MAGGIE STIEFVATER
Kék lilion 
 

 
 

 
 

 
 

 
 

ELŐSZÓ

ruhája red őkbe

P ERSEPHONE A KOPÁR HEGYTETŐN ÁLLT,  csontfehér
gyűrődve csapkodott a lába körül, platinasz őke fürtjei bodros
felhőként lebegtek a háta mögött. Áttetsz ő, testetlen alakját
mintha hirtelen fuvallat sodorta volna a sziklák közé, hogy aztán az
egyik oromra biggyessze. Idefent, ahol egyetlen fa sem állta útját, a
szél orkánként tombolt. Az alant elterül ő  világ legszebb őszi
pompájában ragyogott.
Adam Parrish Persephone mellett állt, kezét olajfoltos
nadrágjának zsebébe mélyesztette. Fáradtnak tűnt, ám a tekintete
tiszta volt, bizalomgerjesztőbb, mint legutóbb. Mivel Persephone-t
csak a fontos dolgok érdekelték, már régóta nem foglalkozott az
életkorával, most azonban, ahogy Adamre nézett, hirtelen
megütötte, hogy a fiú mennyire fiatal –   az a dacos arckifejezés,
nyegle testtartás, ifjonti energia, ami észveszejt ő sebességgel áradt
szét a testében.
Minden klappol, gondolta magában Persephone. Hűvös, borult
 

idő volt, így nem kellett attól tartani, hogy a nap ereje, a hold járása
vagy a közeli útépítés megzavarja a szeánszot.
– Ez a Holtak útja – jelentette ki Persephone, majd megpróbált
ráhangolódni a láthatatlan ösvény rezgéseire.
Kellemes bizsergést érzett, azt a fajta elégedettséget, ami egy
szépen elrendezett könyvespolc láttán szokta elfogni.
– A Ley-vonal – helyesbített Adam.
– Keresd meg! – biccentett der űsen Persephone.
Adam egyenesen a vonalra lépett, és olyan természetességgel
pásztázta végig az ösvényt a tekintetével, ahogy a virágok tányérja
fordul a nap felé. Persephone jóval lassabban sajátította el ezt a
képességet, igaz, ifjú tanítványával ellentétben ő  nem is kötött
alkut mindenféle varázserdőkkel. Nem kedvelte az alkukat.
Természeténél fogva idegenkedett a csapatmunkától.
– Mit látsz? – kérdezte.
Adam szeme megrebbent, sötétsz őke pillái az arcát súrolták.
Persephone, mivel nem volt akárki, és mert minden klappolt,
egyenesen belelátott Adam fejébe. Az ott megjelen ő  képeknek
semmi köze nem volt a Ley-vonalhoz: ripityára tört porcelánfigurák
szétszóródott szilánkjai egy gyönyörű  kúria padlóján; fejléces
papírra nyomtatott hivatalos levél; egy barát, aki hevesen
rángatózik Adam lábánál.
– Önmagadon kívül –  figyelmeztette a fiút szelíden
Persephone.
Ő persze rengeteg eseményt és lehet őséget látott a Holtak útja
mentén, de egyik sem emelkedett ki a többi közül. Két barátn ője,
Calla és Maura társaságában sokkal könnyebben ment a jóslás:
Calla rendet tett a benyomások között, míg Maura tágabb
összefüggésbe helyezte őket.
Ebből a szempontból Adam is ígéretes tehetségnek t űnt, bár
 

újonc lévén nyilván nem pótolhatta Maurát. Nem, ez így sántít, 

gondolta magában Persephone, hiszen egy igazi barát eleve
 pótolhatatlan. Lázasan kereste a megfelelő szót. Nem a pótolhatja  
az.
Megmenti. Hát persze, ez már inkább illik egy baráthoz. Vajon
Maurát is meg kell menteni?
Ha Maura is ott van a hegyen, Persephone könnyedén
megválaszolja a kérdést. Igaz, ha Maura ott lett volna, ez a kérdés
fel sem merül. 
Persephone nagyot sóhajtott. Sokat sóhajtozott.
– Látok valamit. – Adam szemöldöke teljes elmélyültséget, vagy
talán bizonytalanságot tükrözött. – Sőt, több mindent is. Olyanok...
olyanok, mint az állatok Barnsban. Látom, hogy... alszanak.
– Álmodnak – helyeselt Persephone.
Alighogy Adam felhívta a figyelmét az alvókra, azok máris a
tudata felszínére tolakodtak.
– Hárman vannak – tette hozzá.
– Kicsodák?
– Pontosan hárman –  mormolta Persephone. –  Akiket fel kell
ébresztenünk. Jaj, nem! Nem! Ketten. A harmadikat még nem
szabad háborgatni.
Persephone nehezen tudott különbséget tenni jó és rossz
között. Ebben az esetben viszont a harmadik alvó határozottan
gonosznak tűnt.
Persephone meg a fiú – Adam, ismételte el magában a nő, aki
nem sok jelent őséget tulajdonított a születési neveknek – percekig
egy helyben álltak, miközben a Ley-vonal ott kanyargott a lábuk
alatt. Persephone tapogatózva kereste Maura sziporkázó életerejét
az összekuszálódott energianyalábok között, de eredménytelenül.
Adam időközben ismét magába fordult, mert, mint mindig,
 

most is az érdekelte legjobban, ami eddig feltérképezhetetlen

maradt a számára: a saját elméje.
– Gyere el ő! – szólt rá Persephone.
Adam nem nyitotta ki a szemét. Olyan halkan beszélt, hogy a
szél kis híján túlsüvítette a szavait.
– Hölgyem, nem akarom megsérteni, de nem értem, miért
olyan fontos ez.
Persephone-nak nem fért a fejébe, a fiú miért érzi
udvariatlannak ezt a nagyon is ésszerű kérdést.
– Kisbabakorodban miért volt fontos, hogy megtanulj beszélni?
– Kivel is akarok kommunikálni?
Persephone örült, hogy Adam így átlátja a helyzetet.
– A mindenséggel – válaszolta.

KÖZÉPEN

Calla nem győzött csodálkozni, mennyi vackot hordott össze Maura

a Róka utca 300. alatti szobájában, és ezt közölte is Blue-val.
Blue nem válaszolt. Az ablaknál állt, és félrebillentett fejjel,
teljes odaadással szortírozta a papírokat. Ebből a szögből pontosan
úgy festett, mint az anyja: keménykötés ű  volt, sportos és masszív.
Megmagyarázhatatlan vonzerő  áradt belőle, holott cakkosra
vágatta a bozontját, és rotációs kapával esett neki a pólójának.
Vagy talán éppen ez   volt a titok nyitja? Mikor lett ilyen csinos és
felnőttes? Miközben egy centivel sem lett magasabb. Így járnak
azok a lányok, akik kizárólag joghurton élnek.
– Ezeket láttad már? – kérdezte Blue. – Nagyon jók.
Calla nem tudta, mit nézeget Blue, de látatlanban is hitt neki.
 

Blue nem osztogatta két kézzel a bókokat, még akkor sem, ha az

anyjáról volt szó. Jóindulatú lány volt, de cseppet sem mézesmázos. 
Szerencsére, mert Calla csalánkiütést kapott a mézesmázos
emberektől.
– Anyád sokoldalú tehetség –  morogta. Attól tartott, hetekbe
telhet, mire rendet rak a szobában. Calla a praktikus dolgokat
kedvelte: a kartotékrendszereket, a harmincegy napos hónapokat, a
lila rúzst. Maura a káoszt. – Már ami a bosszantásomat illeti.
Calla kézbe vette Maura párnáját. Érzések lepték el a testét.
Egy szempillantás alatt rájött, honnan szerezték be a párnát, hogyan
gyűrte Maura a tarkója alá, hány könnycsepp hullott a huzatára, és
milyen álmokat szült, öt évre visszamen őleg.
A szomszéd szobában megszólalt a telefon. Ezzel Calla ihlete is
elszállt.
– A fenébe! – szitkozódott.
Calla a pszichometria mestere volt: gyakran egyetlen érintéssel
sikerült feltérképeznie a tárgyak eredetét és a tulajdonos érzéseit.
Ezt a párnát azonban agyonhasználták, vagyis túl sok emlék
halmozódott fel benne. Ha Maura is ott van a szobában, Calla
könnyedén izolálja a hasznos információkat.
Igaz, ha Maura is ott lett volna, a kérdés fel sem merül.
– Blue, gyere csak ide!
Blue teátrális mozdulattal csapott Calla vállára. Veleszületett
tehetségénél fogva azonnal feler ősítette Calla látnoki képességeit.
Calla látta, hogy Maura nyugtalanul forgolódik az ágyban; Mr. Gray
borostás állának lenyomatát tapogatta ki a párnahuzaton; látta,
miről álmodott Maura az utolsó éjszakán: egy tükörsima tóról és
egy halványan ismerős emberről.
Calla gúnyosan mosolygott.
Artemus. Maura hajdanvolt szerelme.
 

  – Látsz valamit? – kíváncsiskodott Blue.

– Semmi használhatót. 
Blue rögvest elrántotta a kezét, mert tudta, Calla a
kamaszlányok lelkéből legalább olyan jól olvas, mint a párnákból.
De Callának látnoki képességekre sem volt szüksége, hogy
megállapítsa, Blue józan, illemtudó arckifejezése éles ellentétben
áll a bensőjét emésztő  tűzzel. A vakáció a vége felé közeledett,
szerelem vibrált a leveg őben, ráadásul Maura egy hónapja titkos
küldetésre indult, faképnél hagyva újdonsült bérgyilkos udvarlóját.
A Blue nevű hurrikán kitörésre készült.
Jaj, Maural   – rándult görcsbe Calla gyomra. Én mondtam, hogy
ne menj!  
– Fogd meg azt! – mutatott rá Blue egy nagy fekete jóstálra.
A tál félrelökve hevert a sz őnyegen. Utoljára Maura használta,
azóta senki sem nyúlt hozzá.
Calla nem sokra tartotta a folyadékból jövendölést, más néven
tükörmágiát, vagy bármit, aminek során a jós áthatol a tér és az id ő 
éteri felszínén, hogy kedvére űzhesse kisded játékait a túloldalon. A
tükörmágia önmagában nem veszélyes, annyi csupán, hogy egy
fényvisszaverő felület el őtt meditálunk. Ám a gyakorlatban gyakran
előfordul, hogy a szeánsz hatására a lélek kiszabadul a testből.
Márpedig a lélek törékeny szerzet.
Amikor Calla, Persephone és Maura utoljára próbálkoztak
tükörmágiával, véletlenül eltüntették Maura féltestvérét, Neeve-et.
Igaz, Calla sosem kedvelte a csajt.
De Blue-nak igaza volt. A rejtély kulcsa alighanem a jóstál.
– Rendben –  felelte Calla. –  De ne érj hozzám! Nem akarom,
hogy még jobban felerősítsd a hatást.
Blue úgy tartotta fel a kezét, mint aki azt mutatja, nincs nála
fegyver.
 

  Calla vonakodva megérintette a tál peremét. Azonnal

elhomályosult a tekintete. Elaludt, álmodott. Belezuhant a
mélységes mély, fekete vízbe. Tükörképe a csillagok felé süvített.
Fém karistolta végig az arcát. Egy hajtincs a szája sarkához tapadt.
Mi köze ennek Maurához?  
Egy ismeretlen hang éles, fanyar kántálásba kezdett a fejében:
#

Királyn ő m, királyom
Királyom, királyn ő m
Kék liliom, liliom, kék
Koronám, madaram
Kardom, kacatom
Kék liliom, liliom, kék
# 

Hirtelen felriadt.
Megint Calla volt.
Ugyanazt látta, amit Maura: három alvót – fényt, sötétséget és
ami a kettő között húzódott. Tudta, hogy Artemus a föld alatt van.
Biztosan érezte, hogy senki sem juthat ki abból a
barlangrendszerből, csak ha erőszakkal ráncigálják ki az illet őt.
Ráébredt, hogy Blue meg a barátai egy gigantikus, hatalmas,
nyújtózkodó, lassan ébredező valami bűvkörébe kerültek...
– BLUE! – üvöltötte el magát, mert rájött, miért koronázta siker
az erőfeszítéseit.
Naná, hogy Blue a vállára tette a kezét, és mindent feler ősített.
– Szia!
– Mondtam, hogy ne érj hozzám!
Blue azonban nem zavartatta magát.
 

  – Mit láttál?
Calla még nem igazán tért magához. Sehogy sem bírt
szabadulni a gondolattól, hogy olyan harcra készül, amit mintha
egyszer már megvívott volna.
Csak arra nem emlékezett, vajon ő győzött-e.

ODALENT

Maura Sargentnek az a kínzó érzése támadt, hogy megállt az id ő.

Ami nem azt jelentette, hogy nem is létezett. Csak éppen nem a
„megszokott módon” működött, amikor a percek egymásra
rétegződnek, hogy aztán órák, napok, hetek kerekedjenek ki
belőlük.
Maura gyanította, hogy jó ideje ugyanazt a percet éli át, újra
meg újra.
Egyesek talán kétségbe estek volna. Vagy boldog
tudatlanságban élnek tovább. Maura azonban nem volt akárki. Ő 
már tizennégy évesen megálmodta a jöv őt. Tizenhat évesen beszélt
élete első szellemével. Tizenkilenc évesen már gyakorlott szemmel
fürkészte a túlvilágot. Maura vidáman pancsolt a tér és az id ő 
fürdőkádjában.
Tudta, hogy sok furcsaság akad a világon, azt viszont sosem
hitte volna, hogy a barlang, ahol megállt az id ő, szintén ezek közé
tartozik. Egy órája lehet itt? Vagy két órája? Egy napja? Négy napja?
Húsz éve? A zseblámpájában mindenesetre nem fogyott ki az elem.
De ha az id ő most nem el őr  efelé halad, akkor már soha nem is
fog? Vagy igen?  
Miközben tovább kúszott, végigfuttatta az elemlámpa fényét
 

az alagút falán. Nem akarta betörni a fejét, és azt sem szerette

volna, hogy egy feneketlen hasadékba zuhanjon. Így is sikerült
belelépnie pár mély pocsolyába, amit ől csuromvíz lett az elny űtt
bakancsa.
Az unalmat viselte a legnehezebben. A nyugat-virginiai
hányatott gyerekkornak köszönhetően Maura öntudatos,
viharedzett, fanyar humorú nővé érett.
De ez a monotónia!  
Egyedül még viccet sem lehet mesélni.
Maura onnan sejtette, hogy az id ő esetleg összevissza cikázik,
hogy néha elfelejtette, kit is keres valójában.
Artemus a cél,  idézte fel magában. Tizenhét évvel ezel őtt
hagyta, hogy Calla meggyőzze, a férfi egyszer űen lelépett. Talán el
is akarta hinni, hogy ez történt. Ám a lelke mélyén tudta, hogy
Artemus egy nagyobb terv része. Mert ő  maga  is az volt.
Valószínűleg.
Eddig semmi másra nem bukkant az alagútban, csupán
kétségekre. A napimádó Artemus sosem választott volna magának
ilyen búvóhelyet. Az Artemus-félék,  motoszkált Maura fejében,
legfeljebb meghalni jönnének le ide.  Máris megbánta, hogy csak
egy cetlit hagyott maga után, amin mindössze ez állt:
# 

Glendower a föld alatt van. Én is.

# 

Pedig amikor írta, még büszke is volt magára, az volt a célja,

hogy a vérmérsékletét ől függően feldühítse vagy fellelkesítse azt,
aki elolvassa a sorait. Persze, akkor még úgy tervezte, hogy egy szép
napon hazatér.
 

  Most gondolatban gyorsan átfogalmazta az irományt:

# 

Az id őt  len barlangba mentem, hogy megkeressem régi

szerelmemet. Ha úgy látjátok, hogy nem érnék haza
Blue ballagására, küldjetek segítséget!
Ui. A pite nem igazi étel.
#

Csak ment tovább rendületlenül. El őtte is, mögötte is s űrű 

sötétség honolt. Az elemlámpa fénye körbefutott a részleteken: az
egyenetlen mennyezetről lelógó ragyás cseppköveken. A falakon
vízfátyol csillogott. Maura mégsem tévedt el, mert csakis egyfelé
mehetett: egyre mélyebbre.
Még nem félt. Aki úgy pancsol az id őben és a térben, mint más
a fürdőkádban, azt nem lehet egykönnyen megijeszteni.
Egy sártól csatakos cseppkövet használva kapaszkodónak,
Maura átpréselte magát egy keskeny nyíláson. A túloldalon elé
táruló látvány kissé zavarba ejtette: a mennyezeten tüskék, a földön
tüskék, végtelen sorokban, áthatolhatatlanul.
Aztán egy apró vízcsepp fodrokba gyűrte a képet, egy
pillanatra megtörve az illúziót. Maura egy föld alatti tó partján állt.
A sötét vízfelszín visszatükrözte az aranysárga mennyezeti
cseppköveket, azt a képzetet keltve, mintha a tó mélyén is legalább
ugyanannyi cseppk ő meredezne.
A tó feneke rejtve maradt. Milyen mély lehet: öt centi, fél
méter, feneketlen?  
Aha! Végre megvan.  Maura ezt látta álmában. Továbbra sem
félt, de azért megdobbant a szíve.
Talán jobb lenne, ha hazamennék. Ismerem az utat. 
De ha Mr. Gray kész volt kockára tenni az életét, neki is
 

bátornak kell maradnia. Maura eltűnődött, vajon a férfi életben

van-e még. Meglepődve tapasztalta, milyen kétségbeesetten
reméli, hogy igen.
Gondolatban ismét átfogalmazta a levelét.
# 

Az id őt  len barlangba mentem, hogy megkeressem régi

szerelmemet. Ha úgy látjátok, hogy nem érnék haza
Blue ballagására, küldjetek segítséget!
Ui. A pite nem igazi étel.
Uui. Ne felejtsétek el olajcserére vinni a kocsit!
Uuui. A tükörtó fenekén keressetek!
# 

Ismeretlen hang duruzsolt a fülébe. Valaki a jöv őből vagy a

múltból. Egy halott, egy élő  vagy egy alvó. Ez nem is suttogás, 
állapította meg Maura. Inkább nyöszörgés. Olyasvalakit ől 
származik, aki már régóta kiabál segítségért. 
Maurának jó füle volt.
– Mit mondtál? – kérdezte.
– Keress meg! –  suttogta a hang.
Nem Artemus volt, hanem valaki más, aki jóvátehetetlenül
eltévedt, éppen tévúton járt, vagy attól tartott, hogy egyszer majd
elkeveredik. Ebben a barlangrendszerben az id ő  nem egyenes
vonalhoz, hanem a tükörtóhoz volt hasonlatos.
# 

Uuuui. Ne ébresszétek fel a harmadik alvót!

 

1 

Z MOST A VALÓSÁG? – kérdezte Blue.

A felfelé törekv ő  tölgyek között ültek a lopott nyári
égbolt alatt. Körös-körül gyökerek és sziklák álltak ki a nedves
talajból. A forrón remegő  levegőben nyomát sem látták a maguk
mögött hagyott borongós, csípős ősznek. Visszavágytak a nyárba, és
Cabeswater teljesítette a kívánságukat.
III. Richard Gansey hanyatt fekve bámulta az ágak fölül
kikandikáló bódító, meleg kékséget. Úgy hevert ott khakiszín ű 
nadrágjában és citromsárga V kivágású pulóverében, mint a
környező erdő tunya, naplopó, élvhajhász örököse.
– Mi a valóság?
– Mi van, ha mind a hárman elaludtunk, és most ugyanazt
álmodjuk?
Blue tudta, hogy ebből semmi sem igaz, de megnyugvással,
ugyanakkor izgalommal töltötte el a gondolat, hogy ilyen szoros
kapocs fűzi őket egymáshoz; hogy Cabeswater valami olyasmit
képvisel, ami mindnyájuk képzeletében megjelenik, amikor
lehunyják a szemüket.
–  Csak tudom, mikor vagyok ébren és mikor alszom –  felelte
Ronan Lynch.
 

  A csupa lekerekített és természetes, halvány és homogén

vonalból álló Gansey-hez képest Ronan élesen, sötéten,
disszonánsan vált ki az erdő hátteréből.
– Tényleg? –  kérdezte Adam Parrish, aki összegömbölyödve
feküdt elnyűtt, olajfoltos overalljában.
Ronan –  merő  gúnyból vagy jókedvében –  fülsértő  hangot
hallatott.
Olyan volt, mint Cabeswater: szakmányban gyártotta az
álmokat. Ha nem tudta elhatárolni egymástól az ébrenlét és az
alvás állapotát, az azért lehetett, mert a különbség elhanyagolható
volt.
– Lehet, hogy még téged  is én álmodtalak – mondta.
– Akkor kösz, hogy ilyen egyenes a fogsorom – felelte Adam.
Cabeswater elevenen zümmögött, morajlott körülöttük. Soha
nem látott madarak verdestek a fejük fölött. Valahol a közelben víz
csörgedezett a sziklák között. Az óriási famatuzsálemeket prémes
moha és zuzmó borította. Blue –  talán mert tudta, hogy az erd ő 
maga is érző lény – úgy vélte, ezek a fák már a megjelenésükben is
bölcsek. Ha szabadjára engedte a képzeletét, szinte érezte, hogy az
erdő  feszülten figyeli őt. Nehéz volt ezt megmagyarázni, ahhoz
hasonlított, mint amikor valaki elhúzza a tenyerét a b őrünk fölött,
anélkül, hogy hozzánk érne.
– Ki kell érdemelnünk Cabeswater bizalmát, miel őtt
bemegyünk abba a barlangba – mondta Adam.
Blue nem értette, mit is jelent pontosan, hogy Adam szinte
együtt lélegzik az erdővel, hogy ő  az erdő  keze és szeme.
Gyanította, hogy néha maga Adam sem érti. A csapat mégis az ő 
tanácsára tért vissza az erdőbe, hogy újra meg újra végigsétáljanak
a fák között, és óvatosan felmérjék a terepet, anélkül, hogy bármit
is magukkal vinnének. Hogy körbeszimatoljanak a barlangban, ahol
 

talán Glendower – és Maura – tanyázik.

Anya. 
A cetlin, amit Maura hagyott a családnak több mint egy
hónapja, semmi sem utalt arra, mikor szándékozik hazatérni. S őt
arra sem, hazajön-e még egyáltalán. Í  gy hát hiába is próbálták volna
megállapítani, vajon azért nyelte el a föld Maurát, mert a n ő bajba
került, vagy azért, mert nem akar visszajönni. Vajon más anyák is
mindenféle üregekbe szállnak alá, amikor eléri őket a változókor?
– Én nem szoktam álmodni –  szólt közbe Noah Czerny. Halott
volt, így valószínűleg aludni sem szokott. –  Szóval, szerintem ez a
valóság.
Valóság, de az övék, csak az övék.
Teltek-múltak a percek, vagy az órák, vagy a napok – mit számít
az idő ebben az erdőben? –, de ők zavartalanul lustálkodtak tovább.
Kissé távolabb Ronan öccse, Matthew, az anyjával, Aurorával
csevegett, aki nagyon örült, hogy eljuthatott ide. Aranyhajú, angyali
párost alkottak, mintha mindketten az erd ő  teremtményei
lennének. Blue-nak gyűlölnie kellett volna Aurorát a származása
miatt – az asszonyt szó szerint a férje álmodta meg magának –, és
mert az értelmi képessége alig haladta meg egy kiskutyáét. Aurora
azonban végtelenül kedves, jóindulatú asszony volt, ugyanolyan
szeretetreméltó, mint a legkisebbik fia.
Ő  biztosan nem hagyta volna cserben a lányát az érettségi
évében.
Az volt a legdühít őbb Maura eltűnésében, hogy Blue sehogy
sem tudta eldönteni, aggódjon vagy dühöngjön. Folyton e két
véglet között ingadozott, és id őnként úgy felhergelte magát, hogy
a végén már nem is érzett semmit.
Hogy tehette ezt velem, pont most?  
Blue egy meleg mohával borított sziklatömbre hajtotta a fejét,
 

és igyekezett megzabolázni a gondolatait. Mivel veleszületett

képessége nemcsak a látnokok tehetségét többszörözte meg,
hanem Cabeswater fura varázserejét is, nem akart újabb
földrengést vagy tömeghisztériát okozni.
Inkább beszélgetésbe elegyedett a fákkal.
A madarak éneke sejlett fel a gondolataiban – a gondolataiban  
vagy az óhajaiban , a vágyaiban   vagy az álmaiban. Felemás sugallat
volt, résnyire nyitott ajtó az elméjében. Blue egyre biztosabban
állapította meg, mikor cselekszik helyesen.
Egy furcsa madár teli torokból, hamisan trillázott a feje fölött.
Blue gondolatában-óhajában-vágyában-álmában susogni
kezdtek a levelek.
A fák halkan zúgtak a magasban, artikulálatlan szavakat
préselve ki magukból. Avide audimus.1 [ 1Csupa fül vagyunk. (latin) ]  
Blue egy tavaszi virágra gondolt. Liliomra, méghozzá kékre, a
nevéhez híven.2[  Blue = kék. (angol) ]  
2

Kék szirom pottyant a hajába. Egy másik a kézfején kötött ki, és

úgy siklott le a csuklóján, mint egy csók.
Gansey-nek felpattant a szeme, amikor habkönny ű  szirmok
landoltak az arcán. Még az ajka is szétnyílt az ámulattól, és abban a
pillanatban egy virágszirom egyenesen a szájára hullott. Adam
hátrabicsaklott fejjel figyelte a kék lepkék lassú táncát idéz ő illatos
virágesőt.
Blue szíve majd’ szétpattant a fékevesztett örömtől.
Ez a valóság, ez a valóság, ez a valóság... 
Ronan összeszűkült szemmel nézett Blue-ra. A lány állta a
tekintetét. Sokszor játszották ezt Ronan Lynch-csel: Ki fordul el
előbb? Mindig döntetlen lett a vége.
Ronan megváltozott nyár eleje óta, és Blue úgy érezte, már nem
is lóg ki annyira a csapatból. Nem azért, mert sikerült jobban
 

megismernie Ronant, hanem mert az volt a benyomása, Gansey és

Adam mintha egyre kevésbé igazodnának ki a barátjukon. Ronan
arra kényszerítette őket, hogy vizsgálják felül a róla alkotott
véleményüket.
Gansey felkönyökölt. Virágszirmok peregtek le a testér ől,
mintha hosszú álomból ébredt volna.
– Jó, szerintem induljunk! Lynch?
Ronan felkelt, és határozottan az anyja meg a testvére mellé
lépett. Matthew, aki úgy hadonászott, mint egy cirkuszi medve,
hirtelen elcsendesedett. Aurora megsimogatta Ronan kezét, aki
megadóan tűrte.
– Na, pattanj! – förmedt rá Matthew-ra. – Idő van.
Aurora kedvesen mosolygott. Ő  Cabeswaterben maradt, hogy
azt csinálja, amit az álmok szoktak, amikor senki sem látja őket.
Blue-t nem lepte meg, hogy az asszony, ha elhagyná az erd őt,
rögtön mély álomba zuhanna. Nehéz is lett volna elképzelni
Aurorát a való világban. Az pedig, hogy a lány ilyen anya mellett
nőjön fel, egyenesen lehetetlennek t űnt.
Az én anyám nem t űn  ik el örökre. Ugye?  
Ronan két kézzel ragadta meg Matthew fejét, durván leszorítva
a szőke fürtöket, és er őszakkal kényszerítette a testvérét, hogy a
szemébe nézzen.
–  Várj meg a kocsiban! –  mondta. –  Ha kilencig nem érünk
vissza, csörögj oda Blue-ékhoz!
Matthew barátságos, rezzenéstelen arccal nézett a bátyjára. A
szeme ugyanolyan kék árnyalatban tündökölt, mint Ronané, de
jóval ártatlanabbnak hatott.
– De honnan szerzem meg a számot?
Ronan keze satuként tapadt a kisöcs fejére.
–  Matthew! Koncentrálj! Ezt már megbeszéltük. Er őltesd meg
 

az agyad! Mondd meg szépen: honnan szerzed meg a számot?

Az öccse halkan felnevetett.
– Ja, persze! – csapott a zsebére. – Elmentetted a telefonodba.
Már emlékszem.
– Inkább vele maradok – ajánlkozott Noah.
– Betoji – felelte Ronan hálátlanul.
– Lynch! –  szólt közbe Gansey. – Nem is rossz ötlet, Noah. Ha
ehhez van kedved.
Noah-nak, mint minden szellemnek, küls ő  energiára volt
szüksége, hogy látható maradjon. Blue és a Ley-vonal erős spirituális
akkumulátornak bizonyult; szükség is volt rájuk, hiszen Noah már
azt is épp elég meger őltetőnek tartotta, hogy a közelben parkoló
kocsiban várakozzon. Igaz, néha nem is az ereje párolgott el, hanem
a bátorsága.
– Tutira megoldja – paskolta meg Blue finoman Noah karját.
– Tutira megoldom – visszhangozta Noah.
Az erdő feszülten, susogva várt. Az égbolt széle szürkébb volt,
mint a fejük fölötti kékség, mintha most, hogy Cabeswater csak a
csapatra összpontosított, a való világ is betüremkedhetne a képbe.
A barlang szájánál Gansey azt mondta:
– De fumo a flammam. 
– A füstből a tűzbe – tolmácsolt Adam Blue-nak.
A barlang. A barlang. 
Cabeswater varázslatos hely volt, a barlang viszont sehogy sem
illett a képbe, hiszen amikor a csapat el őször térképezte fel az
erdőt, nyomát sem látták az üregnek. Ennek ellenére lehet, hogy
korábban is létezett, csak éppen másutt.
– Ellenőrizzük a felszerelést! – mondta Gansey.
Blue a földre borította rongyos hátizsákjának tartalmát. Egy
bukósisak (biciklizéshez, használt), egy térdvéd ő 
 

(görkorcsolyázáshoz, használt) meg egy elemlámpa (kisméret ű,

használt) gurult elő  belőle egy rózsaszín rugós kés társaságában.
Miközben magára aggatta a holmikat, Gansey is kiürítette a
válltáskáját. Ő is bukósisakot (barlangászaihoz, használt), térdvéd őt
(barlangászathoz, használt) és elemlámpát (Maglite, használt),
továbbá különböző hosszúságú köteleket, egy hámot meg egy rakat
rögzítő csavart és fém karabinert hozott magával.
Blue és Adam döbbenten meredt a használt cuccokra.
Elképzelhetetlennek tartották, hogy III. Richard Campbell Gansey
ne vadonatúj felszereléssel virítson. Gansey, ügyet sem vetve rájuk,
könnyed, rutinos mozdulattal csomózta rá a karabinert az egyik
kötél végére. Blue-nak esett le el őbb a tantusz. A felszerelés azért
volt használt, mert Gansey  használta.
Hajlamosak voltak megfeledkezni róla, hogy Gansey már
azelőtt is élt, hogy találkozott volna velük.
Gansey kihengergetett egy hosszabb biztonsági kötelet.
– Ahogy megbeszéltük. Végig összeköttetésben leszünk.
Három rántás, ha a legkisebb   bajt észlelitek. Egyeztessük az
óráinkat!
Adam a viharvert karórájára pillantott.
– Az én órám nem működik.
Ronan is megnézte drága fekete karóráját, majd megrázta a
fejét.
Bár ez beleillett a képbe, Blue még mindig zavarodott volt,
mint egy elszabadult papírsárkány.
– Az én telefonom sem –  ráncolta a homlokát Gansey, mintha
olvasna a lány gondolataiban. – Kezdheted, Ronan!
Miközben Ronan latinul harsogott, Adam suttogva tolmácsolt
Blue-nak:
– Nem esik bajunk, ha belépünk ide?
 

  Anya is odabent van?  

A válasz levélsusogás és fojtott recsegés formájában érkezett. A
hangok jóval nyomatékosabbak voltak, mint idáig bármikor.
– Greywaren semper est incorruptus. 
– Megronthatatlan –  fordított gyorsan Gansey, hogy végre
bebizonyíthassa, az ő  latintudása is ér valamit. –  Greywarent nem
lehet megrontani.
Greywaren, azaz Ronan. Bármit jelentettek is ennek az erd őnek,
Ronan kiemelkedett közülük.
– Incorruptus  – ízlelgette a szót Adam. – Nem gondoltam volna,
hogy bárki így fogja jellemezni Lynchet.
A pufogó vipera is ártatlan báránynak tűnt volna Ronan mellett.
Mit akartok t ől ünk?   – tette fel magában a kérdést Blue, amikor
beléptek a barlangba. Minek láttok minket? Csak négy kamasz
vagyunk, aki besurran az ő si rengetegbe. 
A barlang bejáratánál egy síri csendbe burkolózó üreg tárult fel
előttük. Csupa por meg k ő, csupa gyökér meg mészk ő, és minden
szín Adam haját és bőrét idézte. Blue egy csálén felfelé kunkorodó
páfránylevél után nyúlt, ami utolsó hírmondóként képviselte a
növényzetet a halovány napfényben. Adam riadtan kapta fel a fejét;
hallgatózott, de csak a lépteik tompa, jól ismert zaját lehetett
hallani.
Gansey bekapcsolta a fejlámpáját. A fény alig hatolt át a
szűkülő alagút sötétjén.
Az egyik fiú egész testében remegett. Blue nem tudta
megállapítani, melyikük, Adam vagy Ronan, de a kötél ütemesen
rázkódott a derekán.
– Kár, hogy nem hoztuk magunkkal Noah-t –  szólalt meg
hirtelen Gansey. – Na, gyerünk! Ronan, ne felejtsd el megjelölni az
útvonalat! Számítunk rád. Most mit bámulsz? Biccents, ha
 

megértetted. Jó. Tudod, mit? Inkább add át a cuccot Jane-nek!

– Mi van?  – hördült fel Ronan.
Blue átvette a jelöl őeszközöket, a nyilakkal díszített műanyag
korongokat. Amíg üres volt a keze, észre sem vette, mennyire
ideges. Jó érzés volt, hogy végre csinálhat valamit.
–  Ronan, fütyöréssz, vagy dudorássz, vagy énekelj, és számold
az időt! – adta ki az utasítást Gansey.
– Engem csicskáztatsz? – szólt vissza Ronan. – Engem?
Gansey belesett az alagútba.
–  Tudom, hogy sok dalt ismersz, és mindig tartod az ütemet,
mivel egy csomó zenét be kellett tanulnod az ír zenei versenyre.
Blue és Adam kárörvend ően nézett össze. Azt, hogy Ronant
kipécézték, csak egyvalami múlhatta felül: ha kipécézték és   arra
kényszerítették, hogy órákon keresztül ír nótákat dalolásszon.
– Szard össze magad! – mondta Ronan.
Gansey rezzenéstelen arccal várt.
Ronan megrázta a fejét, de aztán gonosz mosollyal rázendített:
– Bumm, egy és két és há'...
– Jaj, csak ezt ne! –  kiáltott fel kórusban Adam és Gansey.
– Nem hallgatom ezt a baromságot három órán keresztül – 
jelentette ki Adam.
Gansey Ronanre szegezte a mutatóujját, aki erre egy hetyke
dalocskát kezdett fütyörészni.
Egyre beljebb jutottak.
#

És még beljebb. 
A nap eltűnt. Cseppkövek váltották fel a gyökereket. Ismer ős,
dohos szag terjengett a leveg őben. A falak úgy csillogtak, mintha
élnének. Blue-nak meg a többieknek helyenként tócsákon és
 

patakokon kellett átgázolniuk –  a szűk, hepehupás ösvényt a víz

vájta ki a sziklából, és a folyamat még javában zajlott.
Ronan megállás nélkül fütyörészett, Blue pedig minden tizedik
strófánál elhelyezett egy jelöl őkorongot. A készlet egyre
gyorsabban apadt. A lány azon tűnődött, vajon milyen messzire
juthatnak, és miből állapítják meg, hogy célhoz értek.
Elképzelhetetlennek t űnt, hogy egy igazi király rejt őzzön a barlang
mélyén. Hogy Mauráról már ne is beszéljünk. Itt lehetetlen
megmaradni. 
Blue nyugalomra intette magát. Csak semmi földrengés! Vagy
tömeghisztéria!  
A lány erőszakkal kényszerítette magát, hogy ne vágyakozzon
Maura után, ne gondoljon rá, és ne ejtse ki hangosan a nevét. Már
csak az hiányzott volna, hogy Cabeswater legyártsa Maura pontos
mását. Ő az igazi Maurát akarta. Az eredetit.
Az ösvény egyre meredekebb lett. A sötétség már önmagában
is kimerítő volt. Blue-nak hiányzott a fény, a tér, a kék ég. Mintha
elevenen temették volna el. Adam megcsúszott, és kinyújtott kézzel
próbálta megőrizni az egyensúlyát.
– Hé! – kiáltott rá Blue. – Ne érj a falhoz!
– A bacik miatt? –  kérdezte Ronan, aki hirtelen abbahagyta a
fütyörészést.
– Gátolja a cseppkövek növekedését.
– Komolyan mondom...
– Ronan! –  bődült el Gansey a sor elején, hátra sem fordulva.
Kanárisárga pulóvere világosszürkén izzott a fejlámpák fényében. – 
Munkára!
Ám mire Ronan újabb nótára gyújtott, Gansey sz őrén-szálán
eltűnt.
– Mi...? – kérdezte Adam.
 

  Aztán kicsúszott a talaj a lába alól. Elvágódott a földön, és a

levegőt markolászva szánkázott végig az oldalán.
Blue még fel sem foghatta, mi történt, amikor Ronan hátulról
rávetette magát. A kötél olyan er ővel feszült meg a lány dereka
körül, hogy félő volt, végül ő is hasra esik. Ám Ronan egy tapodtat
sem moccant. Olyan szorosan markolta Blue karját, hogy szinte fájt.
Adam még a földön feküdt, de már nem csúszott tovább.
– Gansey! –  A kiáltás panaszosan zengett a tátongó űrben. – 
Nem esett bajod?
Gansey nem egyszerűen elt ű nt, beleesett egy gödörbe.
Hála az égnek, hogy össze vagyunk kötve,  gondolta magában
Blue. Ronan karja még mindig szorosan kulcsolódott a dereka köré,
és enyhén remegett. Blue nem tudta, miért, az izomfeszülés vagy az
ijedtség miatt. Ronan habozás nélkül vetette rá magát. Ezt nem
szabad elfelejtenem. 
– Gansey! –  ismételte Adam, épp csak egy leheletnyi éllel a
hangjában.
Annyi magabiztossággal vonta körül a szorongását, hogy az
szinte eltűnt a vastag máz alatt.
Három rántás. A hullámok Adamen keresztül jutottak el
Bluehoz. Adam látható megkönnyebbüléssel engedte le az arcát a
sárba.
– Mi folyik itt? – kérdezte Ronan. – Hol van Gansey?
– Nyilván a kötél végén himbálózik –  válaszolta Adam. A
bizonytalanság felerősítette jellegzetes henriettai akcentusát. – 
Mindjárt szétszakadok. Nem bírok közelebb menni, hogy segítsek
neki. Minden csupa sár. Még a végén engem is magával ránt.
Blue kiszabadította magát Ronan karjából, és tétován
előreóvakodott, addig a pontig, ahol Gansey elt űnt. A kötél
meglazult, Adam mégsem csúszott közelebb az üreghez.
 

  – Adam –  szólalt meg lassan Blue –, szerintem, ha nem

mozdulsz, ellen tudsz tartani Gansey-nek. Ronan, te maradj itt! Ha
gáz van, és megcsúszom, ki tudod támasztani magad?
Ronan fejlámpájának fénye egy sáros oszlopra vetült. A fiú
bólintott.
– Oké – mondta Blue. – Akkor most odamegyek, és megnézem,
mi van.
Lassan elkúszott Adam mellett. A fiú tehetetlenül markolászta a
sarat a füle mellett.
Blue majdnem beleesett a gödörbe.
Nem csoda, hogy Gansey nem vette észre az üreget. Csak egy
sziklapárkány látszott, mögötte pedig... a nagy üresség. Blue hiába
körözött a fejlámpájával, a szakadék koromsötéten terült el el őtte.
Olyan széles volt, hogy nem lehetett átlátni a túloldalára. És olyan
mély, hogy az alja is a semmibe veszett.
Csak a sártól maszatos biztonsági kötelet lehetett látni a gödör
szájánál.
– Gansey! –  világított bele Blue a feketeségbe az
elemlámpájával.
– Itt vagyok! –  felelte Gansey meglep ően közelről. És
meglepően halkan. – Azt hiszem... pánikrohamot kaptam.
– Te   pánikrohamot? Új szabály: négy rántás jelzi, ha valaki
hirtelen el akar t űnni. Eltörött valamid?
Hosszas hallgatás.
– Nem.
A tőmondat arra engedett következtetni, hogy Gansey nem
túlzott, amikor azt állította, nagyon megijedt.
Blue úgy érezte, az optimista hozzáállás nem tartozik az
erősségei közé, főleg most, hogy ő  maga is megnyugtatásra
szorulna, de azért tett egy próbát.
 

  – Ne izgulj! Mi már kibiztosítottuk magunkat. Csak annyi a

dolgod, hogy szépen kimászol. Nem fogsz lezuhanni.
– Nem is attól félek –  felelte Gansey törékeny hangon. –  Van
valami a bőrömön, szerintem...
Itt elhallgatott.
– Víz? –  találgatott Blue. –  Vagy sár? Ne lep ődj meg rajta!
Mondj valamit, hogy megkereshesselek a lámpával.
De csak Gansey szaggatott, rémült lihegését hallotta. Újból
meglengette az elemlámpát.
– Vagy szúnyog? Nyüzsögnek itt a szúnyogok – csicseregte.
Semmi válasz.
– Legalább kéttucatnyi rovarfaj él a barlangokban – tette hozzá.
– Indulás előtt olvastam.
– Lódarázs – suttogta Gansey.
Blue halálra rémült. Ahogy az adrenalin szétáradt az ereiben,
gyorsan győzködni kezdte magát: igen, egy lódarázs egyetlen
csípésével megölheti Gansey-t, de ebben a barlangban nincsenek
lódarazsak. És amúgy sem ma van Gansey halálának a napja, hiszen
ő a saját szemével  látta a fiú szellemét, aki es ő áztatta, hollócímeres
pulóvert viselt. Nem khaki vászonnadrágot és élénksárga V nyakú
pulóvert.
Az elemlámpa fénye végül megállapodott Gansey-n. A fiú
ernyedten, leszegett fejjel, tenyerét a fülére tapasztva lógott a
kötél végén. A fénypászma végigsiklott hullámzó vállán. Sár- és
piszokfoltok pöttyözték, de darázsnak híre-hamva sem volt.
Blue fellélegzett.
– Nézz rám! – parancsolta. – Egy szál darazsat sem látok.
– Tudom –  motyogta Gansey. –  Ezért mondtam, hogy azt
hiszem, pánikrohamot kaptam. Tudom,  hogy errefelé nincsenek
darazsak.
 

  Itt elhallgatott, mert mind a ketten tudták, hogy Cabeswater a

fülét hegyezve hallgatózik. Amib ől egyértelműen következett, hogy
Gansey-nek nem szabad a lódarazsakra gondolnia.
– Kezdek pipa lenni – mondta Blue. – Adam arcra borulva hasal
a sárban miattad. Ronan haza akar menni.
– Beszélj csak, Jane! – nevetett Gansey színtelen hangon.
– Nem akarok! Azt akarom, hogy fogd meg a kötelet, és húzd
fel magad. Tudom, hogy képes vagy rá. Mire jó ez a sok locsogás?
Gansey hirtelen felnézett. Az arca szinte a
felismerhetetlenségig eltorzult.
– Valami itt mocorog alattam, csak a hangod elnyomja a
neszezését. Blue hátán futkosni kezdett a hideg.
Cabeswater tényleg figyel minket. 
– Ronan! –  szólt hátra halkan a válla fölött. –  Változott a terv:
Adammel gyorsan felrántjuk Gansey-t.
– Mi van? Ekkora baromságot! – felelte Ronan. – Ezt meg hogy
találtad ki?
Blue nem akart kiabálni. Adam azonban mindent hallott.
– Est aliquid a foramen 3 [3Van valami a gödörben. (latin) ] –  szólalt
meg halk, ám határozott hangon. – Nem tudom, mi. Apis? Apibus?
Forsitan.4 [ 4Méh? Méhek? Talán. ]  
A latinnal nem mentek sokra Cabeswater ellen, valójában
Gansey-t akarták megkímélni.
– Nem – felelte Ronan. – Nem igaz. Más van odalent.
Gansey lehunyta a szemét.
Én láttam öt,  gondolta magában Blue. Láttam a szellemét,
amikor meghalt, és nem ez a ruha volt rajta. Nem így történik meg.
És nem most, hanem kés őb  b, jóval kés ő bb... 
Ronan egyre hangosabban beszélt.
– Nem. Hallasz engem, Cabeswater? Azt ígérted, biztonságban
 

leszek. Kik vagyunk mi neked? Senkik? Ha hagyod, hogy Gansey

meghaljon, én sem maradok életben.  Megértetted? Ha a többiek
meghalnak, én is meghalok.
Most már Blue is hallotta a gödör mélyér ől kiszűrődő 
zümmögést. Adam is megszólalt, hangját félig elnyelte a sár.
– Alkut kötöttünk, Cabeswater. Én vagyok a kezed és a szemed.
Szerinted mit látok majd, ha Gansey meghal?
A moraj egyre erősebb lett. Mintha több száz   hangból állt
volna. Ezek nem darazsak,  gondolta-óhajtotta-kívánta-álmodta
Blue. Kik vagyunk mi neked, Cabeswater? Ki vagyok én neked?  
–  Mind azon fáradozunk, hogy megerősítsük a Ley-vonalat – 
mondta fennhangon. – Mind azon fáradozunk, hogy te is  erőre kapj.
Ezután is a segítségedre akarunk lenni, ha te is segítesz rajtunk...
A mélyből feltörő  feketeség elhomályosította az elemlámpa
fényét. Robbanásszerű  hang hallatszott. Zümmögés,
szárnycsapkodás zaja. A lények elözönlötték a gödröt, teljesen
eltakarva Gansey-t.
– Gansey! – kiáltotta Blue, vagy talán Adam, vagy talán Ronan.
Aztán a lány érezte, hogy valami az arcába csapódik. És megint
valami. Egy test pattant vissza a falról. A mennyezetr ől. A fejlámpák
fénye ezernyi villódzó darabra hullott szárnyaik zúgása. A zúgás. 
Ezek nem lódarazsak.
Denevérek?
Nem.
Hollók. 
A hollók nem élnek barlangban, a hollók nem viselkednek így.
Most mégis rajokban törtek elő  a Gansey alatt tátongó
szakadékból. Úgy tűnt, sosem akarnak elfogyni. Blue-t nyugtalanító
érzés fogta el, mintha mindig is így lett volna: minden oldalról
hollók rohamozzák meg őket, tollaik az arcukat súrolják, karmaik a
 

sisakjukat kaparásszák. Aztán a madarak károgásban törtek ki,

mintha feleselnének egymással. A károgás éneklésbe hajlott, végül
szavakká állt össze.
Rex Corvus, parate Regis Corvi. 
A Hollókirály, utat a Hollókirálynak!  
A madarak kavargó tollfelhőként süvítettek a barlang szája felé.
A fenséges látvány megremegtette Blue szívét, csak ez a pillanat
létezett, semmi más.
Aztán csend lett, Blue szívdobogásán kívül egy pisszenést sem
lehetett hallani. Madártollak reszkettek a sárban, Adam teste
mellett.
– Várjatok! – szólalt meg Gansey. – Kijövök.
 

DAM PARRISH MAGÁNYOS VOLT.

A A magány  ellentétére nincs jó kifejezés. Az együttlét  vagy
az elégedettség   talán megfelel ő  alternatíva lenne, de az a tény,
hogy e két szó egymástól független meghatározással bír, jól
mutatja, miért nem lehet tökéletesen körülírni a magány   állapotát.
Nem puszta egyedüllét, sem társtalanság, sem elhagyatottság, bár
ezek mindegyikét magában foglalhatja.
A magány azt jelenti, hogy kívülálló vagy. Hogy más vagy.
Kirekesztett.
Adam nem mindig volt egyedül, de ett ől még magányosnak
érezte magát. Szép lassan kialakult benne a képesség, hogy még
társaságban is különváljon a többiektől. Könnyebben ment, mint
gondolta, a barátai nem ellenkeztek. Adam jól tudta, hogy amióta
nyáron szorosabbra fűzte a kapcsolatát a Ley-vonallal, más, mint a
többiek. Megmaradt a régi önmagának, de sokkal er ősebb lett.
Önmaga maradt, de már több volt, mint egyszerű halandó.
A barátai helyében ő  is szó nélkül hagyta volna, hogy
eltávolodjon. Jobb is volt így. Adam már régóta nem küzdött. Hetek
óta nem kapta fel a vizet.
Most, a hollók barlangjában tett kirándulás utáni napon, Adam
 

kifelé igyekezett Henriettából kicsi, özönvíz el őtti csotrogányán,

hogy elvégezze a Cabeswater által rábízott feladatot. A cip őtalpán
keresztül is érezte a Ley-vonal lassú lüktetését. Ha nem figyelt oda,
a szívverése automatikusan összhangba került vele. A tudat, hogy a
vonal így eggyé forrt a lényével, egyszerre volt jóles ő  és
nyugtalanító. A fiú maga sem tudta, egy nagy hatalmú barát
kölcsönzi neki az erejét, vagy már ő  az erő birtokosa.
Adam ijedten sandított az üzemanyag-kijelzőre. Ha nem kell túl
magasra kaptatnia az őszi hegyen, gondolta magában, talán kitart a
benzin. Még most sem tudta pontosan, mivel lehet Cabeswater
szolgálatára. A kérések álmatlan éjszakákon és ny űgös nappalokon
találták meg, lassan öltöttek testet, mint a tó fenekér ől felszínre
bukó tárgyak. A most tapasztalt érzés, a gyötrő elégedetlenség még
nem körvonalazódott kristálytisztán, de a nyári vakáció a végéhez
közeledett, és Adam remélte, hogy még a tanév kezdete el őtt
pontot tehet az ügy végére. Aznap reggel alufóliával bélelte ki a
mosdókagylót, aztán csurig töltötte vízzel, hogy tükörjóslás útján
keresse meg a választ. De csak egy nehezen behatárolható helyet
látott.
A többit útközben tudom meg. Valószín ű leg. 
Sajnos azonban minél közelebb ért a céljához, a gondolatai
annál sűrűbben kanyarodtak vissza a barlanghoz és Gansey-hez. A
barátja remegő  hangjához. A félelemhez, ami úgy letaglózta
Gansey-t, hogy az egyszerűen nem bírt kimászni a gödörből, holott
fizikailag semmi sem akadályozta ebben.
Adam nem hitte volna, hogy néha még III. Richard Gansey-nek
is inába száll a bátorsága.
Eszébe jutott a nap, amikor ott kuporgott a konyhapadlón a
szülei dupla lakókocsijában, és azzal gy őzködte magát, ideje lenne
megfogadnia Gansey unásig ismételt tanácsát, és lelépnie. Pakolj
 

be a kocsiba, Adam!  
Aztán mégis maradt. Tovább kapaszkodott a harag vermének
szélébe. Ő is gyáva volt.
Adam úgy érezte, az új ismeretek fényében kénytelen lesz
átértékelni a Gansey-vel folytatott eszmecseréit.
Amikor a távolban felt űnt a Skyline Drive bejárata, Adam
gondolatai hirtelen visszakanyarodtak Cabeswaterhez. Adam még
sosem járt a parkban, de t ősgyökeres henriettai lakos lévén jól
tudta, hogy a nemzeti park a Blue Ridge-hegység mentén halad,
szinte kísérteties pontossággal követve a Ley-vonalat. Az út három
sávja három sötétbarna bódéba torkollt. Rövid kocsisor várakozott
előttük.
Adam tekintete az árlistára siklott. Fogalma sem volt, hogy
belépődíjat kell fizetnie. Tizenöt dollárt.
Bár továbbra sem tudta pontosan meghatározni a küldetés
helyét, biztosra vette, hogy az a díjfizet ő kapuk túloldalán lesz. Csak
innen lehetett bejutni a parkba. Adam persze azt is tudta, mennyi
pénz lapul a zsebében, és az bizony kevesebb volt, mint tizenöt
dollár.
Majd máskor visszajövök. 
Halálosan unta, hogy mindig mindent másnapra kell
halasztania, hogy mindig más, olcsóbb megoldást kell keresnie,
hogy ki kell várnia azt a pillanatot, amikor Gansey nagy kegyesen
rendezi a számlát. Ezt elvileg egyedül is el tudná intézni, a maga
erejéből, hiszen ő a mágus, aki megcsapolta a Ley-vonalat.
De a Ley-vonal nem engedi át a fizet őkapun.
Ha Gansey itt lenne, hanyag mozdulattal nyújtaná ki a
bankjegyeket a Camaróból. A feje se fájna.
Egyszer majd, gondolta Adam. Egyszer majd. 
Várakozás közben előhalászta a tárcáját, és mikor látta, hogy
 

nincs nála elég pénz, kotorászni kezdett az ülések alatt, hátha talál
egy kis aprót. Egyszerre örült és bánkódott, hogy Gansey, Ronan és
Blue nincs jelen. Mert akkor papírt kellett volna írni az adósságról – 
a burzsujok hiába győzködték volna a csórókat, hogy nem tartanak
igényt a pénzre.
De mivel csak Adam –  a magányos Adam –  ült a kocsiban,
némán meredt a soványka vagyonra, amit nagy nehezen sikerült
összekaparnia.
12 dollár 38 cent.
Elhatározta, hogy nem próbálkozik be a fülkénél. Az átkozott
méltóságán kívül szinte semmije sem maradt, és egyszer űen nem
tudta rászánni magát, hogy kevesebb pénzt dugjon ki az ablakon.
Majd máskor visszajön.
Nem dühöngött. Hiszen kire is haragudhatott volna? Egy röpke
pillanatra az ablakhoz szorította a halántékát, majd kikanyarodott a
sorból, és hátratolatott, hogy a kereszteződésnél megforduljon.
Tolatás közben a felsorakozott járművekre terelődött a
figyelme. Két autó minden tekintetben beleillett a környezetbe:
egy kisgyerekes család mikrobusza meg egy f őiskolás korú fiatal pár
szedánja. A harmadik kocsi azonban kilógott a képből. Bérelt autó
volt, Adam látta a szélvéd ő  sarkára ragasztott vonalkódot. Ez
önmagában még nem szúrt volna szemet, akadhatnak turisták, akik
direkt azért repülnek ide, hogy ellátogassanak a parkba. A
műszerfalon heverő  eszköz azonban feltűnően ismerős volt: egy
elektromágneses frekvenciamér ő. Egy másik készülék is állt
mellette, bár Adam azt már nem tudta ilyen könnyedén
beazonosítani. Talán geofon lehetett.
Ilyen eszközöket használt Gansey és a csapat a Ley-vonal
felkutatásához. Cabeswaterre is így bukkantak rá.
Adam pislantott egyet, és hirtelen minden elt űnt a
 

műszerfalról. Soha nem is volt ott semmi. A kocsi egyszer ű bérautó

volt csupán, egy unott képű  család terpeszkedett benne. Egy
hónapja Adam még nem értette volna, miért képzel ődik. De most,
hogy közelebbről is megismerte Cabeswatert, jól tudta, hogy amit
az imént látott, az nagyon is valóságos volt – csak éppen egy másik
helyen, vagy másik idősíkon.
Valaki más is a Ley-vonalat kereste Henriettában.
 

ÉZZÜNK LE A SÜVEGBE – mondta Blue –, hogy lássuk, milyen mély.

– Mi   milyen mély? –  kérdezte Gansey. Visszajátszotta a
szavakat, de azok továbbra is halandzsának hatottak. –  Lynch,
kapcsold már le!
Alig pár nap telt el a hollóbarlangban tett látogatásuk óta, de
már a repülőtérre tartottak, ahol dr. Roger Maloryval, a nemzetközi
Ley-vonal szakértővel, Gansey id ős mentorával volt találkozójuk.
Ronan az anyósülésen terpeszkedett. Adam a hátsó üvegnek d őlt, és
végső  kimerültségében tátott szájjal, ájultan húzta a lób őrt. Blue
Gansey mögött ült, és görcsösen markolászta a fejtámlát, hogy
végre felhívja magára a figyelmet.
– Ez a kocsi! –  sóhajtotta lemondóan.
Gansey is tudta, hogy a megbízható, tágas Suburban jóval
logikusabb választás lett volna, de azt akarta, hogy a professzor ne a
drága terepjárót, hanem a kiszolgált Camarót pillantsa meg
elsőként. A Camaro hűen tükrözte Gansey személyiségét, aki
mindenáron azt a benyomást akarta kelteni Maloryban, hogy ezért
a fiúért érdemes volt nekivágni a hosszú útnak. A professzor nem
szeretett repülni, csak az ő  kedvéért tette meg az ötezer
kilométeres utat. Gansey-nek fogalma sem volt, mivel tudná
 

viszonozni ezt a szívességet, különös tekintettel arra, milyen

körülmények között hagyta el Angliát.
– Mondom, talán leereszkedhetnénk abba az üregbe, amit
voltál szíves felfedezni – próbálta túlharsogni Blue a motorzúgást és
Ronan egyre idegtépőbb elektro-zenéjét.
Nem fért a fejébe, Adam hogy bír aludni ekkora hangzavarban.
– Én csak azt nem... Ronan!  Szétreped a dobhártyám!
Ronan lehalkította a zenét.
– Én csak azt nem értem –  futott neki újból Gansey –,
Glendower emberei miért vették a fáradságot, hogy leeresszék őt
abba a gödörbe. Ez agyrém, Jane.
Már az üreg puszta gondolatára régről ismert méreg
bizsergette, csiklandozta a torkát. A vékony ujjhártyáit birizgáló,
ijesztően csíkos rovarok képe szinte er őfeszítés nélkül tolult az
emlékezetébe. Majdnem elfelejtette, milyen szörny ű  és letaglózó
élmény volt újraélni a pillanatot.
Az útra figyelj, Gansey!  
– Az is lehet, hogy csak nemrég keletkezett – vetette fel Blue. – 
Kisebb barlang volt, de beomlott a teteje.
– Ha ez igaz, akkor nem fentr ő l  kell megközelítenünk, hanem
oldalról.  Ronannel úgy ugrálhatnánk, mint pók a falon. Hacsak te
meg Adam tapasztalt sziklamászók nem vagytok, amit kötve hiszek.
Odakint Washington D. C. egyre közelebb lopózott hozzájuk,
és a mélykék égbolt is sz űkebb lett. A kiszélesedő  autópálya
szalagkorlátokat, utcalámpákat, BMW-ket, reptéri taxikat
növesztett maga köré. Gansey Blue arcának darabkáját fedezte fel a
visszapillantó tükörben. A lány tekintete fürgén az ablakon túlra
siklott, miközben tulajdonosa a nyakát nyújtogatva bámult kifelé,
mintha idegen földön járna.
Részben igaza volt. Gansey, a távolba szakadt honpolgár, maga
 

is vonakodott visszatérni ide. Hirtelen menekülhetnékje támadt, és

ez meglepte. Régóta nem járt már errefelé.
– Ronan álmodhatna nekünk egy hidat – jegyezte meg Blue.
Ronan leplezetlen megvetéssel horkant fel.
– Te csak ne szipogj! Mi kivetnivalót találsz a dologban? Hiszen
varázsló vagy. Miért nem akarsz varázsolni?
– Először is –  válaszolta Ronan metsző  pontossággal –, bent
kéne aludnom a gödörnél, hogy legyen valami fogódzóm a híd
megálmodásához. És azt sem ártana kiderítenem, mi van a
túloldalon, hogy tudjam, milyen hídra van szükség. Ráadásul, még
ha össze is jönne a dolog, egy ekkora cucc el ővarázslása teljesen
lemerítené a Ley-vonalat, vagyis fennállna a veszély, hogy
Cabeswater megint eltűnik, ezúttal azonban velünk együtt, és a
téridő-faszságok miatt tutira a senki földjén találnánk magunkat,
ahonnan nincs menekvés. Azt hittem, a nyári események után
mindez magától értetődő, de most még egyszer utoljára
összefoglaltam a lényeget... –  Azzal újabb megvető  horkantást
hallatott.
– Köszönjük a kincset ér ő alternatív javaslataidat, Ronan Lynch.
Ha eljön a világvége, elnyered méltó jutalmadat –  felelte Blue.
Majd ismét Gansey felé fordult. –  Akkor most mi legyen? – 
makacskodott tovább. –  Fontos dologról lehet szó, ha egyszer
Cabeswater megmutatta nekünk.
Ez is azt bizonyítja,  gondolta magában Gansey, hogy
Cabeswatert ugyanaz a cél vezérli, mint minket. Hangosan azonban
csak ennyit mondott:
– Keresünk egy másik bejáratot. A gödör túloldalán. Mivel nem
hétköznapi barlangról van szó, hanem olyanról, ami
összeköttetésben áll a Ley-vonallal, Malory a segítségünkre lehet.
Alig akarta elhinni, hogy Malory tényleg Amerikában van.
 

Annak idején közel egy évet töltött a professzornál – ez volt élete
leghosszabb vendégeskedése –, és a végén úgy érezte, soha nem
hagyhatja abba a keresést. Most egy szűkülő sírgödröt látott maga
előtt, és valahol az áthatolhatatlan sötétség mélyén ott feküdt
Glendower.
Gansey kijött a gyakorlatból. Az idő  villámsebesen száguldott
előre. Ahogy a tükörbe nézett, tekintete összeakadt Blue
pillantásával. Furamód a saját érzéseit vélte leolvasni a lány arcáról:
kellemes izgalommal vegyes megrökönyödést. Gansey, ügyelve,
nehogy Ronan meglássa, óvatos pillantást vetett az alvó Adamre,
majd suttyomban belógatta a kezét a vezetőülés és az ajtó közötti
résbe. Tenyérrel felfelé, úgy, hogy az ujjai Blue felé mutassanak.
Ezzel átlépett egy határt.
Tudta, hogy megszegi a szabályokat, amiket ő maga állított fel.
Annak idején szentül megfogadta, hogy nem kivételezik Adammel
és Ronannel, így tehát Blue-hoz sem közeledhetett. Igaz, a lány
úgysem venné az adást. Vagy ha mégis, vaknak tettetné magát.
Gansey szíve megremegett.
Blue megcirógatta az ujjhegyeit.
Csupán ennyi...
Gansey könnyedén, futólag megszorította Blue ujjait, majd
visszahúzta a kezét, és a kormányra tette. Átforrósodott a mellkasa.
Ez tilos. 
Ronan nem figyelt, Adam még aludt. Gansey pulzusa volt az
egyetlen áldozat.
–  A lehajtó, pöcsöm! –  csattant fel Ronan. –  Vagy Pöcsöm 5
[  Dick=a Richard becéző formája; az angol szlengben a férfi nemi szerv
5

megjelölése. ]  Értelmezés kérdése.
Gansey sietve félrerántotta a kormányt. Adam felriadt. Ronan
hangosan káromkodott. Gansey-nek újraindult a szívverése.
 

  Az útra figyelj, Gansey!  

Amikor megérkeztek a repülőtérre, a professzor a
megbeszéltekkel ellentétben nem várta őket az épület előtt, és a
telefonját sem vette fel. Végül a poggyászkiadónál találtak rá egy
csapat vidáman csivitelő  ember, egy halom bőrönd meg egy
vészjósló arckifejezésű  szolgálati kutya társaságában. Az öreg
pontosan úgy nézett ki, mint annak előtte. Volt valami tekn ősszerű 
a vonásaiban, és az álla alatt kirajzolódó toka már alig várta, hogy
végre teljes pompájában mutatkozhasson. Az orrát meg a fülét
mintha sietős mozdulatokkal vágták volna ki egy gumilapból. A
szeme alatt himbálózó kerekded táskák tökéletes tükörképei voltak
görbe homlokráncainak. Arckifejezése enyhe zavarodottságról
árulkodott.
– Mr. Malory! – rikkantotta Gansey.
– Atyaég! – dünnyögte Ronan az orra alatt. – Ezt a vénséget!  
Adam oldalba bökte Ronant, amivel nagy szívességet tett
Gansey-nek.
– Gansey! –  rázott kezet Malory a fiúval. –  Micsoda
megkönnyebbülés!
– Borzasztóan sajnálom, hogy így megvárakoztattuk. Én
próbáltam hívni!
– Ez az átkozott telefon! Az akkumulátora fabatkát sem ér.
Mintha direkt összeesküdtek volna ellenünk, hogy minél több pénzt
húzzanak ki a zsebünkből. Ugyanaz a módszer, mint a
vérnyomáscsökkentőnél. Minden repül őgép ilyen? Ilyen zsúfolt?  
– Attól tartok –  felelte Gansey. A szeme sarkából látta, hogy
Adam tőle szokatlan szórakozottsággal, félrebillentett fejjel,
elgondolkodva méregeti Maloryt. –  Hadd mutassam be a
többieknek! –  hadart tovább zavartan. –  Ők a barátaim: Ronan,
Adam Parrish és Jane.
 

  Adam arcába visszatért az élet. Megint Adam-szerű lett. A fiú

Gansey felé pislantott.
– Blue – helyesbített Blue.
–  Á, értem, ez valami becenév, ugye? –  tudakolta Malory. – 
Milyen érdekes! Hogy is hívják? Jane? Ő  az az ifjú hölgy, akivel
telefonon beszéltem? Milyen pindurka! Még növésben van?
– Tessék? –  kiáltott fel Blue.
Gansey elérkezettnek látta az id őt, hogy eltávolítsa Maloryt a
terminálból.
– Melyik a bőröndje?
– Ez itt mind – válaszolta Malory tragikus hangon.
Ronan minden trükkjét bevetette, hogy elkapja Gansey
pillantását, de Gansey makacsul ellenállt. A fiúk felnyalábolták a
bőröndöket. A szolgálati kutya talpra ugrott.
– Hékás! – szólt rá Blue, az ebek védelmezője. – Te itt maradsz.
– Nem-nem! – tiltakozott Malory. – Kutya az enyém.
A csapat gyanakvóan méregette Kutyát. Csinos kék mellényt
viselt, ami fölösleges szócséplés nélkül hirdette, milyen hasznos
jószágról is van szó.
– Rendben – felelte Gansey.
Továbbra sem vette a lapot, hiába nézett rá jelent őségteljesen
Ronan. A járda szélén állva várták, hogy Malory lecsatolja a
mellényt Kutyáról, aki a transzferszolgálat hirdet őtáblájának
tövében könnyített magán.
– Minek hozta magával Kutyát? – kérdezte Ronan.
Malory teknősszája a szokásosnál is kisebbre zsugorodott.
– Hogy a segítségemre legyen.
– Konkrétan miben?
– Már megbocsásson! –  csattant fel Malory.
Gansey a harmadik jelent őségteljes pillantást is kikerülte, amit
 

Adam és Malory egyszerre lövellt felé.

Végre odaértek az autóhoz, ami nem lett nagyobb, mióta
beléptek a terminálba. Gansey nem szívesen nézett szembe
felelőtlensége következményeivel.
Hölgyeim és uraim, íme, a mai mutatvány: veszem ezt a 1973-as
évjáratú Camarót...  Gansey kiemelte a pótkereket a
csomagtartóból, és az utcalámpa tövébe támasztotta. Ez az ára,
hogy Malory ellátogatott hozzá....és belegyömöszölök öt embert,
egy kutyát meg egy nagy rakás b ő röndöt. 
Miután sikeresen végrehajtotta a b űvészmutatványt,
elcsigázottan dőlt hátra a vezet őülésen.
Kutya aggodalmasan lihegett. Gansey tökéletesen átérezte a
helyzetét.
– Megsimogathatom? Kislány? Kisfiú? – kérdezte Blue.
– Igen –  válaszolta Malory. –  De nem fog örülni neki. Kicsit
felizgatta magát a fiatalúr.
Miközben felhajtottak az autópályára, Gansey hagyta, hogy
Blue jelent őségteljes pillantást vessen rá a tükörb ől.
– Felháborító, micsoda kotyvalékot szolgáltak fel a repül őn,
kész szerencse, hogy a személyzet nem kapott gyomorvérzést – 
mesélte Malory. Majd hirtelen akkorát csapott Gansey karjára, hogy
a fiú és Kutya is ijedten rezzent össze. – Hallott már a lepelr ől, amit
az angolok raboltak el Mawddwyban?
– Egy lepel? Aha. Aha!   Amin azok a vörös kezű nők voltak? Azt
hittem, zászlónak nyilvánították – felelte Gansey.
– Igen, igen, az bizony. Nagyon  ügyes!
Gansey arra gondolt, ez enyhe túlzás, tekintve, hogy hét éve
jóformán mással sem foglalkozik, de azért örült a dicséretnek.
Felemelte a hangját, hogy a hátul ül ők is bekapcsolódhassanak a
beszélgetésbe.
 

  – Nagyon érdekes történet. Az angolok üldözőbe vették

Glendower embereit, és bár nem kapták el őket, egy ősi leplet azért
sikerült megkaparintaniuk. Vagy zászlót. A vörös kezek azért
jelentősek, mert egy mitikus címhez, a Mab Daroganhoz  
kapcsolódnak. Olyan hősök viselték, mint Arthur király, Nagy
Llewellyn és természetesen Owain Lawgoch...
– Természetesen – visszhangozta gúnyosan Ronan. – Ki más, ha
nem Owain Lawgoch?
– Most mit szemétkedsz? – dünnyögte Adam.
– Elfogy a sáv – kiáltott fel Blue.
– Látom – sorolt be a forgalomba Gansey. – Na, szóval, a Mab
Darogan  tulajdonképpen a Végzet Fiai walesi megfelel ője.
– Átkozott poéták! –  vágott közbe Malory. –  Könnyebb
lázadásra buzdítani az embereket, ha a nyomorultak azt hiszik, egy
félisten vagy néhány kiválasztott oldalán harcolnak. Költ ők,
komolytalan népség! És...
– A zászló végül megsemmisült, ugye? –  szakította félbe
Gansey. –  Jaj, elnézést, nem akartam a professzor úrba fojtani a
szót!
– Semmi baj –  mondta Malory nagylelk űen. Hiszen
mindkettejüknek ugyanaz volt a célja: felfejteni a történelem s űrű 
szövedékét. Gansey megkönnyebbülten állapította meg, hogy a
kapcsolatuk nem szenvedett csorbát, csak éppen teljesen más
alapokon nyugszik, mint a hátsó ülést elfoglalók esetében. Egy
Honda száguldott el mellettük, a benne ül ők bemutattak Gansey-
nek. A professzor közben zavartalanul fűzte tovább a
gondolatmenetet: –  Csakugyan az a hír járta róla, hogy
megsemmisült. Holott csupán újrahasznosították. Skidmore azt írja,
hogy IV. Henrik hálóinget varratott bel őle, bár fogalmam sincs,
milyen forrásra támaszkodik.
 

  – Hálóinget! – visszhangozta Blue. – Miért pont hálóinget?  

– Hogy dehonesztálja a walesieket.
– Mi nem ismerjük ezt a szót, Gansey – motyogta Adam.
– Hogy megszégyenítse az embereket –  vágta rá készségesen
Malory. –  És megfossza őket a méltóságuktól. Akárcsak a légi
utasszállítók. A múlt héten azonban ismét felbukkant a lepel.
– Ne vicceljen! – rántotta félre a kormányt Gansey.
– Siralmas állapotban. Mint köztudott, a textíliák nem túl
ellenállóak. Egy örökkévalóságba telt, mire a tudósok rájöttek, mit
tisztelhetnek benne. Ha kihajt a következ ő  kijáraton, Gansey,
mutatok valamit. Valamilyen rejtélyes oknál fogva a lepel egy
kirtlingi pajta alól került elő. Az árvíz mély ösvényt vájt a talajba,
amiből egy régi épület talapzata kandikált el ő. Több köbméternyi
földet kellett elhordani.
– Hogyhogy a víz nem áztatta szét a zászlót? – kérdezte Adam.
– Hát ez az! –  fordult hátra a professzor. – Egy érdekes fizikai
jelenségnek köszönhetően a víz nem gyűlt fel a talapzatban, hanem
külön utat vájt magának, méghozzá hegynek felfelé! És hogy máris
elébe menjek a következ ő kérdésnek: igen! A pajta a Ley-vonalon
található.
– Pontosan ezt akartam kérdezni – jegyezte meg Ronan.
– Most mit szemétkedsz, Ronan? – szólt közbe Blue.
Adam szájának felfelé kunkorodó sarka jelent meg a
visszapillantó tükörben, miközben Gansey leparkolt egy koszlott
benzinkúton. Malory egy régi típusú digitális fényképez őgépet
varázsolt elő valahonnan, és most a fotók között keresgélt.
–  Az árvíz feltehet őleg egy zivatar nyomán keletkezett. De a
szemtanúk azt állítják, a pajta falai könnyeztek.
– Könnyeztek! – kiáltott fel Blue.
Lehetetlen volt megállapítani, hogy rémületében vagy
 

örömében.
– Ön mire tippel? – tudakolta Gansey.
Malory válasz helyett egyszerűen a kezébe nyomta a
fényképezőgépet. Gansey a kijelzőre pillantott.
– Ó!
A fotó egy csúnyán megrongálódott textildarabot örökített
meg, ami három nőt ábrázolt. Egyszerű ruhájuk jóval a Glendower
uralkodása előtti időkből származott. Azonos pózban, felemelt
kézzel álltak, vérvörös tenyerük a Mab Darogan  eljövetelét jelezte.
És mindegyikük Blue Sargent vonásait viselte.
Ez lehetetlen!  
Nem. Itt már semmi sem lehetetlen. Gansey felnagyította a
fotót, hogy jobban megnézhesse magának. Blue tágra nyílt szeme
bámult vissza rá. Igen, a kép er ősen stilizált volt, a hasonlóság
azonban mégis hátborzongató: ez Blue felvont szemöldöke, az ő 
kíváncsi szája. A lódarazsak zümmögése közepette Gansey
idegesen harapdálta az öklét.
Hosszú idő  után először hirtelen megrohamozták az emlékek:
eszébe jutott, mit súgott a fülébe az a bizonyos hang, amikor
megmenekült a haláltól. Glendower életben hagy. Valaki meghal a
Ley-vonalon, amikor nem kéne meghalnia, te pedig életben
maradsz, amikor nem kéne életben maradnod.  Ellenállhatatlan
vágyat érzett, hogy a saját szemével láthassa Glendowert, hogy
megérinthesse a kezét, hogy letérdelhessen el őtte, hogy
köszönetet mondhasson neki, hogy eggyé forrhasson vele.
Egy kéz nyúlt el őre a hátsó ülésr ől, nem tudta, kié. Hátraadta a
fényképezőgépet.
Blue halkan dünnyögött az orra alatt.
– Úgy néz ki, mint te – suttogta Adam.
– Melyik?
 

  – Mindegyik.
– Azt a kurva! – adott hangot Ronan mindnyájuk véleményének.
– Közeli felvétel –  szólalt meg végül Gansey. –  A minőség is
kiváló.
– Még szép –  vágta rá Malory. –  Hát nem értik? Ez a pajta a
nyaralóm mellett áll. Én is láttam a könnyeket. A csapatom találta
meg a leplet.
Gansey sokáig emésztgette a hallottakat.
– De miért pont ott kereste?
– Na, ez az, Gansey! Én aztán nem kerestem semmit. Éppen a
jól megérdemelt vakációmat töltöttem. Pocsék egy nyaram volt,
végig azzal a nyomorult szomszéddal, Simmonsszal marakodtam az
ostoba szennyvízelvezetője miatt. Égető  szükségem volt egy kis
pihenésre. Higgye el, mer ő  véletlen, hogy éppen Kirtlingben
tartózkodtam.
– Merő véletlen – ismételte Adam kétked ő hangon.
Mi ez az egész, mi ez az átláthatatlan kuszaság?   Gansey
teljesen felvillanyozódott izgalmában. A feladat legalább olyan
fenyegetőnek tűnt, mint a barlangbéli fekete lyuk – mélységes mély
volt.
– Mondanom sem kell, Gansey – jelentette ki Malory vidáman –
, már alig várom, hogy végre megmutassa a Ley-vonalat.
 

B LUE EGÉSZ ÉJSZAKA ÁLMATLANUL FORGOLÓDOTT .  Önkéntelenül

arra várt, mikor kattan a zár. Valami csökönyös ostobaságtól
vezérelve elképzelhetetlennek tartotta, hogy az anyja ne érjen haza
is

a tanév kezdetére. Maura mindig mindenre tudta a választ –  még

ha időnként tévedett is és Blue egészen idáig azt hitte, történjen
bármi, az anyja biztos pont marad az életében.
Egyedül érezte magát.
Kiment a folyosóra, és feszülten fülelt. Odakint Orla éjféli
csakratisztást tartott a lelkes ügyfeleknek. A földszinten Calla
morcosan tévézett bús magányában. Az emeleten síri csend honolt,
majd egy sor apró, céltudatos sóhaj szűrődött ki Persephone
szobájából.
– Na, nem bánom – szólt ki Persephone cérnavékony hangon a
kopogás hallatán.
Odabent a lámpafény csak a rozoga kisasztalig és Persephone
magasított, kiszolgált rekamiéjáig ért el. Persephone törökülésben
kuporgott viktoriánus karosszékében, göndör haja aranyló
glóriaként izzott a csupasz villanykörte fényénél. Egy ócska pulóvert
tartott a kezében.
Ahogy Blue felmászott a kopott matracra, cérnaspulnik
 

gurultak csupasz lábához. Túlméretezett pólója alá dugta a térdét,

és hosszú percekig szótlanul figyelte Persephone-t, aki minden jel
szerint két teljesen különböző  mandzsettát igyekezett felvarrni a
pulóver ujjára. Közben úgy sóhajtozott, mintha percről percre
jobban haragudna magára vagy a pulóverre.
– A tiéd? – kérdezte Blue.
– Mi az enyém? – követte Persephone Blue tekintetét. – Ja! Ja,
nem. Illetve, az enyém volt. Régen. De most átalakítom.
– Egy óriásnak?
Persephone felemelte a ruhadarabot, hogy megnézze, valóban
így áll-e a dolog.
– Igen.
Blue lassan egymás mellé rakosgatta a tarkabarka cérnákat.
– Szerinted anya Cukormókust keresi?
– Édesapádat. Artemust –  helyesbített Persephone. Illetve,
pontosított. Blue apját igazából nem Cukormókusnak hívták. Még
Maura aggatta rá ezt a becenevet a „régi szép id őkben”.  –  Azt
hiszem, kissé leegyszer űsíted a dolgot. Amúgy igen, ez az egyik ok,
amiért elment.
– Azt hittem, belezúgott Mr. Gray-be.
Persephone elgondolkodott.
–  Az a legnagyobb baj anyáddal, Blue, hogy senkit sem hagy
békén. Mi mondtuk neki, hogy Artemus már a múlté. Ő  döntött
helyetted is, mondtam neki. De nem, Maura még most sem marad
nyugton! Sosem hegednek be a sebei, ha folyton feltépi  őket.
– Szóóóóóval, azért... ment... el... hogy... hazahozza... apámat?
– Á, dehogy! –  kuncogott Persephone. –  Nem hinném, hogy...
nem. Hiszen te magad mondtad, hogy belezúgott Mr. Gray-be. A
fiatalok még ismerik ezt a szót?
– Most használtam. És fiatal vagyok.
 

  – Mondjuk.
– Most kíváncsi vagy a véleményemre, vagy sem? Vagy
elfogadod, hogy én vagyok az illetékes ebben a kérdésben, vagy
ejtsük a témát.
– Inkább ejtsük! Tudod, az már Maurán múlik, hogy megkeresi-
e Artemust. Sosincs egyedül, végre itt a remek alkalom, hogy csak
saját magával foglalkozzon.
Maura nem keltette olyan ember benyomását, aki csak saját
magával akar foglalkozni, de talán mégis ez lehetett a probléma.
– Szóval, azt mondod, ne keressük.
– Mit tudom én?
–  De hiszen Látó vagy! Abból élsz, hogy jövend őt mondasz az
embereknek! Járj utána, mi lesz!
Persephone addig szegezte Blue-ra éjfekete szemét, amíg a
lány el nem szégyellte magát a kifakadása miatt, majd így szólt:
–  Maura Cabeswaterbe ment. Az nem a jövő. Különben is, ha
segítségre lenne szüksége, szólna. Gondolom.
– Ha fizettem volna –  jegyezte meg Blue vészjóslóan –, most
tutira visszakérném a pénzemet.
– Akkor örülj, hogy nem fizettél. Szerinted jó lesz így? – tartotta
fel Persephone a pulóvert.
A két ujja picit sem hasonlított egymásra.
Blue meglehet ősen ingerült sóhaj kíséretében ugrott le az
ágyról, majd kiviharzott a szobából. A folyosóról még hallotta, hogy
Persephone utánakiált:
– Az alvás az agy tápláléka!
Blue vigasztalhatatlan volt. Ő  arra vágyott, hogy értelmes
eszmecserét folytathasson egy másik emberrel.
Ahelyett, hogy visszament volna a szobájába, beosont a
félhomályos telefon-varró-macskaszobába, letelepedett a készülék
 

mellé, és maga alá húzta csupasz lábát. A félig nyitott ablakon

keresztül csípős hideg áramlott a szobába. A falevelek mögül
beszüremlő  lámpafény ismerős, eleven árnyékokat vetett a
varrókellékekkel teli bödönökre. Blue egy párnát kapott fel a közeli
székről, azzal takarta be libabőrös lábát, miel őtt felemelte volna a
kagylót. Megvárta a tárcsahangot, hogy biztos lehessen benne, nem
folyik jóslás a vonal túlsó végén.
Aztán Gansey számát tárcsázta.
Két csöngetés, három, aztán:
– Halló!
Gansey kisfiús, jól nevelt hangja.
– Felébresztettelek? – kérdezte Blue.
Hallotta, hogy Gansey tapogatózva markolja fel drótkeretes
szemüvegét.
– Nem – hazudta a fiú –, ébren voltam.
– Jó, mert úgyis félretárcsáztam. A Kongresszust akartam hívni,
de csak egy szám az eltérés.
– Ó!
– Igen, mert a te számod 6-6-5-re végződik. –  A lány
hatásszünetet tartott. – Vágod?
– Jaj, te!
– 6-6-5. Egy szám az eltérés. Vágod?  
– Igen, vágom. –  Gansey hosszasan hallgatott, bár Blue így is
hallotta a szuszogását. –  Nem is tudtam, hogy a pokolban is van
telefon.
– Van bizony –  felelte Blue. –  De csak beérkező  hívásokra
tartják fenn.
– Gondolom, levelet is fogadnak.
– Csak győzd kifizetni a postaköltséget.
–  Nem, inkább faxot! –  helyesbített Gansey. –  Felejtsd el a
 

levelet! A fax  sokkal viccesebb.

Blue a párnába temette az arcát, úgy nevetett.
– Oké, ennyi.
– Hogyhogy ennyi?
– Csak ennyit akartam mondani.
– Máris okosabb lettem. Örülök, hogy félretárcsáztál.
–  Hát... gyakran megesik. Lehet, hogy nem ez volt az utolsó
eset.
Kínosan hosszú csend következett. Blue már nyitotta volna a
száját, hogy kitöltse valamivel, de aztán meggondolta magát. Újból
megborzongott, pedig most, hogy a párna a lábán volt, már nem is
fázott.
– Hát ez kellemetlen –  szólalt meg végül Gansey. –  De azért
remélem, hogy így lesz.
 

