Első fejezet

Távoli előzmények a történetírás kezdeteitől a göttingeni iskoláig

A történelmet az imént intézményesült diskurzusként definiáltuk, melynek a múlt csak témája,

valódi tárgya pedig a jelennek a múlthoz való viszonya, és megkülönböztető jegye a
forrásokhoz, tehát a múlt nyomaihoz való hűség. Márpedig ebben a formájában a történelem
mindössze a 19. században jött létre – és ebből az következik, hogy a 19. század előtt csak
előzményekről beszélhetünk. Ráadásul mindezen előzmények a jelen könyv szempontjából,
amely mégis csak a – bár a kronologikusnál szélesebben értelmezett – 20. századdal kíván
elsősorban foglalkozni, csupán távoli előzmények. Ezeket ennélfogva meg sem próbálom olyan
részletességgel bemutatni, mint a későbbi, különösen a 20. századi fejleményeket. Ehelyett
inkább azon pontokat szeretném hangsúlyozni, amelyek a későbbiek szempontjából fontosak
lesznek. Ezen túl csak említés-szerűen térnék ki az ókori, a középkori és a kora újkori
történetírás fejlődésének fő tendenciáira. Bővebb bemutatásért az olvasót Ernst Breisach
könyvéhez utalnám, amely e fejezet fő forrásaként is szolgál.1

Görög történetírás

Eposzi történetírás
Itt kell felvennünk a történet fonalát, mint megannyi történetét, amely civilizációnk
része, hiszen mi a történelemmel, mint a nyugati kultúrában intézményesült társadalmi
diskurzussal foglalkozunk, és ennek két gyökere a görög-római örökség és a zsidó-keresztény
hagyomány. Ennek megfelelően az ókori görög és római történetírás néhány után fontos
jellemzőjének leszögezése után a zsidó gyökerekből táplálkozó keresztény múltszemléletről
lesz szó, amely a középkor ezer évét dominálta. Végül a kora újkor változásait fogjuk
összegezni, egészen a 18. századi göttingeni történetírásig, amely sok tekintetben
megelőlegezte a 19. század elején születő, már mai értelemben vett történetírást, a történelem
modern diskurzusát.
Ami tehát az ókori Hellászt illeti, kiindulópontunk az eposzi történetírás, amelynek a
legfőbb képviselője természetesen Homérosz. Eposzaiban még nem beszélhetünk

1 Ernst BREISACH, Historiográfia, Osiris, Budapest, 2004, 15–205. Breisachra ebben a

fejezetben nem fogok többet hivatkozni, csak egyéb forrásaimat jelölöm meg.

1
történetírásról, hiszen az istenek szabják meg a történteket, nem pedig az emberek. Ez a hősök
világa. Az eposzi történelem nem tájékoztatni akart, hanem inspirálni, hiszen erre volt igénye
közönségének, az arisztokráciának: az Íliász tulajdonképpen a hellén arisztokraták története.
Homérosz kora után átmeneti időszak következik, amelynek számunkra legjelentősebb
mozzanata a múlt emberi dimenzióinak felfedezése. Ez Hésziodosz Munkák és napok című
versciklusához kötődik. A Hésziodosznál megnyilvánuló történelemszemlélet szerint a
történelem hanyatlás az aranykortól a vaskorig, tehát az aktuális jelenig. Ebben az átmeneti
korban továbbá új leírások is születnek a korabeli világ jelentős területeiről, például Hekataiosz
munkái., illetve megjelenik az idő kontinuus felfogása Hellanikosz kronológiai sorainak
formájában.

Hérodotosz, a történetírás atyja

Mindezen előzmények után a történetírás történetének első fontos stációja következik:
a poliszok kora, amelynek két nagy történetírója Hérodotosz (i. e. 484 körül – 425 körül) és
Thuküdidész (i. e. 460 körül – 400 körül).2 Náluk rögtön, a kezdet kezdetén elválik egymástól
a történetírás két markáns útja, amelyeket a jelenig követhetünk. A történetírás atyjának
Hérodotoszt szokás nevezni, aki az elbeszélő történetírás első képviselője. Nála válik a hisztoria
a világ általános megismeréséből a múlt megismerésévé. A Közel-Keleten a múltról készült
feljegyzésektől eltérően, amelyek pusztán királyok és dinasztiák listái voltak, a görög
történelem az emberi világ történetévé vált, amikor Hérodotosz „a sokfajta mitikus és egyéb
emlékezet helyett megpróbált egy racionális, bizonyítható, elfogadható történeti emlékezetet
létrehozni, és megalkotni így a történetírást.”3 Ő az első történész, mert bizonyítékokra
támaszkodva különbséget akart tenni a valódi és a kitalált közt.4 Történeti munkája
egyértelműen mérföldkőnek tekinthető, hiszen korábban senki sem írt ilyen nagyívű munkát
sem témáját, sem szerteágazóságát tekintve.
Breisach a történetírás megszületésének mozzanatát a korábbi „történelem”-hez való
különbségben leli meg: „A történelem ... csakis akkor válhatott az emberek és cselekedeteik
történetévé ..., [amikor] az emberek viszonylagos szabadságot nyertek az istenek befolyása

2 A születési és halálozási évszámok csak a jelentősebb ismertetett személyiségek esetében

kerülnek feltüntetésre.
3 BENDA Gyula, A helytörténetírás feladatai, Korall 6 (2005/21–22.), 6.
4 ARNOLD, I. m., 29–30.

2
alól.”5 Homérosszal szemben tehát Hérodotosz szerint az emberek maguk formálják életüket:
Hérodotosz tehát az istenek helyére az embereket állítja. Ők lesznek a történelem főszereplői,
de bukásuk mindig szükségszerű, mert a jó szerencse arroganciát szül az emberekben, nem
veszik észre a figyelmeztető jeleket, átlépik korlátaikat, és elbuknak. Ehhez hasonló módon a
gazdag, de elpuhult kultúrákat meghódítják a szegény, de kemény kultúrák képviselői. Az
embereket a történelem centrumába állító változás betetőzője Thuküdidész lesz majd, aki nem
is beszél majd az istenekről, hanem teljesen az emberi viszonyok közé helyezi a történelmet.
Hérodotosz6 figyelmének és Történelem című munkájának középpontjában a görög-
perzsa háború története áll, valójában ennek is csak húsz éve az ión felkeléstől Xerxész
kudarcba fulladt hadjáratáig (i.e. 499–479). Ez nála a Kelet és a Nyugat, a despotikus királyság
és a polgárok által kormányzott városállamok, a zsarnokság és a szabadság harca. Művének
végkicsengése Athén ünneplése lesz. De ez Hérodotosz munkájának csak az egyik fele, sőt
mondhatni a kevésbé fontos fele, mert a háborúk ürügyén nagyívű kultúrtörténet ír, amelyet
kozmopolita szemlélet jellemez, a barbárok iránti megértés. Beszél Indiáról, sokat ír
Egyiptomról, kultúrájáról, földrajzáról: Hérodotosz Történelmében több, mint kétszáz kitérő
olvasható. Fő forrását utazásai jelentették. Személyesen beszélt helyiekkel, és művében főleg
erre támaszkodik. Noha nem fogadott el mindent, mégis sok még a mesés részlet történelmi
munkájában. Így később, amikor már nem volt szokás, hogy a történetírók repülő kígyókról
írjanak, Hérodotosz a megbízhatatlanság szimbóluma lett. Már Thuküdidész sem említi meg
nevét mint kollégájáét A peloponnészoszi háborúban.7

Thuküdidész történetírása
Ő elvetette Hérodotosz átfogó kultúrtörténeti megközelítését, és tisztán
politikatörténetet írt, amely egészen a huszadik századig a történetírás fő iránya maradt. Ahogy
Arnaldo Momigliano fogalmaz: Thuküdidész bezárkózott a politikatörténet tornyába, és minket
is szeretne ide bezárni.8 Hérodotosszal szemben ő vizsgálódását a maga szűk világára, a
poliszra és saját korára korlátozta, és drámai erejű beszámolót adott a peloponnészoszi háború
első részéről. Thuküdidész főleg szemtanúk beszámolóira épített, és művébe 30-40 szónoklatot

5 BREISACH, I. m., 24.

6 Hérodotosz bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom: HUGHES-
WARRINGTON, I. m., 165–162.
7 HUGHES-WARRINGTON, I. m., 162.
8 ARNOLD, I. m., 47.

3
épített be. Ezek vagy ténylegesen elhangzottak, vagy legalábbis elmondhatták volna őket.
Hérodotoszhoz képest magasabbra helyezte a mércét a kutatás és a pontosság tekintetében, még
ha ez művének olvasmányosságát hátrányosan érintette is. Művének elitista jellege volt,
kevesen olvasták.
Lényegében ugyanúgy, mint Hérodotosz, nagyrészt meg nem nevezett szóbeli
forrásokra, továbbá kisebb részben írott forrásokra épített, azonban Thuküdidész konzekvensen
megmaradt az elbeszélt történet politikai-katonai szálánál: nem kalandozott el. Így elbeszélését
éles fókusz jellemzi. Egyfajta klinikai elemzést adott, ez az éles fókusz tette az utókor
történészeinek szemében olyan naggyá, emelte mintává. „[F]elszínre hozta azokat az alapvető
és megváltoztathatatlan szabályokat, amelyek a politikai eseményeket irányították”, és
rámutatott a hatalomvágyra, mint az események legfőbb mozgatójára.9 Thuküdidész ugyanis
megkülönbözteti a kirobbantó eseménytől az alapvető okot, és ez utóbbit keresi. A
peloponnészoszi háború igazi okaként Athén terjeszkedését jelöli meg: „Athén először
félelemből, később a dicsőségért, végül pedig a nyereség miatt uralkodott más államok
felett.”10 A szentenciát pedig így vonja le: „Az athéni hegemónia azért omlott össze, mert az
athéni állam gyengeségei, amelyek békeidőben inkább csak kellemetlenségek voltak, a háború
szorításában végzetessé váltak.”11 Bár hagyományosan Thuküdidészt a komoly történetkutatás
első alakjának szokták tekinteni, az újabban mégis inkább író-mivoltára helyezik a hangsúlyt.12

A hellenizmus kora
A klasszikus kor vége, a polisz hanyatlása a viszonyítási pont elvesztését jelentette a
görög történetírás számára. Thuküdidész nyomán járt egy sor kortárs görög történet szerzője.
Munkáját Kratipposz, Theopomposz és Xenophón folytatta. De a másik vonulatnak is lett
folytatása: Ephorosz ugyanis visszatért Hérodotoszhoz, és túllépett a hellén világon – immár a
pánhellenizmus jegyében. Lényegében véve Theopomposz történetírása is állásfoglalás egy
makedón vezetésű konzervatív pánhellenizmus mellett. Majd jöttek az attidográfusok, amolyan
régiségvadászok, a hagyományokkal foglalkozó helytörténészek, a 2000 évvel későbbi
antikvárius történészek előfutárai. Az új irányt Xenophon: Anabaszisz című munkája mutatja.
A görög zsoldosok ebben leírt visszavonulása már nem volt közcélú történelem, ennek

