett
mérlegelő pillantásaikból is unalom szűrődött le, mintha ez a fajta titkos éjszakai
határátlépés nem lenne különlegesebb számukra annál, mint ami napközben a kapun át
folyik. Talán nem is volt az.
– A hosszabbik úton kell mennünk – magyarázta Anatole, amint biztonságban beértek
mivel te nem tudsz úgy elrejtőzni a tekintetek elől, mint én. Próbáld megjegyezni az utat!
Ha egyedül kéne visszajönnöd, vannak olyan területek, amiket mindenáron el kell
kerülnöd.
Zoé bólintott, és igyekezett odafigyelni, miközben végigmentek a bal part
nyomornegyedén, majd át a folyón, de Anatole olyan cikkcakkban ment, mint egy vetélő.
Csak a fejük felett világító hold adott némi támpontot az irányról. Végül megérkeztek egy
lenyűgöző házhoz a Grand Pont és a pénzváltók bódéi mellett.
– Ugye azt mondtam, Isten kopóinak ólja? – mormolta a francia fanyarul, és
felpillantott az égre. – Isten bankárainak könyvelőháza inkább. Sok nagyúr, akinek háború
iránti vágya nagyobbra nőtt, mint az erszénye, kalappal kezében jön könyörögni a szegény
lovagokhoz. Azt mondják, a főrendházban hegyekben áll az arany és a kincs. Mit
gondolsz, mennyit rejthettek itt el, talán a lábunk alatt?
Zoé nem érezte mulatságosnak a helyzetet. Bármilyen polgárinak látszott is az épület
az utcáról, valószínűnek tűnt, hogy a templomosok minden bankházát jól őrzik még ezen
az órán is.
– Kit érdekel a kincs? – kérdezte türelmetlenül. – Hogy jutunk be?
– Sehogy.
– De Anatole…
– Ha a róka oda megy, ahol nincs kopó, nem lesz belőle hajsza.
– Gauthier nincs odabent? – Anatole megrázta a fejét.
– Korábban lehet, hogy ott volt. De a zarándok városi testvérei házához érkezik, akik
keblükre ölelik, és édes illatú méhviasz gyertyát gyújtanak, és gránátvörös takarós, puha
ágyba fektetik, talán azt is elmondják, hogy ha hidegnek találja, megmelegíthetik… nem.
Ő egyszerűen képtelen ilyen körülmények között aludni. Tessék! – Átadott Zoénak egy
nagy, négyzetre vágott kék anyagot, és egy gombostűt. – Vedd ezt fel, mint egy kendőt, és
kösd meg, ahogy a francia asszonyok szokták!
– Miért?
– Hogy ne ismerjen fel. Ugye nem felejtetted el kis barátaidat, a szerszámokat,
melyekkel ki tudsz nyitni egy zárat?
 – Azt kérted, hozzam őket, nem? – vágott vissza Zoé, mérgesen, amiért emlékeztetni
kell, akár egy figyelmetlen gyermeket.
– Tudom, csupán biztos akarok lenni a dolgomban. Sokkal jobb a mi céljainknak, ha
nem kell feltörnünk az ajtót.
– Milyen ajtót? Milyen célok?
– Egyszerű. Majd meglátod. Most gyorsan, ugorj a karomba! Ernyedj el, mint egy
halandó, amiből éppen kiszívtam a vért!
Zoé már a gondolatra is berzenkedni kezdett, de megtette, amit a férfi mondott. Egyik
karját lelógatta, és elnyomta a késztetést, hogy megfeszítse a nyakát, és felemelje a fejét,
hogy körülnézzen.
Alig pár pillanattal később jobbról macskaköveken csattogó vasalt paták hangja
hallatszott. Gauthier lovagolt végig az utcán a bejárat felé. Páncélt viselt, de a feje fedetlen
volt. A szeme felpuffadt és fáradt volt, és a lova is kimerültnek tűnt. Bármiféle őrködésre
is került sor aznap éjjel, jól láthatóan hosszúnak bizonyult. Gauthier ennek ellenére
egyenesen ült a nyeregben, lámpását egy bot végén hordozva.
Anatole kilépett a holdfénybe. Gauthier eddig nem nézett feléjük, de most
megdermedt, és elfordította a fejét. A fáradtság azonnal eltűnt a szeméből; szembogara
kitágult, mintha el akarná nyelni a tehetetlen áldozatot szorongató vámpír látványát.
Aztán szárazon lecsapott a hang:
– Te.
Anatole elvigyorodott. A legjobb őrült vigyora volt. Zoénak kedve támadt megütni.
– Én – ismerte el Anatole kedvesen, és futásnak eredt.
Gauthier elkáromkodta magát, és a nyomába eredt. Zoénak nehezére esett
meggyőzően ernyedtnek maradnia a nagy rázás közepette, és nagyon szeretett volna
hátrapillantani, hogy megnézze, mennyire van közel a lovag. A hangból ítélve már a
sarkukban járt.
– Gyorsabban! – sziszegte a lány.
– Nem. Nem rázhatom le ilyen gyorsan.
Zoé felnyögött. Megint az a benyomása támadt, hogy Anatole a minotaurusz
labirintusát akarja felrajzolni a lábnyomaival. Az örökkévalóságnak tűnő üldözés utána
keskeny utcákon és sikátorokon át a paták zaja lassan lelassult, és távolibbá vált, majd
teljesen elhallgatott. Nem sokkal később Anatole egy magas faépület ajtajához lépett, és
teketória nélkül talpra állította Zoét.
– Gyorsan, a zárat! Siess!
Zoé erszényébe nyúlt a szerszámáért, a kulcslyukba illesztette, és pár kétségbeesett
pillanatig csak toszogatta a peckeket, míg nem engedtek.
– Jó. Egyenesen tökéletes. – Fölemelte a reteszt. – Hadd menjek be először én, és csak
akkor kövess, ha hívlak!
Micsoda, várjak kint, miközben Gauthier erre vágtat! gondolta kétségbeesetten Zoé.
Anatole azonban már kinyitotta az ajtót, és belevetette magát a sötétbe. Valamivel később
a lány motyogást, aztán valami leeső tárgy tompa puffanását hallotta. Utána valaki a nevét
suttogta. Beóvakodott. Anatole felnézett az őr teste mellől, aki a földön hevert alatta. A
szoba egyik végébe húzta a férfit, egy ruhavégekkel megrakott asztal mögé.
– Életben marad – mondta Anatole, aki Zoé megrökönyödését aggodalomnak vélte. –
Holnap egészen biztosan kirúgják, de mindenesetre élni fog. Most pedig…
– Látod amott a falnál azokat a ládákat? Told odébb őket! Jegyezd meg, hol voltak,
mert ha minden jól megy, még vissza is kell rendeznünk őket! Van mögöttük egy ajtó. Azt
is ki kéne nyitnod. Utána menj fel az emeletre, és rejtőzz el! A legfontosabb, hogy maradj
csendben! A kereskedő, akié a raktár, a szomszédban lakik, és ha nem muszáj, nem
szeretnénk fölébreszteni. Ne gyere le, míg nem mondom, hogy tiszta a levegő.
– Mi? – Bármennyire is megrémítette Zoét Gauthier, roppantmód felbosszantotta,
hogy az összecsapás során végig üldögélnie kell. A lovag végtére is nem csupán Anatole,
de az ő nemezise is volt egyben. – Miért? Te mit fogsz csinálni?
– Megyek, és idehozom Gauthier-t – válaszolta Anatole komolyan. – Remélhetőleg
nem tévedt el túlságosan.
Zoé hamar rájött, hogy a ládák emelgetését nem ilyen kis termetű lányok számára
tervezték, mint amilyen ő maga. Amint vérrel megerősítette karjait, már gyorsan és
könnyedén pakolta őket. Időnként egy-egy pillantást vetett az eszméletlen őrre (aki nem
mozdult) és a bejárati ajtóra (ahol szerencsére nem bukkant fel senki), és fordított
sorrendben odébb helyezte őket. Utána kinyitotta az előbukkanó belső ajtót.
De nem lett volna önmaga, ha távozás és elrejtőzés előtt nem vet legalább egy
pillantást arra, mi van a rejtett szobában. Óvatosan kipróbálta a zárat. Az ajtó könnyedén
kinyílt, és Zoé belépett.
Még mindig nem rendelkezett Gregoriannisz éles érzékeivel, de minden vámpírnak
volt orra a szaghoz, amely bent fogadta: halandók vére. Régi volt és állott, csupán
maradvány – a helyiségben nem maradtak látható nyomai –, de nem lehetett eltéveszteni.
A homályban csak egy berendezési tárgyat látott, egy alacsony faszekrényt, hosszabbat,
mint amilyen magas egy ember, amelynek tetején márványlap feküdt. Az egyik oldalán
karcolások sorakoztak, mintha egy penge szántott volna végig rajta. Az oltár mögött (Zoé
most már egészen bizonyos volt benne, hogy azt lát), egy nagy rézedény állt, alapjában
furcsa, csillag alakú jellel. Különösen innen áradt erősen a vér szaga, és amikor Zoé
megerőltette a szemét, látta, hogy a bemélyedéseket nem mosták tisztára.
Tudta, hogy Anatole időnként egy tárgyat megérintve fel tudja idézni a múltját. Mi
lenne, ha megérintené ezeket a karcolásokat? Mi került, akármilyen rövid időre is, a kő és
a fém közé? Tudta, hogy Folcaut eretnek miséin halandókat véreztetett, de a táborban
uralkodó nézet alapján nem vehette el az értékes zsákmányok életét. Még. De talán
Párizsban bőségesebb az ellátás…
 Megrázkódott és elhúzódott. Anatole célja legalább értelmet nyert előtte. Két legyet
egy csapásra. Vagy még pontosabban, egyik légy megöli a másikat. Zoé ezzel egyetértett;
de szeretett volna ott lenni Isidro halálakor. Legutóbb ismét kikérte Anatole próféciáját, de
a szerzetes megint megnyugtatta, hogy egyszer eljön ez az éjszaka.
Ahogy odébb ment az oltártól, megpillantotta a falakat díszítő frank stílusú vallásos
festmények közül az elsőt. Ugyanúgy helyezkedtek el, mint a kálvária képei, de túl kevés
volt belőlük. Zoé kíváncsian vette szemügyre a festményeket. Az egyik helyen Ádám és
Éva látszott, amint elűzik őket a paradicsomból, de itt Éva és a kígyó aranyozott glóriát
viselt. Emitt egy másik glóriás alak látszott, vörös hajjal, egy régi pap köntösében, aki
nagy követ hajított egy pásztornak öltözött fiúra. Két angyalnak szánt, de szárnyatlan
teremtmény lebegett a közelben, és fogta az ifjú pásztorbotját, mintha a glóriás férfinak
akarnák nyújtani a gyilkosság bevégeztével. Hát persze. Káin és Ábel történetének eretnek
újraértelmezése, ahol Káint nem átok és rossz híre sújtotta gyáva tettéért, hanem elvette
fivére helyét, mint isteni pásztorét, később pedig Jézus Krisztus dicsőségét is…
Még épp időben hallotta meg odakint a halk hangot, és felmenekült az emeletre.
– Gyere ki, démon! – Gauthier hangja lentről hangzott, a fa padló tompította csupán.
Zoé a deszkára szorította a fülét, hogy jobban halljon. – Ha azt hiszed, nem zavarom meg
a szomszédság nyugalmát, hogy megtaláljalak, hát tévedsz. Ha kell, darabokra szedem ezt
a helyet. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében követelem, hogy fedd fel magad, és
fogadd a büntetésedet, most azonnal! Szűzanyám, Mária!
Ez utóbbi nem fohász volt, hanem döbbent felkiáltás. Zoé fülét hegyezve ki tudta
venni a lovag lépteinek hangját, aki lement a rejtett szobába. Körbejárta, majd a lépések
egy időre elhallgattak. Utána sokáig kaparó, csiszatoló hangok hallatszottak. Zoé feszülten
várakozott.
Ismét felhangzottak a léptek. Az ajtó felé tartottak, majd kimentek az utcára, ahol
patadobogásba olvadtak, mely lassan eltávolodott.
Újabb léptek indultak fel a lépcsőn. Zoé egy íróasztal mögé vetette magát, de aztán
meghallotta Anatole halk hangját:
– Tiszta a levegő.
Zoé előbújt. A szerzetes mosolygott. Lementek, aztán Anatole ellenőrizte a
“kápolnát”, hogy minden érintetlen-e. Becsukta az ajtót, és Zoéra bízta, hogy ismét
megdolgozza a zárat.
– Elment – mondta Zoé félig csodálkozva, amint elkezdték pakolni a ládákat.
– Igen, hála Istennek.
– Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy az egész házat felgyújtja.
– Biztos vagyok benne, hogy egy pillanatra megfordult a fejében a gondolat – nevette
el magát Anatole –, de ő is okos, akárcsak mi. Meg tudja várni, hogy a termés beérjen az
aratásra. Valószínűleg holnaptól titokban elkezdi figyeltetni a helyet. Kérdéseket tesz föl,
megtudja, ki él itt és mi folyik a környéken – tudja, hogy a kereskedő valószínűleg
tisztában van vele, mi folyik a raktárában. Kérni fogja a vörös szerzetesek segítségét. És
egy éjjel nem sokkal később, amikor ismét eljön az eretnek rituálék ideje, visszatér az
embereivel. A mi dolgunk eltakarítani, hogy a bálványimádók valóban itt legyenek,
amikor visszajön.
Zoé bólintott, bár ahogy végiggondolta a dolgot, az egyetértése kétellyé változott.
– De Anatole… bizonyára észrevette, hogy szabad volt az út, és nyitva állt az ajtó.
Biztosan gyanakodni fog. Vagy ha ő nem is, a vörös szerzetesek biztosan.
– Gyermekem, nem számít, hogy Gauthier vagy a vörös szerzetesek gyanakodnak.
Akkor is visszajönnek. Most már semmi nem tudja feltartóztatni őket.
Elégedetten végignézett a helyreállított szobán, és leporolta a tenyerét.
– Csak az számít, hogy az eretnekek ne sejtsenek semmit. Ó, elfelejtettem megnézni,
még eszméletlen a barátunk? Jó. Nos hát, Zoé, ma éjjel még utoljára meg szeretnélek
kérni, hogy családod törvénytelen képességeit kamatoztasd. Szaladj fel, és hozd a
pénzesládát! Utána hadd lássuk, mi az, amit egy merész és gyors lábú tolvaj elvihetne!
 Tizenkilencedik fejezet



St.-Denis, theodosianus apátság
Következő héten (1213. nagyböjt)

– Frère Isidro, bizonyos abban, hogy ez ugyanaz a szentségtörő ikonográfia, amit más
káinita “szentélyekben” is látott? – Csak Marzone szeme mozgott, de az elismerés jól
látszott a tekintetében.
– Még ha a többivel nem is törődnénk, monseigneur – felelte Isidro a Káin feje körül
lévő glória mindent elárulna. És az áldozati tálba karcolt csillag is: tizenhárom ágú csillag,
amely számnak bizonyára megvan a maga jelentése – bár bevallom, én még nem tudom,
mi az.
– Megszámolta, Gauthier?
– Igen – válaszolta a lovag készségesen. – Tizenhárom volt. Monseigneur, Messire
l’Abbé, fivéreim, az önök érdeme, hogy végre a káiniták nyomára bukkantunk. Ez szépen
összevág más bizonyítékokkal. Emlékezzenek csak a bal parton arra a különös
gyilkosságra! Azonnal riadót fújtak, és a gyilkost éppen abba a negyedbe üldözték. Még
amikor körül is néztünk, a jelek szerint akkor is elkerültük a megfelelő helyeket. A
borkereskedő, aki a gyógyulás csodája által megszabadult a leprájától? Annak a
kalmárnak a cimborája, aki a raktárt birtokolja. Arról a papról pedig, aki olyan gyanúsan
összekeverte a miséit, ma reggel tudtam meg, hogy az anyja volt a kereskedő lányának
szoptatós dajkája.
– Igen, és jó, hogy alaposabban is megvizsgálja a dolgot, Sire Gauthier – hajolt előre
Gervèse. – De mi a helyzet a többi részlettel, ami nem áll össze? Amíg ez nem történt
meg, bizonyos volt benne, hogy a Rue St.-Jacques-ban kell keresgélnünk a diákok között.
– Gervèse… abba, még mindig lehetséges, hogy több plébánia után nyomozunk,
amelyek kisebbek, hogy jobban elrejthessék valódi létszámukat. A Sire Gauthier által leírt
hely rendkívül szűkösnek tűnik. – Isidro a bíborosra pillantott, aki bólintott neki, hogy
folytassa. – Azt mondom, hadd kutasson Sire Gauthier a kollégiumi és egyetemi épületek
körül, te pedig utánajárhatsz a gyanúdnak az Ile de la Cité-vel kapcsolatban. De ahogy
lovag barátunk is mondta: ez más. Ez kézzelfogható. Egy emberként kell cselekednünk.
– Igen, tudom, hogy kézzelfogható – morogta Gervèse. – Éppen ez aggaszt.
Túlságosan is az. Sire Gauthier, ami ezt az őrült teremtményt illeti, akit az eretnek
szentélyig üldöztél. Azt mondtad, már láttad és kivallattad.
– Igen. Frère Isidro is látta, bár csak rövid időre.
– Tehát az nem kérdés, hogy vajon pontosan tudta-e ki és mi vagy. Miért rohant volna
a saját templomába, ha tudta, hogy üldözöd, és nagy valószínűséggel cselekedni fogsz az
ott talált bizonyítékok alapján?
– Nem tudom, abbé. Először arra gondoltam, hogy biztosan van egy titkos átjáró, mint
amilyet monseigneur és én találtunk Carcassonne-ban, ami az istentelen holtak kriptájába
vezetett. De itt nem találtam ilyen üreget. Az átkozott démonfajzat egyszerűen eltűnt, azon
az őrjítő módon, ahogy szoktak.
– Értem. És mi van a nővel?
– Nővel?
– Azt mondtad, először egy nőt tartott a karjában, aztán már nem. Á, igen. Bizonyára
megszabadult tőle, hogy ne lassítsa a teher.
– És feltűnt ez a teher? Ha újabb titokzatos tetem tűnne fel a városban, az biztosan
elindítaná a pletykákat.
– Nem, még nem. De lehet, hogy bedobta, mondjuk a folyóba vagy egy pöcegödörbe,
ki tudja.
– Aztán amikor a szentélybe rohant, a raktárba, annyi időre sem állt meg, hogy bezárja
maga után a zárat?
– Apát uram, ha bármi feltételezése van ezekkel kapcsolatban…
– Nincsenek feltételezéseim – fordult ismét hátra Gervèse. – Csak gyanúim. Attól
félek, hogy ez egy ravasz csapda. Én bármit el tudok képzelni ezekről az ördögökről.
– Lehet, hogy valóban csapda – vágott vissza Gauthier. – Ezt elismerem. De ha így
van mit tegyünk? Üljünk ölbe tett kézzel? Tegyünk úgy, mintha nem tudnánk róla?
– Ezt semmiképpen nem javasolnám – vetette közbe Marzone.
– Igaza van, abba. Nincs más választásunk – Isidro elkapta Gervèse pillantását. A
lovag azonnal kitalálta, mi jár a spanyol fejében: szinte rá volt írva a homlokára. A jó
bíboros már egy éve várt velük, és megígérték neki, hogy távozása előtt láthatja a
megkarózott, felszabdalt vagy hamuvá égetett káinitákat. Az apátság, és talán a rend
becsülete forgott kockán. – Csapda vagy sem, cselekednünk kell. De legalább van egy kis
időnk gondolkodni, hogy összegyűjtsük az erőnket.
– Mikor? – akarta tudni Marzone.
Gervèse megköszörülte a torkát.
– Az alapján, amit Isidróval megtudtunk, monseigneur, ezek a káiniták nem tartanak
olyan gyakran szentségtelen rituálét, mint mi az egyházban misét. Kétségtelenül így
könnyebb titokban tartani eretnek tevékenységüket, de az is lehet, hogy pusztán az az oka,
hogy nehéz gyakran véráldozathoz jutni. Legvalószínűbb, hogy havonta találkoznak, vagy
még ritkábban.
– Toulouse-ban a káiniták a fogyó hold első napján találkoztak – tette hozzá Isidro. –
Lehet, hogy itt is ugyanez a helyzet. Megfigyelhetjük a helyet, hogy kiderítsük. Ha pedig
úgy döntenek, hogy elköltöznek egy másik negyedbe, legalább meglátjuk, hová mennek.
– A raktár már most is felügyelet alatt áll – biztosította őket Gauthier. – Van egy-két
barátom Párizsban.
– Jól van – mondta Marzone. – Ha fogyó hold, akkor mindenképpen maradt még pár
hetünk. Addig is óvatosan kémkedjünk, és gyűjtsük össze az erőinket! Én a magam
részéről írok néhány levelet. Sire Gauthier, rendkívül lenyűgöző a szent ereklyék
gyűjteménye, amit ön és a csapata összegyűjtött… de meglátjuk, mennyit ér egy római
püspök szava mostanság Franciaországban, és tudunk-e szerezni valamit, ami
különösen… hogy úgy mondjam, megfelel a vállalkozáshoz.

Gervèse-től, a St.-Denis-i Szt. Theodosius-rend apátjától Ceciliának, nagyra becsült
kollégámnak a Szent János apácarendből, legkedvesebb krisztusi üdvözlettel és áldással.
Alea iacta est, mennyország szolgálója, és imádkozom, hogy az ég kegyesen
mosolyogjon le ránk! A helyet már kitűztük, és egyúttal az időt is. Gauthier-t
természetesen Sire Jehan segíti, és ezen a héten még egy régi fegyvertársa is csatlakozott
hozzá. Két fiatal lovagot is hozott Champagne-ból, akik kedvező benyomást tettek rá,
amikor megszállt az ottani parancsnokságon. Reménykedjünk benne, hogy ítélete biztos,
mert úgy vélem, ezek az ifjak sok olyasmit látnak majd, amit mind mi, mind ellenségeink
szeretnénk titokban tartani.
Ami Isidrót és jómagamat illeti, ismét felforgatjuk a könyvtárat. Különösen azokat a
köteteket szeretném átnézni, amelyeket Laurendine-ből hozott magával, hátha az egyik
oldalon megtudunk valami lényegeset ezekről a teremtményekről. Isidro azt állítja, hogy a
könyvben, amit a régi tanára hozott Antiochiából, egy ősi arámi imádságot talált, amelyet
helyesen elmondva egy darab ónixot Rafael arkangyalnak szentelhetünk. Isidro szerint
Rafaeltől félnek az angyalok közül leginkább a káiniták, mert ő engedi a világba a Nap
mindent megvilágító fényét. Úgy véljük, hogy ezek a kövek hatásos talizmánként védhetnek
az ellenséggel szemben.
Most pedig elérkeztem levelem valódi témájához: a te hozzájárulásod kérdéséhez. A
mennyország függönye legördült-e a szemed elé az utóbbi időben? Minden sejtés, legyen
bármily kicsiny, elárulhat valamit a küzdelmünkről. Tisztában vagyok vele, hogy a
látomásaid nem engedelmes szolgák, akiket tetszésed szerint magadhoz hívhatsz. De még
az én tompa lelkemre is ráereszkedett a baljós érzés, és meg szeretném tudni, így van-e
veled is. Bármiféle tanácsot tudsz adni nekünk, azt természetesen nagy hálával fogadjuk.
Imádkozom érte, hogy a levél egészségben és boldogságban találjon téged, Soeur
Faustinát és a rendünk szent nővéreit. Örömmel tölt el, ha a béke, jóság, rend és nyugalom
házára gondolok, amelyet Párizs gonoszsága övez (emberi és nem emberi egyaránt); a
közös helyiségben varrogató és hímző nővérekre, a gazolásra, a kertészkedésre vagy az
olvasgatásra a kis kertben (ne törődj azzal, hogy Róma még most is szívesen elégetné
sokukat). Alázatosan könyörgök az imádságaikért és a tieidért, mert a béke és a rend a
fivéreiket néhány hétig el fogja kerülni. Bárcsak minden fáradozásunk annak örök
dicsőségére szolgálna, aki a magasba emelt bennünket!
 Hűséges fivéred Krisztusban, most és mindörökké.
Saját kezűleg St.-Denis-ben, XVII Kal. Mai. MCCXIII.
Áldásom kísérjen,
Gervèse, apát, stb.

