Sípja régi babonának

Kernstok Károlynak, baráti szeretettel

Csak magamban sírom sorsod,

Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,

Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam,

Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.

Az Idő rostájában
Kezében óriás rostával
Áll az Idő és rostál egyre,
Világokat szed és rostál ki
Vidáman és nem keseregve
S búsul csak az, akit kihullat.

S aki kihull, megérdemelte,

Az ocsut az Idő nem szánja,
Aszott nemzetek, hült világok,
Tört életek miazmás vágya
Halálra-valók s nem kár értük.
Szóljak próféták új szavával:
Nem kik mertek tagadni multat,
De kik nem magvak a Jövőnek,
Mindig azok, akik kihullnak:
Világok, népek, girhes eszmék.

Fonnyadtak s összezsugorodtak,
(Így szól az új próféta-ének)
Az Úr, az Idő áll örökké,
De elmulnak a renyhe népek
S velük együtt a tiszta Lóthok.

Óh, aszottak és be nem teltek

S óh, magam is faj-sorsom osztván,
Be igazság szerint hullunk ki
A kegyetlen óriás rostán,
Kedvét nem töltvén az Időnek.

Az eltévedt lovas
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott

Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,

Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Kisértetes nálunk az Ősz

S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-keritéses síkon
Köd-gubában jár a November.

Erdővel, náddal pőre sík

Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas

Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.

Alusznak némán a faluk,

Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.

Vak ügetését hallani

Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hunn, új legenda
Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.

Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:

Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
S életemnek csak nézői a maiak.

Messziről és messzire megy ez élet

S csak: élet ez, summája ezrekének,
Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.

S életük ez a mérsékelt csodáknak,

Mikben mégis ős állandóság vágtat,
Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.

Másolja ám el életét a gyönge,

Fúrja magát elélten a göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.

Ha ki király, Sorsának a királya,

Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.
Nekem beszédes költő-példák némák,
Sem a betelt s kikerített poémák,
Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.

Bennem a szándék sok százados szándék,

Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.

Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett

S parancsoltam élükre seregeknek
Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.

Százféle bajnok mássá sohse váltan,

Ütő legény, aki az ütést álltam:
Így állva, várva vagyok egészen magyar.

Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,

Protestáló hit s küldetéses vétó:
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.

Ki voltam öreg grammás-diák korban,

Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
Külön jussom: vénen is diák lehetek.

Kalapom, szűröm, szivem förgetegben,

Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.

Külön alkuja lehet a Halállal,

Akit, amikor milliókat vállal,
Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.

A tolakodó Gráciát ellöktem,
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
A Minden kellett s megillet a Semmisem.

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,

Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

Ady Endre: A Halottak élén

Most a Mezőn mindenki veszt

S vér-felhők futnak szabadon

S hű csapatomat most leltem meg,

Most leltem meg a csapatom,

Az Életből kikényszerültet.

Életes, drága jó fiúk,

Óh, halottakként ébredők,

Be szeretőn rántom ki kardom

Árnyas, szent rangotok előtt

S benneteket meg most talállak.

Nem voltak hősibb társaim

Soha, mint a mostaniak,

Fejükön az éjféli holdfény

Eget-verő, fényes sisak

S fejüket friss sirból hozták föl.

Be, sokáig várakozék

Én árvult, társtalan Kain

S im hirtelen érkeztek hozzám

A társaim, a társaim,

Levitézlettjei a kedvnek.

Mint néztek, hajh, ők valaha,

Mint járták velem a Mezőt

Szegény hozzám testvérisültek,

Jámbor élet-levetkezők

S im, meredt szemmel mosolyognak.

Mert mind az Életé valánk

S ha lelkünk meg-megütközött:

Csak az Élet áradt tul bennünk,

S úgy-e most a sirok fölött

Szeretjük egymás tarka célját?

Be szép, kisértetes a világ,

Be jó nekem, be szép nekem:

Most az igazi halaványak

Táborában vezérkedem,

Hogy az Életre mosolyogjunk.

Ady Endre: A csodák föntjén

("...Mikor a harmadik angyal trombitált volna, leesék az égről egy nagy csillag, ... a csillagnak neve
pedig üröm... És mikor az ötödik angyal megfuvallotta trombitáját... csillag esék le az égről, melynek
adaték a mélységes kútnak kulcsa... Annak okáért az napokban keresik az emberek a halált, de nem
találják meg azt, és kívánnak meghalni, de a halál elmegyen előlük..." János jelenései 9. 10.)

Csillag-zuhitó angyal-trombiták

Piros hangjára addig-addig lestem,

Mig megérkeztek a káprázatok

S csodáit küldi, - piritva a testem, -

A nyolcadik angyal: a Láz.

Minden rendestől eltéptem magam,

Szemem prédáit mind összezilálom,

Életem száz mással elegyitem,

Csapdoshasson vitézül föl az álom

S száz szinű álom-rettenet.

Csodálatos, képes rettenetek

Szent zavaros kora, ime, szakadt rám,

Ülnek bennem viziók és valók

Szerelmesen, fájón összetapadván,

Hogy minden: ugyanegy legyen.

Igy, az üröm és halál-vágy után

Teljességessé, fantomossá válok,

Reggelt, oldást, bizonyt nem keresek

S leráztam a csak-ez és csak-egy jármot:

Minden az így és az-az-egy.

A Láz és én vagyunk ma a világ,

Nem sietek, mert már el ugyse kések,

Csillag-zuhitó angyal-trombiták,

Száz élettel fölérő jelenések

Visznek csodák föntjére föl.

Meg akarlak tartani

Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva

Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,

Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,

Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyúltat,

Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,

Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom

Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.
A Hortobágy poétája
Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.

Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.

Ezerszer gondolt csodaszépet,

Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.

De ha a piszkos, gatyás, bamba

Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.

A fekete zongora
 
Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
 
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szivemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
A Léda arany-szobra
 
Csaló játékba sohse fognál,
Aranyba öntve mosolyognál
Az ágyam előtt.
 
Két szemed két zöld gyémánt vóna,
Két kebled két vad opál-rózsa
S ajakad topáz.
 
Arany-lényeddel sohse halnál,
Ékes voltoddal sohse csalnál,
Én rossz asszonyom.
 
Hús-tested akármerre menne,
Arany-tested értem lihegne
Mindig, örökig.
 
S mikor az élet nagyon fájna,
Két hűs csípőd lehűtné áldva
Forró homlokom.

Az ős Kaján
Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,

Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,

Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

Ó-Babilon ideje óta

Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,

Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,

Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”

Nyögve kinálom törött lantom,

Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.

„Uram, kelj mással viadalra,

Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”

„Uram, az én rögöm magyar rög,

Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”

„Uram, én szegény, kósza szolga,

Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”

„Uram, van egy anyám: szent asszony.

Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”
„Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.”

„Uram, bocsásd el bús szolgádat,

Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”

„Van csömöröm, nagy irtózásom

S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”

S már látom, mint kap paripára,

Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletről tovább Nyugatra,

Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

Az Úr Illésként elviszi mind...

Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret:
Tüzes, gyors sziveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.

Az Illés-nép Ég felé rohan

S megáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsucsain
Porzik szekerük és zörög.

Ég s Föld között, bús-hazátlanul

Hajtja őket a Sors szele.
Gonosz, hűvös szépségek felé
Száguld az Illés szekere.

Szivük izzik, agyuk jégcsapos,

A Föld reájuk fölkacag
S jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.

»Ádám, hol vagy?«

 
Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.
 
Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.
 
És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.
 
Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára
Felelnek hangos szívverések.
 
Szivemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.
Az Úr érkezése
 
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
 
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborus éjjel.
 
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,

Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben

És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján

S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam

S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”

„Halottan visszajöttem hozzád

Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”

Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.

Ady Endre: A fehér lótuszok

Vén, bűnös, mély lelkemből néha

Csodálatos forróság buzog,

Mint bús mátkák éjjel sirt könnye

S ime kinyilnak hirtelen

Csúf tükrén a fehér lótuszok.

Mese-madarak arany-szárnnyal

Verik meg a tajtékos vizet

S én érzem, hogy lelkem virágzik,

Hogy nagy, szamár gyermek vagyok,

Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.

Láp-lelkem mintha kristály volna

Naiv, szép gyermek-mesék hona

Kacsa-lábon forgó kastéllyal

És benne minden hófehér,

Tündér-varázs, édes babona.

Fehér gondolatok, virágok

Terülnek el. A sáros habok

Mintha olvadt ezüst lennének

S én pedig forrón, lihegőn

Áldott, szent, tiszta élet vagyok.

Fehér lótuszok tündökölve

Hajbókolnak a nyári Hold előtt.

Ilyenkor alkony van s fürödnek

Lelkemben a pillanatok,
Szépségek, tervek, fény-testü nők.

S végigborzol egy utca-szélvész

S én mindent megint látok, tudok.

Csikorog a láp fagyos mélye,

Voltak és ismét nincsenek

Virágim, a fehér lótuszok.

Istenhez hanyatló árnyék

„Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem, és ide s tova hányattatom,
mint a sáska.”
Zsoltárok könyve 109.

Akaratomból is kihullassz,
Én akart, vágyott Istenem,
Már magamat sem ismerem
S Hozzád beszélni rontás fullaszt.

Üldöztetésimben kellettél
S kerestelek bús-szilajon
S már-már jajomból kihagyom
Neved, mely szebb minden neveknél.

Szent Képzelés, örök hit-balzsam,

Ki létlenül is leglevőbb,
Meghalok szent Szined előtt
S akarom, hogy hited akarjam.

Megűzeték s nem nyugszom addig,

Míg hitedet meg nem nyerem,
Mert kockán van az életem,
Mint árnyék, mikor elhanyatlik.

S hányattatom, miként a sáska,

Mert csak Tenéked van erőd
S mert nem láttam régen előbb:
Nem szabad hinni senki másba.

Ady Endre: Nyárdélutáni hold Rómában

Sanditva száll Rómára

Fecske-raj-követséggel
Vigyorog vigan széjjel

Nyárdélutáni Hold.

Nagy kékség és pirosság

Most ujból-ujból hozzák

Régből azt, ami volt.

Szent mezők pára-fátylat,

Hegyek álom-szint váltnak

Diadalok s romok,

Nap s Hold közé beszőve,

Hanyattan az Időbe

Róma sürög-forog.

Óh, gyönyörü örökség,

Változó, ős, szent község,

Urbs, te feledtető,

Az én-élet poklából

Lelkem-testem kilábol,

Te, szent védő tető.

Im magam idehoztam,

Védj és borits be mostan,

Te szép, te bölcs, örök.

Örökkön éltem, élek,

Csupán hüvelyt cserélek,

Mint Ulisszes-görög.

Áldom a nyüzsgő Rómát,

Mindennek átfogóját,

Pulyásan is nagyot.

Ma hogyha úgy akarnám

Alkonyi álom karján

Akár Remus vagyok.

Nézem a mai nőket

A volt és lesz időket:

Be régen élek itt,

S be minden élet mindegy

S a Hold már ismer minket,

Vigyorog s nem hevít:

Sanditva száll Rómára.

(Róma, junius elején.)

Ady Endre: Szent lehetetlenség zsoltárja

Pokolhintán vad, szédítő körök,

Tüzes mélységek fönt s alant,

Zuhanva szállni, szállva zuhanni

Való alatt és képzelet fölött

És mindenütt és mindenütt

És mégis a konok határok

Kemény tilalom-léce üt,

Mert várhatatlanokra várok

S nem várok mást, mint várhatatlant:

Óh véres kínok véres kínja ez.

Hörögve dönget vágyam kapukat,

Arcomra pirosan bemázolt csontváz

Tiltó és bolondos ujja mutat.

S körülöttem csak lehetőség,

S álmodható és lenge álmok

S nincs Isten, hogy szédítő hintám

Dohodt rab-útjából kiszálljon.

S vágyam megfogjon valamit,

Eleddig még megfoghatatlant

És megöleljen valakit,

Eleddig megölelhetetlent.

A tüzes mélység megvakít,

Agyam felforr, torkom rekedt

S bomlott, nehéz alkonyaton,

Átkozott, szent Lehetetlenség,

Zengem sorvasztó éneked.

 Babits

 
In Horatium

Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!

ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
   nem hallott verseket ma, múzsák
      papja, erős fiatal füleknek.
Nézz fel az égre: barna cigány ködök -
nézz szét a vízen: fürge fehér habok
   örök cseréjükért hálásak
      halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog
főnix-világunk. Igy nem is él soha,
   mi soha meg nem halt. Halálnak
      köszönöd életedet, fü és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
   s »nem lépsz be kétszer egy patakba«,
      így akarák Thanatos s Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
   s a régi forma új eszmének
      öltönyeként kerekedjen újra.
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
   hadd dalljam rajt ma himnuszát én
      a soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
   hullámtörés, lavina, láva
      s tűz, örökös lobogó. - Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
   légy könnyű, mint a hab s a felhő,
      mint a madár, a halál, a szél az.
Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:
   törékeny bár, tengerre termett,
      hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek a változás
   százszínű, soha el nem kapcsolt
      kúsza kerek koszorúját fonják.
  
