BÁN MÓR

HUNYADI
Harmadik könyv
A Csillagösvény hídja

Hunyadi János Itáliából hazatérve sem tölthet békés esztendőket

birtokán, családja körében. Csehországban van szükség kardjára, a
huszita felkelők ellen. A megromlott egészségű, idős Zsigmond király
környezetében cseh és magyar pártütők szövik terveiket, akár saját
rokonaikat is feláldozva nagyra törő céljaik elérése érdekében.
Mindeközben Erdély lángba borul: a Lépes György püspök
elviselhetetlen adóterheit nyögő jobbágyok, köznemesek és céhlegények
fegyvert ragadnak és igazságot követelnek. A paraszthad véres
pusztításba kezd, és félő, hogy a Hunyadi-birtokokat is csak ideig-óráig
kíméli. A közelgő uralkodóváltással és a lázadás leverésével elfoglalt
főurak között csak néhányan látják, hogy a magyar nemzetnek sürgősen
helyre kellene állítania egységét, mert a déli határokon túl a
huszitáknál és a jobbágyoknál sokszorta nagyobb veszély ébredezik. A
hazáért aggódó kevesek számára egyre nyilvánvalóbb, hogy már csak
egyetlen emberbe vethetik reményüket: Hunyadi Jánosba.
 Copyright © Bán János, 2009

Szerkesztette: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Borítókép: Zsigmond halotti koronája nagyváradi sírjából

A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplője a

képzelet műve, és valódi, akár élő, akár holt személyekhez való
bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve

Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

 A gyenge panaszát senki sem hallja. Az erős meg nem
panaszkodik…

HUNGARIA SEMPER LIBERA

Magyarország Örök Szabadságáért!

Azt hallottuk, hogy ha a magyarok egységesek lennének, az

ország gazdasága lehetővé tenné, hogy megvédjék azt
bármilyen ellenségtől. De a magyarok a világon a legrosszabb
fajta, mindenki csak a maga hasznát nézi, és ha teheti, a
köztulajdon zsírján hízik. Nem becsülik a többi országot. Bár
úgy mulatoznak együtt, mintha mind testvérek volnának,
alattomban azonban egymásra acsarkodnak. Nincs olyan
nehéz ügy, amit ne lehetne megnyerni két vagy három ember
megvesztegetésével. Önteltek, büszkék, nem képesek sem
parancsolni, sem engedelmeskedni, de nem szívesen fogadnak
el tanácsokat. Csak keveset dolgoznak, mivel az idejüket
mulatozással és intrikákkal töltik.

V. Károly követének jelentése a

fenséges császárhoz Magyarország állapotáról.
 NEM VAGY EGYEDÜL

Ha zordon mennyek dübörgését hallod,

S villáma vakít pusztító viharnak,
Ha magában villan meg kivont kardod,
Mert mind elfutnak, mind magadra hagynak,
Ne rettenj, s ne félj,
Állj elébe bátran a tomboló viharnak!

Nem vagy egyedül!

Ott leszünk mind, kik megmaradtunk
Örök, hű magyarnak.

Jöjj hát szél, jöjj vad vihar!

Mi lásd, már mind itt vagyunk!
Újra talpon a magyar,
S elveszni téged,
Hazánk,
Nem hagyunk! Nem hagyunk!

Többé ne rettegj, ne félj!

Az alvó felébredett, a szelíd kardot ragad,
Nem vagy már egyedül,
Mert elmúlt az éj, s felkelt a Nap.

A sír széléről mindig visszatér,

Küzd, harcol,
S remél,

A nemzet újra él.

 Tartalom

Első fejezet 8
A WAGENBURG
Második fejezet 62
REJTEKSZIGET
Harmadik fejezet 112
A HALDOKLÓ GYERMEK
Negyedik fejezet 157
A PRÁGAI HÓHÉRPALLOS
Ötödik fejezet 216
VÉRREL FESTETT ÖRDÖGÖK
Hatodik fejezet 263
AZ INKVIZÍTOR
Hetedik fejezet 299
BÁBOLNA
Nyolcadik fejezet 353
A FORRONGÓ HRADZSIN
Kilencedik fejezet 415
A KIRÁLY ÜLVE BÚCSÚZKODIK
Tizedik fejezet 462
KOLOZSVÁR TÜZEI
FÜGGELÉK 517
DRAMATIS PERSONAE
TÉRKÉPEK 529
CSALÁDFÁK 532
JEGYZETEK 534
BIBLIOGRÁFIA 552
 Első fejezet
A WAGENBURG

1.
A VÁG FOLYÓNÁL, MAGYARORSZÁG
A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA
Hunyadi lovasai még a sűrű erdőben csörtettek, amikor a kun előőrs
kivágtatott a fák közül, és keresni kezdte a legalkalmasabb gázlót a
folyón. Nem volt vesztegetni való idejük, mert Jankó úrfi parancsba
adta, hogy még napszállta előtt be kell érni a menekülő huszitákat.
Kamonyai a fejét ingatta, mikor ezt a rendelkezést meghallotta. A
szekérnyomok egyértelműen elárulták, hogy a csehek majd félnapi
előnyre tettek szert, és túl gyorsan porzanak harci szekereikkel ahhoz,
hogy utolfogják őket, mielőtt leszáll az éj, vagy – ami még ennél is
fenyegetőbb lehetőségnek tűnt – mielőtt elérik Nagyszombat falait. Oda
aztán nem mehetnek utánuk: a város két esztendeje a husziták igáját
nyögte, ott az átkozott, rabló horda biztonságban érezheti magát.
– Gyerünk! Gyerünk! Gyorsabban, legények! Utolérjük őket,
meglássátok!
Már az erdő szélén arcukba csapott a Vág bágyadt lehelete. Forró
szél borzolta a folyó színét, hullámráncokat vetve a víztükörre,
felröppentve a posványos parton zsongó szitakötőket, vízbe ugrasztva a
széles lapuleveleken tikkadó békákat. A fák közül sorra, egymás után
paripák vágtattak elő, s vetették bele magukat a folyóba. Hideg víz
fröccsent szerteszét, s a nádas, a zsombékos egyszeriben felbolydult.
Amikor a páncélos vitézek kizúdultak a sűrűből, az előttük nyargaló
kun felderítők kerecsensólyom-tollas kucsmái már a Vág közepén
billegtek. Az olajbarna bőrű harcosok egymással versengve nógatták
hátasaikat a túlsó kaptató felé.
Amikor Hunyadi emberei élén kivágtatott a Vág partjára, a délutáni
napfény arany pászmákkal ragyogott végig míves páncélzatán, s
ugyanezen diadalmas napfény villant meg fekete szemében, ahogy
pillantását végighordozta a túlsó part mezőin. A bőrzekés kun meg a
farkasprémes székely és szürke vasba bújt magyar lovasok közt mintha
maga Csaba királyfi ugratott volna elő, napsugarakba öltözve, aranyló
sisakján kerecsentollakkal, vállán hófehér köpennyel.
Sárkány megrázta magát, s mellső patáival a Vág habjaiba kaszált.
– Gyorsan! – kiáltotta Hunyadi. – Tovább!
Innen jól láthatta az erdőből előcsörtető lovasait. Kimerültségnek
nyomát sem érezte, pedig két napja múlott, hogy Komáromnál átkelt
csapatával a Dunán. De már nem volt megállás: az üldözés, a hajsza
izgalma a hatalmába kerítette éppen úgy, ahogy odahaza, a Kudzsiri-
havasokban, mikor medvét, toportyánt hajtott Ivánnal. Különbség csak
abban mutatkozott, hogy most nem vadakra lesett, hanem ember-
fenevadakra.
– No, lám csak, Simon bátyám! Mégis nekem lészen igazam! Még
máma beérjük őket!
Kamonyai, aki a kíséret többi tagjával csak most ügetett elő az
erdőből, futó pillantással felmérte a husziták néhány megmaradt,
elmosódott szekérnyomát. Nem messze, a túlparton templomtorony
füstölgött gyászosan: az a csöpönyi káptalan lesz bizonnyal. Órákkal
ezelőtt jártak erre a csehek, s úgy tűnik, ahogy a káptalant felgyújtották
s kifosztották, délnek fordultak, hogy a semptei várrom felől, északról
rohanják le Szeredet… E percekben már ott lehetnek, s a városkát
prédálják…
Kamonyai rosszallón a vén Matkóra nézett, aztán csak morgott
magában valamit. Jól ismerte Jankó makacsságát, s tudta, hiába
beszélne is ellene bármit, ha Hunyadi úrfi a fejébe vette, hogy kiirtja ezt
a haramiabandát, akkor az úgy is lesz, még ha az ördög maga mászik is
elő kénköves bugyraiból, s emel elébük hegyeket akár a Vág és a
Dudvág lankás mezeire…
A parton, nem messze tőlük még ott meredeztek a husziták
jelzőkarói, ahol kijelölték a szekerek átkelésére alkalmas pontokat. Jól
látszottak a két szélső sor, a krajni számára levert karók, s köztük a
közbülső szekérsorok, a placni átkelősávjai. A csehek nem bíbelődtek a
karók összeszedésével, mert nagyon is tisztában voltak vele, hogy a
magyarok a nyomukban vannak. Azt persze nem sejthették, hogy ez
nem a király serege vagy Rozgonyi háromezer fős dandárja, s még csak
nem is Pálóczi püspök ötezer fős nádori bandériuma. Ha sejtették volna,
hogy mindössze ötven nehézpáncélos lovas, és még annyi bőrvértes,
íjas kun és székely vágtat a nyomukban, bizonnyal nem futnak tovább
oly serényen, hanem röhögve szembenéznek velük, hogy leszámoljanak
üldözőikkel.
De hát az meg sem fordult a fejükben, hogy alig száz lovas ily
kitartóan, ádáz elszánással verekszi magát mind közelebb hozzájuk.
Mindössze száz lovas! Akik két álló napja nyeregben voltak, két nap és
két éjszaka hunyásnyit sem aludtak, csak vágtattak, egyre vágtattak,
mintha ezzel az apadhatatlan lendülettel akarnák földbe taposni a
huszitákat.
Ez a lendület tévesztette meg a cseheket. Amikor előző nap azt
észlelték Nyitra városához közeledve, hogy hatalmas porfelhő
kerekedik az ivánkai országút felől, az osztag parancsnoka, Vilém
Kupsa nyomban kiadta az utasítást a szekerek megfordítására. Nyitra
várhat! Majd legközelebb kifosztják! Most ajánlatosabb a futás!
Mióta Lipanynál a katolikus német és cseh urak megverték a
táborita testvéreket, bizony nehéz idők jártak a lázadó csehekre. A
huszita ügy veszni látszott, de annyira azért még nem volt veszve, hogy
rögvest a vesztett csata után az egyik megfutamodó táborita seregtest be
ne törjön megint szép Magyarországba. Liptó, Nyitra, Pozsony
vármegyék nyögték megint az igát, mint már annyiszor. A táboriták
nagyszombati sáncaik mögül újabb és újabb zsákmányoló hadjáratokat
indítottak szerteszét. Zavartalanul tehették: a magyar urak csak igen
nagy késlekedéssel, félszívvel állítgatták fel bandériumaikat, hogy elejét
vegyék a dúlásnak. Nem volt az országban király, ki a költségeiket
megtérítette volna, minek erőltették volna hát magukat? Egy, csak egy
akadt közülük, ki nem csak ígérgetett, de cselekedett is. Sebesen
összeállította csapatát, s Pálóczi érsek hívására szélvészként északra
sietett távoli birtokairól.
S a sors úgy hozta, hogy Hunyadi János éppen belebotlott Kupsa
Nyitrát fenyegető szekérkaravánjába. Nem akárki volt ám ez a Vilém
Kupsa! Borotini Blaskónak, Nagyszombat cseh kapitányának, a néhai
prágai hóhérnak a jobbkeze, maga is könyörtelen, zsákmányéhes
szörnyeteg. Nem kedvelték még a táborita testvérei se, ellenségei pedig
egyenest rettegték nevét.
Éppen Hunyadinak való falat!
Hanem, ahogy Vilém Kupsa éles szemű cseh katonái
megpillantották a dél felől, Érsekújvár irányából közelgő porfelleget,
nyomban menekülőre fogták a dolgot. Két álló nap futottak a csaknem
ötven, zsákmánnyal és foglyokkal megrakott szekérrel vissza,
Nagyszombat felé. Hunyadi lovasai egy leszakadt seregrészt találtak
csak Molnosnál, s nyomban rájuk vetették magukat. A rablásba,
fosztogatásba merült táboriták fel sem eszmélhettek meglepetésükből,
máris a másvilágra zavarták őket a székelyek meg a kunok, nem sok
munkát hagyva a későn előrobogó páncélos vitézeknek.
Hunyadi legényei kiszabadították a foglyokat és szétosztották a
környékbeli falvak népe közt a szekereken talált koncot. Megpihentek
akkor, de egy éjszaka elegendőnek bizonyult, hogy Vilém Kupsa
főhada a negyven-egynéhány megmaradt szekérrel jókora előnyre
tegyen szert.
Nem baj! Hunyadi villámló tekintettel fürkészte egyre az ég alját.
Nem hagyjuk őket visszafutni Nagyszombatba! Mindet kardélre
hányjuk, legények! Mindet! Meggondolják majd ezután a cseh kutyák,
hogy magyar falvakat fosztogassanak!
Pusztakürt közelében be is érték Kupsa leszakadó utóvédjét, és
valósággal a földbe tiporták valamennyit. Annyi idejük se maradt
azoknak, hogy kivonják kardjukat, vagy elsüssék szekerekre erősített
ágyúikat. Vas-és húscafatokra tiporták őket Hunyadi lovasai, s már
száguldottak is tovább. Onnantól Kupsa nem kételkedett benne, hogy
legalább hatezer vértes lohol a nyomában, eggyel sem kevesebb. S
ahogy a csehek menekültek, úgy értek mind és mind közelebb Jankó
fiai. A husziták zsákmánnyal megrakott szekereket hajtottak, Hunyadi
lovasait csak a nehéz páncélvért húzta – a kunokat, székelyeket könnyű
nyári szellő repítette.
Még néhány óra…
– Még néhány óra, s napnyugta előtt beérjük őket!
Hunyadi fáradhatatlanul vágtatott, s nyomában zokszó nélkül
robogtak hű lovasai. A vadászat izgalma mindőjükre átragadt.
– Még néhány óra! Napnyugta előtt!
A Vág túlpartján épp csak annyit pihegtek, hogy bevárják a
maroknyi had végét, s már száguldottak is tovább. A nyomokból látták,
hogy a husziták ezúttal megkerülték Szeredet, s egyenest a farkashidai
átkelő felé hajtottak. Bizonnyal úgy hiszik, hogy a Dudvágon átkelve
biztonságban lesznek már. Csakhogy nem kelnek át! Egy sem kel át
élve!
 Hunyadi hátrakiáltott legényeinek:
– Aki Vilém Kupsát levágja, öt aranyat kap!
Nagy Antal hadnagy székelyei ujjongva nógatták sebesebb vágtára
lovaikat. Öt arany nagy pénz! És Hunyadi János mindig megtartja
ígéretét!
Csak Kamonyai motyorgott rosszallón magában. Fene megette azt
az öt aranyat! A csapatban nem akadt lélek, még a félpogány kunok
közt sem, aki le ne vágta volna ingyen is a beste Kupsát! Hát nem
vágtattak-e keresztül négy-öt kifosztott magyar falun? Hát nem látták-e
saját szemükkel a felperzselt jobbágykunyhókat, a kardélre hányt,
nincstelen parasztokat, a megerőszakolt nőket és a vasvillahegyre döfött
csecsemőket? Nem kell ahhoz öt arany, hogy bármely legény kész
örömmel szorítsa ki a szuszt az átkozott huszitából!

2.
Amikor aztán a távolban feltünedeztek Farkashida viskói, a poros
országúton megpillantották végre a leghátsó harci szekereket. A kun
felderítők nem vártak külön parancsra, nagyokat kurjongatva vágtattak
előre, s villogó szablyákkal rontottak neki a sor végének. Mielőtt
azonban beérték volna, a hátsó szekérből tompa morajlással ágyúlövés
akasztotta meg őket.
A kunok villámló tekintettel visszafordultak, hogy bevárják
Hunyadi vérteseit. Mire azok befutottak, Farkashida már lángokban
állott.
– Felsorakozni! – adta ki a parancsot Jankó, mikor látta, hogy a
husziták kapkodva megkezdték a falu kifosztását. – Azt hiszik, jóval
többen jövünk, azt hiszik, mink csak az előőrs vagyunk! Úgy hát nekik
rontunk, legények! Senkinek se kegyelmezzetek!
Kamonyai zord vicsorral igazította meg sisakját. Két nap vágta után
a lovaik térde már beléremegett a várakozásba, de annyi erő azért
maradott bennük, hogy habozás nélkül nekiröpítse őket a cseheknek!
Éles sikolyokkal röppentek ki a hosszú, egyenes lovagkardok, a görbe,
törökös kun szablyák hüvelyeikből. Inas férfiujjak kerestek fogást a
harci buzogányok, fejszék nyelén, a kardmarkolatok zsinórzásán,
napszítta arcok fordultak vérszomjas dühvel a falu fölött bodorodó,
zsíros füstfelleg felé.
 – Iván! Vissza, hékás! Te itt maradsz mellettem! – mordult öccsére
Jankó, mikor látta, hogy az elfoglalja helyét a kunok támadó ékének
első sorában.
– Eressz előre, bátya! Ott a helyem, ahol…
– Azt mondtam, itt maradsz! – Hunyadi szeme vadul villant, s Iván
tudta, hogy vitának itt helye nem lesz.
– Rosszabb vagy, mint jó anyánk! – dörmögte maga elé, miközben
elfoglalta helyét Kamonyai és Székely Tamás között, közvetlen a vezér
mögött. Utóbbi is rokonjuk volt, Hunyadi húgának, Erzsébetnek és
Szentgyörgyi Székely Jánosnak a fia: ő hordozta újabban a família
fekete hollós harci zászlaját.
Jankó nagyot fújt. Tudta, nagyon is jól tudta, hogy nem kell féltenie
Ivánt: nem látott még ilyen jó lovast, ilyen kitűnő harcost sem Itáliában,
sem Magyarhonban. A hunyadi oláh kenézek (és főképp leányaik) a
tenyerükön hordozták, a király német zsoldosai tátott szájjal ámultak
íjásztudásán, kopjavetésén, ördöngös ügyességén, ahogy a nyeregben
forgolódott, a kunok meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga
lenne, egyenest maguk közé valónak tekintették. Esténként Iván a
kunok tüzeinél melegedett, a kunok étkeit ette, a kunok hősi énekeit
hallgatta, s itta magába a komisz kumiszukkal együtt. Megtanulta a
nyelvüket is, tökéletesen, ahogyan még atyjuk, Vajk sem beszélte soha.
Iván újabban kun módra öltözött, varkocsait is kun módra viselte.
Csakhogy Jankó azzal is tisztában volt, hogy nem állhatna édesanyjuk
elé, ha Iván öccsének csak a haja szála meggörbülne. Márpedig széles e
világon nem akadt, amitől s akitől Hunyadi János félt volna, sem a
török, sem a huszita, de egyvalakitől mégis félt: Morzsinai Erzse
nagyasszonytól!
– A kunok megrohanják a szekérsor végét! – kezdte Jankó, amikor a
hadnagyok izgatottan körébe gyűltek. – Vigyázzatok, legények, ne
menjetek egész közel a szekerekhez, mert lependerítenek benneteket a
cséphadaróikkal meg a kaszáikkal! Nyílvesszőt mindenkibe, akit
megláttok a szekérpalánkok fölött! Felszáguldtok a szekérsor elejéig!
Elálljátok az útját nyílzáporral, csákánnyal, amivel csak lehet. Csak
nehogy meginduljanak megint! Akkor bevártok minket, mi majd
megbontjuk a sort a vértesekkel. A lényeg… – Hunyadi
figyelmeztetőleg felemelte vaskesztyűs mutatóujját. – A lényeg, hogy
ne tudjanak megint nekieredni! Maradjanak csak ott, ahol vannak: a
házak között, és semmiképpen ne jusson idejük szekértáborba
kanyarodni! Megértettétek-e? Ha ezt nem engedjük, végezni tudunk
minddel, mire leszáll az est!
A hadnagyok, Nagy Antal és Lőkös János pirosló orcával
bólogattak. Hej, már indultak volna, már száguldottak volna: szablyáik
vért szomjaztak, minden porcikájuk remegett a bosszúvágytól.
– No, legények! Mutassuk meg a zsiványoknak, hol lakik a
magyarok istene!
Az ifjú Székely Tamás türelmetlenségtől reszkető kézzel kibontotta
a harci zászlót, s hagyta, hogy a Dudvág felől fúvó szél belekapjon a
Szilágyi Erzsébet nagyasszony által hímzett gyönyörű selyembe. A
fekete holló, csőrében az aranygyűrűvel, ott csattogott a sisakok, s
kerecsensólyom tollak sora felett.
Hunyadi kihúzta magát a nyeregben. A Sforzától kapott vértet
viselte, az aranyozott sisakot, minek forgóján a legékesebb
kerecsentollakat lengedeztette a szél. Jankó a lángoló falut figyelte.
Arca szikárabb, beesettebb lett az utóbbi időben, s mélyültek azok a
markáns vágatok is az arca két oldalán, a pofacsont alatt. Mélyültek a
ráncok a homlokán, különösen, mikor valamit forgatott a fejében, mint
éppen most is. Hollófekete haja sötét zuhatagként omlott a vállára. Vad,
villámló tekintete vészjóslóan fürkészte a husziták tombolását.
A falu felől hangzavar támadt, éles fájdalomkiáltások a viskókba
szorított fehérnép sikolya, gyermekek sírása, férfiak dühödt üvöltése, s
mindebbe dévaj röhögés vegyült: a fosztogató husziták harsány
nyerítése.
Hunyadi kivonta pallosát és kieresztette a kantár szárát.
A csehek súlyos hibát követtek el, amikor rárontottak a falura, csak
mert azt hitték, kisszámú felderítőcsapat érte be őket. Amíg a
főseregnek nyoma sincs, ráérnek hát fosztogatni! De hát kell ide
fősereg? Egy gyors lovasroham, az kell csak! A huszita szekérkaraván
ellen az az egyetlen idvezítő mód! Nem szabad várni, időt engedni
nekik a felkészülésre, a táborba kanyarodásra. Csak rájuk! Egyenest a
nyakukba! Mint a förgeteg!
– Készen álltok, legények? – mordult hátra Jankó. – Akkor hát rajta!
Aranyozott sarkantyúját Sárkány véknyába vágta. Vértesei, s szilaj
székely, kun lovasai feldübörögtek nyomában.
Ebben a pillanatban valahonnan oldalról váratlanul kürtszó harsant.
 – Jankó! – kiáltotta Kamonyai, miközben visszarántotta a lovát. –
Nézzed!
Hunyadi bosszúsan engedelmeskedett a kürtszónak, mely Zsigmond
seregének regulája szerint megálljt parancsolt mindőjüknek. A lovaik
által felkavart porfellegtől először semmit sem látott. Várni kellett,
hogy elüljön.
Ám akkor, nem messze tőlük, a mezőn széles karéjban elterülve
kisebb hadsereget pillantottak meg. Mácséd irányából közeledtek
kényelmesen, ráérősen.
Jankó felemelt jobbal parancsolta lovasainak, hogy tüstént álljanak
meg. A legények dühödten fékeztek le, s gyűltek Hunyadi köré.
– Ki az ördög ez? – sziszegte Iván. – S miért kürtöltetett visszát?
Kamonyai sápadtan kinyújtotta karját.
A közeledő magyar seregtest felett Zsigmond árpádsávos harci
zászlait és az Újlaki-bandériumok fehér tornyos lobogóit csattogtatta a
szél.

3.
– Ugye, nem egyedül akartad learatni a dicsőséget, Jankó komám?
Újlaki Miklós vigyorogva közeledett feléjük, lecsatolt sisakját hóna
alatt szorongatva, mint egy viadalra készülő lovag. Hófehér paripáját
oly díszes takaró, s oly ékesen faragott nyereg díszítette, amilyet Jankó
még Milánóban sem látott. – Hát persze hogy nem akartad! Hisz
egyenest a vesztedbe rohantál volna! Az utolsó pillanatban érkeztünk,
hogy megmentsük a bőrödet!
– Hogy megmentsetek? – morogta a foga közt Hunyadi.
Újlaki közvetlenül melléje ért. Vele ellentétben kipihent volt, s
messziről illatozott az itáliai kölnivíztől.
– Száz lovassal nekimenni egy negyvenszekeres huszita hadnak? –
Miklós tiszta szívből felnevetett. – Neked teljesen elment az eszed,
drága barátom!
Jankó előrelendült, de Kamonyai időben visszatartotta erőnek
erejével.
– Negyven szekér az négy-ötszáz huszita. Hozzá jön vagy kétszáz
vértes lovas, mégannyi gyalogos… – Újlaki a fejét ingatta. – Hát ennyit
ér az a fene nagy itáliai hadi-tudományod? Ilyen esztelenséget vert a
fejedbe a drágalátos Francesco Sforza?
Hunyadi lenyelte feltóduló dühét, s a lángoló falura mutatott.
– Igyekeznünk kell, Miklós, különben mindenkit kardélre hánynak a
csehek! Most, míg a faluban vannak, nem képesek szekértábort
csinálni! Most kell rájuk rontani!
– Csak lassan a testtel, barátom! – Újlaki vigyora fagyos vicsorrá
torzult. – Ez nem a te dolgod mostan! Ez most már az én feladatom. A
király őfensége engem küldött előre, hogy tisztítsam meg Nagyszombat
környékét a cseh rablóktól!
– Előreküldött? – Jankó reménykedve pillantott Kamonyaira. –
Őfensége hazajő végre?
– Már elindult Bázelből – parázslott fel Újlaki szeme
kiismerhetetlen fénnyel a délutáni napsütésben. – Most Ulmban
birodalmi gyűlést tart, de néhány hét múlva újra magyar földön lesz.
Engem küldött előre, hogy elvégezzem a munkát, amit ti nem voltatok
képesek bevégezni, drága barátom!
Jankó úgy szorította a pallosa markolatát, hogy az majd
összepréselődött a kezében. Való igaz, hogy a felső-magyarországi
királyi hadak s a főúri bandériumok hosszú évek óta nem bírnak a
huszitákkal, de erről Hunyadi tehetett a legkevésbé. Alig néhány hete
csupán, hogy Pálóczi György érsek kérésére útnak indult Hunyadból,
ahol egész addig a dél-erdélyi határok megerősítésén fáradozott. Útnak
indult, s vitte magával száz jó lovasát is északnak, hogy segítse az érsek
és Rozgonyi István ispán erőfeszítéseit a husziták ellen.
Márpedig eddig még nem nyílt alkalma megütközni velük. Most lett
volna az első lehetőség.
– Miklós! – Hunyadi hangja indulattól remegett. – Elég a
szócséplésből! Támadni kell! A te seregeddel együtt bizonyosan a
földbe tiporjuk valamennyit!
Újlaki elgondolkodva bámult a lángba borult Farkashida felé. Tar
koponyája tetején ezüst gyűrűkbe font, törökös varkocs billegett, éppen
oly fekete, mint dúsra növesztett szakálla volt.
– Megvárjuk inkább, hogy lemaradt lovasaim is beérkezzenek!
– Minek várni? Bőven elegen vagyunk ellenök!
– Azt akarom, hogy lássák a kutyák, mi vár rájuk. Én nem lesből,
hátulról támadok, Jankó! Én lovag vagyok!
 Hunyadi elvörösödött. Igaz ugyan, hogy őfensége a pápa színe előtt,
a római bazilikában ütötte őt aranysarkantyús vitézzé, de Újlaki
számára, úgy látszik, már csak megmarad jöttment, senkiházi oláhnak.
– Ezek viszont nem lovagok, Miklós! Ezek rablók! Falvakat dúlnak
fel, gyermekeket gyilkolnak, asszonyokon tesznek gyalázatot!
Újlaki arcán megvető fintor suhant végig.
– A felső-magyarországi hadak parancsnokának őfensége Lévai
Cseh Pétert nevezte ki, aki engem küldött előre, hogy az érsek úr s az
országbíró úr kósza csapatait mind rendeljem a gyülekvő had
parancsnoklata alá.
Jankó egészen belesápadt ennek hallatába.
– Azt kell tenned, amit mondok, Hunyadi!
Egy végtelennek tűnő pillanatig mélységes csend támadt, de aztán
Jankó lassan kiengedte a levegőt tüdejéből.
– Legyen hát akaratod szerint. Akkor add ki te a parancsot! Csak
támadjunk végre!
– Nem. Minden katona térjen vissza az erdő vonalához. Tábort
verünk!
Ebben a pillanatban kürtszó harsant a huszita szekerek felől: a
fosztogatásba merült csehek megkezdték a kivonulást a faluból.
– Most már késő! – motyogta Kamonyai lemondóan.
– Kövessetek! – így Újlaki. – A táborban majd tanácsot tartunk!
Azzal elvágtatott vissza, felfejlődő bandériumaihoz, miközben az
erdő még mindig okádta ki magából a páncélos lovasokat. A felbolydult
méhkashoz hasonlatos faluban a huszita szekerek zsákmánnyal
megrakva, foglyok tucatjait maguk után hurcolva lustán megindultak
Nagyszombat irányába. Mire Hunyadi a nyomában ügető Kamonyai
Ivánnal és Székely Tamással lekászálódott a nyeregből, az utóvéd
szekerei is átkeltek a Dudvág túlpartjára, ahol egy széles mezőn
előrehúzódva néhány perc alatt körbeálltak és szekérvárat formáltak.
– Most már fecseghetünk… – sóhajtotta Hunyadi. – Oda a
lehetőség!
Hanem amikor Újlaki sebtiben felállított sátorába belépett,
felcsuklott a meglepetéstől. Átvergődött a bejáratnál lustán elheverő
agarakon, kik szomorúan meresztgették rá szemüket, s dühösen a sátor
hátuljába sietett. Már vártak rá. A faragott székeken középütt Miklós
pöffeszkedett, kezében színültig telt boroskupával. Mellette jobbról is,
balról is egy-egy huszita zsoldosvezér ült.
– Benvenuto cavaliere nero, celebre, famoso, illustre condottiero! –
emelte kupáját egyikük tökéletes olasz kiejtéssel. – Te volnál hát a
híres-neves Hunyadi János! Már nagyon vártam a találkozást!

4.
– Jöjj csak, ülj le közénk! Bemutatom neked új barátainkat! –
mosolygott Újlaki, egy boroskupát nyújtva Jankó felé. – Az urak nem is
oly rég még az ellenségeink voltak, ám a mindenható kegyelméből
immár barátaink táborát szaporítják. Néhány hónapja csak, hogy
átpároltak hozzánk, Lipanynál. Természetesen mindketten felesküdtek
őfensége hűségére, s az előttünk álló gyors és bizonyos győzelem után
vélem Pozsonyba tartanak, hogy méltóképp fogadhassák új királyukat.
Hunyadi végigmérte a két zsoldosvezért. Egyikük, ki az imént
olaszul köszöntötte, magas, oroszlánüstökű férfi volt, veres orcával,
rajta mindkét oldalt mély sebekkel, s mindeneken átható, mélyen ülő
szemekkel. Ennek az embernek roppant széles vállai voltak, vastag
bivalynyakán csak úgy duzzadtak az erek. Hunyadi végigmérte, s
pontosan tudta, hogy egyetlen ökölcsapása képes bezúzni egy ember
koponyáját.
A másik ezzel szemben vékony, első pillantásra jelentéktelennek
tűnő férfi volt. Keseszín haja csapzottan szakadt csenevész vállaira,
vizenyős tekintete hol ide, hol oda rezzent, mintha nem lenne képes
kitartóan valamit vagy valakit megfigyelni. Ahogy Jankó mélyen a
szemébe nézett, az nem állta tekintetét, lesütötte szemét, s egy alantas
mosoly kíséretében meghajtotta magát.
– Jan Vitovecz, szolgálatára!
– Il mio nome e Jan Giskra – mennydörögte az óriás, és
barátságosan kezet nyújtott Hunyadinak. – Ahime, amico mio, quante
cose ho gia sentito di te!
Jankó ösztönös bizalommal rázta meg a cseh kezét.
– Jómagam Velence zsoldjában töltöttem ifjúságom legjavát! –
harsogott tovább Giskra. – Látod, beszélhetünk magyarul is, fiam! Az
én anyám is magyar asszony volt.
 Hunyadi elvigyorodott. Bár Giskra alig lehetett idősebb nála néhány
évvel, a legkevésbé sem bánta a bizalmaskodó hangnemet.
– Hát valóban Zsigmond pártjára állottatok? – kérdezte, miközben
belekortyolt a borba. – Miért, ha szabad kérdenem?
Giskra elkomorult, robusztus vállai megereszkedtek.
– Hosszú annak a története, drága barátom. A nemes eszméknek
vége van! Vitézül dacoltunk pápával, császárral, de az egész világot le
nem bírhattuk. Zsigmond egymás után maga mellé állította a huszita
nagyurakat, kit arannyal, kit erővel. Árulók is közibünk furakodtak, a
parasztok meg egyre követelőzőbbek lettek… Eh! Vége van már a szép
huszita világnak! Máshoz mi nem értünk, csak a fegyverforgatáshoz. Új
gazdát kerestünk hát magunknak! Én elszegődtem Zsigmond zsoldjába,
Vitovecz barátom meg Cilleihez!
Jankó kelletlen pillantást vetett a csenevész fickóra.
– No hát, ha magyar zsoldon vagytok immár, mondjátok meg
Újlakinak, hogy elég volt a késlekedésből! Azonnal támadnunk kell!
Giskra megrázta oroszlánüstökét.
– A saját fajtám ellen nem fogok fegyvert! Így állapodtunk meg
őfenségével.
Hunyadi elképedve bámult rá.
– Hanem ki ellen fogsz akkor hadakozni, Giskra uram?
– Mit bánom én! A török ellen, a német ellen, a rácok ellen! De
huszita testvéreim ellen soha!
Újlaki közbevágott.
– Majd reggel támadunk, Jankó, megmondtam! Mostan ünnepelünk!
Hunyadi letette a boroskupát a kis asztalkára.
– Ünnepelünk? Ugyan mit?
– A győzelmünket!
Hunyadi most Újlaki felé fordult egészen. Szénfekete szeme szinte
izzott a sátorban lobogó fáklyák fényében.
– Korai az még, te Miklós! Hisz meg se ütköztünk velük! Neked
teljesen elment az eszed!
– Holnap lovasaid az első sorban rohamozzák a szekérvárat! –
sziszegte erre Újlaki, a földre hajítva kupáját. – Már ha nem szállott
inadba a bátorságod, barátom!
– Nem hagyom barom módjára lemészároltatni az embereimet!
 – Akkor parancsmegtagadó leszel, Oláh Jankó! Úgy is jó! Láncon
vonszollak majd Zsigmond elé!
Hunyadi fújtatva hátrált egy lépést. Hát így állunk! Újlaki tavaly
Rómában és Milánóban még kereste a kegyeit, a megértését. Hogy
szűkölt akkor! Hogy reszkette Zsigmond haragját! Bezzeg most! Most
bőszen idézi azt a régi Miklóst, aki ott, Újlak várában lépten-nyomon
megalázta őt. De bátor lett! De kinyílt a csipája!
– Miklós… – fogta suttogóra a hangját Hunyadi. – Most az egyszer
hallgassál rám! Higgyél nekem! A csehek veszedelmesek abban a
szekérvárban! Ágyúik vannak!
Újlaki szeme sarkából a két huszita zsoldosvezérre sandított. Giskra
és Vitovecz elfordították a fejüket, nyomatékosítva, hogy nem kívánnak
részt venni ebben a vitában.
– Holnap reggel. Holnap reggel lovasaid az első sorban rohamozzák
a szekértábort. Értetted-e?
Hunyadi arcán megrándult egy izom.
Száz jó lovasa, száz jó embere… Mintha testvére volna valamennyi!
Egy frontális roham a szekértábor ellen, a huszita ágyúk ellen… Nem
sokan maradnak életben azután belőlük… Iván… Székely Tamás… a jó
Kamonyai… a vén Matkó… Egy ilyen rohamot tán egyikük sem élne
túl…
Ezzel minden álma egy csapásra semmivé válik. Pedig az elmúlt
esztendőben annyi tervet álmodott, annyiszor elképzelte, hogyan építi
tovább szövetségét erdélyi familiárisaival. És holnap reggel Vilém
Kupsa ágyúi véget vernek mindennek.
De könyörögni akkor sem fog!
Sarkon fordult, s megindult kifelé a sátorból – Újlaki egy szóval
sem marasztalta. Amikor azonban elhaladt a két huszita mellett, Giskra
barátságosan odasúgta neki:
– Igyekezz átszakítani az összeláncolt szekereket! Csak úgy
győzhetsz! Csak úgy!
Jankó fújtatva indult kifelé a sátorból, de mikor a bejáratnál heverő
agarak egyike a lábikrája után kapott, akkorát rúgott belé, hogy az eb
nyikkanva repült ki a szabadba. A sátor előtt Kamonyai és Iván vártak
Hunyadira. Nem kellett kérdezniük semmit, elég volt a vinnyogó agárra
pillantaniuk.
Jankó elviharzott mellettük.
 5.
– Hiszen te igen jó, szívbéli barátja vagy ennek fickónak! – harsogta
Giskra, s ravasz mosolyát Újlakira villantotta.
– Én-e?
– Bizony, te. Nem sok igaz keresztény lélek viseli így szívén
kebelbéli barátja érdekeit, mint azt kegyelmed teszi. Mert hiszen mi
másért küldenéd az első sorba ezt a Hunyadit? Tudod azt jól, hogy a
diadal dicsősége, s nem mellékesen a zsákmány oroszlánrésze is őt illeti
majd!
Újlaki megdermedt.
– A zsákmány? Mit beszélsz?
Giskra felkacagott, hogy csak úgy rezgett belé a sátor.
– Ne bolondozz már velem! Mi másért küldenéd az első sorba a
fickót, ha nem azért, hogy lemondj a zsákmány javáról? De így is van
ez jól! Ahogy elnézem, ennek a Hunyadinak annyi a vagyona csupán,
amit a lova meg a milánói páncélja ér. Te pedig meg mégiscsak
Magyarország bárója, vármegyék ura vagy! Helyénvaló és dicséretes
cselekedet, ha átengeded Vilém Kupsa elrablott aranyát, ezüstjét!
Miklós bosszúsan elfordult a két huszita zsoldostól. Még hogy
átengedi!
Még csak az kéne! Lemondani aranyról, ezüstről! Mikor így is
szorongatják a hitelezők! Vagyonának jelentős részét felemésztette a
többéves itáliai utazgatás Zsigmond kíséretében. Ami maradt, az meg
szépen apránként a Cilleiek kincstárába vándorol…
– A pokolba velük!
Giskra rákacsintott a csöndesen poharazgató, s szeme sarkából őket
leső Vitoveczre, azzal odalépett Újlakihoz és a vállára csapott. Miklós
majd összeroskadt a legyintéstől.
– Persze az is lehet, kedves barátom… – bámult ki a cseh az esti
szürkületbe, a sorra meggyúló tábortüzekre –…az is lehet, hogy
tévedek, s mégsem vagytok ti oly szívbéli jó barátok… No, hát, tudjad
azt, ez a Hunyadi igen nagy hírben áll a vitézséget illetően. A
velenceiek máris úgy emlegetik, mint legveszedelmesebb ellenségeik
egyikét. Amikor megtudták, hogy hazatér Magyarországra, igen
megörvendeztek. Ne higgyed azt, barátom, hogy egy ilyennek Kupsa
szekerei akadályt jelenthetnek. Az első sorba parancsolod? Azzal
legfeljebb azt éred el hogy embereit megtizedelik a huszita ágyúk! De a
dicsőség és a zsákmány java akkor is őt illeti majd. Ezt akarod valóban?
Újlaki bosszúsan a sátor tartóoszlopára ütött öklével.
– Akarja a rosseb!
– No, hát… – nevetett Giskra. – Akkor alaposan át kell ezt gondolni,
barátom! Én a helyedben megtartanám a dicsőséget magamnak. No meg
a zsákmányt is. Ha ez a Hunyadi a bögyödben van… tartsad akkor
távol, hadd főjön a saját levében! Mikor majd királyod üdvözülten kérdi
hazatérte után, hogy kinek köszönheti Kupsa szekereinek felkoncolását,
ő a közelben se legyen! Érted-e, barátom?
Újlaki lassan elvigyorodott
– Micsoda gazember vagy te, Giskra! De istenemre, igazad van!
Még mennyire, hogy igazad! – Sebtében telelöttyintette a cseh kupáját
gyöngyöző szerémi borral.
– Erre igyunk! Ha tudnád, mennyire hálás vagyok neked, Giskra!
Ha tudnád!
A huszita egy hajtásra kiitta a bort. Élete során sok-sok olyan
figurával sodorta össze a sors, mint ez az Újlaki. És sajnos csak nagyon
kevés olyannal, mint Hunyadi.
Nem mintha nem lett volna számára édes mindegy, ki pusztul el
holnap Vilém Kupsa ágyúinak tüzében. Ez már nem az ő háborúja volt.
Irtsák csak egymást a magyarok meg a csehek, ahogy akarják! Ő ebből
már nem kéri ki a részét! Elege volt a nagy eszmékből, a véres
viszályokból, elege volt abból, hogy védtelen asszonyokat, csecsemőket
koncolnak fel csak azért, mert a falu, ahol éltek, más valláson volt.
Elege van mindenből. Egyvalamire vágyott: vagyonra, tömérdek
vagyonra, s mindarra, amit e vagyonon megvehet. Mostantól minden
kardsuhintásáért aranyat kér. Minden szava, minden mozdulata sokba
fog kerülni annak, aki megfizeti. Csehország és Morvaország véres
hadszínterein bőséges alkalma nyílt megtapasztalni, hogy karddal
mindent elérhet, amit csak akar. Miért pazarolná hát tehetségét
hiábavaló, kilátástalan teológiai vitákra, hitért folytatott szent
háborúkra, amikor saját jövőjét is építgethetné annyi erővel.
Ez az utolsó jótétemény… a saját szórakozását szolgálta.
Giskra, miközben a tábortüzek köré gyűlő Újlaki-katonákat figyelte,
arra gondolt, hogy reggel páholyból fogja végignézni a vérfürdőt. Ezzel
az ártatlan kis hazugsággal viszont talán megmentheti Hunyadi életét.
 Egy napon jól jöhet még…
Mert abban Jan Giskra, a huszita seregek néhai vitéz kapitánya egy
pillanatig sem kételkedett, hogy a sors nemsokára újra az útjába sodorja
majd ezt a villámló tekintetű fickót. Nemsokára…

6.
Másnap reggel a cseheknek nyoma sem volt már a farkashidai
mezőn. De még a hidat is lerontották az éjjel, üszkös roncsai ott
meredeztek a Dudvág túlpartján.
Hunyadi összeszorított foggal bámulta a messzeséget. Valószínűleg
még éjnek évadján elindultak, azóta jókora előnyre is szert tehettek.
– Lóra! Lóra mindenki! – üvöltötte Újlaki a sátra előtt, mikor
apródjai felébresztették a rossz hírrel. – Lóra, az elfajzott úristeneteket!
Jankó lovasai már szabályos rendben vágtattak a Dudvág felé,
amikor az Újlaki bandériumok még mindig álmosan kászálódtak össze,
s bújtak gúnyáikba, bontogatták idegesen sátraik köteleit
Giskra és Vitovecz nagyszerűen szórakoztak a vezéri sátor előtt,
fagyos pillantásokat váltva ki Újlakiból.
– Nyomorult csehek! – sziszegte Miklós, miközben nyeregbe
kászálódott.
Hunyadi csapata ezalatt átcaplatott a szügyig érő Dudvágon.
Farkashida romjai közt hátborzongató látvány fogadta őket. A
megszenesedett, beroggyant falú viskók közt holtak hevertek
mindenfelé. A poros úton a hőség ellenére vérmocskos tócsákban
csattantak a lovak patái, s a tócsákból száradt, vérszín csíkok mutatták a
huszita szekerek útját a falu túlvége felé. A főtéren, a templomocska
falának vetve hátukat, néhány túlélőt találtak.
Nem szóltak egy szót sem, csak hosszan, vádlón bámulták a
keresztülrobogó magyar sereget. Hunyadi elfordította arcát, nem állta
tekintetüket.

7.
Dél körül jelentette a vörös képpel közeledő Újlakinak Hunyadi
futárja, hogy a kunok beérték az ellenséget, s elálltak a husziták útját.
Már most jó lenne, ha Miklós úrfi is igyekezne, ha egyáltalán ki akarja
venni részét az ütközetből.
A menekülők Farkashidától délnek kanyarodtak, véres
szekérkeréknyomaik elárulták őket. Végül nem messze Apajon túl, de
még Majtény előtt, ahol a Trnavka a Dudvágba siet, megszakították a
négyes menetoszlopot, és szekérvárba kanyarodtak egy lankás domb
tetején. Nem tehettek mást: látták a közeledő kun felderítőket, és tudták,
hogy a vértes főhad sem lehet már messze. Mire Újlaki és ezer páncélos
lovasa nagy nehezen befutott, Hunyadi ott várta őket a mező szélén.
– Csakhogy! Kupsa felállíttatta az ágyúkat a szekereken meg a
szekerek közt! – sorolta bosszúsan Jankó. – Teljes harckészültségben
van már valamennyi!
– Látom azt én is! – morogta Miklós. – Vidd az embereidet hátra!
Nem kell, hogy itt lábatlankodjanak előttem! Hunyadi elképedt. Hátra?
Hát nem az első sorban kell támadnia?
Értetlenül rámeredt az Újlaki mellett várakozó Giskrára. A cseh
vigyorogva kacsintott.
Vagy úgy?
– Ahogy kívánod, Miklós! – Hunyadi eltáncoltatta Sárkányt, és
visszaügetett az övéihez.
– No, mi lesz, bátya? Rájuk rontunk végre? – Iván alig bírt már
ágaskodó paripájával, Sátánnal, kire átragadt gazdája harciassága.
– Várunk! – vont vállat Jankó. – Újlaki maga akar támadni.
– Támadjon csak! – vágta rá Kamonyai elégedetten. – Még ő se
kóstolta a husziták ágyútüzét! Harapjon csak belőle, amennyit bír, ha
oly falánk!
Iván és a vén Matkó imádkoztak úgy, ahogy a kun vitéz tanította:

Bezem atamiz, kim szem kükte.

Szemlészün szem adin.
Kelszin szenin, hanlekin.
Dözünszün szen künlüm.
Nizsekim zserde, alaj kükle.

Hunyadi elmosolyodott.
 – Szen barszen, böke,
Csolik, botan is tengri.
Ámen – fejezte be a miatyánkot.

A mezőn Újlaki dandárjából hamarosan kivált egy kétszáz fős

egység, és csattogó zászlókkal előrerobogott, megkerülve a dombot és a
dombot uraló ellenséges szekérvárat. A túloldalon aztán megfordultak,
és szemből néztek farkasszemet a csehekkel. Hunyadi izgatottan
figyelte, mi fog történni.
A nap már magasan járt, a perzselő melegben mindannyiukról
ömlött a verejték.
A környékre csend ereszkedett. Újlaki lovasai visszafojtott
lélegzettel méregették a szekértábort. A husziták is igen nagy csöndben
voltak, a szekerek oldalán az elébb eresztették le nagy dübörgéssel a
palánkfalat, ami arra volt hivatott, hogy senki ne mászhasson be a
kerekek küllői közé. A csehek közül néhányan felmásztak a szekerek
oldalfalára, s úgy lestek, mikor támadnak végre a magyarok. A
palánkok lőréseiben ott feketéllettek a huszita ágyúk öblei: vaskos
kerekes ágyúk, faállványra erősített tarasnicák, arquebusok, szakállas
mozsarak, kézi houfnicék. A szekereket erősen egymáshoz láncolták, s
a láncokat pajzsokkal takarták. Hunyadi jól látta, hogy a rések mögött
számszeríjászok és lándzsások sürgölődnek. A szekértábor felől vaskos
füst bodrozódott az ég felé. Néha egy-egy fájdalmas jajszó hallatszott: a
csehek magyar foglyai tudták, hogy sorsuk most végérvényesen
eldőlhet. De vajon hogyan? Szabadok lesznek-e vagy holtak?
A csehek ekkor énekelni kezdtek. A mező fölött öblös, magabiztos
dal szállt:

Wzhure cessili podme amele

Na hrdého naprijtele
Wrzure brati do boge!

Aztán ahogy az ének elhalt, fülsiketítő dübörgéssel megverték a

huszita dobokat. A hangra Sárkány is megrezzent: erősebb, rémisztőbb
volt e dobdübörgés minden másnál, mit eddig hallottak. Hunyadinak
önkéntelenül is eszébe ötlött, amit katonái rebesgettek: Żižka, a
legendás cseh vezér, mikor közeledni érezte magához a halált, úgy
rendelkezett, hogy eltávoztával bőrét nyúzzák meg, s azt feszítsék
dobok vázára, hogy még holtában is harcba hívhassa kelyhes testvéreit.
– Már bőven belekerültek az ágyúk lőtávolságába – dörmögte Jankó
a szemben várakozó lovasokat méregetve. – Mire várnak még a csehek?
Miért nem lőnek rájuk?
A vén Matkó vette észre először, hogy mi készül. Ötven tele és
ötven nyara is megvolt már, hogy a kunok hadi ösvényére lépett, s a fél
évszázad alatt sokat tapasztalt, sokféle néppel megharcolt.
– Megbontják a szekérvárat! – mordult fel. Jankó hitetlenkedve
csóválta a fejét.
– Nem csinálnak azok akkora ostobaságot! Pedig azt tették.
Valahol középtájon csikorogva kioldották a láncokat, s néhány
markos cseh legény boszorkányos ügyességgel a rudakhoz kötötte az
addig a kör közepén kipányvázott lovakat.
– Mi az ördög? – Újlaki sem akart hinni a szemének. – Giskra!
Vitovecz! Mire készülnek ezek? Teljesen elment az eszük? Ha
megbontják a szekérvárat, végük van!
Vitovecz fagyos mosollyal Giskrára sandított, de egyikük sem szólt
egy szót sem. Újlaki bizonyos volt benne, hogy pontosan tudják, mi
készül.
– Az ördög bújjon belétek! El az utamból!
Miután a husziták befogták a lovakat, a szekerek hirtelen
meglódultak.
– Futnak! – derült fel erre Újlaki arca. – Menekülnek az átkozottak!
A szemközt várakozó lovasok is diadalittasan felüvöltöttek, s
megeresztettek egy nyílvesszősorozatot az elöl közeledő szekerek felé.
A csehek ügyet sem vetettek rá, az erdő irányába vágtattak, a Trnavka
felé, nyilván azzal a szándékkal, hogy elszáguldanak a kétszáz lovas
mellett, és megpróbálnak egérutat nyerni a sűrűben.
– Végük van! – nyerítette Újlaki. – Vágjátok le őket!
Csakhogy a husziták egyáltalán nem az erdő felé tartottak. Miután a
sor eleje elhúzott a magyar lovasok mellett, a szekerek váratlanul
visszafelé kanyarodtak a lovasok háta mögött. Ezzel egy újabb kört
formáltak, de az újabb körnek a közepében most ott ragadt Újlaki
előreküldött kétszáz katonája.
Mindez hihetetlenül gyorsan történt.
 A vértesek arcáról csak akkor olvadt le a vigyor, amikor észrevették,
hogy mi készül. Megpróbáltak kitörni az egyre szűkülő résen, ám ekkor
felbömböltek a csehek szekérre szerelt ágyúi. A lövedékek átsüvítettek
a magyarok feje felett, de a lovaknak ennyi elég volt ahhoz, hogy
rúgkapálva próbálják levetni nyergükből lovasaikat. A csapatnak alig a
fele tudott kivágtatni a szűkülő résen: a többi benn rekedt az
összezáruló térségben.
– Elnyelik őket! – suttogta távolabb Hunyadi, amikor
megvilágosodott előtte, mire megy ki a játék. Beleborzadt a csel
egyszerűségébe és tökéletes kivitelezésébe. A cseh szekértábor
hernyóként ért körbe, most már tökéletes bilincsbe szorítva Újlaki száz
jó lovasát. Azt nem lehetett látni, hogy mi történik, de hallani jól
lehetett mindent.
Ahogy a huszita szekerek megállapodtak, néhány ágyú belelőtt a
középütt összezsúfolódott magyar lovasokba, azzal sem törődve, hogy
így a szemközt sorakozó husziták közül is megsebesülhet néhány. A
vasgolyók iszonytató ösvényt vágtak az emberes lótömegben, véres
pépet fröccsentve szét. Leszakadt karok, koponyák pörögtek a paták alá,
ahol a megvadult, ágaskodó paripák taposták alaktalan masszává a
nyergeikből kizuhanó vitézeket. Még el sem ült a lőporfüst, amikor a
palánkokon áthajoló cseh számszeríjászok vették célba a túlélőket.
Veszett darázsrajként zúgtak, suhogtak a kis fémvesszők, s
könyörtelenül áttörték a vértlemezeket, beszakították a sisakok vasát.
A maradékot a cseh lovasok kaszabolták le néhány szempillantás
alatt. Amikor a halálsikolyok elhaltak, a szekérvárra ismét baljós csend
ereszkedett.
Újlaki lovasainak egy része semmivé lett, s a cseheken még karcolás
sem esett.
– Ördögien gyorsan fogják be a lovakat – nyögte Iván, akit szemmel
láthatóan lenyűgöztek a husziták összehangolt hadmozdulatai. –
Mindenki tudja a dolgát… Bátya… ezek nem üresfejű parasztok!
– Nem bizony! – bólogatott Kamonyai. – Pedig nem tanulták a hadi
mesterséget soha!
Hunyadi szíve elszorult. Szánta azokat a szerencsétleneket, akik
odavesztek, ahogy szánta a farkashidai jobbágyokat, s mind a kifosztott,
meggyalázott ezreket, tízezreket, szerte Felső-Magyarországon. Ha
legalább tegnap időben lerohanják a cseheket, Újlaki száz lovasa most
is élhetne, s Vilém Kupsa huszitái ott lengenének mind felakasztva,
Farkashida fáin! Ugyanakkor szöget ütött valami a fejébe. A cseh
martalócok többsége valóban nincstelen paraszt volt, s csak kisebb
részük tűnt ágrólszakadt nemesembernek vagy városi polgárnak,
mesterembernek. Mégis, mióta ez az átkozott huszita háború kitört,
szinte tökélyre fejlesztették a harcitudományukat, és sokáig
legyőzhetetlennek bizonyultak Európa harcterein. Csak árulással, a
husziták megosztásával sikerült őket nagy nehezen térdre kényszeríteni.
Lehet, hogy valami olyasmit tudnak ezek, amit idehaza,
Magyarországon nem tud még senki se? Ha csak arra gondolt,
mennyivel eredményesebbnek, mennyivel hatékonyabbnak bizonyultak
a cseh harci szekerek, mint a magyar bárók bandériumai akár sík
terepen, akár hegyen-völgyön… Vajon mi lenne, ha a csehek nem a
németek és magyarok fosztogatásával lennének elfoglalva, hanem jó
zsoldon a török ellen indulnának? Vajon a szpáhik is ilyen tehetetlenül
forgolódnának a szekerek előtt? Vajon az ő soraikba is ekkora véres
ösvényeket zúznának az öblös cseh ágyúk?
Miért ne?
Édes Istenem! Miért is ne?
– Támadhatna már Újlaki! – dörmögte maga elé Jankó
türelmetlenül, amikor látta, hogy a csehek diadalittasan meglengetik
szekereiken a kelyhes zászlóikat. – Mi az ördögre vár még?
Ebben a pillanatban felharsantak a kürtök, s Újlaki bandériuma
nehézkesen megindult a szekérvár felé. Egyetlen tömbben rohamoztak,
előreszegezett dárdákkal, kivont kardokkal, vasékként zúdulva a huszita
erődnek.
Hunyadi ösztönösen mozdította lábát, hogy Sárkány véknyába vágja
sarkantyúját, de aztán észbe kapott. Arra kapott parancsot, hogy
várakozzon. Végtére is az ő emberei képezik a tartalékot… Nagyobb
kín volt ez: tétlenül bámulni, kívülállóként figyelni a kibontakozó
csatát, mintha maga lett volna odabenn, a cseh ágyúk pokoli tüzében.
Márpedig a következő pillanatban a cseh ágyúk újra felbömböltek.
Ezúttal kifelé köpték halálos tüzüket. Kő és vasgolyóbisok süvítettek
bele a vágtázó lovas bandériumba, s széles hasítékokat tisztítottak
közöttük. Némelyik lövedék a tömegben robbant szét, s a szerteröppenő
apró vasdarabkák a lovasok arcába záporoztak. Üvöltések, rémült
sikolyok harsantak. A lovak rémülten kapálóztak, s tiporták halálra a
leszédülő katonákat. Mire Újlaki vitézei elérték a szekereket, alakzatuk
szétzilálódott, soraik megritkultak, s egymáson átgázolva, egymáson
taposva forgolódtak a palánkok előtt, minden lendületüket elveszítve.
A lőrésekben megjelentek a számszeríjászok, és gyakorlott
mozdulattal húzták meg fegyvereik ravaszát. A kis fémvesszők
sziszegve keresték célpontjaikat. Üvöltés harsant innen is, onnan is, de
az újra felbömbölő ágyúk döreje elnyomta azt is.
– Ördöngösen kezelik a bombardáikat – hebegte Iván. – Bátya…
ezek menten elemésztik Újlaki lovasait!
Hunyadi elsápadt.
Lehetséges volna? Elképzelhető az, hogy néhány tucat szekéralja
huszita pár perc leforgása alatt vérfürdőt rendez ezer nehézpáncélos
lovas között?
De hát, végtére is, néhány éve Tausnál százezernyi német birodalmi
lovagot vert szét, futamított meg szégyenszemre néhány tízezer cseh!
Onnan még Cesarini, a pápai legátus is csak futva tudott kereket oldani,
a püspöki fejfedőjét is maga mögött felejtette a nagy rohanásban!
Veszedelmes fenevadak ezek! Édes Istenem! Ha a török ellen
vezethetném őket!
Jankó vére forrt az indulattól, ahogy a szekértábor körül tehetetlenül
forgolódó lovasokat figyelte: egyszerre szorult el a szíve a szégyentől, s
egyszerre érzett növekvő bámulatot a husziták haditudománya láttán.
Mennyire más tudomány volt ez, mint amit Milánóban tanult! Mennyire
híján volt minden kifinomult rafinériának, ellenben mennyire
hatékonynak és gyilkosan egyszerűnek bizonyult!
Eközben Újlaki lovasai összeszedték magukat, és sikeresen
alakzatba rendeződtek. Maga Újlaki hatalmas, fehér csataménjén majd
fejjel tornyosult a többiek fölé. Pajzsán a bástya, vörös köpenye
szárnyként lobogott háta megett.
– Támadjatok, kutyák! Előre!
A páncélos lovasok összeszedték maradék erejüket, és megrohanták
a szekereket. Elhajított dárdáik azonban sorra rezegtek bele a leeresztett
palánkokba, kilőtt nyílvesszeik ártalmatlanul pattogtak le a pajzsokról.
Tehetetlenül nyargaltak a szekérerődök mellett, miközben kitűnő
célpontot nyújtottak a belülről célzó cseh számszeríjászok számára.
Amikor pedig még közelebb merészkedtek, a palánkok tetején
megjelent vagy tucatnyi huszita, s hosszú, kampós lándzsáikkal ki-
kidöftek feléjük. Pontos szúrásaik nyomán sorra fordultak le
nyergeikből a magyar vitézek: aki nem kapott azonnal halálos sebet,
azokat a kampókkal rángatták le a lóról, hogy aztán a pajzsok mögül
előugráló csehek fejszékkel, cséphadarókkal verjék agyon őket.
– A pajzsokat kellene támadni! – zihálta tehetetlen dühében a mező
széléről Jankó. – Ott van a gyenge pontjuk!
Újlaki maga is tudta ezt, s kisvártatva megmaradt lovasai sorra a
szekerek közeit vették célba. Buzogányok csapásai záporoztak a
hatalmas pajzsokon, be-berogyasztva a nekik feszülő emberfalat.
Áttörni azonban csak egy helyen sikerült: két szekér közében egyszer
csak beszakították a védekezők vonalát, és a lovasok egymás után
ugrattak át a láncok felett a belső körbe.
Néhány pillanatra úgy tűnt, megfordulhat az ütközet sorsa, ám az
oldalról a réshez sereglő cseh lovasok nagyon gyorsan betömték a likat,
útját állva a további behatolóknak. A belső körből odarohanó bocskoros
gyalogok meg nekivetették magukat a már bejutottaknak, s kegyelem
nélkül csépelték, döfködték őket.
Hunyadi tudta, ha nem avatkozik közbe, Újlaki nemsokára maga is a
halottak közt lesz. Ezt különösebben nem bánta volna, de
szégyenszemre mégsem maradhatott veszteg, miközben magyarokat
gyilkolnak a szeme láttára! Meg aztán elege volt amúgy is a
bámészkodásból: a földbe eresztette a pallosát, s inkább elővonta a
nagyatyjától, Csorbától öröklött kun szablyáját, és öblös hangon
felkiáltott:
– Legények! Utánam!
Lovasai vérfagyasztó üvöltéssel sarkantyúzták meg hátasaikat, s
ahogy azok patái villámgyorsan feldübörögtek a mező széléről, egy
pillanatra mintha a szekérvárnál tomboló csata is abbamaradt volna.
Minden szem feléjük villant, az egymásnak feszülő, viaskodó harcosok
ernyedten eresztették el egymást, s fordultak a hang irányába. Újlaki
lovasai megkönnyebbült sóhajjal, a csehek bosszús kiáltással fogadták
őket. Onnét, a szekerek magasából, ahonnan kampós lándzsáikkal sorra
rántották le nyergeikből a páncélos magyarokat, a most harcba
avatkozó, alig száz lovas nem tűnt különösebben fenyegető látványnak.
Mégis volt valami hátborzongató, valami vészjós abban, ahogy üvöltve
vágtattak a dombnak fel. Vak is láthatta: ezeket a lovasokat egészen
más fából faragták, mint ama mulya, félszívű fickókat a fehér tornyos
zászlók alatt. Mire azonban a csehek megtöltötték volna ágyúikat, hogy
méltóképp köszönthessék a kun meg székely előőrsöt, Hunyadi
lovascsapata Jankó intésére előbb ketté, majd még két részre bomlott, és
sebesen szétspriccelve a szekértábor négy széle felől rohamozott.
Mindez olyan összehangoltan, pontosan és fegyelmezetten történt, hogy
a mező szélén bámészkodó Giskra megrökönyödve kezdte bökdösni
Vitovecz oldalát.
– Podívej, kamaráde! Takovou věc ani tys ještě neviděl!
Az örökös gyakorlatoztatás, a fárasztó, testet, lelket gyötrő
nyargalászás, kopjavetés, az összehangolt hadmozdulatok unalomig
ismétlése valóban szemkápráztató látványt eredményezett. Jankó
szablyájának egyetlen villanására egyszerre változtatott irányt tíz, húsz,
harminc lovas. Giskra csak azt nem értette, azt honnét tudják, hogy
kinek kell erre, s kinek amarra nyargalnia…
Hanem ami ezután következett, az még jobban meglepte a cseh
urakat, de a huszitákat még annál is jobban. A kun íjászok ugyanis
sebes vágta közben is halálos biztonsággal céloztak: a szekerek oldalán
sötétlő, parányi lőréseken besziszegő nyílvesszők sorra találták torkon a
számszeríjászokat és a cseh puskásokat. Ráadásul a kunok és székelyek
arányos számban oszlottak el, így a szekérvár teljes hosszában
abbamaradt néhány percre a kifelé lövöldözés. Ahhoz meg mind a
kunok, mind Hunyadi többi lovasa túlságosan sebesen nyargalt, hogy a
husziták hasznát vehették volna ágyúiknak: elsütöttek ugyan egyet-
kettőt, de hiába. A bömbölő, lőporfüstből kiröppenő lövedékek
ártalmatlanul zúgtak el a vágtató lovasok közt, és amott, az erdőben
robbantak csak.
– Kutya oláh! – hörögte Újlaki, látva Hunyadi felfejlődő, gyors
támadását. Embereivel négy-öt szekér mellett cövekeltek le, ahol már
oly magas volt a halottakból emelkedő rakás, hogy esélyük sem maradt
áttörni azon. Visszavonulni szégyen lett volna, különösen, hogy az
erdélyiek ily eredményesen rontottak a szekérvárnak. Egyebet nem
tehettek, ott maradtak, és dühödten próbáltak keresztülkecmeregni a
holtak hegyén abban a reményben, hogy legalább néhányan
behatolhatnak a wagenburg belső körébe.
Ez nemsokára sikerült is néhányuknak. Újlaki először azt hitte, a
nyomásuk alatt roppant meg a pajzsos fal, de aztán, ahogy a cseheket
lekaszabolva feltárult előttük a szekérvár belseje, megpillantotta a
valódi okot. Az erődítmény túlsó oldalán a kunok és székelyek
ördöngös ügyességgel vágtattak be a szétzúzott pajzsfalon keresztül, s a
csehek java része odairamodott, hogy megállítsa őket.
Hirtelen megint felvillant a győzelem lehetősége. Most már két
oldalról, a szekérvár átellenes pontjain zúdultak be: egyiken Hunyadi
lovasai, a másikon Újlaki kimerült, vérmocskos páncélosai. Miklós azt
hitte, innentől könnyű dolguk lesz, csak le kell kaszabolni a védtelenül
maradt parasztokat.
De nem így történt…
A husziták bősz harci üvöltéssel vetették rájuk magukat, amikor
észrevették, hogy immár két ponton is megroggyant a védelmük.
Néhány vértes cseh lovag, és vagy ötven szekercével, cséphadaróval
felszerelt gyalogos állta az útjukat. A cséphadarók fejét arasznyi
szögekkel döfködték keresztül, vastagon vasalták valamennyit, hogy
egyeden pörgetéssel halálos sebet tudjanak ejteni. A tömeg feje felett
csatacsillagok, láncos buzogányok, fejszék villantak.
Újlaki elvigyorodott sisakja alatt.
– Vágjátok le őket! – üvöltötte embereinek.
Valahonnan a szekerek magasából ekkor hátborzongató ének
harsant: beletelt néhány minutumba, mire Újlaki felfogta, hogy egyházi
zsoltár az. A husziták Istenhez fohászkodva néztek szembe a halállal.
Kik Isten harcosai vagytok…
Miközben hatalmas pallosát jobbra is, balra is suhogtatva Újlaki
véres rendet vágott magának a gyalogosok közt, egyszeriben ráeszmélt
még valamire. A körülötte nyüzsgő, éneklő csehek majd' fele asszony
volt, s igen sok gyermek is kardot, pajzsot emelgetett soraikban.
Miklós belesápadt a látványba.
Kezében egy pillanatra megremegett a fegyver, de valóban csak egy
pillanatra – aztán még elszántabb gyűlölettel forgatta meg feje felett a
pallost. Hát ezek az asszonyaikat és a gyermekeiket is a halálba küldik?
Átkozott eretnekek! Hát ezeknek semmi se drága?
Engesztelhetetlen haraggal sújtott le újra meg újra. Pallosa pengéje
egy idős asszony koponyájába szelt, s csaknem a gerincoszlopig
kettéhasította. Alig győzte kirángatni a mindenfelé vért spriccelő,
vonagló testből, mert oldalról egy megtermett, fejszét markoló férfi
vetette rá magát. Újlaki felé rúgott a nyeregből, de ezzel még nem tudta
megakasztani a fejszés lendületét. Egy számszeríj fémvesszője zizzent
el sisakja mellett, de nem törődött vele. Meglendítette hatalmas pajzsát,
és alaposan képen törölte vele a huszitát. A férfi arccsontja megreccsent
az ütés nyomán, s a fehér toronyra friss vér kenődött. Újra villant a
pallos, és a támadója immár fej nélkül tántorgott a tömegben.
A betörő magyar lovasok rövid időn belül borzasztó pusztítást vittek
végbe a husziták közt, csakhogy azok sorra elvágták a szekerek belső
oldalaihoz kötött magyar foglyok köteleit, s így a megszabadult
asszonyok, gyermekek pillanatok alatt belevegyültek a forgolódó
tömegbe, kétségbeesetten keresve a kiutat a halálos gyűrűből.
Hunyadi kelletlenül emelte fel szablyáját, parancsot adva a
vérengzés befejezésére. Mostantól lehetetlennek tűnt megkülönböztetni
a cseheket a magyaroktól.
– Tereljétek ki őket! Mindet! Odakünn majd szétválogatjuk őket!
Iván kunjai villámgyorsan megtisztították a rést, amin át betörtek, s
minden figyelmükkel azon voltak, hogy a megszabadított foglyok
kirohanhassanak a szabadba, ki a szekérvár szorításából. Ez a néhány
perc azonban elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a husziták
összeszedjék magukat. A kisebb houfnicékből sortűz lángja csapott ki, s
a süvítő golyók dühödten csapkodtak a magyar lovasok közt, átütve a
páncélvérteket, szétzúzva a sisakok vasát, véres péppé roppantva a
katonák koponyáját. Újlaki bandériumát onnantól nem lehetett többé
összeszedni. A nagy nehezen megnyitott rést, amin behatoltak, a hátuk
megett már eltorlaszolták a csehek, s most vagy száz cséphadarós
gyalogos közeledett feléjük.
Újlaki látta, hogy Hunyadi alig száz lovasa a foglyul ejtett
jobbágyokat terelgeti kifelé, s közben erélyesen vissza-visszaütnek az
oldalról rájuk zúduló táborita lovasokra. Sikerrel jártak, néhány pillanat
múlva elhagyták a szekérvárat, s tovább védelmezték a menekülőket,
egész az erdőig.
Viszont Újlaki, s vagy kétszáz idebenn rekedt lovasa magára
maradt. Egyetlen kiút kínálkozott, hogy maguk is kitörjenek a
harapófogóból, ha követik Hunyadi embereinek nyomát, és ugyanazon
a résen száguldanak ki, mint ők. Az már elképzelhetetlennek tűnt, hogy
megsemmisítsék a huszitákat, hisz azok kiváló fedezékek mögül, a
szekerek belső palánkfalának takarásából szórták rájuk újabb és újabb
számszeríjvessző sorozataikat és sortüzeiket houfnicékből. Aki
óvatlanul közel keveredett a szekerekhez, azt lándzsadöfésekkel tették
ártalmatlanná, vagy cséphadarókkal, harci fejszékkel zúzták szét a
koponyáját.
Eredményes közelharcról ilyen helyzetben szó sem lehetett.
– Arra! Kifelé, mindenki! – adta ki a parancsot Újlaki, s
megsarkantyúzva lovát vágtatni kezdett a rés felé.
A husziták, ahogy Hunyadi utolsó lovasa is kiporzott a gyűrűből, a
rés elé görgették egyik kerekes ágyújukat. Újlaki rémülten látta a
vörösen szikrázó gyújtót, és szinte szemtől szembe bámult az ágyai
sötét csövébe.
– Vigyázz! – süvítette, s lebukott lova nyergéből. Ebben a
pillanatban felbömbölt a tarack, és közvetlen közelről belelőtt a sűrű
tömbben vágtázó magyar lovasokba.
Elképzelhetetlen kavarodás támadt, középütt alaktalan, rángó
húsmassza kavargott a földön: megcsonkított lovak, széttépett emberi
testek, s köztük a túlélők, sebesültek üvöltő maradványa.
Újlakira csaknem rázuhant a lova.
Rémülten felnézett, és saját lótakaróját látta lobogni a feje felett: a
gyönyörűen hímzett cikornyák néhány pillanatra közvetlenül a szeme
előtt tekeregtek, aztán förtelmes horkanás kíséretében szerencsétlen
pára a másik oldalra dőlt. Egy letépett emberi kar és egy kettészakadt
fémkesztyű hullott alá a magasból. Miklós lélegzet után kapkodott.
Körülötte füst, fullasztó por és vérpára töltötte meg a levegőt.
Elviselhetetlenül forró volt minden. Ahogy remegve lebámult saját
kezére, látta, hogy karjából vér ömlik lánckesztyűs karvédőjére és
míves mellvértjére. Egyelőre nem érzett fájdalmat, de szédült, alig
tudott lábra kapaszkodni.
Csak ebben a pillanatban fogta fel, hogy itt hagyhatja a fogát, ezen a
könnyűnek indult őszi napon, itt, Apaj közelében, valami istenverte
mezőn, ezen a jellegtelen dombocskán, melynek élénkzöld füvét körbe-
körbe vörösre festette már a kiömlött vér.
– Ide! Hozzám! – bömbölte imbolyogva. Remegett a keze, s hirtelen
elviselhetetlenül nehéznek érezte a csatapallost. A lassan oszló
füstfelhőn keresztül lovasok közeledtek feléje. Újlaki egyikükben hű
familiárisát, Györgyi Bodó Gergelyt ismerte fel, ki lázas igyekezettel
keresgélte urát a sebesültek és ágyúgolyótól megcsonkított hullák
között.
– Ide! Hozzám! – hörögte Miklós, és Gergely végre felismerte.
 – Igyekezzünk, uram, menten újratöltik az ágyút!
Mikor eloszlott a füst, akkor látszott csak, mekkora a baj. A huszita
gyalogosok megrohanták a túlélő magyar lovasokat, és
cséphadaróikkal, harci fejszéikkel sorra agyoncsapdosták őket.
Azoknak annyi ideje, ereje se nagyon maradt, hogy párat magukkal
rántsanak a túlvilágra. Förtelmes suhogás, fejszecsattogás,
csontrecsegés vegyült a fájdalomüvöltésekbe, különösképpen a
cséphadarók suhogása, kerregése, és a húsba, koponyába csapó göbök
tompa puffanása kavarta fel Újlaki gyomrát.
– A hétszentségeteket! Úgy harcoljatok, mintha férfiak volnátok!
De a bandérium nem tudta összeszedni magát: bénultan vergődve
igyekezett kikerülni a körülöttük darázsrajként keringő parasztok
gyűrűjéből, S noha a magyarok tán még mindig számbeli fölényben
voltak a csehekkel szemben, már nem hittek abban, hogy legyűrhetik
elleneiket. A pánik felülkerekedett a józanságon. Lóval, ló nélkül, aki
csak tehette, fejvesztve menekült, igyekezett szabadulni a husziták elől,
jobb híján az imént még szabad rés felé. Az ágyút alig tucatnyi cseh
védte, meg jó néhány páncélos lovas, de egy rohammal még mindig
áttörhették volna ezt a vékony vonalat. Aki azonban megszervezhette
volna a rohamot, Újlaki Miklós, Magyarország bárója, a Délvidék tán
leghatalmasabb ura, dühtől elvakultan rántotta le lováról Bodó
Gergelyt, s maga perdült a nyergébe.
– Öljétek őket kutyák, vagy én öllek meg benneteket!
Újlaki sok gonoszságot elkövetett már életében, de azzal nem
vádolhatta senki, hogy azon a napon, ott, Apaj és Majtény közt gyáván
viselkedett volna. Pallosát a magasba emelve, üvöltve rontott a cseh
ágyút védelmező huszitáknak. Azok ördöngös gyorsasággal próbálták
újra megtölteni a vaskos csövet, de már nem maradt idejük a fojtást is
belegyömöszölni. Újlaki közébük ugratott, és a melléje szédelgő lovasai
élén veszettül szétszabdalta valamennyit. A feléjük mozduló cseh
lovagok sem jártak jobban: immár egyenlő felekként küzdhettek meg,
lovag a lovag ellen. A magyarok bosszútól fűtve kaszabolták őket.
Valahol a szekértábor közepe táján, ahol Vilém Kupsa irányította a
védelmet, a vezér most látta csak, hogy a fényes bandérium maradéka
kicsusszanhat a kezeik közül. A már-már megszerzett győzelem pedig
csak úgy lehetett teljes, ha sikerül javarészt megsemmisíteni az
elfogásukra küldött ezer királyi lovast
 Igen. Az fényes diadal volna! Olyan diadal, amely hosszú időre
elveszi majd Zsigmond kedvét attól, hogy itt, Felső-Magyarországon is
űzze, sanyargassa a táboriták maradékát! Olyan diadal, amit Borotini
Blaskó, a nagyszombati huszita sereg vezére is megünnepeltet majd!
A táborerőd többi részéből Kupsa zászlójelére majd valamennyi
huszita abba az irányba özönlött, ahol Újlakiék vergődtek a kitörés
reményében. A cseheknek attól már nem kellett tartaniuk, hogy kívülről
újabb rohamot intézne bárki is a szekérvár ellen, minden maradék
erejüket az ellenállás felszámolására fordíthatták.
Újlaki nem látta ezt, nem adott már ki egyetlen parancsot sem
embereinek, holott, ha jól átgondolja, mit kellene tenni, viszonylag kis
veszteséggel kicsusszanhattak volna a gyűrűből. De Miklós agyát
elborította a harci láz, a bosszúvágy, és vadállati erővel sújtott le újra és
újra az elébe keveredő huszitákra; rongyos parasztra, fényes vértű
lovagra egyaránt. Nem volt abban semmi átgondolás, ahogy harcolt,
csak bősz, ősi erő.
A csehek ismerték ennek az ellenszerét. Mivel sajátjaik már
alaposan elkeveredtek a viaskodó magyarokkal, szóba se jöhetett, hogy
ágyúval, houfnicével belelőjenek a tömegbe. Ellenben számszeríjászaik
kényelmesen megcélozgatták a magyar lovasokat, s egyiket a másik
után szedegették le a nyeregből.
Odakinn eközben Hunyadi és emberei biztonságos távolságba
kísérték a kiszabadított magyar rabokat. Néhány cseh megpróbált ugyan
közibük vegyülve eliszkolni, de a jobbágyok felismerték őket saját
soraik közt, és kiáltozva felhívták rájuk Iván kunjainak figyelmét. Azok
gyorsan végeztek valamennyivel.
– Vissza kell mennünk! – lihegte Jankó, mikor végre megfordíthatta
Sárkányt. A szekértábor felől éktelen kiáltozás, fegyvercsörgés, a
cséphadarók kerregése hallatszott. Újlaki lovasai közül sokan odabent
maradtak, s nyilvánvalónak tűnt, hogy hacsak Hunyadiék nem sietnek a
segítségükre, ott is maradnak.
– Kevesen vagyunk, Jankó! – Kamonyai tudta, mire készül az ifiúr,
s azt is, hogyan tudná lebeszélni róla. – Csak odaveszejtenéd mind a
sajátjainkat is!
Hunyadi egy pillanatig az esélyeket latolgatta, aztán… – Jól van!
Húsz legény utánam! A többi itt marad!
 S mielőtt Kamonyai megnyikkanhatott volna, máris
megsarkantyúzta Sárkányt, s vágtatott vissza, a wagenburgnak. A vén
Matkó a fejét csóválta.
– Tudtam, hogy ez lesz. No, gyerünk, essünk túl rajta!
Hunyadi után nem húszan, de majd ötvenen nyargaltak. Vágta
közben Jankó felmérte a lehetőségeket: a szekérvárnál mindenki a
korábban beszakajtott rés köré gyűlt, Újlakiék vagy ott tudnak áttörni,
vagy sehol. Egyetlen intésére a kunok megeresztettek egy jól irányzott
nyílzáport a sűrűjébe, hogy csak úgy csattogtak a vesszők a vasalt
bordázatokon és a fémsisakokon. A magas pavase pajzsoknak akkorra
nyoma sem volt, helyükben valóságos hullahegy magasodott a két
szekér közti, átszakított láncokkal határolt területen.
– Fel a szekerekre, legények! Fel!
Lovasait nem kellett külön biztatni: ahogy elég közel értek a magas
palánkhoz, a szekerek széleihez érve egy-egy kun vitéz hatalmas
fejszecsapásokkal átvágta a palánkot tartó láncokat, hogy azok vészes
dübörgéssel zuhantak le a szekér mellé. Néhányan máris ördöngös
ügyességgel ugrottak be az így keletkezett réseken a küllős kerekek
közé, s átkúszva a szekér alatt, a túloldalon termettek talpon.
A nehéz vértes lovasok ezalatt erőteljes lándzsadöfésekkel
tisztították meg a palánkokon kapaszkodó csehektől a terepet. A legtöbb
huszita még Újlaki embereinek öldöklésével volt elfoglalva, csak most
figyeltek fel az újabb, bár szánalmasnak tűnő támadási kísérletre. Pedig
Hunyadi lovasai összehangoltabban és eredményesebben rohamoztak,
mint az elébb Újlaki dandárja. A huszita szekerekre pillanatokon belül
többtucatnyi magyar, kun, székely legény kapaszkodott fel, és öveikből
előhúzott szekercékkel, buzogányokkal öldöklő közelharcba keveredtek
a csehekkel.
Odabent, a szekértábor közepénél Kupsa látta, hogy az
összecsapásnak már csak az lehet a tétje, hogy sikerül-e kimenekíteni
néhányat Újlaki emberei közül, avagy teljes lesz a diadal, amit a
magyarok felett aratnak. Mivel pedig Blaskó a lelkére kötötte, hogy
leckéztessen meg mindenkit, aki rájuk találna szabadulni, Kupsa nem
kevés jutalmat remélhetett a bandérium megsemmisítéséért.
Az ütközet utolsó szakasza valóságos mészárlást hozott. Ezúttal
azonban a magyarok kerültek fölénybe, mivel a huszita számszeríjászok
immár nem lőhettek bizonyossággal a forgolódó, összeakaszkodott
tömegbe. Az ember ember ellen vívott, fogcsikorgató küzdelemben
csak az egymásnak feszülő vitézek ereje, elszántsága számított: kardok
villogtak a fullasztó porban, a csákányok, fejszék zuhogva csapdosták a
húsmasszát, hosszú gyiloktőrök döfködtek, cséphadarók, buzogányok
csaptak le újra és újra, s csapásaik nyomán koponyák reccsentek érett
dinnyehéjként ketté, a lábakra, arcokra fröccsentve vörös levüket.
Állatias üvöltések harsantak mindenütt, magyar és cseh káromkodások,
fohászok kavarogtak, néhol német és kun szitkokkal vegyülve el.
Hunyadi az első sorban vetette magát a harci szekér oldalára, s
fürgén áttornászott a palánkon. Egyszeriben két cseh termett előtte,
kezükben egy-egy fejszét suhogtatva.
Jankó nem várta meg, míg ütésre lendítik fegyvereiket, kihasználva
kun szablyája könnyedségét, megsuhintotta a pengét és egyeden
vágással átszelte mindkét huszita torkát. Ezzel sem jutott előbbre, mert
bár négy-öt legénye huppant melléje a szekérbe, szemből kétszer annyi
cseh nyomult feléjük. Fém csikordult fémen, a kardok vasa csontokat
reccsentett, inakat szelt át, húsba szisszent. A felvágott torkokból
förtelmes bugyborékolással buzgott elő a sűrű vérvelő, a szekercék
csapásai alatt kemény reccsenéssel szakadtak be a sisakos koponyák.
Ilyen ádáz közelharcban a pajzsoknak semmi hasznát nem vették, ha
csak nem azzal is oda-odazúztak a közel merészkedők arcába.
Jószerivel csupán csapásokat osztogattak, védekezésre gondolni sem
lehetett. Hunyadi és emberei vállt vállnak vetve nyomultak előre, eleven
húsfalként tolva maguk előtt a cseheket. Már nem kellett sokáig
nyomakodniuk, a husziták a szekér belső oldalának támasztották
hátukat, ahonnét egyszeriben Újlaki bukkant fel néhány emberével.
Lovaikat sorsukra hagyva másztak fel a szekerekre. Miklós hű katonái
odalentről fedezték a hátukat. Kívülről tucatnyi vasvessző röppent
közibük: a huszita számszeríjászok észrevették, hogy az ellenséges
csapat vezetője menten egérutat nyer. Néhányan üvöltve hátrazuhantak,
bele az egyre magasodó hullahegybe, de a többiek eljutottak a szekér
tetejére.
Hunyadi és Újlaki alig néhány öl közelségbe értek egymáshoz: most
már Miklós is felfogta, hogy egyetlen esélye a túlélésre, ha hagyja,
hogy Jankó kiszabadítsa szorongatott helyzetéből.
A szekér padlóján vérben fetrengő, fájdalomtól eltorzult arcú
sebesültek hevertek a holtak között, de senki ügyet sem vetett rájuk:
vasalt katonacsizmák tiportak a képükbe, taposták szét vonagló
tagjaikat, aranyozott sarkantyúk vájták rémülettől tágra meredt
szemeiket.
– Ide! Ide! – hörögte harctól fűtött hangon Hunyadi. – Miklós! Ide,
hozzánk!
Újlaki vicsorogva osztogatta csapásait, hatalmas csatapallosa
kivédhetetlenül csapdosta az elébe penderülő cseheket. Hirtelen egy
huszita asszony előtt találta magát, aki elszántan szorította magához
tízévesforma gyermekét. A csehek közt nagyon sok nő harcolt,
legtöbbjüket alig lehetett megkülönböztetni a férfiaktól. Ez az asszony
azonban gyönyörű volt: kibomlott, fekete haja ide-oda rebbent a
vérgőzös levegőben, ahogy kardjával osztogatta csapásait, mellvértje
alól díszes, fehér köntös omlott a földig. Alig volt már azon tenyérnyi
fehér: vértől átiszamósodott, lucskos rongyként húzták lankadó tagjait.
Újlaki egy pillanatra megdermedt. Az asszony villámló tekintettel
felemelte kardját, de a penge szánalmas csendüléssel lesiklott a
védekezésként keresztbe tartott csatapallosról. Miklós minden erejével
belerúgott a nő lábába: a vasalt csizma nyomán megreccsent a sípcsont.
– Szuka, te!
A huszita amazon fájdalomtól eltorzult arccal térdre rogyott,
elejtette kardját, s most már mindkét kezével rémült porontyát
igyekezett megóvni a következő csapástól. Az pedig kérlelhetetlenül
közeledett már. Jankó bőszülten Miklósra kiáltott, de Újlaki nem
hallotta.
– Hagyd! A gyereket ne bántsd!
– Huszita kurva! – Újlaki pallosa a magasba lendült, védhetetlen
csapásra, mely menten kettészeli az asszonyt és gyermekét.
– Ne bántsd a gyereket!
Hunyadi megpróbált a hátramaradt alig két öl távolságon
átvergődni, de még mindig előtte táncolt három-négy huszita harcos.
Ráadásul oldalról, a következő szekér irányából a tömegen
keresztültiporva, szinte az egymással viaskodók vállán egyensúlyozva
egy valóságos óriás törtetett feléjük. Feje teteje tar kopasz volt, csak
oldalt csüngtek sárgás hajfonatok széles vállaira. Kezében iszonytató
fejszét forgatott és fejhangon üvöltött az asszony és a gyermek felé.
Nem volt kétséges, hogy férje az asszonynak és atyja a fiúcskának.
Mielőtt Jankóban tudatosult volna, hogy mit tesz, átvágta maga előtt két
huszita torkát, egy harmadiknak pedig a mellkasába mártotta görbe
pengéjét, s épp az utolsó pillanatban érkezett, hogy megakassza Újlaki
megrendítő erejű csapását. A kun szablya szilánkokra törött, de legalább
lefékezte az alázuhogó pallost, ami így is sikoltva, sziszegve mart a
huszita asszony koponyájába, de annyi lendület már nem maradt benne,
hogy a gyermeknek baja essék. Jankó kikapta a vonagló nő kezéből a
fiút, és magához rántotta.
– El innét, Miklós, ha kedves az életed!
Újlaki mintha csak most tért volna magához, vérbe borult szemekkel
bámult körbe maga körül. Tar feje merő vér volt, vörös ördögfő.
Emberei pánikszerűen menekültek kifelé a szekérvárból, sokan már a
dombról futottak le, a biztonságot nyújtó erdő irányába.
– Lódulj már, az istenedet!
Hunyadi megragadta Miklós vállát, és valósággal lependerítette a
szekér magasságából. A báró csörögve-csattogva gurult lefelé a
domboldalon.
Jankó is ugrani készült. Még egy pillantás: a kettészelt koponyájú
asszony még mindig ott térdelt előtte, kitárt karjai fiacskáját keresték.
Éppen csak fejéből bugyogott feltartóztathatatlanul a vér, elborítva
kettévált arcát. Oldalt a cseh óriás már nem nézte, kit érnek csapásai:
huszitát vagy magyart, csak tiport előre, vadállati tekintettel, melyet
egyenest Jankóra szegezett.
– El innét! – zihálta Hunyadi mellett Kamonyai. – Nem bírjuk már
tartani őket! Hunyadi levetette magát a szekérről, s csak amikor a
hullahegyre huppant odakint, akkor eszmélt rá, hogy még mindig
görcsösen szorítja magához a vergődő, üvöltöző cseh fiút.
– Otče! Otče! – süvöltötte a kölyök, csenevész karjait nyújtogatva a
közeledő cseh óriás felé. – Pomoc!
Hunyadi bosszúsan körbepillantott, hol engedhetné szabadon.
Csakhogy idekinn megint elkezdtek sziszegve csapkodni körülöttük a
szekerekről kilőtt számszeríjvesszők, s a vaszápor ellen nem nyújtott
menedéket semmi.
– Futás, legények!
Most már emberei is mind levetették magukat a magasból, csak az
maradt, aki súlyosan megsebesült. A többiek igyekeztek lovat keríteni
maguknak, hogy minél gyorsabban eltűnhessenek, mert a szekérvárban
a csehek már szorgosan töltögették az ágyúikat.
 A vén Matkó hozta Sárkányt, s nyújtotta a kantárt Jankónak.
– Az erdőbe! Mindenki az erdőbe!
Amikor felkapaszkodott, még mindig a fiút szorongatva hóna alatt,
éppen Újlaki robogott el mellette, vörös köpenye szakadtan,
szárnyaszegetten csapkodott háta megett.
Hunyadi hátrasandított.
Legényeinek zöme szerencsésen kijutott a wagenburgból, de vagy
tucatnyian maradtak a szekereken. Ellenben Újlaki lovasai közül alig
negyven-ötvenen tudták áttörni a meggyengült védvonalat: a többin
ezekben a pillanatokban álltak bosszút a feldühödött csehek.
– El innen! Gyorsan!
Még el sem halt a kiáltása, amikor a magasban felbömböltek a
huszita ágyúk. Gyomorforgató durranással okádták vasgolyóbisaikat a
vágtatók után: a földbe csapódó robbanások végigmorajlottak a mező
fölött.
– Hogy az ördög vinné el! – Jankó felszisszent, először azt hitte, egy
repeszdarab a karjába fúródott, de csak azután fogta fel, hogy a cseh
kölyök harapott bele a kezébe.
– Nem eresztlek, mert széjjeltépnek az ágyúgolyók!
De mivel a fiúcska nem nyughatott, ficánkolva igyekezett
kiszabadítani magát Jankó szorításából, kénytelen volt alaposan
meglegyinteni a fejét.
– Eresztenélek, ha tehetném! Maradj veszteg, te kis kígyó!
Az óriás, sárga hajú cseh ekkor vetette le magát a szekerekről, és
irdatlan fejszéjét forgatva rohant volna a lovasok után, a kisfia után, ám
a többiek erőnek erejével visszatartották és a földre teperték. Csak
hatan-nyolcan voltak képesek megfékezni, karjára, lábaira telepedve,
lenyomva a véres fűre. Fájdalmas üvöltése még akkor is a domb felett
visszhangzott, amikor Hunyadi és emberei biztos távolságba értek a
szekérvártól, s benyargaltak az erdő rejtekébe.
Mögöttük, az apaji mezőn majd nyolcszáz magyar lovas holtteste
hevert szerteszórva, egymásra rogyva, sokuk lovastul, harci zászlaik a
földbe taposva, megszaggatva.
Lassan ült el a füstfelhő, lassan oszlott szét a bágyadt nyári
napsütésben. Amikor csak a tikkadt égbolt maradt, a mezőt megülte a
letiport virágok édes illata és a kiontott vér nehézkes bűze.
 8.
Egy tisztáson pihentek meg, ahol Jankó parancsára számba vették a
veszteségeiket. A száz lovasból hatvannégyen élték túl a csatát, a
többiek vagy sebesülten, vagy holtan a szekértábor környékén
maradtak.
– A sebesülteket kiváltom Kupsától! – mormolta Hunyadi
rosszkedvűen. Előre tudta, hogy el fogja veszíteni legényeinek egy
részét, de az mindennél jobban bosszantotta, hogy végtére is eredmény
nélkül, hiábavalóan kellett odadobnia életüket. Eszement Újlaki! Hogy
az Isten verné meg! Ostoba barom! Odaveszejtette saját deli legényeit!
S mi végett? Értelmetlenül! Hiába!
Ráadásul még ez a kölyök is!
A kis cseh fiú rúgott, harapott, ezért egy levélrakásra hajította a
nyeregből.
– Nyughass te! Ne félj! Visszaeresztlek az apádhoz! Nem kellesz te
énnekem!
Ahogy lekászálódott Sárkány hátáról, Újlakit pillantotta meg. A
báró dühtől eltorzult arccal közeledett, pallosát maga előtt lóbálva.
Egyenest a fiúcskához viharzott, belemarkolt az üstökébe, és talpra
rántotta.
– Te kis huszita mocsok! Most meghalsz!
A kölyök veszettül sivalkodott, főképp akkor, amikor meglátta a
kicsorbult élű, magasba lendülő pallost.
Jankó messze állott tőlük, nem ért volna oda időben, de volt ott
valaki más, aki közbelépett. Giskra lovag valósággal Újlaki fölé
tornyosult, miközben elkapta a báró csuklóját.
– Majd a huszitákon újra megmutathatod, mekkora vitéz vagy,
uram! – dörmögte. – Ha már úgy esett, hogy ma nem sikerült
megmutatnod!
Újlaki felszisszent fájdalmában – Giskra vasmarokkal szorította a
kezét.
– Eleressz, te cseh kutya! Elárultál a tieidnek! Zsigmond a fejedet
véteti ezért!
– Azt kötve hinném! – vont vállat Giskra. – Hanem ha nem ügyelsz,
hamar a föld alá kerülhetsz még ma! Ha csehekkel húzol ujjat, akkor
alaposan kössed fel a gatyádat, Újlaki! Halott lennél, ha Hunyadi meg
nem menti életed!
 – Micsoda? – vicsorgott Miklós. – Ez az oláh kutya?
Jan Vitovecz odalépett Giskrához, és valamit a fülébe súgott. A cseh
undorodva eleresztette Újlaki karját.
– Őfensége tudni fogja, mi történt ma itt. Gondoskodom róla, hogy
tudjon mindenről! – Megvetően a fűre köpött, aztán Hunyadi felé
fordult. – No és a fiúval mi a szándékod, barátom?
– Mi lenne? Visszaeresztem az övéihez!
– Jobban tennéd, ha magadnál tartanád, míg a sebesültjeidet ki nem
váltod! Tán valami jeles katonáé ez a kölök! Hallgass rám! Ismerem
Vilém Kupsát, mint a tenyeremet. Ha tehetné, az összes fogoly torkát
átvágatná dühében, de míg a fiú tenálad van, addig tán nem teszi!
Jankó bólintott. Ha ezzel megmentheti néhány legénye életét, hát
legyen! De mit kezdjen addig ezzel a harapó, rúgkapáló poronttyal?
A kölyök még mindig ott hevert Giskra csizmás lábainál. Maszatos
volt, homlokán könnyebb seb vöröslött. Nagy, tágra meredt szemei hol
Hunyadira, hol Giskrára rebbentek, mintha azt találgatta volna, miről
beszélnek ezek itt ketten.
– Matkó! – kiáltotta Hunyadi. – Matkó! Hol vagy?
A vén kun előbattyogott a fák közül.
– Rajta tartsad a szemed ezen a kis szörnyetegen! Meg ne szökjön!
Matkó végigmérte a fiút, s intett, hogy kövesse: a kölyök meg
csodálatos módon engedelmeskedett neki.
– Azt parancsoltam neked, Hunyadi, hogy maradj veszteg! –
sziszegte Újlaki a hátuk mögött. Jankó meglepetten fordult felé.
– Hát neked még mindig nem elég a lecke, Miklós?
– Azt kellett volna tenned, amit parancsoltam!
– Akkor már halott lennél!
– Ennek az egésznek… ennek az egésznek te vagy az oka!
Giskra alig észrevehető legyintésére Jankó visszafogta a nyelve
hegyére tóduló epés választ. Fontosabb dolga is volt annál: minél
hamarabb indulásra kellett felkészíteni maradék csapatát. A husziták
most már nyilvánvaló létszámfölénybe kerültek, s nem akarta
megkockáztatni, hogy a gyorsan közeledő éjszakán a csehek egy
rajtaütéssel megpecsételjék sorsukat.
Miután mindent elrendezett, s meghagyta legényeinek, melyik úton
vonuljanak Nyitra felé, maga Kamonyaival és néhány lovasával
előrevágtatott. Újlakit hagyta, tegyen, amit akar.
 Éjszaka közepén ért a városba, s fáradtan ereszkedett alá Sárkány
nyergéből. Meglepetésére a ház ablakában, melyben a városi
magisztrátus elszállásolta, gyertyafény világlott.
Értetlenül Kamonyaira meredt, de az csak vállat vont. Ugyan, kit
engedhetnek be ezek az én szobámba? Hunyadi rosszat sejtve rohant fel
a lépcsőn, és tépte fel az ajtót. Odabenn felesége ült az asztalkánál.
Kisírt szemmel nézett fel rá, s máris rohant Jankó felé.
– Csakhogy! Már azt hittem, valami bajod esett!
– Erzsébetem! Hogyan kerülsz te ide?
Hunyadi szívét jeges félelem töltötte el. Nem jelentett ez semmi jót.
Erzsébet Hunyadvárról csak akkor mozdul ki, ha nyomós oka van rá.
Baljós oka…
– Mondd már, mi baj! Mi történt?
Azzal letörölte asszonya könnyeit szeme sarkából.
– Hiányoztál… Nem bírtam tovább nélküled… Lackó fiunk… –
suttogta Erzsébet megtörten. – Lackó fiunk egyre betegebb, Budára
hoztam, ott vár minket… Haza kell jönnöd, Jankó! Azonnal!

9.
A csehek aznap éjjel némán szedegették össze saját halottaikat az
Apaj melletti mezőn, hogy felrakosgassák őket a szekerekre. A
magyarok tetemeit otthagyták, ahol voltak. Őket majd eltemetik
Zsigmond emberei, ha akarják… Vilém Kupsa aznap még nem bontott
tábort.
Várt, az őrszemek a láthatárt kémlelték, nem tér-e vissza a király
valamelyik dandárja, hogy megkísérelje befejezni, amit Újlakiék oly
kapkodva elkezdtek. De nem tért vissza senki.
Az esztergomi érsek csapatai valahol Modor és Bazin közt
gyülekeztek, a Rozgonyiak bandériumai Lévai Cseh Péter hadával
egyetemben Pozsony előtt táboroztak. Más hadra fogható erő meg nem
akadt egész Felső-Magyarországon, mely megvédelmezhette volna a
környéket.
A husziták másnap felperzselték a falvakat Nagyszombattól
Modorig. Amikor a prédálásaikról érkező hírek elértek Pozsony várába,
Lévai Cseh Péter, a felsővidéki hadak kapitánya sápadtan roskadt
székébe. Alig néhány perccel korábban kapta a másik hírt, miszerint
őfensége, Zsigmond, Magyarország királya, ki immár német-római
császár is, megérkezett Bécs városába, s nemsokára ismét hazai földre
teszi lábát.
Ki mondja meg neki, hogy országában még mindig idegen hadak
pusztítanak?

10.
A HOFBURG, BÉCS VÁROSA,
A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA
A császár hosszan, feszült arccal bámulta a gyermeket.
Kétévesforma kisleány volt, kézen fogva vezették már a trónus lábáig.
Totyogása néha megroggyant, de oly erősen szorongatta a komorna,
Kottannerné kezét, hogy elesni nem tudott a fényes márványköveken. A
jeles alkalomra díszes ruhákba öltöztették, vont arany szoknyácskája
szegélyét igazgyöngyökkel díszítették, barackvirágszín, tarcolán
előkötőcskéjét, fűzős vállát brazuli csipke szegélyzete. Ruhája mindkét
ujjára császári sast hímeztek.
Amint odavezették a trónus lábához, Kottannerné melléje térdelt, s
fülébe súgott valamit. A gyermeknek meg kellett volna hajolnia, de
természetesen semmi ilyesmit nem tett. Ujjacskáját szájához érintette, s
félénken bámulta a trónuson terpeszkedő ősz szakállú öregembert,
kinek fején fényes korona ragyogott.
– Anna hercegnő, császári fenség!
A fenséges úr bágyadtan nézte a gyermeket. Arcáról semmi jót nem
lehetett leolvasni. Agg feje rezgett, ahogy vizenyős tekintetét a kisdedre
szegezte. Ez hát az unokája. Anna.
A trónus egyik oldalán kezét tördelve Barbara királyné állott, s
másikon az elvörösödő Erzsébet királyleány.
Mindketten jól tudták, hogy most eldőlhet sorsuk. Annácska –
sajnos – kétéves korára már feltűnő hasonlatosságot mutatott
nemzőatyjára. No, nem arra a horpadt mellkasú, ritkás szakállú,
hirtelenszőke férfiúra, aki a gyermek mögött állott sugárzón, boldog
arccal. Nem Albert hercegre hajazott a gyermek, hanem arra a vörös
képű, nagy szakállú, varkocsos nagyúrra, ki mindenáron háttérbe
próbált húzódni a magyar bárók soraiban.
 Újlaki Miklós sokat gyűrődött az elmúlt napokban. Alig néhány
száz lovasával vánszorgott vissza Pozsonyba a huszitákkal vívott
ütközet után, s alighogy megérkezett, máris rendelték Bécs városába,
jelentést tenni királyának.
Zsigmond már tudta a rossz hírt.
És most már tudta ezt a másik rossz hírt is.
Újlaki lesütötte a szemét. Legszívesebben elsüllyedt volna
szégyenében és félelmében. Még alig volt húsz-egynéhány éves, de
szeme körül máris megkeményedtek a ráncok, homlokán, az
ezüstdiadém alatt mély árkokat barázdált a rettegés.
Neki sem kellett sokat vizslatnia a leányt, hogy lássa: az ő fattya az
bizony!
Annácska kíváncsian pislogott még mindig a fenséges úrra a
trónuson mindenen átható, Újlaki-pillantással fürkészve a fenséges
császár ruháján fityegő aranyozott szárnyas gombokat. Tetszett neki a
csillogó, villogó császári gúnya, tetszett a korona, s tetszett a rőtes ősz
szakáll is, amitől Luxemburgi Zsigmond leginkább egy jóságos apókára
hasonlított.
A császár szeme sarkában egy árva könnycsepp gyűlt. Türtőztetnie
kellett magát. Egész élete azzal a hasztalan viaskodással telt, hogy
kicsapongásai, hírhedett nőügyei ellenére is meg tudja őrizni uralkodói
tekintélyét. Ez a németek közt nem is okozott gondot, de a magyarok
sokkal kényesebbek voltak arra, aki Szent István koronáját viseli
homlokán. Zsigmond azt is jól tudta, hogy miért: az Árpád-házi
királyok oly szent eszményként éltek még minden magyar
emlékezetében, amihez képest egy szűzi életet élő szerzetes is romlott
erkölcsű jöttmentnek bizonyult volna. Noha Zsigmondnak megvolt a
véleménye az Árpád-házi királyok erkölcseiről (kancellárjai, és az
egyszerű budai polgárok számos történetet őriztek meg róluk), azt is
tudta, hogy nem ez számít.
Az eszmény számít.
Az eszmény, aminek ő soha nem felelt meg, s most már nem is
felelhet meg ezután sem.
A magyarok a nőügyeket még csak megbocsájtották volna.
Személyes példaképe, Szent László király ebből a szempontból túltett
még őrajta is, Váradon reggeltől estéig duruzsolhatták a fülébe a helyi
nemes urak a régi nagy kalandok emlékét. Hanem azt, hogy mint katona
nem sok babért aratott a hazának, azt már nem akadt magyar, ki
megbocsájtotta volna. Aztán Barbara látványos hűtlenkedései
Valmerode lovaggal Budán, míg ő messzi idegenben járt,
Konstanzban… Nem… a magyaroknak ez már végképp sok volt. Még
hogy a felkent magyar királyt asszonya csalja! Amikor bezáratta
Barbarát és az akkor még gyermek Erzsébet lányát a váradi klastromba,
az egész ország helyeslőn bólogatott.
A magyar királynő nem lehet szajha!
S most…
Most a lánya egy fattyat hozott világra…
Zsigmond fájdalmas pillantást vetett az Annácska mögött ácsorgó
Albert hercegre. Szerencsétlen ember! Milyen boldognak tűnik…
Nemsoká negyvenéves, de a légynek se tudna ártani, a szelleme akár
egy tízéves fiúcskáé. Naiv… és nyíltszívű…
Ő se ezt érdemli…
Zsigmond, a Német-római Birodalom császára lassan oldalt
fordította tekintetét. Lánya nem merte viszonozni pillantását.
– Bájos gyermek… – nyögte ki nagy nehezen Zsigmond.
– Köszönöm, fenséges apám.
– Bízom benne, leányom, hogy nemsokára egy fiút is szülsz majd a
férjednek. Az utolsó szót nyomatékkal ejtette.
Erzsébet elértette az utalást, és sietősen hátrált a trónus mellől.
A fenséges úr intett Kottannernénak, hogy vigye el a szeme elől a
gyermeket, aki – végtére is az unokája volt, még akkor is, ha nem ennek
a szerencsétlen Habsburgnak a kölyke, hanem az átkozott Újlakié!
– Újlaki! – bömbölte, amikor a komorna elvezette Annácskát.
Miklós megremegett.
– Igen, fenség?
Zsigmond előredőlt a trónuson, és villámló tekintettel figyelte,
ahogy Miklós kiválik a főurak sorából, és elébe térdepel.
– Hallom, hogy kudarcot vallottál! A csehek szétverték dandárodat!
Újlaki nem mert felpillantani.
– Nem az én hibám volt, fenség! Hunyadi megszegte a parancsom…
De hisz ismered… Nem először teszi már…
– Hunyadi? – bömbölte bőszen a király, s őszes rőt hajfürtjei
beleremegtek az indulatba. – Még hogy Hunyadi! Giskra elmondott
mindent! Érted? Mindent! Mindent tudok az ostoba bűnödről!
 Miklós lába még térdeltében is megroggyant, alig bírta megőrizni
egyensúlyát. Jól tudta, hogy a bűn, amiről a király beszél, nem a
huszitáktól elszenvedett vereség. Sokkal nagyobb bűnről beszél mostan
Zsigmond. Olyan bűnről, amire nincsen megbocsájtás.
– Fenséges úr, én…
Zsigmond az oldalt ácsorgó Giskrára pillantott.
– Nagyszombat még a husziták kezén van?
– Igen, fenség!
– Pozsonyt fenyegetik még?
– Sajnos igen, fenség!
– Akad-e elegendő haderőnk Pozsony védelmére?
– Lévai Cseh Péter úr most gyűjti a nemesi bandériumokat zászlaja
alá, fenség. De az kevés lesz.
– Na és Hunyadi?
– Alig száz lovasa volt, fenség. Az semmire sem elég!
Zsigmond arcán bosszús kifejezés suhant át.
– Hát erre kell hazajönnöm? Hát semmit sem hagyhatok rátok?
Kiteszem a lábam az országból, és egymás torkának estek? Az ország
sorsával mit sem törődtök? Miféle emberek vagytok ti? Nem is
emberek! Farkasok vagytok! Hitvány kutyák!
Villámló tekintetét körbehordozta a megszeppent nagyurak során.
Egy pillanatra mindenkinek eszében felötlött, hogy sok évekkel ezelőtt
ilyen hangulatban Zsigmond leüttetett akár harminc, negyven főúri főt
is, ha úgy hozta bosszús kedve. Hirtelen haragú ember volt, s lám, még
ily öregen is az.
A király most ismét Újlaki felé fordította tekintetét.
– Úgy látom, hogy a magadfajta senkiháziak birtokait érdemesebb
volna a Hunyadi-féléknek adományoznom, Újlaki! Ha Hunyadinak lett
volna ezer lovasa, s nem neked, akkor már nem fosztogatna egyeden
huszita sem az országban!
– De fenség! – Miklós remegő hangon próbált tiltakozni, ám
Zsigmond felpattant trónusáról, és úgy üvöltött, hogy nyála Újlaki
képébe fröccsent.
– Takarodj a szemem elől! Majd Pozsonyban döntök sorsodról,
kutya!
Miklós halálra váltan hátrált vissza a tömegbe. Senki nem nézett rá,
úgy bámultak el fölötte, mintha ott sem lett volna. Mintha már nem is
létezett volna, mintha már abban a koporsóban heverne, mellén
keresztbe fektetett kézzel, amit tán már ácsolnak is a hóhérsegédek
Pozsonyban. A sorban Miklós besomfordált Tallóczi Matkó mögé, s
lopva Cillei tekintetét kereste. Csak Cillei védelmezheti meg! Egyedül
ő…
Azonban Ulrik gróf ügyet sem vetett rá, halkan suttogott valamit
királyi nagynénje, Barbara királynő fülébe.
– Néhány nap múlva hazaindulunk Magyarországra! – vetette oda a
király a feleségének, mire Barbara elkapta fülét Ulrik úr arcától, s széles
mosollyal meghajtotta magát. Aztán odalépett Zsigmondhoz, hátulról
gyengéden átkarolta az öregember nyakát, és halkan, hogy a közelben
állók se hallhassák, azt súgta a fülébe:
– Most nagy a hangod, vénember! De vigyázz csak! Jobb, ha már
most kezdesz imádkozni, hogy dédelgetett magyarjaid szóba álljanak
még veled. Túl sokáig voltál távol! Odahaza káosz vár! Úgy hírlik,
lázong az egész ország… Sok tágas erőd vár téged odahaza, Zsigmond!
Legalább oly tágas, mint Siklós volt. Emlékszel-e?
A király ajka megrándult. A düh, ami egész testét remegtette,
hirtelen elpárologni látszott.
Hát persze hogy emlékezett! Kellett is őt figyelmeztetni erre!
Barbara soha nem engedte elfelejteni, hogy atyja, Cillei, és a Garai-klán
bármikor lázadást szidhatnak ellene Magyarországon. A nemesek,
bárók, püspökök közül azonnal zászlajuk alá gyülekeznének sokan.
– Majd meglátjuk, kedvesem! – vetette oda asszonyának a fenséges
úr. – Az is lehet, hogy új idők jönnek! Új családokat emelek fel. A
régieket ugyanis… már unom!
Vizenyős tekintetét Barbara festett szemeibe mélyesztette. Az
asszony megrándult.
Pontosan tudta, hogy a császár elsősorban őt unja. A nőt. A szeretőt.
Új kedvese, egy alig tizenöt éves bécsi leány a hírek szerint rabul ejtette
az öreg király szívét: minden szabad percét vele osztotta meg,
mindenhová vele utazott, nem akart megválni tőle egyetlen percre sem.
Ez is új furcsaság volt a király szokásaiban. Eleddig, főképp ifjonti
éveiben, nemigen töltött két éjszakát ugyanazon leányzóval. Most
azonban már nem is akart másról hallani, mint a karcsú, kisleányos
osztrák vadmacskáról. Azt dédelgette, azt babusgatta vénségére a
baldachinos ágyakban.
 Barbara haragtól fuldokolva viharzott ki a teremből. A női bosszú
országokat képes romba dönteni.
S ez a fullánknak szánt szó, ez sok baj okozója lett még szegény
Magyarországon…

11.
Odakinn, a bécsi palota folyosóján Erzsébet királylány undorodva
bámulta az elé vezetett Annácskát. A gyermek áradó örömmel nyújtotta
feléje karját, de Erzsébet ellökte magától.
– Te kis nyomorult! Elárultál engem! Takarodj a szemem elől!
A gyermek egy hosszú pillanatig értetlenül nézett fel anyjára, aztán
keservesen zokogni kezdett. Az egyik dada Kottannerné intésére
azonnal felkapta, s elsietett vele.
– Aljas kis féreg! – Erzsébet sarkon perdült, hogy megkeresse
nagybátyját. Ulrik úr az, ki a legjobb tanácsaival ellátta őt. Ulrik úr
most is tudja, mit kell tennie!
Csakhogy a trónteremből Albert lépett elé.
– Hol van Annácska? – Megfogta asszonya márványfehér kezét, de
Erzsébet egyszerűen félretaszította az útjából.
– Látni sem akarlak, te gügyögő majom! A nagybátyámat keresem!
Albert a szeme sarkából körbesandított; remélte, a szolgák nem
hallották felesége dühkitörését. A látszatra adni kellett. Erzsébet ugyan
valóban tűzrőlpattant leányzó volt, de végül is tudott kedvesen is
viselkedni vele, ha akart. Igaz, erre leginkább csak az udvar jelenlétében
mutatkozott példa, amikor a szigorú etikett szabályai szerint megértő,
türelmes és szerető hitvesnek mutatta magát. Mikor azonban kettesben
maradtak, leginkább ez az érdes, lekezelő modor jutott Albert
osztályrészéül.
Ő azonban szerette feleségét, a maga egyszerű, szinte már együgyű
módján ragaszkodott a nagyszájú, hirtelen haragú nőhöz, elnézte
hisztérikus kitöréseit, sárkányszerű természetét és a megalázó stílust,
amivel őt kezelte. Albertet egészen más fából faragták. Nem kedvelte a
hangoskodást, nem kedvelte az udvar ármánykodó, cselevényekkel
teleszőtt napi életét. Ha tehette volna, félrehúzódik vidéki kastélyai
egyikébe, valahová, távol Magyarországtól, távol a nagyhangú,
örökkön-örökké hőzöngő magyar uraktól, valahová a csöndbe, ahol
nem nyüzsögnek cselszövők, ahol nem kell nap mint nap fenyegető
huszitákról, közeledő török hadakról, torzsalkodó zászlósurakról
hallani. Ott végre egyedül lehetnének, és akkor Erzsébet is bizonyosan
lehiggadna, s csak az övé lenne.
Erre azonban itt, a Hofburgban vajmi kevés esély maradt…
– Megyek… megkeresem… – dadogta lehorgasztott fővel a királyi
fenség, egy tétova pillantást vetve feleségére, hátha mégis marasztalni
fogja, de aztán, látva az Erzsébet arcán átsuhanó megvető kifejezést,
kelletlenül eloldalgott.
Luxemburgi Erzsébet egyedül maradt a folyosón. Nekitámaszkodott
a kőfalnak. Igyekezett kifújni a tüdejében felgyülemlett levegőt, hátha a
feszültség is távozik akkor. Nyugodtnak kell maradnia. Biztosan van
megoldás… Nem eshet ki atyja kegyeiből, hisz akkor…
Akkor aztán mindennek vége!
Márpedig ennél közelebb még soha nem állott ahhoz, hogy
elveszítse mindenét. Anyja szajha volt, ezerszer megcsalta a királyt. Ki
tudja, dühében Zsigmond utólag még fattyúnak nyilvánítja majd őt is…
Micsoda szégyen lenne az…
Ez az átkozott Újlaki! Ő tehet mindenről! Ő sodorta ilyen
veszedelembe!
– Asszonyom!
Erzsébet összerezzent. Kottannerné Wolfram Ilona, a komornája állt
mögötte. Úgy siklott hangtalanul a folyosókon ez az asszony, akár egy
kígyó. Néha még Erzsébetet is megijesztette, holott Kottannerné volt
leghűbb bizalmasa. Német asszony, gyűlöli a magyarokat.
– Mit akarsz? – förmedt rá Erzsébet. Közel állt ahhoz, hogy sírva
fakadjon.
– Gyere, kövess, kincsem! Erre!
– Mit akarsz?
Kottannerné egy oldalról nyíló kis ajtóra mutatott.
– Erre!
Erzsébet benyitott: odabenn Cillei Ulrik állt, arcán tűnődő
kifejezéssel, és az ablakon túl a lomhán sodródó felhőket fürkészte.
Volt még valaki rajta kívül a szobában. Mikor megpillantotta,
Erzsébet keze ökölbe szorult.
– Megmondtam neked, te féreg, hogy kiheréltetlek, ha felcsinálsz!
Újlaki hátrált előle, s csak hebegett, habogott.
 – Kérlek, higgadj le, kedvesem – parancsolta fakó hangon Cillei. –
Ezeket a jeleneteket tartogasd a férjednek. Nekünk most józan ésszel
kell döntenünk.
Erzsébet toppantott, hogy beléremegett az egész szoba: tekintélyes
keblei nagyot ugrottak a kamuka selyemruha alatt.
– Már csak bátyámuram találékonyságában bízom! Ments meg,
Ulrik! Eddig is mindenre megtaláltad a megoldást! Ez a kutya mit keres
itt?
Cillei elvigyorodott: ezer ránc barázdálta arca egyszeriben ördögi
maszkba torzult. Korán kezdett öregedni, hófehér bőre, rőt, egyenesen
nyírt haja csak kiemelték számító természetének jellemvonásait. Szűk,
szürkén fürkésző szeme gúnyosan a szoba sarkában szorongó báróra
rebbent.
– Ó, ami Újlakinkra gondolsz? Nicolaus azt teszi, amit parancsolunk
neki. A titok ugyan nem titok többé, de Nicolaus barátunknak alapos
oka van attól tartani, hogy őfensége vasra vereti és fejét véteti, ahogy
Kont nevű barbár ősével tette. Egyedül mi tudjuk megvédelmezni őt.
Mi, Cilleiek…
Újlaki nagyot nyelt. Jobbnak látta meg sem szólalni. Barátai hirtelen
eltünedeztek mellőle, mindenki pestisesként kezelte, már akkor, mikor
az udvar sokévnyi távollét után Bécsbe érkezett. Mindenki tudta, hogy
amint a kis Annácskát megmutatják a császárnak, kiderül majd, hogy
mi történt azon a fülledt éjszakán, néhány esztendővel ezelőtt a budai
palotában.
– Újlaki báró a személyes védelmem alatt áll – folytatta Cillei. –
Már csak ezért sem örülnék tehát, húgom, ha kiheréltetnéd. Lehet, hogy
még jól jöhet, ha gyereket csinál ennek, annak!
Erzsébet elfordította tekintetét Miklóstól, és odalépett Ulrikhoz.
– Én csak arra kérlek, hogy segíts, kedves rokon! Könyörgöm,
segíts! Mit tegyek most?
– Ami történt, megtörtént. Zsigmond nem bízik többé bennünk.
Anyádban sem… benned sem… és attól tartok, énbennem sem… Sorra
adja birtokainkat a Frangepánoknak, meg mindenféle jöttment
horvátnak! Kétségtelen, hogy hazatérve magyarokkal véteti magát
körbe megint. Néhányszor már lecserélte a báróit, ezt fogja tenni most
is. A vén Garai tavaly ment el, Stibor is meghalt a tavasszal, és attól
tartok, apám sem húzza már sokáig. Mi, régi nagy családok lassan
kikerülünk a hatalom köreiből. S én ezt nem hagyhatom! Zsigmond arra
készül, hogy mindenféle söpredéket emeljen magához, olyanokat, mint
Hunyadi… Arcán megrándult egy ideg.
– Cselekednünk kell. Ahogy régi jó emberei, Zsigmond is nagyon
öreg. Beteges. Nem él már soká… – itt sokatmondón Újlakira pillantott.
– Ha azonban eltakarítjuk őt az útból, Barbara lesz a királynő. Akkor
pedig leszámolunk az ellenségeinkkel. Neked, kedvesem…
Szembefordult Erzsébettel, és mélyen a szemébe nézett.
– Neked csak egy feladatod van. Szülj fiút Albertnek!
– De…
– Hallgass! Nem érdekelnek a női hisztériáid! Anyád Cillei-vér, te is
közénk tartozol! Fiút kell szülnöd Albertnek, akit mi nevelünk majd fel.
Egy Cillei sarjat ültetünk a trónra. Itt az ideje, kedvesem, hogy saját
kezünkbe vegyük sorsunk irányítását. Értetted hát? Ez az utolsó
esélyünk! Mindenáron szülj fiút Albernek!
– Albert… – csikorgatta fogát Erzsébet könnyes szemmel. – Albert
egy tehetetlen, impotens majom…
– Ó! – Cillei eltűnődött, mintha csak valami aprócska gond merült
volna fel a nagy tervben. – Vagy úgy! Nem képes a gyermeknemzésre?
Azt akarod mondani, hogy még csak nem is…?
– De igen – sütötte le a szemét Erzsébet. – De te nem ismered őt,
kedves rokon. – Szeretkezés előtt órákat imádkozik, és közben is…
közben is Krisztushoz esedezik megbocsátásért. Csak sötétben engedi…
Hálóruhában… illedelmesen… Ahogy túl van rajta, rohan is
bocsánatért esedezni…
– Kedvesem, engem nem érdekelnek ezek a részletek – legyintett
Cillei. – Asszony vagy, szemrevaló, vonzó, fiatal nő. Tudod a dolgodat.
Ha kell, főzeteket készítünk Albertnek, mindent megteszünk, hogy…
megtörténjen az a fiúnemzés…
– És én? – Újlaki hangja bátortalanul csengett. Most szólalt meg
először, mióta a királylány belépett.
Ulrik úr tetőtől talpig végigmérte.
– Te most eltűnsz egy időre az udvar közeléből. Reméljük,
Zsigmond megfeledkezik rólad. Majd mi gondoskodunk arról hogy ne
legyen ideje a te ügyeddel törődni. Odahaza ezer baj és panasz,
kétségbeesés fogadja majd. Azonnal indulsz haza, Újlakra. Veled megy
Vitovecz. Pénzre van szükségem!
 – Pénzre? Az én pénzemre?
– A te pénzed mostantól a mi pénzünk is! – dörrent rá Cillei. –
Halott vagy, ha én meg nem védelek! Nagyon sok embert kell
megvásárolnunk! Amire készülünk, az nem lesz olcsó mulatság. Neked
pedig el kell döntened, ki mellett állasz! Velünk vagy, Cilleiekkel, vagy
a férgekkel, akik hamar berágják magukat a koporsódba! Vitovecz
veled megy, és gondoskodik róla, hogy az Újlaki-birtokok idei adója
biztos kezekbe kerüljön. Az én kezeimbe…
Újlaki füstölögve bólintott. Semmit sem tehetett.
Rácsapták az ajtót, s ő egyedül maradt a szobában.
Odakinn megdördült az ég, s Miklós úgy sejtette, ez nem könnyű
őszi zápor lesz, hanem hosszan tartó vihar.

12.
NYITRA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA
Az éjszaka közepén Szilágyi Erzsébet arra riadt, hogy zápor veri az
ablakot. Ahogy zavart álmából felrévedt, először azt sem tudta, hol van.
Körbekémlelt nagy óvatosan. Jankó szorosan átölelte karjaival, s
emiatt először úgy hitte, odahaza, Hunyadban fekszenek hitvesi
ágyukban. De aztán, ahogy szemei elől felpárladtak az álom ködös
fellegei, s látása is megélesedett, az asztalkán pislákoló gyertya
fényében egy idegen bútorokkal zsúfolt, meszelt falú szobát látott.
Nem… Ez nem Hunyad… Nagyon messze vannak otthontól.
Jankó még békésen aludt. Homlokán friss seb vereslett, mellkasa
fel, alá emelkedett, süllyedt, meg-megránduló arcizmai pedig arról
tanúskodtak, hogy álmában is valami csatatéren kóborol.
Erzsébet kibontakozott ura öleléséből, gyengéden, hogy fel ne
ébressze, és mezítláb az ablakhoz osont. Odakünn, az eső vigasztalan,
szürke függönyén túl Nyitra főtere homálylott az éjszakában. A ház,
ahol megszálltak, egy német kereskedőé volt, s a város bocsátotta
rendelkezésükre. Nagy örömmel fogadtak itt minden katonaembert, aki
a falak közé keveredett, mert míg ott voltak a fegyveresek, addig sem
kellett a husziták fosztogatásaitól tartaniuk. Márpedig Nyitrát feldúlták
már néhányszor a cseh szekeresek – tudták jól a patríciusok, mit ér a
vitézlő katona…
 Most is ott strázsáltak odalenn Jankó legényei közül néhányan, a kút
köré gyűlve, vaskos takarók alatt gubbasztva. A városkaput ők tartották
kézben és őrködtek a falakon is.
Erzsébet megreszketett a hűvös éjszakában: még egy gyertyát
gyújtott. Mezítelen volt, s ahogy szembefordult a faragott asztalkán álló
régi tükörrel, egy vékony, szőke hajadont látott maga előtt kerek, telt
keblekkel, hosszú, izmos combokkal, hátközépig érő arany
hajzuhataggal.
Kegyes volt a tükör, de azért mégiscsak hazudott.
Erzsébet már rég nem volt hajadon, és bizony túlontúl vékonynak
sem volt már mondható. Ugyan Jankó folyvást dicsérte, s illetlenül
markolászta, ahogy kettesben maradtak, s különben is, megfelelő módon
folyvást tanújelét adta annak, hogy az ő szemében Erzsébet még
szemernyit sem veszített női vonzerejéből. Ha kellett – márpedig
sokszor kellett –, korholta is a szűnni nem akaró kétkedései,
elégedetlenkedései miatt. Ám egy asszony, ha szembe dicsérik is,
pontosan tudja, hogy az idő bizony nem kegyes útitárs. Még nem volt
egészen harmincesztendős, és a hasonló korú asszonyokhoz képest
valóban fiatalnak tűnt. Csakhogy még néhány esztendő, és ifjúságának
halvány maradéka is megkopik, testének ékei megereszkednek, s
megadják magukat a mindent elgyötrő időnek. Igen, még vonzó volt és
szép. De meddig még? S hová vesznek azok az évek, míg fiatalok, s
míg együtt lehetnének? Mostanában megint sokat gondolt ezzel.
Mert az évek java része bizony kicsúszott már a kezeik közül. Jankó
távol Itáliában… Ő odahaza Hunyadon… Megannyi magányos éj,
kínzó gondolat és vágy közt hánykolódva.
Erzsébet mélyen belenézett tükörképének homályló, gyertyafüsttől
elmosódott szemébe.
Igen, ott, a búzavirágszín szemek alatt mintha már gyűlnének a
ráncok, nem csak a rosszul foncsorozott tükör csal, ott vannak azok
bizony…
Erzsébet egy magányos asszonyt látott a tükörben. Pedig a háttérben
jól látszott a békésen szendergő férfi is, aki az övé volt, csak az övé, de
mégsem egészen az övé. Úgy tűnt, az élettel nem ketten kell, hogy
megbirkózzanak, ahogy mindig is remélte. A legrosszabbal mindig
magának kell megküzdenie. Mindig egyedül…
 Erzsébet majd egy hete, hogy megérkezett Nyitrába, s azóta nem
aludt jól.
Kétségek gyötörték, aggodalom kínozta, sokkal, de sokkal
szörnyűbb aggodalom, mint a hervadó teste feletti kesergés.
Megborzongott szégyenében, hogy önmagát méregeti a tükörben,
miközben egyeden fia lázas beteg.
A kis Lackó azóta gyengélkedett, hogy Lépes püspök elrabolta a
várból, s azon a rettenetes éjszakán átadta Vlad hercegnek. Vitéz ugyan
kimenekítette a mélyből, a sóbányák rég betemetett tárnájából, de az a
nyirkos, hideg éjszaka megbetegítette a gyermeket. László hároméves is
elmúlt már, s néha egészen jól érezte magát, hetekig nem köhögött, de
aztán, főképp ősszel és tavasszal görcsös rohamok törtek rá, láza a
magasba szökött, s olyankor enni sem bírt, csak hevert bágyadtan, nagy,
dióbarna szemeit anyjára függesztette. Néhány hete aztán Lackó a
szokottnál is rosszabbul lett, s hiába a gondos ápolás, a brassói kirurgus
meg a Kolozsvárról hozatott orvos gyógyszerei, állapota fokozatosan
romlott.
Erzsébet egyedül volt, nem tudott kitől segítséget kérni. A Hunyadi-
birtokok adóinak, s a szövetséges, familiáris családok adóinak
begyűjtése is egyre az ő vállát nyomta. Ráadásul immár bátyja, Szilágyi
Mihály sem segíthetett ebben, hisz azt meg Jankó mind gyakrabban
menesztette a Tallócziak váraiba, főképp Nándorfehérvárra, mindenféle
titokzatos üzenetekkel.
Egy asszony, a parasztok közt, az adót követelve. Iván sem szívesen
maradt már odahaza, arra vágyott, hogy Jankó magával vigye a
hadjáratokba, ütközetekbe… Aki maradt: a hunyadi lovasok, a várispán,
a Szilágyiak hű familiárisai, kik az épségét és sértetlenségét ügyelték…
Épp csak arra voltak elegendők, hogy valamennyire biztonságban
érezhesse magát. De a magányosságon azok se segíthettek.
Mi lesz Lackóval? Meggyógyul még valaha? S miért nem született
újabb gyermekük? Mióta tavaly Jankó végre hazajött Itáliából, azóta biz
majd' minden éjjel szeretkeztek, sokszor nappal is, de Erzsébet mégsem
fogant meg újra. A vele egykorú leányok már öt-hat gyereket hoztak a
világra, neki meg csak az egy szem Lackója volt, az is beteg szegény…
Hunyadon sem érezte magát kényelemben, hiába, hogy immár majd
hatodik éve, hogy a vár volt otthona. Az ódon, dohos falak hidegek
maradtak, semmiféle kandallótűz azokat a falakat át nem melegíthette.
A hosszú, téli estéken kísérteties hangok visszhangoztak a
kazamatákból, s tavaszi hóolvadáskor megannyi halálra fagyott jobbágy
és hegyjáró oláh teteme került elő a környékről.
Rideg és félelmetes volt az élet Hunyadon.
Tavaly Jankó hazatért ugyan, s egy boldog, gyönyörű esztendőt
töltöttek együtt. Annak az esztendőnek minden napja ragyogó napsugár.
Azóta, hogy Jankó megint táborba szállt, minden nap szürke üresség…
Miért kellett újra a nyakába vennie a világot? Miért kell jönni,
menni, szervezkedni, hol Budára, hol Kolozsvárra, hol meg Pozsonyba
nyargalni az embereivel?
Miért éppen neki?
S most meg ez az átkozott huszita betörés…
Miért az ő urának kell a csehek ellen vonulnia? Hát nincsen elég
derék nemesember a széles Felső-Magyarországban, hogy megállítsa
őket? Miért éppen Jankó? Miért mindig ő?
Erzsébet a kezét tördelte a tükör előtt.
Ezer aggodalom, millió gyötrő gondolat… Lackó betegsége, a mind
nyomasztóbb egyedüllét Hunyadon, a múló idő, a kezeik közül kisikló
évek soha meg nem élt boldogsága. Nem bírja egyedül. Az örökös
vitákat a vonakodó parasztokkal, akik letagadnák a csillagokat is az
égről, csak hogy ne kelljen kilencedet meg dézsmát fizetni. Viták
Hunyad várnagyával, viták az értetlenkedő kirurgusokkal, akik folyton
folyvást eret vágatnának a kis Lackón. Viták a néha hazalátogató
Morzsinai Erzse nagyasszonnyal, akinek semmi se tetszik, amit
odahaza, Hunyadon tapasztal. S legfőképp a félelem, hogy Lackó nem
éri meg a következő tavaszt, megfullad a gyilkos rohamok egyikében…
Erzsébet szívszorongva bámulta sápadt tükörképét. Sokat volt
egyedül, míg Jankó Itáliában szolgálta Visconti herceget… Elég volt a
magányból! Nem bírna ki újabb éveket nélküle… Szüksége van a
férjére! Szüksége van a szeretetére, a mérhetetlen biztonságra, amit a
közelében érez, szüksége van a becéző szavaira, hogy érezze még, hogy
nő, hogy asszony, akinek a teste ölelésre vágyik…
Szüksége van a férjére…
Megfordult, és az alvó férfire bámult.
Jankó arca szelíd volt.
Miért van, hogy rajta soha nem látni nyomát kétkedésnek? Miért
van, hogy úgy tűnik, mindig tudja, mit kell tennie? Miért van, hogy
soha nem hiányzik neki az otthon, mikor idegenbe szólítja az az
átkozott kötelesség? Vagy hiányzik neki is? Szenvedi ő is a távollétet?
Erzsébet megborzongott az ablak előtt.
Könnyű a férfiaknak…
Harcolni… Tusakodni… Mindig úton lenni…
Vajon megcsalta-e valaha a hosszú távollétek alatt a férje, a tábori
sátrak durva medvebőrein, a milánói palota cifra márványszobáiban,
vagy épp a budai házuk kamarájában? Erzsébet maga is katonaember
leánya volt, nem áltatta magát a háborús idők erkölcseit illetően, de
mégis, egyre azon kapta magát, hogy az évek múltával egyre többet
nyugtalanítják ilyesfajta gondolatok.
S ennek igen egyszerű oka volt.
Anyja egyszer azt mondta, hogy a szerelem gyorsan tovarebbenő
sármánymadárka. Egy ideig szépen dalol, a hangja megédesíti a
keserűbb napokat, csakhogy bizony pár év múltán már az ágacska sem
rezeg, amiről tovaszállott.
Az a sármány, amely azonban az ő szerelmét jelképezte, nem
szállott még sehová. S egyre szebben, egyre szívfájdítóbban dalolt.
Lehetséges ez?
Ahogy múltak az évek, egyre erősebb kötelék fűzte Jankóhoz, egyre
forróbb szerelem, aminek rabságából, ha akart volna se tudott
szabadulni. Nem…
Reggel beszélni fog Jankóval… Megmondja, hogy jönnie kell vele,
menni Budára, ahol a Szekérgyártó utcai házukban ott hever lázasan a
kis Lackó, Filipesi deáknak a gondjaira bízva… Ott kell legyen vele az
apja is… Lehet, hogy meghal a fiú… Ott kell legyen akkor is…
Vele kell legyen!
Nem ereszti el maga mellől!
Erzsébet kitárta az ablakot. Odakünn, az őszi éjszakában szél
rezegtette a főtéri fák leveleit.
Reggel beszél Jankóval. Megkéri, hogy jöjjön vele Budára! S onnan
haza, Hunyadra! Ha kicsit is szereti még, meg fogja érteni! Értenie kell!
Szilágyi Erzsébet reménykedő szívvel ereszkedett vissza a szépen
faragott ágyba, s befészkelte magát Jankó karjai közé. A férfi nem
ébredt fel, csak mordult egyet, mikor asszonya hideg teste hozzásimult.
Reggel…
Reggel meg kell beszélniük a jövőt…
 Erzsébetet akkor nyomta el az álom éppen, mikor az első, még
kósza napsugár felderengett Nyitra házai felett.

13.
Felébredt. Jankó nem volt ott mellette. Rémülten felkönyökölt, de
aztán látta, hogy a míves, aranyozott ezüst mellvért és a gyönyörű
milánói sisak ott csillog a reggeli fényben az asztalkán, ahová este
Jankó tette.
Akkor hát Jankó is itt kóricál valahol, tán a lovakat csutakoltatja,
vagy a legények fegyvereit ellenőrzi…
Erzsébetet újra elnyomta az álom.
Amikor megint felriadt, a szíve már hevesen zakatolta, hogy valami
még sincsen rendjén. A nap magasan járt, de a sisak és a mellvért még
mindig ott hevertek az asztalkán. Jankónak se híre, se hamva…
Erzsébet magára kapkodta ruháját, és kiviharzott a ház elé, ahol a
vén Matkó és Iván ácsorogtak feszengve.
– Hol van? – rivallt rájuk az asszony. Iván elvörösödött.
– El… elment… – bökte ki, de közben nem mert a nagyasszonyra
pillantani. – Nem sokkal napkelte után indult sebbel-lobbal…
– Elment?
– El. Vitte magával azt a cseh kölköt is… Erzsébet fenyegetőn
közelebb lépett.
– Na és hová ment? Odafönn a páncélja, sisakja. Még a pallosa is
odafönn! Azok nélkül Jankó sehová sem indul el!
– Ahová most indult, oda nem kell páncél meg ékes kard. Elég oda
egy parasztgúnya is… – vont vállat Iván, aztán sietően hozzátette: – Én
mondtam neki, hogy rossz ötlet ez, Erzsébet néném! Én megmondtam
neki! De hát kire hallgat az én drágalátos bátyám? Senkire!
– Parasztgúnya? – villogott vészjós fénnyel Erzsébet szeme. – Mit
beszélsz, te Iván?
– Parasztgúnya… Afféle tót gúnya…
Szilágyi Erzsébet sápadtan dőlt a patríciusház hófehér falának. Az
égen lassan sodródtak a reggeli bárányfellegek, gyapjas árnyékukat
odavonták az asszony tekintete elé.
– Hová ment? Mondd meg, Iván, igaz szívedből, hová ment az
uram!
 Iván szeme sarkából a vén Matkóra sandított, de az öreg kunnak
arcizma se rándult.
– Nagyszombatba indult Jankó… – bökte ki végül feszengve a fiú. –
A husziták közé…

14.
Az utazószekér már indulásra készen várt a ház előtt, amikor
Erzsébet megtalálta az asztal alá hajított, összegyűrött pergamenlapokat.
Bizonyos volt benne, hogy este még nem voltak ott. Idegesen,
remegő kézzel kisimította az egyiket. Elrontott levél volt az.
Alig néhány szó… sietősen áthúzott szavak, szókezdemények,
cirádás, reszketeg betűk. Szilágyi Erzsébet most először látta férje
írását. Mert az volt, Hunyadi János macskakaparászása.
Elmosolyodott, noha az elébb még keresztben lenyelte volna a
férjét, ha a kezei közé kaparinthatta volna. János írása…
Alig akadt szó azon a pergamenen, amit sikerült tisztességesen
befejezni. Nem tanult írni, olvasni Jankó, bár mindig szeretett volna
megtanulni. Lám, hát azért mégis gyötörte magát, kínozta magát, hogy
le tudjon körmölni néhány szót…
Erzsébet felkapta a többi pergament is, és sorra kisimította őket.
Ugyanúgy elrontott, karmazsinszín téntával keresztül-kasul karistolt
macskakaparás valamennyin.
S valamennyin ugyanaz a szó próbált a pergamenre vergődni.
Szeretlek…
Erzsébet a kebelére szorította a pergameneket.
– Csak kerülj a kezeim közé… Te… Te egyetlenem… Jankóm…

15.
Mikor Szilágyi Erzsébet utazószekere nekivágott a Budának vezető
országútnak a hunyadi kísérő lovasokkal, Jankó már közel járt
Nagyszombat kapuihoz, egyszerű parasztgúnyában, hajadonfőtt,
mezítláb.
Amikor elindultak Nyitrából, Jankó se nem hallott, se nem látott az
indulattól. Kémei előző este jelentették, hogy Vilém Kupsa kivégeztette
valamennyi magyar foglyát Nagyszombatban, köztük Hunyadi tucatnyi
sebesült katonáját. Nyitráról Nagyszombatig Jankó meg sem szólalt,
összepréselt szájjal fürkészte a látóhatárt, mikor bukkan fel a megszállt
város. Most már ott voltak, közel a célhoz. Hunyadi húzta, vonszolta
maga után a makacs kis cseh kölyköt, aki csak akkor kezdte a lábait
szaporázni, mikor rájött, hogy hová tartanak.
– No, látod, te mulya! Hát látod-e, hogy hova viszlek? – kérdezte
Hunyadi a rácok nyelvén, remélve, hogy abból is ért a fiú.
Értett.
– Hanem mikor a kapuhoz érünk… – folytatta Jankó suttogóra
fogva. – El ne árulj, hallod-e? Csöndben maradj, a huszita istenedet!
Megérdemelnéd, hogy egy fához csapjalak! A tieid megölték az
embereimet! Gyilkosok!
A fiú nem szólt.
Idáig egész úton, míg a megszállt város felé vágtattak, meg sem
szólalt, összepréselt szájjal meredt maga elé. Mikor Jankó szélnek
eresztette a sovány gebét, amivel az erdő széléig jöttek, még szökni is
megpróbált. Most meg, hogy látta, oda viszik, ahol a többi cseh táboroz,
remény csillant a tekintetében.
– Mi a neved, te fiú?
Amaz egy hosszú pillanatig bizalmatlanul méregette a magyar
óriást, aztán rávágta. – Vladek.
– No, akkor, Vladek fiam… Még ma visszaadlak a jó apádnak! Jó
lesz úgy? A fiú, fogságba esése óta először, elvigyorodott.
– Ano, ano, pane!
Ekkor értek a városkapuhoz. Jankó már azt hitte, gond nélkül
bejuthatnak, elvegyülve a kapu környékén őgyelgőkkel,
semmittevőkkel, ám nem így történt.
Amikor a városi barbakán deszkáira léptek, a huszita őrök alabárdja
fémesen csattant előttük.
 Második fejezet
REJTEKSZIGET

1.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, MINDSZENT HAVA
Vigasztalan és hideg őszi eső áztatta az erdőt és a Duna árterén
elterülő mocsárvidéket. Az ég elszürkült, nyugat felől hájas
felleggomolyok gyűltek a folyó szeszélyesen kanyargó sávja fölé,
mintha Isten még mindig kevesellné a Duna partjára hullott tömérdek
esőt, ezért könnyeivel inkább tovább áztatja a sietősen elkapart
negyvenezer halotton a föld-szemfödélt.
Dénes vacogva kilesett a nádkunyhó menedékéből. Nem változott
semmi azóta, hogy órákkal elébb kilesett: odakünn sűrű sás,
ősnövényzet burjánzott, eltakarva a partvidék java részét. De nem
takarta az apátságból eredő sűrű füstöt, ami reggel óta bodorodott a
fekete fellegek felé, hogy a magasban összeölelkezve, sírboltként
boruljon a feketeség az egész vidékre.
– Nem bírom tovább! – Dénes reszketett, mikor visszahúzódott a
szép öregember mellé. – Éhen veszek, jó uram! Csontig fagytam!
Deér-Sólyom István komoran rápillantott.
Őrajta aztán nem látszott, hogy két napja egy falatot sem evett:
szikár, beesett arcára amúgy is a közelgő halál árnyéka vetült, egyedül
nagy, árkos szemei csillogtak még mindig elevenen.
– Ne hagyd el magad, édes fiam! Az ember négy-öt napig is bírja
eleség nélkül…
– De én nem… Én nem vagyok oly erős, mint jó uram…
A szép öregember úgy vélte, a fiúnak még sok tanulnivalója akad.
Morgott egyet, aztán öregesen a kunyhó falának támasztott íjáért nyúlt.
– Jól van hát! Megyek, igyekszem lőni valamit, Dénes fiam… te
addig itt maradj! A pap köhögve tiltakozott.
– Megyek én is, jó uram! Szégyenszemre nem hagyhatom magára…
A szép öregember egykedvűen bólintott. Két napja bujkáltak a
mocsárban, mióta az apátságot megszállta a török. Számítani lehetett a
jöttükre, az öreg megmondta, hogy erre fog vezetni az útjuk visszafelé
Budáról.
Úgy is lett.
Egy éjszakát rejteztek az erdőben, aztán átlopakodtak a mocsárba, és
összetákolták ezt a rozzant kis kunyhót, ami még az esőnek sem volt
képes ellenállni. Arra számítottak, a török majd továbbáll, folytatja az
útját Nándorfehérvárra, s onnan még tovább, Sztambulba. De a török
csak nem akart menni, jól érezte magát az apátságban.
Előző napon egészen közel kúsztak a templomhoz, hogy
kikémleljék, hányan lehetnek a kontyosok. Az apátság külső falánál
vagy háromszáz szpáhi táborozott rendezetten, díszes sátrakban. A szép
öregember úgy vélte, odabenn, az apátság épületei közt még legalább
kétszázan lehetnek. A visszavonuló diadalmas török sereg egyik
oldalszárnya ez, mely a Duna felé biztosítja a fősereg rendezett
visszavonulását.
Deér-Sólyom István kilépett az esőbe. Hideg eső volt ez már,
megborzongott belé. Sebei még sajogtak, s beleszédült minden hirtelen
mozdulatba.
Dénes próbált lépést tartani vele, de nem sok sikerrel. Az öregnek
kellett megtámogatni, össze ne essen a kunyhó előtt.
– Itt maradsz te, édes fiam! Veled nem jutok messzire. Hanem
addig, míg visszaérek, találd ki, hogyan rakunk tüzet, s mivel. Mert
nyersen nem ehetsz húst!
Dénes bágyadtan bámult fel rá a sárból. Körülötte az eső gyászos
karikákat vert a tócsák színére.
– Vissza kell mennünk értük! – nyögte váratlanul. A szép öregember
megtorpant.
– Értük? Kikért?
Dénes lehorgasztotta fejét, de nem felelt.
Értük? Édes Istenem…
A szép öregember legyintett.
– Nekik már nem fáj ez a világ, Dénes fiam… Szerencsétlen
leányoknak tán ez az egyetlen esélye az életben maradásra… Nem
segíthetünk sorsukon: az lesz velük, ami sok ezer, tízezer magyar
leánnyal… Hajtják őket rabszolgának, hárembe, tiszti sátorba…
A szép öregember lemondóan megrázta ősz fejét.
 – Pihenj inkább, Dénes fiam… Gyenge vagy… Ha meg akarod
hallani a történetem végét, akkor élned kell. Tán lelek még ehető bogyót
az erdőben… Vadat nem bizonyosan. Enned kell… Nem halhatsz itt
meg nekem…
Dénes meg sem moccant. Az a gyanúsan szürke vadbogyó, amit
előző napon talált valami mocsári bokron, csak marcangolta a beleit.
Alig maradt éjszaka arra ereje, hogy kikússzon a tákolt nádkalibából, s
amögött eressze ki bele színtelen tartalmát.
A szép öregember megmarkolta íját, s nekivágott a sűrűnek.

2.
Amikor visszatért, a fiút ugyanúgy találta a sárban heverve. Egy
pillanatra azt hitte, halott, de mikor mellé térdepelt, látta, hogy Dénes
mellkasa még gyengén emelkedik és süllyed.
A vézna nyulat, amit nagy nehezen elejtett az apátság közelében,
lehajította a pocsolya mellé. Úgysem tudják megsütni… Se
tűzszerszámuk, se száraz fájuk nincsen… Mag, bogyó, ehető gyökér…
Egyéb nemigen maradt a közelben: a menekvő vadak ledúltak
mindent…
– Hej, fiam… Marad a nyers hús… Vagy' belehalsz, vagy
megerősödsz! Nincsen más… Olyanok leszünk, mint a bujdosó
vadállatok…
Gondosan megnyúzta a nyulat, aztán kibelezte. A nyers, hideg húst
aprócska csíkokra vágta.
– Ha legalább sónk lenne, te fiú! – mormolta fásultan. – De a
bujdosó csak ne panaszkodjon… Ha sejtenéd, hány tízezer szegény
magyar rejtezik, ázik és fázik most hasonló nádasokban, erdők alján…
No, gyere! Nemrég még te etettél, most én etetlek téged, Dénes fiam!
Nagy üggyel-bajjal a fiú szájába erőltetett egy kis szelet nyers húst.
Dénes arca görcsbe rándult az ízetlen falattól.
– Edd meg! Nem halhatsz itt meg nekem!
A következő falat még nehezebben ment le.
Órákkal később, mikor Dénes már összegörnyedve aludt a kunyhó
falához lapulva, a szép öregember kiült az esőbe, és megette a hús
maradékát. Tudta, hogy nem szabad az ízére figyelnie, nem szabad
háborgó gyomrára figyelnie. Megkell őriznie az erejét.
 Túl kell élni…
A szép öregember elmosolyodott magában.
A nádvilágra komor csend telepedett. A szél susogott csak halkan,
ide-oda hajlítgatva a gyorsan barnuló sásleveleket. Az égen sűrű árnyak
nőttek, s nyújtóztak lustán dél felé, hol örömtüzek gyúlnak minden
éjszakán.
A letarolt, meggyalázott országban némaság, gyász…
A közelgő tél némasága és a levegőben terjengő halálbűz túlontúl
ismerős volt a szép öregember számára. Ahogy ott gubbasztott a hideg
szélben, arra gondolt, vajon Dénes bírja-e majd? Bírnia kell! Élnie kell!
Végig kell hallgatnia a történetet, hisz már senki másnak el nem
kezdheti elölről! Bármi történjék is odakünn, a gyászos világban, neki
folytatnia kell. El kell beszélnie Hunyadi János históriáját, mert a zord
időkben csak ezek a történetek adhatnak erőt másoknak. Ha a fiú túléli,
maga is tovább meséli majd. Százaknak, tán ezreknek…
Miután vén fogaival megőrölte a nyers húst, a szép öregember
bemászott a kunyhóba, és átázott köpenyével gondosan betakargatta a
fiút.
– Vissza kell mennünk értük… – zihálta Dénes. Magánkívül volt,
homloka lángolt a láztól.
– Édes Istenem… – suttogta a szép öregember. – Adj neki erőt!
Könyörgöm, mentsd meg őt!
– Vissza kell mennünk… értük…
– Ifjú még… Ha kell, inkább engem emelj magadhoz, uram!
Könyörgöm!
Nem tudhatta, hogy a Jóisten hallja-e egyáltalán szavait. Mert: a
Jóisten inkább elrejtette orcáját, hogy ne kelljen látnia, mit művelnek a
pogányok Mária országában, s befogta fülét, hogy ne kelljen hallania az
oszmánok diadalkiáltásait, s a keresztények gyászos énekét.
Nem tudhatta, csak soha el nem pusztítható hite súgta, hogy imája
mégis meghallgatásra talál a mennyekben.
Dénes nem halt meg reggelre.
Bizonnyal még némi erőre is kaphatott, mert mire az öregember
kinyitotta fáradt szemeit, a nádkunyhóban rajta kívül nem volt más.
Dénes eltűnt.
Deér-Sólyom István a nyomait kereste. Látta, hogy a fiú nem bírt
lábra állni, mászva, kínlódva jutott el a nádas széléig. Onnét a nyomok
egyenest az apátság irányába vezettek. A szép öregember borús
tekintettel nyúlt az íja után.

3.
SZILSZEG, VALKÓ VÁRMEGYE, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, SZENT MIHÁNY HAVA
Kamonci Tituszt incselkedő napsugarak ébresztgették. Ahogy az
ágya feletti ablakon át először megcirógatták a pimasz fénypászmák, a
fiú elmosolyodott pelyhedző bajsza alatt. Szemhéján át felderengett a
mennybéli mindenség, és a hűs hajnal helyébe érkező reggeli meleg
szerteáradt álomország és a való lét határvidékén. Titusz nyújtózott egy
nagyot.
Hej, de gyönyörű nap virradott!
A legszebb nap az életében!
Kidörgölte a maradék álom-kuszaságot a szeméből, hagyta, hogy a
zavaros képeket felszárítsák elméjéből a reggel fényei. Feltérdelt, s
imádkozott, ahogyan Bálint atya tanította.
Aztán már rohant is a tornácra, hogy a dézsában mosakodjon. Az
udvar üres volt, az öreg hajnalban elszekerezett Nyestre a nászra szánt
ajándékért, amit mára ígért a Csóti kovács. A kutyák lustán hevertek a
fűben, az istállóban békésen kérődztek a marhák.
– Csak ne aggódjatok, komák! – vetette oda a két csapzott
komondornak Titusz, miközben megtörölközött. – Ma este ti is
jóllaktok!
Gyönyörű idő volt. A ház a falu szélén állott, a Tarcal-hegy oldalán,
közvetlen a szőlősorok szomszédságában. Innét lefelé, a Dunáig
káprázatos látvány tárult a fiú szeme elé: a falu szalmaszín nádtetői,
egészen a haragoszöld, vastag növényfalig, ami már a Duna
kanyarulatát rejtette.
Ott, a szilfák erdejében, a Vénszigeten, a Duna árnyas partján
teljesedik be ma az élete!
Előző este gondosan kikészítette legszebb ruháit a tisztaszobába.
Most nagy ünnepélyesen magára öltötte a hófehér inget, a fekete
nadrágot, felcibálta az öregtől kapott fényesre pucolt csizmát. Ha élt
volna az anyja, akkor ő segítene az öltözéssel, de Titusznak rég halott
volt mindkét édesszülője, magának kellett hát a nászi gúnyába bújnia.
Nem búsult ezzel, megszokta már, hogy az árvák bús kenyerét eszi.
Amikor elkészült, végigsimította a ropogós inget, és magára
kanyarította az öreg szúrágta szekrényből elővarázsolt mentéjét. Ugyan
lötyögött kicsit, de legalább némi tekintélyt kölcsönzött a fiúnak.
Egyszerű ruha, parasztos, kopott is talán, de tiszta, mint a patyolat!
Titusz kevélyen, dagadó mellkassal visszasétált a tornácra, s a dézsa
vizén ringó tükörképébe bámult. Derék növésű, de vékonydongájú
legény nézett vissza rá. Már nem fiú, de nem férfi még. Hosszú kezei,
lábai esetlenül hajlottak, mellkasa csupasz az ing alatt, ahogy az álla is.
Ha nem pelyhedzik az orra árnyékában az a néhány szál bajuszféleség,
biz' kinevették volna a szilszegi leányok. De nem nevették ki, hanem
inkább mind gyakrabban belefeledkeztek nagy, ábrándos, barna
szemeibe. Szerették azokért a szép csillagszemekért a szilszegi lányok,
de szerették a cserögiek, s még a takaros kamonci menyecskék is
alaposan bele-belenéztek tekintetének tengermély kútjába.
Titusz rámosolygott a tükörképére. Tizenhét esztendeje minden
tisztaságával, reménykedésével figyelte a gyűrűző vízfelületben saját
arcát. Mától igazi élet kezdődik! Vége a legénykornak! Ma feleségül
veszi a világ legszebb és legjobb leányát!
– Titusz, hát te még idehaza vagy? Csak nem elfeledted, hogy ma…
Az udvari kapu felett egy borzas főből tágra nyílt, kék szempár
pislogott befelé.
– Dehogy feledtem! – nevetett a fiú, s már rohant is kaput nyitni. –
Hisz alig bírtam elaludni, Bálint atya! Valamikor hajnaltájt nyomott
csak el az álom nagy aggódásomban!
Kitárta a kapuszárnyat. Az ajtóban egy pap állott, kezében Bibliával,
melynek szakadozott lapjai csálén lógtak kifelé a bivalybőr kötésből.
Kopott csuháján folt takart foltot, lábán egyszerű sarut viselt. Mikor
Titusz elébe toppant, szemét egyszeriben elpárásította a büszkeség.
– Ej… te fiú… Hisz nemrég még kölyök voltál… De
megemberesedtél ezen a nyáron!
– Ne csodáljad azt, Bálint atya! Hálót vetettem, húztam minden
hajnalon az öreg csónakjából, varsákat fűztem, csomóztam, ladikot,
csanakot foltoztam! Ha csak egy quartlingot kapnék minden ezer
keszegért, dévérért, potykáért, amit ezen a nyáron kirángattam a vén
Dunából, akkor most gazdagabb lennék az Újlaki uraságnál! No, jöjj
csak be, atya!
A pap engedelmesen követte a tornácra. Nem volt ugyan még koros,
de valami megtörte már tekintete fényességét, s az arcán gyűrődő
ráncokat is mélyebbre véste a nap s a szél annál, amit puszta kora
alapján sejteni lehetett volna.
– Az öreg? – kérdezte, miközben megvakargatta a komondorok füle
tövét.
– Átszekerezett Nyestre… Legkésőbb délre ígérte, megjő!
– Az jó! A szertartás után beszédem lesz vele!
Bálint atya körbenézett a szegényes udvaron, mintha keresne
valamit.
– Illenék virágot vinni a menyasszonyodnak, nemde, Titusz fiam!
Virágot, amiből koszorút fonhatnak a lányok a fejére! Szedtél-e már?
A fiú nevetett.
– Ott szedek majd, a Vénszigeten! A zsombosban! Ott nyílnak a
legszebb tündérek virágai!
– Az már igaz! – bólogatott Bálint pap. – Idefelé jövet magam is
arra kanyarodtam. Megtisztogattam a fűzfa bazilikát. Levertem a
kőoltárról a gazt, és a bokrokra általköltöztettem a kócsagfészkeket.
Aztán föl is cicomáztam, amennyire tőlem tellett azt az oltárt… Szép
lesz, meglásd, Titusz!
A fiú hálásan bólogatott.
– Aztán, ha már a Hegyréten is át kellett vágnom, beugrottam
Fazékgyártó István portájára, aki egy kis hordó bort ígért a menyegzőre.
A lelkére kötöttem, hogy hozassa át délután a szigethez a fiaival,
amikor már nem erőst süt a nap. Aztán, ha már arra jártam,
megkerestem azt a bohókás nyestpusztai embert, azt a kancsal melákot,
aki régebben mézet pergetett az Újlaki nagyurak poltosi majorjában.
Átküldettem vele néhány lépet a Vénszigetre, hogy még édesebb legyen
az a menyegző! Aztán, mivel még maradt egy kis időm, a Nagyrét felé
fordultam, és a Lisvár-pataki malomnál találkoztam egy
parasztasszonnyal, akitől szerencsésen vettem két szép tyúkocskát, meg
egy süldő kismalacot. Nem fogadott el többet három dénárnál, úgy
azért, amilyen fabatkát mostanság ezek a fránya Zsigmond-dénárok
érnek, hát, azt hiszem, jó boltot csináltam!
Titusz megragadta a pap kezét.
 – Hogyan hálálhatnám meg a sok jót, Bálint atya? Napok óta csak az
én menyegzőm ügyében lótsz-futsz…
– Megérdemled, drága fiam… Derék legény vagy, a legderekabb,
akit valaha ismertem.
Titusz nagyot nyelt.
– Van itt valami az atyának!
Berohant, és kisvártatva egy jó darab pergamennel jött ki. A
pergamenre gyönyörű, színes vonalakkal csuda képet pingált Titusz:
lerajzolta Bálint atyát a kamonci templomka előtt a sok-sok hívével
egyetemben. Jól ki lehetett venni az arcokat, Bálint pap megszólalásig
hasonlított magára, de a többiek is mind: a heves vérű Magyar Balázs
szabómester, Baksafalvi István, a sánta János Vízmellékszállásról, és
majd a fél falu.
– De hisz ez gyönyörű, te! – nevetett Bálint pap, egészen közelről
silabizálva a rajzot. – Nékem csináltad?
– E nap emlékére – bólogatott Titusz. – De nem feledtem az ígéretet
se: az egész kamonci templomot kifestem én! Már tudom, milyenek
lesznek az oltárképek!
A pap megdörzsölte a szemét.
– Nem lesz neked időd arra!
– Hogyne lenne! Neked, s az öregnek köszönhetek mindent.
Mindent. Soha nem feledem, Bálint atya!
A pap csak legyintett. Pedig úgy volt az, ahogy a fiú mondta: ő
tanította Tituszt, az öreg pedig a házába fogadta.
– Jaj, nem is mondom a nagy újságot! – A fiú izgatottan
körbemutatott a házikón. – Este azt mondta a jó öreg, hogy ez a ház
mától az enyém! Nékem adta!
– Csakugyan? – nevetett Bálint pap, mivel ő már napok óta tudta a
hírt.
Titusz erre elkomorodott, mint akinek a boldogság, búskomorság
egyre megy, ugyanúgy nem találja egyik egén se a lelke fellegét.
– A baj csak az, hogy az öreg vissza akar költözni Kamoncra.
– S te nem akarod ezt, Titusz?
– Persze hogy nem akarom. Kértem, hogy maradjon velünk.
Vénségére nem hagyom magára… Gondját viselnénk itt
Veronikámmal. Látod, Bálint atya, ott építenék neki a házhoz egy részt!
Bálint pap ezen felhorkant.
 – Azt hittem, alig várod, hogy kettesben lehess Veronikával!
– Aki jót tett énnekem, azzal jót teszek én is – felelte nagy
komolyan Titusz. – Nem hagyom magára az öreget! Ki viseli gondját
majd Kamoncon? Nincsen senkije, csak én! Aki jót tett énnekem, az
számíthat rám, amíg csak élek… Te is… Bálint atya!
A kamonci pap elfordította a fejét. Nem akarta, hogy a legény lássa
a szeme sarkába gyűlő könnycseppet. Hát honnét is tudhatná ez az
ártatlan lélek, hogy a világ telve vagyon gonoszsággal és
megátalkodottsággal? Honnét is tudhatná, hogy kivesztek már ebből a
földi árnyékvilágból az oly nemes, egyszerű lelkek, mint amilyen az
öreg volt, s mint amilyennek az öreg Tituszt is nevelte.
Bálint pap mindent megtett volna ezért a fiúért. Titusz tízévesen
vesztette el a szüleit, akik az Újlaki bárók birtokán voltak jobbágyok.
Amikor az ifjú Miklós gróf a menyegzőjét ülte Csáki Borbálával, a
nagyúr poroszlói a környező falvakat forgatták ki eleség után kutatva.
Kellett a sok lábasjószág, tinó, malac a nagyúri asztalra, hisz úgy hírlett,
maga Zsigmond király is az újlaki vár vendége volt azokban a
napokban!
A poroszlók itt-ott összezördültek a nincstelen jobbágyokkal, akik
utolsó tyúkocskájukat, sovány süldőjüket igyekeztek elrejteni előlük.
Aki ellenállt, azt kardélre hányták. Ahogy Titusz szüleit is. Az árván
maradt fiút agg nagyatyja vitte Nyest falvára, ahol az Újlakiak
majorságában robotolt, éjt nappallá téve, egész addig, míg az öreg
Dugovics Mihály, a kamonci nyeregkészítő-mester rá nem talált, és
magával nem vitte, inasnak. Onnantól kezdve a kis Titusz az öreg
kamonci házában lakott, nevelését pedig Bálint pap vállalta magára.
Az atya mosolyogva paskolta meg az arcát.
– Te aranyozod be az öreg napjait, Titusz! És te jelented az én
szívemnek is a reménységet!
Sokatmondón a kezében szorongatott Bibliára pillantott.
Titusz az egyetlen volt Bálint pap tanítványai közül, aki elsőre
megértette az írás üzenetét, az egyetlen, aki tiszta fejjel, tiszta logikával
volt képes válaszolni a legrafináltabb kérdésekre is, az egyetlen, akinek
nemcsak hogy borotvaként vágott az esze, de mindenekfelett a szíve is a
helyén volt.
Bálint pap úgy tartotta magában, s ezen véleményét csak az öreg
Dugoviccsal osztotta meg, hogy a fiú nagyon sokra viheti még.
Márpedig ő aztán tudta, kiben lakozik a tehetség. Maga is egy jómódú
kamonci kalmár fia volt. Prágában, az egyetemen tanult, ott szívta
magába Husz János tanait. Amikor hazatért Kamoncra, Pécsi Tamással,
a másik nagy hírű tudós férfiúval nekiláttak téríteni a gazdag
Szerémségben. Igaz igére tanították a módos polgárokat s a szelíd
környékbeli jobbágyokat, akiknek már éppen elege volt a szerémi
püspök úr decimájából és örökös zaklatásaiból, nem is beszélve az
Újlaki bárók szűnni nem akaró erőszakoskodásairól. Néhány esztendő
leforgása alatt valóságos huszita fellegvárrá vált Kamonc gazdag
városa, de huszita hitű lett minden falu a szép Szerémségben,
Szalánkeméntől Árpatarlón át egész a Valkó megyei Újlakig, s azon túl
Atya falváig, Tarkó váráig.
És ez a fiú…
Igen, ez a fiú egy napon sokra viszi majd! Szíve, lelke nyitott az
igaz tanokra… Nem mételyezte azt kevélység, irigység, gonoszság.
Istenfélő, aranyszívű… Kevés ilyen ember akad immár ebben a
világban: meg kell becsülni, aki még ilyen! S micsoda istenadta
tehetsége van! Bálint pap és Tamás pap huszita módra újította fel a
kamonci templomot, fehérre meszelték a régi, dohos falakat. Nem
akartak arra semmi pápista szentképet, de a templomban folyton a lábuk
alatt sertepertélő kölyök, ez a Titusz, egy széndarabkával rajzolni
kezdte a nagy, fehér falat. Amikor észrevette, Bálint menten
ráripakodott, hogy hagyja abba, de amikor aztán látta, mit mázolt fel a
falakra Titusz, elnémult. A szószék alatt a Golgota hegye mutatkozott
meg, rajta a megfeszített Krisztussal, s a latrokkal kétoldalt, az égen, a
fellegek közt kiterjesztett szárnyal, harsonát fúvó angyalokkal. Bálint
pap még életében nem látott ily tiszta, s egyszerűségében is szép rajzot.
Titusz szénvonalai bátrak voltak, kecsesek, mint egy gyakorlott piktoré.
Jézus Krisztus arcán oly fájdalom lángolt, amilyet Bálint pap a neves
prágai freskókon sem látott még soha.
Sokra viszi ez a fiú! Tanulnia kell! Festő lesz belőle egy napon,
igazi híresség Budán, vagy tán Prága városában…
Persze, csak ha el nem rontja ezt a tiszta lelket a házasság…
Mert igaz, ami igaz, kissé féltette ettől az esküvőtől Kamonci
Tituszt Bálint pap. Féltette az új asszonytól, féltette az új élettől, ami
esetleg elvonja majd figyelmét a talentumról, amit a Teremtő adott néki.
Mert ugyan Váradi Veronika szorgos, jólelkű leány volt, kit módos
özvegy anyja tisztességben nevelt, de azért akadt egy titka annak a
lánynak, amiről Bálint pap is tudott. Veronika ráadásul egy esztendővel
idősebb volt a fiúnál.
– No, fiam, ha azt akarod, hogy a Vénszigeten minden a helyén
legyen – csapott hirtelen a térdére az atya –, akkor most engedj engem
odamennem… Akad még tennivaló elég!
Titusz ajkáról lehervadt a mosoly.
– Azt hittem, atya, velem jössz a lányos házhoz! A kikéréshez!
– Nem kell oda pap! – nevetett Bálint. – Az öreg majd elkísér!
– Pap nem kell, de apa igen. Nékem az Isten két apát adott az igazi
helyett. Téged, Bálint, és az öreget. Jöttök hát velem mindketten
Cserögre!
Mintha csak szavainak adna hangsúlyt, ekkor zörgött be a ház elé az
öreg kopott szekere. Már hallották is a nyögést, ahogy Dugovics Mihály
leereszkedett a bakról, aztán hallották a nehézkes lépéseit is a kapuig.
Titusz rohant, hogy kitárja előtte.
Dugovics Mihály izzadtan, veres képpel állt előttük, de ősz
harcsabajsza alatt pajkos mosoly bujkált. Fekete süvegjét félrecsapta, s
szertelen jókedvében még egy bokrétát is odabiggyesztett domború
mellére. Mindig sötét ruhát viselt, merthogy egész életében gyászolta
apró leánykáit és asszonyát, akiket valaha a török mészárolt le. Ahogy
megállott Titusz előtt, kihúzta magát. Valamit tartott a bal kezében.
Azért a balban, mert jobb keze nem volt, ott maradt az Nikápoly
mezején, majd negyven esztendeje, mikoron még Zsigmond királyt
szolgálta, s csaknem maga is ott veszett, sok tízezer keresztény
katonával egyetemben.
– Már azt hittem, nem készül el! – harsogta az öreg. – A ház mellé
ez az ajándékom, drága fiam!
Azzal előhúzta bal kezét háta mögül.
Egy fényes hüvelyű, görbe kard csillant a napfényben, míves
markolatú, ezüstös gombján kék köves keresztberakással.
Titusz elsápadt. Egy lépést hátrált a kard elől, mintha megrettent
volna tőle.
– Hát téged mi lelt? – vonta fel ősz szemöldökét az öreg.
– Ezt nékem hozta, apám?
– Hát majd annak a két nyüves komondornak! Hát persze, hogy
néked!
 Titusz lehajtotta a fejét.
– Megbocsássa, apám… nekem nem kell fegyver… Iszonyodom én
a vastól, ami vért ont. Megköszönöm szívbéli szándékát, de adja
másnak ezt a kardot…
Az öreg szeme először haragosan villant, aztán, ahogy a fegyvert
méricskélte, félretolta süvegjét, s megvakarta feje búbját.
– Hogyhogy nem kell? Drága fiam… Fegyver mindig kell… Máma
asszonyt veszel magadhoz… Férfi vagy, gyermekeid lesznek…
családod lészen. Vigyáznod kell őket. Védelmezned kell őket. Ahhoz
pedig fegyver kell.
Titusz megölelte az öreget, de vigyázott, hogy a kardhoz ne érjen.
– Tudom, hogy apám jót akar! Megbocsásson énnekem! Apám
mindenét nekem adta, ezt a házat, a jószágokat! Ez a kard már igazán
nem jár hozzá!
Bálint pap aprót köhintett.
– Itt az idő! Indulnunk kell, öreg! Azt mondja ez a kölyök, hogy a
lányos háznál már várnak minket!
Dugovics Mihály, a vén nyeregkészítő-mester, Zsigmond király
néhai katonája lassan leeresztette egyetlen karját. A kardot még mindig
markában szorongatta.
– Jól van, Titusz! Megértelek én! Tudom, hogy szelíd a lelked, mint
a galambé… De azért… Ej, no… Azt hittem, örülni fogsz!
Bálint pap óvatosan kivette a kardot az öreg kezéből, és csuhája alá
rejtette.
– Majd énnálam jó helyen lészen. Mehetünk?
Feltűnés nélkül szekereztek végig a falun. Mert ugyan menyegzőre
készültek, de erről a menyegzőről nem tudhattak sokan. Azért nem a
templomban tartották, azért nem hívtak nagy vendégséget. A Vénsziget
füzesében, a zsomboson túl, a kőoltárnál fogadnak egymásnak hűséget
máma a fiatalok.
Ha hallani akarja, a Jóisten ott is hallja majd fogadalmukat.

