Elunta a fazék az örökös fortyogást a tűzön, elkezdett panaszkodni a
bunkósbotnak:
– Én már nem maradok itt tovább.
– Nekem magamnak is nagy mehetnékem van – felelte a bunkósbot. – Menjünk együtt, komám! – Nem bánom, társaságban úgyis kellemesebb az utazás. Egyiknek sem volt sok esze: a fazék, amint tudjátok, üres belül, a bunkó pedig szintén híres a butaságáról. Azért eleinte mégis jól ment a dolguk, mert amikor az úton egy bőszült bika megtámadta a fazekat, a bot a bikának ugrott, csihi-puhi, jól elpáholta. Míg a bot a bikát ütötte, azalatt a fazék beugrott a folyóba. – Ússzál! Ússzál! – kiáltotta. – Majd én is utánad megyek. A bot is elunván a döngetést, a vízbe ugrott, s fittyet hányt onnan a megvadult, véres szemű bikára, aki nem mehetett utánuk, csak a parton bőgött fenyegetőzött. A falu végén csatangoló kutyák is úgy jártak, mint a bika. Amikor megtámadták a fazekat, az egyszerűen rákiáltott a botra: – Üssed, üssed, komám uram! S a bot koma ezeket is elnáspángolta kegyetlenül. Amint így mentek jó egyetértésben faluról falura, egyszer találkozik velük a bányarém, s sohasem látván még olyan csodát, hogy a bot és fazék maguktól menjenek, halálra ijed a szegény bányarém: – Uccu, mákom, jaj, a zsákom! – fut be előlük lélekszakadva a szikla üregébe. Nagy szaladásában észre sem vette, hogy a zsákja kilyukadt, és fénylő aranyak potyognak belőle. De bezzeg észrevette a fazék és a bot! – Szedjük fel, komámuram! Nem volt rest a bot, fölszedte az aranyakat és berakta a fazékba. Éppen tele lett velük fazék koma. Bezzeg nem volt már többé üresfejű! – Milyen szerencse! – mondogatták egymás közt, s ezer tervet szőttek jövő kényelmes életükre nézve. A fazék így okoskodott magában: „Szerzek valahol egy drótostótot, aki halhatatlanná tesz; egészen drótba vonatom magamat, erősen, sűrűn, hogy szét ne eshessek, még ha valamelyik tagom összetörik is, aztán ha már biztosítva lesz az örök élet, gondoskodom a jó életről. Megvesztegetek egy szakácsnét, aki mindig töltött káposztát tartogat majd bennem.” (Mert a fazék koma élt-halt a töltött káposztáért.) A bot elfojtott hiúsága is kirügyezett: „Úr leszek ezentúl, ha megosztozkodunk a komámmal, elmegyek a kovácshoz, és aranygombot csináltatok a fejemre. Hüm, de hátha az összes aranyak az enyimek volnának, akkor nemcsak egy gomb telnék ki, hanem az egész fejem aranyból lehetne, ördög teremtette, az lenne ám a Valami! Én volnék az országban a legkülönb bot. Lehet, hogy még a király is rám vetné a szemét, s megfogadna menten királyi pálcának. S miért ne lehetne az összes pénz az enyim? Hát nem én vagyok-e az erősebb?” S amikor este a fazék fáradtan álomra hajtotta a fejét, odasompolygott orvul hozzá, és egy halálos ütéssel fejbe kólintotta. Széttört cserepei recsegve, csörögve kiabáltak: – Gyilkos, gyilkos! – de azt föl se vette a gonosz bot, hanem zacskóba rakván az aranyait, ment egyenest a kovácshoz. – Adj’ isten, kovács gazda! – Mi jót hoztál, bot öcsém? – Egy zacskó aranyat, kovács gazda! – Hol vetted, akasztófára való? – Találtam az úton – felelte a bot jámbor képpel. – Hát már most mit kezdesz, bot létedre, azzal a sok pénzzel? – Csináljon nekem belőle, majszter uram, díszfejet. A kovács összeolvasztotta az aranyakat, kikalapálta a fejet és odaforrasztotta a bothoz. – No, most már szép vagy, elmehetsz házasodni! De az aranyfej, gonosztett gyümölcse, nem hozhatott jót a botra, csak rosszat. Amint egy erdőbe ért, ott megpillantotta Jánosik, a híres zsivány, és így szólt a társához: – Annak a botnak a feje aranyból van, ha jól ítélem meg. Nézd csak, Matykó pajtás, hogy fénylik! – Szaladjunk utána, fogjuk meg, vegyük le a fejét! – Állj! Megállj! – ordítottak utána. De a bot természetesen nem állott meg, hanem kétségbeesve futott az üldözői elől. Lihegve ért föl egy meredek hegyre, a zsiványok mindenütt a nyomában. Lent, a tátongó mélységben a Vág vize locsogott, fecsegett. Nem volt más választása, mint beugrani. Biztatta magát: – Hiszen bot vagyok, fából vagyok, tudok úszni, átérek a túlsó partra. Beugrott tehát. Lics-locs, összecsaptak felette a hullámok, és soha többé nem bukkant fel a víz színére. A súlyos aranyfej, gaz szerzeménye, lenyomta testét a folyam fenekére.