Óda a bűnhöz

Elbízott erény! hizelegve gyávább

s korlátoltabb lant rezeg udvarodban:
ámde nem tisztább! Az enyémet néked
      ajzza, nemes Bűn,
még ifjú izmom. Neked égő csokrot
soha nem látott faju új virágból
áldozok, melyet szakadékok ormán
      csentem a földből
vakmerő kézzel, veszedelmes úton:
bódító sötét liliom keresztjét,
vérvörös hunyort, s örökös virágu
      áloe-pálmát.
Nem neked, természet öröklött bűne,
szerelem, romlás buja zöld hinára,
nem gerincivó Cytherea, néked
      mennyei kéjhölgy!
Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,
nem rut fösvénység, feneketlen bírvágy,
nem, te legrosszabb, pohosult tétlenség,
      csökönyös önkény
s orvosolhatlan butaság! nemünk nagy
szennyesládaját teletöltő! moslék!
hitvány szemétdomb! Sohsem érdemelték
      nagy nevedet, Bűn!
Mert te vagy a nagy, te vagy új és bátor,
te vagy az erős, te vagy a kiváló,
villogó fejszéd a sürűn járatlan
      új utakat tör.
Bűn, bűnnél százszor rokonabb erénnyel
mégis bűn, nagy bűn a buták szemében,
kik kopott párnán a sötétben ülnek,
      félnek a fénytől.
Ámde bátran én teneked szegődöm,
szolgáid legszebb javadalma, nagy Bűn,
add fényes fejszéd a kezembe! Kenj be
      torna-olajjal!
Ó fogadd ifjú, de derék erőmet!
Rontok, építek! Zuhanó szekercéd
fénye hullócsillaga tőlem ejlik,
      mert te vagy a nagy,
te vagy az erős, te vagy új és bátor:
Gallián Caesart te vezetted át és
új aranymezőt kereső, te leltél
      Amerikára.

 
Himnusz Iriszhez

Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett?

Hol az ezer tárgy külön élete?
(Szín a különség, különség az élet) -
éj van s most minden tehén fekete.
Belém esett a világ és lett oly vad,
oly egy-sötét, hogy szinte már ragyog
s a lelkem indus bölcseségbe olvad:
nincs semmi sem, csak semmi van,
s e semmi én vagyok.

Egy-semmi! Minden-semmi! Színek nélkül

ragyogó semmi! Únlak, hagyj te most!
Sokszorzó lelkem veled nem elégül,
meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt.
Ért gyümölcs nedvvel, fejem telve vággyal,
vágyaim súlya nyomja vánkosom:
ah, nem békülök én unalmas ággyal
s Morpheus karjai között
Iriszről álmodom.

Irisz! te lelkem régi istensége!

hétszínű, gyöngyös, mint nektári kelyh,
ezerszínű, uszályos, égnek éke,
Irisz, kinek ruhája pávapelyh,
Irisz, kinek mosolyja a szivárvány,
színek bontója, koszorús hajú,
ívelt szeszély, ég hídja, tarka bálvány,
jer ontsd elémbe képeid,
beszédes színkapú!

Idézz fel nékem ezer égi képet

és földi képet, trilliót ha van,
sok földet, vizet, új és régi népet,
idézz fel, szóval, teljes enmagam.
Királyt, papot, pénzt, nemes daliákat
s a daliával idézd fel lovát,
aljas gonosztevőt, tudós diákot:
a multak kövét érted-é
csiholni, mint kovát?

Költő-szemeddel többet lelsz te benne,

mint ásatagban egynémely tudós -
De ha ráúntál multra és jelenre,
színek bontója, légy nekem te jós:
hiszen te fested, Irisz, a világot
s ne tudnád, hogy ecseted merre fut?
Idézd fel, amit még egy szem se látott: -
a jövő falát érted-é
kitárni mint kaput?

Színek bontója, viharok barátja,

világ költője, tarka mint virág,
jer, kedvesebb nekem a Mája fátyla,
mint az unalmas-egy-való világ!
Vihar barátja, szép idő követje,
Junó követje, koszorús hajú,
világszínháznak kárpitos szövetje,
jer, ontsd elémbe képeid,
beszédes ívkapú.

 
Messze... Messze...

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyujt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek,

Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.

Göröghon. Szirtek, régi rom,

ködöt pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület.

Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház:

emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.

Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.

Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, labdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord.

sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke emberek.

Ó mennyi város, mennyi nép,

Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!

 
Aliscum éjhajú lánya

Irtam Aliscumban

(Roma urbs Regum)

»Fennhangon dobban a szívem,

mellem repes, úgy örül,
csiklandó vágyak méhrajai
zsibongnak övem körül.

Hasadt tunikámba botlom -

nem is tudom, ma mi lelt:
tegnap, - tudjátok-e? - tegnap
a római prétor ölelt!
Megölelt a római prétor,
adott egy karperecet:
,Aliscum éjhaju lánya' -
ábrándosan így nevezett.

,Aliscum éjhaju lánya,

bársonyszemű, olajarcú,
hymettusi méz ily édes,
lybánoni törzs ily karcsú.'

,Ilyent csak a Nílus látott,

soha még a Tiberis.' -
Igy mondta. Világot járt ő
s tud írni verseket is.

És római ő, Rómába
tér majd haza gazdagon.
Tudom el is visz magával,
ha picit cirógatom.

Rómában a Tiberisnél
van ám keletje a lánynak;
lakomákban, asztalok alján
táncolnak s csókokat hánynak.

Sok szőke, barna leányok,

és héber, rőthaju szintén,
s cigány s kökényszemü germán; -
de oly büvös egy se, mint én.

Olyan büvös - és oly hűvös,

tüzes - s szüzes; oly ügyes:
Rómában csupa király van,
mégsem leszek én kegyes.

Rómában csupa király van,

aki hálót vet ki, fog.
Rómában egy csak a császár
és én - császárt akarok.

Milyen lehet az a császár?

Aranyhal! övé a világ!
Hitegessem, csalogassam:
nem ingyen kél a virág.
Hitegessem, csalogassam.
tán nőül vesz kereken,
s menyasszonyi ajándékul
a világot adja nekem!«

 
Theosophikus énekek

I. Keresztény.

Bizony, bizony, sötét az élet

és nincsen benne semmi jó,
s majd eljövend a nagy itélet,
hol törve lészen a dió.

És aki gonosz, balra térend.

és jobbra áll az, aki jó,
és kürttel harsan az itélet,
a nagy Annunciáció.

A Fiúisten trónra száll,

árnyat vet az örök szemöldök
sír a dús gaz, sivít az ördög.

Az angyalok harmónikálnak,
a szentek körben térden állnak
és Cecilia zongorál.

II. Indus.

A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt,

a fény alatt, a lég alatt, a jég alatt,
a fény alatt, a kék alatt, a zöld alatt,
a fény alatt, az ég alatt, a föld alatt,
a fény alatt, az árny alatt, a láng alatt,
a teknősbéka és az elefánt alatt
a lenti durvább semmiségre vánkosúl
egy óriási isten arca súlyosúl,
egy isten óriási arca tartja fenn
szemöldökével a mindent a semmiben,
s szemöldökét folyvást mozgatva egyaránt
mindent egyhangú és örök mozgásba ránt.
Kimérten mint az óra, némán mint a kő,
örök-busásan, mint maga a bús Idő.
Tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, bizony
betegen fekszik a világ e vánkoson,
e kőkemény istenkoponya vánkosán
fekszik a vak világ betegen, ostobán,
és óriási keble lázasan piheg. -
Ki érti meg ma énekem, ki érti meg?
S ki tudja, mert én nem tudom, hogy mit jelent?
S ki hiszi el, hogy jártam, jártam odalent?
Hogy jártam ott, hol nincs világos, nincs sötét,
és láttam azt az arcot és szemöldökét,
amelynek ütemére a világkebel
piheg... Én jártam ott.
És nem rémültem el.

 
Régi szálloda

Van Budán egy vén szálloda,

abban van egy öreg szoba,
papir helyett faburkolat
lepi magassan a falat;
itt minden barna és aszú,
vén bútorokon rág a szú.
És e szobán ül egy titok,
melyet ki tudja, hogy tudok?
s nem babonából, Istenem!
de nem hálnék meg benne, nem!
Itt hajdan gyilkosság esett -
és a sötét faburkolat
alatt
nesz nélkül bomlik a hulla.

Itt minden barna és aszú,

vén bútorokon rág a szú.
Itt hajdan gyilkosság esett,
mit a törvény se keresett,
mert messziről az áldozat
jött és magával pénzt hozott,
s nem volt környéki ismerőse:
kirabolá a vendéglőse,
s meggyilkolá s elhantolá
a fal alá, a fa alá,
jól illeszté a barna deszkát,
míg neje tartotta a gyertyát
s bár saját kőmüvesse volt,
a tábla rejti, mit vakolt -
és a sötét faburkolat
alatt
nesz nélkül bomlik a hulla.

És e vendéglős unokája
ma gazdag polgár s közbecsült,
s a szálloda legtöbb szobája
már megmodernigényesült;
de - bár nehányban - megmaradt
a régi bútor s burkolat,
melyekre ha kigyúl a villany,
otthontalan vendégül villan.
S sok vendég ottan költözik,
vetkőzik, meghál, s öltözik
vagy meglakik, hosszabban is,
minden szobában... abban is,
s nem sejtenek tragédiát -
és a sötét faburkolat
alatt
nesz nélkül bomlik a hulla.

S nem sejtenek tragédiát!

S jön a grizettel a diák,
ki őt először ölelé...
Ez lesz a chambre séparée. -
Ó édes élet, ifju kor,
midőn szeszünknek színe forr,
bár minden perc vaskörmü szem,
mely a lejtő felé viszen,
mint fogaskerekű vonat...
mért szállna erre gondolat?
Ma ifjak vagyunk. S hajt a vágy!
Meleg a szoba, kész az ágy. -
De milyen ágy? De mily szoba? -
Milyen hát? Régi szálloda.

Vagy feljön a vidéki polgár,

s utazva gyermekes család:
az apa Pesten többször volt már,
fia mindent csodálva lát,
az anya fáradt, feje fáj. -
Vagy lányos ház jön. Itt a bál,
és Pesten drágák a szobák.
Vagy, Szent-Istvánra, vén slovák.
Vagy Bécsből könyvben utazó
kereskedelmi utazó.
Avagy eladni gabonáját
derék szorgalmas gazda jön:
számolva rágja garaskáját,
hogy tékoz fiának legyen. -
És a sötét faburkolat
alatt
nesz nélkül bomlik a hulla.

Nesz nélkül! Ó mi lenne, ha

egyszer mind nesszel bomlana
s a rothaj hangot költene?
Minő hangverseny? Mily zene?
Szárnyalva a világon át?
Tulzengve az élők zaját?
Nyögő, csikorgó hangelem,
melyben fulóznánk szüntelen,
s kerék csikorg, kopik a tengely -
szférák zenéje! zenetenger! -

Mi volt ez? Szörnyű! - Ah, ne félj!

Ne gondolj erre! Küzdj, remélj:
csak ablak zörge. Alszanak:
Nesz nincs, s temetve rab a szag.
Közel vagy távol: egyre megy,
a végtávolság mindig egy.
Jó gazda, számláld pénzedet,
vén bűnös, élvezd vétkedet:
nézzünk körül nyujtózva, bátran,
ha már megszálltunk e világban.
Te is fiú, tanulj, csodálj!
Leány, mulass! Tiéd a bál!
- Kinek bál, kinek ispotály -
Élvezz te is, s ne únd roué:
ma még, ma még a gyönyöré,
holnapra vár más szeparé,
hol majd fehér kőburkolat
alatt
nesz nélkül bomlik a hullád.

 
Mozgófénykép

Máskép: Amerikai Leányszöktetés - szenzációs

szerelmi tragédia mozgófényképben előadva
A gép sugarát kereken veti, képköre fénylik a sik lepedőn
mindjárt, szivem, uj szinek és alakok lovagolnak a fénylegyezőn
olcsó s remek élvezet összecsodálni e gyors jelenéseket itt:
első a Szerelmi Tragédia, melyet a lámpa a falra vetit.

Ni - Ámerikában e nagy palotának a dús ura - milliomos

rendel, levelez, sürög, üzleteit köti, telefonoz.
Titkára előtte. Beszélni akar vele. Várja. Magára marad.
Beszél neki. Karja mozog hevesen s ura szörnyü haragra gyulad.

Éjfélkor a hószinü lányszoba villanymécsese zöld. Jön a lány

bálból, kimerülten - a báli ruhában is oly ideges, halavány.
Vetkőzik az édes. Az éjjeli gyolcs fedi már. A komorna kimén.
Megkoccan az ablaka. Nyitja. Vetekszik a holddal a zöld szobafény.

Titkáruk az. »Édesem!« - Újul a kép. Palotájuk elébe mutat.

Fellegkaparójuk előtt ki az éjbe mutatja a hosszu utat.
Fellegkaparón kötelekből létra. Az emelet ablaka nyil.
Surrannak alá. Hamar: Elbuj a hold köre. Rebben az ótomobil.

És tűnik a gépkocsi. Mind kicsinyebb-kicsinyebb. De a palota ébred.

Vádat sug a létra. Mi volt az? Utánok! A gép! Tova! S mozdul a képlet.
Nyargalnak az útközi fák növekedve szemünkbe: a kocsi sötét pont
nyargalnak az út jegenyéi. Kigyózik az út tova. Két kocsi két pont.

És fordul a kép. Jön a halmon a két szeretővel a gép lefelé.

Vakít ide: hallani szinte, amint robog a kanyarúlat elé.
Nőnek az arcok. A hölgy a lovagra simul. De az ég henye fellege gyül.
S tűnik kanyarodva a gép. Jön a második. Ebben a dúlt öreg ül.

S elpattan a kép, valamint hab a síma vizen. Jön az új. Csupa álom.
Villannak az ég csodanyílai. Zuppan a zápor a messze határon.
Ó nézd, gyönyörű! gyönyörű ez a fény- és árnycsere kékbe pirosból!
S hogy gördül a két robogó! Hogyan is, hogyan is lehet ez papirosból!

