A színház mint társaséleti színtér

a 19. századi Budapesten

________________
KERÉNYI FERENC

A színművészet alapvető sajátossága, hogy időlegesen tárgyiasuló

műalkotását, a színházi előadást csakis közönsége jelenlétében tudja
realizálni. A nyilvánosság tehát előfeltétele a színjátéknak, ez nem kíván
bizonyítást; a kutatás tárgyát így e nyilvánosság szélessége, mélysége, a
közönség létszáma, összetétele, a recepció milyensége képezheti.

Ha megkésve is, nálunk szintén lezajlott az a folyamat, amelynek során a

kastélyszínházakba visszavonult barokk reprezentáció és a létformája,
pedagógiai célzata miatt eleve korlátozott iskolai színjátszás helyet adott a
hivatásos színjátszásnak, ahol "a közönség azonban már egy másik
nyilvánosság hordozója, melynek a reprezentatív nyilvánossághoz semmi
köze." Valóban, nálunk is a 18. és a 19. század fordulóján a színház a
legdemokratikusabb színtér, ahol ugyanazt az előadást látta a páholybérlő
arisztokrata, a zártszékek hölgyközönsége, a földszinten ülő vagy álló-sétáló
polgár vagy nemesi értelmiségi és a karzat jurátusa vagy mesterlegénye.

II. József császár 1786-ban személyesen intézkedett arról, hogy a Pozsonyból

Budára áthelyezett kormányszervek, a Helytartótanács, a kamara és a
hétszemélyes tábla mintegy 500 főnyi hivatalnoki kara számára a felosztott
kármelita rend templomából átalakított Várszínházban épületes, állampolgári és
köztisztviselői erényeiket erősítő időtöltést nyújtson. Minthogy azonban - a
jelentős bérletezési kedvezmény dacára - az új közönség nem tölthette meg
folyamatosan a Várszínház körülbelül 1200 fős nézőterét, II. József egyesítette
a két város, Pest és Buda színügyét. Ezzel viszont (akarva-nem akarva)
alárendelte eredeti, a felvilágosodott abszolutizmus színházpolitikáját
reprezentáló elképzelését a színház mindenkori alapfunkciójának, a
szórakoztatásnak. A 18. század utolsó évtizedére ugyanis a még kisvárosias
Pest-Budán (a két város együttes lakossága 1787-ben alig haladta meg az
ötvenezret) kialakultak a színházlátogatás Bécset követő lehetőségei. Pesten
1774 óta működött az egykori pesti városfal déli körbástyájából, a Rondellából
átalakított szükségszínház; 18 páholyával, 49 zártszékével, földszinti ülő- és
álló-, valamint karzati állóhelyeivel mintegy 500 nézőt fogadhatott egyszerre.
Nagyjából ugyanennyi volt a befogadóképessége Buda fűthetetlen nyári
deszkaszínházának. Az építtetőjéről Reischl-háznak nevezett, pajtaszerű
épület eredetileg a télre szétszedett hajóhíd elemeinek tárolására szolgált
(1784-től a század végéig működött). Pesten a Váci-kapu környékén (a mai
Vörösmarty tér helyén) állt a márciustól novemberig működtetett Pester
Sommer- theater, közönségére is utaló nevén a "krajcáros komédia" (Kreutzer-
Theater, 1794-1804), Bécs kültelki színházainak hazai megfelelője; a Harlekin
német alakváltozatának, a Kasperlnek otthona, aki a címről ismert 388 előadás
40 százalékának volt főszereplője. Ősi tréfáit, valamint a műsoron nagy
számmal szerepelt balettek és pantomimek cselekményét nyelvi és műveltségi
kritériumok nélkül mindenki érthette; az általában egyórás produkciót délután 3-
tól este 10-ig 5-6 alkalommal ismételték. [1] Végül 1782 és 1796 között
állatviadal is működött itt. A Bazilika helyén állt, 2000 személyes aréna a két
város legnagyobb tömegszórakoztató intézménye volt, amelyet nemesi és
hölgyközönség is látogatott (Gvadányi József is "elvitte" ide peleskei nótáriusát)
- annak ellenére, hogy véres balesetek, sőt halálesetek is előfordultak, a sajtó
pedig betiltását sürgette mint a felvilágosodott korhoz méltatlan szórakoztatást,
hiszen (a Hadi és Más Nevezetes Történetek szavaival élve) "a szivet
érzéketleníti, keményíti és vadítja". [2]

II. József színházi nevelőprogramja igen hamar csődöt mondott: 1789-ben

(húsvéttól az év végéig) a 119 budai és 170 pesti előadáson megfordult 205
játékdarab közül 67 volt a vígjátékok, 42 a balettek, 32 az énekesjátékok és 4 a
pantomimek száma (70 százalék)[3]. A magyar nyelv művelésének, a hazai
történelem dramatizálásának és az erkölcs nemesítésének szándékával indult
magyar hivatásos színészet 1790-től elhatárolódhatott ugyan a krajcáros
komédiától vagy az állathecctől, de nem függetleníthette magát a gazdasági
érdekek mozgatta, szerződésekben szabályozott, a színházlátogatási
szokásokat kialakító szisztémától. 1789 és 1812 közt, a nagy pesti Német
Színház megnyitásáig kedd-csütörtök-szombat volt a játszási nap Pesten,
szerda és péntek Budán; vasárnap mindkét helyen játszottak, míg a hétfőket a
bérletszünetben tartott bemutatóknak tartották fenn. Minden második előadás
énekesjáték (Singspiel) volt. Normanapnak, tehát előírt szünidőnek számított a
nagyhét, pünkösdvasárnap, a december 23. és 26. közötti napok, valamint
november 29., Mária Terézia halálának évfordulója. Az előadások este 7 órakor
kezdődtek, télen ½ 7-kor, farsang idején 6-kor, hogy a nézők a báli évad
eseményein is részt vehessenek. [4] Sajátossága volt a két város (hétköznapi
és színházi) életének, hogy közöttük télen, a hajóhíd kiszedése után a
kapcsolat megszakadt, a közlekedés csónakban vagy a befagyott Duna jegén
történhetett. A helyzet, amelyet csak a Lánchíd megnyitása orvosolt a 19.
század közepén, közönségtörténeti szempontból azt jelentette, hogy a
Várszínház telente elvesztette pesti publikumának zömét, a kormányszéki
tisztviselők és a budai polgárok pedig átmenetileg nélkülözték a látványos
szcenikájú előadásokat, mivel II. József az ehhez szükséges technika
beépítését a Várszínházban megtiltotta.

Az első magyar színtársulat azonban megpróbálta közönségét ebben az

organikusan fejlődött (ha tetszik: "alulról építkező") struktúrában "felülről" is
biztosítani: 1790. évi két bemutatkozó előadásuk, az 1792-vel induló
rendszeres játszás egyaránt a Budára összehívott országgyűlés védőernyőjére
számított, mint ahogyan 1807-ben is a diéta itteni tevékenységétől várták jogi
maradandósításukat és közönségüket egyaránt. Mivel azonban (Pest
vármegye segélyezése, a vármegyék jelképes páholybérletei ellenére) az
országgyűlésen kívül a Rondella és a Reischl-ház látogatottsága a magyar
előadásokon 20 százalék körüli volt, [5] 1796-os bukásuk szükségszerűnek
tekinthető.

A francia forradalom hatása és az ellene folytatott háború nem hagyta

érintetlenül a pest-budai nézőtereket sem. 1791 nyarán a német társulat színre
vitte a Bastille ostromát. Július 26-án maga az uralkodó utasította az
alkancellárt, hogy újbóli előadás esetén a színházat be kell zárni, együtt az
igazgató felelősségre vonásával; Sándor Lipót nádor pedig levélben
mentegetőzött. A magyar jakobinusok perében a tanúként kihallgatott Szén
Károly türjei kasznár elismerte, hogy az előző télen, a pesti színházban
örömmel hallgatta August Kotzebue A nap szűze című, egyébként a spanyol
hódítás idején és Peruban játszódó, egzotikus érzékenyjátékában a következő
szavakat: "Öljétek meg a papokat, öljétek meg a királyokat!" - sőt, ezt el is
mesélte. Németh János ügyész Sehy Ferenc színész elleni vádirata szerint a
népszerű művészre éppen a tömegbefolyás érdekében volt szükségük az
összeesküvőknek. Sehyt, a mozgalom egyik besúgóját felmentették, sőt a
kivégzések estéjén, 1795. május 20-án már fel is léphetett. A közönség, amely
nem tudott szerepéről, riadó tapssal fogadta: ez volt a mozgalom melletti
egyetlen nyilvános rokonszenv-megnyilvánulás. [6] 1796-ban a szabadszájú,
rögtönzésre mindig hajlamos Kreutzer-Theater működését ideiglenesen
szüneteltették.

A színházi kultúraközvetítő szerepet játszó Bécs és Pest-Buda színházi életét

elsősorban az különböztette meg, hogy a császárvárosban a két udvari teátrum
mellett három kültelki játékszín is működött, markáns és kiszámítható
műsorprofillal, ennek megfelelően tagozódott közönséggel. A kettős városban
viszont a kisebb és osztatlanabb publikum egyazon színtársulat tagjaitól
(legfeljebb több játszóhelyen) várta el valamennyi színházi igénye kielégítését.
A helyzet 1812, a pesti Német Színház megnyitása után sem változott, csupán
rögzült a kialakult állapot. Shakespeare Othelló-ját már 1783 óta ismerhette a
közönség; az új színházban 12 előadást ért meg. Rossini operaváltozata
nagyobb siker lett: 1819 és 1846 között 81 előadás. És színre került Meisl
paródiája is, az Othellerl, der lustige Mohr in Wien. Noha a színháztörténetek
egyöntetűen túlméretezettnek ítélték a 3500 nézőt befogadó új épületet, a
közönség koncentrálása előnyökkel is járt: vendégművészek a német
nyelvterület egészéről jöttek és minden színjátéktípusban. Joggal beszélt
Garay János még az 1830-as években is a "tarka német Tháliá"- ról. A jelző
olyan értelemben is indokolt, hogy a Német Színház valóban felszívta a hajdani
Kreutzer-, sőt a Hetz-Theater publikumát, valamint azt az "első közönség"-et,
amelyik a város növekedéséből adódott és színházi élmények nélkül érkezett.
Az ő igényeiket elégítették ki a "katonás" drámák (felvonulásokkal,
csatajelenetekkel), állatalakoskodó színdarabok (Mayerhoffer
"Bestiendarsteller" farkasként, leopárdként, kutyaként, oroszlánként és
majomként produkálta magát bennük), de felléptek gimnasztikai társulatok,
akrobaták is.
Szintén tarka volt a közönség nemzetiségi összetétele. A napóleoni háborúk
hadiszállításain meggazdagodott pesti polgárság, amely anyagilag is érdekelt
volt a régió legnagyobb színházának (és az egykori Pest legnagyobb
középületének) felépítésében és működtetésében, anyanyelvén és Bécsre
figyelve kívánt szórakozni és művelődni, ám mindig is hangsúlyozta
magyarországi voltát. Az 1808 és 1812 közötti színházépítést a fejletlen
infrastruktúra és a háború okozta munkaerőhiány folyamatosan fékezte, a
művészi munkákat (szobordíszítés, díszletfestés) Bécsben kellett megrendelni -
ám az alapkövön Czinke Ferenc magyar disztichona állt, az előfüggönyön
Magyarország nemtője indult a Művészet temploma felé, a Hazaszeretet és a
Bőség kíséretében. A nyitóelőadás előjátékát August Kotzebue, a korszak
leghíresebb darabgyárosa írta Szt. István királyról, Beethoven szerzette a
kísérőzenét, a fődarab (Kotzebue: Belas Flucht) a magyar történelemből, a
tatárjárásból merítette tárgyát, bár - a császári család Napóleon elleni
menekülésének analógiája miatt - csak 1815-ben kerülhetett színre, és helyette
egy Pest városáról szóló allegória volt műsoron. A hatalmas nézőteret egyetlen
prózai darab tudta megtölteni, Theodor Körner Zriny című tragédiája, amely
Pesten 27, Budán 10 előadást ért meg. A vendégművészek kötelességüknek
érezték, hogy magyar nyelven is megszólaljanak, egy-egy strófát így
énekeljenek.
A pesti műsorra átkerült bécsi sikerdarabok honosításon estek át. Adolf Bäuerle
paródiája (Aline, oder Wien in einem anderen Welttheil) már címében is Pestre
változott, és a darab slágerében a "Ja nur ein Kaiserstadt, ja nur ein Wien"
magasztalás az "Es ist nur ein Ungarland, es ist nur ein Pest" refrénre
módosult. [7]

A német színészet közönségének szórakozásigényéhez alkalmazkodott a

második pesti magyar színtársulat is (1807-1815); az újdonság varázsának
múltával, 1807-re és 1808-ra kiadott zsebkönyvükben őszintén fogalmaztak: "...
hogyha előadott játékdarabjaink a nemzeti nyelv pallérozását és ízlés
finomságát előbb nem mozdítják is, és jobbá tételére semmi befolyásuk
nincsen is, legalább tisztességes üdőtöltést szereznek azoknak, kik bennek
kedveket találják." A vándorszínészet későbbi pesti megjelenései alkalmával
pedig akkor volt sikerük, amikor a magyar nyelven megszólalás mellett művészi
újdonságot is hoztak: 1819-ben és 1820-ban Kisfaludy Károly történelmi vitézi
játékait és eredeti vígjátékait (a székesfehérvári társulat), 1827/28-ban Rossini
magyar nyelvű operáit és a korai magyar daljátékokat, közöttük az elsőt,
Ruzitska Józseftől a Béla futásá-t, Kotzebue említett sikerdarabja nyomán (az
Erdélyországi Énekes Társaság). Ezekben az esetekben a pesti közönség
magyar hányada és az alkalmi publikum - például a vásárokba érkező, olykor
analfabéta nézők - az "első közönség" azonosuló érzelmi reakcióival válaszolt:
így robbantak ki hazafias, nézőtéri tüntetések a Kisfaludy-előadásokon vagy így
kapta meg a drámaíró legszebb "koszorúját" egy kecskeméti atyafitól, aki
végigzokogta a Kemény Simon búcsújelenetét: "... hogy a fene egye meg, aki
írta, az embernek csak pityeregni kell, már a fejem is fáj a sok sírásban". [8]