– Béke? – mormolta Cecília a párizsi theodosianus zárdában lévő cellában. Húsvét
utáni kedd volt, és csak most kapta kézhez Gervèse apát levelét. – Azt hiszi, nyugodt lesz
az álmunk, most, hogy tudjuk, hogy hittel és néhány megszentelt ónixdarabbal
felszentelve támadják meg a kígyók fészkét?
– És Gauthier-vel és több lovagjával – helyesbített Faustina. – Minden rendben lesz.
– Igen? – nézett fel Cecilia savanyúan. – Az “áldás nélküli” nővért csak nem látomás
látogatta meg? Boldogan hallom, különösen, ha kedvező.
– Nem megérzés, nővérem – válaszolta Faustina hasonlóképpen fanyarul. –
Reménynek hívják. Mi, akik nem látjuk a jövőt, erre hagyatkozunk.
Cecilia fölnevetett.
– Néha irigyellek. Biztos vagyok benne, már nagyon unod, hogy mindig ezt mondom.
Faustina megrázta a fejét.
– Jól ismerem a szenvedésedet, nővérem. Biztosíthatlak, hogy nem létező terheken
nem akarnék enyhíteni.
– Te vagy a leghűségesebb enyhítője terheimnek, akit csak ismerek, Soeur Faustina.
– Piha! Légy tekintettel törekvéseimre a szerénység felé, Soeur Cecilia…
– Egy dologban mindenesetre téved – mondta Cecília, visszatérve a levélhez. Az
íróasztalához lépett, és letette.
– Mi az?
– Hívni lehet őket. Nem… bölcs dolog, de hívhatóak.
– Soeur Cecilia? – Faustina összehajtogatta Cecília hímzését aznapra, és szemöldökét
összevonva egyenesen ránézett.
– A múltban mindig ápoltál, ha éjjel vagy nappal rám tört a láz. Ha alázatosan
megkérnélek, hogy segíts át egy szándékosan előidézett rohamon…
– Nővérem – könyörgött Faustina – ha az utóbbi időben semmit nem láttál a vörös
szerzetesekről… úgy értem, ha Isten azt akarja, hogy látomásod legyen, akkor küld.
– Isten az emberek kezén és szívén keresztül cselekszik – felelte Cecilia elrévedve. A
pillantása már kezdett ködössé válni, befelé fordulni. – Nem állhatok tétlenül, míg ők
szembeszállnak a pokollal.
– Gondolod, hogy a vörös apácák szívesen tétlenkednek? – vitatkozott vele Faustina. –
Mégis megteszik. Tudod, miért? Mert ezt a helyet rendelték nekik a fivéreik. Cecilia,
kérlek, ez hiúság. Könyörgöm, ne tedd! Nem Isten iránti elkötelezettségből cselekszel…
Cecilia az ágya felé indult, de megbotlott, és egy kiáltással összeesett a földön. Soeur
Faustina azonnal abbahagyta a dorgálást, és egy őz gyorsaságával ugrott ki a székből,
hogy elkapja nővérét.
– Nem, nem – csitította. – Pobrecita, alma mia, gyere! Gyere, itt az ágyad. Feküdj le!
Hozok egy kis hideg vizet a homlokodra…

Faustinától, Isten szolgálólányától. Szent János apácarendjéből, a méltóságos
Gervèse-nek, a St.-Denis-i Szt. Theodosius-rend apátjának, üdvözlet és jó kívánságok
Krisztus testvériségében.
Apát uram, sajnálattal kell közölnöm, hogy szeretett Soeur Ceciliánk jelenleg túl beteg
ahhoz, hogy olyan hamar válaszoljon az Ön levelére, mint szeretné; de az Ön kérésének
fontosságát és sürgősségét felismerve megkért, hogy írjak a nevében, és meséljek a
látomásokról, amelyeket a múlt héten látott, és amelyekről képességeimhez mérten
jegyzeteket készítettem.
Azt mondja, hogy a jelek általánosságban véve kedvezőbbek a vállalkozáshoz, mint
elsőként gondolta, de lehetséges, hogy néhányan súlyosan megsebesülnek. Azt mondta,
hogy réztigrisek vagyunk, akiket egyik kéz kikovácsolt, a másik lecsiszolt, és félnünk kell
attól, aki nem gyűlöl jobban, mint aki igen, és az ortodoxoktól inkább, mint az
eretnekektől. Azt mondta, hogy a legnagyobb kísértés nem a gyümölcs lesz, hanem a
magonc.
Arra kért, hogy ismételjem ezt el neked szóról szóra, mert rendünk névadó szentjétől
hallotta: “Amikor váratlanul magányosnak érzed magad, acélozd meg a szívedet! A
zarándok visszatér az út elejére, mégis távol van otthonától. Keserű igazságok a kertben, a
sikoly forrásától erednek.” Sajnálattal közli, hogy egyelőre nem tudja, mi a jelentésük a
szavaknak, de amint magához tér, bizonyosan megkér, hogy ismét írjak Önnek.
Remélem, ez a levél méltóságodat, őkegyelmességét és a fivérek kolostorát jó kedvben,
reménnyel és a szokásos bátorsággal telve találja. Kélt Párizsban X I I Kal Mai. MCCXIII.
Maradok alázatos és hűséges szolgája az Úrban, az ő erejében, bölcsességében és
kegyelmében keresve menedéket,
Faustina, a Szt. János rend apácája
 Huszadik fejezet



Párizs, St, Merri negyed
1213, Szt. Vitális ünnepe

Veszekedésbe került, hogy itt lehessen ma éjjel. Zoé ritkán kapott hajba Anatole-lal – a
kísérlet kétségbeejtően hasonlított a dagály visszafordítására de ezúttal úgy döntött, hogy
megkockáztatja.
– Nem hagyom, hogy azok az átkozott eretnekek szolgáltassanak igazságot helyettem
– vitatkozott. – Különben is, ha Decius fogadást rendezne rá, akkor az eretnekeknek
sokkal kisebb esélyt adnék a győzelemre. Különben is, Isidro valószínűleg ott lesz.
Hogyan várhatod el tőlem, hogy otthon maradjak?
– De már számtalanszor elmondtam, gyermekem, hogy Isidro órája még nem jött el –
ellenkezett a szerzetes. – Mit remélsz tenni vele?
– Mi van, ha a próféciád aznap éjjel valóra válik, és én nem vagyok ott? Erre gondoltál
már?
– Nem – mondta Anatole. – Őszintén szólva, nem. – Utána egy darabig csak ült, és
társalgott valakivel, akiről Zoé úgy vélte, Ábel szelleme lehet. Végül Anatole
megkönyörült rajta. – Lehetséges, hogy a kijelölt óra aznap éjjel jön el – ismerte el. – Ez
esetben nem tagadom meg tőled a végzeted, bármi legyen is. Ugyanakkor, mi lesz, ha
mégsem jön el?
– Akkor egyszerűen megnézzük, milyen inkvizítorok maradnak életben, hogy próbára
tehesd őket, ahogy szoktad – nyugtatta meg Zoé Anatole-t.
Így aztán itt voltak. Anatole talált nekik egy kényelmes helyet, ahonnét
megfigyelhették az eseményeket: egy padlásszobát az utca túlsó oldalán, ami az alatta lakó
gazdag család lomtárjául szolgált. Szerencsére a raktárnak csak egy ajtaja volt, ezért nem
kellett attól tartaniuk, hogy nem fogják látni a végeredményt, amiről remélték, hogy egyik
vagy másik oldalról teljes vereséggel fog véget érni. Crespin ezen az éjjelen természetesen
nem vesz részt a misén, mivel kézenfekvő módon éppen most fázott meg.
Nézték, ahogy a házon belül a kereskedő lemegy egy gyertyával a kezében, aztán
kilép, és kinyitja a raktárt. Valamivel később kis csoportokban riadt tekintetű, különböző
rangú polgárok és polgárnők érkeztek a környező utcákról, és egy bizonyos mintázatot
kopogtak az ajtón, mire ugyanilyen lopva beengedték őket. A legtöbben gyújtatlan
lámpásokat vittek magukkal. A legjobb álca. Ha az őrség elkapja őket, azt mondhatják,
hogy a lámpásuk épp az imént aludt el, amilyen átkozott balszerencséjük van – a
legtöbbjük pedig elég tiszteletreméltónak tűnik ahhoz, hogy megússza a hazugságot; ha
pedig sikerül elkerülniük a városőrséget, a rendes városlakók így kisebb eséllyel vehetik
észre őket.
Aztán nagy sötétség ereszkedett az utcára. Zoé elfordította a fejét, hogy megnézze,
miféle felhő takarta el a holdat, de az ég tiszta volt. Ez a valami a földön keletkezett.
– Megérkezik az árnyékok pásztora a többi angyallal – suttogta Anatole nagyon,
nagyon halkan. – A vérében van, hogy elleplezze magát, egyszer hamis sötétségbe,
másszor hamis fénybe.
Zoé szemügyre vette a gyülekező sötétséget. Egy helyen mintha jobban össze tömörült
volna, és olyan gyorsan mozgott, akár egy baktató ló. Most, hogy kihegyezte az érzékéit,
meghallotta a patadobogást is, mely természetellenesen tompán dobbant. A fekete,
örvénylő köd belsejében valahol hátasok voltak, ami azt jelentette, hogy lovasok is.
Amikor az ajtó kinyílt, majd becsukódott, Zoé fénysugarat látott, amely egy pillanatra
belehasított a sötétség foltjába. Utána az egész eloszlott. Most már tisztán látta a három
hátast, amelyek üres nyereggel álltak az ajtó előtt. Egy pillanattal később két halandó
bukkant fel, és a kereskedő istállójába vezették őket.
Utána hosszúra nyúló csend következett. Zoé babrált, kényelmetlenül érezte magát a
régi, törött bútorok halmai között, és időnként Anatole-ra pislantott, aki egyenes derékkal,
éberen ült.
– Nos, mi történik? – kérdezte végül Zoé. – Hallasz valamit?
– Igen – felelte a szerzetes. – Énekelnek. Újra keresztre feszítik Krisztust.
– Igen? – Zoé mostanra szinte mindent képes volt elhinni az eretnek liturgiáról, de ez
még hozzájuk képest is szentségtörően hangzott.
– Igen. Ecetet emelnek az ajkához, és lándzsát döfnek az oldalába… – Anatole az
ajkába harapott, mire az vérezni kezdett. Hirtelen megrázta a fejét. – Ó, Istenem,
könyörgöm hozzád! Ne engedd, hogy a fiad ilyen sértések érjék! Könyörgöm, küldd el
igazságosztóidat!
– Szó szerint keresztre feszítenék valakit odabent? – nógatta Zoé.
– Ők nem hisznek a kereszthalálban.
– Nem baj…
Zoé megpróbált ismét megnyugodni.
– Ott megy a kém. Most már nem kell sokat várni – mondta Anatole egy árnyékra
mutatva, amely végignyúlt az utcán, ahogy tulajdonosa nyugatra osont. – Nem lehetnek
messze.
– Ha az ott egy kém. Ha egyáltalán bekapták a horgot – emlékeztette Zoé a szerzetest.
– Ne aggódj!
Valóban úgy tűnt, hogy újabb csoport érkezik, valamivel megkésve a misére. Zoé az
ablak szélére húzódott, és félszemmel kikukucskált. Torkon ragadta a talán megalapozott,
talán megalapozatlan félelem, hogy valaki felnéz, és megpillantja. Először hat férfi
érkezett, gyalog, akiken kipárnázott tunikán kívül más védelem nem volt, s akik két nehéz
ládát és egy nagy zsákot cipeltek maguk között. Ezeket óvatosan letették a ház falához. Az
egyik férfinél íj és tegez volt. Némán nagy félkörbe rendeződtek a bejárat körül, az ív
közepén az íjásszal. Utánuk egy négyes csoport következett, akik rövid, vastag, vasalt
végű rönköt hoztak magukkal, oldalán fogantyúkkal. Zoé azonnal rájött, hogy kis faltörő
kost lát. Utána több lovat hallott a raktár felé ügetni, de az utca felénél megtorpantak.
Pillanatokkal később Zoé meglátta, amire egészen eddig várt: Isidro és Gauthier és ott
a szerzetes, aki régen Isidróval együtt lovagolt ki Bergamóból. Talán egy kicsit
megtestesedett, de egyébként éppolyan volt, mint akkor. Zoé mintha még az egyik
templomost is felismerte volna arról az éjszakáról, amikor megmentette Anatole-t, de
nehéz volt pontosan megállapítani. Gauthier-n kívül négy templomost számolt össze, és
még két szerzetest Isidro és társa mellett. Mindegyik barát vastag, fekete köpenybe
burkolózott, és csuhájuk jellegzetes rozsdavöröse csak időnként villant ki alóla. Egy
kövér, papi reverendát viselő férfi zárta a sort, kezében egy párnát hozott, rajta berakásos
faládikával. A pap a félkör közepére állt. A jelenlévők mind fejet hajtottak, majd a lovagok
és szerzetesek mindannyian némán megcsókolták a szelencét. A pap imádkozni látszott, de
ajkát nem hagyta el hang. Utána a félkörbe húzódott, és helyet foglalt a szélén, két férfi
között.
– Örülök – mormolta Anatole. – Nagyon örülök. Azt hiszem, mindenre gondoltak.
– Csss! – pisszegte le Zoé kétségbeesetten. Az utcán uralkodó csend
természetfelettinek tűnt – bár nem ez volt a legalkalmasabb szó rá. Zoé hozzászokott már
az ilyen hallgatásokhoz, amelyek beálltak, valahányszor a káiniták csoportba verődtek.
Végtére is, senki nem lélegzett, csak kevesen motoztak, és egy szív sem dobogott. De
hogy ilyen sok halandó ilyen kevés neszt csapjon, az valóban félelmetes volt.
Felnyitottak egy leárnyékolt lámpást, és a lángjánál meggyújtottak egy fáklyát a
zsákból. A tűz újabb és újabb fáklyákat lobbantott fel. Továbbadogatták őket a félkörben,
amíg tökéletesen körbe nem zárta a tűz. Még a pap is fáklyát tartott az egyik kezében, a
másikban a ládikát emelte magasba. A szerzetesek és Gauthier is elvettek egyet-egyet; a
többi lovag inkább pajzsot fogott a kezébe. Végül a templomos biccentett a vasalt rönköt
tartó férfiaknak. Az emberek elhelyezkedtek az ajtó előtt: A faltörő kost nyögés
kíséretében teljes erővel az ajtónak lendítették. A bejárat megadta magát a csapásnak.
Utána szó szerint elszabadult a pokol.
Az épületből sikoly hallatszott, és a kiáltozás még hangosabbá vált, amikor a lovagok
és szerzetesek berontottak az áttört ajtón keresztül. Zoé látta, hogy gyertyák gyulladnak a
szomszédos házakban, és arcok jelennek meg az ablakokban. Valaki az utcán őrségért
kiabált.
Néhány eretnek kiszaladt, de őket elfogták a lovagok és a faltörő kost kezelő férfiak,
akik most csúf, de éles kardokat villogtattak. Aki harcolni próbált ellenük, nem kapott
kegyelmet. Zoé látta, hogy egy szakállas, megfontolt külsejű férfi a tudósok öltözékében
előhúz övéből egy evőkést, és az egyik templomosra sújt; de a lovag a gyomrába döfte
kardját, és csizmás lábával odébb rúgta a testét. Más eretnekek azonban, férfiak és nők
egyaránt, csak egy pillantást vetettek a fáklyahordozók félkörére, és térdre hullottak,
kezükkel eltakarva fejüket. Őket karddal kényszerítették, hogy a félkör túlsó végében egy
kupacba gyűljenek, és ahogy a számuk egy-kettőről féltucatnyira, majd tucatnyira nőtt, két
ajtótörő felhagyott a harccal, és inkább őrt állt felettük.
A fenti ablaknál egy sápadt, diakónusi ruhát viselő férfi állt. A párkányon
egyensúlyozott, leguggolt, hogy le ne szédüljön, aztán lenézett, minden bizonnyal
ugráshoz készülődve. Zoé agyán átfutott, hogy vajon át akar-e lendülni az utca fölött az ő
ablakukba, és ismét visszahúzódott; de a következő pillanatban lángoló nyílvessző
mélyedt a lény mellkasába. Szörnyű sikolyt hallatott, és az utcára zuhant. Csontropogás
kíséretében érkezett meg. Szinte azonnal ismét felállt, és páni rémülettel csapkodta mellén
a tüzet. Az egyik lovag mögé lépett, és egyetlen szép csapással lemetszette a fejét.
– Deo gratias! – kiáltotta a lovag, ahogy a fej felrepült a levegőbe, és vagy egy öllel
odébb ért földet. A vért fröcskölő testet ott hagyta, ahová esett. Nem törődött a fehér
tunikáját bespriccelő vitae-vel, kardja hegyére tűzte a fejet, és az egyik fáklyáshoz vitte,
hogy lobbantsa lángra. Az égő haj orrfacsaró szaga felszállt a padlásig. Zoé Anatole-ra
nézett – de az őrült próféta eltűnt. Kétségbeesve pillantott körbe.
– Itt vagyok, gyermekem. Csak szerettem volna jól látni, anélkül, hogy engem
meglátnának. – A hang halk volt és megnyugtató, és onnan érkezett, ahol eredetileg is ült,
közvetlenül az ablak előtt. A helyén megrezzent a levegő, akár egy hőhullám, majd
elenyészett. Zoé tudta, hogy Anatole rendelkezik az eltűnés képességével, de mindig
zavarta, valahányszor a szerzetes ehhez folyamodott, mert ugyanakkor gyakran el is
bóklászott, és a lány nem mindig tudta eldönteni, a kettő közül melyik történt.
Zoé bólintott, és újra elhelyezkedett az ablak szélén, ahol elképzelése szerint leginkább
kiélvezhette a kilátás és a rejtőzködés előnyeit. Eszébe jutott, hogy korommal bekenhette
volna az arcát és a kezét; mindegy, most már késő.
Gauthier még egy csuhás férfit üldözött ki a raktárból. A férfi, akiben Zoé felismerte a
káinitát, a kör pereme felé vetette magát, de aztán agyarait kimeresztve, acsarogva
megtorpant a fáklyások előtt. Megpördült, könnyedén felkapta a faltörő kost a földről, és a
két legközelebbi emberre sújtott vele. Az egyiknek a mellkasát találta el, a másiknak az
állát zúzta szét. A férfiak úgy hullottak a földre, akár a kövek. A pap a vámpír felé rohant,
és a ládikát magasra emelve latinul kiabált. A teremtmény fúriaként felsikoltott, és
hátrahőkölt. A következő pillanatban már a raktár falán mászott felfelé. Zoé döbbenten
látta, hogy Gauthier máris a vámpír lábán lóg – akárcsak Arles-ban, ahol egy lépéssel több
ölt megtett, hogy elállja a toreador útját. Ledobta a kardját, hogy megmarkolhassa
ellenfelét, de a fáklya még mindig a bal kezében égett.
A káinita lenézett a lovagra.
– Dobd el! – morogta kísérteties hangon, és a fáklya egy pillanatra kifordult Gauthier
kezéből, de aztán utána kapott. A káinita elemelte lábát a faltól, és megpróbálta lerúgni a
lovagot. Gauthier szinte vízszintesen kiterült, majd nekiütközött a falnak. Utána a káinita
ruhája alá tolta a fáklyáját, és meggyújtotta az öltözéket. A vámpír összegömbölyödött,
akár egy haldokló pók, és lezuhant, magával sodorva Gauthier-t is. A lovag elgurult, majd
felpattant, de felfedezte, hogy az ő tunikája is tüzet fogott, és ezért sietve kikapcsolta az
övét, és lerántotta magáról a ruhát.
Ekkor ragyogás támadt a házban, és az ajtón át az utcára áradt – nem a fáklya sárga
fénye volt, hanem a napsugarak tiszta lángja. Zoé egy kiáltással tántorodott hátra, amint a
fény felviláglott a padlásra. Karján és arcán azonnal felhólyagzott a bőr. Vakon hátralépett
a fájdalmas ragyogás útjából, és fejjel előre belebotlott a bútorokba. Keze egy régi,
molyrágta függönyt tapintott; megragadta, magára rántotta, és beleburkolózott, akár egy
hernyó.
Sokáig nyüszített, míg végül összeszedte magát annyira, hogy megszólaljon.
– Anatole?
Semmi válasz.
– Anatole, még mindig…
Utána odébb tolt bútorok nyikorgását hallotta.
– Anatole! Remélem, te vagy! Kérlek, Istenem, Mária Theokotosz!
Valaki megérintette a függönyön keresztül.
– Most már előjöhetsz, enfante. Az a rettenetes fény eltűnt. – Anatole hangja volt. Zoé
megkönnyebbülten elsírta magát.
– Biztos vagy benne?
– Nem egészen, de az egyik lovag éppen azt mondta Isidrónak, hogy “Krisztus
szerelmére, árnyékold le azt a valamit – nem érdekelnek a káiniták, ez mindannyiunkat
megrémít…”
Zoé habozott, majd hirtelen támadt bátorsággal kibontakozott a nehéz szövetredők
közül. Ismét olyan sötét volt, ahogy ezen az órán megszokott. A lány látóterét azonban
még mindig elszórt fényfoltok pettyezték, valahányszor pislogott.
Összeszorították fogukat a hólyagokból áradó fájdalom ellen, és ismét az ablakhoz
léptek. Sok minden történt, amíg ők elrejtőztek. A fáklyavivők közül sokan bilincset
vertek a térdeplő eretnekekre, és láncra fűzték őket. Zoé tizenötöt számolt össze, beleértve
a zokogó kereskedőt is. Hárman holtan vagy eszméletlenül hevertek az utcán. Valaki
felgyújtotta a lefejezett káinitát; most a teste vidáman, hamuvá égett. A lovakat a raktárhoz
vezették, és a szerzetesek visszapakolták a nyeregtáskákat. Az épületből puffanások,
dörrenések, és időnként egy-egy lezuhanó tárgy reccsenése hallatszott ki. A szomszédos
családok rémülten és megilletődve figyeltek az ajtókban, a szülők védelmezően átölelték
gyerekeiket.
Végre megérkezett a városőrség. A parancsnokuk mély beszélgetésbe elegyedett
Gauthier–vel és a pappal; a többiek idegesen álltak a lovaik mellett. A fegyvereiket a
kezükben tartották, de nem emelték a magasba.
– Nem úgy tűnik, hogy nagy bajba kerültek volna – jegyezte meg Zoé.
 Anatole halkan felhorkant.
– Miféle bajba kerülnének, gyermekem? A világi törvények nem érvényesek rájuk, az
egyház pedig nem fogja elítélni őket.
– A tökéletes gyilkosok – döbbent rá Zoé.
– Teljesen igazad van…
– Azt hiszem, azzal a fénnyel megölték a püspököt.
– Lehet, de én nem vennék rá mérget. – A malkavita kutató pillantása végigsöpört az
utcán. – Ott… az az árnyék.
– Miféle árnyék?
– Csss! Az egyetlen, ami nem imbolyog a fáklyafényben… nem, azt hiszem, a
püspökről hallani fogunk még. Ő viszont nem tudhat rólunk, nem láthat meg. Maradj
nyugodtan, gyermekem!
Az egyik térdeplő eretnek váratlanul ledöntötte a lábáról a férfit, aki fölé hajolt, hogy
feltegye a bilincset. Talpra szökkent, és elsüvített Gauthier és a városőrök kapitánya
mellett. A foglyok közül bátorító kiáltás szállt fel. Az ajtótörők már kevésbé lelkesen
ordítottak, kardot rántottak, és a szökevény nyomába eredtek.
– Anatole! – Zoé izgalmában majdnem felkiáltott, de gyorsan izgatott suttogássá
halkította hangját. – Anatole, nézd!
– Igen. Ha ügyes, lehagyhatja őket.
– Nem, nem látod? “Míg a fogoly ki nem szabadul.” Ez az! Itt az idő!
– Nem. – Anatole pislantott, aztán összevonta szemöldökét. – Nem, ez nem így van…
– De. Nézd meg a saját szemeddel!
– Nem lehet.
– Megpróbálkozom vele.
– Zoé, gyermekem, ez nem bölcs dolog. Valamennyien odalent vannak.
– Fáradtak.
– Nem tudni, valójában mennyire fáradtak.
– Különben is, csak őt kapom el.
– Még mindig nem hiszem, hogy ez a megfelelő idő ahhoz…
– Megyek – szakította félbe Zoé, és őt magát is meglepte a hangjába kiülő
véglegesség.
Csend támadt.
– Ha már mindenáron menned kell – mondta végül Anatole –, akkor jobb, ha csak őrá
támadsz. Két utcával délre, nem messze, van egy elvadult kertű, régi ház, amelyben csak
egy öreg gondnok és egy szakács lakik. Talán sikerül odacsalnod.
 – Hányszor mentél Párizsba úgy, hogy nekem nem is szóltál róla? – Zoé megrázta a
fejét. – Jól van. Legyen a kert!
– Veled leszek – mondta a szerzetes. Zoé vállára tette a kezét, aztán a rendetlenség
mögé vetette magát, és eltűnt.
Zoé elővette Gregoriannisz gyűrűjét az inge alól, és elgondolkodva ránézett.

– Kíváncsi vagyok, meddig tart még ez – tűnődött Isidro, miközben felfűzte az eltakart
lámpást a nyergéről lógó szíjra.
– Kétlem, hogy sokáig tartana – mondta Gervèse – bár bizonyára hasznos lenne, ha
igen.
– A másik még mindig a kápolnában van?
– Bizonyára, hacsak nem mozdították odébb az emberek. Érte megyek.
– Jól van.
Valami megvillant Isidro látása peremén. Pislogott, és eltakarta éjszakához szokott
szemét; utána viszont kíváncsian mégis leengedte a kezét. A fényforrás közelebb libbent.
Egy sziporkázó szárnyú repülő rovar volt. Hirtelen mozdulattal letelepedett a
nyeregkápára.
Isidro lenyűgözve nézte. A legszebb rovar volt, amit csak látott. A teste
gyöngyházfényű kék és lila volt, bogárszárnyai zölden csillogtak, szeme pöttömnyi
széndarab. Lába meleg aranyszínben tündökölt…
Nem. Nem a színe olyan. Már látott ilyesmit.
Egy pillanatra megdermedt, s nem merte megérinteni, mert ámulatba ejtette a pihenő
rovar szárnyainak legyezése. Aztán felismerte a lehetőséget, és utána kapott.
A rovar odébb röppent. Isidro ismét odacsapott, és ezúttal majdnem elkapta. A kis lény
azonban még messzebb repült.
– Gervèse…
Gervèse azonban a raktárban volt. Isidro Gauthier-re és Marzonéra nézett, akik még
mindig a városőrség kapitányával egyezkedtek, aztán vissza a rovarra. Az egy ház falára
röppent. Ha ismét arrébb száll, el fogja veszíteni a nyomát.
Enyhe spanyol átkot mormolt, amiért máris bűnösnek érezte magát, aztán a rovar felé
indult.

– Köszönöm, hogy vacsorára invitáltál – mondja a férfi. A nő még mindig nem látja az
arcát a szürke csuklya alatt.
A nő tudatának egy részével felismeri, hogy soha nem hívta meg a férfit, de a látomás
logikája alapján megérdemli az udvariasságot.
 – Szívesen. – A nő egy tányér levest mer a férfinak, aki nagyot kortyol belőle. Utána
visszateszi a tányért az asztalra, és rág. Hirtelen abbahagyja, fuldokolni kezd, és kivesz a
szájából egy emberi ujjat. Egy szép, ékköves gyűrű van rajta. A férfi fölnevet, lehúzza a
gyűrűt, az abroszra teszi, aztán visszateszi a szájába az ujjat, és lenyeli.
– Senki nem mondhatja, hogy nem szolgálod ki gazdagon a vendégeidet. – Tör egy
darab kenyeret magának, és megvajazza.
– Nem tudom, hogyan került bele.
– Nem?
– Nem tudom. Nem én főztem. – Kavargatni kezdi a levest, és fülek, szemgolyók,
zarándokjelek, bronzpecsétek, gyűszűk kerülnek elő. Fogja a szűrőkanalat, és elkezdi
kimeregetni őket.
A férfi csak a fejét rázza, és beleharap a kenyérbe, majd egy gombot köp ki a gyűrű
mellé.
– Soha nem fogod az összeset megtalálni – mondja.
A nő felkiált, és az egész levesestálat az asztalra borítja. A szenny áradata nem szűnik.
Az ujjakat és füleket egész kezek követik; némelyik még tőrt markol; fejek gurulnak a
padlóra. Amint az egyik görögni kezd lefelé a lépcsőn, a nő felismeri.
– Nem! – Utána szalad, de megcsúszik a levesen, és elesik. Az áradat továbbra is
folyik, árvízzé duzzad, elönti a lépcsőházat. A nő véletlenül lenyel egy kortyot a mocskos
vízből. Úszni próbál. A félhomályban könyvek, rokkák és megfulladt vörös apácák
sodródnak el mellette. Megpróbál a fal mentén az ajtóhoz húzódzkodni, és kinyitni azt.
Fönt is óceán várja. A holdfény csillogása felé löki magát.
A feje végre kibukkan a felszínre. A tengeri szellő csípős, de ő már annak is örül, hogy
lélegezni tud. Mindenki erőfeszítés nélkül jár a vízen. A halaskofák a felszínen ülnek a
szekereik mellett, és a háziasszonyok visítozó gyerekeket húznak maguk után a
hullámokon, hogy vásároljanak tőlük. Egy király lakomázik a vízen. Zsonglőrök kelnek át
a tengeren, hogy mulattassák. Szerzetesek menete kántál és lépked bűnbánóan a habokon.
A nő átúszik a járókelők között. Ő az egyetlen, aki nem jár a vízen, és megpróbálja
elkerülni, hogy rátapossanak. Nem lát szárazföldet semerre, akármerre néz. Elsodródik
mellette egy vörös bársonnyal borított ágy. A keze és lába remeg a víz taposásának
erőfeszítésétől, ezért felmászik rá. Az ágy csak lebeg tovább, látszatra mérföldeken át,
távol a többi embertől. A nő a hideg ellen bebújik a dunna alá.
Végül, miután a hold már több mint félúton jár AZ égen, az ágy egy távoli part öblébe
sodródik. A nő egy nagy folyam torkolatánál ér földet. Kikel az ágyból, és követi a partot a
szárazföld szíve felé, hátha településre bukkan. A vadon azonban egyre sűrűbb lesz, ahogy
mezítláb küzdi magát előre a part mentén. Kiszárad, megpróbál a folyóból inni, de a víz
sós. Egy kátrányozott kosár sodródik a nád közt. A nő odakap, és széthajtja a takarót,
amelyben egy ezüsttükör törött darabjai hevernek. Minden szilánkot kiéleztek, akár egy
borotvát.
Ekkor rémítő hang dördül a magasban:
 – Miért hagytad ki a Bergamóba írt leveledből? – kérdezi. – Azért kaptad-e a jelet,
hogy elbíráld? – A nő félve tekint fel. A szavak nem egy viharfelhőből vagy egy óriási
szájból hangoznak el, hanem egy rovarrajból – csillogó ganajtúrók, sáskák és szúnyogok,
amelyek ráereszkednek, és bekerítik…

Amikor felébredt, a lenti közös helyiségben találta magát. A fityulája és a kendője fel
volt tűzve, bár kicsit félrecsúsztak, cipője bekötve a lábán. A lába az ajtó irányába nézett.
A szíve hevesen dobogott, és a szája olyan száraz volt, mintha timsóval hintették volna
tele, de tudta, mit kell tennie. Csak annyi időre állt meg, hogy keresztet vessen, és gyors
imát mormoljon a túlsó falon függő Madonna és a gyermek előtt, majd kisietett az
éjszakába.