9 BREISACH, I. m., 23–24.

10 BREISACH, I. m., 25.
11 BREISACH, I. m., 26.
12 HUGHES-WARRINGTON, I. m., 318–319.

4
elbeszélésével Xenophon csak szórakoztatni akart – hasonlóan a 4. században fellendülő
életrajzíráshoz. Végül Nagy Sándor korát görög történetírók már nem is tudták megírni, mert
azt a poliszhoz mereven ragaszkodó görög múltfelfogás keretei között nem lehetett értelmezni:
földrajzilag és kulturálisan annyira kiterjedt volt.
Végül a hellenizmus korának legfontosabb fejleményként azt kell megemlítenünk, hogy
megjelent a történetírás mint tudomány az alexandriai Muszeion intézményének keretében. Ez
feladatának a múlt tudományos munkákon keresztül való megőrzését tekintette, ami főleg
szövegkritika révén ment végbe. (Ennek a vonulatnak a folytatása lesz majd a kora újkor egy
további fontos fejleménye, majd a 19. században az általános hermeneutika létrejötte.) Ami a
történelem elméletét illeti, ebben az időszakban adja Arisztotelész egy régebbi gondolat
klasszikus megfogalmazását: „Ezért a filozófiához közelebb álló és magasabb rendű a költészet,
mint a történetírás, mert a költészet inkább az általánosat, a történetírás meg az egyedit mondja.
Az általános az, hogy értelemszerűen milyen személyekhez milyen dolgok mondása vagy
cselekvése illik a valószínűség vagy szükségszerűség szerint, márpedig a költészet éppen erre
törekszik, még ha utóbb neveket is ad; az egyedi pedig az, hogy Alkibiadész mit tett vagy mi
történt vele.”13 Nagyon sokáig ez a felfogás és értékítélet uralta a történelemről való
elképzeléseket, de azt a történelmet, amelyet jelen kurzus kíván vizsgálni, a 20. századi
intézményesült diskurzust már ez nem jellemzi: legtöbbször a történetírás is törekszik az
általános felé.
A hellenizmus idején a filozófia területéről imígyen kiszorított történetírás közelített a
retorika felé, mely ugyanekkor és ugyanazért (tudniillik a polisz hanyatlása miatt) elveszítette
közéleti szerepét. A történetírásba drámai elemek kerültek beépítésre. A történelem fő céljává
a szórakoztatás vált. Ugyanezt szolgálták a hellenizmus korában népszerűvé váló etnográfiai
leírások is. A 21. század elejéről visszatekintve könnyen megérthetjük ezt a korszakot, hiszen
a mi saját korunkban is a történetírás szórakoztató funkciója domborodik ki, a történészek a
piacra dolgoznak, és a közönség kedvét keresik.

Római történetírás

A köztársaság kora
A római történétírás történetét a legegyszerűbb a görög történetírás folytatásaként

13 Arisztotelész Poétikáját idézi: BREISACH, I. m., 41.

5
értelmezni, hiszen annak közvetlen hatására formálódott ki. Az ennél korábbi fejleményekből
talán az annales történetírói műfaját érdemes megemlíteni, amely a római történetírás jellemző
műfajává vált. Ezt a Római Köztársaság kollektív életében történő események évről évre
történő feljegyzése hozta létre, és – amint azt látni fogjuk – majd a középkorban nagy karriert
fog befutni. Később görög hatásra jelent meg az elbeszélő történetírás, még később pedig a
dramatizált történetírás is. Az első komoly római történetíró Polübiosz (i. e. 200 körül – 118
körül)14 volt, maga is görög, aki a püdnai csata után 16 évig túsz volt Itáliában. A püdnai győző,
Aemilius Paullus fiának, a későbbi Scipio Africanusnak a barátja lett, így jelen lehetett
Karthágó bukásánál. Közelről megismerhette a római kormányzatot, hadművészetet és
diplomáciát, így Róma csodálója lett. A döntően a pun háborúkat tárgyaló negyven történeti
könyvéből csak öt maradt fenn egyes töredékektől eltekintve, mégis sokan az antikvitás legjobb
történetírójának tartják. Nézőpontjából érthetően arra a fő kérdésre kereste a választ, mi a
rómaiak sikerének titka – tudniillik a görögökkel szemben. Miért lett Rómából világhatalom?
Töredékben ránk maradt hatodik könyve az okokat Róma alkotmányában, hadszervezetében,
korai történetében kereste. Polübiosz szerint Róma politikai intézményei kevert formát
valósítanak meg a monarchia, a demokrácia és az arisztokrácia közt. Ehhez teszi még hozzá
további tényezőként a rómaiak attitűdjét, amelyet kitartás és mérséklet jellemez, valamint
szerencséjüket.
Polübiosz szerint bár az a legjobb, ha a történetíró jelen van azon eseményeknél,
amelyekról beszámol, ez általában nem lehetséges. Akkor viszont az a legelőnyösebb, ha
leglább hasonló eseményekben vett már részt személyesen. Így tudja kritikusan összevetni a
szemtanúk beszámolóit. Az is segítheti munkáját, ha meglátogatja az események színterét,
vallotta, és ő maga valóban bejárta Hannibál útját az Alpokban. Annak a meggyőződésének
adott hangot, hogy a történésznek hűen kell rögzíteni a történteket ahelyett, hogy az olvasók
tetszésére törekedne, mert a történelem célja az, hogy tanítómester legyen. Ez tehát nem Cicero
(korábban idézett) eredeti gondolata, sőt Polübiosznál sem új ötlet, hisz már a korábbi görög
történetírók szerint is elsősorban inspirálnia, tanítania kell a történelemnek.
Rómában nemcsak a görögös történetírás recepciójával találkozhatunk, hanem ezzel
szemben jelentkezett egyfajta ellenhatás is: szembenállás a görög kultúrával, lelkesedés az igazi
római dolgokért. Egyfajta sajátos tradicionalizmus volt ez, a régi Róma dicsőítése, amellyel
például Marcus Portius Cato és Marcus Terentius Varro munkáiban találkozhatunk.

14 Polübiosz bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom: HUGHES-

WARRINGTON, I. m., 248–254.

6
A köztársaság válsága és a császárság kora
Amennyiben a görög történetírás legfontosabb ihletője a polisz volt, akkor a római
történetírás esetében ugyanezt a szerepet a köztársaság válsága töltötte be, illetve átalakulása a
császárság rendszerébe. Ez a korszak hozta létre Sallustius (i. e. 86 körül – 35 körül) elemző
történetírását, aki monográfiákat írt Catilina összeesküvéséről és a Jugurtha elleni háborúról,
illetve folyamatos elbeszélést Róma történetének tíz esztendejéről. Sallustius egyértelmű
üzenete az volt, hogy belső erők pusztítják el a római köztársaságot: a fényűzés és a vagyon
tette tönkre a rómaiak erkölcseit. (Ennek a gondolatának később nagyon sok követője akad.)
A kikristályosodó történetírás elveit így összegzi John Arnold Sallustius és Cicero
történetírásáról írva: „A történelem »rétorának« (elbeszélőjének) elfogulatlanul kell
kimondania az igazságot, még akkor is, ha ezzel másokat megbánt; kronológiai sorrendbe kell
rendezni adatait; el kell mondania, hogy milyen »nagy tetteket« hajtottak végre, figyelmet kell
szentelnie ennek okaira, beleértve a jellemek és a lehetőségek bemutatását; s »komolyan, de
könnyed stílusban« kell írnia. A szabályok meghatározásával arra törekedtek, hogy az így írt
történelem meggyőző s olvasmányos legyen, s jó fogadtatásban részesüljön.”15 Ez az
olvasmányosság egyre inkább az előtérbe került. Miként a hellenizmus kapcsán is láttuk:
ahogyan az emberek lehetőségei csökkentek arra nézve, hogy érdemben beleszóljanak a
közügyekbe, úgy nőtt a történetíráson belül az életrajz szerepe: gondolhatunk Cornelius Nepos
életrajzaira vagy Sulla és Julius Caesar önéletrajzi munkáira.
Az eltávolodás a közügyektől természetesen a császárkorban teljesedett ki: a Pax
Romana tulajdonképpen a közösségi tanulságokat hordozó történetírás végét jelentette. Ekkor
született meg Titus Livius (i. e. 64/59 – i. sz. 12/17)16 terjedelmes Róma-története a város
alapításától kezdve. 142 könyvéből csak 35 maradt fenn. Hatalmas terjedelmű munkáról van
tehát szó, amelynek azonban nem erőssége a forráskritika. Nagyon sok átvétel jellemzi. Titus
Livius történti munkája stílusa miatt azonban igen kedvelt olvasmány volt. A szerző nem volt
aktív politikus volt, és történetírását sem gyakorlati megközelítés jellemezi, hanem morális
attitűd, ezért – Polübiosszal szemben – nem elsősorban az intézményekben, hanem a római
erényekben találja meg a város felemelkedésének kulcsát. Róma későbbi erkölcsi
hanyatlásának jelei a következők: a vagyon lett a legfontosabb; pártvillongások jelentkeztek és

15 ARNOLD, I. m., 35–36.

16 Titus Livius bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom:
HUGHES-WARRINGTON, I. m., 202–207.

7
elhanyagolták az isteneket. Minthogy a hódítások megrontották a rómaiak erkölcseit és
hagyományait, Róma polgárháborúba süllyedt. Livius értékítélete szerint az új Róma rosszabb
ugyan a réginél, de történetében mégsem visszafordíthatatlan hanyatlási folyamatot látott,
hanem az Örök Város dicsőséges küldetésének megvalósulását.
A római történetírás csúcspontja talán Cornelius Tacitus17 (56–117) történetírása,
amelynek tárgya az Augustus halála és Domitianus halála közti (14–96) római történelem
részletes bemutatása. Fő művei a Historiae, az Annales, amelyek közül egyik sem maradt fenn
teljes terjedelmében, továbbá három rövidebb mű: apósa, Agricola életrajza, a Germania,
valamint a Dialogus. Tacitus tézise szerint azért hanyatlott le a régi római állam, mert a
közösségi erkölcs és a polgári szellem a hatalom és a gazdagság miatt romlásnak indult. „Noha
történetíróként Tacitus felismerte a római hatalmi szerkezet átalakulásának
visszafordíthatatlanságát, mint polgár soha nem békélt meg vele”, s ezért pesszimizmus
jellemzi, írja Ernst Breisach. Tacitus jelentős mennyiségű információt dolgozott fel kritikai
módszerekkel. Jóllehet közismert módon azt vallja, hogy „harag és részrehajlás nélkül” kell
írnia a történésznek, számára a történelem utólagos igazságszolgáltatás: a rossz császárok
számára nincs menekvés a történelem éles fényétől. Irodalmi értékű szöveget hozott létre,
amelyet a vér és a borzalmak jellemeznek.
Az elbeszélő történetírás két művelője említhető még ebből az időszakból: Josephus
Flavius, az ismert A zsidó háborúk története, valamint a szinte egyetemes történeti igénnyel
fellépő Zsidó régiségek szerzője, valamint Appianosz, aki sok nép történetét írta meg, amint
ezek Rómával kapcsolatba kerültek. Az életrajz megújult ereje mutatta, hogy a történelem fő
célja a szórakoztatás volt csupán. Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művében a jellem
adja magyarázat kulcsát, Suetonius pedig ember és közösség sorsát kapcsolja szorosan össze a
Caesarok élete című munkájában. Az utolsó, említésre érdemes római történetírók Cassius Dio,
aki az utolsó átfogó Róma-történet szerzője, valamint Ammianus Marcellinus, aki Tacitus
munkáját folytatta, de immár a régi Róma iránt táplált mindenfajta nosztalgia nélkül.