Pest-Budán az 1812 (a Német Színház megnyitása) és 1837 (a Pesti Magyar

Színház első előadása) közötti negyedszázadra esett a polgári, biedermeier
színházlátogatási szokások kialakulása. A feudális nyilvánosság ideje lassan
lejárt. A Napóleon fölött győzedelmes három uralkodó, az osztrák császár, az
orosz cár és a porosz király (a leendő Szent Szövetség alapítói) 1814. október
25-e pesti színházlátogatása a kassza számára fekete nap: 900 forint folyt el a
fogadás előkészületeire, miközben a meghívottak szabad bemenetet élveztek,
a város pedig nem kártalanította a színház bérlőit. [9] A pesti polgár viszont
előfizethetett kihordott színlapra (így otthon döntötte el, elmegy-e aznap este a
színházba), családjával jelent meg a nézőtéren, bár nem feltétlenül azonos
helyosztályon (a hölgyek zártszéket vettek, a férfiak a földszinti ülő- vagy
állóhelyeket foglalták el). A romantikus sztárkultusz jegyében neves
vendégművészekkel többször is megnézett egy-egy darabot; elismerését
tapssal, többszöri kihívással, koszorúkkal, versezettel juttatta kifejezésre. A
színházi élmény az intimszférában folytatódott: kritikák hírlapi elolvasásával,
almanachok, kották és metszetek megvásárlásával. Az alakítások vitatása
kocsmaasztaloknál és szalonokban egyaránt dívott; az utóbbi helyeken a
zenélő óra a divatos operaáriákat játszotta. A fiatalok színészi gesztusokat és
haj- meg ruhaviseletet utánoztak; a közönség egésze is felkapott egy-egy
becenevet vagy szállóigét. A körülrajongott szopránénekesnőt csalogányhoz
hasonlították ("Nachtigall-Mink"), a Lumpazivagabundus Knierim
csizmadiájának sokszor ismételgetett, de soha be nem fejezett dala ("Eduard
und Kunigunda") pedig a monotónia, az egyhelyben topogás szinonimájává lett.
A budai Várszínház viszont, ahol zömmel drámák és kisebb igényű operák
alkották a játékrendet, egyre inkább kisvárosi színházzá vált egymást jól ismerő
és az újdonságokra kevéssé reagáló közönségével.

1831-ben egy P. jelű író-fordító (= Paziazi Mihály) a Die Biene című divatlapban
arról értekezett, hogy a pesti közönség háromféleképpen viszonyul a magyar
színészethez: zömük (egyben mérvadó hányaduk), nemzetiségtől és
társadalmi állástól függetlenül, látja a vándorszínészek hibáit, de azt
körülményeikből magyarázza; egyik csoportjuk mindent lenéz, ami magyar
(hangadóik az Európát megjárt uracsok, akik ezzel vélt műveltségüket
fitogtatják), végül akad egy csapat, amely hazafiságból mindent éljenez, ami
magyar. [10] Széchenyi István 1832-ben néven is nevezte "a szemtelen és
betyár magaviselet" hordozóit; a karzat nemesi ifjúsága, a jurátusi kar az, aki a
nemesi szabadság örvén lelkesedik, sőt dühöng. Ők lelkesedtek Déryné és
Kántorné vendégjátékán (1822, illetve 1824), éljenezték a vendégművészek
magyar megszólalásait, tüntettek a magyar arisztokraták dédelgette, müncheni
Charlotte Hagn ellen, sőt Wesselényi Miklóst párbajig provokálták. Tőlük
Széchenyi és nyomában a sajtó a törzsközönséget féltette, hiszen színházba
járnak "sokan, mert ott bizonyosan találkozni ismerőssel, baráttal..." [11].
Márpedig a "társalkodás", azaz a különböző társadalmi osztályok és rétegek
érintkezése gyakorlati megnyilvánulása volt a reformerek érdekegyesítő
politikájának. Nemcsak a játszott színművek tematikájában, de a nézőtéren is,
és körükbe - Széchenyinél maradva - beletartoztak a változatosságot kereső
öregurak, a látni és láttatni szándékozó hölgyek, a pihenést kereső
hivatalnokok.

A Pest-Budán állandósulni akaró magyar színészet a várszínházi évek alatt

(1833-1837) szerezte meg a Nemzeti Színház működtetéséhez majd
nélkülözhetetlen tapasztalatokat. Önfenntartásuk Budán (akár korábban a
németeknek) nem sikerült, de kialakult törzsközönségük, mintegy 500 fő.
1834/35-ben a bérletezhető helyek 38 százalékát kötötték le előre: 17
arisztokrata páholybérlőt, a kormányszervek (Helytartótanács, Kamara,
Generalkommando) 114 tisztviselőjét és 85, városi polgárjoggal rendelkezett
bérletest ismerünk név szerint is közülük; száz fölött volt a joghallgatók és
gyakornokok száma. [12] Már 1833-ban használták a "vasárnapi darab"
meghatározást: tündérbohózatok, melodrámák, vígjátékok szerepeltek a
kispolgári, két kezük munkája után élő közönséghányad szórakoztatására. A
legolcsóbb, karzati és a legdrágább, I. emeleti páholy napi árának szorzója
húszszoros volt ugyan, ám a páholyban megjelentek az első polgári bérlők
(Pregardt János, a pesti Casino igazgatója, Ignjátovics János budai szenátor,
Mayerfy Xavér dúsgazdag pesti polgár); a földszinten pedig - a férőhelyek
számának csökkenése révén is - megszűnt a "nemesi" és a "polgári"
helyosztály megkülönböztetése. Páholya volt a Magyar Tudós Társaságnak is,
és közgyűlésük tagjainak megjelenése Vörösmarty Mihály Vérnász című
díjazott tragédiájának ősbemutatóján (1834. november 8.) már sajtóhírnek
számított. Groteszk közjáték: arra a hírre, hogy a nádor elmegy a színházba
(1836. május 5-én), előadás alatt telt meg a nézőtér, alkalmasint
hivatalviselőkkel. Jellemző viszont a nyilvánosság változására, hogy az estét
recenzáló két divatlap közül az egyik, a Rajzolatok szót sem vesztegetett az
eseményre. [13]

A magyar színészet tehát mintegy gyorsítva szerezte tapasztalatait. A

páholybérlők opera-, balett- és koncertkedveléséről, a szerepvetélkedések
fontosságáról (1835-ben múlt és jelen, Pergő Celesztin és Egressy Gábor
lépett fel Hamletként), a jutalomjátékok közönségvonzó hatásáról, a nézőtér
megosztott reagálásáról (Ernst Raupach érzelgős Molnár és gyermeké-t egy
részük végigsírta, a másik hányad végignevette), sőt, még arról is, hogy a
rendszeres színházlátogatók szemében az eredetiség és a nemzeti téma sem
számított mentsvárnak: Szentmiklóssy Alajos szomorújátékának, a Hunyadi
László halálá-nak 1835. december 17-ei előadásán "... a karzat (...) szinte
minden jelenetkor iróniázó tapsot és bravót osztott; a földszint pedig, szokása
ellen, a visszaélést nem ellenezvén nevetve látszott azt pártolni." [14] Annak
szellemében, ahogyan a Honművész kritikusa, Garay János írta: "Játékszíni
publikum között nincs rang, mindegyik néző a maga pénzéért van ott és a
maga mulatságára." (A tapsolásról, angol forrás szerint, Honművész 1835.
május 10.)

A Nemzeti Színházzal kapcsolatos elképzelések már a tervezés fázisában

különböztek. Széchenyi, aki változatlanul igényelte és hirdette az arisztokraták
társadalmi vezető szerepét (e hitében 1836-ban, színházterve felsőtáblai
leszavazásakor rendült meg), az általa ismert udvari színházak és operaházak
tervrajzait kérte gr. Apponyi Antaltól, a birodalom párizsi követétől, felhíva a
figyelmét a páholyélet lehetőségeire: "Csak arra kérlek, a sok bájos
rejtekhelyről ne feledkezz meg, amelyek - mint mondottam - az érintkezéshez
oly sokkal hozzájárulhatnak."[15] A színházat felépítő Pest vármegye viszont
(szintén Párizsból) a forradalom utáni népszínházak terveit hozatta meg, ahol a
közönség - a páholyok publikuma is - egyetlen közös előcsarnokból indul
helyére, majd ugyanígy távozik a színházból. A Pesti Magyar, (1840-től)
Nemzeti Színház valóban ilyen elrendezésű, úgynevezett Odéon-típusú
játékszín lett.

Az 1837. augusztus 22-én megnyílt Pesti Magyar Színház nézőtere a nemzeti

színekben pompázott, vörös páholykönyöklőivel, fehér mellvédjeivel és
oszlopaival, zöld zártszék-kárpitozásával. A közadakozásból emelt teátrum a
kulturális érdekegyesítés, a nemzeti összefogás jelképének számított a
kortársak szemében. Befogadóképessége (kb. 2400 fő) és építészeti
elrendezése (900-as földszint, 700 fős karzat, 190 földszinti zártszék, 250
második emeleti ülés, 76 második emeleti zártszék, 48 páholy) a közepes
európai színházak közé emelte; csaknem két és félszerese a Várszínháznak,
amely akkortól ismét német kisvárosi színházként működött. Közönsége (főleg
a kormányszervek tisztviselői kara) azonban nem pártolt át automatikusan a
Nemzetibe: mindössze 26 olyan bérletes akadt, akinek nevével Budán is
találkoztunk. Az immár 70 ezres lélekszámú Pest heterogén, szórakozni vágyó
publikumáért folytatott versenyben ekkor még a "tarka német Thália" állt
jobban: erősebb zenekarával, kórusával, énekes- és táncos részlegével. Mivel
a Nemzeti Színház is hasonló cipőben járt (a kettős város egyetlen magyar
játéknyelvű színházaként mindent kellett játszania), a versenyt
helyosztályonként kellett megnyernie. Telt házról a Nemzetiben ekkor még nem
beszélhetünk, olyan nagy volt az eltérés a műsor arányában. A páholysor és a
földszint operai estéken telt meg, a karzat pedig (üres páholyok és félig telt
földszint mellett) az eredeti zenés bohózatok alkalmával. Ilyen volt Gaal József
A peleskei nótárius vagy Balog István Lúdas Matyi című tündérbohózata. Már
az első évadban megbukott a liberális értelmiségiek nevelőprogramja, amely a
templom-iskola-színház intézményhármasában látta a nemzetnevelés fórumait;
az utóbbitól a bizonyítást az eredeti magyar dráma művelésében várta.
Szigligeti Ede történelmi példázatdrámái zajos tetszést arattak politikai
áthallásuk révén, de közönséget nem vonzottak. Az arisztokrácia ízlésformáló
példamutatása itt sem valósult meg: általában mindkét színházban volt
páholyuk, de a Pesti Magyarba személyzetüket küldték. A ritka kivételt, a
Széchenyi család hölgytagjait Vörösmarty-verssel köszöntötte (A színház
nemtője), betegség miatti időleges távolmaradásukat szintén költeménnyel
borongta végig (Az elmaradók). Maga Széchenyi - naplója szerint - az első két
hónapban tíz alkalommal jelent meg; igaz, olykor csak percekre, és fölöttébb
elcsodálkozott, amikor a kezdést sürgető tapsára a nézőtér pisszegéssel
válaszolt. Az általa elképzelt, nyugat-európai értelemben vett páholyélet nem is
alakult ki. Az egyetlen kísérletet, a befüggönyzött és zajos "arszlán-páholy"-ét
(a konzervatív lapszerkesztő-író, Petrichevich Horváth Lázár bérelte) 1846
őszén az igazgatóság azonnal, radikálisan megoldotta, kisajátítva a páholyt.

A műsorarányok kérdésében kirobbant vita, az úgynevezett "operaháború"

Bajza József igazgató lemondásához, röpiratok írásához, sőt az első magyar
sajtóperhez vezetett az igazgató-választmány és az Athenaeum című folyóirat
között. A megoldást az eredeti művek jelentették, amelyekkel a Német Színház
már nem tudott lépést tartani: Erkel Ferenc operái (Bátori Mária, 1840; Hunyadi
László, 1844) után Szigligeti Ede népszínművei (elsőként a Szökött katona
1843-ban) lépésről lépésre elhódították a páholyok és a zártszékek, majd a
földszint és a karzat közönségét. A német igazgatók mindent megpróbáltak: a
biedermeier kirándulások divatjának hódolva, az évad meghosszabbításával
kísérleteztek (nyári színkört építettek a Horváth-kertben, illetve a
Városligetben), bécsi darabgyárost szerződtettek új bohózatok írására, különös
gondot fordítottak a balett-vendégekre (ez volt a Nemzeti Színház gyenge
pontja). Amikor azonban 1844-ben 10 000 pengőforintért sikerült vendégjátékra
hívni az "isteni" Fanny Elsslert, a balerina nem mellőzhette (egy déli előadás
erejéig) a Nemzeti Színházat sem, csárdást is táncolt és magyarul köszönte
meg ünneplését.

A Nemzeti Színház sem tarthatta fenn magát bevételeiből, ám mögötte éves

országgyűlési segélypénz állt, míg a Német Színháznak nem voltak tartalékai.
Az országos igazgatású, a reformellenzék irányította Nemzeti megtanulta a
leckét: a szórakoztató színjátéktípusok révén kialakult új törzsközönség a
romantikus sztárkultusz jegyében (az 1845 és 1848 között három évad 46
ősbemutatójának 37 százaléka volt színészi jutalomjáték) egyre több műfaj
iránt érdeklődött. Vasárnaponként és vásár idején a népszínművek és
vígjátékok mellett színre kerülhetett a nemzeti opera (Hunyadi László), sőt a
nemzeti dráma státusába lépett Bánk bán is. A nézőtér némi átalakításokkal
kényelmesebbé vált (befogadóképessége ezúttal körülbelül 2000 főre
csökkent), egyre ritkábbak lettek a színházlátogatás polgári normáit sértő
devianciák.
A mindinkább szakosodott üzemként működő Nemzetiben a jeles napok (a
Bánk bán felújítása, vásári vasárnapi előadása és a Hunyadi László szintén
vásári vasárnapi előadása) már megelőzték a feudális nyilvánosság ünnepét,
István nádor első, 1847. augusztus 31-ei látogatását. A fizető nézőszám négy
alkalommal 1823, 1899, 1798, illetve 1711 volt.[16] 1846-ban már arról
cikkeztek, hogy a két társulatnak - közönsége arányában - színházat kellene
cserélnie, így a Német Színház 1847. február 2-ai leégése csak pontot tett egy
folyamat végére. (A történelem fintora, hogy az újvásártéri - Erzsébet téri -
szükségszínházat, az Interimtheatert éppen Hentzi ágyúi rombolták le, 1849.
május 13-án.)