S hogy gördül a két robogó; hegyeken tova, völgyeken, árkokon át!

Pornimbusz után pocsolyás utakon ver a kereke sárkoronát.
Tágulnak a messze prerík. Zug a zápor, a sík tavakon kopogó:
S sebesebben mint hir a dróton, a bús utakon tova gördül a két robogó.

S dacolva vonattal síneken át kerekük suhan. Alszik a város.

Surrannak elénk magas ércemeletjei. Csöndje halálos.
S már az öregnek a kocsija csusszan a - csusszan a jól kövezett uton át:
Követi, keresi, hőn lesi, nem leli - nem leli lánya nyomát.
Zöldbeszegett hegy alatt tovanyúl sima tó vize, mint a lepény.
Most oda-lám oda jönnek a - szöknek a - törnek a lány s a legény,
A kocsi mint csodaparipa ront oda, jaj neki - jaj bele vad kerekén
loccsan a - csobban a tó vize: jobb biz e tört szeretőknek a tó fenekén.

Még egy rémszerü kép (az apáról) a vásznon jő: az utolsó:

vágtat a vad kocsi, mint robogó sír, fürge koporsó.
Igy a halálkocsi Ámerikát szeli, szeldeli, szegdeli, jár:
drága szekér kerekén, sima tó fenekén csupa kéj a halál.

Ah! Ámerikába! csak ott tul a tengeren, ott van az élet!

Ah! Ámerikába miért nem utazhatom én soha véled...
Ott van az élet, a pénz, az öröm, s a kaland tere, küzdeni tér:
tengve a drága kenyéren unalmasan itt nyavalyogni mit ér?

 
Fekete ország

Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.

 
A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,

Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 
Ballada Irisz fátyoláról

Megjön a tavasz tarkasága:

fehér pöttyök és piros pontok,
virágos fák, tavaszi gondok,
tavaszi sírok ciprusága,
fehér virág hull barna sárba,
szelet mond az alkonyi pír is;
halálvágy száll a bús muzsákba,
mikor
zöld köntösét cifrázza Irisz.
S megjön a nyárnak tarkasága:
poros utak, száraz porondok,
a kertkarókon piros gombok,
ezüst zápor piros rózsákra,
piros pipacs hullós virága;
minden virág lehull, ha nyíl is;
hajlós rozs érik a kaszákra,
mikor
meleg szemét kinyitja Irisz.

S megjön az ősznek tarkasága:

aranyos lombok, piros lombok,
gyümölcsös berkek, hangos dombok,
sápadt levelek ordas ága,
avarok zörgő pusztasága;
a kósza szél kacag is, sír is:
az estnek rögös ege sárga,
mikor
felhős fátyolát tépi Irisz.

Herceg! hátha megjön a tél is?

Lesz fehérsége, barnasága,
lesz jégvirágos tarkasága,
mikor
fehér gyászát felölti Irisz.

 
Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró

fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

 
Szonettek

Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség

és szenvtelen, csak virtuózitás.
Bár munkában manapság nincs nemesség,
ez csupa munka, csupa faragás.
Ha költő, ki lázát árulja: tessék!:
itt állok cédán, levetkőzve! láss:
ez nem költészet; de aranyművesség!
s bár nem őszinte, nem komédiás.

Minden szonett egy miniatür oltár,

ki vérigéket, pongyolán, szeret,
az versemet ezentúl ne olvassa.

Ki hajdan annyi szívek kulcsa voltál,

Szonett, aranykulcs, zárd el szívemet,
erősen, hogy csak rokonom nyithassa.

 
Arany Jánoshoz

(Egy megzavart verselő a XX. században)

Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének:

ládd léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édes apjához panaszkodni tér meg:

úgy hozzád én. E nemzedék szemének

gyenge e láng, bár új olajak szitják:
cintányérral mulatnak már a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.

S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!

nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,

sebes szavakkal és hangos sebekkel:

egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.

 
Héphaisztosz

Anyám az égből ledobott, az ebszem,

mert csúf valék és szégyenére sánta;
teljes egész nap, teljes éjjel estem
mint hullócsillag, a nagy Óceánba.
Ott meddő habtól ázott csonka testem
Eurynomé, az óceáni lányka
s Thetisz, az ezüstlábú asszonyisten
bevitték a zöld, márványos karámba,

ahol Próteusz őrzi néma nyáját

s hol a zöld éjben lángom lett a lámpa,
ott készítettem kezem sok csodáját,

gyöngyvirág-függőt s csattot, görbe láncra,

míg nagy halak suhantak el köröttem,
s zúgott az örök óceán fölöttem.

 
Homérosz

(XX. század)

Ó könyv, amelybe ezrek álma révedt!

Dús serleg, melyet Héphaisztosz gyártott
s amelybe ajkat hajdan annyi mártott,
hogy száz király szájíze beleévedt.

Téged miként a jó bort lassu évek

minden század külön zamattal áldott.
Kit új korokba küldtek régi révek,
aranyhajó! rozsda neked nem ártott.

Im új korlát nyilt ős pályánk előtt

s Prométheusz fiának szárnya nőtt,
leget hadarva gúnyol agg vitorlát:

de téged, Kor hajósa, a gonosz

horgaselméjű ősz király Kronosz
legebb tengerben visz, hol semmi korlát.

 
A gazda bekeriti házát

Léckatonáim sorban állnak már, pici

földem a földből kikerítve, könnyü szál
dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan
igazságukban; ők a törvény, ők a jog,
erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,
s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e
szakadt létben, kizárva minden idegent,
de átbocsátva ami még közös maradt
a testvérek közt: táj varázsát, távoli
egek pirossát, és a tejnél édesebb
levegőt, mostanában ugyan e szeles
október hidegét is, aki április
karmosabb öccse -

            Óh mi edzve karmosabb

csökhöz már, kincses tavalyból érkezett
bátyák magunk: mit, hízelegni a modern
szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug.
Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad
zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák
nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e
lárma és rángás? Csöndben érik a csira
a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű
növése lassú: ez az élet! Kertem, ódd
a magvat ami megmaradt kincses tavaly
füvéből és barbár szelekkel ne törődj!

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján

vetkőzni csontig a virágokat; jöhet
a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd
a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak
maradj a tavaly őre! s ha a jövevény
lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« - feleld:
»A Régi jobb volt!« - Hősi léceid mögött
mint középkori szerzetes dugott a zord
sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros
képégetők elől pár régi könyvet: úgy
dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett
léckatonáid helyén élő orgona
hívja illattal a jövendő méheit.

 
Psychoanalysis Christiana

Mint a bókos szentek állnak a fülkében

kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
ilyen szentek vagyunk mi!

Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,

hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?

Krisztus urunk, segíts meg!

Hallottunk ájtatós, régi faragókat,

kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.

Bár ilyenek lennénk mi!

Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,

s hamit temagadból szégyenkezve nézel,
tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által
az Isten is nézi, az Isten is látja!

Krisztus urunk, segíts meg!

Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme,

amikor magad vagy az Itélő kéme?!
Strucc-mód fur a percek vak fövenye alá
balga fejünk, - s így ér a félig-kész Halál,

s akkor mivé leszünk mi?

Gyónatlan és vakon, az évek szennyével

löknek egy szemétre a hibás cseréppel,
melynek nincs csörgője, s íze mindörökre
elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.

Krisztus urunk, segíts meg!

Ki farag valaha bennünket egészre,

ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?

Szenvedésre lettünk mi.

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.

Krisztus urunk, segíts meg!

 
Mint a kutya silány házában ...

Mint a kutya silány házában,

legeslegutolsó a családban,
kiverten és sárral dobáltan,
és mégis híven és bátran
kiált egyedül a határban
fázva és szeleknek kitártan:
amit kiáltok, úgy kiáltom
vénen, magamban és ziláltan,
sárosan, rúgdalva, ruhátlan,
híven, remegve és bátran.

Magamra maradtam, magamra

és hangom mint vén kutya hangja
rekedt már, vagy mintha a kamra
mélyéből jönne, tömlöckamra
mélyéből. (Én vagyok a kamra.)
És mire fölér ajakamra,
száz faltól fulladt és bamba,
mert az élet mosott goromba
habjaival, és süket és tompa
iszapot rakott minden ablakomba.

Nagy almáriumaimban néha

szalagokat találok, léha
csecsebecsét. Fakó, únt, méla
régi divatok maradéka,
régi gazdagság bús hagyatéka.
S szólok: »Gyermekeim, ti hangok,
vegyetek föl néhány cafrangot,
néhány szalagot és sallangot!«
És fölvesznek néhány sallangot
gyermekeim, a megfakult hangok.

De abban is csak ügyetlenebbek,

félszegebbek és feszesebbek
- mint kinőtt ruhában - merevebbek
s koldus irígyeim nevetnek:
de a hangok csak jönnek, tolulnak,
semmivel sem törődnek, kibújnak,
s botlódva bár, újak és újak,
gáton, iszapon átnyomulnak,
s fulnak és túrnak és fúrnak,
míg cafrangjaik rongyokban lehullnak.

S kérdem: »Mit jöttök egyre-másra,

fázva, fulva, fakulva, vásva,
hogy szégyeneteket mindenki lássa?
Mért jöttök ki ilyen dadogásra?«
S felelnek: »Dadogunk, botorkálunk,
de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,
dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek vagyunk, utat csinálunk.
Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.«

CIGÁNY A SIRALOMHÁZBAN
 
Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.
 
Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.
 
De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.
 
Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri ami jó.
 
Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.
 
És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört -
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.
 
Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!
 
Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?

 
Holt próféta a hegyen

Nyájas magasságban csüng a dombtetőn a ház,

de én mordan ülök benne, mint Jerémiás.

Hozza postámat a posta. Ujság és levél

mintha mind olyanról szólna, aki rég nem él.

Hol a sok netán és hátha? Meghalt a jelen,

s ami hír fülembe ér, mind csak történelem.

Elsüllyedt a világ és nem maradt élve más:

dombon ül s fejet csóvál a mord Jerémiás.

Eltüntek és elsüllyedtek, s talán így a jobb:

míg itt voltak, kínzóbb volt hogy egyedül vagyok.

Hozza postámat a posta: mennyi hír, divat!

Engem nem visznek magukkal, föl nem oldanak.

Mindegy! a világ süllyed vagy én lettem halott:

akként élek mint akik már Változatlanok.

S mordan nézem hogy köröttem a vak élet hal,

mint egy holt próféta, kit már senki úgyse hall.

Mint a nyiltszemű halottak, kiket régidőn

barbár törzsük künnhagyott a nyájas dombtetőn.

Hozza postámat a posta: mennyi rossz madár!

Be jó hogy csőrük csapása egy cseppet se fáj!

 
Mint különös hirmondó...

Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot

mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este
kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket
sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?

vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat
vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta,

balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,
százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért
ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és

a konok isteneket vakítva lobogjon az égig
szellem és szerelem - jól tudta ezt a hegyi hírnök
s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap

kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes

völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem
úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült

népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké -

óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek
ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden
emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,

csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

 
Csak posta voltál

Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,

kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
        nehezét únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
        amit emlékül továbbadsz neki?

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát

melyet oly égve és merengve futsz át
        naponta többször, hogy már azt hiszed,
minden ház lelked mély szineit itta
s lelked rongyait lengi mindenik fa
        s a sarki szél is tégedet sziszeg,

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,

s vedd ki a szélből mit beléje sirtál
        mint gramofonba mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad hegyekről, melyek alul egykor
        közéjük jöttél, s amelyek felé

emléked visszanéz közűlük; ez vagy

te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
        Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az csak a hűvös havasoknak árnya,
        mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,

és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
        Mi voltál ott? keresd tovább magad!
Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
        mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelid Dunántul:

de abban se lelheted igazánbul
        magad lelkét, lázadó siheder!
Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
voltak még amik rajtad áthuzódtak
        s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek

a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
        amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
        magad is, kit a holtak lépte vet.

 
Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,

mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten

akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek

szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban

vadmódra de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,

mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
»Vezessen Hozzád a szabadság!«
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.
Kosztolányi

Mint aki a sinek közé esett...

És általérzi tűnő életét,

Míg zugva kattog a forró kerék,
Cikázva lobban soksok ferde kép
És lát, ahogy nem látott sose még.

Mint aki a sinek közé esett,

A végtelent, a távol életet
Búcsúztatom, mert messze mese lett.
Mint aki a sinek közé esett.

Mint aki a sinek közé esett -

Bús panoráma, rémes élvezet -
Sinek között és kerekek között,
A bús idő robog fejem fölött.
És a halál távolba menydörög,
Egy percre megfogom, ami örök,
Lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Mint aki a sinek közé esett.

Mostan színes tintákról álmodom.
 
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikító,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat
és akkor írnék, mindig-mindig írnék,
kékkel húgomnak, anyámnak arannyal.
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
 
Kiszínezném vele az életem.
Múlt este én is jártam ottan.
 
Múlt este én is jártam ottan.
 
Hogy bíbor lázba hánykolódtam,
az üvegajtó állt elém,
a zajtalan, a hangtalan,
csupa ezüst, csupa arany,
a sarka tűz, kilincse fém.
Az üvegajtó állt elém,
üvegje köd és alkonyat,
bámultam benne arcomat
s mint víziárny lengett felém,
akár vak tükrök lemezén,
hogy bíbor lázba hánykolódtam.
 
Néztem közelről meghatottan,
ez az ajtó, ismertem én,
ezen suhant el kisöcsém
s ezen a bűvös, tükrös ajtón
ment el, mikor leszállt az alkony,
kis, kékszemű húgom, szegény,
már régesrég ismertem én.
Csupán egy tükör az egész,
aki belenéz, belevész
és aztán nincs többé remény,
egy kép az üvegen kilobban.
 
