MYRANDA

KALIS:
Brujah
© 2005 Delta Vision Kft.
Fordította: Borbély Tamás, Szakáll Marianna
Korrektúra: Czene István
Nyomdai előkészítés: Kovács Mária
Borítógrafika: John Bolton
Borító terv: Becky Jollensten
Kiadja a Delta Vision Kft
Felelős kiadó: Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
MYRANDA KALIS: BRUJAH
Copyright © 2003 by White Wolf, Inc.
All Rights Reserved

ISBN 963-7041-58-3


Delta Vision Kft.
Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: (36-1) 216-7053
Telefon/Fax:(36-1) 216-7054
www.deltavision.hu
 Előzmények



1223-at írunk, a Francia Királyságban háború dúl élők és holtak között. A negyedik
keresztes hadjárat nyomán megkezdődött az albigens eretnekek üldözése is, francia és
toulouse-i lovagok, katonák harcolnak egymással. A vallásos hév és a politikai ambíciók
szorosan összefonódtak, mindkét fél eretnekséggel és hittagadással vádolja ellenfelét.
Párizs élőhalottainak körében is nagy az izgalom. A közelmúltban vörös üstökös tűnt
fel az égen, amit sokan a világvége eljövetelének előjeleként értelmeznek. Vallási
indíttatású csaták zajlanak, egyesek azt állítják, magával Káinnal, az első gyilkossal, az
élőhalottak mitikus ősatyjával találkoztak a latin negyed utcáin. A herceg főtanácsosa,
Saviarre grófnő meggyengült az üstökös megjelenését kísérő zavaros éjszakákon, és a
hatalom előcsarnokában most több csoport is az elsőségért küzd – általános a felfordulás.
A Szerelem Királynői – a Párizson kívüli Franciahon éjszakáinak urai – régóta
ellenszenvvel viseltetnek a főváros hercegével, Alexanderrel szemben. A húsz évvel
ezelőtt lerombolt Konstantinápoly menekültjei közül is sokan Párizsban találtak
menedéket, a néhai Hugh de Clairvaux, Alexander herceg unokája vezetésével.
Veronique d’Orleans, a diplomata minden erejével arra törekszik, hogy meglovagolja a
várost fojtogató káosz hullámait. Oltalmába veszi a malkavita prófétát, Anatole-t fogadott
gyermekével, Zoéval együtt, és igyekszik megfékezni a Káinnal való találkozásokról szóló
híreszteléseket. Lehet azonban, hogy erőfeszítései hiábavalóak, és minden igyekezete
ellenére az összeomlás elkerülhetetlen.
 Prológus: Chartres, 1213



Az alanti csarnokban négy trónus állt egy emelvényen, mindegyiken egy-egy élőhalott
uralkodó. A bölcs ítéletükre bízott ügyet vizsgálták. Ez a férfi és három nő Franciaország
leghatalmasabb káinitái között voltak, a Szerelem Udvarának királynői, Isouda de Blaise,
Blois királynője, elegáns asszony, a vámpírelme és szív jó ismerője; Helène la Juste,
Champagne királynője, akinek szenvedélye gyakran hullámai alá temeti józan belátását is;
Etienne de Poitiers, Poitou királya, az elmés, elbűvölő és elnéző; és Salianna királynő, a
Szerelem Udvarának matriarchája, a Franciaország hatalmas toreadorai és a ventrue-k által
uralt párizsi Nagy Udvar közötti szövetség szülőanyja. Ezen az estén különleges ügyet
tárgyaltak: az eléjük tárt panasz egy uralkodó ellen szólt.
A terem fölött elhelyezkedő galériákat ma a megszokottól eltérően nem népesítette be
tanúk, hírvivők és érdeklődők serege. Most in camera döntésre gyűltek össze a királynők,
rajtuk kívül csak az ügyvédek voltak jelen. A Szerelem Udvara ma este titokban és in
absentia ítélkezett Alexander, Párizs hercege fölött. A királynők és kamarásaik
egyetértettek: öreg vagy sem, nem érdemel jobb elbánást.
A herceg többé nem az eredeti elképzelésnek megfelelően, a Szerelem Udvarával
szövetségben, hanem éppenséggel azzal szembenállva uralkodott a Nagy Udvarban.
Salianna saját gyermekét, a szépséges Lorraine-t adta hitveséül. A herceg azonban
megkövetelte, hogy a nő szeresse őt, majd alávaló módon megölte, szeretőjével, Tristannal
egyetemben, másfél századdal korábban. Ez olyan akadályt emelt a Nagy Udvar és a
Szerelem Udvara közé, amin a legagyafúrtabb diplomáciai lépésekkel sem lehetett
áthatolni. Így hát a szövetség, melynek létrejöttekor korokon átívelő életet jósoltak, most
porrá omlani látszott. Mindkét oldalt áthatotta a keserűség és az elutasítás.
A tárgyalóteremben csak a párizsi Alexander herceg védelmére kijelölt ügyvéd
szenvedélyes hangja hallatszott, amint záróbeszédét adta elő. Természetesen nem volt
esélye, hogy megnyerje az ügyet, hiszen az egész ceremóniának csak az volt a célja, hogy
Alexandert egyhangúlag bűnösnek találják a Szerelem ellen elkövetett tetteiért, a Szerelem
Udvarával szemben egyezményben lefektetett kötelezettségeinek megszegésében, azaz
bűnösnek mondják ki egy olyan kérdésben, amely a hercegi trónról való letaszítását
megalapozza. De a látszatot fenn kellett tartani, követni a politika finom tánclépéseit, és az
ügyvéd mellékszereplőként is kiválóan teljesített. Ezután az elhunytak, azaz az aljas
módon meggyilkolt Lorraine és Tristan nevében szólásra emelkedő ügyvéd következett, és
ő is előadta saját záróbeszédét. Szavai szinte minden jelenlévőnek könnyet csaltak a
szemébe, a mély érzelmek kifejezése valóban művészire sikerült. Még Isouda királynő is
sápadt és feszült volt, mintegy Lorraine helyett, aki riválisa, Salianna királynő lánya volt,
és akinek életét a hozzá férjül rendelt aljas és erőszakos férfi oltotta ki.
Amikor az ügyvéd végzett, a Szerelem Udvara visszavonult, hogy megfontolja az
elétárt érveket. Az ítélet hamar megszületett: Alexander bűnös az ellene felhozott
vádpontokban. Csak az a kérdés maradt nyitva, hogyan szerezzenek érvényt a döntésnek.
A Szerelem Királynői nem akartak hadba szállni Alexander herceggel, legalábbis egyelőre
nem.
A Szerelem Udvara úgy határozott, hogy a kérdést diplomáciai eszközökkel kell
megoldani.
 Első fejezet



Veronique d’Orleans szokása szerint korán ébredt. Felült keskeny, beépített ágyában,
és egy percig a zárt ajtón keresztül Párizs latin negyedében lévő nappali menedékébe
beszűrődő hangokra figyelt, A padlódeszkákon zene hallatszott át, élénk provanszál
muzsika, és Veronique alig állta meg, hogy táncra ne perdüljön. A ritmusos dübörgés azt
sugallta, hogy a ház vendégei közül sokan nem álltak ellen a kísértésnek. Nevetést hallott
– Yvonnet trillázó, jellegzetes hangját, majd az éppen szórakoztatott vendég kuncogását
válaszul, és beszédhangokat is, de a fán, kövön és habarcson keresztül túlságosan fojtottan
ahhoz, hogy az egyes szavakat ki tudja venni. Vízcsobogás, valahol egészen közel, és két
nő hangja, akik halkan, de határozottan vitatkoztak. Alainne és Girauda.
Veronique felnyúlt, és kinyitotta a fénybiztos szekrény zárját. Míg aludt, valaki itt járt,
vastag faggyúgyertyát tett a fali tartóba és felizzította a hálószoba legtávolabbi sarkában
elhelyezett parázstartót. A padló hidege mégis kellemetlenül érintette talpát. Január közepe
volt, és 1223 tele különösen keménynek bizonyult. Frissen érkezett levelek halmaza pihent
íróasztalán, még sértetlen pecséttel. Lábujjhegyre állva volt kénytelen átfutni őket, mivel
képtelen volt rávenni magát, hogy a feltétlenül szükségesnél hosszabb időre a kőpadlóhoz
érintse a talpát. Számos jelentés ügynökeitől és kémeitől, egy maréknyi meghívás ilyen-
olyan télidei ünnepségekre, és egy valamivel testesebb csomag, olajozott bőrbe
csomagolva és szalaggal átkötve. Erről fekete viaszba nyomva egy olyan címer tekintett
vissza Veronique-ra, amellyel már több mint egy évtizede nem találkozott. Nem tudta
eldönteni, vajon az izgalomtól remeg-e a keze, vagy azért, mert a vér meghűlni készül
ereiben. Valaki a cipőit és az ingét is elvitte. Erről legalább tudta, hogy ki volt. Haragos
morgással rántotta fel a lakosztálya két termét elválasztó ajtót, és felcsattant:
– Hozd ide! Most!
A másik szobában zajló csendes vita hirtelen félbeszakadt.
– Kész a fürdővized, Vero.
Veronique kétségbeesetten lehunyta a szemét.
– Girauda, megfagyok. Legalább az ingem add vissza, amíg a levelekkel végzek!
– Előbb a fürdő, azután a levelek. Különben kihűl a víz.
Veroniqe-nak el kellett ismernie, hogy a másiknak igaza van. Sóhajtva tette vissza az
asztalra a bőrbe kötött csomagot, kihúzta magát, és elindult, hogy megvívja csatáját
Girauda és Alainne ellen, akik már készen várták. A fakádból finom illatú gőz szállt fel,
Veronique megérezte a rózsa és a levendula aromáját. A kiterített törülközők mellett
Girauda állt, kezében dörzskefe és egy szappan. Vasszürke csíkok színezték szoros
kontyba fogott sötét haját. Ugyancsak sötét, okcitán szemében nyugodt határozottság ült.
Mosolyogva fogadta a lábujjhegyen betipegő Veronique-ot. A szobát csendesen égő tűz
melegítette, és gyertyák burkolták arany fénybe a széket, amelyet Alainne helyezett már el
korábban. Ezen is törülközők lógtak, mellette pedig egy alacsony asztalkán fiolák és
palackok, fazekak és kancsók egész sora állt, meg apró ollóknak olyan sokszínű
gyűjteménye, amilyet Veronique korábban elképzelni sem tudott volna. Alainne nagy
igyekezettel igazgatta az emeletről lehozott tükröt. Az ő világos bőre élesen elütött
Giraudáétól, sudár volt és karcsú, mint egy fiatal fa, szemben Girauda kerek és asszonyos
termetével. Ő is mosolygott, látszott rajta, már alig várja, hogy használhassa szabóvásznát,
amire olyan kevés alkalma volt. A tűz közelében várt egy friss, hófehér ing, nyakánál és
csípőjénél finom hímzéssel, valódi mestermunka, hosszú ujjú tunika és egy kék brokátból
készült felsőkabát, amit azelőtt még sohasem látott.
– Látom, ezt előre elterveztétek – morogta maga elé Veronique, amint hagyta, hogy a
másik kettő a fürdőhöz vezesse, ami – be kellett ismernie – kellemesen meleg volt a hideg
padló után. – Ugye tudjátok, hogy nem látogatok ma az udvarba?
– Természetesen tudjuk. – Girauda bemártotta a kefét a vízbe, majd beszappanozta, és
erőteljes mozdulatokkal dörzsölni kezdte vele Veronique tejfehér vállát. Még több növény
illata kezdett terjengeni a szobában. – A piros való az udvarba, a kék üzleti
megbeszélésekhez.
– Ó, az Isten szerelmére! – nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát, majd
hátradőlt, és csak élvezte Girauda mozdulatait. – Ott… ott jó… ó, ez jó. Mi történt ma?
– Kutya hideg van odakint – szólt közbe Alainne, miközben közelebb jött, és puha
ruhákkal Veronique arcát és tagjait kezdte tisztogatni.
– Remélem, hó nem esett…
– Ó, nem, az nem. De metsző szél fúj, és azt beszélik, ha tovább tart a hideg, befagyhat
a folyó. – Alainne egy nagy merőkanállal meleg vizet öntött Veronique szabálytalanul
nyírt hajára, majd tovább fecsegett. – Az utak legalább tiszták, bár itt-ott csúszósak a
jégtől.
– És Thierry…
– Thierry fent van, és a kocsit készíti elő. – Girauda átadta Alainne-nek a szappant,
amely pár pillanattal később már Veronique hajában táncolt. – Az utazóládádat már
korábban összepakoltuk.
– De hiszen csak egy-két éjszakát maradok! Legfeljebb négyet. – Veronique nem
folytathatta, mert ekkor újabb adag vizet locsoltak a hajára,
– És minden éjszaka olyan módon fogsz megjelenni, ami méltó egy, a te pozíciódban
lévő hölgyhöz – felelte Girauda határozott hangon, – Becsomagoltuk az utazóasztalodat is,
és minden mást, ami a levelezéshez kellhet. Már csak egy dolgot kell tenned.
– Azonkívül természetesen, hogy mindenben követem óvó utasításaidat? – kérdezte
Veronique fanyalogva, miközben csuromvizes fürtjeit igyekezett elhajtani a szeme elől.
– Igen. Thierry és Sandrin elkísérnek, ők gondoskodnak a biztonságodról. Emellett
persze szükséged lesz egy komornára is…
 – Giraudának itthon kellene maradnia és felügyelni, hogy minden rendben megy-e –
szólt most közbe Alainne, nem törődve a felé lövellt haragos pillantással. – Könnyebb, ha
erre a rövid útra én kísérlek el, és…
– Alainne, elmondtam már egyszer, de ha kell, elmondom még egy tucat alkalommal,
hogy terád itt van igazán szükség. A fiatal lányok gyakrabban szorulnak a te segítségedre,
mint az enyémre…
– De hisz legfeljebb négy éjszakát leszek oda! – szakította meg a kitörni készülő vitát
Veronique. – És fel tudok öltözni egyedül, sőt, azt sem hiszem, hogy az illatok
kiválasztása és alkalmazása nehéz lenne számomra. Mindketten itt maradtok.
Csend borult a szobára, amint a kádból kikelve a földre terített törülközőkre lépett, és
várt, míg Alainne és Girauda szárazra törlik testét. Alainne még duzzogott, amikor a
székhez kísérte. Veronique tűrte, hogy a lány gondjaiba vegye körmét és haját,
levendulaillatú olajat dörzsöljön vállára és kebleire, majd festéket vigyen fel arcára,
finoman kiemelve természetes szépségét. Alainne igazi szakértője volt ennek a
művészetnek, és Veronique-ot lenyűgözte a végeredmény, pedig már számtalan
alkalommal megbizonyosodhatott róla, mivé képes a másik varázsolni még a
legsemmitmondóbb női arcokat is.
Amikor két segítője már tunikája fűzőjével foglalkozott, Veronique csendesen
megszólalt:
– Nem haragszom rátok azért, hogy velem akartok jönni. Biztosan izgalmasabbnak
tűnik, mint maradni, de itt van szükségem mindkettőtökre. Ti vagytok az én szemeim és
füleim ezen a helyen. És a kezeim is. – Mélyen a szemükbe nézett, ahogy rátekintettek. –
Ha nem bíznék bennetek, nem támaszkodnék rátok. És ez még akkor is így van, ha nem
jöhettek velem mindenhová. Értitek?
Girauda arckifejezése megenyhült.
– Ugyan, Vero! Hiszen értelek én. Bocsásd meg, kérlek, egy makacs öregasszonynak a
hiúságát! Meg akartam nézni magamnak ezt a nőt, akivel találkozol és dolgozni fogsz.
Alainne elfordította a tekintetét, majd visszafordult ismét.
– Én… De hiszen ismersz. Úgy gondoltam, izgalmas kaland lenne, ha veled tartanék
az úton… Nem gondolkodtam bölcsen.

* * *

A jelentések mind Thierry aprólékos, a székesegyház iskolájában tanult betűivel
íródtak. Számos témát felöleltek, amelyek közül azonban egyik sem volt különösebb
jelentőségű. Pontosabban annyira egyik sem volt fontos, hogy Veronique átszervezze
miatta az elkövetkező néhány éjszakára tervezett programját. Várakozásának megfelelően
számos meghívót is talált, olyan társadalmi eseményekre, melyeknek egyetlen célja az
volt, hogy egy kis vidámságot csempésszenek a télközép komor és barátságtalan
éjszakáiba. A Párizs egén megjelenő üstökös előbb heves vitákat kavart Anatole és St. Lys
között, majd valódi zavargások törtek ki, ezek elcsitultával azonban a tél csontrepesztő
hideggel és súlyos havazással követelte vissza magának a teljes figyelmet. Kevéssel
karácsony előtt a Párizsban és környékén élő káiniták többsége menedékében kuksolt,
önszántából vagy kényszer által odaszorítva, hiszen egészen mostanáig az utak állapota
még a legrövidebb utazásokat is lehetetlenné tette. Navarre nagyúr szabadtéri mulatságot
szervezett, de Veronique ereiben ettől megfagyott vér. Nemcsak azért, mert már a puszta
gondolattól is kirázta a hideg, hanem azért is, mert eszébe jutott, hogy a kivégzésnek
milyen sokféle módját lehet jól elrejteni egy ilyen rendezvény keretei között. Navarre-ról
sok mindent el lehetett mondani, de azt semmiképpen, hogy különösebben emberséges lett
volna.
Veronique feltörte az olajozott bőrbe burkolt paksaméta pecsétjét. Három levelet talált
a csomagban, két vastagot és egy vékonyabbat, valamennyi szalaggal átkötve és érintetlen
viaszpecséttel lezárva. Az elsőn Fekete Esclarmonde királynő pecsétje, aki Veronique
atyjának régi barátja és bizalmasa volt. Veronique emlékezett rá, hogy fiatalabb korában
az ő carcassone-i udvarában éltek atyjával. Meglepődött, hogy levelére ilyen hamar válasz
érkezett, tekintve, hogy Esclarmonde kénytelen volt udvarát az ellene indított keresztes
hadjárat miatt áthelyezni a hegyek között lapuló Foix városába, de ez a meglepetés
legalább kellemes volt.
Feltörte a pecsétet és gyorsan átfutotta az első négy oldalt. Fakó szemeivel a sűrűn írt
sorokat pásztázta, és az oly sok évvel ezelőtt tanult kód mintáját kereste a szövegben.
Megtalálta, és elmosolyodott, amikor elkezdte kibogarászni Esclarmonde valódi, az
udvarias fordulatok tengerében elrejtett üzenetének első sorát. Vero, nagy kockázatot
vállalsz azzal, hogy ily módon írsz nekünk, de hálás vagyok, hogy hallatsz magadról.
Veronique visszahajtogatta a vastag papírköteget, visszakötötte rá a szalagot és félretette,
hogy majd visszatértekor alaposabban szemügyre vehesse.
A másik vastag levél Aimeric de Cabaret-től, Esclarmonde unokájától érkezett, és
Veronique-nak össze kellett szednie magát, mielőtt neki tudott volna látni az olvasásnak.
Az elmúlt nyáron az a hír jutott a fülébe, hogy a férfi nem tért vissza egy Montpellier-be
indult diplomáciai útról. Nem sokkal később az a hír kapott szárnyra, hogy Bèziers
hercege ejtette foglyul. A herceg északról származott a városba az albigensek elleni
hadjáratban rendezett vérfürdőt követően. Párizsi klántársai közül számosan kárörömmel
és visszataszító elégedettséggel tárgyalták akkoriban az eseményeket, és Veronique-nak
minden önuralmára szükség volt, hogy ne ölje meg egyiküket és tüntesse el a hamvait
mindörökre. Esclarmonde összes rokona, gyermekei és unokái közül ő állt a legközelebb
Aimerichez a Languedocban töltött idő alatt. Egykorúak voltak, és temperamentumukban
is inkább egymásra ütöttek. Veronique-nak nagyon nehezére esett végül mégis elválni tőle,
és Portiával együtt Julia Antasia északi udvarába költözni. A gyalázkodást, amivel a férfit
illették, csak nagyon nehezen tudta tettetett közömbösséggel hallgatni, hiszen ismerte őt,
és tudta, hogy semmivel sem alávalóbb északi testvéreinél. Lelkének egy része már
gyászba borult, és elfordult a hamis reménytől, hogy viszontláthatja még a férfit. Bèziers
hercege nem könyörületességéről vagy türelméről volt híres, és ha példát akart statuálni,
bizonyítandó, hogy a további ellenállás ostobaság, Aimeric volt a tökéletes áldozat. Párizst
hetekre a döbbenet ülte meg, amikor a megtorlás elmaradt, sőt mi több, a foix-i és bèziers-
i udvar között megerősödtek a diplomáciai kapcsolatok. Saviarre nyilvánosság előtt kapott
dührohamot, amikor arról értesült, hogy Eon l’Etoile, Bèziers hercege, aki elméletileg
közvetlenül Párizs hercegének, Alexandernak volt vazallusa, különbékét kötött Fekete
Esclarmonde királynővel, nyíltan semmibe véve ezzel hűbérurának azon szándékát, hogy
a nőt vasra verve vonszolja ki Foix-ból, és lehetőség szerint szégyenmenetben hurcolja
végig Párizs utcáin. Párizs toreadorainak jobbik fele eszét vesztve tombolt, amikor
kiderült, hogy a Nagy Udvar gyönyörűségére megküldött békeegyezmény létrehozásának
Aimeric de Cabaret is cselekvő részese volt. Párizs és Bèziers kapcsolata határozottan
hűvösebbre fordult, bár a herceg ellen nem léptettek életbe hivatalos szankciókat. A
legtöbben úgy vélték, hogy erre sem kell a következő tavasznál tovább várni.
Aimeric levele kevéssel bár, de vastagabb volt, mint Esclarmonde-é, és hasonlóképpen
rejtjelezett üzenetet tartalmazott. Veronique leült, és végigolvasta. Aimeric sohasem tudott
ellenállni a kísértésnek, hogy elmeséljen egy jó történetet, különösen, ha neki magának is
szerepe volt benne. Veronique azonban megbocsátotta ezt a gyarlóságát, főképp mivel a
beszámoló igazán érdekes volt, és nem a jogos felháborodás sugárzott a szavakból.
Aimeric Eon l’Etoile jelleméről festett képe pedig nyilvánvalóan megbízhatóbb volt, mint
azoknak a véleménye, akik Párizsban töltötték azokat a napokat. A kódolt üzenet első sora
így szólt: Szeretnél itt lenni, igaz-e?
Ó, barátom, ha tudnád mennyire. Ha vége ennek az egésznek, talán ismét
találkozhatunk. Veronique összehajtogatta a levelet, és ellenállt a kísértésnek, hogy a
lábánál várakozó, már szorosan lezárt utazótáskába csúsztassa. Ehelyett felbontotta a
harmadik, ismeretlen pecséttel lezárt levelet. Ezt olvasva rájött, hogy Aimeric még
távollétében is nagyobb szolgálatot tett neki, mint amit megérdemelt. A levél Eon l’Etoile-
tól származott, aki tömör, ám a diplomácia nyelvén megfogalmazott mondatokban fordult
hozzá segítségéért. Úgy tűnt, egyáltalán nem csak Párizs káinitái vélik úgy, hogy a
következő tavaszon gyors és határozott módon bánnak majd el Eonnal. Veronique ezt a
papírköteget is visszacsomagolta, gondolatban a megfontolandó és felülvizsgálandó
kérdések listájához adta, majd mindhárom levelet íróasztala fiókjába zárta.
Girauda frissen melegített köpennyel várta, Veronique azonban olyan, úrihölgyhöz
egyáltalán nem illő mozdulattal kanyarította vállára táskáját, ami a komorna arcára
rosszalló fintort csalt. Nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon ezen.
– Visszatérek. Ha Jean-Battiste bukkanna fel, és utánam szimatolna, mondjátok neki,
hogy nem tudjátok hová mentem, de nem maradok soká! És ne engedjétek be azt a kis
viperát a házba, ha nem feltétlenül szükséges!
– Természetesen! Legutóbb mikor itt volt, két lányt elrabolt…
Alainne-nek igaza volt, amikor arra figyelmeztette Veronique-ot, hogy menedéke
ajtaján kívül csípős hideg várja. A metsző szél könnyedén áthatolt ruháján, és még két
lépést sem tehetett, a maradék meleg is elillant köpenye alól. Szerencsére nem kellett
messzire mennie. Thierry az utcácska végében állt, ott várta őt egy magasra tartott
lámpával. Lehelete apró dérfelhőkbe fagyva látszott a levegőben. Alacsony termetét ócska
köpenybe burkolta, így még kisebbnek látszott. Mögötte Sandrin és a kocsis ellenőrizték,
hogy minden készen áll-e az indulásra.
– Thierry, az isten szerelmére, mit ácsorogsz idekint? – kiáltotta Veronique, amint a
férfit a hintó ajtaja felé terelte. Az ajtót egy szalaggal nyitott helyzetben rögzítették, hogy
a beszállás ennyivel is könnyebb legyen. – Azonnal szállj be, mielőtt halálra fagysz itt!
Thierry vacogó fogaival majdnem leharapta saját nyelvét, ahogy válaszolni próbált:
– Nem akartam, hogy elkapja egy hófúvás, és csak jövő tavasszal találjuk meg.
– Köszönöm, hogy aggódtál miattam – felelt Veronique elhúzott szájjal. – De attól
tartok, ha lefagynak az ujjaid, több hasznodat már nemigen veszem, és valaki még
fiatalabbat kell találnom a helyedre. Gyerünk, szállj be! Fogd ezt meg! – Felnyújtotta
táskáját, majd a cserébe kapott lámpával a kezében elölről megkerülte a kocsit. Testőre a
kocsissal beszélgetett, akinek csak a szeme látszott ki a vastag gyapjúrétegek alól.
Szemmel láthatóan nem volt kedvére, hogy ilyen vad időben a nyílt utcán társalogjon, de
már megszokta megbízója szokatlan utazási szokásait. Sandrin mozdulatait halk
csörömpölés kísérte, egyértelművé téve, hogy vastag téli ruházata alatt láncinget visel. –
Felteszem, minden készen áll az indulásra.
– Igen, asszonyom. – Sandrin, csakúgy, mint Veronique többi szolgája, minden esetben
tisztelettudóan viselkedett. Az anyja úgy beleverte a jó modort, hogy még az egész
évtizeden keresztül élvezett zsoldosélet által biztosított siker és gazdagság sem tudta
lekoptatni róla. – Bátorkodtam már korábban előrelovagolni és felderíteni. Az út tiszta.
– Helyes. Vigyázz magadra, Sandrin, és ha még hidegebbre fordul, kösd a lovad a
kocsi után, te magad pedig szállj be! – A lámpát a kocsis kapta meg, aki a kocsi elejére
rögzítette, hogy megvilágítsa előtte az utat. Sandrin felsegítette Veronique-ot a lépcsőkön,
és becsukta mögötte az ajtót.
Thierry abba a hosszú, fénytől zárt ládába tette a táskát, ahol Veronique maga is
meghúzódott, ha a kényelmet feláldozta a nappali utazás kedvéért, majd egy pokrócokból
és hímzett párnákból rakott halom alá bújt, így remélve megőrizni azt a kevés meleget,
amelyet még élvezhetett. Veronique mosolyogva nézte a férfi feje búbját – teste egyetlen
kilátszó részét – majd maga is a takarók alá furakodott. – Nos, Thierry, ha valaha is arra
szerettél volna panaszkodni, hogy túl hideg vagyok hozzád, most itt az alkalom…
 Második fejezet



Rosamund d’Islington asztalánál ült a követség épületének egyetlen erkélyszobájában.
Vademecumja kinyitva hevert előtte, a sarokban gyertya égett egy festett pergamenellenző
mögött. Az íráshoz toll és tinta volt előkészítve. Háta mögött vidáman lobogott a tűz,
komornái, Margery és Blanche pedig a kandalló előtt ültek, varrtak, és közben
pletykálkodtak. A szoba üvegezetlen ablaka a jobbján helyezkedett el, most szilárdan
rögzített ablaktábla és vastag gyapjúfüggöny takarta. A tél lehelete, a csípős hideg szél
időnként még így is beszökött, és felkavarta a szoba viszonylag meleg levegőjét.
Rosamundnak a vastag kőfalak ellenére sem volt szüksége a vér ajándékaira, hogy hallja,
amint a szél éles sivítással veszi be magát a ház ereszcsatornáiba, és mély morgással
tépázza az erdő fáit, mint valami zsákmány után járó vad szörnyeteg. Bár nem fázott,
kirázta a hideg azoktól a képektől, melyek erre a gondolatra az eszébe tódultak. Margery
csendesen mellé lépett, és egy előmelegített kis takarót terített úrnője lábára. Rosamund
hálás mosollyal viszonozta a figyelmességet.
Tudta, hogy másra kellene gondolnia, ahelyett, hogy egy üres pergamenre mered, és a
sötét téli éjszakáról szőtt fantáziákat kerget. Számos levél várta, hogy megírja: atyjának,
Isoudának; Isouda hűbérurának, Salianna királynőnek, aki nagylelkűségének jelen
szállását és munkáját is köszönhette; Alexandernak, Párizs hercegének, aki kénye-kedvére
és türelmére jelen helyzetében utalva volt. Rosamund felvette tollát, a tintába mártotta, a
papír fölé emelte, majd ismét lerakta. Igazából legszívesebben a nagyterem egyik végétől
a másikig szaladgált volna, megpróbálva kiereszteni a feszültséget, amely az elmúlt két
hét java részében kialakult benne. Ezenfelül csak fivére, Josselin fülét rágta volna,
emlékeztetve a brujah követre, aki a következő éjszakán, de legalábbis nagyon rövid idő
múlva meglátogatja őket.
Rosamund és kísérete két héttel korábban érkezett meg Párizs közelébe, számos
bemutatkozó levéllel, két zászlóval (az egyiken atyja, Blois királynője, Isouda de Blaise
címerpajzsa, a másikon a toreadorok hagyományos követi jele) és utasításokkal
felszerelve, amelyekből megtudta, kivel kell először találkoznia, és hogyan viselkedjen.
Mielőtt elhagyta volna Chartres-t, atyja és Salianna királynő a legapróbb részletekbe
menően megismertették a Nagy Udvar és a Szerelem Udvara közötti diplomáciai
kapcsolat jellegzetességeivel. A jelenlegi, hűvös, ám névleg mégis barátságos viszonyban
úgy illett, hogy a Szerelem Udvarától érkező toreador diplomata egészen addig ne lépjen
be Párizsba, míg erre kifejezett utasítást nem kap Alexander hercegtől. Ennek
következtében számos átmeneti követséget alakítottak ki. Rosamund is egy ilyenben, egy
erőddé épített kastélyban szállt meg, nem messze a Párizst és Chartres-t összekötő úttól.
Egyik bemutatkozó levelét a kastély urának és úrnőjének címezték, segítségüket és
együttműködésüket kérve. Mindketten Salianna ghouljai voltak, már közel annyi ideje,
amióta Rosamund maga élőhalott. Rendületlenül hűségesek voltak, és mestereivé váltak
annak, hogyan teljesítsenek minden kérést könnyeden és mégis hatékonyan. A
lehetőségekhez mérten mindent megtettek Rosamund és egyetlen káinita kísérője és
vértestvére, Sir Josselin kényelméért, ha már ilyen messze vetődtek otthonuktól, ráadásul
egy számukra talán veszélyes vidékre.
Második bemutatkozó levele magának a Nagy Udvarnak szólt, Alexander herceg saját
kezébe címezték, míg a harmadik egy másik párizsinak, bizonyos Veronique d’Orleans-
nak, a brujah-nak, akiről csak annyit tudott, hogy szintén diplomata. Rosamund úgy
határozott, egyelőre nem foglalkozik a “brujah” és a “diplomata” szavak közötti eredendő
ellentmondással, és egyelőre kérdés nélkül elfogad mindent, amit mondtak neki. Az
Alexander herceghez címzett levél hivatalosan engedélyt kért arra, hogy Rosamund
beléphessen Párizsba, és elfoglalhassa a Nagy Udvarban a követ jelenleg üres székét.
Mind atyja, mind Salianna királynő aláírta és lepecsételte az üzenetet, ezzel személyesen
kezeskedve arról, hogy a jövevény diplomata és hírvivő. A brujah-nak, Veronique-nak
szóló levelet Salianna királynő egymaga írta és pecsételte le; Rosamund nem is tudta,
pontosan mit tartalmaz.
Miután mindhárom levelet elküldte, Rosamundnak egyelőre nem volt más dolga, mint
várni a válaszokat. Nem kis meglepetésére, Veronique d’Orleans-tól érkezett először levél.
A brujah röviden és tömören fogalmazott, nyugtázta a bemutatkozó levél kézhez vételét,
és azt ígérte, hamarosan ismét kapcsolatba lép Rosamunddal. Rosamund várt tovább.
Több mint egy hétig tűkön ült, de Alexander még mindig nem engedélyezte, hogy
valamelyik éjjel a városba léphessen. Ehelyett ismét Veronique-tól jött levél. Azt írta,
valami nehézség jött közbe, ezért késik Rosamund bevezetése a párizsi társaságba. Hogy
pontosan mi az akadály, arról Veronique nem szólt bővebben, de felajánlotta, személyes
látogatást tesz Rosamund átmeneti szállására, hogy szemtől szemben tárgyalhassák meg a
problémát. Egy héttel később Veronique újabb, ezúttal rövidebb üzenetben hallatott
magáról, tudatva érkezése napját, és kérve, hogy három személy, azaz ő maga és két
kísérője számára biztosítsanak szállást. Rosamund megbeszélte az ügyet vendéglátóival,
és ők megtették a szükséges előkészületeket. A Szerelem Udvarának követe mostanra már
alig várta, hogy találkozhasson a brujah-val.
Idegesen felpattant – a hirtelen mozdulatra mindkét komornája összerezzent. A
lábtakarót széke támlájára hajította, és az erkélyszobából átment a nagyterembe. Ez szinte
teljesen üres volt, csak személyzetének pár tagja, az aznap éjjel épp ügyeletben lévők
virrasztottak itt. A többiek néhány órával korábban nyugovóra tértek, nehogy jelenlétükkel
megzavarják az illusztris vendéggel folytatott megbeszélést. A kandallóban csendesen
égett a tűz, a kecskelábú asztalokat kivitték, így kényelmesen széles és hosszú tér állt
Rosamund rendelkezésére, hogy a futószőnyeg vonalát követve ingerültségét és
feszültségét energikus léptekbe fojtsa anélkül, hogy minden percben falba ütközne. Egy
pillanatra megállt a kandalló előtti kis emelvényen, és mély lélegzetet vett, bár erre semmi
szükség nem volt. Miközben kifújta a levegőt, igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
Fölemelte kezeit, és ritmusra tapsolni kezdett, lelépett a szőnyegről, majd tökéletes
eleganciával és utánozhatatlan könnyedséggel egy Blois-ban akkoriban népszerű táncot
kezdett ropni. Most, hogy a mellkasában mardosó aggodalmon kívül másra is oda tudott
figyelni, kissé megnyugodott, és csak akkor hagyta abba a táncot, amikor szolgái
megjelentek, hogy elvégezzék az utolsó előkészületeket is. Az ő jelenlétükben nem
viselkedhetett komolytalanul. Félreállt, és onnan nézte, ahogy a gyertyatartókba új
viaszgyertyákat helyeznek, behozzák az egyik kecskelábú asztalt, és frissen mosott
terítővel takarják le, majd közepére cinből készült gyertyatartóban vastag méhviasz
gyertyát állítanak. Rosamund csendben figyelte az előkészületéket, jóváhagyását csak
biccentésekkel jelezte. Ahogy valamennyi szolga kiment a teremből, kitört belőle:
– Hol a pokolban késik már? Hisz mindjárt itt a hajnal!
– A párizsi út sem használhatóbb, mint a chartres-i, ma petite fleur. – Rosamund
meglepetésében ugrott egyet; csak most vette észre, hogy nincs egyedül. Míg ő háttal állt,
Josselin jelent meg csöndesen, és elfoglalta a kandalló előtti emelvényt, hátát fordítva az
izzó parázs fényének. – És hajnalig még jó pár óra van. Légy türelemmel! Biztos vagyok
benne, hogy már úton van.
Rosamund kifújta a levegőt, amelyet az előbb egy bosszús kis sóhajban szívott be,
majd a férfi mellé telepedett az emelvényre. Az hozott neki egy hímzett párnát, erre ült,
lábát maga alá hajtotta, nehogy ismét kitörjön belőle valami akaratlan mozgás. Elképzelte,
milyen szép pár lehetnek most így, egymás mellett üldögélve. A férfi finom szálú szőke
hajával és folyton nevető kék szemével, legjobb ruhájába öltözve annak a titokzatos nőnek
a tiszteletére, akiben Salianna királynő ennyire megbízott, ő maga pedig rézszín hajával,
melyet szalaggal kötött át és egy új, mélyzöld kabátkában, mely mintha szeme színét
tükrözte volna.
– Bárcsak többet tudnánk róla, Josselin! Az egész helyzet annyira…
– Politika? – kérdezte a férfi mosolyogva.
– Szokatlan. Ezt a szót kerestem – válaszolta Rosamund élesen, és a szellemeskedést
egy, a férfi bordái közé irányzott bökéssel hálálta meg. – A politika nem új a számomra.
Megbirkózom vele, nem kell segítség egy ilyen… egy ilyen…
– Ugyan, ma petite, adj a hölgynek egy esélyt! – csitította Josselin. – Hiszen semmit
sem tudunk róla, csak annyit, hogy Salianna királynő bizalmával tüntette ki, és ez már
önmagában is nagyon sokat jelent. A királynő tebenned is így bízik. Ne ítéld meg, amíg
nem is találkoztál vele!
– Igyekszem. – Rosamund csak most vette észre, hogy rágja az alsó ajkát. Atyja
mindig is helytelenítette ezt a szokását, ezért már rég leszokott róla. – De újra és újra
látom őt, ahogy férfiruhába öltözve belép azon az ajtón, combja közepéig sárosan és
porosan, az arca pedig… az arca… nem találom a szót, amivel leírhatnám…
– Ma petite – felelte neki Josseline – lassan attól tartok, túl sok éneket hallottál,
amelyben a nő megtudja, hogy a férfi több, mint aminek látszik, és fordítva.
– Nem vagy valami nagy segítség, ugye tudod?
– Megteszem, ami tőlem telik, ma fleur.

* * *

A toreador követ rezidenciájához vezető utat csak a szó legtágabb értelmében lehetett
tisztának nevezni. Több mint egy hete nem esett számottevő mennyiségű hó, és bár erős
szél fújt, a havon vastag jégtakaró feszült, ami megakadályozta a komoly hótorlaszok
kialakulását. Az út maga telis-tele volt mély kátyúkkal, igaz, hogy legalább keményre volt
fagyva, és nem ragadtak bele. Veronique úgy gondolta, a körülményekhez képest jó
ütemben haladtak egészen addig, amíg el nem érkeztek a követség épületéhez vezető,
kanyargós mellékútig. Onnantól a dolgok egy kissé nehezebbre fordultak, és számos
akadály fékezte őket, így például nem egyszer előfordult, hogy az erős szél rohamaitól
megtörve valamely vastag ág hangos recsegéssel az útra zuhant, vagy épp a súlyos
jégtakaró szakadt le róla, és már záporoztak is a kocsi vászonborítású tetejére, a lovak és a
kocsis hátára a szilánkok. Sandrin ideje nagy részét azzal töltötte, hogy az útról igyekezett
eltakarítani a torlaszokat. Thierry eközben azzal múlatta az időt, hogy szörnyű jóslatokban
vázolta fel, milyen nagy az esélye annak, hogy felfalják őket a farkasok, vagy épp a
nagyanyja korából származó, rémületes történeteket mesélt arról, hogy miért nem
merészkedett akkoriban soha senki télközép idején a városhatáron kívülre. Veronique
bölcsen hallgatott, és nem emlékeztette titkárát arra, hogy ő maga is legalább annyi idős,
mint a másik nagyanyja, tehát nagyon jól ismeri az összes effajta történetet. Ehelyett azzal
nyugtatta a férfit, hogy neki igazán nincs mitől tartania egy farkastámadás esetén, hiszen
olyan csontos, hogy egy ordasnak a fél fogára sem elég. Ez különös módon megnyugtatni
látszott Thierryt, mert az út hátralévő részében panaszait a huzatos tetőre és a kocsi
rázkódására korlátozta. Veronique egyetértett, de a türelmen kívül nem volt más eszköz a
kezében.
Egy különösen kényelmetlen szakasz után, ami közben testük valamennyi csontja
összeütődött az összes többivel, Sandrin hangja hallatszott tompán a kocsi ajtaján kívülről.
– Azt hiszem, úrnőm, megérkeztünk.
Veronique kikászálódott a számos takaróréteg alól, amely alá Thierry és ő menedéket
keresve bebújt, majd csodával határos módon sikerült úgy eljutnia a kocsi ajtajáig, hogy se
fátylát ne veszítse el, se új felsőkabátja korcát ne szakítsa el. A hidegtől dermedt és
különben is kesztyűbe bújtatott ujjaival kicsit nehézkesen oldotta ugyan meg a szíjakat, de
végül ki tudta nyitni résnyire az ajtót, épp eléggé ahhoz, hogy egy pillantást vethessen az
épületre. Azt mondták neki, az átmeneti követség egy “vadászkunyhó”, de ő már a
kezdetektől kételkedett a leírás hitelességében. Nehezére esett volna elképzelni, hogy a
Nagy Udvarba kiküldött toreador diplomata önszántából megszálljon egy kicsinosított
faházikóban, azt sem tudván, meddig kell ott maradnia, eltűrve a füst és a vér szagát
mindenfelől, a nyúzóterek és a csapdaállítók szomszédságában. Mint kiderült, megérzése
helyes volt. A “vadászkunyhó” hatalmas tömbje előremeredt a sötétségből, a
megvilágításból a főbejárat mellé akasztott két lámpa, és az égen lógó hold sápadt arca
gondoskodott. Nehéz lett volna felbecsülni a “kunyhó” pontos méreteit, de kőből épült
falai és zsindelyes teteje egyértelművé tette, hogy sokkal inkább egy erődszerű kastélyról
van szó. A különös alakú árnyékok melléképületek és egy alacsony torony jelenlétét is
sugallták.
 Veronique biccentett.
– Mondd meg a kocsisnak, hogy hajtson be! Azután menj az ajtóhoz, és kopogtass be!
Valaki biztosan őrt áll ott. Szólj, hogy jelentsenek be minket!
Sandrin csuklyás feje bólintott, Veronique pedig visszabújt a kocsiba, behúzta az
ajtóként szolgáló bőrdarabot, de meg nem kötötte. Háta mögött Thierry épp azzal
foglalatoskodott, hogy rendet rakjon a kocsi belsejében: gyorsan összehajtogatta a
pokrócokat, és berakta őket Veronique nappali ládájába, majd a poggyász közül kiemelte a
követi ládikáját. A behajtó utolsó szakasza észrevehetően simább volt, mint az eddigi út,
Veronique pedig kihasználta az alkalmat, hogy rendbe hozza magát, kisimította vastag,
bokáig érő szoknyáját, megigazította fátylát, miközben a külön erre a célra szolgáló
bőrszíjakba kapaszkodott. A kocsi hirtelen megtorpant, és Veronique a lovak kapálásán és
fújtatásán, a lószerszám csörömpölésén keresztül is hallotta, hogy ajtó nyílik, és halk
beszélgetés veszi kezdetét. Tétlenséget kényszerített magára, nehogy lerombolja az első
benyomást, és megvárta, amíg Sandrin elhúzta a bőrlapot és kisegítette őt a kocsiból.
Mögötte Thierry is leverekedte magát, egyik vállán a követi táska, a másikon úrnője
táskája.
Egy álmos tekintetű apród vette át a kocsi és kocsisa vezetését, egy fiatal férfi pedig,
minden bizonnyal egy Rosamund szolgálatában lévő lovag, az ajtó mellett állt,
egyértelműen arra várva, hogy a figyelem rá összpontosuljon. Veronique odalépett hozzá,
és üdvözölte.
– A nevem Veronique d’Orleans, a párizsi Nagy Udvarba kinevezett követ vagyok.
Azért jöttem, hogy úrnőddel beszéljek, aki tudomásom szerint a Rosamund d’Islington
nevet viseli.
A szolga mélyen meghajolt, majd fölegyenesedett, és tartotta az ajtót, amíg ők
beléptek.

* * *

– Rosamund úrnő! – Peter ügetett be a nagyterembe, és majdnem elcsúszott az
újonnan lerakott futószőnyegen.
– Rosamund úrnő! Raoul azt parancsolta, hogy értesítsem: a követ kocsija közeleg.
Rosamund szíve örömében cigánykereket hányt, és Josselin is elnevette magát. Fölállt,
és igyekezett a tőle telhető legméltóságteljesebb módon mozogni, ahogy egy gyakorlott
mozdulattal kisimította vastag szoknyáját.
– Peter, értesítsd Raoult, hogy a követet a lehető leggyorsabban fogadni kell! Ébressz
föl egy apródot, és utasítsd, hogy a kocsist és a kíséretet vezesse a csűrbe!
Peter egy bólintással tudomásul vette a parancsokat, és sietős léptekkel távozott, hogy
minél előbb teljesíthesse őket. Rosamund igyekezett lélegzetvételeivel nyugalmat és
méltóságot szívni önmagába, kilégzéseivel pedig megszabadulni a vágytól, hogy
kiszaladjon a ház elé, és ott üdvözölje a követet, az első párizsit, aki hivatalosan
meglátogatja. Két zászlaja az asztal fölött lógott, ezek árnyékában kezdik meg perceken
belül a tárgyalást – ezekből igyekezett erőt meríteni. Egyiken atyja és a saját címere, a
másik egy egyszerű, sötétzöld selyemlobogó, rajta egy fehér rózsa, a toreador diplomaták
hivatalos jelvénye.
Megütötte fülét a főkapu nyílásának hangja, épp akkor, amikor feszültsége utolsó
maradékát is útjára bocsátotta egy finom sóhajjal. Kezeit szerényen összekulcsolta maga
előtt. Josselin is felegyenesedett, és megállt úrnője mögött egy-két lépéssel, kissé az egyik
oldal felé. Őr volt, mind szertartásos, mind gyakorlati értelemben. Oldalán kardja, melyet
lovagként jogában állt a herceg kivételével valamennyi káinita jelenlétében viselni. Peter
is visszatért, és elfoglalta helyét Josselinnel átellenben.
A brujah követ előtt Raoul lépkedett, és a nagyterembe érve a lehető legünnepélyesebb
módon jelentette be a vendéget.
– Veronique d’Orleans úrnő, a párizsi Nagy Udvarba delegált követ kéri alázattal
Rosamund d’Islington úrnő engedélyét arra, hogy elé járulva bemutatkozhasson.
Rosamund megnedvesítette a nyelvét, hogy tisztán csengő hangon felelhessen.
– Engedélyemet Veronique d’Orleans úrnőnek megadom, hogy barátomként elém
járuljon.
A nagyterem központi részét az ajtókkal összekötő sötét kis folyosóról ekkor
bontakozott ki Veronique d’Orleans alakja. Rosamundnak csak erőfeszítés árán sikerült
magába fojtani meglepetését. A brujah követ magas nő volt, legalább egy fejjel tornyosult
Rosamund fölé, sőt, termetét talán inkább Josselinhez lehetett volna hasonlítani. És –
megcáfolva a vendéglátó előtt oly élénken megjelenő rémképeket – nem viselt férfiruhát.
Haját szerényen finom anyagú fátyol fedte, melyet egyszerű fejpánt fogott össze, öltözéke
pedig kiemelkedően elegáns volt, az akkori párizsi divat mintapéldája: zöld és kék
árnyalatok, hosszú ujjú, tengerzöld tunika és kék brokát felsőkabát, amely mind
szabásában, mind színeiben igazán jól illett ahhoz, aki viselte. Veronique ajkai körül és
elefántcsont orcáin az élet enyhe pírja játszott, és jégkék szemével is csinálhatott valamit,
mert a gyertyafényben még fényesebben ragyogott. A brujah kimért mozdulattal széttárta
szélesen fodrozódó szoknyáját, és meghajtotta fejét, miközben illően mélyen pukedlizett,
és ebben a tartásban is maradt. Szolgái, akik külön bejelentés nélkül követték, szintén
mélyen meghajoltak.
– Állj föl, Veronique d’Orleans, és kísérőid is – Rosamund hangja továbbra is
határozott és tiszta maradt és lépj közelebb!
Veronique fölegyenesedett, és kezét egyik szolgája felé nyújtotta. A férfi apró volt, és
barna, mint egy egér, és bár csak egy rövid mozdulatot tett, világosan látszott, hogy keze
fürge és ügyes. Pecséttel és szalaggal lezárt dokumentumot adott át úrnőjének, majd a
fegyveres kísérővel együtt a háttérbe húzódott, és mozdulatlanul várt, amíg Veronique a
szoba másik felébe ment. Rosamund gondosan figyelte a másik lépteit, ugyanakkor arra is
vigyázott, nehogy túlzottan lenyűgözze a gyertyák fényének játéka a kék brokáton vagy a
magas nő mozgása. Veronique nagyon kecses volt, és Rosamund biztos volt benne, hogy a
brujah-ból remek táncos válna. Josselin előlépett, és üdvözölte a vendéget, amire
Veronique egy újabb, ezúttal kevésbé mély pukedlivel válaszolt, majd átadta a levelet. A
férfi feltörte a pecsétet, és gyorsan átfutotta a levelet, majd ahogy a zárósor után
elhelyezett pecséthez ért, szőke szemöldöke meglepetésében a homlokára szaladt. Ezután
Rosamund felé nyújtotta a lapot.
A brujah követ saját megbízólevele volt az, Rosamund is gyorsan végignézte, majd
megtorpant az olvasásban, ahogy Veronique támogatójának nevéhez ért. Nem más vállalt
kezességet a vendégért, mint Julia Antasia, Hamburg hercege, az utolsó és leghatalmasabb
római káinita, aki még saját birtokát igazgatta. Ez sok mindent megmagyarázott, hiszen
Julia Antasia kora és befolyása Alexander hercegéhez mérhető, akivel talán még
származása is közös volt, így az ő égisze alatt működő diplomatáknak nagyságrendekkel
könnyebb volt elérni, hogy Párizs hercege elviselje és megtűrje őket. Rosamund
felpillantott a türelmesen várakozó brujah-ra, és kedvesen elmosolyodott.
– Rosamund úrnő – szólította meg Veronique — úgy vélem, sok megbeszélnivalónk
van.

* * *

Veronique megengedte Sandrinnak és Thierrynek, hogy kövessék Rosamund szolgáit a
konyhába, ahol felmelegedhetnek, s egy kis meleg levest meg forralt almabort is kapnak.
Mielőtt ismét megszólalt volna, megvárta, hogy lépteik visszhangja teljesen elhaljon.
– Attól félek, Rosamund úrnő, hogy ma este csak baljós hírekkel szolgálhatok. Abban
bíztam, hogy amit mondok, örömmel szolgál majd, de az események összeesküdtek
ellenem.
– Ha a toreador lány – nem lány! emlékeztette magát Veronique. Nem lány immár,
bármilyen fiatal volt is az ölelésekor – ha csalódott is volt emiatt, az biztos, hogy az arcára
nem engedte kiülni az érzést.
– Bevallom, erre magam is számítottam, Veronique úrnő. Kérem, üljünk le,
beszélgessünk úgy. – Az asztal felé intett, amely egyértelműen az ő számukra volt
odakészítve. – Megkínálhatom esetleg frissítővel?
– Egyelőre nem, köszönöm.
Sir Josselin húzta ki a széket mindkét hölgy számára, majd ő maga pár lábbal arrébb
helyezkedett el, Rosamund háta mögött foglalva el őrhelyét. Miután leültek, Veronique így
szólt:
– Felteszem, ismeri a jelenleg Párizsban fennálló helyzetet?
– Tájékoztattak az eseményekről, igen – felelte Rosamund óvatosan. – Ahogy azt
nyilván ön is sejti, kevés olyan tény vagy szóbeszéd születik Párizsban, mely aztán ne
jutna el a Szerelem Udvarába.
 – Ezt feltételeztem. A most felmerült nehézség javarészt az elmúlt évek izgalmából
fakad. – Veronique kioldotta az asztalon fekvő irattartó szíjait, és egy maréknyi,
viaszpecséttel lezárt jelentést vett elő belőle, melyeket Thierry a követ városszerte
jelenlévő szemeinek és füleinek beszámolóiból állított össze. A szövegből persze gondos
kezek az azonosításra alkalmas valamennyi nevet és adatot kitörölték, így Veronique most
bátran nyújthatta a csomagot Rosamund felé.
– Attól tartok, Saviarre grófnő enyhe bizonytalanságot érez pozícióját illetően ebben
az évszakban. Egyre erősebb kézzel igyekszik szorítani a várost, és szigorúan korlátozza
azon diplomáciai és társadalmi események számát, melyek a herceg égisze alatt zajlanak –
bár ilyen amúgy is kevés van ezen a télen. Az elmúlt ősz óta jellemző, hogy elutasít
követeket. Amennyiben kikérték volna az én véleményemet is, azt javasoltam volna, hogy
párizsi útjával várjon jövő tavaszig.
Rosamund tartása kissé merevebbé vált, ahogy papírjaiból felnézve válaszolt:
– Meggyőződésem, hogy Isouda úrnő és Salianna úrnő a megfelelő indokokkal küldött
engem ide éppen most.
– Nem számonkérés volt ez, Rosamund úrnő – felelt Veronique nyugodt hangon –,
csak puszta észrevétel. Jelen helyzetben nem tehetünk mást, mint hogy igyekszünk
alkalmazkodni az adott körülményekhez. Véleményem szerint a bemutatkozó levele és a
kérelmei, ha küldött vele, el sem jutottak a hercegig. Ha mégis, akkor valaki meggyőzte
vagy rákényszerítette, hogy ne cselekedjen. Meg kell találnunk a módját, hogy
szétoszlassuk ezt az ellenállást.
– Ön meg tudja ezt tenni? – Rosamund rézszín szemöldöke finom, kérdő ívben
húzódott homlokára. – Ön sokkal biztosabb helyzetben van itt, mint bárki más, akihez a
Nagy Udvarban fordulhatnék.
Veronique enyhén megrázta a fejét.
– Még nem. Bár a helyzetem nem nevezhető ingatagnak, semmiképpen sem elég
biztos ahhoz, hogy Saviarre-t megkerülve közbenjárhassak az ön követsége ügyében. Jó
viszonyban vagyok azonban Valerianus nagyúrral, aki a herceg legrátermettebb
diplomáciai megbízottja. Talán sikerül az ő segítségét igénybe vennünk ebben az ügyben.
Ő azon kevés párizsi káiniták egyike, aki közvetlenül, Saviarre közreműködése nélkül
beszélhet Alexanderral.
– Nekem mit kell tennem? – kérdezte Rosamund, kissé előredőlve.
– Van másolata a Salianna és Isouda királynőtől kapott megbízóleveléről?
– Igen, van, mégpedig három, és a bemutatkozó levélből még egy.
– Valamennyi hivatalos iratából szükségem lesz egy másolatra.
– Megoldható. Ezen kívül?
– Arra kérem, legyen türelmes, és bízzon bennem. Egyazon cél érdekében fáradozunk
mindketten. Ugyanazt a kockázatot vállaljuk, mint ahogy az előttünk tornyosuló veszély is
azonos, és fáradozásunk gyümölcse is közös lesz. De semmire sem jutunk, ha kapkodunk,
vagy egymással ellentétesen cselekszünk. Egyetért velem? – Veronique megkereste
Rosamund tekintetét. Gyönyörű, zöldesbarna árnyalatú szemei voltak. Veronique el tudta
képzelni, hány férfi lenne képes ölni vagy meghalni értük.
Egy pillanatnyi csendes töprengés után Rosamund csendesen így felelt:
– Igen. – Majd szemét szerényen lesütötte. – A türelem, ahogy ön is tapasztalni fogja,
a legjellemzőbb erényem.
Az éjszaka a végéhez közeledett, ezért a három káinita visszavonult nappali
hálótermébe, melyeket egy kissé átalakítottak, hogy megfeleljen a brujah vendég
igényeinek is. Rosamund udvariasan átengedte saját szobáját Veronique-nak, Josselin
ágyába úrnője feküdt, míg ő maga apródjával együtt egy ugyanabban a szobában a földre
fektetett szalmazsákra heveredett. A helyiséget egy fából készült paravánnal osztották
ketté, így vetkőzésük és alvásuk meghittebb környezetben zajlott, de az új bútordarab nem
gátolta a beszélgetést.
Rosamund szolgálói jól ismerték úrnőjük minden szeszélyét. Segítettek neki a
vetkőzésben, Blanche kifésülte a szalagot és felakasztotta, hogy levegőzzön, míg Margery
meleg vizet hozott, hogy asszonyuk megmoshassa arcát és nyakát, majd együtt fésülték ki
és fonták be Rosamund hosszú haját a nappali pihenésre. A paraván mögül átszűrődő
hangok arra utaltak, hogy Josselin szolgája hasonló módon segédkezik urának.
– Mi a véleményed, Josselin?
– Szerintem túl korai még ítélkezni, petite – felelte Josselin.
Rosamund alig állta meg, hogy ne hajítson át a paraván fölött egy fésűt, abban a hiú
reményben, hogy el is találja vele a férfit. – Nem azt kértem, hogy ítélkezz, Josselin. Mit
gondolsz őróla?
Egy percig csönd volt.
– Nos… elég egyenesnek látszik. Nem hinném, hogy megpróbált félrevezetni vagy
megtéveszteni téged. Ahhoz túlságosan is közvetlen volt. Bármit is hisz különben, az az
őszinte meggyőződése, hogy Saviarre grófnő ellened dolgozik, és ezért meg kell kerülni –
de mivel Isouda úrnő és Salianna úrnő ezt már korábban is sejtette, ez csak megerősíti a
gyanúnkat. Talán ezért javasolta Salianna úrnő, hogy működjetek együtt.
– Úgy érted, Saviarre kikerülésében?
– Igen. Azt gondolom, de ne feledd, hogy ez nem más, mint alaptalan találgatásra
épülő, a levegőben lógó spekuláció, hogy az egyszerű politikán túl más oka is van annak,
hogy a segítségedre kel Saviarre-ral szemben. – Újabb szünet, ezúttal hosszabb, melyet
időnként a Fabiennek halk hangon kiadott utasítások szakítottak meg. – Megpróbáltam
kifigyelni az indítékait. Nem tudnám megmondani, pontosan miért, de határozottan az az
érzésem támadt, hogy a hozzáállása nem teljesen semleges. Orleans-ból származik –
megkérhetem Odericet, hogy nézzen körül, mit tud róla kideríteni. Talán a mi
követasszonyunk és Saviarre úrnő közös múltja rejteget titkokat, bár ha ez így van, az
felveti a kérdést, vajon hogyan fogadhatták el őt Párizsban, függetlenül attól, hogy ki
ajánlotta.
 – Ez remek ötlet. És igen, igazad van, most több kérdésre keressük a választ, mint a
beszélgetés előtt. – Rosamund felállt, és hagyta, hogy szolgálói lesegítsék róla az inget. –
De legalább abban viszonylag biztosak lehetünk, hogy a Saviarre-ügyben Veronique úrnő
és az én érdekeim nem ellentétesek egymással. Ahhoz, hogy a leghalványabb esélyem is
legyen a Szerelem Udvara Nagy Udvar között tátongó szakadék áthidalására,
mindenképpen meg kell szüntetni a grófnő befolyását a hercegre.
– A kérdés akkor az – fűzte hozzá Josselin – hogy milyen érdeke fűződik Veronique
úrnőnek ahhoz, hogy ez a küldetésed sikerrel járjon. Begyógyítani igyekszik a múlt sebeit,
és közelebb hozni egymáshoz a két udvart? Vagy inkább, mit nyer ezzel a patrónusa?
Amennyire hallottam, Julia Antasia alig foglalkozik más birtokok ügyeivel, bár felteszem,
hajlandó megtenni a megfelelő lépéseket, ha szorítja a szükség, vagy elég kecsegtető a
jutalom.
– Ez az, amiről csak vad, találgatásokra alapozott spekulációkban beszélhetnénk –
mondta Rosamund. Blanche felfordította az ágytakarót, majd a két szolgáló elkezdett
maga is lefekvéshez készülődni. Egyikük az ágy végében lefektetett szalmazsákon
helyezkedett el, a másik úrnőjével bújt ágyba, hogy testével melegítse a hideg téli éjjelen.
Rosamund bebújt a hímzett, prémszegéllyel díszített ágytakaró alá, és igyekezett
kényelmesen elhelyezkedni a vászonlepedőn, bár gondolatai olyan gyorsan röpködtek a
fejében, hogy könnyedén eloszlatták a napkeltével rászálló tompaságot. – Igen, azt
hiszem, beszélned kellene Oderickel… és majd folyamatosan értesítelek a párizsi
eseményekről… már ha bejutunk egyáltalán valamikor a városba.
– Ahogy kívánod, petite. Most aludj! Sok feladat vár ránk ma este…
– Igen, ez kétségtelen. Aludj jól, Josselin!
– Te is, petite. Szép álmokat!

* * *

A szobán, ahová Veronique-ot kísérték, látszott, hogy nem sokkal korábban alaposan
kitakarították. Felsöpörték a padlót, az ágyon megfordították és felrázták a derékaljat, az
ágyneműn és a takarón még érződött a szekrényekbe helyezett friss növények illata. Még
az ágy lábához helyezett szalmazsák is friss volt. Sandrin szerint az ajtó masszív volt, és
belülről zárható. A helyiség maga az emeleti lakószoba alatt helyezkedett el, falain
egyetlen ablak sem látszott, így tökéletesen kizárta a külső fényt. Egy láda állt a falnál
tárolóhelyül, a ruhák számára pedig a szokásos kampók. Raoul, Rosamund szolgája
elment Thierryvel egy kád vízért és mosdókendőért, hogy úrnőjük lemoshassa arcáról a
festéket. Sandrin az ajtó előtt őrködött.
Míg Veronique a többiek visszatértére várt, toalettje elrendezésével elvégezte saját
nyugtató esti rituáléit, és végiggondolta megbeszélését a Nagy Udvar legújabb leendő
diplomatájával. A beszélgetés rövid volt, így alapos véleményt egyelőre nemigen tudott
formálni, de annyi bizonyosnak látszott, hogy Rosamund észbeli képességei kiemelkedők,
csakúgy, mint tettrekészsége az olyan esetekben, ahol szükséges lépéseket tenni. Az is
valószínű, hogy Salianna az igazat mondta, amikor azt írta Veronique-nak, hogy
Rosamundot nem tájékoztatták a felettesei párizsi útja előtt céljaikról, és arról sem, miért
épp most és miért épp őt választották ki arra, hogy megkísérelje diplomáciai eszközökkel
kiengesztelni a Nagy Udvart. Veronique visszataszítónak találta ezt a gondolatot, de
egyelőre kénytelen volt félretenni. Egyelőre úgysem tudna mit kezdeni ezzel, és az a
lehetőség is fennáll, hogy Rosamund tehetségesebb színlelő, mint amilyennek látszik. A
fehér rózsát általában nem a feddhetetlen erkölcs és az őszinte jellem lovagjainak
osztogatták, bár Rosamund esetében Veronique mégis arra hajlott, hogy megelőlegezze a
bizalmat a másiknak.
Néhány évvel korábban már hallott a toreador követ egy tettéről. Atyja, Portia írt róla
egyik levelében, amikor még Julia Antasia hamburgi udvarában élt. Nem említette ugyan
Rosamundot név szerint, csak mint “Salianna egyik kis házi kedvencét”, de legjobb tudása
szerint beszámolt az eseményekről: egy majdnem katasztrófával végződő küldöttség
Magdeburgi Jürgenhez, intrika és árulás kibogozhatatlan szövedéke, melyből a toreador
követnél csak Jürgen maga emelkedett ki tisztábban. A párizsi káiniták már Rosamund
nevét is a szájukra vették, és további részleteket is tudni véltek: állítólag áruló volt a
toreador követség emberei között, bár a szóbeszéd szerint nem a követ utasítására vagy
tudtával cselekedett. Az árulót olyanok bujtották fel és segítették, akiknek érdekében állt,
hogy gáncsot vessenek a Fekete Kereszt Birtokai (Jürgen atyjának és hűbérurának,
Hardestadt nagyúrnak a birtoka) és a Szerelem Udvarai között kialakuló baráti
kapcsolatoknak. A hírek szerint Rosamund dicséretre méltó tapintattal és ügyességgel
kezelte a helyzetet, mentette a menthetőt egy már végzetesen tragédiába torkollni látszó
helyzetben. Garantálta Jürgen és atyja felé, hogy a toreador bajkeverő árulását megfelelő
büntetéssel sújtják, és egyáltalán, megfelelt a kihívásnak. Veronique őszintén remélte,
hogy hasonló teljesítményre a követ Párizsban is képes lesz, ahol mind a nyomás, mind a
tét jóval nagyobb.
Thierry visszatért, kezében egy kancsó forró víz, karjára terítve egy mosdókendő és
egy törülköző. Veronique gondolatai egy percre sem pihentek, míg tisztálkodott. Amikor
elindult Párizsból, elhatározta, hogy két legyet üt egy csapásra, egyrészt meglátogatja
Rosamundot, és megszerzi a toreador hathatós segítségét a Nagy Udvarba történő
bevezetéséhez, másrészt régi ismerőseit, Anatole-t és Zoét is felkeresi, hogy
megérdeklődje, tud-e nekik valamiben segíteni, vagy van-e valamire szükségük új
menedékükben. Ők és követőik – többségükben káinita “menekültek” keletről és még egy
páran a helyiek közül, akik megtértek Anatole sajátos szektájába – továbbra is a városon
kívül laktak, jelenlétüket csak alig ismerték el, de aktívan ellenezték, és fájdalmas szálka
voltak Saviarre és sok káinita eretnek szemében, akikkel évek óta számos küzdelemben
mérték össze erejüket. Anatole-nak engedélyezték, hogy belépjen a városba, és ott
keressen menedéket, de társait hátra kellett hagynia. Az esetek nagy részében tudtak
magukról gondoskodni, de Veronique ennek ellenére aggódott értük. A vallásos hadjáratok
valaha volt vezetői közül Anatole nem volt éppenséggel a legszilárdabb elméjű, első
tanítványa és fogadott leánya, Zoé pedig még épphogy kinőtt a gyermekkorból. Veronique
gondoskodott róluk, amennyire csak erejéből telt, és mellékesen maga is hasznát látta
tetteiknek az elmúlt évek során. Most azonban úgy tűnt számára, sürgősen vissza kell
térnie Párizsba, és meg kell szereznie Valerianus nagyúr támogatását Rosamund számára.
Elméje mélyén kezdett megformálódni egy ötlet magva, homályos és elnagyolt volt még,
de egy dolog már tisztán látszott – össze kell szednie minden tudását, ha sikerrel valóra
akarja váltani az elképzelését.

* * *

Jean-Battiste de Montrond saját magán is túltett az őszinte csalódottság
megjátszásában.
– Hogy érted azt, hogy nincs itt?
Alainne éppen egy lány arcát pirosította szakavatott mozdulatokkal. Felnézett, és a
férfira hunyorított.
– Veronique úrnő jelenleg nem tartózkodik Párizsban. Azonban rövidesen visszatér. Te
meg mit csinálsz itt?
Az utolsó mondatot a férfi válla fölött kiáltotta el, amikor az ajtókeretben egy fiatal nőt
pillantott meg, amint félig a vágytól felajzva, félig azonban a halandók zavarától
visszafogva álldogált, képtelenül arra, hogy ellássa a kötelességét. Nem válaszolt, ehelyett
tett egy bizonytalan lépést kifelé, inkább igyekezve azon, hogy az ajtókeret mögé bújjon,
mint azon, hogy magára hagyja Alainne-t és Jean-Battiste-ot.
– Sipirc! – kiáltott rá Alainne. – Az emeleten biztos vár egy diák, a te neveddel az
ajkán. – A lány kisietett, inge lobogott utána, Alainne pedig ismét az úrnőjét látni kívánó
vendégre fordíthatta személyisége nem elhanyagolható erejét.
– Kedves Alainne úrnő… – kezdte az.
– Ne kedvesezz itt nekem! – Alainne felállt, és megtörölte kezét egy nedves ruhával. –
Hallottad, amit mondtam. Veronique úrnő most nincs itt. Ha üzeneted van a számára,
mondd el nekem! Ha nincs…
Jean-Battiste Alainne derekára fonta egyik karját, és közelebb húzta magához,
felöltötte egyik legmelegebb mosolyát, és a nőre vetette őszinte, kék szemeit, melyek
Bretagne-tól Szicíliáig annyi lányt készségessé tettek már.
– Alainne, csak nem haragszol rám még mindig amiatt a két csitri miatt? Ugyan, hisz
ez lehetetlen! Az a két lány könnyelmű volt, és megbízhatatlan. Megszöktek volna az első
ökörhajcsárral, aki édes semmiségeket suttog a fölükbe, és amúgy is keresned kellett volna
mást a helyükre…
A férfinak ez alkalommal nem volt szerencséje, Alainne ugyanis nem húzta fel a
szoknyáját senki számára, aki nem fizetett előre, mégpedig deniers de provinsban.
– De, még mindig haragszom amiatt, úgyhogy húzd vissza a kígyónyelvedet, vedd le a
kezed a fenekemről, és add át az üzenetet, ha ugyan van. Ha nem, Philippe-ért kiáltok, és
meglátjuk, milyen magasra pattansz vissza a kövezetről!
– Keményszívű, könyörtelen asszony vagy, Alainne. – Jean-Battiste felsóhajtott, majd
tunikájából előhúzott egy kicsire hajtogatott és viaszpecséttel lezárt üzenetet. – De én
megbocsátok neked. Egy éjjel majd boldog leszel, ha meglátsz…
Alainne elkapta az üzenetet, majd egy pördüléssel kiszabadult a férfi öleléséből,
útközben félre is lökve kellemesen ívelt csípője egy mozdulatával.
– Igen, az az éjszaka nem sokkal az utolsó harsonák megszólalása után jön el. Nincs
dolgod egyebütt?
– Az én hibám talán, hogy a legszebb lányok neked akarnak dolgozni, és ezért a saját
kis üzletemen kívül kell kereskednem, ha gondjaimat női bájakba szeretném fojtani egy
kis időre?
– Te akkora hazug vagy, hogy még egy béna kutya is hamarabb nyer egérutat, mint te.
– Alig hiszem, mert szorgalmasan gyakorlok – sokat futok ám én a te szoknyád után…
Alainne nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát, ahogy elkezdte letakarítani
munkaasztalát, gondos mozdulatokkal pakolva el kozmetikumait és parfümjeit.
– Na jó, legyen! Biztos vagyok, hogy Veronique nem szeretné, ha megrontanád a
lányokat, de mivel engem már megrontottak, hát ülj le, és fojtsd a gondjaid az én női
bájaimba!
Jean-Battiste megragadta a kezét, és egy lovagias mozdulattal csókot lehelt az öklére.
– Kétségtelen, hogy te egy istennő vagy, és én mindörökre a te kegyességed oltáránál
fogok leborulni!
– Ugyan, hagyd már abba! – Alainne visszarántotta a kezét, és egy nedves
törülközővel a férfi felé csapott.
Az könnyed mosollyal letelepedett a szobában szétszórtan álló, párnákkal borított
padok egyikére. Alainne megtöltötte a legközelebb álló parázstartót, majd fölvette szárított
növényekkel teli kosarát, és leült, hogy esti szórakozásának hódolva fürdőzacskókat
készítsen. Az elmúlt évek során, mióta Veronique és Jean-Battiste megkötötték a kis
“egyezségüket”, sok éjszakát töltöttek el így, megosztva egymással a pletykákat és
híreszteléseket. Évődtek is, vagy egyszerűen csak élvezték a másik társaságát. Alainne
ugyan nem bízott a férfiban, de megnyugtatta, hogy egyetlen szavára akár Philippe, akár
Veronique kihajítja a házból, ráadásul jobb társaság volt, mint a dorbézoló diákok, akikből
az ügyfélkör java része állt, ráadásul ügyesebben gyűjtötte a pletykákat, mint legtöbb
férfitársa.
– Elcsitult már a vihar?
Jean-Battiste kissé elhúzta a szája szélét.
– Az attól, függ, mit jelent számodra, hogy “elcsitult”. Ha arra gondolsz, még mindig a
szigeten gyülekeznek-e az emberek, habzó szájjal kiáltozva, hogy nyakunkon a második
eljövetel, akkor a válasz: nem. Ha azt akarod tudni, hogy mindenki elfelejtkezett-e már
róla, nos, a válasz akkor is: nem. A magam részéről sajnálom, hogy lelohadt a nagy
őrjöngés. Őszintén szólva jót tett az üzletnek ez a hűhó.
– Te is észrevetted? Úgy látszik, a tisztességes kereskedők soha nem szórják úgy a
pénzt borra és leányra, mint ha biztosak benne, hogy a világ napokon belül véget ér. –
Alainne vidáman felhorkantott. – Ha csak még öt hónapig húzódott volna, nagy lett volna
a kísértés, hogy kikérjem a részem Veronique-tól, és visszavonuljak valami csendes,
vendégszerető kolostorba.
– Alainne, tudod, hogy mennyire fájdalmas csak belegondolnom is ebbe a
lehetőségbe! Akkora pazarlás volna téged zárdába csukni. Kivéve az enyémbe. Oda akár
azonnal is bebocsátást nyernél. – Ismét szívmelengető mosolyt küldött a nő felé, aki
azonban oda sem nézett. – Keményszívű. Tudod, a mi kis játékunknak az is része, hogy
legalább a leghalványabb eséllyel mindig kecsegtetsz…
Alainne megfenyegette a férfit a mozsártörővel, amellyel a növényeket zúzta apróra.
– Ha a kisujjamat nyújtom, mindjárt az egész karom kell. És a játéknak az is része,
hogy te megfizeted az én kellemes társaságomat, amit eddig még elmulasztottál megtenni.
El sem tudod képzelni, mennyire unatkoztam mostanában. Ha költészetet szeretnék
hallgatni egy olyan nyelven, amit nem is értek, akkor Narbonne-ba költöznék, és azzal
múlatnám az időt, hogy randalírozó latintudorokat hajítok ki.
– Ah, az én úrnőm hírekre szomjazik. Nos, mástól sem fogsz jobbat hallani, hisz ez a
tél sajnos nem bővelkedik a szaftos pletykákban. St. Lys kis ostobaságainak az
eredményéről pedig, gondolom, már hallottál Veronique-tól.
– Arra gondolsz, hogy elvesztette a fejét? Igen, ezt már hallottam. És sajnálom is. Nem
is ő volt a legrosszabb fajta a kígyónyelvű eretnekek között. Legalább nem olyan eretnek
volt, aki szerint mindenkinek halottnak kell lennie derékon alul, különben nem vár más,
csak a pokol. – Alainne felhorkantott, és megrázta a fejét. – Tudom, hogy Veronique-nak
kedvére van az az Anatole, de hogy miért, azt fel nem foghatom. Amikor legutóbb itt volt,
megfeddte a lányokat azért, hogy hódolnak a test örömeinek, és intette őket, hogy a lelki
üdvösségük érdekében házasodjanak meg. Vagy csatlakozzanak az egyházhoz, ha
szerzetbe nem is vonulnak éppen. El tudnád képzelni Nicolette-et mint beginát? Na, hát én
sem!
– Anatole – kezdte Jean-Battiste, hangjában nem kevés iróniával – egész megjelenése
a kedves szentfazék benyomását kelti.
– Talán igen, talán nem. Én csak azt szeretném, bár hagyná Veronique, hogy
alkalmanként véletlenül belökjük egy nagy kád forró, szappanos vízbe. Biztos vagyok
benne, hogy Zoé még hálás is lenne. Hallottál felőle mostanában?
– Zoéról? Nem. Annyit tudok, hogy nagy csendben elosontak, és elrejtőztek az
erdőben. St. Lys megmaradt emberei meg a vörös szerzetesek már az első hó előtt
elkezdtek vadászni rájuk… – A nő aggódó tekintetét látva Jean-Battiste felemelte a kezét,
hogy megelőzze a kérdést. – Ha elfogták volna őket, az már rég a tudomásunkra jutott
volna, ebben biztos lehetsz.
 – Jól van. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem aggódom néha azért a lányért.
Reméltem, hogy Veronique meg tudja győzni Anatole-t, hagyja, hogy ő is itt töltse velünk
a telet – egy lánynak az ő korában semmi keresnivalója egy mocskos kis
menekülttáborban valahol az erdő közepén!
– Gondolod, hogy egy bordélyház megfelelőbb szállás egy lánynak az ő korában? –
kérdezte Jean-Battiste, aki több okból is őszintén szórakoztatónak találta a gondolatot.
– Vigyázz a nyelvedre, te kígyó! Ez egy olyan bordélyház, ahol rendszeresen
mosdhatna, megtanulhatna olvasni és klapanciát írni latinul.
A további ugratásnak a ház előtti kövezeten zörgő kocsikerék zaja vetett véget.
Alainne majdnem felugrott meglepetésében. – Ez Veronique kocsija lesz. Korábban
visszatért.
– Ez esetben, attól tartok, ez a jel figyelmeztet engem arra, hogy másszak le egy
ereszcsatornán, és tűnjek el, mielőtt a haragja elér – fűzte hozzá Jean-Battiste felálltában,
majd ismét megcsókolta Alainne kezét. – Elmondanál-e nekem egyvalamit, szívtelen
úrnőm?
– Talán. Mi lenne az?
– A jó de Navarre püspök estélye. Veronique minden bizonnyal részt akar majd venni
rajta, bármilyen visszataszítónak találja is a házigazda személyét. Ha másért nem, hát
azért, mert én szállítom a vendégeknek szánt ajándékokat.
– Tudatom vele. Most menj!
Jean-Battiste engedelmeskedett.

* * *

Veronique a következő néhány éjszakát azzal töltötte, hogy belevetette magát hivatása
lényegébe, azaz a levélírásba. Sok belső küszködés után döntött úgy, hogy elfogadja de
Navarre püspök téli ünnepségre szóló meghívását. Úgy érezte, épp elég ideig húzta már
meg magát. A néhány évvel korábban kitört vallási vitát jórészt ő okozta, így az ebből
fakadó zavargásokért is neki kellett vállalni a felelősség javát. Az erre vonatkozó
vádakkal, bármilyen kellemetlenek legyenek is társasági szempontból, előbb-utóbb
szembe kell majd néznie. Mindent összevetve jobban örült volna, ha erre minél előbb
kerül sor, lehetőleg még azelőtt, hogy újabb észrevehető politikai manőverekbe kezd. Ha
másra nem, arra jó lesz de Navarre estélye, hogy ha valaki ellenszenvet táplál iránta, az a
felszínre törjön. Emellett arra is lehetőség nyílik, hogy Veronique felmérhesse az udvarban
uralkodó politikai hangulatot. Abban bízott, hogy a téli búskomorság segített eloszlatni a
feszültség jórészét. Udvarias üzenetben válaszolt de Navarre-nak.
Egy még udvariasabb levélben kereste meg Valerianus nagyurat, és röviden
körvonalazta a Rosamund úrnő követségével kapcsolatos helyzetet, majd nagy tisztelettel
egy személyes találkozót kért, ahol lehetőség nyílna a problematikus helyzet feloldására
irányuló megoldások megbeszélésére. Tudta, hogy Valerianus volt a legkiemelkedőbb a
Nagy Udvar öreg államférfijai közül, tapasztalt és a rejtélyeskedést mellőző politikus,
számos intrikus és diplomatikus lépés kezdeményezője és túlélője. A legutóbbi évekig
elsősorban, mint Alexander herceg elsődleges követe szolgálta a Nagy Udvart, és feladatai
Bizánctól Skóciáig számos helyre szólították. Arcát és modorát a keresztény birodalmak
káinita udvarainak java részében jól ismerték. Amikor visszatért legutóbbi,
Konstantinápolyba irányuló küldetéséről, nem indult újabb útra, mert vagy Saviarre vagy
Alexander úgy döntött, jobb ha otthon marad. Veronique úgy vélte, ez a bölcs döntés
Alexandertől származott. Lehetőség szerint igyekezett megfigyelni a Valerianus és
Saviarre közötti kapcsolatot, és úgy látta, hűvös viszony csupán. Úgy tűnt, inkább
szükségből állnak egymás mellett, mint bármelyik fél előnyére. Veronique nem hitte, hogy
komolyabb hűséget éreznének egymás iránt. Nem táplált illúziókat, és nem hitte, hogy
képes lenne befolyásolni vagy megtéveszteni Valerianust. Úgy látta, ebben az esetben a
legjobb, ha nyíltan vállalja, hogy politikai önérdekből keresi meg a férfit.
Dame Mnemach a Nagy Udvar egy másik ritkán látott, ám nagy hatalmú öregje volt,
egy másik szövetséges, akihez Veronique-nak, tudta, nagyon óvatosan kell közelítenie.
Párizs nosferatuk által lakott nyomornegyede nem sok tiszteletnek örvendhetett a ventrue-
k és toreadorok által uralt udvarban, ahol a kékvérű káiniták örömmel juttatták kifejezésre
megvetésüket “alacsonyabb rendű” sorstársaik ambíciójával kapcsolatban. A nosferatuk
azonban olyan finom erőknek parancsoltak, melyeket Veronique az idők során megtanult
tisztelni. Hiába játszották meg magukat a kékvérűek, csak nagyon kevesen akadtak
közülük, akik soha nem szorultak a nosferatuk segítségére, amiért pedig gyakran nem volt
elég a pénzbeli fizetség. Dame Mnemach, a nosferatuk matriárkája, egyesek szerint
magánál a városnál is öregebb volt, és állítólag már akkor az Île de la Cité lakója volt,
amikor a rómaiaknak még híre-hamva sem volt ezen a vidéken. Jog és szokás szerint a
terület az ő birtoka volt, csak a herceg előzte meg őt tekintélyben. A Nagy Udvar
gőgösebb tagjai ezzel persze mit sem törődtek. Az évek során többször is majdnem nyílt
vérrontásba torkollt Mnemach alattvalói és de Navarre püspök között, amikor az utóbbi
megsértette a nosferatuk birtokának határait. Alexander a legszükségesebb gesztusokkal
igyekezett elsimítani az ellentétet, nem feddte meg a lasombrát tetteiért, és hivatalosan
nem is erősítette meg Mnemach birtokköveteléseinek jogosságát, ehelyett hagyta, hogy a
konfliktus csendesen tovább forrjon, időnként az újabb provokációkra válaszul fel-
felcsapva. Veronique érdeklődéssel követte az eseményeket, és igyekezett kideríteni, vajon
Saviarre grófnő mennyire cselekvő részese az ellentét életben tartásának. Nagyon is
összhangban lett volna ez a grófnő korábbi tetteivel, amikor az egymás ellen kijátszott és
meggyengült ellenségeket egyetlen erélyes mozdulattal félresöpörte, és a nap hőseként
ünnepeltette magát. Bár Veronique-nak egyelőre nem sikerült meggyőző bizonyítékot
szereznie arra vonatkozóan, hogy Saviarre valóban ebben az irányban manőverez, ez
önmagában nem jelentett semmit.
Mivel nem volt megbízható adat, ami igazolta volna Saviarre rosszindulatú
manipulációit, Dame Mnemach sem fordult a grófnő ellen. Még valószínűbb azonban –
gondolta Veronique – hogy a nosferatu olyan hírforrásokra támaszkodik, amelyeket ő
elképzelni sem tud, és tőlük már minden szükséges bizonyítékot megszerzett. A
matriarcha nem arról volt híres, szokása volna előzetes bejelentés nélkül megjelenni az
udvarban, de amikor mégis válaszolt a herceg hívására, nehéz volt nem észrevenni
megvetését Alexander főtanácsadójával szemben. A jelek szerint nem hitt abban, hogy a
finomság a legjobb eszköz minden helyzetben. Igaz, hogy Saviarre az ellenségességre
érdeklődéssel válaszolt, melyet ő sem rejtett véka alá. Veronique már több mint egy éve
igyekezett közvetlenül felvenni a kapcsolatot Mnemachhal különböző feladatai
szünetében, és a Jean-Battiste által kézbesített üzenet tanúsága szerint erőfeszítései nem
voltak hiábavalók. Mnemach hajlandó volt személyesen találkozni vele, hogy
megtárgyalják a kölcsönösen előnyös szövetség lehetőségét. Veronique rövid üzenetet üt,
melyben nyugtázta és elfogadta a kért feltételeket, majd az utasításban szereplő helyen
hagyta a levelet. Semmi fölösleges lépés.