A Bánk bán 1848. március 15-ei előadása jelképesnek tekinthető. "A közönség
kivánatára" kitűzött produkció félbeszakadt, és a Budáról jövő, beözönlő tömeg
maga szerkesztett műsort: a Hunyadi László híres kórusából, népszínmű-
dalokból, a Himnusz és a Szózat zenéjéből (mindkettő a Nemzeti Színház
pályázatára készült) - mindabból, ami igazolhatta Jókai Mór megállapítását: "Ez
intézet tíz év alatt többet tett Pest magyarítására, mint valamennyi
municipium..."[17] A forradalom és a szabadságharc alatt azonban a politikai,
majd katonai események, tehát ismét külső tényezők irányították a nézőtér
létszámát és hangulatát, amíg a korábbi években már (mint láttuk) jobbára
belső motiválás, a műsor érvényesült. A publikumot elvonó hatások mellett új
közönség is jelentkezett: az országgyűlés képviselői (a felső- és a képviselőház
együttesen mint egy félezer főt számlált), majd 1848 októbere és decembere
között az átvonuló honvédség. A képviselőknek ritkán volt esti elfoglaltságuk, a
helyzet bizonytalansága miatt azonban a napi jegyváltók számát és a földszint,
valamint a zártszékek látogatottságát növelték. Egyértelműen szórakozni
akartak: az operák és a vígjátékok előadásait preferálták, sőt, amint azt gr.
Gyulay Lajos Hunyad megyei követ naplója bizonyítja, ezek számát kevesellték
is, hiszen: "Szociális élet nincs Pesten, minden ember töprenkedik, aggódik, az
egy színház az, hol egybejő a közönség." (1848. november 29-ei bejegyzés)
[18]. Ugyanő az Interimtheaterbe is ellátogatott: "... meggyőződtem felőle,
mennyivel alábbvaló a magyarnál. Rossz az orchestrum, rosszak az énekesek,
és unalmas a publikum." (1848. augusztus 26-i bejegyzés)[19]. A
katonaközönség ugyanakkor kedvezményesen látogathatta a Nemzeti
Színházat; zömük alföldi toborzású "első közönség" volt, akik főleg a
népszínművek és a vígjátékok előadásait élték át, bele-beleszólva vagy
tapsolva a cselekménybe.

A Nemzeti Színház - fennállása első évtizedében - népszínházként is működött.

Leginkább talán Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága című drámájának
1848. november 4-ei ősbemutatóján, ahol a közönség kinevette az udvar
praktikáit, lelkesedett Zrínyi Ilona szavain és tombolva ünnepelt a forradalmi
tömegdallá lett, darabzáró Rákóczi-induló hallatán.
Az 1850-es évekből előleget kaphattak a kortársak 1849. január 5. és április 24.
között a forradalom fővárosának első, ekkor még ideiglenes megszállásakor. A
Nemzeti Színházat minden eddiginél kevesebb néző, főleg császári katonaság
látogatta, ami távol tartotta a polgári közönséget. A karzat vasárnapi publikuma
kitartott, sőt olykor aktív döntésre is teret talált, elértve a színészek
hangsúlyáthelyezéseit, megtapsolva a verbunkost, egyes kiragadott
mondatokat, éljenezve a magyar hazát, a szabadságot és Kossuth Lajost.

A szabadságharc végleges bukása után a helyzet annyiban változott, hogy a

színház nézőteréről való távolmaradás nem lett a passzív ellenállás formája. A
Nemzeti Színház vezetése, sőt (országgyűlési támogatás híján) részben
fenntartása is az arisztokrácia kezébe került, akik az ország politikai
irányításába nem szólhattak bele, de úgy érezték, hogy az általuk (is) alapított-
támogatott-vezetett nemzeti közintézmények sorsáért felelősséget kell
vállalniuk. A színház élén 1854-től hat éven át az a gr. Ráday Gedeon állhatott,
aki 1845 és 1849 között már országos főigazgatóként tevékenykedett ugyanott.
A közönség kétségkívül átrétegződött, amint azt Rosenthal Sámuel német
újságíró (keserűen) rögzítette egy, 1850 márciusi beadványában: "... az egész
társadalmi élet központja, a művelt társaság, a külföldiek és a vidékről
felrándulók találkozóhelye."[20] Az arisztokrata vezetés (az ún. Comité)
fokozott figyelmet fordított az opera- és a balettműsorra. Az előbbi Hollósy
Kornéliára épült, akinek szalonja az abszolutizmuskor a legkedveltebb
társasági találkozóhely volt. Külföldi tartózkodása idején neves
vendégművészek pótolták, mint a lengyel Luisa Lesniewska vagy a francia
Anne La Grange, akik Erkel operáiban magyarul énekeltek. A vendégek száma
egyébként is megnőtt: a néger Ira Aldridge, a francia tragika, Rachel, az olasz
hősnő, Adelaida Ristori mellett neves táncosnőket is lehetett látni, mint a svéd
Lucille Grahn vagy a spanyol Pepita da Oliva.

A színház azonban - mint az egyetemes művelődéstörténetben már annyiszor -

a Bach-korszakban is cenzúrázhatatlannak bizonyult. Mert be lehetett tiltani a
Bánk bán-t, Schiller Ármány és szerelem című szomorújátékát, sőt be lehetett
záratni átmenetileg a karzatot is; "a közönség - úgymond - éretlenebb része"
mesterfokra fejlesztette a belehallás gyakorlatát, akár volt rá ok a
példázatdrámák szövegében, akár nem, és csak a színészi gesztusok,
hangsúlyok, azaz a színjáték nem-verbális elemei hordozták a politikai
tartalmat. Egyetlen példát idézünk fel. Josef Worafka pesti rendőrfőnök 1862-
ben engedélyezett egy francia vígjátékot, amelyben a szereplők egy híres
emberek arcképét tartalmazó albumot lapozgatnak: "Lord Palmerston -
Gorcsakoff gróf - Liszt Ferenc - Viktor Emmánuel... én elvállalom, legyenek jó
barátaink." Az angol és az orosz külügyminiszter, valamint Liszt nevének
említése után az Ausztria ellen háborúzó piemonti uralkodó hallatára a nézőtér
egységesen tapsolt ("allgemein applaudirt"). A szöveget - a fennmaradt
színházi példány tanúsága és Worafka mentegetőzése szerint is -
művésznevekre írták át: Delavigne, Berlioz, Vernet Horace, Liszt, Meyerbeer.
[21] A kiegyezés után, már 1875-ben, amikor a vígjátékot magyar környezetbe
helyezték, a névsor így alakult: Liszt Ferenc, Jókai Mór, Deák Ferenc.

Megjegyzendő, hogy az évtized nem fordította meg a főváros magyarosodási

tendenciáját, csak lelassította. A német polgárság - Albrecht főherceg helytartó
támogatásával - részvénytársasági alapon új színházat emelt az Újvásártéren,
amely 1854 és 1869 között működött, 1200-1500 fő befogadóképességgel. A
részvényesek között magyar arisztokrata és nemes elvétve található, a pesti
nagypolgárság ismert nevei (Wodianer, Valero, Sina, Heckenast) annál inkább.
[22] Az elkülönülés azonban ekkor sem vált teljessé, hiszen a burzsoázia másik
hányada a Nemzeti Színház páholybérlője volt.

Az arisztokraták szervezte gyűjtések - 1854-ben a Casinóban, 1858-ban

országosan - még a reformkor szellemét idézték: az utóbbiból a működtetést
segítő "Károlyi-alap", gr. Teleki József akadémiai elnök és gr. Karácsonyi Guido
hagyományozott pénze pedig a magyar drámairodalom fejlesztését szolgálta.
Az évtized legnépszerűbb írójává érett Jókai Mórt lelkesen ünnepelték, amikor
a Dalmá-ban (1852) avar környezetbe plántált példázatot írt a nemzeti
megmaradásról vagy 1860-ban szintén egyjelentésű parabolát a Szigetvári
vértanúk-ban, ám mágnás-elleneséggel és a nemzeti egység megbontásával
vádolták, amikor a Teleki-pályázatra a Dózsa György-öt nyújtotta be, amely
1857-ben megosztotta a közönséget: a páholyok üresen maradtak, a karzat
viszont kihívta és megkoszorúzta a szerzőt. Mindez történt annak ellenére,
hogy a dráma a főrangú Csáky Lóra nemzeti egységre, az érdekegyesítés
megőrzésére felhívó szavaival zárult: "... egy leend / Minden magyar, ki egy
hazát imád: / Akár selyem, akár daróc fedi..."[23]

Ha az abszolutizmus kora miatt lassítva is, de megindult (a lakosság és így a

potenciális közönség növekedésének arányában) a színházszervezet
differenciálódása. A Nemzeti Színházat intendánsa, gr. Festetics Leó már
1853-ban udvari színháznak szerette volna látni. Ez ugyan nem következett be,
de elmozdulás ebbe az irányba kétségkívül történt, amikor 1863-tól a Nemzeti
rendszeres évi uralkodói segélypénzt kapott. Molnár György Budai
Népszínháza két ciklusában (1861-1864, 1867-1870) valódi alternatívát kínált:
a magyar Théâtre Français mellett a magyar Odéont.[24] A Lánchíd budai
hídfőjében épült, tehát könnyebben elérhető, mintegy 1000 nézőt befogadó
színház - lassanként leküzdve a Nemzeti Színház műsorával való
párhuzamosságokat - elsőként játszott nálunk sikeres produkciókat sorozatban
("en suite"), ami viszont a biztosított törzsközönség hiányával és (ezt
ellensúlyozva) nagy szériák játszásával járt együtt. A Dunanan apó utazása
című Offenbach-operett a kánkánnal, Az ördög pilulái című operett vetített
színpadi látomásaival és csodáival, a Bem hadjárata című látványosság százas
vagy azt közelítő szériáival kijelölte a színjátéktípusoknak azt a körét, amely (a
népszínmű második hullámával kiegészülve) a 19. század második felének
népszínházi alapműsora lett. Molnár már az 1861. szeptember 14-ei
színháznyitón néven nevezte azokat a közönségrétegeket, amelyek mindvégig
a német vagy a Nemzeti Színház vonzáskörében maradtak: az arisztokráciát, a
német és zsidó polgárságot. A főrangúak valóban ritkán és csak operett-
előadásokon látogatták a színházat. Páholyt a kiegyezés után is csak gr.
Andrássy Gyula és br. Eötvös József tartott itt. A polgári közönség körét a
tömegközlekedés hiánya és így a színháztól való távolság vonta meg: Budán
ez a Fő utcától a Tabánig, Pesten jószerével a Belvárosra terjedt ki.
(Társaskocsik, azaz omnibuszok közlekedtek alkalmilag a Nemzeti Színháztól
Budára, a kiegyezés után pedig már vasút is "hordta rá" a közönséget az
előadásokra.) A karzat (a másfél ezres egyetemi hallgatóságra épülve) alkotta
a Budai Népszínház legstabilabb és hangadó közönségét. Molnár megkísérelte
publikumát bővíteni: a Rácváros megnyerésére nemzetiségi népszínművet
játszott (színészei között is volt szerb származású), tartott ingyenes
népelőadásokat, kedvezményt adott a diákoknak, óbudai előadásokat tervezett
a hajógyár munkásainak szombaton és vasárnap. A látványos produkciók nagy
költségeit tekintve ez csak alkalmi törekvés lehetett.

A népszínháznak azonban Pesten kellett megvalósulnia, ahol a külvárosokban

nagy közönségtartalék rejlett. Ezt próbálta kiaknázni a Terézvárosban, a
zsibárusok terén a Hermina téri Színház (1870-76) német és magyar
előadásaival, illetve az Erzsébetvárosban az István téri Színház (1872-1874).
Miklósy Gyula az utóbbiban már hasznosította mindazt, ami Budán még
problémát okozott. 957 nézőt befogadó színházában már csak 14 páholy volt,
szemben a 154 földszinti zártszékkel és 200 földszinti hellyel meg a differenciált
karzattal, ahol szintén 174 zártszék és 82 ülőhely biztosította, hogy a kispolgár
olcsón elkülönülhessen a 400 fős karzat vegyes, külvárosi közönségétől.[25]

A pesti Népszínház megvalósulásának az adott döntő lökést, hogy 1873-ban

Budapestté egyesült a három város, és Európa leggyorsabban fejlődő
metropolisza lett: az 1869. évi 16. helyről 1900-ra a 6. helyre futott fel.
Ugyanekkor vannak reális, statisztikai alapjai a népszínházi dokumentumokban
továbbélő reformkorias-hazafias retorikának is, amely a színházat a
magyarosítás eszközének tekintette: 1870 táján a három város népességének
mindössze 46 százaléka volt magyar anyanyelvű. [26]
A Népszínház ennek megfelelően a megnyitandó Nagykörút vonalán, a
Józsefvárosban épült, kimondottan zenés-szórakoztató színháznak: nagy
zenekari árokkal, 7 kulisszapárral működő, kétemeletes süllyesztővel és
zsinórpadlással dolgozó színpaddal. 49 (+1 udvari) páholya mellett 1407 ülő-
és 475 állóhellyel várta közönségét. A színházigazgató-bérlőnek minimum
hetente 3 előadást kellett tartania (szombaton és vasárnap feltétlenül), és
legalább vasárnap népszínművet kellett adnia. Az első négy évben (1875.
október 25. - 1879. szeptember 20.) 1390 előadáson 1 439 000 nézőt fogadtak;
az 1883-1885. naptári években 1041 előadáson 1 197 943 néző volt (Bécsben
is játszottak 27 estén); 1889-1991-ben 898 előadáson 1 021 942 nézőjük
akadt. Az átlagos nézőszám tehát: 1035-1150-1138. Az első periódusban még
a népszínmű volt túlsúlyban az operettel szemben (519-484), az 1880-as
évtizedben az arány megfordult (287-392). Az előadásszám és a nézőszám az
1890-es években is a fenti keretek között mozgott, miközben az átlagos
nézőszám emelkedett (1892-1894: 1252, 1895-1897: 1373)[27].