Múlt este én is jártam ottan.
 
És látom Őt, a Kisdedet
 
És látom Őt, a Kisdedet,
aki fehérlő ingbe lépdel.
Még lopva-lopva rám tekint
és integet szőke fejével.
 
Arany gyertyácskát tart keze
és este félve ül le mellém.
Hallom kacagni csöndesen
s látom alvó fejét a mellén.
Ő a pap, az igaz, a szent,
bámulom, mint egy ismeretlent.
Gyónok Neki és áldozok
és megsiratom Őt, ki elment.

Menj, kisgyerek
 
Menj, kisgyerek.
 
Most vége ennek is.
Menj, drága gyermek, édes kisfiam.
A te utad a végtelenbe visz,
de én előttem már a semmi van.
A semmiség. Még egynéhány merész év,
aztán a férfikor s a sárga vénség.
Menj, édesem, bocsáss meg a dalosnak,
ki mostan a színpadra kényszerít,
menj budapesti, bús redakciókba,
némán takard föl szóló sebeid.
Menj a New-Yorkba s kávéházi márvány
ravatalán tanulj újra meghalni,
irígy szemek kereszttüze közé menj,
hadd nézzék benned, mi az irodalmi.
Menj és panaszkodj, hogy az vitt piacra,
ki tégedet legjobban szeretett
és kirabolva tiszta, kis koporsód,
most kinyitotta halott szemedet.
Mondd, árva vagy és most lettél legárvább -
picike koldus a föld kerekén -
Mezítlenül születtél, meztelen mégysz...
Menj, menj, szegény.

AKARSZ-E JÁTSZANI?
 
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin-téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

SZESZÉLYES FUTAMOK A HOLDRÓL

 
Ma félek a holdtól,
e sárga koboldtól,
félek.
 
Kísérteni feljött.
Körötte a felhők
állnak.
 
Olyan buta-bámész,
bandzsítva reám néz,
némán.
 
Jaj, mindenem elhagy.
Oly végtelenül-nagy
a föld.
 
Meg is halok, érzem.
Reggel hideg ércen
fekszem.
 
Birkózzak a holddal?
Sötét a hegyoldal
alja.
 
Zsákutca tövében
elkondul a léptem
búsan.
 
Az éjszaka ül meg,
bársonypuha, fülledt,
hőség.
 
Azt hinni, meleg vér
s mikor tova mennél,
megköt.
 
Vér fűszere buggyan,
a zegzúgos útban:
hulla.
 
Az éj csúnya lánya,
ha jönne, utána
sírnék.
 
Egy kapuba állnék,
szólnék neki - árnyék -:
anyám.
 
Ha jönne barátom,
júdásian-áldón
mennék
 
kígyózva elébe
s a tőrt a szívébe
döfném.
 
Baljóslatu sarló
reám veti gyarló
fényét.
 
Félarca nevet le,
a fénye kezembe
tallér.
 
Dinnyék szaga szálldos
és émelyeg álmos
lázzal.
 
Vad illat a fákon,
lihegve kitátom
a szám.
 
A mély utak alján
kúszom, sunyi-halvány
rabló.
A JÓ HOLD
 
Mért nézel rám oly számadásra-hívón,
ha éjfél után ballagok a hídon,
Hold?
 
Reggel ragyogtam fényesen a napban,
aranypénzem tenéked mutogattam,
Nap.
 
Egész nap öltem, győztem és raboltam,
csak éjfél után járhatok a holdban
már.
 
Nézd, honi holdam, pénzem meg se tartom,
a szájam áldás és tenyér a markom,
könny.
 
Mert nem jó nékem, istenemre nem jó,
ez a keménység, ez az úri tempó,
nem.
 
Ami rajtam van, nem kértem, de adták,
el is hajítom, nem ér egy fabatkát.
Vedd.
 
Rongyokká szaggatom kevély ruhámat,
a mellem is ronggyá tépi a bánat,
jaj.
 
Kiszórom néked pár fillérnyi kincsem
s a földre fekszem, ha kell, bizonyisten
most.
SKÁLA
 
Őszi éjjel
a nők ágya,
mint a vér.
 
Vágynak ők is,
árva lelkek,
a napér.
 
Lámpa füstöl
hosszú füsttel
olykoron.
 
Hull az ágyra
fekete hó,
a korom.
 
Künn az ajtó,
bús sóhajtó,
nyekereg.
 
Tompa hangon
rí a gangon
egy gyerek.
 
Ülnek-ülnek
az ágyaknál
csendesen,
 
gondolkoznak
régi, rút
emlékeken.
 
Egy se tudja,
hogy mi bántja,
mit akar?
 
Kóc a fésűn,
a fejükben
zűrzavar.
 
Forró ujjuk,
mely sok férfit,
szívet ölt,
 
most fázósan,
fényes tűvel
inget ölt.
 
A gavallér -
aranytallér
hova ment?
 
Porlad ő is,
mint a szívük
odalent.
 
Hervadt ajkuk
csókos álmot
sírva kér.
 
Őszi éjjel
a nők ágya,
mint a vér.
HIDEG
 
Furcsa est ez, néma, hűvös,
a szobákban újra bűvös
lámpa ég.
 
Fűtenek is innen-onnan
s rémlik a körúti lombban
fönn az ég.
 
Istenem, mi végre élek?
Dúdorászok, árva lélek,
egymagam.
 
A mesék arany kastélya
és a cukros, piros téa
merre van?
 
Nem merek a ködbe nézni,
sárga gallyakat idézni
soha már.
 
Aki vén, az mint az ősz fáj,
mint a hervatag, esős táj
s a halál.
 
Ó, a múlt nem ezt ígérte
s ami van ma, könnyem érte
mennyi folyt.
 
Elnémuljak, fölsikoltsak?
Ennyi volt csak, ennyi volt csak,
ennyi volt.
 
Menj, szegény öreg s a gáznál
tébolyogj még és vigyázzál,
meg ne hűlj.
 
És ha könnyű és ha lomb hull,
régi bútól, fájdalomtul
meg ne halj.
A JÓ ÉLET
 
Én csüggedt lelkem, én csüggedt szivem,
daloljatok és mondjátok: igen.
 
Hurrázzatok e nyári hajnalon,
ne hagyjatok ködökbe hajlanom.
Korán keltem. Fölhúzom a rolót.
A nyári nappal együtt lángolok.
 
Most kikiáltom, élni, élni szép.
Boldog, aki él s boldog, aki lép.
 
Boldog a táncos és a sánta is,
az élet jó még őiránta is.
 
Mert minden jó. Éhezni s enni jó,
áldott az éhség s áldott a cipó.
 
Szomjazni is jó s ha a fény zizeg,
meginni egy pohár jeges vizet.
 
Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
elszívni a dívánon egy szivart.
 
Ó, július, aranyos a ködöd,
torzult ajakkal tüzet gügyögök.
 
A vörös nyár zúgása bátorít,
én, élet atlétája, állok itt.
 
Szaladni tudnék, nem tudom hová,
szeretnék élni, végtelen soká.
 
Száz évig, míg a testem megtörik,
szeretnék élni, élni örökig.
 
Az arcom mostan csupa-csupa fény,
az Isten karjaiba szálltam én,
 
mint egykor anyám köténye alá
és úgy tekintek félve-bízva rá.
 
Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
más vágyam nincs, tartson soká a föld.
 
Jó emberek, ezt kéri társatok,
csak talpalatnyi földet adjatok.
 
A végtelenben egy kicsi helyet,
hol meghúzódhatom és élhetek.
A ROSSZ ÉLET
 
Az őszi utcán fúj a szél.
A fa az éjszakába fél.
 
Csak fúj a szél, fúj, egyre fúj.
Azt mondja, nincsen semmi új.
 
Nincs semmi új, csak unalom.
Hányódás régi útakon.
 
Nincs semmi új, nincs semmi jó.
És nem igaz, hogy lenni jó.
 
Nem jó az élet méze sem.
Nem jó aludni csöndesen.
 
Nem jó ásítva kelni fel
s fülledt undorral telni el.
 
Nem jó feküdni gondtalan
és átkozott, ki gondba van.
 
Nem jó kacagni tétován
a virágfüstölős szobán.
 
Nem jó rohanni sebtiben,
nem jó: a nem, nem: az igen.
 
Nem jó a csönd, nem jó a szó,
a sírba tán még ott se jó.
 
Jaj, úgy szeretnék egymagam
a földre esni hangtalan.
 
Csak esni, bukni, hullani,
minthogyha fájna valami.
 
Elhagyni sárga bútorom,
csatangolni, mint egykoron.
 
Lakástalan és egyedül
bolyongani, kivert ebül.
 
Ott, ahol senkise tanyáz,
bámulni, hogy lobog a gáz.
 
Halálba ringani vakon
a duzzadt, őszi árakon.
 
Elveszni lassan, hallgatag
a sírva-síró ég alatt.
 
A vállamon egy rongy köpeny,
így állani közönyösen.
 
Sűrű esőben állani,
mint a kopár fa ágai.
 
Csak fázni egész éjszaka
és ázni, mint egy árva fa.
 
ŐSZI SÍP
 
Ősz
kullog a hegyben, a ravaszdi
csősz.
 
Vén
puskás öreg, jól ismerem már
én.
 
Néz.
A szeme kancsal, botja vége
réz.
 
Kürt
lóg vállán. Mindenkit halálba
küld.
 
Gaz,
himlőhelyes, fegyenc paraszt csak.
Az.
 
Vár.
Jaj, hogy vigyáz. Az arca, inge
sár.
 
Jő
és puskaport robbant szüretre
ő.
 
Bor
csorog a csapról, gyöngyös mustja
forr.
 
Mondd,
mér kuksol mégis puttonyodba
gond,
 
mér
áztatja zöldes, lomha bajszod
vér?
UNALOM
 
Lelkem éjén rossz malom
zakatol: az unalom.
Régi, rozzant rossz malom
és úgy hívják: unalom.
Régi, rozzant kereke
álmos is és fekete,
a garatja végtelen
s a búzája életem,
elhagyott és végtelen,
tompa-csöndes életem.
Lisztje: semmi, szárnya: éj,
csönd: zúgása, árnya: mély.
S nézem egyre - árva tiszt -
hogy szitál a lomha liszt.
Az időm azzal ölöm,
ezt a semmit őrölöm,
árva molnár, őrölöm
s lisztem nem bú, nem öröm,
színtelen köd, csunya lom,
fájó semmi: unalom.
Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,

Van gyermekem és feleségem.

Szivem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.

Van kertem, a kertre rogyó fák

Suttogva hajolnak utamra,

És benn a dió, mogyoró, mák

Terhétöl öregbül a kamra.

Van egyszerü, jó takaróm is,

Telefonom, úti böröndöm,

Van jó-szívü jót-akaróm is

S nem kell kegyekért könyörögnöm,

Nem többet az egykori köd-kép,

Részegje a ködnek, a könnynek,

Ha néha magam köszönök még,

Már sokszor előre köszönnek.

Van villanyom, izzik a villany,

Tárcám van igaz szinezüstből,

Tollam, ceruzám vigan illan,

Szájamban öreg pipa füstöl.

Fürdő van, üdíteni testem,

Langy téa, beteg idegemnek.

Ha járok a bús Budapesten,

Nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat

Könnyekbe borít nem egy orcát,

És énekes, ifju fiának

Vall engem a vén Magyarország.

De néha megállok az éjen,

Gyötrödve, halálba hanyatlón,

Úgy ásom a kincset a mélyen,

A kincset, a régit, a padlón,

Mint lázbeteg, aki feleszmél,

Álmát hüvelyezve, zavartan,

Kezem kotorászva keresgél,

Hogy jaj! valaha mit akartam,

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

A kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban

S már nem vagyok otthon az égben.

EGYÜGYŰ ÉNEK
 
Ma láttam én a holtakat,
a régen-régen voltakat,
mezítlenül és feketén,
a hullakamra fenekén.
 
Az egyik azt mondotta: jaj,
fején izzadt volt még a haj.
A másik azt mondotta: jó,
áldott halál, lágy takaró.
 
Én mondtam: édes véreim,
megcsöndesült testvéreim,
sok férfi, nő, agg, kisgyerek,
elromlott, szent játékszerek.
 
Egymás fölött feküdtek ők,
nyílt szemmel, árva csecsemők,
ki szülte őket, ottan áll
kegyetlen anyjuk, a halál.
 
Az arcuk tompa és suta,
a lábukon egy cédula,
szakállasak és vállasak,
mosolyosak és árnyasak.
 
Nincs jaja ennek, sem híre,
nem várnak ők itt semmire,
egyik kövér, másik sovány,
mind földbe járuló pogány.
 
Nem szörnyű már, nem is csodás,
nem őrület, lidércnyomás,
se feketeség, se derű.
Csak egyszerű. Oly egyszerű.
 
Nem sírtam, nem nevettem itt,
de ezt a vallást tettem itt.
Ma láttam én a holtakat,
a régen-régen voltakat.
 
SZONETT EGY SZOBORRA,
 
mely az álló Dantét ábrázolja
 
Egykor mi is majd így fogunk megállni,
mint ez a kőben szenvedő alak.
Leroskadó, merev ívek csodái,
síró tagok, jajongó vonalak.
 
Így meredünk meg bánatunkba halkan,
mikor az égre-ordítás kevés.
A fájdalom ez, néma, mozdulatlan,
a végtelenbe beledermedés.
 