A hamis bogár csak akkor látszott, ha mozgott – a szárnyai megcsillantak a
holdfényben, amikor verdesett ezért az üldözés nekilódulásokból és megtorpanásokból
állt. A lámpás fénye látszólag megzavarta a rovart, és odébb kergette, ezért néhányszor,
amikor már azt hitte, elveszítette a nyomát, ismét megtalálta, amint végigment a lámpással
az épületek mentén, és a repedésekbe világított.
Végül leszállt egy magas, borostyánnal befutott falra.
– Ó, ne! – könyörgött neki okcitánul. – Ne mindezek után! – Egy pillanattal később a
rovar átrepült a falon.
Isidro a kert kapujában állt, és szidta magát, amiért be akar menni, és amiért mégsem
mer.
Ekkor egy férfi hangját hallotta bentről, amint hamisan énekel és dúdol. A szavakat
nem tudta kivenni. Ha a ház valamelyik lakója ébren van, talán meg tudja kérni őket, hogy
engedjék be. Való igaz, hogy kicsit különösnek tűnhet egy szerzetes, aki éjnek évadján az
ajtón kopogtat, és azért könyörög, hadd kergessen egy bogarat a kertben…
Óvatosan bekopogtatott.
– Hahó! Uram?
Nem érkezett válasz, de a dúdolás folytatódott.
– Uram? – Ismét bekopogtatott, ezúttal hangosabban. A kapun félig elrozsdált a
kallantyú, és majdnem engedett. Ha kicsit erősebben megtolná, kinyithatná.
Tétovázott. Aztán belökte a kaput.
– Elnézést, uram? Kérem, bocsássa, meg a tolakodásomat… hahó?

A kert gyönyörűen festett a holdfényben, de inkább vadonnak tűnt. Jól látszott, hogy
évek óta semmit nem nyírtak vagy nyestek meg. Gazok kígyóztak a virágok között,
helyenként el is fojtották őket. A fák alatt néhány rohadt alma hevert. A kert ösvényein
mégis egy férfi sétált, háttal Isidrónak. Lába és háta kicsit meghajlott a keskeny
ezüstszállal átszőtt, brokátcsíkokkal díszített zöld tunika alatt. A haja mégis fekete volt,
Isidro nem látott benne mákszemnyi fehéret vagy szürkét sem. Talán nyomorék vagy beteg,
ötlött hirtelen a szerzetes eszébe.

– Uram, sajnálom, hogy megzavartam… – Lehet, hogy süket is? Vagy csak nem
érdekelte a betolakodó hihetetlen udvariatlansága? – Biztos vagyok benne, hogy ez
különösen fog hangzani, de egy st.-denis-i theodosianus barát vagyok, egyfajta tudós, és…
nagyon érdekel a zoológia és a botanika is. Uram?
– Nagyon érdekes – mondta a férfi. Lehajolt, hogy megszagoljon egy rózsát, de nem
nézett Isidróra.
– Igen – nevetgélt a szerzetes megkönnyebbülve. – És megint csak furcsának tűnhet,
de épp most láttam egy bogarat berepülni az ön kertjébe, egy nagyon szép és ritka rovart,
amelyet szerettem volna közelebbről megszemlélni.
– Valaha rengeteg ritka és szép teremtmény élt a kertemben – felelte a férfi. Leült egy
kőpadra, hosszú, fekete fürtjei arcába és vállára hullottak.
– Á! – Isidro összevonta a szemöldökét. – Valóban?
– Igen. Voltak, akik a kertemet és az állatait csodáknak nevezték. Gyakran
meglátogatták a nagyurak és úrnők, akiknek szívét államügyek és nehéz lelkiismeret
nyomták, és az öröm tiszta vizében megfürösztött lélekkel távoztak.
Isidro most közelebb tépett, kíváncsisága és együttérzése feltámadt.
– Mi történt aztán? – kérdezte.
– Minden édennek véget kell érnie – felelte a férfi. – Tolvajok és gyilkosok rabolták
ki. Elpusztították az állatseregletemet, kivágták illatos lugasaimat, és a kislányom
majdnem belehalt a bánatba. Most mindennek vége…
Isidro egy egykori halasmedence mellé lépett, és letelepedett a repedező peremre.
– Az emberek szükségtelenül is olyan kegyetlenek tudnak lenni… – Megrázta a fejét.
– Amit mondasz, az csodálatos. Nagyon sajnálom.
– Igen. – A férfi összekulcsolta ölében hosszú ujjait. – Sajnálhatod.
Ez zavarba ejtette a spanyolt. Valamit nem értett volna meg?
– Igen, uram…? – próbálkozott egy pillanattal később.
– Tudod, testvér, azok a tolvajok és gyilkosok Isten nevében fosztogattak.
– Ó! – Most már értette a logikát, de még számtalan kérdése maradt. – Igen, a régi
otthonomban… hasonló gonoszságokat láttam. Azt mondod, hogy itt, Párizsban Isten
nevében valakik kirabolták és elpusztították a lakosok házait? Mikor?
A bogár kiröppent a nyitott térre, és a férfi egyik ujjára telepedett. Nem rémült meg, és
nem kiáltott fel, csak elgondolkozva szemügyre vette.
 – Nem mondtam, hogy Párizsban történt.
Felpillantott. Viszonylag fiatal arca volt, de legalábbis nem volt idősebb Isidrónál,
sötét szakállát rövidre vágta, és fekete bizánci szeme volt.
Isidro megpróbált zsibbadt lábára állni, de megbotlott a repedezett kőben.
– Mária, Istennek és kegyelmes istenünknek anyja! – nyögte. – Nem te…
– Régóta várok rád, testvér – mondta a férfi. Esetlen, de erőteljes mozdulattal talpra
állt. A hangja immár nem szomorú és halk volt, hanem ádáz. Isidro felé lépett, és az arca
kezdett megváltozni.
– Remélem, ez minden! – mormolta Gervèse Gauthier-nek, amikor a lovag visszament
a lovához.
– Azt hiszem – felelte Gauthier. Szeretettel megsimogatta a ménje orrát, aztán a
nyeregbe lendült.
– Mi van a két halottunkkal?
– Nyugalomra helyezik őket, már amennyire ezen az órán ez lehetséges. – Mindketten
keresztet vetettek. – Az embereim a köpenyeikbe csavarták őket. A többivel várnunk kell,
amíg vissza nem érünk.
– Jól van. Akkor fogjuk Isidrót, és menjünk!
– Hol van Isidro?
– Itt volt, amikor visszamentem a házba. Nem láttad, merre ment?
– Nem. Azt hittem, önnel van.
Egymásra meredtek, és a szívük jegesre dermedt.
– Isidro! – kiáltott fel Gervèse.
– Isidro! Látta valaki Frère Isidrót? Pokoltűz és kárhozat! – Gauthier idegesen körbe
táncoltatta a lovát. – Jól van. A pániknak semmi értelme, abbé. Én magammal viszem Sire
Jehant, és elindulok arra, ön meg vigye magával Sire Liont, és menjenek amarra! Nem
juthatott messzire.
– Jól van. – Gervèse is felült a lovára, bár korántsem olyan könnyedén, mint Gauthier.
Megérezte az áldott ónixdarabot az erszényében, ahová tette, hogy ne lehessen baja. Aztán
egy parancsszóval és biccentéssel magához hívta Sire Liont, aki lovagi becsületére legyen
mondva, még csak meg sem kérdezte, mi a feladata.
Gervèse úgy érezte, egy örökkévalóságig lovagolnak, de csak pár percről lehetett szó,
mialatt Isidro nevét kiabálták, és feszülten hallgatóztak.
– Mit gondol, hová ment? – kérdezte Sire Lion.
– Ezen a környéken? Fogalmam sincs. Az egyetlen hely, ahová talán menni akart, az
egyik templom. De valószínűbb, hogy meglátott egy ördögöt, amely kicsúszott a hurokból,
és egy szó nélkül a nyomába eredt. Mindig meglep, hogy egy máskülönben bölcs ember
milyen hamari tud lenni időnként…
Aztán megtorpant.
– Várj! – mondta.
Lion megmozdult a nyeregben, s fülét hegyezte valami veszély után.
– Mi az? – kérdezte egy némaságban eltelt perc után.

Amikor váratlanul magányosnak érzed, magad, acélozd meg a szívedet! A zarándok
visszatér az út elejére, mégis távol van otthonától. Keserű igazságok a kertben, a sikoly
forrásától erednek…

– A Compostelába vezető út – jelentette ki Gervèse. – Innét indul, a St.-Jacques
templomtól.
– Igen, de…?
– Gyorsan! Oda kell mennünk!

Bár Zoé régóta halott volt, érezte, hogy arcát elönti a diadal pírja, amikor látta, hogy
Isidro elhátrál Gregoriannisz fortyogó, változó képétől, száját rémülten kitátja, és zihálni
kezd.
– Most! – suttogta.
– Várj! – jött Anatole suttogó válasza. – Hallottam valamit… furcsa. Hadd nézzem
meg, hogy nem követtek-e!
– De…
– Egy perc. Szórakoztasd tovább… mindjárt visszajövök.

Hildegard sajnálkozó pillantást vet rá, aztán odamegy hozzá, és becsukja a könyvet,
mielőtt a nő befejezhetné az oldalt,
– Ez nem a látomások kora – mondja a szent. – Kevesen vannak, akik még hallgatnak
rájuk, és bármilyen nemesek legyenek is, a korszak szembeszáll velük, mint ahogy veled is.
Az új elvárás a fekete és a fehér. Nincsenek többé ezüstfán daloló aranymadarak, sem
rézmacskák.
– Mégis megteszem, amit meg kell tennem – válaszolja a nő bátran.
– Olyan vagy, mint egy néma, aki angyalok himnuszait hallja, de képtelen kiénekelni
ezeket, vagy mint a férfi, aki a világ legnagyobb szobrásza lehetne, ha volna keze. Valóban
áldott vagy, ha cselekedni tudsz az alapján, amit megtudsz.
– Ez az én próbatételem – válaszolja a nő, és sír…

A félig éber pillanatokban Cecilia azt kívánta, bárcsak felvett volna egy köpenyt. Nem
volt hűvös, de a láz után maradó hideg időnként kirázta, és összekoccantak a fogai.
Felnézett, hogy lássa, merre van. Szt. Katalin kórház. Komoran fölnevetett. Semmilyen út
nem volt mentes a kísértéstől. Közelebb volt, de még nem volt ott.

– Csak arra gondolj, kit menthetsz meg – suttogja. Okosabb is lehetne annál, mint
hogy Hildegard bőrében jön, a nőt már régen nem tudja ezzel becsapni.
– Csak Isten az, aki megment. – A nő elfordul tőle, de az útját fehér vászonlepedők
takarják el, és amikor félre akarja söpörni őket, szorosabbra fűződnek köré.
– Akkor hagyd, hogy megmentsen!
– Démon! – sikoltja a nő. – Belzebub vagy, és Beliál, isten ellensége. Az Atya nevében,
akinek hatalma van, hogy elűzze a fajtádat, felszólítalak, hogy engedj el!
– Engedjelek el? – Elvigyorodik, és megérinti a csuklyáján átütő szarvakat. Egyenként
kirántja őket, megnyalja a véres végüket, majd elhajítja. – Gyermekem, nem én ejtettelek
fogságba. Ez a nap a világban is eljön egyszer, és kit fogsz akkor átkozni? Kihez
fohászkodsz majd, hogy állítsa meg a gyilkos csapást?
A vászoncsíkok fonott csővé tekeredtek össze, és előbb a lábát, majd a hasát ejtik
foglyul.

Bal láb, jobb láb. Fiatalkorában katonákat látott menetelni, és énekelni közben. Nem
így volt?
Bal láb, jobb láb, egy-kettő; bal láb, jobb láb, fordulás; bal láb, jobb láb, kardot ránts;
bal láb, jobb láb, támadás…
Nem emlékezett a folytatásra. Talán volt valami zsoltár vagy himnusz, ami egy apáca
menetdalának alkalmas lehet.

A férfi közelebb húzza a nőt. Az apáca némán küzd a pólyával, de sikertelenül; a fejét
körbebugyolálta már, és előtte valami ólmos tárgyat tömtek a szájába. A vásznon keresztül
is érzi a másik forró leheletét a fülén.
– Mit szólsz ehhez! – mondja. – Egykor hárman voltunk, egy közös szívvel. A harmadik
híján a bánat elért. Elszállt, elrepült, de a gyász megmarad; keserű a könny az eltűnt
kedvesért.

A nő megállt egy útkereszteződésben.
Egy pillanattal később a másik megjelent. Nem úgy nézett ki, mint máskor, nem
hasonlított a többi felvett alakra sem. Nem látszott rókafarok. Csuhát viselt, a szerzetesi
öltözék gúnyképeként, egy sötétszürke zsákvászon gúnyát, amelyet foszladozó kötéllel
kötött meg derekán. A nőt először taszította, aztán örömmel töltötte el, hogy a másik fiatal
és szép. Így könnyebb lesz.
– Ezek szerint nem csak álom vagy – mondta a nő.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem. – Arckifejezését nem lehetett leírni. Ugyanolyan csodálattal lépett felé, ahogy
Cecilia közelítette meg utolsó esküje letételekor az oltárt. – Akkor nem csoda – mondta a
férfi. Nem csoda. Vagy… épp az ellenkezője. Nem tudom eldönteni.
A nő összekulcsolta kezét a szíve fölött. Valamilyen okból kifolyólag megfelelő
mozdulatnak tűnt.
– Ellenzem.
– Mint ahogy ez is várható. – A férfi bólintott. – Menjünk tovább! Megölöm.
Valójában mindkettőt megölöm. Talán sok időbe fog telni, de időm rengeteg van.
– Úgy van, ahogy mondtad. Az a nap miattad, vagy az ellenedben fog elérkezni. Így
nem lehet megalkudni.
A férfi ajkán erre kis mosoly jelent meg.
– Lehet még alkudni, Cecilia, szűz mártír?
– Amikor az Urunk Gecsemánéban imádkozott – mondta a nő –, egy pillanatig nem
bízott a saját erejében. A Sátán azonban látta, és fejét ingatta az emberek végtelen
ostobasága láttán, hogy még a Messiás is kételkedni képes magában.
– Igen, a templom tetején történt eset miatt – fejezte be a férfi. – A Sátán arra biztatta,
hogy vesse le magát, és így igazolja, hogy valóban Isten fia; de ő ellenállt a kísértésnek,
hogy valóban próbát tegyen. Volt elég bizalma az Úrban. Ezért nem lehet, hogy az első
próbát kiállta volna, és a másodikat elbukja…
– Mert a kettő egy és ugyanaz. Ahogy te is mondtad, neked is megvan a magad
pohara, és nekem is, és hálát adok istennek, amiért az enyém nem a tied. Már megkaptad a
választ – nem tudom, milyen néven nevezzelek.
Kis mosoly rebbent a férfi ajkán.
– Nem vagyok Belzebub.
– Tudom.
– Jól van. Egy kötelességemet leróttam. Megyek elintézni a másikat. – Megfordult,
hogy távozzon.
A nő egy szóval megállította.
– Egy pillanat!
A férfi vonakodva megfordult ismét, mintha kényszerítenék.
– Lehet, hogy én megszabadulok tőled, de miből gondolod, hogy te is megszabadulsz
tőlem? – kérdezte a nő. – Amikor egyik folyó a másikba ömlik, a másik is az egyikbe.

A férfi mezítláb kaptat fel a hegyre, botja az omladozó kövek közé mélyed. Hosszú,
magányos az útja, gyomrában és torkában száraz szomjúság ég; hamufinom por tolul a
szájába és orrába, és lepi el szemét, még inkább súlyosbítva a helyzetet. Egy repedéshez
érkezik a sziklában, és bebújik, amint egy felhő leereszkedik.
A hangot már korábban is hallotta, de csak egy-két szót, különálló félmondatokat.
Most azonban teljes mondatokban beszél. Mindegyiknél egyre jobban rezeg a hegy, amíg
már úgy érzi, beszakad a dobhártyája, és minden vér, amelyet valaha is elrabolt az
ártatlanok testéből, a repedezett földre ömlik – áldozat a földnek, a szentek között
legszentebbnek, szentségtelenek közt legszentségtelenebbnek, amelynek éhségét soha nem
lehet kielégíteni.
MEG AKARTÁL ISMERNI, ANATOLE; HÍVEN TERJESZTETTED SZAVAIMAT ÉS TÖRVÉNYEIMET, ÉS
JÓINDULATRA TALÁLTÁL A SZEMEMBEN. AMIKOR MÓZES MEGKÉRT RÁ, BETAKARTAM, AMIKOR
ELHALADTAM MELLETTE, HOGY NE LÁSSA MEG AZ ARCOMAT ÉS NE HALJON MEG.

DE NEKED NINCS ILYEN VÉDELEMRE SZÜKSÉGED, PÉTER FIA. EZÉRT MEGADOM NEKED AZT,
AMIT KÉRSZ ÉNTŐLEM. NÉZZ RÁM, ÉS ISMERD MEG SZÁNDÉKAIM EGY RÉSZÉT VELED ÉS A
FÖLDMŰVES TÖBBI GYERMEKÉVEL KAPCSOLATBAN…

– Nos, a templom ajtaja zárva van – mondta Sire Lion, és megrántotta a kantárt de
ezen változtathatunk, ha feltétlen szükséges…
– Nem. Nem a templomban van – felelte Gervèse. – Azt hiszem, egy valós kertet kell
keresnünk. Keserű igazságok a kertben, írta Faustina a levélben. Cecilia próféciáiban a
dolgok néha pont azok, amiknek látszanak, sem többek, sem kevesebbek.
– Akkor nézzünk körül az udvarban és a kertben!
– Jól van.
Megfordították a lovaikat. Gervèse rövid imát mormolt Szent Jameshez, hogy mutassa
meg neki a helyes utat. Utána meghallotta a sikolyt. Nem egészen olyan volt, mint Isidro
hangja, de férfi kiáltott…
Nem kellett szólnia Sire Lionnak. A lovag máris megsarkantyúzta a lovát, hogy ő
találkozzon elsőként a veszéllyel.

Zoé mosolya megfagyott. Talán Konstantinápoly Szentháromságának történetei, talán
más ihlette meg, de úgy döntött, Gregoriannisz változzon hatalmas sárkánnyá, és
bömbölve fonódjon Isidro köré. Sajnos a szörnyeteg látványa jóval kevésbé zavarta a
szerzetest, mint a lány atyja. Mindenesetre visszanyerte hidegvérét. Miközben Zoé
füstölögve figyelte, Isidro Szent Györgyhöz és a Szűz Máriához fohászkodott. Utána
sovány kezét a vonagló pikkelyek felé nyújtotta. Az ujjai keresztülhatoltak a képzeletbeli
testen. A káprázat nyom és hang nélkül azonnal eltűnt.
Zoé felmordult.
– Anatole… Anatole? – De a malkavita nem válaszolt.
– Elég volt a szórakozásból! – mondta magának. Behunyta a szemét, és kinyújtotta a
karját. Nem tudta, hogy a vér képes elfáradásra, de most éppen ez történt. Mégis erőltette.
Gondolj arra, milyen volt gyermekként különös hangra ébredni. Gondolj arra, milyen
öregembernek lenni, aki már nem képes dolgozni, és nincs se családja, se barátja, és
szemét fehér hályog lepi el. Gondolj arra, milyen tengerésznek lenni, aki egy zátonyos
öbölbe hajózik, és hirtelen azt tapasztalja, hogy leszállt a köd. Addig képzelte maga elé
ezeket a helyzeteket, míg a félelem, a vak sötétség rettegése majdnem szétszaggatta,
mígnem szó szerint betegnek érezte magát – aztán az egészet Isidróra sugározta át. A
szerzetes levegő után kapott, és az ösvény köveit karmolászta, majd térden állva
előrecsúszott. Keze és lába körül holdfénynél fényesebb udvar jelent meg, és szivárgott át
a csuháján keresztül. Zoé felemelt tőrrel ugrott ki a fa mögül, és Isidróra rontott.
Sikoly hasított a levegőbe a kert északi falánál, keletről nyugatra tartva.
– Anatole! – kiáltotta Zoé. Lenézett Isidróra, aki minden pillanatban még több
természetfeletti ragyogást gyűjtött aszkétatestébe, és a lány felhólyagzott keze
megremegett, majd szorosan megmarkolta a gombot. Aztán csalódott kiáltással a kapu felé
vetődött, és kirohant menekülő mentora után.

– Erre! – kiáltotta Sire Lion, és egy szűk utcába fordult. Gervèse bólintott, és
utánaeredt; harci ösztönök tekintetében soha nem helyezte volna saját megérzéseit
Gauthier lovagjaié elé.
Utána előrekiáltott.
– Lion, állj meg! Nézd, ott egy kertfal! Emeld fel a lámpást!
A lovag engedelmeskedett, s magasan a feje fölé tartotta a póznát, mire az árnyékok
szöge megváltozott. Végignéztek az üres utcán. Az egyik fekete folt a középső
csatornában nem mozdult.
Gervèse vette észre először, és szinte kiugrott a nyeregből.
– Isidro… – Térdre esett az összerogyott alak mellett, és megfordította. Kutató,
elkínzott tekintete azonban nem olajbarna, hanem halottsápadt, tejfehér arcra hullott. –
Cecilia! – jobb kezébe fogta a nő hideg ujjait. Bal tenyerét a nő tarkója alá csúsztatva
fölemelte. Az apáca torkán nem látszottak fognyomok, de behunyt szemhéja nem rebbent
meg.
– Soeur Cecilia…? – Sire Lion azonnal mellette termett.
– Mit keresett itt? – nyögött fel Gervèse, és kiegyenesedve a sarkára ült.
– Nem tudom. Meg… megh… él? Mondja gyorsan!
 Gervèse lehajolt, és fülét a nő ajkához illesztette. Egy pillanatig kétségbeesetten hitte,
hogy a levegő alig érezhető moccanása csak saját reményteljes képzeletének munkája volt.
Utána, azonban halk levegővételt hallott.
– Cecilia… hálát adok Istennek…
A nő szeme kinyílt. Egy holdkóros tekintete nézett fel rá, benne homályos
borzalmakkal az álom másik oldaláról. Utána a pillantása kiüresedett, majd kitisztult, és
meglátta a szerzetest.
– Gervèse testvér… – lehelte. – Apát uram!
Gervèse ismét felült.
– Igen, én vagyok. Jó híreim vannak, nővérem. Győzelmet arattunk a káiniták felett,
legalábbis részben, Krisztus urunk áldott erejének és nevének segítségével… Te azonban
kiléptél a kolostorból.
– Tudom.
– És nem vagy jól. A homlokod szinte, süt, és a kezed jéghideg. Hol van a kesztyűd? –
Gyengéden visszatette a nő kezét az ölébe. – Mi történt?
– A démon. Meglátogatott az illúzióival és hazugságaival…
– Az Úr legyen hozzánk irgalmas! – Sire Lion keresztet vetett. Gervèse szórakozottan
utánozta.
– Akkor az a sikoly…
–A démon volt. Jelentéktelenségem dacára az Úr megkímélt, és menekülésre késztette
a tisztátalan lelket. Apát uram, én… azt hiszem, jól vagyok, vagy jól leszek. Nem nem kell
többet törődnie velem. – Ülő helyzetbe tápászkodott.
– Soha nem bocsátom meg magamnak – hallatszott egy bánatos hang Gervèse feje
fölött.
Az apát összerezzent, és hirtelen arra fordította a fejét.
– Isidro!
A spanyol felettük állt.
– Attól félek, Soeur Cecilia miattam szenvedett – mondta –, és ezt soha nem bocsátom
meg magamnak.
– Ostobaság, Frère Isidro – válaszolta a nő. – Akár azt is mondhatnánk, hogy te
szenvedtél miattam. Minden összefügg. Mondjunk csak annyit, hogy ma éjjel
mindkettőnket próbára tettek, és az Úr épségben keresztülsegített a gondokon, és áldottnak
tekinthetjük magunkat, s elégedettek lehetünk. Sire Lion… – A lovag felé nyújtotta a
kezét, aki megfogta, és felsegítette. Cecilia kicsit megingott, de állva maradt.
– Próba? – Gervèse éles pillantást vetett Isidróra. – Miért, mi történt, testvérem?
Miféle ok vitt rá, hogy így elkóborolj? Beszélj!
 – Megjelent előttem, Gervèse. Abba a kertbe csalt, és megpróbált megkínozni. – Isidro
a falra mutatott.
– Kicsoda?
– Chamberyból az egyik. Az ördögkaravánból. Az első, akit kikérdeztünk. Biztos
vagyok benne, hogy ő volt, vagy a szelleme… már ha a káinitáknak van kísértete…
– Ne hagyjuk a nővért az utcán álldogálni! – vágott közbe Sire Lion. – Lóháton is
folytathatjuk a beszélgetést.
Kettesével nyeregbe szálltak, és elindultak visszafelé.
– Reszketek, ha belegondolok, hogy egyszer nem elég megölni őket – jegyezte meg
Gervèse.
– Igen. Gervèse, én… ő…
Az apát felvonta a szemöldökét. Most, hogy ekkora rémület ilyen kevés bajjal
végződött, egészen könnyűnek érezte a szívét.
– Igen? Mi az?
Isidro előrenyúlt, és megfogta a Gervèse kezében tartott kantárt. Meghúzta, hogy a
lovuk lemaradjon, és kikerüljenek Lion és Cecilia hallótávolságából.
– Azt mondta, van egy lánya – monda Isidro halkan. – Egy lánya, aki gyászol.
Gervèse vidámságát kezdte valami letörni.
– Ne légy nevetséges, Isidro! A démonoknak nincsen lánya. Emberi lányuk
semmiképp.
– Tudom. És mégis.
– Mégis mi?
– Nos… Bergamóban is beszélt róla. Most elgondolkoztam. Emlékszel a
megmentőikre?
– Igen. Ha a lányáról beszélt, akkor bizonyára arra a pokolbéli macskára gondolt, vagy
valaki hasonlóra.
– Igen, talán. Csak… mindegy, nem számít. Biztosan igazad van.
Egy darabig némán lovagoltak. Aztán Gervèse meghallotta Isidro morgását.
– Igen?
– Semmi.
– Mi van?
– Tudod, hogy a rendünknek nagyon szigorú törvényei voltak az ilyen esetekre –
mondta Isidro.
Gervèse érezte, hogy a bőrét elönti a forróság.
 – Tudom – mondta. – És a következő gyónásomon meg fogom említeni. De te nem
láttad. Egy pillanatig valóban halottnak látszott… és Sire Lion megkért, hogy derítsem ki,
lélegzik-e. Teljes pánikban voltunk miattatok.
Hosszú, halk nevetés hallatszott.
– Testvér! Abba.
– Isidro…
– Nem veszed észre, mikor tréfálnak veled? Bocsáss meg. Természetesen nem
akartalak megdorgálni. Nem követtél el bűnt.
– Nem, igazad van. Megfeledkeztem a szabályzatról. Ráadásul apát vagyok, ezért
annál nagyobb a vétek.
– Abba – sóhajtott Isidro. – Vannak idők, amikor a szabályzatunknak meg kell hajolnia
egy régebbi és szentebb törvény előtt.
– Ó ?
– Igen. És ez az aranyszabály. Soha ne kicsinyeld le a szíved jóságát!