Azt persze sohasem lehet kimutatni, mekkora szerepet játszott a Népszínház

és ezen belül a népszínmű a maga nóta-kultuszával abban, hogy az 1870. évi
46 százalékról a magyar anyanyelvűek aránya 1900-ra 79,5 százalékra nőtt. A
művelt közvélemény ezt sokban a népszínműnek és primadonnájának,
Blahánénak tulajdonította. Naplójába mindenesetre büszkén írhatta bele
gr. Andrássy Gyulának (ekkor már a Monarchia külügyminiszterének)
dicséretét: "Gondoljon csak vissza, ezelőtt pár évvel miféle gigerli-gogerli
nótákat énekeltünk. Hogy most ezeket nem halljuk, az mind a maga
érdeme."[28] Az kétségtelen, hogy a népszínmű-dalok folklorizálódása, füzetes,
olcsó szöveg- és kottakiadásuk most már a kispolgárság számára is
hozzáférhetővé tette a színházi szórakozás-élmény "meghosszabbítását",
otthoni újraélését. 1879-ben, a császári pár ezüstlakodalmi bécsi koncertjén
pedig a népszínmű, jelesül Csepreghy Ferenc A piros bugyelláris-a képviselte
dalaival és a Török bíróné menyecske-jelmezébe öltözött Blahánéval
Magyarországot.

A népszínmű második, Tóth Ede és Csepreghy fémjelezte hulláma azonban

(mivel csak szenvedély-konfliktusok alkotta világa hamar ismétlődni kezdett)
kimerült; ezt erősítette a típusdíszletek alkalmazása és a minden szerepet
önmagára szabó Blaháné játéka, a slágernóták vándorlása darabról darabra.
Jellemző eset volt Tamássy Józsefé, Blaháné legjobb népszínmű-partneréé,
aki eltévesztette a dalt: "A nótát szidta, miért olyan egyforma valamennyi."[29]
A népszínmű ugyanakkor mintegy lefoglalta a kortárs tematikát: a magyar
operett kísérletei vagy a múltban, vagy újromantikus-mesés környezetben
játszódtak, miközben a francia operettet a bécsi aranykor darabjai, majd (már a
századvégen) az angol revü-operett darabjai követték. A Blaháné - Pálmay Ilka
- Hegyi Aranka - Küry Klára névsorból akár a nőeszmény alakváltozása is
kifejthető. A látványosságok szenzációit a Verne-regénydramatizálások adták,
amelyekért a Népszínház ádáz küzdelmet folytatott a pesti, 1869 óta a Gyapjú
utcában játszó német színházzal, sőt a bécsi Carltheaterrel is. Ugyanez történt
a vendégművészekkel is.

A Nemzeti Színház azzal, hogy a népszínművet és az operettet átadta a

Népszínháznak (1875), szembenézni kényszerült arisztokrata
páholyközönségének részleges elpártolásával Br. Podmaniczky Frigyes
intendáns szerint (az 1876/77. évadról írt jelentésében) "mint társaskör, mint
találkozási hely a színház többé nem létezik..."[30] A színházi kínálat bővülése
alakította azt a szokást a fiatal főrangúak körében, hogy egy-egy estén
végiglátogatták páholyaikat a Kerepesi úton, a Gyapjú utcában és a
Népszínházban. (A szokást csak azok az értelmiségiek, az újságírók követték,
akiknek szabadjegyük volt.) Változatlanul a német színészet közönségét alkotta
a két leggazdagabb városrész, a Lipót- és a Terézváros több mint 100 ezres
lakossága. A megmaradt törzsközönség: a középosztály, a földszint és a II.
emelet bérletesei. A mélypont az 1870-es évek végén a Csongor és Tünde
ősbemutatóján is megmutatkozott (1879. december 1.), amikor a nézőtéren ülő
Prielle Kornélia szerint "mellette egy úr elaludt, egy másik otthagyta az
előadást, többen fecsegtek a legragyogóbb dialógusok alatt..."[31]

A Nemzeti Színház befogadóképessége fokozatosan csökkent. Amíg azonban

korábban kényelmi szempontok igazgatták az átépítéseket, 1882-ben az előző
évi bécsi tűzkatasztrófa, a Ringtheater égése váltotta ki a nézőtér további
átalakítását: ennek hatására az 1700 körüli befogadóképesség (felszámolva
ezúttal a földszinti állóhelyek drámai előadásokat zavaró, sétáló publikumát)
849 főre csökkent, ami drámai előadásokon (esetente négyszer) 50 zenekari
székkel volt bővíthető [32] Paulay Ede, az 1878 és 1894 közötti igazgató
sikerrel alkalmazott népszínházi módszereket is: a villanyvilágítás
bevezetésével új látványhatásokat ért el irodalmi értékű szövegek, drámai
költemények színrevitelekor, háziszerzőként foglalkoztatta a vígjátékíró Csiky
Gergelyt, a Verne-dramatizálásokkal Jókai Mór regényeinek színpadi változatát
(Az aranyember, 1884; Fekete gyémántok, 1885) szegezte szembe.
Előadásait, a készletgazdálkodó szcenika ellenére, az uralkodó divat, a
színpadi historizmus, a meiningenizmus szellemében és gyakorlatával tette
vonzóvá (a mintát adó meiningeni társulat a Gyapjú utcában vendégszerepelt,
három ízben is), s bár sikereit bérletesei miatt nem "tudta en suite" játszani, a
sikereket sűrítette. (Az ember tragédiája 1883. szeptember 21. és 1886.
december 25. között már 50 előadást ért meg.) Így elérte, hogy a Nemzeti
Színház az Operaház megnyitása (1884) után három-négy évaddal
stabilizálódott, a Gyapjú utcai német színház leégését (1889) követően pedig
törzsközönsége gyarapodott is, elsősorban a Nagykörút vonala által határolt
belső kerületekből.[33] Hosszabb távon az eleve ideiglenesnek épült Nemzeti
azonban vesztésre állt, hiszen "az operaház fénye, sőt még a népszínház
díszes nézőtere mellett is a nemzeti színház kopott, sötét, színehagyott
nézőtere nem hat valami hivogatólag a közönségre..."[34] Ezért már 1893-tól (a
közeledő millenniumra tekintettel) napirendre került egy új Nemzeti Színház
építése.

Az 1884-ben megnyílt Magyar Királyi Operaház az udvari színházak modelljét

követte; a jelző financiális, építészeti és közönségviszonyait tekintve egyaránt
igaz. Belvárosi helyen épült (részben az egykor Hermina téri, kültelki színház
helyén), a főváros Sugár útján. 1220 fős befogadóképessége majdnem egyenlő
arányban oszlott meg a földszint, a III. emelet és a páholysorok között. A
társadalmi életet az annak idején Széchenyi István által igényelt "sok bájos
rejtekhely", számos társalgó tette lehetővé.
A magyar arisztokrácia élt is ezzel a későn kapott nyilvánossági lehetőséggel.
Pontosan ismerjük az első 25 év páholy- és földszinti támlásszék-bérleteseinek
névsorát. Egybevetve a Nemzeti Színház 15 esztendő előtti, hasonló
névsorával, a páholybérlő családok nevei csaknem azonosak. A legelőkelőbb
helyeken (a földszinti páholyokban és a földszinti első, úgynevezett. kaszinói
sorban) változatlanul a Széchenyi, Karácsonyi, Andrássy, Szápáry, Csekonics,
Bethlen stb. grófok, a Révay, Bornemisza stb. bárók foglaltak helyet. "A
kaszinói bérlők nála csak rövid ideig időztek a nézőtéren; leültek, tereferéltek, a
páholyokban viziteltek vagy föllátogattak a szinpadra..." - jellemezte
viselkedésüket az egykori zenekritikus. [35] Kéretlen tanácsadó testületként is
működtek az intendatúra mellett; 1886-tól kezdeményezői és résztvevői voltak
az akkor még évente többször tartott operabáloknak. Az Operaházban az
udvari proszcénium-páholy sem maradt üresen, Habsburg József főherceg és
családja látogatta. A nézőtéren határozott kasztrendszer érvényesült: a
főrangúak elkülönültek a középosztálybeli bérletesektől (a köztisztviselők
különböző testületei is béreltek páholyt vagy földszinti támlásszékeket). A III.
emeleti zeneértők, akik partitúrából kísérték az előadásokat, minthogy külön
lépcsőházakban közlekedtek, nem is találkozhattak épületen belül a közönség
többi részével. Az első téli évad 1000 forintos páholybérlete és az ennek
megfelelően bontott helyárak eleve lehetetlenné tették, hogy a főváros
közönsége, amely már a király jelenlétében tartott megnyitón az előtérbe
benyomulva birtokba vette volna legalább a látvány erejéig az épületet (az
úgynevezett operaházi csatában), nemigen jutott el az előadásokra. Az átlagos
nézőszám (1884-720, 1885-857, 1886-737, 1887-786 fizető néző)
mindazonáltal 60 százalékos kihasználtságot mutatott, [36] ami elsősorban a
pénzarisztokráciának, a nagypolgárságnak köszönhető, amelynek tagjai meg
tudták fizetni a páholyok 9-11, a földszinti támlásszékek 3 vagy 2,50 forintos
napi árát.

A nagy- és középpolgárság a "magunk között vagyunk" komfortérzését

azonban nem itt, hanem az 1896-ban megnyílt Vígszínházban találta meg,
amely a leégett Gyapjú utcai színház pótlására, főként a Lipótváros és a
Belváros közönségének épült, és amelynek kezdetben még játéknyelve is
vitatott volt: magyar legyen-e vagy maradjon német.

1890 és 1896 között a főváros lakossága újabb százezerrel gyarapodott és

meghaladta a "600 00 főt; ezen belül a magyar népességhányad 67,1
százalékról 79, százalékra nőtt, a németeké 23,7-százlékról 14,1 százlékra
csökkent.[37] Emellett a színházi, jelesül a vasárnapi közönség bővülését
eredményezte az 1891: XIII. törvénycikk, amely biztosította az ipari munkásság
heti munkaszüneti napját. Az 1890-es évek színházalapításai már célzottan a
főváros "fehér foltjait" vették célba, és (noha a magyarosítás jelszavait nem
nélkülözték) kimondottan üzleti vállalkozásként indultak. Ha áttekintjük a
Magyar Vígszínház Rt. színházat építő és működtető, 203 alapító és 158
részvényes tagjának névsorát, nemcsak e két névsorban találunk nagyszámú
egybeesést, hanem rálapozunk a Nemzetiben és az Operában páholybérlők
tekintélyes hányadára is. A Széchenyiek, az Andrássyak és társaik befektetési
lehetőséget is láttak a Vígszínházban, amelynek pártolói és közönségtáborát
azonban már a Lipótvárosi Kaszinóban tömörült nagypolgárság alkotta (a
Hatvani Deutschok, a Wodianerek, a Machlup család, Lánczy Leó, Weisz
Manfréd), de "mertek" részvényt jegyezni a színház művészeti és
adminisztratív vezetői, az Országos Színészegyesület és - példának okáért -
Spannraft Ágoston díszletfestőművész is. A pompás épület az egész városrész,
az Új-Lipótváros fejlődésére is kihatott; a fényűző, mintegy 1800 személyes
nézőtér (bár a karzaton még állóhelyi közönséget is fogadott) pedig lépésről
lépésre hasonította magához a kezdetben elkéső, előadás közben érkező,
hangosan cseverésző földszinti és páholyközönséget (itt később a szmoking és
a frakk lett a bevett alkalmi viselet), valamint a karzatnak a pénzéért mindenen
nevetni akaró publikumát.[38] Az első évben (1986. május 1 - 1897. június 30.)
tartott 423 esti és 41 délutáni előadáson eldőlt nemcsak az új színház sorsa
(első emblematikus produkciójuk, Paul M. Potter Trilby című darabja 1897.
május 5-én került színre és többszöri felújítással összesen 170-szer játszották),
hanem véglegessé vált a német színészet veresége is. A századfordulóig a
Vígszínház kiváló olasz és francia vendégegyütteseket fogadott: Gustavo
Salvini, Ermete Zacconi, Ermete Novelli, Gabriele Réjane társulatát; a bécsi
Burgtheater 1897. évi fellépése azonban botrányba fulladt.

A magyarosodási tendenciát jókor észlelte Rosenfeld-Feld Zsigmond, aki az

1874 óta németül játszó és általa 1879 óta bérelt, 1200 nézőt befogadó
Városligeti Színkörben 1889-ben magyarul kezdett játszani, bár a nyelvet ő is
csak 35 évesen kezdte tanulni és élete végéig akcentussal beszélte.[39] A
Városliget már a század közepe óta a kispénzű pestiek gyalog elérhető,
vasárnapi kirándulóhelye volt ("a zöld"), ahol ugyanakkor, a kocsikorzón,
előkelő társasági élet is folyt. (Erre lásd Arany János pontos-szép versét: Ének
a pesti ligetről, 1877.) A munkásmozgalmi helyszínként is számon tartott
ligetben Feld a Népszínház lejátszott operett-, népszínmű- és bohózat-műsorát
éltette tovább, de 40 páholya is volt színkörének, amelyek egyikében a magyar
nyelvű újranyitáson ott ült családjával a prológot író Jókai Mór, Feld
utánpótlásról is gondoskodott: részben a Városligeti Színkörben, részben az új
Lövölde Rottenbiller utcai dísztermében 1889-től magyar nyelvű előadásokat
tartott - gyermekszínészekkel, gyermekeknek, rímes- verses
mesedramatizálásokkal szoktatva leendő közönséget.