Az önmagába fúló néma Kín -
az ős Szükség a végzet partjain -
hátrálni nem tud s nem előremenni.
 
Önroncsain bús diadallal áll
s nincs fogcsikorgatás - és nincs halál -
nincs békülés - és nincs könny. Ez a Semmi.
 
CSOMAGOLD BE MIND...
 
Csomagold be mind, ami volt, ami régen
volt, ami édes, mind csomagold be,
ami több, mint játék, szerelem, több, mint
élet is, a kincseim csomagold be,
régi szavam, az aranyt, kevélyen
csengő rímeim, melyekkel magasan
röpültem a többi fölött s ékes igéim,
mind-mind csomagold e batyuba,
abba, amit hoztam s hagyd az úton másnak,
hogy hősi-igazul járjak egyedül,
egyszerű ember az egyszerű földön
s meztelenül legyek, amint megszülettem,
meztelenül legyek, amint meghalok.
 
Nyugtalanok az én reggeleim és éjjel
hatalmas hang kiabál újra belőlem.
Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem,
nem illik hozzá az ifjúi parádé.
Úgyse soká tart már számomra e földi
vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán
elromlik a test, mely zárja hüvelyében
lelkemet és egészen lélek leszek. Adj hát
vetkőzni most erőt, érezni e kevés
időre magamat s a világot, te nagy
igazság, szeretet s még nagyobb igazság,
fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet,
mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.
 
KÖLTŐ A HUSZADIK SZÁZADBAN
 
Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan s paplanomra sárgán
hull éji villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek,
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.
Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.
Tőlem locsoghat megváltó igéket
s unalmas őrültségeket az ép ész,
nem az enyém a század rongy bohóca,
se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.
Nem kell hatalmasoknak úri konca
s a millióktól olcsó-ócska kegy.
Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,
de több az egy.
Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,
nekem magasabb kincset kell megónom.
Uralkodom tűzhányó kráterén is,
még áll a trónom.
Én önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam, ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé
s a peremén
a gőgös írás:
én.
HA NEGYVENÉVES...
 
Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltűnődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.
VÖRÖS HERVADÁS
 
Erdő,
dércsípte lombod ájultan vonaglik.
Meghalsz,
reád lehelt a vörös hervadás.
De mért e vidám pompa? Mért
öltözködöl halál előtt a fényes
bíbornokoknak, részeg szeretőknek,
ifjú dühnek, kigyulladt lázadásnak
harsány szinébe?
Oly ünnep-e zsibbadni, elfeledni
lármás kirándulókat és rigókat,
vizek zaját,
az élet édes-olcsó csengetyűit?
Oly jó nem élni?
Örülsz?
ŐSZI REGGELI
 
Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.
Kosztolányi Dezső: Októberi táj

Piros levéltől vérző venyigék.

A sárga csöndben lázas vallomások.
Szavak. Kiáltó, lángoló igék.

MARCUS AURELIUS

Sárgán hever itt a középkori Róma,

de lángol az alkony,

mint véres oroszlán

s te fönn lovagolsz még

a Capitolium ősi tetőjén,

Marcus Aurelius.

Bronzfejü cézár,

aranyszakállu,

vak ragyogásu szoborszemeiddel

őrködve vigyázol

s én állok előtted.

Császári felség,

emberi nagyság,

roppant pogányság

örök igazza,

bamba tömegtől visszahuzódó,

trón magasában egyedül élő,

koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,

nem zagyva keletnek elmebetegje,

fönséges irótárs,

együtt a sziv és fő,

fájdalom és bölcs messzetekintés,

elhagyatott e sanyaru földön,

az, aki él és az, aki fél és

látja a törvényt reszketve, de higgadt

lépttel megy a sirhoz, az értelem égő

lámpája kezében,

megvetve a barbárt,

mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár

nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyu.

Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel

rádión beszélnek, a jósok, a boncok,

a ferde vajákos, ki cifra regéknek

gőzébe botorkál, csürhe-silányok,

kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak

s ugy fintorog arcuk,

mint a bolondé.

Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell,

őt szeretem, ki érzi a földet,

tapintja merészen a görcsös, a szörnyü

Medusa-valóság kő-iszonyatját

s szól: «ez van», «ez nincsen»,

«ez itt az igazság», «ez itt a hamisság»,

s végül odadobja férgeknek a testét.

Hős kell nekem, ő, ki

déli verőben nézi a rémet,

hull könnye a fényben

és koszorúja

izzó szomoruság.
Messze vagyok már, messze röpültem,

messze az olcsó, hig dudaszótól,

dél és nyugat között csapong az én lelkem,

mindig szabadabban.

Álarcomat itten elvetem, aztán

ujra felöltöm

s járok mosolyogva,

tanulva a türést,

a hosszu alázat gőgös erényét,

szenvedve a mocskot, rejtve riadtan

rongyokra szakitott, császári palástom.

Hadd emelem föl,

hadd emelem hát tiszta, hitetlen,

kétkedve-cikázó, emberi pára-

lelkem tefeléd most,

ki jöttem a pannon

halmok alól s élek a barna Dunának,

a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,

hadd emelem föl mégegyszer a szívem

testvéri szivedhez,

Marcus Aurelius.

A VAD KOVÁCS
 
A vad kovács, a szenvedés
sötét pöröllyel döngöl engem,
szikrázva visszanézek és
kormos dalát ővéle zengem.
Beh jó nekem, hogy nem kell élni,
csak az üllőre ráalélni,
engedni szépen, mit se tenni,
csak fájni így és várni, lenni.
 
Verj, vad kovács, világfutóvá,
érzéstelenné és meredtté,
tökéletessé és tudóvá,
kemény, fájdalmas műremekké.
FEBRUÁRI ÓDA
 
Jaj, mily gödörbe buktat e február,
mily mély homályba? Csillagaim hunyó
világa hamvad. Földre ver le
szörnyű betegség.
 
Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt,
egyszerre itt van, szőnyeges és meleg
szobámba sétál, mint a farkas,
rám vicsorogva.
 
Ijedve futnék, ámde hová lehet?
Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,
kemény kilincsen és vasajtón
koppan a szándék.
 
Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhagy.
 
Még sincs üres szó ajkadon és hazug
vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos
józan való vagy és a hűség
s mint a halál nagy.
 
El is felejtem a szanatórium
pálmáit és a téli-sötét delet
s a mélyből a fényes magasba
fölkiabálok.
Jó volt tevéled járni a sárgolyó
üröm-vidékét, a keserű mezőt,
ó, boldogságom édesanyja,
társam a rosszban.
 
Én nem szerettem önmagamat soha.
De te szerettél. Egyszerű és igaz
jóságod oly gyors, lángoló volt,
hogy utolértél.
 
Haj fújt a szél, még át se cikázhatott
a gondolat, hogy "meghűlök", amikor
önzésem is előzve: "meghűlsz",
már te kimondtad.
 
Lásd, így dicsérlek szakszerü, tárgyias,
pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,
mert köznapi voltál te mindég,
mint a verőfény.
 
Kések között, a végzet a vállamon,
téged dalollak, még nyomorékul is,
száj nélkül is, szájamba sebbel,
emberi nagyság.
SZÁZ SOR A TESTI SZENVEDÉSRŐL
 
Együgyű dal
az én dalom,
ő fújja ezt:
a fájdalom.
 
Azt fújja: jaj,
azt súgja, fáj,
a fej, a fog,
a szív, a száj.
 
Metsz, mint a kés,
szúr, mint a tű,
oly iszonyú,
oly egyszerű.
 
Csöpp cérnahang,
nyápic zene,
de mintha ég-
föld zengene.
 
Sír, mint a víz,
rí, mint a tűz,
trilláz, sziszeg
és csengetyűz.
 
Azt hirdeti,
hogy ő is él
és kornyikál
és gőgicsél.
 
Nő és dagad,
ha csenevész
s apad, tünik,
sosem enyész.
 
Most gőztülök,
éppúgy sivít,
most csak csipog,
mint csitri síp.
 
Nem hagyja el,
bármit teszel,
vág, kalapál,
fúr, vés, reszel.
 
Bömböl, huhog,
dörög, recseg,
folyton beszél,
locsog, fecseg.
 
Alig virrad,
már belekezd
és hajnalig
nem unja ezt.
 
Nem unja el,
én sem unom,
megyek sötét,
nem-járt uton.
 
Ki ő, mi ő,
nem ismerem,
szólítani
nem is merem.
 
Nem fekhetem,
nem alhatom.
Mást mit tegyek?
Hát hallgatom.
 
Az életem
lejtős felén
így mulatunk
mi, ő meg én.
 
Állok vele,
hanyatt esem,
forgat tovább
vad-rémesen.
 
Meggyűlölöm,
elátkozom,
lassan, szépen
barátkozom.
 
Nem tördelem
a két kezem,
hogy mit jelent,
nem kérdezem.
Nem kérdezem,
mi végre kell,
csak figyelem,
csak érdekel.
 
Nótája csúf,
de nem sekély,
bár bamba is,
a mélye mély.
 
A mélye mély,
mert mélybe vet,
készítgeti
a végemet.
 
Ép testemet
vetkőzteti,
hiába van,
nem kell neki.
 
Rohan, cikáz
az idegen,
bőszen betör
s nem idegen.
 
Már várom is,
mihelyt kiállt,
ő benne most
lelkem kiált.
 
Halál-hívó
vérem gagyog,
nem ő a rossz,
én, én vagyok.
HAJNALI RÉSZEGSÉG

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.

Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam

a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban

zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,

csak forgolódtam dühösen az ágyon,

nem jött az álom.

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,

százig olvasva s mérges altatókkal.

Az, amit irtam, lázasan meredt rám.

Izgatta szívem negyven cigarettám.

Meg más egyéb is. A fekete. Minden.

Hát fölkelek, nem bánom az egészet,

sétálgatok szobámba le- föl, ingben,

köröttem a családi fészek,

a szájakon lágy, álombeli mézek

s amint botorkálok itt, mint részeg,

az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam

s ha emlékezni tudsz a

a hálószobámra, azt is tudhatod,

milyen szegényes, elhagyott

ilyenkor innen a Logodi-utca,

ahol lakom.

Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon

vízszintesen feküsznek

s megforduló szemük kancsítva néz szét

ködébe csalfán csillogó eszüknek,

mert a mindennapos agy-vérszegénység

borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk

s ők egy szobába zárva, mint dobozba,

melyet ébren szépítnek álmodozva,

de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,

minden lakás olyan, akár a ketrec,

Egy keltőóra átketyeg a csöndből,

sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl

és az alvóra szól a

harsány riasztó: «ébredj a valóra».

A ház is alszik, holtan és bután,

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,

valami tiszta, fényes nagyszerűség,

reszketve és szilárdul, mint a hűség.

Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanába rég volt,

mint az anyám paplanja, az a kék folt,

mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,

s a csillagok

lélekző lelke csöndesen ragyog

a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,

kimondhatatlan messze s odaát,

ők, akik nézték Hannibál hadát

s most néznek engem, aki ide estem

és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,

de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem

s felém hajol az, amit eltemettem

rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit,

hogy már pirkadt is keleten s a szélben

a csillagok szikrázva, észrevétlen

meg-meglibegtek és távolba roppant

tűzcsóva lobbant,

egy mennyei kastély kapuja tárult,

körötte láng gyult,

valami rebbent,

oszolni kezdett a vendégsereg fent.

a hajnali homály mély

árnyékai közé lengett a báléj,

künn az előcsarnok fényárban úszott,

a házigazda a lépcsőn bucsúzott,

előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása

s mozgás riadt, csilingelés, csodás,

halk női suttogás,

mint amikor már vége van a bálnak

s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol

látszott, amint a távol

homályból

gyémántosan aláfoly

egy messze kéklő,

pazar belépő,

melyet magára ölt egy drága, szép nő

és rajt egy ékkő

behintve fénnyel ezt a néma békét.

a halovány ég túlvilági kékét,

vagy tán egy angyal, aki szűzi,

szép mozdulattal csillogó fejékét

hajába tűzi

és az álomnál csendesebben

egy arra ringó,

könnyűcske hintó

mélyébe lebben

s tovább robog kacér mosollyal ebben.

aztán amíg vad paripái futnak

a farsangosan-lángoló Tejutnak

arany konfetti-záporába sok száz

bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van

és fölvilágolt mély értelme ennek

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig

maradtam így és csak bámultam addig.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél

ezen a földön, mily silány regéket,

miféle ringyók rabságába estél,

mily kézirat volt fontosabb tenéked,

hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél

és annyi rest éj

s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,

jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -

halottjaim is itt-ott, egyre többen -

jaj, ötven éve tündököl fölöttem

ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,

ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.

Szóval bevallom néked, megtörötten

földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.

de pattanó szivem feszitve húrnak,

dalolni kezdtem ekkor azúrnak,

annak, kiről nem tudja senki, hol van,

annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak

vendége voltam.
ÉNEK A SEMMIRŐL
 
Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.
 
Annál, mi van, a semmi ősebb,
még énnekem is ismerősebb,
rossz sem lehet, mivel erősebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merő seb.
 
Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szűk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bő, közömbös.
 
Én is öröktől ebbe voltam,
a semmiségre ráomoltan,
míg nem javultam és romoltam,
tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:
eltünni és feküdni holtan.
 
Ha félsz, a másvilágba írj át,
verd a halottak néma sírját,
tudd meg konok nyugalmuk írját,
de nem felelnek, úgy felelnek,
bírjuk mi is, ha ők kibírják.
 
Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
Mi volt a mi bajunk korábban,
hogy nem jártunk a föld porában?
Mi fájt szivednek és szivemnek
Caesar, Napoleon korában?
ESTI KORNÉL ÉNEKE
 
Indulj dalom,
bátor dalom,
sápadva nézze röptöd,
aki nyomodba köpköd:
a fájdalom.
 
Az életen, a szinten,
a fénybe kell kerengni,
légy mint a minden,
te semmi.
 
Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló.
 
Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.
 
No fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel
s mindent, mi villan és van,
érj el.
Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel
s kacagd ki azt a buzgót,
kinek a mély kell.
 
Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezébe szomorú sár,
ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.
 
Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek.
Ó, szent bohóc-üresség,
sziven a hetyke festék,
hogy a sebet nevessék,
mikor vérző-heges még,
ó, hős, kit a halál-arc
rémétől elföd egy víg
álarc,
ó, jó zene a hörgő
kínokra egy kalandor
csörgő,
mely zsongít, úgy csitít el,
tréfázva mímel
s a jajra csap a legszebb
rímmel.
 
A céda életet fesd,
azt, ami vagy te, tettesd,
királyi ösztönöddel
ismersz-e még felettest?
Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd.
 
Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert - isten engem - én is,
én is csak addig élek.
 
Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi szinben,
légy mint a semmi,
te minden.
Kassák Lajos

Hirdetőoszloppal

Utcák könyöklőjén

s a terek mély foghíjas szájában

aki állsz

mint kékvörös tűznyelv,

mint a mindent legyőző

páncélba erősödött kiáltás

a föltakaródzott reggelben

nézd

melléd oszloposodtam

mint a testvér

szép hengeres mellel, kivilágított szemekkel

s bőséges nyers hanganyaggal

kereken a négy világtáj felé

ahol

csak egyszer is fölterebélyesedett az értelem

ahol

a parasztok egészséges ösztöne megszaggatta a földet

ahol

a zöld patakokban örömösen lemosakodtak a katonák

és itt

a Város megindult hisztérikus testén is

csak mi fáklyázzuk az időt,

énekelünk

s verekszünk

a vérrel és a fekete unalommal

mindhalálig

s így

föl-föl a munka elöntött egyszerű ritmusán

testvér
a keservek roppant hepehupáin

énekeljük ki újra a szabadverseny demokráciáját

predikátumos barmok és nyúlbőrös gazemberek

veszek és adok igéit

a szentségtelen illatokban

mert jaj

holnapra talán mindent fölfal a tegnap

a holnapot

vakok éjszakáján

süketek megüllepedett csöndjén

sánták vaslábas kopogásán is túl

ami lesz

s mert szép is ez így

ezerkilencszáztizenhétben

Pest letérdelt emeletei között lenni

hirdetőoszloppal

lámpás!

Júliusi földeken

Monumentalitás,

Kék- kék- kék.

Vízszintben sárga, geometrikus táblák.

Szél. Hő. Földszag.

A nap csurog,

s a sárga táblák visszadobálják a vörös napot.

A téres meghízott földeken,

íveljétek ki ványadt karjaitokat,

testvérek,

s a sárga táblákban nézzétek a parasztokat,

(az érett búza között)

amint erős, plasztikus lendülettel mozdulnak,

(félaktban)
s százszoros gesztusuk

letörli a végtelen táblákat.

Gatyás, félig mezítelen testek. Rohamállás. Suhintás.

Minthacsak pontos mechanikai rendszer lenne az egész,

végig… végig a kék perspektívába.

Pedig: (nézzétek csak)

A parasztok szép, tömör fejéből

szinte világít a friss, egészséges velő,

a fogaik remekbemetszett habkövek

s a lábaik, oszlopos, barna lábaik

szabadon gyökerezik a televényt.

Billió szín itatja most a szemeiteket.

De mind között leghatalmasabb a kenyér sárga magja,

melyet rendbe-vágnak és keresztbe dobálnak,

a nótázó parasztok,

hogy teljenek a csűrök

és ványadt, otkolónos testetekbe

szökkenjen bele az élet.

A téres sárgára hízott földeken

zászlósan lengessétek meg új divatkalapjaitokat,

testvérek!

Májusi tánc

Fehér ingujjban és táncra csiklandó örömmel,

szálfás legények feszülnek a dombon

s a lányok a völgyből,

a bodros és tarka lányok

perdülnek, begyeskednek, riszálódnak

föl a dombra.

Forró szelek kaparják az eget.

Május. Uszályos, pipacsszemű földek.

Erő! Fény!
S a fényben

rugós csikói tánc a pipacsok fölött.

Körbe-körbe…

A föld zuhog.

Körbe-körbe…

A fejek piros és tarka kapuiból

nevető tűzmadarak röpülnek ki a napra.

Zöld kamasz szemek legelnek a villódzó hústömbökön.

Körbe-körbe…

Vad kígyózással nyújtóznak a karok.

A homlokok színesen kivirágoztak

s kemény, eleven ikrák

és pézsmás, meleg illatok

szabadulnak el a sokrétű szoknyák alól.

A föld zuhog.

Vörös-fehér testek ringatóznak a szemsugárban

s a föld zuhog.

Könny. Ugrás. Kurjantás.

Aztán semmi: csak a mindent betöltő vágyakozás.

Részeg, kiugró szemmel még árulkodik az ég,

de a völgyből már hatalmasan dagadnak elő a bokrok

s a dombról

éhesen és meggyulladtan,

vak, összegabalyodott párok gurulnak le

a völgybe.

Örömhöz

Rest árnyéka bennem Jézus ájuló testének:

ó Szomorúság. Lásd, a szakadt, fekete városokban,

hol most a kadáverek kék rózsái illatoznak

s csak a legyek bús falanxa vándorol ide-oda a csöndben,

én a szüzek bűnbeesésére kóstolom a mustot

s az új Messiások elé harangozok,

kiket majd a század telt ütere dob ki a fórumokra.

Én most az Öröm égő bokraiba takaródzom –

s nekem már nincs semmi: ami van s csak az van: ami nincsen.

A hűlt romokon Énem új arcát énekelem

s a rónák kiserkent zöldjét, a hegyek fehér gleccsereit,

nyers, keveredő tömegeikkel a roppant metropoliszokat

s külön a kovácsok öklét, a bankárok sárga tigrisszemeit,

a leszálló búvárt, a kertészt s a kötélidegzetű pilótát.

Az élet billió lehetőségét csapolom magamból

s a nevetés aranyvillája koppan a fogaimon.

Az öröm és az akarat bitangoló híme vagyok,

s bolond csikó, tág cimpákkal nyerítek az időkbe:

hol majd Vesztfália mély acélhámorai dalolnak nekünk

s igás ökrei után a vad, kunsági paraszt,

Pétervár 1905-je, a champagnei víg szüretelők –

s ó lásd! az én részeg, utcai nyelvem is, ki most

elsőnek dobja be magát az új földre.

Mesteremberek

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok

és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába

s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken

és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.

A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák…

De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján:

szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag.

Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.

Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő,

s holnap már áldomást tartunk az új falakon.

Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra

s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!

Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását.

Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengő acélból

s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk,

hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.

Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk

és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld

s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk:

Rómában, Párisban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.

Vásár

Póznásan föl-föl-föl-

tu-tutururu-tu-tu…

Szélesség, Színesség, Dombosság.

Tompára kalapált. Hegyes. Körbe.

Görbe. Egyenes. Millió keresztmetszet.

–––––––––––––––––––––

Egy uralkodó vörös folt!

–––––––––––––––––––––

és kéken fehér-szürkén smaragd-sárgán fekete.

Mint valami roppant amerikai bazár.

(otthon most Shakespeareből szaval az asszony)

Tűhegyű sikítás. Pacsuliszag.

Harmonika.

A Szentháromság alatt kilógó szemekkel reszket egy ember.

(egész a nyelvemig ég vissza a vajas tízórai)

„Édes anyám minek adott férjhez,

Minek adott egy suszterlegényhez”…

Zuhogva hull le a déli harangszó.

Rokkant gyerekkocsiból újságcímek ágaskodnak.

„Én a susztert nem szeretem”…

(érzem, hogy a zsigereim pompásan funkcionálnak)

„Gyászba borult az életem,

Miatta”…

Végtelen bugyborékoló jókedv!

Föl-föl-föl-póznásan-

vízszintben-karikában-meredten-elevenen…

„Tizenhárom!”

Mélység. A formák papagájos hajtása.

Kiterjedés.

„Hét, hét, hét – minden darab hét!”

Verebek párosodnak a patinás ereszcsurgón.

Tu-tuturu-tu-turu-tu-tu-u-u…

Gúlákbaszúrt vásznak.

Sörszag.

He-he-he-hollá-he-he-he

Halmos harsogó selyemgubók.

Bankó muzsikál.

„Óh!”

Egy szájkosaras buldog rohan előre a lábközökben.

(estére találkám van a kávéházban)

Föl-jobbra-előre-le-balra-föl-föl-föl-szét.

Festékkereskedés!!!

A keresztútról idelángol a rendőr bádogsisakja

és minden körbe… körbe…

ameddig a szem ellát

s amennyi a fülbe belefér…

Tehenek és falu

Már látni őket, amint a dunyhás, fekete porból

szelíd otrombasággal kivillannak:

egyszer-egyszer,

csak a két ijesztgető kard a homlokukon s a nagy hintázó tőgyük

fehéren és duzzadtan

s a sarjú friss illatával,

amint elgömbölyödnek a házak tulipiros lábánál.

A zárt kapuk előtt zengőn fölhasad a fejük,

megint valahol

s a teatrális basszust kétszer visszalabdázzák a mezők.

Aztán főkötősen és kerek sajtárral egy asszony.

Bukfenckedő gyerekmezítelenségre

puha, romantikus dekorációk nyugaton.

A házak

pulyásan alábóbiskoltak az egyetlen torony alá:

s így a minden.

Este.

Az utcák darócban kongatják a csöndet,

a mécsek tűzkontyosan kiültek az ablakokba

s a parasztok barna diófaasztalán

nagy agyagcsuprokból már szürcsög a tej,

hogy vajas kövérségével szalmára fektesse a fáradt és szent falut.