A kereszténység időszemlélete és a középkor történetírása

A késő antikvitás keresztény történetfelfogása

17 Tacitus bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom: HUGHES-

WARRINGTON, I. m., 298–304.

8
 A középkori történetszemléletet meghatározó keresztény múltszemlélet alapköveit a
kései antivitás századaiban rakták le. Ahogyan az Ószövetség szemlélete isteni tervet feltételez
a zsidó törzsek története mögött, úgy a keresztény felfogás szerint Isten maga alakítja a
történelmet, melynek kezdete, központi eseménye és végső célja van. Ezeket természetesen a
Szentírás tárja fel. A keresztény időszemlélet nagy eszkatologikus ívet vázol fel a bűnbeeséstől
Krisztus eljövetelének csúcspontján keresztül egészen az utolsó ítéletig. Ha pedig van egy ilyen
ív, akkor tulajdonképpen minden eseményt pontosan meghatároz önmagában az az időpont,
amikor megesett. Itt gyökerezik a római annalista hagyomány középkori felelevenítése: az idő
szárítókötelén az évszámok csipeszének segítségével minden egyes esemény száradó ruháját
kielégítő pontossággal el lehetett helyezni, és ennél többre – mondjuk egy elbeszélésbe való
beágyazására – nem volt szükség.
A világ fennállásának 6000 éves időtartamát előbb négy egymást követő királyságra
bontották Dániel próféta könyve alapján, majd Órigenész a világtörténelem öt korszakáról
beszélt, azonban e tekintetben legbefolyásosabbnak Szent Ágoston (354–430) De civitate Dei
című műve bizonyult. Ebben leszögezi, hogy Isten városa (vagy az égi város) és a földi város
egymással keveredve létezik a kezdetek óta. Az utóbbit az Istent megvető önszeretet hozta létre,
az előbbit Isten szeretete.18 A történelem, a birodalmak története ebben a rendszerben jól
láthatóan nem a Civitas Caelestis része, hanem a másik oldalra esik,19 a földi város, más néven
a Sátán városa terrénumára. Szent Ágoston azt állítja, hogy minden földi állam, minden
birodalom betölti feladatát, majd letűnik. Biztonság és rend csak Isten országától remélhető. A
Talmud alapján, amely három korszakra bontja a történelmet (2000 év káosz, 2000 év a Tóra
és 2000 év a Messiás kora) Szent Ágoston szintén három korszakot határoz meg: a törvények
előtti kor, a törvények kora és az isteni dicsőség kora. Ezek közt a határ előbb a bűnbeesés,
majd utolsó ítélet. Azaz e kettő közé esik a törvények kora, tulajdonképpen a történelmi világ,
amely tovább bontható hat korszakra: Ádámtól Noéig, majd Ábrahámig, azután Dávidig, tőle a
babiloni fogságig, majd Jézus koráig. A hatodik, utolsó kor pedig innen Jézus második
eljöveteléig tart. Ez a hat korszak pedig megfelel az emberi élet hat életszakaszának:
csecsemőkor, gyermekkor, serdülőkor, fiatalkor, érett felnőttkor, illetve öregkor.20 Az emberi

18 Serge LANCEL, Szent Ágoston, Európa, Budapest, 2004, 600.

19 ERŐS, I. m., 32.
20 Breisachot kiegészítve Arnold a korai kereszténység időszemléletének hetedik korát is
említi, a Krisztus második eljövetele utáni, a történelem végét jelentő kort, amelyet az
Apokalipszis korának nevez. (ARNOLD, I. m., 32.)

9
történelmet átfogó eszkatologikus ív tehát láthatóan aszimmetrikus, a csúcspont Jézus kora,
innen fordul hanyatlásba a történelem – vagyis a késő antikvitás és a középkor emberének saját
korát egyre mélyebbre hanyatlóként értelmezte. Mindezzel szemben viszont a mindennapi
tapasztalat bázisán mindvégig élt, sőt a művelt elit körén túl dominált a hagyományos ciklikus
időfelfogás, illetve ókori Sors kereke-felfogás. Eszerint a dolgokat örök ismétlődés jellemzi.
Ebből fakadóan a történelem képes tanítani – ahogyan azt a görögök, Polübiosz vagy Cicero
hirdette.
Fontos eleme továbbá a keresztény múltszemléletnek a színtiszta hagyomány
keresésének zsidó és keresztény tradíciója. A korábban említett hellenista gyakorlatok mellett
ez a későbbi nyugati szövegkritika másik gyökere – pontosan leképezve ebben a tekintetben azt
az általános igazságot, hogy a nyugati kultúra két lábon áll: egyik lába a görög-római, másik a
zsidó-keresztény hagyomány.
Ahogyan a kereszténység beépült a késő-római birodalomba 313 után, úgy történetírása
is közeledett a római történetíráshoz. A legelső keresztény történeti munka Sextus Julius
Africanus Kronográfiája, az első komoly keresztény történész pedig Eusebius, akinek
Krónikája tulajdonképpen kronológiai kánon, Egyháztörténete pedig a keresztények által
elszenvedett üldöztetések és végső győzelmük története. Ez lett kiegészítve Cassiodorus
szerkesztésében a Hármas egyháztörténet.
Hamarosan viszont az a helyzet állt elő, hogy a történetírásnak már nem egy
birodalomhoz, hanem sok királysághoz kellett alkalmazkodnia. A krónika lett a jellemző műfaj:
előbb Cassiodorus, majd Jordanes a keleti gótokról, Sevillai Izidor pedig a vizigótokról írt.
Tours-i Gergely krónikája a frankokról szól, mint az úgy nevezett Fredegar krónikája is, amely
tulajdonképpen három szerző műve. Gildas majd Beda az angolszászokról írt krónikát. Ez a
történetírás tehát egyfelől leképezte azt az új történelmi helyzetet, hogy a világ már nem
egyetlen világbirodalomból áll, hanem különböző királyságokból, másfelől viszont érvényesült
a keresztény hit és egyház egyetemessége. Teljesen eltűnt ugyanakkor a retorikai máz. A
középkor ezer évének vázlatos történetírását a legcélszerűbb műfajok szerint elvégezni.

A középkori történetírás műfajai

Kiindulópontunknak érdemes a hagiográfiát, a szentéletrajzot választani. Ez a 6-7.
századtól virágzott, különösen pedig a Karoling- reneszánszban élte fénykorát, amikor
felélesztették a klasszikus tudást, illetve bizonyos újításokat is bevezettek. A hagiográfiából
azután kialakul a kiemelkedő keresztény világi ember életrajza. Az első ilyen Einhard munkája
volt Nagy Károly életéről. Ezt a mintát követte Asser püspök, aki Nagy Alfréd életéről írt,

10
illetve Thegan püspök életrajza Jámbor Lajos császárról. Ez a nyomvonalon haladva, de jóval
később jelentek meg a királyéletrajzok Suger apáté VI. (Kövér) Lajos francia királyról,
Joinville-i János műve Szent Lajosról, Freisingi Ottóé I. (Barbarossa) Frigyesről.
A gesta az életrajzi műfaj egyik változata. Miközben elmeséli valamely tisztségviselő
(mondjuk apát vagy püspökök) életét és tetteit, tárgyalja egyszersmind magának az
intézményeknek a történetét is. Paulus Diaconus (A langobárdok történetének szerzője) Metz
püspökeiről írt gestát. A gesták világi természetű tetteket és eseményeket is feljegyeztek. Ebből
a műfajból kiindulva jött létre a chanson de geste, Breisach definíciója szerint „amikor egy
létező történelmi személyből fiktív elemek hozzáadásával formáltak hőst.”21 Itt gondolhatunk
a Roland énekre vagy El Cid történetére.
A középkori történetírás tipikus műfaja az annales, hiszen az évszám, mint láttuk, már
eleve elhelyezi az eseményt a történelemben. Megfigyelhetjük az előrehaladást e műfajon belül
a felsorolástól az elbeszélésig. A kiindulást a húsvéti táblázatok jelentik. Ezekhez a szerzetesek
azután egyre több információt adtak, s végül eljutottak az elbeszélésig. A Frank királyi
évkönyvek a frank királyság egyfajta hivatalos történetét jelentették a 741 és 829 közötti
időszakra nézve. Az évkönyvek sokféle adatot tartalmaznak, mert „az ókori kultúrtörténetek
középkori megfelelői voltak”22, nem szorítkoztak a politika eseményeire. Mellettük mindvégig
létezett a klasszikus stílusú történetírás, például Nithard monográfiája a frank birodalom
hanyatlásáról.
A középkor legnépszerűbb történeti műfaja a világkrónika volt. Nagyon sok krónikát
említhetnénk. Csak néhány példát sorolva erre a műfajra: Widukind írta meg A szászok
történetét, Kelet-Európából való a novgorodi krónika és a kievi Nesztór-krónika, Liutprand
krónikája a 10. századi Itália politikai viszonyairól szól, de említhetnénk még a szász és frank
világkrónikákat is. A Párizs melletti Saint-Denis apátság szerzetesei Suger apát óta írták
Franciaország nagy krónikáját, amely az ország történetét retrospektíve 371-től kezdve 1381-
ig meséli el, és egyfajta félhivatalos műnek számított.
A krónika tipikusan három részből épül fel. A kezdő bibliai-patrisztikus történeti rész a
teremtéstől a keresztény egyház történetének kora szakaszáig tart. A történteket a krónika a
Biblia, az egyházatyák művei és korai keresztény krónikák alapján írja le, ezekhez szigorúan
ragaszkodva. Ez után következik a krónikában az a középső rész, amelyben a helyi vagy
regionális történelem kerül bemutatásra a kezdetektől a szerző saját korig korábbi krónikák,

21 BREISACH, I. m., 127.

22 BREISACH, I. m., 110.

11
évkönyvek alapján – általában ezekből bőven merítve. A krónika harmadik és utolsó része pedig
a kortárs történelemről szól, a szerző saját koráról. Ez mindig eredeti szöveg, megírásakor a
szerző saját és nemzedéke tapasztalataiból merít.