– Tehát Soeur Cecilia az egyik látomásának engedelmeskedve került oda? – Marzone a
férfiakra pillantott, akik még mindig a szekerekre rakták fel a foglyokat, majd lassan
megfordult, hogy szemügyre vegye négyüket. A lova mocorgott, szeretett volna már
hazaérni, hogy alhasson egy jót az istállóban. Gauthier a bíboros mellett állt. Ajka és keze
fehér volt. Dühös volt, de szerencsére nem Isidróra és Ceciliára, hanem a pokolfajzatra,
amelyiknek van mersze nagy győzelmük nyomában rögtön romlásra csábítani Krisztus
katonáit,
– Igen, monseigneur – sietett Gervèse a válasszal. Épp időben érkezett, hogy elűzzön
egy démont, amely kétségtelenül meg akarta támadni Isidrót vagy bennünket. S az ő egyik
próféciája tette lehetővé, hogy rá és Isidróra találjak. Most már látom, hogy a jóslat
világos volt, mint a nap – hála Istennek, az értelme időben megvilágosodott előttem.
Megmutatom majd kegyelmességednek a levelet.
Marzone hűvösen az apácára mosolygott.
– Soeur Cecília!
– Igen, monseigneur?
– Árulj el nekem valamit! Említette az apátnőd, mikor kíván visszahívni az outremeri
rendházba?
– Én… – hebegte Cecilia, de aztán összeszedte magát.
– Írtam néhányszor neki, hogy ezt megtudjam, monseigneur. Ő csak annyit válaszolt,
hogy még nem jött el az idő.
A bíboros bólintott.
 – A mai éjjel után pedig én is hajlamos vagyok vele egyet érteni. Azt hiszem, ez a
legbölcsebb. Attól félek, holnap nekem tovább kell utaznom… és legmélyebb hálám,
amiért mindezt megmutattátok nekem… és be kell fejeznem az utamat. De megnyugtató a
tudat, hogy te és Soeur Faustina itt maradtok, és segítitek a fivéreket szent munkájukban.
Cecilia mélyen meghajtotta a fejét, mire arca és szeme árnyékba került.
– Igen, monseigneur.
– Frère Isidro, remélem, kézhez kapom a mai estéről írt jegyzeteidet, különösen, ami
az olyan eseményeket taglalja, amelyeknek nem voltam tanúja. Ennek ellenére intett körbe
–, úgy tűnik, sikerült elkerülnöm az éjszaka legnagyobb csodáit.
– Azonnal munkához látok, monseigneur – mormolta Isidro.
– Most pedig menjünk haza mindannyian! – fejezte be Marzone. – Nem merem
állítani, hogy megérdemeljük az édes álmot, de ma éjjel kétségtelenül annyira közel
kerültünk a jól megérdemelt pihenéshez, amennyire csak lehet.
 Huszonegyedik fejezet



Bière-erdő
Másnap éjjel

Zoé a rossz nap után vörös szemmel érkezett meg a táborba. A nappalt egy romos kis
bazilika pincéjében töltötte egy barlang mellett, ahová (ha a falusi legenda nem tévedett)
valami helyi szent lány menekült a szörnyű sors elől, hogy hozzáadják egy ariánushoz, és
az erdei állatok mézzel és bogyókkal etették. Zoénak semmilyen állat nem hozott étket;
bár felkelve talált egy nyulat, amelyik ostobán a sziklák környékén bóklászott, és már csak
későn hallotta meg a lány közeledtét.
Anatole viskója üres volt, az ajtó nyitva állt. Amikor azonban Geraszimoszhoz ment,
egy takaróhalom mellett imádkozva találta a bizánci szerzetest.
– Geroszimosz testvér!
A férfi, pislogva felnézett.
– Zoé! Hála Istennek, itt vagy…
– Sajnálom, hogy félbeszakítom, testvér… de beteget ápol éppen?
– Nem beteget. – A szerzetes félrehajtotta a takarót. Anatole feküdt alatta mély álomba
merülve. A francia férfi szája félig kinyílt. Sápadt arcán különös arckifejezés játszott, és
szeme alatt megereszkedett a bőr, ettől jóval idősebbnek látszott a szokottnál. A hajába
levelek keveredtek, és arcán és karján ezernyi kis karcolás látszott, mintha tüske bokorba
ugrott volna.
– Mi baja?
– Azt reméltem, hogy te tudni fogod – válaszolta Geraszimosz komoran. –
Közvetlenül hajnal előtt jött vissza, és a karomba omolva elaludt, ma éjjel pedig akkor
sem ébredt fel, amikor az ajka előtt felnyitottam egy ember ereit.
– Meddig képes így maradni?
– Gyermekem – vont vállat a szerzetes a mi fajtánk napokig, hetekig, évszázadokig
képes aludni… de ha nem tudjuk az okát, akkor ennél többet nem lehet megállapítani.
– Nem látok rajta mély sebeket, mégis olyan hangosan sikoltozott… – Zoé
megérintette Anatole összekarmolt, felhólyagosodott arcát. Olyan volt, mint egy valódi
halott. A feje odébb gurult, ha meglökte, de magától nem mozdult.
– Megtalált Iszkender? – kérdezte Geraszimosz.
– Iszkender? Nem, miért?
 – Amikor Anatole egyedül érkezett meg, jelentkezett, hogy megkeres téged, és ezért
elküldtem utánad.
– Ó. Nem, nem láttam.
– Zoé, mi történt? Megtalálták a vörös csuhás szerzetesek?
– Bizonyára, ők, vagy az egyik lovag. Nem tudom… nagyon váratlanul hagyott ott.
Azt ígérte, marad, és segít megölni Isidrót.
– Isidrót? Mégis megtámadtad?
– Elérkezett az ideje – vágott vissza Zoé, bár nem volt biztos benne, hogy mi zavarta a
férfi kérdésében. Geraszimosz nem rosszindulatból kérdezte. – Ő persze nem hitte el, a
makacs frandzs, de minden úgy volt, ahogy a jóslata szólt. “Míg a fogoly ki nem
szabadul.” Láttuk, ahogy az orrunk előtt megtörténik.
Zoé összeszorította a fogát. Megint rátört a remegő düh, a harag, amelyik megölte a
halandókat. Minden erejével azon volt, hogy leszorítsa.
– Aztán elrohant, amikor sarokba szorítottuk a gyilkost. Nem tudom, miért. Miért épp
ezt az időt választotta, hogy megszegjen egy ígéretet… de talán amúgy sem sült volna ki
belőle semmi jó. Azt hiszem, minden próféta tévedhet. Talán én voltam ostoba, hogy
annyira hittem a szavaiban.
Geraszimosz sokáig nem mondott semmit. Aztán habozva megszólalt.
– Nem úgy volt, hogy… míg a foglyot ki nem szabadítják, kiszabadul helyett?
Zoé hosszú percekig nem válaszolt.
– Ha nem kel fel hamarosan – mondta végül akkor megfelelő helyet kell neki
találnunk, ahol pihenhet, amíg felébred. Ahol az eretnekek nem találják meg.
– És aztán mit teszünk? – kérdezte halkan, kétségbeesetten Geraszimosz.
– Várunk. És őrködünk. Úgy folytatjuk, ahogy ő szerette volna… még mindig a papja
vagy, nem igaz?
Geraszimosz megfordult, és káinita szentje arcára nézett. Visszatért belé az elszántság.
– Igen – felelte. – Az vagyok.
 Huszonkettedik fejezet



Valahol Párizsban
1218. aprószentek napja

– Á, a kis pásztor bárányvérrel borítva érkezik. Elragadó.
– Grófnő…
– Hogy megy a munka?
– Fokozatosan, madame.
– Fokozatosan?
– Időbe telik, míg a hibáktól megkeményedett szíveket meglágyítjuk, madame. Most
már csaknem a felük a miénk, köztük az egyik vezetővel.
– Attól tartok, a fele még nem elég, kegyelmességed. A hűbéresek türelmetlenek
őfelségével szemben ez ügyben. Belefáradtak abba, hogy orvvadászatnak válnak
áldozataivá. A halandó nemesek is panaszkodnak; nem támogatják az olyan
gyilkosságokat és kizsákmányolást, ami nem az ő erszényüket gazdagítja. Néhányukat
már nem lehet lecsitítani. Van, aki már arról beszél, hogy zsoldoscsapatot fogad, és a
bière-i rablók után indul. Gondolom, tisztában van azokkal az okokkal, miért nem
történhet ez meg.
– Ha őfelsége úgy dönt, megtisztítja az erdőket, nem fogok ellenszegülni, madame.
Adjon egy éjszakát, hogy kimenekítsem a megtérítetteket, és a többinek hadd égjen a teste
a lelkével együtt!
– Kegyelmességed, ne legyen ostoba! Huszonöt-harminc káinitát, akármilyen
koszosak? És háromszor annyi halandót? Ugyan ki égetné el őket? Ha ilyen könnyen meg
lehetne tenni, már rég sor került volna rá. Nem, inkább az irányítást kell megszereznünk
felettük. Itt a városban ugyanez a helyzet. Ha valamennyien felkelnének őfelsége ellen,
egy éjszaka alatt letaszítanák a trónról. De nem teszik, mert a képessége az irányításra
garantálja az uralmát.
– Természetesen, madame. Igen, az irányítás fontos.
– Nos, mintha rémlene, hogy azt ígérte, az egész tábort áttéríti az ön hitére, és így pár
éven belül az egész gyülekezet az ön kezében lesz.
– Még mindig úgy vélem, hogy ennek így kellett volna történnie. Voltak azonban
akadályok.
– Az akadályoknak mindig van neve, kegyelmességed.
 – Igen, madame. Anatole. A malkáv.
– Az őrült, igen…
– Madame?
– Hm? Bocsásson meg nekem. Elgondolkoztam. Azt hittem, a hírneves őrült prófétát
már egy ideje nem látták sehol.
– Alszik, madame. De nem számít. Még mindig van egy csapat követője, akik
ellenünk ágálnak, és egyre hevesebben. A többiek pedig bizonytalanok. Az örökös
retorikai összecsapások megzavarják őket.
– Nyilvánvaló, hogy ezt az Anatole-t vagy a követőit – vagy leginkább mindkettőt – el
kell pusztítani. Folcaut nem tud gondoskodni róla?
– Ő ellenkezett, arra hivatkozva, hogy az igaz hit győzedelmeskedik. Én pedig úgy
vélem, madame, hogy nem bölcs dolog polgárháborút szítani a táborban. Még ha sikerrel
járunk is, csak rosszindulatba ütköznénk mindenki részéről.
– Akkor gondolkozzon, kicsi pásztor! Tudom, hogy ön nem udvaronc, de próbáljon
meg egy kicsit velem együtt gondolkozni! Ha nem tudja ön megtenni, valaki biztosan
képes lenne rá.
– Valaki, aki legalább annyira gyűlöli őket, mint mi.
– Pontosan. Most okosan beszél.
– Madame, azt hiszem, eszembe jutott valaki. Kis időbe telik még elrendezni, mert
előbb el kell helyeznem egy-két kémet.

Fényességes atyámnak az Úrban,
Kételyeim válaszra találtak. Gyakran kimerészkedek a vadonba meditálni és
imádkozni. De úgy vélem, legjobb lenne nem a közelben találkozni – van egy barlang a
Szaturnusz-kápolna mellett, ami megfelel a célnak. A beszerzők között csak egy van, aki
elfogadott bennünket. Ő viszont magától is könnyen és csendesen be tud szerezni egy
alkalmas alanyt. Miután kegyelmességed kiválasztotta az időt, őt is tájékoztatom.
Kelt. Pridie Non. Feb. MCCXIX.

Szeretett fiamnak az Úrban,
Sok minden történt legutóbbi látogatásod óta. Reverendás hívőnk azt mondja, sikerült
olyan közeli kapcsolatot kiépítenie, hogy a kiválasztottat a gyanú felkeltése nélkül közéjük
küldhesse, és a körülmények is kedvezőek. Ezért a beszerződ végezze a dolgát, és jelöljünk
ki egy találkozót! Remélem, nem kell mondanom, hogy az alany legyen olyan küllemű és
viselkedésű, hogy megnyerje a dobogó szíveket, és megnyugtassa a még tökéletlen
nedvektől terhes agyakban csírázó aggályokat. Erre a célra egy egyszerű születésű
halandó, azt hiszem, jobban megfelelne, és minél fiatalabb, annál jobb.
 Kelt. viv Kal. Oct. MCCXIX

Szeretett fiamnak az Úrban,
Úgy hallottam, hogy a kecskegida gyönyörűen mekegett, és már elkezdődtek az
előkészületek, de még nem tudjuk a pontos napot. Még a leghívebb embereid sem
tudhatnak a levélváltásunkról így, az események vége felé; ezért a legjobb jel: a St. Martin
harangjai az előtte való éjjel negyed órával korábban zúgnak majd. Remélem, ez elegendő
lesz. Isten legyen veled és a tieiddel, fiam.
Kelt. Non. Oct. MCCXIX.
Utóirat - Minél hamarabb jelezd, hogy kézhez kaptad-e a levelem.

Fényességes atyámnak az Úrban,
Kézhez kaptam a leveled, és hűségesen követem a megadott jelet, hogy akárcsak Noé,
benépesíthessem bárkámat, mielőtt az északi özönvíz elöntene bennünket. Imádkozom,
hogy Isten mosolyogjon erőfeszítéseinkre, és nemcsak a régtől fogva tűrt gonosz ágait, de
gyökerét is kitépje. Áhítatos tisztelettel, fiad.
Kelt. VII Id. Oct. MCXIX.
 Huszonharmadik fejezet



Bière-erdő
1219, október idusa

Iszkender kivette a botot Zoé kezéből, és visszadobta Tomasznak, aki vigyorogva
elkapta.
– Ennyire rossz voltam? – kérdezte kihívóan Zoé.
– Tulajdonképpen nem, ahhoz képest, hogy zöldfülű vagy – felelte Iszkender. – Ha
szépen megkéred Tomaszt, talán megmutatja, hogyan használd rendesen.
Zoé ellazult. Miután azonban Iszkender felsegítette maga mögé a nyeregbe, a mosolya
kicsit megfakult, amikor a falusiakra esett a pillantása, akiket a göcsörtös bottal
helybenhagyott. Az egyik elfintorodott, miközben véraláfutásos csuklóját bekötötték; a
másik, a nő átkokat vágott a halandó rabló fejéhez, aki a többi zokogó asszony közé
terelte. A haramia szemében csillogó pillantást Zoé már máskor is látta.
Iszkender megsarkantyúzta a lovát. Hazafelé Joszeffel együtt az emberek és a foglyok
előtt lovagolt, hogy előre kikémlelje az esetleges akadályokat.
– Meg fogják erőszakolni azokat a nőket – mondta Zoé, miután egy darabig csendben
lovagoltak.
Iszkender kíváncsian pillantott rá.
– Igen, tudom.
– Te pedig hagyod.
– Nem tudom őket irányítani, ha azt hiszik, hogy megfosztom őket a jogos jussuktól.
Ráadásul a táborban sokukra még rosszabb sors vár.
– Igen. – Zoé ezen elgondolkozott. – A halandó törzsedben is így mentek a dolgok?
– Mármint magunkévá tettük-e az asszonyokat? Természetesen. Ez az első dolog a
győzelem után.
– Miért?
– Mert ez az egész törzset megalázza, a férfiakat-nőket egyaránt – válaszolta a férfi
közömbösen –, és elhintjük a győztesek magvait a legyőzöttek televényében. A legtöbb
anya nem öli meg a gyermekét, még ha azt az ellenség nemzette is.
– Akkor, gondolom, sok nővel volt már dolgod.
– Igen, sokkal – vigyorodott el Iszkender. Utána tétovázott egy kicsit. – Rólad viszont
nem tudom eldönteni, voltál-e már férfival…
– Nem – mondta Zoé.
Továbblovagoltak. A lány beszélgetései a rablóvezérrel gyakran alakultak így, a gyors
mondatváltásokat nagy csendek követték, amely során mindketten a másik szavain
rágódtak.
– Mindig így megy? – kérdezte Zoé kicsit bizonytalanul.
– Mi megy mindig így?
– Ha egy férfi és egy nő együtt vannak.
– Úgy érted… ó! – Iszkender visszanézett rá. Következő szavait már gondosan
megválogatta. – Nem… ez csak az egyik módja. Teljesen más, és sokkal kellemesebb, ha a
nő ismeri a neved, és kimondja, miközben köréd fonja a karját és a lábát.
– Te pedig sokszor voltál így nőkkel. Amikor kimondták a neved.
– Ó, igen.
– Akkor mi egy nő természetes vágya?
– Micsoda, te próbára teszel?
– Kérdezlek! – vágott vissza a lány. Hangja dühösen és zavartan csattant.
– Nos, ez természetesen a nőtől függ – kezdte Iszkender.
Zoé megrökönyödött. Olyan volt, mintha valami gonosz varázslat múlt volna el fölüle,
ami eddig kínozta. Hát persze. Fölnevetett.
Iszkender nem értette, és felháborodva kihúzta magát.
– Micsoda? Azt mondod, válaszoljak meg valamit, amit te nem tudsz, aztán kinevetsz,
amikor komolyan próbálok felelni? Komolyan beszélek. Volt egy nő, aki gyorsan szerette,
volt, amelyik lassan, aztán volt, amelyik közben szeretett karmolászni, és… hagyd abba!
Ne nevess!
Zoé nem bírta abbahagyni, jókedve túlcsordult. Olyan volt, mint amikor a kés a húsába
hasított, de még kellemesebb. A nagyság és könnyűség érzése öntötte el, amelyben az
öröm legnagyobb méretére dagadt.
Iszkender keze ökölbe szorult, és szitkokat vágott a lány fejéhez. De aztán legnagyobb
meglepetésére Zoé szorosan átkarolta.
– Gyorsabban! – suttogta a lány a fülébe.

Néhány órával később nyilvánvalóvá vált, hogy a halandók nem képesek többet menni
a sötétben és a nyirkos időben, ezért gyorsan tábort ütöttek a legsűrűbb ligetben, amit csak
találtak. Iszkender sátra egyszerű, sötét anyagból készült, de a málhás lóról levett egy
ragyogó színekben pompázó keleti szőnyeget, és kiterítette bent, hogy a padló száraz
legyen.
 – Gyere, gyere be! – hívogatta a lányt, és kinyújtotta a kezét. Zoé gyanakvóan
végigmérte a sátrat. Nagyon kicsi volt.
Amikor nem mondott semmit, Iszkender folytatta:
– Vagy ha akarsz, álldogálj kint az esőben! – és bebújt a sátorlap mögé.
Zoé bemászott. Iszkender az oldalán feküdt. A lány letérdelt mellé.
– Miről beszéljünk? – kérdezte kedvesen a török.
– A hazádról.
– Csak ha te is mesélsz Konstantinápolyról. – Kihalászott egy rongyot az iszákjából, és
a kezében tartva a lány felé mozdult. – De most…
– Mi van? – fordult felé a lány.
– Csöpög a hajadból a víz.
– Nem zavar.
– Az zavar, ha száraz?
Zoé elmosolyodott, és hagyta, hogy Iszkender megszárogassa fürtjeinek végét, és
megtörölje a homlokát. Elvette tőle a rongyot, hogy befejezze a műveletet, aztán a
töröknek is felajánlotta. Iszkender tőle telhetően tisztára törölgette magát.
– Nem, még mindig képtelen volt Konstantinápolyról társalogni. Nem a gyász miatt;
Gregoriannisz iránt érzett gyásza jóval mélyebb érzés volt, és arról mégis tudott beszélni.
Egyszerűen túl nagy volt. Semmit nem mondhat, ami képes lenne visszaadni a nagyságát.
– Akkor az atyádról – mondta. – Én már meséltem egy keveset az enyémről.
– Az atyám nagy boszorkány volt. Ambika Jogininek nevezte magát, de amikor
egyedül voltunk, azt szerette, ha Amlikának hívom… – Iszkender lefeküdt, és a sátor
tetejét nézte. Zoé oldalára feküdt mellette. – Okos volt, akárcsak te. Egy vetélytársa
megpróbálta befeketíteni az öregek előtt azzal, hogy úgy vezetett be a vérbe, hogy nem
voltam a rokona. Tíz évvel korábban felmondatta velem az őseimet, ameddig csak
emlékeztem rájuk – tíz nemzedékre. Akkor nem tudtam, miért kérte tőlem. Aztán, amikor
a riválisa megvádolta, elment az öregekhez, és felmondta az összeset, hogy bebizonyítsa: a
nyolcad-ízigleni ükapám az ő unokahúgának hatodízigleni unokájának testvére volt.
Ez zavarta Zoét. Nem volt kedve felkeresni a klánja öregjeit, de aggasztotta, hogy ha
mégis megtenné, lehet, hogy törvénytelen gyermekként elpusztítanák.
– És ez igaz volt?
– Nem tudom – mosolygott rá Iszkender. – Ha hazugság volt, az öregeket becsapta.
– Mesélj még!
Iszkender felsóhajtott.
– Mennyivel még? Hm, a népünk hagyományait követte, de a maga módján.
 – A népünk.
– És mi a népünk hagyománya?
– Úgy érted, Gregoriannisz sosem magyarázta el neked?
– Nem. – Félkönyékre támaszkodott. – Csak annyit mondott, hogy halandó rendje és
halhatatlan rokonai is tévedtek. Ha valaki egész életét illúziók között kénytelen leélni,
azok legalább boldog káprázatok legyenek.
– Értem ezt a fajta gondolkodást.
Zoé azon kapta magát, hogy Iszkender mozgó profilját nézi, ahogy a férfi beszél.
Elegáns, szépen metszett vonásai voltak. Jól mutatott volna egy pénzérmén.
– A népünk – kezdte Iszkender – azt hiszi, hogy az egész világ káprázat, egy álom és
rémálom, amelyből időnként felriadunk… amikor meghalunk. Utána a legtöbben ismét
visszaalszanak, és új földi életet kapnak. Abban hiszünk, hogy minden életben
mindenkinek három dolog jut: egy nagy erény, egy nagy gyengeség és egy szvadharma –
jó vagy rossz végzet. Ez a végzet azonban olyasmi, ami nem következik be csak úgy
magától. Minden nap és minden éjjel keresned kell. Bátran el kell fogadnod, mindegy, mit
hoz. Másokat is a végzetük felé kell segítened. Így nő a becsületed, és ez hozzásegít egy
következő, bölcsebb élethez, és így tovább. Egy napon pedig talán örökre felébredsz az
álomból, egy olyan világban, amit elképzelni sem tudunk.
– De honnan ismeri fel valaki a végzetét, vagy éppen másét? – kérdezte Zoé.
– Eh! Az a neheze.
– És hiszel benne?
Iszkender az oldalára hengeredett, hogy lássa a lányt.
– Igen, hiszek benne. Természetesen nem minden éjjel nem minden percében. A
múltban már vétettem a szvadharma ellen.
– Mikor?
– Például amikor az atyámat megölték, és én bosszúból meggyilkoltam a vetélytársát.
– Nem tudhatja. Hacsak nem árulta el neki Anatole. Zoé következő szavai zsibbadtan
peregtek le ajkáról, akár a gondatlan étkezés közben kicsorduló vér.
– De… akár is lehetett volna a sorsa.
– Lehetett volna – mondta Iszkender, észre sem véve Zoé döbbenetét. – Ám én nem a
végzet kedvéért cselekedtem, hanem haragból. Ez a legnagyobb hibám.
– A harag?
– Igen. Megkérdezném, hogy a tied mi, de azt hiszem, tudom.
– Nem tudod. Mondd el! – Amikor Iszkender csak mosolygott, meglökte. – Mondd el!
– Nono, csak nyugodtan! Nem szeretnél feldühíteni.
 Zoé a hátára vetette magát.
– Mindenesetre úgy tűnik, megérdemelte a halált – mondta ingerülten.
– Igen. Rászolgált a halálra. Emlékszem, milyen jó érzés volt megölni, bármilyen
bűnös is volt az érzés. – Amikor Iszkender folytatta, Zoé meghallotta hangjában az
összesűrűsödött haragot, nagyon hasonlót ahhoz, mint ami az ő szívét is mindig elöntötte.
– Ágyba csábítottam, aztán átszúrtam a szívét, hogy ne tudjon mozogni, és lássa a
pengémet, ahogy lecsap. Ezt az utolsó örömöt megtagadta tőlem – tette hozzá a török. –
Inkább elfordította a tekintetét, hogy egy szép lámpát nézzen az ágy mellett. Valószínűleg
minden erejére szüksége volt hozzá, de megtette.
– Miért?
– Ez egy másik hiedelmünk. Amit utoljára látsz a halál előtt, azt magaddal viszed a
következő életedbe. Ezért amikor érzed a véget, az utolsó pillanatot nem a végzet elleni
küzdelemmel töltjük, hanem kiválasztunk valami szépet, amit magunkkal vihetünk, valami
jót vagy szépet.
– Értem.
– Akkor nagyon dühös voltam. Azt akartam, hogy lássa a pengémet, a haragomat, a
gyűlöletemet. De talán jobb így. Már így is eleget vétkeztem.
– Az én atyámat is megölték, és bosszút akarok állni a férfin, aki tette – mondta a lány.
A török örökkévalóságnak tűnő ideig gondolkozott ezen.
– Talán neked és neki ez a végzetetek – mondta végül.
Zoé bólintott, és kifújta a levegőt. Csak ekkor vette észre, hogy visszatartotta. Milyen
ostobaság egy nem lélegző halhatatlantól.
– Igen. Néha annyira a lelkemre nehezedik, hogy azt hiszem, végzetes.
– Akkor segítenem kell neked.
Ez meglepte Zoét.
– Miért?
Iszkender megint elmosolyodott.
– Mondtam már. Kötelességem másokat a végzetükhöz segíteni. Különösen, ha az én
népemhez tartoznak.
Zoé odahajolt, és megcsókolta a homlokát. Ösztönösen jött, hogy valahogy kifejezze a
köszönetét.
Amikor azonban kiegyenesedett, megállította a férfi ámuló szeme, mely alig néhány
hüvelykre csillogott az övétől. Még mindig sötét és mandulavágású volt, de a fekete
pupilla kitágult a lány kutató pillantása előtt. Abban a pillanatban ugyanolyan
tiszteletteljes határozottsággal tárta fel a férfi lelkének vágyait, félelmeit és reményeit,
ahogyan Gregoriannisz gépmadarait egykor. Utána ismét Iszkender fekete, selymes hajába
mélyesztette ujjait, és megint megcsókolta.
 A török előrehajolt, hogy elébe siessen. Úgy tűnt, a lány szájának minden részét meg
akarja ízlelni, alsó és felső ajkát, a sarkakat… Zoé pedig hagyta, s közben a férfi tarkóját
fogta. Utána Iszkender kabátjának gallérjába temette arcát, hogy megszagolja. Csalódott
volt, hogy a férfi illatából csak keveset érzett – végtére is vámpír volt, ezért nem párolgott
a bőre; de a megmaradt szagok, a bőr, a szőrme, az erdei avar és az árnyalatnyi káinita vér
mind kellemesek voltak.
Zoé megérezte a férfi ajkát a bőrén, ahogy az eret keresi. Iszkender fölé gurult, és
mellkasára támasztott kézzel lenyomta. A török tenyere feljebb csúszott a törzsén, és
közelebb vonta. Kinyitotta a száját, és a lány megpillantotta a fogak fehér háromszögét.
Az ő agyarai is előbukkantak, s szinte fájdalmasan megfeszültek.
Valami méltatlankodás és nyögés közti kérdő hang szakadt ki a férfiból.
– Csss! – mondta Zoé. – Én nem olyan megkötözött nő vagyok.
– Nem – válaszolta kétségbeesetten a férfi.
– Te nem tennél magadévá az akaratom ellenére.
– Nem. Zoé, mindenre esküszöm, ami szent, hogy soha nem…
Zoé levette Iszkender kezeit, és a takaróra fektette őket a férfi oldalához, egy percig
rajtuk pihentette a sajátját, aztán elengedte, hogy lássa: ott maradnak-e. Ott maradtak.
– Bizonyítsd be! – suttogta.
Kezébe fogta a férfi arcát, és megcsókolta a szemhéját, orcáját, hajának vonalát, aztán
az állkapcsa mentén eltalált az álla hegyéig. Közben kigombolta a kabátot, és benyúlt a
török inge alá. A bőr, izmok és csontok együttese olyan volt, és mégis lenyűgözően más,
mint az övé. Különösen Iszkender mellkasa hökkentette meg. Nem volt sem lapos, mint
egy gyereké, sem gömbölyű, akár egy nőé. A bordák megmozdultak az érintése nyomán,
és ahogy a lány ujjai végigsimítottak a mellbimbókon, azok kemény kis rüggyé húzódtak
össze. Pontosan, ahogy a saját mellbimbói bizonyos éjszakákon, amikor még halandó volt
Konstantinápolyban,– és maga sem tudta, miért – újra és újra végigsimított a saját bőrén,
azon töprengve, vajon miféle isteni vagy ördögi értelme lehet a válaszoknak.
Iszkender ujjai a szőnyegbe vájtak. Zoé a kulcscsontját és a nyakát harapdálta, haja
felhőként borult a férfi mellkasára és arcára. A török szaggatottan szívta be a levegőt; a
lélegzetek átfújtak a lány haján, végigsimítottak a fejbőrén. Először még hidegek voltak,
de egyre inkább felmelegedtek.
Könyörögni kezdett a lánynak.
– Zoé… kis boszorka… Sakti nevére, könyörülj meg török foglyodon, kérlek…
Könyörüljek meg rajtad? Inkább magamon…
A vérszomj ködöt eresztett az agyára. Rádöbbent, hogy túlságosan felpiszkálta. Most
már nem tudta visszafojtani. Csak annyit tehetett, hogy engedelmeskedik, és reméli, hogy
Iszkender képes lesz megállítani, hogyha ő saját magát képtelen – és hogy egészen addig
lent tartja a kezét, ahogyan parancsolta neki.
 Bele mélyesztette fogait a férfi nyakába. Iszkender megfeszült, s alig tudta elfojtani a
mámor kiáltását.