4.
CSERÖG, SZERÉM VÁRMEGYE, MAGYARORSZÁG,
POTORÁNY-MALOM,
A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA
 Más lányos házaknál tán izgatott nyüzsgéssel várták volna a
vőlegényt, de az özvegy Váradiné házára oly csend borult azon a kora
őszi délelőttön, mint ahol halotti tort ülnek.
A ház amúgy takaros volt, a Potorány-patakra emelt, régi malom
falához simult hűs szilfák árnyékában. Váradi Istvánt, a ház és a malom
építőjét épp húsz esztendeje csapta agyon a villám a patak partján, azóta
özvegye küszködött a malommal, az őröltető parasztokkal és a környék
földesurainak, főképp az Újlakiaknak mind erőszakosabb
követeléseivel. Belefáradt Váradiné az örökös küszködésbe, belefáradt
az idegeket felőrlő féltésbe. Kemény asszony volt, de mégiscsak
asszony. Kettesben, virágszál szépségű leányával, mindössze két vén
cseléddel egy fedél alatt. Akadt féltenivalója elég.
Egyetlen leánya, Veronika felnevelése volt csupán, ami még ehhez a
vidékhez kötötte, szíve szerint rég visszatért volna Valkóvárra, ahonnét
származott. S íme, Veronika ott ücsörgött most, pirospozsgásan,
gyönyörűen, mint egy nyíló rózsa, és tűkön ülve várta a leánykérők
érkezését. Az özvegyasszony jól ismerte a szerelem csalhatatlan jegyeit,
tudta, hogy lánya szerelmes és boldog.
Meredten figyelte Veronika arcát, s úgy tett, mintha imádkozna. A
szobára néma csend borult, csak a vízimalom csobogása hallatszott
odaküntről.
Nemsokára jő ez a fiú, ez a szinte még gyermek, és elviszi én
Veronikámat..,
Az özvegy összeszorított szájjal rebegte az imát.
Nem tetszett neki ez a frigy. Igaz, a vén Dugovics nevelt fia jótét
lélek, bár kissé tán együgyű, álmodozó fajta. Jóképű kölyök, akiből
bizonnyal férfiszépséget érlel majd a kor. Az özvegy Váradiné
egyáltalán nem csodálta, hogy a leánya beléhabarodott ebbe a Tituszba.
De hát mégiscsak egy nyeregkészítő fia! Milyen jövő vár majd rájuk?
Bosszúsan lehunyta a szemét.
Nem, nem ilyen jövőt képzelt Veronikának. Az élet keményen
megtanította, hogy csak akkor maradhat talpon, ha egy erős férfi mindig
ott van a közelben, s ha kell, megvédelmezi bármitől. Uraságok kénye-
kedvétől, fosztogatóktól, a mind gyakrabban errefelé portyázó
töröktől…
De kitől képes megvédeni az ő drága, egyetlen leányát az a málé-
mulya Titusz?
 – Imádkozzál! – förmedt Veronikára az özvegy, mikor észrevette,
hogy a lány merengve az ablakra függeszti tekintetét.
– Igen, anyám!
Veronika lesütötte a szemét.
Olyan ez a lány, mint egy oltárkép, lágyult el az özvegyasszony
szíve, ahogy rápillantott. Hatalmas, zöld szemek, okos, figyelmes
tekintet, apró, fitos orr… Éjfekete haj… Istenem, milyen gyönyörű ez a
lány… Sokkal szebb, mint én voltam az ő korában… Sokan szemet
fognak még vetni rá… Ahogy eddig is sokan vetettek már rá szemet…
Nincs mit tenni… Veronika hiába fiatal még, hiába világszép leány,
a faluban mind többet pusmorogtak róla a vénasszonyok.
Az özvegy Váradiné pedig tudta, hogy akit a falu végleg a szájára
vesz, annak itt nincsen jövője. Nem is baj, hogy a fiatalok Szilszegen
laknak majd… Ott még nem sutyorognak Veronikáról az átkozottak!
A csendet váratlan kopogás törte meg.
Veronika talpra szökkent, arcán boldog reménykedés terült szét.
Megjöttek? Itt vannak?
– Maradj veszteg! – Az özvegyasszony megigazgatta publikánszínű
karasia posztószoknyája ráncait. Ez volt legjobb ruhája, vállát előző este
rókaveres kamukával prémezte körül. Akadt még egy zöld londis
viselőszoknyája, de azt kihízta már. A lakodalom pedig mégiscsak
lakodalom, oda nem viselhet akármit, ha mégoly kelletlen is a nagy
alkalomra!
Hanem ez a türelmetlenül kopogó, ez se lehet leánykérő! Hisz akkor
hallaniuk kellett volna a vén Dugovics szekerének zörgését a
bánmonostori híd felől.
– Majd én kinyitom!
Az ajtóban egy vörös posztóruhás férfi állott. Akkorára nőtt, mint
egy hegy, válla kitöltötte az egész ajtókeretet. Arccsontja széles,
homloka alacsony. Az özvegy úgy nézett fel rá, mint valami Góliátra.
– Engedelmet a zavarásért… – kezdte behízelgő hangon a jövevény.
– Beszédem volna Veronikával…
Az özvegyasszony arcán megfeszültek az izmok.
– Veronika nem akar beszélni veled! Se most, se máskor! Eriggy
innen!
 A vörös ruhás vicsorogva ragadta meg az ajtót, mielőtt becsaphatták
volna az orra előtt, közben baljával sokatmondón megigazította az
övéről lecsüngő kardot.
– No, csak… De udvariatlan vélem, kegyelmes asszonyom!
Veronika! Jöjjél csak! Idekinn várlak!
Az özvegy hátrafordult a lány sápadtan állt a háta mögött. Most mit
tegyenek?
Csikasz Demeter, az Újlaki uraságok tarkóvári ispánja s adószedője
nagyúr volt a Tarcal-hegység lábánál, de még a Duna túlfelén is,
Vásárosváradtól egész a bácsi apátság határáig. Véle ujjat húzni nem
ildomos, főképp, hogy Újlaki Miklós meg Csáki Borbála újabban
szemet vetettek a jó malomra is a Potorányon!
– Semmi baj. Beszélek vele, s mindjárt jövök, anyám! – suttogta
elvörösödve a lány. – Elküldöm én, el bizony!
Az özvegy szikáran bólintott. Végtére is, a lánya okozta a bajt
magának. Nem okolhat mást, magára vessen, ha Csikasz Demeter a
nyakára jár még a menyegzője napján is…
Odakünn Veronika a pajta mellé vezette a férfit.
– Mit akarsz? Mondd gyorsan, mert sok dolgom van!
Demeter gúnyosan elvigyorodott, s ahogy a pajta oldalának
támaszkodott széles lapáttenyerével, majd két fejjel tornyosult a
megszeppent leány fölé.
– Sietsz tán valahová, gyöngyöm? Ugyan hová?
– Semmi közöd ahhoz!
A férfi megcirógatta Veronika főkötő alól kikandikáló hollóhaj
tincseit.
– Elfeledted, hogy tudok én valamit, amit más nem tudhat! Hát
miért gorombáskodsz énvelem, kincsem? Én mindig a szívemen
viseltem a te édes kis titkodat, hát nem érdemlem ezt tetőled!
– Ki vele, mit akarsz!
Demeter tenyere izzadt a nagy melegben, megtörölte hát vörös
posztódolmányában. Azt akarta, hogy ne iszonyodjon tőle a lány,
amikor a ruha puha mellyrésze alá talál nyúlkálni.
– Azt csiripelik a verebek, hogy titkon megesküszöl azzal a szilszegi
legénykével… Azzal a félkegyelmű Kamonci Titusszal. Ugye, nem igaz
a hír, kincsem?
 Veronika elsápadt. Beszélik? Hát nem titok ez? Hát már mások is
tudják?
– Semmi közöd hozzá, ha úgy van is…
Demeter nyerítve nevetett.
– Bolondabb vagy, mint hittem, gyönyörűségem! Azt reméltem,
hogy énhozzám jössz, te!
– Tehozzád? – rázkódott meg az iszonyattól Veronika. – Akkor
inkább sohase lássak férfit az életemben!
– Ezzel mán elkéstél – jegyezte meg Demeter, és a ház felé pislogva
megszorította a lány karját. – Különben meg azt csinálsz, amit akarsz.
Nem lebeszélni jöttelek…
– Akkor miért?
– Hogy miért-e?
Demeter egyetlen lökéssel betaszította a pajta ajtaján a lányt.
Veronika hátrazuhant, s elterült a szalmában.
– Azért jöttem, hogy behajtsam a magam adóját! Tudom a titkodat,
gyöngyöm! Ugye, nem akarod, hogy az a félnótás is megtudja a
menyegző előtt? Akkor lenne csak haddelhadd! Az ájtatos kis Váradi
Veronika… ki gondolná róla, hogy… No, érted, ugye? Én tudok
hallgatni, ha akarok! De csak ha akarok! Márpedig ahhoz most fizetned
kell! Csöndben maradsz, és a kedvemre teszel. Utána mehetsz a
menyegződre, galambom!
Ahogy a lány fölé tornyosult, szétvetett lábbal, már oldotta is meg a
nadrágját.
– Eleget kéretted magad, eleget riszáltad magad előttem, te! Elég
volt! Ha nem kellek neked, ha nem jó az én becsületes nevem tenéked,
hát úgy is jó! Találok én magamnak más mátkát! De az adót akkor is
behajtom, hallod-e?
Veronika sikoltani akart, de Demeter teljes testsúlyával rávetette
magát, hogy a levegőt is kiszorította mellkasából. Szájára a férfi sós
lapáttenyere nehezedett, s a vadul villogó szempár közvetlen közelről
bűvölte már.
– Ne ellenkezzél, hallod-e? Csak elszórakozunk kicsit, no! Ne
iceregj mán!
A lány minden erejét összeszedve igyekezett kiszabadulni a
hústorony alól, de csak azt érte el, hogy Demeter könyöke a bordái közé
mélyedt. A lány szeme előtt színes fájdalomkarikák táncoltak.
Nyikkanni sem tudott. Érezte, hogy Demeter ragacsos ujjai felcsúsznak
a szoknyája alatt combjáig, s egyetlen erőteljes mozdulattal szétfeszítik
lábát.
– Gyakorta meg foglak látogatni, kis gyönyörűségem! – lihegte a
férfi. – Amikor csak az az ájtatos piktor férjed nem lesz otthon, én jönni
fogok! Te pedig vársz engem, mintha őt várnád! A kedvemre teszel,
amikor csak akarom! Kis szajhám leszel, és akkor a te titkod a mi
titkunk marad örökre!
Odakintről, az út irányából mintha távok szekérzörgés hallatszott
volna.
Jönnek?
Lehel, hogy ők azok?
Veronika vergődve próbálta kiszabadítani a teste alá gyűrt kezét, ám
eközben Demeter már ránehezedett széttárt combjaira.
– Ne játszd meg magad, te kis szajha! Nem én vagyok tenéked az
első!
A szekérzörgés most már egyértelműen a malom felé vezető útról
hallatszott.
Ez az öreg szekere lesz! Titusz! Édes, drága Titusz! Siess! Igyekezz!
Ments meg!
Most már Demeter is hallotta a közeledőket. Idegesen
elhelyezkedett, hogy a lányba hatolhasson, de eközben hátra-
hátrapislogott, a pajta ajtaja felé. Ezt használta ki Veronika: végre
kiszabadította jobb kezét, és teljes erővel a felé forduló férfi szemébe
döfött ujjaival. Demeter fájdalmasan megrándult, s ahogy a szeme elé
kapta kezét, a lány végre felfelé rúghatott térdével. Ott találta el
Demetert, ahol a férfinek a legnagyobb fájdalmat okozhatta. Az
adószedő vinnyogva hengeredett le a lányról, s beledőlt a szalmába.
Veronika felpattant, s nem törődve megszaggatott ingéből
előbuggyanó mellével, a pajta falához rohant. A következő pillanatban
már egy vasvilla tűhegyein csillant az ajtón beáramló napfény.
– Ha megmoccansz, te anyád szégyene, felnyársallak! Ha csak
megnyikkansz, kidöföm a szemeid!
Csikasz Demeter némán szenvedett tovább, férfiasságát
markolászva.
– Még hogy utánam jössz! Te! Még hogy a szajhád leszek! Ha csak
egyszer is meglátlak Szilszegen, a házunk közelében, esküszöm az élő
Istenre és Jézus Krisztus szent sebeire, hogy az lesz a te utolsó napod!
Megértetted-e, féreg?
A vasvilla hegye ijesztő közelségben reszketett Demeter nyakához.
– Ezt még… megkeserülöd… – a hangok úgy törtek fel Demeter
torkából, mintha évek óta gyűjtögette volna az erőt ahhoz, hogy
megszólaljon.
– Nem! – zihálta a lány. Arca lángolt a haragtól. – Tévedsz, Csikasz
Demeter! Te keserülöd meg, ha a közelünkbe merészkedsz!
A villahegyek hirtelen belemélyedtek a férfi torkába: Demeter vére
bugyogva tört fel, s folyt a kezére.
– Kegyelmezz! Kegyelmezz! – sikította az adószedő.
Veronika megrettent. Az érkezők szekere ott zörgött a malom
mellett. Onnan már meg is hallhatják az ilyesfajta sikolyokat.
– Itt maradsz, míg el nem megyünk! – fogta suttogóra a lány,
miközben mellyeit visszaigazította a takaros ingbe. A ruhát
megszaggatta ugyan ez a dúvad, de könnyen helyre lehet hozni. Titusz
talán nem vesz észre semmit…
– Akkor takarodsz el innét, amikor már nem leszünk itt!
Demeter a torkából felbugyogó vért próbálta felfogni tenyerével.
Szeme tágra meredt, úgy bámult maga alá. Az előbb ijedtében
összevizelte magát.
Veronika kezében még mindig fenyegetően meredt rá a vasvilla. A
lány koromfekete haja a homlokába hullott, s ahogy félresöpörte zölden
szikrázó szeme elől fürtjeit, villámló tekintettel végigmérte az
adószedőt. Az szánni való látványt nyújtott, annyi szent. A saját
húgyában fetrengett, sebéből szivárgott a vér.
– Nesze! – Veronika letépett egy csíkot a szoknyája szegélyéből, és
odadobta Demeternek. – Kötözd be a sebedet! Soha többé nem akarlak
látni!
Azzal kirohant a pajtából, át a kerten, s még az utolsó pillanatban
surrant be a malomhoz simuló ház cselédbejáratán, mielőtt az öreg
szekere zörögve megállt volna a tornác előtt.
Csikasz Demeter ott maradt magában a fülledt, vérszagú hodályban,
s a szoknyadarabkát torkára szorítva kapkodott levegő után. Hallotta,
ahogy az öreg Dugovics harsányan adjon Istent kiált a ház előtt,
hallotta, hogy az a lázító kamonci pap is köszön, és azt is, hogy az
özvegy Váradiné visszafogott, feszült hangon mond fogadj Istent.
 Veronika hangját már nem hallotta…

5.
NAGYSZOMBAT, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA
– Stat! – mordult az egyik kapuőr cseh nyelven Hunyadira. Mikor
látta, hogy a jövevények nem értik, oldalba bökte a másikat. Az
magyarul mondta:
– Kik vagytok? Honnan gyüttetek?
Jankó megpróbálta utánozni a parasztjai alázatos, derékban hajló
testtartását, miközben a kucsmáját gyűrögette.
– Csáki vajda jobbágya vagyok, nagyuram! Megelégeltem az
ütleget, a sanyargatást… Szöktem Kolozsból, egyenest ide futottam,
beállani vitézlő Vilém Kupsa úr seregébe! Ahol urakat lehet ütni, ott az
én helyem!
A magyar fordított a cseh őrnek. Az gyanakodva méregette Jankót.
– Mutasd csak a kezeidet, komám! Jankó értetlenül az őr felé tartotta
tenyerét.
– Hazudsz, fickó! A jobbod elég kérges… De a bal… Az nem
forgatott ekét, nem irtott erdőt, arra a fejemet teszem! Nem vagy te
paraszt, hallod-e!
Hunyadi elsápadt.
– Erdőlakó vagyok – nyögte ki nagy nehezen. – Mióta az eszemet
tudom, szökdösök az uraság elől. Énrajtam ne hízzon egyetlen úr se…
Jól látod ezért, vitéz uram, az én kezemben gyakrabban forgott kard,
mint ekeszarv. A vajda kötélre szánt, hát inkább szöktem.
– És ez a kölök? – az őr gyanakodva méregette Vladeket. – A fiad
tán?
– Nem… Az erdőben találtam… Nem is magyar ez!
– Pust'te nás do města! – csattant fel váratlanul Vladek. – Znám
toho člověka! Je to dobrý člověk!
– Nejsi ty synem, zbrojiře Hradského? – derült fel a cseh őr képe. –
Probŭh, kdybys jen věděl, jak tě otec oplakává! No tak, pospěšte si!
Najdete ho u vozŭ!
Jankó egy szót sem értett az egészből, de a keresztbe fektetett
alabárdok hirtelen szétsiklottak egymásról, s immár szabad volt az út a
városkapun át. Zavartan biccentett, aztán a kölyköt kézen fogva
megindult befelé.
Ahogy átlépték a kaput, megdöbbentő látvány tárult Hunyadi János
szeme elé…
Egyszer megfordult már Nagyszombatban, jó öt éve, még Zsigmond
követeként hozott egy pergamenes parancsolatot a városi tanácsnok
uraknak. Jól emlékezett a tiszta, takaros utcákra, a német és magyar
polgárok egymással vetekedő, virágos házaira, a csúcsos tornyocskákra,
a csinos polgárasszonyokra és a rátarti, jómódú nagyszombati
polgárokra.
Na, az a város megszűnt létezni.
Az a Nagyszombat, amit a husziták két esztendeje megszállásuk
alatt tartottak, alig emlékeztetett ama fényes, tiszta helyre. A házak egy
része kiégve, kormos ablakaikon túl kifosztott, üres szobák sötétlettek.
Az utcákon térdig ért a szemét és a mocsok, mindenütt tűzrakások,
mellette alvó, mezítláb heverésző cseh fegyveresek. Bűzlő, borostás
arcú, és meglepően lesoványodott, nyúzott arcú parasztokat látott.
Ahogy Jankó utat tört magának a tömegben, látta, hogy a polgárházak
kapuit mind betörték, s maguk az épületek egytől egyig átjáróházzá
váltak.
Vajon hol vannak a nagyszombati polgárok? Megölték őket? Jankó
úgy sejtette, kevesen menekedtek meg annak idején az ostromból, s a
csehek azóta is szigorúan őrzik a kapukat… Itt kell lenniük valahol…
Ahogy a főtérhez közeledett, megpillantott néhányat a város régi
lakói közül. Az egyik, még az Árpádok alatt épült ódon ház kapujában
csontsovány, beesett arcú asszonyok főztek valamit a szabad ég alatt.
Szakadt német öltözetük elárulta, hogy kik voltak valaha. Némán
kavargatták a zavaros lét, miközben egy huszita időnként rájuk üvöltött
az árkádok alól.
– Gde je tvoj otac? – kérdezte Hunyadi a fiútól.
– Arra! A templom mellett. A térnél…
Jankó sejtette, hogy a harci szekereket csak a város közepén tudják
felsorakoztatni a falak mögé zárkózott husziták. Persze nem elsősorban
Vladek miatt kereste őket. Másra volt kíváncsi. Minden érdekelte, ami a
harci szekerekkel volt kapcsolatos. Közelről, a saját szemével akart
meggyőződni arról, hogyan építették meg őket, mi az erősségük, és
biztos volt benne, hogy ha elég ideje marad megszemlélni őket, akkor
talán rájöhet arra is, mi a gyengeségük. Aztán kíváncsi volt azokra az
átkozott cseh ágyúkra, houfhicékre is. Mióta Apajnál megütköztek a
huszitákkal, egyre az járt a fejében, hogy a cseh taktika mennyivel
eredményesebb, mennyire hatékonyabb eszköz lehet a törökkel
szemben. Harci szekerek, erős, öblös ágyúk, és mindenekelőtt…
Leginkább magukra a huszitákra volt kíváncsi. Honnan veszik az
erejüket? Honnan a bátorságot? Hisz végtére is egyszerű parasztok
voltak majd valamennyien; a vezérlő tisztjeik persze lovagok, polgárok,
de őket nem is becsülte sokra. A nincstelen gyalogosokat azonban látta
harcolni, látta a szemükben lobogó tüzet, a halálig tartó makacs
elszánást. Ezt, éppen ezt hiányolta a magyar bandériumokból. A nemes
urak kelletlenül, a szájukat húzva gyülekeztek, ha hadba hívta őket a
királyi parancs. Harcolni is többnyire úgy harcoltak, kelletlenül,
félszívvel.
A főtérhez érve Jankó szíve elszorult.
A templom romokban állott, körülötte többtucatnyi harci szekér
gyűlt körbe-körbe. Az egész tér egyetlen zsúfolt katonai táborrá
változott: hatalmas tüzek lobogtak erre is, arra is. A köveket felszedték,
s a fáradt katonák ott végezték el a dolgukat, ahol egy talpalatnyi helyet
találtak.
Szennyes lé csörgedezett Jankó lábainál, s a bűz szinte
elviselhetetlen volt. A templom tornyát félig lebontották, falait
ürülékkel és vérrel mocskolták be a husziták.
– Šta ima u crkvi? – kérdezte fagyosan Jankó. Vladek vállat vont.
– To sam pito dete, šta ima u crkvi? Skladište? Konje se čuvaju u
njemu?
– Nem lovakat – bökte ki nagy nehezen Vladek, és lesütötte a
szemét.
– Ali šta?
– Asszonyokat. Magyar asszonyokat…
Hunyadi sötét képpel bólintott. Úgy… Igaz hát… Budán pusmogtak
róla, hogy a husziták a nagyszombati leányokat, nőket szajhának
használják, összeterelve, de hogy mindezt a templomban…
– Bolje če bit, ako ču te vratiti svog oca… – sóhajtotta Jankó, aztán
hozzátette: – Azt ajánlom, te gyerek, többé ne kerülj az utamba, mert
esküszöm az élő Istenre, ezek után nem kegyelmezek huszitának, bárki
legyen is, ha az utamba kerül.
 Vladek megfogta Jankó kezét, és vezetni kezdte a szekerek felé.

6.
Sötét éjszaka volt már, amikor Hunyadi és a fiú letelepedtek egy
alaposan megrakott tűzhöz a tér szélénél. A lángok a csillagos eget
nyaldosták, körülötte a husziták magukba borulva bámultak maguk elé.
Néhol magyar szó is hallatszott, többnyire szlávval vegyítve: szökött
jobbágyok, fosztogatók, tolvajok pusmogtak egymás közt, kik nem
átallottak az ellenség soraiba beállni.
Jankó letelepedett egy kisebb társaság közelében, és kinyújtóztatta
tagjait. Alaposan megéhezett, és el is fáradt a sok őgyelgésben. Órákon
át sündörgött a harci szekerek körül, megfigyelt minden részletet, amit
fontosnak tartott. Megnézte magának, hogyan ácsolták össze az oldalsó
palánkot, milyen vastag láncokkal eresztik és húzzák fel-le őket,
mekkora pavese pajzsok sorakoznak a szekerek belsejében, milyen
közel állanak egymástól a puskások, a számszeríjászok, amikor harcba
bocsátkoznak a harci szekerek. Megnézte magának azt is, milyen
vaskosak a küllők, hogyan vasalják meg a kerekeket, és alaposan
szemügyre vette a halomba hányt kampós lándzsákat, amikkel oly
ügyesen kidöfködték a magyar lovasokat nyergeikből a csehek.
Vladek szomorúan ballagott mögötte, kavicsokat rugdosva az utcák
porában.
– Ne treba da neprestano dodes iza mene! – mondta neki Jankó,
mikor végre elterültek a tűz mellett. – Idi, kuda imaš želju! Sigurno, da
tvoj tata je ovde negde.
A fiú bólogatott.
– Zachránil jsi mi zivot – mondta halkan.
– Sigurno cu pokajati ovo jedan put!
– Díky, pane, díky!
– Nemoj zahvaljivati! Ha túléled az elkövetkező napokat, eriggy
haza Csehországba… Semmi keresnivalód itt, fiam. Ez a mi országunk,
nem a tiétek…
Jankó egy fadarabkát hajított a lángok közé. Ideje lenne indulni,
mielőtt felfigyelnek rá. Amire kíváncsi volt, azt már tudta. Sőt annál
többet is…
 Bármerre nézett, magukba roskadt, levert harcosokat látott
mindenütt. A huszitáknak mintha már beszélni se maradt volna kedve.
Akadt a közelben egy, aki látszólag egykedvűen ücsörgött valami
rongycsomón. Öreg volt már, a többiektől különhúzódva melengette
kezét a tűznél. Jankó akaratlanul figyelni kezdte, mert a vénember
egyáltalán nem tűnt huszitának, legalábbis erre vallott oldalt varkocsba
font ősz haja és kunos kaftánja, melyen széles, ezüstveretekkel díszített
öv és tarsoly csüngött.
Egy magyar?
Hunyadi leküzdötte viszolygását, és letelepedett az öreg mellé.
– Keresek valakit, bátyám… – mondta halkan. – Tudsz-e nekem
segíteni?
Az öreg felkapta a fejét, és mereven egy irányba bámult. Mindkét
szemürege üresen sötétlett. A millió ránctól erezett arcot kardvágások
sokasága éktelenítette.
– Az attól függ, kit keresel… – mordult fel az öreg. – És attól is,
hogy ki vagy te…
– Be akarok állani Borotini Blaskó seregébe – felelte Jankó. –
Nincsen nekem már senkim… Csak az öklöm, harcolni az urak ellen…
Segítesz-e nekem?
– Honnét való vagy?
– Erdélyből. Csáki vajda jobbágya voltam egykor…
Az öreg bólogatott.
– No, akkor eriggy csak haza fiam… Menj vissza Erdélyországba,
amíg teheted… Hunyadi értetlenül bámult az öregre, s most örült csak
igazán, hogy az nem lát. Így legalább rejtve maradt előtte reménykedő
arckifejezése.
– Vissza? Erdélybe?
– Ha azért jöttél, hogy harcolj az urak ellen… – legyintett az
öregember. – Akkor elkéstél, fiam… Annak a harcnak már vége van…
– Nem… Nem lehet vége…
– Vége van, ha mondom! Tudom, mit érzel, fiam, én is ezt éreztem
sok-sok évvel ezelőtt… Hogy elég volt a szolgasorsból… Hogy elég a
soha véget nem érő szenvedésből… Akkor még volt miért harcolni…
Akkor még…
– Most is van miért harcolni.
 – Hát persze! – nevetett az öreg. – Aranyért, fiam! Csillogó
aranyért! Mert másért ember már nem viszi vásárra a bőrét ebben a mai
világban! Hallgassál rám! Menj haza! Erdélyország szép! Bizonyosan
lesz majd, aki szolgálatába fogad téged…
– De én… – Hunyadi tanácstalanul pillantott körbe. – Én azt
hittem…
– Feledd el, fiam, hogy mit hittél… Vége van már… Lipanynál
elhantolták a hősöket, akikben még érdemes volt hinni… Nézz csak
körül, fiam… Ez a felkelő sereg már nem az, amely megfutamította a
császár százezres hadát… Azok bizony csuda idők voltak, fiam… De
vége már…
– Ott voltál Lipanynál?
– Ott… – bólogatott az öregember. – A saját szememmel láttam,
hogyan csalták tőrbe az áruló nemesek szegény táborita testvéreimet…
Ott, Lipanynál, Korim és Kolin között, azon a mezőn… Ott véget ért a
huszita becsület… S ott oltották ki szememnek világát.
Hunyadi közelebb húzódott az öreghez.
– Hallottam arról a csatáról… De nem hittem el, hogy… Azt
gondoltam, csak az urak terjesztik, hogy legyőzték a nagy Prokop
vezért…
Az öreg legyintett.
– Az ántikrisztus császár soha nem győzött volna le bennünket…
Akárhány sereget küldött, fiam, mind visszavertük. Ha németet küldött
ránk, akkor a németet… ha magyart, akkor a magyart… A nép
megtanult harcolni… Érted te ezt, fiam? Csak ez számít! A nép
megízlelte a saját erejének ízét, és többé soha nem felejti el… Azt
hittük, örökké tart a szabadság… Saját kezünkkel küszködtük ki.
Elűztük a népnyúzó német urakat, az ájtatos, nép zsírján élősködő
papokat. Én hittem Husz tanaiban, fiam… Igen… Hittem, hogy Jézus
Krisztus a szegények apostola, és nem a hájas püspök uraké meg a
dézsmaszedő bitangoké… Hittem, hogy egy napon minden nép a maga
hite szerint élhet… Hogy a cseh paraszt a templomában csehül hallhatja
az imát, a magyar meg magyarul. Fegyverre keltünk, és csudált minket
a világ.
Micsoda idők – voltak azok, fiam… Rettegte nevünket minden
nemzet és rend. Nem akadt legyőzőnk. Vélem sok magyar is átszökött a
huszitákhoz… Jobbágyok, kézművesek, szolgák, földönfutók,
földjükről elüldözöttek, mind, akik megelégelték az igát, az örök
nyomorúságot. Mind azt vallottuk, hogy jobb fegyverrel a kézben
meghalni, mint hajlongva élni… Elég volt abból, hogy leányainkból,
asszonyainkból az urak szajhát csinálnak, elég volt abból, hogy törvényt
nem ismerve büntetnek, sanyargatnak kényük, kedvük szerint…
Emberek vagyunk mink is… De a szegény csak fegyverrel veheti vissza
tulajdon szabadságát a gazdagtól… Ezt soha ne feledd, fiam…
– Most mégis lebeszélsz róla, hogy csatlakozzam hozzátok –
sóhajtotta Hunyadi, s arra gondolt, vajon az egész táborban uralkodó
rosszkedv hasonlatos-e az öreg levertségéhez? – Hiszen én épp ezért
akarnék harcolni Vilém Kupsa seregében! – morogta Jankó.
– Megmondtam már, hogy vége van! Kár lenne teérted, fiam…
Annyi ifjút láttam elhullani, annyi tömérdek vért láttam kiomolni… S
miért? Olybá tűnik, az egész hiába volt… A szakadatlan küzdelem, a
sok harc, a szenvedés… Csehország belepusztult… Földjei az enyészeté
lettek… A paraszt elfelejtett szántani, vetni, elfeledte, milyen is a békés
élet. Elvadult a jámbor, és ordas farkas lett belőle, fiam… Már nem
azért raboltunk, hogy az ellenséget gyengítsük, hanem hogy éhen ne
haljunk… Ez már nem dicső huszita sereg… – mutatott körbe. – Már
csak kiéhezett farkascsordát látsz… A vezéreink sorra elárultak
minket… Zsigmond, a sátánfattya, az ántikrisztus végül mégis
győzedelmeskedett felettünk…
Harcmezőn soha le nem győzött minket, de egyenként megvette a
harcba belefáradt nemeseket, akik addig kiálltak ügyünk mellett. Aki
nem hullott el a harcmezőn, az átállt a császár és az istentelen pápisták
oldalára… Lipanynál már nem a császár hada nézett szembe velünk…
hanem egy másik cseh sereg… Az árulók hada… Elhagyott minket
Giskra vezér, meg Jan Vitovecz is. Kik addig a kehely ügyéért éltek,
mára hitvány zsoldosok lettek. A szívem szakadt, mikor Lipanynál
csatasorba állott a két had: két huszita szekértábor. A szegényeké, a
hűeké hat sorba, a nemesi hadaké tizenegy sorba rendeződtek. Mind
tudtuk, fiam, hogy ebben az ütközetben minden eldől… De
testvérharcot vívni gyalázatos dolog… Cseh gyilkolta a csehet… Holy
Prokop, a hős vezér felállította a táboriták szekérvárát a Lispka Hora
koronáján, ott vártuk, hogy támadjanak a nemesi hordák. Jöttek is,
hosszú, sűrű szekérsorokban, egyenest neki a hegynek. Bömböltek
egymásra az ágyúk, közvetlen közelről… Hullottak az ifjak, a bátrak és
a hősök.
Mind tudtuk, hogy ha megbontjuk a wagenburgot, akkor védtelenek
vagyunk, s tudták ezt a nemesek is. De akkor az átkozott Krchlebec, az
elővédet irányító zvikovi várnagy, aki a nemesek hadát vezette, kelepcét
állított nekünk. Kitörtek a felfelé kígyózó szekereikből, és nekünk
rontottak. Bőszült öldöklés kerekedett, s mi alig egy óra után
megfutamítottuk őket… Úgy inaltak lefelé a hegyről, mint a nyulak,
arra azonban ügyeltek, hogy a szekereik ne szakadjanak szét lefelé
menetben sem. „Utánuk! Utánuk!”, kiáltozták Prokop hadnagyai. De
láttam, mi készül… magyar vagyok, tudtam, hogy a futás csak
színlelés… Mégsem voltam képes megakadályozni a végzetet… A
lelkesült, diadalt szimatoló táborita sereg kiözönlött a menekülők után,
s elkezdte vagdalni őket. Patakokban folyt a vér Lipany mezején… Ám
akkor… A nemesek, Ales ze Vrostova és Mainhard ze Hradce
vezetésével óriási erőkkel oldalba támadtak minket, és az üldözőket
gyorsan elvágták a szekérvárunktól. A megbontott harci kocsik közé
csak úgy özönlöttek befelé a főúri zsoldosok és az áruló kelyhesek…
– Ami azután következett, fiam… az nem csata volt… hanem
vérengzés… Mégis még egy álló napon és éjszakán át tombolt a harc…
Mi, táboriták, összeszorított foggal, vállt vállnak vetve álltuk a
zsoldosok rohamait. Sorra estek el vezéreink… Holy Prokop, Kis
Prokop, vitéz hadnagyaink, s mind a lovagok, akik az utolsó leheletükig
kitartottak az igaz ügy mellett… Tizenötezren maradtak ott a testvérek,
Krisztus szegényei… az igaz ügy harcosai. Rohac úr, Jan Bergova, és
sokan mások fogságba estek… A mieink közül alig hétszázat tudtak
élve elfogni a kutyák… S tudod, mit tettek velük, fiam, a
bosszúszomjas nagyurak?
– Azt hallottam, máglyára vetették őket…
– Máglyára? Ó, nem… Az urak a környező falvak parasztjaival
hatalmas csűrt építettek Lipany mellett. Abba zárták mind a hétszázat:
ezer sebből vérző, kérges tenyerű jobbágy harcosokat, nőket,
gyerekeket, mindet, akik a szekereken életben maradtak… Aztán azt az
irdatlan csűrt a foglyokra gyújtatta Mainhard nagyúr… Ott mulattak a
pápista bárók, az árulók meg a prágai németek mind a tűzhalálukon…
Mondogatták, ha úgyis Husz János volt a mindenetek, hát osztozzatok a
sorsában is! Prágáig karóba húzott parasztok teteme sorakozott az utak
mentén… Az országra dögbűz terült, mindenütt, az erdők mélyén, az
utakon, a falvakban, a szántókon temetetlen holtak ezrei hevertek még
nyár derekán is… Mink, akik tehettük, fejvesztve futottunk a nemesek
bosszúja elől… Én a szemem világát veszítettem el ott, azon a mezőn…
De hidd meg, fiam… A harcnak már vége van. Ezeknek itt, akiket látsz,
a kebelében már nem az árvák szíve dobog. Ez már csupán
farkasfalka… Rablóhorda… Vezéreink bármely pillanatban eladhatnak
minket Zsigmondnak. Hallom én, mi folyik itt… Odaát, Csehországban
az áruló kelyhesek már arról alkudoznak, hogy odaadják a prágai
trónust is az ántikrisztusnak… Minden hiába volt… Minden…
– Akkor miért küzdötök még, bátyám? – kérdezte Jankó. – Miért
nem hagyjátok békén ezt a szerencséden földet?
Az öreg meglepődött.
– Hogyhogy miért? A túlélésért, fiam! Nem a kehely dicsőségéért,
nem Husz apánk tanaiért, az egy, igaz Istenért… Csak azért, hogy
legyen holnap is mit ennünk… Hallgassál rám! Menjél haza szép
Erdélyországba… Lehet, néhány esztendő múlva újra lobog majd a
tűz… Tartogasd erődet, fiam, arra az időre, amikor lesz értelme megint
az urakat, papokat ütni… Mostan már nincs értelme…
Hunyadi elgondolkodva bámulta a tüzet.
Az öreg szavaiból sokkal többet szűrhetett ki magának, mint azt
remélte. A csata leírásának minden apró részletét elraktározta
elméjében, de ennél is jobban örült annak, hogy megértette, mit érez az
ellenség. Úgy vélte, most már pontosan tudja, hogyan lehet őket
legyőzni. Volt azonban valami, ami nem hagyta nyugodni. Sejtette,
hogy hagynia kellene, hisz épp eleget tudott meg máris, de abban is
biztos volt, ha erre a kérdésére nem kap választ, akkor örökre gyötörni
fogja a kétség.
– Soha nem érezted, hogy amikor a huszitákért harcolsz itt, akkor
magyar hazád ellen vétkezel? A csehekkel rablod, dúlod a magyar
földet. Férfiakat, gyerekeket gyilkoltok… nőket erőszakoltok… A saját
hazád ellen fogtál fegyvert…
Az öreg mozdulatlanná dermedt, vonásai megkeményedtek.
– Ki vagy te? – kérdezte reszketeg hangon. – Mit akarsz tőlem?
– A magyar király tisztje vagyok – felelte habozás nélkül Hunyadi.
– És azért vagyok itt, hogy megtanuljam legyőzni a huszitákat…
Az öreg szája széle remegni kezdett.
 – Tudod, hogy egyetlen kiáltás, és neked véged? Te kém vagy!
– Megteheted… De hinni akarom, hogy pislákol még benned valami
az elárult haza iránt.
Először úgy tűnt, az öreg nem akar válaszolni. Csak meredt maga
elé, s bizonyára azon tusakodott lelkiismeretével, hogy mit tegyen. De
mivel bizonyosan olyat kérdezett Jankó, amit maga is számtalanszor
feltett már magának, hát lassan ismét szóra nyílott a szája.
– Azt hiszed, megtagadom a hitemet? Én Lipniki Kerek Tamás
vagyok, te, senkiházi pedig, egy bábu szolgája! Én egy gyönyörű
eszméért küzdöttem egész életemben! Te kérsz engem számon, te, senki
fia!? Már sokan elárulták ezt az eszmét, s talán kevesen maradtunk, akik
még mindig hisznek benne… Én hittem, s most is hiszem, hogy ez a
gyönyörű eszme felette van annak, hogy én magyar vagyok, vagy cseh,
vagy akárki fia, borja… Ember van csak… és becsület… A szegény
ember becsülete…
Hunyadi érezte, hogy megrándulnak az izmai.
– Becsület? Miféle becsületről beszélsz? Az urakat ütnéd, és
földönfutó magyar parasztot gyilkolsz? Tudod, mit mondok én a te
nemes eszmédre, lipniki Kerek Tamás? Hogy aljas hazaáruló vagy!
Magad bármivel ámíthatod… de ki hazájára kezet emel, az nem
érdemel kegyelmet!
Az öreg megrándult.
Hunyadi lassan kihúzta a tőrt a bordái közül, és körbepillantott.
Senki sem figyelt fel rájuk, magukba roskadva bámulták a tüzet.
Jankó szemernyi megbánást sem érzett, hagyta, hogy az öreg
eldőljön a rongyokon, mintha csak elnyomta volna az álom. Most már
tudta, hogy a husziták vadsága mögött kétségbeesés lakozik. A bratik
elveszítették hitüket, lelkesedésüket… A túlélésért harcolnak.
Erős hittel könnyűszerrel legyőzhetik őket. Márpedig Hunyadi hite
erős volt. Rendíthetetlen. Már tudta azt is, mit kell tennie. Még az éjjel
elhagyja a várost, visszavágtat az övéihez, Nyitrára. Holnap reggel
pedig…
Nem lesz már soká huszita viperafészek Nagyszombat nemes
városa! Nem tapodja már sokáig cseh rablóhorda Magyarország földjét!

7.
SZILSZEG, VALKÓ VÁRMEGYE, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA
Késő délutánra járt, mikor a Vénszigeten, a zsombos mélyén
összegyűlt a csekélyke násznép. Nem voltak sokan, alig kéttucatnyian
csupán. Ők is nagy titokban jöttek, nehogy megtudják a faluban a
rosszakaratúak, vagy az ájtatos bánmonostori papok, avagy az Újlaki
uraságok túlbuzgó pribékjei, hogy Kamonci Titusz és Váradi Veronika
örök hűséget fogadnak egymásnak Isten színe előtt, a Teremtő Isten
legcsodálatosabb templomában.
E templomot nem kőfalakból emelték szorgos kezek, de maga az Úr
formázta azt a vén Duna mellékágainak labirintusában. E lomhán
csordogáló ágak a Nyeső-sziget innenső oldalán törtek maguknak utat
dél felé, gyengéden ölelve a szigetecskék közt is a legkisebbet, a
Vénszigetet csobolygó karjaikkal. A Vénsziget pedig kebelében
rejtegette a fűzfa bazilikát. Fenséges boltozatát illatozó mocsári
virágok, a Duna-ágakba hajtó kecses fűzek fala alkották. Az eleven
szövedékfal alatt puha föveny, árnyas tisztás bújt meg. Annak közepén
állott az oltár. Hófehér, lapos szikla volt az, s már akkor keresztények
gyűltek köré titkon, midőn még a sötét időkben Róma légiói uralták e
vidéket.
A szilszegi jobbágyok nemzedékről nemzedékre adták egymásnak a
kis sziget titkát, azt, hogy merről, hol vezet a falu legszélső házaitól az
ösvény, keresztülvágva a Duna szigetecskéin, a mocsáron, egész e
rejtekzugig. Aki nem ismerte a titkot, az könnyen odaveszhetett a
lápban: elég volt egy rossz lépés, és a dunai mocsár örök bilincsbe verte
a könnyelmű vándor lábát, fullasztó sárral tömve meg száját, jó öt öles
mélységben zárva le szemeit.
Aki viszont jól ismerte az átjárót, annak nem kellett aggódnia. Az
öreg Dugovics szekere a bánmonostori úton, a szőlőhegyek lábánál
érkezett Cserögről, s a falu előtti kőkereszthez érve merész ívben
belehajtott az ingoványosba, ahol rögvest elrejtették az avatatlan
tekintetek elől a földet simogató fűzek.
A húsz-egynéhány fős násznép, Titusz jó barátai, Veronika néhány
kedves leánypajtása Cserögről, s persze Bálint pap legodaadóbb
kamonci hívei már ott várták őket a fűzfa bazilikában. Veronika fejét
akkor már az a koszorú díszítette, amit a Titusz szedte lápi virágokból a
lányok fontak neki, s szívét azok a szavak melengették, melyet a fiú
suttogott fűiébe a fűzfa bazilikába érve.
Bálint pap mosolyogva az oltárhoz ballagott, amit reggel oly
alaposan megtisztogatott a reánövő repkénytől s kócsagfészektől. A
tiszta kőlapra gyengéden kiterítette a Bibliát.
Nem akadt széles nagy Magyarországban még egy olyan Biblia,
mint az volt, a kőoltáron. Merthogy ez a Szentírás Bálint saját keze
írásával készült, szép, csinos betűkkel, tiszta, áttekinthető oldalakon,
melyeket a legegyszerűbb, de mégis szemet gyönyörködtető szőlőindák
díszítettek. De nem is a betűk, nem is az indák tették különlegessé ezt a
Bibliát, hanem az, hogy magyarul írta Bálint. Ilyen szentségtörést
őelőtte még senki elkövetni nem mert ebben az országban. Ő azonban
mert. Mindennap, midőn Kamonc utcáin már nyugovóra tértek a hívek,
ennek a gigászi munkának szentelte éjszakáit: édes magyar nyelvre
fordította az Ó és az Új Testamentumot, hogy megértse azt az egyszerű
ember is, a nincstelen jobbágy is, ki nem érti a deák szót, amivel Bácsi
Simon püspök meg a bánmonostori atyák élnek.
Ez a Biblia, ez a magyar Biblia volt a legfőbb bizonyíték a püspök
úr előtt arra, hogy a Prágában tanult kamonci papok bizony elfordították
orcájukat Krisztustól, és a huszitizmus eretnek tanainak hálójába
keveredtek, e tanokkal mételyezik a jámbor szerémi alattvalók lelkét.
Ahogy a cseh lázadók cseh nyelvre fordították a Szentírást, ezek a
kamonci heretikusok nem átallanak magyarra fordítani azt. De éppen ez
a magyar Biblia volt az oka, hogy a jómódú kamonci polgárok, a békés
cserögi és szilszegi jobbágyok tömegestül gyűltek Bálint pap
templomába.
– Jöjjetek, drága gyermekeim! – tárta szét karját a két ifjú előtt
Bálint. A kőoltárra már kikészítette az ezüstkelyhet, a husziták
legszentebb jelképét. Minden készen állott immár a szertartáshoz.
Titusz ragyogó arccal nézte Veronikát. A fűzfa bazilika növényfalán
át enyhes, hűs szellő cirógatta meg arcukat.
Eljött hát a perc!
A meghívott cserögi hajadonok, Veronika pajtásai és unokatestvérei
csengő, tiszta hangon énekelni kezdtek. Ősi dal volt ez, nászi dal. Nem
akadt pap Bálint atyán kívül, aki ily barbár dallamot megtűrt volna
egyházi szertartáson, de Bálint atya éppen az ilyen barbár dallamokat
kedvelte, nem a sápatag egyházi zsoltárokat.
 Titusz és Veronika az oltár elé léptek. Mindenki őket nézte: az öreg
Dugovics, az özvegy Váradiné, az ifjak, leányok, legények, közeli
ismerősök. Odakinn már megterítettek a fűzfa bazilika mellett felállított
asztalokon, hogy elköltsék szegényes ünnepi lakomájukat.
Még néhány perc…
Bálint pap imára kulcsolta kezét, és fennhangon olvasni kezdte a
Szentírást:

Akár a vadonnak fái közt virágzó almafa,

olyan az én szerelmem víg ifjak között.
Lángoló vágyam árnyékában megpihen,
mert annak gyümölcse édes az ínyemnek.
Bevehet a bornak házába,
fölöttem lebeg zászlaja, a szerelem.

Veronika elpirult: bizony ki gondolta volna, hogy ilyes szakaszok is

vannak a Bibliában? A vén, zord atyák kenetteljes hangon nem citáltak
ilyesmit soha a templomban…
– Veronika! Titusz! Drága gyermekeim! Az igaz szerelem ajándéka
tiétek – mondta ünnepélyes hangon Bálint pap, és megfogta
mindkettejük kezét. – Megtaláltátok egymást, mert így akarta az Úr.
Elvezetett benneteket egymáshoz, mert így íratott meg az életnek nagy
könyvében. A jóság jóságra talált, a szelídség szelídségre lelt. A vadak
völgyében két bárány… gyűlölködők közt szelídek, bűnösök közt
bűntelenek. Megtaláltátok egymást, s most egymás kezét fogva állotok
előttem, és én ezt a kötést Isten színe előtt megszentelem…
Mozgolódás támadt hátul. Pár legény a fűzfa bazilika „kapujában”
állott, s néha hátra-hátrapislogtak, rendben van-e minden. Ezek a
legények most ijedten pisszegtek bele Bálint pap beszédjébe.
Az öreg Dugovics dühösen fordult hátra.
– Belétek meg mi ütött, ti…
De már hallotta ő is. Valahonnan a falu felől lópaták tompa
cuppogása hallatszott a lápban.
Lovasok?
Erre jönnek?
Ide tartanak?
 Bálint pap elsápadt. Keze áldásra kiterjesztve, a Biblia felett. Valaki
jő…
Nem jelentett ez jót. Menekülni innét nem lehet… Egyetlen út vezet
be, s ki is a Vénszigetről, a zsomboson keresztül, át a lápon… Vékony
az ösvény, ki arról letér, annak vége van nyomban… Nincs hová futni,
hiába közel a Duna öreg karéja, hiába pár nyíllövésnyire a túlparton
Csébepuszta, addig még ott a Harmos-láp, a Gyilkos-mocsár.
Titusz önkéntelenül magához húzta Veronikát. Éppen ettől tartott:
híre ment ennek a menyegzőnek… Avatatlan fülekhez jutott a kósza
szóbeszéd, s most tessék, itt vannak a hívatlan vendégek!
Mind kirohantak a fűzfa kápolnából. Félig így is a fölébük boruló
ősnövényzet takarásában maradtak: innen jól látták az ösvényről
kirobogó lovasokat.
Veronika felsikoltott, amikor megpillantotta az élen érkező
darabontot: Csikasz Demeter közelgett, komor kifejezéssel az arcán.
Nyaka körbetekerve, átveresedett pólyával. A szeme alja még sötétlett a
délelőtti dulakodástól…
Demeter nyomában két tucat állig felfegyverzett lándzsás szóródott
szét a tisztáson; legtöbbjük pajzsán az Újlakiak fehér tornyos címere
díszlett, némelyikén a Cilleiek három csillagja. Utolsóként egy apró
termetű, idegenforma lovas ügetet elő a vadonból. Vértet viselt, tollas
sisakot. Térden felül érő zsoldos csizma a lábán, oldalán böhöm nagy
pallos meg egy emberes buzogány. Vizenyős tekintete gúnyosan villant
ide-oda, ahogy a násznép elé táncoltatta lovát.
– Nocsak, nocsak! – kiáltotta Csikasz Demeter, lándzsáját az ifjú pár
elébe döfve a puha fűbe. – Mi folyik itt, mi készül itt? Csak nem valami
titkos menyegző?
– Semmi közöd hozzá, te nyomorult! – Az öreg Dugovics szeme
vérben forgott, hangja remegett az indulattól. – Ki hívott ide téged?
Semmi keresnivalód nincsen itt, takarodj vissza, ahonnét jöttél!
A lándzsások ügyet sem vetettek az öregre, félrelökdösték az ifjakat,
és rávetették magukat az asztalra. Ami azon volt, a nászi lakoma,
javarészt Bálint pap és az öreg adománya: puha cipó Tátos Kelemen
sütéséből, két tyúkocska és egy süldő kismalac, amit egy szilszegi
parasztasszonytól vett Bálint pap, frissen pergetett méz a kancsal
nyestpusztai méhésztől, gyümölcs, amit Váradiné kertjében szedtek, s
egy kis hordó bor Fazékgyártó István portájáról. Bort ugyan maguk is
hoztak, nem is keveset: úgy látszik, korán kezdték aznap a harácsolást.
– Ej, de jól megy a dolgotok, büdös parasztok! – sziszegte Csikasz
Demeter, lehuppanva az asztal mellé. Kardja sikoltva szökkent ki
hüvelyéből, s hegyén máris az átdöfött kappan reccsent.
– S engemet meg se hittatok a lakodalomba? Micsoda dolog ez? –
fordult az ifjú pár felé, a húst szaggatva fogaival kardja hegyéről. –
Pedig én aztán régi, közeli ismerőse volnék ám a menyasszonynak!
Rákacsintott a lányra, aki kimeresztett karmokkal esett volna a
képének, ha Titusz vissza nem rántja maga mellé.
– Mért zavarogsz minket, Demeter? – kérdezte szelíden a fiú. –
Becsülettel fizetem én is az adómat, s apám is…
– Becsülettel? – kerekedett el Demeter szeme. Néhány pillanatig
csak a csámcsogását lehetett hallani. – Hát azt tudjátok-e, lelkecskéim,
hogy a menyegzőre ajándék illeti az Újlaki uraságot? Az hol maradt? Ti
itten zabáltok a nádasban, az uraság élései meg üresek, he? Becsület ez?
Nem! Ez tolvajlás!
– Elég volt! – kiáltotta az öreg Dugovics. – Ez a fiam esküvője,
kutya! Ne merd beszennyezni…
A nyeregkészítő-mester elhallgatott, szeme dülledten meredt a
semmibe. Titusz nem értette, mi történt. Aztán ahogy lentebb nézett,
megpillantotta az öreg mellkasából előbukkanó palloshegyet. A fekete
dolmányon veres folt terült széjjel.
– Apám! – Titusz odaugrott, hogy elkapja.
Dugovics mögött a jövevény hajolt ki a nyeregből, pallosát egyetlen
rántással szabadítva ki az öreg hátából. Azzal mint aki jól végezte
dolgát, a még mindig talpon rogyadozó mester vállába törölte a vért a
pengéről.
Az öreg üveges szemmel Tituszt kereste, s hiába állott a fiú ott,
éppen előtte, már nem láthatta. Meg akart még kapaszkodni valamiben,
jobbja csonkja is kapálózott, akár maga tehetetlen bal keze, de hiába.
Hörögve orra bukott, az arcára fagyott fájdalmas kifejezéssel.
Titusz eleresztette: keze ökölbe szorult.
– Gyilkos, te…!
Úgy, ahogy volt, puszta kézzel rontott volna a lovasnak, de az vasalt
csizmája egyetlen rúgásával visszapenderítette Veronika mellé.
– Co jsi to udělal, Jane Vitovče?
 Bálint pap rohant ki a fűzfa bazilikából, kezében a Bibliával.
– Proboha, cos to jen udělal, bratře? – kiáltozta csehül. – My
nejsme tvoji nepřátelé! A lovag zavartan bámult le rá a magasból.
– Nem ismersz meg, testvérem? – ragadta meg lova kantárját Bálint.
– Hát én vagyok… Valentin Kameneczki… A prágai egyetemről… A
morva hadjáratból… Hisz ismersz engem… Bálint vagyok, a kamonci
pap! Jan Vitovecz! Testvérem!
A cseh oldalra köpött.
– Nejsem už tvým bratrem!
Azzal sziszegett is előre a roppant pallos hegye, egyenest Bálint pap
torka felé. Az ösztönösen emelte fel két kezét, s a pallos acélja
belefúródott a Biblia vaskos bivalybőr kötésébe. Bálint elzuhant a döfés
erejétől, maga mellé ejtve a Szentírást.
A következő pillanatban elszabadult a pokol a tisztáson. Az Újlaki-
és Cillei-címeres fogdmegek rávetették magukat a násznépre: néhány
lándzsadöfés, kardsuhogás, és a legények vérző fővel, átszúrva, halálra
sebezve terültek el a fűben. A leányok sikoltozva próbáltak menekülni,
de hiába, az adószedő haramiái elébük kerültek, s egymás után
behajkurászták mindet a fűzfa templomba.
– Ne! Ne! – kiáltotta Titusz kétségbeesetten. – Hagyjátok abba! Mit
műveltek?
Veronika rettegve húzódott hozzá. Egy pillantás körbe: az öreg
Dugovics véres tócsa közepén hevert égre függesztett, üveges szemmel.
Amott Bálint pap eszméletlenül vagy talán holtan, teste mellett a Biblia
összevérezett lapjai szálldostak a könnyű dunai szélben.
A sikoltozás hirtelen elhalt, és keserves zokogásnak adta át a helyét.
Odabenn, a fűzfa bazilikában a martalócok dévaj röhögése és a
beszorított leányok zihálása hallatszott csak.
– No, pajtás! – állt meg Titusz előtt elégedetten Csikasz Demeter,
csizmájával rúgva le a kardja hegyéről a sült malacot. – Ez lesz csak az
igazi mulatság! Igazi nász, hallod-e? Gyere csak, nézzed te is!
Azzal megragadta Titusz vállát, és belódította a fűzfa bazilika
kapuján. Veronika sikoltva követte.
Odabenn a martalócok épp az oltárkőhöz szorított leányok ruháját
tépdesték. Kardokkal, szablyával vagdosták meg a kötőket, a hófehér
combokon, kibuggyanó kebleken vékony vércsíkok vereslettek.
 – Ne bántsátok őket! – könyörgött könnyes szemmel Veronika. –
Nem ártottak ők senkinek! Könyörgöm, Demeter!
– Könyörögsz? – kerekedett el az adószedő szeme. – Nocsak,
szívem! Hát könyörögni is tudsz? No, legények! Szórakozzunk csak
kicsit!
Azokat nem kellett biztatni. Az oltárra lökték szerencséden
hajadonokat, s egyet legalább ketten-hárman kezdtek markolászni.
Demeter felkapta az ezüstkelyhet, jót húzott a borból, a maradékot az
éppen előtte vergődő leány mezítelen testére löttyintette.
– De rég voltam menyegzőben! – rikoltotta, s hirtelen belemarkolt
Veronika hajába. Maga felé rántotta a lányt. Titusz azonnal rá akarta
vetni magát, de ketten két oldalról lefogták.
– Ne heveskedj, fiacskám! – röhögött az adószedő, miközben
baljával nadrágját oldotta. – Utána megkapod te is, ne félj! De az uraság
távollétében mégis csak engem illet az első éjszaka joga!
Titusz felüvöltött, s minden erejével próbált megszabadulni a
fogdmegek szorításából. Azok jól szórakoztak rajta, különösebb
erőfeszítés nélkül tartották a grabancát.
– Engem aztán nem zavar, ha nézed, öcsém! – vigyorgott Csikasz
Demeter, feltépve Veronika ingét. A lány hófehér keblei kibuggyantak,
s a martalócok elégedetten hördültek fel. – Nézzed csak, ha úgy akarod!
De ne aggódjál, a te Veronikád így se, úgy se neked tartogatta magát!
Van neki egy titka… ugyanis…
Nagy nehezen elővette férfiasságát, de ekkor intenie kellett két
lándzsásának, kik most léptek a fűzfa bazilika árnyába, hogy segítsenek
lefogni a lányt. Egyedül nem bírt vele.
– Ne bántsd! – kérlelte Titusz. Záporoztak a könnyei, s mikor ennek
tudatára ébredt, elöntötte a szégyenpír az arcát. – Könyörgöm, Demeter,
ne tedd! Kérlek! Könyörgöm!
– Azt talán elfelejtette említeni ez a kis szajha, hogy nem oly
ártatlan szüzecske ő, mint aminek kiadja magát? – Az adószedő végre
elhelyezkedett Veronika lábai között: a lányt bokájánál fogva tartotta,
húzta kétfelé két mocskos kezű katona. – Két éve hentergett ez mán,
mikor te még a porba fingottál! Gyereket is szült a kis szajha, csak
titkolja… Dugdossa mindenki elől…
– Tudom! – kiáltotta Titusz. – Könyörgöm, Demeter…
 – Tudod? – csodálkozott az adószedő. – Ki gondolta volna? Na, te
szajha, most én csinálok neked gyereket!
Valaki mögéje lépett. Az apró termetű, idegen lovag volt. Demeter
nem vette észre, csak zihálva igyekezett még mélyebbre hatolni
Veronika rángatózó testébe. Am ekkor egy hűvös, vérfoltos penge
lassan megcirógatta a hátsó fertályát.
Csikasz Demeter felhördült.
– Mi a szűzmáriás hétszentség?
Jan Vitovecz komor képpel állott mögötte.
– Pryč odtud!
Demeter a lovag hangjából kitetsző baljós szín miatt jobbnak látta
azonnal kihúzni férfiasságát Veronika lábai közül.
– Beléd meg mi ütött, vitézlő kapitány uram? Te akarnád először
fékon húzni-e? Hát csak tessék! Lefogom neked, ha akarod!
Vitovecz a fejét ingatta.
– A lányt elvisszük von Cilleinek! Majd báró dönt, sors! Túl jó
neked ez lány! Túl jó parasztnak!
Demeter képe elfeketedett a dühtől.
– Én amondó volnék inkább, kapitány uram, hogy ne vigyük
sehová! Nekünk is jár egy kis szórakozás…
– Ott van azok! – mutatott pallosával az oltáron vonagló, sikoltozó
jobbágyleányokra Vitovecz. – Eriggy, neked jók!
Azzal köpenyét a reszkető Veronikára vetette, hogy eltakarja
mezítelenségét.
– S ezzel mi legyen, kapitány uram? – kérdezték a Tituszt tartó
darabontok. Vitovecz rá se pillantott.
– Csenevész fiú. Haszna nincs. Öljétek meg!
Titusz egy végtelennek tűnő pillanatig bámulta, ahogy Veronikát
támogatva Vitovecz elindul kifelé. Szemében kövér könnycseppek
gyűltek, azok függönyén keresztül látta, ahogy néhány Újlaki-fogdmeg
rikoltozva beront a fűzfa bazilikába Veronika elfogott édesanyjával. Az
özvegy Váradiné bizonyára menekülni próbált, de hasztalan: utolérték,
alaposan agyba-főbe verték, s most a ruháját leszaggatva épp arra
készültek, hogy az oltárra fektessék őt is, a meggyalázott hajadonok
közé.
 – Hát ehhez a vénasszonyhoz meg ugyan kinek van kedve? –
reccsent rájuk dühödten, leforrázva Csikasz Demeter. – Várjatok csak!
Ötletem van! No, hol is az a vőlegény? Hozzátok ide a vőlegényt!
Ketten felnyalábolták Tituszt, és odavitték az oltárhoz. Közben
odakint már csapra verték a Fazékgyártó István kis hordó borát meg a
magukkal hozott összes hordót is.
– Ide! Ide hozzátok!
Tituszt térdre kényszerítették. Demeter odalépett mellé, és letépte az
ingét.
– Ha már a lánya nem lesz a tied, szép öcsém, hát itten van az anyja!
Gyerünk! Te se maradjál hoppon, végül is nászéjszakára készültél, nem
tehénfejésre! Lássad, nekem is van szívem! Gyerünk! Csináljad már!
A jajgató, könyörgő Váradinét hassal az oltárra fektették, hogy
hatalmas ülepe most Titusz előtt tornyosult. A darabontok röhögve
fosztották meg a fiút maradék ruháitól.
– Menni fog az, meglásd! Lándzsát szegezz! Rajta, pajtás!
Titusz üvöltve vergődött a karmaikban, miközben mezítelen
alsótestét Váradiné hátsójának lökődték, újra meg újra.
– No, nézzétek, legények! Micsoda vőlegény ez! Nem hogy
lándzsája nincs, de csak még bicskája se! Hát mit akarsz te ezzel, te
nyamvadék? Ezzel akartad Veronikát boldoggá tenni?
Demeter visszakézből hatalmasat kevert le Titusznak. A fiú – úgy,
ahogy volt, mezítelenül nekizuhant az oltárnak, s aléltan csúszott
Váradiné remegő lábai elé.
– No, ki lesz a következő? – rikoltotta Demeter fellelkesülve. –
Legények! Hát senkinek se kell ez a húsos far?
A katonák undorkodva kurrogták le. Néhányan visszamásztak a
nyögdécselő, összevissza vert jobbágylányokhoz, és ott folytatták, ahol
az előbb abbahagyták.
– Eressz el… Csikasz Demeter… – suttogva rémülten Váradiné. –
Könyörgöm… eressz el! Tiéd a malmom, ha nem bántasz minket! Hol a
lányom? Hol van?
– Mi? Hogy enyém a malom? – bődült fel az adószedő. – Mi az
enyém, te nyomorult banya, mi? A malom? De hisz az mán Újlakié!
Ahogy Veronika is! Ma este már Újlaki vinnyogtatja a nyoszolyáján!
Vagy Cillei! A lányod mán az urak kurvája, te! Minden az övék!
Dühödten rácsapott Váradiné ülepére, aztán elrikoltotta magát.
 – Ha senki meg nem próbálja, hát hozzátok a lovamat! Az nem ilyen
válogatós, mint tik vagytok, anyaszomorító bitangok! Majd az alaposan
megtrucidálja a vén lotyót!
A katonák szeme felcsillant.
– Kértem a lányát szép szóval, de nem adta! Most majd nem hordod
olyan magasan az orrod, te némber…
A fogdmegeknek tetszett az új ötlet, iramodtak is Demeter ménjéért.
A trucidáltatás remek szórakozásnak ígérkezett, s mivel a zsákmány
igen szegényesnek tűnt, kellett valami látványosság, amivel
kárpótolhatták magukat.
A jobbágylányokkal már addigra végeztek. El azonban nem
eresztették őket, mert tudták, hogy a remek mulatság végére, mikorra
felfalják majd a szegényes lakoma maradékát, megisszák az utolsó
csepp bort is, még egyszer nekigyürkőznek majd szerencsétleneknek.
De addig is…
Hozták a lovat.
Ezalatt elcsendesült a tisztás. Néhányan nem vettek részt az
erőszakban, odakinn iszogatták a bort csendesen. Vitovecz is odakinn
maradt. Ő sem törődött velük, csak arra volt gondja, hogy a leölt
szilszegi legények zsebéből a sovánka dénárok mind az ő erszényébe
vándoroljanak, mielőtt még más leli meg őket. Egyéb zsákmányolnivaló
nemigen akadt ezen az isten háta megetti helyen.
Veronika ott hevert Vitovecz lova mellett, lemeztelenítve, vacogva.
A cseh lovag a dénárokat csörgette még a markában, s egy pillanatra
eljátszott a gondolattal, hogy mégiscsak elszórakozhatna ezzel a kis
teremtéssel, de aztán eszébe ötlöttek új parancsolójának, Cillei Ulriknak
a szavai:
„Minden értéket szedjetek össze, mindent, amit csak Újlaki
birtokain találtok! Ami Újlakié, az most már az enyém is! Hozzatok el
mindent! Aranyat, ezüstöt, terményt, jószágot, cselédet, különöst a
kebles cselédeket! Mind hozzátok elébem!”
Csinoska ez, vizslatta közelről Vitovecz a lányt. Angyali az arca,
dús a keble, íves a dereka. Tetszeni fog Ulrik úrnak!
Odabenn harsány röhögés kerekedett, ahogy a darabontok a mént
lassan rávezették az oltárra feszített Váradinéra.
– Közelebb rá, hékás!
– Meg ne rúgja a pofádat, te!
 – Azaz, eresszed az ülepére!
– Megvan! Trucidálja mán!
Velőtrázó női sikoly harsant odabentről, de Vitovecz ügyet sem
vetett rá. Túlságosan sokat látott már a husziták hadjáratai során ahhoz,
hogy meglepje bármi is. Az utóbbi tíz esztendőben annyi
kegyetlenséget látott, s tett maga is, hogy lelki nyugalmából ki nem
zökkentette már semmi.
Ha szórakozni akarnak a legények, hát csak szórakozzanak! A
lényeg, hogy estére útra készen álljanak valamennyien. Addigra ki
kellene józanodniuk, hisz sötétedés után még meg kell látogatniuk
néhány portát Nyestfalván, meg Bánmonostorán is. Jan Vitovecz, Cillei
Ulrik úr újsütetű kapitánya bizonyos volt benne, hogy amire az Újlakiak
adószedői képtelenek voltak, azt ő maga hamar elvégzi majd. Igen, az
utolsó garasig behajtja az elmaradt dézsmát, a kilencedet, az urasági
ajándékot, s mind Újlaki birtokába juttatja azokat a házakat, malmokat,
halászhelyeket, vámokat, révhelyeket, melyeket néki Cillei pergamenre
rótt listán átadott.
Kellett a pénz.
Nagyon kellett.
És az sem volt épp mellékes, hogy néhány földönfutó kisnemes
falvának elragadásával az Újlaki-birtokok egészen összeérnek majd
Brankovics György közeli birtokaival, Szalánkeménnel, Kölpénnyel,
Berekszóval és Üröggel. S mivel a despota Cillei sógora volt, Újlaki
meg Cillei lekötelezettje, úgy Ulrik úr hatalma teljesedik ki itt,
Valkóban, meg a Szerémségben is. Addig még fel kell gyújtani pár
udvarházat, le kell gyilkolni néhány jobbágyot, kurta nemest, városi
polgárt. Néhány hét múlva itt, a Duna és a Száva közén mindenki tudni
fogja, hogy Jan Vitovecz, Cillei Ulrik úr kapitánya nem tréfál. Holnap
máris teli láda ezüsttel, sok-sok szekér terménnyel szekerezhet vissza a
nagyúr szlavóniai birtokaira.
Vitovecz leguggolt a leányhoz.
– Nem fázol, te?
Odabenn Demeter lova nyerített bőszen.
Veronika nem felelt, csak bámult meredten maga elé, s tovább
mormolt csöndesen.
– Van szerencséd – vont vállat Vitovecz, és melléje telepedett. –
Állatok ezek! Šakali!
 Ebben a pillanatban a mén nyerítése és Váradiné üvöltése egyetlen,
iszonytató sikollyá keveredett odabenn.
– Neked lesz jobb dolgod – folytatta Vitovecz, mintha mi sem
történt volna. – Von Cilli uraságnak szajha. Lesz jó dolgod neked.
Viseled jól magad. Leszel engedelem. Értesz?
Veronika nem felelt.
A cseh vállat vont, maga mellé húzta az egyik megmaradt
boroshordót, s hátát a lánynak vetette, hogy felriadjon, ha netán szökni
próbálna. Úgy tervezte, huny egy szusszanásnyit, aztán kiparancsolja
ezeket a fenevadakat a fűzfák alól, és nekivágnak a küldetés éjszakai
részének.
Amikor megitta az összes bort, s elszenderedett, a fűzfa bazilikában
fémesen csatlant a mén patkója egy koponyán.

8.
Arra riadt, hogy valami nagyon nincsen rendjén. Veleszületett
ösztönével rögvest kezébe kanyarította pallosa markolatát. Mi az? Mi
történt?
A szigetre, a tisztásra már sötétség telepedett. Fullasztó mocsárszag
és párálló meleg lebegett a föld színe felett, mintha a láp esti
kipárolgása nyaldosta volna csizmás lábát körbe.
– Ki vagy? – kérdezte zavartan, mert észrevette, hogy egy görnyedt
emberalak támolyog ki a fűzfa bazilikából.
A környéken csend volt, baljós, zord csend. Valami nincsen
rendjén… Hol vannak a többiek?
Vitovecz tétován hátranyúlt, hogy megbizonyosodjék róla, a lány ott
gubbaszt-e még mögötte. Ott volt, a sarkán billegett, s valamit dúdolt
magában.
– Ki vagy te? – meredt a cseh a közeledőre.
A görnyedt alak előbbre lépett, ügyet sem vetve a fűzfa kapunál
lebegő szúnyogfelhőre.
A kezében kardot tartott.
A kardról vér csöpögött a fűre.
– Te? – Vitovecz rémülten talpra szökkent. – Élsz te? Mondtam,
megöljenek!
 A görnyedt emberalak még közelebb lépett, s most már arcára vetült
a nászi asztal fölé aggatott fáklyák rőt fénye.
Kamonci Titusz kifejezéstelen tekintettel nézett el a cseh válla felett.
Nem vette észre a földön kuporgó Veronikát, s mintha nem látta volna
Vitoveczt sem, csak bámult egyre a messzeségbe.
– Mit tettél?
A huszita renegát nem akart kitérni az útjából. Látta, hogy a fiúban
alig pislákol a lélek, oldalából, lábából vér szivárgott. Sebek…
– Mit tettél te?
Közelebb lépett, és pallosa marokkosarával egyszeriben arccsonton
reccsentette Tituszt. A fiú hangtalanul összerogyott. Vitovecz rosszat
sejtve átlépett rajta.
Odabenn, a fűzfa bazilikában sötét volt. Vissza kellett mennie egy
fáklyáért, hogy lássa, mi történt. A fűzkapunál nagy, fekete legyek
lepték el az arcát. – Döglegyek.
Sejtette már, milyen kép fogadja, mégis, amikor a fáklya fénye
reszketve rávetült az oltárra és a szerteszét heverő testekre, gyomra
összerándult az undortól. Nem hitte volna, hogy lesz még oly látvány
ebben az életben, ami öklendezésre készteti.
Ez a látvány olyan volt…
Az oltáron, még mindig a kőre hasaltatva ott hevert Váradiné, két
karja odakötözve, lábai szétfeszítve. Hátsója merő alvadt vér, s ahol a
koponyájának kellett volna lennie, csak valami mocskos massza
sötétlett.
Közvetlenül a lábai előtt Csikasz Demeter feküdt kicsavarodott
végtagokkal. Egy erőteljes kardcsapás a feje tetejétől a mellkasa
közepéig kettéhasította. Amott az adószedő részeg legényei: átdöfve,
szétszabdalt arccal, kiontott belekkel, egymás hegyén, hátán. A
jobbágylányoknak nyoma sem volt sehol, s Vitovecz magában azt
kívánta, legyenek inkább halottak, valahol a közelben, a láp mélyén,
semmint hogy megszökjenek, s hírét vigyék a történteknek.
Óvatosan tett egy félfordulatot. A ló éppen reá bámult. Fejét az
oltárnak támasztotta, ott, ahol összerogyott az embertelen csapástól, ami
koponyáját érte. Egy kard markolata lehetett, ami két szeme közt
bereccsentette a csontot. A sebben zöld és fekete döglegyek nyüzsögtek
– nemsokára a lárvák is kikelnek majd ebben a pokoli melegben…
Vitovecz szédelegve fordult ki a fűzfa bazilikából.
 A fiú még mindig ott hevert Veronika lábai előtt: a lány a fejét
simogatta, úgy becézgette gyöngéden.
– Te fiú… – nyögte a cseh dermedten. – Te egyedül ezt…
Az adószedő csapatából alig négyen-öten maradtak életben. Ők
voltak a szerencsések, odakinn hevertek, részegen a felborogatott
nászasztal alatt, a csirkecsontok és félig megcsócsált cipók romjai
között. Ők voltak, akik már nem fértek be a fűzfa bazilikába a mocskos
látványosságra…
– Ébredsz! – kiáltotta Vitovecz. – Mind ébredsz! Gyerünk! Talpon!
Aztán értetlenkedve letérdepelt Titusz mellé.
– Te vagy veszett fenevad! – suttogta maga elé a cseh. – Hasznod
veszem még! Vagy gyilkos fenevad!
A talpra vergődő pribékek rosszat sejtve közeledtek. Egyikük
betámolygott az oltárhoz. Kijött, és hitetlenkedve bámult a cseh
lovagra.
– Kötözzétek lóra! – intett dühösen Vitovecz a földön heverő
Tituszra. – Visz Újlak. Visz a lány is.
A darabontok nem moccantak.
– Siet! Siet, mind! Lóra kötöz lány és fiú!
– A többit… a többit eltemessük? – nyögte nagy nehezen az egyik
katona.
– Minek? Siet! Siet! Majd sok farkas és féreg elintéz testek. Mind!
A legények remegő kézzel kötözték fel a szabadon maradt lovak
egyikére Tituszt, egy másikra Veronikát.
A mocsárra dögbűzű pára ereszkedett a sötéttel. Furcsa rikoltások,
kereplések keltek a fekete növényfal mögül, a láp alattomos
cuppanásokkal nyeldekelt valamit.
– Sietünk innét! – borzongott Vitovecz. – Hol a pap? Hol a pap?
Lát? Ti lát? Hol huszita pap?
A fogdmegek kelletlenül pislogtak körbe, de egyikük sem találta
Bálint papot.
Eltűnt nyomtalanul ott, ahol a sziget bokrai és fái a Duna egyik
mellékágába eresztik gyökereiket. Csak egy véres lap maradt a
tisztáson, egy kiszakadt oldal a Bibliából. Vitovecz felvette a lapot, egy
hosszú pillanatig elgondolkodva bámulta, aztán elhajította. A háta végig
borzongott, míg csak az egyik szilszegi darabont kifelé vezette őket a
szigetek labirintusából.
 9.
ÚJLAK, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA
A reggeli napfény már ébren találta Újlaki Miklóst. Kikászálódott
ágyából, magára kanyarította nyestprémes köpönyegét – itt, az ódon
várban még a leghevesebb nyáridőn is kegyetlen hideg vacogtatta
tagjait –, és mezítláb kitámolygott az árkádos folyosóra.
Nem tudott már délig aludni, mint régebben, s az éj nagy részében
álmatlanul hánykolódott fekhelyén. Most meg, nappalvást csak
bolyongott magányosan a várban, zord kedéllyel, s nem találta helyét
sehol. Semmi se volt jó, okosabban tették cselédjei, ha hozzá sem
szóltak, csak hagyták kóborlani a kihalt termeken, szobákon át.
Néhány napja ért haza Újlakra, s a vár nem volt már olyan, mint a
hosszú itáliai út előtt. Mintha üres lett volna minden, kihalt,
hátborzongató. A bútorokat por lepte, a szobákban az enyészet bűze
terjengett, hiába takarította őket szorgalmasan a várnép. A sarkokból, a
folyosók fordulóiból mintha szellemek suttogtak volna a vár ura felé:
atyja, nagybátyja és bátyja szellemei. Néhány év alatt csaknem az egész
család kihalt, ő maradt az utolsó férfi a valaha oly népes Kont-nembéli
famíliában.
Miklós tegnap is, ma is ide-oda botorkált a várban. Időnként
kibámult az ablakokon, nézte a Duna lustán elnyúló, zöld szalagját,
nézte a végtelen erdőket, a szántókat, a szőlőhegyeket a dús valkói
rögön, nézte a saras falú falvakat, a nyüzsgő, népes várost a vár lába
alatt.
Nézte birodalmát, és belül remegett.
Immár bármelyik pillanatban elveszíthet mindent, jól tudta ezt.
Ismerte már annyira Zsigmondot, hogy sejtse: a király nem fogja
annyiban hagyni, hogy beszennyezte lánya becsületét. Idő kérdése csak,
és nincsen senki széles e világon, aki megmenthetné a bőrét. Még Cillei
sem képes erre, bármit állít is a veres gróf magáról…
Cillei…
Miklós az úgynevezett barátaitól legalább annyira félt, mint
ellenségeitől. Cillei túlságosan sokat tudott róla, tökéletesen a kezében
tartotta őt. Tudott a kudarcba fulladt merényletről, melyet még
Milánóban kísérelt meg Hunyadi ellen. Tudott az ármánykodásokról,
tudott a környékbeli fosztogatásokról, a kereskedők, békés polgárok
vagyonának elrablásáról, a megannyi galádságról, amit az elmúlt
években elkövetett. Sőt… tudott a titkos összeesküvésről, amit még a
menyegzője idején szövögettek a király meggyilkolására…
Most, ahogy a dús mezőket bámulta a vár ablakából, most sem
tudott másra gondolni, mint arra, hogy a Cillei által a nyakára küldött
cseh zsoldos kapitány e pillanatban is a Cillei-kincstárat gyarapítja az
Újlaki-birtokok sanyargatásából. Szabadon száguldhattak a Cillei-
pribékek az Újlaki-földeken, s lassan Miklós minden maradék vagyona
felett szabadon rendelkezhetett az ördögi veres gróf.
Mit tehetne ellene?
Kihez fordulhatna segítségért?
Miklós bágyadtan bámulta a Duna hullámait a magasból. Ugyan
kire számíthatna? Senkire… Nem akadt barát, testvér, akinek
elpanaszolhatta volna sirámait. Ivócimbora, vadásztárs, szajhák
hajkurászásában mindig kész kópé persze akadt rengeteg a környéken.
De barát egy se…
Mióta hazatért a családi fészekbe, Újlakit megint elkezdte gyötörni a
lelkiismeret-furdalás. Lehet, hogy épp Hunyaditól remélhetne segítséget
Cilleiék, Garaiék ellenében? Azok úgyis mindenben egy követ fújnak…
És gyűlölik Hunyadit… Ki más menthetné meg az irháját Cillei
fojtogató atyáskodásától, mint Hunyadi? De hogyan? Azok után, hogy
az életére tört…
Újlaki Miklós az ablak melletti cifrán faragott kőre csapott
tehetetlen dühében. Csapdában érezte magát, és tudta, ebből a veremből
egyedül ki nem tud kapaszkodni. A legtöbb, amit tehet, hogy úszik az
árral. Nem fordulhat szembe Cilleiékkel, ahhoz már túlságosan erősek.
Viszont óvatosan tapogatózhatna Hunyadi környezetében. Az oláh
úgyis egyre magasabbra kapaszkodik a ranglétrán, azt rebesgették
Bécsben, a király környezetében, hogy valószínűleg újabb
birtokadományokat kap majd Zsigmondtól, persze csengő aranyak
ellenében.
S hát honnét volt Hunyadinak ennyi aranya?
Tudja a rosseb! Tán az se különb Garaiéknál, Cilleiéknél, meg a
többi bárói jómadárnál, kik saját jobbágyaik zsírján élősködnek, s akik
előtt nincs biztonságban se város polgára, se falu parasztja, se a vándor
kalmár portékája…
De valamit mégis tenni kell!
 Késő este volt már, mikor zajt hallott odalentről, a vár belső
udvarából.
Elfintorodott. Bizonyára az a himpellér Vitovecz tért meg az
embereivel! Két napja járta a környéket, és elmaradt adót, földesúri
dézsmát hajtottak be innen is, onnan is. Cillei azzal a paranccsal küldte
a cseh rablót, hogy háromszáz arany nélkül haza se menjen – hogy az a
háromszáz arany Újlaki aranya volt, az nem számított.
Miklós összehúzta magán a köpenyt, és rosszkedvűen lebattyogott
az udvarra.
Valóban Vitovecz érkezett. De hol voltak a lándzsások, akiket
melléje rendelt? Hol volt Csikasz Demeter?
– Mit hoztál, te gazember? – állította meg Vitoveczt, ki
gondolataiba mélyedve indult volna a konyha felé.
– Két fogoly! – mutatott a lovakra kötözött két test felé a cseh. –
Viszem Cilli vára.! Én rabom ők!
Miklós arca elkékült. Viszed Cillibe?
Az egyik valami véres fejű ifjú volt, rá nem vesztegetett több
pillantást. Hanem a másik… Az harmatos virágszál… Egy koszos
köpenybe bugyolálták a testét, de így is átsejlettek dús idomai.
Gyönyörű leány volt, eszméletlenül, megkötözött kézzel terült el, ahogy
leemelték a lóról, és a saras szalmára fektették.
– Hát ezt meg honnan szedtétek össze? – hüledezett Újlaki.
– Az özvegy Váradiné leánya – suttogta az egyik katonája, a túlélő
szerencsések egyike.
– Akkor az én cselédem!
A lándzsás a távolodó Vitovecz után sandított.
– Amondó volnék, nagy jó uram, ne illessed ezt a jányt. Viszi mán a
cseh Cilleinek!
– Viszi ám a szenteket! Az én falumból való, az én cselédem ő!
Egyedül az én tulajdonom! Hol vannak a többiek, te? Hol van Demeter?
A lándzsás lesütötte a szemét.
– Össze akartak esküdni ez a kettő Szilszegnél, a Vénszigeten. Az a
kutya huszita pap eskette vón őket, mikor rajtuk ütöttünk. Csak a tréfa
kedviért. Csikasz uram ötletéből. Éppen, hogy rájuk ijesszünk, azt
mondta. De elcsúnyultak a dolgok… Piszkos munka volt, nagy jó uram!
Véres munka!
 Újlaki értetlenül bámult rá, aztán intett, hogy hallgasson. Nem
érdekelték a részletek.
– A fiút oda viszi Vitovecz, ahová akarja! De a lány itt marad!
Mondd meg Csutorásnénak, hogy mosdassa meg, öltöztesse fel, aztán
vigye a szobámba! Megértetted? Egy ujjal hozzá se érjetek! Megejtette
mán valamelyiktek?
A lándzsás nem mert ura szemébe nézni.
– Én nem tudom, nagy jó uram… Mink kinn maradtunk…
– Eh, mit bánom én! Eriggy! Tömlöcbe a fiúval! A lány pedig egy
óra múlva az ágyamban legyen!
A lándzsás szaporán bólogatott, s már rohant is a kamarásnéhoz,
hogy intézkedjen a fürdetésről. Arra a világ minden kincséért sem akart
gondolni, mi lesz, ha a cseh kurafi megtudja majd, hogy a zsákmányát,
magának akarja Újlak ura…

10.
Veronika mintha mély, rettentő álomból ébredt volna. Úgy
tekingetett körül, mintha másvilágon volna máris. Egy sűrűn kormoló
gyertyáktól megvilágított szobácskában állt, lapos teknőben, s épp egy
hájas matróna sikálta mezítelen testét.
– Hol vagyok? – kérdezte rekedten. Csutorásné elkerekedett
szemmel bámult fel rá.
– No, csakhogy, aranyoskám! Már azt hittem, afféle együgyű lélek
vagy te, aki szólni se tud! De ezek szerint mégis van nyelved!
Veronika szégyenlősen maga elé kapta a kezét.
– Ki vagy te? Mi ez a hely?
– Nem kell rémüldöznöd, drágaságom! Nincsen semmi baj! Újlak
várában vagy, biztonságos helyen már! Én a kamarásné volnék…
– Hogy kerültem ide?
Csutorásné nem tudta, erre mit feleljen. Nem kötötték ugyan az
orrára, mi történt amott. Szilszegen, de megvolt a magához való esze,
hogy sejtse anélkül is.
– Ha akarod, ha nem, gyöngyöm, eszedbe fog az jutni… és akkor
azt kívánod majd, hogy bárcsak örökre elfelejtetted volna…
 Veronika megdermedt, eltolta magától Csutorásné kezét. A
Vénsziget… A fűzfa bazilika… Titusz ragyogó mosolya… és az a
förtelmes hang… A közelgő lovak patáinak cuppogása a lápban…
Felsikoltott, s összerándulva a teknő aljába rogyott.
– Jól van, kedveském, tudom én, mit érzel… – sóhajtotta
Csutorásné. – Jól ismerem én annak a mihaszna Csikasz Demeternek az
embereit. Ne ríj! Az élet kegyetlen mivelünk, asszonyokkal! Így volt ez
mindig, és így is marad, míg világ a világ De nézzed a jó oldalát!
Élsz… És úgy láttam, a vőlegényed sem múlt még ki egészen. Ki tudja,
talán mindketten…
Hirtelen abbahagyta a vigasztalást. A teknő aljában zokogó lány
ugyanis abbahagyta a sírást egyik pillanatról a másikra elapadtak a
könnyei. Csak bámult maga elé nagy, zöld szemeivel, vonásai
kisimultak, aztán felegyenesedett és kikapta Csutorásné kezéből a sikáló
lúgkövet.
– Azt mondtad, Újlak vára ez? – higgadt, sötét hangon kérdezett.
Már nem remegett. Már nem vacogott.
A kamarásné eltátotta a száját.
– Ott, ott…
– Miért mosdattál? Mi lesz most velem?
– Az uraság… Miklós báró kéretett az ágyába, leányom…
– Miklós báró… Jól van. Hagyd, majd én! Egyedül mosakszom!
Csutorásné a kezét tördelve hátrált a teknőtől. Ilyet nem látott még.
A cserögi leányzó nemcsak igézően szép volt, de rejtezett valami
különös fény zöld szemében, ami sehogyan sem tetszett neki. Hirtelen
magához tért ez a lány… Hirtelen kijózanodott… Mintha csak eszébe
jutott volna valami, valami ördögi, amiről jobb volna semmit se tudni…
– Hol van a vőlegényem? – kérdezte Veronika fagyosan, mikor
végzett a mosakodással, és törölközni kezdett.
– Jaj, nem mondhatom azt meg, kincsem!
– Tudnom kell! Lehet, hogy soha többé nem láthatom! Beszélnem
kell vele!
– Jézusom, még csak az kéne! – sápítozott Csutorásné. – Miklós
báró a fejemet veszi, ha megtudja! Dehogy beszélsz te vele! Nem
beszélsz te senkivel! Mindjárt felöltöztetlek szépen, beillatosítlak, s már
mehetsz is a báró szobájába. Ha jól viseled magad, nem fog bántani. Ha
ügyes leszel, és ő megelégszik véled, még itt is tarthat a várban.
Semmire nem lesz gondod… egy ideig biztosan…
Veronika felvette a kecskelábú székre kikészített, egyszerű
csemeletköntöst.
– Ne aggódj, tudom, mi a dolgom. Ha segítesz beszélnem Titusszal,
kapsz egy aranypénzt.
– Aranypénzt? – csillant fel Csutorásné szeme.
– Mikorra kell az úr szobájába vinned?
– Menten…
– Akkor igyekezzünk! Tudod-e, hol van a vőlegényem?
– Lenn, a tömlöcben. Igen rossz bőrben, de még él talán…
– Vezess! Nem leszek hálátlan!
Csutorásné gyanakodva bámulta a lányt. Miféle szerzet ez? Úgy
parancsolgat, mint valami úrhölgy… Pedig azt mondják, csak a cserögi
özvegy molnárné leánya, nem egyéb…
– Kérem az aranypénzt! – fogta suttogóra.
Veronika leeresztette vastag kontyba fogott, ébenfekete haját, és
óvatosan egy csontfogast húzott ki belőle. Azt kettétörte, és egy
fényesen ragyogó velencei dukátot emelt ki a belsejéből.
– Itt van! A tiéd! És egy szót se senkinek!

11.
Áporodott, fojtó bűz fogadta őket a mélyben. Csutorásné idegesen
hátra-hátrapillantott, nem követi-e őket valamely strázsáló, de úgy tűnt,
akiket csak a kazamatába rendeltek őrködni, mind elsomfordált lőrét
vedelni a Pozsega úti kapuhoz. A kamarásné terebélyes kebelére
szorította kezét, úgy hallgatózott, hogy üres-e a folyosó valóban.
Igyekezniük kellett, mert Miklós úr nemsokára türelmetlenkedni kezd,
ha nem találja az ágyában a kis madárkát.
– Itt van? – kérdezte Veronika reszketve, mikor a dohos pincébe
lépett.
– Ott. Az ajtó mögött! Itt ni, a kulcs…
Veronika belépett. Beletelt néhány pillanatba, míg szeme megszokta
a félhomályt. Titusz ott hevert a mocskos szalmán. Nehezen lélegzett, a
pribékek agyba-főbe verték, miközben letaszigálták a mélybe.
– Titusz! Egyetlenem!
 Gyengéden ölébe vette a fiú fejét, és kisimította arcából az alvadt
vértől elnehezülő hajfürtöket.
– Titusz… Hallasz engem?
– Hallak… – elhaló, gyenge sóhaj. Mintha egy haldokló
nyöszörgése volna.
– Jól figyelj rám, szerelmem, mert nincsen sok időnk!
Titusz megragadta a lány kezét, hogy feljebb húzza magát, de nem
volt hozzá ereje, visszaroskadt a mocsokba.
– Most egy ideig nem láthatjuk egymást, kedvesem! – suttogta
Veronika. – Elválasztanak bennünket egymástól… De ha valóban
szeretsz engem, akkor nem felejtesz el. Így lesz-e Titusz? Nem feledsz
el, ugye?
– Soha… – nyögte a fiú.
– Hozzám nem nyúlnak egy ujjal sem… Ne aggódj, tudok magamra
vigyázni… Téged is életben hagynak… Talán itt maradsz a
közelemben, talán elvisznek tőlem messze… Várnunk kell,
szerelmem… Várnunk kell az alkalomra, hogy újból együtt
lehessünk… Én várni fogok rád… Ha kell, örökre…
Titusz csak nyöszörgött, képtelen volt már érthető szót formázni
szétzúzott ajkaival.
– Ne beszélj… Csak szorítsd a kezem… Túl kell élnünk mindent.
Mindent, hallod? Ne add fel soha, bármi történjék is! Megígéred,
kedvesem? Nem adod fel, ugye nem?
Titusz abbahagyta az erőlködést, csak megszorította a lány kezét.
– Jól van. Most már tudom, hogy ki fogom bírni. Tudom, hogy
érdemes lesz várnom, mert el fogsz jönni értem… Isten veled,
szerelmem! Isten veled!
Megcsókolta Titusz véres ajkait, aztán sebesen felszökött és
kirohant a tömlöcből. A vasalt ajtó döngve csapódott be mögötte.
Titusz egyedül maradt a sötétben.
Minden tagja sajgott, a gondolatai izzó, apró szilánkokra hullottak
lüktető, lángoktól átpuhult koponyájában.
Valahol a távolban cselédek röhögtek. Az istálló felől lovak
nyerítését hallotta. Vízcsepp csepegett a dohos mennyezetről…
Mi lesz most vele?
Mi lesz Veronikával?
 Néhány órával ezelőtt a világ legboldogabb emberének érezte
magát, most meg itt hever egy tömlöc szennyében, magatehetetlenül…
Uram, irgalmazz! Mit tesznek vele? Nem akart gondolni ezzel.
A vénszigeti iszonyat képei kísértették, szívében a fájdalom izzó
pengéjét forgatva meg.
Nem…
Nem akarta felidézni, mi történt ott… nem akart a kiomló vérre, a
féktelen erőszakra, az ostobák duhaj tombolására gondolni… A kard.
A kardra akart összpontosítani. A kardra, amit az öregtől kapott.
Meg kellett volna tartania. Szüksége lett volna rá… Azzal kellett volna
a másvilágra küldeni őket… Az öreg… Bálint pap… Vajon ki temeti el
őket? S a többieket? A megerőszakolt leányokat, a leölt legényeket…
Ott rohadnak majd a Vénszigeten, a fűzfa labirintusban? Vagy
megszánja őket valamely környékbeli jobbágy, és elkaparja majd
maradványaikat a láp szélébe?
Nem…
Csak a kardra gondolj, Titusz… A. kard…
A fegyver, amitől világéletében iszonyodott. A fegyver, amit
gyűlölt.
Az öreg hozta néki… Néhány órája volt csupán, mégis mintha egy
másik világban történt volna, egy másik életben… Azt hitte akkor,
otromba, durva ajándékot hozott néki az öreg.
Most már tudta…
Tudta, hogy az egyetlen ajándék volt az, amire szüksége lehet az
életben. Mert most már tudta, hogy túl fogja élni, bármi várjon is rá.
Lehet, soha többé nem vesz a kezébe széndarabkát, téntás tollat,
semmit, amivel rajzolni lehet… lehet, soha többé nem pingál semmit se
pergamenre, se templom falára, sehová… Többet nem mond régi imát a
Teremtőhöz. Ez az Isten többé nem istene, ki ezt megengedte. Az ő
kezében ezután mindig kard lesz.
Kamonci Titusz most már tudta, hogy túl fogja élni…
Túl kell élnie.
 Harmadik fejezet
A HALDOKLÓ GYERMEK

1.
ÚJLAK, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA
A szobát alaposan beillatosították a szolgálólányok velencei
rózsaolajjal és rozmaringos vízharmattal. Veronikát áttetsző
selyemlebernyegbe bújtatták, ami semmit nem takart testéből,
ellenkezőleg, sejtelmesen látni engedett szinte mindent, s a keleties
arckendővel háremhölgyhöz tette hasonlatossá a lányt.
Amikor mindennel végeztek, utoljára még Csutorásné alaposan
végigmérte, hogy megfelel-e a végeredmény Miklós báró kényes
ízlésének. Úgy találta, Veronika tiszta és kívánatos. Mi más kellhet
még?
– Aztán okos legyél! – intette az ajtóból visszafordulva. – Csak tedd
azt, amit az úr parancsol! Legyél kedves hozzá és engedelmes! Tégy a
kedve szerint, bármit kér is… Ha fáj, ne panaszkodj, meg se mukkanj,
érted-e? Nem olyan rossz ember a Miklós báró, majd meglátod!
Veronika nem felelt, csak bámult maga elé, nézte a kényes rojtokat,
melyek a boltozatos ágy függönyéről csüngtek, szépen sorban.
Csutorásné vállat vont. Mielőtt azonban becsukta volna az ajtót,
mondott még valamit:
– Azt a szegény fiút pedig felejtsed el, lelkecském! Csenevész
kölyök az, elveszejtik a Vitovecz-félék hamar! Ne is gondolj rá többet,
mert csak meghasad a szíved!
Veronika végre egyedül maradt. Hosszú percekig gubbasztott az
ágyon, térdét álláig felhúzva, és nézte a rojtokat, hogy lebegteti őket a
nyitott ablakon beáramló szél. Lobogtak a gyertyák lángjai is, ijesztő
fénnyel meg-megvillantva a falakról lógó pallosok, harci szekercék
acéljait.
Veronika nagyot sóhajtott. Lelkében fel kellett készülnie arra, ami rá
várt.
Már hallotta a lépteket a folyosón. Kemény, duhaj léptek…
 Újlaki…
A férfi betaszította az ajtót. Karmazsinvörös kaftánt viselt, lábán
sárga sarut. Igen jókedvűnek tűnt, kezében egy kancsó bort lóbált,
ahogy megindult az ágy felé.
– Hát itt vagy, gyöngyvirágom! A mindenedet! Téged aztán
alaposan ellátott a teremtő dús bájakkal!
Letette a kis asztalkára a bort, nem törődve azzal, hogy a kancsó
megbillen, és a szerémi nedű ráfröccsen a hófehér ágyneműre. – Jer ide
hozzám, angyalom!
– Várj egy kicsit! – szólalt meg ridegen Veronika. Egyáltalán nem
tűnt megilletődöttnek vagy riadtnak.
– Várják? Mi az ördögre várjak? – Újlaki fekete varkocsában
megcsillant az aranygyűrű. – Dehogy várok én, mit képzelsz? Gyere
csak ide! Gyere csak közelebb!
– Hagyd abba! – Veronika undorodva lökte el magától a
karmazsinkaftánból kibontakozó verejtékpárás férfitestet. – Nem lesz itt
semmiféle paráznaság!
– Hogy nem-e? – röhögött Újlaki. – De még mennyire, hogy lesz!
Az anyád úristenit, te! Hajnalhasadtáig csak az lesz! De még milyen
paráznaság! Belepirul a Jóisten, ha bekukucskál az ablakomon!
Azzal belemarkolt a lány hajába, és az ágyékához rántotta.
– A testvéred vagyok! – sikoltotta Veronika. Miklós megdermedt.
Jól hallotta?
Mit mondott a kis nyomorult?
– A testvéred vagyok! – vergődött a lány. – Az én apám is István
gróf volt, akárcsak a tiéd…
– Mit? Mit beszélsz?
– Ugyanaz az apánk! Nem tehetsz a magadévá, mert testvérek
vagyunk…
Újlaki érezte, hogy férfiassága menten lelankad.
– Anyám Váradiné, a cserögi malomból… – zihálta Veronika, mikor
Miklós végre eleresztette a haját. – Két éve vallotta meg nekem, hogy a
valódi apám nem a Váradi molnár…
– Hazudsz!
– Nem hazudok! Annak idején jó atyád lepte meg szegény anyámat,
odakinn, a cserögi mezőn. Hiába tiltakozott, teherbe ejtette… S anyám
megszült engemet. Úgyhogy testvéred vagyok, Újlaki-vér magam is…
 Miklós hosszan bámult a lányra, mintha csak azon törné a fejét,
hogyan találhat ki valaki ily gyalázatos káromlást, de aztán remegő
kézzel nyúlt a boroskancsóért.
– Hazudsz, ha mondom!
– Nézz meg jobban, fajankó! Nézz az arcomba!
Veronika megragadta Miklós szőrös karját, és magához rántotta a
férfit.
– Nézz meg jól! Nem ismerősek valahonnan ezek a vonások?
Miklós belebámult a lány szemébe.
Hogy nem vette ezt eddig észre?
Ezek a mély, zöld szemek… Ezek a vonások…
– Hogy az ég szakadna le…! – A kancsóban kevés bor maradt,
Miklós a sarokba hajította. – Hogy a hétszentséges atyaúristen
rogyassza rád…!
Veronika nagyot nyelt.
– Nem magamtól jöttem én ide… és nem is akarok tőled semmit,
uram! Soha nem kerültem volna az utadba, Újlaki Miklós… De a
pribékjeid…
– Csak szórakozni akartam kicsit… Én csak…
– A testvéred vagyok! Egyet kérek csak tőled, Újlaki Miklós, ha
Istent ismersz… Könyörgöm… Eressz szabadon! A vőlegényem a
tömlöcödben… Eressz minket el, és én imába foglalom a neved! Vér
vagyok a véredből, ha fattyú is, te pedig hatalmas nagyúr! Kérlek a
vérre, ami ereinkben csörgedez, kérlek, Újlaki Miklós… eressz minket
szabadon! Neked adom anyám malmát, ha megteszed… Újlaki
bosszúsan felpattant a lány mellől.
– Miről beszélsz te? Az a malom máris enyém…
Veronika imára kulcsolta a kezét.
– A vőlegényem, Titusz, szorgalmas fiú… Piktor… Ha akarod,
megfesti arcképed… A feleséged arcképét… A gyermekedét…
– Nem kell nekem arckép… – Miklós lehajtotta fejét. – Mire
mennék én azzal? Különben is… Téged Vitovecz visz magával Cillibe.
Az adósa vagyok Cilleinek. Ami dézsmát behajt rajtam, szekerezi is
tovább. Visz téged is. Csak egy éjszakára kellettél volna, csak egyetlen
éjszakára…
– Cilleihez? – Veronika megint remegni kezdett. – Ne engedd!
Kérlek, bátyám, ne engedj elvinni innét!
 – Nem vagyok a bátyád, a szentségit neki!
– Szolgállak életem végéig Titusszal együtt! Csak hadd
maradhassunk itt, Újlakon! Engedd meg, kérlek!
Miklós feltépte az ajtót, és kiüvöltött a folyosóra.
– Vitovecz! Hol vagy, te kutya?
Veronika térdre roskadt.
– Tégy velem, amit akarsz, csak hadd maradhassunk Újlakon! Ne
engedd, hogy elvigyenek innét!
– Amire kellettél volna, arra nem vagy jó! – legyintett Újlaki, aztán
halkan, beismerőn hozzátette: – A testvérem… A húgom vagy…
Miklós úgy bámult a padlóra roskadó, s térdeit átnyaláboló leányra,
mintha most látná először. Eddig csak a bujálkodásra csábító női testet
látta benne, de most mintha felderengett volna a tudata mélyén valami
más is.
– Hogy a ragya nyúzza meg! Mégis csak… a testvérem vagy…
Megmoccant valami a lelkében. Nagy dolog… Egy fattyú… tele
van a Szerémség, Valkó, Bács meg Macsó egész Rácország szívéig sok
tucat hasonló Újlaki-fattyúval… Ott szaladgálnak udvarházak,
jobbágykunyhók udvarán… De eleddig nem akadt egy sem, aki elébe
állott volna, és a szemébe mondja, hogy…
Egy vérből valók vagyunk…
Ott zokogott előtte ez a lány, aki erősen emlékeztetett az atyára, s
Újlaki Miklós hirtelen arra gondolt, mit meg nem adna azért, ha atyja itt
lehetne vele megint. Vagy a bátyja… Bárki, akit gyerekként szeretett,
akire felnézett.
Mind jobban sajgó magánya elemi erővel tört rá.
A folyosón csattogó, katonás léptekkel Jan Vitovecz közeledett. Az
orra hegye már vereslett a sok kamonci bortól, s ahogy megpillantotta
Újlakit, gúnyos fény villant a szemében.
– Hív engem, uram?
Miklós szóra nyitotta a száját, de nem tudott mit kinyögni. Tétován
megérintette Veronika fejét: a lánynak puha, illatos haja volt. Vér a
véréből…
– Én csak… én csak azt akartam mondani, Vitovecz… – rekedtesen
szólt, mintha megártott volna a sok bor neki is. – Én csak azt akartam
mondani, hogy… ezt a lányt…
Veronika reménykedve nézett fel rá.
 – Ezt a lányt… magam viszem el Cilleinek… Holnap nélküle
indulsz útnak, érted-e?
– De uram…
– A fiút felőlem viheted… – folytatta Miklós. – És most takarodj a
szemem elől! Eriggy!
Jan Vitovecz ajka megrándult. Egy hosszú pillanatig farkasszemet
nézett Miklóssal, de aztán csak fejet hajtott, amúgy tessék-lássék mód.
– Ahogy óhajt, uram! Legyen úgy! Majd von Cilli megítél tégedet
ezért… Majd von Cilli…
Újlaki becsapta Vitovecz orra előtt az ajtót. Visszafordult Veronika
felé. A lány megtörten bámult rá.
Hát mégis minden hiába? Újlaki maga viszi Cilleinek, mint valami
élő állatot, mint valami vágómarhát, ajándékba, felkínálva förtelmes
nászra?
– Addig még kitalálhatunk valamit… – sóhajtotta Miklós. – Mi a
neved?
– Veronika… uram…
– Veronika… Mihez értesz?
– Mindenhez, amit egy leánynak értenie kell… Varrni, szőni, étket
készíteni, állatot etetni, kertet mívelni, piacon paraszttal alkudni…
– Jól van… – Újlaki leroskadt a székre. Hirtelen nagyon fáradtnak
érezte magát. Elment a kedve erre az estére minden paráználkodásról.
Tudja vajon ez az ágrólszakadt jobbágyivadék, hogy ereiben
ugyanaz a vér csörgedez, mint Anna hercegnő ereiben, ki tán egy napon
Magyarország királynője lesz? Miklós gurgulázva kacagott.
– Ide hallgass, te… Veronika! Hozz fel bort… De igyekezz vissza
hozzám. Mesélj nekem! Tudnom kell, ki az én fattyú húgom!
Veronika szíve majd kiszakadt a helyéből.
– Hozom… Máris hozom, uram…
– Miklós – legyintett Újlaki. – Híjjál Miklósnak.
Veronika rohant ki a folyosóra. Az úr beszélgetni akar vele! Meg
akarja ismerni… Ki tudja, reggelre tán szabadon ereszti mindkettejüket.
Nem viszi mégse Cillibe…
Rohant a konyhára, ahol Csutorásné gubbasztott az asztalnál. Mikor
meglátta, nem hitt a szemének.
– Hát te?
 – Bort viszek az úrnak! – felelte sugárzó arccal Veronika. – Beszélni
akar velem!
– Beszélni? – Csutorásné majd kiejtette kezéből a cupákot. –
Beszélni? Az úr?
Sokat megélt már Újlak falai közt, de azt, hogy az ifjú Miklós
uraság egy áttetsző selyemköntöst viselő hajadonnal beszélni kívánjon
éjnek évadján, olyat még nem hallott.

2.
Veronika reménykedve vitte a bort felfelé a lépcsőn. Mezítláb volt, s
minden ízében remegett a hidegtől. De mit érdekelte ez most őt! Csak
ki ne cseppenjen egy csepp se!
Nagyon a kedvében kellett járni Újlakinak, mert kárpótolni akarta a
férfit az elmaradt testi gyönyörökért. Az édesanyja becsületén esett folt
az ő tisztességét mentette meg… Most már minden azon múlik,
mennyire sikerül maga mellé állítani a nagyurat!
Már közel járt Miklós szobájához, amikor nyikorogva résnyire nyílt
egy ajtó a sötétben. Veronika összerezzent. Az ajtóban, halvány
gyertyafényben egy női alak körvonalai derengtek fel.
Veronika csaknem elejtette a kancsót.
– Várj egy kicsit! – meggyötört hang csikorgott az éjszakában.
Veronika reszketve hátrált előle egy lépést – a nő kinyújtotta felé a
kezét.
Ápolatlan haja az arcába hullott, a köntöse oly mocskos volt, mintha
hetek óta viselte volna. Veronika keresztet vetett. Ki ez? Miféle éji
boszorkány?
– Jöjj! – suttogta amaz torokhangon, s megragadta Veronika
csuklóját, hogy maga után húzza a szobába. De a lány nem hagyta
magát, s egyetlen mozdulattal kiszabadította karját a boszorkány
szorításából. Rohanni kezdett, s nem kis megkönnyebbüléssel vette
tudomásul, hogy nem követi a folyosón.
Zihálva feltépte Miklós szobájának ajtaját, és berohant.
– Mi történt? – kérdezte csodálkozva Újlaki. – Tán kergetnek, te
lány?
Veronika letette a boroskancsót, s közben kapkodva elmondta, mi
történt. Miklós a térdét csapkodva nevetett.
 – Nem boszorkány az, te, csak a feleségem! Igaz, ami igaz, nem
csodálom, hogy összetévesztetted! Megtiltottam, hogy bárki szóba
elegyedjen vele! Talán meg is háborodott a nyomorult magában! De kit
érdekel? Gyere, ülj le ide! Vedd fel ezt a köpenyt… Hideg az éjszaka…
így! És most hallani akarom a történetedet!
Veronika remegve engedelmeskedett.
Okosnak, higgadtnak kell maradnia, csak úgy mentheti meg Tituszt,
ha nem veszíti el a fejét, és ha mindenképpen megszerzi Újlaki
szimpátiáját. Elhelyezkedett Miklós lábainál, aztán mélyen a férfi
szemébe nézett.
– Hol kezdjem, jó uram?

3.
Amikor a nap felkelt, Újlaki Miklós azt hitte, megzavarodott a
Jóisten, hogy az égboltozatra éjnek évadján küldi ragyogni a tüzes
korongot.
– De hisz reggel van, Miklós! – nevetett Veronika. – Észre sem
vetted, hogy elszaladt az idő?
– Az ördög bújjon beléd, te lány, hogy lukat beszéltél a hasamba! –
Újlaki feltápászkodott a székről. – De bizony még órákig
elhallgatnálak…
Kegyesen elmosolyodott.
– Míg a bátyám… a bátyánk élt, vele volt ily jó a beszélgetés…
Veronika…
A lány elégedetten nagyot nyújtózott. Óráról órára, mondatról
mondatra hálózta be Újlakit. Előbb felkeltette érdeklődését élete
történetével, majd fokozatosan élesztgette önmaga irányában a férfi,
együttérzését. Nem kellett hazudnia, csak önmagát adnia a legmélyebb
őszinteséggel. Tudta, hogy csak akkor számíthat Miklós bizalmára, ha
semmit sem hallgat el. Megsejtette, hogy a férfi magánya mögött sötét
félelmek, s végtére is végtelen magányosság lappang.
Elmondta hát azt is, amit Tituszon kívül senki nem tudhatott.
Elmondta, hogyan vallotta be édesanyja néhány évvel ezelőtt, hogy ő
biz' nem a Váradi molnár leánya, hanem az öreg Újlaki uraságé.
Elmondta, hogy mikor édesanyja Újlakra szekerezett az újszülött
csecsemővel, az öreg gróf kidobatta a cselédekkel. Elmondta
Miklósnak, milyen keserves volt az élet a szegény cserögi molnár
özvegyének, hogyan nevelte egyedül őt az özvegy molnárné. Elmondta,
hogyan kezdték kerülgetni előbb a cserögi legények, aztán a Csikasz
Demeter adószedő… S őszintén elmondta, hogyan ismerte meg az
ábrándos tekintetű, igaz szívű szilszegi fiút, Kamonci Tituszt. És
elmondta azt is, hogy szerelmük gyümölcséből két évvel ezelőtt
gyermeket szült titokban, s hogy a kicsit a bánmonostori apácák
gondjaira bízta. Elmondta, hogy úgy tervezték Titusszal, amint az anyja
beadja a derekát, s engedi, hogy Titusz nőül vegye, azonnal magukhoz
veszik gyermeküket, s békében élnek végre együtt Szilszegen.
Újlaki fokozódó érdeklődéssel hallgatta a lányt. Tetszett neki
Veronika komor jelleme, tetszett, hogy okosan, higgadtan tervezgette,
hogyan lehetne annyi viszontagság ellenére is boldog azzal, akit szeret.
Tetszett neki ez, s úgy vélte, neki is éppen ilyen elszántnak és ügyesnek
kell lennie.
A lány bizalmát éppen ezért maga is bizalommal viszonozta.
Elmesélte, hogyan halt meg az édesapjuk, s a bátyjuk. Elmesélte, hogy
azóta egyedül kell megállnia a helyét, s hogy ebben nincsen segítőtársa
senki.
Újlak ura a reggel ébredező fényében már nem félelmetes nagyúr
volt többé, vármegyék, várak, falvak százainak birtokosa, hanem inkább
egy zord, magányos lélek, aki nem leli helyét a világban.
– Miklós… – sóhajtotta Veronika. – Most már ismered a titkaimat…
Én is ismerem a tieidet. Mintha csak együtt nőttünk volna fel… Ugye,
segítsz nekem? Ugye, mellettem állasz majd?
Miklós megfogta a lány kezét.
– Ej, lesz még nekem bajom ebből! Még a te gondjaidat is a
nyakamba vegyem, he?
– Kérlek!
– No, ha már így szóval tartottál, jöjj velem, te lány. Mit bánom én,
megkeressük azt a legényt! Hol van? A tömlöcömben? Lehet, a végén
még szabadon eresztetem a kedvedért, te!
Veronika a nyakába ugrott, és csókokkal árasztotta el a szakállas
arcot.
– Elég már, elég! No, gyere…
Azzal a lány vállára terítette karmazsinveres köpenyét, s intett, hogy
kövesse a vár kazamatáiba.
 De a tömlöc már üres volt. Titusz sehol…
Az ajtónálló strázsák tudni vélték, hogy Vitovecz kapitány úr vitte
magával a foglyot a három szekér behajtott adóval, terménnyel, borral
egyetemben. Hajnal előtt indultak.
Azóta már ki tudja, merre járnak…
Veronika a kezét tördelve bámult kifelé a kitárt várkapun.
– Utánamegyünk? Ugye, visszahozod őt, Miklós?
Újlaki a fejét vakarta.
– Dehogy megyünk! Tán már Cillei-birtokon járnak azóta! Nem,
nincs itt mit tenni… Illetve mégis: futárt menesztek Cilleihez. Mit
számít neki egy fiú élete? Több szolgája van annak, mint a felséges
királynak…
Az egyik torony magasából magányos nőalak figyelte a várudvaron
Újlakit és a mellette álló, karmazsinköpenybe burkolózó nőalakot.
Csáki Borbála rég nem ejtett már könnyeket.
Mégis, most, hogy látta, amint férje magához húzza, átöleli azt az
ismeretlen nőt, forró csillámcseppek csorogtak végig orcáján.
– Átkozott! – suttogta maga elé. – Légy átkozott!
S csak most tudatosult benne, hogy évek óta nem látta férjét nevetni.
Odalenn, a reggeli derengésben Újlaki Miklós szelíd mosollyal az
ajkán, a lányt magához húzva ballagott befelé a belső várba vezető
kapun.

4.
NAGYSZOMBAT, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, SZENT MIHÁLY HAVA
A város feldúlt főtere valamivel napszállta után megélénkült. A
felszedett kövekből emelt védfalak mögött a husziták éjszakai pihenőre
készültek.
Jankó úgy döntött, eleget látott, eleget hallott. Lassan ideje lesz
visszaindulni Nyitrába…
– Odmah stígnem! – vetette oda Vladeknek, és feltápászkodott. Hol
találhat némi harapnivalót?
Találomra belépett a tér egyik romosnak tűnő polgárházába. Kapu
már rég nem védte a bejáratot: a boltívek alatt meggyújtott
rongycsomók égtek bűzös füsttel.
 Mivel úgy látta, a városban több helyütt is hatalmas, közös üstökben
főztek a fogoly nagyszombati asszonyok, Hunyadi remélte, hogy a ház
konyhájában is készül tán valami leves. A levegőben terjengő illatok
legalábbis erre engedtek következtetni.
Odabenn, a házban sötétség fogadta. Cserép-és deszkadarabkákon
taposva lépdelt végig a néhai szobák során. Néhol az emelet is
beszakadt, korhadt gerendák lógtak a plafonról. A padlón mindenütt
ürülék és oszló hús. Elhullott állatok? Ki tudja?
Embert nem látott sehol. Úgy sejtette, a konyha valahol odalenn
lehet, a szűk belső udvarról nyíló szárnyban. A következő szobában
azonban hirtelen megdermedt. Az ablakon bevilágító tűz vörös
derengésében valami mocorgást észlelt a sarokban. Önkéntelenül is tőre
után kapott. Aztán lassan kieresztette a levegőt. Nem volt mitől tartania:
a sarokban két gyermek hevert magatehetetlenül. Egyik szinte csecsemő
volt, de már sírni sem maradt ereje, csak némán tátogott, kicsi karjaival
kalimpálva. A másik nagyobbacska volt, de arca szürke volt, szederjes
ajkain döglegyek ültek. Szemgödrei két árnyék. Ki tudja, mióta nem élt
már…
A gyermekek talán a ház tulajdonosának kicsinyei voltak. Mi lett a
szülőkkel? A férfiakat leölték, rabszolgának hajtották el, a nőket…
Hunyadi a tenyerébe temette arcát.
– Szegény hazám… szegény Magyarország… Gyengéden felemelte
a még élő kisdedet. Nem hagyhatta ott!
Úgy támolygott ki vele a szabadba, hogy tudta, azonnal szemet szúr
majd a huszitáknak. Nem érdekelte. Öles léptekkel a szomszédos ház
felé indult, abban a reményben, hogy ott talán lel asszonyszemélyeket,
akiknek gondjaira bízhatná a csecsemőt. De csak a negyedik romos
épületben járt szerencsével. Annak földszintjén, egy szalmával teleszórt
teremben bukkant néhány asszonyra, akik üstben főztek. A fal mellett
husziták gunnyasztottak részegen, egyik tetőtől talpig mezítelenül.
Jankó ügyet se vetett rájuk.
– Ismerik ezt a gyermeket? – kérdezte, miközben az egyik
megszeppent, főkötős némber kezébe nyomta a csöppséget.
Az asszony németül suttogott valamit nagy sopánkodva, kezét
tördelve, de a csehek közül így is felfigyeltek a jövevényre néhányan.
Egyikük kiáltozva elindult Hunyadi felé.
– Azt kérdeztem, tudják-e, kinek a gyermeke!
 – Tudjuk – mondta szomorúan egy másik asszony, ki mintha a világ
minden terhét a vállán hordozta volna. – Borégető Ambrus kisfia ez.
Három házzal arrébb laktak… Nem hittem volna, hogy élnek még
szegények…
A cseh, ki az előbb kiáltott, most felkapott a földről egy buzogányt.
– Vigye innét néném, és keressen valakit, aki gondját viseli! –
mormolta Hunyadi, s közben elővonta tőrét az övéből. A következő
pillanatban megpördült, és torkon szúrta a dülöngélve közeledő cseh
harcost.
Az csak meredt rá értetlen szemekkel, a sebből gurgulázva fröcskölt
elő a vére.
Az asszonyok sikoltva szaladtak széjjel, az üst felborult, fortyogó
tartalma rádőlt a torkát markolászó huszitára. Addigra a többiek is
talpra vergődtek, s zavaros szemmel keresték a galiba forrását.
Hunyadi nem habozott: kicsavarta az elzuhanó férfi kezéből a
buzogányt, és visszakézből szétzúzta a következő harcos koponyáját.
Aztán újra lesújtott, s újra. Csont reccsent, irdatlan csapásai nyomán
péppé zúzott hús-és agyvelőcafatok fröccsentek szerte a falakra.
Amikor zihálva megpihent, csak egy mezítelenül támolygó huszita
állott vele szemben. Fegyvertelen volt, kifejezéstelen tekintettel bámult
Jankóra. Gondolkodás nélkül felé lendült, és lesújtott. A fickó
rongybabaként omlott a szalmába.
Hunyadi körbepillantott. Lentről, a térről felfigyeltek a kiáltozásra, s
nyilvánvalóan pillanatok kérdése volt, hogy berontsanak ide a többiek
is.
El innen!
Azonnal!
Arra futott, amerre az asszonyok futottak a csecsemővel karjukon.
Arra kell lennie kijáratnak!
Amikor egy dohos árkádon s egy romba dőlt kapubejárón át kijutott
a térre, már hallotta, hogy a csehek üvöltve törnek be a terembe.
Megtalálták a holtakat.
Jankó bosszúsan kereste a kiutat szorongatott helyzetéből. Néhány
szemvillanás, és az egész város talpon lesz, az összes huszita őrá fog
vadászni…
 A falak mellett rohant, amerre a Takácsok utcáját sejtette. Amögött
kell lennie egy régi kapunak, amit rég nem használnak már a
nagyszombatiak. Kis szerencsével talán kijuthat azon…
Csalatkoznia kellett, mert a szemközti kis utcákból alabárdos,
buzogányos őrök rohantak felé.
– Do chrámu! – bukkant fel Vladek az árnyékok közül. – Tam se
schováme?
Jankó habozás nélkül arra vette az irányt. A valaha oly tekintélyes
épület kapujában lovakat itattak valami vályúból, ami talán
szenteltvíztartó volt korábban. A kaput lefeszegették a csehek, így már
messziről látni lehetett, hogy fáklyák tucatjai lobognak odabenn.
A templom tele volt emberekkel. De nem imádkozókkal, Istenhez
fohászkodókkal… A padsorokat már rég eltüzelték, a szentképeket
szétkenték, a szentségtartókat összetörték, az oltár ezüst és arany
gyertyatartóit rég ellopták. A padlót szalmával szórták fel, az oldalsó
oltárok helyén tüzek lobogtak.
Hunyadi megtorpant, ahogy széttekintett a bábeli zűrzavarban. Több
százan lehetettek odabenn, félmeztelen, mezítelen huszita férfiak.
Néhányan részegen hevertek szerteszét, mások az oltár mellett fogva
tartott, fiatal nagyszombati leányokkal szórakoztak.
Ügyet sem vetettek az érkezőkre.
Jankó megragadta Vladek kezét, és a tömegben elvegyülve próbált
az oldalsó ajtók felé vergődni. Szeme sarkából látta, hogy utánuk
özönlenek az alabárdos őrök, de ebben a forgatagban ugyan a nyomukra
nem bukkanhatnak majd…
Az oldalajtón kilépve Jankó fellélegzett. Most pedig el innét, minél
gyorsabban! Már látta is, merre tűnik el a romos, kiégett házak között.
Mielőtt nekiiramodhatott volna, Vladek hirtelen megrántotta a kezét.
– Tam je můj otec!
A templom oldala mentén itt is huszita harci szekerek sorakoztak.
Ezek azonban a többitől elkülönülve, feltűnő csöndességben táboroztak.
Középütt egy deszkákból s bútorok maradványaiból összetákolt
kovácsműhely füstölgött. A tűz megvilágította a kovács izmos,
verejtékben fürdő testét, és az arcot, amit Jankó azonnal felismert.
Ugyanaz a hatalmas termetű, feje tetején tar kopasz férfi volt, aki
Apaj mellett, az ütközetben csaknem megölte Újlakit. Oldalt sárgás
hajfonatok csüngtek széles vállaira. Ahogy az üllőre fektetett, izzó vasat
ütlegelte, csak úgy dagadtak kötélvastagságú izmai a karjain.
– Otec! Otec! – Vladek már rohant is felé. A fegyverkovács felkapta
a fejét, s egy hosszú pillanatig úgy bámulta a fiút, mintha kísértetet
látna, aztán elhajította a kalapácsot, és kitárt karral térdepelt le Vladek
elé. A fiú puskagolyóként robbant verejtékes ölelésébe, s az
izomkolosszus tekintetét feltóduló könnyek homályosították el.
Hunyadi sóhajtott.
Egy gonddal kevesebb…
Már fordult volna a legközelebbi sikátor felé, de ekkor észrevette,
hogy egy csípőre tett kezű lovas és vagy húsz fegyveres áll mögötte.
Vilém Kupsa volt az, a Nagyszombatot megszálló huszita sereg
alvezére. Végigmérte Jankót, aztán a fegyverkovácsra pillantott.
– Kdo je ten člověk? Znáš ho, Jurku?
A fegyverkovács a karjaiban lapuló Vladekre sandított.
– Není to snad ten Madar, co přijel do města na výzvědy? – kiáltotta
dühösen Kupsa. – Odněkud je mi ta jeho morda známá!
A fegyverkovács felemelkedett, de egy pillanatra sem engedte el
megtalált fia kezét.
– No tak, Viléme! Neni to špeh! Přivezl mi zpět syna! Vidíš, tady je
malý Vladek! A já už myslel, že ho vickrát neuvidím!
– Tak ty ho znáš? – Kupsa közelebb léptetett lovával, és ostorával
felemelte Hunyadi állát. – Vypadá tak pansky!
– Ten? Ale, Viléme – legyintett Jurek Hradski –, sedlák je to, žadný
špeh! Ovšem jeden podezřelý chlapík vskutku vyběh'z kostela… A běžel
tam, no, někam k hradbám!
A husziták felhördültek, néhányan máris nekiiramodtak a jelzett
irányba. Vilém Kupsa azonban le sem vette tekintetét Hunyadiról.
– Nu, dobra, Jurku, dobra… Ty bys mě jistě nepodvedl, není-liž
pravda? Hlídej tu zatím toho Mad’ara, nežli se vrátím! Ještě dnes večer
si ho vyzpovídám! Ten jeho vyraz se mi pranic nezamlouvá! Jistě už
jsem ho někde viděl!
– Dohlédnu na něj, Viléme! Jen klidně běž!
– Ručiš mi za něj hlavou, pamatuj!
Azzal megsarkantyúzta lovát, és huszitái élén elporzott a városfal
kányába, ahonnét – mintegy isteni jelre –, ekkor élénk kiáltozás támadt.
 Jankó igyekezett nyugodt maradni, bár ráctudásával részben értette
meg az iménti párbeszédet. Csak azt látta, hogy a fegyverkovács
könnyedséget színlelve másfelé irányítja Kupsát. Amikor az alvezér
kísérete eltűnt a sikátorokban, Jurek Hradski odalépett Jankóhoz. Majd
két fejjel tornyosult fölé. Egy hosszú pillanatig mereven bámult
Hunyadira, aztán lassan, szenvedélyesen megölelte.
– Díky, pane! Vrátil jsi mi syna! Büh ti to zaplat! A ted'už utíkej!
Zmiz odtud, než se vrátí! Tak pospěš!
Jankó értette. Lassan bólintott, utolsó pillantást vetett Vladekre, s
már el is tűnt a sűrűsödő sötétségben.
Csak a várfal egyik elhagyatott szakaszánál nézett vissza.
Nagyszombat felett vörös pára lebegett és mindent elborító korom
pernyélt. Az idegenek által leigázott város nyugtalan éjjelre készült.
Hunyadi átmászott a romos falszakaszon, s lopakodni kezdett az
éjszakában. Még pirkadat alatt a saját lovasaiba botlott.
Nagy Antal, a székely előőrs hadnagya volt az, az embereivel.
Kamonyai küldte őket előre kikémlelni, mi történhetett Jankóval. Lovat
is hoztak, így nemsokára már a nyitrai országúton vágtattak visszafelé.
A városba megérkezve futár fogadta őket.
– Ki vele, fickó, mi hírt hoztál? – kérdezte Jankó.
– Jó uram, Lévai Cseh Péter üzeni kegyelmednek, hogy őfensége,
Zsigmond, Magyarország királya, rómaiak császára elindult Bécsből, s
Pozsony felé tart. Holnapra megérkezik!
– Éppen ideje volt – morogta Jankó.
– Azt is izenik kegyelmednek: őfensége még Bécsben kiadta a
parancsot, hogy a magyar zászlósurak gyűljenek mind a fogadására
Pozsony alá. Lévai Cseh Péter urat és tekegyelmedet külön kiemelte,
hogy ott legyenek!
– No és milyen hangulatban van a király? – kérdezte Jankó,
miközben a takaros nyitrai polgárház előtt lekászálódott a nyeregből.
– Mondják, szörnyen dühös, jó uram! Álló nap csak kiabál és
szentségel! Amikor megtudta, hogy Nagyszombat még a husziták kezén
van, képen löttyintette borral az esztergomi érseket. A vikárius urakat
rühes kutyáknak nevezte! Azt kiabálta, hogy szerencséje az öreg
Garainak meg Stibor uraságnak, hogy idejében elpatkoltak, mert most
felköttetné őket a legmagasabb fára, amiért az ország lángokban áll. Aki
csak teheti, kerüli, hogy a színe elé kerüljön, jó uram…
 Hunyadi bólogatott.
– Akkor tehát nincsen sok időnk! Fickó! Pihend ki magad, és amint
lehet, nyargalj vissza urad táborába! Mondd meg neki, hogy menten
indulok magam is Pozsony városába, csak előbb… Ej, csak annyit
mondj, hogy megyek!
Jankó hagyta, hogy a lovast elvezessék. Körös-körül kíváncsi, de
távolságtartó nyitrai polgárok fürkészték a parasztgúnyás vitézt.
Honnan jöhetett? Mi hírt hozhatott Nagyszombatból?
Nem törődött velük.
Felpillantott a szállásául szolgáló ház ablakára. Két, vagy tán három
éjszakával ezelőtt még Erzsébet itt volt vele. Együtt töltöttek egy
hetet… Akkor magában megfogadta, hogy amint teheti, a felesége után
indul Budára. Hisz a kis Lackó beteg, s néki ott volna a helye ővelük…
– Krisztusom… – Hunyadi a ház boltozatos kapujának támasztotta
lüktető homlokát. – Nem mehetek… Még nem…
Egy legényt menesztett leghűbb embereiért, Iván öccséért,
Kamonyaiért és a vén Matkóért, hogy jöjjenek tüstént a házba. Még
azelőtt beszélni akart velük, hogy küldöncöt menesztett volna
Erzsébethez.
Csakhogy mire Iván és a többiek felsorakoztak a polgárház első
emeleti szobájában, Hunyadi János már hetedik álmát aludta. Egy
kényelmetlen székben ült, még mindig parasztruhában, arccal az
asztalra borulva.
Feje alatt egy pergamenre sebtiben felkarcolt vázlat: Nagyszombat
városáról és a husziták elhelyezkedéséről.

5.
BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, MINDSZENT HAVA
Szilágyi Erzsébet már Felhévíz felé közeledve alig bírt magával:
újra meg újra kihajolt az utazóbatár ablakán, hogy lássa, közelednek-e
már azok a budai tornyok a láthatáron…
Amióta útnak indult Nyitráról, minden gondolata csak Lackó volt.
Útközben kapta a levelet Filipesi deáktól, hogy a fiúcska állapota
hirtelen tovább romlott, mióta Erzsébet Nyitrára utazott. Szíve mélyén
attól rettegett, hogy mire megérkezik a Szekérgyártó utcai házba,
Filipesi deák már csak a rossz hírrel fogadja. Álmában ezt látta maga
előtt egyre: a deák szomorúan, kezét tördelve lépked lefelé a lépcsőn. Ő
ott áll a kapuban, s képtelen megszólalni: hang sem jön ki a torkán…
Csak néz Albertre, könnyező szemmel, és kérdezni sem mer, mert tudja,
hogy akkor hallania kellene a választ, a választ, amit anya elviselni nem
tud…
Erre riadt, mintha nem merte volna tovább álmodni ezt a rettentő
álmot.
A kocsi végre, valahára bekanyarodott a szűk, félhomályos budai
utcácskába, a környező házak ablakaiban gyertyafények pislákoltak.
Amikor megálltak a ház előtt, Erzsébet remegő kézzel nyitotta ki az
ajtót. Belépett a kapun, s csaknem felsikoltott rémületében.
Filipesi Albert deák szomorúan, kezét tördelve lépkedett lefelé a
lépcsőn. Az arcára volt írva minden. Erzsébet képtelen volt
megszólalni, hang sem jött ki a torkán – felrohant, félrelökte a deákot,
és meg sem állott Lackó ágyáig.
A fiú mozdulatlanul hevert az átizzadt lepedőn. Látszólag nem
lélegzett már. Szilágyi Erzsébet odarogyott az ágy mellé, és zokogva
vette kezébe egyetlen gyermeke kezét.
Budára nyomasztó éjszaka borult. Immár a palota felől sem sodorta
víg ének foszlányait a szél: a hírek szerint Zsigmond Pozsonynál járt, s
egyáltalán nem mutatkozott vidám kedvében. A királyi várban sem
pisszent senki, mintha már készültek volna őfensége hazatérésére itt is.
Erzsébet egész éjjel Lackó ágya mellett virrasztott. Egyszer bejött
ugyan Albert deák, és a torkát köszörülve engedelmet kért, hogy
menesszen-e papért a Szent Péter templom plébániájára.
– Minek pap? – kérdezte ridegen Erzsébet, és Lackó láztól kipirult
angyalarcát nézte. – Gyónnia nincs mit a kis szentemnek…
– Az utolsó kenetet jobb lenne feladni most – felelte megtörten
Filipesi. – De ha gondolja, asszonyom, várjunk még vele…
Erzsébet már nem tudott sírni. Könnyei elapadtak, szíve némán
sajgott tovább, majd kiszakadt a helyéből.
– Legyen hát úgy, Albert… Küldess papért… Azt akarom, ha
mennie kell, akkor a szentem még ma éjjel az angyalok között legyen.
És szólj, egy hírnök álljon készen, hogy megvigye a férjemnek a hírt…
ha eljő az ideje…
Filipesi kihátrált a szobából.
 Anya és gyermeke kettesben maradtak.
– Hát magamra hagysz, kisfiam – mondta Erzsébet, és megszorította
Lackó kezét. Lackó nem felelt, arcán az indulni készülők türelmes
mosolya bujkált. Hosszú szempillái már nem rebegtek…
– Tudom, hogy sokat szenvedtél… – folytatta Erzsébet. – Tudom,
hogy sokat küzdöttél, kicsim… De kérlek, mindenre kérlek, ne add még
fel! Élned kell! Annyi, annyi átvirrasztott éjszaka után… annyi fohász
nem maradhat meghallgatatlan… Ne hagyj itt engem egyedül, kincsem!
Nekem csak te vagy! Nélküled… Kérlek… kisfiam… ne hagyj itt…
Lackó halkan, szaggatottan felsóhajtott. Erzsébet egy röpke, szédítő
pillanatig azt hitte, talán jobban lesz, talán éppen ez az a pillanat,
amikor megfordul a sorsa, de aztán a fiú lélegzése még gyengébbé vált.
Már alig lehetett érzékelni, ha közel hajolt szétnyíló ajkaihoz.
Nemsokára megjött a pap.
Kötelességszerűen feladta az utolsó kenetet Hunyadi Lászlóra, aztán
elsietett. Három aranyat kért.
Albert deák még megkérdezte, tehet-e valamit a nagyasszonyért, de
Erzsébet csak a fejét ingatta.
Kettesben akart még maradni Lackóval.
Ahogy ott térdepelt az ágy mellett, szemét le sem vette a gyermek
arcáról. Lackó oly békésen feküdt, mintha csak az imént szenderedett
volna el. Erzsébet sajgó szívvel arra gondolt, hogy bizonyosan ez az
utolsó éjszaka, amikor a fiát életben látja. Ha gyengén is, de még
lélegzik. Ha elhalón is, de még ver a szíve… De már nem nyitja fel
többé a szemét, nem nevet az anyjára, nem simogatja meg az arcát, nem
bújik többé hozzá, és nem néz közelről anyja nagy, kék szemébe, hogy
az orruk összeérjen.
De él még… Ha gyengén is, de lélegzik… Ha elhalón is, még ver a
szíve…
A játékai ott hevernek az utazótáskában… A bábu, amit Iván
faragott neki. Az életlen játék kard, amit az apjától kapott… Erzsébet a
szíve mélyén érezte, hogy azokat soha többé nem érinti már
gyermekkéz…
Mire megvirrad a nap Buda városa felett, a kisfia már halott lesz.
Bejő majd valamely szolgálólány, és letakarja. Itt fog még feküdni, ezen
az ágyon, s a lepel alatt éppen így néz majd ki, mint most, mintha csak
épp elszenderedett volna.
 Erzsébet szeretett volna sírni még, de nem tudott. Csak nézte Lackó
megbékélt arcát, és igyekezett az emlékezetébe vésni minden pórusát,
szempillájának árnyalatait.
Most még, míg él… Most még szoríthatja a kezét, de nemsoká
koporsó zárja majd magába ezt a törékeny testet…
Nem emlékezett rá, mikor omlott ájultan az ágy mellé. Amikor
felriadt, kiáltozást halott odalentről, az utcáról. Fásultan felnézett: nem
jött még el a hajnal.
Lackó kezét kereste.
Hideg volt.
Erzsébet érezte, hogy a kétségbeesés és fájdalom tódul fel
bensőjében, de igyekezett még erőt venni magán. Közelebb hajolt
Lackó arcához. Mintha meg lélegzett volna… Mintha még… Mintha…
Odalenn kiáltoztak. Ajtó csapódott, a szolgálók rohantak a kapu
felől.
Jött valaki? Ilyenkor?
Hisz még nem is pirkad…
Buda békés álmát alussza.
Ki zavarja búcsúját egyetlen gyermekétől?
A következő pillanatban felcsapódott az ajtó. Az asszonyi szív
csalfa kis madár, hiú reménnyel csalja meg gazdáját. Egy pillanatra azt
hitte, János jött meg, éjnek évadján végigvágtatott a fél országon, s
most, hogy itt van, most mindennek rendbe kell jönnie, mindennek jóra
kell fordulnia…
De nem a férje volt.
Az ajtóban fekete köpenybe burkolózva egy férfi állt. Erzsébet
először meg sem ismerte. Aztán, ahogy a félhomályban megpillantotta a
jövevény durva, mély metszésű arcát, felkiáltott meglepetésében.
– János! János!
Felpattant és a férfi nyakába ugrott.
Vitéz János a karjaiban tartotta, s egy pillanatra úgy érezte, ezekért a
szívdobbanásokért érdemes élni, semmi másért.
Hosszú percekkel később Erzsébet már röstelkedve figyelte a
kancellárius arcát. Mikor megérkezett, néhány pillanatig melegség járta
át a szívét, csupán attól, hogy látja, hogy viszontlátja Zrednait. Most
meg már szégyellte magát emiatt: kisfia haldoklott, s mégsem illő
bárminek örülni a közelgő gyász árnyékában.
 Vitéz roppant tapintatosan viselkedett, azonnal lecövekelt a
betegszobában, forró bort kéretett magának és Erzsébetnek, s szóval
tartotta az asszonyt.
Lassan, szürcsölve megitták a bort. Aztán csak ültek a gyermek
mellett, s egymás arcát fürkészték. Nem kellettek a szavak. Képek
peregtek le lelki szemeik előtt: hajdan, Újlakon, mikor még Vitézt
Zrednainak hívták, s mikor még azzal a hittel feküdt és ébredt minden
áldott nap, hogy horogszegi Szilágyi Erzsébet hamarost az ő hitvese
lesz… Aztán… felbukkant egy lovag az újlaki udvarban, aki egykettőre
elrabolta Erzsébet szívét… Képek… Az a csikorgón hideg téli nap,
mikor a kis Lackó megszületett. Hol is volt akkor Jankó? Ki emlékszik
már arra… Vitéz ott volt, ő tartotta keresztvíz alá a kisdedet. Aztán a
rettenet és a kétségbeesés éjszakája, midőn az árny elragadta a
gyermeket Hunyad várából… Hol is volt akkor Jankó? Ki emlékszik
már arra! Vitéz ott volt, s életét, lelki üdvösségét kockára téve
visszaszerezte a kis Lackót Vlad karmaiból.
Rég nem látták egymást.
Erzsébet alaposan megnézte magának a jövevényét. Vitézen bizony
meglátszott az az egy-két év, mióta nem látta. Haja még ritkásabbá vált,
szeme alatt a ráncok még mélyebben sötétlettek. Belebarnult a hosszú
utazásba, de orrán, s arccsontján szélfútta foltok piroslottak. Azt
mondta, épp most tért haza Konstantinápolyból, ahová a király
menesztette titkos küldetéssel, a bázeli zsinat megbízásából. De most itt
van! Megint itt van, éppen akkor, amikor Erzsébetnek szüksége volt
valakire, egy megértő lélekre, egy gyengéd, baráti érintésre…
– Azóta beteg? – kérdezte halkan Vitéz, megtörve a mind súlyosabb
csendet. – Azóta…
– Orvosdoktor látta már?
– Nem is egy… Gondolhatod, János, akit csak lehetett,
meghozattuk… De mennyit! Látta már a brassói, a kolozsvári orvos,
látta itt Budán a király kirurgusa, a német bíró veje, látta egy nápolyi
professzor és egy híres párizsi mester is… Hiába… azt sem tudják
megmondani, mi baja szegénynek…
Vitéz megköszörülte a torkát, és kihúzta kezét Erzsébet szorításából.
Ahogy az asszony könnyes szemébe nézett, hirtelen az a nyugtalanító
érzése támadt, hogy bitorolja Jankó helyét a családban: úgy ült ott
Erzsébet és Lackó mellett, mintha ő volna a família hiányzó, harmadik
tagja.
– Nincsen már láza – jegyezte meg a kancellárius.
– Eszméleténél sincs már – sóhajtotta Erzsébet. – Mondjad, kihez
forduljak? Kit hívjak hozzá? János, te ismered az udvart, sokkal jobban
ismered, mint én… Hátha nincsen még késő… Hátha valaki segíteni tud
még, mielőtt…
Elcsuklott a hangja, nem tudta befejezni.
Vitéz kisimított a gyermek hideg-verejtékes homlokából egy
hajtincset.
– Orvost nem ismerek én se. Aki van, az Zsigmonddal utazott
Itáliába, Svájcba… Hirtelen megdermedt.
– Ó, Krisztusra… Micsoda barom vagyok! Róla teljesen
megfeledkeztem!
– Róla? Kiről?
Vitéz felpattant.
– Ahogy megláttalak, Erzsébet, minden más kihullott a fejemből…
Nem egyedül jöttem én… A bizánci császár kísérőt is adott mellém, egy
zsidót! Azért jött, hogy tárgyaljon a budai zsidó bíróval. Milyen
udvariatlan vagyok, istenem!
– Hol az a zsidó?
– Itt, lenn.
Erzsébet elképedt.
– Ide hoztad, a házunkba?
– Csak istenhozzádot akartam mondani, drága Erzsébet! Csak látni
akartalak! Épp hogy egy minutumra állottunk meg… Ó, én balga!
Szerencsétlen öreg, azóta már igen dühös lehet…
Kirohant az ajtón, s meg sem állt a lépcsőig. Erzsébet követte.
Odalenn, a lépcső aljánál hajlott hátú vénember ácsorgott. Reszkető
kezével a korlátba kapaszkodott, mivel nem talált széket, nem tudott
leülni. Fekete kaftánt viselt, s hosszú, hófehér szakálla a mellét
verdeste. Épp Filipesi deákkal pörlekedett, mert az nem engedte
felmenni a lépcsőn Vitéz után.
– Bocsáss meg nekem, Mose ben Jahmun! – fogta a fejét Vitéz,
miközben lerohant elé. – Hogyan feledkezhettem meg rólad!
A vén zsidó dühösen félretolta az útjából szegény Filipesit.
 – Átkozott legyél, fiú! Mit képzelsz te rólam? Várakoztatni, engem?
Tudod te, ki vagyok én? A bizánci császár különmegbízottja vagyok!
Nagyobb a vagyonom, mint a magyar királynak! S itt várakoztatsz,
ennek a mocskos háznak a tornácán?
– Mocskos ház? – horgadt fel Erzsébet a magasból. – Mit
merészelsz? Ki innen, mielőtt megkorbácsoltatlak, nyomorult! Albert!
Dobd ki innét!
A zsidó fintorogva felemelte a fejét.
– Ez meg kicsoda?
Vitéz komoran felelt:
– Hunyadi János lovag felesége, Szilágyi Erzsébet! S igaza van. Én
feledkeztem meg rólad, de jogod nincsen e házat becsmérelni! Ennek az
asszonynak a kisfia beteg… Haldoklik…
– Kit érdekel? Azonnal indulnunk kell! Már épp eleget
várakoztattál!
Vitéz arca lángolt a haragtól és a szégyentől. Mose ben Jahmun a
bizánci császári udvar védelmét élvezte, sem megsérteni, sem
rendreutasítani nem volt ildomos, hiába viselt maga is magas hivatalt a
másik császár kancelláriáján.
– Bocsáss meg, Erzsébet! – fordult vissza az asszony felé. – A
palotába kísérem ezt az embert. Remélem, reggel beszélhetünk a zsidó
bíróval. Ígérem, onnét rögvest visszajövök!
Mose még egyet rácsapott Filipesi bokájára a botjával, s dohogva
indult az ajtó felé. Amikor odaért, hirtelen mozdulatlanná dermedt.
– Mi az ott fenn?
Vitéz nem értette.
– Az, az, ott! – Mose ben Jahmun botjával az ajtó fölé függesztett
festett napkorongra mutatott.
– A nap – vont vállat Vitéz.
– Tudom, hogy a nap, ostoba! – sziszegte a zsidó. – Azt kérdeztem,
miért van ott? Kié?
– Nem eladó! – felelte Erzsébet. – Menj dolgodra zsidó, Isten
hírével, és ne háborgasd ezt a házat többé!
– Azt kérdeztem, miért van ott! – Mose lecövekelt az ajtó előtt,
jelezve, hogy egy tapodtat sem moccan onnét, míg választ nem kap
kérdésére.
Vitéz kitárta előtte az ajtót.
 – Azt mondtad, igyekeznünk kell. Nem akarod tovább várakoztatni
a zsidó bírót, ugye?
– Láttam már egy éppen ilyen napkorongot rég! – mondta Mose ben
Jahmun. – Azért kérdezem csak… Valaki a ruháján viselte, aki nagyon
kedves volt szívemnek…
– Az a nap a férjem családjának régi jelvénye. Még Oláhországban
kenézi fenségjel volt egykor…
– Családi jelkép… – suttogta maga elé Mose. – Hol van a fiad,
asszony?
Most Erzsébeten volt. a meglepetés sora.
– A fiam? Kérlek, zsidó, menj Isten hírével. Ne háborgasd e gyászos
házat, s fájdalmamban engem… Te pedig, János, ahogy teheted, jöjj
vissza hamar… legalább te légy mellettem, ha már…
– Látni akarom! – makacskodott Mose. – Vezess a fiadhoz, asszony!
– Elég legyen ebből! – Vitéz most már indulatosan próbálta
kituszkolni az ajtón Mose ben Jahmunt. – Panaszolj be a császárodnál, a
zsidó bírónál; mindenkinél, akinél csak akarsz! De ne háborgasd ezt a
szegény asszonyt! Az én hibámból várakoztál ily sokáig, rajtam töltsd
ki hát a dühödet!
– Az is meglesz, ne félj… – hunyorgott Mose. – De talán
segíthetek… Hol az a beteg gyermek?
Vitéz Erzsébetre pillantott, de az csak vállat vont.
– Mi vagy te? Orvos?
– Kalmár, orvos, kuruzsló… Minden vagyok – Mose már indult is
felfelé a lépcsőn. – Odafönn van, igaz?
Erzsébet sietősen az útját állta.
– Nem fogod bántani, ugye? A férjem kiszorítja a szuszt belőled, ha
csak egy haja szála is…
– Azt mondtad, asszony, haldoklik a fiad… Mi baja lehetne még?
Ne aggódj! Nem szokásom az időmet vesztegetni keresztény kölykökre.
De látnom kell az arcát… Csak a lelkem megnyugtatására…
Erzsébet szíve majd kiszakadt a helyéből, úgy zakatolt. Mit akarhat
ez a zsidó? Rosszban sántikál? Az anyai ösztön azonban azt súgta,
engedje nyugodtan Lackóhoz. Maga sem tudta, miféle belső
parancsolatnak engedelmeskedett, amikor felsietett a lépcsőn, és kitárta
az ajtót Mose ben Jahmun előtt.
A zsidó megilletődötten bámult befelé.
 A szobában betegség rossz szaga terjengett, Lackó mozdulatlanul
hevert az ágyon. Mose közelebb csoszogott hozzá, és hunyorogva
bámulta a fiút. – A nap…
Lackó ingecskéjén ugyanaz a napkorong díszelgett, sugarai
tengerhullámokként ölelték körbe.
– Férjem anyja varratta – tördelte a kezét Erzsébet. – A bölcsőjére is
ezt a napkorongot festette a nagyatyja, míg élt…
Mose közelebb hajolt Lackóhoz.
– Ez az arc… Ez a szemöldök… Teremtőm… Egészen belesápadt.
Tévedne? Vagy valóban hasonlatos ez a kifehéredett, jégverejtékes
arc az ő Eszteré arcához? Vénségére lehet, hogy megcsalja a saját
szeme?
– Mit mondtál, asszony, honnét való a te férjed?
– Havaselve földjéről. Nem tudom, ti, bizánciak hogyan nevezitek…
– Oláh volt-e? Vagy talán kun? Besenyő?
Erzsébet értetlenül nézett Vitézre.
– Kun kenézek voltak ősei, de oláh fejedelmi vér is csörgedezik
ereiben… Miért faggatsz ezekről, zsidó? Mit akarsz tőlem?
– Mondtam már! – förmedt rá Mose. – Ez a napkorong hasonlatos
egy másikhoz… Olyasvalaki viselte, ki nagyon közel állott a
szívemhez… Oláhföldről származott ő is… Kun vérből…
Hirtelen felegyenesedett.
– Vitéz, küldj valakit a palotába! Üzenem a zsidó bírónak, hogy
késni fogok!
Vitéz nagyot nyelt.
– Te meg, te arcátlan ifjú… – intette magához az ajtón befelé
kukucskáló Filipesi deákot. – Azonnal hozz forró vizet és sót! Kellenek
még füvek is, de azoknak nem tudom a nevét a ti nyelveteken! Vitéz
majd lefordítja neked. Addig is hozd a vizet és a sót!
Erzsébet biccentett Albertnek, hogy engedelmeskedhetik. A deák
elsietett a konyha felé.
– Meg tudod gyógyítani? – kérdezte reszkető hangon Erzsébet.
Mose egy apró fiolát húzott elő kaftánja redői közül.
– Ezt csak a legszükségesebb esetekre tartogattam… No, persze,
nem egy kereszténynek… De talán így jóvátehetek egy súlyos hibát…
– Ha megmented a fiam életét, a férjem gazdaggá tesz!
 – Nem, nem, asszony! Engem sem a férjed, de még a római császár
se tudna annál gazdagabbá tenni, mint ami vagyok! Nem kell a
pénzetek! Magam miatt teszem, amit teszek…
Erzsébet nagyot nyelt. Mit bánja ő! Csak mentse meg a kis Lackót!
Csak ennyit akart.
– Eriggy ki innen, asszony! Hagyj magamra! Vitéz, te maradj!
Mose kitaszigálta Szilágyi Erzsébetet Lackó szobájából. A házra
csend telepedett. Erzsébet az ajtó előtt állt, s moccanni sem mert. Mit
tegyen?
Lépjen közbe? Hívjon segítséget? De hátha…
Hátha mégis segíthet ez az ember… Meg aztán…
Lackó még azelőtt meghal segítség nélkül, hogy a nap delelőjére
érne…
Erzsébet lehunyta a szemét.
Imádkozni… Mást nem tehet, csak imádkozik…
– Miatyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod…
Megakadt, s hallgatózni kezdett.
Mose torokhangon énekelt valamit odabenn a szobában. Beletelt
néhány pillanatba, míg Erzsébet rájött, hogy ő is imádkozik.
Remélte, hogy legalább egyikük imája célhoz ér…

7.
A DUNÁN, HAINBURG ÉS POZSONY KÖZÖTT,
A. D. 1434, MINDSZENT HAVA
– Idő… idő… nincsen idő… Igyekezzünk már, a hétszentségit neki!
Zsigmond király tehetetlenül bámulta, ahogy a parton csigalassúsággal
elmaradoznak mellettük Hainburg tornyai. Még mindig az osztrák
főhercegség területén voltak, a határ még mindig odébb… Vagy azok
amott már Porta Hungariae sziklái? Ha azok, miért nem közelednek
gyorsabban? Miért nem fú erősebben a szél? Miért ez a vánszorgás,
mikor nékem nincsen időm!
A cifra császári gálya valóban lassan csordogált lefelé a vén Dunán.
Sárga vitorlavásznát csak gyengéden paskolták a nyugati szelek – az
osztrák kapitány kénytelen volt parancsba adni, hogy a fedélközi
evezősök gyürkőzzenek neki az evezőknek. A Caesarea Maestas úgy
rendelkezett, hogy mihamarabb Pozsony városába szeretne érni.
Türelmetlen volt Zsigmond őfensége, és felette rosszkedvű…
Pedig mily fenségesen szikrázott az őszi napsütés amott, a dévényi
szikla felett! Igen, az már Magyarország kapuja, hol a Morva belefut a
Duna hömpölygő folyamába. Az Apácatorony mögül felragyogó Nap
arany csillámokat táncoltatott a víz színén. A gálya mirtuszillatban
úszott, s mintha még az álmos felhőkről is angyalpufók arcok
mosolyogtak volna a fenséges úrra.
A király mégis bosszús volt. Immár magyar vizeken hajóztak, s
végig a Duna partján, Dévénytől keletnek, míg a szem ellátott, hű
magyarjai gyűltek a vízhez, hogy illendőn fogadják. Jobbágyok,
katonák lengették süvegjüket, éljeneztek, s ez bizonnyal így lesz, míg
csak Pozsonyba nem érnek majd.
Zsigmond király egykedvűen figyelte a vivátozókat
szőrmekucsmája alól. Gyémántgyűrűs kezében aranykupát forgatott, de
inni nem volt kedve, nem ízlett neki már a szerémi nektár se…
Arra gondolt a császári fenség, vajon mi várja idehaza. Ugyan mi
várná? Tudta azt nagyon jól. Előre borsódzott a háta az elé tóduló
kérelmezők, panaszkodók népes hadától. Mert a magyar e kettőt nagyon
érti: kérelmezni és panaszkodni…
Zsigmond a hosszas itáliai utazások alatt sokszor gondolt haza,
Budára, Visegrádra, ám most, hogy ebben a szelíd, öreges napsütésben
megérkezett, valahogy elvágyódott innét máris…
Itália…
Édes Itália…
De akár csak Prága is jobban vonzotta most, mint a lószagú magyar
puszta, az örökkön egymást mardosó magyar urak társasága. Prága… A
Hradzsin… Most, mikor végre megnyílt az út előtte a cseh trónushoz…
Alig karnyújtásnyira már a megegyezés a kelyhesekkel.
De nem…
Mindent sorjában!
Előbb Magyarország!
Tudta, hogy a magyarok már így is lázonganak. Nehezen viselik
ezek, ha nincs odahaza erőskezű királyuk, aki időnként a körmükre néz,
aki időnként a fejükre koppint. Csak akkor hajlamosak megbékélni,
csak akkor hajlamosak belátással lenni sok magasztos célra. Egymással
addig is szót nem értenek, s csak fenekednek, egyre fenekednek,
egymás torkát tépve, egymást apasztva, pusztítva…
Rendet kell csinálni.
Mihamarabb!
No meg persze az alaposan kiürült császári kincstárat is fel kell
tölteni jó körmöci aranyakkal! Zsigmond felmordult, ahogy a körmöci
aranyakra gondolt. Hisz azokra nemrég rátették kezüket a huszita
haramiák! Alighogy levágják a hidra egyik fejét Lippaunál, máris újat
növeszt, s hát hol? Megint Felső-Magyarországon! Mióta kitette a lábát
otthonról, a helytartótanács képtelennek bizonyult megtisztítani a
Felsővidéket a csehektől. Zsigmondnak kezdett elege lenni az egészből.
– Nincsen időm… Még annyi a tennivaló, s nékem egyre kevesebb
az időm…
Való igaz, császári koronája már van… De éppen olyan szegényen
érkezett haza, amilyen szegényen útnak indult… Mennyi a tennivaló
még! Az aranybányák visszafoglalása a huszitáktól, az északi
országrész megtisztítása az egymást tépázó, folyton új adományokra
leső magyar urak megzabolázására… Aztán végre jöhet régi vágya,
álma, a megegyezés a mérsékelt huszitákkal. Jó úton haladnak a
tárgyalások Rokyczana érsekkel, de még annyi tennivaló maradt
hátra… Diplomácia, megint diplomácia… hízelkedés, türelem,
ígérgetés, fenyegetés, mindent a megfelelő pillanatban, s épp csak
akkora adagokban mérni a tárgyalópartnernek, amekkora adagra
szükség vagyon!
S ha meglesz a béke a csehekkel? Bevonulni végre Prágába, s immár
nem csak névben, címben cseh királynak lenni… Igen, az lesz majd az
elégtétel! Az lesz majd a teljes lelki megnyugvás… Gyermekkorában
először cseh nyelven tanult Luxemburgi Zsigmond, s csak utána ősei
német nyelvén. Minden mást később. Magyarul csak akkor kezdett
beszélni, mikor Anjou Lajos Budára hozatta, mint leánya, Mária
jövendőbelijét és az uralkodó trónra kiszemelt utódját.
Csehország…
Prága…
De messze vagy még…
Nyugalom, intette magát Zsigmond. Csak mindent sorjában. Előbb a
császári korona, aztán a cseh uralom… Édes, arany Prága…
Gyermekkorom tündérvárosa… S aztán?
 Zsigmond megint azt a feszítő bizsergést érezte a gyomrában, mint
mindig, mikor az elébe tornyosuló teendőkre gondolt. Utána? Az
egyházi unió még sehol sem tart… A bázeli zsinat munkája akadozik,
még a huszitákkal van elfoglalva… De utána… Jöhet az unió
Bizánccal… Igen… Az lesz élete fő műve. A nap, amikor a római pápa
és a konstantinápolyi pátriárka kölcsönösen visszavonják a sok száz éve
tett kiátkozásokat. Talán még belefér ebbe az életbe, talán még lesz
ideje megkoronázni küzdelmes létének megannyi diplomáciai sikerét.
Igen… Talán, gondolta Zsigmond, talán méltó leszek mégis
bálványomhoz, Szent László királyhoz… igaz, nem voltam
győzedelmes hadvezér… Voltaképpen valahányszor táborba szálltam,
vereséget szenvedtem… De a tárgyalóasztalnál mindig én
győzedelmeskedtem… Türelemmel, okossággal, kitartással,
hízelkedéssel többet elértem, mint a lovagkirály fegyverrel…
Igen… Az egyházi egyesítés még talán belefér… És talán…
Zsigmond türelmetlenül dobolt a trónus karfáján ujjaival. A szél
feltámadni látszott, megfeszítette a császári gálya vitorláit néhány
pillanatra, de aztán nyomban le is lohadt.
Igen…
Ha véget tudna vetni a nagy schizmának, akkor az sem lehetetlen,
hogy kitartó munkával, agyafúrt diplomáciával elérhetné, hogy
Johannes Palaiologosz halála után őt koronázzák meg a Kelet-római
Birodalom császárává is. S akkor a két keresztény birodalom trónusán
több mint ezer esztendő után újra egy imperátor ülne majd…
Egyesítené nem csak az egyházat, a hajdani birodalmat is… Róma
dicsősége a kereszt jele alatt feltámad majd, és örök időkre fennen
ragyog… Őáltala… Ő Isten kiválasztottja, Krisztus bajnoka, akinek e
munkát még el kell végeznie…
S a többi?
Többre bizonyosan nem marad ereje már… így is érzi a tagjaiban,
minden csontjában a Mors Imperátor egyre sürgetőbb jeleit: a
fájdalmat, a sorvadást, gyengülést… Lába sebes, a seb mind jobban
elfertezett…
Nem, ennél több nem fér bele ebbe a gyarló életbe. Így is sokkal
tovább élt, mint legtöbb kortársa. A többit majd elvégzi más…
Kicsoda? Tán Hunyadi… Igen, amikor maga elé képzelte az egyesült,
fényes keresztény seregeket, mindig Hunyadi Jánost látta, amint
magasba emelt kardján megcsillanó fénnyel bevonul a megszabadított
Jeruzsálem városába, és Zsigmond nevében megalapítja az új ezeréves
birodalmat…
Ehhh… Álmodozás… Megint az örökös álmodozás… Most még…
Most még csak Pozsony közeleg…
Zsigmond türelmetlenül pislogott a part felé. Álmos, poros falvak,
sűrű erdők váltogatták egymást.
De a távolban azok már valóban Pozsony tornyai lehetnek!
Gyerünk már! Igyekezzünk!
Nincs már sok időm, hát nem értitek?
A király megtörölte verejtékező homlokát. Mivel üsse el az időt?
Kihez szóljon idegességében? Oldalra fordította fenséges fejét. Amott
Barbara királyné ásítozott udvarhölgyei körében.
Barbara…
Vajon mit gondolhat most a császárné? Mire készülhet, miben
mesterkedhet megint? Mert Zsigmond bizonyos volt benne, hogy
felesége nem adta fel. Készül valamire… Mindig készül valamire…
Bárcsak itt lenne vele a jó Schlick kancellár! Vagy legalább az öreg
Garai… De az meg már nem él…
Zsigmond elkomorult.
A Mors Imperátor mostanában túlságosan gyakran kaszálgatott a
közelében. Sorra ragadta magával régi jó híveit, akik egész életén át
elkísérték. A vén Stiborici Stibort, jó vajdáját, Ozorai Pipót, a
nagyszerű Kanizsai püspököt, akiből német kancellárt csinált… Most
meg az ifjabb Stibort meg az öreg Garait, ki csaknem harminc
esztendeig volt az országnak nádora… Öreg, jó Garai… Bejárták együtt
a fél világot. A messzi-messzi Angliába is együtt utaztak, hogy
békességet hozzanak a franciákkal vívott pusztító, s a kereszténységre
nézve oly átkos háborúságba. Együtt zarándokoltak Perpignanba, együtt
szorongtak Konstanzban, mikor a zsinati atyák döntése alapján
máglyára küldték a szelíd hangú Husz Jánost… Egyedül már csak a vén
méregkeverő Cillei Herman él a régiek közül, gondolta leverten
Zsigmond.
Krisztusom… Mennyi küzdelem, mennyi tévedés, mennyi… bűn…
Egyedül marad lassan a múltnak terhével. Elmennek a nagy
régiek… S kik jöttek helyettük?
Csupa ifjú, ostoba kölyök!
 Zsigmond a szeme sarkából vejére, Albert hercegre meredt. És ez
lesz az utódom! – gondolta bágyadtan. Ez! Vajon Anjou Lajos, három
nagy királyság büszke ura, kinek birodalmát minden oldalról tengerek
mosták, vajon ő is így tekintett annak idején őrá, mikor felhozatta
Prágából, magyarul se tudó, pelyhedző állú ifjúként? Ő is ilyen pipogya
benyomását keltette illatos ruháival és piperkőc mozgásával a vad,
szilaj magyar urak közt?
Jézus Krisztusra, mi lesz a birodalmamból?
– Fenség… óhajt még bort?
A király bosszúsan legyintett.
Mi lesz, ha ő is itt hagyja ezt a földi árnyékvilágot? Mi lesz, ha nem
bírja már tovább ez a vén szív, ez a megkorhadt, esendő test, mielőtt
bevégezhetné a küldetését? Hol van még Prága? Hol van
Konstantinápoly? Hol van Jeruzsálem innét, a vén Duna partjáról?
Zsigmond megborzadt.
Mi lesz Alberttel, ha magára marad? A magyar urak zsebre teszik, a
lábukat törlik majd belé… Erzsébet, a lánya, és Barbara, a szajha
királyné a vérét veszik szegény kölyöknek… Ott vannak a husziták, a
közelgő török veszedelem… A befejezetlen ügyek…
Ki vigyáz majd az ifjú királyra, ha mégsem fejezhetem be, amit
elterveztem még? Hunyadi…
Ott van Hunyadi… Őneki kell Albert támaszának lennie, ha kell, a
királynéval szemben is. Ő alkalmas e szerepre. Pontosabban: csak ő
alkalmas rá…
– Ideje, hogy felkészülj… – lépett trónusa mellé Barbara királyné.
Zsigmond kíváncsian méregette.
– Mire?
– Napok óta nem fürödtél – Barbara undorodva legyezte a levegőt
fehér portól sápadt arca előtt. – Ápolatlan vagy és gyűrött.
– Na és, kit zavar? – horkadt fel a király. – Nem Rómába megyünk
kezet csókolni a pápának, asszony, hanem haza, Magyarországba!
– Csakhogy már Magyarország sem a régi, fenség! – jegyezte meg
Barbara gúnyosan. – Nem barbárok gyülekezete, amilyen ifjúkorodban
volt… Hozassak fürdővizet? A szakállad is bozontos, a hajad gubancos,
mint valami háborodotté. Ne feledd, te nem holmi magyar uracska
vagy, hanem a birodalom császára! Dézsát! Vizet! Szappant! Gyorsan!
 S mielőtt Zsigmond tiltakozhatott volna, a szolgák már intézkedtek
is. Kisvártatva az öreg király nyakig merült a habokban, s némán,
megalázottan tűrte, hogy a szolgálólányok alaposan lesikálják hátát,
mellkasát. Aztán, mikor végeztek, türelmes ujjak ollóval körbenyesték
kétágú, őszülő szakállát, kifésülték, kikefélték, levagdosták fekete
karéjú körmeit, nárdussal bekenegették rakoncátlan fürtjeit, aztán
bíborpalástba öltöztették, ezüstövvel felövezték, s a végén fejére
imádott szőrmekucsmáját nyomták.
Mire végeztek, a gálya orránál már feltünedeztek a pozsonyi rév
piros-fehér királyi zászlai, s a partra sereglett sokezres tömeg színes
foltjai.
– Alattvalóid már türelmetlenül várják jöttödet, királyi fenség! –
hajlongott az osztrák kapitány hízelkedve.
– Nos, ami azt illeti, én is türelmetlen vagyok – mormolta
Zsigmond, de mivel magyarul mormolta, a kapitány nem értette, mit
akar ezzel. Csak azt látta, hogy a vén arcon keserű ráncok gyűlnek a
hazatérés boldognak ígérkező órájában is.