A középkori történetírás általános jellegzetességei

Robin G. Collingwood a középkori történetírás fő jellegzetességének az
egyetemességet, a gondviselésszerűséget, a periodicitást és az apokaliptikus jelleget tekinti.23
Breisach hasonlóképpen azt véli a legfontosabbnak, hogy a középkori történetírók nem a világi
dolgok változásait tartották elsődleges fontosságúnak, hanem az emberek Krisztus segítségével
megvalósuló megváltásának történetét. „A történetíró feladata nem az volt, hogy megtalálja az
igazságot, hanem hogy megmutassa, Isten hogyan vitte véghez akaratát az idők során.”24
Vagyis ez a kor így használta a történelmet – ahogyan a hellén arisztokraták sajátos módon
használták az eposzi történelmet, illetve a hellenizmus vagy a Római Császárság időszakában
a politikai helyzet a szórakoztatás felé terelte a történelmet. A középkor szemléletében „Az
igazság tehát nem a független és semleges tények révén bontakozott ki, hanem a múltat hittel
és a hit érdekében vizsgáló szemléletből fakadt.”25 John Arnold említi William of Malmesbury
példáját, aki meglepően modern volt abban a tekintetben, hogy objektivitásra és
elfogulatlanságra törekedett. De az ő történeteiből is az a jelentés bontakozik ki, hogy „az
emberi cselekedetek végső oka és befolyásolója Isten.” A keresztény történetírók ehhez az ókori
retorikai hagyományhoz illeszkedtek és nem a megbízhatóság vagy a teljeskörű tájékoztatás
volt a céljuk: Hitvalló Edwardnak egy ismeretlen tollából származó élettörténete nem is tett
említést a normann hódításról.26 Lényegében tehát, ahogy Erős Vilmos is leszögezi, a
középkori történelmi gondolkodást egyenesen ahistorizmus, történelemellenesség jellemzi.27
Nem az emberek egyedi tettei a lényegesek, hanem az Ember megváltásának a története.

A változások jelei
A középkorban az egyetemeken a történetírást a retorika részeként oktatták, „az
elbeszélő próza tényeken alapuló formájának” tekintették Arisztotelész nyomán, „szemben a

23 ERŐS, I. m., 33–34.

24 BREISACH, I. m., 134.
25 BREISACH, I. m., 135.
26 ARNOLD, I. m., 36–39, idézet: 39.
27 ERŐS, I. m.,16.

12
fikción alapuló prózával,” ezért a kolostori történetírásnak nem jött létre egyetemi
vetélytársa.28 A városok felemelkedése viszont meghozta a klasszikus művek, főleg
Arisztotelész újrafelfedezését. Ekkor nőtt meg a városi iskolák és az egyetemek szerepe. A
kolostorok elveszítették tudományos központ-funkciójukat, és a kolostori krónikák is
elveszítették dominanciájukat a történetírásban. „Az összefüggő elbeszélésként felfogott
krónika ideálját az enciklopédia, a hasznos kézikönyv eszméje váltotta fel” – írja Breisach. A
krónikások azon igyekeznek, „hogy enciklopédikusak legyenek, tanítsanak, elbeszéljenek...”29
Megjelentek a városi krónikák: Londonról Arnold Fitz-Thedmaré, illetve több feljegyzés
Londoni krónikák cím alatt összegyűjtve. Hartman Schedel nürnbergi krónikáját világkrónikává
bővítette, a két Villani pedig Firenze történetéről írt városi krónikát.
A burgundi krónikások a lovagi eszmények jegyében írták krónikájukat. Közülük a
legismertebb Jean Froissart (1337 körül – 1410 körül).30 Ő a lovagság költője és történetírója
volt, különösen a százéves háború koráé. Krónikája nagyjából az 1325 és 1400 közti időkről
szól. Elsősorban a lovagi erényekben bővelkedő nemesek emlékét akarta megörökíteni, és
mivel érdekes és színes történeteket írt, ez kétségkívül sikerült is neki. Sokat utazott, volt
alkalma több országban is szövegeket gyűjteni, interjúkat készíteni, és ezeket vagy azonnal
leírta, vagy később emlékezetéből idézte fel. Az események átfogó, részletes és pártatlan
ábrázolására törekedett. Krónikája azonban több változatban is ránk maradt, és úgy tűnik, nem
javítások eredményeképpen születtek ezek a verziók, hanem ezeket a szerző egyenértékűeknek
tekintette őket. Az eltérő beállítottságú megrendelő más és más krónikaverziót kaptak Froissart-
tól – vagyis hozzáállása a történetíráshoz mégis elég messze esett a modern történész ideáljaitól.
Összeségében végül is egyfajta elvilágiasodási folyamatnak lehetünk végül is tanúi,
amely a reneszánszban tetőzik, és a történelem növekvő fontosságát vonja maga után.31
Mielőbb azonban áttérnék a következő korszakra, feltétlenül szót kell ejtenünk a magyarországi
történetírásról.

Középkori magyar történetírás

Jelen könyv általában arra az elvre épül, hogy a magyar történetírás fejleményei nem a

28 BREISACH, I. m., 134.

29 BREISACH, I. m., 154, 156.
30 Froissart bemutatásakor a következő munkára támaszkodom: HUGHES-WARRINGTON, I. m.,
101–106.
31 ERŐS, I. m., 39–40.

13
középpontban állnak, mivel mindig az a helyzet, hogy ezek csupán követték a nyugati
történetírás fejlődését, de igyekszik mindig különös figyelmet szentelni ezeknek a
fejleményeknek, mert mégiscsak a magunk szűkebb szellemi környezetéről van szó. Azok
számára, akik elsősorban a magyar történetírás fejleményei iránt érdeklődnek, és ezeket
részletesebben szeretnék megismerni, Gunst Péter és Romsics Ignác korábban említett könyvei
ajánlhatók.
Erős Vilmos periodizációja a magyar király és az Árpád-ház történetére koncentráló 11–
12 századi munkáktól (ős-gesta, Gesta Ladislai regis, III. István kori gesta) megkülönbözteti a
már a nagybirtokos arisztokráciára, sőt néha a köznemességre is kiterjesztett történeti műveket
(Anonymus Gesta Ungarorumja, Ákos mester V. István kori gestája, Kézai Simon Gesta
Hungarorumja, Kálti Márk Képes krónikája). A középkori magyar történetírás utolsó jelentős
teljesítménye az első világi szerző Thuróczy János krónikája 1488-ből, amely egyfelől mintegy
lezárja a folyamatos magyar „krónikaszerkesztményt”, másfelől pedig felmutatja a
humanizmus olyan jegyeit is, mint az egyéniségek iránti érdeklődés. Végül Antonio Bonfinivel
már egy új korszak kezdődik nálunk is, aki primér forrásokból kísérli meg összeállítani a
magyarok történetét (Rerum Ungaricum decades).32

Újkori változások

A reneszánsz és a 18. század közt olyan döntő fontosságú változások mennek végbe a nyugati
világban, mint földrajzi felfedezések, az átalakuló kozmoszértelmezés és az antikvitás
újrafelfedezése. Vége szakad a kereszténység egységének, és végbemegy az állam
felemelkedése. Mindezek hatására megújult a történetírás is. Ha egyetlen fogalommal kellene
megjelölnünk ennek a megújulásnak az irányát, azt mondhatnánk, hogy a legfontosabb
fejlemény a „kritikai” történetírás kialakulása.33 A kora újkor századaiból e központi
gondolathoz társítva fogunk kiemelni bizonyos fejleményeket a történetírás fejlődésének
folyamatából.

Újfajta történetírás a reneszász Itáliában

A quattrocento békét és prosperitást hozott az itáliai városállamokban. A 15. században

32 ERŐS, I. m., 41–48.

33 ERŐS, I. m., 17.

14
itt létrejött a humanista történetírás. Flavio Biondo az ókori Rómáról írt, felismerve már a
régészeti leletek jelentőségét is, Leonardo Bruni (1370 körül – 1444) pedig Firenzéről. Ő az
itáliai humanista történetírás első kiemelkedő képviselője. Történetének főhőse Firenze népe.
Bruni Thuküdidész nyomdokain haladva forrásainak hitelességét más forrásokkal összevetve
igyekszik megállapítani. Bár narratívája még évről évre, azaz krónikaszerűen halad előre, benne
már nem az isteni gondviselés tölti be a magyarázó szerepet.34
Brunié az első igazi reneszánsz nemzedék, mert a megelőző generációból például
Petrarcára még nagyon is hatott a középkori aszketizmus, és Szent Ágostont imitálta. Bruni
szerint a politikai szabadság foka arányos a kreativitás és a virtus mértékével. Firenze ugyanis
köztársaság, az igazi nemesség csak a virtusra épülhet szerintük: Virtus, eruditio, libertas ennek
a nemzedéknek a fő jelszavai.35
A század végén azonban hirtelen minden megváltozott. Jött 1499-ben a Calamita
(szerencsétlenség), Észak-Itália francia inváziója, amelyet hat évtizednyi háború követett
Itáliában. Az itáliai humanisták számára evidensen adódott a központi kérdés: ki a felelős
mindezért? – és elmélyült elemzésekhez vezeti őket. Két firenzei történetíró, Machiavelli és
Guicciardini már olaszul, saját tapasztalatok alapján írtak. Egyes ideák dicsőítése helyett
hasznosítható politikai tanulságokkal akartak szolgálni kortársaiknak. A francia Jean Bodin is
az ellen emelt ekkor szót, hogy az ókori retorikai eszmények felelevenítése miatt a történelem
a filozófiának és költészetnek legyen alávetve, illetve azzal szemben, hogy a stílus fontosabb
legyen a tartalomnál, és csak a fenségességhez illő témákkal lehessen foglalkozni. A történelem
könnyebb megértésének módszere (1566) című munkájában kifejtett nézetei szerint szükség van
az államügyek, hadügyek, kormányzás helyes elsajátításához a múlt tanulságainak levonására.
Így aztán a 16. század végére a történetírók célja ismét a múlt »igaz történetének« megírása
lett.”36
Niccolò Machiavelli (1469–1527) a többi humanistán is túlmutatóan az emberi és
kollektív cselekedetek alapján kívánta magyarázni a történelmet. Az általa alkalmazott
magyarázó tényezők az emberek vágyai, ezek kielégítésének korlátozott lehetőségei, illetve a

34 Bruni bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom: ROMSICS, I.

m., 17.
35 ALMÁSI Gábor, Miért Cicero? A cicerói értelmiségi modell és értékek reneszánsz
adaptációjáról, Korall 7 (2006/23.), 71–75.
36 ARNOLD, I. m., 42–44.