 Harmadik fejezet



Valerianus nagyúr, csakúgy, mint a párizsi káiniták elitjének java része, a Szajna
szigetén, az Île de la Cité-n lakott, mely egyben a város történelmi központja. Háza nem
volt különösebben nagy, és sem kérkedésnek, sem különcködésnek nem látszott rajta
nyoma. Időnként megszálltak itt más, külföldi uraknak lekötelezett, ám a párizsi udvarral
jó viszonyt ápoló ventrue diplomaták is. Veronique még soha nem járt a kapun belül, de
úgy hallotta azoktól, akiknek Valerianus már belépést engedett otthonába, hogy az épület a
római villák mintájára épült, persze alkalmazkodva a hidegebb és nedvesebb éghajlat
követelményeihez, mert a ház ura így igyekezett feleleveníteni halála előtti emlékeit. Több
éjszaka is eltelt már azóta, hogy Veronique megírta levelét, amikor választ kapott,
melyben Valerianus a házába invitálta, hogy ott kellemesebb körülmények között
vitathassanak meg politikai kérdéseket. Veronique válaszolt, a részleteket elrendezték, és
két éjszakával később kocsija megállt Valerianus nagyúr otthonának gazdagon kivilágított
bejárata előtt.
Az este során Veronique számos ápolt, jól nevelt és jól öltözött cseléddel találkozott,
az első épp most segítette ki kocsijából, és kísérte el a házig, majd egy másik az ajtóban
lesegítette kabátját és elvette kesztyűjét, egy harmadik pedig mutatta neki az utat az
emeleti szobáig, és megkérte, hogy ott várjon Valerianusra. A következő megkérdezte,
kér-e frissítőt, amire ő nemlegesen felelt. Elhatározta még az indulás előtt, nem hagyja
magát elragadtatni a környezettől, még akkor sem, ha az egyetlen szó, amellyel méltó
módon le lehetne írni, az “elragadó” lesz. Miközben a tőle telhető legtürelmesebben
várakozott házigazdájára, érezte, hogy nem sikerült tartania magát elhatározásához.
A ház valóban szinte teljesen úgy nézett ki, mint egy római villa, és ez Veronique
eszébe juttatta Julia Antasia hamburgi menedékét. A módosítások, a zordabb időjárásnak
tett engedmények nagy részét itt is felismerte. Valerianus emeleti szobája leginkább a
rómaiak átriumára hasonlított, közepén egy eredeti impluvium állt, körülötte székek és
különös formájú, párnázott padok foglaltak helyet. A mennyezet rögzítettnek tűnt, ezért
Veronique úgy gondolta, hogy az impluviumhoz használt vizet valahonnan alulról
szivattyúzhatják fel, esetleg rendszeresen cserélik, mert nem tűnt poshadtnak, és
kellemetlen szaga sem volt. A bútorok nagy részét egyszerre ismerősnek és különösnek
érezte: támla nélküli székek, faragott padok, és egy kupac túlméretezett, hímzett párna.
Tűzhely nem volt, a szoba melegét az egymástól egyenlő távolságra elhelyezett
parázstartók szolgáltatták. A lámpák gazdagon díszített, fémből készült darabok voltak, és
olyasmi égett bennük, aminek az illata Veronique-ot leginkább az olívaolajéra
emlékeztette. Fölállt, és egy pár lépést tett a szobában. Lába alatt mozaik csillogott, és
ahogy a szoba bútorait nézegette, valami halvány, ám fájdalmas érzés kerítette hatalmába.
Talán honvágy. Míg Hamburgban volt, nagyon hiányzott neki Orleans és Carcassone,
mióta azonban Párizsba érkezett, néha rátört a vágy, bár ismét Hamburgban lehetne. Rossz
szokás ez, különösen egy sokat utazó diplomata esetében, de mit tehetett volna ellene?
Szája széle halvány mosolyra húzódott, amikor az ajtóval átellenben lévő sarokhoz érve
rábukkant Valerianus larariumára, benne apró elefántcsont figurákkal, melyek a házi
isteneket jelképezték, csinosan elrendezve egy szelet friss mézes sütemény és egy
fakupányi bor körül. Van, ami soha nem változik. Antasia úrnőnek is volt egy ilyen
szentélye, amelyet mindig féltve gondozott, és Portia is magával vitte kis elefántcsont
figuráit valamennyi útjára.
Veronique lopva körülpillantott, és látta, hogy az átriumban rajta kívül csak egy cseléd
tartózkodik, de ő is el volt foglalva a terem túlsó végében elhelyezett parázstartókkal.
Benyúlt hát felsőkabátja egy nyílásán, és egy apró ezüstpénzt húzott elő, majd berakta a
szentélybe, a tálka mellé, amelyen a mézes sütemény pihent. Az első időkben Portia sokat
bosszankodott azon, hogy gyermeke jó katolikushoz illő viszolygással tagadta meg, hogy
akár egy ilyen apró gesztussal is felidézze a pogány múltat. Veronique már nem tartotta
magát jó katolikusnak, de atyja és mentora szárnyai alatt megtanulta, hogy méltó
tisztelettel gondoljon a múltra és a múltbeli szokásokra, és azt is, hogy időnként helyezzen
el áldozatot mások oltárán.
– Ah, itt van hát! Bocsássa meg a késésemet, úrnőm… A háztartás gondjai követelték
meg figyelmemet egy kis időre.
Veronique lassan megfordult, és pukedlivel köszöntötte Valerianus nagyurat.
Meglepetésnek nyomát sem mutatta, pedig házigazdája csendesen és hirtelen jelent meg
mögötte. – Jó estét önnek, Valerianus nagyúr. Kérem, szükségtelen mentegetőznie.
– Jöjjön, úrnőm… Álljon fel, kérem. – A férfi intett, majd megfogva Veronique kezét,
csókot lehet rá. Ha észre is vette, hogy vendége hozzájárult a larariumhoz, jelét
mindenesetre nem adta, és közelebb vonta Veronique-ot a szoba kellemesen megvilágított
közepén álló impluviumhoz. Valerianus szokásához híven beosztásának megfelelő
öltözékben jelent meg, nyoma sem volt rajta sem hivalkodásnak, sem túlzott díszítésnek.
Komoly arckifejezése ellenére jóképű volt, nemrég borotválkozhatott, ezüstszürke haját
pedig frissen vágatta és fésülte. – Hosszú ideje már, hogy jó barátomtól, Antasia úrnőtől
hírt kapok, és mielőtt bármi másra térnénk, el kell mondania nekem, hogy van ő.
– Legutóbbi levélváltásunkkor remekül volt – szokás szerint elmerült az
államügyekben, de jókedvén ez nem hagyott nyomot. Azt kérte, ha lehetőségem adódik rá,
hogy személyesen beszéljek önnel, idézzem emlékezetébe a Róma melletti nyárilakokat és
a vitákat, melyekbe a kertfalon át bocsátkoztak. – Veronique kissé túl bátor dolognak
tartotta szó szerint idézni Antasia levelét egy ennyire meghitt élménnyel kapcsolatban, de
megkönnyebbült, amikor látta, hogy Valerianus szája olyan széles mosolyra húzódott a
kellemes emlékek hatására, hogy az már szinte vigyornak tűnt. Ez meg is döbbentette. Az
udvarban még soha nem látta a férfit ennyire nyíltan mosolyogni, és meggyőződése volt,
hogy az képtelen is erre.
– Julia valóban szeret kellemes emlékekkel szórakoztatni engem, valahányszor a ritka
alkalom megadatik. – Eközben folytatták sétájukat az impluvium körül. – És azt hiszem,
úrnőm, ön most megadta nekem a tökéletes ürügyet arra, hogy ismét felvegyem vele a
kapcsolatot egy levélben. Köszönöm.
 – Örömömre szolgált, Valerianus nagyúr, hogy okot szolgáltathattam erre – válaszolt
Veronique szerényen, amiért egy valamivel formálisabb mosoly volt a jutalma.
– Ön úgy beszél, ahogy az Antasia úrnő diplomatájához illik. Jöjjön a
dolgozószobámba, kérem! Ígérem, ott hasznosabb dolgokról beszélgethetünk, mint a múlt
kellemes emlékei.
Valerianus dolgozószobája, Antasiáéhoz hasonlóan tulajdonképpen nem volt más, mint
egy hagyományos római tablinum, apró változtatásokkal. Hosszúkás volt, a két végén lévő
ajtókat pedig fából készült, eltolható paravánok helyettesítették. A berendezés egy súlyos
asztalból, szabálytalanul elhelyezett székekből és padokból, no meg az elmaradhatatlan
ládákból és szekrényekből állt, bennük a ház összes könyve és a Valerianus munkájához
szükséges iratok. Veronique elhelyezkedett az egyik padon, és a házigazda is leült, miután
az asztalon álló, zárható ládikából kivette vendége levelét.
– Be kell vallanom, a kíváncsiság volt a fő oka annak, hogy válaszoljak a
megkeresésére, úrnőm.
Hanghordozása megváltozott, és Veronique ebből tudta, hogy a múlt meghitt
idézgetésének ideje véget ért. Elegánsan összekulcsolta a kezét az ölében, és kisimította
arcvonásait. Amikor a férfi felé fordult, az arcán csak a diplomata rezzenetlen,
kifejezéstelen maszkját látta. Maga is hasonló módon kérdezett vissza:
– A kíváncsiság, uram?
– Igen. – Valerianus nagyúr felnyitotta a levelet, és gyorsan ismét átfutotta. –
Bevallom, kíváncsivá tett, hogy Hamburg hercegének megbízottja vajon miért vállal
szerepet Párizs és a Szerelem Udvarának ügyeiben. Úgy tűnik, mintha ez kissé kívül esne
az ön védnökének az érdekkörén.
– Antasia úrnő érdekköre széles, csakúgy, mint megbízottainak hálózata – válaszolta
Veronique kimérten. – A jelen esetben az az érdeke, hogy előmozdítsa a Nagy Udvar és a
Szerelem Udvara közötti békülési folyamatot, és ezzel segítse a languedoci események
diplomáciai megoldását.
Valerianus felvonta ezüstszürke szemöldökét.
– Érdekfeszítő. Kérem, folytassa!
Veronique ugyanazon a hideg és érzelemmentes hangon folytatta:
– Mint azzal nyilván ön is tisztában van, a Tarntól délre eső területeken a helyzet
továbbra is… bizonytalan. Az ott tomboló erőszak pedig elkezdett kiáradni, átlépve a
Fekete Kereszt határait, és behatolva úrnőm birtokára is. Ő úgy véli, hogy ha a Nagy
Udvar és a Szerelem Udvara között erős és egységes szövetség jönne létre, akkor
lehetőség nyílna a válság diplomáciai rendezésére, ami minden érintettnek előnyére válna.
– Attól tartok, a helyzet Langeduocban már túllépett azon a ponton, ahol a diplomáciai
eszközök még bevethetők… De ezt csak a jövő igazolhatja – felelt Valerianus. –
Felteszem tehát, hogy feladata végrehajtani Antasia úrnő akaratát, és elősegíteni a két
udvar összefogását.
 – Így van.
– Nem kis feladatra vállalkozott, Veronique úrnő.
Veronique legszívesebben azt felelte volna: “Maga azt nem is tudja, hogy mennyire.”
– Tisztában vagyok vele, Valerianus nagyúr. De az ügy jó, és a feladatot el kell látni.
Alázatos szolgája vagyok hercegemnek, és ha ebben a kérdésben nem tudom megfelelően
szolgálni az ő érdekeit, akkor másban sem fogom tudni. Ezért kerestem meg önt, és ezért
folyamodtam a segítségéért.
Valerianus egy hosszú pillanatig nem felelt, csak meredten nézte Veronique-ot, majd
felállt, egy pár lépéssel a tablinum távolabbi végében lévő paravánhoz ment, félretolta, és
néhány szavas utasítást adott az ott várakozó inasnak, de olyan halkan, hogy Veronique
semmit sem értett belőle. Amikor visszatért, a férfi arca már nem egyszerűen udvarias és
semmitmondó volt, hanem tökéletesen kifejezéstelen.
– Feltételezem, tartja a kapcsolatot Salianna királynővel.
Veronique egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna, mert nem volt biztos
benne, egyelőre mennyire célszerű feltárnia a lapjait. Végül így felelt:
– Igen. Váltottunk pár levelet.
– Mit gondol, ő mennyire elkötelezett az ügy mellett? Nyilván ön is elismeri, hogy a
múltban nem jellemezte különösebb tettvágy az udvarok közötti kapcsolat ápolása terén. –
Valerianus leült, és félrerakta vendége levelét.
– A múltban nem volt ekkora jelentősége annak, hogy mennyire támogatja a Nagy
Udvart – mutatott rá Veronique. – A saját birtokán belül helyzete megingathatatlannak
tűnt, ám ez ma már korántsem mondható el róla. Minél tovább tart a háború Fekete
Esclarmondedal, annál kevésbé támaszkodhat saját biztonságára is. Amennyire úgy
tekinti, hogy javuló és megerősödő kapcsolata a Nagy Udvarral személyes javára válik,
véleményem szerint cselekvő részese lesz a folyamatnak.
– Ez ugyancsak szigorú ítélet, Veronique úrnő – mondta erre Valerianus.
– Nem szolgálom Salianna királynőt, jó uram. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
az idealizmus lencséjén keresztül tekintsem részvételét ügyünkben. Ha nem fűződne
személyes érdeke ennek a diplomáciai küldetésnek a sikeréhez, hozzá sem járult volna a
megindításához. – Veronique most először nézett határozottan vendéglátója szemébe. –
Nem bízom jobban benne, mint amennyire muszáj, de bízom abban, hogy az érdekei
teljesülését nem kockáztatja szükségtelenül. Azt hiszem, őszinte szándék hajtotta, amikor
kölcsönös haszon reményében megkereste Antasia úrnőt az udvarok közötti kapcsolat
rendezésének ügyével. Úgy vélem, azért küldte Rosamund d’Islington úrnőt ahelyett, hogy
személyesen jelent volna meg, mert el akarja kerülni, hogy az ő és Saviarre grófnő között
feszülő személyes ellentétek megfertőzzék az udvar hangulatát és esetleg a diplomáciai
erőfeszítéseknek is gátat vessenek.
Valerianus elfordította a tekintetét.
– Akkor Salianna királynő bölcsen cselekedett. Azt gyanítom, Saviarre grófnő nem
tekint különösebb örömmel a két udvar közötti kapcsolat rendezésének lehetősége elé.
– Ezért fordultam az ön és nem a grófnő segítségéért, Valerianus nagyúr. Okom van
feltételezni, hogy Saviarre grófnő egyszer már megakadályozta, hogy Rosamund úrnő
kapcsolatba léphessen a herceggel vagy megbízottaival, és ha rajta múlik, addig ismétli
ezt, ameddig csak jónak látja.
A férfi újra Veronique-ra nézett.
– Valóban?
– Rosamund úrnő több mint egy hónappal ezelőtt küldte el hivatalos megkeresését
Párizsba, jó uram, és azt kérelmezte, ismerjék el mint a Szerelem Udvarát képviselő Rózsa
követét, és engedélyezzék számára, hogy az Île de la Citén, a toreador követségen lakjon.
Semmiféle választ nem kapott, ezért kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy Alexander
herceg meg sem kapta a kérelmet vagy a megbízóleveleket.
Valerianus összeszorította a száját, míg ajkai egyetlen vékony vonalnak nem
látszottak. Veronique-nak feltűnt, hogy a szemében felvillan valami, ami talán a düh
nyoma volt. A férfi hamar visszanyerte korábbi önuralmát.
– Azt gyanítom, hogy önnek igaza van, Veronique úrnő. Saviarre grófnő az utóbbi
időben… – Az arcán megrándult egy izom. Ha kevésbé nagyszabású államférfi, biztosan
elfintorodott volna a mondat közben. – Minden erőfeszítést megtesz annak érdekében,
hogy megóvja a herceget az uralkodás azon kötelességeitől, amelyek véleménye szerint
túlságosan megerőltetők.
– Saviarre grófnő – felelte Veronique jóval kevésbé diplomatikusan – szemérmetlenül
és jó ideje túllépi tanácsadói hatáskörét, Valerianus nagyúr. A Szerelem Udvarát jellemző
bizonytalanság és az Eretnekek közelmúltban tapasztalható erősödése talán fokozta is ezt a
hajlamát, és attól tartok, ez már a Nagy Udvar kárára válik.
Valerianus olyan száraz hangon felelt, hogy hirtelen a szoba levegője is fojtogatóbb
lett.
– Ez a megfigyelése nem nélkülöz minden alapot. És jól tette, hogy hozzám fordult
ezzel a kéréssel. Tudja esetleg, hogy Rosamund úrnő hajlandó-e ismét megkísérelni a
közeledést a Nagy Udvarhoz?
– Úgy hiszem, hogy igen. Kérésemre át is adta nekem bemutatkozó levele és ajánlásai
egy másolatát.
– Helyes. Még Szent Teodor ünnepe előtt szükségem lesz ezekre az iratokra,
Veronique úrnő, és a belátására bízom, hogy ön milyen személyes biztosítékokat kínál.
– Gondoskodom róla, hogy a rendelkezésére álljanak. Köszönöm a segítségét,
Valerianus nagyúr.
– Egyelőre ne köszönjön meg nekem semmit!

 Negyedik fejezet



Veronique nagyon korán kelt, és minden erejére szüksége volt, hogy engedelmességre
bírja ólomsúlyú tagjait és ráncba szedje az eget bearanyozó napfénytől még ködös
gondolatait. Mindenképpen pontosan akart érkezni a kísérőjéül kijelölt nosferatu küldöttel
megbeszélt találkozóra, ha másért nem, hát azért, nehogy akaratlanul is megsértse.
Alainne már szobája ajtajában várta, meleg vízzel és törülközőkkel, amelyeket Veronique
hálásan azonnal használatba is vett. Ezután elkezdett öltözködni, olyan ruhákat válogatva
ki, amelyek megfelelnek a várhatóan ugyancsak eseménydús éjszakának. Korábban már
előfordult, hogy férfiruhába kellett bújnia, úgy az álcázás, mint a könnyebb mozgás
érdekében – az udvarba illő súlyos szoknyák nem könnyítették meg a dolgát annak, aki a
lehető legzordabb időjárásban vágott neki egy, az egész országot átszelő utazásnak, és
Veronique biztos volt benne, hogy a nosferatu negyedben sem boldogulna ilyen viseletben.
Ilyen alkalmakra tartogatott egy gyapjú férfinadrágot, egy rövid inget ugyancsak a férfiak
használatára varrt fajtából, és egy hosszabb tunikát. Öltözetét egy pár borjúbőr csizma
egészítette ki. Amint megkötötte az utolsó fűzőt is, Nicolette jelent meg. Veronique a
karjaiba vette a lányt, ivott belőle egy keveset, majd elküldte aludni. Elvette Giraude-tól a
felé nyújtott köpenyt, és kilépett az ajtón.
Nem vitt magával sem fáklyát, sem lámpát, és megszokott kísérői és őrei sem voltak
vele, Kifejezetten figyelmeztette Jean-Battiste-ot az előző éjszaka, nehogy követni merje,
de csak bízhatott benne, hogy a kis kígyónak megvan a magához való esze, és követi a
tanácsot. A férfi persze féltette a bőrét, Veronique mégis attól tartott, hogy úrrá lesz rajta a
kíváncsiság és a vágy, hogy mindenki másnál jobban értesült legyen. Nyomát sem látta
azonban, míg gyors léptekkel a megbeszélt találkahely felé tartott, pedig látását képességei
határáig kellett javítania, hogy eligazodjon a város vaksötét utcáin. Jó néhány botlással és
a szükségesnél kissé hosszabb idővel később megérkezett a találkahelyre, egy kis templom
sarkához. A vörös szerzetesek, akik annyira felzaklatták Anatole-t, időnként itt tartottak
előadásokat. Veronique azonnal leguggolt, abban bízva, hogy senkinek sem tűnt fel az
érkezése.
Nem kellett soká várnia. Az épület szélárnyékban lévő oldalánál kuporgott, köpenyét
szorosan maga köré csavarta, így remélve védekezni a csípős szél ellen, amely azért itt is
megtalálta, amikor egy apró alakot pillantott meg, aki vastag köpenyébe burkolózva
közeledett. Fájdalmasnak tűnő mozdulatokkal bicegett, és úgy előre volt hajolva, mintha
soha nem egyenesítette volna ki még a hátát. Egyik kezében bot volt, erre támaszkodott, a
másikban lámpát lóbálva igyekezett maga előtt megvilágítani az utat. Veronique nem
mozdult, de éberen figyelt, várta a jelet, amiből megtudhatja, hogy a másik őt keresi.
Ahelyett azonban, hogy odalépett volna hozzá, az ismeretlen befordult, és elsétált a
templom előtt, mintha észre sem vette volna a nőt. Sétabotja ritmikus kopogását még
lehetett hallani egy darabig, de aztán hirtelen elhallgatott, még mielőtt gazdája egy fél
tucat lépéssel elhagyhatta volna a sikátort, ahol Veronique várakozott. Veronique a
templom falának támasztotta a hátát, és gyorsan körülnézett, figyelve, hogy vajon melyik
irányból tűnik fel megint az ismeretlen. Szeme sarkából gyors mozgást vett észre, és ebből
látta, hogy a látogató lezárja lámpáját, és eldobja a botját, vagy talán a vér erejét használja,
hogy ne lehessen kivenni a körvonalait, mindenesetre megkerüli a templomkertet, és
balról közeledik. A nő szembefordult a jövevénnyel.
Az talán két karnyújtásnyi távolságra megállt. Az arckifejezését nem lehetett kivenni,
így Veronique nem tudhatta, vajon meglepődést tükröz-e. Az arca elé tekert sál mögül
érdes, nyers, és határozottan férfihoz tartozó hangon szólalt meg.
– Veronique d’Orleans?
– Az vagyok.
– Guillaume. Kövessen!
Guillaume előrement, és bár Veronique évek óta élt a latin negyedben, most olyan
utcák kövezetét taposta, ahova még csak nagyon ritkán vetődött: a keskeny és kanyargós
sikátorokat szemét és a félig már megfagyott, bűzös párák nedvessége borította. Szó nem
esett köztük, és Veronique csak most örült igazán, hogy nem kell lélegeznie. Szinte érezte,
ahogy a bűz a bőrére tapad, és egyáltalán nem lett volna kedvére meg is tapasztalni a
szagot. Gyanította, hogy vezetője nem a lehető legegyenesebb utat mutatja neki, de ezért
aligha hibáztathatta volna. A nosferatuknak nem sok oka volt arra, hogy megbízzanak
bármelyik előkelő káinitában, őt magát is beleértve. Bízott benne, hogy idővel sikerül
elnyernie a bizalmat, de nem is remélte, hogy minden további nélkül megkapja. Ha ő lett
volna Guillaume helyében, maga is hasonlóképpen cselekszik. Hiába igyekezett megőrizni
irányérzékét, egy idő után biztosra vette, hogy kísérő nélkül és az utat jelző
kenyérmorzsák híján nem találna vissza.
Guillaume lámpája, az egyetlen dolog, amelyet nem fedett el szakadt ruhája és
gyapjúsála, hirtelen megállt.
– Tessék. Tartsa a lámpát! Álljon arrébb!
Veronique engedelmeskedett, és gyorsan körülpillantott. Lényegében egy zsákutcában
álltak. Az őket körülvevő épületek között húzódtak ugyan rések, de ezek annyira szűkek
voltak, hogy egy felnőtt, de még egy termetesebb gyermek sem fért volna el bennük
semmiképpen. A sikátor, ahová betértek, éppen csak elég széles volt ahhoz, hogy ő
beférjen, és egész úton a falhoz kellett nyomnia valamelyik vállát. Guillaume persze nem
kényszerült erre. Ahogy Veronique visszapillantott a válla fölött, keskeny sikátorok
pókhálószerű sokaságát látta, melyek kettejük jelenlétét nem tekintve üresen tátongtak.
Hideg szél söpört végig az utcán.
Guillaume levette rongyos ruháját és több sálat is letekert magáról, majd az egészet
egy labdába gyűrte, és az egyik fal mellett árválkodó, bűzös szemétkupacra dobta.
Miközben idefelé tartottak, feloldotta az alakját elfedő illúziót, így most teljes testi
valójában jelent meg. A lámpa halványsárga fényében bőre áttetsző volt, mint az öreg
papirusz, amelyet egy összevissza csontkupacra feszítettek ki. Ajkai torzan
hátrapöndörödtek, felfedve töredezett, elszíneződött fogsorát. Veronique nagyon
igyekezett, hogy ne bámulja meg a férfit, és arca se mutasson rettenetet, undort vagy
szánalmat. Ehelyett gyorsan lenézett, és követte a férfi ujjainak gyors mozgását, ahogy
végigtapogatták az utca kövezetét. Guillaume keresett valamit…
Amikor megtalálta, kiemelt egy lazán beillesztett követ, és megragadta az alatta
elrejtett masszív vasgyűrűt.
Egy hangos nyögés és megtévesztően vékony vállainak egy rándítása kíséretében
egyszerűen felemelte az út egy darabját, amin a kövek kátránnyal voltak összetapasztva,
és egy szemmel nem látható sarokpánt körül fordultak el. Veronique közelebb lépett, és
letekintett a csapóajtón túlra. Nedves szag csapta meg az orrát, és a mélyből vízcsobogást
visszhangját hallotta. Valamiféle csatorna fölött álltak.
– A lámpát! – mondta Guillaume. Veronique visszaadta neki, mire leguggolt, és
elhelyezte az akna szájánál lévő kis mélyedésbe. A lámpa fénye egy szűk, kátrányba
ágyazott téglákból rakott alagútra esett, amelyen itt-ott vasgyűrűk és kapaszkodók voltak
láthatók. – Először maga.
Veronique nagy levegőt vett, és megnedvesítette az ajkait.
– Guillaume mester…
– Mi van? – A férfi felnézett, és bár az a torz forma, amibe arca fagyott, nem mutatott
érzelmeket, a hangja élesen csengett.
– Guillaume mester, meg kell kérdeznem… vízen keresztül vezet ez az út?
– Ó, igen. – Lefelé mutatott. – Az akna lefelé vezet. A tizenötödik gyűrűnél – vagy a
tizediknél, ha nedves az idő – vizet ér az ember. Még tíz, és a függőleges akna vízszintes
alagútba torkollik. Azon keresztül kell húznia majd magát. A fenéken talál kapaszkodókat.
Veronique feszültsége kicsit engedett.
– Ezek szerint nem kell úszni…
– De, egy kicsit. A vége felé. – A férfi ismét intett Veronique-nak, hogy induljon,
ezúttal kissé határozottabban.
Veronique az ajkába harapott.
– Guillaume mester, én nem tudok úszni.
Guillaume ugatásszerű hangot adott ki, amit a nő nevetésnek vélt, aztán megrázta
kopasz fejét.
– Akkor is maga megy előre. Majd húzom magam után a végén.
A brujah kinyitotta a száját, hogy vitába szálljon, de aztán inkább mégis becsukta, és
kis biccentéssel jelezte beleegyezését. Levette köpenyét, csinosan Összehajtogatta, és
rátette Guillaume-éra a szemétkupac tetején. A férfi hátrébb lépett, hogy Veronique
odaférjen az aknához. Leült a szélére, és lábaival igyekezett kitapogatni valami biztos
pontot. A gyűrűk egy asszony magasságának megfelelő távolságban helyezkedtek el
egymástól, és különben is óvatosan kellett másznia, mert az akna nagyon szűk volt. A háta
időről időre a falat súrolta, és egyik válla is a téglákhoz ért. A falak nedvesek voltak, a
gyűrűk pedig rozsdásak és csúszósak. Három- vagy négygyűrűnyi utat tett már meg,
amikor Guillaume is az aknába csúszott, visszacsukta a kövekkel fedett csapóajtót, és
elfújta a lámpát.
Azonnal teljes sötétség borult rájuk, olyan sűrűn, hogy szinte tapintani lehetett.
Veronique szaggatottan sóhajtott, behunyta szemét, és arra összpontosított, hogy kiélesítse
érzékeit. Nem sokkal maga fölött hallotta Guillaume motozását, hát ereszkedett tovább. A
vaksötétben minden lépés előtt ki kellett tapogatni az utat. Alattuk egyre hangosabban
csobogott a víz, és tenyerén érezte, hogy a környezet egyre nedvesebb lesz. Pontosan,
ahogy Guillaume mondta, tizenöt lépcsőfokkal a felszín alatt elérte a vizet, amely azonnal
befolyt csizmájába, és már combközépig ért, mielőtt elérte volna a következő gyűrűt.
Nagynehezen leküzdötte a késztetést, hogy visszatartsa lélegzetét – régi rossz szokása volt
már ez. Kipréselte tüdejéből az utolsó csepp levegőt is, aztán folytatta útját lefelé. A
jéghideg hüvelykről hüvelykre borította el testét, egészen addig, míg feje búbja is
alámerült. Érzékeny föleit jellegzetes zúgás tömte el, a víz orrába is befolyt, csak
összeszorított fogain nem tudott keresztülférkőzni. A kényelmetlenségre válaszul a
Fenevad mozgolódni kezdett a belsejében. Veronique nem tudott úszni, és még mindig
rettegett attól, ha vízbe kellett meríteni a fejét, bár már több évtized is eltelt azóta, hogy
aggódnia kellett a fulladás veszélye miatt. Megállt egy pillanatra, és a gyűrűkbe
kapaszkodva odahúzta magát a falhoz. Igyekezett megnyugodni, és a nyugtalan kis
szörnyeteg kelletlenül bár, de lekushadt. Veronique-ban tudatosult ízületei és izmai
tiltakozása a csontrepesztően hideg közeg ellen, de igyekezett róluk tudomást sem venni.
Tovább számolta inkább a gyűrűket, és huszonötnél elérte a lefelé vezető akna fenekét.
Körbetapogatózott, az oldalirányú folyosót keresve, és nemsokára meg is találta. Még az
előzőnél is szűkebb járat volt, teteje alacsony, alját pedig az erre járók kezének és lábának
szánt kapaszkodók és támasztékok csipkézték. Megmarkolta az egyiket, és minden erejét
összeszedve előrerántotta magát, és lábával csapkodva igyekezett megőrizni a lendületet.
Újabb kapaszkodót kereső ujjai között valami nyálkás csusszant el, mire akaratlanul is
felugrott, beverte a fejét az alagút tetejébe, és jó nagy adag vizet nyelt a tüdejébe.
Csillagok táncoltak a szeme előtt az ütéstől, és a Fenevad ismét fölébredt, amint Veronique
a következő kapaszkodó után kutatott. Ahogy egy kevéssel ismét előbbre lendült, azt
kívánta, bár ki merné nyitni a szemét. A tagjai remegtek a felgyülemlett feszültségtől.
Öklét az alagút aljához dörzsölte, és figyelmét a fájdalomra összpontosította, hogy
leküzdje a félelme által kiváltott őrjöngést, amelynek a peremén táncolt. Hirtelen elérte a
vízszintes szakasz végét, és lebucskázott a mélybe. Elképzelése sem volt, vajon mennyivel
lejjebb éri majd el a vízfelületet, és hiába nyújtotta ki kezét-lábát, csak csúszós falat ért,
amelyben nem tudott megkapaszkodni.
Még javában támaszték után kaparászott, amikor egy erős, vékony ujjú kéz ragadta
meg a csuklóját, egy vézna, ám izmos kar pedig a válla köré fonódott, így terelve őt a
megfelelő irányba. Veronique nem küzdött tovább, nehogy csak akadályozza Guillaume
erőfeszítéseit. A nosferatu elrúgta magát a padlótól, és vendégét is magával ragadta.
Gyorsan emelkedtek, arcukon érezték a víz ellenállását. Pillanatokon belül elérték a
felszínt. Veronique erős mozdulatokkal kidörzsölte szeméből a vizet, és kiköpte a szájába
szivárgott löttyöt.
A város alatt, a mélyben húzódó, elhagyatott kőbánya egyik vízzel teljesen ellepett
részén bukkantak ki. Az innen bányászott kőből épültek Párizs legöregebb épületei. Fejük
fölött a szürkésfehér kőből kivájt hatalmas barlang terpeszkedett, melynek durván
kifaragott, egyre emelkedő pereme sötét, jéghideg vizű tavat ölelt körül. Nem voltak
sötétben: a perem fölött a sziklába vájt mélyedésekben tucatnyi gyertya égett. A vízből
nézve Veronique nem látott ugyan kijáratot, de biztos volt benne, hogy ez semmit sem
jelent. A mai egyértelműen a meglepetések éjszakája volt a számára. Guillaume elvontatta
egészen a peremig, és segített kimásznia is, amire szükség is volt, hiszen merev és
csuromvíz volt mindene. Szerencsére a peremet durvára faragták, és számos kapaszkodót
nyújtott. Amelyet körbepillantott, már meg is találta a kijáratot: egy másik, a kőbe vájt
négyszögletes alagút vezetett valahová, de hogy hová, azt a gyertyák erőtlen fénye nem
tudta felfedni. Senki sem várt rájuk, de a kijárat mellé valaki egy favályút és egy ládát
állított.
– Vetkőzzön le! – mondta Guillaume. Veronique kérdő pillantással felelt, mire a férfi a
vályúra mutatott. – Vegye le a ruháit, és hagyja itt őket! – Ő maga már neki is látott a
vetkőzésnek.
Veronique érezte, hogy megpróbál elpirulni. Föltápászkodott, majd gyorsan hátat
fordított, ügyetlenül igyekezett kibontani csizmája, térdnadrágja és tunikája szíjait. Pár
pillanattal később ruhái már összehajtogatva hevertek, ő pedig elgondolkodhatott, vajon
házigazdája kimondottan őt tiszteli meg ezzel a bánásmóddal, vagy valamennyi látogatóját
olyan öltözetben fogadja, ahogy annak idején isten és Káin színe előtt megjelentek.
– Ezt vegye fel! – Veronique hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy Guillaume
valami ruhaféleséget tart felé. Hálásan nyúlt érte. Durva szövésű, térdig érő tunika volt, a
nyaknál mély kivágással, a vállakon és a deréknál összevarrva, de máskülönben teljesen
nyitott. A teljes csupaszságnál mindenesetre jobb volt, még ha nem is sokkal, különösen
nem úgy, hogy itt is, ott is a testén lévő nedvességhez tapadt. Csak sovány vigasz volt,
hogy Guillaume maga is hasonló öltözékben virított, és még az ő kőmaszkhoz hasonló
arcán is kivehető volt, hogy legalább annyira kényelmetlenül érzi magát benne, mint a nő.
Elvett egyet a peremen égő gyertyák közül, majd előrelépett, és Veronique-ot a hosszú,
sötét folyosó mélye felé, egyenesen a nosferatuk birodalmába vezette.
– Jöjjön! Már vár minket.
Veronique még mindig csupa víz volt, fázott, és úgy érezte, órák óta gyalogolnak már,
és több mérföldnyi kanyargós folyosót hagytak maguk mögött, keresztül a kőszíven,
amelyre Párizs épült. Az alagutaknak csak egy kis részében fért el kényelmesen,
legtöbbször kétrét hajolva kellett haladnia, nehogy beverje a fejét a mennyezetet mintázó
kiszögellésekbe, három alkalommal pedig négykézlábra kellett ereszkedniük. Már régóta
nem is próbálkozott észben tartani, merre jöttek, úgy tűnt neki, legalább egyszer biztosan
megtettek egy teljes fordulatot, és az utat különben is kétséget kizáróan úgy tervezték
meg, hogy mindenféle irányérzéket tökéletesen elvakítson. Ne felejtsd, Vero, szükséged
van ennek a nőnek a segítségére! Meg kell nyerned a jóindulatát. Ha ez kell ahhoz, hogy
megszerezd, ami kell, hát legyen! Ha sikerül, mindent megér, és ráérsz duzzogni, ha
hazaértél…
– Már majdnem ott vagyunk.
Veronique úgy döntött, vezetője biztosan bátorítani akarta ezzel. Kicsit messzebbről
hangfoszlányokat kapott el, és amikor jobban odafigyelt, egész biztos volt benne, hogy
érthetetlen beszéd visszhangját hallja. Egy női hang beszélt – nem, nem is annyira beszélt,
inkább kántált valami ritmusos szöveget egy olyan nyelven, amely egyszerre tűnt
ismerősnek és idegennek. Amikor befejezte, egész kórusnyi hang felelt, a maguk igéjét
morogva. Veronique fülének egészen úgy hangzott az egész, mint egy mise.
Meglepő hirtelenséggel érték el az alagút végét. A sötét, gyengén megvilágított
átjáróból az ugyancsak sötét és gyengén megvilágított, barlangszerű terembe lépve még a
természetfelettien éles érzékű vámpíroknak is nehéz volt fölfedezni a különbséget.
Veronique egyszer csak azt vette észre, hogy egy teremben áll, melynek méreteit nem
tudta volna ugyan megbecsülni, de nyugtalanítóan hatalmasnak tűnt. Fejük fölött a
magasban sötétségbe veszett, szinte meglepő volt, hogy nem látni a csillagokat. Az egész
barlangban éles határvonalak választották szét a fény és az árnyékok birodalmát.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy a római kori kőbányák egyik terme ez is, a legközelebbi falon
még látszott is a szürkésfehér kőbe maró véső és ék nyoma, a szétszórtan elhelyezett
lámpák és gyertyák fénytócsáiban pedig jól kivehetők voltak a falon különböző
magasságokban meghúzódó peremek. Ezek a peremek pedig nem is voltak néptelenek.
Veronique nagy összevisszaságban gyülekező alakokat fedezett fel rajtuk, némelyiküknél
lámpa, míg mások kényelmesen meghúzódtak a sötétben. Némelyik vastag ruhák alá
rejtette teste formáját, mások meztelenül vagy félmeztelenül álldogáltak, megint másokból
csak szemük természetellenesen fényes csillogása látszott egy kivehetetlen alakú árnyfolt
közepéből. Felbecsülni sem lehetett volna, hányan vannak, de az látszott, hogy laza
félkörben egyetlen alakot vesznek körül, akire egymástól távol elhelyezett gyertyák
vetettek némi fényt.
Guillaume hátranyúlt, és megragadta Veronique csuklóját, akinek kényszerítenie
kellett magát, hogy ne rántsa ki kezét ösztönösen a másik szorításából. A férfi a fal mentén
vezette végig, a körön kívül, és elfújta saját gyertyáját, amint beléptek a többi fénykörébe.
Veronique óvatosan lépkedett mögötte. A talaj egyenetlen volt, és homok borította.
Egyáltalán nem volt kedve ahhoz, hogy kificamítsa valamelyik lábujját vagy hasra essen,
és felsüljön Párizs összes nosferatuja előtt. Guillaume nem sürgette, maga is hasonló
lassúsággal és gondossággal haladt előre, egyik kezét végig a falra tapasztva. Végül
megtalálták, amit kerestek: egy néptelen peremhez értek, közvetlenül a talaj szintje fölött.
Guillaume fölsegítette rá a vendéget, majd némán intett neki, hogy üljön le. Egyik kezét a
nő térdére tette, hogy felhívja magára a figyelmét, majd szája elé tartott ujjal a barlang
közepe felé intett. Veronique beleegyezően bólintott, mire a férfi, elhelyezkedett mellette.
Dame Mnemach népe előtt állt, és valami olyan nyelven szónokolt nekik, amiből a
vendég egyetlen szót sem értett. A beszéd időről időre félbeszakadt, mire a hallgatóság
egyszerre válaszolt, és a litánia folytatódott. Egy kis idő múlva Veronique kihallott már
néhány szót, amelyek mindig ugyanabban a sorrendben ismétlődtek. Nyugtalanul,
ugyanakkor lenyűgözve figyelt, és alig állta meg, hogy ne forduljon Guillaume-hoz
elsuttogott kérdésekkel. Ha a mai este nem más, mint egy nagy próba, akkor bizonyos,
hogy türelmét is próbára teszik, és túl sokat fektetett már a vállalkozásba ahhoz, hogy a
kíváncsiság kedvéért félredobja az egészet.
Valahol mélyen mindig is tudta, hogy Dame Mnemach nyugtalanító jelenség, még a
többi nosferatuhoz képest is, és már puszta megjelenésére is feláll az ember hátán a szőr.
Amikor a nosferatu öreg tiszteletét tette az udvarban, mindig álarc mögé rejtőzött – testi
valójában rejtve el magát ahelyett, hogy okkult képességeit használta volna. Általában
egész alakját elfedő fekete köpenyt és kesztyűt is viselt. Alkalmi ékszereit állítólag
keresztény gyermekek csontjaiból faragták. Veronique ugyan nem adott hitelt ennek a
legutóbbi pletykának, ahhoz túlságosan is jellemző volt a kékvérűek rosszindulatú
híreszteléseire, de azt ő is látta, hogy az ékszerek valóban csontból készültek, csakúgy,
mint maga az álarc, melyet különös, spirális vonalban a felületébe foglalt színes kövek
díszítettek. Amikor Mnemach ilyeténképpen felöltözve hébe-hóba megjelent az udvarban,
nem beszélt senkivel, csak a herceggel és kíséretének tagjaival, azután eltűnt, és csak az
udvari népek súgás-búgását hagyta maga után.
Itt, saját birodalmában és saját alattvalói előtt nem törődött az efféle külsőségekkel. A
nosferatu matriarcha szinte teljesen meztelenül állt hallgatósága előtt, tucatnyi gyertya
fényében fürödve, testét csontékszerek díszítették, bőrén ősöreg sebhelyek és friss festés
nyomai. Fajtája sok tagjától eltérően Mnemachot nem nyomorította meg atyja ölelése,
gerince és végtagjai megőrizték formájukat, sem testtartása sem arca nem torzult el, és
hangja sem volt egy formátlan lyukból előtörő bugyborékoló hörgés. Teste teljesen
szőrtelen volt, az igaz, de egyébként magas és egyenes termetű, formái kellemesen
gömbölydedek, csak épp bőre volt áttetsző, akár a víz. Ezernyi erében szemmel láthatóan
lüktetett a vér, izmainak feszülését semmi sem rejtette el, csontjainak körvonala pedig
átsejlett a halvány szöveten. Mélyről jövő hangja madárhoz hasonlóan rezegtette meg
hangszálait.
Veronique csöndes döbbenetben üldögélt. Mnemach-nak nyugtalanítóan érzéki
kisugárzása volt, és úgy látszott, teste minden porcikájából szerteszét áradt a szinte
páratlan szenvedély. Ha nosferatu vére nem teszi azzá, ami, Mnemach az örökkévalóságig
gyönyörű és vonzó lehetett volna. Mivel azonban nosferatu volt, szépsége inkább
rémisztő, érzékisége felkavaró hatást keltett. Veronique-ot teljesen magával ragadta a
nőből áradó elsöprő vonzerő, szemét sem tudta levenni róla, de látta, hogy ezzel nincs
egyedül. Mnemach személyiségének ereje teljesen lebilincselte népét, és saját
érzékiségével felkorbácsolta az övéket is. Veronique látta, hogy a peremeken lapuló
fénypontok egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ahogy gazdáik ruháikkal együtt
szemérmüket is levetették, és egymásba gabalyodtak. Ez már a második alkalom volt
egyetlen éjszaka, hogy érezte, teste megpróbálja szemmel láthatóvá tenni zavarát.
Tekintetét le sem vette Mnemachról, és igyekezett tudomást sem venni a matriarcha
követőinek szenvedélyes kiáltásairól, amint gyönyört okoztak egymásnak és saját
maguknak.
Dame Mnemach nem könnyítette meg Veronique helyzetét. Arcán finom mosollyal
figyelte az eseményeket, szemfogai épphogy kilátszottak, szemében vágy lobogott, és ezt
a vágyat a jelenlévők örömmel csillapították. Egyesével és párokban járultak elé, testükön
az övéhez hasonló, festett jelekkel, testéhez dörgölőztek, szinte könyörögtek egy csepp
figyelemért, egy apró simogatásért vagy érintésért. Ő azonban nem engedte, hogy igyanak
belőle, és maga sem engedett a vágynak. Idővel a hozzá járulók száma megcsappant, és a
peremeken egymásba feledkezők is visszavonultak, hogy máshol hódoljanak
szenvedélyüknek.
Veronique csak most mert Guillaume-ra pillantani, és látta, hogy a férfi kőmaszkba
merevedett arccal, közönyt erőltetve magára mered a teremre, összeszorított öklével
tunikája szélét markolva. A vendég elkapta a tekintetét, még mielőtt a másik leskelődésen
kaphatta volna, de egy kis vigaszul szolgált, hogy nem volt egyedül zavarba ejtő és
magukkal ragadó érzéseivel. A terem másik végében a fal egy darabja kiválni látszott a
kőfelületből, és a homokkal fedett felszínen suhanva Mnemach felé tartott. Kinyújtott
karján hosszú, sötét ruhadarab pihent. Veronique lassan pislogott, erre az ezredik
nyugtalanító jelenségre. Az apró, gyermeknél is alig nagyobb alak teljesen belesimult a
háttérbe, bőre a kőhöz hasonlóan szürkésfehér volt, szemei csak fekete lyukaknak
látszottak, és Veronique érezte, hogy a nyakán feláll a szőr. Mnemach átvette a sötét
tunikát, aztán az apró alak egyetlen gyertya kivételével valamennyit eloltotta. A nosferatu
belebújt a ruhadarabba, majd könnyed mozdulattal magához intette látogatóját, és a
gyertyát hordozó szolga nyomában elindult a barlang szemközti, árnyékos sarka felé.
Guillaume leugrott a peremről, és Veronique igyekezett nem lemaradni.
Dame Mnemach és szolgája természetesen hamarabb elérte a terem másik végét.
Guillaume szándékosan olyan lassan haladt, hogy megmaradjon közöttük a tisztelet
megkövetelte távolság anélkül, hogy elvesztették volna szem elől a gyertya halovány
fényét. És szerencse is, hogy így tett, a szemközti falon ugyanis tucatnyi nyílás ásított,
mind különböző szinten, és Mnemach bármelyiken beléphetett volna anélkül, hogy
észreveszik. Ő azonban egy, a talajhoz közel lévő utat választott, mely elég magas és
széles volt ahhoz, hogy Veronique kényelmesen követhesse. Most kevesebb kanyarba és
fordulóba ütköztek, a folyosók padlója sima volt és egyenletes. Veronique-nak túl későn
jutott eszébe, hogy számolja lépteit az indulástól kezdve. Nem messze előttük a gyertya
fénye eltűnt egy függöny mögött, és halványabban mutatta az utat. Guillaume nem
mutatott meglepetést, ezért a brujah úgy döntött, ő sem tulajdonít neki különösebb
jelentőséget. Egy pillanattal később elérték a függönyt, Guillaume félrehúzta, és intett a
nőnek, hogy lépjen be. Veronique udvariasan biccentett felé, amire hasonló gesztus volt a
válasz, de a férfi nem szólt egy szót sem. És nem is jött tovább.
A szoba, ahová Veronique belépett, szemmel láthatólag Dame Mnemach személyes
lakosztálya volt, vagy legalábbis valami ahhoz olyan közel álló, hogy a különbségtevésnek
nem is volt igazán értelme. Alaprajza körülbelül egy körnek felelt meg, a mennyezetet
gipszvakolat fedte, boltozat támasztotta alá és osztotta nagyjából egyenlően kétfelé. A
szoba egyik feléből jött a meleg: egy földbe süllyesztett tűzhely szolgáltatta, melyet
dísztelen kőperem vett körül. A vidáman lobogó tűz füstjét egy falap terelte fel és kifelé. A
tűzhely körül a padlón semmi éghetőt nem hagytak, a csupasz követ csak homok fedte. A
szoba másik felét is egy nagy verem uralta, ezt azonban díszpárnák és vastag
szőrmetakarók egész serege töltötte ki. Egyetlen széket vagy ládát sem lehetett látni sehol,
akárhová is tekintett a vendég, csak széles és majdnem teljesen lapos, különös mintákkal
hímzett párnákat és még több prémet láthatott. Veronique bizonytalanul álldogált a szoba
szélén, háta mögött az ajtóként szolgáló függönnyel.
Dame Mnemach nem sietett eloszlatni a bizonytalanságát, ehelyett levetette tunikáját,
és az egyik sarokba hajította. A tűz másik oldaláról fölemelkedett az apró szolga, kezében
egy vödör vízzel és egy ruhával, melyekkel úrnője lemosta azokat a testére festett jeleket,
melyeket maga is elért. Ezután hagyta szolgájának, hogy fenekét és hátát is megtisztítsa.
Veronique háta mögött összekulcsolta kezeit, és figyelmét a folyamatra igyekezett
összpontosítani, hogy lecsillapítsa idegeit. Türelme nagy sokára meg is hozta gyümölcsét.
A szolga távozott, Mnemach pedig válla fölött hosszan Veronique-ra nézett, akit a tekintet
azonnal a szoba másik végébe vonzott. Minden lépésnél bokáig süllyedt a párnák és
prémek közé.
– Felkeltetted az érdeklődésemet, brujah. – Mnemach hangja még a visszhangot keltő,
hatalmas termen kívül is mély és zengő volt. Bársonyos altján kiejtve minden szó mintha
egy-egy simogatás lett volna. – És megleptél. Az előbbi kellemes változatosság, az utóbbi
pedig olyasmi, amitől már hosszú idővel ezelőtt elszoktam.
– Ezt sokat hallom mostanában… – Veronique lenyelte a nyelvére toluló választ, és
inkább azt morogta:
– Remélem, hogy elsősorban az ajanlatom keltette fel az érdeklődését, úrnőm.
Mnemach szája sarka finoman fölfelé görbült, majd belevetette magát a mögötte
terpeszkedő kényelembe, és intett Veronique-nak, hogy kövesse a példáját. Egy pillanatnyi
tétovázás után a vendég engedelmeskedett, elhelyezkedett egy párnán, és igyekezett lábait
maga alá gyűrni.
– Az… ajánlatod. – Mnemach hátranyúlt, kibontotta nyakláncát, levette, és az ágyként
szolgáló verem szélére tette, majd karkötőjével és bokaláncaival kezdett foglalatoskodni. –
Az elmúlt harminc évben te vagy a második, aki megkeres, és szövetséget ajánl.
Veronique nem igazán tudta, hogyan is felelhetne erre. Látszott, hogy Mnemach nem
próbálja könnyebbé vagy közvetlenebbé tenni a tárgyalást. Ezen nem is tudott igazán
meglepődni.
– És az az ajánlat kedvére való volt?
A matriarcha kényelmesen hátradőlt, és mereven, pislogás nélkül nézte Veronique-ot,
olyan hosszú ideig, hogy a brujah nehezen tudta leküzdeni a lelkében felgyülemlő
kellemetlen érzést.
– Azt hiszem, nem vagy tisztában azzal, mit is javasolsz. Saviarre nem olyan ellenfél,
akivel a magadfajta csecsemő fel tudná venni a harcot. Azt kéred tőlem, hogy én és az
enyéim fogjunk olyan kockázatos vállalkozásba, mely, ha sikerrel jár, aligha válik a mi
dicsőségünkre, de amelyért, ha elbukik, minden felelősséget nekünk kell majd viselni.
– Korántsem, Dame Mnemach. – Veronique igyekezett, hogy hangja nyugodt
maradjon. – Nem kérek olyat öntől vagy népétől, amit én magam ne vállalnék, és amit
szövetségeseim…
– A Szerelem Udvara nem a szövetségesed, leányom. Salianna… – Mnemach nem is
rejtette megvetését, ahogy a nevet kimondta – nem a szövetségesed. Felhasznál téged,
amíg már több hasznot nem húzhat belőled, és akkor félredob, mint ahogy azt már annyi
ifjú káinitával megtette előtted is.
– Tudom, hogy ők nem a legőszintébb szövetségesek – nincs közöttünk barátság. De
az adott helyzetben érdekeink közösek… és rendelkezem a Salianna királynő árulása
elleni biztosítékokkal. – Veronique előrehajolt. – Nem bízom benne, de szükségem van a
segítségére. Tudom, hogy ön sem bízik benne, de kevésbé hisz neki, mint Saviarre
grófnőnek, vagy jobban?
– Igaz – hagyta jóvá Mnemach, majd lassan előrehajtotta a fejét. – Saviarre és én nem
szeretjük egymást, és soha nem is fogjuk. De Saviarre és én már régóta háborúzunk, és ha
békét kötünk, ott vérnek kell folyni.
– Ezt feltételeztem magam is. – Veronique pislantott, és szándékosan másfelé nézett,
hogy megtörje a varázst, melyet Mnemach csendes szenvedélye gyakorolt rá. – Nem kérek
felelőtlenül, Dame Mnemach. Őszinte leszek, és elismerem, hogy erőfeszítéseim Saviarre
ellen semmiképpen sem járhatnak sikerrel az ön segítsége nélkül. A grófnő körülbástyázta
magát a herceg oldalán. Kettejük akaratát a várossal kapcsolatban már nem lehet
elkülöníteni egymástól.
– Tudod talán, mivel tartja a markában?
Veronique gyorsan felpillantott. Mnemach arckifejezése azonban áttetszőbb volt, mint
Valerianus legsemmitmondóbb diplomáciai maszkja. Óvatosan válaszolt.
– Nem, nem tudom. Ez olyan titok, amit… nem sikerült felfednem. – Kicsit kelletlenül
tette hozzá: – Salianna királynő úgy tartja, hogy Saviarre megszerezte Lorraine Rózsáját,
és ezt használja föl valami módon arra, hogy a herceget uralja, és megtörje az akaratát.
– Felteszem, te nem osztod ezt a nézetet. – Kijelentés volt, nem kérdés, Veronique
mégis azon kapta magát, hogy válaszol, szinte akarata ellenére.
– Nem. Valószínűtlennek tartom, hogy Alexander áldozatul esett volna egy ennyire
durva befolyásnak. Bármilyen hibái is voltak, mielőtt Saviarre Párizsba érkezett, nem
mondható rá, hogy ostoba vagy gyenge lett volna.
– Nem, nem volt az. – Mnemach hanghordozása különösen érintette Veronique-ot.
Mintha megbánás csendült volna ki a hangjából. – Alexander már nem az a férfi, aki
valaha volt, és nem tudom, azzá lehet-e még valaha. De igazad van abban, hogy
leromlásának gyökerénél Saviarre áll, és ha meg akarjuk akadályozni, hogy Párizst, az én
városomat a jelenleginél csak rosszabb sors várja, akkor a grófnőnek meg kell buknia, és
fizetnie kell mindazon bűnökért, melyeket a népem ellen elkövetett.
– Csak annyit kérek, segítsen elérni, hogy megkapja, amit megérdemel, Dame
Mnemach.
Mnemach mélyről jövő kuncogást hallatott.
 – Mielőtt ez az egész véget ér, még sok mást is fogsz kérni tőlem, te brujah. De
egyelőre meghagylak az illúzióidban. Legyen hát, szövetségre lépek veled, és segítek
megbuktatni közös ellenségünket, Saviarre grófnőt. Megállapodásunk részleteit egy
későbbi időpontban határozzuk meg…
Veronique érezte, hogy vállából kimegy a feszültség, amit addig észre sem vett.
– Ami azonban a jelent illeti, szükségem van arra, hogy bizonyítsd, te mennyire vagy
elkötelezett az ügy mellett. – Mnemach mosolya kivillantotta agyarait, és egyáltalán nem
volt megnyugtató Veronique számára. – Mi idelent vérrel pecsételjük meg
szerződéseinket.
– Azt kéri, hogy igyak önből? – Veronique hálás volt, hogy ezt ilyen simán ki tudta
mondani.
– Nem kérek tőled olyat, amit magam ne volnék hajlandó megtenni – felelte Mnemach
komoly hangon, majd egyetlen, gyors mozdulattal feltépte csuklóját. Vére éles, sós-édes
illata azonnal megtöltötte a levegőt. A vér sűrű és részegítő cseppjei feketén csillogtak a
tűz tompa fényében, majd legördültek csuklóján, és combjára pottyantak.
Veronique csak nézett szótlanul, sem beleegyezni, sem visszautasítani nem volt ereje.
Érezte, hogy szemfogai sajognak az ínyében. Elméje egy pillanatra teljesen kiürült,
egyetlen tudatos gondolat vagy ellenérv sem tudott megkapaszkodni benne. Egy halk
hang, valahol mélyen, rámutatott, hogy Mnemach kérése – egyetlen korty – nem
ésszerűtlen kérés. A nosferatu nagy kockázatot vállalt, és semmi oka sem volt, hogy
bízzon akár benne, akár szándékai tisztaságában. Előrenyúlt, és megfogta Mnemach kezét.
Ujjait sötétvörös vér borította el, ahogy ajkaihoz emelte a sebet. Nyelvét az édes
folyadékhoz érintette, és inni kezdett, ahogy fogait Mnemach húsába mélyesztette. A
földöntúli gyönyör fátyolán keresztül, amellyel a matriarcha vére eltompította az elméjét,
érzékei távoli hangja tudatta vele, hogy a nosferatu megragadta és a saját ajkához emelte
az ő szabad kezét. Mnemach szemfogai átszakították a bőrét, ami csak tovább fokozta az
élvezetet, míg az szinte elviselhetetlenné vált, és már semmi mást nem érzett, csak saját
önkívületét. Úgy tűnt, az élmény soha nem ér véget.
Túl hamar vége lett. Amikor magához tért, Veronique érezte, hogy összegömbölyödve
fekszik Mnemach mellett a párnákon, meztelen testét csak egy prémtakaró fedte. A
nosferatu úrnő kinyújtózva feküdt, arcán bágyadt mosollyal, mely egy elégedett
macskához tette hasonlatossá. Mnemach megsimogatta a Veronique homlokába hulló fakó
hajtincseket.
– Pihenj csak, brujah! Majd később folytatjuk a tárgyalást.

 Ötödik fejezet



Párizsi Anatole testvérnek, a bière-beli nyáj pásztorának, üdvözlettel.
Bocsáss meg, hogy csak ilyen hosszú idő elteltével írok ismét, de az események
ugyancsak felgyorsultak itt, Párizsban, és a hivatásomból fakadó számos
kötelezettségemnek kellett eleget tennem. Azért írok ma este, hogy találkozót kérjek tőled a
lehető legkorábbi időpontban. Sok dolgot kell megbeszélnünk.
Veronique d’Orleans saját kezéből.

* * *

Rosamund d’Islington úrnőnek, a Rózsa követének, üdvözlettel és jókívánságokkal.
Szívemet elégedettség tölti el, ahogy ezeket a szavakat papírra vetem, mivel számodra
és ügyed számára a lehető legjobb híreket hozom. Megbeszélésünknek megfelelően
Valerianus nagyúrhoz fordultam, kérve, támogassa követségedet, és ő kegyesen vállalta,
hogy közvetlenül megkeresi a herceget az érdekedben. Ez tegnap éjjel meg is történt, és
Valerianus nagyúr sikerről számolt be – Alexander herceg elfogadta a kezességet, amit
védnököd, Salianna királynő, atyád, Isouda királynő, Valerianus nagyúr és én magam
vállaltunk azért, hogy küldetésed teljességgel diplomáciai jellegű, és célja a Nagy Udvar
és a Szerelem Udvara közötti kapcsolatok újraélesztése. Úgy vélem, az elkövetkező néhány
éjszaka megkapod a hivatalos értesítést Valerianus nagyúrtól mint az udvar képviselőjétől.
Ne kérdezd, hogyan érte ezt el, mert én magam sem ismerem a részleteket. Forrásaim úgy
mondják, hogy Valerianus nagyurat és a herceg hosszú órákon át tárgyaltak zárt ajtók
mögött, Saviarre grófnő jelenléte nélkül, mivel ő éppen valami fontos belpolitikai üggyel
foglalkozott, amire Valerianus nagyúr volt kedves felhívni a figyelmét. Le kell rónunk
előtte a hálánkat ezért.
Veronique d’Orleans saját kezéből.

* * *

Hullott a hó azon az éjszakán, amikor Anatole fogadott lányával, Zoéval együtt
megérkezett Párizsba, hogy találkozzon Veronique-kal. A ház női lakói ugyancsak örültek
a lánynak. Ghoul szolgák is jöttek velük, hogy különböző bevásárlásokat intézzenek el,
míg a városban tartózkodnak. Veronique fénytől védett alvókamrájában még két
szalmazsákot terítettek le Anatole és Zoé számára, a férfiak pedig forró, fűszeres bort és
finom levest kaptak, és ígéretet, hogy maguk is meleg helyen hajthatják majd le a fejüket.
Girauda és Alainne hamar gondjaikba vették Zoét, mert rá akartak próbálni egy új
dalmatikát és egy pár cipőt, amiről valamelyik lány már lemondott. A kis ravnos
kétségbeesett pillantásokat vetett Veronique felé a fogadószoba másik felén lévő
rögtönzött börtönéből, ahol mindössze inge oltalmában üldögélt egy padon, míg Girauda
azt vizsgálgatta, milyen a varrás állapota viseltes ruháin, és Alainne gondoskodott a forró
fürdő előkészületeiről. Veronique és Anatole a szoba másik végében beszélgetett halkan,
de időnként el-elkaptak vitafoszlányokat.
– … A fürdőhöz nem kell felmennem az emeletre, ugye?
– Dehogy, kedvesem! Lehozatjuk a kádat és a forró vizet, pont úgy, mint amikor
Veronique fürdik…
– Helyes. – Zoé hangjából mély megkönnyebbülés csendült ki.
– Kivirult – jegyezte meg Veronique, ahogy arcán kis mosollyal ismét beszélgetőtársa
felé fordult. Zoé nem volt éppen nagydarab, de hevessége megtöbbszörözte az erejét, ha
felmérgesedett, ami egyáltalán nem volt ritkaság. Ma este tőle szokatlan türelmet
tanúsított. – Sokkal nagyobb békességben van saját magával, mint amikor először láttam.
– Megtalálta a békét az Úr kezében – válaszolta Anatole, szája szélén rejtőző
mosollyal. – Bár, mint mindenki más, ő is visszaesik időnként. Hálás vagyok, hogy ilyen
hamar szállást biztosítottál nekünk, Veronique.
– Ne is említsd, örülök, hogy ilyen gyorsan elindultatok a borzasztó időjárás ellenére.
Az én háztartásomnak pedig nem megterhelő elszállásolni benneteket, úgyhogy felejtsd is
el! – A lábánál fekvő ládából elővett egy köteg pergament. – Attól tartok, nem sok jó hírrel
szolgálhatok.
A férfi átvette a papírokat, és gyorsan átfutotta őket.
– Saviarre?
– Saviarre. Minden jel arra mutat, hogy a grófnő egyszerre több fronton indít támadást.
Nincs kétségem afelől, hogy amint tud, ellened is fellép. – Veronique előrehajolt. – Kissé
meg is lepődtem, hogy ezidáig nem tette meg.
– Én azt hiszem, már megtette. – Veronique felnézett. Meglepte az Anatole hangjából
sugárzó nyugalom. – A csőcselék elég hamar feladta az üldözésünket St. Lysben.
Geraszimosz testvér azt gyanítja, dél felé indultak, Toulouse-ba. – A férfi kis szünetet
tartott. – De a tábor védői azt jelentették, hogy leselkedő kémeket láttak a határainkon
kívül, és attól tartanak, hogy valaki egész télen követte a gyűjtögetőink mozgását.
Veronique mélyet sóhajtott. Szemei által biztosított látása elhalványult és elszürkült, az
emberi alakok homályos, színes fényburokkal fedett foltokká finomodtak. Anatole
nimbusza sérült volt, friss fekete csíkok szennyezték, melyek körülölelték az élénk,
áttetsző színfoltokat, mint a festett ablaküveget a keret. Ma este különösen józan volt. A
lángokhoz hasonló kitörések, amelyek általában jellemezték auráját, a malkáv vérében égő
zabolátlan szenvedély és szavakkal ki nem fejezhető látomások nyomai ma csendesen
izzottak. Veronique gyorsan visszatért a mindennapi világba, még mielőtt a másik
észrevehette volna, hogy minek tudható be a pillanatnyi elcsendesedés.
– Akkor minden bizonnyal a holléted sem titok előtte.
– Nyilván nem. – A hangja nyugodt maradt.
Veronique óvatosan tette föl a következő kérdést.
– Egyetértesz velem abban, hogy valamit tenni kell? Nem egyszerű gyalogját söpörted
le a tábláról, a püspök tiszt volt. Ezt nem fogja neked megbocsátani. Túl veszélyesnek
bizonyultál, olyasvalakinek, aki meg tud birkózni az ellenségeivel, legyenek káiniták vagy
halandók.
– Tudod, mi az, ami engem mindig is a legjobban zavart a magunkfajták
politizálásában, Veronique?
A kérdés meglepetésként érte. – Mi?
– A sakkból vett hasonlatok – válaszolta a férfi tömören. – Valamelyik éjjel érdemes
volna megismerkedned Aragóniai Lucitával. Biztos vagyok benne, hogy szinte
természetellenesen jól megértenétek egymást. De máskülönben igen, értem, mire
gondolsz. Úgy véled, túl veszélyes Párizs közelében maradnunk, nemde?
Veronique kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de aztán csak becsukta. Egy
pillanatig azon gondolkodott, elnevesse-e magát, majd úgy döntött, hogy a témánál marad.
– Igen, ami azt illeti, így vélem. Hidd el nekem, nem akarom, hogy neked és Zoénak
vagy a nyájadnak bármi bántódása essék. Szerintem komolyan meg kellene gondolnod,
hogy itteni erőfeszítéseidet felfüggeszd egy kis időre, és biztonságosabb vizekre evezz,
legalább addig, amíg Saviarre kitombolja magát egy kissé.
– Meglehet, hogy erre nem kerül sor az elkövetkező ezer évben.
– Talán. De attól tartok, ha csak üldögélsz, és könnyű célpontként ajánlod föl magad a
haragjának, nem kell az első tavaszi olvadásnál tovább várnod, hogy minden erejével
lecsapjon rád.
Most Anatole-on volt a sor, hogy töprengő hallgatásba burkolózzon. Átlapozta a
jelentéseket, amelyeket Veronique-tól kapott, lassan, gondolataiba merülve tanulmányozta
őket. Végül valamin megakadt a szeme.
– A jelentések forrását megbízhatónak tartod?
– A hírek Aimeric de Cabaret-től származtak.
– Igen. Bár egész életében, és azt követően is délen élt, ha az itteni helyzetről van szó,
pontosan tudja, miről beszél. – Veronique felemelte a kezét, így vette elejét a
beszélgetőtársában formálódó kérdésnek. – Ő maga nem híve a Ragyogó Vérnek, és nem
is azonosul a céljaikkal. Diplomata Fekete Esclarmonde királynő szolgálatában, és bár a
királynő mindig is kedvelte a bonhomme-okat, nem táplál vonzalmat a mögöttük megbújó
eretnekek iránt.
– Azzal én is tisztában vagyok, hogy ez a Bèziers hercegével kötött szövetségének is
az egyik pillére.
Veronique ismét meglepődött. Anatole nemigen tanúsított érdeklődést a körülötte zajló
politikai csatározások iránt, és soha nem foglalkoztatták az efféle részletek.
– Igen, így van. Esclarmonde királynő és Eon de l’Etoile herceg többek között
kétségtelenül az eretnekség fölött érzett közös gyűlöletük révén léphettek szövetségre.
– Ezek szerint megbízol a jelentés szerzőjében, amikor azt állítja, hogy délen látták St.
Lys kisudvarának túlélőit, és hogy talán… egy új vezető körül gyülekeznek. – Anatole
felpillantott a papírból, éles fénnyel égő szemei e gondolatra egészen összeszűkültek.
– Úgy vélem, ez több, mint valószínű. Délen mindig is virágzott az eretnekség, mind a
mai napig, hiába volt a keresztes hadjárat és a háború. Túlságosan sok követője akad a
káinita urak körében, és túl mélyen gyökerezik ahhoz, hogy egyetlen csapással meg
lehessen semmisíteni. Ezenfelül délen sokkal hűségesebben szolgálják az eretnekeket,
mint ahogy a párizsiak támogatták St. Lyst és követőit. – Veronique előrenyúlt, és rábökött
az Anatole előtt fekvő pergamenre. – Biztos vagyok benne, hogy az eretnekek közül
legalább egy-két magas rangú vezető meg tudta őrizni a fejét a nyakán, és bármelyikük az
új eretnek egyház fejévé léphetett elő, ha volt rá módja. Esclarmonde királynő és Bèziers
herceg ezt persze nem hagyná, de tapasztaltabb segítségre és több erőre van szükségük, ha
meg akarnak birkózni ezzel a helyzettel. Addig mindenképpen, amíg a birtokaikat más
körülmények is fenyegetik.
– Azt javaslod tehát, hogy menjek délre, és segítsek nekik – összegezte Anatole.
– Azt javaslom, menj délre, segíts nekik, és egyúttal segíts magadon is. Felvettem a
diplomáciai kapcsolatot Esclarmonde királynővel és Eon de l’Etoile herceggel. Készek
arra, hogy neked és a tiéidnek menedéket nyújtsanak délen, saját birtokukon, cserébe
azért, hogy segítesz nekik kiűzni az eretnekeket a földjükről. – Veronique kis szünetet
tartott, hogy a másik megfontolhassa a szavait, majd folytatta. – Bármekkora is most a
zavar délen, nagyobb biztonságban leszel ott, egy herceg közvetlen védelme alatt, mint itt,
ahol a herceg épp csak elvisel.
– Megkérdezhetem, hogy te mit remélsz nyerni ezzel?
A kérdés nem érte meglepetésként Veronique-ot.
Tudta, hogy Anatole éppoly kegyetlenül közvetlen tud lenni, mint ő maga, ha úgy látja
jónak.
– Előnyt Saviarre-ral szemben.
– Hmm.
– Hisz’ te kérdezted.
– Valóban. És azt hiszem, nem hibáztathatlak azért, hogy politikus szörnyeteg vagy. –
A férfi szája sarkában kissé gúnyos mosoly ült. – Nem felelhetek javaslatodra már ma
éjjel. Beszélnem kell Zoéval éppúgy, mint az embereimmel, és csak úgy dönthetek.
Beéred most ennyivel?
 – Igen. Nem is számítottam rá, hogy most rögtön válaszolsz. – A szoba másik felében
egy fából készült paravánt állítottak fel, hogy megvédjék Zoé szemérmét, míg mosdik.
Veronique kicsivel hangosabban kérdezte:
– Elég meleg a víz, Zoé?
– Ó, igen. – A lány hangja olyan volt, mintha gazdája épp most olvadna el a
gyönyörűségtől, hogy egyszerre melegedhet és tisztulhat meg.
– Helyes. Van még bánni más kívánságod az ittléted alatt?
Zoé gyorsan válaszolt.
– Anatole is megfürödhetne? És levágnátok a haját?
Veronique épp időben fordult vissza, hogy lássa, amint Anatole pislog egyet, ami a
zavar rá oly jellemző jele volt. Nem állta meg, hogy ezen el ne mosolyogjon.
– Igen, azt hiszem, ezt el tudjuk intézni.

* * *

A zord idő nem enyhült, de ez nem állíthatta meg a délre, Foix-ba és Bèziers-be
áramló üzeneteket, melyeket a külső viszonyokra fittyet hányó hírnök szállított. Dame
Mnemach meg volt róla győződve, hogy az ügy nem zárul le, míg Veronique nem kér
többet az egyszerű szövetségnél. A nosferatuk futárságra tenyésztett, intelligens és kitartó
állatai szálltak és úsztak dél felé, hogy a fajtatársak közötti összefogást sürgessék. A
nosferatu hírnökök szorosan a nyomukban követték őket, ők vitték a részletesebb
üzeneteket Esclarmonde királynő hegyi erődjébe és Eon de l’Etoile herceg újjáépített
városába.
Még a szokásosnál is komolyabb erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy senki
ne fedezze fel őket, mivel Saviarre grófnő nem sajnálta a fáradságot, hogy olyan
kémhálózatot építsen ki, amely vélt ellenségeinek minden apró mozdulatát pontosan
szemmel tudja tartani. Az utóbbi időben az úrnőjük kegyét kereső kémek elsősorban
Veronique d’Orleans-nal foglalkoztak, de azt nem lehetett volna biztonsággal állítani,
hogy megfeledkeztek Mnemachról vagy népéről – elvégre ők sokkal hosszabb ideje voltak
már ellenségei a grófnőnek. A Veronique által okozott bosszúság azonban frissebb volt, és
a közelmúltban csak tovább súlyosbodott azzal, hogy a brujah tárgyalt Valerianusszal és a
Szerelem Udvarával, és továbbra is támogatta az őrült prófétát, Anatole-t, meg az őt
követő zúgolódókat. A jelek szerint Veronique nem bánta, hogy felkerült a grófnő listájára,
és hagyta, hogy a boszorkány hadd találgasson, mire is készül éppen. Elkerülni
semmiképpen sem tudta volna, ezért úgy döntött, inkább hasznára fordítja a dolgot, és
magára vonta számos kém figyelmét azzal, hogy megírta régen késő leveleit Hamburgba,
előkészületeket tett Navarre püspök télközepi ünnepségére, és más olyan
tevékenységekben merült el, melyeket otthon is el tudott látni.
A fontos leveleket Valerianus nagyúrnak és Rosamund úrnőnek, valamint Dame
Mnemachnak, Esclarmonde királynőnek és Eon hercegnek szánt üzeneteket szigorúan
biztosított csatornákon keresztül továbbította. Az első futár kevesebb mint egy hónap
elteltével megérkezett Foix-ba, olyan hírekkel a tarsolyában, melyeket, mint mondta, csak
személyesen a királynőnek kézbesíthet. Nem telt bele egy hét sem, és a második futár
elérte Bèziers-t.