8.
OROSZVÁR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, MINDSZENT HAVA
Két asszonnyal utazott Újlaki Miklós Pozsony felé. Az egyik a
felesége volt, a másik meg újonnan talált húga. A feleségéhez egy szót
sem szólt egész út alatt, a húgát szóval tartotta mindvégig.
Már Oroszvár mellett poroszkált a két utazószekér, s mellette
tikkadtan zötykölődtek a lándzsás újlaki lovasok. Közel már innét a
Duna, s közel Pozsony sokat látott királyi városa. Még egy bő óra, és
megérkeznek a köpcsényi révhez, és estére biztosan odaát lesznek,
Pozsonyban.
Újlaki Miklós szűkölve szemlélte a látóhatárt. Minden lépéssel
jobban elszorult a szíve. Nem önként jő ide, szíve szerint kerülné
messzire a hazatérő királyt, mint a leprást. De nincsen apelláta, jönni
kell. Jönni kell, mert Cillei Ulrik, a veres gróf így rendelkezett. Újlaki
Miklós pedig az ő kezében volt szőröstül, bőröstül.
Mosontól Oroszvárig épp erről panaszkodott Veronikának. Maga is
meglepődött, mi mindenbe be nem avatta már eddig is a cserögi
molnárleányt, akit néhány nappal ez elébb még saját nászéjszakáján
cipelték Újlaki ágyába. Néhány napja? Mintha egy másik életben lett
volna…
– Hát mit tehetek én ezek után? – kérdezte fojtott hangon Miklós, és
óvatosan hátrasandított az utazószekér felé, hogy megbizonyosodjon,
Csáki Borbála nem figyel-e. Nem mintha tartott volna az asszonytól, de
kérkedni azért mégse kérkedik az ember olyasfajta tévedésekkel, hogy
fattyút nemz a királyi nyoszolyába.
Veronika a báró mellett ügetett, s bár megértően bólogatott,
nehezére esett Újlaki szavaira figyelni. Tudta, hogy elemi érdeke a báró
bizalmában maradni. Gondolatai mégis másfelé kalandoztak el.
Titusz…
Titusz…
Túlélte vajon a fiú azt az éjszakát? Hol lehet most? Újlakon azt
mondták a szolgálatos strázsák, hogy Vitovecz magával vitte őt is, meg
a Szerémségben, Valkóban összeharácsolt Újlaki-dézsmát is. Márpedig
Vitovecz csak Pozsonyba jöhetett, hisz a termény, a búza, a bor, a hús
minden ahhoz kellett, hogy a Cillei uraságok elkápráztassák a hazatérő
királyt egy fényes lakomán. Ha pedig Vitovecz északnak szekerez,
akkor Titusz is velük lehet. Amerre csak elhaladtak, többen
bizonygatták, hogy éppen egy nappal előbb haladt el erre a menet, s a
leírásból egyértelműen Vitoveczre és zsoldosaira ismertek.
Egy nap járásra csupán…
Titusz ott van tehát, nem messze tőle, talán már Pozsonyban… Ha
ugyan él még…
De arra Veronika gondolni sem mert, hogy a fiú nem bírta tovább az
ütleget, s azóta már elkaparták valahol az út mentén, s ő még csak észre
sem vette a sírhantot. Nem… Titusznak élnie kell!
Nemrég még csöndes, eseménytelen életre készült odalenn,
Cserögön. Semmi másra nem vágyott, mint hogy megossza az életét
Titusszal, hogy magukhoz vegyék gyermeküket… Most meg… Most
meg itt poroszkál Magyarország egyik mágnásának társaságában. A
cserögi özvegy molnárné leánya, a nincstelen senki most a magyar
zászlósurak fészkébe tart. S ott vajon mi vár majd rá?
– Hát hogy legyen velem ezután? Te mit tennél az én helyemben?
Veronika fásultan Miklósra pillantott.
 Nem tudott haragudni erre az elvadult külsejű s elvadult lelkű ifjúra.
Bár Újlaki mindent megtestesített, amit gyűlölt, a felismerés, hogy a
gazdagok, a nagyurak is boldogtalanok tudnak lenni, előbb meglepte,
aztán valami enyhe megelégedés félével töltötte el. Amennyit
kihámozhatott Miklós történetéből, az alapján szánni kezdte a férfit.
– Én más támaszt keresnék a helyedben – szólt nagy nehezen, mert
látta, hogy Újlaki feszülten várja válaszát.
– Más támaszt? Ezt hogy érted?
– Cillei a kezében tart. Csak úgy kerülhetsz ki a csávából, ha más
segítségét kéred.
Miklós bosszúsan bámult maga elé.
Ugyan kinek a segítségét? Ki akarna énrajtam segíteni? Gyűlölnek
mind…
– Ha kiszabadítod Tituszt, ő segíteni fog neked. Én is segíteni
fogok, Miklós. Együtt majd kiötlünk valamit, meglásd!
Újlaki elgondolkodva nézte Veronika kipirult arcát. Különös
bizsergést érzett a szíve táján. Együtt? Együtt?
Különös játékot űz mivelünk a sors, gondolta aztán. Apám elszórta
magját, és a cserögi molnárné megszülte Veronikát. Én is elszórtam
magom, és Luxemburgi Erzsébet megszülte Anna hercegnőt… Csak
éppen az én feleségem nem képes gyermeket szülni nékem…
A feleségem…
Borbálának se sok hasznát veszi mostanság! Néhány éve még
Erzsébet királynő komornája volt, még Kottannerné is kedvelte, de
azután, hogy ő gyermeket csinált Erzsébet királyleánynak, a
feleségének sem maradt helye az udvarban…
Ahogy poroszkáltak, immár Oroszvárt is maguk mögött hagyva,
Újlaki nagylelkűen így szólt:
– Kiszabadítom neked azt a fiút, ne aggódj! A világ előtt is
vállalom, hogy húgom vagy…
Veronika kínosan mosolygott. Egyre jobban aggasztotta, hogy a
hátuk mögül, az utazószekér mélyéből egy izzó szempár figyelte őket, s
hallgatta minden szavukat. Csáki Borbála, akit az utazáshoz szépen
felöltöztettek, hogy ne nézzen ki oly ijesztően, le sem vette róluk a
szemét.
 9.
POZSONY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1134, MINDSZENT HAVA
A pozsonyi kikötőnél alázatosan várakozott az ország színe-java. A
domb tetejéről a négytornyú, zömök vár vigyázta a várost, s alant a
mólót. Az Au-szigettel éppen szemközt, a Prágai út torkolatánál kiépült
ácsolt állványokat színes selymekbe öltöztették. A dunai szél Szent
István koronájának országzászlóit csattogtatta azokon az állványokon:
az Árpádok veres-fehér sávos, a királyság kettőskeresztes lobogóit,
Horvátország veres-fehér sakkozott vásznát, Erdély veres, fekete
turulmadaras zászlaját. Hátul Pozsony színei tarkállottak, ott, hol a
sorompók mögött a bámész városi sokaság tolongott.
A partra közvetlenül csak a nagyurak ereszkedhettek, hogy már
rögtön a kikötő patkójánál térdet hajtva hódolhassanak a hazatérő
királynak De a gálya még csak aprócska pont volt a Duna szalagján,
úgyhogy várni kellett. Az urak addig is ott kókadoztak a kifeszített
árnyas vásznak alatt, a vénasszonyok nyarának utolsó szép délelőttjén, s
bágyadtan pislogtak nyugat felé, mikor ér már végre partot az az
agyoncicomázott evezős hajó…
Hunyadi leghátul álldogált, amennyire lehet, kerülve a feltűnést.
Lévai Cseh Péterrel érkezett, ki a király egyik legfőbb bizalmasa volt, s
ki még az öreg Újlaki gróffal együtt látta el a macsói báni tisztet
évekkel ezelőtt. Jankó engedelmet kért tőle, hogy ne kelljen a nagyurak
közé furakodnia, ahová ő amúgy sem való. Lévai méltányolta a kérést,
és hagyta, hogy Ivánnal csaknem a köznép közé keveredve
várakozzanak.
– Te ezeket mind ismered, Jankó? – álmélkodott Iván a
felsorakozott nagyurak láttán. A fogadóbizottságban látszólag ott
tolongott mindenki, aki csak számított a királyságban.
– Mindet – sóhajtotta Hunyadi. – De bizony kevés köztük a
tisztességes ember! Az ott, középütt, főpapi ornátusban Pálóczi György,
Esztergom érseke. El se lehet téveszteni, oly pökhendi pillantásokat vet
szerteszét. Azóta hordja ilyen fennen az orrát, mióta Bázelből a királyi
fenség úgy rendelkezett, hogy ideiglenesen ő lássa el a nádori
teendőket. Ármányos, kenetteljes ember, ki soha nem néz annak a
szemébe, akivel éppen beszél. De amott áll a bátyja, látod? Máté, aki az
ország bírája.
 – Szép szál férfi…
– Elkísérte Zsigmondot Itáliába. Ő szívélyes ember, szóba elegyedik
bárkivel, még a jobbágyaival is. Kedvelem. Azt hallani, bizonyosan
fényes méltóság vár rá nemsoká. Közel állanak a Pálócziak a király
szívéhez, az bizonyos, mert Garai halálával reájuk bízta a Szent Korona
őrzését. Aztán ott van az a simára borotvált, olaszos képű fickó.
Rozgonyi János, akiből tárnokmestert csinál nemsokára a király…
legalábbis mindenki ezt beszéli. Éppen egy hete érkezett haza Bécs
városából, hogy előkészítse Zsigmond érkezését, most meg, látod, hogy
szűköl, hogy őfensége mindennel elégedett legyen. Aki mellette
ücsörög földre terített vánkosokon, gyémántberakásos kardját az ölébe
fektetve, az Lévai Cseh Péter. Őt már te is ismered, öcsém.
– Miért oly pironkodó az arca?
– Mert Nagyszombat még cseh kézen van. A legtöbb, amit
elmondhat majd, hogy sikerült felszabadítani Tapolcsányt. Pedig az se
kevés: a bányavárosok felé az fontos szállása volt a huszitáknak.
Míg Hunyadi az öccsének magyarázott, nem messze tőlük az öreg
Cillei Herman, örökös szlavón bán épp azt susmorogta az esztergomi
érsek fülébe, hogy bizonyosan tudja, miképp sikerült megszabadítani a
bányavárosokat a csehektől. Nem éppen karddal, vigyorgott kajánul
Cilli és Zagorje ura, hanem bizony csengő aranyakon. Jan Symkencky,
a huszita seregtest vezére kilencezer aranydukátot vághatott zsebre
annak fejében, hogy átállott Lévai Cseh Péter pártjára, és világnak
eresztette összes fegyveresét. Ez az alku bizonnyal megköttetett, mert a
bányavárosok harc nélkül kerültek végül vissza a magyar király uralma
alá.
Pálóczi érsek finoman mosolygott a híren. Tudta ő azt nagyon jól,
hogy Lévai Cseh Péter akár az egész vagyonát odaadná, csak hogy jó
színben tetszeleghessen Zsigmond előtt. Úgy tervezte ugyanis, hogy az
érkező fenség lábai elé helyezi Nagyszombat kulcsát, hátha a király
hálából kinevezi nádornak. Na, ebből se lesz mostanában nádori cím…
– Aztán azok a jó délvidéki nagyurak – folytatta Hunyadi, óvatosan
mutatva Ivánnak, ki kicsoda. – Az a magas, barna képű, azzal már
találkoztál, mikor Nándorfehérvárra utaztunk.
– Tallóczi Matkó kapitány uram?
– Az bizony. Olasz származék az is, mint jó emlékezetű Ozorai Pipó
urunk volt. De ő nem csak nándorfehérvári kapitány, de tán nemsokára
horvát bán is, Frangepán Istvánnal egyetemben. Az meg amott ácsorog,
Tallóczi Frankkal sutyorogva. Frank szörényi bán, őket igen kedvelem.
Egyenes fajta, lobbanékony, de szívélyes.
– Azt viszont bizonyosan nem szíveled, bátya! – morogta Iván, és a
kisebb társaság középpontjában sutyorgó Garai Lászlóra mutatott. A
széles homlokú, kígyótekintetű Garai mindenhová hűséges kopójával, a
zsemleszín Cseribasival ment: engedélye volt még a koronatanácsba is
az ebbel belépni. Az öregesen hunyorgó vadászkutya most is ott lapult a
lábainál, s megvetően figyelte az izgatott embertömeget. Garai amúgy
mostanság még csupán a macsói báni láncot viselte nyakán, de róla
mindenki tudni vélte, hogy atyja után megörökli majd a nádori
méltóságot is. Nem lehet másként. Mióta a legtöbben az eszüket tudták,
azóta Magyarhon nádorát Garainak hívták.
Jankó sorra elmondta a többieket is:
– Az ott Rozgonyi István, a pozsonyi és temesi főispán, a sókamarák
kulcsának őrzője. Igaz ember, az ő felesége Rozgonyiné Cicelle, akit
ezer vitéz férfiúnál is többre tartok. Mind az ő vendégei vagyunk
Pozsony városában. Amott a testvére, Rozgonyi György, ki a pozsonyi
ispánságot bátya nevében vezeti. Amaz Perényi János, a fivérével,
Miklóssal, mindketten asztalnokmesterek, s mindketten Regensburgból
vágtattak haza, hogy az udvartartást előkészítsék a fogadtatásra.
Miképp így magyarázta a nagyurakat sorban, egy megtermett férfiú
lépett oda hozzájuk. Piros arca csak úgy ragyogott, lecsüngő fekete
bajsza fényesítve csillogott a napsütésben. A szeme is nevetni tudott,
ahogy Jankó vállára csapott.
– Hát te, János öcsém? Mit kókadozol itt? Pedig igen kicsinosítottad
magad! Hiába, aki ösmeri a talján módit, az mán nem adja alább!
Hunyadi tisztelettel fejet hajtott.
– Sajnálom az időt ezzel a semmittevéssel, lovászmester uram.
Inkább folytatnám Nagyszombatnál, amit félbe hagytam!
– Derék! Igen derék! – veregette meg a vállát a fényes tekintetű
férfiú, aztán nagy bizalmasan halkabbra fogta: – De csak vigyázzál,
édes fiam! Sokan fenik mán rád a fogukat!
Hunyadi legyintett.
– Fenjék csak! Majd belém vásik a foguk!
– Kevély beszéd, öcsém! De a Cillei táraságokkal nem érdemes
tréfálkozni! Valamiért nagyon megbosszantottad a veres grófot!
 – Ulrikot? – nevetett Jankó. – Ki bánja azt? Az acsarkodó rókának
nem vagyok én nagy falat. Akad annak gondja egyéb is!
– Azt is rebesgetik – hajolt közelebb a nagyúr Jankóhoz, lapátkezét
továbbra is a vállán nyugtatva. – Azt is mondogatják, hogy tevéled is
akar valami fontosat Zsigmond. Igaz-e ez, fiam?
– Énvelem? – kerekedett el Jankó szeme. – Énvelem ugyan mit
akarna? Kicsiny vagyok én ahhoz. Csak katona, nem nagyúr…
A nagy bajuszos szeme ravaszkásan csillogott, rá volt írva az
ábrázatjára, hogy így gondolta éppen maga is, és roppant elégedett az
ifjú válaszával.
– Igaz, keresztényi erény a mértékletesség, édes fiam! Tudni kell,
hol van az embernek a helye! Hej, de sokan nem tudják pedig!
Odébb lépett, s máris nagy hangon köszöntötte a közelben
várakozók egy csoportját.
Jankó sokatmondón Ivánra hunyorgott.
– Tudod-e, ez ki volt? Hédervári Lőrinc lovászmester úr, a kunok és
jászok bírája! Apánk nagy barátja, Ozorai Pipó embere réges-rég. Kevei
ispánként még familiáris urunk is volt egykor. Én igen kedvelem, mert
a déli határt ismeri jól, és tudja, micsoda sors vár ránk, ha a törököt
időben meg nem állítjuk. Itáliában ő szervezte Zsigmond utazgatásait,
merthogy az a lovászmester munkája. Engem is sokat pátyolgatott
Milánóba érve.
– Nem ez az a Hédervári, aki magához ragadta Pipó úr örökségét? –
nézett nagyot Iván.
– Úgy is lehet mondani. De valóbb az, hogy az ágyába csalogatta
Pipó úr özvegyét. Az meg reá hagyta a mesés vagyont… Emiatt
gyűlölik őt a Cilleiek meg a Garák… No hát, édes öcsém, csudálkozol-
e, hogy nem szívelem az udvari intrikát? Csudálkozol-e, hogy inkább a
harcmezőt választom, mint ezt a viperafészket?
Iván visszavigyorgott rá.
– Aztán majd nézhetsz, bátyám, ha Zsigmond mégis felemel valami
zsíros állásba tégedet! Hadakozhatsz akkor a viperákkal!
– Azt várhatod!
Ebben a pillanatban a négytornyos pozsonyi vár ormairól gomolygó
füstfelleg kélt, s a következő pillanatban felmorajlottak a bástyákon az
ágyúk. A tömeg felhördült, megélénkült, mert a császári gálya lassan,
méltóságteljesen odasimult a móló oldalához, az evezősök behúzták
evezőiket. A trombiták zengése közepette a heroldok pallót vetettek az
érkezőknek.
Legelébb a király jött le.
Bíborpalástot viselt, arca vereslett a hevülettől. Örül, hogy hazatért
végre, vélték sokan. Dühös, mert haza kellett jönnie, vélték, akik igazán
ismerték.
Nádor híján az esztergomi érsek sietett elsőként üdvözölni őt,
nyomában egymást félrelökdösve, tülekedve mind, a nagyurak.
Kisvártatva olyan tolongás támadt a gálya előtt, hogy az alabárdos
őröknek kellett eltaszigálni onnét a magyar zászlósurakat.
– Mint a farokcsóváló, csahos ebek – morogta Hunyadi az emelvény
korlátjának dőlve. – Nézd, hogy törlekszenek, hogy hajlonganak!
Iván csak ámult.
Az ország nagyurai úgy tolongtak, hogy megcsókolják királyuk
gyémántgyűrűs kezét, mint ahogy odahaza a disznók tülekednek, mikor
a gazda az ólba lép etetéskor. Jankónak is ugyanez juthatott eszébe,
mert epésen megjegyezte:
– Mintha nem tudnák, hogy Zsigmond ezúttal se hozott, hanem épp
vinni akar! Figyeld csak meg, Iván, már ma este a vérét kívánják mind,
kik most a porban csúsznak őelőtte! Amint meghallják azokat a
dörgedelmeket, lehervad az ájtatos vigyor a képükről!
Iván nagyot fújtatott.
– Nekem ennyi éppen elég volt, bátya! A várban találkozunk!
Hunyadi intett. Neki muszáj volt maradnia, hisz a király Lévai Cseh
Péterrel együtt hívatta őket kihallgatásra. A kérdés már csak az volt,
mikor járulhatnak őfensége elé, különösképp, hogy legalább kétszázan
várakoztak azonnali meghallgatásra a királyi várban.
Jankó bágyadtan megigazította öltözetét. Hosszúnak ígérkezett ez a
nap.

10.
BUDA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, MINDSZENT HAVA
Erzsébet a kezét tördelte, fel s alá járkált a kicsiny polgárház
emeletén. Nem szerette ezt a házat, mert szűkös volt, dohos, főképp
neki, aki egész életét várakban, tágas, vidéki udvarházakban töltötte. De
ezen a szürke délelőttön inkább a lelkének tűnt szűkösnek az a néhány
lépésnyi hely a lépcsőfeljárón.
Szűkölve számolta a perceket, órákat.
Még mindig semmi!
Odabenn Mose ben Jahmun és Vitéz ügyködtek valamit. A zsidó
megkapta, amit kért, forró vizet, sót és néhány gyógynövényt,
melyekről Erzsébet még csak nem is hallott.
Azóta csönd honolt odabenn.
Lackó… Drága, kicsi fiam… Kicsi Lackóm!
Végre-valahára feltárult az ajtó, és Mose dugta ki aszott fejét a
résen.
– Most már bejöhetsz, asszony! – vetette oda.
Erzsébet már rohant is.
Lackó az ágyban hevert, Vitéz a karjaiban tartotta. Élt.
Sőt nem csak hogy élt, de a szeme is nyitva volt, tekintetét
csodálkozva anyjára emelte.
– Éhesz vadok! – szinte sírásra görbült a szája.
Erzsébet odarohant, és a karjaiba zárta.
– Lackó! Kicsi Lackóm! Egyetlenem!
– Szojítsz! – fanyalgott a fiú. – Megfojtasz.
– Hogyan? – Erzsébet a könnyeit nyelte. Csak bámulta Lackót,
kinek vonásai kisimultak, s szeme végre nem a láz hevétől csillogott. –
Hogyan gyógyítottad meg?
Mose fáradtan motyogott valamit.
– Köszönöm! – zokogta Erzsébet. – Köszönöm neked!
A zsidó olyan mozdulatot tett, mintha legyet hessegetne el.
– Sok időt elvesztegettünk… Mennünk kell! A zsidó bíró már
bizonyára türelmetlen!
– Amint tudok, visszajövök! – suttogta Vitéz, és eleresztette Lackó
kezét. – Sok mindenről be kell számolnom, drága Erzsébet!
Mose ben Jahmun korát meghazudtoló sietséggel ereszkedett le a
lépcsőn. Nem nézett hátra, nem búcsúzott el Erzsébettől. A gyermekre
meg aztán végképp pillantást sem vetett.
Szilágyi Erzsébet ott állt az ajtóban, és nézte, hogyan kászálódnak
fel az utazószekérre Vitéz meg a zsidó. Aztán becsukta az ajtót, és
rohant vissza Lackó szobájába. A fiú az ablaknál pipiskedett, és
integetett a távolodó utazószekérnek. – Jossz álmom volt – mondta
bágyadtan.
– Igen… Rossz álom volt csak… – sóhajtotta még mindig
hitetlenkedve Erzsébet. – Hozom a reggelit!
Nagyon remélte, hogy ez a valóság, s nem álom. Vagy ha álom,
akkor nem akart felébredni belőle soha többé.

11.
POZSONY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, MINDSZENT HAVA
Luxemburgi Zsigmond komoran körbetekintett a teremben ücsörgő
főurak során. Halálos csend ereszkedett közéjük, tán még a légy
zümmögését is meg lehetett volna hallani a Preternhaus Palota udvarán,
ha történetesen nem veri oly hevesen az eső a színes üvegtáblákat.
Merthogy alig zörgött fel a kikötőből a királyt hozó szekeres kocsi a
Lőrinci-kapuig, mikor eleredt a zápor. Azóta egyfolytában,
vigasztalhatatlanul esett.
– No hát, urak? Hallgatlak titeket! Beszéljetek, az ég szerelmére! –
kiáltotta Zsigmond, hogy csak úgy remegtek belé a palota falai. Még
Rozgonyi ispán, a házigazda is lesütötte a szemét, s azt kívánta, bárcsak
valahol másutt lenne, csak ne itt. Pedig ő Galambócnál megmentette a
király életét, mégis jobbnak látta meghúzni magát.
– Nem hallom válaszotok! – fröcsögte Zsigmond. Úgy remegett az
indulattól, hogy Hunyadi, ki mögötte állt, azt hitte, a fenséges urat
menten megüti a guta. A király rendelkezésére kivont pallosával a
padlóra támaszkodva vigyázta az uralkodót. Jobbján Albert herceg,
szintén kivont pallossal, balján Jan Giskra, a testőrség új parancsnoka,
szintúgy kivont pallossal. Mindhárman mereven figyelték az összegyűlt
nagyurakat. Bolond, ki ennyiből nem ért…
– Fenség, én… – kezdte volna kenetteljes hangon Pálóczi érsek, de a
király máris ráemelte villámló tekintetét.
– Érsek úr, eminenciád csak hallgasson! Hol vannak a bandériumok,
amiket felállítni parancsoltam? Hol vannak a fényes ezredek, melyek
már Nagyszombatban kellene, hogy legyenek? Hol? Hol van a
tömérdek arany, amit hadiadó címén kipréseltél a parasztokból? Hol?
 Az érsek nem felelt, a szája szélét rágcsálta szemlesütve. Nem volt
már azokból az aranyakból egy darab se…
– Na és te! – fordult a király Lévai Cseh Péter felé, ki most átkozta
csak magát, hogy nem azt tette, mint az erdélyi vajda, a ravasz Csáki
László és Kusalyi Jakcs Mihály székely ispán, kik a Brassóra, Szebenre,
Szászsebesre, Besztercére támadó parasztokra hivatkozva nem jöttek el.
– Te, uram, hová tetted a tízezer páncélos lovast, amit rendeltem
felállítani? Hol a pénz, amit e célra kisajtoltál az erdélyi rendekből?
Felpattant a trónusról, és a teremben hosszan végignyúló tölgyfa
asztalra csapott, hogy az majd kettéhasadt belé. Hunyadi csak nézett rá
nagy szemekkel: ki gondolta volna, hogy egy majd hetvenéves
öregemberbe még ily erő szunnyad?
– Kérdeztem valamit! – bömbölte Zsigmond. – Hol vannak a nemes
megyék bandériumai, miket kértem tőletek? Mit műveltetek, urak, míg
én idegenben szolgáltam a haza ügyét?
Hatásszünetet tartott, amit csak a vén Cillei mormolása tört meg.
– A haza ügyét? Fészkes fenét! A saját pecsenyédet sütögetted
Rómában, te cseh disznó!
Zsigmond felkapta a fejét.
– Mit mondasz, Herman? Mit sutyorogsz? Mondd csak ki hangosan,
én is hallani akarom ám! Mondjad ki, ha van hozzá merszed!
– Csak azt jegyzem, fenség – állt fel lassan, falfehér arccal a vén
Cillei –, hogy a szívemből szóltál… Hogy sajog a lelkem, amiért ilyen
gyalázatos állapotban kell látnod a szegény magyar hazát… De…
mondom én azt is, mert nyomja a szívemet, hogy éppen így kellett
történnie ennek, mert illetéktelen kezekben hagytad az országnak
gyeplőjét…
– A te kezedben tán jobb helyen lett volna, mi? – fröcsögte a király,
és lassan, mint a zsákmányára leső, vadászó tigris közeledett a vén báró
felé. Annak hiába rángatta meg unokája, Ulrik gróf a dúsan hímzett
tarcolándolmánya szárát, már késő volt.
– Jobb helyen, bizony! – bökte ki Cillei Herman. – Én nem titkolom,
mit gondolok erről, királyi fenség! Bíztad volna ránk, régi urakra a
vezérlést! Most nem főne a fejed hiába! De te nem! Te félretoltad a hű,
öreg famíliákat! Hát mostan lássad, mit műveltek az ifjak! Lássad csak,
mire mentél minélkülünk, király!
 A teremben néhányan felháborodottan hördültek fel, egyedül csak
Garai László bólogatott nagy, busa fejével, Cseribasi fülét vakargatva.
– Ne hallgassál erre a vén ebre, fenséges úr! – pattant fel a helyéről
vörös képpel Hédervári Lőrinc. – Igen is, jól cselekedted, hogy ezeket a
disznókat félretoltad a vályútól! Az egész ország lángokban áll a
telhetetlen zabálhatnékjuk miatt! Cillei! Te merészeled számon kérni a
királyt? Te? Országnak kirablója, ártatlanok gyötrője, te! Ki cseh
huszitákat fogadsz fel a szomszédid ellen? Kiostromlod váraikból az
árvákat, elkergeted falvaikból az özvegyeket! Te, ki nagyobb rabló vagy
a táboritáknál is?
Ulrik gróf ezt már nem tűrhette, talpra szökkent és elővonta kardját
nagyapja védelmében.
– Mit merészelsz, kutya? Te bitang, ki vagyonod hímkurvaként
kunyeráltad össze? Te ugatsz minékünk?
Hédervári pengéje is sikoltva szökkent elő, s a következő
minutumban bizonnyal meg is csókolja egymást a két acél, ha Hunyadi
közibük nem ugrik hatalmas pallosát fenyegetőn felemelve.
– Hátrébb az agarakkal, urak! Még egy szó, és szégyenetekre palotás
strázsát állíttatok mindőtök mögé! Elég legyen ebből!
Cillei Ulrik arcán megrándult egy ideg, Hédervári dühödten csapta
vissza pengéjét a hüvelybe.
– Hunyadi Jankó, te ebbe ne szóljál bele! A mi ügyünk ez! Nem
tűröm, hogy ez a német féreg sértegessen!
A háttérben Guthi Országh Mihály, ki Rozgonyi veje volt,
csöndesen göcögött, mások elégedetten suttogtak össze a felfordulás
láttán. Egyedül Zsigmond arca lett egyre sötétebb. Amikor megszólalt,
hangja mégis fagyos hidegséggel csengett a teremben.
– Való igaz, Lőrinc, az ország lángokban áll… Jól mondod azt! Erre
kellett hazatérnem… Hát mit izentem tinéktek Sienából? Pontról pontra
leírattam, mit kell tennetek! S ti mit tettetek? Semmit! Parancsomat
semmibe vettétek! Sereget nem gyűjtöttetek! Ami hadatok volt, azt
fosztogatásra, egymás megrablására használtátok! Jól mondod, Lőrinc,
nagyon is jól! Az ország lángokban áll! Timiattatok! Ha nem taposná
huszita horda az ország északi végeit, ha nem gyülekezne a pogány
délen, ha nem harapózna eleven tűzként a heretizmus mételye szerte az
országban, ti mindezek nélkül is pokollá tettétek volna ezt a földet!
 Pillanatnyi szünetet tartott, amit Jankó gyorsan ki is használt, és
visszaállt a király mögé. A pallos hegyét azonban most már nem
fordította lefelé, hanem figyelmeztetőleg a magasba irányzotta.
– Urak… – Zsigmond hangja még fagyosabb lett hirtelen. – Én már
Ulmban, a birodalmi gyűlésen se hallottam mást a fullajtárjaimtól, mint
hogy Magyarföld romokban hever! Regensburgban már panaszosok
áradata fogadott engem… Fosztogatások, törvénytelenségek… Erőszak
mindenütt… Azt kell hinnem, hogy míg én idegenben jártam, ti
felszámoltátok Magyarországon a törvényt! Ti, urak! Éppen ti! Kiknek
a kormányzás pálcáját kezébe adtam, kikre a törvény megtartását
feladatul szabtam, ti magatok állottatok a törvénytelenek élére, s
jártatok elöl a rablásban, prédálásban… Tolvajok vagytok! Rablók!
Tielőttetek még a templom se szent! Szentmiklósi! A te zsoldosaid
apácákat gyaláztak meg Isten házában! Cillei! Te már nem csak a
szomszédidat háborgatod, de Újlaki földjeit is! Lévai! Ki védi az erdélyi
határt, mondd csak? A zsoldosaid a szászok városait sarcolják, s mi
jogon? Urak, urak, magyar urak! Engem Bécsben már besúgók hada
várt… Nekem már ott rágtátok a fülemet, egymást beárulva, feketítve,
mocskolva! Alig akadt, ki így, vagy úgy, ne üzent volna… Mindent
tudok, mindent!
– Királyi fenség – állt fel újra a kezét tördelve az öreg Cillei. –
Meghallgattuk a dörgedelmeidet! Nem fékezted haragod, igaz.
Megkaptuk most! Meg bizony! – Színpadias gesztussal kitárta karját, és
körbepillantott a fülüket, farkukat behúzó nagyurakon. – De bizony
igaztalan vagy vélünk, király! Mondád, hogy üzented minékünk,
mennyi hadat állítsunk fel. De azt nem mondtad, hogy miből, király!
Meghagytad, hogy adót szedjünk a saját parasztjainktól. De azt nem
mondtad, ők miből fizessenek, király! Mi esztendők óta érted küzdünk,
a velencésekkel, a lengyellel, huszitákkal, de azt vajon tudod-é, király,
hogy Magyarhon egyetlen nemese sem köteles hadba vonulni az ország
határain túl? S mi mégis mentünk, ha hívtál! Életünket, vérünket soha
nem kíméltük, ha hívtál! De most bizony számon kérlek én tégedet,
fenség! Kinek lenne dolga megvédni a határt? Megmondom én: neked,
király! Kinek lenne dolga hadat állítni az aranybányák védelmében?
Nem titok: neked, király! Kinek lenne dolga kibékíteni a fenekedő
urakat? Megmondom én azt is, neked, király! Az országnak király kell,
nem egy utazgató öregember!
 Zsigmond szeme elkerekedett, még levegőt is elfelejtett venni. Csak
hápogott, mint a partra vetett hal, de Cillei Herman nem hagyta, hogy
közbevágjon.
– Te számon kérsz minket? Te? Hol voltál, mikor a csehek ránk
törtek, s felprédálták földjeinket? Utazgattál! Hol voltál, mikor a török
beszabadult Erdély földjére? Utazgattál! Hol voltál, mikor az eretnek
prédikátorok elhintették a lázadás magvát szerte az országban?
Utazgattál! Utazgattál, utazgattál! Mindig csak utazgattál, király!
Az eső egyszeriben elállt odakinn, mintha ily szavak után esni sem
merne tovább. Pozsonyra leszállt az este. A szomszédos Tizedudvar
felől jól hallatszott, hogy a városházi szenátorok németül pörölnek a
Lőrinci-kapun át folyamatosan befelé özönlő királyi lovasokkal, a
Preternhaus alsó szintjéről meg Rozgonyi cselédjeinek jövés-menése
visszhangzott. Az ispán fényes lakomát készített elő erre az estére, bár
ebben a pillanatban úgy hitte, nem akad majd senki a teremben, kinek
lesz étvágya enni ma.
Még felnézni se mertek.
Várták, hogy kirobbanjon a vihar. Várták, hogy elszabaduljon a
pokol. Megveszett az öreg Cillei? Meggárgyult vénségére? Így
ócsárlani Zsigmondot! Éppen most!
Zsigmond hosszan, meredten bámult Herman úr arcába. Egészen
közel lépett hozzá, szinte az orruk is összeért. Cillei nem rezzent.
– Úgy! – suttogta a király alig hallhatóan. – Úgy, értem én! A hibás
én vagyok!
Körbenézett ő is, hogy lássa a hatást.
Mi folyik itt? Lázadás készül őellene? Lázadás, mint rég, több mint
harminc esztendeje? Megint le akarják fogni a nagyurak, s bezárni
valami hideg, tetves várba? Zsigmond lassan elvigyorodott.
– Attól tartok, a csökött, zsíros agyatokkal még mindig nem értitek,
urak, hogy a helyzet sokban megváltozott, mióta én itthagytam ezt az
országot… Nem, nem csak a császári koronámra gondolok, urak, amire,
úgy látom, magasról köptök… Dehogy… De nézzetek csak ki az
ablakon! Vessetek csak egy pillantást a palotaudvarra, ti fényes
nagyurak! Éppen láthatjátok, hogy Giskra úr hatezer vértese bevonul a
városba. Tízezer cseh vitéz táboroz a falakon túl még. Az én cseh
vitézeim! Egyetlen szavamra újabb húszezer indul a Morva túlpartjáról:
holnap reggelre ideérnek azok is. Úgyhogy, ti urak, ti nem szóltok egy
szót se többet! Hallgattok ma este. Mosolyogtok és zabáltok. Részegre
vedelitek magatokat és paráználkodtok, egymást hasogatjátok fel
kardjaitokkal, mit bánom én! De egy árva szót se szóltok, értitek,
kutyák? Zabáltok és isztok! Ahhoz értetek! Holnap kancellárom közli
majd veletek, mennyi adót fizettek be karácsonyig a kincstáramba.
Sokat fogtok fizetni, arról biztosíthatlak benneteket! Többet fizettek,
mint valaha! Húszezer aranyat! Negyvenezret! Hatvanezret! Szó nélkül!
Megjegyzés nélkül!
Az urak vörös képpel hallgattak.
– Úgy döntöttem, néhány hetet pihenek itt, Pozsonyban. Ti addig itt
maradtok, velem. Vendégül láttok. Karácsony után magam indulok a
hadakkal északnak, hogy kiverjem a huszita horda maradékát. Majd én
megmutatom nektek! Utána pedig mind jöttök velem Csehországba!
Nem! Egy szót se, Ulrik! Jöttök velem Csehországba, a táboriták
maradékát széjjelszórni. Annak a hadjáratnak minden költségét ti
viselitek! Nem akartok fizetni? Szóljatok csak! Úgyis éppen azon
törtem a fejem, hogy melyikőtök birtokait adjam ennek a derék Giskra
lovagnak! Vagy itt van Hunyadi! Többet érdemel, mint amije mostan
van! Melyikőtöktől vegyem el várait, falvait? Szóljatok csak egy szót is,
és én tudni fogom!
Megint üvöltött, nyála freccsent szerteszét.
– Fizettek, értitek? Fizettek! Mind fizetni fogtok! Fizetni! Fizetni!
Hunyadi lassan leeresztette pallosát. Immár semmi szükség a
fenyegetésre: Zsigmond üvöltése élesebb fegyver bármilyen pallosnál.
Jankó most már azt is értette, miért nem a főtéri Városházára hívta
össze az urakat a király, holott ott bővebben elfértek volna, mint itt,
Rozgonyi palotájában. Csakhogy onnét kihallatszott volna minden szó,
nemhogy ez az üvöltés! Zsigmond pontosan tudta, hogyan fogja
sarokba szorítani az urakat. És az előadás, mint mindig, ezúttal is
hatásosnak bizonyult.
Este, a palota dísztermében, ahol sok-sok évvel azelőtt Rozgonyi
ispán nőül vette Szentgyörgyi Cicellét, s ahol majd negyedszázada az
ifjú Albert herceg eljegyezte az akkor kétéves Erzsébet hercegnőt,
különös, zord lakoma vette kezdetét. A sarokban itáliai muzsikusok
pengették lantjaikat, fújták flőtéiket. Nem táncolt senki sem, de még
beszélni se sok kedve maradt a fényes uraknak. Csak ültek savanyú
képpel, és még egymásra se nagyon mertek nézni. Mint a megszeppent
kisfiúk, csámcsogtak a tálból, kedvtelenül mártogatták tömpe ujjaikat a
sáfrányos mártásokba. De leginkább csak a borból öntözték gigáikat,
hogy feledjék ezt az egész átkozott napot. Csak lennének már túl rajta!
Csak lenne már reggel!
S eközben mind jól hallották odalenn a cseh zsoldosok vértjeinek
csörömpölését a palota udvarán. A Zsigmond által Pozsonyba rendelt
had még éjfél után is befelé masírozott a városba. S ez a vértcsörgés, ez
az acélos muzsika sokkalta édesebb volt a király fülének, mint a
mantuai muzsikusok andalító dallama.
 Negyedik fejezet
A PRÁGAI HÓHÉRPALLOS

1.
POZSONY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, MINDSZENT HAVA
Amikor az urak hazatakarodtak szállásaikra, Zsigmond elégedetten,
s rég nem érzett lendülettel sietett a szobájába, amit Rozgonyi már
időben előkészíttetett számára. Meglepetésére a királyné fogadta
odabenn a megvetett baldachinos ágy közepén.
– Mit keresel te itt? – förmedt rá Zsigmond. Barbara szempilláját
rebegtetve rámosolygott.
– Régen voltunk együtt, uram. Hiányollak. Különben is, beszélnünk
kell! Nagyon durván viselkedtél az apámmal!
Zsigmond kitárta maga mögött az ajtót.
– Takarodj ki az ágyamból, ringyó! Többet nem hálok veled, és
beszélnivalónk sincs! Főképp nem az átkozott pereputtyodról!
Barbara elképedt.
Valóban meg meri ezt tenni Zsigmond? Valóban ennyire magára
talált? De mitől ez a düh? Mitől ez az elszánás? Már Rómában is…
Akkor azt hitte, csak rossz hangulat volt a fenség részéről. De nem…
Ez gyűlölet!
– Kérlek… uram… beszéljünk nyugodalmasan, ahogy hitves és
férjura beszélhet egymással! – fogta halkabbra Barbara. – Miért vagy
vélem ily ellenséges? Vélem és az egész családommal. Mit vétettünk
ellened? Apám nem ezt érdemli. Túl a nyolcvanon, közel a sírhoz már
csak a végső kegyelemre vár. S te azt ígérted, hogy atyámnak birodalmi
grófi címet s rangot adsz… Azt ígérted, hogy Veglia szigetét…
– Várok valakit – szakította félbe fagyosan Zsigmond. – Ha akarsz,
maradhatsz közben szívesen elmondom, hogy mit tervezek a
pereputtyoddal.
Az ajtóban ebben a pillanatban egy mezítelen, szinte gyermeki leány
jelent meg. Telt combjain és apró mellein a kezében tartott mécses
fénye aranylott. Csábosan a királyra mosolygott, de mikor meglátta a
királynét, rémülten hátrált egy lépést.
– Gyere csak, galambom, ne félj! – nyújtotta ki felé a kezét
Zsigmond. – Rozgonyi barátom megint jól választott!
Az ágyhoz kísérte a megszeppent leányt.
Barbara még ott feküdt, a könyökére támaszkodva. Elhűlten
figyelte, amint az öreg király mohón végigsimítja a leány idomait, s
csókot lehel a mellekre.
– Jobb, ha megyek! Szánalmas nézni egy ilyen vénember
erőlködését. Nincsen neked már férfierőd, Zsigmond!
De mikor a király leoldotta köntösét, elsápadt.
Szó sem volt erőlködésről.
Zsigmond diadalittasan rámosolygott, aztán csak legyintett, hogy
menjen már, igyekezzen. Cillei Barbara, Magyarország királynéja
fúriaként rohant ki a szobából.

2.
Nem sokkal később a király kicsoszogott levegőzni a palota árkádos
emeleti folyosójára. A leány odabenn elszunnyadt, ő pedig testben,
lélekben megkönnyebbülten szívta be az éjszakai hűs levegőt. Az
udvaron cseh vitézek ülték körbe a tüzet; Giskra kipróbált, harcedzett
emberei egytől egyig. Túl a városfalakon szintúgy a csehek tüzei
lobogtak a Duna mentén végig.
Zsigmond lehunyta a szemét.
Eddig jó… Azonban igyekezni kell… Nincs sok időm… Sietni,
sietni kell! Prága… A Hradzsin… és tovább… Konstantinápoly…
Jeruzsálem… Mennyi idő az még! Sietni, sietni kell!
Érezte, hogy most nem tudna elaludni. Úgy, ahogy volt,
hálóköntösben, borzas hajjal és szakállal tovább sétált a folyosón. Ki
ácsorog amott, a lépcső tetején?
Csak Hunyadi Jankó az! A hű fiú! A palotások kapitánya…
– Johannes! – integetett neki jókedvűen a király. – Jer csak ide,
fiam!
Hunyadi már jött is.
– Fenség?
 – Nem felejtem el, hogy kisegítettél a bajban, ott Rómában. Soha
nem felejtem el.
Hunyadi fejet hajtott.
Mit akarhat tőle Zsigmond éjnek évadján?
– Mondd csak, fiam, mennyi idő kell, hogy ezektől a léhűtőktől
beszedjem a hadjárathoz szükséges aranyakat, s azokból új sereget
állítsak fel? Karácsonyra lesz abból sereg?
Jankó vállat vont.
– Télen nem érdemes hadakozni, fenség. Vagy most, vagy majd
tavasszal…
– Tavasszal? – kedvtelenedett el a király. – Az messze van. Nekem
nincsen annyi időm…
– Akkor bízd rám a dolgot, fenség! Rendeld alám a Lévai uram
seregét, s én egy héten belül átadom neked Nagyszombat kulcsát!
Zsigmond úgy nézett rá, mintha még a tréfa csattanóját várná. De
mikor látta, hogy Hunyadi komolyan beszél, csípőre tette a kezét, és
szúrósan végigmérte.
– Hogy képzeled, Johannes? Meg lehet csinálni?
– Meg bizony. Az én dandárom is megvan még, ha foghíjas is…
Néhány napja kikémleltem Nagyszombatot. Megnéztem magamnak
közelről azokat a híres harci szekereket.
Zsigmond erre nagyot nézett.
– Te ott voltál? Oda merészkedtél közibük?
– Oda hát. Sok okosságot láttam és hallottam.
A király szétsimította kétágú szakállát.
– Jól van, ahogy akarod, úgy legyen. Megkapod az írnokomtól a
passzust, Johannes! Vigyed Lévai seregét! Vigyed az érsek úrét is, meg
viheted Rozgonyiét is. Annyi elég lesz?
– Sok is, uram.
– Ezt már szeretem! Tebenned még bízok, Johannes! Mutasd csak
meg nekik, hadd pukkadjanak meg! Ha sikerrel jársz, nem leszek
hálátlan. Komolyan gondoltam, amit ott fenn, az uraknak mondtam. Aki
nem engedelmeskedik, attól elveszem mindenét! És azoknak adom,
akik… megérdemlik…
Hunyadi zordan elmosolyodott.
– Egy héten belül nem lesz cseh az országban, fenség, ígérem.
Kivéve persze fenséged csehei.
 Azzal tisztelgett és lerohant a lépcsőn.
Zsigmond egyedül maradt a sötét folyosón, és halkan felnevetett.
– Krisztusra… Ha csak húsz ilyen emberem volna… ha csak tíz
ilyen lenne… Már rég Jeruzsálem trónusán ülnék…
Azzal visszaballagott a szobájába.
Úgy döntött, felébreszti még egy kicsit azt a tüneményes
vadmacskát. Néhány órára mintha egészen megfiatalodott volna.

3.
Este, a zuhogó esőben érkezett meg Újlaki Miklós Pozsonyba. Egy
fényesen kivilágított épület előtt álltak meg az utazószekerek: a Weiter
Hof ezekben a hetekben a Cilleiek palotájaként szolgált, s ennek oldalsó
fertályában kapott szállást Miklós.
Megalázó volt ez, s Újlaki egyre inkább úgy érezte, hogy
Veronikának igaza van: ki kell törnie a szorongatott helyzetből!
Felkísérte a lányt az elkészített szobák egyikébe, majd visszasietett
az utazószekérhez, hogy a feleségét is felkísérje. Csáki Borbála magába
roskadva ült a kocsiban, s a gondos öltöztetés ellenére is úgy festett,
mintha valóban megháborodott volna. Bár pompás, szederjes színű
uharaszoknyát, téglaveres punpianvarratokkal díszített, zöld lantujjas
vállakat adtak rá, mégis, a guimple alól borzasan omlott arcába haja, s
szeme is eszelősen villant, ahogy körbepillantott.
– Mire vársz? Itt akarsz éjszakázni? – förmedt rá Miklós. Aztán
eszébe jutott, hogy immár nem odahaza vannak, és ki tudja, talán még
hasznát veheti a feleségének itt, Pozsonyban. Hátha Erzsébet mégis
visszahívja az udvarba!
– No, gyere! Már befűtötték a szobákat!
Borbála elgondolkodva férjére bámult. A tekintete egy pillanat alatt
kitisztult, s az őrület örvénye helyén lélekig ható, szomorú kifejezés
ütött benne tanyát.
– Hónapok óta most először szóltál hozzám, Miklós. Tudod ezt?
Újlaki meglepődött. Máskor talán ráripakodott volna válaszként a
feleségére, de az utóbbi napok őszinte kitárulkozása mintha egyben meg
is szelídítette volna a lelkét.
– Igen, igaz…
– Kerülsz engem. A gyermek miatt?
 Újlaki ajka megrándult.
Igen, a gyermek. A gyermek, akit Borbála nem volt képes megszülni.
– Amiatt.
– Ez a lány a szeretőd? – kérdezte szomorúan a felesége.
– Ördögöt! – Miklós elfordította tekintetét. – A sors sodorta az
utamba. Ő atyám leánya… Testvérem, húgom, vagy mi…
– Egy fattyú?
– Igen, fattyú… De eszes, talpraesett lány… Egészen olyan,
mintha… valaki feltámadt volna a családomból…
– Én vagyok a családod, Miklós – mondta erre Borbála. – Úgy
látom, ezt elfelejtetted.
Újlakinak elakadt a szava. Az eső kíméletlenül zuhogott, a hideg lé
befolyt a nyakánál, ruhája alá.
– Gyere, menjünk be. Ne idekinn ácsorogjunk…
Borbála a kezébe kapaszkodva leszállt az utazószekérről, s arcát
beletartotta az esőbe.
– Te engem magányra kárhoztattál, Újlaki Miklós. A te szemedben
én egy senki vagyok. Megaláztál, semmibe vettél. Amikor a kisfiunk
meghalt, magamra hagytál. Én ezért soha többé nem térek vissza veled
Újlakra. Itt maradok a királyné közelében. És most szólok, hogy ne
érjen meglepetés, kedvesem…
Szembefordult férjével, és halvány mosollyal az ajkán azt mondta
még:
– Addig nem lesz nyugtom, míg a nyakadat nem töretem! Itt vannak
barátaim… A Cilleiek… Erzsébet, ki nemsokára királyné lesz… Ők
szeretnek engem… Szükségük van rám… Kár, hogy néked nem volt!
Azzal ellökte magától Miklós kezét, és beviharzott a Weiter Hof
árkádos kapuján, ahol a Cillei-darabontok majd a földig hajoltak előtte.
Újlaki meghökkenve bámult utána, aztán vállat vont. Egy gonddal
kevesebb…
Megtörölte esőcsutakos arcát, és besietett, hogy elmesélje
Veronikának, mi történt.

4.
– Nézd! Milyen gyönyörű ruhák! – Veronika magánkívül volt az
izgalomtól, amikor Miklós benyitott hozzá. – Ez mind az enyém?
 Újlaki bosszúsan bólogatott. Úgy rendelkezett első dühében, hogy
Borbála drága ruháit, amit egy szekér hozott utánuk, vigyék egytől
egyig a húga szobájába. Hadd érezze az a lány, milyen pompás a
nagyurak élete!
– A tiéd! Nem járhatsz rongyokban! Újlaki-vér vagy, úgy kell, hogy
öltözz, hogy méltó légy hozzánk, Veronika!
A lány magához szorította az egyik gyöngyház berakásos,
sáfrányszín korcovány selyemruhát, és hálásan a bátyjára pillantott.
– Álmomban sem reméltem, hogy így lesz, Miklós. Köszönöm! De
most, hogy itt vagyunk, meg kell keresnünk Tituszt! Lehet, hogy ebben
a házban tartják fogva! Lehet, hogy itt van a közelemben! Ugye,
megkeressük őt?
Újlaki idegesen vállat vont.
– Van is nekem arra időm! Tudnod kell, hogy Cillei nem ad ingyen
semmit. Egyelőre azt sem tudom, én hogy mászok ki a csávájából,
nemhogy a te Tituszod hogy szabadítom ki!
Veronika letette a sáfrányszín korcoványt, és gyengéden megölelte a
férfit.
– Tudom, hogy meg fogod próbálni! Bízom benned, bátyám!
Újlaki kibontakozott a lány öleléséből.
– Hozatok étket Bodó Gergellyel, vacsorázz meg. Addig én
megkeresem Cilleit. Úgy hallottam, már eljött a lakomáról, itt van
valahol a palotában…
– Vigyázz magadra, Miklós! És hozd el nekem a kedvesemet! Siess!
Minden perc kín, amit nélküle kell eltöltenem! Meglátod, ha itt lesz
velem, együtt megtaláljuk az írt a te bajodra is! Ígérem!
Újlaki legyintett.
Nem lesz az olyan könnyű, szép húgom, gondolta, s gyorsan kisietett
a szobából.
A folyosón nekitámaszkodott néhány pillanatra az ajtónak. Igen…
Először meg kell keresnie Cilleit… Persze nem azért, hogy azt a senki
Tituszt „visszakérje” tőle, ó, nem… Ulrik hívatta őt ide, s bizonyára
nem ok nélkül. Borbála reggel talán már Erzsébet királyleány
kíséretében lesz, de valamire Cillei is készül bizonyosan. Valami oka
van annak, hogy őt ideráncigálta Újlakról.
Miklós torka elszorult.
 Mit tehetne vajon, hogy kicsúszhasson Cillei karmaiból?
Zsigmondhoz nem fordulhat, hisz fattyút nemzett a királyi családba.
Garaihoz nem fordulhat, mert ő Cillei lekötelezettje, rokona. Kihez
menjen hát? Kitől kérjen segítséget? A Pálócziaktól? Ugyan! Gyűlölik
őt! Az öreg Rozgonyitól? Igaz, ő barátja volt az atyjának, s a hatalma
még elég erős ahhoz, hogy oltalmául szolgáljon… De nem… Mégsem
jó… Miklós tudta, hogy az öreg Rozgonyi megveti őt, s atyja méltatlan
örökösének tartja. Nem segítene, biztosan nem… Akkor ki?
Senki…
Miklós nagy levegőt vett, s indult, hogy megkeresse a veres grófot, s
megtudja, miért is kellett Pozsonyba jönnie ezekben a vészjós
napokban.
A folyosón azonban megtorpant. Hol vannak a lándzsás strázsái?
Hol van Gutori? Meg hol van Bodó? Hol vannak hétpróbás familiárisai?
A folyosó végén alabárdos Cillei-őrszem vigyázta a lépcsőfordulót.
– Hé, fickó! Hová tettétek a katonáimat?
Az őrszem úgy mérte végig, mintha valami paraszt volna, ki csak
úgy belopakodott a nagyurak palotájába.
– Ki kérdi?
– Az istenedet, te! Újlaki Miklós kérdi, Magyarország bárója!
Menten kettéhasítlak a pimaszságodért!
Az alabárdos gúnyosan vigyorgott.
– Cillei nagyúr úgy rendelte, hogy idegen katona nem maradhat a
palotában, csak cseléd.
– Cseléd?
– Kegyelmed emberei odakünn éjszakáznak az udvaron. Ott
megtalálod őket! Miklós ujjai kardjának markolatára csusszantak.
– Úgy! No és hol találom a drágalátos uradat, mondd csak?
– Odafönn, az emeleten! De nem ajánlom, hogy ilyenkor zavarjad!
Újlaki legszívesebben azonmód lekaszabolta volna a fickót, de aztán
erőt vett magán, és döngő léptekkel nekilendült a lépcsőknek. Odafönn
már négy alabárdos állta útját.
– Hová, hová, nagyuram?
– Mi közöd hozzá, paraszt?
– Ide be nem léphetsz! Parancsunk van rá!
Miklós szablyája sziszegve csusszant ki a hüvelyéből.
– Áteresztesz, kutyafattya, vagy…
 – Engedjétek csak! – nevetett valaki a folyosó sötétjéből. Miklós a
szemét meresztgette, hogy ki az, de csak akkor pillantotta meg, amikor
az alabárdosok egykedvűen utat nyitottak neki, s ő odaléphetett a
Cilleieknek szállást adó terem ajtajához.
Az ajtó előtt Vitovecz ücsörgött faragott széken, s egy jókora
csirkecombot rágcsált.
– Nem zavarhatol most von Cilli… – közölte kárörvendő képpel. –
Vársz, ha beszélni akarsz.
– Várjak? Engem nem szokás megvárakoztatni, te!
Vitovecz kirúgta maga alól a széket, és lassan elindult Miklós felé.
Úgy meredt felfelé az arcába, mintha valami torzszülöttet vizsgálgatna
utálkozva.
– Mondtam én el, hogyan viselkedsz Újlakon, Miklós báró. Gazdám
von Cilli volt nagyon mérges terád. Te tudod azt?
Újlaki megköszörülte a torkát.
– Nincs veled beszédem, huszita kutya! Eriggy, és szólj a
gazdádnak, hogy itt vagyok!
– Őt nem érdekli ez. Várnod kell, Újlaki!
Miklós vörös képpel félretaszította az útjából Vitoveczt, és
nekifeszült az ajtónak, hogy betörje, de a következő pillanatban a cseh
oly erővel ragadta meg a nyakánál fogva, hogy Miklós felszisszent
fájdalmában. Fekete csillagok cikáztak a szeme előtt, s ahogy Vitovecz
még jobban megszorította, lábaiból kiszaladt minden erő, s ő térdre
rogyott.
– Mondtam neked, vársz! Vársz türelmesen…
Miklós hang nélkül, kidülledt szemmel bámult a fölé tornyosuló
zsoldosra. Vitovecz ugyan alacsony növésű ember volt, de a földre
kényszerített Újlaki mégis Góliátnak látta.
Amikor Miklós kapálózva jelezte, hogy nem ellenkezik tovább,
Vitovecz elengedte.
– Te csak nyugalom, báró! Te vársz…
Prüszkölve, krákogva kapkodott levegő után, kezével a torkát
markolászta. Amikor már ismét mozdítani tudta lábait,
megszégyenülten arrébb kúszott.
– Ezért megfizetsz, kutya!
 Vitovecz gúnyosan elmosolyodott, s lassan visszaereszkedett a
székbe, hogy folytassa a csirkecomb rágcsálását. Néhány pillanatig
csend volt.
Aztán odabentről, a szobából mintha ledér női kacaj hallatszott
volna.
– Cillei valami szajhával van? – dühöngött Miklós. – Egy rihes
ribanc miatt kell várakoznom?
Néhány perc múlva kiáltás harsant odabentről.
– Vitovecz!
A cseh már pattant is, és besurrant az ajtón. Kisvártatva kidugta a
fejét:
– Most már bejöhetek báró! Von Cilli vár…
Miklós megigazította öltözetét, s nagyon remélte, hogy nem maradt
rajta nyoma az iménti dulakodásnak.
– A kardod, báró! – nyújtotta felé a kezét Vitovecz.
Újlaki úgy érezte, már nem kortyolhatna mélyebben a megaláztatás
kelyhéből. Tévedett.
Amikor Vitovecz vigyorogva betessékelte, arcon csapta a teremben
tomboló forróság. Úgy megrakták a kandallót, hogy szinte csavarni
lehetett a párát a levegőből. Mindazonáltal a kandalló lobogó lángján
kívül semmi sem világított a teremben: Miklós megtorpant, mert
először nem látott semmit. Aztán, ahogy befelé botorkált, nyomában
Vitovecz-cel, észrevette, hogy a terem közepén egy hatalmas ágy
mellett, egy dézsában Cillei Ulrik terpeszkedik önelégült vigyorral az
arcán.
– Nem illő engem megvárakoztatni, Ulrik… Miklós megdermedt.
Cillei nem volt egyedül: az ágyban egy mezítelen nő hevert
elnyúlva, élveteg dorombolással. Egy ismerős nőalak. Egy ismerős
test…
– Ó, kedves barátom, megértheted, hogy nem értem rá. Közös
ismerősünk oly kiéhezve érkezett, hogy azonnal segítenem kellett
vágyai kielégítésében. Azt kell mondanom, nagyon elhanyagoltad
szegényt!
Miklós arcából kifutott a vér.
– Borbála!
Az asszony úgy, ahogy volt, pucéron feltápászkodott az ágyból, és
lomhán a dézsához lépett. Miklós nem hitt a szemének. Maga sem
emlékezett rá, milyen régen nem látta mezítelenül saját feleségét. Csáki
Borbála visszanyerte testének szépségét azóta a rettenetes szülés óta:
keblei telten csillogtak a kandallótűz fényében, mikor Miklósra
mosolyogva belépett a dézsába és Cillei ölébe ült.
Újlaki a kardja után kapott, de a kardja nem volt az övén. Épp az
imént kérte el tőle Vitovecz.
– Ejnye, ejnye, kedves barátom, azt hittem, több büszkeséggel
viseled ezt a… helyzetet – ingatta a fejét Cillei, hogy veres fürtjei csak
úgy rezegtek a feje tetején. – Őszintén szólva, a feleséged komoly
meglepetést szerzett számomra. Magam sem tudom, életemben mennyi
szajhával háltam már, de egyik sem érhet a feleséged nyomába. –
Borbála bókként fogadta ezt, s hálásan bújt oda Ulrik grófhoz. Miklós
szótlanul bámulta őket.
– Azt kell mondanom, kedves barátom – folytatta Cillei –, hogy
vétkes pazarlásnak tekintem, amiért eddig nem figyeltem fel a
feleségedre. Pedig kár lett volna kihagynom, igazán! Engedelmeddel,
Borbála asszony itt marad nálam, egy ideig biztosan a szeretőm lesz.
Erzsébet unokahúgom különben sem ragaszkodik hozzá az udvarban. Itt
marad hát velem, hogy kiegyenlítsem a számlát: te meghágtál egy Cillei
leányt, s most én is hágok egy Újlaki szukát. Persze gondoskodni fogok
róla, hogy ez ne maradjon titokban. Zsigmondnak tetszeni fog! Tudod,
nagyon morcos amiatt, amit a lányával tettél!
Miklós nagyot nyelt. A düh, a bosszúvágy, a megalázottság és a
félelem egymást elöntő hullámokban söpört végig a testén, lelkén.
– Miért… – bökte ki végre nagy nehezen. – Miért teszed ezt
velem… Ulrik?
– Hogy miért? Hát, csak mert megtehetem! Ó, de kérlek, ne vedd a
lelkedre! Úgy tudom, te már egyáltalán nem tartottál igényt a feleséged
szolgálataira. Ezért is merem feltételezni, hogy nincs harag!
Újlaki szája remegett az indulattól.
– De nem emiatt hívattalak, Miklós barátom, természetesen! Ahogy
már említettem neked, szükségem lesz a szolgálataidra. Természetesen
más jellegű szolgálatokra, mint amit a feleségedtől várok el.
– Én…
– Nagyon kérlek, ne szakíts félbe! Azért vagy itt, hogy megtudd, mit
fogsz tenni az elkövetkező napokban. Nem kell kérdezned, nem kell
semmit mondanod, legfeljebb a végén, hogy értetted, mi a dolgod, és jó
szórakozást kívánsz nekem és asszonyodnak az éjszaka hátralévő
részére. Világos?
Miklós nagyot nyelt. Aztán bólintott. Most már bizonyosan nem
maradhatott egy csepp sem abban a méregpohárban…
– Szóval… Zsigmond ma kissé felzaklatott minket… Úgy véljük,
túlontúl nagy lett az önbizalma… Ehhez persze hozzájárul – Cillei itt
undorodva végigmérte Miklóst –, az, hogy eljátszottad az egyetlen
esélyedet! Tudtunk és beleegyezésünk nélkül hadat vezettél Vilém
Kupsa huszitái ellen. Persze sejteni vélem, hogy mit akartál… Abban
reménykedtél, ha sikerrel jársz és kiűzöd a cseheket Nagyszombatból,
akkor Zsigmond talán megbocsájt majd neked. Nos, talán nem is volt
rossz elgondolás… No, de a kivitelezés… Ugyan, ugyan! S a baj az,
hogy most a hírek szerint megint Hunyadi lesz az, aki tálcán kapja a
lehetőséget. De kérdem én, egyáltalán miért él még ez az oláh? Várj
csak, barátom, mintha valami rémlene… Ó, megvan! Hát persze! Hisz
már rég el kellett volna patkolnia! Még Milánóban! De neeeeem! Mert
aki elvállalta a feladatot, az szokás szerint kudarcot vallott. Ki is volt
az? Várj csak, Újlaki, mindjárt eszembe jut annak a baromnak a neve!
Miklós lesütötte a szemét.
– Megérdemled a sorsod, te nyomorult, kis senki! – Cillei egyik
pillanatról a másikra elveszítette cinikus higgadtságát, és talpra
szökkent a dézsában. – Most azonnal át kellene hogy adjalak Zsigmond
palotásainak! Összeesküvést szőttél a király ellen Újlakon! Meg akartad
gyilkolni a palotások hadnagyát Milánóban! Megbecstelenítetted a
király lányát Budán! Mi kell még szerinted ahhoz, hogy kiheréljenek,
hogy azonnal kiontsák a beleidet?
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte leforrázva Újlaki.
– Hogy mit? Azt csupán, hogy állj készen… Lehet, hogy még ma
éjjel… Lehet, hogy csak néhány hét múlva… Parancsot kapsz… Amit
végre fogsz hajtani, különben…
Csáki Borbála Cilleibe csimpaszkodva felemelkedett, s valamit a
férfi fülébe súgott.
– Ó, igen! Csaknem elfelejtettem! Vitovecz is beszámolt róla, hogy
magadnál tartasz egy lányt, aki természetesen engem illet!
Miklós megszédült ennek hallatán. Veronika? Még csak az kéne!
Édes istenem!
– Nem téged illet, Ulrik! Semmi közöd a lányhoz!
 – De bizony van! Vitovecz ugyan Szilszegen fogta el, de a lány
tudtommal cserögi, vagyis a te birtokodon született. Ami ugyanaz,
mintha az enyém volna. Vagy talán nem?
Borbála végigsimította Ulrik testét, s még valamit a fülébe
sugdosott.
– Vagy úgy! A testvére! Szép, mondhatom! Annál nagyobb öröm
lesz magamévá tenni! Eriggy, Újlaki, és hozd a lányt. Akad még egy kis
hely ebben a dézsában!
– Őhozzá egy ujjal se merj nyúlni! – mordult fel Miklós.
– Tessék? Nem értettem jól!
– Ha a húgomnak valami baja esik, neked véged van, Cillei!
Ulrik nevetni akart, de az arcára fagyott a széles vigyor. Ingerülten
ellökte magától Borbálát.
– No, meglátjuk, barátocskám! Meglátjuk! Vitovecz!
– Igen, pan!
– Eriggy a lányért! Addig ezt a kutyát az embereid őrizzék!
Vitovecz elégedetten bólogatott.
– Örömmel pan! – S már rohant is. Miklóst két belépő alabárdos
fogta közre.
– Megteszem, amit kérsz – fogta könyörgőre Újlaki. – Bármit,
Ulrik! De kérlek, a húgomat ne bántsd!
– Késő! – harsogta vörös képpel Cillei. – Majd én megmutatom,
kutya! A szemed láttára fogom…
Borbála gyengéden megcirógatta az arcát, s Cillei egyszeriben
kifújta a levegőt, mintha a mozdulat kedvét vette volna a további
tombolástól. Miklós tett még egy tétova kísérletet:
– Az a lány már így is sokat szenvedett, Ulrik…
– De érzékeny lelkű lettél hirtelen! Csakhogy elébb kellett volna
gondolkodni! Meg fogod tanulni, hogy ha nem engedelmeskedsz, az
súlyos következményekkel jár!
Néhány pillanat múlva Vitovecz már lökdöste is be maga előtt a
megszeppent Veronikát.
– Az az én ruhám, te kis szajha! – sziszegte Borbála, mikor meglátta
rajta a sáfrányszín korcoványt. – Veszed le azonnal!
Cillei a dézsában állt, mezítelenül, s megbabonázva bámulta a lányt.
– Ó, még egy meglepetés! Hát a családodban ilyen szépségek is
teremnek? Erre igazán nem számítottam!
 Veronika tekintete kétségbeesetten villant Miklósra. Mi folyik itt?
Mit akar tőlem ez az ember?
Újlaki érezte, hogy az indulat vészes fortyogással tódul felfelé
bensőjében. Csakhogy még soha nem kárhoztatta ily
magatehetetlenségre a helyzete, mint most. Cilleit nem bánthatja, azt
kell tennie, amit parancsol neki…
Szégyentől piruló arccal tárta szét a karját.
– Én…
Látta a csalódást Veronika szemében. Hát ide jutott… Ő… Kont
nádor unokája… A büszke Újlaki família utolsó sarja…
Cillei szemmel láthatóan minden pillanatot élvezett.
– Köszönöm, barátom… Most magamra hagyhatsz a feleségeddel
és… bájos húgocskáddal… Elszórakoztatom őket… Rád itt már nincsen
szükség!
Borbála odalépett Veronikához, és letépte róla a sáfrányszín ruhát.
A lány felsikoltott.
Újlaki nem látott többet, mert Vitovecz egyetlen lökéssel kitaszította
az ajtón. Elterült a folyosón, és csak meredt maga elé a sötétbe. Odabent
Veronika szívtépő hangon felsikoltott.

4.
Hunyadi emberei még az éjjel felnyergeltek. Pozsony utcái addigra
valamelyest elcsendesedtek, csak a falakon túl táborozó cseh zsoldosok
hangoskodtak még nagy vígan.
A készülődés, fegyvercsörgés, lóprüszkölés, nyihogás zajára aztán
sorra mécsfények gyúltak a Preternhaus Palota ablakaiban, s a még
frissen nyugovóra tért nagyurak közül néhányan álmosan botorkáltak az
ablakokhoz. Nem tudtak aludni, mert megfeküdte gyomrukat Rozgonyi
vacsorája, de annál is jobban Zsigmond keresetlen szavai.
– Hová az ördögbe nyergeltek éjnek évadján? – kérdezte Lévai Cseh
Péter a szemét dörgölve. – Jankó, te nem bírsz nyugodni a seggeden?
– A huszitákra megyünk, nagyuram! – kiáltotta vidáman Hunyadi. –
Őfensége reggel utánam küldi kegyelmed dandárját is!
– Az én dandáromat? A hétszentségit! – bődült fel Lévai. – Hát
énvelem meg mi lesz?
 – Maradhatsz Zsigmondot békítgetni, avagy jöhetsz velem is! –
vigyorgott Jankó. – Ha netán ki akarnád tölteni a dühödet valakin, hát
arra én a huszitákat javallom!
Lévai Cseh Péter úgy meredt rá az ablakból, mint valami
eszementre.
– Aztán hogyan? Csak úgy nekik mész, te Jankó?
– Megvan a tervem, nagyuram! No, jössz-e velem huszitát kergetni,
vagy maradsz zsolozsmázni a királlyal?
– Dehogy maradok! – A nagyúr már kocogott is befelé a kardjáért. –
Megállj, te zsivány! Jövök én! Nélkülem el ne indulj, hallod-e?
A kiáltozásra még előcsoszogtak néhányan a szállásokról.
– Hát ti mit lármáztok itt, hogy a nyüvek zabálnának fel benneteket!
– A házigazda, Rozgonyi István úgy bömbölt hálósipkában, hogy még a
nyergelő kunok is megdermedtek egy pillanatra az udvaron.
– Ispán uram, hozzad a kardodat, a vértedet, mert megyünk a
huszitákra! Rozgonyinak sem kellett kétszer mondani. Iszkolt befelé,
hogy ő is kiszökhessen Zsigmond közeléből.
Nem sokkal később egy kisebb hadsereg állt indulásra készen a
pozsonyi utcákon. A hadnagyok által tartott fáklyák fényében Hunyadi
megigazította cifra milánói vértjét, és így szólt:
– Lévai uram, azt kérem én tetőled, hogy Iván öcsémmel és
bandériumoddal indulj rögvest Nagyszombatnak. Bazint északról
megkerülve, a szomolányi út felől ereszkedjetek le a falak közelébe.
Erdők alján, észrevétlen kell, hogy megközelítsed a várost, s ha ott
vagy, álljál készen, meglapulva a haddal. De észre ne vegyenek! A
haddal ne mutatkozz, csak várj a futáromra!
Lévai Cseh Péter értetlenül meredt Jankóra.
– Azután mit tegyünk ott, míg várunk?
– Nem kell sokáig várni. Ha minden a tervem szerint alakul, akkor
holnap ilyenkor Borotini Blaskó parancsot ad a huszitáinak azonnali
támadásra Nyitra ellen. Ha jól sejtem, éjszakai menetet rendel majd el,
hogy hajnalra csapjon le Nyitrára.
Lévai Cseh Péter elsápadt.
– Te Jankó, azt tudod, mit tesz velünk Zsigmond, ha Nagyszombat
után Nyitrát is elveszítjük?
– Dehogy veszítjük! – legyintett Hunyadi. – De valahogyan csak ki
kell csalogatnunk a medvét a barlangból! Közeleg a tél, és Blaskónak
nincs elég élelme. Neki mindenképpen kell Nyitra élése meg kincse,
anélkül nem húzza ki tavaszig.
Rozgonyi képe egyszeriben felderült.
– Értem már, az istenedet, te fiú! Te kicsalod őket a falak mögül,
azok megindulnak Nyitra ellen! Mi pedig előkecmergünk a
rejtekhelyről, és bemasírozunk az üres Nagyszombatba!
– Hát üres éppen nem lesz! – emelte fel figyelmeztetőleg ujját
Jankó. – De a harci szekerek és a huszita mezei had bizonnyal útnak
indul majd… Gyors támadás kell, hogy ne maradjon idejük eltorlaszolni
a kapukat… Az sem jó, ha az utóvéd visszafordul, mert akkor lőttek a
tervünknek!
Iván izgatottan bólogatott.
– Ezt csak bízd rám, meg a kunokra, Jankó! Bevesszük a várost!
– Nem úgy! A kunok velem maradnak, öcsém! Szükségem lesz
rájuk Blaskó főhada ellen… Rozgonyi uram dandárja is vélem tart. Az
én megmaradt ötven lovasom nem elegendő Blaskó seregének
szétszórására. Kell még aztán sok-sok lőpor, kellenek fejszések és
néhány pattantyúsmester, aki ért valamelyest az ágyúkhoz.
– Megvesztél te, öcsém! – vakargatta a fejét Rozgonyi – Hiszen
nincsenek is ágyúink!
– Majd lesznek!
A pozsonyi ispán erre csak rábólintott. Nem volt ugyan ínyére, hogy
ez a senki kölyök parancsokat osztogat neki, vármegyék gazdájának, az
ország zászlósurának, de az sem volt az ínyére, hogy a palotában
maradjon, s napokig hallgassa még Zsigmond dörgedelmeit.
– Jól van, fiam, legyen úgy, ahogy akarod! Megmutathatod, mit
tanultál azoktól a taljánoktól! De figyelmeztetlek, ha elveszejted a
dandáromat, magam tekerem ki a nyakad, még ha Cicelle asszonyom
szóba se áll többé énvelem! Megértetted?
Hunyadi megértette. Tudta, hogy óriási kockázatot vállalt ezzel a
kevély ötlettel, de most már nem volt visszaút. Körbepillantott a
Preternhaus Palota udvarán: a kunok, a székelyek, az erdélyi legények
mind készen álltak. A városfalon túl Rozgonyi vértesei gyürkőznek
nemsoká. Most ébresztgetik, most verik fel őket álmukból. Lévai Cseh
Péter lovasdandárja is odakinn gyülekezett, a városkapunál.
– No, akkor, Krisztus nevében…
 Már csaknem elindultak, amikor egy páncélba bújt madárijesztőt
pillantottak meg lefelé bukdácsolni a lépcsőkön. A mellvértjén a
Habsburgok sasmadara díszelgett.
– Hát ez meg? – kérdezte elhűlve Rozgonyi.
De már látta ő is: Albert herceg volt az, felnyitott sisakján át
álmosan pislogott az urakra a lépcső aljáról.
– A király őfensége ébresztetett, hogy öltözzek és induljak veletek!
Igaz, hogy a husziták ellen…?
– Igaz – mormolta Jankó. – De jobb volna, ha fenséged itt maradna.
Veszélyes lehet az ütközet.
Albert görcsösen szorította kardja markolatát, hirtelenszőke fürtjei a
szemébe lógtak sisakvasa alatt.
– Meg kell tanulnom a fegyverforgatás művészetét… maholnap
király leszek… Apámuram szerint ez kitűnő alkalom reá…
Rozgonyi magában szentségelt, Lévai Cseh Péter hirtelen nagyon
fontosnak látta, hogy csapataihoz vágtasson a városkapuhoz. Egyedül
Hunyadi maradt ott a herceg úrral.
– Hát akkor, fenség… – köszörülte a torkát kelletlenül Jankó. – Arra
vigyázz csak, hogy maradj mindig mellettem… Majd igyekszem…
megvédeni fenségedet!
– Köszönöm! – Albert hálásan megszorította Jankó páncélkesztyűs
kezét. – Nagyon köszönöm, drága Johannes! Az igazat megvallva
korábban is táborba szálltam már Morvaföldön, de eleddig nem
engedtek ütközet közelébe… Ugyanakkor a lovagi viadalokon
megtanultam mindent, ami csak szükséges lehet. Remekül vívok, és
lándzsatörésben is… De tudom, ez most nem érdekes… Kicsit
nyugtalan vagyok… Ugye, nem lesz semmi baj, Johannes?
Jankó elfordította a fejét.
Még ez is!
Noha mindig jó szívvel gondolt a galambtermészetű Albertre, maga
is látta elvitathatatlan hibáit: legfőképp azt, hogy erélytelen és túlontúl
békeszerető. Ha teheti, Albert reggeltől estig a bécsi palota kertjében
sétált volna, a madarakat figyelve, elmélkedve, imádkozva.
Valahányszor Zsigmond hangosabban szólt hozzá a kelleténél, mindig
összerezzent, s ami még nagyobb szégyen, összerezzent akkor is, ha
felesége, Erzsébet rá talált ripakodni. Márpedig ez sem ment
ritkaságszámba Bécsben, sem Budán…
 S való igaz, a lovagi viadalokon derekasan helytállt, de ha valaki,
hát Hunyadi János tudta, hogy micsoda különbség sorompóban lándzsát
törni, s vad huszitákkal csatába szállani. Jankó gondolni sem mert arra,
mi lesz, ha egy eltévedt számszeríjvessző megsebzi Albertet…
– Simon bátyám! – intette magához Kamonyait. – Négy ember
pajzzsal kísérje a herceg urat. Maradjatok mindig a közelében! Érted-e?
Kamonyai arcára volt írva, mit gondol a parancsról.
– Akkor hát… – Hunyadi felpillantott a palota komor tömbjére. Az
imént sorra felgyúló gyertyák java része már kihunyt, az álmukból
felvert urak sorra visszaaludtak. Az egyik ablakban azonban mécses
fényében ősz öregember állt. Amikor Hunyadi a kapu felé fordította
Sárkány fejét, Luxemburgi Zsigmond, Magyarország királya
bizonytalanul búcsút intett neki.
– Irány Nyitra! – rikoltotta Jankó.

5.
– Mi folyik itt? – kérdezte egy szelíd hang a sötétben. Újlaki lassan
felemelte fejét. Mintha álomból ébredt volna. Egyedül volt és fázott.
– Mi történt, Miklós? Felelj, fiam!
Egy asszony állt előtte. Arany haja a vállára omlott, búzakék szeme
szeretettel fürkészte az arcát. Ez angyal…
– Te… te vagy?
Rozgonyiné Cicelle asszony, a palota úrnője gyengéden letörölte
Miklós arcáról a vércseppeket. Újlaki úgy bújt keresztanyjához, mintha
halott anyja jött volna el érte a mennyországból.
– Segíts, Cicelle! Kérlek, segíts!
A harcos amazon páncélvért és ércsisak nélkül törékenynek és
sebezhetőnek tűnt. Amikor azonban Miklós röstelkedve elbeszélte, mi
történt vele és Veronikával az imént, az asszony ereiben egyszeriben
lángot vetett őseinek, a Szentgyörgyi grófoknak vad vére.
– Várj csak meg itt, Miklós!
A fáklyát magasba tartva, határozott léptekkel megindult Cillei
Ulrik terme felé. Újlaki felkönyökölt, és elhűlve nézte, hogyan állja
útját Cicelle asszonynak a mindig ugrásra kész Vitovecz.
De az az asszony, ki férjét és királyát hadigályán hadakozva
mentette ki Galambóctól, az nem ijedhet meg egy köpcös cseh
zsoldostól sem! Egy szemvillanás, ennyi volt csak. Vitovecz
zavarodottan somfordált el az útjából. Cicelle asszony pedig nagy
levegőt vett, és benyitott.
Amikor néhány perc múlva ismét felbukkant, kézen fogva vezette
kifelé a szobából Veronikát. A lány rogyadozó térdekkel, önkívületben
lépkedett mellette.
– Itt van! – suttogta Cicelle Miklóshoz érve, és a férfinek nyújtotta
Veronika jéghideg kezét. – Vezesd a húgodat a szobámba! Én is jövök
mindjárt!
Újlaki engedelmeskedett, és a lányt magához húzva elindult a
lépcsők felé. Az alabárdos Cillei-őrök inkább másfelé néztek, de nem
állták útjukat.
Szentgyörgyi Cicelle, Rozgonyi ispán asszonya kihúzta magát és
visszament az ajtóhoz. Odabentről zavart sutyorgás hallatszott, Cillei
dühös horkanása, majd Csáki Borbála káromkodása.
Az amazon kitárta az ajtót.
– Ez tisztességes ház, Cillei! – suttogta. – Takarodj innét! És vidd
magaddal őt is!
Cillei Ulrik mezítláb osont ki a szobából. Borbála megpróbált a
kezébe kapaszkodni, de a veres gróf dühödten lökte el magától. Úgy
iszkoltak ki a sötétbe, mint tolvajláson kapott lurkók a kertek alján.

6.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, MINDSZENT HAVA
Elállt az eső, amikor a szép öregember elérte az erdő szélét. A
sárguló, nedves leveleken tapodva ellopakodott egészen a sombokrokig,
ahonnét a tüskés ágak közül jól láthatta az apátságot és a körülötte
tarkálló török sátrak sokaságát. S noha életében nemegyszer kémlelt
már ki ellenséges táborokat, a látvány még most is megdobogtatta vén
szívét.
Az apátság kőfala mentén végig lovaikat pányvázták ki a törökök.
Lófarkas zászlaik halomba rakva, közel a tábortüzekhez, melyek sűrű
füstöt eregetve lobogtak az átázott fahasábokon.
A tüzek körül szpáhik gubbasztottak. Fáztak még az esőtől és a
korai széltől. Sátraik arról tanúskodtak, hogy a hadjárat a vége felé
közeledik: a valaha fényes, aranyozott rojtú vásznak mára megkoptak,
rongyossá váltak. Némelyiknek falát vér, s mocsok csúfította.
De nem voltak különb állapotban maguk a harcosok sem. A szpáhi
tisztek komor képpel kortyolgatták fakupáikból a csigert, némelyek, a
gazdagabbak meg a gőzölgő fekete levest, aminek babjából alig maradt
készleten a hosszú menetelés végére. Ruházatuk szakadt, tarka volt már,
némelyik magyar dolmányt viselt, vagy épp magyar csizmát hordott a
lábán. Éhezni nem éheztek, hisz a Budáról dél felé menetelő török sereg
útjába érintetlen, gazdag városok, falvak estek mindenfelé. Ceglédet,
Nagykőröst, Kecskemétet, Szabadkát, s a Duna menti településeket, s
végig a Tisza mentieket, Szolnoktól Szegedig fosztogatták, rabolták,
miután útra keltek a felégetett Budáról.
Az apátság nyitott kapuján túl a szép öregember húsz zsákmánnyal
megrakott, lepányvázott szekeret számlált. Szpáhiból vagy százat
odakinn, rajtuk kívül vagy kétszáz csarkadzsit, s legalább még száz
szpáhit a falak közt.
Deér-Sólyom István tisztában volt vele, hogy ez a csapat nem
csupán fosztogatni jött, sokkal inkább a főhad nyugati szárnyát hivatott
fedezni a Duna felőli esetleges támadásoktól.
S a foglyok?
A szép öregember először hiába kereste őket. Aztán észrevette az
apátság túlfelén, a Töttös-ház tornyán túli mezőn a lándzsás törökök ide
fehérlő turbánjait és a foglyos szekerek vászontetejét.
A hadjárat során tízezrével fűzte rabszíjra az elfogott nőket,
gyerekeket az oszmán. Deér-Sólyom István megtapasztalta már, hogy
megy ez: két takaros menyecskéért szép córdobai csizmát lehet venni.
Barna és fekete hajú leányokért míves szablyát, szőkékért drágaköves
foglalatú tőrt, kardot adnak. A fiatal fiúk is nagy számban elkelnek a
tábori piacon, különösen a gagauzok és a karamánok közt akad
asszonytermészetű. Bizonnyal az alacsonyabb rangú törökök sátrába is
bőven jut az elrablott, elragadott nőkből, fiúcskákból ágyasnak. Azok
közül csak kevesen élik túl az erőltetett menetet, a durva bánásmódot,
az ütlegeket és a közönséges katonák erőszakosságát.
A csinosabb, szebb leányokat a tisztek kapják. A legszebbek az
agák, basák háremébe kerülnek, s nagy ritkán a még magasabb rangú
hivatalnokoknak viszik őket ajándékul.
 Az öregember úgy látta, a törökök valójában nem számítanak
váratlan támadásra. A Duna mellett haladtak, s bizonnyal néhány nap
múlva szedik is a sátorfájukat Bátmonostorról, és indulnak tovább Bács
felé, onnan le egészen Vásárosváradig. Valószínű, hogy
Nándorfehérvárnál kelnek majd át a Duna túlpartjára, egyesülve a
fősereggel. De addig még védtelen, kiszolgáltatott falvak százai várnak
rájuk…
Az öreg a szemét erőltette.
Vajon hol lehet a fiú? Eljutott az apátságig? Vagy ereje fogytán
valami bokor aljába rogyott? A nyomok csak az erdő széléig vezettek,
onnét a szép öregember nem tudta biztosan megállapítani, merre
folytatta az útját Dénes.
Szerencsétlen…
A láz eszét vette. Ha nem találja meg idejében, képes egyenest a
törökök karjába futni…
Odalenn, az apátság falánál mozgolódás támadt. Először csak
néhány szpáhi ugrált talpra a tábortüzek körül, aztán mind többen
kapkodtak lándzsáik, handzsárjaik után. Abba az irányba mutogattak,
amerre az ösvény vezetett az erdő mellett.
A szép öregember ereiben megfagyott a vér.
Az ösvényen Dénes vánszorgott az apátság felé. Kezében göcsörtös
botot szorongatott, szerzetesi csuhája sarasan, szakadtan csüngött vézna
testéről. Ki tudja, hogyan sikerült átvergődnie az erdő sűrűjén?
A törökök felé indultak, s Dénes egyenest a lábaik elé omlott. A
botot még akkor is görcsösen szorongatta, mikor megragadták és
elvonszolták az apátság nyitott kapuja felé.

7.
Kihúzott derékkal ballagott le maga is az ösvényen. Hadd lássák a
törökök, hogy nem holmi hajlott hátú jobbágy közeleg, hanem nemes
úr! Be kár, hogy nincsen már meg ragyogó páncélja, vagy legalább
zsinóros mentéje, csillogó csizmája! Be kár, hogy nem függ oldalán
kard, s nincs övébe tűzve buzogány! Fegyver nélkül félembernek érezte
magát világéletében.
 Szakadt köpenyben, torzonborz hajjal, széltől szertefútt, ősz
fürtjeivel, összeragadt szakállával inkább tűnt világtól elvonult
remetének, mint katonának, dicsőségben megőszült lovagnak.
A szpáhik meglepetten kiáltoztak, mikor meglátták. Előbb az a
félholt gyaur pap, most meg egy vénember! Deér-Sólyom István
bizonyos volt benne, hogy ezek után átkutatják az egész környéket: a
török se szereti a kellemetlen meglepetéseket.
Amikor közel értek hozzá, a szép öregember felemelte a kezét.
– Allah u Akbar! – kiáltotta, majd hozzátette törökül: – Békével
jöttem közétek! Tegyétek le a fegyvert!
A szpáhik gyanakodva pislogtak rá. Az öregember magabiztos
léptekkel még közelebb jött, majd kezét mellén keresztbefonva
meghajolt a legközelebbi szubasi tiszt előtt.
– A nevem Stepanos Sahin, akit az igazhitűek neveznek al-Borak-
nak is. Haladéktalanul vezess a parancsnokod elé!
A szubasi szeme még jobban elkerekedett. Az öregember
tökéletesen ejtette a török szavakat, mintha maga is született anatóliai
muszlim lenne.
– Hazudsz, gyaur! Stepanos Sahin, al-Borak már rég halott! Ilyen
átlátszó dajkamesével akarsz engem megtéveszteni?
Az öreg metsző tekintetével csaknem felnyársalta.
– Tudd meg szidi, hogy valóban én vagyok al-Borak, ki valaha
voltam Dzsem herceg védelmezője, és a Hollós király harcosa. Élek, és
azonnal beszélni akarok a parancsnokoddal!
A szubasi – úgy tűnt – nem merészeli többé kétségbe vonni az öreg
szavait. Csaknem a földig hajolt, vakkantott valamit a társainak, s már
inalt is befelé az apátságba. Kisvártatva még mindig hajlongva jött
vissza, mögötte öles léptekkel egy magas, vékony képű tiszt közeledett
selyemből szőtt, meggypiros dolamában, piros saruban. Fején a szpáhi
bölük parancsnoki süvegjét viselte.
Megállt az öregember előtt, s kezét csípőre téve szemügyre vette a
jövevényt. Magasra ívelő szemöldöke volt, vékony, kétoldalt lefelé
konyuló bajsza és büszke sasorra.
– Ki vagy te? Valami szufi talán? Mit akarsz tőlem?
Deér-Sólyom István elgondolkodva fürkészte a török arcát. A tiszt
nem volt épp fiatal, s díszes, zsinóros ruhája arra vallott, hogy vagyonos
ember lehet.
 – De hisz én ismerlek téged! – kiáltott fel hirtelen az öreg. – Te
Khayr al-Arif aga vagy, az egyiptomi! Al-Hamidullah! Hála istennek!
Én vagyok az! Nem ismersz meg, Khayr?
A tiszt hitetlenkedve tett előre egy lépést.
– Al-Borak? – úgy mondta, mintha attól félt volna, hogy
istenkáromlás még csak kiejteni is ezt a nevet. – Te vagy az, al-Borak?
Besin Allah Elrehim! Hát újra találkozunk? Annyi év után?
Odaugrott az öregemberhez, és megölelte.
– Kosztantiniében sokat meséltem fiaimnak al-Borakról! A fényes
Sólyomról, ki igaz ellenfél és hű barát!
A szép öregember megragadta a török karját, s még egyszer
végigmérte, tetőtől talpig.
– Allah útjai kifürkészhetetlenek, barátom! Ki hitte volna, hogy még
látjuk egymást ebben az életben?
– Kizmet* – tárta szét karját Khayr aga. – Mondd, barátom, honnan
fújt ide a mindenható Allah, erre az Isten háta mögötti helyre?
A szép öregember elkomorult.
– Sejtheted, Khayr. Ott voltam a Duna túloldalán, a nagy csatában!
Az aga fejet hajtott.
– Dicsőség az elesett hősöknek, barátom! Sokan vitézül verekedtek
a tieid közül, de a győzelmet nekünk adta Allah! Annak is örülök, hogy
megkímélte az életedet!
– Kizmet – sóhajtotta Deér-Sólyom István. – Nekem kellett volna
ottmaradnom azon az átkozott mezőn, és az ifjaknak életben
maradniuk…
Az aga gyengéden az öregemberbe karolt.
– Kérlek, ne emlegesd másnak, hogy ott voltál az ütközetben.
Mindenütt akadnak talpnyalók és besúgók, az én csapatomban is.
Engedd, hogy vendégül lássalak! Jöjj, al-Borak!
– Ami azt illeti, én látlak vendégül téged! – jegyezte meg fanyar
mosollyal az öregember. – Ne feledd, hogy ez az én országom. Ebben
az apátságban húztam meg magam a csata után. Itt ápolt egy ifjú. Őt
keresem.
Khayr aga megértően bólogatott.
– Ha itt van a foglyok között, akkor máris szabad ember. Nem
feledem, hogy megmentetted az életemet, al-Borak. A hála az igaz
ember erénye. Jöjj! Betegnek tűnsz. Intézkedem, hogy ics-oglánom és
csauszaim készítsenek fürdőt számodra, azután megosztom veled
ebédemet, s közben békében elbeszéljük egymásnak, mi történt velünk
az elmúlt években.
– Lesz arra idő? – kérdezte ravaszkás arckifejezéssel az öreg. – Nem
akarom, hogy csak emiatt maradjatok. Ha sietős a dolgotok, menjetek
csak, Allah vezéreljen utatokon!
Khayr aga felnevetett.
– Ne aggódj, al-Borak, néhány nap múlva folytatjuk utunkat haza,
Kosztantiniébe. A sereg java része a határnál várakozik, Belgirádnál  s
a fényességes padisah vezetésével már megkezdte az átkelést a
birodalom területére. Mi csak azért maradtunk, hogy az utóvéd
vonulását biztosítsuk, ameddig csak szükséges. De tudd meg, barátom,
Engürúsz földje immár mindenkorra a Dar al Islam részévé lett.
Vissza fogunk jönni. Ez a hadjárat csak a kezdet volt.
– Igen, tudom – felelte az öreg. – Igyekezzünk erre a néhány napra
elfejteni, Khayr, hogy ellenségek voltunk, vagyunk és leszünk, míg
csak élünk. Allah úgy akarta, hogy ne haljak ott, Mohács mezején, úgy
akarta, hogy ne pusztuljak bele sebeimbe, úgy akarta, hogy ide
hozzanak engem, s úgy akarta, hogy most veled találkozzam újra.
– Allah akarta így! – hajtott fejet az aga. – Semmi sem történik ok
nélkül. Ma este, talán utoljára a mi életünkben, barátom, békésen
fogyasztjuk el vacsoránkat, és békésen elmélkedünk a múltról és a
jelenről. Alig várom már, hogy meghallgassam történetedet! A fenséges
szultán seregében, lásd, ide jutottam: egy nyomorúságos szpáhi bölük
parancsnoka vagyok. Ez nem a teljes seregem, a többi Bács várában
állomásozik. Kemény ostrom volt ott, a tieid derekasan ellenálltak. De
majd elbeszélek mindent, megfelelő időben, barátom! Most jöjj!
Gondoskodom rólad, al-Borak!
Az aga intett, mire szubasi és cseribasi tisztjei máris rohantak, hogy
teljesítsék uruk kívánságát.
Azzal a szép öregembert Khayr karonfogva bevezette az udvarra.
Szívszorító érzés volt az apátságot így látni néhány nap után. A
lehullott, megsárgult leveleket néhol bokáig tornyozta a szél. A Töttös-
ház teljesen leégett, kormos gerendái beomolva hevertek egymás
hegyén-hátán a romok közt. Előtte lándzsahegyeken emberfők
sötétlettek. Egyikben a szép öregember a menekülők közül a hájas úr
vonásait vélte felismerni. A cseh lovag fejét nem látta sehol.
 Az udvaron mindenfelé török sátrak tarkállottak. Ahogy az apátság
épen maradt főépülete felé haladtak, kíváncsi, megrökönyödött
tekintetek követték minden léptüket.
A tisztek suttogva adták tovább a jövevény nevét:
– Stepanos Sahin! Al-Borak! A Hollós király harci sólyma!
Ki hallotta már e nevet, sápadtan csóválta a fejét.
Úgy bámulták az agg harcost, mintha sírból kélt kísértetet látnának.

8.
A refektórium zsúfolásig telt beszállásolt szpáhi tisztekkel. Veres
köpenyes cseribasik, szubasik, közéjük keveredve az önkéntes
csarkadzsi tisztek, szeldzsuk törökök, karamán, gagauz, szulkadir, arab,
egyiptomi, kopt, csecsen, rác férfiak, a mind hatalmasabb Oszmán
Birodalom minden szegletéből származó, marcona vitézek. Akadt
köztük hófehér bőrű, bronzszínű, barna képű, de szerecsen is szép
számmal. Amikor az aga és az öregember beléptek, az addig zsibongó
hangzavarnak egyszeriben vége szakadt.
Khayr végigpillantott rajtuk.
– Ez az ember a vendégem! Nem eshet bántódása, értettétek?
A katonák bólogattak. Értették.
A szép öregember szorongva tekintett körbe: a szerzetes atyák terme
két nap alatt átváltozott török laktanyává. A falról leverték a keresztet,
helyébe fekete szénnel a Próféta szúráiból vett idézeteket festettek
szépen ívelt perzsa betűkkel. A terem közepére lándzsa végére tűzött
vörösréz félholdat állítottak, melléje a bölük vörös hadilobogóját és a
bölük aga lófarkas tugját tűzték. A falak felől jázminillat áradt a
füstölő réztálakból. A sarkokban fémlábú rácsokon birkahús sült. A
komor, sötét helyiséget most karvastagságú, mézillatú gyertyák fénye
ragyogta be. Ki tudja, mely magyar templom vagy várkastély gyertyái
lehettek azok…
– Jöjj, barátom. Ics-oglánom reggel óta készíti kedvenc eledelemet.
Nemsokára készen lesz. Az odámban nyugodtan beszélgethetünk.
– Szeretném előbb megnézni a foglyokat, Khayr. Az a fiú nagyon
beteg. Azonnal ápolásra szorul.
– Fontos neked az a fiú?
– Fontos. Megmentette az életemet.
 – Akkor nekem is fontos. Ide hozatom, ha akarod, orvosom majd
gondját viseli.
Deér-Sólyom István még egyszer körbepillantott a refektóriumban.
Szinte hihetetlennek tűnt, hogy néhány nappal ezelőtt ebben a teremben
beszélte el Hunyadi történetének milánói éveit a menekülteknek: a cseh
lovagnak, a szomorú udvarhölgynek, az izgága nemes úrnak, és persze a
két kurtizánnak.
– A többi fogollyal találkozhatom? Azokkal, akiket itt ejtettek rabul,
az apátságban. Szeretnék segíteni rajtuk.
– Nem lehet. Egyet közülük talán kiemelhetek, de nem engedhetem
szabadon mindet. Érts meg, barátom! Ibrahim pasa csak az alkalmat
lesi, hogy még jobban megalázzon. Túl sok az ellenségem!
A szép öregember fáradtan bólintott.
– Vagyis minden a régi, igaz?
Khayr felvezette a rendfőnök tágas cellájából kialakított szobába. A
rideg kőpadlóra szőnyegeket terítettek, a falakra pajzsokat aggattak. A
mívesen faragott kerevet minden bizonnyal valamelyik főúri lakból
származhatott. Az ajtó mellett hatalmas láda állt – az öregember tudta,
mit rejt az a láda: a bölük aga által zsákmányolt aranyakat, ékszereket,
különleges selymeket, gyertyatartókat, kupákat, ezüst evőeszközöket…
– Talán emlékszel még, barátom, mi a gyengém. Nyárson sütött,
mézben forgatott, mandulával és finomra őrölt fahéjjal ízesített birkahús
cukros lében főtt körte-és szilvaszeletekkel tálalva… Mór étel,
Iszpániából… Mióta Kairóban megkóstoltam, nem tudok betelni vele.
A szír szakács kitűnően készíti. Sajnos borral nem szolgálhatok.
Az öregember lerogyott a kerevetre. Még fel sem fogta igazán,
micsoda szerencséje van, hogy Khayr al-Arifba botlott.
– Te is ott voltál, ugye? – kérdezte, miközben ujjait végigfuttatta a
kerevet oldalán, a faragott magyar lovag képén.
– A magára hagyott tábort támadtuk oldalba – felelte az egyiptomi.
– Azután a menekülőket üldöztük. Csúnya vérengzés volt, nem igazhitű
harcosnak való feladat. De most hálát adok Allahnak, hogy nem
találkoztunk a csatatéren, al-Borak. Mert akkor meg kellett volna, hogy
öljelek…
– Hozasd ide a fiút, Khayr!
A bölük aga tapsolt, mire ijedt képű apród bukkant elő egy függöny
mögül. Khayr torokhangon parancsszavakat vakkantott.
 – Hogy nézett ki a fiú?
A szép öregember törökül válaszolt, majd hozzátette:
– Nem sokkal azelőtt botorkált be az apátságba, hogy én utána
jöttem. Tudni fogják, melyik az.
– Akkor én is tudom, kire gondolsz. Csakhogy lehet már nem is él.
Kutya rossz bőrben volt, szinte halálán.
Az apród elrohant, s a szép öregember lehunyta szemét. A
következő pillanatban már aludt is. Mélyen, mintha a mocsárban
bujkálva eltöltött napok minden fájdalma, fáradalma most kerítené
hatalmába megtört testét. Az aga gyengéden betakargatta, s letelepedett
az öregember mellé a földre.
Valahol, az udvaron a tábori müezzin éneke harsant az al-Dhur
imához szólítva minden igazhitűt:
– Allah hatalmas, Allah az egyedüli igaz Isten. És Mohamed az ő
prófétája! Jertek hát imára, imádjátok őt, a hatalmas és egyetlen igaz
istent…
És az ima után Khayr al-Arif, az egyiptomi renegát, a fényességes
Szulejmán szultán szpáhi bölükjének agája merengve idézte fel
magában a dicső napokat, amikor még mindketten sokkal, de sokkal
fiatalabbak voltak.

9.
Amikor a szép öregember felriadt álmából, odakünn már sötétedett.
Kábán feltápászkodott hát a kerevetről, s körbepillantott. A földön
mellette medvebőrökön, puha vánkosokon Dénes hevert, önkívületben.
Deér-Sólyom István letérdepelt a fiú mellé, és meghallgatta a
szívverését Rendben találta. Tenyerét Dénes homlokára tette: már nem
lángolt a láztól.
– Megetettem a fiút birkahússal – mondta egy árny a sötétben a
perzsa szőttesek mögül. – Az orvosom átdörzsölte a bőrét bűvös
varázsszereivel. Azt mondta, rendbe fog jönni, csak gyenge még.
– Khayr?
Az aga előrelépett a gyertyák fénykörébe. Az arca gondterheltnek
tűnt, homlokát mély ráncok barázdálták.
– A tieid rajtaütöttek akindzsijeinken. Perényi és emberei százával
vágták le az embereinket. A fényességes padisah kénytelen volt
Khoszrev béget küldeni ellene, hogy verje szét a seregét. Délen meg
annak a Deli-Radicsnak a haramiái nyugtalanítják a hadoszlopainkat.
Négyszáz emberünket élve elfogta, s vagy ötszázat megölt. Ibrahim
vezír engem hibáztat, amiért nem sikerült biztosítanom az utóvédek
munkáját.
A szép öregember feltápászkodott Dénes mellől.
– Mi, magyarok, az utolsó leheletünkig harcolni fogunk, Khayr.
– Be kellene látnotok, hogy hiába minden. Minket nem lehet
legyőzni – felelte bosszúsan az aga.
– Dehogynem. Legyőztünk már benneteket sokszor, és még ezután
is le fogunk győzni számtalanszor. Az ország most romokban hever, a
lábaitok előtt. De magatok sem hihetitek, hogy Mohács után megadjuk
magunkat.
Khayr al-Arif elgondolkodva bámult ki az ablakon.
– Én is ettől tartok, barátom… Pedig… Nektek, magyaroknak,
velünk kellene harcolnotok… Ostobák vagytok, bolondok, amiért
ellenálltok a hatalmas Allah seregének. Miért teszitek? Ti is Kelet népe
vagytok, a testvéreink. Kiért harcoltok? A Nyugatért? Alemaniáért?
Francse királyáért? A frenkek hercegeiért? A rumi pápáért? Azt
hiszitek, ti számítotok nekik valamit is? Elvéreztek, hogy megvédjétek
Európát, utolsó leheletetekig harcoltok a kereszténység védelmében. A
Nyugat védelmében! – Elfintorodott. – De egy nap ráébredtek majd,
hogy akikért harcoltok, azok számára ti megvetett senkik vagytok! Az
első adandó alkalommal odadobnak benneteket a vad Keletnek!
A szép öregember mosolyogva bólogatott.
– Megint a régi nóta, barátom… Megint a mi régi vitánk!
– Megint, és újra, és újra! – csattant fel az aga. – Mert keményfejű
és konok nép vagytok! Értetlen szamarak!
– Milyen különös, a németek is éppen ezt mondják…
– Mert így igaz! Ide hallgass, al-Borak! Most írom a jelentésemet a
fényességes szultán parancsára a hadjáratról. Odahaza Kemálpasazáde,
a sejkh-ül-iszlám már elkezdte megszövegezni a fényes tekintetű szultán
engürúszi hadjáratának históriáját Mit gondolsz, mi fog szerepelni
abban az örökkévalóság számára?
– Azt hiszed, érdekel?
– Tudom, hogy érdekel! Itt van, megmutatom! Musztafa bin Dselál
vázlata nyomán már papiruszra vetettem a magam változatát! Hallgasd
csak, rólatok szól! Itt van:”Az engürúsz ország lakói, kik magukat
magyaroknak nevezik, tüzes, kemény nyakú fajta. Orrukat még nem
törte be senki a buzogány súlyos csapásával, ezért nem hajtottak fejet és
nem adták nyakukat a hódolat igájába. Hevességük oly metsző, mint a
kifent kard és tőr, erejök hasonló a kovács üllőjéhez, melyet nem lehet
széttörni. A rabszolgaság szégyenigáját még nem ismerték, s azért nem
voltak készek bemenni az adófizetés biztos menedékhelyébe. Azonban
a mi hatalmas urunk, Szulejmán, napjaink Salamona, elhatározta, hogy
ezen nyomorultak hatalmát megtöri, Szerencséjöknek erős gyökerű fáját
kivágja, hatalmuk szilárd falát zúzó ágyúkkal lerombolja.”
Khayr felpillantott a papiruszból, és kíváncsian várta a szép
öregember reakcióját. Az elismerően bólintott.
– Határozottan fejlődött a stílusod, barátom! A jelzőid ugyan még
mindig perzsa módra túlburjánzanak, de a szöveg gördülékeny!
Az aga ingerülten hajította az iratot a padlóra.
– Te gúnyt űzöl belőlem, al-Borak!
– Ugyan, dehogy! Csupán a fájdalom beszél belőlem! Szétvertétek a
hadseregünket, végigpusztítottátok az országunkat, Khayr! Százötven
esztendeje tépdesitek, támadjátok Magyarországot, be-betörtetek,
fosztogattatok, gyilkoltatok, rabságba hajtottátok a népemet, de most…
Igen, én is tudom, hogy most új kor kezdődik. De nem ti vagytok az
elsők, és nem is ti lesztek az utolsók!
Az aga diadalmasan elmosolyodott.
– Tehát elismered, hogy végleg megtörtük a lelketeket? Elismered,
hogy megtörtük makacsságotokat?
– Végleg? Ugyan, dehogy! – legyintett a szép öregember. – Azt
hittem, ennyire már ismersz minket, Khayr. Soha nem adjuk fel.
Tudom, hogy jövő tavasszal visszajöttök, vagy ha nem akkor, majd az
utána következő tavaszon. Lehet, akkor itt is maradtok. Dzsámikat
emeltek majd, fürdőket, karcsú minareteket, idetelepítitek a nyakunkra
mohó, kapzsi basáitokat, kíméletlen defterdárjaitokat, a janicsárjaitok,
akindzsijeitek beköltöznek majd várainkba, falvainkba, s azontúl a
nyomorult magyar nektek fizet adót, s nem a saját királyának. Lehet,
hogy így lesz, azonban mondok én neked valamit, Khayr! A lelkünket
soha nem töritek meg. Mindig lesznek, akik akkor is fegyvert ragadnak,
ha maguk is tudják, hogy esélytelenek a győzelemre. Soha, érted,
Khayr, soha nem lesz egészen tiétek Magyarország!
 Az aga csüggedten lehuppant a szép öregember mellé a kerevetre.
– Megátalkodott nép vagytok… S te magad is egy megátalkodott
öregember vagy.
– Igen, tudom. És talán igazad van, barátom… Lehet, hogy
okosabban tennénk, ha veletek masíroznánk egyenest Bécsnek. Aztán
tovább, lerontani büszke Róma falait, ahogy már Attila is tervezte.
Aztán még tovább, egész az óceánig! Igazad lehet, Khayr! Talán együtt
kellene mennünk veletek, ahogy veletek tartanak a gagauzok, a
karamánok, a csecsenek, a szírek, az arabok, meg Kelet sok más hős
népe… De kérdezek tőled valamit! Ha mi, magyarok zúztuk volna most
szét a török sereget Anatóliában, s én kérném rajtad, hogy tagadd meg
muszlim hitedet, s térj át a mi keresztény vallásunkra, s térjetek át
valamennyien, törökök, oszmánok, Kelet gyermekei… akkor te mit
felelnél nekem?
Khayr al-Arif elmosolyodott.
– Az érveid még mindig meggyőzőek, al-Borak!
– Én csak hiábavalóan és feleslegesen vitatkozom egy másik
megátalkodott fickóval, aki valami mór ínyencséget ígért nekem, de
szokása szerint elfelejtette teljesíteni ígéretét!
– Ebédet ígértem, s csak vacsorával szolgálhatok! Átaludtad az
egész napot, al-Borak!
Deér-Sólyom István megragadta a török karját.
– Add a foglyaidnak azt az ételt, Khayr, könyörgöm! Nekem egy
szelet kenyér elég… Ne hagyd őket éhezni…
Az aga megveregette az öreg vállát.
– Nem hunyt ki az emberség a szívedből, al-Borak. De nem
segíthetek. Jahja-pasazáde serege Szegedinnél annyi foglyot ejtett, hogy
a had legnyomorultabb koldusa is kilenc tündér szépségű leányt vezet
maga után rabláncon… Megszámlálhatatlan a foglyunk, al-Borak…
Nem segíthetsz mindegyiken, ahogy én sem. De lásd, ezt a fiút
módomban áll szabadon bocsájtani, mert megmentette az életedet,
ahogy te is megmentetted az én életemet.
A szép öregember lehajtotta a fejét.
– Ne búsulj! – próbálta vigasztalni a török. – Nekünk még két-
három napig ezen a vidéken kell táboroznunk. Az akindzsik és a
fegyelmezetlen gönüllük még mindig összevissza kószálnak az
országodban. Be kell várnom őket, és fedeznem az utolsó, zsákmánnyal
megrakott szekerek áthaladását. Azután elvonulok én is a
szpáhijaimmal. Három nap. Nem sok… Addig itt leszel velem,
beszélgetünk, felidézzük a régmúlt, dicső napokat…
Deér-Sólyom István letérdelt Dénes mellé.
– Hetek óta egy hosszú történetet beszélek el ennek a fiúnak –
suttogta tűnődve. – Az életem nem tart már sokáig. Semmi másra nem
vágyom, mint hogy folytathassam és befejezhessem azt a történetet…
Hogy hallja, hogy tudja, miképp történtek a dolgok… hogy mi vezetett
idáig…
– Én is kedvelem a történeteket. Ma este itt, a tűz mellett
folytathatod, barátom! Az orvos szerint a fiú nemsokára magához tér…
A szép öregember hálásan felpillantott a törökre.
– In' s Allah!
Nemsokára ínycsiklandóan illatozó étket hozatott az aga, s az öreg
komótosan falatozni kezdett. Khayr jókedvűen figyelte egy darabig,
aztán elrohant, s kisvártatva vaskos pergamenköteggel a kezében tért
vissza.
– Itt vannak a feljegyzéseim! Ismersz, tudhatod, hogy gondosan
megőrzők mindent, ami később érdemessé válhat az emlékezésre. Itt
vannak a parancsok, amit a fényes tekintetű Szulejmán szétküldött a
birodalom minden szegletébe. Az arábiai emíreknek, Ifríkija minden
hatalmaságának, az egyiptomi, damaszkuszi, aleppói serege urainak. Az
iszkenderikei, rodoszi, gelibolii és kalatai kapudan basiknak, a
kurdisztár szerdároknak, az ámidi, mardini, s a többi diarbekri
kormányzóknak. Az amászia tokati, nikszári és karahiszári csapatok
vezírjeinek, Anatólia és Rumilii valamennyi bégjének, szerdárjának és
szipeszalarjának. Itt vannak arab, perzsa nyelven, magad is láthatod,
milyen gondosan megterveztünk mindent. Azt hittük, hogy mint
korábban mindig, Engürúsz országa most is keményen ellenáll majd
dicsőséges seregeinknek.
– Nem így történt…
– Megvallom, magam is arra számítottam, sokkal nehezebb dolgunk
lesz. Őseink nemzedékek hosszú során át áhítoztak Engürúsz földjére,
mindhiába. A Duna túlsó partjáról másfél századon keresztül vártunk,
vártuk az alkalmat, hogy hatalmatok megtörjön, s leomoljanak
védelmetek bástyái. A gonosz emlékezetű vajda, Hunyadi, meg fia, a
Hollós király gyakran plántáltak rettegést az igazhitűek szívébe…
Álmunkban sem reméltük, hogy immár semmi nem maradt a két
Hunyadi erejéből…
– Van mifelénk egy régi mondás, Khayr… Mikor néhány éber
hazafi újra meg új figyelmeztette a magyar urakat, hogy baj lesz, ha
nem erősítjük meg a déli határokat amint tette azt Hunyadi meg a
Hollós király, az urak csak legyintettek rájuk. Tudod, mit feleltek rendre
a sürgetésre? Azt, hogy majd megvédi Magyarországot a töröktől az
öreg vajda meg a két bán…
– Kik azok?
– Hát a Duna meg a Dráva és a Száva. Ne felejtsd el, barátom, amit
most mondok: amíg egy nép fegyverrel védi a magáét, s a szíve bátor
marad, nem győzetik le soha. De amikor már megirtózik a fegyvertől,
amikor már szívesebben hordja a cifra, külföldi rongyokat, mint a
mellvértet és a sisakot, s mikor már lelkébe kétely, félelem költözik,
akkor tudhatod: megszámláltatnak annak a népnek a napjai. Az én
országom azért jutott oda, ahová jutott, mert sokan elfelejtették ezt a
régi igazságot. Sokan letették kezükből a kardot, s megirtóztak a vitézi
élettől.
– Nem értelek… Miben reménykedsz akkor még, barátom? Miért
hinnéd mégis, hogy soha nem fogunk benneteket megtörni?
– Hogy miben reménykedem? Az ifjakban, akik talán még meg sem
születtek. Ti most darabokra tépitek Magyarországot, de egy napon
lesznek, akik fegyverrel újra egyesíteni fogják. És ha újra darabokra
szaggatják majd mások, hát előbb-utóbb megint lesznek, akik eggyé
forrasztják megint. Csakhogy ahhoz erő kell, elszánás, akarat és töretlen
hit! Ehhez pedig hősök kellenek, s történetek a hősökről, Khayr. A
hősökről, akik megőrizték nekünk atyáink jussát! Át kell adnunk
fiainknak ezeket a történeteket, hogy ők, s majd az ő fiaik e hősök
példáján okulva megint fegyvert ragadjanak és visszaszerezzék, ami
egyszer a miénk volt.
Az egyiptomi rosszallón ingatta a fejét.
– Ha így van, akkor a történeteid veszedelmesebbek, mint a
hitetlenek puskái, alabárdját, melyekkel seregeinket zaklatják. Meg
kellene hogy öljelek téged. És ezt a fiút is, mert már régóta hallgatja a
történeteidet!
A szép öregember jóízűen nevetett.
 – Ezt kellene tenned, de te nemcsak igaz barát vagy, hanem igaz
ellenfél is. Nem fogsz egy védtelen öregembert és egy járni sem képes,
ártatlan ifjút kardélre hányni.
Khayr csak hümmögött.
– Majd meglátjuk, mennyire lesz jó a történeted, barátom! Ha nem
nyeri el a tetszésemet, lefejeztetlek mindkettőtöket!
– Akkor ügyesnek kell lennem, mint Sahrazádnak, a vezír
lányának… – nevetett a szép öregember, és megveregette Khayr vállát –
Ahogy már említettem, az én történetem Hunyadiról szól!
Az egyiptomi elfordította a fejét.
– Mondhatom, amikor néhány éve elfoglaltuk Belgirád várát, s ezen
a nyáron is, amikor a fényes tekintetű padisah seregével megérkeztünk
az átkos emlékű vár alá, minduntalan összeszorult a szívem, mert
eszembe jutott Hunyadi… Az a hely meg van átkozva! Annak a várnak
minden kövéből árad Hunyadi szelleme… Azokon a mezőkön annyi
török vér folyt el hiába… Allah tudja csak, mennyi szenvedés és
mennyi áldozat árán lett miénk az a hely!
Deér-Sólyom István megtörölgette Dénes homlokát.
– Ezért parádéztatott a szultán Nándorfehérvár alatt egy héten át?
Khayr elképedt.
– Honnét tudod?
– Onnét, hogy láttam.
– Nem láthattad!
– Láttam, ha mondom… Évek óta egy sziklaodúban húzom meg
magam… Egy leánnyal… A barlang a Dunára néz, meredek
sziklafalról… Láttam a gályáitokat, melyek felfelé úsztak a folyón,
láttam a part menti úton menetelő seregtesteket… Amikor útnak
indultam, még egyszer utoljára megnéztem magamnak a várat is…
– Mindig lenyűgözött az esztelen bátorságod, al-Borak! Parasztnak
öltöztél?
– Töröknek.

10.
Dénes nem sokkal napkelte előtt tért magához. Először hosszan
bámulta a kőfalat maga előtt, aztán lassan oldalra fordította a fejét, és
szemügyre vette a perzsaszőnyegek és díszes pajzsok sorát. A hely
ismerős volt, a szőnyegek, pajzsok nem.
– Itt vagyok, fiam – tette homlokára a kezét nyugtatón a szép
öregember. – Nincsen semmi baj…
– A törökök? – kérdezte elgyötörten a fiú.
– Itt vannak ők is. De már nem sokáig…
Dénes bágyadtan oldalra fordította a fejét. Megpillantotta Khayrt és
megrándult a rémülettől.
– Nyugalom, fiam, nyugalom! Ő a barátunk… A fiú szeme
értetlenül az öregre rebbent.
– Neked most semmi más dolgod nincsen, Dénes, mint hogy
erősödj! Valami szaracén orvos viseli gondodat, de ne aggódj! Többet
tudnak azok, mint a mi keresztény kirurgusaink. Jó kezekben vagy!
Az aga tapsolt, és apródjával csirkehús szeleteket, frissen sült piláfot
meg hámozott, borban áztatott gránátalmát hozatott.
Míg az öregember lassan megetette a fiút, az egyiptomi ünnepélyes
arccal a halom legtetején álló pergamen után nyúlt.
– Akarod hallani, al-Borak, hogyan írtam meg azt a hadifelvonulást
Belgirád átkozott falai alatt?
– Nem.
De Khayr már olvasta is.

11.
– A hadsereg Ramazán hónap 19-én érte el Belgirád városát. A
szultáni tábor megszállta a város előtt terülő tágas mezőt, amely annyi
sok esztendővel ezelőtt mártírhalált halt igazhitűek tízezreinek hősi
vérét itta magába a gonosz és megátalkodott Hunyadi János kardjának
csapásai alatt. De most ez a mező a dicsőség és az engesztelés illatos
kertje lőn. A szultáni had szétterült rajta, mint ahogy a kiáradt Nílus
terül szét a megtermékenyülésre éhes földeken. A gonosz hitetlenek
országának ezen végén is van egy folyó, s azt Szávának nevezik. Ez a
folyó vetekszik a tengerrel, s ha e folyó kiáradva összecsapna a
Nílussal, azt nyomban visszaszorítaná a medrébe. E tengerszéles folyón
parancsolt a világ sahja hidat verni, melyen Allah győzhetetlen
hadserege átkelhet a szerémi szigetre, mely már a hitetlenek földje vala.
A szakíthatatlan láncokkal összekapcsolt híd elkészült, s azon a fényes
tekintetű padisah hadai sorban átkeltek mind ágyúikkal, tevéikkel,
minden málháikkal, hadiszerszámaikkal.
Akkor a szultán őfensége levetette ünnepi kaftánját, s helyette
napnál csillogóbb harci öltözéket öltött magára. Az emírek, vezírek is
mind ezt cselekedték, és fénylő vasba öltöztek. A rettenthetetlen
szerdárok és szipeszalárok pedig felsorakoztatták a had feldíszített
tömbjeit és sorait a világbíró szultán színe előtt, hogy láthassa a
villámló tekintetű padisah Allah seregének múlhatatlan erejét.
A fűszálak sokaságával vetekedő sereget a felséges uralkodó
kegyesen szemlélte meg, mielőtt a gonosz és megátalkodott engürúszok
váraira, városaira eresztette féktelen áradatukat. Ezredenként,
csapatonként és szakaszonként vonultak el a győzhetetlen padisah előtt,
és mindegyik ezred folyamhoz hasonlított, mely érchullámokat
hömpölyget, elgyötörve, elpusztítva mindeneket, ami az útjába kerül.
Mindegyik csapat félelmes vala, mint a magas hegy, s érces harci
kiáltásuk Belgirád vérrel locsolt kövű várának legmagasabb tornyánál is
magasabbra szállt. Mindegyik szakasz határtalan tenger vala, mely
örökkön háborog. A gyalogok és a lovasok íjat, handzsárt és dárdát
emelve, derekukon kínzó hurkot viselve ellepték a föld színét széltében
és hosszában, mint Allah legédesebb és legpompázatosabb kertjét lepi
el a miriád szín és illat. A pajzsok rózsáknak, a hattollú buzogányok
nárciszoknak, s a handzsárok kék liliomoknak tűntek fel. A füvek
számával vetekedő sereg úgy pompázott, mint a tavasznak megannyi
virága: a fehér és vörös turbánok olyanok voltak, mint a szent harc
virágoskertjében frissen nyílott liliomok és tulipánok.
A bégek versenyeztek egymással, mindegyik igyekezett felülmúlni a
másikat. Behrám pasa anatóliai szpáhijaival, Musztafa pasa, a második
vezír, Ajász pasa, a harmadik vezír csapatai mind. De aztán jöttek
Jahjapasa oglu Báli bég, Szemendre fényes urának lovasai, és
tündökletes ércfalként hullámoztak. Aztán az Aszaf bölcsességű
Ibrahim pasának, Rumilii szipeszalárjának hadosztálya érkezett, s ezek
még az előbbieket is felülmúlták. Embereinek mindenike harcra termett
hős, mindenik alatt arabs paripa, testén derbendi páncél, kezében egy-
egy hindusztáni lándzsa, damaszkuszi penge.
A kánun elvégezte a számvetést, és jelentette az Iszkander-
természetű, Salamon-jelességű, Dsemsid-hatalmú, Mohamed-szellemű,
József-arcú, Mózes-méltóságú, Jézus-szelídségű fényes padisahnak,
hogy a sereg létszáma teljes, és azt várja, hogy a hitetlen, makacs és
bálványimádó engürúszok országának harcosait eltiporhassa, kedves
liliomait leszakíthassa, ékességeit mind elszállíthassa Kosztantiniébe.
Olyan teljes fegyverzetű és felszerelésű, és akkora számú sereg fölött
tartatott e szemle, aminőt mióta az örök forgásban lévő ég fölékesített a
csillagok táborával, még nem látott a hunyorgó mindenség-boltozat. A
villámok, melyeket a villogó lándzsák lövelltek, megvakították a Napot,
a sereg csizmáitól fölvert fekete por pedig elhomályosította az ég tükrét.
Szulejmán, a türkök és arabok szultánja, Rum, Arábia, Tatárország
és Ádsem kánja, Isten árnyéka, korának Salamonja a sereghez fordulva
kiadta a parancsot az Engürúszok makacs és ostoba népének
leigázásához. Ramazán hó 27-ik napján pedig Allah győzhetetlen hada
elért Iszlankamene várához, melyet legutóbbi hadjáratban a pusztítás
tüzével és a rombolás árjával úgy lerontatott vala, hogy egy élő lélek
sem maradt azon a vidéken. Másnap a sereg megindult Petrovaradin
nevezetű vár felé, amit a megátalkodott és hiteden engürúszok
megvédni szándékoztak, s makacsul ellenállottak a megadás jelére
szólító szerdároknak. Roham után újabb és újabb rohamot intéztek az
igaz hit harcosai a romlottság falai ellen, s néhány napig kemény csatát
vívtak a gonoszokkal. Ám egy napon eljött az idő, hogy a győzelem
bimbójából kikeljék a hódítás rózsája, s végre az iszlám győzedelmének
üdvöt hozó szellője lengedezzék a vár felett… És a sereg másnap
megindul Ilok felé.

12.
Odakünn már sötétedett, s a török tábortüzek sorra lobbantak fel az
apátság körül. Az erőd és a mocsár felől hideg szél süvített,
meglebegtetve az udvaron felállított sátrak tarka vásznait.
A szép öregember felpattant a kerevetről, és az ablakhoz lépett.
– Míg ti rendezetten, fegyelmezetten meneteltetek, várat vár után,
várost város után foglalva el, az enyéim acsarkodva, fenyegetőzve,
veszekedve közeledtek a hadszíntér felé, mint valami gyülevész
horda… Istenem… Szapolyai nem jött negyvenezres hadával, mert nem
értette, mit akar a király, vagy nem akarta érteni… Frangepán nem jött
tízezres hadával, mert haragudott László érsekre, akivel összeverekedett
Budán a koronatanácsban. László érsek megcibálta a szakállát, ő hát
inkább hagyta halni az ifjú királyt és egész hadát…
Khayr megdörzsölte a szemét.
– Éppen ez aggaszt engem is. Túlontúl sok katonátok él még, és
fegyverben vannak egytől egyig. Csak épp azt nem tudjuk biztosan, hol
állanak most. Hogy miért nem támadnak? Miért lapítanak? Ha a
királyotok él, hamar összeszedheti a széthúzó sereg megmaradt részeit.
– Bárcsak élne szegény! De már nem él az!
– Ki tudja? Mi nem találtuk a tetemét, pedig éjjel, nappal kerestük a
hullák között. A szultán ezer dirhemet ajánlott fel annak, aki megleli
Lajos királytok testét, és levágott fejét lándzsára tűzve elébe viszi… De
nem kellett kifizetnie az ezer dirhemet, mert nem találta senki…
A szép öregember az ablak kőkeretének támaszkodva figyelte az
udvaron szorgoskodó török katonákat.
– Mondd csak, Khayr, de igaz szívedre mondd! Szerinted
megnyerhettük volna a csatát?
Az egyiptomi gyengéden letette a pergament a többi tetejére.
– Hisz láttad. Ott voltál…
– Az utolsó pillanatban érkeztem… Messze északnak kellett
kerülnöm, hogy egyáltalán odaérjek a harcmezőre, mielőtt
megkezdődik…
Khayr al-Arif keserűen felnevetett.
– Allah néha kerülőutakon vezet minket a biztos pusztulásba.
– Többen voltatok nálunk – sóhajtotta az öreg. – Sokkal többen. – A
tarkóján érezte Dénes kérdő tekintetét, megfordult hát. – Csakhogy
emlékezel, fiam, mit mondott Hunyadi urunk mindig? Ha a magyar
folyton az ellenségeit számlálná, nem érne rá soha, semmi másra.
Főképp nem érne rá harcolni. Most sem azért győztek le minket, mert
elleneink többen voltak…
– Én is úgy hiszem, barátom – helyeselt az egyiptomi, amikor az
öreg törökre is lefordította gondolatait.
– Akkor hát győzhettünk volna akár, igaz?
– Amikor átkeltünk a Dráván, és a szultán parancsára felgyújtottuk
magunk mögött a hidat Ösziknél, a szultán azt mondta, azért kell
felgyújtani, hogy lássa mindenki: nincs hová menekülnünk. Nincs
visszaút, csak előre, a dicsőség felé vezet Allah ösvénye. Ha legyőznek
minket az engürúszok, mondta, akkor ezerszer inkább a halál, mint a
futás szégyene…
Deér-Sólyom István erre csak legyintett.
– Szép szavak, de az eszéki híd felgyújtása már csak azért sem volt
hiábavaló cselekedet a részetekről, nehogy Frangepán hátba támadja a
seregeteket…
– Amikor visszafordultam, és néztem a lángoló hidat a Dráván, arra
gondoltam, innét élve nem jutunk haza… Bizonyos voltam benne.
Többen voltunk, igaz. Sokkal többen, mint Lajos király serege. Ezt már
akkor tudtuk, kémeink jelentették, hogy a vajda seregei nem mozdulnak
a Tisza túlsó oldaláról. A horvátok földjére küldött őrszemek is
jelentették, hogy onnét sem ér időben a megígért összes segítség a
csatatérre. Ennek ellenére féltem, hogy a győzelem így sem lehet
miénk. Tudod jól, hogy ismerem Engürúsznak ezen déli részét, mint a
tenyeremet. A felderítőink akkor már jelentették, hogy a seregetek
Mohács közelében táborozik. Elszorult a szívem… Besin Allah
Elrehim! Ha a királyod úgy parancsolja, hogy a magyar sereg vonuljon
elébünk, a mocsár szélére, és ha az ágyútokat mind felvonultatjátok
idejében, tudod, mi történt volna?
– Sejtem – vont vállat az öreg. – De ehhez Tomorira kellett volna
hallgatni. Az egyetlenre, akinek maradt egy kis esze a táborban…
Tudom… nem lett volna szabad ott maradnunk, Mohács alatt! Meg
kellett volna támadnunk a menetoszlopaitokat még Baranyavár, Bán és
Kisfalud előtt! Szétlőhettük volna a mocsárban caplató
gyalogságotokat, miszlikre szabdalhtattuk volna a vergődő
lovasságtokat, visszaűzhettük volna a maradék seregeteket, egyenest
bele a Dráva habjaiba… Nem élte volna túl senki közületek ezt a
hadjáratot, Khayr!
– Nem bizony. De akkor most én kérdezek, barátom. Felelj nekem,
igaz szívedre! Miért? Miért nem azt tettétek, amit tennetek kellett
volna? A szultán ostobán előrevonult, elbizakodottan, könnyelműen…
Könnyűszerrel végezhettetek volna velünk. Nem ezt tettétek. Miért?
A szép öregember tűnődve bámulta az éjszakában vöröslő
tűzoszlopokat.
– Hogy miért? Akarod tudni, hogy miért?
Khayr feszülten figyelt.
 – Hát azért, mert azt a sereget nem egy Hunyadi vezette. Nem egy
Magyar Balázs… Nem egy Kinizsi Pál… A sereg maga sem hitte, hogy
győzhet. Mert annak a seregnek a vezérei jobban gyűlölték egymást,
mint az ellenséget.
Az egyiptomi hangja megremegett.
– Ha azt a sereget Hunyadi vezeti, akkor győztök Mohácsnál…
– Pontosan. Akkor merész rajtaütéssel a mocsárba fullaszt
benneteket a had. Akkor most a te szultánod holttestét keresgetnék a
lápban, s akkor most én faggatnálak arról valahol Rácországban, vagy
tán már Konstantinápoly előtt, hogy miért nem térsz át az igaz hitte…
Igen, Khayr… Akkor minden másképp alakult volna…
Dénes szuszogva bámulta őket, s nem értette, hogyan merészel ilyen
hangot megütni az öregember ezzel a törökkel szemben. Csak Hunyadi
nevét tudta kihámozni a török karattyolásból, de az öreg hangsúlya
mindent elárult a szavak értelme nélkül is.
– Őfensége, a szultán ma érkezik Petrovaradin falai alá – törte meg a
közéjük telepedő csendet jóval később Khayr. – Néhány napon belül
folytatja az útját vissza, Belgirádba, s onnét a Kosztantinijébe. Kevés
időnk maradt, al-Borak… A török hadsereg elhagyja Magyarországot.
– Akkor ma este elmesélek egy tanulságos történetet, barátom –
mondta az öregember. – Arról, hogy volt már máskor is ily erőtlen, ily
széjjeltöretett ez az ország… Idő kérdése csak, és egy napon újra erős
lehet…
– Ha ugyan lesz még egy Hunyaditok – mosolyodott el Kayr al-Arif.
A mosoly átragadt a szép öregember ráncoktól szabdalt arcára is;
ragyogó kék szeme is nevetett.
– Lesz! – kiáltotta. – Előbb-utóbb újra lesz.

13.
A SEMPTEI HÍDNÁL, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, MINDSZENT HAVA
Hajnalodott. Közvetlenül napkelte előtt könnyű zápor szakadt a
semptei vár mögötti erdőben meghúzódó lovasokra. A harmat szügyig
borzongatta, az eső bőrig áztatta őket. Remegtek a lovak a nagy
hidegben: néhány napja még vénasszonyok nyara volt, de immár a
kertek alatt lopakodó tél előszele csípte meg a sárguló faleveleket.
 A harcosok farkasprémjeikbe, pokrócaikba bújtak, de nem szálltak
le a nyeregből. Az egész éjszakát lóháton töltötték, s Hunyadi
parancsára lóháton maradtak a hajnal közeledtével is.
Nem sokkal azután, hogy felkelt a nap, a farkashidai úton
felbukkantak végre Nagy Antal székely felderítői. Átnyargaltak a Vág
hídján, ahol a pozsonyi tüzérmesterek éppen végeztek a lőporos hordók
elrejtésével, majd odaporoszkáltak Jankóhoz, hogy jelentsék, mit láttak
Nagyszombatnál. Hunyadi figyelmesen végighallgatta, aztán pihenni
küldte őket.
– Fenség, készülj! Nemsokára ideérnek a husziták – fordult Jankó
elégedetten Albert herceg felé. – Ugyan később indultak el, mint ahogy
számítottam, de ezzel együtt is minden a terveim szerint alakul!
Borotini Blaskó csaknem teljes haderejét kihozta Nagyszombatból.
– Mennyi az? – kérdezte vacogva Albert.
– Háromszáz harci szekér. Legfeljebb ötezer huszita. Egyenesen erre
tartanak, fertályórán belül ideérnek, és megkezdik az átkelést a hídon…
Albert szemmel láthatóan nem a hidegtől vacogott, sokkal inkább a
küszöbönálló ütközettől.
– S mi lesz, ha nem erre vonulnak mégsem? Erre gondoltál-e,
Johannes?
Hunyadi fölényesen mosolygott.
– Erre jönnek, ne aggódj, királyi fenség! Blaskó még dél előtt
Nyitrára akar érni, s ha kell, a lelket is kihajtja a katonáiból!
Albert szemében iszonyat fénye reszketett.
Jankónak annál inkább tetszett az események ilyetén alakulása.
Bizonyos volt benne, hogy a husziták hetek óta szemmel tartják Nyitra
városát, így amikor az előző nap délutánján a városban maradt lovasai
megkezdték a kivonulást, a kémek azonnal felfigyeltek a mozgolódásra.
A magyarok magára hagyják Nyitrát? Nagyon úgy nézett ki.
Valójában persze csak annyi történt, hogy Hunyadi megüzente
Kendeffynek, hű familiárisának: látványosan, a Pozsony felé vezető
úton vigye ki a városból a lovasokat. Vonuljanak ki úgy, mintha végleg
kiürítenék Nyitrát, az se baj, ha a városi tanácsnokok majd hangosan
jajveszékelnek. A kivonuló csapatot vezesse egészen a szenei útig. Ott
az éjszaka leple alatt forduljanak vissza, és csatlakozzanak a semptei
hídtól délre elrejtőző kun lovas egységekhez.
 A csehek csak azt látták, hogy a magyar had kilovagol a városból, a
polgárok pedig sápítozva, jajgatva magukra maradnak a védtelen
falakon. Hunyadi számítása bevált.
Borotini Blaskónak azt jelentették, amit éppen hallani akart. Már
amúgy is napok óta törte a fejét, hogyan tudná még a tél beállta előtt
feltörni Nyitra védelmét: azt fontolgatta, hogy akárhányan is vigyázzák
a várost, mindenképpen megtámadja a falakat. Amikor kémei estére
befutottak a váratlan jó hírrel, hogy Nyitra immár védtelen, Blaskó
nagyot nézett. Bizonyosan minden magyart Pozsonyba hívott a
királyuk… Itt az alkalom! Magához rendelte alvezéreit, és megbízta
Vilém Kupsát a harci szekerek felkészítésével. A járműveket megrakták
ágyúkkal, lőszerrel, s éjféltájt már dübörögtek is kifelé Nagyszombat
kapuin. A már jól ismert farkashidai úton átkelve haladtak Nyitra
kányába. Délnek indultak, így nem vehették észre az északról, Bogdány
és Ispáca felől óvatosan közeledő, s a város határában meglapuló
bandériumot. Lévai Cseh Péter vértes lovasai voltak azok: némán,
türelmesen várakoztak, mikor tűnik el a láthatáron az utolsó huszita is.
A háromszáz harci szekér pedig, dugig megrakva kiéhezett,
zsákmányra áhítozó csehekkel, átkelt a Dudvág hídján, aminek
közelében néhány nappal korábban Kupsa szétverte Újlaki bandériumát.
Sebesen közeledtek a Vág felé, az egyetlen logikusnak tűnő átkelőhöz.
A folyó itt szelíd kanyarokat leírva Szered és Sempte között csordogált,
mocsaras, vizenyős mezőkön. A két falu közt híd ívelt át, éppen a gázló
mellett. Itt kívánt átkelni Blaskó és Kupsa, hogy erőltetett menetben
néhány óra alatt Nyitra alá érhessenek négyes oszlopba rendezett
harciszekér-alakzatukkal.
Csakhogy a semptei híd két oldalán, a közeli erdő borította
szigetecskék, zsombosok rejtekét kihasználva háromezer magyar lovas
várta őket.

14.
– Jönnek! Jönnek! – figyelmeztettek a székelyek a fák tetejéről.
Hunyadi nagyot sóhajtott.
– No, hát, Isten nevében! Készülj, királyi fenség! Mindjárt ideérnek!
Albert herceg remegett a feszültségtől.
– S ha észrevesznek minket?
 – Csak akkor vesznek észre, amikor már késő lesz – Jankó a híd
irányába mutatott, ahonnét már elkotródtak rejtekhelyeikre a pozsonyi
német pattantyúsok. – Megvárjuk, míg a seregük nagyobb része átkel a
túlpartra. Rozgonyi uram dandárja odaát várja őket, a dombok lábához
lapulva. Mi majd az innenső oldalon rekedt, kisebb hadrészt morzsoljuk
fel.
Albert mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Hunyadi
megszánta.
– Maradj mindig mellettem, fenség! A legfontosabb, hogy bármi
történjék is, ne veszítsd el a fejed! Higgyed el, uram, mindenki tart
attól, ami most következik! Derék kun vitézeim is, jómagam is, pedig
mi már számtalan csatában verekedtünk… Az a fontos csak, hogy ne
ragadjon magával a félelem! A csatában az győz, kinek szíve bátor
marad. Aki enged a félelemnek, annak esélye sincsen.
Albert kétségbeesett arccal bólintott.
– Simon bátyám! A pajzsokat!
Kamonyai a herceg mellé léptetett, és fölhúzta a bivalybőrrel bevont
pavasét.
– Ha már itt lennének a bombardáink, könnyebben boldogulnék –
vélte Jankó, ahogy szemügyre vette a közeledő szekereket. – Ágyúk
nélkül nehezebb lesz.
– A csata után lesznek ágyúink is – vont vállat Kamonyai.
Hunyadi leeresztette sisakrostélyát.
– Egy szót se többet! Kezdődik!

15.
A szekerek előtt néhány fejszés cseh lépdelt, egészen a hídfőig.
Aggodalmasan pislogtak körbe, nem rejtőzik-e valaki a régi sóvám
kunyhónál. A falu amarrébb kihaltnak tűnt, lakói már korábban
Nyitrába menekültek a csehek zaklatásai elől.
A fejszések után néhány vértes lovas zötykölődött a hídhoz, majd
rövid tanakodás után átdübörögtek a semptei oldalra. Csend, kora
hajnak csend fogadta őket.
Hunyadi a rejtekhelyről jól látta az előőrs nyomában érkező
vezéreket. Középen Borotini Blaskó ügetett, hatalmas bascinetsisakkal a
fején. Hátán veres köpeny lebegett, rajta ezüst kehellyel. Oldalán
akkora hóhérpallos, amekkorát Jankó még nem látott. Aztán jött Vilém
Kupsa és a többi alvezér. A környező erdők vonalát fürkészték és a
túlpartot, ahol reggeli köd párállott végestelen-végig. Az úttól néhány
száz ölre, a Vág túlsó oldalán feketéllő várrommal nem törődtek: két
éve, hogy elfoglalták, kifosztották, s akkor fel is gyújtották a középső
őrtornyot meg a szegényes oldalsó épületeket. A falak azóta is kiégve
meredeztek a nádasban, a vizesárkot benőtte a sás, és az egész környék
ingoványos, posványos bűzedelem lett. Kerülte mindenki, meg sem
fordult a csehek fejében, hogy oda bárki bevegye magát. Hej, ha
sejtették volna, hogy a várúr, Rozgonyi ispán ott lapul a közelben pár
ezer páncélos, vértes lovassal, biztosan nem nyújtogatják oly nyugodtan
a nyakukat!
A husziták mindössze arról akartak megbizonyosodni, hogy sem
Szered felől, sem a túlparti Sempte irányából nem fenyegeti őket
rajtaütés. Mindkét parton az általuk felégetett falvak romjai fogadták
őket. Megnyugtató, ismerős kép. Megkezdték hát az átkelést. Oldalról
elődübörgött három-három szekér, és tengelyig a Vág vizébe hajtva
megállapodott a folyó közepén. Jankó jól látta a felvont oldalpalánkok
mögül előmeredő ágyúcsöveket.
– Fedezik az átkelésüket – jegyezte meg elismerően. – Minden
eshetőségre felkészülnek… De énrám nincsenek felkészülve mégse!
Amikor az ágyús szekerek elfoglalták állásaikat a híd mentén, a
vízben, Blaskó parancsára meglengettek egy hatalmas, kelyhes zászlót.
Az elhagyatott szeredi házakon túlról éktelen hangzavarral megindultak
a huszita harci szekerek. A levegőben ostorpattogás, cseh káromkodás
hangjai keveredtek a szekerek nyekergésével a vasalt kerekek
zörgésével.
A járművek oszlopokban ereszkedtek a partig, s ott megálltak. Két
könnyű szekér, ágyúkkal megrakva átnyomult a túloldalra, és a hídfőnél
lőállást vettek fel Sempte kányába.
A többi csak ekkor indult neki. A hídon egy oszlop dübörgött át,
kettő balra, a gázlónál, egy a hídtól jobbra, a még sekély részen
gyürkőzött neki a túlpartnak.
– A husziták ereje az ágyúik tüzében és abban rejlik, hogy a
szekereket villámgyorsan wagenburggá képesek alakítani – oktatta
Albertet Jankó. – Két dolgot kell tennünk tehát, fenség:
megakadályozni, hogy körbeállítsák a szekereiket, és úgy támadni,
hogy az ágyúik minél kevesebb kárt tegyenek mibennünk!
A herceg sápadtan bólogatott.
– Engedjük átkelni őket? – mutatott kardjával a hídra. A kard hegye
vészesen reszketett.
– Egy részüket igen, egy részüket nem. Ketté akarom osztani őket,
és külön-külön felmorzsolni a két részt.
– Akkor hát imádkozzunk, Johannes! Kérjük Jézus Krisztus urunk
kegyelmét, s azt, hogy adja nekünk a győzelmet ma!
– Én csata után szoktam imádkozni. Előtte nincsen rá időm – felelte
erre Hunyadi.
Az elkövetkező percek feszült várakozással teltek. A husziták
megtartották a négyes oszlopukat az átkelés folyamán is. A túlpartra
érve előrenyomultak Sempte szélső házaiig, ahol az út emelkedni
kezdett, s ott megálltak, hogy bevárják a sereg többi részét. Néhány
szekér átszáguldott az üres, elhagyatott falun, és a túlsó végén
állapodott meg, hogy vigyázza a nyitrai utat az esetleges támadóktól.
Minden hadmozdulatuk bölcs előrelátásról és nagy gyakorlatról
tanúskodott.
– Kupsa nem akarja széthúzni a vonalakat – jegyezte meg Jankó
elgondolkodva. – Ügyes…
Amikor a husziták háromszáz harci szekeréből már vagy
száznyolcvan odaát volt a túlparton, hatszáz vértes lovasukkal
egyetemben Jankó nagy levegőt vett, és odaszólt Kamonyainak:
– Fúvasd meg a kürtöket, Simon bátyám!
Kamonyai intett, mire a várfal közelében megbúvó kürtös éles, rövid
jelet eresztett meg.
A husziták egyből felkapták a fejüket.
Mi ez? Ellenség? Hol?
Nem maradt idejük ezen rémüldözni. A következő pillanatban a
közelben megbúvó pozsonyi ágyúmesterek meggyújtották a fűben
elrejtett kanócot. Amíg a szikraparázs a hídig futott, a nádasban, az erdő
vonalában várakozó kun lovasok előreügettek, és Jankó kardjának
egyetlen suhintására nyílvesszőfelleget eresztettek az égboltnak.
A csehek ijedten kiáltoztak. Előbb a kürtszó, most meg a láthatáron
feltűnő magyar lovasok…
És aztán…
 Vészjós hang az égből.
Mi ez? Mennykő készül alázuhanni a fellegekből? Vagy valami
irdatlan méhraj süvít le a magasból, egyenest rájuk? A zúgás erősödött,
s aztán szörnyű suhogással, sziszegéssel becsapódott a sok száz
nyílvessző. Megannyi dühödt fullánk, ott rezegtek máris a szekerek
palánkjain, a fában, bőrrel bevont pajzsokban, ott hasadtak bele a
lábikrákba, karokba, húsba, fúródtak bele a koponyákba, ütötték át az
ércsisakokat, akadtak meg a szemgödrökben. Csapkodtak, sziszegtek
mindenfelé, nem volt menedék előlük sehol.
A szekerek megtorpantak. A túlpartra átért járművekről dühödt
üvöltés kélt, néhányan máris a houfnicéket fordítgatták az erdő felé,
hogy vaktában belelőjenek az ellenség soraiba. Mielőtt azonban a
folyómederbe állított ágyús szekerekkel egyetemben megsorozhatták
volna a kun lovasokat, egyszeriben leszakadt a mennybolt, s a föld a
folyóval egyszerre felszakadt egy pillanatra az ég felé, mintha meg
akarta volna ölelni a fellegeket.
A Vág megreszketett medrében, a víz habosan csapott fel a partnak.
A robbanás kődarabokat omlasztott a semptei vár faláról, s fákat tört
derékba a híd közelében.
A híd a következő pillanatban már nem volt sehol. Irdatlan
füstfelhő, égnek törő lángoszlop csapott az ég felé a helyén. A robaj
végighullámzott a két part között, aztán újra, s megint. Egymás után
nyolc hordó lőpor robbant a híd alatt, s a két hídfőnél – a derék
pozsonyi pattantyúsmesterek készletének több mint fele. Hunyadinak
nem volt oka panaszra: a mesterek beleadtak apait, anyait. A füst és
porfelhő burjánzó gömbjéből pörgő szekérkerekek, fadarabkák,
szilánkok, leszakadt kezek és karok röppentek szerteszét és záporoztak
a Vág vizébe, a közeli mocsárba és az erdőbe.
Fülsiketítő volt a morajlás.
Ahogy az elült, emberi sivalkodás, fájdalomüvöltés nyomta el a
rémült husziták szitkozódását.
A hídon áthaladó és gázlón átkelő másik három menetoszlop eltűnt
a föld s a víz színéről. A mederbe zuhant roncsok közt csak véres
örvény kavargott. A husziták fejvesztve rohangáltak a két parton.
– Nyílvesszőt nekik! – kiáltotta Hunyadi. – Lőjétek ki, ami a
tegezben van, legények!
 A kunokat nem kellett biztatni. Boszorkányos ügyességgel
feszítették meg íjaikat, s lőtték ki sorra a vesszőket a Vág két oldalán
szakadt cseh seregtestek közepébe. A nyílveszők sziszegve keresték
célpontjaikat, s csapódtak be húsba, fába. A husziták egy része a
szekerek aljába kucorodott, s pajzsaik menedékében húzta meg magát.
A többiek leugráltak a szekerekről, és az elhagyatott kunyhók irányába
futottak.
Amikor a kunok az összes nyílvesszőjüket kilőtték, Hunyadi
elégedetten pillantott át a túlpartra. A cseh sereg nagyobb részének már
sikerült átkelnie, s éppen ezekben a pillanatokban lódult meg, hogy
sebesen áthajtson Sempte házai közt, és a falu túloldalán, a mezőn
védelmi alakzatot vegyen fel.
– Most! – kiáltotta Hunyadi.
A kürtös újabb, rövid jelet fújt.
Megint felmorajlott az égbolt, de a robbanás ezúttal jóval kisebbet
szólt. Sempte túlsó végéből lángnyelvek lobbantak fel, s nyaldosták az
alacsonyan sodródó fellegek hasát. Nyomukban fekete füst burjánzott.
Aztán fanyikorgás, recsegés, kiáltások…
– A szekercések fákat döntöttek az útra és felrobbantottak néhány
házat – magyarázta Jankó az ámuló Albert hercegnek. – Nem engedjük,
hogy a csehek szekérvárat alakítsanak a túlparton! Bár most már nem is
lesz rá helyük, beszorultak a part és a falu közé.
Albert csak úgy kapkodta a fejét, arcán verejték gyöngyözött.
– Támadás, legények! – bődült fel Jankó, és pallosa hegyét az égnek
lökte. – Támadás!
A kürtös már fújta is a vad, vérlüktető szólamot.
Támadás!
Huj, nekik!
Hajrá!
Feldübörgött a föld. Hunyadi megsarkantyúzta Sárkányt, s nagyokat
kurjongatva száguldott a kormos várfaltól egyenest a kis Vág-ér
irányába. Nyomában a székelyek. Kamonyai megragadta Albert
lovának kantárját, és a csuklójára tekerte, nehogy a paripa magával
ragadja majd a herceget a véres forgatagban.
A csapat keresztülvágtatott a pitypangos szittyón, aztán a kisebb
Vág-éren, s a paták alól szertefröccsenő habok zivatarában nekirontott
az innenső parton rekedt huszita szekereknek és a szekereket védő
gyalogosoknak.
A csehek ádáz vicsorgassál szegezték nekik lándzsáikat. Csakhogy
ekkor dél felől is patadübörgés zaja kélt. Arról is felbukkant egy vad
lovascsapat, és kivont szablyákkal nekirobbant a szekerek túlsó felének.
– Vágjad, magyar! Egy se maradjon!
Annak lehetősége fel sem merült, hogy a csehek a szekereket
alakzatba rendezzék. Arra már nem maradt idejük, se helyük. A kunok,
székelyek villogó pengékkel közibük rontottak, s a kengyelben
felágaskodva, ádáz dühvel osztogattak halált a magasból. Minden
csapás előtt felrémlett lelki szemeik előtt a felperzselt magyar falvak
képe, az agyonvert parasztok, a meggyalázott asszonyok, leányok képe.
– Üssed, magyar! Öljed!
A husziták nem tudták megvetni a lábukat, hogy
szembenézhessenek támadóikkal. Térdre vetették magukat, vagy
fegyvereiket elhajigálva rohantak a folyó felé.
– Vágjad magyar! Vágjad!
A lovak patája koponyákon taposott.
Úgy hasítottak keresztül a magatehetetlen, mozgásképtelen
szekereken, mint kés a vajon. Hunyadi az első sorban vágtatott, rábízta
magát Sárkány ösztöneire. Az pedig táltos paripaként suhant át egy-egy
szekér oldala felett, rádübbentve a leeresztett csapóhidakra, közibe
robbanva a szétfröccsenő huszita gyalogosoknak.
A roham akkor akadt meg kicsit, mikor középtájon a csehek néhány
szekérről elsütötték az ágyúkat. A lövedékek végigsüvítettek a harcolók
közt, s egyformán csaptak el kunokat, székelyeket és menekülni próbáló
huszitákat. Gurgulázva robbant néhány lövedék a szekerek közt,
vasszögeket záporoztatva szerteszét. Ezek több csehet sebesítettek meg,
mint magyart.
– Vágjad, magyar! Öljed!
Hunyadi az első vonalban osztogatta csapásait. Átadta magát a szíve
mélyéből feltóduló bosszúvágynak, és oly elemi erővel sújtott le újra
meg újra, hogy meg nem állott senki az útjában. Aki csak látta csillogó,
aranyozott itáliai vértjében, ragyogó sisakjában, pajzsán a fekete
hollóval, mind fejvesztve menekült. A pallos pedig játszi
könnyedséggel emelkedett újra és újra a magasba, hogy aztán sziszegve
hasítson be koponyákat, vágjon le kezeket, sisakos fejeket.
 A két oldalról száguldó magyar lovasok az összekavarodott
szekéroszlopok kellős közepénél találkoztak. Hiába próbálták
lendületüket megakasztani a cseh számszeríjászok, néhány kilőtt
lövedék után a kunok őket is kegyetlenül lekaszabolták. A husziták
ahhoz voltak hozzászokva, hogy a szekérvár biztos fedezékéből
célozzanak egyenként az ellenségre, s szedjék le őket a nyeregből. De
nyílt ütközetben, szétzilált szekerekben nem sok hasznát vették a bevált
taktikának, az ágyúknak, a kampós lándzsáknak.
Amikor Jankó megpillantotta a szemből érkező vén Matkót,
diadalittasan felüvöltött.
– Vágjátok őket! Egy se maradjon!
A csehek néhány percig próbáltak ellenállni, s bátran vetették
magukat a lovasokra. De ott hiábavaló a bátorság, ahol a magyar
egyenlő eséllyel ütközik meg az ellenséggel. Mert ott az ellenség
vereséget szenved bizonyosan.
A husziták úgy hullottak, mint a legyek. Néhány szekér megpróbált
kitörni szorongatott helyzetéből, s átvergődni a roncsokkal, holtakkal
teli Vág vizén a túlpartra, de rögtön elakadtak az ott feltorlódott
kocsikban.
A gyalogosok hasonlóképpen jártak. Mikor látták, hogy
ellenállásnak értelme nincs, feladták a hiábavaló harcot, s
nekiiramodtak a Vág habjainak, abban a reményben, hogy sikerül
átevickélniük a túlpartra, ahol a seregük nagyobb része várakozott. Akik
az ellenkező irányba, Farkashida felé futottak, azokat a kunok űzőbe
vették, és hamarosan egytől egyig levágták.
A Vág szeredi oldala nemsokára elcsendesedett. Vagy száz harci
szekér jutott Hunyadi kezére teljes fegyverzetével; a kerekek elé
zuhanva, szétszórva a földön ezerkétezer lekaszabolt huszita maradt.
Még sok sebesült jajongott köztük, s próbált meg kúszva eljutni a
folyóig, de őket egyenként döfködték halálra a kunok.
Hunyadi elégedetten törölte meg homlokát.
Eddig jó!
De mi újság a túloldalon? Előrevágtatott a híd roncsaihoz.
Odaát, a semptei parton bősz porfelhő gomolygott a küzdő seregek
felett. Rozgonyi István dandárja szintén két oldalról támadott neki a
száznyolcvan harci szekérnek, de szerencsétlenségükre azokat a teljes
huszita nehézlovasság és a puskások java része védelmezte, immár
felkészülten.
A két oldalról a huszitáknak feszülő roham elakadt a harcedzett cseh
lovasfalban, s a hatalmas pajzsok mögül dárdát meredeztető
gyalogosnégyszögekben. Ez pedig éppen elég időt engedett a
szekereseknek ahhoz, hogy ágyúikat megtöltsék, s megcélozzák a
közeledőket. A csehek kürtjelére aztán saját lovasaik villámgyorsan
kitértek az ellenség útjából, s mire Rozgonyi észbe kapott, dandárjával
máris farkasszemet nézett az ellenség ágyúival.
A következő pillanatban felbömböltek a houfnicék. – Ajaj! – zihálta
falfehér arccal Hunyadi. – Nagy a baj!
De akkor volt csak nagy baj, mikor Kamonyai friss sebbel a
homlokán vágtatott oda hozzá. Mutatta a karját: páncélkesztyűs kezéről
vigasztalanul fityegett Albert kantárjának elszakadt bőrszíja.
– A szentségit! – nyögte Jankó. – Hol a herceg?
Kamonyai komoran mutatott, a folyó felé.
Habsburg Albertet, a magyar trón várományosát megvadult lova
egyenest a menekülő husziták közepébe sodorta.

l6.
Albert elhajította kardját, és kezét feltartva jajveszékelt a nyeregben.
A csehek eleinte ügyet sem vetettek rá, hisz köztük is nem egy vértes
lovas igyekezett átvergődni a túlpartra. Kinek volt ideje akkor a
lótakarón, pajzson díszelgő címereket silabizálni? Egyik páncélos lovag
olyan, mint a másik: ágaskodó oroszlánok, kiterjesztett szárnyú
sasmadarak, griffek – ki képes ezeket megkülönböztetni egymástól?
Hanem a túloldalon, ahol Blaskó és Kupsa az alvezérekkel
szemügyre vették a rajtaütés okozta károkat, ott már várták a közeledő
herceget. Valaki éppen Kupsa kíséretéből figyelt fel a fegyvertelenül a
tömegben sodródó lovasra.
– Matkó! – intézkedik gyorsan Jankó. – Hozd ide a pattantyúsokat!
Irányozzák az ágyúkat a túlpartnak, amíg nem késő! Simon bátyám!
Utánam!
Azzal Jankó megsarkantyúzza Sárkányt, s a Vág habjaiba ront, a
menekülő csehek közé.
 Kamonyai szentségel, s int a közelben forgolódó kunoknak és
székelyeknek, hogy kövessék őket. Szeme sarkából látja, hogy a
fáradhatatlan Nagy Antal, a székelyek hadnagya egyszeriben Hunyadi
mellé vágtat, s tulajdon pajzsával fogja fel a vezér felé suhanó
számszeríjvesszőket.
Derék legény, gondolja Simon. Bárcsak én is így bírnám a vágtát!
Matkó, az agg kun ezalatt magához rendeli a halálra vált pozsonyi
pattantyúsokat, és mutatja nekik a túlpartot.
– Oda kell lőni! Értitek?
Derék németek remegő kézzel veszik gondba a vérben úszó harci
szekereken az ágyúkat. Nézik nagy szemekkel a csehek öntötte
csöveket, a kis, kerek ágyúgolyókat. Ki tudja, milyen messzire
hordanak ezek? Ki tudja, mennyi lőpor kell beléjük?
– Lőjetek! Lőjetek már!
Matkó odaint néhány kunt, hogy a pattantyúsokat gyorsabb
ténykedésre ösztökélje. Már így is elkéstek kicsit: odaát a túlparton
Rozgonyi dandárja kétoldalról belekeveredett a cseh szekerek közé.
Pontosan kéne célozni, de ezekkel az ismeretlen fegyverekkel nem lesz
az könnyű.
Hanem a zord képű kunoknál még jobb ösztöke nógatja máris a
németeket. Feldördülnek a túlparti huszita ágyúk, s máris sorra
robbannak az ágyúgolyók ezen a parton, a magyar lovasok és az
elfoglalt szekerek között.
– Lőjetek már, az isteneteket!
A pattantyúsok elrebegnek magukban egy Vaterunsert, s közben
remegő kézzel megtöltik a houfnicéket.
– Lőjetek!
Hunyadi, Nagy Antal, és a nyomukban vágtázó Kamonyai beleront
a Vágón átgázoló husziták tömegébe. Jankó baljába veszi a pallost,
jobbjába kaparintja az övéből a hatalmas buzogányt. Azzal aprítja a
gyalog-cseheket, azzal zúzza péppé a Sárkány előtt tébláboló futókat.
Albert veres tollforgója amott imbolyog, elöl, már a túlpartnál!
Körbeveszik a csehek, szemből néhány huszita lovag vágtat felé,
előreszegezett lándzsával!
Istenem! Jankó szíve összeszorul a rémülettől. Mindjárt vége van a
királyi hercegnek! Mindjárt átdöfik a nyomorultak!
 Ágyúk dübörögnek fel szemből, de a lövedékek átsüvítenek a fejük
felett, s hátul, a magyar lovasok közt robbannak.
– A szentségit! – csikorgatja a fogát Hunyadi. – Oda a támadás
lendülete! Ha Rozgonyi át nem tör hamarosan, a husziták menten
ellentámadásba mennek át! Akkor pedig…
Jankó erre nem is mer gondolni. Akkor elvész Rozgonyi dandárja,
akkor elvész Nyitra városa, akkor elvész a Nagyszombatba bevonult
Lévai-bandérium… S elvész Albert, az eljövendő király…
Akkor mindennek vége!
Akkor aztán neki is vége van!
Jankó elkeseredetten aprítja maga előtt a szertefutó cseheket, de
azok csak nem akarnak ritkulni – mintha még sűrűsödnének is. Végre
felkaptatnak a túlpartra. Száznyolcvan huszita harci szekér áll itt,
négyes oszlopokban, egymásnak torlódva… Tömérdek cséphadarós,
lándzsás, fejszés gyalogos, sok száz, állig felfegyverzett lovag, és…
Ágyúk…
DAMMM
DAMMM
DAMMM
Krisztusra… menten meghasad a föld!
Ahogy újból feldübörögnek a huszita ágyúk, valóban majd
megnyílik a partfal alattuk. Gomolyog a füst, morajlik a visszhang…
Jajgatás, fájdalomüvöltés mindenünnen.
DAM!
DAMM!
DAMMM!
Most meg a hátuk mögül dübörögnek az ágyúk! Végre sikerült a
német pattantyúsoknak kézbe venni a csehek bombardáit! Végre…
A következő pillanatban mintha pöröly sújtana Jankó tarkójára.
Sárkány fájdalmasan felnyerít, szeme, szája megtelik sárral, iszappal.
Robaj… Sikolyok… Fájdalom…
Egy lövedék közvetlen mellette robbant az imént. Egy cseh
gyalogos teste, illetve csak ami maradt belőle – cafatokra tépve fröccsen
szerteszét. Vér záporzik, meleg bélsár zuhog iszappal keveredve. A
futók lekushadnak, fejüket a sárba fúrják.
BAMMM
BAMMM
 BAMMM
Megint szemből bömbölnek az ágyúk. A két szekértábor közt,
középen valóságos tömeg szeretne a partra vergődni. Ágyúgolyók
zúgnak beléjük, ágyúgolyók robbannak közvetlenül előttük, mögöttük.
A Vág háborgó, vérvörös habjai felnyaldosnak utánuk a partfalra, az
iszapba csapódó ágyúgolyók szekérderéknyi sarat hánynak rájuk.
Hunyadi prüszkölve, a szemét törölgetve próbál nyeregben maradni.
Kamonyait nem látja sehol, de Nagy Antal, ez a szilaj erdélyi legény
makacsul ott lohol a nyomában.
– Merre? Merre van? – kérdi tőle nagyot köpve Jankó.
Nagy Antal felfelé mutat, a partfal tetejére.
Ott!
Ott van!
Habsburg Albert sisakja immár félrecsapva, oldalából, a páncél
eresztékeinél vér szivárog. Körülötte cseh lovagok nekiszegezett
kardokkal, lándzsákkal. Még egy perc, és lekényszerítik lováról…
Hunyadi jól látja most már a kicsit arrébb várakozó Blaskót és
Kupsát. Ők már pontosan tudják, hogy kit ejtenek épp foglyul… Közel
állnak hozzá, hogy visszaszerezzék a kezdeményezést a harcmezőn…
– Eriggy, fiam, Antal! – prüszköli Jankó. – Ragadd ki a kezükből a
herceget! Nagy Antal egy pillanatra rámered Hunyadira. Csontos,
vékony arca elsötétül, de a szeme gyémántként ragyog fel a parancsra.
– Hozom, Hunyadi uram, hozom!
Szilaj üvöltéssel sarkantyúzza ménjét, s irdatlan palloscsapásokkal
vág magának ösvényt Albert felé. Ebben a minutumban pörögve,
surrogva egy ágyúgolyóbis fröccsen bele a fémbe bújt férfiak tömegébe.
Ott robban szerteszéjjel, záporozó fémkartácsot okádva minden irányba.
Üvöltés… Sikolyok… A szögecsek a felhúzott arclemezek mögött
véres húspempővé mocskolják az arcokat. A fényes mellvértek
lyuggatott szitává lesznek, a pajzsok cafatokká mállanak a süvítő
vasförgetegben.
Jankó látja ezt, s vére megfagy az ereiben. Az ágyúgolyó alig három
öllel Albert herceg mellett robbant szét…
Krisztusra…
Ne!
Add, hogy ne…
 Nem látja még a füstfellegtől, mozog-e bármi a robbanás helyrén,
amott csak Blaskót veszi ki a szélen, amint hátrarántja lovát, hogy
elnyargaljon a Vág partjáról, el a tűzvonalból.
De ekkor Sárkány megbotlik, s Jankó csaknem a sárba zuhan.
Négyen vetik rá magukat, vérben forgó szemű cseh parasztok.
Kerregés, csattogás… Az egyik lenszőke, bivalynyakú pór kezében
csatacsép…
– Az anyád hétszentségit, kutya! – vicsorog Hunyadi, s a
bosszúvágy megszázszorozza erejét. Combja szorításával talpra
kényszeríti a nyerítő, sebzetten horkanó Sárkányt, s immár a nyereg
magasából akasztja meg a paraszt lendületét. Előbb egy suhintás bal
kézzel: a támadó huszita kezében megremeg a csatacsép, ahogy a penge
beleszel a fegyver agyába. Aztán lendül a jobb: a buzogány a csép
nyelét zúzza szét elébb, aztán a paraszt koponyáját, sisakostul.
– Gyertek csak, gyertek, kutyák!
Zúg, suhog a két fegyver, Hunyadi karjai malomkerékként hasítják a
levegőt. Vágás, zúzás… Döfés, csapás… Vér fröccsen a kezére,
csontszilánkok hullanak a milánói mellvértre.
S a herceg?
Él még Albert?
Amikor kisebb kör tágul végre körülötte, Hunyadi szédelegve
felpillant. Most érzi csak, hogy ólom minden tagja, sótömb a feje, zúg,
morajlik, mint ott, a messzeségben a tenger… a tündöklő, égszínkék
tenger… Hol van? Hol van Albert?
A kavargó, egymást taposó huszita gyalogosok seregén túl, messze
elsodródva Nagy Antalt pillantja meg. A legény arca merő vér, de meg
nem inog az a nyeregben! Húzza, vonszolja maga után Albert lovát,
húzza, vonszolja kifelé a tömegből. Feje mellett számszeríjvesszők
suhognak, vértjére kardok csapnak le minden irányból, erről is, arról is
lándzsahegyek döfködnek, de Antal fütyül rájuk…
Záporoznak a vágások, csapások Albert páncélvasára is, bőségesen.
Aztán újabb dörrenés, robbanás, és egy ágyúgolyó (ki lőtte azt, s
honnan, ki tudja már ebben a forgatagban…) rendet vág az előtte
nyüzsgő tömegben.
Hunyadi remegve emeli fel pallosát.
Innét ugyan ki nem törnek többé… Nem… Túl sokan vannak…
Eleven fal mindenütt…
 Csakhogy beleroppan ebbe az eleven falba mindkét irányból
Rozgonyi dandárja, megrendíti végre az ellenálló oszlopokat, átszakítja
a makacs, fogcsikorgató csehek tömegét, megroggyantja és áttöri a
hősiesen védekező parasztok tömbjét. Csákányok zuhognak, harci
szekercék aprítják a vasba bújt, kocsonyaként reszkető húst. Fejszék éle
hasítja a koponyákat, kardok hegye keres utat magának a vértek
eresztékei közt – ember feszül embernek, izom az izomnak, akarat az
akaratnak, indulat az indulatnak…
A fejek fölött láncos buzogányok fémgömbjei járnak sátáni táncot,
cikáznak, s kóstolgatják éhesen a koponyákból kibuggyanó, a
csontablakokon kikukucskáló agyvelődarabkákat, a védekezőn felemelt
kezek szilánk-csonkjait. Arasznyi szögekkel keresztülvert cséphadarók
kerregnek a tömeg feje fölött, hosszú lovagkardok pengéi sikoltanak a
páncélvasakba csókolva… A vérteket átdöfő lándzsák hegye förtelmes
cuppanással hasítja a bőrt, tépi a húst.
Nyerítés, sikolyok, magyar és cseh szitkozódás…
Most kell még erő…
Most még…
Hunyadi bőszen körbesuhintja a pallost. Férfiak rogynak
rongybabaként a lovak lábai alá, büszke harcosok omlanak össze,
tulajdon beleiket markolászva, könnyes szemmel anyjukat szólongatva,
mint a kisgyermekek.
A lovak lábai közt sebesültek üvöltenek. Az alá-alázúduló paták a
sárba döngölik őket, szétlapítják koponyájukat, beletapossák
végtagjaikat a mocsokba, szétzúzzák mellkasukat…
Nincs itt már kímélet, nincs kegyelem senki emberfiának!
Főképp most, hogy Rozgonyi csapatai behatolnak a megakadt
szekerek közé, s egymás után ugrálnak át lovaikról a szekerekre.
Közvetlen közelről számszeríj acélvesszők csapódnak az élen
közeledőkre, de a nyomukban érkezők harci fejszéikkel aprítják a cseh
íjászokat. Itt-ott a kisebb öblű, kézi houfnicéket is el tudják még sütni a
husziták, de komolyabb károkat már azok se okoznak a támadókban.
Közelharcban nincsen párja a magyarnak: vad, fékevesztett harag
tombol, amerre csak bevágtatnak a szekerek közé, osztogatják a halált,
könyörtelenül megbosszulják a husziták által éveken át végbevitt
pusztítást, sanyargatást.
 Hunyadi a cseh nehézlovasság sűrejébe nógatja Sárkányt. Egy, a
fejének irányzott kardcsapás megakad a homloka előtt egy görbe,
magyar szablyában. Kamonyai liheg a nyakában, védi, óvja Jankó
életét, mert ezt esküdte sok-sok évekkel elébb Vajk úrnak. Hunyadi
hálásan rávillantja tekintetét, s immár ketten vagdalkoznak tovább az
ellenség legsűrűbb soraiban.
Oldalt eközben Nagy Antal végre eljut a közelgő magyarok soraiba:
arca, felső teste merő, lucsok vér, ahogy megtorpan lihegve, kivert
fogait köpködi a földre. Mögötte Albert herceg, tán már nem is él, lova
nyakára omlik, karjai kétoldalt csüngenek. Nyakából neki is vér
patakzik, sisakja leverve, szőke fürtjei eltűntek már a vörös iszamban.
Legalább a teste megvan, gondolja Jankó.
– Vágjad magyar! Egy se maradjon!
Hirtelen szétnyílik Hunyadi előtt a csehek sorfala. A por és a
levegőbe záporozó fadarabkák felhőjén át egy magányos lovas üget
feléje. Jankó zihálva várja, hogy közelebb érjen. Borotini Blaskó az, a
husziták vezére.