15
cselekedeteik korlátozottsága a szükségszerűségek által.37 Machiavelli legismertebb munkája
A fejedelem, amelyben a haszonra és az érdekre vezeti vissza az emberek tetteit,38 de főműve
Firenze története. Ebben a hangsúly a politikai struktúrán, ezen belül is a külpolitikán van, de
Itália erkölcsi meggyengülése is fontos – amelyet ő a germán hódításokra vezet vissza.39
Machiavelli a firenzei állam érdekében gondolkodik, a Medici család uralma helyett a
köztársaságot szeretné visszahozni, bár következtetésein az erény nevében a firenzeiek is
felháborodtak.40 Francesco Guicciardini (1483–1540) Machiavellinél is több forrást olvas és
elemez, mert az ókori példákat a gyakorlatban használhatatlannak tartja – szemben
Machiavellivel (lásd tőle: Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről). Guicciardini művei
(Firenze története, Itália története) tulajdonképpen tanulmánygyűjtemények, az oknyomozó
történelem megnyilvánulásai.
A reneszánsz korban a történetírás elmélete terén döntő fontosságű előrelépés történt.
Ugyan Isten fontos maradt, de a történelem középpontjába az emberi okság került. A
történelmet általában továbbra is tanítómesternek tekintették ugyan, de már nem az erkölcsileg
helyes életre, hanem közéleti tanulságokra okított. Flavio Biondo volt az első történetíró, aki
már rekonstruálni akart, nem pedig tanítani. Az antikvárius történetírás, amelyhez őt is
sorolhatjuk, nyitott a bevett történeti forrásokon túl a nem írott források irányába, ami Itáliában
elsősorban a régészeti emlékeket jelentette.

Szövegkritika és elsődleges források

A történetkutatás legnagyobb hatású újítása ebben az időszakban azonban a
szövegkritika volt. Megkezdődött az ókori szövegek megtisztítása a kulturális kontextus és az
anakronizmus fogalmainak segítségével. A kulcsmozzanat Lorenzo Valla: Értekezés a
hiteltelen és koholt konstantini adománylevélről című művének megjelenése volt 1440-ben.
Tartalmi ellentmondásai, nyelvi anakronizmusai és a kor történeti kontextusa alapján
bizonyította a szerző, hogy a pápák itáliai világi hatalmát megalapozó okirat nem 4. századi.41
A lényeg az, hogy a filológia, a szövegkritika képessé vált egy akár évszázados hagyomány

37 BREISACH, I. m., 166.

38 ROMSICS, I. m., 17.
39 BREISACH, I. m., 166.
40 Jacob BURCKHARDT, A reneszánsz Itáliában, A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata,
Budapest, é.n.2, 69.
41 ROMSICS, I. m., 18.

16
lerombolására is.
A jogtörténet is ebbe az irányba tájékozódott. Franciaországban a humanisták
megpróbáltak visszatérni a Justinianus-kori kodifikáció előtti tiszta római joghoz, és ők is
szövegkritikát alkalmaztak. Mindeközben Guillaume Budé felismerte a jog történetiségét. A
francia (vagy Franciaországban működő) jogtörténészek, a mos gallicus juris docendi iskola
képviselője félretették a glosszákat, és az eredeti szövegekre koncentráltak. Céljuk a tiszta
római jog helyreállítása volt a humanista szövegkritika módszere által – a tekintélyekre való
szokásos támaszkodás helyett. Ez a váltás a reneszánszra mélyen jellemző. Ahogyan egy
vitában Leonardo da Vinci érvelt: „»Aki a vélemények harcában a tekintélyre hivatkozik, az
értelme helyett emlékezetét használja.«”42
A franciák tehát a jogról folytatott vitákban az elsődleges forrásokra koncentráltak, és
elkezdtek forráskritikát alkalmazni, ügyelve azokra a veszélyekre, amelyek a források esetleges
elfogultságából adódnak. És ha ellentét merül felt, akkor az elsődleges forrásokat fogadták el
még akkor is, ha évszázados hagyományokkal kellett szakítaniuk. A szakítás a középkor
hagyománytiszteletével megjelent közvetlenül a történelem szférájában is, még hozzá először
a francia királyi levéltár rendezése során, Jean du Tillet és Pierre Pithou munkásságában.
Étienne Pasquier 10 kötetben írt Franciaország politikai, jogi, pénzügyi intézményeiről,
egyházáról, nyelvéről, köztörténetéről. Náluk már a tudományos módszertan, a kritikai elemzés
számított döntőnek. John Arnold Francois Baudouin szerepét emeli ki. Ő a római jog fejlődését
vizsgálta, a történelem tanulmányozását az igazságszolgáltatáshoz kapcsolta, megtisztítva azt a
meséktől, elfogulatlanságra és kétkedésre szólítva fel a történészeket. Követői már
levéltárakban eredeti forrásanyaggal dolgoztak. „A Vallától Baudouinig terjedő időszakban
fejlődtek ki a forráskezelés módszerei és elvei, s ekkor fogadták el, hogy a történelem
»igazságát« a bizonyítékok szabják meg.”43
A forráskritika terén a 17. században is komoly előrelépés történt. A bollandistának
nevezett jezsuita forrásgyűjtő iskola nekilátott a szentéletrajzok megtisztításának a képzelet
szüleményeitől Herbert Rosweyde, majd Jean Bolland vezetésével. Munkájuk
eredményeképpen Antwerpenben kiadták az Acta Sanctorum sorozatát, amelyben 1643 és 1794
között 53 kötet jelent meg, de az 1960-as évek végére a sorozat már 128 kötetet számlált.44 A

42 Hiba! Csak törzsdokumentumban használható.Sigmund FREUD, Leonardo da Vinci egy

gyerekkori emléke = Uő, Esszék, Gondolat, Budapest, 1982, 311.
43 ARNOLD, I. m., 56–58.
44 ROMSICS, I. m., 20.

17
17. század közepére a párizsi Szent Mór kongregációjába tartozó bencéseknek a Saint-Germain-
des-Près kolostorban történetkutató műhelyük jött létre. Egyikük, Jean Mabillon (1632–1707)
De re diplomatica címmel 1681-ben kiadta a középkori forráskritika évszázadokra
meghatározó kézikönyvét.
A kora újkori magyar történetírás is ide, a szigorú szakmai alapokon álló
forráskiadáshoz fog eljutni a 16–17. századi irodalmi-retorikus kortörténettől (amely Bonfini
nyomdokain halad, de elmarad humanista történetírásának színvonalától45) és a 16. századi
humanista főpapok, Oláh Miklós, Verancsics Antal, Forgách Ferenc munkásságától, illetve a
16–17. század fordulójának szintéziseitől, Istvánffy Miklós, Szamosközy István, majd Szalárdi
János krónikáitól indulva. Az egyrészt Bonfinire visszanyúló, másrészt a korábbi történetírók
szövegeinek kritikai kiadását megvalósító Zsámboki Jánosnak a nyomdokain járó jezsuita
forrásgyűjtő iskola volt az, amely – ahogy azt Erős Vilmos megállapítja – „alapvetően
megváltoztatta történetírásunk jellegét”, és a katolikus egyház történetéről rengeteg iratot
gyűjtött össze: okleveleket, leveleket, elbeszélő forrásokat.46 (A gyűjtőkör a 18. században
azután gyorsan kiszélesedett a köztörténet dokumentumaira.47)
Előfutárjuknak tekinthetjük Inchoffer Menyhértet, akinek torzóban maradt magyar
egyháztörténete 1644-ben Rómában jelent meg. A forráskutatás terén a kezdeményezés
Hevenesi Gábortól (1656–1715) indult ki, aki a bécsi Pázmáneum rektora volt. Munkájának
1695-ban fogott neki. Minthogy maga mögött tudhatta Kollonich Lipót támogatását,
megnyíltak előtte mind az egyházi, mind a kamarai levéltárak, és 133 kötet forrásanyagot
gyűjtött össze. Vállalkozásának folytatói közül Timon Sámuelt és Kaprinai Istvánt kell
kiemelnünk. Ez utóbbi egymaga 102 kötet anyagot gyűjt össze különféle levéltárakból, így a
teljes forrásmennyiség 323, később 379 kötet lett. Ennyi anyag már feldolgozás után kiáltott.
Ezt először Timon Sámuel kísérelte meg. Magyarország 1000 és 1662 közötti történetének
áttekintését döntően okleveles forrásokra alapozta, de forráskritikát szinte alig alkalmazott.
Pray György (1723–1801) tekinthető a forráskritikai szempontokat érvényesítő történetírás
hazai megalapítójának. Katona István (1732–1811) Historia critica regum Hungariae című 42
kötetes műve (1778–1817) pedig tulajdonképpen kommentált forráskiadvány.48 Katona
emellett a forrásgyűjtést is folytatta, és több, mint 140 kötet anyagot gyűjtött össze. A 17–18.

45 ROMSICS, I. m., 32.

46 ERŐS, I. m., 69–72, idézet: 71.
47 ROMSICS, I. m., 38.
48 GUNST, I. m., 104–119, vö. ROMSICS I. m., 37–40.

18
századi forráskiadási tevékenység természetes módon vonta maga után a forráskritika
megerősödését, kifinomodását. Ezt jól mutatja a segédtudományi tanszék korai létrehozása az
egyetemen.49

Nem írott források

Láttuk, hogy már Biondo is használt nem írott történeti forrásokat, de ezek felhasználása
terén a legnagyobb előrelépés Angliában történt. Természetesen a kor angol történetírásának
részét képezte a régimódi krónikairodalom, illetve a megjelenő humanista történetírás is, de a
legfontosabb fejlemény az úgy nevezett antikvárius történetírás virágzása volt 1570 után. John
Arnold úgy mutatja be az antikvárius történészeket mint amolyan régiségbúvárokat, akik nem
zavartatták magukat a retorikai történetírás által, viszont „mindent összegyűjtöttek, amihez csak
hozzájutottak, s ami a múlt bármely olyan időszakával kapcsolatban állt, melyet kedveltek.” De
„kialakították azt a múltat kutató módszert, amely a dokumentumokra és a tárgyi
maradványokra támaszkodott.” Legkiemelkedőbb képviselőjük, William Camden mindent
összegyűjtött, minden részletet rekonstruált a római kori Britanniáról.50
Az angol antikvárius történetírást Breisach is humanistának és lokálpatriótának tartja,
amely nem egyesült az elbeszélő történelemmel, és főleg bevonta a történelem forrásai közé a
nem írott forrásokat is: helyneveket, érméket, romokat. Megemlítheti John Leland nagy tervét
az angol grófságok ilyen elvek szerinte megírandó történetéről. (Ebből egyes adatgyűjtések
mellett Kent leírása készült el.) 1568-ben kiadták a régi angolszász törvényeket, 1586-ban pedig
létrehozták a Society of Antiquariest. Minthogy az antikvárius történészek többnyire nem
elsődleges írott forrásokkal dolgoztak, más módszertant követtek, mint a humanista
történetírók. „A kutatások általában az angol jog, szokások, intézmények vizsgálatára
összpontosítottak.”51
A 17. században többfelé találkozunk antikvárius történészekkel Nyugat-Európában,
így Itáliában is. Egy nagyon jó, de korai példa, amolyan előfutár egy 15. századi szerzetes,
Viterbói Annius történetírása.52 A 17. században hamisítónak tartották, de nem tudták

49 ERŐS, I. m., 72–73.

50 ARNOLD, I. m., 52–56, idézetek: 52, 53.
51 BREISACH, I. m., 183.
52 Hiba! Csak törzsdokumentumban használható.Ingrid D. ROWLAND, The Scarith of
Scornello. A Tale of Renaissance Forgery, The University of Chicago Press, Chicago–
London, 2004.