* * *

Aimeric de Cabaret a változatosság kedvéért egymagában üldögélt
magánlakosztályában, és élvezte, hogy egyedül lehet, ami már hónapok óta nem adatott
meg neki. Bèziers úgy zsongott, mint egy méhkas, és Eon de l’Etoile, hogy sülne ki a
szeme, úgy szeretett a zavar középpontjában lenni, ahogy a disznók szeretnek a sárban
dagonyázni. Bèziers hercege csak a legteljesebb, szinte káoszba hajló felfordulásban
érezte igazán otthon magát. Csak akkor volt nyugodt, ha meg kellett oldani egy
válsághelyzetet, vagy legalább egy problémát. Aimeric, aki ideérkezése előtt már jó
néhány zűrzavarban szerepet játszott, szinte kimerítőnek érezte azt, ahogyan Eon herceg
kereste a bajt. Alig várta már a télközépről remélt nyugalmat, amelyre még itt, az enyhe
éghajlatú délen is bizton számíthatott.
Ezen az estén tűz lobogott Aimeric kandallójában, elűzendő a hideget és a
nedvességet, és a férfinak semmiféle sürgető tennivalója sem akadt. Eon herceg
udvarmesterével együtt bezárkózott dolgozószobájába, ahol áttekintették a kincstár
helyzetét, ellenőrizve, hogy a pénzügyek a tervezett mederben folynak-e, és minden
vállalkozásuk a kezdeti elvárásoknak megfelelően halad-e. Crepin, a főszolgabíró
embereivel együtt a szabadban portyázott, olyasvalaki után kutatva, akit büntetlenül
lemészárolhat. Az ő türelme már hónapokkal korábban elfogyott. Az Egér az elmúlt
időszakban nem zavart sok vizet, kémei jelentéseit olvasgatva igyekezett lépést tartani a
Bèziers-ben és a környező városokban folyó eseményekkel. Arra számított, hogy még a tél
elmúlta előtt történik valami jelentős, esetleg a narbonne-i tremere-ek űzik el Eont, hogy
elnyerjék Párizs hercegének, Alexandernek a kegyét azzal, hogy megbüntetik önállóskodó
vazallusát. Aimeric nem kételkedett abban, hogy ez lehetséges, de ugyanakkor tisztában
volt saját korlátaival. Nem volt varázsló, és nem is ismert senkit, aki joggal tarthatott
volna számot erre a címre. Foix nem tartott fenn diplomáciai kapcsolatokat a tremere
boszorkánymesterekkel, nem is állt szándékában ezeket kiépíteni, sőt, ott tett nekik
keresztbe, ahol csak tudott. Bèziers-t a lehetőségeikhez mérten a lehető legjobban
megvédték. Ha a varázslók hadra lépnek ellenük, alkalmazkodniuk kell majd ehhez az új
helyzethez is.
Aimeric vállához támasztotta hárfáját, és egyszerű, formátlan dallamot csiholt belőle
simogató ujjaival, miközben igyekezett kizárólag a zenére összpontosítani, arra, ahogy
egyik hang a másikba olvad, és arra, ahogyan kardforgatástól kérges ujjai a feszes
húrokhoz érnek. Hosszú, kellemetlenül hosszú idő telt el azóta, hogy legutóbb sikerült
teljesen leráznia magáról a világ nyűgét, megszabadulnia a politikai csatározások és saját
pozíciója által megkövetelt figyelemtől, hogy átengedhesse magát ennek az egyszerű és
mély élvezetnek, megtalálva saját belső békéjét. Csinos, ügyes kis dallam. Egy képzett
énekhang, amint ellenpontoz. Ahogy a dal kezdett formát ölteni, lassan lehunyta szemeit.
Valaki szobája ajtajánál kaparászott.
Aimeric a húrokra fektette kezét, elcsendesítve a hangszert, és leküzdötte a
bosszúságot, amely megfeszítette a hátát. A lehető legkedvesebben szólt ki.
– Szabad.
Az Egér egyik fiatal apródja volt az, egy csendes, megfontolt fiú. Gyorsan meghajolt,
ahogy belépett.
– Bocsássa meg a zavarást, követ úr, Egér úrnő üdvözletét hozom. Arra kér, csatlakozz
hozzá a madártanyán, amint tud.
– A madártanyán? Üzenet érkezett talán? – Aimeric felállt, a hárfát letette díszhelyére,
a saját széke melletti padon elhelyezett kis párnára.
– Sajnálom, követ úr, de nem tudom. De úrnőm azonnal önért küldött, ahogy megnézte
a madarakat.
– Akkor, felteszem, nem szabad tovább váratnom őt.
Az Egér galambdúca a menedék egyetlen, alacsony tornyának legfelső szintjén volt,
egy sarokba rejtve, ahonnan a megfigyelés és a támadás különben is nehézkes lett volna.
Az úrnő kérésére a ház ghouljai szerény kis fabódét ácsoltak össze, amelyben elfért egy
vagy két felnőtt, védve a szél és az időjárás viszontagságaitól. A bódéban számtalan
kapaszkodó és pecek is állt, amelyen a szárnyas kémek lepihenhettek. Az Egér nevének
ellentmondva szinte rajongott a madarakért. A madártanyán éltek varjak és baglyok, saját
szobáiban pedig énekes madarakat és galambokat tartott kalitkákban. Zsebe mindig tele
volt csemegékkel, azokkal etette őket, és rendszeresen megidézte az egereket és
patkányokat, nemcsak azért, hogy megjutalmazza vele kedvenceit, hanem hogy mások
rágcsálóformába bújt ügynökeit elpusztítsa. Amikor Aimeric elérte a torony tetejét, a
könnyű, szemerkélő esőtől halódó parázs fényében látta, hogy az Egér éppen egyik
kedvenc madarát egyensúlyozza a karján. A hatalmas varjú morzsákat csipegetett a nő
másik tenyeréből. Felnézett, ahogy a követ közelebb lépett, és rekedten felkárogott, majd
szárnyra kapott, és egy szélvédett kakasülőre telepedett.
Az Egér a férfi felé fordult, így az láthatta, hogy a szokásos barna gyapjúba
burkolózott ma este is, arcát nem sállal, hanem álarccal fedve el. Úgy nézett ki, mint egy
vénséges, fonnyadt anyóka, kétoldalt lefelé hajló, mélyen ülő, sötét szemeit és ajkait
ráncok ölelték körül, mutatva, hogy nem idegen tőle a mosoly. Aimeric kételkedett benne,
hogy valaha is látta volna a nő valódi arcát.
– Bocsássa meg, követ úr, hogy így ideparancsoltattam, de úgy véltem, ezt látni akarja
majd, és lehetőleg úgy, hogy ne figyelje közben egy tucatnyi szempár.
Tenyérrel felfelé fordítva kinyújtotta a kezét. Ujjai közt apró fémdoboz lapult, a
borszalagok még rajta lógtak, tetejét különös jel zárta le.
Aimeric elfintorodott.
 – A hívásért hálás vagyok, Egér úrnő, de nem szokatlan ez? Ez nem az a jel, amelyet
nekem mutatott. Ez nem Bèziers jele. – Latinul beszélt, mert ezt a nyelvet ők ketten
értették ugyan, de a városban rajtuk kívül csak nagyon kevesen.
Az Egér hasonlóképpen válaszolt.
– Nem, nem az. Ez a jel Párizsé. A kis kedvencemhez kötve érkezett. – Apró
mozdulattal a hatalmas varjú felé intett, amely határozottan elégedettnek látszott saját
magával. – Ő pedig nem egész egy napig volt távol.
Aimeric átvette az üzenetet rejtő kapszulát.
– Úgy véli, valaki, aki itt van a közelben, magához hívta, és üzenetet küldött vele?
– Ez nem lehetetlen – felelte az Egér semleges hangon. – Olvassa el! Kíváncsi vagyok
a véleményére.
A férfi levette a kapszula tetejét, és tenyerébe csúsztatta a szorosan összetekert
pergamenlapot. Hogy óvja magát a széltől és a hideg permettői, no meg, hogy az Egér
gyertyájának fénykörébe jusson, belépett a madártanyába. Mindössze négy, szorosan
egymás alá írt sor, olyan apró betűkkel, mintha csak tűheggyel rótták volna őket le. Ahogy
a levelet olvasta, és rájött, kitől jöhetett, a szája széle megrándult kissé.
– Ó, igen… Ez valóban Párizsból jött – morogta, remélve, hogy hangján nem érezni,
mennyire örül.
– Mit jelent? – kérdezte az Egér, hangjából bizonytalanság csendült ki. – Amikor
elolvastam, csak költeménynek tűnt. Ráadásul gyengének.
Aimeric felkuncogott. Az Egér mereven, kérdő tekintettel meredt rá. Ez már túl
soknak bizonyult. A kuncogás előbb nevetéssé, majd kacagássá nőtt. A Bèziers-i kémek
úrnője az ég felé fordította a tekintetét, és türelmesen várt, amíg a férfi lecsillapodott, és
ismét meg tudott szólalni.
– Ah… bocsásson meg, úrnőm! – Aimeric lesöpört szempillájáról egy örömkönnyet. –
Ez valóban gyenge költemény. Szörnyen gyenge versezet. És az egyetlen személy, akinek
szándékában állhat engem erre emlékeztetni, még mindig Párizsban él. – Kinyújtotta a
papírt előre, úgy, hogy kinyíljon. – Emellett meghívó is egy találkára. Gyanítom, hogy itt a
városban időzik egy párizsi futár, arra várva, hogy megkapja a választ.
– Biztos ebben? – Az Egér elfintorodott, ahogy elvette a férfitól az apró lapot, és
gondosan tanulmányozni kezdte. – Lehet, hogy trükk. Valamiféle csapda. Crepin a Fekete
Hegy Testvériségének tagjaira vadászik, de még ő sem tarthatja számon valamennyit.
Lehet, hogy maradt még egy gyilkos a városban, és önt akarja kicsalogatni.
– Ez nem teljesen lehetetlen, be kell ismerjem. Én mégis azt hiszem, hogy az üzenet
valódi, mégpedig azért, mert az én idióta fivérem nem ismeri ezt a tréfát, és nem tudja, mit
jelentenek nekem ezek a szavak az egyszerű megalázáson kívül, párizsi barátom azonban
igen. – Ezért, és mert a levél szavai közt, titkos jelekkel ez volt olvasható: Küldj választ!
Ezt azonban nem érezte szükségesnek elmondani, elvégre az ő bizalma sem volt végtelen.
– Kölcsönvehetem az egyik madarát, úrnőm?

* * *

Aimeric sokkal közvetlenebb módon írta meg levelét, mint Veronique a sajátját. Az
üzenet, amelyet ugyanannak a varjúnak a lábára kötözött, rövid volt és tömör: Hol és
mikor? A válasz másnap este érkezett meg: A koldusok udvarában, holnap éjjel. Egyedül.
Eon de l’Etoile nem örült neki, hogy Aimeric a fejébe vette, eleget tesz a
meghívásnak.
– Ez nem valami bölcs lépés… – vélte Bèziers hercege.
Aimeric összekulcsolta a kezét tarkóján, amíg apródja megkötötte a páncél szíjait. Az
apró láncszemek finoman csilingeltek minden mozdulatra.
– Tisztában vagyok vele, uram, de higgye el, nem ez az első esztelen dolog az
életemben, és erősen kétlem, hogy az utolsó lenne.
– Pedig könnyen az lehet, ha valaki kihasználja ezt a csodás alkalmat arra, hogy
megszakítsa a barátságot meggondolatlan fejed és vállaid között, Aimeric! Legalább egy
emberednek engedd meg, hogy kövessen! Ha mást nem, legalább segítséget tud hívni, ha
megtámadnak. – Eon úgy érezte, hogy Aimeric túlságosan félvállról veszi az egész ügyet.
Az is meggyőzte erről, hogy a férfi szeme két napja, mióta megkapta az üzenetet, úgy
csillogott, mint egy csintalan gyereké. Aimeric de Cabaret ugyancsak veszedelmes
jelenség volt ilyen ördögi hangulatban. – Hogy lehetsz biztos benne, hogy ez az üzenet
Antasia követétől érkezett? Nem gondolod, hogy ennél egyszerűbb módját választaná a
megkeresésednek?
Ezt a kérdést számtalan különböző formában Eon de l’Etoile szinte valamennyi belső
embere feltette már azóta, hogy megjött az első levél. Aimeric szintén sokféleképpen, de
mindig ugyanazt a választ adta.
– Uram, olyan szavakkal, melyek önt is meggyőzik, ezt nem tudnám elmagyarázni.
Veronique d’Orleans jól ismer engem… úgy tűnik, jobban, mint saját fivérem. Tudta, hogy
megértem az üzenetét, ha ezzel a verssel keres meg. Ez egy amolyan titkos móka. Régi
történet. – Kis szünetet tartott, míg bebújt a sötétkék, mellkasánál a toreador követek fehér
rózsájával díszített felsőkabátba. – Ami pedig az egyszerűbb módozatokat illeti, ez mindig
az adott helyzettől függ. Ha úgy vélte, egy szokványos küldöttet könnyen
feltartóztathatnak vagy megvesztegethetnek, akkor miért ne folyamodhatott volna kevésbé
hagyományos eszközökhöz annak érdekében, hogy üzenete biztosan elérjen bennünket?
Ez a nő korántsem ostoba, és ha csak a fele is igaz annak, amit a párizsi helyzetről
hallottunk, akkor könnyen lehet, hogy ő maga is veszélyben forog.
– Bízol benne. – A hangsúlyból kiderült, hogy ez most nem kérdés.
– Legalább annyira, mint önben, uram. – Aimeric felcsatolta kardját. A fegyver
szorosan a derekára húzott övére akasztva most a combjához simult. Az üzenet egy szót
sem szólt arról, hogy fegyvertelenül jelenjen meg. És igaz ugyan, hogy egyesek
felelőtlennek tartották őt, csak legközelebbi családtagjai mondhatták volna ostobának. –
Talán még jobban.
Eon lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
– Legyen hát! Nem tiltom meg, hogy ezt tedd, és nem is fogok közbeavatkozni. Légy
óvatos!
– Természetesen. – Aimeric megfordult, és lendületes mozdulattal meghajolt hercege
és fogvatartója előtt. – Kaphatok egy fivéri csókot, hogy jó szerencsét hozzon?
Kicsit meglepődött, hogy Eon erre közelebb hajolt hozzá, és mindkét orcáján
megcsókolta. – Sok szerencsét. Járj utadon biztonságban!
Aimeric kajánul mosolygott.
– Várjon meg! Nemsokára visszatérek.

* * *

Északon esett a hó. A Pireneusok magasában is havazott. Foix az év nagy részében az
unalom hótorlasszal körülvett pokla volt. A déli síkságokon az eső esett. Bèziers, és a
körülötte elterülő Bitterois térség, melytől sem az Orb folyó, sem a tengerpart nem esett
távol, egész évben viszonylag enyhe időjárásnak örülhetett. Azon az éjjelen az ég mintha
nehéz, hűvös permetet lehelt volna. Mindenfelé vastag köd gomolygott, és elnyelte a
világosság utolsó cseppjeit is. Aimeric egy jól záródó lámpát hozott magával, de ki kellett
használni kiváló éjjeli látását is, miközben a város sötétbe borult utcáit rótta. Bármilyen
magabiztosan felelgetett is Eon de l’Etoile aggodalmaira, ő maga sem tudta leküzdeni a
kételyt teljesen.
Egy hónapja sincs, hogy egy különösen ügyes és elszánt gyilkosnak sikerült áthatolni a
herceg menedékét őrző védelmen, és csak Fortuna istenasszony aranyló mosolyának volt
köszönhető, hogy elfogták, mielőtt bárki másnak lehullott volna a feje. A gyilkost a Fekete
Hegy Testvérisége bízta meg, amely hivatásos zúgolódókból és Esclarmonde királynő
hűséges híveiből áll. A királynő személye ellen irányuló támadásnak fogta fel a Bèziers és
Foix között hirtelen kitörő békét. Aimeric legnagyobb bosszúságára a csoport vezetője
saját vértestvére, Lozois volt, aki még súlyosabb személyes sértésnek tekintette azt, amit
Aimeric tett e kisebbfajta diplomáciai csoda lehetővé tétele érdekében. A gyilkos célpontja
Aimeric volt, bár a makacs bolond arra is parancsot kapott, hogy ha lehetősége nyílik rá,
ölje meg Bèziers hercegét és belső körének bármely tagját. Crepin, a főszolgabíró,
magánkívül volt a haragtól, és a gyilkosjelöltből hamarosan intő példa vált mindenki
számára. A jelen helyzetben még az Egér sem tudta, vajon hány hasonló vadász lapul még
a városban vagy a környékén, arról nem is beszélve, hogy hol és mikor támadnak, ha
ugyan valóban szándékukban áll lépni. Nem adta föl a kutatást, kémek, hírszerzők és
ügynökök egész kis hadserege nyomozott a válaszok után, átfésülték a várost, és minden
jelentéssel bíró hírmorzsát továbbítottak.
 Egy külhoni követnek mégis sikerült megbújnia a városban, sőt, saját állatukkal üzent
nekik. Kétségtelen, hogy ez a körülmény joggal aggasztott mindenkit. Aimeric elméje egy
apró csücskébe száműzte a kellemetlen eshetőségeket, és úgy döntött, majd akkor
foglalkozik velük, ha valósággá válnak. Addig is, derűlátón tekintette a helyzetet, és nem
hitte, hogy egy gondosan kiagyalt csapdába sétálna éppen bele. Egyrészről tudta, hogy ha
Lozois rendelkezett is valaha némi humorérzékkel, az már egész biztos, hogy szörnyű
kínok közt kiszenvedett. Hasonlónak tartotta a helyzetet, ami fivére politikai éleslátását és
helyzetfelismerő képességét illeti. Másrészt fivére semmiképp sem tudná
megkülönböztetni a finom költészetet a fűzfapoéták recsegő műveitől, és különben sem
ismerheti az üzenetben idézett verset. Aimeric személyesen győződött meg arról, hogy a
vers valamennyi másolata egy örömtűzön végezze, kivéve azt az egy példányt, amelytől
Veronique d’Orleans nem volt hajlandó megválni. Hogy az üzenetben több helyen is
felbukkantak belőle idézetek, meggyőzte, hogy a levél a brujah-tól származik.
A koldusok udvara Bèziers nemrégiben újjáépített és felszentelt katedrálisa mögött
húzódott meg, melyet a város védőszentjének, Mária Magdolnának ajánlottak. Bár nem
volt annyira nagyszabású, mint az épület, melynek a helyén emelték, a keresztény
jótékonyságnak ugyanazon erényeit mutatta ez is, mint elődje. A város szegényei a hátsó
udvarban koldulhattak egy kis kenyérhajat vagy egy tál levest, és a zordon tél elől is ide
menekülhettek. Éjszakára csak a legnyomorultabbak maradtak itt. Az özvegyektől komor
történeteket lehetett hallani a temetetlen holtak kísértő szellemeiről, azokéról, akikkel
emberkéz végzett saját templomuk falain belül. Állítólag vissza-visszatérnek, hogy
bosszút kiáltsanak elvesztőikre. Aimeric szinte maga előtt látta szomorúságtól és
fájdalomtól eltorzult arcukat, amint kibontakozik a pára és a tompa lámpafény által
alkotott ködfoltokból.
Óvatosan közelítette meg az udvart, a templomfalhoz simulva fordult be a sarkon, és
lefojtotta lámpája fényét is. A hold ekkor épp felhők mögé bújt, a lámpa pedig hősies
harcot vívott a vaksötétség ellen. Aimeric egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, így
várta meg, hogy látása kiélesedjék, amíg ki nem bontakozott előtte egy pár forma,
melyeket kevésbé sötét foltok választottak el. Nagyjából felmérte az udvar méreteit, de azt
nem tudta volna megmondani, vajon valamelyik árny nem emberformájú-e. Ellépett a fal
mellől, és a nyitott tér közepe felé igyekezett. Puha léptekkel haladt, láncinge csilingelése
nem hallatszott a vastag felsőkabát és a köpeny alól. Levegőt vett, majd fütyülni kezdett
egy egyszerű dallamot, amelyre valamikor réges-régen szerzett egy borzalmasan rossz
verset.
Pontosan előtte megmozdult valami. Aimeric letette a lámpáját a földre, és szorosan
megragadta kardja markolatát, felkészülve arra, hogy gyorsan cselekedjék, ha a helyzet
úgy követelné. A mindent elnyelő ködből egy emberi alak bicegett ki, a leprások
jellegzetes rongyaiba burkolózva, és minden lépésnél súlyosan botjára támaszkodva.
Aimeric hallotta, hogy ízületei kellemetlenül ropognak minden egyes kimódolt és
rándulásszerű mozdulatnál. Egy pillanatra elöntötte a szánalom ez iránt a halhatatlan iránt,
akin ilyen szörnyű átok fogant meg.
Amikor az alak megszólalt, hangja a torz test ellenére tisztán és fiatalosan csengett.
 – Aimeric lo Chansonneur de Cabaret lovag úr, a Rózsa követe?
– Én vagyok – felelte Aimeric. Mulattatta, hogy a másik a teljes nevével azonosította.
– Északról hozok híreket az ön és hercege számára. – Aimeric teste egy kissé
megfeszült, amikor a hírnök öltözéke redői közé nyúlt, hogy egy olajos bőrbe burkolt,
durva zsineggel átkötött csomagot halásszon ki a számos rétegnyi ruha alól.
Szertartásosság nélkül vette át a küldeményt.
– Vár választ? – kérdezte halkan Aimeric, amint saját felsőkabátjába rejtette az
üzenetet.
– Azt az utasítást kaptam, hogy az ön belátása szerint várakozzak. – A követ hangja
alig volt több, mint suttogás. Beszéde a levegőt is alig kavarta meg.
– Akkor maradj! A herceg tudja, hogy itt vagy… Majd megkérem, hogy tekintsen el a
hivatalos bemutatkozás kötelezettségétől, hogy megőrizhesd névtelenségedet. A terület,
ahol most vagyunk…
– …mentes az erőszaktól, tudom. Nem fogok itt táplálkozni, és ha máshol teszem, nem
ölök meg senkit.
– Tudod, hol van a herceg menedéke? – A követ igenlő morgással felelt. – Kérni
fogom, hogy legyen szabad számodra ott vadászni és menedéket keresni, amíg ügyünket
el nem intézzük, hogy könnyebben megtaláljalak.
– Köszönöm a gondoskodását.
– Köszönöm a szolgálatod. Járj gonddal!
– Ön is, követ úr.

* * *

Őfensége, Eon de l’Etoile, Bèziers hercege részére,

Eon automatikusan átugrotta a következő négy sort, mely különben is csak a neki
címzett diplomáciai megkeresésekben kötelező tiszteletteljes megszólítást tartalmazta.

Üdvözletem küldöm Párizsból, és levelemmel válaszolok megkeresésére, abban a
reményben, hogy felajánlhatom önnek segítségemet. Bölcsen tette, hogy nem küldött
személyes megbízottat, hogy Őfensége, Alexander herceg elé tárja ügyét, mivel attól
tartok, őt vagy azonnal visszafordították, vagy lefogták, és az ön jövőbeli engedelmességét
biztosítandó túszként visszatartották volna. Az elmúlt évek polgári zavargásai és a vallási
hisztéria nyomán a herceg tanácsnoka, Saviarre grófnő ma aktívabb szerepet vállal a
város kormányzásában, és félek tőle, ő egyáltalán nem szívleli önt, talán még a herceget is
ön ellen sikerült fordítania.

Eon Aimericnek és az Egérnek olvasta fel a levelet, miután maga már kétszer is
áttanulmányozta. Savanyú arccal nézett most fel rájuk.
– Ez nem ér minket meglepetésként.
– Saviarre mint ellenség korántsem lebecsülendő, hercegem – susogta az Egér. – Már a
zavargások előtt is ő volt Párizs valódi ura, ha a nyomornegyedben élő testvéreimnek
hinni lehet.
Aimeric szárazon felelt.
– Hinni lehet nekik, Egér úrnő. Az a nő rejtve szövi a hálóját, de azért annyira nem
tudja elfedni. Én kétszer jártam Párizsban a háború előtt, és ő már akkor is javában
szervezkedett. Külön meglepetés volt, hogy csak elküldte Valerianust külföldre ahelyett,
hogy valami ürügyet talált volna a megöletésére. Valerianus volt az egyetlen, aki nem
tölthette be tisztét az udvarnál, és mindössze azért, mert valamikor, valahogyan a grófnő
ellenében cselekedett.
Eon bólintással nyugtázta mindkét hozzászólást, majd folytatta a felolvasást.

Nincs azonban minden veszve. Valerianus követ úr visszatérésével továbbra is nyitva
vannak bizonyos diplomáciai csatornák, és ő már bizonyította nekem, hogy szükség esetén
nem kihívás számára megkerülni a grófnő akaratát. Nincs kétségem afelől, hogy
felbecsülhetetlen értékű segítséget fog nyújtani nekünk a Párizs és Bèziers közötti
kapcsolatok rendezésében. Elkötelezetten szolgálja hercegét és a várost, és – legalábbis
számomra úgy tűnik – arra hajlik, hogy mindkét célját előbbre mozdítja azáltal, ha a
konfliktusokra békés megoldást keres ahelyett, hogy háborút robbantana ki. Kérésének
megfelelően megkeresem Valerianus nagyurat az ön nevében.
Személy szerint a jelen állapotban azt tartanám a legjobbnak, ha az állítólagos
“árulása” (nem én választottam ezt a szót, Saviarre grófnő utal így azon döntésére, hogy
békét köt Esclarmonde királynővel) által gerjesztett haragot a Párizs iránt továbbra is
érzett hűsége és jó szándéka jelképes bizonyítékával próbálná enyhíteni. Mint azzal
bizonyára ön is tisztában van, az elmúlt pár évben Párizst a vallási indíttatású zavargások
jellemezték, melynek forrása és középpontja Antoine de St. Lys püspök és Anatole de Paris
testvér voltak, előbbi kiváltságos helyzetét arra használta fel, hogy a Ragyogó Vér eretnek
tanait terjessze, míg az utóbbi, egy szürke pap, akinek hite jóval kevésbé hajlik az
eretnekség felé. A kettejük között feszülő ellentétek és számos más, látszólag okkult
esemény végül olyan elkeseredett harcokhoz vezetett, melyeknek csak St. Lys püspök halála
vethetett véget. Anatole testvér és hívei továbbra is Párizs határában táboroznak, ahol ki
vannak téve Saviarre grófnő minden rosszindulatának. Nincs a birtokomban bizonyíték
arra, hogy a grófnő és az elhunyt püspök bármiféle kapcsolatban álltak volna, de személy
szerint azt gyanítom, hogy St. Lys valamiféle módon Saviarre ügynökeként munkálkodott.
Bár kétlem, hogy ő maga is osztaná az eretnekek nézeteit, tagadhatatlanul hasznos
eszközök voltak úgy a politikában, mint a társasági életben. Hiába azonban, ha többé már
nem hozzáférhetők. Forrásaim úgy értesültek, hogy St. Lys “gyülekezete” délre,
Languedocba menekült, és minden valószínűség szerint új püspököt vagy más egyházi
hatalmasságot keresnek, akinek hűséget fogadnak. Anatole testvér és hívei nagyon
szívesen a nyomába erednének ezeknek az elégedetlenkedőknek, de csak akkor, ha
garanciát kapnak arra, hogy civilizált módon fogadják majd őket, olyan helyen
telepedhetnek meg, ahol a jelenlétük nem zavar senkit és az uralkodók is támogatják
célkitűzéseiket.
Úgy értesültem, Eon herceg, ön megtett minden erőfeszítést annak érdekében, hogy a
káinita eretnekséget kiirtsa a földön, amelyet a sajátjának nevez.
Eon felpillantott, és átható tekintettel fordult Aimeric felé. A másik válaszul felvonta a
szemöldökét.

– Ne nézzen így rám, uram! Elég egyértelművé tette az eretnekséggel kapcsolatos
álláspontját mindenki számára.
Az Egér lágyan felkuncogott.

Ezért azt javaslom, Fenséged hagyja, hogy a múltbéli tetteiért nyert megbecsülése ez
alkalommal is hasznára váljék. Anatole testvér híveinek csoportja Párizs szemszögéből
nem jobb, mint egy csapat ingyenélő, akik a királyi felségterületen vertek tanyát. A
városban nemigen fogadják el, sőt, általában meg sem tűrik őket, annak ellenére, amit az
eretnekség ellen tettek. Alexander herceg megtagadta, hogy törvényesnek ismerje el őket,
ők mégsem távoznak addig, amíg úgy érzik, nem teljesítették küldetésüket Párizsban.
Javaslatom a következő: segíthet feloldani ezt az Alexander herceg számára
elfogadhatatlan helyzetet, melyet azonban ő maga nem tud vagy nem akar elhárítani, ha
megkéri Anatole testvért, hogy utazzon az ön birtokára, és ott fegyverrel és prédikációval
küzdjön az eretnekek ellen. Anatole testvér hívei nem számosak, sokuk nem is káinita,
hanem ghoul vagy épp halandó, akik a csoport igényeit elégítik ki. Ha így tesz, Fenséged
bizonyítja, hogy még mindig Párizs barátja, aki támogatást nyújt gonddal küszködő
uralkodótársa számára, és aki nem a fővárossal szemben táplált személyes ellenszenve
okán igyekszik saját birtoka határait megerősíteni. Emellett Fenséged birtokába jut a
káinita eretnekség elszánt ellenségei erejének és tudásának, akik jelentős tapasztalatra
tettek már szert az eretnekek levadászásában, amellett fel tudják fedni és meg tudják
szüntetni sokszor oly észrevehetetlen befolyásukat.
A küldönc, aki ezt a levelet délre viszi, megvárja Fenséged válaszát, ha ön úgy kívánja.
Készen állok továbbra is Fenséged érdekében közvetíteni Párizsban, akkor is, ha a fenti
ajánlatomat nem találná elfogadhatónak. Engedje meg azonban Fenséged, hogy
emlékeztessem, a tél hamar elmúlik, és ha a Párizs és Bèziers közötti feszült viszony békés
feloldása nem történik meg még azelőtt, hogy északon is beköszönt az enyhet hozó tavasz,
talán nem lesz többé alkalom a békés megoldás elérésére.
Veronique d’Orleans saját kezéből.

– Úgy utasítottam a futárt, hogy rejtőzzön el itt, Bèziers-ben – szólalt meg Aimeric a
szobára ereszkedő csendben.
– Köszönöm, követ úr. – Eon letette a levelet az asztalra, hogy a többiek is kedvükre
elolvashassák. A belső körnek fenntartott tanácsteremben voltak, amely elég hosszú volt
ahhoz, hogy akadály ne zavarja meg gondolatait, amint hosszú léptekkel róni kezdte fel és
alá. – Nos, ez pontosan az a hír volt, amelyet egyikünk sem szeretett volna hallani, de
amelyre mindannyian számítottunk… Mi a véleményetek?
Az Egér és Aimeric egymásra pillantottak, és a férfi hagyta, hogy a másik szólaljon
meg először. A kis nosferatu nő fölvette a levelet, és gyorsan átfutotta. Érezhető
erőfeszítésébe került, hogy hangját a suttogás szintje fölé emelje. Ilyet csak akkor tett, ha
különösen fontosnak tartotta, hogy figyelembe vegyék a szavait.
– Azt hiszem, ez a nő jobban ismeri a párizsi viszonyokat, mint közülünk bárki, saját
magamat is beleértve. Több mint valószínű, hogy Saviarre grófnő nyári munkái közé már
be is vette vagy ennek az Anatole testvérnek vagy a mi közösségünknek az elpusztítását,
esetleg mind a kettőt. Megvan annak a lehetősége is, hogy erejét Anatole testvér
megtörésére összpontosítja, és bennünket egyelőre békén hagy, de őszintén kétlem, hogy
megengedné, hogy bármiféle diplomáciai lépéseket tegyünk, amíg ő más fronton
hadakozik. – Érdesen felköhögött, majd ismét elcsendesedett, és már halkan folytatta. –
Bizonyos fokú veszéllyel számolnunk kell, hercegem, függetlenül attól, hogyan döntünk.
Ezt nem lehet elkerülni. Már akkor vállaltuk ezt a kockázatot, amikor úgy határoztunk,
hogy felvesszük a diplomáciai kapcsolatokat Esclarmonde királynővel.
– Azt hiszem – tette hozzá Aimeric nyugodtan –, hogy a javaslat megfontolandó.
Kockázatos, de jelentős előnyökkel is járhat. Úgy látszik, ez a szürke pap… – hangjában
csak nyomokban lehetett felfedezni az undort – mind szavaival, mind tetteivel kihívta
maga ellen az eretnekek haragját. Nem kétséges, hogy számos követője is hasznos
tudással rendelkezhet ezen a téren, Ha hozzávesszük ehhez azokat az embereket, akiket
Esclarmonde királynő biztosít, és az ön parancsnoksága alatt állókat, nem elhanyagolható
erővel léphetnénk fel az eretnekek ellen.
Eon megfordult, és elindult visszafelé az ajtótól.
– És a diplomáciai kapcsolatunk Párizzsal? Szerinted megállja a helyét az indoklás
ebben a tekintetben is?
Aimeric finoman megvonta a vállát.
– Őszinte választ vár, uram? Szó szerint lehetetlen megmondani, hogy Párizsi
Alexander hogyan viselkedik majd bármilyen ajánlatra. Mégis, nehezen tudom elképzelni,
hogy a jelenleginél rosszabbra fordulhat a helyzet, ha felajánljuk neki, hogy eltávolítjuk a
kapuja elől azt az embert, aki az elmúlt évtized java részében csak bosszúságot okozott
neki. Ami Saviarre grófnőt illeti, az ő érdeke természetesen az, hogy a diplomácia csődöt
mondjon. Párizsi barátaink tehetségére kell bíznunk, hogy ezt megakadályozzák.
Eon felsóhajtott.
 – Úgy van, ahogy mondod. Bajba kevertük magunkat, és most másoktól kell
remélnünk, hogy segítenek elkerülni a végzetes csapást. Nem mintha bánnám a döntést…
– Szárazon elmosolyodott. – Szeretnék közvetlenül kapcsolatba kerülni ezzel az Anatole
testvérrel, és magam beszélni vele, mielőtt további lépésre szánom el magam. Szeretném
emellett megkeresni Veronique úrnőt és Valerianus nagyurat is, hogy részletesen
megtudakoljam tőlük, milyen módon szándékoznak képviselni ügyünket a Nagy
Udvarban. Azt hiszem, érdemes lenne visszahívni Crepint, és kikérni az ő véleményét is…
– Feltétlenül muszáj? – Aimeric és az Egér szinte kórusban tette fel a kérdést, majd
meglepetten pillantottak egymásra. Bèziers hercege elmosolyodott.
– Igen, azt hiszem, muszáj. Tudjátok jól, hogyan viselkedik, ha attól fél, hogy a
politika és a diplomácia megakadályozza, hogy újabb fejeket zúzzon be. – A herceg
felemelte a hangját, és titkárát szólította.
 Hatodik fejezet



Veronique már jó egy héttel azelőtt megbánta döntését, hogy elmegy de Navarre
püspök kerti rendezvényére, mielőtt az estélyre sor került volna. Szolgálói folyamatosan
zaklatták az esemény miatt. Átalakították az egyik régi tunikáját, hogy megfeleljen az
újabb ízlésnek is, és kihímeztek rajta minden ujjbegynyi helyet, amely egyáltalán
kilátszott. Azt már eldöntötték, hogy Veronique vörös ruhában fog megjelenni, hasonló
színű felsőkabáttal, amely Alainne és Girauda szerint kiemelte hattyúnyakát és szoborszép
termetét. Veronique minden éjjel azt kívánta, bár csak férfiakat fogadott volna
szolgálatába, Sandrin, Philippe és Thierry bizonyosan nem törődtek volna azzal, mit is
vesz magára, vagy ha mégis, legalább nem öltöztették volna folyamatosan.
Sajnos, a komornái tisztában voltak még egy fontos ténnyel, mégpedig azzal, hogy
egyiküket magával kell majd vinnie. Elismert követként bizonyos társadalmi rangot
élvezett a Nagy Udvaron belül, és voltak olyan alkalmak – különösen a nyilvános
rendezvények, így a püspök estélye is – amikor meg kellett hajolnia a rangjabeliektől
megkövetelt formaságok kényszere alatt. Egy testőr és egy szolgáló kísérhette, mint ahogy
az összes többi követ is egy testőrrel és egy szolgálóval jelenik majd meg. Ha pont ő nem
élne ezzel a jogával, az bizonyosan pletykákra adna okot, és Veronique bármilyen pletykát
szívesebben visszahallott volna, mint a saját szokatlan viselkedéséről szólót. Megbeszélte
a dolgot Giraudával, és miután megbizonyosodott róla, hogy idősebbik komornája nem
bántódik meg a döntésen, Alainne nyilvánvaló örömére bejelentette, hogy ő kísérheti el a
püspöki palotába. A fiatal szolgáló a hét hátralévő részét azzal töltötte, hogy
megbizonyosodott róla, saját inge és felsőkabátja alkalmas a társaságban történő
megjelenésre, és arról faggatta úrnőjét, pontosan mi is lesz a feladata.
Veronique legjobb tudása szerinte felelt minden kérdésre, ám a de Navarre püspök
által rendezett korábbi estélyeken szerzett tapasztalatainak nagy részét megtartotta
magának.

* * *

De Navarre püspök házának bejárata fáklyák fényébe öltözött. A kapuban szolgák
fogadták és kísérték be a vendégeket, a lovakat az istállóba vezették. Talán a szerencsének,
talán a különösen gondos tervezésnek volt köszönhető, hogy ezen az éjszakán az idő olyan
enyhe volt, mint soha még az egész tél során. Szél nem fújt, és a hőmérséklet is fagypont
felett volt, még a folyó közelében is. A kert azonban különös és gyönyörű látványt
nyújtott. Veronique hallotta, hogy Alainne, aki szorosan mögötte lépett át a kertkapuként
szolgáló boltív alatt, levegőért kap meglepetésében.
Veronique tudta milyen hatással lehet Alainne-re az eléje táruló látvány: a széles
udvart áttetsző és színes jégből faragott virágokkal telerakott állványok kerítették, és
törpeméretű gyümölcsfákról lógó, fújt üvegből készült gömbökben égő méhviasz gyertyák
szolgáltatták a világosságot. Legendákban szereplő szörnyeket mintázó fémlámpákban
illatos olaj égett, a háromszög alakban elrendezett kecskelábú asztalokon pedig csillogó
tálakból egyforma ruhába öltözött szolgák szolgálták fel a hűtött élelmet. A jelenetet a
magas és vonzó férfiak és nők tették teljessé, akik finom, ezerszínű selyembe és prémekbe
burkolózva jártak-keltek az udvaron, kezükön ragyogó ékszerekkel és szemükben csillogó
ragadozó érdeklődéssel. Ha Veronique nem ismerte volna őket egytől egyig, ha nem lett
volna tisztában a gyönyörű ruhák és a finom ízlés mögött megbújó megannyi fenevad
valódi természetével, maga is lenyűgözően romantikusnak találta volna a helyzetet.
Alainne sóhaja elragadtatást sugallt.
– Veronique d’Orleans úrnő, követ a Nagy Udvarnál!
Veronique és kísérői – azaz Alainne és Sandrin – a bejelentés után átléptek a kapun, és
azonnal megkezdték a kötelező köröket. A vendégek többsége még mindig a kerten kívül
álldogált, és ott beszélgettek, pedig a ház hátsó oszlopcsarnokának ajtói nyitva álltak.
Ismerős, kékvérű helyiek és a környező udvarokból származó diplomaták voltak, akiknek
sikerült még azelőtt bemutatkozni és elfogadtatni megbízásukat, hogy Saviarre elkezdte
volna elutasítani a követeket. A beszélgetés elsősorban természetesen Rosamund
d’Islington úrnő, a Szerelem Udvarának követe közelgő érkezéséről, és az ő párizsi
helyzetéről folyt. A spekuláció az egekbe hágott, a széles körben terjesztett szóbeszédek
általában tökéletesen pontatlanok, ám fölöttébb szórakoztatóak voltak. Veronique, akinek
szerepvállalásáról csak nagyon kevesen tudtak, nem mulasztotta el az alkalmat, hogy
maga is hozzászóljon a témához itt-ott, csak hogy megfigyelhesse, milyen változásokon
megy keresztül egy-egy hír, mire visszaér hozzá.
– Alainne, hozz nekem egy csészét! – Alainne meglepődött az ellentmondást nem tűrő
hang hallatán, de csak engedelmesen pukedlizett, és elindult, hogy teljesítse úrnője
parancsát. Veronique észrevette Sandrin pillantását és egy biccentéssel a lány után küldte.
Hátát a kecskelábú asztalnak támasztotta, majd a fiatal és vonzó lebachi követtel
folytatott beszélgetésre összpontosított, aki emellett még intelligens és szellemes is volt.
– Veronique úrnő! – mondta. – Attól tartok, a szolgája nincs jól…
Alainne visszatért, bőre hófehér volt, a kis kerámiacsészét, amelyben az italt hozta,
óvatosan tartotta mindkét kezével. Sandrin a könyökénél fogva támogatta. Veronique
megsajnálta, és így szólt a férfihez:
– Sandrin, kérlek, kísérd Alainne-t a szolgálók szobájába, hogy egy kicsit
megmelegedhessen! Köszönöm.
A szolgálók szobája újabb döbbenettel szolgált Alainne számára, aki még soha nem
vett részt hasonló rendezvényen. Ha ez nem gyógyítja ki romantikus tévképzeteiből, ami a
káiniták létezésének jellegét illeti, akkor semmi. Ellenállás nélkül hagyta, hogy Sandrin
vezesse. Veronique tudta, hogy megbízhat a férfiben, az nyitva fogja tartani a szemét és
csukva a száját, de nem mulaszt el egyetlen szót sem mindabból a pletykázásból, amelybe
Alainne a kezdeti döbbenet után kezd majd.
 Veronique ivott egy kortyot az italból, melyet Alainne hozott neki, félig fagyott vér
volt, sötét színű, méztől édes és szegfűszegtől aromás, majd még egy kicsit sétálgatott a
szabadban. Az egyik sarokban a házigazda beszélt épp a helyiek egy csoportja előtt, ezért
arra vette az irányt, hogy illően köszönjön. De Navarre püspök szinte sértően jó
hangulatban fogadta vendégeit, keresztnevükön köszöntötte, majd a kinti tálakhoz vagy a
benti zenészekhez és táncosokhoz irányította őket. Amikor Veronique üdvözölte, a püspök
megragadta és ajkához emelte a kezét.
– Drága Veronique-om, igazán nagy öröm látni önt! Már kezdtem attól félni, hogy nem
tünteti ki többé társaságunkat varázslatos jelenlétével.
– Ön udvarol nekem, kegyelmes úr. – A férfi nem engedte el a kezét, hanem saját
karjába fonta, és így sétált tovább, nem hagyva menekülést vendége számára. Veronique
eljátszott a gondolattal, hogy bosszúból letépi a püspök karját, és egy jó nagyot rávág vele
a fejére.
– Szó sincs róla, szó sincs róla. Az ön fénylő jelenléte varázst kölcsönöz minden
rendezvénynek, amelyet megtisztel. – Ahogy ők ketten folytatták sétájukat a
virágállványok mentén, a püspök körül álldogálók mind másutt kerestek maguknak
elfoglaltságot. Oldalukon szénfekete tőből fakadó, az ütőérből fröccsenő vér színére
emlékeztető szirmokkal ékes virágok pompáztak. Veronique arra gyanakodott, hogy a víz
felhasználásának és a lasombrák árnyékok fölötti uralmának ügyes ötvözetét látja. – Be
kell valljam, kissé meg is lepődtem, amikor értesültem, hogy elfogadta meghívásomat,
mivel a múltban kapcsolatunk nem volt teljesen felhőtlen.
Veronique azzal fedte el arca ideges rándulását, hogy egy kortyra maga elé emelte
csészéjét.
– Nincs bennem kegyelmességeddel szemben rossz szándék, és én is vallomással
tartozom: hónapokon át mást sem tettem, csak nyilvántartásaimat rendezgettem, és már
nagy szükségem volt egy kis szórakozásra. Az ön meghívása pontosan megfelelt a
vágyaimnak.
A férfi elmosolyodott, sötét szemeiben jókedv csillant.
– Most ön bókol nekem.
– Szó sincs róla. – Kinyúlt, és ujja hegyével megsimította az egyik kárminpiros
virágszirmot. – Megkérdezhetem hogyan érte el ezt a hatást?
– Csak nem toreador lett önből, úrnőm?
Veronique felismerte a kérdésben rejtőző veszélyt, és ennek megfelelően óvatosan
válaszolt.
– Toreadorrá kell lennem ahhoz, hogy értékelhessem a szépséget, uram?
A férfi felvonta egyik sötét szemöldökét. De Navarre püspöke, bár ereiben egy csepp
toreador vér sem folyt, mindig is híres volt arról, hogy különösen vonzódik a szépséghez.
A szóbeszéd úgy tartotta, hogy mind ágyába, mind szolgálatába szép fiúkat és lányokat
fogad legszívesebben, házát és kertjét számtalan ritka és gyönyörű dísz ékítette, ruhája
pedig minden esetben a legfinomabb anyagokból és színekben készült. Ékszerei súlyos
köveket tartalmaztak, melyek minden mozdulatára figyelmet követeltek csillogásukkal.
– Touché. Az a beszéd járja, kedvesem, hogy ön szívességet tesz a Szerelem
Udvarának, és támogatja követüket.
Veronique feszült mosollyal felelt.
– Valóban? Kegyelmességed ismeri a pletyka természetét. Ha vár még egy kicsit, arról
is hallhat, hogy maga a Szent Szűz jár közben Alexander hercegnél a toreadorok
képviseletében.
– Azt mondja hát, hogy a szóbeszéd nem igaz? – A férfi kíváncsian figyelte őt,
gondosan nyírt szakálla mögött kedves, ám zárkózott arckifejezés ült.
Veronique kiitta csészéje tartalmának maradékát, és közben ő is megtartotta bizalmas
arckifejezését.
– A toreadorok számára a diplomácia is művészet, melyet legalább annyira
szorgalmasan gyakorolnak, mint ön a kertészkedést, uram. Miben lehetnék vajon én a
hasznukra? Gondolom, nem felejtette még el, hogy jó egy évtizeddel korábban a Szerelem
Udvara Hardestadtot tüntette ki kegyeivel, nem az én úrnőmet, Antasiát. És amíg ez a
helyzet nem változik meg, sem pártfogómnak, sem nekik nem érdekük, hogy a véletlen
egymás mellé sodródáson kívül bármilyen módon is együttműködjenek.
A püspök szeme kissé összeszűkült, majd feszültsége mosollyá enyhült, mely azonban
legalább annyira hamis volt, mint egész kedvessége.
– Bölcs döntés, úrnőm.
Veronique illően mély bókkal válaszolt.
– Magam is mindig így véltem, uram. Ha megengedi, bemennék, hogy kicsit
megmelegedjek. Az ital, amelyet felszolgál, remek, mint mindig, ám kissé hideg.
– Természetesen, kedvesem. – A püspök ismét megragadta vendége kezét, és
megcsókolta, majd engedte, hogy az távozzon.
Veronique lerakta csészéjét az egyik asztalra, majd az oszlopcsarnok lépcsői felé
indult. A hátán érezte a házigazda tekintetét egészen addig, amíg be nem lépett a házba.
De Navarre menedékének alsó szintjén meleg és kellemes zene fogadta. A kis teremben
nem volt egyetlen asztal sem, ehelyett párnákkal kényelmesebbé tett padok és székek
álltak a fal mentén. A helyiséget egy pár káinita és kétannyi háziszolga tette népessé. A
kandallóban pattogott a tűz, a padlón szerteszórtan heverő, száraz fűszernövényekből
készült csokrokat paraván védte a kiugró szikráktól. A második szint galériáján, fából
készült spanyolfal mögött játszott a zenekar, de a kellemes dallam hiába szólt, senki sem
táncolt. Valamennyi jelen lévő káinita a helyi Nagy Udvar tagja volt, és egyiküknek sem
fűződött különösebb érdeke hozzá, hogy hízelegjen a vendéglátónak, vagy valamilyen
módon a kegyét keresse. Közöttük volt Alexander herceg fiatalabbik gyermeke, Sir
Olivier, két testőre és egyik kedvenc ghoulja társaságában, Csendesen felelgetett azoknak,
akik szóltak hozzá. Veronique elindult az ő irányába.
 Alexander örökké tartó kisfiús bájának ellenpontját adta Sir Olivier, akit éretten,
szépsége teljében ragadott el a halál. Elmúlt már húsz éves, haja göndör volt és fekete, kék
szemeiben folyton nevetés ült. Rendelkezett azzal a képességgel, hogy finomra csiszolt
udvariasságokkal könnyítse meg a saját számára az udvar toreador tagjaival való
érintkezést. Ügyesen táncolt, zenélt és lovagolt, ha nekiveselkedett, elviselhető verseket is
tudott alkotni, és szellemesen társalgott számtalan témáról. Veronique úgy vélte, ő Párizs
legkövetkezetesebben alábecsült embere, nem utolsósorban azért, ahogyan atyja
felhasználta. Sir Olivier volt Alexander hangja és keze, ha olyan káinitákkal vagy
halandókkal kellett kapcsolatba lépni, akik nem lettek volna hajlandók parancsokat
elfogadni egy olyan fiatal férfitól, mint amilyennek Alexander tűnt. A Nagy Udvarban élő
káiniták java részének az volt a meggyőződése, hogy Olivier csak gerinctelen eszköz
matuzsálem atyjának kezében, és saját csinos fejében egyetlen gondolat vagy vélemény
sem fogant még meg soha. Veronique nem értett egyet ezzel az ítélettel. Olivier hagyta,
hogy mások alábecsüljék, sőt alkalomadtán maga is rájátszott szerepére, de egyes
kiválasztott keveseknek felfedte, micsoda intelligenciával és rálátással rendelkezik, ami a
politikai és diplomáciai manővereket illeti. A múltban ezen kevesekhez tartozott
Veronique is, talán azzal érdemelve ki a kegyet, hogy soha nem kezelte Olivier-t
lenézéssel vagy leereszkedően, és soha nem hasonlította össze őt idősebb, ám jó ideje
távol lévő fivérével, Sir Geoffrey-val. Veronique soha nem találkozott személyesen Sir
Geoffrey-val, aki már jóval azelőtt csatlakozott egy a Szentföldre induló keresztes
hadjárathoz, hogy ő Párizsba érkezett volna, az idősebb vértestvér árnyéka azonban
távollétében is a városra, különösen pedig öccsére vetült. A testvérek közötti versengés itt
nem torkollt vérengzésbe, mint más helyzetekben, amelyeket Veronique ismert, de azért a
kapcsolat nem is volt békésnek nevezhető.
– Veronique úrnő! – Olivier mosolyogva és egy rövid főhajtással, mindazonáltal
udvariasan köszöntötte. – Nem voltam biztos benne, hogy megjelenik ma este.
– Jó ürügynek tűnt arra, hogy áttegyem a lábam a folyó másik partjára, Sir Olivier –
felelte Veronique pukedlizve. – Hogy telik a tele? Remélem, kellemesen.
– A lehetőségekhez mérten – válaszolt a férfi, a szokásosnál kicsit talán szárazabban,
amit Veronique meg is jegyzett magának, mielőtt kérdőn felvonta volna a szemöldökét.
Olivier folytatta.
– Ami a télre jellemző nyomasztó tétlenséget illeti, az én helyzetem korántsem volt
unalmas. Attól félek, úrnőm, Saviarre grófnő nem fogadta teljes belenyugvással St. Lys
püspök halálát az 1220-as zavargások során.
– Ah! – Most Veronique-on volt a sor, hogy száraz arckifejezést öltsön. – Ez nem ér
meglepetésként. Remélem, az ön számára semmilyen kellemetlenséget nem okozott ez az
incidens.
– Attól eltekintve, hogy folyamatosan a malkavita vallási fanatikusokról és a keleti
ingyenélőkről szóló kirohanásokat kell hallgatnom, nem. – Olivier egy kézmozdulattal
elhessentette a körülötte álldogálókat, így egy ghoul testőrtől eltekintve egyedül maradtak.
– Attól tartok, önnel kapcsolatban is számos szidalmat voltam kénytelen végighallgatni,
úrnőm. Elfogadna tőlem egy tanácsot, ha szívesen adom?
 Újabb meglepetés.
– Ha tanácsa van a számomra, Sir Olivier, természetesen meghallgatom és
megfontolom.
A férfi alig észrevehetően leeresztette a hangját, de Veronique megérezte valahol
tudata mélyén, hogy a másik igyekszik védekezni a hallgatózok ellen.
– Saviarre grófnő nagyon közel járt ahhoz, hogy megkérje a herceget, vonja vissza az
ön küldöttségének jóváhagyását, majd nyilvánítsa önt őrjöngőnek és kitaszítottnak. Azt
hiszem, csak azért tartózkodott ettől, mert még nem készült fel rá, hogy egy ekkora
nagyságrendű csatát megvívjon az ön pártfogójával. Kétlem azonban, hogy
önmegtartóztatása túlélne egy újabb próbát. Hamburg messze van, és nem kell több, mint
egy felháborodott hangú levél ahhoz, hogy önt a főszolgabíró kergesse ki Párizsból. – Itt
rövid szünetet tartott. – Azt tanácsolom, ne támogassa tovább a malkávot, és keressen
valami diplomáciai eszközt arra, hogy lecsillapítsa a grófnő haragját. Nem használ az
ügyének, ha ellenségévé teszi azt az asszonyt.
Veronique lenyelte a nyelvére toluló dühös választ: “Talán jobb volna, ha Saviarre
gondoskodna a saját jogai védelméről”, és csak egy bólintással felelt. Ökölbe szorított
kezét szoknyája redői közé rejtette.
– Megfontolandó tanács, uram, köszönöm önnek.
A férfi észrevette Veronique mozdulatát, és arca a halvány aggodalom helyett most
már némi nyugtalanságot fejezett ki.
– Úrnőm, nem állt szándékomban megsérteni önt vagy a barátját. Remélem, tisztában
van ezzel, és tudja, hogy nekem személyes meggyőződésem, az udvar szegényebb lenne
az ön jelenléte nélkül.
Veronique kényszerítette magát, hogy legyűrje a vállában és gerince mentén
felhalmozódó feszültséget. A harcra készség izgatottsága volt ez, a vágyé, hogy valami
erőszakos módon eressze szabadjára a Fenevad dühét. Egy pillanattal később már
megnyugodott annyira, hogy őszintén a férfira mosolyogjon, és válaszoljon is neki.
– Őszintén mondom, uram, nem haragszom önre a javaslatáért. Jó tanácsadóm volt a
múltban, amikor először érkeztem Párizsba, és nincs okom most sem, hogy kételkedjem a
bölcsességében. Talán nem szívesen hallom… – itt kifejezően megvonta a vállát –, de
hiszen melyik diplomata örül, ha azt hallja, hogy erőfeszítései kudarcot vallanak? Csak
köszönettel tartozom önnek őszinte törődéséért.
Sir Olivier arckifejezése ellágyult, majd a férfi maga is elmosolyodott, őszintén és
mesterkéltség nélkül, mielőtt visszatért volna jó kedélyt sugárzó társasági álarca mögé.
– Ezek szerint számíthatok rá, hogy a tavasz beköszöntével gyakrabban látom majd a
szigeten?
– Mindenképpen. Személy szerint alig várom a jövő hetet.
– Az új követ bemutatására gondol? Emlékezetes esemény lesz, annyi szent. Ott lesz
az összes toreador, aki akár a leghalványabb reményt is táplálja, hogy kivívja Isouda de
Blaise elismerését. Richard nagyúr számára igazán embert próbáló feladat a biztonság
megszervezése, és azt hallom, olyan címerek tulajdonosai jelentkeztek részvételre,
amelyeket nem láttunk, mióta Charlemagne kinőtt a pelenkás korból. – Olivier
megütközéssel csóválta meg a fejét, a gesztusban nyoma sem volt az iróniának.
Veronique azonban nem állhatta meg, felkuncogott, majd hagyta, hogy a férfi kart
karba öltve visszakísérje a társaság forgatagába.
– Nevethet, de nem önnek kell majd a pódiumon álldogálnia valami elképesztő
díszruhában, amelyet olyan szakértők terveztek, akik szigorúan figyelmen kívül hagyják a
kényelem szempontjait, amikor újabb szabászati küldetésre indulnak. – A férfi hangja
őszinte elkeseredettséget sugárzott, ahogy átkormányozta társnőjét a halandó szolgák
seregén, akiknek többsége olyan és annyi ruhát viselt, hogy minden ragadozó szempár
természetes szépségükre tapadjon. Veronique meglátott egy ismerőst is, aki fölött két
káinita épp a kóstolás elsőbbségének jogán vitatkozott.
– Ön akkor ott ül majd a közönség soraiban, és szellemes megjegyzéseket tesz mások
hajviseletére. – Szemével követte, hová néz Veronique, majd amikor meglátta,
visszafordult. Szemük egy pillanatra összekapcsolódott. Olivier kapta el előbb a szemét,
és halkan folytatta. – Soha nem fogom megérteni, miért tart de Navarre szolgákat, ha úgy
bánik velük, mint… – Kezével a fiatal, bőrszíjakkal összekötözött, béklyóba zárt és félig
meztelen lány felé intett, aki egyszer Veronique házában lelt menedéket, és csak Jean-
Battiste kígyónyelve tudta onnan kicsalogatni.
– Nem, uram, én sem hiszem, hogy ezt valaha megértem – felelte Veronique szárazon.
– Az ember azt hinné, előbb-utóbb belefárad. És ha már a fáradtságnál tartunk…
– Ön nem lehet fáradt, hiszen még éjfél is alig múlt, a hajnal pedig még messze van.
Még mindig tartozik nekem egy tánccal a múltkori bálból, amelyről idő előtt megszökött.
– Attól tartok, ismét meg kell tagadjam öntől ezt az örömet, uram. A szolgálóm rosszul
lett korábban, és vendéglátónktól eltérően én… – elharapta a mondatot, és megpróbálta,
bár sikertelenül, illedelmessé kanyarítani – …én úgy érzem, haza kell vinnem, és egy kis
levest kell öntenem belé, míg jobban nem lesz.
– Akkor a követ bemutatását követő mulatságon találkozunk. – Olivier búcsúzóul
csókot nyomott Veronique ujjai hegyére.
– Ahogy kívánja, uram.
– Az ígéretét kérem, úrnőm.
A nő válaszul ismét elnevette magát. Ez alkalommal érdeklődő és gonosz pillantásokat
kapott érte azoktól a káinita hölgyektől, akiknek a társaságával szemben Olivier előnyben
részesítette az övét. – Legyen hát, megígérem. Táncolni fogok önnel a bemutatkozó
estélyen, diplomata becsületszavamra mondom.
– Pompás. Már alig várom.
Veronique megkereste a házigazdát, és újabb sor udvariasság árán elbúcsúzott tőle. De
Navarre nem ígértette meg vele, hogy táncolni fognak. Ezután elment Alainne-ért és
Sandrinért a szolgák szállására, és együtt elindultak a Szajna irányába, hazafelé. Alainne
szorosan úrnője mellett lovagolt, látszott rajta, hogy gondolataiba merül. Veronique úgy
döntött, nem hagyja, hogy a lány magában vívódjon.
– Valami nyomaszt, Alainne. Beszélj!
Alainne finom bólintással felelt, de nem szólalt meg rögtön. Egy hosszú pillanatig lova
fülét nézte, majd úrnőjéhez fordult.
– Nem mind olyanok, mint te, igaz? Mármint a hozzád hasonlóak.
– Nem, nem olyanok, és igen, ezért hoztalak magammal téged ma éjjel. – Alainne
kisírt szemekkel pillantott rá. – Csak annyit mondhatok, ismerlek, Alainne. Tudom, hogy
csak akkor hiszel el valamit, ha a saját szemeddel látod, és ma este még csak töredékét
láttad annak, amit én megtapasztaltam a magam idejében. Nem, nem mind olyanok, mint
én. Igazság szerint java részük nem olyan, mint én. Talán elbűvölőek, csinosak és
civilizáltak, de ez csak a felszín.
– Jean-Battiste…
– Jean-Battiste sem különb náluk. Csak azért, és annyira bízom benne, mert és
amennyire muszáj. Hasonlóan sokhoz, akivel ma este találkoztál, ő is egy szörnyeteg
legbelül… Láttad Marguerite-ot. Soha ne feledd, hogy ha elég ostoba lettél volna ahhoz,
hogy higgy annak a férfinak, most te lettél volna az ő helyében! – Veronique halkabban és
lágyabb hangon folytatta. – Nem vagy ostoba, és én nem is foglak úgy kezelni. De
remélem, ma éjszaka megtanultad, hogy ez nem egy pompázatos udvari játék vagy valami
románcba illő kaland, és az emberek, akikkel kapcsolatban állunk, nem a tündérmesék
lovagjai és hercegnői.
Alainne válasz helyett csak elfordította a tekintetét.

 Hetedik fejezet



Rosamund d’Islington halkan dúdolt egy dallamot, amelyet az előszobában vele együtt
várakozó válogatott káiniták és halandók nem ismertek meg, bár még ő maga sem vette
észre, hogy épp ezt választotta. Sem az Île-de-France lakói, sem a Szerelem Udvarában
élők nem hallhatták gyakran ezt a melódiát. Nem Languedocból származott, és soha
egyetlen trubadúr sem játszotta. Amikor Rosamund legutóbb hallotta, még szülei szerény
házában volt, egész éjjel arra készülve, hogy másnaptól neveltetése a szépséges és bölcs
Isouda de Blaise udvarában folytatódik. A királynő csak egy pillantást vetett a kislányra,
és máris meglátta benne a nőt, akivé egy napon válni fog. A dalocskát nagyapja énekelte
neki, aki azóta meghalt, és évtizedek óta a földben nyugodott. Ez a dallam csitította a
gyermek félelmeit, és enyhítette az otthona elhagyása felett érzett mély fájdalmát. Bár
maga észre sem vette, Rosamund mindig ezt a dalt dúdolta, ha ideges volt vagy ijedt, és
meg akarta nyugtatni magát.
Igyekezett olyan nyugodt és határozott maradni belül is, mint amilyennek kifelé
mutatkozott. Az utóbbiban nem volt semmi hiba. Tudta, hogy azonnali és maradandó
benyomást kell tennie, ezért már hónapokkal korábban elkezdett készülni az eseményre.
Ruhája keletről hozott krémfehér selyemből készült, szabása a legkevésbé sem volt
hivalkodó vagy merész, ám kellemesen kiemelte karcsú teste vonalait. Csak a kivágást
díszítő arany hímzés jelezte, hol ér véget a krémszín ruha, és hol kezdődik viselője
halvány bőre. A hímzés a mellén folytatódott, és különösen finoman kidolgozott rózsát
formázott, szirmokkal, levelekkel és tövisekkel. Rosamund rózsavízben mosdott, és füle
mögé, kebleire és térdhajlataiba is lottyantott egy kevés rózsaolajat. Minden lépésénél
édes, finom illatfelhő kísérte. Ma estére nem viselt sem szalagot, sem fátylat, fényesre
kefélt tincsei lazán omlottak a hátára. Haja a réz, a tűz és az arany ezernyi árnyalatában
csillogott. Jobb keze egyik ujján rózsát formázó pecsétgyűrűt viselt, amelyet atyjától
kapott azután, hogy teljesítette első küldetését a káinita diplomácia világában.
Josselinnek elakadt a szava, amikor meglátta Rosamundot, amint kilép Valerianus
nagyúr villájának vendégszobájából, ahol a bemutatása előtti éjszakákat töltötte. Észre
sem vette, hogy fivérét mennyire lenyűgözte a látvány, amíg a lovag apródja, Fabien meg
nem cibálta ura ruhaujját, hogy visszarántsa a valóságba. Örömmel és elégedettséggel
töltötte el a tudat, hogy még Josselint is el tudta varázsolni, pedig ő már tizenkét éves kora
óta ismerte, amikor még esetlen volt és szeplős, és mindig lehorzsolta térdéről a bőrt.
Ennek a pillanatnak az emléke öntött belé bátorságot most, amikor leginkább szüksége
volt rá. Előtte tornyosult eddigi élete legnagyobb diplomáciai feladata, amely még annál is
fontosabb, mint amikor a jó szándék bizonyítékát kellett bemutatnia a Fekete Kereszt
számára. Jólesett neki az is, hogy szorosan vállánál érezte Josselint, aki majdnem annyira
szemet gyönyörködtető jelenség volt fényes láncingében és égkék felsőkabátjában,
mindkettőn címerével. A színek csak még jobban kiemelték a szemét – Rosamund érezte,
hogy a férfi az ő ezüstarany hattyúja, bajnoka, védelmezője, testvére és legjobb barátja
egyszerre. Megfogta a másik kesztyűbe bújtatott kezét, megszorította, és sikerült
visszafognia lépteit.
Alexander herceg várószobájában voltak, és Valerianus nagyúrra vártak, aki visszatérte
után átkíséri majd őket a nagyterembe, hogy ott sor kerülhessen a bemutatásra. Itt ismerik
majd el hivatalosan Rosamundot mint a Szerelem Udvarából jött Rózsa követét, és
Josselint mint testőrét és vendégét. Rosamund tisztában volt vele, hogy Valerianus nagyúr
csak néhány perce hagyta ott őket, de kihegyezett idegei óráknak láttatták az eltelt időt.
Hiába ismerte föl, nem tudott küzdeni az izgatottság ellen. Túl sok ideje maradt arra, hogy
megkérdőjelezze és újragondolja valamennyi döntését – talán mégis inkább zöld ruhát
kellett volna fölvennie…
Valaki hanyagul megkoppantotta a szoba ajtaját, majd belépett, még mielőtt Rosamund
levegőt vehetett volna, hogy válaszoljon. Valerianus volt az, oldalán Richarddal. A férfiak
a rangjának kijáró mély meghajlással köszöntötték, amire ő illően mély pukedlivel felelt.
– Uraim?
– Úrnőm, Rosamund d’Islington, a Rózsa követe és a Szerelem Udvarának
megbízottja, őfensége Alexander, Párizs hercege esedezik, hogy kitüntetné őt jelenlétével.
– Valerianus nagyúr jól képzett baritonja még a hivatalos bejelentést is simogatóvá tette. –
Szolgáit, Gnaeus Eligius Scaevola Valerianus és Richard nagyurat küldi, hogy kíséretéül
és őreiül szolgáljanak. Megfelel-e őfensége kérésének, és elfogadja-e a védelem
ajándékát?
– Uraim, Gnaeus Eligius Scaevola Valerianus és Richard nagyurak, teljesítem
őfensége kérését, és elfogadom a védelem ajándékát magam és fivérem, Sir Josselin
számára. – Ez a lépés kissé eltért a szokásos udvari formától, de nem volt példa nélküli.
Elvégre a legtöbb követet minden útjára elkísérte saját testőre, és az ő jelenlétükre még
tökéletesen civilizált környezetben is igényt tarthattak.
Valerianus nagyúr a kezét nyújtotta, melyet Rosamund elfogadott, hogy a férfi álló
helyzetbe húzhassa.
– Akkor keljen fel, Rosamund úrnő, és jelenjen meg az előtt, aki üdvözli és oltalmazza
önt!
Az előszoba és a nagyterem közötti távolság nem volt nagy. Rosamund séta közben
Valerianus kézfején pihentette a tenyerét, ami csodásan ünnepélyes módja volt a testük
közötti válaszfal megjelenítésének. Josselin, a követeknél megszokott módon úrnője
jobbján lépkedett, míg Richard főszolgabíró balról kísérte Valerianus nagyurat. Idegessége
minden lépésnél csökkent egy kicsit, még végül nyoma sem maradt, és bár észre sem
vette, ettől egész testtartása megváltozott, vállait és hátát már nem tartotta annyira
mereven. Egész valójából önbizalom sugárzott, érezte, hogy elemében van. A nagyterem
súlyos tölgyajtaját libériás lakáj tárta ki, és amikor egy pillanatra megtorpantak,
bejelentette őket.
– Gnaeus Eligius Scaevola Valerianus nagyúr, a párizsi Nagy Udvar követe!
Rosamund d’Islington úrnő, a chartres-i Szerelem Udvarának követe! Őnagyméltósága
Richard párizsi főszolgabíró úr! Sir Josselin de Poitiers, a chartresi Szerelem Udvarának
képviseletében!
Valerianus nagyúr átkísérte a vendéget az ajtón, majd a küszöböt átlépve egy hivatalos
kézcsókkal engedte el. Rosamund pukedlivel válaszolt, és a teremben összegyűlt káiniták
felé fordult. Határozott és kimért léptekkel indult feléjük, testtartásában semmi kivetnivaló
sem volt, igyekezett a méltóság, az alázat és az ünnepélyesség megfelelő ötvözetét
sugározni magából. Bár sem jobbra, sem balra nem fordulhatott anélkül, hogy megszegte
volna a Nagy Udvar szigorú etikettjét, a szeme sarkából annyit mégis látott, hogy a terem
nem is olyan nagy, mint amekkorára számított, viszont jóval többen jelentek meg, mint
amennyit várt. A tömeg hatalmasnak érződött, közte és köztük mindkét oldalon a herceg
könnyen felismerhető egyenruháját viselő lándzsások álltak, fegyverüket keresztezve élő
falat alkottak.
Rosamund nem engedhette meg magának, hogy ez megzavarja vagy elvonja a
figyelmét. Fejét magabiztosan magasra tartotta, ám tartózkodva a gőgtől. Tíz lépést tett,
pont akkorákat, hogy ezzel a terem elején emelt pódiumhoz érjen, majd mély és az illő
ideig tartott pukedlivel köszönt. Újabb öt lépést tett, ami a terem közepére vitte. Itt ismét
pukedlizett, és amikor fölkelt, akaratlanul is újabb részleteket figyelt meg az előtte
magasodó emelvényen elhelyezkedő káinitákkal kapcsolatban, hiába törekedett arra,
nehogy magával ragadja káprázatos megjelenésük. Ez a hiba már számos toreador követ
első bemutatkozását tette katasztrofális kudarccá, és ő eltökélte magában, hogy okosabb
lesz. Az egyetlen, aki ült a három alak közül – biztosan Alexander herceg volt az, fiatalos
megjelenése és drága ruhája elárulta – most felállt, hogy köszöntse őt. Bár ezzel
megsértette a szabályokat, hercegként kedve szerint cselekedhetett. Rosamund újabb öt
lépést haladt előre, és ez alkalommal nem is emelkedett föl a kötelező pukedliből, hanem
tisztán csengő hangon így szólt a pódium irányába:
– Uram-hercegem, én, Rosamund d’Islington, a Szerelem Udvarának követe azért
jelentem meg ma éjjel színe előtt, hogy felajánljam szolgálataimat és tudásomat, mint
ahogy azt atyáim tették előttem, és azért, hogy az itt megjelent tanúk jelenlétében
megerősítsem a Nagy Udvar és a Szerelem Udvara közötti barátságot és szövetséget.
Rosamund végig a padlóra szegezte tekintetét, és várta, hogy az emelvényen álló férfi
válaszoljon előbb elhangzott szavaira. Meglepetésére kimondott válasz nem érkezett,
ehelyett a hímzéstől merev szövet suhogását és csendes léptek zaját hallotta maga előtt,
majd egy hűvös kezet érzett sajátján. Hagyta, hogy a másik talpra segítse, és máris ott állt
szemtől szemben Alexander herceggel.
Rosamund lélegzete elakadt. Mielőtt elindult volna Párizsba, már említették neki, hogy
Alexander herceget nagyon fiatalon ölelték, és felkészítették, hogy számítson vonzó
férfira, de arra nem számított, hogy saját magánál fiatalabbnak látszó káinitával találkozik.
Alexandernek még szakálla sem serkent, klasszikus vonalú arcát sötét, göndör fürtök
keretezték, csinos szemeit pimaszul hosszú szempillák árnyékolták. Ajkához emelte
Rosamund kezét anélkül, hogy letekintett volna, és olyan ünnepélyességgel csókolta meg,
hogy az már önmagában bóknak tetszett a nő számára. Amikor a herceg elfordult, és a
tömeg felé tekintett, Rosamund szinte érezte, mennyire távol kerültek hirtelen. Alexander
lágy tenorja a terem legtávolabbi sarkába is eljutott.
– Én, Alexander, Párizs hercege, elfogadom e követünk, Rosamund d’Islington úrnő
szolgálatait és tudását. Személye a Szerelem Udvara barátságának és hűségének legszebb
bizonyítéka. Üdvözöljük őt városunkban és alattvalóink között.
A termen helyeslő morgás futott végig, és Alexander herceg finom mozdulatára
válaszul Rosamund megfordult, és mély pukedlivel köszöntötte a jelenlévőket. Most már
körülnézhetett, ismerős arcok után kutatva anélkül, hogy megtörte volna a pillanat
varázsát. A szoba távolabbi végében felismerte Veronique d’Orleans-t, aki zöld
bársonyruhában álldogált, inkább az ajtóhoz, mint a pódiumhoz közel. Haját fátyol alá
rejtette, de jó egy fejjel magasodott a többi hölgy fölé. Rosamund eltöprengett azon, vajon
Veronique felfedte-e már valaha a haját nyilvánosság előtt. A terem számos pontján
fedezett fel szétszórtan toreador unokatestvéreket, olyan távoli rokonokat, akik a Nagy
Udvar intrikáit választották a Szerelem Udvara helyett. A pódium közelében egy különös
vendég ragadta meg a tekintetét – a magas alak számos rétegnyi sötét ruhába burkolózott,
amely teste minden négyzethüvelykjét elfedte, és semmilyen módon nem utalt viselője
nemére. Az öltözéket csuklya és kesztyű egészítette ki, és egy öreg elefántcsontra
emlékeztető színű álarc, melynek orcáin vörös, könnyekre emlékeztető csíkok futottak
végig. Az emelvényhez ennyire közel csak különösen magas rangú meghívottak állhattak,
de Rosamund nem emlékezett egyetlen jelentésre sem, mely említést tett volna a
káinitáról, aki ennyire szokatlan megjelenésével kelt feltűnést a társaságban.
– Engedje meg, hogy én is üdvözöljem, Rosamund úrnő, és sok sikert kívánjak
küldetéséhez. – Rosamund hagyta, hogy a herceg átvezesse az emelvény másik oldalára,
hogy fogadhassa a jókívánságot. Tenyere finoman simult a herceg gyermekének, Sir
Olivier-nek a kezébe.
– Saviarre grófnő. – Rosamund őt is pukedlivel köszöntötte, bár nem olyan méllyel,
mint a herceget, és ez alkalommal rögtön föl is egyenesedett, hogy határozott tekintetét
arra a nőre vethesse, aki Veronique d’Orleans szerint legádázabb ellenségük.
Még a Szerelem Udvarában is elismerték, hogy Saviarre grófnő szép, és valóban,
megjelenése vonzó volt, ám egyáltalán nem barátságos. Rosamund valami komolyságot
érzett áradni a másik nőből, valamit, amit azonban Saviarre kemény kézzel és szigorúan
pórázon tartott, így első találkozásuk távolról sem volt örömteli. Nem volt a grófnőben
semmi gyengédség, hiába volt megjelenése kecses és tökéletesen nőies. Bár ruháját drága
és finom anyagból készítették a legjobb mesterek, szabása és színei visszafogottak voltak.
Valerianushoz hasonlóan ő is tartózkodott a túlzott díszítéstől, és megjelenésében nyoma
sem volt a hivalkodásnak. Senki sem állíthatta volna, hogy igyekszik az uralkodó fényét
elhomályosítani. Szemet gyönyörködtető arcát vászonkendő foglalta keretbe, haját teljesen
elfedte fátyla. Semmiféle ékszert nem viselt, kivéve a köpenyét összefogó, rangját jelző
láncot, és egy apró pecsétgyűrűt jobb kezén, amely valószínűleg szintén azt adta tudtul a
világnak, hogy viselője a herceg első tanácsnoka.
– Saviarre grófnő – mormogta csendesen Alexander herceg – a legnagyobb odaadással
látja el feladatait. Azt remélem, hogy önnek követsége időtartama alatt lehetősége nyílik
majd szoros együttműködést kialakítani vele, és közös munkájuk sikereket fog teremni.
 – Hercegem, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megfelelően szolgáljam önt és
úrnőmet, Salianna királynőt – válaszolta Rosamund ünnepélyesen. Felnézett Saviarre-ra,
tekintetét kicsivel a grófnő jobb válla fölé és mögé szegezte. – És remélem, hogy Saviarre
grófnő és jómagam olyan diplomáciai ügyekben dolgozhatunk majd együtt, amelyek
hozzájárulnak az udvaraink közötti feszültség enyhítéséhez.
– Helyes beszéd, Rosamund úrnő. – Saviarre grófnő szája széle alig észrevehető
mosolyra húzódott, de szemén nyoma sem volt a vidámságnak. – És megígérhetem, hogy
az eljövendő éjszakákon nagyon is szorosan együtt fogunk dolgozni. Hercegem,
elhagyjuk-e most a nagytermet, hogy kényelmesebb helyiségben folytassuk a
beszélgetést?
– Tegyünk úgy! – Anélkül, hogy elengedte volna Rosamund kezét, Alexander intett az
ajtónál álló udvarmesternek, aki sztentori hangján bejelentette, hogy a hivatalos bemutatás
véget ért, és kezdődik a fogadás. – Jöjjön, Rosamund úrnő! A Nagy Udvar alig várja, hogy
végre megismerhesse.

* * *

Annak ellenére, hogy a Nagy Udvar hierarchiájában egyáltalán nem foglalt el
kimagasló helyet, Veronique különösen jó hangulatban volt. Éppen ennek a korántsem
kiváltságos helynek köszönhette, hogy gyakorlatilag az egész teremre és minden
jelenlévőre pompásan rálátott. Ilyenkor igazán nem jött rosszul az, hogy vagy jó fél fejjel
magasodott az udvar összes többi tagja fölé, mert így pontosan megfigyelhette Alexander
herceg, Saviarre grófnő és Sir Olivier viselkedését Rosamund megjelenésére.
Szegény Olivier arcára abban a pillanatban a tökéletes döbbenet ült ki. Szemei
kitágultak, és, bár valószínűleg észre sem vette, apró lépést tett előre, épp csak annyit,
hogy atyja nem vette észre. Szokás szerint Alexander balján, a herceg trónszéke mögött
foglalt helyet. Veronique teljesen megértette a férfit, Rosamund valóban elragadó volt, és
még ő maga is kénytelen volt beismerni, hogy megmozdult benne valami, amikor
meglátta. A toreador diplomata úgy volt öltözve, mint egy menyasszony, és úgy
viselkedett, mint egy királynő. Jelenlétének erejét még az összegyűlt udvaroncok
harmadik sora is szinte a bőrén érezte, és minden szempár követte valamennyi mozdulatát.
Saviarre első mozdulata nem volt annyira heves, mint Olivier-é, de legalább annyira
árulkodó. Ünnepélyes és nyugodt álarca eltűnt, és – nem tovább, csak egy szemvillanásnyi
időre – hideg, ragadozó harag ült ki az arcára. Mindenki láthatta volna, de senki sem vette
észre, ami érthető is, hiszen Rosamund vonzóbb látványosság volt. De Veronique nem
mulasztotta el ezt a pillanatot, és a szeme sarkából észrevette, hogy de Navarre püspök is
éberen figyelte a grófnő viselkedését. Veronique abban sem kételkedett, hogy Mnemach,
aki a pódium Saviarre-ral ellentétes oldalán állt, szintén észrevette. Saviarre hamar ismét
úrrá lett magán, és újra felöltötte barátságos közönyt sugárzó udvari maszkját, még mielőtt
több ellensége vagy még inkább a herceg felfigyelhetett volna indulatára.
 Az, hogy Alexander, arcán annak a férfinak a kifejezésével, aki egy hosszú éjszakányi
rémálomból riad, csodálkozó szemekkel felkelt, nem csak Veronique-ot döbbentette meg.
Azonnal megindult a halk pusmogás mindkét oldalán. Bár nem lakott Párizsban az idő
alatt, amelyet virágnyelven csak “Alexander herceg gyengélkedésének” neveztek, számos,
nála magasabb rangú udvaronc igen, és ők szívesen meséltek, ha valaki megfelelő
ellentételezést kínált az értesülésekért. Ők mondták el, hogy Alexander még első hitvese, a
szerencsétlen sorsú toreador lány, Lorraine elpusztítása fölött érzett, őrültségbe csapó
bánatában sem mutatott a nyilvánosság előtt soha semmilyen emberi gyengeséget.
Könyörtelen zsarnoknak mutatkozott, aki nem tűri az udvari pletykákat, de hogy saját
ostobaságának következményei érzelmileg tönkretették vagy kínozták volna, azt nem
lehetett észrevenni rajta. Amikor felállt, és saját, aprólékos gonddal kidolgozott
rendszabályait megsértve üdvözölte a Szerelem Udvarának új követét, a találgatások
azonnal beindultak, pedig az eseménynek még vége sem volt.
Veronique tökéletesen elégedett volt a fejleményekkel, és kecses léptekkel a folyosó
végében található fogadóterem felé vette az útját, ahol a szolgák italt osztogattak,
zenészek gondoskodtak a muzsikáról, az udvari emberek pedig csoportokba verődve
osztották meg egymással véleményüket. Kevesebb mint egy hét alatt ez már a második
diplomáciai jellegű esemény volt, amin megjelent, de most a változatosság kedvéért
roppant jól érezte magát, céltalanul járkált a teremben, hallgatta a pletykákat, és igyekezett
felmérni az udvar hangulatát. Az általános vélekedés az volt, hogy Rosamund megbízatása
igazolja, hogy a Szerelem Udvara végre őszintén törekszik a sok évvel korábban
megromlott kapcsolat kijavítására. A leggyakrabban feltett kérdés az volt, miért épp most.
A legtöbben úgy gondolták, hogy ez összefügghet a Fekete Esclarmonde királynővel
folytatott állandó háborúskodással. Salianna királynőnek komoly kellemetlenséget
okozott, hogy a másik nem volt hajlandó szép csendben meghalni, és ha bizonyos új
hercegek az ország déli felében olyan ötletekkel hozakodnak elő, mint a diplomáciai
kapcsolatok felvétele, akkor a helyzet nem sok jóval kecsegtet a Szerelem Udvara
számára. Páran vadabb elképzelésekkel is előálltak, és szó volt őrjöngőkből álló
fosztogató bandákról és ördögi eretnekekről is. Veronique nem is egy hasznos információt
hallott, amelyeket fel tud majd használni saját kémszervezete erősítésére. Rosamund
kísérőjét, Josselint a párizsi káiniták szinte foglyul ejtették, sarokba szorították, hogy
folyamatosan a vértestvérére vonatkozó kérdésekkel zaklathassák.
Saviarre grófnő, akit uralkodója olyan könnyed szívvel hanyagolt el Rosamund
d’Islington bájai kedvéért, korán távozott, arra hivatkozva, hogy egy kisebb jelentőségű,
ám nem elhanyagolható ügy azonnali jelenlétét követeli meg valahol másutt. Veronique
figyelmét nem kerülte el, hogy senki nem tűnt kimondottan szomorúnak a grófnő távozása
miatt, ideértve a herceget, a herceg gyermekét, a legfrissebben beiktatott követet és saját,
többé-kevésbé hűséges barátokból álló társaságának legtöbb tagját. Saviarre-nak megvolt
az a képessége, hogy puszta jelenlétével feszengésre kényszerített mindenkit. Nem sokkal
azután, hogy eltűnt, Rosamund a tánctérre csábította a herceget, Veronique-ot pedig Sir
Olivier szorította sarokba, aki most végre megkapta a beígért táncot, és még egy párat,
kárpótlásul a hosszú várakozásért.
Az éjszaka végének közeledtével Veronique megkereste Rosamundot és a herceget, és
most első alkalommal formálisan is üdvözölte a követet. A torrador a megfelelő
komolysággal fogadta a köszöntést, hangjában nyoma sem volt annak, hogy ismerőssel
beszélget. Kis idővel később Veronique elbúcsúzott, összeszedte a régóta szenvedő, ám
kivételes türelemről tanúbizonyságot tevő Sandrint, akit a herceg menedékébe zsúfolódott
hatalmas számú vendég a szolgák szobáiba kényszerített. A férfi előkészítette a kocsit a
hazaútra.
Veronique meglepetésére ajándék várta az ülésen: egy kis fadobozt talált a kocsiban,
amelyről biztos volt, hogy nem ő hozta magával. A mintázat azt sugallta, hogy egyetlen
darab tömör fából faragták ki, és sem zár, sem pánt nem látszott rajta, ehelyett skarlátvörös
szalaggal volt átkötve, melyet egy megsárgult csontból faragott talizmánon bújtattak át.
Ebből egyértelművé vált, hogy a csomag Dame Mnemachtól érkezett, de hogy miért, az
továbbra is rejtély maradt. Veronique egész úton hazafelé az ölében szorongatta a
csomagot, és első dolga volt kibontani, ahogy belépett magánlakosztályába. A dobozban
egy jelöletlen viasszal lezárt rövid üzenetet talált, és három vastag, henger alakú gyertyát,
melyekre Veronique számára ismeretlen betűkkel írtak valamit. Feltörte a pecsétet, és
olvasni kezdett.

Az éjszaka szolgája nem csak arra használja az árnyékot, hogy csinos semmiségekkel
díszítse a kertjét. Szeme és füle a sötétség, jobban, mint akár nekem. Ha azt akarod, hogy
az árnyékok ne hallják és ne lássák, amit teszel, mindig gondoskodj megfelelő világításról!