A LÓ MEGHAL
A MADARAK KIREPÜLNEK

Az idő nyeritett akkor azaz papagályosan kinyitotta a

szárnyait mondom széttárt vörös kapu
szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva
az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében
a gyárkémények alatt ültünk
tudtuk holnap a görbe vonalak
ho zsupp ho zsupp
azt mondta elmész KASIKÁM és én elszáradok a
pódiumokon s nádler ur mázolmányaiban
nyilván
nyilván
az uristen megfeledkezik a szépasszonyokról
már jött is a félkrisztus faszobrász
fiatal volt és gyalázatosan igazságszagu
holnap tul leszünk a magyar határon
hát igen hm igen
nyilván nyilván
a város rohant mellettünk
ide-oda forgott és néha fölágaskodott
láttam az apám kajla szalmakalapját amint uszkál a hó-
üveg fölött a patikától a szentháromság-szoborig és
vissza
valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán
leszek az érsekujvári plébánián
de épen 10 esztendővel előbb sporni ur lakatosmühe-
lyében ettem a füstöt
az öreg már csak nagyon ritkán járt közénk haza
később az én szépen elgondolt jövőmet is beitta és ki-
pisálta a sörrel
szerelmes lett egy öreg takaritónőbe
kihullott a haja s csak a cigányokkal barátkozott
1909 április 25
Párisba készültem gyalog a faszobrásszal
a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott
leveszem rólad a szárnyaimat ó szent kristóf te sohse
leszel az apád fia
egy részeg ember krokodilkönnyeket sirt az "Arany
Oroszlán" szálló falának dülten
éreztem mindennek vége
keresztül szaladt rajtam egy vörös sinpár s a tornyok-
ban harangoztak
galambok bukfenceztek a háztetők felett
jobban mondva galoppoztak a napkocsin
a ferenciek uj harangja szinte énekelt már
aki aludni készül fényesitse ki az ólomrudakat
az órák fehér juhászkutyákon kisértenek
éreztem mindennek vége
pálinkások és rövidárukereskedők becsukták boltjaikat
csak menj vissza barátocskám a gyerekeidhez
a kerekek többet nem fordultak visszafelé
az ember elhányja csikófogait és néz a semmibe ahol
az élet beleharap a saját farkába
a semmibe
ó dzsiramári
Ó lébli
ó BUm BUmm
a hajó pedig döcögött velünk mint a terhes asszony
s a hátunk mögött valaki összetolta a kulisszákat
ez volt az első keresztbevágott nap az életemben
fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek
papagallum
ó fumigó
papagallum
a partokon huszas csoportokban vörösréz madarak kuko-
rékoltak
a fákon akasztottak hintáztak s szintén kukorékoltak
csak néha a viz fenekéről néztek felénk az elkomoro-
dott hullák
de mi 21 évesek voltunk
a faszobrásznak csunya rózsaszinü szőrök kunkorodtak
ki az állából
különben jól éltünk
csak éppen a gyomrunk átlója
hiába huztuk meg a srófokat az ökrök ujra meg ujra
nekiindultak a tarlókon át
s a szemeinket néha már alig tudtuk levakarni a lányok
bokáiról
ilyenkor mindig felkiáltottak belőlem a cintányérok
Bécsben 3 napig az utcán aludtunk
aztán véglegesen kicsavartuk magunkat önmagunkból
mi is az hogy civilizáció
az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni
kezd a tetvektől
mi is az hogy családi kapocs
az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbitja a köldök-
zsinórját
mi is az hogy istentisztelet
az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie
mi talpunkra szögeztük az országutakat s a nap jött
velünk az ürben arany mértföldlábakon
higyjétek el az elefánt nem nagyobb mint a bolha
a vörös nem vörösebb mint a fehér
s ha mégis mi azért mentünk
tovább kamaralógósz ha felállitjuk a mérleget ugyis mi
huzzuk a rövidebbet
és ekkor kinyiltak a szemeink
és mélyek lettünk mint a fekete kutak a bánya vidéken
és mentünk és mentünk
13 angyal járt előttünk
szintén gyalog
és énekeltek nekünk a fiatalságunkról
már tipikus csavargók voltunk jól megnevelt bolhákkal
a hónunk alatt
szerettük az árokba hullott gyümölcsöt
a savanyutejet
és a zsidók hitközségi kasszáit
s jöttek felénk innen és onnan is a testvérek
a világ minden fajta nyelvével s csodálatosan téglabőrü
ábrázatokkal
speciális szaga volt valamennyinek
s némelyiket legyalulták a kilométerek s némelyiknek
még tejes volt a szája az anyja csecsétől
az utak fehér dunnákban hevertek alattunk
a sürgönydrótok összerántották magukat és kabalákat
irtak az égre
este láttuk amint az asszonyok lába között kinyiltak a virágok
de mi növényevők és asszonygyülölők voltunk
és áthuztuk magunkat Passaun
Aachenen
Antwerpenen
a faszobrász lesoványodott mint a szálka s a szakála
egész megvörösödött
nekem versek és hadzsura erdők kezdtek nőni a fejemben
a fényfolyókon kétszer átusztak előttünk a patkányok
nagy tutajokon amelyek nadrággombbal és madártojá-
sokkal voltak kimintázva
postafiókokban vártak rám a szeretőm levelei
de tudtam az éjszakák a legtetvesebbek
ilyenkor tehát a verseimen dolgoztam akik ugy jöttek
elő a fejemből mint valami aranygyapjas birkák
semmi kétség ezek a leggyámoltalanabb állatok
de ha valaki füle mögé dugja a táblát
a redőnyök ijedten leszaladnak
ez a mi életünk
a vámőrök minden állomáson bélyegzőt ütnek a szivünkre
s mi csak uszunk tovább hajnal iránt
bizony okosabb lenne ha mindenki édesfagyökérrel vagy
krumplicukorral kereskedne
osszátok be a világot amiben éltek
nekünk könnyü naponta 50 kilométert megyünk belőle
kifelé
alagutakban hegyek gerincén s a hallgatag német erdőkben
érezzük a friss trágya szagát a földeken
a hegyek néha megfordulnak s a fák citeráznak a szélben
a fák alapjában véve teherbe esett lányok
halkan beszélnek egymáshoz és azt mondják:
ha ő elmegy én öngyilkos leszek
tegnap egész nap pelenkákat szegtem arany fonállal
angyalkának keresztelem majd és gyémánt cseresznyét
akasztok a fülébe
vagy egyszerüen csak ezt mondják:
a férfiak mind sánta kutyák
a hegyek már egészen fölénk hajolnak
az óriás kigyó pedig skrupulusok nélkül lenyeli a napot
még utóbb is költő lesz belőlem
csak jól felhuzni a kereplőket a legtöbb baj ugyis anna
kisasszony szelességén mulik
tegnap két verset küldtem haza a független magyar
országnak
s megint vissza estünk stuttgartba
ültünk a koldusok asztalánál lekváros lepényeket ettünk
s egy stájer paraszt szive világitott le a gerendákról
a szomszédház udvarán az ÜDV HADSEREGE misézett
flóták és klarinétok visitottak a csillagok alatt
láttuk a sárga üvegbaglyokat, amint áthajolnak a fiatal
anyák fölött
ó isten báránya ki elveszed a világ büneit
a faszobrászban megint cihelődni kezdett a félkrisztus
és minden áron beszélni akart
fogd be a csuszalesődet orditott föl a stájer paraszt
egészen orrunk alá tolta a szivét
látjátok 7 rozsdás tőrrel van keresztül szurva
a szeretőm 7 hazugsága ez bennem testvérkéim
látjátok ezt a zöld karimát itt a jobb oldalán?
ez az én gazdám utolsó harapása rajta testvérkéim
26 esztendős vagyok s olyan tiszta volt az életem mint
a reggeli harmat
télen egész nap a házunk előtt söpörgettem nyáron
kövér gabonát arattam
hej haj de az ember sorsa olyan mint a
mindenkinek nyitva volt a szeme s a falak mögött lát-
tuk amint a világ kiforditja szűrét
budapest - páris - berlin - kamcsatka - szentpétervár
a faszobrász részeg volt már s a szemeiből mint valami
kanálisokból folydogált a szomoruság
a kiáltások egyre inkább a sarkok felé tartottak hogy
elolthassák kanócaikat
esküdjetek meg hogy ezután csak a tiszta gatyamadzag
varázshatalmában hisztek
szólaltam meg egész váratlanul
s láttam amint a hangom erre felé jön a szomszéd udvarból
én költő vagyok
tehát csak tudom
a lámpások azért égnek jól mert kétszer turatámó
és tele vannak petroleummal
szörnyen neki voltam keseredve szerettem volna vala-
mit adni ezeknek a szegény embereknek
de a csillagok már leléptek strázsáikról
a 13 angyal most nyilván kinyitott szájjal alszik a pad-
lás-grádicson
uram-isten
a falakról vörös seregekben lefelé masiroznak a poloskák
mindenki sózza be az orrahegyét
ime milyen rövid az élet
de belőlünk mégis csak kanmacskák lesznek a párisi
tüzfalakon
tente baba hát tente
az ember elalszik
igy lesznek a vertikálisokból horizontálisok
és viszont
az égből kiléptek a téntagyerekek
gyertek át velem a kerten
a folyó tulsó partján Mária altatgatja fiát
mindenki kattantsa be esze fölött a reteszeket
a padlón sárga tócsákban foszforeszkáltak az emlékeim
a sarkokban kinyiltak a hátizsákok és veszettül ugatni
kezdtek
mint Mária a fiát
az egész kertet az ölemben ringattam
és lejebb
ime itt vannak 11/2 márkáikkal a sameszek
sóhajok üvegesednek
virágok virágzanak
ó hát itt vagy te is
én és te
rajtad
én
kösd csak rám a térdeidet
asszonykám
ezüst szalamander
papagály
vitézkötés az életemen
gyümölcsfa
leszakitott csillag
ó jaj ó jaj
mindenki csavarja meg az üvegdugókat
az órák kiléptek csillagketreceikből
s hosszu parafaorrukkal kelet felé fordultak az elefántok
az első hang amit hallottam egy gramofon orditása volt
a perifériákról
a faszobrász nem tudott fölkelni ezen a reggelen
megfogok dögleni mondta meg fogok dögleni
a kolduskirálynő óriás mosogatódézsával állt a feje fölött
az órából kijött a csontfejü kakuk és alázatosan meg-
hajolt
megfogok dögleni sirta a faszobrász meg fogok dögleni
s mindenki látta a halált
amint kétszer végig ment a szobán
de hát miért is mennél el testvérem
miért
a mezőkről még be sem terelted a nyájat
sárga hajadban meg sem gyujtottad a lámpákat
s a kigyók is mind alszanak még a szemedben
ó ne törődj a csunya kávéskannával ő megharapta a
szolgáló köldökét
s most mind a ketten másállapotban fekszenek
meg fogok dögleni visitotta a faszobrász meg fogok
dögleni
s a házak hosszu taktusban a templom felé hajoltak
egy kese csikó még betolta fejét az ablakon
és nyeritett
ki veszi meg a kabátomat mondtam én is
5 korona senki többet 5 korona
s a hegyekről egyszerre lefelé kezdtek szaladni az utak
hát menni
megint menni
azóta sem láttam többé a szegény faszobrászt
pedig nagyon jóbarátok voltunk s esténként ugy égett
előttem a szakála mint a csipkebokor
2 hétig egyedül vándoroltam
szomoru voltam mint valami öreg szamár s minden
pocsolyánál megmostam a fejem
emlékeimet szerettem volna kimosni a fejemből melyek
szörnyen megülepedtek
és fekete zászlókat lobogtattak a partok felé
hogy miféle partok felé azt nem tudom
ugy éreztem valami rohanó folyó vagyok és partjaim
vannak
lesorvadt pálmákkal és zöld békákkal
mert ekkor már költő voltam megoperálhatatlanul
rendesen leveleztem a szeretőmmel
s tudtam csak föl kellene hasitani a szügyemet és tiszta
arany csurogna ki a szivemből
csak ezek a belga parasztok ne lennének ennyire pisz-
kosak
ezek a soviniszta állatok még mit se tudnak a világ
folyásáról
hiába állok előttük
egyik sem látja meg homlokomon a csillagot
olyan voltam mint a 7 árva
de azért mégis itt értek bennem össze a görbe vonalak
itt találkoztam össze szittyával aki zürichből jött és
csillébe készült vallásalapitónak
én komolyan hittem hogy lehet belőle valaki
nagyon különösen voltak megkoszosodva a fülei
kint hevertünk az antwerpeni rakodó parton s ő szó-
noklatot tartott a gyapotbálokhoz és rusznishordókhoz
polgártársak énekelte polgártársak:
a házinyulak a legszaporább tyukok s a malmok pat-
kányfogakat csempésznek a gabonába
de azért őrölnek is és ez nem hiába történik
mitől féltek gyámoltalanok
igéim virágokban lobogtak már a mezőkön
dögöljenek meg akik elismerik a nyugvópontok szük-
ségszerüségét
reggel mi elindulunk a nap iránt isten csárdája felé
szegény eszemben kinyiltak a liliomok
hát igen reggel elindulunk isten csárdája felé
krisztus könnyeit fogjuk inni a nádfödelü pajtában és
szilvóriumot
ó de minden jó ember sorsába belepottyan legalább
egy krokodilus
s ő aki a zürichi herbergből jött és csillébe készült
vallásalapitónak
ezen az éjszakán trippert kapott a rivoli utcai matróz-
bordélyban
a kártyatornyok hangtalanul összeomlottak
keritések nőttek föl körülöttünk mintahogy az állat-
kertben látható
egymásután még 21-szer az ég felé kiáltottam:
latabagomár
ó talatta
latabagomár és finfi
a lemezek csak szakadatlanul forogtak
le kellene fürészelni a mesteremberek fekete kezeit
az asztalosok minden csomót kilöknek a helyéből
a lakatosok nem értenek a kattantyuk betevéséhez
s egy napon ezért összefog dülni a ketrecünk
látjátok Izabella is elvesztette egyik keztyüjét
ó hát ki is törődhetne velünk szerencsétlen három-
szemüekkel
a házak fölött csörömpölve más tájak felé röpültek a
madarak
szittya az öltözőben felejtette az uj vallás kulcsát
s az első napon hangosan sirt utána mint a gyerekek
aztán levazelinozta a füleit és elindultunk brüsszel felé
mint akit kiraboltak
mindenről lemondtunk és tudtuk csak az idő ért meg
minket
ő sohse fog bennünket kiejteni magából
este már a maison du peuple hosszu asztalainál ültünk
s szivtuk a jó belga dohányt
láttuk amint vandervelde átment a termen a szocialista
titkárságba
más hires vezérek pedig a kassza előtt játszottak uj
francia kártyákkal
roppant gyüjtő medencében a világ embercsuszpejza
volt itt együtt
kékszemü oroszok kiket eljegyzett a forradalom
olajszagu hollandok
poroszok
sovány hegyvidékiek
magyarok lehervadt bajusszal
garibaldi patétikus rokonai
és mindenki itt volt akit megvertek vagy akinek otthon
nem volt elég kenyere
némelyek vállán new-york felhőkarcolói virrasztottak
mások szeméből vörösen kikönyökölt a gyülölet
nézzétek a világ legnagyobb lendületei futnak ki az
állomásról
viharok zugnak
telefondrótok moszkva szivéből visitanak
elvtársnő üljön a zongorához
pincérek átszaladnak rajtunk a fekete levessel
mozik előtt gyülekeznek a proletárok
a szövetkezet embere tizes csoportokban osztja ki a
jegyeket
kutyák fölszaladnak a repedtfogu falakon és énekelnek
mint az öregasszonyok
valaki azt mondta le az oligarhiával
és egyszerre:
róma
páris
tiflisz
stockholm
szamarkand
s a ruhrvidéki bányák
halljátok-e a müncheni városháza harangocskáit?
florencben az apostolok vállán alusznak a galambok
mindenki tudta már nem lehet messze isten órája
a fanatikusok bőre érzékenyebb mint a szeizmográf
s mi valamennyien vakarództunk
elvtársnő üljön a zongorához
föl
föl
ó ha most ide tudnám kapcsolni a szeretőm gyémánt-
szemeit
a középső lámpa körül elhajóztak a szalamanderek
szittya már aludt a vörös tócsákban
s most szép volt mint egy fiatal buldog
mi mindennel gazdagodhatna az ember egy óra alatt
ha olyan okos lenne mint teszem egy fényképezőgép
de az ember mindig be van csukva s bőre fölött ész-
revétlenül elszaladnak a világok
éjfélkor az orosz gyülésre mentünk a petit passageba
egy szőke tovaris beszélt még egészen gyerek
lángok virágoztak ki a szájából s a kezei röpködtek
mint vörös galambok
hát igen mi rokonok vagyunk dosztojevszky ördöngőseivel
mi leharaptuk magunkban a szentimentálizmus hetedik
fejét
és mindent le akarunk rombolni
ó Oroszország te elátkozott föld
ki látná gyámoltalan szenvedésedet ha a te csillaggal
megjelölt fiaid nem látnák
európa leköpi bennünk az ázsiait
és mégis egyedül csak mi megyünk a hegyre fölfelé
semmi kétség az asztrakháni péklány vagy a szent
pétervári szajha
egy napon megfogja szülni az uj embert
oroszország a forradalom vörös tavaszával viselős
de oroszország pusztáin még nem tudnak kifakadni a
virágok
de oroszország hasonló a megműveletlen földhöz
segitsetek hát!
testvérek
európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai
segitsetek segitsetek!
s mi láttuk amint öreg sapkája alatt meggyulladt a feje
valamennyien a tenyerébe ültünk
hurrá Oroszország! éljen! zsivió! hurrá!
az én hátamról ekkor leesett egy pup
ablakokon kinyiltak a jégvirágok
s szittya akiből azsan provokatőr és rendőrkém lett később
megcsókolta az orosz kabátját
tiszta vagyok mint a gyermek
mondta - ha tripperem nem lenne elmennék csarsz-
koje szélóba hogy megölhessem a cárt
ezen az éjszakán nem ittunk pálinkát
megmostuk a lábunkat és nem gondoltunk szerelemre
egy magyar nyomdász aki azóta 12 évet kapott láza-
dásért szerencsét vetett a szobalány kártyáiból
és halkan és messzire hangzóan énekeltünk
végre hát végre
eljött az idő s mi teljesek vagyunk mint a beojtott fák
azt hittük márciusok arany lobogói seregnek fölöttünk
a hattyuk fönt ültek a hintákon és két hangon nevettek
az eduard téren föl akartam ajánlani magam a szegé-
nyek asztalára
de hajnalban eljöttek értünk a belga csendőrök
még alig virradt
a pisáló szobor előtt még nem álldogáltak a bedekkeres
idegenek
a piszkos utcák még azt hitték magukról hogy komolyan
párisban fekszenek
nevettek ránk a városháza arany cirádái
s mi mentünk láncba vert kezekkel a szakadó kékségben
lefelé a meredek lépcsőkön
a krumplisütők megvasalt kályhái előtt
kocsmák moslékjában
a halkereskedések hajnali büzében
szegény csavargók kiket összecsordázott a rend s most
haldoklik bennük az isten
a rue mouffetar-ban kurvákkal találkoztunk
boldog voltam
nagyon örültem nekik hogy ilyen szépek a virradatban
a ferdére meszelt szélben ferdére állt a kontyuk
a nap gyémánt fátyol mögül kukucskál rájuk a tüzfalakról
egész éjszaka virrasztottunk mint a szentek
s most nyálaztam a cigarettájuk után
ha csak megvakarhatnám a hátam nyöszörögte szittya
ki nem régen még csillébe készült messiásnak
valaki fehér ágytakarót lobogtatott egy balkonról
a szőke gyerekoroszra gondoltunk aki lángokból élt
mint marinetti futurista istene
és szerette oroszországot jobban mint fiu az anyját
most átdobják a belga határon s egy kék reggelen a
kreml előtt felakasztják
segitsetek hát
testvérek
európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai
segitsetek! segitsetek!
én csak együgyű költő vagyok csak a hangomnak van éle
mit ér ha valaki papirkarddal leszurja a tumaromi
boszorkányt
12 napig ültünk az egérszagu toloncházban
105-en voltunk egyetlen teremben
nappal és éjjel
éjjel és nappal
éjjel az országutakra gondoltunk és poloskákat gyilkoltunk
reggel meleg vizet kaptunk délben hideg kását s egész
nap imádkoznunk kellett érthetetlen belga imákat han-
gosan a szakálas őr után aki fönt ült egy magas pódiumon
mint valami bálvány
aztán sötétzöld vagonokban elvittek bennünket a fran-
cia határig
uram isten hát mégis!
uram isten
jön páris
akiről éneklő csodákat hallottam
s akit még nem ismerek
tudtam a franciáknak vörös kakas áll a cimerükben
tudtam a francia föld lánnyal és müvészettel áldott
zola parasztjai ezüst gitárokon usztak a hajnalban
kék hulláit gyepágyra fektette a szajna
szittya dunajecről mesélt a magyar tanitóról
aki most hegedü virtuoz a chat noir-ban
9 szeretője van ideges francia lányok akik csatalovak
voltak a francia-német háboruban
megnéztem a jegyzeteimet: 3004 krisztusképet láttam idáig
9-féle tojást találtam a madárfészkekben
lüttichnél elhajtottam 2 tehenet
tehát
300 kilométerre voltam páristól
s fejünk fölött mankón jártak a papagályok
ó PÁRIS!
PÁRIS!
ady endre látott téged meztelenül s a te véres romjaid
fölött született meg guillaume apollinaire a szimultanista
költő
tisztán éreztük hogy zarándokszagunk van
és mentünk naponta 60-70 kilométert
és mentünk a vastorony árnyéka felé
vegyétek meg a vizhólyagjainkat mondtuk az embereknek
vegyétek meg jókarban tartott vizhólyagjainkat
ha vékony tűvel szurjátok föl meg sem érzitek utána
az égetés izét
a franciák azért mégis nagyon hasonlitanak a belgákhoz bajorországban laknak a
legemberségesebb fajankók
lehet hogy a jó maláta sörtől ilyenek
de az is lehet hogy bennük valóban spanyolviaszra ült
a keresztény filozófia
megduzzadt könnyzacskóinkat állandóan a nyakunkban
hordtuk
mint valami nehéz sós kolompokat
napokig sehol se kaptunk szállást
ó hát mért is szült minket az anyánk ha nem tudott
mindjárt házat is tojni a hátunkra?
egy börtönőr aki különben suszter is volt
12 órára bedugott bennünket a szalmába
a sárga csövekből lándzsákkal fogókkal és valóságos
orosz pikákkal vándoroltak felénk a tetvek
ez azonban nem jelentett semmit
messze holdhintákon aludtunk furulyaszóval
valaki állandóan azt énekelte felettünk:
TI AZ ÉN KÉT MUTATÓ UJJAIM VAGYTOK
s reggel fekete kávét ittunk a suszterné szoknyája körül
azt mondta nagyon szép hajam van
s ha jobban megnéz egy igor nevü legényre hasonlitok
aki 20 év előtt a szajnába ölte magát miatta
a fekete kávé paposan szétkólikázott a gyomrunkban
és én megigértem
hogy párisból küldök neki egy képeslapot
két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal
PÁRIS ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát
és kitudja miért
és többé nem szakadt el tőlem a hangja
benne sirt a vámőrök sipjában
és nevetett páris elektromos kürtjeiben
nevess hát te szamár
nem látod hogy az élet arany fészkében ülsz
most PÁRIS ringat bennünket mondta szittya egészen
megfeledkezve a tripperéről
egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból
hozzáképest szódaviz volt az anyám teje
tüzd föl a szárnyaidat
holnap elmegyünk GRIZETTE-hez
holnap osztrigát fogunk enni a boulevard italien-en és
megnézzük a villanyos madarakat
holnap átmegyünk a tuilleriákon
és a csillagbáron
hát igen
igen
nagyon szomoru voltam s éreztem beteg lábaimon hogyan
nőnek a körmök
ó jaj
jaj
hozzám szakálasan és vakolatlan érnek el a csodák
2x2=4
csipkebokor nyilik ki mindenütt
de a modern lovaknak vasból vannak a fogaik
s aki reggel elindul nem bizonyos hogy estére hazaérkezik
az a legboldogabb akinek kiforditható a bőre
mert ki is nézhetne tul önmagán
amit fölállitunk az föl van állitva
de amit fölállitunk az nem jelent semmit
a folyók hajlandók darabokra törni ha sietni akarnak
az urak nem tudnak két lábbal lépni mint a verebek
tudjuk hogy az asszony elhagyja a párját
a majmok megnézték hátuljukat goldmann ur tükreiben
és teljesen boldogok
talán ha sakkozni tudnék
de én semmihez sem értek igazán
a levágott disznó combjai ringlispielen ülnek a kirakatokban
én láttam párist és nem láttam semmit
szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson
anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől
nevetni akartam előttük de nagyon szégyeltem hogy
két nadrág van rajtam gatya nélkül
bizonyos hogy a költő vagy épit magának valamit ami-
ben kedve telik
vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek
vagy
vagy
madarak lenyelték a hangot
a fák azonban tovább énekelnek
ez már az öregség jele
de nem jelent semmit
én KASSÁK LAJOS vagyok
s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár.