Óbudát csak vándorszínész-csapatok látogatták 1892-ig, amikor az iparosodó

városrész zömmel németajkú közönségének Goldberger Imre, a textilgyáros
família tagja színkört épített. A főleg népszínmű-, bohózati műsort a
legsikeresebb nyáron, 1894-ben három hónap alatt 21 753 fizető néző látta.
1897-ben Serly Lajos zeneszerző, Feld egykori városligeti karnagya egy
bőrgyári raktárépületből alakította ki a Kisfaludy Színházat. A 450 férőhelyes
színház páholyaiban a megnyitón ott ült a belügyminiszter (1907-ig a színházak
őhozzá tartoztak), a kultuszminiszter, a főkapitány és a Nemzeti Színház
igazgatója is: az ötödik fővárosi kőszínházat ünnepelték.[40] Pesten pedig
megkezdődött a Nagykörúton kívüli városrészek színházi ellátása, a külső
Erzsébetvárosban, az Izabella téren ugyanebben az évben megnyílt Magyar
Színházzal, amely - már a 20. század jeleként - a nagyhatalmú Rákosi-Beöthy
család részvénytársasági vállalkozásaként alakult.[41]

A századfordulóra a színház a társadalmi nyilvánosság bevett fóruma lett;

kialakult, megvalósult Budapesten is Paulay Ede 1883-as jóslata: "Minden
főváros egyik főkelléke, hogy minden rendű lakosának igényeihez szabott
szinházai legyenek..."[42]

[1] Belitska-Scholtz, Hedvig - Somorjai, Olga: Das Kreutzer-Theater in Pest (1794-

1804). Wien, 1988. 21. old.
[2] Színházi hírek 1780-1803. Összeáll. Wellmann Nóra, Bp., 1982. 67. old.
(Színháztörténeti Könyvtár 13.)
[3] Kádár Jolán: A budai és pesti német színészet története 1812-ig. Bp., 1914. 43. old.
(Német philológiai dolgozatok XII.)
[4] Kádár Jolán: A budai és pesti német színészet története 1812-ig. Bp., 1914. 40. old.
(Német philológiai dolgozatok XII.)
[5] Kerényi Ferenc: Az első magyar hivatásos színtársulat társadalmi kapcsolatairól.
Századok 1974. 423-435. old.
[6] Benda Kálmán: A magyar jakobinusok iratai I-III., Bp., [1952-] 1957. 155-156.,
672., 274. old.
[7] Kádár Jolán: A pesti és budai német színészet története 1812-1847. Bp., 1923. 44.
old.
[8] A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig. S. a. r. Kerényi Ferenc. Bp., 1987. 121-
122. old (Magyar Levelestár)
[9] Kádár Jolán: A pesti és budai német színészet története 1812-1847. Bp., 1923. 11.
old.
[10] A magyar színikritika kezdetei 1790-1837. I-III. s.Kerényi Ferenc, Bp., 2000. 141.
old. (A magyar irodalomtörténetírás forrásai 16-18.)
[11] Széchenyi István: Magyar játékszínrűl. Pest 1982. 60. old. (Hasonmás kiadás: Bp.,
1987.)
[12] Kerényi Ferenc: A budai Várszínház bérletes közönsége (1834-1835), ItK 1977.
363-367. old.
[13] A magyar színikritika kezdetei 1790-1837. I-III. s.Kerényi Ferenc. Bp., 2000. I.
488.II.old. (A magyar irodalomtörténetírás forrásai 16-18.)
[14] A magyar színikritika kezdetei 1790-1837. I-III. s.Kerényi Ferenc, Bp., 2000, II.old.
(A magyar irodalomtörténetírás forrásai 16-18.)
[15] A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig. S. a. r. Kerényi Ferenc. Bp., 1987. 204.
old (Magyar Levelestár)
[16] Kerényi Ferenc: A Nemzeti Színház és közönsége (1845-1848). ItK 1980. 428-444.
 [17] Jókai Mór összes művei. Kritikai kiadás. Cikkek és beszédek II. 1848, kiad.
Szekeres László, Bp., 1967. 253. old.
[18] Gyulay Lajos naplói 1848-1849, I-II. s. a. r. V. András János - Csetri Elek -
Miskolczy Ambrus, Bp., 2003. 208. old.
[19] Gyulay Lajos naplói 1848-1849, I-II. s. a. r. V. András János - Csetri Elek -
Miskolczy Ambrus, Bp., 2003. 131. old.
[20] Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása (1843-
1878) = Tanulmányok Budapest múltjából XV., Bp., 1963. 453. old.
[21] Dietrich, Margret: Die Wiener Polizeiakten von 1854-1867. Wien, 1967. 133-134.
old.
[22] Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása (1843-
1878) = Tanulmányok Budapest múltjából XV., Bp., 1963. 454-455., 481.
[23] Jókai Mór összes művei: Kritikai kiadás. Drámák 1. 1843-1860, kiad. Solt Andor.
Bp., 1971. 584. old.
[24] Iratok a Nemzeti Színház történetéhez szerk. Pukánszkyné Kádár Jolán, Bp., 1938.
42. old. (A Nemzeti Színház százéves története II.)
[25] Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása (1843-
1878) = Tanulmányok Budapest múltjából XV., Bp., 1963. 471-472., 481. Alpár
Ágnes: Az István téri Színház 1872-1874. Bp., 1986. 38. old. (Színháztörténeti
Füzetek 76. Kültelki színházak műsora 1.)
[26] Budapest története IV., szerk. Vörös Károly, Bp., 1978. 377., 452. old.
[27] Kolta Magdolna: A Népszínház iratai. Bp., 1986, passim. (Színháztörténeti
Könyvtár 16.)
[28] Blaha Lujza naplója. S. a. r. Csillag Ilona. Bp., 1987. 153. old.
[29] Blaha Lujza naplója., S. A. R. Csillag Ilona. Bp., 1987. 148. old.
[30] Iratok a Nemzeti Színház történetéhez., Szerk. Pukánszkyné Kádár Jolán. Bp., 1938.
493. old. (A Nemzeti Színház százéves története II.)
[31] Vörösmarty Mihály összes művei. Kritikai kiadás. Drámák IV., S. a. r. Fehér Géza -
Staud Géza - Taxner-Tóth Ernő. Bp., 1989. 868. old.
[32] Iratok a Nemzeti Színház történetéhez.. Szerk. Pukánszkyné Kádár Jolán. Bp., 1938.
565. old. (A Nemzeti Színház százéves története II.)
[33] Iratok a Nemzeti Színház történetéhez. Szerk. Pukánszkyné Kádár Jolán. Bp., 1938,
565. old. (A Nemzeti Színház százéves története II.)
[34] Iratok a Nemzeti Színház történetéhez. szerk. Pukánszkyné Kádár Jolán. Bp., 1938.
600. old. (A Nemzeti Színház százéves története II.)
[35] Béldi Izor: Intimitások. Bp., é. n. [1922]
[36] Tallián Tibor: Intézménytörténet 1884-1911 = A budapesti Operaház 100 éve.
Szerk. Staud Géza, Bp., 1984. 64. old.
[37] Budapest története IV., Szerk. Vörös Károly Bp., 1978. 377.; 452. old.
[38] Hegedűs Gyula: Emlékezések. Bp., 1921. 31-32.
[39] Alpár Ágnes: A Városligeti Színkör 1889-1934. Bp., 1991. 21-22. old.
(Színháztörténeti Füzetek 79. Kültelki színházak műsora 2.)
[40] Alpár Ágnes: Az Óbudai Kisfaludy Színház 1892-1934. Bp., 1991. 33., 65. old.
(Színháztörténeti Füzetek 80. Kültelki színházak műsora 3.)
[41] Rajnai Edit: A Magyar Színház = Magyar színháztörténet 1873-1920. Szerk. Gajdó
Tamás, Bp., 2001. 175-176.
[42] Paulay Ede írásaiból. Szerk. Székely György., Bp., 1988. 121. old.ínháztörténeti
Könyvtár 17.).
Budapesti Negyed 46. (2004/4)

Hollósy Kornélia szalonja

________________
KISS CSILLA

Az 1850-es évek Pestjének egyik kedvelt társasösszejöveteli helye volt a neves

operaénekesnő, Hollósy Kornélia szalonja. Erről a szalonról a legtöbbet
Vadnay Károlytól tudunk, aki ifjú íróként gyakran vendégeskedett itt. Érdekes,
hogy ez a kedvelt és sokak által sűrűn látogatott szalon nem szerepel a 19.
századi memoárokban: A szalon látogatói közül többen is írtak emlékiratot
(Degré Alajos, Frankenburg Adolf, Egressy Gábor, Jókai Mór, Vachott
Sándorné Csapó Mária, Bulyovszky Lilla), de egy szóval sem - vagy nem
ebben az összefüggésben - említik Hollósy Kornéliát.2 A levelezésükben
szintén csak egy-egy elszórt utalást találunk a szalonról.

A 20. században két szerző - Barna János és Diósszilágyi Sámuel - is

foglalkozott Hollósy Kornéliával, de a szalonra vonatkozóan mindketten Vadnay
Károly írásaira hagyatkoztak.[1] Magam is nagyban támaszkodtam Vadnay
Károly visszaemlékezéseire, amelyek közléseit korabeli újságcikkek és
naplórészletek tanúságaival egészítettem ki, amikor a szalon háziasszonyát és
vendégeit, valamint az ottani társasélet sajátosságait kísérlem meg bemutatni.

A magyar csalogány

Hollósy Kornélia nem a korban szokványos színésznői-énekesnői pályát futotta

be. Már származásával is "kilógott" pályatársnői közül. Apja, Korbuly Bogdán,
örmény eredetű, gazdag temesi földbirtokos volt, ötezer hold tulajdonosa.
1832-ben kapott nemességet, amely kiterjedt fiú- és leányági törvényes
leszármazottaira is. A nemességgel együtt családnevüket Hollósyra
változtatták. Kornélia édesanyja a szintén örmény származású Csausz Mária
Magdolna volt. A házasságból 11 gyermek született, 5 fiú és 6 lány. Kornélia
volt köztük a legfiatalabb, 1827. április 13-án látta meg a napvilágot. Legkisebb
gyermeke születésének Korbuly Bogdán nem tudott maradéktalanul örülni,
ugyanis felesége belehalt a szülésbe. A sokgyermekes özvegyember hamar
újranősült, ismét egy örmény családból származó lányt vett el feleségül,
Lászlóffy Rebekát.

Korbuly, azaz ekkor már Hollósy Bogdán nagy gondot fordított gyermekei
taníttatására. Kornéliát vejéhez, Szabó Antal alispánhoz küldte Temesvárra,
hogy a fiatal leány magasabb tanulmányokat végezhessen. Az itteni zárdában
hamar kitűnt Kornélia zenei tehetsége. Jól zongorázott és magánórákat is vett
egy kiöregedett bécsi tenoristától. Ő hívta fel Hollósy Bogdán figyelmét a
kislány tehetségére, és azt javasolta, hogy adja leányát művészi pályára. Az
apa azonban hallani sem akart erről, hiszen a színpad ekkoriban nem az a hely
volt, ahol nemes kisasszonyok kereshették volna boldogulásukat; a 19. század
elején a színésznői "hivatást" sokan erkölcstelennek tartották. Kornélia
azonban vágyódott a világot jelentő deszkákra, és amikor középiskolai
tanulmányait befejezte, arra kérte apját, engedje külföldi tanulmányútra. Ennek
érdekében kikérte anyai örökségét és hozományát, valamint lemondott minden
további anyagi igényéről. Hollósy Bogdán végül beleegyezett a külföldi
utazásba, s a fiatal lány sógora egyik távoli nőrokonának társaságában útnak is
indult.

Először Bécsbe, majd Milánóba utaztak, ahol Kornélia két évet töltött, és
tanulmányai befejeztével vizsgát tett. A külföldi fellépések után 1846-ban
hazalátogatott Temesvárra. Ebben a városban lépett először magyar
színpadra: Bellini Alvajáró című operájának jótékony célú előadásán
mutatkozott be először a hazai közönségnek. A fiatal művésznő komoly sikert
aratott, de Hollósy Bogdán még ekkor sem békélt meg azzal, hogy lánya a
színpadi pályát választotta. Kornélia azonban minden lebeszélési kísérlet
ellenére is kitartott elhatározása mellett, s mivel temesvári játékáról
elismeréssel írtak a fővárosi lapok is, Pestre utazott.

A Nemzeti Színházban ebben az időszakban javában dúlt a "dráma-opera"

háború.[2] A színház vezetősége, tagjai, sőt még a közönség is két pártra
szakadt. A dráma-pártiak féltették a magyar nyelven előadott darabokat a
"nemzetietlen", idegen nyelvű operáktól, míg az opera-pártiak arra hivatkoztak,
hogy a színház anyagi helyzete miatt előnyös, ha sok operát játszanak,
amelyek színpadra állítása ugyan többe kerül, mint a prózai műveké, de
hosszabb ideig lehet műsoron tartani őket, és a közönség többször is szívesen
meghallgatja ugyanazt a zeneművet.

A művészek között leginkább az adott okot az ellenségeskedésre, hogy az

énekesek fizetése jóval nagyobb volt, mint a prózai színészeké.[3] Komoly
eltérés volt az énekesnők és a prózai színésznők ruhapénz- juttatásai között is.
Schodelnénak 1000 forint volt az éves ruhapénze, míg az akkor már vezető
színésznőnek számító Laborfalvi Róza mindössze 400 forintot vehetett fel
évente a pénztárban ezen a jogcímen. (Az 1846-ban frissen a Nemzetihez
szerződtetett Hollósy Kornéliának is ennyit ajánlott fel az igazgatóság, majd a
következő évben 1000 forintra emelte.)