 Nyolcadik fejezet



Másnap éjjel Veronique rögtön ébredés után olyan híreket kapott, melyektől még jobb
kedvre derült. A nappaliban Thierry várta egy csomagnyi jelentéssel különböző
ügynökeitől és egy pár levéllel. Az egyiket Bèziers hercegének pecsétje zárta le, ezt
Veronique szinte kitépte Thierry kezéből.
Feltörte a pecsétet, átugrotta az udvarias üdvözléssel megtöltött első bekezdést, és
gyorsan végigolvasta az első néhány sort. Ahogy olvasott, lassan mosoly ült ki az arcára.
– Jó hírek? – kérdezte Thierry, miközben egy karéj kenyérrel birkózott. Amikor
Girauda meglátta, azonnal ételt tett elé, egy tányér levest, sült húst, sajtot és egy kis forralt
bort.
– Ne beszélj tele szájjal! – felelte Veronique rendreutasítóan, majd hozzátette: – Igen,
remek hírek. A bèziersi udvar hajlandó fogadni Anatole-t és híveit.
Thierry grimaszolt, de lenyelte a falatot, mielőtt bármit is mondott volna.
– Nem túl veszélyes hely az Z… akarom mondani, az ő számukra?
– Sokkal veszélyesebb volna, ha itt maradnának. – Veronique összehajtotta Eon de
l’Etoile levelét, és közben maga elé mormogott valamit. – Azt hiszem, jobb lenne nekem
Bèziers-ben… Ha végeztél az evéssel, Thierry, diktálok valamit.
– Természetesen, úrnőm. – Veronique pár percig csak nézte, ahogy a másik szájába
lapátolja a levest, és utána gyömöszöli a kenyeret, aztán két falat között megragadta a férfi
csuklóját. Thierry persze megpróbálta elhúzni a kezét, de persze semmi esélye sem volt a
nő emberfeletti erejével szemben. Veronique felhajtotta a diák ruhaujját, és megvizsgálta a
sápadt és csontos alkart. Amikor felpillantott, látta, hogy Thierry arca még a szokásosnál
is vékonyabb volt.
– Thierry, ugye tudod, hogy te csak úgy teszel, mintha éhező diák volnál? Amikor csak
szükséged van rá, itt meleg étel és vetett ágy vár. Az enyéim közé tartozol. – Itt elengedte
a csuklóját.
– Tudom… – felelt Thierry a legalázatosabb, egérszerű hangon, miközben egy darab
húst rágcsált. – Én csak…
Veronique türelmesen várt, hogy a másik folytassa. A férfi arcán szemmel látható volt
a küszködés, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, míg végül megszólalt.
– Ingyenélőnek érzem magam, ha úgy jövök ide enni és aludni, hogy nincs semmi
jelentenivalóm. Ilyenkor úgy érzem, nem hozok annyi hasznot, mint amennyi költség van
velem. Ön egyedül írja általában a leveleit, és én…
A ház úrnője előrenyúlt, és csitítólag a férfi kezére fektette a tenyerét. Amikor Thierry
felnézett, barna szeme izgatottan csillant meg a gyertyafényben.
– Thierry, te többet érsz nekem, mint képzeled. Hiába van annyi szemem és fülem
ebben a városban, ha több mint a fele még a saját nevét sem tudja leírni. Te vagy az ő
hangjuk, és a hírek, amelyeket hozol, mindig létfontosságúak a terveim szempontjából.
Az, hogy én történetesen tudok írni, nem jelenti azt, hogy nincs rád szükségem.
Thierry a szabad kezével gyorsan megtörölte a szemét.
– Úrnőm…
– Elég legyen ebből! Gyere ide! – Veronique arrébb húzódott a padon, és megpaskolta
a mellette felevő párnát. A férfi engedelmesen csatlakozott, bár arcára enyhe csalódás ült
ki. Úrnője hüvelykujja körmével felhasította a csuklóját, és hagyta, hogy a másik inni
kezdjen. Thierry lassan és óvatosan kortyolt, mint aki attól fél, hogy így is, úgy is kidobják
az utcára. Veronique azonban csak átkarolta a vállát, és állát a feje búbján pihentette.
Amikor a férfi végzett, egy nyalással bezárta a sebet.
– Beteg voltál, igaz-e?
– Csak köhögtem kicsit a múlt hónapban. Semmi komoly – pár nap alatt magától
elmúlt. – Thierry nem szívesen hagyta volna most ott úrnőjét, és Veronique sem igyekezett
elküldeni. Élvezte a férfi testének melegét.
– Ha megbetegszel, azt akarom, hogy azonnal látogass meg! Csupa csont és bőr vagy.
– Veronique megrázta a fejét. – Edd meg azt a levest, vagy Girauda mindkettőnket
megkerget a seprűjével. Azután hozd az írótábládat! Ma éjjel meg írnunk néhány dolgot.

* * *

A bemutatkozását követő két hétben Rosamund teljesen le volt foglalva, legalábbis
udvarmestere, Peter ezt állította. Veronique nem kételkedett az állítás igazságtartamában,
annak ellenére sem, hogy Thierry szerint Peter csak egy menyétszerű tisztviselő, aki
túlságosan is el van ragadtatva saját fontosságától. Míg Rosamund nem volt elérhető,
Veronique legalább össze tudta rendezgetni mindazon értesüléseket, amelyeket meg kívánt
osztani.
Ismét írt Anatole-nak, és tájékoztatta az Eon de l’Etoilelal folytatott levelezés
eredményéről, de azt kellett megtudnia, hogy Bèziers hercege már megelőzte. Anatole is
kapott ugyanis egy levelet, amelyben a herceg biztosítékokat követelt a próféta híveinek
megfelelő viselkedésére, ezeket azonban a malkáv nem érezte igazságtalanul szigorúnak.
Veronique először kissé meg is lepődött ezen, mert tudta jól, hogy Anatole nemcsak
hitében rendíthetetlen, de általában irtózik az elkötelezettségtől, ám aztán rájött, hogy a
herceg és a pap számos tekintetben nagyon hasonlít egymásra, és az odaadó vallásosság
csak egy ezek közül. Egy pillanatra megsajnálta Bèziers összes olyan lakóját, Aimericet is
ideértve, akiknek jelen kell majd lenni a két férfi első személyes találkozóján. Úgy
szervezték, hogy Anatole és hívei Bèziers-től nem messze, egy erődítménnyé alakított
udvarházban lakhatnak, a kivételes türelméről ismert Geraszimosz testvér vezetésével
pedig egy csapat azonnal elindul, ahogy az utak hagyományos módon is járhatóvá válnak.
Az örömteli hírek érkezése után egy hét telt el, míg Rosamund végre tudott időt
szakítani arra, hogy válaszoljon Veronique levelére. Meg is egyeztek, hogy néhány
éjszakával később találkoznak személyesen. Ez alkalommal Veronique-ot Thierry és
Philippe kísérte el, és ígéretet tett magának, hogy ha a dolgok kissé megnyugszanak, több
alkalmat ad majd valamennyi emberének a társasági életre. Nem szabad, hogy
bármelyikük is haszontalannak vagy méltatlannak érezze magát, és a félelmeik eloszlatása
végeredményben nem kerül semmibe.
A Szerelem Udvarának hivatalos követségi épülete az Île de la Cité azon részén volt,
ahol Valerianus otthona is állt, így a kocsi könnyedén megtalálta a sötét ellenére.
Rosamund új házának elrendezése is sokkal hagyományosabb volt, mivel eredetileg a
pártfogója szolgálatában álló nemesi család városi rezidenciája volt, akik azonban idejük
java részét vidéken töltötték. Veronique-ot és kíséretét Peter, az udvarmester késedelem
nélkül bevezette – a brujah követ jelenlétében nyilvánvalóan jóval szolgálatkészebb volt,
mint rendesen. Az emeleti szobában telepedtek le, amelyben a kandalló fénye párnázott
padokra és székekre vetült. A falon körben bezárt ablakok sorakoztak. Egy szolga jelent
meg, hogy kívánságaikat teljesítse, majd Veronique kérésére egy kerámia gyertyatartóval
és egy kancsó borral jelent meg Philippe és Thierry számára. A ház urának és úrnőjének
távollétében a szobából kivitték az ágyat, így a tér közepét most az asztal foglalta el,
Veronique erre tette a gyertyát, amit Mnemachtól kapott. Amikor meggyújtotta a kanócot,
szinte észrevehetetlen csendülést hallott, ami megbizsergette fülét, mintha valahol a
távolban, halkan szólt volna, majd elült. A gyertya szokatlanul éles és tiszta fénnyel égett.
Veronique-nak feltűnt, hogy még a kandalló előtt táncoló árnyékok is mintha megfagytak
volna.
Rosamund csatlakozott hozzájuk, még mielőtt a gyertya egynegyede leégett volna.
Veronique felállt, és üdvözlésül udvariasan pukedlizett, Thierry és Philippe pedig mélyen
meghajolt. Házgazdájuk már az ajtóból intett nekik, hogy egyenesedjenek ki, majd
zaklatott tekintettel közelebb lépett.
– Figyelmeztethetett volna, Veronique úrnő!
– Mire? – kérdezte Veronique, és igyekezett nem mutatni, milyen jól mulat. A toreador
úgy festett, mint aki most szökött meg az öltözőasztala mellől, és éppen csak sikerült
elkerülnie egy újabb meghívást.
– Könyörtelenek. Rosszabbak, mint a Szerelem Udvara! Még életemben nem
hallottam idétlenebb indokokat egy meghívásra… Olyan ürügyekkel hozakodnak elő,
amelyekhez még én is szégyellnék folyamodni! – Rosamund leült, hangulatát szinte
tükrözte szoknyája izgatott surrogása. – Azt hinné az ember, hogy még soha nem láttak
nőt, aki diplomata. Őszintén megmondom, kezdem magam úgy érezni, mint a fő
látványosság valami… valami állatkertben!
– Ön új errefelé, és váratlanul érdekes. – Veronique kedvesen Rosamundra mosolygott,
s ő is leült. – A bemutatásakor pedig olyan benyomást tett, hogy ez a fajta őrület igazán
nem meglepő. Öröm az ürömben, hogy a Nagy Udvar könnyen megun bármit, és amint
elkopik az újdonság varázsa, ön is lelhet majd egy kis nyugalmat – akkor már csak azok
keresik majd, akiknek mondanivalójuk is van.
– Felteszem, ön is hasonlókon ment keresztül, amikor először az udvarba érkezett. –
Rosamund kisimogatta térdén damasztszoknyáját.
– Többé-kevésbé. – Veronique nem tudta megállni, hogy szája félmosolyba ne
ránduljon.
– Akkor igazán figyelmeztethetett volna – sóhajtotta Rosamund elgyötörten.
Veronique eltakarta a száját, mielőtt a torkát fojtogató nevetés kitört volna belőle.
Igyekezett fegyelmet erőltetni magára, mielőtt folytatta volna.
– Igen, így van. Bevallom, kíváncsi voltam, hogy fog majd válaszolni a rengeteg
megkeresésre. Amikor rajtam volt a sor, én az első hét végén már azt fontolgattam, hogy
megölök valakit, és a bosszantó érdeklődők java részét már a második héten elkergettem,
ön türelmesebb nálam, Rosamund úrnő.
– Ez a legfőbb erényem – motyogta maga elé Rosamund.
– Ma este pedig végre itthon maradhattam. Miért keresett föl engem, Veronique úrnő?
– Szerettem volna tájékoztatni mindarról, amit teszek Párizsban, és nem mertem volna
más módon közölni a részleteket. Saviarre grófnő ügynökei az elmúlt időben kiemelt
érdeklődést mutatnak irányomban… Attól tartok, a közöttük megforduló leveleket jó
eséllyel elfognák. – Veronique a gyertya által vetett fénykör pereme felé intett. – De még
az ilyen megbeszéléseken sem lehetünk teljes biztonságban. Erősen gyanítom, hogy de
Navarre püspök összejátszik a grófnővel – és ha ez így van, akkor még a sarokban
meglapuló árnyék is az ellenségünk lehet.
Rosamund riadtan kiegyenesedett.
– De hiszen akkor…
Veronique ismét meglegyintette a kezét. A gyertya lángja imbolygott, de az asztalon
fekvő árnyékok természetellenesen mozdulatlanok maradtak.
– Ezt a gyertyát olyan szövetségestől kaptam, akiben tökéletesen megbízom, és akinek
szintén nincs oka rá, hogy szeresse akár Saviarre grófnőt, akár de Navarre-t. Amíg
ezeknek a gyertyáknak a fényénél beszélgetünk, biztonságban vagyunk a püspök kémeitől,
de attól tartok, előrelátóan kell felhasználnunk ezt az ajándékot. Nem tudom, hogyan
készülnek, és azt sem, vajon kaphatunk-e még, ha ezek elfogynak. Mindenesetre gondosan
válogassuk meg a szavainkat, ha épp nem égnek.
– Varázslat! – Rosamund ösztönösen keresztet vetett.
– Nem tudtam, hogy szövetségese a tremere követ…
– Nem az. Ez a gyertya nem a tremere-éktől származik.
Vagy ha mégis, arról Veronique-nak fogalma sem lehetett, de nem is volt biztos benne,
hogy szeretné tudni, ha úgy van. – Olyasvalakitől kaptam, akinek érdeke fűződik ahhoz,
hogy sikeresen megtörjük Saviarre hatalmát.
– Ami egy újabb terület, ahol ön erőfeszítéseket tesz, míg én Párizs kíváncsi káinitáit
szórakoztatom. Bocsásson meg nekem, Veronique úrnő, én…
Veronique egy intéssel félbeszakította a mentegetőzést.
– Ön még csak most érkezett. És íme, két hét alatt mégis többet ért el, mint én amióta
Párizsba költöztem. Kétlem, hogy Alexander herceg tudatában lenne az én létezésemnek,
de ahogy hallom, önnek sikerült megragadnia a figyelmét.
– Valóban így van. – Rosamund hangjából és tekintetéből tépelődés sugárzott.
Aggódva nézett Veronique-ra. – Veronique úrnő, azokat, akik eddig vendégül láttak, nem
mertem… kényesebb témáról kérdezni, de…
– Észrevette tehát – felelte Veronique egyszerűen – a miazmát, amely Alexander
herceget időről időre körüllengi.
Rosamund szemmel láthatólag nagyon megkönnyebbült, hogy nem neki kellett ilyen
nyíltan megfogalmazni a gondolatait.
– Igen. Attól kezdtem félni, hogy csak én képzelem. Miazma… ez a jó szó rá.
Olyasmi, mint… Emlékszik még a napra?
– Annyira azért nem vagyok öreg. Igen, emlékszem a napra.
– Olyan, mintha ő volna a nap, és hirtelen egy felhő takarná el. – Veronique-nak
feltűnt, milyen élénken gesztikulál Rosamund, ha olyan témáról beszél, amivel
kapcsolatban erős érzelmei vannak. – Néha csak egy kis lidércfény, és hamar elmúlik,
máskor azonban viharfelhő, és szinte látom a zivatart, ami a herceg bensőjében zuhog.
Ilyenkor mindig nagyon… felkavartnak tűnik.
Veronique egy pillanatig töprengve hallgatott. Végül óvatosan elkezdte egymás mellé
tenni a szavakat.
– Alexander herceg soha nem épült fel teljesen első hitvese elvesztése után. Legalábbis
így mondták nekem azok, akik előnyösebb helyzetüknél fogva észlelhetik az ilyen
részleteket. Bár a szomorúság már nem borít őrületet az elméjére, nem lett ismét az a férfi
és az az uralkodó, aki egykor volt. Az, hogy Saviarre tanácsaira hallgat, sokak számára
gyengeséget sugall, mások pedig biztosak abban, hogy a grófnő valamilyen módon a maga
hasznára fordítja a miazmás rohamokat.
– Ez hogyan volna lehetséges? – kérdezte Rosamund. – Alexander herceg… Nos,
hiszen ön is látta már, Veronique úrnő! A személyisége, a jelenléte…
– Elsöprő, igen. De az elméje már nem olyan erős, mint valaha volt, és ezt nem szabad
elfelejtenünk, függetlenül attól, milyen hatalmasnak látszik is időnként. – Veronique
elkapta vendéglátója tekintetét. – Ezzel Saviarre nyilvánvalóan tisztában van, és ebből a
tényből fakad az ő hatalma.
Rosamund helyeslően bólintott, mire Veronique folytatta.
 – Elég ideje vagyok már itt, és volt alkalmam megfigyelni, hogyan éri el a céljait a
grófnő. Sok mindent el lehet róla mondani, de az tagadhatatlan, hogy veszélyesen ügyes
politikus és kifinomult manipulátor. – Egy intéssel magához hívta Thierryt, aki egy köteg
pergament adott át neki. Ezek tartalmazták kémszervezete legfrissebb jelentéseit. Átadta
őket Rosamundnak. – A múltban stratégiai jelentőségű előnyt kovácsolt több
válsághelyzetből is – ezeknek köszönhető, hogy megszerezte és később megszilárdította
hatalmát. Sőt mi több, a tények arra engednek következtetni, hogy ezen válságok közül,
melyek a Nagy Udvar fennállását veszélyeztették, nem is egyet ő maga szervezett meg,
hogy aztán, sikeresen elhárítva a gondot, learathassa a babérokat.
A toreador követ arcára döbbenet ült ki, amikor feltekintett olvasmányából.
– Igen, tudom. Veszélyes játék, ugyanakkor hosszú távon jelentős haszonra tett szert
ily módon. Tulajdonképpen ő uralkodik Párizsban, hiába Alexander herceg
személyiségének ereje.
– Merész. Nyilvánvalóan nincs híján a… bátorságnak. Azt hiszem, ez a
legmegfelelőbb szó. – Rosamund beharapta az alsó ajkát.
– Valóban nincs. Azonban neki is vannak gyengéi – amiket mi ki is használhatunk. –
Veronique összefonta az ujjait, nehogy idegességét elárulják akaratlan gesztusai. – Két rés
van Saviarre grófnő páncélzatán, két pont, ahol hézagos az uralma Párizs fölött. Az első a
de Navarre püspök és a nosferatuk között folyamatosan zajló háborúskodás. – Veronique
egy pillanatra elhallgatott, amikor meglátta a Rosamund arcán átfutó kifejezést, de szó
nélkül hagyta. – A nosferatuk matriarchája, Dame Mnemach, aki az ön bemutatásán is
részt vett, a város egyik legöregebb káinitája. Már akkor az Île de la Cité lakója volt,
amikor Alexander herceg először betette a lábát Párizsba.
– Az álarcos!
– Pontosan. Saviarre grófnő vagy cselekvő részese a viszálynak de Navarre püspök
oldalán, vagy más módon próbálja meg saját céljai érdekében befolyásolni annak
kimenetelét. Talán külön harcot is vív Mnemachhal.
– Akárhogy is, azt gyanítom, a helyzet nem teljesen úgy alakul, ahogyan ő tervezte. –
Veronique finoman megcsóválta a fejét, és a gyertyára pillantott; az lassan égett. –
Alexander herceg nem adott igazat de Navarre püspöknek, felteszem, azért, mert ventrue-
ként eleve kétkedik egy lasombra becsületességében, de nyíltan Dame Mnemachot sem
támogatta, aki pedig tekintélyes kora ellenére elég alacsony vérből származik ahhoz, hogy
előítéletek kísérjék az állításait. Így hát de Navarre és Dame Mnemach patthelyzetben
vannak. Az utóbbi nem támadhatja meg a püspököt anélkül, hogy a város ismét vérbe ne
borulna, és a hercegnek ne kéne saját kezébe venni az ügy elrendezését, ám de Navarre is
tehetetlen: a kísérletei, hogy ügynököt építsen a nosferatuk soraiba, mind véres kudarcot
vallottak.
– Feltételezem, hogy személy szerint nem fogja a püspök pártját ebben a becstelen
történetben – tette hozzá kérdőn Rosamund.
– Nem. De Navarre püspök, ha megenged egy észrevételt, nem több, mint egy
mézesmázos menyét, aki abban bízik, hogy a Nagy Udvar romjain kapaszkodhat majd
magasabbra. Gyűlöletes személy, és most olyan harcba kezdett, amit nem tud megnyerni
egy olyan asszonnyal szemben, aki minden tekintetben több jogot formálhat a kérdéses
birtokra, mint ő. – Veronique érezte, hogy egyre följebb emeli a hangját, és kis szünetet
tartott, hogy elszálljon az indulata. Tudta, hogy legalább részben Mnemach vére szólt
most belőle. – Akárhogy is, kétlem, hogy szövetségre lépne azokkal, akik a pártfogóját
igyekeznek megdönteni. Dame Mnemach azonban nagyon is készségesnek bizonyult
ebben a tekintetben.
Rosamund pislogott egyet.
– Ön szövetségre lépett a nosferatukkal?
– Bizonyos értelemben igen. Dame Mnemachnak személyes érdeke, hogy megtörjön
Saviarre Alexander herceg fölötti hatalma. Ők végeredményben szövetségesek voltak
valaha, talán még barátok is. A nosferatuk segítségére minden téren számíthatunk. –
Veronique komor pillantást vetett Rosamundra. – Azt kívánják, hogy ön hivatalosan is
fogadja követüket, Monsieur Guillaume-ot, legalább a bizalom és az együttérzés
gesztusaként.
Rosamundot jó neveltetése megóvta attól, hogy a meglepetéstől tátogni kezdjen.
Ehelyett csendes rémülettel és döbbenettel meredt beszélgetőtársára. Veronique finoman
megvonta a vállát.
– Ha megbocsátja durva őszinteségemet, Rosamund úrnő, azok után, amiken én
keresztülmentem a szövetség létrehozása érdekében, talán nem lesz tragikus élmény az, ha
hivatalosan fogadnia kell egy nosferatu diplomatát. A bajtársiasságot ennél jobban nem is
lehetne bizonyítani.
– Tudni akarom, hogy ön miken ment keresztül a szövetségért?
– Nem.
Rosamund lehunyta a szemét, és apró mozdulattal megdörzsölte a szemhéját.
Elgyötört sóhajjal eresztette ki a levegőt.
– Legyen hát! Feltételezem, hogy a velük fenntartott viszonya elég megbízható ahhoz,
hogy ezt a találkozót megszervezzük.
– Teljes mértékben. Van ezzel kapcsolatban valami kívánsága?
– Kerüljön rá sor, amilyen gyorsan csak lehet. – Egyértelmű volt, hogy Rosamund
igyekszik egyetlen korttyal legyűrni a keserű orvosságot. Veronique bólintott.
– Saviarre második hibája még ennél is súlyosabb. Nem volt képes megbirkózni a
bizánci menekültekkel, akik igazság szerint elég régóta itt vannak már ahhoz, hogy ne is
mint menekültekre gondoljunk rájuk. És akkor még nem is szóltam az ebből a
mulasztásából fakadó számos bonyodalmakról.
– Igen, úgy értesültem, hogy ez a helyzet az évek során meglehetős zavart okozott. –
Most Rosamundon volt a sor, hogy kemény tekintetet vessen Veronique-ra. – És azt is
hallottam, hogy időről időre ön is élesztgette az összetűzések hevét.
 – Így igaz. Amikor találkoztam a menekültek jelenlegi vezetőjével, Párizsi Anatole-lal,
épp fogadott leánya, Zoé társaságában utazott át Orleans-on. Azóta meglepő
gyakorisággal találkoznak az ösvények, melyeken járunk. Mostani terveim
középpontjában pedig nem más, mint Anatole és a zelótái állnak. Engedjen meg egy
elméleti kérdést, Rosamund úrnő. Ha ön azon igyekezne, hogy megdöntse Saviarre grófnő
uralmát, milyen eszközzel igyekezne meggyengíteni a szorítását?
A tekintet, amelyet Rosamund a kérdésre válaszul lövellt, egyáltalán nem volt
barátságos.
– Természetesen olyan erőforrásokhoz nyúlnék, amelyekhez neki nincs hozzáférése,
illetve amelyek a múltban aktívan ellenálltak a befolyásának. Mint ez az Anatole és a
zúgolódókból álló szedett-vedett bandája?
– Biztosíthatom, hogy megszokja a szedett-vedett zúgolódókat mielőtt a mi ügyünket
lezárhatjuk. – Veronique arcára halvány mosoly ült ki. – Anatole olyan fenyegetést jelent,
amelyet Saviarre nem tud elfojtani, ez igaz. Múlt nyáron megpróbálta félreállítani
tehetségtelen bábja, St. Lys püspök felhasználásával, de nem járt sikerrel.
– Ez a kudarc megingatta a trónusát, és olyan kétségbeesett lépésekre kényszerítette,
hogy a nyílt manővereivel már Alexander herceg tűrőképességének a határát feszegeti. Az
is bebizonyosodott a herceg számára, hogy a grófnő nem képes minden fenyegetést
elhárítani – még ha így is hitte korábban. Ez lesz a mi eszközünk: Saviarre kudarca a mi
sikerünkké érik.
– Siker? – Rosamund elfintorodott. – Ahhoz, hogy sikerrel járjunk, meg kellene találni
a módját annak, hogyan rendezzük el a menekültek és ennek az Anatole nevű figurának az
ügyét. – Kis szünet. – Az imént azt mondta, hogy önök… hogy az ösvényeik keresztezték
egymást a múltban,
– Valóban. És nemigen hiszem, hogy a jövőben ez ne ismétlődne meg. – Rosamund
arckifejezésére Veronique mosollyal válaszolt. – Megtaláltam a módját annak, hogyan
“rendezzem el” a menekültek és Anatole ügyét, sőt, ezt a megoldást még ő maga is
elfogadta. Anatole és hívei nemsokára dél felé indulnak, Bèziers-be, ahol Eon de l’Etoile
herceg szívesen látja őket, és menedéket biztosít a számukra, abban a reményben, hogy
ezzel kiköszörülheti a Nagy Udvarral fenntartott kapcsolatán esett csorbát. Úgy tűnik, itt
nem tartják valami sokra. Anatole és követői ott majd csatlakoznak Eon herceghez, és
együtt vadásszák le az összes eretneket, aki felelős a múlt nyár zavargásaiért és
vérfürdőjéért. Bèziers hercege maga is az eretnekség elkötelezett ellensége.
Rosamund egy percig üres tekintettel meredt maga elé, majd azt motyogta:
– Szűz Mária, ön teljesen megőrült.
– Biztosíthatom, hogy már gondoskodtam Eon herceg és Anatole lelkes
közreműködéséről. – Veronique kicsit előrehajolt. – Ez a mi eszközünk. Saviarre erre egy
évezred alatt sem lett volna képes. A büszkesége nem engedte volna, hogy rangján aluli
csavargókkal tárgyaljon. Soha nem alacsonyodott volna odáig, hogy felvegye a
diplomáciai kapcsolatot egy olyan férfival, akit nyilvánosság előtt megszégyenített és
árulónak nevezett. Elvágta a saját torkát, majd a kezünkbe adta a kést.
– De a kockázat! Ha a terve az utolsó pillanatban mégsem sikerülne valamiért…
– Saviarre bebizonyította, hogy Párizsban a szerencse csak azokat pártolja, akik
hajlandóak személyes kockázatot vállalni, Rosamund úrnő.
A toreador követ egy hosszú percig csendben ült, és csak az ajkát harapdálta. Ezután
kiegyenesedett, és eltökélt kifejezés ült ki az arcára.
– Mit kell tennem, hogy elősegítsem a terve sikerre vitelét?
– Azt kérem, hogy folytassa, amit eddig is csinált. Nyerje meg Alexander herceg
bizalmát! És álljon készen arra, hogy eljöhet a perc, amikor az érdekemben kell
felszólalnia! – Veronique ismét megtalálta Rosamund tekintetét. – Sikerrel fogunk járni,
ezt megígérhetem, Rosamund úrnő.
– Bárcsak oszthatnám a magabiztosságát! – válaszolta Rosamund fanyarul.
– Fogja, még mielőtt lezárnánk az ügyet.

* * *

Valahol mélyen, Lutetia gyomrában, a város alatt, melyet Párizsnak hívtak mindazok,
akik nem emlékeztek a római légiók megérkezése előtti éjszakákra, Dame Mnemach
különösen elégedett volt saját magával és a közelmúltban folytatott vállalkozásaival. Egy
levél volt a kezében, melyet a brujah diplomatától kapott. Veronique hűségesen és
aprólékosan beszámolt minden tettéről. Ilyen levelet csak a bizalmas barátnak szokás írni,
nem pedig a kényszerből elfogadott szövetségesnek. Mnemach úgy vélte, ez nem is lehet
véletlen.
A jelen pillanatban ezt az eshetőséget fontolgatta.
Hosszú idő eltelt azóta, hogy bármely káinita, legyen öreg vagy fiatal, utoljára meg
tudta lepni Mnemachot. Ő már ősidők óta kíméletlenül gyakorolta tudományát, látott
birodalmakat felemelkedni és elbukni, túlélt és megszervezett számtalan intrikát és
erőszakos cselekedetet. Gyermekként végignézte, ahogy népe elhagyja a várost, ahol
éltek, és porig égették az egészet, hogy a Vercingetorix és szövetségesei által kirobbantott
lázadás leverésére odavezényelt római légiók kezébe ne essen. Felnőttként meg kellett
harcolnia egy erőszakos és kérlelhetetlen riválisával, hogy elfoglalhassa törzsében az őt
megillető helyet, és végül felvehesse a boszorkány-papnő és az istenek hangja ruháját és
maszkját. Káinitaként számos jövevényt élt túl vagy játszott ki, és uralma alá hajtotta a
Lutetia alatti világot. Királynőként és istennőként uralkodott itt, ahogyan Alexander
herceg a felszín fölött igazgatta a várost. A káiniták és emberek nagy cirkuszában már
nagyon régóta, legalább néhány évtizede nem akadt semmi, ami egy pillanatra felhúzott
szemöldöknél jobban kizökkentette volna.
Ez a brujah azonban meglepte. Nem bánta az érzést.
 Az okos Veronique nyitva tartotta a szemét, és a földre tapasztotta a fülét. Felismerte
Saviarre támadható felületeit, és felkészült a csapásra. Nem lesz ugyan végzetes csapás,
Saviarre túlságosan is elsáncolta magát Alexander oldalán ahhoz, hogy egyetlen húzással
ki lehessen onnan robbantani, de észrevehető lesz a változás. Ha sikerült a támadás, az utat
nyit majd másoknak is, akik szintén emelgetik már a fejüket a grófnő uralma ellen, és akik
visszasírják azokat az éjszakákat, amikor a Nagy Udvar még teljes dicsőségében
pompázott, és a káiniták fővárosa volt az egész Nyugati Birodalomban, nem pedig egy
jelentéktelen és gyorsan elhaló kis anakronizmus, melyet egyre inkább elhalványít a
Szerelem Udvarának befolyása.
Mnemach tisztában volt vele, hogy a Nagy Udvar dicsőséges napja már örökre
leáldozott. Soha nem lesz már minden úgy, ahogyan volt, de ez sem nem jó, sem nem
rossz dolog. Változás jön, hiszen minden dolog változik, ami pedig nem, az tétlenségre
kárhoztatva elsorvad. Tudta, az átalakulás után újabb kihívások várják, és meg kell majd
találnia a helyét az új világban is. Lelkének egy nagyobb darabja kíváncsian fürkészte a
jövőt, vajon jót vagy rosszat hoz-e. A szerep, amelyet népe játszik a városban, egészen
biztosan változni fog, még ha lassan is.
A változások pedig nemsokára elkezdődnek. Egy éjszaka majd talán elmondja az okos
kis Veronique-nak, miért olyan kibékíthetetlen ellenségek ők Saviarre-ral, és hagyja majd,
hogy a lány maga döntse el, túl magas árat követelne Mnemach a segítségéért. De az is
lehet, hogy erre nem kerül sor. Az egész történet csak idővel bontakozik ki.
Addig is, Mnemach elégedetten várakozott, és hagyta, hogy a brujah szövögesse
terveit. Ha valamiben, akkor türelem dolgában a nosferatu matriarcha kimeríthetetlen
tartalékokkal rendelkezett.
 Kilencedik fejezet



A tél elmúlt. Az idő lassan melegebbre fordult, és a havat eső váltotta fel. A keményre
fagyott föld is felengedett, és az eddig jeges, de járható utak a tavasszal szokásos csúszós
mocsárrá alakultak, amelyeken legfeljebb egy kacsa tud biztonsággal utazni. És – a jelek
erre mutattak – a nosferatu hírvivők. Veronique-nak módja volt még egy levélváltásra
Bèziers-rel, mielőtt a kiadós márciusi esők megkezdődtek volna. Nagyon fontos volt, hogy
a Bejelentések Udvara és Alexander herceg előtt felolvasott nyilatkozat minden egyes
szavát jól válassza meg, ezért azt szerette volna, hogy Bittérois és Anatole nézzék át az ő
változatát. Bèziers hercege el is küldte a megjegyzéseit, és csatolta Aimeric kritikáját is,
aki egyszerűen képtelen volt rá, hogy ne alkosson véleményt minden írásműről. Anatole
személyesen látogatta meg, és egy-két javaslattól eltekintve helybenhagyta Veronique
szövegét.
A követ figyelembe vette a kapott észrevételeket is, amikor a végső változatot
megszövegezte, bár Aimeric diplomáciai szóvirágait gátlástalanul kihúzta. Biztos volt
benne, hogy erre a férfi is számított. Ezután üzenetet küldött Alexander herceg
udvarmesterének, melyben hivatalosan is kérte, hallgassa meg őt a Bejelentések Udvara. A
Nagy Udvar évente négyszer tartott olyan formális ülést, amelyen mindenkinek, a helyi
tisztviselőknek és a messziről jött diplomatáknak egyaránt kötelező volt megjelenni, és ha
kérdéssel fordultak hozzájuk, hangjukat hallatni. A csak helyi ügyekkel foglalkozó, kisebb
üléseket havi rendszerességgel tartották, ezeken csak az jelent meg, aki szükségét érezte.
A Bejelentések Udvara hivatalos összejövetel volt, az első az év során, és Veronique
nagyon szerette volna, ha a kérelem előterjesztésekor jelen van az összes káinita, aki
számít Párizsban. Ha ez nem sikerül, várhat a következő, kisebb lélegzetű gyűlésig
májusban.
A válasz hamar megérkezett: bár a Bejelentések Udvarának programja már így is
szoros, kérését teljesítik, és a gyűlés végén ő is megszólalhat. Veronique megköszönte az
udvarmester fáradságát, és a hét hátralévő részében alig tudott uralkodni magán, mást se
csinált, csak a felszólalás részleteit tervezgette. Nem remélte, hogy a Rosamund
bemutatkozásán látott jelenséghez hasonlót tud produkálni, egyrészt mert nem volt annyi
pénze az előkészületekre, másrészt mert ha teljesen őszinte akart lenni magához, be kellett
ismernie, hogy sem szépsége, sem személyiségének varázsa nem vetekedhet a
toreadoréval. Girauda és Alainne mindent megtettek a maguk tudománya szerint, hogy
megnyugtassák. Azon az éjjelen, amikor a Bejelentések Udvara összeült, Veronique korán
kelt, és ellenállás nélkül hagyta, hogy kezelésbe vegyék, Közben végig beszédét
gyakorolta halkan, minden mondatot végigpróbált különböző hanglejtésekkel, és tűrte,
hogy komornái azt tesznek vele, amiben kedvük telik. Levendulával illatosított vízben
mosdatták meg, majd egy piros tunikaszerűséget húztak rá, amelynek derekát, nyakát és
ujjait valamikor korábban már arany és fekete színekkel kihímeztek. Alainne igazán kitett
magáért, és az eredmény nem maradt el: kellemesen rózsás, szinte teljesen életszerű pír az
ajkak körül és az arcon. Nyusztprémmel bélelt, sötétvörös köpenyét öltötte magára, és
azzal a súlyos aranylánccal fogta össze, amelyet még Julia Antasiától kapott, amikor
felvette a követi hivatalt. Rövidre nyírt haja csinos, szőke keretbe foglalta az arcát, feje
tetején pedig diadém fogta le az új, apró gyöngyökkel kivarrt hálót.
– Úgy nézel ki, mint egy királynő – jelentette ki Girauda bátorítólag, amint Alainne-
nel együtt a végeredményt vizsgálták. – Persze csak ha nem görnyeszted magad, Vero!
Veronique ösztönösen kiegyenesítette magát, leeresztette vállait, hogy a feszültség
kimenjen belőlük, és kihúzta a hátát. Fölnyúlt, és a nyitott háló alatt megtapogatta a haját.
– Biztosak vagytok benne, hogy ez így jó lesz? Olyan… rövid.
– Nem mindenkinek lehet rézszín, fenékig érő haja, Veronique – felelte Alainne, aki
láthatólag jól mulatott. – Ez illik az arcodhoz. Kiemeli a szemeidet.
Bár ez a válasz nem győzte meg teljesen, Veronique nem akart okosabb lenni Alainne-
nél a saját szakmájában. Kezével végigsimította a melleit és a hasát, melyeken finom
vörös anyag feszült.
– Köszönöm. Szép. Nem túl rikító?
Válaszul csak szúrós pillantásokat kapott.
– Jól van, jól van, igazatok van. Biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz. – Mély
lélegzetet vett, hogy az idegesség utolsó cseppjeitől is megszabaduljon, és a legcsillogóbb
mosolyával fordult komornái felé. – Rendben. Minden részletről beszámolok, amint
hazaértem.
Veronique az elsők között érkezett, ezért a váróteremben üldögélve megfigyelhette az
újonnan jövőket. Rosamund és Valerianus nagyúr is korán érkezett, így beszélgetni
kezdtek. A frissen érkezettek követték példájukat, míg a terem megtelt, s ezért le kellett
ülniük kijelölt helyükre. A bejelentéseknél közel annyian voltak jelen, mint Rosamund
bemutatásakor, és Veronique tudta, ha még élne, biztosan izzadna a tenyere és a torkában
dobogna a szíve. Eltöprengett, vajon Rosamund is ennyire ideges volt-e, mielőtt átlépett
volna az ajtón, hogy életében először szemtől szemben álljon Alexander herceggel. Ez
nem az első alkalom volt ugyan Veronique számára, de mindenképp a legnagyobb
jelentőségű és legsúlyosabb következményekkel járó meghallgatás. Néhányszor mélyet
sóhajtott, és hagyta, hogy beszéde szavai újra felcsendüljenek a fejében, mint valami
nyugalomhoz segítő litánia.
Alexander herceg, Sir Olivier és Saviarre grófnő lépett be. Az uralkodó a megszabott
módon köszöntötte az összegyűlt Nagy Udvart, melynek tagjai az ugyancsak szabott
módon feleltek. Ezzel az ülés hivatalosan is megkezdődött. Az udvarmester igazat
mondott, a program elég sűrű volt, általában kisebb jelentőségű ügyek kerültek elő,
amelyeket mindenki addig szeretett volna előterjeszteni, amíg Alexander herceg jó
hangulatban van. Tizenhét kérelmet adtak már elő, mire Veronique-ra került a sor, hogy a
herceg trónja elé járuljon.
Még álmában is képes lett volna a rituális közeledésre, ismerte a kimért lépések és a
mély pukedlik minden csínját-bínját, mivel annyiszor gyakorolta már, hogy mozgása
természetes részévé vált mindez, mint annak idején a légzés. Ma éjjel a tőle telhető
legméltóságteljesebb módon adta elő az egészet, és az utolsó pukedlinél tökéletesen tiszta
és nyugodt hangon szólította meg az emelvényen ülőket.
– Uram-hercegem, Párizsi Alexander, szolgád és tanácsnokod, Veronique d’Orleans, a
Nagy Udvarba delegált követ kér, engedd meg, hogy fölemelkedvén javaslatot terjesszen
fenséged elé megfontolásra.
– Keljen fel, Veronique d’Orleans úrnő, nővérünk, Julia Antasia herceg követe, és
terjessze elő kérelmét! – Alexander szintén hivatalos formulával válaszolt, bár kissé
módosította. Voltak éjszakák, amikor Veronique elgondolkodott azon, vajon a herceg
komolyan nevezi-e Antasiát a nővérének. Végeredményben nem kizárt, hiszen mindketten
ventrue-k voltak.
Veronique fölegyenesedett, immár tökéletesen egyenesen állt. Szeme sarkából
megpillantotta a köpenye és álarca mögé rejtőző Mnemachot, akit kevesebb mint két
hónap alatt immár másodszor invitáltak az udvarba, és különös módon nyugalom öntötte
el, úgy érezte, néma támogatója van a teremben. Hűvös, diplomatához méltó hangon
kezdett beszédébe.
– Fenség, nagy jelentőségű hírekkel kerestem fel ma éjjel, és egy olyan javaslatot
terjesztek elő, ha megengedi, amely mind trónja, mind birtoka biztonságát javíthatja.
Alexander herceg sötét szeme árnyalatnyival összébb húzódott az első mondat
hallatán, de fiatal arcán továbbra is ünnepélyes nyugalom honolt, és lehetetlen volt bármit
is leolvasni róla. Jóváhagyólag bólintott, mire Veronique egy pergamentekercset húzott elő
a szoknyája redői közé varrt erszényből. Alexander intésére Sir Olivier előrelépett, hogy
átvegye a levelet, és amikor már teljesen háttal állt urának, értetlen pillantást küldött
Veronique felé. Meggyőződött róla, hogy a pecsétek sértetlenek, majd átadta
Alexandernek a tekercset. A herceg felhúzta egyik sötét szemöldökét, amikor
megvizsgálta a pecséteket, és egy egyszerű, ám határozott kézmozdulattal jelezte
Veronique-nak, hogy folytassa.
– Amint azt láthatja, a dokumentumot, melyet a kezében tart, Eon de l’Etoile, Bèziers
hercege… – ennek a névnek a hallatán az egész teremben izgatott hangos suttogás
kezdődött – és úrnőm, Hamburgi Antasia pecsétje zárja le. – A második névre a suttogás
hirtelen elhallgatott, mintha elvágták volna. – Mint tudja, úrnőm, Julia Antasia követeként
érkeztem a Nagy Udvarba, hogy óvjam és képességeimnek megfelelően előmozdítsam az
érdekeit. Hercegnőm egyik legnyilvánvalóbb érdeke, mint ahogy mindig is az volt, hogy
megvédje birtokait, többek között attól a fenyegetéstől, mely az időről időre Languedocból
a Fekete Kereszt területére átszivárgó zavargások formájában ölt testet. A káinita
eretnekeket és az őrjöngőket Dél-Franciaországból kiűzték a hadjáratok és a politikai
zűrzavar, és ezek úrnőm területére menekültek – amit ugyan ő sohasem tartott
elfogadhatónak, de nem tudott lenyúlni a probléma gyökeréig, amely nem más, mint a
Szerelem Udvara és a Nagy Udvar közötti viszály.
A jelenlévők soraiban erre a mondatra ismét elharapózott a suttogás. Alexander herceg
arca, ha lehet, még kifejezéstelenebb lett. Veronique a férfi kezében tartott pergamen felé
intett, és folytatta.
– Válsághelyzetben gyakran előfordul, hogy a megoldás mindvégig lehetséges, csak
épp nem szembetűnő. Ilyen lehetőség nyugszik most fenséged kezében. Julia Antasia
herceg parancsára felvettem a diplomáciai kapcsolatot bèziers-i Eon de l’Etoile herceggel,
abban a reményben, hogy előmozdíthatom a városa és a Nagy Udvar urai közötti ellentét
békés megoldását. Eon herceg még mindig vágyik fenséged barátságára, hiszen számos
évig hűségesen szolgálta fenségedet, és a szívében ön iránt érzett szeretet nem csorbult
azóta sem. Eon herceg könyörög fenségednek, értse meg, hogy – mint minden hercegnek
– neki is meg kell védenie birtoka határait azoktól, akik megtámadnák, és ehhez a
diplomácia eszközei gyakran jobban forgathatók, mint a kard.
A suttogás most halk morajjá nőtt, ahogy az összegyűlt káiniták már nem igyekeztek
halkan közölni egymással a véleményüket. Végül a kikiáltónak kellett csendet
parancsolni, hogy Veronique folytathassa.
– Antasia és Eon hercegek ezért közösen a következő javaslatot terjesztik fenséged
elé: fenséged birtokának biztonságát több éve fenyegetik a lerombolt Konstantinápolyból
érkezett keleti menekültek és a Ragyogó Vér eretnekeinek arcátlan cselekedetei.
Nemrégiben mindazok az eretnekek, akik korábban a néhai St. Lys püspököt követték,
Eon de l’Etoile herceg földjeire vándoroltak, és ott kivívták az ő haragját. A keleti
menekültek, fenséged néhai unokájának, Sir Hugh de Clairvaux-nak a követői most
Párizsi Anatole, a szürke pap vezetése alatt nagyon szeretnének délre utazni, hogy ott
folytassák küzdelmüket az eretnekek ellen.
– Eon de l’Etoile herceg készen áll arra, hogy tartós menedéket kínáljon Párizsi
Anatole testvér és hívei számára saját birtokán, cserébe azért, hogy segítik őt és
szövetségeseit a káinita eretnekség elleni harcban. Eon herceg vállalja, hogy megvédi
fenséged birtokait ezeknek a gyűlöletes fanatikusoknak a további behatolásaitól, és
megteszi mindazon diplomáciai lépéseket az ország déli részén, melyeket fenséged
szükségesnek lát. Eon herceg semmire sem vágyik jobban, mint hogy a Nagy Udvar és a
Szerelem Udvara között felmerült konfliktusokat békés, diplomáciai úton sikerüljön
rendezni, és hogy barátsága fenségeddel és fenséged hűbéreseivel még sok hosszú éven át
folytatódhasson.
Veronique beszéde befejezéseként ismét mélyet pukedlizett, és ebben a tartásban is
maradt. A teremre rémületes és tökéletes csend borult, és minden idegszála azt követelte,
pattanjon fel, csak hogy körülnézhessen és felmérhesse a viselkedést.
– Fölkelhet, Veronique d’Orleans úrnő.
Engedelmeskedett, és igazán hálás volt vastag szoknyájának, hogy elrejti lába
remegését. Alexander herceg arckifejezése továbbra is talányos maradt, de Saviarre-on
látszott, hogy alig tudja visszafogni magát, és Sir Olivier is olyan tekintettel meredt rá,
mintha épp egy pillanattal előbb kapott volna ki a szoknyája ráncai közül egy kalapácsot,
és vert volna rá vele a jó lovag orrára.
– Ez egy valóban megfontolandó javaslat – szólalt meg egy percnyi néma elmélkedés
után a herceg. Válasza a suttogás újabb hullámát indította el. – Olyan vazallustól, akinek a
hűségét és barátságát egykor már teljességgel és jóvátehetetlenül elveszíteni hittük. A béke
és a szolgálatkészség hercegi jele, méltó ahhoz a vérvonalhoz, amelyből ő is született. –
Alexander ismét elhallgatott, hüvelykujjával szórakozottan simogatta Etoile a kezében
lévő pergamenre ütött pecsétjét. – Eon de l’Etoile herceg váratlan és nagylelkű ajánlatára
természetesen nem tudunk most azonnal felelni, mivel előbb meg kell tárgyalnunk
tanácsadóinkkal, és alaposan meg kell fontolnunk válaszunkat. Veronique úrnő, közli-e ezt
Eon herceggel, valamint azt, hogy értékeljük az érdekünkben kifejtett erőfeszítéseit?
– Örömmel, fenség – felelte Veronique, a herceghez hasonlóan kimért és hűvös
hangon..
– Nagyon helyes. Kikiáltó, a gyűlést feloszlatom. A további kérelmezőket május első
napján hallgatjuk meg. – Alexander fölemelkedett, a hirtelen mozdulatra az egész udvar
azonnal pukedlikkel és mély meghajlásokkal válaszolt. – A titkos tanács fertályóra múlva
ül össze, hogy megtárgyalja ezt a javaslatot. Ürítsék ki az udvart!
Amikor a herceg hátat fordított neki, és a pecséteket feltörve kisétált a teremből,
Veronique felállt az éjszaka utolsó pukedlijéből. Jobbján malíciával kevert örömre utaló
nevetést hallott, de mire odafordult, Dame Mnemachnak már nyomát sem látta. Balján
zöld szoknya villanását látta meg, ahogy Rosamund a többi jelenlévővel együtt kifelé
haladt. Egyelőre nem merte még a tekintetét keresni. Veronique-kal szemben pedig
Saviarre grófnő szoknyája lebbent meg, ahogy a grófnő hercege után indult. Hideg, és
mélységes rosszindulatról tanúskodó pillantást vetett a brujah-ra, amit Veronique arcán a
lehető leghalványabb mosollyal, és egy tökéletesen udvarias pukedlivel viszonzott, mielőtt
megfordult és távozott volna.
 Tizedik fejezet



Eon de l’Etoile nagyúrnak, Bèziers hercegének! Fogadd őszinte és baráti
üdvözletünket és jókívánságainkat, jó rokon, imádkozom, hogy futárom jó egészségben
találjon a gyötrelmek ellenére, melyeket elszenvedni kényszerültél.
Levelünk válasz üzenetedre, melyet a Bejelentések Udvarában kaptunk meg
képviselődtől, Veronique d’Orleans követtől, nővérünk, Julia Antasia herceg szolgájától.
Ellenőriztük a pecsétek hitelességét, és megvizsgáltuk a levél tartalmát, és javaslatod
elnyerte tetszésünket, ezért hajlandók vagyunk az előterjesztett megállapodást elfogadni az
alábbi kikötések teljesítése esetén.
Primus, nagylelkű ajánlatod, hogy menedéket biztosítasz a hosszú idő óta nálunk időző
keleti vendégeknek, és hű, bár felkavart alattvalónknak, Párizsi Anatole testvérnek.
Megfontolás után úgy határoztunk, hogy elfogadjuk javaslatodat abban a szellemben,
amelyben tetted. Levelet váltottunk Anatole testvérrel, és ő megerősítette, hogy nincs
fenntartása a vállalkozással kapcsolatban. Készen állunk segítségedre lenni minden
tekintetben, ami Anatole testvér és hívei utazásának kivitelezéséhez szükséges.
Secundus, jóváhagyjuk az Anatole testvér és Eon de l’Etoile, Bèziers hercege által a
káinita eretnekség néven ismert fertő ellen tett valamennyi lépést, és támogatást nyújtunk
ezen veszedelmes fanatikusok elnyomására és kiirtására irányuló vállalkozásotokhoz.
Tertius, a Bèziers környéki birtok javasolt mentesítése a Párizs iránti hűbéresi
kötelezettségek alól. Ezt a témát még alaposan körül kell járni, és mivel nagy jelentőségű
kérdésről van szó, a jelen pillanatban sem elutasítani, sem elfogadni nem tudjuk. Azt
kívánjuk, hogy a diplomáciai kapcsolat fenntartása és a tárgyalások folytatása érdekében
a lehető leghamarabb küldj követet hozzánk.
Alexander, Princeps Lutetius saját kezéből.

* * *

– Én úgy tudtam, hogy figyelteti azt a nőt.
Saviarre grófnő akkor beszélt a legnyugodtabb és a legcsendesebb hangján, amikor
nagyon mérges volt. Ha nem az a káinita lett volna, aki volt, inkább felemeli a hangját,
szitkozódik vagy visszasüllyed anyanyelve akcentusába. De ő volt Saviarre grófnő, és
amikor igazán mérges volt, annyira, hogy ölni tudott volna, akkor beszédében a legkisebb
nyelvi kihágást sem engedte meg magának, nyugodtan és kiegyensúlyozottan tette egymás
mellé a szavakat, épp csak jelzésértékű hanglejtéssel. Ilyenkor mindig a legteljesebb
mértékben uralkodott indulatain, és nem engedte meg magának azt a fényűzést, hogy
érzelmeit kimutatva élje ki első haragját. Szerette hidegvérrel, de legalább a hidegvér
látszata mögé rejtőzve meghozni döntéseit, és egyáltalán nem vágyott arra, hogy
dühkitörése megkérdőjelezze tárgyilagosságát.
De Navarre püspök nem is látta még nyilvánosság előtt elveszíteni az önuralmát, csak
egyszer, amikor megjött a hír az Eon de l’Etoile és Fekete Esclarmonde királynő közötti
szövetség megkötéséről. A férfi tudta, nem sokon múlott ma, hogy a grófnő végtelen
önuralma megóvta az udvart egy újabb tombolástól, amikor Veronique d’Orleans
megjelent javaslatával Alexander előtt. És abban is biztos volt, hogy ő is csak azért nem
tapasztalja meg Saviarre haragjának erejét, mert a nő még mindig értékesnek találja.
– Úrnőm, tavaly nyár óta az egész várost folyamatos megfigyelés alatt tartom. – A jó
püspök gondosan válogatta meg a szavait. – Minden lépését a lehető legpontosabban
követtem, korlátot csak a rendelkezésemre álló erőforrások szabtak, és az, hogy milyen
sok területre vannak most szétszórva.
Saviarre kék szeme a magányos gyertya pislákoló fényében szinte feketének látszott.
A grófnő tekintete megkeményedett, és hangja ha lehet, még hidegebben csendült.
– Csak a kontár hibáztatja a szerszámot, de Navarre.
De Navarre-nak kényszerítenie kellett magát, hogy lenyelje a nyelvére toluló éles
választ.
Ezt én is mondhatnám önnek, úrnőm. – Összeszorította a fogait, míg elmúlt a vágy,
hogy a nő szemébe köpje a replikát. Ehelyett az egy szál gyertya lángja által alkotott apró
fényszigetet körülvevő sötétség felé intett. Bár lehelettel a lángnak nem kellett küzdeni, az
ablaktalan falakra vetülő árnyékok táncra perdültek.
– Számos emberi szem és fül áll az ellenőrzésem alatt, úrnőm, de ezek csak kevés
dolgot látnak és hallanak. Igaz, Veronique d’Orleans ebben a városban él, és itt keveri a
bajt, de olyan áron vette meg a hűségüket, amit nem szabad alábecsülnünk. Őt valóban
érdeklik a himlős férjek és a taknyos kölykök, és amikor nem ellenünk áskálódik, azon
fárad, hogy nekik segítsen. A rendelkezésemre álló árnyak száma pedig korlátozott, nagy
részük pedig más feladattal van megbízva.
Saviarre tökéletesen kifejezéstelen arckifejezéssel nézett át a férfin egy pillanatra,
majd aprót bólintott, jelezve, elfogadja az érvet.
– Hogy csinálta, de Navarre?
– Hogyan cselezett ki bennünket? Csak találgatni tudok.
– Akkor tegye azt!
De Navarre a fogát csikorgatta, amikor rájött, a grófnő el akarja kerülni, hogy saját
magának kelljen megfogalmaznia azt, amitől félt.
– Azt gyanítom – felelte, ismét megfontoltan válogatva a szavakat –, könnyen
meglehet, hogy a nosferatuk szolgálataira támaszkodik. Nem lehetetlen. Az ő üzenetvivő
csatornáikat soha nem tudtuk megfigyelni, és csak a legfelszínesebb ismeretekkel
rendelkezünk róluk.
 Saviarre grófnő lassan, fogai közt eresztette ki a levegőt, ami a hideg és tiszta
rosszindulat hangját keltette. Amikor megszólalt, hangjában nem érződött semmilyen
érzelem, de a püspök kihallotta minden szóból az üvöltő, mindent elborító gyűlöletet.
– Mnemach. Ezért megégetem azt a korcs szukát, az ostoba bábujával együtt. –
Hirtelen fölpattant, szoknyája fodrokat vetett a bokájánál. A sötétség úgy ölelte körül,
mintha fekete füst lett volna. – Milyen erőforrásokra lenne szükség további árnyak
megidézéséhez? – kérdezte ugyanazon az üres, kifejezéstelen hangon. – És milyen hamar
lenne rá képes?
De Navarre mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta, de egy szót sem szólt. A grófnő
nem pislogott, szeme fúróként mélyedt a püspök lelke mélyére. Egy pillanatnyi néma
megfontolás után válaszolt, épp olyan hűvös hangon, mint ahogy a nő beszélt, hangjából
és mozdulataiból igyekezett száműzni az izgalom jegyeit.
– Az attól függ, milyen árnyakat kíván, úrnőm. Mindenképpen megfelelő mennyiségű
és minőségű áldozatra lesz szükség. A kisebb árnyak talán már…
– Úgy emlékszem, azt mondta, hogy vannak olyan árnyak is, melyek többre képesek
az egyszerű kémkedésnél.
– Így van.
– Akkor ilyenek kellenek. Azt hiszem, kegyelmes úr, ideje, hogy megmutassuk
ezeknek a keselyűknek, ki is itt az úr valójában.

* * *

De Navarre elment, a szolgákat már rég elengedte, ők ágyaikban aludtak. Csönd szállt
a házra.
Saviarre grófnő egyedül üldögélt, és egy gyertya lángját nézte meredten, ha látja
valaki, biztosan megijed a rezzenéstelen, kifejezéstelen arctól, és a természetellenesen
merev testtartástól, mely kizárólag a káinita öregek sajátja. Szemeiben az őrület határán
táncoló gyűlölet és düh lobogott, és apró kárminpiros pontokként tükrözte vissza a gyertya
fényét.
Az elmúlt időben hagytam, hogy… elterelődjön a figyelmem. Ez a gondolat
fogalmazódott meg benne. Titáni küzdelmet vívott magával, míg olyan szavakba sikerült
öntenie az érzéseit, amelyeket maga is elfogadhatónak érzett. Az az őrült szürke pap… St.
Lys… az üstökös… az elmúlt néhány átkozott év úgy, ahogy van… Figyelemelterelés. Az
egész.
Saviarre grófnő megszokta, hogy hosszú ideje senki sem használja ki gyengéit saját
magán kívül. Nagyon sok év eltelt azóta, hogy valaki legutóbb meg merészelte próbálni
egyáltalán, de az még régebben volt, hogy ez sikerült is volna. Ereje nemcsak Alexander
gyengeségéből, hanem a párizsi udvaroncok megvásárolhatóságából is eredt, abból a
vágyukból, hogy olyan uralkodójuk legyen, aki nem bánja, ha hatalomra törnek, egészen
addig, amíg őt tiszteletben tartják. Emellett mindannyian rettegtek is tőle. Uralma első
éjszakáin néhány csendes ám látványos esettel példát statuált, és azóta mindenki
óvakodott attól, hogy ujjat húzzon vele. Akik erre hajlamosak lettek volna, vagy maguk is
példává váltak a többiek számára, vagy elhagyták a várost, hogy másutt próbáljanak
szerencsét. Valerianus nagyúr, ha itt lett volna, hogy lássa, megütődéssel szemlélte volna
az eseményeket.
Most erre is meglesz a lehetősége. A grófnő jó ideje tisztában volt vele, hogy de
Navarre-nak nehezére esik betartani a korlátozásokat, amelyeket a kisded kísérleteire
alkalmazott, és tiszteletben tartani a szabályokat, melyeket fölállított a számára. Tudta, a
férfi nagy önuralomról tett tanúbizonyságot, amikor múlt nyáron nem lépte túl a
megbízatása kereteit, annak ellenére sem, hogy kiváló alkalom nyílt a rombolásra. Úgy
érezte, a püspök megérdemli, hogy most egy kicsit szórakozhasson, jutalmul azért, mert
olyan szépen türtőztette magát. Ez ráadásul kiváló módja annak is, hogy bosszút álljon
Mnemachon a megfontolatlan kis lázadásáért.
Saviarre kissé kelletlenül, de elismerte maga előtt, sejtenie kellett volna, hogy
Mnemach megpróbálja majd kihasználni minden gyengeségét, amit felismer. Kellett
volna, de nem tette. Tehetetlenségében fogát csikorgatta. Figyelemelterelés. Rövidesen
eggyel kevesebb dologra kell majd odafigyelnie, és így összpontosíthat a valódi gondokra.
Mnemach. Veronique d’Orleans. Anatole testvér és Eon de l’Etoile egy helyen lesznek,
így még könnyebb lesz eltiporni őket. Arra gondolt, ha a püspök sikeresen teljesíti a
mostani megbízatását, megengedi neki, amire olyan régóta vágyik, és Mnemach
birtokának sötét kis folyosóhálózata, ahová fény soha nem hatolt még be, végre valóban az
árnyékok birodalma lesz.

* * *

– Kifelé!
Salianna királynő udvarhölgyei mindannyian elég jó neveltetésben részesültek ahhoz,
hogy úrnőjük rövid és halk parancsára azonnal talpra pattanjanak, majd a pukedlizés és
udvarias búcsú közben összeszedjék kézimunkájukat. Az utolsó becsukta maga mögött az
emeleti szoba ajtaját, és sietve távozott, a tapintatosságot a jó pletyka elé helyezve. Egy
hosszú percig azután, hogy pompás tollazatú és modorú kismadarai kiröppentek, Salianna,
a Szerelem Udvarának királynője saját magával vívott néma küzdelemben ült a kandalló
elé állított székében, apró, fehér öklében az imént kapott leveleket szorította.
Egy igazi úrihölgy nem beszél ennyire parancsoló és kurta módon még a cselédekkel
sem, nemhogy azokkal a fiatal lányokkal, akiknek a női művészeteket kellene átadnia. Egy
igazi úrihölgy mindig kedves és kellemesen csengő hangon szól, és egy úrihölgy nem vág
törékeny tárgyakat a falhoz erőteljes mozdulattal. Salianna azonban ezt a vágyát sem tudta
leküzdeni. Bármit megtett volna, hogy csökkentse a bordáit feszítő dühöt, a látását hirtelen
elhomályosító vörös ködöt, a kényszert, hogy lecsavarja valaki fejét, csak hogy
megnyugodjon. Egy törékeny porcelánváza porrá zúzódott a falon – szerencsére virág
éppen nem volt benne. Meglepő módon Salianna egy kicsit jobban érezte magát attól,
hogy nézte, amint a váza szilánkokra robban. Újra kibontotta a leveleket, immár
tárgyilagosabb szemmel olvasni kezdte a sorokat.
Veronique d’Orleans, mint az talán előre sejthető is volt, jelentős mértékben túllépte a
megbízatása kereteit. Igaz, Rosamund d’Islington bemutatása a Nagy Udvarnál sikerrel
zárult, és már meg is kezdte a diadalmenetet, amit Isouda de Blaise majdhogynem beígért.
Igaz, az átkozott Saviarre-t csapás érte, ami talán tönkre is teszi, és két évszázad óta most
először ingott meg komolyan a trónja Párizsban. Igaz, Veronique megtette az
előkészületeket a hadjárat folytatására, és felkészült, hogy megostromolja a grófnő
állásait, elszigetelje és elpusztítsa. És igaz, a királynő kezdte hinni, hogy a kis brujah
boszorkány tényleg képes lesz véghezvinni a tervet. Egyértelművé vált azonban, hogy
ennél messzebbre tekintett.
Salianna keze ökölbe szorult, és minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne
vágjon valami mást is a falhoz. Béke Párizs és Bèziers között. A diplomáciai kapcsolatok
újrafelvétele egy olyan viszonyban, mely szinte már a visszafordíthatatlanságig
megromlott. A Bèziers és Foix közötti diplomáciai kapcsolatok legitimitásának legalábbis
hallgatólagos megerősítése. A Langedoucban történt “események” békés feloldása.
Salianna királynő ezt szerette volna elérni a legkevésbé, függetlenül attól, mennyiben
mozdítja ez elő Rosamund d’Islington tevékenykedését, és mennyire gyengíti meg
Saviarre-t. Nem szabad megengedni, hogy Fekete Esclarmonde visszanyerje Alexander
herceg bizalmát, nem szabad megengedni, hogy újra tisztára moshassa a nevét. Fekete
Esclarmonde ne tegyen semmi mást, csak adja meg magát, és haljon meg gyorsan vagy
lassabban!
Igen, Veronique d’Orleans nagyon is túllépte a megbízatása kereteit, ami
elgondolkoztatta Saliannát, vajon a kis brujah nem így tervezte-e már a kezdetektől fogva.
Miután összeszedte magát, fölkelt, és utasított egy szolgát, hogy kerítse elő a titkárát.

* * *

– Mondja, követ úr, ön gondolta volna tavaly ilyenkor, hogy ez megtörténhet? Akár
csak egyszer is felmerült önben? – kérdezte Eon de l’Etoile szárazon.
Aimeric de Cabaret, akinek az arcán Eon szerint roppant önelégült mosoly ült, letette a
Párizsból frissen érkezett levelet az asztal közepére, és őszintén azt felelte:
– Nem.
– Remek. Kezdtem azt hinni, csak az én képzelőtehetségem túl gyenge.
Aimeric még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést, amikor az Egér és Crepin
beléptek a tanácsterembe. Uralkodójukat és kedvenc túszát hisztérikus kacagásban
találták, mire kifejező pillantást vetettek egymásra.
– Felteszem, jó hírek – suttogta az Egér, miközben a levélért nyúlt.
 – Ó, igen, ó, igen, nagyon is, úrnőm! Olvassa csak! – Eon a tenyerére támasztotta az
állát, és a mosolya egyre szélesebbre húzódott, ahogy az Egér haladt a levéllel, és arcán
egyre érdekesebb kifejezés ömlött el. Szóhoz sem jutott, némán adta át a levelet
Crepinnek, majd szemmel láthatóan döbbenten leült.
– Nem tudom elhinni, hogy beleegyezett – motyogta, és egy kicsit megrázta a fejét,
mintha attól kitisztulna. Crepin csak horkantott egyet, és visszadobta a levelet az asztalra.
– Nem egyezett bele mindenbe. – Aimeric végre magához tért a nevetésből annyi
időre, hogy értelmes választ adhasson. – Úgy vélem, arról meggyőzni Párizst, hogy
fogadja el Bèziers függetlenségét, kellemetlenül hosszúra nyúló hegymászáshoz lesz majd
hasonlatos.
– De legalább követet kért, és ez már valami. – Eon fölvette a levelet, összehajtogatta,
majd betette a többi közé egy dobozba. – Vélemények?
– Küldjük talán vissza Isarnt a nagyatyjához, és bízzunk benne, hogy ők olyasvalakit
delegálnak, akinek Isten egy kis agyat is adott! – javasolta az Egér.
– Ahhoz túl sok hasznát veszem, ha meg kell valakit verni. Követ úr? – Eon Aimericre
pillantott. A toreador fanyar mosollyal válaszolt.
– Arra kíváncsi, uram, mi a véleményem, vagy arra, megkívántam-e hirtelen a párizsi
levegőt?
– Mindkettőre.
Aimeric egy hosszú pillanatig csendben maradt, ezalatt arca ismét teljesen komoly
kifejezést öltött. – Őszinte lehetek, uram? Ne küldjön senkit! A helyzet még túl
bizonytalan. Esclarmonde királynő nem küld követet Párizsba, nehogy túszként ottfogják
és fegyverként használják ellene az embereit. Bölcsen tenné, ha követné a példáját –
Bèziers és Párizs között még nincs hivatalosan béke.
– És nem is lesz, ha nem küldünk követet – mutatott rá az Egér határozott suttogással.
– Van már egy képviselőnk a párizsi udvarban, aki kérés nélkül is nagy szolgálatot tett
nekünk – ellenkezett Aimeric, miközben végig a herceget nézte. – Veronique d’Orleans-
nak nem kellett volna ennyi erőfeszítést tenni az érdekünkben, ő mégis megtette. Igaz,
hogy ő már Julia Antasia úrnő követeként van jelen, de talán hajlandó a mi
képviseletünket is ellátni, uram. Még fontosabb, hogy diplomáciai ajánlólevelei és
védnöke személye sokkal nagyobb védettséget biztosítanak a számára, mint amit mi
bármely bitterois-béli követünknek nyújtani remélhetünk.
– Crepin? – tette föl a következő kérdést a herceg, míg lassan főszolgabírója felé
fordult.
– Nem szívesen vallom be – kezdte a megszólított, és egy gyors pillantást vetett
Aimericre –, de a dalosnak igaza van. Nem garantálhatjuk a követünk biztonságát, már az
úton sem, Párizsba érkezése után pedig még úgy sem. Jobb olyasvalakibe helyeznünk a
bizalmunkat, aki már ott van, és tud vigyázni magára.
Eon pislogott.
 – De hiszen még soha… nem, nem, ez nem teljesen igaz. Hiszen már volt olyan téma
korábban is, amiben egyetértettek.
– Valóban? – kérdezte Aimeric ártatlanul, tágra nyitott szemekkel.
– Kellett, hogy legyen – válaszolta Eon határozottan. – Legyen hát! Megfontolom a
tanácsokat, amelyeket önöktől kaptam. Köszönöm mindnyájuknak… Reméljük, hogy a
helyzet a számunkra kedvező módon magától oldódik meg!
 Tizenegyedik fejezet



Rosamund d’Islingtonra mindig nyugtatóan hatott az eső illata. Úgy sejtette, ez a
vonzódás még gyermekkorából származhat, amit az esős és ködös Angliában töltött. A tél
gyorsan enyhült, és az idő még sötétedés után is jóval melegebb volt a megszokottnál. A
követség gondosan ápolt kertjében már bimbózott az első néhány kora tavaszi virág. Ezért,
amikor Valerianus nagyúr elfogadta a meghívását, az emeleti szobát kitakaríttatta és az
összes ablakát kinyittatta, hogy kiűzze a téli hónapok dohos szagát. Valerianus
látogatásának éjszakáján a szoba kellemes citromolaj és méhviasz illatot árasztott, a
falakat frissen meszelték, a padlót felsikálták, a régi függönyöket és párnákat pedig
kicserélték. A szobában tucatnyi gyertya biztosította a világosságot. Az egyik, hogy az
oldalát díszítő feliratok ne látszódjanak, kék üvegbura alatt állt a kandalló párkányán, és
innen szabott szigorú rendet az árnyékoknak.
Rosamund nem izgult különösebben a Valerianusszal történő találkozás miatt. A férfi
egyike volt a Nagy Udvar azon kevés tagjainak, akikben teljes mértékben megbízott, és
ezzel máris behozhatatlannak tűnő előnyre tett szert Párizs többi káinitájával szemben.
Valerianus egy más korból származott, valódi úriember volt, és ennek megfelelően is
viselkedett, méltóságteljesen és nemesen, becsületét senki sem kérdőjelezte meg.
Rosamund tökéletesen megértette, miért érezte úgy Veronique, hogy a férfi támogatása
létfontosságú a küldetésük sikere érdekében. A brujah azonban most túlságosan el volt
foglalva azzal, hogy gondoskodjon Anatole testvér és követői útjának biztonságáról, és
éberen figyelte Saviarre grófnő minden lépését. Így Rosamund végre hozzájutott a
lehetőséghez, amire vágyott – elkezdhette kiépíteni saját személyes diplomáciai
kapcsolatait Párizsban.
Valerianus pontosan a megbeszélt órában érkezett. Gyalog tette meg az otthona és a
toreador követség épülete közötti rövid távolságot. Finom gyapjúkabátját átitatta a köd.
Rosamund sürgött-forgott, hogy gondoskodjon a vendég kényelméről, de az őszinte
mosollyal nemet intett.
– Kedvesem, az öröm, hogy ismét láthatom, fontosabb minden kényelemnél. Hogy érzi
magát?
– Valerianus nagyúr, ön bókol nekem. – Rosamund az emeleti szobában elhelyezett
legkényelmesebb székhez vezette. – Elég elfoglalt voltam mostanság, mint azt bizonyára
sejti is.
– Nem kétlem, kedvesem. Csak annyit kérek, tűrje, ameddig bírja. – Valerianus
megütögette házigazdája kezét, majd leült. – Örülök, hogy szakított időt a meghívásomra,
Rosamund úrnő, mert magam is szerettem volna ismét látni önt. Találkozott mostanában
Veronique d’Orleans-nal?
Rosamund kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna.
 – Váltottunk levelet, de személyesen még nem találkoztunk. Őt is nagyon lekötik a
teendői. Megkérdezhetem, miért…?
– Veronique úrnő azt mondta nekem, hogy az úrnője, Julia Antasia herceg, aki nekem
régi barátom, és az ön védnöke, Salianna királynő közös politikai és diplomáciai céljait
szolgálta, amikor megkeresett engem az ön kövétségének támogatásával kapcsolatban –
felelt Valerianus a csak félig kimondott kérdésre. – Ezt én nem tartottam
elképzelhetetlennek. Antasia úrnő nyilván nem örül a Languedocból átszökő, a birtokán
fosztogató, fegyveres bandáknak. Alig hiszem ugyanakkor, hogy Salianna királynő
jóváhagy egy olyan diplomáciai lépést, amely megerősíti foix-i Esclarmonde királynő
helyzetét.
Rosamundnak eszébe jutott a levél, amelyet előző éjszaka kapott Salianna királynőtől,
és őszintén felelt.
– Ha az igazságra kíváncsi, Valerianus nagyúr, nem is hagyta jóvá. Sőt, okom van azt
hinni, meglehetősen elégedetlen Veronique úrnő politikai stratégiájával ebben a kérdésben.
– Veronique úrnő, én úgy gondolom, egyenes jellem. – Valerianus elkapta Rosamund
tekintetét. – De nem hiszem, hogy a tettei teljes mértékben nélkülöznék a megtévesztést,
és azt gyanítom, hogy saját céljai elérése érdekében küzd itt Párizsban, amik függetlenek,
sőt távol állnak a Szerelem Udvarának kijáró szolgálatától.
– Melyikünk nem igyekszik saját céljai megvalósítására, Valerianus nagyúr? Ebben a
tekintetben Veronique úrnő nem különbözik akárki mástól. – Rosamund szerényen
lesütötte a szemét. – Azt hiszem, személyes okok vezérlik, amikor Esclarmonde királynő
és Eon de l’Etolie herceg segítségére siet. A forrásaim szerint fiatalsága java részét délen
töltötte, és talán az ottani ismerősei kérték a segítségét.
– Lehetséges. Én úgy vélem, nem kizárólag szenvedélymentes politikai okok vezérlik
akkor sem, amikor Saviarre grófnő megbuktatására tör. – Rosamund metsző pillantást
vetett a vendégre, aki folytatta. – Semmiféle bizonyíték nincs jelenleg a kezemben, úrnőm,
ez csak amolyan ösztönös megérzés. És el kell mondanom, bármi is hajtja Veronique
d’Orleans-t, nekem kedvemre van, hogy borsot tör a jó grófnő orra alá. Saviarre nem
barátja önnek vagy a Szerelem Udvarának – sem senki másnak, aki korlátozni igyekszik a
hatalmát városunk felett.
– Ezt magam is észrevetettem – válaszolta Rosamund szárazon. – Kétlem azonban,
hogy tettleg ellenszegülne Alexander herceg akaratának. Ennyire azért talán ő sem
magabiztos.
– Ennyire nem. Ám attól tartok, egyelőre nem számíthat ellene Alexander herceg
támogatására sem. – Felsőkabátja alól Valerianus egy vékony levelet vett elő, majd az
asztalon Rosamund felé csúsztatta. – Az enyémre azonban igen. És azt hiszem, Veronique
úrnő is segíteni fogja a képességeihez mérten. És van itt még valaki, aki hasznosnak
bizonyulhat az ön számára.
A levelet bíbor szalaggal kötötték át, melynek széleit arany hímzés díszítette. Az
aranyszín viasztömbbe ismerős pecsétet nyomtak, amelyet azonban akkoriban nagyon
ritkán láttak az Île-de-France-on. Rosamund szemei elkerekedtek.
– Valerianus nagyúr, ez… teljességgel váratlan.
– Magam is úgy gondolom. Én is csak most értesültem róla – bár úgy vélem, ha írni
mert, az azt jelenti, hogy közel van, és nem kellett attól tartani, hogy a futárnak nyoma
vész. – Valerianus mosolya komor örömöt tükrözött. Biztosíthatom róla, hogy a
szövetségese lesz. Soha nem szerette Saviarre-t, és nem viselte jól, hogy a grófnő
megpróbálja korlátozni a szabadságát. Ha valaki, akkor ő pedig igazán ért ahhoz, hogyan
védekezzen az ármánykodás ellen. Arra kérem, legyen óvatos, míg ő meg nem érkezik
Párizsba.
Rosamund elszakította a tekintetét a levéltől, és gyorsan bólintott.
– Természetesen, uram. Semmi esetre sem szabad kapkodnunk. Köszönöm, hogy
elhozta nekem ezt a remek hírt.
– Örömömre szolgált. – Valerianus megfogta Rosamund kezét, és az ajkához emelte. –
Kérem, úrnőm, bocsássa meg látogatásom rövidségét, attól tartok, sok feladatot el kell
még látnom, mielőtt az éjszaka véget ér.
– Természetesen, uram. – Rosamund felállt, és intett a tűz mellett üldögélő szolgáknak,
hogy hozzák elő Valerianus nagyúr köpenyét. – Remélem, hogy hamarosan ismét találunk
okot a találkozásra.
Valerianus arcára újra kiült az előbbi komor és elégedett mosoly.
– Rosamund úrnő, ebben biztos vagyok.

* * *

– Josselin!
Josselin de Poitiers felnézett a munkájából, és szobája ajtajában nővérét látta meg,
egyik kezében egy levéllel, arcán nyugtalan kifejezéssel. Letette a kardot és a fenőkövet,
és felállt, hogy fogadja Rosamundot.
– Mi az, petite fleur? Remélem, nem valami rossz hír.
Rosamund felvillantott egy rövid, bátorító mosolyt.
– Nem, nem rossz hír. Feladatom van a számodra…
– Délre kell lovagolnod.
Josselin érezte, hogy gerince mentén megfeszülnek az izmok az izgatott várakozástól.
– Mennyire délre, ha kérdhetem?
– Chartres-ba. El kell vinned egy levelet Isouda királynőnek. – Rosamund szünetet
tartott, és átadta a férfinak a levelet. Csak most pecsételhette le, mert a viasz még meleg
volt. – És aztán tovább kell menned dél felé, a Rhone út mentén. Valószínűleg nem kell
egészen Arles-ig elmenned. Ha minden igaz, jóval hamarabb megtalálod majd, amit
keresünk.
Rosamund hangjában volt valami, ami felkeltette Josselin figyelmét. Felnézett, és
alaposan megvizsgálta a nő arcát.
– Mit is fogok keresni pontosan, petite?
– Tudni fogod, ha meglátod. Nem merem kimondani, Josselin, nehogy ellenségeink
füle meghallja. Kérlek, bízz bennem. Meg tudod ezt tenni nekem?
Josselin megrázta a fejét.
– Micsoda kérdés ez? Természetesen megbízom benned. – Megfogta nővére kezét, és
megcsókolta. – Mikor induljak?
– Ma éjjel. Ha az út rossz, szállj meg a vidéki kastélyban, de a lehető leghamarabb el
kell jutnod Chartresba.
– Ahogy óhajtod, petite. Hadd költöm föl Fabient, és már indulok is.
– Isten óvjon, Josselin! Kérlek, bármit teszel is, légy óvatos!
– Mint mindig, petite.

