Platón: Állam (részletek)

I. Platón: Állam IV. könyv (részlet)

A párbeszéd résztvevői:
 Szókratész
 Glaukón
Rövid tartalom: A részlet alapvetése az az, hogy az igazságos állam azáltal igazságos, hogy a
három alkotó része (egy kissé marxista ízű szóval élve „osztálya”), azaz a foglakozást űzők, a
felügyelők és az őrök csoportja azt teszi, ami a maga feladata, tehát lényegében az az állam
igazságos, melyben mindenki a helyén van. Miután ezt röviden helybenhagyják, ezután térnek
ki arra, hogy az ember maga is párhuzama az államnak, és az igazságosság fentebb kifejtett
formában az állam esetében is csak akkor igazolható, ha az egyének esetében is a különböző
részek saját helyükön való megmaradása okozza az igazságosságot, hiszen az államot az
egyének alkotják, így – mondhatni – a makrokozmosz maga az állam, a mikrokozmosz maga
az ember és „mint cseppben a tenger” – ahogy a mondás tartja – az állam tulajdonságai az
egyes egyénekben is megvannak. Ezért van az, hogy ha az államalkotó egyének agresszívek,
akkor maga az állam is agresszív lesz, ha békések, akkor békést et cetera, et cetera… Ezt
követi egy elmélkedés a lélekről és annak különböző részeiről. Szókratész és vele együtt
Glaukón azt vizsgálják, hogy az ember egyes vágyaiért és cselekedeteiért a léleknek más-más
része felelős. Szókratész példaként említi azt az embert, aki szomjazik, de nem hajlandó inni.
A lelkének nem lehet ugyanazon része felelős a szomjúhozásért és azért, hogy az ember ezen
vágyat nem akarja csillapítani, mert egy dolgot egyszerre két ellentétes tulajdonság nem
jellemezhet. Végül arra jutnak, hogy a léleknek is három része van, mint az államnak:
értelmes rész/mérlegelő rész, vágyakozó rész, indulati erő. Szókratész felveti, hogy azt is meg
kell vizsgálni, hogy az indulati rész a lélek mérlegelő részétől is úgy különbözik-e, mint a
vágyakozótól. Erre azonban Glaukón frappáns választ ad, amit maga Szókratész is helyesel:
„Ezt nem nehéz bebizonyítani –válaszolta –hiszen a gyerekeknél is azt látjuk, hogy mihelyt
megszülettek, máris tele vannak indulattal, a mérlegelésben viszont némelyek talán [b]
sohasem részesülnek, a többség meg csak később.” Tehát egy ember akkor igazságos, amikor
a lélek három részének mindegyike a saját feladatát végzi, éppígy az állam is akkor igazságos,
ha a három csoport a saját feladatát látja el. Erre mondja Szókratész, hogy „Ebből pedig
szükségszerűen következik, hogy amilyen módon és ami által bölcs az állam, ugyanolyan
módon és ugyanaz által bölcs az egyes ember is. (…) És ami által bátor az egyes ember, meg
amilyen módon az, ugyanaz által [d] és ugyanolyan módon bátor az állam, és az erény összes
többi összetevőjével mindketten ugyanolyan módon rendelkeznek.” A szöveg végén az
igazságtalanságról esik még szó – dialektikus módon szembeállítva az igazságosság
fejtegetésével – amit maga Szókratész így summáz: „Ugye, az igazságosságnak a lélekben
való létrehozása is azt jelenti –folytattam –, hogy az alkotórészeket az egymásnak való alá-és
fölérendeltség tekintetében természet adta viszonyba hozzuk, az igazságtalanságé pedig azt,
hogy egyik alkotórész a másikával a természet ellenére való alá-és fölérendeltségi viszonyba
kerül.”