– Kapitány! – A kintről érkező hang bosszús volt. A sátor feszes anyagán kopogtató ujj
dobként dobogott.
Iszkender felmordult, és kezdett fel kászálódni, de Zoé az ajkára tette az ujját.
– Mi az? – kiáltott ki Iszkender.
– Kapitány… nincs idő hajnal előtt visszamenni a táborba.
– Az eső elállt?
A hang nem válaszolt, hagyta, hogy az erdő majdnem teljes csendje beszéljen helyette.
– Ó! Akkor azt hiszem, a káiniták letáboroznak. Ti viszont menjetek tovább a
foglyokkal! Elbírsz azzal a gyülevész csoporttal, igaz?
– Természetesen. – A hang most már kevésbé volt bosszús.
– Jó. Eredjetek!… Kis boszorka. Ennyi időt elvesztegettünk semmiért – panaszkodott
Zoénak.
– Semmiért? – ismételte fenyegetően a lány.
– Hát, nem semmiért. De mikor kerül rám a sor?
– Amikor azt mondom, hogy te jössz. – A férfi pillantására hozzátette: – Te is
visszautasíthatsz.
– Azt te csak hiszed, asszony…
Zoé témát váltott.
– Harminc évig hitegetett, és mégsem vitt magával?
– Biztos vagyok benne, hogy úgy gondolta, jóval több időnk lesz együtt.
– Talán ő sem ment soha.
– Dehogynem. Nézd csak! – Beletúrt az iszákjába, és előhúzott egy bőr
tolltartóféleséget. Kinyitotta, és kitekerte a benne található selyemdarabot. A kendőben
egy nagy, bőrszíjra akasztott, sárga agyar feküdt, mellé díszítésül néhány gyöngyöt fűztek.
A selymen látható képhez hasonlót Zoé sosem látott: az állat olyan volt, akár egy leopárd,
de az őszi levelek tüzes narancsszínére volt festve, és örvénylő csíkok borították. Nem
mereven állt, mint egy mozaikfigura, vagy ágaskodott gőgösen, mint egy frank zászlódísz,
hanem dühösen karikába hajlott, mintha szembefordulna üldözőjével. Minden vonal
erőteljes volt.
– Mi ez?
– Tigrisnek hívják. Állítólag még mindig szabadon kószálnak Katháj erdeiben és
őseink földjén. Ez a fog ilyen állattól származik.
 – Bárcsak láthatnám őket! – csak belegondolni is, mit alkothatott volna Gregoriannisz
ilyen nagyszerű modellel! Vagy akár ő maga. Természetesen csillogó lakk a rézen, hogy
kialakuljanak a csíkok, faragott topáz a szemekhez.
Iszkender sokáig nézte a lányt, aztán fogta a fogas nyakláncot, és Zoé nyakába
akasztotta.
– Mehetünk – mondta. – Miután teljesítetted a bosszúdat. Utána magunk mögött
hagyjuk ezeket az élősködőket és zsiványokat.
– Igen, utána. – Zoé lelkesen bólintott. Igen, mindent hátrahagynak. A gondolat, hogy
olyan tájakat fedezzen fel, ahol nem járt sem görög, sem frank, felpezsdítette a vérét.
Utána azonban beléhasított a gondolat: – És… miután Anatole felébredt. Akkor talán.
Ezt a férfi jól láthatóan nehezen emésztette meg. Hiszen ki tudhatta volna, mikor
következik ez be, ha egyáltalán bekövetkezik valamikor?
Akkor miután Anatole felébred.

Másnap este Zoé már azelőtt megérezte a szagát, mielőtt kibukkantak volna a tisztásra.
Iszkender úgyszintén. Odakiáltott a többi káinitának, hogy ajzzák fel íjaikat, és előre
ugratott, de már késő volt. Az egész tábort füst ülte meg, égett haj és vér szaga terjengett.
Először semmit nem hallottak, miközben belovagoltak. A külső részeken minden kunyhó
fel volt dúlva, szétnyíltak, akár a tojások. Sehol semmi nem mozdult.
Utána az élesebb fülű rablók azt állították, hogy hangokat hallanak a tábor keleti
feléből. Arra kerültek, és hamarosan rábukkantak a sírgödröt ásó halandókra. A legtöbben
zokszó és könnycsepp nélkül fosztották ki társaikat. Nehéz volt mély lélegzetet venni
anélkül, hogy köhögés ne törjön rá az emberre.
Zoé leugrott Iszkender lováról, és segített a halandóknak a gödörbe hajítani a hullákat.
Anatole is ezt tette volna. Mire a harmincból tízet bedobtak, nyilvánvalóvá vált, hogy
nincs elég sír, ezért megragadott egy ásót, és inkább ezzel segített. Iszkender azonban nem
sokkal később mögé lépett, és megkocogtatta a vállát. Vele volt a halandó rablók vezére; a
férfi szó szerint hamuszürke arcú volt.
– Ezt látnod kell – mondta Iszkender.
Megfordultak, és a tábor közepe felé indultak.
– Tudták, mit csinálnak. Nappal támadtak, és nézd… mindent megtettek, hogy annyi
kunyhót tárjanak fel a nap sugarai előtt, amennyit csak lehet. Ha nem küldtem volna előre
a halandókat, azt hiszem, mindenki halott lenne. A harc kellős közepén érkeztek, és
elűzték a támadókat.
Zoé sorra benézett a viskókba. Némelyikben égett csont- és ruhadarabokat látott;
másokban nem volt más, csak egy kupac hamu.
– Hányan haltak meg a káiniták közül?
– Eddig nyolcat számoltam össze. Kettő a leprások közül, Decius és a gyermeke, az a
Komana, aki majdnem olyan őrült volt, mint Anatole, és még hárman, akikről nem tudom
pontosan, hova tartoznak, ha tartoztak egyáltalán valamelyik néphez… a házat azonban
még nem néztem meg.
– Jól van.
A ház legalább még állt, bár úgy festett, mintha valaki megpróbálta volna felgyújtani a
szalmatetőt, és ez majdnem sikerült is neki (az eső eláztatta valamennyire). Az ajtó
résnyire nyílt. Iszkender megszokásból bekopogott, és belökte; Zoé követte.
Iszkender egy pillanat múlva hason fetrengett. A tábor legállatiasabb gangrelje
kuporgott a hátán meztelenül, szőrös hátsó lába remegett.
– György! – csattant fel Urbien sziklakemény hangja.
– Ereszd el!
Zoé körülnézett. A tanács többi tagjai is itt voltak, Heléna kivételével. Bardasnak volt
egy széke, de a jelek szerint nem tudott beleülni. Gallasyn inkább Folcaut mellé húzódott,
elkülönülve a többi tanácsostól, és a többi eretnek is papja köré gyűlt. Zoé egy pillanat
múlva Geraszimoszt is észrevette a sarokban. A szerzetes szorosan átölelte saját magát.
– Mi az ördög folyik itt?
– Igen, ezt kérdezheted is, Iszkender – mondta Urbien.
– Valóban elkel nálad a felvilágosítás, hiszen nem voltál itt… – Zoéra pillantott. –
Mégis, mit műveltetek?
– Természetesen élelmet kerestünk! – Harag, gondolta Zoé, észrevéve Iszkender
feszültségét, ahogy a férfi talpra állt, és figyelmeztető pillantást vetett Györgyre, aki
vonakodva elhátrált. A saját haragja is fortyogni kezdett a burkolt célzás és a sértés miatt;
de túlságosan bűnösnek érezte magát az Iszkender késésében játszott szerepe miatt,
hogysem a haragja az előtérbe tört volna.
– A halandóid viszont itt voltak – jegyezte meg Gallasyn.
– Viharba kerültünk, és nappalra le kellett táboroznunk. Azt mondtam a halandóknak,
hogy menjenek előre.
– Természetesen.
– Jobban örülnél, ha nem küldte volna őket előre? – vágott közbe Zoé. – Jobban örültél
volna, ha Iszkender is itt alszik, hogy őt is megöljék?
– Ha már itt tartunk, Gallasyn – mondta Iszkender –, körülnézve a szobában valami
sokkal érdekesebbet látok abban, ki maradt életben és ki halt meg. Úgy látom, a kis
szektád teljes létszámban túlélte az eseményt.
Gallasyn mereven kihúzta magát.
– Tegnap éjjel misét tartottunk a kilátósziklán, és a közeli barlangban töltöttük a napot
– magyarázta Folcaut. – Káinnak hála, így sokan megmenekültek közülünk, bár
megsiratjuk azokat, akik elpusztultak.
 – Jól van. – Iszkender megmozdult. – Ebben az esetben viszont az dobjon meg kővel,
aki nem volt a kilátósziklán.
– Egyetértek – felelte simulékonyan Folcaut. – Nem hiszem, Gallasyn, hogy Iszkender
tetteit felül kéne vizsgálni. Végtére is, ő mindig, a településünk érdekeit tartotta szem előtt.
Utána Zoéra pillantott, akárcsak mindenki más is a szobában.
A lány hirtelen úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított róka.
– Mi van? – fakadt ki.
Bardas ráhajolt a székére.
– Zoé, mademoiselle… az emberek, akik a tábort megtámadták, vörös csuhás
szerzetesek voltak, és egy csapat katona. Szántszándékkal elpusztították a menedékeket.
Még kopókat is hoztak magukkal, hogy kiszimatoltassák velük a helyüket. Behatoltak a
házba, és elégették Helénát… – Megborzongott. – Biztos vagyok benne, hogy én is
csatlakoztam volna a sorsához, ha nem fordul meg a csata menete. Nem állíthatod, hogy
Anatole nem csinált valóságos mumusokat a vörös szerzetesekből. Még én is hallottam,
ahogy ellenük prédikál.
– De Anatole alszik, hányszor kell még ezt…
– A pletykák sem újak, és olyan híresztelések is akadnak, hogy jóval többet tettetek
prédikálásnál. Egyesek azt mondják, hogy többször elutaztatok St.-Denis-be, és
halandókat is kiküldtetek, hogy kémkedjenek nektek.
– Ráadásul tegnap éjjel te sem voltál itt – vonta össze szemöldökét Urbien. – Korábban
egyszer sem kísérted el Iszkendert a portyáira, nem igaz?
– Én hívtam – szólt közbe a török. – Az én ötletem volt.
– Gondolom.
– Azt hiszitek én szabadítottam a vörös szerzeteseket a táborra, holott mindenekfelett
gyűlölöm őket? – kiáltotta Zoé. Urbien felé sietett, maga sem tudta, miért – de György egy
mordulással megállította.
– Én semmi esetre sem állítom, hogy szándékosan ilyet tennél, gyermek – mondta
Folcaut. Mindig a kegyes atya, gondolta Zoé keserűen. – Ha azonban csíp a szúnyog,
előbb-utóbb lecsapnak rá. Ha felbosszantottad a vörös szerzeteseket, és nem voltál elég
óvatos…
– Öt éve alig láttam őket! – Ez lényegében igaz volt. Csak időnként küldtek ki egy-egy
kémet, hogy meggyőződjenek róla, hogy Isidro nem halt meg és nem távozott.
Megpördült, hogy Geraszimoszra nézzen. – Testvér, kérlek! Mondd meg nekik, hogy
igazat mondok!
Geraszimosz felnézett. A karját még mindig nem engedte le.
– Igen – mondta halkan. – Igaz. Az itteni munkával voltunk elfoglalva. Jobbnak láttuk
békén hagyni a vörös szerzeteseket. – Utána ismét lecsüggesztette a fejét.
 – Testvér? Valami baj van? – kérdezte Zoé. Aztán váratlanul felkiáltott: – Hol van
Nikodémosz?
Geraszimosz a tenyerébe temette arcát.
– Úgy tűnik, szegény Nikodémoszt elhurcolták – mondta Folcaut. – Egyike volt a
három ilyen halandónak.
– S azt csak Káin tudja, mi mindent szednek ki belőlük a vörös szerzetesek… –
mormolta Bardas. – Jól van, Zoé. Azt mondod, öt éve nem tettél semmit, amivel
felbosszanthattad volna a vörös szerzeteseket. Ha ezt cáfolni tudja valaki, most szóljon.
Csend volt.
– Akkor ennyiben maradunk, míg máshogy nem értesülünk róla. Értettetek? Most
pedig hagyjuk abba a vájkálást egymás lelkében! Lassan letelik az éjszaka, és a legtöbb
túlélőnek nincsen menedéke nappalra, köztük Zoéval is. Ki kell foldoznunk a házat és
legalább négy-öt kunyhót.
Ahogy mind kifelé tódultak, Zoé hirtelen ráébredt valamire. Geraszimosz kivételével
Anatole egyik követőjét sem látta. Persze lehetnek még elcsatangolt káiniták a táborban.
Iszkender eddig csak nyolc halottat számolt össze. De Komana Anatole egyik első híve
volt. Nosferatuk, klán nélküliek… ebből a “csőcselékből” kerültek ki az őrült próféta
nyája. Folcaut azt mondta, az övéi misén voltak. Talán így is volt. De ha a párizsi
eretnekek tanulmányozták a szerzeteseket, akik öt éve olyan hevesen támadtak rájuk, hogy
idecsalják őket, ahogy Anatole mondta…
Iszkender már félrehúzta Bardast, hogy beszéljen a fejével. Zoé megragadta
Geraszimosz könyökét, és őt is maguk után vonta.
– Bardas – sziszegte a török sürgetően –, te is tudod, hogy túl jó volt az időzítés.
Tudod, hogy az az ármányos toreador biztosan…
– Iszkender, én csupán azt látom, hogy Folcaut követői mind életben maradtak, sokan
közülünk meg nem. Ezt akár Káin kegyelmének is nevezhetjük, de akár másnak is…
– Miket beszélsz? Csak Istentől eredhet a csapás? Az összes közül tőled vártam
legkevésbé, hogy bedőlsz ennek a… szent zsarolásnak…
– Iszkender! Hagyd békén, nincs értelme. – Zoé megrázta a rablóvezér vállát. –
Menjünk. Gyorsan!
– Gyorsan…? – ismételte Geraszimosz kábultan. Iszkender azonban hamar megfejtette
Zoé szándékát, és ugyanarra fordult, észak felé. Elrohantak, maguk mögött hagyva a
hebegő Bardast.
– Édes Istenem! – mondta Zoé, amikor meglátta a táborból észak felé tartó lovak
lábnyomait. Összeszorította a fogát, hogy elnyomja kétségbeesett kiáltását.
– Tartogasd, míg odaérünk! – szólt rá Iszkender komoran. Követték a nyomokat.
A kis hasadék nyitva állt, az elzárásához használt sarat és köveket félrekaparták, az
évek során rátelepedett mohát,- bokrot és kis gazcsomókat pedig gyökerestül kiszaggatták.
 Zoé megtorpant, majd Iszkender mellkasának dőlve zokogni kezdett. Geraszimosz
még sírni is képtelen volt.
– Nikodémosz elcsalta a szerzeteseket a menedékemtől – mormolta. – Ha tudtam
volna, megmondom neki, hogy inkább ide menjen… vagy utasítottam volna, hogy
meneküljön. Ő legalább el tudott volna futni napfényben is…
– Meg… meg kéne néznem, maradt-e valami – szólalt meg végül Zoé.
– Majd én – lépett közbe Iszkender.
– Nem. Nekem kell. – Zoé félig befurakodott.
– Van bent valami? – kérdezte a rablóvezér.
– Semmit nem látok.
– Még a hamvait sem?
Zoé a sziklába törölte a kezét. Volt valamennyi hamu; vagy legalábbis valamiféle fehér
por, de nem annyi, hogy össze lehessen gyűjteni. Ökölbe zárta a kezét, hogy érezze a
tapintását, és azt gondolta: nem ismerem. Ujját a szájába vette, és megízlelte a port.
Nagyon halványan érezte csak a vér ízét. Még mindig nem ismerte fel.
– Nem igazán – kiáltott hátra.
– Jobb is – mondta Geraszimosz. – Őszintén szólva nem bánom, hogy nincsenek
maradványok, amikre szektát lehet építeni.
– Hogyan beszélhetsz szektáról? – bukkant elő Zoé, s elkezdte lesöpörni a szoknyáját,
de aztán megállt. – Ki maradt meg, testvér? Hány tanítvány? Te, én… Sztefanosz és
Albertus – suttogta a szerzetes.
– Ennyi, nem igaz?
– Attól félek.
Zoé Iszkenderre pillantott, aki őszintén zavarodottnak tűnt. Soha nem volt hívő, de
Anatole régóta a tábor tartozéka volt; bár aludt, neve minden éjjel elhangzott.
– Még mindig segíteni akarsz? – kérdezte a lány Iszkendert.
– Segíteni? – visszhangozta a török. – Úgy érted, Isidro ügyében? Hát persze, hiszen
mondtam már. De mi legyen Folcaut-val?
– Mi van vele? Nyert – válaszolta Zoé ingerülten.
– A vörös szerzetesekről is elmondhatod ugyanezt. Te is tudod, hogy Folcaut-nak
valami köze volt ehhez, és ő a közelebbi ellenség…
Zoé szembefordult a férfival.
Hirtelen minden a helyére került, a sokáig csak meghajló acél ismét visszaugrott,
mintha csak a megfelelő pillanatra várt volna. Zoé már ismerte ezt a válaszutat. Hallotta
Andreastól, Mascarótól, még Anatole-tól is. Miből gondolták ezek az emberek, hogy azzal
eltántoríthatják, ha megmutatják neki a hiábavalóságát? A hiábavalóságtól lett tökéletes.
Nem akar megint megelégedni valamilyen üres, szánalmas, tessék-lássék, kényelmes
bosszúval.
Egy magányos lány nem képes egymaga két harcos szerzetest legyőzni a saját
erődjükben. Azt hiszem, bölcsebb lenne…
Kettő nem elég! Ilyen ember ellen nem!
– Igen, tudom. Azt is tudom, hogy Isidro itt volt ma délután, és az én népemet
mészárolta – mondta. A hangja állatiasnak, reszelősnek hangzott még a saját fülének is. –
Ha akarod, holnap körbekérdezhetjük a halandókat, de…
– Nem, biztos vagyok benne, hogy köztük volt. Ezt nem vitatom.
– Ő kezdte az egészet, nem Folcaut. Minden hozzá vezet vissza.
– Tudom…
– De a prófécia – szólalt meg Geraszimosz üres hangon, mintha jól ismerné a választ.
Zoé most a szerzetes felé fordította lángoló tekintetét.
– Nincs prófécia. Nincs próféta. Nincs küldetés, Geraszimosz. Ezeknek mondj búcsút!
De Isten a tanúm, akár támogat, akár nem – lesz igazság. Ezúttal lesz.
Geraszimosz kétségbeesetten imádkozva rogyott térdre a szétdúlt sírbolt előtt.
– Visszajöhetünk érte később – mondta halkan Iszkender. – Hagyd! Megvan, amire
szükséged van a továbblépéshez. Hadd találja meg ő is a célját!
Zoé bólintott, és hagyta, hogy Iszkender megfogja a kezét, úgy indultak vissza a
táborba.
 Huszonnegyedik fejezet



theodosianus apátság St.-Denisben
1219. Szt. Rafael ünnepe

Gervèse az ajtó előtt járkált fel-alá. Időnként megállt, és hallgatózni próbált, de hiába.
A saját utasításai nyomán és a Marzone által búcsúzáskor rájuk hagyott pénznek
köszönhetően az apátság különlegesebb celláinak ajtaja most nehéz, vasalt tölgyfából volt,
melyet lakatok és reteszek zártak be. Hallotta Isidro és a rab hangját, mely utóbbi először
csak nyögdécseléssel vegyülve, aztán már szabadabban áramlott. De a beszélgetés egyik
felét sem értette.
Gervèse kemény volt a kezdeti vallatásnál, s nem takarékoskodott a nedves kötéllel.
Isidro csak állt oldalt, és arcán enyhe rosszallással jegyzetelt, csak időnként szólt közbe,
hogy türelemre intse az apátot. Később, amikor Gervèse megkérdezte, mi ütött belé, hogy
azt a látszatot keltette a fogolyban, hogy van remény a kegyelemre, Isidro elmagyarázta,
hogy épp ez volt a célja. Ő nyújtotta a segítő kezet, míg az apát a botot; miután elhitették a
férfival, hogy az egyik fogvatartója kegyetlen, a másik szelíd, a “szelíd” még többet ki
tudott húzni a rabból a homályos ígérettel, hogy elküldi a “kegyetlent”. Gervèse kénytelen
volt elismerni, hogy ez nem rossz elgondolás.
Végül Isidro egy szó nélkül előbukkant, kezében az írótáblájával. Gervèse egészen a
cellájáig elkísérte, de aztán nem bírt tovább várni, és kibökte, ami a bögyét nyomta:
– Nos? Volt különbség?
– Úgy tűnik, abba – bólintott Isidro. – Még mindig azt mondja, természetesen, hogy
keresztény, és nem eretnek…
– Könnyen meglehet, hogy a megtévelyedett szerencsétlen valóban ezt hiszi.
– Én is így gondolom. Azt mondta, hogy fiatalemberként arra tanították, hogy
istenként tisztelje a káinitákat, de más káiniták azóta megtanították rá, hogy ezt a felfogást
el kell vetni. – Isidro felnyitotta az egyik ládáját, és keresgélni kezdett benne.
– Más káiniták? – ismételte Gervèse meglepve.
– Igen. Majdnem olyan, mintha… egyházszakadás lenne az ellenegyházon belül.
Leírtam, meglehetősen érdekes, elolvashatod, ha akarod. – Kivett egy batyut a ládából, és
leült az ágyra, hogy kicsomagolja. Gervèse megnézte, mi az. Egy réz madárfej,
zománcozott csőrrel, réz madárlábak, ónixszal díszítve, kis gyémánt alakú bronztollak,
melyeket már kékeszöldre festett a patina, és kis horgok, gyűrűk és diribdarabok halma,
amely a szobor hasából ömölhetett ki.
 – Ez az a… dolog, az egyik furcsaság, amit a bergamói démonoktól szereztünk! –
kiáltotta Gervèse. – Ugo perjel összetörte, amikor látszólag magától megmozdult…
– Valóban magától mozdult meg.
– Amikor elseperted, azt hittem, el akarod dobni. Jobban is tudhattam volna.
– Még nem tudtam összerakni megint. Nem tudom, hogy akkor olyan lenne-e, mint…
mint korábban – fejezte be Isidro sután. Eljátszott az egyik darabkával, egy fűrészes szélű,
kerek gyűrűvel. – Némelyik részről tudom, hogyan illett össze, de egérméretű
szerszámokra lenne szükségem, hogy ebben az apró törzsben elhelyezzem őket. Aztán
vannak mások, amelyeknek a működése tökéletes rejtély a számomra. De látod? Ez
például ehhez kapcsolódik. Aztán amikor ez a darab elfordult, ez a kis rudacska ki-be
mozgott.
– Hagyd abba, Isidro! – kiáltotta Gervèse. Utána összeszedte magát. – De mi mozgatta
a kereket?
– Azt hiszem, ez a másik kerék.
– És azt mi? Mi mozgatta az egészet?
– Nem tudom. Biztos vagyok benne, hogy valamiféle boszorkányság.
– Akkor miért bajlódsz vele?
Isidro megrázta a fejét, és félrenézett. Csalódott sóhaj szállt fel mellkasából.
– Azon soha nem töprengsz, mire való volt, Gervèse? Miért áldozna egy démon ennyi
munkát egy ilyen haszontalan holmira?
– Gondolom, mert féltékeny a valódi Teremtőre. Honnan tudjam? Még mindig
megkérdezheted azt a szerencsétlent odabent.
– Megtettem.
– Micsoda?
– Megkérdeztem. Megkérdeztem, tud-e valamit arról, aki ezt készítette.
Gregorianniszról.
Gervèse megmerevedett.
– Aki megtámadt a kertben? És?
– Tudott róla. Azt mondta, hogy Konstantinápolyban a többi káinita Gregoriannisz, a
csodaműves néven emlegette. Arról ismerték, hogy gyönyörű és okos szerkezeteket
készített, amelyek közül sokat a háza melletti kertbe telepített.
– Nem mondta, mire kellettek ezek a gyönyörű és okos szerkezetek?
– De. – Isidro először nem fejezte be a gondolatot, és nem is fordult Gervèse felé. –
Azt mondta, arra, hogy örömet szerezzenek az embereknek.
– És így csábítsák őket az ördög szolgálatába…
 Isidro összeszorította az öklét. Gervèse fém pattanását hallotta.
– Isidro? – közelebb lépett a barátja meggörnyedt hátához.
– Démoni dolog valakinek örömet szerezni? – Isidro hangja is feszült volt.
– Az, ha egy démon teszi – válaszolta Gervèse rejtélyesen. – Isidro, nem értem. Mi a
baj?
– Mi a baj? Mi volt a baj Bergamóban? – A spanyol erőtől telve felállt, de indulatát
nem tudta levezetni. – Te is ott voltál, Gervèse. Láttál és figyeltél. Gregoriannisz gyónni
akart. Kérte az utolsó kenetet. Szerette volna megkapni a mi egyházunk áldását, mielőtt
elpusztítjuk.
– Mit segített volna, ha egy démont áldunk meg?
– Igen, ezt mondta Ugo perjel is, nem igaz? De hadd kérdezzek valamit! Miféle
ártalom származott volna belőle?
Gervèse gondolatai hirtelen megmagyarázhatatlan módon összekuszálódtak. Kinyitotta
a száját, hogy válaszoljon, de egy hang sem jött ki rajta.
– Miféle érvek alapján tagadta meg tőle Ugo az áldást? Miféle jogon álltam ott, és nem
csináltam semmit? Ha egy haldokló, mindegy, mennyire fekete a lelke, az Atya
békességére vágyik, nem szabad megtagadnunk tőle. Elmondjuk az áldást, és Istenre
bízzuk az ítélkezést. Ez a papok kötelessége, mindig is ez volt.
– De Isidro – hebegte Gervèse. – Ő nem ember volt…
– Ennyire biztos vagy benne, hogy az volt, akinek mondod? – kiáltotta Isidro. –
Gervèse, annyi minden van, amit még nem tudunk ezekről a teremtményekről. Annyi
kérdés, amit még csak fel sem tettünk! Vajon azért tagadtuk meg tőle az utolsó kenetet,
mert cselt sejtettünk – vagy azért, mert féltünk! Féltünk attól, hogy olyat mondhat, ami
meghazudtol mindent, amit a gondolatainkban felépítettünk?
– Attól féltünk, hogy mondhat valamit, ami megingathatja az elszántságunkat. –
Gervèse óvatosan a barátjához lépett, és ugyanilyen óvatosan a megfeszült vállra tette a
kezét. – Igen. És amint látom, okkal. Isidro, remélem, ez nem rág téged Bergamo óta. Nem
szabad ilyen szörnyű kételyeket ilyen sokáig magadban tartanod. Mérges virágot hajtanak
a képzeletedben, és ezerszer olyan félelmetessé növik ki magukat. A barátod vagyok,
időnként a gyóntatod is… kérlek!
Isidro megrázkódott, és elhúzódott. Egy darabig szégyenkező arccal állt, aztán, mivel
nem tudott mást tenni, elkezdte elpakolni a rézmadarat.
– És valóban van egy lánya – mondta végül.
– Erről is beszéltél a fogollyal? – kérdezte Gervèse vádlón.
– “Egy Zoé nevű kislány, egy árva, akit befogadott, és évekkel később megosztotta
vele a vért”, így mondta.
– Ha “megosztotta vele a vért”, akkor az a lány többé már nem gyerek. Ha ő volt az a
teremtmény, amelyik rád vetette magát Bergamóban, abban egészen bizonyosan nem
maradt semmi a kislányból. Nyugodjon meg a lelkiismereted, Isidro! Máskor az erényed,
de most túlzásba viszed az aggodalmat.
– Te milyen vadul támadnál a démonra, amelyik a gyilkosom – vagy megölte
bármelyik fivérünket vagy nővérünket? Valaha kislány volt. – Isidro arcán kirajzolódott a
hosszú évek fáradtsága, amik alatt látta a pokol hatalmát a földön, és egyszeriben
idősebbnek tűnt középkorúnál. – És valaha bizonyára szerette azt, aki befogadta őt,
mindegy, mi volt valójában.
– Hadd menjek be ahhoz a nyomorult gazemberhez! – indult Gervèse az ajtó felé. –
Majd én kiszedem belőle az igazat…
– Ne! – Isidro megragadta a könyökét. – Ne cselekedj felindulásból, kérlek! És
semmiképpen ne éld ki rajta az irántam érzett dühöt! Azzal nem érsz el semmit.
– De én nem vagyok dühös rád! – tiltakozott Gervèse.
– Ó, valóban? Akkor kire haragszol?
– Nem tudom! – Az igazság kiszaladt a száján, mielőtt gátat szabhatott volna neki. –
Gondolom rá, azokra az átkozott káinitákra. Akárkire, aki ezt teszi velünk, veled.
Isidro ránézett, sötét szeme üres volt.
– S mi van akkor, ha senki nem próbál tenni semmit, Gervèse? – kérdezte halkan. – Mi
van, ha a kételyeim a sajátjaim?
A kérdés alapjaiban rázta meg az apátot. Valahogy mégis sikerült összeszednie magát.
– Ez nem így működik, Isidro – mondta végül. – Valaki mindig nyer. Valaki mindig
veszít. A játéknak pedig csak két oldala van.
Isidro visszament az ágyhoz, és ismét leült. Óvatosan felvette a kis batyut, mintha a
benne pihenő madár csak megsebesült volna, s nem lenne teljesen elpusztítva.
– Tudom – felelte. Volt valami abban, ahogy ezt mondta, ami legyőzte Gervèse
minden együttérzését, és kiűzte a szobából a folyosóra, ki a folyosók labirintusába, ahol
egyik forduló sem volt többé helyes út.