17.
Blaskó hatalmas hóhérpallosát forgatta a kezében. Kétkezes fegyver
volt, de Blaskó a jobbjában pörgette, mintha csak könnyed pálcika
lenne.
Jankó hallott már erről a legendás fegyverről: a prágai
hóhérpallosról. Merthogy az volt Blaskó eredeti foglalkozásának
eszköze. Sok száz halálra ítélt fejét vágta le ezzel Prága főterén Borotini
Blaskó, mielőtt felcsapott volna huszitának.
Hunyadi még sohasem látott ilyen fizikai erővel rendelkező embert.
Blaskó zordan ránevetett, és feje fölött megpörgette megint a
hóhérpallost. A fegyver majd olyan hosszú volt, mint egy lándzsa,
pusztán a markolata akkora, mint egy rendes szablya. Pengéje recézett,
a vércsatorna mentén az acélba a prágai hóhérok jelmondatát vésték:
Přede mnou ted'klekni, hlavu svoji sehni…
Borotini Blaskó eleresztette lova kantárját, két kézre kapta a pallost,
és bőszen felüvöltött.
Valamit Jankó felé kiáltott, de az egy szavát sem értette. Nem is
kellett értenie, a hívogató mozdulat önmagáért beszélt.
 Jankó az övébe dugta hát buzogányát, és maga is két kézre fogta
saját pallosát. Hol volt az a fegyver a prágai hóhérokéhoz képest? Mint
egy tőr, mint egy törékeny olasz penge…
A közelben abbamaradt a harc, az egymásnak feszülő férfiak
zavartan pislogtak a kibontakozó párviadal színtere felé.
Jankó a válla felett hátrapillantott, a túlsó partra. A pozsonyi
pattantyúsok abbahagyták a tüzelést, s most amonnan fürkészték
dermedten az innenső oldalt.
Blaskó hirtelen a magasba lendítette pallosát, és lovát
megsarkantyúzva nekirontott Hunyadinak. Jankó se volt rest, belevágta
sarkantyúját Sárkány véknyába, s maga is előrelendült. Amikor
találkoztak, a huszita irdatlan fegyvere süvítve, zúgva szelte a levegőt,
hogy elemi erővel hasítsa ketté a magyart.
Fülsiketítő fémes csattanás kélt, amint a két acél kék szikrákat
hányva egymásnak csapódott. A hóhérpallos védhetetlen lendülettel
sújtott le, s elsöpörte útjából Hunyadi fegyverét. A recézett penge csak
azért nem hasította ketté Jankót, mert az boszorkányos ügyességgel
félrehajolt útjából. A sújtás lendülete így is csaknem eltörte csuklóját;
bár sikerült kézben tartani saját fegyverét, de ujjai zsiborogtak az
ütéstől. Blaskó már fordult is vissza, nem hagyott sok időt Jankónak
arra, hogy összeszedhesse magát. Máris a magasban süvített a
következő csapás: a hóhérpallos rezegve, sziszegve szelte a levegőt.
Hunyadi összehúzta magát, aztán emberi szemmel alig követhető
mutatványba kezdett. Lábát összeszorította Sárkány szügyénél, s
derékban teljesen hátradőlt. Mikor a hóhérpallos elsüvített az arca előtt,
hirtelen felegyenesedett, és minden erejét beleadva lesújtott maga is.
Blaskó is érezte, hogy ez a küzdelem nem lesz hosszú, ezért újra a
magasba emelte hóhérpallosát, megfordult a nyergében, hogy
visszavágjon a magyarnak. A rezgő penge iszonytató erővel csapott
Jankó mellkasának.
Minden elsötétedett Hunyadi szeme előtt. A két ló prüszkölve
eltávolodott egymástól. A csehek szentségeltek körülöttük, mert úgy
tűnt, mindketten megúszták sérülés nélkül. Ám ekkor valami különös
dolog történt. Blaskó pallosa mozdulatlanná dermedt a levegőben.
Sárkány nyerítve még messzebb ugrott a cseh lova mellől, s egy
végtelen hosszúnak tűnő pillanatig úgy festett, Hunyadi az, aki súlyos
sebet kapott. Sárkány rúgkapálva oldalára bukott, s a pallos
csörömpölve hullott a földre Jankó kezéből.
A husziták diadalittasan felüvöltöttek.
Csakhogy Blaskó még mindig mozdulatlanná dermedve állt egy
helyben, háttal Hunyadinak. Hóhérpallosa a levegőben kalimpált.
Aztán lassan, nagyon lassan vállból lecsúszott a karja, majd a feje is
oldalra billent. A cseh arcán értetlen kifejezés ült. Mielőtt feje
lebucskázott volna a nyakáról, szemében még felizzott a felismerés
parazsa.
Aztán csak testének torzója maradt a nyeregben, nyakából spriccelt
a vér. Hunyadi eközben visszanyerte egyensúlyát, és talpra ösztökélte
Sárkányt.
Most már a magyarok ujjongtak, a husziták hirtelen elhallgatlak.
Aztán dermedt csend támadt.
Hunyadi levegő után kapkodva odaléptetett a cseh lovához. Blaskó
feje a porban hevert. Szeme még rárebbent a fölébe tornyosuló
Hunyadira, s Jankó éppen elcsípte azt a pillanatot, mikor a lélek kiszáll
a szétszabdalt porhüvelyből. A cseh szeme elhomályosult, s immár
üvegesen bámult a távoli felhőkre.
De a teste még ekkor is egyenesen tartotta magát a nyeregben. Jankó
meglökte, mert volt valami istenkáromló abban, ahogy a fő nélküli
torzó ott gubbasztott a ló hátán. A maradvány tompán puffadt a fej és a
levágott kar mellé.
Hunyadi megkönnyebbülten felpillantott.
Mindenki őt bámulta.
– Elég a vérontásból! – kiáltotta. – Adjátok meg magatokat!
Nagyszombat már a miénk… Nincs hová menekülnötök! Tegyétek le a
fegyvert!
A csehek szűkölve pillantottak körbe. Van még esélyük?
Kitörhetnek még innen? Aligha…
Az előre vezető utat kivágott fák és a környező házak leomlott falai
torlaszolták el a szekerek elől. Így képtelenek voltak wagenburgba
kanyarodni, s a harc az egymás hegyére, hátára futott szekerek közt
valóban kilátástalannak tűnt. Bár vérteseik kitartottak, a magyar lovasok
számbeli fölénye csak további vérontást eredményezett volna. A
husziták nem használhatták az ágyúikat sem, mert a küzdők sorai már
végképp összekeveredtek.
 Az alvezérek a vértesek mögött pusmogtak. Aztán Vilém Kupsa
előreléptetett, és megállt Hunyadi előtt. Hosszan, mélyen Jankó
szemébe nézett.
– Tys to byl… to tys to byl, tam u Trnavě, tak?
– A kardodat! – nyújtotta ki fáradtan a kezét a cseh fegyvere után
Jankó. Baljával meg kellett kapaszkodnia a nyeregkápában, mert
hirtelen szédülni kezdett. Mivel minden szem rájuk szegeződött, tudta,
hogy a harc akár folytatódhat is, ha le találna zuhanni a földre. Nem
ájulhat el… Át kell vennie Kupsa kardját, be kell fejezni ezt az
ütközetet…
A huszita leoldotta övéről a széles német pengét, és kelletlenül
átnyújtotta Hunyadinak.
A magyarok eget rengető diadalüvöltésben törtek ki. Néhány
pillanatig Jankó a saját hangját sem hallotta.
– Mondd meg a tieidnek, hogy tegyék le a fegyvereiket ők is! –
motyogta, de Kupsa csak vállat vont, nem hallott egy szót sem.
Hunyadi körül forogni kezdett a világ. Valaki odaléptetett hozzá és
vállon veregette. Arcok kavarogtak körülötte, a magyar vitézek
örömkiáltásai azonban elnyomtak minden más hangot a közelben.
Alig bírta tartani magát a lovon.
Látta még, hogy Kupsát elvezetik a székely legények, aztán Nagy
Antal véráztatta, feldagadt képe vöröslött közvetlenül előtte.
Diadalittasan harsogott valamit a hadnagy, kezében kicsorbult,
meggörbült szablyáját szorongatta. Valahol hátul a csehek füstporos,
szomorú arcát látta. Lándzsahegyek meredtek a mellkasuknak, egymás
után hajították a földre fejszéiket, cséphadaróikat.
– Győztünk… – sóhajtotta Jankó, s egyszeriben belenyilallt a
fájdalom mellkasába. Csodálkozva nézett körül. Már nem látta a
tömeget, csak egy arcának feszülő vállvértet látott, amin a délelőtti
napfény táncolt.
Hirtelen nagyon melege lett…
Gyomra kavargott, s már hiába próbált megkapaszkodni Sárkány
vériszamos sörényében, nem maradt már ereje hozzá. Mi történt?
Megsebesültem?
Megvágott valahol a kutya Blaskó?
 A közelből Kamonyai aggodalmas képét látta közeledni, de mielőtt
az még odaérhetett volna, Hunyadi csöndesen átsiklott az
öntudatlanságba.

18.
Képek, hangfoszlányok kavarogtak körülötte… Rémült kiáltások,
értetlen varkogás… Valaki csehül kiabált a füle mellett, valaki más
nevetett. Tisztán hallotta, hogy valaki nevetett. Nem értette, ki mulathat
ilyen jól, aztán sejteni kezdte, hogy azt a nevetést napokkal elébb
hallotta, még Pozsonyban. Távoli hangok szivárogtak tudatához, anyja
hangja, aztán mintha Szilágyi Osvát szólogatta volna a galambod vár
bástyájáról. Ájulni kezdett megint, de ekkor vizet löttyintettek az
arcába.
Jankó megpróbálta kinyitni a szemét, de nem ment. A fény
fájdalmas tűszúrásokkal hasogatta szeme vékony csíkját a megduzzadt
szemhéj alatt.
– Eresszétek! Nem kap levegőt!
Idegen ujjak feszegették milánói páncélja darabjait. Valaki a sisakját
igyekezett leemelni fejéről, de Hunyadi fájdalmasan felüvöltött. Nem
jött le a sisak, megdagadt, sebektől lüktető feje nem engedte.
– Tereljétek… – suttogta alig hallhatóan. – Tereljétek őket… a
partra… Irányozzátok… nekik… az ágyúkat… Sokan vannak még…
nehogy baj… legyen…
– Ne aggódj, fiam!
Érces, kemény férfihang. Valaki megragadta Jankó kezét.
– Minden rendben lesz. A csata a miénk! Háromezret levágtunk
közülük, a többi mind fogoly!
– S a mieink? – hörögte Jankó.
– Most számolják… Ezren biztos itt maradtak a mezőn – Rozgonyi
István hangja ez…
– A szekerek… – motyogta Jankó. – István bátyám, ne engedd,
hogy a mieink… felgyújtsák a… szekereket… Szükségem van a
szekereikre…
Rozgonyi válaszolt valamit, de Hunyadi nem értett belőle egy szót
sem. Aztán valaki németül kiáltozott.
– Her! Her, Herr Erzherzog! Hier steht
 – Ide, ide, herceg úr! Itt van!
Herceg úr?
Csak nem?
Minden erejét összeszedve végre sikerült kinyitnia az egyik szemét.
Vitézei, emberei állták körbe. Jobbról Rozgonyi István szorongatta a
kezét, balról a sápadt Albert herceget támogatták hozzá. A herceg is alig
állott a lábán.
– Johannes… – suttogta, s letérdelt Jankó mellé. – Johannes, miénk
a győzelem! Hunyadi a kiáltozáson, sebesültek jajgatásán túl valami
recsegés-ropogást hallott a távolból. Orrát megcsapta a füst és az égő fa
bűze.
– Ne engedjétek… felgyújtani… a szekereket…
 Ötödik fejezet
VÉRREL FESTETT ÖRDÖGÖK

1.
BUDA, MAGYARORSZÁG
A. D. 1434, MINDSZENT HAVA
Szilágyi Erzsébet a gazdagon megterített asztalnál ült, és fáradtan
meredt a morvai ezüstkupákra meg a milánói kristálycsészékre, mintha
a gyertyák pisla fényének lobogása rajzolná ki előtte a pohárszék
csiszolt üvegfelületein, merre jár, merre bolyong a várva várt vendég,
ki, úgy tűnik, elfelejtett megérkezni.
Előtte az asztalon a gyertyák már vaskos viaszköntöst izzadtak
maguk köré, s az aranyló, álmosító fény is tompulni kezdett lassanként.
Albert deák illedelmesen hallgatott, kezét az ölébe ejtve. Vajon
meddig várnak még? Hisz a városra már csaknem leszállott az
éjszaka… Az a vendég bizonyosan nem jő már. Elfeledte a meghívást,
avagy fontosabb dolga akadt…
Odakünn, az ablakon túl sötétség borult Buda városára, s ahogy az
utóbbi napokban, a királyi palota felől most sem szálltak vigadozás
duhaj hangjai. Baljós csend ült a városon, csak a Szent Magdolna-
templom harangja kondult meg minden órában – immár harmadszorra,
mióta várakozva a vacsoraasztalhoz telepedtek. Albert jól hallotta a
szűk, macskaköves utcákon az éjjeli őrjárat lépteit, a kóbor macskák
eszetlen nyávogását az ódon háztetőkön.
– Meddig várunk még, asszonyom? – kockáztatta meg a kérdést
nagy nehezen Filipesi, mikor látta, hogy Erzsébet szemhéja is
megereszkedik lassan.
– Várunk még, Albert… – a ház úrnője végigpillantott a csinosan
elrendezett asztali kendőkön, a kifényesített ezüstkéseken, a sfóros
zománcos gyertyatartón, a serlegeken, a hosszú száron nyugvó
kehelyforma fedeles kupán, a Szilágyi-címeres óntálon, a nádméz
porzón. Minden a helyén van… Az asztalnál a díszhely egyelőre üres
volt. – jőni fog. Megígérte…
 A deák álmosan bólogatott. Hiszen van fontosabb dolga is a
kancellárius úrnak annál, hogy magányos asszonyokhoz igyekezzék
éjszakai étekre! A kancellária csaknem kiürült, minden írástudó
Pozsonyban, a király körül van, s már bőszen körmöli a tervezett
törvényeket, melyeket Zsigmond őfensége sebbel-lobbal szövegeztet
embereivel. Bizonyára Vitéz Jánosnak is indulnia kell hamarosan…
Talán már holnap, hogy beszámoljon a királynak, mit végzett
Konstantinápolyban…
Erzsébet hirtelen felkapta a fejét.
– Hallottad, Albert?
– Mit, asszonyom? Csend van odakünn!
De az úrnő már talpra is szökkent, és publikánszín
atlasszoknyájának alját felkapva rohant ki a lépcsőhöz.
– A kaput! Nyissátok a kaput!
De most már Filipesi deák is hallotta a palota felől zörgő szekér
zaját közeledni, a Takácsok utcája felől nyikorgott a kocsi, s valóban,
épp itt, a Hunyadi-ház előtt állott meg.
Albert megigazította olasz gúnyáját, s még egyszer gyorsan
körbenézett az ebédlőkamarában, minden rendben van-e.

2.
A kései vacsorát hármasban költötték el. Vitéz nyúzottnak tűnt,
szemei le-lecsukódtak a ludaskása falatozása közben. Mintha az utóbbi
napok gondjai újabb árkokat szántottak volna mélyen ülő szemei alá, s
mintha arcán is megnyúlt volna a hús. Egyszerű, fekete posztóruhát
viselt, s nyakában ékes bizánci keresztet, amit a konstantinápolyi
császár személyesen ajándékozott neki.
Evés alatt hallgatagnak bizonyult, inkább ő faggatta Erzsébetet az
eltelt esztendő eseményeiről. Amikor végzett a vacsorával, a káposzta
levébe forgatott csíkkal, a sült császármadárral meg az aszúmeggyel,
fáradtan hátradőlt a kecskelábas széken, és udvariasan biccentett
Filipesi felé, aki borral töltötte teli kristálypoharát.
– Köszönöm, Albert, nyugodni térhetsz – mondta mosolyogva
Erzsébet.
Filipesi nagyot nyelt.
 Hogy hagyja magára az úrnőt ezzel a férfivel? Illik ez?
Bizonytalanul tett egy lépést az ajtó felé, aztán megfordult, hogy valami
ártatlan ürüggyel maradhasson, de Erzsébet csak intett.
– Négyszemközt kell beszélnünk. Kérlek, távozz!
Albert vörös képpel bólintott. Végtére is, Vitéz pap! Meg aztán
Hunyadi úr igen közeli barátja… Milánóban is hajnalig gombolyították
a szavak fonalát… A deák így hát vállat vont, meghajolt, és támolyogva
aludni tért.

3.
Hosszú percek óta ültek némán, s egymást nézték. Vitéz felélénkült
a jó kamonci bortól, szeme párásan ragyogni kezdett. Erzsébet e
ragyogó szemeket faggatta, mintha azok szavak nélkül is mesélhetnének
néki, egyedül csak néki.
– Reggel indulunk tovább Pozsonyba, Erzsébet – törte meg a
csendet nagy sokára Vitéz, az asztalra helyezve kristálypoharát. – A
császár üzenete nem várhat… Meg aztán a zsidót is vinnem kell, hisz a
zsidó bíró sincsen most Budán…
Erzsébet bólintott. Nem erre volt kíváncsi.
– Ha megengeded, a könyveket, miket Bizáncból hoztam
magammal, itt hagynám a házban… Az én hajlékomat kiadták a
kancellárista atyáknak…
Erzsébet erre is bólintott. De nem erre volt kíváncsi. Vitéz zavartan
elfordította fejét.
– Jó idehaza, Erzsébet! – sóhajtotta. – Nincsen kápráztatóbb, mint
Konstantinápoly városa… Mégis… Alig vártam már, hogy újra idehaza
legyek, a Duna mellett…
Erzsébet erre is bólintott, de mivel erre sem volt kíváncsi, torkát
köszörülve megkérdezte:
– No és arról döntöttél-e, János, hogyan lesz sorsod tovább?
Maradsz-e papnak? Vagy megnősülsz-e?
Vitéz elvörösödött. Tudta, hogy ezt a kérdést előbb-utóbb
nekiszegezi a ház úrnője. No, hát, akkor legyünk túl ezen mielőbb!
– Megnősülni, Erzsébet? Nem nekem való az. – Mélyen az asszony
szemébe nézett. – Magad is jól tudod, hogy életemben egy leányt
szerettem, a szívem csak egyetlen leányért lángolt. De annak a leánynak
én nem kellettem. Nekem meg más nem kell, Erzsébet…
– Azt hittem, az idő majd megold mindent csomót a lelkeden…
– Ez az egyik legnagyobb hazugság, amit valaha hallottam – Vitéz
keserűen nevetett. – Az idő nem old meg semmit! Az idő csak a gyenge
lángot oltja el, de az igazi tűzzel lobogót soha. És nem olthatja el az
örökkön szunnyadó, ha mégoly fojtott parazsat sem. Miért kerteljek?
Esztendők óta azon vagyok, hogy tanuljak… Hogy megismerjem Róma
híres, szép költőit, kik oly igéző szavakkal magasztalják a szerelmet, az
élet szépségeit… S minél többet tudok, minél tanultabb vagyok,
Erzsébet, annál bizonyosabb vagyok abban, hogy az a parázs az én
szívemben nem fog kialudni már. Eleinte küzdöttem én ellene!
Oltogattam azt a parazsat borral, néha még szajhák ölelésével is…
Aztán megpróbáltam oltogatni a bölcsesség kútjának hűs vizével… Ez
már jobban ízlett, ez már lecsillapította a lelkemet, de sajna, azt a
parazsat el nem oltotta. S attól félek, Erzsébet, bármit teszek is, az a
parázs egyszeriben lángra lobban, ha megérzi, hogy hasonló parázs
támad a te szívedben is. Ha az örökkévalóságig kell rá várni, hát én
várok az örökkévalóságig. De ha soha nem parázslik ilyen tűz a te
szívedben, az enyémben akkor is fog. Ilyen egyszerű ez.
Erzsébet haragosan lesütötte a szemét. Nem erről akart ő hallani,
dehogy erről! Hisz Zrednai minden szava csak a lelkiismeret-furdalását
ébresztegette. Inkább azt kívánta volna hallani, hogy János megtalálta-e
végre azt a lányt, azt az asszonyt, kinek tüze erősebb és tartósabb annál
a bizonyos régi parázsnál. Ezt akarta hallani, hogy önmaga
megnyugodhasson, hogy az önvád végleg elmúljon szívéből.
– Én… én… – lassan felállt, s a kezét tördelve megindult Vitéz felé.
– Nem kell semmit mondanod, Erzsébetem. Mikor Lackó
megszületett, megeskettél, hogy erről nem beszélek. De tudod, én már
nem keresek magamnak senkit. Minek is tenném? Nincsen asszony
ezen a világon, aki felérne teveled. Ha ölelésre vágyom, arra mindig
találok szolgálót, szajhát, bármifélét… Magam mellé azonban nem kell
senki… Magamnak való maradok inkább, és őrzöm azt a szunnyadó
parazsat. S kérdezed: pap maradok-e. Igen, az maradok. Elhatároztam,
döntöttem… A kancellárián, úgy hiszem, fényes jövő áll előttem.
Belekóstoltam a diplomáciába, és úgy vélem, nékem való az. Én így
tudok segíteni ennek a hazának, Erzsébet. Ez maradt az én életem
célja…
– Az élet csak családdal teljes – mondta még mindig lesütött
szemmel Erzsébet. – Gyermek aranyozza be azt…
Vitéz elmosolyodott és megragadta az asszony kezét.
– Hazafelé, Spalato kikötőjéből utazószekereken jöttünk
Magyarországra. Útközben kis kerülővel elszekereztünk Zrednára, hogy
láthassam szegény anyám sírját. No hát, odahaza… anyám húga,
Borbála asszony épp újszülöttet szoptatott. Csezmiczei sógorral
koccintottunk a fiú egészségére, s ha már ott voltam, magam meg is
kereszteltem a gyermeket. Nagy a szegénység odahaza, Kőrös
megyében, Erzsébet. Megígértem hát nénémnek, hogy a fiút én nevelem
azontúl, hogy eléri a nyolcadik életévét. Meg aztán Jankónak is
megígértem, Lackó nevelésében is segítek. Tudós embert faragok
ezekből a legényekből, Erzsébet… Gyermekek vesznek majd körül,
akiket jóra, s szépre tanítok… Mindent elhatároztam már… Mindent
eltökéltem… Csak arra kérlek, többé ne faggatózzál, hogy mi lesz
velem, mert minden kérdés megforgatja a tőrt a szívemben. A sorsom
eldőlt azon a napon, amikor őt választottad. Nem kárhoztatlak ezért,
főképp, hogy nem tudom a szívemből kivetni magam sem Hunyadi
Jánost. Bár tudnám… Oly könnyű lehetne, ha gyűlölhetném… De nem
megy… Képtelen vagyok rá. Ahogy évekkel ezelőtt, most is csak arra
kérlek, engedjétek, hogy a közeletekben, a közeledben maradhassak.
Több nem kell nekem… Csak hogy lássalak néha… Hogy halljam a
hangod… Halljam a nevetésed…
Erzsébet megölelte Vitézt. – Jaj, János… Drága Jánosom… Vitéz
viszonozta az ölelést.
– Örökké gyötörni fog a bűntudat – suttogta Erzsébet. – Tudod,
hogy nem dönthettem másként, tudom, hogy azt választottam, akit
választanom kellett, de akkor is…
Vitéz zavartan ellépett az asszony mellől.
Bort töltött magának, aztán visszafordult Erzsébethez.
– És most ülj le! Van odalenn a ládámban egy könyv, amiből
felolvasok néked! Nem vagy fáradt? Akarnál inkább lepihenni?
– Milyen könyv? – mosolygott boldogan Erzsébet. – Csak nem
valami eretnek, bizánci írás?
 – Dehogy! – rázta a fejét Vitéz. – Vergerio mestertől kaptam e
könyvecskét, Deitaiuti poémái vannak benne. Tetszeni fog neked… Rád
fér a vigasz, Erzsébet, engedd, hogy felüdítsem lelkedet!
Szilágyi Erzsébet elhelyezkedett egy kényelmes karosszékben, s
megvárta, míg Vitéz fellohol a könyvecskével. Akkor a férfi az asszony
lábához telepedett, és hátát a falnak vetve olvasni kezdett a tűzhely
meleg fényénél.

Mikor a lég megfényesül köröttem:

gyönyörűsége éled a világnak,
a tiszta forrásból a víz kiszökken
s a pompázó, virágos rétre árad
Fújja az édes verseket erősen
fák ágain a megpezsdült madárhad,
felgyúl a boldog láng a szeretőkben,
kik szép napokra oly régóta várnak!
Én meg csak csüggedek, gyötör az élet,
másokkal vigadozni semmi kedvem,
bánkódom hölgyem büszkesége végett,
mert nem lehet szolgálnom őt s szeretnem.
Nem örvendek a mások örömének
s a zsendülés csak búval tölt el engem.

Bondie Dietaiuti poémái után újabbak és újabbak következtek,

szebbnél szebbek, lélekhez szólóak. És Vitéz ajkairól egyre szerelmes
szavak peregtek, latinul, s magyarul, és Szilágyi Erzsébet azt gondolta,
azok a szép magyar szavak mind itáliai mesterek szavainak fordításai,
pedig már nem, nem azok voltak. Vitéz János egészen hajnalig olvasta
fel gyönyörűséges verseit, melyeket magányos Konstantinápolyi
éjszakáin írt élete egyetlen szerelméhez.
Reggel aztán, mikor Hunyadi Lackó a szemét dörzsölve beállított,
először azt hitte, apja tért haza, s mikor látta, hogy nem ő, nem is
értette, miért öleli őt oly forró szeretettel magához az idegen férfiú.

4.
POZSONY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, MINDSZENT HAVA
Rozgonyiné Cicelle, a király vendéglátója büszkén, egyenes
tartással lépett a fogadóterem előtti szobába. Jól hallja? Gyereksírás?
Saját szobája volt ez, s odabent pedig a saját fogadóterme. Az ajtónál
azonban most kétoldalt alabárdos őrök álltak, a király őrei. Ezekben a
napokban a palotát egészen őfensége rendelkezésére bocsájtották, maga
a ház úrnője sem léphetett be ide engedély nélkül.
Gyereksírás… Valahonnan, tán a szomszéd szobák egyikéből
éktelen sivalkodás hallatszott ki. Cicelle megköszörülte torkát, s a lányt
maga után vonszolva az ajtóhoz lépett. Az alabárdosok szigorú képpel
pillantottak rájuk.
– Állj meg itt, asszonyom! Nem lehet ide bemenned! A királynál
kihallgatáson vannak!
– Tudom. Mi is meghallgatásért jöttünk. Jelentsétek, hogy
Rozgonyiné Cicelle kér tőle azonnali audienciát!
Az őrök egymásra sandítottak.
– Várnod kell a sorodra!
Cicelle körbepillantott. A szobában, s a folyosón tolongók őt
méregették: ki az a szemtelen, ki elébük merészelne tolakodni? Mentés
nagyurak, vörös képű papok, szakadt dolmányú kurta nemesek, fekete
öltözetű városi patríciusok, néhány lengyel nemes úr a Szepességből,
magukban mormogó budai zsidók, pökhendi erdélyi szászok, hangosan
sápítozó, kifosztott itáliai kalmárok, s legfőképp adományra, birtokra
leső zsoldos kapitányok, palotás hadnagyok… Mindenki meghallgatást
akart a királytól, hogy elpanaszolhasson valamit, feljelenthessen valakit,
könyöröghessen valamiért.
– Jól van… Akkor várunk… – Cicelle a leányra nézett, akit eddig
szelíd erőszakkal húzott maga után végig a folyosókon. – Nem hagyom
annyiban ezt! A királynak tudnia kell a gyalázatról, amit ellened
elkövettek…
Veronika legszívesebben elszaladt volna.
– Nem akarok én bajt, nagyasszonyom! Nem kell zavarnunk a
királyt ezzel. Majd csak találok valami megoldást…
– Hallgass rám, leányom! – nézett mélyen a szemébe Cicelle
asszony. – Akarod-e újra látni a szerelmedet? Igen? Akarod-e, hogy
Újlaki hazasegíjjen benneteket? Igen? Akarod-e, hogy Titusszal
békességben nevelhessed gyermeketek? Igen? Márpedig akkor panaszra
megyünk a királyhoz! Ő nem fogja tűrni, hogy holmi jöttment Cillei
családokat szakítson szét, védteleneket gyalázzon meg!
Veronika egész testében remegett. Rossz előérzete támadt e szavak
hallatán, s úgy érezte, egyre távolabb kerül attól, amit nyugodt életnek
lehet nevezni.
– Mi ez a gyereksírás? – kapta fel a fejét megint Cicelle asszony,
mert a sivalkodás mintha még hangosabb lett volna immár.
– Csak a kis hercegnő – ingatta a fejét bosszúsan az egyik alabárdos.
– Reggel óta csak visnyákol! Majd széthasad a fejem belé!
Cicelle asszony, ki életében nem viselte, hogy gyermek sírjon a
közelében, határozott léptekkel megindult a fogadóterem melletti ajtó
felé. Veronika kelletlenül követte.

5.
Nem csak az őröknek, de magának a királynak is hasogatott a feje a
szomszédos szobából harsogó gyereküvöltéstől. Miért nem viszik már
valahová azt a kis nyomorultat? Itt az ország ügyeiben kell döntéseket
hoznia, de majd szétreped a koponyája ettől a sivalkodástól!
Ráadásul ez az örökös panaszáradat! A síráson kívül ez volt, ami
lassan megőrjítette! Alig pár napja, hogy hazatért magyar földre, de
máris elege lett a sok alázatos küldöttségből, a szűnni nem akaró
sirámokból, az unalmas birtokpörökből, a vég nélküli vádaskodásokból,
melyeket most mind a nyakába zúdítottak.
Panasz, panasz, reggeltől estig csak panasz!
Mintha Magyarország összes kisemmizett, önérzetében sértett,
pereskedni vágyó birtokosa itt tolongana… Zsigmond néha már úgy
érezte, az országot nem a kard ereje, hanem a magyarok egymás iránti
gyűlölete tartja egyben. Mindenki gyűlölt itt mindenkit. A bárókat a
megyék nagyurai, a megyék nagyurait a püspök urak, a püspök urakat a
kisnemesek, a kisnemeseket a városi polgárok, azokat, s mindenki mást
meg a parasztok. A magyar a szászt, a szász a magyart, az oláh a
székelyt, a taljánt a lengyel, a németet a magyar, s mindenki együtt a
zsidót.
Gyűlölet, gyűlölet, mindenütt csak panasz és gyűlölet…
És ráadásképp még ez a fülhasogató süvöltés!
 Zsigmond fáradtan megdörzsölte lüktető homlokát.
Aztán egyszerre…
Varázsütésre…
Az üvöltés elhallgatott.

6.
A szoba, ahová Cicelle asszony és Veronika belépett, a ház
úrnőjének hálószobája volt. A nagy, boltozatos ágyat most idegen ruhák
borították, ahogy a padlót és a drága szőnyegeket is. Az ablaknál
Erzsébet királyleány állt fülére tapasztott kézzel. A szoba közepén Anna
hercegnő üvöltött toporzékolva. Körülötte komornák, frajlák hada,
Kottannernével az élen. Mind Annácskát csitítgatták, de a kislány ügyet
sem vetett rájuk. Csak állt a szoba közepén, és üvöltött.
– Csináljatok már vele valamit! – nyögte Erzsébet az ablak hideg
kőkeretének támasztva lüktető homlokát. – Nem bírom tovább!
Megőrülök tőle!
Kottannerné felfigyelt a belépő Cicelle asszonyra, és
kétségbeesetten kinyújtotta felé a kezét.
– Segítsen, nagyasszonyom! Nem bírunk ezzel a kis szörnyeteggel!
Ilyet még életemben nem láttam!
Anna hercegné egy pillanatra abbahagyta az üvöltést, mert
észrevette ő is, hogy idegenek léptek a szobába. Szemügyre vette őket,
aztán úgy döntött, nincs ok, amiért ne folytathatná, ezért újult erővel,
teli tüdőből sivított fel megint. A falak reszkettek, s Cicelle asszony úgy
érezte, ez már az ő idegeinek is sok.
– Csináljatok már vele valamit! – Erzsébet a padlóra omlott. Ekkor
különös dolog történt.
Veronika eleresztette Cicelle asszony kezét, és odalépett a
kislányhoz. Letérdepelt elé, és gyengéden megsimította az arcát.
– Mi baj, kicsim? Miért sírsz?
S hiába a tengernyi frajla, a komornak hada, a csengő aranyakon
megfogadott nevelőnők, a cserögi molnár leánya szelíd szóval elérte
azt, amit egyikük sem tudott elérni fenyegetéssel, ígérgetéssel.
Annácska megtörölte megduzzadt, vöröslő szemét, és rábámult
Veronikára.
– Ez ki? – kérdezte meglepetten.
 Veronika mosolygott. Beszélt németül, hisz a cserögi plébános, ki
gyerekkora óta gyóntatta, s tanítgatta, német volt maga is.
– Veronikának hívnak, kincsem. Bántott valaki?
A gyermek szemében oly sok fájdalom csillant könnyeinek
gyöngyein át, hogy Veronika önkéntelenül is megölelte.
– Nincs semmi baj! Egy ilyen gyönyörű kislány nem sírhat, mert
elcsúfítja az arcocskáját. Igaz?
Veronika észrevette, hogy a komornák, s maga Erzsébet hercegnő is
növekvő érdeklődéssel figyelik.
Annácska fintorgott.
– Itt jaksz?
– Nem, kincsem. Én messze-messze lakom innét, egy kicsi, kicsi
faluban.
– Messze?
– Messze bizony. A Duna partján van az a falu, egy kicsi sziget
mellett. Azon a szigeten pedig tudod, kik laknak?
– Kik?
– Hát a tündérek!
– Tüngyéjek? – csillant fel Annácska szeme. – Igaziak?
– De még mennyire, hogy igaziak! Éjjelente holdsugárral mossák a
hajukat a Dunában, s a hajukból aranypor száll a vízre. Attól ragyog
úgy a Duna déli napsütésben!
– Játtad?
– Hát persze. Többször is…
Kottannerné hirtelen megrázta magát, odalépett hozzájuk, és kitépte
a gyermek kezét Veronika kezéből.
– Elég legyen ebből! Mit képzelsz, ki vagy te? Hogy mertél ide
bejönni? Annácska ebben a minutumban újra üvölteni kezdett, de oly
hangosan, hogy az előbbi csak afféle bemelegítésnek tűnt ehhez az
égzengéshez képest. Erzsébet arcából kifutott a vér.
– Hagyd abba! Ne merd újra kezdeni! ELÉG!
De Anna csak üvöltött, a feje is belevörösödött az erőlködésbe.
Kottannerné megpróbálta kituszkolni az ajtón Veronikát. Cicelle
asszonyhoz egy ujjal se mert érni, csak intett neki, hogy jobb, ha
távozik ő is. Annácska kinyújtotta Veronika után a kezét.
– Várj! – kiáltotta Erzsébet hercegnő. – Egy lépést se tovább!
 Maga rohant oda, rogyadozó léptekkel, s cipelte vissza a lányt
Annácskához.
– Gyerünk! Vigasztald meg! Ahogy az előbb csináltad!
Veronika bizonytalanul Cicellére pillantott, de az asszony csak
mosolygott: Csináld csak!
– Ha üvöltesz, elriasztod a tündéreket! – súgta a kislány fülébe
gyorsan. Annácska egyszeriben abbahagyta.
– A tüngyéjet?
– Őket bizony! Hallják, ha sírsz! És amikor sírsz, amikor kiabálsz,
nagyon megijednek szegények! Amikor nevetsz, akkor mernek csak
előmerészkedni a Dunából.
Anna mosolyt erőltetett az arcára. Ahogy ajkai szétnyíltak, Veronika
megpillantotta az elöl csorbálló, pici fogait.
– Ezeket a fogakat is a tündérek hozták fel neked a Duna mélyéből –
suttogta a kislány fülébe.
Anna hitetlenkedve megérintette legelső fogát.
– Dunába ninc tüngyéj – ingatta a fejét elgondolkodva. – Rajnába
van… Veronika mosolyogva bólintott.
– Nagyon okos vagy! De ezt nem tudod jól! A Dunában élnek a
legszebb tündérek! Ha nem sírnál annyit, hanem inkább nevetnél,
kincsem, akkor meg is láthatnád őket, ahogy hancúroznak…
– Hancújoznak?
– Bizony!
Veronika felemelkedett a lány mellől.
– Most mennem kell! De ígérd meg, hogy nem rémiszted halálra
szegényeket többet! Ma reggel láttam őket a vízben, szerintem itt
úszkálnak valahol a közelben! Ha te sírsz, az ő szívük meghasad!
Anna oldalra fordította a fejét, és úgy nézte Veronikát. Nem értette a
lány minden szavát, de a hangja megnyugtatta.
– Te is tüngyéj vad? – ragyogott fel hirtelen az arca. Veronika
talányosan nevetett.
– Ki tudja?
Megfordult, hogy kimenjen, de Erzsébet hercegnő ráripakodott.
– Ki engedte, hogy távozz?
Cicelle asszony összevonta szemöldökét.
– A lány velem van, fenség. A király elé járulunk, mert…
 – Téged nem kérdeztelek! – Erzsébet odatrappolt Veronikához, és
visszarángatta Annácskához.
– Itt maradsz! Itt maradsz vele, megértetted? Ha még egyszer üvölt,
megőrülök! Szóval tartod, játszol vele! Gyerünk!
Veronika értetlenül ingatta fejét.
– Én… én…
– Ez hatalmas megtiszteltetés, kedvesem! – mosolygott rá
Kottannerné, és végigmérte a lányt. – Mi a neved?
– Veronika…
– Veronika, téged Magyarország királyának leánya kért, hogy
maradj!
Kért? Veronika érezte, hogy minden szem rászegeződik a szobában.
Kért? Ez nem úgy hangzott, mint valami kérés…
– Semmi baj – lépett mellé biztatóan Cicelle. – Maradj csak
nyugodtan. Én majd beszélek őfenségével!
– Már mondhatod is, megmentőm!
Cicelle asszony és Veronika meglepetten fordultak meg. Az oldalsó
ajtóban, ami Cicelle hálószobáját a fogadóteremmel összekötötte, ott
állott Zsigmond, teljes királyi díszben.
– Kíváncsi voltam, kinek sikerült elhallgattatnia – gálánsan kezet
csókolt a ház asszonyának. – Drága hölgy… Cicelle, életem
megmentője… Majd széthasadt a fejem ettől az üvöltéstől…
– E lány érdeme! – mutatott Veronikára Cicelle. – Jobban ért a
gyermekek nyelvén, mint én valaha értettem.
Zsigmond hálásan meghajolt a cserögi molnárné leánya felé.
– Derék férfiak ezrei lesik minden szavam, kedvesem. Ha kell,
öldökölni mennek, ha kell, országokat rontanak porba, de nincs ebben a
palotában senki terajtad kívül, aki a porontyot el tudja hallgattatni! Isten
áldotta képesség ez!
Annácska odalépett Veronika mellé, és megfogta a kezét.
– Tüngyéj! – mondta, és nagy komolyan a király arcába bámult.
Zsigmond bólintott.
– Kiválasztott téged, kedvesem. Ezennel kinevezünk tehát Anna
hercegnő első udvarhölgyévé! Adjunk hálát Istennek, leányom, amiért
az utunkba sodort! Nem, ne hálálkodj! El sem hiszed, mi milyen
hálásak vagyunk néked!
 – De fenség! – Cicelle elképedve tett egy lépést Zsigmond felé. –
Nem azért jöttünk hogy…
– Egy szót se többet! – emelte fel a hangját a király. – Tudom, hogy
a hálától nem találsz szavakat, drága hölgy! De láthatod, én már
döntöttem. Védenced mától a királyi udvar tagja. Az én védelmem alatt
áll.
Meghajolt a hölgyek felé, és visszaviharzott a fogadóterembe.
Erzsébet hercegnő bosszúsan legyintett.
– Legalább csend lesz… Végre csend… menjetek innen! Hagyjatok
magamra… Aludnom kell! Menjetek, menjetek!
Kottannerné hármat tapsolt, mire a frajlák kitipegtek a szobából.
– Vidd innét! – förmedt rá a főkomorna Veronikára. – Ha már
arcátlanul befurakodtál közénk, most már végezd a dolgod! Vidd már
innét!
Veronikával szédült a világ.
Élete újabb fordulatot vett: e perctől a királyi kíséret tagja… a
királyi hercegnő első komornája… Egek ura…
Zavartan kisietett, kézen vezetve Annácskát.
Kottannerné ellentmondást nem tűrve kihessegette Cicelle asszonyt
is, de egy másik ajtón. A ház úrnője még kétségbeesett pillantást vetett
a válla felett a távolodó Veronikára.
A lány visszaintett.
Nem lesz semmi baj!
Semmi baj!
Hideg folyosón találta magát, a kislánnyal. Letérdelt hozzá. Igaz ez?
Itt vagyok, a magyar király unokájával? És én vagyok az első
komornája?
– Velem majadsz! – Annácska átnyalábolta a nyakát, és arcát a lány
vállába fúrta. – Tüngyéj!
Veronikát rázni kezdte a zokogás. Felette, a folyosó árkádjain túl az
égbolton fekete fellegeket sodort a szél. Egek ura… Mi lesz velem?
– Ne szírj! – Annácska durcásan megrázta a vállát. – Ha szírsz,
elijed a többi tüngyéj…
Veronika összeszorította ajkait.
– Igazad van, kincsem… nem szabad sírni! Soha nem szabad sírni…
Gyere! Mutasd meg nekem a játékaidat!
A kislány húzni kezdte maga után a folyosón.
 Így talált egymásra Habsburg Anna hercegnő és vér szerinti
nagynénje, Váradi Veronika, a cserögi molnárné egyetlen leánya…

7.
NYITRA, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, MINDSZENT HAVA
Három napba tellett, mire a nyitrai kirurgusok életet leheltek
Hunyadi Jánosba. Blaskó hóhérpallosa csak egyszer suhintotta meg, de
az az egy csapás is elég volt hozzá, hogy majd belegebedjen. Ráadásul a
nagy nehezen lehámozott vért alatt Kamonyai tíz kisebb-nagyobb sebet
is talált Jankó testén, többnyire a hajlatoknál, ahol a vértlemezek nem
védték eléggé. Túl sok vért vesztett.
Szürke, esős reggel volt, mikor végre talpra bírt állani. Kamonyai
elébb belédiktáltatott egy tányér forró levest, aztán felöltöztette. Az
első, amit Jankó megpillantott, az Blaskó hóhérpallosa volt: Kamonyai
alaposan megpucoltatta, s odatámasztotta a szoba sarkába.
– Ezt emlékbe elvisszük Hunyadra – mondta Jankó. –
Megszenvedtem érte alaposan!
– Meg bizony, fiam! S most jöjj! Lássuk, járni tudsz-e!
Odalenn az utcák, terek szinte üresek voltak, csak itt-ott
csúfoskodtak a kút körül az őrtüzek maradékai.
– Hol vannak a lovasaim? – kérdezte sápadtan Jankó. A sebei még
igencsak nyilamlottak, s lépten-nyomon meg kellett kapaszkodnia
valamiben, hogy össze ne essék.
– Kitiltatták őket a tanácsnok urak – sóhajtotta Simon. – Mihelyst
elmúlott a huszita veszedelem, rögtön büdös lett a katona a városfalon
belül!
Hunyadi összevonta szemöldökét.
– Csak kapjam a kezem közé a nyomorult németjeit! Majd adok én
nekik…
– Hagyd csak! – legyintett Kamonyai. – Zsigmond alig várja, hogy
visszatérj Pozsonyba. Mindennap futárt küldött, hogy tudakolja, jobban
vagy-e már.
– Valóban? – Hunyadi majd összecsuklott az oldalába sajduló
fájdalomtól.
 – Igaz ugyan, hogy Pozsonyban mindenki Lévai Cseh Péter urat
ünnepli, mint Nagyszombat felszabadítóját. Azt a jómadár ugyanis
elfelejtette megemlíteni, hogy csak azt tette, amit te parancsoltál neki!
Dagad a mellkasa néki! Rozgonyi uram legalább bevallotta, hogy
Sempténél te győzted le a huszitákat, nem ő!
Hunyadi keserűen bólogatott.
– Nagyszombat a miénk hát…
– A miénk… De csak a romjai… magad is láttad, mit műveltek
benne a csehek, fiam… A pincék, utcák tele holtakkal, csontokkal,
rothadó hullákkal. Az asszonyok csaknem mindjét megfertezték a
csehek… Dúl a pestis, ki kell füstöltetni most az összes megmaradt
házat…
– S a foglyok?
– A cseheket most mind Pozsonyba hajtják. A király maga kíván
ítélkezni felettük… Jól vagy? Megpihenjünk, Jankó?
Hunyadi csak legyintett. Nincsen neki ideje lábadozni!
– Készítsd a lovakat, Simon bátyám! Essünk túl az úton mielőbb!
Pozsonyból egyenest Hunyadra indulunk… Erzsébettől nem jött futár?
Kicsi Lackóm jobban van már?
Kamonyai lehajtotta a fejét.
– Mióta Nyitrán vagyunk, nem jött futár. Korábban ki tudja… Ha
jött is, a tanácsnok urak tán elzavarták innét…
Hunyadi felsóhajtott.
Az égbolt vigasztalhatatlanul szürke volt. Hideg szél nyargalt a falak
fölött.
– Megtörtük a huszitákat, Simon bátyám! Nincs többé a kezükön
egy falu sem szép Magyarországban!
Kamonyai nem felelt. Az eget nézte ő is, s közben arra gondolt,
hogy vajh nincs-e némely dolgokban mégis a huszitáknak igaza?
Otthonról, Erdélyből egyre elkeserítőbb hírek jöttek, Lépes György
püspök adószedői ugyan két éve nem szedték be a tizedet, de néhány
hét alatt már másodszor hajtottak be rendkívüli hadiadót a parasztokon
a folytonos háborúskodásokra hivatkozva. A falvak népe lázongott,
mert a rossz idő és a nagyúri behajtók elvitték már mindenüket, ami
csak volt. Nemrég a közszékelyek lázadtak fel, akik pedig nem is
tartoztak adózni, de a haditerhek őket is sújtották. Oly heves indulattal
tagadtak meg minden szolgálatot, hogy Zsigmond – még Itáliából
rendelkezve – kénytelen volt Csáki vajda és a szász városok hadait
ellenük vezényleni. Aztán a fogarasi oláhok is fegyvert ragadtak, mert
nem viselték, hogy Lépes püspök egyre katolikus hitre akarta őket
kényszeríteni, holott ők ragaszkodtak volna ortodox vallásukhoz.
Brassó környékén is mozgolódtak a jobbágyok, de oly fenyegetőn, hogy
a városi patríciusok Kusalyi Jakcs Mihály székely ispánhoz
menesztettek futárt, azonnali segítséget kérve. Az ispán jött is, s
egyesülve a brassói szászok hadaival, előbb a város környékét
tisztították meg kihegyezett karókkal, máglyákkal, aztán Fogaras felé
vették az irányt, hogy az ott még mindig parázsló lázongást eltiporják
sietve. S bizony, a lázongás már csaknem átterjedt a Hunyadi-
birtokokra is. Alighogy Jankó útnak indult Felső-Magyarországra,
Hátszegen Koszta és Sztancsuly kenézek a maguk köré gyűjtött alávaló,
istentagadó parasztokkal és egy görögkeleti pappal együtt rátörtek a
Hunyadi védelme alatt álló Ruksor és Serei kenézségekre, s ott tűzzel,
vassal pusztították a jámbor népeket. A hírek szerint pedig Zsigmond új
hadirendeletei napokon belül eljutnak Erdélybe a futárok által, s ez
újabb terheket ró majd a parasztokra és a kisnemesekre…
– Jó volna otthon lenni mán! – mondta hosszas hallgatás után
Kamonyai. – Féltem az enyéimet, a családomat, Jankó úrfi! Érzem,
hogy valami rossz van készülőben…
Hunyadi nem felelt.
Örülnie kellett volna, elégedettnek kellett volna lennie pusztán a
győzelem miatt. De legbelül csak ürességet érzett. Ezrek és ezrek haltak
meg, újabb ezrek és ezrek nyomorodtak meg egész életükre. Falvak
tucatjait perzselték fel a hadak, s a mezőkön, az erdők alján temetetlen
holtak rohadnak majd jövő tavaszig.
– Induljunk, Simon bátyám! Nekem is rossz előérzetem van!
Mihamarabb haza kell térnünk!
Mikor kivágtattak Nyitra kapuján, senki nem köszönt el tőlük, senki
sem köszönte meg nekik, hogy megmentették a várost. A néhány napja
még hajlongó, hízelkedő városatyák most undorkodva adtak parancsot a
főtér kitakarítására. Látni sem akarták a tábortüzek hűlt helyét, ahol
nemrég még Hunyadi legényei vigyázták Nyitra nyugtalan álmát.

8.
POZSONY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1434, MINDSZENT HAVA
Komoran léptettek a Pozsonynak vezető országúton. Bár még csak
délután volt, mintha máris esteledett volna: a hájas, ónszín fellegek
könnyektől duzzadva csüngtek az égbolton. A hasuk a Hunyadi-lovasok
lándzsáinak hegyét súrolta. Félő volt, hogy ha egy lándzsahegy
véletlenül felkarcolja, menten elered belőle a véres eső.
Jankó elszorult torokkal meredt maga elé. Máskor mindig szívesen
bámészkodott, szerette nézni, hogy élnek az emberek. Most azonban
szívszorító látvány kísérte őket: jó tízölenként egy-egy karóba húzott
huszita vonaglott, hörgött a magasban. Már Szentgyörgyöt elhagyva
megpillantották az első holtakat. Azok már nem vonaglottak, nem
hörögtek, csak csüngtek ernyedten, a végbelükön a testükbe fúródó,
hátukból előmeredő karón. Ahogy közeledtek Pozsony felé, úgy láttak
egyre több és több lemeztelenített elevent a holtak közt.
Szerencsétlenek szenvedése hosszú órákig tartott, míg súlyuk lassan
mind mélyebbre húzta őket lefelé a karón. A hóhérlegények igen
kapkodhattak a sok munka miatt, mert számos áldozatot elsietve
nyársaltak fel: a karó nemes szervet szúrt át, vagy a hasfalon, vagy a
mellkason, a bordák közt szakadt ki a testből. Aki még élt, rettenetes
hangon könyörgött vízért, könyörgött megváltó halálért.
Jankó előreszegezte tekintetét.
Úgy látszik, Zsigmond könyörtelen példát kívánt statuálni az
elfogott rablókon. Tudta, hogy a husziták megérdemlik a szenvedést,
mely így is eltörpült mindama szenvedések mellett, melyet ők okoztak a
magyaroknak, de látni mégsem szívesen látta a levetkeztetett testek
vonaglását. Ezek már nem fegyveres ellenségek voltak, csupán
megalázott, kínhalálra kárhoztatott nyomorultak. Itt-ott nők, sőt
nagyobb kölykök is a karókon nyöszörögtek.
– Mindet kivégzik – sóhajtotta Jankó borús hangon. – De az
asszonyokat, gyerekeket nem lenne szabad… Ez bűn… Ezt nem lenne
szabad…
Kamonyai vállat vont.
– Senki se hívta őket Magyarországba… Ha maradnak a saját
földjükön, a kutya se háborgatja őket.
– Dehogynem… dehogynem, Simon bátyám…
 Az ütközet óta Hunyadi nem találta lelke nyugodalmát. Győzött,
diadalt aratott, mégis háborgott a lelke. Ha azokra a nagyurakra gondolt,
akikre Zsigmond rápirított pár napja még, hirtelenjében nem találta az
igazságot.
Próbált rendet tenni gondolatai között, mert ez a zűrzavar jobban
aggasztotta, mint a nehezen hegedő sebek. Védi az országot… De
miféle országot? Vitéz szózata jutott eszébe. Milyen szépen mondta,
hogy lángolt az arca a kancelláriusnak a messzi Milánóban… Az édes
magyar hazáról beszélt… De az édes magyar haza az uraké. Tíz, húsz
báróé majd a fele… Ő meg az urak földjeit védi… A birtokaikat… De
miért ő cselekszik helyettük? Miért nem Cillei? Miért nem Garai? Miért
nem azok, akiknek vagyona, serege százsorosa, ezerszerese az övének?
S mi lesz azután, hogy kivertük a huszita kutyákat az országból?
Akkor az urak, a Cillei-, Garai-féle sakálok szabadon élősködnek
megint a paraszton, a városokon, az elszegényedett nemesen… Ha nem
a huszita, hát majd az egyházi fogdmegek, adószedők veszik el utolsó
dénárját a jobbágynak, gyújtják fel házait, tesznek erőszakot
asszonyain?
Ezért harcolunk?
Jankó a fejét ingatta.
A lelke mélyén soha nem érzett bizonytalanság éledezett. Maga és
családja nem számított szegénynek, de igazán gazdagnak se. Az utóbbi
években, főképp, mióta Zsigmond elkezdte birtokokkal gyarapítani a
Hunyadi-jussot, egyre inkább az urak közé tartozónak érezhette Jankó
magát. Eleddig nem kételkedett a világ alapvető rendjén. Soha nem
zavarta, hogy vannak szegények, s vannak gazdagok, hisz Jézus urunk
is megmondta: míg világ a világ, szegény is lesz benne mindig…
Tűrniük kell sorsukat, mert így akarta a teremtő Isten. De ha már
megteremtette, miért teremtette ilyen gyalázatosra a világot?
Hunyadi küszködve faggatta a saját lelkét.
Mert gyalázatos ez a világ, nagyon… Mióta hazatért Itáliából,
elhűlve látta, hogy a jobbágy mily alávaló módon él, csak azért, hogy a
püspök urak, a bárók, zászlósurak, s maga a király ne szűkölködjön.
Itáliában a paraszt jól élt. Zsigerelték ott is, de nem csupaszították le
végképp, hogy maradjon kedve élni. S ha kedve van élni, hát szívesen
húzza az igát tovább…
De idehaza…
 Mintha a nagyurak egyenest azt akarták volna, hogy a paraszt
mihamarabb dögöljön bele a teherbe! Mintha zavarta volna őket, hogy
palotáik ablakából látniuk kell sanyarú sorukat
Nem jól van ez így… Nem lenne szabad így lennie… Ha lenyúzzák
a paraszt bőrét, ha végső méltóságától is megfosztják, ha szeme láttára
erőszakolják meg lányait, a szeme láttára ragadják el szolgának fiait,
akkor abból semmi jó nem származik. Jankó jól ismerte a magyar
parasztot Nem látott sehol, amerre csak a világban megfordult, annál
jámborabb jószágot. A magyar paraszt tűrt, csak tűrt… De Jankó jól
ismerte a másik arcát is. Amikor már nincs semmi vesztenivalója, a
magyar paraszt vadabb és gyilkosabb indulatú lesz a legvadabb kunnál
is.
S akkor mi lesz? Lángba borul az egész ország, ahogy a husziták
borították lángba a Felsővidéket? Mert mindenhonnan jöttek a hírek,
szerte az országból, hogy a huszita tanok tűzvészként terjednek a
szegény parasztok, sőt a városi polgárok, mesterlegények körében is.
Mindenütt panasz, elkeseredés… Mert ugyan hol nem volt elege az
embereknek a csalárd, népnyúzó papokból, a sanyargató urakból? Hol
nem akarták magyarul hallgatni az Isten igéjét a deák nyelv helyett?
Az öreg, magyar huszita szavai visszhangoztak egyre a fejében,
kivel tulajdon kezével végzett Nagyszombat főterén:
„A nép megtanult harcolni… Csak ez számít! A nép megízlelte a
saját erejének ízét, és többé soha nem felejti el. Emberek vagyunk mink
is… De a szegény csak fegyverrel veheti vissza tulajdon szabadságát a
gazdagtól… Ezt soha ne feledd, fiam…”
Jankó szűkölve felpillantott az utat szegélyező karóerdőre.
A nyársba húzottak szenvedését látva arra gondolt, vajon odahaza,
Hunyadban is így gondolnak őrá a jobbágyok? Hisz ő sem egyéb, mint
keménykezű földesúr. Ő is megkorbácsoltatja a parasztot, levágatja a
kezét, ha lop, ha eltitkolja a beszolgáltatandó borkilencedet meg
gabonakilencedet, ha káromolja az Úrjézust, ha megtagadja a feltétlen
engedelmességet földesurának. Ő is deresre húzatja az oláh pásztort, ha
elmarad a juhötveneddel, s bizony még a szabad kenézeket is, ha
vonakodtak leszámolni az elmaradt cenzust. Ha meg ellenség ólálkodik
a Kárpátok alján, bizony szívfájdalom nélkül robotra parancsolja a
jobbágyot, erősítgetni, javítgatni a vár falait, bástyáit.
 Csak remélni merte, hogy őrá másként tekintenek, mint Cilleire
vagy Garaira…
Mert ő nem csak azért tekintette testvérének az utolsó parasztot is,
mert egyazon Isten teremtette őket, hanem azért, mert egyazon Szent
Hazának a gyermekei voltak ők is. Rájuk azt a sorsot mérte az Úr, hogy
a földet túrják, keserves, verejtékes munkával. Neki meg azt a sorsot
mérte az Isten, hogy kardjával és erejével védje a hazát, a földet, s e
föld minden gyermekét.
– Hallod-e, Jankó! – mordult rá Kamonyai, mikor látta, hogy már
régóta emészti magát a hullabűzt szagolva. – Azt a fránya vértet… Azt
ne viseljed!
– A vértet? – húzta fel az orrát Jankó. – Mi bajod a vértemmel,
Simon bátyám?
– Hivalkodó! Veszedelmes! Milánóban jó az, elkápráztatni a
szépasszonyok szemét… De valódi csatában… csak felhívod magadra
az ellenség figyelmét. A csehek is… Úgy ragadtak terád, mint legyek a
mézes lépre! Messziről látták, hogy úr vagy, hogy vezér vagy!
Jankó keserűen felnevetett.
– De hát ha az vagyok! Úr és vezér!
– Viseld csak nyugodtan, fiam, de akkor nem csak úr leszel, s vezér,
hanem hamarost hulla is, mint ezek a husziták itten, a karók hegyiben!
Kiterítve majd szépen csillog rajtad az a cifra vért!
Hunyadi legyintett.
– Nagyobb bajom is van a vértnél, Simon bátyám!
– Tudom. Nekem is, fiam, nekem is. De akárhogy forgatom az én
csekély sütnivalómmal a dolgok állapotját, egyre csak arra jutok, hogy a
legnagyobb baj mégiscsak az volna, ha te elpatkolnál amiatt a
nyomorult vért miatt. Nem gondoltál még arra, Jankó, hogy velünk
akkor mi lesz?
– Velünk?
– Velünk, a népeddel. A famíliáddal… A parasztjaiddal, azzal a sok-
sok emberrel, akik rád tekintenek, mint vezérlő csillagra. Akik tetőled
remélik a sorsuk jobbra fordulását. Akik tetőled remélik az igazságot!
Jankó megállította Sárkányt, és mélyen Kamonyai szemébe nézett.
– Igaz lelkedre mondd meg nekem, Simon bátyám, szeretnek-e
engem odahaza az emberek? Nem gyűlölnek-e engemet is, mint ahogy
gyűlölik Lépes püspököt meg Csáki vajdát, meg mind a nagyurakat? De
igaz lelkedre felelj, mert nem a hazugságot akarom hallani!
Kamonyai most igazán meglepettnek látszott.
– Hát ezt meg minek kérdezed? A kelleténél jobban fejbe kólintott
tán valamelyik huszita a cséphadaróval? Hát, hiszen erre te is jól tudod
a választ!
– Ne kertelj annyit, Simon bátyám! Ki vele!
Kamonyai megköszörülte a torkát.
– No, hát… hogyan mondjam, Jankó fiam! Tisztelnek téged…
félnek is tőled… becsülnek is téged… Megszeretni pedig akkor fognak,
ha teszel értük olyat, amit különben nem kellene tenned.
– Nem értem ezt.
– Ismerlek téged, mintha tulajdon fiam volnál, Jankó. Tudom, hogy
arany szíved van, pontosan olyan, mint megboldogult Vajk atyádnak
volt. De eleddig csak azt tetted, amit tenned kellett. Igaz, nem
kegyetlenkedsz, ha nem muszáj, nem sanyargatsz, csak hogy több
aranyad legyen a ládafiában… Nem tettél még semmit, amit nem kellett
volna megtenned. Miért szeretnének? Végzed a munkád, és elvárod,
hogy mindenki más is végezze a magáét. Nem gyűlölnek, és a mai
világban ez nagy dolog, hidd csak el, drága fiam! Hanem azt a cifra
vértet, azt hagyd legközelebb otthon, mert a veszted lesz egy napon!
Jankó nem figyelt már erre.
A huszitákra gondolt. Mindarra, amit Nagyszombatban látott… A
husziták felnéztek vezéreikre. Zizkára, Nagy Prokopra, meg a többire, a
kisebb kapitányokra. Felnéztek rájuk, követték őket a tűzbe, lángba,
pokolba akár…
Ez az, amit szeretett volna.
Ez az, amit akart…
Őt úgy kell, hogy kövessék, ha harcba hívja népét, ahogy a husziták
követték lánglelkű vezéreiket.
Hogyan lehet ezt elérni?
Hisz ő nem tud, s nem is akar Istenről, igaz vallásról prédikálni… Ő
nem lázíthatja, és soha nem is fogja lázítani a népet a gazdagok ellen,
hisz gazdag hozzájuk képest ő maga is… Ő soha nem fog a sajátjaira,
magyarként magyarra támadni, csak hogy vélt igazát bizonygassa, s
hogy új világot építsen a régi romjain.
Az ő feladata nem ez…
 Hirtelen egy szót kezdett keresgélni, amit biztosan tudta, hallott már
Vitéztől régebben.
Az ő feladata… Az ő küldetése… Igen, ez a helyes szó.
A küldetése, hogy védje az övéit. Amint Vitéz mondta, védje ezt az
áldott, szent hazát. Az övéit, de nem csak a hunyadiakat, nem csak az
erdélyieket… hanem mindet, alak a Szent Korona országában élnek
Isten rendelése szerint.
Ez volna?
Ez volna a küldetése? Ehhez kell követőket szereznie? Ehhez kell
elnyernie a szeretetüket, feltétlen bizalmukat, ahogy Ziska meg Prokop,
meg a többi elnyerte a csehek bizalmát? Amit Itáliából hazatérve már
megsejtett, ami gyöngéden megborzongatta lelkét a Porta Hungariae
sziklájáról a messzeségbe meredve, az lassan bizonyossággá érett
szívében.
Csakhogy kérdések sora sorjázott a fejében. Hogyan lehet mindezt
elérni? Választ várt erre, de a szürke, hullaszagú égbolt hallgatott,
miként a fekete, felperzselt föld is.

9.
Már felderengtek a láthatáron Pozsony tornyai, a királyi vár zömök
bástyái, mikor csődületre lettek figyelmesek az út mentén. Addigra már
sötétedni kezdett, s itt, egész a városfalakig tömérdek fáklya lángolt
haragosan a földbe szúrva. A rőt lobogásban Hunyadi az út mentén
ücsörgő, maszatos képű emberek százait látta. Fásultan bámultak
maguk elé: körülöttük a király katonái álltak őrt, amott meg Cillei-
címeres vértesek hegyezték és vasalták az új karókat sorban.
– Reggelig se végeznek ezek! – dörmögte Kamonyai. – Körberakják
Pozsonyt is a megnyársaltakkal! Örülhetnek, ha nem tör ki pestis a
városban…
Hunyadi megborzongott. Megálljt intett és leszállt Sárkány hátáról.
A hóhérmester Cillei-gúnyában sürgölődött az út mellett. A
darabontok éppen egy fiatal cseh legényt mezítelenítettek le.
Bosszantotta őket, hogy a huszita nem rimánkodik kegyelemért, nem
szitkozódik, még csak meg se rezzen, ahogy tekintetét a kihegyezett
karóra veti. Büszkén megvetette lábát, csak szemérmét takarta el. Várta,
hogy kétoldalról megragadják a fogdmegek.
 Aztán, hogy bátorítsa magát, énekelni kezdett:
– „Kik Isten harcosai vagytok…”
– Huszita, eretnek! – próbálta túlharsogni a cseh éneket a hóhér. –
Az ítélet halál! Fektessétek a földre!
Kötél szorult egyszeriben a fiú kezére, lábára. A hóhérlegények
térdre kényszerítették, aztán csizmás lábaikkal hasra nyomták, hogy
levegőt is alig kapott. Az ének megbicsaklott, de aztán még akadozva
kipréselt magából néhány hangot. A kötéllel közben már feszítették is
szét a lábait. A hóhér unottan a lába közé térdepelt kezében éles, hegyes
késsel. A következő pillanatban belemártotta a pengét a fiú végbelébe.
Gyakorlott mozdulattal tágította ki a likat a karó vasalt hegyének. A fiú
megvonaglott, és fülsiketítő hangon beleüvöltött az éjszakába.
– Húzhatjátok! – intett a hóhér.
Jankó szíve hevesebben kezdett dobogni. Nyugtatnia kellett magát,
hogy a huszita megérdemeli a sorsát, ugyanakkor valami azt súgta
legbelül, hogy bármily bűnük is van, amilyen halálmegvető bátorsággal
küzdöttek, ennél azért tisztességesebb halált érdemelnek.
– Húzzátok!
A karót a darabontok a fiú ülepébe, a kitágított likba illesztették. A
farúd tompa végét a hóhérmester egy jókora fabunkóval beütötte a cseh
altestébe. Az első ütés tompán puffant, s a karó recsegve hatolt a fiú
lábai közé. Az megrándult, gerince ívben meghajolt, s immár nem
használt az eltökéltség, a bátorság: a fájdalom újabb iszonytató üvöltést
csalt ki szerencsétlenből. A legényeknek úgy kellett széjjelrántani a
lábait a köteleknél fogva, hogy háta ismét kiegyenesedjen.
– Húzzátok!
Újabb ütés a bunkóval a karó tompa végére. A rúd még följebb
csusszant, förtelmes csikordulással: mintha satuban préselnének odvas
fahasábot. A hóhér a fiú fölé hajolt, s méricskélte, jó irányba halad-e a
karó hegye. Kijjebb, Bazinnál még elhamarkodhattak a kivégzéseket, de
közeledve Pozsonyhoz már csak szép munkát engedhetett meg
magának. Nincs annál gyászosabb látvány, mint amikor a rosszul bevert
karó az áldozat hasán bukik ki vagy a mellkasán, a bordák kosarát
átszakítva. Lássa a világ, hogy Cillei Ulrik hóhérmestere milyen szép
munkát végez!
Újabb ütés. A karó följebb csikordult. A fiú már nem üvöltött,
végbeléből vér fröcskölt a porba. Minden ütésnél újabb rángás, a test
ívben meghajolt: a hóhérlegények rángatták vissza a lábait, hogy
kiegyenesedjék.
Újabb ütés. A kalapácsolás már a pozsonyi városfalakról
visszhangzott. Szépen haladt a karó, egyenletesen, a gerinc mentén
felfelé, ütemesen, mohón. Ha ügyes a hóhér, érti a mesterségét, nem üt
át egyetlen létfontosságú szervet sem. Akkor ugyanis hamar kiszenved
az elítélt. Úgy a jó, ha a nyomorult csak lassan, irdatlan kínok közt
leheli ki a lelkét. Ha volna idő, még talpfát is ütnének a lábaik alá, hogy
a súlyúk ne húzza le őket. De több ezer kivégzendőnél erre a
pepecselésre nincsen mód.
Még néhány ütés: végre a karó vasalt hegye elkezdte feszíteni a
húst: a bőr kidudorodott a jobb váll és a lapocka között. A hóhér
elégedetten megtörölte homlokát: szép munka volt! Fogta tőrét, és
bemetszette a dudort, hogy a vasalt karóhegy ne roncsolja szét a nyaki
részt. A sebből vastagon csordogált a vér a fiú alá. Jöhetett az utolsó
néhány pörölycsapás: a vasalt karóhegy vörösen kikandikált a lyukból, s
a cseh füle magasságában állapodott meg.
A segédek gyorsan a karóhoz kötözték a lábakat, s már állították is
bele a gödörbe. Hunyadi borzongva lépett közelebb hozzá. Megállott a
nyárs alatt, s felnézett a cseh arcába. A fiú koponyája mintha
megduzzadt volna, szája néma üvöltésre nyílt. Szemei dülledten
meredtek a semmibe, a messzeségbe, tán a felkelő csillagokba. Csak
lassan emelkedő és süllyedő mellkasa árulta el, hogy él még. S élni is
fog, tán még egy egész napon át.
Hunyadi lehorgasztott fővel indult vissza az embereihez, kik
türelmesen várakoztak rá a közelben. Mikor odaért hozzájuk, úgy
érezte, mintha valaki mereven bámulná. Körbepillantott.
És akkor… a megmaradt foglyok tömegében észrevette őt. Vladek
falfehér arccal nézett rá a lándzsások sora mögül.
– Hé, te! – Hunyadi, mielőtt meggondolhatta volna, hogy mit tesz,
odarohant hozzá.
– Vladek! Vladek, te vagy az?
A fiú bágyadtan visszaintett neki.
Jankó csak most vette észre, hogy mögötte ott kuporog a földön a
fiú apja is, a hatalmas termetű, kopaszodó fegyverkovács. Jurek
Hradski, a huszita, aki megmentette az életét Nagyszombatban…
 – Engedjétek szabadon azt az embert! – mordult rá Jankó a mellette
ácsorgó unott képű darabontra. – Parancsolom!
– Parancsolod ám, a szenteket! Nekünk csak Cillei úr parancsol!
– Nektek a magyar király parancsol! – sziszegte Jankó, s pallosa
markolatáért nyúlt. – Én pedig Hunyadi János vagyok, a király lovagja,
palotás hadnagya! Úgyhogy ereszd el azt a férfit és a fiát, amíg szépen
vagytok!
A darabont megsápadt, hátrált egy lépést, s máris azt leste, a többiek
jönnek-e a segítségére.
De nem jöttek, inkább úgy tettek, mintha nem hallanának, s még
messzebb is léptek párat tőlük. A hóhér annál inkább meghallotta a
felcsattanó hangot, s máris bosszúsan közeledett feléjük.
– Mit lábatlankodsz itt, fickó? Miért nem hagyod, hogy a
munkánkat végezzük?
– Elég volt a karóba húzásból! – fordult felé Hunyadi, most már
kivont pallossal. – Parancsolom, hogy ezt a kettőt azonnal engedd
szabadon! A többit vigyétek innét. Elég a gyilkolásból, megértetted?
A hóhér arcán gúnyos vigyor terült szét.
– Mit beszélsz te? Megkergültél?
– Utoljára mondom! – Jankó hangja már remegett: biztos jeleként a
kitörni készülő viharnak. – Ezeket a huszitákat én magam győztem le
Sempténél, Rozgonyi ispán urammal egyetemben. Én rendelkezem
felettük, vagy a magyar király… De nem a te Cillei urad! Értetted?
Hunyadi nem várta meg a választ, a hóhér felé lendült, és a magasba
emelte pallosát.
– Fogjátok le! – sipította a fickó, de addigra már Jankó legényei
elzavarták a környékből a lézengő Cillei-lándzsásokat
– Jurek Hradski… – intett a cseh felé elégedetten Hunyadi. –
Vladek… Ide gyertek énhozzám!
A huszita meg a fia felpattantak, s értetlenül tettek felé egy tétova
lépést. Kamonyai megsürgette őket a kardjával.
Jankó a kezét nyújtotta a megtermett kovácsnak. Most látta csak,
hogy Jurek arcát korbácsnyomok éktelenítik.
– Ezt miattam kaptad, igaz? Mert hagytál megszökni…
– Ano, ano… – horgasztotta le a fejét Hradski. Mélyen ülő, apró
szemében rettegés csillogott. Úgy szorította magához a fiát, mintha
bármelyik pillanatban el akarták volna a kezeiből ragadni. Ha nem jő
Hunyadi, az is meglett volna hamar…
– Velem jöttök. Te és a fiad – Hunyadi végigpillantott az izgatottan
figyelő husziták megmaradt csoportján. – És kiválasztasz nekem még
tíz markos legényt! Ők mostantól az én védelmem alatt állanak. E
pillanattól Hunyadi János katonái vagytok mindannyian. Olyanokat
válassz, akik értenek az ágyúkhoz, hallod-e?
Jurek Hradski értetlenül nézett rá. Csak annyit kapisgált a dologból,
hogy a magyar, aki néhány nappal ezelőtt visszahozta elveszettnek hitt
fiát, most mindkettejük életét megóvja.
– Keress valakit, aki beszél csehül – vetette oda Jankó
Kamonyainak. – Mondjátok el neki, mit akarok! És segíts válogatni a
foglyok közül, Simon bátyám! Azt szeretném, hogy az én seregem
erősebb legyen, mint Rozgonyi bandériuma. Fegyelmezettebb, mint
őfensége palotás őrsége, és jobb szekerei, jobb ágyúi legyenek, mint
Vilém Kupsa huszitáinak…
Kamonyai arca felderült.
– Csak nem valami olyasmit vinnél végbe, fiam, amit amúgy nem
kellene végbevinned? Amit senki nem vár tőled?
Hunyadi elvigyorodott. Miközben visszaballagott Sárkányhoz, még
odavetette az öreg vitéznek:
– A világon élni csak hősként érdemes! Apám tanított erre! Te ma
este valami másra is megtanítottál, Simon bátyám! De ehhez is, ahhoz
is egyvalami biztosan kell: erős had. Fegyelmezett sereg! Erő!
Azzal nyeregbe pattant, megsarkantyúzta Sárkányt, s már száguldott
is befelé Pozsony kapuinak.
Kamonyai egy ideig vigyorogva nézett utána, aztán egy nagyot
csapott az ámuló, bámuló Jurek Hradski hátára.
– Na, te behemót! Isten hozott az új seregben!

10.
Hanem azon az estén még valaki csatlakozott a formálódó
hadsereghez. Alig ért be Hunyadi a legényeivel a város falai mögé,
máris újabb csődületre lett figyelmes. Az előző napokban már híre jött
Nyitrából, hogy szétverték a huszitákat, s a pozsonyi polgárok ujjongva
ünnepeltek egész álló nap. Az ünneplés hamar átcsapott acsarkodó
embervadászatba: egymás után hajtották fel azokat, akik így vagy úgy,
de segítették a cseheket. Pár hónapja még úgy könyörögtek ki néhány
nap békét Blaskótól, most meg egyszeriben megjött a bátorságuk, és
dühödt hajszába kezdtek, hogy kézre kerítsék és felakasszák mind, kik a
huszitákkal barátságosan viselkedtek.
– Valakit vernek! – jegyezte meg Jankó a nyakát nyújtogatva. A kis
utcácskában, minek szájánál megálltak, feldühödött pozsonyi polgárok
álltak körbe egy embert. Szitkaikból, kiáltásaikból Jankó egy szót sem
értett, lévén hogy németek voltak valamennyien.
– Kerüljük ki! – könyörgött Kamonyai. – Mára elegem volt a
meglepetésekből!
De Hunyadi ekkor már oda is ugratott. A vörös képű, eltorzult arcú
németek előtt a földön egy fekete kaftános fiú hevert, azt rugdosták,
ütlegelték nagy szorgosan. A kaftánon jókora sárga posztófolt
éktelenkedett.
– Megálljatok! – bődült fel Jankó. – Elég legyen!
A polgárok látták, hogy úrféle, katonaféle érkezett, ezért
meghunyászkodva utat engedtek neki.
– Huszita bérenc aljadék kutya ez! – hadonászott rossz
magyarsággal egyikük Jankó orra előtt. – Mocskos zsidaja!
Kupeckedett a csehekkel! Posztót, bort szállított nekik!
Hunyadi lekászálódott a nyeregből: bordái hasogattak, koponyája
sajgott a hirtelen mozdulattól. Szédelegve odalépett a földön heverő
fiúhoz.
– Állj fel!
Az szűkölve bámult fel rá a porból. Beesett arcú, pajeszos zsidó
volt, megtépett kaftánján csizmatalpnyomok szürkéllettek. Nagy, fekete
szeme majd kiugrott gödréből, ahogy esdekelve Hunyadira bámult.
Orrából vér szivárgott.
– Azt mondtam, állj fel!
A fiú nyögve térdre tápászkodott.
– Beszélsz magyarul?
– Beszélek – felelte a zsidó.
– Mi a neved? – Júda Feuer.
– Igaz, amit ezek az emberek mondanak, Júda Feuer? Kereskedtél a
huszitákkal?
 A fiú sarokba szorított kutyaként hordta körbe a tekintetét. Mit
akarhat ez az idegen? Mit kellene erre felelnie?
– Nem kérdem még egyszer! – reccsent rá dühösen Hunyadi. – Ha
nem felelsz, hagylak a kezükben! Azt tesznek veled, amit akarnak!
Júda hirtelen ráomlott Hunyadi csizmájára, s csókokkal halmozta el
a poros szattyánbőrt.
– Ártatlan vagyok, nagyuram! Esküszöm, mindenre, ami szent,
ártatlan vagyok! Nem csináltam semmi rosszat!
Jankó egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy sorsára hagyja a
fiút. Aztán mégis adott neki egy utolsó esélyt.
– Azt kérdeztem, kereskedtél-e a csehekkel, Júda? Erre felelj
nekem!
A fiú ravaszkás mosollyal az arcán felfelé bámult, fejét oldalra
fordította.
– Mi mást tehettem volna, jó uram? Valamiből élni kell! Testvéreim
éheznek! Mi mást tehettem volna?
A németek ennek hallatán felhördültek, többen újra ütlegelni
kezdték a fiút, hogy az visszaroskadt Jankó lába elé, a földre.
Hunyadi lassan kivonta pallosát, s igyekezett úgy maga elé emelni a
csillogó pengét, hogy a körülötte állók ne vegyék észre: alig tudja
mozgatni karját.
– Aki megmoccan, azt itt nyomban lekaszabolom! Hátrébb!
Ezt nem kellett lefordítani, értették a derék pozsonyi polgárok szó
nélkül is.
– Szóval igaz a vád! Állj fel, zsidó!
Júda már semmi jóra nem számított. Addig húzta a feltápászkodást,
amíg csak tudta. Felmagasodva Hunyadi mellkasáig ért, pedig Jankó
sem volt égimeszelő dalia…
– Tudsz számolni? – kérdezte váratlanul Jankó.
Júda értetlenül bámult rá. Mintha csak azt kérdezte volna ez a
jóember, hogy tud-e a hal úszni? Még hogy tud-e a zsidó számolni?
Hogyne tudna…
– Azt mindenki mondhatja. Tegyünk csak egy próbát, fiam! Ha egy
lovasnak havonta másfél arany a zsoldja, és másfélezer lovast négy és
fél hónapra kell felfogadnom, az mennyi zsold kiadását jelend
számomra?
Júda habozás nélkül rávágta:
 – Tízezer-százhuszonöt aranyat, nagyuram!
– Annyit? – kérdezett hátra Hunyadi Kamonyai felé.
– Honnét tudjam? – vont vállat bosszúsan Simon. – Az én fejem
nem káptalan!
– S mennyi az Zsigmond-dénáriusba átszámolva, Júda?
– Az attól függ, melyikre. Olyanra, amiben van még ezüst, vagy
olyanra, amiben annyi sincs, mint kegyelmed rézgombjában. Ha régi
dénáriusban akarna fizetni kegyelmed, akkor bizony egymillió-
huszonötezer-ötszáz ezüstöt kellene a vitézek után meneszteni. Az új
Zsigmond-dénáriusból, ebből a ficurka quartlingból sok-sok ládára való
kellenék, legalább négy szekérre való, mert az kereken ötször annyi
pénz, mintha régi dénáriusból való volna. Ha meg a váradi pénzváltónál
számoltatja, akkor kilencszer annyit is elkérnek érte, vagyis az mostani
áron csaknem kilencmillió-kettőszázharmincezer quartling.
Pontosabban ötszáz nyamvadt quartlinggal kevesebb, de egy kis föle
lehet is akár, ugye, jól mondom, nagyuram?
– S te melyikkel fizetnél, Júda? A régiből vagy az új dénáriusból? A
fiú gyanakodva méregette Hunyadit.
– Az attól függ, hogy kegyelmed kincsesházából vagy a sajátomból
kellene-e fizetni.
– Nem ugyanannyi a jussa a katonának így is, úgy is?
– Nem egészen, nagyuram! Mert ha kegyelmed fizetne silány
quartlinggal, az kegyelmedre nézve igen nagy szégyen volna. De ha
csak egy kicsi zsidó tenné ugyanezt, senki nem csodálkozna rajta.
Jankó elhúzta a száját.
– Nekem olyan sáfár kell, aki pontosan számot vet a javaimmal.
Olyan, aki figyelmes rovással veszi a kilencedet, ismeri, ki kért
elmaradást a cenzusra. Olyat, aki ügyeli a kenézek beszolgáltatásait, aki
rendet tart kincses ládámban, és lelkiismerettel számolja le a katonának
járó aranyakat. Ismered azt a szót, Júda? Lelkiismerettel!
A fiú a kezét tördelte.
– Nem való az nekem, kegyelmes uram! Gondoskodnom kell
szegény éhező testvéreimről… Kegyelmed nem idevaló, ahogy
elnézem! Én innét el nem mehetek, legfeljebb Hainburgig, vagy Bécs
városáig merészkedek áruért… Hogyan is tudnám én…
– Ahogy akarod! – vont vállat Hunyadi, és hátat fordított, hogy
felküszködje magát Sárkány nyergébe. A pozsonyi polgárok mintha
csak erre vártak volna, íziben nekiestek a zsidónak. Záporoztak az
ütések, puffogtak az ütlegek, dohogtak a rúgások.
– Nagyuram! Vállalom, nagyuram! – hallatszott a felemelkedő
öklök, rúgásra lendülő lábak erdejéből egy elhaló hang.
Jankó visszafordult.
– Hogy mondod, Júda?
– Vállalom, nagyuram!
Hunyadi elégedett mosollyal rebbentette széjjel a németeket.
– De vigyázz, te fiú! Ha a szolgálatomba állasz, nincsen helye
ravaszkodásnak! Híven szolgálsz, és magad is hízhatsz. De ha csak
megsejtem, hogy becsapsz, a saját kezemmel szorítom ki belőled a
szuszt!
Júda bizonytalanul pislogott a pozsonyi polgárokra, akik csak az
alkalmat lestek, mikor kotródik már el innét ez az okvetetlenkedő
magyar.
– Van választásom? – nyüszítette.
– Van. Tudod, mit? Nem akarom, hogy csak azért mondjál igent,
mert mást nem tehetsz. Ha nemet mondasz, a katonáim akkor is
megvédenek. De ne feledd, hogy a katonáim már nem lesznek itt
sokáig. A jó pozsonyiak azonban nem fogják elfelejteni, hogy a
csehekkel kupeckodtál. Akkor pedig előbb-utóbb… érted, ugye? Ha
igent mondasz, többé nem lesz gondod semmivel. Velem jössz Hunyad
várába, szép Erdélyországba. Ott fogsz majd lakni. Senki kezet rád nem
emelhet. Csak nekem tartozol engedelmességgel, senki másnak.
– A vallásomat megtarthatom? – kérdezte tűnődve Júda Feuer.
– Nem. Én a király katonája, az egyház védelmezője vagyok.
Defensor fidei... Nem tűrhetek az udvaromban más hitűt, se
mohamedánt, se zsidót. Meg kell keresztelkedned. De ha
megkeresztelkedtél, engem nem érdekel kihez imádkozol, hogyan
imádkozol. Csak az érdekel, hogy híven szolgáld házamat.
– Most csak vigyél magaddal – felelte erre halkan Júda. – Azt
ígérted, akkor is megmentesz, ha nemet mondok!
– Nemet mondasz?
– Nem mondtam, hogy nemet mondok. De még igent se mondtam.
Ezt… nem lehet ilyen könnyen eldönteni… beszélni akarok a
testvéreimmel…
 – Őket is hozhatod Hunyadra – legyintett Jankó. – Majd csak
találunk nekik valami feladatot a vár körül!
Júda elvigyorodott. Beesett, beteges arcából szomorú mosoly villant
Jankóra.
– Most csak vigyél magaddal… Reggelre választ adok neked…
Hunyadi bólintott, aztán hirtelen ütésre lendült az ökle. Júda Feuert
épp a halántékán érte az ököl-pöröly: hátratántorodott és nekizuhant az
óvatlan pozsonyi németeknek.
A vér most már nem csordogált, hanem valósággal bugyogott az
orrából.
– Ezt azért kaptad, mert kereskedtél a cseh megszállókkal! –
jegyezte meg jámbor hangon Hunyadi. – Büntetlenül ez nem maradhat.
De még így is jobban jártál, mintha ezek ítélkeztek volna, igaz?
Júda levegő után kapkodott, és a vadul őt méregető németekre
sandított.
– Simon bátyám! – intette közelebb Jankó Kamonyait. – Gondod
legyen rá, hogy elszállásolják ezt a zsidót. Senki mostantól kezet nem
emelhet rá. Érted?
Kamonyai csak vállat vont. Ahogy az úrfi akarja! Éppen úgy lesz!
A felpaprikázott pozsonyiak pedig tehetetlen dühvel nézték, amint a
hollós címeres vitézek elvezetik kezeik közül Júda Feuert.
Később, nem is soká ettől a naptól, sokat hallanak majd még felőle,
a fiúról, kit csaknem agyonvertek a Nagykalapos utcában. Persze akkor
már nem Júda Feuer lesz a neve. Laki Thuz Jánosnak hívják majd, és
Hunyadi révén egyike lesz Magyarország nevezetes főurainak.
De míg így lesz, sok víz lefolyik a Dunán…

11.
Cillei Ulrik gondosan körbekémlelt a szélfútta folyosón. A nyitott
árkádokhoz nem merészkedett, nem akarta, hogy odalentről, a palota
udvaráról bárki észrevegye, hogy végigoson a csukott ajtók előtt.
Sikerült úgy eljutnia a királynő terméig, hogy nem pillantotta meg
senki. Az őrök jól ismerték, tudták, hogy Ulrik úr a királyasszony
unokaöccse. Beengedték hát.
– Néném… – hajolt meg a veres gróf belépve. Barbara odabenn ült
az ablaknál, és homlokát ráncolva bámult kifelé a sötétségbe. Még a
félhomályban is jól látszott, hogy arcát vastag festékréteg borítja. Ulrik
elmosolyodott magában: az asszonyok hiábavaló küzdelme az
érzéketlen esztendők ellen… Milyen szánalmas!
– Azért hívattalak, Ulrik, mert döntenünk kell egynémely fontos
ügyekben. Gyere, ülj mellém!
A veres gróf engedelmeskedett, és nénjéhez húzott egy kecskelábú
széket.
– Sokat gondolkodtam, Ulrik, és arra jutottam, hogy végzetes irányt
vettek az események – sóhajtotta Barbara. – Zsigmond kicsúszik a
kezeink közül. Női mivoltom semmiféle hatással nincsen már rá. Új
támogatókat keres, új családokra akarja építeni hatalmát.
– Tudom.
– Végiggondoltam, mit tehetünk, Ulrik. Mert tennünk kell valamit,
az kétségtelen. Ha hagyjuk, hogy így legyen, apám hamarosan elveszíti
maradék befolyását, s az új, feltörekvő családok kiforgatnak
mindenünkből.
– Igen, de mit tehetnénk vajon?
– Elmondom, csak ne szakíts félbe. Mindent alaposan
végiggondoltam. Kevés a lehetőségünk: Zsigmond minden téren
nyerésre áll. Van serege, és nemsokára pénze is lesz rogyásig. Akkor
már nem tehetünk ellene semmit.
– De…
– Azt mondtam, hallgass, és ne szakíts félbe! Amit mondok, az
fájdalmas lesz neked is, nekem is. De amint említettem már, nem látok
más megoldást. És ebből a játszmából most kihagyjuk a lányomat és azt
az ostoba férjét. Ők majd később jönnek! Mert velük is le kell
számolnunk, Ulrik! Erzsébet hálátlan kígyó! Nem érdemli meg a
koronát…
Cillei nagyot nyelt.
– Holnap – folytatta rövid hallgatás után Barbara – megkeresed
Zsigmondot, és felfeded előtte az összeesküvést, amit háta mögött
szőnek ellene.
Ulrik gróf erre elsápadt.
– Mindenáron vissza kell, hogy szerezd a király bizalmát, Ulrik! –
Barbara megragadta unokaöccse kezét – Ez az utolsó esélyünk! S
ahhoz, hogy bizalmát visszaszerezd, olyan hírt kell a tudomására
hoznod, ami valódi értékkel bír! Ami bizonyítja, hogy hűséged töretlen.
Meg fogod akadályozni, hogy az összeesküvők megdöntsék Zsigmond
hatalmát. A titkos tervet, mi véletlenül jutott a tudomásodra, önként
elmondod a királynak, ezzel igazolod, hogy hamis minden híresztelés, s
te valójában életed árán is Zsigmond üdvét szolgálod…
Cillei kibámult a pozsonyi éjszakába. A város felett dévaj kiáltások
visszhangoztak: a zsoldosok még mindig a husziták feletti győzelmet
ünnepelték.
– Tudom, mire gondolsz, Ulrik – folytatta fagyos hangon a királyné.
– Hogy Zsigmond nem fog hinni neked. De én azt mondom, hinni fog.
És tudod, miért?
Cillei nagynénjére meredt.
– Azért, mert az összeesküvők vezére, akit feladsz, én magam
leszek… A veres gróf dermedten bámult a királyasszonyra.
Hogy az igazat mondja? Hogy saját nénjét árulja el?
Barbara mereven a gróf szürke szemébe nézett, szinte szuggerálta a
férfit. Ulrik lassan bólintott.
– Veszedelmes útra lépsz, néném – mormolta. – Akár még a
vérpadra is vezethet ez az út!
– Nem vagyok hajlandó elveszíteni mindent – felelte Barbara, és
megint kifelé bámult az éjszakába. – Ahhoz túl sokat tűrtem, túl sokat
nyeltem a vén barom mellett. Most még cselekedhetünk! Pontosabban
te leszel, aki cselekedni fog, Ulrik. A király bízni fog benned, mert
leleplezel engem. Kevés időnk marad, ez igaz. De elegendő lesz,
meglásd!
Cillei lassan, nyögve feltápászkodott a székről.
– Végiggondolom még, néném…
– Felesleges, én már mindent végiggondoltam – suttogta Barbara. –
Apám vérig sértette Zsigmondot. Idő kérdése, és megfosztják
mindenétől… Elprédálják a jussunkat, Ulrik… Nincs itt már semmi,
amit végig kellene gondolni. Cselekedni kell!
Cillei gyengéden megcsókolta nénje kifestett arcát, s közben arra
gondolt, hogy Barbarának tökéletesen igaza van. Az ötlet, hogy feladja
ármányait, magának is eszébe jutott. Így azonban, hogy mindezt
Barbara kérésére kell megtennie, minden sokkal egyszerűbb lesz… A
lényeg, hogy ő semmiképpen nem keveredhet gyanúba.
– Még valami… – mondta remegő hangon Barbara. – Azt akarom,
hogy az az átkozott oláh is benne legyen… Intézd úgy, hogy őrá is a
gyanú árnyéka vetüljön. Ne velem kapcsolatban, találj ki valami mást.
Azt akarom, hogy kiessen Zsigmond kegyeiből… Elszámolnivalóm van
vele!
– Ahogy nekem is… – Ulrik mélyen meghajolt nénje előtt.
Miközben az ajtóig hátrált, még látta megcsillanni a királyasszony arcán
lecsorgó könnycseppeket.
Tudta, hogy ezek a könnyek is csak a színjáték kellékei. Barbara
már az elszámoltatás keserves perceire gyakorol, amikor majd
bizonygatnia kell Zsigmondnak ártatlanságát.
A könnyek forrón patakzottak a hófehér arcon, veres árkot mosva a
festékrétegbe. Ettől az apróságtól eltekintve Cillei Barbara alakítása –
mint mindig – most is tökéletesen sikerült.

12.
Másnap reggel Zsigmondot odakint találta a város szélén, Cicelle
asszony veteményeseinél. A kerteket vastag kőfal vette körbe, hogy
illetéktelenek be ne tehessék oda a lábukat, de ezúttal még vagy száz
palotás lovag is ott strázsált a barázdák közt.
Ulrik gróf egyszerű, fekete posztóruhát öltött ezen a reggelen,
mintha hirtelen gyász érte volna. Amikor belépett az elzárt kertbe, s
némi vita árán átverekedte magát Jan Giskra testőrző zsoldosain,
meglepő látvány tárult a szemei elé.
A királyi szolgák a veteményes egy jelentős részét friss földdel
szórták le, és simára egyengették, döngölték a talajt. A kert egy részét
három oldalról frissen emelt kőfallal vették körbe.
– Ez meg mi az ördög? – kérdezte Cillei a közelben őgyelgő
Hédervárit.
– Őfensége fejébe vette, hogy Jeu de pame játékkal szórakoztatja
magát! – morogta a főlovászmester. – Ha ezt Cicelle asszony meglátja,
kikaparja a szememet!
Cillei bosszúsan nyújtogatta a nyakát.
– Be lehet menni?
– Felőlem! – Hédervári vállat vont, s faképnél hagyta a veres grófot.
Ulrik megigazította fekete öltözetét, és elszántan belépett a kőfalak
közé.
 Odabent elképedve látta, hogy póznákra kifeszített sátorvásznak
alatt ingujjra vetkezett, olasz nadrágban szaladgáló fiatalemberek
ütögetnek valami labdaféleséget egy háló két oldalán. Kezükben bőrrel
bevont faütőt lengettek, azzal igyekeztek eltalálni a labdát. Oldalról
néhány palotás tiszt biztatta őket vidám kurjongatással.
– Ulrik! Gyere! – kiáltotta a pálya negyedik oldalához hordott
székek egyikéből Zsigmond, amikor megpillantotta a vörös grófot. –
Ezt látnod kell neked is!
Cillei bosszúsan megindult a király felé.
– És persze feltétlenül ki is kell próbálnod! – Zsigmond felettébb
lelkesnek tűnt. – Ne felejts el emlékeztetni rá, hogy amint megérkezünk
Budára, építtessek egy ennél is nagyobb trigonpályát!
– Valóban lenyűgöző, fenség!
– A franciák játéka! Kézzel is lehet ütögetni a labdát, de úgy túl
nagyot csap. Ezek az ütők, a battoire-ok arra szolgálnak, hogy a háló…
– Fenség… – köszörülte meg a torkát Ulrik gróf. – Megbocsáss, de
sürgősen beszélnem kell veled! Halaszthatatlan ügyben!
– Nem látod, hogy szórakozom? Miért kell folyton zavarnotok?
– Fenség, biztos forrásból tudomásomra jutott, hogy… – Cillei
lehalkította hangját, s gyengéden Zsigmondba karolt –, merényletet
készítenek elő fenséged ellen!
A király elképedt. Még mindig a pályán ugrabugráló fiatal férfiakat
nézte, de vizenyős tekintete már sokkal távolabbra meredt. A
trigonpálya frissen emelt kőfala fölött, nem is oly távol, karóba húzott
husziták teteme sötétlett. A falnál füstölőkkel felszerelt szolgák
igyekeztek a mind erősebb hullabűzt elűzni.
– Azt mondod, merényletet? De ki? – Zsigmond hangja egyszeriben
megkeményedett.
Cillei lehorgasztotta fejét. Ő is képes tökéletes alakításokra.
– Fenség… nem is tudom, hogyan mondjam… A szívem szakad…
– Mondd már!
– Aki a titkos szervezkedés mögött áll, az kedves az én szívemnek,
és a tiédnek is, királyi fenség!
Zsigmond szemében vad fény villant.
– Barbara?
Ulrik megtörten bólogatott.
 – Nem tudok még részleteket, fenség… Egy futárt fogott el hű
emberem, Jan Vitovecz. A futár Barbara levelét vitte volna a kelyhes
főuraknak, Prágába…
– Hol az a levél?
Ulrik egy pillanatra megakadt.
– Elégettem, fenség. Bevallom, miután elolvastam, először úgy
megrémültem, mint még soha… Azonnal tűzre vetettem. A néném a
cseh rendekkel egyezkedik… Édes Istenem… Első gondolatom az volt,
hogyan tudnám lebeszélni erről a rettenetes tervről… De aztán… Aztán
beláttam, hogy néném bűne nem mentegethető… Tudnod kell róla, mi
készül ellened, fenség! Így hát idejöttem, hogy elmondjam, amit tudok,
akkor is, ha ezzel hitvesed…
– Mit írt a cseheknek? – vágott közbe Zsigmond.
– Hogy mit, fenség? Nos… Azt, hogy semmilyen formában ne
fogadják el az általad és a zsinat által oly gondosan és kegyesen
összeállított kompaktákat! Ne béküljenek! Ellenben tiltakozzanak, és
rúgják fel a véled megköttetett szövetséget!
– De miért? Mit akarhat ezzel?
– Attól tartok, fenség… – Ulrik szégyenkezve tördelte kezeit. –
Attól tartok, ő maga kínálkozik a cseh trónra, uram. Elfogadja a huszita
tanokat, s új férjül… Jaj, oly nehéz erről még beszélni is, uram…
– Ki vele! Kit akar férjül az a szajha?
– Fájdalom, fenség, lengyel Ulászlót!
Zsigmond elképedve meredt rá.
– Ulászlót? De annak már van felesége!
– Nem az öreget, fenség, hanem az ifjút.
– De hisz az meg kölök még! Tízéves sincs talán!
– A néném mindig különös érdeklődést mutatott a fiatal fiúk iránt,
uram… – hajtotta le fejét Ulrik.
Csend támadt közöttük, csak a pályán futkosó ifjak vidám kiáltásai
hallatszottak.
– Jól van – suttogta végül Zsigmond. – Helyesen cselekedtél, hogy
elém tártad ezt a… gyalázatos készülődést… Nem feltételeztem rólad,
Ulrik, hogy hű maradsz énhozzám! De már látom, hogy te nem vagy
áruló… nem lehetett könnyű… a saját nénéd… egy másik Cillei ellen…
Ulrik hirtelen zokogásban tört ki.
 – Csak arra kérlek, fenség, nagyatyámnak ne szólj egy szót se!
Herman úr belehalna, ha leánya árulásáról hallana…
Zsigmond meghatottan bólogatott.
– Jól van, jól van… Úgy lesz, ahogy akarod… Egyelőre senki
másnak ne szólj te sem! Értetted? Senkinek! Gondom lesz arra a rihes
kurvára, ne félj! De csak óvatosan! A csehekkel még csak most
kezdődtek a tárgyalások! Nem akarok botrányt!
– Fenség, én itt leszek. Ha bármiben rendelkezésedre állhatok, csak
szólj! Az én életemnek nincs más célja, mint hogy téged szolgáljalak.
Nagyatyám, Herman úr tanított erre… ezerszer elmesélte már, hogyan
mentett meg téged Nikápoly mezején…
Zsigmond gyanakodva nézett Ulrikra.
– Tudsz még valamit, amit nekem is tudnom kell?
– Uram, én…
– Ne ravaszkodj, Ulrik! Tudsz még valamit?
– Csak annyit mondok, uram… – A veres gróf közelebb hajolt. –
Vigyázz azzal az oláhhal!
– Oláhhal? Hunyadira gondolsz?
– Hunyadira. Azt csiripelik a madarak, hogy szervezkedni kezdett
Erdélyben. Magához édesgeti a kisnemeseket, a parasztokat, az oláh
kenézeket…
– Erről én is hallottam. De miért lenne ez veszedelmes számomra?
– Én nem mondtam, hogy veszedelmes, fenség. Csak azt mondtam,
figyelj oda rá! Készül valamire! Hatalmat építget Erdélyben! Nem
hallottad hírét, hogy egyre több a lázongó, gyújtogató arrafelé? Vajon ki
állhat a jobbágyok felbujtói mögött? Ki tudja? Én csak azt javallom,
ügyelj rá! Álnok kígyó az az oláh!
– Vigyázz, mit beszélsz, Cillei!
Ulrik széttárta kezét.
– Tudom, hogy atyai érzelmek kötnek e fiúhoz, fenség. De én nem
fogom megengedni, hogy ezzel a nemes érzelemmel bárki visszaéljen.
Engedd, hogy nyitva tartsam a szemem!
A király intett, hogy Cillei távozhat.
Ulrik gróf pedig halvány mosollyal az arcán meghajtotta magát. Az
intést beleegyezésnek vette.
 13.
Mikor Hunyadi és különös, megtépázott kísérete belovagolt a
Preternhaus Palota udvarára, Albert herceg és Jan Giskra széles
mosollyal az arcukon siettek elébük.
– Drága Johannes! – tárta ki karját a királyi herceg. – Már nagyon
aggódtunk érted! Örülök, hogy egészben látlak! Míg az ágyat nyomtad,
én elbeszéltem apámuramnak mindent. Tudja, hogy egyedül néked
köszönhetjük a győzelmünket!
Hunyadi tetőtől talpig végigmérte Albertet.
– Herceg uram nem sérült meg? Mikor Nagy Antal kirángatta a
forgatagból, megesküdtem volna, hogy többé nem beszélünk már
egymással ezen a világon.
Albert röstelkedve lesütötte a szemét.
– Nem viselkedtem túlságosan bátran, igaz? Azt hittem, jobban
viselem majd a hadi forgatagot… De mikor ott áll az ember, s üvöltve
közeleg felé ezer ellenség…
– Túl vagyunk rajta, fenség – legyintett fáradtan Jankó. – S miénk a
győzelem, kell ennél több? Hanem arra kérem fenségedet, segítsen
elszállásolni ezeket az embereket!
Albert szeme elkerekedett. Jankó háta mögött igen különös csapat
bukkant fel. Vagy tucatnyi komor, füstös képű huszita, meg egy
megtépázott zsidó fiú.
– Hát ezek? – Jan Giskra, ki már az elébb odalépett kifaggatni a
cseheket, most elgondolkodva jött vissza hozzájuk.
– Nemes lélekre vall, amit tettél, Hunyadi János – mondta halkan. –
Tudom, hogy többet nem menthettél meg közülük: ezt is köszönöm
neked. Meglásd, jó harcosaid lesznek mind. Hradski mester nem csak
fegyverkovács, de ért az ágyúkhoz is. Amott, az a szakállas fickó,
Gerhard Hag Prága egyik legjobb ágyúöntő mestere. Bánj velük
emberséggel, Hunyadi János!
– Úgy lesz…
Albert még mindig nem értette az egészet.
– Mit akarsz te ezekkel, Johannes? Minek hoztad ide őket?
– A szolgálatomba fogadtam őket, fenség, ahogy Zsigmond
szolgálatába fogadta Giskra kapitány uramat.
– Na és az a zsidó? Őt is felfogadtad katonának? Ugye csak
bolondozol?
 – Őrá is szükségem van. A győzelemhez nem elég az erős kar, a
vitéz katona, de ügyes számítás és jó sáfár is szükségeltetik.
A herceg a fejét rázta.
– Különös szerzet vagy te, Johannes… De úgy lesz, ahogy akarod!
Tüstént intézkedem, hogy az istállóknál szállásolják el őket. Most pedig
jöjj! Őfensége alig várja, hogy meghallgassa, mi történt Sempténél…

14.
Hunyadi igyekezett térdet hajtani a király előtt, de sajgó tagjai miatt
csak egy otromba meghajlásra tellett.
Furcsamód Zsigmond komornak, elgondolkodónak tűnt, arcán
nyoma sem volt a győzelem feletti örömnek, amit Albert oly áradozva
beharangozott.
– Fenség? – Jankó nehezen leplezte csalódását. – Hívattál.
– Igen, hívattalak… – A király nem nézett rá, valahová a terem túlsó
végébe meredt. Hunyadi jól ismerte ezt a fáradt, merengő tekintetet:
pontosan tudta, hogy semmi jót nem jelent. – Azt akarom, hogy reggel
nyergeltess. Ötven embered magaddal viszed.
Jankó gyanakodva nézte Zsigmond meggyötört vonásait.
– Hová, uram?
– Székesfehérvárra.
– De uram… Miért? Mért engem küldesz oda?
– Néhány hét múlva megérkeznek a cseh rendek küldöttei. Azt
akarom, hogy készíts elő mindent: a városban a fogadásukra és a
tárgyalások lebonyolítására.
– De fenség, én nem vagyok…
– Mi nem vagy? – csattant fel a király.
Jankó csodálkozva nézett fel a trónuson terpeszkedő öregemberre,
kinek tekintetében most a szokottnál is több rosszindulat csillogott.
– Nem vagyok szállásmester, fenség. Ez a feladat nem nekem
való…
– Ezt én döntöm el.
– Fenség, a napokban törtem meg a husziták hatalmát…
– Nagyszombatot Lévai Cseh Péter vette be, nem te…
– Fenség, az én haditervem alapján…
 – Nem kedvelem a szájhősöket, Johannes. És nem kedvelem a
parancsmegtagadókat, a vonakodókat sem. Úgy tűnik, te mást szeretnél
tenni, mintsem hogy akaratomat teljesítsd!
– Fenség, jól tudod, hogy haza kell térnem Erdélybe, míg nem késő!
Erdély nemsoká lángba borul…
Zsigmond nyögve feltápászkodott a trónusról.
– Azt teszed, amit parancsolok! Úgy döntöttem, Albert herceget
küldöm a déli határra. Lépes püspök majd megbirkózik Erdéllyel. Rád
máshol lesz szükségem.
Jankó elképedten nézett rá. – Hol?
– Idejében megtudod!
– Uram, legalább néhány napra eressz el engem! Kisfiam beteg…
– Mindannyiunknak áldozatokat kell hoznia… Mindannyiunknak!
Ezt jobb, ha most már végre megtanulod, Johannes!
Hunyadi János – életében nem először, de nem utoljára –
megfeledkezett a királya iránti tiszteletről. Ösztönösen előrelendült, de
még meg se moccant, mikor Giskra pallosa már sziszegett is neki a
mellkasának.
Jankó dermedten emelte fel tekintetét.
– Ne heveskedj, fiam! – morogta a cseh. – Sajnálnám a véred ontani,
de habozás nélkül megteszem, ha arra kényszerítesz! Őfensége engem
nevezett ki a palotások parancsnokának!
Hunyadi mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Az indulattól
kipirosodott az arca, szeme vadul villant a fáklyák rőt fényében. Nem
fecsérelt szót Giskrára, egyenest Zsigmondhoz intézte mondandóját:
– Te okítasz engem, királyi fenség arról, hogy mi az áldozat?
Engem? – suttogta fojtottan, mert félt, hogy ha nem csitítja hangját,
kirobban belőle a düh. – Engem, ki esztendők óta mindent feláldoztam
teérted? Engem, ki legyőztem Borotini Blaskót? Tudd meg, hálátlan
vagy, király!
Zsigmond összeszűkült szemmel nézte Hunyadit. Aztán csak annyit
mondott:
– Most elmehetsz, Johannes.
Hunyadi ott állt még előtte néhány pillanatig. Még sohasem érzett
ilyen csalódást. Győztesen tért meg Pozsonyba, s még csak meg sem
hallgatták. Lassan megfordult. Szédült.
 Elindult kifelé a fogadóteremből, s közben mindvégig a hátán érezte
Zsigmond és Giskra fürkész tekintetét.

15.
Nem sokon múlott, hogy Hunyadi és Vitéz János elkerülte egymást.
A kancellárius és a kíséretében érkező Mose ben Jahmun napszállta
előtt szekereztek be a városba, s még éppen megpillantották a kifelé
igyekvő vértes lovasokat.
Jankó hunyorogva figyelte a fekete posztóruhába öltözött, köpcös
lovast és a szekéren gubbasztó, keleties öltözetű, nagy szakállú zsidó
aggastyánt. Kik lehetnek ezek? Csak mikor közelebb értek, akkor
ismerte fel Vitézt.
– Zrednai! Te Isten vándora! Be jó, hogy látlak! Merre kujtorogtál?
Közelebb ügetett, és nyeregből megölelte a papot. Napok óta először
öntötte el a szívét igaz melegség. Mint mikor sötét fellegek közt
felragyog a nap: ahogy jó barátja szemébe nézett, megrohanták az
emlékek.
– Hiányoztál, hallod-e?
Vitéz tűrte, hogy Hunyadi megropogtassa a csontjait. Kereste a
szavakat, hogy viszonozza a köszöntést, de egyelőre nem találta őket.
Csak nézte Jankót, a vékony arcú, nagy, fekete bajuszú nagyurat. Nézte
a ragyogó, éjfekete szemeket, a sűrű, szépen ívelő szemöldököt, a mély
barázdát a két szemöldök közt, homloka közepén, nézte a markáns
vonásokat arccsontja árnyékában, nézte a délceg, erőtől duzzadó férfit
aranyozott milánói vértjében, és arra gondolt, ezt az embert ezrek
követik tűzön-vízen át, akár a halálba is.
– No, mi lelt, testvér? Megkukultál?
Vitéz megrázta a fejét.
– Jó, hogy látlak… barátom… Annyi mindent kell megbeszélnünk!
– Megbeszélni ugyan most semmit se fogunk! – morogta
elkomorodva Jankó. – Zsigmond engem elzavart az udvartól! Megyek
most Székesfehérvárra, huszitáknak szállást csinálni.
Vitéz nem értette.
– Gyere inkább énvelem, Zrednai! Útközben elbeszéled, milyen
sorod volt Konstantinápolyban…
 – Azt se lehet. A király már vár – ingatta a fejét Vitéz. – Be kell
számolnom a titkos tárgyalásokról. De utána… Utána hol talállak,
János?
Hunyadi vállat vont.
– Ahova küldenek…
Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy Mose ben Jahmun a szekéren
éktelenül kiáltozni kezd. Észrevette ugyanis, hogy a Hunyadi
társzekereinek egyikén vagy négy-öt pajeszos zsidó fiúcska gubbaszt.
– Azt kérdezi, hová viszed azokat a zsidókat.
– Mennek Hunyadra Nagy-Antallal – felelte Jankó. – Meg azok a
csehek is amott. Husziták, a foglyaim. Kiképeztetem őket, az én
katonáim lesznek!
– Ez az ember, Mose ben Jahmun, követeli, hogy engedd szabadon a
zsidókat – fordította Vitéz kelletlenül, miután végighallgatta az öreg
szóáradatát.
Hunyadi a szekér felé fordult.
– Mért engedném? Megmentettem őket. Az a fiú ott a sáfárom
lészen, a többi a testvére. Ha a kisebbek akarnak, felőlem mehetnek
Isten hírével! De a fiúhoz ragaszkodom!
Eközben ben Jahmun lekászálódott a szekérről, és Júda Feuerhez és
testvéreihez kacsázott. Hevesen magyarázott nekik valamit, s azok –
Hunyadi nem kis csodálkozására –, meg is értették a mondandóját. Hát
létezik olyan nyelv, amit a világ minden zsidója ért?
Heves vita bontakozott ki közöttük, az ifjú Júda türelmesen
fejtegetett valamit az öregnek, amit ő szemmel láthatóan nem akart
elfogadni. Végül Júda elhessegette Mosét, aztán testvéreit maga köré
húzva, fojtott hangon tanakodni kezdett velük. Végül, sutyorgó
diskurzust követően, könnyes szemmel leemelte maguk közül legkisebb
testvérét, és lenyújtotta a szekérről az öregembernek.
– Vigyázni fogok rá! Ígérem, fiam!
Mose magához szorította a maszatos arcú fiúcskát, és erőteljesen
gesztikulálva most már Júdát győzködte. Hunyadi és Vitéz némán
figyelték a vita végkimenetelét. Júda néhány pillanatig tétovázott, hol az
öregre, hol Hunyadira sandított. Aztán sápadtan nemet intett Mosénak,
és torokhangon suttogott neki valamit. Az öreg legyintett, ahogy
bolondokra legyint az ember, s a kicsit maga után húzva már sietett is
vissza a saját szekerére.
 – Ki tudja, melyikük járt jobban – jegyezte meg Jankó. – A sors
útjai kifürkészhetetlenek, nem igaz, barátom?
Vitéz Hunyadi vállára tette a kezét.
– Amint teheted, igyekezz haza, Jankó! Erzsébet már nagyon vár…
Szüksége van rád!
– Tudom.
– Igaz is… Ez a vén zsidó meggyógyította kisfiad… Lackó újra
egészséges!
Hunyadi elképedve bámult Vitéz arcába, aztán lassan odaléptetett
Mose ben Jahmunhoz, ki épp a kis Feuer kölyköt fegyelmezte a
szekéren.
Szó nélkül kezet nyújtott neki. A kinyújtott kéz minden nyelven
ugyanazt jelenti. Mose gyanakodva méregette egy pillanatig, aztán
Jankó vonásait alaposabban szemügyre véve felderengett számára a
nyilvánvaló hasonlatosság. Alaposan megnézte magának Hunyadit,
aztán aprókat bólogatva kezet fogott vele. Tudta, hogy lányának,
Eszternek vérét látja maga előtt. Ilyenek lehettek hát Eszter ősei is…
Ilyen vad tekintetű, hollófekete üstökű nomádok…
Mormolt valamit az orra alá, aztán intett Vitéznek, hogy
igyekezzenek tovább. Pozsony ott tárult előttük, a nyitott városkapun
túl.
Jankó utoljára még megölelte Vitézt, aztán parancsot adott az
indulásra. Nehéz szívvel indult Székesfehérvár felé. Abban bízott, hogy
amint teljesíti Zsigmond parancsát, majd csak hazajut valahogy
Hunyadra. Haza kell térnie… Látnia kell Erzsébetet, látnia Lackót,
beszélnie kell hű embereivel, a kenézekkel a Hunyad megyei
nemesekkel, a Szilágyi Mihály által egyre szervezett familiárisokkal, a
szász kalmárokkal, akiktől fegyvereket akart vásárolni, a brassói
céhekkel, akikkel új fegyvereket akart készíttetni… Temérdek
tennivalója volt: készülni, készülni, egyre csak készülni a kitörni akaró
viharra. A határon török ólálkodott, az országban parasztok
lázongásának parazsa izzott mindenütt.
Haza… haza…
Mielőbb haza…
Nem sejtette akkor még, hogy újabb négy esztendeig nem térhet
haza. Ahogy Itáliába indultában sem sejtette még, milyen soká lesz
távol, most sem tudta, mi vár még rá, míg legközelebb látja
felderengeni a láthatáron Hunyad tornyait.
Őfensége, Luxemburgi Zsigmond, Magyarország, Csehország
királya és a Szent Német-római Birodalom császára ugyanis ezekben a
napokban eldöntötte, hogy Hunyadi Jánost nevezi ki a Csehországot
megszálló magyar haderő hadnagyának, Cillei Ulrikot pedig
Csehország kormányzójának.

l6.
Azon a napon, amikor Hunyadi útra kelt Székesfehérvárnak, mások
is elhagyták Pozsony városát. Hajnalban Cillei egyik ötvenfős lovas
bandériuma vette az irányt délnek, az Újlaki-birtokok felé. E csapatot
Jan Vitovecz vezette, s a vértesek közt ott lovagolt egy sebes képű,
feltűnően fiatal fiú is immáron Cillei-címeres mundérban, láncingben,
horpadt fémsisakban.
Vitovecz rajta tartotta a szemét. A fiú nem volt különösebben
bőbeszédű, de szemmel láthatóan elfogadta a sorsát: azt kell
cselekednie, amit Vitovecz parancsol neki. Kapott kardot, zászlós
lándzsát, lovat, ruhát. Zsoldra nem tartott igényt, csak ennivalóra,
innivalóra.
Nem szólt senkihez, nem közösködött a többiekkel. Ha letáboroztak,
mindenkitől külön húzódott, s tűnődve rajzolgatott a porba egy
pálcával.
Ha a Cillei-darabontok ugratni kezdték, a fiú gyorsan tőre után
kapkodott, s izzott a szemében valami különös, vad tűz, aminek láttán a
többiek jobbnak vélték békében hagyni.
– Bolond ez! Veszett eb! Kushadjon csak magában!
Egyedül Vitovecz értette e hallgatás okát.
Ő ott volt. Ő látta, min ment keresztül ez a kölyök. Egyedül ő
ismerte a nevét. Még Kamoncon emlegette egyik legénye: ez bizony
Titusz, az öreg Dugovics Mihály fia.
Pozsonyban, a Pretemhaus Palota tömlöcéből maga Vitovecz hozta
ki a fiút, s maga adott a kezébe fegyvert. Sebei gyorsan gyógyultak, már
ami a hús sebeit illette. A lélek sebei nem hegedtek be soha többé.
 – Engem szolgálsz és von Cilli uraság! – figyelmeztette Tituszt a
palota udvarán Vitovecz. – Ha nem engedelmeskedel, soha nem látod
menyasszonyod!
Titusz mereven bámult egy, az égen lassan köröző madarat.
– Ha teszed, amit én parancsol, látod majd menyasszonyod. Érted,
amit mondok?
Titusz nem felelt.
– Eriggy a lovakhoz!
Ahogy a lovas bandérium a határhoz közeledett, Vitovecz a szeme
sarkából ezt a Tituszt fürkészte. Látott már korábban hasonló
szerzeteket. Átéltek valamit, s többé sohasem voltak már olyanok, mint
annak előtte. Ez a Titusz is így járt. Valami megszakadt a lelkében, s
talán az elméjében is. Nem beszél. Nem szól senkihez. Csak áll és
bámul valahová, nagyon messze. Ha lovat adnak alája, megy a
többiekkel. Ha falura rontanak, majd harcol a többiekkel együtt
Ha nem teszi, meghal…

17.
Hamar kiderült, hogy így van-e, vagy sem. A Duna partján Vitovecz
parancsára lerohantak egy falucskát. Kellett az eleség, s hát ki kellett
rúgni a hámból a legényeknek a szigorú pozsonyi napok után. Kicsi falu
volt, alig tíz-egynéhány nyomorult házacska az erdő szélén. Napkelte
után pillantották meg a viskókat, s Vitovecz nyomban tudta, hogy
rajtacsapnak a parasztokon.
A rohamban Titusz a többiekkel vágtatott. Látta, hogy a többiek
kivonják kardjaikat, kivonta hát ő is. Látta, hogy a többiek üvöltve vetik
magukat a rémülten menekülni próbáló jobbágyokra, ezt tette hát ő is.
Vadul öldökölt, egymás után döfte hátba a berek felé inaló bő
gúnyás fiúkat s leányokat. A maradék a templomba futott, s
eltorlaszolta magát odabenn.
Vitovecz emberei tudták már, hogy övék a zsákmány, ám néhány
formás leányra fájt még a foguk. Egy darabig fenyegetőztek,
követelőztek, de a bezárkózottak bizony nem jöttek elő. Akkor aztán
kerítettek egy nehéz gerendát az egyik lerombolt viskóból, s azzal
kezdték törni a templomka kapuját. Az nem bírta sokáig, pozdorjára
törve, nagy recsegéssel beszakadt.
 A darabontok meg bezúdultak a vályogfalú szentélybe. Sikoltozás,
rémült üvöltözés támadt. A legények nem akartak vérengzést,
megelégedtek volna azzal, hogy a szemrevaló leányokat a falhoz
szorítják. Azonban ekkor Titusz szinte megvadult, kardjával sorra
kaszabolta miszlikbe, aki csak a szeme elé került. Vénasszony,
kisgyermek, nő, férfi, mindegy volt neki. Úgy kellett lefogni, nehogy a
társaiban is kárt tegyen.
Vitovecz elgondolkodva figyelte a fiút, s azon törte a fejét, vajon
nem volna-e ildomos megkötöztetni éjszakára. De úgy tűnt, Titusz
lenyugodott. Sötéten bámult maga elé. Ott ücsörgött a templomban, és
nézte a fehérre meszelt falra fröccsent vérfoltokat.
A többiek szentségelve magára hagyták, és inkább azzal a két-három
satnya jobbágyasszonnyal kezdtek szórakozni, aki élve megúszta Titusz
őrjöngését. Sokan jutottak egyre, de előttük állott az egész éjszaka.
Reggel, mikor Vitovecz Tituszt kereste, a fiút ott találta a
vérmocskos oltáron, a templomban. Először azt hitte, halva van, de
aztán látta, hogy csak alszik.
Rosszat sejtve körbepillantott.
A reggeli nap sápadt fénye a templom falain megvilágította az
iszonytató mázolmányt. Éjjel Titusz telepingálta, ujjaival telekente az
egészet. Vérrel festett, lázas igyekezettel, míg friss volt a vér a templom
padlóján álló tócsákban.
Jan Vitovecz megborzongott.
A már barnálló, feketéllő freskó rettenetesebb látványt nyújtott, mint
bármi, amit életében valaha látott. Megismerte azon a mázolmányon a
kamonci templomot, s a kamonci utcácskát, melyen vörös ördögök
táncoltak, s embereket téptek széjjel, mindenkit, akit csak találtak.
Néhány aprócska alak megpróbált elbújni a pajtákban, de az ördögök a
hajuknál fogva ráncigálták elő őket. Az égbolt lángolt, a templom
melletti temető sírjai megnyíltak, s a holtak a mélyből mind kifelé
kapaszkodtak. A kertekben táncoló sátáni figurák bujálkodva egymásba
fonódtak, néhányan karókat hegyeztek, mások már a rettegve
egymáshoz bújó foglyokat húzták sorban, egymás után nyársba. Más
ördögök kicsiny gyermekek szemeit tolták ki, s a szemgolyóikat
kosárba gyűjtötték. Az üres szemgödrű kicsinyek vakon tapogatóztak
egyenest a templom mellett megnyíló sírboltok felé, hogy helyet
cseréljenek a holtakkal.
 Vitovecz beleszédült a látványba. Bármerre fordult, bármerre nézett,
mindenhol pokolbéli ördögök vigyorogtak vissza rá a falakról. Vérrel
festett ördögök.
Lángok, vér, kínok…
Vitovecz odalépett a látszólag békésen szendergő fiúhoz. Titusz
kezén száradt vér barnállott.
A zsoldosvezér parancsolta, hogy induljanak rögvest tovább. De
előtte még földig romboltatta azt a templomot.
Mikor kilovagoltak a faluból, Titusz immár frissen, kipihenten
fürkészte az égboltot, mintha csak a károgva közelgő varjakat kereste
volna.
És közben mosolygott.
 Hatodik fejezet
AZ INKVIZÍTOR

1.
SZILSZEG, VALKÓ VÁRMEGYE, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439 KÉSŐ ŐSZE
Az inkvizítor álmodott.
Mindig ugyanazt álmodta, újra meg újra, mintha nem lett volna
képes szabadulni azoktól a képektől, azoktól a réges-régi emlékektől.
Álmában most is odahaza járt, Monteprandone városában,
gyermekként, gondtalan, nyíló értelmű ifjúként. Álmában örökkön a
város körüli, szelíd hajlatú dombok közt vigyázta a juhnyájat, amit reá
bíztak. Nem tudott szabadulni ettől az emléktől: tikkasztó, nyári
hőségben egy terebélyes citrus árnyékában ücsörög, s egy fűszálat
rágcsálva figyeli a nyájat.
Akkor még persze nem Jakabnak hívták az inkvizítort. A
keresztségben a Domonkos nevet kapta. Élénk természetű, talán
túlontúl is eleven kölyök volt. De a nyájat szerette vigyázni,
lelkiismerettel gondozta, őrizte. Ez volt az egyetlen tevékenység, amit
rábízhattak, semmi más nem érdekelte, semmi másban nem mutatott
tehetséget. Nem mintha a nyáj őrizete különösebb tehetséget igényelt
volna – de végtére is szülei beletörődtek, hogy Domonkos soha nem
viszi semmire, lusta pásztorként tengetheti majd egész életét.
Talán így is alakult volna, ha…
Ha azon a tikkasztó, forró nyári napon el nem jő a farkas.
Amikor először eljött, Domonkos épp aludt a citrus árnyékában, s
mire felriadt, már csak a juhok kétségbeesett bégetését hallotta. A
farkas ravasz volt, nem tépett szét egyetlen állatot sem, csak elragadta
közülük a leggyengébbet, s magával vonszolta a sűrű erdőbe.
Domonkos sírva hajtotta vissza a maradék nyájat a városba, ám hiába
bizonygatta, hogy farkas ragadta el a juhot, senki nem hitt neki.
Másnap újra kivitte a nyájat, de újra elnyomta az álom, s újra eljött a
farkas.
 Onnantól mindennap egy juhval kevesebb maradt a nyájban.
Domonkos pedig eltökélte, hogy szembeszáll a farkassal. Hosszú ágat
vágott magának, s botot faragott belőle. Letelepedett a fa árnyékába, s
várta a farkast. Tudta, hogy nem sokkal delelő után kell, hogy
felbukkanjon.
De a buzgóság újra elnyomta, s mire felriadt, egy újabb juh tűnt el a
nyájból. Odahaza, Monteprandone városában azon az estén atyja
nagyon megverte. Hazugnak, tolvajnak, mihaszna csirkefogónak
nevezte. A juhok egyszerűen elkóboroltak, mert aludtál! Nincsen
semmiféle farkas! Te magad vagy a veszedelem! Ha még egy juhnak
nyoma vész, többé a szemem elé ne merj kerülni!
Domonkos eltökélte, hogy most már bizonyosan leszámol a
farkassal, agyonveri botjával, s a toportyán tetemével bizonyítja, hogy
mindvégig igaza volt, s hogy valóban veszedelem fenyegette a nyájat.
Azon a napon tudta, hogy nem aludhat el. Ébren kell maradnia!
Minden áron!
Reggeltől ott gubbasztott hát a fa tövében, s a botot szorongatta.
Várta a farkast. Tudta, hogy el fog jönni.
El kell jönnie…
De aztán, bárhogyan is küzdött ellene, a forró nyári napsütésben
mégiscsak elbóbiskolt. Amikor felriadt, puha, közeledő léptek neszét
hallotta a bokrokból. Valami lopakodott a nyáj felé.
Domonkos felpattant, s maga elé emelte botját, hogy lesújtson. A
bokor ágai pedig hirtelen szétnyíltak, s a tisztásra egy árny lépett ki.

2.
Az inkvizítor mindig eddig álmodta az álmot. Mindig ekkor riadt
fel, zihálva, verejtékezve.
Majd negyven esztendő távlatából pedig egyre kétségbeesettebben
igyekezett visszaemlékezni, hogy valóban farkas közeledett-e felé azon
a tikkasztó nyári napon Monteprandone lankás mezein, vagy valami
egészen más…

3.
 Kamonci Tituszt incselkedő napsugarak ébresztgették. Ahogy a
beszakadt tetőn át-csorgó fénypászmák először cirógatták meg sebes,
vörhenyes bőrét és elsötétedett szemhéját, a férfi félálomban
elkomorult. Egy újabb nap…
Egy újabb hullabűzű, vérszagú nap!
Feltérdelt, s lehunyt szemmel imádkozni kezdett, ahogy az
inkvizítor tanította.
Mikor végzett, komótosan kilépett a tornácra, hogy a dézsában
mosakodjon. Az udvar üres volt, a pajta és az ólak korhatag romjait rég
benőtte már a gaz. A tornác lépcsője előtt két kutyacsontváz fehérlett.
Zord idő volt. A ház a falu szélén állott, a Tarcal-hegy oldalán,
közvetlen a szőlősorok szomszédságában. Innét, lefelé, egész a Dunáig
a jól ismert látvány tárult a férfi elé: a falu szalmaszín nádtetői, egész a
haragoszöld, vastag növényfalig, ami ott lent már a Duna kanyarulatát
rejtette.
Ott, a szilfák erdejében, a Vénszigeten, a Duna árnyas partján
teljesedett be az élete! Négy éve már! Négy éve annak…
Előző este gondosan kikészítette ruháit a tisztaszoba egyetlen épen
maradt deszkájára. Komótosan magára öltötte a hófehér inget, a fekete
nadrágot, a láncinget, rá a mellvértet, a fényesre pucolt csizmát. A
sisakot hóna alá csapta, vállára felkanyarította a Cillei-címeres veres
köpenyt.
Cifra, vitézi gúnya, rettegést és gyűlöletet kelt, amerre csak látják.
Titusz visszasétált a tornácra, s a dézsa vizében ringó tükörképébe
bámult. Sötét tekintetű, megkeseredett hadfi nézett vissza rá. Vállai
megizmosodtak, képe teltebb lett, vonásai megkeményedtek. Arcát nap
cserzette, szél gyalulta. Tekintete sötétebben csillogott a legmélyebb
kútnál, aki azokba a szemekbe belenézett, nem látott mást, csak
feneketlen ürességet.
Titusz hosszan meredt tükörképére. Húsz esztendeje minden
reménytelenségével, négy éve önként fogadott némaságának minden
felgyülemlett keservével figyelte a gyűrűző vízfelületben saját arcát.
– Készen állasz, fiam?
A hang a düledező kapu felől jött. Titusz kimért léptekkel indult a
jövevények felé. Odakünn vagy negyven tetőtől talpig vasba öltözött
lovas várta félkaréjban: lándzsáik sűrűn meredeztek a szürke felhőknek.
 Középütt, törékenyen egy mezítláb, feketébe öltözött férfi állt,
kezében Bibliával.
Az inkvizítor.

4.
Marchiai Jakabnak hívták az inkvizítort, Itáliából hívatta a császár a
mind jobban elharapózó huszita heretizmus eltiprására. Földig érő,
fekete csuhát és egyszerű sarut viselt, kócos, fésűt rég látott haja az
égnek meredt, s általában szelíd tekintete időnként vészjós, lázas
fénnyel izzott fel, főképp, ha belemerült prédikációiba.
– Ez volt hát az a ház? – kérdezte a pap, s ferdén felnézett Titusz
arcába. – Ahol laktál?
A férfi bólintott. Megszokta már, hogy az inkvizítor fokozott
érdeklődést tanúsít iránta, tudomása volt róla, hogy katonatársait már
rég kifaggatta, miféle ember is ő valójában. Nem csodálkozott ezen, úgy
vélte, az inkvizítornak tudnia kell, megbízhat-e benne vagy sem. Társai
közül akadt, aki emlékezett még rá, hogy Titusz innét, Szilszegről, no
meg még régebbről Kamoncról származik, s olyan is akadt, aki felidézte
azon rettenetes rajtaütés emlékét a Vénszigeten…
– Indulnunk kell – mondta fagyos mosollyal az inkvizítor. – Itt
végeztünk, fiam, a többiek Kamoncon már várnak ránk…
Titusz meghajolt, s átvette egyik katonájától lova kantárját. Az a
megtiszteltetés érte, hogy ő kísérheti az inkvizítort, ő vezetheti
testőrségének lovasait. A király rendelkezett így, s arról is ő
rendelkezett, hogy száz lovast Cillei, kétszázat meg Újlaki adjon az
inkvizítor védelmére, valamint az eretnekek összefogdosására. A maga
katonáit nem szánta e kényes feladatra: hadd gyűlöljék csak a szerémi
parasztok a bárók fegyvereseit, s nem a királyéit!
Az inkvizítor pedig őt, Kamonci Tituszt választotta parancsnoknak.
Talán az tetszett neki, hogy Titusz némaságot fogadott. Egy
darabont, aki nem beszél? No, ez derék! Elég, ha végrehajtja az
utasításokat, miért is kéne, hogy még beszéljen is? Moccanással,
kezének egyetlen lendítésével irányította az embereit, persze a kapott
parancsok alapján. Márpedig az inkvizítor parancsai módfelett
kellemetlenek voltak, mind több lándzsás tiszt tagadta meg, hogy
teljesítse őket. Szerencsétlen, nincstelen jobbágyokat összefogdosni,
szelíd falusi plébánosokat megkínozni, kivallatni, aztán máglyán őket
megégetni, bőrüket lenyúzni, szemüket kitolni… Ki szereti az ilyen
parancsokat?
Az inkvizítor a lelke mélyén megértette őket.
De neki mégis olyan emberekre volt szüksége, akik nem
kérdezősködnek, nem aggályoskodnak, egyszerűen csak végrehajtják a
szent inkvizíció utasításait. A környéket meg kellett tisztítani! S a
megtisztítás bizony nem csak a lelkek prédikációval való meggyőzését
jelentette. Marchiai Jakab atya bizonyos volt benne, hogy a mételyt,
mely az anyaszentegyház testét pusztítja, csak tűzzel és vassal lehet
kimetszeni végleg.
Tűzzel és vassal…
Ez a néma fiú, ez a komor tekintetű, rejtélyes figura már a
megjelenésével is félelmet ébresztett a környékbeli falvakban,
városokban. A parasztok legalább annyira rettegték, mint magát az
inkvizítort.
Titusz nyeregbe pattant, és intett embereinek, hogy indulhatnak. Az
inkvizítor kocsija a kapu elé gördült, és Marchiai Jakab fürgén felszállt
rá. Az ülésen eligazgatta csuhája ráncait, és nyájas tekintetét
körbehordozta a csapaton.
Aztán áldó keresztet vetett rájuk.
– Vár minket a szent kötelesség, gyermekeim! Tegyétek a
dolgotokat!

5.
KAMONC, SZERÉM VÁRMEGYE, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1439 KÉSŐ ŐSZE
Kamonc kihaltnak tűnt, utcáin baljós süvítessél zörgette a lehullt,
megsárgult leveleket a szél. Az inkvizítor és kísérete a cserögi úton
poroszkáltak a város felé, lovaik patája alatt faágak recsegtek, ropogtak.
Az utcácskák üresek voltak, teremtett lelket sem láttak, egészen a
főtérig. Ott, a templom előtt, a megrakott máglya mellett várta csak őket
János bíró és a paplak őrizetére bízott tíz lándzsás katona.
Az inkvizítor elégedetten bólogatott.
Tetszett neki ez a csend. Tetszett a zord némaság. Isten csendje ez, a
nyugodalom csendje, vélte. Kiszállt a fogatos kocsiból, és teleszívta
tüdejét a füstszagú, hideg levegővel. A gyorsan közelgő tél illata
keveredett a félelem bűzével.
– Készen álltok? – lépett oda Jakab pap a bíróhoz, kezét
összekulcsolva, mintha imádkozni készülne.
Cserekle János napkelte óta álldogált a máglyarakásnál, mintha nem
akarná elhinni, hogy ez a temérdek fa ma lángra lobban, s a lángok
tetején emberek állanak majd. Most a subáját gyűrögetve hajolt szinte a
földig az inkvizítor előtt. A hangja remegett, mikor megszólalt:
– Az emberek könyörögve kérnek téged atyám, hogy gondold meg
magad!
– Hogy gondoljam meg magam?
– Én magam is könyörögve kérlek, atyám! Kegyelmezzél az
eltévelyedetteknek! Kegyelmezzél! Ha most még megmásítod rettentő
akaratod, akkor…
– Akkor? – kérdezte fagyos mosollyal az ajkán az inkvizítor. – Mi
lesz akkor, bíró uram?
Jakab atya jól beszélte a magyart. Veleszületett érzéke volt a
nyelvekhez, erre már a perugiai egyetemen felfigyeltek mentorai.
Toszkána, Umbria, Marchia városai után a rend északra küldte, hogy
folytassa sikeres prédikációs körútját. Istenadta tehetsége volt a
gördülő, lelkesítő, ostorozó beszélyhez. Peruggiában megtanult latinul,
görögül, de ehhez hozzá kellett tanulnia a germánok és csehek nyelvét
is. A rend ugyanis azt akarta, hogy tehetségét a huszitizmus könyörtelen
irtásának szentelje, s Jakab atya komolyan vette a feladatát. Nem csak
hogy megtanult németül és csehül, de két esztendő múlva már ékesen
prédikált mindkét nyelven, bármerre járt Germániában, avagy Bohémia,
Morvaország tájain. Magában sokszor mosolygott rendtársán,
Capistranó atyán, aki sokkal többet küszködött a nyelvekkel, s aki
prédikálni is csak úgy tudott Itálián kívül, ha fordították, amit mond.
Bezzeg ő!
A rendfőnök atya öt esztendeje, hogy minden addiginál nehezebb
küldetésre küldte. Át kellett vennie a boszniai ferencesek felügyeletét.
Senki nem akart Boszniába menni a rendtársak közül, legtöbben
egyenesen irtóztak a vad bosnya vidékektől és a még vadabb bosnya
néptől. De ő szívesen vállalta a feladatot. Az obszerváns kolostorokat
alázatosan végigjárta, s ehhez megtanulta azon szlávok nyelvét is, akik
azon a vidéken éltek. Ez sem esett nehezére, hisz a bosnyákok beszéde
hasonlatos volt a csehekéhez. Két évvel később aztán újabb kihívás elé
állították. Zsigmond császár, a kereszténység nagy reménysége az
addigi boszniai rendfőnököt elhívta Magyarországba, egy Várad nevű
város püspökének. Curzolai János pedig jó szívvel ajánlotta a megürült
tartományfőnöki székre Jakabot.
Mint minden megbízását, Jakab ezt is határtalan lelkesedéssel és
világbíró lendülettel kezdte. Harcot hirdetett a bosnya tartományban
újra és újra felbukkanó bogumil eretnekség ellen, s oly véres kézzel
végezte feladatát, hogy egyetlen esztendő leforgása alatt tíz-és
tízezreket terelt vissza Krisztus s a római anyaszentegyház oltalma alá, s
más tízezreket égetett meg máglyán. Boszniában hónapokig lángoltak
az élő áldozati tüzek, s hónapokig égett emberhús bűze terjengett a vad
hegyek fölött.
Az eredmény lenyűgözte az obszervánsok vezetőit. Híre eljutott a
császár udvarába is, ezért Jakab nem csodálkozott különösebben,
amikor Zsigmond őt is felkérette, hogy jöjjek Magyarországra. Arra a
földre, ahol a bogumil heretizmusnál sokkalta gonoszabb és makacsabb
eretnekség vert tanyát: a huszita eszme.
Inkvizítori kinevezését a császár kérte, de hivatalosan a bázeli zsinat
küldte meg neki az okiratot. Jakab tehát vette vándorbotját, s
Boszniából elindult Magyarországra. Meg kellett ehhez tanulnia
magyarul is, és életében először meggyűlt a baja az új nyelvvel. Évekbe
tellett, mire megértette e barbárok beszédjét, s maga is meg tudta értetni
ővelük mondandóját.
Mert barbárok voltak ezek majd valamennyien, kétség sem férhet
hozzá!
Az inkvizítor néhány erényes és jámbor életű főpapon kívül az egész
országot a legmélyebb hitetlenség állapotában találta. A püspökök jó
fele tudott csak írni, olvasni, és jelentős részük nem beszélt latinul.
Majd valamennyi féktelenül kevély, harcias férfi volt, ki éjjel-nappal
fegyverben járt, és oly előkelő öltözéket viselt, akár a világi nagyurak.
Szeretőt, szajhákat tartottak, és gyakorta áldoztak a mértéktelen evés,
ivás örömeinek. Az adóaranyakkal igen hanyag módon bántak, s a tized
java részét fényes udvartartásukra fordították ahelyett, hogy az egyház
üdvére és épülésére költötték volna.
Nem csoda hát, ha a hívek hite is hanyatlott, kopott ezekben az
esztendőkben. Az inkvizítor nem is különösebben hibáztatta azokat az
eltévelyedetteket, akik a huszita eszmékkel kezdtek kacérkodni, s akik a
krisztusi életet jobban követő, igaz lelkű, szegény papokat látták
szívesebben falvaikban, városaikban. Nem… Az inkvizítor szíve
mélyén egyet is értett velük, ugyanakkor habozás nélkül megégettette,
megnyúzatta mindet, ha kezei közé kerítette őket. Úgy vélte, s ezt
prédikálta széltében, hosszában, hogy csak a teljes megtisztulás
hozhatja el a jobb, szebb, tisztább világot a kereszténység számára, az
Universitas Christi világát.
Látta hát az inkvizítor, hogy magyar földön évekre elegendő
munkája akad. Zsigmond először Tatára rendelte, ahol épp a cseh
huszitákkal tárgyalt, és szüksége volt egy, a teológia tudományában
jártas, fennkölten prédikálni tudó és könyörtelen logikával érvelő
férfiúra, ki segíti a huszita hitszónokokkal szemben. Két hónap után
azonban Jakab atya maga kérte a királyt, hogy küldje őt vissza az
egyszerű nép közé. Ott kell folytatnia a munkáját.
Tűzzel, vassal…
Az esztergomi egyházmegyében kezdte, aztán János váradi püspök
hívására áttette székhelyét Erdélyországba, ahol riasztó gyorsasággal
terjedt a huszita pestis. Olyannyira, hogy májusban immár maga Lépes
György erdélyi püspök rimánkodott neki, hogy ne késlekedjék, hamar
siessen és pusztítsa ki a huszitákat az ország belsejéből is. Ott hírét
vette, hogy Erdélybe a Délvidékről terjeszkedik a ragály. Vándorpapok,
többnyire Prágában, huszita tanokban megfertőzött egyházfiak jártak-
keltek a vidéken. Térítettek, prédikáltak, hirdették, hogy csak az
evangéliumi Krisztus parancsa szerinti élet az üdvös, hogy a
szentképek, a Mária-képek csak bálványok imádására valók, hogy
áldozni két szín alatt, bor és kenyér által is szabad, mert azt Jézus urunk
imigyen hagyta meg az utódoknak. És hirdették azt is, hogy a római
egyház immár a sátán zsinagógájává lett, a bűnök fészkévé, papjai
pedig a képmutatás apostolaivá. Meg kell szabadítani az egyházat a
halálos bűnöktől, a szimóniától az eretnekségtől a vadházasságoktól, a
szemérmetlenségektől, a fosztogatásoktól, a gyilkosságoktól, a
bujálkodásoktól, a kegyetlenkedésektől! Fel kell számolni az örökös,
mindenért való pénzszedést: keresztelésért, esketésért, gyóntatásért,
áldoztatásért, temetésekért…
Csoda talán, hogy ezek az eszmék futótűzként harapóztak el? Az
inkvizítor tudta, hogy mihamarabb meg kell találni a huszita
prédikátorokat. Ezek hordozták a bomlasztó eszméket, ezek hirdették az
örök pogány lelkű magyaroknak, ezek olvasták fel nekik berkek
mélyén, erdők sűrűjében, árkok rejtekében a magyarra lefordított
Bibliájukat, s ezek lázítottak a pápa, az egyház és a császár ellen.
Az inkvizítor útját füstölgő máglyák jelezték Erdélyből a
Délvidékig. Ötvenezer megtérített lélek, ötezer karóba húzatott test.
Jakab az eretnekség fészkét kereste, a helyet, ahonnét a lázító eszmék
elharapóztak… Tudta, hogy ha a fészket megtalálja, s a benne lobogó
lángot eltapossa, akkor lassan kimúlik a sok őrtűz is szerte az
országban.
Így jutott el az inkvizítor délre, Valkóba, meg Szerémbe, ahol végre
megtalálta, amit keresett. Kamonc, Cserög, Szilszeg, Újlak,
Zalánkemén, Árpatarló… A gazdag, szőlőművelő vidék szíve… Tele
elfajzott, nyakas, makacs magyarokkal, kik nem átallják a római
anyaszentegyház tanításait kétségbe vonni! Kik nem átallják pogány
nyelvüket a birodalom szent nyelve fölé helyezni… Kik nem átallják
Krisztus tanításait galádul kiforgatni…
S fellobbant a máglyák sorra a Szerémségben is. Szávaszentdemeter
főterén legelébb, s aztán sorra mindenütt másutt is. Összefogdosott
vándorprédikátorok, falusi plébánosok, kevély takácsok, vargák,
nyeregkészítők, fegyverkovácsok, bírók, szőlőműves, kapás parasztok,
nyomorult jobbágyok kerültek az inkvizítor hálójába. Akire csak a
gyanú árnyéka rávetült, azt megégettette, aki nem akart vallani, azt
megkínoztatta.
Vér és fájdalom, hamvak, s megcsonkított testek ezrei jelezték az
útját a gazdag, erős Délvidéken. Hogy mennyire elfajzott ebben a
pogány tartományban az egyház, mi sem jellemezte jobban, mint hogy
maguk a bácsi püspökség papjai kezdtek szervezkedni az inkvizítor
ellen.
Az inkvizítor a lelke mélyén megértő ember volt, s megértette ezt is.
Nem egy papnak égettette meg anyját, apját, nem csoda, hogy
elkeseredetten reagáltak. Csakhogy időközben az egyszerű parasztok és
a városi polgárok is zúgolódni kezdtek az inkvizítor ellen, fegyvert
gyűjtöttek, s két esztendeje csak a királyi csapatok gyors bevetése
akadályozta meg a felkelés kirobbanását. A pécsi papok végül fegyvert
is ragadtak, és a szó szoros értelmében elkergették a Szerémségből az
inkvizítort.
 De az inkvizítor tudta, hogy ezzel még nincs vége. Eugenius pápa
személyes megbízásával tért vissza Magyarországra, s a király
kénytelen volt még nagyobb fegyveres őrizetet biztosítani számára. Az
inkvizítor most már egyből a Szerémségbe sietett: érezte, tudta, hogy itt
a huszita heretizmus gyökere, innét kell kitépnie, hogy írmagja se
maradjon.
Visszatérte olyan gyűlölethullámot keltett, aminőt Szerémség népe
még meg nem élt. A meggyötört, üldözött magyarság ekkor Bácsi
Simon főespereshez, pécsi kanonokhoz fordult menedékért, segélyért,
aki ugyan éppúgy üldözte a veszedelmes huszita tanok hirdetőit, mint az
inkvizítor, de egy percig sem habozott magyar testvérei mellé állani.
Újlakon maga közösítette ki az inkvizítort, csodálatos bátorságról téve
tanúbizonyságot.
Az inkvizítor ekkor sem csüggedt. Újabb királyi hadat kért, s újabb
királyi hadat kapott. És újra fellobbantak a máglyák a magyar
Délvidéken, s újabb ezrek kínzattak meg. A helyzet még inkább
elmérgesedett volna, de a szerémségiek megkönnyebbülésére ekkor az
inkvizítort a pápa visszarendelte a zsinatra, mely áttette székhelyét
Bázel városából Ferrarába. Szükség volt ott az inkvizítorra, mert éppen
a konstantinápolyi küldöttekkel folytatták az egyházszakadás
megszüntetését célzó tárgyalásokat. Az inkvizítor ennek is a szakértője
volt. Lázas prédikációkban oktatta hát ki a görög ortodoxokat, hogy
csak akkor számíthatnak a nyugati kereszténység segítségére, ha
mindenben szakítanak eltévelyedett, heretikus szokásaikkal, levedlik
undok rítusaikat, s visszatérnek a római anyaszentegyház szertartási
rendjére, s mindenben alávetik magukat Rómának.
Eltelt egy újabb év, és az inkvizítor már alig várta, hogy újra
visszatérhessen Magyarországra. Nem is ment máshová: négyszáz
fegyveressel egyenest a Szerémségbe sietett. Folytatni akarta, amit
elkezdett. És folytatta is. Újra fellobbantak hát a máglyák a magyar
Délvidéken, s újabb ezrek kínzattak meg.
De ez már több volt a soknál.
Kamonc mezővárosának lakói ezen a késő őszön fellázadtak az
inkvizítor ellen. Az elfogott, máglyára szánt huszita papokat
kiszabadították, s két napra elűzték a Cillei-és Újlaki-címeres katonákat
a városukból.
 De az inkvizítor tudta, hogy ezzel még nincs vége. Megerősített
haddal tért vissza. Ezen a reggelen Kamonc főterén száz máglya állt
készen arra, hogy újra fellobbanjanak a lángok…

6.
– Akkor? – kérdezte újra fagyos mosollyal az ajkán az inkvizítor. –
Mi lesz akkor, bíró uram?
Cserekle János szűkölve hajlongott előtte. Nem mert az inkvizítor
szemébe nézni.
– Akkor… Akkor a nép maga tér vissza nyájadba, atyám!
Kegyelmezzél! Hát nem haltak már így is sokan? Hát nem volt elég a
máglyákból? Kamonc férfiainak majd ötödét a temetőbe küldted,
atyám! Nem marad itt magyar!
Az inkvizítor arcáról leolvadt a nyájas mosoly.
– Engem nem érdekel, marad-e teremtett lélek ezen a földön, bíró
uram! Engem csak az érdekel, hogy megtisztítsam e földet a bűntől, a
förtelemtől! Ha üresek maradnak e városok üresek a falvak, hát akkor
úgy lesz! Ez a küldetésem! Inkább a sivár pusztaság, Isten pusztasága,
mint a sátán sokadalma!
A bíró remegve hátrált.
– Hívass ide mindenkit! – mormolta az inkvizítor. – Minden
teremtett lelket! A katonáim ellenőrizni fogják a házakat, s akit odabenn
találnak, annak vége van! Értetted?
Cserekle János sápadtan hordta el az irháját. Az inkvizítor pedig
elégedetten körbepillantott.
– Titusz!
A fekete köpenyes már közeledett is.
– Titusz fiam… Iderendeltem a város lakóit. Nemsokára átkutatjátok
a házakat! Akit ott találtok, kardélre hányjátok. Értetted-e?
Kamonci Titusz komoran bólintott.
– Prédikálni fogok – suttogta maga elé az inkvizítor, és a szürke,
esőemlős fellegekre függesztette tekintetét. – Azt akarom, hogy tudják,
miért kell meghalniuk… Tudniuk kell… És… Titusz… hajolj közelebb,
fiam. Van még egy parancsom!
 A katona meghallgatta, miként rendelkezik az inkvizítor. Amint az a
fülébe súgta a parancsolatot, arcizma sem rándult. Intett katonáinak,
hogy kövessék.

7.
Egy órával később a város főterét leszegett tekintetű, kopott ruhájú
emberek töltötték meg. Valaha ötezer lélek lakta a várost, de mára alig
háromezer maradt. A többiek – már akik nem végezték máglyán, karón
– mind elmenekültek, elbujdostak messzi földre, távok Moldvába. Aki
maradt, annak szőlejét megtiporták, búzáját elégették, földjét tarlóvá
tették az inkvizítor parancsára. A város elszegényedett, pincékben
őrizett tízezer hordónyi jó bor a Dunába folyattatott.
Az inkvizítor azt akarta, hogy a kamonciak tisztában legyenek
tetteik következményeivel és a büntetés elkerülhetetlenségével. Most,
hogy megtörték a lázadás szellemét, most, hogy a szervezkedők, a
hangadók nemsoká máglyára vettetnek, most még kellett valami,
hiányzott valami, ami teljessé teheti az ítélkezést.
És az inkvizítor már tudta, hogy mi lészen az a büntetés…
A tömeg némán várakozott. A máglyák és köztük darabontok
sorfala állt előreszegezett lándzsákkal. A foglyok egyelőre még a
városházán s a környező házak pincéiben rostokoltak vasra verve.
Várták a megégettetést, várták a halált.
A máglyák lábánál csak az inkvizítor csuháját cibálta még a
novemberi szél.
Az inkvizítor imádkozott.
Mormolását a távolabb szorongók is tisztán hallották, mert az ő
mormolásán kívül légy szárnya sem rebbent, falevél sem rezdült
Kamonc fekete főterén.
Az inkvizítor befejezte az imát, és lassan felemelte a tekintetét.
Egyenest szembenézett Kamonc szorongó lakóival.
Várt még.
Tudta, hogy a csönd fenyegetőbb, fojtogatóbb, mint a harsogó
emberi szó. Várt még.
Szinte hallani vélte a bűnösök szíve dobbanását. Bűnös szívek
bűnös dobbanása… Amikor a némaság már szinte fájdalmasan lüktetett
a dobhártyáján, az inkvizítor halkan, negédes hangon megszólalt:
 – Kamonc népe… Ti eltévelyedettek, ti megtévesztett lelkek… Ti,
Isten elkóborolt bárányai, ti, szerencsétlen űzöttek… Ti fegyvert
fogtatok énellenem, aki vagyok Krisztus katonája, a pápa inkvizítora, a
szent hit védelmezője. Ti bűnt követettek el énellenem, és ezzel bűnt
követtetek el Jézus Krisztus ellen is. Nem azért elsőképpen, mert
fegyvert fogtatok énellenem. Hanem azért, mert megtagadtátok
Krisztusnak szent egyházát, megtagadtátok keresztényi hitünket,
megtagadtátok a pápa őszentségét, és mind a sátán szolgálatába
állottatok!
Elhallgatott, s lángoló pillantását körbehordozta a tömegen.
A kamonciak fel se mertek pillantani reá. Tekintetüket mereven a
földre szegezték, s tudták, ha bárki meg merészelne szólalni, az
inkvizítor nem habozna tulajdon kezével fojtani meg a vakmerőt.
– Kamonc népe – folytatta rekedten, fájdalommal a hangjában az
inkvizítor –, ti eltévelyedettek, ti megtévesztett lelkek… Ti, Isten
elkóborolt bárányai! Ma meg fogjuk büntetni azokat, akik benneteket a
bűnnek útjára vezettek! Meg fogjuk büntetni azokat, akik az
istentagadásban élen jártak, akik a törvény és a rend ellen lázadtak!
Máglyán égetjük meg őket!
Csend.
A kamonciak reszkettek.
– Én, aki vagyok Krisztus katonája, a pápa inkvizítora, a szent hit
védelmezője, én nagyon jól tudom, hogy nem csak ők bűnösök, kiket
ma megégetünk színetek előtt. Nem… Én tudom… Tudom, hogy ti
mind bűnösök vagytok. Mind! Férfiak, nők, aggok, még a csecsszopók
is, kik anyjuk emlejéből már a bűn keserű nektárját szívták zsenge
testükbe! Benneteket mind megfertezett az álnok, hazug ige, amit
papjaitok terjesztettek! Szívem szerint elvégezném, amit el kellene
végeznem, s megtisztítanám a várost Krisztus urunk szent tüzével…
Csend.
Dermesztő, fagyos csend.
– De az én szívem megbocsájtó – hajtotta le a fejét az inkvizítor
megtörten. – Az én szívem gyenge és féltő. Nem akarom hát
mindőtöknek a halált, és hiszem, hogy enyhébb, keresztényibb lecke is
elegendő lészen a ti számotokra. De úgy akarok elmenni innét, hogy
bizton tudjam, Kamonc soha többé nem lesz az eretnekség fészke!
Soha, soha többé! Ezért… Ezért úgy döntöttem, hogy az ítélet napján
nem csak élőkön statuálok büntetést! Nem csak az élőket rostálom meg.
Azt akarom, hogy lássátok, hogy tudjátok… a holtak sem érdemelnek
mást!
A tömeg most először felzúdult. Nem értették, mit akar ez
jelenteni…
– Jöjjetek velem, ti eltévelyedettek, ti megtévesztett lelkek… Ti,
Isten elkóborolt bárányai, jöjjetek! Vezetlek benneteket az ítélet
helyére, az irgalom mezejére, hogy tulajdon szemetekkel lássátok, hogy
Krisztus ítélőszéke elől nincsen elbúvás, nincsen menedék, nincsen
feloldozás. Krisztus ítélőszéke megtalálja a bűnös lelket éltében,
holtában… Előle bujdosni nem lehet…
A kamonciak közül egyre többen emelték fel fejüket, s az inkvizítor
látta szemükben az engesztelhetetlen gyűlöletet Nem mutatta, hogy
meglepődött volna, nem mutatta, hogy meghökkent ezen. Pedig efféle
állhatatos makacsságra, efféle megtörhetetlen indulatra nem számított:
hitte, hogy az eddigi lecke már elvette a kedvüket a gyűlölködéstől. Ha
nem, hát még inkább megérdemlik a sorsukat…
– Kövessetek! – kiáltotta, aztán intett Titusznak. Az lóra kapott, és
embereivel mutatta az utat. A kamonciak morgolódva, feszült
sutyorgással hömpölyögtek a nyomukban.
Hová? Merre?
Kamonci Titusz egyenest a Tatárnyereg felé irányította lovát: a
kaptatón fel, egész a nyereghátig.
Egész a temetőig.