* * *

– Tudja, amióta a városba érkezett, istentelen káosz üti fel a fejét itt is, ott is, és amikor
már úgy tűnik, minden rendbe jön, akkor ön újra felkavarja az életünket. – Sir Olivier csak
félig komoly tekintettel fordult Veronique-hoz, aki a férfi kertjében kifeszített vászonsátor
alatt felállított asztal másik oldalán ült. Együtt nézték, ahogy az eső végigsöpör a tavasz
első zöld hírnökein.
Veronique felhúzta az egyik szemöldökét.
– Értsem úgy a megjegyzését, uram, hogy arra kér, hagyjam abba?
– Megtenné, ha arra kérném?
– Nem. De egy hónap nem sok, halálra unná magát ön is, és én is, ha nem kavarnám
fel többé a dolgokat.
Sir Olivier meglepetten fölnevetett, és megcsóválta a fejét.
– Valószínűleg igaza, van, de Isten szerelmére, asszonyom, legalább figyelmeztethetett
volna. Akkor nem csak álltam volna itt, döbbenten, mint a hal.
– Értem, és sajnálom. – Veronique engesztelően mosolygott. – Figyelmeztettem volna,
ha tudom, de a tárgyalások során törekedtünk a lehető legteljesebb mértékű…
– Titoktartásra?
– Biztonságra – folytatta a brujah könnyedén. – Nem tartottam volna bölcs lépésnek
veszélyeztetni a biztonságot amíg nem uralom teljesen a helyzetet. Nyilván tisztában van a
kockázatokkal, Sir Olivier.
– Sajnos, igen – felelte a férfi bánatosan. – Nem tudom, hogy csinálja, Veronique úrnő
éj éj után… tekintetbe véve, hogy mennyire ragaszkodom ehhez az életemhez és a
munkámhoz, nem hiszem, hogy én valaha is ennyire el tudnék merülni ezekben a
dolgokban.
– Ennyire azért nem szörnyű a helyzet, uram. Talán meglepődne, ha tudná, milyen
előnyökkel kecsegtet a diplomáciai pálya. – Veronique érezte, hogy a szája szélét mosoly
csiklandozza, és nem is igyekezett elfojtani. – Bátorkodom kijelenteni, hogy ön, uram
remek külhoni megbízottja lenne őfenségének, és talán még saját birtoka fölött is
uralkodhatna.
– Veronique úrnő, könyörgöm, mondja meg, mivel sértettem úgy meg, hogy ezt az
elátkozott jövőt kívánja nekem, és én igyekszem haladéktalanul jóvátenni a bűneim! –
Olivier színpadias gesztussal megrázkódott,
A kettejük között fénylő gyertya nem tartozott az árnyékokat megfagyasztani képes
ajándékok közé. Veronique kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét.
– Uram, csak nem azt akarja mondani, hogy nem vágyik saját birtokra? Saját udvarra,
amelyet kénye-kedve szerint igazgathat, feleségre és egy sereg udvaroncra, akik minden
óhaját lesik?
Olivier uralkodóhoz igazán nem illő módon horkantott egyet.
– Ha hercegnek lenni olyan, mint a herceg kifutófiújának lenni – és nekem alapos
okom van azt feltételezni, hogy még annál is rosszabb –, akkor a kérdésére a válasz
egyértelmű nem. Oka van annak, hogy nekivágtam délnek, hogy ott a saját magam részére
kikanyarítsak egy birtokot. Tudja, a herceg sorsa leginkább az ünnepi lakomán megjelenő
sült libáéra emlékeztet. Akik éppen nem szeletelik az embert, azok alig várják, hogy
belemélyeszthessék a fogukat. Nézze csak meg a barátja, de l’Etoile példáját! Herceg egy
kiégett romvárosban, amelyet a saját vérével épített újjá a semmiből, mégis olyanokkal
van körülvéve, akik alig várják, hogy elmarhassák tőle az uralmat. – A férfi megcsóválta a
fejét. – Ha ilyen gyönyörűséggel jár uralkodónak lenni, akkor lelkesen vállalom a szolga
szerepét minden éjjel. És azt kell mondanom, ön sem törekszik minden erejével arra, hogy
megszerezze a maga szeletét abból a libából, úrnőm.
Veronique úgy döntött, nem javítja ki azt, amit Olivier az Eon de l’Etoile-lal fennálló
barátságáról mondott, ehelyett szeme sarkából az árnyékok táncát figyelte továbbra is.
– Engem a temperamentumom nem tesz rá alkalmassá, attól tartok. Ha valaki
ostobasággal hozakodna elő a tanácsban, letépném a fejét, és virágokat ültetnék az üres
koponyájába.
– Mondták már önnek, Veronique úrnő, hogy zavarba ejtő képeket használ a
beszédében?
– Gyakran.
 – Ah, örülök, hogy tisztában van vele. És ugye, azt is tudja, hogy ha herceg volna,
jogában állna letépni az üres fejeket, és senki sem szólhatna egy szót sem?
– Tudom, de bár ez minden bizonnyal lecsillapítaná a kedélyemet, nem hiszem, hogy a
lelki fejlődésemet előmozdítaná, igazam van?
Olivier fölnevetett, és megint megrázta a fejét.
– Javasolnám, hogy a gyónással forduljon Anatole testvérhez, de attól tartok, ez túl sok
utazást követelne. Amikor azt ajánlottam, hogy tartsa a megfelelő távolságot, nem
gondoltam, hogy szó szerint értelmezi majd a tanácsomat.
Veronique kuncogva válaszolt.
– Ebben az esetben, uram, a valóság és a metafora különös módon fonódott össze. –
Aztán elkomolyodva folytatta. – Bármilyen üdítő is a társasága, uram, attól tartok, számos
feladatot el kell még látnom, mielőtt felkel a nap. Bátorkodom tehát… elvégre ma este ön
hívott meg engem.
– Hogyne. – Olivier kissé kiegyenesedett. Testtartása alig észrevehető, mégis
jelentőségteljes változásával lerázta magáról az üresfejű, kényelmesen terpeszkedő
udvaronc képét. – Úgy hiszem, nem megyek túl messze ha azt feltételezem, hogy
megfelelő hírforrásokkal rendelkezik délen.
– Valóban így igaz – felelte Veronique óvatos távolságtartással.
– Kapott a forrásaitól új híreket mostanában? – Olivier felemelte a kezét, hogy
félbeszakítsa a választ, még mielőtt Veronique kimondta volna. – Nem kívánom tudni, kik
ők vagy hol vannak. Azt szeretném csak kérdezni… nem jutott-e a fülébe szokatlan hír?
Pletyka? Szóbeszéd?
A férfin látszott, hogy őszintén izgatja valami.
– Nem hallottam semmi kellemetlent, azt kell mondanom. De az utak nehezen
járhatók. Még a pletyka is kénytelen a latyakon átverekedni magát. Megkérdezhetem,
miért érdeklődik?
– Felteszem, nem fogadja el azt a választ, hogy semmi különösebb okom nem volt a
kérdés feltételére… – Veronique olyan szemekkel nézett Olivier-re, hogy a férfi csak
megadó sóhajt hallatott, és folytatta. – Gondoltam, hogy nem. – Lecsendesítette a hangját,
hogy szinte már suttogott, alig lehetet megérteni a szavait az eső zúgásán keresztül. – Az a
hír járja, hogy az én szeretett bátyám, Geoffrey hazafelé tart, minden különösebb hírverés
és bejelentkezés nélkül. Állítólag néhány éjszakával ezelőtt Marseilles-ben ért partot. Ha
ez igaz, minden bizonnyal a Rhone úton jön éppen most is felfelé, a legnagyobb titokban
utazva.
Veronique felvonta a szemöldökét.
– Be kell vallanom, hogy ezt a hírt egyetlen forrásom sem közölte, uram.
– A fenébe. Abban bíztam, hogy ön majd meg tudja erősíteni vagy meg tudja cáfolni
az értesülésemet. Istenemre, remélem, hogy kacsa. – A férfi színpadias mozdulattal fejezte
ki rémületét.
– Jól értem tehát, hogy nem szívesen frissítené föl az ismeretséget a fivérével? –
Veronique nem emlékezett rá, vajon Sir Olivier ölelésére sor került-e már, amikor
Geoffrey elhagyta az Île-de-France-ot.
– Soha nem találkoztunk. És, őszinte leszek, nem is várom jó szívvel az első
találkozást. Abban bíztam, hogy Outremerben marad, és kikanyarít magának egy darabot a
latin birodalomból. Megbízható forrásból tudom – Olivier hangja ettől kezdve jóval
szárazabban csengett – hogy Geoffery és a mi urunk nincsenek épp olyan viszonyban,
mint a borsó meg a héja. Úgy tudom, Saviarre grófnő társaságát sem találta soha
elviselhetőnek – bár ezért aligha hibáztathatom. Túl sokat kérek az égtől, amikor unalmas
nyár után sóvárgok?
– A jelek szerint igen, uram – felelte Veronique, miközben nagy szoknyasuhogás
közepette felkelt. – De mivel olyan szépen megkért, megpróbálok közbenjárni az ön
érdekében.
Még mindig maga mögött hallotta Olivier nevetését, ahogy elindult a kerti ösvényen.

 Tizenkettedik fejezet



Jean-Battiste de Montrond egyszerűen imádta a szigetet és a lakóit. A legnagyobb
pénzt is itt kereste, a káiniták és a csorda elitjében, azzal, hogy kielégítette a
legzüllöttebbek vágyait. Ügyfélköre perverz és találékony személyekből állt, és már maga
az a fantázia, amellyel legállatiasabb bűneiket igyekeztek kiélni, remek szórakozás volt
Jean-Battiste számára, emellett remek pénzkereseti lehetőséget is biztosított. Az előző
nyár ebből a szempontból egy hosszú sikertörténet volt, és azóta sem unatkozott, a már
megcsömörlöttek és a még ártatlanok egyaránt vágytak a hisztéria által felkorbácsolt
vágyaik csillapítására. A tél, mint mindig, most is viszonylag csöndes időszak volt a
számára, de immár véget ért, és arra számított, hogy a tavasz beköszöntével őrült
mértékben megugranak majd a megrendelések, újra megtelnek a pénzesládái, és unatkozni
sem fog biztosan.
Ezért aztán különösen örült, amikor megérkezett az első üzenet az egyik ügyfelétől,
melyről tudta, hogy számos másik fogja még követni. De Navarre püspök kívánt
találkozni vele fontos ügyben, ezért megbeszélésre hívta az Île de la Citére. Jean-Battiste
tudta, hogy ez csak egy dolgot jelenthet: a jó püspök ismét igénybe óhajtja venni beszerzői
szolgáltatásait, kevesebb mint három hónappal a legutóbbi hasonló kérése óta.
Tagadhatatlan, hogy ez a férfi ugyancsak gyorsan elhasználja a játékszereit. Rövid
üzenetváltásban tisztázták a helyet és az időt: két éjszakával később, a püspök palotájában.
Ez idő alatt Jean-Battiste fel tudta mérni a raktáron lévő áruit, és átnézte a de Navarre
korábbi vásárlásairól szóló nyilvántartását. A püspök előszeretettel vásárolt fiatalokat.
Jean-Battiste pontosan negyedórával a megbeszélt idő előtt érkezett, és azonnal
bevezették. Ennek ellenére úgy készült, hogy még hosszú ideig kell várakoznia. De
Navarre kivétel nélkül minden esetben hagyta őt üldögélni egy ideig – Jean-Battiste úgy
sejtette, a lasombra ezzel igyekszik tisztázni az erőviszonyokat, nehogy a gyakori
megrendelésektől elbízza magát. Jean-Battiste ezen pompásan szórakozott.
Most azonban, legnagyobb meglepetésére, nem az előszobába vezették, ahol rendesen
körülbelül egy órát szokott várakozni, gondolatban levetkőztetve a házban található összes
nőt, hanem rögtön de Navarre szobájába vezették. Ez hosszú, ablaktalan helyiség volt,
mentes a vidámságnak még a nyomától is. A püspök itt szerette intézni üzleti ügyeit. De
Navarre már itt várakozott.
És nem volt egyedül.
Jean-Battiste halálsápadtan torpant meg az ajtóban, és csak azért tett egy újabb lépést
előre, mert a háta mögött barátságtalan fiatalember állt egy jókora karddal, és nem látott
semmiféle menekülési útvonalat. Az ajtó nagy döndüléssel csukódott be mögötte, és
egyértelműen hallotta, amikor el is reteszelték a kijáratot.
Saviarre grófnő minden bizonnyal a de Navarre házában található legkényelmetlenebb
széket szemelte ki ülőalkalmatosságnak. Arcán előkelő mosollyal közelebb intette a férfit.
– Jean-Battiste de Montrond, ha nem tévedek.
Jean-Battiste egy pillantást vetett a grófnő széke mögött álló de Navarre-ra, de a
püspök szoborszerű mozdulatlanságba dermedt, és nem nyújtott segítséget. Jean-Battiste a
legmélyebb és legudvariasabb meghajlásával köszöntötte Alexander herceg első
tanácsnokát.
– Én vagyok, grófnő – Jean-Battiste de Montrond, számos különleges és finom áru
beszerzője, melyek csiklandozzák Káin gyermekeinek ínyét. Hogyan állhatok
kegyelmességed szolgálatára?
– Hagyd abba a szemforgatást, és gyere közelebb!
Jean-Battiste még mindig lehajtott fejjel egy grimaszt engedett meg magának, majd
fölegyenesedett. Igaz, amit mondanak: fogj egy nőt, adj a kezébe hatalmat, és bármilyen
vonzónak is találta valaha a legfinomabb bókokat, menten elfelejti.
– Természetesen, kegyel…
– Tudom, hogy ki s mi vagy, kígyó. – Saviarre grófnő hangja kettévágta a mondatot,
mielőtt a férfi akár megkísérelhette volna, hogy szívélyes ám üzleties hangulatot
teremtsen, ami pedig a leginkább ínyére való volt. – Rabszolgakereskedő vagy és
kurvapecér, bódítószerek beszállítója, melyek közül csak némelyiket lehet örömszerzés
céljára használni, és a lehető legszemérmetlenebb mesteri szélhámos. – Jean-Battiste kis
büszkeséget érzett a legutóbbi kitétel miatt, de a jó érzés hamar eltűnt. – Emellett hírekkel
kufárkodsz, és saját magadon kívül senkihez nem vagy tartósan hűséges. Ez a részed az,
akivel üzletet akarok kötni, nem pedig az, amelyik azt képzeli magáról, hogy elragadó.
Érthető ez?
– Kristálytisztán, úrnőm – felelte Jean-Battiste szárazon. Az asztal másik oldalán álló
üres szék felé intett: – Szabad? – Amikor a grófnő beleegyezőleg bólintott, leült. – Milyen
értesülésre van szüksége, úrnőm? Figyelmeztetnem kell, hogy az elmúlt tél nem termett
bőséges pletykákat.
– Azt kívánom tudni… – kezdte Saviarre hidegen, amit csak még ijesztőbbé tett de
Navarre szúrós, sötét tekintete – amit Veronique d’Orleans tud. Tudni akarom, hová megy.
Tudni akarom, kivel beszél. Tudni akarom, ki látogatja meg, és kinek a leveleire felel meg
a leghamarabb. Tudni akarom, hány szem levendulát tesz a fürdővizébe. Mindent. Ezen
felül tudni akarom, kik a fő ügynökei a latin negyedben és az Île de la Citén. Különös
tekintettel a halandókra.
– Ah! – Jean-Battiste szíve megkísérelt egy artistamutatványt, mely abból állt, hogy
először megpróbált kiugrani a torkán, majd kígyózva és pörögve a gyomráig zuhant.
– A fáradozásaidat természetesen megfelelően honoráljuk – folytatta Saviarre
kegyesen.
– Az egészen biztos.
– Úrnőm ajánlata igazán érdekfeszítő, és biztos vagyok benne, hogy jövedelmező is.
 – Mégis a lelkesedés hiányát vagyok kénytelen észrevenni rajtad.
Jean-Battiste törte a fejét, vajon hogyan öntse szavakba az aggodalmát.
– Úrnőm nyilvánvalóan jól értesült, ezért csodálkozom, hogy nem tudja, Veronique
d’Orleans híresen jól ismeri fel és azonosítja a… – pillanatnyi szünetet tartott, majd
hősiesen folytatta – kémeket, provokátorokét és egyéb rosszhírű személyeket.
– Mégis eltűri a te jelenlétedet a birtokán, kígyó, tehát az ítélőképessége nem lehet
hibátlan. – Egyértelmű volt, hogy Saviarre nem igyekszik a másik hiúságát bókokkal
legyezgetni, amikor egy gúnyos válasz éppúgy megteszi.
– Veronique és én nem osztozunk semmilyen területen – válaszolta Jean-Battiste egy
pillanattal később, amint sikerült kiengednie a nyakába szorult feszültséget. – Ő a sajátján,
én a sajátomon gazdálkodom, és nem bolygatjuk egymás csordáit. Ő legalábbis nem. És
szigorúan őrzi, ami az övé…
– Ahogyan én is. – Saviarre szája szegletébe hűvös mosoly ült ki. – Nem azért
hívattalak, hogy aztán elutasíts, kígyó.
– Tudtam, hogy ezt fogja mondani – sóhajtott fel a férfi. – Legyen! Az ellentételezés.
Kérem, hogy ismerjék el uralmamat a latin negyedben. Kizárólagos és egyedüli
hatalmamat, mely alól senki sem kivétel. Ha az ön kedvéért mezítelenül beugrom az
oroszlán barlangjába, a negyedre igényt tartok, mikor vége az ügynek.
A grófnő felvonta szemöldökét.
– Arroganciában nem szenvedsz hiányt, igaz-e?
– Hívja, aminek kívánja. Én úgy tekintek rá, mint a hírkereskedelemnek és a vágyak
csillapítására szolgáló tárgyak szállításának korlátozására. – Most Jean-Battiste-on volt a
sor, hogy mosolyogjon. – Ezenfelül…
– Ezenfelül? – kérdezte Saviarre hitetlenkedve.
– Ezenfelül – folytatta a férfi kitartóan – amikor az ügy lezárul, első akarok lenni
Veronique d’Orleans ingóságai és ingatlanjai osztogatásánál. Számos olyan dolog van a
birtokában, amely az én házamban szebben mutatna, mint az övében. Az ön
közreműködése nélkül is megszerzem őket, hát akár át is engedheti őket vita nélkül.
– Pimaszságod nagyon gyorsan elveszti a mulatságosságát, kígyó. – Saviarre hangja
szinte már jeges volt.
– Ahogy mondtam, hívhatja, aminek kívánja. De arra kér engem, hogy áruljak el egy
olyan nőt, aki szemrebbenés nélkül le tudja csavarni a fejem, és aki… – Jean- Battiste
kedves hangon tette hozzá – nyilvánvalóan ellenállt minden eddigi, a megfigyelésére
irányuló erőfeszítésének, hisz máskülönben nem keresett volna meg engem. Vagy talán
nincs igazam?
Vetett egy gyors pillantást de Navarre püspökre, és zsémbes kifejezést látott az arcán,
amit már önmagában is kielégítő válaszként értékelt. Saviarre arcán egyetlen izom sem
mozdult. Nem is mondott igent semmire.
 – Azt teszel fel, ami jólesik. Rendben. A kéréseid, bár erőszakosak az
elviselhetetlenség határáig, nem teljesíthetetlenek, és nem is túlzottak a szóban forgó
tettek kockázatát figyelembe véve. Felteszem, elfogadod a megbízást.
– Elfogadom, és köszönöm úrnőmnek nagylelkű támogatását. – Jean-Battiste-nak nagy
szerencséje volt, hogy a mondat nem érződött gúnyosnak. – Egy dolgot máris
elmondhatok, ami talán segít tisztázni a helyzetet. A kis Veronique nyilvánvalóan
összeszűrte a levet a nosferatukkal, akik nem viseltetnek ön iránt jó szándékkal. Nem
tudom, pontosan milyen mértékű a szerepvállalásuk, és nem ismerem a részleteket, de azt
gyanítom, Veronique a nyomornegyed lakóinak segítségével küldi üzeneteit.
Saviarre felszisszent. Ez volt a legkellemetlenebb hang, amelyet Jean-Battiste női
szájból valaha is hallott.
– Ami az ügynökei személyét illeti… nos, ez kicsivel több munkát fog igényelni.
Egyet azonban most azonnal meg tudok nevezni.

* * *

A dél felé induló utak valóban annyira járhatatlanok voltak, mint ahogy Josselin
sejtette, ennek ellenére nem kímélte sem lovát, sem magát. Úgy érezte, mióta elhagyta
Párizst, az eső néhány órás megszakításokkal folyamatosan esik. Csontig ázott, és egész
testét sár borította, ami nem is csoda, hiszen az esetek többségében ez szolgált
hálóhelyéül, beásta magát, és vászonsátra alá bújt. Legalább a betegségek miatt nem
kellett aggódnia. Szegény Fabien még nála is rosszabb állapotban volt, megállás nélkül
szipogott, de nem volt hajlandó Chartres-ban maradni, és Josselin végül kénytelen volt
elfogadni azt az érvet, hogy ismerős segítségére van szüksége, hogy biztonságban legyen.
Csak annyi időre álltak meg Chartres-ban, amíg Isouda királynő elolvasta Rosamund
levelét, és ő is megparancsolta Josselinnek, hogy sürgősen folytassa a küldetését.
Tizenöt mérföldnyire jártak Chartres-tól, addig lovagoltak, míg a szürke és esős nappal
miatt meg nem kellett állniuk. Egy út melletti pihenőben kerestek menedéket, majd kelés
után rögtön lóra pattantak. Josselinnek az volt az érzése, hogy pontosan tudja, kit keresnek
– az Isouda királynő szavaiból kicsendülő sürgetés elárulta neki – de fogalma sem volt,
vajon sikerrel járnak-e majd. Ha a keresett személynek nincs olyan járműve, amellyel
hatékonyan közlekedhet nappal is – egy fénybiztossá tett szekér, vagy más jármű, amely
számára azonban a sárfolyónak látszó út gyakorlatilag biztosan járhatatlan elméletileg
utolérhetik. Bármennyire is siet, egy csapat nem haladhat bizonyos sebességnél
gyorsabban, tekintettel a káinita utasok szükségleteire, és különösen ha nem folytathatják
az útjukat napközben.
Az elmélet azonban sajnos nem volt tökéletesen megnyugtató. A Chartres-ból dél felé
kanyargó úton alig láttak néhány utazót, és annak sem volt nyoma, hogy a közelmúltban
bármelyik irányban is utasok haladtak volna. Senki sem járt erre, akinek nem volt muszáj
éppen most útra kelnie. Josselin bosszankodva vette számba, hogy majdnem két teljes
éjszakájuk ráment, hogy tizenöt mérföldet megtegyenek. Ha az időjárás nem fordul
kegyesebbre, talán egy hónapba is beletelik, mire Arles-ba érnek.
Mintha csak a gondolataiból olvasna, az eső, mely pedig már szemerkélő permetté
enyhült, most ismét rákezdett, és a szél is feltámadt. Fabien, aki mellette lovagolt egy rúd
végére akasztott lámpával, olajjal átitatott köpenye védelmébe bújt, és ott didergett és
tüsszögött. Josselin végre döntésre jutott.
– Ha meglátunk valahol egy pihenőt, azonnal megállunk. Mindkettőnknek szüksége
van fedélre és tűzre, azt hiszem.
– Én ugyan nem fogok ellentmondani – motyogta Fabien, aki legalább annyira át volt
ázva, és legalább annyira szerencsétlennek érezte magát, mint az ura.
Nem egészen egy mérföldet tettek meg, amikor meglátták a lovat. Fabien becsületére
legyen mondva, ő vette észre az út menti fák lombján keresztül, amikor ellovagoltak
mellette. Azt mondta, hallotta, ahogy az állat fujtatott, és ez nem is volt kizárt, mert az
apród annyira rajongott a lovakért, hogy azon csak Josselin iránti szeretete tett túl. Mielőtt
Josselin figyelmeztethette volna, már ki is pattant a nyergéből és a ló felé indult. Megfogta
a kantárját és csendesen suttogott a fülébe. Úgy látszott, a ló szerencsére túlságosan el van
csigázva ahhoz, hogy harapjon, rúgjon, vagy más módon kellemetlenné tegye Fabien
számára az éjszaka hátralévő részét.
Josselin még két lépést sem tett, amikor megérezte a vér szagát, tisztán, a föld sarától
és az eső tiszta illatától elkülönülve. Fabien a ló orrát simogatta, ahogy a lovag a lámpát
tartva közeledett, és még ebben a halvány fényben is látszott, hogy az állat orrlyukai
kitágultak, szájából véres hab csöpögött. Apródja felnézett rá, és szomorúan megrázta a
fejét. Az arcát könnypatakok csíkozták. Josselin bólintott, és a lámpát egy közeli kőre
tette.
– Tartsd meg, amíg én ellenőrzöm a nyergét!
A lóról nem vették még le a nyerget és a nyeregtáskát. Mindkettő iszamos volt az
emberi és állati vértől. Josselin óvatosan, nehogy megijessze az állatot, kicsatolta a
nyeregtáska szíját, és elkezdett kipakolni belőle. Egy olajos bőrtáskában élelem, egy
kisebb zacskóban viasszal és szalaggal lezárt tekercsek, legalul pedig egy darab selyem.
Ha Josselin képes lett volna arra, hogy még jobban megrémüljön, akkor annak most jött
volna el az ideje, mert ahogy a lámpa tompa fénye felé fordulva igyekezett megvizsgálni a
ruhadarabot, a félhomályban feketének látta, fémes aranyszín fonalból készült kerettel,
rajta ezüsttel hímzett címer: két fleur-de-lis között egy ágaskodó ló.
Geoffrey címere. Josselin indulatában felkiáltott.
– Majd én… majd én gondoskodom róla – szólt Fabien. Hangja nem a hidegtől
remegett. – Menjen! Siessen, uram. Még nem juthatott messzire.
– Itt hagyom a lámpát.

* * *

Josselin lassan lovagolt, követte az összekeveredett emberi és állati vér alig érezhető,
ám könnyen azonosítható illatát. A sötét és az eső miatt szemeire gyakorlatilag nem
támaszkodhatott, ezért Sorel érzékeire bízta magát, aki már fiatal csikó kora óta kedvelt
ghoulja volt. Ez a ló volt a legjobb mind közül, amit valaha az atyjától kapott. Sorel még a
legnagyobb sötétben is szinte mesébe illően biztos léptekkel haladt, ezért amikor
felnyihogott, és oldalazni kezdett, hogy valamit kikerüljön, és a vér szaga is hirtelen
megerősödött, Josselin meglehetősen biztos volt benne, hogy találtak valamit. Leszállt a
lóról, és büszkeségét félretéve négykézlábra ereszkedett, és így kezdett el kutatni a sárban.
Pár pillanat alatt megtalálta a testet, ami hideg volt már ugyan, de felnyögött, amikor
rátette a kezét.
– Jól van – szólalt meg Josselin nyugtatólag, és még egy kicsit helyezkedett, hogy
rájöjjön, pontosan merre fekszik a test. Arra jutott, hogy a férfi félig oldalán, félig arcán
nyugszik. A vér szaga átható volt, és a lovag érezte, hogy szemfogai akaratlanul is
meghosszabbodnak, amikor hátára fordítja a szerencsétlent. A ruháját átitatta az eső és a
sár, és annyira kihűlt, hogy már alig volt melegebb, mint élőhalott urai, de határozottan
életben volt. Szaggatottan lélegzett, szíve rendszertelenül vert. Josselin nem bízott benne,
hogy túléli a menedékig vezető utat.
– Uram… – Csak egy reszelős, lihegő hang. – Geoffrey nagyuram…
– Igen? – felelte Josselin szinte kiáltva. – Hol van ő? Én a chartres-i udvarból jöttem,
és ha módomban áll, gondoskodom a biztonságáról.
A haldokló testét ijesztő köhögés rázta meg, és Josselin orra friss vért jelzett.
– Mondja meg neki… mondja meg neki… hogy úgy volt… ahogy mondta.
– A szavamat adom, hogy megmondom neki. De hol van ő?
– Rou… – a férfi fuldokolni és köhögni kezdett. A vérszag egyre erősödött, míg a
szerencsétlen kilehelte a lelkét.
Josselin egyetlen éjszaka alatt immár másodszor káromkodott szenvedélyesen.

* * *

– Elég melegnek találja a vizet, nagyuram?
– Igen, kedvesem, tökéletes.
Geoffrey le Croisé, Alexander gyermeke remekül érezte magát. Mielőtt az épphogy
csak megtűrt roueni tremere rendházba érkezett volna, volt egy meglehetősen szilárd képe
arról, hogyan festhet egy vámpírvarázsló otthona. Számos részletet is elképzelt:
kínzókamrákat, melyekben a halálra gyötört ártatlanok sikolyai visszhangoznak, homályos
üvegtartályokat, melyekben sós vízben úszkálnak az emberi szem számára elviselhetetlen
szörnyűségek, és a falakon különös jeleket, melyeket nem lehet közelről megvizsgálni. De
semmiképpen sem gondolta volna, hogy egy hatalmas fürdőházat talál itt, melyben
mindkét nemhez tartozó fiatal példányok sürögnek-forognak, láthatólag kizárólag azzal a
céllal, hogy a fürdőzők kedvére tegyenek. Arra sem számított, hogy házigazdája egy
roppant jóképű és ápolt, fiatal férfi lesz. Bár nem találkoztak még korábban, ő azt hitte,
minden varázsló kiszáradt vénség, legalább térdig érő szakállal.
Goratrix tele volt meglepetésekkel. Geoffrey még kényelmesebben hátradőlt a
hatalmas, római stílusú fürdőben, amelyet a padlóba süllyesztettek az építők, és játékos
nimfákat és szatírokat mintázó mozaikkal díszítettek. Fejük fölött az eső egyre
erőszakosabban dobolt a tetőn, Geoffrey pedig lehunyta a szemét, és hálás volt, hogy
idebent lehet a melegben.
– Tökéletesen visszataszító időjárástól kellett szenvednünk az év eddigi részében,
uram – szólalt meg Goratrix lágyan csengő hangon, amely beférkőzött a vendég csendes
gondolatai közé. – Nagy örömömre szolgál, hogy ilyen hamar ideért a tengerpartról, és az
útja biztonságban telt.
Amikor Goratrix az Észak-Franciaországban használatos langue d’oïl nyelven szólalt
meg, beszédében halványan érezhető volt még keleti akcentusa. Minden szót olyan
szándékolt tisztasággal ejtett ki, mint egy retorikatanár, még akkor is, ha épp egy forró
fürdőben pihent, és a hátát egy olyan fiatal fiú mosdatta, aki akár a fia is lehetett volna.
Nézte Geoffrey-t, aki félig lehunyta a szemét, teljesen átadva magát a gyönyörnek, tudván,
hogy a közeljövőben még több öröm várja.
– A vendégszeretetére igazán nem lehet panasz, maestro… Köszönettel tartozom azért,
hogy ilyen hamar felkészült jómagam és társaim befogadására. – Geoffrey fejével intett az
egyik oldalán mászkáló félmeztelen lánynak, mire az meleg vízzel mosni kezdte a
mellkasát. A szolgákat kivéve senki más nem volt jelen, a fürdőháznak ezt a termét a
régens és vendégei kizárólagos használatára tartották fönn, és még egy fal is elválasztotta
az épület többi részétől. – Bízom benne, hogy sikerült áttekintenie és megfontolnia az
ajánlatomat.
– Így van. Különösen érdekesnek találtam az ajánlatát. – Goratrix egy intéssel elküldte
a körülötte sürgölődő szolgát, és hátradőlt, hátát a fürdő szélére terített
vászontörülközőnek támasztotta. – Maradt azonban egy pár nyitott kérdés.
– Kérdés? – visszhangozta Geoffrey, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Igen. Ha jól emlékszem, uram, azt mondta nekem, hogy az atyja egy mágus. – Ez
kijelentés volt inkább, mint kérdés, Geoffrey mégis úgy döntött, hogy válaszol.
– Így van, maestro, ezt mondtam önnek. Gondot jelent ez?
– Korántsem, inkább az érdeklődésemet csigázta fel. Az évek során számos különös és
csodás eseménynek voltam tanúja – a régens hangja határozottan fanyar volt de soha nem
hallottam még egyeden ventrue-ról sem, aki joggal követelte volna, még kevésbé, aki
joggal viselte volna a “mágus” címet. Megkérdezhetem, hogyan jutott tiszteletre méltó
atyja ennek a magas címnek a birtokába?
– Ön még nem él régóta nyugaton, maestro, ezért nem lepődöm meg azon, hogy nincs
tisztában bizonyos tényekkel ebben a kérdésben. – Geoffrey igyekezett, hogy hangja a
lehető legkomolyabb maradjon, annak ellenére, hogy jól mulatott. – Az atyám valóban
mágus. Bevallom, én magam sohasem láttam, amikor művészetét gyakorolta volna, de úgy
tudom, a legtöbb mágusra jellemző a meglehetős titoktartás, és ez alól ő sem kivétel.
Nyilvánosság előtt nem kérkedik misztikus tudásával sem. – Itt tartott egy kis szünetet. –
Kivéve egy alkalmat, természetesen… hűtlen feleségének, Lorraine úrnőnek mágus által
kitervelt kivégzését, akinek a pusztulása, mint azt nyilván ön is sejti… tanulságos volt
valamennyi szemlélő számára.
A tremere szeme egy pillanatra összeszűkült, amíg elgondolkozott valamin.
– Feltételezem, uram, atyja nem osztotta meg önnel, honnan és kitől szerezte tudását a
mágia területén.
– A feltételezése helyes – felelte a vendég jámboran.
– Felette érdekes. Magam is úgy hiszem, van Párizsban egy mágus – de nem vagyok
teljességgel meggyőződve arról, hogy a tiszteletre méltó Alexander herceg volna az. –
Goratrix beszédéből érződött, hogy most csak hangosan gondolkodik. – Nem kételkedem
a szavában, uram, elhiszem, hogy az ön atyja valóban arról tesz tanúbizonyságot, hogy
rendelkezik némi misztikus tudással…
– Vagyis?
– Vagyis felkeltette a kíváncsiságomat. Néhány évvel ezelőtt jártam már Párizsban, és
kétszer is találkoztam az ön atyjával. Egyszer, amikor bemutatkoztam, másodszor, amikor
felszólított, hogy hagyjam el a városát, és ne térjek vissza, ha nem akarom azok sorsát
osztani, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak vele. – Újabb, ez
alkalommal rövidebb szünetet tartott. – Az ereje nagy, én magam éreztem és tapasztaltam
meg, egészen közelről. Karizmatikus, akarata olyan erővel sugárzik körülötte, ami
bármely fiatalabb vagy gyengébb káinita érzékeit eltompíthatja. De nem láttam körülötte
semmit, egyet sem azon apró, ám árulkodó jelekből, melyek a mély misztikus tudás
velejárói. Lehetséges az, uram, hogy nem az ön atyja a mágus, hanem az egyik
tanácsadója?
– Ez… nem zárható ki teljességgel. Lorraine kivégzése nem a nyilvánosság előtt
történt, csak az eredményét tekinthette meg bárki – vallotta be Geoffrey. – Nem tartom a
hercegről elképzelhetetlennek, hogy egy másvalaki által végrehajtott tettet a sajátjaként
állít be.
– Nem ismeretlen számomra ez a fajta viselkedés – fűzte hozzá a régens szárazon. –
Attól tartok, a párizsi helyzetről semmi biztosat nem mondhatunk előre. Természetesen a
veszély is számottevő, mivel az eseményekbe egy ismeretlen mágus is beleszól.
– Így igaz. – Geoffrey magához intette a szolgát, aki elindult, hogy most a végtagjait
mosdassa meg, – Ezt nem is próbálom titkolni, maestro. De ha valóban veszély fenyeget,
akkor azt a szövetségeseim és én együtt vállaljuk. Nem bújok senki szoknyája mögé, és
nem várom senkitől, hogy olyan kockázatot vállaljon, ami elől én kitérek.
– Ez valóban csodálatra méltó elhivatottság. És az ellenszolgáltatást is, amit
nagylelkűen felajánlott, uram, kielégítőnek találom. – Goratrix szája halvány mosolyra
húzódott. – Tekintetbe véve azonban a helyzet kiszámíthatatlanságát, a feltételek kis
megváltoztatását kell kérnem, mielőtt elfogadom a javaslatát.
A lány meleg vizet öntött Geoffrey megfeszülő hátára.
– Úgymint?
– Ha a Párizsban lakozó mágus valóban az ön atyja, uram, akkor az egész rendházban
nincs egyetlen tanonc vagy segéd sem, aki felvehetné vele a küzdelmet. Mivel erre a
kérdésre lehetetlen a távolból felelni, felajánlom, hogy elkísérem önt, amikor visszatér a
fővárosba. – Goratrix fölemelte a kezét, hogy elejét vegye a tiltakozásnak, amire Geoffrey
különben nem is készült. – Tisztában vagyok a vállalkozással járó veszélyekkel, de ahogy
ön is mondta, a remélt nyereség talán több mint ellensúlyozza a kockázatot. Ha önnel
tartok, képes leszek közvetlenül cselekedni, felmérem a misztikus erőviszonyokat
Párizsban, és az ön érdekében megteszem a szükséges válaszlépéseket.
– Ez igazán nagylelkű ajánlat, maestro.
– Az a tapasztalatom, uram, hogy a mi fajtánk esetében a nagylelkűség és az önös
érdek felettébb gyakran jár kéz a kézben. Nagylelkűségemért cserébe azt kérem, hogy a
küldetésünk során fellelt misztikus és varázseszközök kerüljenek kizárólagos
tulajdonomba – nagylelkű ajánlatán felül, hogy saját rendházat alapíthatunk Párizsban, és
segítségünkre lesz a Pireneusokban meghúzódó ellenségeinkkel szemben.
Geoffrey enyhén megcsóválta a fejét, ami félig a jóváhagyás, félig a bosszankodás
jelének tűnt.
– Figyelmeztettek, maestro, hogy ön nincs híján a vakmerőségnek, és most látom,
hogy akik önt becsmérelték, ebben a tekintetben nem tévedtek.
– Aki engem becsmérelni mer, az maga sem panaszkodhat e tekintetben, uram. Aki
uralkodni szeretne a tűzön, annak vállalnia kell, hogy esetleg megég. Aki szeretne
megszerezni valamit, időnként egyszerűen csak kérnie kell. – A tremere mosolya széles és
őszinte volt, ha úgy akarta. – Ebben az esetben tudni szeretném, hol és hogyan jutott az ön
atyja a tudása birtokába, ha ugyan igaz, hogy rendelkezik ilyen ismeretekkel. Ez pedig
csak úgy deríthető ki, ha megvizsgálom a könyveit és az eszközeit, mivel kétlem, hogy
egyszerűen megkérdezhetném őfenségét erről a témáról.
– Igaza van, maestro, a kérése jogos és arányban áll mindazokkal a személyes
kockázatokkal, melyeket ön vállal. – Geoffrey hátradőlt, és hagyta, hogy a lány
kényeztesse.
– Kiváló. Szólok az írnokomnak, hogy állítsa össze a megfelelő dokumentumokat,
hogy holnap reggel áttekinthessük őket. – Goratrix mosolya teljesen szétfolyt az arcán,
amely lusta és elégedett kifejezést öltött. – Ma éjjel azonban, uram, ragaszkodom hozzá,
hogy élvezze ki mindazt a biztonságot és kényelmet, amit a házam nyújtani tud.
Különösen úgy, hogy félek, ügyeink lezárásig egyikben sem lesz részünk.
 Tizenharmadik fejezet



– Esküszöm, ha megérem az ezredik születésnapom, soha nem próbálom
megszervezni egy csapat habzó szájú fanatikus útját, hacsak nem a szomszéd szobába
indulnak. – Veronique port hintett legutóbbi levele még nedves tintájára, és hanyatt vágta
magát a székében.
Girauda a tűz mellett üldögélt egy kosárnyi varrnivalóval, és csendesen nevetgélt.
Veronique gyászos arccal fordult felé.
– Örülök, hogy legalább te jól szórakozol! Tudod, akár el is küldhetlek Toulouse-ba a
többiekkel együtt…
– Nem küldesz te engem sehová. – Girauda elharapott egy szál cérnát, és kedvesen
úrnőjére mosolygott. – Mert ha elmennék, varrhatnád te magad az összes ruhádat, meg a
ház többi lakójáét is. És még egy hónap se telne bele, mind meztelenül szaladgálnátok.
– Annyira azért nem bánok ügyetlenül a tűvel, tudod-e? – vágott vissza Veronique,
majd vonakodva hozzátette: – feltéve, hogy valakinek épp a beleit kell visszavarrni, de az
nem különbözik olyan nagyon.
– Ha te mondod, Vero. – Girauda minden egyes szava édes, anyáskodó leereszkedéstől
csepegett.
– Férfiak! Miért is nem ragaszkodtam hozzá, hogy kizárólag férfiak vegyenek körül?!
– motyogta maga elé Veronique, miközben összehajtogatta a levelet, és viaszt csepegtetett
a szélére, amelybe belenyomta a hüvelykujját. A kész üzenetet az egyre növekvő
pergamenhalomra helyezte.
– Láttad mostanában Thierryt?
Az öreg languedoci nő felnézett a harisnyáról, amit éppen foltozott.
– Az elmúlt pár napban nem. Nagyon zaklatottnak tűnt, amikor legutóbb erre járt.
Annak a fiúnak feleség kell – tette hozzá eltökélten.
– Már elvette a könyvét – válaszolta Veronique fanyar hangon. – Mindenesetre ha
holnap reggel felbukkanna, vitesd el vele ezeket a leveleket! Ha nem, majd Philippe
megcsinálja. Nagy részük kereskedőknek szól, akik Anatole és a csoportja élelmezéséről
és utazásáról gondoskodnak.
– Úgy lesz. Van valami kívánságod még?
– Mondd meg Thierrynek, hogy legyen itt, amikor holnap este fölkelek – ha felbukkan
egyáltalán. Beszélnem kell vele.
Veronique felállt, és vállára kanyarította a köpenyét.
 – Elmegyek sétálni. Érezni akarom a szelet az arcomon.
Girauda elég jól ismerte már úrnője szeszélyeit ahhoz, hogy ne ellenkezzen, és még azt
sem hozta fel, hogy asszonya vigye magával Philippe-et vagy Sandrint. Veronique-ra
rendszertelenül és hirtelen tört rá a sétálás vágya, de ilyenkor soha nem kívánt társaságot.
Kilépett a szűk utcára, és határozott cél, lámpa és jól látható fegyver nélkül bolyongani
kezdett. Arra gondolt, benne talán így jelenik meg a tavaszi zsongás, amely egyeseket
Jean-Battiste házának ajtaja, másokat az ő intézményének falai közé vezérel. Arra vágyott,
hogy valami után kutatva járhassa az utcákat. Mint máskor, most is talány maradt a
számára, hogy mit is keres. Egy ilyen sétája során történt, még halandó korában, hogy
rálelt egy sebesültre, aki későbbi atyját szolgálta, és otthonába vitte, hogy ott ápolja.
Egy másik alkalommal, halála után jó egy évszázaddal, találta meg Alainne-t, aki
félholtra verve, saját vérében feküdt egy sikátorban, amely az igazat megvallva nem is
különbözött olyan sokban attól, ahol most éltek.
Ma éjjel a nyugtalansága a folyóhoz űzte, melyet az eső és az olvadó hó szürke
áradattá duzzasztott. A sötétben jól hallotta a hullámok halk moraját. Hosszú ideig
sétálgatott anélkül, hogy bármi konkrét dolog eszébe ötlött volna, és hagyta, hogy
pillanatnyi szeszélyei vezéreljék. Végül megállt, és a szélesen hömpölygő folyó túlpartja
felé tekintett az Île de la Cité házaiban és kertjeiben égő fények csillámló tükröződése
fölött. A távolból halványan mintha zeneszó ütötte volna meg a fülét. Nem tánczene volt,
hanem valami lassabb és komolyabb, ami nemigen illett a tavasz egyre rövidülő és
melegedő éjszakáihoz. A télből itt maradt utolsó dallam.
Veronique hirtelen megérezte, hogy figyelik. Tarkóján felálltak az apró hajszálak, és
valamennyi érzéke azonnal kiélesedett. Kényszerítette a testét, hogy ne feszüljön meg,
kezét lazán maga mellé ejtette, és a felsőkabáton vágott nyíláson keresztül megragadta a
hosszú tőrt, amelyet az övére akasztva hordott. A lehető legkisebb mozdulattal húzta elő a
fegyvert. A halandó férfiaknak megvolt az a bosszantó szokása, hogy az egyedül bóklászó
nőket eltévedt bárányként kezelték. A káinita férfiak még ennél is rosszabbak voltak, és
még kevesebb mentségük volt a tetteikre. Veronique annak idején eltört jó néhány kart és
lábat, az igazán kitartó ostobáknak pedig nem habozott elvágni a torkát sem.
A szeme sarkából mozgást észlelt, és egy ködös, elmosódó figurát látott közeledni, aki
vastag ruhákba burkolózott, és botra támaszkodott. Amikor már biztos volt benne, hogy a
nő észrevette, roppant élethűen kezdett a botjával kopácsolni. Veronique nem állta meg,
hogy elmosolyodjon, és megcsóválja a fejét.
– Alamizsnát – csikorogta Guillaume, és sikerült határozottan szerencsétlen
benyomást tennie. – Alamizsnát, jó hölgy, a keresztre, legyen nagylelkű egy szegény
nyomorékkal, könyörgöm.
– Persze, apó. Tessék. – A tőrt a másik kezébe vette, erszényébe nyúlt, és kivett belőle
egy ezüstpénzt. – Vegyen magának egy tál meleg ételt és egy talpalatnyi földet, ahol
elalhat.
A férfi egy gyors mozdulattal eltette a pénzt, és egy pillanatra felvillantotta valódi
arcát, melyen széles vigyor ült.
 – Az Úr és az ő Szeplőtelen Anyja áldják meg, jó nemesasszonyom! Bocsássa meg
egy öregember kíváncsiságát, de egy önhöz hasonló jámbor teremtés mit keres a sötétség
és a köd birodalmában egy ilyen kegyetlenül nedves éjszakán?
Veronique erszénye mélyére süllyesztette az üzenetet, amelyet Guillaume az előbb
csúsztatott a tenyerébe, és ismét jobbik kezébe vette a tőrt.
– Emlékezem, apó, férjemre, aki sok évvel ezelőtt ebbe a folyóba fulladt egy
balesetben, és gyermeket sem hagyott hátra, hogy azzal vigasztalódjam.
– Szomorú történet, hogy ilyen fiatalon és szépen megözvegyült, asszonyom. Fogadja
el egy vénséges vén ember tanácsát, aki egy kivételével valamennyi gyermekét túlélte:
fogadjon új férjet és más gyermekeket, és velük vigasztalódjon! – A férfi nem mulasztotta
el az alkalmat, hogy barátságosan megveregesse Veronique vállát, amikor groteszk
szökkenésekkel bicegve a ködbe veszett.
Még sokáig lehetett hallani, ahogy panaszos hangon alamizsnáért könyörög.
Veronique figyelte, ahogy eltávolodik, megbizonyosodott róla, hogy nem fordul vissza
hirtelen, majd visszacsúsztatta a tőrét a hüvelyébe, és elindult vissza ugyanazon az úton,
amerről jött.

* * *

Ha Veronique csak egy fertályórával tovább bámészkodik a Szajna-parton, különös
látványban lehetett volna része. A pára sűrű köddé állt össze, és jelentősen lerövidítette a
látótávolságot mindkét parton. A könnyű tavaszi szellő nem volt elég erős, hogy
eloszlassa, de felkavarta és megforgatta a ködfelhőt. Ez önmagában még nem lett volna
szokatlan az évnek ebben a szakában. Az viszont érdekes észrevételekre adott volna
alkalmat – ha ugyan jelen lett volna bárki is, hogy megfigyelje a jelenséget –, hogy egy
különösen tömör ködfolt egyenletes sebességgel követte a folyó folyásirányát, fittyet
hányva az ellenszélre.
Geoffrey le Croisé dereglyéje az Île de la Cité felé haladt a varázslattal gerjesztett
ködfelhő rejtekében, mely nemcsak a szemlélődőktől védte meg őket, hanem az evezők
hangját is elnyomta. A dereglyén Geoffrey mellett tizenkét katona és hat lovag ült, köztük
három káinita és három halandó. A tremere Goratrixot négy halandó kísérte. Helyet kapott
még számos csomag is, melyek közül a varázslóhoz tartozókat senki sem érezte
szükségesnek közelebbről is megvizsgálni. Geoffrey örömmel nyugtázta, hogy Goratrix
segítsége egyelőre mindenképpen megéri az árát. Amellett, hogy ő találta ki a ködbe
rejtőzést, saját maga hajtotta végre a varázslatot, és minden jel arra mutatott, hogy az álca
jól működik. A tremere a dereglye orrában állt kísérői gyűrűjében, és figyelmét az kötötte
le, hogy uralma alá hajtsa az időjárást, mint ahogy minden éjjel tette, mióta elindultak
Rouenből.
Goratrix színészhez méltóan szerette a drámai hatást, és mesteri módon használta ki
közönsége előítéleteit. Geoffrey úgy látta, a tremere ügyesen kovácsol előnyt a többiek
félelméből. Az utasok már a kezdetektől rettegték, de még két éjszaka sem telt el, és
mélységesen tisztelték is. Egy szörnyűséges varázslótól elvártak bizonyos dolgokat,
titokzatos jövés-menést, tömör utasításokat, különös szeszélyeket, és Goratrix meg is adta
nekik mindezt bőséggel. Komor és megközelíthetetlenséget sugárzó arccal masírozott a
dereglyén fel és alá, kísérői hízelgő alázatossággal követték minden lépését, és a jelek
szerint hajlandók voltak bármilyen lealázó feladatot ellátni, ha az uruknak kedvére volt. A
tremere teljesítette az ígéretét, és megvédte a kis csoportot a barátságtalan tekintetektől,
ráadásul olyan módon, amitől valamennyi katona hátán felállt a szőr. Erről gondoskodott a
krétával és sóval felrajzolt varázskör, a felismerhetetlen nyelven folytatott ritmikus
kántálás, és a varázsló torkából időről időre felhangzó, mennydörgésre emlékeztető hang,
ami csak fokozta az egész helyzet természetellenesen bizsergető hangulatát.
Geoffrey-val szemben a varázsló ettől tökéletesen eltérő arcát mutatta. Intelligens és
szellemes társalgónak bizonyult, aki számos területen jártas, meghallgatta a tanácsot és
szívesen adott is. Geoffrey szinte érezte, ahogy a másik igyekszik adni a felmérhetetlen
tudású udvari varázslót, aki azonban két lábbal áll a földön. Az erőfeszítés nem volt
teljesen hiábavaló. Ez a tremere legalább nevelhető.
Már majdnem hazaértek. Az előőrs, amelyhez kizárólag legmegbízhatóbb halandó
szolgái tartoztak, már legalább két hete Párizsba érkezett, hogy teljesítse első utasításait.
Ha minden jól ment, régen elhagyott menedékét, amelyet egy csapat halandó gondjaira
bízott, ismét lakhatóvá tették, és megszabadultak a szolgák soraiba beférkőző kémektől.
Ha minden jól ment, felvették a kapcsolatot azokkal a káinitákkal, akikről feltételezhető,
hogy támogatni fogják, és átadták nekik a megfelelő leveleket. Ha minden a terv szerint
alakult, akkor a kis magánkikötőjében fogadóbizottság várja majd, amely segít kipakolni,
és tájékoztatja a legfrissebb fejleményekről.
A sziget sötét tömbje baljukon bontakozott ki a ködből, és a dereglyén ülők
felkészültek a kikötésre. Jóval előttük Geoffrey lámpások fényét vette ki. A csónak
különösen finoman siklott be a mólóhoz, az utasok csak egy apró huppanást éreztek.
Köteleket hajítottak a partra, melyeket ott ügyes kezek elkaptak, és a kis vízi alkotmány
perceken belül csendesen ringatózott a kikötőhöz erősítve, és megkezdődhetett a
kirakodás. Geoffrey rövid biccentéssel jelezte háláját a varázsló felé, aki felhagyott az
időjárás befolyásolásával, hogy maga felügyelhesse a poggyásza kirakodását. Amikor
Geoffrey a partra lépett, udvarmestere köszöntötte.
– Nagyuram! – A férfi mélyen meghajolt, Hangján érezhető volt, hogy nagyon
megkönnyebbült a találkozástól. – Hála Istennek, hogy biztonságosan megérkezett!
– Nicolas! – köszöntötte Geoffrey, és megragadta hű szolgája vállát. – Az út lehetett
volna kényelmesebb, de most nem fogok panaszkodni. Mi minden történt?
– A ház készen áll a te és vendégeid fogadására, uram. Megfelelő számú szobát
takarítottunk ki, de attól tartok, néhányuknak egy ágyon kell majd aludni. – Nicolas
szokása szerint gyorsan beszélt, miközben a mólótól a házig vezető lépcsőkön kaptatott
fölfelé. – A ház sokkal jobb állapotban volt, mint amitől tartottam – Valerianus nagyúr
minden bizonnyal erejéhez mérten gondoskodott róla, hogy a távollétében is lakható
maradjon, és megerősítette a parancsaidat.
 Geoffrey őszinte mosolya mutatta elégedettségét.
– Milyen kedves őlordságától, hogy gondolt rám. És hogy van a kiváló Valerianus
mostanában?
– Úgy tűnik, remekül, uram. Nagy örömére szolgált, amikor megkapta a leveled. –
Nicolas kicsit lejjebb eresztette a hangját. – Az üzenetet az új chartres-i követnek is
megmutatta.
– Annál jobb. – Ekkorra érték el a hátsó udvart, amely gyorsan megtelt csomagokkal
és emberekkel, amiket és akiket a háziszolgák csendesen és gyorsan küldtek különböző
irányokba. A személyzet tagjai közül Geoffrey csak keveset ismert meg. – A cselédség
kielégíti az igényeket?
– Ó, igen, nagyuram. Amikor megérkeztünk, egy párat kénytelenek voltunk
elbocsátani. – Ez a pár szó, amit Nicolas a tőle telhető legnagyobb közömbösséggel ejtett
ki, a gyakorlatban nem tett mást, mint hogy a folyó a tavaszi áradással néhány holttestet is
magával sodort. – Ez ugyancsak Valerianus nagyúr nagylelkű segítségének köszönhető.
– Úgy látom, valami rendkívüli cselekedettel kell majd meghálálnom Valerianus
nagyúrnak a törődést – mormogta maga elé Geoffrey, miközben belépett
dolgozószobájába. Mind a látvány, mind az illat, ami fogadta, azt sugallta, hogy a szobát
alaposan kitakarították. Biztos volt benne, hogy a bútorok java részét is lecserélték. – Zárd
be az ajtót!
Nicolas vita nélkül engedelmeskedett. Amikor betette az ajtót, testtartásából eltűnt a
görnyedt szolgaiság, kiegyenesedett, és ismét az a férfi volt, aki annak idején Geoffrey
oldalán harcolt a Szentföldön. Egy szó sem hangzott el közöttük, ahogy Geoffrey
leakasztotta az övén lógó kést, felvágta vele a csuklóját, és Nicolas, leghűségesebb és
legigazabb híve fél térdre ereszkedett mellette, hogy felfrissítse az erejét. Nicolas sötét
haját itt-ott már ezüstszín csíkozta, és Geoffrey szomorúan húzta végig rajta az ujját.
– Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett kérnem tőled, öreg barátom, de jól teljesítetted a
feladatod, és érdememen felül szolgáltál.
Nicolas hátradőlt a sarkára, majd fölállt. Előhúzta az öve alá tűrt kendőt, és megtörölte
vele vérfoltos ajkait.
– Ki tenné meg, ha én nem, uram? Te vezetsz, és én követlek. Te parancsolsz, és én
engedelmeskedem. Így működnek a dolgok. És egy kivétellel rendben is haladnak.
– Egy kivétellel? – Geoffrey megnyalta a sebét, és megtisztogatta a kés pengéjét is,
majd eltette a fegyvert.
– Renaud embereit megtámadták a Chartres-től délre fekvő úton, és mindenkit
megölt… vagyis inkább lemészárolt egy legalább kétszeres túlerőben lévő csapat.
Geoffrey lehunyta a szemét, és ökölbe szorított kezét combjára tapasztotta, míg az
indulat hulláma végig nem söpört rajta. Amikor ismét képes volt érthetően beszélni, azt
kérdezte:
– Gondoskodott róluk valaki?
 – Azt a hírt hallottam, hogy Isouda úrnő emberei gondoskodtak a keresztényhez méltó
temetésről. Az egyetlen túlélőt az úrnő egyik chevalier-je találta meg, de a szerencsétlen
életét vesztette, még mielőtt segíthettek volna neki. – Nicolas, mint mindig, amikor
csatában elesettekről beszélt, megsimogatta az arca egyik oldalát elcsúfító hosszú
sebhelyet. – Ez annyit bizonyít, hogy párizsi ellenségeid bedőltek a cselnek, és a kémeik
azok voltak, akikre gyanakodtunk.
– És azt is, hogy a gyilkolástól sem riadtak vissza annak érdekében, hogy a
hazatértemet megakadályozzák – tette hozzá Geoffrey, miközben ajkai komor
elégedettségről tanúskodó mosolyra húzódtak. – Legyen hát! Kezdődjék a háború! Tudsz
gondoskodni az embereimről? – Nicolas olyan tekintettel felelt a kérdésre, amely
beszédesebb volt minden szónál. – Igazad van, ez ostoba kérdés volt. Küldd be a
titkáromat!

* * *

Veronique-ot számos meglepetés várta hazatértekor, nem utolsósorban az, hogy Jean-
Battiste-ot és Alainne-t a földszinti társalgóban találta, amint éppen kedélyesen évődnek.
Egyikük sem igyekezett szégyenkezni, amikor a ház úrnője az esőtől még mindig csöpögő
köpenyében belépett.
– Mi az ördögöt csinálsz te itt?
Jean-Battiste félbeszakította soron következő ostoba mondatát, mely arra irányult
volna, hogy végre-valahára sikerüljön behatolnia Alainne szoknyája alá, és azzal a
leereszkedő tekintettel válaszolt, amelytől mindenki halaszthatatlan késztetést érzett arra,
hogy kitekerje a nyakát.
– Jó estét, Veronique! Ismét a betegeket ápoltad és az éheseket etetted?
– Nem. – Veronique a kandalló mellé akasztotta a köpenyét száradni, majd hátát
fordította a tűz felé. A kis esti séta alatt jobban átfagyott, mint gondolta volna. –
Megismétlem a kérdést: mit csinálsz te itt? Ha jól emlékszem, a legutóbbi szavam az volt,
hogy nem tartozol a szívesen látott vendégek közé még úgy… az örökkévalóságig.
– Ez nem jó így… azokat a könnyű kis cafkákat, akiket féltő, anyai mód gondoskodó
karjaid közül kimentettem, jóváírtam a felém fennálló hatalmas tartozásodban. Meg kell
mondanom, ezzel jelenősen csökkent is az összeg. – A kis kígyó elkapta Alainne kezét, és
gyorsan megcsókolta. – Te most menj, és légy rossz kislány, kedvesem! Négyszemközt
kell beszélnem az úrnőddel.
Alainne a fejét csóválta, de fölkelt, és Veronique-ra pillantott.
– Ne bocsáss meg neki még most! Valamit visszatart, én érzem.
– Nem felejtem el – bólintott Veronique, ahogy Alainne kilépett az ajtón, majd
becsukta maga után. – Nos? Mit akarsz?
 – Lehetnél hozzám csak egy csöppet kedvesebb, tudod-e? Nem halnál bele. – Jean-
Battiste nem duzzogott ugyan, de Veronique érezte, hogy közel áll hozzá. – Jártál
mostanság a szigeten?
Veronique szeme alig észrevehetően összeszűkült.
– Az elmúlt néhány éjszaka nem. El voltam foglalva azzal, hogy segítsek előkészíteni
Anatole utazását délre.
– Kár. Csodálatos pletykákról maradtál le. – A férfi, fölemelte az egyik kezét, hogy
ujjain számolja a híreket. – Ezt nem szabadna ám ingyen elmondanom neked, tudod-e?
– Írd a többihez! – felelte Veronique kedvesen, – És megkapod a becsületes
megtalálónak járó jutalmat is, ha igaznak bizonyul, amit mondasz.
– Elevenembe vágtál. Először is… – kezdte Jean-Battiste, és behajtotta a mutatóujját.
– A szóbeszéd azt tartja, hogy ritkán látott címerrel ellátott levelek jutottak számos
diplomata – egyebek közt a tiszteletreméltó Valerianus nagyúr és a sugárzó szépségű
Rosamund úrnő d’Islington kezébe. – Itt behajtotta a második ujját is. – Másodszor, a
leveleken látható pecsét nem más, mint a Nagy Udvar hosszú ideje távol lévő tagjának,
Geoffrey le Croisénak címere, nagyra becsült hercegünk legidősebb gyermekéé. – Újabb
ujj következett. – Harmadszor, valaki nagy sürgés- forgással igyekszik újra megnyitni
Geoffrey nagyúr házának kapuit, és több halandó cselédet is felvettek szolgálatra
mostanában. – Most kisujján volt a sor. – Negyedszer, az a hír járja, hogy egy nagy csapat
katona támadt meg egy másik csapat fegyverest a Chartres-tól délre vezető úton a múlt hét
során. A meggyilkoltak Geoffrey nagyúr szolgálatában álló lovagok vagy zsoldosok voltak
– a források mind egyeznek abban, hogy az ő lobogója volt velük. – Jean-Battiste roppant
jelentőségteljesen integetett a hüvelykujjával. – Megadod nekem az ötödik kis hírt, amivel
aztán kínozhatom a többieket? Nem jutott a füledbe semmi arról, hogy a kis Geoffrey
felbukkant volna?
– Nem – felelte röviden Veronique. – És ez mind mostanában történt?
– Igen. Hát, azt hiszem, ez az eredménye annak, ha a figyelmedet az apró részletekre
összpontosítod, mint… – Jean-Battiste elharapta a mondatot, amikor meglátta, hogy
Veronique otthagyja a kandallót, és az ő irányába tesz egy lépést.
Veronique azonban elfojtotta magában a vágyat, hogy tőből tépje ki a kis kígyó
nyelvét, a mozdulat felénél irányt változtatott, és az ajtó felé indult. Nem lett jobb a kedve
attól, hogy a kivágott ajtó mögött, a fogadószobában, kis csoportba verődve három lányt
pillantott meg, akik egyértelműen vagy azért álldogáltak ott, hogy meghalljanak valami
zsíros kis pletykát, vagy azért, hogy megrohamozzák Jean-Battiste-ot, amint kilép a
szobából.
– Nem kellene éppen valami hasznosat csinálnotok?
A lányok elmenekültek, mire Veronique szembefordult Jean-Battiste-tal.
– Kifelé! Dolgom van.
A férfi szemöldöke hirtelen a homlokára ugrott, de nem ellenkezett. Színlelt
nemtörődömséggel lépett el a ház úrnője mellett.
– Ezt vegyem úgy, hogy nem jár jutalom?
– Az attól függ, mi igaz és mi nem. – Veronique sötéten elmosolyodott, és emeltebb
hangon folytatta; – Philippe! Kérlek, kísérd ki Jean-Battiste-ot!
A kígyó arca megrándult.
– Ez nem volt valami kedves. És szükség sem volt rá.
– Tudom. Én mégis élveztem. – Veronique a férfi arcába csapta az ajtót.
Várt, amíg a léptek zaja teljesen elhalt, csak akkor vette elő erszényéből az üzenetet.
Tömör volt, és sajnos nem igazán vetett fényt az eseményekre. “Tarts ki! Ne higgy el
semmit, amit hallasz! Ne kapkodj!” Veronique káromkodott mind a négy beszélt nyelvén,
majd kinyitotta hálószobája ajtaját, és beosont. Asztalán egy levél várta.
Meglepődött.
A levél arany szegéllyel díszített bíbor szalaggal volt átkötve, a pecsét fölfelé mutatott.
Rajta egy ágaskodó ló két fleur-de-lis között. Geoffrey le Croisé címere.
Veronique szája szélét halvány mosoly csiklandozta meg.

* * *

Thierry nem bukkant fel másnap, de még harmadnap sem. Veronique emberei java
részét különböző utakra küldte, üzeneteket kézbesíttetett velük, és igyekezett összefogni
széles körű hírszerzőhálózatát. Az első éjszaka bosszantotta Thierry távolléte, ezért
határozott hangú levelet hagyott a férfi minden törzshelyén, amiben közölte, hogy azonnal
látni kívánja. A második éjszaka bosszúságát aggodalom váltotta fel, de túlságosan
elfoglalt volt ahhoz, hogy bármit is tegyen az ügyben.
A harmadik éjjel Veronique nekivágott a város utcáinak, oldalán a talpig felfegyverzett
Sandrinnal és Philippe-pel, aki az orvosi táskát cipelte. Attól tartott, hogy Thierry nem
vallotta be, mennyire beteg volt az elmúlt télen – ez jellemző lett volna rá. Ráadásul
ahányszor megbetegedett, mindig hosszú ideig lábadozott, még a vér segítségével is.
Elméje olyan éles volt, ami megnehezítette számára, hogy felismerje teste törékenységét,
és Veronique most átkozta magát, hogy korábban nem figyelt oda rá jobban.
Minden bizonnyal Thierry volt a legóvatosabb valamennyi szolgája közül, hiszen nem
is úrnője házában lakott, hanem a latin negyedben kószált a pénztelen egyetemi diák
álcájába bújva, akit folyton üldöz a szerencséje. Néhány havonta megváltoztatta a
lakóhelyét, tudván, hogy ha valahová rendszeresen visszajár, az a hely éppúgy válhat
csapdává, mint menedékké. Jó ideig járták a környék kocsmáit és fogadóit, Sandrin itt-ott
halkan eleresztett egy durva fenyegetést, a megfelelő helyeken pedig kiosztottak pár
ezüstöt, míg végül rá tudtak venni valakit, hogy árulja el Thierry jelenlegi tartózkodási
helyét. Kiderült, hogy a kikötőben bérel szobát magának, egy olyan épületben, melyet kis
jóindulattal fogadónak is lehetne nevezni. Az intézmény háziasszonya – aki egyben
mosónőként és ringyóként is működött – elmondta, hogy Thierry a padlásszobát bérelte.
Látszott rajta, nagy szívfájdalma, hogy a férfinak nem akarózott megosztani a hajlékát
senkivel, bár a magányért cserébe még külön díjat is hajlandó volt fizetni.
Veronique a fogát csikorgatta, nagylelkűen fizetett az értesülésért, és előreengedte
Sandrint, aki kezében lámpással vágott neki a nyikorgó lépcsőknek, melyek minden
lépésnél ijesztően recsegtek a súlya alatt. Mögötte lépdelt Philippe, aki az orra alatt
megállás nélkül arról motyogott, hogy Thierryt a fülénél fogva fogja visszarángatni a
fürdőházba, feltéve persze, hogy nem omlik előbb a nyakukba az egész építmény. Sandrin
egyetlen szó nélkül haladt előre, egyik kezében a lámpással, a másikban kivont késével.
Szemmel láthatólag ideges volt, Veronique is érezte, hogy feláll a tarkóján a szőr, és a
tenyere viszket, hogy megragadhassa egy fegyver markolatát. Az egész helyből valami
nagyon-nagyon rossz érzés sugárzott, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi
aggasztja.
Thierry szobája apró zug volt a ház szegényesen zsindelyezett teteje alá szorítva, de
ajtaja erős volt, és zár is védte, melyet Sandrin kénytelen volt feltörni. Eközben Veronique
tartotta a lámpát, és legnagyobb bosszúságára azt vette észre, hogy remeg a keze, és így a
fény bizonytalanul imbolyog. Egy pillanattal később azt súgta Philippe felé:
– Nincs itt szörnyen hideg?
Philippe vacogott, így nem tudott azonnal válaszolni. Veronique úgy döntött, hogy ezt
helyeslésnek tekinti.
A zár nyelve kipattant, és Sandrin belökte az ajtót. Hideghullám söpört végig rajtuk,
megtáncoltatta a lámpás lángját, és könnyedén keresztülhatolt a ruháikon, mintha csak a
legzordabb tél lehelete volna. Sandrin kénytelen volt néhány lépést hátrálni, a talpuk alatt
pedig megfagytak a nedves padlódeszkák.
Veronique megpróbált megszólalni, de nem sikerült neki azonnal, annyira kiszáradt
nemcsak a szeme, hanem a szája is.
– Fogd a lámpát! – Sandrin vita nélkül engedelmeskedett, ám a kést továbbra sem tette
el. – Gyere szorosan mögöttem!
Ahogy ezt kimondta, Veronique már át is lépte a küszöböt. Néhány pillanatra volt
szüksége, amíg szeme hozzászokott a háta mögül beszűrődő félhomályhoz, és elsőre azt
hitte, rossz zárat törtek föl, mert a szoba nem úgy nézett ki, mint ahol ember él. A padló
tele volt széttört tárgyak maradványaival, a szemközti falnál egy asztal feküdt, melynek
egyetlen kivételével az összes lába hiányzott. A kémény szokatlan kidudorodásán nagy
sötét és nedves folt terpeszkedett. Veronique nem fogta fel azonnal, hogy Thierry
vagyonának maradványai tárulnak a szem elé, melyeket valami erős szél kapott fel és
szórt szerteszét. A szalmazsák szétszakadva feküdt az egyik sarokban.
Veronique szíve majd kiugrott, amikor sikerült kivennie a szétszaggatott lepedők
mögött rejtőző alakot. Akaratlanul is tett egy lépést abba az irányba.
– Úrnőm! – szólalt meg Sandrin halkan, ám feszülten, és egy fél pillanattal később
Philippe visszhangozta a figyelmeztetést. – Veronique, ne…
A nő azonban előrehajolt, és felemelte a kopott takarót. A földön fekvő holttest Thierry
ruháit viselte, de ezen kívül semmivel sem lehetett volna azonosítani. Veronique agyának
egy része meglepetten vette tudomásul, hogy sem a foszlás szaga, sem más jel nem utalt
arra, hogy a hullát dögevők támadták volna meg, pedig tisztán látszott, hogy már jó ideje
itt fekszik. Nem volt az sem egyértelmű, hogy pontosan mi ölte meg a férfit. A teste…
összezsugorodott. A bőre áttetsző volt és sárga, teljesen csontjaira aszott, szája hangtalan
jajkiáltásba merevedett. A férfi szemei kiszáradt szemgödrei mélyére húzódtak vissza.
Veronique nyelt egy nagyot, majd ujját végighúzta a holttest arcán. A bőr száraz tapintású
volt és feszes, mint a pergamen, nem pedig nedves, mint a holttestek általában. Úgy tűnt,
bármi is ölte meg a férfit, minden testnedvét elorozta, vérét és minden mást, csak egy
kiszáradt héjat hagyva hátra.
Sandrin megragadta Veronique vállát, és elhúzta. Halkan és gyorsan beszélt:
– Úrnőm, el kell tűnnünk innen. Bármi is volt, ami megölte, lehet, hogy a közelben
ólálkodik.
Veronique gépiesen bólintott, és engedte, hogy a férfi elvezesse. Philippe ment elöl a
lépcsőkön, ez alkalommal teljes csöndben. Egyik kezével a falnak támaszkodva
egyensúlyozta magát. A nő a tunikája hátán lévő csomóba kapaszkodott, és Sandrin zárta a
sort, két lépéssel mögöttük, szinte hátrafelé lépdelve, ahogy egy esetleges támadástól
igyekezett védeni a másik kettőt. Támadás azonban nem érte őket. Sokkal gyorsabban
kiértek az utcára, mint amennyi idő ahhoz kellett, hogy feljussanak a padlásra, Veronique
rövid utasítására pedig hazafelé vették az irányt.
A brujah mellkasában jeges dühöt érzett gyűlni, a fejében doboló és látását
elhomályosító vörös harag rokonát. Tudta, ha valaki most megpillantaná, valódi
személyisége azonnal lelepleződne. Megőrzött a józanságából annyit, épp csak annyit,
hogy az egyik kerülőutat válassza hazáig, egyrészt arra az esetre, ha követnék őket,
másrészt, hogy legyen ideje megnyugodni. Ez azonban nem segített. A haragját nem
lehetett egyszerűen sétával lecsillapítani, sem azzal, hogy megpróbált nyugodt hangon
beszélni saját magához, de még az sem nyugtatta meg, hogy kísérői némaságba
burkolózva követték, jól tudva, hogy nem célszerű szólni hozzá, amikor ilyen
idegállapotban van. Minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy ne szaladjon el dühöngve
és őrjöngve, és ne gyilkolja meg az első lényt, amellyel szembetalálkozik, a marcangolás
közben állati üvöltést hallatva. Ahogy közeledtek az otthonuk felé, lelassította a lépteit, és
kísérői követték a példáját.
Lassan mélyet lélegzett, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Még egy levegőre volt
szükség, hogy a szavak ajkára toluljanak.
– Ti láttátok, ti láttátok, mit tett vele, hogy lesújtson miránk… hogy lesújtson énrám.
És titeket hívlak tanúnak… a saját kezemmel fogom kitépni annak a ventrue ribancnak a
szívét! – Harmadszorra is levegőt vett szaggatottan, és a szomorúság kezdte átvenni
szívében a harag helyét. – Gyertek! Szólnunk kell Giraude-nak és a többieknek, el kell
intéznünk, hogy legalább a holtteste megkapja a megérdemelt gondoskodást. Minden
másról ráérünk holnap éjszaka gondolkozni.
 Tizennegyedik fejezet



Geoffrey le Croisé házában sem éjjel, sem nappal nem hunyt ki a fény; visszatérte
hírét már nem igyekeztek különösebben titkolni. Címerpajzsát kitették zászlórúdra az ajtó
mellett, melyet két barátságtalan, páncélingbe és bőrvértbe bújt katona őrzött karddal és
alabárddal. Minden látogatót elküldtek. A nagyúr visszatért ugyan, de egyelőre nem
fogadott vendégeket, annak ellenére, hogy az ajtónállók átvettek és hűségesen
kézbesítettek minden levelet. Apródjai és futárai egész nap a várost járták, üzeneteket
hoztak-vittek, kereskedőkkel tárgyaltak, cipekedtek, és más, hasznos üzleti
tevékenységekbe bonyolódtak. Úgy tetszett, Geoffrey valamennyi emberét bíborba
öltöztette, és a szóbeszéd azt tartotta, hogy Türosz valamennyi selymét és vásznát
megvásárolta, hogy ezt a hőstettet véghez tudja vinni. Nem kerülte el a pletykálok
figyelmét a cselekedetből sugárzó arrogancia, és nem mulasztották el ezt egymás között
alaposan kivesézni, a többi, Geoffrey nagyúrhoz kapcsolódó hírrel együtt. Beszéltek a
támadásról emberei ellen Chartres közelében, szó esett rejtélyes belopózásáról a városba,
amit olyan eszközzel hajtott végre, melyet minden jel szerint titokban szeretett volna
tartani: leveleit csak a Nagy Udvar egyes kiválasztott diplomatáinak címezte. Két teljes
éjszakát töltött a városban, mire elérkezettnek látta az időt arra, hogy beszéljen atyjával,
Alexander herceggel, aki tajtékzott ettől a fokú elbizakodottságtól, bár a hivatalos fogadást
nem utasította el.
Veronique d’Orleans figyelmét nem kerülte el, hogy most minden szempár Geoffrey-ra
szegeződik, és egy ilyen kedvező taktikai nyitást nem akart elszalasztani. Thierry halálát
követően gyorsan átszervezte hírszerzőhálózatát, különös gondot fordítva arra, hogy
megszilárdítsa és megóvja azokat a forrásokat, amelyek még rendelkezésére álltak. Újabb
kölcsönt vett fel Jean-Battiste-tól, majd két sebezhető embere családját kiköltöztette a
városból, és átmenetileg Orleans közelében biztosított a számukra szállást. Sandrin és
Philippe több időt töltöttek a kémek őrizetével, mint a Veronique házában élő nőkével,
akik meggyőződéssel állították, hogy tudnak vigyázni magukra, és ha kell, a fürdőház
vendégeihez is fordulhatnak segítségért, akik nem szívesen veszítenék el kedves
leányaikat. Veronique maga nekivágott Párizs utcáinak, jelentéseket vett fel, utasításokat
osztogatott, és híreket gyűjtött, melyeket minden esetben továbbított Dame Mnemach
részére. Hét napon belül sikerült azonosítaniuk Saviarre öt legtermékenyebb halandó
ügynökét a latin negyedben és az Île de la Citén. Mnemach továbbra is türelemre intette,
de Veronique minden éjszaka nehezebbnek találta visszafogni magát, mint előzőleg. Érzett
valamit a levegőben, a közeli veszély szagát, és alig várta, hogy végre tehessen valamit
ellene.

* * *

 Rosamund d’Islington még Veronique d’Orleans-nál is inkább tisztában volt a
mindenfelől fenyegető veszéllyel, mivel jóval közelebb helyezkedett el a veszély
forrásához.
A Nagy Udvar szinte pezsgett a rengeteg értesüléstől. Egy-két évszázaddal korábbi
pletykák kerültek elő, és keringtek mindazok épülésére és mulattatására, akik nem voltak
még itt az események időpontjában. Hosszasan tárgyalták azt a tényt, hogy Alexander
herceg és Geoffrey nagyúr sohasem jöttek ki olyan jól egymással, mint ahogy kijöhettek
volna. Részletesen megbeszélték az egyéniségük és hangulataik különbözőségeiből adódó
érdekességeket, és ezt ismételték, amíg minden apró részletet körül nem jártak minden
irányból. Mindenki igyekezett leszögezni, hogy Geoffrey soha nem sértette meg az
Alexander herceggel szembeni hűség kötelezettségét, isten ments, azt sosem tette volna,
túlságosan is nagyra értékelte a becsületét ahhoz, hogy áruló beszéddel vagy
cselekedetekkel beszennyezze. Arra sem törekedett azonban, hogy túlzottan baráti légkört,
vagy – néhányan hozzátették – hogy akár a legkisebb mértékben is baráti légkört alakítson
ki. Nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy Geoffrey eldöntötte, úgy adja meg a
hercegnek, ami a hercegé, hogy közben nem színlel személyes vonzalmat az uralkodóhoz.
Különös ellentétben állt ez Sir Olivier viselkedésével, aki szemmel láthatóan szerette
Alexandert. A herceg fiatalabb gyermeke kitartott atyja mellett, és a párizsi káiniták
egykettőre szájukra vették őt is, és már előre izgultak, milyen lesz Olivier és Geoffrey első
találkozása.
Rosamund igencsak tanulságosnak találta az eseményeket, amellett, hogy az ügye
szempontjából is kedvező fejlemények voltak ezek. Geoffrey megjelenése tökéletes
figyelemelterelés volt, hiszen gyakorlatilag mindenki vele foglalkozott a városban, így
azok is, akik máskülönben a hercegnél kilincseltek volna valamilyen kegyért.
Így azonban az egész politikai játéktér megmaradt neki egyedül, és ő nem is
mulasztotta el bevetni valamennyi rendelkezésre álló eszközét.
– Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott, fenség. – Rosamund az Alexander herceg
lába előtt fekvő padlóhoz intézte a szavait, olyan mély pukedliben, hogy térde szinte a
földet érte.
Csakúgy, mint korábban, Alexander nem felelt a gesztusra, ehelyett talpra segítette a
toreadort, majd az ajkához vonta a kezét. Egy pillanatra Rosamundot ismét elöntötte
valami varázslatos érzés: a herceg fiatalos volt, és jóképű, sugárzott belőle az erő, amitől
egy nagyszabású és terhekkel küzdő elme látszatát keltette. Kénytelen volt lesütni a
szemét, mielőtt teljesen elbűvöli az összhatás.
– Kedvesem, az ön kérése sohasem lehet túlzó. Jöjjön, engedje meg, hogy tanúságát
tegyem a vendégszeretetemnek! – Rosamund a hercegbe karolt, aki átvezette a társalgóba.
Alexander magánlakosztályában voltak most, menedékének olyan részén, ahová csak
nagyon keveseknek volt bejárása. Rosamund nagyon megtisztelőnek találta ezt, de
egyúttal meg is lepődött, mert a kérelme diplomáciai jellegű volt, és azt gyanította, hogy
Saviarre grófnő kitünteti magát egy meghívással a megbeszélésre. A herceg első
tanácsnoka azonban nem volt jelen, és a szoba, ahová beléptek, olyan módon és
mértékben volt díszítve, ami ellentmondott az Alexander ízléséről terjengő szóbeszédnek.
Általában úgy tartották, hogy spártai szigorral rendezi be a környezetét, szerényen és
dísztelenül, mint aki felismeri ugyan a pompa és a hivalkodás fontos szerepét bizonyos
helyzetekben, de nem vonzódik az öncélú tündökléshez. Ez a szoba azonban egészen
egyszerűen lenyűgöző volt, a padlót félig keletről hozatott szőnyegek takarták, másik felén
római mozaikok csillogtak, a vakolt falakat festett kerti látkép díszítette, a nappal, a
holddal és csillagokkal együtt. Körben magas, vékony ablakok sorakoztak. A bútorok
libanoni cédrusból készültek, rajtuk arannyal átszőtt bíbor selyempárnák. Alexander
herceg a legszebb székhez vezette vendégét, nem messze a kandallóban barátságosan
ropogó tűztől, és maga is egy hasonló székbe telepedett.
Rosmaund úgy érezte, muszáj valamit mondania, amivel elismeri a szoba
fenségességét.
– Hercegem, túl nagy kegyben részesít. Ez a helyiség királynőhöz illő, én pedig csak
úrnőm szolgája vagyok.
– Ön megsérti saját magát, Rosamund úrnő. – Alexander mosolya elérte a nőt, és
megakadályozta, hogy az előkészített társasági fordulattal válaszoljon. – Mivel nem
egyszerű szolga, hanem valódi bimbózó királynő.
Ha halandó lett volna még, Rosamund elpirul ennek a bóknak a hallatán, de még így is
érezte, hogy kicsit megmelegedik a szíve.
– Bókol nekem felség, de úgy érzem, ugyanakkor tréfát is űz velem.
– Ó, valóban? – Vajon tényleg csak ugratta? A mosolya őszintének, a hangja
kötözködőnek tűnt.
Most Rosamundon volt a sor, hogy évődő fintort vágjon.
– Hiszen ahhoz, hogy felvehessem a koronát, amelyet ön már látni vél a fejemen,
úrnőmnek férjet kell találnia nekem, ő pedig – attól félek – jobban szeret engem így, örök
hajadonként, bölcsen és erényes szűziességben, mint Athéné.
– Micsoda kegyetlen atyja van önnek, úrnőm! – Alexander herceg hátradőlt a
székében, és mellkasán összefonta az ujjait. – Kívánja, hogy közbenjárjak az ön
érdekében? Szabjam az ön udvara és az enyém közötti barátság megújításának feltételéül a
megállapodást megpecsételő királyi menyegzőt? Meg kell mondanom, gyermekem,
Olivier, teljesen el van ragadtatva öntől.
Rosamund elnevette magát.
– Uram, most már biztosan tudom, hogy csak incselkedik velem. Sir Olivier két szót
sem váltott velem, mióta megérkeztem az Île de la Citére. – Majd elkomolyodva folytatta.
– Hálás vagyok a nagylelkűségéért, de azt hiszem, ha valóban királyi esküvőre kerül a sor,
más, magasabb rangú személyek következnek előbb a sorban.
Alexander kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.
– Salianna királynő tehát királyi friggyel óhajtja megpecsételni a formaságokat,
úrnőm?
 – Nem hiszem, hogy ez a lehetőség ki volna zárva, fenség, bár úrnőm kifejezetten nem
említette. – Rosamund méltóságteljesen kiegyenesítette a hátát, és összekulcsolt kezét
szemérmesen az ölében nyugtatta. – Mielőtt azonban a királyi esküvőről szó esne, fenség,
úgy vélem, úrnőm, újra kívánja majd tárgyalni a Nagy Udvar és a Szerelem Udvara
közötti erőviszonyokat az Anjouban és Languedoc-ban történt események fényében, ahol
a helyzet továbbra is meglehetősen bizonytalan.
– Magam is azt gyanítom – felelte Alexander szárazon. – Úgy látom, Salianna királynő
mindent elkövet, hogy a Párizs és Foix közötti diplomáciai kapcsolatokat teljességgel
lehetetlenné tegye.
– A lázadó Fekete Esclarmonde és ellenállása folyamatosan égető problémát jelent
úrnőm számára – felelte Rosamund, óvatosan válogatva a szavakat. – Bár örömmel
fogadja, hogy Eon de l’Etoile herceg visszatért fenséged keblére, nem tartja bölcs
lépésnek, hogy a herceg diplomáciai kapcsolatokat létesített egy árulóval, a fenséged és a
Szerelem Udvarának hatalma ellen lázadóval.
– Rosamund úrnő, ön is tisztában van vele, hogy az Esclarmonde királynő ellen
felhozott vádak alapjául sokkal inkább a Szerelem Udvarának belső politikai viszonyai,
mint vélt vagy valós árulása szolgált. – A herceg sötét szemeiben vidám csillogás ült. –
Örülök, hogy Foix-ban marad, ahonnan viszonylag kevés kárt tud okozni,
megleckéztetését pedig Salianna királynő értő kezeire bízom. Ami azt illeti, hogy a
languedoci területeket engedjem át az ő uralmának, ezek a tárgyalások csak akkor
kezdődhetnek meg, ha az érintett területek megüresednek, azaz ha Esclarmonde királynő
fejét karóra tűzve hozza elém.
Rosamund gerince mentén kellemetlen bizsergés futott végig a herceg stílusának
hirtelen változásától. Az egyik pillanatban még kedves volt, sőt, évődő, a következőben
már hűvös és szigorú.
– Eon herceg talán erőfeszítéseket tesz majd, hogy…
– Eon herceg úgy feszül meg, ahogy csak szeretne. Nem több ő, mint egy fattyú, drága
barátom, Valerianus nagyúr vérvonalának eltévedt, korcs leszármazottja. Ez a tény, és az,
hogy hajlandó azt a fanatikus malkavitát elvinni innen, az oka annak, hogy a feje még
mindig a vállán pihenhet. Elég, ha még egyetlenegyszer túllép a maga kis körén, és már ez
sem fogja tudni megmenteni. – Alexander hangja egyenletes és nyugodt volt. – Nem
viselem jól az ifjak ostobaságát, Rosamund úrnő, különösen akkor nem, ha uralkodói
jogaimat igyekeznek csorbítani. Ezt jobb, ha az ön úrnője is észben tartja, mert ő már a
fiatalságára sem hivatkozhat, ha netán valami ostobaságot készülne elkövetni.