II. Platón: Állam V. könyv (részlet)
A párbeszéd résztvevői:
 Szókratész
 Glaukón
Rövid tartalom: Ezen szövegrész valamennyire betekintést enged a platóni ideatanba,
amelynek lényege, hogy a dolog, amelyeknek van egy tulajdonsága és a tulajdonság, mint
elvont fogalom két külön „világ”. Mondjuk van egy szép ló, de a szép, mint elvont fogalom
maga egy idea, így aki a szép lovon gondolkodik vagy azt szemléli, az még magát a szépet
nem fogta fel és nem látta. Szókratész szerint – és Glaukón egyetértésével – az, aki magát a
szépet képes meglátni, tehát az elvont ideát képes szemlélni, az megismer valamit, míg az, aki
esetleg csak azt tudja szemlélni, ami a szépségből részesül (tehát – maradva az előző példánál
– mondjuk egy szép lovat) az csak vélekedik, mert a tudás, az ismeret teljességére nem tud
eljutni, viszont nem is a nem ismerés szintjén van, hanem a kettő között. Emellett hozzáteszi,
hogy az ismeret a létezőre vonatkozik, a nem ismerés (nem, mint mentális aktus, hanem pont
hogy annak hiánya, ahogy a szöveghez fűzött jegyzet fogalmaz) pedig a nemlétezőre. A
vélekedésnek éppen emiatt nem is a létező, de nem is a nemlétező a tárgya, hanem valami
olyan, ami a kettő között van: „Úgy látszik tehát, felfedeztük, hogy a nagy tömegnek a szépről
és más fogalmakról alkotott sok-sok nézete valahol a nemlétező és a valóságosan létező között
imbolyog. – mondja Szókratész (ez a fajta „létezik is meg nem is” létforma a fizikai tárgyak
létformája). Az igazi ismeret viszont, ami nagyobb a vélekedésnél nem azon dolgokra
vonatkozik, amelyek egy változhatatlan létezőből, azaz az ideából részesülnek, hanem magára
az ideára. Akinek nem egészséges a lelke az csak vélekedni képes – ezen párhuzamban tetten
érhető a filozófia és az orvoslás összekapcsolása, hiszen mindkettőnek a célja valaminek a
megjobbítása, az orvoslás a testet, a filozófia pedig a lelket gyógyítja és állítja helyre. Az
egészséges lelkű ember azonban képes az ideákat közvetlenül nézni, az igazi filozófus tehát
az, aki ezeket az ideákat szemléli.

III. Platón: Állam VI-VII. könyv (részlet)

A párbeszéd résztvevői:
 Szókratész
 Adeimantosz
Rövid tartalom: Ezen szövegrészlet részben a VII. könyv ismert platóni
„barlanghasonlatának” quasi bevezetése, részben pedig maga a barlanghasonlat. A VI.
könyvből idézett utolsó caputokban Szókratész azt fejtegeti először is – részben csatlakozva
azon gondolatmenethez, melyet az V. könyvvel kapcsolatban tárgyaltunk -, hogy „A sokról
(ti. arról, amelyek az ideákból részesülnek) azt mondjuk, hogy látjuk, nem pedig ésszel fogjuk
föl –az ideákról meg azt mondjuk, hogy ésszel fogjuk föl, [c] nem pedig látjuk őket.” A látás az
érzékelések közül az egyetlen – Szókratész gondolatmenete alapján – melynek helyes
működéséhez szükségünk van egy külső erőre, azaz a fényre, ugyanis sötétben ugyanaz a
szem képes homályosan látni, amely a fényben képes élesen látni. A lélek ugyanilyen,
ugyanis amikor olyat vizsgálunk, amit megvilágít a legfőbb Jó (amelynek szimbóluma vagy
megtestesítője a Nap), akkor a lelkünk képes helyes ismereteket szerezni, míg amikor olyat
kutatunk, amelyet ez a legfőbb Jó nem világít meg, az csak vélekedni engedi a lelket, nem
megismerni. Ezáltal „Ahogyan az ésszel felfogható világban a Jó viszonyul az észhez és az
észbeli megismerés tárgyaihoz, ugyanúgy viszonyul a látható világban a Nap a látáshoz és a
látható dolgokhoz.” – nyilatkozik Szókratész, beszélgetőpartnere egyetértésétől kísérve. A
párhuzamos erősíti az a gondolat is, miszerint a Nap nemcsak annak a képességét adja meg,
hogy egyes dolgokat lássunk, hanem emellett az adott dolgokat élteti és táplálja is fényével.
Éppen így a legfőbb Jó nemcsak megvilágítja az értelen részére a dolgokat, hanem ő maga
teszi lehetővé, hogy a szemlélhető dolgok léteznek (a legfőbb Jó tehát maga az arkhé vagy
latinul princípium, amelyre mindennek a létezése visszavezethető). Ezt követően Szókratész
distinkciót hajt végre, ugyanis megállapítja, hogy beszélhetünk egyrészt látható, másrészt
ésszel felfogható dolgokról és ezek megismerése kapcsán is vannak különbségek. Végül a
nagy filozófus az alábbi összefoglalással zárja a VI. könyvet: „a következő négy folyamat
játszódik le a lélekben: a legfelsőre vonatkozik az ész belátása, [e] a másodikra az értelmi
megismerés, a harmadikra a hiedelem és a negyedikre a találgatás és aszerint állítsd őket
sorba, hogy amilyen mértékben azok a dolgok, amelyekre ezek a képességek vonatkoznak,
részesülnek az igazságban, ugyanolyan mértékben részesülnek ezek a világosságban.” A VII.