M ÁSNAP REGGEL GANSEY ÉS MALORY útra kelt, hogy megvizsgálja

a Ley-vonalat. Adam készséggel csatlakozott hozzájuk, ami
meglepte Gansey-t. Nem mintha parázs viták zajlottak volna
köztük. Épp ellenkezőleg... nem   veszekedtek. Nem is szóltak
egymáshoz. Nem érintkeztek. Gansey ment tovább a maga útján, és
Adam is a saját feje után.
Most azonban, átmenetileg, egy irányba tartottak. A cél: másik
bejáraton át megközelíteni a hollók barlangját. A módszer:
lekövetni az el őző  keresések nyomvonalát. A segédeszköz: Roger
Malory.
Ebben az évszakban a legelőnyösebb arcát mutatta a város.
Henrietta és közvetlen környéke olyan tarka színekben pompázott,
akár egy festékes készlet. Zöld kaszálók, aranyló kukoricaföldek,
sárga platánok, narancsszínű  tölgyek, télizöld hegyek, felh őtlen,
azúrkék égbolt. A frissen aszfaltozott út hívogatóan kígyózott-
feketéllett el őttük. A friss, kristálytiszta leveg ő kalandra csábított.
A csapat élénk tempóban haladt, amíg Malory meg nem
pillantotta a Massanutten-hegyet, aznapi negyedik kitér őjüket.
Nem ez volt a legmisztikusabb hely a környéken. Gombatelepeket
idéző  házcsoportok nőttek ki az oldalából, a csúcsát pedig sípálya
 

koronázta. Gansey gagyi turista- és diákcsalogatónak tartotta, de

tudta, ha hangot ad a véleményének, Adam egy szempillantás alatt
a torkának ugrik az elitista megjegyzése miatt.
A csapat lehúzódott az útról, kínosan kerülve a lelassító és nagy
szemeket meresztő  járművezetők tekintetét. Malory teknőcként
gubbasztott háromlábú állványa mögött, és bőszen hirdette az igét,
talán Adamnek, talán saját magának.
– Az Egyesült Államokban a Ley-vadászat mer őben új értelmet
nyer! Angliában csak akkor beszélhetünk igazi Ley-vonalról, ha két
mérföldenként legalább egy társult elemet, templomot, talicskát,
álló követ találunk rajta, különben azt kell feltételeznünk, hogy
amit látunk, az a véletlen m űve. A gyarmatokon viszont –  a fiúk
elnézően mosolyogtak –  sokkal nagyobbak a távolságok. Itt
ráadásul még rómaiak sem éltek, akik szépen sorba rendezték volna
az építményeiket. Kár. Hiányérzetem van.
–  Nekem is hiányoznak a rómaiak –  nyögte be Gansey, csak
hogy megnevettesse Adamet, ami sikerült is neki.
Malory a fák közötti résen át a mélyen tátongó völgy felé
irányította a messzelátóját.
– Bár az itteni vonal is eleven és duzzad, határozottan duzzad  az
energiától, a másodlagos vonal, amit most keresünk, n... a
szentségit!
Az öreg majdnem hasra esett Kutyában.
Kutya felnézett Maloryra. A szentségit! –   üzente az
arckifejezése.
– Kérem azt a ceruzát! – tépte ki Malory az írószerszámot Adam
kezéből, hogy bejelöljön valamit a térképen. – Tűnés a kocsiba!
– Tessék? – kérdezte Adam szelíd megrökönyödéssel.
– Nem ön! A Kutya!
Kutya duzzogva elvonult. Újabb sofőr lassított le, hogy jól
 

megbámulja őket. Malory magában motyogott. Adam

szórakozottan, kissé nyugtalanító, nem e világi mozdulattal
ütögette a csuklóját. Rovarok zümmögtek körülöttük, a szárnyaik
finoman birizgálták Gansey arcát.
Lehet, hogy méhek. Ha pechem van, seperc alatt végeznek
velem, itt, az út szélén, miel őt  t Malory kivehetné a mobilját a
kocsiból, miel ő tt Adam felfoghatná, mi történt. 
Nem csapta agyon a rovart. Az zümmögve elt űnt a távolban, de
Gansey szíve továbbra is hevesen vert.
– Elmagyarázná nekem, mit csinál most? –  fordult a
professzorhoz. –  Nekünk   –  helyesbített rögtön. –  Elmagyarázná
nekünk?
Malory kioktató hangon felelte:
– A barlang a Ley-vonalhoz kapcsolódik, nincs konkrét helyhez
kötve. Ezért ha szomszédos barlangok után kutatunk, nem egy
átlagos bejáratot kell keresnünk. Bármilyen nyílás megfelel, ami a
Ley-vonalon helyezkedik el. És mivel a térkép tanúsága szerint önök
merőleges irányból közelítették meg a Ley-vonalat, ahelyett, hogy
vele párhuzamosan haladtak volna, úgy vélem, a teljes
barlanghálózat egyszerre több vonalat is érint. Tehát egy
útkereszteződést kell keresnünk! Megmondanák, mi ez?
Az egyik térképre bökött, amin az ifjabb Gansey többszörös
jelöléssel látott el valamit. Az id ősebb Gansey felemelte Malory
ujját, hogy alánézhessen.
– A Luc-orom. Nyugat-Virginia legmagasabb hegycsúcsa. Közel
ezerötszáz méter magas.
– Virginia legmagasabb hegycsúcsa? – visszhangozta Malory.
– Nyugat – vágta rá kórusban Gansey és Adam.
– Nyugat-Virginia –  ismételte Gansey, gondosan kerülve egy
lelassító autós tekintetét. – Száz kilométerre, nyugatra. Vagy talán
 

száztíz?
– És ez mi? –  húzta végig Malory szögletes ujjbegyét a filccel
berajzolt kusza, rövid vonalak egyikén.
– A Coopers-hegy.
– Mi ez a megjegyzés? – kopogtatta meg Malory a térképet. – 
Az Óriás Sírja.
– A hegy népies elnevezése.
– Érdekes név egy újvilági képz ődménynek –  vonta fel a
professzor bozontos szemöldökét.
Gansey-nek eszébe jutott, milyen izgalom lett úrrá rajta, amikor
megtudta a Coopers-hegy régi nevét. Detektívregénybe ill ő 
fordulat volt, ahogy egy régi bírósági iratban rábukkant az adatra,
de még inkább felvillanyozódott, amikor rájött, hogy a különös
hegy igencsak rászolgált a nevére: magányosan állt egy lejt ős rét
közepén, három kilométernyire a f ővonulattól.
– Miért olyan érdekes? – kérdezte Adam.
–  A brit mitológiában a királyok gyakran óriások is egyben – 
magyarázta Gansey. –  A királyokhoz kapcsolódó brit történelmi
helyek vagy a nevükben hordozzák az óriás   szót, vagy ténylegesen
óriásiak. Van egy hegy Walesben, hogy is hívják... Idris? Segítsen ki,
dr. Malory!
– Cadair Idris – cuppogott elégedetten Malory.
–  Úgy van. Lefordítva Idris széke.  Idris király volt és óriás is
egyben, ennek megfelel ően a szék is hatalmas. Engedélyt kértem,
hogy felmászhassak az Óriás Sírjára. Az a pletyka járja, hogy indián
sírokat rejt, de én egyet sem találtam. Ahogy barlangot sem.
– És ez? –  húzta tovább az ujját Malory a filccel berajzolt
vonalon.
– Az a Vakondtúrás. Régen vulkán volt. Egy hatalmas síkság
közepén áll. Ott sincs barlang, csak egy rakás geológus.
 

  – És itt volnánk mi, ugye? –  kopogtatta meg Malory az utolsó

jelölést. – Mas-sa-nu-ten. Egek, ez a vonal! Életemben nem láttam
ilyet! Elképesztő! Mondják csak, ugye, mások is ólálkodnak a vonal
körül?
– Igen – vágta rá Adam határozottan.
Gansey ránézett. Ez az igen   nem hagyott kétséget, ezt az igent
nem paranoia, hanem a tapasztalat szülte.
– Mr. Gray miatt –  tette hozzá halkan Adam, nem Malorynek,
hanem Gansey-nek szánva a megjegyzést.
Hát persze. Mr. Gray azért jött a városba, hogy megkeressen
egy bűvös csomagot, de miután nem sikerült teljesítenie a
megbízója, Colin Greenmantle kérését, Greenmantle
embervadászok egész seregét zúdította a városra, akik mind Mr.
Gray után koslattak. Ostobaság lett volna azt hinni, hogy azóta
hazamentek.
Gansey szívesebben maradt volna ostoba.
–  Nem is csoda! –  állapította meg Malory. –  Még szerencse,
hogy ez a fiatalember olyan éber, mint egy vadászkutya –  vágta
hátba Gansey-t –, és el őbb lefüleli a királyt, mint bárki más. Most
pedig futás, mielőtt ez a kietlen vidék végleg beszippant minket!
Gyerünk! Irány a Luc-orom! Meg a másik két hegycsúcs.
Gansey, puszta megszokásból, összeszedte a távcsövet, a GPS-t
meg a lézerrudat, miközben Malory beszállt a Suburbanbe, hogy ott
várakozzon. Adam bement a fák közé pisilni. Gansey azt kívánta,
bárcsak le tudná vetk őzni a gátlásait, hogy követhesse a barátja
példáját.
Amikor Adam visszatért, hirtelen így szólt:
– Örülök, hogy nem veszekszünk. Már bánom, hogy így
elfajultak a dolgok.
– Igen! –  felelte Gansey, ügyelve, nehogy a legcsekélyebb
 

megkönnyebbülés, kimerültség vagy öröm hallatsszon a hangján.

Félt, hogy túlzásokba esik, hogy elrontja ezt a hihetetlen
pillanatot.
– Ami pedig Blue-t illeti... – folytatta Adam. – Sejthettem volna,
hogy fura lesz randira hívni azok után, hogy... izé, bevettük a
csapatba. Érted.
Gansey-nek eszébe jutott, milyen ostobán érezte magát,
amikor megsimogatta Blue-t. Nehéz volt fenntartani az egyensúlyt.
Gansey szívesebben maradt volna ostoba, de ő is tudta, hogy ez így
nem mehet tovább.
Mindkét fiú a völgyet bámulta a fák közötti résen keresztül. A
távolból mennydörgés hallatszott, bár egyetlen felh ő  sem volt az
égen. Igaz, a dübörgés nem is fentr ől jött, hanem a lábuk alól, ahol
a Ley-vonal rejtőzött.
Adam ádáz, önelégült képet vágott. Gansey-t büszkeséggel
töltötte el, hogy ilyen barátai vannak, de rögtön el is
bizonytalanodott.
– Hihetetlen, hogy idáig jutottunk – mondta.
– Szerintem nem – válaszolta Adam.
 

6 

B LUE ÚGY ÉREZTE, EZ NEM IS AZ Ő ÉLETE.

Ahogy a falnak dőlve várakozott az iskolapszichológus
irodája előtt, azon tűnődött, vajon mikor fog megint fontos
dologként tekinteni a tanulásra. Egy ilyen rendkívüli,
királyvadászattal és eltűnt anyákkal fémjelzett nyár után egyszer űen
elképzelhetetlennek, felfoghatatlannak t űnt, hogy minden áldott
nap beüljön az iskolapadba. Mi jelent ősége lesz ennek az egésznek
két év múlva? Az iskolatársai közül senki sem fog emlékezni rá,
ahogy ő sem rájuk. Csak annyi marad meg benne, hogy ez volt az az
ősz, amikor az anyja nyomtalanul elt űnt. Ez volt Glendower éve.
Blue tekintete a linóleumborítású padlóról a faliórára siklott.
Egy óra múlva hazatérhet az igazi életébe.
De holnap visszajössz, figyelmeztette magát. És holnapután is.
Cabeswaterhez képest minden más álomszer űnek tűnt.
Ujjaival végigsimított a tenyerén, és a Malory által felfedezett
zászlóra gondolt, amin a három vörös kez ű  nő  az ő  arcvonásait
viselte. Eszébe jutott, hogy a fiúk nélküle indultak felfedez őútra.
Hirtelen arra ocsúdott, hogy Noah is vele van. Eleinte csak
halványan érezte a jelenlétét, aztán amikor felmerült benne a
kérdés, vajon mi vezethette nyomra, észrevette, hogy a fiú ott
ácsorog mellette a gyűrött iskolai egyenruhájában.
 

  – Te itt? –   tudakolta Blue, bár a szíve mélyén nagyon örült
Noahnak. – Itt, és nem a hollók rettegett barlangjában?
Az elmosódott Noah bocsánatkérőn vonta meg a vállát. Mivel
energiát vont el a környezetét ől, hogy látható maradjon, Blue egyre
erősebben vacogott mellette. Noah hunyorogva figyelt két arra járó
lányt, akik egy gurulós kiskocsit toltak maguk el őtt. Azok rá se
hederítettek, igaz, nehéz volt megállapítani, miért: mert a fiú
láthatatlan, vagy mert egyszerűen Noah.
– Azt hiszem, ez hiányzik a legjobban –  mondta. – Az év eleje.
Ma van, ugye?
– Ez az első nap – válaszolta Blue.
– Igen!   –  dőlt hátra Noah sóhajtva. –  Hé, várjunk csak, nem,
mégsem ez. Elfelejtettem. Tulajdonképpen rühellem ezt az
időszakot.
Blue nem rühellte az év elejét, mert akkor kénytelen lett volna
elismerni, hogy vége a vakációnak.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Noah.
Blue egy brosúrát nyomott a kezébe, de olyan szégyell ősen,
mintha a Mikulásnak adná át a kívánságlistáját.
– Ezt akarom megvitatni a pszichológussal.
Noah olyan ügyetlenül silabizálta ki a szavakat, mintha idegen
nyelven íródtak volna.
– Fe-dezd fel A-ma-zó-ni-a sok-szí-nű  e-ső-er-dő-it. Az Ö-ko-
lógi-a-i Fő-is-ko-la kül-föl-di kur-zu-sa... na, ne, te nem mehetsz el
innen!
Blue tisztában volt vele, hogy a fiúnak alighanem igaza van.
– Kösz a bizalmat!
– Ha a többiek meglátják, hogy magadban beszélsz, azt fogják
hinni, hogy becsavarodtál – nevetgélt Noah.
Blue nem nevetett vele, de nem is izgatta magát. Tizennyolc
 

éve volt a helyi jósn ő lánya, és így, az érettségi el őtt már senki sem
tudott újat mondani neki. Hol elkerülték, hol pátyolgatták, hol
terrorizálták, hol nyaliztak neki. Hol a pokol tüze várt rá, hol
egyenes úton haladt a spirituális nirvána felé. Az anyja hol kész
istencsapása volt, hol jó boszorkány. Blue hol úgy öltözködött, mint
egy hippi, hol úgy, mint egy divatmogul. Hol vicces, öntudatos csaj
volt, hol érzéketlen picsa. A szavak monoton háttérzajjá
silányodtak. Persze ez sem változtatott az elszomorító és magányba
taszító végeredményen, miszerint Blue Sargent a Mountain View
Gimi legfurább tanulója.
Noah-t leszámítva.
– Látod a többi halottat? – kérdezte Blue.
Fordítás: Látod anyámat?  
Noah megborzongott.
– Blue! – szűrődött ki egy hang a résnyire nyitott ajtón. – Most
már bejöhetsz, édesem.
Noah Blue orra előtt surrant be az irodába. Habár az ablakon
beömlő  napfényben kifejezetten megfoghatónak és elevennek
tűnt, a pszichológus keresztülnézett rajta. Még akkor is láthatatlan
maradt, amikor kényelmesen letelepedett a fémasztal elé, hogy
kihallgassa a beszélgetést.
Blue lesújtó pillantást vetett rá.
Kétféle ember létezett: azok, akik látták Noah-t, és azok, akik
nem. Blue általában az el őbbi csoporttal szimpatizált.
A pszichológus –  Ms. Shiftlet –  most került az iskolába, de
henriettai lakos volt. Blue többször is összefutott vele a postán.
Egyike volt azoknak a kifogástalanul öltözött id ős hölgyeknek, akik
nem fecsérelték fölöslegesen az id őt. Egyenes háttal ült az
elnyújtózásra tervezett széken, és alaposan kirítt a környezetéb ől a
személyes csecsebecsékkel telezsúfolt rozoga kölcsönasztal
 

mögött.
Ms. Shiftlet buzgó arckifejezéssel pillantott a számítógép
monitorjára.
– Látom, valakinek most volt a születésnapja.
– Most volt a születésnapod? – tudakolta Noah.
Blue-nak óriási erőfeszítésébe telt, hogy Noah helyett a
pszichológusnak szentelje a figyelmét.
– Mi... ja... igen. 
Két hete. Maura iszapízű  brownie-t szokott sütni a nagy nap
alkalmából, de idén nem volt otthon. Persephone mindent
elkövetett, hogy elkészítse a félig nyers finomság pontos mását, ám
a süti, aminek csipkemintás porcukorréteg borította a tetejét,
véletlenül túlságosan is gusztusosra és ízletesre sikeredett. Calla
nagyon aggódott, hogy Blue dührohamot kap, de Blue csak
mosolygott. Miért is haragudott volna rájuk?   Csak Maurát akarta
felpofozni. Vagy megölelni.
– És nekünk nem is szóltál? – motyogta Noah. – Elvittünk volna
fagyizni.
Noah nem tudott enni, ennek ellenére imádta a belvárosi
fagyizót. Hogy pontosan miért, arra Blue hiába is próbált rájönni.
– Látom, Mr. Torrest is felkerested a távozása el őtt – fordította
el a fejét Ms. Shiftlet, gondosan ügyelve tökéletes testtartására. – 
Van itt egy feljegyzés arról az incidensr ől, ami...
– Az már szerencsésen megoldódott –  vágott közbe Blue,
kerülve Noah tekintetét. –  Vegyük úgy, mintha meg sem történt
volna. Igazából az érdekelne, van-e esélyem bejutni ide – csúsztatta
át a brosúrát az asztal túloldalára.
Ms. Shiftlet felt űnő  készségességgel söpörte félre az
úgynevezett incidenst. Szemügyre vette a brosúrát.
– Micsoda majomparádé! Bocsáss meg, csak vicceltem! Az
 

élővilág érdekel? Máris utánanézek ennek az iskolának.

– Láttad a cipőjét? – hajolt közelebb Noah. – Hegyes orrú.
Blue ügyet sem vetett a fiúra.
– Minden vágyam, hogy a folyami rendszerekkel vagy az erd ő...
–  Jaj, ez az iskola nagyon   erős! –  fojtotta Blue-ba a szót Ms.
Shiftlet nagy buzgalmában. –  Tessék, nézd meg, milyen átlaggal
lehet bekerülni.
– Tahó! – jegyezte meg Noah.
Ms. Shiftlet elfordította a monitort, hogy Blue is
megtekinthesse a kissé kiábrándító grafikont.
– Látod, milyen kevés embert vesznek fel? Ez azt jelenti, hogy
az ösztöndíjért is keményen meg kell küzdeni. Szeretnél ösztöndíjat
igényelni?
A kérdés inkább kijelentésnek hatott, de a pszichológus nem
járt messze az igazságtól. Hiszen ismerte a Mountain View Gimit. Itt
senki sem tudta volna mellényzsebből kifizetni egy magániskola
tandíját. Blue osztálytársai is zömmel az állami főiskolákat célozták
meg, ha egyáltalán tovább akartak tanulni.
– Nem tudom, Mr. Torres tett-e javaslatot a
továbbtanulásoddal kapcsolatban. –  Ms. Shiftlet úgy beszélt,
mintha gyanítaná, hogy, eléggé el nem ítélhet ő  módon, semmi
ilyesmi nem történt. – Három különböző iskolatípus jöhet szóba. A
kihívást jelent ő ,   az éppen megfelel ő  és a könnyen elvégezhet ő 
iskolák. Ez itt tökéletes példája a kihívást jelent ő iskolának. Ideje,
hogy más intézményeket is felvegyünk a listára. Olyan iskolákat,
amikbe biztosan bejutsz, és amiket anyagilag is megengedhetsz
magadnak. Csupán a realitás kedvéért.
Kihívást jelent ő ,  éppen megfelel ő ,  könnyen elvégezhet ő ,   írta
fel Ms. Shiftlet egy kartotéklapra. Az utolsót külön aláhúzta, majd
Blue elé csúsztatta a kártyát. A lány nem merte eltenni.
 

  – Kérvényezted már, hogy mentesítsenek a regisztrációs díj

megfizetése alól?
– Négyszer is. Az interneten olvastam, hogy ennyiszer lehet.
Ms. Shiftlet szemmel láthatóan nagyra értékelte Blue
talpraesettségét.
– Akkor nyilván te is tudod, hogy ez az iskola a kihívást jelent ő 
csoportba tartozik! Javaslom, állítsunk fel egy reális B tervet!
Blue-nak elege volt a kompromisszumokból. Meg a reális  
tervekből.
Noah lassan végighúzta a körmét az asztal lábán. Ms. Shiftlet
komoran vonta össze a szemöldökét a – kétségkívül idegborzoló – 
hang hallatán.
– Pszichológus létére nem túl der űlátó – állapította meg a fiú.
– Ha mégis   felvennének –  mondta Blue –, a diákhitel meg az
ösztöndíj fedezné a költségeimet?
– Adok egy kis papírmunkát –  felelte Ms. Shiftlet. –  A
FAFSA6[6Szövetségi Hallgatói Támogatás] csak a költségek egy bizonyos
százalékát  téríti, rászorultságtól függ ően. Az összeg változó.
Blue jól tudta, hogy a Róka utca 300. soványka költségvetéséből
nem sok támogatásra számíthat. A bankszámlájára gondolt, amin
csigalassúsággal gyarapodott a pénz.
– Mégis, mennyi lenne az önrész? Meg tudná saccolni?
Ms. Shiftlet felsóhajtott. Amib ől egyértelműen kiderült, hogy a
találgatás  nem az ő asztala. Újból kifordította a monitort, hogy Blue
is lássa a tandíj összegét.
– Ha kollégista leszel, nagyjából tízezer dollárt kell fizetned
évente. Persze a szüleidet is megkérheted, hogy vegyenek fel hitelt.
Ahhoz is van nyomtatványom.
Blue hátradőlt, és érezte, hogy a szíve elhagyja a mellkasát. Hát
persze hogy lehetetlen. Már azel őtt lehetetlen volt, hogy belépett
 

ide, és végérvényesen az is marad. Sajnos most, hogy folyton

Gansey-vel meg a bandával lógott, elhitte, hogy a lehetetlen
lehetségesebb, mint képzelné.
Maura mindig azzal traktálta: Nézd csak, mennyi lehet ős  ég
rejt ő zik benned!  
Másban biztosan. De nem benne.
Nem érdemes olyasmi miatt könnyeket hullatnia, amit már
megszokhatott. Csak hát, ez végképp  nem hiányzott...
Blue nagyot nyelt. Ez a n ő juszt sem fog megríkatni!  
Noah kecmergett ki az asztal alól. Fürgén talpra ugrott. Furán
mozgott, túl gyorsan, túl függőlegesen, túl er őszakosan egy hús-vér
fiúval szemben. És még akkor sem nyugodott meg, amikor álló
helyzetbe tornázta magát. A plafonig nyújtózott, mire a kártya – 
rajta a három kifejezéssel: kihívást jelent ő ,  éppen megfelel ő , 
könnyen elvégezhet ő – a levegőbe repült.
– Ó! – kiáltott fel Ms. Shiftlet.
Nem tűnt meglepettnek. Egyelőre.
Blue bőréből elpárolgott a melegség.
Ms. Shiftlet poharában jéggé dermedt a víz. Felborult a
névjegykártyatartó. A kártyák szanaszét szóródtak az asztalon. A
számítógép hangszórója is feldőlt. Papírlapok örvénylettek a
levegőben. Egy családi fotó rakétaként süvített a plafon felé.
Blue felugrott. Nem volt konkrét terve, csak annyit tudott, hogy
le kell állítania Noah-t, de hiába nyújtotta ki a karját, sehol sem
találta a fiút.
A papír zsebkendők, cégjelzéses borítékok és névjegykártyák
egy dühöngő, ám egyre gyengül ő  tornádó erejével kavarogtak a
magasban. A paksaméta hirtelen az asztalra hullott.
Blue és Ms. Shiftlet némán meredt egymásra. A papírok zizegve
értek földet. A felborult hangszóró halkan zümmögött, az egyik
 

kábel kicsusszant a helyéről.

A hőmérséklet lassan emelkedni kezdett.
– Mi volt ez? – kérdezte Mis. Shiftlet.
A vér szaporán lüktetett Blue ereiben.
– Fogalmam sincs – válaszolta teljes őszinteséggel.
 

7 

B LUE A TÖBBIEK ELŐTT ÉRKEZETT a Monmouth gyárba. A biztonság

kedvéért bekopogott, majd benyitott az ajtón. Azonnal
körüllengte a helyiség kellemes illata: az antik könyvek avítt
könyvtárszaga, a menta hűs aromája, az évszázados tégla meg a
régi csövek penész- és rozsdaillata, a falnál tornyosuló
szennyeshalom enyhe bűze.
– Noah! – Blue hangját szinte elnyelte az óriási hodály. A lány az
íróasztal melletti székre hajította a hátizsákját. –  Itt vagy? Figyu,
nem haragszom rád. Ha akarod, használhatod az energiámat.
Semmi válasz. A helyiség szürkéskéken derengett, mivel újabb
furcsa zivatar készülődött a hegyek fölött, felh őkkel töltve meg a
raktárhelyiség mennyezetig érő  ablakait. A könyvkupacok mögött
rejtőző  éles délutáni árnyékok alakot váltottak, és szétterültek a
padlón. Komor, álmosító hangulat telepedett a szobára.
– Noah! –  kukkantott be Blue a távoli tet őcsúcs sötét
beszögellésébe. – Csak a ma délutánt akarom megbeszélni veled.
Noah szobájába is benézett. Jelenleg Malory tárolta ott a
holmiját, férfias, örökzöld illattal töltve meg a helyiséget. Az egyik
táska nyitva volt, és Blue látta, hogy csurig van könyvekkel. A nem
túl praktikus emberre valló, Gansey-t idéző  jelenség láttán kissé
 

meglágyult a szíve a professzor irányában.

Noah nyomtalanul eltűnt.
Blue a fürdőszobába ment, ami háztartási helyiség és konyha is
volt egyben. Az ajtó mögött kisméret ű, összecsukható fregoli bújt
meg; a mosdókagyló szélén zoknik lógtak: vagy száradtak, vagy csak
úgy sebtében hajították oda őket. A vécécsésze közvetlen
közelében kis hűtő  állt. A koszos tálca fölött egy darab gumics ő 
lógott, a végén zuhanyrózsa. A zuhanyfüggönyt damillal rögzítették
a plafonra. Blue kissé feldúltan állapította meg, hogy a chipses
zacskók a vécén ülve is könnyedén elérhetők. A padlón heverő piros
nyakkendő cikcakkvonalban mutatott a kijárat felé.
Blue eddig nem tapasztalt késztetést érzett, hogy a helyére
tegyen valamit, bármit, amivel enyhítheti a kaotikus állapotokat.
De nem mozdult.
Inkább kihátrált a fürdőből.
Ronan szobája tiltott zónának számított, de Blue azért oda is
bekukkantott. A nyitott hollóketrec kifogástalanul, makulátlanul
tiszta volt. Ronan szobája nem volt mocskos, csak rendetlen: a
sarokba lapátokat és kardokat támasztottak, a fal mellett
tornyokban álltak a hangszórók meg a nyomtatók. Közöttük bizarr
tárgyak: egy ócska bőrönd, amiből szőlőindák álltak ki; egy cserepes
fa, ami mintha magában dudorászott volna; fél pár cowboycsizma a
szoba közepén. A falon tágra nyílt szemű, tátott szájú maszk
függött. Fekete volt, mintha megpörkölődött volna, a széleit pedig
mintha fűrésszel cakkozták volna ki. Az egyik szemnyílását
keréknyomnak tűnő  vonal szelte keresztül. A maszk a túlél ő  és a
romboló  szavakat juttatta Blue eszébe.
Nem repesett a látványtól.
Csattanás hallatszott, mire a lány ijedten rezzent össze, de csak
a lakásajtó vágódott ki. A bűntudata felerősítette a hangot. Blue
 

gyorsan kiugrott Ronan szobájából.

Gansey és Malory ráér ős léptekkel, élénk beszélgetésbe
merülve sétált be a nappaliba. Kutya duzzogva kullogott mögöttük.
Ő kimaradt az eszmecseréből, mert nem beszélt angolul.
– Iolo Goch nagyon is szóba jöhet, mint Glendower társa – bújt
ki a dzsekijéből Gansey. –  Vagy ő, vagy Gruffudd Llwyd, ha nem
tévedek. Á, nem... mégsem. Ő Walesben halt meg.
–  Biztosak lehetünk ebben? –  kérdezte Malory. –  Tudjuk, hol
temették el? Eltemették  egyáltalán?
–  Úgy érti, lehet, hogy hálóinget csináltak bel őle? –  Gansey
csak ekkor pillantotta meg Blue-t, és rögtön a legszebb mosolyával
jutalmazta a lányt: nem a bájgúnáros vigyorával, hanem azzal a
bohókás arckifejezésével, ami izgalmában szokott kiülni az
ábrázatára. – Helló, Jane! Mondd csak, neked mi jut eszedbe arról,
hogy Iolo Goch?
Blue nagy nehezen elszakadt Ronan maszkjától, Noah-tól meg
az iskolától.
– A mellhártyagyulladás?
– Ő  volt Glendower udvari költ ője –  javította ki Gansey. – 
Amúgy röhög a vakbelem.
– Találtatok valamit? – érdeklődött a lány.
– Abszolúte semmit – felelte Gansey meglep ő vidámsággal.
Malory nehézkesen elnyúlt a bőrkanapén, Kutya a hasára
feküdt.
Nem lehetett valami kényelmes, az állat úgy terült szét a
professzoron, mint egy darab rongy. Malory azonban lehunyta a
szemét, és tőle szokatlan gyengédséggel simogatta.
– Gansey, elepedek egy csésze teáért. Létezik ilyen ital az önök
háztartásában? Tea nélkül az életben nem fogom kipihenni ezt a
repülőutat.
 

  –  Vettem teát, kizárólag az ön kedvéért –  felelte Gansey. – 

Mindjárt hozom.
– De ne a vécéb ől merje a vizet, ha kérhetem! – kiáltott utána
Malory csukott szemmel.
Kutya mozdulatlanul hevert rajta.
Egy zavarba ejtő pillanatig Blue attól félt, ha nem vigyáz, még a
végén kiszalad a száján a kérdés, tulajdonképpen mit is keres itt
Kutya. Úgy döntött, inkább Gansey után megy a konyha-
fürdőháztartási helyiségbe.
A fiú a zsúfolt polcokon matatott.
– Éppen arról beszélgettünk, milyen módszerrel szállíthatták
ide Glendowert. A könyv szerint mágusok is elkísérték az útra. Azok
lehettek, akik végül álmot bocsátottak rá? Vajon Glendower maga
akarta így? Már akkor is aludt, amikor útnak indultak, vagy itt
altatták el?
Blue hirtelen ráébredt, nincs annál magányosabb dolog, mint a
föld gyomrában pihenni, miközben az embert egy tenger választja
el az otthonától. Mintha kil őnék az űrbe.
– Iolo Goch mágus volt?
–  Nem, csak egyszer ű  költő. Hallottad, mit mesélt Malory az
autóban. A  poélitiktisokról.  Poéta. Politikus –  nevetett Gansey a
saját nyelvbotlásán. –  A poéták   sokat  politizáltak.  Pedig nem is
nehéz kimondani. Egész nap Malory sztorijait hallgattam. P-p-
politikus. Poéták. Iolo nagyon hízelgő  versekben emlékezett meg
Glendower vitézségér ől, a házáról meg a földjeir ől. A családjáról.
Ilyesmi. Jaj, mit is akartam? –  Elhallgatott, hogy megkeresse a
parányi mikrohullámú sütőt. Gondosan megvizsgálta a bögre
belsejét, majd teletöltötte. Mentalevelet húzott el ő  a zsebéből, a
szájába dugta, és azt szopogatta, amíg felforrt a víz. –  Ha
Glendower Robin Hood, akkor Iolo Goch... az a másik.
 

  – Marian – mondta Blue. – Little John.

– Mint Batman és Robin – szegezte rá a mutatóujját Gansey. – 
De ő  Walesben halt meg. Képes lett volna hazamenni, és magára
hagyni Glendowert? Nem, kötve hiszem.
Blue ezt a körülményes, okoskodó Gansey-t is szerette, aki néha
úgy elmerül a részletekben, hogy észre sem veszi, milyen
benyomást kelt a külső szemlélőben.
– Glendower nős volt, ugye? – kérdezte.
– A felesége a londoni Towerben halt meg.
– Testvérek?
– Lefejezték őket.
– Gyerekek?
– Egy rakás, de a többségük börtönbe került és meghalt, vagy
csak simán meghalt. A király az egész családját elvesztette a
felkelés során.
– Akkor csak a poéta jöhet szóba!
–  Hallottad, hogy nem szabad vizet forralni a mikróban, mert
felrobban, ha hozzáérsz? – kérdezte Gansey.
– Csak ha tiszta –  felelte a lány. –  Desztillált víz. A rendes víz
nem robban fel, mert ásványok vannak benne. Azért ne higgy el
mindent, amit a neten olvasol!
Zubogó hang szakította félbe őket, hirtelen jött, és teljesen
betöltötte a helyiséget. Blue megriadt.
– Csak az eső  dobol a tetőn –  nézett a plafonra Gansey. –  Jól
zuhog.
Fogta a bögrét, és hátrafordult, alig két centi választotta el őket
egymástól. Blue tisztán érezte Gansey mentaillatú leheletét. Látta,
hogyan rándul meg a fiú ádámcsutkája, amikor lenyeli a levelet.
Haragudott a testére, mert rútul elárulta; mert másképp
viszonyult Gansey-hez, mint a többi fiúhoz; mert az istennek sem
 

volt hajlandó megérteni, hogy ők ketten csak barátok.

– Mi újság az iskolában, Jane? – kérdezte Gansey megváltozott
hangon.
Anya elt ű nt. Noah hisztériás rohamot kapott. Nem tanulhatok
tovább. Nem akarok hazamenni a z ű rös otthonomba, de az iskola
sem vonz, mert az meg túlságosan nyugis. 
– Á, csak a szokásos. Tudod, állami iskola. – Blue kerülte Gansey
tekintetét. Inkább a fiú nyakára összpontosított, ami éppen
szemmagasságban volt, és magában megállapította, hogy Gansey
gallérja nem simul rá teljesen a b őrre a kiugró ádámcsutka miatt. – 
Egész nap rajzfilmeket néztünk.
A lány a fanyar humorát próbálta megcsillogtatni, persze nem
sok sikerrel.
– Megtaláljuk anyukádat – mondta Gansey.
Blue-nak nagyot dobbant a szíve.
– Nem tudom, szeretné-e, hogy megtaláljuk.
– Hát, igen. Jane, ha... – Gansey elhallgatott, és meglötykölte a
teát. – Remélem, Malory nem kér tejet. Teljesen kiment a fejemb ől.
Blue azt kívánta, bárcsak életet tudna lehelni abba az énjébe,
amelyik mélységesen megveti a fiút. Azt kívánta, bárcsak
megbizonyosodhatna róla, hogy Adam pocsékul érzi magát. Azt
kívánta, bárcsak megbizonyosodhatna róla, ha sikerül
megzaboláznia az érzelmeit, Gansey megjövendölt végzete sem
viseli majd meg annyira.
Becsukta a mikró ajtaját. Gansey kiment.
Malory a kanapén ült, és úgy meredt a teájára, mintha a halálos
ítéletét olvasná.
– Parancsol még valamit? – kérdezte Gansey szívélyesen.
Malory félretaszította Kutyát.
– Egy új csípőt. Meg napsütést. Á, mindegy! Ez az ön otthona,
 

én csak megtűrt személy vagyok itt, szóval, távol álljon t őlem, hogy
megszóljam magát vagy általánosító kijelentéseket tegyek. Ennek
ellenére muszáj megkérdeznem, tudta, hogy van valaki a...
Azzal a biliárdasztal alatti viharsötét foltra mutatott. Ha Blue
sokáig meregette a szemét, egy alak körvonalait vélte felfedezni a
félhomályban.
– Noah! – kiáltott fel Gansey. – Azonnal gyere elő!
– Nem! – válaszolta Noah.
–  No, lám! Ezek szerint ismerik egymást. Így mindjárt más – 
jegyezte meg Malory olyan hangon, mint aki pontosan tudja, hogy
vihar közeleg, de nem hozott eserny őt. – A szobámban leszek, hátha
sikerül kipihennem az utazás fáradalmait.
– Noah! –  csattant fel Blue, miután a professzor elvonult. – 
Egész délután téged kerestelek.
Noah konokul, karját a teste köré fonva kuporgott az asztal
alatt. Határozottan élettelenebbnek t űnt, mint korábban: a szeme
elmosódott, és a körvonalai is halványan látszottak. Nehéz volt
megállapítani, hol végződik Noah, és hol kezd ődik a sötétség. Blue,
miközben megpróbált rájönni, mi nem stimmel a fiú arcán,
kellemetlen kaparást érzett a torkában.
– Elegem van – mondta Noah.
– Miből? – kérdezte Gansey szelíden.
– Az oszlásból.
Látszott rajta, hogy sírt. Ezért ilyen furcsa az arca,  ébredt rá
Blue. Nincs ebben semmi természetfeletti. 
– Jaj, Noah! – guggolt le.
–  Most mit csináljak? –  kérdezte Gansey. –  Csináljunk. Mit
csináljunk?
Noah könnyes szemmel vonta meg a vállát.
Blue hirtelen megrémült, hogy Noah talán végleg meg akar
 

halni. Hiszen minden szellem erre törekszik –  hogy békében

nyugodhasson. Még belegondolni is szörnyű  volt, hogy netán
örökre búcsút kell venniük a barátjuktól. Blue önzése bátran birokra
kelt azzal a cseppnyi jóérzéssel, amit a lány a családja n őtagjaitól
lesett el.
Bumm!  Jöjjön, aminek jönnie kell.
– Keressünk egy helyet, ahol, ööö, tisztességgel el...
De be sem fejezhette a mondatot, Noah hevesen rázta a fejét.
Szorosan átkulcsolta a térdét.
– Ne! Nenene!
–  Nincs ezen semmi szégyellnivaló –  folytatta Blue, mert az
anyja is valami hasonlót mondott volna. Maura ezek után nyilván
megnyugtató részletekkel szolgált volna a túlvilági életr ől, de Blue-
nak erre már nem futotta az erejéb ől, hiszen ő maga is vigasztalásra
szorult. – Ne félj! – tette hozzá sután.
–  Mit tudjátok ti! –  fakadt ki Noah kissé hisztérikusan. –  Mit
tudjátok ti!
– Jó, nyugi – nyúlt felé a lány.
– Mit tudjátok ti! – ismételte Noah.
– Beszéljük meg higgadtan – szólt közbe Gansey, mintha puszta
beszélgetéssel meg lehetne menteni egy távozó lelket.
– Mit tudjátok ti! Mit tudjátok ti!
Noah már állt. Ami képtelenségnek t űnt, hiszen nem is volt
annyi hely a biliárdasztal alatt. Noah azonban oldalról szabadult ki,
és körbefogta Gansey-t meg Blue-t. A térképek eszeveszetten
zizegtek a zöld felületen. Porcicák gurultak ki az asztal alól, és
száguldottak végig Gansey makettjének miniatűr utcáin. Az asztali
lámpa vadul pislákolt.
A hőmérséklet meredeken lezuhant.
Blue látta, hogy Gansey szeme elkerekedik s űrűn gomolygó
 

lehelete mögött.
– Noah! –  kiáltotta vészjóslóan Blue. Erősen szédült, mintha
Noah minden energiájától megfosztotta volna. Hirtelen az
iskolapszichológus szőnyegének dohos szaga, majd Cabeswater
üde, friss illata csapta meg az orrát. – Ez nem te vagy!
A förgeteg egyre zabolátlanabbá vált: vadul cibálta a papírokat,
és könyvkupacokat borított fel. Kutya hangosan ugatott Noah régi
szobájának csukott ajtaja mögül. Blue-nak libabőrös lett a karja, és
a lába is ólomsúlyúvá vált.
– Hagyd már abba, Noah! – kiáltotta Gansey.
De hiába. A lakásajtó majdnem kiesett a tokjából.
– Noah, kérlek szépen! – könyörgött Blue.
Ám Noah a füle botját sem mozdította, vagy nem volt egészen
ura önmagának.
Blue remegő  térddel idézte fel magában az anyjától tanult
önvédelmi vizualizációkat. Egy törhetetlen üveggömb belsejébe
képzelte magát: ő látta, mi történik odakint, de kívülr ől senki sem
tudott hozzáférni. Elképzelte, hogy fehér fénysugár hatol át a
viharfelhőkön, a tetőn, a Noah-t ellep ő  sötétségen, hogy
védőpáncélt vonjon a teste köré.
Aztán áramtalanította a Blue Sargent nevű akkumulátort.
A szobában síri csend támadt. A papírok kisimultak. A pislákoló
lámpafény felerősödött. Halk zokogás hallatszott, végül minden
elcsendesült.
Gansey döbbenten nézett maga elé.
Noah a szoba közepén ült, a papírhalom közepén, mellette egy
felborult mentanövény. Görnyedten, árnyéktalanul kuporgott,
alakja halványan derengett, szinte nem is látszott. Megint sírt.
– Azt mondtad, használhatom az energiádat –  szólalt meg
vékonyka hangon.
 

  Blue letérdelt elé. Szívesen megölelte volna a fiút, de az csak

árnyéka volt önmagának. Blue energiája nélkül papírvékonyra
aszott, nem volt más, csak egy csontváz, egy Noah alakú légüres tér.
– De nem így.
– Sajnálom – suttogta Noah.
– Én is.
Noah a kezébe temette az arcát, majd elt űnt.
– Le a kalappal, Jane! – szólalt meg Gansey.
 

ZNAP ESTE BLUE a burjánzó bükkfa törzsének d őlve ücsörgött a

A hátsó kertben, és ujjait az egyik gyökér hideg, sima kérgére
tapasztva bámulta a csillagokat. A konyhai tolóajtón kiszűrődő 
lámpafény mintha egy távoli galaxisból érkezett volna.
Le a kalappal, Jane!  
Blue tökéletesen tisztában volt a képességeiben rejl ő  pozitív
hatásokkal, az ellenkezőjével azonban nem sokat foglalkozott.
Holott ha nem zárja el az energiacsapot, Noah könyörtelenül
letarolta volna a Monmouth gyárat.
A csillagok halványan pislákoltak a bükkfa levelei mögött. Blue
azt olvasta valahol, hogy a csillagok kettesével születnek. A két
csillag szorosan egymás mellett kering, és csak egy másik pörg ő-
forgó csillagpár szakíthatja el őket egymástól. Ha erőt vett magán,
máris látni vélte az egymásba kapaszkodó, a csillagképek pusztító
és teremtő gravitációjának kitett párok sokaságát.
Le a kalappal!  
Egy kicsit talán ő  is büszke volt magára. Nem azért, mert
megvonta az energiát egy halott fiútól –  ez inkább szomorú tény
volt, nem olyasmi, amivel dicsekedni szoktak –, hanem azért, mert
ma megint megtudott valamit önmagáról, pedig már kezdte azt
 

hinni, nem érheti több meglepetés.

A csillagok, mint megannyi lehet őség rótták útjukat a feje
fölött, és Blue hosszú id ő  óta először úgy érezte, a szívében is
ugyanezek a csillagok pislákolnak.
– Blue! – húzta el Calla a tolóajtót.
– Mi van?
– Ha befejezted az ábrándozást, ideje, hogy hasznossá tedd
magad – mondta Calla. – Ügyfelet várok.
Blue meglepetten vonta fel a szemöldökét. Maura csak a fontos
jóslásoknál vette igénybe a segítségét, Calla pedig soha, punktum.
Blue feltápászkodott, de inkább a kíváncsiság hajtotta, mint az
engedelmesség.
– Ilyen későn? Most?
– Most kérem, nem?
Odabent Calla sokáig szöszmötölt a jósszobában, és olyan
kitartóan szólongatta Persephone-t, hogy Orla végül ordítva
közölte vele, így nem lehet nyugodtan telefonálni, majd Jimi is
lekiáltott az emeletr ől:
– Segíthetek valamiben?
Fura, de Blue kifejezetten idegesít őnek találta a felhajtást. A
Róka utca 300. alatt a jóslás teljesen hétköznapi, mindennem ű 
mélységet és varázslatot nélkülöző  eseménynek számított. Most
viszont minden a feje tetejére állt. Blue úgy érezte, bármi
megtörténhet.
Csengettek.
– PERSEPHONE, UTOLJÁRA SZÓLTAM! –  üvöltötte Calla. – 
Blue, nyisd ki az ajtót! A jósszobában leszek. Oda vezesd be a
vendéget!
Amikor Blue ajtót nyitott, egy aglionbys diákot pillantott meg
az udvari lámpa fényében. Éjjeli lepkék keringtek a feje körül.
 

Lazacrózsaszín nadrágot és fehér vitorláscip őt viselt, emellett

makulátlan bőrrel és vagány, borzas frizurával dicsekedhetett.
Blue azonban, miután a szeme megszokta a sötétséget, rájött, a
látogató már kinőtt abból a korból, hogy hollófiú legyen. Méghozzá
réges-rég. A lány nem is értette, miért vezették félre az érzékei.
Lesújtó pillantást vetett a férfi cip őjére, majd az arcára. Bár a
vendég minden egyes porcikája a hatásvadászatot szolgálta, Blue
korántsem volt úgy lenyűgözve tőle, mint pár hónapja lett volna.
– Hali!
– Szeva! –  felelte vidám mosollyal a férfi, felvillantva egyenes
fogsorát. –  Azért vagyok itt, hogy meglessem a jöv őmet. Ugye,
jókor jöttem?
– Jókor bizony, tengerész! Bújjon be!
Persephone már csatlakozott Callához a jósszobában. Úgy ültek
az asztal mögött, mintha kihallgatásra készülnének. A férfi nem
mert közel menni hozzájuk, szórakozottan dobolt az ujjával egy
szék támláján.
– Üljön le! – reccsent rá Calla.
– Ahova tetszik – tette hozzá Persephone szelíden.
– Nem ahova tetszik – mondta Calla. – Oda! – mutatott az egyik
székre.
A férfi dinamikus mozdulattal ült le, és közben fürgén
körbepillantott a szobában. Olyan ember benyomását keltette, aki
könnyedén veszi a dolgokat. Blue nem tudta eldönteni, a látogató
valóban jóképű-e, vagy csak a viselkedése kelti ezt a látszatot.
– Mi itt a szokás? –  kérdezte. –  Előre fizetek, vagy önök
határozzák meg az összeget annak alapján, mennyire átláthatatlan
a jövőm?
– Ahogy tetszik – felelte Persephone.
– Nem – szólt közbe Calla. – Most. Ötven.
 

  A férfi szemrebbenés nélkül nyújtotta át a bankjegyeket.

–  Kaphatok számlát? A cégem nevére. Ha megengednek egy
megjegyzést, az a Steve Martin portré egyszer űen fantasztikus.
Mindenhova követ a tekintetével.
– Blue, kiállítod a számlát? – kérdezte Persephone.
Blue, aki idáig az ajtóban téblábolt, elment egy
névjegykártyáért, hogy felírhassa rá az összeget. Amikor visszatért,
Persephone éppen Callának magyarázott valamit.
– A tiédet kell használnunk. Az enyém nincs itt.
– Hogyhogy nincs itt? – felelte Calla elképedve. – Hová lett?
– A Coca-Cola pólósnál van.
Calla dühös horkantással húzta elő  a tarot-kártyáit, majd
ráparancsolt a férfira, hogy keverje meg a paklit.
– Aztán fejjel lefelé fordítva visszaadja nekem, és majd én
húzok belőle – mondta végül.
A férfi hozzálátott a m űvelethez.
– Közben gondolja át, mit szeretne tudni –  tette hozzá
Persephone cérnahangon. – Így célirányosabb lesz a jóslás.
– Jó-jó –  válaszolta a látogató, aki egyre agresszívebben
keverte a kártyákat.
Blue-ra pillantott. Aztán, minden el őzetes figyelmeztetés
nélkül, felfordította a paklit. Legyezőszerűen szétterítette a
lapokat, és végigtekintett rajtuk. Pedig Calla nem ezt kérte t őle.
Blue kellemetlen bizsergést érzett.
– Tehát, ha az a kérdés: „Hogyan érhetem el ezt?”   – húzta ki az
egyik kártyalapot –, elég biztató a helyzet, ugye?
Döbbent csend támadt.
A kártya a Kardok Hármas volt. Véres szívet ábrázolt, amit a
fent említett három kard döfött át. Alvadt vér csurgott le a pengén.
Maura csak úgy nevezte: „a megtört szív lapja”. 
 

  Blue-nak nem kellett jósnőnek lennie, hogy érezze a bel őle

áradó fenyegetést.
A Látók meredten bámulták a férfit. Amikor Blue rájött, milyen
óvatlanok voltak, mintha jeges kéz markolászta volna a gyomrát.
– Mit jelentsen ez? – mordult fel Calla.
– Íme, a kérdésem – felelte a férfi töretlen mosollyal. – Van egy
harmadik társuk is? Aki úgy néz ki, mint ő? –  mutatott rá Blue-ra,
akinek újból liftezni kezdett a gyomra.
Anya! 
– Menjen a pokolba! – fakadt ki Calla.
– Sejtettem –  bólintott a férfi. –  Mikor ér haza? Szeretnék
négyszemközt beszélni vele.
– A pokolba –  szólalt meg Persephone. –  Kivételesen én is
egyetértek. Mármint azzal, hogy oda tessék elmenni.
Mit akar ez az ember anyától?  
Blue kétségbeesetten próbálta az emlékezetébe vésni a
látogató vonásait, hogy később pontos személyleírást adhasson
róla.
A férfi felállt, és felmarkolta a Kardok Hármast.
– Tudják, mit? Ezt magammal viszem. Kösz az infót!
Ahogy sarkon fordult, Calla már indult is volna utána, de
Persephone figyelmeztet ően kopogtatta meg társnője karját.
– Ne! –  súgta halkan. Odakint kattant a zár. –  Nem szabad
megérinteni!
 

DAM ÉPPEN AZ ELSŐ FÉLÉVES ÓRARENDJÉT böngészte, amikor Ronan

A lehuppant mellé a padba.
Egyedül ültek a tengerészkék sz őnyeggel borított
osztályteremben, Adam túl korán érkezett a Borden Házba. Kicsit
szégyellte, hogy az első tanítási nap ugyanakkora súllyal nehezedik
a lelkére, mint a hollók barlangjában töltött nyomasztó délután,
igaz, az ereiben lüktet ő örömteli, remeg ő várakozás legalább olyan
kézzelfogható volt, mint azokban a percekben, amikor lélegzet-
visszafojtva hallgatták a madarak énekét.
Még egy év, és túl van rajta.
Az első  nap a legkönnyebb. Még nem indul be az élet: a
leckeírás meg az edzések, a díszebédek meg a pályaválasztási
tanácsadás, a vizsgák meg a hitelkeret-módosítás. Az éjszakai
műszak meg a hajnali háromig tartó magolás még nem dönti romba
az egészségét.
Még egyszer átfutotta az órarendet. Órák és fakultációk,
egymás hegyén-hátán. Adam úgy érezte, sehogy sem fog
megbirkózni a feladattal. Az Aglionby er ős iskola volt: ráadásul
Adamnek a szokásosnál is jobban kellett igyekeznie, hiszen
osztályelső akart lenni.
 

  Tavaly még Barrington Whelk állt a katedrán, hogy latinra

tanítsa őket. A férfi mára halott. Adam a saját szemével nézte végig
a halálát, mégsem bírta felidézni a történteket. Igaz, ha jobban
megerőlteti magát, nyilván maga elé tudta volna képzelni   a
jelenetet.
Adam lehunyta a szemét. Az üres osztályterem csendjében
tisztán hallotta a falevelek susogását.
– Nem bírom! – jajdult fel Ronan.
Adam kinyitotta a szemét.
– Mit nem bírsz?
Alighanem az ülést. Ronan a táblához ment, és írni kezdett.
Dühödt betűkkel.
–  Maloryt. Hol a csíp őjére panaszkodik, hol a szemére, hol a
kormányra... ja, meg a kutyára. Pedig se nem vak, se nem béna.
– Miért nem tart valami normális állatot, mondjuk, hollót?
Ronan süketnek tettette magát.
– Éjjel háromszor ment ki hugyozni. Szerintem rákos.
– Úgysem szoktál aludni – felelte Adam.
– Már  nem.
A filc méltatlankodva nyikorgott az üvegen, miközben Ronan
ingerülten véste fel a táblára a latin szöveget. Bár Ronan nem
mosolygott, Adam, annak ellenére, hogy nem ismert minden szót,
biztos volt benne, hogy egy disznó viccet lát maga el őtt.
Elgondolkodva nézte Ronant, és azon t űnődött, milyen tanár válna a
barátjából. Elképzelése sem volt róla. Ki tudja, vajon Ronan
sebtében feltűrt ingujja vagy apokaliptikusan megcsomózott
nyakkendője miatt?
– Mindent tud – vetette oda foghegyről Ronan.
Adam nem válaszolt azonnal, noha pontosan tudta, mire céloz a
barátja, hiszen ő  maga is arra a megállapításra jutott, hogy a
 

professzor kiapadhatatlan tudása enyhén szólva is idegesít ő. Ám

amikor belegondolt, tulajdonképpen mi bosszantja annyira –  az,
hogy Malory egy teljes évet töltött a tizenöt éves Gansey-vel –,
kénytelen volt belátni, hogy a viselkedése nem paranoia, hanem
puszta irigység.
– Öregebb, mint hittem – mondta Adam.
– Ja, tiszta kripli –  vágta rá Ronan, mint aki számított a
megjegyzésre. – Állandóan csámcsog.
Megnyikordult a padló. Ronan fürgén lecsapta a filctollat.
Amikor valaki benyitott a Borden Ház kapuján, a második teremben
is recsegni kezdett a parketta. Ronan is, Adam is jól tudta, mit jelent
ez a zaj: megkezdődött a tanév.
– Na, öreg –  szólalt meg Ronan csúfondáros, boldogtalan
hangon –, indul a móka!
Visszaült a padba, és felpolcolta a lábát. Ez természetesen tilos
volt. Ronan karba font kézzel, felszegett állal hunyta le a szemét.
Teljes engedetlenség. Ezt az énjét kifejezetten az iskolának, Declan
bátyjának és – néha – Gansey-nek tartogatta.
Ronan folyton azt hajtogatta, hogy ő soha nem hazudik, holott
hazug álarcot viselt.
A diákok betódultak a terembe. A lárma –  az asztallábak
csikorgása a padlón, a széktámlákra kanyarított zakók suhogása, a
padokra hajított füzetek puffanása – olyan ismerősnek hatott, hogy
Adam akár csukott szemmel is le tudta volna írni a jelenetet. Csupa
fecsegő, utálatos, nyegle alak. Hol nyaraltál, tesó? Szerinted?
Floridában, szokás szerint. Dögunalom! A hegyekben voltunk.
Anyám eltörte a bokáját. Hát, mi bejártuk Európát, egy szál
hátizsákkal. Nagyapa azt mondta, izmosodjak meg, mert a végén
még buzinak néznek. Á, csak hülyülök! Jé, itt van Parrish!  
Valaki tarkón vágta Adamet. A fiú felpillantott. El őször jobbra
 

nézett, aztán balra. Támadója a süket füle fel ől közelített.

– Ó! – hökkent meg Adam.
Tad Carrutherst látta maga el őtt, akinek csupán annyi volt a
bűne, hogy azt hitte, Adam kedveli őt. Tévedett.
– Ó! –  visszhangozta Tad kedélyesen, mintha elb űvölőnek
tartaná Adam visszafogottságát.
Adam mazochista kétségbeeséssel várta, hogy Tad t őle is
megkérdezze, hol nyaralt, Tad azonban Ronan felé fordult, aki
továbbra is lehunyt szemmel feküdt a padban. Már emelte a kezét,
hogy jól tarkón vágja Ronant, de félúton inába szállt a bátorsága.
Rácsapott a padra, azzal továbbállt.
Adam a kezében érezte a Ley-vonal lüktetését.
A diákok egymás után szállingóztak be a terembe. Adam
némán figyelte őket. A szemlél ődés mindig is jól ment neki. Csak
önmagát nem tudta hova tenni. Mennyire utálja az osztálytársait,
mégis mennyire szeretne közéjük tartozni! Milyen szánalmas
Maine-ben vakációzni, mégis mennyire kipróbálná! Mennyit
affektálnak ezek, mégis mennyire irigyli a laza dumájukat! Nem
értette, hogy lehet mindez egyszerre igaz.
Gansey jelent meg az ajtóban. Egy tanárral beszélgetett a
folyosón. Hüvelykujját az alsó ajkára szorította, csinos red ők
szabdalták a homlokát. Egyenruhája könnyed eleganciával simult a
testére. Emelt fővel lépett a terembe, és egy pillanatra megint
vadidegennek hatott –  ugyanaz a fensőbbséges, kiismerhetetlen
virginiai herceg volt, mint annak idején.
Adamet teljesen letaglózta a látvány. Mintha eltávolodott volna
Gansey-től, ami csak most vált nyilvánvalóvá. Mintha biztosra vette
volna, hogy Gansey Ronan mellé fog leülni. Mintha az elmúlt év
meg sem történt volna, és neki megint egyedül kellene
megküzdenie ezekkel a túltáplált ragadozókkal.
 

  Gansey sóhajtva ült be az Adam el őtti padba, majd

hátrafordult.
– Jézusom, semmit nem aludtam!
Aztán észrevette magát, és előrenyújtotta az öklét. Ahogy
összebokszoltak, Adamen soha nem tapasztalt megkönnyebbülés és
szeretet lett úrrá.
– Ronan, tedd le a lábad!
Ronan letette a lábát.
– Gondolom, Ronan már elmesélte, mi van Töfivel –  fordult
vissza Gansey.
– Ronan semmit sem mesélt.
– És a hugyozás? – szólt közbe Ronan.
Adam ügyet sem vetett rá.
– Mi van a kocsival?
Gansey úgy nézett végig a Borden Házon, mintha arra
számítana, hogy az teljesen átalakult a nyár folyamán. Persze err ől
szó sem volt: végeláthatatlan sötétkék szőnyeg, félreprogramozott
padlófűtés, tisztességben megkopott latin, görög és francia nyelv ű 
könyvek alatt roskadozó polcok. Az épület olyan volt, mint az
ember kedvenc nénikéje, aki kellemetlen szagot áraszt magából,
amikor megölelik.
–  Tegnap este elmentünk kenyérért, lekvárért meg teáért, de
útközben kipurcant a szervokormány. Aztán a rádió meg a világítás
is. Jézusom! Ronan megint azt a hülye gyilkosos dalt énekelte, de az
első strófa feléig sem jutott, a kocsi már be is adta az unalmast. Úgy
kellett levonszolnunk az útról.
– Megint a generátor – állapította meg Adam.
– Ja-ja, persze –  felelte Gansey. –  Amikor felnyitottam a
motorháztetőt, rögtön láttam, hogy elszakadt az ékszíj. Elindultunk,
hogy vegyünk egyet, de tiszta szívás   volt az egész, mert valami
 

rejtélyes oknál fogva mindenhol elkapkodták azt a méretet, ami

nekünk kellett volna. Ezek után a beszerelés már gyerekjáték volt.
Ezt olyan fölényesen mondta, mintha ő  lenne a szerel ők
gyöngye, holott III. Richard Gansey nem is olyan régen csak egyféle
gépjármű-javítási módszert ismert: kihívni az autómentőt.
– Ügyesen megoldottad – jegyezte meg Adam.
– Hát, nem is tudom – válaszolta Gansey, de ordított róla, hogy
majd’ szétveti a büszkeség. 
Adam úgy érezte, hosszú utat tettek meg.
Hál ’ istennek nem marakodunk hál’ istennek nem marakodunk
hál’   istennek nem marakodunk hogyan tudnám fenntartani ezt az

állapotot... 
– Ha így folytatod, még a végén autószerelő leszel – szólt közbe
Ronan. – Na, azt  tutira beteszik az iskolaújságba.
–  Ha-ha és... –  Gansey kíváncsian fordult el őre, amikor az új
latintanár megállt a tábla előtt.
Az egész osztály őt nézte.
Adam egy inspiratív újságkivágást tartott a kocsi
kesztyűtartójában. A fénykép csillogó szürke autót ábrázolt, amit
boldog németek gyártottak. A járműre támaszkodó fiatal férfi
hosszú fekete gyapjúkabátot viselt, melynek felhajtott gallérja
teljes védelmet nyújtott a szél ellen. Magabiztos és pisze volt, dús
fekete hajú, fehér fogú, mint egy nagy gyerek. Karba font kézzel
állt, akár egy díjbirkózó.
Az új latintanár pont így nézett ki.
Nem mondhatni, hogy jó benyomást tett Adamre.
Az új tanár fürgén kibújt sötét zakójából, és közben elolvasta
Ronan irományát, majd az autóreklámban szerepl ő  férfi
magabiztosságával járatta végig tekintetét az előtte ülő diákokon.
– Nocsak! –  mondta. Pillantása megpihent Gansey-n, Adamen
 

és Ronanen. –  Az ifjú titánok. Nem tudom eldönteni, maguk a

legérdekesebb vagy a legszánalmasabb bagázs, akikkel a héten
találkoztam. Ez kinek a műve?
Mindenki tudta a választ, de senki sem akarta kibökni.
A tanár összekulcsolta a kezét a háta mögött, és újfent
szemügyre vette az írást.
–  A szókincs lenyűgöző  –  koppintott rá egyesével a szavakra.
Egy pillanatig sem bírt nyugton maradni. –  De mi a helyzet a
nyelvtani szabályokkal? Itt. És itt. Ebben a tagmondatban
kötőmódot kellene használni. „Attól félek, elhiszik.” Ide felszólító
mód kívánkozna. Én tudom, miről van szó, mert ismerem a viccet,
de egy anyanyelvi beszél ő csak bámulna, mint borjú az új kapura. Ez
nem köznyelvi latin.
Adamnek el sem kellett fordítania a fejét, így is érezte, hogy
Ronan fortyog a dühtől.
Az új latintanár hátrafordult – gyorsan, elegánsan, hevesen –, és
Adamen egyszerre lett úrrá az ijedtség meg a félelemmel vegyes
áhítat.
– Még szerencse, különben vehetném a kalapomat. Na, kis
vakarcsok! Uraim! Ebben az évben én tanítom maguknak a latint.
Engem nem az elmélet érdekel. Hanem az, hogyan használjunk egy
nyelvet. Nem is vagyok latintanár. Történész a végzettségem. Ami
azt jelenti, hogy a latin számomra puszta mechanizmus, hogy...
hogy... betekintést nyerhessek a halottak írásaiba. Kérdés?
Az osztály gyanakvóan méregette. Ez volt az első  tanítási nap
első órája, ami nemigen kedvezett a latintanulási kedvnek. A tanár
lelkesedése célt tévesztve halt el a mohlepte köveken.
Adam feltette a kezét.
A férfi rámutatott.
– Miserere nobis   –  mondta Adam. –  Timeo nos horrendi esse.
 

Uram!
Könyörüljön rajtunk, attól tartok, szörny űe  k vagyunk. 
A férfi ajka széles mosolyra húzódott az uram   hallatán. Pedig
tudnia kellett, hogy a diákok uramnak   vagy hölgyemnek   szólítják a
tanáraikat, így fejezvén ki tiszteletüket.
– Nihil timeo  – felelte. – Solvitur ambulando. 
Az első  kijelentése –  Én nem félek semmit ől ! –   süket fülekre
talált, ahogy a második, a gyakorlat áldásos hatásait dicsérő 
szólásmondás7[7Solvitur ambulando = Járva -kelve oldódik meg a probléma.
(Szent Ágoston)] sem mozgatta meg a fogaskerekeket.
Ronan lustán mosolygott.
– Hé! – kiabálta be. – Noli prohicere maccaritas ad porcos. 
Ne szórjon gyöngyöt a disznók elé!  
Ő nem tette hozzá, hogy uram. 
– Maguk disznók? – kérdezte a férfi. – Vagy emberek?
Adam úgy érezte, most nincs türelme végigkísérni Ronan meg
az új latintanár huzakodását.
– Quod nomen est tibi, uram? – szólt közbe gyorsan.
– A nevem –  törölt ki a férfi egy jókora darabot Ronan hibás
szövegéből a szivacs sarkával, hogy saját lendületes bet űivel töltse
ki az így keletkezett űrt – Colin Greenmantle.
 

10 

E NNYI TIRPÁKOT!  –  hajolt ki Colin Greenmantle az ablakon.

Kintről egy egész tehéncsorda bámult vissza rá. – Piper, gyere,
nézd már ezeket a teheneket! Az egyik seggfej egyenesen rám néz.
Colin, mondja, most már te is tirpák vagy. 
– A fürdőben vagyok –  felelte Piper, pedig a konyhából
hallatszott a hangja.
Greenmantle felesége – jóllehet a férfi nem szerette ezt a szót,
mert azt a képzetet keltette benne, hogy már elmúlt harminc, ami
egyébként igaz volt, de Greenmantle nem szívesen gondolt erre,
főleg, hogy legnagyobb szerencséjére sikerült meg őriznie kisfiús
báját; előző  este is nyíltan kikezdett vele a pénztárosn ő  a
csemegeboltban, és noha meglehet, hogy mindez azért történt így,
mert lélegzetelállítóan felt űnő  öltözékben ugrott be azért az egy
zacskó sajtos kekszért, ő  azért bízott benne, hogy akvamarinkék
szemének köszönhette a hódítást, hiszen a csaj szó szerint elveszett
benne –  a vártnál jobban viselte a költözést. Piper eddig
egyetlenegyszer makacsolta meg magát, amikor agresszíven
áthajtott a bevásárlóközpont jelzőtábláján, és ezzel totálkárosra
törte a bérautót, ezzel is bizonyítandó, mennyire nem találja a
helyét egy olyan városban, ahol nem róhatja naphosszat a
 

butikokat. Lehetséges, hogy nem szándékosan tette, de őszintén

szólva, Piper nem sok teret hagyott a véletlennek.
– A kis rohadékok! –  jegyezte meg Greenmantle, bár ezt már
nem a tehenekre értette, hanem az újdonsült tanítványaira. – Egész
nap körmölnek, mint a güzü, de ha vérszemet kapnak, egy
másodperc alatt kicsinálnak.
A házaspár alig néhány napja költözött be egy tehénistállókkal
körülvett „patinás” házba. Greenmantle, aki jól ismerte a
történelmet, nem volt túlságosan elragadtatva ett ől a patinától, de
amúgy kellemesnek tartotta a tanyát. A földm űveléstől sem
ódzkodott, tágabb értelemben véve egyébként is sz űz területeket
művelgetett.
– A vérről jut eszembe, pénteken maradj itthon! –  kiáltotta
Piper.
A tehenek kíváncsian b őgtek. Greenmantle kísérletképpen
megfricskázta az orrukat. Az állatoknak a szemük se rebbent.
– Ennyire féltesz?
– Nem. Új életbiztosítást akarok kötni, úgyhogy vért fognak
venni tőled. Pénteken. Legyél itthon!
Greenmantle visszahúzta a fejét, és kitrappolt a konyhába.
Piper egy szál rózsaszín melltartóban meg bugyiban állt a pultnál,
éppen egy mangót kockázott fel. Szőke haja sátorként vonta körül a
fejét. Nem nézett a férfira.
– Pénteken tanítok. Gondolj a gyerekekre!   Hány életbiztosítást
akarsz még?
– Megszoktam egy bizonyos életszínvonalat, amit akkor is
szeretnék fenntartani, ha valami szörny űség történik veled az
éjszaka közepén – szúrt a késsel Piper Greenmantle felé, amikor az
elcsent egy mangókockát. A férfi kizárólag a fürgeségének
köszönhette, hogy nem kapott halálos sebet, mert a felesége nem
 

tréfált. –  Csak annyit kérek, hogy tanítás után rögtön gyere haza.
Ne lófrálj összevissza, ahogy szoktál.
– Én nem szoktam lófrálni – felelte Greenmantle. – Mindenhova
konkrét céllal megyek.
– Igen, tudom, hogy bosszút állj, embereket herélj ki,
miegymás.
– Te is eljöhetnél velem. Sokkal jobban kiismered magad a
környéken.
Piper nem is tagadta, hogy Greenmantle bókja legyezgeti a
hiúságát.
– Csak vasárnap érek rá. Szerdán szemöldökszedés.
Csütörtökön intimgyanta. Szombaton haza se gyere! Lófrálj csak
nyugodtan! Kifüstöltetem a házat.
Greenmantle újabb mangókockát orozott el, a kés ezúttal kis
híján súrolta a bőrét.
– Micsoda?
– Láttam egy szórólapot. Az illet ő  azt ígéri, hogy megszabadít
az ártó energiáktól. Márpedig ez a ház tele van negatív energiával.
– Persze, bel őled jön.
Piper a mosogatóba hajította a kést, aminek ezzel örökre
megpecsételődött a sorsa. Piper nem igazán jeleskedett a
házimunkában. A képességei nagyon szűk mezsgyén mozogtak.
Ringó csípővel indult a hálószoba felé, hogy megfürödjön,
szundítson egyet, vagy újabb háborút robbantson ki.
– Csak nehogy kinyírjanak minket!
– Senki sem fog kinyírni minket –  vágta rá határozottan
Greenmantle. –  Szürke ismeri a dörgést. A többiek meg... – 
Elöblítette a kést, és visszadugta a tartójába.
– Miféle többiek?
A férfi észre sem vette, hogy Piper még a szobában van.
 

  –  Ja, csak eszembe jutott, hogy ma megismertem Niall Lynch

fiát.
– Ő is olyan szemét, mint az apja? – kérdezte Piper.
Niall Lynch hét közepesen, illetve négy rendkívül kellemetlen
hónapot szerzett a házaspárnak közös életük során.
– Valószínűleg. A kis köcsög! Alig várom, hogy megbuktassam.
Kíváncsi lennék, tudja-e, ki vagyok. Szerinted megmondjam neki?
– Akkora szadista vagy! – vetette oda a n ő hanyagul.
– Na, megnézem a teheneket, kíváncsi vagyok, mennyi vér van
a pucájukban – csapott ököllel az asztalra Greenmantle.
– Semennyi. Nőstények. Te nem nézed az Animal Planetet?
– Akkor is kimegyek.
Miközben Greenmantle megpróbált visszaemlékezni, melyik
ajtó vezet az előtérbe, távolról még hallotta, hogy a felesége
utánakiált valamit, de nem fordult vissza. Egy belga kontakt számát
tárcsázta, akit azzal bízott meg, kutasson fel egy XV. századi
övcsatot, ami állítólag rossz álmokat okoz a visel őjének. A fickó
ritka töketlen volt. Kár, hogy Szürkét már nem állíthatja rá a
feladatra. Ő  volt a legjobb embere. Amíg hátba nem szúrta őt,
természetesen.
Greenmantle azon t űnődött, vajon mikor jelenik meg nála
Szürke.
 

11 

MIKOR GANSEY ÉS RONAN tanítás után megérkezett a Róka utca

A 300.-ba, Calla éppen egy talpig szürkébe öltözött férfival
viaskodott a nappaliban. Blue, Persephone meg a bútorok rémülten
lapultak a falhoz. A férfi, aki tökéletes kondícióban volt,
vállszélességű  támadóállást vett fel. Ujjai satuként fogták körül
Calla kezét. A nő  egy Manhattan koktélt szorongatott a másik
kezében, és próbálta nem kilötykölni.
Szürke halványan mosolygott. Káprázatos fogsora volt.
A fiúk kopogás nélkül rontottak be a házba, mintha családtagok
lennének. Gansey a kopottas, kilazult parkettára helyezte az
oldaltáskáját, és megállt a küszöbön. Nem tudta eldönteni,
közbelépjen-e. Hiszen Szürke –  állítólag visszavonult –  bérgyilkos
volt. Ami nem tréfadolog.
Igaz, ha Calla segítségre szorulna, nyilván letenné a poharát. És
Blue sem kanalazná ilyen nyugodtan a joghurtját.
–  Mutassa csak még egyszer! –  mondta Calla. –  Hiszem, ha
látom. –  Most kicsit durvább leszek –  felelte Mr. Gray –, de nem
akarom eltörni a karját.
–  Á, bírom én a strapát –  nógatta Calla. –  Adjon bele apait-
anyait! – Azzal belekortyolt a koktélba.
 

  Szürke újfent megragadta Calla csuklóját, de úgy, hogy még az

ujja is belefehéredett, majd könnyedén kicsavarta ellenfele karját.
Calla válla éles szögben bicsaklott el őre. A nő vihogva kapott az ital
után.
– Ezt már éreztem.
– Most maga jön – mondta Mr. Gray. – Adja ide a poharát!
Gansey zsebre dugott kézzel d őlt az ajtófélfának, és némán
figyelt.
Ösztönösen tudta, hogy a szörnyű  hír, amit átadni készül, a
kimondás pillanatában még súlyosabbnak hat majd. Kiélvezte a
vihar előtti csendet, és hagyta, hogy a ház hangulata megtegye a
magáét. A Monmouth gyárral ellentétben a Róka utca 300.-ban
lépten-nyomon oda nem ill ő  emberekbe és hóbortos tárgyakba
botlott. Az épület beszélgetésekt ől, zenétől, telefoncsörgést ől és
régi készülékek búgásától volt hangos. Nem mellékesen az összes
nő betéve ismerte a múlt titkait, a jöv őbe látott, ráadásul a világon
mindennel és mindenkivel szoros összeköttetésben állt.
Gansey igazából nem is vendégségbe jött, hanem azért, hogy
megmerítkezzen. Imádta ezt a helyet. Ő is részese akart lenni ennek
a világnak, holott órákig tudta volna sorolni, ez miért nem
lehetséges. Blue természetes folyománya volt ennek az otthonnak:
magabiztos, különc, hiszékeny, kíváncsi. Vele szemben Gansey:
neurotikus, kiváltságos, egy merőben más világ teremtménye.
– Mit tud még? – kérdezte Calla.
– Megmutassam, hogyan akasztom ki az állkapcsomat? – 
kérdezte Mr. Gray kedvesen.
– Jaj, ez itt... nos, ez itt III. Richard Gansey – szólalt meg Calla,
amint megpillantotta a fiút. – Meg a Kígyó. A Coca-Cola pólóst hol
hagytátok?
– Dolgozik – válaszolta Gansey. – Nem tud elszabadulni.
 

  Persephone szórakozottan integetett egy magas, világos

rózsaszín folyadékkal teli pohár mögül. Blue nem mozdult. Látta,
milyen képet vág Gansey.
– Mond önöknek valamit az a név, hogy Colin Greenmantle? – 
érdeklődött Gansey, jóllehet el őre tudta a választ.
Szürke visszaadta az italt Callának, és a nadrágjába törölte a
tenyerét. A pazar fogsor elt űnt.
– Colin Greenmantle volt a megbízóm.
– Ő az új latintanárunk.
– Jaj! – mondta Persephone. – Hozhatok egy italt?
Gansey nagy nehezen rájött, hogy a kérdés neki szól.
– Ja, nem, köszönjük!
– Én iszom még egy pohárral. Magának is töltök, Mr. Gray.
Szürke az ablakhoz lépett. A kocsija, egy méretes fehér
Mitsubishi hatalmas spoilerrel, a ház el őtt parkolt. A férfi is, Ronan
is elgondolkodva bámulta.
– Ő bízott meg, hogy öljem meg Ronan édesapját – szólalt meg
Szürke hosszú töprengés után.
Gansey tudta, hogy nem szabad megütköznie a tárgyilagos
hangnemen, Mr. Gray bérgyilkos volt, Niall Lynch meg a
célszemély. Mr. Gray akkor még nem ismerte Ronant, és etikai
szempontból nézve a foglalkozása nem sokban különbözött egy
zsoldosétól, ami persze nem változtatott azon a tényen, hogy Ronan
apja halott. Gansey azzal győzködte magát, hogy Szürke nem volt
más, csak egy érzéketlen fegyver. Akit Greenmantle szegezett az
áldozatára.
– Megölöm! –  szólalt meg Ronan, aki idáig mély hallgatásba
burkolózott.
Gansey-nek hirtelen szörnyű  látomása támadt: Ronan keze
csupa vér, a tekintete üres és kifürkészhetetlen, a lábánál holttest
 

fekszik. Felkavaró, lerázhatatlan kép volt, amit tovább élesített,

hogy Gansey külön-külön már éppen elégszer látta ezeket a
mozaikdarabkákat, így pontosan tudta, hogyan festenének együtt.
– Hogyisne! –  fordult hátra fürgén Szürke. Megingathatatlan
erő áradt a hangjából. – Hallod? Úgysem sikerülne.
– Jaj, tényleg? – kérdezte Ronan mély torokhangon, ami sokkal
vészjóslóbb volt, mintha vicsorgott volna.
– Colin Greenmantle érinthetetlen – felelte Szürke. Felemelte a
kezét, ujjait szétterpesztette a leveg őben. –  Ő egy pók, aki éberen
üldögél a hálója közepén. Nyolc lábbal kapaszkodik a fonálba, és ha
a legkisebb bántódása esik, elszabadul a pokol.
– Én már megjártam a poklot – mondta Ronan.
–  Fogalmad sincs az egészről –  jegyezte meg Szürke, de nem
barátságtalanul. –  Azt hiszed, te vagy az els ő  fiú, aki bosszút akar
állni rajta? Azt hiszed, a te apád volt az els ő, akit megölt?
Greenmantle mégis szent és sérthetetlen. Mindenki tudja, hogy
megy ez. Mielőtt ideutazott Bostonból, tizenhat kis pókfonállal
szőtt körül engem meg a többieket, a számítógépes programokat, a
bankszámlákat. Ha a pók megdöglik, a háló megrándul, a
bankszámládat leürítik, az öcsédnek levágják kezét-lábát, a bátyád
autóbalesetet szenved a fővárosban, Mrs. Gansey kampánya
tűzhalált hal néhány manipulált, ám botrányos fotó által, Adam
ösztöndíja köddé válik, Blue félszem ű lesz...
– Hagyja abba! –  kiáltott fel Gansey. Hányinger kerülgette. – 
Nagyon kérem, hagyja abba!
– Csak szeretném megérttetni Ronannel, miért nem szabad
ostobaságot csinálnia – mondta Szürke. – Ha Greenmantle meghal,
nektek kampec, ezt jól véssétek az eszetekbe! És különben is, mi
értelme a bosszúnak?
– Kérdezi a gyilkos – fakadt ki Ronan.
 

  Már megint vicsorgott, ami azt jelentette, hogy rémesen

szenved.
– Igen, kérdezi a gyilkos, de a kérdése nagyon is helyénvaló – 
felelte Mr. Gray. –  Tegyük fel, hogy Greenmantle nem pók, aki
elégedetten pöffeszkedik szövevényes hálója közepén. Akkor is
hajlandó lennél börtönbe vonulni, hogy kielégítsd a vérszomjadat?
Ronan szó nélkül távozott, és teljes er őből bevágta maga
mögött a bejárati ajtót. Gansey nem ment utána. Két ellentétes
késztetés viaskodott benne: egyfelől enyhíteni akarta Ronan
fájdalmát, másfelől viszont úgy vélte, hasznosabb, ha a barátja
sokáig nyalogatja a sebeit, mert akkor talán óvatosabb lesz. Gansey
biztos volt benne, hogy ő  sosem kapja el az erőszak nevű 
betegséget. A barátai viszont sorra fertőződtek meg körülötte.
Persephone egy poharat nyújtott át Szürkének, a másikat
megtartotta magának. Egyszerre hajtották fel az italukat.
– Kéred? – szólította meg Blue Gansey-t.
Félrebillentette a joghurtos dobozt, hogy megmutassa, már
csak a gyümölcsréteg maradt az alján. Gansey nem bólintott, a lány
ennek ellenére odavitte neki a m űanyag poharat, és a kezébe
nyomta a kanalat. Mámorító érzés volt: a s űrű, ragacsos áfonya, a
tanulásban kimerült Gansey korgó gyomrában szétáradó cukor, a
tudat, hogy utoljára Blue szája érintette a kanalat.
Blue nézte, amint a fiú bekapja az els ő  falatot, majd gyorsan
Mr. Gray felé fordult.
– Ő járt itt tegnap este, ugye?
– Igen –  válaszolta Mr. Gray. –  Jól sejtettem. És most latinra
tanítja a srácokat.
– De miért? – tudakolta Gansey. – Miért pont minket szúrt ki?
– Nem titeket akar –  felelte Mr. Gray. –  Engem. Nyilván nem
vette be a sztorimat, hogy leléptem a Greywarennel. Azért jött ide,
 

hogy Maurával találkozzon, mivel tudja, hogy kapcsolatban állunk

egymással. Az iskolába meg azért szivárgott be, mert rájött, hogy
ismertek engem. Így akarja az értésemre adni, hogy mindent tud az
itteni életemr ől.
– Most mitévők legyünk? – kérdezte Gansey.
Egyre inkább úgy érezte, ez nem az ő napja, a tanévnek nem így
kellene kezdődnie, okosabb lett volna, ha másnap délig ágyban
marad, és csak azután próbálkozik.
–  Ez nem a ti problémátok, hanem az enyém –  felelte kurtán
Mr. Gray.
– Mindennap ott fog ólálkodni az iskolában. Ronannek
mindennap  szembe kell néznie vele. Ez talán nem probléma?
–  Nem rátok fáj a foga –  mondta Mr. Gray. –  Bízzátok rám a
pasast! Csupán ennyit kérek t őletek.
Gansey kimerülten rogyott le a kanapéra. Mr. Gray
szándékában nem kételkedett, de a szavaiban igen. Az elmúlt év
során megtanulta, hogy ebben a városban semmi sem az, aminek
látszik.
Calla elkapta Mr. Gray csuklóját, és olyan mozdulatot tett,
mintha lassan eltörné a férfi karját. Szürke alig észrevehet ően
ingatta a fejét, és néma alkudozásba kezdett: az egyik kezével a n ő 
tenyerét, a másikkal a csuklóját ragadta meg. Mérnöki
pontossággal csavarta ki. Egymás után többször, hogy Calla
elleshesse a mozdulatot. Volt valami megnyugtató a jelenetben,
ahogy a férfi teljes szakértelemmel színleli az er őszakot, olyan
fegyelmezetten és szemet gyönyörködtet ően, mintha táncolna. A
tökéletes, izmos test és a tökéletes, kontrollált mozdulatsor azt
üzente: Én irányítok. És ez mindenre vonatkozott.
Gansey szíves örömest Szürkére hagyta volna Greenmantle-t.
Ám ekkor ismét felsejlett el őtte a szűkülő  fekete alagút meg a
 

gödör, alján a sírral.