Amikor Hollósy Kornélia Pestre érkezett, a Nemzeti Színház operai

társulatának legkedveltebb - és legtehetségesebb - primadonnája Schodelné
Klein Róza volt. (Ő volt az, aki miatt Déryné végül vidékre szerződött.)
Petrisevich Horváth Lázár, a Honderü című lap főszerkesztője, aki jól ismerte
Csausz Márton orvosprofesszort, Kornélia nagybátyját, azzal az ötlettel állt elő,
hogy a fiatal művésznő mutatkozzon be a pesti publikum előtt is. Gróf Ráday
Gedeon, a Nemzeti Színház intendánsa kapva kapott az ajánlaton, ugyanis az
operaénekesnők - Schodelné, De Caux Mimi, Csillag Róza - egyszerre
jelentettek beteget. Ez azért is kínos volt az igazgatóságnak, mert Alboni
Marietta, a világhírű olasz alt énekesnő éppen Pesten vendégszerepelt, s
partnerek híján nem lehetett egész operákban felléptetni, csak áriákat
énekelhetett. Hollósy Kornélia a nagy Alboni mellett debütált a Nemzeti
Színházban 1846. július 23-án, Donizetti Lindá-jának címszerepében.

Rendkívüli sikert aratott, és nemsokára Amina szerepét is elénekelhette Bellini

Alvajárók című operájában. Valószínűleg része volt a sikerben annak is, hogy
egy gazdag földbirtokos leányának tapsolhatott a közönség. "Tetszett sokaknak
az is - emlékezett vissza később Vadnay Károly -, hogy egy előkelő úri lány
szánta magát a színpadi pályára. Tudták, hogy atyja, Hollósy Bogdán a
termékeny Temes vármegyében ötezer hold tulajdonosa, s a megyének
tekintélyes embere. A demokrácia friss szele akkor áramlotta át a rendi világot,
s az ifjak a kor szellemét is üdvözlék abban, hogy egy nagybirtokos nemes úr
finom leánya kiteszi magát tapsnak, kritikának. A színházi személyzet pedig
örömmel érezte, hogy ez a fiatal lány szerződése (sic!) a társadalom sok
előítéletét fogja megcsappantani az ő pályájukkal szemben."[4]

Hollósy Kornélia szerződtetése a színházhoz azonban nem ment simán, s a

küzdelmeket a korabeli sajtó is nyomon követte. Végül azután augusztus 26-án
gróf Ráday Gedeon levélben tudatta Frankenburg Adolffal, az Életképek
főszerkesztőjével: "Tudván, hogy mind az egész közönséget, mind magát a
tekintetes urat is igen érdekli, sietek tudatni, miszerint Hollósy Kornélia
kisasszony tegnapelőttől fogva a Nemzeti Színház szerződött tagja."[5]

Egy ideig dúlt még a primadonna-háború Schodelné és Hollósy Kornélia

rajongói között, de az előbbi végleges visszavonulása után Kornélia szinte
vetélytárs nélkül maradt a színpadon, ami nemcsak dicsőséget, de nagyon sok
munkát is jelentett számára, hiszen hetente kétszer-háromszor fellépett,
általában új darabokban vagy felújításokban.

1850 tavaszán részben politikai, részben művészeti okokból távozott a Nemzeti

Színházból, és európai körútra indult. (A politikai okok: Kornélia fivére, József,
aki a hannoveri huszároknál szolgált, ezredével átállt a magyar honvédekhez,
majd hamarosan századosi rangot szerzett; vőlegénye, Lonovics József és
annak nagybátyja, Lonovics József egri érsek is kompromittálódtak a
szabadságharc alatt. Az utóbbi ráadásul fogságban szenvedett, ezért
valószínű, hogy Kornéliának "felsőbb utasításra" mennie kellett, és az sem
lehet véletlen, hogy az előadókörút első állomása Bécs volt, ahol a császár
előtt lépett fel.) Bécs után Varsó következett, ahol többször megtekintette az
előadásokat az orosz cári család és Paszkievics tábornok is. (Említésre méltó,
hogy önálló hangversenyein Hollósy Kornélia mindig énekelt magyar dalokat.)
A varsói sikerek után azonban nem folytatta a külföldi szerepléseket, bár a
lapok már holland és olasz szerződésekről írtak, hanem 1851. szeptember 4-én
hazatért Pestre.

A Nemzeti Színház szerette volna szerződtetni, de ő csak vendégszerepléseket

vállalt, mivel esküvőjére készült. A házasságkötésre 1852. április 21-én került
sor Aradon. Ezután az ifjú pár Egerbe költözött a férj édesapjához, majd annak
halála után, 1853 májusában Bécsbe mentek az internálásból hazatért
Lonovics József érsekhez. Ekkor már megszületett első fiuk, Gyula.

Amikor Haynaut visszahívta a bécsi udvar, az új kormányzó, Albrecht főherceg

lecserélte a Nemzeti Színház vezetőségét is. Az új intendáns, Festetics Leó
gróf tervbe vette, hogy Hollósy Kornéliát visszaszerződteti a színházhoz. Ám
sorozatos próbálkozásai kudarcba fulladtak, részben azért, mert Kornélia nem
akarta magára hagyni a beteges Lonovics érseket, ráadásul ismét gyermeket
várt. A pesti színpadra végül 1855-ben tért vissza, de ekkor már nem Festetics,
hanem ismét Ráday Gedeon ült az intendánsi székben.

A Lonovics-Hollósy házaspár először az Egyetem téri Wenckheim-házban

lakott, majd átköltöztek a mai Astoria szálló helyén álló Zrínyi-házba. Ezen a két
helyszínen "működött" Hollósy Kornélia szalonja.

A szalon

Hollósy Kornélia és Lonovics József külön-külön is nagy ismeretségi és baráti

körrel rendelkezett, amelynek tagjait szívesen látták vendégül lakásukban.
Mivel mindketten nagybirtokos nemesi családból származtak, jó kapcsolataik
voltak az előkelő társasággal. A család néhány tagjának 48-as "múltja" politikai
barátságokat szőtt köréjük, Kornélia nagybátyja, Csausz Márton révén pedig az
értelmiségi elit tagjai is gyakran látogattak el hozzájuk. És ott voltak még a
feleség kollégái és rajongói is.

Mi volt hát e szalon titka, hogy ennyi különböző társadalmi eredetű és

foglalkozású embert vonzott? "E művésznővel és e nővel mindenki, akár fényes
név, akár kitűnő elme, akár társadalmi állás tünteté ki, óhajtott megismerkedni -
írta később Vadnay Károly. - Sokszor ajtaja nyitját gazdag főúr adta át szegény
írónak, előkelő asszony derék polgári nőnek, politikai nevezetesség egy
névtelen tisztelőnek. Mindenkit egyaránt a hódolat vitte oda, s a rokonszenv
tartotta ott. Bármily távol állottak is egymástól a külvilágban, a művésznő
szalonjában egy láthatatlan szál összekapcsolta őket. A nagyúr és mágnás
hölgy nem találhatta rangján alóli lépésnek, ha meglátogatja e nőt, kit előkelő
és nemes ízlés díszített, párosulva az asszonyi jóság egyszerűségével; a
szegény vendéget pedig nem riasztá vissza sohasem fönnhéjázás, sem
hidegség, sem szeszély. Jogcímet nyerhetett e szalonban mindenki, ha művelt
volt és nemesen élt. A háziasszony szívesen látott mindenkit, aki méltó volt rá.
A család "intimusai" mindig azt az ugyanegyet találták ott, amit nem lehet
megunni, mert csak ritka helyen lehet föltalálni. A tisztelet, a hódolat
komolysága párosult e légkörben a derült, fesztelen vidámság sugaraival.
Magyar szívesség és úrias műveltség nyomtak vonzó bélyeget e szalonra, mely
nem vált sem egyoldalúvá, sem exclusívvé, sem feszessé. Nem égette a
tömjént senki sem tüntetően; a könnyű társalgásnak nemcsak szárnya, hanem
tartalma is volt; ha komoly dologról volt szó, az sohasem tette nehézkessé a
beszédet, s ha szőnyegre kerültek a nap hírei, pletykái, azok sohasem váltak
közönséges mende-mondázássá. A háziasszony vidám kedélye fűszert adott
minden tárgyhoz, s a vendégek mély rokonszenve mindig megszabta az ízlés
korlátait."[6]

Hozzá kell tenni, hogy Hollósy Kornélia azért is tudta működtetni ezt a
különleges szalont, mert mind társadalmi presztízse, mind az anyagi háttere
megvolt hozzá. A színésznők általában sem ekkor, sem a későbbi években
nem tartottak fenn klasszikus értelemben vett szalonokat.
Elsősorban a vagyoni háttér hiányzott hozzá, de a kellő társadalmi
megbecsülést is hosszú évtizedek alatt lehetett csak kivívni. Amikor a
századfordulón Blaha Lujza vagy Pálmay Ilka "szalont" működtet, az
elsősorban a társadalmi ranglétrán való felemelkedés jele, illetve a férjek - báró
Splényi és gróf Kinsky - rangjával együtt járó kötelezettség. Természetesen a
vendéglátásban jeleskedtek színésznők is; Déryné, Laborfalvi Róza vagy
Jászai Mari főztjét egyaránt dicsérte a hálás vendégsereg,[7] de szalont
egyikük sem tudott - vagy akart - fenntartani.

A Hollósy-szalont látogatók egy részének nevét Vadnay is említi, de komoly

segítséget jelent a vizsgálódásban a Hollósy Kornélia 30. születésnapjára
készített emlékalbum is, amelyben a művésznő barátai, hódolói fejezték ki
tiszteletüket. Az emlékalbum ötlete is a szalon látogatóinak fejéből pattant ki; a
munkálatokat Sárosy Gyula, Dobsa Lajos és Vadnay Károly irányította.[8]
Amikor átadták a művésznőnek a zöld bársonykötésű, ezüsttel díszített
albumot, csak ennyit tudott mondani: "Ami örömet most érzek, azt én szóban
nem tudom, csak énekelve tudnám tán igazán kifejezni, beleöntve egész
szívemet."[9] A meghatottság érthető, hiszen Hollósy Kornélia volt az első
magyar színésznő, aki emlékalbumot kapott, Dérynének is "csak" emlékfüzetei,
emléklapjai voltak. Blaha Lujza lesz majd a következő, aki ilyesmivel
büszkélkedhet. (Érdekesség, hogy a "nemzet csalogánya" titulust, amelyet
Blaha Lujzához kapcsol a nemzeti emlékezet, először Hollósy Kornélia kapta
meg tisztelőitől. A korabeli sajtóban időnként "magyar csalogányként" is
szerepelt.)

Nézzük, kik voltak e szalon vendégei! Az arisztokrácia köréből gyakran

megfordult Lonovicséknál a svájci száműzetésből hazatért gróf Batthyány
Lajosné, akinek kisebbik lányát, Ilonát Erkel Ferenc - szintén a szalon gyakori
vendége - tanította zongorázni, a háziasszony pedig énekelni. Gróf Károlyi
György is sokszor vendégeskedett itt, aki az Egyetem téren szomszédnak
számított, mivel a Wenckheim-ház a Károlyi palota mellett állt. Ő volt az, aki
Hollósy Kornélia tanácsára gyűjtést indított a Nemzeti Színház felújítását
szolgáló pénzalapra.[10] Orczy Tekla bárónő, a kiváló rajzoló is a szalon
tagjának számított, mint ahogy gróf Szapáry Antal, a Nemzeti Lovarda
megteremtője és testvére, Gyula, a későbbi miniszterelnök is. A
művészetpártoló főurak közt ott volt gróf Almásy György, Hollósy Kornélia
legnagyobb rajongója: Pesten - ahogy akkoriban mondták - a művésznő egy-
egy jutalomjátéka után egy hétig nem lehetett virágot kapni, mert "Almásy Gyuri
mind lekaszáltatta." Gróf Ráday Gedeon és gróf Festetics Leó is gyakori
vendégnek számítottak, és bizonyos szempontból összekötő kapcsot is
jelentettek az arisztokrácia és a színészvilág között. E körbe sorolhatjuk még az
orosz származású Apraxin Júlia grófnőt, Batthyány Artúr feleségét is, aki
szintén a Wenckheim-házban lakott, és később, botrányos válása után a színi
pályára lépett. A társasághoz tartozott báró Eötvös József és báró
Podmaniczky Frigyes is, akinek nővérével, Júliával, és annak férjével, báró
Jósika Miklóssal szintén tartotta a kapcsolatot a Lonovics házaspár. (Igaz, hogy
csak levélben, mivel Jósikáék ekkor Brüsszelben - emigrációban - éltek.)
Ürményi József, a konzervatív politikus is szinte állandó vendég volt, s
szívesen támogatta tekintélyes vagyonából az ifjú írókat, költőket, akikkel a
szalonban megismerkedett.

A háziasszony nagybátyja révén került a szalonba Balassa János

sebészprofesszor, egyetemi tanár; Tomori Anasztáz, a görög származású
mérnök, matematikatanár, akit egy váratlan örökség tett dúsgazdaggá, és
utána vagyonából komoly összegeket áldozott jótékony célokra; Batizfalvi
Sámuel ortopéd orvos, egyetemi tanár; gróf Lázár Kálmán természettudományi
író; Greguss Ágost, aki az esztétika tanára volt a pesti egyetemen. A kiváló
gyermekgyógyász, Bókay János és családja is gyakorta felment a Zrínyi-ház
első emeletéről a másodikra a Lonovics házaspárhoz. A Bókay gyerekek,
valamint a kis Lonovics Gyula jó pajtások voltak, és amikor a fiúk megéheztek
játék közben, "Kornélia néni" lekváros kenyérrel kínálta őket.[11]

A férj baráti társaságához tartozott Zalár József, Heves vármegye alispánja, aki
szabadidejében szívesen írt verseket, a szintén poétai hajlamokkal megáldott
Erdélyi József, Heves vármegye főjegyzője, Tárkányi Béla egri kanonok és
Tanács Márton váci városi tanácsos, akik pesti tartózkodásaik idején gyakran
vendégeskedtek a Wenckheim-, majd a Zrínyi-házban, valamint Mészáros
Károly ügyvéd, jogtudós.