könyvből elolvasandó rész maga a klasszikus platóni barlanghasonlat. A barlang alján
megkötözött emberek vannak, akik annyira meg vannak kötözve, hogy még a fejüket sem
bírják fordítani, csak előre képesek nézni. Kicsit feljebb tűz ég, amely előtt más emberek
hordoznak ide-oda mindenféle tárgyakat, a megkötözöttek pedig a falon a tűz fényénél ezen
tárgyak árnyait látják. Számukra egyedül az árnyak az igaz létezők. Ha azonban valakinek
lehullanának a kötelei és a tűz felé nézne, a fény hirtelen bántaná a szemét és nem is tudna
először rendesen magukra a tárgyakra nézni, amelyeknek addig csak az árnyképeit látta. Ha
ezután elkezd kimászni a barlangból – vagy elkezdik erőszakkal kirángatni – és kijut a
napfényre, akkor még inkább el fog egy időre vakulni a nap fényétől, mert ez már az ismeret
egy újabb szintje. Először csak az árnyképeket lenne képes látni, majd a dolgok vízben
tükröződő képmásait is, majd magukat a dolgokat, végül magát a Napot is megszemlélheti,
ami pedig a legfőbb Jónak az ideája. Szókratész arra is kitér, hogy az ilyen formán ismeretre,
igaz tudásra és – mondjuk úgy – bölcsességre szert tett ember amikor visszatér eredeti
helyére, a barlang mélyére, akkor a szemének újra szoknia kell a sötétséget, a többiek pedig
kigúnyolnák, hogy azért romlott meg a látása, mert feljebb ment és éppen ezért nem is
érdemes felmenni a barlang mélyéről. Sőt, lehet, hogy meg is ölnék azt a társukat, aki
korábban kijutott a barlangból, amikor az a köteleiket el kívánná vágni (egyértelmű, hogy ez
az alak az embereket felvilágosítani akaró filozófus megszemélyesítője). Szókratész végül így
summázza a hasonlat jelentését: „a látás révén megjelenő világot hasonlítsd a börtönbeli
lakóhelyhez, az ott égő tűz fényét a Nap erejéhez. Ha a fölmenetelt és a fönti dolgok
szemlélését a léleknek az ésszel felfogható világba való fölemelkedéseként értelmezed,
megértetted az én elképzelésemet –márpedig ezt akartad hallani. Persze isten tudja, igaz-e.
Én mindenesetre így képzelem: a megismerhető dolgok között a végső a Jó ideája. Ezt csak
nehezen lehet meglátni, ám ha egyszer megpillantottuk, [c] arra a következtetésre fogunk
jutni, hogy mindnyájunk számára minden jónak és szépnek ő az oka: a látható világban la
fény és a fény ura az ő szülötte, az ésszel felfogható világnak pedig ő maga az ura, az igazság
és az ész forrása. És arra fogunk következtetni, hogy ezt az ideát kell meglátnia annak, aki a
magán-és a közéletben bölcsen akar cselekedni.”
IV. Platón: Állam X. könyv (részlet)
A párbeszéd résztvevői:
 Szókratész
 Glaukón
Rövid tartalom: Szókratész egy bizonyos Ér nevű elesett és az alvilágot megjárt katona
története segítségével igyekszik bemutatni, hogy a „túlvilágon” milyen a lelkek sorsa és
hogyan választanak maguknak új életet, hogyan zajlik az új testben való megszületés. Az
egyik fontos következtetése a filozófusnak, hogy ha a léleknek új életformát kell változtatnia,
akkor maradjon mértékletes és se túl silány, se túl díszes, pompás és nagy gazdagsággal
kecsegtető sorsot válasszon magának, ugyanis a végleteket el kell kerülni. Végül zárszóként
Szókratész ennyit mond: „Ha megfogadjuk, amit mondok, és elhisszük, hogy a lélek
halhatatlan, és elvisel minden rosszat, befogad minden jót, akkor mindig a fölfelé vezető
úthoz fogunk ragaszkodni, az igazságosságot a belátással együtt fogjuk gyakorolni
minden körülmények között, hogy így önmagunkkal és az istenekkel barátságban legyünk,
nemcsak addig, amíg e földön időzünk, hanem akkor is, amikor elnyerjük [d] az érte járó
jutalmat, amelyet a díjnyertes győztesek módjára mindenünnen összegyűjtünk, és hogy ne
csak itt, hanem az ezeréves utazás alatt is, amelyet most leírtunk, boldogok legyünk.”