* * *

Alexander herceg fogadótermében sűrűbben álltak a vendégek, mint bármely más
alkalommal, amire Veronique vissza tudott emlékezni. Még Rosamund bemutatkozásakor
is, amikor pedig a zord időjárás ellenére rengetegen jelen akartak lenni, kevesebben
gyűltek össze, mint most, Geoffrey le Croisé hivatalos visszatértekor. A Nagy Udvarnak
nem volt olyan tagja, aki ne tette volna meg az utat Párizsba, legyen bármilyen
jelentéktelen, és birtoka feküdjön bármilyen messze is a fővárostól. Senki sem akarta
kihagyni a lehetőséget, hogy a maga számára előnyt kovácsoljon a folyamatosan változó
politikai és társasági helyzetbe robbanó Geoffrey érkezéséből. Szürke lovagok, akik még
egy évtizede sem osztották az élőhalottak sorsát, olyan káiniták mellett álldogáltak, akik
már Nagy Károly idejében is saját birtokaikat igazgatták. A római korból fennmaradt
relikviák váltottak udvarias köszöntést hígvérű csatornatöltelékekkel. A patríciusok és a
plebs, a diplomaták és a politikusok, a halandó szolgák és káinita tányérnyalók egymás
nyakán álldogáltak, öt sorba tömörülve a középen húzódó folyosó mindkét oldalán, melyet
arannyal díszített bíbor szalag határolt. Veronique figyelmét nem kerülte el, hogy a
folyosó szélén azonos távolságra álldogáló alabárdosok nem Alexander herceg emberei
voltak – csillogó, ám sok csatát látott láncingükre húzott bíbor köntösükön Geoffrey
címerét viselték.
A terem zsongott a halk beszélgetéstől, mely néha felcsapott, máskor alábbhagyott,
ahogy az újabb hírek és híresztelések elérték azokat, akik még nem hallották őket. A
vendégeknek be nem állt a szája. Veronique igyekezett kiszűrni a zajt, mivel számára az
udvari fecsegés nem sok újdonsággal szolgálhatott. Nyitva tartotta azonban a fülét, hogy
meghallja, ha valaki a szolgái szokatlan haláláról vagy más rendkívüli eseményről
számolna be, de ilyet – legalábbis azok közül, akiknek értette a beszédét – senki sem
említett. A teremben keringő pletykák meglehetősen banálisak voltak: politika és
rosszindulatú rágalmazás volt ma este az étlapon, és bár nem szívesen vallotta be, ez
ugyancsak próbára tette türelmét.
A szoba elülső részén összegyűlt udvaroncok helyezkedni kezdtek, és a rájuk telepedő
csend lassan valamennyi jelenlévőt elérte, még a legkitartóbb sugdolózók is elhallgattak.
A herceg trónjának helyt adó pódiumra Alexander egyik kikiáltója lépett fel, és többször
megköszörülte a torkát. Amikor már biztos lehetett benne, hogy az egész udvar osztatlan
figyelme rá irányul, felharsant a fanfár, és sztentori hangján bejelentette:
– Alexander, Princeps Lutetius,
Alexander herceg kilépett a trónja mögött rejtőző ajtón, és előrejött, hogy fogadja a
megjelentek hódolatát. Egy pillanattal később a terem ismét zajos lett, ahogy a számtalan
jelenlévő igyekezett elegendő helyet kiverekedni magának egy meghajláshoz vagy
pukedlihez. A herceg azzal mutatta ki nagylelkűségét, hogy a lehető legrövidebb ideig
követelte csak meg a kényelmetlen testtartást, kecsesen intett az udvarnak, majd
ugyanazzal a mozdulattal helyet is foglalt. Veronique észrevette, hogy a szokásosnál
sokkal pompásabb öltözéket húzott, tógához hasonló hosszúságú tunikát vett föl, mely a
leggazdagabb türoszi bíborszínben fénylett, széles aranyhímzés szegélyezte, elegáns
kezein pedig aranygyűrűk csillogtak. A nyakába vetet hermelinprémmel bélelt aranyszín
köpenyt súlyos, drágakövekkel kirakott lánc fogta össze. Intésére a kikiáltó hangja ismét
felzengett.
– Sir Olivier de Normandy. – Olivier, atyjához hasonlóan szerette a rövid címeket, és
(ugyancsak atyjához hasonlóan) úgy festett, mintha letámadta volna egy szabó, aki most
szökött meg a Szentföldről. Az ő ruhájában több volt az arany és kevesebb a bíbor, és sem
gyűrűt, sem más ékszert nem viselt, amely megakadályozhatta volna abban, hogy kivonja
az oldalán függő kardot. A fegyver díszes, ékkövekkel kirakott hüvelyben pihent, de a
pengéje minden bizonnyal éles volt. Ez kicsit meg is lepte Veronique-ot. Még Olivier sem
szokott fegyveresen megjelenni atyja mellett, hacsak a herceg külön meg nem kérte erre.
A kikiáltó harmadszor is megszólalt.
– Saviarre d’Auvergne grófnő.
Saviarre nem öltözött bíborba, ez olyan merészségre vallott volna, amit még
Alexander sem nézett volna el neki, de a lehető legközelebb járt hozzá. Sötétkék
damasztselyem ruhát öltött, melyet ezüst minták díszítettek, és sötét haját is apró, csillogó
kövektől fénylő ezüsthálóba fogta a változatosság kedvéért. Ez volt a női hiúság első
megnyilvánulása a részéről, aminek Veronique tanúja lehetett. A különbség az udvar többi
tagjának a figyelmét sem kerülte el, és rögtön susogni is kezdtek, míg fel nem harsant egy
második fanfár, ezúttal kívülről, és felhangzott a kövezett padlón csapódó lábak ütemes
csattogása. Az ajtó kinyílt, és a kikiáltó a felerősödő mormogáson túl bejelentette az
újonnan érkezőket.
– Geoffrey le Croisé nagyúr, Alexander, Princeps Lutetius gyermeke.
Nem Geoffrey lépett be azonban elsőként, hanem zászlóhordozója, egy alacsony,
idősebb férfi, aki fegyvertelenül érkezett. Alexander figyelmét közeledő gyermekére
összpontosította, és egyértelműen látható volt, hogy Párizs hercege nem örül. Geoffrey
azonban ennek ellenére sem lassított léptein, és csak akkor állt meg, amikor elérte
zászlóhordozóját. Itt derékból meghajolt, ami ugyan tökéletesen megfelelő gesztus volt,
ám a lehetséges köszöntési módok közül mégiscsak a legkevesebb tiszteletet sugárzó.
A teremben tartózkodók most is túlságosan meg voltak döbbenve ahhoz, hogy bármit
is szóljanak. Sir Olivier arcára kiült a megrökönyödés, Saviarre összeszorította az ajkait,
hogy szája vékony vonallá keskenyedett. Amikor egyértelművé vált, hogy Geoffrey nem
fog ennél mélyebb meghajlással tisztelegni, Alexander, arcán a hűvös szívélyesség
álarcával, megszólalt.
– Kelj fel, Geoffrey nagyúr, gyermekünk és hű vazallusunk! Fogadd forró
üdvözletünket!
Geoffrey egy kifogástalan mozdulattal kiegyenesedett, és egy percig néma csöndben
állt, míg az egész terem azt leste, mikor szól meg.
– Üdvözöllek én is, hercegem és atyám. Azért járultam ma színed elé mint
leghűségesebb és legodaadóbb szolgád, hogy segítségedet kérjem, és igazságot
szolgáltass.
Erre már az udvar is megmozdult, a hangos sugdolózást csak Alexander válasza
szakította félbe.
– Természetesen meghallgatjuk az ügyet, amelyet gyermekünk terjeszt elénk. Az
udvart feloszlatjuk, és…
 Geoffrey nem hagyta, hogy atyja befejezze a mondatot.
– Uram, kérlek, hogy ügyemet hadd terjesszem eléd az udvar jelenlétében, s ezáltal
mindenki megismerhesse természetét, tehát válaszod és bölcsességed így nyilvánvalóvá
legyen előttük.
A csend, amely a teremre telepedett, szinte már fojtogató volt. Egy pillanatig senki
sem mert mozdulni, még kevésbé megszólalni. Alexander haragja, melyet legidősebb
gyermekének merészsége keltett, faltörő kosként söpört végig a jelenlévőkön. Olyan
tisztán verődött vissza a falakról mint egy kiáltás, és még a legöregebbek és legerősebbek
is megremegtek az erejétől. Geoffrey volt az egyetlen kivétel. Ő valahogy sikeresen
ellenállt a hullámnak, és közönyösen feszült neki, hátát továbbra sem volt hajlandó
meggörnyeszteni. A kérés jogában állt, de még a Nagy Udvar történetét legalaposabban
ismerők sem tudtak volna felidézni olyan alkalmat, amikor valaki nyíltan ellentmondott a
herceg parancsának.
– Legyen hát! – szólt végül Alexander halkan és hidegen. Hangjából kiérződött, hogy
a közeljövőben megtorlás várható. Visszaült a székébe. – Szólj, hogy mindenki halhassa
fájdalmadat!
– Nagyon jól választottad meg a szót, uram, mert mély fájdalom ért. – Geoffrey
hátrafordult, és intett a kapusnak, aki pedig a folyosón álló valakinek jelzett. Sőt,
valakiknek, mint kiderült, mert féltucatnyi apród jelent meg az ajtóban, mindük Geoffrey
színeit viselte, és összesen négy, bőrrel bevont ládát cipeltek. Ezeket hangos döndüléssel
tették le a terem padlójára, meghajoltak uruk felé, majd intésére visszavonultak.
Geoffrey most ismét a trón felé fordult, amelyben atyja szenvtelenül üldögélt.
– Gyermekem, Sir Hugh de Clairvaux halott. Egy asszamita szajha árulása ölte meg,
akinek gazságai nyilván előtted sem ismeretlenek. Más fontos tényezők is hozzájárultak
azonban vesztéhez. – Geoffrey hangja bánatot és felháborodást sugárzott, olyan áthatóan,
hogy még a terem legtávolabbi végében is tisztán halható volt. Ez, egyénisége erejével
egyesülve együttérzést keltett a hallgatóság tagjaiban, még azokban is, akiknek soha nem
veszett el vagy akár soha nem is volt gyermeke. – Elismerem, hogy én is felelős vagyok
mindazon szerencsétlenségért, ami a Szentföldön érte gyermekemet, mert engem
akkoriban lekötött keleti utam. Gyanítom, hogy ha akkor ott lettem volna vele, más irányt
vettek volna az események.
Szünetet tartott, de nem a hatás kedvéért, hanem hogy egy vastag kötegnyi pergament
halásszon elő a négy láda legkisebbikéből, mely inkább doboz volt, olyasféle, mint amiben
a bizalmas leveleket tárolják.
– Sir Hugh meggyilkolására akkor került sor, amikor én még úton voltam, de Bizáncba
érkeztemkor alapos nyomozással igyekeztem fényt deríteni az eset körülményeire.
Elküldtem jegyzeteim és észrevételeim egy másolatát Párizsba, de választ nem kaptam, és
a futár sem tért vissza. Azt kell feltételeznem, hogy a hírnökömmel út közben történhetett
valami. – Veronique el volt ragadtatva. Ilyen semleges hangon előadott burkolt vádat még
sohasem hallott. Saviarre alig észrevehetően kicsit jobban kiegyenesedett Alexander trónja
mellett állva. – A kezemben van azonban egy másik példány, melyet készséggel nyújtok át
fenségednek ma este.
Előrenyújtotta a szalaggal átkötött és súlyos viaszpecséttel lezárt pergamencsomót,
amelyet Alexander herceg intésére Sir Olivier vett át tőle. Ha váltottak is szót egymással,
azt olyan halkan tették, hogy csak a pódium közvetlen közelében lévők hallhatták. Sir
Olivier gyorsan megvizsgálta a pecséteket, és a hercegnek nyújtotta az iratokat, aki
viszont rájuk sem nézett, máris Saviarre kezébe nyomta az egész csomót.
– Röviden – folytatta Geoffrey, akinek sem hanghordozása, sem testtartása nem
árulkodott semmilyen érzelemről –, gyermekemet, Hugh-t valóban egy asszamita gyilkolta
meg. Jóval halála előtt különösen, mondhatni irracionálisán kezdett viselkedni. Amikor
ezzel kapcsolatban vallatóra fogtam az embereit, kiderült, hogy viselkedésében a változás
Konstantinápoly kifosztását követően állt be, egészen pontosan azután, hogy bizonyos…
ereklyék és régiségek megszerzésére kapott parancsot, melyek a görögök Szent Apostoli
Egyházának egyik templomában voltak találhatók. – Szünetet tartott, és a ládából újabb
köteg levelet vett elő, melyeket szintén szalag fogott át. – Amikor szigorúbban faggatni
kezdtem gyermekem katonáit, ők elmondták, Sir Hugh azt állította, hogy Párizsból
utasították arra, hogy fossza ki a Szent Apostoli Egyház templomát. Ezt én természetesen
nevetségesnek tartottam. – Itt kibontotta a levélcsomót. – Amíg Sir Hugh személyes
holmijai között meg nem találtam ezeket a leveleket. – Felbontotta az egyik levelet, és
felmutatta, hogy a herceg is láthassa. – Ez nem a te kézírásod, uram, de a te pecséted, és
valóban utasítás bizonyos nevükön nevezett ereklyék eltulajdonítására a Szent
Apostoloktól, és továbbításukra Párizsba, amilyen gyorsan csak lehet.
A teremre sűrű csönd ereszkedett, és senki sem mert pisszenni vagy moccanni, nehogy
magára vonja a figyelmet. Alexander herceg tökéletesen mozdulatlanul és nyugodtan ült.
Sir Olivier szinte meztelennek látszott, annyira döbbent kifejezés ült ki az arcára, amikor
megértette a helyzet jelentőségét. Saviarre éppoly kifejezéstelen maradt, mintha csak
elefántcsontból faragott szobor lett volna.
Geoffrey a földre ejtette a levelet. Amikor ismét megszólalt, a hangjában izzott a
felháborodás.
– Sírrablás, uram! Gyermekemet, Sir Hugh-t arra utasították, hogy rabolja ki a bizánci
császárok sírját, szentségtelenítse meg kriptáikat, és lopja el uralmuk relikviáit. Baj érte őt,
míg ezt az istentelen tettet végrehajtotta, ezt a tettet, melyet valaki innen, Párizsból rendelt
el, szemérmetlenül a te égiszed alatt működve, felhasználva pecsétedet, hogy
törvényességet kölcsönözzön saját gaztettének. És ez a baj végül megőrjítette Sir Hugh-t
és a vesztébe vezette. Igen, hercegem, atyám, nagy fájdalom ért.
– A drámai hatáskeltés nem méltó önhöz, Geoffrey nagyúr – szólalt meg Saviarre, és
Veronique elgondolkozott, vajon hogyan merészel előrelépni, és hevesen inteni a kezében
tartott iratköteggel. – Ez szolgál fájdalma bizonyítékául? Őrült gyermeke katonáinak
összefüggéstelen rágalmai és egy maroknyi levél, amelynek az eredetiségét még csak
ellenőrizni sem lehet? Ezért ön…
– Fogd… be… a szád! – Geoffrey olyan haraggal vakkantott minden szót, hogy
Veronique a szoba túlsó felében állva is megérezte indulata hevét. – A fájdalmamat
hercegem és atyám elé terjesztem, te pedig csöndben maradsz az elöljáróid jelenlétében.
A nyers düh, amely Saviarre arcát felhőzte, csodálatos látványt nyújtott, de még
nagyobb csoda volt, hogy ennek ellenére visszalépett Alexander oldala mellé, láthatóan
képtelenül arra, hogy megszólaljon.
– Igaz hát, hercegem? Ez a nő most már minden dologban a te nyelveddel szól? El
kell-e tűrnöm a gőgjét és az ostobaságát, mintha a tiéd volna? A te akaratod-e, amit ő
parancsol? – Hangja itt már szinte robajlott. Ismét a ládák felé fordult, és tartalmukat a
földre borította. A padlón aranyozott és ékkövekkel kirakott ereklyék szóródtak szerteszét.
– Higgyem hát el, uram, hogy ezek a tarkabarka cifraságok többet jelentenek a számodra,
mint a sajátjaid közül egynek az élete?
– Elég! – Alexander hangja tisztán verődött vissza a falakról, olyan erővel, hogy az
udvar fele összehúzta magát. – Csöndet!
Geoffrey-nak sem volt más választása most, mint az előbb Saviarre-nak. A herceg
felállt trónjáról, haragjának láthatatlan erejétől mindenki térdre hullott, csak Geoffrey
nem, aki komoran állt tovább, időnként meginogva, mintha erős viharral dacolna, és Dame
Mnemach, aki látható erőfeszítés nélkül maradt talpon. Egy végtelennek tűnő perc után
Geoffrey is térdre hullott, és megadóan, ha nem is tiszteletteljesen, meghajtotta a fejét.
Mindennek Veronique is tanúja volt, aki ekkor épp akaratlanul is a milánói követ mögé
kucorodott, egész testében remegve.
– Megvizsgáljuk az esetet, melyet előterjesztettél, Geoffrey nagyúr. – Bizonyos, hogy
a normannok otthonában voltak olyan helyek, ahol nagyobb hideg uralkodott, mint ami
most Alexander hangjából áradt, de az legalább ennyire bizonyos, hogy nem sok. – És
alaposan megfontoljuk a ma esti viselkedésed tükrében. Távozhatsz. – Szemével
végigpásztázta az udvart. – Mind távozhatnak.
Amint ezt kimondta, kiviharzott a teremből, de haragja hullámai még sokáig nem
csitultak, mintha egy sikoly nem szűnő visszhangjai lennének.

* * *

Két éjszakával később Veronique kiosont a latin negyedből, hogy találkozzon
Geoffrey-val. A legkomolyabb óvintézkedéseket tette meg annak érdekében, hogy senki
ne lássa meg, vagy ha mégis, ne ismerje föl. Geoffrey szerencsére számos birtok és kilátás
nélküli fiatal káinitával és halandóval kötött szerződéseket, hogy feltöltse velük
udvartartása és serege sorait, mivel a keresztes hadjáratok során mindkettő ugyancsak
lesoványodott. Alainne és Girauda legnagyobb rémületére Veronique egyszerűen fogott
egy éles kést, és lenyiszálta a haját, majd a lehető legszorosabban lekötötte a melleit, és
hogy csípője és lábai félreismerhetetlenül nőies vonalait is elfedje, bő férfiruhát vett föl. A
szerencse is mellé szegődött, az éjszaka ocsmányul nedves volt, így az álruha fölé
kanyarított, majd mindent elfedő köpeny sem keltett feltűnést. Sandrin egyik kardját
csatolta a derekára, és maga mellé vette a férfit, így mint két zsoldot kereső flamand
katona kértek bebocsátást Geoffrey nagyúr házába. Hibátlan élettörténettel is készültek, de
Veronique remélte, hogy nem lesz rá szükség. Tunikája alatt Veronique egy Geoffrey
nagyúr pecsétjével ellátott meghívót rejtegetett, mely ugyan nem nevezte meg a vendéget,
de utasította a háziakat, hogy a felmutatót haladéktalanul ereszszék be.
A kapunál nem is kellett várakozniuk. Geoffrey emberei kiváló képzést kaptak, és
kérdés nélkül végrehajtották uruk minden parancsát. Veronique-ot és Sandrint egy
előszobába vezették, ahol elvették tőlük csuromvizes köpenyüket és – a férfi bánatára – a
fegyvereiket is. Az őrök meleg borral kínálták Sandrint és vérrel Veronique-ot, amit
azonban ő elutasított, majd otthagyták őket várakozni. Nem kellett azonban sokáig tétlenül
üldögélni ük, egy fiatal, bíborba öltözött apód jelent meg, hogy Geoffrey nagyúr színe elé
kísérje őket. Veronique-nak kedvére volt a hatékonyság és józanság, amelyet Geoffrey
tanúsított. A ház folyosóin nem álldogált senki tétlenül, így nem állt fenn annak a
veszélye, hogy valaki később, egy szerencsétlen időpontban felidézi majd az arcukat.
Őrök álltak persze itt is, ott is, de rajtuk kívül csak az utat mutató apróddal találkoztak. A
Geoffrey szolgálatában álló katonák mind különösen fegyelmezettnek tűntek: egyetlen
őrrel sem találkoztak, aki fecsegett, kockázott vagy részeg lett volna. Sandrin elismerő
megjegyzéseket tett a fegyvereik és a páncéljuk minőségére, Veronique pedig elfogadta a
férfi értő szemének bírálatát.
Geoffrey dolgozószobája a ház második emeletének hátsó fertályán volt. A hosszú,
ablaktalan szobát szinte semmiféle dísz vagy kényelmi tárgy nem tette lakályosabbá. A
falakat frissen meszelték, és a támla nélküli padokra halmozott párnák is újnak tűntek. A
padlón ugyancsak új futószőnyeg feküdt. Ezenkívül a szoba olyan tulajdonosról
árulkodott, aki ideje nagy részét a harcmezőn tölti, emberei és lovai társaságában, ez pedig
tökéletesen illett ahhoz a képhez, amit Veronique a szóbeszéd és ügynökei jelentései
alapján alkotott a ház uráról.
A szoba nem volt üres, bár Geoffrey nem volt jelen. A szemközti falnál rács mögött
csendesen ropogott a tűz, előtte egy kis kerek asztal, körötte három szék. Az egyikben már
ült valaki. Amikor beléptek, a székben ülő férfi felnézett a hosszú, vékony ujjai között
tartott apró könyvből.
– Veronique d’Orleans úrnő, ha nem tévedek?
Veronique megtorpant az ajtóban, és az őket kísérő apródra pillantott. Az csak
megvonta a vállát, úgy válaszolt.
– Uram másik vendége, Geoffrey nagyúr… úrnő… hamarosan csatlakozik önökhöz. –
Meghajolt, és a hátuk mögött becsukta az ajtót.
Veronique a könyvet olvasó férfi felé fordult, aki időközben felkelt. Hajszálnyival volt
magasabb Veronique-nál, drága és gazdagon hímzett ruhája kiemelte magas, vékony
alakja és arca kivételes szépségét. Üdvözlésnek szánt mosolyából kitetszett, tisztában van
azzal, hogy mennyire vonzó látványt nyújt. Veronique legszívesebben leverte volna az
arcáról az önelégült kifejezést, de igazi hőshöz méltóan ellenállt a kísértésnek. Ehelyett
intett Sandrinnak, hogy kövesse, és elindult az asztal felé. Egyetlen szót sem szólt, míg ki
nem vette a Sandrin által hordozott erszényből az ajándékba kapott gyertyák utolsó
darabját, és a tartóba helyezve meg nem gyújtotta.
– Igen, én vagyok Veronique d’Orleans, a párizsi Nagy Udvar követe. – Amikor
felnézett, kék szemei szinte szikrát szórtak. – Ön pedig bizonyára egy kimagaslóan ostoba
alak, ha ilyen nyíltan kiabálja szerte a nevemet, amikor pedig szemmel láthatólag
inkognitóban járok. Ki az ördög maga?
A férfi elszakította a tekintetét a gyertyától és a hatástól, amit az árnyakra gyakorolt.
Különös módon sikerült arckifejezésében ötvöznie a vad kíváncsiságot és a sértettséget.
– Maga asszony, jobban teszi, ha megválogatja a szavait! Én…
Az ajtón jelzésértékű kopogást hallottak, majd belépett Geoffrey és sebhelyes
zászlóhordozója. Veronique azonnal feléjük fordult, és pukedlizett, de mikor eszébe jutott,
hogy nincs rajta szoknya, a mozdulatot félúton meghajlásra változtatta. Szeme sarkából
látta, hogy merev háttal a félkegyelmű is meghajol, mintha nem szokta volna meg, hogy
ilyen módon fejezze ki a tiszteletét. Geoffrey szinte azonnal intett nekik, hogy álljanak fel.
– Jó estét, uram és úrnőm. Kérem, bocsássák meg a késésemet, a ház körül támadt
elintéznivalóm. Remélem, megértik.
– Természetesen, uram – morogta maga elé Veronique, és szavait nem sokkal utána a
félkegyelmű is visszhangozta, aki a jelek szerint maga is nagyúr volt. Veronique érezte,
hogy a fejét jellegzetes fájdalom kezdi hasogatni.
Sandrin kérés nélkül is kihúzott a számára egy széket, ő pedig leült, és sikerült
leküzdenie a késztetést, hogy lesimítsa nem létező szoknyáját. Az ostoba idegen pontosan
vele szemben foglalt helyet, míg Geoffrey a háromszög csúcsánál helyezkedett el. A
szolga a kandallóhoz ment, hogy felélessze a tüzet. Veronique meglepődve látta, hogy
Geoffrey legalább akkora érdeklődéssel szemléli a gyertyát és a mozdulatlanná fagyott
árnyékokat, mint az előbb vendége.
– Ah, ez biztosan az ajándék, amiről már annyit hallottam.
– Ajándék? – kérdezte a félkegyelmű, akit szemmel láthatólag bosszantott, hogy
kimaradt valamiből.
Geoffrey hamiskás. mosollyal felelt.
– A fény ajándéka…
– A sötétben lakozó baráttól – fejezte be a mondatot Veronique. – Igen, ez valóban
azon gyertyák közül való. Örülök, hogy már tájékoztatták róluk.
Az idegen olyan pillantást vetett rájuk, mint amilyet a mesterek szoktak okoskodó
tanítványaikra.
– Uram…?
– Ah, bocsásson meg, uram! – Geoffrey Veronique felé intett. – Nagyra becsült
vendégünk Veronique d’Orleans, Hamburgi Julia Antasia diplomáciai követe, és a jelek
azt mutatják, hogy még sok mindenki másnak is a megbízottja. Veronique úrnő, ez az
úriember itt Goratrix nagyúr, a roueni tremere rendház régense és klánjának követe. – A
gyertyára mutatva így folytatta: – Ez pedig ajándék egy csendestárstól.
Veronique szeme akaratlanul is elkerekedett, és még mielőtt megfontolhatta volna, már
hangot is adott megdöbbenésének.
– Ezt nem mondhatja komolyan!
Geoffrey mosolya egy szemvillanás alatt semmivé lett.
– Biztosíthatom, Veronique úrnő, hogy komolyan mondom. Goratrix nagyúr legalább
annyira elkötelezte magát vállalkozásunk sikere mellett, mint ön vagy én, máskülönben
ma este nem volna itt.
Veronique egy pillantást vetett az asztal túlsó felére, és ismét elöntötte a bosszúság. Az
ostoba tremere régens szája sarkában a lehető legtenyérbemászóbb vigyor lappangott.
Összefonta ujjait az asztal lapján, nehogy valamelyik keze önkéntelenül is átnyúljon az
asztal fölött, és tettekkel fejezze ki, ez a fejlemény mennyire befolyásolja a Geoffrey
épelméjűségébe vetett bizalmát.
– Ahogy óhajtja, Geoffrey nagyúr. A régens… – sikerült úgy kimondania a címet,
hogy ne hangozzák különösebben megvetőnek – nagyon veszélyes vizekre evezett.
Geoffrey nem vett tudomást a kijelentésben rejlő esetleges mögöttes jelentésről.
– Köszönöm, Veronique úrnő. Tisztában vagyok vele, hogy az ön számára ez az egész
helyzet biztosan nagyon szokatlan. Attól félek, a ma esti megbeszélésünk sem lehet elég
hosszú ahhoz, hogy minden részletet tisztázzunk. A vidéki otthonomban is felügyelnem
kell bizonyos munkálatokat, de itt is sok dolgom van még, mielőtt elindulhatok. Veronique
úrnő, hogyan áll az ön vállalkozása?
– Az én vállalkozásom, uram, kissé megtorpant – felelte Veronique hűvösen. – Egyik
legmegbízhatóbb ügynökömet meggyilkolták még a hónap elején, és a halála
megkövetelte, hogy átszervezzem a háztartásomat.
– Hátráltatja ez a hírszerzését?
– Egy kevéssé igen. Ahhoz nem eléggé, hogy cselekvésképtelenné tegyen.
– Helyes. Úgy értesültem, hogy sikerült azonosítania Saviarre kémhálózatának számos
tagját. – Geoffrey fürkészően nézte Veronique-ot.
– Így van – felelte Veronique, anélkül, hogy részletekbe ment volna. Vetett egy
pillantást a tremere-re, akin látszott, bosszantja, hogy elbeszélnek a feje fölött.
– Kiváló. Arra kérem, hogy a lehető legrövidebb időn belül lépjen fel ellenük.
Veronique lassan pislogott egyet.
– Uram?
– Számoljon le velük olyan módon, amit helyesnek tart, Veronique úrnő! – fejtette ki
Geoffrey segítőkészen.
– Uram, ez kissé elhamarkodottnak tűnik – válaszolta Veronique óvatosan. – Van
valami oka ennek a hirtelen cselekvésnek, amiről tudnom kellene?
 – Nem. – Geoffrey sem ment részletekbe.
– Nem, nincs ilyen ok, vagy nem, nem fogja elmondani nekem? – Észrevette, hogy
összefont ujjai lassan ökölbe szorulnak, és gyorsan félbehagyta a mozdulatot.
– Ha szabad, uram… – A tremere most látta elérkezettnek az időt arra, hogy
közbeszóljon. – Uram, be kell valljam, magam is kissé értetlenül állok. Én is a városban
maradok.
– Mindkettejüket ugyanazzal a feladattal bízom meg – felelte Geoffrey nyugodt
hangon. – Szigeteljék el Saviarre-t azáltal, hogy megszabadulnak az ügynökeitől!
Bevethetnek minden eszközt, amit jónak látnak, azzal a feltétellel, hogy nem borítják
vérbe az utcákat. Félek, ezt még az én atyám sem nézhetné sokáig tétlenül. Azt javaslom,
osszák meg egymással a rendelkezésükre álló értesüléseket, és hangolják össze a
cselekedeteiket. Arra vonatkozóan már kaptam biztosítékot, hogy a csendestársunk
hajlandó támogatni a tetteiket, mivel Saviarre emberei az utóbbi időben jelentős mértékű
bosszúságot okoztak neki.
– Igaza van, uram, ez valóban nagyon szokatlan. – Veronique meg sem próbálta
elrejteni a tekintetéből sugárzó bizalmatlanságot, amivel a tremere-t végigmérte. Goratrix
sem igyekezett leplezni megvetését.
– Geoffrey nagyúr, őszintén kétlem, hogy…
– Goratrix nagyúr, Veronique úrnő! – szakította félbe mindkettejüket a házigazda. –
Ezt a kérdést nem bocsátom vitára. Együtt fognak dolgozni. Eredményeket akarok. Ha
nem bíznak egymásban, bízzanak abban, hogy együtt léptünk be az oroszlán barlangjába,
és ha az erőfeszítéseink kudarcot vallanak, ugyancsak együtt tép majd minket cafatokra a
bestia. Érhető voltam?
– Igen, uram – felelte halkan Veronique, és egy pillanattal később a tremere is
megismételte a szavait. A tekintetben, amelyet váltottak, nyoma sem volt a reménynek
vagy a jó szándéknak.
– Kitűnő. – Geoffrey halvány mosollyal jutalmazta mindkettejüket. – Veronique úrnő,
jóindulata bizonyítékaként elmondhatná Goratrix úrnak, honnan származik, és hogyan
működik ez a csodálatra méltó gyertya. Ön pedig, Goratrix nagyúr, ossza meg Veronique
úrnővel mindazt, amit a szigetet védő mágikus praktikákról megtudott.

* * *

Még ugyanazon az éjszakán lovas futár érkezett Párizsba Chartres-ből, olyan
üzenettel, amelyet csak Rosamund d’Islington saját kezébe volt hajlandó átadni. A
táskában, amelyet hozott, két levél volt, az egyik Rosamundnak úrnőnek, a másik
Alexandernek, Párizs hercegének címezve. Rosamund saját levele olyan utasításokat
tartalmazott, melyek végrehajtásától teljes szívéből irtózott. Az Alexander herceg részére
érkezett levél tartalma még ennél is rosszabb volt.
 Tizenötödik fejezet



Őfensége, Alexander, Princeps Lutetius kezébe!
Fogadja fenséged legforróbb üdvözletemet és jókívánságaimat saját és birtokai
jóllétére!
Nagy örömmel értesültünk követünktől, Rosamund d’lslington úrnőtől arról, hogy
fenséged érdeklődést tanúsít a Nagy Udvar és a Szerelem Udvara között egykoron
fennálló, ám az elmúlt években sajnálatos módon megromlott baráti kapcsolat
újraélesztése iránt. Készek vagyunk a megosztott kormányzás és a külön és önállóan
kormányzott területekkel kapcsolatos részleteket megtárgyalni, és beszélni minden más
eszközről, mely birtokaink méltóságának fenntartásához szükséges. Örömmel öleljük
keblünkre fenségedet mint fivérünket és uralkodótársunkat, és köszöntjük egy új kor
hajnalát, melyben mi magunk és alattvalóink is békében és harmóniában élhetünk.
Követünk azt is értésünkre adta, hogy fenségednek nem lenne ellenére a tárgyalások
mindkét fél számára kielégítő módon történő lezárását követően illő módon megpecsételni
a békemegállapodást. Meggyőződésünk, hogy fenséged gyermeke, Sir Olivier kiváló férje
lesz a Szerelem Udvarához tartozó hölgynek, akit az a megtiszteltetés ér, hogy neki teheti
le a házastársi esküt. Van azonban egy fontos téma, amit el kell rendeznünk, mielőtt a
tárgyalások megkezdődhetnének, Sir Olivier pedig nyilvánvalóan semmiképpen sem juthat
legszebb rózsáink egyikének birtokába, amíg ez nem sikerül.
A téma, melyre utalok, természetesen nem más, mint fenséged néhai hitvesének,
Lorraine la Belle úrnőnek az ügye. Bizonyos vagyok benne, hogy fenséged is tudja,
Lorraine úrnő halálának megtárgyalására hivatalos keretek között nem került sor a Nagy
Udvar és a Szerelem Udvara között az ő elvesztésének idején érvényben lévő
megállapodás rendelkezéseinek megfelelően. Hűségének vagy hűtlenségének kérdése sem
került a Szerelem Udvarának vonatkozó törvényei szerint kivizsgálásra. Ez az esemény a
lehető legsötétebb árnyat veti a Párizs és a Szerelem Udvara közötti kapcsolatra, és
határozott meggyőződésünk szerint ezt az ügyet hivatalosan el kell rendezni, mielőtt
további tárgyalásokat folytathatnánk, nehogy ocsmány, lappangó kelésként fertőzze az
udvaraink közötti barátságot.
Ezért az alábbi javaslatot tesszük: a Szerelem Udvarának egy hivatalos, Párizsban
megrendezett ülésén tárgyaljuk meg Lorraine hűtlenségének kérdését fenségeddel szemben
a szerelem vonatkozó szabályai szerint. Személyesen töltenénk be a Szerelem
Királynőjének tisztét, megvizsgálnánk a bizonyítékokat és meghoznánk a megfelelő ítéletet.
Reméljük, hogy kérésünk teljesítésével fenséged is hozzájárul az ügy végleges és minden
érintett fél, így fenséged és Lorraine úrnő gyászoló családja számára megnyugtató
rendezéséhez. Párizsi követünk a rendelkezésére áll, ha meg kíván ismerkedni a Szerelem
Udvarának törvényeivel és szokásaival, és ő juttatja majd tudomásunkra fenséged
döntését.
Maradunk szerető nővére és barátja,
Salianna, a Szerelem Királynője

* * *

– Hogy merészeli?!
Saviarre grófnő számára különös elégedettséget nyújtott, hogy azon az éjszakán,
amikor Salianna királynő levele megérkezett, Alexander végre elvesztette a türelmét. A
herceg mindig is inkább melankolikus, mint kolerikus karakter volt. Mérgében általában
nem tett egyebet, csak visszavonult, és némán, szinte már a megszállottságig haragja
forrásán tűnődött. Senkinek, még legközelibb tanácsnokainak sem mondta el, min töpreng,
és mi okozta búskomorságát. Ezért volt átkozottul nehéz rájönni, mi bántja, és még
nehezebb megnyugtatni, ha már egyszer belépett a belülről forrongó, gyűlő harag, és az
elkerülhetetlen bosszú ördögi körébe.
– A szuka! Micsoda gőg árad abból az öntelt kis ringyóból! Hogy merészel egyáltalán
megpróbálni énfölöttem ítélkezni?! Esküszöm valamennyi istenre, akit valaha imádtak,
hogy ezért vér fog folyni.
Sajnálatos módon, amikor Alexander herceg tajtékzott a dühtől, gyakorta előfordult,
hogy úgy hangzott, mint egy tízéves kisfiú, akit épp alaposan eltángált a tizennégy éves
nővére. Saviarre-nak össze kellett szednie minden önuralmát, hogy ne keljen föl a
szerencsétlen sorsú Lorraine úrnő szobájában felállított hercegi trón melletti térdeplő
helyzetéből, és ne képelje föl az uralkodót, így térítve józanságra. Nem állt igazán
érdekében, hogy a herceg józanul gondolkodjon, és abban sem bízott, hogy segítene, ha
emlékeztetné Alexandert, mégiscsak egy hölgy társaságában van.
Az is eszébe jutott, hogy Párizs uralkodóját jobban legyengíti a dühöngés, mint
amennyire őt felbosszantja. Szeme sarkából figyelte, ahogy a férfi föl-alá járkált a
szobában, egyik kezében Salianna levelét szorongatta, olyan erővel, hogy egészen
elfehéredtek az ujjai. Saviarre meg sem szólalt, nem próbálta magára vonni a másik
figyelmét, de a szemét sem vette le róla. A férfi hangjának lángja végre-valahára lelohadt.
Az egész jelenet emlékeztetett arra, amikor a rosszul ápolt tűz magába omlik, a lobogó
lángok pedig izzó parázzsá esnek össze. Alexander végül visszaült a székébe, Saviarre
pedig nyugtatólag átölelte a térdét.
– Nem az én hibám volt, Saviarre – suttogta Alexander, miután a grófnő egy percig
vigasztalta. – Nem az én hibám volt. Szerettem őt. Szerettem teljes szívemmel és
lelkemmel, úgy, ahogyan nem szerettem nőt sem azelőtt, sem azóta. Szerettem őt, és ő
elárult engem. Miért kéne most megbánást éreznem? Hűséget esküdött nekem, de odaadta
magát a saját fivérének! Micsoda szennyes ringyó… – A hangja elhalt, és Saviarre
felnyúlt, hogy letörölje az uralkodó arcáról a rózsaszín könnyeket.
 – Hercegem! Uram, ne hagyd, hogy ezt tegyék veled! – zümmögte a grófnő lágyan. –
Nincs joguk megítélni téged, és ezt szabni feltételül egy olyan békéért, amire nekik
nagyobb szükségük van, mint neked.
– Nem, nem. Nincs. Valóban nincs. – Alexander szaggatottan sóhajtott.
– Uram, édes, kedves uram, jogodban áll visszautasítani a kérésüket. Utasítsd vissza!
Ne hagyd, hogy látványosságot csináljanak belőled vagy fájdalmadból! Eleget szenvedtél
már. Sokkal szigorúbban büntetted magad, mint ahogy ők valaha is tudnának – és ez a
kérésük kigúnyolja a fájdalmadat. – A grófnő megragadta a herceg kezét, és hevesen
megcsókolta. – Uram, könyörgöm neked, a saját érdekedben, ne engedd, hogy ez az ügy
folytatódjon.
Alexander gyengéden keze közé fogta a nő arcát, és fölemelte, hogy a tekintetük
találkozzon.
– A hűséged megédesíti a bölcsességedet, Saviarre-om. Amíg te nem fordulsz el tőlem,
erős leszek, és szembenézek bármivel.
– Nincs a világon olyan dolog, ami tőled elfordíthatna, hercegem. Mindig melletted
fogok állni. – A nő tétován uralkodójára mosolygott, és úgy festett, mint aki a másik
fájdalma láttán mindjárt maga is könnyekre fakad. A herceg is mosollyal felelt.
– Szavadon foglak. Most gyere! Az éjszaka a vége felé jár, és még sok feladatunk van,
mielőtt pihenni térhetünk.
Fölállt, és felsegítette a grófnőt is.

* * *

Saviarre az este hátralévő részében jó hangulatnak örvendhetett, és tőle szokatlan
nagylelkűséggel bánt mindenkivel, aki az útjába került. Szerencsére senkivel nem
találkozott, akinek a puszta létezése elrontotta volna a kedvét. Még Sir Olivier-nek is
megkegyelmezett, pedig őt különben csak egy agyatlan tányérnyalónak tartotta, akinek
csak a szél fütyül a két füle közötti végtelen űrben, és nem vágott vissza neki élesen,
amikor az megkérdőjelezte, vajon bölcs döntés volt-e rögtön elutasítani Salianna királynő
ajánlatát. A grófnő ehelyett csak annyit mondott, hogy ő már jelentős tapasztalattal
rendelkezik a Salianna-félékkel való elbánás terén, és úgy érezte, Olivier hálás is a
leckéért, mert abbahagyta a lehetséges következményekről szóló értelmetlen locsogást.
Amikor a grófnő kilépett a belső tanácsteremből, Alexander titkára épp befelé
igyekezett, és Saviarre őszintén remélte, hogy a diplomáciai levelezés történelmének
egyik nagy darabját fogja perceken belül papírra vetni. Az elmúlt néhány hónapban sajnos
nagyon elszaporodtak a saját hatáskörükön túlra áhítozók, akik a nekik kijáró alacsony
sorból kitörve többet kezdtek követelni, mint amennyit megérdemeltek. Nem tenne jót, ha
Geoffrey le Croisé szinte már árulással határos viselkedése vagy Bèziers hercegének
váratlan diplomáciai húzásai bátorításként szolgálnának a rendzavaróknak. Természetesen
Salianna lesz az első ostoba, akit ha másból nem ért, majd erővel tesznek vissza a helyére.
A Nagy Udvar és a Szerelem Udvara közötti megállapodás feltételeit neki csak elfogadnia
lehet, és semmiképpen sem diktálnia.
Most először történt meg vele évek óta – egész pontosan azóta, hogy az az átkozott
üstökös feltűnt – hogy nem kötötték le minden figyelmét az események, és nem is
unatkozott. Saviarre remekül érezte magát most, hogy végre ismét minden zavaró
körülménytől mentesen tudott összpontosítani.
A boldogsága egészen addig tartott, amíg el nem érte saját lakosztályát, ahol szokás
szerint egyetlen szolga sem volt, bár mindent a legnagyobb rendben talált. íróasztalán egy
üzenet várta, elegánsan összehajtva, jelöletlen fekete viasszal lezárva. A levél egyetlen
sorból állt, és aláírás sem volt látható sehol:
“Elvesztettem a kapcsolatot valamennyi ügynökömmel a latin negyedben.”
A grófnő jókedve egyetlen szemvillanás alatt nyomtalanul elszállt.

* * *

Veronique bezárta maga mögött a dolgozószoba ajtaját.
– Megvan?
A tremere felpillantott az asztal lapjába vésett mágikus rajzolatról, és kiegyenesítette a
vállait, hogy megszabadulva fáradt és görnyedt testtartásától ismét megszokott
felsőbbrendűségével válaszolhasson. Az erőfeszítést nem koronázta teljes siker.
– Igen. Vagy legalábbis megtettem mindent, ami tőlem telik.
Veronique egy pillanatig habozott.
– Ezt a házat természetesen…
– Természetesen – szakította félbe Goratrix ingerülten. – Egyikünk sem ostoba,
Veronique úrnő, és megtisztelne, ha nem kezelne úgy engem sem.
Veronique krákogott egyet, ami sem helyeslés, sem ellenkezés nem volt, és átment
Geoffrey dolgozószobájának a másik végébe. Az elmúlt két hétben itt találkoztak
rendszeresen.
– Legyen hát! Ön nem ostoba.
– Ezt sem hallottam még soha. – Goratrix fölkelt, és megpróbált egy halvány mosolyt
küldeni a nő felé. Veronique maga is meglepődött, hogy aggodalom szorítja össze a szívét.
– Jól van? – Leült, vigyázva, nehogy az asztal lapjához érjen, amelyre Goratrix saját
állítása szerint a város és a környező vidék “geomanciai szempontból pontos” térképét
véste fel. – Olyan, mintha nem is ön volna ma este. Teljes öt perce vagyok már itt, és még
egyszer sem volt undok.
 A tremere rövid habozás után válaszolt.
– Egyes varázslatok több energiát követelnek, mint mások. Biztosan saját magában is
érzett már efféle gyengeséget. – Veronique gyorsan biccentett. – Nos, a jelen esetben az,
hogy az árnyékokat távol tartó hálót fonjak e ház és az ön otthona köré, meglehetősen
kimerítő vállalkozás volt.
– Sejtem. Úgy fest, mintha a hajánál fogva rángatták volna végig a szigeten. –
Veronique benyúlt kis táskájába, és kivett négy vastag gyertyát, melyek egy csomóba
voltak kötve és pergamenbe tekerve. – Itt van, amit kért. A csendestársunk szerint
különben elvesztette a józansága utolsó morzsáit is, ha tényleg belevág a terve
végrehajtásába.
Goratrix átvette a csomagot. A szája szélét fanyar mosoly csiklandozta.
– A csendestársunk azt kívánja, bár neki jutott volna előbb eszébe. Higgyen nekem,
benne is felmerült az elmúlt hónapban egyszer-kétszer az őrültség gondolata, de ha ez
sikerül, azzal ellenségünk legveszélyesebb ügynökének tépjük ki a szemfogait.
– Ha – felelte Veronique kifejezéstelen hangon. – Van még szüksége valamire?
– Nincs. Megvan minden, ami kell. – A férfi szája széle mosolyra görbült. – Bár ha ez
sikerül, elvárom, hogy soha ne kelljen fizetnem a fürdőért.
– Ha megéljük, hogy sikerül a terv, akár minden éjjel ingyen fürödhet, és egy toulouse-
i szűz lesz a társasága – válaszolta Veronique csípősen.
– A szaván fogom. – Goratrix félretette a gyertyákat. – Hogyan halad az ön része?
– Szinte természetellenesen jól. Várom, hogy becsapjon a mennykő. – Veronique
hátradőlt a székben. – Saviarre utolsó patkányát két éjszakával ezelőtt dobtuk a
csatornába. Geoffrey néhány embere is segített, ez alkalommal egyenruha nélkül.
– Hallott mostanában őméltósága felől? – A tremere végighúzta ujját az asztallapba
vésett és kárminpirossal kifestett kanyargós vonalak egyikén.
– Az elmúlt héten nem. – A legutóbbi értesítés egy levél volt, mely Geoffrey vidéki
kastélyából érkezett, ahová magával vitte számos emberét is, és tartalmazott egy általános
hitellevelet is, amellyel Veronique szükség szerint vehette igénybe a nagyúr embereit és
eszközeit. Kicsit fájlalta ugyan, hogy ez utóbbit ő maga kérte, de vigaszt nyújtott a tény,
hogy így jóval hatékonyabban csaphatott le Saviarre ügynökeire. – És ön?
– Semmit. Őméltósága ugyancsak szűken osztja az értesülést, bár azt hiszem, ezért
nem hibáztathatjuk. Úgy érzem azonban, hogy fogy az időnk, és egyre kevesebb választási
lehetőség áll előttünk. – A férfi itt felnézett a vonalról, amit még mindig követett. –
Pletyka? Szóbeszéd? Híresztelések? El sem tudja képzelni, milyen szörnyű bezárva lenni
ide, a tanoncokon és az őrökön kívül egyetlen beszélgetőtárs nélkül.
– Igaza lehet, ami a választási lehetőségeink megfogyatkozását illeti – vallotta be
Veronique. – Azt hallottam, Alexander olyan levelet kapott Salianna királynőtől, mely
nemigen volt a kedvére. Egyelőre még nem döntötte el, hogyan válaszoljon, de ha ez igaz,
akkor Salianna talán lépésekre szánta el magát, akár készen állunk rá mindannyian, hogy
megtegyük ezeket, akár nem.
A tremere felszisszent.
– Gondolja, lehetséges, hogy anélkül tesz valamit, hogy velünk megbeszélné?
– Azt gondolom, hogy Salianna mindig és mindenkor azt teszi, ami neki magának a
legjobb – válaszolta Veronique egyszerűen. – És őszintén szólva kétlem, hogy bármikor is
felmerült volna benne annak a szükségessége, hogy velünk egyeztessen. Ő végül is egy
matriarcha, a Szerelem Udvarának királynője, mi pedig csak eszközök vagyunk a kezében,
akiket a célja eléréséhez felhasznál. Geoffrey esete sem különbözik ettől, csak ő
ügyesebben kelti azt a látszatot, hogy egyenrangú partnerek vagyunk egy vállalkozásban.
– Ön túl fiatal ahhoz, hogy ilyen keserű legyen, Veronique úrnő. – Goratrix egy ujjával
gondosan lesimogatta rakoncátlanul kócos szemöldökét.
– Nem vagyok keserű, csak tökéletesen őszinte. – Veronique fölkelt. – Ha nincs más,
maestro, indulnom kell.
A férfi is felállt, hogy kikísérje.
– Vigyázzon magára, úrnőm! A védelem, amelyet kialakítottam, megóvja a menedéke
sarkában kuporgó árnyaktól, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy másféle
támadásoktól is biztonságban van. Nem vagyok az árnyak mágiájának avatott ismerője, de
annak a kevésnek az alapján, amit tudok, elmondhatom, hogy nagyon sokoldalú
tudomány.
Veronique bólintott.
– Jelentős szolgálat az, hogy megóv az árnykémektől, és hálás is vagyok önnek ezért.
Találkozzunk ismét öt éjszaka múlva, és tárgyaljuk meg akkor további lépéseinket!
– Hacsak valami sürgősebb közbe nem jön addig.
– Ahogy kívánja. Isten önnel, maestro!
– Isten önnel, Veronique úrnő!

* * *

Rosamund kényszerítette magát, hogy ne kezdjen el járkálni fel-alá az előszobában,
ahol Valerianus társaságában várta, hogy Alexander herceg fogadja. A lelkiállapotának az
sem tett jót, hogy már közel két órája várakoztak a rövid, kora nyári éjszaka ellenére. Sir
Joselin az ajtónál állt, és az őket ért sértéstől és közömbösségtől komoran meredt maga
elé. Valerianus igyekezett diplomatikus kedvességgel csevegni, de érezni lehetett, hogy őt
is körüllengi az aggodalom.
Rosamund túlságosan aggódott ahhoz, hogy sértésnek vegye az elbánást, amelyben
része volt. Többször beszélt már négyszemközt Alexanderrel, és ismerte a Salianna
királynő által küldött levél tartalmát is. Tisztában volt vele, milyen valószínűtlen, hogy a
herceg elfogadja az ajánlatot. Nem is értette, vajon mi késztetette a királynőt arra, hogy
ilyen követeléssel álljon elő, ráadásul ilyen rövid idővel azután, hogy Geoffrey nagyúr
hazatért, és az udvar nyilvánossága előtt adta elő vádjait. Az a benyomása támadt, hogy
úrnője hirtelen fenekestül felforgatta az összes tervét, és már nem a konfliktus
elsimítására, hanem kiprovokálásra törekszik, anélkül, hogy erről tájékoztatta volna a
szövetségeseit. Rosamund biztos volt benne, hogy Veronique is alig bír a tehetetlen
dühével.
Josselin fülelt, és egy kissé oldalra hajtotta a fejét, hogy jobban halljon.
– Valaki közeledik a folyosón, úrnőm.
Eltávolodott az ajtótól, és úrnője háta mögött helyezkedett el. Lovag és oltalmazó,
mint mindig, Rosamund hálás mosollyal jutalmazta, és Valerianus is köszönetet intett a
fejével. A nagyúr felállt, és Rosamund másik oldalán foglalt helyet, épp akkor, amikor egy
rövid kopogás után az ajtó kinyílt, és belépett rajta Alexander herceg udvarmestere.
– Alexander herceg fogadja önöket, Valerianus nagyúr és Rosamund úrnő.
A herceg saját fogadószobájában várta őket. Az ablak nélküli helyiség alig felét tette ki
a fogadóteremnek. Berendezése elegáns volt ugyan, de egyáltalán nem barátságos. A
főhelyet egy hosszú asztal foglalta el, mely körül támlátlan padok sorakoztak, kivéve az
asztalfőt, ahol szabályos karosszékben maga a herceg ült. Nem állt fel, hogy köszöntse az
érkezőket, csak biccentett, olyan királyian gőgös gesztussal, amelytől még Valerianus háta
is megfeszült. Rosamund elhűlt, amikor meglátta, hogy Saviarre is jelen van. A grófnő az
uralkodó könyökénél állt, és fensőbbséges tekintettel méregette a belépőket.
– Kérem, helyezkedjenek el kényelmesen – kezdte a herceg halk és lágy, sőt,
barátságos hangon, melyet azonban Rosamund valamilyen okból mégsem talált
megnyugtatónak. – Frissítőt esetleg? Valerianus, drága barátom? Kedvesem? Sir…
Josselin, ha jól emlékszem?
Rosamund mély pukedlivel válaszolt az ajánlatra.
– Köszönöm a nagylelkűségét, uram, de nem kérek.
A háta mögött Valerianus és Josselin is udvarias elutasítást mormolt. Josselin megfogta
úrnője kezét, és az egyik támla nélküli, párnázott padhoz vezette, ahol az helyet is foglalt,
Valerianus vele szemben ült le, így szinte közrefogták a herceg trónusát.
– Tudom, hogy miért jöttek ma este hozzám látogatóba – folytatta Alexander herceg
ugyanazon a lágy és kedves hangon. – Valerianus nagyúr, te zavarba ejtő híreket hallottál
egy bizonyos levéllel kapcsolatban, melyet nemrégiben kaptam a Szerelem Udvarának
matriarchájától. Ezenfelül aggódsz kóbor gyermekem, Geoffrey nagyúr cselekedetei miatt,
és amiatt, hogy ezek a tettek rombolhatják a közöttünk meglévő kapcsolatot. Rosamund
úrnő! – Itt sötét tekintetét a másik vendégre fordította, és a nő érezte, hogy a herceg nem is
annyira rá néz, mint inkább keresztül rajta. – Ön tudja az igazságot a szóban forgó levéllel
kapcsolatban, és azért sietett ide, hogy lecsillapítsa haragomat, és igyekezzen megmenteni
küldetése sikerét, melyet az ön saját védnöke sodort most végzetes veszélybe.
Rosamund és Valerianus az asztal fölött egymásra pillantottak, majd a férfi vállalta a
kezdeményezést, mivel ő volt kettejük közül a tapasztaltabb diplomata.
– Hercegem, nálam senki sem tudja jobban, milyen terhek és gondok nyomasztanak
munkád közben…
– Tisztelettel ellentmondanék, uram. – Rosamund megdöbbent, hogy Saviarre félbe
meri szakítani a nagyurat. – Nem úgy van, ahogy mondja. Ön csak nemrégiben tért vissza
Párizsba, és az elmúlt évszázadban több időt töltött a Nagy Udvartól távol, mint itt, saját
szemével követve nyomon a mindennapi eseményeket és küzdelmeket. Nem vonom
kétségbe hűségét a hercegünk iránt… – Itt Alexanderre pillantott, aki alig észrevehető
gyengédséggel a tekintetében nézett vissza rá. – De attól félek, szeretete Geoffrey nagyúr
iránt elhomályosítja látását a hibáival kapcsolatban.
– Grófnő! – szólalt meg Valerianus, olyan hidegen, hogy a szobában érezhetően
csökkent a meleg. – Biztosíthatom, hogy tisztán látom Geoffrey nagyúr hibáit.
Csökönyösen ragaszkodik az igazához, és jellemző rá az ifjúság bolondsága is,
amennyiben megveti a mértéktartó tanácsot, ha olyat mondanak neki, amit nem akar
hallani. Igazság szerint nagyon emlékeztet vérvonalának egy másik tagjára, akit valaha jól
ismertem.
Alexander fanyar mosollyal rázta meg a fejét.
– Elfelejtettem már, milyen éles a nyelved, Valerianus.
– Most már csak különleges alkalmakkor használom, uram. – Valerianus hangja nem
lett melegebb egy fokkal sem. – És ami azt illeti, igen, tartok attól, hogy Geoffrey
hevessége kárára lesz a szeretetnek, melyet iránta érzel. Nem lázadó ő, uram, csak fiatal és
szenvedélyes. Arra kérlek, fenség, hogy ne keményítsd meg a szíved vele szemben, amíg
nem tesz valami valóban megbocsáthatatlant.
– Például meg nem vádol az egész udvarom előtt azzal, hogy részt vettem az idióta
gyermeke meggyilkolásában? – kérdezte Alexander herceg közömbösen.
Valerianus nem válaszolt, Rosamund azonban összeszedte minden bátorságát,
előrehajolt a padon, és tenyerét a herceg széke karfáján nyugvó kezére helyezte. A férfi
meglepetten pillantott rá.
– Uram, úgy érzem, szólnom kell Valerianus nagyúr mellett. Magam is úgy érzem,
hogy Geoffrey nagyúr nem lázad őfensége uralma ellen. Bús, és a fájdalma haragra
ingerli. De vajon mit tenne ön, fenség, ha olyan erőszak venné el öntől Sir Olivier-t, amely
ellen nem védekezhet? Talán nem gerjedne haragra, még azok ellen is, akik ártatlanok a
tettben?
Alexander arckifejezése egy árnyalatnyit enyhült, és ujjait Rosamund keze köré fonta.
– Kedvesem, az én forrófejű gyermekem nem érdemel olyan védőket, mint ön és az én
öreg barátom, de ha már mindketten úgy döntöttek, hogy a bajnokai lesznek, ám legyen,
adok számára még egy lehetőséget. Ha elém járul, és alázattal a bocsánatomat kéri a
vétkeiért, melyekkel személyemet és hivatalom méltóságát sértette, akkor megbocsátok
neki. – A herceg Valerianusra tekintett. – Elég a szavam, Valerianus nagyúr, vagy
gondolod, hogy a zabolátlan csikó írásban akarja majd látni?
 – Úgy hiszem, uram, hogy a zabolátlan csikó tartja annyira a szavad, mint bármely
okmányt. Gondoskodom róla, hogy értesüljön a nagylelkűségedről – felelte Valerianus
kifejezéstelen hangon.
– Köszönöm, Valerianus. – Alexander ismét Rosamundra összpontosította a figyelmét,
ami olyan érzés volt a nőnek, mintha egy hideg téli éjszakán frissen melegített
hermelinprémbe burkolhatta volna a nyakát. – És ön, kedvesem? Van még valaki, akinek a
védelmében szólni kíván ma éjjel?
Rosamundnak szüksége volt egy pillanatra, hogy összerendezze a gondolatait.
– Uram, tudomásom van róla, hogy ön egy levelet kapott úrnőmtől, Salianna
királynőtől, mely levél bizonyos provokatív elemeket tartalmazott.
– Mondhatjuk – felelte Alexander. Nem engedte el ugyan a kezét, de arcán már alig
volt nyoma az előbbi kedélyességnek. – Salianna királynő, attól tartok, mindig is hajlamos
volt többre áhítozni, mint ami a hatalmában áll. Ez az eset sem kivétel.
– Fenség, nem hiszem, hogy Salianna királynő szándéka az lett volna, hogy megsértse
vagy felbosszantsa önt – folytatta Rosamund, gondosan megválogatva minden szót. –
Annak nem volna értelme, mert szilárd meggyőződésem, hogy elkötelezte magát a Nagy
Udvar és a Szerelem Udvara közötti baráti kapcsolat régi fényének visszaállítása mellett.
– Félek, ön túl nagyra becsüli Salianna királynőt, kedvesem. Vállalkozásaiban és
szövetségeiben sokkal inkább jellemző rá a zsoldos szemlélet, mint azt ön gyanítja. –
Alexander vetett egy pillantást Valerianusra, aki azonban tökéletesen üres, diplomatikus
ábrázattal ült a helyén. – Nincs kétségem afelől, például, hogy boldogan állna a
félkegyelmű gyermekem, Geoffrey által szervezett felkelés mellé, abban a reményben,
hogy ezzel olyan magasságokba jut, amelyekről mindeddig csak álmodozhatott. Tudja,
kedvesem, hogy kapcsolatba lépett-e Geoffrey-val?
Rosamund pislogott, és még mielőtt ideje lett volna diplomatikusan megfogalmazni,
kicsúszott a száján az őszinte válasz.
– Ha Salianna királynő és Geoffrey nagyúr megkeresték egymást, úgy engem vagy
bárki mást a párizsi követségen erről nem tájékoztattak, fenség. Efelől nyugodt lehet.
Személy szerint nem hiszem, hogy Salianna királynő Geoffrey nagyúr pártját fogná egy
ellentét esetén… elvégre ő, ahogy fenséged is rámutatott, szertelen és nem hallgat az
észérvekre.
– Salianna sem érdemli meg önt védőjének, kedvesem. – Alexander őszinte mosollyal
ajándékozta meg. – Saviarre grófnő, kérem, olvassa föl Salianna királynő levelét
Rosamund úrnő és Valerianus nagyúr épülésére és szórakoztatására.
Saviarre pompás szoknyája valamelyik ránca alól elővette a pergament, amelyről még
le sem vették a pecsétet és a szalagot, majd semleges hangon olvasni kezdett. Amikor
végzett, Valerianus megdörzsölte a szemét, Rosamund pedig egyre kellemetlenebbül
érezte magát, valahogy úgy, mint az, akit kidobnak az ablakon, és az udvaron pont egy
csapat vérszomjas bandita közé esik.
– Úgy hiszem, Rosamund úrnő, önt azért küldték ide, hogy a jóhiszeműség látszatát
fenntartva kezdjen tárgyalásokat – szólalt meg a herceg, ismét ráemelve a tekintetét. – Azt
is hiszem, hogy Salianna királynő szándéka mindvégig az volt, hogy ezt a látszatot a saját
kényelme érdekében felhasználja, majd önt a Nagy Udvar farkasai elé vesse. Tervének ez
a része nem járt sikerrel, mert én nem tartom személy szerint önt felelősnek az úrnője
arroganciájáért. – Vigasztalóan szorította meg a nő kezét. – Ön Párizsban marad mint a
Szerelem Udvarától fogadott egyetlen legitim követ, még abban az esetben is, ha ő úgy
döntene, hogy visszahívja önt. Nem engedem meg, hogy eltávolítsa önt a közelemből.
Nem fogom megengedni azt sem, hogy megpróbáljon feltételeket szabni nekem, egy olyan
szövetség helyreállításával kapcsolatban, melyből ő több hasznot húz, mint én.
Saviarre grófnő ekkor előlépett, és egy összehajtogatott levelet tett kettejük közé az
asztalra, a pecséttel felfelé. Alexander herceg átnyújtotta Rosamundnak.
– Megkérem önt, követ kisasszony, hogy juttassa el hivatalos válaszomat királynője
kezébe, és már most közölhetem: a Szerelem Udvara nem fog összeülni, és az én
birtokomon senki sem fog ítéletet hozni, csak én. – Finoman megszorította Rosamund
kezét, hogy enyhítse szavai élét. – Folytatjuk a jóhiszemű tárgyalásokat, de Salianna
királynő nem fog belőlem bazári látványosságot csinálni.
– Látom, uram, hogy megkeményítette a szívét ezzel a lehetőséggel szemben, ezért
nem fogom erőltetni, hogy gondolja meg magát – mondta Rosamund, miközben szerényen
lesütötte a szemét. – Gondoskodom róla, hogy királynőm a lehető leghamarabb megkapja
a válaszát.
– Kitűnő. – Alexander felállt, mire Valerianus és Rosamund is követte a példáját. –
Jöjjenek! A jelenlévők között nincs ellenség. Menjünk ki a kertbe, és beszélgessünk
kellemesebb témákról! Ha mást nem is, Geoffrey legalább szép dísztárgyakat hozott
magával.
 Tizenhatodik fejezet



Június második hetében, amikor az időjárás már egyre gyakrabban mutatta a
nemsokára megérkező, elviselhetetlen nyári forróság jeleit, Veronique és Sandrin
otthagyták Párizst a menekülttábor kedvéért, melyben Anatole de Paris és leendő
kereszteseinek vitéz csapata táborozott oly sokáig. Az indulásig már nem volt sok idő
hátra, az előkészületek megtörténtek, és Veronique szeretett volna elbúcsúzni, mielőtt
nekivágnak. A tábor érkeztükkor azelőtt soha nem látott rendben volt, a társzekerek és az
utazószekerek sorban álltak, minden poggyász felrakodva várt, és sem kavarodás, sem
lustaság nem mutatkozott sehol: a munka csendesen folyt. Veronique arra gondolt, lám,
még az erdei kunyhókban meghúzódó halhatatlanok közönye is csak addig tart, amíg neki
nem vágnak, hogy egy erődítménybe költözzenek a civilizált délen.
Anatole természetesen mindenhol a forgatag középpontjában volt, vezényelt és
irányított, arcán annak a férfinak a kifejezésével, aki csak most jött rá, mekkora fába vágta
a fejszéjét. Veronique ismerte ezt az érzést, és leszállva a lóról, kivette a nyeregtáskából a
csomagot, amit Girauda küldött. A férfi már mosolyogva várta őt és Sandrint.
– Veronique úrnő, azért jöttél, hogy elbúcsúzz tőlünk?
– Hogyan találtad ki? – kérdezett vissza a brujah nő, és átadta a bőrszíjakkal átkötött
hatalmas csomagot. – Csak nem egy látomás súgta meg?
– Ez alkalommal nem – felelte Anatole nevetve. – Megkérdezhetem, mi ez?
– Főleg ruhák Zoénak – egy új dalmatika és egy-két ing. És egy pár saru. Girauda és
Alainne esküdözött, hogy nem engedik a kislányt elindulni úgy, hogy nincs a déliek
ízlésének megfelelően felöltözve. – Veronique ajka mosolyra görbült, ahogy meglátta a
pap arckifejezését. – Van még benne egy csomag fürdéshez használatos növény, és egy
nagy darab abból a citromszappanból, amelyet annyira szeretett.
– Istenem! – sóhajtott fel Anatole. Odaintett magához egy ghoult, akinek éppen nem
volt semmi a kezében, és utasította, hogy vigye a csomagot lányához, majd hozza ide az
egyik szekérről a levelesládáját. – Azt kell észrevennem, hogy az enfante különös
tehetséggel rendelkezik a csapatok vezénylése terén, ha épp olyan a kedve. Biztos vagyok
benne, hogy most is épp olyasvalakit leckéztet, akinek szerinte nincs elég tennivalója.
Veronique alaposan körülnézett, és látta, hogy mindenfelé szervezetten és gyorsan
folyik a munka.
– Ami jó, ha három embert jelenthet összesen…
Csak egy nevetés volt a válasz.
– Olyasmi. Gyertek a tűzhöz egy kicsit!
A tábor közepén ásott tűzveremben halkan lobogott a láng, fölötte egy üstben forrt a
leves, és nyársra tűzött nyulak sültek. Sandrinnak ideje sem volt tiltakozni, máris a kezébe
nyomtak egy tál levest és egy kupa bort, Veronique és Anatole pedig egy kicsivel arrébb
helyezkedett el.
– Remélem, semmiben nem szenvedtek hiányt. Nincs semmi, amit be kell szerezzek
így, az utolsó pillanatban? – kérdezte Veronique, térdén pihentetve táskáját.
– Ha van, nem tudok róla, tehát nem lehet létfontosságú. – Anatole jelentőségteljesen a
táska felé pillantott.
– Van esetleg valami, amit én tehetnék érted?
Veronique kibontotta a szíjakat, és kivett egy köteg levelet, melyeket egybekötöttek
ugyan, de külön-külön pecsételtek le. – Ha nem túl nagy gond, testvér, ezeket a gondjaidra
bíznám. Aimeric de Cabaret-hez kell eljuttatnod őket.
A férfi ellenkezés nélkül átvette a csomagot. – Sir Aimeric a jelek szerint sok dologgal
foglalkozik. – A ghoul visszatért, kezében Anatole levelesládájával. Ebbe került a csomag,
és ebből vettek elő egy másik levelet.
– Egy futár érkezett, aki a legutóbbi diplomáciai leveleket hozta számodra Bèziers-ből.
Nem volt még időm továbbítani őket.
Anatole átadta a levelet, melyet Aimeric pecsétje zárt le. Veronique felpillantott.
– Ha nem bánod, testvér, akadhat itt még egy nagyon fontos levél, amelyet át kéne
adnom.
– Dehogy, add csak!
Veronique feltörte a pecsétet, és felállt. Közelebb ment a tűzhöz, hogy jobban lássa az
írást. Az elsőre látható üzenet Aimeric szokásos, fecsegő stílusban elmesélt pletykáit
tartalmazta, a kódolt szöveg pedig rövid volt. Esclarmonde királynő arra volt kíváncsi,
tudott-e Veronique előre Geoffrey hazatértéről és a közte és Salianna királynő között
esetleg fennálló kapcsolatról. Veronique behunyta a szemét, és az arca megvonaglott.
Remélte, hogy ez az éjszaka csak sokkal később jön el, de hogy így alakult, már nem
tehetett ellene semmit. Döntenie kellett: elmondja az igazat, és felfedi terve egészét, vagy
hazudik egy nőnek, akit különben nagyon nagyra becsül. Egyik megoldás sem tűnt a
számára különösebben vonzónak. Kinyitotta a szemét és elolvasta a levél utolsó
bekezdését. Az egyik sor Aimeric személyes kérését tartalmazta:
Ha látod, add át Sir Josselin de Poitiers-nek forró üdvözletemet, és fejezd ki
reményemet, hogy hamarosan találkozunk Toulouse-ban!
Ezekben a szavakban Veronique nem ismert fel semmiféle kódot, és kicsit meg is
lepődött, hogy Aimeric és Sir Josselin, Rosamund úrnő vértestvére egyáltalán ismerik
egymást.
Veronique összehajtotta a levelet, és ismét csatlakozott Anatole-hoz, aki türelmesen
üldögélt, a tűztől biztos távolban. Veronique a táskájába tette a levelet.
– Nincs ma estére több levél, testvér, de köszönöm, hogy elhoztad nekem ezt az
üzenetet, és köszönöm, hogy kézbesíted az enyémeket is. Nagyra értékelem a segítségedet.
– Igazán nincs mit köszönnöd, Veronique úrnő. Ez a legkevesebb, amit tehetek, hogy
viszonozzam a szolgálatot, amit te tettél nekünk. – Elmosolyodott. – Javasolhatom, hogy
maradj itt napközben? Az éjszakának nemsokára vége, és kétlem, hogy hajnal előtt
elérnétek Párizst.
– Ha nem lenne túl nagy gond, testvér. Más feladatok is várnak még rám, úgyhogy
semmiképpen sem megyek vissza egyenesen a városba. Van egy sátrunk, és…
– Bolond beszéd. Az előőrs már Bèziers-ben van, az ő ágyaik felszabadultak. Jöjj! –
mondta és felállt. – Vendégül látlak még egyszer, utoljára, mielőtt közös utunknak ez a
fejezete lezárul.
Veronique úgy érezte, hogy valami elpattant benne erre a mondatra, és csak most
ismerte föl, mennyire hiányozni fog neki a malkáv. Elfogadta a férfi segítő kezét, majd
egy hirtelen mozdulattal szorosan átkarolta a nyakát. Anatole elsőre meglepődött, és nem
tudta, mihez kezdjen a kezeivel, majd ellazult, és viszonozta az ölelést.
– Ne sírj és ne gyászolj! Tudom, hogy még találkozunk.
– Elvégre még be kell mutassalak Aragóniai Lucitának.

* * *

Amikor Veronique a következő éjjel fölkelt, Anatole-ék már tábort bontottak és
elindultak. Csak egy maroknyian voltak még itt, két görög káinita és a kíséretük.
Veronique nem indult el, amíg nem tudott beszélni velük, és meggyőződött róla, hogy
rajtuk kívül senki sem maradt hátra. Őket nem ragadta magával a hit hívó szava, mert
lelkük mélyéig keserűek voltak a sors miatt, amely jutott nekik. Veronique sajnálta őket,
felismerte, hogy több gond lenne velük, mint haszon, de azért megígérte, hogy mindent
megtesz, amit tud, hogy a Nagy Udvar fogadja be őket, ha ugyan Alexander herceget meg
lehet győzni. Ezután gyors ügetésre fogta a lovát, úgy indult Geoffrey nagyúr vidéki
birtokára, a Bière-erdő peremére, észak felé.
A birtok nem volt más, mint egy szőlőhegynek álcázott katonai tábor. La Forêt volt a
neve, és egészen pontosan két dolgot állítottak itt elő: számos finom bort, melyet a
keresztény birodalom egészén fogyasztottak, és különösen jól képzett és felszerelt fiatal
lovagokat, akik szintén eljutottak a világ minden részére. Sir Hugh de Clairvaux is akkor
keltette fel káinita atyja figyelmét, amikor gyermekként a La Forêt urához küldték katonai
képzésre. A hely megtévesztően kicsi volt, nem is annyira kastély, mint inkább udvarház,
melyet a hegy egyetlen olyan oldalába építettek, ahonnan az erdőt nem termelték ki. A
biztonsági szabályok azonban szigorúak voltak, Veronique és Sandrin három
ellenőrzőponton is átlovagolt, mielőtt magába a házba bejuthattak volna, és még ott is
állandó őrizet mellett kellett megvárniuk, hogy Geoffrey nagyúr fogadja őket.
Veronique mindent megtett, hogy ne bosszantsa föl magát az elbánáson, de nem járt
sikerrel, ezért megfelelően rossz hangulatban volt, mire őt és a teljesen fegyvertelen
Sandrint a házgazda dolgozószobájába kísérték. Ez a szoba is, csakúgy, mint a párizsi,
inkább praktikus volt, mint kényelmes, a lehető legkevesebb bútorral, de ablakai azért
voltak. Innen a hátsó udvarra lehetett látni, ahol céltáblákat állítottak fel a gyakorló íjászok
kedvéért. Geoffrey egy hosszú íróasztalnál ülve diktált, mellette két írnok, egy fél tucat lap
és két fegyveres, bár páncéltalan lovag. Amikor vendégei beléptek, felnézett, éleset
bólintott, befejezte a mondatot, és így szólt:
– Uraim, Veronique úrnőnek és nekem négyszemközt kell beszélnünk. Kérem,
távozzanak!
Az újonnan érkezettek kaptak néhány gyanakvó pillantást, de Geoffrey emberei
elhagyták a szobát, és becsukták maguk mögött az ajtót. Sandrin nem mulasztotta el be is
zárni. Veronique három gyors lépéssel átkelt a szobán, letette a táskáját, és kivette a
leveleket, melyeket Geoffrey-nak hozott.
– A közös barátunk üdvözletét és jókívánságait küldi.
– Szabadon beszélhet, Veronique úrnő – mondta Geoffrey, miközben az asztalán égő
gyertya felé intett. Az oldalára vésett feliratok mutatták, hogy Mnemach ajándéka ez is.
– Párizsban a helyzet sokkal feszültebb lett. A szóbeszéd úgy tartja, bár ezt a
hagyományos hírcsatornáimon keresztül nem tudtam megerősíteni, hogy Salianna királynő
olyan lépést tett, amelyet előtte nem beszélt meg velünk. – Veronique szeme összeszűkült,
amikor kijelentése semmilyen érzelmet nem váltott ki a házigazdából. – Vagy inkább amit
nem beszélt meg velem és a saját követével, Rosamund úrnővel.
– Van igazság a szóbeszédben – ismerte el Geoffrey semleges hangon,
Veronique lecsapta az asztalra a leveleket, amelyeket magával hozott.
– Geoffrey nagyúr – kezdte, igyekezve, hogy a hangjából ne érződjön az ingerültség,
mely kezdett felgyülemleni benne – ha tudja az igazságot ebben a kérdésben, hálás volnék,
ha velem is megosztaná. Nem tudok hatékonyan dolgozni, ha a jobb kezem nem tudhatja,
mit csinál a bal.
Geoffrey fölvette a leveleket, és megvizsgálta a pecséteket, mielőtt válaszolt volna.
– Salianna királynő az én kérésemre udvarias stílusban megfogalmazott ultimátumot
küldött atyámnak, melyben választás elé állította: vagy aláveti magát a Szerelem Udvara
ítéletének néhai hitvese, Lorraine úrnő halála kérdésében, vagy a Nagy Udvar és a
Szerelem Udvara közötti tárgyalások sikere veszélybe kerül, ha épp el nem lehetetlenül.
Veronique szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől, és csak értetlenül meredt a férfira,
ahogy igyekezett felfogni a hallottak jelentőségét.
– Megőrült? Az isten szerelmére, uram, még egy hónapja sincs, hogy gyakorlatilag
meggyanúsította az atyját azzal, hogy részt vett a gyermeke meggyilkolásában. Hát azt
akarja elérni, hogy a haragja lesújtson mindenkire, aki valaha is rosszat gondolt az
uralkodásáról? Felfogja egyáltalán, hogy milyen mértékben rontja ez Rosamund úrnő
helyzetét, és milyen hatással lehet mindazok megítélésére, akik valaha is az ön pártjára
álltak?
– Korántsem vagyok őrült, úrnőm. – Geoffrey hangja megkeményedett, haragjának
hideg szele az egész szobában érezhető volt, csakúgy, mint az előbb Veronique dühének
heve. – De nem fogok egy asszony szoknyája mögé bújni, hogy megvédjem magam, és
nem fogom hagyni, hogy az örökségem biztosításáért vívott harc olyanokon múljon,
mint…
– Mint azok a nők, akik az öröksége megszerzésére irányuló valamennyi erőfeszítést
megtették, uram? – csattant fel Veronique, aki kezdte elveszíteni az önuralmát. – Nem fog
elbújni egy asszony szoknyája mögé? Geoffrey nagyúr, emlékeztetném, hogy az elmúlt két
évtizedben mást sem tett… és most egy érzékeny politikai egyensúlyt akar megbolygatni,
csak azért, hogy az egyéni érdekeit jobban szolgálja, mit sem törődve azzal, hogy ezzel
tönkreteszi azok terveit, akik önnek próbálnak segíteni. Saviarre-t nem lehet pusztán
erőszakkal elmozdítani a Nagy Udvarból, uram, és én eddig azt hittem, hogy
rendelkezésemre áll a megfelelő idő ahhoz, hogy megteremtsem a megbuktatásához
szükséges feltételeket.
– Ön megkapta az időt, ami jár, Veronique úrnő. Értékelhető eredményt azonban még
nem mutatott fel. – Geoffrey elfordult, és fölvette a levélbontó kést.
Veronique-nak össze kellett szednie minden önuralmát, hogy ne ugorjon a késért és
vágja le vele vendéglátója néhány ujját, amíg biztos nem lehet benne, hogy az csak őrá
figyel.
– Hat hónapot kaptam arra, hogy elszigeteljek és elpusztítsak egy olyan nőt, aki már
közel két évszázada a hatalom birtokosa. Amikor elfogadtam a megbízatást, sem
időkorlátba, sem az alkalmazható stratégiák korlátozásába nem egyeztem bele. Arról sem
volt szó, hogy külső személyek is beleszólhatnak vagy meggátolhatják a munkám. –
Veronique minden szava olyan éles volt, hogy szinte átvágtak a szoba levegőjén. – Ha
felül akarta volna vizsgálni ezeket a feltételeket, uram, akkor arról már sokkal korábban
tájékoztatnia kellett volna engem.
Geoffrey óvatos mozdulattal elengedte a kést.
– Ön… nem állít teljesen valótlant, Veronique úrnő. Helyes. Amikor megbíztam, még
nem döntöttem véglegesen a lépéseimet illetően, és úgy tűnt, hogy egy hosszú távú,
Saviarre meggyengítésére és a hatalomtól való eltávolítására irányuló politikai
szervezkedés a legbölcsebb választás, mivel ez hordozza a politikai vákuum
kialakulásának legkisebb veszélyét, ami viszont az egész Nagy Udvar összeomlásához
vezethetne. A helyzet azonban ma már nem ez. Salianna királynő sikertelenül próbálta
eltiporni Fekete Esclarmonde királynő lázadását, amit már régen meg kellett volna tennie.
Az a stratégia, amelyet ön alkalmazott a menekültek helyzetének rendezésére és hogy
meggátolja Saviarre ügyeskedéseit az eretnekekkel szövetkezve, ugyancsak új változóként
jelent meg. Salianna királynő ezekre nem lehetett közvetlen befolyással. Saviarre
bebizonyította, hogy még annál is kitartóbb, mint amire számítottam, ráadásul egyáltalán
nem lebecsülendő ellenfél.
– És ön úgy felel mindezekre az eseményekre, hogy kiprovokál egy összecsapást, még
mielőtt bármelyikünk is fel lenne rá készülve? – kérdezte Veronique. – És hagyja, hogy a
győzelem kérdését a sors döntse el?
– Reméltem – szólalt meg Geoffrey lágyan –, hogy atyám felismeri panaszom
igazságosságát, és ennek megfelelően viselkedik. Ez talán most bolondságnak tűnik az ön
számára, Veronique úrnő, de tudnom kellett, mivé lett az atyám. A saját szememmel
akartam látni az igazságot, hogy megtudjam, meg lehet-e még menteni valamit abból, aki
régen volt. – Egy pillanatra lehunyta a szemét, arcára pedig a szomorúság árnyéka vetült.
– Most úgy gondolom, a Párizsban kialakult helyzetet lehetetlen politikai vagy
diplomáciai eszközökkel megoldani. Még ha Saviarre holnap köddé válna is, az én atyám
már soha nem lehetne az, aki egykor volt. Túlságosan megváltozott, Veronique úrnő,
ahhoz, hogy meggyógyulhasson. De őszintén mondom, ha ez nem így volna, ha látnám
akár a leghalványabb esélyt is arra, hogy egykor újra az az ember és az a herceg lesz, akit
ismertem, semmiképpen nem lépnék fel így ellene. És így is nehéz szívvel teszem, mert a
városom és az embereim érdekét tartom szem előtt, nem a hatalom szeretete vagy akár
vágya hajt.
– Igaza van, ez valóban bolondságnak tűnik – felelte Veronique hidegen. – Geoffrey
nagyúr, kétlem, hogy az atyja valaha is az a fajta uralkodó lett volna, aki beleegyezik,
hogy egy másik uralkodó ítélkezzen fölötte a saját birtoka határain belül. A képet, melyet
őróla alkotott, átfesti a vágya, hogy a herceg több legyen, mint amennyi valaha is lehetett.
A kezdetektől úgy tervezte, hogy eljut idáig, függetlenül attól, hogy mi önnel kívántunk
volna-e tartani.
Geoffrey egy hosszú pillanatig nem válaszolt, és Veronique látta rajta, hogy küzd az
indulatával. Végül a férfi megszólalt.
– Reméltem, hogy úgy tudom befolyásolni a helyzetet, hogy minden az eredeti
terveink szerint alakuljon, Veronique úrnő. Ha atyám elfogadja Salianna királynő
követelését, akkor tudni fogjuk, mennyi időnk van, hogy előkészítsük a helyszínt, hiszen
az Udvar az általunk meghatározott időben ül össze, ráadásul az előkészületek remekül
álcázhatják a mi erőfeszítéseinket. Ha atyám elutasítja Salianna királynő követelését, csak
addig kell várnunk, míg a rendelkezésre álló erő elegendő lesz Saviarre grófnő és atyám
elszigeteléséhez. Ezalatt mindössze valami más figyelemelterelésről kell gondoskodnunk
– ami nem lehet nehéz, ha figyelembe vesszük, mekkora botrány kerekedik majd a
Szerelem Udvara által megkövetelt feltétel elutasításából.
– Látom, alaposan kigondolta. – Veronique figyelmesen fürkészte a férfi arcát. –
Kapott már hivatalos értesítést az atyja döntéséről?
– Nem. – Nem mutatott ugyan semmi arra, hogy Geoffrey hazudik, de Veronique
ennek nem tulajdonított túl nagy jelentőséget.
– És hogy áll a haderő előkészítésével? – faggatta tovább házigazdáját, és kérdőn
felvonta az egyik szemöldökét.
– Jól. Rövidesen megfelelő seregünk lesz, hogy felvegyük a harcot, és talán még
elsöprő túlerőben is leszünk. – Geoffrey tekintetéből is látszott, hogy nem mulasztja el
Veronique egyetlen rezdülését sem. – És az ön vállalkozása, Veronique úrnő?
 – A latin negyedet a lehetőségekhez mérten tökéletesen elérhetetlenné tettem Saviarre
halandó szolgái számára – felelte Veronique nyugodtan. – Ez nagyban az ön által
kegyesen a rendelkezésemre bocsátott katonáknak köszönhető. A régens sikeresen
körülbástyázta az ön és az én menedékemét árnykémek ellen, bár másféle árnyak ellen a
védelem talán nem ennyire biztos. Az a szándéka, hogy foglyul ejt egy árnykémet, és
kivallatja.
– Nagyon jó. – Geoffrey felállt, és kilépett asztala mögül. – Itt marad nappalra,
Veronique úrnő? Attól tartok, túl messze vagyunk Párizstól ahhoz, hogy lovon odaérjen…
– Hálásan elfogadom a vendégszeretetét, uram. – Veronique összes fogát kivillantotta
egy mosollyal, majd elfogadta a férfi felkínált karját. Sandrin előttük lépdelt egészen az
ajtóig, kinyitotta, és kilépett a folyosóra, hogy ellenőrizze a környezetet.
– Akaratlanul is észrevettem, uram, hogy számos embere nem az Île de France-ról
származik… Aragóniaiak, ha nem tévedek.
– Önnek… – morogta Geoffrey – nagyon éles szeme van, Veronique úrnő.