Írók, költők, újságírók is szép számmal megfordultak Hollósy Kornélia

szalonjában.
Gyakori vendég volt Gaál József, a Peleskei nótárius szerzője, Sárosy Gyula,
az Arany trombita szerzője, aki a Zrínyi-háztól nem messze, a mai Múzeum
körút és Bródy Sándor utca sarkán álló úgynevezett Luby- házban élt, Tóth
Kálmán, Remellay Gusztáv, Dobsa Lajos, Beöthy László, Szelestey László,
Dienes Lajos, Császár Ferenc, Pompéry János, P. Szathmáry Károly, valamint
Szigligeti Ede, Gyulai Pál, Arany János, Tompa Mihály, Jókai Mór, aki ekkortájt
szintén a közelben, a Magyar utcában lakott. (Jókaiék ablakából rá lehetett látni
a Wenckheim-ház kertjére, illetve amikor Lonovicsék a Zrínyi-házba kerültek,
"telekszomszédok" lettek a Jókai házaspárral.) A "szomszédság" révén lett a
ház vendége Vachott Sándor családja (a családfő kivételével, akinek elméje
1852-es letartóztatása után elborult, és egy elmegyógyintézetben töltötte
hátralévő éveit), valamint Vahot Imréék. Előbbiek a Wenckheim-házban,
utóbbiak a Zrínyi-házban laktak. A Zrínyi-házban, a harmadik emeleten lakott
Lisznyai Kálmán költő, aki betegsége ellenére is gyakran jelen volt a Lonovics-
Hollósy pár által szervezett összejöveteleken.

A Nemzeti Színház vezető színészei közül Egressy Gábor, Szerdahelyi

Kálmán, Szigligeti József, Bulyovszky Lilla, Markovits Ilka operaénekesnő és
Laborfalvi Róza volt a szalon állandó vendége. A színház baritonistája, Füredy
Mihály, valamint Kőszeghy Károly basszista a háziasszony kedves partnerei
voltak a szalonban tartott zenés produkciókban, csakúgy, mint a szintén
basszista Benza Károly, akinek kislányát, Idát Hollósy Kornélia rendkívül
szerette, és később, midőn Idából is operaénekesnő lett, amikor csak tehette,
feljött Dombegyházáról, hogy megnézze egykori kedvencét újabb és újabb
szerepeiben.

A zeneszerzők közül a már említett Erkel Ferencen kívül szívesen látott vendég
volt Reményi Ede, Huber Károly (Hubay Jenő apja) és pesti tartózkodásai
idején Liszt Ferenc. Az énekeseket leggyakrabban a Doppler testvérpár,
Ferenc és Károly kísérte fuvolán.

A szalonban nemcsak ének- és zeneszámokat adtak elő a meghívottak, hanem

a fiatal írók, költők gyakran itt olvasták fel először verseiket, novelláikat,
legtöbbször olyan műveket, amelyek a cenzúra miatt amúgy sem jelenhettek
volna meg nyomtatásban. A színészek gyakran játszottak el egy-egy
színdarab-részletet. A szalon háziasszonya leginkább a tréfás jeleneteket
kedvelte, amelyekben maga is aktív szerepet vállalt. Előszeretettel parodizálta
pályatársait, sőt többször tartott "balett-bemutatót" is. A legnagyobb sikert
azokkal a kettősökkel aratta, amelyben ő maga énekelte a férfi szerepeket is.

Hollósy Kornéliának nem voltak hivatalos fogadónapjai, lakása mindig nyitva

állt a vendégek előtt, és azokon a napokon, amikor nem lépett fel a
színházban, mindig nagy társaság gyűlt össze a Zrínyi-ház második emeletén.
A fellépések napjain pedig gyakorta megesett, hogy a színházi kollégák még az
előadás után felmentek Kornéliával együtt a lakásba, ahol ő - fáradtságot nem
ismerve - salátát készített az éhes művészeknek. "Általában soha senki nem
vehette észre, hogy - ha későn is - alkalmatlan időben van ott. Nem feszélyezte
a vendégeket a pazarlás látványa sem. Háziúr és asszony szívesen adták, ami
tőlük telt, de semmi fölösleges fényt nem űztek."[12]

A visszaemlékezők általában két kedves epizódot emelnek ki a szalon

történetéből, az emlékalbumon kívül. Ezek egyike a korabeli sajtóban is
szerepel, a másik azonban nem - talán mert politikai jellegű. Az előbbi a
háziasszony ama kívánságának teljesítése volt, hogy szeretne cigányzenét
hallgatni. "Nagyon szeretem a szép zenét - mondta Sárosy Gyulának -, s midőn
az Ilkában Sárköziék rágyújtanak a bokázó nótára [...] mindig irigylem magukat,
hogy annyit mulathatnak jó cigányzene mellett."[13] Sárosy Gyula összefogott
hát Tomori Anasztázzal, és összeszedték Pest leghíresebb cigánybandáit,
Patikárus Ferkó, Sárközi Józsi és Kecskeméti Józsi zenekarait, sőt
Debrecenből felhozatták Boka Károlyt és bandáját, hogy Hollósy Kornéliának
és a szalon tagjainak legyen kikkel mulatniuk.
"Emlékezetessé vált sokunknak az az este, 1857. február 11-ike, a vén Luby-
ház földszintjén [Sárosy Gyula lakásában], midőn három népzenekar kelt
valóságos hangversenyre Hollósy Kornélia előtt. Mindegyik azon volt, hogy
túltegyen a másikon. Nagy estélyt csaptunk, s a lakomaasztal közepét a
Vörösmarty mellszobrával ékítettük, a Vén cigány költőjével, aki keserű kedvvel
énekelte hattyúdalában: »Húzd, ki tudja meddig húzhatod!« [...] Ritkán volt
szünet. Mikor Jókai észrevette, hogy valaki az asztal végén toasthoz kezd
fészkelődni, megelőzte a veszedelmet felszólalván: Azt megmondom, hogy
ezúttal toast ne legyen!"[14]

A politikai színezetű eset az 1860-as évek elején zajlott.[15] Benedek

táborszernagy kormányzása idején gyakoriak voltak a tüntetések, zavargások.
Egy ilyen alkalommal a tüntető ifjúság a Nemzeti Múzeumnál a Szózat-ot
énekelte, Deákot éltette, Schmerlinget pedig szidalmazta. A tüntetés
feloszlatására érkező katonákat kövekkel dobálták meg, utána az üldözők elől
megpróbáltak elmenekülni a környék kávéházaiba, kapualjaiba. Hollósy
Kornélia és néhány vendége a Zrínyi-ház erkélyéről nézte az eseményeket.
Ekkor az egyik cseléd jelentette a háziasszonynak, hogy három menekülő
fiatalember van az előszobában. "Rögtön be kell bocsátani és elbújtatni őket,
ahová lehet" - hangzott az utasítás, ő pedig előbb megszidta, azután
megdicsérte az ifjakat, és másnap reggelig magánál tartotta őket.

A változatos szalonélet egészen 1862 nyaráig folyt, ekkor azonban Hollósy

Kornélia búcsúra szánta el magát a színpadtól. Úgy gondolta, sikerei csúcsán,
dicsőségesen fejezi be pályafutását. A "búcsú" nem volt szokványos, ugyanis a
búcsúfellépések tavasztól nyárig folytak, a közönség nehezen akart megválni a
magyar csalogánytól (ezt a titulust is használták). A július 29-iki "végső"
búcsúestről sokáig beszéltek még, és az egyik újságíró szerint: "Ezen az estén
véget ért egy dicsőségben, áldásokban gazdag közpálya. Ezen az esten ért
véget az a derült szalonélet is, mely oly sokaknak képezte örömét, s már-már
szükségét."[16]

 
Hollósy Kornélia további sorsa

A pesti színpadról való távozás még nem jelentett teljes visszavonulást: 1862
őszétől 1864 nyaráig vidéki körútra indult Hollósy Kornélia. Debrecen,
Kolozsvár, Szamosújvár, Marosvásárhely, Kassa, Léva, Miskolc, Szatmár és
Nagyvárad után hazatért a fővárosba, de innen mindjárt továbbköltözött férje
dombegyházi birtokára, és itt élt egészen 1890-ben bekövetkezett haláláig.

A költözés előtt drága színpadi ruháit a szegényebb kolléganőknek

ajándékozta, csak néhány kiegészítőt tartott meg magának. A hímzett
jelmezeket egyházi ruhává alakíttatta át, és szegényebb plébániákhoz juttatta
el.

A dombegyházi birtokon is élénk társasélet folyt, bár a vendégsereg nem volt

olyan tarka, mint a fővárosban. Kornéliát a vidék egyik legjobb
gazdaasszonyának tartották, aki szívesen foglalkozott a környékbeli
gyerekekkel, idősekkel és elesettekkel is. Színjátszó csoportot szervezett,
dalesteket tartott, a gyerekeknek magyar nótát tanított, de ő maga nem lépett
fel többet. Egyetlen kivételt tett csupán, amikor a Pest-budai Hangászegylet -
amelynek alapítója volt - negyedszázados fennállását ünnepelte, s nagy
hangversenyt tartottak Liszt Ferenc közreműködésével: itt mutatták be először
Szent Erzsébet című oratóriumát. Ezen a jeles eseményen Hollósy Kornélia is
szívesen fellépett.

Lonovics József 1879-ben Csanád vármegye főispánja lett, s Kornélia ebben a

szerepkörben is remekül megállta a helyét, nem érezte nyűgnek a sok
reprezentációs feladatot.

1889 őszén az egész Európán végigsöprő influenzajárvány betört Csanád

megyébe, és utolérte a Lonovics családot is. Először a családfő, majd az unoka
esett ágynak. S míg a gondos nagymama a kis Nellit ápolta, maga is elkapta a
kórt. Mivel évek óta vesebántalmakban szenvedett, szervezete nem birkózott
meg a súlyos betegséggel. 1890. február 10-én hunyt el. Szász Károly
református püspök, a szalon egykori vendége így búcsúzott tőle:

"Egyszer aztán elnémul, elhallgat,

Mindörökre vége fénynek, dalnak.
Harmatos lomb, sűrű bokor árnya
Sírva borul a holt csalogányra.

Kis bokornak sóhajtó, kesergő

Panaszától megzendül az erdő,
Mély zúgását hegy-völgy továbbadja
Kis csalogányt egy ország siratja."[17]

[1] Hollósy Kornélia emlékalbum. Születésének századik évfordulójára kiadja Csanád-

Arad-Torontál vármegye közönsége. Makó, 1927.; az 1857-es emlékalbum
hasonmás kiadása; a bevezetőt írta Barna János; Diósszilágyi Sámuel: Hollósy
Kornélia élete és művészete (Makó, Városi Tanács Művelődési Osztály kiadása,
1984.) A szalonról lásd még: Fábri Anna: "Oh, hát dalolj nekünk." Műhely, 1992/2;
20-24. old.)
 [2] Bővebben lásd: Kerényi Ferenc: Az operaháború. Színháztudományi Szemle, 1. sz.,
1977. 107-142.illetve Takáts Sándor: Harc az operaelőadások ellen a régi Nemzeti
Színházban. Budapesti Szemle, 1931. 1-36. old.)
[3] A Nemzeti Színház Pénztárfőkönyvei 1845-47 (FSZEK, Budapest Gyűjtemény).
[4] Vadnay Károly: Lonovicsné, i.m., 322. old.
[5] Frankenburg Adolf: Emlékiratok, 35. old.
[6] Vadnay Károly: Egy művésznőnk szalonja, i.m., 139-140. old.).
[7] Déryné töltött káposztájáról, illetve Jászai Mari ecetes uborkájáról többen
megemlékeztek. Vízváry Mariska szakácskönyvét még ma is használják a
háziasszonyok.
[8] Az album születésének körülményeiről Vadnay Károly hosszan megemlékezett
Emlékezés Sárosy Gyulára című írásában. (Irodalmi emlékek, 5-31.
[9] Vadnay: Emlékezés Sárosy Gyulára, Irodalmi emlékek, 28. old.
[10] A gyűjtőív első aláírói között ott volt a Döblingben élő gróf Széchenyi István, aki
azzal a feltétellel adott pénzt, hogy az alapot magánszemély - gróf Károlyi György -
kezelje mindaddig, amíg Magyarországnak alkotmányos kormánya nem lesz.
[11] Bókay Árpád: Ez a Bókay, úgy látszik, intelligens ember! Egy jeles orvos a régi
Pestről. Bókay Árpád emlékiratát szerkesztette és sajtó alá rendezte Buza Péter.
Száz Magyar Falu Könyvesháza Kht, Bp., 2003. 14. old.
[12] Vadnay: Egy művésznőnk szalonja, i.m., 157. old.
[13] Vadnay: Emlékezés Sárosy Gyulára, i.m., 28. old.
[14] Vadnay: Emlékezés Sárosy Gyulára, i.m., 28-29.
[15] Valószínűleg az 1864-es Almásy-Nedeczky-féle "forradalomról" lehet szó. (Vö.:
Bókay Árpád, i.m., 11. old. )
[16] Diósszilágyi Sámuel, i.m., 63. old.
[17] Diósszilágyi Sámuel, i.m., 87. old.
EPA Budapesti Negyed 46. (2004/4)

Kéri Katalin:
„Az agyvelő aránylagos könnyűsége...”
Dualizmus-kori vélemények a nők testi és lelki tulajdonságairól