Tehenek és falu
Már látni őket, amint a dunyhás, fekete porból

szelíd otrombasággal kivillannak:

egyszer-egyszer,

csak a két ijesztgető kard a homlokukon s a nagy hintázó tőgyük

fehéren és duzzadtan

s a sarjú friss illatával,

amint elgömbölyödnek a házak tulipiros lábánál.

A zárt kapuk előtt zengőn fölhasad a fejük,

megint valahol

s a teatrális basszust kétszer visszalabdázzák a mezők.

Aztán főkötősen és kerek sajtárral egy asszony.

Bukfenckedő gyerekmezítelenségre

puha, romantikus dekorációk nyugaton.

A házak

pulyásan alábóbiskoltak az egyetlen torony alá:

s így a minden.

Este.

Az utcák darócban kongatják a csöndet,

a mécsek tűzkontyosan kiültek az ablakokba

s a parasztok barna diófaasztalán

nagy agyagcsuprokból már szürcsög a tej,

hogy vajas kövérségével szalmára fektesse a fáradt és szent falut.

Fürdők

Tarlók szúrásától s a műhelyek avasodó sötétjéből

csordásan a hőség terelte őket mederbe

s a hintás csobogásban most barnán fölharsan a testük.

Sikítás és nevetés egyszerre, hogy átszakad a páncélos kánikula.

Valaki mumussá szerecsenkedik a kimart iszapban.

Mások, a híd moszatos talpáról s a fák kopasz ágairól

lajháros teherrel a folyó puha lepedőjébe vetik magukat.

Tovább, a mezítelenség fiatal gömbölyűsége

villogón,

mint a bálnák kövér hasalja ringatódzik a hullámok sétáján

s fölötte muzsikálnak a legyek és áll az ég akár a megtisztított üveg.

Sehol egy folt. Csak a nap. Az uralkodik, mint egy vörös lobogó.

De ki gondol itt a fölpaprikázott szimbólummal?

A víz hűs, s a fürdők derűsen elfeküdtek benne,

csak egy mániákus katona csurog még a parton

s inas félkarjával

az őrjítő fényből szélmalmozza vissza az életet.

0×0=0

A reménytelenség bazalt oszlopai virágoznak fölöttünk

Éjjel nappal

ijedt fekete lovakon ügetünk a koponyánkban

s néha föl szeretnénk ordítani a kínjainkat de fogaink között szétporlanak a hangok

Ó együgyű állatok lovak szamarak és ti borjazó tehenek a jószagú istállókban Halleluja

Öntsétek felénk szemetek meleg szomorúságát

Kiolthatatlan tüzek lobognak a mellünkben és rémülten számoljuk hogy homlokunk alatt befordulnak
a tükrök

Gondoljátok meg a halál tenyerén feküdni reggeltől estig és estétől reggelig

Vannak közöttünk akik még emlékezni tudnak a luftballonfejű emberekre de ezek naponta
lezuhannak egy láthatatlan toronyból

Vágyaink előtt az útak ketté fűrészelik önmagukat

Gyerekeink kiáltása láncot csörömpöl az éjszakában

Csak hajnalban a sárga madarak hoznak némi enyhülést

Egyenesen a napból szakadnak hozzánk zengő aranylapokban és fényességet énekelnek fölöttünk

Őket nem emészti föl a csönd

Szeretetmeleg uszállyal röpülnek ide oda ők élnek és bizseregnek az elesett világ fölött

Mialatt valaki itt vörös szökőkutat hörög a feje köré s mi szörnyű bádogpofával fújtatunk a plafon alá
mert minden hiába

mi tudjuk már az orvosok is csak pápaszemes fajankók ezen a csillagon.

Wiedner Krankenhaus, 1920

2 
Messze vagy tőlem és ijesztő pincékben laksz, mint valami főnazarénus lelke

de reggelenként azt mondod jó fűrész a pálinka aztán megeteted magad az ágyúgyáros gépeivel este
pedig fémjelzett szónokok beojtanak az igazság fullánkjaival

vén kísérletinyúl én az ember egyszerűségével közeledem feléd s éppen csak az életed fordítottját
akarom tőled

ne hallgass a göndörszőrű orgonákra akik az együgyűség kurzusát éneklik harmadfeles taktusban s

jóllakottan lefüstölögnek a hegyekről mielőtt a nap kihúny

köpd ki magadból a langyos területeket az elszabadult lendületekre apellálok

alig van valaki aki le merné nyelni a logikát de közeledem napok és holdak ringlispileznek a fejemben
kurjantásomban erdők bokrosodnak s a családok fehér asztalai körül fölágaskodnak a pelyhedző
kamaszok nézz rám én nyakamba vettem a 34 éves talpaimat hogy újra szólni tudjak a púposokhoz a
pincelakókhoz és papagájokhoz

csikóim hátuk mögé dobálják az utakat és a nép nyelvére tűzi a zászlókat

sikátorok mentén ma zöld lámpákat gyújtottak a kurvák állatok húsvéthajnalt nyerítenek föl a kapuk
előtt és láthatóan minden Isten köldökzsinórjára hurcolkodott

add ide a kezed

vándorolni vándorolni vándorolni

kirakatokban leolvadtak a komoly viaszfigurák

csak mi ketten jobban össze lennénk csomózva

irgalom legyen velünk.