Calla káromkodva tapogatta meg a vállát.
– Elnézést! – szabadkozott Mr. Gray, majd Gansey-hez fordult: – 
Kiderítem, miben sántikál Greenmantle.
– De ne nyírassa ki magát! – vágta rá Blue.
– Nem áll szándékomban.
– Örülök, hogy majdnem megtaláltad azt a királyt – szólalt meg
Persephone cérnavékony hangon.
Gansey csak nagy nehezen jött rá, hogy a nő hozzá beszél.
– Miért, majdnem megtaláltam?
– Hát persze – válaszolta Calla. – Elég sokáig tartott.
 

12 

ZNAP ESTE, nem sokkal azután, hogy Adam hazaért a munkából,

A valaki bekopogott hozzá. Amikor ajtót nyitott, meglep ődve
látta, hogy egy hús-vér ember áll a küszöbön, és ez a hús-vér ember
nem Ronan, hanem Gansey.
– Ó! – mondta. – Elég késő van.
– Tudom. –  Gansey kabátot és drótkeretes szemüveget viselt.
Látszott rajta, hogy megint elkerüli az álom. – Bocs! Megírtad már a
matekleckét? Nem boldogulok a négyes feladattal.
Greenmantle -t egy szóval sem említette. Amíg Mr. Gray nem
jelentkezett, nem volt mir ől beszélni.
– Igen, de megnézheted.
Adam beengedte Gansey-t, és közben véletlenül lesodorta a
levelet –  a   levelet –  az ajtó melletti kis polcról. Ronannel
ellentétben Gansey jócskán kirítt a környezetb ől. A csapott
mennyezet a feje tetejét verdeste, a vakolat repedései a
szokásosnál is mélyebbnek hatottak, az Adam holmiját rejt ő 
praktikus műanyag ládák még feltűnőbben híján voltak minden
esztétikumnak. Gansey szerette a régi dolgokat, de ez a szoba nem
csupán régi volt, hanem szegényes is.
A levél jó helyen van? Igen.  Adam látta, hogy a körvonala ott
 

dereng a polc mögött. Gansey rögtön megsajnálná és ügyvédet

fogadna, amitől ő  csak még jobban gyűlölné magát, és végül
megint összevesznének...
Nem fogunk összeveszni. 
Gansey ledobta a kabátját – póló és pizsamanadrág volt alatta,
ami Adam szerint a lehet ő  legmetaforikusabb viselet volt, nem
számítva azt az eshetőséget, hogy Gansey egy második kabátot is
rejteget a póló meg a pizsamanadrág alatt, és így tovább, akárcsak
egy végtelen matrjoska-Gansey –, majd lehuppant az ágy végébe.
– Anya hívott –  mondta. –  Azt kérdezte, van-e kedvem
találkozni a kormányzóval a jövő  hétvégén, mert ő  nagyon örülne
neki. Persze a barátaimat is magammal vihetem. Nem, anya, semmi
kedvem hozzá. Helen is ott lesz! Igen, anya, sejtettem, de ez
egyáltalán nem teszi kecsegtet őbbé az ajánlatot. Félek, hogy a
nővérem elrabolná Adamet. Jó-jó, nem muszáj jönnöd, tudom,
mennyire elfoglalt vagy, de, blablabla, s a többi-s a többi-s a többi.
Ja, majd’ elfelejtettem, hoztam egy kis kárpótlást, amiért így rád
törtem.
Az ujjánál fogva közelebb rántotta a kabátot, és két csokit
halászott elő a zsebéből. Az egyiket Adam ölébe hajította, a másikat
mohón felbontotta.
Adam legszívesebben azonnal befalta volna a csokit, de inkább
félretette a másnap esti m űszakra.
– Legalább nem alszom el. –  Jólesett a lelkének, hogy Gansey
elegáns nővére jóképűnek találja. A lány lehetetlen természete
miatt azonban a megjegyzés csak a hiúságát legyezgette, semmi
mást. – És elmész?
– Nem tudom. Ha elmegyek, velem jössz?
Adam idegei pattanásig feszültek. Az izmai még nem
felejtették el, mi történt, amikor Gansey-vel közösen vett részt egy
 

politikai eseményen.
– Hívjuk el Blue-t is! A múltkor úgyis leordította a fejem, amiért
kihagytuk a buliból.
Gansey ijedten pislogott a szemüvege mögött.
– Engem  hibáztatott?
– Nem, engem. De biztosan eljönne. A nyakamat rá.
Félelmetesen viselkedett.
– Képzelem. Jézusom, gondold el, mit művelne a kormányzóval!
Szinte hallom a kérdéseit.
– Azért a kormányzót sem kell félteni – vigyorgott Adam.
Gansey soronként ellenőrizte le a házi feladatát, pedig
világosan látszott, hogy nagyon ügyesen oldotta meg a négyes
feladatot. Adam a csokira sandított, és idegesen dörzsölgette a
kézfejét. Hiába tett meg minden óvintézkedést, a b őre telente
undorítóan kicserepesedett, és már most csontszáraz volt. Egyszer
csak arra lett figyelmes, hogy megsz űnt a ceruzakopogás, és amikor
felpillantott, látta, hogy Gansey homlokráncolva mered a semmibe.
–  Mindenki azt hajtogatja: Keresd meg Glendowert! –   szólalt
meg Gansey hirtelen –, de én csak omladozó barlangfalakat látok.
Nem a barlangfalak omladoztak. Adam, azok után, hogy a
kiránduláson a saját szemével látta, hogyan borul ki Gansey,
jelzésérték űnek találta barátja felbukkanását. Elfordult, hogy
Gansey összeszedhesse magát, majd megkérdezte:
– Malory mit mond?
– Teljesen odáig van az Óriás Sírjától, de hogy miért, arra még
nem sikerült rájönnöm. –  Gansey kihasználta a szusszanásnyi időt,
amit Adam adott neki, és megzabolázta a hangját. A szorongást,
mint oly sokszor, fanyar rosszallás váltotta fel. –  Jól látható
nyomokról meg mérési eredményekr ől hadovál. Állítólag mind egy
irányba mutatnak. Azt mondja, imádja ezt a helyet. Egyfolytában a
 

Ley-vonalról áradozik.
– Bagoly mondja verébnek – emlékeztette a barátját Adam.
Annak idején persze ő  is megperzsel ődött. Milyen cinikusak
lettek, milyen türelmetlenül követelik az újabbnál újabb csodákat!
Gansey néma egyetértésben dobolt a ceruzájával.
A hirtelen beálló csendben Adam suttogást hallott a fürd őszoba
felől. Tapasztalatból tudta, hogy a csöpögő  csapból jön, és mer ő 
halandzsa. Ronan talán elkapott volna egy-két szót, hiszen nála volt
a bűvös doboz, ami bármilyen ősi nyelvet lefordított. Adam ennek
ellenére feszülten figyelt. Kíváncsi volt, vajon a hangok
felerősödnek vagy elhalkulnak, vajon a Ley-vonal ingadozik-e, vagy
Cabeswater próbál kapcsolatba lépni vele.
Aztán észrevette, hogy Gansey komoran néz rá. Nem tudta,
milyen képet vághatott az imént, vagy milyen hosszan próbálta
értelmezni a hangokat, amiket Gansey nyilván nem hallott. Gansey
arckifejezéséből ítélve sokáig.
–  Malory egész nap a Monmouth gyárban dekkol? –  kérdezte
gyorsan.
Gansey arca kisimult.
– Kölcsönadtam neki a Suburbant. Atyaúristen, az öreg
sofőrnek is pont olyan, mint gyalogosnak. Egyértelm ű, hogy nem
szeret a Monmouthban.
– Áruló! – felelte Adam, mert tudta, hogy ezzel örömet szerez
Gansey-nek, és nem tévedett. – Hol van Ronan?
– Barnsban.
– Biztos?
– Valószínűleg. Láncfűrészt is magával vitte. Nem szórakozik
Greenmantle-lel. Mr. Gray nagyon meggyőző volt. Mi baj érhetné?
Kavinsky meghalt, úgyhogy... Jézusom, miket beszélek! Jézusom!
A barlang falai egyre gyorsabban omladoztak, a szertartás nem
 

járt sikerrel. Gansey lehunyt szemmel d őlt a falnak. Nagyot nyelt.

Adam fülében megint felcsendült Gansey panaszos hangja.
– Nyugi! –  mondta. Ő  a maga részéről fütyült rá, hogy Joseph
Kavinsky halott, de azért imponált neki, hogy Gansey ilyen
lelkiismeretes. – Tudom, hogy értetted.
–  Nem. Ez gusztustalan! –  Gansey továbbra sem nyitotta ki a
szemét. – Egyre mélyebbre süllyedünk. Én nem ezt akartam.
Adam arra gondolt, neki már nincs hova süllyednie, de persze
értette, mire céloz Gansey. El őkelő, szórakozott, optimista
barátjának lassan kezdett kinyílni a szeme, és végre olyannak látta a
világot, amilyen: mocskosnak, er őszakosnak, profánnak és
igazságtalannak. Adam mindig is erre vágyott, hogy Gansey is
rájöjjön. Most azonban elbizonytalanodott. Gansey is egy lett a sok
közül, és Adam nem volt biztos benne, hogy ez így van-e rendjén.
– Gyere! – állt fel, és odavitte Gansey-nek a történelemkönyvet.
– Olvasd fel a mai anyagot! Hangosan. Én meg jegyzetelek.
Egy teljes óra telt el így: Gansey komoly hangon felolvasta a
szöveget, Adam pedig szélsebesen jegyzetelt. Amikor Gansey a
lecke végére ért, óvatosan becsukta a könyvet, és vigyázva a fejjel
lefelé fordított műanyag ládára helyezte, amit Adam éjjeliszekrény
gyanánt használt.
Gansey felállt, és belebújt a kabátjába.
– Arra gondoltam –  mondta –, ha... mikor... megtaláljuk
Glendowert, azt fogom kérni t őle, hogy támassza fel Noah-t.
Szerinted menni fog?
A megjegyzése annyira eltért az el őző témától, hogy Adam nem
is válaszolt azonnal. Némán bámulta Gansey-t, aki elég furcsán
festett. Mintha megváltozott volna, amíg Adam hátat fordított neki.
Talán a két szemöldöke közötti ránc tette? Vagy a leszegett álla?
Vagy a konokul összepréselt ajka, ami lefelé biggyedt a felel ősség
 

súlya alatt?
Adam nem is értette, miért veszekedték végig az egész nyarat.
Gansey-vel, a legjobb barátjával, az ostoba, jóravaló, csodálatos
legjobb barátjával.
– Nem – válaszolta. – De egy próbát megér.
Gansey bólintott. Egyszer, kétszer.
– Bocs, hogy feltartottalak. Holnap találkozunk?
– Naná.
Miután Gansey hazament, Adam el őhalászta a titkos levelet. Az
állt benne, hogy elnapolták az apja tárgyalását. Adam nem értette,
miért érez enyhe, honvágyszerű  fájdalmat a gyomorszájánál a
Robert Parrish  név láttán.
Csak a jöv őd
  del foglalkozz, Adam!   Nemsokára ezen is túl lesz.
Nemsokára véget ér a tanév. Nemsokára megtalálják Glendowert,
és mind királyok lesznek. Nemsokára, nemsokára.
 

13 

M ÁSNAP, TANÍTÁS UTÁN,  Blue az asztalnál ült: az egyik kezében

kanál, a másikban a Lüszisztraté   című  dráma, amiről
irodalomórára kellett elemezést írnia. (A n ők  élete bizony nem
fenékig tejfel. Ha éppen nem a férjüket pátyolgatják, a szolgákat
noszogatják vagy a porontyot altatják , fürösztik, etetik.)   Szürke
pára nyomódott a rendetlen konyha ablaküvegének.
Blue nem Lüszisztratéra gondolt, hanem Gansey-re, Szürkére,
Maurára meg a hollók barlangjára.
Hirtelen egy Orla méret ű és alakú árnyék vetült az asztalra.
–  Értem én, hogy Maura elt űnt, de ez nem ok arra, hogy úgy
viselkedj, mint egy retardált – mondta Blue unokanővére köszönés
helyett. – És amúgy, mikor ettél utoljára normális ételt?
Blue-nak néha kifejezetten herótja volt Orlától. Most is.
– Mit cseszegetsz? – kérdezte, fel sem pillantva a könyvb ől.
– Charity mesélte, hogy T. J. ma randira hívott, de te csak
néztél, mint hal a szatyorban.
– Mi?
– T. J. randira hívott. Te meg csak lestél. Rémlik valami?
Orla nem mostanában érettségizett, de azóta is jóban volt az
osztálytársaival, és a kisebb testvérek egyesített erejének
 

köszönhetően naprakész, ám némileg hiányos információkkal

rendelkezett Blue viselt dolgairól.
Blue felnézett hórihorgas unokatestvérére, közben majdnem
kibicsaklott a nyaka.
– Ebédnél T. J. odajött az asztalomhoz, és egy péniszt rajzolt az
egyszarvúra, ami a mappámon van. Charity esetleg erre az
incidensre gondolt?
– Nekem ne játszd itt III. Richard Gansey-t! – felelte Orla.
–  Mert ha erre, akkor igen, csak bámultam, mint borjú az új
kapura. Nem vettem észre, hogy T. J. megszólított volna, kivéve, ha
köszönésnek szánta azt a péniszt. 
Orla fensőbbségesen fújtatott.
– Ha elfogadsz egy jó tanácsot: az emberek különböző 
módszerekkel barátkoznak. Nem várhatod el mindenkit ől, hogy
mélyenszántó eszmecserébe bonyolódjon veled. Van, aki csak
dumálni szeretne.
– Én   szoktam dumálni –  csattant fel Blue. Az ebédl őbeli
incidens nem rázta meg túlzottan, bár jobban kedvelte a
semlegesnemű  egyszarvúkat. Épp csak évtizedekkel érezte magát
öregebbnek az iskolatársainál. – És most, ha megbocsátasz. Ezt még
el akarom olvasni, miel őtt Gansey ideér.
(Ó, Zeusz, ez az emészt ő fájdalom!)  
– Miért nem haverkodsz az osztálytársaiddal? – kérdezte Orla. – 
Őrület, mennyire bele vagy pistulva ezekbe a hollófiúkba!
Orlának természetesen igaza volt. De az már elkerülte a
figyelmét, hogy Blue meg a fiúk mind   szerelmesek voltak
egymásba. Blue legalább annyira volt a többiek megszállottja, mint
fordítva: minden beszélgetést és gesztust tüzetes elemzésnek
vetettek alá, minden poént végtelen hosszúságúra nyújtottak,
minden percüket együtt töltötték, vagy arra vártak, mikor lehetnek
 

újra együtt. Blue pontosan tudta, hogy olyan barátságok is léteznek,

amik nem szippantják be, nem vakítják, süketítik, őrjítik meg,
pörgetik fel ennyire az embert. De azok után, hogy ő  részese
lehetett ennek az élménynek, egyszer űen nem érte be kevesebbel.
Orla Blue orra meg a könyv közé dugta a kezét.
– Blue! – csettintett. – Erről beszélek.
Blue az ujjával jelölte meg, hol tart az olvasásban.
– Nem kérek a tanácsaidból.
– Pedig rád férne – felelte Orla. – Mit gondolsz, mi lesz veled
egy év múlva? A nagymenő  fiúkáid elhúznak az egyetemre. És te?
Szépen itt maradsz Henriettában, és csupa olyan emberrel leszel
körülvéve, akikkel két szót sem bírtál váltani.
Blue csak tátogott, mint a sült hal. Orla szemében diadalmas
fény villant, tudta, hogy érzékeny pontot érintett.
A veterán Camaro ismer ős brummogása szűrődött be az
ablakon. Blue felpattant, és a mosogatóba hajította a kanalát.
– Megjött a sofőröm.
– Az ideiglenes  sofőröd.
Blue őrjöngve vágta bele a joghurtos dobozt a m űanyag
hulladéknak fenntartott kukába.
– Mi van, Orla? Féltékeny vagy? He? Nem akarod, hogy
túlságosan közel kerüljek hozzájuk, nehogy... megégessem magam?
Tudod, mi ideiglenes még? Az élet. 
– Jaj, ne csináld már, nem gondolod, hogy egy kicsit...
– Igazad van, talán más anyákra is ki kellett volna terjesztenem
a szeretetemet! –  Blue felkapta a kabátját, és kiviharzott a
folyosóra. – Ha nem ragaszkodnék ennyire   anyához, nem is viselne
meg különösebben az eltűnése! Lenne egy csomó pótszül őm, akiket
szintén szerethetnék egy picit, hogy észre se vegyem, ha anya lelép!
De az is egy megoldás, ha egyáltalán nem szeretek senkit és
 

semmit! Tényleg, ez a legegyszer űbb, mert akkor nem is

csalódhatok! Építek egy bástyát a szívem köré!
–  Higgadj már le! –  csattogott ki Orla Blue után a telitalpú
klumpájában. – Én nem ezt mondtam.
– Tudod, mit gondolok, Orla? Jó nagy szemétláda  vagy.
Blue majdnem fellökte Gansey-t, aki éppen ebben a
pillanatban lépett be az ajtón. A lány egy pillanatra beszívta a friss
mentaillatot, a bú mellkasából áradó nyugalmat, aztán gyorsan
hátraugrott.
Gansey kibogozta a karóráját Blue horgolt kabátjából.
– Szia! Á, Orla!
– Á, Orla! –  visszhangozta Orla gunyorosan.
Nem Gansey-nek szánta a megjegyzést, de a fiú, aki ezt nem
tudhatta, ijedten rezzent össze.
– KUSS LEGYEN! – üvöltött le Calla az emeletr ől.
– Egyszer még bánni fogod, hogy ilyen hangon beszéltél velem
–  közölte Orla Blue-val. –  Ne felejtsd el, hol a helyed! –  Azzal
méltóságteljesen sarkon fordult, már amennyire a hosszú lábai meg
az ormótlan cipője engedték.
A tapintatos Gansey természetesen nem kérdezte meg, mi a
nézeteltérés forrása.
– Vigyél innen! – mondta Blue.
#

Odakint pocsék volt az idő, a nyirkos, hűvös késő  ősz a

megszokottnál korábban köszöntött be. Malory egykedvűen
gubbasztott Töfi anyósülésén. Blue sajnálta, hogy a professzor velük
tart, ugyanakkor örült is neki. Legalább nem csinál hülyeséget.
Most, útban a Coopers-hegy felé, Kutya mellett ülve bámulta az
elsuhanó Vakondtúrást a hátsó ablakból, és a rosszkedve szép
 

lassan beleolvadt a szürkeségbe. Ez egészen más vidék volt, mint

Henrietta. Isten háta mögötti, de nem elvadult. Több tehén,
kevesebb erdő. És csupa szegény ember. Az országutat szegélyez ő 
házak még egy szimpla lakókocsinál is kisebbek voltak.
– Nem fűzök sok reményt a dologhoz –  közölte Gansey
Maloryval. Közben a bal vállát piszkálta. Esőcseppek szivárogtak be
a feltekert ablakon. Még a visszapillantó tükör alatt is vizes lett a
műszerfal. Malory lerázta a vizet a kezében lév ő térképről. – Tavaly
az egész hegyet bejártam, de egyetlen barlangot sem találtam. Ha
van is ott valami, a környékbeliek mélyen hallgatnak róla.
Blue előrehajolt, Kutya is követte a példáját.
– Itt vidéken létezik egy szuperhatásos módszer, hogyan fogjuk
vallatóra az embereket. Kérdezzük meg őket!
Gansey Blue, majd Kutya szemébe nézett a visszapillantó
tükörből.
– Adam sem az a fecsegős fajta.
– Én nem az Adam-félékre  gondoltam.
Blue rájött, hogy Virginiának ezen a részén két különböz ő 
embertípus létezik: a szívélyes fajta, aki szívesen kölcsönad tíz deka
cukrot a szomszédjának, és mindenkiről mindent tud, meg a
k őbunkó, aki sörétes puskával ácsorog a verandán, és ha berúg,
rasszista ocsmányságokkal harsogja tele a környéket. Mivel ő  az
első csoportba született bele, tizenéves koráig azt hitte, a második
csoport nem is létezik. Az iskolában aztán megtanulta, hogy
ugyanabban az alomban nincs két különböző típusú utód.
– Figyu! –  mondta. –  Amikor odaértünk, megmutatom, melyik
háznál álljunk meg.
Utóbb kiderült, hogy a Coopers-hegy inkább domb, ami
elsősorban azért vonzza a tekintetet, mert egy gyéren lakott terület
kellős közepén magasodik. Kisebb település terült el az egyik
 

oldalán. A környék másik részét szell ősen szétdobált parasztházak

pöttyözték. Blue ráparancsolt Gansey-re, hogy hajtson el az el őbbi
előtt, és az utóbbit vegye célba.
– A környékbeli emberek csak a környékbeli embereket ismerik
–  magyarázta. –  A környéken nincsenek barlangok. Állj-állj, itt jó
lesz! Maradj a kocsiban, ilyen men ő  arcok jobb, ha nem
mutatkoznak errefelé.
Gansey, aki maga is tisztában volt vele, milyen men ő arc, nem
ellenkezett.
Fürgén rágurult egy hosszú, kavicsos kocsifelhajtóra, ami egy
fehérre meszelt parasztháznál ért véget. Egy loncsos,
beazonosíthatatlan fajtájú kutya ugatásban tört ki, amikor Blue
nagy üggyel-bajjal kikecmergett az esőbe.
– Helló! –  köszöntötte az állatot a lány, mire az rögtön
visszabújt a veranda alá.
Blue kopogására idős nő  nyitott ajtót, egy magazint
szorongatott a kezében. Barátságosnak tűnt. Blue tapasztalatai
szerint az eldugott, omladozó parasztházak lakói rendszerint
barátságosnak tűnnek, de ez csak a látszat volt.
– Miben segíthetek?
Blue erős tájszólásra váltott.
– Ne féljen, nem ügynök vagyok. A nevem Blue Sargent,
Henriettában lakom, és geológiát tanulok. Úgy hallottam, van egy
barlang errefelé. Meg tudná mondani, hol találom?
Közben úgy bazsalygott, mintha a nő  már útba is igazította
volna. Blue, a pincérnő, a kutyasétáltató és Maura Sargent lánya, ha
mást nem is, egy dolgot korán megtanult az életben: az emberek
általában az előítéleteinknek megfelel ően viselkednek.
A nő elgondolkozott.
– Hát, tényleg van valami, de én sajnos... Wayne-t
 

megkérdezted már? Bauert? Ő jól ismeri a környéket.

– Hol találom?
Az asszony az út túloldalára mutatott.
Blue mosolyogva tartotta fel a hüvelykujját. Az asszony sok
szerencsét kívánt neki.
Mint kiderült, Wayne Bauer nem tartózkodott otthon, csak a
felesége, ő  viszont nem ismert semmiféle barlangot, Blue-ék
azonban eljutottak Jimmyhez, aki az utca végén lakott, és
árokásóként dolgozott, márpedig köztudott, hogy árokásás közben
mindenféle érdekes dologra bukkan az ember. Jimmy sem tudott
segíteni, de azt mondta, Gloria Mitchell mintha említett volna
valamit az elmúlt évben. Gloria sem volt otthon, csak a n ővére, aki
azt kérdezte:
– Jesse Dittley barlangját keresitek?
–  Ne vágj ilyen önelégült képet! –  pirított rá Blue-ra Gansey,
amikor a lány becsatolta a biztonsági övét.
– Miért ne? – kérdezte Blue.
A Dittley farm közvetlenül a Coopers-hegy tövében bújt meg. A
düledező faházat körülvevő gyomtengerben félig szétszerelt autók
és ormótlan kanapék bújtak meg. A széthajigált gumiabroncsok és a
működésképtelen ventilátorok ugyanolyan hatással voltak Blue-ra,
mint a Monmouth gyár elhanyagolt konyha-fürdő-háztartási
helyiség kombója: a lány ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy rendet
csapjon.
Miközben kiszállt a kocsiból, hosszasan ízlelgette a Jesse
Dittley nevet. Ismerős volt neki, de nem tudott rájönni, honnan. A
család régi barátja? Szexuális bűnöző, akiről sokáig cikkeztek a
lapok? Egy mesekönyv szereplője? Blue azért megtapogatta a
zsebében lapuló rózsaszín rugós kést, arra az esetre, ha a középs ő 
verzió igazolódna be. Nem akart ő  leszúrni senkit, de fontosnak
 

tartotta, hogy mindenre fel legyen készülve.

Megállt a sátortetős verandán, ahol tizennégy üres tejes doboz
és tíz macska zsúfolódott össze, majd bekopogott a házba. Nagy
sokára nyílt az ajtó, és egy köbméternyi cigarettafüst d őlt ki rajta.
– KI A FRANC VAGY TE?
Blue riadtan nézett fel a férfira. Az rezzenéstelen arccal nézett
le rá. Közel két méter magas volt, és fehér atlétatrikót viselt, de
akkorát, amekkorát Blue még életében nem látott (pedig
harcedzett lány volt). Bárgyú, kissé meglepett arcot vágott. Az
üvöltés,  állapította meg Blue, a férfi tüd ő kapacitásának a
folyománya, nem a rosszindulaté. A  fickó meredten bámulta Blue
szalagokból és fémfülekből készült pólóját, majd a lány arcára
siklott a tekintete.
–  Nagyon örülök, hogy itthon találom –  kukucskált be Blue a
házba. Életében nem látott még ennyi fotelt (pedig harcedzett lány
volt). Nem talált semmit, amib ől kiderült volna, hol hallotta a férfi
nevét. – Ön Jesse Dittley?
– ÉN VAGYOK JESSE DITTLEY. TE NEM ESZEL ZÖLDSÉGET?
Igaz, hogy Blue épp csak súrolta a másfél métert, és az is igaz,
hogy nem evett elég zöldséget, de egyszer már utánajárt ennek a
kérdésnek, és arra jutott, hogy a két dolog nincs összefüggésben
egymással.
– Genetikai szempontból rossz csillagzat alatt születtem.
– AZ TUTI.
– Azért vagyok itt, mert az emberek azt beszélik, hogy magának
van egy barlangja.
A férfi elgondolkozott.
Megvakarta a mellkasát. Végül a hepehupás kocsifelhajtón álló
csuromvizes Camaróra tévedt a tekintete.
– HÁT AZOK?
 

  – A barátaim –  válaszolta Blue akik szintén érdekl ődnek a

barlang iránt. Már ha létezik egyáltalán.
– NANÁ, HOGY LÉTEZIK. – Hurrikán erősségű sóhaj hagyta el a
férfi ajkát. –  SZÓLJ NEKIK, HOGY JÖJJENEK BE! NEHOGY
MEGÁZZANAK!
A Camarót elméletileg már nem érte es ő – kivéve talán Gansey
bal vállát –, de Blue nem vitatkozott. Intett a többieknek, hogy
szálljanak ki a kocsiból.
A tanyaház belseje nagyjából ugyanúgy festett, mint a külseje.
Félig szétszerelt gépek, elszáradt szobanövények, gombócba gy űrt
poros ágytakarók, mosogatómedencékből kukucskáló macskák. Az
esőben minden szürkének, színtelennek és sötétnek hatott. Az
egész ház felemásnak   tűnt: a folyosó kicsit sz űk volt, vagy kicsit
ferde, de az biztos, hogy nem stimmelt vele valami.
Jesse Dittley. Blue-t egyszerűen nem hagyta nyugodni ez a név.
A nappaliba lépvén Malory a legnagyobb természetességgel ült
le az egyik barna fotelbe. Gansey állva maradt. Mintha ájulás
környékezte volna.
Blue egy kárpitozás nélküli díványon foglalt helyet. Jesse
Dittley egy üres poharakkal borított kártyaasztal mellett állt meg.
Nem kínálta itallal a vendégeket.
–  MIT AKARTOK AZZAL A BARLANGGAL? –  Ám miel őtt még
bárki válaszolhatott volna, komoran hozzátette: –  EL VAN
ÁTKOZVA.
– Tyűha! – mondta Malory.
– Én nem félek az átkoktól –  jelentette ki Gansey a t őle
megszokott arisztokratikus hanghordozással, ami úri affektálásnak
hatott Jesse beszéde mellett. – Itt van a közelben?
– ITT, NEM MESSZE – közölte Jesse.
– Ó! Mennyi id ő alatt lehet odajutni? – érdeklődött Gansey.
 

  – Miért van elátkozva? –  tudakolta Blue barátságosan

ugyanebben a pillanatban.
–  A PAPÁM OTT HALT MEG. MEG A PAPÁM PAPÁJA. MEG A
PAPÁM PAPÁJÁNAK A PAPÁJA. ÉS MÉG SOROLHATNÁM –  tette
hozzá Jesse, talán tévedésből. – TE AZ AGLIONBYBA JÁRSZ, MI?
– Igen – válaszolta készségesen Gansey.
– NEM SZOMJAS AZ A KUTYA?
Mindannyian a kutyára néztek, aki enyhén szédelgett.
– Hát, megitathatnánk, ha nem okoz nagy gondot –  felelte
Malory.
Jesse kiment vízért.
– Ez egyre félelmetesebb – sandított Gansey Blue-ra.
– Az a barlang tényleg el van átkozva? – kérdezte a lány.
– Természetesen –  válaszolta Malory. –  Hiszen a Ley-vonalon
van. Jelenések és viharok, fekete állatok és id őzavarok.
– A mi szemünkben Ley-vonal, más szemében átok – fejezte be
a gondolatot Gansey tűnődve. – Hát persze.
Jesse egy csorba üvegtállal tért vissza, ami színültig volt vízzel.
Kutya mohón lefetyelni kezdett. A Camaro lyukas kipufogócsöve
dehidratáló hatással volt az utasokra.
– MIÉRT PONT EZ A BARLANG ÉRDEKEL TITEKET? SOK
BARLANG VAN A KÖRNYÉKEN, ÉS AZOK NINCSENEK
ELÁTKOZVA.
– Egy másik barlangrendszert tárunk fel, de egy ponton
elakadtunk. Kerülőutat keresünk, és úgy gondoljuk, a maga
barlangja pont megfelelne a célnak.
Milyen szépen hangzik az igazság!  
Jesse a hátsó ajtón keresztül egy másik verandára, majd a s űrű 
ködbe vezette őket.
A szabadban, ha lehet, még robusztusabbnak t űnt. Vagy talán
 

könnyebb volt összevetni a méreteit a házéval, ami bizony jócskán

alulmaradt a versenyben. Jesse a zuhogó es ő  ellenére emelt f ővel
vágott át egy hatalmas legelőn. Blue úgy vélte, ez az eltökéltség
nemes lélekre vall, bár a saját fejét sehogy sem bírta rávenni, hogy
kövesse a férfi példáját. Esővíz csöpögött a fülcimpájáról.
–  Akkor volt ilyen pocsék az id ő, amikor azzal a Pelham nevű 
fickóval mentem fel a hegyekbe –  motyogta Malory, majd egy
esernyőt varázsolt elő  a kabátja alól, és Blue feje fölé tartotta. – 
Tizennégy kilométer mindkét irányba egy állók ő  miatt, ami
bizonyos fényviszonyok között úgy nézett ki, mint egy kutya. A
pasas egész úton a futballról meg a barátnőjéről hadováit. Elfuserált
egy nap volt.
A nagy, öles léptekkel haladó Jesse egy szögesdrót kerítéshez
vezette őket. A túloldalon meghatározhatatlan korú romos
k őépítmény állt ki a sziklás hegyoldalból. Nyitott tetej ű  volt, és
mintegy hat négyzetméter alapterület ű. Az egyszerű  tákolmány
siralmas állapota ellenére tekintélyt parancsolónak hatott, mintha
régen jóval magasabb lett volna. Blue hiába próbált rájönni, milyen
célt szolgálhatott eredetileg. A kisméret ű  ablakok miatt nem
lehetett lakóépület. Ha nem Virginiában vannak, hanem valami
ő sibb   helyen, a lány arra tippelt volna, hogy egy k őtorony
maradványait látja maga előtt.
– EZ AZ.
Blue Gansey-re sandított. Gansey tekintete azt üzente: Nem
barlangról volt szó? De igen, felelte Blue pillantása.
Jesse bottal szorította le a szögesdrótot, hogy a csapat
átléphessen rajta – kivéve a beszari kutyát, aki nem tartott velük –,
majd a nedves leveleken csúszkálva, felmásztak a dombra. Az
épület hátsó felén vadonatúj ajtó virított a régi keretben. Lakattal
záródott. Jesse egy kulcsot halászott el ő, és Blue kezébe nyomta.
 

  – Én? – kérdezte a lány.

– ÉN NEM MEGYEK BE ODA.
– Micsoda lovagiasság! – jegyezte meg Blue.
Nem idegeskedett különösebben, csak éppen nem úgy kelt fel
aznap reggel, hogy átkot akar vonni a fejére.
– CSAK A DITTLEY CSALÁDOT SÚJTJA – nyugtatta meg Jesse. – 
VAN BENNED DITTLEY VÉR?
– Nem hinném – felelte Blue.
A zárba illesztette a kulcsot, és hagyta, hogy az ajtó magától
kinyíljon.
Odabent, a facsemeték, az omladozó kövek meg a törmelék
között, gödör tátongott. Korántsem tűnt olyan hívogatónak, mint a
Cabeswater teremtette barlang szája. Kisebb volt, sötétebb,
egyenetlenebb és jóval meredekebb. Kifejezetten titokzatos.
–  Nézze ezt a barlangot, Gansey! –  mondta Malory. –  Nem is
tudom, ki vezette nyomra önöket.
– Jane úgy véli, övé a dics őség – felelte Gansey.
–  Ne gyere be! –  kiáltott rá Blue, a lábujjával kotorva szét a
törmeléket. – Ki tudja, milyen állatok tanyáznak itt.
– ELSŐ  LÁTÁSRA ELÉG FÉLELMETES –  kukkantott bele Jesse a
gödörbe. Odalent koromsötét honolt, és mivel nem sütött a nap, a
feketeség csak még fenyeget őbbnek hatott. – DE NEM MEREDEK.
CSAK EL VAN ÁTKOZVA.
– Honnan tudja, hogy nem meredek? – kérdezte Blue.
– EGYSZER LEMÁSZTAM ODA A PAPA CSONTJAIÉRT. AMIKOR
ÉPPEN NEM FOGOTT AZ ÁTOK.
Ezt a logikát nehéz lett volna meghazudtolni.
–  Mit gondol, mi is le tudnánk menni? –  kérdezte Gansey. – 
Nem most, hanem később, megfelelő felszereléssel.
Jesse hosszasan bámulta a fiút, majd Maloryra, végül Blue-ra
 

siklott a tekintete.
– RENDES EMBEREKNEK TŰNTÖK, ÚGYHOGY... – Lemondóan
rázta meg a fejét. – NEM.
– Elnézést, jól hallottam, nemet mondott? – tudakolta Gansey.
–  SOHA NEM BOCSÁTANÁM MEG MAGAMNAK, HA IGENT
MONDANÉK. MOST PEDIG MENJÜNK INNEN! ZÁRJUK BE AZ
AJTÓT! – Azzal kivette a kulcsot Blue dermedt kezéből.
– De nagyon vigyáznánk – szólalt meg a lány.
Jesse süketnek tettette magát, és belakatolta az ajtót.
–  A költségeket is mi állnánk –  vetette fel Gansey óvatosan,
mire Blue úgy sípcsonton rúgta, hogy sáros folt maradt a nadrágján.
– Jézusom, Jane!
– AZ ÚR NEVÉT HIÁBA SZÁDRA NE VEDD! – dörögte Jesse. – 
SRÁCOK, INKÁBB MÁSHOL SZAGLÁSSZATOK.
– Jó, de...
– A LEGELŐN KERESZTÜL RÖVIDEBB AZ ÚT. TOVÁBBI SZÉP
NAPOT!
A fickó lerázta őket. Felfoghatatlan, de lerázta őket.
– Sebaj – szólalt meg Malory, amint görnyedt háttal átvágtak a
vizes mezőn. – Ki szeretné egy barlangban lelni a halálát?
– Most mi lesz? – kérdezte Blue.
– Gyorsan ki kell találnunk valamit. Nagyon-nagyon gyorsan – 
felelte Gansey. –  Amivel jobb belátásra téríthetjük a fickót. Vagy
marad az illetéktelen behatolás.
Miután beültek a kocsiba, Blue döbbenten látta, hogy Gansey
az iskolai egyenruháját viseli, és a válla ugyanolyan vizes, mint a
szellem pulóvere a holtak útján. Gansey meg is halhatott volna azon
a mezőn, és neki észre kellett volna vennie a jeleket. De ő még csak
nem is gyanakodott.
Nem lehet visszafelé élni az életet.
 

14 

ZT MONDJA,  hogy „Biogazdálkodásból származó új-zélandi

A cheddar”  –  csukta be maga mögött az ajtót Greenmantle.
Most, hogy az esti fény már nem szűrődhetett be a házba, az üres
előtér rögtön elsötétült. Greenmantle az arca elé tartotta a
csomagot, hogy ki tudja silabizálni a címkét, és fennhangon
folytatta: –  „Biogazdálkodásból származó, friss biotejből készült
édeskés cheddar sajt. Összetevők: tehéntej, só, indítókultúra”  –  ja,
mint Dave Brubeck, Warhol meg a többiek –, „oltóenzimek”. Aha,
ez meg a mainstream média.
Az előszobaszékre hajította a kabátját, majd, némi tanakodás
után, a nadrágját is. Piper szexuális étvágya olyan volt, mint
medvecsapda a pusztában. Ha keresed, tutira nem találod meg, de
azért nem árt számolni vele, hátha véletlenül belelépsz.
– Remélem, azért hallgatsz, mert a sós kekszet keresed – lépett
be Greenmantle a konyhába.
Csakhogy Piper hallgatásának nem a kekszkeresés volt az oka.
A nő  dühös arccal, rózsaszín jóganadrágban állt az ebédl őben,
miközben valaki pisztolyt tartott a fejéhez. Greenmantle egykori
alkalmazottja, Szürke birtokolta az imént említett fegyvert. A két
ember körvonalai élesen rajzolódtak ki a legel őre nyíló ablak előtt.
 

Szürke jól nézett ki, egészséges és napbarnított volt, mintha

Henrietta meg a lázadás kifejezetten jót tenne neki. Piper mérges
volt. Nem Szürkére haragudott, hanem Greenmantle-re.
Szürke jóval később bukkant fel, mint Greenmantle várta.
De most legalább itt volt.
– Hát, akkor nekem kell megkeresnem azt a kekszet – ejtette a
konyhapultra Greenmantle a sajtot. –  Elnézést, nem vagyok az
alkalomhoz öltözve.
– Ne mozduljon! –  bökött az állával Szürke a kezében lév ő 
pisztolyra. A fegyver fekete szín ű  volt és roppant ijeszt ő, bár
Greenmantle azt már nem tudta megállapítani, milyen típusú. Az
ezüstszínű  pisztolyok nem t űntek ennyire veszélyesnek, jóllehet
Greenmantle maga is tisztában volt vele, hogy ez a felszínes
meglátás könnyen bajba sodorhatja. – Ne moz-dul-jon!
– Jaj, hagyjuk már ezt! – felelte Greenmantle bosszúsan, azzal a
pulthoz ment, hogy magához vegye a vágódeszkát. – Úgysem lövi le
Pipert.
– Biztos ön ebben?
–  Igen, azt hiszem. –  Greenmantle megkereste a sós kekszet,
fogott egy tányért, majd egy kést húzott el ő a tartóból, és mindent
szépen kirakosgatott maga elé. Hunyorítva tartott fel egy
sajtdarabot. –  Így jó lesz? Vagy vékonyabbra szeljem? Ezzel a
keksszel akarom tálalni.
– Ilyen durungvastag szeletet vágni! – méltatlankodott Piper.
–  Bocs, életlen a kés! Mr. Gray! Most komolyan. Ez a fegyver.
Nem gondolja, hogy egy kicsit színpadias?
Szürke nem engedte le a pisztolyt, ami továbbra is ugyanolyan
veszedelmesnek t űnt, mint a tulajdonosa. Szürke, ha kellett, nagyon
marcona képet tudott vágni, igaz, munkaköri kötelességei közé
tartozott, hogy adott pillanatban ő  legyen a legfélelmetesebb
 

jelenlévő a helyiségben.
– Mit keres itt? – kérdezte Mr. Gray.
Á, most kezdődik a tánc!
–  Ezt éppen maga kérdezi? –  felelte Greenmantle. –  Engem
sokkal jobban meglep az ön jelenléte, hiszen nemrég arról
tájékoztatott, hogy ellopta a cuccot, és West Palm Springsbe
menekült.
Micsoda nap! Laumonier megint nem hazudtolta meg magát,
és azok a nyomorult perui textilek is fennakadtak a vámon, még
mielőtt Greenmantle egy pillantást is vethetett volna rájuk, most
meg ez a szarozás Szürkével!
– Először igazat mondtam. De az nem felelt meg magának.
Greenmantle a késére szúrt egy szelet sajtot.
– Á, értem, szóval... „igazat” mondott. Mire is gondol
konkrétan? Ja, persze. Akkor mondott igazat, amikor közölte velem,
hogy az ereklye, ami állítólag egy évtizede hányódik a környéken,
és amit elég meggyőző bizonyítékok alapján a lúzer Niall Lynch-nél
kellett volna keresnie, nem is létezik.  Ha nem tévedek, ezt az
igazságot nem akartam elfogadni. Próbálok visszaemlékezni, miért
vetemedtem ilyesmire. Gyöngyöm, nem emlékszel, miért jutottam
arra a következtetésre, hogy Mr. Gray hazudik?
– Mert nem ejtettek a fejedre? – csettintett a nyelvével Piper.
Greenmantle rászegezte a kést a feleségére. A házastársára. Az
oldalbordájára. A szerelmére.
– Igen, ez az! Most már emlékszem.
– Megmondtam, hogy nincs ereklye, és továbbra is kitartok az
álláspontom mellett. Egy jelenségr ől van szó, nem egy tárgyról.
– Na, ne kábítson, Mr. Gray! – mondta Greenmantle nyájasan.
Egy szem kekszet pottyantott a nyelvére, és teli szájjal folytatta: – 
Mit gondol, hogyan derítettem ki a nevét? Maga Niall Lynch árulta
 

el nekem. A rohadt henceg ő! Azt hitte, legy őzhetetlen. Tölthetek

egy pohár bort? Nézze ezt a kárminvörös gyönyörűséget! Hát nem
csodaszép?
Szürke hűvös pillantást vetett rá. Bérgyilkospillantást.
Greenmantle sokáig kacérkodott a gondolattal, hogy egyszer majd
titokzatos bérgyilkos lesz belőle, ám ez a karrierlehet őség mindig
eltörpült az olyan élvezetek mellett, mint körbejárni a városban, és
bezsebelni az emberek elismer ő  pillantásait, egyedi
rendszámtáblájú (GRNMNTL) Audit vezetni, és olyan népek
sajtfesztiváljaira járni, akik kis kalapot biggyesztenek a
magánhangzóikra, valahogy így: é.
– Mit akar tőlem? – kérdezte Mr. Gray.
– Ha lenne időgépem –  válaszolta Greenmantle –,
megparancsolnám magának, hogy takarodjon vissza, és teljesítse a
feladatát, de ez a hajó már elment, és beleveszett a faszságok
tengerébe. Nem akarja kinyitni a bort? Csak parafa dugósat veszek.
Nem? Jól van. Gondolom, megérti, hogy muszáj példát statuálnom.
– Azzal átvágott a konyhán, és egy sajtos kekszet biggyesztett Piper
nyelvére.
Szürkét is megkínálta, de az csak a fejét rázta, és továbbra sem
engedte le a fegyvert.
– Képzelheti, minek néznének a többiek, ha hagynám, hogy
megússza –  folytatta Greenmantle. –  Nem is részletezem. Tehát,
bár nagyon élveztem az együtt töltött id őt, azt hiszem, valószín űleg
meg kell semmisítenem önt.
– Akkor lőjön le! – felelte Szürke higgadtan.
Ez a Szürke igazi mestermű volt. Egy bérgyilkos akcióhős. És a
hűvös eleganciája azt bizonyította, amit Greenmantle már régóta
tudott: olyan dolgok rejtőznek ebben a városban, amiket Szürke
még az élete árán is megvédene.
 

  – Jaj, Mr. Gray! Dean. Ne butáskodjon! Senki sem emlékszik egy

hullára. Nyilván tisztában van vele, hogy megy ez. –  Greenmantle
újabb szeletet vágott le a sajtból. –  Először csak feltérképezem a
várost, óvatosan körbeszimatolok.  Megcsodálom a panorámát.
Felkutatom a legjobb reggelizőhelyet, megnézem a látnivalókat,
éjjel bekukucskálok az ablakán, kiderítem, mi a legfontosabb az
életében, megkeresem a n őt, akibe szerelmes, aztán kigondolom,
mi a legjobb módja annak, hogy mindezt elpusztítsam, és ezzel
elviselhetetlen gyötrelmet okozzak önnek. És a többi, és a többi.
–  Kérek még egy kekszet, de ne tegyél rá sok sajtot! –  szólt
közbe Piper.
Greenmantle teljesítette a kérést.
– Ha úgyis tönkre akar tenni, mi akadályoz meg abban, hogy itt
helyben lepuffantsam Piperrel együtt? – kérdezte Szürke.
– Dumáljon meg! –  felelte Greenmantle. –  Mint a régi szép
időkben. Van itt még egy lehet őség, Mr. Gray. Leszállítja nekem a
Greywarent, ahogy kértem, aztán felveszünk egy rövidfilmet,
amiben maga levágja a saját mutatóujját, és ezzel kvittek vagyunk.
Greenmantle úgy tartotta a karját, mint Justitia: az egyik
kezével a sajtot latolgatta, a másikkal a kést.
– Vagy az egyik, vagy a másik.
– És ha a Greywaren nem is létezik?
–  Akkor még mindig ott van az a lehet őség, hogy mindenkit
elpusztítok, aki közel áll magához. A másik verzió: az amerikai álom.
Szürke eltűnődött. A beszélgetés eme pontján mindenki
másnak inába szállt volna a bátorsága, de úgy t űnt, Szürkének
nincsenek érzelmei.
– Ezt még át kell gondolnom.
– Hát persze – felelte Greenmantle. – Egy hét elég lesz? Nem,
legyen kilenc nap. A kilenc az három plusz három plusz három.
 

Bőven lesz időm körülnézni, amíg elhatározza magát. Köszönöm,

hogy benézett!
Szürke, a fegyverét továbbra is Piperre szegezve, hátrálni
kezdett, majd eltűnt egy ajtó mögött. A szobában síri csend támadt.
– Az nem a szekrényajtó? – tudakolta Greenmantle.
– A garázsajtó, te szardarab! –  felelte Piper a rá jellemz ő 
odaadással. –  Lemaradtam a jógaóráról. Most mit mondjak a
többieknek? Hogy pisztolyt szegeztek a fejemhez? És már ezerszer
megmondtam, hogy dobd ki azt a bokszeralsót! Teljesen kinyúlt a
gumija.
– Mi is majdnem kinyúltunk. Érted?
Piper távozott, csak a hangja maradt a szobában.
– Elegem van a mániáidból! Ez életem legborzalmasabb
vakációja.
 

15

DAM EGYEDÜL VOLT A MŰHELYBEN.

A Az esős este miatt korán sötétedett, és a garázs sarkaiban
szétterülő félhomályt még a mennyezeti neoncs ő fénye sem tudta
szétoszlatni. Adam azonban számtalan órát töltött már itt, így a
keze vakon is tudta a dolgát.
A fiú egy régi Pontiac motorja fölé hajolt, a polcon ücsörg ő 
koszos rádió volt az egyetlen társasága. Boyd megkérte, hogy
cserélje ki a hengerfejtömítést, aztán zárja be a m űhelyt. A vacsora,
mondta a férfi, az öregeknek való. A fiataloknak marad az
egyhangú tömítéscsere.
A feladat egyszer ű volt, ami bizonyos szempontból csak tovább
rontott a helyzeten, mert Adam tétlen elméje lázasan csapongott
ide-oda. Bár a fiú egy kvíz erejéig számba vette az 1920-as évek
amerikai történelmének f őbb eseményeit, arra is maradt
kapacitása, hogy tételesen végiggondolja, mennyire sajog a háta,
mennyi kosz gyűlt össze a fülében, milyen bosszantó ez a rozsdás
csavar, milyen vészesen közeledik a bírósági tárgyalás napja, és
mennyien ólálkodnak a Ley-vonal körül.
Azon tűnődött, Gansey meg a többiek vajon az es ő ellenére is
kiruccantak-e a Coopers-hegyhez. A szíve mélyén azt remélte, hogy
 

nem, jóllehet minden erejével azon volt, hogy kiirtsa magából a

barátaival kapcsolatos alantas indulatait. Tudta, ha szabadjára
engedné őket, egyszerre lenne féltékeny Ronanre, Blue-ra és
Ganseyre meg az egymáshoz fűződő  érzelmeikre. Bármilyen
kombináció, amiben neki nem jut hely, komoly
kellemetlenségekhez vezetne, ha hagyná.
De ő nem hagyja.
Ne veszekedj Gansey-vel! Ne veszekedj Blue-val! Ne veszekedj
Gansey-vel! Ne veszekedj Blue-val!  
Ronant szándékosan hagyta ki a felsorolásból. Vele addig
fognak marakodni, míg Ronan él és lélegzik.
Odakint feltámadt a szél, és az es ő  nagy erővel fröccsent a
garázskapu kicsi, vízcseppek szabdalta ablakaira. A száraz falevelek
zizegve súrolták a falat, majd tovagörögtek. Az évnek ebben a
szakában a hideg és a meleg idő minden átmenet nélkül váltogatta
egymást: egyszer nyár volt, máskor ősz. Köztes, kiszámíthatatlan
időszak. Határmezsgye.
Mikor Adam előrehajolt, hogy jobban elérje a motorblokkot,
hűvös fuvallat suhant el a bokája mellett, és egy pillanatra bebújt a
nadrágszára alá. A fiúnak fájt a keze, szinte teljesen ellepték a
csúnya repedések. Adam kiskorában folyton a kézfejét nyalogatta,
akkor még nem tudta, hogy attól csak még jobban kicserepesedik a
bőre. Nehezen vetk őzte le ezt a szokását. Még most, a sajgás
ellenére is alig bírta megállni, hogy ne úgy enyhítse a kellemetlen
érzést.
Odakint újból feltámadt a szél, a falevelek hangosan kopogtak
az ablakon. Odabent neszezés hallatszott. Talán a kukában csúszott
lejjebb valami.
Adam az alkarjához dörzsölte az arcát, és csak utólag jött rá,
hogy olajfoltos a pulóvere. De zárásig kár lett volna
 

megmosakodnia.
Megint motoszkálás hallatszott a belső  helyiség fel ől. Adam
félbehagyta a munkát. A csavarkulcs mozdulatlanul lebegett a
motor felett, a fiú feje búbja a nyitott motorháztet őnek ütődött.
Valami megváltozott, de Adam sehogy sem tudott rájönni, micsoda.
A rádió elnémult.
Adam gyanakvóan méregette a régi készüléket. Alig látta,
mivel két beugrónyira volt, a Pontiac, egy pickup meg egy kis
Toyota mögött. Nem világított, talán végképp beadta a kulcsot.
Adam mégis elkiáltotta magát az üresen kongó garázsban:
– Noah!
Noah senkit sem szokott szándékosan ijesztgetni, igaz,
mostanában kissé kifordult magából. Inkább halott volt, mint Noah.
Hangos csattanás hallatszott.
Adam rögtön észrevette, hogy a hordozható lámpa esett le a
motorháztető széléről. A helyiség félhomályba borult.
– Noah! Te vagy az?
Adamnek hirtelen az a szörnyű, fenyegető érzése támadt, hogy
valami ott lapít a háta mögött, és őt figyeli. Valami, ami elég közel
van ahhoz, hogy hűvös levegővel vonja körbe a bokáját. Valami, ami
elég nagy ahhoz, hogy kitakarja az oldalajtó fölötti izzólámpa
fényét.
Nem Noah.
Odakint megdördült az ég. Adam halálra rémült. Kirántotta a
fejét a motorháztet ő  alól, megfordult, és háttal a kocsihoz lapult.
Nem látott mást, csak a betont, a naptárakat, a falra akasztott
szerszámokat, a posztereket. Az egyik villáskulcs lassan himbálózott
a szögön. A garázs túloldala baljós félhomályba burkolózott.
Menekülj, menekülj... 
Valami Adam tarkójához ért.
 

  A fiú becsukta a szemét. És akkor világosság gyúlt az agyában.

Rájött, hogy Cabeswater próbálja magára vonni a figyelmét.
Persephone Adam segítségével igyekezett helyreállítani a
kommunikációt: a fiú minden reggel a kártyákból vagy a
fürdőszobai mosdóból olvasta ki, miben lehet Cabeswater
szolgálatára. Ám a tanév kezdetekor felhagyott ezzel a szokásával.
Cabeswater tehát er őszakkal követelte ki a figyelmét.
Cabeswater,  mondta egyszer Persephone, nem uralkodhat
feletted. 
Valami nagyot koppant a fal melletti asztalon.
– Várj! – kiáltott fel Adam.
Már rohant is a táskájáért, miközben a sötétség tovább
sűrűsödött. Gyorsan kitapogatta a füzeteit, a tankönyveit, a
borítékokat, a tollakat, az elfelejtett csokit. Újabb tárgy borult fel,
ezúttal Adam közvetlen közelében. A fiúnak egy pillanatra elállt a
lélegzete, azt hitte, otthon felejtette a tarot-kártyákat.
Nem fog bántani. Rám akar ijeszteni, de nem fog bántani... 
Igaz, az ijedtség is fáj.
Hiába hisztizik,  mondta Persephone, ne engedd neki, hogy
átvegye az irányítást!  
A kártyák. A táska mellett guggoló Adam el őkapta a
bársonytasakot, és a tenyerébe csúsztatta a paklit. Persephone
többféle meditációs módszerrel is megismertette, de erre most
nem volt idő. Adam reszketve keverte meg a paklit, miközben az
olaj dühös óceánként terült szét a Pontiac alatt.
Három kártyát csapott le a betonpadlóra. A Halál, a Császárn ő , 
az Ördög. 
Gondolkodj, Adam, gondolkodj, láss a lapok mögé... 
A legközelebbi neoncső  zümmögni kezdett, egy pillanatra
felizzott, majd ugyanilyen hirtelen kialudt.
 

  Adam tudatalattija Cabeswater tudatán keresztül menekült,

mindketten megszenvedték a furcsa alkut, amit egymással
kötöttek.
A Halál, a Császárn ő ,  az Ördög.  A három alvó, igen-igen, ez
világos, de nekik csak az egyikük kell, és különben is, mit érdekli
Cabeswatert, ki mindenki szunnyad a Ley-vonalon, és mennyiben
érinti ez Adamet?
A fiú elméje az egyik gondolatágacskára összpontosított, hogy
a főágon és a törzsön át a gyökerekhez, onnan pedig a talajba
jusson. A Ley-vonal ott lapult a sötétben, a föld és a kövek között.
Végre megpillantotta az elágazást, ahol megszakadt az áramlás, és
hirtelen megértette, mit kell helyrehoznia. Mélységesen
megkönnyebbült.
– Megvan! – kiáltott fel, azzal hátrahanyatlott a hideg betonon.
– Még ezen a héten kész lesz.
A műhelyben azonnal felpezsdült az élet. A rádió vidáman
harsogott, Adam nem is hallotta, mikor kapcsolt be. Bár Cabeswater
kommunikációs eszközei kissé rémiszt őnek hatottak –  jelenések,
fekete kutyák, üvöltő szél, ismeretlen arcok a tükörben –, a cél nem
a megfélemlítés volt. Adam pontosan tudta ezt. Mégis nehéz volt
elvonatkoztatnia a mozgó falaktól, az ablaküveg bels ő  felén
megjelenő vízcseppektől vagy a képzeletbeli n ők zokogásától.
Amint Adam felfogta, mir ől van szó, megszűntek a furcsa
jelenségek. Cabeswater kizárólag arra törekedett, hogy Adam
megértse a feladatot.
Adam sóhajtva ült fel a tarot-kártyák mellett. Irány vissza
dolgozni!  
De...
Hangokat hallott. Pedig már elmúlt a veszély, nem volt mit ől
tartania.
 

  Mégis kaparászást hallott az ajtó felől. Száraz, halk nesz volt,

mintha egy papírlapot tépnének ketté. Egy láb. Egy karom.
De hiszen megértette a feladatot! Megígérte, hogy intézkedik!
Adam azzal nyugtatgatta magát, hogy a zaj egy falevéltől vagy
egy ágtól származik. Valami teljesen hétköznapi dologtól.
De Henrietta már nem volt hétköznapi város. És Adam sem volt
hétköznapi ember.
– Mondtam már, hogy rendben. Megértettem. Még a héten
elintézem. Vagy el őbb kellene?
A garázsból nem érkezett válasz, ám odakint világos szín ű,
szögletes mozgású alak suhant el az ablak előtt. A derengésben
csak a pikkelyeit lehetett látni.
Pikkelyek. 
Adam pulzusa felgyorsult, a szíve olyan hevesen kalapált, hogy
szinte fájt.
Cabeswater biztosan hitt neki, még soha nem csalódott benne.
Nem voltak szabályok, csak a töretlen bizalom.
A hangok közvetlenül az ajtó el ől jöttek: takk, takk, takk, takk!  
A garázskapu óriási robajjal nyílt ki. Mintha egy tehervonat
száguldott volna végig a mennyezeten. Egy fehér szörny bukkant fel
a komor sötétség és a feketébe hajló mélykék es ő  háttere előtt.
Tűhegyes karmok és rettent ő csőr, tépett szárny és síkos pikkelyek.
Szinte felfoghatatlan volt, annyira ellentmondott a józan észnek.
Adamet páni félelem fogta el. Az a régi, jól ismert félelem, amit
egyszerre táplált a zavarodottság, a csalódottság és a rettegés.
Ő nem csinált semmi rosszat. Miért b űnhődik mégis?
A horrorisztikus lény Adam felé lépett hosszú lábain, karmai a
padlót karistolták.
– Hess, te ronda disznó! – kiáltotta Ronan Lynch.
Az esőből lépett egyenesen a garázsba. Fekete dzsekiben és
 

fekete farmerben rejt őzött a sötétben. Láncfűrész rémülten

kapaszkodott a vállába. Ronan úgy taszította hátra a fehér
fenevadat, mintha egy csónakot lökne el a parttól. A lény
hátravetette a fejét, közben mindkét cs őre szétnyílt.
– Mozogj már! – mordult rá Ronan teljes határozottsággal.
A lény a leveg őbe emelkedett. Mert nem akármilyen szörny
volt, hanem Ronan Lynch szörnye. Egy rémálom, ami valami ördögi
tréfa folytán egyszer csak életre kelt. Siet ős szárnycsapásokkal
emelkedett fel az égbe. Most, hogy nem látszott az arca, szinte
kecsesnek tűnt.
– Cseszd meg, Ronan, cseszd meg! –  húzta be a nyakát Adam
sziszegve. – Úristen! A frászt hozod rám!
Ronan gúnyosan vigyorgott. Nem volt képes felfogni, hogy
Adam menten szívrohamot kap. Adam a nyaka köré kulcsolta a
karját, és összegömbölyödött a betonon, arra várva, hogy szép
lassan visszatérjen belé az élet.
Hallotta, hogy a garázsajtó csattogva bezárul. Most, hogy
megszűnt a huzat, a hőmérséklet rohamosan emelkedni kezdett.
Erőteljes rúgást érzett a térdénél.
– Felkelni!
– Seggfej! – motyogta, de továbbra sem emelte fel a fejét.
– Felkelni! Nem bánt. Nem értem, miért kell így beparázni.
Adam elnyúlt a földön. Most, hogy lassan visszatértek az
életfunkciói, már nem is félt annyira, inkább bosszús volt.
Feltápászkodott.
– Nem csak körülötted forog a világ, Lynch.
Ronan oldalra pillantott, és szemügyre vette a kártyákat.
– Ez meg mi?
– Cabeswater.
– Mi a franc van az arcoddal?
 

  Adam nem felelt.

– Minek hoztad magaddal ezt az izét?
– Barnsban voltam. Nem én hoztam, idáig követett.
Ronan körbejárta a Pontiacot, és enyhe értetlenséggel mérte
fel a félbemaradt munkafolyamatot. Láncfűrész a motorblokkra
telepedett, és behúzott nyakkal gubbasztott a helyén.
– Ne! – szólt rá Ronan. – Mérgező.
Adam szívesen megkérdezte volna, mi keresnivalója volt
Ronannek Barnsban, de nem tette. Barns Ronan magánéletéhez
tartozott, és a magánélet tabu.
– Hazafelé jövet megláttam a tragacsodat –  mondta Ronan. – 
És arra gondoltam, mindent, csak Maloryt ne.
– Megható.
–  Mit gondolsz, fel tudnánk fejteni Greenmantle pókhálóját?
Lehetséges? Nem lehetséges?
– Minden lehetséges.
– Akkor hajrá, kezdheted is! – felelte Ronan.
Adam csúfondáros kacajt hallatott.
– Azt lesheted! Valakinek tanulnia is kell.
– Tanulni! Minek?
– Mondjuk, hogy ne bukj meg? Hogy átmenj az érettségin?
Ronan cifra káromkodása is a teljes érdektelenségre utalt.
– Fel akarsz dühíteni? – kérdezte Adam.
Ronan felkapott egy foglalatot a Pontiac túloldalán lév ő 
munkaasztalról. Úgy nézegette, mintha azt latolgatná, bevethet ő-e
fegyverként.
– A magunkfajták csak melegedni járnak a suliba.
– Hogy érted azt, hogy a „magunkfajták”? 
–  Én nem fogok nyakkend ős állásban dolgozni –  magyarázta
Ronan. Úgy emelte a kezét a nyaka fölé, mintha fel akarná lógatni
 

magát. –  Te is megtalálhatnád a módját, hogyan fordítsd a saját

céljaidra a Ley-vonalat, ha már úgyis alkut kötöttél vele.
– Szerinted mit csinálok? – vágott vissza Adam. – Hol vagyunk
most?
– Bántóan közel ahhoz a Toyotához.
– Éppen dolgozom. Két óra múlva átmegyek a másik
munkahelyemre, ahol további négy órát fogok lehúzni. Ha arról
akarsz meggyőzni, hogy feleslegesen gyötörtem halálra magam a
suli miatt, akkor kár a gőzért. Ha lúzer akarsz lenni, áldásom rád, de
ne próbálj engem is magaddal rántani, csak azért, hogy jobban
érezd magad.
Ronan fagyos arckifejezéssel nézett Adamre a Pontiac fölött.
– Baszódj meg, Parrish! – mondta.
– Inkább a leckéddel foglalkoznál – felelte Adam lesújtóan.
– Ja, persze. Már itt sem vagyok.
Mire Adam kerített egy rongyot, hogy kitörölje az olajat a
füléből, a másik fiú elt űnt. És mintha az összes zajt magával vitte
volna: a szél elült, a levelek sem zörögtek, és a rádió is elállítódott,
alig lehetett hallani az adást. Adam megnyugodott ugyan, de kicsit
egyedül érezte magát.
Nem sokkal később Adam kilépett a hűvös, nyirkos éjszakába,
és odaballagott a csotrogányához. Mikor beült a volán mögé,
valami a hátának nyomódott.
Fogta a tárgyat, és a halványan derengő  utastéri lámpa elé
tartotta. Egy kis fehér műanyag tégely volt. Adam lecsavarta a
fedelét. A tégely színtelen, köd- és mohaillatú krémet rejtett
magában. Adam homlokráncolva csavarta vissza a fedelet, majd
felfordította a dobozt, hátha talál rajta valami azonosítót. A tégely
alján csupán egyetlen szó állt, Ronan kézírásával: manibus. 
A kezedre.
 

16 

VILÁGÉRT SEM AKAROM MEGBÁNTANI –  dőlt hátra Malory Gansey

A székén de a tea, amit f őz, egyszerűen ihatatlan. Sötét, nyirkos
éjszaka honolt az ablakfalak mögött. A lassan imbolygó fekete fák
azt a képzetet keltették, mintha Henrietta fényei mozognának.
Gansey a földön ült, és elmélyülten szöszmötölt a makettel. Nem
volt ideje új elemekkel b ővíteni a papírvárost, ezért üres perceiben
inkább a károk helyreállításán ügyködött. A restaurálás lényegesen
kevesebb sikerélményt tartogatott, mint az építés.
– Nem tudom, mit csinálok rosszul –  vallotta be a fiú. – Pedig
olyan egyszerűnek tűnik.
– Ha nem irtóznék annyira attól a konyhának nevezett toalett ől,
adnék néhány tippet – mondta Malory. – De attól tartok, ha egyszer
belépek oda, nem jutok ki élve.
Gansey a helyére ragasztott egy parányi kartonlépcsőt, és
amikor felnézett, látta, hogy Kutya gyanakvóan méregeti. Az
állatnak igaza volt, Gansey csálén rakta fel a lépcs őt. A fiú
megigazította az elemet. – Így már jobb? – kérdezte.
–  Ne is tör ődjön vele! –  válaszolta Malory. –  Nagyon ideges.
Csodálkozom, Gansey, hogy egy pillanatig sem gondolkozott el
rajta, miért altatták el Glendowert hatszáz évvel ezel őtt.
 

  – Foglalkoztam a kérdéssel – mondta Gansey. – Hellyel-közzel. 

De nincs megfelel ő  apparátusom, hogy megerősítsem vagy
megcáfoljam az elméleteket. És bár érdekesnek találom a témát, a
mi szempontunkból végül is lényegtelen.
– Tudósként nem érthetek egyet ezzel a véleménnyel, és önt ől
is ugyanezt várom.
– Valóban?
– Maga mondta, hogy Glendower és csapata a Ley-vonalat
követve jutott el idáig. Egyenesen átkeltek a tengeren, ami nem
lehetett könnyű  feladat. Nyilván rengeteg óvintézkedést kellett
tenniük, hogy elbújtassák a királyt. Miért nem a walesi vonalon
rejtették el?
– Az angolok addig nem nyugodtak volna, amíg meg nem
találják – felelte Gansey. – Wales túl kicsi egy ekkora titokhoz.
–  Igazán? Keresztül-kasul bejártuk Waleset. Ne mondja, hogy
nincs elég búvóhely a hegyekben!
Gansey hallgatott.
– Akkor miért tették meg a háromezer mérföldes utat az
újvilágba, ahol még egy tisztességes teát sem kaphat az ember? – 
Malory a biliárdasztalra terített térképekhez gurult a forgószékkel.
–  Miért vállalkozik valaki arra a lehetetlen küldetésre, hogy
nyílegyenesen hajózzon át a tengeren? –  húzta végig az ujját a
professzor a Waleset az aprócska Henriettával összeköt ő vonalon,
miután Gansey is csatlakozott hozzá.
Gansey nem szólt. Ezen a térképen nem voltak jelölések, a fiú
mégis felismerte az összes helyet, ahol már megfordult életében.
Odakint egy hirtelen szélroham nedves, száraz leveleket tapasztott
az ablaküvegre.
– A Ley-vonal, a Holtak útja, a halál útja, Doodwegen,  ha
hiszünk a hollandoknak, de miért hinnénk? Régen ezen szállítottuk
 

a halottainkat –  mondta Malory. –  A koporsóvivők a temetési

útvonalakat követték, nehogy a halott lelkének bármi bántódása
essen. A kanyargós út elszakította a lelket a testt ől, ami később
kísértet képében járt vissza a túlvilágról, de ez még a jobbik eset
volt. Tehát azért szállították nyílegyenes úton Glendowert, mert
halottként tekintettek rá.
– Vagyis már aludt, amikor elindultak – mondta Gansey, bár az
aludt   szó enyhe kifejezésnek hatott. Eszébe jutott egy emlékkép,
ami valójában csak a fantázia szüleménye volt, egy látomás, amit
Cabeswaterben látott. Glendower a mellén összekulcsolt kézzel
fekszik a koporsójában, egyik kezénél kard, a másiknál kehely.
Gansey óvatosan nyúl a sisakrostély felé, és remeg ő  izgalommal
várja, hogy hatszáz év elteltével végre megpillanthassa a királya
arcát. – Nem akarták, hogy a lelke elszakadjon a testét ől.
– Pontosan. És most, hogy itt vagyok, most, hogy láttam a
vonalat, úgy vélem, a walesiek azért hajóztak el idáig, mert ezt a
helyet keresték – bökött Malory a térképre.
– Virginiát?
– Cabeswatert.
A szó hosszasan lebegett a fejük fölött.
– Ha nem is magát Cabeswatert, akkor valami hasonlót – 
folytatta Malory. –  Lehet, hogy az energiarezgéseket követték,
amíg rá nem bukkantak arra a helyre, ahol a lélek több száz évig
érintetlen maradhat. Vagy legalábbis egy emberöltőnél hosszabb
ideig.
Gansey elgondolkodott.
– A Látók azt mondták, három alvó van. Glendoweren kívül még
kettő. Amit a professzor úr mond, az magyarázatul szolgálhat a
jelenlétükre. Nem feltétlenül azért vannak itt, mert máshol nem
próbáltak álmot bocsátani rájuk, hanem mert egyedül itt jártak
 

sikerrel.
Ez újabb kellemetlen találgatásoknak adott teret: mi történik,
ha valaki álmot bocsát ránk, de véletlenül a halálba küld minket?
Malory és Gansey hosszasan bámulta a térképet.
– Na, én megyek aludni –  szólalt meg végül Malory. –  Tervez
valamit holnapra, vagy visszamehetek abba a másik Virginiába,
hogy kicsit körbeszimatoljak?
– Másik...? Ja, Nyugat-Virginiába! Ha gondolja, szívesen
elkísérem tanítás után.
– Kitűnő!
Malory a biliárdasztalon hagyta az ihatatlan teát, és Kutyával
együtt visszavonult a szobájába. Miután becsukódott az ajtó,
Gansey sokáig ácsorgott mozdulatlanul a raktárhelyiség közepén.
Olyan sokáig, hogy teljesen elvesztette az id őérzékét – egy perc telt
el, vagy egy óra? A jelenben van, vagy visszarepült a múltba? Ő  is
legalább annyira a berendezés részét képezte, mint a teleszkópja
meg a könyvei. Nem változott. Nem bírt megváltozni.
Nem tudta eldönteni, valóban fáradt, vagy csak belefáradt a
várakozásba.
Azon tűnődött, vajon hol lehet Ronan.
Nem hívta fel Blue-t.
– Nézd, ezt találtam!
Gansey ijedten rezzent össze Noah hangjára. A halott fiú
törökülésben ült a szoba közepén lévő  matracon. Gansey
megkönnyebbülten látta, hogy sokkal jobb b őrben van, mint
legutóbb. Sötétszürke agyagdarabot tartott a markában, ami egy
kicsike, inverz hóembert ábrázolt.
– Hé, Mister Sárember! – dudorászta Noah vigyorogva. – Ronan
szobájában találtam. Nézd, elolvad!
Gansey közelebbről is szemügyre vette a figurát, majd, szintén
 

törökülésben, letelepedett Noah elé.

– Egy álomból hozta?
– Inkább a benzinkútról. Csillámpor ragadt az agyagba – felelte
Noah. –  Látod, mágnes van az alján, amit a végén teljesen
bekebelez.
A két fiú elmélyülten figyelte a hóembert. Hosszú perceken át.
Olyan lassan mozgott, hogy Gansey-nek egy teljes percig kellett
győzködnie magát, mire elhitte, hogy a metálszín ű  ragacs tényleg
elnyeli a mágnest.
– Ez valami játék? – kérdezte.
– Hatéves kortól ajánlott.
– Ez a legnagyobb baromság, amit életemben láttam.
Noah elvigyorodott.
– Szard össze magad! – mondta.
Ronan szavai kissé furcsán hatottak Noah szájából. A két fiú
harsányan felnyerített.
Az agyagfigura alja olyan észrevétlenül tüntette el a mágnest,
hogy Gansey csak pislogott.
– Hogy is van az a mondás? – kérdezte Noah. – Türelem...
– ...rózsát terem –  fejezte be a mondatot Gansey. –  Noah, ne
tűnj el! Kérdezni akarok valamit, és nem akarom, hogy megint
köddé válj.
A halott fiú felemelte a fejét, és egyenesen Gansey szemébe
nézett. Bár nem volt átlátszó, és a külseje sem t űnt gyanúsnak, kissé
nyugtalanító látványt nyújtott ebben a megvilágításban. Talán a
rezzenéstelen tekintete miatt.
Csak a szerencsén múlt, hogy én nem jártam így. Nem sok híja
volt. 
– Hallottad őt? Amikor... amikor meghaltál? –  Gansey azonnal
megbánta a kérdést, de már nem szívhatta vissza. –  Hallottad a
 

hangot?
Noah ujjai önkéntelenül is saját szurtos arcára vándoroltak. A
fiú a fejét rázta.
Ha Gansey és Noah egyszerre haldokoltak a Ley-vonalon. Miért
pont Gansey maradt élve, és miért pont Noah-nak kellett
meghalnia? Hiszen Noah halála volt a gyalázatosabb: ok nélkül
gyilkolták meg. Gansey-t a fullánkos végzet terítette le, ami már
több mint egy évtizede koslatott a nyomában.
– Gondolom... Cabeswater ébren akart maradni –  mondta
Noah. –  Nyilván sejtette, hogy én nem tennék meg mindent az
érdekében, te viszont igen.
– Nem tudhatta biztosan.
Noah ismét megrázta a fejét.
–  Amikor az idő  nem egyenesen, hanem körkörösen halad,
sokkal könnyebb kideríteni bizonyos dolgokat.
– De... – Gansey maga sem tudta, mit kifogásol tulajdonképpen.
Valójában Noah lassú halála zavarta, de nem volt kinél tiltakoznia.
A füléhez kapott. Úgy bizsergett, mintha a régi lódarazsak szellemei
nyüzsögnének rajta. – Ha megtaláljuk Glendowert, azt fogom kérni
tőle, hogy támasszon fel téged. Ez lesz a jutalmam.
Nem szívesen mondta ki, mire készül. Nem azért, mert nem
gondolta komolyan, hanem mert még nem tudta, hogyan m űködik
a varázslat, ha működik egyáltalán, és nem akart a leveg őbe
beszélni.
Noah zavartan bökdöste az agyagembert, amit már bajosan
lehetett embernek nevezni. Gansey is csak azért vélt emberi
körvonalakat felfedezni az alaktalan masszán, mert látta, milyen
volt eredeti formájában.
– Tudom. Ez... ez kedves t őled.
– De...?
 

  – Ne félj! – mondta Noah váratlanul. Előrenyúlt, és lefeszegette

Gansey kezét a fülér ől. Gansey észre sem vette, hogy még mindig a
fülét birizgálja. Noah előrehajolt, halotti lehelete h űvösen cirógatta
Gansey Fülcimpáját. – Csak fáradt vagy.
Gansey megborzongott, mert egyedül Noah-nak merte
bevallani:
– Nem tudom, mi lesz velem, ha megtalálom, Noah. Nem
tudom, mihez fogok kezdeni, ha véget ér a keresés. Fogalmam
sincs, leszek-e még olyan, mint régen.
Noah Gansey kezébe nyomta az agyagdarabot.
– Én is pontosan ugyanezt érzem a feltámadással kapcsolatban.
 

17

ÓSOLD MEG A JÖVŐMET!  –  huppant le aznap este Blue Calla elé,

-J aki számlákkal rakosgatta tele a jósszoba asztalát.
A Róka utca 300.-ban őrült hangzavar tombolt, Orla újabb
csoportot fogadott, csakúgy, mint az anyja, Jimi. Ráadásul Trinity – 
Jimi testvére, rokona vagy barátnője –  több ezer fiatalkorú
unokatestvért csődített össze csoportos szappanfőzésre. A jósszoba
volt a ház legcsendesebb zuga.
– Hadd tudjam meg, árva leszek-e.
– Hagyj békén! – felelte Calla, és rendíthetetlen nyugalommal
nyomogatta tovább a számológépet. Rendszerint Maurával együtt
szokta ellenőrizni a háztartás pénzügyeit: komoly képpel osztott-
szorzott, miközben Maura törökülésben kuporgott a szomszédos
asztal közepén. De Maura ezúttal nem volt jelen. – Most nem érek
rá.
– Inkább nem tudod, mit mondj – felelte Blue. – Szerintem ez
van a háttérben. Itt játsszátok az eszeteket Persephone-nal, hogy
„jaj, hát neki is meg kell találnia a helyét a világban, blablabla”, de  
csak azért mondjátok ezt, mert fogalmatok sincs, mi van vele.
– Meg kell csinálnom a könyvelést. Te meg itt nyaggatsz. Hagyj
békén!
 

  Blue felmarkolt egy csomó számlát, és Calla arcába vágta. Calla

dermedten bámult vissza rá a lapok förgetege mögül. A számlák az
asztalra hullottak.
Calla farkasszemet nézett Blue-val.
– Bocsánat! – húzta össze magát a lány. – Komolyan.
Az egyik számla után nyúlt, de Calla elkapta a csuklóját.
– Ne merészeld! – kiáltotta.
Blue lehajtotta a fejét.
– Nézd –  mondta Calla. –  Nekünk sem könnyű. Igazad van.
Nem látunk bele Cabeswaterbe, és most, hogy ketten maradtunk,
még nehezebb a dolgunk. Nehezebben jutunk d űlőre, mert nincs
döntőbíró, ráadásul most az ő sorsa a tét... – Hirtelen megváltozott
az arckifejezése. – Csupán egyvalamit mondhatok: három alvó van.
– Ezt már említetted. Ezerszer hallottam.
– Nos, azt hiszem, neked kell felébresztened az egyiket,
Maurának pedig nem szabad  felébresztenie a másikat.
– Ez csak két feladat. Három alvó van.
– A harmadik feladatot illetően kissé eltér ő  álláspontot
képviselünk Persephone-nal.
–  Milyen feladatról van szó tulajdonképpen? Igazi munkáról,
amiért havi fizetés jár, és a végén kiteszik a fényképünket a
varázserdő  dicsőségfalára „Az évezred legkiválóbb dolgozója”
felirattal?
– Olyan feladat, amit ha sikerrel teljesítünk, visszaáll az
egyensúly, és mindenki rohadt boldogan él, amíg meg nem hal.
– Ez jól hangzik, csakhogy egy:   mi van a középső alvóval; kett ő:  
hogyan teljesítesz egy negatív el őjelű  feladatot, úgy értem, anya
honnan fogja tudni, hogy sikeresen nem  ébresztette fel az illet őt; és
három: Gansey ettől még ugyanúgy meg fog halni? Mert... hat:   én
nem így képzelem a happy endet!
 

  – Sajnálom, hogy egyáltalán szóba álltam veled – szedte össze

Calla a számlákat.
– És hét:  nem akarok suliba járni.
–  Hát, pedig megtiltom, hogy abbahagyd az iskolát. Bocs, így
jártál.
– Egy szóval sem mondtam, hogy abbahagyom. Csak jelen
pillanatban nagyon alacsony az elégedettségi szintem. Zuhan a
munkamorál. Csapataink nem akarnak állami főiskolára járni.
Calla újabb billentyűt nyomott le a számológépen. Szája
közömbösen biggyedt lefelé.
– Csapataink jobban tennék, ha nem annak a fülébe
nyafognának, aki vért izzadt, hogy bekerülhessen az állami
főiskolára.
– Most az jön, hogy mindennap térdig lejártam a lábam, mire
eljutottam az iskolába? Mert ha igen...
– Most az jön, hogy mindenki tegye a kötelességét, Blue
Sargent.
Blue leforrázva ugrott fel.
– Jó, hagyjuk! –  pukkadozott. –  Hol van a Holtak Útján látott
emberek névsora?
– Gansey sem kerülheti el a sorsát.
– Calla!
– A hűtő tetején, a dobozban, ha jól emlékszem.
Blue mélységes csalódottsággal viharzott ki a szobából, és a
szappangyártó kölykök hordáján keresztülvágva a hűtőhöz vonszolt
egy széket. Hamarosan meg is találta a noteszeket az említett
dobozban. Magához vette a teljes gy űjteményt, ismét átverekedte
magát a szorgos gyerekek tömegén, majd a tolóajtón keresztül
kilépett a sötét kertbe.
Azonnal elhalt a zaj. Az udvar üres volt, leszámítva néhány
 

elültetésre váró krizantémot, a terebélyes sárga lombkoronával

büszkélkedő  hatalmas bükkfát és Szürkét. A férfi olyan csendesen
üldögélt az egyik kempingszéken, hogy Blue csak akkor vette észre,
amikor maga is helyet akart foglalni.
– Jaj! Bocs! Megzavartam valamit? Mert akkor visszamegyek a
házba.
Szürke töprengő arckifejezéssel nézett a lányra.
– Nem, én kérek elnézést –  billentette a majdnem teli
sörösdobozt a másik szék felé. – Nekem kellene megkérdeznem, ne
hagyjalak-e magadra.
Blue félszeg legyintéssel ült le. Nyirkos, poshadt este volt, es ő-
és félig égett avart űzillat terjengett a leveg őben. A hirtelen beálló
csendben Blue halkan lapozgatta a papírjait, Szürke pedig merengő 
arccal szorongatta a sörét. Hűvös szél fújt, így Szürke végül kibújt a
dzsekijéből, és a legnagyobb természetességgel nyújtotta át Blue-
nak.
A lány a vállára terítette a ruhadarabot.
– Mi az a kezedben? Remélem, szonettek.
Blue elgondolkodva dobolt az ujjaival, azon töprengett, hogyan
foglalhatná össze röviden a tényállást.
– Minden májusban virrasztást tartunk, hogy lássuk a
szellemeket, és kiderítsük, kik fognak meghalni egy éven belül.
Felírjuk a nevüket, és ha az ügyfeleink közé tartoznak, elmeséljük
nekik, hogy láttuk a szellemüket. Így elég idejük marad, hogy
elrendezzék a dolgaikat. Ezeket a névsorokat olvasgatom.
– Jól vagy?
– Igen, csak viszket a szemhéjam –  dörzsölte meg Blue a jobb
szemét. – Miért vág ilyen arcot?
– Csak a dolog etikai és spirituális következményei kápráztattak
el.
 