8.
Azt hitték, a frissen ásott sírokba élve fogják eltemetni néhányukat.
A városiak nyögve, szűkölve torpantak meg, mikor látták, hogy a
temető közepén új gödrök sorakoznak mindenfelé.
Ismerték már az inkvizítort, s tudták, hogy az ő elméjében a
legvadabb büntetési módozatok is megfogalmazódhatnak Akár ez is:
élve eltemetni őket… Gyanújukat csak erősítette, hogy nyomukban
kétszáz lándzsás tülekedett, elzárva a menekülés egyetlen lehetséges
útját, a városba visszavezető ösvényt. A dombtetőn még kétszáz állig
felfegyverzett vértes lovas várta őket.
 Nem volt hová menekülni, az Újlaki-darabontok közt vagy száz
számszeríjász állott a temető két oldalán felsorakozva, lezárva a szűk
térséget, felajzott fegyverekkel, melyek nyílvesszeit most fenyegetőn a
vonakodva közeledő tömegre célozták.
Innét csak az jut ki élve, akit az inkvizítor élve hagyni enged…
A kamonciak most már hangosan zúgolódtak, innét-onnét
felháborodott, fenyegető kiáltások harsantak. Hagyják magukat
lemészároltatni? Vagy inkább szálljanak szembe a fegyveresekkel?
Az inkvizítor felmászott egy sírgödör mellé hányt földkupacra, s
onnét elégedetten tekintett széjjel a reszkető tömegen. Ez az! Érezte a
félelmüket, érezte a szűkölő rettegést…
Elégedetten Tituszra mosolygott.
– Gyermekeim! Csöndesüljetek el, hogy befogadhassátok Jézus
Krisztus kegyelmét! Jöjjetek közelebb énhozzám!
De az emberek nem akartak közelebb jönni. A lándzsásoknak kellett
arrébb taszigálni őket, meg-megdöfködve a hátul állókat. Felsorakozott
hát a megmaradt háromezer kamonci polgár a sírok széléri.
– Az ítélet napja jött ma el! – kiáltotta az inkvizítor, s arcán mennyei
mosoly terült szét. Karjait az égnek emelte, szemgolyói kifordultak,
ahogy átadta magát az elragadtatásnak. – A könyörület és a bűnbocsánat
napja jött ma el! Örvendezzünk!
De a kamonciak nem örvendeztek. Az első sorokban állók már
látták, hogy azok a gödrök egyáltalán nem friss sírhányások. Az
inkvizítor a régi sírokat bontatta fel sorban, egymás után. Hajnal óta
százat. A katonák sora mögött belcsényi jobbágyok várakoztak nagy
rémülettel, kezükben ásó. Velük hantoltatták ki a sírokat…
– Jöjjetek még közelebb, testvéreim! – zengte az inkvizítor. – És
örvendjetek, mert megtisztul a ti lelketek az igazság tüze által.
Örvendjetek, mert az eltévelyedettek, a porladók, az életből
elköltözöttek is megkapják az utolsó esélyt a megváltásra… Mert
látjátok drága testvéreim, Krisztus kegyelme nem csak az élőkre
sugárzik ki ma.
Néhányan dühödten kiáltoztak a tömegben, de hátul a dárdadöfések
nyomán menten el is hallgattak.
– Megtisztítjuk a temetőt, testvéreim! – mosolygott biztatóan a
tömegre az inkvizítor. – Én elhiszem nektek, hogy megbántátok
gyalázatos vétkeiteket! Úgy van az, bizonyára! De mi lesz holnap?
Holnapután? Élitek életetek, mint eddig?
A tömeg zavartan sugdosott.
– Én, Krisztus katonája, a hit védelmezője, nem hagyhatom, hogy
olyan földbe temetkezzetek a bűnbánat gyakorlása után, mely földben
bűnösök porladnak, megszentségtelenítve az igazak sírjait, megfertezve
ezt a földet, s holtuk után is a gonoszság és szentségtelenség mérgét
hintve közétek… Nem! Ezt nem engedhetem!
Odalépett a legközelebbi sírgödör széléhez.
– Farkas Gergely, tímár… – kiáltotta. – Tavaly temettek el téged, s
életed végéig az eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az
igaz hit szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és
tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!
Intett, mire két belcsényi jobbágy lehuppant a gödör aljába, és
piszmogva, undorkodva egy rothadó koporsót emelt ki belőle. A
koporsó oldala bedőlt már, a teteje beszakadt, s így a közelben állók jól
láthatták Farkas Gergely oszlóban lévő, fekete koponyáját és az oldalt
kikalimpáló ruhafoszlányos csontkezet. A koporsót kiborították az
inkvizítor lábai elé.
A tömeg felhördült.
Kiemelni a holtakat?
Ezt még az inkvizítor se teheti meg! Igaz, sokan emlékeztek rá, mit
prédikált nem is oly rég Bálint pap: a konstanzi zsinat parancsára is
kiásatták Angliában a már régóta porladó Wycliff hittudós-prédikátor
csontjait, s azokat Konstanzba szállították, hogy ott pompás ceremónia
keretében, a római anyaszentegyház legnagyobb dicsőségére máglyán
megégessék. Az inkvizíció holtában sem hagyta nyugodni azokat, akik
ellenszegültek Róma zsarnoki akaratának.
– Zajok Timót, vincellér… Tavasszal temettek el s életed végéig az
eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit
szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban
haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!
A jobbágyok már a következő koporsót emeltek ki. Ez a koporsó
még ép volt, de mikor kiborították a tartalmát, egy felpuffadt, bűzhödt
tetem zuhant Farkas Gergely feketéllő maradványaira.
A tömeg hátrált volna iszonyában, de a lándzsások nem engedték.
 – Vízmellékszállási Rozália… Pál cserzővarga leánya. Nem sokkal
azután temettek el tégedet, hogy engem fegyverrel elűztetek ebből a
városból. Életed végéig az eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem
részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és
tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!
A két jobbágy lehuppant a következő sírgödörbe, de ekkor a
tömegből előtülekedett egy testes, vörös képű férfi. Pál cserzővarga,
ahogy látta, mit művelnek leánya koporsójával, egyenest az
inkvizítornak akart rontani. Kamonci Titusz azonban résen volt, és
egyetlen ökölcsapásával a földre sújtotta az idős férfit.
– Kezet emelnél Krisztus katonájára? – mosolygott angyali
türelemmel a földkupac tetejéről az inkvizítor. – Magad is a bűnösök
pártját fogod? Vigyétek!
A darabontok elrángatták a vinnyogó embert, aki még így is látta,
hogy leánya földi maradványait hogyan borítják a többiek
összegabalyodott, rothadó tetemeire.
– Tátos Balázs! – folytatta kíméletlenül az inkvizítor. – Meghaltál
egyévesen, de nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt.
Nem nyugodhatsz ebben a földben!
A tömeg ekkor egy emberként moccant előre, hogy megakadályozza
a gyermek koporsójának kiborogatását. Oldalról azonban
számszeríjvessző sortüze suhogott bele a sokaságba. Üvöltés és
fájdalmas kiáltozás… Néhányan a sírhalmokra rogytak, mások vérző
sebekkel zuhantak térdre, próbáltak megkapaszkodni társaikban. A
lázongás elhamvadt, mielőtt újra lángra kaphatott volna.
Titusz intésére a katonák megragadták a szélen rogyadozó
sebesülteket és holtakat, s úgy, ahogy voltak, a koporsók zúzalékára és
az oszló tetemekre hajigálták őket.
– Ma mind megtisztultok a tűzben! – harsogta az inkvizítor. –
Megtisztítom ezt a várost! Ha ellenálltok, puszta, üres házakat hagyok
magam után. Ha megszelídültök, magatokba mélyedtek, és könyörögve
kéritek a Mindenható bocsánatát förtelmes bűneitekért, akkor életben
maradtok.
Odalépett a következő kiásott sírgödörhöz.
– Bujtos Andorás, kovács! Életed végéig az eltévelyedett tanok
rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt.
Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a
földben!
– Bácshideghi Antal, templomi szolga! Az átkos Bálint pap
plébániájának kulcsárja! Életed végéig az eltévelyedett tanok rabja
voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt.
Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a
földben!
– Toma János, éltél négy esztendőt! Nem részesültél az igaz hit
szentségében…
És így tovább, sírgödörről sírgödörre.
A jobbágyok meg csak hordák ki a porladó, korhadó koporsókat, s
belőlük a hullákat mind az emelkedő halom tetejére szórták. Kamonci
Titusz a tömeget figyelte.
Majd minden arcot jól ismert, és azok is jól ismerték őt. Tudta, hogy
kik ezek az emberek. Nézte őket, nézte az arcukra kiülő borzadást, a
hitetlenkedést, hogy mindez valóban megtörténhet szeretteikkel. Azok
közül is csaknem mindenkit ismert, akiket rothadó maradványaikban a
halomra hánytak. És jól ismerte azt a nyögdécselő, vérben hörgő
vékony öregasszonyt is, akit hasba lőtt egy számszeríj fémvessző, s akit
az emelkedő hullahegyre dobáltak a többi sebesülttel együtt.
– Titusz… drága fiam… segíjjél… Meghalok…
Titusz közel állt a hullahegy széléhez. Az öregasszonyra egy oszló,
hájas tetem súlya nehezedett, attól nem tudott moccanni, csak aszott
karját nyújtogatta erőtlenül feléje. Mások is ott nyögdécseltek a tetemek
közt, de hangjuk egyre halkabb, egyre tompább lett, ahogy újabb és
újabb koporsó tartalmát fordították rájuk.
– Titusz… fiam… nem ismersz te meg?
Kamonci Titusz a szeme sarkából az inkvizítorra sandított, de Jakab
atya nem törődött most a nyöszörgőkkel, fanatikus hangon sorolta a
megtisztítandó holtak neveit.
– Szabó Mikhál, kalmár! Életed végéig az eltévelyedett tanok rabja
voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt…
S a halom egyre emelkedett.
– Titusz… ne hagyj így pusztulnom… fiam…
Az öregasszony összeszedte maradék vékonyuló erejét, s rángó
kezével megragadta a férfi csizmás lábát.
– Ne hagyj így vesznem… drága fiam…
 Titusz felemelte lábát, és visszataposta az öregasszony kezét a
kupacba.
Nincsen dolga ezekkel.
Ezek már nem az övéi.
Ez a város, ez a vidék már a múlt…
Köpenyét arca elé kanyarította, mert egyre nehezebben bírta a
levegőben terjengő dögletes bűzt.
– Telke Mária, István jobbágy felesége! Életed végéig az
eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit
szentségében halálod előtt…
Nem sokkal később a halottakból széttört koporsókból, és még
mindig icergő sebesültekből álló kupacra fáklyákat vetettek a
darabontok.
Titusz arrébb állt, de így is megcsapta a hullákból áradó
elviselhetetlen bűz. A még élők fülhasogató sikolya elkísérte a tömeget
lefelé, a Tatárnyeregről egész a város szélső házaiig.
A sokaságot a darabontok és a vértes lovasok visszataszigálták a
főtérre. Már ott is lángoltak a máglyák.

9.
A farakások tetején vagy százötven embert kötöztek az
oszlopokhoz. Némelyik cölöphöz kettőt is, mert kevés volt a hely a
Szentkereszt-templom és a városháza közötti téren.
– Kamonc népe – folytatta rekedten, fájdalommal a hangjában az
inkvizítor. – Ti, eltévelyedettek, ti, megtévesztett lelkek… Ti, Isten
elkóborolt bárányai! Itt bűnhődnek közületek a veszettek, a
gyalázatosak, a két szín alatt áldozók! A kelyhesek, a heretikusok a
hittagadók! Itt tisztul meg a lelkük azoknak, kik fegyvert fogtak
énellenem, Krisztus katonája ellen!
A tömeg már nem lázongott. Dermedten bámulták a máglyák tetején
vonagló férfiakat és nőket. Városi szegények, néhány céhesmester,
szőlőművesek, vincellérek… ismerték valamennyit… Korlát Balázst,
Írigy Andorást, Farkas Istvánt, Mikos Kelement, Tizur Andorást,
Karomi Lázárt… Igen… Valamennyien részt vettek a felkelésben,
valamennyien az inkvizítor ellen lázadtak, s akadt köztük kinek kezéhez
vér is tapadt…
 De az igazi felbujtók nem voltak közöttük… Ezt is mindenki jól
tudta… Nem volt ott a kivégzendők között Balázs pap meg Bálint pap,
kik a Bibliát magyarra fordították, s kik a környéket esztendők óta
huszita tanokkal maguk mellé állították… Őket kiszabadították a
felkelők… Balázs pap még azon éjjelen Bácsba futott, s ott menedéket
kért a péterváradi apát úrtól. Bálint pap meg ki tudja, hol van azóta?
Remélhetőleg árkon-bokron túl… Magyar Balázs szabómester, aki az
egész felkelést kirobbantotta azzal, hogy kardot rántott az inkvizítor
katonáira, Újlak börtönében ül. Őt nem engedik megégetni, mert
nemesember. A pórnép mehet a máglyára…
A tűz belekapott a fahasábokba, s mert azok nedvesek voltak a késő
őszi fagyoktól, fojtó, sűrű füsttel bodorodtak az ég felé. De csakhamar
veres lángocskák türemkedtek ki a füstből, s mohón falni kezdték a fát.
A tömeg szívszorongva bámulta, hogyan lepi el a tűz szeretteik
ruháját, s hogyan fojtogatja a füst szerencsétleneket.
Titusz egykedvűen figyelte haláltusájukat. Tudta, hogy mire a
lángok belemarnak húsukba, nagy valószínűséggel nem lesznek már
életben.
A főteret a fahasábok recsegés-ropogása, a tűz habzsoló sistergése
és a máglyahalálra szántak sikolyai töltötték be. A füst megköhögtette
az elcsigázott tömeget, de nem mehettek mégsem sehová. Végig kellett
nézniük az egészet.
Mikor jó órával később a cölöpökről lenyaldosták a lángok a fekete
pernyét is, és a tűz hamvadni látszott, az inkvizítor lassan az egyetlen,
még életben hagyott fogolyhoz lépett.
Őalatta nem raktak máglyát, őt kezénél, lábánál fogva két oszlop
közé feszítették ki. Titusz letépte róla a szakadt inget.
Bácshideghi Dénes szabóinas mezítelenül reszketett a tömeg előtt.
Nemes Magyar Balázs segédje volt, ki az elsők közt ragadott fegyvert
az inkvizítor ellen, s azt rebesgették szerte Kamoncon, hogy tudja, hol
rejtezik az eretnek Bálint pap.
Az inkvizítor megállt előtte, kezében Bibliájával. Magában imát
mormolt, mintha az áldozat lelki üdvéért esedezne, aztán kinyitotta
szemét, és végigmérte a lecsupaszított férfit.
A szabósegéd negyvenévesforma vénlegény volt, vézna, csontos
arcú, nagy bajuszú ember. Tekintete szürkén villant, ahogy
farkasszemet nézett az inkvizítorral.
 – Eljött az időd, Bácshideghi Dénes!
– Tudom, Jakab pap.
– Megbántad-e bűneidet, fiam?
– Nem bántam meg semmit!
– Hiszed-e még a halálnak torkában is az eretnekségben tévelygő
nézeteket?
– Hiszem, hogy Husz János tanítása az igazság, Jézus Krisztus
szavainak legtisztább értelmezése, Jakab pap. És te is tudod, hogy így
van!
Az inkvizítor vékony szája mosolyra rándult.
– Részt vettél-e a fegyveres lázadásban, ami ellenem, Krisztus
katonája, a pápa inkvizítora, a hit védelmezője ellen tört ki?
– Részt vettem a népnyúzók, a hazugok, az alávalók elleni
felkelésben. Igen, vállalom! Harcoltam a sátán zsinagógája ellen, kinek
főpapja a római pápa!
Az inkvizítor elkomorult, előrehajolt, mintha egészen közelről
akarná megvizsgálni Dénes vonásait. A hóhér már ott állt az áldozat
mögött, kezében széles pengéjű nyúzó-késsel.
– Megállapítom, hogy nem ismered el förtelmes bűneidet, mi több,
tovább tagadod az egy, igaz anyaszentegyházat, gyalázod papjait,
rágalmazod őszentségét, a pápát, és tovább hirdeted eretnek nézeteidet.
Egyetlen lehetőséged maradt, fiam, hogy ne kínhalálok kínhalálával
halj! Áruld el, hol bujdokol az eretnek Bálint pap, Kamonc plébánosa, s
akkor kegyelemből te is a máglyahalált választhatod!
Bácshideghi Dénes arcán megvető kifejezés suhant át.
– Nem kerül soha a kezeid közé, te sátánfattya! Ölj meg, törj meg,
de nem árulom el a papunkat!
A tömeg elégedetten felsóhajtott.
Nem tetszett ez az inkvizítornak. Tudta, hogy nyomban el kell venni
a kedvét a kamonciaknak az efféle dacosságtól.
– Utoljára kérdezem, Bácshideghi Dénes… Hol van az eretnek pap?
– Én csak egyet ismerek. Az itt áll, előttem! – vigyorgott rá amaz.
Az inkvizítor intett a hóhérnak, hogy kezdheti.
A tömeg elnémult.
Titusz egy lépéssel közelebb húzódott az inkvizítorhoz, hogy
szükség esetén kardot ránthasson a védelmében. A tömeg reakciói
kiszámíthatatlanok voltak e pillanatban.
 A hóhér előbb elhelyezkedett az áldozat előtt. Végigmérte, s
hosszan a szemébe nézett. Bácshideghi Dénes állta a tekintetét, fejét
felszegte, s mikor a hóhér oldalt lépett, s felemelte a nyúzókést, halkan
imádkozni kezdett.
A tömeg együtt mormolta vele az imát, mintha lélekben egy volna
vele. Mást nem tehettek, de ennél nagyobb erőt nem is adhattak volna
szerencsétlennek.

Mi Atyánk, ki vagy mennyekben,

Szenteltessék meg az Te neved,
Jöjjön el az Te országod,
Legyen meg az Te akaratod…

Az inkvizítor fejét lehajtva mondta:

Pater noster, qui es in caelis,

Sanctificetur nomen tuum,
Adveniat regnum tuum,
Fiat voluntas tua,

A hóhér tűnődve vizsgálgatta Dénes nyakát, ujjaival kicsit

megnyomkodta a bőrt, keresve a helyet, ahol a pengével bemetszheti az
első vágást.

Miképpen mennyekben, azonképpen itt ez földön is.

Mi éltető kenyerünket add meg nekünk ma,
És bocsásd meg az mi vétkeinket,

Az inkvizítor hangosabbra fogta, hogy elnyomja a magyar szavakat:

Sicut in caelo et in terra…

Panem nostrum quotidiantim da nobis hodiae,
Et dimitte nobis debita nostra,

A hóhér különös gonddal metélni kezdte a bőrt Dénes nyakán,

körbe, körbe, finoman, hogy csak véknyan serkenjen vére. A férfi arca
eltorzult a fájdalomtól, egy hosszú pillanatra szavát is szegte a kín, de
aztán újult erővel folytatta:
 Miképen mi és megbocsátunk ellenünk vétkeseiknek,

Az inkvizítor dühödten fordult szembe vele, s szinte fröcsögte az

arcába:

Sicut et nos dimitlimus debitoribus nostris.

Bácshideghi Dénes hangja elcsuklott, mert a hóhér ebben a

pillanatban vékony csíkban nyúzni kezdte hátáról az első bőrszalagot.
Pontosan, ügyesen dolgozott, s mindenekelőtt lassan.
A férfi egész teste vonaglott a fájdalomtól, szemei kidülledtek, de
összeszorította fogát, mert nem akarta megadni az örömet az
inkvizítornak, hogy könyörögni lássa. Jakab pap most már enyhülten
fejezte be:

Et ne nos inducas in tentationem,

Sed libera nos a malo…

Csakhogy a dacos tömeg elnyomta a hangját:

És ne vígy minket kísértésbe,

De szabadíts gonoszul,
Mert tiéd az Ország,
Az hatalom, az dicsőség,
Mind örökkön örökké, Ámen!

Az inkvizítor megállt Dénes előtt, szétterpesztett lábbal, kezét háta

mögött összefonva, és az arcát figyelte. A hóhér immár a második
vékony bőrcsíkot cibálta le az áldozat hátáról, de a férfi meg se
nyikkant. Dülledt szemeit végigvánszorgatta a tömegen, mintha
egyenként akarna elbúcsúzni társaitól. Összepréselt fogai alól vér
bugyogott sebes nyakára.
A tömegben az emberek megfogták egymás kezét. Aztán halkan,
szomorúan énekelni kezdtek:

Boldogasszony Anyánk,
Régi nagy Patrónánk!
Nagy ínségben levén,
 Így szólít meg hazánk…

A két cölöp közé kötözött Bácshideghi Dénes, akinek a hóhér már

mellkasáról kezdte letépkedni a mellbimbókat, majd az előre bemetszett
bőrcsíkokat, lassan, iszonyú kínok közt elmosolyodott.
Ez a szelíd mosoly volt, amitől az inkvizítor elveszítette türelmét.
Dühödten megragadta csuhája szegélyét, és elviharzott a bíró háza felé.
A tömeg erősödő hangon tovább énekelt:

Magyaroszágról,
Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Szegény magyarokról!

És Kamonc főtere fölött a sötét fellegek egy kegyeletteljes pillanatra

eltisztultak, s a magasból árva napsugár fénylett keresztül a
szürkeségen, s mintha csak oda tartott volna, Isten kinyújtott ujjaként,
megsimogatta a szenvedő férfi arcát.
Bácshideghi Dénes megérezte az érintés melegét, s ennek tudatában,
végső sóhajjal adta át lelkét teremtőjének.

11.
Az inkvizítor álmodott.
Mindig ugyanazt álmodta, újra meg újra, mintha nem lett volna
képes szabadulni azoktól a képektől, azoktól a réges-régi emlékektől.
Álmában most is odahaza járt, Monteprandone városában, s a szelíd
hajlatú dombok közt vigyázta a juhnyájat. Tikkasztó, nyári hőségben
egy terebélyes citrus árnyékában ücsörgött, s egy fűszálat rágcsálva
figyelte az állatokat.
Várta a farkast.
Tudta, hogy el fog jönni.
El kell jönnie…
Aztán, bárhogyan is küzdött ellene, a forró, nyári napsütésben
elbóbiskolt. Amikor felriadt, puha, közeledő léptek neszét hallotta a
bokrokból.
Domonkos felpattant, s maga elé emelte botját, hogy lesújtson. Az
inkvizítor zihálva küzdött az ébredés ellen.
 Nem! Most nem ébredhet fel! Látnia kell a farkast! Meg kell
bizonyosodnia róla, hogy nem képzelgett! Kell lennie farkasnak!
Kell lennie veszedelemnek, mert ha nem…
Ha valójában nincsen farkas, ha csak elkóboroltak azok a juhok,
mert ő nem vigyázta őket lelkiismerettel, akkor…
Akkor az egész élete hazugságon alapul… Akkor apjának volt
igaza… Erre még gondolnia sem szabad!
Farkas oson a mezők alatt! Farkas fenyegeti a békés nyájat! És neki
meg kell védenie őket! Neki, egyedül neki kell szembeszállania a
veszedelemmel!
A bokor rezgett, az árny előrelépett, de mielőtt Domonkos kivehette
volna, mi az, minden elsötétült körülötte.

12.
A férfi öles léptekkel közeledett a mohos növényszőnyegen. Lovát
odakünn hagyta, a Vénszigeten túl, ahol a zsombos szélén út vezet
tovább Bánmonostora felé.
Nehezen vergődött át a mocsáron, az ösvényt már jó ideje nem
használta a falu népe. Az utat benőtte a gaz, s a Duna mellékága lassan
visszavette jogos tulajdonát.
De Kamonczi Titusz emlékezett még az ösvényre. Tudta, hogyan
juthat át a Vénszigetre. Mikor elvergődött végre a fűzfa bazilikához, ott
megtorpant. Tudta, hogy akit keres, az itt bujkál valahol.
Itt kellett lennie…
A mocsári virágok, a Dunába hajló kecses fűzek eleven
szövedékfala alatt alig lelte meg a tisztást. Annak közepén állott az
oltár. Fekete volt már, korom és rég megalvadt vér sötétlett rajta.
Titusz komoran körbepillantott.
A fák alatt csontok sárgállottak, egy koponya szemgödreiben
tekergőzött a sárga lápi sikló.
Akit keresett, ott volt. Nem próbált futni, pedig bizonyára hallotta
közeledő lépteit. Ott térdepelt a kőoltár előtt, háttal Titusznak, s
zavartalanul befejezte imáját. – Már vártalak, fiam.
Titusz a pap mögé lépett, ujjai tőre markolatára fonódtak. Bizonyos
volt benne, hogy itt találja Bálintot. Egyedül jött, az embereit
Kamoncon hagyta, hogy vigyázzák az inkvizítor álmát.
 – Azt beszélik a kamonciak, hogy megnémultál, Titusz – mondta
Bálint pap anélkül, hogy hátrafordult volna. Előtte, a megfeketedett
oltáron a magyar Biblia megviselt, kézzel írott példánya hevert. Titusz
jól tudta, hogy annak a Bibliának az oldalait kinek a vére szennyezi.
– Jól van hát, ne beszélj, ha nem akarsz – folytatta Bálint pap. – Én
megértem azt. Nem hibáztatlak, és nem fogok könyörögni az életemért
sem.
Titusz még közelebb lépett, s most már ott tornyosult közvetlenül a
pap mögött. Lassan elővonta tőrét: egyetlen mozdulat kell csak, és
Bálint átvágott torokkal zuhan az oltár kövére.
– A hívek könyörögtek, hogy meneküljek el innét. Fussak
Moldvába, ahová Tamás futott hetekkel ezelőtt! Talán azt kellett volna
tennem… De előbb… Előbb látni akartalak…
Megfordult, s még térdeltében végigmérte a fekete köpenyes,
mellvértes férfit. Elmosolyodott.
– Különös. Én még mindig azt a szelíd, jóravaló fiút látom magam
előtt, aki oly gyönyörűen telerajzolta a templomomat…
Titusz nem felelt.
– Most azon töröd a fejed fiam, hogy megölj-e engem. Tudom, hogy
a sok rettenet amit láttál, amit átéltél, kitörölte a jót a szívedből. Ahogy
mondtam már, nem hibáztatlak semmiért. Isten útjai nem ismerhetőek, s
ha azt kérdeznéd, mivel érdemelted ezt a sorsot, hát nem tudnék választ
adni rá. Ha azt kell tenned, végezz csak velem. Nem fogok védekezni.
Megnyugvás lesz számomra, hogy a te kezedtől múlok el ebből a
világból, s nem az inkvizítor égettet meg vagy húzat karóba.
Titusz arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Figyelmesen meredt a
papra, szinte itta a szavát.
– Mielőtt azonban megtennéd, amit meg kell tenned, fiam… Adnom
kell neked valamit. Azóta a szörnyű nap óta őrzöm. Téged illet, senki
mást a világon…
Csuhája redői közül egy kardot húzott elő. Titusz megpillantotta, s
arcán – most először – riadt kifejezés suhant át. Bálint pap egy fényes
hüvelyű, görbe kardot tartott a kezében. Míves markolatú fegyver volt,
ezüstös gombján kék köves keresztberakással.
– Ugye, megismered, fiam?
Titusz megismerte.
 Az a kard volt, amit nevelőapja, Dugovics Mihály mester hozott
neki nászajándékként. Mikor is? Mintha az előző életében történt
volna…
– Talán másként alakulnak a dolgok, ha nem idegenkedsz oly sokáig
a fegyvertől… De nem hibáztatlak ezért sem. Magam is iszonyodtam a
fegyvertől egész életemben. Most már tudom, hogy kinek fegyvere
nincsen, az mások szolgája lesz élete végéig, és szenvedésre ítéltetik.
Mert hiába íratott meg, hogy kard által vész mind, ki kardot ragad…
Hiába Krisztus urunk szelídsége a lélek boldogjai között, ha a gonoszok
kezében mindig ott van, s ott is marad a fegyver. Az igazságot a
győztesek írják. Az ő igazságuk marad az utókorra. Ha most Jakab, az
inkvizítor győzedelmeskedik, akkor nekünk mind menekülnünk kell.
Most már tudom, hogy nem csak lázadozni, nem csak hőbörögnöm
kellett volna, hanem kardot ragadni, és le nem tenni, míg ki nem vívjuk
az igazságunkat.
Titusz lassan ingatta a fejét.
– Azt gondolod, úgy jártunk volna, mint a Nagy Antal parasztjai
Erdélyben… Lehet… Láttam magam is… De pap létemre azt mondom,
Krisztus szelíd szavával csak a tiszta szívűeket győzhetjük meg. A
gonoszokat, megátalkodottakat és ostobákat soha. Kell a kard… Kell a
férfi kezébe…
Azzal Titusz felé nyújtotta a fegyvert.
Az lassan felemelte, s úgy bámulta, mintha Isten kardja lett volna
az.
– Szeretném, hogy ez a kard legyen az oldaladon. Amikor
használod, gondolj drága atyádra… és gondolj majd reám. Légy üdvére
az egy, s igaz Istennek, és légy üdvére szegény magyar hazánknak…
Csak ezt kérem tetőled, Titusz.
Visszafordult a fekete oltár felé, és lehunyt szemmel imádkozni
kezdett, de előtte még meglazította csuhája nyakrészét, hogy a penge
minél könnyebben átvághassa nyakán az izmokat.
Megbékélt sorsával.
Amikor befejezte az imát, keresztet vetett és összekulcsolt kézzel
várta a halált.
De a halál nem jött.
Kicsit később zavartan megfordult.
 Titusz nem állt már mögötte. Hangtalanul, észrevétlenül eltűnt a
mocsár sűrű növényzetében, mintha soha ott se lett volna.
Bálint pap remegő kézzel összeszedegette szakadt Bibliáját. Isten
azt akarja tehát, hogy éljen még! Élnie kell! Folytatnia kell a munkát!
Talán azért adott még egy esélyt számára a Mindenható, hogy
befejezhesse a fordítást…
Igen…
El innét! Moldvába! Ott már egész falvakat laknak a
Magyarországról elmenekült elüldözött husziták!
Még egyszer, utoljára körbepillantott a fűzfa bazilikában. Néhány
esztendő még, és a fekete követ elnyeli a terjeszkedő mocsár. Nyoma is
eltűnik ennek a szigetnek, ennek a valaha édeni, s pokolivá lett
tisztásnak…
Bálint pap a szívéhez szorította a Bibliát, és vándorbotjára
támaszkodva sántikálni kezdett a mocsárban.
Hosszú út várt rá.

13.
Az inkvizítor ide-oda hánykolódott a kamonci bíró házában.
Odakünn már megvirradt, mégsem eresztették karmaikból a lidérces
képek. Mintha a piactér felől bűzlő, égett emberhús mérgezte volna meg
éji nyugodalmát.
Most is, mint mindig, álmában odahaza járt, Monteprandone
városában, a szelíd hajlatú dombok közt, s vigyázta a juhnyájat.
Tikkasztó nyári hőségben egy terebélyes citrus árnyékában ücsörgött,
egy fűszálat rágcsálva figyelte az állatokat.
Várta a farkast.
Nem sok maradt a nyájból. Tudta, hogy ha most nem kapja rajta a
farkast, akkor mindennek vége. Bizonyítékot akart, bizonyosságot,
hogy valóban létezik a veszedelem, s nem csak beteg elméje
szüleménye az.
Domonkos elmosolyodott. Már hallotta a neszt. A farkas közeledett!
A bokor ágai hirtelen szétnyíltak, s a tisztásra egy árnyalak lépett ki.
Az inkvizítor zihálva küzdött az ébredés ellen.
Nem! Most nem ébredhet fel! Látnia kell a farkast! Meg kell
bizonyosodnia róla, hogy nem képzelgett…
 Mert kell lennie farkasnak! Kell lennie veszedelemnek!
A magasból fénysugár tűzött át a komor felhők között, egyenest a
bokorból kilépő állatra vetve fényét. Nem farkas volt.
Csak egy oktalan juh legelte a füvet, s kérődzött békésen. Az
inkvizítor tudta, hogy álmot lát, mégis beleborzongott a felismerésbe.
Nincsen… Soha nem is volt semmiféle farkas… Nincsen
veszedelem… Nincsen… Nincsen…
De akkor…
Akkor miért küzdött mindvégig?
Miért kellett annyi szenvedést okoznia? Kell, hogy legyen valami
értelme a megannyi küszködésnek, az igyekezetnek! Kell, hogy Isten
fénye világítsa meg eddig megtett útját, nem hullhat sötétségbe minden,
amit maga mögött hagyott…
Az inkvizítor felébredt.
Már nem zihált.
Lassan, gyötrelmesen siklott át a valóságba.
Megborzongott.
Fázott.
Az ablakhoz vánszorgott, s kipillantott a piactérre. A templom
mellett még ott feketéllettek a máglyák. Senki oda nem merészkedett
tegnap óta.
Az inkvizítor, úgy ahogy volt, mezítláb, hajadonfőtt, könnyeivel
küszködve kitámolygott a kora téli hidegbe. Odabotorkált a máglyák
maradékához, és térdre rogyott a hideg hamvakban. Keze remegve
kaparta a szürke port: tegnap élő emberi lények voltak még ezek…
Pernye és hamu.
Az inkvizítor könnyei a maradványok porába hullottak.
– Miért tetted ezt velem? – kiáltotta a szürke felhők felé. – Miért?
A főtér kihalt volt, csak a szél süvített a házak között, s vádlón az
inkvizítor arcába fújta a hamvakat.
Marchiai Jakab fuldokolva rohant a templom felé.
Minden ízében remegett, mikor belépett. A délelőtti fények
halványan megvilágították a fehér falakra pingált, megkopott rajzokat.
Jakab pap lerogyott a kőpadlóra.
– Miért? – nyöszörögte.
A falon, a szószék alatt a Golgota hegye bontakozott ki a fekete
vonalak kuszaságából. Rajta a megfeszített Krisztus, kétoldalt a
latrokkal. A fellegek közt kiterjesztett szárnyú, harsonát fúvó angyalok
lebegtek.
Az inkvizítor csak bámulta a képet, mintha soha nem látta volna
még ezt a jelenetet.
Gyönyörű rajz volt, Rómában sem látott ehhez foghatót. Barbár,
mégis kifinomult, egy ösztönös zseni remekműve. Amott Bálint pap
állott lerajzolva a kicsiny templom előtt, köréje gyűlve hívei, mind a
kamonci polgárok, imára kulcsolt kézzel. Tiszta tekintetüket az ég felé
fordították.
Az inkvizítor a fejét rázta.
Nem lehet, hogy tévedett! Nem lehet, hogy annyi embert igaztalanul
küldött a máglyahalálba, hogy annyi embert hiába kínoztatott meg…
Már nem rázta zokogás, csak térdepelt a rajzolat előtt, és bámulta a
fekete vonalakat, mintha abból próbálná kiolvasni a jövendőt.
De miféle jövendőt?
Mikor megtörten, hitehagyottan kitámolygott a templomból, a
piactéren belebotlott a Zalánkemén felől vágtató Vitoveczbe és
lovasaiba. Könnyes szemmel felbámult Cillei zsoldosára. Az inkvizítor
tudta, hogy fontos hírt hozott.
Úgy is volt.
Miközben a Szerémségben immár mindenütt halotti máglyák
lobogtak, miközben tízezrével menekültek az életerős férfiak, nők,
gyermekek messzi idegenbe, miközben sorra elnéptelenedtek a gazdag,
büszke délvidéki magyar falvak, addig nem messze onnét, a határ
túloldalán, a Duna déli partján, Vég-Szendrő vára felé minden addiginál
hatalmasabb török hadsereg menetelt erőltetett iramban.
A halotti máglyák sűrű füstjétől nem lehetett látni, ahogy
előtündökölt a sötét fellegek mögül a félhold.

14.
MÁRVÁNY-TENGER,
TÖRÖK BIRODALOM 817, SÁBÁN HAVA
Félhold tündökölt annak a gályának az árbocán is, amely lustán
siklott a Márványtenger vizén. Hétágra tűzött a nap, s a szultáni
lobogók alatt büszkén dagadoztak a veres vitorlák – a fedélközben
rostokoló keresztény rabszolgáknak alig kellett rásegíteni az evezőkkel.
Minek is verejtékeztek volna? A gálya parancsnoka, egy elhízott gagauz
tiszt nagyokat ásítozva figyelte az árboc tövében zajongó
udvarhölgyeket és gyermekeket. A kép, ami megelevenedett előtte,
díszes mozaikra kívánkozott volna: a tündöklő, kék tenger fehér
habokat tajtékozva a gálya orránál, a feszülő veres vitorlák, a lobogó,
csattogó selyemzászlók, a szőnyegek, a csauszok, legyezőszolgák fehér
lebernyegei, az udvarhölgyek zöld és kék selymei, a kötelek és árbocok
közt kergetőző szultánfiak és -leányok bíbor-és sáfrányszín ruhácskái…
A gagauz elégedetten vigyorgott magában.
Allah könnyű munkát adott néki! Más dolga sincsen, mint hogy
Humai hatun a szultán ágyasának szolgálatára legyen, s ide-oda
hajókázza a mennyei szigetek között!
– Jobbra! Kicsit jobbra! – intett a parancsnok a kormánylapátra
támaszkodó szerecsennek, aztán felpillantott a vitorlára.
Nem fog változni a szélirány… Estére elérhetik Szamothrakhé
szigetét…
Csak ez a nap ne tűzne így!
A fedélzetet árnyékoló vászon óvta a nap hevétől. A főhelyen,
kényelmes kerevet mélyéből az elfátyolozott arcú Humai hatun
szemlélte az elsuhanó partokat, szinte félálomba ringattatva a szelíd
hullámoktól.
A vidék egyhangú volt és csöndes.
A szultán ágyasa pedig emlékezett.
Sok-sok évvel ezelőtt ugyanilyen sebesen siklott előre egy másik
gálya, elkerülhetetlen végzete felé sodorva azt a kis zsidó leányt, aki
még töretlenül hitt a szerelem hatalmában.
Régen volt! Nagyon rég!
Humai hatun szeme alatt egyre több finom ránc gyűlt. Korán
öregedett. Ki tudja, tán kun őseinek öröksége volt ez, kiknek leányai
káprázatos szépségben bimbóztak már gyermekkorban, de akik
huszonöt esztendősen menthetetlenül hervadni kezdtek. Ez a sors várt
őreá is. A szultán immár második esztendeje felé sem nézett. Újabb,
fiatalabb szeretői voltak, s vele már nem törődött többé.
Humai hatun keserűen felsóhajtott.
A messzeségben sorra maradoztak el mellettük Imroz szigetének
sárga sziklái, hófehér falú házai, és a még távolabb zöldellő erdő
vékony sávja. Az asszony elfordította tekintetét a tájékról. A gálya
orrában pengetett tamburlant szavára figyelt, s félig leereszkedő, hosszú
szempillái alól gyöngéd pillantást vetett a körülöttük kergetőző
gyermekekre.
Életem értelme!
A fiúcska, aki egyedüli reménysége maradt, ott nyargalt a többi
kölyök élén, kezében fakarddal, vállán kis, kerek pajzzsal. Nem viselt
turbánt, mint a többiek, hosszú, göndör fürtjei bronzszín vállára
omlottak, ragyogó, fekete szeme gyémántként ragyogott a napsütésben.
Mint egy királyfi…
Mint egy mesebeli herceg!
Mohamed nem csak atyja, Murád törökös, széles arccsontját, s
magas homlokát örökölte, de Eszter orrát és szemeit, valamint kun
nagyanyjának vaskos ajkait és erős állkapcsát is. Káprázatosan szép
gyermek volt, dacos, büszke és állhatatos. Tartása fejedelmi, tekintete
pedig hol hidegen parancsoló, hol ábrándosan merengő.
S bár az edirnei háremben nem sok lehetőség nyílott a gyerekek
tanítására, Humai hatun gondoskodott róla, hogy Mohamed értelme ne
csak az imám szigorú szavai alapján gyarapodjék. A hosszú éjszakákon,
a bársonyos tavaszok, a tikkasztó nyarak, langy őszök és fogvacogtató
telek sivárságában mesélt, mesélt, s egyre csak mesélt neki. Tanítgatta a
maga módján, elbeszélt mindent, amit valaha látott, mindent, amit
valaha megtapasztalt. Gyönyörű meséiben kun sárkányvitézek, a pusztát
járó törzsek daliái elevenedtek meg és Mózes népének szenvedései,
dicső júdeai hősök cselekedetei…
Történeteiben életre kelt a város, az arany város, a világ
középpontja, melyet leronthatatlan falak védenek, s amely oly gyönyörű
és oly gazdag, aminőt ember el sem képzelhet. De Humai hatun
szívesen beszélt a gyermeknek nagy elődjéről, Mohamedről is, kinek
nevét viselte. Beszélt az oszmánok dicsőségéről, a szultánok törhetetlen
hatalmáról, kiknek azt a feladatot szabta Allah, hogy a világot uralmuk
alá hajtsák. És beszélt a perzsák legendáiról, a két folyó ősi városairól,
elfeledett birodalmakról, szegény, de csavaros eszű tolvajokról,
Sahrazád meséinek hőseiről.
A kis Mohamed pedig táguló értelemmel és gazdag képzelettel
fogadta be Eszter történeteit, és fejében varázsos elegyet alkotott
mindaz, amit Kelet és Nyugat valaha megálmodott. Így történhetett,
hogy noha az imám ötéves korától ellentmondást nem tűrőn oktatni
kezdte számára az iszlám törvényeit, lelke mélyén nyitott és érdeklődő
maradt más vallások és szokások iránt is.
Humai hatun megtanította a görögök beszédére, sok-sok kun és
héber szóra, és olyan dalokra, melyek jelentését már ő sem ismerte
pontosan.
Hétesztendős korára Mohamed, Murád szultán negyedik fia
eszesebb, erősebb gyermek lett, mint bármelyik társa az edirnei
szerájban.
– Kormányt jobbra! – bődült fel a gálya tatján a hájas gagauz. –
Kerüld ki azt a szirtet, te ütődött!
Mielőtt a szerecsen engedelmeskedhetett volna, Mohamed odaugrott
a kormánylapáthoz, és félrehúzta. A parancsnok mosolyogva földig
hajolt a szultánfi előtt, Humai hatun legnagyobb boldogságára.
Mohamed úgy vezette a többi gyermeket, ahogy egy vezérnek
vezetnie kell népét. A vele egykorú fiúk szeme csak úgy csillogott,
ahogy szavait itták. Bármit mondott, bármit tett, Mohamed nyomában
mindig kisebb gyermekhadsereg masírozott.
Megtanult birkózni, s nem akadt még legyőzőre. Megtanult íjjal
lőni, s nem akadt méltó vetélytársa. De Humai hatun még ennél is
jobban örült, amikor azon kapta Mohamedet, hogy a hárem
rózsakertjében maga köré gyűjti a többieket, és mesél nekik.
Itták szavait.
Mohamed ünnepélyes hangja andalító muzsika volt anyja fülének.
Történeteiben visszaköszöntek anyjának gyönyörű meséi a kun
sárkányvitézekről, a pusztát járó törzsek daliáiról, dicső júdeai hősök
cselekedeteiről.
Amikor Mohamed beszélt, mindenki más hallgatott. Amikor
Mohamed mesélt, mindenki más elvarázsoltan merült el más világok
tengereiben, idegen csillagok fényében.
Az én fiam…
Humai hatun nem akart a jövővel gondolni. Tudta, hogy azon a
napon, amikor Murádot magához szólítja Allah, valószínűleg őt is és a
kis Mohamedet is meggyilkolják majd. Ez a szokás. Ez a törvény… A
túlélés és a béke törvénye. Nem lehet marakodó testvérek konca a
hatalmas Iszlám Birodalom… A halál bármelyik nap eljöhet értük.
De amíg Allah élni engedi őket…
Addig boldogok lehetnek ő és a kisfia.
 Addig álmodozhat arról, hogy a kis herceg egy napon világraszóló
tetteket hajt majd végre. S a hosszú éjszakákon, a bársonyos tavaszok, a
tikkasztó nyarak, langy őszök és fogvacogtató telek sivárságában
meséinek hőse maga a fiú lett, az ifjú herceg, ki elvezeti hadait a világ
széléig, s azon is túl, a városig, az arany városig, a világ középpontjáig,
melyet leronthatatlan falak védenek, s amely oly gyönyörű és oly
gazdag, aminőt ember el sem képzelhet.
És Humai hatun hálát adott Allahnak ezért a fiúért.

15.
Reggel arra ébredt, hogy valami nincsen rendjén. Oldalra fordult, de
a kényelmes kabinban nem látta sehol Mohamedet. Riadtan
feltápászkodott.
Kiszökött volna? Lehet, hogy máris a többiekkel hancúrozik a
fedélzeten, s megint valami világraszóló kópéságon töri a fejét?
De a fedélzet még csendes volt, nem törte meg gyermekzsivaj a
kikötő álmos ébredezését.
– Hol van? – kérdezte Humai hatun ridegen a gagauz kapitánytól. –
Hol van a herceg?
A parancsnok térdre vetette magát.
– Érte jöttek nem sokkal napkelte után, fényességes hatun!
– Érte jöttek? – Eszter elsápadt a fátyol alatt. Hogy érted ezt?
– Mara hatun… a fiúcskáért jött. Azt mondta…
A gagauz elhallgatott, és szűkölve bámult fel az úrnő arcába.
– Azt mondta, a szultán haladéktalanul látni akarja a herceget…
– Mara hatun? – Eszter csaknem elzuhant a fedélzeten. Meg kellett
kapaszkodnia a korlátba, hogy megőrizze egyensúlyát. – Mara hatun
érte jött? S még csak fel sem ébresztett engem?
A gagauz térden csúszva hátrált a színe elől.
Humai hatun a kikötő felé fordult. A minaretekben reggeli imához
szólította az igazhitűeket a müezzin. Félhold tündökölt a gálya árbocán,
s a gálya lustán ringott Szamothraké szigetének kikötőjében.
– Elloptad tőlem… – suttogta maga elé Eszter. – Elvitted tőlem…
Nekem csak ő volt… Egyedül ő…
Soha többé nem látta viszont egyetlen gyermekét
 l6.
Néhány nappal később Mohamed, Murád szultán negyedik fia
tetőtől talpig a számára készíttetett gyermekvértben, turbánban, oldalán
handzsárral a fényességes padisah színe elé vezettetett.
Boltozatos, hatalmas csarnokok során vitték végig a kapudzsik egy
gyertyáktól megvilágított, aranyfényben derengő, mozaikköves
folyosón, ahonnét félhomályos szobák nyíltak kétoldalt. A folyosó
falain szúrák cirkalmas, perzsa betűi figyelmeztettek a próféta
törvényeire, a falakat az iszlám zöld hadilobogói és a győzedelmes
oszmán hadsereg diadaljelvényei díszítették. A boltívek a magasba
vesztek, a cifrán faragott oszlopfőkön csillagképek szikráztak, a
levegőben balzsamos illat terjengett.
Mohamed szájtátva bámulta a csillagok, s holdak táncát a magasban.
Mintha a mesék birodalmában járna máris…
A kapudzsik a szultáni fogadóterembe vezették: csauszok, agák,
mollák, muftik, kádik, sejkek várakoztak, hogy a hatalmas úr
rendelkezzék velük.
Mohamedet az Erkján-i-devlet tagjai mellé állították, mintha maga
is a birodalom egyik tisztségviselője volna. Egy nagy bajuszú,
szemöldök nélküli szerdár rámeredt, aztán fagyos mosollyal jelezte,
hogy maradjon csendben.
Mohamed a nyakát nyújtogatta, hogy megpillanthassa a szultánt.
Murád a csarnok közepén, díszes asztalka mellett állott, s épp egy
vén zsidóval beszélgetett, ki egy kiterített térképen mutogatott neki
valamit. A nagy bajuszú szerdár intett a fiúcskának, hogy várja meg,
míg befejezik. Úgyhogy Mohamed várt és figyelt. Mit akarhat ez a
zsidó a szultántól? Hegyezni kezdte a fülét. Valami Budun nevű
városról beszéltek, keresztény seregekről, azok létszámáról, hajókról,
pénzről…
Mohamed nem mindent szót értett tisztán.
A kihallgatás befejeződött, a szultán intett, s Mose ben Jahmun
elhátrált előle. Amikor elhaladt az állam oszlopai előtt, s a kis
Mohamed mellé ért, tekintetük egy pillanatra találkozott. Az ifjú
sahzade illedelmesen fejet hajtott, s természetesen nem is sejtette, hogy
tulajdon nagyatyját köszönti Allah nevében.
 A zsidó kihátrált a teremből, a szultán pedig türelmetlenül
elhessegette az elébe járuló agákat, s figyelme inkább Mohamedre
terelődött.
– Készen állsz harcolni a szent hit védelmében, fiam? – kérdezte
mennydörgő hangon.
A fiú megszeppent. Még sohasem töltött egyetlen napot sem
anyjától távol, most pedig reggeltől estig férfiak, katonák vették körül,
akiknek egy kedves szavuk sem volt hozzá, egyre csak utasítgatták,
kiabáltak vele. Mindent egyedül kellett csinálnia, s noha hamar
feltalálta magát, a lelke vigasztalhatatlanul szomorú volt. Hiányzott
neki a hárem rózsaillata, a selymek puhasága és a szavak gyöngédsége.
– Azt kérdeztem, készen állasz-e szent háborúba indulni velem? –
harsogta egyre türelmetlenebbül Murád.
Mohamed hátrált egy lépést. Legszívesebben elsírta volna magát.
De aztán eszébe jutottak a hősök a csavaros eszű tolvajok, a széles
puszták deli vitézei, s hirtelen eszébe jutott az is, hogy egy napon
minden hős bizonyos válaszút elé kerül. Ez most az ő válaszútja. A sors
ma számára kínálja fel a lehetőséget! Nem sírhat! Egy férfi soha nem
sírhat!
Allah akarta így!
– Készen állok, apám! – kihúzta magát, és szénfekete, gyönyörű
szeme ragyogott. – Hová megyünk? Kit kell legyőznünk?
Murád büszkén elmosolyodott, s bégjeire, vezírjeire pillantott.
– Jól feleltél, Mohamed. Mostantól velem maradsz. Itt élsz velem,
követsz, ha háborúba indulok. Mint most is. Velem leszel a hadjárat,
során, s én megtanítlak harcolni. Azt kérded, hogy hová megyünk?
A szultán kirántotta kardját, és nyugat felé vágott, mintha ketté
akarná hasítani az egész égboltozatot.
– Engürúsz ellen! Magyarisztán ellen!
Mohamed tisztelettudóan meghajolt. Tudta, mit kell felelnie:
– Akkor jaj a magyaroknak, apám!
Murád szultán, Isten árnyéka, büszkén mosolygóit a bégekre,
vezírekre.
– Látjátok? Az én fiam!
 Hetedik fejezet
BÁBOLNA

1.
ALPARÉT, BÁBOLNA HEGYE,
ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1437, SZENT JAKAB HAVA
Szilágyi Mihály bosszúsan ügetett el a nemesi tábor legszélső sátrai
között. Ej, hát így vigyázzák a had nyugodalmát? Sehol egy őrszem,
sehol egy felderítő lovasportya? Nincsenek lándzsások a sáncokhoz
állítva, nincsen egy árva számszeríjász se az erdő felé fordítva? Bárki
emberfia csak úgy belovagolhat az erdélyi nemesség összesereglett
táborába anélkül, hogy rája kakukkolna valami strázsaféle, hogy ugyan
mi a fészkes fenét keres errefelé?
Nagyon biztos lehet a dolgában Csáki vajda meg Lépes püspök! De
meglesz ennek a böjtje még!
Már jócskán bent battyogott szerény kíséretével és a pányvázott
szekérrel a tarka sátrak erdejében, mikor egy bortól erőst imbolygó
ember rárikkantott:
– Hát téged meg mi szél hozott erre, Mihály komám? Azt hittem, te
is a sógoroddal búslakodol kincses Prága városában!
– Bár ott lennék! – zsörtölődött Szilágyi, miközben lehuppant a lova
nyergéből. – Csakhogy engem hazaparancsolt a vajda urunk, hogy a
holló vájná ki a szemét!
Amaz véreres szemű, bundapálinka leheletű ember volt, zömök,
mint egy hegyi medve, széles fejű, mint egy mesebéli törpekirály.
Kezében boros csobolyót szorongatott: valaha szebb napokat látott
kamuka mentején jókora foltokat ejtett már a tállyai szamorodni, de
brezüli bársonypalástján se maradt tenyérnyi tiszta folt a rácsepegtetett
sok tinózsírtól.
Szilágyi Mihály, akinek veres dolmánya patyolatként feszült
domború mellkasán, s aki fegyverei és öltözéke tisztaságára mindig
nagy súlyt fektetett, nem rejtette véka alá megvetését.
 – No hiszen, úgy látom, részeg mán az egész tábor, Dénes, te! Így
akarjátok ellátni a parasztok baját? Tántorogva, összehányt mentében?
Farnasi Veres Dénes csak legyintett reá.
– Ha meglátnak minket, komám, majd futnak, amerre látnak! Nem
hinném, hogy oly nagy tudomány lesz széjjelkergetni azt a veszett
csordát!
– Majd meglátjuk! – dörmögte Szilágyi. – Hun vannak a vajda
uramék? Beszédem van velük!
– Amott, a püspök vadászházában! – bökött a sűrű erdő felé Farnasi.
– Ott mulatnak reggel óta!
Szilágyi Mihály intett embereinek, hogy keressenek maguknak
valami nyugodt helyet, míg ő felleli a seregvezéreket. Lovát kantáron
vezette, végig a Deberke-patak füves partja mentén. Átvágott az alparéti
nyomorú viskók közt, amiket valósággal körbefolytak a nemesurak
sátrai. Akadtak azok közt díszes, szekérre emelt sátorpaloták, meg
szúrágta, szakadt nemezsátrak is. Címeres zászlócskák erdejét rezegtette
a szél mindenfelé, az egymásnak támasztott lándzsák tövében meg
nemzetségcímeres, bivalybőr bevonatú pajzsok sorakoztak. A füvön, a
fák árnyékában, amerre csak a szem ellátott, a nemesi had vitézei
heverésztek a tüzek körül, s gondtalanul mulattak, mintha nem épp
ütközetre készülnének éppen.
Mihály, akit Hunyadi rég hozzászoktatott a szigorú katonai
regulához, nem győzött csodálkozni ezen a cigányos felforduláson. A
gatyára vetkezett, kurjongató urak oly nagy hangon voltak, hogy bizony
ezt a hacacárét még odafönn, a Bábolna hegyére telepedett paraszti
hadnak is tisztán kellett hallania.
Hallgassák csak! Hallják, hogy nem fél őtőlük a nemesi sereg,
hallják csak, hogy fogadkoznak a holnapi csatára, amikor is
megütköznek a fegyverre kapott pórnéppel!
Szilágyi nem győzött csodálkozni, hogy honnét hordják azt a
töméntelen bort az uraknak. Mert igaz, hogy Alparét Maróti János fia
László úr birtoka volt, s neki nem kevés borospincéjét rejtették a közeli
domboldalak, de mégiscsak úgy lehet, hogy a püspök úr őeminenciája
nyittatta meg vadászháza pincéit a sereg javára. Ott billegtek a borhordó
agyagkanták, csordultig telve jó újlaki veressel meg száraz Küküllő-
melléki fehérrel. Egymásnak koccantak az ezüstserlegek,
cseréppoharak, fakupák, s áldomás áldomást követett.
 – A holnapi diadalra!
– Pokolba a büdös parasztjaival!
– Karóra a hitványakkal!
– Akit a kezünkbe kapunk, megnyúzzuk, kiheréljük, szemit
kinyomjuk mindnek, hogy a keserves úristenit a mocskos fajtájuknak!
Szilágyi, aki maga sem vetette meg a finom nedűt, most viszolyogva
lépdelt át a részeg szendergésbe merült férfiak között. Itt voltak már,
akit csak össze tudtak nagy hamarjában trombitálni Dobokából, Belső-
Szolnokból, Kolozsból, Tordából. Vagy ötezer fegyveres. Nem sok,
inkább kevés. Főképp azért kevés, mert az erdélyi had java részét még
februárban magával vitte a török ellen Lévai Cseh Péter, ki azóta már
társvajdai címmel lett gazdagabb. Aki maradt, az meg, lám, ilyen léhűtő
fajta…
A táborban mindenütt csak danolásztak, szólt egyre a cincári
muzsika, fújták a flőtét, pengették a kobzokat, nyekergették a
nyenyerét, amott meg zörgött az ostábla deszkája, ólompohárban
csörgött a kocka, s licitálták a hatot vagy vakot.
Szilágyinak nem kellett sokáig bóklásznia a rendeden
sokadalomban, ahol innen is, onnan is ismerős nemesi ifjak, deres
szakállú, meglett férfiak kiáltoztak felé istenhozzádot. A tábor szélén,
ahol már a dombok emelkedtek, egy meredek, erdővel dúsan borított
hegyoldalon fáklyák lobogtak, egész a püspök úr tusculanumjáig. Jól
rejtett, minden úttól távol eső vadászház volt ez, valóságos kis palota,
tündérlak az erdő mélyén. Ide hívta rendszerint a püspök úr jó barátait
vadászgatni, mulatozni, meg a közeli jobbágyfalvakból elragadott
leányok bájait alaposan kiélvezni, mikor csak tehette.
Járt már itt Szilágyi korábban, s akkor is, most is elborzadva vette
szemügyre a csupa márvány, csupa cifra kőtornyocskákat, meg a
hivalkodó, fehérre meszelt görög tornácot. Mi haszna az ilyesminek?
Hogyan lehet egy ilyen árnyas enyhhelyet megvédni, ha jő az ellenség?
Márpedig az ellenség most itt tanyázik, nem is túl messze, s a Bábolna
magasából fürkészi minden mozdulatukat! Ejh! Kutya püspökje!
Mindig csak a dajdajozáson meg az agaras hajtáson jár az esze!
Itt már voltak ugyan őrök, de rá se hederítettek Szilágyira. Ki ne
ismerte volna a messze földön hírhedett, nagy kötekedő hírében álló
férfiút, akinek hamarabb jár el a keze, semmint hogy kérdezne.
Nemesember vagyon, mesés birtokok örököse. És persze sógora
Hunyadi Jánosnak, kinek csillagzatja a királynál most igen magasan
ragyog!
Odabenn a vadászházban ugyanaz a kép fogadta Mihályt, mint künn
a mezőn, a sátrak között. A különbség csak annyi volt, hogy itt
válogatottabb nemesi urak dőzsöltek, és hogy itt már csinoska asszonyi
állat is forgolódott a kezeik között szép számmal. Pendelyre
vetkeztetett, dús keblű parasztlányok, villogó szemű cigányrimák meg
fehér húsú, kikapós szász frajlák fülsiketítő rikácsolása visszhangzott a
szarvasagancsokkal, medvebundákkal díszített termek, szobák során.
Emitt Váraskeszi Lépes Lóránd vicevajda, a püspök úr édestestvére
táncolt valami márványasztal tetején anyaszült mezítelenül, két karján
két telt menyecskével, amott Losonczi Dezső, a nemesi hadak
kinevezett kapitánya rivallt rá éppen a vincellérre, hogy takarodjék
vissza a pincébe, s ne ebből a lőréből, hanem a püspök úr legjobbik
borából buktassa meg a bucsikokat.
Szilágyi megállt, beletúrt csupa gubanc, csupa bog szakállába, és
elmormolt magában egy csúnya káromlást. Ez csak nem Szamosi Gerő
László uram, Dengelegi Pongrácz Györggyel, Hunyadi húgának az
urával? Hej, ezek se ippen most kezdtek inni!
– Hol a vajda, zsiványok? – förmedt rájuk.
– Amott, a szálában! De én a helyedbe nem zavargásznám mostan,
komám!
Szilágyi ügyet sem vetett rájuk, döngő léptekkel az ajtónál termett,
és betaszította.
A szála volt a vadászlak legfényűzőbb helyisége: középütt a
kőpadlóra vastagon terített vánkosok, szőrmék, selymek, a fal mentén
végig öblös, puha székek. A gótívű ablakok elé is libatollal tömött
párnákat hajigáltak. Szilágyi feltolta süvegjét a feje tetejére, ahogy
körbepillantott a szálában. Odabenn tucatnyi mezítelen leány
hempergett a vánkosokon, dévaj kacagással ölelve az urakat.
Az urak legméltóságosabbika: Váraskeszi Lépes György,
Erdélyország püspöke a szála közepén állt, nyakában hatalmas
aranykereszttel. Ez az aranykereszt volt az egyetlen, ami takarni
igyekezett amúgy pőre testét. Anyaszült mezítelenül ágált épp a
többieknek. Ahogy Szilágyi berontott, a püspök felé fordította vizenyős
tekintetét.
 – Hóha, hó, barátocskám! Hát te meg ki fia-borja vagy? Mit akarsz
itt, he?
– De hisz ez Szilágyi Mihó! – tántorgott elő a szála árnyékosabb
feléből Csáki vajda. – A keservit! Gyöttél te is parasztot csépelni?
– Gyöttem én figyelmeztetni tekegyelmedet, vajda uram! – mordult
fel Szilágyi, igyekezvén nem tudomást venni a labancokról. –
Szászföldről tartok hazafelé Hunyadnak, de közben be kellett térjek
Kolozsvárra is, egynémely ügyeket intézni. Csak tudjátok, urak, igen
forrong a kódis népség a városfalak között. Mindenféle céhes legények
meg kóbor jobbágyok susmorognak, fegyverkeznek. Beszélik, hogy
csak a parasztkirály jelére várnak, hogy átvegyék a hatalmat a városban.
Egy kamonci huszita pap, valami Bálint bujtogatja őket. Csak tudjátok,
tekegyelmetek, innét sürgősen vezessétek a hadat Kolozsvárra, amíg
nem késő!
Csáki vajda értetlenül végigmérte Mihályt.
– Kolozsvárra? A kutyahétszentségit! Hát ennek sohase lesz vége?
A szála kerevetjein pajzánkodó férfiak sorra Szilágyi köré gyűltek,
nagy szédelegve. Erdély majd valamennyi nagyura ott
szégyentelenkedett: borvirágos orral, homályló tekintettel: Kusalyi
Jakcs Mihály és Temesi Henrik, a két székely ispán, Gerő László,
Kolozs vármegye ispánja, Vízaknai Miklós, Erdély másik vicevajdája,
meg Kusalyi Jakcs Márkus, a legderekabb verekedő Bécstől
Moldvabányáig.
– Mit láttál még, Mihó? Biztosak az utak Torda felé? Mozgolódnak
tán a fogarasi oláhok is?
Szilágyi lehuppant egy kényelmes székbe, és hagyta, hogy borral
színültig töltött kupát nyomjanak a kezébe.
– Lángokban áll az ország mindenütt, urak! Nem tanácsos most
nemesembernek hadi kíséret nélkül bárhová utazgatnia! Mindenütt látni
a rongyosokat, ahogy az erdők alján, berkek menedékén caplatnak mind
erre, Bábolnának! Bábolna! Bábolna! Úgy terjed az ige köztük, mint a
pestis! Bábolna! Gyerünk fel Bábolnára, küzdjünk meg az igaz hitért!
Öljük az urakat, pusztítsuk a bitangokat!
A nagyurak elképedve bámultak maguk elé. Eleinte úgy tűnt,
gyerekjáték lesz ennek a ribilliónak az eltiprása. Még hogy jobbágyok
sáncolták el magukat a Bábolna-hegy tetején! Piha! Miszlikbe aprítjuk
valamennyit! Írmagja se marad a lázongó csürhének! Kardélre hányjuk,
akit ott találunk a hegynek tetején, legyen akár férfi, nő, csecsemő!
De bizony úgy tűnt, mégsem lesz olyan könnyű mulatság az a
rendcsinálás! A felkelés lángja úgy harapózott el Erdélyországban, mint
hosszú szárazság után a gondatlanul asztagra vetett parázs.
– Ez is temiattad van, te Isten barma! – sziszegte a vajda a mezítelen
püspöknek. – Mert tenéked semmi se elég! Ha lett volna egy kis eszed,
nem nyomorgatod agyon a büdös parasztot!
Lépes György tokája meghintázott, ahogy a püspök megrázta
bongyor üstökét.
– Én-e? Én tehetek róla? Nem-e inkább te, vajda uram? Ha legalább
néha tetted volna a kötelességed, akkor bizony még idejében
megfékezed az ocsmányakat!
Szilágyi kiköpött a vaskos szőnyegre.
– Öltözzetek fel, az Isten szerelmére, urak! Hát nincsen nektek
szemernyi eszetek se? A parasztok tábora jól védhető! Fönn, a
hegytetőről minden rohamot vissza tudnak verni! A Bábolna oldalát
erdők meg szakadékok védik! Hogy az Isten csudájába akarjátok őket
onnét kifüstölni, he? S arra gondoltatok-e mán, hogy mi lesz, ha még az
éjjel reánk zúdulnak a magasból? Fel se ocsúdhattok, és már a földbe
taposnak benneteket ezek a rühes parasztok!
Szavai nyomán zavarodott kiáltozás támadt: a parázna fehércselédek
jobbnak látták kisomfordálni a szálából, nehogy valamely nagyúr rajtuk
találja kitölteni mérgét.
Csáki egyre a püspökkel perelt, hogy mi a haragvó, nyüves
mennydörgésért kellett neki három esztendő után egyszerre, egy
összegben behajtani az elmaradt dézsmát a jobbágyokon? Ráadásul
nehéz, új dénárban, olyanban, melyből száz darabot váltanak egy
aranyforintra. Hát melyik parasztnak van annyi aranya? Immár négy év
adóját bizony igen kevesen tudták kifizetni… A jobbágyok jó, ha
évente húsz kepe búzát össze tudtak kapargatni sovánka földjükön, s ez
önmagában is két és fél aranyforint papi tizedet jelentett. Három évre,
illetve most már négyre ez majd' tíz arany! Valóságos vagyon! Nem
csoda hát, ha az elkeseredett parasztok egyszerűen megtagadták a tized
kifizetését. Miből adták volna? Amíg a dézsmát nem szedték, a
rendkívüli hadiadót, földesúri kilencedet azért kipréseltek belőlük
minden esztendőben.
 – Te aztán könnyen beszélsz, Csáki! – dohogott a mezítelen püspök.
– Mit szóltál volna, ha a te adódat nem adják meg?
– Hát éppen ez az, te barom! Három év tizede után szerinted miből
tudnának még kilencedet fizetni? Kapzsi szörnyeteg, te! Aztán meg
kellett az egyházi kiátkozás! Ez kellett csak! Olaj a tűzre, te eszement!
A püspök felháborodottan hápogott, s tűrte, hogy beiramló szolgái
pironkodva cibálják rá fényes öltözetét.
Való igaz, a felkeléshez csak az elhamarkodott kiközösítés
hiányzott! Lépes György parancsba adta valamennyi erdélyi egyházi
személynek, hogy amíg a jobbágyok be nem fizetik a négyévi elmaradt
adót, addig senkit el ne temessenek, meg ne kereszteljenek, össze ne
házasítsanak, meg ne áldoztassanak az anyaszentegyház színe alatt.
Nem csoda hát, ha néhány hét múlva Daróc, Mákó, Türe jobbágyai
kapára, kaszára kapva űzték el a tizedért kuncsorgó egyházukat. A
falvakba rögvest a püspök darabontjai vágtattak, és hamarost elvették a
parasztok kedvét a zendüléstől. Csend támadt Erdélyben, de ez csak a
vihar előtti csend volt.
Tavasz végén, nyár elején egyszerre két helyen is lángot kapott az
elkeseredés szunnyadó parazsa. Szatmár vidékén egy Kardos Márton
nevű parasztember vezette harcba a jobbágyokat, emitt meg Belső-
Szolnok, Doboka vármegyékben egy néhai királyi hadnagy, bizonyos
Nagy Antal zászlaja alá sereglettek egyre a cséphadaróval, erdőirtó
fejszével, kaszával felfegyverkezett pórnépek. Ez utóbbi, ez az Antal
megizente mindenkinek széles-szép Erdélyországban, hogy ide,
Bábolna hegyére gyülekezzenek, melynek tágas fennsíkján huszita
szekérvárat emelt. És a parasztok özönlöttek is mindenhonnét: nagy
bajuszú, cserzett bőrű magyarok Kolozsból, Dobokából, Küküllőből,
Belső-Szolnok vármegyéből, oláh bocskorosok Fogarasföldről, Omlás
vidékéről, Besztercéből. Jöttek nincstelen városi céhlegények
Kolozsvárból, Gyulafehérvárból, néhány forrófejű ifjú a szászok
földjéről, de bizony jöttek hétszilvafás nemesek is, innen-onnan,
olyanok, akiket a püspök úr éppúgy meg akart adóztatni, mint az alja
népséget. Így lett, hogy fegyverforgatásban jártas kisnemesek, néhai
zsoldos kapitányok, s a huszita harcokból menekülő, rögeszmés lázadók
vették magukhoz a gyülevész had szervezését.
Ahogy ennek híre ment, persze rögvest készültek a nemesurak is:
Tordán, Brassóban, a székely székeken élesítették, fényesítették a
szablyákat, dörgölték kőporral a szekrény alján pókhálósodó horpadt
vérteket, a tyúkokat, récéket kihessegették a pajzstekenőkből. Megyünk
a parasztra! Megyünk mind, ha kell!
Most pedig…
Szilágyi kihörpintette a bort kupájából, és a gótívű ablakhoz lépett.
Odakünn már mindennek ragacsos, szurokfekete árnyéka nőtt, de a
szerte lobogó tábortüzeken túl ki lehetett venni a Bábolna-hegy tetejét
koronázó fényáradatot.
A parasztok hada…
– Csitt! Hallgassatok kicsit! – intette le a veszekvő urakat Szilágyi.
– Halljátok-é ti is, urak?
A részeg nemesek elcsitultak.
Most már hallották ők is. A magasból, Bábolna fennsíkjáról istenes
ének zengett a csillagok felé.

Testvérek lesztek Krisztusban

Haragvó had, Istennek serege

Szilágyi Mihály futó pillantást vetett a dülöngélő Lépes Györgyre,

Erdélyország püspökére, és a vele civakodó Csáki vajdára, s arra
gondolt, jó lesz, ha megélik a következő reggelt.
– Maradsz-e velünk, Mihó? – kérdezte rekedten Csáki vajda.
Szilágyi bosszúsan igent intett.
– Mi mást tehetnék? Ha tovább terjed a lázongás, előbb-utóbb
Hunyad is tűzbe borul.
Ezen elcsodálkoztak az urak nagyon.
Merthogy Hunyad vármegye, s közvetlen környéke, ahol a messzi
Prágában szolgáló Hunyadi János úr és familiárisainak földjei terülnek,
az hallgatott. Ott nem lázongott a nép. Ott nem kaptak lángra a nemesi
udvarházak
Még nem.
Egyelőre nem, de ki tudja, meddig még…

2.
Hanem aztán kiderült, hogy a parasztok nem akarják az
összesereglett nemesi hadnak vérét ontani.
 Még éjfélt se kongatott a tábori harang, amikor gyalogosan öt követ
érkezett a hegyről, a jobbágyi szekértáborból. Az őrség nem vette észre
őket, szabadon besétálhattak a sátrak közé, egész a püspök
vadászházáig. A görög tornác előtt ripakodott csak rájuk a lándzsájára
részegen támaszkodó őr.
– Hát ti meg miféle nyüvesek vagytok?
Az öt paraszt nem megilletődötten, nem hajlongva jött. Emelt fővel,
egyenes derékkal álltak meg az oszlopok előtt. Egy szálfatermetű, ősz
bajuszú, sebes arcú férfi lépett ki közülük.
– Széki Nagy Tamás vagyok, jelentsél a vajda úrnak rögvest.
Követségbe jöttünk! Az őr hunyorogva végigmérte őket.
– Követségbe? Ilyenkor?
Csak lassan értette meg, hogy ezek itt fentről érkeztek, a Bábolna-
hegyről. Az ellenséges táborból.
– Hujnye, szentségit!
Már inalt is, hogy felébressze a nem is oly rég elszenderedett urakat.
Mert ide nem csak a vajda kell, szükség lesz a püspök úrra, meg az
ispán urakra is!
Amíg ezeket felbocorgatták, az öt követ némán álldogált a
vadászház előtt. Arcukon elszánás, tekintetükben lángos akarat.
Büszkén támaszkodtak göcsört botjaikra.
Legelébb Szilágyi Mihály ért ki a ház elé. Nem hitt a szemének,
mikor végigmérte a jövevényeket.
– Széki Tamás! Az úristenedet! Hát te is ezekkel tartasz? Te?
Nemesember létedre?
– Ott a helyem, ahol az igazakért harcolnak, Szilágyi uram.
Nemesember vagyok, de mert semmim sincsen a kardomon és jó
lovamon kívül, vélem is csak úgy bánik a püspök úr, mint az utolsó
paraszttal. Akkor hát mellettük az én helyem…
Szilágy csak hápogott, tátogott, nem találta a szavakat.
Most értek ki a tornácra a felköltögetett urak. Időbe tellett, mire
rájuk aggatták dolmányaikat, övjeiket, oldalukra kötötték a szablyákat,
egyenes kardokat.
Csáki László, Erdély vajdája gőgösen végigmérte az öt jövevényt
Odafönn állt a tornác tetején, s esze ágában sem volt leereszkedni
hozzájuk. Eddigre már a fél tábor életre kelt, futótűzként kélt a híre,
hogy követeket küldtek hozzájuk a parasztok. No, ilyen csudát se látott
még senki! Aki csak élt és mozgott, s talpra tudott vergődni, az mind a
püspöki vadászlak felé botorkált.
– Kik vagytok, és mi dolgotok velem? – kérdezte Csáki vajda.
– Mink vagyunk az Erdélyország Részeit Lakó Magyar és Oláh
Országlakók Közösségének választott követei, vajda uram. Az
Universitatis Regnicolarum Hungarorum et Volahorum fegyverre kélt
népeinek üzenetjét hoztam vajda uramnak, és mindenkinek, akire
tartozik!
Csáki elképedve bámult rá.
– Erdélyország Részeit Lakó Magyar és Oláh Országlakók
Közössége? S még deákul is tituláljátok tenmagatokat, rühes kutyák!
Tudjátok, kik vagytok ti valójában? Lázadó söpredék ország
mocsadéka!
Széki Nagy Tamás arca elvörösödött, de rezzenetlen hangon egy
gyűrött, violaszín téntával összevisszafirkált pergament húzott elő
szűrjéből. Kitekerte, s fennhangon olvasni kezdte:
– Az Erdélyország részeit lakó magyar és oláh országlakók
közössége megfontoltan tanácskozván ezen követek útján alázatosan és
híven kérik nemesi urainkat, hogy tartsák meg őket a szent királyok
szabadságjogaiban, és vegyék le nyakukról a tűrhetetlen szolgaság
jármát.
Megköszörülte torkát, s szeme sarkából a társaira pillantott. A többi
négy mély egyetértéssel bólogatott.
Széki Nagy Tamás összehajtogatta a levelet.
– Vajda uram! Egyszerűbben mondom én, mert nem vagyunk mink
a tanult beszéd emberei, hallhatod magad is. Tekegyelmedben nagy a
bizodalmunk. Tőled várjuk sérelmeink orvoslását, vajda uram! Tudd
meg, hogy véled nekünk semmi bajunk nincsen, csak a püspök úrral,
aki adóival agyonnyomorgat bennünket. Azt várjuk hogy valaki
igazságot tegyen ügyünkben. Bábolna-hegyen igen sokan
összesereglettünk, végső kétségünkben. Nekünk már minden mindegy.
Nekünk már csak a kard és a kasza maradt. De én is hadjáró ember
voltam egykor, vajda uram, ahogy tenmagad is, jól tudom hát, hogy mit
jelent, mikor lángba borul az egész ország. Mi mind hű fiai vagyunk
magyar hazánknak, s most, mikoron a török kóricál megent a határon,
nem kívánjuk, hogy drága magyar vér omoljon hiába a belső
küzdésben. Esztelenség volna az. Inkább kívánjuk a megbékélést
egyszer, s mindenkorra, s hogy azontúl együtt védjük meg édes
hazánkat. Ezért jöttünk mink, vajda uram. Csak azt kérjük tetőled, hogy
vedd rá a püspököt, adja írásba, hogy tizedet nem kér visszamenő négy
esztendőkre. Adja írásba, hogy minden jobbágy szabadon költözködhet,
ahogy azt boldog emlékezetű Szent István királyunk írásba adta a póri
népnek. Tudjuk mink, hogy megvan az az írás, csak meg kell azt
keresni, valahun a királyi kancelláriának mélyin! Nem kérünk egyebet,
mint hogy Árpád atyánktól örökül hagyott szent szabadságunkat
visszakapjuk. Vajda uram?
Széki Nagy Tamás abbahagyta a beszélyt, mert látta, hogy Csáki
László a fülére tapasztja két kezét. A bocskoros nemes arcát erre
elfutotta a pír.
– Én békét kérni jöttem, vajda uram, s te csúfot űzöl énbelőlem?
– Befejezted, kutya? – vigyorgott vissza rá Csáki. – Mert én csak
ebcsaholást és nyüszítést hallottam, emberi beszédet nem!
– Vajda uram! – moccant volna előre a követ indulattal, de útját
állták a mellének szegeződő lándzsák.
– Én paraszttal nem tárgyalok! – üvöltötte a tornác magasából
Csáki. – Ti ordas, rühes korcsok! Nemesi kúriák kifosztói, gyilkosok,
asszonyok leányok megrontói! Karóba húzatlak benneteket! Holnapra a
Bábolna tetején csak hullákat himbál a szél a fák tetején!
A követek zordan összepillantottak.
– Legyen úgy, ahogy akarod, vajda uram – sóhajtotta Széki Nagy
Tamás. – Úgy hittem, drágább az embervér tenéked ennél…
– Hogy drágább-e? – Csáki leugrott a követ mellé, s kezében
megvillant kivont szablyája. – Ellenkezőleg! Olcsó itt az emberélet,
édes egy komám! Mostantól Erdélyországban semmit se ér a paraszt
élete! A tiéd legkevésbé!
Azzal Széki Nagy Tamás gyomrába döfte pengéjét. Az egész tisztás
elszörnyedt. Beletelt néhány szívdobbanásnyi időbe, míg mindenki
felfogta, mi történt.
– Lekapni őket a tíz körmükről! – üvöltötte Csáki a maradék
követekre mutatva vértől csurmos szablyájával.
A tornácon Lépes püspök halkan kacarászott. Az őrök nem
mozdultak.
– Vajda uram… – hüledezett Szilágyi. – Hadi követet öltél… Ezt
nem lehet… Ezt nem szabad…
 – Nem-e?
Csáki megsuhintotta megint a szablyáját, s a következő jobbágy feje
pörögve a földre hullott.
– Ezek a hadi követek mind visszatérnek a Bábolnára! – kiáltotta. –
De csak a fejük! Egy zsákban. Ez a mi üzenetünk, urak! Paraszttal nem
tárgyalunk! Ki felrúgta ország nyugodalmát, az kegyelemre ne
számítson! Alkura ne várjon!
A katonák most kaptak észbe csak. Megragadták a három
megmaradt parasztot, s néhány pillantással később mind le is fejezték
őket.
Szilágyi borzadva pillantott a lábai előtt heverő emberfőkre.
– A Jóisten segéjjen minket, vajda uram! – mondta Szilágyi. – Mert
amikor ezek a fejek felgurulnak a Bábolnára, meghiggye nekem,
nyakunkba szakad az istenítélet!

3.
Most már senki nem pilledt vissza álmába, talpon maradt mindenki
a táborban. Ahogy az öt levágott emberfőt egy szolga felvitte a
Bábolna-hegyre, Csáki vajda rögvest parancsba adta a csapatoknak,
hogy készüljenek az ütközetre.
Most bánták csak az éjszakába nyúló dajdajozást, mert a nemesek
ébresztgetése igen nehezen ment. Amíg hőbörögve, részeg kábulatban,
egymással pörölve gyülekeztek, keresgélték fegyvereiket, lovaikat,
öltözetüket, Szilágyi magához rendelte egyik lovasát.
– Eriggy fiú, Hunyadra, most, azonnal! Gondod legyen reá, hogy a
parasztok el ne kapják a grabancodat! Levelet írni nem tudok, úgyhogy
élőszóban adjad át az én szép húgámnak a következőket: Nem
tudhatom, hogy megengedi-e az Úristen, hogy meglássam még valaha
Hunyad tornyait, mert meglehet, ez a gyalázatos jobbágyi had minket
hamar megtépáz. De ha úgy történne, hogy életben nem maradok, akkor
szép húgám kerestesse meg, kéresse ki a holttestemet, és ahogy illik,
temettessen drága jó Osvát öcsénk mellé, a horogszegi vár kertjébe.
Megjegyezted-e, fiam?
Az apród sápadtan elismételte, amit hallott, aztán már nyergelt és
iramlott is Hunyadnak.
 Szilágyi meg ott maradt a felbolydult nemesi táborban, és csípőre
tett kézzel várta a hajnalt, tán az utolsót rövid életében.

4.
Még nem virradt, amikor Csáki vajda – kissé tán elhamarkodottan –
elrendelte a támadást a Bábolna hegye ellen. Ha valami külföldi uraság
szemrevételezi a roham előtt a két haditábort, a hegytetőn az egyiket, a
Deberke-patak mentén, a mezőn a másikat, hát nem bizonyosan mondja
meg, hogy melyik a nemeseké és melyik az oktalan parasztoké. Mikor a
támadást jelző kürtök felharsantak, az Alparét körüli nemesi táborból
összekavarodva, rendetlenül özönlöttek elő a lovasok meg a gyalogosok
sűrű sorokban. Némely nagyúr még a páncélját is feleslegesnek találta
felölteni, csak úgy, bőrmellényben, ingujjban pattant nyeregbe.
– Ember ellen való a vért a csatába, nem a büdös paraszt irtására!
Akadtak persze, akik mégis felöltötték, mert igen elgondolkoztatta
őket a hír, miszerint a hegyen és a hegyen túl legalább húszezer jól
felfegyverzett jobbágy meg mesterlegény készülődik, s nem kevés
köztük a huszitáknál kiókumlálódott kisnemes. Némelyek azt is tudni
vélték, hogy évek óta gyűjtögetik ezek a fegyvereket barlangok
rejtekén, erdők sűrűjén. Nem úgy igaz, ahogy a püspök úr hirdeti
gúnyosan: minden tizedik jobbágyra jut egy kasza, kapa! Dehogy! Állig
felfegyverezve, kitanítva várnak ezek minket!
Szilágyi Mihály viszont nem háborúba indult hetekkel elébb, nem
hozott magával csatavértet, cifra harci gúnyát. Ahogy volt,
útidolmányában, kölcsönbe kért vértdarabokat magára öltve, bivalybőr
borítású kerek pajzsot karjára szíjazva zárkózott föl Csáki lovasai mellé.
Őrajta aztán ne múljék semmi! Rühellte ő is a paraszti jószágot, mert
állhatatlan, örökkön csak panaszkodó, virnyákoló, s mindenek felette
ősidőktől sunyi páriáknak tartotta őket. Ugyanakkor, mióta Hunyadi
famíliáját építgette a maga találékonyságával, mind gyakrabban fordult
meg az ő fejében is a gondolat, hogy jó volna ezeket a látszólag
birkaszelídségű, de szívében még mindig ősmagyar szilajságú férfiakat
megbékíteni, és jó szóval a hadakba besorozni, a határok védelmébe
felállítani.
– Indulás, urak! Fel, a hegynek tetejébe! – rikkantott Kusalyi Jakcs
ispán, és megsarkantyúzta vérderes ménjét.
 A nemesi had egyik szárnya hajrázva nekilódult az Esztevény és
Szarvaskend felé vezető csapásnak. A vajda mögött felsorakozó lovasok
Igrice felől vágtak neki a meredek erős hegyoldalnak.
Eljött hát az idő!
A környező dombok mögül a felkelő Nap lehelte arany páráját az
égboltra, amikor az úri sereg eget rengető üvöltéssel támadásba lendült.
Szilágyi igyekezett lépést tartani a vajda farkasprémes kíséretével.
Ezek az igricei parasztviskókat megkerülve kaptattak fel a sziklás,
bokros hegyoldal lábáig. Ott aztán hamar kiderült, hogy lóháton bajosan
verekszik fel magukat a Bábolna tetejére, mert oda út, de még ösvény se
nagyon vezetett. Ott szentségeltek forgolódtak egymás farába érve a
lovasok vaskos káromkodások és dühödt fenyegetőzések közepette.
Szilágyinak eszébe jutott, amit Hunyadi mindig is mondogatott neki a
hadi tudományokról: legfontosabb az ütközet előtti okos földerítés.
Tudjad, hol van az ellenség, hogyan juthatsz te őhozzá, mielőtt ő jut el
tehozzád. Ismerjed az utakat, ösvényeket, a gázlókat, mert akár te
szorítod ki a harcmezőről az ellent, akár ő szorít ki téged, a győzelem,
vagy akár az életed múlhat azon, hogy tenyeredként ismered-e a
vidéket.
Hát ez a nemesi had nem sokat törődött a felderítéssel. Jó ideig
kóvályogtak a félhomályban, a sűrűben próbálva felfelé nyomakodni a
hegytetőnek. Közben hallották, hogy a gyalog támadásba indulók már
elérték a hegytetőn huszita mód körbeállított szekérvárat, mert a
magasból elkeseredett üvöltések s eget rengető acélcsörgés
visszhangzott lefelé.
– Kutyahétszentségetek! Hol lehet itt feljutni? – Csáki vajda kezdett
kijózanodni, s bár a nap még alacsonyan sápadozott, máris szakadt róla
a verejték. Nagy nehezen, egyik hadnagya talált valami kecskejárást,
ami hegynek vitt, egy meredek sziklafal mentén.
Azon gémberkedtek felfelé, de oly óvatosan, mintha hártyavékony
jégen totyognának. Még félútig sem jutottak, de az üvöltözés már szinte
elviselhetetlenné erősödött. Mintha a levegő is sűrűbbé lett volna: párás
volt, kásás és vérbűzű, mégis alig győztek utána kapkodni. Ha
felpislogtak a hasadó égbolton szálfamagas lángoszlopokat láttak, s
azok előterében egymásnak feszülő, sötét árnyak jártak pokoltáncot. Az
elébb még oly magabiztos farkasprémes, dolmányos férfiemberek torka
elszorult attól a bizonyos veszedelemtől, amiről eddig senki sem
beszélt.
Mert ott fenn nem gyönge ellenség, de a biztos halál várt rájuk…
Mintha az eleddig sem túl gyors felfelé nyomakvásuk is lelassult
volna. A hegy tetején a lángok előterében összeláncolt szekereket
pillantottak meg, s tetejükön szőrmékbe bújt ördögfigurákat. Fejszék
csattogtak a hajnali derengésben, pengék csattantak egymásnak
cséphadaró süvítő csörregése keveredett a reccsenő csont förtelmes
zajával.
Csáki még jobban elsápadt, de azért nem szállt inába a bátorsága.
Akkoriban a férfiember még nem szaladt meg, ha meglegyintette a halál
szele, de inkább még dühödtebben rohant vele szembe.
– Ott vannak a pokolfajzatok! – mutatott előre kardjával. –
Mutassuk meg nekik!
A vagy ezer lovas – jó, ha fele vértekben – megsarkantyúzta ménjét,
hogy a kaptató maradékát ügetve tegye meg. Hanem ebben a
pillanatban őket is felfedezték a magasból.
Kiáltások harsantak, és azon nyomban suhogva, süvítve sziszegett
körülöttük a sok nyílvessző.
– Kutyahétszentségeteket! – nyögte Csáki, s az orra elé lökte
pajzsát. Akik késve követték példáját, hamar nyílvesszővel a
nyakukban, mellkasukban, lábikrájukban penderültek le a nyeregből. A
többiek bivalybőr pajzsain csak úgy csattogtak dühödten a parasztok
nyilai. Most kezdték sajnálni néhányan, hogy nem öltöttek páncélt ezen
a reggelen. Hogy ezek a kutya jobbágyok így tudnak íjazni? Hogy ezek
nem futnak meg, ha látják közeledni a fényes, nemesi sereget?
Hát mi van itten?
Nemsokára azt is megtudták, hol lakik a parasztok Istene. Nem érték
el a Bábolnahegy tetejét, arra pedig esélyük se maradt, hogy
megostromolják az összeláncolt, földsánccal megerősített huszita
erődöt. Ahogy nem volt esélye erre a többieknek sem, akik a hegy
túloldaláról rohantak felfelé.
Mert a jobbágyok, miután megtapasztalták, hogy könnyedén
visszaverhető az urak első rohama, még pimaszabb cselekedetre szánták
el magukat.
A magasban, a lángtengeren túl egyszeriben megnyíltak a
wagenburg falai, és a szétgörgetett szekerek mögül bősz üvöltéssel
bocskoros, süveges parasztok, fehér hacukás oláh pásztorok dolmányos,
zsíros bajszú magyar kisnemesek egész hada özönlött elő. A tűzfényben
kiegyenesített kaszák élén villant a fény, no meg erdőn barkácsolt
lándzsák, frissen kovácsolt pengék, cséphadarókba vert szögek hegyén,
előreszegezett vasvillák vérre szomjazó ágain. S ezek most mind, mind
megindultak lefelé, eleven förgetegként. A még részegen dülöngélő,
ostromot mímelő nemesi urak beleremegtek ebbe a látványba. A vasak
mögött még a fém csillanásánál is vészesebben csillogó tekintetek
közeledtek, gyűlölettől, sok évszázad elfojtott szenvedésétől eltorzult
arcok. Nem csak a püspök úr adóját jöttek ők megbosszulni! Nem csak
a követek levágott feje miatt akartak elégtételt venni! Valami ősi,
elfojtott erő szabadult ki a palackból, a megvetett, semmibe vett pórnép
minden fájdalma csapott világpusztító őrjöngésbe.
A nemesi gyalogok első sorait valósággal földbe taposta ez a lefelé
hengerkező, eleven harag-görgeteg. Úgy döfködték keresztül
kaszáikkal, úgy zúzták szét koponyáikat cséphadaróikkal, mintha meg
sem akarnának állani egész a Kárpátokig.
Szilágyi kivont karddal húzta vissza lova szárát.
Elállt a lélegzete a látványtól.
Ha a szekérvárat az ő irányukba nyitják meg, akkor ők már
nincsenek a föld színén, így legalább esélyük maradt a menekvésre.
Mert az következett: esztelen, fékevesztett menekvés. Legelébb a
gyalogosok szedték nyakukba a lábukat. Mást nemigen tehettek, mert
majd mindőjükre vagy tíz paraszt jutott. Néhol egy-egy számszeríjász
megpróbált belelődözni a közeledő tömegbe, de mit számított az a
néhány hátratántorodó pór a nyomában tülekvő ezrekhez képest?
– Vissza! Vissza! – üvöltötte Csáki falfehér arccal. – Fújjatok
visszavonulót rögvest! Mire vártok, a keserveteket? Mindenki vissza a
Deberke partjára! Ott veszünk fel védelmi állást!
A lovasokat nem kellett biztatni.
Amilyen nagy hanggal kapaszkodtak felfelé, olyan csöndesen,
fülüket-farkukat behúzva takarodtak le a Bábolna hegyéről. Néhány
nyílvessző belesuhant ugyan utánuk az erdő sűrűjébe, de nem sok kárt
tettek bennük. A támadók elillantak onnét, akár a kámfor. Majd lenn, a
mezőn! Lenn, a síkon! Ott legyen legény a sok büdös paraszt! Hohó!
Erdő rejtekéből, hegy tetejéről nagy a pofájuk! De majd odalenn! Ott
meglátjuk, ki a legény a gáton!
 Szilágyi hagyta, hogy lovát magával sodorja a többi megrémült
paripa. Magában bosszankodott, meg hálás is volt, amiért nem kellett
egyenest belelovagolniuk a tűzvonalba. Ez a kis lecke jó lesz Csákinak,
meg a püspök úrnak! Ha itt ma győzelmet akarnak, nem becsülhetik le
az ellenséget többé!
Visszafelé vágtatva odairányította lovát a vajdáé mellé.
– Mind kitörtek a hegytetőről! – zihálta. – Ezzel oda a védelmük.
Úgy hiszem, nem sok lovasuk lehet, majd valamennyi talpas,
gyalogparaszt. Azt javallom, vajda uram, csaljuk magunkra őket, egész
a Deberkéig. Addigra belelkesednek, azt hiszik, egyenest belemosnak
minket a patakba!
– Csak aztán úgy ne legyen valóban! – köpött egyet Csáki, még
mindig halotti sápadtan.
– Nem lesz úgy, ha sebesen egy-egy lovascsapatot vajda uram
széjjelküld, hogy aztán két oldalról csapjon a paraszti had közepibe,
amikor nagyon kell! Addig majd feltartjuk őket valahogy!
Csáki tekintete elismerőn villant.
– Látszik, hogy Hunyadinál tanulod a hadi tudományt, te Mihó! De
igazságod van! Így fogjuk cselekedni!
Nem sokkal később már odalenn vágtattak a síkon, a sok ezer futó,
menekvő nemesi nép közepén.
Szilágyi most gondolt először arra, hogy a terv szép, a terv jó, de ki
fog ebben a fejetlenségben rendet teremteni? Ki fog itt hideg fejjel
gyors parancsokat osztogatni? Még soha életében nem érezte ilyen
erősen, hogy szükségük volna valakire, nagyon nagy szükségük, mert
őnélküle bajosan lehetnek úrrá a haragvó tűzviharon.
Bárcsak, bárcsak itt lenne velük Hunyadi!

5.
Nem is lett rend ott már többé. A reggeli, csípős szélben
förgetegként özönlött le a hegyről a paraszti had. Üvöltöttek, ahogy a
torkukon kifért, s mert addig egész életükben csak hallgattak, csak
nyeltek, volt mit kiordítaniuk magukból. Kapitányaik alaposan
felkészítették őket, s jól kitanították valamennyit a harci feladatokra.
 Kürtszó harsant odafenn, a Bábolnán, s lám, a rongyosok hadának
jobbszárnya fegyelmezetten irányt váltott, s rohant amoda, hogy elvágja
a nemesi gyalogság visszaútját a lapályig, a táborig.
Két kürtszó, s a magasból vagy száz lovas csörtetett lefelé a többiek
nyomában. Majd valamennyien kurta nemesek, némelyiknek címeres a
nyeregtakarója. Mind kardforgatással keresték ezek a kenyerüket a
török ellen, a cseh ellen, megtanulták alapost, mi a harci regula.
Három kürtszó, s a középhad zöme még gyorsabb rohanásra vált.
Utolérik már a menekvők végit, csépelik, kaszabolják őket. Egymás
után tapossák bele őket a friss, harmatos mezőbe. A viruló
pipitértengert, a pelyhedző gyermekláncfűpihéket csizmás, bocskoros
lábak tiporják, s egyre több ormótlan test zuhan közébük. A harmatba
vér fröccsen. Lüktető-forróság a hidegbe.
Bőséggel öntözi Alparét mezejét az élet.
A hevenyészve testekre szíjazott vértek csörömpölése, a veszett
kiabálás, jajveszékelés, a lovak prüszkölése, nyerítése, és innen is,
onnan is az egymásba csókoló acél csilingelése. Pokoli hangzavar.
Nem lesz itt idő ellentámadásra felfejlődni!
Szilágyi Mihály látja most, hol hibádzik leginkább a terv.
Túlságosan a nyakukra jöttek már a parasztok. Ha legalább valamelyest
visszavethetnék őket, hogy a seregmag kifújja magát…
Mintha csak gondolataiban olvasna, valahonnét odalentről Kusalyi
Jakcs Mihály kétszáz székelye viharzik elő a semmiből. No, székely!
Rajta! Rajta! Mutassátok meg nekik!
Szilágyi fellélegzik. A Jóisten áldjon meg benneteket, derék
székelyek! Ti nem rettentek meg soha!
Hanem ez csak az első ellenlökés, ami alaposan visszahorpasztja a
jobbágyhad lezúdulását. A székely csakugyan nem retten, nem lankad,
de beleront egyenest az ellenség közepébe. Attila vérei: vad puszták
fiai! Öröm azt nézni, hogy zúzzák szét a paraszti erő elejit, hogy
rebbentik a szélrózsa minden irányába a csatát még meg nem élt
földmíveseket, kérges tenyerű parasztokat. Nem nagy dicsőség az,
győzni ezek ellen, de mikor a nemesi had léte a tét, bizony elkel az
efféle segítség.
Csáki végre kifújhatja magát. Körbepillant. A mezőn teljes a
fejetlenség! Egymásba gabalyodva a különféle egységek, lovasok,
gyalogok, püspöki vértesek, zsoldosok, a vármegyék nemesei. Hogyan,
és ki választ ki ezekből sebesen két külön lovascsapatot?
Megpillantja Lépes György püspököt. Sok rosszat elmondhat bárki
emberfia erről a megveszekedett fenevadról, de azt senki, hogy gyáva
volna. Most is ott ragyog bíborpalástján a püspöki kereszt, kezében a
csatapallos. Bőszen előreugrat, hogy lekaszabolja az iderekedt
parasztok legelejét. Két suhintás a nyereg magasából, két boglyas,
csimbókos parasztfő pörög a fűbe.
– Ide, ide, püspök uram! – kiáltja a vajda rekedten. – ízibe a
vérteseidet!
De már jönnek is.
Tartaléknak szánták őket, senki emberfia fejében meg sem fordult,
hogy egyáltalán kardot kell vonniuk ezen a napon. De bizony kell! Most
kell, rögvest!
A székelyek rohama ugyanis elakad, oldalt rájuk ömlik a hegyről a
gyalogáradat. Nyílzápor, lándzsaerdő fogadja az ék hegyét az erdő
vonalánál, aztán csattognak már a fokosok, zuhognak az erdőirtó
fejszék, koponyát csépel a cséphadaró.
Jobb kifarolni abból a darázsfészekből mielébb! A pihegő, ziháló
nemesi had addigra csak felsorakozik, megveti hátát a Deberkének, és
felkészül a szemtől szembe ütközéshez.
Nem lehetett sokáig készülni…
Első lendületét veszítve, betört orral rohan tovább a paraszti tömeg.
A székely lovasok oldalt kanyarítanak kifelé, s vágtatnak el Igricének.
Fellélegeznek a jobbágyok. De hamar összeszedik magukat, lassan
tovamoccannak, aztán futnak megint, s immár rohannak
diadalüvöltéssel vastag ajkukon. Zászlók röppennek a magasba: a
nemesek elképedve látják az egyszerű, fehér vásznakra ügyetlenül
rápingált fekete keresztet, a másik lobogón meg a huszita kelyhet.
Látják a mentés, fényes csizmás lovas hadnagyaikat, és hallják, hogy
erősödik a közelgő húszezer férfi dobbanása. Remeg a föld: bocskorok
puffannak a füvön, s immár elnyom az minden más zajt.
Veszett összecsapás készül. Ahol a paraszti had belerobban a
felsorakozott nemesi sereg gerincébe, ott kő kövön nem marad!
Szilágyi ezt kedvelte jobban, a nyílt csatát! Ez már férfiembernek
való, sokkal inkább, mint erdőben bujkálni, lesből íjazni az ellent! No,
lássuk hát, komák, így mire megyünk egymással!
 Ahogy a villogó kaszák erdeje eléri a lovasok sorát, ideges
nyerítéssel ágaskodnak fel a harci paripák. A nemesek orrát megint
megcsapja a birkafaggyú és a sok ezer mosdatlan embertest émelyítő
bűze. Egymásba csattannak az acélok, sikoltva siklik a kard vasa a
kiegyenesített kaszán, csusszan, belefröccsen a mentébe, átdöfi a húst,
csontot reccsent. Egyszerre üvölt fel sok-sok sebesült, s bukik a lovak
lába alá. A lovasok kopját emelnek a közelgők falának, s azokba a
kopjákba sorra zuhannak bele a hátulról jövők nyomására az elöl
rohanók. Némely dárdanyélen két, három paraszt is vonaglik. Hanem
kihull akkor már a kopja a lovasok kezéből, négyen-öten vetik magukat
egyre-egyre. A fürgébb pór suhancok a paripák szügye alá buknak, s
hegyes késekkel hasítják fel a lovak hasát. Sárként csobog kifelé a bél,
zubog a vér, fájdalmasan nyerítnek a sebzett állatok. A lovasok
megtántorodnak, s ha kizuhannak a nyeregből, máris végük van: a
talpasok rávetik magukat, és tapossák, döfködik őket, fejüket
hasogatják, amivel csak érik. Akin páncél van, arról vaskos ujjak
feszegetik le a vértdarabokat, hogy hozzáférjenek a testéhez. Amit
azokkal művelnek, az nem való érzékeny léleknek. A hosszú évtizedek
óta gyülemlő indulat most kifakad a parasztokból: dühödt fúriaként
tépik, szaggatják az urakat. Kinyomott szemek, lemetszett férfitagok,
széjjelzúzott koponyák szőnyegén taposnak tovább a diadalittas pórok.
Oly vadállatias kegyetlenséggel törnek előre, hogy abba még saját
hadnagyaik is beleborzadnak.
Hanem a másik oldalon se nyúlszívűek állják a sarat. Az
elbizakodottság, a sok tivornya eltompította a nemesi urak elméjét, de
ez a látvány még azt is kijózanítja, aki idáig tántorgott a borgőzös,
vérszín hajnalban. Férfi kell ide, haragvó lélek és acélos kar!
A szentségeteket, büdös parasztok!
A lovasok sorai, a vértesek tömbjei megkérgesedett szívvel állják a
rohamot. Már nem a büszkeségről, az úri fennhéjázásról vagyon itt szó,
már nem a könnyed diadal itt a cél. Férfi küzd itt férfival. A túlélés az
egyetlen lehetőség!
Előrelendülnek a vértes lovasok, ádáz üvöltéssel, s kopjaökleléssel,
szablyasuhogással akasztják meg a paraszti rohamot. Szilágyi ott
forgolódik a sűrejében. Harcolt már törökkel, harcolt oláhval, harcolt
sokféle fajzattal, de oly pusztító, gyilkos tusakodást még nem élt meg,
mint mikor magyar öli a magyart. Szilaj indulat, tomboló erő csap össze
mindkét oldalon. S ádáz gyűlölet…
Úgy jár a levegőben Szilágyi Mihály hírhedett pallosa, mint a
malomkerék: fel, le, fel, le. Minden döféssel szíveket döf át, minden
suhintással koponyákat roncsol széjjel.
Szinte egy sorban vagdalkoznak a nagy bölények: Csáki vajda,
Lépes püspök, az öccse, a vicevajda, Losonczi Dezső, a had kapitánya,
Kusalyi Jakcs, meg Temesi, a két székely ispán. A zord, éles metszésű
arcok harci hév vörösében égnek. Köztük oroszlánsörény-üstökével,
acél-és húsmonstrumként Szilágyi Mihály röhög bele diadalittasan a
vérszagú szélbe. Vállt vállnak vetve, vértől részegülve vágnak utat
maguknak a bocskorosok tömegében. A Kirelejzumát! Ez az úri virtus!
De mit számít a szilajság, az úri virtus, mikor szemből
végeláthatatlan tömegben özönlenek azok, akiknek már semmi reménye
nem maradt? Maguk sem tudták e parasztok tán, micsoda pokoli erő
szunnyadott karjaikban, micsoda végső elszánás vetett lángot sivár
lelkükben. Most már késő… Győzelem vagy halál! Ha itt ma legyőzik
őket, karón végzi mind, ki életben marad!
Nincs hátrálás!
Nincs menekvés!
Csak előre!
Előre!
Még dühödtebben csap össze a két sereg, s ha netán valami fehér
szarvasbőr kesztyűs talján hadmester látná ezt a féktelen öldöklést, nem
értené, miféle terv, stratégia alapján eresztették össze az alakulatokat a
vezérek.
De hát nem is volt ott semmiféle terv, semmiféle stratégia. Az győz,
akinek kevesebb a vesztenivalója.
Mert alig fertályórával azután, hogy alázúdultak a hegyről a paraszti
seregek, nyomásukra az első gyalognemesek kezdtek átgázolni a
Deberke túlpartjára, hogy a végső futásban keressenek menedéket.
El innét! Minél messzebbre!
Minden hadvezér tudja, hogy a futás ragadós betegség. Rosszabb,
mint a pestis, mert sokkal sebesebben terjed. A dühöngő, életben senkit
nem hagyó jobbágyok iszonytató nyomásának nem bír soká ellenállni a
derékhad: beroppan, s kétfelé spriccelve, fegyvereit elhajigálva próbál
menekülni onnét.
 A vértes lovasok csak akkor veszik észre, hogy nagy a baj, mikor
oldalba kapják a paraszti sereg lovasait. Könnyűfegyverzetű, tapasztalt
harcfiak azok mind. Nem egy az atyjafiát, rokonát ismeri fel az ellenség
soraiban.
– Vajdaházi Nagy Pál! – üvölti dühödten Szilágyi, mikor
megpillantja régi fegyvertársát felé közeledni. – Az anyád szentségit,
hát te a büdösökkel tartasz? Akkor ez a tiéd!
De amaz játszi könnyedséggel hárítja a csapást, s a riposzt majd
kiüti a nyeregből Szilágyit. A csata forgataga elsodorja egymástól őket.
De már ott a következő, régi katonatárs…
– Alparéti Bán László! Hát ezekkel cimborálsz te is, hogy csapna
agyon a ménkű!
– Csapjon agyon téged, sátán cimborája! – Összecsókolódzik a két
acél, összevillan a két férfitekintet. Villámlik ez is, az is. A két acél
elválik egymástól, s már nem villámlik, de a két tekintet még azután is
szikráz, hogy elveszítik egymást szem elől. Valahonnét nyilak
záporoznak bele a tömegbe. Ezeket ki lőheti, hogy nem is céloz?
Egyszerre hárman csapnak most Szilágyira: csak úgy csattognak,
záporzanak a pengék: összevissza horpadoz a bivalykabátos pajzs meg a
kölcsönbe vett sisak.
Szilágyi behúzza a nyakát, s érzi, hogy oldalát valami dárda
döfködi. Ej, ennek a fele se tréfa! Mennyien vannak ezek, Krisztusom?
Szédelegve igazít egyet a sisakján, keze csurom vér, de legalább
most már lát: látja, hogy a magasban táncot jár egy irdatlan fejsze.
Csitteg, csattog, aki azt forgatja, az Góliát lehet maga is! Úgy
röpködnek szét felőle a karok, fejek, mint forgács a fadöntéskor. Ezt
nem fogja fel a pajzs, az bizonyos!
Hirtelen megnyílik a sor, s egy lidérces pofájú oláh dobban elébe.
Állva majd oly magas, mint ő, a lova nyakára kushadva. Emelkedik a
fejsze, megcsillan a fényben, s ahogy Szilágyi önkéntelenül is felnéz rá,
megbabonázva, mintha nem tudna más felé tekinteni, még a fejsze
éléről lassan alápergő vércseppeket is tisztán látja, akárha valami
oltárképre festette volna azokat valaki.
– Na, oláh! Most emberedre akadtál!
Szilágyi Mihály felegyenesedik a nyeregben. Lehet, hogy ez lesz az
utolsó csapása, de akkor is ez lesz a legerősebb, amit életében kiosztott!
Suhan a pallos, sebesen suhan, megelőzi az erdőirtó fejszét, ami még
mindig a magasban lebeg, alázuhanni készen. Zuhan is, de a két karral
együtt, ami addig tartotta, meg a boglyas oláhfejjel együtt. Csak a
Góliát tölgy-törzse marad ott szétvetett lábakkal, fej meg karok nélkül.
Még akkor is ott áll a tömeg közepén, tipegve, szédelegve, mikor
Szilágyi lovát ölekkel errébb sodorja a parasztok mind erősebb árja.
– Vissza! Vissza!
Most mutatkozik meg, melyik hadnak vezére készült nagyobb
lélekkel és akarattal a győzelemre. A paraszti sereg teljesen pihent,
színjózan, s hitében fanatikus. A nemesi urak már köhögnek, okádnak,
nem bírják szusszal. Alig aludtak az utóbbi napokban. A bor, a cafkák
alapost kiszárítják a férfiember erejét, immár csillámkarikák táncolnak
szemeik előtt, a vértek alatt szakad róluk a víz, a félrecsúszott sisakok
alól, a vérfüggönyön keresztül már ki se nagyon látnak.
S akkor átroppan, áttapos rajtuk az üvöltő paraszti sokadalom. A
látvány az oroszlánszívűnek is sok! Látni, hogyan csonkítják sorra a
nyeregből kipenderülteket, hogyan tapossák ki a lelket belőlük, hogyan
tépik szét puszta kézzel a nyers emberhúst ezek az ördögök…
Nincs az a tántoríthatatlan dalia, kit e kép iszonyattal ne töltene el.
Ezek nem nemes ellenfelek, ezek nem urak, még csak nem is emberek!
Állatok ezek! Állatok! El innét! El, minél messzebb!
Most már százak futnak vinnyogva, pajzsot, sisakot elhányva, abban
a reményben, hogy úgy gyorsabban repíti innen őket el a ló. De a
bosszú nyüzsgő démonseregénél gyorsabb nincsen: a parasztok
dühöngve vetik utánuk magukat. Azt a néhány szerencsétlent, ki
rendületlen állja a sarat, körbefolyja az ellenséges sáskahad, s gyorsan
eltemeti, szinte csak üres vértdarabkáit hagyva a földön, kicsupaszítva,
kimosva abból húst és vért, izmot és inat, mindent, ahogy az ősi
jószágok csontjait hagyta maga után a vízözön.
És nincsen megállás…
Rohan, iramlik tovább a lelkes póri had, kiegyenesített kaszáik
hegyén vörösen izzik a vér, pudvás fogaik mögül diadalittas üvöltés
harsan az égre.
– Öld! Öld az urat!
– Öljed!
Vékony erekben folyik szét a futó nemesi sereg maradéka a
Senkipataka szoros völgyecskéjén át a Csobánka-hegy ritkás lankái felé,
neki Bezdédnek, Oszvalynak, Gorbónak…
 És a Bábolna-hegy, mint diadalmas vulkán, öklendezi fel, lövellt
szét a négy világtáj felé pokoltüzét, a haragvó bosszút, ami eltöröl
mindent a föld színéről, amit csak elér… Vörös folyam ömlik szét
Erdély földjére.
A hegyről ezüstvértben apró termetű, barna képű férfi vágtat alá a
folyam nyomában, kezében fekete keresztes fehér zászló, jobbjában
csatapallos. A paraszti had egy emberként üvölti a győző parasztkirály
nevét:
– Nagy Antal! Nagy Antal! Vezess minket, vezér!
És Nagy Antal kardjával Dés felé suhint. Arra! Utánuk! Öljétek
őket, gyermekeim! Miénk a győzelem! Miénk a diadal! Előre!

6.
Sűrű volt az éj, a Hold sápadt fényét kegyesen bocsájtotta le a
menekvőknek, útmutatásul. Keresztül árkon, bokron, hegyen, völgyön
csoportba verődve, vagy épp magányosan százak, ezrek futottak a
nemesi had megtépázott maradékából. Legtöbbjük Páncélcseh felé vette
az irányt, s onnan a Lóna-patakon át Kolozsvárnak iramodott, riadva
minden neszre, moccanásra. Akinek kevesebb szerencse jutott, vagy
mert kiölték alóla a lovát, vagy mert megsebezték az ütközetben, az
csak lassabban boldogult, lemaradt a többitől, s hiába rimánkodott,
hiába könyörgött, senki sem fordult őérte vissza. Sok száz magányos
nemes bolyongott azon az éjszakán a Deberke és a Lóna vize közti
hegy-völgyes vidéken, s nyomukban mindenütt ott loholtak a vérre
szomjazó, diadalittas paraszti hadak.
Kecskeháta, Bujdos, Szarvaskend, Esztény, Doboka és Páncélcseh
környékén azon az éjjelen valamennyi nemesi kúria, udvarház lángba
borult.
Az éjszaka megtelt sátáni kacagással, dévaj, megrészegedett
üvöltéssel. Most már hiába intették a hadnagyok a parasztokat, senkit
meg nem fékezhettek többé. Az addig jámbornak, alázatosnak
mutatkozó jobbágyok, magyar és oláh pórnépek megérezték a vér ízét,
az ölés és fosztogatás mámorító szabadságát. Azoknak többé földi
halandó nem parancsolt. Hiába korbácsolta őket Nagy Antal, hiába
ostorozták a tábori huszita papok, azok meg sem álltak, csak futottak,
még több vért szomjazva, újabb és újabb udvarházakra törve. Hajnal
felé már a távolabbi jobbágyfalvakra is ráütöttek, osztályos
sorstársaikra, csak azért, mert azon falvakból senki, vagy csak kevesen
álltak be a soraikba. Hamar megmutatkozott, hogy rablásban, nők
meggyalázásában, harácsolásban a paraszt is csak oly tehetséges, mint
bármely földesúr vagy püspök, ha nem tehetségesebb.
Lángok falták Erdélyt, de ez csak a kezdet volt.
Horogszegi Szilágyi Mihály számára csaknem a vég.

7.
Térdig a Lóna posványában gázolt előre, s csak a halovány holdfény
mutatta az utat számára. Hiába volt nyárhó vége, majd megette az isten
hidege. Lovát még Alparétnél felnyársalta egy lándzsa, azóta futott,
ahogy csak bírt. Jó pallosán kívül elhajigálta már mindenét, ami csak
akadályozta a haladásban, de így is rásötétedett, mire Igrice meg
Szarvaskend közt, erdők alján bujdokolva elfutott egész ide, a Lozsárd-
és a Lóna-patakok közti dombokig. Átküszködte magát a dzsumbáson, s
lassan kezdte azt hinni, megmenekedhet.
A csata óta mindvégig nyomában voltak a paraszti seregből
leszakadt üldözők. Altöknél, a Lozsárdon átlábalva még látta is őket.
Lóháton közeledtek a köblösi út felől vagy harmincan. Oláhok voltak,
sötét képű, tenyeres-talpas hegyi emberek: fejszéik ott villogtak széles
öveikbe tűzve. Menekülőkre vadásztak. Az élen haladó, kiugró
állkapcsú, félszemű móc kezében egy dárdát tartott, annak a hegyében
már ott billegett egy szép fiatal magyar ifjú feje.
Szilágyi Mihály világéletében rühellte a futást, és úgy hozta a
hadiszerencse, hogy nem is volt sokszor szüksége rá. De most kellett a
menekülés. Merthogy ott, a köblösi út magasából az oláhok észrevették
a patakmedren átvergődő, meggypiros dolmányos, oroszlánüstökű
magyart. Diadalmasan felüvöltöttek, a Cioncaliga bércei meg oly
gúnyosan visszhangozták ezt az üvöltést, mintha maguk is halálra
szánták volna a menekülőt.
Be kellene várni őket, gondolta Szilágyi. Legalább karddal a
kezemben, szemtől szembeni harcban essek el! De aztán arra gondolt,
hogy Hunyadi bizonnyal kikapartatná a földből a tetemét, és még a
csontjait is széjjelszóratná a Kudzsiri-havasokban, ha ilyen oktalanságot
mívelne. Nem, nem, neki dolga van, fontos megbízása, amit őhelyette
más el nem láthat…
Futott hát tovább. Belevetette magát a patak menti erdőbe, és
hamarosan sikerült eltűnnie az üldözők szeme elől. Amikor aztán
Szarvaskend közelébe ért, valamikor délután, észrevette, hogy odalenn,
a patakparti úton vagy tíz nemesembert őriznek a mócok. Megkötözték
mindet, s épp azzal szórakoztak, hogy egymás után vagdalták lefelé
tompa, rossz késsel a nyomorultak orrát, fülét. Ott sivalkodtak
szerencsétlen áldozatok, s jól tudták, hogy ez csak a kezdet. Keserves
kínhalál várt rájuk, lassú, embertelen tortúra.
Szilágyi szégyenpírral az arcán futott tovább. Egyvalamiben biztos
volt: ha ezt túléli, soha életében jó szívvel nem gondol egyetlen szelíd
pofájú, hétrét hajlongó paraszt iránt se. No, nem mintha eddigi életében
jó szívvel gondolt volna rájuk…
Ahogy elérte a Lóna-patakot, eszébe ötlött, hogy nem messze ide,
Doboka fölött van kenyeres pajtásának, Kosályi Demeternek az
udvarháza, Poklostelkén. S mivel átfagyott a sok patakban gázolástól
meg a feltámadó széltől, úgy vélte, segítséget kér Kosályi komájától,
aki kehes lévén, esztendők óta nem ülhetett nyeregbe, s így nem volt ott
sem Lévai Cseh Péter délvidékre küldött hadában, sem Losonczi Dezső
alparéti táborában. Lehet, hogy még azt sem hallotta, mi történt!
Riasztania kell Kosályi egész famíliáját: jobb, ha nem várják be a
közelgő parasztokat, szekérre ülnek, s egyenest Kolozsvárnak, vagy
még inkább Gyulafehérvárnak veszik az irányt. A lázadók legkésőbb
holnap reggel ideérnek mind!
Jól emlékezett a pokoltelki udvarházra, közvetlen a csobogó Lóna
partján, a vén fűzek árnyékában. A környék békés volt, s Szilágyi néha,
mikor már igen kapatosra itta magát, arra gondolt, legszívesebben maga
is valami hasonló, Isten háta megetti helyen telepedne le, főképp, ha oly
szemrevaló asszonyszemélyt találna magának, amilyet Kosályi Demeter
talált.
Az udvarház körvonalai már messziről kibontakoztak a part menti
domb tetején. A tornácon falra erősített szurtos karikák szolgáltak
világul.
Szilágyi fellélegzett.
Idehaza vannak! Gyerünk! Figyelmeztetni őket, amíg nem késő!
 Közvetlenül a ház előtt kászálódott ki a patakból. A falu házai
feljebb, Derzse felé húzódtak, a kanyarulatban. Jobb, ha a parasztok
nem látják meg, hogy sebesen összepakolja holmiját a Kosályi família.
Még a végén kaszával esnének uraiknak azok is!
Az udvarház tornácán széles faasztal állott, rajta fakupák, tálak
borral teli cserép-csobolyók. Csak épp ember nem mutatkozott sehol.
Bent lehetnek…
Szilágyi megtörölte homlokát, s nagyot fújtatott. Életében ennyit
nem gyalogolt, mint ma. Ki kell pihennie magát, Kusályi koma majd
helyet szorít neki is azon a bizonyos szekéren…
Nagyot rikkantott, s belépett az épületbe.
– Dömötör, te kehes gyászvitéz! Hol bujkálsz?
Csend.
Baljós csend.
Szilágyi megborzongott a hidegben. Mindene csuromvíz volt, lassan
kiveti a láz, ha száraz ruhát nem vált rögvest.
– Magdaléna asszony!
A következő szoba ajtajában megtorpant, szíve kihagyott néhány
dobbanást. A szúrágta, vén bútorokat felforgatták tartalmukat
széjjelszórták a padlón. A sarokban összetört cserép darabkái, a falra
emberi székletet kent valami istentelen kéz. Szilágyi belépett a
tisztaszobába. Néhány pillanatba beletellett, mire hozzászokott a
félhomályhoz, aztán megpillantotta a földön heverő testeket. Magdaléna
asszony a hasán feküdt, lábai széttárva, sokrét szoknyája a fejére húzva.
Körülötte minden csurom vér. Mellette a nagylány, Ilona, ha jól
emlékezett a nevére. Ezt a hátára fektették, lábait daróccal kikötözték
kétfelé. Ahogy végeztek vele a gyalázatosak torkát elvágták
szemérmébe lándzsanyelet dugtak.
Szilágyi haragtól remegve tántorgott tovább. A konyhában mindent
széjjelszórva, felborítgatva talált. A földön szétszórt liszt fehérlett,
benne durva bocskornyomok. A falra vér festett őrült mintázatot.
A kis Lóránd, szülei mindene a falról nézett vissza rá, vádló, üveges
szemekkel. Kis kezei, lábai ernyedten csüngtek mint valami elhasznált
rongybabáé. Ő legalább nem sokat szenvedett, aki felszegezte a falra a
vasvillával, egyetlen döféssel szúrta oda.
Szilágyi tudta már, hol találja a komáját. A támadók a falu felől
ütöttek az udvarházon, a dobokai út irányából. Ott lesz Dömötör, a ház
előtt. Amíg élt, bizonyosan egy büdös paraszt sem tette be a lábát e
hajlékba.
Jól gondolta: Kosályi Demeter ott hevert a lépcső lábánál, körülötte
vagy tíz lekaszabolt jobbágy összehasogatva, átdöfködve. A ház ura
nem adta olcsón az életét. Hanem a haragvó túlerő förtelmesen elbánt a
testével: fejét az oszlopoknak reccsentették, aztán herélőkéssel estek a
szerencsétlennek, s ami megmaradt belőle, azt esztelen dühükben
összetaposták. A földön, egész az istállókig vér, emberi maradványok
vöröslöttek.
Szilágyi lerogyott a lépeseire.
– Állatok… Esztelen állatok… Hát már itt is jártatok…
A lovakat, jószágot elvitték, az élést kifosztották. Aztán mentek
tovább… Akadt még nemesi udvarház a környéken elég.
Hej, parasztok, ezt keservesen megemlegetitek még!
Szilágyi Mihály összeszorult szívvel lépkedett vissza a házba, s a
tornácon át le, egész a Lóna partjáig. Tovább! El innét!
Tudta már, merre fut. Nyugatnak fordul, mert ezek a pokolfajzatok
bizonnyal a Kis-Szamos melletti utakon hajkurásszák még a
menekülőket. Ha Derzse felé kerül, s beveszi magát a Sashegy oldalába,
tán elvergődik valahogy Sólyomkőig. Onnét meg majd csak elsegíti a
jóisten Kolozsvárig!
De nem segítette.
Alig caplatott át a Lóna túlsó partjára, ahol Pokoltelke legtöbb
jobbágyviskója állott, a nádas szélén sötét alakok fogták körül, s
Szilágyi orrát megcsapta a Kosályi Demeter pincéjéből elrabolt bor
keserű kipárolgása. Vad szemek villantak rá a sötétből, valaki magyarul
kiáltott.
– Elé! Elé! Úrféle ez is!
– Hej, a kurvahétszentségeteket!
Szilágyi kardot rántott, s mire nagy nehezen legyűrték, három
szakadt gúnyás, kormos képű jobbágy már ott hevert kiterülve
körülötte, kettéhasított koponyával.
Akkor aztán valaki fejbe vágta fejszéje fokával, hogy egy utolsó
vereset reccsent körülötte a világ, aztán Szilágyi Mihály erőtlenül
belebucskázott a Lóna saras mederébe.
 Onnan szedték össze, s hajították a már így is alaposan megrakott
szekérre. A szekérre, amivel Kosályi Demeter és családja nem
menekülhetett sehová.

8.
Négy napig hevert Szilágyi Mihály magatehetetlenül. Amikor az
élet visszakéredzkedett a testébe, s tudata fokozatosan feltisztult, az
első, amit meghallott maga körül, az éktelen zenebona volt. A feje majd
széthasadt a fájdalomtól, látni meg csak valami vörösfekete kuszaságot
látott. De a fülsiketítő üvöltés, az egymással feleselő furulyák pokoli
sivalkodása, az ütemre dobogó bocskortalpak dübögése megremegtette
agyvelejét.
– Hogy a föld nyelné el mindőtöket!
Nem hallotta senki a nyögést, de ha hallja se ügyel rá. Az Alparéten
győzedelmeskedő sereg nagy része visszatért már a Bábolna-hegyre, s
most ott szorongott a lapos fennsíkon a földsáncok és a szekérvár
karéjában. Izzadt tömegben tülekedtek, dajdajoztak valamennyien,
gályára vetkezve, még véres-mocskosan, de már jóllakva, s részegen. A
fennsík közepén, a vén tölgyfa körül gyűltek a mezítlábas zenészek, és
teli tüdőből fájták.
Nevezetes volt az a tölgyfa, fiatalkorában még látta Kündü vezér
honfoglaló magyarjait. Azóta villám tépte, vihar cibálta százszor,
ezerszer, de a vén tölgy még állta az új idők zivatarjait. Csak épp ágait
hullajtotta már el, s a törzs megmaradt kopár, kiszáradt vénségnek, egy
jobb kor tanúságaként. Lehet, ez a féktelen mulatozás lesz az utolsó,
amit lát ebből a világból, hisz a tivornyázó jobbágyok, céhlegények, a
Nagy Antal alatt küzdő kurta nemesek tarka, szakadt sokasága sorra
csapdosta fejszéit bele a vén tölgybe kurjongatós jókedvében.
A foglyok ott hevertek nem messze a fától, ahol a fennsík széle
bokros, dzsumbujos szakadékba hajlott. Onnan bámulták sötét, karikás
szemekkel a győztesek dorbézolását.
A Lépes püspök vadászházából, Losonczi táborából, no meg a
környékbeli udvarházakból összeharácsolt élelem és bor varázslatos
gyorsasággal eltűnt a portyáról visszatért szekerekről. Az egész életen
át koplaló jobbágyok egy része máris degeszre zabálta magát, s most
kínok közt fetrengett, okádott. De egy ilyen győzelem után ki
parancsolhat megálljt a féktelen habzsolásnak? Ki valamelyest jobban
lett, már zabált is tovább: a kúriákból összehordott füstölt sonkák, a
széles, hófehér szalonnák, a cipók garmadája, s az a tengernyi finom
bor sorra tűntek el az pudvás fogú szájakban, a zsíros, koszos bajszok
alatt.
Kinek a hegy levéből leginkább a szőlőkapálás meg a szüret terhe
jut, annak a kevés is sok a gyöngyöző boritalból! S most valamennyi
fekete plundrás, koszlott-fehér cibulás oláh, hajlott hátú, bő gatyás
magyar paraszt ott döntögette magába a bort nyakló nélkül. A nagy
vigasságban aztán gyorsan körbejártak a környékből összefogdosott
nemesi úrasszonyok, gyermekleányok, itt is, ott is rájuk vetették
magukat a bambán vigyorgó pórnépek.
Akinek nem tetszik, az halál fia!
Jól tudják ezt a had vezetői, a kisnemesi urak, de hát eszük ágában
se volt megtiltani az ünneplést. Ők ide tartoztak már, ehhez a
fékevesztett csőcselékhez… A legjobb, ha maguk is sodródnak az
árral…
Egyedül tán a parasztkirály Budai Nagy Antal parancsolhatott volna
megálljt a részeg ünneplésnek, de hát ő meg bolond lenne kedvét szegni
saját embereinek! Hisz máma kivívták első győzelmüket! Mostantól
nincsen, ami megállítja őket! Mit számít az a néhány közkézre vetett
asszonyi személy? A háború az háború! S a háborút nem ők akarták…
De ha már így esett…
Szilágyi zúgó fővel, szédelegve bámulta az ugrándozva, imbolyogva
táncoló parasztokat. Oláh, magyar együtt ropta, egymásba
csimpaszkodva, értelmetlen gagyogással, hörgő üvöltéssel.
Hanem ekkor valaki oldalba billentette a térdével. Szilágyi morogva
megfordult, hogy szemügyre vegye a többi foglyot. Némelyek
eszméletlenül hevertek, hátrakötözött kézzel, vérző sebekkel.
Legtöbbjét Mihály nem ismerte. Akadt azonban olyan, akit igen.
– Dengelegi Pongrácz György… te élsz? – nyögött fel, mikor
felfedezte távoli atyjafiát valamivel odébb. Amaz, barna szakállú, széles
arcú férfiú, sokáig hunyorgott, mire felderült az arca.
– Szilágyi Mihó! Hej, be jó, hogy ládák!
– Mi történt a vajdával? Meg a püspök úrral?
– Mind elfutottak idejében. Legalábbis nem láttam őket
fogságban… Hát te, Mihó?
 – Pokoltelkénél kaptak el, hogy száradna le a kezük a rühösöknek!
– Kosályi komám?
– Megölték szegényt… Valamennyi udvarházat kifosztották. Akit
találtak, leölték, az asszonyokat… Ejh, képzelheted!
Dengelegi Pongrácz eltorzult arccal hebegte:
– Jaj, nekem! Lehet, hogy az én szép Klárámat, is…? Ha csak
belegondolok…
– Jobb, ha nem gondolsz abba, mert ha Hunyadi megtudja, hogy
magára hagytad a kishúgát őrjöngő parasztok kénye-kedvének, akkor te
sem állasz meg előtte többé!
Dengelegi Pongrácz felsóhajtott erre.
– Úgyse éljük meg a reggelt, komám!
– Majd meglátjuk!
– Hát nem láttad, hogy a karókat hegyezik mán nekünk, Szilágyi? –
vágott közbe egy vértől sötét képű nemesember, közvetlen Mihály
mellett. – Nagy Antal parancsba adta, hogy akit csak össze tudnak
fogdosni a csatából, mind idehozzák! Mink leszünk a legszebb
látványosság ezen a tivornyán!
Ahogy Szilágyi a földön heverve a nyakát nyújtogatta, amott, a
tábor kovácsműhelye mellett megpillantotta a görnyedező oláhokat,
akik fejszéikkel utolsókat fésülték a tűhegyes karóvégeken.
Nem volt ijedős ember Szilágyi Mihály, kevély, dölyfös férfinek
ismerte mindenki, olyannak, ki inkább összeszorított foggal múlik ki a
világból, de kegyelemért akkor sem könyörög senki emberfiának!
Hanem a hegyezett nyársak látványa egy pillanatra az ő szívét is
elfacsarta.
Hát így lenne vége?
Ilyen gyalázatos, alávaló módon? Lemeztelenítve, karóba húzva? Ó,
nemes Horogszegi Szilágyi Mihály?
Dühödten rázta ki szeméből a gyűlendő könnycseppet.
– Remélem, egy nap ezt itt mind kerékbe törik! – sziszegte valaki a
foglyok közül. – Nem tart sokáig a parasztkirály urodalma!
– Rajtunk mán az se segít! – Dengelegi Pongrácz György
megrecsegtette elgémberedett csontjait. – De ha valaki túlélné közülünk
ezt az éjszakát, fiúk… akkor csak semmi kegyelem… Egyet se
hagyjatok életben!
 Nem kellett sokáig várakozniuk, mert a részeg parasztok már jöttek
is értük. Sorra talpra rángatták a foglyokat és a vén tölgyhöz lökdöstek
őket. A karók helyének az Igrice felé eső oldalon, a szakadék szélén
ástak gödröket. Hát, itt lesz a kivégzés!
A móc karóhegyezők már elvégezték munkájukat, most mindenféle
cigány fickók somfordáltak elő valahonnét, hozva a karóba húzáshoz
szükséges szerszámokat.
Szilágyi vér ízét érezte szájában, a fűre köpött.
– Csak egyszer, utoljára kaphatnám vissza a kardomat!
A jobbágyi csőcselék röhögött. Eleddig csak olyan karóba húzást
láttak, ahol paraszt rángatózott a nyárs végiben. Most majd az urak is
megmutathatják, hogy járják a haláltáncot, mikor a karó a valagukba
siklik!
A terepet gyorsan átrendezték a tivornyázók.
A parasztkirálynak hatalmas ülőszéket kerítettek (ezt ugyan honnét
rabolhatták?), s felállították középütt, mint valami uralkodói trónust.
Abba ült Nagy Antal komoran, fontossága teljes tudatában. Lám, sokra
vitte a diósi kurta nemes: a felkelő jobbágysereg vezére lett, s ki tudja,
holnap tán ő egész Erdélyország ura. Köré a parasztkapitányok gyűltek,
boldog megelégedettséggel: Vajdaházi Nagy Pál, a magyar és oláh
országlakosok összességének zászlóhordozója, Virágosberki Oláh
Mihály, a lázadók zászlaja alá sereglett oláhok kapitánya, Kolozsvári
János céhesmester, a városi szegénylegények, céhesek, kalandorok
vezére, s persze a magyar parasztokat vezérlő kurta nemesek: Diósi
Gazda Benedek, Buzai Geréb Balázs, Kendi Gál meg Alparéti Bán
László. De ott volt a vezérek közt Suki Mihály uram is, kinek testvére
Dávid, és összes paraszti népük Szovátról, Zsukról, Újfaluról,
Kötelendről meg Nagy-és Kissármásról a felkelőkkel tartott. Ellenben
nagybátyja, Suki Benedek és annak fia, Suki Mihály meg éppenséggel a
nemesi hadakban harcoltak. Benedek úr ott tántorgott maga is a
kivégzendők közt. Suki komoran biccentett nagybátyja felé, de annak
csak arcizma rándult a megvetéstől.
– Kivel kezdjük? – kiáltotta az egyik jobbágy.
A parasztok versengtek, melyiket húzzák először karóba. A cigány
hóhér mindenesetre ott állt a félkaréjba gyűlt vezérek előtt, kezében a
kalapáccsal és a tágítókéssel.
 – Itt vagyok én! – kiáltotta Szilágyi öblös hangon. Velem kezdjétek,
kutyák! Ne kelljen végignéznem kenyeres pajtásaim kínzatását!
A parasztok helyeslőn felnyerítettek.
– Szilágyi! Ez Szilágyi! Mindig gané volt a jobbágyhoz! Karóba
vele!
A cigány hóhér szeme felcsillant. Intett, hogy hozzák közelebb az
áldozatot, s hogy kezdjék lehántani róla szakadt dolmányát.
– Akarsz-e kegyelemért könyörögni, Szilágyi Mihály? – kérdezte
öblös trónusából Nagy Antal, a parasztok vezére.
– Tehozzád, kutya? – köpött feléje Mihály. – Soha! Áruló lettél! Hát
hová jutottál, he? Hunyadi alatt harcoltál! Emlékszel? Sempte után hős
voltál! Megmented Albert herceg életét is! S mi vagy most? Fosztogató
senkiháziak kapitánya!
Nagy Antal indulatosan felpattant a trónusról. Erre az egész paraszti
had elcsendesült.
– Mit tudod te az igazat, Szilágyi? Mit tudsz te a mi életünkről?
Igen, én Albert úr életét megmentem! S tudod-é, mi volt a hála ezért?
Pár nyomorult arany a paraszti markomba! Rohantam véle haza, de
mire Diósra értem, szegény édesanyámra már rágyújtották a házat a
drágalátos püspök úr adószedői! Hát ezt lehet? Védtelen
öregasszonyokat elevenen megégetni két arany tartozásért, azt lehet?
Ehhez mit szólsz, te, Szilágyi Mihó? Ha a te anyádat ölik meg Lépes
püspök pribékjei, te nem kívánsz-é bosszút? Nem én akartam ezt a
háborút! És nem ezek a földönfutó nyomorultak! Ha Hunyadi urad
itthon lenne, ő is pontosan tudná ezt!
– De nincsen itthon! – A váratlan, tisztán csengő női hangra a
parasztkirály összerezzent.
– Ki szólt? Ki volt az?
– Csak így merészeled ezt cselekedni, Nagy Antal, királynak
hadnagya!
A parasztok idegesen összesutyorogtak. Valami hangzavar támadt
hátul: a kevély nyerítéstől és részeg kurjongatásoktól az elébb senki
sem hallotta meg, ahogy civódva, pörölve kisebb csapat érkezett a
Bábolna tetejére. Hogy mi történt ott, hátul, egyelőre senki sem láthatta.
– Ki szólt? Ki merészelt? – üvöltötte megint Nagy Antal,
félrelökdösve az útjába kerülő parasztokat. A szekérvár kapuja felől
egyszeriben szétvált a tömeg, mint ahogy a tenger vált ketté Mózes
népe előtt. És az éjszaka sötétjéből egy földig érő, hófehér ruhát viselő
asszony lépett ki. Úgy festett a sok ördögképű között az az asszony,
mint valami angyal: szőke haját gyöngyökkel és boglárokkal díszített
kopet emelte. Hószín bársonyszoknyája és ezüsttel prémezett tarcolán
vállai szinte ragyogtak a fáklyák fényében. A veres úti köpenyének
szegélyére hímezett skófiumok versenyt szikráztak a csillagokkal.
Királynői jelenség volt, büszke tartású, felvetett állú asszony.
– Te vagy Nagy Antal, királynak hadnagya? – kérdezte, amint
eltisztultak előle a parasztok. A tömeg felhördült kemény, parancsoló
hangja hallatán.
Nagy Antal meg, ahogy végigmérte, vöröslő orcával, teljes
zavarodottságában lassan fél térdre omlott előtte.
– Nagyasszonyom! Hogyan…?
– Nagy Antal, királynak hadnagya! Te az én férjuram hű embere
voltál. Terólad mindig jó szívvel emlékezett. Hogyan vetemedhettél
erre? Felelj nekem!
A parasztkirály képe – ha lehet –, még vörösebb lett. Megköszörülte
a torkát, s gyorsan talpra szökkent: mégse illik, hogy tízezrek vezére,
hadak ura egy asszonyi személy előtt így megalázkodjék!
– Rég elmúltak már azok az idők, nagyasszonyom, amikor engem
bárki számon kérhetett! Hunyadi uram, ha itt volna Erdélyországban,
tán nem harapóztak volna így el a veszedelmek… De nincsen itthon…
– Tudom, hogy legyőzted a nemesi sereget – rázta meg a fejét
ridegen Szilágyi Erzsébet. Nem kis erőfeszítésébe tellett, hogy
rendíthetetlen-bátornak mutatkozzék, mikor a selyemszoknya alatt
halálos félelemtől remegett a lába. De a hangja nem remeghetett. –
Mondd, Nagy Antal, királynak hadnagya, mit akarsz tenni a
foglyokkal?
Ekkor hátulról, ahonnan még mindig vita hangjai, dulakodás neszei
hallatszottak, a paraszt strázsák előrelöktek néhány poros, összevérzett
alakot.
Szilágyi Mihály, ki félig lecibált dolmányától moccanni se tudott,
elképedve bámulta a kibontakozó jelenetet. Most csodálkozott csak el
igazán.
– Filipesi deák!
Albert homlokán jókora vágás húzódott: az elébb kapta, mikor
megérkeztek a Bábolna lábához, s a parasztok a társzekéren utazó
nemesi asszonyra akarták vetni magukat. Hiába mutogatta a deák, hogy
Chegei Grigor parasztkapitány írásos passzusával érkeztek, bizony az
őrök egyike sem tudott olvasni, ellenben a hófehér angyalra rögvest
megingerkedett az étvágyuk. Csorgó nyállal kerülgették a szekeret,
úgyhogy a hegy lábánál parázs összecsapás kerekedett hamar. Csak
Filipesi és a másik dalia helytállásának volt köszönhető, hogy nagy
nehezen elvergődtek a hegy tetejéig.
Az a másik dalia még rosszabbul járt, mint Filipesi: mindkét
karjából vér csorgott vastagon a földre, egyik szemét majd kiverték a
részeg strázsák. De vitézül állta az ütéseket, s csak megvédte
valahogyan nagyasszonyát.
Hát ez meg ki lehet?
Szilágyi Mihály bárhogy nézte, nem ismerte föl: zömök, de vállas
legény volt, rövidre nyírt hajú, villogó, vad tekintetű. Nyakában kereszt
lógott, oldalán üres kardhüvely.
– Thuz! Csak nem te vagy a kis zsidó? – gyúlt fény Szilágyi
agyában, mikor ismerősnek kezdett tetszeni az a villogó tekintet. – Thuz
János! Az anyád szentségit! Hát te meg…
No de ott senki se törődött a két megvagdalt, szédelgő ifjúval.
Minden szempár a fejedelmi asszonyra szegeződött. Különösmód
elcsendesültek az addig oly vérmes kiáltások is.
– Miért jöttél ide, nagyasszonyom? – kérdezte bosszúsan Nagy
Antal, mert érezte, hogy oda immár az ünneplés felhőtlensége. – Csak
veszedelembe vitted tenmagad is! Ez nem asszonyoknak való hely!
– A foglyokért jöttem! – felelte Szilágyi Erzsébet
– Azt nem lehet. A foglyok meghalnak!
– Gondolkozz, Nagy Antal, királynak hadnagya! Ha megölöd őket,
tudod-é, mi fog következni?
– Jöjjön, aminek jönnie kell, nagyasszonyrom!
– Legyen az bármi?
– Mi már elszántuk magunkat a végsőkig! Mindennel leszámoltunk,
asszonyom!
– Akkor azt is tudod, hogy Csáki vajda és a püspök már gyűjti
ellenetek az új sereget!
– Miféle sereget?
– Ne légy elbizakodott, Nagy Antal! Legyőztetek egy néhány ezer
fős sereget, de semmi az azon erőkhöz képest, amik most ellenetek
fenekednek! Hédervári nádor már elrendelte, hogy a Délvidékről
induljon haza Erdélybe rögvest a másik vajda serege! Lehet, maholnap
maga a király is megindul Prágából! Tudod pedig, akkor mi lesz?
Titeket a világból kikergetnek!
– Vállaltuk a sorsot, mikor fegyvert ragadtunk!
– Hogyha halni akartok, akkor jól van úgy! Legyen! De úgy hiszem,
mint minden emberfia, ti is élni szeretnétek inkább. Tisztességben,
méltóságban…
– Nem hagynak, nagyasszonyom…
– S a gyilkolás a válasz?
– Más nyelvet meg nem értenek…
– Talán mégis, Nagy Antal… Miért, nem egyezkedtek a püspökkel?
Most még volna rá esély…
– Egyezkedni?
– Most még eleven a győzelmetek emléke mindenkiben.
– Nem tárgyalnak azok velünk… – legyintett a parasztkirály.
– De igen. Meglásd, két napon belül megjő a püspök követe.
Tárgyalni hívnak titeket, Nagy Antal. Ha most szabadon elereszted
mind a foglyokat, az a jó szándékodnak ékes bizonyítéka lesz. Ha
karóba húzod őket, az a rosszakaratod csalhatatlan jele. Döntsd el, mit
akarsz: meghalni hiába, vagy drága magyar véren vett bármi csekély
eredményt elérni ügyetekben…
Nagy Antal homlokán kövér verejtékcseppek gyöngyöztek. Ilyen
messzire még soha nem gondolt előre. A csata, az ütközet, a bosszú…
Tulajdon életük védelme a nemesi hadaktól… Ez idáig csak erre
gondolt…
– Azt mondod, nagyasszonyom, hogy leülnek tárgyalni mivelünk,
koszos parasztokkal?
– Azt mondom. Egyebet nem tehetnek. Elég volt a vérontásból.
Maholnap beözönlik a határon a török, s ti egymás vérit ontjátok… Az
urak az urakét, az urak a parasztokét, a parasztok az urakét…
Nagy Antal elmélyülten bólogatott.
– S mi lesz, ha a foglyokat odaadom, de az urak mégse akarnának
egyezkedni vélünk?
– Te a férjem hadnagya voltál, Nagy Antal! Hát semmit sem tanultál
őtőle? Nézz csak szét a táborodban! Látsz itt hunyadi jobbágyot?
 Szavait csend fogadta. A parasztok izgatottan susmorogtak egymás
közt.
– Nem látsz egyet sem! És tudod, miért nem? Mert egyetlen hunyadi
jobbágy sem védtelen. Egyetlen hunyadi jobbágy sem ragad fegyvert
törvényes ura ellen. Mert akit Hunyadi János karja óv, azt nem
bánthatja, nem adóztathatja igazságtalanul senki emberfia, még Lépes
püspök sem! Vigyázz ezért, Nagy Antal, királynak hadnagya! Vigyázz,
hogy mit teszel! Karóba húznád az én édes testvérbátyámat? Karóba
húznád Hunyadi János feleségének férjurát? S mind az ő nemesi társait?
Vigyázz! Ha megteszed, nem bújhatsz sehová a föld színén, amikor
Hunyadi János hazatér, s eljő a számonkérés napja!
– Fenyegetsz, nagyasszonyom?
– Csak tudtodra adom, mik között dönthetsz! Legyen eszed, Nagy
Antal! Ereszd szabadon a foglyokat!
A parasztkirály lassan körbepillantott.
A részeg jobbágyok bágyadtan, révült tekintettel meredtek vissza rá.
Nem értenek ezek semmit…
– Ígérd meg, nagyasszonyom, hogy közbenjársz érdekemben
Hunyadi uramnál… Ha visszajő…
– Ereszd szabadon a foglyokat! – Szilágyi Erzsébet hangja
egyszeriben meglágyult. – S én is kegyes leszek tehozzád. Lásd, ide
jöttem, kényedre, kedvedre szolgáltatva ki magam. Meg is ölethetsz, ha
akarsz. A férjem tudni fogja, hogy a kezedben voltam, és tudni fogja,
hogyan cselekedtél: kegyesen és nagylelkűen, avagy vadállatként.
Vezér vagy. Döntened kell.
Nagy Antal keserűen elmosolyodott.
Ilyen könnyű volna? De hisz ez gyülevész sereg, ennek nem oly
könnyű parancsolni, mint amilyen könnyen parancsol Hunyadi a saját
embereinek… ha valaki, hát Nagy Antal jól tudta, mi a különbség. Egy
pillanatra belésajdult a régi, szép emlék, s egyben a félelem is az
egyszer visszatérő nagyúrtól.
– Jól van hát – mondta. – A foglyok szabadok. De nem garantálom a
biztonságukat… Nézz körül, nagyasszonyom! Ezeknek olykor magam
sem parancsolok…
Szilágyi Erzsébet hálásan bólintott.
 Tudta, mikor a futár első szavára befogatott Hunyadon, jól tudta,
hogy mit vállal. Csakhogy atyjuk őket arra tanította, hogy egymásért
utolsó leheletükig ki kell állniuk. Ha Osvát élne, ő is így cselekedne…
A parasztkirály intett Szilágyi Mihálynak, hogy szedje össze a
többieket, és mehetnek Isten hírével.
Nem csak a cigány hóhér, de a jobbágyok sokasága is csalódottan
hördült fel erre. A paraszti had kapitányai minden eshetőségre készen
felsorakoztatták a megbízhatóbb embereket a vezér köré. Középütt
lökdösődés támadt, néhányan magyarul meg oláhul kezdtek vitatkozni.
– Ha ezt Jankó megtudja… – Mihály odalépett a húgához, és
megölelte. – De tudja csak, hogy nékem van a legbátrabb húgom a
földkerekségen! S néki van a legbátrabb hitvese!
Erzsébet feszülten figyelte a vicsorgó arcokat.
– Vágjátok el a többiek köteleit, aztán el innen!
Szilágyi Mihály körbepillantott. A parasztok közt itt-ott már kitört a
verekedés, néhol mintha pengéken is csillant volna a fáklyafény. A
nemesurak hitetlenkedve, birkanyájként húzódtak mind közelebb a
tündöklő, fehér ruhás angyalhoz.
– Hosszú lesz még ez az éjszaka, húgám, mire levergődünk a
Bábolnáról! Amíg élünk, nem fogjuk feledni, attól tartok!
Ebben az egyben Szilágyi Erzsébet is biztos volt.
Ahogy megindult a szekér felé, az acsarkodó, fenekedő paraszthad
úgy tágult az útjából, mintha a belőle sugárzó fény sebet ejthetne
rücskös bőrükön.

9.
Néhány héttel később az erdélyi hadak messze Alparéttől, messze
Bábolna hegyétől véres csatákban, portyák során szorították ki a Vég-
Szendrő elfoglalására érkező török hadakat Rácország északi
szegletéből. Lévai-Cseh Péter és az erdélyi nemes sereg vért, áldozatot
nem kímélve küzdött, hogy Magyarország déli határai ne csorbuljanak,
s hogy Brankovics rác despota utolsó mentsvára, Szendrő keresztény
kézen maradhasson.
Nem sokkal győzelmük után kapták a hírt, hogy odahaza,
Erdélyországban elszabadult a pokol…
 10.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, MINDSZENT HAVA
– Itt vannak valahol! Itt kell lenniük!
A szép öregember igyekezett még jobban összehúzni magát, de
rettegett, hogy a török katonák meghallják Dénes fogainak vacogását.
A fülke, ahol elrejtőztek, az apát úr titkos kamrája volt, közvetlenül
a boltíves ablak oldalába vágva. Egy ember sem nagyon fért el benne,
hát még kettő! Mégsem akadt más választásuk, mert az apátságba
berontottak Ibrahim pasa janicsárjai, hogy átkutassák az összes épületet.
A szép öregember úgy számolta, vagy tíz percig bírják idebenn,
utána elfogy a maradék levegőjük. Elég lesz vajon? Hisz a janicsárok
még mindig itt motoznak, épp ebben a szobában! Hallani saruik
csoszogását, lándzsáik koppanását a kőpadlón s a vastag
perzsaszőnyegeken, hallani izgatott suttogásukat, ahogy egymást
biztatják: itt lesznek valahol! A gyauroknak itt kell rejteznie!
Azt persze sem a szép öregember, sem a hozzábújó, s félig aléltan
vacogó Dénes nem láthatták a rejtekfülkében, hogy Khayr al-Arif, az
utóvédet biztosító szpáhi bülük parancsnoka szakállát simogatva
rosszalló pillantásával kíséri a kutatást vezető csausbasit.
– Mondtam már, szidi, nincsen itt semmiféle gyaur! Ártatlanul vádol
engem a te urad!
– Majd meglátjuk! Szerencsére akadtak tisztességes alattvalói a
birodalomnak, akik idejében jelentették uramnak, a nagyvezírnek, hogy
kiket rejtegetsz! Azt mondod talán, hazudtak a jelentéstevők?
– Csupán azt mondom, tévedtek!
– Ezek szerint nem Al-Borak lett volna, kit vendégül láttál ezen az
Allahtól elhagyott, istentelen helyen?
Khayr aga felnevetett.
– Al-Borak? Bizonyára megrebbentette elméd mécsesét a háború
szele, kedves barátom! Al-Borak már rég halott!
A tiszt dühödten fújt egyet, s újra körbepillantott az aga adájában. A
szőnyegek, a kerevet, a kincsesláda… minden, de minden rendben
lévőnek tűnt. Mégis… A jelentés egyértelműen arról szólt, hogy ezen a
szentségtelen helyen a szpáhi bülük parancsnoka, ez a nyomorult
egyiptomi renegát két hitetlent rejteget, s vélük igazhitűek fülének nem
kedves dolgokról tárgyal, éjt nappallá téve.
 – Mind a ketten tudjuk, kedves barátom – tárta szét a karját angyali
türelemmel Khayr –, hogy Ibrahim pasa nem kedvel engem. S azt is
tudjuk, hogy legyőzhetetlen seregünk soraiban túlontúl sok a besúgó, ki
nem átallja Allah becsületes szolgáinak jó hírét bemocskolni. De az
olyan oroszlánlelkű harcosoknak, mint amilyen te vagy, nem szabadna
az üres szóbeszéddel törődnie.
– Az én feladatom az, hogy megtaláljam a két gyaurt, és végezzek
velük!
– Akkor keress csak tovább nyugodtan! – sóhajtotta Khayr. – Ha
mindenképpen nevetségessé akarod tenni magad az embereim előtt!
A csausbasi felpillantott: az ajtóban a renegát szpáhijai pislogtak
befelé, s való igaz, képükön máris ördögi vigyor bujkált. Nekik látniuk
kellett!
– Hé, ti, fickók! Gyertek csak közelebb!
A szpáhik megrettentek, de már nem oldhattak kereket.
– Gyertek ide hozzám! Mondjátok: láttatok itt, ebben a hitetlen
templomban két hitvány gyaurt?
A szpáhik sápadtan Khayr-ra pislogtak.
– Igen, láttunk, szidi!
A csausbasi diadalmasan az egyiptomira pillantott.
– Egy öregember volt, s valami suhanc ifjú, igaz?
– S parancsnokotok a gondját viselte mindkettőnek, igaz?
A szpáhik kelletlenül bólogattak, s már az járt a fejükben, milyen
büntetésre számíthatnak ezek után Khayr agától.
– Hol van most az a két gyaur?
A szpáhik vállat vontak. Valóban fogalmuk sem volt róla, mi lett
velük.
– Láthatod uram, igazat szólok – mosolygott Khayr Al-Arif. –
Előtted nem titkolom, valóban beszéltem azzal a két emberrel. Érdekelt,
milyen híreket hallottak, s maguk mit láttak, tapasztaltak az Engürúsz
ország Duna menti részeiben. Ne feledd, szidi, nékem feladatom a dicső
sereg hátát védelmezni a ránk csapó gyaurok fegyvereitől. Minden hír
fontos lehet…
– Tehát kihallgattad őket – nézett rá a csausbasi. – S azután mi
történt?
– Azután szabadon engedem őket.
– Miért?
 – Mert hasznukat nem vehettem. Az egyik öreg volt és rozzant, a
halál közel lopakodott már kertjének kerítéséhez, a másik meg ifjú
ugyan, de kehes és nagybeteg. Ugye nem gondolod, hogy magunkkal
cipelünk két ilyen hasznavehetetlen foglyot?
– Meg kellett volna ölnöd őket!
– Ha minden magyart megölünk, uram, vajon ki fogja szolgálni a
fényes padisahot, amikor dicső seregünk jövő tavasszal visszatér?
Beláthatod, hogy nem volt szükség a kivégzésükre.
A csausbasi bosszúsan intett katonáinak, hogy távozhatnak. Amikor
mind kisorjáztak Khayr becsukta utánuk az ajtót.
– Mielőtt magad is távoznál, nemes barátom, kérlek, vess még egy
pillantást a ládámba, hogy bizonyos légy benne, nem rejtettem el oda
semmit, ami sértené Ibrahim vezír érdekeit.
A csausbasi szeme felcsillant.
– A kincses ládádba?
– Csak szeretnélek meggyőzni, nincsen titkom előtted! Kérlek,
szidi!
A tiszt szórakozottan a ládához lépett, és felnyitotta fedelét. A
gyöngyös nyakékek, gyémántkő berakásos szablyák, aranypénzek kusza
halmán egy szarvasbőr erszény trónolt sokatmondón.
– Úgy vélem – folytatta kenetteljes hangon Khayr –, hogy a
csausbasik sorsa igen sanyarú. Nem vehettek részt a zsákmányolásban,
mert a regula a haditábor őrizetére, s annak rendjének szigorú
fenntartására kötelmez benneteket. Így a dicsőséges hadjárat minden
gyümölcsét azok szakítják le, akik szétáradnak az ellenség falvaiban és
városaiban, s szekérszám zsákmányolnak foglyokat s ékszereket,
fegyvert, kelmét. Holott, s ezt mind a ketten pontosan tudjuk, a
győzhetetlen hadsereg munkájának java részét a hozzád hasonló hősök
végzik el.
A csausbasi szaporán bólogatott.
– Ezen súlyos igazságtalanság jelentéktelen kiigazításaként fogadd
eme erszényt, barátom – emelte fel a szarvasbőr zacskót Khayr. – S
odakünn, a foglyok közt egy hamvas hurit is válassz magadnak, kivel
sajátodként bánhatsz ezután. Egy szót se, hidd el, megérdemled! A
kötelességed végzed, mikoron zaklatsz olyan igazszívű harcosokat,
mint én vagyok, de lásd, én ezt nem veszem zokon tőled. A kötelesség
nehéz béklyó! Örülök, hogy megbizonyosodtál róla, nincs itt semmiféle
gyaur…
A csausbasi egy hosszú percig viaskodott magában, hisz az ékes
szavak mögött tisztán kirajzolódott a silány baksis valódi szerepe. Menj
innét, menj, minél előbb barátom! Járjunk jól mind a ketten!
Végül győzedelmeskedett benne a kapzsiság, s felemelte a
kincseshalom tetejéről az erszényt. Megrázta, a súlyát latolgatta. Úgy
tűnt, elegendő arany lapul benne.
– Köszönöm, aga, megértésed, s boldog vagyok, hogy a vádak
hamisnak bizonyultak. Jelenteni fogom Ibrahim vezírnek, hogy csupán
kötelességedet teljesítetted, midőn kihallgattál két haszontalan gyaurt.
Minden egyéb csupán rosszindulatú rágalom volt!
Khayr mosolygott.
– Allah legyen kegyes veled! Menj, ics-oglánom segít megkeresned
a legszemrevalóbb rózsaszálat a fogoly hurik között!
– Legyen inkább kettő rózsaszál!
Khayr elvicsorodott.
– Ahogy kívánod. Allah vezessen utadon!
A csausbasi kihátrált a szobából, s ajkán mindaddig gúnyos mosoly
bujkált, míg Khayr be nem csukta az ajtót. Az aga egyedül maradt.
A kerevethez ment, s leült. Várt. Egészen addig várt, míg az
udvaron fel nem dübörögtek a csausbasi kíséretének lovai, s egymás
után kiviharzottak az apátság kapuján.
Csak akkor lépett oda az ablak boltívéhez, s hajolt le a rejtekajtóhoz,
aminek fedőlapja kívülről puszta terméskőnek tűnt.
– Előjöhettek!
Reszketve, levegő után kapkodva a szép öregember zuhant ki az
üregből, s húzta maga után Dénes alélt testét.
– Csakhogy! Már azt hittem, megfulladunk! Elmentek?
– El, el. – Khayr a kerevethez támogatta őket, s együttes erővel
ráfektették a fiatal papot. – Honnét tudtad, hogy rejtek van az ablak
alatt?
Deér-Sólyom István keserűen mosolygott.
– Emlékeztem egy régi históriára, Khayr. Tudod, az én fejemben
történetek ezrei keringenek… Felrémlett bennem, hogy atyámtól
hallottam, miként sarcolta a környéket ama nevezetes Daud Cselebi jó
emlékezetű Albert király korában.
 – Daud Cselebi? – Khayr az emlékei között keresgélt.
– Az ő atyja volt Saudzsi, Murád szultán száműzött testvére.
Magyarországra menekült, s fia, Daud Cselebi már Zsigmond
udvarában nőtt fel. Abban az esztendőben, mikor Marchiai Jakab, az
inkvizítor a Szerémség falvaiban ásatta ki, s vettette máglyára az
eretnek holtakat, Albert király nagy hadjáratra készült ellenetek. A
hadjáratból nem lett semmi, és a seregoszlás után Albert utasította
kincstartóját, Bátmonostori Töttös Lászlót, hogy utaljon ki ezer
aranyforintot a száműzött herceg számára. Csakhogy miután Töttös
vonakodott a pénzt kifizetni, Daud Cselebi a kíséretével ide lovagolt
Bátmonostorra, s valóságos ostrom alá vette az apátságot, ahol Töttös
meghúzta magát. No hát, ez hatott, s a kincstartó végül fizetett, s a pénzt
innét, az apát úr ablak alatti rejtekhelyéből vette elő. Lásd, mily
szerencse, hogy az emlékezet megőrzi ezeket a történeteket… a rejtek
most életünket mentette meg.
Khayr a fejét csóválta.
– Kevés időnk maradt a történetekre, barátom. A szultán nemsokára
elhagyja Magyarországot, s akkor mi is követjük őt. Vajon meddig
hallgathatom még a te históriádat?
– Amíg Isten hallgatni engedi, Khayr. De lásd, Dénes ismét lázas…
Mit gondolsz, hívhatod orvosod?
– Benne bízhatunk. Máris üzenek néki. Addig is, míg megjő,
hallgasd meg ezt, kérlek, a nagy ijedelem után!
Azzal máris kisebb pergamenhalmot emelt fel a többi tetejéről.
– Szívesebben innék inkább valamit a nagy ijedelemre – dörmögte
Deér-Sólyom István, de tudta, hogy úgyis hiába. Khayr nem iszik bort,
viszont szerelmes a saját hangjába.
Mi mást tehetett volna, nagy levegőt vett, s hallgatta, amint Khayr
al-Arif fennhangon olvasni kezdi feljegyzéseit.

11.
– Az iszlám győzedelmes hadai sorra foglalták el a hitetlenek várait
s erődjeit: a bástyáikra az igazhitűek lobogói tűzettek, a templomaik
mecsetekké, dzsámikká alakíttattak át.
Akkor Khoszrev boszniai bég és Mikhál-oglu Mohammed bég
Petrovaradin mellett átküldettek a Dunán portyázásra. Petrovaradin
megvívásának jutalmául a fényességes padisah a ruméliai bégeknek
egyenként 30 ezer akcsét és egy-egy kaftánt adott ajándékba, a kisebb
jövedelmű bégeknek pedig 20-20 ezer akcsét és egy-egy kaftánt.
Jahja pasa oglu serege megindult a következő akadály, Ilok erődje
ellen, melynek alapja a Hal csillagzaton nyugszik, falai az égbe
nyúlnak, talpazata pedig a föld középpontjáig hatol. Mivel ezen égig érő
vár hitetlenekkel, képmutatókkal, tévelygőkkel és lázadókkal volt
zsúfolásig tömve, a nagyvezír a szultán parancsa szerint vízen és
szárazon ostrom alá fogta haladéktalanul.
Az ostrom kezdetekor Isten árnyéka, a fényességes padisah
parancsot küldetett az egymással régóta marakodó Kara-Bogdán és
Iflak tartományok fejedelmeinek a következő üzenettel: „Mind a ketten
alattvalóim vagytok, hagyjatok hát fel a versengéssel, és maradjatok
békében, mert különben elvesztitek hatalmatok, és földönfutók lesztek,
mert minden hatalmatok éntőlem, a szultántól származik, s a
jóindulatom nélkül megint semmik lesztek.”
A szép öregember felnevetett.
– Látod! – mondta göcögve. – Hát ez a különbség! A magyar király
nemesei egymással versengve, gyűlölködve készültek a harcra. A sok
vetekedés odáig jutott, hogy Szapolyai el sem ért Mohács mezejére, s e
cselekedete büntetlen maradt. A szultánotok ellenben… vérbe fojtott
minden versengést, békétlenséget. Érted hát, Khayr? Ez már önmagában
eldöntött szinte mindent!
– Ez valóban számottevő különbség. De ne feledd, hogy ekkor még
megakadályozhattátok volna a seregünk felvonulását, hisz épphogy Ilok
falai alá értünk! – nézett pergamenjei fölött jelentőségteljesen az
öregemberre az aga. – Hallgasd csak!
– Ágyúink úgy okádták a tüzet, mint a sárkányok. A harci zaj és a
lárma megremegtette az égnek boltozatját. A tévelygés tanyájául
szolgáló falak között reszkető bálványimádók a félelem mocsarában
fuldokolván, s a nyugtalanság perzselő tüzében égvén, végre nem
találtak más utat menekülésükre, mint a kegyelemkérést.
Sevvál hó 28. napján a várból tehát három előkelő kijött, s tőlünk
két jaja-basi és a janicsárok csausa bement, hogy egyezkedjék a
hitetlenek megadásának feltételeiről. Mikor tehát az Aszaf-bölcsességű
nagyvezír közbenjárására kegyelemért, pártfogásért és irgalomért
könyörögtek a szultán győzedelmes sátorának porában, Isten árnyéka
Ilok várának védelmezőit megajándékozta a legmagasabb kegyelemmel.
A pasa az ellenségkötöző vitézekkel bevonult abba az égig érő várba, a
kegyelmet kérő feslett életűek a legnagyobb hódolattal és alázattal
nyitották meg a vár kapuját, a müszülmánok fülébe pedig ezen igék
hangoztak: „Lépjetek be egész bátorsággal”. S ezennel a felséges Allah
segélyével és kegyelméből a tornyokra kitűzettek a diadalmas császár
zászlói. A gonosz gyaurok harangjainak kongását a müezzin éneke
váltotta fel.
A nevezett várakon kívül a szerencsétlen magyarság nevezetesebb
erődjei a következők voltak: Eruk, Gurguricsa, Dservik, Berkasz,
Szotin, Vekin, Erdőd, Temirokcsa, Nogaj, Valkowar, Bevarids, Öszek
és Rácsa. Ezek lakói közül némelyek a világhódító hadseregtől való
félelmükben a hegyekben és völgyekben úgy szétszóródtak, mint a
Göncöl szekérebeli csillagok az égen, némelyek viszont a fenséges
szultán udvarának porához dörzsölve arcukat kegyelemért rimánkodtak.
A nevezett várak a hozzájok tartozó határokkal, s az egész Szerémi
tartománnyal együtt az Oszmán Birodalomhoz csatoltattak.
A Dráva partján lévő Erdőd és Öszek várának lakói megfutottak, s
ezek kulcsait Jahja pasa oglu emberei a szultán lábához helyezték. Az
említett várból való tizenkét előkelő gyaur, kik magukat kegyelemre
megadták díszruhákat kapott ajándékul.
Ezután a világhódító hadsereg szárazon és hajókon folytatta útját a
hitetlenek országának belseje felé. Miután a Dráva néven ismeretes
folyón, mely vizének bőségével a Nílust, a Dzsihunt és az Eufráteszt is
felülmúlja, két-három nap alatt elkészült egy széles és igen szilárd
hajóhíd, a győzhetetlen hadsereg megkezdte átkelését. Zil-kade hó 12.
napján az összes, győzelemhez szokott csapatokkal a szultán átröptette
buzgalma magas röptű sólymát a szemtelen és becstelen magyarság
területére, s onnantól fogva a termékeny ország földjét a hit harcosainak
lovai tiporták. Elsőnek Jahja pasa oglu, Beli bég vojvodái közül Kurd
belgirádi vojvoda százötven deli harcossal keltek át a hídon, amelynek
hossza 284, szélessége pedig 2 rőf volt. A túlparton e hősök
megtámadták a gyaurok előőrsét, hét gyaurt elfogtak, s a szultán elé
vezették őket. A nevezettek ezért 9 ezer akcse jövedelmű timárt kaptak.
Ekkor a nyomorult ellenség a közelgő igazhitű hadsereg valódi
méretét hírül véve megrettent. A szerencsétlen Engürúsz kánja, Laos
király nevű átkozott, mikor értesült a hatalmas padisah seregének
megszámlálhatatlan voltáról, összegyűjtötte a kormányzása alatt lévő
feslett erkölcsűek csapatait, s mivel a győzelemhez szokott iszlám sereg
támadásától való félelem erőt vett gyáva szívén, Káfirisztánnak többi
fejedelmeitől kért segítséget és támogatást. Így összesen 150 ezer fő
országából, s más országokból való átkozottakat összegyűjtött, s
páncélos, ördöggel cimborázó dögökkel székhelyéről, Budun-ról a hét-
vagy nyolc állomásnyira fekvő Mohács nevű mezőre jött. Itt bolond
eszének tanácsára hallgatva szembe akart szállni az iszlám seregével.
Evégből ágyúütegeket állíttatott fel, puskásokat, gyalogosokat és
lovasokat, s készen állt az igazhívő csapatokat fogadni, s kevélyen azt
hirdette: „Jöjjenek csak a törökök, keljenek át a Dráván, mert csapdába
sétálnak, a halálukba, s eme alkalmas helyen szétzúzzuk őket, egyszer, s
mindenkorra!”
De addigra a fényességes padisah serege a Dráva felső partján
menetelt, a gyalázatosok tábora felé. Már mindenki tudta, hogy mi a
hadjárat célja, hisz még Sevvál hó 29. napján a táborban kihirdettetett,
hogy a fényességes padisah útjának végső állomása Budun városa.

12.
– Ekkor értük el azokat az átkozott mocsarakat! A hely, ahol
letáboroztunk, Papasz-irmagi néven volt ismeretes – sötétedett el Khayr
arca, miközben félretette a pergamenlapokat. – Úgy hiszem, a szultán
hatalmas hibát követett el. Elbizakodottá tette Varadin meg Ilok, s a
többi vár könnyű elfoglalása. Úgy hitte, semmi sem állítja meg. A
dívánban többen azt javasolták, legyen óvatos, hisz a Dráván átkelve
veszedelmes, nehezen járható terep állt előttünk. Éjjel-nappal zuhogott
az eső, a talaj felázott, s a hadsereg sorai felbomlottak, a málhák
folyamatosan elmaradoztak, eltűntek. Zűrzavar lett úrrá a seregen…
A szép öregember elgondolkodva simogatta szakállát. Odakint ismét
szürkült, valahol az apátság udvarán müezzin szólította imára az
igazhitűeket. Amíg Khayr imádkozott, a szép öregember megvizsgálta
Dénest. A fiú már nem reszketett, szemét kinyitotta, s bágyadtan
bámulta a plafont a feje felett.
– Már csak néhány nap – suttogta Deér-Sólyom István. – Bírd ki,
fiam! Életben kell maradnod!
Dénes rárebbentette tekintetét.
 – Én inkább Hunyadi urunk históriáját akarom hallani…
– Türelem, fiam. Khayr históriája is éppen eléggé tanulságos, nem
gondolod?
– Lehet, hogy az, csak éppen egy szót sem értek belőle, uram!
Törökül karattyolnak mindketten!
A szép öregember felhúzta szemöldökét.
– Maradj türelemmel, Dénes. Este folytatom a mesét, de addig…
Meg kell tudnom valamit… Biztosan kell tudnom, mielőtt…
Khayr visszatért, s aggodalmas pillantást vetett a kereveten heverő
fiúra.
– Az orvos nemsokára jön. Nem tetszik nekem ennek a gyermeknek
a színe! Deér-Sólyom István megszorította Dénes kezét.
– Nem lesz semmi baj.