19
megítélni, mi volt igaz írásaiból. A későbbi hamisítók mintája lett, mert mesterien szőtte össze
a klasszikus tudást és a tiszta kitalációt. Meséit ősi kéziratokra, feliratokra, szobrokra
támaszkodva erősítette meg. Viterbói Annius etruszk feliratok hamis fordítását adta, miközben
közelebb került elolvasásukhoz, mint addig bárki korábban. Etruszk helyneveket fabrikált a
korabeli helynevekből, mert megértette, hogy a helynevek a múltra utalnak. Illeszkedve a
krónikaíró hagyományokba, Viterbót egy egyetemes történeti elbeszélésbe illesztette be
Adámtól és Évától VI. Borgia Sándor pápáig. Ahogy Annius összeszőtte a régészeti leleteket
és feliratokat a kéziratokkal és helynevekkel, továbbá a jól ismert ókori forrásokkal, az nemcsak
nagyon nehezen kibogozhatónak bizonyult, hanem minden későbbi antikvárius történész
számára mintát adott – legyenek ezek kóklerek vagy elhivatott történetkutatók.

A történelem iránytű nélkül

Jean Bodin úgy vélte, hogy az emberi történelmet el kell választani a
természettörténetről és az isteni történelemről. Szerinte Isten megismerésének eszköze a hit, a
természet megismeréséé az értelem (ratio), a történelmet pedig a bölcsesség (prudentia) útján
lehet feltárni.53 Mindenesetre ebben az új vagy legalábbis átmeneti időszakban az
egyháztörténet valóban elvált a humanista világi történelemtől. A felekezetek ideológiai
harcában a kezdeményezés a protestánsoké volt: Matthias Flacius vezetésével megírták a
Magdeburgi évszázadok című munkát, egy 13 kötetes egyháztörténetet 1300-ig, amely azt a
tézist fejtette ki, hogy a római egyház meghamisította Krisztus tanítását. A műben a pápaság
erkölcsi hanyatlását illusztrálták. (Érdekes módon az, ami mindebből maradandó lett a
történetírásban, az az évszázadok szerint korszakolás.) A katolikus válasz, Baronius Egyházi
évkönyvei jelentették, amely munkát már a forrásokkal szembeni kritikai szemléletmód
jellemzett. Ezekben a vitákban az egyháztörténet üdvtörténetből intézménytörténetté
egyszerűsödött.
Útvesztő lett üdvtörténet nélkül az egyetemes történelem – ezt a fogalmat nem is
használták. Új időszemlélet jelent meg, amely szerint az emberiség nem útjának végén jár,
hanem a sötét középkor után az újkorba jutott.54 Petrarca nyomán, aki három korszakról beszél
(Róma, sötétség, újjáépítés) Christoph Cellarius (1638–1707) három korszakra bontotta a
történelmet: ókorra, középkorra és újkorra. (Ez is elég sikeres invenciója volt ennek a kornak,
bár a középkor terminust még nem használta sem Gibbon, sem Voltaire vagy Montesquieu, az

53 ERŐS, I. m., 53.

54 ARNOLD, I. m., 40.

20
csak a 19. század elején lett általános.55)
Minthogy a történelem iránytű nélkül maradt, felmerült a kérdés: Mi mozgatja a
történelmet? Az újkor gondolkodói Isten beavatkozása helyett már más okokat kerestek. Jean
Bodin például az emberek testnedveinek arányára mutatott rá, más a klíma, a földrajzi
környezet fontosságára, esetleg a bolygók mozgása általi determinációra. De voltaképpen a
történelem már nem is volt fontos a kor jezsuita oktatásában. Ezt a helyzetet képezte le az itáliai
ars historica irányzat felfogása, amelyet a retorizáló történetírás utolsó kezdeményezésének
tekinthetjünk. Szerintük a történetíró célja tanítani és gyönyörködtetni. A lényeg a dramatizálás,
a választékosság és az elegancia. John Arnold szerint a retorikai történetírást az irodalmi
szerkesztés klasszikus elvei határozták meg, és az a kettős cél vezette, hogy „szép stílusú
elbeszélést nyújtson, valamint, hogy a múlt politikai eseményeiből példaértékű »tanulságot«
vonjon le az olvasó számára.”56 A történelem fontosságának érezhető csökkenése elsősorban
a kor gondolkodásának alapvető átalakulásából következett.
A 17. században tudományos forradalom ment végbe. (Elegendő az optika vagy a
mechanika fejlődésére gondolnunk.) Megérkezett a racionalizmus, az emberi észre való
hagyatkozás. Az egyre jobban terjedő deista felfogás szerint Isten pusztán „első mozgató”,
beavatkozása utána a világ már önmagától megy tovább, vagyis az ember szabad, és a
tudománynak az autonóm világot kell magyaráznia. Ez a szemlélet határozza azután meg a kor
felfogását a történelemről. Francis Bacon szerint a történelem feladata mindössze a tények
összegyűjtése – a következtetés már a filozófusok, költők dolga. (Ugyanezt a gondolatot a
következő fejezetben Comte-nál fogjuk viszontlátni.) Pierre Bayle a tényeket rakja egymás
mellé, amelyek önmagukban megjelenítik a múltat. Dictionnaire historique et critique (1697)
című műve egy sokszor botrányos életrajzi lexikon, amely a nagy emberek műveit racionálisan
akarja megközelíteni.57 René Descartes világában már alig van hely a történelemnek,
legfeljebb csak a peremen: a tiszta igazságokhoz semmi köze. Jól látszik, hogy ahogy nő a
tudományosság szintje, úgy csökken a történelemnek tulajdonított érték.

Egy korszerűtlen elmélet

A 18. század a modern történetírásnak amolyan kihordási periódusa. Akiről legelőször

55 Harold Samuel STONE, St. Augustine’s Bones. A Microhistory, University of

Massachusetts Press, Amherst–Boston, 2002, 105.
56 ARNOLD, I. m., 50.
57 STONE, I. m., 23–25.

21
említést kell tenni, mintegy zárójelben, az Giambattista Vico58 (1668–1744), aki saját korára
lényegében semmifelé hatással nem volt. Teljesen kidolgozott történetértelmezési modellt
publikálst Az új tudomány című művében, melyet először 1725-ben adott ki, majd 1730-ban,
végül pedig 1744-ben. Ebben az embert társadalmi lényként, a kultúrát egységes rendszerként
fogja fel. A középpontban az a felismerése áll, hogy az emberi kultúra igazán fontos eseményei
az emberek kollektív tudatában végbement változások voltak. Amit végül Vico kifejt, az
egyfajta ciklikus történelemfelfogás, amely szemben áll a kereszténység hagyományos lineáris
időszemléletével,59 bár ugyanakkor megfelel a mindennapi tapasztalatokon alapuló, az ókorra
visszanyúló tradicionális időfelfogásnak.
Ennek értelmében minden kultúra három korszakból álló cikluson megy keresztül: az
istenek, a hősök s az emberek korán. Az istenek, másképpen a költészet korában az emberek
brutálisak és irracionálisak, de képzelőerejük nagy. A szabályokat isteni eredetűnek tartják,
nyelvük, intézményeik, törvényeik és ideáljaik mítoszokon nyugszanak. A társadalmi rend az
intézmények mellett kialakítja a közösségi tudatot. Az emberek hisznek a mindenható Istenben,
és azok, akik vele kommunikálni tudnak, privilégiumokat élveznek. Egy idő után ezek kezdik
elveszíteni hatalmukat, mert az Istennek fennálló kapcsolatukban az emberek kételkedni
kezdenek. Beköszönt a hősök kora. Ennek folytonos harcaiban felmerül az igény egy humánus
és igazságos politikai rendszerre, és megtörténik az átlépés az emberek korába, amely
racionális, humanista, kötelességtudó, demokratikus. Megindul az urbanizáció. Az ateizmus
megrendíti az erkölcseiket. Túláradó individualizmus lesz a jellemző, nő a társadalmi
elégedetlenség, ezért a civilizáció hanyatlik. Ha a hitetlenséget nem lehet megállítani, a
társadalom a „reflexió barbárságába” esik vissza, amely szakaszban a gondolat teremtő ereje
kimerül. Az emberek mitikus tudatban próbálják ismét fellelni a hitet – és a ciklus elölről
kezdődik. Vico ezen ciklikus elmélete azonban nem vetekedhetett a fejlődéselmélettel, amely
a 18. század legfontosabb újdonsága lesz majd.
A 18. századi Nyugat-Európában ugyanis a fejlődés a mindennapi ember tapasztalata
lett. Az 1730-as évektől Franciaországban már nem voltak periodikus éhínségek, amelyek a
korábbi századokban visszatérően megtizedelték a lakosságot. Az embereknek már nem kellett
az éhhalál rémével együtt élniük. A karantén-rendelkezések viszonylag hatásos védelmet
biztosítottak a járványos betegségek terjedése ellen, és a korábbi harmadik rém, a lakosságot

58 Vico bemutatásakor Breisach mellett a következő munkára is támaszkodom: HUGHES-

WARRINGTON, I. m., 338–342.
59 ROMSICS I. m., 22.

22
pusztító háború sem volt már úgy jelen az emberek életében, mint a 17. században. Megnőtt az
átlagos élettartam. Pierre Chaunu 1730 és 1770 közé teszi az „élet forradalmát”, amikor az
emberek száma szinte mindenütt megduplázódott. Továbbá míg az élet anyagi aspektusait
tekintve a 12. és 18. század között nem történt érdemi elmozdulás, addig a 18. század a
mozdulatlanság korábbi századai és a robbanásszerű fejlődést hozó 19. század között a sok apró
változás, az átérzett mozgás és ezért a haladás százada volt.60 A fejlődés tapasztalata, hogy
tehát a dolgok fokozatosan jobbak és jobbak lesznek, új vágányra állította az emberek
gondolkodását, és végül a mai értelemben vett történeti diszciplína megszületéséhez vezetett.
Az út a felvilágosodáson keresztül vitt.