* * *

A szobában sötétség honolt, de a négy gyertya fénye és a lángjuk által a padlóra és a
falakra vetett fénykörök tiszták voltak. Minden gyertyát egy rombusz csúcsainál helyeztek
el, amelyek pontosan észak, dél, kelet és nyugat felé néztek. Az alakzatot teliholdnál a
tenger vizéből kinyert sóból rajzolták meg. A körvonalak halványan, pislákoló fénnyel
világítottak. A központi rombuszt koncentrikus védelmi körök övezték, melyekét úgy
tettek láthatóvá az emberi szem számára, hogy előbb krétával megrajzolták, majd
felszórták őket só, porrá zúzott csont és kikristályosított káinita vér keverékével. Ha valaki
alaposan megnézte volna, a szeme elé tárultak volna a levegőben csillogó varázsjelek,
melyek néha láthatók voltak, máskor eltűntek, ahogy az akarat és az anyag világa között
ingadoztak. Vér hajtotta őket, egyetlen céljuk pedig az volt, hogy alkotóikat megóvják.
Négy, sötét köpenybe burkolózó tanonc ült a jelek között, és csendesen mormolták az
igéket, melyek fenntartották a védelmet. Mesterük az ötszög csúcsát alkotta. Épp a síkok
közti repedésen húzott át egy második szálat, teljessé téve a szövedéket.
A csapda készen állt, és nagy fáradsággal belehelyezték a csalit is, amely kívülről úgy
festett, mint a Geoffrey háza köré emelt mágikus védelmen esett tűszúrásnyi hiba.
Goratrix biztos volt benne, csak idő kérdése, hogy valami megpróbáljon behatolni a
látszólagos repedésen keresztül, mert a védővarázst már a felhelyezésük éjszakájától
kezdve folyamatos támadások érték. Először erősebben, majd – amikor az árnyak mestere
rájött, hogy nyers erővel itt nem sokra mennek – egyre ravaszabban. A tremere elismerte
maga előtt, hogy ha az ellenségnek elég ideje lenne a védelem szerkezetének beható
tanulmányozására, ki tudna ötölni valami módot a megkerülésére. A változatosság
kedvéért most nem valami babonás zugboszorkánnyal kellett felvennie a harcot, hanem
egy olyan személlyel, akinek az akarata erős, a tervei cselesek, és rendelkezik némi
tudással az árnyékok mágiájának terén. Goratrixot különösen izgatta ez a mágikus iskola,
már csak az avatott mesterek ritkasága miatt is. Ösztönösen érezte, hogy a varázsló nem
Alexander herceg, már csak azért sem, mert közismerten utálta a lasombrákat, és mindent,
ami velük volt kapcsolatos. Ezáltal a gyanúsítottak száma jelentősen lecsökkent, és a
régens gondolatait mostanában az kötötte le elsősorban, vajon ki lehet az árnyvarázsló.
A gyertyák lángja egyszerre kezdett táncolni, mintha hirtelen szellő támadt volna fel,
és fényük is eltompult kicsit. Valami ráharapott a csalira, és most azt fontolgatta, vajon
lenyelje-e teljesen. Goratrix módosította saját kántálása hangnemét, szavainak vonzó,
csábító, csalogató színt adott. A gyertyától gyertyáig húzódó, sóval felszórt vonal
halványan felfénylett, és foszforeszkálni kezdett.
A rombusz közepén gombostűfejnyi sötétség jelent meg, és áthúzta magát a védelmi
résen, lassan, mint ahogy a cérnát fűzik át a tű fokán. Vaksin tapogatózott körbe. A
sötétségnek ez a szilánkja olyan mérhetetlenül fekete volt, hogy még a körülötte áradó
fényt is magába szippantotta. Goratrix folytatta hívogató énekét, rejtett és titkos dolgokról
dalolt, melyek alig várják, hogy valaki felfedezze őket.
Az árnyék teljesen átvonaglott a lyukon, és Goratrix egyetlen, határozott szótaggal
bezárta mögötte a nyílást. A gyertyákat összekötő só átrendeződött, és felvette eredeti
alakját, egy perc múlva már kékesfehér fénnyel izzó bezáró varázskör feküdt a földön, a
csillogó varázsjelek időnként átalakultak, és a bennük rejtőző mágia természetét lehetett
kiolvasni belőlük. Az árnyék megfagyott, a vékony szál most egyetlen alaktalan
gombócnyi sötétséggé omlott össze, majd lassan buborékká fújódott, ahogy észre kellett
vennie, hogy a kijárat bezárult mögötte. Rémületes volt, ahogy a kör belsejében keringett,
és apró szúrásokkal ellenőrizte a védőmágia épségét, ezek azonban csak kékesfehér
szikrákat gerjesztettek.
A tanoncok, becsületükre legyen mondva, egy pillanatra sem hagyták abba a kántálást,
és ez nagy büszkeséggel töltötte el Goratrixot. Ha az ügy lezárul, egyikük majd kiérdemli
az ölelést kitartása és szorgalma jutalmául. Felemelte a hangját, és olyan nyelven szólalt
meg, amelyet emberemlékezet óta nem használt senki.
– Árnyékteremtmény, érted-e a szavaimat?
Egy pillanatig nem érkezett válasz, majd az árnyék fölfelé vetődött, mint egy lesújtani
készülő kígyó, és csak egyre növekedett, vagy legalábbis kiterjesztette az anyagot,
amelyből állt, hogy nagyobbnak tessen. A feje lapos oválissá alakult egy hosszú, tekergő
nyak végén, és izgatottan ide-oda csapkodott, amiből egyértelműen látszott, hogy nem
akar felelni.
Goratrix kissé megváltoztatta a hangszínét, és most engedelmességre szorító stílusban
folytatta.
– Árnyékteremtmény, tudom, hogy érted a szavaimat. Engedelmeskedni fogsz a
parancsomnak, és felfeded magad előttem.
A lény megremegett, ahogy a varázslat hatni kezdett, de azonnal a bezáró kör felé
lendült, és nekicsapódott az egyik falának, majd föltekeredett, és egy másiknak ugrott,
hiába keresve a hibát, a rést, amelyen kiszökhetne. Goratrix a rövid érintkezések alatt
mélységes, embertelen rosszindulatot érzett meg a lényben, a pusztítás és a rombolás
fékezhetetlen és irányíthatatlan vágyát, a fényből és anyagból teremtett minden dolog iránt
érzett csillapíthatatlan gyűlöletet. A vér is megfagyott az ereiben, amikor megérezte, ereje
mekkora hányadát veszi igénybe már csak az is, hogy rabságban tartsa a szörnyet. Ekkor
ismerte föl, hogy nem kémmel van dolga, nem beosonó hírszerzővel, hanem egy
gyilkossal, egy ölésre idézett dologgal, amelyet valahonnan az e világi téren túlról
rángattak ide.
Kinyújtotta egyik kezét, és hagyta, hogy a rombusz legrejtettebb feladatának
huszonnyolc szótagja a nyelvére toluljon, épp akkor, amikor az árnyékgyilkos egyenesen
felé vetődött, megpróbálva puszta erejével áttörni a varázsvédelmet. A rombusz
körvonalát adó só sugárzó fénnyel felizzott, és megtöltötte az egész szobát tiszta fehér
ragyogással. A gyertyák pillanatok alatt magukba olvasztották a varázslattal létrehozott
anyag egészét. Az árnyék sikoltott, hangtalanul bár, de az iszonyat így is visszhangzott a
jelenlévők elméjében, lelkében és testében, ahogy az anyagától megfosztott szörny
vonaglott és kígyózott, míg utolsó maradványa is el nem oszlott, mint egy apró füstpamacs
a viharos szélben.
Azután, hogy a fény kihunyt, és a rettenetes néma sikoly elhalt, Goratrix meg sem
mert megpróbálni bármilyen mozdulatot tenni. Csak állt egy helyben és enyhén
imbolygott. Úgy érezte, bőre szabadon lévő részei megégtek és összeszűkültek, mintha túl
közel állt volna a tűzhöz. A tanoncok meglepett kiáltással hagyták abba a kántálást,
amikor a belső védelem felrobbant, de csodálatra méltó lélekjelenlétről téve tanulságot,
hamar összeszedték magukat. A legidősebb megvárta, míg szeme hozzászokik a sötéthez,
majd elővett egy teljesen hétköznapi faggyúgyertyát. Ennek pislákoló fényében három,
lelke mélyéig megrázott társával együtt Goratrixhoz fordult, további utasításokat várva.
A tremere régensnek sikerült annyira megnedvesítenie a száját, hogy meg tudjon
szólalni.
– Tisztítsátok ki a szobát! Vigyázzatok a rombuszra! – A rituáléhoz használt tér kellős
közepén tökéletes rombuszt formázó égésnyom éktelenkedett, és még mindig halvány
füstöt eregetett. – Az árnyék anyagából még keringhet itt valami. Ne törjétek meg a
sóvonalat körülötte! A többit takarítsátok el! A dolgozószobámban leszek.
Amint ezt kimondta, megnyitotta a védővarázst a maga számára kijelölt kijárat helyén,
és kavargó elmével elindult, hogy megírja Veronique-nak és Geoffrey-nak, milyen
eredménnyel járt a kísérlet. Érezte, hogy rögtön utána élelem után kell néznie, mert
annyira kiszáradt, amennyire csak nagyon ritkán szokott.

* * *

De Navarre szobájának az ajtaján valaki halkan kaparászott. A zaj alig volt hangosabb,
mint a pergamenen sercegő toll, ahhoz azonban elég, hogy felkeltse a püspök figyelmét.
Felnézett a levélből, amelyen dolgozott, és azt morogta, épp csak annyira hangosan, hogy
az ajtó túlsó felén is érthető legyen:
– Gyere be!
Egyik tanítványa lépett a szobába. Tekintetét lesütötte, majd a püspök asztalához érve
előbb letérdelt, majd előre a földre hullott.
– A körből hozok híreket, uram.
De Navarre letette a tollat, és összefonta az ujjait.
– Mi történt, gyermekem?
– Elvesztettük a gyilkos árnyék egy darabját, uram. – Nem kapott engedélyt, hogy
fölkeljen, ezért a padlóhoz intézte szavait. – És az árnyékmestert is, aki figyelte.
A püspök összeszorított fogsora mögül szisszenés szabadult ki.
– Hogyan történhetett ez?
– Nagyuram… – A tanítvány hangja sipákolássá vékonyult, de egy kis szünet után
érthetően tudta folytatni. – Nagyuram, a gyilkos árny az île de la Citén járt, és a Geoffrey
le Croisé háza köré felhúzott védővarázst vizsgálta, a parancsának megfelelően, és gyenge
pontot keresett. Talált is egyet, és átférkőzött rajta, de mint kiderült, ez nem igazi rés volt,
hanem csapda. Amikor bejutott, elfogták és elpusztították. – A fiú nagyot nyelt. – François
is meghalt. Kipukkadt a szíve.
– Úgy – morogta de Navarre halkan. – Ezek szerint a varázslót Geoffrey hozta
magával, és nem Veronique d’Orleans. – Ez az értesülés nem kárpótolta ugyan a képzett
árnyékmester elvesztéséért, de egyelőre elég volt. – Menj, gondoskodjatok François
holttestéről! Bizonyosodj meg arról, hogy senki sem talál rá, és nem lehet felismerni,
hogyan veszett oda!
A püspök letette a pergament, amelyen eddig dolgozott, és nekilátott, hogy egy újabb
levelet írjon, amit még ugyanazon az éjszakán kézbesítettek Saviarre grófnőnek.

* * *

Jean-Battiste Montrond nyara egyáltalán nem alakult jól, annak ellenére, hogy
megszokott ügyfelei folyamatosan öntötték az ezüstöt pénzesládáiba, és annak is megvolt
a maga előnye, hogy végre csatlakozott azokhoz, akik a hatalom valódi birtokosai voltak a
városban. Hamar felfedezte, hogy Saviarre hajlandó megtéríteni a költségeit, feltéve, hogy
nem valami egyértelmű ócskaságot próbált meg behajtani rajta. Úgy tűnt, hogy a grófnő
valóban el is olvassa a költségjelentéseket, amelyeket az ügynökei benyújtottak, és ennek
megfelelően fizetett vagy nem. Jean-Battiste-nak sikerült korlátok közé szorítani a
vállalkozáshoz kapcsolódó kiadásait, és bár a folyamat egyáltalán nem haladt olyan jól,
mint lehetett volna, neki nem volt oka panaszra. Ha az egész alkotmány össze is omlik
egyik éjszakáról a másikra, ő rendelkezett megfelelő tartalékokkal ahhoz, hogy addig
fusson, míg vagy Veronique, vagy Saviarre, vagy esetleg mindkettő belefárad az
üldözésébe. Asztalánál üldögélt, és a pénzügyi könyveit böngészte, hátha a felhalmozott
piszkos pénz majd jobb kedvre deríti. Hiába próbálkozott azonban.
Nem, nem a pénz jelentette a gondot. A probléma inkább az volt, hogy őszintén
gyűlölte, a zsigereiből és lelke mélyéről fakadóan nem tudta elviselni, ha egy nő sírt, és
tudta, hogy ő az oka. Alainne az elmúlt hetekben nem is egyszer sírta ki magát a vállán, és
sehogyan sem tudta elhárítani magáról a személyes felelősséget a nő szomorúságáért,
bármilyen kifogásokkal hozakodott is elő. Alainne a szegény kis Thierryt siratta, és nem is
ritkán. Szinte testvérek voltak, azt mondogatta. A könnyek és a kisírt szemek kínozták
Jean-Battiste lelkiismeretét – a lelkiismeretét, annak is azt az utolsó kis darabját, amelyről
azt hitte, hogy már jó egy évtizede csendesen megszabadult tőle. Soha nem aggasztotta
semmi, amit a saját túlélése érdekében tett, már legalább annyi éve, mint amennyi Alainne
összesen lehetett, és most mégis…
És most mégis fájtak neki a könnyek, mintha sót dörgölnének egy friss sebébe.
Gyűlölte ezt az érzést, de arra nem tudta rávenni magát, hogy a nőt gyűlölje, és
összességében olyan nyomorultul boldogtalan volt, mint legutóbb akkor, amikor atyja
kárhozatra ítélte a csókjával.
Kígyó!
Jean-Battiste majdnem kiugrott a bőréből, ami illett volna a megszólításhoz. Vadul
körülnézett, és a hang forrását kereste. Egyedül volt a hálószobájában, amelyet egyben
dolgozószobaként is használt, szolga nem volt jelen, és a változatosság kedvéért az
ágyában sem feküdt senki.
Kígyó!
Lámpása fénye táncolni kezdett, és az árnyék, melyet a falra vetett, fokozatosan
meghosszabbodott és kiszélesedett, magasabbra nőtt, és felvette egy férfi alakját, akit
Jean-Battiste sokkal jobban ismert, mint az kedvére való volt. A hőmérséklet lecsökkent,
és még ruháján keresztül is érezte a hűvös levegő tapintását. Megnyalta a szája szélét,
majd a tőle telhető legnyugodtabb hangon válaszolt.
– Engem szólít kegyelmességed?
Igen. Egy fontos ügyben van szükségem rád. De Navarre hangja úgy hangzott, mintha
egy mély kút fenekéről érkezne, üres volt, és egy kissé visszhangzott is. Varázsló lakik az
Île de la Citén.
Ez, legalábbis Jean-Battiste számára, nem volt meglepetés.
– Tudtam róla, kegyelmes úr. Ön is…
Egy másik varázsló, azon fölül, akinek a létezését már eddig is sejtettük. De Navarre
hangja most kifejezetten ingerült volt. Geoffrey le Croisé házában lakik. Derítsd ki, ki a
varázsló, és hogy kapcsolatban áll-e Veronique d’Orleans-nal! Én itt a szigeten fogom
megvizsgálni a dolgokat, neked pedig a latin negyedben kell utánajárnod a részleteknek.
– Ahogy kívánja, kegyelmes úr. Bár kétlem, hogy bármi hasznosat megtudhatok. Nem
vagyok éppen Veronique bizalmasa mostanában, és alig hiszem, hogy egyszer csak kiböki,
hogy jó barátságban van Geoffrey nagyúr házi varázslójával. – Jean-Battiste meg volt
győződve róla, hogy remekül sikerült lepleznie hanghordozásával a mondatban rejlő
gúnyt.
De Navarre a jelek szerint nem így gondolta. Nem érdekel, hogyan éred el, kígyó.
Nekem eredmények kellenek. A kisudvar jövő heti összeülése előtt várom a jelentésedet. Az
árnyak újra fölvették eredeti alakjukat, és a szobában ismét a megszokott nyári forróság
lett az úr.
Jean-Battiste megrázta a fejét, és hangosan morgott.
– Az isten szerelmére, minek kellett ebbe belekeverednem?

* * *

Míg a La Forêt-bol hazafelé lovagolt, Veronique-nak rengeteg ideje volt gondolkodni,
de semmi olyan nem jutott az eszébe, ami megnyugtatta volna. A párizsi helyzet
határozottan olyan irányba indult el, amit ő nem várt, és amire fel sem volt igazán
készülve. Azt kívánta, bár lenne benne annyi bátorság, hogy írjon Portiának, vagy, ami
még jobb lenne, Aimericnek, hogy kikérje a tanácsukat. Sajnos azonban nagy volt az
esélye annak, hogy egy ilyen levél semmit sem érne, mert mire a válasz megérkezik, a
válság már rég lezajlott.
– Úrnőm, ismét magában beszél – jegyezte meg Sandrin kissé fanyar hangon, a szája
szélén mosoly lappangott.
– Úgy – hagyta jóvá Veronique, és azután igyekezett magában töprengeni. A
gondolatai azonban körbe-körbe jártak, és egy jó negyedóra múlva ismét megszólalt.
– Tanácsra van szükségem.
Jó darab utat megtettek anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna. Veronique
végül közelebb lovagolt a férfihoz, és kérdőn nézett rá.
– Nos?
Sandrin meglepetésében pislogott egyet.
– Az én tanácsomra, úrnőm?
– Tisztában vagyok vele, hogy ritkán kell kikérnem, mert mindenki olyan boldogan ad
tanácsot, akár kérem, akár nem, de ez alkalommal igen, a te véleményedre vagyok
kíváncsi. – Veronique remélte, hogy a mondat nem hangzott olyan durván, mint
amilyennek ő érezte. – Talán nem vagy generális, de ez nem jelenti, hogy ne értenél a
taktikához. Ismered a helyzetet. Te mit tennél?
Újabb hosszú szünet következett. A férfi végül nyugodt hangon válaszolt.
– A rendelkezésére áll egy olyan fegyver, úrnőm, melyet eddig nem használt ki
teljesen. Én megfontolnám, vajon lehet-e rájuk nyomást gyakorolni… tudja, kikről
beszélek… hogy aktívabb szerepet vállaljanak. Csökkentse a legkisebbre a saját embereit
fenyegető veszélyt! Azokat a lányokat, akiket lehet, küldje el Girauda vagy Alainne
felügyelete alatt! Ha kell, kérje meg Geoffrey nagyurat, hogy valamelyik birtokán
biztosítson a számukra menedéket, lehetőleg a városon kívül!
– Valami készül. Te is érzed, igaz? – kérdezte Veronique, miközben megállította a
lovát.
– Igen, asszonyom. – Sandrin komor tekintettel meredt rá. – Geoffrey nagyúr
bizonyára remek hadvezér a harcmezőn, de úgy érzem, erre a harcmezőre még nem
készült fel eléggé.
– Magam is úgy látom, hogy a finom politikai játszmák nem az erősségei, de ahhoz
mindenesetre ért, hogy hogyan kényszerítsen ki lépéseket – tette hozzá Veronique
keserűen. – Nem mintha ahhoz most olyan sok kellene. És sajnos egyáltalán nem olyan
körmönfont, mint ahogy elképzeli. – Veronique ismét ügetésre ösztökélte a lovát. – Ha
visszaérünk, te és Girauda dugjátok össze a fejeteket, és találjátok ki, ki az, aki megy, és ki
az, aki marad, ha a személyzet nagy részét hirtelen el kell küldenünk! Azt akarom, hogy
Alainne is azok között legyen, aki elmegy, nincs kifogás. – A nő vékony vonallá szorította
a száját.
– És igazad van, a csendestársunkkal is beszélni akarok.

* * *

Már közel volt a hajnal, amikor Veronique hazaért, és alig volt ideje rápillantani az őt
váró levelekre, mielőtt a nappali levertség elérte volna a tagjait. Úgy ahogy volt, ingben
esett be az ágyába, és másnap éjjel szörnyű szurtosnak érezte magát, amikor felébredt.
Egy alapos fürdésre és egy titkárra volt szüksége. A fürdő természetesen nem okozott
gondot, de új titkárt még mindig nem sikerült találnia Thierry halála óta. Olvasgatta a
leveleit, volt köztük néhány fontos darab is, és közben szomorúan gondolt arra, hogy a
személyzete között nincs egyetlen írástudó ember sem, aki papírra tudná vetni, amit diktál.
Rosamund végre részletes levélben számolt be arról, ő hogyan látja Salianna királynő
stratégiáját, beszélt az Alexander hercegnek kézbesített ultimátumról, és elmondta, hogy a
herceg visszautasította az ajánlatot. Ez az utóbbi hír egyáltalán nem lepte meg Veronique-
ot. Úgy számította, hogy Alexander válasza már úton van Saliannához, és Geoffrey is
értesül róla még a hét vége előtt. Ez persze azt is jelenti, hogy Geoffrey-nak semmi oka
sincs a késlekedésre és cselekedhet, amint sikerült összeszednie a megfelelő haderőt,
amellyel megtámadhatja az atyját, és elfoglalhatja az ő és hívei menedékét. Veronique
nagyon kíváncsi lett volna arra, hogy Geoffrey-nak milyen tervei vannak az Alexanderrel
folytatott csatával kapcsolatban. Minden hibája ellenére az uralkodó mégiscsak ősöreg
volt és hatalmas, ezért Veronique úgy gondolta, ezen a téren is a tremere-ek hathatós
segítségére lesz szükség.
 Goratrix is írt egy udvarias hangú és semmitmondó kis üzenetet, amelyben hogyléte
felől érdeklődött és személyes találkozót kért. Ezt félretette, hogy később válaszoljon rá,
és gyorsan átlapozta a többi levelet, amelyek között megtalálta a szokásos kerti
ünnepségekre és hajókirándulásokra szóló meghívókat, és egy levelet Sir Olivier-től, aki
szintén a hogyléte felől érdeklődött. Fájdalmas érzés kerítette hatalmába, amikor meglátta
a pecsétet. Amikor Párizsba érkezett, úgy döntött, hogy nem fogja megszeretni a férfit, és
minden igyekezetével azon volt, hogy ne vegye észre a nemesi neveltetés és szándékosan
kialakított ölebálca mögött rejtőző kedves embert, mégis, Sir Olivier-t őszintén nevezhette
a barátjának. Nem akarta megszeretni Rosamundot és a fivérét, Sir Josselint sem, de
mindketten elbűvölők voltak, és Veronique biztos volt benne, hogy az övénél keményebb
szíveket is nem egyszer enyhítettek már meg az évek során.
Alig bírta megállni, hogy ne vessen gyorsan papírra egy-egy névtelen figyelmeztetést,
melyet ajtajuk alá csúsztat, remélve, hogy komolyan veszik a veszélyt, és elmenekülnek,
mielőtt még a végzetük utolérné őket.
– Sandrin, Girauda! Szükségem lesz a listára, amint kész vagytok vele. – Veronique
megdörzsölte a szemét.
Túl lágy vagy, Vero! Hát tényleg azt hitted, hogy sikerül majd egy teljesen vértelen
hatalomátvételben segédkezned? Hogy mindenki, akiről azt mondtad magadnak, hogy
nem fog érdekelni, sértetlenül túlélje? Hogy semmilyen árat nem kell majd fizetned a
terved megvalósításáért?
Késő bánat eb gondolat.

* * *

Veronique hírvivői folyamatosan úton voltak, leveleit és utasításait vitték a latin
negyed és az Île de la Cité valamennyi sarkába. Nyugodt volt abban, hogy legalább a latin
negyedben sikerült Saviarre minden szemét kiszúrnia, és a grófnő kénytelen volt vakon
tapogatózni. Ez azonban nem volt teljesen igaz. Saviarre valamennyi arra irányuló
kísérlete, hogy ismét halandó ügynökökkel népesítse be a nyomornegyedeket és
fogadókat, csúfos bukással végződött, mert Veronique saját kémhálózata éber, a Geoffrey
által biztosított csapat pedig könyörtelen volt. Még de Navarre püspök árnykémeinek a
jelentősége is csökkent azáltal, hogy soha nem láttak semmi érdekeset vagy terhelőt,
hiszen Veronique házába nem tudtak behatolni. A negyedben tevékenykedő ügynökök
továbbra is gonddal jártak el, mert az óvatosságot a rengeteg ismétlés és a közülük valók
halála nem hagyta kihalni, ám nagyjából biztonságban érezték magukat az ellenséges
szemektől. A teljes láthatatlanságot csak azok erőltették, akiknek a nosferatuk ügynökeivel
kellett tartani a kapcsolatot.
A szigeten minden esetben a láthatatlanság leplébe burkolóztak, mert itt a lebukásnak a
valószínűsége és a veszélye is nagyobb volt. Goratrix és Rosamund is kapott válaszlevelet.
Az utóbbinak Veronique azt írta, hogy lehetőségeihez mérten igyekszik támogatni a
Szerelem Udvarának álláspontját, lesz ami lesz. Rosamund bocsánatát kérte azért, hogy
olyan rendszertelenül tartják a kapcsolatot, és arra hivatkozott, hogy az Anatole testvér és
társai útra kelésével kapcsolatos részletek elrendezése minden idejét lekötötte.
Goratrixnak azt javasolta, hogy minden esetlegesen kompromittáló levéltől szabaduljon
meg, és tájékoztatta, hogy Geoffrey nagyúr hamarosan lépésre szánhatja el magát, amint
értesül Salianna királynő erőfeszítéseinek sikertelenségéről.
Sem Veronique, sem senki más nem vette észre, hogy szinte minden mozdulatukat
nyomon követte valaki. Jean-Battiste de Montrond saját csatornatöltelékekből,
késdobálókból és a latin negyedben dolgozó prostituáltakból átló hálózata nagyon is aktív
volt. Azt sem tudták, hogy már azóta megfigyelés alatt állnak, hogy Goratrix futára átjött a
szigetről, és megragadta a kígyó figyelmét, aki akkor épp Veronique házában üldögélt,
szokása szerint Alainne-nel évődve és pletykálva.
 Tizenhetedik fejezet



– Nagyuram!
Josselin felnézett a kezében tartott bőrszíjról, amikor a megszólítás kizökkentette
csendes elmélkedéséből, amire pedig olyan ritkán volt alkalma. Fabien állt az ajtóban,
aggódó arckifejezéssel. Josselin intett, hogy jöjjön be.
– Mi az, cher?
– Egy nő van itt, férfinek öltözve. Azt állítja, hogy a város egyik diplomatája. – Fabien
hangján hallatszott, hogy őszintén kétli az állítás igazát. – Azt is mondta, hogy roppant
sürgős a dolga.
Josselin félretette a munkáját, és felkelt a padról.
– Megmondta, hogy mi a neve?
– Veronique d’Orleans. Azt mondja, önhöz jött, és nem Rosamund úrnőhöz. Ezt külön
kihangsúlyozta.
A lovag válaszolni akart, de a torkát nevetés fojtogatta, amit nehezen tudott csak
visszatartani. Egy pillanatnyi szünet után össze tudta szedni magát annyira, hogy
válaszoljon.
– Rendben, Fabien. Vezesd az emeleti szobába, én is jövök hamarosan.
Pár percbe telt csak, amíg átöltözött, egy megfelelőbb tunikát öltött, kezet mosott, és
kinevette magát, ahogy elképzelte Veronique d’Orleanst férfiruhában, éppen úgy, ahogy
attól Rosamund rettegett. Amikor belépett az emeleti szobába, látta, hogy Fabien az igazat
mondta, Veronique d’Orleans levágta hirtelenszőke haját, és valóban roppant élethűen adta
a férfit, ahogy nadrágban, hosszú szárú lovaglócsizmában és zöld kabátban üldögélt.
Szalmakalapja, melynek széles pereme nyilván arcvonásait volt hivatott elrejteni, egy
lepecsételt levél társaságában pihent az asztalon. Mellettük egy rovásokkal díszített
gyertya csonkja égett. Ugyanaz a csendes katona volt jelen, aki még az átmeneti
nagykövetség épületében vigyázott rá, most is nyugodtan, ám éberen.
Veronique az illemnek megfelelően felállt, és meghajlással üdvözölte házigazdáját.
Josselin viszonozta gesztust, és el volt ragadtatva a helyzet iróniájától.
– Veronique úrnő, nem is tudja, mennyire örülök, hogy látom.
– Sir Josselin! – A nő szája íve azt sugallta, hogy tisztában van vele, mire gondol épp a
férfi, de nem bánja. – Hálás vagyok, hogy hajlandó volt fogadni egy ilyen hirtelen jött
vendéget.
– Rosamund úrnő a megmondhatója, mekkora örömmel látok vendégül egy gyönyörű
nőt. – Josselin elfoglalta a szemközti széket. – Még akkor is, ha gyönyörű férfinak
igyekszik álcázni magát.
Veronique száraz mosollyal felelt.
– Bár egész éjjel itt ülhetnénk évődve, Sir Josselin, attól tartok, nincs ennyi időnk. Egy
kérdést kell föltennem, és egy kérést is kell intéznem önhöz.
– Hozzám, úrnőm? – kérdezte a férfi könnyedén, és bár még nem tudta, milyen
irányba halad a beszélgetés, azt máris érezte, hogy nem fog tetszeni neki a végkifejlet.
– Önhöz. Úgy tudom, hogy jól ismeri Sir Aimeric de Cabaret-et, aki jelenleg Fekete
Esclarmonde királynő bèziers-i követeként szolgál. Igaz ez? – A nő kék szemei
vendéglátója arcára szegeződtek.
Josselin szája kiszáradt, és hirtelen nem tudta, mi lenne a legjobb válasz a kérdésre.
Különösen ennek a nőnek, aki olyan ügyesen manipulálta diplomáciai kapcsolatait az
ország déli részén, és talán máris többet tud, mint amennyit elmond. Egy pillanatnyi
tétovázás után elismerte:
– Ismerem, igen. Akkor találkoztunk, amikor Isouda királynő szolgálatában áltam a
Szerelem Udvaránál Toulouse-ban.
– Sir Aimeric megkért, hogy adjam át forró üdvözletét és jókívánságait, abban a
reményben, hogy hamarosan ismét találkozhatnak Toulouse-ban, Sir Josselin. – Veronique
a férfi felé csúsztatta az asztalon heverő levelet, melyet szalaggal kötött át, és saját
pecsétjével zárt le.
Josselin elhűlt, amikor meglátta.
– Nos, úrnőm, a kérdését feltette. Mi a kérése?
– A kérésemhez, attól tartok, egy kis magyarázatot kell fűznöm. – Veronique hátradőlt
a székben, és a kezeit összekulcsolva az ölében nyugtatta. – Mint tudja, engem a Szerelem
Udvara bízott meg azzal a feladattal, hogy segítsem Rosamund úrnő elismerését a Nagy
Udvarban, és ássam alá Saviarre grófnő azon képességét, hogy ezt megakadályozza. –
Josselin bólintott. – Amit önnek és a nővérének elmondtam a küldetésemről, nem
hazugság… azonban nem is a teljes igazság. Az én valódi küldetésem – és Rosamund
úrnőé is – az, hogy előkészítsünk egy államcsínyt, Alexander herceg megbuktatását, hogy
gyermeke, Geoffrey nagyúr vehesse át a helyét.
Miután a mondat elhangzott, hosszú csend következett, mert Josselinnek semmi
értelmes nem jutott eszébe. Úgy érezte, a döbbenetét és a rémületét nem lehet pusztán
szavakkal kifejezni. Végül azt suttogta:
– Megőrült? Ez lehetetlen, Veronique úrnő! A Szerelem Udvara békülni akar a Nagy
Udvarral…
– Nem, Sir Josselin, attól tartok nem akarnak. Néhány évvel ezelőtt, még Esclarmonde
királynő lázadását megelőzően, az udvar titokban összeült, és távollétében elítélte
Alexander herceget a Szerelem törvényei és, ami még fontosabb, Salianna királynő
ambíciói ellen elkövetett bűneiért. Azt a határozatot hozták, hogy a herceg tettei
bebizonyították, alkalmatlan az uralkodásra, ezért olyasvalakivel kell lecserélni, aki
rokonszenvez a Szerelem Udvarának céljaival. – Veronique élénk, ám hivatalos hangon
beszélt. – Engem nem sokkal ez után bíztak meg azzal, hogy atyám, Portia úrnő nevében
és védnököm, Julia Antasia herceg hallgatólagos beleegyezésével támogassam ezt az
erőfeszítést.
Josselin csak bámulta Veronique-ot, és képtelen volt összefüggő választ
megfogalmazni, de nem is kérdőjelezte meg az elhangzottak igazságát. Nem volt az Île de
France-on senki, aki kételkedett volna Salianna királynő hatalomvágyában, vagy aki ne
tudta volna, mennyire felbosszantotta az uralkodót, hogy egy másik nő, Saviarre grófnő
foglalta el Alexander herceg oldalán azt a helyet, amely meggyőződése szerint neki járt
volna.
– Az én küldetésem a kezdetektől az volt, hogy pusztítsam el Saviarre grófnőt –
folytatta a vendég ugyanazon az átkozottul higgadt hangon. – De amikor a feladatot
elvállaltam, úgy tettem, hogy semmiféle határidő nem korlátozott, és a felhasználható
eszközöket is szabadon választhattam meg. Ezek a feltételek sajnos már nem állnak
rendelkezésemre többé, és ez veszélybe sodorhat mindannyiunkat.
– Ön azt mondta – kezdte Josselin, saját maga számára is meglepő nyugalommal –
hogy Rosamund úrnő küldetése is hasonló volt.
– Így van. Bár, ha rajtam múlik, erre ő soha nem fog rájönni. Soha nem tájékoztattam a
küldetése teljes köréről, és ez nem is állt szándékomban.
Josselinnek össze kellett szednie minden önuralmát, hogy ne nyúljon át az asztal
fölött, és rázza meg a nőt, mint egy rongybabát.
Veronique folytatta:
– Rosamund úrnő megbízatása, az tudniillik, hogy békéltetőként lépjen föl a Nagy
Udvar és a Szerelem Udvara között, már a kezdetektől csak elterelő hadművelet volt. Így
reméltük elterelni Alexander herceg figyelmét, amíg én megtöröm Saviarre erejét.
Salianna királynő nem tájékoztatta őt a teljes igazságról, az én belátásomra bízva ezt a
kérdést.
– És ön úgy döntött, jó ötlet megtéveszteni a nővéremet, és hagyni, hogy az álnok
intrikáikba keveredjen és beszennyezze magát anélkül, hogy valaha is megtudná, miért
dolgozik? – kérdezte Josselin egyre erősödő ingerültséggel. – Hogy merészeli…
– Sir Josselin – szakította félbe Veronique, meglepően acélos tónusban. – Nem
mondtam el neki, és nem is állt szándékomban, mégpedig a saját védelmében.
Gondolkodjon! Ön nem ostoba ember. Ha Rosamund úrnő tudná az igazat, Alexander
herceg olyan könnyedén kiszedhetné belőle, mint ahogy mi egy virágot szakítunk le a
kertben. A tudás pedig, amit az elméjéből szerezne meg, a vesztébe vinné, és mindenki
mást, aki bűnösnek tűnik már csak azért is, mert köze volt hozzá. Önt. Engem. Isouda
királynőt. A tudatlanság nem a legjobb védelem, de ennél jobbat az adott helyzetben nem
adhattam neki. – Veronique ismét a férfi szemébe nézett. – Bármi is történjen, ő
tagadhatja, hogy tudott volna róla, és nem is fog hazudni. Kisebb veszély leselkedik rá,
mint önre vagy énrám.
 A jogos harag számtalan rétegén áthatolva a mondat igazsága hideg vízként
csillapította Josselin indulatát.
– Miért mondja ezt most el nekem?
– Olyan folyamatok indultak el, amelyek fölött nekem nincs hatalmam. Geoffrey
nagyúr visszatért, úgy sejtem, idő előtt, sőt, Salianna királynő tiltakozása ellenére, és
szembeszállt Alexander herceggel, még mielőtt én végezhettem volna Saviarre-ral,
Rosamund úrnő pedig megnyerhette volna magának a herceget. Tökéletes baklövés volt.
Geoffrey nagyúr talán briliáns taktikus a csatamezőn, de politikusként hiányzik belőle a
finomság. Az atyja trónjára tör, és a lehető legveszélyesebb utat választotta, hogy
megszerezze, megint figyelmen kívül hagyva a tanácsadói határozott tiltakozását. Nagy az
esélye annak, hogy a terv valamennyi szereplőjére hamarosan fény derül, és ha ez
megtörténik, a következmények szokás szerint lavinaként temetnek maguk alá
valamennyiünket. Rosamund úrnő annyira tudatlan – és így ártatlan –, amennyire csak
lehet, ám…
– Vannak, akik nincsenek ilyen biztonságban – fejezte be a mondatot Josselin
komoran. – Közöttük Aimeric, igaz?
– Bèziers hercege, Eon de l’Etoile, Anatole testvér és még számos más személy
veszélynek van kitéve. Kétlem, hogy Geoffrey nagyurat érdekelné a bitterois-i udvar
sorsa. Ha sikerrel jár a vállalkozása, és uralma alá hajtja Párizst, minden bizonnyal
jelentős erőfeszítésembe kerül majd, hogy rábírjam, tartsa tiszteletben atyja diplomáciai
vállalásait azon a területen. – Veronique jelentőségteljesen a levélre pillantott. – Aimeric
nem volt részese az összeesküvésnek, ezt higgye el nekem! Mint azt ön is tudja, ő
egyszerűen csak remekül táncol, függetlenül attól, hogy milyen dallam szól. Az ereje
mindig is abban állt, hogy kiválóan alkalmazkodott a változó körülményekhez.
Josselin megnyalta az ajkát, és szárazon felelt.
– Mondhatjuk, igen. Mit kíván tőlem, Veronique úrnő?
– Nem kérném, ha nem lenne muszáj, Sir Josselin – kezdte a nő tompán. – Azt kérem,
vigye ezt a levelet délre, Sir Aimericnek. Figyelmeztetés neki és Eon hercegnek, hogy
készüljenek fel mindarra, ami bekövetkezhet. Úgy érzem, az a legkevesebb, hogy
tájékoztatom őket, ha már tudtukon kívül is a segítségemre voltak. És mert önhöz
hasonlóan nekem is régi barátom Aimeric, remélem, hogy még sok éven át kaphatok tőle
szarkasztikus hangvételű diplomáciai leveleket.
Josselin behunyta a szemét. Egy perccel később megszólalt.
– Ha elfogadom ezt az őrült küldetést – és még nem mondom, hogy elfogadom –,
akkor én is kérek öntől valamit, Veronique úrnő.
– Mondja!
– Azt kérem, hogy a távollétemben úgy vigyázzon a nővéremre, ahogy egy olyan
barátra, akivel már fél évszázada nem találkozott. – A férfi kinyitotta a szemét, és
vendégére meredt.
 – A szavamat adom. – Veronique még el sem pirult, amikor ezt kimondta. – Ön is?
– Igen, az isten verje meg. – Josselin felvette a levelet, és felkiáltott. – Fabien! –
Apródja hosszúkás arca jelent meg az ajtónyílásban. – Kerítsd elő Petert! Egy üzenetet
akarok átadni neki. Azután készítsd elő az utazó felszerelésünket, és nyergeld fel Sorelt és
Fehérlábat! Indulunk, amint lehet.
Fabien levegőért kapott meglepetésében.
– Nagyuram, hogyan…
– Mindent elmondok, ha már úton leszünk. Siess, kérlek. – Fabien egyetlen szó nélkül
elsietett. Josselin fölkelt és Veronique-ot is fölsegítette. – Tud erről a Szerelem Udvara? A
királynők? Arról, amit most elmondott nekem?
– Azt gyanítom, hogy Salianna királynő szorosabb kapcsolatban van Geoffrey
nagyúrral, mint én, Sir Josselin. Kétlem, hogy az elmondottakból bármi is meglepetésként
érné őket – felelte Veronique szárazon.
– Erre valahogy számítottam is. – Az őr mögéjük lépett, és követte őket kifelé. –
Hazakísértessem?
– Nem szükséges, de köszönöm az ajánlatot. – Veronique úrnő hagyta, hogy a katona
kilépjen előtte az utcára, föltette szalmakalapját, majd vendéglátója felé fordult.
– Ne késlekedjen, Sir Josselin, és vigyázzon magára. Remélem, hogy még
viszontlátjuk egymást.
– Tisztelettel, Veronique úrnő, remélje inkább, hogy nem. Megértem, hogy miért tette,
amit tett – mosolyodott el Josselin hidegen –, de ez nem jelenti azt, hogy meg is bocsátok
önnek. Azt javaslom, igyekezzen elkerülni engem a jövőben. Isten önnel, milady, és
legyen önhöz irgalmas!
– Isten önnel, Sir Josselin, és vigyázza lépteit!
A férfi Veronique-ra csukta az ajtót. Ez volt az egyik legnagyobb örömöt nyújtó
diplomáciai tett, amit valaha is végrehajtott. Hátat fordított a kijáratnak, és Peterért
kiáltott.

* * *

Veronique nehezebb szívvel hagyta maga mögött a toreador nagykövetséget, mint
amire számított. Arról győzködte magát, hogy tulajdonképpen győzött, legalábbis a szó
legtágabb értelmében. Sir Josselin végül is beleegyezett, hogy kézbesíti a levelet, ezzel ő
is elkerüli a közvetlen veszélyt, és Aimericet is sikerül figyelmeztetni, ami két siker
egyetlen lépéssel. A levél tartalmazott egy figyelmeztetést, ahogy azt Josselinnel közölte
is, és egy második, titkos üzenetet, melyben azt mondta el Aimericnek, hogy Geoffrey le
Croisé szívesen alkalmaz aragóniai zsoldosokat. Esclarmonde királynő számára ez minden
bizonnyal szórakoztató és elgondolkodtató hír lesz.
 Egy hosszú pillanatig azon fáradozott, hogy a kupát félig telinek lássa, majd beismerte
magának, hogy a dolgok semmiképpen sem alakulhattak volna jól, függetlenül attól, hogy
mekkora erőfeszítéseket tesz. Egyszerűen nincs megfelelő módja annak, miként mondjuk
meg valakinek, hogy könyörtelenül kihasználtuk a nővére bizalmát és jóhiszeműségét.
Voltak éjszakák, amikor a játékkal járó költségek határozottan súlyosabbnak tűntek, mint a
nyereség.
Gyorsan ügettek az Île de la Citét és a bal partot összekötő híd felé, Sandrin egy
kevéssel úrnője mögött és oldalt, éberen, mint mindig. Még ő sem volt elég éber ahhoz,
hogy észrevegye az egyik sikátor sarkán lapuló alacsony figurát, aki egy szót mormolt,
mire lovaik hirtelen megtorpantak. Egy második vezényszóra a lovak felágaskodtak,
mintha farkas szagát érezték volna meg a város közepén, és levetették magukról
gazdáikat, akik nagyot koppantak a köveken, és már a földről nézték, ahogy hátasaik a
félelemtől nyerítve elvágtatnak. Veronique egy pillanatig mozdulatlanul feküdt az úton,
Sandrin pedig válogatott kifejezésekkel illette a megfegyelmezhetetlen lovakat, míg
úrnője föl nem pattant, és meg nem szorította a karját. Veronique megrázta a fejét, mire a
férfi elhallgatott.
Amikor az apró alak kilépett az árnyékok takarásából, látták, hogy alig nagyobb egy
gyermeknél, és a nyári hőség ellenére homlokáig köpenyébe és sálakba burkolózott.
Amikor megszólalt, hangja alig volt több, mint rekedt suttogás.
– Veronique d’Orleans.
Ez kijelentés volt, nem kérdés.
– Az vagyok – bólintott Veronique.
– Úrnőm azt parancsolta, hogy jöjjön velem. Az embere is. A felsőváros többé nem
biztonságos az önök számára. – A kifejezéstelen hangon előadott figyelmeztetés rémülettel
töltötte meg Veronique szívét. Mégis követte a hírnököt, és Sandrinnak is intett, hogy
jöjjön.
– Mi történt? – kérdezte, igyekezve olyan szorosan követni az apró figurát, ahogy csak
tudta, anélkül, hogy hosszan kígyózó ruháira lépett volna.
– Nem tudom. Az úrnőm azt parancsolta, hogy jöjjenek, és én most elviszem magukat.
Odalent majd többet is megtudnak. – A nosferatu nem fordult hátra, hogy meggyőződjön
róla, követik-e, és nem is szólt hozzájuk többet, ahogy számos szűk utcácskán és még
szűkebb sikátoron át vezette őket. Átvágtak több kertnek a folyó felé eső oldalán, míg
végül egy nagy kovácsoltvas rácshoz értek. Ezt különösebb erőfeszítés nélkül kinyitotta,
és tartotta, míg Veronique és Sandrin leosontak. Keskeny és alacsony folyosó tátongott
előttük, melynek kőfalát nem dolgozták el, padlatát pedig síkossá tette a vékony patakban
csordogáló szennyvíz.
Veronique minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy még egy lépést tegyen, nem
tudván, vajon milyen veszélyek leselkednek rájuk a következő sötét sarokban. Amint
belépett, a falhoz nyomta a testét, és intett Sandrinnak, hogy kövesse a példáját. A rácson
átsütött a hold, de ezen kívül semmilyen fényre sem támaszkodhattak. Ha elindulnak, az út
további részében vakok lesznek, amit Veronique egyáltalán nem talált vonzó kilátásnak.
A vezetőjük belépett, lecsukta a rácsot, és meghúzott néhány csavart, amelyek még
lentről is szinte láthatatlanok voltak.
– Jöjjenek!

* * *

Veronique társalgójában csendesen égett a tűz egész nappal és éjjel. A földszinten ezért
fullasztó hőség uralkodott, hiába váltotta Girauda és Philippe egymást a levélégetésben.
Nappal Philippen volt a sor, kiválogatta és feltornyozta a leveleket, letépte a szalagokat és
pecséteket, melyeket a pergamenektől elkülönítve semmisítettek meg, éjjel pedig Girauda
dolgozott, aki Alainne ollójával csíkokra hasogatta a leveleket, és aztán marokszám szórta
őket a kandallóba és a körülötte izzó parázstartókba. Alainne és Nicolette a lányokat
vezényelte, eldöntötték, ki megy és ki marad, a legfiatalabb lányokat pedig már el is
küldték oda, ahol remélték, hogy biztonságban lehetnek majd.
Úgy esett, hogy mindketten a földszinten tartózkodtak épp, amikor egy csapat ghoul
lovag, élükön egy káinita tisztviselő, aki minden erejével azon volt, hogy elnyerje Párizs
főszolgabírájának a kegyét, berúgta az ajtót, és elkezdte kidobálni azokat a vendégeket,
akik kedvenc lányaik figyelmeztetése ellenére is úgy döntöttek, hogy az intézmény falai
közt töltik az estét. Girauda széthasította azt a három levelet, melyeket Veronique
mindenképpen el akart pusztítani, majd beszórta ezeket is a tűzbe, és nézte, ahogy
elfeketednek és összepöndörödnek. A maradékot Philippe kapta kézbe, fölcsapta a padló
közepén lévő csapóajtót, és oda kezdte begyömöszölni a leveleket egyesével, remélve,
hogy a Párizs alatt meghúzódó ősi csatornába potyognak. Föntről sikolyok és fájdalmas
kiáltások hallatszottak le hozzájuk, míg lázasan igyekeztek befejezni a rájuk bízott
feladatot. Girauda az egyik parázstartóba dobta a kötegbe fogott szalagokat, a széttört
pecséteket pedig varrókosarába szórta, és letakarta őket a foltoznivalóval.
Philippe már majdnem az összes apró gombóccá gyűrt pergament leszórta a
csatornába, amikor Veronique társalgójának ajtaja megremegett egy szörnyű erejű
csapástól, leszakadt a zsanérokról, és egyszerűen beszakadt. Girauda mozdulatlanná
dermedt Philippe oldalán, ahogy az ajtónyílásban álló páncélos alak kardot rántott, és
elindult feléjük.

* * *

Alainne és Nicolette sietett vissza a fürdőház felé, miután jelentős időt vesztegettek
azzal, hogy női fortélyokat bevetve rábírják Geoffrey nagyúr latin negyedben szolgáló
parancsnokát, hogy vegye oltalmába a legfiatalabb lányokat. A nemes Sir Charles eleinte
meglehetősen vonakodott, és homályos célzásokat tett a testi kísértésre és az ebből fakadó
fegyelmezetlenségre, de végül felülkerekedett benne a keresztény jóérzés, miután
Nicolette ejtett egy pár könnyet és a többi lány is nagyon ügyesen adta elő az ügyét. A
negyedben volt most egy ház, ahol számos jóképű, fiatal férfi és számos csinos és
gátlástalan, tizenöt-tizenhét éves lány lakott együtt, ám az épület mégsem volt bordély.
Alainne ezt roppant mulatságosnak találta.
Sietve lépkedtek a sikátorok kövén, igyekeztek elkerülni a nagyobb kereszteződéseket,
és mindenkit, aki elég józan volt ahhoz, hogy megkülönböztesse őket a Szent Szűztől.
Még meg sem látták a fürdőházat, amikor az orrukat megcsapta a füst, és az utcákat
felverték a riadt kiáltások. Nicolette rémületében felsikoltott.
A fürdőház lángokban állt, és a tűz már ugyancsak elharapózott, hiába volt a
szomszédok és az összesereglett városőrök minden erőfeszítése. A gyorsan terjedő
pokoltűz ellen csatárláncot alkottak, vödörszám öntötték a vizet a tűzre és a szomszédos
házak tetejére és falaira. Nicolette előreugrott, hogy segítsen, de Alainne megragadta a
karját, és visszacibálta az egyik sikátorba.
– Nico, nem tehetünk semmit. Elveszett.
– Hogy mondhatsz ilyet? – jajveszékelt Nicolette. – Girauda és Philippe talán még
mindig…
– Ha Girauda és Philippe ott volt, akkor rajtuk már nem tudunk segíteni – válaszolta
neki Alainne hevesen. – Gondolkodj! Menj vissza Geoffrey nagyúr házába, és mondd meg
Sir Charlesnak, hogy mi történt! Gondoskodj a lányokról!
Nicolette újabb lopott pillantást vetett az összeomlásra ítélt fürdőházra.
– Igazad van… igazad van… megyek. Te mit csinálsz?
– Megkeresem Veronique-ot. – Alainne taszigálni kezdte Nicolette-et abba az irányba,
ahonnan jöttek. – Siess! Menj már! Isten tudja, mi folyik most ott.
Nicolette bólintott és elsietett, szinte futva. Alainne nézett utána, míg el nem tűnt
tűzpiros hajának villogása a sötétben, majd sebesen elindult az ellenkező irányba, a folyó
és a negyedet a szigettel összekötő hidak felé. Eltérően sok lánytól, akik Veronique-nál
találtak megélhetést, Alainne nem vidéki csitri volt, aki azért jött a nagyvárosba, hogy
elmeneküljön az élet elől, mely semmit sem tartogatott a számára, csak földtúrást és
gyerekszülést. Ő a városban született, és itt is nőtt föl, úgy ismerte az utcákat, mint a
tenyerét, és a vérében volt az óvatosság, mert egy egyedül kószáló nő sohasem volt
biztonságban sötétedés után. Ennek ellenére annyira el volt foglalva a céljával, hogy
eljusson a felsővárosba vezető hídig, hogy nem vette észre, követik. A szíve majd kiugrott
a helyéből, amikor üldözői előugrottak egy sikátorból, és rátámadtak.
Sikerült egy jól irányzott rúgást és egy sikolyt eleresztenie, mielőtt egy erős kéz a
szájára tapadt volna, hangot nem engedve ki, levegőt pedig be, egy másik kéz pedig a
karját csavarta hátra, olyan erősen, hogy a fájdalomtól csillagok is társultak a fulladás által
keltett fekete foltokhoz a szeme előtt. Egyik támadója a lábait akarta megragadni, ezt
sikerült mellbe rúgnia, mire olyan erős ütés érte a gyomrát, hogy a maradék pár korty
levegő is kiszaladt belőle. Pillanatokkal később már a sikátorok labirintusán vonszolták
végig, időnként hagyva, hogy levegőhöz jusson, de épp csak annyihoz, hogy ne veszítse el
az eszméletét. Az út sokkal hosszabbnak tűnt, mint amennyi ideig valójában tartott.
Nemsokára egyszerűen ledobták a hideg kőre valami sikátorban, amely épp elég közel volt
a fürdőházhoz ahhoz, hogy érezze a füstszagot.
Alainne egy pillanatig semmi mást nem tett, csak igyekezett annyi levegőt juttatni a
tüdejébe, amennyi tőle telt, és könnyező szemmel pislogott, hogy kicsit magához térjen.
Valaki csöndes léptekkel közelített felé, mire felpattant, és körbepillantott, lát-e falat,
amelynek a hátát vetheti, és valamit, amit fegyverként használhatna.
– Ugyan már, Alainne, így kell üdvözölni egy régi barátot? – kérdezte Jean-Battiste de
Montrond, aki néhány lábnyira állt tőle. A hangja arról tanúskodott, megsértődött és
mélyen megbántódott.
Alainne térde elgyengült a megkönnyebbüléstől.
– Jean-Battiste! – A férfi karjaiba vetette magát, és minden erejével szorította,
miközben megállíthatatlan könnypatak kezdett ömleni az arcán.
A férfi vigasztalóan simogatta a hátát.
– Jól van, jól van, kedvesem, ne sírj! Minden rendben lesz. Istenemre, Jean és Albert
durván nyúltak hozzád? Ezért levágatom a fülüket!
– A ház… – sikerült végre Alainnek kinyögnie, miközben eltolta magát a férfitól, hogy
az arcába tudjon nézni. – Valaki felgyújtotta a házat. Veronique félt, hogy valami történni
fog, de szerintem arra nem számított, hogy ilyen hamar… vagy hogy… ez…
– Tudom. Láttam. – Jean-Battiste letörölte a könnyeket a nő arcáról. – Örülök, hogy
legalább te nem voltál ott, drága Alainne, amikor a tűz felcsapott. – Ujjaival
végigsimította Alainne remegő ajkait. – Hol van Veronique, galambom?
– Nincs a házban – felelte Alainne, miközben hálásan ismét a férfi karjába dőlt. – A
szigetre indult, olyan korán, ahogy csak neki mert vágni.
– A szigetre? Megkérdezhetem, vajon mi célból? – A kérdésből elfojtott sürgetés
érződött, hiába igyekezett a férfi megtartani a könnyed hangvételt.
Alainne szeme egy hajszálnyit összébb szűkült.
– Nem tudom. Nem mondta, hová indul. Lovaglóruhába öltözött, és Sandrint is
magával vitte.
Jean-Battiste a hajába túrt, és csitító dörmögéssel folytatta.
– Jól van, kedvesem, így is ügyesen elárultad nekem, hogy hová ment.
Hirtelen ökölbe szorította a kezét, és hátrarántotta a nő fejét. Mielőtt Alainne-ben
egyáltalán felmerülhetett volna, hogy tiltakozzon, a férfi már a sikátor falához szorította,
térdével szétfeszítette a combjait, és egyik kezével megragadta a mellét. Alainne sikoltani
próbált, de csak kéjes nyögés szakadt fel belőle, ahogy Jean-Battiste a nyaka és a válla
találkozásánál feszülő bőrbe mélyesztette az agyarait, miközben testét a nőéhez dörzsölte,
utánozva a szerelmi együttlét mozdulatait. Ha valaki meglátta volna őket, biztosan arra
gondol, hogy egy fiatal pár egymásba feledkezett, a szenvedély és a túl sok bor hatására a
nyílt színen álltak neki örömöt szerezni egymásnak. Alainne számára egy
örökkévalóságnak tűnt, Jean-Battiste azonban úgy érezte, korántsem volt elég hosszú idő,
míg a nő szívverése lassulni kezdett, lélegzete egyre haloványabb lett, és ő kénytelen volt
egy nyalással bezárni a sebet. Alainne lábai túl gyengék voltak ahhoz, hogy megtartsák,
ezért nekidőlt a férfinek, aki hevesen szájon csókolta.
– Ez csodálatos volt, kedvesem… jobb, mint valaha is képzeltem – suttogta, még
mindig közvetlenül Alainne ajkaihoz hajolva, majd testőrei lába elé, a földre dobta a
magatehetetlen testet. – Soha nem felejtelek el. – Gyors pillantást vetett az embereire. –
Tegyetek vele, ami tetszik, de ha végeztetek, intézzétek úgy, hogy hétköznapi
gyilkosságnak lássék! – Ezután hosszú ideig nézte Alainne-t, szemében a szomorúsághoz
a megszólalásig hasonló érzelem tükröződött, – Általában nem sajnálok senkit, Alainne,
de a te esetedben, azt hiszem, kivételt teszek. Ha nem ellenkezel, talán nem fáj majd
annyira.
Hátat fordított, és elsétált.

* * *

Goratrix, Rouen város régense, a Francia Tremere Tanács tagja, különösen jó
megérzésekkel rendelkezett az önvédelem és a túlélés terén, és nem is szokta figyelmen
kívül hagyni őket. Amikor megkapta Veronique d’Orleans üzenetét, amelyben a brujah
beszámolt mindarról, amit a városon kívül tett látogatása alkalmából megtudott, és
figyelmeztette a rá leselkedő veszélyre, az csak megerősítette saját aggodalmait, ezért
egyetlen percig sem kételkedett szövetségese igazában. Arra vonatkozóan, hogy ő is részt
vett volna valamiféle ördögi összeesküvésben, alig akadt bizonyíték, ezért a terhelő iratok
megsemmisítése, főleg a tanítványai segítségével, nem volt különösebben időigényes
feladat.
A komolyabb gond persze az volt, hogy sem neki, sem senkinek a fajtájából már eleve
nem szabadott volna egyáltalán belépni a városba, ezt őkegyelmessége és Elmebajos
Fensége Alexander, Princeps Lutetius parancsa megtiltotta, a jelenlétüket azonban nehéz
lett volna elkendőzni. Napközben a piacra küldte a szolgákat, hogy beszerezzenek néhány
tárgyat, amelyre kutatásaihoz volt szüksége, és hogy azt a benyomást keltse, Geoffrey
nagyúr házában az élet a rendes kerékvágásban megy tovább, függetlenül az úr
távollététől. Éjjelente tanítványai a taumaturgia legfontosabb és pótolhatatlan kellékeit
csomagolták, amit pedig nem lehetett könnyen szállítani, azt szétszedték és elpusztították.
Becsületükre legyen mondva, panasz vagy sirám nem hagyta el az ajkukat, amikor
mesterük utasította őket, hogy szedjék össze a legfontosabb személyes tárgyaikat, de csak
annyit, amit egyedül is tudnak cipelni, és készüljenek föl az azonnali indulásra. Goratrix is
azzal töltötte a rövid nyári éjszakákat, hogy azt fontolgatta, mely tárgyakat tudja magával
vinni, ha nagy hirtelen indulni kell, és igyekezett megbizonyosodni arról, hogy Geoffrey
hajósai tisztában vannak a kiürítés menetével.
 Bár a lelke mélyén félt tőle, a hír végül nem nappal jött, hanem kevéssel naplemente
után, és nem Geoffrey Alexander háztartásába beépített valamelyik kéme hanem egy
nosferatu hírnök hozta, aki szerencsétlen öreg koldusnak öltözve érkezett a házba,
alamizsnáért könyörögve. Geoffrey megtanította az őröknek a titkos jeleket, ezért
beengedték Guillaume-ot, amikor bemutatta őket. Bemutatkozott Goratrixnak, és azt
mondta, még könnyűnek hitt csomagjaik is túl súlyosak lesznek ott, ahová menniük kell.
Javasolta, hogy gyorsan könnyítsenek a terhen, mert Alexander emberei már minden
bizonnyal úton vannak.
E szavak hatására pánik ugyan nem tört ki, de azért a sietség érezhetően megnőtt a
házban, ládák teteje csapódott fel, létfontosságú tárgyak kerültek ki belőlük, majd ismét
vissza, a maradékot pedig a lehetőségekhez mérten elrejtették a Geoffrey lakószobája alatt
lévő raktárakban. Amíg Alexander ghouljai és maga a párizsi főszolgabíró a kaput őrző
katonákat mészárolták és az ajtókat törték keresztül, Goratrix, négy rémült tanítványa és
Guillaume a hátsó ajtón át kimenekült, hátukon jelentősen könnyebbé tett csomagokban a
rituális felszereléssel és személyes tárgyaikkal. A kertbe mentek, majd egy szűk lépcsőn a
folyópartra igyekeztek. Goratrix meglepetésére nem a kikötő irányába indultak.
– Hová megyünk? – kérdezte suttogva. – A menekülési útvonal…
– Nem menekülünk – felelte Guillaume a maga reszelős hangján, majd kicsivel később
hozzátette: maestro! – Az úrnő kívánja látni önöket. És a harcnak még nincs vége.

* * *

A harc La Forêt-ben is a végéhez közeledett, a támadóknak már csak Geoffrey
legkitartóbb katonái álltak ellen. Tulajdonképpen beszorultak az épület egyetlen, alacsony
tornyába, elszigeteltségükben nem képviseltek komoly erőt. Sir Olivier-t tisztjei úgy
tájékoztatták, hogy az ellenállók legfeljebb maroknyian vannak. Nem volt élelmük, vizük
és fegyvertartalékuk, de külső segítség nélkül nem tudtak hatékonyan kitörni sem. Sir
Olivier kielégítőnek találta az értesülést, nagylelkű ajánlattal igyekezett kicsikarni a
megadást, majd elindult, hogy beszéljen a bátyjával.
Geoffrey nem volt ostoba. Amikor felmérte az ellene felsorakozott haderőt,
megparancsolta katonáinak, hogy adják meg magukat, és ne áldozzák életüket egy
értelmetlen küzdelemben. Az utasítást csak néhányan nem vették tudomásul, őket pedig
kivétel nélkül kíméletlenül lemészárolták. Olivier-nek felkeltette a figyelmét, hogy a
zsoldosok Aragóniából származtak, és ahogy átvágott a La Forêt folyosóin, amelyet ghoul
és káinita lovagjai szigorú ellenőrzés alatt tartottak, ezen törte a fejét. Geoffrey nem állt
ellen, amikor foglyul ejtették és elkülönítették, most egy ablaktalan szobába zárva várta a
sorsát.
Sir Olivier egyáltalán nem szívesen tette, ami a kötelessége volt. Amikor Alexander rá
rótta ki a megbízatást, közel járt ahhoz, hogy megkérje, küldjön mást. Látta azonban, hogy
Saviarre grófnő éberen figyeli, hogyan fogadja a “megtisztelő” feladatot, ezért inkább
meggondolta magát. Tisztában volt vele, hogy Saviarre-nak semmi sem volna inkább
kedvére, mint ha a herceg mindkét gyermeke okot adna az elpusztításra, és nem állt
szándékában megadni neki ezt az örömöt. Nem maradt már semmi, amit Geoffrey
érdekében tehetett volna, de arról legalább meggyőződhetett, hogy fivére ne essen
végzetes baleset áldozatául a ház ostroma vagy a Párizsba vezető út alatt. Sajnálta, hogy
ennél többre nincs módja.
Geoffrey rögtönzött börtöne előtt két fiatal káinita lovag állt, akik a Szerelem
Udvarához semmilyen szállal sem kötődő megszámlálhatatlan toreador vérvonal
valamelyikéből származtak. Kihúzták magukat, amikor parancsnokuk közelebb ért.
– Jól viselkedett?
– Igen, nagyuram – felelte az ifjú Sir Renier, és a kilincs felé nyúlt. – Szeretné most
látni, nagyuram?
– Más okból ugyan miért hagytam volna ott a csarnokban folyó vigasságot? – kérdezte
fáradt gúnnyal. – Nyisd ki! És ez alkalommal reteszeld is be mögöttem! Ő még mindig tud
magára vigyázni.
A két lovag csalódottan engedelmeskedett, és Olivier hallotta, hogy az ajtó becsukódik
a háta mögött.
Geoffreynak nem állt a rendelkezésére ablak, amelyen a drámai hatás kedvéért az
ajtónak hátat fordítva kimeredhetett volna, ezért helyet foglalt egy székbe, és a polcáról
egy kisebb könyvet emelt le, azt olvasgatta. Fegyvereit és páncélját elkobozták, a jelek
szerint nem teljesen erőszakmentesen, mert hajába vér száradt, a láncing alatt hordott
rozsdafoltos tunika válla pedig elszakadt. Nem nézett föl, amikor fivére és egyben
foglyulejtője belépett, mire Olivier nehéz sóhajjal válaszolt. Levette a sisakját, majd az
alatta viselt lánccsuklyát is vállára hajtotta vissza. Átkelt a szobán, és sisakját tompa
döndüléssel a Geoffrey könyökénél álló, kisebb asztalra tette. Erre végre érkezett válasz,
Geoffrey felnézett, és ingerülten pillantott a sisakra, majd haragja teljes erejével öccse
ellen fordult.
– Megkérhetlek, hogy ne karcold fel a felületét? Libanonból való.
Olivier ismét felsóhajtott, lehunyta a szemét, és megdörzsölte. Ki sem nyitotta, úgy
válaszolt.
– Tisztában vagy vele, hogy most mindent összezavartál?
– Mi mindent? – kérdezte Geoffrey. Becsukta a könyvét, és Olivier sisakja mellé
fektette. – Azt, hogy megpróbáltam észre téríteni az atyánkat? Azt, hogy megpróbáltam
meggyőzni, ha még én sem tudok hinni és bízni benne, akkor a baj forrása…
– Isten szerelmére, Geoffrey! Hát azt hiszed, mindezt te látod egyedül? Veled
ellentétben én itt töltöttem az elmúlt század jelentős részét. Én is tudom, hogy már nem az
a férfi, aki volt. Tudom, hogy megváltozott, és nem jó irányba, mióta annak az üresfejű kis
tehénnek, Lorraine-nek meg a boszorkány Saviarre-nak a karmai közé került. – Oliver
izgatottan elfordult. – De nem erről van szó, és ezt te is tudod.
 Geoffrey nem válaszolt, míg öccse ingerülten tett néhány lépést, átkelt a szobán, majd
visszatért, és karnyújtásnyira megállt.
– Szeret téged, tudod-e? Hosszabb ideje vagy a büszkesége és minden öröme, mint
amennyit én összesen éltem. Még amikor veszekedtetek is, egy percre sem rendült meg
benned a bizalma. Egyszerűen csak nem kedvelt mindig.
– Én sem kedveltem őt mindig – felelte Geoffrey csendesen. – És ahogy mondtad is,
Sir Olivier, nem erről van szó. Ha azt hinném, akár halványan is, hogy alkalmas még az
uralkodásra, soha nem fordulnék ellene. Elégedett lennék azzal, hogy akkor és oda
vezethetem a csapatait, amikor és ahová parancsolja, különben meg ideköltöznék a La
Forêt-be, és szőlőt termesztenék meg katonákat nevelnék, míg meg nem hallom az utolsó
harsonát. De nem alkalmas, Olivier, és ezzel mindketten tisztában vagyunk. A különbség,
hogy én hajlandó vagyok tenni is valamit.
– Megesküdtél, hogy hű leszel hozzá, és szolgálni fogod, Geoffrey. Netán elfelejtetted
az esküdet? Vagy feltételhez kötötted őket? Szolgálni fogod, amíg a te szemedben is méltó
rá, de abban a pillanatban, hogy meginog, lecsapsz rá, mint valami dögevő? – kérdezte
Olivier sértett indulattal.
– Nem felejtettem el őket. – Geoffrey hideg hangjával csak leplezni igyekezett saját
hevét. – De megesküdtem arra is, hogy szolgálom és megvédem a birtokot, és azokat, akik
itt élnek, és most nekik van rám szükségük. Az atyánk nem alkalmas az uralkodásra, csak
zsarnokoskodik a birtokán és az alattvalóin, engedelmeskedve a tanácsadói szeszélyeinek.
Kihasználta és elhagyta az övéit. Ha mást nem is tett, Olivier, a hozzám fűződő hűségét
megszegte.
Olivier megrázta a fejét.
– Ezzel nem vitázhatok. De biztosan lett volna jobb válasz erre, Geoffrey, mint a
fegyveres felkelés! Kellett lennie.
– Valóban? – Geoffrey kikapcsolta tunikája nyakát, és lecsupaszította a mellkasát. –
Hivatalos személyként jöttél ide, Olivier. Tedd a kötelességed, essünk túl rajta!
– Egy hajszálnyit se engedsz, igaz? – kérdezte Olivier lágyan. Geoffrey csak állt
némán, ő pedig sóhajtott, és előhúzta a csípőjéről lógó hosszú fakést. Amikor megszólalt,
hangja már az udvari eljáráshoz méltóan színtelen volt, – Sir Geoffrey le Croisé, La Forêt
ura, Alexander, Princeps Lutetius gyermeke, atyád és a Nagy Udvar elárulásával vádollak,
azzal, hogy őfensége hű alattvalóit lázadásra uszítottad, és szövetkeztél a Nagy Udvar
ellenségeivel, hogy megingasd törvényes ura hatalmát a birtokon. Visszatérsz Párizsba,
ahol tárgyalásodra sor kerül, és a megidézett bíró kimondja feletted az ítéletet bűneidért.
Az ítélet megszületéséig embereid La Forêt-ben maradnak, bántódásuk nem esik, de
túszok lesznek az együttműködésed biztosítására. Elfogadod-e ezeket a feltételeket?
– Elfogadom.
Olivier lesújtott egyetlen, sima mozdulattal, Geoffrey pedig a karjaiba omlott. Elkapta
és gyengéden a padlóra eresztette. Lecsukta a tehetetlen férfi szemeit, és tartotta a
szemhéjait, amíg biztos nem volt benne, hogy nem fognak maguktól felnyílni. Olivier
személyes tapasztalata szerint nem volt annál őrjítőbb dolog, mint mozdulatlanul, karóval
átdöfött szívvel feküdni ki tudja mennyi ideig, úgy hogy még a szemeit sem tudja az
ember behunyni. Ez volt a legkevesebb, amit Geoffrey-ért megtehetett.
 Tizennyolcadik fejezet