– Azt mondod, hogy még senki nem tudja? – Veronique d’Orléans fel-alá járkált
párizsi lakosztályában. Késő éjszaka volt Csodatévő Szent György ünnepén.
– Még nem, mademoiselle – mondta a látogatója.
– Nos, ez esetben megtiszteltetésnek veszem… és kíváncsi vagyok. Miért én vagyok
az első?
– Mert úgy tudom, van önnek valamije, amire szükségem van.
– Igazán? Kíváncsi vagyok, mi lehet az.
– Egy levél.
 – Attól tartok, sok levelet kaptam.
– Ezt a levelet nem önnek címezték, és nem is ön küldte. Ön látja a tudós hölgy
macskamancsait…
– La Savante… á, alliteráció. Mindig becenevet adsz az embereknek?
– Egy macskamancs azonban saját macskamancsra tett szert, és ön is éppúgy fél a
vörös járványtól, mint bármely épeszű vámpír, ezért megkockáztatta, hogy utánajárjon. A
jó atya és az ura tudják, hogy a hírvivő eltűnt, azt azonban nem, hogy ennek ön az oka – és
különben is túl késő volt már eloltani a tüzet, amelyet szítottak.
– Értem. De ha már tisztában vagy a levél tartalmával, miért kéred?
– Nem nekem van szükségem meggyőzésre.
– Érdekes. Talán új nap kél. Igen. Megfigyeltem a mintázatot. A szokottnál több
levélváltás történt Saviarre La Savante és a püspök között, amit mindig a déli erdőbe
lovagoló hírnökök sora követ. Az év során pedig megfigyeltem, hogy ugyanaz a pap
meglátogatja a püspök házát és St.-Denis-t is. Ez az egybeesés nyugtalanít.
– Természetesen. Nem is csoda. Abban a játékban, amelyet ők játszanak, mindannyian
veszíthetünk, mademoiselle. Azt mondták, ezért fog segíteni nekem.
– A forrásaid bátor feltételezésekre vetemednek.
– A forrásaim azt is mondják, hogy Augustus nem támogatni kívánja Tiberiust, hanem
azzá akar válni.
– Én azt mondanám, hogy a caesar rég túljutott Tiberiuson, és Caligulává, vagy éppen
Néróvá változott.
– S mennyi ideig akar még várni Néró öngyilkosságára?
– Most valóban túl sokat feltételezel.
– Az árnyékharc ideje elmúlt, mademoiselle. Az arénában sokkal jobb vagyok. Csak
annyit kérek, hogy megnyíljanak előttem a kapuk. Ha pedig sikerrel járok, ön is jobb
helyzetbe kerül, hogy megtehesse… bármit, amit akar.
– Meggyőző vagy. Az arénában, amiről beszéltél, a szavaknak azonban nem sok
haszna van. Hatalomra is szükséged van. A gladiátornak kard is kell.
– Ezért van szükségem a levélre,
– És azt hiszed, jobban fel tudod használni, mint én?
– Tekintse vizsgának! Gondoljon bele, mi mindent érhetünk el, ha esélyt kapok rá; és
mi történhet, ha La Savante és az árnyékpásztor győzedelmeskednek!
– Hm. Jól van. Ha karddal a kezedben lépsz az arénába, kinyitom előtted a kapukat. –
Esküvel kötött segítőjéhez fordult. – Thierry, hozd el a levelet a vendégemtől!
 Huszonötödik fejezet



Bière-erdő
1220., a körülmetélés ünnepe

Holnap éjjel. Holnap éjjel.
Ez a gondolat volt az est ostinatója. Minden mást elnyomott, hasznavehetetlenségig
eltompított. Minden ésszerűségre törekvő gondolatot megfertőzött. Zoé azon kapta magát,
hogy időnként maga elé motyogja, s úgy mormolja, akár egy bűnbánó imádságot. A hold
még csak félig telt meg. Zoét nem érdekelte. Ki kell vernie ezt az élősködő gondolatot a
fejéből. Ha nem teszi, megöli a saját próféciáját. Nem volt képes megkerülni a gondolatot.
Zoé végighúzta a kést a bőrén. Régen nem élesítette, és megvonódott egy kicsit. A
lány levegő után kapott, és szemét elöntötte a könny. De aztán megkönnyebbültsége
kárpótolta a fájdalomért. Természetesen. Minden létezés ilyen. Isten váratlanul,
kegyetlenül osztotta ki csapásait.
Még három hosszú vágást ejtett a combján egymás mellett, párhuzamosan, és nagy
megelégedéssel töltötte el a rend, amit a szenvedésére tudott erőltetni.
Amint a vér csorogni kezdett, tudatára ébredt az elméjének lázas birodalmán kívül eső
dolgokra is. A patak dallamosan csobogott mögötte és Anatole elmélkedő sziklája mögött,
aminek a hátát támasztotta. Körülötte lélegzett a vénséges erdő. Ez a rengeteg hamarabb
itt állt, mint hogy Anatole megszületett; és itt fog állni jóval azután is, hogy a holnapi ügy
elrendeződik. Az erdő a lánytól eltérően halhatatlanságra született. Zoé hagyta, hogy a
környék nyugalma elárassza kuporgó testét. Fejét a hideg kőnek támasztotta, és nézte a
combján gyöngyöző kis vörös vonalakat.

– Belegondoltál valaha is, miért adta neked a vérét, amikor olyan fiatal voltál? Most,
hogy már tudod, mit tesz az élőkkel, hogy lelassítja az öregedésüket?
– Az volt, ami volt, Mériba.
– Nem lehet, hogy egy része nem akarta, hogy felnőj?
– Azt hiszem, nem tetszett neki a gondolat, hogy felnőhetek, de ugyanakkor semmi mást
nem szeretett volna jobban, mint tanúja lenni a felcseperedésemnek. Ugyanígy azt akarta,
hogy hozzá hasonlóan gyűlöljem az átkot, de ugyanakkor szeressem is, mert ha meg
tudnám szeretni a sorsom, akkor őt is megszeretném. Nagyon sok minden benne volt,
Mériba, és egyik sem volt könnyű. Idővel megoldottuk volna a rejtvényt. Most csak annyit
tehetek, hogy mindkettőnkért hullatom a vérem.

A sebek már megszáradtak. Egyet felpiszkált az ujjával, hogy lássa, elég lesz-e már, de
egy pillanat múlva ismét a késért nyúlt. Egy csíkot húzott a függőleges vonalakon
keresztbe. A sértetlen és a sérült bőrön tapasztalt érzés különbözősége ámulatba ejtette. A
kis, véres bőrcafat, amely az egyik keresztezésnél lifegett, bántotta a szemet. A tépett,
sebezhető szél a tisztaság és a kárhozat között lebegett. Lesimíthatja, és akkor fájdalom és
teketória nélkül visszanő a helyére, de meg is foghatja, hogy eltépje…
– Zoé!
A lány minden izma megfeszült. Felszökkent, és elejtette a kést. Iszkender a következő
pillanatban ott termett, a sziklához nyomta, és erős kezével megragadta a vállát.
– Zoé, mit művelsz?
– Hagyj békén! – Zoé vonaglott a férfi szorításában. – Eressz! – Végül fölemelte a
lábát, nekitámasztotta Iszkender hasának, és teljes erőből eltolta. A török elengedte, és
hátratántorodott. Észrevette a kést a földön, és felkapta. Rámeredt vöröslő élére. Utána
megrázta magát, és szabad kezét kinyújtotta, hogy távol tartsa a lányt.
– Eleresztettelek, nyugalom!
Zoé rávicsorgott, és felpattant onnan, ahová esett.
– Zoé, hagyd abba! Mi az ördög folyik itt?
– Add vissza a késemet!
– Nem. Akkor nem, ha azt csinálod vele – fintorodott el Iszkender.
– Nem a te ügyed, és nem a te késed. Add vissza!
– Nem! – Úgy tűnt, Iszkendernek fogalma sincs, mihez kezdjen a késsel. – Zoé… nem
értem!
– Senki nem kért meg rá, hogy megértsd. – A csodálatos béke, amit az imént érzett,
teljesen elillant. A lábán folyó vér immár nyálkának érződött. Iszkender mindent elrontott.
– Te mit csinálsz, miért követsz az erdőbe, miért lopakodsz utánam úgy, mint egy… egy
tolvaj?
Iszkender megbántottnak tűnt.
– Én… azért jöttem, hogy elmondjam, hogy Geraszimosz meggondolta magát az
álöltözettel kapcsolatban…
– Nem várhatott volna még egy kicsit?
– Várni? – Most Iszkender hangja is megkeményedett, akárcsak a lányé. – Te vagy az,
aki folyton a fülünket rágod, hogy nincs idő várni! Honnan tudhattam volna, hogy itt ezt
csinálod… akármit is csinálsz, Káin szerelmére!
Hosszú, fájdalmas csend ereszkedett rájuk, utána Iszkender a lányhoz lépett.
– Zoé, segvilim! Gondolkoztam. Azt mondtam, segítek. Megtartom a szavam. Tudom,
hogy ez az egyetlen lehetőség, ami hónapok óta kínálkozik. De mielőtt elmész, válaszolj
egy kérdésemre! Azt hiszem, érdemlek ennyit.
– És mi lenne az? – kérdezte Zoé a kést nézve.
Iszkender habozott, aztán az övébe dugta a kést. A sziklának dőlt a lány mellett. Zoé
agyán átfutott, hogy elhúzódik, de aztán mégis másként döntött. A férfi megcirógatta a
lány arcát a hüvelykujjával.
– Tényleg Isidrót akarod megölni? – kérdezte.
– Mi? Hogy érted? – hebegte Zoé.
– Tudod, hogy értem. – Zoé szoknyájára pillantott, a vörös foltra, ami átszivárgott a
szöveten. A szemében káinita éhség égett, hogy magáévá tegye a lányt, ahogy az magáévá
tette őt, de a hangja szelíd volt. – Tudom, milyen bosszúra szomjazni, milyen, ha annyira
vágysz rá, hogy még a saját létezésed is olcsó árnak tűnik cserébe. Segítek a te oldaladra
billenteni a mérleget. De nem fogok segíteni abban, hogy elpusztítsd magad. Ha kiderül,
hogy valójában szenvedni és meghalni akarsz…
– Nem. Nem, Iszkender, nem érted. – Zoé lassan kinyúlt, és visszavette a kést. A
szoknyája szegélyével letörölte róla a vért. – Azért szenvedek, hogy élni tudjak. Ne
kérdezd, miért kell így lennie, de így van.
– Zoé… drága Zoé… esküszöm, ha lenne hatalmam elmulasztani a rémálmokat, és
nem csak előidézni őket…
– Nos, nincs ilyen hatalmad. És nekem sincs. – Zoé szorosan körbefonta a karjával.
Iszkender viszonozta az ölelést. – Valahogy majd csak megoldjuk.

Kora reggel, a St. Denis apátságban a magasztalások előtt Isidro testvér egy
vétkezővel együtt imádkozott.
– Confiteor unum baptisma in remissionem peccatorum – mormolta.
– Con... confiteor unum baptisma in remissionem peccatorum – ismételte Nikodémosz
cserepes ajkakkal. Isidro még egy korty vizet adott neki a merőkanálból. A férfi fölemelte
a fejét a kínpad lapjáról, hogy nyelni tudjon.
– Et expecto resurrectionem mortuorum, et vitam venturi seaculi – fejezte be a spanyol
szerzetes. – Amen.
A görög szerzetes utánamondta a szavakat, bár némelyikbe belebotlott a nyelve.
– Javul a kiejtésed – jegyezte meg Isidro.
Nikodémosz ajkán halovány mosoly jelent meg.
– Mindig meg akartam tanulni latinul…
– Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen körülmények között.
– Nem. De attól még jó tanár vagy.
 – Bár úgy lenne! Délre az egyetemen kell lennem, és még be kell fejeznem a
jegyzeteimet…
Isidro felállt, keresztet vetett Nikodémosz felett, majd a fejére tette a kezét.
– De még mindig nem kéred a szentséget – tűnődött. – Ha nem lenne olyan szörnyű,
ironikusnak tartanám hogy nem a káiniták iránti szolgálatod, hanem a keleti egyház iránti
hűséged írja elő a feloldozás megtagadását.
Nikodémosz egy pillanatig nem mondott semmit. Aztán suttogni kezdett:
– Kérek még vizet, testvér! A szomjam minden nap egyre rosszabb.
– Tudom. – Isidro lenézett a férfire. A kínzás hamar elemésztette a testet és a lelket, de
többnyire nem ilyen gyorsan; az eredetileg fekete, göndör haj most már szürkével tarkított
volt, és a valaha ifjú, feszes bőr megereszkedett a szemek alatt. Isidro még egy korty vizet
adott neki. Megtapogatta a görög szorosra húzott könyökízületét. Habozott. Aztán az alsó
kereket egy hangyányit kilazította. Nikodémosz élesen felkiáltott az új fájdalomra, de
aztán megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát. Isidro felvette a vödröt, és kilépett.
Nikodémosz ismét leengedte a fejét, és az immár ismerős hangokra fülelt.
Ajtónyitódás. Ajtócsukódás. Zárban forduló kulcs. Távolodó bőrcipős lábak. Utána csend.
Csend.
Nem hallotta a helyére csúszó retesz hangját.
Elfelejtette bereteszelni az ajtót?
Elképzelhetetlen. Tovább fülelt, de minden tökéletesen csendes volt.
Elfelejtette bereteszelni az ajtót!
Nikodémosz szíve hevesen dobogott. Türelem, mondta magának. Csak egy kicsit kell
a harangokra várnia, amikor majdnem minden szerzetes és laikus testvér a reggeli
imádságon van. Akkor nem hallják meg, ha letörik a zár, és nem látják őt átosonni a
mezőn…
Megdagadt bal kezére nézett, és azt kívánta, hogy hüvelykujjának tövén a vastag hús
meglágyuljon, elolvadjon, kinyúljon. Amikor kezdett megváltozni a formája, a kötél
lassan lecsúszott róla.
Volt néhány dolog, amit nem gyónt meg; amiről az okos, szelíd Isidro nem is kérdezte.
És istennek hála, a teste felett elmormolt ezernyi latin ima sem volt képes elpusztítani
mestere hatalmának utolsó, ereiben pihenő cseppjeit. Az Obertus rend szerzetese olyan
előnyökkel bírt, amelyeket egy római pap soha nem értene meg.

Agnes küszködve felkiáltott, könnyek csorogtak le az arcán. Csepegni kezdett az orra.
Nem tudta megtörölni. Joie egyszerűen nem akart nyugton maradni, és kétségbeesetten
bégetett, valahányszor Agnes beljebb akart nyúlni. A lány ismét kiabált; még mindig nem
jött senki. Napnyugta után volt, Agnes egyedül volt és didergett, de senkire nem
számíthatott a tanyáról, aki segítene neki. Az anyajuh és a bárány mindketten
elpusztulnak, és az ő hibájából!
Egy alak jelent meg a pajta ajtajában, vonásai elmosódottak voltak a halvány fényben.
Agnes felnézett.
– Apa? – kérdezte bizonytalanul, bár tudta, hogy ez az ember nem lehet az apja.
Messzi földről származó idegennek tűnt. Különös csuklyát viselt barna csuhája felett. A
szeme szelíd volt, fájdalmas, és éppolyan vad, mint Joie-é. Arcát kosz borította, sötét
hajába szalma ragadt, mintha egy istállóban aludt volna. Nehézkesen a lány felé sántikált.
– Kérlek, ne félj – mondta erős akcentussal. – Csak eltévedtem… Szeretném tudni,
merre van Melun vagy Párizs…
– Menj el! – kiáltott rá Agnes. – Nem látod, hogy bajban vagyok?
A férfi Joie-re bámult, aztán a lányra, majd melléjük lépett és letérdelt. Agnes fejében
megfordult, hogy most sikoltson vagy rohanjon-e el, de az idegen olyan szomorúnak tűnt,
hogy nem tudta róla levenni a szemét. Gyengéden megfogta a lány kezét, és kihúzta a
juhból. Aztán megszemlélte a csepegő nyílást, és bedugta bal kezét.
– Ketten vannak – hadarta Agnes, aki egyszerre aggódott amiatt, hogy mit fog szólni
apa, ha megtudja, hogy egy vadidegent engedett a legjobb anyajuhhoz, és érzett
megkönnyebbülést, amiért egy felnőtt vette át az irányítást. – Az egyik lába rossz irányba
áll, ki is tapogattam az egyiket, de nem tudom, hogy jó lábat találtam-e.
A férfi összevonta a szemöldökét, és örökkévalóságnak tűnő ideig tapogatózott. Aztán
eltűntek a ráncok a homlokáról, és arcára mosoly terült. Előrehajolt, és pár perc múlva
ismét visszaült a sarkára. A kis orr és a két elülső pata most már kint volt; bal kezével
megfogta a patákat, és gyengéden húzni kezdte őket a jobb kezének két ujját meg
becsúsztatta a fej fölött, hogy biztosan kicsusszanjon. Joie zihálva megfeszült. Végre
kiszabadultak a vállak, és a test többi része már könnyedén kisiklott. Agnes megint sírva
fakadt.
– Ó, de kedves vagy, de kedves vagy… – férfi azonban csak ült, kezében az újszülött
kisbáránnyal. A köldökzsinór elszakadt, és vérzett. A vér beborította a kis állatot fedő
hártyát. A férfi kezére is ráfolyt. Úgy bámult rá, mintha azt hinné, hogy a sajátja.
– Uram, a bárány, levegőt kell kapnia – emlékeztette Agnes, és a könyökére tette a
kezét. Csak ekkor pillantotta meg, miért mozgott olyan könnyen a férfi bal keze a méhben:
furcsán hosszú és keskeny volt, torz, mintha megolvadt viaszból lenne. A lány hátrahőkölt.
A férfi fölemelte a szörnyű végtagot. Az reszketett. A férfi remegő ajkához emelte a vörös
ujjakat, és kinyitotta a száját.
– Ez nem kedves zarándok volt! – Agnes sikoltva felpattant. A férfi is sietve felállt, és
a szalmára tette a bárányt.
– Nem – suttogta a férfi nyomatékosan. – Ne! – De a lány nem hallgatott el, és még
mindig sikoltozva kirohant a pajtából. A férfi utána indult, aztán meggondolta magát, és
inkább a réten vágott keresztül.
 A templomhoz sántikált, és térdre rogyott a templomudvar hideg földjén, s úgy szólt az
épülethez, mintha a szobrok és festmények a falakon át is hallanák.
– Istenem, atyám, bocsáss meg nekem… – Geraszimosz figyelmeztette, hogy ha
elhagyja, rátörhet a káiniták szomja. Az örökkévalóság megízlelése egyben az átok
megízlelése is volt. De soha nem gondolta volna, hogy ilyen lehet szegény mestere
számára is, hogy az ártatlan testet tartva is csak az jár a fejében, hogy széttépje, és kiszívja
az élet sóját.
Egy hideg kéz érintette meg a vállát.
– Á, szenvedő fiam. – A hang halk volt, majdnem doromboló. – Azt hiszem, tudom,
mi kínoz. Túl rég volt, nem igaz?
A férfi csak zokogott válaszul. Látóterébe egy csupasz, fehér kar került, melyen sötét
cseresznyeszínű vér csorgott le borostyánindaként. Már nem kérdezett, nem vigyázott. A
látvány olyan volt számára, akár egy korty levegő egy fuldoklónak. Nem volt választása.
Száját a csillogó forrásra szorította.
A kéz, amely a vállán nyugodott, a fejére siklott, s egy pillanatot pihent rajta, majd
szinte anyaian elkezdte kiszedegetni belőle a szalmát.
– Igen, tudom. Most már jobb. Gyógyítsd meg a csontjaidat! Most pedig, fiam…
mesélj el mindent!
 Huszonhatodik fejezet