  – Tényleg? – Blue a feje fölé tartotta a legfrissebb listát, hogy a

konyhából kiszűrődő fény megvilágítsa az írást. – Itt van!
– Mi?
Blue végre megtalálta, amit keresett: JESSIE DITTLEY. Rosszul
írta le a nevet, de ez nem változtatott a tényen.
– Megismerkedtem valakivel, és ismer ősnek tűnt a neve – dőlt
hátra Blue.
– Rajta van a listán?
– Igen. Sajnos nem tudom, azért hal-e meg, mert
beleavatkozunk az életébe, esetleg éppen ellenkez őleg, így is, úgy
is meghalna.
Szürke hátradőlt a széken, és felnézett a városka fényeit
visszatükröző, alacsonyan lógó felhőkre.
– Sors kontra jövendölés? Szerintem te azért bennfentes vagy a
Látók körében.
Szél borzolta a bükkfa leveleit. Blue jó szorosan
beleburkolózott a dzsekibe.
– Én csak annyit tudok, amennyit a többiekt ől hallottam.
– És mit hallottál t őlük?
Szürke ügyesen kérdezett. Nem érdekelték a részletek, inkább
azt élvezte, hogy nincs egyedül. Fura, de Blue Calla vagy
Persephone mellett jóval magányosabbnak és nyugtalanabbnak
érezte magát, mint most.
Megint szúrást érzett a szemhéja alatt.
– Anya azt mondja, olyan az egész, mintha emlékeket látnánk – 
magyarázta. –  Csak nem el őrefelé tekintünk, hanem hátrafelé. A
jövőre emlékezünk vissza. Mert az id ő  nem ilyen –  húzott egy
vonalat az ujjával –, hanem ilyen. – Egy kört rajzolt fel a leveg őbe. – 
És ha jobban belegondolunk, nem arról van szó, hogy nem tudjuk
megváltoztatni a jövőt, hanem arról, hogy ha látjuk a jöv őt, egyben
 

azokkal a változásokkal is szembesülhetünk, amiket esetleg a

látomásaink alapján kezdeményeztünk. Nem tudom. Nem tudom!
Anya mindig azt mondja az embereknek, hogy a jóslás ígéret, nem
garancia. Az ígéretet pedig bármikor meg lehet szegni.
–  Néha a garanciákat is –  jegyezte meg Szürke savanyúan. – 
Maura is szerepel a listán? – kérdezte hirtelen.
–  Anya Nyugat-Virginiából származik –  csóválta meg a fejét
Blue. – Mi csak azokat látjuk, akik itt helyben születtek.
Vagy, III. Richard Gansey esetében: akik itt helyben születtek
újjá. 
– Megnézhetem?
A lány odaadta a névsort, és miközben Szürke átfutotta a listát,
a lassan mozgó faleveleket figyelte a feje fölött. Mennyire szerette
ezt a bükkfát! Kiskorában gyakran tapasztotta tenyerét a hűvös,
sima kérgére, vagy telepedett le a kacskaringós, kiálló gyökerek
közé. Egyszer még levelet is írt a fának, és egy tolltartóba tette a
cetlit, amit aztán a gyökerek közé tuszkolt. A gyökerek azóta
teljesen körbenőtték a dobozt, elrejtve azt a kíváncsi tekintetek
elől. Blue szívesen újraolvasta volna a levelet, mivel csak a
keletkezésére emlékezett, a tartalmára már nem.
Mr. Gray megdermedt.
– Gansey? – kérdezte puhatolózva.
A legutolsó név a legutolsó oldalon.
Blue az ajkába harapott.
– Tud róla?
A lány alig észrevehet ően csóválta meg a fejét.
– Tudod, mennyi ideje van hátra?
Blue ismét csak a fejét rázta.
A férfi átható pillantást vetett rá, aztán felsóhajtott, és
bólintott, egy olyan ember szolidaritásával, aki megúszta: nem
 

szerepel a listán.
– Sok ígéret hiúsul meg, Blue –  szólalt meg végül, majd
belekortyolt a sörébe.
Blue összehajtogatta a papírlapot. A JESSIE DITTLEY név eltűnt,
aztán ismét felbukkant.
– Szereti anyámat?
A férfi az eget bámulta a falevelek fekete csipkehálóján át.
Aztán bólintott.
– Én is.
Szürke komoran görbítette be a mutatóujját.
– Nem akartam veszélybe sodorni a családodat –  mondta
homlokráncolva.
– Tudom. Mi nem hibáztatjuk.
– Komoly döntés előtt állok – folytatta a férfi. – Van egy tervem.
Azt hiszem, vasárnapig véghez is viszem.
– Miért pont vasárnapig?
– Van egy fontos évforduló, ami éppen aznapra esik – 
magyarázta Szürke. –  Ez tűnik a legalkalmasabb időpontnak, hogy
végre olyan emberré váljak, amilyennek édesanyád látni szeretne.
– Remélem, anya olyan embernek szeretné látni, aki felkutatja
az eltűnteket – felelte Blue.
A férfi felállt, és kinyújtózkodott.
– Helm sceal cenum, ond a pqs heanan hyge hord unginnost. 
– Ez azt jelenti, hogy „hősies tettet fogok végrehajtani”? 
Szürke mosolyogva válaszolta:
– „A nyúlszívűnek nem jár jutalom, de az igaz férfiú megérdemli
a fénylő sisakot.” 
– Akkor jól tippeltem.
– Végeredményben.
 

18 

ANSEY NEM ALUDT.

G Mivel Blue-nak nem volt mobilja, a fiú, ha akarja, sem
tudta volna megszegni a szabályt, és felhívni a lányt. Ehelyett
minden éjjel csukott szemmel, kezét a telefonján pihentetve hevert
az ágyon, hátha Blue rácsörög a telefon-varró-macskaszobából.
Hagyd abba! –  figyelmeztette magát. Ne görcsölj már ennyire...
Egyszer csak megrezzent a mobilja. A füléhez emelte a készüléket. – 
Látom, még mindig nem kerültél be a Kongresszusba.
Ez végleg kiverte a szeméb ől az álmot.
Gansey Ronan csukott ajtajára sandított, majd fogta a
drótkeretes szemüvegét meg a naplóját, és felkelt az ágyból.
Bezárkózott a konyha-fürdő-háztartási helyiségbe, és leült a
hűtőszekrény elé.
– Gansey!
– Itt vagyok – suttogta a fiú. – Mit tudsz a kékszárnyú récér ől?
Síri csend.
– Erről tanácskoztok a Kongresszusban, amikor zárt ülést
rendelnek el?
– Igen.
– Ez egy kacsa?
 

  – Talált! Egy pont a Róka utcaiaknak. A közönség őrjöng!

Tudtad, hogy nyáron egy hónapig repülésképtelenek, mert
egyszerre vedlik le az összes röptollukat?
– Ez minden kacsánál így van, nem?
– Tényleg?
– Na, ez a baj a Kongresszussal.
– Ne szemtelenkedj, Sargent! Jane. Tudtad, hogy a kékszárnyú
récének ebben az id őszakban száz gramm fehérjét kell
elfogyasztania, hogy pótolni tudja a hatvangrammnyi elhullajtott
test- és farktollat?
– Nem én.
– Vagyis körülbelül harmincegyezer puhatest űt kell megennie.
– Ezt valami könyvből olvasod?
– Nem – csukta be a naplóját Gansey.
– Hát, ez nagyon tanulságos volt.
– Mint mindig.
– Akkor jó.
Ismét csend lett, végül Gansey rájött, hogy Blue letette.
Lehunyt szemmel, bűntudatosan, megvigasztalódva, zaklatottan,
gondolataiba mélyedve dőlt a hűtőszekrénynek. Huszonnégy óra
múlva megint úrrá lesz rajta a vágy.
Csak okosan csak okosan csak okosan. 
– Mi van veled, öreg? – kérdezte Ronan.
Mire Gansey kinyitotta a szemét, Ronan is felkapcsolta a
villanyt. Az ajtóban állt, a nyaka körül fejhallgatóval, vállán a nyájas
képű  orgyilkosként gubbasztó Láncfűrésszel. Ronan a Gansey
lábánál heverő telefonra pillantott, de egy szót sem szólt, és Gansey
sem mondott semmit. Tudta, hogy Ronan hamarosan újabb
hazugság fültanúja lesz, mert az igazság vállalhatatlan. Amikor
Adam bekerült a csapatba, Ronant hónapokig mardosta a
 

féltékenység, de ez az ügy valószín űleg még fájdalmasabban

érintené.
– Nem bírtam elaludni –  mondta Gansey őszintén. Majd némi
gondolkodás után hozzátette: –  Meg fogod ölni Greenmantle-t,
ugye?
Ronan előreszegte az állát. Bántó, keserű  mosoly játszott az
ajkán.
– Nem. Jobb ötletem van.
– Megtudhatom, mi az? Csak nem beletör ődtél, hogy a bosszú
nem old meg semmit?
Ronan mosolya még szélesebbé és bántóbbá vált.
– Törődj a magad dolgával, Gansey!
Így, higgadtan sokkal veszélyesebbnek t űnt. És igaza volt:
Gansey nem akarta tudni.
Ronan odébb tolta Gansey-t, és kinyitotta a h űtőt. Kivett egy
üdítőt, majd egy hideg hot dogot nyújtott át Láncf űrésznek, aztán
újból szemügyre vette Gansey-t.
– Hé, hallottam egy tök jó dalt –  mondta. Gansey minden
erejével azon volt, hogy elterelje a figyelmét a hangosan lakmározó
hollóról. – Meghallgatod?
Gansey és Ronan zenei ízlése elég távol állt egymástól, ám
Gansey ezúttal megadóan vonta meg a vállát.
Ronan leemelte a fejhallgatót a nyakából, és Gansey fülére
biggyesztette. Por- és madárszaga volt, nyilván Láncfűrész
közelsége miatt.
A fejhallgatóból ismer ős nóta harsogott:
– Bumm, egy és két és...
Gansey dühösen kapta le a fejhallgatót, mire Ronan sátáni
kacajt hallatott, amibe kisvártatva Láncf űrész is bekapcsolódott.
Hevesen csapkodott a szárnyával rémes, rosszmájúan hahotázó
 

gazdája vállán.
– Te szemét! –  fortyogott Gansey. –  Te szemét! Visszaéltél a
bizalmammal.
– Ez az évezred nótája – pukkadozott a nevetést ől Ronan. Aztán
összeszedte magát. –  Gyere, madár, hagyjuk, hadd egyen
nyugodtan!
Mielőtt távozott, lekapcsolta a villanyt, és Gansey körül megint
sötétbe borult a szoba. A fiú még hallotta, hogy Ronan a szobájába
menet tovább fütyörészi a gyilkosos dalt.
Gansey feltápászkodott, fogta a telefonját meg a naplóját, és
visszafeküdt az ágyba. Mire a feje a párnára hanyatlott, az összes
bűntudata és aggodalma elpárolgott. Nem maradt más, csak a
színtiszta boldogság.
 

19 

ANSEY MÁR EL IS FELEJTETTE,  aziskola mennyi vesződséggel jár.

G Talán azért, mert sokkal több tanításon kívüli tevékenységet
vállalt, vagy mert még a szabadidejében is egyfolytában az iskola
körül forogtak a gondolatai.
Greenmantle. 
– Dick! Gansey! Gansey papa! Harmadik Richard Campbell
Gansey!  
A szóban forgó Gansey tanítás után Ronan és Adam
társaságában sietett az igazgatói iroda felé. Bár távolról hallotta,
hogy valaki utánakiált, éppen a saját gondolataival volt elfoglalva,
így a szavak nem jutottak el az agyáig. Ami részben Greenmantle-
ön, részben Maura elt űnésén, részben Maloryn és a mer őleges Ley-
vonal feltárásán, részben a hollók barlangján, részben Blue hét óra
múlva esedékes telefonhívásán kattogott. Elméjének legkisebb, ám
enyhe szorongást kiváltó területe pedig – ami egyre nagyobb részt
követelt magának –  az őszi égbolt színén, a lehullott leveleken,
továbbá azon merengett, hogy az idő  visszafordíthatatlanul halad
előre, míg végül az utolsó homokszem is lepereg.
Egyenruhamentes nap volt annak a tiszteletére, hogy az iskola
megnyert egy regionális vetélkedőt, és az uniformis hiánya csak
 

még tovább mélyítette Gansey aggodalmát. Az osztálytársai

pufimellényben, kockás nadrágban és márkás pulóverben
nyüzsögtek a campuson. Ez is csak azt támasztotta alá, hogy Gansey
a  jelenben   él, nem egy másik id ősíkon. A többi diák
összetéveszthetetlenül ennek az évtizednek, ennek az évnek, ennek
a szezonnak, ennek a társadalmi rétegnek a szülötte volt. Ember-
órák. Majd ha mindenki visszaveszi az egyforma tengerészkék
pulóverét, Aglionby is kisiklik az id ő  fogságából, és a korszakok
újból egybemosódnak.
Gansey néha úgy érezte, az elmúlt hét évben csak ilyen helyek
után kutatott.
Greenmantle. 
Ezen a héten Greenmantle minden reggel fogpasztamosollyal
állt ki az osztály elé. Ronan egy idő után be sem ment az els ő órára.
Gansey tudta, ha Ronan megbukik latinból, nem érettségizhet le,
de egy percig sem hibáztatta a barátját.
A falak egyre csak omladoztak.
Adam megkérdezte Gansey-t, miért kell bemennie az
igazgatóhoz. Gansey hazudott. Nem akart összeveszni Adam
Parrish-sel.
– Ganseeeeeeey!
Előző este Mr. Gray azt mondta Ronannek:
– Álmodj nekem egy Greywarent, amit odaadhatok
Greenmantle-nek.
– Intézzem el, hogy annak a szemétnek szabad bejárása legyen
Cabeswaterbe? – felelte Ronan. – Komolyan ezt kéri tőlem?
Tehát zsákutcába jutottak.
– Gansey papa! DICK!  
Ronan hátrafordult, és elindult az ordítozó felé.
– Ne most, Cheng! – tárta szét a karját. – Őfelsége nem ér rá.
 

  – Veled nem tárgyalok, Lynch. Nekem egy érz ő  lélekre van

szükségem.
A Ronan vicsorgó fogsorán megcsillanó fény végre
visszarántotta Gansey-t a jelenbe. A fiú lelassított, és az órájára
pillantott, majd sietve Henryhez lépett, aki az oszlopközben ült egy
kártyaasztal mögött. A haja olyan volt, mint a koromsötét t űz.
A két fiú barátságosan kezet rázott az asztal fölött. Volt pár
közös vonásuk: Gansey múlt őszi távozása előtt az evezősök
csapatkapitánya volt, és egyik reggel Henry is jelentkezett az
egyesületbe, de mire eljött a vacsoraid ő, kihúzta a nevét. Gansey
járt Ecuadorban, Henry pedig egyszer szerepelt egy
fotósorozatban, amiben egy Szerelmes Ecuador nevű versenyló volt
a partnere. Gansey-t egyszer halálra csipkedték a lódarazsak,
Henryék családi vállalkozása robot drónméhek tervezésével
foglalkozott.
A fiúk kedvelték egymást, de nem ápoltak baráti viszonyt.
Henry a vancouveri bandához húzott, míg Gansey a halott walesi
királyokhoz.
– Mit tehetek önért, Mr. Cheng? – kérdezte Gansey nyájasan.
– Látod, Ronan? –  mutatott rá Henry. –  Így szólítunk meg egy
embert. Nos. Jó. Hogy. Kérdezed, Gansey. A segítségedet kérném,
írd alá ezt!
Gansey szemügyre vette ezt.  A megfogalmazás kissé hivatalos
volt, de az írás valamiféle petíciónak t űnt, ami egy, az iskola tanulói
által megválasztott diáktanács megalakítását szorgalmazta.
– Azt akarod, hogy szavazzak a szavazati jogomért?
– Azonnal megragadtad a lényeget, ami az iskolatársainkról
sajnos nem mondható el. Már értem, miért szerepelsz mindig a
hírlevélben – nyújtott el őre Henry egy tollat, majd, amikor Gansey
nem nyúlt rögtön utána, egy filctollat, végül egy ceruzát.
 

  Gansey, ahelyett, hogy elvette volna a megfelel ő íróeszközt, azt

latolgatta, vajon a petíció aláírása hatással lehet-e még az életére.
Rex Corvus, parate Regis Corvi. 
– Gyerünk, Gansey! –  nógatta Henry. –  Rád hallgatnak. A te
szavazatod duplán számít, mert te kaukázusi típus vagy, és szép a
hajad. Te vagy a legmenőbb arc a suliban. Ezt már csak azzal tudnád
megfejelni, ha anyukád bekerülne a Kongresszusba.
Ronan Adamre vigyorgott. Gansey elgondolkodva dörzsölgette
az alsó ajkát a hüvelykujjával. Bár kellemetlenül érintette a dolog,
tisztában volt vele, hogy Henry nem is mondott akkora butaságot.
Soha nem fogja megtudni, mi az, amit a saját jogán vívott ki
magának, és mi az, amit az el őkelő  pedigréjével együtt örökölt
meg. Régen nem nagyon zavartatta magát emiatt.
Most viszont annál inkább.
– Aláírom, de szeretnék mentesülni a jelölés alól –  vette el
Gansey a tollat. – Már így is el vagyok havazva.
– Hogyne, öregem –  dörzsölte össze a tenyerét Henry. – 
Parrish?
Adam megrázta a fejét, olyan ridegen és fens őbbségesen, hogy
Henry nem is er őltette tovább a dolgot.
– Lynch?
Ronan tekintete Adamr ől Henryre vándorolt.
– Az előbb még azt mondtad, hogy nincs lelkem.
Borotvált fejével, a fekete motorosdzsekijében meg a drága
farmerében egyáltalán nem úgy festett, mint egy elitiskola tanulója.
Inkább olyan volt, mint egy koravén kamasz. Gansey úgy érezte,
Ronan jócskán túlnőtte őket a nyáron.
Ki ez a két srác?  – tűnődött magában. Mit keresünk itt?  
– A politika már kikezdte az elveimet – felelte Henry.
Ronan kiválasztott egy vastag filctollat, és mélyen a petíció fölé
 

hajolt. ANARCHIA, írta fel rá öles bet űkkel, majd Henryhez vágta a
harci eszközt.
– Hé! –  kiáltotta Henry, mikor a filctoll lepattant róla. – 
Rohadék!
–  A demokrácia kész röhej –  jelentette ki Ronan, mire Adam
elnyomott egy mosolyt, ami észrevétlensége ellenére is
mélységesen kirekesztőre sikeredett.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy Adam Ronant ől leste el.
Gansey szánakozó pillantást vetett Henryre.
–  Bocs, ma még nem tombolta ki magát. Vagy az étrendjével
van valami gond. Máris odébb viszem.
– Ha megválasztanak – közölte Henry Ronannel –, kitiltatlak az
iskolából.
Ronan mosolya vékony volt és sötét.
– A pereskedés is kész röhej.
Miután a csapat folytatta útját az árnyékos oszlopcsarnokban,
Gansey megkérdezte:
– Nem merült még fel benned, hogy feln őtt korodra irtózatos
nagy seggfej lesz bel őled?
Ronan elrúgott egy kavicsot. Az végigszánkázott a téglajárdán,
majd az udvar gyepszőnyegére pattant.
–  Állítólag egy Fiskert kapott az apjától szülinapjára, de nem
meri vezetni. A saját szememmel akarok meggy őződni róla. Azt
mondják, biciklivel jött.
– Vancouverből? – tudakolta Adam.
Gansey komoran nézte, amint két felt űnően éretlen
kilencedikes szalad át az udvaron –  ő is ilyen kicsi volt? Bekopogott
az igazgatói iroda ajtaján. Ez most komoly? Az  volt.
– Megvártok?
– Nem – felelte Ronan. – Kocsikázunk egyet Parrish-sel.
 

  – Tényleg? – kérdezte Adam.

– Jó. –  Gansey megkönnyebbült, hogy a többiek elfoglalják
magukat, és nem az igazgatón agyalnak; így legalább nem merül fel
bennük a gyanú, hogy a barátjuk kicsit furcsán viselkedik. –  Majd
találkozunk.
Még mielőtt a többiek bármit is mondhattak volna, belépett az
irodába, és becsukta maga mögött az ajtót.
 

20 

R ONAN BARNSBA VITTE ADAMET. A katasztrofális július 4-i buli után

Ronan nagy előszeretettel keresett menedéket a családi
rezidencián, és kés ő este járt haza, minden különösebb magyarázat
nélkül. Adam nem akart kotnyeleskedni – a titok az titok –, de azért
fúrta az oldalát a kíváncsiság.
Most úgy tűnt, lehull a lepel.
Bams mindig is zavarba ejtette Adamet. Lehet, hogy Lynch-ék
otthonát, Gansey-ék házával ellentétben, nem borította a
dúsgazdagság patinája, klausztrofóbiára hajlamosító története
azonban mindenért kárpótolta a látogatót. A pajtákkal telet űzdelt
mezők kis szigetet képeztek, ami teljesen elkülönült a völgy többi
részétől. Niall Lynch itt szórta szét fantáziájának magvait, és
legeltette az álmait. Mintha egy másik bolygón jártak volna.
Ronan végiggurult a keskeny kocsifelhajtón. A kavicsos út egy
töltésen és csavart törzsű  fák bozótján haladt keresztül.
Cseresznyepiros szömörcelevelek és vérvörös tüskékkel borított
málnaindák villantak elő a törzsek mögül. Minden más zöld színben
tündökölt: a sűrű  lombozat, amin még a délutáni napfény sem
tudott áthatolni, a töltésen hullámzó f űtenger, a nedvesen
kapaszkodó moha.
 

  És az erdőből máris a hatalmas, zárt mezőkre jutottak. Itt még

harsányabbak voltak a színek: zöld-arany legelők, piros-fehér
pajták, tömött bokrokról alácsüngő telt virágú, kócos őszirózsák, a
fasor mögött megbúvó lila, álmos hegyek. Az út egyik oldalán
mosolygós, sárga almák kukucskáltak elő  a fák lombja közül. A
túloldalon egy valószínűtlenül kék, álombéli virág rendezett
ámokfutást a fűben. Minden vad volt és megszelídíthetetlen.
Mint Lynch-ék.
Ronan nagy, látványos oldalfarolással állt meg a kocsifelhajtó
végén – Adam némán kapaszkodott a tetőfogantyúba –, és a BMW
hanyag eleganciával csússzam be a fehér parasztház el őtti kavicsos
parkolóba.
– Csodálom, hogy nem vitted ki a falat – jegyezte meg Adam,
amikor kiszállt a kocsiból.
– Ja – helyeselt Ronan.
Ő is kiszállt, és felpillantott a parkoló melletti szilvafákra. Adam
ezúttal is arra a megállapításra jutott, hogy Ronan egy cseppet sem  
rí ki a környezetből. Érett gyümölcsök után kutatott az ágak között,
olyan könnyed eleganciával, mint aki nem el őször teszi ezt.
Nyilvánvaló volt, hogy Ronan itt n őtt fel, és itt is fog megöregedni.
Nyilvánvaló volt, ha száműznék innen, azzal kitépnék a szívét.
Adam egy nosztalgikus pillanatában elképzelte, mi lett volna
Adam Parrishből, ha ezen a birtokon n ő  fel, nem pedig Henrietta
peremén, a poros lakókocsiparkban, mi lett volna egy olyan Adam
Parrishből, aki joggal tekinthetné a sajátjának ezt az otthont. Ez
azonban legalább akkora képtelenségnek tűnt, mint az, hogy
Ronanből középiskolai tanár lesz.
Adam nem értette, hogy vadulhatott el Ronan egy ilyen védett
helyen.
Ronan két sötétlila szilvát talált, ami megfelelt az
 

elképzeléseinek. Az egyiket odahajította Adamnek, majd intett a

barátjának, hogy kövesse.
Adam meg volt győződve róla, Ronan azért járkál haza, hogy
előkészítse a terepet magának meg Matthew-nak. Annyira beleélte
magát a dologba, hogy komolyan meglepődött, amikor Ronan a
tanyaház mögött épült pajták egyikéhez vezette.
Nagy, hosszú pajta volt, valószínűleg ló- vagy
szarvasmarhatartásra tervezték, de most csak lomok hányódtak
benne. A közelebbi vizsgálat nyomán kiderült, hogy álombéli
lomokról van szó, amik az id ő  során lassan átadták magukat a
pornak meg az enyészetnek.
Ronan könnyed léptekkel vágott át a félhomályba burkolózó
helyiségen. Közben egy órát, egy lámpást meg egy vég szövetet
emelt fel a földr ől, amire még ránézni is fájdalmas volt. Aztán egy
szíjra erősített bányászlámpába botlott, ezt a vállára akasztotta.
Már rég befalta a szilvát.
Adam az ajtóban téblábolt, onnan figyelte a porszemek táncát.
Még hozzá sem nyúlt a szilvához.
– Ezen dolgozol?
–  Nem, ez apa holmija. –  Ronan egy kicsi, húros hangszert
kapott fel a földről. Megfordult, hogy Adam is jól láthassa a
színtiszta aranyból készült húrokat. – Ezt nézd!
Adam odament hozzá. Bár sok tanulnivalója volt, és még
Cabeswatert is el kellett rendeznie, nem sietett. A pajtában álmos,
időtlen hangulat uralkodott, és Adam szívesen turkált a csodák meg
a bolondos tárgyak között. Akadt pár szerkezet, amit titokzatos
energiaforrást működtetett. Azok a lények viszont, amiket Niall
Lynch álmodott életre, most aludtak. A két fiú alvó madarakra
bukkant a lomok között, sőt egy szundikáló macskát meg egy
ódivatú kitömött medvét is találtak, ami szintén élt, mert mozgott a
 

mellkasa. Most, hogy a megalkotójuk elhalálozott, örök álomra

voltak ítélve –  hacsak vissza nem küldik őket Cabeswaterbe, mint
Ronan édesanyját.
Miközben egyre beljebb hatoltak a régi pajtában, Adam érezte,
hogy Ronan fél szemmel folyton őt nézi, és hiába próbál
érdektelenséget mímelni, nem megy neki. Adam azon t űnődött,
vajon más is észrevette már, mi zajlik köztük. Ő  a maga részéről
örült volna neki, de rögtön el is szégyellte magát, mert csak a
hiúság beszélt belőle:
Ezek szerint Adam Parrish is van annyira kívánatos, hogy valaki
belehabarodjon, méghozzá nem is akárki, hanem Ronan, aki bárkit
kiszemelhetne magának, akár Gansey-t is, de ő   Adamen legelteti a
szemét. 
Talán téved. Lehet, hogy téved.
Én kiismerhetetlen vagyok, Ronan Lynch. 
– Akarod látni, min dolgozom? – kérdezte Ronan. Fapofával.
– Persze – válaszolta Adam. Fapofával.
Ronan épp csak annyi időre állt meg, hogy a kerítésoszlopra
akassza a bányászlámpát, majd Adammel a nyomában átvágott a
nedves réten. Ahhoz a pajtához tartott, amit egyszer már
megnéztek. Adam már azelőtt tudta, mi várja odabent, hogy Ronan
kitárta volna a nagy, rozsdás kaput. És valóban: egy népes,
tarkabarka marhacsordát látott maga előtt. A pajták többi
lakójához hasonlóan, ezek az állatok is aludtak. Vártak valamire.
Odabent tompa, barnás fény szüremlett át a magas tet ő 
porlepte ablakain. Meleg, eleven, ismer ős szag terjengett: szőr,
trágya és pára keveréke. Ki álmodik magának egy egész
marhacsordát? Nem csoda, hogy Cabeswater csak Ronan apjának
halála után tért magához. Még Ronan és Kavinsky poénnak szánt
álmai is úgy lemerítették a Ley-vonalat, hogy az erdő végül eltűnt.
 

Pedig ők csak csecsebecséket, drogot meg autókat zsákmányoltak.

Nem élőlényekkel teli mez őket. Nem egy képzeletbeli völgyet.
Greenmantle ezért nem kaparinthatja meg a Greywarent, még
ha az hamisítvány is. A vérengző  Cabeswater furamód nagyon is
törékeny képződmény volt.
Ronan egy ajtóhoz lépett.
Lepukkant iroda lapult mögötte. A vastagra hízott porréteg
már-már piszok látszatát keltette. Állatorvosi kartotékok és
takarmányszámlák sárgállottak az asztalon. A kukában ősrégi
kólásdobozok. A falra keret nélküli nyomatokat szegeztek: egy New
Yorkban koncertező ír zenekar szórólapját; meg egy régi plakátot,
amin gyerekek futkároztak egy távoli, történelmi ország távoli,
történelmi mólóján. Adam apja teljesen mást t űzött ki a műhely
falára, ami megint az epekedő Ronant juttatta Adam eszébe. Hogy
egy Ronan kaliberű srác pont őt szúrja ki magának...
Ronan megbotlott valamiben, és hosszasan káromkodott, aztán
megtalálta a villanykapcsolót, és egy barátságos neoncső  gyulladt
fel a fejük fölött. Döglött legyek tapadtak rá.
A valamivel kellemesebb fényviszonyoknak hála Adam
ösvényeket fedezett fel a porban, amik az íróasztaltól a fal melletti
székig vezettek. A széken egy – amúgy tiszta – takaró hevert. Nem
volt nehéz kivenni a benne alvó fiatalember testlenyomatát. A kép
szívbemarkoló magányról árulkodott.
A fal mellett guggoló Ronan egy fémládikát húzott maga elé, és
hatalmas robajjal csapta fel a fedelét.
– Megpróbálom felébreszteni apám álmait.
– Mi?
– Nem haltak meg. Csak alszanak. Ha elvinném őket
Cabeswaterbe, felébrednének és elcsatangolnának. Úgyhogy arra
gondoltam, mi lenne, ha Cabeswatert hoznám ide?
 

  Adam nem tudta, milyen vallomást várt, de az biztos, hogy nem

ilyet.
– A tehenekhez.
– Azért a családomról se feledkezzünk meg, Parrish!
Aurora Cabeswaterben ragadt. Ronan természetesen azt
akarta, hogy az édesanyja szabadon járhasson-kelhessen.
– Bocs! Igazad van – válaszolta Adam leforrázva.
– De nem csak err ől van szó. Matthew...
Ronan elhallgatott, nem szólt többet, Adamnek azonban ennyi
is elég volt. Ronan újabb titkot rejtegetett, amit egyel őre senkivel
sem akart megosztani.
Ronan beletúrt a dobozba, és amikor hátrafordult, egy átlátszó
üveggömb volt a kezében. A belsejében fátyolosan csillámlott a
levegő. Csinos darab volt, olyasmi, amit a kertbe vagy egy id ős néni
konyhájába szokás kiakasztani. Ártalmatlannak   tűnt. Nem vallott
Ronanre.
Ronan a fény felé tartotta. A leveg ő az egyik oldalról a másikra
vándorolt. Talán nem is leveg ő  volt. Hanem folyadék. Ott
tükröződött Adam kék szemében.
– Ez volt az első próbálkozásom – magyarázta Ronan.
– Te álmodtad.
– Persze.
– Ühüm. És Cabeswater?
– Engedélyt kértem t őle – felelte Ronan sért ődötten.
Engedélyt kért t őle. Ennyi. Mintha olyan egyszer ű  lenne
kapcsolatot teremteni ezzel az entitással, ami csak nagy, er őszakos
gesztusok árán tud szót érteni Adammel.
– Álmomban Cabeswater szelleme volt benne –  folytatta
Ronan. –  Ha álmomban működik, miért ne m űködhetne a való
életben is? – kántálta.
 

  – És működik? Most az egyszer ne dumálj mellé!

– Seggfej! Nem. Nem m űködik. Egy nagy rakás szar.
Ronan ismét beletúrt a ládikába, és egymás után emelte ki a
használhatatlan, hajmeresztő tárgyakat. Egy csillámló szalagot, egy
fűcsomót, ami a hozzá tartozó földdarabból táplálkozott, egy villás
faágat. Néhányat Adam kezébe nyomott. Mindegyiknek furcsa
tapintása volt. Túl nehezek voltak, mintha a gravitáció a
megszokottnál erősebben hatna rájuk. És ismerős szaguk volt, mint
Ronannek, vagy mint Cabeswaternek.
Ha Adam erősen koncentrált –  vagyis nem   koncentrált –,
mindegyikben ott érezte a Ley-vonal lüktetését.
– Volt egy zsák homok is – mondta Ronan –, de kiömlött.
Maratoni álmok. Ronan napról napra csak azért tette meg az
egyórás utat, hogy leparkolhassa a kocsit, belekuporodhasson a
székbe és zavartalanul alhasson.
– De miért itt? Miért pont itt csinálod?
– Néha darazsakkal álmodom – felelte Ronan színtelen hangon.
Adam maga elé képzelte a jelenetet: Ronan felriad a
Monmouth gyárban, kezében az álombéli tárggyal, miközben
darazsak mászkálnak az ágyneműjén, és Gansey mit sem sejtve
alszik a másik szobában.
Nem, a Monmouthban nem engedhette el magát.
Magány. 
– Nem félsz, hogy bajod esik? – kérdezte Adam.
Ronan gúnyosan mosolygott. Ő meg a félelem! De azért furcsán
csillogott a szeme. Zavartan bámulta a kezét, majd bevallotta:
–  Egyszer álmodtam neki egy doboz allergiafecskend őt. Alvás
közben is a rovarcsípés ellenszerét keresem. Elhozom magammal.
Becsempészem Töfibe. Már tele van velük a Monmouth.
Adam lelkében vad, brutális remény támadt.
 

  – És működik?
– Nem tudom. Csak élesben derül ki. Nincs visszavágó. – Ronan
két tárgyat vett ki a ládikából, és felállt. –  Nesze! Kirándulunk
egyet. Irány a labor!
Égszínkék polártakarót szorongatott a hóna alatt. A másik
karjára pincéreket idéző mozdulattal terített rá egy darab mohát.
– Vigyek valamit? – kérdezte Adam.
– Nem kell, vazze’. 
Adam előzékenyen tárta ki az ajtót.
Az istállórészben Ronan egyenként szemügyre vette a
teheneket, megállt mellettük, az arcukba bámult, vagy
félrebillentett fejjel tanulmányozta a mintázatukat. Végül egy
csokoládébarna tehénnél kötött ki, akinek barátságos pofáján
szaggatott csík futott végig. A bakancsa orrával többször is
megbökdöste az állat mozdulatlan horpaszát, majd így szólt:
– Jobb lenne, ha úgy érezném, hogy... Nem is tudom...
különlegesek. Hogy én álmodtam őket.
Adam úgy vélte, az állat nagyon is tehénszer ű.
– Mi a helyzet ezzel?
–  Rohadt barátságosnak tűnik. Kistehén, a varázslótanonc. – 
Ronan leterítette a kék takarót. Óvatosan. – Tapogasd ki a pulzusát!
– parancsolt rá Adamre. – Ne bámulj! A pulzusát! A pofáján! Ott! Te
jó ég, Parrish, ott! Ott!
Adam óvatosan végigsimított a tehén rövid pofasz őrzetén, és
végül sikerült kitapogatnia az állat lassú pulzusát.
Ronan a tehén marjához emelte a mohatakarót.
– És most?
Adam nem tudta, mit keressen. Nem érzett semmit, az
égvilágon semmit... de, mégis! A tehén pulzusa felgyorsult. Ismét
maga elé képzelte Ronant, amint magányosan ténfereg a birtokon,
 

és olyan lankadatlanul bízik az áttörésben, hogy egyetlen apró

változás sem kerülheti el a figyelmét. Nem is hitte volna, hogy
Ronan Lynch ekkora odaadásra képes.
Magány. 
– Ez minden? – kérdezte.
– Szerinted ezért rángattalak ide? – húzta fel az orrát Ronan. – 
Más is van a tarsolyomban. Nem kell pisilni?
– Ha-ha!
– Komolyan.
– Jól vagyok.
Ronan a másik tárgy felé fordult. Ami Adam várakozásával
ellentétben nem a kék takaró volt, hanem valami, amit takaróba
bugyoláltak. Bármi is volt, nem lehetett terjedelmesebb egy
cipősdoboznál vagy egy nagyalakú könyvnél. Nem tűnt túl
nehéznek.
És, ha Adam szeme nem csalt, Ronan Lynch félt t őle.
Ronan mély levegőt vett.
– Oké, Parrish. – Azzal kihengergette a pokrócot.
Adam nagyot nézett.
Aztán elfordította a fejét.
Aztán megint a tárgyra pillantott.
Egy könyv,  gondolta magában. De már nem is tudta, miért
nézte könyvnek. Ez egy madár. Nem, egy bolygó. Egy tükör. 
Nem az volt. Hanem egy szó. Ronan egy szót tartott a
tenyerében, ami szinte könyörgött, hogy kimondják, de Adam nem
akarta kimondani, vagy mégis...
Adam megint elfordult, mert nem bírta a szón tartani a szemét.
Úgy érezte, menten meg őrül, annyira szeretné kimondani.
– Mi ez? – kérdezte.
Ronan a tárgyra sandított, de csak lopva, a szeme sarkából.
 

Egészen megfiatalodott, a bizonytalanság meg az óvatosság

meglágyította a vonásait. Gansey sokat emlegette, milyen volt
Ronan, mielőtt Niall meghalt. Most, az esend ő Ronan láttán, Adam
kezdte komolyan venni az anekdotákat.
– Egy darabka Cabeswater –  válaszolta Ronan. –  Egy
álomtöredék. Pontosan erre vágytam. És... és azt hiszem, így kell
kinéznie.
Adam ösztönösen tudta, hogy Ronan igazat mond. Ez a
borzasztó, képtelen, gyönyörűséges tárgy egy álom volt, a maga
puszta valójában. Milyen ember képes konkrét formát álmodni egy
álomnak? Nem csoda, hogy Ronan halálra unta magát az Aglionbyn.
Adam az álomra nézett. Félrekapta a tekintetét.
– És működik?
Ronan vonásai megkeményedtek. A tehén pofájához tartotta az
álmot. Fény, vagy valami fényszer ű  dolog vetült Ronan állára és
arcára, rideg, jóképű, rémisztő  idegent varázsolva belőle. A fiú
ráfújt a tárgyra. Lehelete áthatolt a szón, a tükrön, a lejegyzetlen
soron.
Adam suttogást hallott. Valami megremegett és felkavarodott
benne. Ronan szempillái sötéten verdestek.
Ez meg mi a... 
A tehén megmozdult. Alig észrevehet ően. A feje oldalra billent,
a füle is megrezzent. Mintha félálomban akarna elhessegetni egy
legyet. A gerincénél megrándult egy izom. Ronan szeme tágra nyílt,
tüzek lobogtak benne. Másodszor is rálehelt a tárgyra, és a
tehénnek ismét megrándult a füle. Megfeszült az ajka. De nem
ébredt fel, és nem állt talpra.
Ronan ellépett az állat mell ől, elrejtve az álmot Adam tébolyult
tekintete el ől.
– Valami még hiányzik. Mondd meg, mi hiányzik!
 

  – Lehet, hogy mások álmait nem tudod felébreszteni.

Ronan a fejét csóválta. Nem érdekelte, mi lehetséges, és mi
nem. Juszt sem tágított.
– Energia –  adta meg magát Adam. –  Az energia hiányzik. A
Ley-vonal helyrepofozása nagyrészt azon múlik, hogy jó legyen az
érintkezés, mert akkor az energia is szabadabban áramlik. Egy
elágazás kéne, amin keresztül idevezethetnénk az áramlatot.
–  Erre már én is gondoltam. De aztán elvetettem az ötletet.
Nekem nem egy nagyobb ketrec kell. Én ki akarom nyitni az ajtót.
A két fiú hosszasan méregette egymást. Adam szelíden és
óvatosan, Ronan morcosan és fortyogva. Ez volt az igazi arca.
– Miért? – kérdezte Adam. – Mi az igazi ok?
– Matthew –  kezdte elölr ől Ronan, de aztán megint
elhallgatott.
Adam türelmesen várt.
– Matthew az enyém – mondta Ronan. – Belőlem való.
Adam nem értette.
– Én álmodtam őt, Adam! – csattant fel Ronan. Ha éppen nem
boldog volt, akkor mérges. –  Vagyis ha történik... történne velem
valami, ő is arra a sorsra jutna, mint a többiek. Mint anya.
Hirtelen minden emlék, amit Adam Ronanr ől meg az öccsér ől
őrzött, új megvilágításba került. Ronan fáradhatatlan odaadása.
Matthew hasonlósága Aurorához, aki maga is álombéli lény volt.
Declan örökös kívülállása, aki sem az álmodok, sem az álmok között
nem találta a helyét.
Ronan életben maradt családtagjainak csak a fele volt
valóságos személy.
– Declan árulta el – folytatta Ronan. – Valamelyik vasárnap.
Declan Washingtonban tanult, ennek ellenére minden áldott
vasárnap négy órát autózott, hogy elkísérhesse a testvéreit a
 

templomba. Még Ronan is kénytelen volt elismerni, hogy ez bizony

nagyon önzetlen gesztus.
– Nem is tudtad?
– Hároméves voltam. Szerinted mit fogtam fel az egészb ől?
Ronan lesütött szemmel, kifejezéstelen arccal, egy olyan ember
bűntudatával fordult el, aki természetes úton született a világra,
nem valakinek a fantáziája által.
Magány. 
Adam felsóhajtott, majd leült a tehén mellé, az állat meleg
testéhez dőlt, és várta, hogy az ütemes szuszogás lecsillapítsa az
idegeit. Kisvártatva Ronan is csatlakozott hozzá, így most már
ketten szemlélték az alvókat. Adam érezte, hogy Ronan id őről időre
rásandít. Összeért a válluk. Esőkopogás hallatszott a fejük fölül – 
újabb hirtelen támadt zivatar. Talán az ő hibájuk. Talán nem.
– Greenmantle –  szólalt meg váratlanul Ronan. –  A hálója.
Legszívesebben a nyaka köré tekerném.
– Mr. Gray-nek akkor is igaza van. Nem ölheted meg csak úgy.
– Nem akarom megölni. Csak azt akarom tenni vele, amit ő tett
Mr. Gray-jel. Megmutatni neki, hogy én is pokollá tudom tenni az ő 
életét. Ha ezt   sikerült megálmodnom – bökött az állával Ronan az
álombéli tárgyat rejtő takaró felé –, gyerekjáték lesz összehoznom
valamit, amivel megzsarolhatom Greenmantle-t.
Adam elgondolkodott. Vajon mennyire nehéz csapdába csalni
valakit, ha az ember bármikor el ő  tudja teremteni a szükséges
bizonyítékokat? Vajon el lehet érni, hogy Greenmantle ne
fordíthassa őket a maga hasznára, hogy aztán megkétszerezett
erővel támadjon rájuk?
– Te vagy az okosabb – mondta Ronan. – Találd ki, mi legyen az!
Adam felhorkant.
– Jól hallottam, arra kérsz, hogy Greenmantle után nyomozzak
 

szabadidőmben?
– Igen, és meg is mondom, miért.
– Miért?
Ronan elnevette magát. Csoda, hogy a hang, ami legalább
olyan felemás, örömteli és rettenetes volt, mint a Ronan kezében
tartott álom, nem riasztotta fel a teheneket.
– Mert azt mondják, ha varázsoltatni akarsz, kérj meg egy
mágust.
 

21

B LUE ELÉG KÉSŐN TELEFONÁLT,  jóval azután, hogy Malory hazaért a

Suburbannel, és jóval azután, hogy Ronan hazaért a BMW-vel.
Már mindenki aludt.
– Gansey? – kérdezte Blue.
A fiú szorongása azon nyomban alábbhagyott.
– Mesélj valamit! – kérte a lány. – A Ley-vonalról.
Gansey egyből kilopakodott a konyha-fürdő-háztartási
helyiségbe, és közben végig azon gondolkodott, mit mesélhetne
Blue-nak. Leült a földre, majd halkan így szólt:
– Mikor Lengyelországban jártam, megismerkedtem egy
fickóval, aki énekelve járta végig Európát. Azt mondta, ha énekel,
mindig visszatalál a „helyes útra”. 
Blue is halkan seppegett a vonal túlsó végén:
– Gondolom, a Holtak Útjára céloztál, nem az autópályára.
– Misztikus autópálya – túrt bele ábrándosan Gansey a hajába.
–  Harminc kilométeren át együtt gyalogoltunk. Én GPS-t
használtam. Ő  a dalait. És igaza lett. Legalább egymilliószor
zavartam össze, és legalább kétmilliószor vezettem tévútra, de ő 
mindig visszatalált a Ley-vonalra. Mint egy él ő  mágnes. De csak
akkor, ha énekelt.
 

  – Mindig ugyanazt énekelte? Csak nem a gyilkosos dalt?  

– Úristen! – A parketta hűvös volt Gansey meztelen lába alatt.
Ugyanolyan érzéki, felkavaró élményt nyújtott, mint Blue b őre.
Gansey lehunyta a szemét. –  Mennyivel egyszerűbb volt az élet,
amíg nem szabadították rá a világra azt a förmedvényt! Hihetetlen,
mekkora hatással van Ronanre és Noah-ra. Ronan még a pólót is
meg akarja venni. Szerinted hogy fog kinézni benne?
– És mi lett a lengyeleddel? – kérdezte kuncogva Blue.
– Ha jól sejtem, most Oroszországban dalolászik. Balról jobbra
haladt. Azaz nyugatról keletre.
– Milyen volt Lengyelország?
– Szebb, mint hinnéd. Nagyon szép.
–  Szívesen megnézném egyszer –  jegyezte meg a lány rövid
hallgatás után.
– Elmegyek veled, ha akarod – válaszolta Gansey, miel őtt még
jobban átgondolhatta volna, bölcs dolog-e ilyen kijelentéseket
tenni.
Blue sokáig hallgatott.
– Na, megyek, álomba dalolászom magam –  mondta végül
megváltozott hangon. – Holnap is hívlak. Ha akarod.
A telefon szétkapcsolt. Megint hamar lejárt az id ő, de legalább
beszéltek. Gansey kinyitotta a szemét.
Noah kuporgott előtte, hátát a konyha-fürdő-háztartási
helyiség ajtófélfájának vetve. Gansey gyanította, hogy a barátja már
régóta ott ülhet. Gansey nem tett semmi elítélend őt, ennek
ellenére bűntudat, izgalom, vágy és az a homályos érzés mardosta a
bensőjét, hogy most az egyszer tényleg lefülelték. Hiszen ezúttal a
lelkében zajlottak az események, és Noah-t csak a lélek érdekelte.
Noah sokatmondó arckifejezéssel nézett rá.
– Ne áruld el a többieknek! – kérte Gansey.
 

  – Halott vagyok – válaszolta a társa. – Nem hülye.

 

22 

AGYON HARAGSZOM RÁD –  mondta Piper egészen közelr ől.

Greenmantle karba font kézzel, összekuporodva feküdt a
csere-kölcsönautó tetején, és a kora középkori temetkezési
pozitúrákon elmélkedett.
– Tudom –  felelte, majd kinyitotta a szemét. Az ég gúnyosan
kéklett a feje fölött. – De most éppen miért is?
– Ma jöttek hozzád vért venni, de nem voltál itthon. Pedig
direkt megkértelek.
– Itthon voltam.
Greenmantle, miután hazaért, kerek egy órát töltött hason
fekve. A középkori halottak egy kis százalékát így temették el. A
történészek szerint ezek a sírok öngyilkosokat vagy boszorkányokat
rejthettek, igaz,  gondolta magában Greenmantle, a történészek a
legnagyobb hóhányók, vele az élen.
– Hiába szólongattalak, nem válaszoltál!
– Ez nem változtat azon a tényen, hogy itthon voltam.
– Az ujjamból szoptam volna ki, hogy a kocsi tetején dekkolsz?
Egyáltalán, mit keresel itt?
– Filozofálgatok – felelte Greenmantle.
– Miről?
 

  Greenmantle szembehemperedett a feleségével. Piper az autó

mellett állt, olyan öltözékben, amit már ránézésre is csak óriási
erőfeszítések árán lehetett volna leráncigálni róla. Kis termet ű,
ékköves nyakörvet viselő  élőlényt tartott a kezében. Az állat
teljesen csupasz volt, eltekintve a feje búbjáról aláomló hosszú,
selymes szőrtincstől, ami pontosan ugyanolyan szőke árnyalatban
pompázott, mint Piper haja.
– Ez meg mi? – kérdezte Greenmantle.
Hirtelen feltámadt benne a gyanú, hogy a lény a saját
rosszkedvének fizikai kivetülése.
– Otho.
A férfi felült. A bérautó nagyot sóhajtott.
– Mi ez, macska? Rágcsáló? Könyörgök, mit tisztelhetek benne?
– Otho kínai meztelen.
– Kínai meztelen mi?
– Ne játszd a hülyét!
Greenmantle, mivel éppen elegen koslattak utána
levakarhatatlanul, soha nem érzett késztetést arra, hogy kutyája
legyen, de kiskorában gyakran ábrándozott arról, hogy egyszer neki
is lesz egy loncsos szőrű  ebe. Az a fajta, ami minden kacsát
levadászik. Othónál éppen az ellenkezőjétől kellett tartani: hogy a
kacsák vadásszák le őt.
– De, ugye, ennél azért nagyobb lesz? És a sz őre is kinő?
Honnan szerezted?
– Úgy rendeltem.
– Internetről?
Piper bosszúsan forgatta a szemét ekkora blődség hallatán.
– És min filozofálsz már megint?
–  Meg kell találnom Mr. Gray Látó barátnőjét, de senki sem
tudja, hol van. Azután tűnt el, hogy a fickó átcseszte az agyam – 
 

csúszott le Greenmantle az autóról. Óvatosan. Egészen

elmacskásodtak a tagjai a magaslati sírhelyen. – Hogy pusztítsam el
Mr. Gray legféltettebb kincsét, ha az illet ő  nincs sehol? Már a
rendőrségen is bejelentették az elt űnését. Elloptam a jelentést. A
nő állítólag azt üzente a családjának, hogy a „föld alatt” van. 
Persze nem ő lopta el a jelentést. Felbérelt valakit. De szeretett
a hős szerepében tetszelegni.
– A föld alatt? Egy Látó? Ez kell nekem! – mondta Piper.
– Hogyhogy?
– Amíg te itt tököltél, én a kezembe vettem a dolgokat. Gyere
csak!
Piper a garázson és egy Greenmantle számára ismeretlen ajtón
át a házba, majd az emeletre vezette a férjét. A lépcs ő a hálószoba
mellett ért véget.
– Nem olvastad Mr. Gray jelentéseit?
Greenmantle bambán bámult a nőre.
–  Amikor még azt a hülyeséget kereste a te megbízásodból – 
magyarázta Piper tagoltan, mintha egy értelmi fogyatékoshoz
beszélne. – Elolvastad, amit írt? A nyomozásról?
– Ja, azt! Természetesen nem.
–  Akkor miért ragaszkodtál hozzá, hogy a pasas jelentéseket
küldjön? Legalább egymillió volt bel őlük.
– Nem akartam, hogy elbízza magát. A papírmunka a
legnagyobb ellenállót is megtöri. Miért?
Piper kinyitotta a szekrényt, ami dugig volt kartondobozokkal.
Mindegyiken az ő neve állt. Nyilván Otho is ilyenben érkezett.
–  Fürdés közben olvastam el őket. Ahogy a többi jelentést is,
amit az írástudatlan gengsztereid küldözgettek neked. Aztán
átlapoztam az újságot.
Greenmantle egy pillanatra sem akadt fenn azon, hogy a
 

felesége pucéran olvasgatja Szürke leveleit. Kinyitotta az egyik

dobozt, és belekukkantott.
– Mik ezek?
– Térdvédők – felelte Piper, és a demonstráció kedvéért rögtön
fel is tett egyet. Bicskanyitogatóan elégedett volt magával. – Az a
rémes alak folyton a föld alatti energiavonalakról handabandázott,
amik állítólag olyan er ősek, hogy még a munkájában is gátolták.
Gondoltam, minél er ősebbek, annál jobb. Gondoltam, én is szívesen
megnézném ezt a bazi er ős valamit, úgyis halálra unom magam.
Vajon nehéz lenne megtalálni? Úgyhogy megrendeltem ezeket.
– A térdvédőket?
–  Nem örülnék, ha megrepedne a térdkalácsom, amíg a föld
alatt szaglászom. Colin, neked nem fordult meg a fejedben, hogy
Szürke szédült ezotyúkja talán ugyanott van, ahol ezek a hülye
energiavonalak? Szerencséd, hogy neked is vettem térdvéd őt.
Greenmantle-t teljesen leny űgözte Piper találékonysága. Pedig
óvatosabb is lehetett volna, mert Piper kifejezetten öntörvény ű 
teremtés volt. Az esetek többségében sajnos rosszra használta a
képességeit, és ilyenkor rendszerint Greenmantle volt a szenved ő 
alany. Greenmantle-nek az volt a benyomása, hogy a felesége
sajnos nem nagyon kedveli őt.
Mivel Piper ilyen szemtelenül elégedett volt magával,
Greenmantle-nek nem volt szíve elárulni, hogy ő inkább felbérelne
valakit, és így kutatná fel Szürke illegalitásba vonult barátn őjét.
Ráadásul, mint kiderült, a ruha rejtett cipzárral záródott, és
könnyedén lejött. Piper csak a térdvédőt hagyta fenn.
Miután túlestek a dolgon, Greenmantle rájött, hogy teljesen
megfeledkezett a kutyáról, aki eléggé visszataszító látványt
nyújtott.
– Szóval, felcsapsz ősasszonynak?
 

  – Nem értem.
– Barlanglakó leszel? Persze csak a legalapvetőbb nyelvi
értelemben.
– Mit tudom én. A lényeg, hogy te is jössz.
 

23 

B LUE NEM VEZETETT SZÖRNYEN,  csak szörnyen félt. Mivel, ahogy

arra Jesse Dittley is rámutatott, nem evett zöldséget,
kénytelen volt a lehet ő  legközelebb húzni az ülést a pedálokhoz.
Egy cirkuszi medve kecsességével markolta a kormánykereket. A
műszerfal minden négyzetcentimétere a figyelméért esedezett.
Világítás? Sebesség! Leveg ő az arcra? Levegő a lábra! Dízelmotor!
Furcsa, szalonna alakú jel? Nagyon lassan vezetett.
Az volt a legrosszabb az egészben, hogy borzasztóan  
haragudott magára, amiért ennyire fél, hiszen a vezetési folyamat
egyetlen mozzanata sem tűnt zavarosnak vagy teljesíthetetlennek.
Kacagva ment át a forgalmi vizsgán is, és minden szimbólumot
ismert, a szalonna alakút leszámítva. A közúti jelz őtáblák sem
tudtak kifogni rajta, az elsőbbségadás kifejezetten logikusan
illeszkedett a rendszerbe: Blue nagy előszeretettel engedte el a
többi autóst. Alig negyven perc alatt bárhova beparkolt a Róka
utcai Forddal.
De soha nem feledkezett meg arról, hogy egy többtonnás
fegyver aprócska pilótája.
– Csak azért érzed így, mert még nem gyakoroltál eleget – 
mondta Noah nagylelk űen, de közben halotthoz nem igazán méltó
 

nyugtalansággal kapaszkodott a kilincsbe.

Naná, hogy Blue nem gyakorolt eleget. A Róka utca 300. lakói
egyetlen autón osztoztak, vagyis nagy volt a kereslet. Blue biciklivel
is eljutott az iskolába, a munkahelyére meg a Monmouth gyárba,
így általában azok kaparintották meg a kocsit, akik nem otthon
dolgoztak, vagy ügyeket intéztek. Blue úgy saccolta, a jelenlegi
gyakorlási lehetőségek mellett nagyjából negyvenéves korára szerzi
meg a szükséges rutint.
Ma délután azonban sikerült elcsakliznia a verdát néhány órára.
Noah volt az egyetlen társa ezen a kiruccanáson: Gansey-nek
hollófiús programja volt, Adam dolgozott vagy aludt, Ronan pedig
szokás szerint elt űnt, mint a kámfor.
Blue-ék Jesse Dittley-hez tartottak.
– Alig cammogunk –  nyújtogatta a nyakát Noah, hogy
szemügyre vegye az óhatatlanul feltorlódott kocsisort. –  Az előbb
mintha egy tricikli húzott volna el mellettünk.
– Bunkó!
A hosszúra nyúlt utazás végén Blue rákanyarodott Jesse Dittley
hepehupás kocsifelhajtójára. A napsütésben a farm nem is t űnt
annyira misztikusnak, lehangolónak és elátkozottnak, inkább csak
piszkosnak és rozsdásnak. A lány behúzta a kéziféket („Itt nincs
emelkedő!”  –  méltatlankodott Noah), kiszállt a kocsiból, és a
veranda felé indult. Bedörömbölt az ajtón.
Jesse csak többszöri próbálkozás után nyitotta ki az ajtót.
Amikor végre megjelent a küszöbön, Blue újjáéled ő  rémülettel
bámult fel a nagy melákra. Jesse megint fehér atlétatrikót viselt,
talán ugyanazt, mint a múltkor. A szintkülönbség miatt Blue
nehezen tudta értelmezni az arckifejezését.
– JA, TE VAGY AZ?
– Igen –  vágta rá Blue. –  Van egy ajánlatom: ha megengedi,
 

hogy körülnézzünk a barlangjában, rendbe teszem az udvart. Értek

hozzá.
Blue lábujjhegyre állt. A férfi lehajolt, és elvette a
névjegykártyát, amit a lány saját kezűleg szerkesztett meg és vágott
ki, hogy legyen mivel meggyőznie a környékbeli néniket, nagyon jól
járnak, ha némi aprópénzért cserébe vele ültettetik el a palántáikat.
Míg Jesse a névjegykártyát tanulmányozta, Blue gondosan
szemügyre vette a férfi arcát és testét, olyan lappangó betegség
vagy már meglévő  egészségügyi probléma jelei után kutatva, ami
esetleg Dittley vesztét okozhatja, ami kézzelfoghatóbb, mint az
elátkozott barlang. De csak egy tagbaszakadt égimeszelőt látott
maga előtt.
– AZT AKAROD MONDANI, HOGY NEM TETSZIK A PORTÁM?
– szólalt meg végül Jesse.
– Minden udvart fel lehet dobni egy szép virágágyással – 
válaszolta Blue.
– AZ MÁR BIZTOS – felelte a férfi, azzal becsapta az ajtót Blue
orra előtt.
– Erre a végkimenetelre számítottál? –  kérdezte Noah, aki
észrevétlenül álldogált a lány mellett.
Természetesen nem, de miel őtt még Blue új tervet eszelhetett
volna ki, nyílt az ajtó, és ismét Jesse jelent meg a küszöbön, ezúttal
terepszínű gumicsizmában. Kilépett a verandára.
– MIKORRA VÉGZEL VELE?
– Ma estére.
– MA ESTÉRE?
– Szupergyors vagyok.
Jesse lement a lépcs őn, és szemügyre vette az udvart. Nehéz
lett volna megmondani, min mélázik: azon, hogy egy délután vajon
tényleg elég lesz-e a munkára, vagy azon, nem fog-e hiányozni neki
 

ez a romhalmaz.
– OTT AZ A TEHERAUTÓ, ARRA DOBÁLD FEL A CUCCOKAT!
Blue követte Jesse tekintetét, és egy rozsdás teherautót
pillantott meg, amit korábban szintén ócskavasnak nézett.
– Zsír! – mondta, és komolyan is gondolta. Sok id őt megspórol,
ha nem kell négyszer fordulnia, hogy a saját kocsiján döcögjön ki a
lommal a szeméttelepre. – Akkor áll az alku?
– CSAK HA HAMAR VÉGZEL.
– Oké – tartotta fel a lány a hüvelykujját. – Akkor neki is látnék.
Fogy az idő.
Jesse mintha észrevette volna Noah-t, de végül ismét Blue-ra
siklott a tekintete. Mikor kinyitotta a száját, Blue egy pillanatra azt
hitte, a férfi tényleg meglátta Noah-t, és ennek akar hangot adni,
ám Dittley végül csak ennyit mondott:
– TESZEK KI VIZET A VERANDÁRA. VIGYÁZZ, NEHOGY A
KUTYÁK BELEIGYANAK!
Egy szál kutya sem volt a környéken, lehet, hogy a kiselejtezett
kanapék mögött bujkáltak. Blue-t mindenesetre meghatotta a
gesztus.
– Köszönöm! – felelte. – Nagyon kedves.
A hálálkodás a jelek szerint megadta a végs ő lökést Jesse-nek,
hogy kimondja, amire az imént gondolt. A férfi a mellkasát
vakargatva mérte végig a cafrangos pólót, koptatott farmert és
katonai bakancsot viselő lányt.
–  OLYAN KIS TÖKMAG VAGY. NEM FOGOD MEGER ŐLTETNI
MAGAD?
– Maga elfogult velem szemben, csak mert több zöldséget eszik
nálam. Ne féljen, bírom a strapát! Van láncf űrésze?
– KI AKAROD VÁGNI A FÁKAT? – pislogott Jesse.
– Nem. A kanapékhoz kellene.
 

  Amíg a férfi a láncfűrészt kereste a házban, Blue kesztyűt

húzott, és munkához látott. A könnyebbik végénél kezdte:
felszedegette a kutyakölyök nagyságú fémdarabokat meg a
gyomokkal átszőtt repedt műanyag vödröket, aztán félrevonszolta
a kiálló szögekkel tűzdelt gerendákat meg az esővíztől síkos törött
mosogatómedencéket. Mikor Jesse Dittley megjelent a
láncfűrésszel, a lány egy óriási rózsaszín lencsés napszemüveget
vett elő a kocsiból, és miután az orrára biggyesztette a szemvéd őt,
nekilátott, hogy apró darabokra hasogassa a terjedelmesebb
tárgyakat.
– VIGYÁZZ A KÍGYÓKRA! –  kiáltott le a verandáról Jesse
Dittley, amikor Blue megállt, hogy kifújja magát.
A lány csak akkor értette meg, mir ől van szó, amikor a férfi
baljós kézmozdulattal mutatott a verandát körülvev ő gaztengerre.
–  Nem félek a kígyóktól –  felelte Blue. A legtöbb állat nem
veszélyes, ha az ember nem háborgatja a köreit. Blue végighúzta
kézfejét izzadt homlokán, és elfogadta a pohár vizet, amit Jesse
kínált fel neki. – Ne aggódjon miattam! Tudok vigyázni magamra.
– FURA EGY SZERZET VAGY –  állapította meg Jesse Dittley. – 
MINT EGY KIS HANGYA.
– Hogy érti ezt? – nézett fel rá a lány.
– A TÉVÉBEN MUTATTÁK AZOKAT A HANGYÁKAT. NEM
EMLÉKSZEM, HOL ÉLNEK, DÉL-AMERIKÁBAN, AFRIKÁBAN VAGY
INDIÁBAN? A TESTSÚLYUK TÍZSZERESÉT IS ELBÍRJÁK.
Blue-nak hízott a mája, de csak ennyit mondott nagy komolyan:
– Én úgy tudom, erre minden hangya képes. A
legközönségesebb is.
– EZEK ÜGYESEBBEK VOLTAK, MINT A KÖZÖNSÉGES
HANGYÁK. KÁR, HOGY MÁR NEM EMLÉKSZEM, MIÉRT. MERT
AKKOR ELMESÉLHETNÉM NEKED.
 

  – Azt akarja mondani, hogy ügyes hangya vagyok?

– NA, IDD AZT A VIZET! – dörögte Jesse Dittley, és bevonult a
házba.
Blue vigyorogva folytatta a munkát. Noah a csomagtartónál
szöszmötölt. Blue ezt is meg a hátsó ülést is mulcsos zacskókkal és
virágpalántákkal pakolta tele. A fiú kihúzott egy zacskó mulcsot,
feltépte, és marokszám szórta a faforgácsot a kocsifelhajtóra.
– Hoppá!
– Noah! – förmedt rá Blue.
– Jó, tudom.
Noah lelkiismeretesen felszedegette a mulcsdarabkákat,
miközben Blue folytatta a rendrakást.
Kemény munka volt, de megnyugtató. Kicsit olyan, mint a
porszívózás: azonnal látni lehetett az eredményét. Blue zokszó
nélkül izzadt, és azt sem bánta, hogy sajognak az izmai.
Ahogy a nap alábukott a horizonton, az udvar elsötétült, és a
szórványosan ültetett fák mintha közelebb húzódtak volna
egymáshoz. Blue feszélyezve érezte magát a jelenlétükben. Tudta,
hogy ez Cabeswater hatása. Még most is élénken emlékezett a
beszélő  fa hangjára, és arra a napra, amikor ráébredt, hogy az
intelligens, idegen lények teljesen körülvették őt. Ezek a fák
valószínűleg közönséges fák voltak.
Csakhogy Blue már nem volt biztos benne, létezik-e olyan, hogy
„közönséges fa”. Lehet, hogy a cabeswateri fák a Ley-vonal
közelsége miatt tudnak beszélni. Lehet, hogy itt ők is elvesztenék a
hangjukat.
De hát én eleven akkumulátor vagyok,  gondolta magában a
lány. Eszébe jutott, a múltkor hogyan kapcsolta le magáról Noah-t.
Kíváncsi volt, vajon ennek a fordítottja is kivitelezhet ő-e.
– Fárasztó lehet – jegyezte meg Noah.
 

  Nem mondott butaságot. Blue a májusi szellemnézés után is

teljesen kimerült, amikor több tucat kísértetnek kölcsönözte az
energiát. De talán létezik valamiféle középút.
Ezek a fák vajon tudnak beszélni, vagy csak a szél zizegteti a
leveleiket?
Blue, aki idáig a mulcsréteget egyengette el a földön, a sarkára
ült. Feszülten nézett végig a Dittley telkét övez ő fákon és cserjéken.
Tölgyek, galagonyabokrok, néhány júdásfa meg somfa.
– Ti beszéltek? – suttogta.
Se többet, se kevesebbet nem érzett vagy hallott, mint annak
előtte: levélsusogást, enyhe talpbizsergést. És mintha a f ű 
izgatottan mocorgott volna a lába alatt. Nehéz volt megállapítani,
honnan hallatszik a neszezés.
Aztán egy halk, vékonyka hang...
tua tir e elintes tir e elintes  
... de talán csak a közelgő vihar előszele bujkált az ágak között.
Blue kíváncsian fülelt, de hiába.
Tudta, hogy hamarosan leszáll az este, és nem volt elragadtatva
a gondolattól, hogy egyedül tegye meg a hazafelé vezet ő  utat.
Csupán az vigasztalta, hogy már a kellemes résznél –  a
virágültetésnél, annak is az utolsó simításainál – tartott. Ebbe Noah
is be tudott segíteni. Kisimult arccal térdelt a lány mellett, és
szorgalmasan kaparta ki a lyukakat a gyökérlabdáknak. Amikor
azonban Blue oldalra pillantott az egyre fogyatkozó fényben, látta,
hogy a fiú egy egész növényt helyez az üregbe, és úgy szórja rá a
földet, hogy még a virágok sem látszanak ki bel őle.
– Noah! – kiáltott fel.
A fiú kifejezéstelen arccal nézett rá. Jobb kezével újabb
maréknyi földet söpört a szirmokra. Gépies mozdulat volt, mintha a
keze önálló életre kelt volna.
 

  – Ne így! – Blue hirtelen nem is tudta, mit mondjon, csak arra
ügyelt, hogy ne rémült, hanem barátságos hangot üssön meg. – 
Noah, figyelj oda egy kicsit!
A fiú Blue arcára szegezte koromfekete szemét, de úgy, hogy a
lánynak felállt a sz őr a hátán. Egyetlen kézmozdulattal újabb adag
földet dobott a virágokra.
Már egészen közel volt Blue-hoz, holott látszólag el sem
mozdult a helyéről. Fekete szeme Blue tekintetébe fúródott, feje
kamaszhoz nem illő  mozdulattal csavarodott oldalra. Mindent
egybevetve egyáltalán nem hasonlított Noah-ra.
A fák megborzongtak a fejük fölött.
A nap már majdnem elt űnt, csak Noah holtsápadt bőre
világított a sötétben. Meg az arcát elcsúfító lyuk, ahol az els ő ütés
érte.
– Blue! – mondta.
A lány megkönnyebbült.
Ám Noah így folytatta:
– Lily!
– Noah...
– Lily! Blue!
Blue lassan felállt, mégsem került távolabb Noah-tól. A fiú is
ugyanabban a pillanatban egyenesedett fel, mint ő, tökéletesen
leutánozta a mozdulatait, miközben farkasszemet nézett vele. A
lány bőrén megfagyott az izzadság.
Húzd fel a véd ő falat!   – emlékeztette magát Blue. Így is tett: a
buborék belsejébe, az áthatolhatatlan fal mögé képzelte magát...
Ám Noah a buborék belsejébe is követte őt, és közelebb volt, mint
valaha. Összeért az orruk.
Még a rosszindulattal is könnyebb lett volna megbirkózni, mint
ezzel az üres tekintettel, ezzel a fekete tükörrel, ami mindig
 

ugyanazt a képet verte vissza.

Hirtelen felgyulladt az udvari lámpa, fényárba borítva Noah
testét. Blue egy árnyékszerű, pepita alakot látott maga el őtt.
Kivágódott a bejárati ajtó. Jesse Dittley úgy döngetett le a
lépcsőn, hogy az egész veranda beleremegett. Öles léptekkel indult
a fiatalok felé. Egyszer csak el őrelendítette a kezét – Blue azt hitte,
pofon akarja vágni őket –, és egy lapos tárgyat dugott a lány meg
Noah arca közé.
Egy tükröt.
Blue csak a tükör hátoldalát látta, az üveglap Noah felé nézett.
Noah tekintete elsötétült, megtört. A fiú az arca elé kapta a
kezét.
– Ne! – kiáltotta. Mintha leforrázták volna. – Ne!  
Kezét a szemére szorítva, botladozva tántorgott odébb Jesse,
Blue meg a tükör mell ől. Panaszosan jajveszékelt. Szörnyű  volt
hallgatni, főleg, hogy a hang megint Noah-éra emlékeztetett.
Noah hátulról megbotlott egy üres virágcserépben, elvágódott,
és arcát a tenyerébe temetve, hevesen rázkódva, mozdulatlanul
hevert a földön.
– Ne!  
A kezét végig a szemére szorította, aminek Blue – szégyen ide
vagy oda –  kifejezetten örült. Ő  is egész testében remegett.
Felnézett, fel-fel, egészen magasra, Jesse Dittley-re, aki komoran
tornyosult fölötte, kezében a tükörrel. A tárgy pici játékszernek tűnt
a markában.
– NEM MEGMONDTAM, HOGY EZ A HELY EL VAN ÁTKOZVA?
 

24 

meg egy szék ötvözetét képező  régi

B LUE EGY HOKEDLI
bútordarabon ücsörgött a kiskonyhában, miközben Jesse
megmelegített két doboz félkész spagettit. A sz űk helyiségben a
férfi még termetesebbnek hatott, az összes bútor babaházba ill őnek
tűnt mellette. A háta mögött a sötétség rosszindulatúan tapadt az
ablaknak a konyhai mosogató fölött. Blue örült ennek a sárgás
fényben úszó oázisnak. Nem volt kedve éjnek évadján útnak
indulni, főleg most, hogy egyedül maradt. Noah elt űnt, és Blue még
a saját bevallása szerint sem állt készen arra, hogy viszontlássa a
fiút.
A mikro sípolni kezdett. Jesse, miközben a lány elé varázsolta a
tálat, elmagyarázta, hogy tulajdonképpen nem is a barlang van
elátkozva; hanem valami a barlangban.
– Szóval, ez a valami gyilkolja halomra a Dittley családot – 
mondta Blue –, és kínozza a barátomat.
– A HALOTT BARÁTODAT –  jegyezte meg Jesse, amint helyet
foglalt az apró, csepp alakú asztal túloldalán.
A tükör lefelé fordítva hevert kettejük között.
– Nem tehet róla. Miért nem árulta el, hogy maga is látja őt?
– TÉGED IS LÁTLAK, MÉGSEM MONDOM.
 

  – De én nem vagyok halott – mutatott rá Blue.

– CSAK ALACSONY.
Blue elengedte a füle mellett a megjegyzést. Megkóstolta a
spagettit. Nem ízlett neki, de nem akarta megsérteni Jesset.
– Mégis, mi van abban az elátkozott barlangban?
– ALVÓK – válaszolta a férfi.
Ez rögtön felkeltette Blue érdekl ődését.
–  ALVÓK SZUNNYADNAK A HEGYEK ALATT. OKOSABB, HA
NEM HÁBORGATOD ŐKET.
– Én?
Jesse bólintott.
– Miért tennék ilyesmit?
A férfi némán ette a spagettit.
– Nehogy azzal jöjjön, hogy majd ha id ősebb leszek, megértem.
Nagy lány vagyok már.
– LÁTTAD A BARÁTODAT?
Blue látta. Nagyon is látta.
Jesse felsóhajtott, és egy vaskos fotóalbumot vett el ő: Dittley-
ék családi fotóalbumát. Blue mindig úgy képzelte, nincs is annál
kellemesebb és izgalmasabb, mint bepillantást nyerni egy másik
család múltjába.
De tévedett. Halálra unta magát. Ám a születésnapok (amik
pontosan úgy zajlottak, ahogy az ember elképzeli) és a
horgászkirándulások (amelyeken pontosan az történt, aminek egy
horgászkiránduláson történnie kell) tömkelegében egy érdekesebb
sztori is kirajzolódott: azé a családé, amelyik egy barlang szájánál
élt, ahol egy ismeretlen valami aludta nyugtalan álmát, ha pedig
éppen ébren volt, tükrökön meg szemeken kukucskált át,
megbolondította a rádiót, és néha úgy ráijesztett az emberekre,
hogy a gyerekek tíz körömmel kaparták a tapétát, az asszonyok
 

pedig marokszám tépték ki a saját hajukat. Ez a nyugtalan alvó

addig-addig hangoskodott, míg végül elérte, hogy az egyik Dittley
lemenjen a barlangba, és átadja magát a sötétségnek. Kés őbb a
hozzátartozói felhozták a csontjait, aminek hála néhány évtizedig
békében és nyugalomban élhettek.
Az ezután következő  képeken Dittley-ék már a kocsifelhajtót
betonozták.
– Szóval, maga lesz a következ ő? – kérdezte Blue. – De ki veszi
át a stafétabotot?
– GONDOLOM, A FIAM.
Blue nem tette szóvá, hogy a jelek szerint senki más nem
tartózkodik a házban, ám Jesse megérezhette a lány zavarát, mert
így folytatta:
– A FELESÉGEM MEG A GYEREKEIM ÖT ÉVE ELKÖLTÖZTEK, DE
HA AZ ÁTOK BETELJESÜL, HAZAJÖNNEK.
Blue-t annyira felzaklatta a hír, hogy gondolkodás nélkül
befalta az összes spagettit.
– Azt hittem, nincs más ember rajtam kívül, aki el van átkozva.
– MI AZ ÁTKOD?
– Ha megcsókolom a szerelmemet, az illet ő meghal.
Jesse bólintott, mintha azt mondaná: ez igen!  
– Miért nem költözik el innen? Adja el a házat, aztán majd az új
tulaj csinál valamit a tapétával meg a többivel.
Jesse vállat vont – széles mozdulattal.
– EZ AZ OTTHONOM.
– Jó, de Henrietta túloldalán is otthon lenne – kötötte az ebet a
karóhoz Blue. –  Attól még néha visszajöhetne ide, hogy
beköszönjön: Helló, ház, helló, vérz ő  falak, mi újság?   Gond egy szál
se.
Blue a mosogatóhoz vitte a tálját. Jesse nem sért ődött meg, de
 

látszott rajta, hogy nem ért egyet a lánnyal, így nem is f űzött
kommentárt az elhangzottakhoz.
– Arról nem is beszélve, h... –  kezdte Blue, ám ebben a
pillanatban dühödt dörömbölés szakította félbe.
Hirtelen azt sem tudta, honnan jön a hang. Az átok? Noah?
Kérdőn mutatott a tükörre.
Jesse megrázta a fejét.
– AZ AJTÓ – mondta.
Egy konyharuhába törölte a kezét, amit szintén nem ártott
volna beletörölni valamibe, majd a bejárathoz ment. Blue halk
pusmogást hallott a nyitott ajtó felől.
Két ember jelent meg a küszöbön, Jesse kíséretében. Blue nagy
szemeket meresztett, amikor Gansey-t és Callát ismerte fel bennük.
Elképzelhetetlennek t űnt, hogy ezek ketten bárhova is együtt
ruccanjanak ki, de ami még ennél is felfoghatatlanabb volt, most itt
álltak Dittley konyhájában. Komoran nézték Blue-t.
– LÁTJÁK? – mutatott Jesse a lányra jelent őségteljesen.
Calla berontott a konyhába, és őrjöngve nyújtotta előre a
tenyerét.
– A kocsikulcsot! –  fröcsögte. –  Most! Legközelebb akkor
engedlek volán mögé, ha betöltötted a nyolcvanat. Gyerünk! Add
már ide!
– Mi? Mi? – bámult rá Blue.
–  Mit képzelsz, csak úgy fogod magad, és szó nélkül elt űnsz
otthonról?
– Azt mondtad, ma senkinek sem kell a kocsi!
– És ez azt jelenti, hogy még egy telefont sem kell
megereszteni?
Blue-nak már a nyelvén volt, hogy ő  felelősségteljes ember,
akiért igazán nem kell aggódni, ám ekkor észrevette, milyen képet
 

vág Gansey Calla háta mögött. A fiú finoman végigsimított az

ujjaival a homlokán meg az arccsontján, és bambán meredt a
semmibe. Blue pár hónapja még nem tudta volna hova tenni ezt a
gesztust, de most már elég jól ismerte Gansey-t ahhoz, hogy
rájöjjön, a fiú mélységesen megkönnyebbült: súlyos pánikrohamon
van túl. Nagyon rossz bőrben volt. Blue Callát is és Gansey-t is
halálra rémítette.
– ...fél tucat ember keresett égen-földön, már azt hittük, holtan
fekszel egy árok mélyén – mondta éppen Calla.
– Várjunk csak! Ti kerestetek  engem?
– Este tíz óra van! Hat órája mentél el otthonról, és ha jól
tudom, nem dolgozni. Fogalmunk sem volt, hol lehetsz! Egy
hajszálon múlt, hogy nem hívtam ki megint  a rendőrséget.
Ez a megint   sokáig lógott a levegőben. Blue nem mert a
többiekre nézni.
– Felhívom Ronant – szólalt meg Gansey halkan –, megmondom
neki, hogy hazamehet a Monmouthba.
Még Ronan   is őt kereste? Ez akár szívmelenget ő  gesztus is
lehetett volna, ha nem vaklármáról van szó.
– Én... –  Blue még meg sem szólalt, máris tudta, hogy nincs
apelláta: Calláéknak igaza van. – Én nem gondoltam, hogy bárkinek
is hiányozni fogok – bökte ki sután.
– Ide a kulcsot!
Blue megadóan nyújtotta át a kulcscsomót.
– És közlöm veled, hogy soha többé nem ülök be abba az ócska
tragacsba – jelentette ki Calla. – Majd te szépen hazajössz a fiúval,
én úgysem bírok rád nézni. Még olyasmire ragadtatnám magam,
amit később megbánok. –  Azzal az ajtó felé viharzott. Jesse mellé
érve azonban megtorpant, és összevonta a szemöldökét. A karja
enyhén súrolta a férfi karját, nyilván ett ől lépett működésbe a
 

hatodik érzéke. – Á, szóval maga  volt az! – mondta.

A férfi jóindulatúan nézett le rá. Calla köszönés és minden
további magyarázat nélkül vágtatott ki a konyhából.
– Ööö – tápászkodott fel Blue. – Elnézést!
– SEMMI GOND.
– Köszönöm a spagettit! Akkor, mi legyen a barlanggal?
– MÉG MINDIG BE AKARSZ MENNI ODA?
– Maga mondta, hogy csak a Dittley család van veszélyben.
– AZ ÁTOK CSAK   A DITTLEY CSALÁDRA VESZÉLYES. A
BARLANG MÁSOKRA IS.
– Én vállalom a kockázatot, ha maga hajlandó beengedni
minket. Jesse megvakarta a mellkasát.
– HÁT, ÍGÉRET SZÉP SZÓ.
Kezet ráztak. Blue keze szinte elveszett a férfi markában.
–  JÓ MUNKÁT VÉGEZTÉL, HANGYA –  mondta Jesse. Gansey
ebben a pillanatban jött vissza a konyhába, komótosan zsebre vágta
a mobilját, és el őhalászta a slusszkulcsot. Még mindig elkínzott volt
az arca. Pontosan úgy festett, mint a barlangban: az idegesség
szinte felismerhetetlenné tette a vonásait. Furcsa volt III. Richard
Campbell Gansey nyilvánosságnak szánt álarca nélkül látni. Blue
egy pillanatra sem bírta levenni róla a tekintetét. Nem az arcáról.
Inkább a testéről, a görnyedt válláról, a behúzott nyakáról, a
bizonytalanul összevont szemöldök alól kivilágló szemér ől.
– A LÁNYNAK KUTYA BAJA – nyugtatta meg Gansey-t Jesse.
– Az eszem tudta – felelte Gansey. – De a szívem nem.
 

25

H IHETETLEN,  HOGY NEM HALTÁL MEG –  mondta

Már rég halottnak kéne lenned.
Ronan Bluenak. – 

Gansey nem utasította rendre Ronant, ez is azt mutatta,

mennyire feldúlták a történtek.
– Kösz az együttérzést! – felelte a lány.
A Róka utca 300. konyhája csordultig volt testekkel. Malory,
Gansey, Ronan és Adam a konyhaasztalnál ült. Persephone a
mosogatónál lebegett. Calla elmélázva könyökölt a pulton. Orla
időről időre megjelent az ajtóban, hogy epekedő pillantást vessen
Ronanre, de végül mindig elhessegették. Ez a nyomasztó, zaklatott
este arra a régi éjszakára emlékeztette Adamet, amikor Gansey
eltörte a hüvelykujját, és majdnem lelövette magát, miután
rájöttek, hogy Noah halott. Akkor még épp csak kialakulóban
voltak a dolgok.
Adam diszkréten a sütő órájára sandított. Megkérte a főnökét,
hadd mehessen be két órával kés őbb a lakókocsigyárba, mert
mindenképpen találkozni akart a többiekkel, de nem akart kifutni
az időből.
– Malory professzor, parancsol egy csésze teát? –  kérdezte
Blue.
 

  Malory szemmel láthatóan felderült.