13.
Khayr nagyot szippantott a vízipipából, s mélázva figyelte az
ablakon túl, a messzeségben sodródó ónszín fellegeket.
– Ahogy mondtam neked, Al-Borak, az a néhány nap maga volt a
pokol számunkra. Zil-kade hó közepe táján történt, mikor az utóvéd
felgyújtotta a hidat mögöttünk a Dráván, s napokon át tavak, bűzhödt
mocsarak partján táborozott le a sereg. Emlékszem, az agák, basák
rekedtre ordították magukat, mert minden összekeveredett. Az út
szűknek bizonyult, és a had nagyon lassan, felbomolva, rendezetlenül
haladt a bokáig érő sárban. Folyamatosan esett az eső. Nem emlékszem
ilyen nyárra, Al-Borak! Ennyi esőt soha nem láttam! A patakok
megduzzadtak, a mocsarak fortyogó, bűzös gázokat pöffedő
dagovánnyá változtak. Mi meg csak botorkáltunk előre, teljes
fegyverzetben, bőrig ázva, fáradtan. Aztán köd ereszkedett ránk. Nem
lehetett látni az utat, az elővédek folyton eltévedtek, az utóvéd
leszakadt. A sereg málhái eltűntek. A tüzéreink nem találták az
ágyúgolyókat szállító szekereket, a lőporos hordók átáztak, a janicsárok
sorai közt láz ütötte fel a fejét.
S tudod, barátom… azokban a napokban meg voltam győződve róla,
hogy a seregetek ott les ránk a ködben, készen arra, hogy bármely
pillanatban a mocsárba fojtson minket. Ha akkor ránk támadtok, az
ágyúinkat nem használhattuk volna, a janicsárok puskái is javarészt
eláztak… A fejemet tettem volna rá, hogy ott vagytok a közelünkben…
Allahhoz fohászkodtam minden órában, hogy könyörüljön rajtunk.
A szép öregember szeme elpárásodott.
– Pontosan ezt mondta Tomori is. Ő a Dráván túl várt benneteket,
azt akarta, hogy át se keljetek. De a király nagyokos tanácsadóira
hallgatott, és azt parancsolta a vezérnek, vonuljon vissza a könnyen
védhető vonalakról, s hátráljon egész Mohácsig…
– Miért? Hogyan lehetséges ez? Hunyadi idején soha nem tudtuk
kiszámítani, miféle fortéllyal éltek megint!
Deér-Sólyom István csak legyintett.
– Éppen erről van szó, Khayr. Ahol mindenki mindenhez ért, ahol a
féltékenység és a gyűlölet diktálja a döntéseket, s nem bölcs előrelátás
vagy gazdag haditapasztalat, ott elkerülhetetlenül ez a történet vége.
Tomorit kényszerítették, hogy vonuljon vissza a mocsárvidék széléről.
Pedig ő odavontatta volna a teljes magyar tüzérséget, és apró húscafattá
lőhetett volna benneteket a mocsár közepén.
Khayr hitetlenkedve ingatta a fejét.
– A szultán nem erre gyanakodott. Meg volt róla győződve, hogy
Laos király elfogadni akarja a felajánlott szövetséget. Meghányta-
vetette a dolgot a vezírekkel s a bégekkel, s arra jutott, követet meneszt
a királyotokhoz. Úgy tudom, felajánlotta, hogy eltekint a megalázó
behódolásról, s szövetségesi rangot kínált a magyarok urának, s azt,
hogy együtt induljunk tovább Bécs, Róma felé…
A szép öregember csak nevetett.
– No, persze!
– No, persze, no persze! – Khayr dühödten fújta ki a füstöt. –
Gúnyolódhatsz, barátom! Mégis így kellett volna lennie! De addigra
megérkeztünk oda, Mohács közelébe. A felderítők jelentették, hogy ott
áll már a teljes engürúsz sereg, talpig vasban, a dombokon túl, a síkon.
A szultán türelemre intette a seregek vezéreit, s elrendelte, hogy
mindenki maradjon veszteg, amíg a követ visszatér. Ráadásul a málhák
java része még mindig nem került meg. Egyedül a topcsik szekereit
lelték fel a lőporral és az ágyúgolyókkal. Ezt hallgasd csak!
– „Másnap, midőn a világ fölött uralkodó nap, ez a hős lovag,
csillogó kardjával elfoglalta az ég harcterét, és a csillagok hadát elűzte a
forró égről, a hatalmas uralkodó, felülvén harci ménjére,
megparancsolta, hogy hadrendező emírek a győzelmes sereggel külön
hadosztályokban menjenek saját állomásaikra, és készítsék el
fegyvereiket a csatára.
Később aztán a kikiáltók kihirdették, hogy egész nap pihenés vár
mégis a győzedelmes hadseregre, mert a követ visszaérkezését várjuk, s
másnap is csak akkor lesz ütközet, ha az engürúsz király elutasítja Isten
árnyékának nagylelkű ajánlatát.
A sereg törzse nem sokkal ikindi után érkezett meg a mezőre. A
pasa a ruméliai hadtest előtt foglalt állást, az uralkodó pedig mögötte
állott az anatóliai sereggel, a kapu-khalkival és a janicsárokkal.” Igaz is,
te akkor hol voltál, barátom?
A szép öregember vállat vont.
– Csaknem lekéstem a csatát…
– Jobban jártál volna, El-Borak, ha lekésed! Nem kellett volna
látnod diadalunkat! Mert, mondanom sem kell, a titkos követünk, ki
magyar ruhába öltözve kereste meg a királyotokat, elutasító választ
kapott. A szultán persze nem hitte ezt. Meg volt róla győződve, hogy
Laos csupán színlel, a haditanácsba befurakodott aleman kémek miatt.
Este azzal búcsúzott a pasától, hogy bizonyos benne: reggelre a magyar
sereg felbontja hadrendjét, s Laos követeket küld a szövetségi feltételek
megtárgyalásáról.
– Ugyan miféle szövetségben reménykedett?
– Mindig elfeleded, barátom, hogy ti is Kelet népe vagytok. Titeket
soha nem úgy tekintettünk, mint a rácokat vagy az oláhokat, a
bolgárokról nem is beszélve. Ti a testvéreink vagytok. Ha velünk
tartotok, testvéri szövetségben igázhatjuk le a Nyugatot. Azt a
Nyugatot, mely nektek semmi jót nem adott soha!
– Khayr, ne kezdd a régi nótát!
– Legalább ismerd el, Al-Borak, hogy igazam volt!
– Hát persze hogy igazad volt! Én is tudom, hogy ezt kellett volna
tennünk!
– Hát akkor?
A szép öregember lehajtotta fejét.
– Ez nem a vallásról szól, Khayr! Én azt hiszem, ha Szent István
koronája magyar ember fején ül, akkor nem került volna sor a mohácsi
csatára… De ne feledd, hogy Lajos nem magyar születésű…
érzelmeiben egészen német. A német pedig mindent megtett, hogy
Magyarország semmiképp ne fogadhassa el a felajánlott török
szövetséget!
Khayr vállat vont.
– Most már mindegy, barátom! Másnap reggel a szultán, Isten
árnyéka kijött sátorából, és sápadtan látta, hogy a mohácsi mezőn
makacsul, harcra készen felsorakozott a teljes magyar hadsereg…

14.
– Miután a dombok lábánál sietősen elhelyezkedett első sorok fél
napon keresztül néztek farkasszemet a gyaurok vasba öltözött
tömegével, a csata mégsem kezdődött el Mindössze az elfajzott,
gyalázatos engürúsz topcsik lőttek néhányat hitvány ágyúikkal, ezzel
kisebb károkat okozva a győzhetetlen sereg jobbszárnyán. De aztán
nem történt semmi, és a fényességes padisah részéről már éppen
elhatároztatott, hogy mégsem kezdődik aznap ütközet, majd csak a
következő nap reggelén. Ámde a délutáni ima idején az alávaló
hitetlenek egyszerre megmozdultak, felemelték förtelmes zászlaikat,
megüttették fülsértő dobjaikat, harci kürtjeikét megfúvatták, s
megindultak soraink felé.
A lovaik lábától felvert porfelleg eltakarta a nap ábrázatát, s a föld
szinte megrepedezett a dobogástól. Három részre oszlott a gyaurok
gyalázatos serege. Egyik részük, tetőtől talpig vasba öltözve, kezükben
vasnyársat tartva, a mieink által rájuk lődözött puska-és
zarbuzángolyókkal mit sem törődve, a legkisebb félelem nélkül
vágtatott Ibrahim pasa, ruméliai beglerbég felé. Mivel pedig a ruméliai
hadtest még nem volt teljesen felkészülve a rettenetes üvöltésű gyaurok
támadására, nem bírt ellenállni, s egy része az uralkodó hadteste felé
futott vissza.
A hitetlenek másik tömbje Jahja pasa oglu és a boszniai bég ellen
intézett támadást, és roppant acélnyomással kettészakította az igaz hit
harcosainak széttéphetetlennek hitt hadrendjét. A gonosz mívű király
pedig többi nyomorult katonáival az anatóliai hadtestre rontott. A
janicsárok hadosztálya összesen háromszor-négyszer támadta meg
irtózatos puskatűzzel, és igyekezett visszaszorítani az alávaló
gyaurokat. Aztán az igazhívők elindultak feltartóztatni őket, hogy a
lélekrabló lándzsákkal és tüzet szikrázó kardjaikkal megsebezzék
mindőjüket. Szíveikből ontották a vért, úgyhogy az Dzsihun és Szihun
módjára ömlött a csatatéren.
Végre a felséges Allah segélyével erőt vévén az iszlám népe,
visszafordította a gonoszokat, s mikor már nem maradt erejük további
támadásra, úgy aprította őket, mint a kutyákat. Olyan heves harc és
öldöklés kezdődött, hogy azt nem lehet leírni. A csata igazhitű
oroszlánjai űzőbe vették hát a megfutamodott, alávaló gyaurokat, mint a
sólyom kergeti a vadat. Ahol utolérték őket, semmit sem kegyelmezve
nekik, szinte mind agyonvagdalták őket.
Csodálatos csatározás volt ez, melyre még az ég is elálmélkodott. A
harcosok rohamának szele megrázkódtatta a levegőt, a dobok veszettül
pörögtek, a kardok villámokat szórtak. A gyávák arca elsápadt, még
mielőtt kardcsapást éreztek volna, a hősök arca pedig virult, mint a
piros rózsa. A fenyőmagasságú makacsok orrát súlyos buzogányok
zúzták össze, nyakukat hurok fogta meg. Az ércbuzogánynak – mely
erős csapásával az Elbrusz-hegyet is megrengetné – nehéz lett a feje,
annyi koponyát ürített ki boros serleg gyanánt. A kard pedig – mint a
halál felhőjéből cikázó villám –, miután a süvöltve repülő nyilak
kellemes zenéjének hallatára felhevült, és a vér-bortól megrészegedett,
minden szemérmet félretéve levetkőzött, és őrültként, meztelenül
futkosott. A csíni pajzsokat a vitézek kezében összevagdalták a kardok
csapásai, a derbendi vérteket a hősök mellén átfurdalta a lélekrabló
lándzsák hegye. A kardoktól csapdosott páncélok olyan hálóhoz
hasonlítottak, melyet elszaggattak a halak.
A két sereg egészen összekeveredett egymással, s a harcvásárban
összevissza tolongók csereberéltek sebeket. A csatatér utcáin a halál
angyala járt-kélt, s portékaként vette és árulta a harcosok életét. A
haszontalan gyauroknak – kik e vásárban vásároltak, nem lévén más
pénzük, mint az életük, tehát ezzel voltak kénytelenek fizetni.
Eközben a hadrendező pasa rettenetes kardját kezébe véve
oroszlánbátorsággal rohant a csatába, a harc legveszélyesebb helyét
keresve. „A felséges Allah monda néktek, hősök, fiaim, hogy időnek
előtte nem hal meg senki, nem kell hát a halált félnetek!” E szavakkal a
pasa kitépte a haláltól való félelem nyilát a hősök szívéből, és
bátorságot öntött beléjük.
Akkor a gyaurok seregének gonosz vezére, Laos király azt gondolta
magában: „Nyertes az, aki a fejét megmenti”, s mert két helyen sebet
kapván szűk lett neki a világ, szorult helyzetében megfutott, és
elmenekült a harctérről. A müszülmán harcosok űzőbe vévén a gonosz
sereget, legtöbbjét kardélre hányták, más részét pedig a Tunának űzték
és belefullasztották, mint a fáraó népét. Bánjaiknak és vezéreiknek fejét
levágták, akiket pedig megkíméltek a kardtól, azokat fogollyá tették.
Néhány nap múlva a szerencsétlen vízbefúltak felpuffadt hulláit
Belgirád és Szemendre mellett vitte már a víz.
A hatalmas szultán parancsára a puskás janicsár vitézek a
tigristermészetű dühös ellenség felé fordultak, s egy perc alatt nem
százat, hanem több ezret küldtek közülük a pokolba. A puskagolyók
zápora – mely, mint jégeső hullott az ellenségre, s mely ellen nem
szolgálhatott védelemül sem páncél, sem pajzs – a gonoszok
haszontalan életének fájáról letördelte a levelet és gyümölcsöt:
félelmetes mennyiségű tömegüket, mint szalmarakást szétszórta, s
mulandó életük gabonáját a megsemmisülés szelének eresztette.
A hitetlenek seregéből ekkor egy ősz szakállú agg férfiú, Ahrimán-
termetű páncélos, kezében fénylő pallossal áttörte az elébe álló sorokat,
s mint a cikázó villám hasította a fellegek falát. Azonban a szultán körül
forgolódó oroszlánfogú vitézek az életunt vakmerő lovának lábát
megsebesítvén az agg harcost a földre taszították, s ott összevagdalták
kardjaikkal…
– Nocsak, nocsak! – kapta fel a fejét a szép öregember, ki már
régóta gondolataiba mélyedt, s nem is igazán figyelt Khayr szavaira. –
Csak nem akarod azt mondani, barátom, hogy beleszőttetek a szultáni
krónikába?
Az aga a pergamenre meredt, aztán nevetni kezdett.
– Hát persze! Besin Allah Elrehim! Hisz ez te volnál, Stepanos
Sahin! Én, ostoba! Amikor összeállítottam a szöveget, fel sem tűnt…
De hisz nem sejthettem, hogy élsz még! Lásd, vénemberként is
megörökítik a tetteid!
– Nem nagy dicsőség! Egyedül nekirontani az ellenség sorainak! Én
inkább ostobaságnak nevezném.
– Ne szerénykedj, barátom! Vitézül verekedtél, nem rajtad múlott,
hogy a vereség szégyenpírja ott maradt néped orcáján.
Deér-Sólyom István vállat vont.
– Amire kíváncsi voltam, megtudtam, Khayr. Nem volt könnyű
kihámozni a dagályos beszélyedből, de azért sikerült.
 – S mi légyen az?
– Hunyadinak igaza volt: ágyúk nélkül nem lehet győzelmet aratni.
Ő alaposan megtanulta a leckét, a fia, az én Mátyás királyom is
alaposan megtanulta a leckét, de lám, a méltatlan utódok elfeledték. Ezt
a csatát nem a hősiesség döntötte el, bármit is irkáljatok össze
fellengzős, fecsegő krónikáitokban, Khayr! Az ágyúk! A zarbuzánok! A
topcsik tudása! A jól megválasztott ütegállások! Lásd, a magyar ágyúk
java része ott maradt a kikötőben a gályákon, mert igavonó barmokról
senki se gondoskodott. Pedig még Mátyás királyom nevezetes Behemót
ágyúja is ott volt, egyenest Budáról hozták, az arsenálból! A
hányavetiség, a seregvezérek széthúzása, a tapasztalatlanság… S
megismételhetem a leglényegesebbet: a rátermett vezér hiánya…
Hunyadi vagy Mátyás király bármely hű vezére legyőzött volna
benneteket Mohács mezején, hiába voltunk feleannyian, mint ti!
Khayr al-Arif kedvtelenül letette a pergamenlapokat.
– A te nevezetes Hunyadijaid három nemzedéken át álltak az
utunkban. Ideje volt, hogy eltűnjenek a történelem színpadáról!
A szép öregember megint csak vállat vont.
– Khayr, míg ők védték Európát, ti sok időt elvesztegettetek. Oly
sokat, hogy immár soha, érted, soha nem fogjátok elérni a célotokat.
Tudod, hogy Európa nem lesz már a tiétek? Eljár lassan felettetek az
idő. Még egy-két évszázadig itt lesztek, elháborúzgatunk majd, de
megkockáztatom, még Magyarországot sem tudjátok egészen a
hatalmatokba keríteni!
– De hisz máris a miénk!
– Ugyan, Khayr! Ne légy fellengzős! Elég, ha az írásod az!
Az egyiptomi vonásai megkeményedtek.
– Ne élj vissza a türelmemmel, Al-Borak!
– Én? Hát nem nekem kellett végighallgatnom ostoba, öntömjénező
beszámolódat nemzetem tragédiájáról? Én élek vissza a te türelmeddel?
Khayr aga kifelé bámult a környékre boruló sötétségbe. Csak hosszú
idő után szólalt meg, addig Dénes rémülten tekingetett egyikükről a
másikra.
– Igazad van, barátom – mondta aztán a renegát. – A katona
lelkének két dolog árthat csupán: a vereség és a győzelem.
Az öreg feltápászkodott és odabicegett hozzá.
– Ezt bölcsen mondtad, Khayr.
 Az egyiptomi gondolataiba mélyedt, mintha valami nagyon távoli
emléket próbálna magában felidézni.
– Gondolod, hogy Ibrahim fogdmegjei visszatérhetnek értünk? –
kérdezte a szép öregember.
– Nem. Holnap a két fő seregtest maradéka is eléri Belgirádot. Most
már senki sem gondol Engürúsz országával, legfeljebb a tömérdek
zsákmánnyal. Ibrahim pasa gondolatai is inkább Kosztantinije körül
forognak. Nékem ezer más módon is tud ártani, ne aggódj.
– Sokba kerültünk néked?
Khayr legyintett.
– Láttad, mennyi a zsákmányom! Meg se kottyan az a pár arany!
Deér-Sólyom István bólogatott, aztán a kereveten pihegő Dénesre
pillantott.
– Köszönettel tartozom, Khayr al-Arif.
– Már megköszönted – az egyiptomi hangja ingerlékenynek tűnt. –
Ma este tovább fogod mesélni a te végtelen történetedet, Al-Borak. De
vigyázz! Szigorú ítész leszek, ahogy te sem fukarkodtál a bírálattal!
A szép öregember mosolyogva lehuppant Dénes mellé.
– Szegény fiú, már alig várja, hogy megtudja, hogyan alakult
Hunyadi élete.
– Megvallom, magam is kíváncsi vagyok. Mindazonáltal, ha mi,
törökök, korábban is ismerjük Engürúsz valódi állapotját, ha tudjuk,
hogyan történtek e jeles események, már rég eltöröltük volna a föld
színéről országodat. Magam mindig azt hittem…
– Mit? Hogy erősebbek vagyunk? Khayr a fejét rázta.
– Azt, hogy egységesebbek vagytok.
A szép öregember hosszan, keserűen nevetett.
– Magam sem értem néha, hogyan maradhattunk életben eddig.
Kizmet. Tán Allah akarta így, vagy Isten, vagy nevezhetjük
akárhogyan… Azért a ma esti történetemből kiderül majd egy s más…
S beszélni kezdett.
 Nyolcadik fejezet
A FORRONGÓ HRADZSIN

1.
PRÁGA, CSEH KIRÁLYSÁG,
A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA
– Nézd! Lovasok jönnek!
Veronika felemelte szomorú tekintetét a hímzésből, s kipillantott a
palota ablakán. Vastag ablakai voltak a prágai Hradzsinnak, kicsi
karikákkal a közepén, amin át valamelyest tisztábban lehetett látni, mi
folyik odakünn az udvaron.
A kislány magyarul kiáltott: Veronika hamar megtanította az
anyanyelvére, s azóta Annácska nem szívesen szólalt meg németül.
Igaza volt: az udvaron visszhangos patacsattogással vagy tucatnyi lovas
kocogott be a kapun. Az elöl érkezők lándzsáin zászlócskák lobogtak,
pajzsaikon címer díszlett.
– A holló! – lelkesült fel Anna hercegnő. – A holló és gyűrű! Éppen
olyan, mint Johannes kapitányé!
Veronika szíve hevesebben kezdett dobogni. Gyorsan kitárta az
ablakot, s derékig kihajolt, hogy jól lássa.
Az volt bizony: gyűrűs holló! Hunyadi kapitány címere!
– Kik lehetnek? Ismered őket. Veronika?
A lány tűnődve figyelte az érkezők arcát. – Nem…
– Az a fiú ki lehet ott? – Annácska megpróbált kikandikálni a
komorna mellett. – Eressz oda már!
Immár ketten bámulták a jövevényeket, amint sorra lekászálódnak
nyergükből. Lovaik csapzottak voltak: régóta úton lehettek.
– Magyarországról jöttek – suttogta Veronika. Annácska tapsikolt.
– Hoztak valamit nekem?
– Nem hiszem, kicsim…
Alaposan szemügyre vette az érkezőket, Egy dús szakállú férfi tűnt
a csapat vezetőjének: vidáman kurjongatott két ifjúnak, akik alázatosan
hallgatták fennhéjázó szavait.
 Az egyik ifjú deákfélének tűnt, mozdulatai kimértek, szinte
arisztokratikusak voltak. A másikról Veronika nem tudta eldönteni,
papféle vagy katona lehet inkább. Zömök legény volt, széles vállú,
megnyerő tekintetű. Apródosan rövidre nyírt haja és egyszerű úti
öltözéke alapján akár a kíséret tagja is lehetett volna, de a nyakában
függő aranykereszt és az oldalát díszítő ékes szablya nem erről
tanúskodtak.
– Mach' das Fenster sofort zu!
Veronika összerezzent, a kis hercegnő rémülten huppant le a
párkányról. Kottannernétől a palotában mindenki úgy félt, mint a tűztől.
Fehérített, maszkmerevségű arcával úgy állott az ajtóban, mintha
halálos vétken kapta volna a komornát. Orra fölött két mély ránc jelezte,
hogy szörnyen dühös, és azonnali magyarázatot vár a tűrhetetlen
viselkedésre.
– Csak megnéztük, kik érkeztek – mondta Veronika lesütött
szemmel. – Elnézést, Frauline! Nem fordul elő többet!
– Egy királyi hercegnő nem bámészkodhat, mint valami oktalan
szolga! – sziszegte Kottannerné.
A főkomorna az első pillanattól fogva gyűlölte őt. A napot, amikor
Veronika az udvari kíséret tagja lett, Kottannerné egy semmirekellő
betolakodó szánalmas győzelmének tartotta a születési jog s a jó modor
felett. A sok német és cseh frajla közé bekerült egy magyar is:
megbocsáthatatlan bűn! Csakhogy volt valami, amire Veronikán kívül
senki sem volt képes: az ideggyenge, elkényeztetett Anna hercegnő
egyedül reá hallgatott. Ha Veronika nem tartózkodott a közelben, a
kislány megállíthatatlanul sivalkodott, ezért Erzsébet királyleány és
Albert herceg jobban ragaszkodott hozzá, mint bárki máshoz a kényes
udvari frajlák közül. Az eljövendő királyi párt hidegen hagyta
Kottannerné örökös zsörtölődése és elégedetlensége a senkiházi
jöttment miatt.
– Nimm die kleine Fürstin und gib ihr das Vesperbrot! – mordult
fel a főkomorna, miután hosszan farkasszemet nézett Veronikával. A
lány állta jégcsap-hideg tekintetét, a parancsot hallva pukedlizett és
kézen fogta a kislányt.
– Máris, frauline.
– És ha még egyszer meghallom, hogy magyarul beszélsz a kis
hercegnővel, megnézheted magad!
 Mielőtt Veronika bármit mondhatott volna, maga a kis hercegnő
kiáltott vissza dacosan.
– Nem fordul elő többet!
De ezt is magyarul kiáltotta.

2.
A Hradzsin fegyverterme árkádos, napfényes csarnok volt, hosszú
és tágas, ahol néha lovagi viadalt is rendeztek, falain a cseh királyok
gyűjteményének legpompásabb darabjai díszlettek: alabárdok, harci
fejszék, hosszú lovagkardok, kétkezes óriáspallosok, cizellált pajzsok,
itáliai és nürnbergi mesterek vértjei.
Ahogy a jövevények beléptek a vasrácsozatú ajtón, szakértő
szemmel vizslatták a fegyverkülönlegességeket, ügyet sem vetve a
terem túlsó végében csilingelő kardokra.
A palotaőröktől úgyis tudták: Hunyadi János, a Csehországot
megszálló magyar hadak kapitánya – mint mindig –, most is embereit
gyötri a napestig való gyakorlatozásokkal.
– Ott van… – dörmögte Szilágyi Mihály, mikor végre sikerült a két
ifjút elrángatnia a pompás, vésett díszítésű alabárdoktól és a perzsa kán
ajándékaként érkezett dombormívű pajzsoktól. – Lepjük csak meg!
Halkan, hogy a gyakorlatozók meg ne hallják, odalopóztak a hátuk
mögé.
Hunyadi középen állott, félmeztelenül. Kezében hatalmas pallost
suhogtatott, előrelendülve, oldalra csapva, elegánsan visszaszökellve, s
közben átszellemülten magyarázott embereinek. Katonái tágra nyílt
szemmel bámulták, mert nem láttak még eleven embert, ki ily játszi
könnyedséggel emelgette azt a fene nehéz vasat. Hunyadi mellkasán,
vállain kötélcsomókként dagadtak az izmok, ahogy újra és újra
előrelendült, s két kezében elegáns köröket írt le a pallos a levegőben.
– Súlyos fegyver ez, fiúk! Nem csapdosunk, nem kaszabolunk véle
összevissza! Lendülete van, ha rosszul választjuk meg a sujtás irányát,
azon aztán már nem változtathatunk.
Egy csuklómozdulat, s a pallos pálcikaként suhogott körbe.
– Amikor támadást indítunk, bármi történjék is, a sújtást befejezzük!
Ha ellenfelünk megsebez, hát meg ne rettenjünk, csak fejezzük be
szépen a saját csapásunkat! Minden azon múlik! Aki szívvel küzd, az
nem védekezik, hanem támad! Védekezzék az ellenség! Hárítson csak
ő! A pallos különben sem alkalmas könnyed riposztokra… Arra ott
vannak a könnyű szablyák meg az olasz kardok. Ezzel a termetes
jószággal férfiak küzdenek férfiak ellen…
Szilágyi ott terpeszkedett már mögötte. Most, hogy a palotás
katonák észrevették, a két ifjúra kacsintott, s pödörintett egyet a
bajszán.
– Osztán kitől tanultad, öcsém, ezt a fene nagy tudományodat?
Hunyadi nem fordult meg, felegyenesedett, s lassan elvigyorodott.
– Ki másról, mint az én böhönye fejű Szilágyi sógoromtól!
Hirtelen pördült meg, s követhetetlenül gyors mozdulattal suhintott
a pallossal. Szilágyi megdermedt, mert megcsapta a tenyérnyi széles
penge zuhogása, egész a füle mellett.
– Csak egy kis fazonírozás, komám!
A legények felnevettek, s még a két ifjú is belepirult a tréfába.
Szilágyi kifelé kunkorodó bajsza jobb oldalt meg lett kissé nyesve. A
nagy csatapallos pengéje dermesztő pontossággal suhogott el hajszállal
az arca mellett.
– A keservedet, Jankó! – sápadt bele Szilágyi. – Ez cseppet se
tréfadolog! S ha megvágsz?
Hunyadi széttárta karját, s úgy megölelte a tömör hús-és
izomembert, hogy annak belerecsegtek-ropogtak a csontjai.
– Be jó, hogy látlak, sógor! Ha tudom, hogy jössz!
De már el is komorult.
– Mi történt? Csak nincs valami baj? Lackó fiam? Erzsébetem?
Szilágyi megrázta magát. A palotás legények egymást ugratva
tágultak, látták, hogy a gyakorlatozás mára bevégeztetett. Hagyták,
hadd örvendezzenek egymásnak a régen látott rokonok.
– Baj van bizony, sógor! – mormolta Szilágyi, mikor a többiek már
eltávolodtak tőlük. – De ne féljél, Erzsébeted és kisfiad jó egészségnek
örvendnek. Nem úgy drága Erdélyország!
Hunyadi még mindig Szilágyi két vaskos karját szorongatta, s arcára
kemény, elszánt kifejezés ült.
– Jöjj a szobámba, Mihály! Mindent el kell, hogy beszélj nekem!
Hát ezek? Most vette csak észre a két ifjút, kik eddig illedelmesen
várakoztak.
– Albert! Filipesi Albert!
 Megölelte deákját, milánói éveinek hű szolgálóját.
– Na és ő? – bökött a vállas, apródfrizurás fiú felé, ki illedelmesen
meghajtotta magát előtte.
– Nem ismered-é meg?
– Kellene?
Szilágyi elégedetten nevetett.
– No, akkor nem csak Vitéz zsolozsmázása hagyott nyomot
őkelmén! Való igaz, mióta a szárnyaim alá vettem, egészen emberforma
lett!
Hunyadi végigmérte a fiút.
Ez a vad, pimasz tekintet! Ezek az izzó, szénfekete, szemek!
– Feuer Júda?
– Ördögöt! – torkolta le Szilágyi. – Van ennek mán tisztességes
magyar neve is! János a keresztségben, mert a te eszelős Vitéz barátod
csak ezt a nevet ösmeri, másra nem keresztelhette vóna még
tévesztésből sem! Sógoruram, bemutatom szabad Hunyad nevelését, a
te bölcs és boszorkányos sáfárodat! Thuz Jánost!
Hunyadi még mindig hitetlenkedve bámulta a fiút. Ez volna a vézna
kis zsidó a pozsonyi Nagykalapos utcából? Ez a dagadó mellkasú,
izmos vállú, egyenes tekintetű ifjú, aranykereszttel a nyakában,
szablyával az oldalán?
Thuz rajongó tekintettel nézett vissza rá, s képtelennek tűnt
megszólalni.
– Annyit mondhatok – veregette meg a vállát Szilágyi –, hogy ez a
Thuz a te birtokaidból Dárius kertjét varázsolt! Rendbe tette hamar a
sókamarát, elrendezte a cenzusok dolgát, szigorú számmal veszi a
kilencedet, mind, ahogy te megparancsoltad. Ezt is vártuk tőle. De tud
ez mást is! Gondoltad volna, hogy úgy vagdalkozik a szablyával, mint
valami tüzes székely? Hogy úgy íjaz, mint egy született kun? S hogy
úgy lovagol, ahogy tán Árpád apánk se lovagolt az Etelközben? Helyén
van a szíve, mondhatom! Lesz miről mesélnünk, sógor uram!
Hunyadi tekintete ide-oda siklott, egyikről a másikra. Hű írnoka,
gyerekkori pajtása, és sáfárja, ki lám, igazi daliává lőn! Nézte őket, s
szeme sarkában egy szégyentelen könnycsepp gyűlt árulkodón.
– Ej, bolond öreg! – korholta magát elvörösödve. – Ellágyulok itten,
ebben a mézeskalács-városban! No, gyertek! Elmondjátok hamar, mi
hír odahaza!
 Szilágyi vállát átölelve vezette őket a szobájába. Amerre elhaladtak,
a palotás őrök, párduckacagányos magyarok, fémkabátos németek,
huszita sisakos csehek mind úgy vágták vigyázzba magukat, mintha
maga a császár őfensége közeledett volna a folyosón.

3.
Harmadik esztendeje, hogy Hunyadi János megint otthonától távol
teljesítette szolgálatát. Zsigmond parancsára először Székesfehérváron
szervezte meg a cseh urakkal folytatott tárgyalásokat abban a
reményben, hogy amint a kelyhesek megérkeznek, s minden figyelem a
megbeszélésekre, hitvitákra terelődik, ő majd szépen kereket old, s
hazatér Erzsébethez és Lackóhoz.
Csakhogy mire minden küldött, prelátus, egyházi potentát
megérkezett, beköszöntött az 1435-ös esztendő vége, s az országra
csillogó hótakaró borult. S míg a huszitákkal való megbékélés pontjait,
a compactákat szorgosan körmölték a királyi kancellária papjai Vitéz
János irányításával, addig a gondtalan nagyurak végiglátogatták a
környékbeli nemesi palotákat, vadászgattak, lakomákat adtak egymás
tiszteletére. A magyarok igyekeztek elbűvölni cseh vendégeiket, s
éreztetni velük, hogy a lehető legkevésbé sem aggasztják őket holmi
teológiai vitapontok, amíg jól fut az agár, akad elegendő vad az
erdőben, s lötyög még bor a hordók alján.
A vadászatok, utazgatások szervezőjeként a király megint Hunyadit
ugrasztotta. Jankó maradt hát Alba Regiában, tette a dolgát, részt vett az
unalmas tractamentumokon, ezredszerre is végighallgatta a részeg
bohémiai urak szájhősködéseit, hogyan rabolták végig fél Európát,
hogyan borították lángba a német tartományokat. Egyedül Giskrával
diskurált szívesen, mert ő volt az egyetlen, aki magának való
higgadtsággal és életderűvel volt képes szemlélni az országokat eltörlő
vallási tébolyt, a töméntelen szenvedést és az emberi gyarlóságok
összességét. Ezekben a napokban újabb száz meg száz jó cseh lovag
szegődött magyar urak zsoldjába, s hozták magukkal ezerszer próbált,
kiváló fegyvereseiket is. Hovatovább minden magára valamit adó
magyar nagyúr csehekkel vétette körül magát. Divat volt ez, kinek nem
akadt mutatóba huszita zsoldosa, nem is számított embernek.
 S míg a mulatságok, alkudozások, kisebb-nagyobb torzsalkodások
lassan múlatták az új esztendő első hónapjait, Zsigmond türelmetlenül,
mind kevesebb elszánással vitatkozott a hittétek pontok elfogadásáról.
Jól tudta, mi a tét: vagy másfél évtizede viselte már a cseh királyi címet,
de eleddig szinte csak a határ menti, németek által lakott területekre
merészkedhetett be. Eljött végre az idő, hogy megtörje a csehek
ellenállását, és a valóságban is megkoronázott királyukként vonuljon be
arany Prága városába.
Ehhez persze szüksége volt a magyar uraktól és egyháznagyoktól
kizsarolt vagyonra. Miután azok zúgolódva kereken hatvanezer
aranyforintot szurkoltak le a király pénzes ládájába, Zsigmond
valamennyit bőkezűen szétosztotta a cseh rendek delegátusai, klerikusai
között. Úgymond, meggyorsítani kissé a folyamatokat… Csak
szülessenek meg végre azok a compacták! Gyerünk, gyerünk! Sürget az
idő! Teológiai ostobaságok! Itt van ni, ezer frissen vert körmöci arany!
Az huszitára, katolikusra ugyanazon hatással van az! Itt van még
kétezer! Több kell? Van még!
Így aztán a magyar paraszttól, vármegyei kisnemestől, városi
polgártól, kereskedőtől kisajtolt aranyak egyenest a jómódú cseh urak
zsebébe vándoroltak, csak hogy őfensége vénségére Prágában is
élvezhesse az életet!
Igyekeznie kellett az öreg királynak: egészsége fokozatosan romlott,
köszvénye majd mindennap kínozta, lába kisebesedett, a seb csúnyán
elfertőződött, és senki nem tudhatta, megéri-e egyáltalán, míg
megszületik az állított megállapodás a nyakas huszitákkal. Végtére is
majd hetvenesztendős volt, valóságos matuzsálem.
Hunyadi ekkor folyamodott újabb audienciáért királyához, s kérte,
hadd térhessen haza Erdélybe. Zsigmond meghallgatta, de nem engedte.
Előreküldte inkább Jankót Csehországba, hogy készítse elő a fenséges
úr érkezését. Elsőként Brünn városát és környékét kellett megtisztítania
csapatával, ahová a király néhány nappal később fényes kísérete élén
bevonult. Akkorra már kezében tartotta a székesfehérvári tárgyalások
eredményét, a compactákat, melyekre reményei szerint a pápa és a
zsinat is rábólint majd. A pápa más egyebet nemigen tehetett, hisz
Róma népe fellázadt ellene, s behajította a Tiberisbe. Szegény Eugenius
nagy gonddal megmentette ugyan a bőrét, de Rómába már nem térhetett
vissza, Firenzében telepedett hát le. Különösebben nem érdekelte, mely
pontokon civódnak még a huszitákkal Zsigmond kancelláristái. A zsinat
annál inkább aggodalmaskodott. Főképp az nem tetszett az
egyháznagyoknak, hogy a tervezet szerint Ján Rokyczana kapta volna
meg a prágai érseki széket. Egy eretnek? Egy huszita?
A király ügyében eljáró diplomaták kenetteljesen mosolyogtak.
Miért ne, ha ez is őfensége, Zsigmond érdeke? Mint minden másban,
ebben is úgy lett, ahogy a király akarta. Az iglaui bevonuláskor már
Albert herceget és Erzsébet királyleányt is kísérnie kellett Hunyadinak.
Azt hitte, nehéz dolga lesz, s folytonosan harcolnia kell majd a
bosszúért lihegő huszita hordákkal, elhárítania merényeiket, de
kellemesen csalódott.
Iglauban csak meghunyászkodó, bocsánatért esedező, földön
csúszó-mászó cseh és morva urakat látott, kik úgy jöttek meghódolni a
császári fenség előtt, mintha világéletükben őt szolgálták volna.
Hunyadi ismét azt hitte, eljött az idő, s kérheti távozását a királyi
fenségtől. Zsigmond azonban újfent mosolyogva utasította el a kérést,
mondván, hátra van még a prágai bevonulás és az összes ezzel járó
ceremónia.
Jankó összeszorított foggal megszervezte hát a prágai bevonulást.
Csapataival megtisztította a környéket a fosztogató táboriták
maradékaitól, biztosította a város rendjét, összegyűjtette az utcákon, a
sikátorokban, a városfal környékén tébláboló, elárvult gyermekeket,
kivégeztette az útonállókat, megszervezte Prága élelmiszer-ellátását,
megbékítette a falvak parasztjait, s ösztökélte őket, hogy térjenek vissza
földjeikre, vessenek, szántsanak, s éljék az életet, amit a huszita vihar
előtt éltek.
Lassan visszatért minden a megszokott kerékvágásba. Az emberek
végre nyugalomra, békességre vágytak, s ezt a nyugalmat és békességet
Hunyadi János hadserege, magyar lovasai és kun íjászai biztosították
számukra. A cseh rendek s a prágai polgárok a szívükbe fogadták ezért.
Mikor Zsigmond végre bevonulhatott gyermekkora állított arany
városába, maguk a csehek kérték, hogy Johannes kapitány őrizze
továbbra is a rendet.
Zsigmond mosolyogva engedett kérésüknek.

4.
 A császári fenség bevonulása pompázatosan sikerült. A csehek, akik
nemrég még nemzetük legveszedelmesebb ellenségének, az
Antikrisztus fattyának, a legundorítóbb szodomita pogánynak nevezték
őt, egy emberként özönlöttek elébe, hogy áhítattól pirosló arccal
köszöntsék. De még Zsigmondnál is jobban rajongtak Barbara
királynőért! Hírlett, hogy a fenséges asszony titkon maga is huszita
hitre tért, s emiatt a csehek a szívükbe zárták a reginát, úgy tekintettek
rá, mint titkos szövetségesükre, jóakarójukra. Pedig ha tudták volna…
Cillei Barbara életében nem hitt semmiben, az pedig végképp hidegen
hagyta, hogy egy, vagy két szín alatt áldoznak az emberek a
templomban.
Hunyadit mindenesetre bosszantotta a csehek színeváltozása. A
Hradzsin várótermeiben kérelmezők, javaslattevők, feljelentők ezrei
tolongtak. A nemrég még testvéri összefonódásban, vállt vállnak vetve
hadakozó cseh urak most abban versengtek, hogy egymást mihamarabb
feljelentgessék a huszitákkal való cimboraság vádjával.
Caspar Schlick kancekár – ki ezúttal is Zsigmond segítségére sietett
– asztalát elborították a szemérmetlen denunciációk. Prága látszólag a
császári fenség hűségére állott. De alighogy Zsigmond megérkezett
hatalmas kíséretével, máris megindult ellene a szervezkedés a végsőkig
kitartó táboriták között. Míg a vasba öltözött magyar bandériumok
végigcsörtettek Prága utcáin, nyomukban a német tartományok
háromezer fős hadával, a svájci zsoldosok és lombard tüzérek kisebb
csapatával, ágyúkkal, hadiszerszámokkal, az elégedetlenkedők
padlásokon, pincékben máris megkezdték a fegyverek gyűjtését a
megszállók ellen.
Hunyadi idegei pattanásig feszültek a bevonulás napjaiban. De a
nyomasztó katonai túlerő megtette hatását: nem robbant ki nyílt felkelés
az érkező császár-király ellen.
Másnap reggel audienciát kért Zsigmondtól, s könyörgött, hogy
engedje őt haza Erdélybe. A király nem engedte. Azt mondta,
seregekkel kell támogatni a birtokaikra visszatérő cseh urakat és
papokat.
Hunyadi csak ekkor jött rá, hogy Zsigmond őt tekinti a megszálló
hadsereg főparancsnokának A megbízás jószerivel teljesíthetetlen volt.
A majd két évtized után hazamerészkedő urakat áldatlan állapotok
fogadták birtokaikon. A parasztok elvadultak a szakadatlan
háborúskodásokban, a földeket felverte a gaz. A birtokok jelentős
részére új tulajdonosok tették rá a kezüket: Hunyadi katonáinak
meggyűlt a baja a számtalan összecsapás miatt.
A helyzetet csak súlyosbították a hatalmukat lassanként mégis
megszilárdító urak kegyetlenkedései. Az ország néhány hónap alatt újra
a nyílt lázadás szélére sodródott.
Hunyadi tette a dolgát. Hol egy-egy felfuvalkodott cseh vagy német
nagyúr irháját kellett megmenteni a fegyverre kapó parasztok dühétől,
hol az egyházi javaikat visszavenni akaró szerzetesek és az őket újra
elkergetni szándékozó parasztok közé kellett odaállani, s az egymást
ütlegelőket szétválasztani. De hamar visszazökkentek a régi
kerékvágásba az urak is, és egymás birtokainak fosztogatása mellett
immár a királyi javak dézsmálása is újra a kedvelt szórakozásukká vált.
Hunyadi tette a dolgát. Tette, de félszívvel, mert néhány hónap
prágai tusakodás után elege lett mindenből. Mind gorombább,
kibírhatatlanabb lett. Kedves öccse, Iván sem csitíthatta kedélyét, mert
azt meg Albert rendelte maga mellé állandó kíséretül.
Jankó egyedül maradt hát Prágában, rosszkedvűen,
megcsömörlötten. A rosszkedv pedig ragadós: derék vitézei is mind
többet civakodtak egymás közt, nem találták helyüket itt, messzi
idegenben. Egy darabig még azok a levelek tartották a lelket
Hunyadiban, melyeket otthonról kapott Erzsébettől, de aztán, hogy a
táborita lázadók újra erőre kaptak, s már Morvaföldön elfogták a
futárokat, levél sem jött többé Magyarországról.
Jankó a hideg, magányos estéket mind gyakrabban töltötte
katonáival. Együtt ittak, együtt búslakodtak. A legények legalább néha
meghajkurászták a fehér húsú prágai leányokat, asszonyokat, de Jankó
ehhez sem érzett kedvet.
Aztán a tél utolsó napján, amikor odakünn sűrű pelyhekben hullott
még a hó, s amikor Hunyadi egy átmulatott este után részegen dülöngélt
a Hradzsin folyosóján, váratlanul egy angyali tünemény rohant vele
szemben a folyosón. Kancsót tartott a kezében, amiből tej lötyögött a
padlóra minden szökellésénél. Hálóruháját valaki megtépte, immár
semmi sem takarta telt kebleit. Jankó megtorpant. Legnagyobb
csodálkozására a menekülő zihálva, magyarul szólította meg.
– Uram, könyörgöm, segíts!
A folyosó kanyarulatában két német zsoldos bukkant fel.
 5.
PRÁGA, CSEHORSZÁG,
A. D. 1436 KORA TAVASZA
Hunyadi azonnal megismerte. A megközelíthetetlen – csak így
nevezték azt a lányt. Amúgy Annácska hercegnő dadája volt, valami
délvidéki magyar teremtés, akit senki sem látott még férfiemberrel.
Kevés szabadidejének majd minden percét toronyszobájában töltötte.
Amikor mégis nyilvánosan mutatkozott, magányába burkolózva sétált a
királyi vár szélfútta folyosóin vagy a feldúlt kertben, amely még magán
viselte az elmúlt esztendők háborúinak nyomait. Nem látták nevetni,
nem látták fecsegni, szép, zöld szemei elől csak akkor vonult el a
búbánat fellege, ha a kis Annácskával játszadozhatott. A szolgálat
számára nem kötelesség volt, inkább vigasz.
Azon az estén, a tavasz első napján, amikor odakünn sűrű
pelyhekben hullott még a hó, a lány bajba került. A folyosón két részeg
német vetett szemet rá. A nyomába eredtek, fogdosni kezdték, ruháját
szaggatták.
A lány menekülőre fogta a dolgot, rohanó léptei visszhangoztak a
falak között. Későre járt, a palota elcsendesült, sehol senki…
Azaz mégis…
Szemből mintha egy tántorgó árnyalak közeledett volna felé.
– Uram, könyörgöm, segíts!
De a zsoldosok máris utolérték, s röhögve a padlóra teperték. A lány
rúgott, harapott, de hiába. Végső kétségbeesésében újra felsikoltott.
– Uram, könyörgöm, segíts!
De ugyan mit zavarta a sikoly a két részeg zsiványt?
A két német csak akkor hagyta abba Veronika fogdosását, ruhája
tépkedését, amikor a súlyos árny rájuk vetült.
Ez meg mi?
Annyi idejük maradt, hogy meglepetten hátraforduljanak, mert a
következő pillanatban az árnyalak közelebb lépett, és koponyájukat úgy
reccsentette össze, hogy mindkét bozontos főből vér freccsent a folyosó
falára.
A lány zihálva húzódott el az összeroskadó testek útjából. Minden
ízében remegett.
 – Nincsen semmi baj, szép húgom! – dadogta az árnyalak. Ahogy a
két darabonton átlépve közelebb hajolt, a folyosó fáklyáinak fénye
rávetült arcára.
Hollófekete haja csapzottan a szemébe hullott, tekintete zavartan
fürkészte a lány arcát.
– Hogy hívnak?
– Veronikának… – hebegte a lány.
Megmentőjéből borszag áradt, s ahogy megpróbálta felsegíteni,
maga is megszédült.
– No hát, Veronika, jobban teszed… ha egyedül nem kóricálsz
ebben a palotában, mert…
Veronika kitépte magát a férfi kezéből, és elviharzott a sötét
folyosón. Csak annak végiben torpant meg megint, összehúzva maga
előtt megszaggatott ruháját. A férfi hunyorogva, görnyedten bámult
utána. Veronika megsajnálta, s lassan visszamerészkedett hozzá.
– Elfelejtettem megköszönni, jó uram… – mondta bűnbánó hangon.
– Anna hercegnő rosszat álmodott, felriadt. Tejet kért, azért indultam a
konyhára. De útközben ezek… Azt hiszem, uram, megmentetted az
életemet.
– Azt nem, de a becsületedet igen – vont vállat a férfi. – Vigyázz
magadra, szép húgom… Teérted nagy kár lenne…
Veronika most először mérte végig érdeklődéssel megmentőjét. Ki
ez az ember? Részeg… Részeg, mint majd mindenki ebben az átkozott
palotában… A férfi elfordította a tekintetét.
– Hát akkor… jó éjt, szép húgom…
– Várj, jó uram! – kapott utána Veronika. – Még a neved sem
tudom!
– Menj aludni, gyermekem!
Azzal csoszogva eltűnt a folyosó sötétjén. Veronika hosszan bámult
utána.
Összehúzta megtépett köpenyét, aztán rohant, vissza Annácska
szobájába.

6.
Napokkal később, Erzsébet királyleány érkezésekor felvonult a
teljes palotaőrség. Ritka vendég volt a Hradzsinban Zsigmond leánya,
hisz jobb szeretett a bécsi Hofburgban lakozni. Csak akkor jött, amikor
a császár megparancsolta, hogy jöjjön.
Veronika a kis Annácskát kézen vezetve állt az első sorban. A
nyakát nyújtogatta, mikor ér már a nagyterembe a díszes kompánia.
Szeretett volna mihamarabb túlesni a ceremónián, mert megígérte
Annának, hogy ebéd után a kertben fogócskáznak majd.
Akkor pillantotta meg újra megmentőjét. Józanon, délceg
testtartással állott a felvonult palotások előtt, tetőtől talpig ragyogó
páncélban, melynél szebbet Veronika még sohasem látott. A nagy
bajuszú, hollófekete hajú férfi most egyáltalán nem tűnt megtörtnek.
Sőt! Arcán keményen feszültek az izmok, s minden mozdulata
tapasztalatról, magabiztosságról tanúskodott. Kardját arca elé emelve
tisztelgett, amikor Albert herceg belépett a terembe.
– Ki az a férfi ott? – kérdezte suttogva egy morva komornától.
– A hollós címeres? – A morva lány úgy nézett rá, mintha
kételkedne épelméjűségében. – Hát te ezt sem tudod? Johannes
Hunyadi kapitány, ki más? Veronika, te egyáltalán senkit nem ismersz
itt?
Veronika nem felelt. Gondolatai sebesen száguldoztak.
Ez lenne Hunyadi János, akiről már annyiszor hallott? Erzsébet
úrasszony meg Barbara anyakirálynő rendszerint utálkozva ejtették ki a
nevét. Kottannerin, a főkomorna úgy emlegette, mint valami vad
barbárt, veszedelmes karrieristát, aki még komoly veszélyt jelenthet
rájuk nézve.
Ő lenne az?
Egyedül Albert herceg szerette, ő mindig kedves, hű hadnagyaként
nevezte Hunyadit.
Hunyadi…
Különös ember, annyi bizonyos… Valami delejes vonzása van,
ahogy dús, fekete szemöldöke alól rávillantja tekintetét, mint éppen
most is… Nevet a szeme… Vastag szája mosolyra húzódik… Milyen
éles, csontos az arca! Homlokán a ráncok… a mély vágás a sasorr
nyerge felett… Szép férfi…
Veronika önkéntelenül is visszamosolygott Jankóra. Hálás,
bocsánatkérő mosoly volt ez. Hunyadi válaszként biccentett felé.
Veronika szívét pedig hosszú esztendők óta először melengette meg
valami legbelül…
 7.
Azután napokig nem látta. A következő alkalom annál
emlékezetesebb maradt mindkettejük számára. Zsigmond hálaadó misét
mutattatott be a Jakab-templomban, mely hajdan a minorita rend
zárdája volt. Ezt az egyházat is beszennyezték a husziták a sötét
esztendők alatt, mint majd' valamennyi cseh templomot. Kincstárat
tartottak a szentélyben, de ezzel együtt is alkalmasnak mutatkozott arra,
hogy az uralkodói család újra használatba vegye. Zsigmond parancsára
ezt az épületet tisztították meg legelőször a száműzetésből visszatérő
kolduló barátok.
A hálaadó mise a király újszülött unokájáért szólt, Annácska
kishúgáért, aki alig néhány hete látta meg a napvilágot Bécsben. Az
újszülött Lisabeth kishercegnő most ott ásítozott Kottannerné kezében.
Egészséges, de szörnyen aluszékony babának tűnt. Túlélte élete első két
hetét, s az orvosok szerint jó eséllyel életben is maradhat. A családban
még mindenki jól emlékezett a kis Györgyre, Albert és a királyleány
második gyermekére, Zsigmond egyetlen fiú unokájára, aki két
esztendővel ezelőtt, néhány naposan halt meg. Az udvar attól tartott, a
harmadik babára is ugyanez a sors vár, de a jelek szerint Erzsébet
leányai életképesebbek voltak, mint a fiai.
A templom lassan megtelt a királyi kíséret tagjaival. A szájtáti
prágaiakat ezúttal Jan Giskra testőrsége tartotta a kapukon kívül.
Erzsébet, még mindig szülés utáni fásultságában, elformátlanodott
testtel pihegett a legelső sorban. Jobbról Albert herceg, balról a
nagybátyja, Cillei Ulrik pátyolgatta. Zsigmond király Albert mellett,
átszellemült arccal imádkozott – Barbara anyakirályné a távollétével
tüntetett. Mióta Prágában laktak, jószerivel semmiféle rendezvényen
nem jelent meg, visszavonultan, sértetten élte mindennapjait a Hradzsin
egyik számára fenntartott lakosztályában.
Veronika a többi frajlával a királyleány mögött foglalt helyet,
ölében a kis Annácskával, akit igen nehezen lehetett féken tartani az
ilyen unalmas egyházi szertartások alatt. Hiába magyarázta neki
Veronika, hogy most a kistestvéréért mondanak imát, Anna nem tűnt
különösebben meghatottnak. Eddig sem sok figyelmet szenteltek rá a
szülei, s tudta, ezután is kizárólag Veronika törődik majd vele. Számára
az élet – Pozsonyban, Bécsben, vagy akár itt, Prágában – csak és
kizárólag Veronikáról szólt.
 A botrány nem rögtön, a szertartás kezdetekor tört ki. Ján
Rokyczana érsek – papjai élén – még rendben bevonult, s hozzálátott a
hálaadó mise celebrálásához. Hunyadi és palotásai az oltár oldalánál
sorakoztak fel, minden eshetőségre felkészülve, hisz nem lehetett tudni,
hogy a mindenre elszánt, fanatikus táboriták mikor kísérelnek meg
merényletet a császár őfensége és családja ellen. Tény, hogy ez a nap, s
ez az esemény kiváló lehetőséget nyújtott bármiféle orvtámadásra.
Jankó ujjai pallosa markolatára fonódtak, tekintete komoran pásztázta a
padokban ülő nemes vendégek arcát.
Ekkor pillantotta meg Veronikát. Tekintetük találkozott, s Jankó
önkéntelenül is elmosolyodott.
A lány ezúttal is visszamosolygott rá.
Jólesett látnia Hunyadit, mintha régi jó ismerőse lett volna. Hirtelen
ráébredt, hogy ő az egyetlen ember Prágában (persze Annácskán kívül),
akire szívesen gondol. Belepirult ebbe a felismerésbe.
Annácska is észrevette ezt, és a kislányok ösztönös
tapintatlanságával megkérdezte:
– Ő a szerelmed, Veronika?
A lány lepisszegte.
A botrány a szertartás után tört ki. A császár kíséretében éppen
Prágában tartózkodott egy olasz pap, aki természetesen végighallgatta a
prédikációt, bár egy szót sem értett belőle. A bázeli zsinat küldötte volt,
bizonyos Giovanni Palomaro, s a szertartás alatt egyáltalán nem rejtette
véka alá gyűlölködését a huszita prédikátorból lett érsek iránt. Amikor
Rokyczana felszólította a jelenlévőket, hogy járuljanak az oltár elé szent
áldozatért (noha ezt Zsigmond kimondottan megtiltotta neki), az egyik
ifjú cseh főnemes, az alig tizenhét esztendős Jiři Poděbrad tüntetőleg
kivonult az oltárhoz, s számára az érsek – szintén tüntetőleg – kehelyből
szolgálta ki az oltáriszentséget.
Palomaro ezt látva felpattant helyéről, s üvöltve rohant az oltár felé,
hogy kiüsse az érsek kezéből a kelyhet, az átkos heretizmus eme
sátánivá lett jelképét. A templomban mindenki megdermedt, még
Rokyczana is ijedten húzta össze magát. Hunyadi azonban nem
veszítette el lélekjelenlétét: fülsértő páncélcsörömpöléssel vetette magát
a zsinati küldöttre. Az olasz nekinyekkent a legközelebbi oszlopnak.
– Vissza! Mindenki vissza!
 Rokyczana szeme tágra nyílt, rémülten hátrált egy lépést, mert
bizonnyal azt hitte, merénylő támadott reájuk. Az ifjú Poděbrad viszont
nem hátrált, forrófejűen kardot rántott.
– Azt mondtam, mindenki vissza! – Egyedül Hunyadi lélekjelenléte
akadályozta meg, hogy ne fajuljanak el a dolgok, hisz a palotás őrök
meg Giskra lovag is kivont fegyverrel rohantak az oltár felé. Még egy
pillanat, és Poděbrad, s tán maga az érsek is összekaszabolva hevernek
a padlón. Ehelyett Hunyadi a közeledők és Rokyczana közé ugrott, s
keményen ráütött Poděbrad kezére, mivel az ifjú döfni készült a
közeledők felé. Az ifjú csuklója megreccsent, de oly hangosan, hogy
még a leghátsó padsorokban is tisztán hallották. Kardja csilingelve a
padlóra hullott.
– Elég volt! – zihálta Hunyadi, és feltartott kézzel állította meg
Giskrát. – Nincsen semmi baj!
Mindenki talpra ugrált, látni akarta, hogy mi történik ott elöl.
Hunyadi talpra segítette Palomarót és visszakísérte a helyére, Giskra
meg, miután megbizonyosodott róla, hogy szó sincs merényletről, intett
az érseknek, hogy folytassa, ha tudja. Rokyczana nagy lélekjelenlétről
tanúbizonyságot téve befejezte a szertartást, és felszólította a híveket,
hogy távozzanak Isten hírével. Palomaro füstölögve kirohant a
templomból. A törött kezét szorongató Poděbrad gyűlölködve bámult
Hunyadira.
– Köszönöm, Johannes – ezt már Zsigmond súgta Jankó fülébe. –
Ha tudnád, mennyire elegem van ezekből az ostoba hitvitákból!
Hunyadi bólintott. Neki egész Csehországból volt már nagyon
elege.
– Ugye szép az unokám, Johannes?
– Szép, fenség. Elmehetek?
Zsigmond biccentett. Hunyadi megigazította vértjét, s kifelé menet
elhaladt az egyik oszlopnak támaszkodó, még mindig törött csuklóját
markoló Poděbrad mekett.
– Egy szóra! – állította meg az ifjú.
Hunyadi végigmérte.
– Sajnálom a kezed, fiú…
– Kérj bocsánatot, Johannes kapitány! Mindenki előtt megaláztál!
– Nem aláztalak meg. Kardot rántottál őfensége jelenlétében. A
kötelességemet teljesítettem…
 – Úgy! – Poděbrad közel hajolt, szeme csak úgy szórta a gyűlölet-
villámokat. – Megkeserülöd ezt még egy napon, magyar!
Hunyadi vállat vont.
Egy ellenséggel több vagy kevesebb: nem mindegy?

8.
Amikor Hunyadi kilépett a templomból, Veronika ott várt rá a
kapuban, karján a kis Annával.
– Egész végig téged néztünk, Johannes kapitány! – fecsegett
fesztelenül a kis hercegnő, amikor megpillantotta. – Ugye, te szerelmes
vagy Veronikába?
Jankó elvörösödött. Erre a napra igazán elég volt a kínos
meglepetésekből!
– Elnézést – suttogta a lány. – Nem tudom, mi ütött belé!
– Semmi baj, szép húgom… Jól vagy?
Veronika a szemébe nézett.
– Csak meg akartam kérdezni, nem szenved-e hiányt valamiben,
Johannes kapitány. Hálás vagyok, amiért… Amiért a múltkor…
Hunyadi megsimította az arcát.
– Ne hálálkodjál, mert csak eszembe idézed, milyen gyalázatos
állapotban találtál engem ott, azon az estén… A két nyamvadtért meg
alaposan megmosták a fejem… Hanem, ha még egyszer Johannes
kapitánynak szólítasz, ellátom a bajod!
Veronika szeme nevetett, a szája nem.
– Hívj Jánosnak – toldotta meg Hunyadi. – Nem vagy te német, én
meg nem vagyok Johannes!
– János! – jelentette ki beleegyezően Annácska. – Akkor legyél
János… Veronika bólintott.
Hunyadi zavartan elnézett a feje felett: az udvari előkelők mind
odagyűltek a királyi családhoz, hogy megcsodálják az újszülött kezét.
– Arra gondoltam, szép húgom – kezdte Jankó, s maga is
meglepődött azon, hogyan folytatta –, hogy holnap kilovagolnék a
városba. Egyéb dolgom nincsen, szétnézek kicsit… Ha volna kedved…
időd…
Elhallgatott, beleveresedett megint. Belül magát korholta. Ezt meg
minek kellett? Ostobaságokat fecsegsz, mint valami tejfelesszájú ifjú…
Minek hívtad? Eszed ágában sem volt kilovagolni… Minek? Minek
kellett ez?
– Örömmel – sietett a válasszal Veronika. – Még nem láttam a
várost.
– Nem-e? Hát az meg hogy lehet?
– Nem volt, ki megmutassa.
– De hát akkor… mit teszel, amikor nincs egyéb dolgod, szép
húgom?
– Olyan ritkán van. Kottannerin gondoskodik róla, hogy mindig
legyen tennivalóm. Annácska is sokat…
– Én is megyek veletek – vágott közbe a neve hallatára a kislány.
– Azt nem lehet, kicsim…
– De én akkor is jövök. Meg akarom nézni a várost Jánossal.
– Johannes kapitány – javította ki Veronika.
– János. Maga mondta, hívjuk így.
Hunyadi nevetett.
– Reggel, a Szent Vitus székesegyház mögötti kapunál. Elvárlak,
szép húgom, ott legyél!
Veronika meghajtotta magát.
– Ott leszek, János.

9.
Reggel azt mondta Kottannernének, hogy rosszul érzi magát. A
főudvarhölgy egy vállrándítással tudomást vett a dologról: Veronika
még soha nem színlelt gyengélkedést csak hogy kimentse magát a
munkából. A megbeszélt időben így kipirult arccal, zakatoló szívvel ott
állt a Szent Vitus székesegyház mögötti kapunál.
Hunyadi már várta két felnyergelt lóval.
– Nem voltam biztos benne, hogy eljössz – mondta, miközben
felsegítette a lányt.
– Nem volt könnyű. Annácska bizonyára azóta üvölt, hogy kitettem
a lábam a szobából….
– Csodálom türelmedet. Az a gyerek egy átok!
– Mindenki annak tartja, pedig nem az. Angyal inkább. Csak érteni
kell a nyelvén, másra nincsen szükség. Csak egy kis szeretetre.
Hunyadi figyelmesen nézte a lány arcát.
 – Az csodákat mivel, való igaz.
Kilovagoltak s leereszkedtek a Malá Strana zegzugos, ódon
utcácskáiba. A Püspöki Palota előtti térről egyszeriben elébük tárult
Prága, az arany város, középütt a vakítóan csillogó Moldva-
kanyarulattal. A háború sebei még ott sötétlettek mindenütt, a csúcsíves
házak falán, az elhagyatott, kiégett épületek oromzatán, az összetört
kutakon, a megcsonkított szobrokon, de a visszatérő élet csalhatatlan
jelei is felbukkantak már egyre több helyen. Az ablakokban
megjelentek a virágok, itt-ott, a kicsiny piactereken már illatos cipók
várták halomban a vevőket, s némely polgárasszony ismét hivalkodó,
mélyen kivágott ruhákban páváskodott a Kőhíd felé korzózva.
Tavaszodott Prágában, s Hunyadi úgy érezte, mintha a szívét uraló
hosszú tél után lelkében is zsongana a kikelet.
Nem mert gondolni semmire, különösen nem Erzsébetre meg a
kisfiára. Csak élvezte a lány társaságát, élvezte, hogy van kire figyelnie.
Veronika elvarázsolta. Csöndes, illedelmes lány volt, okos, zöld szeme
szinte falta a város ezernyi csodáit, s Hunyadi boldogan mutatta meg
néki valamennyit.
Üdvözült mosollyal az ajkukon nézelődtek egymás mellett haladva,
mint valami előkelő házaspár. Pedig a mosolyuk árnyékából mintha
valami megfoghatatlan, mély szomorúság áradt volna. A nap az arcukat
melengette, s a városhoz közeli, már zöldülő mezők felől friss szellő
fújdogált. Így poroszkáltak az utcákon, sokáig szót sem szólva
egymáshoz, a hallgatásban lelve meg inkább közös nyugodalmat.
A Moldva partján aztán Hunyadi lesegítette a nyeregből a lányt.
– Hol születtél? – kérdezte, mert hirtelen ráébredt, hogy szinte
semmit sem tud erről az elbűvölő teremtésről.
– Cserögön. Tudod, hol van az, János?
– Hogyne tudnám. Újlak mellett, a vén Dunánál.
– Ott bizony.
Letelepedtek a fűre. A túlparton a zsidónegyed sötét házai
sorakoztak egymásra zsúfolódva: üresnek tűntek az utcák, a zsinagóga
falai megfeketedtek a tűztől. A folyó fölött madarak suhantak. Hunyadi
a szavakat kereste. Veronika is.
Aztán, úgy hozta a sors, hogy egyszerre találták meg őket.
– Van valaki…
 Elhallgattak, kitört belőlük a nevetés. Mintha ez a két szó megtörte
volna a jégréteget, ami saját szívük köré kérgesedett. Van valaki… Hát
persze… Mindig van valaki…
Jankó abbahagyta a nevetést, s a Moldva csillámait bámulta.
Beszélni kéne tán Erzsébetről, a kis Lackóról. Elmondani, hogy
mennyire szereti őket, s mennyire hiányoznak neki.
De nem… Felesleges lenne, mentegetőzés. Önigazolás. Meg aztán,
ha Erzsébetről beszélne, magának is szembe kellene néznie azzal,
mennyire hangoznak őszintén saját szavai. Erzsébet… Mostanában
egyre kevesebbet gondolt a feleségére. Az idő, a mind
elviselhetetlenebbnek tűnő távollét kezdte kilúgozni emlékeiből, s még
inkább szívéből a szeretett asszonyt. Amikor már annyit epekedtél,
vágyakoztál valakire, egyszer csak észreveszed, hogy ikonná
merevedett képet imádsz, s mind kevésbé látod a hús-vér embert, akit
valaha megszerettél. Egy álomképet imádsz, egy tökéletessé
magasztosult eszményt. Hunyadinak egyre gyakrabban kellett
emlékeztetnie magát, miket is mondott annak idején Erzsébet erről,
vagy arról, min nevettek együtt még odahaza Hunyadon, miként
tervezgették a jövőt.
Most, hogy ott ücsörgött a Moldva partján, a friss, tavaszi füvön, s
beszívta a folyó és a kikelet illatát, Erzsébet távolibbnak tűnt számára,
mint valaha.
A mindenséget most egyedül ez a lány jelentette, ki mellette
kuporgott, s akiről csak annyit tudott, hogy megközelíthetetlennek
tartják, pedig valójában kedves és félénk, s hogy Cserögön született, a
Szerémségben, s hogy az egyetlen emberi lény, aki szeretni tudja a
hisztérikus Annácskát. De valójában teljesen lényegtelen volt, mit tud
róla. Nem ez számított. Az sem lett volna baj, ha egyáltalán semmit sem
tud róla. Elég volt az, hogy itt tudta maga mellett, érezte a lányból áradó
melengető bizsergést, ami nélkül már rosszul érezte magát. Be kellett
vallania önmagának hogy az utóbbi napokban csak az hozott
melegséget szívébe, ha arra gondolt, mikor látja megint a lányt.
Van valaki…
Hát persze hogy van…
Mindig van.
 De azért ennyivel tartoztak. Nem egymásnak, maguknak.
Kötelességük volt elmondani, vagy legalábbis megpróbálni… Van
valaki…
Veronika emlékeiben is mind jobban távolodott Titusz arca. Néha
erősen kellett összpontosítania, hogy felidézze azokat a napokat, amikor
az esküvőjüket tervezgették Szilszegen meg Cserögön. Mintha ezer, s
ezer esztendővel ezelőtt történt volna… Egy másik világban…
De itt volt ez a férfi. Erős, csöndes, magának való. Mégis oly delejes
kisugárzás vonzotta hozzá, amit még soha nem tapasztalt. Nem lehet…
Nem szabad…
Arcukat, a tavaszi napsütésbe tartották, és Hunyadi sután átölelte a
lányt. Igyekezett úgy átölelni, ahogy báty öleli kishúgát, legalábbis
magában csak ezeket a szavakat találta. De tudta, hogy a szavak
hazudnak.
Szégyenkezve hallgatták saját szívdobogásukat, és nem akartak
gondolni semmire. A tegnap és a holnap elveszítette jelentőségét.
Csak ültek a füvön, bámulták a Moldván csillámló fényeket, és
átölelve tartották egymást.
Sokáig ültek ott.
Néhányan megbámulták őket a Kőhídról, mely ebben az órában
zsúfolásig megtelt a Lóvásártérre és a Carolinium egyeteme felé
igyekvő kupecekkel meg diákokkal.
Akadtak köztük katonák is. Az a magányos férfi, ki csaknem
mindvégig a hídon állt, s mereven nézte az egymást átölelő párt,
legalábbis katona volt. Fekete ruhát viselt, köpenyén a Cilleiek három
aranycsillaga díszlett. Aznap reggel érkezett Jan Vitovecz csapatával,
egyenest Cilliből.
Ifjú volt még, arcát mégis hegek sokasága borította. Társai Néma
Titusznak hívták.
Amikor a parton ücsörgő leány, s nála csaknem kétszer idősebb férfi
feltápászkodtak, Kamonci Titusz ökölnyi darabot morzsolt le a majd
százesztendős kőhíd korlátjából.

10.
PRÁGA, CSEHORSZÁG,
A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA
 Veronika sírva rohant Hunyadihoz. Mióta volt kinek panaszkodnia,
mintha gát szakadt volna át szomorú szívében. Mindig Hunyadit
kereste, hogy elbeszélje, mi történt vele. Mióta Titusztól elszakították
önállóan kellett megoldania a legnehezebb helyzeteket is. Az utóbbi
három esztendőben, mióta a királyasszony udvarához tartozott, magára
maradt gondolataival, aggodalmaival, kétségeivel. Hunyadi előtt
viszont semmiféle titka nem volt, boldogan öntötte ki szívét előtte,
amikor csak tehette.
– Mind gyűlölnek – panaszolta. – Gúnyolnak és megvetnek. Főképp
Kottannerin… Mind rátarti famíliák gyermekei. Fronacherin, Huentlin,
Frau Dachpekchin, Frau Rorerine, meg a többi… Gyűlölnek mert senki
vagyok…
Hunyadi megcirógatta a lány karját.
– Senki? Hisz te Újlaki bán leánya vagy, ősi, nemesi vér. Ősibb és
nemesb, mint bármelyik germán frajla ebben az istenverte palotában!
Veronika szelíd mosollyal hálálta meg a vigaszt.
– Lehet, János. De engem csak Annácska marasztal. Ha ő nem
lenne, már régen megszöktem volna innét!
– A kötelesség bizony béklyó, szép húgom.
Veronika hirtelen szembefordult Hunyadival.
– Tegnap akaratomon kívül kihallgattam valamit, János, s azóta nem
hagy nyugodnom. Aludni sem bírtam tőle…
– Miről van szó?
– Annácskával bújócskáztunk a palota asszonyházában. Én
kerestem, Annácska bújt. Azt hittem, Erzsébet hercegasszony
szobájában lesz, de ott sem volt. Akkor nyitottam be a kis kamarába a
hálószoba mellett.
Hunyadi értetlenül ráncolta a homlokát.
– Folytasd, kincsem!
– A szomszédos szobából beszéd foszlányai szűrődtek ki.
Hallgatózni kezdtem… – Veronika hangja megremegett. – Barbara
királynéasszony hangját hallottam és idegen férfihangokat. Ki akartam
osonni, de valami arra késztetett, hogy figyelmezzek, miről beszélnek
mégis. János… rettenetes dolgokról beszéltek…
Hunyadi megragadta a lány kezét.
– Kik voltak azok az emberek? Megismerted őket, Veronika?
 – Igen… Az egyik az ifjú Poděbrad lovag volt… Annak nagyon
magas hangja van, mint valami leánynak. Aztán megismertem még
Henrik Ptacek úr hangját, is… Meg Sternberg Elek úrét… A többit
nem… Vagy tízen voltak…
– S miről beszéltek, ami így megrémített? Veronika zöld szemei
hatalmasra tágultak.
– A királyné asszony azt mondta az uraknak hogy a király őfensége
nemsoká átadja lelkét a teremtőnek… S akkor új kor köszönt
Csehországra…
– Úgy?
– Az ő koruk… Merthogy a királyné asszony azt mondta a cseh
uraknak, nem szabad elfogadniuk Albert herceget akkor új királyuknak
és Erzsébet hercegasszonyt királynőjüknek…
– A saját lánya ellen lázít? – suttogta Hunyadi döbbenten. –
Átkozott kígyaja!
– Azt is mondta, János, hogy a Cillei Ulrik úr hadai és vagyona
mind őmögötte állanak. S azt is, hogy ha Zsigmond őfensége meghal,
akkor őt kell Csehország trónjára ültetni, s hogy az ország erős legyen,
ő kész hozzámenni az ifjú lengyel királyhoz…
Hunyadi nem hitt a fülének.
– Ulászlóhoz? De hisz az alig tizennégy esztendős! Barbara meg
majd ötven! Ulászlót az unokájának Annácskának szemelték ki férjül,
nem neki!
– Mégis ezt mondta, János… – Veronika lehajtotta a fejét, mintha
neki kellene szégyenkeznie a királyné szavai miatt.
– Azt is mondta a királyné asszony, hogy jól teszik a cseh urak, ha
hadaikkal felkészülnek, hogy őfensége halála után fegyverrel verjék ki a
magyart Csehországból…
– Szuka!
– Azt is mondta, hogy ha a király őfensége nem találna elpatkolni az
üszkös lábával, majd segíteni fognak neki valamelyest. Már
iderendelték Prágába Újlaki Miklóst, aki majd orvul…
Hunyadi hitetlenkedve csóválta a fejét.
– A bátyád valóban a napokban érkezett a városba… De hogy ezért
kellett jönnie… Édes Istenem!
– János… Segíts Miklósnak, kérlek! Tudom, hogy ti nem kedvelitek
egymást…
 – Jól van… Ki tudja, milyen szerencsétlenséget előztél meg azzal,
hogy elmondtad, amit hallottál! A királyné árulásra készül, a király
élete veszedelemben forog! Cselekednem kell!
Hunyadi elérzékenyülten nézte Veronika könnyes arcát.
– Ne ríj! Semmi sem történik véletlenül, szép húgom. Annak is oka
van, hogy mi találkoztunk, s hogy bearanyoztad sötét napjaimat. Annak
is oka kell, legyen, hogy kihallgattad az ármányos királynét… így
akarta az Úr!
– S most mi lesz, János?
– Ne aggódj! A többi már az én dolgom!
Hunyadi megölelte a lányt. Egészen felszabadult a rossz hír hallatán,
mert végre kötelessége támadt, végre mással is gondolhatott, mint lelke
gyötrelmeivel.
– Eriggy vissza Annácskához! Lehet, Kottannerné már gyanakszik
reád. Tartsd nyitva a szemed, mert ezzel nem csak hazádat, de úrnőd,
Erzsébetet és a kis Annácska örökségét is híven szolgálod.
Veronika megtörölte arcát.
Hunyadi pedig kardot öltött, s azonnal hívatta Jurek Hradskit, meg a
fiát, Vladeket, hogy állítsák fegyverbe a cseh zsoldosokat tüstént…

11.
Erzsébet királyleány rémes álmot látott, azon az éjjelen. Ismét
gyermek volt, nyurga, kiálló csontú csitri, akit atyja, Zsigmond a szajha
anyjával, Barbarával együtt a váradi klastromba záratott. A másfél
esztendőnyi büntetés a gyermeket jobban sújtotta, mint a
házasságtörésen kapott anyát. Pokol volt minden egyes nap Barbarával.
Anyja soha nem tudta, hogyan szeresse lányát: Erzsébet csupán egy
bosszantó, idegesítő teremtés volt számára, nem egyéb. Amikor
Erzsébet serdülni kezdett, Barbara féltékeny irigységgel kezdte
szemlélni bimbózó szépségét. Az érdektelenség onnantól versengéssé,
rivalizálássá fajult közöttük.
Álmában Erzsébet ismét ott volt a hideg, nedves zárkában, melyet
egyetlen gyertya világított meg. Fázott, éhes volt, fejbőrén tetvek
nyüzsögtek mert a rendfőnök asszony csak heti egyetlen fürdést
engedélyezett.
 Azon az éjszakán zord tekintetű, kun képű magyar tört be hozzájuk.
Kezében tőrt szorongatott. Barbara felsikoltott, mert tudta, hogy mit
akar az a magyar… Hátraugrott az ablakhoz, maga elé lökve Erzsébetet,
hogy véle végezzen elébb a gyilkos tőr…
A magyar arcán sötét felhő suhant át, ahogy a kislány a karjaiba
penderült…
Erzsébet elevenen látta maga előtt a merénylő kardsebzett arcát,
ferde vágású szemeit, s a felgyúló szánalmat azokban a szemekben.
Barbara gyorsan eszmélt: odaugrott Erzsébethez, és anyai
aggodalmat mímelve szorította magához a kislányt
A merénylő leengedte tőrét, s lerogyott a székre. Csak bámult maga
elé, mintha viaskodna még a végrehajthatatlan paranccsal. Ők meg
vártak, reszketve, mint a nyárfalevél…
Néhány perccel később még két férfi érkezett: egy idősebb és egy
nagyon fiatal. Torokhangon vitatkoztak valamiről.
Erzsébet várta a halált. Egy szót sem értett a beszédükből.
Az ifjú addig magyarázott a tőrt szorongató férfinek, míg annak arca
hirtelen felderült, s megkönnyebbülten fordult Barbara felé.
– Fenség! Istennek hála, nincs más dolgunk, mint bocsánatát kérni,
amiért ok nélkül háborgattuk. Áldja az Istent, amiért nem történt semmi
helyrehozhatatlan. Engedelmével…
Elindultak kifelé, de az ifjú magyar, egy hollófekete hajú,
gyémántszemű fiúnak mintha földbe gyökerezett volna a lába. Erzsébet,
maga sem tudta miért, kihúzta kezét anyja kezéből, odalépett a fiúhoz,
és megcsókolta az arcát.
Erre az elvörösödött és kirohant az ajtón. Erzsébet zihálva ébredt.
A király leánya felkelt az ágyról, és az ablakhoz lépett. A város
felett rózsaszín ujját húzta végig a Nap. Prága lassan ébredezett.
Erzsébet arra gondolt, hogy az idő könyörtelenül elszaladt őfölötte
is. Hány éves is lehetett ott, akkor, Váradon? Tíz-egynéhány?
Mikor atyja Barbarának kegyesen megbocsájtott, ő is visszakerült az
udvarba, de ott továbbra is apácák nevelték. Csoda talán, hogy olyan
asszonnyá cseperedett, amilyenné lett? Erzsébet összehúzta maga előtt
köntösét.
Igen, fiatalkora bűnösen telt. Le sem tagadhatta volna, hogy benne
öltött testet atyjának és anyjának kicsapongó életmódja, hisz
megörökölte mindkettejüktől a szerelmi éhséget. Ám amikor Újlaki
fattyát megszülte, megfogadta, hogy új életet kezd. S mire ment vele…
Most itt áll, majd harmincesztendősen, asszonyi bájai lassan a múlté
lesznek. Három gyermeket hozott a világra, de trónörököst még nem…
Mi lesz vele?
Erzsébet összerezzent, ahogy kopogtak az ajtón. – Ki az?
– Csak én… Kottannerné!
Megkönnyebbülten felsóhajtott. – Jöjj!
A főkomorna már felöltözve lépett a szobába.
– Nem tudsz aludni, kincsem?
– Rossz álmom volt, Ilona…
– A valóság rosszabb mindennél! Veszedelmes hírrel jövök…
Erzsébet elsápadt.
– Mi történt? Apámuram talán?
– Nem… – Kottannerné lehuppant az ágy szélére, s a királyleányt
kezénél fogva maga mellé húzta.
– Figyelj jól, szentem! Anyád forral valamit ellened! Többen látták,
amint a cseh nagyurakkal trécsel. Tanácsot tartottak nagy titokban…
– A cseh urakkal? – kerekedett el Erzsébet szeme. – Mi dolga
anyámnak velük? Kottannerné ruhája mellrészéhez nyúlt, és egy apróra
hajtogatott pergament húzott elő onnét.
– Az egyik emberem találta ezt az impurumot Barbara ágya alá
hajítva. Egy missilishez körmölte saját kezével, nem bízta írnokra.
– Mutasd!
– A levelet anyád írta, egyenest a lengyel udvarba! Azt írja, atyád
napokon belül meghal. Felajánlkozik, hogy a temetés után az ifjú
Ulászló herceg vegye asszonyul!
Erzsébet kezében megremegett a gyűrt pergamen.
– Micsoda?
– Anyád felajánlkozott az ifjú lengyel hercegnek, s hozományba a te
örökséged vinné, kicsim!
– De hisz Ulászló még gyermek! Anyám meg…
Kottannerné bólintott. Erzsébet megremegett a lassan ébredő dühtől.
– Azt is írja anyád a levélben, hogy Ulrik úr őmellette áll, és
szükség esetén teljes haderejével az ügyet szolgálja.
– Ezt nem teheti… Ez… Ez…
 – Nyugodj meg, kincsem! – csitította a főkomorna. – Hisz atyád
még él…
– Meg fogja ölni! – A királyleány szemei könnyel teltek meg. –
Anyámnak semmi sem drága, hát nem érted? Meg fogja ölni apámat!
Ezt nem hagyhatjuk, Ilona… A trón örökösei mi vagyunk: én és Albert!
Nem anyám!
Kottannerné csitítólag megcirógatta az asszony fejét.
– Hallgass rám! Beszélj azonnal nagybátyáddal! Ulrik úr tán
segíthet!
– Ulrik? – nézett keresztül könnyei függönyén Erzsébet. – De hisz
itt áll a levélben, hogy Ulrik anyámmal fúj egy követ!
– De erről egyelőre csak mi tudunk. Zsigmond még vakon bízik
Ulrikban. A szerencse most a kezedbe adta a sorsát. Ha anyád
lelepleződik, mindenki a vérpadra jut, ki véle szövetkezett. Neked
viszont szövetségesekre lesz szükséged, úgy hát beszélj Ulrikkal! Erős
vagy és határozott! El fogod érni, amit akarsz!
Erzsébet szipogva megtörölte a szemét.
Össze kell szednie magát! Albertre nem számíthat. Meg kell nyernie
magának a nagybátyját!
– Eriggy, Ilona! Költsd fel Ulrik urat! Rögvest szobámba kéretem!
– Máris, úrnőm!
– És Ilona… – megragadta a komorna kezét. – Ugye, mellettem
leszel végig? Csak rád számíthatok.
Kottannerné megölelte.
– Az életem tiéd, asszonyom! De most öltözz, mosakodj meg
hamar! Nem szabad, hogy Ulrik úr könnyes arccal lásson! Légy eszes
és ravasz! Támadd le, ne hagyd mentegetőzni, ne hagyd szóhoz se jutni!
Azzal kisurrant az ajtón.
Erzsébet gyorsan felöltözött, letörölgette arcát, fehér port hintett rá,
s elhelyezkedett a kis asztalkánál, a tükör előtt.
Jó néhány percbe beletellett, mire Cillei megérkezett. Bosszúsan
harákolt, mikor Kottannerné bevezette a szobába.
– Drága húgom – hajolt meg a király lánya előtt –, mi az ördög
lehet, mi nem tűr halasztást? Az Isten szerelmére, jószerével még fel
sem kelt a nap!
Erzsébet rideg mosollyal nyújtotta felé a kezét. Sejtette, hogy Ulrik
minden apró részletre ügyel, s azt is, hogy anyja legszorosabb
szövetségeseként mindenről tudomása van, ami Budán, Bécsben vagy
Prágában történik. Úgy döntött hát, hogy mindent egy lapra tesz fel, és
azonnal támadott:
– Kedves rokon! Kezünkbe került egy levél, amit anyám küldött
Krakkóba!
Ulrik úr elsápadt: erre aztán nem számított eme hajnali órán.
– Miféle levél?
– Ne színlelj! – csattant fel Erzsébet. Az ajtónak támaszkodó
Kottannerné magában elismeréssel állapította meg, hogy a királyleány
hangjában nyoma sincsen kétségbeesésnek. – Ebben a levélben te is
említve vagy! Ez a levél felségárulás! Atyám egy órán belül tudomást
szerez tartalmáról. Lelepleződtetek!
Ulrik nagyot nyelt. Ez bizony nem tréfadolog…
– De kedves húgom… – Kenetteljes hang, behízelgő arckifejezés. A
koravén arcra mézes-mázas maszk feszült. – A rokonod vagyok…
Jóakaród, s támaszod. Hát nem emlékezel, hogyan segítettem elsimítani
azt a kínos botrányt Bécsben Újlaki lányával? Emlékezz, Erzsébet, a
szíved tudja, hogy én mindig őszinte híved voltam. Miért fenyegetsz hát
engem ily igaztalanul? Hát mit vétettem én tenéked?
Erzsébet mosolya fagyos vicsorrá torzult.
Hogy mit?
Tudta jól, hogy Cillei a helyét keresi a királyi udvarban. Hiába
nevezte ki Zsigmond Csehország kormányzójának, semmiféle hatalmat
nem adott a kezébe, viszont mindvégig szem előtt tartotta. A király nem
feledte, hogy Ulrik a felesége nagybátyja, ugyanazon Cillei famíliának a
tagja, amely mindenre képes a hatalomért.
– Az örökségem akarjátok annak a lengyel kölyöknek a kezébe
átjátszani! – sziszegte Erzsébet, és közelebb lépett Ulrikhoz. – Mit
képzeltek ti? Semmibe vesztek engem! Semmibe veszitek a férjemet!
Semmibe veszitek apámat, a császárt! Mondám: ez felségárulás, és
halált érdemel!
Ahogy ezt mennydörögte, Ulrik még jobban elsápadt, és hátrált egy
lépést, de beleütközött Kottannernéba, aki az ajtó előtt állt.
– Én… én…
– Te, te összejátszottál anyámmal! – jelentette ki újra Erzsébet,
ellentmondást nem tűrő hangon. – Itt áll ebben a levélben! Az életed a
kezemben van, Ulrik!
 Hatásszünetet tartott, s lehuppant a kecskelábú, vánkosos székre.
– Erzsébet! – nyögte Cillei. – Én… Kérlek, húgom… a rokonom
vagy… Feleségem nagybeteg… Mit kívánsz éntőlem?
Erzsébet elmosolyodott. Mindketten tudták, hogy mi a másik
szerepe ebben a színjátékban, s egyikőjük sem szívesen esett ki a
szerepéből.
– Ulrik! Egyedül én menthetlek meg téged! Keserűen csalódtam
benned, de hiszem, hogy anyám a felelős mindazért, ami történt, vagyis
ami történhetett volna…
Ulrik nagyot nyelt, s majd kiguvadt a szeme, úgy bámulta
unokahúgát.
– Azért hívattalak ide, hogy utolsó esélyt adjak neked! – folytatta
Erzsébet. – Ha élni akarsz, s vagyonod megtartani, velem jössz
apámhoz, és felfeded az összeesküvést őelőtte! Elmondod töviről
hegyire, mit tudsz. Nem hallgatsz el semmit. Értetted-e?
Ulrik meghajolt, de nem felelt azonnal. A gondolatok sebesen
kavarogtak fejében. Tudta, hogy ha most rossz lóra tesz, egész
karrierjének vége. Mióta nagyatyja, Herman úr meghalt, különösen
nehéz idők jártak a Cillei családra. Nem hibázhat… Most már
egyetlenegyszer sem hibázhat!
– Én… én mindenben segítlek, drága húgom… Évekkel ezelőtt már
figyelmeztettem a királyt anyád mesterkedéseire… Ne hidd, hogy én
ővele vagyok. S meghiggyed, most nem tudtam semmiről… Soha nem
egyeztem volna bele, hogy téged örökségedből bárki kiforgasson!
– Azt kell csak tudnom, kivel vagy, Ulrik! – förmedt rá Erzsébet. –
Énvelem, vagy anyámmal! Erre felelj most nekem! Ha velem vagy,
megvédelek mindentől! Ha anyámmal, eltaposlak, mint egy férget!
Ulrik kiegyenesedett, és lassan elmosolyodott. Valahol a lelke
mélyén tetszett neki Erzsébet talpraesettsége. Kezdte kapiskálni, mire
megy ki a játék. Lám, lám, mégis kiüt a Cillei-vér a kis szajhából!
Milyen erélyes! Milyen bátor! Jól van ez így. Bizonyítéka van őellene, s
hogy a nyakának ugrott! De nem akarja a bukását! Ha azt akarná, nem
hívatta volna most ide. Nem, néki szövetségesre van szüksége!
Támaszra, aki képviseli érdekeit… És Cillei Ulrik ebben a pillanatban
döntötte el végleg, melyik oldalra áll.
– Veled vagyok, húgom. De kérlek, ne feledkezzél meg ígéretedről!
 – Nem fogok – Erzsébet intett, hogy Ulrik úr leülhet. Tekintete
egészen megenyhült.
– Menj most, Ilona! Beszédem van Ulrik úrral!
Kottannerin is elégedett volt. Erzsébet a szeme láttára lett úrrá a
kétségbeejtő helyzeten. Az események irányítása nyilvánvalóan az ő
kezébe került, s ehhez a legegyszerűbb eszközökkel nyerte meg
magának a szóba jöhető leghatalmasabb szövetségest.
Nem kell őt félteni!
Luxemburgi Erzsébet tudja, hogy mit csinál!
Kottannerné csöndesen becsukta maga mögött az ajtót, de még
hallotta, ahogy a király leánya sorolni kezdte, mi lesz a feladata Ulrik
grófnak ezután. Odakinn a nap lassan felkúszott az égre. Prága még
nem sejtette, mi vár rá…

12.
PRÁGA, CSEH KIRÁLYSÁG,
A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA
– Jöjjetek!
Hunyadi bevezette a vendégeket szállására. A boltíves szoba –
kisebb terem inkább –, a palota keleti szárnyában kapott helyet, s az
ablakból a Moldva kanyarulatára lehetett látni éppen.
Középütt durván faragott asztal, körülötte székek. A szobában azon
kívül egy egyszerű ágy állt, semmi más. Katonaember szállása: a
sarokba támasztott, irdatlan pallos – Borotini Blaskó hóhérpallosa –
külön nyomatékot adott e ténynek.
– Üljetek le, hamar! Hozatok bort!
Szilágyi Mihály letelepedett az asztalfővel szemben. Thuz János
nem győzött álmélkodni, hogy élhet valaki ilyen spártai ridegségben,
mire Filipesi megjegyezte, hogy Milánóban is ő tette lakályossá a
Canobio-palotát, mert ha Hunyadin múlott volna, bizonnyal évekig a
romok közt húzza meg magát.
Hamarosan visszatért Jankó, nyomában négy férfiúval. Vitéz sápadt
volt a sok, megerőltető munkától. Mióta a császári kancellária
protonotáriusa lett, éjjel-nappal diplomákat, okiratokat,
adományleveleket körmölt, hivatalos leveleket fogalmazott, jött, ment,
tárgyalt, intézkedett.
 Szilágyi kitörő örömmel fogadta, s mielőtt még Vitéz
megakadályozhatta volna benne, alaposan megropogtatta a csontjait.
– Zrednai, a hétszentségedet! Te aztán tényleg pap lettél, te mulya!
Mutasd magad! Eszel te egyáltalán? Van fehércseléd, aki rendben tartja
a szerszámodat, he? No, hát akkor bort ide!
Vitéz fáradtan tolta el magától a telecsurrantott kupát.
– Mihály, ne bosszants már! Úgy hallottam, komoly dolgokról kell
értekeznünk! Észrevette Filipesit meg Thuzt, arcán egyszeriben
gyengéd mosoly ömlött szét. – János… Egészen ember lett tebelőled!
Thuz kézcsókra járult keresztatyjához s mentorához.
– Nem múlik nap, nagyuram, hogy ne jutna eszembe irántam való
szívbéli jósága. Köszönöm a küldött könyveket! Elolvastam már
valamennyit!
– Bene! Bene! – Vitéz áldón a fiú fejére tette kezét. – Őket
ismeritek? Hunyadi mellett jobbról Kamonyai, balról két cseh állt: apa
és fia. Thuz arca felderült.
– Vladek! Vladek Hradski!
Megölelték egymást: évek óta nem találkoztak, de mindketten
pontosan tudták, hogy ugyanazon a napon kerültek Hunyadi
szolgálatába, s arra is jól emlékeztek, milyen zord körülmények között.
Egyik szinte a hegyezett karóról, a másik a pozsonyi pogromból.
Vladek kész felnőtt volt már – a háborúban mindig hamarabb érnek a
fiatalok. Atyja, Jurek Hradski, a néhai huszita ott tornyosult Hunyadi
mellett, mint valami elmaradhatatlan árnyék.
– Igyatok, barátaim! – mormolta Hunyadi, és lehuppant az
asztalfőre. Szétszórtnak érezte magát és nyugtalannak. Tegnap óta nem
látta Veronikát, pedig Erzsébet királyleány frajlái reggel mind
kisereglettek a palotakertbe, még a kis Annácskát is magukkal vitték.
Hol lehet az a lány? Miért nem volt a többiekkel?
Nyugtalanította az is, amit este Veronika mondott néki Barbara
királyné titkos tanácskozásáról a cseh urakkal. Még ma beszélnie kell a
királlyal, és beszámolni arról, amit hallott. De hogyan mondja? S vajon
Zsigmond hisz-e majd neki?
– Jankó – csapta le az üres kupát az asztalra Szilágyi. – Azért
jöttünk, hogy hazavigyünk!
– Azért-e? – húzta fel Hunyadi a szemöldökét. – S ugyan minek?
 – Hogyhogy minek? Szükség van rád otthon, Jankó! Erdély
lángokban áll! A parasztok…
– Hallottam már róla – legyintett bosszúsan Hunyadi. – Ha csak
ezért jöttél, már indulhatsz is vissza, Mihály! A parasztokkal semmi
dolgom, arra ott van a Losonczi serege meg a Csáki hada!
– Csáki hadát már kétszer szétverték a jobbágyok! – mormolta
Szilágyi. – Losonczinak alig maradt hadra fogható katonája. Aki csak
volt, mind Vég-Szendrőnél hadakozott a törökkel…
Hunyadi értetlenül meredt sógorára.
– Ej, mit hergelsz ezzel, Mihály? Hallottam én azt is, hogy Lépes
püspök már megegyezett a parasztokkal! A konvent színe előtt
pecsételték le a passzusokat… Nem kellek én oda…
– Passzusok! – fintorgott Szüágyi. – Papír! Pecsétek! Mit érnek
azok? Nem tartották be azokat a passzusokat a parasztok, nem tartottuk
be mi se! De a harcok attól még folytatódtak, Jankó! A püspök tovább
készült a leszámolásra: uniót köttetett a magyarok, szászok, s székelyek
közt a parasztok ellen. Eltörölte a kisnemesek tizedét, hogy a
kardforgatásban jártasak elhagyják Nagy Antal seregét… De a
parasztok csak nem akartak engedni. Egyre elkeseredettebbek lettek…
Elhagyták a bábolna-hegyi tábort, s az Alparét völgyén át Dés felé
vonultak, aztán onnét a Szamos mentén feldúlták valamennyi nemesi
udvarházat, erősséget. A pórok áradatként sereglettek a zászlaik alá. A
falvakba, városokba, mindenhová követeket küldtek véres karddal,
hogy a jobbágyok, inaslegények mind álljanak melléjük, különben
házaikat felégetik, lakóit leölik…
– S hogy nem állította meg őket senki? – mordult fel dühödten
Jankó. – Az a megveszekedett püspök tán tétlenül nézte, mit
cselekszenek?
– Tengerként áradtak, Jankó… Ha láttad volna őket… Az ősz
elejére a Kis-Szamos mellett ütöttek tábort, Szamosújvárnál.
– No hát! – csapott az asztalra Hunyadi. – Sík terepen táboroztak!
Rajtuk ütöttetek ott?
– Rajtuk – sóhajtotta Szilágyi, s ez a sóhaj igazán rosszat sejtetett. –
Rajtuk bizony. Nagyobb és véresebb ütközet volt az, mint Alparétnél!
– S mi történt? Bökd már ki, az istenért!
– Hiába voltunk jóvalta többen, mint Bábolnánál, s hiába hagyták
ott a parasztokat a kisnemesek, most sem bírtunk velük – Szilágyi
lesütötte a szemét. – Azok a büdösök úgy harcolnak, Jankó, mint az
ördögök! Legyűrtek minket megint…
Hunyadi orcáján megfeszültek az izmok.
– S ezért jöttetek most ide? Hogy még több rossz hírrel
mérgezzetek?
– Jankó! – Szilágyi megköszörülte a torkát. – A parasztok azóta is
egyre nyomultak tovább, minden irányban. Mikor útnak indultunk, már
Kolozsvár alatt jártak… Jöjj haza, sógor! Csak te tehetsz rendet!
Losonci és Lépes lapítanak, és szűkölve igyekeznek újabb hadat
gyűjteni… Jankó! A parasztok tán hallgatnak rád! Ha valakire, akkor
csak terád! Te értesz a nyelvükön! Jöjj haza!
– S otthon? – kérdezte fojtott hangon Hunyadi.
– Otthon még békesség van – vette át a szót Filipesi deák. – De
feszült csöndesség, uram. A parasztok zúgolódnak, s egyre nehezebb
őket visszatartani. A hevesebb vérűek indulnának Nagy Antal seregébe.
Az öregebbje csitítja őket, de félek, már nem sokáig tudják otthon
tartani azokat!
Hunyadi képe elkomorult. Maga elé meredt.
– A sóbányákból már elszökdöstek a parasztok – jegyezte meg Thuz
János. – S az utak sem biztonságosak, uram. Mindenfelé fosztogatók,
rablók: nemesek és parasztok egyaránt. Teljes a káosz. Megszűnt a
kereskedés Erdélyországban!
Hunyadi bólintott. Nagyot sóhajtott, de olyan volt e sóhaj, mintha a
világ minden terhe a vállát nyomta volna.
– Ezért jöttetek hát! – mondta halkan.
– Ezért! – bólogatott szaporán Szilágyi. – A legények a Zalatna és
Szentmihálykő közti erdőben fosztogató paraszti csapatot láttak. Rájuk
küldtem a lovasokat, s megfuttatták őket… de…
– De?
– De csak idő kérdése, Jankó, hogy behatoljanak Hunyadra. A
rokonságból már sokan menekültek a várba, mihozzánk. Apám, s
anyám Horogszegről… Erdély-szerte retteg a nemesség!
Hunyadi felkelt és az ablakhoz lépett. A Moldva ezüst szalagját
bámulta, de közben sebesen cikáztak gondolatai
Erdély lángokban… Nemsoká Hunyad alá érnek a paraszti hadak…
Veszély! Veszély! Veszély mindenütt… Hol lehet Veronika? Mért nem
mutatkozott ma reggel? Lehet, hogy7 Barbara megsejtett valamit?
Veszély! Veszély! Veszély mindenütt!
A többiek lélegzet-visszafojtva figyelték széles hátát, és vártak.
– Nem mehetek – mondta Hunyadi hosszas hallgatás után. – Most
nem!
– Hogyan? – Szilágyi kirúgta maga alól a széket, s talpra szökkent.
– Nemsokára lángba borul Hunyad, te eszement!
Jankó megfordult, és mélyen sógora szemébe nézett.
– Mihály! Én most nem mehetek sehová! A király élete veszélyben
van… Valami készül itt, s nekem Prágában a helyem…
– Ördögöt! – csattant fel Szilágyi. – A feleséged és gyermeked
mellett a helyed! Jobbágyaid mellett a helyed! A néped mellett a
helyed!
– Mihály, Mihály! – szökkent talpra Vitéz, s nyugtatólag megölelte
Szilágyit. – Hátrébb az agarakkal, Mihály! Meghiggyed, itt is
veszedelmes a helyzet, nemcsak odahaza…
– Képzelem! – dohogott Mihály, miközben Vitéz visszanyomta a
székbe. – Veszedelmesek a prágai fehércselédek!
– Mit mondtál? – kiáltotta Hunyadi, s önkéntelenül is kardjához
kapott.
– No hát, úgy látom, minden a megszokott rendben vagyon –
jegyezte meg erre Vitéz. – Két magyar beszélgetni kezd, s pár perc alatt
ölre mennek! Elég legyen ebből! Nagy a baj, ne tetézzétek ti is!
Hunyadi bosszúsan visszafordult az ablak felé, s karját összefonta
roppant mellkasa előtt.
– Gondoljuk végig, mit lehet tenni!
Hosszú percekre csend borult rájuk. Thuz János fel se nagyon mert
pillantani, a két cseh is zavartan köhécselt: feszélyezte őket a magyarok
indulatos vitája.
– János! – Szilágyi végre elszánta magát, s odalépett Hunyadi mellé
az ablakhoz. Jóval engedékenyebb volt már a hangja, de nem volt ebben
semmi meglepetés: kevés indulatosb embert hordott a hátán a föld, mint
Szilágyi Mihályt, de amilyen hirtelen indulatja volt, oly hirtelen
szállotta meg a békesség is a lelkét. – János sógor… Erzsébet húgom
nem írta meg neked, mi történt Bábolnánál, igaz-e?
Hunyadi összehúzta a szemöldökét.
– Nem írta. Mert ugyan, mi történt?
 Szilágyi sokatmondó pillantást vetett Vitézre, aztán sorra elbeszélte
annak a rettenetes csatának az eseményeit, meg a fogsága történetét.
Amikor odaért, hogy Erzsébet felbukkant a parasztok szekértáborában,
Hunyadit majd megütötte a guta.
– Egyedül? Oda? A jobbágyok közé?
– Én is ott voltam! – jegyezte meg halkan Filipesi, de senki sem
figyelt rá.
– S mi történt? Beszélj! – Hunyadi megragadta Mihály grabancát, de
az csak legyintett.
– Nem merték bántani az én bátor húgomat! Néki köszönhetem az
életemet, meg Dengelegi sógor is, és a többi fogoly urak is, mind!
Hunyadi eleresztette Szilágyit.
– Erzsébetem… Én drága Erzsébetem…
– Ha nem jössz, Jankó – mondta halkan Mihály –, minden
összeomlik, amit az utóbbi években felépítettünk Erdélyben! Akiknek
azt mondtuk, hogy te vagy a liga vezére, most mind azt kérdik, hol
vagy. Mind téged várnak, hogy védd meg őket, sógor! Minden, amit el
lehet végezni, tisztességgel elvégeztem, de többet nem tudok…
Hunyadi megfordult és megölelte Szilágyit.
– Tudom, Mihály, nagyon jól tudom… Igazságod van… Talán
valóban haza kellene térnem… Ha Zsigmond nem enged, hát szöknöm
kell…
– Meg tudod Zsigmondot győzni – vágott közbe Vitéz. – Erdély
csakugyan nagy veszélyben forog. A király nem akarhatja, hogy
elvesszen az egész tartomány.
– A kémek szerint a határon túl Murád is készülődik megint –
folytatta Szilágyi, mert érezte, hogy Jankót már könnyű lesz innét
meggyőzni. – Havaselve török felvonulási terület…
– Hogyan?
– Havaselvének új fejedelme van – hajtotta le a fejét Szilágyi. –
Sejtheted, kicsoda…
– Vlad…
– Igen, Vlad Draculea. Végre elérte, amire évek óta vágyott,
mindenekfölött… Övé a trón, elűzte Alexandrut… De Murád nem sok
időt hagyott neki: nyáron végigpusztította az országot, és meghódolásra
késztette. Draculea jövő tavasszal már török hűbérben tör majd
Erdélyre…
 Hunyadi komoran bólintott. Katona volt, megszokta, hogy a rossz
hírek csőstül jőnek. Aki megroppan azoktól, annak esélye sem marad a
győzelemre.
– Aggasztóbb a helyzet, mint gondoltam – állapította meg. – Igen,
mindenben igazatok van… Mihamarabb indulnunk kell. Viszem a
kunokat és a székelyeket… Ha megüzenem haza, hogy készüljenek a
famíliák mennyi fegyveres vár otthon?
– Hunyadban vagy ezer bizonyosan. A kenézek seregével együtt
talán másfélezer.
– Jurek, a zsoldba fogadott csehek mikor állanak készen?
– Ha kell, két napon belül, nagyuram.
– Az még ötven válogatott vértes ágyúkkal, harci szekerekkel…
– Ha híre megy, hogy hazatérsz, Csáki meg Losonczi kósza
hadinépéből is zászlód alá gyűlhet pár száz.
– Annyi egyelőre elég lesz – Hunyadi már pontosan tudta, mit kell
tennie. – Thuz fiam! Legutóbb írád, hogy a ládafiában négyezer
aranyforint vagyon.
– Azóta négyezer és kétszázra fialt, nagyuram!
– Kell még ötezer, sürgősen! Tudsz-e szerezni?
Thuz János elképedt.
– Ötezret, uram?
– Több is lehet, kevesebb nem. Üzenj haza a budai zsidóknak, hogy
szedjenek össze ennyi pénzt. Írd meg a passzust a kontraktához, zálogba
a vaskapui révet vedd és a vízaknai sókamara harmadát, meg a papi
uradalom felét.
– Az kevés lesz ötezer aranyhoz, nagyuram!
Hunyadi nevetett.
– Ezért vagy a sáfárom, hogy ne legyen kevés! Gyorsan kell a pénz,
János! Menj, írd a levelet!
Thuz bólintott, s már szedte is a lábát.
– Jurek! Indulj, sürgesd meg a cseh atyafiakat. Hosszú útra
indulunk, csak az jöjjön, aki évekig bírja távol a hazájától. Csak az
jöjjön, aki szabad akaratából jőni akar! Jurek Hradski szelíden
elmosolyodott.
– Mind jőni fog, nagyúr!
– Magyarországba is akár?
 – Ahová te mész, oda megyünk mi is. Ahol parancsolod, ott
harcolunk, az ellen, aki ellen parancsolod. Ha persze nem kell csehek
ellen…
Hunyadi a huszita vállára ejtette kezét.
– Most elválik, mit tanultunk egymástól, Jurek! Három év
gyakorlatozása, fegyverkezése, három esztendő készülődése… Most
majd elválik, mennyit ér!
Hradski elloholt, de a fiát Hunyadi visszatartotta.
– Vladek, jó apródom, te máris indulsz őfenségéhez, és azonnali
kihallgatást kérsz Schlick kancellártól. Megmondod, hogy élet és halál
ügyében van beszédem a királlyal.
– Igen, nagyúr!
Vladek is elviharzott.
– Mihály! Te meg eriggy, beszélj a prágai magyar vitézekkel Csupor
uram seregétől meg Giskra palotásaitól. Akit csak lehet, vegyél rá, hogy
jöjjenek vélem haza. Engedélyt én kérek a királytól. Legalább száz
emberre szükségem van az itteniek közül.
Szilágyi elvigyorodott.
– Lesz az háromszáz, Jankó!
– Bárcsak lenne!
Vitéz sugárzó arccal figyelte a gyors döntések sorjázását. Amint
Szilágyi kiballagott, Hunyadi a deákját penderítette maga elé.
– Albert! Te rögvest levelet írsz haza, a hunyadi kenéz uraknak!
Parancsolom valamennyinek, hogy Nagy Antal seregébe senki nem
ereszthet egyetlen parasztot sem! Álljanak készen, mert amint
hazatérek, hadba vonulunk! Reggelre készen álljanak a missilisek!
– Máris írom őket, uram!
Kamonyai egykedvűen várt a sorára.
– Simon! – állt elébe Hunyadi. – Te nyakadba veszed lábad, s
megkeresed Újlakit! A napokban érkezett, láttam a Hradzsinban.
Valahol az Óvárosban lehet szállása. Megmondod neki, hogy jobban
teszi, ha velem tart. Eszébe ne jusson Cilleinek engedelmeskedni, mert
akkor végleg a rossz oldalra áll. Legyen kész az indulásra, s én
bocsánatot eszközlök ki neki Zsigmondnál.
– Az ördögöt! Miért törődsz te Újlakival, Jankó? – méltatlankodott
Kamonyai. – Csak rosszat tett ő néked!
 – Apám sokat köszönhet az atyjának – vont vállat Hunyadi. –
Amúgy se a te dolgod, Simon bátyám, úgyhogy csak eriggy!
Kamonyai vállat vont, s már ment is. Ketten maradtak: Vitéz és
Hunyadi.
– S én? – kérdezte a kancellárius. – Nekem mi a dolgom, uram?
Jankó megfordult, s arcáról lerítt, hogy nincsen kedve tréfálkozni.
– Te megkeresel valakit Erzsébet hercegasszony frajlái közt…
– Tudom, Veronikát – bólintott Vitéz.
Jankó elsápadt.
– Honnét tudod, hogy őt?
Vitéz jót nevetett ezen.
– Igaz, Schlick befogott alaposan a kancelláriai munkába, de annyi
időm mindig maradt, hogy rajtad tartsam a szemem, barátom. Tudom,
mi történik körülötted…
– Hát akkor jó neked, mert én bizony nem tudom. – A sápadás után
most csupa piros lett Jankó képe.
– Tőlem dörgedelemre ne számíts – tárta szét a karját Vitéz. – Nem
vagyok én se apád, se anyád, hogy dorgáljalak. Azt teszel, amit akarsz,
én nem hibáztatlak semmiért.
– Nincs is miért! – emelte fel a hangját Hunyadi.
– Hát persze hogy nincs. Szóval… mit mondjak Veronikának?
– János – Hunyadi mélyen a kancellárius szemébe mélyesztette
tekintetét. – Az a lány véletlenül fültanúja volt, amint Barbara
királyasszony a cseh urakkal szövetkezik. Éppen ez a bökkenő. Néhány
órán belül kitör a vihar a palotában…
Vitéz meglepetten bólintott.
– Isten az égben… Jankó, de hisz akkor…
– Zsigmond úrrá lesz rajta, ne félj. Én csak az engedélyét akarom,
hogy térhessek haza.
– Várj egy kicsit, Jankó! Zsigmondnak nagyobb szüksége lesz rád,
mint valaha! Nem fog ereszteni mégsem!
– Ezért kell, hogy te is segíts. Ahogy beszéltél Veronikával, siess
vissza a kancelláriába! Addig szóval tartom Zsigmondot!
Vitéz gyorsan végiggondolta a lehetőségeket.
– Hogyan lehetséges az, hogy ennyi gond mellett azon a lányon jár
az eszed?
Hunyadi nem jött zavarba.
 – Veronika kedves a szívemnek, de nem kell engem féltened!
Inkább húgomnak tekintem, mint…
– Az a lány Újlaki húga.
– Tudom.
– Jól van hát. Mit mondjak néki?
– Mondd meg, ha megtalálod, hogy váratlanul haza kellett térnem
Magyarországba. Nem lesz időm tőle búcsúzkodni, de gondoljon rám jó
szívvel, vagy felejtsen el, ha úgy kívánja…
– Megmondom.
Vitéz várt még egy kicsit, aztán halkan kisomfordált a szobából.
Hunyadi egy hosszú percig még a Moldva ezüst vizét bámulta az
ablakból, aztán megrázta magát, oldalára kötötte kardját, s elindult,
hogy megkeresse a császárt.

13.
A császáron eret vágatott Marcelló, a drága aranyakon megfogadott
mantuai orvosprofesszor. Zsigmond napok óta rosszul érezte magát,
lába sajgott, régi, kezeletlen lábsebe egyre jobban üszkösödött. A
levegőt is mind nehezebben vette már, s Marcelló a jól bevált
módszerhez folyamodott.
Az érvágás azonban nem sokat segített. Sokáig amúgy is túl kegyes
volt a Mors Imperator Zsigmonddal, éveken át nem hagyta rajta keze
nyomát az öregedő férfiún, de most, hogy engedte számára átlépni a
hetvenet, mintha észbe kapott volna, s egyszerre próbálná bepótolni a
sok korábbi mulasztást.
Zsigmond háta meghajlott, lábai remegtek, rövidebb sétákra sem
szívesen vállalkozott. Kedélye sokat romlott, s amit még Marcelló
doktornak sem mert bevallani: egyre kevésbé értette, mit beszélnek
körülötte udvaroncai. Rettegett, mert sejtette, ez semmi jót nem jelent.
Először a latin szavak hullottak ki emlékezete tárházából. A misék
szövegéből már jószerivel semmit sem értett, noha Konstanzban sok-
sok évvel ezelőtt még folyékonyan szónokolt a rómaiak nyelvén. Aztán
észrevette, hogy a csehek szavai is sorra kirostálódnak fejéből, s a
mantuai herceg, Gonzaga által szolgálatába ajánlott orvos-doktor olasz
mondatait is mind nehezebben értette meg.
 Az események körülötte egyre gyorsabban zajlottak, s ő éppen most
kezdett mind kevesebbet felfogni a hozzá intézett szózatokból. Morcos,
rosszkedvű vénemberként viselkedett, esztendeje múlott, hogy nem
tartott igényt asszonyszemélyek éjszakai szolgálataira sem. Nem lelte
örömét a lakomák tobzódásában, s már a legédesebb szerémi bort is
ecetnek érezte nyelvén.
Magába zárkózva, makacsul, egyre csak nagyra törekvő terveit
forgatta elméjében. Prága megvan végre, fején Szent Vencel koronája…
A husziták letették a fegyvert… Mi a következő lépés? A nagy egyházi
unió megteremtése Bizánccal… Igen… Annak kell jönnie most… Hány
évbe telhet az még? Kettő? Három? Kis szerencsével tán három… Ha
az meglesz… felteheti életművére a koronát. Éppen fél évszázada, hogy
királyként uralkodni kezdett: ötven esztendő intrika, diplomácia, ötven
esztendő szüntelen vágyakozás valami magasztos, nagy tett
végbevitelére…
S talán élete végén…
Ha egy kis szerencséje lesz… Konstantinápoly… De szép is
volna… Véget vetni a római és a keleti ortodox egyház schizmájának,
megteremteni az új, egységes keresztény birodalmat… Talán…
Johannes Palaiologosz imperátor halála után… amennyiben persze
hamarabb térne meg a teremtőhöz… akkor talán a görögök az ő fejére
helyezik hálából Bizánc gyémántkoronáját… Igen…
Akkor pedig…
A császár felnyitotta szemét. A fürdővíz már erősen hűlt, s ahogy
szédelegve körbetekintett maga körül látta, hogy a vízbe vére vegyült.
Ügyetlen ez a Marcelló, mégha Salernóban szerezte is orvos-doktori
diplomáját! Zsigmond reszketve megpróbált feltápászkodni. Hol
vannak a szolgák? Miért hagyják egymagára épp ilyenkor?
Nagy nehezen felállt a szobája közepén álló dézsában. Szédült.
Ahogy végignézett magán, csak egy rozzant, szánalmas testet látott,
hímtagja, amire oly büszke volt egész életében, s amellyel Európa majd
hatezer asszonyába hatolt, most csökevényes bőrcafatként csüngött
pipaszár, üszkös lábai közt.
Ehhh!
Nincs már elég idő semmihez… Nem élet ez már… csak
szenvedés… Bizáncra nem marad idő… És Jeruzsálemre sem…
Semmire sem marad idő…
 Zajt hallott: Marcelló suhant be az ajtón, és szabadkozva széttárta
karját.
– Scosi, scosi, fenség! Itt vagyok! Itt vagyok! Hogyan érzi magát?
– Pocsékul… – dörmögte Zsigmond. – Szólj az inasoknak, hogy
segítsenek kijönnöm innét!
A talján tapsolt, s berohantak a szolgák.
Amikor nagy nehezen ágyba fektették, Zsigmond észrevette, hogy
Schlick ott áll az ágya fejénél.
– Fenség – köszörülte torkát a birodalmi kancellár. – Remélem, nem
zavarom ilyen korán…
– Ismerem ezt a hangodat, Caspar – mosolyodott el a császár. –
Semmi jót nem ígér… Ne kímélj! A testem tán cserbenhagyott már, de
az elmém még éles!
Schlick illedelmesen együtt mosolygott Zsigmonddal.
– Fenség, Cillei kormányzó és Hunyadi kapitány is beszélni
kívánnak fenségeddel. Mindkettő szerint élet s halál dolgáról van szó.
– Nocsak… – Zsigmond felvonta megritkult szemöldökét. – Cillei
és Hunyadi? Egyszerre?

14.
Odakint, az ajtó előtt Hunyadi zavartan méregette Ulrik úr
maszkszerű, szürke rókaképét. Cillei rá se nézett, tüntetőleg a folyosó
végén álló őröket bámulta, s közben szórakozottan játszott a nyakában
függő birodalmi grófi lánccal. Ezt viselte újabban minden nyilvános
rendezvényen – nagyon büszke volt rá. Kár, hogy nagyatyja, Herman úr
nem érte meg, míg a család megkapta végre a címet: de végtére is jobb
későn, mint soha…
– Hallom, Ulrik, asszonyod nagybeteg – törte meg a csöndet
Hunyadi. – Remélem, hamarost jobban lesz!
Cillei úgy bámult vissza rá, mint valami elmeháborodottra. A
felesége? Katalin? Kit érdekel, mi van vele? Soha nem törődött
Brankovics idősebbik lányával. Maga a frigy sem volt egyéb puszta
dinasztikus érdekházasságnál.
– Majd megmondom neki, hogy aggódsz érte – felelte végül Ulrik,
lenyelve a nyelve hegyére tóduló sértést. Most nem akaszkodhat össze
Hunyadival. Most mindenkire szüksége lehet, hogy kimásszon ebből a
kutya csávából.
– Johannes… elárulod nekem, hogy mi ügyben kívánsz beszélni a
királlyal?
Hunyadi ráhunyorgott. Cillei Barbara bizalmi embere volt, ráadásul
részese az összeesküvésnek.
– Tájékoztatom őfenségét a királyasszony titkos tárgyalásairól –
ennyit mondott csak.
Ulrik kurtán biccentett.
– Sejtettem. Az igazat megvallva jómagam is éppen ezért vagyok itt.
Csak most értesültem a királyné újabb gyalázatos árulásáról. Rettenetes,
nem igaz?
Hunyadi ridegen bólintott.
– Johannes… – Ulrik közelebb húzódott Jankóhoz, bizalmasan,
mintha nem épp legádázabb ellenfelek lennének a királyi udvarban. –
Johannes, mi talán nem mindenben értünk egyet… De most össze kell
fognunk! Barbara elvetette a sulykot, és ezért bűnhődnie kell.
– Erzsébet pártjára álltál talán? – kérdezte távolságtartón Hunyadi.
– Soha nem is álltam másutt.
Ebben a pillanatban Schlick kitárta az ajtót.
– Őfensége elébb Hunyadi kapitányt kívánja meghallgatni!
Cillei igyekezett palástolni sértettségét.
– Semmi baj! Úgyis ugyanazon okból vagyunk itt! Menj csak,
Johannes, és tárd fel őfensége előtt eme gyalázatos tett hátterét.
Hunyadi öles léptekkel megindult befelé.

15.
Zsigmond úgy feküdt ott, mintha halott lenne máris. Jankó nem volt
bizonyos benne, hogy hallotta egyáltalán, amit mondott.
– Az árulás mindezek után nyilvánvaló, fenség!
A király lassan ingatta ősz fejét. Mennyit öregedett, szörnyülködött
láttán Hunyadi. A szeme beesett, mint egy holté, sasorra kiemelkedett…
orcája besüppedt, szeme fénye megtört, megfakult…
– Tudom, hogy igazat szólsz, Johannes…
Hangja csupa fájdalom.
Hát meg sem lepte a hír? Számított reá?
 Zsigmond most hosszan, átszellemülten nézegette Hunyadit az
ablakon beáramló napfényben. Vonásai lassan kisimultak.
– Éppen ilyen tetterős férfi voltam a te korodban… – mondta
reszelős hangon. – Lázadó, indulatos… Jó, hogy itt vagy mellettem,
Johannes…
– Fenség… Javaslom…
– Nem, nem kell, hogy javasolj bármit is. Tudom, mit kell tennem!
– sóhajtotta keserűen a király. – Lehet, hogy haldoklom, de az elmém
tiszta még…
– Fenség… – Hunyadi szeme sarkából Schlickre pillantott, aztán
látva a beleegyező bólintást, odaült a király mellé, az ágy szélére.
– Röstellem, hogy egyébbel is zaklatnom kell téged, uram… De
nem tűr halasztást. Nem a királyné asszony és Cillei árulása miatt
járultam kizárólag színed elé…
– Ó! Hát van még más is, Johannes? Rossz hírek? Ne kímélj!
– Rossz hírek, fenség… Erdély…
– Igen, tudom… – legyintett a király. – Az átkozott parasztok…
Vitéz ezzel rágja a fülemet hetek óta… Gondolod, hogy… veszélyes
lehet a helyzet?
– Veszélyes, fenség. A lángok tavaszra könnyen átharapózhatnak a
Tiszán inneni országrészre. S akkor a husziták is újra fegyvert
ragadhatnak Cseh-meg Morvaföldön… Odaveszhet minden, amit
éveken át bölcsességgel és türelemmel felépítettél… Elvész Bohémia, s
elvész a tömérdek fáradságos siker!
Zsigmond kancellárjára meredt.
– Attól tartok, Hunyadinak igaza van, fenség – bólintott Schlick. –
Be kell látnunk, Erdélyben kicsúsztak az események a kezünkből! Csáki
vajda képtelen megbirkózni a parasztok lázadásával…
Zsigmond leverten visszafordult Jankó felé.
– Azért jöttél, hogy eresszelek haza, igaz?
Hunyadi nagyot nyelt.
– Valóban ezzel a szándékkal jöttem eléd. De most mégis mást
kérek, fenség…
A király köhögve megpróbált felemelkedni vánkosán.
– Nem akarok úgy meghalni, fiam, hogy minden, amit
felépítettem… összeomlik, mint valami ócska kártyavár… Amit én
építek, az az új, ezeréves birodalom! Állnia kell, míg világ a világ!
 – S én nem hagyom, hogy összeomoljék, uram! Éppen ezért… bár
tudom… látom, állapotod gyenge még… Mégis, arra kérlek, indulj
velem haza, Magyarországra… Még ma! Most!
– Tessék? – csattant fel hátul Schlick. Ez számára is új volt.
– Túlságosan sokat vártunk már így is, fenség! Nincs
vesztegetnivaló időnk! Te erős vagy! A magyarok becsülnek! A nép
szeret! Fél század nyugodalma, mit néked köszönhetünk! Haza kell
jönnöd! Én veled leszek, oldaladon, mindvégig, uram! Haza,
Magyarországra! Ha néped látja, hogy te magad jössz, ha
megtapasztalják bölcsességed és könyörületességed, könnyedén úrrá
leszünk együtt a vészen! Békével lefegyverezzük a parasztok hadát, s
belőlük, ígérem, esküszöm néked, lebírhatatlan nagy hadat állítok,
uram! Engedd, hogy ezt tegyem! Jöjj velem! Jó embereim már várják
jöttömet, Erdély készen áll! Murád a határon ólálkodik, de mi
meglepjük! Támadni fogunk! Eleget vesződtünk a huszita urakkal, a
zsinati vitákkal, a hasztalan egyházi ügyekkel! Ez sehová nem vezet!
Veszélyben a haza! Ott a helyed, s ott az én helyem! Odahaza munka
vár ránk, uram!
Elhallgatott, de szavai ott visszhangoztak a szobában.
Zsigmond elragadtatással nézett fel rá vánkosaiból. A szeme
ragyogott, oly tiszta fénnyel, ahogy régen nem látta ragyogni senki.
Remegő kezét kinyújtotta, s megragadta Jankó kezét.
– Fiam! Te erőt öntesz gyönge lelkembe!
Hunyadi szíve majd kiugrott a helyéből. Sikerült tehát? Zsigmond
beleegyezik?
– Én megharcolom a harcunkat uram, de kérlek, légy velem!
Számolatlan, mennyi tétlen év, míg messzi földeken kóboroltunk. Épp
ideje, hogy munkához lássunk, jó uram. Itt csak ármány, asszonyi
cselvetés vesz körül! Mindent elölről kezdeni, ahhoz férfiúi elszánás
kell! Jöjj, mentsük meg Magyarországot!
A király felszabadultan nevetett.
– Hát ily egyszerű, igaz? Te nem rágódsz, te nem tépelődsz! Te
cselekszel! Micsoda erő van benned, fiam!
– De uram, szabadjon figyelmeztetnem… – próbált közbevágni
Schlick, ám Zsigmond leintette.
 – Caspar! Hát nem érzed te is? Hisz beléremeg a levegő!
Kegyelemmel teli e perc… Soha nem lett volna szabad kételkednem
ebben a fiúban… Soha… Hű Johannesem… Vér a véremből…
A király tekintete elhomályosult, s a kancellár jobbnak látta
elfordítani a fejét.
– Fenség, nem hagyhatod el most Prágát! A huszita urak még nem
hódoltak be egészen… Ha elhagyod a várost, másnap kitör a felkelés…
– De ha maradsz, elvész Erdély! – tette hozzá Jankó. – S akkor
egész Magyarhonnak vége van!
– Magyarország… – ízlelgette a szót Zsigmond, mintha most
hallaná először. – Miért volt hályog a szememen ily sokáig, Caspar? Mi
vakított el így? Miért nem hallottam az igazak segélykiáltását? Ki öntött
ólmot fülembe? Miért nem tudtam mindvégig, hogy hol a helyem?
Elvész az országom… Mielőtt német király… cseh király… római
császár lettem volna, Caspar… tudod, mi voltam? Hát persze hogy
tudod… Magyar király… Egész életemben… harcoltam… koronák
után nyújtottam kezem… s most mind az enyém. Elértem mindent, amit
akartam… csaknem… De mégsem vagyok boldogabb, s több. Mi végre
akkor az egész? Évek óta mostohagyermekként bántam véle,
elfordítottam arcomat… az én országomtól… Ennek a hű fiúnak kellett,
ím, felnyitnia hályogos, vén szemem…
Schlick kétségbeesetten pillantott Hunyadira.
– De fenség, ez esztelenség…
– Készítsétek a kocsikat! Nyergeltessetek! Még ma indulunk! Haza,
Magyarországra! Intézkedj, Caspar, hogy Barbara is jöjjék! Ez a
parancsom! Itt nem ejthetem foglyul. Prága veszedelmes! Majd a
városon túl! Vasra veretve viszem a szajhát Budára! Többé nincsen
kegyelem! Intézkedj! Barbara még ne sejtsen semmit! A cseheknek azt
mondod, a betegségem kezelni indulok Morvaföldre. Beteg a lábam: ez
nem hazugság… Szólj a lányomnak, hogy csomagoljon ő is! Albert?
– A morva határon fenség, Iglaunál!
– Ott minket bevárjon! Amikor együtt leszünk, leszámolunk a
szukával, és mind a segítőivel! S indulunk haza! Hunyadi vezeti a
seregem! Először Erdélybe! Hallottad, mit mondott? Sereget szervez a
parasztokból! Ő képes rá, én tudom! S megindulunk! Jeruzsálem…
Tudod, mióta vágyom erre? Érzem magamban az erőt! Máris jobban
vagyok, Caspar! Mit ide a kutyaütő talján doktor!
 – Fenség, biztos benne, hogy…
– Soha, semmiben nem voltam még biztosabb! Azt hiszed, elment
az eszem, Caspar? – nevetett Zsigmond. – Pedig most jött csak meg!
Nem veszíthetem el Erdélyt! Nem veszhet Magyarország! Nélküle
semmi vagyok!
Schlick dermedten bámult Hunyadira, mintha csak azt mondta
volna: ezt jól megcsináltad!
– Várj még, Caspar! Jegyezd! Majd menet közben, ha már úton
vagyunk, megírod a pergameneket, s akkor ellátom kézjegyemmel
valamennyit! Elég volt az egy helyben totyogásból! Mától újra kézbe
veszem a dolgok irányítását! Jegyezd! Csáki nem Erdély vajdája többé!
Ki a sereg parancsnoka?
– Lévai Cseh Péter uram – felelte Jankó.
– Mostantól egyedül ő a vajda! Csáki mehet! Az ispánokról majd
odahaza intézkedünk! Értesítsétek a nádort, a bánokat, a püspök urakat,
gyűljenek mind Budára! Sereget akarok! S a sereget Hunyadi vezeti!
Olyan hadat akarok látni, amekkorát magyar király még nem látott
soha! A nemesi urak, a vármegyék a püspök urak a zászlós urak mind, a
parasztok vad hada együtt… Jól mondja Hunyadi… a muszlimok ellen
csak így… lehet…
Szavai görcsös köhögésbe fúltak.
– Menjetek! Mire vártok még? Hallottátok parancsaim!
Schlick fásultan bólintott és kisietett.
Jankó is penderült volna, de Zsigmond megragadta a kezét. –
Johannes! Csókold meg arcomat!
Hunyadi engedelmeskedett, s ahogy közelebb hajolt, megcsapta a
betegség keserű bűze.
– Köszönöm, fiam! – mondta a király. – Büszke vagyok rád!
S Jankó úgy érezte, az ő lelkét is büszkeség feszíti. Rohant, hogy
elújságolja Vitéznek a csodálatos híreket. Indulás…
Haza, Magyarországra!

16.
Kamonyai Simon csak nagy nehezen talált rá Újlaki Miklósra.
Raholc és Újlak ura a Tyn-negyedben, az Óvárosháza közelében húzta
meg magát feleségével egy nyomorúságos házban. Nem messze ama
nevezetes Betlehem-kápolnától, ahol a rossz emlékezetű Husz János
lázította a prágai polgárokat sok évvel ezelőtt. A házat arcátlanul drágán
adta ki tulajdonosa, egy német, de mert az egész városban alig maradt
ép lakóhely, Újlaki belement az alkuba.
Fontos volt, hogy itt legyen, mert Cillei így rendelkezett. Napokon
belül eldől, gráciát kap-e Zsigmondtól, vagy sem. Ha nem, vége van, s
várhatóan elkobozzák hatalmas birtokainak java részét. Ha igen, ismét
helye lesz az udvarban, s talán újra hivatalt kaphat, megbízást, tán
visszakapaszkodhat a zászlósurak közé is, ha kicsit ügyesen forgolódik
Cillei és Zsigmond környezetében.
Napok óta kihallgatásra várt Ulrik úrnál, de választ sem kapott. Az
órák kínos lassúsággal teltek a koszlott, kicsiny házban, összezárva
Borbálával s vagy tucatnyi szolgával.
Amikor Kamonyai végre meglelte a címet, hosszú percekig
dörömbölt a ház ajtaján, mire bebocsájtották. Az egyetlen szobában,
mely csak valamivel volt nagyobb egy otthoni kamránál, Újlaki
részegen fogadta.
– Te mi az ördögöt akarsz tőlem? Csak nem a drágalátos gazdád
küldött ide?
– De bizony ő küldött. Mégpedig azzal az üzenettel, hogy jobban
teszi nagyuram, ha csomagol, s indulni készen áll, mert Hunyadi uram
nemsoká útra kél Magyarországra.
– Mi közöm ahhoz nekem?
– Csak annyi, hogy nemsoká feje tetejére borul a világ itten,
Prágában! Eldöntheted, kinek az oldalára állsz: a Cilleiekére vagy a
Hunyadiakéra. Az én gazdám jót akar kegyelmednek, meghiggye azt.
Izeni: gráciát kér kegyelmednek, s cserébe nem vár semmit el.
Újlaki értetlenül bámult az agg vitézre.
– Semmit? Olyan nincsen!
– Hunyadi uram csak kegyelmed atyjának emlékére cselekszi, amit
cselekszik. Magunk között legyen szólva, jobb, ha elfogadod a feléd
nyújtott békejobbot, uram. A Cilleieknek hamarost betelik a becsülete
errefelé!
Újlaki lerogyott egy székbe.
– S urad nem vár tőlem semmit el? Valamit csak akar! Ki vele,
fickó! Mi légyen az?
 – Elmondtam, amit a gazdám izent – vont vállat Kamonyai. – Azt
teszel, amit jónak látsz, uram.
Újlaki sápadtan megtörölte verejtékező homlokát.
– Majd… Majd gondolkodom a dolgon…
– Nem, uram. Választ most akarok…
– Miért oly sürgős, fickó?
– Mert most kell döntened. Megköszönheted az Istennek, uram,
hogy Hunyadi ily nagylelkű veled. Szerintem nem érdemelnél mást,
mint halált!
Újlaki nem hitt a fülének: tántorogva talpra vergődött, s az
oldalához kapott, de kardja nem csüngött övén. Tétován szétnézett a
félhomályos szobában, de hiába, a fegyvert nem látta sehol.
– Csak nem ezt keresed, uram?
Azzal Kamonyai elővont köpenye redői közül egy díszes kardot.
– Tán emlékezel, mikoron az én gazdámat egy merénylő Milánóban
megölni próbálta. Ott voltál te is… Ez a merénylő kardja… Ezzel
próbálta a gaz Hunyadinak vérét ontani. Látod ezt, uram? Szép penge,
salamancai acél! S mily díszes e hüvely! Látod-é ezen ékkövek
ragyogását?
Újlaki képe szederjes színből hamuszürkébe ment át.
– Mit akarsz ezzel, ember? Vidd el tőlem ezt a kardot!
– No, csak azt mondom néked, nagyúr, sokat kutattuk e kardnak
gazdáját. Az én nagyasszonyom, Morzsinai Erzse asszony maga
menesztett küldöncöt a Garákhoz…
– A Garákhoz?
– Lásd, uram, a hüvelyen a tekergő kígyó, országalmával szájában.
A Garáknak címere ez. Ösmered te is, meghiszem…
Újlaki szeme felcsillant.
– Úgy van, fickó! Jól mondod! Garai Lackó oldalán láttam e kardot
Itáliában!
– Így van, ott volt, valóban! – bólogatott Kamonyai. – E választ
kapta nagyasszonyom is Garaitól. – S még egyebet is…
– Mi egyebet, ugyan?
– Hogy kockán e kard fordult, s elnyeré egy ember.
Újlaki sápadtan hátrált egy lépést.
– Összevissza fecsegsz. Elég volt ebből! Távozz!
 – Ó, nem, nagyuram! – Kamonyai tett egy lépést előre, s kivonta a
díszes hüvelyből a kardot. – Nem addig, míg nem látod tisztán, hol van
helyed! Én tudom, ki nyeré e kardot el. S te is jól tudod, látom holtra
vált arcodon! Ne reszkess, nagyúr! Én csak egy katona vagyok,
kisember… Árnyéka egy fénylő csillagnak… De te azért az én
kezemben vagy, nagyúr!
– Ő is tudja? – hebegte Újlaki.
– Csak nagyasszonyom, s én tudom. S én azt mondom néked, uram,
tenni azt fogod, mit Hunyadi parancsba ád. Nemes lélek ő. Néked jót
akar. Nem tudom, miért, de így akarja most. S te engedelmeskedel! Azt
akarja, készülj, holmidat összeszedd! Útra készen állj, mert indul a
menet haza, Magyarföldre! Értetted, nagyúr?
Újlaki remegve bólintott.
– Rajtad tartom szemem. Ezt ne feledd!
Azzal Miklós kezébe nyomta a kardot.
– Vedd vissza, mi tiéd!
Kamonyai kihúzta magát, s elindult kifelé, meghajolva, hogy a
szarufába fejét be ne üsse.
– Megállj! – szólt halkan Újlaki. – ígérd meg, hogy te nem beszélsz!
– Beszélek, ha kell! Rajtad múlik csak, nagyúr!
– Mennyi kell? Mondj egy összeget! Te jól tudod, ki vagyok,
Simon! Ismersz: földem, mint tenger. Mi kell hát? Birtok? Pénz?
Arany?
Kamonyai undorral végigmérte, aztán szó nélkül kilépett a szobából.
Újlaki egymaga maradt: meredten bámulta a pengét, s rajta a Garák
címerét.
– Kárhozat!
Valaki moccant a szoba végében, a magas ágyra vetett ruhák,
köntösök halmán. Eddig maga is formátlan kupacnak tűnt, pedig ember
volt Egy kócos, valaha szebb napokat látott asszony. Saját anyjának
nézhette volna, ki ismerte korábban.
– Úgy játszanak veled, mint egy ronggyal! – károgta gúnyosan. – S
ezt érdemled, mert rongy vagy valóban!
– Elhallgass! – üvöltötte Újlaki. – Elhallgass, mert esküszöm
mindenre, mi szent, nem tűröm e hangot!
– Nem-e? – nevetett Csáki Borbála. Ahogy lekászálódott a
ruhakupacról, s az ablakon beszűrődő halovány fénykörbe ért, egy
végsőkig elhanyagolt nőalak tűnt Újlaki elé. – Eltűrsz te mindent, mert
pondró vagy! Eddig Cillei ugráltatott! Most majd Hunyadi fog! S ez a
kis senki is!
– Hallgass!
Borbála előredülöngélt. Tudta, hogy Miklósnak szüksége van rá:
csak akkor reménykedhetett királyi gráciában, ha feleségével együtt
folyamodnak kegyelemért Zsigmondhoz. Ehhez először vissza kellett
hát fogadnia Újlakra a szégyenszemre hazasomfordáló Borbálát, akit
Cillei néhány nap után egyszerűen kirúgott az ágyából.
Miklós visszafogadta, mi egyebet tehetett volna.
– Miért nem vagy az életben egyszer férfi? – sziszegte egészen
közelről a fülébe Borbála. Miklós orrát pállott bűz csapta meg. – Csak
egyszer! Csak egyszer mondj nemet!
Újlaki lassan felesége felé fordult. Az élete pokol, s ezen már tán
semmi sem változtathat.
– Ha nem hallgatsz el…
– Akkor mi lesz? Megölsz ezzel a karddal? Az lesz csak a szép! –
nevetett Borbála. – Majd magyarázkodhatsz Zsigmondnak meg
Hunyadinak…
Újlaki a sarokba hajította a fegyvert.
– Elhallgass már végre!
De Borbála egyre csak kacagott, szinte körbetáncolva a bárót.
– Véged van, te pondró! Véged van!
Kopogtak az ajtón.
Borbála elhallgatott, Újlaki mozdulatlanná merevedve lesett az ajtó
felé.
– Ki az? Kamonyai tán visszajött?
Borbála visszahúzódott az árnyékba, az ágyhoz, a ruhakupachoz.
Nyílt az ajtó.
De a küszöbön nem Kamonyai állt, hanem egy karcsú női alak, úti
köpenybe burkolózva.
Veronika volt az.

17.
Délben már lázas igyekezettel csomagolt az egész királyi palota.
Apródok, szolgák futkostak a folyosón, a termek megteltek izgatott
cselédekkel, idegesen kiáltozó urakkal. Senki nem tudott semmit, hogy
mi végre ez a fene nagy kapkodás, csak azt hallották bizonyosan, hogy
a király elrendelte az azonnali indulást.
A cseh urak maradhattak, a magyar urak java része parancsba kapta,
hogy készüljön.
Jó, jó, de hová?
Mi ütött a vénemberbe?
Prágában kora délutánra híre ment, hogy Zsigmond császár az éjjel
meghalt, s a magyar urak nem merik ezt a cseheknek megmondani.
Attól félnek tán, hogy mind rájuk támadnak a prágaiak, s elemésztik
őket.
A város forrongani kezdett.
Nem sokkal három óra után megnyíltak a Hradzsin kapui, s népes
királyi menet ereszkedett alá a Malá Strana szűk utcácskáiba. Mire a
Kőhídig zörögtek, már valóságos tömeg gyűlt össze, hogy a saját
szemével győződjön meg róla, igaz-e bármi is a híresztelésekből.
Giskra lovag, a palotások parancsnoka alaposan megizzadt a vértje
alatt. Csak most az egyszer jussanak ki élve a városból! Csak most ne
történjék semmi baj! Az idegesség átragadt mindenkire, s a királyi
menet előtt az utat megtisztító fegyveresek kardélre hánytak néhány
szájtátit.
A tömeg fenyegetően közelebb húzódott a lovasok, szekerek
oszlopához.
– Hol a király? – üvöltözték. – Mutassátok meg a királyt!
Giskra, akit senki sem avatott be a történtekbe, sápadtan ugratott a
királyi utazó-szekérhez. Oldalt Hunyadi léptetett Sárkány nyergében.
– A király odabent van? – kérdezte Giskra.
– Hol másutt lenne?
– Meg kell mutatkozzon a tömeg előtt! – suttogta a zsoldosvezér. –
Most, azonnal!
Jankó bólintott.
– Intézkedem, Giskra uram!
Néhány perccel később a menet a Kőhíd előtt, a Máltai lovagok
terénél megtorpant. A királyi kocsi ajtaja kinyílt, s megjelent benne
őfensége, Luxemburgi Zsigmond, a Szent Német-római Birodalom
császára, Magyarország, Csehország, Horvátország királya, életerősen,
pirospozsgás arccal. Leeresztett, őszülő hajában Róma imperátorához
illő babérkoszorú zöldellt. Vállán hermelinszegélyes, arannyal dúsan
hímzett királyi köpenye. Elmaradhatatlan szőrmekucsmáját baljában
gyűrögette, mert pontosan tudta, hogy sapkában öregebbnek és
elesettebbnek látszik. Igaz, azt meg csak Hunyadi látta, ki az utazókocsi
mellett léptetett, hogy a király kezében hogy reszketett a kucsma a
fájdalomtól.
Zsigmond lendületesen integetett népe felé, a prágaiak pedig egy
pillanatra meglepetten felzúdultak, de aztán már teli torokkal
viszonozták az intést.
– Éljen! Éljen Sigismundus! Éljen a csehek királya!
A király arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól. Eddig bírta:
nyögve visszaroskadott az ülésre.
Vele szemben a máris fogoly királyasszony: Barbara. Sápadtabb,
mint valaha, hiába az arcára vastagon felkent pirosító, hiába a ráncait
eltüntetni próbáló kenetek.
Zsigmond már nem mosolygott.
– Integess te is! Lássák a csehek, hogy minden rendben!
– Eszemben sincs! – Barbara undorral fordította el fejét a
vénembertől. – Ez a te színjátékod, nem enyém!
Zsigmond nehezen vette a levegőt, de annyi erő még volt benne,
hogy megragadja a királyasszony karját, s úgy megszorítsa, hogy az
felszisszenjen fájdalmában.
– Eltöröm a kezed, te rühes kurva! Azt mondtam, hogy integetsz a
cseheknek! Barbara érezte, ennek a fele sem tréfa. Évekkel ezelőtt ő
maga intézte úgy, hogy Zsigmond megtudja: összeesküvést sző ellene.
Biztos volt benne, hogy bántani nem meri majd a király. A csehek
jobban ragaszkodtak hozzá, mint Zsigmondhoz. Ez volt az ő legfőbb
aduja: az ő személye volt a prágai hatalom kulcsa. Ulrik pedig végezte,
amit rábízott: fokozatosan az ő pártjára állította a cseh urakat. Barbara
már csaknem elérte, amit akart. De most Zsigmond nyilvánvalóan
értesült a titkos tárgyalásokról… s úgy tűnik, már az sem érdekli, hogy
mi lesz a királyné fogságba vetésének következménye…
Barbara lassan felemelkedett, s kihajolt a hintó ablakán. Rég
megtanult úgy mosolyogni, mintha a földkerekség legboldogabb
embere volna. Ahogy integetett a hídfőhöz sereglő prágaiaknak, a nép
megnyugodva éljenezte királynőjét.
– Barbara! Vivát Barbara! Éljen a csehek királynője!
 Egy ifjú lovas ugratott a kocsi mellé, nagyúri öltözékben, tollas
kalpagban. A vértesek bizonytalanul Hunyadira sandítottak: mit
tegyenek vele? Felkoncolják? Hagyják a hintó mellé sorolni?
Jankó látta, hogy Poděbrad az, a siheder nagyúr. Mindenki tudta
róla, hogy fanatikus híve a királynénak, intett hát, hogy hagyják békén,
engedjék közelebb a hintóhoz.
Poděbrad ügyet sem vetett Hunyadira, s áthágva az udvari protokoll
minden írott, s íratlan szabályát, a nyeregből egészen közel hajolt az
elképedt királyasszony arcához. Jankó ismerte ezt a lelkes,
meggondolatlan gesztust: a szerelmes ifjú mindenre elszánt igyekezete
szíve hölgye felé.
– Fenséges asszony! – zihálta Jiři Poděbrad, s epekedő pillantásával
szinte felfalta Barbarát. – Nem esett bántódásod? Amint meghallottam,
hogy távozol, azonnal ide siettem! Mi történt? Foglyul ejtettek?
Kiszabadítsalak? Akarod? Csak szólj egy szót!
Hunyadi elmosolyodott bajsza alatt a fiú naivitásán, ugyanakkor
némi elismerésfélét is érzett Poděbrad iránt. Ehhez kell csak bátorság!
Az ifjú nemestől alig karnyújtásnyira a birodalom császára bámulta
tátott szájjal, ahogy a szerelmes fiú felajánlja a császárnőnek, hogy
kiszabadítja sok száz vértes palotás és testőrző katona gyűrűjéből.
– Minden rendben, Jiři! – felelte könnyes szemmel a királyné, mert
ötvenhez közeledve már nem hitt a lovagregények vad fordulataiban. –
Menj vissza nyugodt szívvel, kedves… Nincsen semmi baj…
Poděbrad hitte is meg nem is a királyasszony szavát. Ahogy
Hunyadi udvariasan a karját emelte elé, kettéválasztotta őket: az ifjú és
a meglett asszony összefonódott kezét így is alig tudta elválasztani
egymástól. A cseh csuklóján még mindig kötés sötétlett, ama törött
csont kellemeden emlékeként.
Amikor Poděbrad elmaradt a kocsi mellől, Barbara zokogva
visszahuppant az ülésre, s férjére szegezte tekintetét.
– És most? Mit akarsz tenni velem? Zárdába csukatsz, mint annak
idején?
Zsigmond csak akkor felelt, amikor az utazószekér végre csattogva
végigzötykölődött a Kőhídon, s az Óvárosban ráfordult a Városház tér
felé vezető utcára.
 – Most nem szajhálkodás a vád, Barbara – nyögte aztán fájdalmas
arccal a császárkirály. – Hanem felségárulás. Annak pedig csak egy
büntetése ismeretes Isten és ember törvénye szerint…
Cillei Barbara hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Azt nem mered megtenni, te vén nyomorult! Ahhoz nincsen elég
bátorságod!
Zsigmond elvigyorodott: ráncai fájdalmas maszkba gyűrődtek.
– Sok mindenhez lesz bátorságom, Barbara, amihez eddig nem
volt… Új erő áradt el a lelkemben… Rendet csinálni térek haza
Magyarországba… S a rend véled elképzelhetetlen…
A királyné könnyes szemmel bámulta a férfit, aki élete hajnala óta a
férje s parancsolója volt. Ó, hogy gyűlölte ezt az embert…
De nem szólt. Nem átkozódott, nem káromolta az Istent, akiben
amúgy sem hitt. Tudta, hogy felesleges volna: a játszma elveszett.
Könnyelmű volt és túlontúl magabiztos. De hát ki hitte volna, hogy
Zsigmondban még van erő? Mindenki azt gondolta, napok kérdése,
hogy elviszi az ördög oda, ahová való…
Cillei Barbara sápadtan bámult ki az ablakon. A menet elhaladt a
Szent Gál-templom mellett, s a Lóvásártéren keresztülcsattogva
nekilódult a Brünni-kapu felé vezető útnak.
Amint elhagyták a kaput, s Prága városfalai elmaradoztak megettük,
Hunyadi megálljt parancsolt.
A szekérsor, s a sok száz lovas megtorpant.
– Fenség? – Jankó lehuppant a nyeregből, és kitárta a császári
utazókocsi ajtaját.
– Vigyétek a szemem elől! – morogta Zsigmond, és elfordította a
fejét. – Láncra verve, erős őrizet alatt jő tovább velünk! Egyszerű
szalmásszekér megteszi! Érted, Johannes?
Hunyadi bólintott: úgy lesz.
Barbara feje reszketett a megaláztatástól.
– Ezt még megkeserülöd! – sziszegte, miközben Hunyadi lesegítette
a kocsiról. A földre huppanva ellökte magától Jankó kezét. – Te is, te
rühes oláh kutya! Azt hiszed, ezzel vége van? Ulrik eltapos, mint egy…
– Ulrik grófot Giskra fegyverezze le! – rendelkezett Zsigmond. – Ő
is fogoly e perctől! Budán majd ítélkezem felettük!
– Értettem, fenség!
 Barbara egész testében remegett. Ulrik is fogoly? Hát róla is
mindent tudnak? Hisz akkor nem marad senki, aki sorsán fordíthatna…
Hunyadi várt egy végtelennek tűnő pillanatig, aztán a kocsisor vége
felé mutatott.
– Induljunk, asszonyom! A hátsó szekereken már vár a béklyó!
Cillei Barbara most már bizonyosan tudta, hogy mindennek vége…

18.
A Hradzsin lábánál fehér kesztyűs, szattyáncsizmás cseh nagyurak
gyűltek egybe felháborodottan.
– Mi történt? – kérdezte Ulrich von Rosenberg értetlenül. – Hová
ment a király ily hirtelen? Igaz, hogy menekül?
– Azt mondják, lábát kezeltetni indult Morvába – rázta a fejét
Alesch von Sternberg, a kelyhes herceg. – De ez nyilvánvaló hazugság!
– Attól tartok, leleplezték az összeesküvésünk, urak! – Jiři z
Kunštátu a Poděbrad, a tizenhét éves nagyúr arcáról a többiek
leolvashatták, hogy nem csak az ország jövendő királynőjét gyászolja,
hanem annál sokkal többet… – Mi lesz most velünk?
– Ulrik úr? – néztek egymásra hirtelen ötlettel. – Róla tudtok
valamit?
Nem tudott senki.
– Ki őrzi a várat? Giskra palotásai?
– Azok mind a királlyal mentek.
– Hunyadi magyarjai?
– Azok is.
– Akkor menjünk föl a Hradzsinba… Ott tán okosabbak leszünk,
urak! Poděbrad arca lángra gyúlt a hirtelen lelkesüléstől.
– Fel a Hradzsinba! Aztán utánuk sereggel! Kiszabadítjuk
királynőnket, s akkor…
– Nyugalom, fiacskám! – vetette karját a fiú vállára Rosenberg
nagyúr. – Barbara fogoly. Hogyan akarod kiszabadítani? Rá akarsz
rontani Giskra vérteseire, meg Hunyadi magyarjaira? Ezt nem
tanácsolnám!
– Giskra… Hunyadi… – sziszegte Poděbrad. – Mind a kettővel
leszámolunk, ha eljő az idő!
A cseh urak egyetértőn bólogattak.
 Egyikük sem feledte e két nevet, s esztendők múltán ebből a
bosszúálló fogadkozásból még igen sok baj származott…

19.
Órákkal korábban az Óváros egy roskatag házának szobájában
magányos leány állt megilletődötten Újlaki Miklós előtt. Nehezen
találta meg a házat, de végül csak idevezette a szerencse a Tyn-negyed
sikátorain keresztül.
– Ezt néked hoztam, Miklós.
Újlaki nem tudta, mit is tegyen hirtelen örömében. Szíve szerint
megölelte volna Veronikát, de a szégyen is mardosta belül, mert nem
volt lehetséges meg nem történtté tenni azt a percet, amikor Cillei
egyszerűen elvette tőle a lányt…
Lesütötte a szemét.
– Hogyan találtál meg, húgom?
– Tessék, vedd el, Miklós!
– Mi ez? – nézett a felé nyújtott levélkére Újlaki.
– Grácia számodra. Az úrnőm, Erzsébet tette rá pecsétjét.
Bocsánatot ád néked azért, amit ellene elkövettél. – Újlaki nem értette.
– Gráciát? Erzsébet?
– Háromévi munkámért csak ezt kértem tőle, s ő nem tagadta meg.
Az atyja haldoklik, s az anyja elárulta őt. Ma reggel kértem, s megadta.
Miklós remegő kézzel elvette a levelet.
Való igaz: azon Luxemburgi Erzsébet pecsétje sárgállott!
Veronika lehajtotta fejét.
– Te jó voltál hozzám, bátyám, s most meghálálhatom, amit értem
tettél.
Újlaki lehajtotta a fejét.
– Bárcsak megvédhettelek volna… Bárcsak… De lásd, számkivetett
pária voltam én… S most… Visszaadtad az életemet, Veronika! Tudod
te, mit jelent e levél? Tudod te, mit tettél velem?
– Mennem kell! – felelte zavartan a lány. – Már biztosan keresnek a
palotában… Te pedig, Miklós, igyekezz! Úgy hallom, Hunyadi…
– Te is Hunyadit emlegeted? – fintorodott el Miklós.
– Bízz benne! Hallgass rám, én ismerem. Hozzá csatlakozz, s nem ér
csalódás!
 Azzal Veronika már ki is surrant az ajtón.
Újlaki egyedül maradt az ágyon kuncogó árnyékkal.
A szívéhez szorította a levelet.
Szabad!
Irtóztató sziklatömb zúdult le szívéről.

20.
A királyi menet még mindig a Brünni-kapu előtt vesztegelt. Giskra
épp lefegyverezte Cillei Ulrikot, eközben Jurek Hradski már meg is
bilincselte a királynét. A vaslánc végét kétoldalt a szalmásszekér
oldalához erősítették.
Amikor a fegyverkovács végzett, Hunyadi még egyszer ellenőrizte,
hogy el lehet-e tépni a bilincset. Még ő sem lett volna képes rá,
nemhogy Barbara…
Visszasietett a király utazószekeréhez. Zsigmond magánkívül volt a
fájdalomtól, Marcelló doktor idegesen matatott valamit lecsupaszított
lábánál.
– Indulhatunk, fenség? – kérdezte aggodalmasan Jankó. – Mi készen
állunk!
– Bírni fogom, Johannes! – nyögte a király. – A lányom itt van?
Azonnal hívd ide! Látni akarom!
Hunyadi bólintott. Erzsébet utazószekere hátrébb várakozott
valahol, ment hát, hogy megkeresse. Csak amikor lehuppant nyergéből
a kocsi mellett, akkor ötlött eszébe, hogy hiszen Veronika is bizonnyal
az utazószekéren lehet a többi frajlával együtt!
A szíve nagyot dobbant.
Órák óta nem is gondolt a lánnyal!
Hogyan feledkezhetett meg róla?
– A királyi fenség a lányát kívánja látni! – mondta Hunyadi, mikor
kiáltására Kottannerné dugta ki fejét a kocsi ablakán.
– Máris!
Erzsébet kisírt szemmel, de mosolyogva engedte, hogy Hunyadi
lesegítse a kocsiról. Jankó a nyakát nyújtogatta, hátha megpillantja
valahol belül Veronikát. De Kottannernén kívül nem látott mást.
Zsigmond kínok közt várta lányát.
– Erzsébet! Erzsébet! Hallottad, mi történt?
 A királyleány megölelte apját. Mióta az eszét tudta, arra vágyott,
hogy ettől az embertől cseppnyi szeretetet kapjon. Életében először
most érzett valami olyasfélét
– Bocsáss meg… – suttogta Zsigmond. – Többet kellett volna…
Tudom…
– Nincsen semmi baj! – simította meg a vénember fejét Erzsébet. –
Albert vár ránk Iglauban! Minden rendben lesz!
Hunyadi tapintatosan magukra hagyta őket.
Hol lehet Veronika?
Tán a Hradzsinban maradt?
Amikor újra nyeregbe pattant, s jelt adott a menetnek hogy
elindulhatnak végre, Kamonyai megkocogtatta a vállát.
Egy növekvő porfelhőre mutatott, mely a városkapu felől burjánzott
utánuk
– Vitéz!
A kancellárius lihegve rántotta vissza lovát, amint beérte őket.
– A kis hercegkisasszonyok a Hradzsinban maradtak a frajlákkal –
kiáltotta, mikor végre levegőhöz jutott. – Nem tudtam beszélni vele,
Jankó! Nem találták sehol!
Hunyadi komoran bólintott. Talán jobb is ez így!
A tétlenség elvette az eszét! Szerelmes apródot játszik itt vénségére,
kinek asszonya, gyermeke hazavárja…
Ostoba! Ostoba!
Jobban teszed, ha elfelejted a lányt! S többé meg ne kérdezd
magadtól, hogy ki ő, s mit jelentett néked!
A menet lassan gyorsult. Estére Kuttenbergbe kell érniük!
Igyekezni! Igyekezni, haza!
Haza, Magyarországra!

21.
Jan Vitovecz, Cillei Ulrik úr hadnagya sötét képpel, dúlva-fúlva
vágtatott vissza emberei élén Prágába, s meg sem állott a Hradzsin
kapujáig. Ott egyenest belebotlott Alesch von Sternbergbe meg
Poděbrad nagyúrba.
– Hol van Cillei? – förmedt rá Sternberg. – Ki a parancsnok a
várban, Vitovecz?
 – Az urunkat lefogták Zsigmond katonái! – lihegte amaz. – Fogoly ő
is és királynénk is!
Poděbrad fájdalmasan felkiáltott.
– Tudtam! Éreztem!
– A király parancsa úgy szól, hogy itt maradjunk, s őrizzük a rendet
Prágában! – felelte Vitovecz. – Ezt fogjuk tenni!
– Velünk vagy-e, Vitovecz? – ragadta meg a karját az ifjú nagyúr. –
Szolgálod-e a szent cseh haza ügyét?
A néhai huszita gúnyosan elmosolyodott.
– Én az uramat, Cillei Ulrik grófot szolgálom. Annak meg van egy
királya, aki, nem árt, ha tudjátok, urak, a ti királyotok is!
– Már nem sokáig! – csattant fel Poděbrad indulatosan. – Bizony,
már nem sokáig! Nem is sejtették, hogy az ifjú nagyúr szavai milyen
hamar valósággá lesznek…

22.
Vitovecz nem vesztegette az idejét: legényeivel, vérteseivel bevette
magát a Hradzsin királyi szárnyába, s a falakat, bástyákat megrakta erős
őrséggel. A cseh urak morgolódtak ezen, sehogy se tetszett nekik, hogy
megint valami idegen bírja a város s az ország szívét, de egyelőre nem
látták értelmét az összetűzésnek. Különben is, Cillei az összeesküvés
napjaiban az ő pártjukat fogta, s tudtak a cseh urak arról is, hogy
Barbara királyné titkos puhatolózása a lengyel udvar felé Cillei Ulrik
áldásával és beleegyezésével történt. Minek rántottak volna hát kardot
Cillei embereire? Ki tudja, a végén tán közösek lesznek céljaik…
Hagyták hát, hogy Jan Vitovecz kézen tartsa a Hradzsin termeit, s
nem akadályozták a Cillei-címeres vértes lovasok őrjáratait sem a Malá
Strana és az Óváros zegzugos utcácskáin. Várni kellett egyelőre,
kitapasztalni, hogyan alakulnak a dolgok az elkövetkező napokban.
Még azon az estén, mikor Vitovecz visszaérkezett, erős őrjáratot
küldött a Tyn-negyedbe, hogy elfogja, s vasra verje Újlaki Miklóst. Ezt
is Ulrik úr parancsára tette, ki magában már azt számolgatta, ki kinek az
oldalán lesz, amikor a vén Zsigmond kileheli végre a lelkét.
Kisebb dulakodás után Néma Titusz tette ártalmatlanná Újlakit, s
vitte megkötözve fel, a várba. A parancs szerint Csáki Borbálát nem
volt szabad lefogni, sőt elegendő arannyal útnak kellett indítani haza,
Újlak felé. Borbála nem kérdezett sokat, úgy hitte, az életben bizonnyal
utoljára látja Miklóst. Annyi baj legyen! Magának kereste a bajt! Nem
engedelmeskedni Cilleinek? Ilyent csak az tesz, ki bolondító beléndeket
vacsorált…
Borbála utazóbatárja végigcsattogott az estelledtével sötétlő Prága
utcáin, Újlaki Miklóst pedig aléltan, vasra verve hajította Néma Titusz a
Hradzsin tömlöcébe.

23.
IGLAU, MORVAORSZÁG,
A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA
Az Iglava folyócskán átkelve már várta őket Albert herceg és
kétezer fős serege, mely eladdig Morvaország határán masírozott fel s
alá, igyekezvén a kósza huszita bandák maradékát végleg felkoncolni.
Hunyadi több okból is örült a találkozónak: egyrészt immár majd
hatezer főre duzzadt a had létszáma, másodrészt most már a trónörökös
herceg is körükben tartózkodott, s ez tovább növelte a hazatérő erők
jelentőségét. Harmadrészt, végre ismét magához ölelhette öccsét, Ivánt,
kit Zsigmond két évvel ezelőtt Albert katonai kíséretébe osztott be. Iván
immár valóságos kun hercegként köszöntötte bátyát. Arcán kenézi
metszések mutatták, hogy a kunok végleg elismerték maguk közül
valónak. Még jobban megemberesedett, mióta nem találkoztak, s
Hunyadi nem kis csodálkozására az első ráncokat is felfedezte öccse
homlokán.
– Ne lapogass bátya, mert csupa seb a testem – nevetett Iván,
amikor Jankó megölelte. – Nincsen rajtam tenyérnyi hely se épen! A
kutya huszita nem adja olcsón a bőrét!
Hunyadi büszkén végigmérte.
– Atyánk büszke lenne rád, Iván, ha látna! Ahogy elnézlek,
derekabb harcos cseperedett belőled, mint én valaha leszek!
Iván elpirult, pedig Hunyadi egyáltalán nem túlzott. Elég volt csak
egy pillantást vetni rájuk, a vak is láthatta, hogy immár a fiatalabb
Hunyadi tűnik erősebbnek. Bár majd ugyanolyan izmosak voltak, Iván
magasabbra nőtt Jánosnál, ezért robusztusabb benyomást keltett.
 – Matkó! – fordult a vén kunhoz Hunyadi, mikor megpillantotta őt
is. – Lefogadom, hogy már régen elkommendáltad az öcsémet valami
kun hercegnőnek, igaz-e?
Matkó ráhunyorgott a két Hunyadira, de nem szólt semmit, János
pedig elég jól ismerte ahhoz, hogy sejtse, lappang itt valami, amiről
hamarost ki kell faggatnia az öccsét.
A menet nem pihent meg Iglauban, Zsigmond mihamarabb el akarta
érni a magyar határt, úgyhogy egyből délnek fordultak, neki a poros
znaimi országútnak.
Estére havazni kezdett, s a menet lelassult, az utazószekerek kerekei
mind magasabb hódarában nyekeregtek tovább.
Hunyadi hangulatát azonban semmi sem tudta elrontani. Együtt
lovagolt azokkal az emberekkel, akik immár udvartartásként vették
körül, akik tőle várták az utasításokat, s akik egytől egyig bizonyosak
voltak benne, hogy Hunyadi János mostantól nem csak az ő kis
csapatuk vezére lesz, hanem valami sokkal magasztosabbnak a
felszentelt irányítója.