Történelem és filozófia
A francia felvilágosodás filozófiája szerint az ember természeti törvények miatt szabad,
az ember alapjában jó, mert racionális, és ahogy racionalitása kibomlik, egyre civilizáltabb lesz.
A felvilágosodás egyik legnagyobb hatású filozófusát, Voltaire-t (1694–1778) történeti művek
szerzőjeként is számon tartjuk. Írt XII. Károly svéd királyról, és kifejtette, hogy az uralkodónak
nem a dicsőséget kellene hajszolnia, hanem a békét és népe boldogulását biztosítania, de írt a
Napkirály századáról is. E művének bevezetője nagyszabású kultúrtörténeti áttekintés. (Még a
kultúrtörténet fogalma is Voltaire-től származik.) A történelem lényege szerinte a szellemi,
kulturális és erkölcsi fejlődésben rejlik.61 A francia felvilágosodás történetszemléletének
legjobb példája Voltaire egy további műve, az Esszé a nemzetek erkölcseiről, szokásairól és
szelleméről (1754). Míg Montesquieu (1689–1775) a természeti különbségekben látta a
történelem magyarázó elvét,62 Voltaire abból indult ki, hogy ha az emberi természet egységes,
akkor a meglévő különbségeket a racionalitás és civilizáltság szempontjából egyenlőtlen
fejlődés magyarázza. Vannak lemaradt civilizációk, illetve egyes rétegek a nyugati
társadalomban is lemaradtak, akik talán sohasem érik már el a racionalitás kiteljesedését.
A 18. században a történelem a filozófiához kötődött, ez adta meg a lényeges, központi
témákat, amelyekkel foglalkoznia kell. Ezek a nagy filozófiai kérdések pedig szétfeszítették a
thuküdidészi politikatörténeti kereteket. John Arnold szerint „A felvilágosodás történetíróit
nem egyszerűen az uralkodó elit döntései, hanem a földrajz, a klíma, a gazdaság, a társadalom

60 Pierre CHAUNU, Felvilágosodás, a többit pótolni, az oldalszámokat is

61 ERŐS, I. m., 61.
62 ROMSICS I. m., 24.

23
összetétele s a különböző népek jellemzői érdekelték.”63 Ezt világosan láthatjuk Voltaire-nél:
„Nagy gondot fordítunk arra, hogy megmondjuk, melyik nap vívtak egy csatát […]
Kinyomtatjuk a szerződéseket, leírjuk a koronázási pompát […] Ám miután vagy három-
négyezer csataleírást és néhány száz szerződés teljes szövegét elolvastam, rájöttem, hogy
lényegében egyáltalán nem tudtam meg semmit. Így csupán eseményeket ismertem meg. […]
Miért volt Amszterdamnak kétszáz évvel ezelőtt alig húszezer lakosa? Miért van ma
kétszáznegyvenezer lakosa? […] Íme ez egy olyan dolog, amit minden polgár vagy filozófus
meg szeretne tudni, aki a történelemmel foglalkozik. De messze nem elégszik meg ezzel a
tudással, hanem kikutatja: mi volt egy nemzet alapvető hibája és legnagyobb erénye […] A
kutatás fő célja végül az erkölcsök és a törvények változása lesz. Így ismerjük meg az emberiség
történetét ahelyett, hogy a királyok és az udvarok történetének kis szeletét ismernénk meg.”64
Ez a váltás nem csak Voltaire-nél figyelhető meg: a német nyelvterületen is megtörténik
a felvilágosodás programját követve. A történelem célja tehát az, hogy az emberiség anyagi és
szellemi haladását ábrázolja, amely az értelmes, racionális emberi lét felé tart. Ezt elsőként
Johann Christoph Adelung vázolta fel 1782-ben, valószínűleg először alkalmazva a „kultúra
története” megjelölést.”65 Franciaországban Condorcet márki Az emberi szellem haladásának
történelmi vázlata (1793–1794) című művében kifejtette a fejlődés tételét. Eszerint az
emberiség felszabadulása a természet hatalma és az irracionális társadalmi zsarnokság alól
szükségszerű folyamat – és pedig az értelem fejlődése miatt.66 Könyve végén megjósolja a
jövő boldog társadalmát, melyben szabadon bontakozhatnak ki az emberi képességek, és
létrejön az anyagi jólét.67
Ugyanakkor nyomban megjelentek különvélemények is ezen általánosnak mondható
optimizmussal szemben. Jean Jacques Rousseau (1712–1778) a változásnak a többiekhez
képest éppen ellentétes előjelet adott. Szerinte az ember a civilizáció hatására előbb mások előtt
tetszelegni kezd, majd mások kárára érvényesülni törekszik. A kultúra ennek az
elidegenedésnek a terméke. Az emberiség nem fejlődik, hanem éppenséggel hanyatlik a
természeti állapot óta, amelyben az érzelmek, az értelem és a szenvedélyek még egységben

63 ARNOLD, I. m., 59–60.

64 Idézi DANIEL, I. m., 198.
65 DANIEL, I. m., 199.
66 BREISACH, I., m., 212–214.
67 ERŐS, I. m., 62.

24
voltak.68 A romlás oka végső soron tehát a magántulajdon megjelenése.69 De hangsúlyoznunk
kell, hogy mindez csak egy kisebbség véleménye: az egységes keresztény időszemlélet helyére
végül a múlt, jelen és jövő szintézisét nyújtó fejlődéselmélet lépett.

A 18. századi eruditus történelem és a felvilágosodás hatása

Azt mondhatjuk, hogy ebben a helyzetben, amikor tudniillik a keresztény világkép
megkérdőjeleződésével a történelem is válságba került, felmerült egy újfajta történetírást
kimunkálásának szükségessége. Ennek elemei a kora újkorban létre is jöttek tulajdonképpen: a
humanisták által kidolgozott forráskritika, a francia jogtörténet által leszögezett tétel az
elsődleges források fontosságáról, illetve az antikváriusok törekvése a források körének
kitágítása, a történelem tematikájának kiszélesítésére. A 18. század tudós történetírói ezen
elemek kombinálásával és történelem modernebb szemléletével egyre közelebb kerültek a már
modernnek tekinthető történetíráshoz. A korban a Gondviselés helyét okként a véletlen és a
Nagy Ember szerepe vette át.70
Itáliában Ludovico Antonio Muratori az Annali d’Italia című művében az
időszámításunk kezdete utáni első évtől az 1749-ig évente meséli el Itália történetének
eseményeit. Baronius Annalese hibáit akarja kijavítani.71 Emellett 24 kötetben adta ki Itália
500 és 1500 közötti történetének forrásait.72 Míg a skót William Robertson a haladást az isteni
terv megvalósulásaként értelmezte, Angliában Edward Gibbon (1737–1794) a felvilágosodás
szekularizált vonulatát képviselte.73 A Római Birodalom hanyatlása és bukása című
könyvében Trajanus korától 1453-ig hat kötetben (1776–1788) írta meg a késő ókor és a
középkor történetét. Ez talán a felvilágosodás legnagyobb történeti teljesítménye.74 Gibbon
„élvezhetően egyesíti a régiségbúvárok forráselemzését a cicerói elbeszélés stílusával, valamint
a felvilágosodás filozófiai kérdésfeltevésével.”75 Tudományosság és elegáns stílus egyszerre

68 BREISACH, I., m., 216–217.

69 ROMSICS I. m., 25.
70 ARNOLD, I. m., 62.
71 STONE, I. m., 104–105.
72 ROMSICS I. m., 20.
73 ROMSICS I. m., 27. Gibbon bemutatása elsősorban erre a műre épül: HUGHES-
WARRINGTON, I. m., 120–126.
74 EVANS, I. m., 16.
75 ARNOLD, I. m., 64.

25
jellemzi. Az okokat keresi, de csak szövevényes elbeszélést ad a jólét érlelte bomlásról: luxus
– romlás – zsoldosok – polgárháborúk. Ez a fejlődésmenet és a hozzá kapcsolt ítélet nagyon
hasonló ebben az ókori, az imént megismert történetírókéhoz. Az új elem a korai kereszténység
által képviselt vallási fanatizmus, amelyet Gibbon elítél. Richard J. Evans szerint művéből „Az
a tanulság, hogy a babona, a fanatizmus és a vallásos hit - melyek a felvilágosodás
racionalizmusa számára elfogadhatatlanok voltak - veszélyes erők, melyek megbuktattak egy
nagy és jó birodalmat, és ha nem számolják fel őket, a jövőben további katasztrófákhoz
vezethetnek.” A lényeg tehát a jelennek szóló tanulság. Gibbon az emberi természetet
univerzálisnak, történetileg változatlannak tartja.76
Míg a felvilágosodás korszakában a francia történetírást a spekulatív elméletek, a brit
történetírást a könnyed és elegáns stílus jellemezte, a német történészek a forrásokra fordítottak
megkülönböztetett figyelmet – írja Romsics Ignác.77 A német tudós, eruditus történetírás és
különösen már a mai értelemben vett történetírást megelőlegező göttingeni iskola megértéséhez
fel kell villantani a 18. századi német filozófia néhány mozzanatát is. Itt már lépten-nyomon
azzal fogunk találkozni, hogy egyes gondolatok megelőlegezik a historizmus történetírását,
amelynek jegyében a ma ismert történetírás megszületett – és amely a következő fejezetnek
lesz majd a tárgya. Kantot is itt kell majd tárgyalnunk, de előrebocsátanám, hogy
történelemfelfogása jól példázza a felvilágosodás korának hitét a haladásban, amit a francia
filozófusoknál is láttunk. Szerinte felfedezhető „az emberi dolgok ez értelmetlen menetében ...
egy természeti cél”.78 Leibniz vagy Herder felfogására viszont már az intuitív meglátások a
jellemzők. Tulajdonképpen a megértés korai módszere jelenik meg náluk: megpróbálnak
túllépni az eruditus történészek adathalmozásán, egyszerű oksági magyarázatok helyett
dinamikus egészként próbálják feltárni a történelmet. Ez a gondolat majd később a
szellemtörténet kapcsán kerül ismét elő. Gottfried Wilhelm Leibniz felfogása szerint a világ
önmagukban zárt egységekből (monászokból) áll. A világ az állandó fejlődés állapotában van.
Filozófiájából az következik, hogy „a történelmi vizsgálódásoknak a valós, egyedi
eseményekre kell koncentrálni”, tehát nem az általános törvényszerűségekre – ami a
historizmusnál fog majd visszaköszönni.79 Meghirdette, hogy a nyelvek összehasonlító

76 EVANS, I. m., 16.

77 ROMSICS I. m., 27.
78 Immanuel KANT, Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből
= GYURGYÁK – KISANTAL (szerk.), I. m., I. 279.
79 BREISACH, I., m., 211.