– Az nagyon jólesne.
– Milyet hozzak, ööö, gyümölcsöset vagy lábszagút? – tudakolta
a lány. – Már ha megfelel valamelyik.
Az öregúr eltöprengett.
– Lábszagút.
– Merész választás – felelte Blue. – Még valaki?
Többen is hevesen rázták a fejüket. Adam és Gansey már
áldozatául esett a Róka utca 300. alatt kapható italoknak. A n ők a
kertben szedték vagy a termel ői piacról szerezték be a teafüvet,
amit saját kezűleg aprítottak és kevertek össze, hogy aztán
zacskókba töltsék a végeredményt, amire végül a f ő összetevő vagy
a kívánt hatás megnevezése került. Némelyik gyógyital könnyebben
csúszott, némelyik kevésbé.
– Én rögtön a bourbonnel kezdtem – jegyezte meg Calla.
Koccintott Persephone-nal.
Miközben Blue megfőzte a teát, és vizet adott Kutyának,
Gansey így szólt:
–  Na, jó, van egy ajánlatom. Találtunk egy másik barlangot is,
ahol a legenda szerint egy alvó tanyázik. Jó lenne eldönteni,
mitévők legyünk.
– Ez nem is kérdés – felelte Ronan. – Bemegyünk.
–  Csak azért mondod ezt, mert nem láttad Noah-t ma este – 
mondta Blue, miközben letette Malory elé a bögrét. – Ennek nincs
hallucinogén hatása, de el őfordulhat, hogy a professzor úr kissé
euforikus állapotba kerül t őle.
– Én már sok mindent megkóstoltam ebben a házban, de nem
emlékszem olyan italra, amit ől egy kicsit is euforikus hangulatba
kerültem volna – jegyezte meg Gansey.
– Mert ilyet még nem ittál – felelte Blue. – Amúgy Noah elég
 

ijesztően viselkedett. Jesse, a barlang tulajdonosa, azt állítja, hogy a

hely el van átkozva.
A lány gyorsan felvázolta, milyen jelleg ű átokról van szó.
– Miért nem költözik el? – tudakolta Adam.
– A családi   fészekből? – kérdezte Ronan félig csipkel ődő, félig
komoly hangon.
– A családi fészek   enyhe túlzás – szólt közbe Gansey. – Láttam
azt a házat.
– Te ott! –  mutatott rá Blue. –  Vigyázz a szádra! Van itt még
valami, amit tudnotok kell. Az egyik jelenlév ő  az év elején
megjövendölte Jesse halálát. Személyesen nem ismerte a fickót, de
névről igen.
Adam felkapta a fejét. Nem azért, mert sokkolták az
információk, hanem mert Blue hangja kissé megremegett,
Persephone és Calla pedig serényen kortyolgatták az italukat, és
hirtelen egymásra sem mertek nézni. Adam, az óvatos állatka,
kivételesen érzékeny volt más emberek titkaira. Nem igazán
értette, mi rejtegetnivaló van azon, ha valaki megjövendöli egy
idegen halálát, azt viszont világosan látta, hogy Blue Sargent nem
árulta el a teljes igazságot.
– Állj-állj! –  kiáltott fel Gansey. –  Egyszóval nem elég, hogy
Jesse Dittley szerint átok ül azon a helyen, hanem a fickó ráadásul
meg is fog halni?
– Lehet, hogy éppen miattunk hal meg – oktatta ki Blue. – Ezért
hoztam fel a témát. Felel ősségteljes döntést kell hoznunk.
– Nektek halállistátok is van? –  vágott közbe Ronan. –  Ez
nagyon durva! Én is rajta vagyok?
– Néha azt kívánom, bárcsak rajta lennél – felelte Blue.
– Megnézhetem? – kérdezte Adam.
– Mit?
 

  – Megnézhetem a listát?
Blue elfordult, hogy magának is f őzzön egy csésze teát.
– Nincs nálam. Anya magával vitte. Csak a névre emlékeztem.
Eredetileg azt hittem, hogy egy lányról van szó, de a Dittley-rész
megragadt bennem.
Calla sokatmondóan vonta fel az egyik szemöldökét, de nem
szólt semmit.
Aha,  gondolta magában Adam komor, hirtelen támadt
bizonyossággal. Helyben vagyunk. Szóval, közülünk is rajta van
valaki a listán. 
– Mindegy –  mondta Gansey. –  Fogy az idő, és Adamnek
hamarosan indulnia kell. A kérdés a következ ő: elmegyünk holnap
ahhoz a barlanghoz?
Melyikünk lehet az?  
Malory felkapta a fejét.
– Azt hiszem, ez a legmegfelel őbb pillanat, hogy közöljem
önökkel, én nem megyek be semmilyen barlangba. Majd keresek
egy napsütötte helyet, és onnan drukkolok maguknak.
– Naná, hogy elmegyünk –  mondta Ronan. –  Miért ne
mennénk?
– Kockázatos –  felelte Gansey. –  Nem győzöm hangsúlyozni,
hogy nem szeretném veszélybe sodorni a jelenlév ők életét.
– És arról se feledkezzetek el, öcsikéim, hogy nemcsak egy alvó
van –  mutatott rá Calla –, hanem három. Az egyiket
felébreszthetitek, de a másikat nem.
– És a középsőt? – tudakolta Ronan.
– Sokszor csak azért mondjuk, hogy három van valamib ől, mert
így jobban hangzik – cincogta Persephone.
– Jesse is említette, hogy bizonyos dolgokat nem szabad
felébreszteni –  tette hozzá Blue, diszkréten kerülve Adam
 

tekintetét. – Szóval, igen, nagy a kockázat.

Többen is érintettek vagyunk?  
– Cabeswaterben is bementünk a barlangba –  érvelt Ronan. – 
Az is ugyanilyen kockázatos volt. Talán még kockázatosabb is, mint
most, mert nem tudtuk, mi vár ránk.
El ő fordulhat,  gondolta magában Adam, hogy maga Blue van
rajta a listán. Talán ezért titokzatoskodik ennyire. 
– Egyetértek Ronannel – mondta Blue –, de én elfogult vagyok,
mert meg akarom találni anyát, és ezért bármekkora kockázatra
hajlandó vagyok.
Adam a Persephone-nal töltött órákra gondolt. Vajon a n ő 
vette volna a fáradságot, hogy megtanítsa a trükkökre, ha tudná,
hogy úgyis meg fog halni? Persephone éppen őt nézte
rezzenéstelen fekete szemével, mintha arra próbálná rávenni, hogy
fedje fel a titkait.
– Van itt még valami, amit meg kell beszélnünk –  kezdte
Gansey tétován. –  Méghozzá azt, mitévők legyünk, ha tényleg  
Glendower nyugszik a barlangban. Ha kérhetünk tőle valamit,
miután felébresztettük. Nem tudom, hogy csak egy kívánságunk
lehet-e, vagy több is, de mindkét esetre fel kell készülnünk. Nem
kell most rögtön válaszolnotok, de gondolkodjatok a dolgon.
Volt idő, amikor Adam másra sem tudott gondolni, mint erre a
kecsegtető  lehetőségre. De most, hogy alig egy év volt hátra az
iskolából, és a fiú már nem lakott egy fedél alatt az apjával,
Glendower nélkül is látta a kiutat. Nem maradt más kívánsága,
csupán az, hogy szabadítsák meg Cabeswatertől.
De nem volt biztos benne, hogy valóban ezt akarja-e.
Gansey és Ronan halkan pusmogott, id őnként Malory is
belekotyogott a beszélgetésükbe, Adam azonban nem bírt a
többiekre figyelni. Tudta, hogy nem tévedett Blue titkolózását
 

illetően. Érezte; ugyanolyan biztosan, mint azt, hogy Cabeswater

miatt ébred fel álmából, és hogy hol kell megjavítani a Ley-vonalat.
Ösztönösen tudta, mi az igazság.
Az órájára nézett.
– Ha ez minden, akkor nekem mennem kell.
Nem mondott igazat. Még maradt egy kis ideje. De van, ami
nem várhat. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a gyanakvás.
– Máris? – kérdezte Gansey, de nem csodálkozva. – A fene egye
meg! Na, mindegy.
– Igen –  felelte Adam. –  De a hétvégén nem dolgozom, és
utána is lesz pár nap szabim. Blue, segítesz kivenni azt az izét a
kocsiból?
– Milyen izét?
–  Amit kértél –  hazudta Adam szemrebbenés nélkül. –  Nem
hiszem el, hogy nem emlékszel! Azt a... azt a ruhaanyagot.
Persephone még mindig őt bámulta.
Blue a fejét csóválta, de nem a fiúra neheztelt, hanem
önmagára, bántotta, hogy ilyen feledékeny. Ellökte magát a pulttól,
és nézte, ahogy Adam összeöklözik Gansey-vel, majd kurtán
odabiccent Malorynak meg Ronannek. A fiú végig tartotta magát,
és igyekezett természetesen viselkedni, noha egy kimondatlan titok
bizsergette a bensőjét. Blue kíséretében kilépett a sötétbe, és
elindult az autója felé, ami a járdaszegélynél parkolt a dicsőséges
Camaro mögött.
Nyugodt, hűvös éjszaka volt, a száraz levelek úgy susogtak,
mintha valaki egy nagy tömeget akarna csendre inteni.
– Nem is emléksz... –  kezdte Blue, de rögtön elhallgatott,
amikor Adam karon ragadta, és magához húzta.
– Melyikünk az, Blue?
–  Hé, ne már! –  tépte ki magát a lány a szorításból, de nem
 

lépett hátrébb.
– Melyikünk szerepel a listán?
Blue meredten nézett a távolba, egy autót figyelt a távoli
keresztutcában. Nem válaszolt, de nem is akarta meghazudtolni a
fiút.
– Blue!
A lány nem mert Adamre nézni.
A fiú megkerülte, hogy ne tudjon kitérni a pillantása el ől.
– Blue, melyikünk az?
A lánynak megváltozott az arckifejezése, minden jókedv elszállt
belőle. Nem sírt, ám a tekintete sokkal nyugtalanítóbb volt, mint ha
zokogásban tört volna ki. Adam azon tűnődött, vajon mióta cipeli
Blue ezt a terhet. A szíve a torkában dobogott. Tehát jól sejtette.
Egyiküknek meg kell halnia.
Nem akarok meghalni, pont most, amikor... 
– Blue!
–  Ha elmondom, soha nem fogod elfelejteni –  szólalt meg a
lány.
– Tudnom kell – felelte Adam. – Hát nem érted? Ez lesz az én
kívánságom. Ezt fogom kérni Glendowert ől. Tudnom kell, hogy
akkor se legyünk bajban, ha csak egyet kívánhatunk.
Blue alig mert ránézni.
– Gansey – mondta ki Adam.
Blue lehunyta a szemét.
Hát persze. Hát persze hogy ő t ragadják el t ő lük. 
Adam elméjében fel is sejlett a kép: Gansey kétségbeesetten
rángatózik a földön, minden csupa vér, Ronan gyászos arccal
guggol a barátja mellett. Cabeswater már hónapokkal ezelőtt
felvillantotta el őtte ezt a látomást, ami azóta is ott élt az
emlékezetében. Azt sem felejtette el, hogy a látomásban minden
 

miatta történt.
Elnehezült a szíve.
Ha minden miattad történik, gondolta magában, akkor neked
kell közbelépned.
 

26 

B LUE MORCOSAN ÉBREDT.  Nem emlékezett az álmára, csak annyit

tudott, hogy Maura is szerepelt benne, és amikor felébredt,
legszívesebben szétvert volna valamit. Eszébe jutott az a nyári
délután, amikor meglátogatta Adamet, és a fiú belerúgott egy
dobozba –  ő is legalább ilyen dühös volt. De minek rugdosódni, ha
senki sem látja?
Mozdulatlanul feküdt az ágyban, és próbált visszaaludni, de
csak egyre mérgesebb lett. Már nagyon unta, hogy Persephone,
Calla meg az anyja azért hallgatja el el őle az információkat, mert
nem Látó. Már nagyon unta, hogy nem ábrándozhat menő 
főiskolákról, mert csóró. Már nagyon unta, hogy nem foghatja meg
Gansey kezét, mert azzal megsértené Adam érzéseit, és nem
csókolhatja szájon Gansey-t, mert azzal megölné a fiút. Már nagyon
unta, hogy folyton Gansey megjövendölt és Maura lehetséges
halála körül forognak a gondolatai.
Képzeletben újra meg újra visszajátszotta a jelenetet, amint
Adam rátapint a lényegre: Gansey. 
Ledobta magáról a takarót, pukkadozva felöltözött, és nagy
dérrel-dúrral átviharzott a telefonszobába.
Orla a szobában ült, és a körmét lakkozta. Hajnali egykor.
 

  Blue döbbenten torpant meg az ajtóban. Minden az arcára volt

írva.
– Mi van? – kérdezte Orla. – Gyere be nyugodtan!
Blue nem mozdult.
–  Jaj, ne csináld már! Nem fogok az utadba állni. Én csak a
csalódástól próbáltalak megóvni, de fel őlem azt csinálsz, amit
akarsz – mondta Orla.
Blue átvágott a szobán, és felemelte a kagylót, gyanakvó
pillantást vetve Orlára. Az unokatestvére apró mandalákat festett
fel a körmére. Nem tett úgy, mintha nem hallgatózna, de
egyébként közömbös arcot vágott.
Blue Gansey-t hívta.
A fiú az els ő csengetésre felvette.
– Nem aludtam.
– Tudom – felelte a lány. – Gyere el értem!
#

Gansey kissé idegennek hatott, amikor megérkezett Töfivel.

Tekintetéből szokatlan keménység áradt, halvány mosolyába enyhe
keserűség vegyült. Különös zaklatottság és nyugtalanság sugárzott
róla. Blue Gansey mosolyának párkányára állt, és onnan nézett le a
szakadékba.
Ez nem az a Gansey volt, akit a konyhában látott, hanem az, akit
éjszaka szokott felhívni, suttyomban. A fiú nem kérdezte, hova
menjenek. Ez tabu téma volt, ezért inkább egy szót sem szóltak.
A Camaro lustán várakozott a csendes, sötét utcán. Blue
beszállt, és becsapta az ajtót.
Amint elhagyták az ismerős utcákat, Gansey –  a gátlástalan,
szenvedélyes Gansey –  magasabb fordulatszámra kapcsolt.
Jelzőlámpától jelzőlámpáig száguldott, aztán mikor kiértek a
 

néptelen autópályára, marokra fogta a sebváltót, és csúcsra járatta

az autót.
Kelet felé haladtak, a hegyek irányába.
Blue bekapcsolta a rádiót, és addig babrált vele, amíg
bömböltetésre érdemes zenét nem talált. Aztán minden erejét
összeszedve letekerte az ablakot, hogy a leveg ő fütyülve csapódjon
az arcába. Ehhez már kicsit hideg volt, Gansey azonban, aki egy
pillanatra sem vette le a szemét az útról, hátranyúlt, és kiemelte a
kabátját a hátsó ülésről. A lány beleburkolózott. Megborzongott,
amikor a hűvös selyembélés a csupasz lábához ért. Gansey illatát
érezte a galléron.
Egy szót sem szóltak egymáshoz.
A rádió botladozva keringőzött. A motor bömbölt. A szél ész
nélkül csapkodott a vezetőfülkében. Blue megfogta Gansey kezét,
és teljes er őből megszorította. Rajtuk kívül egy lélek sem járt az
úton.
Nekivágtak a hegyeknek, egyre feljebb és feljebb
kapaszkodtak, majd elindultak a hágón.
A csúcsok rémiszt ően feketéllettek a reflektorok er őtlen
fényében. Amikor elérték a hágó legmagasabb pontját, Gansey ujjai
megmerevedtek Blue markában. A fiú alacsonyabb fokozatra
kapcsolt, és a kocsi hörögve fordult az ellenkező irányba.
Már száguldottak is vissza Henriettába: kísértetiesen üres
parkolók, néma lakóházak, Aglionby, a belváros, Henrietta. A város
túlsó felén Gansey rákanyarodott az új, még át nem adott
körgyűrűre: négy érintetlen, ostornyelesekkel szegélyezett sáv a
semmiből a semmibe.
Lehúzódott az útról, visszavette Blue-tól a kabátját, és helyet
cserélt a lánnyal. Blue el őrehúzta az ülést, hogy az a lehet ő 
legközelebb legyen a kormányhoz, majd egymás után kétszer is
 

lefullasztotta a motort. Gansey a térdére tette a kezét –  ujjak a

bőrön, életvonal a csonton így figyelmeztette, hogy ne engedje fel
túl gyorsan a kuplungot. A motor felbőgött – er ősen, magabiztosan
–, és az autó előrelendült.
Egy szót sem szóltak egymáshoz.
Az ostornyelesek csíkokat húztak a szélvédőre, miközben Blue
végighajtott az út egyik oldalán, aztán a másikon, újra meg újra. Az
autó félelmetes volt és túlbuzgó –  túl sok, túl gyors, minden, ami
belefér. A sebváltó még álló helyzetben is hevesen rángatózott Blue
markában, és amikor elindultak, a gázpedál beragadt, majd
elengedett. A műszerfal alatti ventilátor hűvös levegőt lehelt a lány
csupasz lábszárára, míg a brummogó motor szinte égette a lábfejét.
És a hang: a hang már önmagában is rémisztő volt, de duplán
köszönt vissza a sebváltó rezgésében, a kormány rángatásában, a
padlót megremegtető bömbölésben. Blue csak addig rettegett t őle,
amíg bele nem taposott a gázba, akkor már olyan hangosan
kalapált a szíve, hogy még félni is elfelejtett.
A Camaro olyan volt, mint az új Gansey: félelmetes és izgalmas,
bármilyen őrültségre hajlandó.
Blue minden egyes körrel egyre bátrabban vezetett, mert a
nagy lárma meg a kirakat ellenére Töfi elnéz ő  tanár volt. Nem
zavarta, hogy Blue egy tökmag, aki még kecskét sem vezetett
életében. Alázatosan tette a dolgát.
Blue sehogy sem tudott eltekinteni a tényt ől, hogy Gansey keze
a térdén nyugszik.
Megállt.
Amikor Adammel volt, azt hitte, pofonegyszer ű  kivédeni egy
csókot. A teste azt sem tudta, hogyan reagáljon. Most éppen
ellenkezőleg. A száját egyáltalán nem érdekelte, hogy el van
átkozva. Szembefordult Gansey-vel.
 

  – Blue! – figyelmeztette a fiú, de remegett a hangja.

A lány egészen közelr ől érezte a menta, a gyapjúpulóver meg a
PVC autóülés szagát: a Gansey-illatot.
–  Csak tegyünk úgy, mintha... –  felelte. –  Csak tegyünk úgy,
mintha megtehetném.
Gansey nagyot sóhajtott.
Milyen egy csók nélküli csók?
Mint amikor kirántják az abroszt a teríték alól. Néhány kaotikus
pillanat, és minden egymásba zuhan. Hajtincsekbe gabalyodott
ujjak, nyakszirtre simuló tenyér, arcra és állra tapadó ajkak
veszélyes közelsége.
Hirtelen megmerevedtek, orruk az intimitás szabályai szerint
préselődött egymáshoz. Gansey lehelete finoman csiklandozta Blue
szájpadlását.
–  Lehet, hogy én megcsókolhatlak téged –  suttogta a fiú. – 
Lehet, hogy csak neked nem szabad megcsókolnod engem.
Nagyot nyeltek, méghozzá egyszerre, és ezzel meg is tört a
varázs. A bizonytalan nevetés is egyszerre tört ki bel őlük.
– Aztán egy szót se –  jegyezte meg Gansey némi öniróniával,
aminek Blue nagyon megörült, mert mióta hallotta, minden éjjel
felidézte magában a mondatot, és remélte, hogy ezzel a fiú sincs
másképp.
Gansey óvatosan a lány füle mögé simított egy tincset, persze
feleslegesen, hiszen Blue sosem t űrte a füle mögé a haját, mert
úgysem maradt volna ott. Gansey ennek ellenére többször is
megismételte a műveletet, majd két mentalevelet vett el ő. Az
egyiket a saját szájába pottyantotta, a másikat a lányéba.
Blue nem tudta megállapítani, nagyon kés ő van-e, vagy nagyon
korán.
Az euforikus öröm lassan elpárolgott, és átadta helyét a
 

valóságnak. Gansey egyre jobban hasonlított arra a fiúra, akit Blue a

templomkertben látott.
Mondd meg neki!  
A lány idegesen forgatta a szájában a mentalevelet. Reszketett,
talán a hidegtől vagy a kimerültségt ől.
– Nem gondoltál még arra, hogy leállj a kereséssel? – kérdezte.
Gansey meghökkenve nézett rá.
– Ne vágj ilyen képet! Tudom, hogy meg kell találnod
Glendowert. Nem kérdezem, miért. Tudom, mi a helyzet. De most,
hogy kezd egyre rizikósabbá válni a dolog, nem merült fel benned,
hogy abba kéne hagynod?
Gansey állta Blue tekintetét, de a pillantása elhomályosult,
töprengővé vált. Talán azt latolgatta, a csillapíthatatlan vágy, hogy
a saját szemével láthassa a királyt, milyen áron teljesülhet be. Aztán
Blue-ra nézett.
Megrázta a fejét.
Blue hátrahanyatlott, és akkorát sóhajtott, hogy még az ajka is
beleremegett – blbbphhbbbt. 
– Hát jó.
– Félsz? Ezért kérdezed?
– Hülye!
–  Nem baj, ha félsz –  mondta Gansey. –  Végül is, ez az én
küldetésem, nem várom el, hogy más is...
– Hü-lye! –  Nevetséges egy helyzet volt; hiszen Blue még azt
sem tudta, Gansey a Glendower utáni hajsza közben leli-e halálát,
amikor egy egyszerű lódarázs is megteszi. Nem árulhatta el a titkot.
Maurának igaza volt: azzal csak megkeserítette volna Gansey
hátralévő  életét. Adamnek is igaza volt. Meg kell találniuk
Glendowert, hogy megmenthessék Gansey-t. De mégis, hogy teheti
meg a fiúval, hogy elhallgat el őle egy ilyen hatalmas horderej ű 
 

dolgot? – Na, induljunk!

Gansey nagyot sóhajtott, de nem ellenkezett. A Camaro órája
nem működött, de a reggel vészesen közeledett. Helyet cseréltek.
Blue ismét beleburkolózott Gansey kabátjába, és maga alá húzta a
lábát. Ahogy a szája meg az orra elé rángatta a gallért, egy
pillanatra elképzelte, milyen érzés lenne, ha ez a hely jogosan is őt
illetné. Ha Adam és Ronan tudomást szereznének a dologról, és
nem lenne kifogásuk ellene. Ha az ajka nem fenyegetne semmiféle
veszéllyel. Ha Gansey nem halna meg, ha nem tanulna tovább a
Yale-en vagy a Princetonon, ha csak az számítana, hogy odaadta
neki a búzafű- és mentaillatot árasztó kabátját.
A belváros felé menet egy fényes járm űre lettek figyelmesek.
Minden kétséget kizáróan egy hollófiúhoz tartozott. Félrehúzódva
állt az út túloldalán. Káprázatosan csillogott az utcai lámpák
fényében.
A rideg valóság megint betolakodott Blue elméjébe.
– Mi a...? – kérdezte Gansey.
– Közületek való – válaszolta Blue.
Gansey megállt a kocsi mellett, és intett Blue-nak, hogy tekerje
le az ablakot.
Egy szintén káprázatos, csillogó fekete hajú fiú ült a másik autó
volánja mögött.
– Egy csaj – mondta döbbenten.
– Húsz pont! –  vágta rá Blue ingerülten. –  Üsse kavics, legyen
harminc! Későre jár, és éppen jókedvemben vagyok.
– Cheng! Mi történt? – hajolt előre Gansey.
A hangja rögtön hollófiússá változott, Blue fel is kapta a vizet,
amiért egy autóban mutatkozik a sráccal. Érezte, hogy a reggeli
dühe nem párolgott el teljesen, és azáltal, hogy egy aglionbys
aranyifjú kocsijában látják, mintha új lendületet kapott volna.
 

  Henry Cheng kiugrott az autójából, és behajolt a jobb els ő 

ablakon. Blue-t kifejezetten zavarta, hogy ilyen közel van a fiú
markáns arcéléhez.
– Nem tudom. Egyszer csak megállt.
– De hogyan? – kérdezte Gansey.
– Fura hangot hallatott –  válaszolta Henry. –  Leállítottam.
Valami gáz van vele. Nem tudom. Nem akarok meghalni. Még
előttem az élet. Értesz a kocsikhoz?
– Az elektromosokhoz nem. Mi volt az a fura hang?
– Soha többé nem akarom hallani. Nem tehetem tönkre a
kocsit. Az előzőt is tönkrevágtam, és az apám nagyon  pipa volt rám.
– Elvigyelek?
–  Ne, csak add kölcsön a telódat! Az enyém lemerült, gyalog
meg nem merek elindulni, mert félek, hogy valami helybéli
megerőszakol. – Henry leguggolt a Camaro mellé, és így folytatta: – 
Öregem, ne tudd meg, milyen sztorikat hallottam! Ha ezek a
kemény csávók kiszúrnak maguknak! Én nem tudom megjátszani a
faszagyereket. Te viszont jól nyomod, bár pont fordítva csinálod,
mint kéne. Nappal a csajok, este a srácok. Nagyanyám legalábbis
mindig ezt hajtogatta.
Hátborzongató eszmecsere volt. Blue nem tudta eldönteni,
miért: mert őt nem vonták be a beszélgetésbe, mert két k őgazdag
aranyifjú társalgott egymással, vagy mert csak most szembesült a
ténnyel, hogy megszegte az egyik legfontosabb fogadalmát. (Tartsd
távol magad az aglionbysoktól!)   Úgy érezte, ő  csak egy olcsó,
eldobható kellék. Vagy valami hasonló. Egyszóval, feszengett.
Némán adta át Henrynek Gansey mobilját.
Miután a másik fiú visszatért a fényes űrhajóhoz, hogy
lebonyolítsa a hívást, a lány Gansey-hez fordult:
– Nem szeretem, mikor úgy beszélsz, mint egy HF.
 

  – Az mi?
Blue tudta, hogy nem szép dolog ilyet mondani, de nem bírt
lakatot tenni a szájára:
– Hülye fasz.
– Tessék?
– Akkor csinálod, amikor ezekkel vagy – magyarázta a lány. – A
többi aglionbys seggfejjel.
– Henry jó arc – felelte Gansey.
– Ja, hogy is mondta: „félek, hogy valamelyik helybéli
megerőszakol”? 
– Csak viccelt.
–  Hahaha! Ha! Ha! Ha! Az a vicc, hogy éppen ő  mondja ezt,
akinek semmi félnivalója. Annyira jellemz ő!
– Nem értem, mi bajod van. Henry kicsit olyan, mint te...
– Ez nem igaz! – kacagott fel gúnyosan Blue. Tudta, hogy elveti
a sulykot, de nem bírta türt őztetni magát. Nyilván a szép arcok, a
szép frizurák, a szép autók és a könnyed bizalmaskodás voltak rá
ilyen hatással. – Talán jobb is, hogy mi ketten nem... hogy mi ketten
soha...
– Igazán? –  kérdezte Gansey vészjósló udvariassággal. –  És
miért?
– Nem illünk össze, ennyi az egész. Teljesen más elképzeléseink
vannak az életről. Egy világ választ el minket egymástól. Úgysem
lenne belőle semmi.
– Két másodperccel ezel őtt még meg akartál csókolni – mondta
a fiú –, most meg visszakozol, mert megengedtem, hogy egy srác
használhassa a mobilomat?
– Köztünk soha nem volt semmi!  
Blue ugyanolyan dühös volt, mint reggel, amikor felébredt. S őt,
még annál is dühösebb.
 

  – Az a baj, hogy nem ócsárolom Henryt? Én próbálom a te

szemszögedből nézni a dolgokat, de elég nehezen megy. És mi van
a hangommal?
– Semmi. Hagyjuk! Vigyél haza! –  Blue hirtelen mindent
megbánt; mindent. Nem igazán értette, mi történt vele, csak annyit
tudott, hogy innen már nincs visszaút. – Ha visszaadta a telefont.
Gansey elgondolkodva nézett rá. Blue arra számított, hogy a
saját haragját látja majd visszatükröződni Gansey arcáról, ám a
fiúnak kisimultak a vonásai. Nem volt boldog, de már nem t űnt
zavartnak.
– Mikor árulod el végre, mi ez az egész?
A sírás határán álló Blue keserves, szaggatott sóhajt hallatott.
– Soha.
 

27 

ANSEY POCSÉK HANGULATBAN ÉBREDT.  Nem aludta ki magát – 

G órákon át ébren feküdt, és gondolatban visszajátszotta az
autóban történteket, hogy eldöntse, helyesen cselekedett-e, ha ez
egyáltalán számít valamit –, az eső  is szemerkélt, Malory
fütyörészett, Noah biliárdgolyókat lökdösött, Ronan a dobozból
egyenesen a szájába öntötte a kukoricapelyhet, Gansey kedvenc
sárga pulóvere úgy átvette a kutyaszagot, hogy már nem lehetett
felvenni, ráadásul Töfinek elfolyt a h űtővize, így Gansey a lelketlen
Suburbannel és egy barna pulóverben indult Blue-ért meg Adamért.
A ruhadarab hűen tükrözte viselője lelkiállapotát.
Ez a barlang sem lesz különlegesebb az el őzőeknél, vagyis
Gansey akár el is halaszthatta volna a kirándulást, és nyugodtan
otthon maradhatott volna, hogy rendesen kialudja magát.
– Az esőt elnézve akár Walesben is lehetnénk –  jegyezte meg
Malory nem túl derűs hangon.
Adam némán kuksolt mellette. Gansey rég nem látta ilyen
zaklatottnak.
Blue is neheztel ően hallgatott, és az ő  szeme is táskás volt,
akárcsak Gansey-é. Gansey kabátjának gallérja tegnap éjjel még a
lány hajától illatozott. A fiú reménykedve tekergette a fejét, hátha
 

elkap egy illatfoszlányt, de mint minden ezen a nyomorult napon, a

szag is elhalványodott.
A Dittley-farmon Malory, Kutya és Jesse bevették magukat a
házba (Malory, csüggedten: „Ugye, nincs teája?” Jesse: „EARL
GREY-T VAGY DARJEELINGET PARANCSOL?” Malory: „Ó, édes
istenem!”), a kamaszok pedig nekivágtak a barlanghoz vezet ő párás
mezőnek.
– Biztos, hogy a madarat is hozni akarod? – tudakolta Adam.
– Igen, Parrish – felelte Ronan. – Egészen biztos.
Blue egy szót sem volt hajlandó elárulni az el őző estéről.
Adam már belefáradt az örökös agyalásba. Egyértelmű  választ
akart. Vajon Blue még mindig neheztel rá?
Felszerelkeztek, és az elemlámpákat is leellen őrizték, de
Gansey rosszkedve csak nem akart elmúlni. Blue szerzett
valahonnan egy használt overallt. A fiúnak már az is óriási
erőfeszítésébe került, hogy ne nézzen a beöltözött lányra.
Ez így nem lesz jó, gondolta magában. Egy ilyen eseményt nem
az iskolai elfoglaltságok meg a kongresszusi feladatok közé kellene
bezsúfolni. Ez a borongós, az évszakhoz képest fülledt őszi nap sem
a legmegfelelőbb. Olyan napot kellett volna választania, hogy
előtte rendesen kialudhassa magát, és átérezhesse   a dolgokat.
Egyszerűen semmi sem klappolt.
A barlangnak sem így kellene kinéznie,  gondolta magában
Gansey, amikor leereszkedtek a kötélen. Persze, Glendower a föld
alatt nyugszik –  és persze, Gansey sejthette, hogy a királyt
eltemették –, de valahogy könnyebbnek képzelte a dolgot. Ez a
gödör is ugyanolyan volt, mint a többi. Szűk járat a földben, amit
körömmel és vésővel kellett kitágítani, hogy le tudják engedni rajta
a koporsót. Nyúlüreg, amerre a szem ellátott.
A látomásban, ami a cabeswateri álomfában lepte meg Gansey-
 

t, minden másképp alakult. Persze lehet, hogy nem az volt a

valóság.
Ez a valóság. Ez, amit itt látnak.
– Hagyd már abba, Lynch! – szólalt meg Adam.
Ő zárta a sort; Ronan közvetlenül el őtte haladt.
– Mit?
– Tudod te azt.
Ronan nem válaszolt, a csapat folytatta az útját. Alig pár métert
tehettek meg, amikor Adam felkiáltott:
– Ronan , fejezd már be!
Lassan, döcögősen torpantak meg. Adam megállt, amivel
Ronant, majd Blue-t, végül Gansey-t is megállásra késztette.
Láncfűrész felrebbent, szárnyai szinte súrolták a barlang sz űk falait.
Leszegett fejjel, óvatosan telepedett vissza Ronan vállára. Kapkodó
mozdulatokkal törölte bele a cs őrét a gazdája ingébe.
– Mit? –  csettintett rá Ronan a hollóra.
– Az éneklést – felelte Adam.
– Én nem énekeltem.
Adam bedugta a fülét.
– Jó, most már tudom... Tudom, hogy nem te voltál.
– Biztos?  
– Igen – seppegte Adam. – Tudom, hogy nem te voltál, mert a
süket fülemben hallom a dalt.
Gansey-nek borsódzni kezdett a háta.
– Milyen dalt? – kérdezte Blue.
Láncfűrész kitátotta a csőrét.
–  Szép leányom, én azt mondom, hallgassál apádra –  trillázta
vékonyka hangon, ami egyáltalán nem hasonlított rekedtes
károgására.
– Hagyd abba! – kiáltotta Ronan. Nem Láncfűrésznek, hanem a
 

barlangnak.
Ezúttal azonban nem Cabeswater nyilvánult meg, és bárki volt is
az elkövető, magasról tett Ronan Lynchre. Láncfűrész megállás
nélkül énekelt, amit csak tovább tetézett, hogy közben egy
pillanatra sem zárta össze a csőrét. Mintha a benne lakozó hang
puszta szócsöve lenne.
– A férfiak e földön hallgattak atyjukra...
– Akárki is vagy, hagyd abba! – üvöltötte Ronan Lynch. –  Ő  az
enyém. 
Láncfűrész kacagásban tört ki. Fejhangú, sátáni kacaj volt,
dallamos, akárcsak a nóta.
– Jézusom! – mondta Gansey.
Így próbálta leplezni, hogy minden szőrszál égnek áll a testén,
és a heréi is visszahúzódtak.
– Láncfűrész! – csattant fel Ronan.
A madár felneszelt. A fejét oldalra billentette, és különös,
átható pillantást vetett Ronanre. Felfújta magát, kékesfekete tollai
felborzolódtak a nyaka körül, miközben vészjóslóan csattogtatta a
csőrét. Most vált teljesen világossá, hogy Láncf űrész valójában nem
is igazi holló, csak egy álombéli lény, akinek az elméje ugyanolyan
kiismerhetetlen, mint Ronan Lynch-é vagy Cabeswateré. Egy
szörnyű pillanatig a tehetetlenül tátogó Gansey azt hitte, a madár
egyetlen csapással leszúrja Ronant.
Láncfűrész azonban hirtelen összecsukta a cs őrét, és berepült
az előttük kígyózó alagútba.
– Láncfűrész! –  kurjantotta Ronan, de a hollót már elnyelte a
sötétség. – Basszus!  Oldozzatok el!
– Nem – kiáltotta kórusban Adam és Blue.
– Nem –  vágta rá Gansey is határozottan. –  Nem is tudom,
egyáltalán továbbmenjünk-e. Semmi kedvem felzabáltatni
 

magunkat egy barlanggal.

Láncfűrész pálfordulása furcsának tűnt.
Sehogy sem illett a képbe. Minden olyan kiszámíthatatlannak  
látszott, ami már önmagában is különös volt, hiszen az következett
belőle, hogy odáig minden kiszámítható volt. Nem is, inkább
elkerülhetetlen.
Most úgy tűnt, bármi megtörténhet.
Ronan még mindig a sötét folyosót fürkészte, Láncf űrészt
kereste, de hiába.
– Maradj, ha ennyire betojtál – mondta gúnyos vigyorral.
Gansey nem sértődött meg, ahhoz túlságosan jól ismerte
Ronant.
– Nem saját magamat féltem, Lynch. Forduljunk vissza!
– Szerintem csak ránk akar ijeszteni – mutatott rá Blue józanul.
– Ha tényleg bántani akarna minket, már megtette volna.
Láncfűrész csőrére gondolt, ami az el őbb veszélyes közelségbe
került Ronan szeméhez.
– Adam? – kiáltott hátra Gansey a sor végére. – Mi az ítélet?
Adam csendesen mérlegelte a lehet őségeket. Az arca furcsán
törékenynek tűnt Gansey fejlámpájának éles fényében. Egyszer csak
a barlang falához kapott. Bár ő nem álombéli lény volt, Cabeswater
uralma alatt állt, amit nehezen is titkolhatott volna, hiszen ujjai egy
pók fürgeségével siklottak végig a falon, miközben a tekintete
sötéten meredt a semmibe.
– Őt is... – szólalt meg Blue.
Megszállták. 
Ezt egyikük sem akarta kimondani.
Ronan az ajka elé emelte a mutatóujját.
Adam sokáig hallgatózott –  Ki ez? Ez lenne a barátotok? Mit
adott Cabeswatemek? Mi lett bel ő le? Miért fogja el a rettegés a
 

napfényt ől  elzárt helyeken?  –, majd óvatosan így szólt:

–  Én arra szavazok, hogy menjünk tovább. Az ijesztgetés csak
mellékhatás, nem ez a f ő  cél. Szerintem Láncfűrész is azért ment
előre, hogy becsaljon minket.
Így hát folytatták az utat.
A lejtő  itt sokkal kacskaringósabb volt, mint Cabeswaterben.
Azt az ösvényt egyértelműen a víz vájta a sziklába, míg ez a csapás
természetellenesnek hatott, mintha szerszámokkal kaparták volna
ki. A távolból Láncfűrész károgása hallatszott. Furcsán e világi hang
volt az előttük elterülő sötétben.
– Láncfűrész! – rikoltotta Ronan rekedtes hangon.
– Kár! –   érkezett a válasz nem túl messzir ől. Egyértelműen
Ronannek szólt.
– Hála az égnek! – mondta Blue.
Az élen haladó Gansey pillantotta meg els őként a madarat, aki
a sziklafal kiszögellésébe kapaszkodott, és fél lábon állva
csapkodott a szárnyával, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Nem
menekült el Gansey láttán, és amikor a fiú el őrenyúlt, odarepült
hozzá, majd a karjára telepedett. Úgy t űnt, nem viselte meg az
átváltozás.
– Itt a madarad, Lynch – fordult hátra Gansey.
– Itt a sírod, Gansey – mondta különös hangon Ronan.
Elnézett Gansey válla fölött.
Gansey megfordult. Egy k őajtó előtt álltak, ami sok mindent
rejthetett volna. Ez azonban egy faragott sírbejárat volt: páncélos
lovagot ábrázolt, aki karba font kézzel feküdt a hátán. Feje két
hollón nyugodott, lába alatt liliomok. Egy pajzsot tartott a kezében,
Glendower pajzsát, a három hollóval.
Valami nem stimmelt.
Nem azért, mert Gansey nem így képzelte Glendower sírját.
 

Hanem azért, mert ennek nem így kellett volna történnie, nem ezen
a napon, amikor Gansey-nek sajog a szeme az álmatlanságtól, kint
esik az eső, és egy olyan barlangban vannak, amire alig pár napja
bukkantak rá.
Először legyen egy nyom, aztán még egy, aztán még egy.
Az nem ér, hogy harminc perc gyaloglás után egyszer csak
előttük terem egy sírbejárat.
Pedig így történt.
– Ez nem lehet – szólalt meg Adam leghátul.
– Miért nem... nyitjuk ki? – kérdezte Blue.
Ő is bizonytalan volt.
Ez nem így működik. Az út a lényeg, nem a végállomás.
–  Fura érzésem van –  nyögte ki végül Gansey. –  Ebben nincs
semmi... ünnepélyes.
Örülj már egy kicsit!  
Ismét a sírkamra ajtaja felé fordult. A többiek köré gy űltek.
Gansey elővette a mobilját, és fotózni kezdett, majd, némi
tanakodás után, a koordinátákat is bepötyögte a készülékbe.
– Úristen, Gansey! –  mondta Ronan, de Gansey máris jobban
érezte magát.
Óvatosan körbesimította a lovag képmását. A szikla h űvös volt,
tömör és valódi. Gansey-nek poros lett az ujja. Ez nem álom.
– Szerintem nincs lezárva. Csak kiékelték. Talán valami karral?
Adam is végigtapogatta a szegélyt.
– Nem hiszem. Egyáltalán nem szoros.
A három alvóra gondolt, akik közül az egyiket felébreszthetik, a
másikat nem. Vajon kiderül majd, hogy ezt kell-e békében
hagyniuk? Bizonyára, mert ha tényleg Maura felel azért, nehogy azt
ébresszék fel, akit nem szabad, akkor már rég itt lenne.
De ki tudja? Ezt nem lehet biztosan megállapítani.
 

  Az egész nap a határozatlanság és a bizonytalanság jegyében

telt.
Hirtelen bedőlt a fal. Por kavargott a leveg őben, és a négy
kamasz köhögve tántorodott hátra.
– Ronan Lynch! – ordította Blue.
Ronan lassan visszanyerte az egyensúlyát az elülő  porfelhő 
közepén, ő rúgta be a sírkamra ajtaját.
– Ezt azért kaptad – suttogta maga elé –, mert elvetted t őlem a
madaramat.
– Ronan, komolyan mondom, az lesz a vége, hogy pórázra
kötlek –  közölte vele Gansey. Ronan gúnyosan felhorkant, ám
Gansey fenyegetően szegezte rá a mutatóujját. –  Nem viccelek.
Mások is vannak itt rajtad kívül. Ez egy sírkamra, valakinek a végs ő 
nyughelye, amit tiszteletben kell tartani. Ne kelljen! Még egyszer!
Rád szólnom! És akkor itt jegyezném meg: ha bármelyikünk is úgy
érzi, hogy nem bírja türtőztetni magát, vagy hazamegyünk és
visszajövünk máskor, vagy megkérjük az illet őt, hogy kint
várakozzon.
Ronan némán fortyogott magában.
– Ne, Lynch! – mondta Gansey. – Hét éve csinálom ezt, de ez az
első  eset, hogy rosszabb állapotban hagyok itt egy helyet, mint
ahogyan találtam. Ne akard, hogy azt kívánjam, bárcsak ne hoztalak
volna magammal!
Ez végre áthatolt a Ronan szívét övező páncélzaton. Lehajtotta
a fejét.
A csapat belépett a sírkamrába. Mintha visszarepültek volna az
időben.
Az egész szoba faragott és festett díszítményekkel volt tele. A
színeket nem fakították ki a napsugarak –  királykék, áfonyalila,
vérvörös. A faragványok ablakokat vagy boltíveket képeztek,
 

amiket liliomok, hollók, oszlopok és pillérek szegélyeztek. Vigyázó

szemű, királyi tartású szentek néztek le róluk. Lándzsával átdöfött,
lenyilazott, megégetett, elkínzott arcú mártírok. Nyulakat üldöz ő,
majd a nyulak elől menekülő faragott kutyák. A falon egy pár hosszú
szárú kesztyű, egy sisak és egy mellvért lógott.
Mindez túl szép volt, hogy igaz legyen.
– Jézusom! – lehelte Gansey.
Előrenyúlt, hogy megérintse a mellvértet, de aztán
meggondolta magát. Visszahúzta a kezét.
Nem akarta, hogy vége legyen.
De akarta is, hogy vége legyen.
A sírbolt közepén derékig érő, dúsan faragott k őkoporsó
hevert. Glendower képmása díszítette a tetejét, a király sisakos feje
három faragott hollón nyugodott.
Emlékszel, te mentetted meg az életem. 
– Nézzétek, mennyi madár! – futtatta végig Blue az elemlámpa
fényét a falakon meg a koporsón.
A fénykör mindenütt tollakba ütközött. Koporsót övez ő 
szárnyakba. Gyümölcsöt csipkedő  csőrökbe. Pajzsokon viaskodó
hollókba.
A fény Adam arcára vetült. A fiú ijedten hunyorgott. Ronan, a
vállán Láncfűrésszel, furcsán ellenséges arccal állt mellette. Blue
elvette Gansey-től a mobilját, és lefotózta a falakat, a koporsót,
Gansey-t.
A koporsó mágnesként vonzotta Gansey tekintetét. Glendower
koporsója. Ez komoly?  
Minden torz volt, mintha tükörb ől látná, nem egészen olyan,
amilyennek elképzelte.
– Most mi legyen? – kérdezte.
–  Szerintem elegen vagyunk, hogy felfeszegessük a fedelet – 
 

válaszolta Adam.
Gansey azonban nem erre gondolt. Valójában azt kérdezte:
Most mi legyen? Mit keresünk mi itt?  
– Csúszik a kezem – kacagott fel szárazon Blue.
Szorosan egymás mellé álltak. Gansey fojtott hangon
visszaszámolt –  három-kettő-egy aztán nekiveselkedtek, de nem
jártak sikerrel. Mintha a barlangot próbálták volna arrébb tolni.
– Meg sem moccan – mondta Gansey.
– Próbáljuk meg a másik oldalról!
Mikor átmentek a túloldalra, és megragadták a fedelet, ami,
mivel az ujjaik alig találtak rajta fogást, mozdulatlan maradt,
Gansey önkéntelenül is a régi tündérmesékre gondolt. Úgy
képzelte, nem a súlya tartja a helyén a fedelet, sokkal inkább az ő 
érdemtelenségük. Nem bizonyították a rátermettségüket, így
továbbra sem juthatnak Glendower közelébe.
Ettől megkönnyebbült. Ez a megoldás legalább elfogadhatónak
tűnt.
– Régen nem voltak komoly emel őberendezések –  mondta
Ronan.
– A kötél meg a csiga is az – jegyezte meg Blue. – Ha sok ember
mozgatja. Menjetek arrébb, így nem férek hozzá rendesen!
–  Ne törd magad, úgyis mindegy –  felelte Gansey, de azért
közelebb húzódtak egymáshoz.
Blue teste az övéhez présel ődött. A másik oldalon Ronan
Adamhez simult.
Csend volt, csak a szuszogásukat lehetett hallani.
Blue visszaszámolt:
– Három, kettő...
Egyszerre emelték meg a fedelet, ami ezúttal rögtön engedett,
az előbbihez képest szinte súlytalannak hatott. Megbillent, és egy
 

pillanat alatt félrecsúszott.

– Fogjátok meg! –  lihegte Blue. Aztán, amikor Gansey
előrevetődött: – Ne, várj!
Az átlósan álló fedél torz, csikorgó hang kíséretében billent át a
koporsó szélén. Halk, ám annál fájdalmasabb robajjal ért földet,
mint amikor a csont megroppan az ütés súlya alatt.
– Elrepedt – jelentette be Adam.
A négy kamasz előrenyomakodott. Durva szövésű  textília
takarta el a koporsó belsejét a kíváncsi tekintetek el ől.
Valami nem stimmel. 
Gansey-t hirtelen halálos nyugalom fogta el. A pillanat annyira
ellentmondott mindannak, ami a látomásában szerepelt, hogy
azonnal elillant a szorongása. Egy szemernyi kétely sem maradt a
nyomában. Gansey félresöpörte a szövetet.
Egyikük sem mozdult.
Gansey eleinte fel sem fogta, mit lát. Sehogy sem tudta hova
tenni a furcsa alakot.
– Arccal lefelé fekszik? – vetette fel Blue bizonytalanul.
Mert természetesen err ől volt szó, most, hogy a lány
rávilágított. Egy sötét –  lila vagy vörös –  palástos alak, kiálló
lapockák. Sűrű  sötét haj, dúsabb és sötétebb, mint amilyenre
Gansey számított. Hátrakötözött kéz.
Hátrakötözött?
Hátrakötözött. 
Gansey nyugtalanul rándult össze.
Nem jó. Nem jó, nem jó, nem jó. 
Adam bevilágított a koporsóba. Glendower köpenye
felcsúszott, felfedve a halott sápadt lábait. A térdeit is
összekötözték. Lefelé fordított test, hátrakötözött kéz,
összekötözött térd. A boszorkányokat temették el így. Az
 

öngyilkosokat. A bűnözőket. A foglyokat. Gansey tétován

előrenyúlt, majd visszahúzta a kezét. Nem a bátorság hagyta el,
hanem a bizonyosság.
Ennek nem így kellett volna történnie.
Adam megmozgatta az elemlámpát.
– Aha... – szólalt meg Blue, de aztán meggondolta magát.
A halott haja meglibbent.
– A jó kurva  úristenit! – kiáltott fel Ronan.
– Patkányok? –  találgatott Adam, amitől Gansey és Blue
egyszerre hőkölt vissza.
A haj ismét megrezdült, majd vérfagyasztó hang hallatszott a
koporsó belsejéből. Sikoly?
Inkább nevetés. 
A hulla megmozdította a vállát, és úgy helyezkedett, hogy
feléjük fordíthassa a fejét. Amikor Gansey megpillantotta az arcát, a
szíve vad zakatolásba kezdett, majd leállt. Szent borzadállyal,
ugyanakkor megkönnyebbülten meredt a halottra.
Aki nem Glendower volt.
– Ez egy nő – mondta végül.
 

28

NŐ  MEG SEM VÁRTA,  hogy kiszabadítsák. Miután a kamaszok

A hátraugrottak, hosszasan ficánkolt és vonaglott az
összekötözött tagjaival, majd a padlóra vet ődött. Ronan lábánál ért
földet, és sátáni kacajjal csapott rá a fiú lábujjára.
Ronan és Láncfűrész egyszerre ütött vissza.
Blue zaklatott pillantást vetett Adamre.
A nő énekelni kezdett:
# 

Királyn ő m, királyom
Királyom, királyn ő m
Kék liliom, liliom, kék
Koronám, madaram
Kardom, kacatom
Kék liliom, liliom, kék
#

Majd hisztérikus nevetésben tört ki, ami kísértetiesen

emlékeztetett arra a hangra, amit Láncf űrész adott ki az imént. A
hátára hemperedett, és egyenesen Ronan utálkozó arcába nézett,
azt gügyögve: – Oldozz el, hollóherceg!
 

  – Te jó ég – felelte Ronan –, ez meg mi?

A nő újból felkacagott.
– Ó! A megmentőm hófehér paripán vágtat elém, és azt
mondja, szép hölgy, szeressen belém...
Ronan majdnem olyan képet vágott, mint amikor először látta
meg Maloryt.
– Ez dilis.
– Ne nyúlj hozzá! – szólt rá Gansey halálos nyugalommal.
Az előbb, amikor még azt hitte, Glendower fekszik a
koporsóban, kisebb sokkhatás alatt állt, mostanra azonban teljesen
összeszedte magát. Blue szíve még mindig összevissza kalimpált a
lecsúszó koporsófedél és sírból el őkúszó nő  látványától. Nem
akarta, hogy Gansey legyen a főnök, de megkönnyebbült, hogy a
fiú, ha átmenetileg is, de átveszi az irányítást, amíg ő jobb belátásra
bírja a pulzusát.
Gansey megkerülte a koporsót, és a nő mellé lépett.
Most, hogy a nő hanyatt feküdt, Blue is jól láthatta, hogy még
fiatal: a húszas éveiben járhat. Dús, hollófekete haja
összekócolódott, a bőre pedig olyan sápadt volt, mint a halottaké.
De talán a palástja volt a legkülönlegesebb, mert teljesen
életh ű nek   tűnt. Nem úgy nézett ki, mint egy középkori jelmez,
hanem mint egy igazi ruhadarab; mert az is volt.
Gansey a nő fölé hajolt.
– Ki vagy te? – kérdezte udvarias, ám határozott hangon.
– Hát egy nem volt elég? – sikoltott fel a n ő. – Kettőt küldtek?
Hány ifjú van a szobámban? Kérlek, mondd, hogy három, az az isten
száma. Eloldozol végre? Nagy neveletlenségre vall kett ő, három
vagy hét generáción át megkötözve tartani egy n őt.
Gansey hangja még szelídebb lett, de az is lehet, hogy nem
változott, csak a nő rikácsolása mellett hatott higgadtnak.
 

  – Te szálltad meg a barátom hollóját?

A nő elmosolyodott, és énekelni kezdett:
– Szép leányom, én azt mondom, hallgassál apádra...
– Rögtön gondoltam –  egyenesedett fel Gansey. A többiekre
nézett. – Szerintem nem lenne bölcs dolog eloldozni.
– Á! Csak nem félsz?   –  gúnyolódott a nő. –  Tudod, hogy
boszorkány   vagyok? Három mellem van! Farkam és szarvam! Óriás
vagyok! Ha a helyedben lennék, ifjú lovag, én is félnék magamtól.
Ha akarom, még teherbe is ejtelek! Menekülj! Menekülj!
– Hagyjuk a fenébe! – szólt közbe Ronan.
–  Ha minden futóbolondot magára hagynánk, te még most is
Cabeswaterben dekkolnál – felelte Gansey. – Add ide a késedet!
– Elvesztettem.
– Igen, és hogy sikerült... á, mindegy!
– Itt az enyém – mondta Blue önelégülten.
Örült, hogy hasznossá teheti magát. Amikor el őhúzta a
rózsaszín rugós kését, a nő  rászegezte szürke szemét. Blue attól
tartott, hogy a fura szerzet megint énekelni kezd, de az széles,
sokatmondó mosollyal nézett rá.
– Ez nem illegális? – kérdezte Gansey, miközben letérdelt a n ő 
mellé.
Olyan higgadtan tett-vett, mintha egy vadállattal lenne dolga.
Elvágta a nő térdét összefogó kötelet, de a kezéhez nem nyúlt.
– De az – felelte Blue, továbbra is farkasszemet nézve a n ővel.
Az úgy vigyorgott, mintha arra várna, Blue mikor törik meg és
kapja félre a tekintetét. A lány azonban, hála Ronannek, nagy
rutinnal rendelkezett ezen a téren. Rezzenéstelen arccal állta a n ő 
pillantását. Szívesen megkérdezte volna t őle, honnan tud angolul,
ki ő, és hogy érzi magát azok után, hogy ilyen sokáig kuksolt egy
dobozban, de az alany nem tűnt túl közlékenynek.
 

  – Segítek rajtad – mondta Gansey a nőnek de ha megharapsz,

azonnal visszaduglak a koporsóba. Megértetted?
– Nézzétek ezt a kiskakast! –  felelte a n ő. –  Apámra
emlékeztetsz. Ami nem nagy dicsőség.
Ronan még mindig meredten bámulta a nőt, így hát Blue sietett
Gansey segítségére. A n ő melegebbnek és valóságosabbnak hatott,
mint Blue képzelte. Nagyon magas volt, biztosan sok zöldséget
evett. Amikor Blue a könyökénél fogva felsegítette, riasztóan
függőleges fekete hajkoronája finoman csiklandozta a lány arcát,
por- és fémillatot árasztva magából. A n ő kincsekről, királyokról és
belső szervekről dudorászott magában.
– Oké, Gansey –  szólalt meg Adam óvatosan –, és most mi
legyen?
–  Természetesen kivisszük innen –  felelte Gansey. –  Hacsak
nem szeretnél itt maradni – fordult a nő felé.
Az úgy vetette hátra a fejét, hogy a haja Gansey vállához
préselődött, az arca pedig alig pár centire került a fiú arcától.
– Megvan még a nap? – kérdezte.
Gansey a hajánál fogva rántotta le az idegen fejét a válláról.
– Az előbb még megvolt.
– Akkor vigyél ki! Vigyél ki!
Adam szótlanul csóválta a fejét.
– Kíváncsi leszek – jegyezte meg Ronan –, hogyan magyarázod
ki magad Malory előtt.
#

Mire kiértek a barlangból, a felh ők eltűntek, és az azúrkék égbolt

alatt akkora förgeteg tombolt, hogy mindenki fülét-farkát behúzva
próbált kitérni a leveg őben kavargó porszemek elől. A viharos szél
olyan erővel csapkodta Blue frufruját, hogy az már szinte fájt. A
 

fejük fölött egy csapat varjú vagy holló hánykolódott a magasban.

Ronan úgy szorította magához Láncfűrészt, mintha az még mindig
fióka lenne, akit a szélt ől is óvni kell.
Miközben a csapat minden erejét megfeszítve vánszorgott
Dittley háza felé a szembeszélben, id őnként egy-egy esőcsepp
hullott rájuk a felhőtlen égből. Amikor Adam felemelte a kezét,
hogy letörölje a vizet az arcáról, Blue felkiáltott:
– Adam, az arcod...
Adam visszahúzta az ujját, piros volt a hegye. Ahogy Blue
kinyújtotta a kezét, újabb kóbor csepp hullott a tenyerébe. Piros.
– Vér –  mondta Ronan, inkább tárgyilagos, mint aggodalmas
hangon.
Blue megborzongott.
– De kié?
Gansey tátott szájjal meredt a vállára fröccsent vörös foltra.
– Gansey! – mutatott előre Adam. – Nézd!
Megálltak a letaposott fű  közepén, és felnéztek a ver őfényes
égboltra. Vakító fény villant fel a láthatáron, mint amikor a nap
sugarai egy távoli repülőgépre vetülnek. Blue erny őt csinált a
kezéből, és látta, hogy az objektumnak tüzes farka van. El sem tudta
képzelni, mi ragyoghat így fényes nappal.
– Repülőgép-szerencsétlenség? – kérdezte.
– Üstökös – vágta rá Ronan határozottan.
– Üstökös?  – visszhangozta Adam.
Blue jobban félt, mint odabent a barlangban, a közvetlen
életveszélyben. Mi lesz velük?
– Kezdődik! – rikoltozta a nő. – Megint kezdődik! Sosincs vége!
Úgy, ahogy volt, hátrakötözött kézzel, vadul forogni kezdett a
tengelye körül. Idekint, a napfényben, még szembet űnőbb volt
fejedelmi szépsége. Meglehet ősen nagy, nemes metszésű orra volt,
 

domború orcája és homloka, fekete, íves szemöldöke, és persze

lehetetlenül magasra tornyozott haja, ami büszkén burjánzott
amúgy is nyúlánk teste fölött. Lilásvörös palástja festékfoltként
virított a mező közepén.
Gansey nézte, amint az égitest lassan nyomot éget a kékségbe.
– Égi jelek. 1402-ben, mielőtt Glendower kirobbantotta a
felkelést, üstököst láttak az égen.
– Ó! – kurjantotta a nő. – A felkelés, a felkelés, a felkelés! Akkor
is rengeteg vér folyt, jutott bel őle mindenhova!
Az utolsó szavak ismét nótázásba torkolltak.
Adam a vállánál fogva próbálta megállásra kényszeríteni a n őt,
az azonban úgy siklott ki a kezei közül, mint egy részeg táncos,
majd rászegezte zavaros tekintetét:
–  Téged utállak legjobban –  mondta. –  Egy férfira meg egy
kutyára emlékeztetsz. Egyiket sem szíveltem.
– Tudomásul vettem – válaszolta Adam. – Kívánhatunk valamit?
Amiért felébresztettünk?
Jé, tényleg,  gondolta magában Blue ostobán. Ez el őb  b is
eszünkbe juthatott volna.  A legenda szerint nemcsak Glendower
hálálja meg a jótetteket, hanem a többi alvó is. Blue nem is értette,
hogy feledkezhettek meg a dologról, igaz, minden, ami elméletben
olyan nyilvánvalónak tűnik, a gyakorlatban zavaros, hangos és
ijesztő.
A nő  úgy rikoltozott, mint a varjak a fejük fölött. Blue csak
utóbb jött rá, hogy ez nem kiabálás, hanem nevetés.
– Hogy kívánhattok-e valamit? Amiért felébresztettetek?
Hiszen nem is aludtam, te kis korcs!
Adam hosszasan bámult a nőre, neheztelően, mozdulatlanul. A
szó – korcs  – az elevenjébe talált.
– Pedig sokat köszönhetsz nekünk –  szólt közbe Gansey
 

félelmetesen udvarias hangon. –  A barátomat egyébként Adam

Parrishnek hívják, megkérlek, hogy így szólítsd.
A nő  rajzfilmfigurákat idéző  mozdulattal hajolt meg Gansey
előtt. Mivel meg volt kötve a keze, csak nagy üggyel-bajjal tudott
fél térdre ereszkedni.
– Bocsáss meg, uram! –  mondta gúnyosan.
Gansey elutasítóan préselte össze az ajkát.
– Hogy értsem azt, hogy nem is aludtál?
– Aludj, kislányom! –  mondta a nő  szelíden. –  Álmodj a
háborúról! Csakhogy én nem fogadtam szót. Nem ám!
Világéletemben rossz alvó voltam! –  Színpadias terpeszállást vett
fel, így igyekezett meg őrizni az egyensúlyát. Az arcára hullott vér
könnycseppként virított az bőrén. –  Segítség! Segítség! –  visította
fejhangon. –  Nem alszom! Gyertek vissza! Gyertek vissza! –  Majd
elmélyítette a hangját: – Hallottál valamit? Csak a vér lüktetését a
férfiasságomban! Menjünk!
Ronan ajka kaján mosolyra húzódott.
Blue rádöbbent, hogy ezt a hangot már ő is hallotta párszor az
iskola folyosóján.
– Azt állítod, hogy hatszáz éve ébren vagy?
– Plusz-mínusz kétszáz év – kántálta a nő.
– Nem csoda, hogy becsavarodott – jegyezte meg Ronan.
– Ronan! –  kezdte Gansey, de egyetlen szellemes riposzt sem
jutott az eszébe. – Menjünk!
Bent a házban Jesse Dittley gyanakvóan mérte végig a n őt, aki
majdnem olyan magas volt, mint ő.
– EZ MEG MI?
– Az átok – válaszolta Gansey.
Jesse kétkedőn nézett a nőre. Majd megkérdezte tőle:
– ÁRULD EL NEKEM: MIATTAD KÖNNYEZTEK A FALAK?
 

  – Csak háromszor vagy ötször –  felelte a n ő. –  A te apád vére

hallgattatott el?
– TE ÖLTED MEG A FELESÉGEM MACSKÁJÁT?
– Az baleset volt – csicseregte a n ő. – Előtte pedig a nagyapád
vére?
– VIGYÉTEK INNEN! – mondta Jesse. – AZONNAL!
Míg a fiúk, Malory meg Kutya kíséretében, kivonszolták a n őt a
hátsó kijáraton, Blue a házban maradt. Jesse mellé lépett, aki
félrehúzta a kopottas függönyt, és onnan figyelte, a többiek hogyan
próbálják betuszkolni a nőt a Suburbanbe. Blue tisztán látta, amint
az élőhalott megharapja Kutyát.
Most, hogy tisztes távolságra került a nőtől, már nem félt
annyira, de még így sem tudta kiverni a fejéb ől a hamisan daloló
Láncfűrész kísértetiesen tátogó cs őrét, vagy azt a vérfagyasztó
pillanatot, amikor a test megmozdult a koporsóban. Cabeswater
szelíd mágiája kutyafüle volt a n ő  boszorkányos mutatványaihoz
képest.
– EZ CSAK AZ EGYIK.
–  Több száz éve ébren van. Csak akkor hallgatott el, ha egy
Dittley feláldozta magát a barlangban. De most elkaptuk. Ő volt az
átok. Maga már nem a barlangban fog meghalni.
Jesse elengedte a függönyt.
– SZERINTED ILYEN KÖNNYŰ  MEGSZABADULNI EGY
ÁTOKTÓL?
– Talán. Valószínűleg! Ez a nő már nagyon régóta feküdt abban
a koporsóban –  felelte Blue. –  Azóta, hogy a Dittley család
letelepedett itt. Hiszen hallhatta: bevallotta, hogy ő a tettes.
– ÉS MOST MIT CSINÁLTOK VELE?
–  Nem tudom. Valamit. Most már visszahívhatja a feleségét – 
paskolta meg a lány a férfi karját. – Vagy a kutyáját.
 

  Jesse elgondolkodva vakarta a mellkasát.

– TE TÉNYLEG NAGYON ÜGYES HANGYA VAGY.
Kezet ráztak.
Blue látta, hogy Jesse még sokáig néz utánuk az ablakból.
#

Természetesen a Róka utca 300.-ba vitték a nőt, ahol a zord Calla, a

kissé rémült Jimi és az elragadtatott Orla fogadta őket. Persephone
épp csak egy pillantást vetett a n őre, határozottan bólintott, majd
eltűnt az emeleten. Malory lábszagú teát kortyolgatott a
jósszobában. Adam és Ronan az előszobában bujkált. Nem mertek
Calla szeme elé kerülni.
Jogosan, hiszen Calla megint formában volt.
– Ha jól emlékszem, azt mondtam nektek, hogy három alvó van
– harsogta. – Az egyiküket nem szabad háborgatni, és ezért Maura
felel, a ti feladatotok pedig az, hogy felébresszétek a másikat.
Említettem egy szóval is a harmadikat? Kértem, hogy idehozzátok a
konyhámba?  
Blue először megkönnyebbült, aztán ingerült lett. Azért
könnyebbült meg, mert attól tartott, a n ő az az alvó, akit nem lett
volna szabad felébreszteni. És azért lett ingerült, mert most aztán
benne voltak a slamasztikában.
– Mégis, hová vittük volna? –  feleselt. –  Anya biztosan
megengedné, hogy itt legyen.
– Anyádnak nincs ki a négy kereke! Ez itt nem hajléktalanszálló.
–  Calla a nő  elé lépett, aki zavarodott, ugyanakkor méltóságteljes
pillantással tekintgetett körbe a konyhában. – Hogy hívnak?
– Úgy, ahogy minden nőt – válaszolta amaz. – Bánat.
Calla szemöldöke egy pillanatra eltöprengett, ne verje-e
állcsúcson a nőt.
 

  – Miért nem hagytátok ott, ahol volt?

Ronan diadalmas pillantást vetett Gansey-re az előszobából.
– Nézze, én megértem, hogy nem maradhat itt –  mondta
Gansey. – De önök talán jobban szót értenek vele, mint...
Calla úgy fortyogott, akár egy kitörésre készülő vulkán.
–  Mint kicsoda, uram? Mint a nagyságos   Richard Gansey? Ezt
akartad mondani? Úgy gondolod, téged az őrületbe kergetne, de
mi már úgyis immúnisak vagyunk a hülyeségre? Hát akkor hadd
közöljem önnel, uram, hogy nagyon téved.
Gansey ijedten pislogott.
– Ő nem rossz ember, boszorkány – terült szét széles mosoly a
nő arcán.
Calla szemhéja alól el őtört a láva.
– Minek neveztél?
A nő felkacagott, és énekelni kezdett:
– Kék liliom, liliom, kék, te meg én.
Blue és Calla arca is elborult a hátborzongatóan ismer ős szöveg
hallatán. Nyilván Noah-t is ez a n ő  szállta meg, akárcsak
Láncfűrészt. Blue őszintén remélte, hogy ez a képesség csupán az
álombéli madarakra meg a halott fiúkra korlátozódik.
– Még visszavihetjük – szólt közbe Ronan.
– TI OTT! –  süvöltötte Calla. Adam és Ronan összerezzent. – 
Elmentek a boltba, és bevásároltok neki!
Adam és Ronan hatalmas szemeket meresztett. Adam pillantása
azt üzente: Ennek meg mi baja?   Ronané pedig azt: Kit érdekel,
lépjünk innen, miel őt  t meggondolja magát. Gansey komoran nézte,
ahogy a két fiú botladozva a kijárat felé indul.
Ekkor felbukkant Persephone, kezében a felemás ujjú
pulóverrel. Jó alaposan végigmérte a n őt. Ha nem róla van szó, még
zokon is lehetett volna venni a viselkedését. A n ő  visszanézett rá,
 

csak úgy villogott a szeme fehérje.

Persephone elégedettnek t űnt.
– Ezt neked készítettem – nyújtotta előre a pulóvert. – Próbáld
fel! Jaj! Még nem oldoztak el?
– Azt hittük... veszélyes – felelte Gansey sután.
–  És ha hátrakötöd a kezét, azzal megoldódik a probléma? – 
billentette oldalra a fejét Persephone.
– Hát... – A fiú segélykér őn fordult Blue felé.
–  Nem akart együttműködni velünk –  fejezte be a mondatot
Blue.
– Szépen fogadjátok a vendéget! –  mondta megrovóan
Persephone.
– Nem is tudtam, hogy a hölgy a vendégünk – csattant fel Calla.
– Hát, én számítottam az érkezésére – felelte Persephone. – Azt
hiszem – tette hozzá némi gondolkodás után. – Nézzük meg, jó-e rá
a pulóver.
Gansey rémülten sandított Blue-ra. A lány a fejét rázta.
–  Oldozz el, kis Liliom! –  kérlelte a n ő  Blue-t. –  Azzal a kis
liliomkéseddel. Végül is így helyénvaló.
– Már miért lenne helyénvaló? – kérdezte óvatosan Blue.
– Mert az apád kötözött meg. Férfiak!  
Blue egy szempillantás alatt magához tért. Eddig is   éberen
figyelt, de most úgy felélénkült, mintha idáig szunyókált volna.
Az apja. 
A nő  hirtelen az arcába hajolt. A keze még mindig hátra volt
kötve.
– Bizony ám! Megérdemled a sorsod,  ezt mondta.
Artemusssssssss – kacagott fel a döbbent arcok láttán. – Ó, hogy én
mennyi mindent tudok! Íme, ott izzik a vízgy űrű  közepén, az árok
mélyén, a tavon, mindvégig a víz gy űrűjében!
 

  Év elején, amikor Blue megismerkedett a fiúkkal, volt egy

pillanat, amikor villámcsapásszerűen érte a felismerés, hogy talán a
kelleténél jobban belekeveredett a srácok zavaros ügyeibe. Most
hirtelen ráébredt, hogy nem keveredett bele semmibe. Végig
érintett volt, ahogy ez a n ő meg a Róka utca összes lakója, s őt, talán
még Malory meg a kutyája is. Nem ők kuszálták össze a dolgokat.
Ők csak szép lassan felderítették az igazságot.
Blue komor képpel vette el ő  a rugós kést. Ügyelve, nehogy
megvágja magát vagy a nő  sápadt fehér bőrét, elnyisszantotta az
áldozat csuklóját összefogó rojtos köteleket.
– Oké, hallgatunk.
A nő  elragadtatottan nyújtotta ki a karját. Pörögni kezdett,
közben poharakat sodort le az asztalról, és beütötte a kezét a
konyhaasztal fölött lógó cikornyás csillárba. Cipőkben botlott meg,
de csak forgott-forgott, és egyre hisztérikusabban kacagott.
Amikor abbahagyta, zavarosan csillogott a szeme.
– A nevem – mondta – Gwenllian.
– Ó! – suttogta Gansey.
– Igen, kis lovag, gondoltam, hogy tudod.
– Mit tud? – kérdezte Calla gyanakvóan.
Gansey arckifejezése egyre zaklatottabbá vált.
– Te vagy Owen Glendower lánya.
 

29

ZT SEM TUDOM, MIT VEGYÜNK NEKI. Kennelt? – tanakodott Ronan.

A Adam nem válaszolt. Egy nagy, világító dobozra
emlékeztető  boltban voltak, a kozmetikai osztályon. Adam
felkapott egy samponos flakont, de rögtön vissza is tette. Az
apokaliptikus esőből visszamaradt vérpöttyök még ott virítottak a
ruháján, és azon sem tette túl magát, hogy korcsnak nevezték.
Gwenllian – Gansey már megüzente Ronannek, kit tisztelhetnek a
nőben – hatszáz évig feküdt egy barlangban, mégis rögtön átlátott
rajta. De hogyan?
Ronan felkapott egy samponos flakont, és a bevásárlókocsiba
hajította.
– Tizennégy dollár – jegyezte meg Adam.
Egyszerűen nem bírt kikapcsolni, az agya úgy működött, mint
egy pénztárgép. Talán ezt olvasta ki Gwenllian a
homlokbarázdáiból. Ronan még csak hátra sem fordult.
– Mi kell még? Bolhanyakörv?
– A kutyás poént már elsütötted. A kennelnél.
– Igazad van, Parrish. –  Ronan peckesen, felszegett állal
sétálgatott a polcok között. Mintha nem is vásárolni ugrott volna
be. Úgy viselkedett, mint aki lopni akar. Több tubus fogkrémet
 

söpört be a kosárba. – Milyen fogkefét vegyünk? Ez gyorsnak t űnik.

– Azzal a többi cucc közé vágta a kefét.
Gwenllian felbukkanása különös hatással volt Adamre. Azok
után, ami a Ley-vonalnál és Cabeswaterben történt, a fiúnak már
semmin sem szabadott volna meglep ődnie, ő  mégis
valószínűtlennek tartotta, hogy Glendower egy hegy gyomrában
nyugszik. Most viszont itt volt Gwenllian, akit szintén a legendának
megfelelően temettek el. A szkepticizmus utolsó morzsáját is
elvették Adamtől.
– Mi lesz most? – kérdezte.
– Szerzünk egy kutyaólat. Basszus! Igazad van. Ugyanazt
ismételgetem.
– Úgy értem, most, hogy megtaláltuk Gwenlliant.
Ronan kurta horkantással jelezte, hogy nem találja túl
érdekfeszítőnek a témát.
– Folytatjuk, amit elkezdtünk. Ez a nő nem oszt, nem szoroz.
– A legkisebb részlet is számít –  felelte Adam, felidézve
magában Persephone tanításait.
Közben azon tanakodott, dezodort is dobjon-e a kocsiba, de
nem volt biztos benne, érdemes-e ráerőltetni valakire, aki még a
feltalálása előtt született.
– Gansey Glendowert akarja. Ez a n ő nem Glendower. – Ronan
még mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát.
Borotvahabot hajított a kocsiba, de borotvát nem keresett mellé.
Lehet, hogy saját magának szánta a habot, nem Gwenlliannek. – 
Amúgy nem értem, miért er őltetjük ezt az egészet. Cabeswater már
a miénk. Mi hasznunk lenne Glendowerb ől?
Adam a haldokló Gansey-re gondolt.
– Szükségem van a segítségére – mondta.
Ronan olyan hirtelen torpant meg a folyosó közepén, hogy
 

Adam majdnem rátolta a kocsit. A kosár alján árválkodó hat termék

zörögve gurult előre.
– Jaj, Parrish! Még mindig nem mondtál le az ábrándjaidról?
– Én sem kérdőjelezem meg mások moti...
– Blablabla. Jó, felfogtam. Hé, odanézz!
A fiúk egy gyönyörű  nőre bámultak, aki három férfi eladó
gyűrűjében álldogált a kerti osztályon. A kocsijában ponyvák,
sövénynyírók és mindenféle tárgyak hevertek, amik akár fegyvernek
is beillettek volna. A férfiak lapátokat és zászlórudakat
szorongattak a kezükben, azok már nem fértek be a kocsiba.
Roppant előzékenynek tűntek.
A nő Piper Greenmantle volt.
–  Szerintem nem vagytok egy súlycsoportban –  jegyezte meg
szárazon Adam.
– Ez Greenmantle felesége – sziszegte Ronan.
– Honnan tudod, hogy néz ki?
– Jaj, ne már! Na, vele   például foglalkozhatnánk. Utánanéztél
már Greenmantle-nek?
– Nem –  válaszolta Adam, de hazudott. Bármilyen talánnyal
szembesült, nem bírt csak úgy elsétálni mellette, és Greenmantle
óriási talánynak számított. – Csak felületesen – vallotta be.
– Szóval, alaposan –  fordított Ronan, és igaza volt, mert
furamód elég jól ismerte Adamet.
Lehet, hogy Adam mindig is tisztában volt ezzel, bár abban a
hitben ringatta magát, hogy kiismerhetetlen – különös tekintettel a
szégyenletes tulajdonságaira.
Még egy utolsó pillantást vetettek a sz őkébbik Greenmantle-
re, aztán a pénztár felé vették az irányt. Ronan úgy húzatta le a
kártyát, hogy meg sem nézte a végösszeget – egyszer majd, egyszer
majd, egyszer majd  –, végül kisétáltak a délutáni napsütésbe. Adam
 

csak a járdaszegélyhez érve döbbent rá, hogy még mindig nála a

bevásárlókocsi, a sarkában az egy szem nejlonszatyorral. Eltűnődött,
vajon elég holmit vettek-e, de fogalma sem volt, mi kellhetne még
Gwenlliannek.
– Ülj bele! – mutatott Ronan a bevásárlókocsira.
– Mi?
Ronan nem tágított.
– Ne hülyülj már! – mondta Adam. – Ez egy nyilvános parkoló.
– Nem akarok erőszakot alkalmazni, Parrish.
Egy idős hölgy ment el mellettük. Adam felsóhajtott, és
bemászott a bevásárlókocsiba. Fel kellett húznia a térdét, hogy
beférjen. Tette mindezt azzal a tudattal, hogy nem fogja megúszni
karcolások nélkül.
Ronan egy motorversenyző  labilis koncentrációjával markolta
meg a kocsi fogantyúját, majd felmérte a köztük és a parkoló
túloldalán várakozó BMW közötti távolságot.
– Szerinted milyen besorolású ez a parkoló?
– C pluszos, talán B-s. Á! Nem tudom. Talán tíz fokot, ha lejt?
Adam megkapaszkodott a kocsi oldalában, de aztán
meggondolta magát, inkább maga köré fonta a karját.
Ronan ádáz mosollyal tolta le a kocsit a járdáról, és vágtázni
kezdett a BMW felé. Ahogy felgyorsultak, Ronan jóíz ű, cifra
káromkodások közepette ugrott fel a kocsi hátuljára. Miközben
egyre sebesebben száguldottak a BMW felé, Adam rájött, hogy
Ronan, mint mindig, most sem áll le addig, amíg valami szörny űség
nem történik. Az utolsó pillanatban kapta az orra elé a kezét,
közvetlenül azelőtt, hogy visszapattantak a BMW oldaláról. Az
egyensúlyából kimozdult bevásárlókocsi imbolyogni kezdett, majd
hatalmas csattanással felborult. Végigcsúszott az aszfalton, a fiúkat
is magával vonszolva.
 

  Hirtelen megálltak.
– Ó, édes istenem! –  tapogatta végig Adam a lenyúzott
könyökét. Nem is volt olyan rossz. – Úristen, úristen! Nem érzem a
fogaimat.
Ronan a hátán feküdt, alig pár méternyire Adamt ől. Egy doboz
fogkrém pihent a mellkasán, a bevásárlókocsi az oldalára borulva
hevert mellette. Földöntúli boldogság sugárzott az arcáról.
– Igazán elárulhatnád, mit tudtál meg Greenmantle-ről – 
szólalt meg –, hogy végre elkezdhessek álmodni.
Adam feltápászkodott, nehogy áthajtsanak rajta.
– Mikor?
De Ronan csak sejtelmesen vigyorgott.
 

30 

Mennyi fal! Mennyi fal! –  áradozott

-G
YÖNYÖRŰ  EZ A HÁZI
Malory, amikor Blue belépett a nappaliba.
A kanapé párnái hálásan szívták magukba a professzort. Kutya
mereven, keresztbe rakott manccsal feküdt a kanapé mellett, és
szemrehányó képet vágott.
A jósszoba csukott ajtaja mögött Gansey halk dünnyögése egy
röpke pillanatra kiabálásba csapott át, majd beleolvadt Calla
hangjába. Persephone-nal vitatkoztak, vagy őt szapulták, miközben
ő is a szobában volt? Nehéz volt megállapítani.
– Köszönöm! – mondta Blue.
– Hol van az az elmebeteg n ő?
Blue épp az imént hajigálta le Neeve cuccait a matracról, hogy
Gwenllian a padláson alhasson. Még most is bűzlött a keze a
gyógynövényektől, amiket Neeve használt a jóslásához, illetve
amiket Jimi használt, hogy semlegesítse a Neeve által alkalmazott
gyógynövények hatását.
– Gondolom, a padláson. Tényleg ő Glendower lánya?
– Minden jel erre mutat – felelte Malory. – Eléggé kirí közülünk
ebben a fura maskarában. Az ember nem győzi kapkodni a fejét.
Kár, hogy nem tehetem közzé az esetet valamelyik szaklapban.
 

Illetve, közzétehetném, ha rövid úton véget akarnék vetni a

karrieremnek.
– Nem mond semmi konkrétumot –  panaszolta Blue. –  Azt
állítja, hogy az apám kötözte meg és altatta el, közben meg azzal
henceg, hogy végig ébren volt. Ami lehetetlen! Hogyan tud valaki
hatszáz évig életben maradni úgy, hogy végig ébren van?
Kutya fanyar, lekicsinylő  pillantást vetett a lányra, amivel
mintha azt üzente volna, hogy Gwenlliannél is így kezd ődtek a
bajok.
– Valószínűsíthető, hogy Glendowerre is ez a bizonyos Artemus
bocsátott álmot –  jegyezte meg Malory. –  Nem akarom
megbántani, de a feltételezés, hogy az illet ő az ön apja is egyben,
enyhén szólva kétséges.
– Enyhén szólva – visszhangozta Blue.
Nem volt érzelmileg érintett az ügyben: az apja mindig is
idegen maradt a számára, és ezen az sem változtatott volna, ha
kiderül, hogy a férfi egy hatszáz éves bolond. Érdekesnek találta,
hogy Gwenlliant egy Artemus nev ű egyén kötözte meg és altatta el;
ahogy azt is, hogy ő  állítólag kiköpött mása ennek a bizonyos
Artemusnak, és hogy Maura elmondása szerint az apját is így hívták,
de tudta, hogy ettől még Maura nem fog előkerülni.
– De ha az embernek eszébe jut az a gobelin... –  mondta
Malory.
Ami az elárasztott pajtából került el ő. Blue a három arcra meg a
vörös kezekre gondolt – mind az övé volt.
– Akkor mit mond az az ember?
–  Azt mondja, fogalma sincs. Gwenllian itt marad? –  kérdezte
Malory.
– Azt hiszem. Átmenetileg. Valószín űleg halomra fog gyilkolni
minket, akármit is mond Persephone.
 