St. Julien le Pauvre, latin negyed, Párizs
Ugyanazon az estén

– De magister…
A termen nagy sóhaj szállt keresztül. A disputatio jóval tovább tartott, mint máskor, és
(sokak szerint) semmi nem is indokolta az elhúzódását. A maroknyi idősebb felsőévesből,
akik úgy döntöttek, hogy összemérik lándzsájukat a vendégelőadóval, csupán egy maradt,
de az az egy eltökélte, hogy az utolsó érvig kitart, és minden apróságba beleköt, akár
érdekli ez a jelenlévőket, akár nem.
– Magister, mi a helyzet a párbeszédben található bekezdéssel, ahol a tanítvány azt
mondja, hogy Lucifer nem akarhatott “Istenhez hasonlatos lenni”, hiszen Isten definíció
szerint egyedi és megtámadhatatlan, ezért lehetetlen hozzá hasonlatossá válni. Lucifernek
ezt tudnia kellett volna, ezért hogyan vágyhatott valamire, amiről tudta, hogy lehetetlen? A
saját érveléseddel éppen most cáfoltad meg a tanár válaszát. – Akkor mégis hogyan
válaszolsz?
Isidro elgondolkozva összepréselte az ajkát, mielőtt válaszolt volna.
– Ugyan már, Aimery! Te és a társaid nem kívánjátok-e néha, hogy ne legyen sötét az
éjszaka, hogy jobban láthassátok a jegyzeteiteket, vagy nem vágytok-e rá, hogy ne legyen
szükségetek élelemre, és így a pénzeteket az órákra tartogathatnátok? A vágy a lehetetlen
után nem ismeretlen az emberiségtől. Nem látok okot rá, miért lenne ismeretlen az
angyalok számára, akár bukottak, akár nem.
A hosszúra nyúlt szópárbaj egyik kedvező hatása az volt, hogy amint befejeződött, az
emberek még hamarabb szétszéledtek. Már bő egy órája leszállt a sötétség; a legtöbb diák
kirohant, hátha még kapható egy olcsó, meleg káposztás pite vagy angolnás lepény az
egyik hazafelé tartó árusnál. Néhány makacsabb tanuló ennek ellenére a vörös csuhás
szerzetes köré gyűlt; Isidro röviden, kedvesen megválaszolta a kérdéseiket, és megígérte
az egyik vitatkozó felsőévesnek, hogy másnap valamikor megmutatja neki az Etymologiae
szóban forgó passzusának pontos szövegezését, majd összeszedte kis vademecum
jegyzetfüzetét, papírjait és lámpását.
Most sürgette Zoé önmagát. Most menj!
– Magiser! – Megpróbált halkan beszélni, de ehelyett fátyolosnak, éterinek hangzott a
hangja. Nem baj, ez is jó lesz. A kevés haj, amelyet Geraszimosz az arcára és állára
ragasztott, és karcsú testalkata tizenöt-tizenhat éves gólyára utaltak. Remélte, hogy
tartásának furcsasága, a tagjaiban érzett kis merevség fiús zavarnak tűnik. Bízott benne,
hogy a szerzetes csak annyit lát, amennyit szabad.
Isidro felnézett.
– Igen?
– Magister, bocsássa meg a szemtelenségemet, de szerettem volna megkérdezni
néhány… könyvről, amim van. Nem tudom, hogy megtartsam-e őket, vagy esetleg adjam
vagy égessem el…
– Ó? – Isidro mozdulatai már nem voltak olyan kapkodóak. – Miféle könyvekről van
szó?
– Nos, olyan témákat taglalnak, amiket Szent Izidor nem tart helyénvalónak. Tessék…
ez az egyik, nézze meg!
A szerzetes elvette tőle a kis, bőrkötéses könyvet, és mormolva átlapozta.
– Geomantia. Igen, értem… – Összevonta a szemöldökét, és megvizsgált egy
diagramot. – Lenyűgöző. Hallottam már erről a könyvről, de még nem láttam. Mi van a
többi könyvvel?
– A szobámban hagytam őket, magister.
– Hm.
– Meg tudom őket mutatni, és akkor véleményt tudna róluk mondani…
– Igen. – Isidro még egyet lapozott. – Igen, az jó lenne. Mi a helyzet a holnapi nappal?
– Ó, holnap? Holnap egész nap óráim és recenzióim lesznek.
Isidro felpillantott. Fekete szeme úgy söpört végig rajta, mintha olvasna benne. Zoé
egy pillanatig bizonyos volt benne, hogy az álcája megsérült.
– Akkor azt hiszem, legjobb, ha ma éjjel nézem meg – mondta végül Isidro.
Zoé lelkesen bólintott. Kisétáltak a templomudvarból, és elindultak lefelé a Rue des
Ecoliers-en. Szorosan maga köré csavarta a köpenyét, és száját csuklyája szegélye alá
rejtette – eszébe jutott, hogy a téli levegőben látszik a lélegzet, és ez leplezte le azt a
káinitát Arles-ban oly sok évvel azelőtt.
A szerzetes néma volt, de nem nyugodt; úgy tűnt, mondani akar valamit. Zoé is
hasonlóan érezte magát, bármilyen ostobaságnak is tűnt ez a számára. Mit lehetne
mondani az igazságon kívül, aminek azonban még egy kicsit várnia kell?
A csend mégis az idegeire ment. Megpróbált Anatole-ra gondolni. A malkavita soha
nem fagyott így meg egy istenfélő ellenség közelében, soha nem tűrte alázatosan, hogy
vádolják.
– Magister… – kezdte. – Azon… azon gondolkodom, amit a másik fiú mondott
Lombardi Péterről és a bukott angyalokról. Hogy természetükből adódóan képesek a
változásra, de nem engedi őket az isteni kegyelem. Noha szabad akarattal teremtették őket,
hogy választhassanak jó és rossz között, a jó angyalok annyira teljesek malaszttal, hogy
most már nem képesek vétkezni; és a gonosz angyalok annyira hozzászoktak a bűnhöz,
hogy többé nem képesek jót tenni. De honnan lehet ezt tudni?
A vörös szerzetes elgondolkozott ezen.
– Lombardi Péter szövege jó okkal tartozik a tanulók kötelező olvasmányai közé –
válaszolta végül –, és jobban tennéd, ha itteni tanulmányaid során nem kérdőjeleznéd meg
a kijelentéseit.
Zoé zsibbadtan bólintott.
– De – folytatta Isidro – tőle és Izidortól is elbizakodottságnak érzem, hogy ezzel
képesítsék Szent Jeromost, aki világosan megmondta, hogy csak Isten képtelen a
vétkezésre, s rajta kívül mindenki más szabad akarattal rendelkezik, és bármelyik irányba
fordulhat; és hogy Krisztus azért bocsátott meg a rablónak a Kálvária-hegyen, hogy
megmutassa: a bűnbánat sosem késő.
Ezek a szavak megrázták Zoét. Még egy kicsit gyalogoltak, mire újra meg tudott
szólalni.
Nagy nehezen ismét összeszedte magát.
– De… de akkor… miért tételeznek fel ok nélkül ilyen tiszteletreméltó emberek
ilyesmiket?
Isidro vállat vont.
– Talán a kívánt konklúziótól kiindulva gondolkoztak. Végül is, ha a démonok
bűnbánatra, az angyalok bukásra lennének képesek, ez csak mindent összezavarna, nem
igaz? Az emberek szeretnek biztosak lenni abban, kinek hihetnek.
– De ez helytelen, nem igaz, hogy visszafelé gondolkoznak?
– De, helytelen. Ha tényleg ezt tették. Te mit gondolsz, fiú?
Zoé kétségbeesetten megpróbált visszaemlékezni a disputatióra. A nap miatt a lectio
legnagyobb részéről lemaradt.
– A másik fiú – jutott eszébe hirtelen – szintén a damaszkusziakat idézte: “A halál az
embernek ugyanaz, mint az angyaloknak a bukás,” mondta. Ez nem azt jelenti, hogy mint
ahogy az emberek sem bánhatják meg bűneiket a haláluk után, az angyalok sem képesek
erre a bukást követően?
– Mégis tartunk halotti misét – jegyezte meg Isidro.
A szerzetes Zoé mellett érvelt. A lány hallotta, hogy az egyetemen ez így szokott lenni:
a professzorok az ördög ügyvédjét játsszák el, hogy lássák: félre tudják-e vezetni a
tanulókat. De ha Isidro ragaszkodik ehhez a szerephez, mi mást képviselhetne Zoé, mint a
másik oldalt?
– De… az nem számít. – Kifogyott az előcitálható idézetekből. Nem volt párizsi diák.
De azért folytatta: – Úgy értem, hogy a démonok nagyot vétkeztek, amikor elbuktak, és
nincs az a mise vagy imádság, amely megmenthetné azokat, akik súlyos bűnt követtek el,
vagy bűnbánat nélkül haltak meg…
 – Te bűnbánat nélkül haltál meg? – kérdezte halkan Isidro.
Zoé megtorpant. Isidro megállt mellette. Egy hosszú, szörnyű pillanatig a lány nem
tudta rávenni magát, hogy a szerzetes felé forduljon, mintha a férfi is valami vérrel
megidézett, ijesztő káprázat lenne, amely eltűnik, ha nem hisznek benne.
Aztán valahogy mégis sikerült megmozdítani a tagjait. Isidróra meredt. A férfi
figyelmesen nézte, de a lélegzetvétele felgyorsult. A kéz, amelyben a könyvek voltak,
felemelkedett, majd ismét lehullott.
– Megnéztem a Geomantia-könyved impresszumát – mondta. – Frater Martinus
bergamensis scripsit. Egyszer valóban találkoztam egy Martin testvérrel Bergamóban, a
rendünk ottani házában. Aztán nem sokkal azután, hogy elmentem, ő eltűnt, ugyanazon az
úton, amerre én mentem. Bárcsak azt mondhatnám, hogy megdöbbentett a hír… – A
hangja remegett egy kicsit. – őszintén szólva azonban csak azon lepődtem meg, hogy én
elkerültem a sorsát. Nemrégiben történt néhány dolog Bergamóban, amiért már történt
kísérlet a megtorlásra… de erről tudsz, nem igaz?
Zoé hihetetlen módon azon kapta magát, hogy bólint.
Isidro is biccentett, hasonlóképpen elbűvölve.
– Miért… – kezdte, aztán elhallgatott. Amikor ismét megszólalt, a szavai sietve buktak
ki száján, mintha megbánta volna őket abban a pillanatban, hogy kimondta őket. – Figyelj,
az atyák azt mondják, hogy egy démon néha képes megmondani az igazat, bár mindig
rossz szándékkal teszi, ezért jobb rájuk akkor sem hallgatni… én nem vagyok sem szent,
sem Salamon, és nem tudlak kényszeríteni, hogy egyenesen beszélj, de arra kérlek, hogy
most az egyszer, ha tudod, tedd félre a színjátékot, és mondd meg, mi az, amit tőlem
akarsz…
– Isidro?
Mindketten hátrahőköltek.
Zoé látta, hogy a tudósok egyik házának ajtajában fénycsík jelenik meg, és egyre tágul.
Nevetés hallatszott ki, majd elhalt. Egy zömök, köpenyes alak tűnt fel, kezét a szájához
emelte, hogy úgy kiáltson. Amikor felemelte a lámpását, Zoé vörös ruha villanását látta.
– Isidro, hát itt vagy!
Zoé ismét Isidróra nézett, aki hol őt, hol az ajtóban álló alakot nézte.
– Fuss! – sziszegte Isidro. – Menekülj!
Zoé elrohant.

– Isidro! – szaladt oda Gervèse. – Mi a… – A barátjához fordult, aki sápadtan, tágra
nyílt szemmel állt az utcán. – Mi az?
A spanyol szája kinyílt, de egy hang sem jött ki rajta. Gervèse-re ekkor tört rá a
felismerés.
 – Az egyik! – kiáltotta, és a menekülő alak után indult. Isidro utána rohant, és
megfogta a vállát.
– Ne, Gervèse, ne!
Gervèse megpördült.
– Miért ne?
– Csapdába akart csalni – mondta kétségbeesetten Isidro. – Azt mondta, könyveket
akar mutatni nekem…
– Könyveket! És te vele mentél?
– Gervèse, azt hiszem, minden Bergamóval van összefüggésben…
– Bergamo! Úgy érted, megint ugyanaz? – ordította az apát. – Ez lesz az utolsó
alkalom, Isten engem úgy segéljen!
Azzal futásnak eredt.

Zoé magát átkozta, miközben befordult a szűk kis utcára. Mindennek tetejébe még a
szél is feltámadt. Ha gyorsabb, Iszkendernek tisztább lövésre van lehetősége, és csak egy
célpont kettő helyett; de most kénytelen megbízni a török híres tudásában. Az utca
közepén megállt, majd benyúlt a köpenye alá, és elővette a kését. Sietve felnézett, és
észrevette egy nyílhegy csillogását és a korommal bekent arcból kivillogó szempárt az
utca egyik oldalán – de csak mert tudta, hova nézzen. A másik oldalon Tomasz és Roric
szeme villogott, a török bandájából, akik vállalkoztak arra, hogy eljönnek. Egy pillanatig
fontolgatta, hogy felkiáltson-e nekik, és figyelmeztesse-e őket a két ellenségre, de aztán
elvetette az ötletet. Az a második vörös szerzetes nagyon gyorsan futott ahhoz képest,
hogy már nem volt fiatal, és meghízott. Elég közel lehet ahhoz, hogy meghallja.
Valóban egy fohásznyi idő sem telt el, és a két szerzetes máris befordult a sarkon.
Isidro kicsit lemaradt. Zömök társa kezében lánc himbálózott, rajta több fém talizmánnal:
zarándokjelvények és feszületek voltak talán. Latinul kántálva rontott a lányra, és Zoé úgy
látta, hogy közeledvén egyre magasabbra és komorabbra nő.
– Apáért és Anatole-ért – mormolta, és megvetette a lábát. Nem tudott elszaladni.
Tiszta célpontot és tiszta lővonalat kell biztosítania. Ha azonban eléri, szívesen felhasítja
azt a hasat a késével, ha Isten is megsegíti.
Váratlanul Isidro felkiáltott:
– Gervèse! – és előrevetette magát, hogy megelőzze a másik szerzetest, akit
félrelökött. Egy nyílvessző fúródott Isidro húsába, ahol a váll és a nyak találkozott.
Felhördült, és összeesett. Könyvei és papírjai szerteszóródtak a csatorna sarában.
– Nem! – kiáltotta Gervèse. Lehajolt, hogy fölemelje elesett társát. Két másik
nyílvessző süvített el a feje fölött az utca két oldaláról, és épphogy csak elkerülték Isidrót.
Gervèse hiábavalóan nézett fel; aztán elfordult, és fejjel előre Zoéra rontott. A lány kitért
előle, és megpróbálta leszúrni. A férfi azonban megragadta a karját, és durván
megcsavarta. Zoé hallotta az ízület roppanását, és égető fájdalom szúrt belé, de a kése
valahogy a markában maradt. Felmordult, és kivicsorította a fogát; a szerzetes szeme
elkerekedett, de nem tágított. Zoé hátrarántotta fogságba esett kezét, ezzel kibillentette a
férfit az egyensúlyából. Gervèse agya gyorsan forgott – tudta, hogy nem pazarolnának
nyílvesszőket arra, aki már földön van, és ő úgy kerülheti el legkönnyebben, hogy
meglőjék, ha kézitusába keveredik a lánnyal.
Tomasz és Roric leugrottak a rejtekhelyükről, kezükben kivonva szikrázott a kard. Zoé
kiszabadult, és odébb rohant. A szerzetes szemében furcsa fény szikrázott fel, és mosolyra
húzta a száját. Roricra vetette magát, amint a férfi visszahúzta a kardját, hogy lendületet
vegyen, aztán a káinita szeméhez tolta a láncra aggatott csecsebecséket. Az élőholt bőrről
szikrák pattantak fel, mintha kova találkozott volna acéllal. Roric felordított, és elhátrált.
Ekkor Tomasz támadt Gervèse-re, de a szerzetes megragadta a köpenyét, és megpörgette.
Abban a pillanatban nyílvessző fúródott a rabló hátába. Megmerevedve zuhant a
macskakőre. Gervèse habozás nélkül kirántotta kezéből a kardot, majd Roric felé fordult,
aki felszisszent, és vakon lecsapott. A szerzetes fegyverének éle a káinita koponyájába
ágyazódott.
Zoé, akit megrázott a szelíd szerzetes átváltozása vérszomjas harcossá, lerázta magáról
a dermedtséget, és másik kezében a késsel előre vetődött. Gervèse kivédte a támadást,
aztán egy csapással válaszolt, amely ívben fölemelkedve visszaverte a hold fényét, majd
belevágott a lány nyakába. Zoé hátrazuhant, és úgy kapott a csordogáló sebhez, mintha
össze akarná fogni az ujjaival. Amikor fel akarta emelni a fejét, csak féloldalasan sikerült
– egy ín át volt metszve.
Egy újabb nyíl röppent Gervèse felé, és átfúrta a köpenyét. Csalódott kiáltás hallatszott
az oromzatról.
Harag, gondolta Zoé hirtelen. Ne! De már késő volt. A török leugrott a tetőről, és
abban a pillanatban nem Iszkender volt, hanem egy szörnyű, sötétlila lángnyelvekkel
övezett lény, egy szörnyeteg, mindegyik kezében más fegyverrel, akinek haja vad
fürtökben lobogott, kígyók és koponyák díszítették nyakát és karjait, lába pedig elveszett a
vonagló kobrák tömegében.
Gervèse döbbenten állt, miközben a szörnyeteg odaért hozzá, és magához ölelte. Egy
pillanattal később a jelenés eloszlott, és előbukkant a rablóvezér, aki ledöntötte lábáról a
szerzetest, és acsarogva meglendítette a szablyáját, aminek ketté kellett volna vágnia a
halandót, de ehelyett csak harántvágást ejtett a mellkasán. Zoé felkászálódott, és
begyógyította a nyakán a sebet.
– Iszkender – próbálta megszólítani Zoé a torkát elöntő véren keresztül.
Kettő nem elég! Ilyen ember ellen nem! Istenem, hát nem…
Gervèse megragadta Iszkender lábát, amely a hasán feküdt. Még mindig abban a
kezében tartotta a szent csecsebecsék láncát.
– Adjuro te – mormolta a szerzetes –, serpens antique, per judicem vivorum et
mortuorum…
 Iszkender teste megdermedt és vadul reszketni kezdett. A szablya kihullott elernyedt
ujjai közül. Gervèse még mindig motyogva felült, feldöntötte a törököt, és mellkasára
fektette a láncot. Iszkender úgy festett, akár egy nyavalyatörésben szenvedő, de szája
szélén nem csordult ki hab.
A vörös szerzetes fölemelte a kardját.
Iszkender feje rángva, fájdalmasan Zoé felé fordult. A szeme a szelíd sötétséget
kereste.
Zoé felsikoltott, és ahogy a kard lesújtott, előrevetődött. Vörös függöny ereszkedett rá,
és a következő pillanatban minden vér- és lángszínű volt. Látta, hogy az ellensége ismét
fölemeli a kardját, mely immár fehéren ragyogott. Még mindig hallotta a szörnyű latin
szavakat, amelyek mintha a csontjaiból áradtak volna. Dacosan sikoltott.
Akkor, mintegy válaszul a sikolyra, a függöny eltűnt. A szerzetes lába összecsuklott.
Zoé örökkévalóságnak tűnő ideig hevert mellette, és értetlenül pislogott; aztán
felkászálódott a földről.
Anatole állt az utcán, Isidro egyik könyvével a kezében, borítóval felül.
Zoé fél füllel hallotta, hogy a halandók ablakokat és ajtókat nyitogatnak, de közvetlen
környezetükben csend volt.
Iszkender megdermedt testén feküdt. A feje a közelben hevert, de már elkezdett
sorvadni, a bőr megfeszült és összehúzódott. A káinita vér édes illata szentségtörésnek
érződött, mintha valaki saltarellót táncolna egy ravatalon. Zoé az ölébe húzta a fejet.
Zümmögés töltötte be fülét, és mögüle tompán kihallotta a zokogás hangját.
– Enfante! – Anatole a francia becézéssel kezdte, de aztán átváltott a suta görög
nyelvre. Hátulról átölelte a lányt. – Gyermekem, kicsikém. Gyere! Sietnünk kell.
Elhozzuk, ígérem. De most fel kell állnod… Zoé, mondd, hogy “igen”, ha hallasz.
Valaki Zoé hangján “igen”-t mondott. A lába nem akart engedelmeskedni neki, de
amikor Anatole fölemelte, és talpra állította, úgy maradt. Még mindig a kezében tartotta
Iszkender fejét. A selymes haj kezdett száraznak, törékenynek, porosnak érződni az ujjai
alatt.
– Jól van, gyermekem. Hozd, ha akarod. – A malkavita körülnézett, aztán ajkához
emelte ujjait, és füttyentett. – Nikodémosz! – kiáltott. Kirántotta a nyilat Tomasz hátából; a
rabló ismét életre köhögte magát, és nagy nehezen felült.
Anatole ezután Isidróhoz ment, és végignézett az elesett vörös szerzetesen. Halkan
cöcögött, és a csuklójába harapott. Hátrahajtotta a szerzetes fejét, és egy keveset a nyitott
szájba csöpögtetett a vérből.
– Nem, még nem, mi cordero… – letörte a vessző végét, és áthúzta a seben. Utána
letépett egy darabot Isidro köpenyéből, és hevenyészett kötésként a csuha alá
gyömöszölte.
Nikodémosz kilépett a sikátorból. Csuhája tépett és foltos volt, és szó szerint húsz évet
öregedett, de a hangja frissen csengett.
 – Anatole… Zoé…
– Fogd meg ezt itt, és szorítsd oda a kezed – utasította Anatole, és Isidróra mutatott. –
Tomasz. Tomasz! Hol vannak a lovak?
– Há-hátul, két lélegző testvérrel – felelte a rabló kábultan.
– Hozd ide őket, gyorsan! Nikodémosz, a tarisznyámban van egy gombolyag zsinór,
kössük össze vele a kezüket és a bokájukat…
– A nyeregtáskában van kötél – szólt közbe Tomasz.
– Jól van. A szemüket és a szájukat is be kéne kötni. – Aztán ismét felkelt és Zoéhoz
ment. Megkocogtatta a vállát. – Zoé, nézz rám!
– Nikodémosz – mondta Zoé, amint végre az agya felfogta a férfi jelenlétét.
– Igen – erősítette meg Anatole. – Látod? A fogoly kiszabadul. Most van itt az idő.
Cselekednünk kell.
– De… – Hogyan szabadulhatott ki? Tucatnyi kérdés tolongott a nyelvén. Túl dermedt
volt, hogy megfogalmazza őket, de az egyik mégiscsak kibukott belőle, – Anatole, azt
hittem, hogy te…
– Csitt, gyermek! – Anatole a karjába emelte. – Nem voltam ott, amikor értem jöttek.
Az Úr keze megvéd. Elvezet bennünket az ítélet helyéhez. így hát a megfelelő időben
felszólított a földből. Mint ahogy most hozzád vezetett, a megfelelő időben…
Zoé abbahagyta a sírást, de egész testében reszketett. Anatole lenézett a nemrég még
gyors és erős rablóvezér füstölgő tagjaira, mely sebesen hamuvá omlott, ahogy a sír
visszakövetelte régtől várt jussát.
– Egy pillanattal sem később – fejezte be halkan és egy pillanattal sem korábban.

Alig valamivel hajnal előtt, miután felverték a tábort, Anatole ellenőrizte a foglyokat.
Letörölte Gervèse orráról a megszáradt vércsíkot. A szerzetes felnyögött.
– Ne hagyd, hogy túl mélyen aludjon! – utasította Anatole Nikodémoszt. – Időnként
ébreszd fel!
A ghoul közönyösen bólintott.
– És a… másik?
– Isidro – mondta Anatole fanyarul.
– Igen, Isidro. – A görög egy pillanatra félrenézett.
– Csak ápold, ahogy tudod. Mindkettejüknek életben kell maradnia.
Anatole Zoé mellé kuporodott, aki a tenyerébe nyomta a sárga tigrisfogat, míg az bele
nem fúródott.
– Nem értem – mormolta feszülten Zoé.
 – Tudom. – A malkavita kedves volt, de hajlíthatatlan. Megvárta, míg a lány érzései és
gondolatai lassan kibontakoznak. Zoé szinte érezte, ahogy olvas bennük, mintha ezek is a
beszélgetés részei lennének.
Hosszú idő múlva Anatole ismét megszólalt.
– Attól félek, van még valami, amire szükségem van tőled, enfante. – A bőrszíjra
pillantott. Zoé elrántotta előle.
– Nem, nem arra. Valami másra, amit jóval régebb óta a nyakadban hordasz. A
szkarabeuszra.
Zoé felnézett, és pislogott homokszáraz szemével.
– Miért…?
– Mert régóta nem érintette meg a csoda a tábort, és nem minden káinita csak vérre
szomjazik. Zoé, ez a két kérdés közül az első. Talán a fontosabb is a maga módján. El kell
döntened örökre, hogy elhiszed-e, hogy az vagyok, akiért imádkozok Istenhez, hogy az
legyek.
Zoé a térdére fektette a fejét. Egy dolog volt hinni, és egy másik kedvelni. De a szíve
mélyén tudta, hogy az, hogy tetszik-e neki a dolog, soha nem volt kérdés. Ismét felült, a
tunikája alá nyúlt, és előhúzta a kis ékszert. Amikor átadta, a szkarabeusz szinte izgatottan
megpördült a láncán. Anatole a tenyerébe zárta.
– Köszönöm, Zoé.
– Mi a másik kérdés? – kérdezte fáradtan a lány.
– Majd holnap – felelte a szerzetes.
 Huszonhetedik fejezet