Veronique hirtelen ébredt, és olyan gyorsan ült föl, hogy arra Sandrin is felriadt. Még
mindig abban a szobában voltak, ahová a nosferatu negyedbe érkezésükkor vezették őket,
egy apró, tökéletesen négyzet alakú teremben, melynek összes bútorzata a földre terített
szalmazsák és a fal egyik mélyedésébe helyezett gyertya volt. Azt mondták nekik, hogy
várjanak, és hogy az úrnő nemsokára értük küld majd, de a nappal előbb beköszöntött,
mint Dame Mnemach küldötte. Veronique emlékezett, hogy Sandrin ölébe hajtotta a fejét,
a férfi pedig haján pihentette a kezét, így aludt el.
Valamikor napközben egy kis asztal jelent meg a szoba közepén, rajta tányéron kenyér
és sajt, egy kancsóban pedig vizezett bor és egy vödör Sandrin számára, hogy abba
végezze a szükségét. Míg ő élt is az alkalommal, Veronique átment a szoba másik felébe, a
fejében gondolatok kavarogtak. Számított rá, hogy valami történni fog, de hogy a
Geoffrey-nál tett látogatása után ilyen hamar rátámadnak, arra nem is gondolt. Figyelembe
véve, hogy most annál a szövetségesénél bújt meg, akivel a legkevésbé lehetett volna
személyesen kapcsolatba hozni, gyanította, hogy a kritikus lépést nem Geoffrey tette meg.
Valahogy súlyos hiba csúszott a tervbe, és már csak az a kérdés maradt, hogy mekkora a
baj, és mennyi erőforrás áll még a rendelkezésükre. Pontosabban más kérdések is
felmerültek, de ez volt az egyetlen, amit Veronique úgy forgathatott a fejében, hogy ne
öntse el a hideg düh, és ne kockáztassa, hogy felzavarja a Fenevadat. Mindenek fölött azt
szerette volna tudni, mi történt az övéivel, de nem merte magának föltenni a kérdést.
Sandrin hamar végzett, visszadugta hüvelyébe a kardját, melyet előző este vett elő, és
tett a keze ügyébe, majd nyugtalan tekintetet vetett Veronique-ra. Ő a tőle telhető
legmegnyugtatóbb hangon szólalt meg.
– Nemsokára értünk jön. Már…
Ekkor kaparászást hallottak a cella ajtaján, de mielőtt válaszolhattak volna, belépett
Guillaume, és üdvözlésnek szánt grimaszt vágott.
– Jöjjenek. Az úrnőnek hamarosan szüksége lesz önökre.
– Guillaume, mi történt? – kérdezte Veronique szinte könyörögve, amikor már a
folyosón lépkedtek. Ez szélesebb, magasabb és szárazabb járat volt, mint amin befelé
jöttek.
– Sok minden. Nemsokára megtudják. – Egy pillantást vetett a válla fölött a nőre. – Ne
vesztegessük az időt!
Veronique meglepődött, mert a nosferatu olyan egyenes úton vezette őket, amilyennel
eddig még nem is találkozott a nosferatu birodalom mélységeiben, így a megszokottnál
körülbelül harmadával kevesebb kanyar és visszafordulás után egy csarnokba értek, ami
felét tette csak ki a hatalmas föld alatti barlangnak, de jóval nagyobb volt, mint Mnemach
magánlakosztálya. A falba vésett mélyedésekben számos gyertya égett, és Veronique több
mély alkóvot is észrevett, amelyek azonban túl mélyek és sötétek voltak ahhoz, hogy
kivegye, mi rejtőzik bennük. Meglepetésére Goratrixot is itt találta, meglehetősen
ingerlékeny hangulatban, amire térdtől lefelé vizes nadrágja és az egész testéből áradó
csatornaszag adott magyarázatot. Egy hasonlóan nyúzott halandó társaságában ült a földbe
mélyesztett tűzhely egyik oldalán, a csendesen ropogó tűztől remélve megmelegedni és
megszáradni. Geoffrey nagyúr sebhelyes arcú zászlóhordozója, Sir Nicolas egy kisebb
padon ült. Az újonnan érkezettek láttán felállt, és meghajolt, Veronique gyorsan
viszonozta a gesztust. Guillaume intett, hogy helyezkedjenek kényelembe, majd távozott.
Veronique a tremere-rel szemben álló padra telepedett, és megkérdezte:
– Tudja valamelyikük, hogy mi történt? Vagy hogy hol van a házigazdánk?
– Geoffrey nagyúr házát az Île de la Citén tegnap éjjel lerohanták – mondta hidegen
Goratrix. Szavaiból szinte sütött az ingerültség. – A jelek szerint Alexander herceg
szolgálatában álló lovagok voltak a támadók. Dame Mnemach követe szabadított ki
engem és az enyéimet. Egy hajszálon múlt, hogy el tudtunk menekülni a kardjaik elől.
Más? Nincs. És az úrnővel sem találkoztam még.
Veronique észrevette, hogy a kezei ökölbe szorultak, és kényszerítette magát, hogy
ellazuljon.
– Engem akkor talált meg Mnemach küldöttje, amikor épp a szigeten tett látogatásból
tértem vissza. – Pillantása most a ghoulra vetődött. – És ön?
– Én el sem hagytam a várost, úrnőm. Geoffrey nagyúr engem hagyott itt, hogy a latin
negyedben és a szigeten, a házában szolgáló katonákat összefogjam. – Sir Nicolas a
lábánál táncoló lángokba bámult. – Akik a szigeten voltak, mind halottak, és már több
mint egy napja elvesztettem a kapcsolatot a latin negyeddel is.
Veronique összeroskadva üldögélt, és ujjaival a homlokát masszírozta.
– Egyszóval csak egy vagy két esetet lehetne elképzelni, amelyben a helyzetünk ennél
rosszabb volna.
– Gyakorlatilag igen – felelte Goratrix, és keserű pillantást vetett a nőre. – Önnek is
keresztül kellett már mennie egy szennyvízcsatornán, amit nem takarítottak ki, mióta
Caesart meggyilkolták?
Veronique úgy döntött, hogy igyekszik lelket önteni a tremere-be.
– Igen.
– Nos, ebben az esetben legalább mindenkivel ezt csinálják. – Goratrix színpadiasan
sóhajtott.
A teremhez vezető folyosóról finom léptek zaja hallatszott be, és egy pillanattal
később belépett maga Dame Mnemach, ugyanazt a formátlan köpenyt és álarcot viselve,
amelyet a föld felszíne fölött is hordott. Veronique és Goratrix felállt, és így köszöntötte,
Sandrin és Sir Nicolas pedig a földig hajolt, Mnemach azonban intett nekik, hogy
egyenesedjenek ki. Nagy ruhasuhogás közepette leült az egyik üres padra.
 – Üljenek le! Sok megbeszélnivalónk van.
Levette az álarcát, és letette maga mellé. Arckifejezése most volt először teljesen
komoly, mióta Veronique először látta. A brujah nő a szeme sarkából észrevette, hogy
Goratrix, aki egy pillanatig elvesztette az arca fölötti uralmat, a döbbenet, az undor és a
vágy különös keverékével tekint házigazdájukra. A brujah örült, mert így legalább biztos
lehetett benne, hogy nem ő az egyetlen, akire Mnemach ilyen hatást gyakorol. A dolog
Mnemachnak sem kerülte el a figyelmét, ő szelíd mosollyal válaszolt.
– Örülök, hogy végre találkoztunk, maestro. Sokat hallottam már önről – dorombolta
fátyolos hangon Mnemach. – Remélem, lesz rá módunk a jövőben, hogy közelebbről is
megismerkedjünk. Ami a jelent illeti… – tekintete találkozott a tremere-rel, és finoman
kivillantotta a szemfogait – összpontosítsunk az előttünk álló feladatokra, helyes?
– Természetesen, Mnemach úrnő. – Goratrix fejet hajtott, és mintha a zavarodottság
jelei ültek volna ki az arcára.
– Jól van. – Mnemach egy pillantást vetett Veronique-ra és Sir Nicolasra. – Önt,
Veronique d’Orleans, és önt, Goratrix régens, kiközösítették – a Nagy Udvar és Alexander
herceg ellenségének nyilvánították. Veronique d’Orleans diplomáciai megbízatását
alátámasztó ajánlásait érvénytelenítették, és mindkettejükre kimondták a vadászatot.
Veronique-nak szüksége volt egy percre, amíg felfogta a mondat jelentőségét, és
végiggondolta a következményeket.
– Ezek szerint tudja. Alexander valahogy értesült a Geoffrey nagyúrral fennálló
kapcsolatomról, és azt is megtudta, hogy a maestro a szigeten van, ráadásul Geoffrey
alkalmazásában.
– Igen. – Mnemach kis bólintással hagyta helyben az elhangzottakat. – Ezenfelül
gyanítom, hogy tisztában van a Szerelem Udvarának szerepével is, vagy ha nem, akkor fél
tőle, és ez irányítja minden cselekedetét. Ma éjjel vészülésre hívták össze a Nagy Udvart,
ahol mindkettejükre ítéletet mondtak. – Kis szünetet tartott. – Rosamund d’Islingtont úrnőt
és Valerianus nagyurat is megidézték, és kivallatták, hogy kiderüljön, bűnösök-e a
Geoffrey le Croisé által szervezett lázadásban. Geoffrey nagyúr maga fogságban van, és
őrizet alatt szállítják Párizsba.
– Hogyan? – kiáltott fel Sir Nicolas, akivel megdöbbenése elfelejttette a helyét. – La
Forêt…
– La Forêt elesett – folytatta Mnemach nyugodtan. – Ami sereg ott volt, most túszként
biztosítja Geoffrey nagyúr és valószínűleg a még rendelkezésére álló katonák
közreműködését.
– És pontosan ez az egy vagy két lehetőség volt arra, hogy a helyzetünk
kilátástalanabb legyen – morogta Veronique, és a tűzbe bámult, miközben igyekezett
elfojtani rémületét. – Az enyéimről hallott valamit, úrnőm?
Mnemach egy hosszú pillanatig nem válaszolt. Veronique érezte, hogy még mindig
kötődik a nosferatuk nagyasszonyához, és nyugalom, csitító melegség öntötte el a lelkét.
 – A házad múlt éjjel porig égett, Veronique. Csak sejteni lehet, hogy mindenki
meghalt, aki bent volt.
Veronique tekintete vérbe borult, és csak az tartotta vissza az őrjöngéstől, hogy
Mnemach féltve szorította lelke legbelső rétegeit. így csak felugrott ültéből, de olyan
erővel, és az arcán olyan vad kifejezéssel, hogy Sandrin ijedtében elugrott mellőle, a
tremere és Geoffrey ghoulja pedig szintén igyekezett hatótávolságon kívülre menekülni.
Csak Mnemach állt a helyén rendületlenül. Veronique sikítani szeretett volna. Le akarta
szaggatni magáról a ruhát, kitépni a haját, és porrá zúzni valamit a csupasz öklével, de
még ez sem lett volna elég, hogy a lelkében tomboló haragot lecsillapítsa. Érezte, hogy
felvonít elméjében a Fenevad, és még a Mnemach által rákényszerített nyugalmon át is
kitört belőle egy hörgés. Küzdelem nem volt közöttük, Mnemach egyszerűen csak lefogta,
hogy Veronique sem mozdulni, sem szólni nem tudott, míg a düh és a harag vissza nem
kúszott azokba a rétegekbe, ahol már maga is uralkodni tudott rajtuk. Veronique lába
megremegett, és nagy zökkenéssel visszaült a padra. Még mindig szaporán vette a levegőt,
bár erre nem volt szükség, és a többiek szép lassan ismét közelebb mertek jönni hozzá.
– Köszönöm a híreket, Dame Mnemach – sikerült végre kierőltetni magából többé-
kevésbé érthető hangon a mondatot. – Fogadja bocsánatkérésemet a viselkedésem miatt.
– Ne mentegetőzz a szomorúságod és a haragod miatt! Kevesebbre tartanálak, ha nem
érintene a dolog ennyire mélyen. – Mnemach ismét a többiek felé fordult. – A helyzetünk
nem teljesen kilátástalan. – Hűvösen elmosolyodott. – Saviarre grófnő azt nem merte
felhozni, hogy esetleg én is az összesküvés részese lennék, mert ezt sehogy sem tudná
bizonyítani. Tisztában van vele, hogy ha engem megvádol, az háborút jelent, ráadásul
olyan háborút, amelyet ő minden bizonnyal el fog veszteni, függetlenül attól, hogy maga
mögött tudja-e Alexander támogatását. A rendelkezésemre álló erőforrások nem
elhanyagolhatók. Ezenfelül a latin negyedben működő gyermekeim ismerik Geoffrey egy
kis csapatának a hollétét, akik azért maradtak a helyükön, hogy segítsék Veronique úrnő
erőfeszítéseit. Ma éjjel őket is idehozatom.
– Hála istennek! – Sir Nicolas arcáról és hangjából őszinte megkönnyebbülés
sugárzott. – Nekem itt kellene maradnom, hogy köszönthessem őket, és
elmagyarázhassam a helyzetet, úrnőm.
– Legyen úgy! – Mnemach fölemelte a kezét, mire az egyik falmélyedés sötétjéből
Guillaume lépett elő. – Guillaume, kérlek, kísérd Sir Nicolast a cellákhoz, ahová az
embereit elszállásoljuk, és ismertesd meg az itteni szabályokkal.
Guillaume rövid meghajlás kíséretében válaszolt.
– Természetesen, úrnőm.
– Sandrin! – szólt most közbe Veronique. – Kérlek, te is menj velük, és segíts, ahogy
tudsz. Persze csak ha Dame Mnemachnak nincs kifogása.
– Csak nyugodtan.
Sir Nicolas távozott, mellette a nyugtalan Sandrin és Guillaume. Ahogy távolodtak,
még hallatszott, hogy halkan vitatnak valamit. Mnemach ismét Goratrixhoz és Veronique-
hoz fordult, majd folytatta.
– Mivel egyiküket sem fogták el a városban, most az a feltételezés merült föl, hogy
valaki tájékoztatta önöket a veszélyről, és ezért elmenekültek. Sir Josselin de Poitiers
tegnap éjjel ugyancsak sietve hagyta el a várost… és útközben még levágta azt a néhány
lovagot, akit a letartóztatására küldtek. Azt mondják, hogy Chartres felé lovagol. –
Mnemach jóságos mosolyt küldött Veronique felé. – Az a hír járja, hogy te, kedvesem,
Orleans vagy Frankfurt felé menekültél, arra számítva, hogy valamelyik uralkodó
rokonszenvez majd veled annyira, hogy menedéket kínáljon, ön pedig, maestro, a
szóbeszéd szerint már útban van Rouen felé. A fejükre vérdíjat tűztek ki, de csak nagyon
kevesen akadnak, akik a városban kutatnak önök után. Azt hiszem, ez is a mi céljainkat
szolgálja.
– Tisztelettel megjegyezném, Mnemach úrnő, hogy ez együtt sem sok – szólalt meg a
tremere.
– Nagyobb dolgok születtek már kisebb dolgokból, maestro. – Veronique felköhögött,
hogy megpróbálja elnyomni a hangjából kicsendülő keménységet.
– Veronique úrnőnek igaza van – felelte Dame Mnemach, és most első alkalommal
Goratrix felé fordította személyisége teljes erejét. – Vagy ennyire lebecsüli a saját
képességeit?
A tremere háta megfeszült, arcára pedig támadó arckifejezés fagyott.
– Mnemach úrnő, azt hiszem, most nem az én képességeimről van szó, hanem arról,
értelmes dolog-e további lépéseket tennünk.
– Az a terve, hogy térden csúszva járul Rouen hercege elé, és könyörög neki, hogy ne
adja ki Alexander kopóinak? – kérdezte Mnemach hűvösen. – Biztosíthatom, hogy még ha
biztonságban vissza is ér a városába, az ott uralkodó aljas kis menyét lefogatja, karót döf a
szívébe, és valami kereskedelmi megállapodás fejében már vissza is küldte Párizsba,
mielőtt egyáltalán elkezdhetne kegyelemért esedezni. Ha már úgy döntött, régens, hogy
megüli a farkast, ne szálljon le róla, míg az utazás véget nem ér!
Goratrix nem felelt, túl nagy erőfeszítésébe került, hogy ne hagyja kiülni az arcára
büszkeségét és sértődöttségét. Végül megadóan válaszolt.
– Minden bizonnyal igaza van, Mnemach úrnő.
– Tudom – felelte Mnemach kedves mosollyal. – Azt is tudom, hogy ön ravasz és
fondorlatos ember, és nem elhanyagolható erő fölött rendelkezik. Párizsba érkezése óta
kíváncsi, vajon ki rendelkezik Alexander herceg udvarában varázserővel – azóta, hogy
rájött, nem ő maga a mágus. Nos, Goratrix nagyúr, én vagyok a varázsló. És tudom, hogy
az előttünk álló éjszakákon nagy dolgokat fogunk közösen véghez vinni.
A tremere nem döbbent meg annyira a hír hallatán, mint amire Veronique számított.
– Bevallom, Mnemach úrnő, azóta gyanítom, hogy ön Alexander herceg udvari
varázslója, hogy először hallottam önről és a csodás képességű gyertyáiról.
Mnemach finoman félrehajtotta a fejét.
 – Az az árnyékszövő de Navarre püspök a felelős a közelmúltban minket ért
szerencsétlenségek java részéért. Most rajtam áll, hogy megvédjem tőle a gyermekeimet,
mert Alexander herceg nem hajlandó kiróni rá azt a büntetést, amelyet megérdemel.
– Úgy tűnik, de Navarre püspök számos terület szakértője – fűzte hozzá Goratrix
eltöprengve. – Bár nem annyira okos vagy képzett, mint ahogy azt hiszi.
– Ez már csak így van a lasombráknál – fejezte be a gondolatot Veronique fanyarul. –
Őt kell elintézni, még mielőtt csapást mérhetnénk Alexanderre vagy Saviarre-ra,
máskülönben a sziget összes házában az ön gyertyáit égethetjük, ha egy percnyi
békességre vágyunk.
– Elintézzük. – Mnemach félig lehunyt pillái mögül az előtte álló gyönyör várakozása
sugárzott. – Úgy hiszem, a maestro és én megtaláljuk a megfelelő megoldást. A
felszerelése és a többi tanítványa készen várja önt, maestro, csak önön áll, hogy mikor
kezdi meg az előkészületeket.
Goratrix felállt, nedves ruhái a lábához tapadtak.
– Most azonnal. – Kis szünet után így folytatta: – Nem mondanék nemet egy fürdőre
sem.
– Azt hiszem, ez nem lehetetlen – felelte a nosferatuk úrnője, és ismét fölemelte a
kezét, Az alkóvból egy másik szolga sietett elő, ez alkalommal egy fakó bőrű,
hirtelenszőke és vizenyős szemű fiatal lány, aki egyszerű szürkés ujjasba burkolózott.
Udvarias pukedlivel köszöntötte a maestrót és csendes tanítványát. – Floret, kérlek kísérd
a maestrót az ő használatára elkülönített szobába, és készíts elő egy fürdőt. Köszönöm, kis
virágom.
A tremere és tanítványa mély meghajlással búcsúzott, majd követték a leginkább a
csont színére emlékeztető lányt. Amikor távoztak, Veronique leült. Hirtelen nagyon
kicsinek és magányosnak érezte magát, olyan gyermeknek, aki a nála nagyobbak játékába
keveredett. Kerülte Mnemach tekintetét is, szégyellte, hogy nem felelt meg az úrnő
elvárásainak.
A nosferatu nagy ruhasurrogás közepette állt föl.
– Gyere velem!
A falba vájt mélyedések közül nem is egy rejtekajtó volt valójában, amely a sötétség
jótékony leple alatt bújt meg. Mnemach belépett az egyiken, amely egy második alagúthoz
vezetett, az egy harmadikhoz, ez a harmadik pedig – Veronique meglepetésére – az úrnő
személyes lakosztályába. A veremben most is csendesen lobogott a tűz, a fali
mélyedésekben pedig gyertyák égtek. Semmi sem változott Veronique első látogatása óta.
Mnemach egy birkabőrrel bélelt ládába tette az álarcát, számos más, hasonló darab mellé,
majd levetkőzött, és ruháit a láda tetejére hajtogatta. Csak egy földig érő, fekete vászonból
készült tunika volt rajta, amikor ismét Veronique felé fordult. Ahogy kipárnázott fészke
felé indult, és kényelmesen elhelyezkedett, áttetsző húsa ki-kivillant. Intett Veronique-nak,
hogy ő is csatlakozzon.
– Oszd meg velem a gondolataidat! – Ez parancs volt, nem kérés, mégsem volt benne
durvaság. Veronique leült, térdeire könyökölt, állát pedig a tenyerébe támasztotta.
– Elbuktam – vallotta be némi küzdelem után.
– Így van, elbuktál – felelte Mnemach, a hangjában egy cseppnyi vigasztalás nélkül. –
A kérdés az, mi a tanulság a sikertelenségből.
– Számomra az a tanulság – kezdte Veronique, ügyelve, hogy minden szó érthetően
csengjen –, hogy az első találkozásunkkor addig kellett volna ütnöm Geoffrey le Croisét,
amíg mélyálomba nem zuhan, aztán továbbmenni a magam útján.
Mnemach hangosan és őszintén nevetett.
– Nos, azt hiszem, ez is egy lecke. A keresztesek maradjanak a hadjárataiknál, és
hagyják a politikát a politikusokra. Remélem, hogy Geoffrey is megtanulta a leckét.
– Csak remélhetjük – morogta Veronique maga elé. – Most mit teszünk?
– Most? Semmit. Megvárjuk, hogy Geoffrey összes embere biztonsággal ideérjen.
Azután megvárjuk, hogy a szemeim és a füleim pontosan tájékoztassanak a fenti világban
uralkodó helyzetről. Azt hiszem, régi barátommal, Valerianusszal is elbeszélgetek. – A
tenyerébe vette Veronique arcát. – Semmit sem tesznek, amíg a bíró meg nem érkezik, az
pedig nem most lesz. Alexander futárokat küldött Lebachba és Toulouse-ba, de
Frankfurtba egyelőre nem, mert tudja, hogy Julia Antasia nem hiszi el az árulásodról szóló
hírt, amíg bizonyítékkal alá nem támasztják.
Veronique bólintott, és lehunyta a szemét. A matriarcha érintése érthetetlen módon
megnyugtatta. A szemébe könnyek gyűltek, és a korábbi haragja mögött feszülő
szomorúság most feltartóztathatatlanul a felszín felé tört. Nagyot nyelt, hogy elfojtsa a
torkát fojtogató sírást.
– Ma éjjel rendezzük a sorainkat, és gyászolunk. – Mnemach hangja ismét gyengéden
duruzsolássá finomodott. – Sírj nyugodtan!
Először a könnyek törtek elő, majd a zokogás. Veronique fájdalma felágaskodott és
lesújtott, hatalmas hullámként csapott át a feje fölött, csakúgy, mint az előbb haragja.
Arcát a tenyerébe temette. Mnemach átkarolta, és hideg melléhez vonta. Miközben
simogatta a brujah haját, anyanyelvén csitította. Veronique könnyei patakzottak, míg nem
maradt több vér, amit erre pazarolhatott volna, de még ezután is jó ideig zokogott a
nosferatu karjaiban, mint egy gyermek. Amikor már csak remegésre és szaggatott
lélegzetvételre maradt ereje, üresnek és kimerültnek érezte magát, moccanni sem tudott
volna, ha ugyan az akarata elég lett volna hozzá. Fejét Mnemach mellén pihentette,
menedéket a matriarcha vigasztaló ölelésében keresett. Majd egy hideg kezet érzett az
állán, ami fölfelé fordította a tekintetét. Mnemach előrehajolt, és lecsókolta arcáról a
könnyeket.
 Tizenkilencedik fejezet



Saviarre grófnő tökéletesen elégedett volt a sorsával, a várossal és az egész világgal.
Minden olyan simán ment, hogy azon még ő is meglepődött. Mivel alaposan kiismerte
már az emberek és a káiniták jellemét, meg volt róla győződve, hogy valami szörnyű
katasztrófa fog bekövetkezni. Mégis, bár Veronique d’Orleans és a tremere régens szökése
kellemetlen epizód volt, a céljai java részét sikerült elérnie.
Geoffrey fogságban, szemfogai nélkül, szívében karóval és egy szigorúan őrzött
cellában várja az ítéletet, az embereit körülzárták La Forêt-ben, és rájuk is kivégzés vár, ha
megérkezik a bíró. Rosamund d’lslington végre a megfelelő mértékben megjuhászodott,
hiába bizonyosodott be az ártatlansága, ereje egy csepp sem maradt, és saját biztonsága
érdekében folyamatos őrizet alatt állt egészen addig, amíg vértestvére, Sir Josselin kézre
nem kerül. Veronique d’Orleans háza helyén csak füstölgő romok álltak, a ghouljai
halottak, a hírszerző hálózata összeomlott, ő maga pedig fut az életéért. Szaladjon csak
egész Frankfurtig akár, és bújjon Julia Antasia szoknyája mögé… az Île de la France-ra
többé be nem meri tenni a lábát, ha ragaszkodik a fejéhez. Goratrix “nagyúrra” is az a sors
vár, hogy levadásszák, mint valami kutyát. Rouen hercege már bele is egyezett, hogy
bizonyos, később megtárgyalásra kerülő, kereskedelmi kedvezmények fejében
kiszolgáltatja Alexander hercegnek a lázadót, bárhová is bújjon. A fejükre kitűzött díjat
még Saviarre is példátlanul magasnak találta, ezért kétsége sem volt afelől, hogy
hamarosan elfogja vagy elárulja őket valaki.
Sir Olivier leverten tért vissza La Forêt-ből, de nem vett rajta erőt a búskomorság.
Személyesen felügyelte fivére bebörtönzését, és saját maga választotta ki azokat a
ghoulokat és káinitákat, akik őrizni voltak hivatottak. Alexander valamennyi javaslatot
elfogadta, és nem kívánta meglátogatni a gyermekét. A herceg félőrült volt a haragtól és a
szomorúságtól, vigasztalásért és nyugtatásért pedig senki máshoz nem fordult, csak
Saviarre-hoz.
Hamarosan. Már csak idő kérdése, már csak a türelmét kell gyakorolnia, amit az
évszázadok során már úgyis tökéletes fegyverré kovácsolt. Hamarosan a kezébe kerül
Veronique d’Orleans vagy Goratrix, kivallathatja őket, s tőlük megszerezheti a kulcsot
utolsó céljához: Mnemachhoz, akivel már akkor esküdt ellenségek voltak, amikor a várost
még Lutetiának hívták, de valahogy mindig sikerült kisiklania a markából. Így vagy úgy,
hamarosan ennek a harcnak is vége lesz.
Igen, Saviarre határozottan elégedett volt.

* * *

 Rosamund d’Islington most sem csinált mást, mint amellyel a párizsi helyzet
megromlása óta eltelt egy hét java részében: idegesen járkált a nagykövetség épületében,
lelkében olyan érzések kavalkádjával, amit még megnevezni sem tudott igazán.
Volt benne először is jelentős mértékű félelem, természetesen, féltette saját magát,
királynőjét, a rokonait, Veronique-ot és Josselint. Soha életében nem rettegett még ennyire
attól, hogy többé nem látja viszont a fivérét. A férfi azon az éjszakán lovagolt el, amikor
Rosamundot kivallatták a Geoffrey tervében való esetleges részvételéről, és olyan
sietséggel távozott, hogy nem hagyott egy árva üzenetet sem, ráadásul – és ez még
szörnyűbb – levágott két ghoul lovagot, akik azért jöttek, hogy Alexander herceg színe elé
kísérjék. Rosamund elképzelni sem tudta, hogy Josselin ördögi és ravasz kém volna, aki
összeesküvést sző Párizs hercegének lázadó gyermekével karöltve. Peter üzenete – mely
szerint Josselint sürgősen Chartres-ba rendelték – nem nyugtatta meg teljesen. Azon az
éjjelen még saját fájdalma és félelme ellenére is gondja volt rá, hogy szót emeljen Josselin
érdekében, és könyörgése, hogy fivérét ne vegyék fel a vérvadászat alá esők listájára, míg
saját maga ki nem vizsgálja az ügyet alaposabban, nem talált süket fülekre. Azonnal
rémült hangú levelet írt Isouda királynőnek, amelyre eleddig nem érkezett válasz.
A Veronique d’Orleans és a tremere régens ellen felhozott vádak megcáfolhatatlanok
és súlyosan terhelők voltak. Ezen Rosamund nem tudott őszintén megdöbbenni.
Elszörnyedt viszont, amikor rájött, mindez azt jelenti, hogy a Szerelem Udvara legalább
hallgatólagosan támogatta Geoffrey tetteit, és ezáltal Veronique sokkal inkább volt az
ügynöküknek tekinthető, mint ő maga. Ha ez valóban így van, akkor az ő egész
megbízatása csak álca volt, elterelés, trükk, már a kezdet kezdetétől, és ez a felismerés
fájó ürességgel és dermesztő haraggal töltötte el a lelkét. Még a saját atyja sem bízott meg
benne annyira, hogy megossza vele küldetése valódi célját. Az elmúlt éjszakákon nem
egyszer sírta el magát erre gondolva, de hiába próbálta, még mindig nem tudta teljesen
felfogni ezt a tényt.
Mindenen túltett azonban a heves és fájdalmas megaláztatás érzése. Nem érte ugyan az
a méltatlanság, hogy karóval döfjék át a szívét, de rabláncon, bekötött szemmel és
kipeckelt szájjal rángatták Alexander herceg és Saviarre grófnő elé, Párizs káinitáinak
vagy a fele jelenlétében, és a nyilvánosság előtt faggatták ki, hogy mit tud a tervről. Zavart
volt, rémült és felháborodott, csupa olyan érzés tombolt benne, amiknek semmi helye nem
volt azon az éjszakán, Úgy érezte, a tortúra órákig tartott, hogy Alexander és Saviarre
órákon keresztül faggatta könyörtelenül, akaratuk egyesített erejével törve be tudatába,
míg nagynehezen végre sikerült meggyőznie őket az ártatlanságáról. A herceg trónjának
helyet adó emelvény mellett térdelt, mert az álláshoz túl gyenge és zavarodott volt, innen
látta, hogy Valerianus nagyúr hasonló elbánásban részesül.
A világ mintha megdőlt volna a lába alatt, meredek lejtőt alkotva, hogy egyetlen
gondatlan mozdulatra a mélybe zuhanjon. Nem mehetett sehová, és nem találkozhatott
senkivel. Bár hivatalosan nem emeltek ellene annál súlyosabb vádat, hogy nála kétszínűbb
és ravaszabb káiniták bábujaként cselekedett. Valójában azonban házi őrizet alatt állt,
minden ajtaja és kapuja előtt Alexander herceghez hű katonák posztoltak. Szeretett volna
egyszerűen csak leülni a kertben, hogy jól kisírhassa magát, de tudta, hogy ez azonnal
Saviarre fülébe jutna, és úgy döntött, nem adja meg neki ezt az elégtételt.
– Rózsa úrhölgy!
Rosamund majdnem felsikoltott ijedtében. A reszelős hang közvetlenül a könyöke
mellől hallatszott, de senkit sem látott ott. Arrébb ugrott, és gyorsan körbejáratta a szemét
a szobában, valami fegyverként használható tárgy után kutatva.
A levegő halványan vibrálni kezdett előtte, majd fokozatosan egy alak bontakozott ki,
végül megszilárdult, megtelt színekkel, sötétszürkével és barnával, míg ki nem alakult egy
aszkétához méltóan vézna, gyapjúruhába öltözött öregember képe, a fején széles karimájú
szalmakalappal. Rosamund meglepetése nem ismert határokat, amikor felismerte a
nosferatu követet, aki udvariasságával és jól vágó eszével meglepte első találkozásukkor.
– Guillaume mester? Hogy kerül ide?
– Könnyű elkerülni azt, aki nem lát, Rózsa úrhölgy. – Guillaume mester levette a
kalapját, és meghajolt, amennyire köszvényes ízületei engedték. – Az úrnő küldött. Hogy
vigyázzak önre.
– Hogy vigyázzon rám? Kérem… kérem, foglaljon helyet. – Rosamund egy pad felé
intett, majd, mivel érezte, hogy a térde elgyengül, ő is leült. – Miért volt szükség arra,
Guillaume mester, azért, hogy ideküldje önt vigyázni rám?
A nosferatu követ leült, ruhája bugyraiból egy gyertyát halászott elő, melyet gondos
kezek pergamenbe göngyöltek. Felállította és meggyújtotta, csak azután válaszolt.
– A ma éjszaka nem biztonságos, Rózsa úrhölgy. Sok dolog történik. És gyorsan.
Hajnalra új herceg ül majd a trónon.
– Micsoda? – kiáltott fel Rosamund, és döbbenetében talpra szökkent.
– Üljön le! El kell mondanom önnek néhány dolgot. – Egy pillanatnyi csönd után a
férfi hozzátette: – Kérem.
Újabb pillanat telt el, míg Rosamund engedelmeskedett, és elkezdte hallgatni, mit
mesél a másik.

* * *

– Nagyuram, valami zavarja az árnyakat.

De Navarre püspök fölemelte tollát a pergamenről, amelyre éppen írt, és tekintetét
legidősebb tanítványára emelte, aki a megszokott formaságokat elhagyva rontott be a
dolgozószobájába. A fiatal férfi sápadt volt, homlokán izzadság gyöngyözött, szemei tágra
nyíltak, lélegzete kapkodó, szívdobogása pedig gyors volt. Felhőként lengte körül a
félelem.
– Mit értesz azon, hogy “zavarja”? – kérdezte a püspök lágyan.
A fiú idegesen megnyalta az ajkát.
 – A gyilkos sötétség szilánkjai és a mesterek közötti kapcsolatot valami megzavarta. A
kör szinte egyetlen tagja sem találja az árnyát.
De Navarre fölállt az asztala mögül.
– Miért nem szóltatok nekem erről korábban?
– Nagyuram, csak most történt az egész. A gyilkos sötétség a föld alatti járatok gyenge
pontjain próbálgatott áthatolni. – Szaggatottan sóhajtott. – Azután egymás után vesztették
el velük a kapcsolatot. Amikor én elindultam, már csak ketten…
A püspök félrelökte a tanítványt, és futva indult el a folyosón. Az érzékeit kiélesítette
az ijedtség. Még félúton sem járt a szertartásterem felé, ahol tanítványai körben állva
végezték a rituálékat, amikor sikolyt hallott, amelyet röviddel később követett egy másik.
Pillanatokkal később a falakról halandók ordítása és halálhörgése visszhangzott, olyan
tisztán és áthatóan, mintha semmi sem állná a hang útját. Mindez közvetlenül azután
történt, hogy az ajtók alól és a falak tetejéről árnyékok kezdtek csordogálni.
A gyilkos sötétség tovább kínozta de Navarre-t, mint a tanítványait. Sokkal jobban
gyűlölte náluk, és már sokkal hosszabb ideje.

* * *

– Jobb lenne, ha nem hagynánk, hogy ennyire jól érezze magát – morogta Veronique
Mnemachnak, amíg tekintetükkel követték az utolsó éjszaka előkészületeit.
– Tudom, de megérte, mert így legalább egyszer hallhattuk nevetni. – A nosferatu
matriarcha mosolygó arcát dísztelen, csupasz álarc mögé rejtette, mely fekete csontból
készült, és semmilyen érzelmet nem mutatott.
Goratrix régens és Dame Mnemach bölcsen használták fel a rendelkezésükre álló időt.
Veronique nem volt ugyan biztos benne, pontosan mit is csináltak, de úgy tűnt, valamiféle
megállapodást kötöttek, amolyan varázslók közti fegyverszünetet, ami lehetővé tette, hogy
energiáikat a közös ellenség felé fordítsák. Goratrix vállalta, megakadályozza, hogy de
Navarre az úrnője, Saviarre grófnő segítségére siessen, ha máskor nem, legalább erre az
egy éjszakára. Mindezt olyan módon sikerült megoldania, ami elegendő, ugyanakkor
Veronique véleménye szerint egyáltalán nem túlzó módszer volt. Megtalálta a módját
annak, hogyan alakítsa át úgy az árnyakat foglyul ejtő gyertyákat, hogy a rabokat ki is
engedje, majd visszajuttassa a küldőnek. Veronique biztos volt benne, hogy ez nem lesz
kellemes élmény de Navarre püspöknek, de nem hullatott könnyeket miatta.
Mnemach a hét nagy részét, míg a válaszcsapást tervezgették, saját feladatának
előkészítésével töltötte. Veronique nem volt varázsló, és nem is izgatta a lehetőség, hogy
elsajátítsa ezt a tudományt, de érdekesnek találta megfigyelni, micsoda előkészületek
kellenek akár a legegyszerűbb mágikus formula sikeréhez is. Azt is megtanulta, hogyan
maradjon tökéletesen mozdulatlan és nyugodt, amikor épp egy varázslat alanyává válik.
Mnemach különösen élvezte, amikor meztelenre vetkőztette, egy lapos kőoltárra fektette,
és tetőtől talpig telefestette mágikus pecsétekkel, melyek majd megvédik viselőjüket
Saviarre ármánykodásai és a Mnemach által felszabadított energiák ellen. A férfiak
hasonló, bár kevésbé alapos kezelésen estek át. Amikor vallatóra fogták, Mnemach
bevallotta, hogy valószínűleg teljes figyelmére és minden erejére szüksége lesz majd
Alexander legyőzéséhez – amikor a különböző feladatokat kiosztották, ő ezt vállalta
magára. A többi Veronique vállán nyugszik majd, illetve – meglepetésére – Valerianus
nagyúrén aki későn, uralkodójával szemben jól érezhető ellenérzéssel fogadott hűséget az
ügynek.
Veronique maga úgy kezdte az előkészületeket, hogy beszerzett egy térdig érő, könnyű
láncinget, egy rövid ám súlyos kardot és egy súlyokkal nehezített husángot, olyasmit,
amivel oly sok éjszakával ezelőtt Portia tanította meg bánni. Az ő szerepe volt a
legveszélyesebb a saját testi épségére nézve, de ezt egyáltalán nem bánta. Azt vette észre
magán, hogy megunta a politikai manőverezést. Azt vállalta inkább, hogy kiszabadítja
Geoffrey-t és elfogja Saviarre-t, és ezeknek a céloknak a megvalósításához a lehető
leggondosabb taktikusi tervekre volt szükség. A rendelkezésére álló haderő korántsem
korlátlan, és ennek megfelelő gonddal kell őket bevetni. Sir Nicolas és Sandrin
társaságában áttekintették a rendelkezésükre álló értesüléseket, és a nosferatuk által a
Párizs alatti viiágról a rendelkezésükre bocsátott részletes térképen bejelölték az egyes
csapatok helyét. Vendéglátóik tudására támaszkodtak abban a kérdésben is, hogy az
alagutak hol bukkannak a felszínre.
Az első lépést Goratrixnak kellett megtennie, és ő kiválóan teljesítette a feladatát. A
következő csapást Mnemachnak kellett mérnie az ellenségre. Veronique elvégezte az
utolsó előkészületeket, majd csatlakozott a katonákhoz, míg a nosferatu matriarcha
visszatért szertartástermébe, hogy az arcvonalat Alexander küszöbére tolja ki.

* * *

Alexander, Princeps Lutetius tökéletesen és teljesen egyedül volt. Dolgozószobájában
ült, szíve súlyos volt a fájdalomtól és a mardosó bánattól. Nem tudta felfogni, hogyan
juthatott idáig. Nem volt kegyetlen vagy nemtörődöm uralkodó, sem gonosz vagy
keményszívű atya. Megtette a városa és a gyermekei érdekében is, amit tudott, feláldozta
saját boldogságát a kötelesség oltárán, és lemondott minden örömről, hogy felvállalhassa
az uralkodással járó felelősség terhét.
És milyen fizetség járt ezért újra meg újra?
Árulás. Elárulta a nő, akit szeretni mert, elárulta a gyermek, akinek a saját vérét adta,
és akitől semmit sem tagadott meg, amit megadhatott.
Ezen rágódott, és a gondolataiból fakadó következtetést nem tudta pár percnél
hosszabb időre kiverni a fejéből. Árulók és talpnyalók veszik körül – még Valerianus is,
akit pedig úgy szeretett, mint a tulajdon fivérét, végül nem bizonyult többnek, csak
nyavalygó és hajbókoló politikusnak. Csak Saviarre, a szerető és gyengéd Saviarre helyezi
az ő érdekeit a sajátja elé, csak ő ad igaz és őszinte tanácsokat, és csak ő az, aki soha nem
kért többet, mint amennyit Alexander szívesen adott. (A fekete búskomorság és önutálat
rétegei alatt egyre duzzadt a félelem és a gyűlölet árja, de eszébe ötlött másik gyermeke,
Olivier, akinek a hűsége egy percre sem ingott meg soha.) Igyekezett elnyomni magában a
vágyat, hogy karóra tűzesse mindenki más fejét. Pontosan ezért nem látogatta meg
Geoffrey-t sem. Nem bízott benne, hogy lesz elég önuralma nem elrendelni a hűtlen korcs
azonnali kivégzését. Meg akarta várni, míg a bíró pecsétje hagyja jóvá az ítéletet, hogy
döntése ne térhessen vissza kísérteni, mint Lorraine halála. (Eszébe jutott, hogy Olivier
soha nem ítélte el őt Lorraine haláláért. Ő tudta, milyen, amikor az sérti meg az ember
szívét, az nem vesz tudomást odaadásáról és hány fittyet a szenvedélyére, akit szeret.)
Még Rosamund sem volt más, csak egy báb a királynője kezében, bár ő volt az egyetlen,
akivel kapcsolatban a herceg némi szánalmat fedezett fel magában. Átérezte, hogy a
követnek nyilván nem volt választása, és most ő is kihasználva és becsapva érzi magát.
Fölkelt a hideg kandalló mellől, és lépteivel kétszer átszelte a szobát. Gondolatai
zavarosak voltak, és szinte teljesen elvesztek a szerencsétlenség mindent beborító
hullámai alatt. Lassacskán azt vette észre, hogy már nincs egyedül.
A levegőben egy forma bontakozott ki, vékony, ám tökéletes alakú női test. Szeme és a
kabát, amelyet viselt, a késő őszi ég kékjében tündökölt. A napfény aranyában csillogó
haja hosszú volt, szalag nem szorította, fátyol nem fedte fénylő patakban a hátára omló
fürtjeit. Apró, fehér kezében egyetlen szál vérszín rózsát tartott, mely mintha csak finom
mosolyra húzódó ajka pirosát tükrözte volna.
Alexander érezte, hogy valami megtörik a bensőjében.
– Lorraine?
A nő nem válaszolt, csak megrázta a fejét, hogy arany fürtjei egyik karcsú vállára
hullottak, és mosolygott ugyan tovább, de láthatóan elszomorodott. A herceg a lába elé
borult, és előrenyúlt, hogy megérintse, de keze átsiklott a jelenés testén, mintha csak füst
vagy álom lett volna. Erezte, hogy sírás fojtogatja a torkát.
– Lorraine, ha valóban te vagy az, és nem valami démon jött, hogy kínozzon, szólj
hozzám, könyörgök!
Nem vette észre, hogy a falakon mágikus rajzolatok izzottak föl, olyan varázslatok
pecsétjei, melyeket még azelőtt véstek csontba, hogy Lutetia, a város, amely egykor ezen a
helyen állt, porig égett volna. Egy föld alatti kamrában, majdnem pontosan Alexander
lábai alatt Mnemach, a nosferatu, a boszorkány-papnő hidegen mosolygott álarca mögött,
és tovább szőtte a varázsigéket, melyekkel régi barátját és ellenségét akarta béklyóba
verni.

* * *

Veronique egyáltalán nem lepődött meg, amikor megtudta, hogy a nosferatuk
alagútrendszere összeköttetésben állt a sziget összes jelentős káinitájának otthonával.
Biztos volt benne, hogy a kijáratok java részét befalazzák és áthelyezik máshová, amint
lezárul az ügy, mert jellemző volt rájuk, hogy ragaszkodtak a saját titkaikhoz, és
Veronique nem áltatta magát azzal, hogy őt maguk közül valónak tekintenék. Az a rejtett
alagút, amelynek a végéhez most elértek, Sir Olivier kertjébe nyílt, és a kezükre játszott az
a tény is, hogy a herceg fiatalabbik gyermeke ezen az éjjelen nem hagyta el a menedékét –
minden bizonnyal az eseményeken töprengett. Sir Olivier túlzott mértékben alkalmas lett
volna arra, hogy mindent elrontson, ha hagyják kedve szerint cselekedni. Veronique úgy
állította össze a csapatot, hogy Sandrin parancsnoksága alá (akit hivatása gyakorlásában
nem kötöttek a lovagi erkölcs szabályai, ami újabb előnyt jelenthet a házigazdával
szemben) féltucatnyi harcban edzett ghoul lovag tartozott, akiket Valerianus bocsátott a
vállalkozás rendelkezésére, és két nosferatu is velük tartott, hogy megkönnyítsék a
behatolást és a menekülést. Az osztag azt az utasítást kapta, hogy ejtsék foglyul Sir
Olivier-t, akinek nem eshet komoly bántódása. Veronique semmiképpen sem szerette
volna, ha az ő kezéhez tapad a vére.
Ő maga, Sir Nicolas, Geoffrey Párizsban maradt valamennyi embere és jelentős számú
nosferatu ghoul átvágott a föld alatti labirintuson, és Alexander herceg menedéke felé
vette az irányt. A legtöbb bejárat a menedék alsó szintjein nyílt, azokban a termekben,
ahol a ház halandó lakói számára szükséges dolgokat halmozták fel. Ezek a ghoulok
gondoskodtak a látszat fenntartásáról a halandó világban. Veronique szórakoztatónak
találta, hogy Alexander az ítéletre vagy száműzetésre váró foglyokat is ide záratta.
Goratrix is megerősíthette, hogy ez így van, hiszen az Île de France-on tett első látogatása
alkalmával legnagyobb megaláztatására itt végezte maga is. A nosferatuk kijárata
Veronique reményeivel szemben sajnos nem közvetlenül Geoffrey cellájába nyílt, de nem
is messze, csupán néhány tucat lábnyira, a magánkérelmek benyújtására használatos
csarnok alatt elhelyezett, megerősített falú raktárban.
Természetesen az egyik ghoul ment előre, ő mutatta az utat. Páncélt nem viselt, de
fegyvert fogott a kezében, mivel gyors és véres küzdelemre számítottak. A lovagok
szorosan a nyomában haladtak, és bár csak a legszükségesebb mértékű védelemhez
ragaszkodtak, még így is csilingeltek minden lépésnél. Veronique a felfegyverzett
nosferatu utóvéd társaságában zárta a sort, és ez az elrendezés tökéletesen a kedvére való
volt. Úgy gondolta, legjobb, ha a harcban edzett és csatához öltözött férfiakra hagyja a
küzdelem oroszlánrészét, ő maga pedig arra törekszik elsősorban, hogy a feje a nyakán
maradjon.
Az alagút, amelyben haladtak, enyhén, de egyenletesen emelkedett, és a felszínhez
közeledve egyre szűkebb is lett, míg végül egy kapaszkodókkal mászhatóvá tett
függőleges aknába nem torkollt. Azt már tudták, hogy a kijáratot fedő kőlapot el fogják
tudni mozdítani, a kérdés csak az volt, vajon egy tucat felfegyverzett férfi és egy nő nem
fog-e olyan zajt csapni, amelyre még a holtak is kikelnek a sírjaikból. Sir Olivier emberei
egyenlő távolságra álltak egymástól, és a föld alatti raktárhelyiségekbe vezető összes
bejáratot őrizték. Veronique csapatában mindenki vállalta, hogy egyikükkel elbánik, és
megbeszélték előre, ki melyik irányba indul, ha feljutottak. Veronique úgy számolt, hogy
még az emberi tényezőt és az őrök egyik-másikában esetleg feltámadó hősiességet
figyelembe véve sem történhet komoly baj, feltéve, hogy sikerül gyorsan végrehajtaniuk a
tervet, és megakadályozni, hogy a katonák riadót fújjanak. Ha erre sor kerülne, hamar
sokszoros túlerővel kellene szembenézniük.
A ghoul lovagok párokat alkottak a nosferatu kísérőkkel, és így, kettesével osontak ki a
raktárból, az álcázás nagymestereinek köszönhetően láthatatlanul. Veronique hátramaradt
és a kijáratot őrizte minden eshetőségre felkészülve, közben fülelt, hall-e csatazajt.
Szerencsére csak két fémes csattanás ütötte meg a fülét, ezek azonban túl rövidek voltak
ahhoz, hogy felkeltsék bárki figyelmét. Azután már csak halálhörgéseket hallott, és azt,
ahogyan a káinita lovagok mellkasába kihegyezett fatőröket szúrnak. Nem sokkal később
a halott ghoulokat és a lebénított káinitákat már a folyosón vonszolták a raktárak felé.
Veronique szemfogai akarata ellenére meghosszabbodtak a vérszagra, hiába étkezett
kiadósan, mielőtt belevágott volna a ma éjjeli kalandba. Kilépett a folyosóra, és Sir
Nicolast látta meg közeledni, egyik karja véres volt egy könnyebb sérüléstől. Egy karóval
lebénított káinita lovagot vonszolt maga után.
– Várjon! – suttogta Veronique. – Hozza azt ide! Geoffrey-nak élelem kell majd.
– Nagyuram nem fog… – kezdte Sir Nicolas mereven, de a nő szinte azonnal
félbeszakította.
– Az ura bármit meg fog enni, ami a szeme elé kerül, legyen az ember vagy káinita,
lovagokat pedig nem áldozhatunk erre a célra – sziszegte Veronique halkan, ám
határozottan. – Most pedig hozza!
Geoffrey cellájának bejáratát három fiatal ghoul lovagja őrizte, akiken az arcáról
egyértelmű izgalom volt leolvasható. Annyira azért mégsem voltak magukon kívül, hogy
megszegték volna Veronique parancsát, mely szerint az ajtónak zárva kell maradnia, amíg
ő meg nem érkezik. Amikor meglátták, hogy közeledik, fölemelték a súlyos, tölgyből
készült reteszt, míg a nő vállával belökte annyira az ajtót, hogy Sir Nicolas és a terhe
beférjenek. A folyosón égő fáklyák fényében látszott, hogy Geoffrey egy igényesen
elrendezett szalmazsákon fekszik, mellkasa közepéig húzott gyapjútakaróval. A szívéből
karó állt ki, szemei lehunyva.
A lába elé, a földre mutatott.
– Ide tegye! – Az ajtónál posztoló lovagokhoz fordult. – Készüljenek fel, és amint
kilépek a szobából, zuhintsák vissza a reteszt!
Sir Nicolas vonakodva helyezte az ura lába előtti vésett kövekkel kirakott padlóra a
foglyot, de megtette, mire Veronique intett neki, hogy menjen ki. Várt, amíg meg nem
győződött róla, hogy őelőtte is szabad lesz az út, ha távozni akar, majd előrehajolt, és
minden ünnepélyesség nélkül kirántotta Geoffrey mellkasából a cöveket. A férfi háta ívbe
feszült, szemei kipattantak, arckifejezése vad éhséget sugárzott. Veronique egy erőteljes
ütést mért az állára, ami pár pillanatra elkábította a férfit, pont elég időre ahhoz, hogy ő ki
tudjon menekülni. Becsapta maga mögött az ajtót, a lovagok pedig a helyére tolták a
reteszt, épp akkor, amikor az éhségtől őrjöngésbe kergetett Geoffrey nekicsapódott a
súlyos faalkotmánynak, olyan erővel, ami ellökte a fiatal férfiakat. Veronique az ajtónak
támasztotta a hátát, és az öklét masszírozta, míg azt hallgatta, hogyan csillapítja Geoffrey
az éhét a magatehetetlen káinitából. Nem tartott annyi ideig, mint amire számított.
 Geoffrey hangosan dörömbölni kezdett az ajtó másik felén, pont Veronique bal füle
mellett.
– Veronique úrnő?
– Igen, Geoffrey nagyúr? – felelt a nő nyugodtan.
Kis szünet után a férfi ismét megszólalt.
– Úgy. – Újabb hallgatás. – Szóval tényleg ön az. Lenne olyan kedves, hogy kienged
innen?
– Természetesen, uram. – Veronique egyik kezével felemelte a reteszt, a másikkal
pedig kinyitotta az ajtót, készen arra, hogy egyetlen mozdulattal visszazárja, ha úgy látja,
Geoffrey még nem józanodott ki teljesen.
A férfi azonban nem tett erre utaló mozdulatokat, ezért teljesen kitárta az ajtót, és
engedte, hogy Geoffrey még kissé mereven és legutóbbi étkezése vérétől lucskosan, ám
egyetlen hamufolt nélkül kilépjen a folyosóra. Az emberei azonnal körülvették urukat,
mert nagyon megkönnyebbültek, hogy komolyabb sérülés nélkül találtak rá. Veronique
bepillantott a szobába, és látta, hogy az áldozat nem vált ugyan hamuvá, de annyi vért
vesztett, ami lehetetlenné tette a számára, hogy felpattanjon, és folytassa a harcot.
Becsukta hát az ajtót és a biztonság kedvéért el is reteszelte. Geoffrey Sir Nicolast
vigasztalta, de amikor Veronique ellépett az ajtótól, felnézett rá.
– Sokkal tartozom önnek, Veronique úrnő. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi
erőfeszítésre hajlandó az én érdekemben. – Geoffrey megpróbált a nő szemébe nézni, de
az kerülte a tekintetét.
– Ne köszönjön még semmit, uram! Még nem vagyunk készen. Saviarre még szabadon
van, és bár úgy hiszem, már az atyja is a foglyunk, még döntenie kell arról, mi legyen
vele. – Komoran elmosolyodott, ellenőrizte a fegyvereit, és biccentett azoknak a
ghouloknak és káinitáknak, akiket a terv következő lépéséhez már kiválasztott. Velük
együtt indult el, hogy megtisztítsa Saviarre menedékét.
– Akkor legyen hálás, ha már a trónon ül.

* * *

Geoffrey nem kapkodott, míg rendbe hozta magát. Levetette szakadt és véres tunikáját,
helyette egy rövid kabátkát húzott magára, amelyet Nicolas hozott magával, a lent heverő
holttestek egyikéről leszedte a láncinget, és kerített egy használható kardot is. Így vágott
neki, hogy meglátogassa atyját, aki – ezt Veronique d’Orleans jól sejtette – a nosferatu
mágia rabja volt a dolgozószobájában. Geoffrey megrázta a fejét, annyira
felfoghatatlannak találta a helyzetet: ő, az ősi és hatalmas ventrue vérvonal leszármazottja,
a lovagi és uralkodói eszmény megtestesítője most egy eltévelyedett diplomata és két
mocskos vérű varázsló segítségére szorult, hogy atyja trónjára kapaszkodhasson. Tudta,
hogy még el sem kezdte megfizetni mindezen szolgálatok árát.
 A folyosókon szerencsére nemigen álldogált senki tétlenül, és különösebben véres
összecsapásnak sem volt nyoma sehol. Veronique ügyesen vetette be a katonáit, szemmel
tartva a legnagyobb hatékonyság elvét, és a módszere a jelek szerint sikerrel is járt. Igaz,
nem kellett szembenézniük az Alexander herceg által hadrendbe állítható összes katona
heves ellenállásával, de a siker még így is jelentős volt, ráadásul a veszélyt és a
veszteségeket sikerült a feltétlenül szükséges szintre szorítani. Taktika. Megfeledkezett
róla, hogy voltaképp a politikai manőverek is csak rövid távú taktikai lépések, és egy
képzett politikus legalább olyan jó sakkjátékos, mint egy képzett katona. Elhatározta, hogy
többé nem becsüli alá Veronique-ot.
A dolgozószoba ajtaján rubinpiros, ökölnyi pecsét világított, amely nem akadályozta
meg ugyan, hogy kinyissa az ajtót, de utána is a helyén maradt, és a levegőben lógva
gátolta meg, hogy belépjen.
A szoba közepén atyja térdelt a padlón, fiatal arcán patakzottak a könnyek.
Vigasztalhatatlanig zokogott fájdalmában és szomorúságában. Fölötte jelenés állt, amely
Geoffrey felé fordult, ahogy kitárta az ajtót, A férfi torka kiszáradt, amikor két évszázad
óta most először pillantotta meg a szépséges Lorraine la Belle-t, éppoly haloványan és
sugárzón, mint legutóbbi találkozásukkor. A szellemkép azonban villogni kezdett, majd
elhalványult, elszíntelenedett, és végül eltűnt a szeme elől, nem hagyva hátra mást csak, a
test finom illatának emlékét.
Alexander lehajtotta a fejét, vállai remegtek a néma zokogástól, és Geoffrey szívét
összeszorította a szánalom. Hirtelen rátört a sajnálat, amint átérezte mindazt a fájdalmat,
ami most alkotóját gyötörte. Rövid ideig csendben állt, csak azután szólalt meg.
– Meg kellene, hogy öljelek. Tudom, hogy meg kellene. Ha nem teszem, a
szövetségeseim ostobának, és talán gyengének is tartanak majd. – Szünetet tartott, és
töprengett, hogyan fejezhetné ki az érzéseit egy olyan férfi számára is érthetően, akinek a
könyörület és a becsület egész életében csak a mások fölötti uralom megszerzésének
eszközeit jelentették. – Sajnállak…
– A sajnálatodat tartsd meg magadnak! – csattant fel Alexander, és amikor felnézett,
sötét szemében harag és agónia keveréke tükröződött. – Te semmirekellő kis szörnyeteg!
Ki kellett volna tekernem a nyakad, amikor magatehetetlenül hevertél a lábam előtt!
– Sajnállak – folytatta Geoffrey rendületlenül –, mert soha életedben nem lehetett a
tiéd semmi, amire igazán vágytál. Nem tudsz szeretni, csak birtokolni. Nem tudsz
uralkodni sem, csak uralni. Remélem, hogy egy éjszaka majd megtalálod a békédet. Nem
hiszem, hogy így lesz, de remélem. Az atyám vagy, és hozzájárultál ahhoz, ami ma este
lehetek. De elmúlt az az idő, amikor térdet hajtottam előtted. Nem vagy többé herceg.
Alexander felhördült haragjában. Geoffrey megvárta, míg kitombolja magát, és csak
azután folytatta.
– Párizs trónja az enyém a vér és a fegyverek jogán, és megvédem a címemet a bíró
előtt is, akit azért hívtál ide, hogy ítélkezzen fölöttem. Száműzetésbe küldelek téged,
Alexander, korábban Princeps Lutetius, ezért költözz olyan birtokra, amely befogad, de ha
az Île de France-ra teszed a lábad, amíg én még mindig látom az éjszakai eget, akkor
elpusztítalak. Veled mehetnek mindazok a vazallusaid és szolgáid, akik hajlandók osztozni
a sorsodban – a száműzetés és a halálbüntetés terhe rájuk is vonatkozik. Isten veled,
atyám!
Geoffrey bezárta az ajtót, de még hallotta, hogy Párizs korábbi hercege újabb
szidalmakat vág a fejéhez. Kihúzta magát, és elindult megnézni, hogyan tud hozzájárulni
saját hatalma megszilárdításához.

* * *

A harc azonnal kitört, ahogy Veronique emberei és Alexander őrei szembetalálkoztak,
de ez senkit sem ért meglepetésként. Egy darabig heves küzdelem folyt közöttük, ahogy a
behatolók egyre közelebb jutottak a palotában élő káiniták szálláshelyeihez, amelyek egy
külön szárnyban helyezkedtek el. Ezt a szárnyat már körülzárta egy újabb csapat ghoul és
Valerianus vagy fél tucat unokája, akik lóval könnyedén megtehető távolságra éltek a
várostól. Mint kiderült, a roppant gazdag és roppant széles kapcsolatrendszerrel bíró
Valerianusnak több olyan leszármazottja is akadt, akiket felháborított Alexander herceg
viselkedése nagyra becsült felmenőjükkel szemben. Ők mind készen álltak, hogy
segítségére siessenek, remélve, hogy ezzel adósukká tehetik a nagyurat. Amikor
Alexander herceg katonái látták, hogy sarokba szorították őket, és nincs kiút, a többségük
hallgatott az okos szóra, és letette a fegyvert, Azokból pedig, akik nem így döntöttek,
elrettentő példa vált hamarosan.
Veronique meglepetten vette tudomásul, hogy a Saviarre grófnő lakosztályát
körülvevő folyosókon egyetlen őr vagy szolga sem volt. A legtöbb szoba, ahová benyitott
és bekukkantott, üresen állt, csak a csupasz falak meredtek vissza rá – még bútorok sem
keltették azt a látszatot, hogy valaki él itt. A Mnemach által szerzett értesülések szerint
Saviarre menedéke az épület hátsó részében, a második emeleten, egy keskeny lépcsősor
tetején lévő szoba, amelynek csak egyetlen be- és kijárata van. Veronique maga mellé
vette a három legmarkosabb nosferatu ghoult, és a lépcső felé haladva egyenlő távolságra
őrségbe állította őket. Az utolsót a lépcső aljánál hagyta, majd maga föllépdelt az ajtóhoz.
Saviarre grófnő már várta. Nyugodtan ült az asztalánál, és épp egy levelet írt. A háta
mögött két lámpa égett a falra szerelve. Föl sem nézett, amikor Veronique kinyitotta az
ajtót, sőt még akkor sem, amikor becsukta, és előhúzta a csípőjén lógó kardot.
– Saviarre! – Veronique-nak nehezére esett nem fölemelni a hangját. – Ha még nem
jött volna rá, most velem jön. Egyben vagy darabokban, az csak önön áll!
A grófnő letette a tollat, majd tökéletesen nyugodt és kifejezéstelen arccal fölnézett.
– A nővérem küldte, Veronique úrnő?
– A nővére? – kérdezte Veronique bizalmatlanul. Tartotta a távolságot, kivont kardja az
egyik kezében, a másikban husángja, melyet a közepénél ragadott meg. Egy valamirevaló
halandó katona soha nem élt volna ezzel a harci tartással, de az ő ereiben áramló nyers
testi erő használhatóvá tette még ezt az állást is.
 – Mnemach. Az én szeretett nővérem. A szuka, aki már akkor az elpusztításomon
mesterkedett, amikor a rómaiak még megszállva tartották Galliát. – Saviarre fölkelt, és
legalább egy pillanatra úgy tűnt, mintha Veronique fölé tornyosulna. Testtartása erőt és
magabiztosságot sugárzott, félelmet szemmel láthatólag nem érzett. – Soha nem bocsátja
meg nekem, hogy kitaláltam, hogyan torzítsam el úgy az arcát, hogy a rettenet tükrözze a
lelkében uralkodó sötétséget. Ugyanolyan erőszakos és ravasz szörnyeteg, mint amilyen
mindig is volt.
Veronique úgy érezte, hogy valami ránehezedik, valami a saját akaratától és elméjétől
független erő, mintha valaki a keze közé vette volna a fejét, és most minden erejével
szorítani kezdené. Egy pillanatig Saviarre úgy jelent meg a szeme előtt, ahogy a grófnő
magát látta: szépségesnek, bölcsnek és hibátlannak, ám olyannak, akit mindezek ellenére
folyamatosan elutasítanak, mintha átok sújtotta volna, hogy egy olyan nővér árnyékában
élje le az életét, aki megvetette őt. Mintha legmélyebb vágyait mások rosszakarata
rendszeresen lehetetlenné tenné. Párizs az övé volt jog szerint, a gallok fejedelmének
lányáé, a nagy izgalommal várt második gyermeké, aki szép volt és érzéki, mégis
megtagadták tőle azt a hatalmat, amely a nővérének kijárt. Mnemach, a papnő. Mnemach,
az istenek szócsöve. Mnemach, a szeretett elsőszülött. Az érzések olyan erővel záporoztak
Veronique elméjére, hogy megingott alatta a föld, ereje elhagyta, kardja pedig hangos
csörömpöléssel hullott a padlóra elgyengült kezéből.
Azután egyszer csak, épp olyan hirtelen, mint ahogy elkezdődött, az érzés véget is ért,
mintha valami láthatatlan kéz letépte volna fejéről a kínzó kezeket, Saviarre és Veronique
is tett egy pár lépést hátrafelé akaratlanul, és egyelőre mind a ketten túlságosan meg voltak
zavarodva ahhoz, hogy mozduljanak. Veronique tompa puffanással esett neki az ajtónak, a
kezében tartott bot most alig ért volna többet, mint egy nádpálca. Saviarre a falhoz
támolygott, és asztala mögül lövellt gyűlölettel teljes tekintetet csíkká szűkülő, sötét
szemeiből.
– Látom – sziszegte – hogy valóban a szárnyai alá vett, és kitanított a maga mételyes
mágiájával és az elöljáróival szembeni lázadással kapcsolatban. – Amint ezt kimondta,
hirtelen előrevetődött, és az asztalán pihenő tintatartót megpróbálta Veronique-hoz vágni.
A brujah azonban félreugrott, és így a tálka az ajtónak csapódott, pont abban a
magasságban, ahol az előbb még Veronique feje volt. A tinta először elkezdett csepegni az
ajtóról, mint ahogy az már a folyadékoknak szokása, de aztán eltávolodott a fától,
feltekeredett, mint egy vipera, és lecsapott. Veronique saját teste tartalékaihoz nyúlt, hogy
gyorsaságát és erejét megnövelve el tudjon hajolgatni, ami így is épphogy csak sikerült
neki. Érzékei felgyorsultak, és a világ lelassulni látszott körülötte, a formák árnyfoltokká
mosódtak. Az árnyék egyik indája végighasított az alkarján, erőfeszítés nélkül hatolva át
ruháján és láncingén. Veronique elhajolt és lebukott újra meg újra, hogy elkerülje a
támadásokat. A földre vetődött és elgurult, de csak egy hajszálon múlt, hogy botjával ki
tudott védeni egy újabb csapást. A kacs könnyedén kettétörte a husángot, így a fegyvere
használhatatlanná vált, és már egyetlen szemvillanásnyi ideje maradt csak, hogy újabb
pördüléssel meneküljön meg. Ezzel a mozdulattal karnyújtásnyira megközelítette a
grófnőt, és nem is mulasztotta el a kínálkozó alkalmat.
 Megragadta Saviarre kabátja finom anyagát, és erejét megfeszítve kikapta a nőt az
asztal mögül, majd az árnyék közepe felé hajította. Amikor a dolog rákapaszkodott, a
grófnő torkából sikoltás szakadt fel. Fakó bőre alá sötét szálak siklottak be, az egyik épp a
vállízületénél hatolt be a testébe, majd egyben leszakította a jobb karját. A grófnő üvöltött,
és a szája habot vetett, de Veronique legnagyobb meglepetésére értelmes szavak hagyták
el az ajkát, amelyek láthatóan hatással voltak az árnyra is. A támadó először megremegett,
azután finom fekete porrá omlott, a rettenetes sebesülésétől szenvedő grófnő pedig
magatehetetlenül állt, szinte kihívva maga ellen egy támadást. Veronique ezt a lehetőséget
sem mulasztotta el.
Saviarre arca megdöbbenést tükrözött, amikor a brujah ütése a földre terítette, majd
botja megmaradt darabjával olyan erővel szúrta át a szívét, hogy a fa hegye a padlóba
fúródott. Ezután addig ütötte, rugdosta és csapkodta ellenfele bénult testét a bútorzat
megmaradt darabjaival, míg meg nem győződött róla, hogy karó ide vagy oda,
mélyálomba küldte a grófnőt. Úgy érezte, végre olyanon töltheti ki a mérgét, aki meg is
érdemli. Jóval tovább tartott lecsillapodnia, mint amit helyénvalónak érzett, de még így is
komoly erőfeszítésébe került, hogy ne folytassa addig az ütleget, amíg Saviarre hamuvá
nem omlik. A szavát adta. Ígéretet tett, diplomaként és nemesasszonyként pedig a szava
csak annyit ért, amennyire a tetteivel igazolni tudta őket. Szaggatottan sóhajtott, és
abbahagyta a verést.
Saviarre jobb napokat is látott testét a megmaradt karjánál fogva kivonszolta a
szobából, le a lépcsőn, és az ott várakozó ghoul gondjaira bízta,
– Vigyék el ezt kérem Dame Mnemachhoz, és adják át köszönetemet és
jókívánságaimat!
A ghoul mély meghajlással felelt, Veronique pedig viszonzásul gyorsan pukedlizett, és
kilépve a lépcsőházból bicegve elindult a folyosón. A küzdelem hevében nem vette észre,
hogy az árnyék az oldalát és a lábát is megsebezte, de most, hogy már nem kötötte le
minden figyelmét a gyönyörűség, amelyet Saviarre püfölése okozott, megérezte az egész
testében szétáradó fájdalmat. Ha valaki most egy csésze vért mutat neki, kiitta volna, nem
is kérdezve, hogy honnan van.
Úgy tűnt számára, hogy a helyzet rendeződött, és Geoffrey türoszi bíborában most
jóval több katona pompázott a folyosókon, mint akár egy fél órával korábban. Egyikük
odalépett hozzá.
– Veroniqe d’Orleans úrnő?
Veronique legszívesebben csípősen megkérdezte volna tőle, tud-e más nőről, aki
páncélingben parádézik a herceg házában, de végül elnyomta magában a késztetést.
– Igen.
– Kérem, jöjjön velem, úrnőm. Őfensége Geoffrey hercegnek szüksége van a
bölcsességére. – Röviden meghajolt, majd elügetett, Veronique pedig szorosan a
nyomában lépkedett.
– Na, ez aztán gyorsan ment. Veronique túl fáradt volt ahhoz, hogy ennél szellemesebb
megjegyzést tegyen magában. Engedelmesen követte az előtte haladó katonát, és nagyon
remélte, hogy egy székhez vezeti, ahová végre leülhet. Geoffrey a nagy fogadóteremben
rendezte be a főhadiszállását, innen osztogatott kurta utasításokat katonáinak. Látszott
rajta, hogy majd kicsattan az elégedettségtől. Veronique legnagyobb megkönnyebbülésére
az egyik férfi, aki fölött rendelkezett, de aki csak vonakodva engedelmeskedett bármiféle
parancsnak, melyet nem úrnőjétől kapott, nem más volt, mint az ő embere.
– Sandrin!
A férfi felé fordult, enyhén megsebesült, és nagyon kimerült volt, egyik szeme körül
kék folt éktelenkedett, orra pedig olyan fura alakban állt, ami csak akkor lehetséges, ha
törött a porc, de az arcán őszinte megkönnyebbülés ömlött el, amikor Veronique-ot
meglátta, és ez megszépítette az összhatást.
– Vero… Veronique úrnő!
Geoffrey is észrevette az újonnan érkezettet, és magához intette.
– Veronique úrnő, elfogta Saviarre grófnőt? Ő az utolsó célpontunk, akinek a sorsa
még ismeretlen.
Ez annyit tett, hogy a Sir Olivier elfogására rendelt csapat sikerrel teljesítette a
küldetését. Eljött az ideje annak, hogy Veronique próbára tegye megtévesztő képességét.
– Megküzdöttünk, uram. Volt nála egy árnyékszörny is, amelyet minden bizonnyal de
Navarre püspöktől kapott. – Sandrin felszisszent, amikor rájött, hogy a nő testét csúfító
sebhelyek ebből a harcból erednek. – Hozzám vágta, és amíg azzal verekedtem, sikerült
elmenekülnie. Az árnyékszörnyet elpusztítottam, és néhány emberemet megbíztam, hogy
fésüljék át a környéket egészen a folyópartig. Nem juthat messze… ő is megsebesült.
Geoffrey megpróbálta személyisége erejével a sarokba szorítani, de Veronique
kikerülte a tekintetét, mégpedig úgy, hogy feladta a kimerültség elleni küzdelmet, és a
földre omlott. Sandrin oltalmazón karolta át a vállát, a nő pedig szinte érezte a belőle
vibráló védelmező haragot. Nagysokára megszólalt az új herceg is.
– Jól teljesítette a feladatát, bár meg kellett volna várnia, míg a rendelkezésére áll
megfelelő számú katona. Sir Nicolas! Szervezzen egy csapatot, akik átfésülik a
folyópartot! Karóra tűzve akarom látni annak a boszorkánynak a fejét, még mielőtt felkel
a nap.
– Engedelmével, Geoffrey na… herceg – kezdte Veronique csendesen –, attól tartok,
valami okból leküzdhetetlen fáradtság tört rám ma éjjel…
– Ebben nem kételkedem. – Geoffrey egy kis szünetet tartott, mielőtt folytatta. – Van
hová mennie? Tájékoztattak, hogy a menedékét lerombolták, és az ingóságai java részét is
elpusztították. A veszteségéért természetesen illő kárpótlásban részesül majd, és
megerősítem a diplomáciai státuszát is az udvaromban, de mi lesz ma éjjel…?
– Van hol álomra hajtanom a fejem, uram-hercegem, de köszönöm a figyelmességét. –
Veronique felnézett, és ez alkalommal ő kereste meg a férfi tekintetét. – Holnap ráérünk
minden mást megbeszélni.
 Epilógus



Josselin de Poitiers és fegyverhordozója este lovagolt ki Bèziers piacterére, nem
sokkal ébredés után, és nem sokkal azelőtt, hogy mindenki más aludni ért volna. Csak
kevesen lézengtek még az utcán, főként azok, akik utolsó ezüstjeiket még el akarták verni
borra, az ő szemüket pedig nem ragadta meg az ő látványa. Minden bizonnyal jobb is volt
ez így, mert a languedociak általában nem látták szívesen az északiakat, még a lóháton és
teljes fegyverzetben érkező északiakat sem. Josselin csatalován érkezett a városba, égkék
és szürke színekben pompázó teljes vértezetben, csakúgy, mint Fabien, aki az ura címerét
viselő zászlót hordozta. Leszálltak a lóról, a zászlórudat az utca kövei közé szúrták, és
várták, hogy a részeg halandókon kívül másvalaki is felfigyeljen rájuk.
Nem kellett sokáig várniuk.

* * *

Aimeric de Cabaret csak ült, és teljesen belefeledkezett saját művébe. Hárfája a
vállához támasztva pihent, ujjai révetegen pendítették meg a húrokat. Ha bárki más jelen
lett volna, ámulattal vegyes tisztelettel hallgatta volna a párját ritkító ügyességű zenészt,
aki gondolkodás vagy habozás nélkül csalta ki hangszeréből a csodás dallamot. Ő azonban
csak a maga gyönyörűségére játszott, kihasználva a hosszú és fárasztó nyár után adódó
első alkalmat arra, hogy kicsit pihenjen, és ismét megtalálja a múzsáját. Ma éjjel végre
sikerült. Ma éjjel a Toulouse-ban és Carcassone-ban töltött rövid, nyári éjszakák emléke,
az őszi köntösbe öltözött hegyek képe, ahol a bölcsője ringott, és a Foix-ban megélt
hosszú és álmos téli éjszakák hangulata egyesült erővel szolgáltatott ihletet. Ez nem esett
meg vele gyakran.
Ezért egy pillanatba telt, míg felfogta, hogy valaki határozottan kopogtat a társalgója
ajtaján, és újabb pillanatra volt szüksége, hogy kiszabaduljon a transzhoz hasonló
elragadtatásból. Ahogy elvette kezét a hangszerről, ujjaiban csípő fájdalmat érzett.
Bosszantotta ugyan, hogy megzavarták, de tisztában volt azzal is, hogy hálásnak kellene
lennie – ha rajta múlik, csontig koptatta volna az ujjait úgy, hogy észre sem veszi. A hárfát
a széke mellett álló padra fektette, és fölkelt. Gyorsan rendbe szedte magát, és kinyitotta
az ajtót, majd gyorsan félreállt, nehogy a bebocsátást kérő őrajta kopogtasson tovább.
Maga az Egér állt az ajtó másik oldalán, mire Aimeric meglepetten pislogott egyet.
– Jó estét, úrnőm! Nem vettem észre, hogy olyan hangosan játszom, ami már
zavarhatja önt.
A nő egyetlen gyors pillantást vetett a hárfára és a férfi ujjaira. Arca édes, fiatal női arc
volt, melyre ma este almapiros szín ült ki.
 – Nem zavart meg, követ úr. Vendégünk érkezett – a vér egyik francia lovagja. Önnel
szeretne találkozni.
– Velem? – Aimeric kérdőn fölvonta az egyik szemöldökét. – Ez érdekes. A vér
francia lovagjaival kapcsolatban eddig szerzett tapasztalataim közel sem mondhatóak
kellemesnek. Megmondta a nevét?
– Sir Josselin de Poitiers – felelte az Egér, és éberen figyelte az érzelmet, melyet a név
kivált. – Levelet hozott, amelyet csak az ön kezébe hajlandó átadni. – Szünetet tartott, és
gondosan megvizsgálta Aimeric arcát. – Követ úr, jól van?

* * *

Eon de l’Etoile herceg sokkal megértőbb volt, mint amire Josselin számított, és sokkal
több volt benne az emberség, mint amit az általánosan elterjedt vélekedés neki
tulajdonított. A herceg, a főszolgabíró és a kémhálózat vezetője alaposan kikérdezte
Josselint, de nem kellett sem neki, sem Fabiennek semmiféle bántalmat elszenvednie. Az
apród halálra volt rémülve, és csak a büszkesége akadályozta meg, hogy a földre omoljon.
Josselin úgy mutatkozott be, mint atyja, Isouda királynő képviselője, és azt mondta, hogy
üzenetet hozott. A város vezetője megadta neki a szokásos, három napra és három
éjszakára szóló hivatalos tartózkodási engedélyt, majd az egyik, külön a magas rangú
látogatók számára fenntartott vendégszobába kísérték. A szobát egy spanyolfal osztotta
ketté, társalgó és háló részre. Fabiennek hoztak élelmet, és Josselin ragaszkodott hozzá,
hogy egye is meg, majd az ágya lábánál elhelyezett szalmazsákra parancsolta a fiút. Nem
sokkal később Josselin számára is küldtek egy formás és odaadó fiatal lányt, aki nem
sajnálta a lovagtól, amit adhatott neki, majd maga is rövid álomba szenderült, hogy
kipihenje a vérveszteséget. Josselin már három éjjel óta nem evett, mert a lehető
leghamarabb meg akarta tenni a Bèziers-be vezető út utolsó szakaszát. A vér után meleg
vízre és törülközőre vágyott a legjobban, és amikor sikerült rendbe szednie magát, hajáról
és arcáról lemosta az út porának java részét, és tiszta tunikát húzott, kinyitotta az
ablaktáblákat, hogy beengedjen egy kis meleg nyári szellőt. Az ablakhoz ült, hogy kicsit
összeszedje a gondolatait.
Hosszú idő telt el azóta, hogy legutóbb találkozott Aimeric de Cabaret-val. A lelke
mélyén kicsit aggódott is, vajon kit talál majd most, hogy végre ideért. Ő maga nem vett
részt sem a languedoci eretnekek elleni hadjáratban, sem a Fekete Esclarmonde-dal vívott
csatákban. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy nem hitte el a
királynő ellen felhozott vádakat, és semmi kedve sem volt fegyvert ragadni olyasvalakivel
szemben, akit a barátjának tekintett, míg egy politikai fordulat mindent a feje tetejére nem
állított. Remélte, hogy Aimeric is így gondol őrá.
Majd kiugrott a bőréből ijedtében, amikor valaki kopogott az ajtaján, s egy jó
pillanatig tartott, míg annyira visszanyerte az önuralmát, hogy nyugodtan tudott
válaszolni.
 – Szabad!
Aimeric de Cabaret siklott be az ajtón, becsukta maga után, majd nekitámasztotta a
hátát. Csak néztek egymásra szótlanul. Aimeric fakóbarna szemei végigmérték a vendéget,
arca semmilyen kifejezést nem tükrözött. Josselin is szinte itta a másik látványát –
egészben, biztonságban és itt találta hát. Végül Aimeric elmosolyodott, őszinte, tiszta
mosollyal, mely a szemeiben is tükröződött.
– Bel companho, amikor azt mondtam Veronique-nak, remélem, hamarosan
találkozunk, nem hittem, hogy egyetlen szavamra lóra pattansz, és meg sem állsz Bèziers-
ig!
Ez a mondat végleg eloszlatta közöttük a feszültséget, és Josselin erőtlen nevetés
kíséretében fölkelt ültéből. Elfogadta Aimeric fivéri ölelését és az üdvözlésképpen
mindkét arcára nyomott csókokat.
– Jó estét, barátom! Örülök, hogy végre láthatlak.
– Hadd nézzelek! – Aimeric egy kissé hátrébb lépett, nem eresztve el Josselin vállát,
és megrázta a fejét. – Elnyűtt az utazás. Gyere, üljünk le! Mondd el hát, miért siettél
hozzám ennyire.
Aimeric az ablak alatt álló, párnázott padhoz vezette, és leültette, végig nem eresztve
el barátja kezét. Josselin kabátja alól előhúzta az olajos bőrbe csomagolt levelet, amelyet
hozott. – Azt kívánom, bár jobb híreket hozhattam volna, companho. Azt hiszem, jobb ha
nem mondom el, mivel kényszerített Veronique d’Orleans arra, hogy útra keljek. Még
mindig nem bocsátottam meg neki.
Aimeric lassan pislogott egyet, kinyitotta a csomagot, és feltörte a pecsétet. Arca
nyugodt maradt, míg átfutotta a levelet, majd elölről kezdte, és gondosan, ezúttal
lassabban ismét elolvasta a sorokat. Azután változatlanul kifejezéstelen arccal felnézett, és
összehajtogatta az üzenetet.
– Minden bizonnyal nagy veszélyben van most – ismerte el Josselin vonakodva. –
Arról értesültem, míg Chartres-on keresztül lovagoltam, hogy vérvadászatot mondtak ki a
fejére Párizsban, és azóta semmi hírt sem hallottam. Magam is csak a kardomnak
köszönhetem, hogy még épségben vagyok.
Aimeric félretette a levelet.
– Attól tartok, a hírek gyorsabb szárnyon repülnek, mint a te lovad, companho. Egér
úrnő rokonai tájékoztattak bennünket a múlt héten.
– Hogyan? – Josselin szívét összeszorította a jeges rémület. – Könyörgöm, Aimeric,
mondd meg… Rosamund úrnő… – Egész úton ettől rettegett a legjobban, sokkalta inkább,
mint attól, hogy neki baja esik. – Nem akartam hátrahagyni, de nem volt választásom.
Veronique nem hagyott más lehetőséget.
– Ahogy én tudom, Rosamund úrnő él. – Aimeric kinyúlt, hogy Josselin ökölbe szorult
kezét finom nyomással kiegyenesítse. – Osztozik Alexander herceg sorsában: őt is
száműzték az Île de France-ról. Halálbüntetés terhe mellett nem térhet vissza addig, amíg
Geoffrey le Croisé az úr a városban.
– Száműzték? – Josselin talpra szökkent, mert e hír hallatára nem bírt tovább
nyugodtan ülni. – Száműzték? Alexanderrel együtt? Mi a pokol miatt?
– Alexander megbukott, nyilvánvalóan Geoffrey és bizonyos szövetségesei hathatós
közreműködésével. Az új herceg úgy döntött, nem pusztítja el az atyját, ezért száműzte,
mindazokkal együtt, akik úgy döntöttek, követik. A jelek szerint Rosamund úrnő is ezek
közé tartozik. – Aimeric lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Csakúgy, mint Alexander
herceg fiatalabbik gyermeke, Sir Olivier, és még egy kevesen.
– Ártatlan volt! Semmit sem tudott a szervezkedésről! Hogyan tudta Geoffrey… a
pokolba is, hogyan tudta Isouda… – Josselin elhallgatott, az izgatottság elvette a hangját.
– Akik úgy döntöttek, hogy követik? Úgy döntöttek? Ez nem lehet igaz! Ő biztosan
nem…
– Nem tudom, companho. Ennyire részletes adatokat mi magunk sem kaptunk. –
Aimeric arcán a diplomata kőmaszkjával tekintett föl Josselinre. – Salianna királynő
osztozik Geoffrey-val az uralmon mint a Szerelem Udvarának párizsi királynője és a
herceg első tanácsadója.
– Salianna! – A Josselin hangjából áradó gyűlölet hatására a név úgy hangzott, mint
egy szitok. – Ezért ő a felelős. Érzem. Azóta féltékeny Rosamundra, hogy Isouda királynő
először elküldte Chartres-ból, hogy teljesítsen egy megbízást a Szerelem Udvarának
képviseletében.
– Igen, Salianna. Úgy tűnik, Veronique minden erőfeszítése ellenére ő fogja élvezni az
ebül szerzett hatalmat. – Aimeric megütögette a padot, és Josselin mellérogyott. Könyökét
a térdére támasztotta, fejét a tenyerébe temette.
– Nem kellett volna otthagynom! – A lovag a padlóhoz beszélt, hangjából kiérződött a
belső tusa. Aimeric vigasztalón átkarolta a vállát.
– Salianna királynő veszedelmes játékba fogott – duruzsolta barátja fülébe. –
Remélem, én is ott leszek, amikor megfojtja a saját pókhálója. – Aimeric egy csókot
nyomott barátja vállára. – Sajnálom a nővéred, companho, tudom, hogy ez szörnyű csapás
neked.
– Cserbenhagytam őt! – suttogta maga elé Josselin, majd piros szemekkel felnézett. –
Ott kellett volna maradnom, és osztozni vele minden kockázatban…
– Ha ott maradtál volna, drága barátom, attól tartok, mára csak hamu marad belőled, és
ezért én soha nem bocsátanék meg neked. – Aimeric lesöpört egy könnycseppet Josselin
arcáról, majd megnyalta az ujját. – A nővéred él, companho. És ha ez így van, akkor nem
hagytad cserben. Éppen most is úton van. Julia Antasia megtagadta tőlük a menedéket, de
Lebach herceg szíve megenyhült. Észak felé tartanak, a Fekete Kereszt birtokai felé.
Josselin megragadta Aimeric kezét, és az ajkaihoz emelte.
– Úgy félek, nem időzhetek soká. Chartres-ba kell mennem, hogy beszéljek Isouda
királynővel. Biztosan van valami, amit tehetek.
 – Tudom – mosolyodott el Aimeric, szomorúan de belenyugvással az arcán. – Pihenj
ma éjjel, Josselin! Holnap talán szolgálhatok neked egy búcsúdallal.