  – Szerintem bölcs dolog, hogy itt marad. Önöknél otthonra

lelhet.
Blue értetlenül pislogott. Habár a bogaras professzor már a
megismerkedésük napján a szívéhez nőtt, Malory nem olyan
embernek tűnt, aki különösebben odafigyelne a körülötte él őkre, és
személyes benyomásokat gyűjtögetne róluk.
– Megmondjam, miért van velem Kutya?
A kérdés látszólag semmilyen összefüggésben nem állt a
professzor előző kijelentésével, de gy őzött a kíváncsiság.
– Nem is tudom – válaszolta Blue visszafogottan. – Nem akarom
kellemetlen helyzetbe hozni önt.
– Nekem minden helyzet kellemetlen, Jane – felelte Malory. – 
Ezért kell Kutya. Ez a Kutya terápiás kutya. Úgy képezték ki, hogy
megérezze, ha szorongok, így aktívan közbeléphet az érdekemben.
Például, leül mellém, a mellemre fekszik vagy a szájába veszi a
kezemet.
– Sokat szorong?
– Ez borzalmas szó. Mindenkinek a kéztördelést, a hisztériát
meg a kényszerzubbonyt juttatja az eszébe. Én inkább úgy
fogalmaznék, hogy nem érdekelnek az emberek, mert... h ű, ezek
aztán jól belemelegedtek!
Calla éppen azt ordította a másik szobában:
– NE NÉZZ RÁM ILYEN ÁRTATLAN BOCISZEMEKKEL!
Blue az imént még örült, hogy nem vonták be a jósszobában
folyó komoly vitába, most viszont elbizonytalanodott.
–  Közvetlenül az idejövetelem el őtt kaptam ezt a Kutyát, és
meg kell mondanom, nem gondoltam volna, hogy ekkora kihívást
jelent állattal utazni. Már az is rengeteg utánajárásba került, mire
találtunk egy helyet, ahol könnyíthet magán, ráadásul, amíg sorban
álltam annál a rettenetes biztonsági kapunál, állandóan a mellemre
 

akart feküdni.
Kutya, úgy tűnt, nem zavartatja magát.
Malory így folytatta:
– Engem nem az emberek külseje idegesít, hanem a bels ő 
világuk. Gyerekkorom óta látom az aurájukat, vagy mi a csudának
hívják. A személyiségüket. És ha az illet ő...
– Várjunk csak, azt mondta, hogy látja az emberek auráját?  
– Jane, nem hittem volna, hogy éppen maga lesz az, aki
fennakad ezen.
Blue nagyon is jól ismerte az aura fogalmát –  az élőlényeket
körülvevő  energiamező. A kamasz Orlának volt egy korszaka,
amikor mindenkinek elmondta, mi olvasható ki az aurájából. Blue-
val például közölte, hogy az aurája alapján alacsony növésű. Már
fiatalon is imádott gonoszkodni.
– Nem akadtam fenn rajta! – nyugtatta meg Blue a professzort.
–  Csak tisztázni akartam, jól értettem-e. Ez annyiban kapcsolódik
Kutyához, hogy...?
– Hogy amikor az emberek túl közel jönnek hozzám, az aurájuk
összeér az enyémmel, és ha túl sok aurával érintkezem,
összezavarodom, és olyan állapotba kerülök, amit az ostoba orvosok
csak úgy neveznek, hogy szorongás. Orvosok! Sült bolondok. Nem
tudom, Gansey említette-e, hogy anyám a brit egészségügyi
rendszer áldozata lett...
– Persze – füllentette Blue.
Őt inkább Malory auralátó képessége érdekelte, ez izgatta
igazán a fantáziáját, az anyák halála kevésbé csigázta fel, az kívül
esett az érdeklődési körén.
– Megrázó történet – mondta Malory kéjesen. Majd, talán Blue
arckifejezéséből vagy testtartásából merítvén bátorságot, tövir ől
hegyire elmesélte a történetet. –  Aztán láttam, hogy szép lassan
 

eltűnik az aurája –  zárta le az elbeszélést. –  Innen tudom, hogy

Gwenllian jó helyen lesz maguknál.
Blue igyekezett értelmes képet vágni.
– Várjunk csak! Miről van szó? Nem tudom követni.
– Az ő aurája is olyan, mint a magáé: kék. Mint a Látók aurája!
– Igazán?
Blue arra gondolt, nagyon mérges lesz, ha kiderül, hogy innen
kapta a nevét. Mint amikor Gombócnak neveznek el egy kiskutyát.
– Akinek ilyen színű az aurája, az mindig a dolgok mögé lát!
Blue arra jutott, ha elárulja, hogy ő  bizony nem lát a dolgok
mögé, csak tovább nyújtja a beszélgetést.
– Gansey-t is így vonzottam be –  folytatta Malory. –  A
nyughatatlan természete ellenére igazán kellemes, semleges
aurával rendelkezik. Mellette elengedhetem magam. Ő nem fáraszt
le. Mostanában kicsit harsányabb, de ennyi még belefér.
Blue nem tudta, mit jelent pontosan, hogy „nyughatatlan
természet”, ezért hiába is próbálta ennek tükrében megvizsgálni
Gansey személyiségét.
– Milyen volt fiatalabb korában?
– Ó, azok a régi szép idők! – válaszolta Malory. – Persze akkor
sem volt minden fenékig tejfel – tette hozzá némi töprengés után. – 
Kisebb volt.
A hangsúlya arra engedett következtetni, hogy nem Gansey
magasságáról beszél. Blue úgy érezte, nagyon is érti, mire céloz a
professzor.
– Akkor még csak azt próbálta bebizonyítani, hogy nem
hallucinál –  folytatta Malory. –  Az esemény megszállottja volt.
Szerencsére kinőtt ebből a korszakából.
– Az esemény? A darázscsípés? A halál?
–  Igen, Jane, a halál. Állandóan azon spekulált. Méheket meg
 

darazsakat rajzolgatott. Sikoltozva riadt fel álmából az éjszaka

közepén. Ezért is kellett különköltöznie, mert én, nyilván
mondanom sem kell, nem bírom a ricsajt. Néha napközben is
rohamot kapott. Egyszer éppen egy erdei ösvényen bandukoltunk
valahol Leicestershire közelében, és mire felocsúdtam, Gansey már
a földön fetrengett, és úgy kaparta az arcát, mint egy elmebeteg.
Hagytam, hadd tombolja ki magát, aztán úgy tettem, mintha
semmit sem vettem volna észre.
– Ez borzasztó! – suttogta Blue.
Maga elé képzelte a laza félmosolyt, amivel Gansey az igazi
arcát próbálta takargatni. Szégyenkezve gondolt vissza arra az
időszakra, amikor felháborodottan találgatta, hogy egy olyan
fiúnak, mint Gansey,  aki bármit megkaphat, amit csak megkíván,
miért kell ilyen módszerekhez folyamodnia. Igazságtalan volt,
amikor azt feltételezte, hogy a szerelem és a pénz megóv a
fájdalomtól meg a szenvedést ől. Némi bűntudattal gondolt vissza
az esti veszekedésükre.
Malory azonban se nem látott, se nem hallott.
– Gansey elsőrangú kutató. A legrejtettebb dolgokat is
kiszimatolja. Ezt nem lehet megtanulni! Erre születni kell.
Lódarazsak,  mondta Gansey színtelen, reszket ő  hangon a
barlangban.
Blue megborzongott.
–  Aztán egyik napról a másikra nyoma veszett –  merengett el
Malory.
– Tessék? – tért magához Blue.
– Meg sem lep ődtem rajta –  jegyezte meg hanyagul a
professzor. –  Tudtam, hogy Gansey nagy utazó. Igaz, még nem
értünk a dolgunk végére. Kicsit összekaptunk, de kés őbb
kibékültünk. Ennek ellenére egyik reggel arra ébredtem, hogy
 

Gansey elment.
– Hogyhogy elment?
Kutya felmászott Malory mellkasára, és nyalogatni kezdte a
professzor állát. Malory nem tolta félre.
–  Csak úgy. A holmiját meg a táskáját is magával vitte. Amire
nem volt szüksége, azt nálam hagyta. Soha nem tért vissza. Aztán
pár hónap elteltével felhívott, mintha mi sem történt volna.
Nagyon nem vallott Gansey-re, hogy szó nélkül felszívódjon,
ráadásul mániákusan ragaszkodott a tárgyaihoz.
– Még üzenetet sem hagyott?
–  Egy sort sem –  válaszolta Malory. –  A családja többször is
felhívott, próbálták kideríteni, hová t űnhetett.
– A családja?   –  Blue úgy érezte, mintha egy másik emberr ől
lenne szó.
– Igen. Segítettem is nekik. Már amennyire t őlem telt. Miel őtt
meglátogatott volna, Gansey Mexikóban járt, aztán Izlandon, és
csak utána tért haza az Egyesült Államokba. Persze, ki tudja? Csak
fogja magát, és útnak indul, nem sokat lacafacázik. Már Anglia el őtt
is számtalanszor megtette, Jane, meg sem kottyan neki.
A korábbi beszélgetések lassanként más megvilágításba
kerültek Blue fejében, és új árnyalatokkal gazdagodtak. A lány
felidézte magában azt az emlékezetes estét, amikor a hegyoldalból
nézték a mesevárosként tündökl ő  Henriettát. Otthon,  mondta
elkínzottan Gansey. Mint aki nem hisz a szemének.
Nem mintha Malory története nem illett volna a Blue által
ismert Gansey-re. Mindössze arról volt szó, hogy ez a Gansey csak
részben fedte fel magát a lány előtt.
–  Gyáva voltam és ostoba –  szólalt meg Gansey a küszöbr ől.
Mint oly gyakran, most is az ajtófélfának dőlve állt, zsebre dugott
kézzel. – Nem szeretek búcsúzkodni, úgyhogy szó nélkül leléptem,
 

és nem törődtem a következményekkel.

Blue és Malory zavartan nézett rá. Fogalmuk sem volt, mióta
állhat ott.
–  Nagyon kedves öntől –  folytatta Gansey –, hogy soha nem
hánytorgatta fel az esetet. Pedig megérdemeltem volna. Azóta is
furdal a lelkiismeret.
– Nos – mondta Malory. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi
magát. Kutya elfordította a fejét. –  Nos. Mi lesz a barlanglakó
sorsa?
Gansey egy mentalevelet pottyantott a szájába. Blue
önkéntelenül is az el őző éjszakára gondolt, amikor együtt csinálták
ugyanezt.
– Egyelőre itt marad. Nem én intéztem így, hanem Persephone.
Felajánlottam, hogy rendbe hozom a Monmouth gyár földszintjét.
Biztos, ami biztos.
– Ki ez a nő? –  kérdezte Blue. –  Ez a Gwenllian –  ízlelgette a
nevet.
Persze rosszul ejtette; a két l bet ű tévesztette meg.
– Glendower tíz gyereket nemzett a feleségének, Margaretnek.
És legalább négyet... más nőknek –  mondta Gansey undorral,
amiből egyértelműen kiderült, hogy ezt h őshöz nem illő 
cselekedetnek tartja. –  Gwenllian az egyik törvénytelen gyerek a
négy közül. Szép történelmi neve van. Két híres Gwenlliant is
ismerünk, mindkett ő szorosan kötődik a walesi szabadságharchoz.
Úgy tűnt, még mondani akar valamit, de végül meggondolta
magát. Ami azt jelentette, hogy valami kellemetlen vagy csúnya
dologról lehet szó.
– Ki vele, Gansey! – nógatta Blue. – Mi a baj?
– Furán temették el... a sírbolt ajtaja Glendowert ábrázolja,
ahogy a koporsófedél is. Nem őt. Tőle is megkérdezhetjük az okot,
 

bár szerintem harapófogóval sem tudnánk kiszedni bel őle, de én

arra tippelek, hogy álsírba temették.
– Az meg mi?
– A nagyon gazdag vagy nagyon fontos emberek sírjáról
gyakran készül másolat, amit az eredeti sír közelében helyeznek el,
viszonylag feltűnő helyen, hogy kicselezzék a sírrablókat.
–  Glendower képes volt beáldozni a saját lányát? –  kérdezte
Blue megbotránkozva.
–  A törvénytelen lányát –  felelte Gansey, de nem túl nagy
meggyőződéssel. –  Hallottad Gwenlliant. Büntetésb ől került a
barlangba. Gusztustalan! Éhen halok! Hol van Par... Adam és Ronan?
– Bevásárolnak Gwenlliannek.
Gansey feltűnő, komor tanácstalansággal pillantott felt űnő,
esztétikus karórájára.
– Régóta elmentek?
– Eléggé – vágott egy grimaszt Blue.
– Most mi legyen? – kérdezte Gansey.
– RENDELJ PIZZÁT! – kurjantott át Calla a másik szobából. – DE
DUPLA SAJTOS  LEGYEN, RICHIE RICH!
– Azt hiszem, kezd megkedvelni – állapította meg Blue.
 

31 

R ONAN EGYENESEN a Szent Ágnes-plébániához hajtott. Adam azt

hitte, a barátja fel akar ugrani hozzá, de amikor kiszálltak a
kocsiból, Ronan irányt változtatott, és a templom f őbejárata felé
indult.
Jóllehet Adam a templom fölött lakott, a beköltözése óta még
egyszer sem vett részt misén. Parrishék nem voltak nagy templomba
járók, és bár Adam gyanította, hogy Isten nagyon is létezik, úgy
érezte, mindez nem sokat számít.
– Lynch! –  szólalt meg, amikor Ronan kinyitotta a sötét
szentélybe vezető ajtót. – Azt hittem, beszélgetünk.
Ronan a szenteltvízbe mártotta, majd a homlokához érintette
az ujját.
– Ez üres.
Adamnek nem ez volt az érzése. A tömjénillat, az egzotikus
liliomokkal teli vázák, a fehér leplek, Krisztus megtört tekintete
nyomasztóan telepedtek a templom hangulatára. Olyan történetek
sűrűsödtek össze benne, amiket Adam nem ismert; olyan rituálék,
amiket Adam sosem csinált volna végig; olyan összefüggések,
amiket Adam soha nem ért volna fel ésszel. A történelem súlyos
kipárolgása nehezítette el a leveg őt, amitől Adam mindig
 

kótyagossá vált.
– Gyere! – csapott a karjára Ronan.
Átvágtak a félhomályba burkolózó hátsó traktuson, és
benyitottak egy ajtón, ami egy meredek lépcs őre nyílt. Amikor
felértek a tetejére, Adam egy rejtett erkélyen találta magát, aminek
két pad és egy orgona alkotta a berendezését. Egy Mária-szobor – 
Mária?   –  nyújtotta felé a kezét, de csak azért, mert nem ismerte.
Igaz, Ronant is megkörnyékezte, pedig őt nyilván nagyon is jól  
ismerte. Gyertyacsonkok égtek a lábánál.
– Ez a kórus helye – mondta Ronan, majd az orgona elé ült.
Minden különösebb figyelmeztetés nélkül a billenty űk közé
csapott, hogy egy borzasztóan hangos és sokkolóan zengzetes
töredéket adjon elő.
– Ronan! – sziszegte Adam.
Máriára sandított, de az látszólag nem zavartatta magát.
–  Mondtam már. Senki sincs itt. –  Amikor Ronan látta, hogy
Adam továbbra sem hisz neki, így folytatta: – A pap Woodville-ben
gyóntat. Matthew ilyenkor szokott orgonálni, mert senki sem hallja,
milyen szarul játszik.
Adam végre beült a padba. Arcát a sima támlához szorította, és
Ronant nézte. Fura, de Ronan itt sem lógott ki a környezetb ől. Ez a
zajos, buja vallás ugyanúgy rajta hagyta a nyomát, mint az apja
álomvilága. Szinte képtelenségnek t űnt, hogy ennyi Ronan lakozzon
egyetlen testben. Adam kezdett rájönni, hogy egyáltalán nem
ismeri Ronant. Illetve ismeri, de csak az egyik arcát, amir ől idáig azt
hitte, az az igazi.
Cabeswater, az eső áztatta erdő illata csiklandozta Adam orrát,
aki csak ekkor ébredt rá, hogy nemcsak ő  figyelte Ronant, hanem
Ronan is őt.
– Visszatérve Greenmantle-re – szólalt meg.
 

  Ronan félrekapta a tekintetét.

– Arra a rohadékra. Igen?
– Már az első este átböngésztem a nyilvántartásokat. – Ezt akár
Ronan is megtehette volna, de talán tudta, hogy Adam imádja az
agypezsdítő rejtvényeket. – Két doktori címe van, Bostonban lakik,
az elmúlt tizennyolc hónapban három gyorshajtása volt, blablabla.
– És mi a helyzet a pókhálóval?
– Felejtős – válaszolta Adam.
Rövid idő  alatt hozzájutott Colin Greenmantle nyilvános
élettörténetéhez. És hamarosan arra is rájött, hogy nem sokra megy
vele. Nem az volt a megoldás, ha visszafejti a pókhálót, valószín űleg
nem is tudta volna. Új hálót kellett sz őnie.
– Dehogy felejtős! Minden apróság számít.
– Nem, Ronan, figyelj csak... gyere ide!
Adam az ujjával írt fel valamit a porlepte padra. Ronan
leguggolt mellé, hogy elolvashassa.
– Mi ez?
– Van itt pár dolog, amit helyre kell tennünk – mondta Adam. Ő 
már mindent kigondolt. Igaz, állapította meg magában, könnyebb
dolga lenne, ha leírhatná a tervét. De jobb, ha nem marad utánuk
papír vagy elektronikus dokumentum. A fejébe pedig csak
Cabeswater láthat bele. –  Ezek azok a bizonyítékok, amiket meg
kéne álmodnod, hogy aztán elrejthessük őket.
Néhány dolgot szó szerint el kellett rejteniük. A terv a
koncepció szempontjából tökéletes volt, ám ami a kivitelezést
illette, már nem annyira. Ha bemártasz valakit, neked is
bepiszkolódik a kezed, és a gyilkossághoz holttestek is kellenek.
Vagy ha más nem, legalább testrészek.
– Így soknak tűnhet – ismerte el Adam, miután mindent felírt a
porba. – Azt hiszem, sok is. De csupa apróság.
 

  Ronan végigolvasta Adam tervét. Rémülten kapta félre a fejét,

ugyanúgy, ahogy az álombéli tárgyak láttán szokta.
– De hát... nem így történt – mondta. – Greenmantle nem tett
ilyet.
Ronannek ki sem kellett mondania: Ez hazugság. 
Adam sejthette volna, hogy Ronan akadékoskodni fog.
– Tudom –  hebegte. –  De nehéz lenne rábizonyítani, hogy
megölte apádat. Körmönfontan csinálta, és túl sok az ismeretlen
tényező. Greenmantle könnyedén megcáfolhatja a
bizonyítékainkat, sőt az is lehet, hogy van alibije, amivel egy
pillanat alatt alááshatja a tervünket. De ha én találom ki a b űntényt,
én irányítok.
Ronan döbbenten bámult rá.
–  Nézd, az is fontos, hogy valami jó nagy disznóságról legyen
szó, olyasmiről, ami miatt Greenmantle nem szívesen csukatná le
magát –  magyarázta Adam. Rossz érzés fogta el, nem tudta
eldönteni, hogy Ronan leplezetlen undora a javasolt
bűncselekmény természetéből fakad, vagy abból, hogy ilyen sötét
bűntettet agyait ki. De kitartott, mert már nem visszakozhatott. – A
cél az, hogy meg se merjen mukkanni félelmében. Ha jót akar
magának, a gyanú árnyéka sem vetülhet rá, és ezzel ő is tisztában
lesz. Ahogy azzal is, hogy a kiskorúak elleni b űncselekmények
elkövetőit kicsinálják a börtönben, tehát nem szabad lebuknia.
Adam látta, hogy Ronan hosszasan viaskodik a lelkiismeretével.
Látta, hogy –  egészen elképeszt ő  módon –  a hazugság fog
alulmaradni.
– Csak most az egyszer! – hadarta. – Kivételesen. Persze úgy is
alakíthatom a tervet, hogy apád legyen a középpontban, de az nem
lenne ennyire golyóálló. És évekig járhatnál a bíróságra.
Matthewval együtt.
 

  Az utolsó megjegyzést legszívesebben visszaszívta volna, annak

ellenére, hogy igaz volt. Mert tudta, hogy Ronan meg fog inogni, és
így is lett.
– Oké –  felelte Ronan szomorúan. Homlokráncolva meredt a
porba írt tervre. – Gansey nem lesz elragadtatva.
Mert ez a legaljasabb mocsokság volt. Királyok sosem
keverednének ilyesmibe.
– Ezért nem kell tudnia róla.
Adam arra számított, hogy Ronan ezt is megvétózza, ám a
barátja némán bólintott. Két dologban sikerült megegyezniük: nem
rontják tovább Gansey ingatag kedélyállapotát, és elhallgatnak
előle bizonyos dolgokat.
– Mit gondolsz, meg tudod csinálni? –  kérdezte Adam. –  Elég
kacifántos a dolog.
A lehetetlenre vállalkoztak. Még egyet is nehéz lett volna
megálmodni a felsorolt dolgok közül, nemhogy mindet. Adam
azonban tudta, Ronan mire képes. Olvasta az álombéli
végrendeletet, utazott az álombéli Camaróval, és majdnem
szívrohamot kapott az álombéli éjszakai rémt ől.
Minden jel arra mutatott, hogy két isten lakozott a
templomban.
Ronan leguggolt a pad mellé, és még egyszer átfutotta a listát.
Gondolkodás közben szórakozottan vakargatta borostás állát.
Amikor éppen nem játszotta a fenegyereket, teljesen átalakult az
arca, és Adam hirtelen rádöbbent, mennyire egyenl őtlen a
kapcsolatuk: Ronan jól ismerte Adamet, Adam viszont nem merte
volna kijelenteni, hogy ismeri Ronant.
– Jó, kezdhetjük is – szólalt meg végül Ronan.
– Most? – hüledezett Adam. – Itt? Most?  
Ronan öntelten vigyorgott, örült, hogy ilyen reakciót váltott ki
 

Adamből.
– Nem érek rá, Parrish. Most. A telefon kivételével. El őbb
látnom kell, milyen készüléke van.
Adam körülnézett a csendes templomban. Továbbra is az volt a
benyomása, hogy nincsenek egyedül. Bár az eszével tudta, hogy
Ronan igazat mondott, és a templom üres, a szíve mélyén úgy
érezte, agyonnyomják a... lehetőségek. Ronan azonban konok
arccal nézett rá, és ő nem akart meghátrálni.
– Én tudom, milyen telefonja van.
– Az nem elég, ha bemondod a típusát. A saját szememmel kell
látnom – felelte Ronan.
– Mi lenne, ha megkérném Cabeswatert, hogy mutassa meg a
telefont álmodban? – kérdezte Adam némi habozás után. – Tudom,
milyen fajta.
Adam arra számított, hogy Ronan meginog vagy kétkedéssel
fogadja a furcsa ötletet, a barátja azonban kihúzta magát.
– Ja, jó – dörzsölte össze a tenyerét. – Jó. Viszont jobb lenne, ha
most egyedül hagynál. Menj haza, ott találkozunk, ha végeztem.
– Miért?
– Akár hiszed, akár nem, Parrish, nemcsak szép dolgok vannak a
fejemben. De ezt már említettem. Mikor magammal hozok valamit
egy álomból, néha egy-két potyautas is rám akaszkodik.
– Vállalom a kockázatot.
– Akkor legalább menj arrébb!
Adam Mária mellé telepedett, Ronan pedig elnyújtózott a
padon, a farmere szárával törölve le a piszkos kis tervet. A
mozdulatlanul fekvő  alak és a temet ői fény Glendower faragott
képmására emlékeztette Adamet. A király alszik.  Adam azonban
bele sem mert gondolni, milyen furcsa, vad nép lenne az, ami
Ronant választaná uralkodójának.
 

  – Ne nézz! – szólt rá Ronan csukott szemmel.

– Jól van, na! Megkérem Cabeswatert, hogy mutassa meg a
telefont.
– Odaát találkozunk.
Miközben Ronan elhelyezkedett, Adam a Mária lábánál
sorakozó gyertyákra pillantott. A lángba nehezebb volt belenézni,
mint a fekete vízzel teli tócsába, de a módszer ugyanazt a célt
szolgálta. Adam érezte, hogy elhomályosul a tekintete, és az elméje
szép lassan elválik a testét ől. Mielőtt transzba esett volna, megkérte
Cabeswatert, hogy adja oda Ronannek a telefont. Jobban mondva,
nem megkérte,  inkább megmutatta neki, mit szeretne: a telefon
képe jelenjen meg Ronan el őtt.
Meditáció közben sosem követte az id ő múlását.
Hirtelen éles károgás hallatszott a közelb ől –  mi az, hogy a
közelből? –, és Adam arra ocsúdott, fogalma sincs, mióta bámul a
gyertya lángjába: egy perce, egy órája, egy napja? A teste
egybeolvadt a lánggal, és törékenyen pislákolt. Adam túl mélyre
süllyedt.
Ideje volt visszafordulni.
Már indult is, hogy visszacsusszanjon a csontjaiba. Tisztán
érezte, ahogy az elméje belecsimpaszkodik a testébe. Kinyílt a
szeme.
Ronan a földön fetrengett.
Adam felrántotta a lábát, hogy megóvja magát a szeme el őtt
zajló katasztrófától. Ronan karját vércsíkok szabdalták, kezén
gombostűfej nagyságú, csontig hatoló, nedvedző sebek virítottak. A
farmere csurom fekete volt. A sz őnyegen is nedvesség csillogott.
De a legirtóztatóbb Ronan ívbe feszülő  gerince volt. A torkát
markolászó keze. A lihegése, a szaggatott zihálás, az elharapott
szavak. A szájára szorított, reszkető  ujjai. A tágra nyílt, üveges,
 

fennakadt szeme. Ami csak fájdalmat látott.

Adam moccanni sem mert. Moccanni sem bírt. Teljesen
leblokkolt. Nem hitt a szemének.
Pedig hinnie kellett, pedig cselekednie kellett.
– Ronan  – mászott előre. – Atyaég!
Most, hogy közelebb ért, azt is láthatta, hogy Ronan teste
teljesen szétroncsolódott. Visszavonhatatlanul. A barátja
haldoklott.
Az én hibám... az én ötletem volt... ő  nem is akarta... 
– Most boldog vagy? – kérdezte Ronan. – Ezt akartad?
Adam összerezzent. A hang felülr ől jött. Ahogy felnézett, látta,
hogy Ronan törökülésben kuporog fölöttük, és éberen figyeli őket.
Az ő  keze is véres volt, de nem a saját vérét ől. Haldokló
hasonmására szegezte a tekintetét, és egy röpke pillanatra elborult
az arca. A másik Ronan panaszosan nyöszörgött. Förtelmes hangon.
– Mi... mi ez? – kérdezte Adam.
Alig szédelgett. Ébren volt, álmodott.
– Azt mondtad, végig akarod nézni – vicsorogta Ronan a padról.
– Jó szórakozást!
Adam végre kapcsolt. Az igazi Ronan nem mozdult, pontosan
ugyanott ébredt fel, ahol álomba szenderült. A haldokló Ronan csak
másolat volt.
– Miért álmodtad ezt? – kérdezte Adam.
Mindenáron el akarta hitetni magával, hogy az agonizáló
Ronan nem valódi, de az alteregó túlságosan tökéletesre sikerült.
Egyszerre látta a kínok közt fetrengő  és a rideg távolságtartással
figyelő  Ronan Lynch-et. Mindketten valóságosnak t űntek, noha
elméletben egyikük sem lehetett volna az.
– Túl sokat akartam –  mondta Ronan a padból. Keményen
kopogtak a szavai. Próbált úgy tenni, mintha nem rázná meg a
 

haldokló test látványa. Lehet, hogy nem is rázta meg. Lehet, hogy
nem először látott ilyet. Milyen ostoba vagyok, gondolta magában
Adam, hogy azt hittem, jól ismerem Ronan Lynch-et! –   Nem
szoktam ilyenről... ilyenekről álmodni, és kicsit elszabadultak az
indulatok. Először az éjszakai rémek jelentek meg. Aztán a darazsak.
Tudtam, hogy velem akarnak jönni. Hogy így   fogok felébredni.
Úgyhogy gyorsan álmodtam magamnak egy hasonmást, amit
odadobhatok nekik, aztán... felébredtem. És most itt vagyok.
Megint itt vagyok. Jó trükk, mi? Rohadt jó trükk.
A másik Ronan halott volt.
Adamet ugyanaz az érzés fogta el, mint amikor feltárult el őtte
az álmok világa. A valóság kifordult önmagából. Ronan holtan
feküdt előtte, ő mégsem gyászolhatta meg, mert Ronan élt és virult.
– Nesze! – mondta Ronan. – Itt a szarod! A hazugságaid. – Azzal
egy degeszre tömött, túlméretezett barna borítékot lebegtetett
Adam arca előtt, feltehet ően a Greenmantle bemártásához
szükséges bizonyítékok voltak benne.
Adam csak nagy sokára fogta fel, hogy Ronan oda akarja adni a
cuccot, és az is id őbe telt, mire az elméje levezényelte a szükséges
mozdulatokat. Adam minden erejét összeszedve nyújtotta ki a
kezét, és vonakodva elvette a borítékot.
Szedd össze magad, Adam!  
A boríték véres volt, Adam kezét is összekente.
– Minden megvan?
– Minden.
– Még az is?
– Minden. 
Ez aztán a fantasztikusan förtelmes képtelenség! Egy csúnya fiú
csúnya tervet eszel ki, ami egy csúnya álom nyomán végül életre
kel. Álomból valóság. Jellemz ő, hogy Ronan, ha nem korlátozzák,
 

gyönyörű  autókat, gyönyörű  madarakat és lágyszívű  testvéreket

álmodik magának, míg Adam, ha arra kerül a sor, egy csomó aljas,
perverz gyilkosságot.
– És most mi legyen? – kérdezte Adam. – Mit csináljunk a...
– Semmit – morogta Ronan. – Te semmit. Illetve te azt teszed,
amit kértem. Hazamész.
– Mi?
Ronan remegett. Nem a düht ől, mint a másik Ronan, hanem az
elfojtott érzelmekt ől.
–  Megmondtam, hogy nem szeretném, ha látnád, mi történik.
Nézd meg, mi lett a vége!
Adam úgy érezte, a körülményekhez képest elég jól fogadta a
dolgot. Gansey már biztosan elájult volna. Nem értette, ezek után
miért lenne terhes a jelenléte. Azt viszont világosan látta, hogy
Ronan Lynch azért dühös, mert az akar lenni.
– Hogy te mekkora seggfej vagy! Talán én vagyok a hibás?
– Egy szóval sem mondtam, hogy te vagy a hibás –  felelte
Ronan. – Én csak annyit kértem, hogy takarodj innen. 
A két fiú farkasszemet nézett egymással. Elképeszt ő, de ez a
nézeteltérés sem t űnt komolyabbnak, mint a többi, holott ezúttal
egy vérbe fagyott, Ronan alakú test hevert közöttük. Ronan csak
ürügyet keresett, hogy jól kiordítozhassa magát. Adam nem ment
bele a vitába. Nem azért, mert elhitte, hogy Ronan mérges rá,
hanem mert már belefáradt, hogy a barátja csak így tudja levezetni
az indulatait.
– Oké, hagyjuk – mondta. – Szóval?
– Szóval, viszlát! – felelte Ronan.
– Hát jó –  indult el Adam a lépcs ő  felé. – Legközelebb dögölj
meg egyedül!
 

32 

M IUTÁN HAZAÉRT,  Adam sokáig állt a zuhany alatt. Kivételesen

az sem érdekelte, mennyibe fog kerülni ez a hosszú, forró
fürdő. Addig állt a vízben, amíg az ki nem h űlt. Csak miután kilépett
a zuhany alól és felöltözött, jutott eszébe, hogy Ronant talán maga
az álom idegesítette fel, nem az, hogy látta magát meghalni. Azzal
a szándékkal szenderült álomba, hogy egy gyilkossághoz szerez
bizonyítékokat, és mikor felébredt, véres volt a keze. Adam tudta,
hogy az éjszakai rémek csak akkor támadnak, ha Ronan rosszat
álmodik. Ronan nyilván el őre tudta, mire vállalkozik, mégis
készséggel teljesítette a feladatot, amikor Adam megkérte rá.
Adam arra gondolt, meg kéne néznie, minden rendben van-e.
Ronan még biztosan a templomban fekszik. De egy tapodtat sem
mozdult. A másik Ronanre gondolt. A halott Ronanre. Az volt a
legfurcsább az egészben, hogy Adam pontosan ezt a jelenetet látta
a cabeswateri fa odvában, csak a látomás valahogy a visszájára
fordult. Nem Gansey haldoklott, hanem Ronan. Tehát nem szabad
hinnie a látomásnak? Már megváltoztatta a jövőt? Vagy ez még
csak a kezdet? Ekkor kopogtak.
Ez Ronan lesz. Bár egyáltalán nem vall rá, hogy ő   kérjen
els ők  ént bocsánatot. 
 

  A kopogás egyre kitartóbb lett.

Adam megnézte, nem véres-e a keze, majd ajtót nyitott.
Az apja állt a küszöbön.
Ajtót nyitott.
Az apja állt a küszöbön.
Ajtót nyitott.
Az apja állt a küszöbön.
– Be se hívsz? – kérdezte az apja.
Adam kilépett a testéb ől, és kissé csodálkozva nézte, amint
félreáll, hogy beengedje Robert Parrisht a lakásba.
Feltűnően nyamvadtnak hatott a férfi mellett. A felületes
szemlélő könnyen úgy ítélhette volna, hogy a két embernek semmi
köze egymáshoz, hacsak nem vet közelebbi pillantást az arcukra.
Akkor aztán kiderült volna, hogy Adam Robert Parrisht ől örökölte
vékony, finom ívű száját. Ahogy a porból font szőke haját és a két
szemöldöke között húzódó barázdát is, amit a bizalmatlanság
vésett oda. Tulajdonképpen bárki rájött volna, hogy az egyik férfi
nemzette a másikat.
Adam már nem emlékezett, mire gondolt, miel őtt kinyitotta az
ajtót.
– Szóval, itt húztad meg magad – mondta Robert Parrish.
Szemügyre vette a kukából guberált polcokat, a rögtönzött
éjjeliszekrényt, a földön hever ő matracot. Adam félrehúzódva állt.
– Nemsokára randevúnk lesz –  tette hozzá az apja. – 
Kegyeskedsz rám nézni, amikor hozzád beszélek, vagy végig a
polcot fogod bámulni? – állt meg két centire a fiútól.
Adam végig a polcot bámulta.
– Így is jó. Ide figyelj, tudom, hogy kicsit összeszólalkoztunk, de
mindenkinek jobb lenne, ha lefújnád az egészet. Anyádnak se
éjjele, se nappala, és amúgy is csak bohócot csinálsz magadból.
 

  Adam érezte, hogy az apjának nem szabadna a lakásban lennie.

Már nem tudott minden eseményt felidézni, ami a feljelentést
követően történt, de abban biztos volt, hogy ideiglenes távoltartási
végzés is született az ügyben. Arra is tisztán emlékezett, akkoriban
mekkora megnyugvást jelentett neki ez a –  most már bagatellnek
tűnő  –  fordulat. Az apja évekig ütötte-verte őt, és egy pofon
nagyobb súllyal esik a latba, mint a birtokháborítás. Persze utólag is
kihívhatja a rendőrséget, hogy feljelentést tegyen. Nem tudta,
végül elítélik-e az apját, de a feln őtt énje úgy vélekedett, nem árt,
ha ezt az esetet is hozzáveszik a bűnlajstromhoz. Ám előtte még túl
kell élnie ezeket a rémes perceket.
Nem akarta, hogy felpofozzák.
Furcsa egy felismerés volt ez. Nem mintha Adam valaha is
hozzászokott volna az ütlegekhez. A fájdalom különös dolog,
mindig megérzi az ember. Amikor Adam még otthon lakott,
valahogy nem akadt fenn az erőszak tényén.  Most azonban, ennyi
idő  elteltével már nem kellett verést ől tartania, ami, ha lehet,
elfogadhatatlanabbá tette a fenyegetést.
Nem akarta, hogy felpofozzák.
Bármit megtesz, csak ne pofozzák fel.
Idegesen remegett a keze.
Cabeswater nem uralkodhat feletted,  hallotta Persephone
hangját.
– Adam, eddig visszafogtam magam, ne várd meg, míg kijövök
a sodromból! –  mondta az apja. –  Legalább tegyél úgy, mintha
figyelnél!
– Figyelek – válaszolta Adam.
– Pimasz kölyök! Hát ez szép.
Hiába hisztizik, ne engedd neki, hogy átvegye az irányítást!  
–  Jobb, ha most elmész –  mondta Adam, a polcnak intézve a
 

szavait.
Úgy érezte, gyáva és gerinctelen.
– Szóval így állunk?
Igen, így állunk. 
– Hát akkor közlöm veled, Adam, hogy bohócot fogsz csinálni
magadból a bíróság előtt –  jegyezte meg Robert Parrish. – 
Mindenki ismer, tudják, milyen ember vagyok. Mind a ketten
tudjuk, hogy ezzel a szánalmas húzással csak azt akarod elérni, hogy
mindenki rád figyeljen. De az emberek nem hülyék. Elég lesz rád
nézniük, és rögtön látni fogják, milyen szar alak lett bel őled. Azt
hiszed, nem tudom, honnan fúj a szél? Azok a nagykép ű  úrifiúk
beszélték tele a fejedet.
Adam testben még mindig az apja el őtt állt, ám lélekben már
rég visszavonult. A jobbik énjére hallgatott. Ez az Adam, a mágus,
már nem volt a lakásban. Ez az Adam már a fák között sétálgatott,
és mohos köveket simogatott.
– A bírót sem tudod ám átverni. Megmondjam, mi lesz?
Címlapra kerülsz, és mindenki megtudja, hogy börtönbe akartad
csukatni apádat, aki egész életében becsületesen dolgozott.
A levelek hangosan, oltalmazóan susogtak, finoman cirógatták
Adam fülét, a tenyerébe kuporodtak. Nem akarták megijeszteni.
Csak azért szóltak hozzá a saját nyelvén, hogy ezzel is magukra
vonják a figyelmét. Arról nem a rémséges Cabeswater tehet, hogy
Adam megfélemlített gyermekként kötött alkut vele.
– Szerinted, ha a bíró rád néz, egy bántalmazott gyereket fog
látni maga előtt? Tudod te egyáltalán, mi az a bántalmazás? A bíró
régi motoros ám, rögtön kiszúrja, ha hazudnak neki. A szeme se fog
rebbenni.
Az ágak Adamhez hajoltak, és védelmez őn fonták körül. Egy
inda a töviseit meresztgette a külvilág felé. Korábban megpróbált
 

Adam elméjébe csimpaszkodni, de aztán jobb belátásra tért, és

inkább körülfonta a fiú testét. Adam el akart szigetel ődni, és
Cabeswater teljesítette a kívánságát. Tudom, hogy te nem olyan
vagy, mint ő  ,  mondta Adam. De akkora kuszaság van a fejemben.
Sérült ember vagyok. 
– Szóval, ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Gyorsan
visszavonod a feljelentést, és minden elrendez ődik.
Esőcseppek hatoltak át a kicsavarodott leveleken, és a víz
vékony sugárban csordogált Adam fejére.
– Nézzenek oda, mintha a falnak beszélnék! A bíróságon is így
fogsz viselkedni? Legalább tegyél úgy, mintha emberszámba
vennél. A rosseb... 
A hőbörgés hallatán Adam sietve visszatért a testébe. Egy kéz
lebegett a levegőben, mintha Robert Parrish meg akarná legyinteni
Adamet, vagy már meg is tette, és most visszakozna.
Apró tüske állt ki a férfi tenyeréb ől. Fényesen csillogó,
reszketeg vércsík jelezte a seb helyét.
A férfi kihúzta a tüskét, és tet őtől talpig végigmérte Adamet,
saját húsát és vérét. Egy darabig hallgatott, aztán különös érzelem
derengett fel az arcán. Nem félelem, inkább bizonytalanság. A fia
ott állt előtte, mégsem tudott mit kezdeni vele.
Kiismerhetetlen vagyok. 
Robert Parrish szólásra nyitotta a száját, de végül csendben
maradt. Nyilván észrevett valamit Adam arcán vagy tekintetén,
esetleg a tenyerébe fúródott tüske térítette észhez, vagy most már
ő is érezte a lakásban terjengő nedves avarillatot.
– Csak lejáratod magad a bíróság előtt –  mondta végül. – 
Egyáltalán hajlandó vagy szóba állni velem?
Adam nem volt hajlandó szóba állni vele.
Az apja bevágta maga mögött az ajtót.
 

  Adam sokáig állt ott, mozdulatlanul. Majd végighúzta a

csuklóját a jobb szemén meg az arcán, és a nadrágjába törölte a
nedvességet.
Bebújt az ágyba, lehunyta a szemét, aztán a mellkasára
szorította párától és mohától illatozó öklét.
Amikor lehunyta a szemét, Cabeswater tárt karokkal várta.
 

33 

N CSAK AZT NEM ÉRTEM –  tűnődött hangosan Greenmantle ki

-É  tölti ezzel a szabadidejét. Vannak, akik értékes
szabadnapokat áldoznak erre a baromságra. Elképesztő! Fingom
sincs, hol vagyunk. Remélem, azért szólsz, ha eltévedünk és/vagy itt
fogunk megdögleni.
Greenmantle-ék épp egy barlangban voltak: feleség, férj,
kutya, egy igazi amerikai barlangász család. Piper rájött, hogy Otho,
ha egyedül hagyják, szétrágja a fürd őszobaajtót, így a kutya is ott
tipegett előtte. A barlang sötét volt és hónaljszagú. Miel őtt útnak
indultak, Greenmantle csak felületesen futotta át a barlangászatról
szóló írásokat. Megtudta, hogy a barlangok a természet érintetlen
szépségének letéteményesei.
Azóta kiderült, hogy közönséges földbe vájt lyukak.
Greenmantle úgy vélekedett, a barlangok igencsak túl vannak
értékelve.
– Nem fogunk megdögleni –  felelte Piper. –  Kedden
könyvklubba megyek.
– Könyvklubba! Két hete sem vagyunk itt, de te már
beiratkoztál a könyvklubba?
– Miért, mit csináljak, amíg te megvalósítod önmagad? Otthon
 

üljek, és növesszem a seggem? És ha most azzal jössz, hogy „hívd fel

a barátnőidet”, ezzel a csákánnyal kaparom ki a szemed. 
– Melyik könyvről lesz szó?
Piper a mennyezetre, majd a nedves talajra irányította az
elemlámpáját. A fénykör és Piper ajka is undorodva biggyedt le.
– Nem emlékszem a címére. A citrusfélékr ől szól. Vallási
felhangokkal tűzdelt szépirodalmi memoár egy fiatal lányról, aki
egy narancsültetvényen, a háború és a felforgató osztályharc
árnyékában érik nővé, vagy valami ilyesmi. Nehogy azt mondd:
„Inkább a halál!” 
– Egy szót sem szóltam –  felelte Greenmantle, holott valóban
megfordult a fejében, hogy elsüti: „Inkább a halál”, hátha ezzel új 
lendületet ad a beszélgetésnek.
Ő  inkább a kémthrillereket szerette, amikben a
harmincegynéhány éves, délceg f őhős fel-alá rohangál a
csúcstechnológia árnyékában, gyors autókkal száguldozik, és fontos
telefonhívásokat bonyolít. Felemelte a kezében lév ő 
frekvenciamérőt, hogy megnézze, át tudja-e állítani a villogás
sebességét. Nem tudta.
Otho megállt, hogy könnyítsen magán. Piper el őhúzott egy
nejlonzacskót a táskájából.
– Ezt nem hiszem el! Jól láttam, a táskádba tetted a kutyaszart?
– Láttam egy dokumentumfilmet a tévében, arról szólt, hogy az
ökoturizmus tönkreteszi a barlangokat – közölte vele a felesége. – 
Ez az arc! Ez, amit most vágsz! Na, ez a baj! Szégyellhetnéd magad!
Greenmantle úgy vélte, a földbe vájt lyukaknál keresve sem
találni alkalmasabb helyet a kutyagumi eltüntetésére. Egyik kezével
a frekvenciamérőt, a másikkal a geofont húzta el a fal el őtt. Ilyen
erővel akár egy fáklyát meg egy ukulelét is hozhatott volna.
–  Megmondom, mi lesz: trillió-billió-csillió nehézfiúval fogom
 

kerestetni azt a nőt, és ha így sem járok sikerrel, Szürke szeme

láttára zsigerelem ki a lányát.
– Nehézfiúk! Nem akarom, hogy egymillió nehézfiú
rohangáljon idelent. Zavartalan környezetben szeretném próbára
tenni a látnoki képességeimet.
– Te meg a látnoki képességeid! –  Greenmantle a tarkóján
érezte a neje tekintetét, kis híján meggyulladt a b őre. –  Jó, majd
megmondom nekik, hogy vigyázzanak.
– Tudod mit? Mellém is adj kett őt, hogy végre
megvalósíthassam életem álmát.
– Mi?  
– Majd elváltoztatom a hangom, hogy azt higgyék, veled
beszélnek. Üdv, kedves hentel ő ,  itt Colin, lenne egy kis meló. 
Piper egész életh űen utánozta a férjét, igaz, enyhe orrhangon
beszélt, és úgy duruzsolt, mint aki halálosan elégedett magával.
Hirtelen megtorpant, és terpeszállásba állt. Sz őke haja úgy
örvénylett körülötte, mintha divatfotózásra érkezett volna a
barlangba. Egy furcsa, röpke pillanatig Greenmantle eljátszott a
gondolattal, milyen érzés lenne, ha a barlangban találta volna a n őt,
és már alig várná, hogy felvihesse a felszínre. Aztán eszébe jutott a
kutyagumival teli zacskó meg a viszontagságos út, amit közösen
tettek meg Piperrel. Rémülten állapította meg, hogy a barlang
alighanem tele van szénmonoxiddal. Mindjárt feldobják a pacskert.
– Hallottad ezt? – kérdezte Piper.
– Mit, a lekezelő hangodat?
A nő  nem válaszolt. Komoran, felszegett állal nézett be az
alagútba, és úgy ráncolta a homlokát, mintha hallgatózna.
Greenmantle az alvóra gondolt. Akit fel kell ébreszteni.
– A szerelmem lüktetését? – találgatott tovább.
Piper most sem felelt. Még mindig hallgatózott.
 

  – Azt, hogy a frász tör ki t őled?

Per pillanat tényleg a frász törte ki.
Piper végre hátrafordult. Nem úgy festett, mint aki meghallotta
a szerelem lüktetését.
– Most már biztos, hogy szükségem lesz arra a két nehézfiúra.
Gyerünk, itt nincs térer ő!
A férfi boldogan engedelmeskedett. Soha többé nem akart
barlang közelébe merészkedni.
 

34 

L EHET,  HOGY GANSEY TALÁLT RÁ GWENLLIANRE,  de Blue-nak kellett

együtt élnie vele. Meg a Róka utca 300. többi n őlakójának.
Olyan volt, mint egy eleven természeti katasztrófa, vagy egy
elvadult gyerek, vagy egy elvadult természeti gyerekkatasztrófa.
Először is nem volt hajlandó lefeküdni. Üvöltve közölte Callával,
hogy annyit aludt, mint ezer ember együttvéve, ezért az egész
hátralévő  életét ébren kívánja tölteni, és így is tett. Blue
rendszeresen arra riadt az éjszaka közepén, hogy a nő fel-alá kopog
a klumpájában a padláson.
Aztán ott volt az öltözködés. A sírboltban fekv ő  Gwenllian
természetfeletti érzékenysége épp csak arra volt elég, hogy a n ő 
követni tudja a külvilág változásait –  ne kapjon sokkot az autók
láttán, és ne zavarodjon össze az angol nyelv hallatán –, amibe a
társadalmi szokások elsajátítása már nem fért bele. Úgyhogy
Gwenllian azt vett fel, amihez csak kedve szottyant –  Blue, ha a
végeredményt nem is, a szándékot azért díjazta –, mindig
egyberuhát, néha kettőt-hármat is egyszerre, vagy éppen
kifordítva. Ez azzal járt, hogy gyakran csent el ruhákat mások
szekrényéből. Blue csak azért menekült meg, mert jóval
alacsonyabb volt Gwenlliannél.
 

  Az étkezéssel is akadtak problémák: Gwenllian egyfolytában

evett. Úgy tűnt, nem ismer mértéket, és az ízekkel sem tör ődik,
sokszor olyan ételkombinációkat talált ki, hogy Blue-nak a haja is
égnek állt tőle. A lányt általában nem érdekelte, ki hogyan éli az
életét – na, jó, talán egy kicsit –, most viszont nehezen állta meg szó
nélkül, hogy Gwenllian mogyoróvajat ken a hideg hot dogra.
Aztán ott voltak a rohamok. A mondatok negyven százaléka dal
formájában hagyta el Gwenllian ajkát, a maradék pedig kántálás,
sikoltozás, csúfolódás és hátborzongató suttogás különböző arányú
keverékéből állt. Gwenllian felmászott a tet őre, a kerti fával
beszélgetett, és bútorokon ugrált. Különféle tárgyakat rejtett a
hajába, aztán megfeledkezett róluk. Hatalmas, kusza hajkoronája
rövid időn belül ceruzák, falevelek, papír zsebkend ők és gyufás
skatulyák szemétdombjává vált.
– Vágjuk le a haját! – vetette fel egyik nap Orla.
– Nem tehetjük, ő is csak ember – felelte Persephone.
– Még akkor sem, ha az az ember úgy néz ki, mint egy csöves? – 
tudakolta Orla.
Blue kivételesen egyetértett vele.
A legrosszabb mégis az volt, hogy bár Gansey felajánlotta, hogy
magához veszi Gwenlliant –  éspedig többször is   –, Persephone
ragaszkodott hozzá, hogy a nő náluk maradjon.
– Egyetlen hétvége alatt nem lehet megoldani több
évszázadnyi problémát – érvelt.
–  Viszont egyetlen hétvége is elegend ő, hogy az ember több
évszázadnyi problémát vegyen a nyakába – felelte Calla.
– Gwenllian nagyon tehetséges Látó –  mondta Persephone
szelíden. – A végén megtéríti az árát.
– Akkor fizetheti a kezelésemet – szúrta közbe Blue.
– Ez jó! – mondta Orla.
 

  A szellemes riposztért cserébe Camaro-szín űre festette Blue

körmét egy – mint utólag kiderült – Harcias Cukor  nevű lakkal.
Gansey igyekezett szót érteni Gwenlliannel, de valahányszor
megjelent a házban, a nő, merő  pimaszságból, a tisztelettudó
alattvaló szerepét játszotta.
A tetejébe Gansey mindig talált egy fontos iskolai feladatot,
ami miatt idegeskedhetett, Ronan és Adam folyton felszívódott, és
Noah sem tudott vagy akart benézni a Róka utca 300.-ba.
Blue úgy érezte, az otthona kész bolondokháza.
Anya, gyere már haza!  
#

A hét közepén beállított Szürke, Blue legnagyobb örömére.

– Én vagyok az – kiáltotta el magát, amikor belépett az ajtón.
Blue, aki éppen leckét írt a konyhaasztalnál, kikukucskált az
előszobába. Mr. Gray elegáns, veszélyes férfi képzetét keltette a
szürke ingében és nadrágjában. Optimistábbnak t űnt, mint
legutóbb.
Gwenllian, aki a búgó porszívót nézegette, ahelyett, hogy
egyszerűen kiporszívózott volna, szintén felfigyelt a látogatóra.
– Üdvözöllek, szépséges kard! Kit öltél meg ma?
– Látom, szintén kardnak tetszik lenni – felelte a férfi szelíden,
miközben zsebre vágta a slusszkulcsát. – Kegyed kit ölt meg ma?
Gwenllian úgy megörült a válasznak, hogy rögtön kikapcsolta a
porszívót, hogy az eszelős mosolya legyen a leghangosabb dolog a
helyiségben.
– Mr. Gray, ne is törődjön vele! Jöjjön, igyon egy csésze teát! – 
kurjantott ki Blue a konyhából. – Különben megint énekelni kezd.
Szürke Gwenllianre sandított a válla fölött, majd belépett a
konyhába, és úgy tett, ahogy Blue javasolta. Olyan teát igyekezett
 

választani, ami inkább vérbőséget okoz, mint laza székletet.

– A barátaid, Mr. Parrish és Mr. Lynch megbízásából jöttem – ült
le Blue-val szemben. Szóval ezért t ű nt el ez a két jómadár!   A férfi
addig dobolt az ujjával az egyik matekpélda eredményén, amíg a
lány vissza nem húzta a füzetet, és ki nem javította. – Kidolgoztak
egy tervet Greenmantle ellen, ami nagyon ígéretesnek t űnik.
– És mi volna az?
– Inkább nem árulom el. Minél kevesebben tudnak róla, annál
jobb. Különben sem lenne ízléses a konyhaasztalnál el őhozakodni
vele –  válaszolta Mr. Gray. –  Viszont van egy kérdésem. Az
elátkozott barlanggal kapcsolatban. Szerinted alkalmas arra, hogy
holttesteket rejtsünk el benne? Vagy testrészeket?
Blue szeme résnyire szűkült.
–  Rengeteg hely van abban a barlangban, szinte bármi elfér
benne. Milyen holttestekr ől van szó? És milyen testrészekről?
Gwenllian jelent meg a konyhában, úgy ráncigálta maga után a
porszívót, mint egy makacskodó kutyát.
– És mi lesz az átokkal, Liliom?
– Azt hittem, te vagy az átok – felelte Blue.
– Alighanem – vetette oda Gwenllian hanyagul. – Mi lehet még
ott rajtam kívül? A walesiek csak úgy ismernek, hogy a szép, szabad
Gwen, a szép Gwen, Gowert ől Anglesey-ig, a szép Gwen, ó, a halott
Gwen!
– Mondtam, hogy énekelni fog – jegyezte meg Blue.
De Szürkének az arcizma sem rándult.
– A fegyverek és a költészet kéz a kézben járnak.
Gwenllian kihúzta magát.
– Micsoda ravasz fegyver vagy te! Egy költő miatt kötöttem ki
abban a barlangban.
– Érdekes történet? – kérdezte Szürke.
 

  – Jaj, nagyon!
Blue enyhe megütközéssel figyelte a jelenetet. Azt kívánta,
bárcsak a sorok mögé látna.
Szürke belekortyolt a teájába.
– Énekeld el nekünk!
Csodák csodájára, Gwenllian engedelmeskedett.
A dühös nóta Glendower költ őjéről, Iolo Gochról szólt, aki
addig-addig duruzsolt, mígnem rábeszélte Gwenllian apját a
háborúra – ezt a részt Gwenllian Blue fülébe duruzsolta –, így aztán,
miközben vér áztatta Wales földjét, a lány minden erejét
összeszedve szíven szúrta a férfit.
– Aludt? – kérdezte Szürke tárgyilagosan.
Gwenllian kerek egy percig kacagott. Aztán így szólt:
– Vacsoránál történt. Milyen jó falat lett volna! –  Azzal
beleköpött Szürke teájába, de a gesztusnak inkább Iolo Gochhoz
lehetett köze.
Mr. Gray sóhajtva tolta félre a csészét.
– Szóval, ezért száműztek a barlangba.
– Választhattam: vagy ez, vagy a kötél! Én a kötelet
választottam, így hát az álsírhelyet kaptam.
Blue Gwenllianre sandított, próbálta elképzelni, milyen lehetett
hat évszázaddal korábban. Fiatal lány, Orla korú, egy nemesember
leszármazottja, boszorkány egy olyan korban, amikor nem igazán
volt kifizet ődő  boszorkánynak lenni. Dúlt a háború, és ő 
mindenáron pontot akart tenni a végére.
Blue eltűnődött, vajon neki lenne-e mersze leszúrni valakit, ha
ezzel megmenthetné mások életét.
Gwenllian szó nélkül visszacibálta a porszívót az el őszobába.
– Gwenllian és a porszívó jobbra el – mondta Blue.
Szürke még messzebb tolta magától a teát.
 

  – Ráérsz? Meg tudod mutatni, melyik barlangból varázsoltátok

elő ezt a nőt? Csak hogy tudjam, hol van. Biztos, ami biztos.
Csábító volt a gondolat, hogy Blue végre elhagyhatja a házat, és
Jesse-t is szívesen meglátogatta volna. És bár haragudott Adamre
meg Ronanre, amiért nem avatták be a Greenmantle-lel
kapcsolatos tervükbe, hasznossá akarta tenni magát.
– Talán. Vesz nekem kaját?
– Igen, és nem köpök bele.
Miután Blue szólt Callának, hogy egy bérgyilkossal megy el
otthonról, Mr. Gray a belvárosi drogériába fuvarozta a lányt, ahol
tonhalas szendvicset ettek – A LEGJOBB TONHAL A VÁROSBAN! –,
majd elhagyták Henriettát. A hörgő torkú autó önfejűen száguldott
előre a sötétben.
– Szörnyű ez a kocsi – jegyezte meg Blue.
Mr. Gray nem bántódott meg, mivel az autó nem az övé volt. A
leharcolt fehér Mitsubishi inkább egy nagyremény ű  és nagy
mellényű  fiatalemberhez illett volna. Egyedi rendszámtábláján ez
állt: TOLVAJ.
– Könnyen a fejedre n ő  –  mondta a férfi. –  Mint a rák – tette
hozzá némi hallgatás után.
– Bada-bumm!
Ezen jót nevettek, majd hirtelen elhallgattak, mert
rádöbbentek, hogy már túl régóta nélkülözik annak az embernek – 
ti. Maura Sargentnek –  a társaságát, aki minden tekintetben
értékelni tudná a humorukat. A háttérben a Kinks muzsikált, lágyan
pengetve Mr. Gray szívének húrjait.
– Folyton abban reménykedem, hogy egyszer majd minden
visszatér a régi kerékvágásba –  vallotta be Blue. –  De most már
tudom, hogy ez nem fog megtörténni, akkor sem, ha majd anya
előkerül.
 

  Azt mondta: ha majd anya el ők  erül, de valójában arra gondolt:

ha esetleg anya el ő kerül. 
–  Nem hittem volna, hogy ennyire ragaszkodsz a hétköznapi
rutinokhoz – mondta Szürke.
Lelassított, mert a reflektorok fényében három szarvas szeme
izzott fel az út szélén.
Blue-nak jólesett, hogy a férfi így kiigazodik rajta.
– Eredetileg nem, de már megszoktam ezt az életet. Unalmas,
de legalább nem ijeszt ő. Maga szokott félni? Vagy ahhoz túlságosan
tökös csávó?
Szürke jól szórakozott, de, ahogy az egy tökös csávóhoz illik,
csendben, hideg profizmussal ült a volán mögött.
– Tapasztalatom szerint – mondta – a tökös csávók félnek csak
igazán. Persze, arra azért vigyázok, hogy ez ne látszódjon rajtam.
Blue úgy vélte, ez nagyon is ésszer ű megoldás.
– Bírom magát – szólalt meg rövid hallgatás után.
– Én is – pillantott rá a férfi.
– Maga is bír engem, vagy maga is bírja saját magát? Pongyolán
fogalmazott.
Megint nevetésben törtek ki, és nagyon örültek, hogy végre
olyan ember társaságában vannak, aki minden tekintetben
értékelni tudja a humorukat.
– Itt van! – kiáltott fel Blue. – Nehogy túlmenjünk rajta!
A Dittley farm sötéten terült el el őttük, amikor rákanyarodtak a
kocsifelhajtóra, csak a konyhaablakból szűrődött ki némi világosság.
Blue egy pillanatig azt hitte, Jesse talán elment, hogy visszacsábítsa
a feleségét, a fiát meg a kutyáját. De aztán látta, hogy a férfi
hatalmas sziluettje félrehúzza a függönyt, és onnan figyeli a
közeledő fényszórókat.
Aztán Jesse már nyitotta is az ajtót.
 

  – Üdv! –  köszöntötte Blue. –  Elnézést, hogy így magára török,

de megmutatnám Mr. Graynek a barlangot, ha nincs ellene
kifogása.
A férfi beengedte őket.
– TONHALSZAGÚ A LEHELETED.
– Maga is kért volna?
– ÉN CSAK SPAGETTIT ESZEM.
Jesse kezet rázott Szürkével, aki Mr. Grayként mutatkozott be,
aztán lehajolt, és megölelte a lábujjhegyen pipisked ő Blue-t, mert
ez tűnt a legmegfelel őbbnek.
– ÉPP AZ ELŐBB VETTEM ELŐ  EGY CSOMAG
APRÓSÜTEMÉNYT A FAGYASZTÓBÓL.
– Kösz, nem kérek – felelte Blue. – Ahogy a szag mutatja, már
ettünk.
– Én azért elfogadnék egyet – vágott közbe Szürke. – Ha csokis-
mentolos is van közte.
Jesse behozta az aprósüteményt.
– TE NEM KÉRSZ SEMMIT, HANGYA?
– Egy pohár vizet, és részletes beszámolót arról, milyen szuper
az élete most, hogy eltüntettük azt a bolond n őt a barlangból.
– TÉNYLEG SZUPER –  ismerte el Jesse. –  DE A BARLANG...
BAKANCSBAN JÖTTETEK? MERT NAGY A SÁR.
Blue és Mr. Gray megnyugtatták, hogy az aktuális lábbelijük
tökéletesen megfelel a célnak. Jesse keresett egy elemlámpát Blue-
nak és egy reflektort meg egy vadászpuskát saját magának, majd a
sötét mezőn keresztül a barlang bejáratához vezette Blue-t és
Szürkét. Ahogy közelebb értek, Blue-nak ismer ős szag csapta meg
az orrát. Nem a nedves talaj földes vagy az őszi este füstös aromája,
inkább valami fémes, áporodott, dohos, poshadt szag. A
hollóbarlang szaga, döbbent rá Blue.
 

  – VIGYÁZAT!
– Mire vigyázzak? – kérdezte Mr. Gray.
– JÓ KÉRDÉS.
Jesse az ajtóhoz settenkedett, már amennyire t őle telt. Blue
kezébe nyomta a reflektort, és kinyitotta a lakatot.
– HÁTRÉBB!
Blue hátrébb lépett.
– MÉG HÁTRÉBB!
Blue még hátrébb lépett. Szürke a lány elé állt, épp csak
annyira, hogy könnyedén kivédhessen egy esetleges támadást, de
ne takarja el a kilátást.
Jesse Dittley berúgta az ajtót. Mintha lassított felvételr ől látták
volna a jelenetet: a férfinak olyan hosszú lába volt, hogy majdnem
egy percig tartott, mire meglendítette, így a lábfeje jelent ős
késéssel csapódott az ajtónak. Blue elt űnődött, vajon hogy hívják
ezt a mozdulatot. Lábbal beküldött bal horog, vagy valami hasonló.
Az ajtó kinyílt.
– JAJ! – kiáltott fel Jesse, amikor valami  az arcába csapódott.
Egy rettenetes valami.
Blue nyitott gondolkodású embernek tartotta magát, aki kész
elfogadni, hogy sok dolog van ezen a világon, ami meghaladja a
felfogóképességét. Elméletileg tisztában volt vele, attól, hogy
valami ijesztő, még nem biztos, hogy bántani akar minket.
Ez az izé  azonban tényleg bántani akarta őket. És még csak nem
is rosszindulatból. Valami vagy a mi oldalunkon áll, vagy nem, és ez
bizony az utóbbi csoportba tartozott. Bármilyenek is az emberek, ez
a valami ellenségnek tekintette őket.
A védtelenség   érzése mardosta őket, és ekkor a valami
kirontott az ajtón.
Szürke egy hatalmas fekete pisztolyt húzott el ő  a dzsekijéből,
 

és három-három golyót eresztett a lény összes fejébe. Az izé a

földre zuhant. Fejfronton elég komoly veszteséget szenvedett.
– EZ NEM VOLT PISKÓTA – jegyezte meg Jesse.
– Hát nem – helyeselt Szürke.
Blue örült, hogy a lény halott, aztán elszégyellte magát, amiért
örül, hogy a lény halott. Most, hogy már nem akarták cafatokra
tépni, elnézőbben állt a dologhoz.
Jesse belakatolta az ajtót.
– NA, ILYEN HETEM VOLT.
Blue végigmérte a furcsa, tagolatlan, enyhén féregszer ű testet,
melynek pikkelyei szivárványszínben tündököltek az elemlámpa
fényénél. Nem tudta eldönteni, csúnya-e vagy szép, vagy egész
egyszerűen semmi máshoz nem hasonlítható.
– Sokan voltak?
– ELEGEN.
– Látta is őket? – kérdezte Mr. Gray.
– EDDIG MÉG NEM. IGAZ, NEM EGYFORMÁK. VAN, AMELYIK
NEM AKAR MEGÖLNI. VAN, AMELYIK NAGYON ÖREG. DE A
HÁZBA IS BEJÖNNEK.
– Miért jönnek ki? – tudakolta Blue.
– MONDTAM MÁR, HOGY EZ EGY ELÁTKOZOTT BARLANG.
– De hát elvittük a nőt!
– SZERINTEM Ő  TARTOTTA KORDÁBAN ŐKET. A
BARLANGNAK ÁLDOZAT KELL.
Hosszasan méregették a holttestet.
– Elássuk? – szólalt meg Mr. Gray.
– Á! A HOLLÓK MAJD ELTAKARÍTJÁK, AMI MEGMARADT
BELŐLE.
– Ez nagyon durva – mondta Blue.
Mindenáron segíteni akart, de mit tehetett volna? Visszahozza
 

Gwenlliant?
Szürke eltette a fegyvert. Úgy t űnt, nagyon nincs ínyére ez a
fordulat. Blue arra gondolt, Mr. Gray talán azon tépel ődik, hogyan
rejthetne el bármit is egy hullákkal teli barlangban, aztán arra
gondolt, Mr. Gray talán azon tépelődik, mihez kezd Maura egy
veszedelmes lényekkel teli barlangban, és mire idáig jutott az
okoskodásban, ugyanolyan fancsali képet vágott, mint Szürke.
– SOSE BÚSULJ, KIS HANGYA! – vigasztalta Jesse. – IDÁIG AZ
A NŐ ŐRIZTE A BARLANGOT. MOST ÉN JÖVÖK.
 

35

ZNAP ÉJJEL GWENLLIAN NEVETÉSE JELEZTE, hogy a nő Blue ajtajában

A áll. Pocsék volt az id őzítése, Blue ugyanis szörnyű 
hangulatban volt, mert Maurának már rég haza kellett volna jönnie,
vagy Blue-nak kellett volna felkerekednie, hogy megkeresse az
anyját, vagy valami. Ha kell, egyedül is nekivág a hollóbarlangnak.
Megküzd a Dittley barlangjában leselkedő  szörnyekkel, és tovább
indul a föld középpontja felé. Blue terveket szövögetett, aztán sorra
elvetette vagy átírta őket, hogy a következő pillanatban már egy új
elképzeléssel álljon el ő.
Gwenllian másodszor is felkacagott, ezúttal még
jelentőségteljesebben. Nála ez volt a torokköszörülés megfelel ője.
Blue sóhajtva hemperedett az oldalára. Látta, hogy a nő  egy
trutyival teli kanalat tart a kezében, ami kísértetiesen hasonlít a
majonézre.
– Megszöksz, Kék Liliom?
– Még nem –  válaszolta Blue. Gyanakvóan méregette
Gwenlliant, mert attól tartott, a mondandója mélyebb jelentéssel
bír. A háttérből hallotta, hogy Persephone és Calla Persephone
szobájában veszekszik. Vagyis, Calla veszekedett, Persephone pedig
hallgatott. – Nézd, ezt nem lehet szépen megfogalmazni, úgyhogy
 

nem kertelek tovább: Hogy érzed, észhez térsz valamikor? Mert egy
csomó kérdést szeretnék feltenni neked apámról meg anyám
eltűnéséről, de ez a dalolászás az idegeimre megy, így nem lehet
nyomozni!
– Kezdesz úgy beszélni, mint a hercegecskéd, kis Liliom – 
felelte Gwenllian. –  És nem áll jól neked. De folytasd csak! Én
támogatom a pórnép felemelkedését.
Blue elengedte a füle mellett a megjegyzést. Gwenllian
rendkívül jó érzékkel szimatolta ki az emberek gyenge pontjait,
hogy aztán egy váratlan pillanatban oda szúrjon, ahol a legjobban
fáj.
–  Én csak anyámat akarom visszakapni. És légy szíves, ne hívj
Liliomnak! Az én nevem Blue.
– Liliom – mondta Gwenllian.
– Kérlek... -
– Lily.8 [8liliom (angol) ]
– ...hagyd abba!
– Blue – vágta rá diadalmasan Gwenllian. Lenyalogatta a krém
maradékát a kanálról. Alighanem hajbalzsam lehetett. – Gyere fel a
szobámba, és megmutatom neked, mennyire egyformák vagyunk,
te meg én, én meg te.
Blue sóhajtva tápászkodott fel az ágyból, és követte Gwenlliant
a sötét padlásra. Még most, naplemente után is jó pár fokkal
melegebb volt itt, mint a ház többi részében, ami kellemesen
otthonossá tette a légkört.
Blue majdnem az összes bizonyítékot eltüntette Neeve után, a
maradékot pedig Persephone és Calla szedegette össze. Csupán a
két jókora tükör emlékeztetett a múltra, ami egymással
szembefordítva állt a padlásszobában.
Gwenllian egyenesen a tükrökhöz vezette Blue-t, de nagyon
 

ügyelt, nehogy beálljon közéjük. Két kézzel megigazgatta Blue

haját, mintha egy parókát simítana le, majd szelíden a bal oldali
tükör felé fordította a lány fejét.
– Ez én vagyok –  mondta, aztán a jobb oldali tükör felé
fordította Blue fejét. – Ez meg vous. 
– Nem értem.
– Voltam már kard, voltam már villámcsapás, voltam már
ellobbant üstökös, voltam már szó, és voltam már tükörrrrrr is!
Blue megvárta a dal végét.
– Szóval, azt állítod, hogy tükör vagy.
– A legmélyebb kék –  súgta Blue fülébe Gwenllian.
Hátraugrott, hogy az ujjaival a levegőbe rajzolja Blue alakjának
körvonalait. –  Kék. Kék. Kék. Kék. Körös-körül. És én. Ez a közös
bennünk.
– Ó! Az auránk? Jó, vágom. De Persephone azt állítja, hogy
látnoki képességeid vannak, nekem viszont nincsenek.
Gwenllian unott képet vágott, és színpadiasan tárta szét a
karját.
– Tükrök! –   mutatott rá két kézzel a tükrökre. – Mondom, hogy
ez a közös bennünk.
Valami motoszkálni kezdett Blue fejében. A tükrökre pillantott.
Calla szerint Neeve jóslásra használta őket. Beállt közéjük, és
mindkét oldalon lehet őségek végtelen sorát látta.
Maura mindig a Kelyhek Apródját húzta ki a kártyapakliból, és
azt mondta Blue-nak: Nézd, ez te vagy! Nézd csak, mennyi
lehet ő ség rejlik benne!  
– Igen! –  visított fel Gwenllian. –  Végre rájöttél! Használnak
téged, Kék Liliom? Netán arra kérnek, fogd meg a kezüket, hogy
jobban lássák a jövőt? Általad látják a halottakat? Kiküldenek a
szobából, mert túlságosan feler ősíted a jeleket?
 

  Blue némán bólintott.

– Tükrök – gügyögte Gwenllian. – Azok vagyunk. Ha egy pohár
elé tartasz egy gyertyát, kétszer olyan világos lesz a szobában? Mi is
ilyenek vagyunk, Kék Liliom, liliom, kék. Milyen hasznos! – ugrott rá
a matracra. – Az istálló éke. Mint Gwythur, Gwarddur, Cunin  és Lieu  
paripája. –  Hirtelen félbehagyta a nótát, és normális hangon
folytatta: – Nem, Lieu-é  nem. De a többieké igen.
Blue alig akarta elhinni, hogy végre itt van valaki, aki olyan,
mint ő. Nem gondolta volna, hogy ez lehetséges.
– Mi ez a Kék Liliom? Mi ez a név?
Gwenllian megrohamozta a tükröket, egy centin múlott, hogy
nem ugrott be közéjük, aztán nagy lendülettel Blue elé penderült.
– Boszorkányok, édes virágszálam! Azok vagyunk.
Blue testét kellemes borzongás járta át a szó hallatán. Nem
mintha boszorkány akart volna lenni, csak éppen olyan sokáig volt
névtelen kellék, hogy a titulus –  a tudat, hogy ő  is valaki –   jóleső 
érzéssel töltötte el.
Persze alaptalanul.
–  Te talán az vagy –  felelte. –  De én, ha akarok, sem tudok
segíteni az embereken. Csak hellyel-közzel.
Eszébe jutott, hogyan zárta el az energiacsapot Noah el ől a
Monmouthban, és hogyan sült fel ugyanezzel a mutatvánnyal Jesse
Dittley-nél. Igaz,  ébredt rá hirtelen, akkor Gwenllian keze volt a
dologban. 
– Az embereken! –  kacagott fel Gwenllian fens őbbségesen. – 
Az embereken! A férfiakon?   Miből gondolod, hogy te a férfiak  
barátja vagy?
Úgy is fogalmazhatnánk,  gondolta magában Blue, hogy csak  
egy férfinak a barátja, de nem akart ilyesmivel el őhozakodni.
– Kit érdekelnek az emberek! Gyere! – intett Gwenllian széles
 

mozdulattal a két tükör felé. – Állj be oda! Rajta!

Calla korábban kerek perec kijelentette, hogy nem akar beállni
Neeve tükrei közé, és azt is világossá tette, hogy Neeve
eltűnésének a tükrökhöz van köze.
Blue megmakacsolta magát.
Gwenllian előrelökte.
Blue egyensúlyát vesztve zuhant a tükrök felé. Látta, hogyan
csillan meg a fény a felületükön. Imbolyogni kezdett, majd
megtorpant.
– Na, jó, én...
Gwenllian megint el őrelökte.
Blue csak egyszer botlott meg, de ez is elég volt ahhoz, hogy a
két tükör között találja magát.
Várta, mikor válik köddé.
Várta, mikor bukkannak fel a szörnyek.
Semmi ilyesmi nem történt.
Félve balra, majd jobbra sandított, végül a kezére pillantott.
Látszott, ami azért volt érdekes, mert a képmása egyik tükörben
sem jelent meg. Az üveglapok csupán egymást tükrözték vissza, újra
meg újra. Blue kissé komornak és nyugtalanítónak érezte a látványt,
de semmi több.
– Hol vagyok? – kérdezte Gwenlliant ől.
Az kacagva ugrándozni kezdett, és közben vidáman tapsikolt.
–  Sose búsulj, hogy ilyen tudatlan vagy! Ez a varázslat meg se
kottyan a tükröknek.
Blue megragadta az alkalmat, és fürgén a szoba közepére
ugrott.
– Nem értem.
– Én sem – felelte Gwenllian hanyagul. – Viszont megéheztem
ettől a sok fecsegést ől.
 

  A nő a padláslépcső felé indult.

– Várj! – kiáltott utána Blue. – Nem mesélsz apámról?
– Nem – válaszolta Gwenllian. – Hozok még majonézt.
 

36 

LEGELSŐ TERMÉSZETFELETTI TÁRGY,  ami Greenmantle tulajdonába

A került, egy kísérteties játék baba volt. A férfi az eBayen
vásárolta 500 dollárért (az ár az expressz kiszállítást is tartalmazta).
Az ismertető szerint a baba az utolsó két hetet az eladó pincéjében
töltötte, ahol hangosan morgott és a szemét forgatta. El őfordul,
folytatódott a leírás, hogy skorpió mászik ki a füléből. Arra is
felhívták a figyelmet, hogy a baba nem gyerekek kezébe való, s őt,
kizárólag sátánista rituálékhoz ajánlott.
Greenmantle egyszerre volt szkeptikus és bizakodó, amikor
lebonyolította az adásvételt. Legnagyobb bosszúságára a baba – 
ahogy az már lenni szokott –  teljesen jelentéktelennek bizonyult.
Nem morgott. A szemét is lehunyva tartotta, és csak akkor nyitotta
ki, ha felfordították. Egy szál rovar sem volt benne.
Greenmantle aznap este sushit vacsorázott Piperrel –  aki
akkoriban még nem volt a felesége –, és edamame babbal dobálta
a babát, hátha úgy sikerül démoni tevékenységre sarkallnia.
– Ha lenne egy kiskutyánk, felszedegethetné a babot – jegyezte
meg Piper később.
– Vagy feláldozhatnánk, és a vérével életre kelthetnénk a babát
– felelte Greenmantle.
 

  – Összeházasodunk? – kérdezte a nő.

Greenmantle elt űnődött.
– De én saját magamat szeretem a legjobban. Nem zavar, hogy
mindig a második helyen leszel?
– Dettó – felelte Piper.
Megvágta magát, majd a baba homlokára kente a vért, és ezzel
olyan szintű elkötelezettségr ől tett tanúbizonyságot, amihez képest
Greenmantle nyeretlen kétévesnek számított.
A baba ezután sem morgott, és harapni sem harapott, de annak
dacára, hogy Greenmantle visszatette a dobozába, majd elhelyezte
a vendégszobában, másnap reggel már a bejárati ajtó el őtt hevert,
arccal lefelé. A férfi testét jóles ő izgalom, félelem és gyönyör járta
át.
– Nagyon gyenge – lépte át a babát Piper a n ői vívótanfolyamra
vagy a pucér cukrászok klubjába menet. – Keress valami jobbat!
És Greenmantle keresett is. Azaz felbérelt néhány embert, hogy
keressenek valami jobbat. Most, évekkel kés őbb, már rengeteg
természetfeletti tárgyat birtokolt, és szinte mindegyik klasszisokkal
érdekesebb volt, mint az id őnként meg-megmozduló baba. A férfi
még most is a különös hangulatot árasztó tárgyakat részesítette
előnyben. Piper viszont a sötét er ővel bírókat.
Piper kissé megváltozott, mióta Henriettába költöztek, és itt
Greenmantle nem csupán a jógaórára gondolt.
Úgy érezte, hiba volt magával hoznia a feleségét.
Belépett a házba.
– Piper! – kiáltotta. Nem kapott választ. Megállt a konyhában,
hogy bekapjon egy falat sajtot meg egy szem szőlőt. – Piper, ha Mr.
Gray tart fogva, vakkants egyet!
Ám Pipert nem más tartotta fogva, mint a tükör. A n ő  a
földszinti fürdőszobában állt, és olyan kitartóan bámulta magát,
 

hogy válaszra sem méltatta a férjét. Ez nem volt különösebben

szokatlan viselkedés a részéről, mivel mindig is vallásos imádattal
csüngött a tükörképén. Greenmantle visszament a konyhába, hogy
töltsön magának egy pohár bort. Piper az összes borospoharat
elhasználta, de elmosogatni már nem volt kedve, így a férfi egy
Aglionby Akadémia feliratú bögrébe öntötte a gy űszűnyi
Pagnitellót. Aztán visszatért a fürd őszobába.
A felesége még mindig saját magában gyönyörködött.
–  Most már elég legyen! –  húzta magához a nőt. Észrevette,
hogy egy tarot-kártya (a Kardok Hármas) hever a mosdókagyló
szélén. – Inkább engem nézz!
Piper továbbra is üveges tekintettel meredt a semmibe, így hát
Greenmantle hangosan csettintgetni kezdett a n ő orra előtt, majd
ijedtében a bögrébe dugta a felesége ujjait, és er őszakkal
lenyalatta vele a bőrére tapadt bort.
Piper magához tért.
– Mit akarsz? Miért van a számban az ujjam? Te perverz állat!
– Csak beköszöntem. Szia, drágám, megjöttem!
– Jó. Megjöttél. Nem érek rá – vágta be a fürdőszobaajtót Piper
a férfi orra előtt, majd dudorászni kezdett.
Ez egyáltalán nem vallott rá, de hát a tények makacs dolgok.
Greenmantle úgy döntött, gyorsan befejezik a munkát, és
elhúznak a francba.
Vagy csak simán elhúznak a francba.
 

37 

ANSEY NÉHA ELFELEJTETTE,  mennyire szereti az iskolát, és milyen

G jól beleillik az ottani környezetbe. Ám az olyan reggeleken,
mint ez is, minden erre emlékeztette: a mez őkről felemelked ő és a
hegyeket fátyolba vonó köd; a férfiasan hörgő Töfi; az anyósülésről
kihajló Ronan, amint fogsorát villogtatva dobol a tet őn; a harmatos
fű, ami vékony páraréteggel vonja be átázott cip őjét; a zakóján
átvetett táska; a csíkszemű Adam, amint összeöklözik vele a járdán;
a harsányan nevető, poénkodó srácok, akik meghunyászkodva
térnek ki az útjukból, mert ez a trió –  Gansey-Lynch-Parrish – 
egyszerűen megbonthatatlan. Ezek a reggelek az emlékezésr ől
szólnak.
Ilyenkor semmi sem ronthatja el a hangulatot, hacsak nem
Greenmantle jelenléte és Maura távolléte. Hacsak nem Gwenllian,
meg Blue keze, meg az ígéretekkel és veszélyekkel teli félelmetes
barlangok. Hacsak nem minden. A két világ kizárta egymást.
A fiúk a reggeli varjak meg az állványzaton dolgozó munkások
feleselése közepette vágtak át az iskolaépület el őtt elterülő 
pázsiton. A kalapácsütések végigvisszhangzottak az épületen, a
tetőt tatarozták. Az állványzaton tetőcserepek kupacai
tornyosultak.
 