A Biçère-erdő
Másnap éjjel

Úgy botladoztak be a táborba, akár egy vert sereg, noha a nyeregből emberi zsákmány
lógott. Anatole megmondta neki, hogy nélküle térjenek vissza; ő majd vérmágiájának
köpenyébe burkolózva követi őket, és pár óra múlva csatlakozik hozzájuk. Isidrót és
Gervèse-t sem fedhették még fel, és jól betekerték a köpenyeikbe, hogy ne látsszon ki a
vörös csuha és a tonzúra. Most már mindkét szerzetes ébren volt, bár nem küszködtek.
Zoé és Anatole hamar rájöttek, hogy a baj keverést legegyszerűbben úgy akadályozhatják
meg, ha felhúzzák a kötést a szemükön annyira, hogy megmutassák nekik a testvérük
nyakára helyezett kést, majd közlik velük, hogy elég csak egyiküknek életben maradnia.
Tomasz átadta Iszkender szablyáját, íját és szaruból készült íjászgyűrűjét, valamint a
hamvaival teli összegöngyölt köpenyt az új rablóvezérnek, Joszefnek, aki komoran átvette
őket, majd Zoéhoz fordult.
– Le kéne köpjelek – mondta. –Tíz év sikeres rablás után a vezérünk meghalt, mert
követte Párizsba egy őrült leányát. – Megrázta a fejét. – De ha megtenném, biztos vagyok
benne, hogy visszatérne a szelleme, és a síromig üldözne. – A lánynak adta a szablyát. Zoé
elvette, kivonta a hüvelyből, és végignézett rajta. Tompa sajgás támadt benne, amikor
felidézte, mit mondott Iszkender az egymás után élt életekről, az egymást követő
álmokról.
Visszanyújtotta a szablyát.
– Már kaptam tőle ajándékot – mondta. – Én nem vagyok harcos vagy rabló.
Joszef nem vette el a kardot.
– Nem? – kérdezett vissza. – Ő azt szeretné, ha a tiéd lenne. Ennyi az egész.
Geraszimosz Zoéhoz furakodott, és a fülébe súgta:
– Itt az idő.
Zoé a tőle telhető legszebb, legkomolyabb pukedlivel bókolt az összegyűlt rablóknak,
aztán a szerzetes után sietett. Közben megdörgölte a felső ajkát; Geraszimosz alig egy
órája távolította el a szőrt, és a bőre valamiért még mindig viszketett.
Tömeg verődött össze egy fapriccs mellett. Anatole fellépett rá, és feltartotta a kezét.
Mögötte két káinita követője, Sztefanosz és Albertus sápadt, izgatott arccal az emelvényre
rángatták a foglyokat, letérdepeltették őket és lerántották az őket eltakaró köpenyeket. A
vörös csuha láttán döbbenet és harag kiáltásai hangzottak fel.
 – Lássátok! – kiáltotta Anatole. – Kínjaitok okozói! Várjatok! Fogjátok vissza a
kezeteket! Én mondom nektek, ez a vörös áradat most csak gát mögött fortyog, akár a
Vörös-tenger, de nem pusztult el. Ha egy kicsit eltévelyedünk, ismét eláraszt bennünket.
Az Atya nem egyszerre záporozza ránk ajándékait. Mielőtt bármelyikőtök kezet merne
emelni ezekre a szent emberekre…
Pfújozás, kiáltozás hallatszott. A tömegből néhányan előrerohantak. Az emelvényen
térdelő halandók hátrahúzódtak, és fejüket mozgatva megpróbáltak kilesni a kötés alól; de
a két káinita szorosan fogta a vállukat.
– Igen, mielőtt bármelyikőtök ítélkezésre merészelné emelni a kezét, kérdezzétek meg
magatoktól, hogy méltóák vagytok-e rá! Gondolkozzatok! Vajon nagyobb hűséggel
végeztük itt el isten akaratát, mint ők? Káin gyermekei voltunk-e, mint lennünk kellett
volna? Sötét Atyánk most is zokogva járja az éjszakát, és nehezen megszerzett
bölcsességével vezekel bűneiért. Ha még a hatalmas Káin is ezt teszi, hogyan fordíthatjuk
mi büszkén az arcunkat a hold felé, hogyan mondhatjuk: “Hatalom csörgedezik az
ereimben, és ezért uralkodhatok ember és állat felett, és saját fekete véremmel igazolom
vétkeimet?”
Zoé az emelvényhez furakodott Anatole nem vett róla tudomást. Ez önmagában nem
volt új, de valami valóban megváltozott a franciában. A hangja különösen zengett.
Folcaut, aki a többiekkel együtt sodródott, szintén közelebb nyomakodott. A káiniták
és halandók egyaránt szétváltak az eretnek pap előtt. Néhányan meghajoltak előtte.
– Mi ez a látványosság? Anatole visszatért halottaiból, akár egy misztériumjáték hamis
Krisztusa – vagy talán Lázárja? Most mit forgatsz a fejedben? – Megtorpant, és
végignézett az emelvényen. – Nagyon jó, bolond. Végre elkaptad a vörös szerzeteseket.
Miért vársz? Szabadíts meg minket ettől a gonosztól, ahogy régen ígérted.
Geraszimosz előrelépett, mintha el akarná küldeni, de megtorpant.
Anatole úgy bámult a papra, mintha idegent látna.
– Úgy beszélsz róla, mintha semmi súlya nem lenne – feddte meg.
– Azt hiszem, ha valóban Isten igaz szolgája lennél, könnyű lenne. – Folcaut ajkán
halvány mosoly jelent meg.
– Mi van veled, atyám? – vágott vissza a próféta. – Az eretnek egyház nem szenvedett
talán a vörös rend és szövetségeseinek kegyetlenségeitől? Nem kell megbosszulni a
kiontott csodálatos, értékes ragyogó vért?
A mosoly eltűnt.
– Nem vehetsz rá semmire, szentségtörő! Gonosz nyelved nem árthat a ragyogó
vérnek…
– Á, most már látjuk a hited valódi színeit. Nem is nézel szembe velük? – Anatole
előrelépett, és letépte a szerzetesek szeméről a kötést, majd pillanatnyi habozás után
kivette Isidro szájából a rongyot. A tömeg hátrahőkölt, mint a vízbe dobott kő által keltett
hullám. Zoé agyán átfutott, hogy Isidro aligha tűnik olyannak, mint aki bárkit is
leigázhatna, különösen nem cserepes, repedezett ajkával vagy kába tekintetével, amely
körbejárt, majd megállapodott az előtte álló magas, fehér bőrű, csuhás férfin.
Folcaut a kis ezüstfiolához nyúlt, amely a derekát övező kötélről függött, és a
tenyerébe zárta.
– Én valódi keresztségben részesültem – mondta halkan. – Nem félek Pilátus
egyházától.
Lassan Isidro felé indult. Bár Zoé gyűlölte a papot, nem tudott szabadulni a
benyomástól, hogy milyen nemesnek, lenyűgözőnek látszik, ahogy az emelvényre lép. A
tömeg sem vonta ki magát a hatása alól. Várakozó csend telepedett rájuk. Isidro nézte,
ahogy a pap közeledik, és fáradtságán lassan úrrá lett az óvatosság.
Folcaut egy pillantásával odébb intette Stefanoszt. A vörös szerzetes vállára tette a
kezét. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Isidrót foglyul ejti Folcaut kék szeme, aztán
megrázkódott.
Folcaut kinyitotta a száját, és előbukkantak karcsú, elefántcsontszínű agyarai. Fejét
Isidro felé közelítette.
Gervèse megpróbált a rongyon keresztül felkiáltani, de csak fojtott nyögésre futotta.
– Iao, Sabaoth, Michael! – kiáltotta Isidro rekedten. Szavaira kékesfehér lángkorona
futott végig a testén, bevilágítva minden porcikáját és ruháját, de nem gyulladt meg.
Folcaut keze azonban feketére pörkölődött. Az eretnek pap felsikoltott, és szinte
hátrarepült, majd jóval messzebb földet ért. A tömeg mozgolódni kezdett; néhányan
sarkon fordultak és menekülni próbáltak, és mindannyian különféle nyelveken kiáltoztak
az általuk tisztelt hatalmakhoz. Isidro tovább térdepelt. Összeszorított foggal tovább
mormolta imádságait.
Folcaut mellkasához szorította megégett kezét, és megpróbált úrrá lenni magán. A
szeme vérben forgott. Az iménti túlvilági méltóságnak töredéke sem maradt. Albertus
maradt Gervèse válla mellett, de még ő is olyan messze húzódott a hideg ragyogástól,
ahogy csak tudott.
– Látod? – kérdezte Anatole. – Még Káin felszentelt papjának is vigyáznia kell. –
Folcaut ráacsargott. Anatole nem törődött vele. – “Hanem a világ bolondjait választotta ki
magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki
magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemtelenek és
megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és semmiket, hogy a valamiket
megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem.”
Azzal Zoéhoz fordult, aki egészen addig észrevétlenül állt a tömegben, két kezében
szorongatva a szablyát, mintha attól félne, hogy ellopják tőle. Anatole kinyújtotta felé a
kezét.
– Gyere, gyermekem! – hívta.
Zoé engedelmeskedett. Nem kellett félrelöknie senkit. A két szerzetes elöl eltisztultak
a bámészkodók. Amikor Isidro megpillantotta a lányt, elhallgatott.
 Anatole fogta a szablyát, lehúzta róla a hüvelyt, és visszaadta a meztelen pengét. Zoé
tudatában felkavarodott valami, akár az ismeretlen érzelmek leviatánja a gondolatok
tengerében. Elmúlt éjjel megpróbálta rávenni kába agyát, hogy belenyugodjon abba, hogy
nem ő, hanem Anatole fog dönteni Isidro sorsa felől. A malkavitának minden bizonnyal
volt valamilyen terve. Olyan megfontolt és eltökélt volt! Most pedig csak úgy átadja neki
a hatalmat? Rejtély.
A francia lehajolt, és a fülébe súgta:
– Tudom, hogy soha nem bocsátanád meg, ha nem bíznám rád a döntést. És igazad
lenne. – Koszos ujjával a lány füle mögé simított egy hajtincset. – Egyvalamire emlékezz,
Zoé! Minden, ami elmúlt, marad ugyanaz, és minden, ami most van, olyan lesz, amilyenné
formáljuk.
Kiegyenesedett.
Zoé rábámult a férfi sápadt, foltos arcára, akinek halála tizenegy évig hajtotta előre, és
megpróbált visszaemlékezni, miért.
Gregoriannisz. Ez a férfi megölte Gregorianniszt, megkínozta, utolsó éjszakáit
szenvedéssel és rettegéssel töltötte meg. Megölte Gregorianniszt, aki körül valaha az ő
egész élete forgott. Hol volt most az embertelenség, amikor szüksége volt rá? Ugyanott,
ahol a későbbi rémálmai, a nappali látomások, amelyekben hol megmentette az apját, hol
nem, hol beszélt vele, hol nem, hol megmondta neki, hogy szereti, hol képtelen volt
kinyögni egy szót is.
Ugyanott, ahol Iszkender, aki szintén szerette őt. Keze fájdalmasan megszorult a
szablya markolatán. Az legalább valódi és szilárd volt, és ez a fájdalom sokkal közelibb.
Az Isidro mellett térdelő szerzetes volt az, aki valójában véget vetett a szívből jövő
mosolynak, az éles észnek. De egy tőről fakadtak. Arrogáns férfiak, feltartott kereszttel,
akik képesek voltak az egyetemeiken azon vitatkozni, hogy vajon az angyali sereg tizede,
kilencede vagy harmada bukott-e le Luciferrel együtt, és hogy a mennyei háború egy, két
vagy három pillanatig tombolt-e, de az mégsem jutott eszükbe, hogy feltegyék a kérdést,
vajon az Istenük miért akarta, hogy konstantinápolyi gyermekeik megégjenek. Sok bűn
volt, amiért meg kell lakolniuk. Túl sok.
Túl sok…
Zoé kis kiáltással Isidro torkához emelte a kard élét. A férfi megrándult, de nem
húzódott el. Zoé keze bizseregni kezdett, aztán megfájdult. A fehér láng végignyaldosta a
pengét, és hatalmának egy része még a fémen és szarun is átsugárzott. Isten haragja
tombolt a szerzetes körül, de az arcán semmi ilyesmi nem látszott. Csak fáradtnak és
megviseltnek tűnt. Ez végre szikrányi gyűlöletet ébresztett Zoéban.
Isidro idősebbnek látszott, mint amikor először látta az ajtón berontani Bergamóban.
Öregebb volt.
Zoénak most először jutott eszébe, hogy egyszerűen meg is várhatta volna, míg a férfi
meghal.
Andreas is körülbelül ezt mondta akkor. Ő csak egyszerűen nem értette meg.
Prosperine mondta: Vakuljanak és süketüljenek meg! Sorvadjanak el tagjaik és rohadjanak
meg fogaik! Az idő minden ellenségét elpusztítja előbb-utóbb, mint ahogy minden barátját
és szerettét is, míg végül őt is ki nem törli. Szellemként járt a szellemek között.
Lassan leengedte a kardot, amíg a hegye a sarat nem érintette a lábánál.
– Igazad van – mondta. Ezekkel a szavakkal a szíve végre felszabadult. Sírni kezdett.
Hideg vérkönnyek csorogtak le az arcán. – Gregoriannisz halott. Az apám volt, az
egyetlen apa, akire emlékszem. Megmentett, szeretett, és aztán megölt. Én is bántottam őt,
bár soha nem akartam… ez az igazság, és ezen soha nem fogok tudni változtatni. Nem
mehetek vissza, hogy úgy szeressem, ahogyan kellett volna, vagy hogy azt mondjam, amit
valóban mondanom kellett volna. Minden hiba, amit elkövettünk, már megtörtént. Ez
minden.
Isidro tekintete tehetetlenül meredt rá. Az ő szeméből is patakzottak a könnyek. Ahogy
a lány beszélt, még hevesebben sírt, és arca néma kínjában eltorzult. Zoé most már szabad
volt; ő viszont nagy terhet vett a vállára.
A fehér láng lehűlt és elhalt.
– Halleluja! – mormolta Anatole. Isidro mögé lépett, lehajolt, és a vörös szerzetes
torkába mélyesztette a fogait.
Ámulat moraja futott végig a tömegen. Anatole felállt, és könnyedén karjába emelte
Isidrót, mintha csak gyermek volna. Lelépett az emelvényről, és Zoénak kínálta a vérző
nyakat.
– Igyál! – mondta. Zoé még utoljára belenézett a spanyol szemébe.
– Bocsáss meg, Zoé – suttogta Isidro még mindig sírva. – Nem tudtam…
– Megbocsátok – felelte a lány. A szavak erőfeszítés nélkül hagyták el ajkát. Csoda. A
sebhez hajolt, amelyet Anatole fogai szakítottak, és egyet kortyolt. Nem törölte le ajkáról
a vért.
– Bocsánatot nyertél, fiam – visszhangozta Anatole gyengéden. Kivitte Isidrót a
többiek közé, akik úgy gyűltek köré, mint mágneskőhöz a vasreszelék.
– Igyatok! – kiáltotta Anatole. – Ezt a vért értetek ontották.
Egyenként ittak a szerzetesből. Zoé félreállt. A figyelme egy pillanatra Gervèse felé
fordult; az apát arca olyan fehér volt, mint a káinitáké, szeme tágra nyílt. A fojtogató
rongyon keresztül újra és újra felsikoltott, nem hagyta abba. Zoé elcsodálkozott az enyhe
szánalmon, ami megérintette a szívét. Nagyon jól tudta, milyen nehéz elviselni Isten
akaratát. Geraszimoszhoz ment, és segített neki sorba állítani a káinitákat. Még Bardas és
Urbien is engedelmesen oda ment, ahová irányította őket, és nem tolakodtak előre.
Egy idő után néhány eretnek, akik nyugtalanul álldogáltak a tömeg szélén, lehajtott
fejjel közelebb húzódott. Folcaut csak ekkor riadt fel, mintegy álomból. Leugrott az
emelvényről.
– Nem! – kiáltotta, és megragadta egyik egykori hívének karját. – Hitehagyott! – De
csak Gallasyn és két másik híve lépett elő, hogy elrángassák a többieket.
Folcaut ezután Isidróhoz akart tolakodni, de a sorban várakozók félrelökték.
– Állj! Pilátus egyházának vére nem válhat szentséggé! Tagadjátok meg ezt a
szentségtörést és ezt az őrültet! Eláruljátok az Atyát, a párizsi küldetést… eláruljátok saját
magatokat!
– A helyedben én nem beszélnék ilyen könnyen árulásról, Folcaut. – Geraszimosz
elszakadt a már ivott káiniták egyre növekvő csoportjától, akik most boldogan ölelkeztek,
békecsókot nyomva egymás arcára. Folcauthoz lépett. – Hiszen ki volt az, aki az egész
tábort elárulta néhány hónappal ezelőtt?
Folcaut ajka megrándult.
– Nem tudom, miről beszélsz, öleb! Hacsak nem akarod feleleveníteni a régi, üres
vádaskodásokat.
Zoé Anatole-ra pillantott. A malkavita nem foglalkozott a vitával. Arra figyelt, hogy a
szerzetes szívéből az utolsó cseppeket is szétossza a gyülekezetnek.
Geraszimosz elővett erszényéből egy összehajtogatott pergament. Folcaut
megdermedt.
– Régi vád; új bizonyíték. Az urad ránk uszította a vörös szerzeteseket.
– Ez nevetséges! – horkant fel bosszúsan Gallasyn. – Őkegyelmessége mindig is a
tábor pásztora volt!
Bardas és Urbien közelebb jöttek.
– Hadd lássam! – csattant fel Bardas, és elvette a pergament. – A pokolba! Ez latinul
van. Geraszimosz, mi áll benne?
– Azt mondja…
Folcaut félbeszakította.
– Fogalma sincs, mi áll benne, mert nem olvas latinul. Vagy igen, testvér?
– Csak egy kicsit tudok – ismerte el Geraszimosz –, de nekem Anatole mondta.
– Látod? Anatole mondta neki!
– Nos, a táborban ki olvas latinul? Anatole-on kívül senki. Vagy várjunk csak!
Gallasyn, te tudsz latinul, igaz? – Bardas tanácsostársa kezébe nyomta a pergament. –
Tessék! Nézd meg!
Mintha bizony Gallasyn igazat mondana, ha nincs itt senki, csak Anatole, aki kétségbe
vonhatná a szavait, gondolta Zoé undorodva.
Gallasyn szeme ide-oda cikázott a levél felett.
– Valóban az atya kézírásának tűnik – mondta. Aggodalmasnak tűnt a hangja.
– Mit mond, Gallasyn? – unszolta Bardas. – Olvasd!
 – “Fényességes atyámnak az Úrban” – olvasta Gallasyn. – Én… – Elhallgatott, aztán
folytatta. – “Kézhez kaptam a leveled, és hűségesen követem a megadott jelet, hogy
akárcsak Noé, benépesíthessem bárkámat,, mielőtt az északi özönvíz elöntene bennünket.
Imádkozom, hogy Isten mosolyogjon erőfeszítéseinkre, és nemcsak a régtől fogva tűrt
gonosz ágait, de gyökerét is kitépje. Áhítatos tisztelettel, fiad. Kelt. VII Id. Oct. MCXIX.”
Nem értem…
– Egy héttel a támadás előtt – jelentette ki Geraszimosz diadalmasan.
– Mi ez? – Bardas válla jól láthatóan megfeszült. – Pontosan milyen gonosznak kell
kitépni a gyökereit, Folcaut?
Folcaut vadul meredt klántársára, de megpróbált kiszakadni a döbbenetből.
– Teljesen másról volt szó – tiltakozott. – Egy párizsi ügyről. Semmi köze a táborhoz.
– Hogyhogy semmi köze? – vágott vissza Geraszimosz.
– Ráadásul egy héttel a rajtaütés előtt – Urbien még csak összerakosgatta az
értesüléseket, de alakja megfeszült az elfojtott haragtól.
– Nem tudtam róla semmit – vitatkozott a pap tehetetlenül, hiábavalóan. A tömeg most
Isidro helyett őt vette körül, az arcokat harag torzította el.
– Tudnod kellett – mutatta fel a levelet Gallasyn. – Noé és bárka, atyám? Nem te
vezetted a híveidet a magaslatra, mielőtt az északi özönvíz St. Denis-ből lecsapott volna?
Ha a levél nem erre utal, akkor mire? És mi történt szeptember végén, amikor az erődbe
osontál, és következő éjjel megkértél rá, hogy mondjam azt, hogy a menedékemben
töltötted a napot? Kivel találkoztál?
– Gallasyn! – nyögte Folcaut elszörnyedve. Végignézett a köré gyűlő káinitákon, és
kicsit későn úgy döntött, hogy taktikát változtat. – Nem érted. Próbáld megérteni! Minden,
amit tettem, a település előnyét szolgálta. Ez az őrült az, aki valójában a vesztetekbe vezet
benneteket…
– Becsaptál! – kiáltotta Gallasyn. – Mindannyiunkat becsaptál. Térj meg, vagy
álmodban legyilkolnak; ez az egyetlen megváltás, amit kínálsz. Bebizonyítottad, mi vagy
– egy szélhámos, a kezdetektől fogva!
Zoé abban a pillanatban észrevette a tanácsos ujján a szkarabeusz kék csillanását.
– Áruló! – Bardas fogai előbukkantak. – Hamis próféta!
Aztán minden vérbe borult.
Zoé aggodalmasan megérintette Anatole könyökét. A malkavita arca nyugodt és
komor volt, ahogy a mészárlást nézte, akárcsak legmélyebb álmában.
– Aki káromolja a Szentlelket, soha nem nyer bűnbocsánatot.
Zoé rábólintott.

Nikodémosz pánikba esve egy kunyhó mögé húzta Gervèse-t. Ügyetlen ujjakkal,
sietve elvágta a vörös szerzetes kötelékeit, és kivette szájából a rongyot.
– Állj fel. Állj fel! – Amikor Gervèse nem tudott, vagy nem akart, kétségbeesetten
megdörgölte a csuklóját és bokáját, hogy megindítsa a vérkeringést. Utána ismét felhúzta.
– Isten nevében, állj fel!
Gervèse erre megmoccant, bár a szeme még mindig üveges, őzszerű volt. Megállt a
lábán, de remegett, és ismét az összerogyás határán volt.
– Te… – krákogta.
– Nem tudom, hogy csak elfelejtette bereteszelni az ajtót, vagy szándékosan hagyta
úgy – hebegte Nikodémosz rettegéstől remegő hangon. – Nem is érdekel. Csak menj!
Menj! Most, mielőtt…
Megforgatta Gervèse-t.
– Ott, látod? Arra. Északnak. A hold bal kéz felől legyen, amíg a nap fel nem kel! Ne
aludj! Csak szaladj! Utánad fognak eredni.
– Látod? – Gervèse előrebotladozott, aztán megint térdre esett. Nikodémosz felrántotta
a földről.
– Kit?
– A Szűzanyát… ott integet, a fák között.
– Nem, nem látom – sziszegte Nikodémosz –, de ha északra mutat, akkor
engedelmeskedj neki, és kövesd!
– Sahe regina, mater misericordie – motyogta Gervèse, és a villódzó ragyogás felé
botorkált.
Csak egyszer nézett vissza, mielőtt a szörnyű látvány örökre eltűnt volna a szeme elől
a kunyhó mögött. A szőke démon feje mintha felé fordult volna. Mintha egy mosolyt látott
volna felvillanni.
De nem időzhet el ezen. Ismét elfordult, és követte a fényt.
 Epilógus
Párizs, 1220



Párizs, a St.-Jacques kapu
1220 januárjának nonusa előtti éjszaka

A kapusház ablaka előtt lógó lámpás enyhén nyikorgott a szélben. A két őr közül az
egyik nyugtalanul felpillantott a játékból.
– Fázik, nővér? – kérdezte a nőt, aki egy széken ült az ablak mellett, egyenes háttal,
mozdulatlanul, és az éjszakát figyelte.
– Nem. Köszönöm. – Az őr a nő szájának formájából látta, hogy nem haragszik a
kérdésért, de mást nem tudott megállapítani. Az arcot eltakarta a fityula.
Dobott a kockával. Ha a szobában nem ült volna egy hölgy is, kiáltozva feldöntötte
volna a székét, és talán köszönetet kiabált volna Szent Mártonnak. Így viszont csak
biccentett a társának, aki szintén visszafogta magát, és csak a szemöldökét vonta össze.
Lesöpörték a táblát, és ismét felrakták a bábukat.
– Nem kér egy kis vizezett bort, nővér? – kérdezte az őr pár perc csend után.
Kis mosoly jelent meg a nő ajkán.
– Ígérem, hogy nem fogom sokáig kihasználni a kedves vendégszeretetüket.
A férfi kiborította az összekötött kendőbe csomagolt pénzt, amit a nő az asztalra tett.
Kiszámolta az érméket, egyenlően elosztotta őket, majd a sajátjából párat az új tétbe tett.
– Rendben van. De ha nem haragszik, szeretném megkérdezni, hogy mire vár?
A nő felállt, kidugta a fejét, és kinézett a kapun túli sötétségbe. Lent egy tépett alak
bukkant elő a közeli fák közül, és arcra bukott a földúton.
– Erre – mondta a nő, és a lépcsőhöz rohant.

Gervèse egy kis, sistergő faggyúgyertya fényére ébredt. Megmozdult. Testének
minden porcikájában kétféle érzés lobbant: az összevert, sérült bőr tiltakozása és
valamilyen édes illatú kenőcs hűvös bizsergése. Csak az alsóruhája volt rajta, bár az ágy
szederszínű takaróját a mellkasáig húzta valaki.
A szobából valahonnét nesz hallatszott.
– Hahó? – szólalt meg félve.
Fekete árnyék vált ki a gyertyafény homályos pereméből, és ült le az ágy szélére.
Gervèse megfeszült és hátrahőkölt, de aztán meglátta az arcot.
– Cecilia!
Az apáca feltartotta a kezét.
– Csitt! Biztonságban vagy, Gervèse… apát úr.
– Nem a zárdában vagyunk… – Megpróbált felülni és körülnézni. Cecilia a vállára
tette a kezét, hogy lefogja.
– Nem, persze, hogy nem. Ez csak egy szoba. A lábad felmondta a szolgálatot, és én
nem tudtalak elcipelni. – Elforgatta a férfi arcát, és bosszúsan nézett a füle mögé. – Van
egy véraláfutásod. Bizonyára fejbevágtak… – Megérintette a bőrt. Kicsit puhának érződött
és fájt, amikor a nő megnyomta.
– Au! Igen. Azt hiszem, furcsát álmodtam. Valamiért egy dallal a fülemben ébredtem,
amelyet gyerekkorom óta nem hallottam.
– Az bizonyára az én hibám – mondta az apáca halkan.
– Énekeltél, amíg aludtam?
– Úgy láttam, megnyugtat.
– Mi van ebben a borogatásban?
– Többek között rózsaolaj. Teréz anya azt mondta, a recept a nagyanyjától származik.
Gervèse hagyta, hadd hulljon vissza a feje a párnára. Az olyan volt, mint az
apátságban, egy régi, pelyvával tömött zsák. Hihetetlen, mennyire puhának érződött.
– Ho… hogyan találtál meg, nővér? – kérdezte végül.
Cecilia a csuklóját vizsgálta, hol erre, hol arra fordította, de nem válaszolt.
– Nővér?
– Én… – Cecilia elhallgatott, majd ismét nekikezdett. Az arca valahogy rossznak tűnt,
de a férfi nem tudta volna megmondani, mi a baj. – Múlt éjjel lefeküdtem, de nem tudtam
elaludni. Felkeltem, és bármerre fordultam minden fává vagy sziklává változott. Egy
székbe kapaszkodtam, de indák fonódtak a karomra… Aztán egy kicsit később az éjféli
mise alatt elájultam. Leírhatatlan érzés volt. Minden erő kiszállt belőlem, a fejem búbjától
a talpamig, és kihűlt a testem…
Megremegett, és a nyakára tette a kezét, majd a férfihoz fordult. Gervèse keserű epét
érzett a torkában. A szavak szétestek, amikor ki akarta őket mondani.
– Ők… megpróbáltam… ő…
Cecilia hozzá csúszott, kezébe vette a fejét, és az övéhez érintette a fejét.
– Tudom – nyögte.
Gervèse zokogásban tört ki. Cecilia belékapaszkodott, és elringatta. A férfi arcára
szorította a kezét, mintha össze akarná préselni, de a gyászát nem tudta leküzdeni. Az
megdagadt, felszakadt, kitört; és most már Cecilia is sírt. Egyikük sem érzékelte milyen
hosszú ideig gyászoltak így, és az egyetlen értelmes szó, ami elhangzott, Isidro neve volt.
Aztán kifogytak a könnyekből. A gyásznál is szörnyűbb csend telepedett rájuk.
Gervèse ujjai megérintették a nő arcát, aki átölelte a szerzetes mellkasát. A férfi felnézett
Cecilia megduzzadt szemébe, hogy lássa, az ő tekintetében is ugyanaz van-e, mint az
övében. Az volt.
Cecilia haja olyan színű volt, akár a diófa, melyet évekig szeretettel csiszolgattak.

– Gondolom, holnap gyónni fogsz – mondta később Gervèse. Valahogy a teste a nő
mellette heverő lábának melegét érezte a legkellemesebbnek. Valahányszor Cecilia
megmoccant, és hozzáért, a férfi ismét mocorgást érzett az ágyékánál. A nő a szerzetes ép
vállára hajtotta a fejét, kezét a csípőjén nyugtatta. Istennek hála, hogy nem fájt neki, vagy
legalábbis úgy tűnt, bár az első döfésnél felkiáltott egy kicsit. A borogatások félrecsúsztak,
és újra fel kell majd tenni őket.
A nő álmosan, tagadóan mormogott.
– Attól tartok, annak várnia kell.
– Igen?
– Faustina és én holnap távozunk.
Gervèse hagyta, hogy a szíve úrrá legyen a hirtelen fájdalmon. Cecilia párizsi
tartózkodása alatt Teréz rendje Türoszból Madridba költözött. Nem egy egész, csak fél
világ választja majd el őket, de nem lesz nagy különbség. Utána megcsókolta a nő fejét, a
haját, amelyen verejték és levendula érződött – abban mossák az apácák a fityuláikat.
Cecilia válaszul szájon csókolta.
– Igen – mondta a férfi. – Gondolom.
Csak feküdtek, és egymás lélegzetvételét hallgatták. Gervèse hiába várt a bűntudatra.
Isidro nem tekintené szentségtörésnek, hogy így fekszik a nő mellett.
– Gondolod, hogy… néha Isten akaratát bűnnel szolgáljuk a legjobban? – kérdezte
végül. – Nem hibával, hanem szándékos vétkezéssel?
– Azt hiszem – felelte a nő kis habozás után –, hogy Teréz anya tudta, mit csinál.
Gervèse bólintott.
– Most mit fogsz tenni?
– Tovább megyek. – Ezúttal nem volt habozás, csak csendes erő.
– Igen. Az a szőke, az az Anatole, már korábban is veszedelmes volt, de… – A hangja
megbicsaklott. – Úgy tűnik, most már a fajtájából sokan engedelmeskednek neki.
– Nem kétlem, hogy St.-Denis és az apátja kitartanak ellene – mondta a nő.
– Őérte – felelte a férfi komoran. Ezer démon sem lenne elég. Ezt most már tudta. De
kezdetnek jók lesznek.
– Igen. És nem csak őérte. – Cecilia kinézett az ablakon. Odakint már lilába hajlott az
ég. A nő felült, és felöltötte az ingjét.
Gervèse megfogta a kezét.
– Írni fogsz még, ugye? – kérdezte. Nem mert reményt engedni a hangjába. A nő
azonban szomorúan mosolygott.
– Attól félek, nem volna szabad a túl nagy tisztaság veszélyét keresnünk – mondta. – A
büszkeség Lucifer bűne.
Gervèse nézte az öltöző nőt, és közben a hajnal megtöltötte a szobát.