26
vizsgálatára lenne szükség a népek eredetének felderítésekor.80
Ebben az irányban Johann Gottfried Herder (1744–1803) gondolkodása tett további
lépéseket. Számára a történelem középpontjában a nép áll, ami nyilván a német nemzetállam
hiányára vezethető vissza. Herder szerint a nép organikus közösség, és történetelmélete a
szerves élet mintájára képzeli el a történelmet. Az egyéneket a nyelv, a közös intézmények, a
művészetek és az irodalom egyesítik. Az egymást követő népek minden cél nélkül emelkednek
fel. Számára minden kor, kultúra, nép önmagában hordozza igazolását – ahogy azt később majd
Ranke is tartja. Herder is a kultúrtörténet mellett tette le a garast: „A „kultúrtörténet”, írta 1798-
ban, képes „kifejteni a kor szellemét”, mivel nemcsak „a hősök meg az állam viselt dolgait”,
hanem „a jellem és az erkölcs történetét” is elbeszéli.”81 (Ez ugye ismét a hérodotoszi
történetírás búvópatakja, amely ismét felbukkan.) Herdernél a földrajzi környezet mellett a
történelem magyarázó tényezőjét ez emberi fajok jelentik, „a népek genetikusan öröklődő
pszichológiai sajátosságai.”82 Herder nyomán születik Justus Möser Osnabrücki története.
Herder felfogásának jellemzője az organikus felfogás, amely szerint minden rész egy egységes
egészbe illeszkedik, illetve az adott kor és hely egyediségének hangsúlyozása – ami a későbbi
historizmus fő megkülönböztető jegye lett. Herder szerint a nép géniusza a leginkább a
parasztság hagyományaiban őrződött meg: a népballadákban, táncokban és népzenében, illetve
esetleg a nyelvben. A népek azonban, mint általában az élőlények, Herder szerint egy idő után
megöregszenek, mint az egész emberiség is.83
Kiemelkedő fontosságú személyiség a 18. század második felének szellemi életében
Johann Ludwig von Schlözer (1733–1809), Göttingen egyetemének professzora, aki nemcsak
a Statistik, államleírás képviselője, amelyben a teljes földrajzi környezet vizsgálata a feladat, és
így az állam gazdasági-társadalmi összetevői is fontosak,84 hanem történész is volt, egy
kétkötetes világtörténet (1792–1801) szerzője. A későbbi professzionális történettudomány
előfutárainak tekinthetők a kor legmodernebb egyetemén, Göttingenben működő történészek,

80 ROMSICS I. m., 21.

81 Idézi DANIEL, I. m., 197.
82 ROMSICS I. m., 29.
83 ERŐS, I. m., 65–66.
84 Erős Vilmos a kora újkor kritikai történetírói iskolái közé sorolja a német államismereti
iskolát (Staatenkunde), amelynek államleírásaiban természetesen a történelemre is
megkülönböztetett figyelem irányult, sőt a politikaival szemben inkább gazdasági, társadalmi
és kulturális hangsúlyok jellemezték. (ERŐS, I. m., 54–55.)

27
akik munkáikban összekapcsolták az elbeszélő történetírást és a forráskritikát. Sőt források
mellett a segédtudományokat is használták. Mondhatnánk, már a 19. századi mércét is
megütötték, például Johann Christoph Gatterer, egy jelentős elméleti munka, és Johann David
Köhler, egy fontos módszertani munka szerzője, de Göttingenben tanult a már említett Justus
Möser is. Munkásságukban jól látszanak a 19. századi elején létrejövő modern történeti
diskurzus egyes elemei.
Bár történeti munkáiban még a Gondviselés is fontos szerepet játszik,85 Gatterer úttörő
módon már a szemináriumi rendszert is bevezette a történelem egyetemi tárgyként való
oktatásába, bár kísérletének korán vége szakadt.86 Arnold Hermann Ludwig Heerennel és
August Ludwig Schlözerrel ők hárman alapították meg az első történeti intézetét.87 Heeren
gazdasági tényezőkkel magyarázta az ókori történelmet, és az időtől és tértől nem függetlennek
tekintett, hanem konkrétságukban kutatandó államok abszolutizálása helyett a népi
jellegzetességek történelemformáló erejét hangsúlyozta.88 Kiemelendő még a Lipcsében a
közjogot és a természetjogot tanító Johann Jakob Mascov és köre. „Az empirikus közjogot a
történelmi körülményekből vezették le, ezért volt elengedhetetlen a történelem oktatása.”
Maskov szerint a politikatörténet feladata az állam állapotának és főleg alkotmányának
kutatása. A Német-római Birodalomról írt történeti művében a német nyelvű területek
kulturális egysége mellett érvelt.89
Ami a magyar történetírást illeti, a korábban bemutatott, a 17. század végétől működő
jezsuita történetírói iskola kései reprezentánsai, Pray és Katona munkásságát a magyar eruditus
történetírás kiváló példájának lehet tekinteni.90 A felvilágosodás szemlélete azonban nem
jelent meg markánsan a 18. századi magyar történetírásban, legfeljebb Kollár Ádám Ferenc
(1718–1783), Engel János Keresztély (1770–1814), illetve Virág Benedek (1754–1830)
említhető.91 Náluk fontosabb egyes protestánsok tevékenysége. A német államismereti iskola,

85 ROMSICS I. m., 28.

86 BREISACH, I., m., 227., ERŐS, I. m., 55.
87 ERŐS, I. m., 55., ROMSICS I. m., 28.
88 ROMSICS I. m., 28-29.
89 Ivo CERMAN, Habsburgischer Adel und Aufklärung. Bildungsverhalten des Wiener Hofadels
im 18. Jahrhundert, Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2010, 350–352, idézet: 352.
90 ERŐS, I. m., 72–74.
91 ROMSICS I. m., 42–45.

28
a Staatenkunde hatása látható Bél Mátyás (1684-1749) és követői munkásságán.92 Bél
Halléban, a pietizmus fellegvárában Francke tanítványa volt. Polihisztor lett belőle, és egész
kutatógárdát szervezett Magyarország teljes leírására. Notitia Hungariae címmel 1735 és 1742
között 4 kötet jelent meg, de máig jelennek meg egyes részek belőle, hatalmas kéziratos anyag
maradt fenn. Ennek az aktuális jelenre fókuszáló vállalkozásnak az oldalvizén jelent meg az
Adparatus ad historiam Hungariae a magyar történelem forrásainak publikálásával (1735,
1745–1746). A vállalkozás folytatója az osztrák Johann Georg Schwandtner lett az elbeszélő
források kiadásával (Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini, 3 kötet, 1746-1748).
A század végén működött a két utolsó nagy anyaggyűjtő és forráskiadó, Kovachich Márton
György (1744–1821) és fia. Munkájuk maradandó eredménye a törvényszövegek kiadása.93
Koppi Károly munkássága pedig a 18. század végén az átfogó művelődéstörténeti koncepciót
képviseli a magyar történetírásban,94 illetve emellett a göttingeni történeti iskolával is
rokonságban van.95 Schwartner Márton göttingeni, Gatterernél és Schlözernél folytatott
tanulmányai után Statistik des Königreichs Ungern (1798) című műve részeként, a korát
megelőző göttingeni történeti iskola szellemében, a földrajzi, gazdasági, társadalmi és
művelődési viszonyokra is tekintettel írta meg Magyarország történetét.96

Összegzés és irodalom

Láttuk tehát, hogy a görög poliszokban akkor születik meg a történetírás, amikor az embereket
már nem pusztán az istenek bábjának, hanem autonómnak tekintik. A görög történetírás
középpontjában mindvégig a polisz állt: a polgárok, vezetők, városállamok ügyei (Hérodotosz,
Thuküdidész), és csillaga, valódi jelentősége ezzel együtt hanyatlott le. (A dezintegráció
életrajzok, etnográfiai leírások, a dramatizált szórakoztató történetírás előtérbe kerülésével jár.)
Ezzel teljesen párhuzamosnak tűnik a római történetírás fejlődésmenete. Középpontjában a
római állam áll, fő kérdése pedig a köztársaság bukása és a principatus kialakulása óta,

92 ERŐS, I. m., 74.

93 GUNST, I. m., 107–110, 120.
94 BALOGH Piroska „... ut nulla Historiarum vos unquam satietas capiat.” Koppi Károly
történészprofesszori székfoglaló előadása 1784-ből, Sic itur ad astra 12. (2000/4.) 13–46.
95 H. Balázs Évát idézi BALOGH, I. m.
96 ERŐS, I. m., 76.

29
szembeálítva a régi és az új Rómát, az volt, vajon mi a hanyatlás oka. A keresztény
világszemlélet által meghatározott középkorban a történetírás általában véve leértékelődött,
mert a valóban lényegesnek az ember megváltásának történetét tekintették. A kereszténység
időszemlélete egy eszkatologikus ívet vázol fel, amelyen saját korát a hanyatló szakaszon látja.
A középkori történetírás kedvenc műfaja a világkrónika, ami jól kifejezi az egyházra is, így a
történetszemléletre is jellemző egyetemességet.
A kora újkor változásai mind a forrásokkal kapcsolatosak: a forráskritika és kritikai
forráskiadás (Valla, bollandisták, Mabillon, Hevenesi Gábor); az elsődleges források
preferálása (francia jogtörténet) és az antikvárius történetírás: a történész által felhasznált
források és a tematika kiszélesítése. A 17. századi tudományos forradalom a racionalitást állítja
a középpontba, ami ismét leértékeli a történelmet, amely a 18. században az államismereti
iskola keretében válik ismét fontossá. A 18. század Nyugat-Európájában a fejlődés mint
mindennapi tapasztalat és (ennek bázisán) mint eszme (fejlődésgondolat) elterjed és uralkodóvá
válik. Ez lesz majd az intézményesült diskurzusként felfogott történelem táptalaja. Ennek
előfutára már a 18. század közepén a göttingeni egyetemen megjelenik: az ott dolgozó
történészek forráskritikát alkalmaznak egyfelől, történeti elbeszélést másfelől, valamint
használják a segédtudományokat.

Olvasnivalók
Mint jeleztem, ez a fejezet alapvetően Ernst Breisach Historiográfia című művére épült,
amely első 14 fejezetéhez utalnám az olvasót, aki mélyebben szeretne elmélyülni a témában.
Emellett John Arnold Történelem. Nagyon rövid bevezetés című kiváló összegzése is
összefoglalja röviden a történetírás történetét, miközben elsődlegesen a történetírás mibenlétére
vonatkozó elméleti kérdéseket boncolgat. Steven Bela Vardy, Romsics Ignác, Erős Vilmos
korábban hivatkozott historiográfiai monográfiáik bevezető fejezeteiben tárgyalják a középkor
és a kora újkor történetírását. Gunst Péternek a magyar történetírás történetét taglaló
áttekintésének azonban nagyobbik felét szenteli ezen időszakoknak.

Összegző kérdések az első fejezethez

1. Mely változás volt az az emberek és az istenek viszonyát tekintve, amely nélkül a történetírás
nem születhetett volna meg az ókori Hellászban?
2. Nevezze meg a két legnevezetesebb ókori görög történetírót!
3. Nevezzen meg legalább két római történetírót!
4. Mi jellemezte a kereszténység időfelfogását és a középkori ember időtapasztalatát?

30
5. Említse meg a középkori történetírás legalább két jellemző műfaját!
6. Milyen újdonságot hozott az itáliai reneszánsz a történész által forrásul használt szövegekkel
való bánás tekintetében?
7. Mely tekintetben jelentett komoly előrelépést a bollandista és maurista iskola?
8. Milyen újításokat hozott az antikvárius történetírás?
9. Az elsődleges források iránt mindmáig megnyilvánuló preferenciát mely iskola fogalmazta
meg először, és melyik évszázadban?
10. A 18. században milyen eszme jegyében látják a keresztény múltszemlélet trónfosztását
követően ismét egységesnek a történelmet?
11. Ki fogalmazott meg a 18. században ciklikus elméletet a történelem mozgásáról?
12. Milyen ellenvéleményt fogalmazott meg Rousseau a fejlődésgondolattal szemben?
13. Említse meg egy képviselőjét a felvilágosodás kori történetírásának!

31