  – Nézzétek! – szólalt meg Ronan, és Henry Cheng felé intett a

fejével, aki egy megállító tábla mellett ácsorgott a gyep szélén.
– „Valósítsd meg önmagad: miután   leérettségiztél”  –  olvasta
hangosan Gansey. – Jézusom, egész éjjel itt szobroztál? – lépett oda
Henryhez.
Henry átázott cipőben, fázósan toporgott a hidegben. Az orra
püspöklila volt. Rendszerint alapos műgonddal bezselézett haja
azonban most is alapos műgonddal volt bezselézve, amiből
világosan látszott, mit tart a legfontosabbnak az életben. A háta
mögött lévő  virágcserépben is tábla virított, az állt rajta:
GONDOLKODJ ... de ne az Aglonbyr ő l!  
–  Á, dehogy. Csak hat óta. De hadd higgyék azt, hogy egész
éjjel itt voltam.
– Kicsodák? – vonta fel félszegen a szemöldökét Adam.
– Hát a vezetőség – válaszolta Henry.
Gansey tollat vett el ő a táskájából, hogy egy i  bet űvel egészítse
ki az Aglonby  nevet.
– Még mindig a diákönkormányzat?
–  Leszavazták a petíciómat –  magyarázta Henry. –  Fasiszták!
Tennem kell valamit. Addig nem mozdulok innen, amíg be nem
adják a derekukat.
– Látom, jó úton haladsz, hogy kicsapjanak a suliból – jegyezte
meg Ronan.
– Te már csak tudod.
Adam elkomorult. Mintha kissé megváltozott volna. Vagy talán
Henry mellett t űnt ennyire másnak. Henry csak egy srác volt. Adam
pedig...
Gansey nem tudta.
– Milyen alapon szavazták le a petíciót? – kérdezte Adam.
– Cheng Kettő! –  kurjantott át Henry a gyep túloldalára. –  Ha
 

nem ide szántad azt a kávét, hozz nekem is egyet! Lécci! Köszi!
Lécci!
A másik Cheng üdvözlésre emelte a kávés poharat.
– Bocsika! Bocsika! – kiáltotta, majd elt űnt az épületben.
–  Ez a hála –  motyogta Henry, majd Adamhez fordult: –  Azt
mondták, a diákönkormányzat felállítása és ellen őrzése túl nagy
terhet róna az adminisztrációis munkatársakra.
–  Ez elég ésszer ű  indok –  felelte Adam, de közben már az
épületet pásztázta a tekintetével. – És mégis mir ől tanácskoznátok?
A heti menür ől?
Ronan rosszmájúan vigyorgott.
–  Jaj, Parrish, az ilyenek miatt tartunk ott, ahol! –  borzongott
meg Cheng.
– Majd én hozok neked kávét – pillantott az órájára Gansey. – 
Még van annyi időm.
– Gansey! – nyögött fel Ronan.
– Bent találkozunk.
– Igazi úriember vagy, Dick Gansey – mondta Cheng.
– Ilyen közegben nem nehéz annak lennie – dünnyögte Adam. – 
Hét perced van, Gansey.
Gansey magukra hagyta őket, és a tanári szoba felé vette az
irányt. A diákok általában nem járhattak-kelhettek szabadon a
hivatalos helyiségek között, Gansey azonban, kiváltságos
helyzetéből adódóan, ez alól is kivételt jelentett. A bejárathoz érve
letörölte a nedves fűnyesedéket a cipőjéről, majd behúzta maga
mögött az ajtót. A régi folyosópadló jócskán meghajlott a
hagyomány súlya alatt, így az ajtó csak többszöri erőteljes lökés
után zárult be. Gansey szinte automatikusan hajtotta végre a
mozdulatot.
A puritán, huzatos szobában égett fa- és péksüteményillat
 

terjengett. A helyiség egy lakályos börtön kényelmi funkcióival

büszkélkedhetett: körben fapadok, történelmi freskók a falon,
pókszerű csillár a mennyezeten, szerény reggeli a megvetemedett
asztalon. Gansey a kávéskannához lépett. Megint feltámadt benne
az a fura érzés, ami az iskolába lépve szokta elfogni: hogy ő  vagy
valaki más már ősidők óta itt áll ebben a régi épületben, ebben a
régi szobában, és hiába telik-múlik az idő, minden változatlan
marad, még az emberek is. Ezen a megfoghatatlan helyen hálát
adott a sorsnak Ronanért és Adamért, akik odakint vártak rá, Blue-
ért és a családjáért, Noah-ért és Maloryért. Hálát adott a sorsnak,
hogy végül rájuk talált.
A hollóbarlangban tátongó gödörre gondolt.
A másodperc törtrészéig azt hitte, érti –  mindent ért. Tudja a
választ.
De nem tette fel a kérdést, ami azóta szépen feledésbe is
merült. Gansey arra ocsúdott, hogy hangokat hall. Kiáltozást, egy
csattanást, Adam nevét...
Nem emlékezett, mikor döntött úgy, hogy megmozdul. A lába
automatikusan vitte az ajtó felé.
Az udvar úgy festett, mint egy kimerevedett él őkép: vagy
kéttucatnyi diák álldogált a gyepen, de egyikük sem mozdult.
Halvány felhő úszott fölöttük, majd lassan leereszkedett. Mindenki
a gyep széle felé fordult, ahol Henry állt az imént. Gansey mégis
Adam nevét hallotta.
Látta, hogy az állványzat felső szintje ferdén lóg, és a munkások
tátott szájjal bámulnak le a tet őről. Por. Ez kavarta a felhőt. Valami
lezuhant az állványzatról. A tetőcserepek.
Adam. 
Gansey átverekedte magát a tömegen. El őször Henryt
pillantotta meg, aztán Ronant. Nem sérültek meg, de olyan vastag
 

porréteg fedte őket, mint a pompeji holttesteket. Ronan tekintetét

kereste –  Minden rendben? –  ,  de nem tudta értelmezni barátja
arckifejezését.
És ott volt Adam.
Csak állt, mozdulatlanul, leengedett karral. Riadtan szegte fel
az állát, és összevont szemöldökkel meredt a távolba. A többiekkel
ellentétben rajta egyetlen porszem sem látszott. Gansey azt is
észrevette, milyen szaporán emelkedik és süllyed a mellkasa.
Több száz összetört tetőcserép hevert körülötte. Tízméteres
körzetben mindent szilánkok borítottak, úgy fúródtak a fűbe, mint a
rakéták. Az Adam körüli földdarab azonban érintetlen maradt, és
tökéletes kört alkotott. Ezt a kört, ezt a különös kört bámulták a
diákok. Néhányan még le is fotózták a telefonjukkal.
Senki sem szólt Adamhez. Nem volt nehéz belátni, miért: Adam
nem úgy festett, mint aki beszélgetni akar. Sokkal ijeszt őbbnek
hatott, mint a kör. A kopár földdarabhoz hasonlóan semmi
szokatlant nem lehetett felfedezni a külsején, de mindent
egybevetve, a téglaépületek gy űrűjében, mintha... nem illett volna
a környezetbe.
– Parrish! – kiáltotta Gansey, amikor közelebb ért. – Adam! Mi
történt?
Adam rásandított, de a fejét nem fordította el. A
mozdulatlansága tette olyan különlegessé. 
– Tök jó, hogy ezt a sok lúzert jobban érdekli az Instagram, mint
az, hogy mentőt hívjon –  hallotta Gansey Ronan hangját a háta
mögül. – Hogy rohadnátok meg!
– Nem, ne rohadjatok meg – helyesbített Henry. – Szóljatok a
tanároknak, hogy orgyilkosok mászkálnak a tetőn!
– Leszakadt az állvány – suttogta Adam. Végre magához tért, de
tőle szokatlan érzelem ült ki az arcára: csodálkozás. –  Minden
 

lezuhant.
– Nagy mázlista vagy – mondta Henry. – Hogyhogy nem haltál
meg, Parrish?
–  Az idióta tábláid miatt –  szólt közbe Ronan, akit szemmel
láthatóan nem ráztak meg annyira az események, mint Gansey-t. – 
A hülyeség áthatolhatatlan.
Ahogy Gansey előrehajolt, Adam megragadta a vállát, és
magához húzta.
–  Én nem... én csak azt kértem, hogy... épp csak megfordult a
fejemben... – súgta elképedve Gansey fülébe.
– Micsoda? – kérdezte Gansey.
Adam elengedte. A körre siklott a tekintete.
– Épp csak megfordult a fejemben. És valóra vált.
A kör tökéletes volt: kívül poros, belül pormentes.
– Igazi varázsló vagy – felelte Gansey, mert nem tudta, mi mást
mondhatna, mert épp az imént állapította meg, hogy a két világ
kizárja egymást, és most itt volt Adam, aki egy személyben
testesítette meg mindkett őt.
Ezért maradt életben.
Ez már valami. Bizony. Gansey szívébe tátongó szakadékot vájt
a félelem, az izgalom, az áhítat táplálta várakozás.
Ronan hűvösen mosolygott. Gansey végre felismerte az arcáról
sugárzó érzelmet: nagyképűség. Ronan nem féltette Adamet.
Tudta, hogy Cabeswater úgyis megmenti. Biztos volt benne.
Gansey arra gondolt, milyen furcsa, hogy közelr ől ismeri ezt a
két fiatalembert, és mégsem ismeri őket igazán. Mind a ketten
sokkal komplikáltabbá, sokkal érettebbé váltak a megismerkedésük
óta. Vajon az élet edzette meg őket? Az élet faragott bel őlük ilyen
kemény, valóságos figurákat?
– Mondtam én neked – szólalt meg Ronan. – Mágus.
 

38

H ÁT EZ A NAP IS ELJÖTT.
A folytonos halasztgatás, a több hónapos várakozás után
elérkezett a tárgyalás napja.
Adam ugyanakkor kelt, mint mindig, de az egyenruhája helyett
azt az elegáns öltönyét vette fel, amit még Gansey tanácsára
vásárolt egy éve. Akkor nem engedte meg, hogy Gansey beszálljon
a költségekbe. A nyakkend őt azonban, amit most csomózott meg, a
nyakkendőt Gansey-től kapta karácsonyra, pusztán azért, mert
Adamnek már volt egy nyakkend ője, így fel sem merülhetett a
gyanú, hogy könyöradományról van szó.
Adam végül arra jutott, butaság volt ilyen makacsul
ragaszkodnia az elveihez, hiszen úgysem ment velük semmire.
Eltűnődött, vajon minden évben azon fog-e szégyenkezni, milyen
ostobán viselkedett az előző esztendőben.
Eredetileg úgy tervezte, csak reggeli után öltözik fel, nehogy
leegye magát, de aztán rájött, hogy ez hülyeség: egy falat sem
menne le a torkán.
A tárgyalás tízkor kezdődött, nagyjából a harmadik óra tájékán,
Adam azonban engedélyt kért, hogy az egész napot kivehesse.
Tudta, ha a délelőtt kellős közepén összepakolna és eltűnne, nem
 

titkolhatná el a távolléte okát Gansey és Ronan el ől, ahogy az is

furán venné ki magát, ha a tárgyalás után még visszamenne az
iskolába.
A szíve mélyén azt kívánta, bárcsak ne egyedül kellene
végigszenvednie ezt a tortúrát, ami elég éles váltásnak t űnt, hiszen
pár hete még azon izgult, Gansey nehogy tudomást szerezzen a
bírósági ügyéről. Ám ha jobban belegondolt: nem. Adam nem
akarta, hogy a többiek a régi énjére emlékezzenek. Azt akarta, hogy
az új Adamet lássák. Persephone azt mondta, senki sem vájkálhat a
múltjában, ha ő nem akarja.
És ő nem akarta.
Így hát szépen megvárta, amíg Gansey, Ronan és Blue elmegy
az iskolába, mint más rendes napokon. Az első  óra ideje alatt a
matrac szélén ült, és részletesen kitervelte, hogyan zsarolják meg
Greenmantle-t. A második órában üveges szemmel meredt a
biológiakönyvre, és a pormentes körre gondolt. Aztán elment a
bíróságra.
Cabeswater hiába csábítgatta, ő  nem hátrált meg. Ezen is túl
kell esni.
A bíróságra érve minden korábbi esemény feledésbe merült.
Parkolás, fémdetektor, hivatalnok, hátsó lépcs ő a lift helyett, újabb
hivatalnok, szűk terem, kétoldalt padsorok, akár a templomban – 
világi templom, szertartás a magukat ártatlannak vallóknak.
Adam azzal nyugtatgatta magát, hogy az itt dolgozók naponta
találkoznak hasonló esetekkel, nincs ebben semmi rendkívüli,
ahogy az épület is teljesen hétköznapi. De az áporodott, penészes
ragasztószag, a viseltes szőnyeg a lába alatt, a gyengén pislákoló
neoncsövek a feje fölött mind-mind idegennek hatottak. Mind-
mind azzal bombázták az agyát, hogy ez a nap más, mint a többi.
Úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Vagy elájul.
 

  Vajon az apja már az épületben van?

Fiatalkorú lévén zárt tárgyaláson hallgatták meg, így csak a
személyzet volt jelen a teremben: írnokok, ügyvédek,
törvényszolgák.
Adam a lehetséges végkimenetelt latolgatta. Tudta, ha veszít, a
bíróság elvileg akkor sem kötelezheti arra, hogy hazaköltözzön.
Tizennyolc évesen azt szabadon eldöntheti, a családjával vagy
anélkül próbál boldogulni.
De mi lesz, ha örökre rajta marad a bélyeg: a fiú, aki jogtalanul
hurcolta meg az apját? Ez nem lenne túl jó ajánlólevél. Aljasnak
tartanák. Elképzelte, hogyan értelmezné Gansey apja az esetet:
prolik marakodása. Kutyából nem lesz szalonna, mondaná. Bunyó és
ivászat, szappanoperák és „mindennap alacsony árak”. 
Adam úgy érezte, a győzelemmel sem menne többre, mert nem
tudta, mire számíthat. Az apja valószín űleg visszakerül a börtönbe.
Ha így lesz, az anyja miből fizeti majd a rezsit?
Tudta, hogy ostobaság ezen rágódnia. Mégsem bírt szabadulni
a gyötrő gondolatoktól.
Ki előtt játssza meg magát a drága öltönyében?
Te sem vagy különb náluk, gyémánttal kirakott szemét. 
Az apja lépett a terembe.
Dzsekit és galléros pólót viselt, mindkett őt egy helyi cég logója
díszítette. Adam azon imádkozott, bárcsak egy kívülálló szemével
láthatná az apját, és nem úgy, hogy Apa? Itt Adam... 
– Még meggondolhatod magad – mondta Robert Parrish.
Adam anyja nem jött el.
Adamnek elzsibbadtak az ujjai.
Még ha veszítek,  győzködte magát, akkor sem kaphat vissza,
úgyhogy nem számít. Már csak ezt az egy gyötrelmes órát kell
végigszenvednem, aztán vége. 
 

  Már bánta, hogy belevágott a perbe.

– Rendben – mondta a bíró.
Az arca minden egyes szempillantással újra meg újra feledésbe
merült.
Egy mámorító pillanatra Cabeswater magával ragadta Adamet:
levelek fonódtak a fiú nyaka köré, aztán elengedték. Adam
kétségbeesetten kapaszkodott Cabeswaterbe. Bármilyen furcsa, az
erdő legalább ismerős volt, és az ő oldalán állt.
Adam már megbánta, hogy egyedül jött. Kit érdekel, hogy
Gansey és Ronan is szemtanúja lettek volna az esetnek? Már úgyis
mindent tudnak. Ismerik Adamet. Ő  meg kiismerhetetlennek  
hazudja magát. Pedig egyedül ő nem lát bele a saját lelkébe.
Szánalmas egy hülye vagy, Adam Parrish!  
– Vannak tanúk? – kérdezte a bíró.
Nem voltak.
Adam nem mert az apjára nézni.
– Akkor kezdjük!
Hangos sistergés hallatszott a törvényszolga fel ől: a rádiója kelt
életre. A férfi leszegett fejjel hallgatta a beszél őt, majd
visszadünnyögött valamit. A bíróhoz hajolt:
–  Bíró úr, Myley azt mondja, néhány tanú várakozik odakint,
bejönnének, ha lehet.
– De már bezárták az ajtót.
– Igen.
A bíró az órájára pillantott.
– Biztos, hogy a Parrish-ügy tanúi?
– Myley szerint igen.
A bíró elnyomott egy mosolyt, nyilván a saját kis külön bejáratú
viccén mulatott, amibe a többiek nem voltak beavatva.
– Távol álljon tőlem, hogy kétségbe vonjam az állítását. Küldje
 

be őket, aztán majd eldöntöm, vallomást tehetnek-e.

Adam elkeseredetten találgatta, vajon melyik szomszéd sietett
az apja segítségére.
Egy óra, és vége. Soha többé nem lesz ilyen. Majdcsak túléled
valahogy. 
Nyílt az ajtó. Adam nem akart odanézni, de nem bírt uralkodni
magán.
III. Richard Campbell Gansey állt a küszöbön. Iskolai
egyenruhát, kabátot, sálat, kesztyűt viselt, és úgy festett, mint aki
egy másik bolygóról csöppent a terembe. Mögötte Ronan Lynch,
aki most az egyszer jól csomózta meg az átkozott nyakkendőjét, és
az ingét is rendesen bet űrte.
Szégyen és öröm kelt birokra egymással Adam lelkében.
Gansey, Adam apjának szúrós tekintetét ől kísérve, végigsietett
a padsorok között. Egyenesen a pulpitushoz ment, és megállt a bíró
előtt. Így, közvetlen közelről, Adam tisztán látta, hogy Gansey liheg.
Akárcsak Ronan. A barátai futva érkeztek.
Miatta.
Gansey lehúzta a jobb kesztyűjét, és kezet fogott a bíróval.
– Harris bíró úr! – mondta melegen.
– Mr. Gansey! –  felelte Harris bíró. –  Megtalálta már azt a
királyt?
– Még nem. Elkészült a terasz?
– Még nem – válaszolta Harris. – Mi járatban?
–  Ronan Lynch látta az incidenst. Gondoltam, érdemes lenne
meghallgatni az ő  verzióját is. Az ideköltözésem óta jó barátok
vagyunk Adammel, és nagyon örülnék, ha végre pontot tehetnénk
ennek a szerencsétlen történetnek a végére. Én is tanúskodnék, ha
lehet.
– Ez ésszerűen hangzik – mondta Harris.
 

  – Tiltakozom! – kiáltott fel Robert Parrish.

Gansey most Adam felé fordult. Még mindig a dics őséges
királyi álarcát viselte – III. Richard Campbell Gansey, a fehér lovag
ám a tekintete bizonytalanságról árulkodott. Ugye, nem baj?  
Hogy baj-e? Adam már olyan sokszor hárította el Gansey
ajánlatait. Pedig Gansey pénzt adott volna neki –  iskolára,
ennivalóra, lakbérre. Könyöradomány, mer ő szánalomból, gondolta
magában Adam. Régóta vágyott rá, hogy Gansey egyenrangú
félként kezelje, de lehet, hogy neki kellett jobb belátásra térnie.
Adam most értette meg, hogy Gansey nem könyöradományt
kínál neki. Hanem az igazságot. 
És még valamit: a megingathatatlan barátságot. Amiben vakon
megbízhat. Amit a szakítópróbák csak még jobban megerősítenek.
Adam kinyújtotta a jobb kezét, és Gansey úgy csapott bele a
tenyerébe, mintha igazi férfiak lennének, hiszen azok voltak.
– Rendben – jelentette be Harris. – Akkor ne is húzzuk tovább
az időt!
 

39

DAM SENKIT SEM VITT MAGÁVAL,  ha Cabeswaterben volt dolga.

A Úgy gondolta, egyedül többre megy. Már ami az érzelmeket  
illeti. Egy üres szobában senkinek sem árthat. És neki sem árthat
senki.
Kiismerhetetlennek képzelte magát.
Csakhogy nem volt az.
Így hát, mikor végre felkerekedett, hogy teljesítse Cabeswater
kérését, Blue Sargentet is elhívta magával. Abban bízott, ha Blue
vele van, Cabeswater talán segít megkeresni Maurát, de err ől nem
szólt a lánynak, nehogy csalódás érje.
Henrietta határában, egy lepukkant benzinkúton várta Blue-t.
Nem tudta, a pulzusa lüktetését érzi a tenyerében, vagy a Ley-
vonalét. – Tudom, mi a pálya – szólt előre Noah a hátsó ülésr ől.
Úgy csüngött az anyósülés fejtámláján, mint egy kitömött
pulóver. Adam szinte meg is feledkezett róla, mert őt nem hívta el
magával. Nem mintha Noah nemkívánatos személy lett volna, csak
éppen nem élt, és egy elhunyttól nem lehet elvárni, hogy el őre
megbeszélt időpontokban jelenjen meg.
– Te olvasol a gondolataimban?
– Nem hiszem.
 

  Adam attól tartott, hogy talán önkéntelenül is kikotyogott

valamit, bár nem tartotta valószínűnek.
A kocsi hirtelen rázkódni kezdett, egy teherautó döcögött el
mellettük. Lepukkant egy környék volt. A benzinkút a hetvenes-
nyolcvanas éveket idézte: a kirakatban bádogtáblák virítottak, az
épület mögött csirkék kapirgáltak. Az út túloldalán elterül ő  farm
roskatag volt ugyan, de bájos, akár egy megsárgult újság.
Adam egyfolytában a zsaroláson agyalt. Ide golyóálló terv
kellett. Adam nem szólt Gansey-nek, és Blue-nak sem. Viszont
rábeszélte Ronant, hogy avassák be Szürkét, igaz, így is kizárólag
rajta múlt, hogy Greenmantle kibabrál-e velük.
– Azt hiszem, kész – mondta Noah.
– Hagyd már abba! Lécci! A frászt hozod rám.
Noah-ra sandított a visszapillantó tükörből, de rögtön meg is
bánta, a halott fiú tükörképe még a valóságos arcánál is ijeszt őbb
volt. Sokkal élettelenebb.
Noah megneszelhette, mi a baj, mert gyorsan félrehúzódott.
– Magának hogy esne, ha kizárólag a lába alapján ítélném meg?
– hallatszott kintről Blue kiabálása.
Adam és Noah kíváncsian nézett ki a hátsó ablakon.
– Nem-nem! –  csattant fel újra Blue. –  Képzelje magát a
helyembe! Megköszönném, ha nem úgy tekintene rám, mint egy
árucikkre. Direkt megkértem, hogy ne tegye, erre van pofája azzal
jönni, hogy ez bók, és inkább örülnöm kellene neki.
Noah tátott szájjal figyelte a jelenetet.
– Na, ja – helyeselt Adam, azzal kiszállt a kocsiból.
Blue alig pár lépésnyire állt az autótól. B ő  szabású pólót,
kékeszöld rövidnadrágot, bakancsot és térdzoknit viselt.
Alig tíz centi csupasz b őrfelület volt látható bel őle, de ez is
megtette a hatását.
 

  – Kislányom, eljön még a nap, amikor hálát adsz az égnek, hogy

megdicsérték a lábadat – mondta egy baseballsapkás öregember.
Adam felkészült a detonációra.
– Hálát adok az égnek? –  robbant a dinamit. – Jaj, bárcsak olyan
együgyű lennék, mint maga! Semmi gondom nem lenne az életben!
Képzelje, vannak lányok, akik öngyilkosok lesznek, annyira
elégedetlenek a testükkel, maga meg...
– Valami gond van? – lépett közbe Adam.
A férfi szemmel láthatóan megkönnyebbült. Az emberek
mindig örömmel fogadták a józan, visszafogott Adamet, a vidéki
értelmiség tisztelettudó hangját.
– Tüzes kis csaj a barátnőd.
Adam az öregemberre meredt. Blue Adamre.
Adam legszívesebben odaszólt volna Blue-nak, hogy ne izgassa
fel magát –  ő  ilyen emberek között nőtt fel, és sajnos
menthetetlenek –, de félt, hogy a lány a fejéhez vágja a termoszt, és
talán még az öregnek is lekever egyet. Egyszer űen nem fért a
fejébe, Blue és Ronan hogyhogy nem jönnek ki egymással, amikor
mindkettejüket ugyanabból a lehetetlen fából faragták.
– Uram! – mondta. Blue szemöldöke a feje búbjáig szaladt. – Az
édesanyja nem tanította meg önnek, hogyan viselkedjen egy hölgy
jelenlétében?
Az öreg szánakozóan csóválta a fejét.
– Amúgy meg nem a barátnőm – tette hozzá Adam.
Blue elismer ő  pillantást vetett rá, majd beült a kocsiba, és
drámai mozdulattal csapta be az ajtót. Ronan büszke lett volna rá.
– Na, ide figyelj, kisapám... – kezdte az öreg.
– Nyitva a tanksapka –  szakította félbe Adam. –  Azzal
visszaszállt a tragacsába, amit Ronan nemes egyszerűséggel csak
Hondayotaként emlegetett.
 

  Nem értette, miért ilyen büszke magára. Miközben

kikanyarodtak a benzinkútról, Blue felháborodottan pufogott
magában. Néhány percig csak a kisautó hangos fújtatását lehetett
hallani.
– Tényleg jó a lábad – törte meg a csendet Noah.
Blue visszakézből nyakon vágta. Adam kényszeredetten
nevetett, így végül ő is kapott egyet a vállára.
– Mondd, hogy legalább a vizet nem felejtetted el!
Blue diadalmasan lötykölte meg a termoszt.
– Ónixot is hoztam. Jól jön a tükörjóslásnál.
– Jósolni  fogunk? – ült fel Noah.
– Cabeswater meg én két külön nyelvet beszélünk – 
magyarázta Adam. – A kártyából olvasom ki az általánosságokat. De
a javítás részleteit már nehezebb kikövetkeztetni. Ezért kell a
tükörjóslás. Napi szinten csinálom. Nagyon hatékony módszer,
Noah.
– Nagyon hatékony módszer a gonosznak,  hogy elrabolja a
védtelen lelkedet – felelte Noah.
Blue összenézett Adammel.
– Én nem hiszek a gonoszban.
– Attól még létezik.
Blue szembefordult Noah-val.
– Nem szívesen mondom ezt, de a frászt hozod rám.
A halott fiú még jobban belesüppedt a hátsó ülésbe, a leveg ő 
alig érezhetően felmelegedett.
– Ezt már t ő le  is megkaptam ma.
– Mesélj a javításról! – kérlelte Blue Adamet. – Meséld el, miért
pont rád  esett a választás!
– Nem értem, mit számít ez.
Blue sóhaja mélységes elkeseredettségr ől árulkodott.
 

  – Még ha félretesszük is a lelki, vagy... vagy a mitológiai

vonatkozásokat, vagy bármit, ami komoly jelent őséggel bír, akkor
sem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy egy felbecsülhetetlen
erejű energiaforrást manipulálsz, ami idegen nyelven kommunikál a
gondolataiddal. Szóval, ha a helyedben lennék, bennem azért
felmerülne néhány kérdés!
– Nem akarok beszélni róla.
–  Én viszont igen. Kijössz ide az isten háta mögé, és nem is
érdekel, miért?
Adam nem válaszolt, nem akart gorombáskodni.
A hallgatás azonban még elviselhetetlenebb volt.
– Ha nem akarsz beszélgetni, nem értem, miért hívtál el
magaddal! – csattant fel a lány.
– Lehet, hogy rosszul tettem.
– Igazad van, minek  gondolkodjunk együtt!
Adamnek óriási erőfeszítésébe került, hogy visszafogja magát.
– Minél előbb túl akarok lenni rajta   –  mondta, épp csak egy
centinyi szögesdróttal a hangjában.
– Tegyél ki itt! Majd hazagyalogolok. 
Adam beletaposott a fékbe.
– Nehogy azt hidd, hogy nem merem megtenni!
– Akkor rajta! – nyúlt a kilincs felé Blue.
– Srácok! – jajdult fel Noah.
Mindig komolyan gondolta, amit mondott, Blue Sargentnek ez
volt a legjobb és a legrosszabb tulajdonsága is egyben. Ha Adam
megáll, tényleg képes lett volna visszakutyagolni Henriettába. A fiú
ráöltötte a nyelvét. A lány is ugyanígy tett.
Ne veszekedj Blue-val! Ne veszekedj Gansey-vel!  
Adam sóhajtva nyomta le a gázpedált.
Blue is összeszedte magát, és bekapcsolta a rádiót. Adam nem
 

is tudta, hogy az ősrégi kazettás magnó működőképes. Rövid

sistergést követően ismerős dallam harsant fel a szalagról. Noah
persze rögtön bekapcsolódott.
– Bumm, egy és két...
Adam és Blue egyszerre csaptak le a megállító gombra. A
kazetta olyan erővel lök ődött ki a lejátszóból, hogy Noah is alig
bírta elkapni.
– Ez a dal!   Mit keres ez a magnódban? –  kérdezte
felháborodottan Blue. –  Ezt hallgatod kikapcsolódásképpen?
Hogyan került ki az internetr ől?
Noah vihogva mutatta meg nekik a kazettát. Házilag gyártott
címke virított rajta, amin ez állt Ronan kézírásával: PARRISH
HONDAYOTA TIME. A másik oldalon pedig: TRAGACS-KARAOKE.
–  Játsszátok le! Játsszátok le! –  lengette vidáman a kazettát
Noah.
– Noah! Noah! Vedd már el t őle! – kiabálta Adam.
A Skyline Drive bejárata magasodott előttük. Adam ezúttal
készült, kinyitotta a pénztárcáját, és közelebb gurult a kapuhoz. A
tárcában kerek tizenöt dollár lapult.
– A részem – nyújtott át Blue egy ötdollárost.
Síri csend támadt. Aztán Adam elvette a pénzt. Az ablaknál
térképre cserélte a közösen összedobott belép ődíjat, amit rögtön
át is nyújtott Blue-nak. Miközben beállt a bejárat melletti lejt ős
parkolóba, megvizsgálta a lelkiismeretét, és meglep ődve
tapasztalta, hogy egy karcolás sem esett rajta.
– Jó helyre jöttünk? – kérdezte Blue. – Szükségünk lesz a tizenöt
dolláros térképre?
– Mindjárt kiderítem – válaszolta Adam. – Szálljunk ki!
Előttük a meredek talaj egy feneketlen szakadékba torkollott,
mögöttük sötéten magasodtak a hegyek. Az égett fa kellemesen
 

vészjósló illata ülte meg a leveg őt: valahol valamelyik őszi hegy
lángokban állt. Adam addig kémlelte a láthatárt, amíg meg nem
találta a szag forrását, egy messzi, füstbe burkolózott csúcsot. Ebb ől
a távolságból inkább tűnt varázslatosnak, mint fenyegetőnek.
Mialatt Blue és Noah jókedv űen viháncolt, Adam el őkészítette
a tarot-kártyát. Szorosan összezárta a lábfejét, hogy minél jobban
érezze a vonal lüktetését, és egy véletlenszer űen kiválasztott
kártyalapot helyezett a meleg motorháztet őre. Elhomályosult
tekintete lesiklott a rajzról –  elmosódott, fekete lovag, kezében
indákkal körülfont bot –, hogy megfoghatatlan, álomszer ű  víziót
kerekítsen belőle. A valós képeket bels ő benyomások váltották fel.
Az utazás, a felfelé törekvés, a rátermettség szédít ő érzése.
Adam addig szorította a tenyerét a képre, amíg ki nem tisztult a
látása, majd félretette a kártyát.
– Botok Királya? – kérdezte Blue.
Adam már nem is emlékezett, melyik kártyalap hevert el őtte.
– Az volt?
– És még én hozom rád a frászt – jegyezte meg Noah.
Adam a vállára kapta a hátizsákját, és a gyalogösvény felé
indult.
– Gyertek! Erre lesz.
A sziklás, keskeny ösvényt levéltörmelék borította. A talaj az
egyik oldalon éles szögben lejtett, a másikon meredeken
emelkedett. Adam éberen figyelte a földb ől kiálló szikladarabokat.
A mentazöld, gyapjas zuzmóréteg alatt h űvös, eleven kövek, a Ley-
vonal zord őrei sorakoztak. Adam egyre feljebb vezette Noah-t és
Blue-t, amíg egy kisebb sziklacsoportosuláshoz nem értek. Adam
letért az ösvényr ől, majd a kiugró kövekbe és az oldalra nyúló
faágakba kapaszkodva a sziklákhoz mászott. A nagy, kék kövek úgy
hevertek egymás hegyén-hátán, akár egy óriás játékszerei.
 

  Igen, ez az. 
Bekukkantott egy ember nagyságú résbe.
– Kígyók? Darázsfészkek? Medvék? – kérdezte Blue.
– Ez egy nemzeti park, mire számítottál? –  felelte Noah
cinikusan. –  Én megyek előre –  ajánlkozott tőle szokatlan
hősiességgel. – Nekem nem eshet bántódásom.
Az elmosódott, jelentéktelen alak besiklott a résbe. Csend lett,
feszült csend.
– Noah! – hunyorgott Blue.
Sivító szélroham támadt a hasadék belsejében. Hirtelen egy
kupac tölgyfalevél spriccelt ki a nyílásból, halálra rémítve Blue-t és
Adamet.
Végül Noah is megjelent. Négy és fél tölgyfalevelet szedett ki
Blue tüskés hajából, aztán lefújta a levéltörmeléket Adam
orrcimpájáról.
– Biztonságban vagytok.
Adam örült, hogy Noah ép b őrrel megúszta.
Az üregben kellemes félhomály uralkodott, a nyílás fel ől és
alulról, a hézagosan egymásra rakott kövek irányából is szüremlett
be némi fény. A sz űk tér közepén óriási szikladarab magasodott,
akkora volt, mint egy íróasztal vagy egy oltár. A felszíne kopott és
tölcséres.
Ismerősnek tűnt, Adam talán a garázsbeli látomásából
emlékezett rá. A fiút lámpalázszer ű  izgalom fogta el. Feszélyezte,
hogy közönség előtt kell elvégeznie a munkát. Nem tudta, mit vesz
észre rajta a külső szemlélő.
– Öntsd oda a vizet, Blue!
Blue a tenyerével söpörte le a törmeléket a k ő felszínéről.
– Jaj!
Fekete k ődarabot halászott elő  a zsebéből, és a mélyedésbe
 

helyezte. Aztán lassan rácsorgatta a vizet.

A sekély tócsa visszatükrözte a sötét mennyezetet.
Noah hátrébb húzódott, nehogy rávetüljön a tükröz ődés.
Rettegése az összes meleget kiszívta a helyiségb ől. Blue hívogatóan
nyújtotta előre a kezét, ám a fiú a fejét rázta.
Blue a helyén maradt, és a vállával szorosan Adam vállához
simult. Adam ennek is örült. Már nem is emlékezett, mikor
érintették meg utoljára, de, furamód, jóles ő  érzés fogta el. Aztán
rájött, hogy ez részben Blue adottságainak köszönhet ő, aki
felerősíti Cabeswater energiáját.
Mereven bámulták a vizet. Adam nem el őször csinált ilyet, de
sziklákkal még nem próbálkozott. Úgy érezte, nincsenek egyedül a
barlangban. A világért sem vallotta volna be, de már a fekete tócsa
láttán is inába szállt a bátorsága, pedig nem történt semmi
rendkívüli. Sokáig egyikük sem mert megszólalni.
– Olyan, mintha az iskolai egyenruhádban lennél, és valaki
beszólna, hogy: „Jó a pulcsid, haver!” – súgta a fülébe Blue.
– Mi?  
–  Csak azt próbálom érzékeltetni, miért rágtam be az öregre.
Egész úton azon agyaltam, hogyan magyarázhatnám meg neked.
Tudom, hogy nem érted. De ez volt az oka.
Igaz, ami igaz, Adam tényleg nem értette, mire volt az a nagy
felhajtás a benzinkútnál, csak annyit érzékelt az egészb ől, hogy Blue
feltúrázta magát, aminek ő  nem örült túlságosan. De a lánynak
igaza volt. Az emberekben rengeteg előítélet élt az aglionbys
pulóverrel és zakóval kapcsolatban, még Adamben is. Ez tény.
– Már értem – felelte halkan. Nem értette, miért suttognak, de
egyre jobban érezte magát. Fellélegzett. Mégis az ő kezükben volt
az irányítás. – Túlságosan leegyszerűsítik a dolgokat.
– Pontosan. – Blue mély leveg őt vett. – Jó. És most mi legyen?
 

  – Belenézek a tócsába, és er ősen koncentrálok –  válaszolta

Adam. – Az is lehet, hogy transzba esem.
Noah felnyüszített.
Blue azonban nem vesztette el a fejét.
– Mit csináljunk, ha transzba esel?
– Szerintem semmit. Nem tudom, hogy fogok kinézni. Ha
valami furcsát tapasztaltok, használjátok a józan paraszti eszeteket!
Noah rémülten görnyedt össze.
Adam a tócsa fölé hajolt, és megpillantotta az arcát. Amíg
középiskolás nem lett, fel sem t űnt neki, hogy más, mint a többiek.
Nem tudta, jóképű-e vagy csúnya, csak annyit tudott, hogy eltér az
átlagtól. A szemlél ő ízlésétől függött, hogy szépnek vagy csúnyának
látja különös arcberendezését.
Várta, hogy elhomályosulnak a vonásai, és eggyé olvadjanak a
többi benyomásával, de csak az arcára tapadó henriettai port meg a
lefelé biggyedő, vértelen száját látta. Azt kívánta, bárcsak más
géneket örökölt volna.
– Nem megy – mondta végül.
Ám Blue nem válaszolt, és Adam riadtan vette észre, hogy
beszéd közben nem mozog a szája. A tükörképe gyanakvóan, komor
aggodalommal bámult vissza rá.
A gondolatok úgy örvénylettek a fejében, mint a felkavarodott
iszap egy tó mélyén. Az emberek olyan kiszámíthatóak,
ugyanazokat a lassú köröket futják, boldogságtól vagy
nyomorúságtól sújtva, újra meg újra, semmib ől sem tanulva. A
világegyetem több milliárdszor adja fel ugyanazt a leckét, mégsem
marad meg belőle semmi. Milyen büszkék vagyunk magunkra, 
gondolta Adam , pedig az utódok, akiket a világra hozunk, nem
tudnak sem járni, sem beszélni, sem táplálékot keresni. Nekünk
mégis szilárd meggy ő ző  d   ésünk, hogy hiába kiszolgáltatottak,
 

semmi sem pusztíthatja el ő ket.  Holott nagyon is sérülékenyek:

sokukat elhagyják, elhanyagolják, megverik és gy űlölik. A
zsákmányállatok születésüktől fogva rettegnek.
Adam bátornak született, de hamar megismerte a félelmet.
Talán jobb is, hogy a világ nem tanul, és a jó meg a rossz
emlékek, a sikerek meg a kudarcok a generációkkal együtt sírba
szállnak. Talán ez a kulturális amnézia kíméli meg az emberiséget.
Talán ha mindenre világosan emlékeznénk, a remény halna meg
helyettünk.
Mit látsz? Önmagadon kívül,  figyelmeztette Persephone
hangja.
Adam nehezen szakadt el a gondolataitól, ez a bels ő 
elmélkedés furcsa, szégyenletesen jóles ő érzéssel töltötte el.
Erőt vett magán, és Cabeswaterre összpontosított.
Végigtapogatta az agyát betöltő  energiamezőt. Valahol csak kell
lennie egy horzsolásnak vagy egy apró sebnek, valaminek, amit meg
kell gyógyítani.
Már meg is van. Adam érezte, hogy valahol messze megtört a
Ley-vonal energiája. Erősen koncentrált, és látta is, hogy miért: egy
autópálya szelte keresztül a hegyet, és a sziklába vájt alagút
megtörte a vonal természetes útját. A pangó energia célt tévesztve
sistergett az autópálya alatt. Adam tudta, ha visszagurítaná az
elektromos töltéssel rendelkez ő  köveket az eredeti helyükre,
láncreakciót idézne el ő, amivel elérné, hogy a sérült vonal átküzdje
magát az autópálya alatt, és zavartalanul folyjon tovább.
– Miért kéred ezt t őlem? – kérdezte. – Rogo aliquem aliquid?  
Nem várt választ, ám hirtelen összefüggéstelen halandzsázást
hallott, amiből csupán egy szót tudott kivenni: Greywaren.  Azaz
Ronan, aki könnyedén szót értett Cabeswaterrel. Nem Adam, aki
folyton csak hebegett-habogott.
 

  Kivéve az Aglionby udvarán. Ott nem hebegett-habogott. Ott

nem voltak nyelvi akadályok. Csak ő és Cabeswater.
– Nem Ronan. Én. Én segítek neked. Válaszolj! Mutass egy jelet!
Képek lepték el az agyát. Elektromos kisülések. Erek. Gyökerek.
Kétágú villámok. Elágazások. Faágak. Fákra csavarodó indák,
állatcsordák, összefolyó vízcseppek.
Nem értem. 
Összefonódó ujjak. Egymásnak vetett vállak. Összeérő  öklök.
Egy kéz, ami felhúzza Adamet a porból.
Cabeswater lázasan keresgélt Adam emlékei között, és egymás
után villantotta fel őket. Gansey, Ronan, Noah és Blue, olyan
szédítő sebességgel, hogy Adam a felét sem bírta felfogni.
Aztán villámok egész sora, egy vakító energiaháló cikázott
keresztül a világon.
Adam még mindig nem értette, de végül kapcsolt.
Nem csak egy Cabeswater létezik. Bárhogy is nevezik, több van
belőle.
Hogy pontosan hány? Ki tudja? Hogy mennyire életképes? Ez is
kérdéses. Gondolkodó,  idegen, halandó lény, jó vagy rossz? Ki
tudja? De az már biztos, hogy több van bel őle, és ez itt
kétségbeesetten nyúlkál a társa felé.
Adam egyre hatalmasabbnak látta a világot, és sehogy sem
tudta eldönteni, egyáltalán felérheti-e ezt az egészet ép ésszel. Ő 
csak egy kamasz. Biztos, hogy minden titkot ismernie kell?
Már így is fenekestül felforgatták Henriettát, amikor
felébresztették a Ley-vonalat és meger ősítették Cabeswatert. Hová
lenne a világ, ha az összes erd őt felébresztenék benne? Szikrákat
hányva robbanna szét. Vagy ez a szélsőséges viselkedés csak a több
évszázadnyi csend következménye?
Hány király szunnyad a föld mélyén?
 

  Ez így nem fog menni. Ez nekem túl sok. Én nem bírok el ekkora
terhet. 
Adamet sötét kétségbeesés fogta el. A fiú szinte látni vélte:
súlya volt, teste, lábai...
Mi?  Adam azt hitte, magában motyog, igaz, már csak halványan
emlékezett rá, mi a különbség tett  és gondolat  között. Túl messzire
kóborolt a saját testétől.
Érezte, hogy ez a kétes izé megint szorongatni kezdi, és közben
folyamatosan beszél. Nem hitt Adam erejében. Tudta, hogy a fiú
csak megjátssza magát.
Adam a szavakba kapaszkodott. Te vagy Cabeswater? Te vagy
Glendower?  De a szavak itt semmit sem értek. A szavakhoz száj kell,
és Adamnek már nem volt szája. Túl magasra nyújtózkodott, és most
nem talált vissza a barlangba. Egy sötét óceánban kapálózott, és
egyre mélyebbre süllyedt.
Egyedül volt, leszámítva ezt az izét, ami egyszerre gy űlölte és
akarta őt. Adam mindenáron látni akarta a lényt, úgy sejtette, nincs
nála rettenetesebb látvány.
Kétségbeesetten hadonászott a sötétben. Minden irány
egyformának tűnt. Valami végigmászott a bőrén. Egy barlangban
volt. A földön kuporgott. A mennyezet alacsony volt, a cseppkövek
a hátát karistolták. Amikor kitapogatta a falat, az valódinak hatott
az ujjai alatt. A fal valódi volt, ő viszont nem.
Adam... 
A hang felé fordult, és egy n őt pillantott meg, akit látásból már
ismert, de nem tudott megnevezni. Túl messzire sodródott a
gondolataitól.
Adam egészen biztos volt benne, hogy a n ő  hangját hallotta,
bár az nem nézett rá. Ő  is ott kuporgott a földön, komoran
összevont szemöldökkel, öklét az ajkához szorítva. Egy férfi térdelt
 

mellette, de hétrét görnyedt, nyurga teste arra engedett

következtetni, hogy nem kommunikál a n ővel. Mind a ketten
mozdulatlanul várakoztak a k őbe vájt ajtó előtt.
Adam, gyere... 
Az ajtó kérlelni kezdte, hogy érintse meg. Elmondta neki,
mekkora megelégedéssel tölti majd el, ha a kilincs lenyomódik a
keze alatt. Azt ígérte, ha Adam kinyitja az ajtót, a lelkében honoló
sötétség új értelmet nyer. A sóvárgás, a vágy egyre
fékezhetetlenebbül tombolt a fiú szívében.
Életében nem kívánt még semmit ennyire.
Az ajtó előtt állt. Nem emlékezett rá, hogyan küzdötte le a
távolságot, de végül sikerrel járt. Az ajtó sötétvörös volt,
gyökereket, csomókat és koronákat ábrázoló faragványok
díszítették. A kilincs olajfeketén csillogott.
Adam olyan messzire került a testét ől, hogy már-már attól
tartott, soha többé nem talál vissza hozzá.
Hárman nyithatják ki az ajtót. 
Rajta!  
Adam mozdulatlanul guggolt, ujjaival a k őre támaszkodva,
félve és sóvárogva.
Valahol messze a teste öregedni kezdett.
Rajta, Adam!  
Nem megy, gondolta magában. Eltévedtem. 
– Adam! Adam! Adam Parrish!
Mikor magához tért, kínok között fetrengett a földön. Az arca
és a keze is nedves volt, a vére szinte szétfeszítette az ereit.
–  Miért vágtad meg ilyen er ősen? –  vált ki a csendből Noah
hangja.
– Nem értem rá méricskélni! –   felelte Blue. –  Adam, te
szerencsétlen, mondj már valamit!
 

  A fájdalom minden lehetséges választ nyersebbé tett volna a

kelleténél. Adam sziszegve tornázta fel magát, és görcsösen
markolászta a kezét. Lassan kitisztult a látása. Már el is felejtette,
hogy bemásztak a sziklák közé. Noah közvetlenül mellette guggolt,
és az arcába bámult. Blue Noah háta mögött állt.
Végre összeállt a kép. Adam újra érezte az ujjait, a száját, a
bőrét, a szemét, az egész testét. Még soha nem örült ennyire annak,
hogy ő Adam Parrish.
Tekintete a Blue kezében lév ő rózsaszín rugós késre siklott.
– Megvágtál? – kérdezte.
Mikor megszólalt, Noah megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Adam szemügyre vette a kezét. A kézfején határozott vágás
virított. Ömlött bel őle a vér, de nem fájt, csak ha megmozdította. A
penge borotvaéles lehetett.
Noah a seb felé nyúlt jéghideg ujjaival, de Adam eltolta a
kezét. Megpróbálta felidézni a látomását, ám a hallottak olyan
gyorsan halványultak el az emlékezetében, akár egy álom.
Hallott egyáltalán valamit? Mib ől gondolja, hogy bármit is
hallott?
–  Nem tudtam, hogyan hozzalak vissza –  ismerte be Blue. – 
Noah mondta, hogy vágjalak meg.
Adam zavartan meredt a rugós késre. Új oldaláról ismerte meg
Blue-t, olyan oldaláról, amir ől sejtelme sem volt. Az agya
csüggedten állt ellen, amikor ezt a mozaikdarabkát is megpróbálta
elraktározni a lánnyal kapcsolatban.
– Miért hoztatok vissza? Mit csináltam?
– Semmit – felelte Blue.
– Haldokoltál – vágta rá a lánnyal egy időben Noah.
–  Kifejezéstelen lett az arcod –  folytatta a lány. –  A szemed
pedig... kidülledt. Nem pislogtál. Nem mozogtál. Ezért akartam
 

közbeavatkozni.
– Leállt a légzésed – tette hozzá Noah. Puhán felegyenesedett.
– Én megmondtam. Én megmondtam, hogy ennek nem lesz jó vége,
de sosem hallgattok rám. „Á, nem lesz semmi baj, Noah, ne parázz 
már!” Aztán mire felocsúdtok, már halál fiai vagytok. De utána sem
mondanátok, hogy: „Jaj, Noah, igazad volt, kösz, hogy
megmentetted az életem, mekkora szívás lett volna, ha meghalok.”
Csak...
– Csend! –  szakította félbe Adam. – Próbálok visszaemlékezni,
mi történt.
Egy fontos személy... három... egy ajtó... egy ismerős nő...
Minden emlék elhalványult. Minden, kivéve a rettegést.
– Legközelebb hagyom, hogy feldobd a talpad – jegyezte meg
Blue. –  Adam, itt vered magad, és közben elfelejted, kik között
nőttem fel. Tudod, mit szokás mondani, ha valaki a segítségedre
van egy rituálé vagy jóslás során? Köszönöm!   Ha egyedül akarod
csinálni, minek hoztál magaddal?
Adam csak egyvalamire emlékezett: hogy eltévedt.
Vagyis ha egyedül jött volna, most halott lenne.
– Bocs! – felelte. – Gyökér voltam.
– Nem mi mondtuk – felelte Noah.
– De nyugodtan mondhattuk volna – tette hozzá Blue.
#

Végül felmásztak a hegy tetejére, és miközben a nap kitartóan t űzte

a fejüket, megkeresték a köveket, amiket Adam látott a tükörmágia
során. Együttes erővel is alig bírták megmozdítani őket. Adam ezt a
feladatot sem tudta volna egyedül elvégezni. Persze, okoskodott,
lehet, hogy ő csinálja rosszul, és létezik egy hatékonyabb, mágushoz
méltó módszer is.
 

  Véres ujjlenyomatokat hagyott a sziklán, de furamód büszke

volt magára.
Itt jártam. Létezem. Vérzem, tehát vagyok. 
Továbbra is hálával gondolt a testére. Helló, Adam Parrish
repedt keze, örülök, hogy látlak!  
Pontosan kiderült, mikor oldották meg a feladatot, mert Noah
elégedett sóhajjal nyújtózott ki. Testének körvonalai élesen
rajzolódtak ki a fakó égbolt előtt, és egy hajszálnyival sem volt
különb Blue-nál vagy Adamnél. Minden jel arra mutatott, hogy él és
virul.
Az erős szembeszélben Noah bajtársiasan ölelte magához Blue-
t és Adamet. Összekapaszkodva ballagtak az ösvényhez. Blue karja
Noah vállára nehezedett, miközben az ujjai Adam pólóját
markolászták. Úgy festettek, mint egy dülöngél ő  hatlábú állat.
Adam keze együtt lüktetett a szívével. Tartott t őle, hogy mire
leérnek, szépen elvérzik, de nem izgatta magát.
Most, hogy hárman voltak, most, hogy Noah és Blue is ott
lépdelt mellette, Adamnek eszébe jutott a látomásában szerepl ő 
nő.
Rögtön rájött, ki volt az.
– Blue – mondta. – Láttam anyukádat.
 

40

E Z AZ EGYIK KEDVENC HELYEM –  mondta Persephone, meztelen

lábával ringatva a hintaszéket. A haja vízesésként omlott a
karjára. – Olyan otthonos!
Adam karót nyelten ült a másik hintaszékben. Nem rajongott a
helyért, de ezt nem kötötte Persephone orrára. A n ő kérte, hogy itt
találkozzanak, ami nem vallott rá, rendszerint Adamre hagyta a
döntést, mintha ezzel is próbára akarná tenni.
Egy furcsa, régimódi vegyeskereskedésben ültek. Máshol már
kihaltak ezek az üzletek, ám Henriettában még javában virágoztak.
Külsőre olyanok voltak, mint ez is: tágas, alacsony veranda, az utca
felé fordított hintaszékek, hepehupás, kavicsos parkoló, a
kirakatban horgászcsali- és cigarettaplakátok. Bent a boltban
ismeretlen márkájú élelmiszereket, hordhatatlan pólókat,
horgászfelszerelést, múlt századi játékokat és preparált
szarvasfejeket árusítottak. Itt, gondolta magában Adam, a vidéki
suttyó, csak a legsuttyóbbak érzik jól magukat. 
Bár Gansey valószínűleg odalenne érte. Ez is egyike volt
azoknak a helyeknek, ahol megállt az id ő, különösen egy ilyen
estén, mikor fénypászmák szüremlenek át a levelek között,
seregélyek rikoltoznak a telefonvezetékeken, vénséges vén sof őrök
 

döcögnek végig az úton a vénséges vén teherautójukon, és az

embernek olyan érzése támad, mintha húsz évet repült volna vissza
az időben.
– A hármas – mondta Persephone – nagyon erős szám.
Persephone órái kiszámíthatatlanok voltak. Adam még a
megérkezésekor sem tudhatta biztosan, miről fognak tanulni aznap.
És előfordult, hogy az óra végére sem lett okosabb.
Ma este Mauráról akarta kifaggatni Persephone-t, de tudta,
nem szabad ajtóstól rontania a házba, mert úgy nem kap választ.
Meg kellett várnia, hogy Persephone magától hozza fel a témát, és
akkor nekiszegezni a kérdést.
– Mint a három alvó?
– Igen – felelte Persephone. – Vagy a három lovag.
– Miért, lovagok is vannak?
Persephone egy nagy varjúra vagy hollóra mutatott, ami
ráérősen szökdécselt ide-oda az út túloldalán. Nem lehetett tudni,
a nő fontosnak vagy egyszerűen csak viccesnek találja a jelenetet.
– Azok is voltak, régebben. Meg három Jézus.
Adam nagyot nézett.
– Te jó ég! Úgy érti, az Atya, a Fiú és a Szentlélek?
– Pocsék a névmemóriám –  legyintett aprócska kezével
Persephone. – Aztán itt van a három istennő. Az egyiket úgy hívják,
hogy Háború, a másik egy kisbaba... nem tudom, már nem
emlékszem a részletekre. A hármas szám a lényeg.
Adam egyre dörzsöltebb lett. Egyre gyorsabban fedezte fel az
összefüggéseket.
– Ön, Maura és Calla.
Talán ez a legmegfelel ő bb pillanat ...
Persephone bólintott, vagy előredőlt, vagy mindkettő.
–  A hármas nagyon stabil szám. Az ötös és a hetes is jó, de a
 

hármas a legjobb. Minden hárommá teljesedik ki vagy zsugorodik

össze. A legjobb kiindulópont. A kettes egyszer űen borzasztó. A
kettes a rivalizálás, a harc és a gyilkosság száma.
– Vagy a házasságé – mondta elgondolkodva Adam.
– Egyre megy – felelte Persephone. – Itt van három dollár. Menj
be, és vegyél nekem egy cseresznyés kólát!
Adam bement a boltba, és közben végig azon morfondírozott,
milyen trükkel szedhetné ki Persephone-ból, hogyan keresse meg
Maurát a látomásai segítségével. Igaz, Persephone-tól még az is
kitelik, hogy egész id ő alatt erről beszélt.
– Ez az utolsó óránk, ugye? –  bukott ki hirtelen Adamb ől,
miután visszatért a verandára.
Persephone bólintott, de közben tovább hintázott a székkel.
– Kezdetben azt hittem, ha úgy adódik, bármelyikünket pótolni
tudod.
Adam csak nagy nehezen fogta fel a mondat értelmét, és
további egy percbe telt, mire túltette magát az els ő döbbeneten.
– Én?
– Nagyon jó hallgatóság vagy.
–  De hát én... én... –  Adam nem tudta, hogyan fejezze be a
mondatot. Végül azt mondta: – Ki akarok szállni.
Alig mondta ki, máris megbánta.
Persephone csupán annyit felelt cérnavékony hangján:
– Belátom, tévedtem. Olyan vagy, mint én. Mi kilógunk a
sorból.
Melyik sorból? Az emberekéb ő l?  
Kiismerhetetlen vagy. 
Adam felidézte magában a pillanatot, amikor Blue-val és
Noahval állt a hegytet őn. Amikor Ronannel és Gansey-vel állt a
tárgyalóteremben.
 

  Már semmiben sem volt biztos.

– Mi olyan magunknak valók vagyunk – mondta Persephone. – 
Ez néha megnehezíti a többiek dolgát, mert nem tudnak hova tenni
minket.
Adam érezte, hogy Persephone így próbál kiszedni bel őle
valamit, de nem tudta, mit.
– Csak azt ne mondja, hogy Maura halott.
Persephone tovább hintázott, aztán megállt, és a fiúra szegezte
koromfekete szemét. A napkorong már lebukott a fasor mögé,
fekete csipkét varázsolva a levelekb ől, és fehér csipkét Persephone
hajából.
Adamnek elakadt a lélegzete.
– Tudja, mikor fog meghalni? – kérdezte halkan.
– Mindenki tudja – felelte Persephone szelíden. – Csak éppen
nem törődnek vele.
– Én nem tudom, mikor halok meg – mondta Adam.
Ám amint kimondta, érezte, hogy egy gondolat motoszkál a
fejében. A halál feltartóztathatatlanul közeledett, vagy már le is
csapott rá. Valahol, valamikor, Adam haldoklott.
– Látom, megértetted – állapította meg Persephone.
– De még mindig nem tudom, hogyan  fogok meghalni.
– Arról tényleg nem beszéltél.
Adam valójában azt akarta mondani, hogy fél, de nem tette,
mert tudta, hogy Persephone úgysem értené. Nem attól félt, hogy
világosan látja a dolgokat. Hanem attól, hogy egy szép napon
semmi mást nem fog látni ezen kívül. Nem látja a valóságos
dolgokat. A világi dolgokat. Az... emberi  dolgokat.
Mi kilógunk a sorból. 
Ő  talán mégsem. Hiszen komolyan aggasztja Maura elt űnése,
nem beszélve Gansey haláláról, és most, hogy már amúgy is
 

belekeveredett a dologba, hasznossá akarja tenni magát. Nem

maradt más választása. Ő  Cabeswater, aki segédkezet nyújt az
embereknek.
Szaggatottan szívta be a levegőt.
– Tudja, hogyan hal meg Gansey?
Persephone kidugta a nyelve hegyét, szinte önkéntelenül, aztán
így szólt:
– Itt van még három dollár. Magadnak is hozz egy kólát!
Adam nem vette el a pénzt.
– Árulja el, mióta tud Gansey haláláról. Kezdett ől fogva?
Kezdettől fogva. Már akkor tudta, amikor Gansey belépett a
jósszobába! Mégis, mikor akarta elmondani?
– Nem értem, miért kellett volna megtennem. Nevetséges! Na,
hozd azt a kólát!
Adam továbbra sem vette el a bankjegyeket. Megmarkolta a
hintaszék karfáját, és azt mondta:
– Ha megtalálom Glendowert, azt fogom kérni tőle, hogy
mentse meg Gansey életét, és ezzel megoldódik a probléma.
Persephone szótlanul nézett rá.
A földön fetrengő, rúgkapáló, vérző  Gansey képe jelent meg
Adam lelki szemei el őtt. Csakhogy most Ronan arcát viselte. Ronan
már meghalt, Gansey meg fog halni. Valahol, valamikor  ez történik?
Adam nem akarta tudni. És mégis tudni akarta.
– Mondjon már valamit! –  kiáltott fel. –  Mondja meg, mit
tegyek!
– Mégis, mit mondhatnék?
Adam olyan fürgén pattant fel a székből, hogy az nélküle is
eszeveszetten hintázott tovább.
– Árulja el, hogyan menthetem meg a barátomat!
– Meddig? – kérdezte Persephone.
 

  – Elég!   – csattant fel Adam. – Elég legyen!   Ne... ne... beszéljen

rébuszokban! Nem lehet folyton elvonatkoztatni a konkrétumoktól,
meg attól, hogy mi igazából a lényeg! Mondja meg, mit tegyek,
hogy ne öljem meg Gansey-t!
Persephone felkapta a fejét.
– Honnan veszed, hogy te  fogod megölni?
Adam rámeredt. Aztán bement a boltba a kóláért.
– Ennyire szomjas vagy? –  kérdezte az eladónő, miután Adam
átadta neki a pénzt.
–  A másikat a barátnőmnek vettem –  felelte Adam, bár már
nem mert volna megesküdni rá, hogy Persephone a barátja.
– A barátnődnek? – értetlenkedett az eladón ő.
– Valahogy úgy.
Mire Adam kilépett az ajtón, a veranda üres volt. A fiú
hintaszéke lágyan ringatózott. Mellette a másik üveg kóla.
– Persephone!
Adam riadtan rohant oda a nő hintaszékéhez. Megérintette az
ülőkét. Hűvös volt. Most a saját székére tette a kezét. Meleg volt.
Körülnézett, hátha Persephone visszaült a kocsiba. Sehol senki.
A parkoló üres volt, még a madár is továbbállt.
– Ne! – motyogta Adam, bár senki sem hallhatta.
Az elméje, amit Cabeswater olyan különös körülmények között
teremtett újjá, kétségbeesetten menekült mindent ől, amit tudott és
érzett; mindentől, amit Persephone a megérkezése pillanatától
kezdve mondott. A nap bekúszott a fák mögé.
– Ne! – ismételte hangosan.
Az eladónő az ajtóban állt, zárni készült.
– Egy pillanat! –  szólította meg Adam. –  Nem látta a
barátnőmet? Vagy egyedül jöttem?
A nő kérdőn vonta fel a szemöldökét.
 

  – Elnézést! –  szabadkozott Adam. –  Tudom, hogy hülyén

hangzik. Kérem, mondja meg! Csak én voltam itt?
Az eladónő habozott, várta a poént. Aztán bólintott.
Adam szíve feneketlen kúttá vált.
– Telefonálnom kell. Kérem, hölgyem! Egy perc az egész.
– De miért?
– Szörnyű dolog történt.
 

41 

-M EGJÖTTEM! – viharzott be Blue a Róka utca 300. ajtaján.

Szakadt róla a víz, és harapós kedvében volt, őszintén
remélte, hogy vaklármáról van szó, ugyanakkor bízott benne, hogy
nem a semmiért kéredzkedett haza a Ninóból a m űszak kellős
közepén.
Az ajtó mellé hajította a táskáját.
– Gyere, segíts Adamnek! – sietett elé Calla.
– Mi van Adammel?
– Semmi –  füstölgött Calla. –  Csak a szokásos. Persephone-t
keresi! Benyitottak a jósszoba ajtaján. Adam az asztalfőn ült,
mozdulatlanul, lehunyt szemmel. El őtte a fekete jóstál, amit még
Maura szobájában találtak. Három pislákoló gyertya szolgáltatta a
fényt. Blue gyomra kényelmetlenül mocorgott.
– Nem hiszem, hogy ez a megoldás – mondta. – A múltkor is... – 
Tudom. Adam elmesélte – felelte Calla. – De vállalja a kockázatot.
És mégiscsak hárman vagyunk.
– Miért keresi Persephone-t?
– Azt állítja, baja esett.
– Egyáltalán, hol van? Nem mondta, hová ment?
Calla lesújtó pillantást vetett Blue-ra. Hát persze. Persephone
 

soha nem mond semmit. 

– Oké – sóhajtotta Blue.
Calla becsukta a jósszoba ajtaját, és intett Blue-nak, hogy üljön
Adam mellé.
Adam kinyitotta a szemét. Blue hirtelen nem is tudta, mit
kérdezzen tőle. Adam úgy ingatta a fejét, mintha dühös lenne – 
magára, Persephone-ra vagy a világra.
Calla Adammel szemben foglalt helyet, és megfogta a fiú kezét.
– Fogd meg a másik kezét! –  dörrent rá Blue-ra. –  Én
leföldelem, te meg er őt adsz neki.
A két kamasz összenézett. A szakítás óta nem fogták meg
egymás kezét. Blue Adam felé csúsztatta a kezét, és a fiú ujjai az
övéire fonódtak. Óvatosan. Nem er őszakosan. Blue összezárta az
öklét.
– Bízom... – szólalt meg Adam.
Hirtelen elhallgatott. A szeme sarkából méregette a jóstálat,
mint aki alig mer ránézni.
– Na, mi lesz? – kérdezte Calla.
– Bízom bennetek – fejezte be a mondatot a fiú.
Blue megszorította a kezét.
– Nem hagyunk cserben – felelte Calla.
Adam belenézett a sötéten csillámló tálba.
Elhomályosult tekintettel meredt maga elé a pislákoló gyertyák
fényében. Blue pontosan tudta, Adam lelke mikor lép ki a testéb ől,
mert a gyertyák tükörképe eltorzult, és a fiú ujjai elernyedtek.
Blue Callára sandított, de a nő  meg sem rezzent, állát
előreszegezve, éberen figyelte Adamet, akinek fehér keze
mozdulatlanul pihent az ő barna kezében.
Adamnek mozgott a szája, mintha magában motyogna, de hang
nem jött ki a torkán.
 

  Blue arra gondolt, tulajdonképpen ő er ősíti fel az energiákat, ő 

kényszeríti Adamet egyre kijjebb az éterben. Adam messze járt,
kilépett a testéből, és már a lelkét visszahúzó kötelékeket
lazítgatta. Calla időről időre visszarántotta, miközben Blue egyre
hevesebben taszigálta.
Adam a homlokát ráncolta. Ajkai szétváltak. A szeme
koromfekete lett, mint a jóstálban lév ő folyadék. A három eltorzult
gyertyaláng időről időre felvillant az íriszén. Néha kett ő látszott az
egyik szemében, és egy a másikban; vagy három az egyikben, a
másikban semmi; vagy mindkettőben három-három, aztán semmi.
– Ne! – suttogta Adam.
Mintha nem a saját hangján beszélt volna.
Blue elborzadva emlékezett vissza arra az estére, amikor a
tükörmágiát végző Neeve-be botlott a bükkfa gyökerei között.
Ismét Callára nézett.
Calla továbbra is mozdulatlanul, éberen ült a helyén.
– Maura! – szólalt meg Adam. – Maura!
Csakhogy Persephone hangján.
Nem bírom,  gondolta magában hirtelen Blue. A szívroham
kerülgette.
Calla átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Blue kezét. Kört
alkottak a jóstál körül.
Adam légzése szaggatottá vált, majd lelassult.
Csak ezt ne!  
Blue érezte, hogy Calla fészkel ődni kezd, és még er ősebben
szorítja Adam kezét.
– Ne! – ismételte Adam, de már a saját hangján.
A lángok hatalmasra nőttek a szemében.
Aztán kihunytak.
Adam nem lélegzett.
 

  A szoba elcsendesült. Egy ütem. Két ütem. Három ütem.

A gyertyák kialudtak a jóstálban.
– PERSEPHONE! – üvöltött fel Adam.
– Gyerünk! – eresztette el Calla Blue kezét. – Engedd el!
Blue elengedte Adam kezét, de hiába.
–  Vond meg t őle az energiát! –  adta ki a parancsot Calla. – 
Menni fog. Én meg visszahozom!
Mialatt Calla Adam homlokához nyomta a hüvelykujját, Blue
kétségbeesetten próbálta felidézni, hogyan csatolta le magáról
Noah-t a Monmouthban. Csakhogy egy dolog volt az őrjöngő 
Noah-t megfékezni, és egészen más Adam mozdulatlan mellkasát,
üveges szemét látni. Azt, ahogy a fiú görnyedten, lógó fejjel d ől
bele Calla kinyújtott tenyerébe a jóstál fölött.
Adam bízik bennünk. Soha nem bízik senkiben, de bennünk
most igen. 
Benned bízik, Blue. 
Blue felpattant a székr ől, és sietve körülbástyázta a lelkét.
Elképzelte, hogy védelmez ő fehér fény ömlik le rájuk, de nehezen
boldogult, mert Adam teste ernyedten terült el a jósasztal végén.
Calla finoman pofozgatta.
– Gyere már vissza, te ostoba! Vár a tested!
Blue hátat fordított nekik.
Lehunyta a szemét.
És megtette.
Csend lett.
Hirtelen felgyulladt a villany.
– Itt van – szólalt meg Adam.
Blue riadtan fordult hátra.
– Hogyhogy itt? –  tudakolta Calla.
– Itt – ugrott fel Adam. – Az emeleten.
 

  – De hát benéztünk a szobájába – mondta Calla.

– Nem a szobájában –  legyintett Adam türelmetlenül. –  A
legfelső helyiségben. Melyik a legfels ő helyiség?
– A padlás – felelte Blue. – De miért lenne ott? Gwenllian...?
– Gwenllian a fán ül a kertben –  vágott közbe Calla. –  A
madaraknak énekel, nem sok sikerrel.
– Vannak a padláson tükrök? –  kérdezte Adam. –  Amik
segíthetnek Maura felkutatásában?
Calla elkáromkodta magát. Feltépte a padlásajtót, és els őként
trappok fel a lépcsőn, nyomában Blue-val és Adammel. A padlásra
érve megtorpant:
– Ne!
Blue mellé ugrott.
Neeve két tükre között egy halom csipke, vászon és...
Persephone.
Adam előresietett, de Calla elkapta a karját.
– Ne, te bolond! Nem szabad benyúlni közéjük! Blue, állj meg!
– Nekem szabad – felelte Blue.
Letérdelt Persephone mellé. Világosan látszott, hogy a n ő nem
szándékosan esett össze. Térdre rogyva hevert, a karja hátrafeszült,
az álla az egyik tükörlábba akadt. Fekete szeme élettelenül meredt
a semmibe.
– Mindjárt visszahozzuk – mondta Adam.
De Calla már keservesen zokogott.
Blue, mit sem tör ődve a látszattal, Persephone hóna alá nyúlt,
és kivonszolta a nőt a tükrök közül. A test pillekönny ű  volt, és
semmiféle ellenállást nem mutatott.
Visszahozzák, ahogy Adam is mondta.
Calla térdre ereszkedett, és a kezébe temette az arcát.
– Hagyd már abba! – förmedt rá Blue elcsukló hangon. – Inkább
 

gyere ide, és segíts!

Megfogta Persephone kezét. Az hideg volt, mint a barlang fala.
Adam karba font kézzel, kérdő tekintettel állt fölöttük.
Blue már tudta a választ, de nem bírta kimondani.
Calla tette meg helyette.
– Meghalt.
 

42

B LUE NEM HITT A HALÁLBAN.

Vagy csak olyan tessék-lássék módon.
Azt hitte, a halál mindig csak másokra, más családokra, más
helyeken csap le. Kórházakban, autóbaleseteknél vagy háborús
övezetekben. És mindig –  jutottak eszébe Gansey szavai, amik
Gwenllian sírja előtt hangzottak el a fiú szájából –  ünnepélyes
keretek között. Kiszámíthatóan.
Nem a padláson, egy napsütéses délutánon, amíg ő  a
jósszobában üldögél. Nem csak úgy bekövetkezik,  egy pillanat – 
egy visszafordíthatatlan pillanat – alatt.
Valakivel, akit születése óta ismer.
Pedig most ez történt.
És most már két Blue volt: az eset el őtti, és az eset utáni. Az, aki
nem hitt, és az, aki igen.
 

43 

a Róka utca
G
ANSEY A MENTŐSÖK TÁVOZÁSA UTÁN ÉRKEZETT MEG
300.-ba, nem a sietség, hanem a kommunikáció hiánya miatt.
Adamnek huszonnégyszer kellett megcsengetnie Ronant, mire az
méltóztatott felvenni a mobilját, Ronan pedig csak hosszas
nyomozás után bukkant rá Gansey-re az iskolában. Malory a
Kutyával csatangolt valahol, komótosan rótta Virginia útjait a
Suburbannel, de a fiúk úgy döntöttek, még ráér megtudni a hírt.
Persephone meghalt.
Gansey nem hitt a fülének, nem azért, mert nem hitt a halál
mindenhatóságában – csak abban   hitt –, hanem mert álmában sem
gondolta volna, hogy Persephone is csak egy közönséges földi
halandó. Az időtlenség levegője lengte körül a Róka utca 300.
három nőlakóját – Maura, Persephone és Calla volt a törzs, amib ől
az ágak eredtek.
Meg kell találnunk Maurát, gondolta magában Gansey, amikor
kiszállt a Camaróból, és elindult a ház felé, nyomában Ronannel, aki
zsebre vágott kézzel ballagott mögötte, miközben Láncf űrész ágról
ágra rebbenve kísérte a lépteiket. Mert ha Persephone meghalhat,
Maura sincs biztonságban. 
Adam üveges tekintettel, összevont szemöldökkel ült az
 

árnyékokkal pettyezett lépcsőn. Gansey anyja a hüvelykujjával

szokta kisimítani a III. Richard Gansey homlokát elcsúfító ráncokat.
II. Ganseynél mind a mai napig ezt a módszert alkalmazta. Mikor
Adam felnézett, Gansey leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy kövesse
az asszony példáját.
– Megtaláltam – mondta Adam –, de rosszul sült el a dolog.
Vigasztalásra vágyott, és Gansey, bár semmi vigasztalót nem
tudott mondani, megköszörülte a torkát, majd így szólt:
– Te megtetted, ami t őled telt. Ezt Calla mondta a telefonban.
Büszke rád. Most egy kicsit el vagy keseredve, Parrish. De ez így
természetes.
A felmentett Adam csüggedten bólintott, majd lehorgasztotta
a fejét.
– Hol van Blue?
Adam értetlenül pislogott. Erre a kérdésre nem tudott
válaszolni.
– Bemegyek – mondta Gansey.
Ronan leült a lépcs őre Adam mellé.
Gansey, miután becsukta maga mögött az ajtót, még hallotta,
hogy Adam így szól:
– Most nincs er őm beszélgetni.
– Ki a fasz kérte? – válaszolta Ronan.
Gansey Callába, Jimibe, Orlába és két ismeretlen fiatal n őbe
botlott a konyhában. Őszinte részvétem,  akarta mondani, mert a
konyhán túli világban ez lett volna a minimum, de a frázis ebben az
összefüggésben még hamisabbnak hatott, mint egyébként.
– Megyek a barlangba – mondta végül. – Blue-t is viszem.
Lehetetlenül viselkedett, de fütyült rá. Már úgyis minden a feje
tetejére állt. Várta, hogy Calla nemet mondjon, de a n ő  konokul
hallgatott. Gansey a szíve mélyén azt kívánta, bárcsak
 

megakadályoznák a tervében, mert máris apró lábak csiklandozták

a tarkóját.
Gyáva!  
Időt és fáradságot nem kímélve gyakorolta be, hogyan
száműzze az elméje legmélyére ezt a gondolatot, és most jó hasznát
vette a tanultaknak.
– Én is megyek – markolta meg Calla a poharát. – Elegem van a
partizánakciókból. Olyan mérges vagyok, hogy legszívesebben...
Földhöz vágta a poharat, ami ezer darabra tört Orla lábánál.
Orla döbbenten meredt az üvegszilánkokra, majd bocsánatkér ő 
arckifejezéssel nézett Gansey-re, de Gansey már olyan régóta
osztozott Ronan dühkitöréseiben, hogy az ilyet észre sem vette.
– Tessék! –  őrjöngött Calla. –  Pontosan ez történt. Elpusztult,
minden ok nélkül!
– Hozom a porszívót – mondta Jimi.
– Hozom a nyugtatót – mondta Orla.
Calla kiviharzott a kertbe.
Gansey kioldalgott a konyhából, és felosont a telefon-varró-
macskaszobába. Ezt az egy helyiséget ismerte az emeleten, ezért
ide kukkantott be először. Blue azonban nem volt a szobában, és a
szomszédos helyiségben sem, ami a jelek szerint a saját szobája
lehetett. A legutolsó szobában kuksolt, ami alighanem Persephone-
é volt, az ő illata terjengett benne, és csupa rafinált holmival volt
tele.
Blue az ágy mellett ült, és idegesen kapargatta le a lakkot a
körmeiről. Mikor Gansey belépett, felkapta a fejét. A délutáni
vakító napsütés éles szögben t űzött be a matracra, hunyorgásra
késztetve a lányt.
– Azt hittem, már nem is jössz – mondta Blue.
– Lemerült a telefonom. Bocs.
 

  Blue újabb lakkdarabkát pottyantott a bozontos szőnyegre.

– Igaz, minek is törted volna magad.
Jaj, Blue!  
– Mr. Gray itt van? – kérdezte a lány.
–  Én nem láttam. Figyelj, szóltam Callának, hogy kimegyünk a
barlanghoz. Megkeressük Maurát. Az anyukádat –  helyesbített
kimérten Gansey.
–  Jaj, ne már! Nekem ne játszd az eszed! –  förmedt rá Blue,
majd minden átmenet nélkül sírva fakadt.
Szabály ide, szabály oda, Gansey leguggolt mellé – egyik térdét
a lány hátának, a másikat a térdének vetette –, és átölelte. Blue
hozzásimult, és a mellkasához nyomta ökölbe szorított kezét.
Gansey érezte, hogy egy forró könnycsepp gurul végig a
kulcscsontján. Vaksin hunyorgott az ablakon betűző  napfényben,
majdnem meggyulladt a pulóverében, zsibbadt a lába, könyöke a
fém ágykerethez présel ődött, de Blue Sargent nem akarta
elengedni, és ő nem mozdult.
Segítség, gondolta magában. Gwenllian azt mondta, kezd ődik,
és most már Gansey is egyetértett vele: egyre gyorsabban pörögtek
az események.
Kezd őd   ik, kezd őd  ik... 
Gansey már azt sem tudta, ki vigasztal kit.
– Én is az új kor gyermeke vagyok – lehelte végül Blue Gansey
bőrére. Vágy és félelem kéz a kézben ugrándozott a fiú szívében, a
végletekig hergelve egymást. –  A számítógépes generáció tagja.
Azt hiszem, csak megnyomom a reset   gombot, és újraindul a
rendszer.
Gansey elkínzott arccal bontakozott ki az ölelésb ől – mindene
elzsibbadt –, majd egy mentalevelet nyújtott át a lánynak, és az
ágykeretnek vetette a hátát. Amikor felnézett, látta, hogy
 

Gwenllian áll az ajtóban. Ki tudja, mióta szobrozhatott ott az

ajtófélfába kapaszkodva, mint aki attól tart, hogy er őszakkal
akarják belökdösni a szobába.
Gwenllian megvárta, amíg Gansey ránéz, majd énekelni
kezdett:
# 

Királyn ő m, királyom
Királyom, királyn ő m
Kék liliom, liliom, kék
Koronám, madaram
Kardom, kacatom
Kék liliom, liliom, kék.
#

– Fel akarsz dühíteni? – kérdezte a fiú.

–  Dühös vagy, kis lovag? –  válaszolta kedvesen Gwenllian. A
karjára hajolt, és ringatózni kezdett. – Régen a halálról álmodtam.
Amíg hasra fordulva feküdtem abban a dobozban, minden dalt
elénekeltem, amit csak ismerek. Mások szemével! Mások szemével
láttam! És mit kaptam cserébe: ostobaságot és vakságot!
– Hogyan láthattál mások szemével, ha olyan vagy, mint én? – 
kérdezte Blue. – Ha nem vagy igazi Látó?
Gwenllian mélységes megvetéssel biggyesztette le az ajkát.
– Micsoda kérdés! Mintha azt kérdeznéd, hogyan verheted be a
szöget, ha nem vagy kalapács.
– Jó, hagyjuk! – felelte Blue. – Nem számít. Nem érdekes.
– Artemus tanított meg rá – mondta Gwenllian. – Amikor éppen
nem, egy-két-há’-négy, apámnak dolgozott. Íme, egy találós
kérdés, kedvesem, kedvesem, kedvesem, mi n ő, kedvesem,
 

kedvesem, kedvesem, sötétt ől, kedvesem, kedvesem, kedvesem,

sötétig, kedvesem, kedvesem, kedvesem.
– Elég a bolondozásból! – pattant fel dühösen Blue.
– A fa éjjel – mondta Gansey.
Gwenllian abbahagyta a ringatózást, és jó alaposan végigmérte
a földön ülő fiút.
– Mintha apámat látnám – felelte. – Semmi kétség. Artemus, az
éjjeli fa. Édesanyád őt keresi, Kék Liliom? Nos, akkor el őször apámat
keressétek meg. Artemus is ott lesz, közvetlenül mellette, hacsak
más dolga nem akadt. Inkább csak suttogjatok.
Azzal Gansey mellé köpött.
– Pontosan ez a tervem – mondta Gansey. – Alászállunk a föld
gyomrába.
– Parancsolj velem, kicsi hercegecske! Hadd lássam, milyen
király lennél!
–  Apád is erőszakkal győzte meg az embereket? –  kérdezte
Gansey.
– Nem – felelte bosszúsan Gwenllian. – Megkérte őket.
A hatalmas zűrzavar és a lehetetlen helyzet ellenére Gansey-
nek melegség járta át a szívét. Így is van: Glendower nem
erőszakkal, hanem szép szóval állította maga mellé a híveit. Ilyen
egy igazi király.
– Velünk jössz? – kérdezte.
 

44 

COLIN GREENMANTLE KILÉPETT  a patinás parasztház

A
MIKOR
verandájára, és végignézett az alatta elterül ő  mezőn, látta,
hogy a távolban egy tehéncsorda áll, el őtte pedig két kamasz.
Egészen konkrétan Adam Parrish és Ronan Lynch.
Lenézett rájuk.
Ők pedig felnéztek rá.
Egyikük sem szólalt meg. A fiúk nyugtalanító látványt
nyújtottak, különösen Adam Parrish t űnt furcsának. Nem a
viselkedése volt furcsa. Inkább az arcvonásai ríttak ki a
környezetből. A nyugat-virginiai típus sajátságosan jókép ű 
mintapéldánya volt: madárcsontú, beesett arcú, halvány, szinte
láthatatlan szemöldök ű. Szikár és girhes, mint a polgárháborús
portrék modelljei. Testvér testvér ellen, és a föld parlagon ...
Ronan Lynch pedig kiköpött Niall Lynch volt, vagyis jó nagy
seggfej.
Ó, az ifjúság!  
Végül Greenmantle törte meg a jeget.
– Elakadtatok a házi feladattal?
De a fiúk csak álltak, mint egy horrorfilmb ől szalajtott ikerpár,
az egyik szőke, a másik barna.
 

  Adam Parrish halványan elmosolyodott, amitől két évet

fiatalodott. Alul és felül is hibátlan volt a fogsora.
– Tudom, ki maga.
Erre már Greenmantle is felfigyelt.
– Miért, ki vagyok?
– Nem tudja? – kérdezte Adam Parrish nyájas nyegleséggel.
– Játszadozunk, Mr. Parrish? –  kérdezte Greenmantle
összeszűkült szemmel.
– Lehetséges.
Greenmantle dörzsölt játékos volt.
– Hát akkor én is tudom, kik maguk – dőlt a korlátnak.
Ronan Lynch egy nagyalakú, degeszre tömött barna borítékot
adott át Adam Parrishnek.
– Nem hinném – mondta Adam.
Greenmantle-nek nem tetszett a fiú arcáról sugárzó
vakmerőség. Nem, nem is vakmer őség volt: csupán az érzelmek
teljes hiánya. Azon tűnődött, vajon mit rejthet a boríték. Egy
szociopata kamasz vallomásai.
– Tudja, mi tartja nyomorban a szegényeket, Mr. Parrish? Nem
a pénzhiány. Hanem a képzelőerő  hiánya. A lakókocsipark a
külvárosról álmodik, a külváros a városról, a város a csillagokról, és
így tovább. A szegény ember a trónra tör, de nem akar fenséges
lenni. A képzelőerő  hiánya. Maga viszont... maga a kakukk, aki
suttyomban más fészkébe tojik. Mr. Adam Parrish, Henrietta,
Virginia, Antietam Lane huszonegy. Magának jó a képzel őereje, de
még ezzel együtt is csak egy piti kis trónkövetel ő.
A gyerek jól bírta a strapát. Alig rezzent meg a tekintete,
amikor Greenmantle felolvasta a lakókocsipark címét.
– Egy szempillantás alatt lehajíthatnálak a fa tetejér ől – mondta
Greenmantle, hogy tovább fokozza a kedélyeket. –  Azt kívánnád,
 

bárcsak soha ne tetted volna ki a lábad a lakókocsiparkból.

Adam Parrish némán bámult rá. Greenmantle hirtelen rájött, a
fiú ugyanolyan nyugtalanítóan viselkedik, mint Piper a tükör el őtt.
Adam felfordította a tömött borítékot, hogy Greenmantle is jól
lássa a papír alól szivárgó vörösesbarna folyadékot, ami soha nem
jelent jót.
– Ha péntekig nem kotródik el Henriettából, mindent
nyilvánosságra hozunk, ami ebben a borítékban van.
Ronan Lynch is elmosolyodott, ami felért egy haslövéssel.
A srácok a verandán hagyták a borítékot.
– Piper! – kiáltotta Greenmantle, miután a látogatók távoztak.
A nő nem felelt. Grennmantle-nek fogalma sem volt, a felesége
a házban van-e, csak éppen transzba esett, vagy fogta magát, és
elment, hogy felkutassa a tükörben duruzsoló titkokat.
Ez a hely! Ez az átkozott hely!  Tudhatta volna.
Greenmantle végül lement a lépcs őn, és sikerült megtalálnia a
kijáratot. Felnyitotta a borítékot. A szivárgás egy rothadó, levágott
kéztől származott. Kicsi kéz volt. Egy gyerek keze. Alatta, egy lezárt,
vérfoltos műanyag zacskóban papírlapok és fényképek.
Egytől egyig csupa ocsmányságot tartalmaztak. Együttesen
pedig terhelő bizonyítékokká álltak össze.
A boríték tartalma arra engedett következtetni, hogy Colin
Greenmantle intellektuális tömeggyilkos, amúgy pedig perverz
állat. Konkrét bizonyítékokkal szolgált a holttestek és a levágott
testrészek hollétével kapcsolatban. A fényképek gyanús
számítógépes dokumentumokat és mobiltelefonnal készített
felvételeket örökítettek meg. Greenmantle felkapta a mobilját, és
döbbenten fedezte fel, hogy a hátborzongató fotók valóban az ő 
készülékéről származnak. Aztán ott voltak a levelek, a házi videók, a
papírképek – egy nagy rakás bizonyíték.
 

  Mind hamis.
Álmokkal koholt.
Persze ez mit sem számított. Minden valódinak t űnt. A valódinál
is valódibbnak.
A Greywaren létezett, és a srácoknál volt, de ez mit sem
számított, mert ők ketten érinthetetlenek voltak, és ezt
Greenmantle is tudta.
Átkozott kölykök!  
A mocsokhalom legalján egy cédula bújt meg. A rajta látható
kézírás olyan kísértetiesen hasonlított Niall Lynchére, hogy csakis a
(fiától származhatott. A szöveg így szólt:
Qui facit per alium farit per se. 
Greenmantle jól ismerte ezt a szólásmondást.
Aki más által cselekszik, annyi, mintha személyesen
cselekednék .9 [9Jogi alapelv. ]
 

45

KÉ,  INDULÁS!  –  mondta Greenmantle. – Családi vészhelyzet.

-O Hazautazunk Bostonba. Csomagolj össze! Hívd fel a
barátnőidet! A könyvklubot felejtsd el!
Piper fogta a táskáját.
– Á, a fiúkkal van találkozóm.
– A fiúkkal!  
– Igen –  felelte Piper. – Az a borzalmas Szürke nem egy fehér
autóval jár? Gyorsulási versenyeken szoktam ilyeneket látni. Tudod,
egy bazi nagy spoiler van rajta. A tulaj így jelzi, milyen nagy a farka?
Folyton a nyomomban van, mintha követne. Nagyon nyomul, ami
önmagában még nem baj, mert hát, ugye... –  vetette hátra a
sörényét.
– Hagyjuk ezt –  mondta Greenmantle. –  Most az a lényeg, mi
lesz a poggyászoddal.
– Eszemben sincs összecsomagolni. Azt hiszem, nyomon vagyok.
Greenmantle megmutatta Pipernek a borítékot.
Aki kicsit sem rendült meg.
– Ugyan már! Ha megtalálom, amit keresek, ez gyerekjáték
lesz. Bocsi, nem úgy értettem. Fúj, ez gusztustalan! – nevetett a n ő.
– Na, jó, én mentem.
 

