filozófiai iskola, melyek elsődleges célja az volt, hogy újszerű módon, a tudatban lévő adatok közvetlen vizsgálatával közelítse meg a konkrétan tapasztalt jelenséget – okozati magyarázatukra vonatkozó elméletek nélkül, és amennyire csak lehetséges, mindenféle ellenőrizetlen előfeltevésektől mentesen – , s hogy a lehető leghitelesebben próbálja meg leírni őket. A példák gondos megvizsgálásával így feltárhatók a jelenségek lényegi struktúrái és kapcsolatai.
A fenomenológia fokozatosan fejlődött ki Husserl egyre
pontosabb megfogalmazásai révén; főbb jellemzői a következőkben foglalhatók össze: A fenomenológiai módszer első lépése az ún. fenomenológiai redukció avagy epokhé, melynek során a tudati folyamatokat, ill. aktusokat mind magukra a folyamatokra, mind pedig a külvilági tárgyak létezésére vonatkozó teóriák és előfeltevések nélkül írják le. A pszichológusoktól eltérően a fenomenológia hívei figyelmen kívül hagyják a tudati folyamatok okait, következményeit és fizikai kísérőjelenségeit. A tárgy – s egyáltalán az objektív valóság – azonban nem tűnik el teljesen egy ilyen folyamatban; Husserl ugyanis átvette Franz Brentano német filozófus és pszichológus azon tanítását, hogy minden tudati folyamat intencionális, azaz vagy valamely objektumhoz (tárgyhoz) kötődik, vagy arról mond valamit. A tárgynak nem kell valóságosan léteznie; hihet például valaki sárkányok vagy rózsaszínű patkányok létezésében, akár léteznek ezek a dolgok a szó hagyományos értelmében, akár nem. Az objektum lehet „irreális”, „nem valós” is, például egy szám. A tudati folyamatok leírása így nem más, mint objektumaik leírása, de csupán jelenségekként, és anélkül, hogy létezésüket feltételeznénk. A fenomenológiai analízis második lépése az ún. eidetikus redukció, melynek során egy konkrét tudati/tapasztalati aktusra (pl. egy fa látására) vonatkozó reflexióval – képzeletben változtatgatva bizonyos jellemzőit – nemcsak ennek a konkrét aktusnak, hanem bármilyen hasonlónak (pl. a látásnak mint olyannak) a lényege, azaz eidosza is intuitíve megragadható. A látás minden tárgyának van például színe, kiterjedése vagy alakja. Az eidetikus redukciót nem csupán az érzékszervi megismerés és annak tárgyai, hanem a matematikai objektumok, sőt az értékek, lelkiállapotok és vágyak vizsgálatára is lehet alkalmazni.
S végül a fenomenológiai álláspont figyelembe veszi azt a
folyamatot is, amelynek révén az objektumok konstituálódnak, rögzülnek a rájuk irányuló megismerésben. Egy fa látványa igen sokféle vizuális tapasztalatot foglal magába, ahogy különböző időpontban más-más látószögből és távolságból nézzük azt a fát, amely azonban az észlelésnek ugyanaz és állandó objektuma marad.
Korai írásaiban Husserl nem vonta komolyan kétségbe, hogy az
objektív dolgok a tudati folyamatoktól (egyáltalán: a szubjektumtól) függetlenül is léteznek. A redukció pedig egyszerűen az az eszköz, amelynek segítségével úgy lehet rájuk összpontosítani, mint jelenségekre. Később azonban Husserl bevezette a transzcendentális fenomenológiai redukció igencsak problematikus fogalmát, amelynek segítségével feltárul a hétköznapi tudatosság fenomenális énjétől különböző transzcendentális én. Ezen a ponton Husserl a maga korábbi realizmusától egyfajta kanti idealizmus felé mozdul el, amely szerint a külvilág objektumai nem egyszerűen elérhetők az én számára, hanem az érzéki megismerésben vagy tapasztalatban megjelenve az én eleve adott (Kantnál: a priori) szemléleti lehetőségeitől és korlátaitól függ felfogható „lényegük”. Husserl állandóan viaskodott az így előálló problémákkal, hiszen a közhiedelem – önmagában véve szintén egy jelenség – szerint a dolgok, tárgyak a rájuk irányuló egyéni tudattól függetlenül léteznek, és több, egymástól elkülönülő, azonos státusú „én” létezik (interszubjektivitás). Husserl végül arra a belátásra jutott, hogy a világ nem egyetlen és egyedülálló ego (én, szubjektum), hanem az egók egész halmaza számára „van adva” a tapasztalati létezésben, s ebben a megközelítésben a fenomenológia feladata az, hogy a közös(ségi) tapasztalattal foglalkozva leírja annak lényegi struktúráit. A tudományos megismerésre vonatkozó korai kutatásai eredményeképpen Husserl eljutott a Lebenswelt („életvilág”), vagyis a tapasztalatban megélt világ fogalmához, amelyből végső soron a tudomány egész világa levezetődik.
Husserl tanainak értelmezése és értékelése igencsak
ellentmondásos, ám hatásuk széles körű és sokféle volt, főként, de nem kizárólag az európai kontinensen. Husserl nemcsak a filozófusokra, hanem a pszichológusokra és a szociológusokra is nagy hatással volt. Egzisztencialista követői – nevezetesen Martin Heidegger, Jean-Paul Sartre és Maurice Merleau-Ponty – fenomenologistának nevezték magukat, de elvetették a husserli fenomenológiának olyan elemeit, mint a filozófia egzakt tudománnyá nyilvánítása, valamint az ismeretelméleti, a fenomenológiai redukcióval és a transzcendentális énnel kapcsolatos fejtegetések. Ők általában kevesebbet foglalkoznak a megismeréssel, mint a cselekvéssel, de Husserl eredeti és gondolatgazdag Lebenswelt-koncepciója igen közel áll az egzisztencialista felfogáshoz.