24.
Jankó mellett Vitéz üget, s végeérhetetlenül áradozik Itália
csodáiról, melyekről ugyan keveset látott, de többet olvasott mindenki
másnál. Hunyadi balján Iván öccse, tündöklő dalia, aztán Kamonyai, s a
vén Matkó. Utóbbiak ketten még Vajk lovag idejében esküdtek örök
hűséget a Hunyadi-háznak, s nem is vitás, szolgálni is fogják azt, utolsó
leheletükig. Emitt a kevés szavú cseh, Jurek Hradski, a fegyverkovács,
kit csak egy átlagosnál majd másfélszer nagyobb mechlenburgi pej bír
meg a hátán. A fia, az apród: Vladek, ezüstpánttal leszorított, vállig érő
szőke haja miatt a prágai Hradzsin udvarhölgyeinek máris kis kedvence.
Aztán amott Thuz János, az ifjú sáfár, ki inkább tűnik kóbor lovagnak
vagy trubadúrnak, mint zsidó számtartónak. Filipesi Albert deák, ki
egyedüliként itta Vitéz szavait az olasz poétákról, a megpezsdülő
művészetekről, a régi Róma dicsőségéről, s úgy általában, az élet
szépségeiről.
Mögöttük a hű familiárisok, kik eleddig elkísérték mindenhová
Hunyadit: Itáliába, Prágába, s el is fogják kísérni, akár a poklok
fenekére is, ha Hunyadi úgy rendelkezik. Kállai Lőkös János, e zord
képű, csorba fogú vitéz, ki hat nap, s hat éjjel képes talpon maradni,
vagy akár nyeregben is, ha kell. Ő Hunyadi legfáradhatatlanabb
harcosa. Aztán Cserei Lukács, régi, kipróbált vitéze Jankónak: atyja
együtt harcolt Vajk úrral meg Csorba úrral még Nikápolynál… Aztán a
többi: Pogány Miklós, a hű Kendeffyek, a Csolnokosiak famíliájának
vagy öt vitéz férfitagja: ezek Hunyadi rokonai lettek, mióta Erzse
asszony hozzáment a vén Csolnokosi Jariszló bojárhoz. Aztán ott van
Sipők Miksa, ki egymaga bírja el azt a böhönye nagy acélbuzogányt, s
nem csak hogy elbírja, de játszi könnyedséggel forgatja is meg a feje
fölött. No meg a csavaros eszű Szakács Ádám, meg Kothvicz Majkó,
akiket szintén Vajktól örökölt meg János. S a familiárisok közt a
legkevélyebb: villogó, fekete szemével, roppant izmaival, s vastépő
fogaival máris magának nagy tekintélyt szerző Székely János, kiről
mindenki úgy tartja, világbíró vitéz lesz, ha egyszer benő végre a feje
lágya. Ez is Hunyadi rokona, Erzsébet nővérének a fia.
Hát így üget önfeledten, merész terveket szövögetve ez a vértes
csapat, a jövőt fürkészve, s azt máris magukénak tudva.
Hunyadi szíve repdes az örömtől. Éveket fiatalodott, s a prágai, bús
esztendők mintha elillantak volna, mint múló, rossz álom.
Rossz álom?
Egyedül Veronika mosolya, szemének távolba vesző ragyogása
maradt Hunyadi mögött, amit sajnált, ami több volt feledhető, messzi
emléknél. De nem gondol most Veronikával.
Majd levelet írat Vitézzel, otthonról. Elbeszéli benne szegény
lánynak, mi dicső tetteket cselekedtek hazatérve Magyarországra. Lesz
miről beszámolni, remélhetőleg!
S ha Isten is úgy akarja, Veronika megőrzi jó emlékei közt a bús
vitézt, kivel oly sokat ücsörögtek némán, a Moldva partján…
De most…
Erőtől duzzadva, dicső tetteket áhítva lovagolnak egymás mellett a
férfiak, vértpáncéljukon a téli nap ragyog, a friss szél hajukat kócolja, s
ők tudják jól, hogy immár mind valami különleges kalandnak a
részesei…
 Kilencedik fejezet
A KIRÁLY ÜLVE BÚCSÚZKODIK

1.
ZNAIM, MORVAORSZÁG,
A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA
Másnap estére értek Znaimba. A hó teljesen belepte már az utat, s
néhány szekér el is akadt nem messze a várostól, a Thaya saras partján
– úgy kellett ökrökkel bevontatni őket.
Karácsony havában jártak habár Hunyadinak sejtelme sem volt róla,
hányadik napját írják. A hófehérbe öltözött tündérvárosban a német
polgárok fáklyákkal világították meg a csupa csipke, csupa boltív
főteret.
Víg fogadásra készültek, de baljós vendégség lett belőle.
A nagyurak, a kíséret tagjai fáradtan az előkészített szállásaikra
indultak, de Hunyadi és Giskra – szokásukhoz híven – kilovagoltak a
falakon túlra, hogy személyesen felügyeljék a had letáborozását.
Minden rendben lévőnek tűnt. Jankó még megbizonyosodott róla,
hogy Barbara királynőt megláncolva elhelyezik egy rosszul fűtött,
nyirkos polgárház első emeletén. Őrséget állított az ajtó elé, s csak
akkor indult saját szállásához. Kimerült volt, de agya lázasan járt.
Mint már napok óta, most is azt gondolta végig, hogyan veszi sorra
a tennivalókat odahaza. Először Erdély: lefegyverezni a felkelőket,
meggyőzni Nagy Antalt, hogy rettenetes jobbágyseregével szegődjön az
ő szolgálatába. Aztán hadra hívni a nemesi bandériumokat: így, együtt,
legyőzhetetlen lesz az új magyar hadsereg! Ágyúkat már hónapok óta
neki öntenek a szász mesterek Brassóban meg Nagyszebenben! Most a
menettel ötven vértes cseh lovag, s vélük tíz huszita harci szekér is
hazazörög Hunyadra. Otthon készíttet még háromszázat! Az ő serege
ötvözni fog mindent, amit eddigi életében hasznosnak talált: a kunok
székelyek száguldó rohamát, a magyar nemes vérmes vadságát, a
paraszti hadak fanatikus erejét, a condottiere vezérek megfontolt
taktikáját, a csehek ezer csatában edzett harcmodorát, a jó lengyel
lovagok vitézségét, a német ritterek tántoríthatatlanságát…
 Micsoda hadsereg lesz az!
A ház, ahol Ivánnal, s legszűkebb csapatával elszállásolták, a főtéren
állt. E házzal szemben a gót ívű, kőcsipkés városháza, abban lakott
Zsigmond. Hunyadi vacogva felpillantott az ablakokra. Mindenütt fény
világlott. Ilyenkor?
Zsigmond nem tud aludni tán? S miért imbolyog annyi árnyék a
gyertyák előtt?
Jankó rosszat sejtve lépdelt a frissen ropogó hóban a kapuhoz.
Giskra vértesei tisztelegtek neki.
– Mi folyik odafönn? – kérdezte Hunyadi.
– Az olasz orvos, uram… – felelte az egyik strázsa. – A király
őfensége nem érzi jól magát! Baj van, úgy hiszem…
Jankó megdörzsölte a kezét, s ahogy újra felpillantott, sóhaja fehér
páraként szállt bele a sötétségbe.
Csak nehogy valami baj történjen Zsigmonddal! Ne most!
Tétovázott néhány pillanatig, aztán csak rászánta magát, s belépett
az ódon épületbe. Már a kapubejárónál aggodalmas képű városi
szenátorok fogadták, egymáshoz hajolva, németül pusmogva.
Jankó hármasával szedte a lépcsőket.
A királyi szobák előtt tömeg fogadta. Ott voltak sokan a cseh
nagyurak közül, de ott ült a sarokban fáradtan, nyúzott képpel Albert
herceg is. Hunyadi habozás nélkül hozzálépett.
– Mi történt, fenség?
Albert felnézett rá, szemében kövér könnycsepp csillogott. Jankó
látta rajta, hogy nem Zsigmond iránti szánalma ríkatta meg, sokkal
inkább a hamarost nyakába szakadó felelősségtől rettent igazán.
– Mindannyian Isten kezében vagyunk… – suttogta a herceg. –
Jézus nevére, Johannes, mi lesz, ha… Ugye, te mellettem maradsz?
Kevesekben bízhatom, Johannes. Te és az öcséd…
– Veled leszünk, uram! – Hunyadi tovább lépett, s egész a hálószoba
ajtajáig nyomakodott. Giskra alabárdos őrei szó nélkül beengedték.
Odabenn mellbevágó bűz terjengett, pedig az ablakot éppen sarkig
tárták. A hideg szél szállingózó hópelyheket sodort be a sötétből: a
hópelyhek a gyertyák fénykörébe táncoltak, s elolvadtak.
– Uramisten!
Zsigmond a szoba közepén, egy megmagasított ágyon feküdt.
Kibontott, ősz haja szétterült csontos arca körül a vánkoson.
Halottsápadt volt, szeme fennakadva, ajka hangtalan imát mormolt a
nyomasztó csöndben.
Marcelló, a kirurgus fordult Hunyadi felé, s a vonásaira kiülő
kétségbeesés még jobban megdöbbentette Jankót.
– Szentséges ég!
– A fenséges úr rosszul van! – jelentette ki az orvos. – Amikor
felhoztuk őt, rövid időre elveszítette az eszméletét. Attól tartok,
azonnali beavatkozásra van szükség!
Az ágy körül fekete, rémisztő alakok gubbasztanak: beesett arcú,
vizenyős tekintetű vénemberek. Állítólag orvosok valamennyien, Znaim
legkiválóbb tudósai. Ott sápítoztak a lesoványodva még magasabbnak
tűnő ősz király teste körül.
– Most mi lesz? – kérdezte halkan Hunyadi. – Meg tudjátok őt
gyógyítani, uram?
Marcelló mester a kezében tartott üvegcsét emelte tűnődve a
gyertyák fényaranyába.
– Már készen áll a mákonyital. Kell, hogy kevesebb fájdalmat
érezzen a fenséges úr!
Kevesebb fájdalmat?
Hunyadi leküzdötte a gyomorkavaró bűz feletti undorát, s egész az
ágy széléhez lépett. A vén kóró orvosok úgy rebbentek szét előle, ahogy
a varjúfalka rebben fel a téli vetésből.
– De hiszen…
A király jobb lába kibontva teljesen. Az egész egyetlen bűzhödt,
rothadó massza.
– Sajnos teljesen elüszkösödött – tárta szét a karját Marcelló mester.
– Próbáltuk kenőcsökkel és köpüléssel… Mindent megpróbáltunk…
Hunyadi elsápadt.
Ő, a csatamezők hőse, ezrek mészárosa beleszédült az asztalkára
kikészített fémszerszámok látásába. Kicsi szikék, kések, reszelők s egy
recés élű fűrész…
Ismerte ezeket a szerszámokat Jankó jól. Mindenki ismerte, kit csata
után kézbe vett már kirurgus…
– Signore l’Unnadi – kérte az olasz. – Álljon, kérem, a fenséges úr
mellé, és fogja meg a kezét. Magánál van, hallja, amit mondunk…
Hunyadi engedelmeskedett, de közben remegett a lába. Zsigmond
befejezte az imát, és bágyadtan felnézett rá.
 – Johannes… Jó, hogy itt vagy. Nagyon félek…
– Nem kell félned, fenség! – hazudta Jankó. – Gyerekjáték lesz az
egész!
– Hát persze… – Zsigmond görcsösen megmarkolta a kezét. – De én
akkor is félek… Mindig féltem az orvosoktól…
– Ha nem vágjuk le, fenség, az üszkösödés néhány nap alatt elérheti
a szívet – magyarázta Marcelló. – Ezért van láza, uram, s ezért rázza a
hideg… Nem tehetünk mást… kikerülhetetlen az amputáció!
A király odaintette magához a sarokban imádkozó znaimi papot.
– Imádkozz értem, atyám! Abba ne hagyd!
– Kezdhetjük, fenség?
Zsigmond orrcimpái megremegtek.
– Előbb az italt! Hol az a mákonyos lőre, amit ígértél?
Marcelló odaadta a fiolát Hunyadinak.
– Itasd meg, uram!
Jankó nem tehetett mást, gyengéden felemelte az öregember fejét, és
az ajkai közé erőltette a fiolát. Érezte a mákony bódító illatát. Zsigmond
nagy kortyokban ivott, aztán lehunyta a szemét.
– Hol vagyunk, Johannes? Zellendorfban? Vagy ez már Pozsony?
– Znaimban vagyunk, fenség, Morvaországban még…
– Znaim – nyögött a király. – Akkor már nincs messze a határ…
Znaim…
Hunyadi az orvosra pillantott.
– Várnunk kell néhány percet – vont vállat Marcelló, s tisztogatni
kezdte a fűrész fogrecéit.
– Znaim… – mormolta Zsigmond. – Tudom, melyik város az… Ide
szökött a bátyám, Vencel, Bécsből, mikor elfogtuk… Ő volt… a cseh
király… az osztrák herceg, s én… akkor ostrom alá vettük Znaimot…
Régen volt… Akkor te még… ha négyéves lehettél, Johannes…
– Ne beszéljen, fenség! – intette az orvos. – Nemsokára nagyon
álmosnak érzi majd magát. Ne ellenkezzen: aludjék! Aludjék csak!
– Különös… – suttogta Zsigmond, közel húzva magához Hunyadi
kezét. – Bizonyos dolgok hosszú évekre kihullanak az ember
emlékezetéből… Znaim… kemény ostrom volt… Vencel bátyám erőst
védte a várost… Znaim… De nem… összevissza beszélek, dehogyis!
Nem Vencel volt… Keverem már… Régen történtek ezek a dolgok…
Sokol lovag védte a várost… Sokol… Akkor használtunk először
ágyút… Emlékszem… Majd megsüketültünk, ahogy felbömbölt,
bammmm…
– S győzött fenséged? – kérdezte Hunyadi, az orvosra pillantva.
Zsigmond igyekezett visszaemlékezni.
– Ó, nem! Én ritkán győztem életemben, Johannes… vagy tán
soha… Tudom már, mi történt… Sokol… Az átkozott lovag…
Hordókba szart töltetett, s azt gurította le ránk…
Döcögve nevetett.
– Úsztunk a szarban, Johannes… térdig tocsogtunk a szarban…
Igen… emlékszem már. Itt volt, Znaim falai alatt… Most is érzem azt. a
rettenetes bűzt… Persze nem csoda, hogy az egész táborban kitört a
vérhas. Mindenki belebetegedett. Az osztrák herceg… és én is… és
igen… emlékszem már… Marcelló kúrált minket… Azt mondta, fejjel
lefelé a sátorban… Egy álló napig lábunknál fogva lógattak fel a
sátorban… hogy a rossz levegő kiszálljon a szánkon…
Megint nevetett, de inkább tűnt ez egy haldokló köhögésének.
– Az a sarlatán nem én voltam, fenség!
Már keveri az orvosokat is! Zsigmond ügyet sem vetett a kirurgusra.
– A herceg belehalt a kúrába, de én… meggyógyultam… Úgy
futottunk innét, ahogy csak a lábunk bírta… Most is érzem azt a
szarszagot, Johannes, pedig… pedig harminc éve már… vagy negyven?
A király hirtelen elhallgatott. Marcelló kivárt, egy percig, aztán
bólintott.
– Fogjátok le! Erősen!
Segédei meg a fekete köpenyes znaimi orvosok leszíjazták
Zsigmond kezeit, s egyikük ráült a bal lábára. Hunyadi nem volt biztos
benne, hogy végig bírja nézni.
– Kimegyek… – suttogta, de Marcelló visszatartotta.
– A fenség kívánsága volt, hogy te végig itt maradj, uram! Kérlek!
Megkondultak a harangok a Szent Miklós-templom tornyában, a
znaimi egyházfik könyörgő istentiszteletbe fogtak. Odakünn, a szoba
előterében is mindenki imádkozott, a sarokban a páter homíliákat
olvasott fel fennhangon.
– Hát akkor, isten nevében… Kezdjük, uraim!
Marcelló egy kis késsel körbevágta a rothadó lábfej felett a még
egészséges bőrt. Zsigmond felmordult, de nem ébredt fel.
– Kérem a fűrészt!
 Amikor az orvos lassan, verejtékező homlokkal fűrészelni kezdte a
lábcsontot, a csikorduló hang belemart Hunyadi idegeibe.
De aztán összeszedte magát, s a király kezét szorítva állta végig a
műtétet. Zsigmond az amputáció kellős közepén felébredt, s iszonytató
sikolya megremegtette a falakat.
Néhány perc múlva Marcelló vérmocskos kezéből a padlón, egy
ezüsttálkában koppant a bokából leműtött lábfej. Már csak el kellett
égetni a rángó, csonka lábvéget a tüzes vasakkal.

2.
Hunyadi kora hajnalban kelt, egy álmatlanul végighánykolódott
éjszaka után. Bélelt, medveszőrmés csizmát húzott, hátára vaskos
köpönyeget kanyarított, úgy lépett ki a házból. Znaim a hótakaró alatt
halott városnak tűnt, a házak kapujában fagyoskodó strázsákon kívül
senki nem mozdult az utcákon.
Hunyadi kilovagolt a táborba. A katonák hatalmas tüzek mellett
próbáltak átmelegedni, de máris több fagyásról adtak hírt a hadnagyok.
A sereg vége csak most kászálódott át a Thaya hídján, reszketve,
kiéhezve.
Igyekezni kellene tovább, gondolta Hunyadi, de aztán rögtön eszébe
jutott, hogy kár sietni. Nagyon úgy tűnik, hogy itt maradnak Znaimban,
lehet, még hosszú napokig…
Gondolataiba mélyedve visszalovagolt a főtérre, s egyből a király
szállására sietett. Marcelló doktor azzal fogadta, hogy őfensége ébren
virraszt, sem enni, sem inni nem hajlandó. S noha az operáció minden
jel szerint sikerrel járt, a fenséges úr ereje vészesen megcsappant, s úgy
tűnik, elveszítette életkedvét is.
Hunyadi kérte, hogy bemehessen hozzá.
Zsigmond bágyadtan nézett rá, mikor belépett, s arca az éjszakához
képest is beesettebbnek tűnt.
– Azt hiszem, Johannes, hogy vége… – mondta alig hallhatóan.
– Dehogyis, fenség! Rendbe fogsz jönni! Te már annyi mindent
megéltél, ezen is túlteszed magad. Ne feledd: sok munka vár ránk
odahaza, Magyarországon!
 A király mosolya mintha azt sugallta volna, hogy nagyra becsüli
Jankó bizakodását, de különben mind a ketten jól tudják, hogy semmi
sem lesz azokból a szép tervekből…
– Johannes… – nyögte rövid hallgatás után Zsigmond. – Én
gyakorta hallgattam rossz tanácsadókra… Hittem gonosz nyelveknek…
Sajnálom… Mindig hű voltál hozzám… Rád kellett volna…
támaszkodnom elejitől fogva…
– Semmihez sincs késő, uram.
– Attól félek késő. Arra kérlek maradj Albert mellett! Ő gyenge…
Nem bírja a nyaka a korona súlyát. Nincs benne kellő kegyetlenség és
erő, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy jó király legyen… Mellette a
lányom… Erzsébet… Az ő szíve igazi Cillei-szív… Hideg és számító…
Nincs más. Csak ők ketten… Az ő vállukra nehezedik majd minden…
– Mellettük leszek uram.
– Tebenned megvan-e a kegyetlenség és az erő, Johannes?
Hunyadi meghökkent a kérdésen.
– Tudom, tudom… Erős vagy, mindenekfelett… De a te szíved is
jó… Keményítsd meg a szíved, Johannes… Ne engedj magadhoz közel
senkit… S akkor… sokra viszed… Mi mindig egyedül vagyunk…
Minél magasabbra… annál magányosabban…
Hunyadi nem felelt.
– Azért csak vigyázz Erzsébettel… Védd meg Albertet a
lányomtól… Barbarának meg kell halnia… Míg él örök ármány lesz
részetek… Egy Cilleit se engedd a tűz közelébe… Rossz vér…
Zsigmond fájdalmasan felköhögött.
– Johannes… – Hunyadinak közelebb kellett hajolnia, hogy hallja a
király elhaló szavait. – Nehéz idők jönnek… Azt hittem… erős és
egységes birodalmat hagyok Albertre… de… már tudom… szét fog
hullani… A magyarok… talán hűek lesznek hozzá… De a csehek…
alig várják, hogy… elszakadjanak… A császári trón… Üres ábránd.
Semmit nem jelent… De a török ellen menni… Ahhoz kell a császári
hatalom… Anélkül… nem lehet…
Hunyadi a király láztól égő homlokára tette kezét.
– Csillapodj, fenség. Ne fáraszd magad, pihenned kell!
– Nemsokára pihenek eleget a sírban! – mosolygott Zsigmond. – De
most csak fázom… Félek a haláltól, Johannes… Borzongok tőle…
 A király lehunyta a szemét. Hunyadi azt hitte, elaludt, de amikor
lábujjhegyen elindult kifelé, Zsigmond utána szólt.
– Hívd be őket, Johannes. El kell búcsúznom mindenkitől.
– Kit hívjak, uram?
– A lányomat és Albertet előbb. Utána az urakat… mindenkit, aki itt
van… Siess… Nincs már sok időm…

3.
A tanácsterem megtelt a királyi udvar, a kíséret nemeseivel. Aki élt
és mozgott, ott szorongott a szobában, s bámulta a megmagasított ágyon
haldokló öregembert. Zsigmond szavait csak a legközelebb állók
hallották:
– Azt akarom… itt… előttem esküdjetek hűséget Albertre… Ő, s
lányom, Erzsébet öröklik koronáimat, címeimet… Amint hazaértek…
először magyar királlyá és királynévá… ősi szokásaitok szerint… Mind
mellette álljatok… Barbara… Barbara meg kell, haljon… Nincs
kegyelem… Értitek?
Erzsébet atyja kezére borult, s elárasztotta csókjaival, de Hunyadi
figyelmét nem kerülte el, hogy a király lányának szeme száraz, míg
Albert alig látott kicsorduló könnyeitől.
– Azt akarom – folytatta a király –, hogy innen most, azonnal
átvigyetek a templomba, s ott trónusomra, császári díszbe ültessetek.
Így akarok átköltözni a másik világba, s így akarom, hogy emlékezzetek
rám…
Az urak lehorgasztott fővel néztek maguk elé.
– Amikor lehunyom a szemem, Schlick, te összetöröd királyi
pecsétjeimet… Testemet illendően hazavigyétek… Nagyváradon
akarok nyugodni, Szent László sírja mellett… Ott vár már rám első
feleségem, Mária. Ő légyen örök társam haló poraimban…
Erzsébet felemelte fejét, s szeme sarkából Albertre sandított, de a
herceg nem vette észre a zokogástól.
– Most… esküdjetek!
A jelenlévő nagyurak, országnagyok, magyarok, csehek sorban,
egymás után felesküdtek Habsburg Albertre és Luxemburgi Erzsébetre.
Amikor elhalt az utolsó esküszó is, a király rémült arccal rájuk nézett.
 – Nem érzek fájdalmat… Ez nem jó jel… Ugye, Marcelló? Most…
most menjetek, barátaim… Isten veletek… A templomban…
találkozunk…
Azzal kiküldött mindenkit.
Hunyadi kábán indult volna szállására, de Albert megállította.
– Mit kell tennem? – kérdezte elcsukló hangon a sötét folyosón. –
Segíts nekem, Johannes…
– Fenség… én csak egy katona vagyok. De máris idehívom Vitéz
kancelláristát és Schlick főkancellárt. Őbennük lehet bizodalmad, uram.
Ha akarod, én is ott leszek.
– Jó… jó lesz így, hívasd őket…
Hunyadi kisvártatva visszatért Vitézzel. A városháza egyik szűkös
szobájában, egyszerű széken szorongva már várta őket a könnyes szemű
herceg. Erzsébet bosszús képpel a szék mögött állt, kezét férje vállán
nyugtatva. Kisvártatva Schlick kancellár is megérkezett.
– Fenség – tárta szét karját Vitéz. – Ezen nehéz órán meg kell
erősítenünk szívünket, s úgy kell cselekednünk, ahogy a fenséges
császár parancsolta. Nem tudjuk, mikor jő el az elkerülhetetlen óra, de
bizonnyal nincsen már messze. Javaslom, hogy álljon készen két
küldöttség, hogy ha kell, váltott lovakon indulhasson Prágába és
Budára. Fontos, hogy késedelem nélkül értesítsük a cseh s magyar
rendeket az utódlásról, arról, hogy fenséged készen áll elfoglalni
Csehország és Magyarország trónját.
Albert bólogatott.
– Igen… azt hiszem, talán…
– Egyetértek a kancellár úrral – vélte Schlick. – Ha fenséged óhajtja,
én vállalom, hogy Prágába magam megyek.
– Budára mi leszünk a küldöttség! – tette hozzá Hunyadi.
– Nagyszerű… nagyszerű…
Albert elhallgatott, s könnyes szemmel meredt maga elé. Schlick
néhány perc után megköszörülte torkát.
– Van még esetleg valami, fenség?
Albert rájuk nézett, de nem tudta, mit kellene felelnie. Tanácstalanul
felpillantott Erzsébetre.
– Van még valami?
A király lánya elmosolyodott, s ez a mosoly valahogy nagyon nem
illett a helyzet tragikusságához.
 – Hunyadi lovag, megkérdezhetem, ki a királyi hadak, s a kíséret
parancsnoka?
– Giskra úr a palotások vezénylője, a hadak Rozgonyi ispán
vezérlete alatt állnak asszonyom. A csehországi haderő és a királyi
menet parancsnoka én volnék…
– Úgy… A foglyok őrizete kire bízatott?
– Énrám, úrnőm.
– Akkor tőled kérem a kulcsokat.
– Fenség?
– Anyám, s Cillei nagyúr béklyóinak kulcsait. Kérem! Hunyadi
megütközve nézett Erzsébetre, majd Albertre.
– A kulcsok nálam vannak fenség.
– Ezért kérem, hogy azonnal add át nekem őket! Hallottad
parancsom!
– Fenség? – Hunyadi most egyenest Albertnek szegezte a kérdést. –
Ez a te parancsod is?
A herceg elfordította tekintetét.
– Én… én… a kulcsok…
Hunyadi megelégelte ezt, s udvariasan meghajolt Erzsébet előtt.
– Fenség, a királytól én azt az utasítást kaptam, hogy a foglyok
őrizetéért fejemmel felelek! A kulcsok nálam maradnak tehát!
– A királytól? A férjem immár a király!
– Nem. Amíg jó atyád él, nagyasszonyom, addig ő az én királyom! –
figyelmeztette a nyilvánvaló tényre Jankó. – S addig az ő parancsa
szentírás nékem.
Albert idegesen felnevetett.
– Kérlek, Johannes, gondoskodj róla, hogy a feleségem édesanyja és
nagybátyja ne szenvedjenek hiányt semmiben. Egyelőre ennyi bőven
elég lesz… Azt hiszem…
– Meglátom, mit tehetek, fenség.
Vitéz sokatmondó pillantást vetett Schlickre, aztán mélyen
meghajoltak mindketten.
– Királyi fenségek! Engedelmetekkel!
Kihátráltak, s Hunyadi habozás nélkül követte őket.
A folyosón a főkancellár aggodalmas képpel fordult Vitéz felé.
– Legyetek óvatosak, urak! Nem tetszik ez nekem!
– Ahogy nekem sem, Caspar!
 – Hunyadi kapitány! Hol vannak őfensége királyi koronái és
klenódiumai?
– A birodalmi koronaékszerek itt vannak őfensége szállásán. Szent
István koronája odahaza, erős fegyveres őrizet alatt.
– S a cseh korona?
– Prágában.
– Jól van hát. Azt megpróbálom megszerezni, mielőtt a cseh urak
elorozzák Albert orra elől. Vitéz uram, te maradj Albert mellett!
Próbáld távol tartani Erzsébetet, és semmiféleképpen ne engedd
szabadon Barbarát és Cillei Ulrikot! Ha ezek ketten megszöknek,
néhány hét alatt belső háborúba fúl a birodalom!
Hunyadi fejet hajtott.
– Kancellár uram!
Amikor kettesben maradtak Vitézzel, Jankó keserűen felsóhajtott.
– Hát, ennyit a nagy tervekről… Vége van az álmodozásoknak,
Zrednai!
– Kishitű! Folytatjuk, amit elhatároztunk!
– Ugyan hogyan, eszement? A király nélkül? Hogy képzeled?
– Hédervári nádort meg Rozgonyit kell meggyőznöd, Jankó! Lévai
Cseh Péter még azt sem tudja, hogy immár ő Erdély vajdája, mire észbe
kap, már odaérkezünk Kolozs alá a seregeddel… A Thallócziak
melletted lesznek!
– Garai ellenem!
– S Újlaki? – kérdezte óvatosan Vitéz. – Mintha láttam volna
Prágában… Hunyadi bólintott. Való igaz, most, hogy Cillei bilincsben
van, Miklós megkönnyebbülhet, nem fenyegeti többé a császári bosszú
veszedelme! Ha Zsigmond meghal, Alberttől kell gráciát kérnie…
– Fáradt vagyok! Jöjj, Vitéz!
A letaposott hóban gázoltak a templomig, melyet már előkészítettek
őfensége fogadására. A znaimi polgárok kíváncsian nyújtogatták a
nyakukat, s igyekeztek kitalálni, mi történhetett.

4.
Nem sokkal később hordágyon átvitték a félig alélt Zsigmondot a
templomba. Hunyadi addigra mindent előkészíttetett: a királyt az oltár
elé, trónusára ültették, s kötelekkel a támlához kötözték, hogy le ne
essen róla. Homlokát is hátraszíjazták, így a haldokló másfelé nem,
csak mereven előre tudott nézni. Szolgái felöltöztették, dúsan hímzett
császári köpenyét adták rá, fejére a császári koronát illesztették. Két
kezét térdére helyezték, s jobb lábfeje helyére egy üres csizmát tettek.
– Johannes… itt vagy? – nyögte Zsigmond. Pokoli fájdalmai
lehettek, hiába öntött a szájába újabb, minden eddiginél erősebb
mákonyitalt Marcelló doktor.
– Itt vagyok, fenség!
– Mellettem állj… A császári pallossal… Lássák, hogy a fiam
vagy… Ne aggódj… nem tart már soká…
Amikor az apródok minden redőt, minden ráncot illőn elrendeztek a
trónhoz kötözött öregemberen, Schlick intett a templomszolgáknak,
hogy kitárhatják a kaput.
S beözönlött csodálkozva, ámulva a nép, hogy utoljára még lássák
felkent királyukat.
Az első padsorokban az országnagyok ültek. Mögöttük a morva
nemesek, egyháznagyok. S aztán Znaim, meg a környék népe, a
táborból bekószáló katonák.
A tömeg lassan elcsendesült, néma csend ereszkedett a templomra.
Néhányan imát mormolnak magukban, kérve a Mindenhatót, vegye
kegyelmébe a távozni készülőt. Zsigmond szálfaegyenesen ül – egyebet
nem is tehetett, nagy szakállas állát felvetette, s még mindig tisztán
ragyogó szemét valahová a távolba szegezte.
Készült a nagy utazásra.
Szája alig észrevehetően rebbent.
– Hol van… a lányom?
– Szemben veled, fenség – suttogta Hunyadi. – Imádkozik.
– Sír?
– Sír – hazudta Jankó.
A király hallgatott, csak keze reszketett a térdén.

5.
Így telnek az órák. Odakünn megint havazik. A tömeg zsibongani
kezd, találgatják, meddig bírja a király. Délre járhat.
 Hunyadi háta hasogat a díszes udvari öltözékben, verejték csorog
végig a gerince vájatában. Fázik: kutya hideg van itt benn, a
templomban. De nincs mit tenni… Várni kell.
Megint órák múlnak, s Jankó már szédül az éhségtől. Meddig kell
így állania? Amíg Zsigmond ki nem leheli a lelkét? Az emberek lassan
elszállingóznak, beleunnak az üres nézelődésbe. Fönn, az oltár előtt ül
az öreg király, és valahová a messzeségbe mered.
Utoljára a znaimi polgárok ősei vagy százötven évvel ezelőtt
láthattak hasonlót, mikor a morvamezei csata után ide hozták II. Ottokár
király holttestét. Itt balzsamozták be az orvosok, és hónapokig egy
fadeszkára szegezve tartották ugyanitt, az oltár előtt. Bárki
megnézhette, s jöttek bizony messze földről is megbámulni a halott
királyt. A tetem harminc hét után kezdett végleg bomlani, s a
templomot kibírhatatlan bűz árasztotta el. Akkor vitték le Ottokárt a
minoriták kriptájába.
Lehet, hogy Zsigmond is addig ül itt, a trónushoz kötözve, míg el
nem rohad?
Esteledik.
Az urak már alig ülnek a fenekükön, Erzsébet rosszul lett az esti
zsolozsma előtt, úgy kellett kivinni innét. Többé vissza se jön, nem
akarja látni atyja lassú haláltusáját.
Hunyadi már túl van a fáradtságon, sziklaszilárdan áll terpeszben a
haldokló trónusa mellett, a birodalmi pallosra támaszkodva.
Meddig? Meddig? Meddig?
Zsigmond még él. Néha mordul, néha motyog valamit, de hogy mit,
azt már nem érti emberfia…
Egyre kellemetlenebb a bűz, amit áraszt. Meg kellene tisztítani a
halódó testet a salaktól, a mocsoktól, gondolja Jankó, de tudja, hogy
senki nem fogja ezt megtenni. A király úgy rendelkezett, hogy addig
akar itt ülni a trónuson, míg ki nem leheli a lelkét. Ennek így kell
történnie.
Éjszaka van.
Újra jönnek sokan, letérdelnek, s tisztes távolból bámulják
Zsigmond haláltusáját. Híre megy a gyülekezetben, hogy meg sem
rebben a király szeme, egyfolytában néz valamit a távolban. Bizonyára
már a mennyeket látja, mondják néhányan, mire mások hozzáteszik,
hogy ha lát valamit, az inkább a pokol kapuja lehet.
 Lassan csordogálnak az órák.
Éjfél körül lehet?
Már senki sincs itt, aki elkezdte a virrasztást. Reggel megint jőnek
azok is, kipihenten, frissen. A tömeg lassan cserélődik, az emberek
váltják egymást. Nagy sokára Vitéz lép oda a haldoklóhoz, közelről az
arcába néz, aztán int Hunyadinak, hogy jöjjön le a trónus mellől.
– Menj, aludni! Majd később őrködsz tovább! Azzal Iván veszi át
bátyjától a birodalmi pallost.
Jankó áttántorog a szállására, és fél napon át mozzanatlanul alszik.
Mikor felriad, éjszaka van megint. Hány óra lehet?
Visszamegy a templomba: Zsigmond még él, szája alig
észrevehetően rebeg. A templom most tele van, egy kórus gyönyörűen
énekel a karzatról.
– Exurge Christe, adjuva, nos… – zengik. Gyönyörűen énekelnek.
Hunyadi leváltja Ivánt. Innentől állva, a pallosra támaszkodva alszik
tovább. Arra riad bágyadt ájultságából, hogy Zsigmond őt szólítja.
– Johannes… – mintha máris a túlvilágról kélne a hang. – Hol van…
Mária… nem látom… Mért nem… jött el?
Hunyadi megérti, hogy a király a csaknem negyvenöt esztendeje
halott, első királynéját keresi.
– Ott ül, fenség… – suttogja a fülébe. – Fenn, a karzaton. Én látom
őt.
Zsigmond testéből már elviselhetetlen bűz árad. Az oltár előtt
rothadó, szennyes lé csorog. Senki sem meri feltakarítani, amíg a király
él.
– Mária itt van… – Luxemburgi Zsigmond arcán utoljára terül szét
valami mosolyféle. – Hát eljött… nagyon… hiányzott nekem…
Órákkal később, mikor odakint már újra virradt, Zsigmond
összerezzen.
– Küldd el őket! Johannes! Miért engedték be ezeket?
– Kiket, fenség? – kérdi szédelegve Hunyadi.
– Hát nem látod? – A király véreres szeme tágra nyílik a rémülettől.
– Ott jönnek! Kont! S mind, a harminc lefejezett! Hónuk alatt… hozzák
fejük… Engem szólítanak… Krisztusra! Az én nevem kántálják, hát
nem hallod? Ne engedd őket közelebb! Állítsd meg őket, Johannes!
Zsigmond felsikolt, úgy kell a trónushoz ugró Vitéznek leszorítani,
hogy utolsó erejével el ne tépje a köteleket.
 – Miért engeditek ide hozzám őket? Állítsátok meg mind,
parancsolom! Ott jő Husz is… Istenem… Ez ő… megégve…
imbolyog… felém… S vádlón rám mutat!
– Fenség… – könyörög Vitéz. – Nincs itt egyik sem… Ők már rég
halottak!
Zsigmond mintha megnyugodna ezen, s tekintete végleg
elhomályosul.
Nem sokkal dél előtt vizet kér, de senki nem hoz neki. Hunyadi nem
hallja az utolsó szavait, csak arra figyel fel, hogy valaki a király fejét
próbálja felemelni mellkasáról. A homlokát szorító kötél akkor
szakadhatott el, amikor a közeledő Husz holttestét megpillantani vélte a
templom kapujában. A császári korona lebillen, s belegurul a bűzlő
lébe.
– Meghalt? – kérdi valaki az első sorból.
– Meghalt? – fut végig az izgatott moraj a templomban imádkozó
sokaságon. Még várnak egy órát a biztonság kedvéért.
Zsigmond már nem mozdul, arca kifejezetten békés, ahogy
visszatámasztják a trónus támlájára. A koronát a fejébe nyomják, mint
bolondnak a csörgősipkát. A király üveges szeme már a messziséget
fürkészi mindörökké.
Aztán Schlick birodalmi főkancellár lép az oltár elé, és érces hangon
kiáltja az izgatott gyülekezetnek:
– Őfensége immáron nincs már közöttünk! Gyászoljatok,
gyászoljatok!
– Kyrie eleison, Christe eleison, orate pro ea… – zengi újult erővel,
megkönnyebbülten a kórus.
Luxemburgi Zsigmond életének hetvenedik, magyarországi
uralkodásának ötvenegyedik, római királyságának huszonhetedik, cseh
királyságának tizenhetedik, római császárságának ötödik esztendejében,
az úr ezernégyszázharminchetedik évében, karácsony havában, az isteni
szűz fogantatásának napján átadta lelkét a teremtőnek.
A templomban felzokognak néhányan, Hunyadi kimerülten fél
térdre ereszkedik, s a birodalmi pallosra támaszkodva hallgatja a kórust.
Ő maga nem képes egy könnycseppet sem kipréselni magából,
pedig szívesen siratná a halott múltat és jövendőt.
Odakünn rendületlenül szakad a hó.
 6.
Reggel ájult gyászba burkolózott minden. Hunyadi ahhoz se sok
kedvet érzett, hogy kilovagoljon embereihez, de Iván és Vitéz
kirángatták ágyából.
Mindent hó borított immár. Fehéren kristályló mesevilág-dunyha
terült a világra, csak a gót-csipke házormok, boltozatos kapuívek, s a
fekete kémények sötétlenek a nagy fehérségben.
Az égen fojtó füst bodorodik, mert Erzsébet, ki e naptól királyné
immár, nagyon fázik, reszket.
Míg a szolgák nyögve hordják a frissen hasogatott hasábfákat a
tűzre, a három lovas kilovagolt körbeszemlélni a városfalakon túl
tanyázó magyar tábort.
– Mihamarabb indulnunk kell tovább! – vélte Vitéz a fehér süvegű
sátrak sorát, s a tüzeknél vacogó katonákat figyelve. Lázas igyekezettel
vette számba a legsürgetőbb tennivalókat. – Barbara asszonyt és Cillei
Ulrikot a pozsonyi várba kell zárni, nem vitás! Rozgonyi boldogan ad
porkolábot, meg nem vesztegethetőt! Aztán egyből tovább, a koronázást
mihamarabb meg kell ejteni Székesfehérváron! Néhány nap elég lesz a
ceremóniákra: csak az esztergomi érsek kell, Szent István koronája, és
néhány főúr. Aztán azonnal indulni kell tovább, Erdélybe!
Hunyadi bágyadtan ráemelte tekintetét.
– Ugyan minek?
– Hogyhogy minek, te eszement? Hát nem te terveléd ki a sok
cselekvést? Budai Nagy Antal parasztjait lefegyverezni, a vérontásnak
véget vetni, a határt megerősítni az új hadsereggel… Annyi a tennivaló,
hogy a végét se látni! S te azt kérded, ugyan, miért?
Hunyadi bosszúsan legyintett, mintha legyet hessegetne el Sárkány
nyakáról.
– Zsigmond nélkül mire megyek egyedül, Vitéz? A király nélkül
hogyan szerzek békét az egymást gyilkolók közt? Gondolod te, hogy
szép szóra megadja magát a sok esztelen paraszt, s leteszi fegyverét a
bosszúra gyűlő úri sereg? Ugyan!
Vitéz Ivánra pillantott, mintha csak tőle várna segítséget. A kun
varkocsú harcos reggel óta némaságba burkolódzott, s látszott az arcán,
most sem hallja őket, gondolatai távol járnak innét.
– Legnagyobb ellenséged az önsajnálat, magyar! Az veri ki
kezedből a kardodat, s bénítja ős tetterőd! Hagyd abba ezt a bús
nyafogást, Jankó! Nem vagy te gyászvitéz! A király halott! Na és?
Minden derék keresztény férfiú hetvenesztendősen már sírgödrébe való!
Zsigmond megélte életét, kiélvezte minden percét, ámen, vége van! S
most halott a derék király! Mi meg élünk, és sok a tennivalónk! Ej, te
pipogya fráter, mi ütött beléd? Eddig sóhajtoztál, most meg gyászosan
rázod bús üstököd! Elég ebből! Katona vagy! Szedd össze magad, mert
ülepen billentelek!
Hunyadi rámordult.
– Mintha azt mondtad volna, te csuhás, hogy nem vagy te apám,
meg anyám, hogy pesztrálj engemet!
– Úgy látszik, mégis az vagyok. Kéred az ülepen billentést, vagy
józanodsz magadtól anélkül is?
Jankó hosszan bámulta a szép, havas vidéket, mintha az önsajnálat
utolsó örvényét akarná nyugodalmasan kiélvezni. Itt lenne jó maradni,
itt, ezen örök álomba merült, szelíd tájékon… Kis házban…
Veronikával oldalán, pattogó tűz mellett…
Hirtelen megrázta magát. Teljesen elment az esze?
– Hogy az ég szakadna le nyámnyila fejemre! Ne ülepen billents, de
ébressz pofonnal, mert alvajáró lunatikus lettem!
Vitézt nem kellett kétszer kérni, előrehajolt nyergében, és
csilingelős, suhintós férfipofont kent Hunyadi arcára. Az éles
csattanásra Iván is összerezzent, s úgy bámult rájuk, mintha most
ébredne maga is valami mély, nyugtalan álomból.
– Ti meg mit műveltek?
– Köszönöm, ez igen jólesett! – rázta meg a fejét Hunyadi, aztán
lehuppant a nyeregből, és térdre rogyva a friss hóban mosta meg
lángoló arcát. – De most, fráter, igen vágjad véknyába lovadnak
sarkantyúdat, mert ha utolérlek, viszonzom az ébresztést ám!
– Én már ébren vagyok! – mondta volna Vitéz, de Hunyadi röhögve
lódult a nyeregbe.
Ennek fele se tréfa!
Vitéz úgy vágtatott vissza Znaim kapuja felé, mintha az élete
múlana rajta, eléri-e időben. Tudta, hogy ha Hunyadi a kezei közé
keríti, a pofon visszacsattan máris, s akkor moshatják fel a kapuban
csudálkozó vértes strázsák! Igaz, azt se bánta volna. Az ébresztő kellett,
s az alvó felébredett! Csak induljanak mihamarabb haza, haza…
 Iván bámult utánuk, értetlenül. A király halott, ezek meg
kergetőznek, mint két gyermeteg? Azzal csak vállat vont, s maga is
baktatni kezdett vissza. Jöjjön, aminek jőnie kell!

7.
DÉVÉNY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA
Néhány nappal később, mikor a fekete leples koporsóval a
gyászmenet a Morva folyón átkelve először lépett magyar földre,
Hunyadi János fellovagolt a dévényi várpalotába, hogy széttekintsen az
apácatoronyból. Az utazószekerek, köztük a holttestet szállító batár
addig megálltak a Duna partján, egy mezőn.
Az ég alja baljós fényben vereslett: mintha ide látszanának az
Erdélyt beborító tűzoszlopok.
Hunyadi beletartotta arcát a Duna felett nyargaló szélbe. A Morva
világoskék szalagja a várhegy lábánál folyt a Duna zöldes folyamába. A
távolban Hainburg tornyai homálylottak. Emerre, kelet felé fordulva
pedig a végtelen, védtelen ország nyílt meg előtte.
Éppen így állott itt, Milánóból hazatérve… Hány esztendeje is?
Három? Négy? Hogy lángolt a lelke a tettvágytól! S most… Előtte
ugyanaz az ország…
A Duna mentén falvak, egész a horizont aljáig, ahol tán Pozsony
bástyáit sejtette a messzeség. Mezők, szántók, északnak zord hegyek…
Folyók, patakok, falvak, városok… Parasztok, katonák, kereskedők,
papok és szajhák…
Az ország…
Az ország, amiért hazajött. Amiért harcolni fog tovább, ha kell,
utolsó leheletéig.
Valakinek rendet kell itt tenni! Valakinek akolba kell terelnie a
kerteket dúló vaddisznókat. Valakinek a csürhét is meg kell zaboláznia,
mert különben minden elveszett! Valakinek vasakarattal és vaskézzel
kell irányítani ezt a sokat szenvedett hazát…
Hunyadi először gondolt arra, hogy talán az Úristen arra teremtette,
hogy ezt a munkát ő végezze el egészen. Mert más nem fogja, az
bizonyos…
A gondolat megrettentette.
 Soha nem tört magasabbra a kelleténél.
Azokban a hosszú percekben, míg a nap alábukott a nyugati hegyek
mögött, s míg a szél békésen cibálta Hunyadi János fehér köpenyét,
rajta a veres kereszttel, odalenn, a lábai előtt elterülő országban milliók
fohászkodtak egy hősért, ki megváltja őket szenvedéseiktől. A
legtöbben rég lemondtak a reményről. Annyi idő óta csak tolvajok,
gyalázatos senkik, élősködő szerencselovagok marakodnak a koncon…
Annyi idő óta halott a becsület az országban…
A legtöbben már nem bíznak semmiben.
Úgy hiszik, a sors beteljesül, e nép elpusztul a föld színéről…
Mert nincsenek csodák…

8.
Pedig vannak.
Mindig jő egy újabb hős.
Jőnie kell.

9.
POZSONY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1437, KARÁCSONY HAVA
A pozsonyi Preternhaus Palota ablaktábláit éppen oly hevesen verte
az eső most, hogy a király tetemét közszemlére kiterítették a
nagyteremben, mint évekkel ezelőtt, mikor Zsigmond még nagyon is
elevenen üvöltött az országnagyokkal.
A magyar uraknak jobban tetszett ez a Zsigmond, viaszfehér
tetemként, mellkasán imára madzagolt kézzel, mint ama magából
kivetkezett vadállat, ki akkor úgy rájuk pirított. Ott álltak mind, ájtatos
képpel a halott király lábánál, és legtöbben arra gondoltak: ez se vesz ki
többé aranyat a zsebünkből!
Mert míg élt, a király igen nagy gonddal ürítgette az urak zsebeit…
Kevesek arcán tükröződött valódi szánalom, gyász. Talán csak
Rozgonyi ispán, s amazon asszonya, Szentgyörgyi Cicelle könnyei
voltak őszinték a sok álszent maszk között. Cicelle asszony mellett egy
gyönyörű hajadon, Rozgonyi Mária állott: eladósorba került tündére a
háznak. A gyászt mímelő magyar urak java része inkább az ő formás
idomain legeltette szemét, semmint a viaszkos képű hullán.
Hunyadi ott állt Cicelle asszony mellett.
Terhére volt a sok gyász. Ahogy magyar földre léptek, a menetet
minden falunál, városnál jajveszékelő tömegek fogadták, Jankó pedig
ment volna már tovább. Haza, Erdélybe! Ott van reájuk most igen nagy
szükség!
De az illendőség úgy kívánta, hogy maradjon a halott királlyal, a
menettel, s személyesen kísérje a holtat Nagyváradra.
– Hol a király? – kérdezte dörmögve az agg Rozgonyi hirtelen.
Hunyadi nem értette. Aztán észbe kapott, fél évszázad óta először
más a királya immár szép Magyarországnak…
– Erzsébet királyasszonnyal van… Mert az meg gyengélkedik…
– Gyengélkedik…Rozgonyi sokat sejtető rosszallással mormogott
még valamit, aztán az illendőség kedvéért, no meg Cicelle asszony
haragos pillantására jobbnak látta hallgatni.

10.
Pedig a fenséges királyasszony egyáltalán nem gyengélkedett. Jött,
ment, intézkedett, reggeltől estig ide-oda küldözgette a fáradhatatlan
Kottannernét, s mikor kezdtek a dolgok nagyjából elrendeződni,
beviharzott Albert szobájába.
– Te meg mit csinálsz itt, te szerencsétlen?
Habsburg Albert, Magyarország napokon belül megkoronázandó új
királya az ágyán ült, kezeit ölébe ejtette, s az ablakon kifelé bámulva
sírt keservesen. Orcáját már eláztatta a tömérdek könny, még
boérmentejének selymes mellelőzéke is csicsóssá itatódott tőle.
– Én… én…
A királyné dühödten becsapta maga mögött az ajtót.
– Nem szégyelled magad? S ha meglát valami nyomorult cseléd?
– Nekem… csak… úgy hiányoznak a kislányaink, Erzsébet… Miért
kellett őket Prágában hagynunk? Magukra hagyni az üres palotában…
Kicsi Annácskám, kicsi Lisabethem… Biztosan… rínak utánunk…
Erzsébet királyasszony nagy levegőt vett.
Az egyetlen jó dolog, ami történt velük az utóbbi napokban, az volt,
hogy a két nyomorult kis porontyot végre maguk mögött hagyhatták…
Éppen elég baj ez a rakás szerencsétlenség, itt! Miért vert az Isten ilyen
mulya majommal?
– Figyelj rám, Albert! Fontos dologról kell beszélnünk!
– Ülj mellém, kedves! – emelte tekintetét könnyei függönyén
keresztül a király. – Mióta eljöttünk… Prágából… egy jó szavad sem
volt hozzám…
– Erre most nincsen idő! – húzta el a kezét Erzsébet. – Szedd össze
magad!
Albert elkomorult.
– Elborzasztasz, kedves! Téged nem tört meg jó atyád halála? Nem
szenvedsz kislányaink hiányától? Miből van néked a szíved?
– Magyarország királynéjának kőből kell, legyen a szíve! –
jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Erzsébet. – Királyának
pedig nem is szabad szívének lennie!
Albert egy hosszú pillanatig felesége arcát fürkészte.
– Velem kell jönnöd! – jelentette ki Erzsébet. – Valaki beszélni akar
veled!
Albert összeszedte magát, selyem zsebkendőjével megtörölte arcát.
A szakálla, ez a dús férfidísz, amit kizárólag a magyarok kedvéért
növesztett, csillogott a könnyektől.
– Kicsoda?
Erzsébet kézen fogta urát, és kihúzta maga után a folyosóra. Ott
Kottannerné várt már rájuk, illedelmesen meghajolt a király előtt.
– Ilona elvezet oda. Te vagy a király, neked kell bizonyos
döntéseket meghoznod. Albert bizonytalanul hol Erzsébetre, hol
Kottannerinre pislogott.
– Hívatom Vitézt… vagy Hunyadit… az ő tanácsuk nélkül…
– Figyelj rám! – ragadta meg a könnytől nedves, szakállas arcot
kétoldalt a királyné. – Neked kell döntened egy sor kérdésben. Nem
várhatsz mindig arra, hogy Vitéz vagy Hunyadi ott sürgölődjön
temelletted. Különöst, hogy nem tudhatod, segíteni akarnak-e valóban,
vagy ártani? No, indulj! Ilona majd vezet!
Kottannerné húzni kezdte a sötét folyosón Albertet.
Néhány fordulóval arrébb egy vaskos tölgyfa ajtó előtt álltak meg,
amit Giskra lovag őrzött egyes-egyedül.
– Fenség! – hajtotta meg magát a cseh.
– Mi akar ez lenni, Jan?
 Giskra szó nélkül kitárta az ajtót. Albert belépett, aztán ijedten
hátrahőkölt.
A szűk, levegőtlen szobácskában Barbara, az özvegy királyné, és
Cillei Ulrik vártak rá.

11.
– Nem helyes ez, asszonyom! – kiáltotta felháborodottan a király,
mikor belépett. – Néked bilincsbe verve, erős őrizet alatt kellene
lenned! S néked is, Cillei!
– Ülj le! – parancsolta Barbara, ügyet sem vetve az érkező szavaira.
Albert megszeppenten leült.
– Néhány percünk van, úgyhogy jól figyelj! – vette át a szót Cillei
unottan, hátat fordítva Albertnek, a zuhogó esőbe bámulva ki. – Alkut
kell kötnünk.
Albert felelni akart valamit, de valahogy nem találta a szavakat, csak
a szája rebegett hangtalanul.
– A királyné nem kerülhet bíróság elé – folytatta Ulrik úr. –
Feleséged anyja ő, gyermekeid nagyanyja. Nem szennyezheted vérrel
kezed, nem kezdheted így uralkodásodat.
Barbara metszőn a király szemébe mélyesztette tekintetét: Albert
nem állta e tekintetet, inkább elfordította fejét.
– Avagy hóhérkézre akarsz adni? – kérdezte az asszony. – Ennyire
gyűlölsz engem, Albert?
Albert csak habogott. Nem gyűlölt ő senkit széles e világon.
– Ahogy már említettem, alkut ajánlok neked – vette vissza Ulrik a
szót. – Szabadon engeded Barbara királynőt, s természetesen engem is.
Mit számítunk mi neked? Semmit! Csak púp a fogva tartásunk a
hátadon. Különben is, hivatalosan semmiféle vád nem ért minket,
mindössze egy beteg, zavart elméjű vénember képzelgéseiben létező
összeesküvésről hallani kósza szóbeszédet…
– Én nem tudom, uram… Hunyadi szerint…
– Hunyadi – sziszegte továbbra is háttal Cillei. – Rá gondunk lesz
majd. Tudom, fiam, hogy a helyzeted roppant kényes. A magyarok
néném halálát kívánják… tudom. De neked nemet kell mondanod.
Giskra lovag segít a dolgok elrendezésében. Természetesen nem kérem
ingyen. Cserébe megtarthatod a királyné valamennyi magyarországi
birtokát, várait. Néném lemond róluk a javadra.
Albert elképedt.
– Valamennyiről?
– Csehországban kíván megtartani magának annyit, amennyi élete
végéig nyugalmat biztosít számára. Valamint megesküszik, hogy soha
nem ártja magát a te és Erzsébet lánya országos ügyeibe.
Visszavonultan él majd… Évi húszezer körmöci arany életjáradék, úgy
hiszem, megéri ezt a nyugodalmat, Albert.
A király elsápadt.
– Húszezer arany? Évente? Az rengeteg!
– Ugyan, fiam, ne légy kicsinyes. Így legalább egy gonddal
kevesebb, és nem tapad vér a kezedhez. Lesz elég bajod anélkül is: a
magyar korona, a cseh korona… nem is beszélve a császári koronáról…
A huszita cseh urakról… A lázongó magyarokról… Vigyázz velük,
Albert! Különösképp a magyarokkal vigyázz, mert ádáz, állhatatlan, s
gálád népség az! Ne bízz bennük! Leginkább Hunyadiban ne bízzál!
– Én nem hiszem, hogy…
– Azt hiszel, amit akarsz, Albert! Az alku számodra roppant
előnyös, néném számára viszont lemondás mindenről. Légy
könyörületes, drága fiam!
Albert elvörösödött. Szíve szerint nyomban igent mondott volna, ám
annyira nem volt ostoba, hogy ne tudja, Barbara szabadon engedésének
súlyos következményei lehetnek: a magyar urak kitekernék a nyakát.
– Egyedül én ebben nem dönthetek – állt föl bizonytalanul Albert. –
Megígértem Hunyadinak, hogy nélküle…
– Ki hát a magyarok királya? – fordult szembe először Cillei
Alberttel. – Te, avagy az az oláh kutya?
– Egyedül nem dönthetek… – ismételte a kezét tördelve a király, s
hátrálni kezdett az ajtó felé.
– Kár – csattant fel erre Cillei hangja –, mert akkor elveszíted
jóindulatomat, fiacskám! S arra még szükséged lehet!
Albert nem felelt.
– Szükséged lehet, hamarabb, mint gondolnád! Hogy vannak a
kislányaid, Albert?
A király megtorpant.
– Hogy mondád? A kislányaim?
 Cillei elvigyorodott.
– Úgy hallom, igen sírnak ott, egyedül, szélfútta Prága városában!
Albert mozdulatlanná dermedt, s bárhogy próbálta visszatartani,
ismét szivárogni kezdtek könnyei.
– A kislányaim… Mit akarsz te ezzel, Cillei Ulrik?
– No, én csak a jóindulatomat ajánlom néked, fiam. Nagyúr vagyok,
s a nagyúr láncra verve is nagyúr. Jó emberem, Vitovecz a Hradzsin ura
e bús napokban. Ő jelenté nékem levél útján, hogy igen
kiszolgáltatottak a te kisleányaid… A királyi palotában gyanús alakok
mászkálnak, kelyhesek, ki tudja, tán táborita bérgyilkosok is beosonnak
éjnek évadján oda… S a te ártatlan, gyönyörű kisleányaid oly
védtelenek… Néhány komorna van csak velük… Én… nem
csodálkoznék, fiam, ha ezekben a zavaros időkben valami… bajuk
esnék…
Albert arca eltorzult a dühtől, s megfeledkezve magáról, nekilendült,
hogy Cilleire ugorjon.
– Ott az asztalon az az üres papíros – nevetett Ulrik úr, játszi
könnyedséggel hárítva a támadást. Albert karját háta mögé csavarta, és
a férfit az asztal felé penderítette.
– Egy szavadba kerül, s máris írok Vitovecznek, hogy állítson erős
őrséget a kisleánykák szobája elé!
– Van ott őrség… – sziszegte Albert.
– Attól tartok, csak volt… – nevetett Cillei. – Valami buta baleset
érhette őket, mert Vitovecz azt írja, nem őrzi senki a kis ártatlankákat…
No hát, fenséges úr, rajtad múlik csak… Ugye, értjük egymást?
Albert kirántotta magát Ulrik kezéből, s szégyentől lángoló arccal
igazította meg ruháját.
– Ez hát a te alkud, Cillei? Azok a gyermekek a te rokonaid is!
Asszonyom! Eltűrnéd, hogy unokáid vére folyjon?
– Ugyan! Ne csinálj itt jelenetet! – legyintett ridegen Barbara. –
Nekem különben sincs sok választásom. Az a vén görény mindenemből
kiforgatott! Úgyhogy válassz! Szabadon engedsz, vagy…
Nem fejezte be a mondatot. Nem volt rá szükség.
Albert remegett az indulattól, de még inkább a félelemtől. Egyetlen
pillanatig sem lehetett kétséges, hogyan dönt.
– Holnap aláírom a szükséges iratokat – suttogta megtörten. –
Asszonyom, szabad vagy! A szabadságlevélnek fejében lemondasz
valamennyi magyarországi birtokodról. A magyar kincstár évi húszezer
arany életjáradékot biztosít néked, míg csak élsz… Ulrik úr pedig…
most… azonnal levelet ír Prágába Vitovecz lovagnak… Hogy életével
felel a gyermekeim biztonságáért. S azonnal… erős fegyveres őrizet
mellett… utánam indítja a kisleányaimat Pozsonyba.
Ulrik úr kihúzta magát.
– Fenség. A szavamat adom, hogy gyermekeidnek a haja szála sem
görbül! Egy Cillei befolyásos barát még egy király számára is. Ma
bölcsen döntöttél, s én nem leszek hálátlan. Fegyvereim, vagyonom a
szolgálatodba állanak. De ha még egyszer… – közelebb lépett
Alberthez, és mélyen a szemébe nézett. – Ha még egyszer lefogatsz,
vagy csak fenyegetsz, uram… Cilli minden vagyona és fegyvere ellened
fordul…
Albert sápadtan kihátrált a szobából.
Kettesben maradtak. Barbara nem tűnt elégedettnek. Az életét talán
nem fenyegeti veszély többé, de minden egyébnek vége van…
– Holnap indulok vissza cseh földre – jelentette ki az özvegy
királyné. – Ebben a nyomorult országban egyetlen tennivalónk maradt
immár, Ulrik…
Cillei bólintott.
Az eső vigasztalanul verte az ablaktáblát.
– Hunyadi… – suttogta Barbara gyűlölettel. – Szerezz valakit, aki
végrehajtja az ítéletet…
Ulrik úr a kesztyűjét igazgatta hosszú ujjaira.
– Örömmel, néném. Attól tartok, annyi év távollét után… Hunyad
hű népe nem látja élve viszont jó urát…

12.
Erzsébet királyné komoran figyelte az előtte álló, s visszafojtott
hangon kérdéseire válaszolgató nagyurakat. Garai László, aki szintúgy
nagybátya volt, mint Ulrik, valamint néhányan az ő befolyásos
ligájából: Rozgonyi Simon veszprémi püspök, Pálóczi György
esztergomi érsek, Rozgonyi István, a pozsonyi meg temesi ispán, Szécsi
Dénes, e messze földön híresen szép ifjú férfiú, kiről mindenki tudja,
hogy magas egyházi hivatalt kíván magának, s e reményében járult
most Erzsébet színe elé.
 Garai lábánál ott lihegett hű ebe, Cseribasi, és nagy, barna szemeit a
királynéra függesztette.
Erzsébet mosolygott. Édes kutya! S édes kutyák az urak is, mind!
Máris úgy tekintett rájuk, mint alattvalóira, s ők úgy tekintenek rá, mint
királynőjükre.
– Az akaratom, hogy már itt, Pozsonyban királlyá válasszátok a
férjemet – kezdte kertelés nélkül. – Atyám holttestét csak azután
visszük tovább…
– Fenséges asszonyom, úgy illő, hogy előbb a király teste kriptába
kerüljön, s csak azután…
Erzsébet csak legyintett Rozgonyi ispán ellenvetésére.
– Arra most nincsen idő. Akaratom, hogy mindenki számára világos
legyen, ki az úr a háznál!
– Vagy az úrnő… – dörmögte a bajsza alatt Pálóczi érsek.
Garai szórakozottan figyelte egy ideig a szóváltást, aztán Cseribasi
fülét vakargatva megszólalt:
– Kedves néném… Nem azért jöttünk mi ide, hogy egymásnak
udvarolgassunk. Beszéljünk egyenesen! Mi garantáljuk néked, hogy az
országban senki nem fogja ellenezni Albert koronázását. Úgy lesz,
ahogy akarod: előbb a királyválasztás, azután a temetés. Nem szokás ez
mifelénk, de ha akarod, így lesz. Hanem tudjad, kedves néném, sok
minden változni fog mostantól!
Erzsébet meglepetést színlelve felvonta a szemöldökét.
– Halljuk, öcsémuram. Ne kímélj engemet.
Garai végigpillantott a főurak, főpapok foghíjas karéján: úgy állanak
itt, e dohos kamarában, mint az összeesküvők.
– Feltételeink a következők, királyi asszonyom: minden adót, amit
atyád, Zsigmond római útja után sanyargatásunkra kivetett, rögvest
eltörli a királyi fenség. Szerződésben vállalja, hogy egyházi
javadalmakat nem juttat világi személyeknek!
A püspök urak meg az érsek hevesen bólogattak.
– Azt is vállalja a királyi fenség, hogy leányait a főúri rend
megkérdezése és beleegyezése nélkül férjhez senkihez nem adja.
Továbbá a főúri rend megkérdezése és beleegyezése nélkül háborút
senki ellen nem indít. Azt is vállalnia kell a királyi fenségnek hogy a
főúri rend megkérdezése s beleegyezése nélkül a magyar és cseh
királyság ügyeiben semmiben nem dönt. A főúri rend megkérdezése és
beleegyezése nélkül a magyar Szent Koronát az országból ki nem viszi!
Erzsébet gúnyosan elmosolyodott.
– Mindössze ennyi, öcsémuram?
– Van még sok más is, de azok bizonnyal ráérnek néném! Mink,
régi családok leszármazottai, követeljük majd, hogy a felkapaszkodott
senkiháziak a kormányzásban részt ne vehessenek! A Hunyadi-félék,
meg a Vitéz-féle korcsoknak helye a királyi udvarban nincsen!
Erzsébet bólintott.
– Ezzel maradéktalanul egyetértek, urak. Minden más dologban
egyeztetni fogok Cillei úrral, akit férjem ma kívánságomra szabadon
engedtet. De biztosíthatlak felőle benneteket, Albert nem óhajt
zsarnokként uralkodni felettetek, ahogy atyám tette. Ti pedig
biztosítjátok, hogy senki fegyverrel, fortéllyal őt ne fenyegesse
Magyarországon.
Garai vigyorogva vakargatta Cseribasi füle tövét.
– Megállapodtunk, fenséges asszony.
– Akkor készítsétek elő a ceremóniát, öcsémuram. Még itt… Még
most… A koronázás természetesen Székesfehérváron lesz.
Garai mélyen meghajolt, majd intett a többieknek, hogy
távozhatnak, vele együtt. Amikor Erzsébet egymaga maradt, a
bíborfüggöny a háta mögött megrebbent.
– Ügyes vagy, Erzsébet. Garaiban megbízhatsz, meg persze
Pálócziban is. A helyedben viszont mihamarabb beszélnék Giskrával. Ő
nagy nyereség lenne, ha végleg magunk mellé állíthatnánk…
Erzsébet bólintott.
– Úgy lesz…
– Van még valami… – a függöny mögül egy szürke, karcsú kéz
nyúlt ki, s érintette meg a királyné derekát. Az ujjai kutatóan átsiklottak
a kapcsos szaténszövet fölött, s az asszony ölénél állapodtak meg.
– Még mindig nem szültél fiút Albertnek! Amíg nincs trónörökös, a
hatalmunk ingatag!
Erzsébet megfogta Ulrik úr kezét, s lassan feljebb húzta, egész dús
kebléig.
– Vonzó nőnek tartasz engem, Ulrik?
Halk nevetés a függöny mögül.
 – Te is tudod, hogy igen. De könyörgöm… A fiú apja Albert kell,
hogy legyen…
– Ugyan…
– Láttam, hogy méregetted Szécsi Dénest! Anyád vére vagy,
Erzsébet… Vigyázz! A magyarok nem tűrnek meg a trónon még egy
cafka királynőt!
Erzsébet azonban még mindig nem eresztette Ulrik kezét.
– Elvégezted, amit parancsoltam?
– Anyád többé nem zavarja köreinket, Erzsébet. Megígértem, hogy
eltávolítom a közeledből: még ma este indul vissza, Csehországba, egy
vidéki vár lesz otthona ezután. Ha pedig mégis szükségünk lesz rá,
bármikor visszahozatjuk.
Erzsébet felsóhajtott.
– Egész nap esik… Fáradt vagyok…
Ellökte magától Ulrik úr kezét, és a szobácska egyetlen ablakához
lépett. Odalenn most is a palotás őrség gyakorlatozott.
– Számítok rád, Ulrik. Ezt ne feledd!
Cillei mélyen meghajolt, de mikor kiegyenesedett, tekintetében a jól
ismert, cinikus fény csillant.
– Hűségem örök, fenség.
– No, persze. Örök…
Immár két cinikus, cinkos szempár nevetett össze.

13.
Arany Prága városa lázban égett: nemrégen érkezett a hír, hogy a
vén Zsigmond király Znaim falai közt kilehelte lelkét, s hogy azóta a
magyarok már Albert megkoronázásán mesterkednek.
Nem nagyon tetszett ez a cseh uraknak: már abba is nehezen
nyugodtak bele, hogy Zsigmond a nyakukra telepszik. S most, hogy az
agg császár kimúlt, rögtön egy osztrák legyen a királyuk?
Zúgolódott a város, gyülekeztek a falakon túl a nem is oly rég örök
békességet fogadott kelyhes nagyurak, seregestül. Prága jószerivel
kiürült, a megszálló magyar seregből alig maradt néhány tucat, a többi
vértes lovas meg mind Cillei Ulrik bandériumaihoz tartozott. Azoktól
nem tartott senki, merthogy úgy hírlett, Ulrik urat vasra verve vitte
magával Albert király Znaimból Pozsonyba.
 Odabenn, a Hradzsinban feltűnés nélkül átvették a hatalmat a cseh
urak: Ulrich von Rosenberg, Alesch von Sternberg meg a heves vérű
ifjú, Jiři z Kunštátu a Poděbrad. Már fogalmazták a levelet az ifjú
lengyel hercegnek. Nem akadt a széles cseh-morva hazában senki, aki
ne látta volna szívesebben a trónon az életerős lengyelt, mint a pipogya
német Albertet.
Jan Vitovecz, Cillei hadnagya nem kevés kárörvendéssel figyelte az
események alakulását. Ő gondtalanul múlatta napjait a király termeiben.
Úgy élt, mintha maga volna a csehek felkent uralkodója. Annyi
fegyvere maradt, amennyivel játszi könnyedséggel tarthatta a
palotaszárnyat, de persze a városfalakon túl gyülekező huszita harci
szekerek őt is aggasztották. Már éppen azon törte a fejét, hogy egyik
éjszaka kivonul embereivel Prágából, amikor kézhez kapta urának,
Cillei Ulriknak a levelét. A futár elmondta, hogy Ulrik úr nem fogoly
többé: szabad emberként izent néki Pozsony városából.
Jan Vitovecz kétszer is átolvasta a levelet, mert elsőre nem akart
hinni a szemének. Aztán összegyűrte, s legalább egy órán át fel s alá
rótta a termet, ahol bevackolta magát. Korábban Hunyadi lakószobája
volt itt, de a cseh túl spártainak találta, ezért telehordatta a királyi
szárnyból szőnyegekkel és selymekkel.
Mikor meghányta-vetette magában a teendőket, hívatta magához
apródját.
– A néma Titusznak rögvest szóljatok! Igyekezzék! Az apród térült,
fordult, s máris az ifjúval tért vissza.
Vitovecz végigmérte, amint belépett. Titusz arcán állandó komor,
szinte vészjós kifejezés ült. Feketét hordott, s mindig hangtalanul járt
térden felül érő csizmájában, amitől kísértetre s hóhérra egyformán
emlékeztetett.
Vitovecz elégedetten bólintott: az ő nevelése!
– Azért hívattalak, fiam, mert Cillei urunk parancsát te fogod ma
végrehajtani. Titusz egykedvűen bólintott. Ismerte már az efféle
parancsokat: eltenni valakit láb alól, elragadni a vonakodó parasztoktól
a terményt, kifosztani a közelben felbukkant talján kalmárokat,
rálobbantani a házat valamely hitelügyben makacskodó zsidóra…
Titusz csöndben és hatékonyan dolgozott, bármiről lett légyen is szó.
– A parancsról senki más nem tudhat – mondta rosszkedvűen
Vitovecz, mintegy jelezve, hogy azzal még ő maga sem ért egyet.
 Titusz nem mutatta, de növekvő érdeklődéssel hallgatta gazdáját:
vajon mi lehet, ami még a hétpróbás cseh gazember gyomrát is
megfeküdte?
– Nem vihetsz senkit! Egyedül kell menned. Ma éjjel.,. Itt, a
Hradzsinban… Tudod-é, melyik részen lakoznak Erzsébet királyné
frajlái?
Titusz bólintott.
– No hát… éjjel odalopakodol, fiam. Egy tőr legyen tenálad, másra
nem lesz semmi szükség… Alig maradt egy-két frajla, a többit magával
vitte királyné asszonyunk…
Titusz bólintott.
– A két kis hercegnő azonban… – Vitovecz nagyot nyelt. Ej, az
ördögbe… Miért parancsol ilyeneket az a pokolravaló Cillei? – Szóval,
fiam… belopakodsz, és a kis hercegnőket a frajlákkal egyetemben…
Titusz szeme egy pillanatra rémülten felvillant.
– Ne kérdezzél semmit! Magam sem értem ezt… De mégis ez a
parancs! Egyik sem maradhat életben… A huszita orgyilkosokra fogjuk
majd a merényt… Nyomot hát ne hagyj…
Titusz arca elsötétült.
– Meg tudod tenni, fiam, amit kell? – kérdezte Vitovecz
aggodalmasan. Titusz bólintott, hogy meg tudja tenni.
– Ahogy végeztél… elhagyod a várost, egyedül… nem láthat senki
se. Útnak eredsz Cillibe, s urunk várában bevárod a jövendőt… Tessék,
itt van egy erszény arany… Erre szükséged lehet…
Titusz elvette a pénzt.
Várt még, de Vitovecz nem szólt semmit, csak gondterhelten bámult
maga elé. A fiú sarkon fordult hát, és kisietett a szobából.
A cseh egyedül maradt. Vállat vont. Annyi kegyetlenséget, annyi
kiontott vért látott már életében, hogy azt hitte, semmin meglepődni
nem tud már. De hogy Cillei úr a saját véreit, az ártatlan királyi sarjakat
halálra szánta?
Vitovecz még egyszer vállat vont.
Átkozott urak, pokolra valamennyivel!
Jan Vitovecz dohogva indult, hogy intézkedjék: hajnalra a Cillei-
sereg elhagyja Prágát.
 14.
Veronika megvárta, míg a kis hercegnők elalusznak végre. Nem
ment egykönnyen, mert mióta Annácska rákapott a mesehallgatásra,
azóta minden áldott este kikövetelte magának a betevő széphistóriát. A
kis Lisabetha egyelőre csak nagy szemekkel hallgatott, s bár egy szót
sem értett a meséből, Veronika hangja őt is megbabonázta.
Azon a sötét, hideg, decemberi estén Veronika a Duna tündéreiről
mesélt, mint majd minden este. Annácska róluk hallgatott a
legszívesebben, meg persze a hegyekben bujdosó óriásokról meg a
gonosz törpékről, akik a sűrű erdőket lakják, s a gáncs nélküli, bátor
vitézekről, akik egyes-egyedül szállnak szembe a legnagyobb
veszedelemmel, csak hogy kiszabadítsák a gonosz sárkány fogságából
az elveszett királykisasszonyokat.
Annácska meg volt róla győződve, hogy az udvarban megforduló
lovagok, kiknek köpenyén a Sárkány-rend tekergő fenevada díszelgett,
valójában a gonosz szolgái, s amaz lovagok akik hátukon a veres
keresztet hordják, ezeknek legádázabb ellenfelei. Ennélfogva a kis
hercegnő szemében Hunyadi kapitány jó embernek számított, míg Cillei
úr velejéig gonosznak.
Veronika pedig nem sietett eloszlatni e vélekedést, mert más okból
ugyan, de maga is éppen így gondolta.
Ahogy a kis hercegnők azon az estén álomba szenderültek, Veronika
áttámolygott a szomszédos szobába. Ketten maradtak mindössze a két
hercegnő őrizetére, ő, és a magának való, se hús, se hal Frau Rorerine.
Hosszúak és igen magányosak voltak ezek a prágai éjszakák
ezernégyszázharminchét karácsony havában.
A palotában vad tekintetű, idegen lovagok tünedeztek fel nap mint
nap, s Veronika jól tudta, hogy a gyermekekkel nincsenek már itt
biztonságban. A királyi vértesek régen útnak indultak s akik maradtak
azok ügyet sem vetettek a frajlákra meg a kis hercegnőkre.
Mit tehet két fiatal leány, ha valaki netán rosszban sántikálna?
Hunyadi kapitány már nem volt a városban, mint ahogy majd a
teljes királyi udvar is Magyarországra költözött. A magány és az
aggodalom pedig mikor máskor tört volna rá elemi erővel, mint így,
éjjeltájt…
– Alusznak a gyermekek? – kérdezte álmosan Frau Rorerine, mikor
Veronika lehuppant az ágyára.
 – Mind a kettő aluszik.
– Akkor jó éjszakát, néked is, Veron. – Jó éjt, Frau Rorerine.
De Veronika még nem oltotta el a gyertyát. Ilyenkor, sötét éjszakán,
elalvás előtt maradt ideje álmodozni kicsit. A hétköznapok
egyhangúságában gondolatai szabadon csapongtak: ennyi maradt a
kezdeti, fékezhetetlen szabadságvágyból. Eleinte csak azon járt az esze,
hogyan szökhetne meg. De erről már rég letett. Hová is mehetett volna?
Sehol nem volt senkije, egyedül ez a két kisgyermek, akik közel álltak a
szívéhez.
S persze Hunyadi kapitány…
Azóta nem érezte magát biztonságban, amióta Hunyadi oly sietősen
távozott Prágából. Mégis, sokkal jobban hiányzott neki az a másik
akiről soha nem tudott, és soha nem is akart lemondani…
Titusz…
Most, hogy elrendezte ágytakarója ráncait, s kibámult a sötét
ablakon, gondolatai megint Tituszhoz kanyarodtak vissza. Ez is afféle
szertartássá vált életében. Titusszal kelt, Titusszal tért nyugovóra. A fiú
valóságos álomlovagként élt már benne, s Veronika egyre inkább attól
tartott, hovatovább egy álomképet dédelget emlékezetében, s a
valóságban talán már meg sem ismerné Tituszt, ha találkozna vele.
Hol lehetsz most, szerelmem?
Merre vezetnek lépteid?
Prága felett szűk hold sápadozott az éjszakában, halovány hidat
festve a Kőhíd mellé, a Moldva zord vizére. Vajon ugyanez a hold
mutatja az utat az én Tituszomnak? Megpróbált elaludni.
A palota nem volt épp csendes, valahol alant, a szolgaszállásokról
féktelen, duhaj mulatozás hangjai szűrődtek fel a toronyba. Idegenek…
Nehéz így elszenderülni… Veronika mégis, azért ragaszkodott
ilyenkor Titusz álomképéhez, nehogy a lidérces képek ragadják
magával. A vár cselédeinek történetei ugyanis nem voltak oly
negédesek, mint az ő Duna-tündér meséi. Ott volt példának okáért a kis
herceg története… Úgy tartotta a mendemonda, hogy az előidőkben a
várat (ha nem is a Hradzsint, hanem a Moldva túlpartján, a Vysehrad
ormait) még Libuse fejedelemasszony lakta. Libuse esténként, amikor
nem tudott elaludni, mezítláb lesétált a vysehradi szirt lábához, ahol a
Moldva egy kicsi, mély öblöt alakított ki magának. Mondják, a
fejedelemasszony révületben mindig meglátta a jövőt a folyó sötét
vizében, a holdfényben ringó hullámokon. Egy éjszakán, amikor
derékig a Moldvába merült, arca eltorzult attól, amit látott.
Szolgálóleányai meg sem mertek moccanni a parton, s mikor úrnőjük
kántálni kezdett, összebújtak félelmükben:
– Tüzek fényét látom a Moldvában, égbe csapó lángoszlopokat…
Harci szekerek zörgését látom, fejszék csattogását hallom… Sebekből
vér dől a folyóba, testvér testvért öl… A lángokban városok falvak
hamvadnak el, s idegenek lesznek urai szép cseh hazánknak…
Dermesztő volt Libuse jövendölése, s hogy megnyugtassák a
fejedelemasszonyt, az udvarhölgyek már szaladtak is elsőszülött
fiacskájáért, s hozták azt aranybölcsőjében a Moldva partjára. Libuse
akkor két kezével görcsösen megragadta a bölcsőt, lehajolt,
megcsókolta a csecsemőt, aztán – mielőtt bárki megakadályozhatta
volna – bölcsőstül a Moldva vizébe hajította. A bölcső a mélybe
süllyedt, onnét csillogott a felszínre a holdfényben aranyfala. Mondják
a kisgyermeket is jól lehetett egy ideig még látni, amint anyja felé
nyújtogatja kezét a mélyből…
– Egy éjszaka sem tart örökkön-örökké, te sem maradsz, drága
kincsem mindörökre a sötét mélyben. Amikor újra felvirrad népünk
napja, s cseh nem öli cseh testvérét, a folyó visszaad majd nekem
téged… Akkor felemelkedsz, harmatom, aranybölcsődben, s
beragyogod Prága városát!
Így kért engesztelést a pogány istenektől Libuse fejedelemasszony,
abban a reményben, hogy megmentheti népét a jövendő sorscsapásaitól.
A cselédek ezért bámulták mindig oly reménykedve a Moldva
hullámait, mert abban bíztak, hogy egy napon megpillantják a kis
herceg aranybölcsőjének fényét, felemelkedőben a mélyből…
Veronika borzongott az ilyen históriáktól. Nemegyszer álmodta azt,
hogy a halott herceg éjnek évadján bebámul az ablakon, hófehér
arcocskáját az ablak üvegjére tapasztja, s holtában is lázasan csillogó
szemével mered be, s őt szólongatta:
– Veronika, jöjj velem! Oly bús a mély, oly fagyos, hideg… Játssz
velem! Játssz velem, Veronika! Jöjj, a vízbefúltak már várnak rád!
Prágában hasonló történetek tucatjai keringtek. A cselédek tudni
vélték, hogy Libuse fejedelemasszony magával vitte a sírba annak a
Vysehrad-hegy alatti barlang titkát, melyben a Dalej-erdő patakjaiból
kimosott tömérdek aranyat rejtették el. A kincset az alvó lovagok
őrizték, kiket Libuse fejedelemasszony maga válogatott ki az ősdaliák
közül. A lovagok száma minden esztendőben gyarapodott azokkal,
akiket a vysehradi szirt alatt elnyelt a Moldva. Már ott sokan fúlnak
vízbe, mivelhogy a szikla alatt lakozott egy csúf vízi manó. Ez a manó
megragadta az úszók lábát, s lerántotta őket a mélybe.
Hát ilyen históriák nehezítették az elalvást Veronika számára. Nem
csoda, ha az éjféli kongatáskor még ébren hánykolódott az ágyában.
Jól hallotta, amint halk nyikorgással kitárul az ajtó.
Gyomra görcsbe rándult.
Ki jár ott?
Az ajtó a folyosóról nyílt, néhány hátrahagyott vértesnek kellett azt
vigyáznia.
Veronika felült, keze remegve kutatta ki a párna alá rejtett tőrt. Akit
az élet ennyit gyötört, az nem adja magát olcsón senki emberfiának!
Az idegen ott állt az ajtóban, sötét sziluettjét kiemelte a folyosón
lobogó fáklyák fénye. Megtermett férfi volt. Úgy lopakodott befelé,
mint valami éjszakai vad az erdő fövenyén.
Frau Rorerine egyenletesen szuszogott az ágyában; Veronika a kis
hercegnők szobája felé pillantott. Odabentről nem hallatszott nesz: a
kicsik bizonnyal az igazak álmát aludták.
Az idegen közelebb lépett. Az ő ágyát vette célba: az ablakon
haloványan becsorgó holdfényben csak körvonalai sejlettek fel.
Veronika remegése hirtelen elmúlt. Felkészült a pillanatra, amikor
felpattanhat, s belémárthatja a pengét a jövevény mellkasába.
Még néhány lépés…
Igyekezett egyenletesen lélegezni, de nem volt benne biztos, hogy
nem hallik-e ki szaggatott szuszogásából, hogy nagyon is ébren van.
Még néhány lépés… Még egy…
A következő pillanatban az idegen előrelendült, s villámgyors
mozdulattal megragadta tőrt szorongató karját. Veronika arcába idegen
szag csapott, s benne valami, ami…oly ismerősnek tűnt.
Felnyögött. Képtelen volt felemelni a kezét. Az idegen fölébe
görnyedt, baljára térdelt, s lábait maga alá gyűrte testével. Vergődve
várta a halált.
A rémület izzó vasként égetett ki elméjéből mindent. Aztán eltelt
néhány végtelennek tűnő pillanat. Veronika csak a férfi lassú légzését
hallotta. Frau Rorerine?
 A másik ágy felől pisszenés sem hallatszott. A frajla meg sem mert
moccanni, nemhogy segítségért rohanni ki a folyosóra.
Az idegen lassan, nagyon lassan közelebb hajolt hozzá, s Veronika
megint megérezte azt az ismerős illatot.
A holdfényben most már jól látszottak a férfi arcvonásai: hegek és
forradások. És a ragyogó szeme.
Gyémántragyogású szempár.
Millió közül is megismerte volna. Veronika teste elernyedt a
megkönnyebbüléstől és a mélyből feltörő boldogságtól.
– Titusz… – suttogta. – Édes Istenem… Te vagy?
A férfi bólintott, s ujját szája elé emelve mutatta, hogy csak halkan.
– Ébren van… – felelte Veronika. – Meg sem mer moccanni…
Titusz hangtalanul odalépett Frau Rorerine ágyához. Látta, hogy a
frajla rémülten húzza a nyakába pokrócát. Kímélet nélkül lesújtott: a
német leány eszméletlenül ernyedt el párnáján.
Veronika felült. A szíve még mindig hevesen kalapált. Titusz…
Titusz… De hát hogyan? Miért?
A férfi visszalépett az ágya mellé, s Veronika kinyúlt a fiú felé.
– Te vagy, valóban?
Ujjai borostán és sebek kusza hegein szántottak.
– Hogyan találtál meg?
Titusz nem felelt, lassan elővonta övéből tőrét, és a kis hercegnők
szobája felé intett vele.
– Mért nem szólsz? Miért nem beszélsz hozzám?
Titusz megrázta a fejét, aztán lassan, bizonytalanul közelebb húzta
magához Veronikát, és megcsókolta. A csók borzongatóan édes volt…
Mint egy álom…
A lány remegett, de most már nem a félelemtől.
– Azért küldtek, hogy megöld őket?
Titusz bólintott.
– Engem is?
Újabb bólintás.
Veronika gondolatai újra sebesen keringtek.
– Cillei? – kérdezte suttogva.
Titusz bólintott.
Veronika magához húzta a fiút, mintha soha többé nem akarná
elengedni.
 – Titusz… Titusz… Éppen téged küldtek, hogy életem kioltsd?
Éppen téged?
A fiú kibontakozott Veronika öleléséből, és az ablakhoz húzta őt.
Odalenn, a palota belső udvarán, a szemközti falhoz simulva egy
ember toporgott az összetaposott hóban, két ló zabláját szorongatva.
– Menekülnünk kell hát? – kérdezte sápadtan Veronika.
Bólintás.
– S te velünk jössz, ugye, szerelmem?
Erre Titusz nemet intett.
Veronika tudta, hogy nem sok idejük maradt. Össze kell szednie a
két kisgyermeket, felöltöztetni őket, s nekivágni az éjszakának, kutya
kemény télvíz idején…
– Hová menjünk? – kérdezte.
Titusz kettős keresztet rajzolt a levegőbe tőrével.
– Haza, Magyarországra?
Bólintás.
– Kihez?
A fiú most odakünn, a fák ágain gubbasztó, alvó hollók felé intett.
– Hunyadi kapitány menedékébe?
Szomorú bólintás.
– S te, szerelmem?
Válasz helyett Titusz elfordította a fejét.
– Mi baj? Bánt valami?
A nők csalhatatlan ösztönével Veronika megérezte, hogy valami
nincsen rendjén.
– Hunyadi? – kérdezte.
Titusz bólintott.
– Láttál minket? Újabb bólintás.
– Ó, te bolond! Én egyedül csak téged szeretlek! Csókolj meg,
Titusz! A hitvesed vagyok! S te a férjem! Nékem csak te vagy! Egyedül
te!
A férfi habozott, de Veronika ellentmondást nem tűrően megragadta
a fejét, és megcsókolta.
Aztán megint.
Ez utóbbi csók már áthevítette mindkettejük testét.
– Nem akarlak többé elveszíteni!
 Titusz a szomszédos szoba felé indult, s néhány pillanattal később a
sírdogáló, szemüket dörzsölő hercegnőkkel a karján tért vissza.
Veronika nevetett, pedig nem sok oka volt a nevetésre. – Jól állnak a
kezedben, szerelmem!
Titusz most először elmosolyodott. Először azóta, hogy évekkel
ezelőtt, ott messze, a Vénszigeten a sziklaoltár előtt elveszett Veronika
hatalmas, zöld szemeiben.
Talán egy napon a saját gyermeküket is karjában tarthatja majd…
Talán… egyszer…
Néhány perc múlva Veronika mécsessel a kezében lopakodott lefelé
a kihalt folyosóról nyíló lépcsőn. A kanyarulatban a szél majd' kioltotta
a mécses fényét. Titusz ott lépdelt mögötte, karján a két gyermekkel.
Annácska némán pislogott, a kis Lisabetha is mind nyűgösebben
nyöszörgött.
– Mi lesz veled? Mi lesz, ha megtudják, hogy nem teljesítetted a
parancsot? – suttogta Veronika, amikor a lovakhoz értek. Odakünn szél
süvített, s topánja alatt úgy ropogott a hó, mintha ágyúkat sütögettek
volna a szűk falak között.
Amikor aztán megpillantotta, ki tartja a lovak kantárját, egyszeriben
megvilágosodott minden.
Újlaki Miklós bevert képpel, felsebzett kézzel toporgott a fene nagy
hidegben. Alig fertályórája, hogy ez a fekete ember itt, ki tömlöcbe
lökte napokkal ezelőtt, váratlanul kicibálta onnét, és se szó, se beszéd,
ide vezette, erre a félreeső, halotti csendbe burkolózó udvarba. De mivel
egyértelműen arra készült, hogy visszaadja szabadságát, Újlaki
türelmesen várakozott. Fogai össze-összekoccantak a hidegben. Mikor
megpillantotta a közeledő Cillei-vitézt, karján a két gyermekkel, s
mellette Veronikát, már nem csak a hidegtől vacogott.
– Miklós! – A lány megtorpant előtte. – Miklós! Esetlenül megölelte
bátyját, s az hitetlenkedve bámult rá.
– Te itt? Húgom…
Titusz rájuk morrant, és intett, hogy késlekedés nélkül szálljanak
nyeregbe.
– Útközben mindent megmagyarázok – zihálta Veronika. – De most
azonnal indulnunk kell… Cillei… Nincs idő…
 Újlaki engedelmeskedett, s felpattant az egyik ló hátára, Veronika a
másikra. Titusz a férfi karjaiba nyújtotta a kis Annácskát, Lisabethát
meg a lányra bízta.
– Hová megyünk? – kérdezte Miklós.
– Magyarországra.
Titusz lekanyarította hátáról meleg, fekete köpönyegét, rajta a
Cillei-címerrel, s felnyújtotta azt is Veronikának, meg ne fagyjanak a
száguldásban. Aztán a lovak farára csapott.
A lánynak nem maradt ideje az utolsó csókra. Kivágtattak a szűk
várfalak közt a püspöki palota felé vezető csapóhídon, amit unott Cillei-
strázsák vigyáztak. Ahogy megpillantották uruk csillagos címerét
Veronika köpenyén lobogni, csak intettek nekik. Jó utat! Isten
vigyázzon reátok!
Néhány perc múlva már a Kőhíd kövein csattogtak lovaik patái, a
Moldva felett.
Veronika igyekezett nem gondolni az aranykoporsóba fúlt gyermek
hercegre, s a vízbe zuhanókat a mélybe rántó torzszülöttre. Ahogy
mégis a híd korlátján át a folyóra pillantott, mintha halovány, arany
derengést látott volna a mélyben…

15.
Egész éjjel vágtattak. Frissen hullott hó lepte az országutat, s mikor
végre betértek egy fogadóba melegedni, enni, Újlaki még mindig
értetlenül fürkészte Veronika arcát.
A kis Annácska az ölében kókadozott, elnyomta az álom a hosszú
órák óta tartó vágtában. Talán már csak Újlaki testmelege tartotta
életben, s mikor lekászálódtak a nyeregből, úgy ölelte át a szakállas
nagyúr nyakát, mintha…
Újlaki megilletődötten ringatta Annácskát, immár odabenn, a fogadó
lobogó kandallója mellett.
– Milyen szép gyermek – mondta rekedten.
S magában hozzátette: én lányom. Az én vérem…
Veronika pontosan tudta, mire gondol a bátyja, hisz a szóbeszéd már
hozzá is rég eljutott: Annácska valójában a magyar báró vér szerinti
gyermeke. Ahogy Miklóst és a kis hercegnőt figyelte közvetlen
közelről, valóban elképesztőnek találta közöttük a hasonlatosságot. Apa
és leánya…
– Az első perctől fogva szeretem ezt a kis szörnyeteget! – mondta
mosolyogva, aztán Miklós füléhez hajolt, hogy suttogva fejezze be:
– De azóta, hogy tudom: ő az unokahúgom, még jobban szeretem.
Fattyú, akárcsak én… S hiába a király leányaként nő majd fel, s én
hiába csak egy molnár leányaként nőttem, a sorsunk azonos, érzem…
Újlaki a térdén táncoltatta Annácskát, aki durcásan eltolta fülétől
Veronika arcát.
– Ne susmorogjatok! Én is hallani akarom, mit beszéltek!
Miklós megsimította a haját.
– Bárcsak nekem is olyan kislányom lenne, mint te vagy, kicsim!
Annácska erre megcibálta a férfi dús szakállát.
– Nekem van a legjobb apukám! Ismered?
Újlaki bólogatott.
– Ismerem, kincsem…
A kis Lisabetha, ki addig Veronika ölében szunnyadt, most
ébredezni kezdett. Hamarosan meg kell etetni.
– Albert és Erzsébet hálás lesz neked, Miklós – mondta a lány.
– Remélem is, Veron… Remélem is… Mostan már rám
ragyoghatna végre szerencsecsillagom…
S míg Veronika sorra elbeszélte, amiről tudott, ami az utóbbi
éjszakán történt, Újlaki egyre csak a gyémántdíszes kardhüvelyt
simogatta.
Titusz visszaadta neki azt az átkozott kígyócímeres fegyvert,
nyilván, hogy megvédhessék magukat az út alatt. Nem sokkal később
Habsburg Anna hercegnő fejecskéjét a nagyúr domború mellkasára
hajtotta, s édesen aludt.

16.
SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG
A. D. 1438, ÚJÉV NAPJA
Mintha a Jóisten is a koronázást jött volna ünnepelni, kristály-
csillogású hódunyhát terített a városra és környékére. Magyarföldön
eleddig nem havazott még a télen, csak esett, vigasztalanul, de ezen a
délelőttön, mikor a fejérvári székesegyházban Albert osztrák herceget
Pálóczi György esztergomi érsek a megjelent zászlósurak színe előtt
Magyarország, Horvátország és Szlavónia királyává koronázta, havazni
kezdett itt is.
Mikor Szent István koronája már ott ragyogott Albert homlokán,
Rozgonyi Simon veszprémi püspök Luxemburgi Erzsébet királynői
koronázásának szertartását is bevégezte kapkodó, fakó hangon.
Sietni kellett. Odakinn, a fekete lepellel borított szekéren ott hevert
vasalt koporsóban Zsigmond király teteme. Nem balzsamozták be,
abban bíztak, hogy a hidegben csak kibírja, míg megérkeznek
Nagyváradra, hol már készítették őfenségének a végső szállást Szent
László kriptájában, közvetlenül Mária királyné csontjai mellett.
Nem volt hát különösebb ünneplés, a fehérvári nép inkább gyászolt,
semmint dáridóra vágyott volna. Senki nem várt jót ettől a gyengekezű
férfiútól, de mindenki tartott a veszett hírű, fehérmájú királynétól.
Ki tudja, mi vár még a szegény magyar hazára?
A koronázás után a püspöki palotában Rozgonyi Simon lakomára
vendégelte az udvart. Nem volt azon muzsika, s nem volt vigalom: az
urak néma csendben rágcsálták a hamar kihűlt sülteket, s a gyöngyöző
kamonci borból is mértékkel öntözték gigáikat. Valahogy senkinek sem
fűlött a foga a dínomdánomhoz. Túl sok volt ahhoz az aggasztó
szóbeszéd: sebesen járt körbe a hír, hogy a fogoly Barbara Csehföldre
szökött, s hogy Cillei Ulrik sem rab többé Pozsony várában.
Mindenki sejtette, hogy ez nem történhetett Albert tudta nélkül s ez
csak fokozta a magyar urak gyanakvását és rosszkedvét. Ahogy a halotti
tornak beillő lakoma véget ért, az új király és kísérete kilovagolt a
falakhoz, ahol Giskra lovag és Hunyadi felsorakoztatták a rendelkezésre
álló magyar-cseh hadsereget.
Kilencezer katona: javarészt vértes lovasok székely és kun vitézek
meg a Rozgonyiak Pálócziak bandériumai. Reggel befutottak még Garai
László hadai is, így szaporodott a létszám majd tízezerre. Lám: a
magyar bárók sorra, egymás után jelentkeztek be gráciára, üdvözlésre.
Úgy tűnik, Zsigmondnak igaza lesz, idehaza nem ellenzi senki Albert
hatalmát…
Albert lovagi vértben, rőt tollforgós ezüstsisakkal a hóna alatt
lépdelt el a felvonult dandárok előtt. Jobbján Giskra lovag, balján
Hunyadi. Mindhárman hajadonfőtten, tűrve, hogy az újévi rút szelek
cibálják üstöküket, szakállukat.
 Hanem a had pompázatos látványt nyújtott: hamar rendbe kapták
őket a hosszú menetelés után. Fegyelmezetten állottak, rezzenéstelenül.
Minden vért ragyog az irigy téli napsütésben, minden ló fényesre
csutakolva, minden fegyver megélezve.
Lélekemelő látvány.
– Mindig erre vágytál, Johannes… – törte meg a csendet a király, s a
mellette baktató Hunyadira pislogott. – Egy erős hadseregre…
– Bárcsak Erdélyben lennénk már, fenség! – sóhajtotta erre Jankó. –
Ott van ránk szükség, nem királyi parádén!
Albert Giskrára mosolygott.
– Talán már nincs is ránk ott akkora szükség, hisz jól alakulnak az
események, Johannes! Te is hallhattad a hírt: Losonczi és Lévai Cseh
Péter hadai Apátinál tönkreverték a parasztokat! Olyan vérengzést
csináltak hogy aligha kapnak erőre megint…
– Fenség… Budai Nagy Antal maradék seregével bevette magát
Kolozsvárra. Ne becsüld le őket! Hírlik, hogy a parasztkirály véres
kardot küldött körbe Erdély falvaiba azzal az üzenettel, hogy elérkezett
az utolsó ütközet ideje… Aki él és mozog, mind csatlakozzon veres
zászlai alá Kolozsvárra! Már az én jobbágyaim is mozgolódnak
fenség… S nem csak Erdély… a nyugati Magyarország is egyre
nyugtalanabb… Kell a sereg, uram. Most kell. Kolozsvárnál kell!
Albert végigpillantott az előtte felsorakozott lándzsás kunok vad
ábrázatán. Istenem! Ha ezeket egyszer a parasztokra eresztik!
– Giskra! – intette közelebb a cseh kapitányt.
– Fenség?
– Eriggy, értesítsd a királynét, hogy készüljön. Indulunk tovább
Budára… Le kell csillapítani a hőzöngőket!
Hunyadi ajka megrándult.
A hőzöngőket… A város is a lázadás szélén egyensúlyoz… Budán a
német polgároknak megjött a bátorságuk, most, hogy az új király, ez a
német király úton van feléjük! Most aztán nagy pofával lázítanak a
magyarok ellen… Baj lesz ott is hamarost, ha nem tesz valaki rendet…
Vér folyik majd Buda kövein…
Hej, ezer sebből vérzel, szegény hazám!
Amikor Giskra elporzott a palota felé, Albert karon fogta Hunyadit,
és visszafelé indult vele, mintha még egyszer végig akarná szemlélni a
moccanatlan ármádiát.
 – Beszéljünk egyenesen, Johannes. Tudom, hogy sokan téged
méltóbbnak tartanának a trónra, mint engemet.
Jankó elsápadt ennek hallatán. Hát ez meg miféle okoskodás akar
lenni már megint?
– Ne aggódj, tudom, hogy a te szíved tiszta, soha nem állanál a
lázadók élére… De Budán a magyar városlakók meg a kisnemesi urak
egyre azt hangoztatják, hogy te vagy Zsigmond vér szerinti örököse. A
fia vagy…
Hunyadi most elvörösödött.
Hányszor kell még ezt a gyalázatot hallania?
– De… nem is az a kérdés, hogy az vagy-e valóban – folytatta
Albert fojtott hangon, hogy kettejükön kívül más ne hallja. – Nem
vagyok ostoba, Johannes, még ha annak is látszom. Tudom én, mit
tartanak felőlem… S lehet, igazuk van. Nem vagyok elég erős… Az én
elmém nem oly eleven, mint Zsigmondé volt… De talán te ismersz
annyira, hogy tudd: jót akarok magyar hazádnak.
Hunyadi bólintott.
– Zsigmond azt hagyta rám, hogy te légy a trón legerősebb támasza.
Szeretett téged, Johannes, s ezért én tiszta szívvel úgy tekintelek téged,
s Iván öcsédet, mint édestestvéreimet.
– Fenség. Én pedig esküszöm mindenre, mi szent, hogy kardom
téged szolgál, jóban, rosszban!
Albert megtorpant, s a sereg szeme láttára átölelte Hunyadit.
– Tudom – folytatta aztán –, hogy a feleségem ármányos asszony.
Semmivel se jobb, mint Barbara. De akkor is ő a feleségem, ő
gyermekeim anyja, kiket mindeneknél jobban imádok. Egyedül a te
segítségeddel erősödhet meg uralmam. Nem lesz könnyű. Erzsébet
máris szövi a hálóját, és Cillei…
– Te eresztetted őket szabadon, fenség! – jegyezte meg korholón
Hunyadi.
– Okom volt rá, Johannes. De ami történt, megtörtént.
Egyezkedjünk a jövendőről. Én tudom, mi a szíved vágya. Hallottalak
már sokszor kigyúlt orcával és lángoló szívvel szónokolni…
Megtisztítani, lecsillapítani Erdélyt… megerősíteni a déli határokat…
Nagy hadjáratot indítani a pogányok ellen… így van-e?
 – Így van, fenség. Elegem volt az idegen országokból, idegen
zászlókból… Én híven tettem kötelességem. Ahová Zsigmond rendelt,
oda mentem. De most már itthon a helyem…
– Egyetértek – felelte Albert, s még erősebben karolt Hunyadiba. –
Ezért ajánlok egyezséget neked, Johannes.
– Miféle egyezséget?
– Igaz alkut. Magyar koronám biztosítva van. Zsigmond megjósolta
ezt. S azt is, hogy a csehekkel meggyűlik bajom. A császári korona…
– Fenség, én most ezekkel nem tudok gondolni…
– Pedig kell, Johannes. Csehország, s a birodalom aranya, katonája
nélkül semmire nem megyünk. Iván öcséd sokat beszélt arról, mit
tervezel. Én pedig számoltam. Magyarország egyedül ellenállani a
töröknek nem tud. Az oszmán oly hatalmas, embere tenger… Kell,
érted, kell a cseh korona és a császári cím! Kell! Anélkül csak
öngyilkos könnyelműség minden harci tett! Emlékezz, mikor Zsigmond
Európa fél lovagi seregét Nikápolynál vágóhídra vitte! A török kemény
ellenfél, hőbörgés és magyar urak hetvenkedése legyőzni nem tudja
már. Ágyúk, tömérdek ágyú, harci szekerek, vértes zsoldosok
falanxai… S átgondolt stratégia kell ellene…
Hunyadi nehezen tudta palástolni meglepetését. Lehet, hogy Albert
valóban csak játszotta eddig az ostobát? Lehet, hogy nagyon is helyén
van az esze?
– Én is éppen így gondolom, uram!
– Akkor hát számolj is, Johannes, ne csak álmodozz! A cseh korona
és a császári cím nélkül…
Hunyadi elkomorult.
– Tudom, mit akarsz, uram.
– S megértesz, Johannes?
– De mi az egyezség? Megint hadakozzam idegen csillagok alatt?
Bohémia, Morvaföld mezein, német zsoldosok ellen, hogy te
szaporíthasd koronáid számát?
Albert egy pillanatra megdermedt.
– Kemény szavak, Johannes, de megértelek. Sokat vártál
türelemmel…
– S elfogyott a türelmem, uram.
– Ezért az egyezség: vidd most kétezer lovagom Erdély földjére.
Tudom, vissza nem tart onnét sem Isten, se ember. De magam sem
akarom, hogy Erdélyt lángok emésszék végleg el. Tégy rendet…
Végezd be, mit Losonczi, s a vajda megkezdték. Aztán térj haza… Tölts
el néhány hetet otthon, Hunyadon. Megérdemled… De aztán, hogy
kipihented fáradalmaid, jöjj vissza udvaromba, mert tavasszal indulunk
Prágába… S onnét tovább, ha kell.
– Ez egyezség, uram? Mi ebben az egyezség?
– Az, hogy egy évet kérek csupán. Addig kardod engem szolgál. S
én ígérem, egy esztendő múltával én megszerzem, mit megszereznem
kell, s onnantól minden erőmmel, minden hadammal délnek fordulok.
Esküszöm ezt! Onnantól Felső-Ausztria, Cseh-és Morvaföld, a német
birodalmi városok minden ereje azt szolgálja, ami álmod rég. Nagy
hadjárat, Johannes… a török ellen.
Hunyadi elfordította fejét.
Egy esztendő.
Még egy hosszú év!
S ki tudja, aztán hogy lesz…
Egy év… Az alatt annyi baj történhetik… Vlad is lesben áll…
Murád is csak arra les, hogy lecsaphasson Erdélyre… Mi lesz, ha
egyesítik erőiket? Keserű a döntés.
Főképp, mert választás az valójában nincsen.
Egyedül mire menne? Familiárisaival, még ha fél Erdély a hollós
lobogók alá gyűlne is? Még ha a paraszti had szánalmas, megvert
maradéka is mind odagyűlne őhozzá? Semmire…
Az oszmán ellen semmire…
– Nincs választásom, igaz?
Albert a vállára tette a kezét.
– Nem vagyok oly gyenge, mint amilyennek mutatom magam –
mondta. – S tudom, mit akarok, Johannes. Azt akarom, amit te.
Folytatni Zsigmond nagy terveit! S tenni éppen ezt fogom!
– Még egy év…
– Holnap leváltom a zászlósurak javát. Tervem már készen áll.
Engem nem a ceremóniák vonzanak, mint Zsigmondot, nem a pompa, s
nem a hivalkodás. Én a nagy tetteket okkal tervezem. S te vagy terveim
egyik főszereplője, Johannes. Higgy nekem!
Hunyadi lehajtotta fejét.
– Mást nem tehetek, uram.
– Nem fogsz csalódni bennem.
 – Úgy legyen!
– Most menj! Válaszd ki a dandárokat, s máris eriggy Erdélybe!
Hunyadi végigpillantott a felsorakozott hadseregen.
Volt valami Albert hangjában, ami minden kételkedése, minden
csalódottsága ellenére is reménnyel töltötte el. Új embereket nevez ki a
főbb tisztekre? Lehet, hogy akkor…
– Indulok, uram! – tisztelgett, s már fordult is saját lovasai felé.
Bárhogy legyen is, most végre kiadhatja a rég várt parancsot:
– Indulj! Erdély hazavár! Remélte, még időben érkeznek.

17.
Alighogy Hunyadi útnak indult a kétezer katonával, futár vágtatott
be Győr felől, s lihegve hozta a hírt, hogy Újlaki báró úton van már
Székesfehérvár felé, a fenséges pár gyermekeivel.
Albertről rögvest lefoszlott a királyi büszkeség, nyeregbe pattant, és
a közeledők elé vágtatott. Csókakő és Mór között találkozott a szemből
jövő, dísztelen úti batárral, melyet valóban Újlaki Miklós kísért, néhány
lándzsással. A határban Veronika, s a két kis hercegleány utazott. Albert
felugrott a kocsira, és magához ölelte kislányait. Annácska sikongatott a
boldogságtól, úgy csüngött a király nyakában, mintha soha többé nem
akarna onnét elszakadni.
– Apa! Apácska! Mért hagytál minket magunkra? – kérdezte
magyarul. Veronika röstelkedve rászólt, hogy váltson íziben németre,
de Albert intett, hogy nem kell.
– Kincseim! Gyöngyös gyémántjaim! Be jó, hogy itt vagytok!
– Igaz, hogy király lettél? – kérdezte csudálkozó szemekkel
Annácska.
– Ti pedig királyleánykák!
Albert nagy örömében csak órákkal később ocsúdott, immár
Székesfehérvár biztos falai között. Két térdén két leánya lovagolt, s ő
csak értetlenül méregette az előtte várakozó Veronikát.
– Beszéld el, mi történt, leányom. Miért Újlakival hoztad el a
hercegnőket? Úgy hittem, Vitovecz van megbízva ezzel!
Veronika nem számolt be minden egyes részletről. Volt annyi esze,
hogy nem utalt Cilleire, hisz tudta, Erzsébet királyné azonnal végeztetne
vele. Azt azonban nem titkolta el, hogy éjjel rájuk törtek a palotában,
azzal az egyértelmű szándékkal, hogy végezzenek a kislányokkal. Ki
tudja, kik lehettek? Husziták talán? Frau Rorerinét leütötték, lehet,
életben sem maradt azóta… Ő maga is csupán Újlaki báró segítségével
tudott elmenekülni a Hradzsinból.
Albert rögvest hívatta Újlakit.
Tudott a szóbeszédről, hogy állítólag a báró lenne Annácska
nemzőatyja, de nem törődött vele. S ha szívében maradt is korábbról
gyanakvás, most, hogy Miklós megmentette mindkét hercegleány életét,
kizárólag a hálának hagyott ott helyet. S a könnyektől csillogó királyi
tekintet többet ért e percben, mint a Miklós ruhájában lapuló menlevél,
Erzsébet aláírásával.
Alighogy Albert hálálkodva elbocsájtotta, Újlaki sietett, hogy
vágtatva beérje Hunyadit. Hallotta, hogy egy kétezer fős sereg alig
fertályórával korábban indult tovább, s most, hogy a király előtt tisztára
mosta nevét, idejét érezte, hogy tekintélyét is tisztára mossa a magyar
nemesség színe előtt.
Hunyadit a várfalakon túl, az országúton érte be.
Jankó az ott táborozó huszita szekerek indulását ellenőrizte épp,
mikor a báró elébe táncoltatta lovát.
– Miklós! Hát téged mi szél hozott ide?
– Hosszú lesz azt elbeszélni, Jankó! De jut arra idő, ha véled
tarthatok Erdélybe. Hunyadi vállat vont.
– Gyere, ha akarsz. Elkel minden fegyverforgató kéz!
Ebben a pillanatban különös dolog történt. Az éppen előttük
elvonuló harci szekér középső lőrésfedele hirtelen felhúzódott, s azon
egy rövid csövű puska öblös torka meredt ki egy szemvillanás alatt.
Hunyadi nem látta, mert épp Újlaki felé fordult. Mellette ott állt
Kamonyai, s az ő örökké éber ösztönei jelezték is a veszélyt, de már
semmit sem tehetett, mert a puskacső végéből gyomorrengető
dörrenéssel fehér füstfelhőcske buggyant ki, lángos köpedelmét
Hunyadi felé okádva.
Újlaki pontosan szemben állt a szekérrel, s mielőtt a lövés még
eldördülhetett volna, ösztönösen rávetette magát Hunyadira. A földre
zuhantak mindketten.
– Mi a szentséges…
Újlaki máris talpra szökkent, és bősz üvöltéssel rontott a huszita
szekérre, melynek deszkázatán évek óta a hollós címer díszelgett a
kehely helyett. Felkapaszkodott a deszkapalánkozatra. Ketten követték
habozás nélkül: Hunyadi Iván és Kamonyai Simon.
Egyetlen görnyedt kis alak volt odabenn. A merénylő sápadtan
hátrált előlük, kezéből a szekér padlójára ejtette a füstölgő puskát.
Aztán már csak egy szökellés, és Újlaki bőszen megsuhintotta a
hüvelyéből előhúzott kardot. A cseh koponyája pörögve hullott a lábuk
elé.
Iván és Kamonyai nagyot néztek.
Aztán, mielőtt Hunyadi magához térhetett volna a meglepetéstől,
Kamonyai kikapta a kígyós-címeres kardot Újlaki kezéből, és lapjánál
kettétörte a véres pengét a térdén.
– Mostan bizony törlesztettél, jó uram! – hajolt meg Miklós előtt. –
Köszönöm, néked!
Iván semmit sem értett az egészből.
– Mi a nyüvedelem volt ez? – tépte le Hunyadi a leeresztett lőrést a
szekér oldaláról. – Miért lőtt rám ez a nyomorult?
Újlaki odalépett a lefejezett hullához, és a zsebéből néhány aranyat
kotort elő. Minden érmén a Cillei-címer csillogott.
 Tizedik fejezet
KOLOZSVÁR TÜZEI

1.
KOLOZSVÁR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG
A. D. 1438, ÚJÉV HAVÁNAK 9. NAPJA
Hanem a szép terveket, hogy békét hoz Erdély földjére, sereget épít
a felkelők maradékából, egy nap alatt szertefújta a téli szél.
Mert mire Szászfenes alá értek, már híre jött, hogy kár úgy sietni.
Kolozsvárt teljesen körbekerítették a nemesi hadak, melyek a tél
folyamán lassan, de biztosan fölénybe kerültek Nagy Antal egyre
fáradó, egyre morzsolódó paraszthadával szemben.
Hol volt már a pórnépek egész országot lángba borító hevülete? A
jobbágysereget legelébb a bocskoros nemesek hagyták ott, egyenkint
elsomfordáltak mikor Lépes György püspök minden faluban
kidoboltatta, hogy nemesember – ha bocskoros is –, többé dézsmát nem
kell, hogy fizessen. Aztán az a pár száz székely hagyta faképnél a
paraszti tábort, aki korábban berukkolt közéjük. A székely nemzet
ugyanis egységesen csatlakozott a nagy erdélyi unióhoz, mely
voltaképpen a paraszti ribillió ellenében jött létre. Saját véreink ellen
nem harcolunk! – mondták a székelyek, és szépen elballagtak ők is
haza. Hanem az a néhány szász ágyúsmester is eloldalgott hamar, aki
addig kitartott Nagy Antalék mellett. Elfogyott a lelkesedés, fizetség
meg nem jutott egyáltalán. Később már maguk a parasztok is el-
elszökdöstek Kolozsvárból, ahová a vezér a tél elején a nagy hidegek
elől nagy bölcsen befészkelte magát. Szöktek, mert saját falujuk is mind
gyakrabban vált prédává, no, nem az urak prédájává, hanem saját
felkelő testvéreiké. Egymásnak estek a haditanácsban a
jobbágykapitányok, s egymást okolták a mind gyakoribb vereségekért, a
félresikerült portyákért, a nyilvánvaló árulásokért. Ráfizettek arra is,
hogy újra és újra hitelt adtak Lépes püspök szavának, ki bármilyen
pergament is írt alá az elmúlt fél esztendőben, azok passzusaiból egyet
se tartott be soha. Hiszékeny fajzat a paraszt, de a sok megcsalatás,
ármány elvette a kedvét a hiábavaló hadakozástól.
 A magyar jobbágy az oláhot hibáztatta mindenért, az oláh meg a
magyart. Az oláhok ugyanis rákaptak, hogy immár nem csak az úri
udvarházakat fosztogatják, de bizony rátörtek a magyar jobbágyok
nyomorú falvaira is, s míg a férjek, fiak Nagy Antal táborában
katonáskodtak, az oláhok felgyújtották otthonaikat, erőszakot tettek
asszonyaikon, s erdőirtó fejszével csapdosták le gyermekeik fejét.
Némely alvezérek önállóan zsákmányoló, harácsoló egységei
olyannyira elvadultak, hogy semmiféle parancsolatnak nem
engedelmeskedtek többé, belemartak mindenkibe, akit csak értek.
Elkegyetlenedtek a paraszti hadak, egymás farkasai lettek, s Nagy Antal
csak vas fegyelemmel, kivégzések sorával tudott ideig-óráig úrrá lenni
az acsarkodásokon.
A Dellő-Apáti nagy diadal után – mely, mint kiderült, az utolsó volt
a sorban – a parasztok óvatosan visszahúzódtak Kolozsvárra. Abban a
reményben tették ezt, hogy ott majd kitelelnek, s tavasszal újult erővel
kezdik Erdély pusztítását. Kincses Kolozsvár hiába tiltakozott a
megszállás ellen. Nagy Antal tehát, hogy példát statuáljon, lefejeztette a
városban lakó nemeseket meg a patríciusokat, asszonyaikat, lányaikat
pedig a paraszti had közprédájává tette. A Szent Mihály-
főszékesegyházba lovaikat kötötték az eleinte még oly istenfélő
felkelők, s az oltárt, az egyházi szobrokat, a gyönyörű festményeket
mind megszentségtelenítették. Ha ezt látta volna Jakab pap, a kamonci
prédikátor, ki oly nagy szívvel fordítgatta nékik a Bibliát magyarra! De
nem láthatta, mert hívei hazahívták még az ősz végén…
Néhány napos vérengzés után Kolozsvár beletörődött, hogy immár
Erdély szutykainak fészkévé lett. Hiába tiltakozott az addig oly lelkes és
hűséges Kolozsvári János mester, még az ő kedvéért sem kegyelmeztek
senkinek a paraszthad többi vezérei. Így történt, hogy Kolozsvári mester
saját fiát is lenyakazták a cigány hóhérok. Ily módon esztelen
gyilkolásba fúlt immár a nagy, nemes eszmékért indított felkelés, hisz
mindenki látta, itt győzni nem lehet. Ha meg nem lehet, gondolták a
parasztok, hát tegyünk arról, hogy megemlegessék még az urak az
1437-es meg az 1438-as esztendőt, mikor fél Erdélyországban a
pórnépek voltak a királyok!
S a gyilkolás, gyújtogatás, kegyetlenkedés újult erővel folyt tovább.
Karácsony havában, néhány nappal azután, hogy messze, Morvaföldön
Zsigmond király jobblétre szenderült, a paraszti sereg Nagy Antal
vezetésével kitört Kolozsvárról, és megtámadta a szomszédos
Kolozsmonostor apátságát. Antal apát elhordta az irháját, s így legalább
nem kellett látnia, hogy fosztják ki hombárjait s borospincéjét a
talpasok. Nagy Antal jól ismerte a helyet, hisz budai lakos volt maga is,
s Buda együtt huszonkét másik kalotaszegi jobbágyfaluval ide
szolgáltatta be minden esztendőben a tizedet az apát úrnak.
Látogatásukat Kolozsmonostoron a közeli fákra aggatott, de előtte
alaposan megkínzott, s félig megnyúzott kispapok jelezték még akkor
is, amikor Csáki vajda (aki még nem értesült róla, hogy már nem
vajda), s Losonczi Dezső meg a többi nemesurak seregei megérkeztek
erőltetett menetben.
Az apátságon már nem segíthettek, de a paraszti had utóvédjét izzó
dühvel széjjelverték, s az összes kezükre került parasztot hosszasan
kínzatták, aztán még élve megégették őket. Ezek üvöltését hallgatták
napokig a Kolozsvár falai mögé húzódó jobbágyok, s lassan
elgondolkozhattak rajta, vajon milyen sors várhat rájuk.
Újév napjára aztán teljessé vált a gyűrű Kolozsvár körül. Ekkor jött
az újabb parancs: Losonczit hirdették ki vajdának, s a nemesi hadak
most értesültek arról is, hogy a király őfensége Morvaföldön meghalt.
Azonban őket ekkor már egy dolog érdekelte csak széles e világon: a
bosszú. Mindenáron betörni Kolozsvárba! Kiirtani e ganéj hordát, hogy
írmagja se maradjon!
Az óriásira duzzadt nemesi had ezt könnyedén megtehette. A nyáron
még a messzi, Vég-Szendrőnél hadakozó sereg utolsó egységei is
visszaérkeztek, ráadásul megjöttek a magyarországi nemesi hadak is,
olyan nagy számban, amire senki sem számított.
A nemrég megkötött Unió Trirum Nationum értelmében a szász
városok is kénytelenek voltak elküldeni zsoldosaikat, annál is inkább,
mert Losonczi Dezső arra menesztett hozzájuk egy nagyobb dandárt
azzal a könnyen érthető üzenettel, hogy vagy a szászok csatlakozott
seregével mennek vissza Kolozsvár alá, vagy a szászok levágott fejeit
szállító szekerekkel.
A szászok nem ostoba emberek, belátták, hogy vége a türelemnek,
küldték hát a drága aranyakon felszerelt hadakat a jó
ágyúöntőmesterekkel meg a frissen öntött, nagyöblű ágyúkkal.
Kolozsvárból már karácsonykor sem szökhetett ki eleven lélek az új
év első napjaira, mikor Székesfehérváron Habsburg Albert fejére
helyezték Szent István koronáját, pedig már éheztek az odabenn
rekedtek. A parasztok a lesoványodott, csupa csont és bőr hátasok
húsára fanyalodtak.
A székely lófők ezalatt soha nem látott hadat szedtek össze, mert
úgy látták, a közös magyar hazát végveszélybe döntik a nyakas
parasztok. Így aztán mire Hunyadi János kétezer vértese felbukkant a
kolozsmonostori apátság kiégett falai mellett, onnantól végestelen-
végig a nemesi seregek táborát láthatta maga előtt, amint második
Szamosként körbeölelik a behavazott, fagyoskodó Kolozsvárt.

2.
Egymás mellett közeledtek a had élén, középütt Hunyadi, mellette
jobbról Szilágyi Mihály, Újlaki Miklós, balról meg Kamonyai Simon,
Hunyadi Iván, a két Hradski. Nyomukban a többiek, mind a jó
familiárisok.
Igen megörvendeztek jöttükre a nemesi urak. Losonczi, az új vajda
lóra pattant, s a jövevények elé sietett, hogy üdvözölje őket. De jöttek a
többiek is: Lépes Lóránd alvajda, Kusalyi Jakcs Mihály székely ispán,
az ifjabb Losonczi, az István, meg Bálványosi bán fia György, Telegdi
Miklós, Harinai Farkas, s persze Dengelegi Pongrácz György Jankó
rokonságából.
– Isten hozott, Hunyadi öcsém! – dörögte Losonczi veres képpel, s
ölelésre tárta karját. – Éppen időben jöttél, mert holnap támadunk! Ha
kedved kerekedett parasztot irtani, akkor itt a helyed közöttünk!
Jankó nem viszonozta a vidám köszöntést.
– Mennyien vannak a falak közt a felkelők?
– Vagy ötezren ha maradhattak! De éppen ez az ötezer a
legmegveszekedettebb! Rühes állatok egytől egyig!
Hunyadi körbepillantott. Ameddig a szem ellátott, a Kétvízköz-
berekben, a Kőmáli, az Akasztó-hegy meg Házsongárd felé mindenütt
tarka sátrak ezrei. Legalább tizenöt ezres nemesi sereg!
Hanem Szilágyi Mihály is elámult, ahogy nézelődött. Ez már bizony
nem az a fegyelmezetlen, részeges horda volt, mint ami Bábolna alatt
azt hitte, magától az ölébe hullik a győzelem! Bármerre is nézett, csupa
fegyelmezett, józan katonát látott tetőtől talpig fegyverben, éberen.
Mindenütt őrszemek, amott a városfal alatt szinte egymást érték az
őrjáratok.
– Úgy látom, alaposan megtanultátok a leckét, urak! – jegyezte meg
epésen Szilágyi. – Mégse gyerekjáték, ha a paraszt kezében
kiegyenesedik a kasza!
– Ne is emlegessed, öcsém! – legyintett a vajda. – Ha itt lettél volna
Dellő-Apátinál… az volt csak a nagy futás! Ezek a piszkosok úgy
harcoltak akár az eleven ördögök! Éppen ideje volt, hogy ide
beszorítsuk őket… S holnap… Holnap véget ér a parasztvilág
Erdélyben!
Hunyadi komoran méregette az égen sodródó felhőket.
– Nem azért jöttem, vajda uram, hogy parasztot irtsak.
– Hanem? – nézett nagyot Losonczi Dezső. – Ne tréfálj már
énvelem, édes fiam! Hát minek küldött volna a király úr?
– Vannak elegen kegyelmetek. Ennek a háborúnak holnap vége lesz
– felelte Jankó.
– Ej, ott messzi Prágában tán habos az élet, de neked elképzelésed
sincsen, mi folyt itt, Erdélyben! Ha segítni nem akarsz, kotródj innét a
vérteseiddel együtt!
Hunyadi válasz nélkül elléptetett a vajda mellett. No, erre lett nagy
értetlenség.
Minek jött Hunyadi? Minek hozta a sok nyalka daliát?
Amikor a dúló-fúló, maga körül csapkodó Losonczinak
fertályórával később jelentették, hogy Hunyadi János ötödmagával s
egy ponyvás szekérrel megindult a Monostor-kapu felé, a vajda majd
gutaütést kapott.
– Hát mi a szakramentam-istenit akar ez a kölyök? Ej, hogy
magason hordja az orrát! Majd ellátják a baját a büdösök, de
megérdemli!
Alig telt bele néhány perc, s a fullajtárok hozták a hírt, hogy a
parasztok megnyitották a Monostor-kaput a hollós zászló alatt
közeledőknek és az utánuk zötykölődő társzekérnek.

3.
A kapu nyikorogva kinyílt, s Hunyadi János elé szívszorító látvány
tárult. Megfeketedett, összemocskolt falak, az utca sarába, az olvadt
hóba ablakból kiszórt holmi garmadája, szemét és szenny mindenütt. A
házak tövénél temetetlen holtak hevertek ki tudja, hány hete már. Az
orrfacsaró bűz mellbe vágta az érkezőket.
Kolozsvár, Kolozsvár, kincses Kolozsvár… Mivé lettél, drága jó
városunk!
A kapuszárnyak felől kétoldalt koszos képű, bizalmatlan parasztok
meredeztették rájuk lándzsáikat.
– Megálljatok!
– Hátrább a lándzsákkal, mert menten kiütöm a kezetekből! –
förmedt rájuk Hunyadi.
– Le a fegyvereket!
A hang szemközt, a Monostor utcából harsant rájuk. Ott állt Nagy
Antal személyesen, kapitányai karéjában: rögvest ugrasztották, ahogy a
hollós-zászlós közeledőket észlelte az őrtorony strázsája.
– Nagy Antal… – sóhajtotta Hunyadi. – Királynak hadnagya…
mivé lettél!
– Hunyadi uram – a parasztvezér tett előre néhány lépést, hogy
köszöntse néhai urát, de aztán elbizonytalanodott. Hogyan is lenne
illendő a parola? Fejet hajtani, kezet csókolni? De hát tesz ilyet vezér a
másik vezér előtt? Aztán csak győzött a beleivódott tisztelet, s
meghajtotta magát Hunyadi elé érve. – Jó uram… Ugye a király
őfensége küldte kegyelmedet? Hej, de jó, hogy kegyelmedet küldte!
– A király? – csodálkozott Hunyadi. – Miért küldött volna a király?
– Hogyhogy miért, uram? Ne bolondozz már énvelem! Hisz hetek
óta azt várjuk, hogy megküldje őfensége a Szent István urunk
bullájának másolatát!
Hunyadi a fejét rázta értetlenül.
– Nincsen nálam semmiféle bulla. Azt sem tudom, miről beszélsz,
Antal!
A parasztvezér arcáról egyszeriben lehervadt a reménykedő vigyor.
De hisz csupán ezt az egyet kérték a nemesi uraktól, hogy azt az
okmányt hozassák ide! Bizton kell lennie belőle másolatnak a budai
kancellárián! Az iratnak, amiben boldog emlékezetű Szent István király
a jobbágyok ősi szabadságát adja passzusba! Amit dugdosnak,
rejtegetnek előlük a papok! Ami egyértelműen bizonyítja, hogy minden
jobbágy szabad, s szabadon dönthet sorsa felől.
 – Ez az utolsó reménységünk – fogta halkabbra Nagy Antal –, hogy
Zsigmond őfensége megküldi nékünk azt a bullát. Ahogy ígértük, akkor
letesszük a fegyvert…
– Zsigmond őfensége majd egy hónapja halott – felelte Hunyadi. – S
én nem hoztam, de elviszek innét.
– Elviszel, uram?
– Elviszem, ami az enyém.
Nagy Antal fáradtan nevetett.
– Ami a tiéd? Hát nem tudod, hogy itten minden mindenkié?
Hunyadi körbepillantott. Kolozsvár néhány hónap alatt mintha újabb
tatárjárást szenvedett volna meg. Szurtos képű férfiak és asszonyok
pislogtak vissza Jankóra a romok közül. A bűzös trágyahalmok közt
kezdetleges kőhalmok emelkedtek, mintha a parasztok hosszas utcai
harcra készültek volna, de aztán maguk is belátták, hogy felesleges
erőfeszítés az egész… Ép ház nem látszott a Monostor utcában,
halmokban állt a hókásás sárban minden, mit a parasztok a város
felprédálásakor kihajigáltak a házakból.
Akár Nagyszombat, gondolta Jankó elkeseredetten. Ezt művelitek, ti
új világ építői! Ez a ti igazi arcotok! A régi, rossz világ helyett valami
még romlottabbat, még mocskosabbat hoztok magatokkal! Ez a ti
megtisztulástok!
– Itt semmi se a tiétek, parasztok! – felelte komoran Hunyadi. – Ha
szánalmat valaha éreztem szenvedéseitek iránt, hát ezt a várost látva
többé nem érzek semmit!
– Mert kegyelmed is csak úr – legyintett Nagy Antal. – Kegyelmed
is csak a saját fajtájával fú egy követ! S én még azt hittem, kegyelmed
lesz szabadítónk!
Hunyadi nagy levegőt vett.
– Te ismersz engem, Nagy Antal! Te az én zászlóm alatt harcoltál,
mégpedig vitézül! Te megmentetted a király életét!
– A király életét? Hát Albertet már meg is koronázták?
– Ha bármit kérsz éntőlem, én megadtam volna néked – folytatta
Jankó. – De te megszöktél, otthagytad a sereget, amely számított reád!
S ti, tán jogos panaszaitokért kiállva fegyvert ragadtatok uraitok s az
egyház ellen!
Nagy Antal elkeseredett arckifejezéssel lépett még közelebb.
 – Hunyadi uram! Te magad is tudod, milyen világ gazembere a
Lépes püspök! Mennyit beszéltél róla magad is! Te se tartod semmire!
– Az igaz. De hazám ellen fegyvert akkor sem fogok, Nagy Antal!
Mert te éppen ezt tevéd!
– Mert mást nem tehettem, uram! Mert rajtunk senki sem segített!
Te nem éheztél még soha! Gyermeked nem rítt, mert az utolsó szem
búzát is besöpörte a püspök adószedője, s enni nem tudtál semmit adni
úgy!
Hunyadi a fejét rázta, mintha nem is hallotta volna Nagy Antalt.
– Antal! Te még mindig nem érted, mit tevél? Lángba borítottad
Erdélyt! Erre nincs bocsánat, erre nincs grácia! De ítélkezni én nem
fogok! Nékem eléggé fáj így is, hogy magyar irtja a magyart!
Megundorodtam tőletek, Budai Nagy Antal, s megundorodtam a vajda
úr vérszomjas csürhéjétől éppen úgy! Mint mondám, csak azért jöttem,
hogy jogos tulajdonom magammal vigyem! Ha egy ujjal bárki hozzám
ér, halál fia! Ezért te felelsz, Nagy Antal!
A parasztvezér intett a közelben mind nagyobb tömegben gyűlő
jobbágyoknak, hogy maradjanak veszteg.
– Te vagy az egyetlen nemesember, jó uram, kit szívből tisztelek.
Rád kezet emelni senki nem fog, míg én élek! Mit akarsz? Mi hát a tiéd
itt, uram?
Hunyadi intett Thuz Jánosnak, hogy mutassa az utat. A zsidó fiú az
utóbbi esztendők bevételéből többek közt egy tisztes házat vett a
Hunyadiaknak, közel Kolozsvár főteréhez. Jankó még nem látta. S most
látni akarta.
A Nagypiac sarkára érve a társzekérrel bekanyarodtak a domonkos
kolostor felé vivő szűk utcácskába. Ott álltak hamarost az Óváros egyik
masszív, sarki épülete előtt.
– Ez az? – kérdezte Hunyadi.
Thuz János bólintott. Ő ugyan egy takaros, szépen festett
polgárházat vásárolt, de most egy beszakadt tetejű, koszos épület
magasodott előttük.
– Ez lenne, nagyuram.
A kapu belökve, a bútorok az utcára hajigálva.
– Innét aztán nem sok minden maradt elszekerezni, sógor – jegyezte
meg Szilágyi. – Ebből a romhalmazból…
Nagy Antal széttárta a karját.
 – Ha tudom, hogy a te házad, egy ujjal se bántjuk, meghiheted azt.
Hunyadi intett Thuz Jánosnak, hogy kövesse. Csak ketten mentek
be, s kisvártatva elő is jöttek megint. Addigra az utcán vagy ezer paraszt
gyűlt össze, s elképedve bámulták a ház előtt a ponyvás szekeret, s a
körülötte várakozó férfiakat. Jöttek az alvezérek is, Nagy Antal mellett
ott állott már a többi jobbágykapitány is: Virágosberki Oláh Mihály,
Kolozsvári János, Chegei Grigor, Diósi Gazda Benedek. Mindenki azt
találgatta, most ugyan mi lesz.
Hunyadi megállt a ház romos kapujában, és csípőre tett kézzel
körbenézett a gyászos gyülekezeten. Tekintete megakadt egy paraszton
az első sorban.
– Kolcvári Mihail, te vagy az, valóban? Mi a hétszentséget keresel
te ezek között?
A jobbágy lekapta süvegét a fejéről. Bal arcán mély seb vereslett.
– Ide jössz azonnal, a kutya keservedet!
Az oláh meggörnyedve engedelmeskedett, hiába hurrogták a társai,
hogy ne tegye.
– Ki van még? – tekintett körbe bőszen Hunyadi. – Az anyád
úristenit, Ioan Hodosan! Meg te! Ösmerlek téged is, te is Kendeffy
jobbágya vagy! Mi a neved, kutya?
– Kárándi István, nagyuram…
– S te?
– Vigh Mihály, nagyuram
– Ide jöttök mind, rögvest!
A parasztvezérek fölhördültek, mert látták, hogy a szólítottak
egymás után, lesütött szemmel odasomfordálnak uruk mellé. Lassan
vagy tucatnyi paraszt állt lehorgasztott fővel a társzekér mellett. Amikor
egyikük el akarta hajítani a kezében szorongatott fejszét, Jankó rárivallt.
– A fegyvered marad! Mától katonáim vagytok! Aki velem jön, azt
nem érheti bántódás!
– Mit képzelsz, nagyuram? – tört ki már erre Nagy Antal. –
Elvinnéd maradék harcosaim?
– Megmentem, akit csak tudok! – riposztozott Hunyadi. – Aki itt
marad, az halál fia! Én utolsó esélyt adok, nyomorult akasztófavirágok,
hogy mentsétek bőrötök! Aki vélem tart, az életben marad, de halála
napjáig szolgálni fogja a hazát, hogy levezekelje számolatlan bűneit!
Gyerünk! Ki áll be Hunyadi seregébe?
 A tömeg susmorogni kezdett. Aztán nagy nehezen egyikük, egy
besztercei paraszt kilépett közülük, és öles léptekkel Hunyadihoz sietett.
Őt egy sötét képű oláh követte, aztán vagy tucatnyi zalatnai és
kisbányai magyar jobbágy. Majd sorban, a többiek.
– Elég ebből! – kiáltotta elfúló hangon Virágosberki Oláh Mihály. –
Miért nem vágjuk le ezt a bitangot? Nem arra esküdtünk, testvérek,
hogy mind az úri fattyat kardélre hányjuk?
– Elhallgass, Mihail! – förmedt rá Nagy Antal. – Hogy mersz te
beszélni Hunyadi János urunkról? Nem hallottad tán hírét? Az egyetlen
igaz ember ebben a hazában, én mondom néked! Ha megmoccansz,
magam aprítalak keresztbe!
Az oláh kapitány elképedt ennek hallatán.
– Magyar kutyák! Ti mind miellenünk vagytok! Mind egy követ
fújtok, alávalók! Oláh testvéreim! Ide, mind! Ne tűrjük ezt!
Mozdultak is az oláh fejszések, de nem azért, hogy
engedelmeskedjenek, hanem hogy befogják Mihail száját. Nagy Antal
csak bólintott, látva a nagy egyetértést, aztán lehorgasztott fővel kiállt a
tömeg elé.
– Testvérek! Harcunkat megharcoltuk… Innét már nem győzhetünk!
Meg soha nem futottatok, álltátok a legbőszebb rohamot is, derekasan,
férfiszívvel! Én mondom néktek, Budai Nagy Antal, a felkelt paraszti
hadak vezére, hogy e zord falak közt csak az maradjon, ki leszámolt az
életével. Holnap a nemesi sereg megindítja a támadását miellenünk. Itt
kő kövön semmi nem marad. Ellenfeleink háromszor, négyszer annyian
vannak, mint mink vagyunk. Nekik ágyújuk van, nekünk semmink
sincsen. Nekik élelmük van rogyásig, nekünk már csak a rühes
kutyahús maradt. Ez az ember itt, aki nem ösmerné, Hunyadi János úr,
az én nemes kapitányom. Ösmerem jól. A hazát védeni kívánja igaz
hittel, s ehhez sereget gyűjt. Aki élni kíván, aki harcolni akar Hunyadi
János seregében, az nyugodtan álljon ki a sorból, és menjen ővele. A
dicstelen halálnál a dicső harc még mindig jobb lehet. Zsigmond király
halott, s Szent István urunk bulláját elhozni nem fogja emberfia. Tán
nincs is ilyen… Ki tudja azt?
Én maradok. És holnap karddal a kezemben várom az urak hadát.
Aki itt akar lenni énvelem, elmúlni az igaz hit védelmében, egyenes
derékkal, nem hajlongva élete végéig, az csak maradjon! Én mondom
néktek Budai Nagy Antal, Erdélyország magyar, s oláh lakóinak
főkapitánya, hogy utódaink emlékezni fognak tetteinkre! Úgy hát
mindenki döntsön most! Megy-e, vagy marad!
Néhány perc múlva a Hunyadi-ház előtt vagy két-háromszáz paraszt
tolongott. A többi majd négy és fél ezer úgy döntött, marad meghalni.
Hunyadi sötét képpel bólintott. Csalódott volt, mert sokkal többre
számított, de mégis valami hátborzongató tiszteletfélét érzett magában
azok iránt, aki inkább vállalják a biztos halált.
– Ezt a szekeret itt – vetette oda a hozzá csatlakozóknak – fegyverrel
fogjátok védelmezni mindenkitől, amíg elhagyjuk a várost. Aki vélem
tart, az egykettőre felsorakozzon!
Szilágyi elhúzta a száját, amikor meglátta a jobbágyok megnyúlt
ábrázatát.
– No hiszen… Hogyan akarod ezeket átvinni a nemesi sereg
vonalain? A vajda emberei széjjeltépik őket!
– Azt szeretném én látni!
– Na meg arra is kíváncsi vagyok, hogyan lesz ebből hadsereg,
sógor!
– Úgy, hogy te kiképezed őket!
Szilágyiban bennrekedt a nevetés. Hunyadi már oda is intette a
parasztokat maga köré.
– Tízen ásót ragadnak, és velem jönnek!
A jobbágyok értetlenül pusmogtak egymás közt.
– Le a pincébe! Gyerünk! Thuz, mutasd az utat!
Iván, Kamonyai, Szilágyi odakinn maradtak s bizalmatlanul
méregették a parasztokat. A tömeg lassan oszladozott, mert Nagy Antal
mindenkit visszaparancsolt a falakra s az őrhelyekre.
– Mi az istent ásnak odalenn? – pisszent oda Szilágyi Ivánnak míg
őrködni kellett. A fiú vállat vont.
– Valami elásott ládákról beszélt Thuz!
– Elásott ládák? – Szilágyi úgy érezte, boglyas hajának minden szála
az égnek mered. – A szakramentumát!
Nem sokkal később a parasztok nyögve cipeltek fel öt csupa föld,
pántos ládát. A pince padlója alól kerültek ki, s elég volt egy pillantást
vetni a vörös képű Thuzra, hogy Szilágyi tudja, honnét fúj a szél.
– Te zsidó! Ugye nem akarod azt mondani, hogy ide rejtetted Jankó
aranyait? – suttogta elképedve Szilágyi.
Thuz képe még vörösebb lett.
 – Amikor oda rejtettem, jó ötletnek tűnt, Szilágyi uram!
– Te eszement izraelita, te! Ide, a paraszti fészek kellős közepébe?
– Csönd legyen! – förmedt rájuk Hunyadi. – Én parancsoltam neki,
hogy biztos városfalak mögött legyen a rejtekhely. Ezért vettük a házat
is. Ki az istennyila sejthette, hogy épp Kolozsvár lesz a parasztok
fészke, he? Na, hozzátok már azt a nyüves szekeret!
Aztán Hunyadi nem a jobbágyoknak, hanem Szilágyiéknak intett.
– Tegyétek fel rá a ládákat, és borítsátok arra a köpönyegetek! Aztán
lassan indulás előre, vissza a Monostor-kapu felé!
Bizalmatlanul végigpillantott a rongyos kíséreten.
– Ti még utoljára meggondolhatjátok magatokat mind vélem jöttök-
e?
A parasztok hevesen bólogattak. Szinte mind tejfelesszájú ifjú volt,
akik élni akartak.
Hanem eddigre a maradni szándékozó pórok is felfigyeltek a ládák
rakosgatására, és menesztettek megint Nagy Antalért. Jött is a kapitány
sápadtan.
– Erről nem volt szó, kapitány uram! Miféle ládák azok?
– Megmondom én neked, Antal. Az én vagyonom az. Négy és fél
ezer aranypénz.
A parasztkirály szája tátva maradt a csodálkozástól.
– Négy és fél ezer arany? S itt volt mindvégig, a házban?
– Itt bizony, a pince padlózata alatt. A sáfárom ásta oda, mikor
eladta egy éve a gabonát a moldvai meg kijevi kalmároknak. S most
mind elviszem. Az enyém.
– S ha nem engedem?
– Engedni fogod, Nagy Antal. Mi egyebet tehetnél? Minek a pénz
már tinéktek? Hogy holnap Losonczi katonái a hulláitoktól szedjék
össze?
Nagy Antal odalépett a ládákhoz, s résnyire felemelte az egyik
fedelét. Ott ragyogtak benne valóban a körmöci aranyak.
– Vidd innét, nagyuram, de gyorsan – suttogta Hunyadinak –, mert
ha idesereglik mind a sok szegény, nem garantálhatom, hogy élve
kijutsz innét.
– Magam is így gondoltam, Antal.
A parasztvezér hátrébb lépett, s tétován tisztelgett kardjával.
 Hunyadi nem viszonozta a tisztelgést, mert ő a parasztok királyával
mégsem parolázhat. Hanem inkább megölelte néhai tisztjét, mert az
viszont kijárt a régi bajtársnak, kivel együtt ontották vérüket.
– Jobban jársz, Antal, ha a harcban végzed. Ha élve a kezükre
kerülsz…
Nagy Antal némán bólintott. Ezerszer végiggondolta már ezt
magában.
Miután Szilágyi, Iván és Thuz nagyokat nyögve felrakták a szekérre
a ládákat, Hunyadi intett a parasztoknak.
– A szekér mellett és mögött jöttök! Gyerünk! Igyekezzetek!
Azzal a bakon ülő katona nagyot cserdítetett az ostorral.
Megindultak kifelé a városból. S bár a Monostor-kapu közel volt,
nyilvánvalónak tűnt, hogy a parasztok nem fogják engedni őket.
Minden irányból fenyegetőn közeledtek, kaszákat, fejszéket lóbálva. A
Tordai-kapu felől meg a Kismester utcából szőrmés-bocskoros oláhok
jöttek rohanva, a Széna utca felől bihari parasztok lándzsákkal,
cséphadarókkal.
– Kaput kinyitni! – kiáltotta Nagy Antal, de hiába. A tömeg nem
hallgatott rájuk. A ládákat akarták maguknak, bármi legyen is azokban!
Hunyadi sejtette, hogy így lesz. Ezért amikor a tömeg már
túlságosan közel merészkedett hozzájuk, egyetlen kiáltására belülről
bevonták a szekér ponyváját. Ebben a pillanatban láthatóvá lett, hogy a
ládákon kívül mitől roskadozik úgy a jármű. Jurek Hradski, meg a fia,
Vladek ott görnyedeztek három ágyú mögött, kezükben szikrázó
kanóccal. Egy ágyú hátrafelé meredt, egy jobbra, egy meg baka.
– Hasra! – kiáltotta Jankó a hozzá elszegődő parasztoknak akik
mind a szekérbe kapaszkodva loholtak mellettük. Aztán felbődült: –
Tűz!
A cseh ágyúk felbömböltek, a társzekérből fojtogató lőporfüst
pöffeszkedett szerteszét. A lövedékek iszonytató ösvényeket vágtak a
közeledők tömegébe. Közvetlen közelről köpték az ágyúk az
embermasszába a vasgolyókat, s a kicsapó lángnyelvek elhamvadása
után fetrengő, üvöltöző húsmassza maradt az utcán.
– Hajts! – rikoltotta Hunyadi, mire a szekér újra meglódult. Előttük
épp kitárultak a kapu szárnyai, s máris nyílzápor suhogott befelé.
– A falakra! Mindenki a falakra! – bömbölte valahol a tömeg háta
mögött Nagy Antal.
 A következő pillanatban felbömböltek a nemesi seregek ágyúi is,
melyek minden irányból körülvették a falakat. Ágyúgolyók süvítettek el
a fejek felett, s a robbanások végigdübörögtek a házak között.
Falszilánkok, kőzúzalék deszkarepeszek záporoztak szerteszét. A
társzekeret húzó lovak sebesülten nyerítettek. A süvítő tűzzáporban a
Hunyadi mellé pártolt parasztoknak kellett kifogni a döglődő hátasokat,
hogy aztán maguk tolják taszítsák ki a hídon a szekeret. Hunyadi és
Szilágyi kivont pallossal védték kísérték őket, abban reménykedve,
hogy a Nagy Antalhoz hű jobbágyok hamarosan bereteszelik mögöttük
a kaput.
– Emeljétek a zászlómat! – üvöltötte túl Hunyadi az ágyúbömbölést,
mert attól tartott, hogy őket is menten pozdorjává lövik Losonczi
pattantyúsai.
Csapkodtak is körülöttük a golyóbisok mint az esőcseppek
legdühödtebb viharnak idején. Thuz felkapaszkodott a ládák tetejére, s
ott lengette meg a hollós lobogót. Vajh észreveszik-e a lőporfüstön
keresztül?
Ha nem, hamar vége lesz a nagy szekértolásnak…
Még néhány süvítő bomba belecsapódott a városfalba, nem messze
tőlük, de aztán egyszeriben csend lett.
– Tovább! Toljátok! Tovább!
Arra meg igen nagy szükség volt, mert a kaput mögöttük még
mindig nem sikerült bereteszelni, inkább kijjebb sikerült nyitni, lévén
hogy a feldühödött parasztok közül vagy háromszázan a szekér után
vetették magukat.
Hunyadi felmérte a lehetőségeket: a városfal irányából közeledő
bősz tömeg pillanatokon belül eléri őket, elöl, a nemesi had felől is
üvöltés hallatszott: ez csak a megindított ellentámadás lehet!
Középütt meg ők rekednek, szekerestül!
– Harchoz! – bömbölte hát Jankó, s hátát a szekérnek vetette.
Csakhogy a mellettük loholó parasztoknak szemlátomást nemigen fűlött
a foga a tulajdon bajtársaik elleni hadakozáshoz, szinte mind előre, a
nemesi had ellenébe tódultak.
– Ez így nem lesz jó – vélte Szilágyi, mikor a feléjük rohanók már
csupán tíz ölre voltak.
– Csak egyenként, Mihály!
 Hanem, valahonnan az országút felől újabb nyílvessző-felhő
suhogott, és sűrű rajokban záporozott bele a paraszti sokaságba.
Koponyát, lábikrát, torkot, mellkast döfködtek a haragos vesszők, s a
roham egyszeriben elakadt: aki túlélte, az kushadva keresett magának
menedéket, ahol csak tudott.
– Már azt hittem elaludtatok! – bömbölte Hunyadi, mikor látta, hogy
oldalról a királyi lovasdandár dübörög elő a kunok íjászsorfala s a
Cigány-patak mögül. – Miklós! Ide! Ide!
A csapat élén Újlaki vágtatott csillogó páncélban, hajadonfőtt.
Néhány szempillantás alatt elérték a kínos lassúsággal vánszorgó
szekeret, s körbefolyták a királyi lovasok. Az üldöző parasztokból
hírmondó se maradt, lovaik nyergéből játszi könnyedséggel kaszabolták
le őket Újlaki, meg a vitézek.
Hanem most, hogy végre csakugyan becsapódott a Monostor-kapu,
a lovasoknak a szekeret immár a nemesi hadak előrerohanó
gyalogosaitól kellett megvédelmezniük. Újlaki parancsára gyűrűbe
vonták hát megint, s úgy haladtak keresztül a lendületét vesztő első
csoportokon. A fegyvert emelő kezek lehanyatlottak, az íjat feszítők
remegve visszaeresztették a húrt, a lándzsát lendítők a földbe döfték a
vashegyet. A király lovasaira csak nem emelhetnek kezet!
– Megvesztél, Hunyadi? – ripakodott Jankóra Losonczi, amikor
előkerült a gyalogok mögül. – Öt emberrel bemerészkedsz a parasztok
közé?
– Hisz kétszázzal jöttem vissza!
A vajda nyála fröcsögött, ahogy rájuk üvöltött
– Anyaszomorító, rihes parasztok! A foglyaim vagytok mind! Már
meghegyeztettem a karót, amivel átdöfetem pokolravaló testeteket!
Hunyadi előresietett és megragadta Losonczi zabláját.
– Lassan a testtel, vajda uram! Ezek itt az én katonáim! Hajuk szála
se görbülhet!
– Ezek? Katonák? Rablógyilkosok ezek, nem katonák! Addig tágulj
innét Hunyadi, amíg jól van dolgod! Nem tudom, miért, lepaktáltál
ezekkel a büdösökkel, de ha már segélni nem akarod nemesi ügyünket,
legalább ne akadályozzad!
Jankó azonban nem engedett, s keményen a vajda szemébe
mélyesztette tekintetét.
 – Állj el az utamból, Losonczi Dezső! Én téged tisztellek, szeretlek,
de ha utamat állod, megnézheted magad! Amit mondtam,
megmondtam: ezek a parasztok mostantól nem Nagy Antal, hanem
Hunyadi János katonái!
Losonczi arca felfúvódott, s szinte hamuszürkére vált, miközben
lehuppant a nyeregből.
– Te megveszekedett barom, te! Még véded őket? Hol vagy,
Lukányi Simon? Meséljed csak el Hunyadinak, hogyan vágták le az
anyád mellét a parasztok az udvarháznál! Dávidfi Gerzson! Mutassad
csak meg Hunyadinak a kisgyermekeid sírját, kiket összekötözve
hajítottak a kútba a fosztogató oláhok? S te hol vagy, Guthi Dióss
Gergel, kinek asszonyán csúfságot tettek a rühesek? Ti vágjátok ennek
az eszementnek a pofájába, hogy kiket védjen ezentúl!
A nemesi hadból lassan, fenyegetőn valóban megindultak néhányan
feléjük. Nem tehettek kárt a parasztokban, mert Újlaki továbbra is
szilárdan a szekér és a kétszáz jobbágy körül tartotta a királyi lovasokat.
Hunyadi azonban nem is amiatt aggódott, hogy bárkinek bántódása esik
közülük.
Felpattant a szekérre, az aranyas ládák tetejére, és körbekiáltott.
– Urak! Ti engem mind jól ismertek! Tudjátok felőlem, hogy
szavatartó ember vagyok. S én most azt kérem titőletek, felhagyjatok a
féktelen bosszúval! Nem azért, mert nem találom jogosnak a ti büszke
haragotok! Hanem inkább azért, mert a parasztok dühének is oka van.
Ez a tűzvihar nem ok nélkül szabadult rá Erdélyre. S az ok részben ti
magatok vagytok.
A tömeg felháborodottan hörgött.
– Meg aztán, ha most tovább gyilkoljátok a parasztot, akkor
tavasszal nem lesz, ki vessen, s nyár derekán nem lesz, ki arasson! Ha
most tovább ontjátok vérüket, s ők a tiétek, hát nem lesz, ki a határon a
töröknek elébe áll majd! Ezért kérlek benneteket Isten szent nevére,
hogy megbocsátással legyetek! A bűnösök vezéreit meg kell büntetni,
tudom! Nem kérem, hogy ne tegyétek! Igazságnak kell lenni!
Elrettentéssel kell élni! De a többit élve kell hagynotok!
Egy ősz hajú, nagy bajuszú ember lépett szelíden a dandársor elébe.
– Megösmersz engem, Hunyadi János? Lukányi Simon vagyok,
Vajk atyád régi jó barátja. Én ösmerlek téged kölökkorod óta. Tudom,
hogy jó a szíved, s jót akarsz! De kérdezek én tetőled! Ha a parasztok a
te édesanyádat fektetik meg negyvenen, és az ő mellyeit vágják le
baltával, s vetik eledelül a kutyáknak… akkor is megbocsátásról
papolsz-e most? Ha kicsiny fiad hajítják a szemed láttára a kútba, s
nézetik veled végig szívtépő fuldoklását, akkor is megbocsátásról
papolsz-e most? Tudnál-e ezen latrok közül akár csak egyet is elevenen
látni, hogyha a te szép asszonyodon, Szilágyi Erzsébeten tesznek
csúfságot? Erre felelj nekem, Hunyadi János!
Körülöttük mélységes csend támadt.
Minden szempár Hunyadira szegeződött: a fenyegetőn körbeálló
nemeseké, a szekérhez lapuló, fülüket, farkukat behúzó parasztoké s a
királyi lovasoké is.
Hunyadi lehuppant a szekérről, s a lovasok sorain áttörve odalépett
az ősz emberhez.
– Az én atyám, Vajk úr azt tanította nékem – kezdte Jankó –, hogy a
legnagyobb igazságtalansága a világnak, hogy kicsit mindenkinek igaza
van. Azért a sok nyomorúság, háborúság, békétlenség, mert az emberek
semmi mást nem látnak, csak a saját kis igazukat, s csak azt ösmerik el.
A másikét látni se bírják, ha mégoly hatalmas is, tudni se akarnak
felőle. Én nem fogom be a fülem a te igazságod és fájdalmad hallatán,
Lukányi Simon. De nem csukom be a jobbágy igazsága és fájdalma
hallatán sem. Mondhatnám, most már késő. Igazságod és fájdalmad
van, és jogos bosszút kívánsz. A többi nemesi úrnak is igaza van
mindnek, kik saját sérelmüket látják, mert mind jogos az! Most már
késő… Lángokba borult Erdély. S hogy kinek volt igaza? Melyik
igazság volt az erősebb? A fájóbb? A krónikákat úgyis a püspök úr
íratja majd… Kioktatni én senkit nem fogok, nem az én dolgom az. Én
csak azt mondom, ha most bevégzitek a mészárosmunkát, urak… akkor
Erdélyre végleg ráborul a szemfödél.
Néhányan felháborodottan zúgolódni kezdtek, de Hunyadi
figyelmeztetőn felemelte a kezét.
– Énnekem minden kiontott magyar vére fáj. S azt látom, hogy
megint tízezrével irtja a magyar a magyart. Ti romboltok, esztelen
dühvel, tűzzel és vassal. De én jövőt építek, urak, türelemmel, akarattal
és hittel. Látom, hiába kérem én, hogy tartsatok velem. De eljő az idő
majd, mikor emlékezni fogtok e percre, s akkor azt mondjátok, igen,
lehetett volna másként is talán…
A nemesi táborban megnyúltak a szürke árnyak.
 – Közel lopakodik a sötét, lássátok, urak, a hegyek már felfalták a
Napot! Hajnalban támadni fogtok, jól tudom, és megbosszultok minden
sérelmet, mi benneteket ért. S a bosszú csak bosszút fial, a gyűlölet
vetéséből csak gyűlölet sarjad, semmi más. Az egyik igazság a másik
igazság fölébe kerekedik, ennyi csak, mi holnap történni fog. Én ebben
részt venni nem fogok. A holnapra gondolok, mert valakinek azt is kell:
hadat építek, mely egyformán védi az urat, s parasztot is. Mely védi a
nemzetet.
– A nemzet csak mink vagyunk! – kiáltották néhányan dühvel
Hunyadi felé. – Mink, urak!
Jankó keserűen elmosolyodott.
– Tévedtek, ha így hiszitek. A nemzet mi mind vagyunk. S míg ezt
nem látjátok, semmit se láttok, urak. De elég a szó: amit most értenetek
kell, csak az, hogy e parasztok az én katonáim! S ahogy mondám, hajuk
szála most már nem görbülhet! Engem áteresszetek! A király katonáira
senki kezet ne merjen emelni, mert halál fia! S ki vélem tart, az jöjjön
most velem! Dengelegi, s ti mind, Garázda fiak! Itt nem maradtok
tovább! Aki az én famíliám, az jön velem! Úgy látom, marad hóhér
nélkületek is épp elég…
Dengelegi Pongrácz György duzzogva kiállt a sorból, és már
ballagott is a lováért. Szintúgy a vajda seregében hadakozó Garázda
fiúk, s a többi rokon család férfija.
Amikor elindultak a Szamos mentén vissza, nyugatnak, a nemesi
tábor gyűlölettel bámult utánuk.

4.
Másnap hajnalban egy magaslatról figyelte Hunyadi az ütközet
kezdetét. Úgy rendelte, hogy mindenki teljes vasban, fegyverben álljon
készen: arra az esetre, ha netán a parasztok valami csoda folytán
felülkerekednének a nemesek jól felfegyverzett sokaságán, a kétezer
királyi vértes kell, hogy lerobogjon, s eltapossa végleg a felkelést. De
csak ha minden kötél szakad…
Ott álltak Hunyadi mellett a többiek is némán, rosszkedvűen
figyelve, mi történik a falaknál.
Még nem pirkadt, amikor az úri állásokból feldübörögtek a nehéz
szász ágyúk. Nem lőttek velük sokat, mert senki nem romhalmazba
akart visszaköltözni Kolozsvárba, épp csak annyit durrogtattak, hogy a
parasztok megrettenjenek a nagy égzengéstől.
Amikor a füst eloszlott Kolozsvár falai fölül, hirtelen kicsapódott a
Monostorkapu, s fülsiketítő üvöltéssel kirontottak a rongyosok.
Hunyadi elismerőn biccentett maga elé.
Mindig jobb támadni, mint védekezni! Derekabb rohamban
meghalni, mint háttal az ellenségnek, gyáván, futás közben.
A parasztok néhány megmaradt huszita szekere zötykölődött elöl, de
azokat jól irányzott ágyúlövések rögvest meg is állították. A
szerteröppenő szilánkok süvítő záporából aztán kibontakozott a
kiegyenesített kaszákkal, cséphadarókkal özönlő sokezres tömeg.
Hunyadi háta borsódzott a mindenre elszánt lelkesedés láttán. A
nemesi had nem várta be a rohamot, Losonczi és Kusalyi Jakcs ispán
diadalittasan vezénylette ellentámadásra a vértes lovasokat meg a
székelyeket. Feldübörgött a föld, s miközben Kolozsvár fölött sötét füst
bodorodott – csak meggyújthatta valamelyik templomot egy eltévedt
ágyúgolyó –, a falakon kívül, a Cigány-patak partján egymásnak
roppant a két sereg.
Engesztelhetetlen gyűlölettel, pusztító dühvel csaptak össze: a
magaslatról úgy tűnt, mintha senki meg sem próbált volna védekezni.
Nem emelkedtek a pajzsok, azokat inkább csak arra használták, hogy
csapásokat osszanak velük, nem hajoltak el a harcosok a feléjük sújtó
vágások elől, állták az ütéseket, s mind csak robogtak előre, lóháton,
gyalog, s zúztak, döftek maguk körül, ökleltek, gyilkoltak rettentő
erővel. Zuhogtak a csapások, szablyák, pallosok, buzogányok vasa
osztotta a halált, acsarkodó, szakállas arcok üvöltöttek egymásra
közvetlen közelről. A hajnali levegő megtelt meleg vérpárával: a díszes
mentékre, a vértek vasára, a koszos paraszti gyolcsgúnyákra egyformán
fröccsent a frissen kiontott embervér.
A gyilkos öklelésben nem volt kímélet sem embernek, sem állatnak:
a jobbágyok lándzsákkal sorra hasították fel az ágaskodó úri paripák
szügyeit, hasát, s aki a földre zuhant, nyergébül kipenderült, arról
puszta kézzel szaggatták le a páncéldarabokat, s puszta kézzel tépték
szét a sivalkodó, vergődő férfiakat.
Hunyadi látta a magasból, ahogyan egy bomlott elméjű, megtermett
móc egy kiszakított emberkézzel csapkodja a véle szembeforduló vajdai
lovas lábát, amott egy nagy bajuszú, hegynyi magyar tört előre a
püspöki gyaloglándzsások sorai közt, mindkét kezében egy-egy levágott
emberfővel. A hajuknál fogva markolta őket, s azokkal osztogatta
csapásait. Még a magaslatra is felvisszhangoztak azok a förtelmes,
tompa puffanások. Jó mélyen beverekedte magát a lándzsások közé,
mire sikerült végre valakinek hátba döfni. Akkor aztán a többiek is
mind rávetették magukat, s a parasztból kisvártatva vagy kéttucatnyi
lándzsa meredezett: földre szegezték, mint valami sivalkodó malacot.
– Elvégeztetett – sóhajtotta Kamonyai, s Jankó felé fordult, hogy
megkérdezze, érdemes-é még várakozni. Nem szívesen nézte volna
tovább ezt az esztelen öldöklést. Az urak már amúgy is elkezdték
visszafelé tolni maguk előtt a megroggyant, beszakadozott paraszti
sorokat. A Monostor-kapu tárva-nyitva állott, s a Cigány-patak
túloldaláról elődübörgő székely lovasok pillanatokon belül betörnek
Kolozsvár utcáira… Egy órán belül véget ér a csata, s onnantól már
csak a sikátorokban, házak pincéiben megbúvók legyilkolása marad.
Mikor Hunyadi felé fordult a hű Kamonyai, azt látta, hogy ura arca
elsötétül a tehetetlen dühtől.
– Induljuk, Jankó. Itten semmi dolgunk többé.
Hunyadi bólintott.
– Irány Hunyad!
Elfordították lovaikat Kolozsvár füstölgő falaitól, s lassan ügetni
kezdtek a Gyulafehérvárnak vezető út felé. Az aranyas szekér, mögötte
a kétszáz paraszt, s aztán az ötven hunyadi lovas meg a kétezer királyi
vértes késlekedés nélkül követték őket.

5.
BÁTMONOSTOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1526, MINDSZENT HAVA
A szép öregember kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, s a hideg
kövön az ablakhoz támolygott. Kora reggel volt még, odakünn sűrű köd
borította a környéket. Az apátság udvarán épp újabb török lovas egység
szedelőzködött a vigasztalan esőben, a pocsolyákból egymás után
húzgálták ki a tarka török sátrak rögzítőkaróit.
– Alig maradnak szpáhik az apátságban! – jegyezte meg az öreg.
Dénes odabicegett hozzá, s letörölte a maradék páravirágokat az
üveg sarkaiból.
 – S ővelük mi lehet, uram?
Deér-Sólyom István tudta, kikre gondol a fiú. Hát persze… A két
leányra, akik bizonnyal éppen úgy a törökök foglyai lettek az apátság
megszállásakor, mint a többiek, a cseh lovag, a hájas magyar úr, s a
szomorú tekintetű komorna.
– Valószínűleg ma elviszik őket is.
– Törökországba?
– Rabszolgának – bólogatott a szép öregember, s Dénes vállára tette
a kezét –, a leányok azóta már valamely aga vagy aszab tiszt sátrába
kerültek, legalábbis, ha szerencséjük volt. Mert ha mezei katonák
kaparintották meg őket…
Dénes lehajtotta a fejét.
– Micsoda szégyen… Úgy fosztják ki az országunkat, mintha nem
teremne benne férfiember, ki megvédje javainkat. Templomaink,
váraink felprédálva, s mindenünk a töröké. Asszonyok, leányok,
gyermekek rabláncon…
– Ez a háború – vont vállat a szép öregember. – S tán még ennél is
rosszabb vár szegény Magyarországra.
– Ennél rosszabb?
– Jöhet rosszabb, sokkal rosszabb, fiam. Ha a király úr valóban
halott, hamarosan véres vetekedés indulhat a magyar trónért.
– De hisz Szapolyai uram… Az öreg csak legyintett.
– Azt hiszed, a Habsburgok lemondanak erről az országról? Soha! S
ha újra nyújtogatni kezdi a kétfejű sas a karmait mifelénk, abból
polgárháború kerekedik.
– Lehetetlen, uram! – Dénes arca úgy kipirult, mintha megint a láz
rózsái gyújtogatnák belülről. – Azt már ki nem bírná szerencsétlen
hazánk!
– Ó, pedig törvényszerű következménye volna a gyászos
előzményeknek. Emlékszel, a történetemben hol tartottunk? Albert
őfenségét megkoronázták. Ő volt az első Habsburg a magyar trónon, s
attól tartok, nem az utolsó. Amikor a fejére került Szent István
koronája, mind azt hitték a magyar urak, hogy újabb fél évszázad
viszonylagos nyugodalom vár az országra, amint azt Zsigmond alatt
megszokták. De nem így történt… Szegény Albertnek sokkal rövidebb
időt szabott a Mindenható. S a belháború mindig akkor kezd pusztítani
az országban, mikor már azt hinnéd, nem jöhet rosszabb…
 Dénes lehuppant a kerevetre. Hála Khayr al-Arif orvosának, a fiú
napról napra erősödött. Úgy érezte, néhány napon belül akár el is
hagyhatná Bátmonostort.
– Mi lesz velünk, uram?
– Miután a törökök kivonulnak?
Dénes fásultan bólintott.
– Mi lenne? Eltakarítjuk a romokat, megtisztítjuk az apátságot, hogy
majd mikor az apát úr visszamerészkedik a jól táplált szerzetes
atyákkal, mégse a mocsokba érkezzék.
– S aztán?
A szép öregember az ablaküvegnek támasztotta lüktető homlokát.
– Aztán? Miket nem kérdel, drága fiam? Épp tőlem… Nékem már a
sírban volna a helyem. Az is csoda, hogy élek…
– Be kell fejeznie a történetet! – figyelmeztette Dénes. – Valami
kezd kirajzolódni a szemem előtt, s azt akarom, hogy fejezze be, mi
hátra maradt! Már látom a körvonalait a nagy műnek!
– Akkor is ezt kívánod, Dénes fiam, ha annak a képnek lesz sok
részlete, ami nem fog tetszeni?
– Ezt már megbeszéltük, uram. Minél többet tudok meg, annál
kíváncsibb leszek, s korholom magam, hogyan élhettem oly nyomorú
tudatlanságban azelőtt.
A szép öregember odalépett a fiúhoz, és megsimította csillogó
tonzúráját.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Khayr al-Arif lépett be rajta. Az
egyiptomi vacogott a hidegtől; a hátára borított vastag takaró már nem
sokat ért a süvítő októberi szelek ellen.
– Még egy nap, Al-Borak! – kiáltotta boldogan, mikor lerázta
magáról a hideg esőcseppeket, mint valami bolhás kutya. – Holnap
reggel útnak indulunk mi is. A szultán már Belgirádban táborozik, s ma
vélhetően átkel a túlsó partra.
– Nagyszerű – mondta a szép öregember. – Repes a szívem az
örömtől, hogy az utolsó török is eltisztul végre innét.
Khayr a kezét dörzsölgette.
– Engem már nem bosszantasz fel semmivel, barátom! A ma este
különben is még a miénk! Meghallgatom történeted folytatását, bár
megvallom, nem könnyű hallgatni. De mégis, tanulságos ez a történet.
Minden töröknek hallania kellene egyszer! Éhesek vagytok?
 Az öreg bólogatott, s az egyiptomi gyorsan intézkedett. Mikor
visszajött, az arcára volt írva, hogy kérni szeretne valamit.
– Kosztantinijébe visszaérve át kell nyújtanunk a szultánnak az
elkészült beszámolókat a dicsőséges hadjáratról. Már említettem neked,
hogy Kemálpasadze és Musztafa bin Dzselál kért tőlem jegyzeteket, de
a teljes munkát még nem fejeztem be.
Elhallgatott, s a szép öregember közönyös arckifejezését fürkészte.
– Megtennéd, drága barátom, hogy meghallgatod, mit írtam a csata
utáni eseményekről?
– Minek?
– Igyekeztem kevesebb jelzőt használni, de tudod, milyenek ezek a
portai historikusok…
– Tudom: perzsák.
– Meghallgatsz hát?
– Van más választásom?
– A szakácsom mujjabanát készít a kedvedért, fahéjjal hintett,
mandulás mézbe mártott túrós pogácsát. Úgy emlékszem, az is a
kedvenceid közé tartozik…
A szép öregember legyintett.
– Ebben a korban az étel már nem mozgatja meg az ember
képzeletét, Khayr.
Hanem amikor a malacképű szír szakács hajlongva megérkezett az
illatos süteménnyel, az öreg mégis különös érdeklődéssel nyújtogatta a
nyakát az ezüsttálca felé.
S Khayr al-Arif máris mosolyogva nyúlt a pergamenlapokért.