  A fiúkhoz. 
– Én is veled megyek – állt fel Greenmantle. – Hátha útközben
sikerül meggyőznöm, hogy gyere haza velem.
Nem sok esélyt látott rá, hogy Piper bármivel is ellensúlyozni
tudná a boríték tartalmát. A felesége semmihez sem értett a
hóbortos sportfoglalkozásokon és a szőrtelen kutyákon kívül.
– Nekem nyolc. De vegyél bakancsot!
Pipernek aznap este két nehézfiúval volt találkozója, akiket
még Greenmantle bérelt fel. Nem t űntek kifejezetten keménynek.
Az egyiküket Morrisnak hívták, és a tartásdíj vezette a b űn útjára.
Társa a Böhöm névre hallgatott, és... nos, ő pontosan olyan kemény
volt, amilyennek lennie kellett.
Mind a ketten úgy viszonyultak Piperhez, mintha a n ő 
tökéletesen képben lenne.
– Mire jutottak? – kérdezte tőlük Piper.
Morris és Böhöm egy lepukkant farmhoz kalauzolta őket a
lemenő  nap utolsó sugarainál. A rossz fényviszonyok ellenére is
nyilvánvaló volt, hogy a ház valaha jobb napokat látott. A verandát
csak a szentlélek tartotta. Valaki azzal próbálta menteni a
helyzetet, hogy tarka virágokkal ültette tele az el őkertet.
Böhöm és Morris a tanyaház mögötti mez őhöz vezette a
házaspárt. Alaposan felszerelkeztek. Piper is alaposan
felszerelkezett. Greenmantle csak bakancsot hozott. Úgy érezte
magát, mintha ő  lenne a negyedik kerék egy járművön, amit nem
négy kerékkel terveztek.
Hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla, Szürke, aki folyton
ott ólálkodott a háta mögött, nem ólálkodik a háta mögött.
– Nem vagyok rutinos bűnelkövető  –  jegyezte meg
Greenmantle, amikor elindultak a mez őn –, de nem kéne valami
eldugottabb helyen parkolnunk? Nehogy kiszúrjanak minket – tette
 

hozzá Böhöm kedvéért.

– Egy lélek sem lakik errefelé – dünnyögte Böhöm.
Greenmantle-t egyszerre borzasztotta el és nyűgözte le a férfi
brummogása.
– Mi már felmértük a terepet –  szólt közbe Morris, jóval
kulturáltabb hangnemben.
A két pasas – nehézfiú, pontosabban a nehézfiú és Morris – egy
k őépülethez vezette a házaspárt. Greenmantle el őször azt hitte,
egy tető nélküli házról van szó, de miután a szeme hozzászokott a
sötéthez, látta, hogy egy k őtorony meredezik az esti égbolt el őtt.
Nem is értette, mib ől gondolta, hogy romos épülettel van dolga.
Persze azt sem értette, mit keres egy ilyen torony a sötét Virginia
kellős közepén, de ez legalább némi izgalmat csempészett a
küldetésbe, és Greenmantle szerette az izgalmakat.
– A barlang odabent van – magyarázta Morris.
Az ajtón lakat függött, de már leverték, feltehet ően Böhöm
őrlőfogainak segítségével.
– Megegyezik a leírással, amit eljuttattam magukhoz? – 
kérdezte Piper.
– Honnan van neked ilyen leírásod? – tudakolta Greenmantle.
– Fogd be a szád, különben megjárod! – felelte a nő kedvesen.
– Igen – válaszolta Morris. – Az ajtót nem találtam meg, de nem
merészkedtünk túl messzire. – Azzal belökte az ajtót, Böhöm pedig
bekapcsolt egy hatalmas reflektort.
A fény egy hústoronyra vetült, aki a barlang bejáratánál
üldögélt. Vadászpuska feküdt a térdén.
– ELŐRE SZÓLOK, HOGY A BARLANG EL VAN ÁTKOZVA – 
közölte velük. – JOBBAN TENNÉK, HA SZÉPEN HAZAMENNÉNEK.
A RÉT FELÉ RÖVIDEBB.
– Ez a fickó a múltkor is itt volt? –  nézett Piper Morrisra meg
 

Böhömre.
– Nem, asszonyom – felelte Morris. – Uram, ha törik, ha szakad,
mi bemegyünk ebbe a barlangba. Igaz? – sandított Piperre.
– Igaz – vágta rá a nő. – De azért kösz a figyelmeztetést.
A férfi haragosan vonta össze bozontos szemöldökét.
– CSAK FELZAVARJÁK A LAKÓKAT.
Greenmantle, aki attól tartott, a férfi kés őbb pontos
személyleírást ad róla, tapintatosan az árnyékba húzódott, hogy
elrejtse az arcát. És azonmód nekiütközött valakinek.
– Colin! –  mondta Szürke. –  Csalódtam magában. Hát nem
bontotta fel a borítékot?
– Ó, az ég szerelmére! – jajdult fel Greenmantle. – Nem az én
ötletem volt.
– Maga?  – kiáltott fel Piper.
– Igen –  bólintott Szürke. Furamód ő  is alaposan fel volt
szeretkezve, mintha szintén barlangtúrára készült volna. –  Hogy
van, Mr. Dittley?
– MEGVAGYOK.
– Meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak – mondta Szürke.
– Na, idefigyeljen! – csattant fel Piper. – Halálosan unom, hogy
folyton körülöttünk ólálkodik. Én voltam itt el őbb, és komoly
terveim vannak ezzel a barlanggal. Fiúk, legyetek jó fiúk!
Greenmantle-nek halványlila gőze sem volt, mit akar a
felesége, de Morris és Böhöm azonnal megindult Szürke felé.
Dittley is felállt.
Szürke két letaglózó másodperc alatt a temet őbe vagy az
elfekvőbe küldte Böhömöt. Morris már keményebb diónak
bizonyult. A két férfi némán küzdött –  csak a tompa nyögéseket
meg a suhogó ökölcsapásokat lehetett hallani miközben Jesse
Dittley, aki id őközben letette a puskáját, úgy csavarta hátra
 

Greenmantle csuklóját, ahogy hisztis gyerekekét szokás.

– Mindenki dobjon el mindent! –  kiáltotta Piper, azzal egy
pisztolyt szegezett Szürke fejéhez.
Ezüstszínű  pisztoly volt, amit Greenmantle továbbra is
veszélytelenebbnek tartott a fekete pisztolyoknál, ám a többiek
szemmel láthatóan megillet ődtek. Szürke bosszúsan vonta össze a
szemöldökét, de azért elengedte Morrist.
Piper nagyon büszke volt magára.
–  Na, milyen érzés? –  kérdezte Szürkétől. –  Jó? Emlékszik, a
múltkor maga is ezt csinálta velem. Bizony ám. Seggfej!
Szürkének arcizma sem rándult. Lehet, hogy nem is tudta,
hogyan kell ijedt képet vágni.
– Ezt meg hol szerezted? – kérdezte Greenmantle a feleségét ől.
– Nekem is hoztál egyet?
Piper lesújtóan nézett rá.
– Vedd fel azt! – biccentett oldalra.
Jesse Dittley puskájára gondolt, amit a tulajdonosa azért tett le,
hogy megregulázza Greenmantle-t. Greenmantle arra gondolt,
mennyire nem éri meg irgalmasnak lenni. Ha Jesse Dittley szépen
keresztüllövi őt, most nem fordítanák ellene a fegyverét.
Greenmantle Jesse Dittley mellkasára szegezte a puskát.
Pocsékul érezte magát. Ő  nem szokta bepiszkolni a kezét. Inkább
felbérelt pár embert, hogy azok intézkedjenek helyette. Nem
akarta, hogy bárhol is ott maradjon az ujjlenyomata. Nem kedvelte
a börtönéletet.
Piper jól elszúrta, gondolta magában.
– Félre az útból! – mondta, de rögtön meg is bánta, hogy ilyen
ócska közhelyekkel dobálózik.
– NEM HAGYOM, HOGY EZT TEGYÉK!
Greenmantle Jesse Dittley-re nézett. Fogalma sem volt, hogy
 

nőhet valaki ilyen magasra.

– Ne súlyosbítsa a helyzetet!
De Jesse Dittley csak a fejét csóválta, nagyon lassan.
– Álljon félre! – próbálkozott be Greenmantle.
Ez mindig hatott, legalábbis a filmeken. A f őhős csak rászegezi
a fegyvert valakire, és az már iszkol is. Nem csak áll és bámul.
– EZ AZ ÉN BARLANGOM – felelte Jesse Dittley.
Piper rálőtt.
Három fekete folt jelent meg a férfi ingén és fején, gyors
egymásutánban.
Mire a többiek felocsúdtak, Piper már újból Szürke halántékára
szegezte a pisztolyt.
Az óriás olyan halott volt, hogy Greenmantle nem hitt a
szemének. Azonnal kipurcant, úgy szitává l őtték. Lyukak tátongtak a
testén. Greenmantle alig bírta levenni a szemét a lyukakról. A
lövedékek nyilván a túloldalon távoztak.
– Piper! – szólalt meg. – Agyonlőtted ezt az embert.
–  Most komolyan, mi mást tehettem volna? Mindenki csak a
faszát lóbálja! –  felelte Piper. –  Na, vonszolja be szépen a
barlangba! – vakkantotta oda Szürkének.
– Nem.
– Nem? –  Piper megint a lövöldözős arckifejezését öltötte
magára (ami semmiben sem különbözött a hétköznapitól).
– Nehogy lel ődd! – kiáltott rá Greenmantle.
Szaporán lüktetett a pulzusa. Csak arra tudott gondolni, a ma
esti események fényében mennyivel valóságosabbnak t űnnek majd
a borítékban lapuló dokumentumok. Piper nem tudja, hogy a
bűnözés lényege az aprólékos tervez őmunka és a bizonyítékok
eltüntetése? Nem nagy kunszt lel őni valakit, az a művészet, hogyan
ússzuk meg a dolgot.
 

  – Nem fogok puszta kézzel hozzányúlni egy hullához – 

jelentette ki Szürke fagyosan, ezzel is egyértelm űvé téve, miért
akkora ász a szakmájában. –  Maga is rosszul tette, hogy puszta
kézzel húzta meg a ravaszt. Jól lejáratja magát, ha az
ujjlenyomatokon meg lőpormaradványokon csúszik el.
– Köszönöm a tanácsot! –  felelte Piper. –  Morris! Van magán
kesztyű? Vigye innen a fószert, aztán csapjunk bele!
– Vele mi legyen? – nézett Morris Szürkére.
– Kötözzék meg! Őt magunkkal visszük. Colin, mit ácsorogsz
ott?
– Hát – felelte Greenmantle –, arra gondoltam, hogy én inkább
kihagynám ezt a mait.
– Most hülyéskedsz?
Greenmantle egyáltalán nem hülyéskedett, s őt, a hányinger
kerülgette. Már bánta, hogy megnősült. Már bánta, hogy eljött
Bostonból. Bánta, hogy nem Bostonban élvezi az agglegényéletet.
Oldalazva indult az ajtó felé, így fedezte magát, arra az esetre, ha
Piper végképp kiakadna, és őt is keresztül akarná lőni.
– Én most szépen... hazamegyek. Ne érts félre, jól áll a
kezedben a fegyver, de...
– Ez. Annyira. Jellemző. Állandóan azt hajtogatod: „Ha
összedolgozunk, meg tudjuk csinálni”, és a végén kire marad az
egész? Rám, mert te már egy másik ügyön dolgozol. Jól van. Menj
haza! De ne várd, hogy két perc múlva úgy loholok utánad, mint egy
pincsikutya.
Greenmantle tekintete Szürkére siklott. Morris éppen
hátrakötötte a kezét. Szakszerűen, kábelkötegelővel.
Szürke Jesse Dittley holttestére nézett, és egy pillanatra
lehunyta a szemét. Bármilyen hihetetlen, dühösnek t űnt, úgyhogy
mégiscsak voltak érzelmei.
 

  Greenmantle elbizonytalanodott.
– Mit totojázol? – förmedt rá Piper.
– Menjen csak, Colin! –  szólalt meg Szürke. –  Kár, hogy
egyáltalán idejött, sok vesződségtől kímélt volna meg minket.
Greenmantle megragadta az alkalmat, és futásnak eredt.
Egyszer elvétette az utat –  rossz volt az irányérzéke –, de miután
kikeveredett a mezőről, és beült a kocsiba, már pontosan tudta,
merre menjen. El innen. Bárhová, csak el innen.
 

46 

B LUE SARGENT FÉLT.

Sok jó kifejezés van a fél ős    ellentétére. Merész, vakmer ő , 
elszánt. És persze a h ő sies  vagy a bátor. 
De Blue Sargent azért volt bátor, mert félt.
Ha Persephone meghalhat, akkor bárki. Akár Maura is. Akár
Gansey is. Minden különösebb ceremónia vagy el őjel nélkül.
Egy pillanat alatt.
Megint Cabeswaterbe tartottak. Calla is velük jött, de Malory,
aki továbbra sem került el ő, Mr. Gray, aki nyomtalanul felszívódott,
és Noah, aki épp csak annyi id őre jelent meg, hogy belesúgjon
valamit Blue fülébe, a távollétével tüntetett.
Most is magukkal hozták a biztonsági felszerelést meg a
sisakokat, ám ezúttal Adam és Ronan ereszkedett le els őként a
gödörbe. Adam vetette fel az ötletet, és Ronan nem gy őzött
helyeselni. Igazuk volt, hiszen Cabeswater, az alkura való
tekintettel, nem kívánta volna Adam halálát, és ki tudja miért,
Ronannel is úgy bánt, mint a hímes tojással.
Sötét volt. A BMW és a Camaro fényszórója alig bírt áthatolni a
Cabeswater határát jelző  ázott rét fölött terjeng ő  ködön.
Persephone alig pár órája halt meg. Hogy férhet bele ennyi minden
 

egyetlen napba?
Miután kiszálltak, Blue könyörgőre fogta:
– Calla, légy szíves, maradj itt Matthew-val!
–  Szó sem lehet róla, kiscicám. Veled megyek. Nem hagylak
egyedül.
– Kérlek! –  ismételte Blue. –  Nem vagyok egyedül. És sosem
bocsátanám meg magamnak, ha...
Elcsuklott a hangja. Nem bírta kimondani: ha te is meghalnál. 
Calla két tenyere közé fogta a lány fejét, és lesimította
rakoncátlan tincseit. Blue jól tudta, hogy Calla szavak nélkül is érti,
min megy keresztül, de kivételesen nem bánta. A szavak úgysem
tudták volna kifejezni, mit érez. Calla fürkésző  pillantást vetett
Blue-ra. Végigtapogatta a lány lelkét.
Lécci bízz bennem lécci maradj itt lécci bízz bennem lécci
maradj itt lécei ne halj meg!  
– Egyensúly –  szólalt meg Calla. –  Ez az én asztalom. Itt
maradok, és kiegyensúlyozom az energiákat.
– Köszönöm! – suttogta Blue.
Cabeswaterben még sűrűbb volt a köd. Ronan illedelmesen
köszöntötte a fákat, és beállt a halvány fénykörbe, amit a Barnsból
hozott álombéli bányászlámpás vetett a földre. Adam stílusosan
csak szellemlámpásként emlegette. Ronan tisztelettel arra kérte a
fákat, kísérjék félt ő gonddal a lépteiket.
Úgy kántált, mintha imádkozna.
A fák válasza nem váratott sokáig magára, a láthatatlan levelek
halkan susogtak a sötétben.
– Mit mondtak? –  kérdezte mohón Gansey. –  Nem azt, hogy
legyünk óvatosak?
– A harmadik alvó – felelte Ronan. – Arra kérnek minket, hogy
ne ébresszük fel a harmadik alvót.
 

  Bementek a barlangba.
A gödörhöz vezető  alagútban Gwenllian arról énekelt, hogy
csak az arra érdemesek láthatják meg a királyt. Egyre beljebb
jutottak. Gwenllian tovább dalolt, ezúttal feladatokról meg
próbákról meg trónkövetelő  lovagokról. Adam keze többször is
ökölbe szorult a fejlámpák reszketeg fényében.
– Fogd már be! – csattant fel Blue.
– Megérkeztünk – mondta Ronan.
Gwenllian befogta.
Adam Ronan mellett állt a szakadék szélén. A két fiú úgy
kémlelte az üreget, mintha lelátna az aljára. A bányászlámpással
kiegészült elemlámpáknak és fejlámpáknak köszönhet ően különös,
aranysárga fény vonta körül őket.
Adam odasúgott valamit Ronannek. Ronan a fejét rázta.
– Még mindig feneketlen? –  hallatszott a távolból Gansey
hangja.
Ronan fogta a bányászlámpást, ami idáig úgy lógott a vállán,
mint egy oldaltáska, és rácsomózta a biztonsági kötélre.
Blue még soha nem félt ennyire. Könnyebb bátornak lenni, ha
te hajtod végre a rémiszt ő feladatokat.
– Engedd le! – utasította Ronan Adamet. – Nézzük meg, mi van
odalent!
A két fiú hosszú percekig körözött a lámpással a szakadékban.
Fényfoltok cikáztak a gödör felett, de a srácok elégedetlenek
voltak az eredménnyel. Adam el őrehajolt – Ronan szorosan fogta a
karját –, majd a többiek felé fordult.
– Nem látok semmit. Nincs más választásunk, le kell mennünk.
– Jó, de... –  szólalt meg Gansey, majd hirtelen elhallgatott. – 
Vigyázzatok magatokra!
Adam és Ronan farkasszemet nézett egymással, majd a
 

gödörrel. Megnyerő, bátor férfiak látszatát keltették, akik bíznak

Cabeswaterben és egymásban. Nem úgy néztek ki, mint akik félnek,
így hát Blue rettegett helyettük.
– A csatakiáltást! – szólt hátra Ronan Gansey-nek.
– Mit?
– Excelsior. 
– Az azt jelenti, hogy mindig magasabbra. Vagyis felfelé. Most
pont az ellenkező irányba mentek.
– Hát akkor – felelte Ronan. – Bumm, egy és két és há’ és négy 
és lalalalala...
Azzal eltűnt az üregben, de a hangja még sokáig visszhangzott
a mélyben.
– Ne várd, hogy bekapcsolódjak! – jegyezte meg Adam, ennek
ellenére követte Ronant a gödörbe.
Ronan tovább fújta a nótát, majd hirtelen elhallgatott.
Csend lett. Síri csend, olyan, amilyen csak a föld alatt lehet.
Aztán kaparászás hallatszott, mint amikor kavicsok görögnek le
a sziklafalon.
És újra csend.
– Jézusom! – nyögött fel Gansey. – Nem bírom!
– Az aggodalom a gyengék sajátja, királyom – kotyogott közbe
Gwenllian.
Csend.
Aztán egy kurta, rekedt kiáltás, egy felismerhetetlen hang.
Adam, Ronan, vagy valami egészen más.
Gansey artikulálatlan nyöszörgéssel szorította a homlokát a
falnak. Blue előrenyúlt, és megszorította a kezét. Ő  is nehezen
viselte a dolgot, de nem volt mit tenni, t űrni kellett. Az újdonsült,
fekete félelem, a tudat, hogy bárkit elragadhat a halál, egyre
hatalmasabbra duzzadt a lelkében. Ronan és Adam bármelyik
 

pillanatban meghalhat, és nem lesz égszakadás. Nem lesz

földindulás.
A rettegés úgy öntötte el a gyomrát, mint a vér.
Vajon megbízhatnak Cabeswaterben?
Ez itt a kérdés.
Vajon a gödör kívül esik Cabeswater hatókörén?
Ez is fontos kérdés.
–  Sosem bocsátom meg magamnak –  mondta Gansey –, ha
valami szörnyűség történik.
– Sosem lesz bel őled király – felelte Gwenllian. –  Nem tudod,
miről szól a háború?
A csípős megjegyzés azonban nem Gansey-nek szólt, inkább
annak a valakinek, aki eltemettette a n őt, vagy vele együtt feküdt a
koporsóban.
Egyszer csak hangokat hallottak a mélyből.
– Gansey!
– Adam! – kiáltotta Gansey. – Adam?
– Felmegyünk, és mutatjuk az utat!
 

47 

E GY CSONTVÁZAKKAL TELI VÖLGYRE BUKKANTAK.

A gödör, bár hatalmas volt és mély, nem volt feneketlen.
Az alsó fele meredeken lejtett és egyre sz űkebb lett, elzárva őket
Ganseytől meg a többiektől, és meglep ő  módon egyre messzebb
sodorva őket a felszíntől. A bányászlámpás szórt fényében Adam
furcsa fészkeket pillantott meg a falon. Kinyújtotta a kezét, így
próbálta lassítani az ereszkedést. A fészkek nyílásában feketeség
lüktetett, de Adam nem tudta megállapítani, mi az. Rovarfészkekre
tippelt, de aztán meghallotta, hogy Ronan, aki el őtte siklott lefelé,
latinul kántál valamit, és amikor Adam elhaladt a fészkek el őtt,
látta, hogy közönséges madárfészkekké változnak át.
Ez a dolguk,  ébredt rá Adam. Erre vállalkoztak: biztonságossá
teszik a gödröt. Erre tettek ígéretet: hogy Gansey mágusai lesznek.
Így hát tovább ereszkedtek, suttogtak és esdekeltek, és
együttes erővel végül sikerült meggy őzniük Cabeswatert, hogy
tegye ártalmatlanná a fészkeket. Legalább egy kis id őre.
Aztán barlanggá szélesítették a lejtő alját.
Most, hogy a többiek is csatlakoztak hozzájuk, közösen
bámulták az előttük elterülő föld alatti völgyet.
Ameddig a szem ellátott, csontok csordája, csontok serege,
 

csontok tragikus sokasága borította a talajt. Lócsontvázak és

szarvascsontvázak, kismacskacsontvázak és áramvonalas
menyétcsontvázak. Mindegyiket futás közben lepték meg, mert
kivétel nélkül a völgy bejárata felé néztek.
Fura, de a kamaszok nem félve, inkább áhítattal fürkészték
őket.
Maga az üreg is csodálatra méltó volt. Hatalmas barlangterem,
kétszer olyan hosszú, mint amilyen széles. A több méterrel a fejük
fölött magasodó mennyezet lyukain keresztül fénypászmák
szivárogtak le a talajra. Az előző  barlanggal ellentétben a völgy
tobzódott a színekben: páfrányok és mohák törekedtek az
elérhetetlen napfény felé.
– Felhők – suttogta Blue.
Igaza volt. A nagy belmagasság miatt ködréteg borította a
mennyezetet, amin csak a cseppkövek bírták átverekedni magukat.
Adam úgy érezte, mintha Ronan álmába csöppent volna.
Gwenllian felkacagott, és tapsikolni kezdett. A kacaj, ami már
önmagában is felért egy dallal, végigvisszhangzott a termen.
– Hallgattassa már el valaki! – morogta Ronan. – Különben én
fogom.
– Hol vagyunk? – kérdezte Blue.
Adam előrelépett.
– Vigyázz! – szólt rá Gansey.
Gwenllian vidáman táncikált el őttük.
– Mitől féltek? A csontoktól? –  Azzal belerúgott az egyik
macskacsontvázba.
A csontok szanaszét repültek. Adam összerezzent.
– Ne csináld! – kiáltott fel Blue.
– Ezek csak halottak, halottak –  felelte Gwenllian, egy
combcsonttal zúzva szét egy másik csontvázat.
 

  – Az nem olyan biztos –  figyelmeztette Gansey. –  Csak

óvatosan!
– Igen, atyám! –  válaszolta Gwenllian, de már lendítette is a
lábát a következő rúgáshoz.
– Ronan! –  mondta Gansey éles hangon, mire Ronan lefogta
Gwenlliant, és a legkisebb rosszindulat vagy finomkodás nélkül
hátracsavarta a nő karját.
Adam megállt az egyik állat el őtt. Már a válla is magasabban
volt, mint a fiú feje búbja, hatalmas koponyájából pedig akkora
agancs nőtt ki, hogy az még az óriási csontvázhoz képest is
gigantikusnak hatott. Gyönyörű volt.
– Ír jávorszarvas – hallotta Adam a háta mögül Blue hangját.
Adam megfordult, és látta, hogy a lány a nagy fehér csontokat
tapogatja. Olyan gyengéden cirógatta az állatot, mintha élne.
–  Már kihalt –  magyarázta. –  Mindig is sajnáltam, hogy nem
láthattam élőben. Nézd, mennyien vannak!
Adam körülnézett, tényleg rengetegen voltak. De rögtön
tovább is siklott a tekintete, és ámulva gyönyörködött a csontok
sokaságában, a több száz állatban, akik mind futás közben
dermedtek sóbálvánnyá. Nagyon hasonlítottak valamire, de Adam
sehogy sem tudott rájönni, mire.
A bejárat felé fordult, majd Ronanre és Gwenllianre tévedt a
pillantása. Gansey álmatagon, csodálkozó, elfogódott
arckifejezéssel bolyongott a csontvázak között. Félve érintette meg
az egyik teremtmény íves nyakát. Adamnek eszébe jutott, mit
mondott Gansey Ronannek a sírkamránál: el őször fordul elő  vele,
hogy rosszabb állapotban hagy ott egy helyet, mint ahogyan találta.
Adam ekkor döbbent rá, hogy Gansey és Blue áhítata járja át a
termet. Ronan és Adam is varázslatosnak találta völgyet, de Gansey
és Blue csodálata szinte megszentelte   azt. Így lett a csontok
 

katedrálisa.
Lassan végigsétáltak a völgyön, nyomok és válaszok után
kutattak. A teremnek nem volt másik kijárata. Nem láttak mást,
csak egy hatalmas hodályt, amit egy patak szelt keresztül, hogy
aztán eltűnjön a sziklafal alatt.
– Mi ez az egész?
– Csalás és ámítás – vicsorgott Gwenllian. – Mind bátor, fiatal,
csinos, mind nemes és h ű...
– Ki húzza ki a kardot a k őből? –  motyogta Gansey. Blue
bólintott. – Ez is egy próbatétel.
– Felébresztjük őket –  szólalt meg hirtelen Ronan. Elengedte
Gwenlliant. – Ez a lényeg, nem?
– Ez a feladat nem nekem szól, merész lovag –  felelte
Gwenllian. – Te következel. – Olyan mozdulatot tett, mintha rál őne
a fiúra.
Blue még mindig az ír jávorszarvast csodálta, teljesen
belefeledkezett a látványba.
– Hogyan ébresztünk fel egy rakás csontot?
– Ahogy az alvókat – gügyögte Gwenllian, Ronanhez intézve a
szavait. –  Ha ezekkel a csontokkal sem boldogulsz, hogyan
ébreszted fel a papát? De mit látok a válladon? Aha, a kudarc
gúnyáját viseled, illik a szemedhez. Nem el őször próbálkozol, felsült
álmodozó, de inkább a szenvedély hajt, a pontosság nem erényed.
– Elég! – kiáltotta Gansey, olyan erélyesen, hogy mindenki felé
fordult.
Nem a harag fűtötte az indulatait, és nem is a rosszindulat.
Karót nyelten, komoran állt meg két robusztus bikacsontváz el őtt.
Adam látta a jelent, de egy pillanatra a múlt és a jöv ő is felvillant
előtte, az idő kitágult, mint amikor Persephone arra biztatta, hogy
nézze végig a saját halálát. Gansey nem egyszerűen ott volt, ahol,
 

hanem mintha mindig is ott lett volna: elmen őben vagy érkezőben,
vagy a maga teljességében élve meg a pillanatot.
Adam elakadt a töprengésben, és az id ő megint visszazökkent a
régi kerékvágásba.
–  Ne cukkold már őket, Gwenllian! –  mondta Gansey. –  Azt
hiszed, csak neked van jogod cinikusnak lenni? Miért nem arra
használod a látnoki képességeidet, hogy egy kis lelket önts belénk,
ahelyett, hogy lehúzol minket?
– Látni akarom, mi folyik az ifjak ereiben – felelte Gwenllian. – 
Lehetsz te az első, ha szeretnéd.
Gansey a szemét forgatta, és királyhoz méltatlan ingerültséggel
fújta ki a levegőt.
– Ne is tör ődjetek vele! Adam, találj ki valamit!
Adam fel sem tette a kezét, mégis mindig őt szólították fel.
Hirtelen az jutott eszébe, amivel már Ronan is próbálkozott, de
sikertelenül; aztán felidézte a pillanatot, amikor Blue-val és Noah-
val álltak a hegytetőn; végül beléhasított, mit mondott Persephone
a hármas számról.
– Ronan, nálad van az az izé, amit a múltkor álmodtál? – 
kérdezte.
Ronan a lámpás alatt lógó táskára bökött.
– Miről van szó? – tudakolta Blue.
Adam legyintett, nem volt id ő elmagyarázni.
– Ronan, emlékszel, mi volt Barnsban? Próbáld meg ugyanazzal
a módszerrel felébreszteni őket, mint a teheneket! Megnézem,
hátha ide tudom irányítani a Ley-vonalat, hogy több energia álljon a
rendelkezésedre. Blue majd feler ősíti. Gansey pedig... elhordja a
köveket.
Gansey helyeslően bólintott. Nem látta át a tervet, de erre nem
is volt szükség: bízott Adam ítélőképességében.
 

  Ronan leakasztotta a táskáját, és gondosan kicsomagolta az

álombéli izét a most már kissé dzsuvás polártakaróból. Egyel őre
nem mutatta meg a többieknek. Adam leguggolt, és
végigtapogatta a sziklát. Amint hozzáért, érezte, hogy már nem
Cabeswaterben vannak, egészen mélyre jutottak. A Ley-vonal
azonban nem tűnt el, amiből az következett, ha elhordják a
köveket, a csontvázak felé tudják terelni az energiát.
– Blue, Gansey, segítsetek! – adta ki az utasítást Adam.
Gwenllian kaján mosollyal figyelte a jelenetet.
– Te is segíthetnél – szólt rá Adam.
– Nem – felelte a nő. – Nem tudok.
Nem azt mondta, hogy nem akar, de ez volt az értelme. Gansey
már arra sem vette a fáradságot, hogy jól leteremtse. Blue-val
együtt szorgosan hordta a köveket. Aztán odamentek a csorda élén
álló állathoz.
Ronan elfordított tekintettel szorongatta az álombéli tárgyat,
aztán mikor a többiek körbevették, rálehelt a varázsszóra,
ugyanúgy, ahogy Barnsban tette.
Lehelete áthaladt a tárgyon, és felh őbe burkolta a csontvázat.
Csend lett.
Adam azonban mocorgást érzett. A hatalmas föld alatti völgy
energiával telt meg, és lüktetni kezdett. Még a falak is
beleremegtek. Az energia csontról csontra, csontvázról csontvázra
haladt. Az állatok ugrásra készen álltak, alig várták, hogy
visszatérjenek az életbe. Alig várták, hogy visszatérjenek a testükbe.
Egy pisszenés sem hallatszott.
A Ley-vonal ereje, Blue közrem űködésének köszönhetően, ott
ficánkolt Adam testében. Nem jelentett veszélyt a fiú életére, de
nehezen lehetett kordában tartani. Adam érezte, hogy nem ő  a
legmegfelelőbb közeg, és már nem sokáig bírja egy helyre
 

összpontosítani az energiát.
Blue elkínzott arccal préselte össze az ajkát, Adam innen tudta,
hogy a lány is ugyanazt érzi, mint ő.
Mi lehet a gond?  
Talán ugyanaz, ami Barnsban is. Közel jártak a megoldáshoz, de
nem elég közel. Talán Gwenlliannek igaza volt: nem érdemesek
arra, hogy sikerrel járjanak.
Gwenllian kitárta a karját, és hátrálni kezdett, tekintete olyan
izgatottan siklott végig az állatokon, mintha azok bármelyik
pillanatban eliramodhatnának.
Gansey komoran fürkészte a csordát, Gwenlliant, a
fénypászmákat, a láthatatlan küzdelembe dermedt barátait.
Adam sehogy sem tudta kitörölni az emlékezetéb ől a képet,
amint esendő királya a hollógödör peremébe csimpaszkodik.
Gansey az alsó ajkát simogatta.
– Ébredjetek! –  mondta fojtott hangon, ugyanolyan tiszteletet
parancsolóan, mint az imént.
Adam már számtalanszor hallotta ezt a hangot, és egyszer sem
tudott ellenállni neki.
Az állatok felébredtek.
A bikák meg a lovak, az oroszlánok meg a héják, a kecskék meg
az egyszarvúak, és mindazok a lények, amiket Adam meg sem
tudott nevezni. Az egyik pillanatban még csontok voltak, a
következőben már élőlények. Adam nem észlelte az átváltozás
pillanatát. Noah is így vált elmosódott szellemb ől fiúvá,
természetfelettiből valóságossá. Az állatok éltek és virultak. Adam
életében nem látott még ilyen szépet.
Felágaskodtak, üvöltöttek, nyerítettek és ugrándoztak.
Adam látta, hogy Gansey döbbenten kapkod levegő után.
Ez az ő érdemük. És még nincs vége.
 

  – Gyerünk! – rikoltotta Blue. – Nézzétek!

A lények vágtatni kezdtek. Nem egyesével, hanem száz elme
együttes erejével, amit csak egy cél vezérelt: átjutni a nyíláson, ami
a völgy túloldalán jelent meg a barlang falán. Olyan volt, mint egy
kitátott száj, ami lassan becsukódik. Ha nem jutnak át rajta, elt űnik.
De ki az, aki ilyen gyorsan tud futni?
– Hoppá! –  kurjantotta Blue, és felpattant az ír jávorszarvas
hátára.
Az állat vadul rázta hatalmas agancsát, és dühösen ficánkolt
Blue alatt, de a lány nem tágított.
Adam nem hitt a szemének.
– Ez az – kiáltotta Ronan, de hiába kapkodott a szarvasok után.
Végül aztán mégis sikerült nyakon csípnie egy őslényt, és
fürgén felkapaszkodott az állat hátára. Persze ő könnyen beszélt. Az
állatok sebesen nyargaltak, Adam csak néhány szőrcsomót tudott
összeszedni. Kicsit távolabb Gansey elkámpicsorodva mutatta fel
szőrös tenyerét. Gwenllian nevetve-tapsikolva szaladt a lények
után, terelgetni próbálta őket.
– Fussatok, drágáim! Fussatok! Fussatok!
Adam hasra esett, és amint egy ismeretlen lény átugrott fölötte,
éles fájdalom nyilallt a vállába. A fejéhez kapott, és oldalra
hemperedett. Újabb pata rúgását érezte –  néhai latintanárára
gondolt, akit állatok tapostak agyon Cabeswaterben.
Csakhogy Cabeswater úgysem engedi, hogy Adam meghaljon.
A fájdalomtól viszont nem kíméli meg. Adam vigyázva odébb
vánszorgott, majd feltápászkodott a földről.
– Adam! – mutatott a távolba Gansey.
Adam rögtön látta, Gansey miért ilyen izgatott: Ronan és Blue
állatai épp azelőtt szökkentek át a szűkülő nyíláson, hogy az végleg
eltűnt volna.
 

48

mennyezetű  barlangban találta magát

B LUE EGY FURA,  alacsony
valahol a semmi közepén. A fény hátulról világította meg a
lejtős talajt, ami kissé távolabb, egy rücskös aljú gödörben ért
véget. Nem, az nem a gödör alja volt. Hanem a mennyezet
tükörképe. Blue egy hatalmas tavat látott maga el őtt. A
mozdulatlan vízfelszín tökéletesen tükrözte vissza a tüskés
mennyezetet, elrejtve a halott tó mélyén lapuló igazságot. A tó
élettelennek és hátborzongatónak tűnt. A túlpartján újabb alagút
derengett a félhomályban.
Blue megborzongott. A válla meg a feneke még most is sajgott,
ott, ahol ráesett.
Hátat fordított a tónak – szorongva, mert ki tudja, mit rejt egy
tükör –, a többieket kereste. Látta, hogy a nagy, fehér szarvas
mozdulatlanul áll, mintha csak a barlang része lenne. És az ösvényt
is látta, amin az imént végigszáguldott.
– Te vagy az? – kérdezte megkönnyebbülten.
Legalább nincs egyedül. Ronan is itt van. A fiú vállán átvetett
bányászlámpás világította meg a barlangot. Ronan is ugyanolyan
mozdulatlanul állt, mint a jávorszarvas. Óvatos, sötét,
kifürkészhetetlen tekintettel lépett el ő a félhomályból. Az állatnak
 

azonban, amin érkezett, nyoma sem volt.

Blue megrettent.
– Te az igazi Ronan vagy? – kapta elő a rugós kését.
Ronan gúnyos horkantást hallatott.
– Komolyan kérdezem.
– Igen, kukac – felelte Ronan.
Ő  is szorongva nézett körül, amivel sikerült eloszlatnia Blue
gyanakvását. A tó, vagy a tó mélyén lapuló titok bátortalaníthatta el
a lányt.
– Te nem szarvasháton jöttél?
– De igen. Csak megszökött a drága.
– Megszökött?  Hogyan?
Ronan a lány mellé lépett, majd lehajolt, és egy kavicsot vett fel
a földről. Laposan a vízbe hajította. Enyhe fuvallat keletkezett, és a
kavics eltűnt. Blue látta, amint a k ődarab eléri a víz felszínét, és
eltűnik – nem a vízben, hanem a nagy semmiben.
Még csak hullámot sem vetett.
– Tudod mit? – szólalt meg Ronan. – Köpök a varázslatra. Köpök
erre az egészre.
Blue lassan a tó felé indult.
– Hé! Nem hallottad? Ne csinálj hülyeséget! Megette a
szarvasomat – kiáltott rá Ronan.
– Csak körülnézek.
Blue olyan közel merészkedett a tóhoz, amennyire csak tudott,
aztán belenézett, hátha megpillantja a fenekét. El őször az
aranysárga mennyezet tükörképét látta, aztán a fekete vizet, aztán
a saját arcát, a furcsán beesett szemét. Az arca mintha egyre feljebb
emelkedett volna a vízben, közelebb, még közelebb, és a b őre is
egyre sápadtabbá, egyre szürkébbé vált. A lány végül rádöbbent,
hogy ez nem is az ő arca.
 

  Hanem az anyjáé.
Üveges tekintet, lefittyedt ajkak, beesett, vizeny ős arc. Ott
lebegett a víz tetején. Az arca volt legfelül, a törzse a víz alá
süllyedt, a lába a sötétségbe veszett.
Blue remegni kezdett. Persephone halála után mindössze
ennyire telt tőle. Keserű gyász mardosta a lelkét.
– Ne! – kiáltotta. – Ne! Ne!
Hiába minden, az anyja arca továbbra is ott úszott a vízen, és
egyre élettelenebb lett. Vékonyka, panaszos sikoly hagyta el Blue
torkát.
Szedd össze magad!  Persze, könnyű azt mondani. Húzd ki!  
Érezte, hogy valaki átöleli, és elvonszolja a tópartról. Az illet ő 
karja is remegett, de acélkemény volt, és mohos izzadságszag áradt
belőle.
– Ez csak álom – suttogta Ronan. – Ez csak álom, Blue.
– De én láttam   – felelte Blue, és hallotta, hogy megbicsaklik a
hangja. – Az anyám az.
– Tudom. Én az apámat láttam.
– De hát ott  volt...
– Apám a föld alatt fekszik. És Adam egész máshol látta
anyukádat ebben az istenverte barlangban. Ez a tó kamu. 
Ám Blue lelke az észérvek ellenére sem bírt megnyugodni.
Egy darabig csak álltak. Ronan olyan szorosan ölelte Blue-t,
mintha Matthew-t, a testvérét tartaná a karjában, és a lány vállára
hajtotta a fejét. Blue hiába próbálta összeszedni magát, folyton az
anyja hulláját, élettelen arcát látta maga el őtt. Végül kibontakozott
az ölelésből, és Ronan is felegyenesedett. A fiú gyorsan elfordította
a fejét, de a lány még látta az arcán végigguruló könnycseppet.
– Bassza meg! – szitkozódott Ronan.
Blue-nak óriási erőfeszítésébe telt, hogy normális hangon
 

szólaljon meg.
– Nem értem, Cabeswater miért mutogat nekünk ilyeneket. Ha
csak kamu az egész, miért sokkol minket?
– Már nem Cabeswaterben vagyunk –  válaszolta Ronan. – 
Hanem Cabeswater alatt. A tó is máshova tartozik.
Idegesen tekintgettek jobbra-balra, menekülőutat kerestek.
Ám saját magukat meg a szoborszerű  jávorszarvast leszámítva
semmi sem volt ezen a kietlen, apokaliptikus tájon.
– Visszamegyek a tóhoz –  mondta végül Blue. –  Látni akarom,
milyen mély.
Ronan nem tartotta vissza, de nem is kísérte el. Blue odament a
tóhoz, és igyekezett nem belegondolni, milyen rettenetes látvány
fogadja majd: az anyja holtteste vagy valami még borzalmasabb
dolog? Lehajolt, felvett egy kavicsot, és amikor a vízhez ért, rögtön
beledobta, meg sem várta az újabb tükörképet.
A k ő  eltűnt, pontosan ott, ahol a vízbe pottyant. A víz ezúttal
sem vetett hullámot. Aztán a sima víztükör alól újabb látomás
bukkant fel a tó felszínére.
Az elszörnyedt Blue-nak hirtelen eszébe jutott, mit mondott
Gwenllian a tükrökről. Ez a varázslat meg se kottyan a tükröknek. 
Ha ő Maurát, Ronan pedig az apját látta a halott tóban, akkor
nem a tó álmodta meg a látomást –  csupán a saját gondolataikat
tükrözte vissza.
Olyan volt, mint egy óriási jóstál.
Megint körülbástyázta a lelkét, mint amikor Noah-tól és
Adamtől próbált megszabadulni. A halott arc lassan felemelkedett,
de ő nem törődött vele, hanem folytatta, amit elkezdett.
Tükörré változott.
Újból a vízre szegezte a tekintetét. A holttest elt űnt. Az arc is.
Ahogy Neeve tükrei, a tó sem tükrözött vissza semmit. Blue csak a
 

sima, üvegszerű vízfelszínt látta, majd, ha hunyorogva a mennyezet

tükörképe mögé nézett, a tó iszapos, hepehupás fenekét. A víz nem
volt mély. Legfeljebb három-négy centi. Tökéletes illúzió.
Blue az alsó ajkát simogatta, de rögtön abba is hagyta, mert a
mozdulat Gansey-t juttatta az eszébe.
– Átgázolok rajta – szólalt meg.
– Ja, persze – nevetett szárazon Ronan.
– Komolyan –  erősködött Blue. –  Te ne gyere utánam! –  tette
hozzá sietve. – Neked nem szabad a vízhez érned. Egy pillanat alatt
szétmállanál, mint az a kavics.
– És te nem?
Blue a vizet fürkészte. Hihetetlen, hogy egy őrültre bízza az
életét.
– Szerintem nem. Mert én más vagyok.
– Még ha igaz is, amit állítasz –  felelte Ronan –, képes lennél
egyedül nekivágni?
–  Maradj a parton! Jó, nem örökre. De... Ígérd meg, hogy itt
maradsz egy darabig! Megnézem, mi a helyzet a túloldalon.
– Már ha nem tűnsz el közben.
Ronan megjegyzése nem volt jó hatással Blue már amúgy is
megtépázott bátorságára.
– Hagyd már abba, Ronan!
Ronan súlyos pillantást vetett a lányra, ezzel szokta megtörni
Noah akaratát.
– Ha anyám a túloldalon van... – vetette fel Blue.
– Igen, tudom –  vicsorgott Ronan. –  Jó. Várok. –  Azzal
lerántotta a nyakából a bányászlámpást, és Blue vállára akasztotta.
A lány nem jegyezte meg: De hát akkor sötétben kell
várakoznod. Azt sem mondta: Ha engem elnyel a tó, vakon kell
kibotorkálnod innen. Mert bizonyára Ronan is tisztában volt ezzel,
 

amikor odaadta neki a lámpást.

– Tudod mit, nem is vagy akkora seggfej – szólalt meg végül.
– De, az vagyok – felelte Ronan.
Blue a víz felé fordult, és amikor belegondolt, milyen
félelmetes és szörnyű  kalandra vállalkozik, még egyszer utoljára
megengedte magának azt a luxust, hogy lehunyja a szemét, és
észrevétlenül megrázza a fejét.
Aztán elindult.
 

49 

TÓBAN VÍZ VOLT, AMI SOKKOLTA BLUE-T.  Azthitte, ha a hulla nem

A igazi, talán a tó sem az. De kiderült, hogy a legalább
négycentis, hűvös víz nagyon is valóságosan folyik be a bakancsába.
Blue nem mállott szét.
Mikor hátrafordult, látta, hogy Ronan a térdét átkulcsolva
guggol a szárazföldön, és várja, hogy elnyelje a sötétség. Egymás
szemébe néztek, és Ronan mosolytalan tisztelgéssel intett búcsút
neki.
Blue vigyázva, tekintetét a tófenékre, a mennyezetre és a
falakra szegezve lépdelt előre a vízben. Semmit sem bízott a
véletlenre, különösen most, hogy egyre jobban elhatalmasodott
rajta a rettegés. Nem szívesen gondolt arra, hogy magára hagyta
Ronant a sötétben. De csak ment tovább, rendületlenül, és mikor
már azt hitte, nem bírja tovább elviselni a szívét fojtogató
sötétséget, hirtelen megpillantotta a partot meg a mögötte
tátongó alagutat.
Kilépett a sziklára, majd megállt, és hagyta, hogy a félelem
lecsöpögjön róla.
Miért egyedül kell megbirkóznom ezzel?  
Úgy érezte, minden összeesküdött ellene. Aztán megigazította
 

a bányászlámpást, és továbbindult.
Blue tudta, hogy jó irányba tart, mert a harmadik alvó egyre
kitartóbban szólongatta. Olyan volt, amilyennek Adam leírta: halk
duruzsolás a fejben, amir ől, ha az ember nem figyel oda, könnyen
azt hiheti, hogy a saját hangja.
Blue azonban nagyon is  figyelt.
#

Hamarosan eljutott az Adam által említett kamrába. Átpréselte

magát a sötét lyukon, és a belső  hang azt súgta neki: gyere
közelebb közelebb közelebb,  miközben a józan esze arra biztatta:
menekülj.
És már elé is tárult a kamra. Pontosan olyan volt, amilyennek
Adam leírta. Kicsi, odúszer ű  üreg, olyan szűk, hogy csak guggolva
lehetett megközelíteni. Blue nem is bánta, hogy le kell guggolnia,
nyugtalanítóan kiszolgáltatottnak érezte magát.
Mintha térdet hajtanál. 
Ezt nem a józan esze súgta neki, hanem a harmadik alvó
elváltoztatott hangja.
Blue-nak borzasztóan hiányoztak a fiúk, Calla, az édesanyja...
rengeteg embert tudott volna felsorolni, akiket idáig semmire sem
becsült. Eddig nem volt félnivalója. Mindig akadt valaki, aki segít ő 
kezet nyújtott neki, vagy legalább összekapaszkodott vele, hogy
együtt zuhanjanak le a mélybe.
Blue bemászott a kamrába. Ronan bányászlámpása
bevilágította a helyiséget. Blue összerezzent, amikor észrevette,
hogy egy térdelő férfi mellett kuporog. A vézna, ismer ős alak alig
pár centire guggolt tőle, teljesen mozdulatlanul.
Nem aludt, mint az álombéli lények, de halott sem volt, mint a
völgyben látott csontvázak. Merev, rezzenéstelen tekintetét egy
 

piros ajtóra szegezte, amin olajfekete kilincs virított.

Nyisd ki!  
Blue lesütötte a szemét.
Én csak egy tükör vagyok,  gondolta magában. Gyönyörködj
magadban, amíg én körülnézek idebent. 
Megkerülte a mozdulatlan férfit, és lélekben felkészült a rá
váró megpróbáltatásokra. Elsősorban a legrosszabbat, az alattomos
reményt próbálta elhessegetni magától, ami kibírhatatlanabb volt,
mint a harmadik alvó suttogása.
De hiába. Mert Maura Sargent guggolt a férfi mellett.
Nem mozdult, kezét a hóna alá dugta, de életben volt.
Él, él, él, itt az anyukája, akit nagyon szeret, végre megtalálta.
Blue-t nem érdekelte, Maura magánál van-e, el őrehajolt, és az
anyja nyakába borult. Mintha visszatalált volna az anyjához... mert
hiszen visszatalált  az anyjához.
Legnagyobb meglepetésére Maura fészkelődni kezdett.
– Ne engedd, hogy megmozduljak! – suttogta.
– Mi?  
–  Nehéz lesz megállnom, hogy ne nyissam ki az ajtót, most,
hogy már hárman vagyunk!
Blue a férfira pillantott. Az egyre komorabban ráncolta a
homlokát.
– Menjünk innen! – felelte Blue. – Hogy jutottál át a tavon?
– Megkerültem – suttogta Maura. – Felülről.
– Van egy másik út is?
Most, hogy Blue megbizonyosodott róla, Maura életben van,
végre más érzelmeknek is jutott hely a szívében. Például a
haragnak. Körülkémlelt a barlangban, és látta, hogy az egyik
alacsony fal tetején kis nyílás tátong. Aztán arra lett figyelmes, hogy
a férfi az ajtó felé oson.
 

  Blue nem mérlegelt. Hétrét görnyedve rohant a férfi után, és

előhúzta a rugós kését.
– Na, ne! Gyere csak vissza, haver!
A férfi komolyan elgondolkodott, felnyársaltassa-e magát, vagy
inkább ellépjen az ajtótól. Végül hátrálni kezdett. Szép lassan. Blue
azon töprengett, mivel kötözhetné meg a kezét, de a
bányászlámpáson kívül semmi sem volt nála. Leakasztotta a lámpást
nyakából, és így szólt:
– Ne vedd sértésnek, akárki is vagy, de engem nem hatsz meg
ezzel a kölyökkutyanézéssel.
A fogai közé vette a rugós kést –  mint az igazi h ősök –, és a
lámpás puha szíjával kötötte hátra a férfi kezét. A férfi nem
tiltakozott, sőt, mintha kisimult volna a homloka. Most, hogy már
nem tudta kinyitni az ajtót, csüggedten térdre rogyott, és reszketeg
sóhaj hagyta el az ajkát.
Mióta kuporoghatnak itt Maurával, mióta próbálnak ellenállni
az ajtó mögött lapuló izé hívásának? Ez agyrém!  
– Maga Artemus? – kérdezte Blue.
A férfi elkínzott arccal nézett fel rá.
Szóval ezért volt ilyen ismer ős. A lófejet és a mély szarkalábakat
leszámítva, Blue minden áldott nap ugyanezt a szájat és szemet
látta a tükörben.
H ű ! Helló, apa! Most ő szintén, ilyen génekkel kicsit
magasabbra is n ő hettem volna, gondolta magában.
Blue a másik nyílásra pillantott, arra, amelyik a fal tetején
tátongott. Nem tűnt túl hívogatónak, de tudta, hogy az anyja nem
valami rutinos barlangász, vagyis az az átjáró sem lehet
veszélyesebb, mint amin ő érkezett.
Nem maradt idő a hosszas elmélkedésre. Blue összegörnyedve
csoszogott vissza a másik alagúthoz.
 

  – Ronan! – kiáltotta el magát csak úgy vaktában.

A hangja szertefoszlott az űrben, felzabálta a sötétség.
Csend. Valahol halkan csöpögött a víz. Aztán:
– Sargent?
– Megtaláltam! Van egy másik kijárat is! Ki tudsz menni
arrafelé, ahol bejöttünk?
Rövid szünet.
– Igen.
– Akkor indulás!
– Biztos?
– Persze, úgysem tudnál átkelni a tavon!
Veszélyes a koromsötétben ücsörögni, és Blue nem tudná a tó
felől kimenekíteni az anyját meg Artemust.
A szüleimet,  gondolta magában. Nem tudnám a tó fel ől 
kimenekíteni  a szüleimet.
Blue elkomorult. Majd visszament Maurához.
– Gyerünk! Ne félj, nem fogod kinyitni az ajtót! Elmegyünk.
De Maura nem reagált. Összevont szemöldökkel bámulta az
ajtót.
– Te ilyen jól bírod? – csendült fel váratlanul Artemus hangja a
félhomályban.
Tájszólással beszélt. Blue nem értette, miért van meglepve. Az
apjának brit akcentusa volt, de úgy nyomta meg a szavakat, mintha
nem az angol lenne az anyanyelve.
Blue azon töprengett, hogyan kötözhetné meg Maura kezét.
Még az is felmerült benne, hogy er őszakkal kellene elvonszolnia az
anyját, de nem szívesen vetemedett volna ilyesmire.
– Azt hiszem, tükör vagyok. Önmaga ellen fordítottam a tavat.
– Az lehetetlen – felelte Artemus.
–  Oké. Nos, akkor valószínűleg más lehet a háttérben. Maga
 

nyilván szakértője a témának. Most pedig bocsásson meg, de éppen

arra próbálok rájönni, hogyan juttassam ki anyámat a barlangból.
– Ő nem az anyád.
Blue apja még a vártnál is kiábrándítóbban viselkedett.
–  Ön, uram, tényként kezeli a saját el őítéleteit. Ha majd túl
leszünk ezen az egészen, nem ártana végiggondolnia, mennyire
állják meg a helyüket a feltételezései. Per pillanat azonban jobban
érdekelne, át tudom-e vonszolni anyámat azon a lyukon. Az a
kijárat, ugye?
A férfi úgy fordította a kezét, hogy a lámpás fénye Blue-ra
vetüljön.
– Igazad van, hasonlítasz rá.
– Jézusom, ember! – szörnyülködött Blue. – Még mindig itt tart?
Tudja, kire hasonlítok még? Magára. Na, erre varrjon gombot! Én
addig kitalálok valamit.
Artemus elhallgatott, és töprengő  arckifejezéssel üldögélt
tovább. Blue nem tudta eldönteni, a férfi a hallottakat emésztgeti-
e, vagy megint a harmadik alvó irányítása alá került.
Karon fogta az anyját, és óvatosan ráncigálni kezdte.
– Gyerünk!
Maura megmerevedett, nem Blue ellen hadakozott, csak nem
akarta, hogy elvonszolják a helyéről. Amikor Blue elengedte, az
ajtóra mutatott.
Blue rácsapott a karjára.
– Hagyd békén! – fordult az ajtó felé.
A hang mindent bevetett, hogy a bizalmába férk őzzön. Nyisd ki
az ajtót, és mindnyájan megmenekültök. Teljesítem egy
kívánságodat. Nem akarod megmenteni a fiú életét?  
A harmadik alvó rutinos hazudozó volt.
Blue tudta, semmi esetre sem nyitná ki az ajtót és fogadná el a
 

harmadik alvó segítségét, mégis vérzett a szíve az ajánlat hallatán.

Kíváncsi lett volna, mit suttoghat a hang az anyja fülébe.
Blue kibújt a pulóveréből. Megfogta Maura kezét –  Maura
persze ellenállt és amennyire tudta, köré csomózta a pulóver ujját.
Közben próbálta elhessegetni magától a gondolatot, hogy a
pulóvernek annyi, pedig még Persephone kötötte neki. Minden
olyan rémisztőnek hatott. A félelem kikezdte a lány
ítélőképességét: minden csapás és minden öröm egyformán esett a
latba.
Blue a könyökénél fogva ráncigálta talpra Artemust és Maurát,
már amennyire sikerült ebben a szűk kis szobában. Egymás mellé
penderítette, és az ajtó el ől az átjáróhoz vonszolta őket. Többször is
meg kellett állnia, hogy felrántsa őket a földről. Fütyült rá, mennyi
kék foltot meg horzsolást szednek össze, csak az vezérelte, hogy
kijussanak a barlangból.
Ám ebben a pillanatban egy egész hadsereg özönlött be a
kijáraton.
 

50 

Z ÜREG ELEVE NEM VOLT NAGY,  DE MIUTÁN BLUE a fenekére

A csüccsent, még kisebbnek t űnt. A kamra létszáma három fővel
gyarapodott. Az élen csörtető  nőnek gyönyörű  szőke haja és
fegyvere volt, a mögötte haladó férfinak széles orra és fegyvere, az
utána következőnek pedig...
– Mr. Gray! – rikkantotta Blue.
Úgy megörült a férfinak, hogy azt hitte, álmodik.
– Blue? – kérdezte Szürke. – Jaj, ne!
Jaj, ne?  
A lány észrevette, hogy Mr. Gray keze meg van kötözve.
– Mi? –  kérdezte a szőke nő. Blue arcába világított az
elemlámpájával, egy pillanatra elvakítva a lányt. – Egy ember?
– Igen, egy ember – válaszolta Blue méltatlankodva.
A nő rászegezte a fegyvert.
– Piper, ne! – ordította Szürke, és olyan er ővel vetette magát a
nőre, hogy az elejtette az elemlámpát.
A lámpa egy k őnek vágódott, és azonnal kialudt. Már csak az
Artemus csuklójára kötözött bányászlámpás világított.
–  Gratulálok, Mr. Gray! –  pislogott Piper. A bányászlámpásra
sandított, majd ismét a férfira siklott a tekintete. – Nem is akartam
 

lelőni a lányt. De magát  most már biztosan keresztüllyuggatom. Mit

gondol, Morris? Számítok a szakmai tapasztalatára.
– Kérem, ne! – kiáltotta Blue. – Könyörögve kérem, ne!
– Ezt is nyugodtan lepuffanthatjuk – felelte Morris. – Senki sem
fogja keresni őket.
Blue háta mögött kavicsok potyogtak le a mennyezetr ől. A lányt
enyhe szorongás fogta el, és arra gondolt, vajon nem zavarták-e fel
a barlangot, mikor szabadjára engedték az állatcsordát.
Piper végül Maurát és Artemust is felfedezte.
– Ezek is emberek? Mit bámulnak ennyire?
– Maura! –  szakadt el Szürke tekintete Pipert ől és Blue-tól.
Élénk hangjába némi bizonytalanság vegyült. – Blue... mit jelentsen
ez...
Elkomorodott, és Blue már a homlokráncaiból kitalálta, hogy
alighanem a harmadik alvó duruzsol a fülébe.
Újabb kavics pottyant a földre.
– Jó, mindegy –  mondta Piper. Az ajtóra függesztette tiszta,
elszánt, határozott tekintetét. Blue biztosra vette, a n ő  azért jött,
hogy felébressze a harmadik alvót. –  Hadd gondolkodjak! Olyan
szűk ez a hely! Tudod mit, csajszi, téged futni hagylak. Elmehetsz.
De sosem láttál minket.
– Mr. Grayt is magammal viszem – felelte Blue.
Utólag visszagondolva büszke volt magára, hogy ilyen bátran
viselkedett, de ott, abban a pillanatban, egyszer űen csak a szívéből
beszélt, még akkor is, ha ezzel veszélybe sodorta magát.
– Megható a gondoskodásod, de szó sem lehet róla. Ő  itt
marad. Ne kelljen kétszer mondanom!
A megkötözött Szürke hétrét görnyedt, hogy elférjen a
kamrában. A háta mögött por és kövek hullottak le a falról baljós
robaj kíséretében.
 

  – Figyelj rám! – fordult Blue-hoz. – Fogd a többieket, és menj!

Megérdemlem a sorsomat. Benne volt a pakliban, hogy így végzem.
Te viszont nem ezt érdemled, és édesanyád sem. Most
megmutathatod, milyen kemény csaj vagy.
– Hallgass a bácsira! – szólt közbe Piper. – Amikor azt mondja,
„megérdemlem a sorsomat”, valójában arra céloz, hogy pisztolyt
szegezett a halántékomhoz a saját konyhámban. Úgyhogy igaza
van.
Gondolkozz, Blue, gondolkozz!   Blue fejében minden
összekuszálódott. Alighanem a harmadik alvó próbált behatolni a
tudatába. Talán attól félt, hogy a tó elönti az alagutat. Vagy csak
egyre biztosabban érezte, hogy valami szörnyűség fog történni.
Jókora szikladarab gördült ki az alagútból, amin keresztül a többiek
érkeztek. A kis kamra már eleve szűknek bizonyult, félő volt, hogy a
végén teljesen beomlik.
– Na, csipkedjük magunkat! –  kérte Piper. –  Gondolom, senki
sem akarja azt hallani: „Jaj, nézd, mindjárt beomlik ez a rohadt
barlang!” Én is csak azért mondtam, hogy kicsit felpörgessem a
dolgokat.
– Kezd úgy beszélni, mint Colin – jegyezte meg Szürke.
– Ezt meg ne halljam még egyszer, különben elbúcsúzhat a
tökeitől! Na, mi lesz már! – nézett Piper Blue-ra.
Blue az ajkába harapott.
– Meg... megölelhetem búcsúzóul? Kérem!
Görnyedt háttal, karba font kézzel, egy mártír arckifejezésével
állt a nő előtt. Az utóbbit nem volt nehéz megjátszania.
– Meg akarod ölelni? Öcsém, mint az óvodában! – felelte Piper.
– Na, jó.
Unott képpel szegezte rájuk a pisztolyt, miközben Blue
behúzott nyakkal odaoldalgott Szürkéhez.
 

  – Jaj, Blue! – sóhajtotta a férfi.

A lány a nyakába borult, és szorosan átölelte. Ő  sajnos nem
tudta viszonozni a gesztust. Blue a borostás állához szorította az
arcát, és azt suttogta:
–  Sajnos már elfelejtettem azt az óangol közmondást, amit a
múltkor hallottam magától.
Szürke felfrissítette a lány emlékezetét.
–  Olyan, mint a disznóröfögés –  állapította meg Piper. –  Mit
jelent?
– „A nyúlszívűnek nem jár jutalom, de az igaz férfiú megérdemli
a fénylő sisakot.” 
– Ez a cél – válaszolta Blue, miközben a tenyerébe rejtett rugós
késsel csendben elnyisszantotta a férfi csuklóját összefogó
kábelkötegelőket.
Hátralépett. A férfi továbbra is görnyedten állt, kezét a háta
mögött tartva, de jelent őségteljesen vonta fel színtelen
szemöldökét.
– Oké, kifelé! Sipirc! Ég veled! – mondta Piper, miközben a fal
egyre hevesebben rázkódott, és a legfels ő réteg hatalmas porfelhőt
kavarva zuttyant a földre. – Ne rontsd itt a leveg őt, Törpilla!
Blue őszintén remélte, hogy Szürke feltalálja magát.
Csupán az volt a bökkenő, hogy Blue hiába hagyta volna
magára Szürkét önként és dalolva, Maura és Artemus továbbra sem
mobilizálta magát. Mit volt mit tenni, a lány visszaszaladt értük,
hogy a kijárathoz vonszolja őket. Közben többször is leizzadt, mert
bár őrületes tempót diktált, Maura és Artemus lajhársebességgel
vánszorgott a nyomában.
Piper nagyjából fél percig mutatott megértést, majd felkiáltott:
– Hát ez röhej! – Azzal kibiztosította a fegyvert.
– Blue, hasra! – üvöltötte el magát Szürke.
 

  Már elmozdult a helyér ől. Nyilván leütötte Pipert vagy Morrist,

mert valaki nagy svunggal ütközött neki Artemusnak, majd Bluenak.
Az elesésnek számít, ha az ember már amúgy is térdel?  
Lövés hallatszott a közelből, és egy pillanatra csend lett. A
hangok elemi er ővel csapódtak az aprócska üreg falának, és amikor
a jelenlévők magukhoz tértek, még sokáig csengett a fülük. Ott,
ahol a golyó a falba fúródott vagy gellert kapott, óriási porfelh ő 
gomolygott. Még több k ődarab lazult ki a helyéről. Lepattantak
Blue válláról. A mennyezet  omladozott.
A karok összevisszaságában Blue hirtelen azt sem tudta, mitév ő 
legyen: bukjon le, üssön vagy szúrjon. Csupán annyit sejtett, hogy
valaki nemsokára meghal. A veszély ott leselkedett a poros
levegőben.
Morris Szürkét fojtogatta. Blue közbe akart lépni.
Megkockáztassa? Látta, hogy Piper idegesen kapkod a pisztolya
után a lábak között, nyilván elejtette. Blue, aki maga is a földön
matatott, észrevett egy pisztolyt. Fürgén utánanyúlt, de az
egymásba csimpaszkodó Szürke és Morris épp akkor tántorgott el
mellette. Egyikük félrerúgta a fegyvert, ami őrületes sebességgel
csattogott végig a sziklákon, és végül elt űnt a fekete alagútban.
Valaki elsütötte a másik fegyvert. A hang összekuszálta Blue
gondolatait. Megl őt  tek valakit? Ki volt az elkövet ő?  Lesz második
lövés is?  
A beálló csendben Blue észrevette, hogy Morris még mindig
Szürkét fojtogatja. Beledöfte a kést Morris karjába, egyenesen a
húsos részbe. Klasszisokkal jobban viselte a dolgot, mint amikor
Adamet kellett megszúrnia. Morris azonnal elengedte Mr. Grayt,
aki derékon ragadta ellenfelét, és többször is a plafonba döngölte a
fejét.
– Oké, leállni! – kiáltotta el magát Piper. – Különben kinyírom a
 

nőt.
Mindenki hátrafordult. Piper Maura halántékához szegezte a
pisztolyt. A válla mögé vetette sz őke sörényét, majd az ajkáról is
lefújta a rátapadt szálakat.
– Mit akar, Piper? – kérdezte Szürke.
A földre fektette Morrist. Morris ott maradt.
– Ugyanazt, amit eddig. Emlékszik, elengedtem a n őket meg a
gyerekeket, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretem? Ezt  akartam. De
most már késő.
Artemus szaporán pislogott Piper háta mögött, ami azért volt
figyelemre méltó, mert a férfi idáig nem sok életjelet mutatott.
Vérzett a válla, valószínűleg meglőtték. A vércseppek a földre
hullottak, és kis patakként csordogáltak a leszakadt sziklatömbön át
a piros ajtó irányába.
Hegynek felfelé.
A jelenlévők dermedten figyelték a jelenetet.
Piper tekintete az ajtóra, majd a kilincsre siklott. A n ő eltátotta
bugyirózsaszínre rúzsozott száját.
Artemus meglengette a csukójára kötözött bányászlámpást, és
célba vette Piper kezét. A lámpás jelentéktelen csattanással
vágódott a pisztolynak, majd kialudt, és a barlang sötétbe borult.
Senki sem mozdult, vagy ha mégis, nyilván nesztelenül
mozgott. Egyedül Piper tudhatta, hogy még mindig Maura fejéhez
szegezi-e a pisztolyt. Csend volt, csak a mennyezetr ől leszakadó
kövek görgését lehetett hallani. A legfélelmetesebb zaj fentr ől vagy
a kamra mögül jött:
Blue hangosan zihált, mintha a barlangban fogytán lenne a
levegő. Tudta, mi ez: pánik.
Aztán kisebb kavarodás támadt.
Csoszogó hanggal kezdődött, ami Piper, Artemus, Maura vagy
 

talán Szürke felől jött, ám a nagy zűrzavarban lehetetlen volt

megállapítani, ki kivel van. Blue eltette a rugós kését, mert attól
tartott, még a végén leszúr valakit, akit nem kéne, és
körbetapogatta a padlót, hátha megtalálja az elgurult elemlámpát.
Talán csak vissza kell csavarni a tetejét, és megjavul.
– Ne nyissák ki azt az ajtót! Ne nyissák ki! – kiáltott fel hirtelen
Maura.
Blue már azt sem tudta, hol az ajtó. Minden létez ő  irányból
csoszogás hallatszott.
A harmadik alvó hangját azonban tisztán hallotta. A kollektív
suttogás alighanem úgy felerősödött a jelenlévők fejében, hogy
teljesen betöltötte a kamrát. Blue-t nem zaklatta, de ott
gomolygott a sötétben, és lecsapódott a karján. S űrű  cseppekben
csöpögött le az ujjairól.
Blue már tudta, hogyan keletkezett a tükörtó.
– Állítsák meg!  
Blue-nak fogalma sem volt, kinek a hangját hallja. Valahol a
közelben valakinek felgyorsult a légzése.
Blue megmarkolta az elemlámpát. Gyerünk, gyerünk ...
Hirtelen puffanás hallatszott, majd egy fojtott kiáltás.
A felgyulladó elemlámpa fénye Piperre vetült, aki
összegörnyedve hevert a piros ajtó el őtt, és fájdalmas arccal
tapogatta a tarkóját.
– Gyerünk! – kiáltotta Mr. Gray. Egy nagyon véres követ hajított
a földre. – Gyorsan!
Az eddigieknél jóval nagyobb szikladarabok záporoztak a
földre.
– Tűnjünk innen! De sürgősen –  mondta Szürke élénk,
parancsoló hangon. – Maga – fordult Artemus felé. – Maga vérzik.
Hadd nézzem! Á, nem vészes. Blue? Minden rendben?
 

  Blue bólintott.
– Maura? – kérdezte Szürke.
A nő, akinek csúnya karmolás virított az állán, hátrakötözött
kézzel, tekintetét konokul a földre szegezve kuporgott. Mr. Gray
gyengéden félresimította piszkos frufruját, és tüzetesen
megvizsgálta az arcát.
–  El kell vonszolnunk az ajtótól –  mondta Blue. –  Mi lesz... a
többiekkel?
Piperre és Morrisra célzott. Mindketten a földön hevertek. Blue
nem igazán tudta sajnálni őket.
Mr. Gray arca k őkemény maradt.
– Hacsak nincs rejtett er őtartalékod, amit még nem használtál
fel idefelé, kötve hiszem, hogy Maurán kívül bárkit is ki tudunk
cipelni innen, és szerintem egyértelm ű, hogy ki élvez els őbbséget.
Mennünk kell!
Mintegy végszóra az alagút, amin keresztül Blue érkezett, s űrű 
k őzápor közepette beomlott.
Megragadták egymás kezét. Blue és az elemlámpa vezetésével
bemásztak a kamra tetején tátongó szűk nyílásba. Blue
előrekúszott, majd bevárta a többieket, és közben hangosan
számolt.
Egy (Artemus), kettő (Maura), három (Szürke), négy...
Négy ...
Piper – aki szinte felismerhetetlenné vált a piszokréteg alatt – 
jelent meg az alagút szájánál. Nem mászott be, csak megállt a
nyílásban. Remegő kézzel emelte fel a pisztolyt.
– Hé –   üvöltötte el magát, aztán hirtelen elhallgatott, mint
akiből elszállt az ihlet.
– Menjetek! – kiáltotta Szürke. – Blue, vedd el a fényt, gyorsan!
Blue előreiszkolt az alagútban.
 

  Újabb lövés dördült a háta mögött, de az alagút érintetlen

maradt.
– Menjetek! – kurjantott utána Szürke. – Nem lesz semmi baj!
Aztán fojtott ordítás hallatszott – sikolynak túl öblös lett volna
és a kamra óriási robajlás kíséretében omlott be mögöttük. Blue-
nak borsódzott a háta. Mindegy volt, hogy az üvölt, aki az imént
próbálta megölni az anyját. Ettől még ugyanolyan pocsékul érezte
magát. Ám sehogy sem tudta kiiktatni a hangot, így hát megállás
nélkül ment tovább, és kivezette a többieket a barlangból.
Odakint sötét volt, de semmi sem vetekedhetett a piros ajtót
rejtő kamrában honoló sötétséggel. Semmi sem vetekedhetett a f ű,
a fák és a közeli autópálya aszfaltjának csodálatos illatával.
Ez a bejárat csak egy csipkézett lyuk volt a hegy oldalában,
lehetetlen volt megállapítani, hol vannak, azon kívül, hogy kint. 
Artemus szédelegve d őlt a domboldalnak, és óvatosan
megtapogatta a sebét.
Blue eloldozta az anyját. Maura átölelte Blue-t, és teljes er őből
magához szorította.
– Ne haragudj! –  mondta kisvártatva. –  Annyira, de annyira
sajnálom! Kapsz egy kocsit, és kibővíttetjük a szobádat, és
joghurton fogunk élni, és...
Itt elhallgatott. Anya és lánya kibontakozott az ölelésb ől.
Szürke ott állt Maura mellett. A n ő megfordult, és bocsánatkérő 
grimasszal simított végig a férfi borostás arcán.
– Mr. Gray – mondta.
Az némán bólintott. Profihoz ill ő, szakavatott, szerelmes
mozdulattal cirógatta meg Maura szemöldökét, aztán Blue-ra
nézett.
– Keressük meg a többieket!
 

51

DAM PARRISH ÉBREN VOLT.

A Az ébrenlét   ellentéte az alvás,  de Adam az elmúlt két
évben vagy egyszerre művelte mindkettőt, vagy sehogy. Utólag
visszatekintve, talán nem is tudta, milyen érzés igazán ébren lenni.
A Camaro hátsó ülésén ült Ronan és Blue mellett, és az
elsuhanó washingtoni ostornyeleseket figyelte. Minél távolabb
kerültek Henriettától, a Ley-vonal lüktetése annál er őtlenebbé vált.
Egy hét telt el azóta, hogy kijutottak a csontok völgyéből, és az élet
kezdett visszatérni a normális kerékvágásba.
Nem, ez így nem igaz.
Létezik egyáltalán olyan, hogy normális?
Maura visszatért a Róka utca 300.-ba, de Persephone nem. A
fiúk visszatértek az iskolába, de Greenmantle nem. Minden újság
Jesse Dittley haláláról cikkezett. Az egyik újságíró arra is kitért,
hogy a völgy egyre veszélyesebb: Niall Lynch, Joseph Kavinsky,
Jesse Dittley, Persephone Poldma.
Mindenki meglepődött, amikor kiderült, hogy Persephone-nak
vezetékneve is volt.
– Sikeresnek ítéli a látogatást? – kérdezte Gansey Malorytól.
Malory és Kutya felpillantott a beszállókártyáról.
 

  – Hogyne. Nagyon is. Minden várakozásomat felülmúlta.

Viszont ne vegyék sértésnek, Gansey, de nagy megkönnyebbülést
jelent hazatérni az álmos kis Ley-vonalamhoz.
Adam egy darab vart kapart le a kezér ől. Ez volt a legkisebb
karcolás, amit akkor szerzett, amikor lecsúszott a hollógödörbe,
majd visszamászott a felszínre. A legmaradandóbb seb láthatatlan
volt, de úgy t űnt, örökre megmarad: Persephone halála úgy
lüktetett Adam tudatában, mint a Ley-vonal pulzusa.
Persephone azt mondta, három alvó van. Az egyiket fel kell
ébreszteni, a másikat nem szabad. A harmadik valahol a kett ő 
között helyezkedett el. A többiek szerint Gwenllian volt ez a köztes
alvó, jóllehet nem sok jel mutatott erre, hiszen a n ő eddig még egy
szemhunyásnyit sem aludt.
Adam nem tudta, mit higgyen, de inkább arra hajlott, hogy ő a
harmadik alvó.
– Egyszer igazán meglátogathatna –  mondta Malory. – 
Megnézhetné a gobelint. Végigjárjuk a régi ösvényeket, csak úgy a
nosztalgia kedvéért. Kutya örülne, ha Jane is önnel tartana.
– Nagyon jó lenne – felelte Gansey udvariasan.
Igazat mondott, de tudta, hogy erre a látogatásra nem kerül
sor. Malory valószínűleg nem figyelt fel a hangsúlyára, Adam viszont
igen. Gansey Henriettában marad, hogy felkutassa Glendowert, és
elnyerje méltó jutalmát.
Előző  este a nyugtalan Adam egy régi trükkjét bevetve
igyekezett álomba ringatni magát: többször is elpróbálta, hogyan
fogja előadni a kívánságát. A legjobb verziót akarta megtalálni, azt,
amivel nem nyúlhat mellé, ami az égvilágon mindent helyretesz. Ám
meglepetten tapasztalta, hogy már nem hozza lázba a feladat. Nem
érdekelte a siker. Most már biztosan elvégzi az Aglionbyt, gondolta
magában, és elég valószínű, hogy ösztöndíjjal bekerülhet az
 

egyetemre. Korábban úgy tervezte, hogy Cabeswatertől is a

kívánság segítségével fog megszabadulni, de már egyáltalán nem
értette, miért kérne ilyen ostobaságot. Hiszen akkor Gansey-vel és
Ronannel is elválnának az útjaik.
Végül rájött, csakis egyetlen dolgot kívánhat: hogy Gansey
életben maradjon.
– Megjöttünk – szólalt meg Malory, aggodalmasan fürkészve a
reptéri terminált. Kutya a megérkezése óta most el őször csóválta
meg a farkát. –  Mondja meg az édesanyjának, hogy sok sikert
kívánok neki. Amerikai politika! Életveszélyesebb, mint a Ley-vonal.
– Átadom – felelte Gansey.
–  Nehogy politikai pályára adja a fejét! –  mondta szigorúan
Malory, miközben leparkoltak a járda mellett.
– Eszemben sincs.
Adam továbbra is idegesnek látta Gansey-t, holott semmi olyan
nem hangzott el, amin felbosszanthatta volna magát. Meg kell
találni Glendowert. Ezt mindenki tudta.
Gansey behúzta a kéziféket, és így szólt:
–  Ha kitettem a professzort, valaki el őre ülhet. Adam? Ugye,
nem alszik?
– Nem – felelte Adam. – Ébren vagyok.
 

EPIÓGUS 

P IPER VISZONYLAG HAMAR MAGÁHOZ TÉRT.  Az akciófilmekben,

amiket Colin utált, ő viszont imádott, a hősök inkább kiütötték
a nehézfiúkat, ahelyett, hogy lel őtték volna őket. Így bizonyították,
hogy hősök. A gonosz agyonlövi a nehézfiúkat, a h ős csak fejbe
kólintja őket, aztán, néhány óra múlva, mindenki magához tér, és éli
tovább az életét. Piper egy blogbejegyzésben olvasta, hogy ez nem
túl életszerű, mivel, ha az ember több mint két percig marad
eszméletlen, akkor valószínűleg súlyos agykárosodást szenvedett. A
poszt szerzője ráadásul orvos volt, vagy nyugalmazott orvos, vagy
valaki, aki egy egészségügyi dolgozóhoz ment feleségül, úgyhogy
Piper hitt neki. Legalábbis jobban, mint az akciófilmeknek.
Ahogy elnyúlva feküdt a barlangban, az agykárosodást
szenvedett hollywoodi gengszterekre gondolt, akiket a vagány
hősök azért vágtak kupán, hogy ne kelljen megölni őket.
Piper nem sokáig volt eszméletlen, de több órán vagy napon
keresztül hevert a földön. Közben többször is elszenderedett.
Időnként panaszos nyöszörgést hallott a közelből. Morristól
származhatott, de az is lehet, hogy a saját hangját hallotta. Néha
résnyire nyitotta a szemét, és arra gondolt, ideje felkelni, de a
 

vállalkozás akkora erőfeszítéssel járt volna, hogy inkább fekve

maradt.
Végül összeszedte magát, és elhatározta, hogy többé nem
nyomja le a szundi gombot. Kezdett nevetségessé válni. Felült, és
lüktető  fejjel várta, hogy a szeme megszokja a sötétséget. Nem
tudta megállapítani, honnan szűrődik be a fény. Minden csupa
törmelék meg víz volt. Hirtelen eszébe jutott, hogy Colin lelépett,
és a sorsára hagyta őt ebben a barlangban, holott az egész a férje
ötlete volt. Jellemz ő. Colin folyton csak magára gondolt, de úgy
állította be a dolgokat, mintha Pipernek is az lenne a jó, ami neki.
A nő  hirtelen rájött, honnan jön a fény: egy régimódi
lámpásból, ami úgy festett, mint egy bányászlámpa. És egy kéz is
tartozott hozzá. Párnás, szép kéz. Ami egy karban folytatódott. Az
meg egy testben. Egy ismeretlen n ő  állt Piper el őtt. Állhatatos,
rezzenéstelen tekintettel nézett le rá.
– Ugye, nem álmodom? – kérdezte Piper.
Az ismeretlen higgadtan megrázta a fejét. Piper azonban nem
vette készpénznek ezt a választ. Ez nem az a hely,  gondolta
magában, ahova csak úgy bárki beszambázhat. 
– Lebénult? – kérdezte az ismeretlen kedvesen.
– Nem – felelte Piper. Aztán eltöprengett. – De. Nem.
Az egyik lába nehezen engedelmeskedett, de azért nem bénult
meg. Inkább csak eltört. Pipernek egyáltalán nem volt ínyére a
helyzet.
– Majd meggyógyul – mondta az ismeretlen. – Ha felébresztjük.
A sírbolt ajtajára néztek.
– Ha felébresztjük, megjutalmaz minket –  magyarázta az
ismeretlen. – Hárman vagyunk, de már nem sokáig. Sietnünk kell! – 
Azzal a nyöszörgő Morris felé intett.
Piper, aki els ősorban a saját egészségi állapota miatt aggódott,
 

azonnal gyanakodni kezdett.

– Akkor eddig miért nem ébresztette fel?
– Nem jó egyedül királynőnek lenni –  felelte az ismeretlen. – 
Három fővel a legizgalmasabb, de két fő is megteszi. A kett ő nem
olyan stabil, mint a három, de jobb, mint az egy.
Piper magasról tett a mágikus matekra. Most, hogy
belegondolt, a lába is egyre jobban fájt. Vér szivárgott bel őle. Piper
kezdett bepipulni.
– Jó, rendben. Rendben.
Az ismeretlen felemelte a lámpást, és felsegítette Pipert. Piper
ajkán kiszaladt egy szó, ami általában jobb kedvre szokta deríteni,
most azonban ez sem hatott. De legalább végképp
meggyőződhetett róla, hogy nem álmodik, az ismeretlen n ő  nagy
igyekezetében majdnem eltörte a bordáját.
– Hogy hívnak?
– Neeve.
– Elég hülye név –  jegyezte meg Piper, miközben bicegve
elindultak az ajtó felé.
– A Piper is – válaszolta Neeve szelíden.
Semmi ünnepélyesség nem volt az egészben. Csak megfogták a
kilincset, és benyitottak az ajtón. Az ajtó sem volt valami nagy szám,
csupán egy darab fa.
A sír már világított. Ugyanolyan halvány fényt árasztott
magából, mint a Neeve lábánál lév ő  lámpás. Merthogy a lámpás
fényét tükrözte vissza rájuk.
A két nő betámolygott a helyiségbe. A koporsó egy emelvényen
feküdt, a teteje felnyitva.
Az alvó nem ember volt. Piper nem is értette, mib ől gondolta,
hogy az lesz. Egy kicsi, fényes, fekete lényt látott maga el őtt.
Meglepően sok lába volt. És duzzadt az erőtől.
 

  Neeve így szólt:

– Egyszerre kell kimondanunk, mert csak akkor ki...
De még miel őtt megmozdulhatott volna, Piper fürgén
előrenyúlt, és megérintette a lényt.
– Ébredj!