Az elégedetlen fazék

Elunta a fazék az örökös fortyogást a tűzön, elkezdett panaszkodni a

bunkósbotnak:

– Én már nem maradok itt tovább.

– Nekem magamnak is nagy mehetnékem van – felelte a bunkósbot.
– Menjünk együtt, komám!
– Nem bánom, társaságban úgyis kellemesebb az utazás. Egyiknek sem volt sok
esze: a fazék, amint tudjátok, üres belül, a bunkó pedig szintén híres a butaságáról.
Azért eleinte mégis jól ment a dolguk, mert amikor az úton egy bőszült bika
megtámadta a fazekat, a bot a bikának ugrott, csihi-puhi, jól elpáholta. Míg a bot a
bikát ütötte, azalatt a fazék beugrott a folyóba.
– Ússzál! Ússzál! – kiáltotta. – Majd én is utánad megyek.
A bot is elunván a döngetést, a vízbe ugrott, s fittyet hányt onnan a megvadult, véres
szemű bikára, aki nem mehetett utánuk, csak a parton bőgött fenyegetőzött.
A falu végén csatangoló kutyák is úgy jártak, mint a bika. Amikor megtámadták a
fazekat, az egyszerűen rákiáltott a botra: – Üssed, üssed, komám uram!
S a bot koma ezeket is elnáspángolta kegyetlenül. Amint így mentek jó
egyetértésben faluról falura, egyszer találkozik velük a bányarém, s sohasem látván
még olyan csodát, hogy a bot és fazék maguktól menjenek, halálra ijed a szegény
bányarém:
– Uccu, mákom, jaj, a zsákom! – fut be előlük lélekszakadva a szikla üregébe.
Nagy szaladásában észre sem vette, hogy a zsákja kilyukadt, és fénylő aranyak
potyognak belőle. De bezzeg észrevette a fazék és a bot!
– Szedjük fel, komámuram!
Nem volt rest a bot, fölszedte az aranyakat és berakta a fazékba. Éppen tele lett
velük fazék koma. Bezzeg nem volt már többé üresfejű!
– Milyen szerencse! – mondogatták egymás közt, s ezer tervet szőttek jövő
kényelmes életükre nézve.
A fazék így okoskodott magában: „Szerzek valahol egy drótostótot, aki halhatatlanná
tesz; egészen drótba vonatom magamat, erősen, sűrűn, hogy szét ne eshessek, még
ha valamelyik tagom összetörik is, aztán ha már biztosítva lesz az örök élet,
gondoskodom a jó életről. Megvesztegetek egy szakácsnét, aki mindig töltött
káposztát tartogat majd bennem.” (Mert a fazék koma élt-halt a töltött káposztáért.)
A bot elfojtott hiúsága is kirügyezett: „Úr leszek ezentúl, ha megosztozkodunk a
komámmal, elmegyek a kovácshoz, és aranygombot csináltatok a fejemre. Hüm, de
hátha az összes aranyak az enyimek volnának, akkor nemcsak egy gomb telnék ki,
hanem az egész fejem aranyból lehetne, ördög teremtette, az lenne ám a Valami! Én
volnék az országban a legkülönb bot. Lehet, hogy még a király is rám vetné a
szemét, s megfogadna menten királyi pálcának. S miért ne lehetne az összes pénz
az enyim? Hát nem én vagyok-e az erősebb?”
S amikor este a fazék fáradtan álomra hajtotta a fejét, odasompolygott orvul hozzá,
és egy halálos ütéssel fejbe kólintotta. Széttört cserepei recsegve, csörögve
kiabáltak:
– Gyilkos, gyilkos! – de azt föl se vette a gonosz bot, hanem zacskóba rakván az
aranyait, ment egyenest a kovácshoz.
– Adj’ isten, kovács gazda!
– Mi jót hoztál, bot öcsém?
– Egy zacskó aranyat, kovács gazda!
– Hol vetted, akasztófára való?
– Találtam az úton – felelte a bot jámbor képpel.
– Hát már most mit kezdesz, bot létedre, azzal a sok pénzzel?
– Csináljon nekem belőle, majszter uram, díszfejet.
A kovács összeolvasztotta az aranyakat, kikalapálta a fejet és odaforrasztotta a
bothoz.
– No, most már szép vagy, elmehetsz házasodni!
De az aranyfej, gonosztett gyümölcse, nem hozhatott jót a botra, csak rosszat.
Amint egy erdőbe ért, ott megpillantotta Jánosik, a híres zsivány, és így szólt a
társához:
– Annak a botnak a feje aranyból van, ha jól ítélem meg. Nézd csak, Matykó pajtás,
hogy fénylik!
– Szaladjunk utána, fogjuk meg, vegyük le a fejét!
– Állj! Megállj! – ordítottak utána.
De a bot természetesen nem állott meg, hanem kétségbeesve futott az üldözői elől.
Lihegve ért föl egy meredek hegyre, a zsiványok mindenütt a nyomában. Lent, a
tátongó mélységben a Vág vize locsogott, fecsegett. Nem volt más választása, mint
beugrani. Biztatta magát:
– Hiszen bot vagyok, fából vagyok, tudok úszni, átérek a túlsó partra.
Beugrott tehát. Lics-locs, összecsaptak felette a hullámok, és soha többé nem
bukkant fel a víz színére.
A súlyos aranyfej, gaz szerzeménye, lenyomta testét a folyam fenekére.