6.
– A dühöngő csata estig húzódott, s miként Allah az éjszaka
szemérmes leplét bocsájtotta a véres harcmezőre, ott a fegyverek
csörgése elcsendesült, s csak a sebesültek szívtépő jajongása, a holtak
szellemeinek fájdalmas zokogása hallatszott a sötétben. De a fenséges
Allah végzése szerint az iszlám győzedelmes zászlói a kardok és
lélekrabló lándzsák lehanyatlásával a csillagos égig felmagasztaltattak.
A világbíró, hitvédelmező szultán pedig egész éjfélig nyeregben
maradt, és megparancsolta a seregnek, hogy mindenki maradjon a
helyén, a topcsik tartsák megtöltve a győzedelmes zarbuzánokat és
zenbürekeket mind, mert nem hitte, hogy a gyaurok sorsa ily
megmásíthatatlanul bevégeztetett máris.
Éjfélkor aztán a győzedelmes padisah a zuhogó eső elől sátrába
vonult, s hagyta a küzdelemben megfáradt oroszlánokat eloszlani, kik
leszállhattak végre lovaikról, de a parancsolat szerint hajnalig kezükben
kellett tartaniuk a kantárszárat, s lángoló fáklyák fényénél kellett
vigyázniuk a halálnak mezejét. Senkinek, sem a főembereknek, sem a
közembereknek nem volt szabad a málhákhoz menniük.
Azon az éjszakán nem eresztette a nyugodalom balzsamos csendjét
a hősök táborára Allah, mert a sebesültek és haldoklók üvöltése,
jajgatása, sivítása, hörgése pokoli zajt keltett. Engürúsz és igazhitű
harcosok könyörögtek vízért, sebük bekötözéséért, vagy a megváltó
halálért, de senki nem merészkedett a halottak és élők határvidékének
közelébe.
Másnap, Zil-kade havának 21. napjának reggelén Isten árnyéka
lóháton szemlére indult, a vezírek közül vele lovagolt Musztafa pasa is.
A harcmezőn a holttestek hegyekben hevertek mindenütt, mint kévék a
szántóföldön. Annyi fej gördült a lovak lábai alá, hogy a patkók nem
földet, csak emberi szemet és szemöldököt tapodtak, s nem a porhanyós
rögök porladtak alattuk, de embercsontok és hús.
A tábor minden részén kihirdettetett, hogy az élve elfogott gyaurok
másnap vezettessenek a díván elé. Ezen a napon az igazhitűek
fáradsággal összeszedték saját sebesültjeiket, de a hitetlenek jajgató
haldoklóit ott hagyták a zuhogó esőben, hogy mihamarabb kileheljék
bűnös és engedetlen lelküket.
Másnap, Zil-kade havának 22. napján, pénteken a fényességes
padisah számára aranytrónus állíttatott fel a közelben, egy
paradicsomhoz hasonlatos mezőn, égig érő szajbánok között. E
trónuson a kalifa pompás császári díszben, valóságos Salamonként ült, s
tekintett szét a gyalázatos képet mutató harcmezőn. A vezírek, az állam
dicső oszlopai, az emírek, a ruméliai és anatóliai bégek mind
megjelentek a dívánban, és sorrendjük szerint a trón zsámolyához
járultak, a padisah lábához dörzsölve arcukat, s kezét áhítattal
megcsókolva szerencsét kívántak a győzelemhez, amiért is rangjuk
különbségének megfelelően császári ajándékokkal örvendeztettek meg.
A tanácskozáson, melyen az összes csapatok bégjei és a tüfenkcsik
vezérei is részt vehettek, a fényességes padisah bejelentette, hogy
folytatódik a Budun felé menetelés.
A gyalázatos ellenség elfogott harci zászlait a díván előtt mind fejjel
lefelé döfték a földbe. Az élve elfogott, acéltestű, dévekhez hasonlatos
gyaurokat csapatonkint, bégjeikkel, elöljáróikkal, papjaikkal,
bánjaikkal, porkolábjaikkal együtt rabláncra verve elővezették. Ezután a
császári zenekar fülnek édes zenéje mellett mindőjüket a fényes díván
szeme láttára, sorra lefejezték. Ez egész nap eltartott, mert tízezer
rimánkodó, sivalkodó férfit kellett a hóhéroknak lenyakazni. Hulláikból
oly magas halmok emelkedtek, mint az egyiptusok földjén a piramisok,
koponyáik halma pedig eltakarta a napot. A derekabb, oroszlánlelkű
hitetlenek bátran, felvetett fővel mentek a halálba, s elnyerték ezzel a
fényességes padisah elismerő, biztató intését. Az alávaló, eltévelyedett,
Tomori nevezetű pap és a gyaur sereg számos vezérének levágott,
harcmezőn, a holtak tengerében meglelt feje is a díván elé hozatott, s a
tízezer fejjel együtt lándzsák hegyére tűzetett a tábor feletti dombok
karéján.
A szerencsétlen magyarok házi szerei és fényűzési tárgyai
szekereken voltak, ezek pedig a poggyásszal és málnával együtt mind a
hit harcosainak kezére kerültek. Ők mindenféle zsákmánnyal
megrakodtak, és kimondhatatlan vagyonok uraivá lettek. Mindenkinek
jutott valami préda: arany-és ezüstedények, palackok, kupák, különös és
csodálatra méltó poharak és tálcák, zacskó aranyak, menyét-és
cobolyprémes köntösök, aranyos és drágakövekkel kivert kardok,
magyar és aleman szablyák, fegyverek, különféle értékes ruhák és
egyéb csinos tárgyak.
Eme fényes győzelem után a müszlimán harcosok, a hit védelmezői
mindenfelé portyázni indultak, és Engürúsz földjét eltipratták lovaikkal,
minden irányban öt-tíz napi járóföldre száguldozván a nagy városokat
és falvakat felégették, a zárdákat és a hamis hitnek otthont adó
templomokat elpusztították. Müszlimánok lettek a keresztények
gyermekei. Ciprustermetű, tulipánarcú, jácintfürtű, enyelgő szépek s
puszpángnövésű, rózsaarcú, jázminillatú, huri származású leányok
kerülvén kézre, a szultáni tábor irigység tárgyául szolgált a
paradicsomnak.
Ilyen nagy diadal az előbbi szultánok s a régi kánok közül egynek
sem jutott osztályrészül, a világ kezdete óta a mai napig ismeretlen,
hogy két fejedelem ekkora, tengerhez hasonlatos hadsereggel állott
volna szemben egymással. Ez az esemény a világ csodái és ritkaságai
közé tartozik, s hála légyen Allahnak, hogy a vallásvédő padisahnak
jutott osztályrészül ez a diadal.
– Nem túlzás ez egy kicsit? – vágott közbe a szép öregember. – Az
még hagyján, hogy ezek a ragadós perzsa hasonlatok émelyítőbbek,
mint eme mujjabana! De azért, hogy a világ nem látott még ekkora
seregeket? Khayr! Kell ez? A magyar sereg fele meg sem érkezett
Mohácsra!
– Jól van, jól van! Lehet, hogy kicsit még csinosítanom kell majd a
szöveget. Másrészt viszont te is jól tudod, kedves barátom, hogy
milyenek ezek a törökök! Imádják a szóvirágokat!
– Éppen olyanok, mint ti, egyiptomiak vagytok – dörmögte az orra
alá a szép öregember, de aztán csak intett. – Folytasd hát, essünk túl
rajta mihamarabb!
Khayr kelletlenül olvasta:
– Ezen a napon és az elmúlt éjjelen szünet nélkül szakadt az eső
megint, úgyhogy az állatok két éjjel le nem fekhettek. Másnap, Zil-kade
havának 23. napján, szombaton a ruméliai defterdár parancsba kapta a
fényes tekintetű padisahtól, hogy a Mohács mezején elesett gyaurok
hulláit szedesse össze, és egy helyen temettesse el őket. De ezt a
parancsot a defterdár csak kisebb részben teljesítette, s a fényes
tekintetű padisah nem büntette őt meg ezért. Mikhál-oglunak, Khayr al-
Arifnak és a többi akindzsi bégeknek pedig megengedtetett, hogy
portyára induljanak megint.
Másnap, Zil-kade havának 24. napján, vasárnap az állam dicső
oszlopai fényes kelmékkel, díszruhákkal ajándékoztattak meg a
győzelemért, amiért hálaként kezet csókoltak a legyőzhetetlen
szultánnak. A pasa, a kethuda és a defterdár elment összeszedni még
néhány újonnan meglelt igazhitű hős tetemét, mert az esőben hamar
oszlani kezdtek.
Másnap, Zil-kade havának 25. napján, hétfőn Mohács városát,
melyben volt egy palota is, felgyújtották, s megindult végre a diadalmas
iszlám hadsereg észak felé, s ikindi idején ért a következő állomásra.
Amint egy tavon keltek át, melynek vize a lovak szügyéig ért, a sereg
letáborozott, mert a padisah attól tartott, hogy a hitetlenek újabb seregei
állnak lesben, hogy lecsapjanak Allah győzhetetlen népére. De
érthetetlen módon az engürúszok megmaradt, számolhatatlanul
hatalmas serege még csak a közelbe sem merészkedett. Másnap tovább
menetelve a hitetlenek fővárosa felé kihirdettetett, hogy a gyorsabb
haladás érdekében a seregben fogolyként magunkkal cipelt összes
hitvány férfit hányják kardélre, így aztán aznap is tömérdek koponyát
hajigáltak halomba a hit igazhitű harcosai. Kicsinek és nagynak hulláját
a farkasok és ragadozó madarak étkéül hagyták, meghíván őket e
borzalmas lakomára.
A padisah parancsba adta, hogy csauszok vigyék a győzelem
örömhírét Ruméliába, Anatóliába, Egyiptomba, Szíriába, Diarbekirbe,
Kurdisztánba, Kara-Bogdan és Iflak tartományba. Kosztantinijébe maga
Huszejn csausz, Brusszába Dzsendi csausz, Damaszkuszba Koer
Korkun csausz, Egyiptomba Mohammed bég müteferrika, Ajasz pasa
öccse, Diarbekirbe Deli Iszkander csausz, a forrongó Karamánba Güsel
Szinán csausz, Aleppóba Koer Dzsáfer csausz indult lóhalálában.
Khayr felpillantott, s mert látta, hogy a szép öregember gondolatai
elkalandoznak, néhány pergamenlapot a földre ejtett.
– Akkor lássuk ezt! Bevonulás Budun városába, Zil-hidzse havának
3. napján, kedden. A győzhetetlen iszlám sereg csaknem üresen találta a
gyaurok országának eme büszkeségét, mert közeledtük hírére a város
gyáva lakói úgy szétszóródtak, mint a Göncöl szekérbeli csillagok, s
csak az együgyűek, a sánták, elmeháborodottak és a zsidók maradtak
ott. A házak üresek voltak, de sokat már kifosztottak mások, érkezésünk
előtt.
Mikor a napként ragyogó iszlám zászlók e város környékére vetették
fényüket, az említett buduni zsidók halotti leplet akasztva nyakukba
elébe jöttek a győzelmes hadseregnek, s a föld porához dörzsölve
arcukat kegyelemért esedeztek a szultán előtt, s maguk elé emelték
Budun városának kulcsait, mondván, azt átadják a világbíró padisahnak,
csak az életüket kímélje meg kegyelemmel. Alázatos kérelmük a
meghallgattatás helyére jutván, személyük és vagyonuk számára
kegyelmet nyertek.
A padisah őfensége később nyeregbe szállván Ibrahim vezérrel
végigjárta és megtekintette Magyarisztán, avagy Engürúsz hitetlen
királyainak városát. Egész nap zuhogott. A várost teljesen megszállták a
győzhetetlen iszlám hadai. Másnap a padisah lóra ült, és a város
környékét szemlélte meg. Kora reggel hídépítéshez kezdtek Budunnak
agacs-bazirijánál, mikhez Iszkander Cselebi, s néhányan a müszellem
és a gyalogság szandzsákbégjei közül felügyelőkké neveztettek ki.
Allah kegyelméből már három napja, hogy a városban az esti ima után
éjjelenként a mi katonai zenekarunk játszott.
Zil-hidzse havának 6. napján, pénteken az innenső oldalon lévő
várost felgyújtották. Ezekben a napokban a legyőzhetetlen iszlám sereg
szélsebes portyázói száguldottak e nyomorult országon keresztül, s
annak tartományait a bosszú és pusztítás tüze által égették, perzselték
hamuvá. Egész Alemaniáig feketébe borult a föld, az ég még nappal is
éjszakába fordult a füsttől s a lovasok által felvert porfellegtől.
Elpusztítottak a hit harcosai mindent, ami útjukba került, falvakat és
városokat, várakat és erődöket, megrohantak és szétromboltak minden
helyet, ahol a tisztátalan gyaurok meghúzni igyekeztek magukat. A
gonosz természetű hitványakat leölték a kisebb-nagyobb leány-és
fiúgyermekeket foglyokká téve elhajtották, az élő és élettelen jószágot
elrabolták, s azután épen és gazdagon, tömérdek zsákmánnyal tértek
vissza.
Este Budun városában egy templomot is felgyújtottak, melynek
kétszáztizenöt láb magas tornya volt, és minden fából lévő része leégett
olyan haragos tűzzel, ami az egész környéken nappali világosságot
keltett. Az igazhitű harcosoknak nem volt szándékában felgyújtani ezt a
templomot, még ha a hitetlenek akolja volt is, csak véletlenül
harapóztak el benne a lángok. A pasa oda is sietett, hogy hamarjában
eloltassa a tüzet, de a lángokat megfékezni akkor már nem lehetett. Az
itt táborozó öt-hatszáz janicsár és tízezer lovas szpáhi a közeli királyi
palotában töltötte az éjszakát.
Ez a palota az égig ért, termei, csarnokai bálványokkal voltak
megtömve, falai pedig az alávaló gyaurok szultánjainak képeivel
díszítve, csodálatos elrendezéssel. Továbbá mindenütt
megszámlálhatatlan elefántcsont, ezüst-, arany-és ébenfa eszköz, kupa,
serleg, tányér, fegyver. A fényes termekben, ami a hitetlen királyoké
volt, napokon keresztül az iszlám hadsereg lovai szállásoltattak el, s a
janicsárok őrtüzei lobogtak. A hollós király nevezetes kódexeiből
gyújtóst csináltak a tudatlan katonák mindaddig, míg a fenséges padisah
ezt meg nem tiltatta nékik. Másnap a palotából a fegyvertár valamennyi
eszközét, ágyúkat, régi pallosokat, a hitetlen engürúszok által legyőzött
ellenségek évszázadokon át zsákmányolt hadizászlóit mind gályákra
rakodták, s útnak indították Kosztantinijébe. Ugyanez lett a sorsa a
palota előtt álló nevezetes ágyúknak továbbá azon oszlopokon álló
hatalmas rézszobroknak, melyek a hitetlen királyok közül
Sigismundust, az átkozott Hunyadit, s a fiait, Laslót és Mathiast
ábrázolták A fenséges padisah úgy rendelkezett, hogy a gyűlöletes
gyaur királyok piszkos kódexeiből is a legszebbeket vigyék mind
gályákra, s haza, Kosztantinijébe. Eközben a város egész nap lángolt,
dacára a zuhogó esőnek.
Zil-hidzse havának 8. napján, vasárnap az uralkodó a királyi
palotában nagy társaságot gyűjtvén össze fényes lakomát adott az
igazhitű harcosoknak. A mulattatással foglalkozó emberek közül a
páratlan művészek és zenészek megjelenvén fuvolán, majd csenken,
majd kánunon, majd tamburon, cimbalmon, rebálon és kobzon
játszottak szívvidító, gondűző, örömre gerjesztő, jókedvre hangoló
gyönyörű dalokat. A fülemile-szavú, szép hangú énekesek előbb víg,
majd panaszos és kesergő gazeleket énekeltek: az éji lepke vagy a
mevlevi dervisek módjára keringő táncosok táncoltak kézi dobjaikat
verve.
Mivel Budun közelében a szerencsétlen és nyomorult királynak egy
nagy vadaskertje volt, mely néhány hegyet és halmot, síkot és mezőt
foglalt magába, a győzedelmes padisah másnap ide lovagolt fényes
kíséretével, a zagarsdijeivel, csakirdsi-basijaival és szegbánjaival. A
vadászok és szélgyorsaságú avdzsik bekerítették a vadas erdőt, s a
szultán fejedelmi szokása szerint madárröptű, szellőgyorsaságú
vadászebekkel, darufogó, levegőben lakó, kézről elszálló nemes
sólymokkal, fácánfogó kerecsenekkel, csakirokkal, sahinokkal,
bázokkal, balabánokkal egész napon vadászott.
Zil-hidzse havának 12. napján, csütörtökön hajnalban Kodzsa bég,
szemendrei szandzsákbég és testvére, Mahmud viddini bég átkeltek az
elkészült hadihídon, s a túlparton, Peste városában szálltak meg. Azután
átkelt a pasa is, és a sereg nagy része. Másnap, pénteken a győzedelmes
hadsereg szünet nélkül vonult át a hídon. A fenséges szultán parancsára
az engürúsz királyok palotáját nem tartván illendőnek felgyújtani,
janicsárokat rendelt azt őrizni, hogy mások azt fel ne gyújtsák.
Zil-hidzse havának 14. napján, szombaton reggeltől estig, szünet
nélkül tartott a hadsereg átvonulása a hadihídon. A portyázok a
környékről igen sok újabb foglyot hoztak. A Budunon lakó zsidók
ekkor a fenséges padisah lábához borultak, s könyörögtek, hogy őket ne
hagyja magukra, mert a visszatérő engürúszok bizonnyal a vérüket
veszik, amiért Budun kulcsait az ellenség lábai elé helyezték. A padisah
pedig kegyelemmel úgy döntött, hogy valamennyi zsidó, mindösszesen
kétezer család haladéktalanul hajókra vitessen, s minden tulajdonukkal
egyetemben Kosztantinijébe szállíttassék a birodalom szívébe. A
fenséges padisah a királyi palota őrzésére hitvány gyaur őrséget
állíttatott.
Másnap, a reggeli ima idején aztán váratlan esemény történt: a
hadihíd három részre szakadt az átvonulók súlyától, mikor éppen
lovakat hajtottak át. A pompás paripák mind a Tuna habjaiba vesztek.
Sok igazhitű harcos is a vízbe fúlt. A buduni oldalon rekedt seregtestek,
Khoszrev boszniai bég, továbbá Mikhál-oglu Mohammed bég és Omár
bég oglu Hasszán bég, szilisztrai bég a hatalmas szultán hadigályáin
keltek át a túlsó partra. A környékről a portyázók ismét tömérdek
foglyot, ifjú leányt, s gyermeket tereltek a hadsereghez. A táborban
kihirdettetett, hogy másnap a sereg elindul vissza, az igazhitűek
birodalmába.

7.
Azon az estén a szép öregember már nem folytathatta a történetet
Hunyadiról, hisz mindvégig Khayr felolvasását hallgatták, majd az öreg
néhány megjegyzést tett az egyiptomi stílusára, aminek az lett a vége,
hogy Khayr egészen megdühödött, és feldúltan kiviharzott a szobából.
Igaz, másnap reggel úgy köszöntötte őket, mintha mi sem történt
volna. Bőséges reggelit hozatott nekik, s miközben a szolgák görnyedve
összeszedték az aga holmiját, ő kedélyesen búcsúzkodni kezdett.
– Allah vigyázzon rád, Al-Borak! Hálát adok néki, amiért engedte,
hogy még egyszer, valószínűleg utoljára találkozzunk az életben.
Sajnálom, hogy érdekes történetedet nem hallgathatom tovább, de talán
örülök is valamelyest. Attól tartok, sok mindennel kellene
szembenéznem a továbbiakban, ha így teszek
A szép öregember megölelte az egyiptomit.
– Khayr, testvérem! Az én Istenem vigyázzon rád. Jó ember vagy, s
az Isten nem engedi el a jó emberek kezét.
– Bár igazad lenne, de attól tartok, elengedi.
 Az aga most Dénes felé fordult, s megbiccentette a fejét.
– Vigyázz erre a fiúra, barátom, mert farkasok ideje közeleg.
Vigyázz rá, amíg teheted, nehogy az igaztalanok eszköze legyen!
Azzal sarkon fordult, és kisietett a szobából.
Ott maradtak ketten, és sokáig bámulták az üres ajtót. Aztán az
ablakhoz léptek, s onnan figyelték, ahogy az utolsó szpáhi, s az utolsó,
zsákmánnyal megrakott szekér is áthalad az apátság kapuján.
Hirtelen nyomasztó csend borult rájuk.
Megszokták már az állandó zsivajt, a török, szaracén, egyiptomi,
szír karattyolást, a lovak nyerítését, a fegyverkovácsok
kalapácscsattogását, a foglyok folytonos jajveszékelését.
S most ez a csend…
Az egész országra borult ez a csend.
– Egyedül maradtunk – sóhajtotta a szép öregember. – Többé soha
nem látom őt viszont…
Dénes kérdőn rámeredt.
– De hisz csak egy török!
Az öreg halványan elmosolyodott.
– Számomra több, Dénes… Khayr al-Arif ugyanis Magyarországon
született, itt, Kölkeden, mielőtt Egyiptomba vitték volna rabszolgának.
– Magyarországon?
A szép öregember keserű mosollyal a papra pillantott.
– Azt hittem, már rég kitaláltad, Dénes… Ő a testvérem. Egy anya
szült minket…
– Kicsoda? – hüledezett az ifjú pap.
– Nemsokára megtudod azt is…
Míg Dénes dermedten nézte a szép öregember arcát, ő a távolodó
török csapat után bámult.
Odakünn gubbadt, sötét fellegeket sodort az őszi szél. Az eső
vigasztalanul verte a világot, elmosta a vért, s a könnyeket. Szél süvített
az apátság felett. Az zokogott, jajongott oly keservesen.

8.
HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1438, VÍZKERESZT IDEJÉN
 Újlaki Miklós idegenül érezte magát Hunyad falai közt. Minden
cseléd alázatosan viselte magát, de az ifjú báró mégis gyanakodva
figyelte őket, mintha csak azt várta volna, mikor csillan meg valamelyik
szemében a lenézés, a lekicsinylés gúnysugara.
Bánta már, hogy engedett Hunyadi unszolásának. De hát mit volt
mit tenni, Jankó igen hálás volt a cseh merénylő megöléséért, s úgy
vélte, talán itt az ideje a régi, s új sérelmek eltemetésének. A meghívás
oka igen prózai volt: családi ünnepek egész sora állt előttük. A vár
ezekben a napokban megtelt a Hunyadiak familiárisaival, közel s
távolból hívott, víg kedélyű kisnemesekkel, oláh kenézekkel, székely
lófőkkel meg szász patríciusokkal.
Miklós kezdett rádöbbenni, hogy Hunyadinak több barátja van, mint
néki összesen cselédje. E felismerés valósággal letaglózta. Hisz végtére
is, mi a különbség közöttük? Miért sikerül minden Hunyadinak s miért
semmi őnéki?
Ott állt a szobája ablakában, s kifelé bámult, a behavazott Szent
Péter-hegyre. A kilátást kissé takarta ugyan a mély árok túlpartjára
nemrég emelt Nebojsza-torony, de azért így is kivehette az elkerített
temetőt, mely ott húzódott békésen, a fennsíkig kígyózó védmű falához
simulva. A temetőben most maroknyian álltak, a hófehér, ringó ágú
tölgyek alatt.
Újlaki tűnődve figyelte őket.
Egy friss sírhantot álltak körbe.

9.
Ott voltak csaknem valamennyien, kik a szűkebben vett Hunyadi
családhoz tartoztak. Középütt Hunyadi János nyestprémes,
ezüstszövésű kaftánban, amit kun díszekkel vert öv fogott össze.
Mellette Iván tetőtől talpig kun kenézi öltözékben, török saruban,
fényes szablyával az oldalán.
Jankóba két oldalról két húga kapaszkodott, kiket oly ritkán látott,
hogy hazatérve alig ismerte meg őket. Erzsébet, ki anyjuk széles
arccsontját s termetét örökölte, bizony sokat öregedett. Búzavirágkék
szemei körül a ráncok akár a fáradt, őszi napsugarak. Emitt Klára, a
legkisebb termetű a családban, újszülött magzatját, a kis Dengelegi
Pongráczot ringatta. Volt még egy harmadik nővére is Hunyadinak
Mária, de az Manzilla kenézhez ment nőül Havaselvére, s onnét azóta
egyszer sem látogatott haza. Azt se tudták él-e, hal-e.
Ott álltak a hant körül négyen Vajk vitéz megmaradt magzatjai, s
nézték a sírkeresztet, aminek fájába egyelőre csak annyit véstek:
ANYÁNK.
Jankó átölelte két húgát, s arra gondolt, a teremtő nem engedte,
hogy méltó búcsút vegyen édesanyjától. Hosszú percekig kellett
erőltetnie emlékezetét, míg egyáltalán az eszébe jutott, mikor
találkoztak utoljára. De arra már nem emlékezett, akkor mit beszéltek.
Hanem arra nagyon is, hogy mit mondott anyja, mikor utána szekerezett
Rómába, hogy hazahívja…
Hunyadi elmosolyodott az emlékre. Anyja és felesége nem jöttek ki
különösebben egymással, de mégse volt egy rossz szavuk a másik felé.
Most már nem is lesz soha…
– Hol halt meg? – kérdezte fakó hangon Jankó
– Csolnokoson, Jariszló házában – felelte Klára. – Még karácsony
hó végén.
– Ő akarta, hogy itt temessétek el?
– Asszonyod akarta így. Azt mondta, te is így rendelkeznél.
– Jól mondta.
A friss hant mellett egy régi, megdőlt kereszt jelezte, hogy
Morzsinai Erzse nem egyedül alussza álmát a sírkertben. Itt nyugodott a
kis Vajk is, Hunyadi legkisebb öccse, akit még gyerekkorban ragadott
el a halál. De nem volt itt bátyja, kit különös módon szintén Jánosnak
kereszteltek, s még Jankó születése előtt meghalt, s nem porladtak itt
atyjuk, Vajk csontjai sem, kinek testét elnyelte a szakadék Újlak
mellett…
– Szenvedtél-e sokat, drága anyám? – kérdezte könnyes szemmel
Iván, megtörve megint a hosszas, gyászos hallgatást.
– Jariszló szerint álmában érte a halál – mondta Klára. – Este még
vígan voltak Csolnokoson, táncoltak is az atyafiakkal a hazatérted
hírére… Alig várta, hogy újra lásson… Hogy még egyszer, utoljára
lásson, Jankó. Mintha érezte volna… Nékem mindig azt mondogatta:
csak annyit engedjen meg a magasságos Úristen, hogy utoljára
megölelhessen téged. De nem engedte. Mikor az ünneplés után felkelt a
nap, Jariszló látta, hogy már nem él. Azt mondja, csak feküdt az
ágyban, kezét imára kulcsolta, s mosolygott, mintha csak álmodott
volna tovább.
– Akkor utoljára rád gondolhatott, Jankó – bólogatott Erzsébet, és
megrázta bátyja karját. – Te voltál a kedvence mindig.
Hunyadi erre nem felelt.
Egyre anyja járt a fejében, Erdély valaha legszebb asszonya, kiről
legendákat szőttek országszerte, s ki sokak meglepetésére kikosarazta
minden vagyonos kérőjét, s egy nincstelen, havaselvi kun kenéznek
nyújtotta kezét. S a titokra is gondolt persze Jankó, a titokra, ami felől
bizonyosat a halott császáron kívül egyedül Morzsinai Erzse tudhatott.
A titokra, amit most már örökre sírjába vitt magával.
– Nyugodj békében, édesanyám – suttogta Jankó, s letérdelt a hant
mellé. Egy marék havat vett le a sírról, s azzal mosta meg arcát.
– Menjünk testvéreim. Már várnak ránk…

10.
Álmában ott álltak a csodapalotában, édesanyja és ő. Morzsinai
Erzse kopottas, fodraitól és díszítéseitől rég megfosztott, mélyzöld ruhát
viselt, olyasfélét, amit a vidéki kisnemesi kúriák asszonyai hordanak
Erdély-szerte.
Tekintetek százai szegeződtek rá, kíváncsi, mohó és leplezetlenül
szemérmetlen pillantások. A teremben amúgy meglepően sötét volt:
odakinn, a festett táblájú ablakok megett mélylila fellegek takarták a
napot, s az idebenn meggyújtott, vaskos gyertyák fénye nem bizonyult
elegendőnek, hogy megvilágítsa a súlyos drapériákkal, vastag, veres
selymekkel bőségesen díszített boltíves csarnokot. Ha elég fényt nem is,
de valami édeskés, szinte bódító illatot árasztottak magukból ezek a
faggyúgyertyák; Erzse először idegennek találta, de aztán valósággal
elbűvölte az illat.
– Igen, ez az én gyűrűm! – mennydörögte a király a trónuson. – Kelj
fel, leányom! Anyja engedelmeskedett, s Jankó önkéntelenül követte
mozdulatát.
Zsigmond mosolygott. Nem volt itt szükség semmiféle gyűrűre.
Ezer közül is megismerte volna ezt az asszonyt. A gyertyák sápadtarany
derengése mézszínűre festette a zöld ruhából viruló bőrét. Arca kipirult,
s ahogy félénken Zsigmondra nézett, hosszú szempillái megrebbentek
az ékkőként csillogó, babonázó szemek felett.
– Ő a fiad? – kérdezte Zsigmond. Ahogy azt kiejtette száján, hogy
„fiad”, megremegett a hangja.
– János a neve, fenség.

11.
Hunyadi zihálva ébredt ágyában, maga elé bámult egy hosszú
pillanatig, s csak az elsöprő vágyat érezte, hogy azonnal kiugorjon az
ágyból, s rohanjon le a Hídvég-bástya lépcsőin, le az asszonyházba,
hogy odabújhasson anyjához, mint tette annyiszor kicsiny gyermekként.
A világon mindennél jobban vágyott erre, anyja két karjára, nevetésére,
ami nevetéstől minden gond fellege feloszlott, mitől minden félelem
eltűnt, mitől minden bizonytalanság édes bizonyossággá vált. Most
azonban csak egy bizonyosság volt, s pedig az, hogy mostantól soha
többé nem ölelheti meg őt, nem szólhat hozzá, s anyja sem felel
szavára. Ez a bizonyosság csak ebben a pillanatban tudatosult benne. A
fájdalom pedig oly megrendítő erejű volt, mintha szíve szakadt volna ki
mellkasából, hogy egy feneketlen, sötét kútba zuhanjon.
Torka elszorult és kiáltani akart, de nem tudott. Ránehezedett az
emberiség minden létező fájdalma.
Csak ült az ágyban zihálva, s megérezte, amit egyszer minden
embernek meg kell érezni: ráébredt, örökké magányos lesz mostantól,
mert nincs többé anyja.
Pedig a zihálót máris puha asszonyi karok ölelik, s puha
gyermekkezek cirógatják a korai ráncoktól barázdált férfiarcot, letörlik
könnyeit
De ő mégis tudja azt: az az ölelés nincs többé.

12.
Nagy vigasságra gyűlt Hunyad népe. Napok óta érkeztek a
csengettyűs szánok mindenhonnét a vármegyéből, a szomszédos
Temesből, Krassóból, meg Erdély részeiből, sőt egész
Nándorfehérvárból, s még a Dunántúlról is.
 Jöttek a kettős keresztelőre, Dengelegi Pongrácz György uram és
Hunyadi Klára asszony elsőszülöttjének, meg Vingárti Geréb János úr s
horogszegi Szilágyi Zsófia elsőszülöttjének keresztelőjére. S ha már így
esett, hogy két fiút is a szentelt víz alá meríthettek, íziben tartottak egy
lakodalmat is, Jankó hű familiárisának, az ifjabb Kendeffy Istvánnak
meg Ohábai Mirucának a menyegzőjét.
Úgyhogy Vitéz Jánosnak alaposan fel kellett kötnie a gatyaszárat,
hogy bírja szusszal a papi teendőket, lévén, hogy Hunyadi ragaszkodott
hozzá: csak barátja eskethet, csak ő keresztelhet.
Az igazi ok amiért a majd négyszáz vendég bezsúfolódott a vár
szűkös lovagtermébe, persze inkább Jankó hazatértének megünneplése
volt. Nehéz időket élt meg Erdély ezekben az esztendőkben, különösen
a parasztháború hozott tenger szenvedést – ráfért hát mindenkire egy kis
vigalom.
Mióta a vajdai seregek leverték a pórok lázadását, s Kolozsvárt
Marchiai Jakab atya máglyatűzzel megtisztította, az országra a bosszú
fellegei ereszkedtek. A főbb utak mentén karóba húzott parasztok
rohadtak s Lépes püspök parancsára, minden jobbágynak kire csak
rávetült a gyanú árnyéka, hogy részese volt Budai Nagy Antal
ribilliójának kezét, orrát, fülét vágták le könyörtelenül. A
megcsonkított, üszkös sebű senkiháziak évekig rótták Erdély útjait, s
alamizsnáért koldultak. De ők még jól jártak. Az élve kézre kerített
parasztkapitányokat viszont Kolozsvár főterén elevenen nyúzatták meg
Lépes püspök pribékjei. Nagy Antalnak szerencséje volt holttestét a
városfalak alatt találták meg, ott esett el a harcban, pallossal a kezében.
De a sok gyász után Hunyadra végre felragyog a nap a sötét fellegek
közül. Hisz hazatért a várúr, hazatért a megye leggazdagabb nemese, a
király védelmezője, hadak vezérlője!
Van hát mit ünnepelni!
Az ünnepi lakomaasztalnál ott hangoskodott az egész atyafiság: az
asztalfőn a várúr, s asszonya. Hunyadi le sem vette a szemét
Erzsébetről. Végig az ő kezét szorongatta, s még akkor sem szívesen
engedte el, mikor szerencsétlen enni szeretett volna.
Hol volt már Veronika sápadt emlékképe? Tűnő látomássá
zsugorodott.
Hát gondol ilyesmivel bárki, akinek ilyen csuda gyermeke van?
János mellett hétesztendős kisfia, Lackó ücsörgött a vaskos párnákkal
magasított széken. Gyanakodva szemlélte még a nagy bajuszú, hosszú
hajú férfiút, kiről igen homályos emlékképei voltak csupán, de akit úgy
kellett hívnia: apám.
Mellettük az öreg Szilágyi szülék ücsörögtek: Szilágyi László ispán
uram, s asszonya, meg a teljes Szilágyi-Garázda rokonság, amibe Vitéz
is beletartozott. Aztán ott voltak a Vingárti-Gerébek, szászok
parancsolói, meg persze nemzetes Székely János uram, Hunyadi
Erzsébet férje, s mind a népes Székely atyafiak meg persze a Györgyi
Bodók meg a Dengelegi Pongráczok is valamennyien. A Kendeffy
atyafiság, a lógó orrú Csolnokosi kenézek, az Ohábai rokonok. S
persze, akik nem rokonok: Újlaki, kit Jankó díszvendégnek tekintett,
Thuz János, Kamonyai Simon, Monoszlai Csupor Ákos hadnagy,
Cserei Lukács, Sipők Miksa meg a két Hradski, atya és fia. Elvárták
Thallóczi Máté bánt is a nagy vigalomra, de ő mégse jöhetett, mert
Nándorfehérvárnál megint török portyázok kémlelődtek, dacára a havas
téli időnek. Ő maradt hát odahaza, de tán be se fért volna amúgy sem
Hunyad várába.
Az egyházi szertartáson, a várkápolnában Vitéz összeeskette a fiatal
párt, megkeresztelte a két gyermeket. A szertartáson Thuz Osvát
segítette, ki egészen jól haladt az egyházi tanulmányaiban. Egyedül
Szilágyi Mihály dörmögte nem tetszőn, hogy ebben a házban úgy
látszik, már zsidók is ministrálhatnak, de Erzsébet asszony egyetlen
pillantással elhallgattatta.
A fényes ünnepség alkalmából tömérdek ajándék talált gazdára.
Kendeffyt mint hűbérura, Hunyadi megajándékozta egy ezüstkengyeles
paripával, s hozzá ötven aranyakkal. Az újszülöttek, kiknek keresztapja
természetesen Hunyadi János volt, száz-száz aranyat kaptak.
A legédesebb meglepetés azonban mégis Filipesi Albert deákot érte.
Szilágyi Erzsébet pajkos mosolyán látszott, hogy igen sokat készült erre
az estére. Mivel ismerte történetét annak, hogy a deák hű gondozója és
szolgálója volt férjurának a megboldogult Giuliettával egyetemben,
pénzt és fáradságot nem kímélve intézte ezt a meglepetést.
– Hunyd le szemed, Albert!
Azzal az úrasszony tapsolt kettőt, s kitárult a lovagterem ajtaja.
– Most már nézhetsz!
Filipesi kinyitotta a szemét, és elsápadt, ahogy' az ajtóra meredt.
– Krisztusom! Giulietta!
 De még Hunyadiban is megállt az ütő, s azt hitte, kísértetet lát Ez
valóban Giulietta! Isten! Hát feltámasztod a holtakat a végítélet előtt?
– Jöjj, leányom! – Erzsébet mosolyogva odavezette Alberthez a
lányt.
– Ő Catherina, Milánó városából. A kis Lackónak fogadtam meg
nevelőül.
Filipesi meg sem tudott szólalni, csak szája rebegett, ahogy
közelebb jött.
– Catherina édestestvére, kishúga a te Giuliettádnak! – magyarázta
Erzsébet boldogságtól áradó szívvel, mert látta, hogy Albert deák fél
lábbal máris a paradicsomban jár. Hunyadi nem állta meg, hogy meg ne
szorítsa Erzsébet kezét. Ilyet is csak asszony tud kitalálni! Csak rá kell
nézni arra a bolond deákra! Mióta hazatértek Milánóból, egyre csak az
orrát lógatta, sóhajtozott halott jegyese után. Bezzeg most!
Catherina nem tűnt megilletődöttnek. Vidáman körbepillantott,
szemmel láthatóan tetszett neki a násznép emelkedett hangulata.
Amikor aztán Albert elélépett, s a kezét nyújtotta a lánynak, hogy maga
mellé ültesse az asztalhoz, Catherina elmosolyodott.
– Isten hozott, kedves! – mondta olaszul a deák. – Isten hozott
Hunyadon!
Akadt aztán olyan ajándék is, ami igen megbosszantotta Erzsébet
asszonyt.
Az pedig éppen a férje ajándéka volt. Nem amit néki hozott, mert
néki elfeledett ajándékot gondolni Hunyadi, hanem amit nagy büszkén a
kis Lackónak nyújtott át. A fiúcska el sem bírta. Kezéből csörögve esett
ki a prágai hóhérpallos. A vendégsereg nevetett, de Szilágyi Erzsébet
szeme villámokat lövellt.
– Pallost adsz a fiunknak, te eszement! Hát miféle ember vagy te?
– Megállj, Erzse! Ezzel nyakaztam le Borotini Blaskót! Nem
akármilyen pallos ez!
– Felőlem akár a török szultánt is lenyakazhattad volna vele, ilyent
akkor sem adunk gyereknek kezébe! Tudom én, milyen fegyver ez!
Hóhérpallos! Szép kis ajándék, mondhatom! Vidd innét ki ebből a
teremből, vagy én hajítom ki az ablakon!
A vendégsereg igen jól mulatott ezen, főképp, mikor Hunyadi
elvörösödve, szégyenkező pillantását a földre sunyva kiballagott a
pallossal.
 Erzsébet asszony pedig odaugrott rögvest Lackóhoz, hogy
megvigasztalja, mert ő meg elpityeredett, amiért elvették az ajándékát.
– Ej, rossz jel, hóhérszerszámot gyereknek adni! Nem jelent az
semmi jót! – bosszankodott a tömegben halkan Belléni Katinka,
Szilágyi Erzsébet édesanyja.
– Elhallgass már, vészmadár! – förmedt rá az öreg ispán, pedig
maga is úgy gondolta, otromba ajándék volt a pallos. A rossz előérzet
egész nap a lelkükön ült.
Amikor a lakoma megkezdődött, a ház ura szólásra emelkedett:
– Barátaim! Szeretteim! Együtt vagyunk, s együtt erősek vagyunk!
Ami romokban áll, azt fel kell építeni! Ami hamis, azt igazzá kell tenni!
A gyászt örömmé kell változtatni! S a drága magyar hazát meg kell
védelmezni!
Azzal felemelte kupáját, s nagyot húzott a jó verseci veresből.
De mivel a vendégsereg nem ily nyúlfarknyi tósztokhoz szokott,
felbiztatták Vitézt, mondjon egyet ő is. Tanult ember, papi ember, tán
csak tud valami szépet kicsiholni magából!
– Kérem a Jóisten áldását e házra! Kérem a Jóisten áldását a ház
urára, az én drága Hunyadi barátomra! – kezdte Vitéz szépen zengő
hangon, s ahogy körbepillantott a kipirult arcokon, tekintete megakadt
Szilágyi Erzsébeten. – S kérem Isten áldását a ház úrnőjére, drága
rokonomra, Erzsébet asszonyra, aki esztendők óta viseli vállán e ház
terheit, s ki nem szűnik táplálni a családi tűzhely lángját. Ki mellett ily
asszony áll, az nagy tettek végbevitelére hivatott! Szűz Mária, népünk
patrónája, áldd meg e házat!
Erzsébet elmosolyodott, s lesütötte szemét.
– És kérem a teremtő Jóisten áldását is e ház minden rokonára,
barátjára és szolgájára, kérem, Uram, engedd, hogy a Hunyadiak
csillaga magasan ragyogjon az égen, s hogy Hunyadi János az lehessen,
akinek lenni rendelte szent akaratod!
A vendégsereg az asztal lapján dobolt a kupákkal.
– Még! Tósztot még!
Nagy bátorságot gyűjtve felállott ekkor Filipesi Albert, ki még
mindig Catherina szemeinek mély tengerében horgonyzott, s piros
orcával azt mondta:
– Dio benedica questa famiglia che serviamo con cuore fedele! Dio
benedica la mia cara donna! Dio benedica il mio signore!
 Nevetett a sokaság, mert ebből meg egy szót se értettek, de mégis,
szavak nélkül is tudták a lényeget, hisz oda volt az írva a deák
boldogságtól repeső arcára.
Hanem ekkor felpattant a székről Jurek Hradski, kinek hetekig senki
nem hallotta a szavát sem, s átszellemült arccal emelte a magasba
kupáját:
– At’ žije kapitán Hunyadi! Opora padlých, ochránce věrných srdcí!
My, kteří za život mu vděčíme, prosíme tě, Pane, abys mu dopřál
dlouhých let!
Már a sokadik kupa ürült ki boszorkányos gyorsasággal, amikor
váratlanul Thuz János emelkedett szólásra. No, a sáfár meg mit akarna
mondani? Elcsendesült mindenki, s Thuz átszellemült arccal szólalt
meg, kamaszos hangja el-elcsuklott, ahogy beszélt:
– Sóma Jiszráél Ádonáj Elohém, Ádonáj Ehád. Tóváréch et háám
sel hábájt háze. Tóváréch et erec Hungária sellánu. Távsit et hájád
hámöungán selhá, ál háánásem tovim. Ten lánu koách. Kósejávó sáát
hámivachánim senágiá lónicáchon bizmán ánu milchámim im bóojvénu.
Móhitátéf et háráhámim selchá, házóhorim ál hábájt háze vóál jeládem
háneemárium.
Ten seneálá et háárcénu löor hemávrik selchá im koách möuchád.
Ómén.
Vitéz, aki egyedül értette a fiú szavait, átölelte Thuz vállát, s
gyorsan lefordította ezt a fohászt is.
– Hanem most már elég a beszédből! – harsogta erre Szilágyi. –
Táncolni akarunk!
S a mulatság folyt tovább, egész nap, egész este, egész álló éjszaka.
A kandallóban lobogott a tűz, az újonnan keresztelt gyermekek
visnyogtak a zsivajban, az ifjú pár hamisan somolygott egész este,
várva, hogy a számukra fenntartott, díszes hálószobába vonulhassanak
végre már. Zengett a muzsika, pengett a lant, a dudások, furulyások
bolondul cifrázták.
Már éjjelre járt, mikor Hunyadi felpattant az asztal tetejére, és
lerugdalta a csontokkal teli tálakat meg a késeket, villákat, s a
boroskancsókat mind, s oly hévvel kezdte ropni a legényest, hogy a
vaskos tölgyfa asztal majd belehasadt a dübbenésekbe.
Erzsébet nézte, ragyogó szemmel bámulta ezt az erőtől duzzadó,
tomboló, boldog embert, ki a férje volt, s kit évek óta alig látott.
 Hunyadi János harmincnyolcadik évét taposta, mégis úgy tombolta
ki fájdalmát, s eszelős örömét egyszerre azon az éjszakán, hogy az még
egy tetterős sihedernek is becsületére vált volna.
A férfiak doboltak csizmás lábaikkal, az asszonyok tapsoltak, s
Hunyadi lehunyt szemmel táncolt.
Hej, édesanyám, be kár, hogy nem látsz minket most! Vagy persze,
látsz te a mennyekbűl, fénylő csillagokbúl, s mosolyogsz most is te
bolond fiadon, tudom! Nevess anyám! S örvendj! Hazatértem!
Megvárhattál volna, mert azzal az utolsó anyai öleléssel adósom
maradtál! De csak nevess! Élünk, s remélünk! Ezt figyeld, jó anyám!
S a díszes vendégsereg nem értette, miért dobbant akkorát Hunyadi
arra a szerencsétlen asztalra, mintha minden bolond-dühét azon akarná
kitombolni. Egyedül a Hunyadi sarjak, Iván, Klára, s Erzsébet értették
azt.
Amikor aztán Iván is kevélyen felpattant az asztalra, s Jankóval
összeölelkezve nekikezdte ő is a búsuló-vigadó táncot, az asszonyok azt
hitték, a vaskos gerendákról hullik a vízcsepp a nagy melegben szét.
Pedig igaz férfikönnyek voltak azok.
S mert van Isten, s mert van mennyország, ahonnan az anyák látják
árva fiaikat, Morzsinai Erzse is látta őket a magas mennyből, a
csillagokból. S igen mosolygott örömében.

13.
Másnap folytatódott a dínomdánom, mert akkoriban a magyar, ha
vigadott, legalább három napig vigadott, alább nem adta. Reggel, mikor
a vendégsereg java része még kába álmát aludta, Hunyadi felköltette
Újlakit azzal, hogy lovagoljon ki véle a faluba.
Miklós bosszúsan öltözködött: nem elég, hogy végig kellett
szenvednie előző este a háznép féktelen mulatozását, most még aludni
se hagyják nyugodtan!
Nem is értette, minek hívja Jankó, egészen addig, míg a sültekkel,
hordó borokkal megrakott szekér el nem indult lefelé a házak viskók
kányába.
– Beszélnünk kell – jelentette ki Hunyadi. – Tudni szeretném,
miként véled a jövendőt!
 – A jövendőt? – kérdezte zúgó fővel Újlaki. – Nehezeket kérdesz,
komám, kora reggel.
– Csakhogy nem ok nélkül kérdem. Vendégem vagy, akarom, hogy
lásd, itt épül valami. Jövőt építek Miklós, s ehhez segítségre van
szükségem.
Újlaki kelletlenül fordította el a fejét. Jó tíz esztendeje majd
ugyanezekkel a szavakkal ő kérte Hunyadi segítségét. De régen volt,
édes Istenem! Akkor még csak ő volt nagyúr, s Jankó senkiházi.
– Én a fejembe vettem, hogy olyan sereget állítok fel, amilyet nem
látott még a világ. Mindenkitől a legjobbat tanultam el: Milánótól, a
huszitáktól, a kunoktól, oláhoktól, a magyar bandériumoktól… Olyan
sereg lesz ez, mely huszita szekereken száguld, szász ágyúval zúzza
szét az ellenség erőit, székely-kun módra rohanja le őket, oláh
fondorlattal csalja lépre, s a parasztok elszántságával állja a sarat
ütközetben, ha kell. Hogy szükséges ilyen sereg, azt te is jól tudod: a mi
birtokaink váraink mind a határon húzódnak. Ha betör a török a miénk
pusztul legelébb.
– S ezért tőlem vársz segítséget?
– Tőled, Miklós. Te nálamnál tízszer, százszor nagyobb úr vagy…
– Kevésen múlt, hogy földönfutó nem lettem!
– De nem lettél. Veronika megszerzé a gráciát néked…
– Veronika? – villant gyanakvón Miklós tekintete. – Jól ismered őt?
– Hogyne ismerném jól. Őmiatta kérlek téged. Nagyra becsülöm.
Miklós fintorogva ingatta fejét.
– No persze. Már azt hittem, engem becsülsz.
– Téged nehéz még becsülni. Cilleinek bábja lettél, kivetett pária.
Amit én ajánlok, az a visszakapaszkodás. A király hallgat rám…
– A király roppant hálás, hogy megmentettem gyermekei életét!
Nincs szükségem a közbenjárásodra, Oláh Jankó…
– Ne feledd a királynő szeszélyét, ő bármikor megint számkivetetté
tehet, ha akar. Akárhogy is, Miklós, nékünk össze kell tartanunk.
Próbáljad félretenni oktalan megvetésed, s gondolj a jövendőre.
Birtokaid elenyésznek, ha a török betör a határon.
Szendrőt jövő tavasszal újra ostromolni fogja, s néhány esztendőn
belül Nándorfehérvár lesz a következő állomás. Ha bármelyik elesik, ha
az oszmán bárhol rést talál a dunai védelemvonalon, elébe tárul a
gazdag Szerém! S onnét csak félnapi vágta Újlak!
 Miklós bólintott. Mindezekkel maga is tisztában volt.
– Én szövetséget kínálok – folytatta Jankó. – Ha velem tartasz,
együtt lebírhatatlanok leszünk, s akkor Cillei nem packázhat többé
veled! Gondold meg, s tudasd, miképp döntöttél!
Hunyadi komoly pillantása kétségtelenné tette, hogy az ajánlat nem
tréfadolog.
Megérkeztek a faluba, s Jankó intett, hogy kezdjék szétosztani az
élelmet és a bort. Néhány percen belül a fél falu odasereglett, s Hunyadi
csizmáját, nyeregtakaróját simogatták, kezét csókolták nagy
boldogságukban.
– Be jó, hogy hazatértél, nagyurunk!
– Isten vezéreljen utadon, Janku!
A falu szélén vagy hatvan huszita táborozott a körbeállított harci
szekereiken. Mellettük nyomorú sátrakban a Kolozsvárnál csatlakozott
parasztok húzták meg magukat, s igen felderült az arcuk, mikor
meglátták, hogy reájuk is gondolt új uruk.
– Házakat építtetek nékik – mutatta Jankó az irtást, amit már
előkészíttetett a falu új lakóinak. – Tudod, mi lesz, ha ennek híre megy?
Tavasszal Erdély minden szegletéből ideözönlenek a fegyverforgató
szabadok, a szökött jobbágyok…
– Magadnak keresed a bajt! A vajda meg a püspök a véredet kívánja
majd!
– Nekem viszont lesz seregem.
– S tőlem mire számítasz? – kérdezte még mindig gyanakodva
Újlaki. – Ha pénzre, akkor azt adni nem tudok.
– Pénzem van elég. Nekem csak szövetséged kell, Miklós. Együtt
erősebbek vagyunk.
– S én cserébe mit kapok?
Hunyadi elmosolyodott.
– Emlékszem, tíz esztendeje azt mondád nekem, Miklós, egy napon
korona díszíti fejed. Én koronát néked nem adhatok. De abban
segíthetek, hogy míg koronád megleled, nyakadon maradjon fejed.
Újlaki elvigyorodott.
– Ne ígérj könnyelműen, Jankó!
– Valamit valamiért. Gondolkodj ajánlatomon!
A magasból, a vár felől felcsendült a muzsika.
 – Úgy hallom, felébredtek a vendégek – vont vállat Jankó. – Ideje,
hogy folytassuk a mulatságot!
S elvágtatott a felvonóhíd irányába.

14.
Mg a lovagteremben vígan volt a vendégsereg, egy kis, dísztelen
szobában Hunyadi sorra maga elé rendelte, kikkel mindenképp beszélni
akart. Legelébb is Thuz Jánost hívatta.
A fiú hozta az elszámolásokat, s egyenként Jankó elé terítette őket.
Vitéz karját mellén összefonva várakozott Hunyadi széke mögött, s
türelmesen hallgatta ifjú tanítványát.
– Minden itt van, jó uram! A papi uradalom, Hold, Vásárhely,
Szentetornya, Szentandrás, Csabacsüd, s a Komjáti birtokok jövedelme,
a kilenced, a beszolgáltatás… Külön íven a terményeladások summája
meg az állatvásárra hajtott jószágok begyűlt ára, meg a marosi rév fele,
ami kegyelmed nevére tábláztatott.
Hunyadi elégedetten bólintott.
– Szép summa. Hanem mostantól, János, kicsit több munkád lesz,
mert a Szilágyi birtokokat is mi jegyezzük. Megállapodtam Mihály
sógorral, neki úgyse fűlik a foga a gazdálkodáshoz. A feleségem szülei
beköltöztek Hunyadra a lázadások miatt, s mostantól a két család
birtokrészeit egyként kezeljük de külön tartjuk számon. Kis-és Nagy-
Posaras, Böszörmény, Tószeg, Mosót, Begenye, Telek, s természetesen
a horogszegi uradalom adminisztrációja mostantól a te feladatod.
Thuz elismerően füttyentett.
– Jövőre így megháromszorozódik a bevételed, uram.
– Jövőre négyszer annyi kell, mint idén. Mi ez a számsor?
– Ide jegyeztem fel a beszolgáltatás alól halasztást kérőket, név
szerint…
– Ily sokan kértek?
– Kétszer ennyien, uram.
– S megadtad nékik?
– Csak annak ki rászorult. Meghagytad, hogy senkit ne sanyargassak
ok nélkül, s én így teszem. De aki nem fizet, pedig tudna, azt Szilágyi
uram látogatja meg. Akkor aztán fizetnek rendre.
– Jól teszik. S a többi?
 – Ezek a sókamarás bevételek. Nem sok. A parasztlázadás miatt
szinte megszűnt a kereskedés, az utak sehol nem biztonságosak. Ezért
csekély a marosi rév bevétele is, uram, amint azt láthatod.
Hunyadi végigfutott a számok során. A betűkkel nehezen birkózott,
de a számokkal igyekezett mind mélyebb barátságot kötni, mert úgy
vélte, szebben tudnak azok szólni, mint Vitéz talján poétái.
– Nem rossz ez a summa, ne panaszkodj! Még több is a sókamarák
bevétele, mint korábban volt. Ez meg hogy lehet?
– Úgy, uram, hogy korábban a haszon javát lefölözte sókamarásod.
Hunyadi elkomorult.
– Sejtettem, hogy úgy van az.
– Most minden minket illető dénár a te ládádba került, uram. S én
minden aranyon rajta tartottam szemem.
– Ügyes fiú vagy, János. Összesen az négyezer és kétszáz arany…
– Nyolcszázzal még ehhez szaporodott vagyonod, az is itt van mind,
a pincében, lenn.
– Helyes. A pénz fele csaknem megvan tehát. Nézzük a másik felet.
A budai zsidókkal beszéltél-e?
Thuz elsápadt.
– Próbáltam, uram. De…
– Nem adják, mit kértem?
– Meg kell értened őket, uram… Buda forrong… Bármelyik nap
fegyverre kelhet egymás ellen a magyar és a német. S ilyenkor előbb-
utóbb mindkettő a zsidóban találja meg a hibák okát, s azt üti!
– Értem én – bólogatott Hunyadi. – De értsd meg te is, kell az a
pénz. Holnap indulsz vissza Budára, s megmondod nékik, hogy ötezer
aranyat nékem hamar összeszedjenek. Cserébe palotásaim megvédik
őket, ha mégis kitörne a zűrzavar.
– Megvédik őket? – kerekedett el Thuz János szeme.
– Ötezer arany nem sok pénz, tudom, hogy tízszer, százszor annyit
is össze tudnak szedni, ha akarnak.
– De megbocsáss… – kezdte Thuz, ám elakadt. Aztán összeszedte
minden bátorságát, és csak folytatta nagy merészen. – Megbocsáss, de
miért higgyenek neked, uram?
– Mert te meggyőzöd őket.
– S miért hinnének nekem?
– Mert beszámolsz nekik az új seregről.
 Thuz továbbra is boldogtalannak tűnt a feladattól.
– Őket nem érdekli az új sereged, uram.
– Dehogynem! – mondta Hunyadi az ablakon kihunyorogva a
tompa, téli napsütésbe.
– Félek, nem tudlak követni, uram.
– Ide figyelj! Mindenki úgy tartja, a sereg csak emészti a pénzt,
igaz?
– Így van az. Vérteseid zsoldja, a sok drága páncél, a szász ágyúöntő
mestereknek a tömérdek előleg…
– Pontosan erről van szó. Értesd meg a zsidókkal, hogy mindez nem
ablakon kiszórt pénz, hanem a legjövedelmezőbb befektetés!
Thuz álla másodszor esett le csodálkozásában.
– Hogyan? Befektetés? Ők ilyen üzlettel nem foglalkoznak, uram.
– Ők nem, de én igen. Mesterségem a kardforgatás, máshoz nem
értek. S amint kész az új sereg, azonnal használni is fogom. Nem arra
akarom én a hadat, hogy fel s alá masírozva védekezzek a Duna
vonalán, azt lesve, mikor kóborol arra valami török rablócsapat! Amint
készen állunk, támadunk! Arra ugyanis senki nem számít!
Végigpusztítjuk Török-Rácország városait. Novo Brdo… Hallottál róla
tán… gazdag ezüstbányák… S a két, három török sereg, mit
szétverhetünk… Gondolj csak bele: kelmék, ékes fegyverek, ékszerek,
lovak, foglyok ezrei, tízezrei. Tudod te, mi vagyon az? S mind az
enyém, mert én szerzem meg.
Thuz elvigyorodott.
– Meglehetős buta zsidó vagyok, uram, hogy erre eddig nem
gondoltam…
– Nekem viszont számolnom kell, János. Zsoldot fizetni, abrakot
venni, utánpótlást szervezni, muníciót az ágyúkhoz, lovakat, vontató
ökröket, élést a katonáknak… Ez tengernyi vagyon! Ha sikerrel
vitézkedünk, azzal nem csak drága magyar hazánk határitól visszük
távolabb az örökös fegyverzörgést, de megkaparintjuk a folytatáshoz
való vagyont is! S itt az én alkum! Mondd meg a budai zsidóknak, hogy
a zsákmány ötödét ők vehetik meg tőlem, jutányosan. Amit kapnak,
továbbadják majd haszonnal Bécsben, Boroszlóban, ahol akarják, s az
az ötezer arany hamar visszafial pénzes ládájukba, zsíros haszonnal.
– De néked most kell tőlük az ötezer arany!
– Most bizony!
 Thuz János elvigyorodott.
– Így már mindjárt más. Nem ötezer lesz az, de tízezer is, ha erről
nékik beszámolok. Úgy veheted, meglesz az tízezer!
– A töröktől vett zsákmányt is te fogod jegyezni, János. Negyedét
minden csata után rögvest szétosztod katonáim között. A tisztek, s a
közlegények, a lovasok, s a gyalogok, a szekeres csehek, a szász
pattantyúsok mind más és más részt kapnak belőle: hogy mennyit, én
mondom meg majd.
– A negyede? Nem sok az, uram?
– Tán inkább kevés. A zsákmány másik negyede a királyt illeti.
Avval azt csinál, amit akar. Mi megmarad, még mindig a kincs fele. Az
a Hunyadi-kincstárba kerül, s abból tovább hizlaljuk az új sereget.
Thuznak igen tetszett az ötlet.
– Most menj, mulass! – nevetett rá Hunyadi. – Holnap reggel
indulsz Budának megint.
– Boldogan, uram!
De az ajtóból csak visszasomfordált, s alázatosan, kezét tördelve
megállt ura előtt.
– Mit akarsz, János? Feledtem tán valami fontosat?
Thuz felnézett Vitézre, mert tőle várta a közbenjárást.
– Azt kéri a fiú, hogy a vízaknai Izsák zsidónak megkegyelmezz,
uram – mondta készségesen Vitéz.
– Én? Mi közöm nekem a vízaknai zsidóhoz?
– Ellopta a moldvai fejedelemnek eladott gabonád árát, uram.
– Ellopta?
– Thuz állapodott meg vele, hogy részért túlad a száztíz köböl
búzán, negyven kepe kölesen. A búzát, kölest eladta, de az árát
megtartotta magának.
– S hol van most?
– Brassóban bujkált, de Szilágyi Mihály utánament, s megtalálta az
aranyakkal. Most lenn fagyoskodik vártömlöcödben.
– Úgy. Akkor hát nem ért kár, igaz? A pénz megkerült!
Thuz arca felderült.
– Köszönöm, uram! Tudtam, hogy könyörületes a szíved!
De Hunyadi nem úgy gondolta.
– A vízaknai Izsák mindazonáltal lopott tőlem. Mért kérsz hát
kegyelmet számára?
 Thuz arcáról leolvadt a mosoly.
– Én csak… uram…
Hunyadi felállt, s a fiú vállára tette a kezét.
– Izsák kezét levágatom, mert lopott. Mindenkinek meg kell értenie,
hogy előttem csak kétféle ember létezik: tisztességes és becstelen.
Sajnálom, János.
Thuz lehajtotta a fejét.
– Indulok, uram.
Mikor ketten maradtak, Vitéz Hunyadi elé sétált, s mélyen a
szemébe nézett.
– Bízol ebben a fiúban?
– Mint tebenned.
– Nem csalja meg kincseid?
– Hiszem, hogy nem.
Vitéz vállat vont.
– Te dolgod. De azért rajta tartsd szemed.
– Miért, Vitéz? Hisz nálam őt te jobban ismered. Kitanulta a
katekizmust, azt mondád, eszes, gyorsan okul. Öccse egy nap tán pap
lesz, s mindent nekem köszönhet. Fegyverforgatást Szilágyitól, minden
egyebet tőled tanult. Ha jól nevelted, nem árul el soha.
Vitéz megadta magát.
– Hanem azt álmomban sem sejtettem, te Jankó, hogy ily hideg
fővel kiszámoltál te mindent.
– Mert nékem elegem volt abból, Vitéz, hogy pénzért kuncsorogjak
a nagyurak portáján, a király várószobájában, vagy akárhol… Te is
látod, mintha mind süketek és vakok volnának! Pedig a haza
védelméhez tengersok pénz kell! Hát, ha nékem nem adnak, akkor
máshogy kell azt a pénzt megszerezni! S okosan kell számolni! Járjon
jól a katona, aki a vérét hullajtja, járjon jól a király, mert különben
előbb-utóbb megorrol, járjon jól a kalmár, aki túlad a portékán.
Vitéz nevetett.
– Sokan megkeserülik még majd, meglásd, Jankó, hogy
alábecsülnek téged!
– Csak nem te is?
Vitéz sugárzó arccal nézett fel Hunyadira.
– Én csak sokat várok tetőled, Jankó! De jó úton jársz, azt hiszem.
Kit szólítsak?
 – Hidd Szilágyit, s Filipesit, már ha el tudod szakítni szép
Catherinájától egy kis időre! Aztán szólj Ohábai Menyhértnek, azonnal
látni akarom!
– A sókamarásnak?
– Bíztam benne, Vitéz… Atyám régi embere volt… S látod, galádul
meglopott! Kisvártatva ott álltak Jankó mellett zord tekintettel Szilágyi,
s Filipesi deák. A kinti muzsikaszóval Ohábai Menyhért szédelgett be
kipirult orcával, átizzadt mentében.
– Hát ti mit pusmogtok itt, legények, ebben a félhomályban? –
kurjantott egy nagyot, s a kezében tartott kupából Jankó csizmájára
löttyintett néhány csepp bort.
– Azért hívattalak, Menyhért bátyám – kezdte visszafojtott hangon
Hunyadi –, mert tudomásomra jutott, hogy meglopsz te engem.
Ohábai, az odakint folyó menyegző arájának, Mirucának örömapja
egyszeriben elkomorult. Tántorogva állt Jankó előtt, s villámló
tekintetével majd átdöfte a ház urát.
– De már ezt nem tűrhetem el senkitől! Mit képzelsz te, kölyök?
Becsületben megőszült, vén fejem gyalázod?
– Itt van minden bizonyíték! – vágott közbe Jankó, és Thuz
pergameníveire mutatott. – Évek óta lefölözöd sókamarám jussát! A
tagadással csak magadnak ártasz, Menyhért!
Az öreg Ohábai most hirtelen elsápadt. A kupát kiejtette kezéből, s
ujjait imára kulcsolta.
– Az isten szerelmére, Iancu, poshadt nadragulyát ettél tán? Csak
nem hiszel annak a nyomorult kis zsidónak?
– Thuz János sáfárom, s hű emberem. Idén feleannyi sót tudtunk
eladni a régi áron, s mégis kétszeres a summa a ládafiában! Ezt mivel
indokolod?
Ohábai csak tátogott, kérlelőn hol Vitézre, hol Szilágyira pillantott.
– János! Mihály! Szóljatok már egy szót! Térítsétek már észhez ezt az
esztelen ifjút! Hitelt ád egy tetves zsidó szavának ellenemben, ki
rokonja vagyok? Hát miféle világ ez?
Hunyadi nem moccant a széken, de tekintetét se vette le
Menyhérttől.
– Mennyit loptál tőlem?
– Én… Én…
– Azt kérdtem, mennyit?
 – Ártatlan vagyok, uram! – Az öregember mintha megértette volna,
hogy itten biz' nem babra megy a játék, Jankó szigorú arckifejezésén
nyoma sem volt jó szándéknak.
– Soha meg nem loptalak, uram!
– Mennyit? – üvöltötte Hunyadi, felpattanva helyéről. Megragadta
Ohábai mentéjének mellyrészét, és térdeltéből talpra penderítette az
öreget. – Mennyit loptál Hunyadtól?
Menyhért vinnyogva felelte:
– Lehet tán, uram, volt, hogy le-lecsíptem a jussodból, de kellett a
pénz! Miruca hozománya… A bányák költségei!
– Mindig, minden pénzt megadtam, amit kértél, Menyhért! – köpte a
szavakat megvetően Hunyadi. – Mindig jól megfizettelek, mert nem
csak kamarásom, de rokonom voltál, vér a véremből! Becsültelek,
szerettelek, Ohábai Menyhért! S te mégis megloptál!
– Bocsáss meg, bocsáss meg, Iancu! – vetette magát Hunyadi lábai
elé az öreg. – Igen, bevallom, mindent bevallok… Loptam… Sokat
loptam tőled… Ami megvan még… a java megvan, azt mind
visszaadom, uram!
– Mennyit loptál?
– Összesen lehet vagy négyszáz arany, esetleg ötszáz a sok évek
alatt, uram! De ne kárhoztass! Hisz ebben az országban mindenki lop!
Bolondfia, ki becsületes igyekszik maradni!
– Az ország királya nem én vagyok – felelte Jankó. – De Hunyad
ura igen, s tán bolondfia is, ahogy te mondod. Mert míg én Hunyad ura
vagyok, a tolvaj itt úr nem lesz, s tolvajlás büntetlen nem marad!
Értettél engem?
– Kegyelmezz! Kegyelmezz, Iancu! – csókolgatta Hunyadi
csizmáját az öreg, de ő lehajolt hozzá, s felemelte a földről, aztán forrón
megölelte.
– Ne alázkodj meg, Menyhért bátyám! Semmi áron, ne alázkodj
meg, soha!
Lassan eltolta magától.
– Ami pénzt tőlem loptál, megörökli özvegyed, s a lányod. Nékik
azt mondjuk majd, hirtelen távoznod kellett, Zsilvásárba küldtelek, s a
Kárpátokban, hóviharban szakadék nyelt el lovastul. Nem akarom, hogy
családod nevén folt essék.
Ohábai hosszan bámult maga elé, már könnyeit se törölgette.
 – Igen… Értem… Köszönöm, Iancu… – mondta alig hallhatóan.
– Levághatnám kezed, de az megalázás volna csak. Nem hagytál
más választást, Menyhért!
Az öreg bólintott.
– Elbúcsúzhatok legalább a feleségemtől? Drága leányomtól?
– Nem teheted. Szilágyi emberei elvezetnek a Vérköves erdőbe!
Még ma halnod kell!
Ohábai nem mert felnézni Hunyadira. Mintha még mondani akart
volna valamit, de a szavak cserbenhagyták. Rogyadozó léptekkel
vezették ki a szobából.
– A következő?
Vitéz kivárt egy hosszú pillanatig.
– Familiárisod, Gecsei Kecze Miklós panaszolja, hogy Lépes
püspök betört a minap marospataki birtokodba fegyverrel.
– Mért tett volna ilyet a püspök?
– Hogy jobbágyaid közül elragadjon két tucatot, mondván, tízszer
annyian szöktek a saját parasztjaiból tehozzád.
– S himpellérjeivel rátört az én falumra?
– Három embered levágta, Jankó, s vagy húszat rabszíjon vitt a
Lépes-birtokra, a Réka-patak túlpartjára.
– Küldd be hát Kecze Miklóst!
A kasznár szégyenkezve oldalgott be, de látva, hogy Hunyadi
nyugodtan fogadja, megeredt a nyelve.
– Már azóta fenyegetőzik a püspök úr, hogy Kolozsvárban négyfelé
tépették a lovakkal Nagy Antal tetemét, de most mán fegyverrel
zargatnak, uram.
– Kiket vittek?
– Négy jobbágycsaládot, csupa erős férfiembert, meg ifjú leányokat.
– Hová vitték őket?
– A csórai uradalomba.
– Mihály, holnap reggel nyergelsz húsz vitézzel! – adta Szilágyinak
az új feladatot Hunyadi. – Meg sem állotok a püspök úr csórai
uradalmáig, azt felégetitek, elragadott jobbágyaimat mind
visszahozzátok.
– Szíves örömest – vigyorgott Szilágyi. – Csórán ül az a rókaképű
hadnagya Lépes Györgynek, kit ki nem állhatok.
 – Miskárold ki nyugodtan a bestét! Emlegesse meg a püspök úr,
hogy ki Hunyadi területére fegyverrel téved, az fegyver által vész el.
Akit a himpellérjei közül élve kézre kerítetek, annak fülét, orrát
levágjátok, megértetted?
– Úgy lesz, Jankó!
– Vár még valaki odakünn?
– Csopea Mihail, kenézed Boldogasszonyfalváról.
– Küldd be hamar.
A kenéz ráncoktól barázdált, napcserzette arca mutatta, hogy rég
elvesztette már a családi vagyonkáját, amit még Nagy Lajos király
idejében szerzett a hadakozásokban. Ahogy alázatosan hajlongott
Hunyadi előtt, Jankóban felrémlett, milyen kevésen múlik, hogy most
nem ő is épp így hajlong valaki más előtt.
– Mit akarsz, Mihail?
– Engedelmedet kérem, Iancula uram! A lányomat, Marunicát
adnám hozzá feleségül a Rusori Ioanhoz.
– Az meg kicsoda?
– Hát a Medveölő Ioan – vágta rá a kenéz.
Hunyadi nevetett.
– Házasságra adja a fejét a vén lókötő? Felőlem adja csak!
Engedélyezem a nászt, Csopea Mihail! Legyenek boldogok, de lehet,
hogy már tavasszal hadba vonulok, s akkor viszem a csatába Medveölő
Ioant is, meg a fiaidat is!
– De hiszen akkor magam se maradok otthon! – csillant fel a kenéz
szeme. – Köszönjük néked, Iancula uram! Köszönjük!
– A hozományhoz számolj tíz aranypénzt, Mihail. Medveölő
Ioannak meg mondd meg, hogy házat kap itt, a faluban, ott élhet aztán a
lányoddal!
A kenéz szeme elhomályosult, meg akarta csókolni Hunyadi kezét,
de ő elhúzta előle, s megölelte az öreget.
– S mondd meg a füzesdi, sibisek, osztrói meg a kernyesi oláhoknak
hogy álljanak készen! Akiket kijelöltem, hóolvadásra itt legyenek mind
Hunyadon szekerekkel, fejszékkel, ötnapi éléssel!
– Itt leszünk, uram!
A kenéz kihátrált, s a szobában csak a szűk család maradt. Hunyadi
végigpillantott emberein.
 – Menjetek, ünnepeljetek! Néhány nap pihenés vár ránk, de utána…
Utána tudjátok, mi következik?
Vitéz, Szilágyi meg Filipesi egymásra biccentettek.
– Készen állunk!
Hunyadi szelíden rájuk mosolygott.
– No, akkor táncoltassuk meg az arát!
S indult, hogy megtáncoltassa a kis Ohábai Milicát, akit alig néhány
perce telt árvává.

15.
Azt az estét, azt a fényes ünneplést sokáig emlegették Hunyad
megyében. Folyt a bor, ropták a táncot a várban, ropták a várhegy alján,
a faluban, a mezőn, ropta a nemes, és ropta a paraszt. A vár körül
fáklyák százai vöröslöttek a sötétben, s a vár maga is ragyogott a
fénytengerben.
Hunyadi János áthevült testtel minden asszonyt és leányt alaposan
megforgatott, csak utána rogyott felesége mellé a székre.
– Bírod-e még szusszal, János? – tette a kezére gyengéden kezét
Erzsébet.
– Szép is volna, ha nem bírnám! Még vinnem kell a menyasszonyt!
Erzsébet nagyot nézett.
– Ugyan hova?
– Hova? Hova? Az első éjszaka jogáról megfeledkeztél tán?
Kötelességem az. Nem szívesen, de mennem kell…
Hanem a ház asszonya úgy meglegyintette erre a ház urát, hogy alig
bírt az elhajolni előle.
– Majd adok én neked első éjszaka jogát! Jöjjél csak te, Hunyadi
János az ágyasházamba! Mindjárt meglátjuk, legény-e éjjel, aki nappal
is legény!
Azzal kézen fogta hites urát, s a vendégsereg nagy örömére maga
után rángatta az ajtó felé. Jankó alig bírt elmarni még egy utolsó boros
kupát, s a nagyját magára is löttyintette a nagy igyekezetben. A násznép
biztatása és epés megjegyzései kíséretében – mintha ők lettek volna a
vőlegény, s menyasszony, nem Kendeffy István és Ohábai Miruca –,
végül Erzsébet kivonszolta maga után Hunyadit a lovagteremből.
 Amikor kettesben maradtak végre szobájukban, Jankó abbahagyta a
pajkos színlelést, s oly szenvedéllyel szorította magához, hogy egy
pillanatra a levegőjét szegte szegénynek.
– Hiányoztál! – suttogta.
– Meghiszem azt – korholódott Erzsébet, de közben alig győzte
magát kibogozni a díszes öltözék fűzőiből. Jankó nem sokat vesződött
azokkal, vaskos ujjai alatt sorra szakadtak a szalagok. – Képzelem,
hogy hiányozhattam a sok szép, prágai fehércseléd közt…
Hunyadi morgott valamit, aztán egy pillanatra felrémlett előtte,
hogy holnap bizonnyal beszélni fog Erzsébetnek Veronikáról, mert
megfogadta, hogy asszonya mindent tudni fog, mi ővele történt
De csak holnap…
Tíz esztendeje házasok már, de a sok-sok esztendei távollétek miatt
mégis oly hévvel estek egymásnak mintha ifjú jegyesek volnának első
forró, nászi éjszakájukon.

16.
Másnap éjjel Hunyadi nem tudott aludni. Nagy ritkán előfordul,
hogy a boldogságtól s az elégedettségtől keringenek az ember
gondolatai bolondul, összevissza. Jankó betakargatta Erzsébet mezítelen
vállát, s kilépett a hideg, széljárta folyosóra.
A szomszédos szobában Lackó aludt.
Gondolta, benéz hozzá.
Csakhogy Lackó nem aludt, a kitárt ablakban ült, s a csillagokat
bámulta. Kezében a vén Matkótól kapott kun szablya csillogott.
– Megfagysz te, szentem! – mondta Hunyadi, mikor belépett.
Lackó összerezzent, mert még mindig nem szokta meg, hogy apja
van, s ráadásul az ilyen dús bajuszú, bivalynyakú ember.
– A csillagokat bámulod?
– Azon gondolkodtam, édesapám – mondta rekedtes hangon a fiú –,
milyen messzi lehetnek mitőlünk azok a csillagok? S ki gyújtotta meg
fényüket? Meddig ragyognak? S miért?
Hunyadi elmosolyodott, eszébe ötlött egy tíz évvel ezelőtti, újlaki
éjszaka, mikor ő is hasonló kérdéseken törte magát.
Odalépett Lackóhoz, és magához ölelte. Aztán gondolt egyet, s
maga is odatelepedett az ablakkeretbe, ölébe emelve a fiút.
 – Az ott a Hadak útja, látod-e? Az a megszámolhatatlan sok csillag
ott, a magas éjszakában. A székely atyafiak szerint azon a csillaghídon
tér majd vissza egykor Csaba királyfi, hogy megsegítse népét a nagy
veszedelemben!
– Nagy veszedelemben? Mikor lesz az?
– Itt van már, közel – mondta Hunyadi. – S lehet, szükség is lesz
Csaba királyfira és derék hun szellemvitézeke, hogy eljöjjenek a Hadak
útján.
– Hadak útja… szép neve van – álmélkodott Lackó.
– A magyarok Csillagösvénynek is híjják. Úgy tartják, minden hős
vitéz, ki a hazáért adja életét, annak hídján tér meg a magyarok
istenéhez.
Lackó fészkelődni kezdett, borzongott az odakünn, az éjszakában
süvítő téli széltől.
– Egyszer te is meghalsz, apám?
Jankó nevetett.
– Egészen biztosan.
– S akkor te is végigmész a Csillagösvény hídján?
– Remélem, fiam. S egy napon, remélem, majd csak nagyon soká, te
magad is végigmész azon. Mindünket vár az ismeretlen, túl a
Csillagösvény hídján. De oda belépni csak az léphet be, ki kiérdemelte
azt.
– S hogyan lehet?
– Méltón élni, s a hazáért halni.
Lackó bámulta a csillagokat, aztán odafúrta a fejét Hunyadi
vállgödrébe.
– Nem akarom, hogy meghalj, édesapám.
Hunyadi mosolygott.
Igen. Az a nap még talán messze van, mikor bevégzi földi
pályafutását.
Mégis jó a bizonyosság. A hit, ami erőt ad. A fiak követik atyjukat
az ösvényen, a hadaknak útján. Ez az élet rendje. Ahogy ő is követte
Vajkot, s ahogy réges-rég Vajk követte Csorbát… Egy napon majd,
nem is oly soká, Lackó is kardot ölt, s véle lovagol ismeretlen
harcmezők felé. Milyen büszke lesz rá akkor!
Hunyadi teleszívta tüdejét a tiszta téli éj levegőjével.
Tágra nyílt szemében a Csillagösvény hídja ragyogott.
 FÜGGELÉK
DRAMATIS PERSONAE
A regényben szereplő karakterek döntő többsége valóban létező
személy volt. Az itt következő felsorolás azonban a regény szereplőit
sorolja fel, természetes hát, ha köztük fiktív, vagy létező, de a
valóságostól eltérő, más tulajdonságokkal bíró karaktereket is találunk
(lásd a „Történelmi személyiségek vagy fiktív karakterek?” című
jegyzetet).

I. A HUNYADIAK, ROKONSÁGUK, FAMILIÁRISAIK

Hunyadi János
Hunyad ura, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia, királyi
palotáshadnagy. Később erdélyi vajda (1441-1446), egyúttal
nándorfehérvári kapitány, majd Magyarország kormányzója (1446).

Horogszegi Szilágyi Erzsébet

Hunyadi János felesége, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni
Katalin leánya.

Hunyadi László (Lackó)

Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. Gyermekkorát Hunyadon
töltötte, javarészt atyja távollétében.

Hunyadi Iván
Hunyadi János öccse, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzsébet fia.
Bátyja oldalán harcolt az 1430-as évek második felében és az 1440-es
évek első felében.

Horogszegi Szilágyi Mihály

 Szilágyi Erzsébet bátyja, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni
Katalin fia, Hunyadi harcostársa egész életén át.

Morzsinai Erzse
Hunyadi János édesanyja, Hunyadi Vajk özvegye, később
Csolnokosi Jariszló felesége.

Csolnokosi Jariszló
Hunyad megyei oláh kenéz, Hunyadi Vajk özvegyének későbbi
férje.

Zrednai Vitéz János

A királyi kancellária írnoka, Zrednamelléki Gelét fia Dénes és
Garázda Borbála fia, Hunyadi János barátja.

Hunyadi Klára
Hunyadi János húga, Dengelegi Pongrácz György felesége.

Hunyadi Erzsébet
Hunyadi János húga, Szentgyörgyi Székely János felesége.

Hunyadi Mária
Hunyadi János húga, Manzilla, havasalföldi bojár felesége.

Dengelegi Pongrácz György

Káta nembéli nemes család leszármazottja, felesége Hunyadi János
húga, Klára volt.

Szentgyörgyi Székely Tamás

Székely János és Hunyadi Erzsébet fia, Hunyadi bandériumának
zászlótartója, később magyar főúr, johannita lovag, vránai perjel.
 Vingárti Geréb János
Kacsics-nembéli nemesi család leszármazottja. Az Anjou királyok
idején lettek szász gerébek, innen a család neve is. Geréb János felesége
horogszegi Szilágya Zsófia, Szilágyi Erzsébet húga volt.

Thuz János
Pozsonyi születésű zsidó, Feuer Júda néven látta meg a napvilágot.
A huszita háborúk idején került Hunyadi környezetébe,
kikeresztelkedett, birtokainak sáfárja lett. Később Laki Thuz János
néven magyar főúr, horvát bán.

Thuz Osvát
Thuz János testvéröccse, Vitéz János neveltje, később zágrábi
püspök.

Filipesi Albert
Itáliai születésű deák, anyja magyar asszony volt. Hunyadi János
íródeákja.

Kamonyai Simon
Hunyadi János vazallusa, fegyvertársa.

Matkó
Öreg kun vitéz Hunyadi János seregében.

Jurek Hradski
Cseh huszita fegyverkovács, 1434-ben szegődött Hunyadi
szolgálatába.

Vladek Hradski
Cseh huszita fiú, apjával együtt 1434-ben állt Hunyadi szolgálatába.
 Monoszlai Csupor Ákos
Királyi palotáshadnagy, Hunyadi János parancsnoka és jótevője.

Kendeffy István
A Hunyadiak familiárisai, Hátszeg környékén birtokos család,
melynek több tagja Hunyadi hű tisztje volt.

Ohábai Menyhért
Hunyadi rokona, sóbányáinak kamarása 1438-ig.

Gecsei Kecze Miklós

Hunyadi marospataki birtokainak kasznárja.

Csopea Mihail
Hunyadi boldogasszonyfalvi oláh kenéze.

Rusori Ioan (Medveölő Ioan)

Hunyadi hű katonája, a későbbi hadjáratok egyik hőse.

Hunyadi régi, hű familiáris vitézei

Kállai Lőkös János
Cserei Lukács
Pogány Miklós
Sipők Miksa
Zyndi Imre
Szakács Ádám
Kothvicz Majkó

Catherina
Hunyadi Lackó milánói születésű nevelője, Hunyadi néhai
szolgálólányának, Giuliettának húga.
 II. AZ URALKODÓCSALÁD ÉS ROKONSÁGA

Luxemburgi Zsigmond
Magyarország, Csehország királya, német-római császár.

Cillei Barbara (Borbála)

Magyar királyné, Cillei Herman, cillei és zagorjei gróf leánya,
Luxemburgi Zsigmond második felesége.

Luxemburgi Erzsébet
Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Barbara leánya,
Habsburg Albert felesége.

Habsburg Albert
Luxemburgi Erzsébet férje, 1438. január 1-től magyar király.

Habsburg Anna (Annácska)

Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya (regényünk szerint
a vér szerinti apja Újlaki Miklós).

Habsburg Erzsébet (Lisabetha)

Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya.

III. MAGYAR FŐURAK ÉS ROKONAIK:

Újlaki Miklós
Magyarország bárója, Újlaki László és Stiborici Jachna fia. Később
erdélyi vajda, nándorfehérvári kapitány, majd Bosznia királya.
 Csáki Borbála
Az erdélyi Csáki család oldalági leszármazottja, Újlaki Miklós első
felesége.

Cillei Ulrik
Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Frigyes és Modrusi
Frangepán Erzsébet grófnő fia, Cillei Barbara királynő unokaöccse.

Cillei Herman
Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Herman és Katalin, boszniai
királyleány fia, Cillei Frigyes, Cillei Anna (Garai Miklósné), Cillei
Barbara (magyar királyné) atyja.

Garai László
Magyar főúr, Garai Miklós nádor fia, macsói bán, anyja, Cillei Anna
révén a Cillei-liga oszlopos tagja, a királyné, Barbara unokaöccse.

Rozgonyi István
Magyar főúr, pozsonyi és temesi főispán.

Rozgonyiné Szentgyörgyi Cicelle

Rozgonyi István felesége, a galambóci ostrom asszonyhőse, a király
megmentője. Keresztanyja Újlaki Miklósnak.

Pálóczi György
Esztergomi érsek, Garai Miklós halála után rövid ideig a nádori
teendőket is ellátta.

Lévai Cseh Péter

Magyar főúr, lovászmester, macsói bán, később Erdély társvajdája a
Budai Nagy Antal felkelés idején.
 Hédervári Lőrinc
Magyar főúr, lovászmester, később nádor.

Thallóczi Máté
Itáliai származású magyar főúr, horvát és szlavón bán,
Nándorfehérvár kapitánya. Testvére, Frank, szörényi bán.

Váraskeszi Lépes György

Erdélyi katolikus püspök 1427-1442 között. Jórészt az ő 1437-es
tizedbehajtási rendelete nyomán tört ki Erdélyben a nagy
parasztfelkelés.

Váraskeszi Lépes Lóránd

Erdélyi alvajda több vajda idején, az 1437-es parasztfelkelés egyik
leverője. György püspök testvére.

Csáki László
Erdély vajdája. Az erdélyi parasztfelkelés ellen sokáig hiába harcolt,
Zsigmond a vajdai tisztet ezért Lévai Cseh Péter kezébe adta.

Kusalyi Jakcs Mihály

Székely ispán, az erdélvi parasztfelkelés egyik leverője.

Tcmesi Henrik
Székely ispán, az erdélvi parasztfelkelés egyik leverője.

Losonczi Dezső
Erdélyi főúr, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője, később
Erdély vajdája.

Schlick Gáspár (Caspar Schlick)

 Német birodalmi főkancellár, magyar főúr, Zsigmond király és
német-római császár hű udvari embere, személyes jó barátja.

IV. AZ ERDÉLYI PARASZTFELKELÉS VEZETŐI

Budai Nagy Antal

A király hadnagya Hunyadi zászlai alatt, majd 1437-38-ban az
erdélyi parasztfelkelés vezetője.

Széki Nagy Tamás

A lázadó magyar és oláh országlakosok kapitánya, a Csáki vajdához
menesztett, s ott kivégzett követek egyike.

Virágosberki Oláh Mihály

A lázadókhoz csatlakozott oláh parasztok kapitánya.

A felkelők kapitányai:
Kolozsvári János
Vajdaházi Nagy Pál
Chegei Grigor
Diósi Gazda Benedek
Buzai Geréb Balázs
Kendi Gál
Alparéti Bán László
Suki Mihály
Suki Dávid

V. HUSZITÁK, HUSZITÁKBÓL LETT ZSOLDOSKAPITÁNYOK

Jan Giskra
 Cseh-morva, s részben magyar származású hadvezér. Ifjúkorában
Velence zsoldjában katonáskodott, később a husziták kapitányaként
harcolt Zsigmond seregei ellen. Lipany után átpártolt Zsigmondhoz.

Jan Vitovecz
Huszita kapitány, Lipany után szegődött a Cilleiek szolgálatába. A
Délvidéken, Szlavóniában hamar hírnévre tett szert gátlástalan
módszerei miatt.

Vilém Kupsa
Huszita kapitány, a Nagyszombatot megszállva tartó cseh sereg
alvezére.

Borotini Blaskó
Valaha prágai hóhér volt, később huszita kapitány, a Nagyszombatot
megszállva tartó cseh sereg vezére.

Jan Rokyczana
Huszita hittudós, később Prága püspöke.

Lipniki Kerek Tamás

Magyar kisnemes, a husziták régi híve, többször vett részt Észak-
Magyarország feldúlásában.

Huszita főurak, Zsigmond-ellenes összeesküvők:

Ulrich von Rosenberg
Alesch von Sternberg
Jiři z Kunstátu a Poděbrad
Henryk Ptacek

VI. KAMONCI, SZILSZEGI, CSERÖGI, SZERÉMSÉGI

SZEREPLŐK
 Kamonci Titusz
Újlaki jobbágyaként született, de hamar árvaságra jutott. Dugovics
Mihály nevelte fel Kamoncon. Az Újlaki-adószedők az esküvője napján
rabolták el menyasszonyával együtt. Onnantól a Cilleiek katonája.
Ismert Néma Titusz néven is.

Váradi Veronika
A cserögi molnárné leánya. Valódi apja az idős Újlaki báró volt. A
Kamonczi Titusszal kötött esküvője napján rabolták el. Később
Erzsébet királyleány udvarhölgye, Anna hercegnő nevelője.

Dugovics Mihály
Kamonci nyeregkészítő-mester, Kamonci Titusz felnevelője.

Bálint pap
Eredeti neve Újlaki Bálint. A prágai egyetemen teológiát tanult, s
hazatérve Kamoncra a huszita eszmék terjesztője lett. Ő és Tamás pap
fordították le először a Bibliát magyar nyelvre (Kamonci, vagy
másnéven Moldvai Biblia). Az inkvizíció elől híveivel Moldvába
menekült.

Özvegy Váradiné
Cserögi molnárasszony. Leánya esküvőjén gyilkolták meg Vitovecz
és Újlaki pribékjei a Vénszigeten.

Cserekle János
Kamonc bírája Marchiai Jakab inkvizíciós küldetése idején.

Bácshideghi Dénes
Kamonci szabóinas, a Marchiai Jakab inkvizítor elleni felkelés
egyik résztvevője. Kamonc főterén elevenen nyúzták meg.
 Csikasz Demeter
Újlaki Miklós tarkóvári ispánja, adószedő tisztje.

Csutorásné
Újlaki Miklós kulcsárja.

VII. A RÁC DESPOTA ÉS FAMÍLIÁJA

Brankovics György
Rácország (Szerbia) despotája, Brankovics Mara (Murád szultán
felesége) és Brankovics Katalin (Cillei Ulrik felesége) atyja.

Brankovics Mara (Mara hatun)

Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Murád szultán
felesége.

Brankovics Katalin
Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Cillei Ulrik,
Magyarország bárójának felesége.

VIII. A SZULTÁN ÉS ROKONSÁGA

Murád
A török birodalom szultánja, II. Mohamed atyja.

Eszter (Humai hatun)

Mose ben Jahmun konstantinápolyi zsidó kereskedő és egy
rabszolganő leánya, Murád szultán felesége.
 II. Mohamed
Murád szultán és Humai hatun (Eszter) fia, később a Török
Birodalom szultánja.

IX. ITÁLIAI, EGYHÁZI SZEMÉLYEK

IV. Eugenius (IV. Jenő)

Pápa, Zsigmond király római császárrá koronázója.

Giuliano Cesarini
Bíboros, pápai legátus, a husziták elleni háború egyik szervezője, a
bázeli zsinat kimagasló egyházi személyisége.

Marchiai Jakab
Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.

Giovanni Capistrano (Kapisztrán Szent János)

Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.

XI. HAVASALFÖLDI FEJEDELMI CSALÁDOK

Vlad Tepes (Karós Vlad)

Öreg Mircse (Mircea cel Mare), Havaselve fejedelmének fia, a
Basarab-dinasztia leszármazottja, 1436-tól Havaselve fejedelme.

Vlad Draculea
Vlad Tepes (Karós Vlad) és egy erdélyi nemesasszony fia, később
Havaselve fejedelme.
 XII. EGYÉB SZEREPLŐK

Mose ben Jahmun

Konstantinápolyi zsidó kalmár, a bizánci császár titkos követe.
Kiváló kapcsolatokat ápolt a szultáni udvarral is, gyakran adott el a
Balkánról, Magyarországról származó értékes katonai információkat a
portának. Az ő rabszolgasorba kényszerült lányától született Murád
Mohamed nevű fia, a későbbi szultán.

Kottanner Jánosné (Wolfram Ilona)

Luxemburgi Erzsébet magyar királyné nevelőnője, főkomorna a
királyi udvarban.

Marcelló
Zsigmond császár és király udvari orvosa.

TÉRKÉPEK
CSALÁDFÁK
 JEGYZETEK
Történelmi személyiségek vagy fiktív karakterek?

A Hunyadi-sorozat olvasói gyakran felteszik a kérdést, hogy ez

vagy az a részlet valós-e, bizonyos szereplők valóban léteztek-e, vagy
csupán a képzelet szülöttei? Szerzőként a legnagyobb örömet akkor
érzem, amikor az olvasók beszámolnak róla, hogy a könyvsorozat
késztetésére utánanéztek az őket leginkább érdeklő részleteknek.
Ilyenkor már sorolják is lelkesen, hogy a valóságban – a könyvvel
ellentétben, vagy éppen azzal összhangban – hogyan is zajlottak azok a
bizonyos események.
A „Hunyadi” elsősorban regénysorozat, melynek írása közben
igyekeztem minél több valóságos eseményt megörökíteni.
Természetesen számos dramaturgiai elem, cselekményszál a képzelet
szülötte, s ma már a létező események közötti hézagokat is kizárólag a
képzelet töltheti ki. Biztosan tudjuk, hogy Hunyadi János létezett. Azt is
tudjuk, hogy volt egy öccse, akit szintén Jánosnak hívtak. Tudjuk, hogy
ötven esztendeig uralkodott Magyarországon Luxemburgi Zsigmond.
De olyan volt-e Hunyadi, mint amilyennek őt ábrázolom? Úgy
gondolkodott-e, ahogy ezeken a lapokon olvashatjuk? Az öccsét
valóban Ivánnak hívta-e a családja? Zsigmond király hasonlított-e
egyáltalán ahhoz a figurához, akit én próbáltam megörökíteni? E
kérdésekre utólag szinte lehetetlen választ találni.
Mindazonáltal számos részlet, mely kitalációnak tűnhet, valóságos
alapokon nyugszik. Történelmi tény a Hunyadiak és a Draculák
rokonsága, illetve bizonyosnak tekinthető rokonságuk a Basaraba-
dinasztia másik, Danesti-ágával is. Történelmi tény, hogy Vlad herceg
Erdélyben élt száműzetésben, ott született fia, ifjabb Vlad, aki
kegyetlenségben túltett kortársain, s akiről évszázadokkal később Bram
Stoker Dracula figuráját mintázta. Történelmi tény, hogy Vlad herceg a
Sárkányos rend tagja volt, s az is, hogy, török hűbérben többször tört
Erdély földjére, az országra, ahol korábban menedéket nyújtottak neki.
Történelmi ténynek számít, hogy Hunyadi éveket töltött Milánóban
Visconti herceg zsoldosaként, s azt is pontosan tudjuk, hogy ebből az
időszakból datálódik barátsága Francesco Sforzával. Történelmi tény,
hogy császárrá koronázása után Zsigmond kölcsönt kért Hunyaditól, s
ennek a kölcsönnek fejében jutott első, jelentősebb birtokadományaihoz
a későbbi kormányzó.
Történelmi tény, hogy hosszas, külföldi útjáról hazatérve Zsigmond
hatvanezer aranyat zsarolt ki a magyar báróktól, s az is, hogy ezt a
hatalmas összeget egyszerűen szétosztogatta a hozzá pártoló cseh
nemesek között, hogy prágai bevonulását megkönnyítse. Szintén
történelmi tény, hogy Nagyszombat csak többesztendei huszita
megszállás után szabadult fel, s természetesen Giskra lovag, valamint
Jan Vitovecz magyar zsoldba szegődése is valós esemény. Hunyadi
évekig volt kénytelen Prágában szolgálni Zsigmond hatalmi érdekeit, s
éppen ezért nem vehetett részt közvetlenül a Budai Nagy Antal-féle
erdélyi parasztfelkelés leverésében.
Szintén bizonyosan tudjuk, hogy 1437 végén Barbara és Cillei Ulrik
lelepleződött, s a király tudomására jutott, hogy a királynő az ifjú
lengyel hercegnek kívánja nyújtani kezét hatalma megőrzése érdekében.
Barbara elfogása is megtörtént, noha a valóságban nem Prága falainál,
hanem Znaimban. Azt is feljegyezték a krónikák, hogy a halott, teljes
császári díszbe öltöztetett Zsigmond előtt három napig vonultak el a
bámészkodó hívek a templomban, mint ahogy az is valós, hogy
Nagyváradon, Szent László és első felesége, Mária mellett kívánt
nyugodni.
Bármilyen hihetetlen sokak számára, az inkvizíció rémtettei sem a
képzelet szülöttei. Marchiai Jakab véres kézzel pusztította végig a
Délvidéket, s Kamonc környékén még a holtakat is kiforgattatta a
földből, hogy megégettethesse maradványaikat. Az ellene kitört
kamonci fegyveres lázadás részletei is javarészt hitelesek. A majd két
évvel korábban, Erdélyben pusztító parasztfelkelés főbb eseményei
valóban úgy történtek, ahogy a könyvben igyekeztem megörökíteni.
Nagy Antal a Bábolna-hegyre gyűjtötte a jobbágyokból, városi céhes
legényekből és kisnemesekből álló seregét, s onnan mért csapást az
Alparétnél gyülekező nemesi hadra. A felkelés leverése pedig valóban a
jobbágyok által megszállt Kolozsvár elfoglalásával és a parasztok
kegyetlen megbüntetésével ment végbe.
Mindezeknél is nehezebb kérdésekbe botlik a szerző, amikor az
úgynevezett történelmi mellékszereplők vonásait próbálja megfesteni.
Azokra gondolok, akikről tudni véljük, hogy éltek, de a történészek
komoly vitákat folytatnak arról, hogy azok voltak-e valóban, akiknek
hisszük őket. Thuz János például rejtélyes személyiség. Regényemben
Hunyadi Pozsonyban botlik bele a zsidó fiúba, és a feldühödött városi
polgárok karmaiból menekíti ki őt, így lesz Hunyadi sáfárja. Történelmi
források állítják, hogy Thuz János valóban Hunyadi János barátja volt,
sőt Mátyás király keresztapja. Később Mátyás tárnokmestere lett, horvát
bán, hatalmas vagyonok, birtokok ura. Ő állította össze, egységesítette a
tárnoki törvényeket, melynek bizonyos cikkelyei egészen 1848-ig
érvényben maradtak a Corpus Iuris részeként. Johannes Listhius
püspök és humanista a XVI. század második felében megírta Thuz
Jánosról, hogy kikeresztelkedett zsidó volt. A történelmi hagyomány ezt
el is fogadta, az 1929-ben Újvári Péter szerkesztésében megjelent
Magyar Zsidó Lexikon is e vélekedést rögzítette. Sőt a Horthy-korszak
parlamenti vitáiban 1929-ben e nézetet a faji törvényekkel kapcsolatban
fel is emlegették, mint a hagyományos, magyar tolerancia ékes példáját.
Csakhogy egy másik hagyomány szerint a Laki Thuz család
tősgyökeres magyar nemesi família volt. Nagy Iván közismert
„Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal” című
műve azt állítja, hogy a Thuzok a Bő nemzetség geniusából eredtek, s
ennek bizonyítására egy családfát is megjelöl. Valószínűleg ugyanezen
forrásra utalva, dr. Kubinyi András is határozottan kijelenti „Zsidók a
királyi kincstárban a középkori Magyarországon” című munkájában,
hogy Thuz Jánost tévesen tartják zsidónak, valószínűleg azért, mert
Johannes Listhius püspök egyszerűen összekeverte a bizonyíthatóan
zsidó származású Ernuszt Jánossal.
Kinek van tehát igaza? Valóban tévedett a derék püspök?
Összekeverte a két neves történelmi személyt? Vagy valaki (talán éppen
Thuz valamely leszármazottja) utólag hamisította meg a családfát, nem
létező ősöket illesztve oda? Ki tudja? Egy bizonyos: a szerzőnek
döntést kell hoznia, melyik nézetet építi be a történetébe.
Másik példám egy nemzeti mítosszal kapcsolatos. Aligha akad
olyan magyar ember a földön, ki ne hallotta volna Dugovics Titusz
nevét. Ha máshonnan nem, hát Wagner Sándor nevezetes festményéről
ismerős a hősies alak, aki Nándorfehérvár ostromlott faláról magával
rántja a mélybe a török harcost, ki már éppen kitűzte volna a félholdas
hadijelvényt. (S ha már hitelesség: azon a festményen hatalmas piros-
fehér-zöld zászló lobog, amilyen zászló 1456-ban még nem létezhetett).
Ettől függetlenül kétségtelen, hogy az önfeláldozás, a hazaszeretet
egyik legszebb jelképéről beszélünk. A már említett Nagy Iván
családtörténeti műve is megemlíti a Dugovics család dicső ősét,
kijelentve, hogy Dugovics Titusz fia, Bertalan, atyja érdemeiért Mátyás
királytól 1459-ben megkapta a Pozsony megyei Tejfalut adományként.
Korunkban azonban, amikor előszeretettel bizonyítják be mítoszainkról,
hogy szemenszedett hazugságok, úgy látszik, el kellett jönnie a napnak,
amikor valaki kiáll a publikum elé, és kijelenti: Ez a sztori is hamis!
Semmiféle Dugovics Titusz nem létezett! Ez a valaki E. Kovács Péter
volt, a Hétköznapi élet Mátyás király korában című olvasmányos,
izgalmas munka szerzője. Ezután nem sokkal Szőcs Tibor jelentkezett
tanulmányával a Hadtörténeti Közlemények 2009. márciusi számában
(Egy „legendás” hős: Dugovics Titus története). Ebben meggyőző
eszmefuttatással fejti ki a legenda születésének történetét, bebizonyítva,
hogy valóban nem létezett Dugovics Titusz.
 Egy „apróságot” szerencsére senki sem mert kétségbe vonni. Hogy
valaki valóban végbevitte a nevezetes hőstettet. Bonfini krónikája
beszámol egy névtelen magyar vitézről, aki magával rántotta a mélybe
Nándorfehérvár ostromlott faláról a török harcost, ki már éppen kitűzte
volna a félholdas hadijelvényt. (Bár Szőcs tanulmányában inkább azt
valószínűsíti, hogy az eset nem Nándorfehérvárnál, hanem jóval
később, Jajca ostromakor történt.)
Itt jön ismét a regényíró dilemmája. Bármi is a véleményem az
ilyesfajta mítoszrombolásról, mégsem vagyok történész, eszem ágában
sincs vitatni a történészek állításait, elméleteit. Regényeket írok, így
azonban szabadon dönthetek arról, hogy kinek, melyik elméletnek adok
hitelt. Eszem ágában sincs úgy megírni Nándorfehérvár ostromát, hogy
ne legyen ott Dugovics Titusz (még ha nem is pontosan így hívják), és
ne rántsa magával a törököt a mélybe. Ha a múlt bizonytalan is, a jövő
legalább ebből a szempontból bizonyos.

A HUSZITÁK

Nekünk, magyaroknak, sajnos alaposan meg kellett ismernünk a

husziták harcmodorát. Egyrészt Zsigmond seregével a huszita háborúk
első szakaszában gyakran harcoltak magyar egységek is cseh területen,
s később, amikor a husziták fosztogató expedíciói be-becsaptak hazánk
területére, immár védekező hadműveletek egész sorára volt szükség
ellenük. Szembetűnő, hogy a hagyományos, banderiális hadviselés
mennyire tehetetlen és eredménytelen maradt a harci szekerekkel,
korszerű tűzfegyverekkel felszerelt cseh hadakhoz képest. A Felvidékre
behatoló, ott esztendőkre megtelepedő, s a környéket tűzzel-vassal
pusztító csehek ellen igen csekély sikerrel vették fel a harcot a magyar
seregek, s csak akkor bírtak döntő fölénybe kerülni velük szemben,
amikor királyi akaratra jelentősebb csapatösszevonásokra került sor.
1434-ben végre felszabadították Nagyszombatot, elűzve a Lipany után
betelepedő husziták maradékát. Sajnos ezzel a Felvidék nem
lélegezhetett fel végérvényesen, hiszen a későbbiekben Giskra
vezetésével újra megszállták a csehek Felső-Magyarország egyes
részeit, s eredményesen harcoltak a kiűzésükre érkező hadakkal, még
Hunyadi János seregét is sikerült legyőzniük. Mint tudjuk, Mátyás
királynak is igen sok fejtörést okoztak, hosszas háborúskodás és
diplomáciai alkudozás után sikerült Giskrát meghátrálásra késztetni.
De mitől volt ilyen elképesztően eredményes a huszita harcmodor?
Először is kiváló, elkötelezett hadvezérek vezették diadalra a felkelőket.
Jan Żižka (1378-1424) részt vett a grünwaldi csatában a német
lovagrend seregében a lengyel-litván hadak ellen, Zsigmond zászlaja
alatt harcolt a magyar határvidéken a törökök ellen, harcolt az angol-
francia háborúban a britek oldalán. Ott volt Azincourt-nál is. Husz
János máglyára küldése után állt a husziták élére. A harci szekerek
alkalmazása, a magaslatok wagenburgok általi védelme, s a huszita
hadviselés alapvető fortélyainak megteremtése mind az ő nevéhez
fűződnek. Első diadalát Vitkov hegyénél aratta, 1420-ban.
Gyermekkora óta vak volt fél szemére, s Raby várának ostromakor egy
nyíllövés következtében elveszítette másik szemét is. Onnantól kis
kocsin vitette magát csapatai után, és vakon irányította az ütközeteket.
Az általa kialakított vezetési módszer iskolát teremtett. Ütközet előtt
alaposan elmagyaráztatta magának a kialakult helyzetet, mindenről
tudni akart, az időjárás, a terepviszonyok legapróbb részletei is
érdekelték. Ezek után alakította ki stratégiáját, s alvezéreinek részletes
instrukciókat adott, pontosan elmagyarázva nekik, kinek mi lesz a
feladata a csata során. E módszer révén képezte ki alvezéreit, akik jóval
halála után is a husziták sikeres katonai irányítói maradhattak.
Parancsára hatoltak először a husziták Morvaországba, Alsó-
Ausztriába, s az ő nevéhez fűződik a huszita terror bevezetése a
megszállt területeken. Prbyslav ostroma alatt, 1424-ben halt meg
pestisben (akárcsak Hunyadi). Nevéhez tizenhárom jelentősebb, és száz
kisebb diadal fűződik. Ezzel szemben csak egyetlenegyszer, Kremsier
mellett verték meg. A legenda szerint halála után Żižka bőrét huszita
harci dobokra húzták, hogy a túlvilágról is harcra szólíthassa fiait.
Tetemét Czaslavnál temették el, hatalmas láncos buzogányát tűzték sírja
fölé fejfának. II. Ferdinánd császár parancsára azonban a sírt feldúlták,
csontjait kihányták, és elégették. A történelmi emlékezetben a csehek
hősként, a németek kegyetlen gyilkosként őrizték meg nevét.
Tény, hogy Żižka zseniálisan használta ki a terepviszonyok adta
lehetőségeket (erdők, tavak, magaslatok) az ellenséges nehézlovasság
rohamainak visszaveréséhez. Ezen taktikája a későbbi korok
hadművészetére is jelentős hatással volt. Jelen kötetünk eseményei a
lipanyi csata után játszódnak, amikor a husziták már két táborra
szakadtak. A táboriták és a kelyhesek fokozódó ellenségeskedése
okozta végül, hogy Zsigmond sorra a maga pártjára állította a harcokba
belefáradt nemeseket és polgárokat, így a megmaradt cseh erőket már
könnyűszerrel legyőzhette.
A táboriták serege alapvetően két részre oszlott: harcolókra és
otthon maradókra. E két csapat váltotta egymást, így az újabb és újabb
hadjáratokra pihent seregeket voltak képesek kiállítani. Az utóbbi
évtizedekben a marxista történetírás egyfajta forradalmi erőként,
mintegy proletár öntudattal megáldott katonai szervezetként
aposztrofálta a huszitákat. A marxista történészek lelkesedését csak
fűtötte, hogy a huszitákat egységes, szláv hadseregként a mindenkori
germán expanzió tántoríthatatlan ellenségeiként festhették le. Sajnos e
történészek nagyvonalúan megfeledkeztek arról, hogy a husziták
ugyanolyan elszántsággal irtották, pusztították az általuk megszállt
területek parasztjait, mint a cseh, német és magyar városok jómódú
polgárait. Engels készséggel elismeri, hogy a táboriták „tisztán katonai
érdekből létrehozott vagyonközösséget alkottak”. A rabolt, fosztogatott
értékek bekerültek a közösbe. „Táborban – az ott érvényben lévő
szabály alapján – nincs se enyém, se tied, hanem minden egyformán
közös; mindennek mindenki számára mindig közösnek kell lennie és
senkinek sincs joga ahhoz, hogy valamit egyedül birtokoljon.” A
korabeli katolikus egyházi vezetők persze nem átallották mindezt
istentelen, parázna közösségként beállítani, ahol minden asszony és
leány a köztulajdon részét képezte.
A vagyonközösség azonban idővel óhatatlanul is fellazult. A
kisnemesek, lovagok különben sem szívesen közösködtek a
parasztokkal, és egy idő után a zsákmányból is nagyobb részt próbálták
kivenni. Az ellentétek végül feloldhatatlanná váltak.
Ami hihetetlenül hatékonnyá és eredményessé tette a huszita
sereget, az a magas szintű szervezettség és fegyelem volt. Noha a
huszitizmus kétségtelenül vallási mozgalomként indult, valójában
leplezetlenül nemzeti mozgalomnak is számított: cseh papok,
kézművesek, parasztok, kisnemesek, lovagok szövetsége az elnyomó,
gazdagabb német népelem ellen.
A korabeli krónikák számára azonban a későbbi nacionalista
szemlélet még idegen volt, ők elsősorban a vallási jelenséget
boncolgatták. Részletesen leírták, hogy Táborban úgynevezett „testvéri
gyűléseket” tartottak. 1419-ben több mint negyvenezer férfi, nő és
gyermek jelent meg ott. Az egész közösségre a magas erkölcsiség, az
összetartás, és az igazságukba vetett mélységes hit volt a jellemző.
Gyújtogatás, fosztogatás, erőszakoskodás, lopás – szinte idegen
fogalmak voltak a kezdeti időkben.
Amikor az ellentétek felütötték fejüket, s a harcosok belefásultak a
szüntelen öldöklésbe, ez a bibliai fegyelem is a múlté lett. Egymással
szemben is gyanakvóvá váló husziták kegyetlen terrorral szerezték meg
maguknak a szükséges élelmet és az utánpótlást. A megszállt
területeken: német, osztrák, morva és magyar földön lelkiismeret nélkül
pusztítottak mindent, ami a kezük ügyébe került. Ennek is volt
köszönhető, hogy a huszita eszmék Magyarországnak csak a csehektől
távoli, erdélyi és délvidéki részein gyökeresedtek meg, ahol a lakosok
nem tapasztalták meg a huszitizmus hétköznapi valóságát, és saját,
nemzeti karakterük képére szabadon formálhatták a vallási tanokat.

A HUSZITA HARCMODOR

A husziták fő fegyvere a cséphadaró volt, mellyel percenként húsz-

harminc csapást tudtak mérni. Ezenfelül a szekerek közelébe
merészkedő lovagok nyeregből való lerántását segítő, horoggal ellátott
lándzsa, kard, kasza, íj, számszeríj számítottak kedvelt kézifegyvereik
közé. Tűzfegyvereik: arquebuse-ük és bombardájuk kölcsönöztek a
huszita harci szekereknek oly félelmetes hírnevet. A szekereken
általában tíz katona helyezkedett el: egy hajtó, négy cséphadarós,
valamint lándzsások és lövészek. Néhány szekér alkotott egy századot,
néhány század pedig egy osztagot. Egy osztag létszáma öt-hatezer fő
körül mozgott. A huszita hadseregnek összesen öt osztaga volt (ebből
kettő állandó, három népfelkelő osztag), ezek önállóan, többnyire más-
más hadszintereken tevékenykedtek.
A wagenburg, vagyis a szekérerőd szintén a husziták nevéhez
köthető katonai újítás, noha korábban is alkalmazták már a lengyel-
litván és orosz hadszíntereken. Olyannyira sikeres volt e taktika, hogy a
vadnyugat meghódítása során a fehér telepesek ugyanezt alkalmazták az
indián rajtaütések visszaverésekor. Szekérvárakat leginkább
magaslatokon, hegytetőn hoztak létre. Amennyiben arra elég idő
maradt, a szekerek kerekeit még be is ásták a földbe, elébük pedig
földsáncokat emeltek, bizonyos szakaszokra ágyúkkal megerősített
földbástyákat is emeltek. Egy ilyen, jól kiépített erőd a legvadabb
nehézlovas rohamot is sikeresen verhette vissza. Először a bombardák,
arquebuse-ok nyitottak tüzet a többnyire zárt tömbben rohamozó
lovasságra, majd az íjászok, parittyások tizedelték meg soraikat. A
szekerek közelébe merészkedőket cséphadaróval, horgos lándzsával
terítették le. A kézi lőfegyverekből tovább ritkították a szekerek körül
tehetetlenül keringő ellenséget, s a megfelelő pillanatban aztán a
szekérvárból kitörő gyalogság fejezte be a véres munkát.

JAN GISKRA

A kötetünkben, és a további regényekben is szereplő Jan Giskra

(másutt Iskra, vagy Jiskra) jeles hadvezér volt, elszegényedett cseh-
morva nemes család fia. Fiatal korában Velencében szolgált
zsoldosként. Kiváló toborzótisztnek, szervezőnek, karizmatikus
vezérnek ismerjük. Hadjáratokban, ostromokban és védekezésben is
jeleskedett. Nyílt mezei ütközetben a huszita harcmodort tökélyre
fejlesztette. Aenas Silvius Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa), aki
Frigyes császár titkáraként és tanácsadójaként többször tárgyalt
Giskrával, így írt róla: „Szerette a fényűzést, a pénzt nem sokra
becsülte, s így annak többnyire híján volt. Katonáit annyira kedvelte,
hogy az utolsó falatját is megosztotta velük, s gyakran pénze nem lévén,
ruháit és egyéb javait osztogatta szét közöttük.” Kitűnő alvezérei
voltak: Komorovszki, Axamit, Knezics Pán Mátyás, Bartos, Uderski,
Valgatha, Kostka, és Urik. Lipany után átpártolt Zsigmond királyhoz, és
őt szolgálta, annak 1437-es haláláig. Ekkor Erzsébet királyné és
utószülött László király híve lett, s így végleg szembekerült Hunyadi
politikájával. Magát Hunyadit két véres csatában kényszerítette futásra,
Mátyás csapatait pedig egyes források szerint tizenkét alkalommal
győzte le(!)
Hunyadi Mátyás végül elszigetelte, szövetségeseit sorra maga mellé
állította. Giskra visszaszorult Sáros és Szepes vármegyék területére.
Mátyás 1461-ben sikeres tárgyalásokat folytatott a cseh királlyal Giskra
ellenében, aki így végleg egyedül maradt, és 1462. május 14-én Vácott
behódolt Mátyásnak. A huszita fegyverek magyarországi pusztítása,
mely irtózatos károkat okozott, és folyamatosan gyengítette a török
elleni harci készültséget, ezzel az aktussal ért véget. A Hunyadiak
végleg győzedelmeskedtek felettük.

A MAGYAR HADSZERVEZET

Hunyadi János felemelkedése a köznemesi sorból egybeesik a

hagyományos, lovagi, banderiális hadviselés alkonyával. Korábban a
csatákat többnyire az egy tömbben, tagolatlanul rohamozó
nehézlovasság mindent elsöprő rohama döntötte el. Ennek a kornak
azonban lassan vége szakadt. A XIV. század végén szenvedtek
vereséget az egyesült európai lovagi seregek Nikápolynál a
fegyelmezett török hadtól. Crecynél a francia nemesség színe-java
pusztult el az angol íjászok gyilkos nyílvesszőitől. A német birodalmi
lovagsereg sorra futott meg a cseh husziták harci szekereitől,
cséphadarós parasztjaitól, s persze ne feledjük a burgundi és osztrák
lovagok még csúfosabb vereségét a svájci parasztoktól.
Ekkorra már mindenki számára nyilvánvalóvá kellett váljon: az
időközben felbukkant új fegyvernemek, a lőfegyverek, az ágyúk,
különösképpen a tábori tüzérség megváltoztatták a korábbi
erőviszonyokat. A jól képzett gyalogság, a szárnyakon manőverező
könnyűlovasság átgondolt alkalmazása, a fegyvernemek
összehangoltsága, a felvonuló sereg tagozott csatába küldése a frontális
támadás helyett gyökeresen új helyzetet teremtett a csatatereken.
Magyarországon azonban még mindig a nemesi hadsereg mindent
elsöprő rohamában hittek leginkább, dacára annak, hogy sorra
igazolódott a török és a huszita seregek technikai, taktikai fölénye a
harctereken. Amikor Luxemburgi Zsigmond uralkodni kezdett, a
hagyományos, magyar hadszervezet virágkorát élte. A nemesi felkelés
jelentette a hadszervezet gerincét: a nemesség hadviselési kötelezettsége
kiváltságaik fő indoka és alapja volt. A középnemesség, a kisnemesség
java része familiáris uraik zászlaja alatt vonult hadba, míg a famíliákhoz
nem kötődő nemesek a megyésispánok vezetése alatt szolgáltak. A
hadfelszerelések azonban egyre drágábbak lettek, immár egy-egy vért
ára elérhetetlen magasságokba emelkedett a magyar nemesség döntő
többsége számára. Már nem volt elegendő kivont karddal, üvöltve
előrevágtatni az ellenség felé, mert az egyre ritkábban rettent meg a
rosszul felszerelt, fegyelmezetlen, egy tömbben rohamozó
lovasegységektől. A fegyelemmel és a hadakozás iránti lelkesedéssel is
mind több gond adódott. Egyre többen kívánták kivonni magukat a
katonai kötelezettség alól: a nemesség fő célja nem az volt, hogy
dicsőséget szerezzen nevének és hazájának a csatatereken, hanem hogy
saját birtokát, vagyonát békében gyarapítása.
Elekes Lajos behatóan foglalkozott a kor magyar banderiális
hadszervezetének felépítésével. Eszerint a legmagasabb harcértéket a
királyi, királynéi bandériumok képviselték: ide tartoztak az udvari
lovagok, az ún. aulicusok. Ezek száma és jelentősége azonban
folyamatosan csökkent a bárói bandériumokhoz képest. A bárói ligák
hadereje viszont el volt foglalva a belharcokkal, egymás birtokainak
fosztogatásaival, a jobbágyok fékentartásával, az adók beszedésének
biztosításával. A kis-és középnemesi réteg egyelőre gyenge volt, náluk
a rendi fejlődésnek még legfeljebb kezdetleges formáit figyelhetjük
csak meg.
Milyen hadseregek álltak szemben ezzel az elavult, magyar
hadszervezettel?
A huszitákról már hallhattunk. A nagyobb fenyegetést a török
hadsereg jelentette: óriási tömegű és fegyelmezett haderő a magyar
határokon. Vallási fanatizmusa miatt mindenre elszánt, katonailag
kiválóan képzett és magas szinten iránvított regurális haderő, jelentős
zsoldos elemekkel kiegészítve. Ráadásul az Oszmán Birodalom egésze
a hódítás gazdasági kényszerére épült. A szultán személyétől való
személyes, mindenre kiterjedő függés pedig azt eredményezte, hogy a
belharcnak, a feudális anarchiának nyomai sem mutatkoztak, legfeljebb
a trónörökösök ritkán felparázsló küzdelmeiben.
A török hadsereg közepén a janicsárgyalogság alkotta a
rendíthetetlen magot: kitartóknak is nevezték őket, mert a legvadabb
támadások megállításában is komoly érdemeket szereztek maguknak.
Ebből adódik, hogy a gyalogos janicsárok alapvetően nem támadó
haderőként, sokkal inkább feltartóztató erőként sorakoztak fel. A
szárnyakon a török kategóriák szerinti „nehéz” lovasság, a szpáhik
várták bevetésüket. Elöl az akindzsik, aszabok fegyelmezetlen tömege
sorakozott. Ők gyakorlatilag ágyútölteléknek számítottak, katonai
értékük megkérdőjelezhető volt, igazi szerepük az ellenséges terület
felderítésében, a lakosság megfélemlítésében, kifosztásában
mutatkozott meg. Ezért is hívták őket száguldóknak, égetőknek.
Sajnálatos módon ezzel a jól irányított iszlám hadszervezettel
szemben az európai keresztény országok hosszú ideig azzal áltatták
magukat, hogy a török könnyen leküzdhető, fegyelmezetlen ellenfél. Ez
azonban a szó szoros értelemben önámítás volt. Kevesen értették meg,
hogy professzionális zsoldos hadseregre lenne szükség, tagolt hadrend
alkalmazására, nagy tömegek csatasorba állítására, összehangolt
hadmozdulatokon alapuló taktikára, és a haditechnikai vívmányok
minél szélesebb körű alkalmazása. Utólag persze könnyű okosnak lenni.
Ma már tudjuk, hogy stratégiai hiba volt Magyarország részéről az
örökös védekezésre való beállás. Zsigmond idején is alapvetésnek
számított a Duna vonalának minden áron való megvédése, a
végvárrendszer kiépítése Szerbia határán, és az ütközőállamok (Moldva,
Havasalföld, Szerbia, Bosznia) diplomáciai megtartása a határok
védelmében. Csakhogy sem az ütközőállamok, sem a Duna, sem a
végvárrendszer nem állíthatta meg az irreguláris, fosztogató
seregtesteket. A megoldást csak és kizárólag a támadó hadműveletek
jelenthették volna.
S éppen ez a szemlélet volt, ami Hunyadit csillagként kiemelte kora
szürkeségéből. Jellemének is jobban megfelelt a nyílt, elszánt támadás,
mint a fogcsikorgató védekezés. Fő célja az volt, hogy a török elleni
csatározások hadszíntere ne Magyarország legyen, hanem a Balkán
ütközőzónája. Abban bízott, hogy míg a törököt örökös védekezésre
kényszerülnek, addig a balkáni népek erőre kaphatnak, bátorságot
merítsenek a katonai sikerekből, és csatlakozhatnak a magyar erőkhöz.
Támadni! Támadni! Támadni!
A magabiztos, zsákmányra éhező ellenséges hadakat szétzilálni,
szívükbe félelmet plántálni! Ez volt Hunyadi hitvallása.

A HADVISELÉS KÖLTSÉGEI

Természetesen Zsigmond és a királyi udvar is tisztában volt vele,

hogy a banderiális hadviselés már nem lehet eredményes a törökök
vagy a husziták ellen sem. A király folyamatosan dolgoztatta ki a
hadszervezet reformjait érintő intézkedéseket, s ezek pénzügyi hátteréül
szolgáló intézkedéseket. A legfőbb problémával azonban semmit sem
tudott kezdeni: a magyar nemesség ragaszkodott hozzá, hogy a
határokon túl nem háborúzik. Ezzel nem maradt más, mint a keserves,
védekező taktika.
A telekkatonaság bevezetése és az ezzel kapcsolatos viták, a
döntések szabotálása bizonyította, hogy történtek kísérletek a helyzet
megváltoztatására. Zsigmond arra kívánta felhasználni a telekkatonaság
intézményét (száz jobbágy után egy könnyűlovas íjász kiállításának
kötelezettsége), hogy a szpáhi könnyűlovas erővel szemben alkalmas
katonai erőt vonultathasson fel. Eredményt csak valamivel később
Hunyadi könnyűlovas egységei, a hajdúk értek el ezen a téren.
Zsigmond és a rendelkezések megszövegezői is egyetértettek abban,
hogy a hadviselés növekvő költségeit jelentős részben a jobbágyoknak
kell viselniük. Ez újabb és újabb adókat jelentett, a jobbágyok
felfegyverzése természetesen szóba sem jöhetett 1437 után. A király
állami pénzeket, megbízásokat adott az új bandériumok kiállítására
legmegbízhatóbbnak tartott báróinak, de ezzel csak azt érte el, hogy az
új alakulatok is egytől egyig bárói vezetés alá kerültek, és nem a királyi,
központi hatalmat erősítették.
Egy nehézpáncélos havi zsoldja Albert király korában 8-10 arany
volt. Az államkincstár alig pár ezer zsoldos lovas eltartására,
megfizetésére volt elegendő, háború esetén legfeljebb tízezer lovas
zsoldjára. A logikus megoldás a zsákmányolás lett volna, ám ehhez
megint csak támadó hadműveletekre lett volna szükség, ahogy ezt
Hunyadi be is látta. Ő azt hangoztatta, hogy elég háromhavi zsold a
nagy hadjárat megindításához, mert a többit bőségesen fedezi majd a
zsákmány.
A királyi jövedelmek jelentős részét hitel-és zálogügyletek révén a
bárók kisajátították. A király ún. dispositiókat, megbízásokat adott az
általa kiválasztott főuraknak zsoldosok toborzására és felfegyverzésére.
A költségek fejében rendszerint kiterjedt birtokokat, váruradalmakat,
vám-és bányajogot adott a báróknak. A felbérelt zsoldosok bérét az
adott birtokok jövedelméből fedezték a nagyurak, sőt ezekre lekötötték
még a környező megyék licrumjövedelmeit is. 1429 márciusában
Zsigmond például elrendelte a kamarahaszna kezelőinek, hogy
fizessenek 12 400 forintot Töttös László nándor-belsővári várnagynak a
szerémi birtokok jövedelmeiből „hadinépei kifizetésére, kikkel
Nándorfehérvárat megtartani köteles”. Töttös májusban már a baranyai
licrumból vesz fel újabb 2600 aranyat, augusztusban a valkóiból 800
forintot. Ugyanakkor övé volt a szondi-davodi sókamarák jövedelme is,
melyek korábban Ozorai Pipó jövedelmeit gyarapították, egészen
haláláig.
Csakhogy a dispositiók végrehajtását senki sem ellenőrizte. Cillei
Ulrik például úgy fizette ki a toborzott zsoldosokat, hogy hamis pénzt
veretett. Máskor a pénzt felvette, de a seregbe csak igen kevés katonát
sorozott.

HUNYADI HADSEREGE

„Ha Hunyadi meg nem állítja Murád hódító útját, vége lett volna
Magyarországnak, a környező országoknak, sőt a mi Itáliánknak is…
Örök hála illeti őt a magyarok és szomszéd népek részéről, hogy
megóvta Magyarországot a török támadásoktól.” E sorokat Ransanus
krónikája jegyezte fel, tegyük hozzá, teljes joggal.
Hunyadi János új szemlélete gyökeresen megváltoztatta
Magyarország katonai erejét, és megálljt parancsolt az addig
győzhetetlennek tűnő iszlám hadaknak. De milyen újításokat vezetett be
Hunyadi? Miben tért el az ő hadserege a korábbi magyar seregektől?
A szakértők egyetértenek abban, hogy Hunyadi fegyveres erejének
lényegi részét a központi hadvezetéstől függő, egységes zsoldos
seregtest alkotta. Ezen felül széles rétegekre támaszkodott:
népfelkelőkre, városi polgárokra, városi zsoldosokra. Tapasztalatai
páratlan módon egyesítették különböző népek haditudományait. A
kunok és székelyek könnyűlovas harcmodorát, a magyar királyi haderő
nehézlovas, lovagi harcmodorát, a balkáni népek (szerbek, oláhok,
bolgárok) partizánharcmodorát. Az itáliai hadművészetet: a zsoldosok
szerepét, a tagolt hadrend, a stratégia alkalmazását, a huszita
harcmodort: a mozgó szekérsort, a tábori tüzérség alkalmazását.
Mindezek mellett természetesen ismerte a török harcmodort is.
A sereg magját Hunyadi saját hadinépe alkotta. Hunyad megyei,
erdélyi kisnemesek, vitézek, familiárisok, jobbágyok, székelyek, szász
mesterek, oláh és kun kenézek lovasai, fejszései. A huszita harcok során
zsoldjába fogadott cseh zsoldosok mindvégig a Hunyadi hadak
legértékesebb részét képezték. Az 1443-as hosszú hadjárat seregének
javát cseh és lengyel zsoldosok alkották. Természetesen német
zsoldosok, magyar nemesek is szép számmal harcoltak Hunyadi zászlai
alatt, igaz, utóbbiak később elmaradtak. 1456-ban Nándorfehérvárra a
nemesek és a megyék katonái nem mentek el, helyettük Capistrano
keresztes jobbágyai vették fel a harcot a török ellen.
Saját hadinépe tíz-tizenkétezer főt számlált. Ez, az általa
kiképeztetett fegyveres erő a királyi sereg előtt járva felderítette a
terepet, megfélemlítette az ellenség elővédjeit, s bizony a csaták java
részét is egyedül vívta meg. Nemegyszer előfordult, hogy mire a sereg
főereje megérkezett a hadszíntérre, az előhad már győzedelmeskedett.
A gyorsaság volt a legfőbb erényük. Ha kellett, éjjeli menetből
támadtak, fáradhatatlanul.
Nehézlovassága cseh, lengyel és német zsoldosokból állt,
könnyűlovasságát rác hajdúk, székely és kun lovasok alkották.
Seregének részét képezte a nehézgyalogság, a lándzsás és íjász
könnyűgyalogság, és természetesen a cseh harci szekerek is.
Szekérvárait hadigépekkel, mozsarakkal, zarobotan ágyúkkal,
cerbottanákkal szereltette fel. Az ő parancsnoklata alatt jelentek meg
nagyobb számban a vízihajdúk, mely kis túlzással tekinthető akár a
tengerészgyalogság ősének is. Ezek harcosai magyarokból és rácokból
verbuválódtak. Ütközetben a nehézgyalogosok pajzsfala védte az
íjászokat, puskásokat, akik alkalmas időpontban kitörve támadásba
lendültek át – a huszita iskola része volt ez is, csak éppen a szekereket
helyettesítették hatalmas pajzsokkal. Így vált a védekező
fegyvernemből gyors, támadó fegyvernem.
Hunyadi volt az egyetlen, aki fegyvert mert adni a parasztok kezébe.
A toborzás és a népfelkelés főképp az ország déli részén volt sikeres.
Felmerül a kérdés, vajon miért szerették Hunyadit a jobbágyai, noha
szigorú volt, és könyörtelenül behajtotta az adókat ő maga is?
Elsősorban azért, mert jobban bánt a jobbágyaival, mint a környező
birtokok urai. Szigorú volt, de igazságos mindenekfelett, s e
tulajdonságát örökítette fiára, Mátyásra is. Nem engedte a bárókat a
népet nyúzni. Megvédte a városokat a bárók önkényeskedéseitől, s ha
kellett, védte az oláht, zsidót is. Mindenki egyenlő volt a szemében,
egyetlen szempont alapján tett különbséget ember és ember között: ki
van hasznára a hazának, s ki nem?
Persze a hadakozáshoz tenger sok pénzre volt szükség. Hunyadi a
későbbiekben rájött, hogy csupán a zsákmányból nem tudja seregét
fenntartani. Erős kézzel meg kellett tehát szerezni az állami
jövedelmeket, s azokat zsoldosok felfogadására fordítani. A bárók így
nagyon komoly jövedelemtől estek el, és úgy tekintettek Hunyadira,
mint betolakodóra, aki a királyi jövedelmekre tette rá a kezét. Ez
tulajdonképpen igaz is volt. „Vádjaik közt nem utolsó helyen állt, hogy
a haderő teljes egészében tőle függ.” Hunyadi valóban kivonta a bárók
hatalma alól a haderő új részeit, a zsoldosegységek javát.
A nyugati pénzügyi segítség ezekben az időkben (is) elenyésző volt.
Pénz ritkán, ígérgetés viszont annál gyakrabban érkezett. A pápai
seregtoborzás Várna után szinte teljesen megszűnt. Jelentős bevételt
hoztak Hunyadi földesúri jövedelmei, valamint a szegedi sókamara
pénze, a közeli megyék lucrumja, egyéb királyi bevételek, s a városok
cenzusa és „ajándékai”. Övé volt a pénzverés és pénzbeváltás haszna a
nemesfémek kötelező beváltása miatt 1443-tól. A Hunyad vidéki
aranymosók, nagybányai aranytelepek haszna, valamint a
kamarahasznából származó jövedelmek is rendelkezésére álltak (utóbbi
kormányzóvá választása után). Hatalmának csúcsán Hunyadi az ország
bevételeinek jelentős részével szabadon rendelkezett. Természetesen
saját magánvagyonából is folyamatosan pótolnia kellett a költségeket:
1443-ban a hadjáratra 32 000 aranyat adott, egy évvel később 63 000
aranyat. Rendkívüli hadiadókat rendszeresen szedett, de ezt a forrást is
kivonta a bárók ellenőrzése alól, hogy valóban hadicélokra költhesse
őket. „A király távollétében vasvesszővel kormányozta az országot, s
ebből még a király ottlétekor sem igen engedett…” írta róla Aenas
Silvius.
Hunyadi sajnos rákényszerült a birtokzálogos kölcsönökre. 1450-
ben, Giskra ellen készülve 1000 aranyon elzálogosította Csongrádot.
1454-ben Dancs Péter szörényi bánnak a Szörényi vár védelmére költött
1500 forint ellenében Temes megyei birtokot adott. 1456-ban 700 forint
zsoldtartozás fejében adományozott besztercei várnagyainak egy ottani
birtokrészt házakkal, szőlőkkel, malomhelyekkel.
Néha bizony még így is elmaradt a zsoldfizetés, mert Hunyadi
pénzesládája kiürült. Emberei mégis mindig kitartottak mellette.
Igazságossága abban is megnyilvánult, hogy mindig kiosztotta katonái
között a hadizsákmány rájuk eső részét. Bonfini feljegyezte, hogy
Szehábeddin táborának zsákmányából minden embere és azok utódai is
meggazdagodtak. Nándorfehérvárnál is régi emberei gyűltek össze
fizetség, zsákmány reménye nélkül, és halálukig kitartottak mellette.
Stratégiájának lényegi eleme volt a páncélos seregmag frontális
támadása a török seregközép ellen. A tagolt hadrend, az átgondolt
hadvezetés, a fegyvernemek kitűnő együttműködése és változatos
alkalmazása emelték ki Hunyadit a korszak hadvezérei közül.
„Üdv a gyorsaság: merni kell és cselekedni: az rettenti meg az ilyen
ellenséget” – vallotta Hunyadi Julius Caesar tanítását. Bizonyos volt
benne, hogy az ellenfelet bátorsággal, vakmerőséggel mindig meg lehet
rémíteni. „Inkább mi támadjunk rá, semmint hogy bevárjuk támadását.”
A történelem furcsa fintora, hogy a mindig a támadást előnyben
részesítő hadvezérre Nándorfehérvár védőjeként emlékezik leginkább a
világ.

KUN ÉS HÉBER NYELVŰ SZÖVEGEK

A regényben felbukkan a miatyánk kun nyelvű változata, illetve

Thuz János héber nyelvű imája a Hunyadiak lakomáján. Kun
nyelvemlékünk nem sok maradt fenn. A velencei Marciana
Könyvtárban becses emléket őriznek: a Codex Cumanicus néven ismert
hártyakódexet, mely a népvándorlás utolsó nagy hullámaként Belső-
Ázsiából Európába érkezett kun nép legnagyobb, legjelentősebb nyelvi
és művelődéstörténeti emléke. A kézirat gót írással készült a XIV.
században. Mai alakjában a Kun kódex 164 oldalból áll. Gróf Kuun
Géza orientalista 1880-ban közzétette latinul teljes szövegét, melyet
terjedelmes bevezetéssel, bőséges lapalji jegyzetekkel, több indexszel
látott el. A kun miatyánk több változatban is fellelhető.
A Codex Cumanicus a következő változatot közli
(Gróf Kuun Géza)
Bezén attamaz kenze kikte szen lészen adon
dösön szenküklön niczigen gérde ali kékte bézen ok-
mozne berbezge pitbütör küngon
il bezen méne mezne neszem bezne
jermezberge utrogergenge iltme bezne
olgya magna kutkor bezne álgya manna
szen borsong boka csalli igye
tengere. Ámen.

Túrkevén fennmaradt XX. századi változat

(Györffy Lajos lejegyzése)
Bezon atamaz kemze kekte
Szenlészen szen adon
Dóson szen küklön
Nic jégengerge ali kekte
Bézen akomozne
Oknemezne bergezde
Pitbütör küngön
Il bézen ménemezne
Neszembezde jemrezbezge
Utrogergende
Iltne bezne oldzsamanga
Kutkor bezne oldzsamanna
Szenbarson bo kacsali
Bo csonyogi
Tengeri amen

Kun miatyánk
(Bognár András fordítása)
Bezén Attmaz! (Atyánk, ki a mennyekben vagy,)
Kenze kikte. (tied az erő, tied a név!)
Szen lészen szenadon. (Valósuljon meg országod)
Dösön szen küklön. (mind a földön, mind az égben!)
Nicigen gerde ali kektebezén, (Különösen-jó kenyerünket)
akomuzne okne menze, (ajándékozd nekünk máma!)
Okne mezge hergezge, (Bocsásd meg a vétkeinket,)
Pitpütor il bézen méne mezne (miként mi is megbocsátunk)
neszem bezde jermezbezge. (a csapdába cselezőknek!)
Utrogergenge illme bezne olgyamanga, (Szabadíts az ellenségtől!)
kutkor bezne algyamanna. (Te vagy, aki szerteszórod)
Szen borson hoka csalli. (Gonosz-csalárd ellenünket – )
Bocson igyi tengere, Ámen. (Megbocsátó, jóságos úr! [Ámen])

Thuz János imájának héber változata eredeti írásmóddal:

 BIBLIOGRÁFIA
I. Történelmi munkák

1.1. Általános kortörténeti munkák

Gróf Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon – I. kötet

Emich és Eisenfels könyvnyomdája, Pest, 1852

Elekes Lajos: Hunyadi

Akadémiai Kiadó, Bp.,1952

Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora

Gondolat Kiadó, Bp., 1980

Czuczor Gergely: Hunyadi János

Unikornis Kiadó, A magyar széppróza klasszikusai 93. Bp., É. n.

Dümmerth Dezső: A két Hunyadi

Panoráma, Bp. 1985

Pór Antal: Hunyadi János

Élet-és korrajz
Szent István-Társulat, Bp., 1873

Camil Muresanu: John Hunyadi

 Defender of Christendom
The Center for Romanian Studies Iasi – Oxford – Portland, 2001

Joseph Held: Hunyadi: Legend and Reality

East European Monographs, Boulder –
Distributed by Columbia University Press, New York, 1985

Nemeskürty István: A Hunyadiak

In: Mi magyarok – A magyar történelem az igaz krónika rendje
szerint
Dovin Művészeti Kft. Bp., 1989

Elekes Lajos: A Hunyadi-kérdés

In: Mátyás király-emlékkönyv 1. kötet
Franklin-Társulat. Bp., 1940

E. Kovács Péter: A Hunyadi-család

In: Hunyadi Mátyás-emlékkönyv Mátyás király halálának 500.
évfordulójára
Zrínyi Kiadó, Bp., 1990

Oszvald Arisztid: Hunyadi ifjúsága

Történelmi Értekezések, 10. sz., Bp., 1916

Szűcs Jenő: Hunyadi János

A Hazafias Népfront Országos Tanácsa, Bp., 1956

Fügedi Erik: Uram, királyom

A XV. századi Magyarország hatalmasai
Fekete Sas, 2004

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon

1387-1437
Gondolat Kiadó, 1984

Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok

Magvető, Bp., 1986

Horváth Henrik: Zsigmond király és kora

Zsigmond király halálának 500 éves évfordulóján
Budapest székesfőváros, 1937

Daniela Dvoráková: A lovag és királya

Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009.

Engel Pál: Honor, vár, ispánság

Válogatott tanulmányok
Osiris, Bp., 2003

Nemeskürty István: Ez történt Mohács után

In: Önfia vágta sebét
Magvető Kiadó, Bp., 1975

Erdélyi László: A magyar lovagkor

Szent István-Társulat, Bp., 1932
Új kiadása: Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2005

A Magyar Nemzet Története

3. kötet: Az Anjou-ház és örökösei (1301-1439)
Szerk.: Szilágyi Sándor
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt, Bp., 1895

Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet

II. kötet
Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1936

Magyar Kódex 2. kötet: Lovagkor és reneszánsz

Magyarország Művelődéstörténete
Kossuth Kiadó, Bp., 1999

Magyarország történeti kronológiája

I. A kezdetektől 1526-ig
Akadémiai Kiadó, Bp., 1983

Mohács
Szerk.: B. Szabó János
Osiris Kiadó, Bp., 2006
 Mohács emlékezete
Magyar Helikon, Bp., 1976

Perjés Géza: Mohács

Magvető Kiadó, Bp., 1979

E. Kovács Péter: Hétköznapi élet Mátyás király korában

Corvina, Bp., 2008

Váralljai Csocsány Jenő: A magyar monarchia és az európai

reneszánsz
Kráter, Pomáz, 2005

Engel Pál-Kristó Gyula: Magyarország története 1301-1457

Tankönyvkiadó, Bp., 1989

Gyárfás István: A jász-kunok története I.– IV.

Szilády Károly, Kecskemét, 1870

Rácz Árpád (szerk.)

Nagy képes millenniumi arcképcsarnok
Rubicon – Aquila könyvek, Bp., 1999

1.2. Történelmi földrajz

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak

korában V. kötet
Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1913

Erdély és a részek térképe és helységnévtára

Reprint kiadás: JATE, Szeged, 1987

Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok

Panoráma, Bp., 1987.

Möller István: A Vajda-Hunyadi vár építési korai

A Franklin-társulat kiadása, Bp., 1913
 A Duna helyszínrajza Dévénytől – Orsováig
(térképmellékletekkel)
A Magyar Királyi Országos Vízépítési Igazgatóság vízrajzi
osztályának felvételei alapján
Budapest, 1918

Dr. Bedécs Gyula: Magyar emlékek és látnivalók

Szerbia a Vajdasággal – Bosznia és Hercegovina
B. K. L. Kiadó, Szombathely, 2006

Szombathy Viktor: Csehszlovákia

Panoráma Kiadó, Bp., 1981

Történelmi atlasz
Magyar Földrajzi Intézet Rt., Bp., 1931

1.3. Hadtörténet

Földi Pál: Hunyadi János a hadvezér

Anno Kiadó, 2000

Elekes Lajos: Hunyadi hadserege

Magyar Történelmi Társulat, Bp., 1931

Miskolczi Gyula: Hunyadi János török-hadjáratai

Különlenyomat a „Hadtörténeti Közlemények” XIV. évfolyamának
3-4. füzetéből
Budapest, 1914

Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig 1396-1526

Zrínyi Kiadó, Bp., 2005.

David Nicolle, Angus McBride:

Hungary and the fall of Eastern Europe 1000-1568
Osprey Publishing, Oxford, 1988.

Timothy Newark: Medieval Warfare

Jupiter Books, London, 1979
Rex invictissimus
Hadsereg és hadszervezet a Mátyás kori Magyarországon
Zrínyi Kiadó, Bp., 2008

Veszprémy László (szerk.): Lovagvilág Magyarországon

Lovagok, keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon
Argumenmm, Bp., 2008

Julier Ferenc: Magyar hadvezérek

Stádium Sajtóvállalat Rt., Bp., 1930

Razin: A hadművészet története

Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1961

Stephen Turnbull, Angus McBride: The Hussite Wars

Osprey Publishing, Oxford, 2004

Földi Pál: Janicsárok szép napjai

Anno Kiadó, Bp., 2008

Kőnig Frigyes: Várak és erődítmények a Kárpát-medencében

Helikon Kiadó, Bp., 2001

Jeremy Black (szerk.) Hadvezérek – A harcmezők urai

Totem Kiadó, Bp., 2009

1.4. Vallások

Török József: A tizenötödik század magyar egyháztörténete

Mikes Kiadó, Bp., 2006

Fraknói Vilmos: Egyháznagyok a magyar középkorból

Révai Kiadó, Bp., 1932

Bottyán János: A magyar Biblia évszázada

A Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1982

A Müncheni kódex négy evangéliuma, 1466

 Európa Könyvkiadó, Bp., 1985

Dienes Dénes: A keresztyénség Magyarországon 1526 előtt

Sárospatak, 2001

Frantisek Palacky: A huszitizmus története

Fejezetek a cseh nemzet történetéből
Európa Könyvkiadó, Bp., 1984

Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története

Könyvértékesítő Vállalat, Bp., 1986

Zolnay László: Buda középkori zsidósága

TIT Budapesti Szervezete, 1968

A magyar zsidók története a vegyes házból származó királyok

alatt (1301-1526)
In: A zsidók egyetemes története Szerk.: Szabolcsi Miksa
Phönix Irodalmi Rt., Bp., 1908

1.5. Török Birodalom és lakói

Török hadak Magyarországon, 1526-1566

Kortárs török történetírók naplórészletei
Panoráma, Bp., é. n.

Bernard Lewis: Isztambul és az oszmán civilizáció

Gondolat, Bp., 1981

Generál Tibor: Kelet pompadourjai

Nőuralom az Oszmán Birodalomban
Tinta Könyvkiadó, Bp., 2000

John Greeley: A szultánok magánélete

General Press Kiadó, Bp., é. n.

Aly Mazahéri: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a

10-től a 13. századig
 Európa Kiadó, Bp., 1989

Nicholas de Lage: A zsidó világ atlasza

Helikon – Magyar Könyvklub, Bp., 1996

1.6. Vitéz János életéről

Fraknói Vilmos: Vitéz János élete

Szent István-társulat, Bp., 1879

Csillag a holló árnyékában

Vitéz János és a humanizmus kezdetei Magyarországon
Országos Széchényi Könyvtár, Bp., 2008

A magyar történelem vitatott személyiségei

2. kötet: Kubinyi András: Vitéz János: a jó humanista és rossz
politikus Kossuth Kiadó, Bp., 2003

1.7. Buda és a magyar városok története

Zolnay László: Ünnep és hétköznap Budán

Gondolat Kiadó, Bp., 1975

Zolnay László: Az elátkozott Buda/ Buda aranykora

Magvető Kiadó, Bp., 1982

Zolnay László: A budai vár

Gondolat zsebkönyvek, Bp., 1981

Zolnay László: Mozaikok a magyar újkorból

Kozmosz könyvek, Bp., 1986

Zolnay László: Kincses Magyarország

Középkori művelődésünk történetéből
Magvető Kiadó, Bp., 1977

Kubinyi András: Buda története 1541-ig

TIT Budapesti Szervezetének Történelmi Szakosztálya, Bp., 1969

Zolnay László: Fény és árnyék a középkori Magyarországon

Kozmosz könyvek, Bp., 1983

Medium Regni
Középkori magyar királyi székhelyek
Nap Kiadó, Bp., 1996

Granasztói György: A középkori magyar város

Gondolat Kiadó, Bp., 1980

A középkori Buda királyi várpalotája és gótikus szobrai

Budapesti Történeti Múzeum, Bp., 1984.

Jankovich Júlia: Budavári kapuk, falak

Magvető Kiadó, Bp. 1973

Gerő László: Mátyás király budai palotája

de csejte Kiadó, Kiskőrös, 1994

Budapest története
II. kötet
Akadémiai Kiadó, Bp., 1975

Hajdanvolt Magyarország
Jelen és múlt
Gesta Könyvkiadó, Bp., 2000

1.8. Öltözködés, szokások

Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban

Nyugat-Európa a XI-XV. században
Gondolat Kiadó, Bp., 1967

Régi magyar öltözködés

Viseletek dokumentumok és források tükrében
Magvető, Bp., 1988
 Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás
a XVI. és XVII. században
Helikon Kiadó, Bp., 1986.

Hogyan éltek elődeink?

Fejezetek a magyar művelődés történetéből
Gondolat Kiadó, Bp., 1980

Nemes-Nagy-Tompos: A magyar viseletek története

Magyar Mercurius, Bp., 2002

1.9. A korszak családi viszonyairól

Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és

nemzedékrendi táblákkal
Friebeisz István, Pest, 1857

Csorna József: A magyar heraldika korszakai

Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1913
Reprint: Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő, 2008

1.10. Egyéb források

Antonio Bonfmi: A magyar történelem tizedei

Rerum Hungaricarum Decades
Balassa Kiadó, Bp., 1995

Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól

Magyar Helikon, 1981

Szerémi György: Magyarország romlásáról

Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1979

Tárih-i Üngürüsz – Madzsar Tárihi

A magyarok története
Török krónikák alapján
szerk.: Prof. Dr. Blaskovics József
 II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus, Cleveland, Ohio,
1988

Demény Lajos: Parasztfelkelés Erdélyben 1437-1438-ban

Gondolat Kiadó, Bp., 1987

Kemény Zsigmond: A mohácsi veszedelem okairól

Magvető Kiadó, Bp., 1983

Brodarics István: Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel

Mohácsnál vívott csatájáról
Magvető Kiadó, Bp., 1983

Tar Lőrinc pokoljárása

Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1985

Szendrei László: Erdélyi vajdák és fejedelmek

Pro Book Könyvkiadó, Bp., 2009

Délvidéki S. Attila: Lángoló temetők

Fejezetek a rácjárások történetéből
A szerző magánkiadása, Tataháza, 2009

Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása

Magyar humanizmus
Magyar Szemle Társaság, Bp., 1935
Reprint: Akadémiai Kiadó, 1988

Václav Cibuka: Prágai regék

Madách Kiadó, Pozsony, 1979

Louis Steier: There is no Czech Culture in Upper Hungary

Wodianer and Sons, Bp., 1920

Szőcs Tibor: Egy „legendás” hős: Dugovics Titusz története

In: Hadtörténeti Közlemények, 2009. március
A Hadtörténeti Intézet és Múzeum folyóirata

Hunyadi-énekek
Katonai Kiadó, Bp., 1956

Tarczai György: Magyar legendák

Élet Irodalmi és Nyomda Rt., Bp., 1941
Reprint: Laude kiadó, Bp. 2000

Fülöp Árpád: Hunyadi

Hősköltemény 48 énekben
Arany János Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt., Bp., 1943

Gajdács Pál: A Hunyadiak

Költői elbeszélés
Kultúra Könyvkiadó és Nyomda Rt, Bp., 1919

Száz rejtély a magyar történelemből

Gesta Könyvkiadó Bt., Bp., 1994

II. Regények

Passuth László: Tört királytükör

Szépirodalmi, Bp., 1974

Hegedűs Géza: Megkondulnak a harangok

Szépirodalmi, Bp., 1962

Hunyady József: Hollós vitéz

Zrínyi Kiadó, Bp.,1957

Hunyady József: A fekete lovag

Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1976

Darvas József: A törökverő

Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1973

Gaál Mózes: Hunyadiak

Történelmi elbeszélések a régi időkből
Stampfel-féle Könyvkiadó, Bp., é. n.
Florian Stone Wells: The Sword and the Shield of the Realm
Sapientus, USA, 2008

Szentmihályi Szabó Péter: Kapisztrán és Hunyadi

Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 2007

Báró Jósika Miklós: A tudós leánya

Heckenast Gusztáv, Pest, 1855

Kilényi Mária: Könnyek és korona

Magyar Téka, Bp., é. n.

Vajay Szabolcs: „Győztünk Mohácsnál”

Háttér Lap-és Könyvkiadó, Bp., 2003

Burány Nándor: Kamanci Balázs

Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1977

Burány Nándor: Megtorlás

Forum Kiadó, Újvidék, 1984

Kós Károly: Budai Nagy Antal históriája

Új Magyar Könyvkiadó, Bukarest, 1955

Hunyady József: Oroszlán és gödölye

Kossuth Kiadó, Bp., 1970

Hegedűs Géza: Az erdőntúli veszedelem

Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1978

Kovai Lőrinc: Tűzkehely

Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1965

Köszönetnyilvánítás
 Ezúttal is kiemelt köszönet illeti feleségemet, Rákász Juditot, aki a
könyv első olvasója és kritikusa volt. Az ő javaslatai nélkül a regény
még ennél is sokkal hosszabb és sokkal zavarosabb lenne. (Ha valaki
nem hiszi, szívesen megmutatom neki az általa javított kézirat bármely
oldalát.)
Ezúttal is köszönetet mondok barátaimnak, s mindazoknak, akik
segítették munkámat: dr. Rákász Évának, dr. Csengery Attilának,
Kerekes Magdinak, dr. Domján Zsoltnak, dr. Anisits Ferencnek, Dobos
Lászlónak, Szakács Árpádnak, valamint a Juhász, a Gaál és a Csengery
család minden tagjának.
A különböző (német, olasz, cseh, szerb és héber) fordításokért
köszönet Kazy Csillának, Horváth Erikának, Kiszely Ágnesnek, Jiři
Zemannak, Muity Mijónak, dr. Róna Tamásnak. Az egyházi
kérdésekben nyújtott segítségért hála illeti dr. Ladányi Sándort, a
Budapesti Teológiai Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének előadóját,
Szathmáry István presbitert és dr. Róna Tamást, a közép-magyarországi
régió vezető rabbiját.
Szeretnék köszönetet mondani az Afganisztánban szolgálatot
teljesítő valamennyi magyar katonának és a kecskeméti Szentgyörgyi
Dezső repülőbázis katonáinak. Ezt a könyvet ugyanis nem a megszokott
körülmények között kezdtem el írni. Az első fejezet csaknem teljes
egésze az afganisztáni magyar katonai táborban készült, május végén,
amikor egy hetet tudósítóként töltöttem Baghlan tartományban, Pol-i
Humriban. A Magyar Tartományi Újjáépítési Csoport (PRT) „Camp
Pannónia” bázisából nappal különböző járőrutakra, a PRT által
szervezett programokra indultunk. A Baghlan-i Jadid sziklás
dombvidékén tett, a tervezettnél bizonyos okok miatt jóval hosszabbra
nyúlt járőrutunkat követően a bázison lázasan körmöltük kollégáimmal
a napi tudósítást, amit késő este küldtünk Budapestre. A munka
végeztével, elalvás előtt, gondoltam, írok néhány oldalt a Hunyadiból.
Mire észbe kaptam a müezzin hajnali imára hívó énekére, már csaknem
kész volt az első fejezet. Külön elismerés illeti azokat a magyar
katonákat, akik a hazától távol tűzharcban bizonyították
rátermettségüket.
A könyv ezúttal is a Gold Book kiadó munkatársai figyelmes
munkájának köszönhetően vált alkalmassá arra, hogy Önök kézbe
vehessék. Köszönöm a Dalriada és a Kárpátia együtteseknek az
inspirációt, különösen a „Szent László”, a „Szondi két apródja” és a
„Ballada” című dalokért. S mindenekfölött köszönöm a Hunyadi-
sorozat olvasóinak személyesen átadott, e-mailen eljuttatott véleményét,
gratulációját, biztatását. E levelek nap, mint nap megerősítenek abbéli
hitemben, hogy igenis szükség van a magyar történelem feledhetetlen
korszakait felidéző művekre. Egyre nagyobb szükség.
Bán Mór
Kecskemét, 2009. október 23.

„Ha valahol penig vétők volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem

az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok, és kérlek titöket, énnéköm
megbocsássatok. Ha penig azt értöm, hogy az én munkám jónak és
kellemetösnek tetszik tinéktök, ezután is ajánlom énmagamat, míg az
Úristen éltet világba”
Tinódi Lantos Sebestyén krónikája


Szeptember.

Isten hozott, Cavaliere Nero, híres, neves, nevezetes condottiere!

Az én nevem pedig Jan Giskra! Hej, de sokat hallottam már
felőled, barátom!

Mi atyánk, ki vagy az égben. / Szenteltessék meg a te neved /
Jöjjön el a te országod / Történjék a te akaratod / Ugyanúgy, a földön,
mint az égben.

Te vagy az erős, hatalmas úr, / Parancsoló, igaz Isten – Ámen.

Fel, csehek, bátran törjetek / Ellenségeitekre, / Fel, testvérek,
csatára!

Azt nézzed, koma! Ilyet még te se láttál!

Megálljatok!
 
Engedjetek he bennünket! (…) ismerem ezt az embert! Jó ember
ez!

Te meg csak nem a Hradski fegyverkovács fia vagy? (…) Hej, a
mindenedet, hogy sirat téged az öreg! No, lóduljatok! A szekereknél
megtaláljátok!

Hol van az apád?

Mi van a templomban?

Azt kérdeztem, te gyerek, mi van a templomban! Raktár? Lovakat
tartanak benne tán?

Hanem miket?

Jobb lesz, ha visszaviszlek apádnak.

Nem kell utánam jönnöd folyton. (…) Eriggy, ahová akarsz.
Biztosan itt van apád valahol. / Megmentetted az életemet! / Biztosan
megbánom egyszer! / Köszönöm, uram, köszönöm! / Ne köszönd!

Jan! Jan Vitovecz! Mit tettél!? / Istenem, mit tettél, testvérem? (…)
Nem mi vagyunk az ellenségeid! / Nem vagyok már a testvéred!

El onnét!

Mindjárt jövök!

A templomba! Ott elbújhatunk!

Ott van az apám!

Ki ez az ember? Ismered, Jurek? / Nem ez a magyar, aki kémkedni
jött a városba? Valahonnan nagyon ismerős a pofája! / Ennek, Vilém?
Paraszt ez, nem kém! Hanem egy gyanús fickó csakugyan kiszaladt a
templomból… Arra futott, ni, a városfal felé! / Jól van, Jurek, jól van…
Te biztosan nem versz át engem, igaz-e? De azért csak őrizd itt ezt a
magyart, míg vissza nem jövök! Még az éjjel kifaggatom! Nem tetszik a
képe! Biztosan láttam már valahol! / Vigyázok rá, Vilém! Menj csak! /
A fejeddel felelsz érte, ne feledd!

Köszönöm, pan! Visszahoztad a fiamat! Áldjon meg érte az Isten!
Most pedig szaladj! Tűnj innét, míg vissza nem jönnek! Indulj már!

Zsigmond nem először gyűrte le a magyar urakat cseh fegyverek
segítségével. Még ifjúkorában, mikor Nagy Lajos király özvegye,
Kotromanics Erzsébet úgy döntött, felbontja a lánya, Mária és
Zsigmond közötti ifjúkorukban köttetett házasságot, és lányát inkább
Orleans-i Lajoshoz adja, Zsigmond cseh hadakkal vonult
Magyarországra, és bírta jobb belátásra az özvegy királynét és
párthíveit. Öccse, Görlitzi János herceg, s bánjai, a morvai Jobst őrgróf
és Prokop seregeivel érte el, hogy a már úton lévő francia herceg
jobbnak lássa visszautazni Párizsba. Később, mikor a Garaiak és
Cilleiek segítségével kiszabadult siklósi fogságából, szintén cseh
fegyverekre támaszkodva verte le a lázongókat. Akkor féltestvére,
Vencel, cseh király, valamint Jobst morva őrgróf segítette ebben. A
cseh lázadók, husziták megtörésénél viszont rendre magyar hadakra
támaszkodott. Ezért tartották idehaza „cseh disznónak”, Csehországban
viszont magyarnak Zsigmondot.

Asszonytermészetű: a homoszexuális hajlamú férfi korabeli
megnevezése.

Allah hatalmas.

Al-Borak: arab eredetű, jelentése fénylő, tündöklő. Eredetileg
Gábriel arkangyal szárnyas paripájának neve, melynek hátán Mohamed
próféta Mekkából Jeruzsálembe repült egyetlen éjszaka leforgása alatt.
Átvitt értelemben megtisztelő, kitüntető jelző, személynév.

selyemből vagy gyapotból készült, hosszan gombolt és övvel
kiegészített díszruha. A magyar dolmány szó is ebből ered.

remete

Irgalmas Isten!

sors, fátum

Ics-oglán: apród, többnyire keresztény szülőktől elragadott,
elrabolt fiú; Csausz: szolga

Belgirád: Nándorfehérvár, a mai Belgrád.

Magyarország

az igazhitűek birodalma, az iszlám országa. Az igazhitűek által
lakott országok összességét értik alatta.

tisztfokozatok a szpáhi lovasezredben. A szubasi nagyjából
tizedesnek, a cseribasi századosnak felel meg.

rangjelző hadilobogó, békeidőben aranygombban végződik, dísze a
befont lófarok. Háborúban praktikusabb kivitelben hadijelvénynek
számított.

szoba, magas rangú tisztek külön lakosztálya a kaszárnyákban
 
Deli-Radics: Radics Bosics szerb nemes, aki a török elől
menekülve magyar területen támadta rendre az oszmán sereget.

Arab: „Ha Allah úgy akarja.” A kifejezésben benne értendő a
kétség, a fenntar érzékeltetése is, utalva az isteni hatalom
szeszélyességére.

Afrika

Szerdár, szipeszalár: vezéri tisztek az Oszmán Birodalomban

utalás az Ezeregyéjszaka meséi kultikus figurájára, aki az őt fogva
tartó Sahríjár királynak beszéli el történeteit. A mesegyűjtemény a IX.
századtól a XVI. századig alakult, gyarapodott a ma ismert formájáig.

Szemendre: Szendrő, más néven Vég-Szendrő (ma Smederovo,
Szerbia).

Július 7.

Iszlankamene: Zalánkemén. Petrovaradin: Pétervárad. Ilok:
Újlak.

Öszik: Eszék, ma Osijek, Horvátország

Bármit tettél eddig, én ezennel véget vetek neki

Te voltál az… te voltál az ott, Nagyszombatban, igaz?

Pier Paolo Vergerio (1370-1444) olasz humanista. Capodistriában
(Ma Koper, Szlovénia) született; tanulmányait Firenze és Padova
egyetemein végezte. 1390-ben a Carrara hercegi udvarba került
nevelőként és kancellárként. Itt vált a Petrarca hagyományait folytató és
ápoló humanista kör egyik vezéralakjává. 1405-ben, az egyházszakadás
során Rómában titkárként VII. Ince pápához csatlakozott; egyházjogi
tevékenysége révén került a konstanzi zsinatra, ahol Luxemburgi
Zsigmond király környezetében bukkant fel. 1417 ben a király hívására
Budára települt, s ott élt 1444-ig. Zsigmond számára készítette
Arrianus-fordítását. Nevelési elvei, az antik kultúra iránti érdeklődése
és lelkesedése, különösen pedig a görög kultúra fontosságának
felismerése révén a XV. századi itáliai és magyarországi humanisták
saját előfutáruknak tekintették.

Juhötvened: a középkori Erdélyben az oláh pásztornépekre terhelt
általános adóforma (quin-quagesima ovium), azt jelentette, hogy az
oláhok minden ötvenedik juh után kötelesek voltak beszolgáltatni egy
juhot és egy kisbárányt Később, az adóterhek növekedésével már 25 juh
után kellett egy juhot és egy kisbárányt adni. Akinek nem volt 25 juha,
az minden egyes juh után két dénárt fizetett ötvened fejében. Az
ötvenedet tavasszal, vagy legkésőbb nyár elején, ellés után szedték be a
földesúri adószedők.

földbér. A második kolozsmonostori egyezség 1437-ben kimondja,
hogy egész telek után évente egy aranyat kell földbérként fizetni a
bérlőnek. Akadtak olyan területek, ahol a földesúr évente kétszer is
bevasalta a cenzust.

Jeu de paume: természetesen a tenisz őséről van szó, melyet a
Francia Királyság területén kezdtek játszani a XII. századtól. Kezdetben
kézzel ütögették a tömör labdát, de később a gyakori sérülések miatt
áttértek a különböző anyagokból készült ütőkre. A fakeretbe gyakorta
papiruszt vagy puha bőröket feszítettek. Csak a XV. század vége felé
húztak drótokat a keretbe.

1439 júniusának eleje

Az állam oszlopai, a birodalom támaszai, vagyis az ország legfőbb
tisztségviselői, az államtanács tagjai

szultánfi

Július

koronaszerű női fejdísz

A két oláh tartományról, Moldváról és Havaselvéről van szó,
mindkettő török hűbérben harcolt Magyarország ellen

Augusztus 7-én

Aszaf a bibliai Salamon király bölcs tanácsadója volt

Kisebb várak a Dráva-Száva közén. Öszek: Eszék

a hitetlen országok összefoglaló neve

Az Amu-darja és a Szir-darja (Oxus és Iaxartes) folyam.

A Zoroaszter-hit szerint a rossz, a gonosz megtestesülése, akár a
kereszténység ördöge

Azonnal csukd be az ablakot!

Menj, és vidd a kis hercegnőt uzsonnázni!

piszkozat

Libuse fejedelemasszony: A Przemyšl-dinasztia mitikus ősanyja, a
legenda szerint a VIII. században Prága alapítója.

ma Bodonkút, Erdély, Románia
 
A három nemzet uniója, más néven kápolnai unió. A magyar,
székely és szász nemzet szövetsége az Erdélyt fenyegető veszedelmek
ellen. Egyformán szólt a felkelő parasztok, s a határokat közvetlenül a
székelyek és szászok földjén át fenyegető törökök ellen.

a szultán mellett különleges, bizalmas szolgálatokat teljesítő
személy, különmegbízott.

vásártér, nagy piactér

adózás alól felmentett irreguláris lovasság.

Zagardsi: a szultáni vadászok azon csoportja, akik az agarakat
gondozták; csakirdsi-basi: a szultáni udvar vadászebekkel,
vadászmadarakkal foglalatoskodó szolgái; szegbán: a szultáni
vadászebek gondozói, akiket később beolvasztottak a janicsárok egyik
hadtestébe

Áldja Isten ezt a családot, kiket hű szívvel szolgálunk! Áldja isten
drága asszonyomat! Áldja Isten az én uramat!

Vivát, Hunyadi kapitány! Elesettek támasza, igaz szívűek
gyámolítója! Mind, kik életünket neki köszönhetjük, kérünk téged,
Isten, tartsd meg soká e ház urát!

Halljad, Izrael az Örökkévaló, a mi Istenünk, az egyetlenegy. Áldd
meg e ház népét, áldd meg közös magyar hazánkat! Terjeszd ki
oltalmazó karod a jóakaratú emberek fölé, adj erőt nekünk. S midőn eljő
a megpróbáltatások órája, segíts győzelemre minket, amikor
szembeszállunk ellenségeinkkel. Borítsa be sugárzó kegyelmed e házat,
s minden hű gyermekét! Add, hogy egyesült erővel tündöklő fényedbe
emeljük a hazát! Ámen.