Harmadnapon

A következő évtizedben (az 50-es években) a költő visszatér a lágerélményhez, de az

újabb versek már nem kötődnek közvetlenül átélt élményekhez, látványokhoz, az emlékezet által
felidézett egyes jelenetekhez. A koncentrációs táborokról szerzett megrendítő tapasztalatok az
újfajta költői szemléletben beleolvadnak az általános emberi történelembe, annak kitörölhetetlen
részeivé válnak. “Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben
valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, „ami a
valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még
érvényesebb” – olvashatjuk Arc poetica helyett című eszmefuttatásában. A világ abszurditásának
fölismerésén túl – és épp a menekvés irányában – van egy még következetesebb, ha úgy tetszik,
még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása; alázatos elfogadása. Pilinszky
János az emberiség egész történelmi útját folyamatos szenvedéstörténetként, a bűnbeesés, az
elvesztett Éden következményeként fogja fel, hiszen „Isten időről időre átvérzi a történelem
szövetét”.
A borzalmas közelmúlt (s a kommunista diktatúra jelene) a költő szemléletében a bibliai passió
részévé minősül át: a lágerek foglyainak megalázó kínhalála valójában Krisztus keresztre
feszítésének tömeges megismétlődése. A szimbolikus jellegű lágertéma így lesz a költő alapvető
létélményének a formája, kerete.
A ritkán születő új versek a Harmadnapon (1959) című kötetben láttak napvilágot. Ezt a
verseskönyvet a kritika és az irodalomtörténet a háború utáni magyar líra legnagyobb
teljesítményei közé sorolja. „A szöveg telítettségében csak néhány költőnk versenyezhet a
Harmadnapon Pilinszkyjével: az érett Berzsenyi, a kései Vörösmarty, a töredékes Arany, a végső
József Attila” jegyzi meg Németh G. Béla.
A Ravensbrücki passió (1958) már címében is jelzi a tragikus lágerélmény és a krisztusi
szenvedéstörténet (passió) ötvözését, egymásra vetítődését: a haláltábor egy névtelen
áldozatának kivégzését, „keresztre feszítését” az evangéliumi-keresztény mítosz szimbolikus
jelentésvilágába emeli.
A címen kívül erre egyébként nincs semmiféle utalás a szövegben. – Ravensbrück német város
Potsdam mellett; 1938-ban a németek itt női koncentrációs tábort alakítottak ki.
A kiszolgáltatott és elítélt rab halálpillanatát jeleníti meg a költemény. Előadásmódja
balladisztikusan szaggatott, erősen sűrítő, valósággal szenvtelen. A lírai személyesség közvetlen
formában nem is ad hírt magáról, csak közvetett módon fejezi ki a szöveg tömörsége az író
megrendültségét. – Az alakrajz elnagyolt, csupán két metonímia – „rabruha és fegyencfej” – utal
a vértanúságot elviselő személyre. A jelen idejű leírás elsősorban az áldozat roppant magányát,
végzetes kiszolgáltatottságát s a rémült csendet emeli ki. A második strófa közelképe – a
filmművészet eszközeivel élve – előbb kinagyítja a részleteket („a pórusait látni”), majd a távoli
kép az egész alakot végtelenül parányinak láttatja, s ezzel még inkább félelmetessé fokozza a
végkifejlet előtti rettenetet, a dermedt némaságot. A megkövesült jelent a harmadik szakasz
mozgást jelző múlt ideje váltja fel: lezárja, befejezetté teszi a történést a kiáltás nélküli földre
roskadás rögzítésével.
A félrímes, négysoros strófák áthajlás nélküli sorai a kikerülhetetlen végzetszerűséget sugallják,
s egyúttal a néma tiltakozásban megnyilvánuló erkölcsi nagyságot is közvetítik.
A Harmadnapon (1958) című költemény a primér élmény, a lágervalóság legáttételesebb
felidézése. A haláltáborra csak a „ravensbrücki fák” látomásos képe vonatkozik közvetlenül,
közvetve a „hitvány zsoldosok” jelzős szerkezet is bevonható ebbe a képzetkörbe. A cím maga a
Megváltó diadalmas feltámadásának evangéliumi misztériumát sugalmazza.
A nyolcsoros versben prófétikus jövendölésként jelenik meg a feltámadás érzékletes
látomása. Az anaforás mondatkezdetek (mind a négy mondat és kötőszóval indul), a rövid
mondatok izgatott, gyors váltásai ünnepélyes, biblikus pátoszt kölcsönöznek az előadásnak. Az
első versszak soraiban a kinyilvánító bizonyosság tónusa ujjongó elragadtatással jövendöli meg a
feltámadás közeli csodáját, a világ fölzengő örömét. A második strófában ezt a csodát értelmezik,
magyarázzák a kijelentő reflexiók, tömör megállapítások.
A hitvány zsoldosok feletti diadalt hirdeti az utolsó előtti sor: „Harmadnapon legyőzte a halált.”
A latin nyelvű utolsó sor („És feltámadott a harmadik napon”) a bibliai kinyilatkoztatás erejével,
a klasszikus szöveg archaikus hangzásának szépségével erősíti meg az előző kijelentés
kétségbevonhatatlan tényét, igazságát.
A költemény nem tesz említést arról, hogy kit öltek meg, és ki győzte le a halált.
Nyilvánvaló – természetesen –, hogy Jézus Krisztusról van szó, de épp ennek elhallgatása, ki
nem mondása kapcsolhatja össze tudatunkban a lágerek áldozatait a világ Megváltójával, az
Üdvözítővel. A vers szuggesztív erővel sugallja az elszenvedett emberi és isteni mártírium
ellenében az ígéret, a remény transzcendens vigaszát.