A 19. század, különösen annak második fele, a nagy természettudományos fejlődés

korszaka volt. A kor embere nem lehetett közömbös a körülötte zajló változásokkal
szemben, hiszen saját bőrén is érezhette a fejlődés, a kutatások eredményeit, például ha
az orvoslás módszereinek, eszközeinek változására gondolunk. Átalakultak a
háztartásokban használt eszközök és alapanyagok is.[1] A sokasodó kísérleteket nem
pusztán az állat- és növényvilág megfigyelésekor alkalmazták, hanem az emberi
nemmel kapcsolatosan is. A férfiak és nők közötti különbségek megállapításánál
különösen fontos szerepet játszottak az egyes mérések. A század második felének
biológusai, orvosai mérőszalaggal és súlymérleggel próbálták betölteni azt az űrt, amely
a felvilágosodás óta tátongott a férfiak és nők különbözőségének taglalásakor. A 18.
század előtti Európában a nő helyét kijelölte az egyház Biblia-magyarázata, mely
szerint a nő „eredendően” a férfi alá rendelt, hiszen annak oldalbordájából vétetett,
tehát teremtése mintegy „mellékesen” történt.[2] Ugyan a hosszas teológiai viták már a
középkor elején eldöntötték, hogy a nőnek is van lelke, és nem állat, hanem ember,
helyzete ettől mit sem változott. A 18. század végének új gondolatai szerint azonban a
nő is egyenrangú a férfival, és több gondolkodó követelte, hogy ez a jogalkotásban is
jusson kifejezésre. A 19. század természettudományos eredményei aztán új érveket
adtak a misogyn gondolkodók kezébe. (Jóllehet, centiméterekkel és kilogramokkal
kapcsolatosan általánosságban nem tévedtek a múlt századi tudósok, vélekedésük és
„kutatási eredményeik” felidézése senkit nem vitt közelebb az igazság megismeréséhez.
Az általuk kapott adatoknak ugyanis egyrészt nem volt igazi jelentőségük, másrészt
pedig nem tudtak mit kezdeni a számos kivétellel, egyedi esettel...)
A dualizmus kezdetén indult útjára a Királyi Magyar Természettudományi Társulat
havi folyóirata, a „Természettudományi Közlöny”. Ez a lap a darwinizmus és a modern
élettani kísérletek eredményeinek egyik közvetítője volt, és fennállása alatt több ízben
ejtett szót a nők biologikumáról, a férfi és nő közti testi különbségekről. Egyik korai
cikkében e lap meglepően „modern” gondolatokat közölt a British Association ülése
nyomán a nőkérdést illetően. Megállapították, hogy ugyan a nők agytérfogata általában
alatta marad a férfiakénak, ám leszögezték, hogy az agytérfogat testtérfogathoz
viszonyított aránya a két nemnél hasonló.[3] E cikkben megállapították, hogy a nők
szellemi képességei különböznek a férfiakétól, ezért más nevelésben kell részesülniük,
és más feladatok (is) várnak rájuk. Ám azt leszögezték a lapban (az elsők között
Magyarországon), hogy a nőket sem lehet kizárni a műveltségi előrehaladásból
(egyetemek, tudományok), csak tisztában kell lenniük azzal, hogy vannak
biologikumukból származó kötelességeik is. Az efféle vélekedés azonban meglehetősen
ritkának volt mondható a korabeli Magyarországon. Inkább volt jellemző az, hogy
egyoldalúan, valamely oldalt kidomborítva vélekedtek a nőkről, eltúlozva biológiai
tulajdonságaikat vagy társadalmi lehetőségeiket.

A századvég egyik tipikus, több kiadást is megért kötetében például Szabó Richárd így
írt a férfiak és a nők különböző tulajdonságairól: „a férfi, erősebb testalkatánál s
idegrendszerénél fogva, mind szellemileg, mind testileg a nő fölött áll, innét több
bátorságot, szilárdságot, állhatatosságot, rettenthetetlenséget, küzdelmet és
határozottságot tanusit; gondolatokban s tettekben több erélyességet fejt ki, kevésbé
érzelgő; észt s erőt követelő foglalkozásokra alkalmasabb; érzéketlenség-,
kegyetlenség-, büszkeség- s önfejűségre hajlandóbb, mint a nő, ki gyöngédebb
testalkata s idegrendszere következtében inkább kicsinységekkel foglalkozik,
apróságokkal bibelődik; érzékenyebb, türelmesebb és szelidebb. A nőt inkább a szív,
mint az ész vezeti, inkább érez, mint gondolkozik, s innét érzelgőbb, félénkebb,
állhatatlanabb, csüggedésre hajlandóbb, mint a férfi.” [4]

Somogyi Géza 1879-ben hasonlóakat írt könyve elején. Dr. Bockra hivatkozva
kifejtette, hogy a nő agya kisebb, teste gyengébb, mint a férfié. Testének
zsiradékanyaga viszont nagyobb. John Stuart Mill nézeteivel vitába szállt, aki azt írta,
hogy a nő értelmi tehetsége és agya azért kisebb, mert évezredeken át el volt nyomva.
Somogyi szerint ez azért nem helytálló, mert „minél nagyobb a reactio, annál nagyobb
actio következik be”.[5] Hasonló szellemben fogalmazott a kor sokat forgatott
Paedagógiai encyclopaediájának „paedagógia” címszava alatt a szerző: a fiú és lány
közötti szellemi különbségek magyarázataként ezt hozta fel: „Ezt némileg megfejti a
női fej kicsinysége, a koponyaüreg csekélyebb köbtartalma, valamint az agyvelőnek
aránylagos könnyűsége.”[6]

A „Vasárnapi Újság” című hetilap rendszeresen közölt tudósításokat a nők biológiai,

fiziológiás jellemzőit vizsgáló kutatásokról. 1881-ben például arról írt a lap, hogy egy
müncheni tanár, bizonyos Bischoff szerint a nők agya 143 grammal, vagyis 10,5 %-kal
könnyebb, mint a férfiaké. „Kutatásait 906 példányon eszközölte”[7] – írta az újság, és
még ez a nyelvezet is mutatja, hogy mennyire uralkodó volt a természettudományos
kutatások szóhasználata. Bár a cikkíró nem kommentálta a „tényeket”, sugallata mégis
világos lehetett a nők alárendeltségével kapcsolatosan. Ezen még az sem enyhített
sokat, hogy érdekességképpen megemlítette, hogy a „czetek és elefántok agyveleje”
még a férfiakénál is súlyosabb.[8] A Vasárnapi Újság szerkesztői attól sem riadtak
vissza, hogy hírlapírói „kacsákat” közöljenek a szórakoztatás kedvéért. E sorba tartozott
egy teljesen ostoba hír is, melyet a cikk tanúsága szerint a „Kentucky State Journal”-ból
vettek át. A tudósítás arról szólt, miért nincs a nőknek szakálluk. A gúnyos, de a nőkre
nézve korántsem vicces és hízelgő leírás szerint azért, mert a nők szája állandóan
mozog. „A műveletlenebb nők örökké fecsegnek, a műveltek barátságosan vagy
gunyosan mosolyognak s igy az ajkakat annyira igénybe veszik, hogy szőr nem
képződhetik rajta. E sajátság azután későbbi nemzedékre öröklődik, még ha azok nem
oly fecsegők is.”[9] E cikk arra is jó példa, hogy illusztráljuk, hogyan keveredett a
fantázia, az áltudományos okoskodás a valódi tudományos eredmények morzsáival.
(Jelen esetben az örökléstani kutatások eredményeiből „csípett fel” a szerző...)

1884-ben ugyanez a lap egy párizsi „tudományos vizsgálatról” számolt be, amely során
a nők izomerejét mérték. 64 férfit és 52 nőt vizsgáltak meg a francia fővárosban, és
megállapították, hogy a nők izomereje 3/5-öd részét teszi ki a férfiakénak.[10] Bár ezt a
tudósítást sem kommentálták az újságírók, mégis elképzelhető hatása a közvéleményre
abban az évtizedben, amikor az egyik központi kérdés a nők munkábaállása volt.

1885-ben az újság egy brüsszeli antropológus véleményét közölte „csak úgy”, aki a
darwini elvek és egyéb természettudományos vizsgálati eljárások segítségével
megállapította, hogy „a nő közelebbi rokonságban van a majomhoz, mint a férfi.”[11]
Az Albrecht nevű kutató állítását úgy próbálta bizonyítani, hogy kifejtette, hogy a
nőknél a hosszú koponyaalak gyakoribb, mint a férfiaknál, a belső metszőfogak
szélesebbek, az alsó keresztcsontok nem nőnek össze és hogy az egész test
alacsonyabb.[12] Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a nő szervezete nem
fejlődött ki olyan magas fokra, mint a férfiaké.

Az állatokkal való hasonlítgatás más lapokban és más formában is „divatos” volt a múlt
század végén, bár e jelenségnek is megtalálhatjuk történeti előpéldáit.[13] A „Pécsi
Közlöny” 1896-ban bizonyos Stettenheimtől idézett „közmondásokat”, melyek
rendkívüli gúnnyal szóltak a nőkről. Csak egyetlen példa ennek alátámasztására: „Miért
hímnemű a németben (no a latinban is!) a hal? Furcsa kérdés! Nőnemű csak nem lehet,
hiszen néma!”[14] (Érdekesség, hogy ezt, és több más effajta adomát éppen a
karácsonyi számban közölt az újság...)

Számos korabeli könyvben is olvashatunk leírásokat a nők fizikumáról. Baboss László

például egy 1902-ben megjelent könyvében számos művet és gondolkodót sorolt fel az
emberiség történetéből, amelyek és akik a nőkről is szóltak. Jupiter, Szolón, Fichte,
Oken, Schiller és Schopenhauer művei illetve a Biblia részletei szolgáltattak alapot
fejtegetéseihez. Fichtének például azt a gondolatát idézte, hogy „...a nő a férfi
akaratának legkorlátlanabbul van alárendelve...”, Okentől azt, hogy „...a férfi oly
magasan áll a nő fölött, mint a mily magasan áll a nőnövény a meddő, a fa a moha
fölött...”stb.[15] Baboss a példák felidézése után biológiai, etológiai, antropológiai
fejtegetésekbe kezdett. Összevetette például az embereket az „állati társadalmak”
lakóival, a hangyákkal. Emellett azt bizonygatta, hogy a nőknél a „kisagy (agyacs)
legyező formája az, mi náluk a gondolatok gyorsaságát, képzelmet és a makacsságot
előidézi; miért is a nő már játékában különbözik a fiutól, mint asszony pedig
rettenthetetlen támasza lesz a babonának, előitéletnek és vallási rajongásnak.”[16]
(Elgondolkodtató, hogy ezt a könyvet a szerző – miként ez a címből is kiderül –
kifejezetten a nők számára írta. Célja – fentebb idézett soraival is – az lehetett, hogy a
könyvet elolvasó nőkben megszilárdítsa másságuk (alacsonyabb-rendűségük) tudatát.
Természetesen a nők érdekében, védelmében írott műveket is felidézhetünk a nők
biológiai jellemzésével kapcsolatosan. Ifj. Dumas például azt írta, hogy a férfiak
izomerejével a nők idegereje áll szemben. Az agyvelő méregetésével kapcsolatosan
pedig a francia író megjegyezte, hogy a 2200 gr-os agyvelő – mely az addig mért
legsúlyosabb – éppenséggel egy nőé volt.[17] Európai viszonylatban az egyik
legnagyobb hatású mű volt a nők védelme szempontjából August Bebel: „A nő és a
szocializmus” című könyve. A szerző művének második részében, ahol a 11. fejezetben
a nők művelődési jogokért folytatott harcáról írt, kitért a férfiak és nők testi és szellemi
alkatának különbségeire is. Elismerte, hogy ugyan ezek a különbségek mint tények
léteznek, de nem indokolják a férfiak és nők társadalmi és politikai egyenjogúságának a
megkérdőjelezését. Ő éppenséggel olyan kutatók eredményeit idézte, akik a férfiakról
állították, hogy fejletlenebbek.[18] Bebel könyve is – a fentebb idézett forrásokon
kívül– jól mutatja azt, hogy Európa-szerte hihetetlen módon megélénkültek a
századvégen a férfiak és nők különbségeit vizsgáló kutatások. Eleinte főleg azt
bizonygatták a kutatók – mint fentebb láthattuk –, hogy a nők alacsonyabbrendűek,
hiszen ez az érv jelentette a „természet-tudományos” magyarázatot arra, hogy miért
nem kerülhetnek be a felsőoktatási intézményekbe, egyes munkahelyekre, pályákra. A
társadalmi-gazdasági változások, a fejlődő ipar óriási munkaerő-szükséglete, az új
munkahelyek (távirda, telefonközpont stb.) azonban továbblendítették az effajta
kísérleteket, kutatásokat, és a századvégre már jól láthatóan felsorakozott az
„ellentábor”, vagyis azok a kutatók, akik a nők mellett, képzésük, munkábaállásuk
érdekében hallatták hangjukat és folytatták „kísérleteiket”. Egyes magyar művekben is
volt nyoma e kutatások hatásának, főként a századforduló után. Harkányi Ede például
1905-ben megjelent könyvében nem csupán a nemek értékelését adta, hanem biológiai,
orvosi, örökléstani szempontú levezetéseket is közölt.[19] A „Természettudományi
Közlöny” 1900-ban egy párizsi kísérlet eredményeit közölte, melynek során 20 és 30 év
közötti férfiakkal és nőkkel szagoltattak kámfort, és megállapították, hogy a nők
szaglóereje sokkalta fejlettebb.[20]

A 20. század első évtizedének végén, a női emancipáció eredményeként már több írás
jelzi, hogy a nőkről kezdett pozitívabb kép kialakulni. A korábbi negatív vélekedések
most ellenkezőleg kerültek kinyilvánításra, az érvkészlet és a „kísérleti módszerek” mit
sem változtak, a gúny iránya annál inkább. Míg korábban például a nők agyának
kicsiségét bizonygatták, 1909-ben egy újságíró ezt írta (a „Természettudományi
Közlöny” fentebb idézett cikkével egybecsengően): „Tévedés volna azonban azt hinni,
hogy a nőnek feje aránylag kisebb, mint a férfié: ellenkezőleg, teste méreteihez
viszonyítottan a nőnek nagyobb feje van, mint a férfinak, a miként testi súlyához
viszonyítottan agyvelőjének súlya is valamivel nagyobb.”[21]

A vélemények másik, tetemesebb része a nők lelki tulajdonságaival foglalkozott, és

természetesen az effajta jellemzésük sem volt öncélú. Ugyanolyan okok vezérelték a
megnyilatkozók tollát, mint az orvosi kísérletek egy részét. A 19. század végére –
Magyarországon is – fordulópont állt be a nők életmódját, társadalmi helyzetét és
neveltetését illetően. Azok számára, akik szerették volna továbbra is a közélettől, a
jogtól, az egyetemektől és a tudományos élettől minél távolabb tartani a nőket,
kézenfekvőnek látszott, hogy a hagyományos női szerepeket és az évezredeken át
elfogadott felfogást erősítsék a nők hivatásával kapcsolatosan. Másrészt egyre nagyobb
teret nyertek azok a szószólók (újságírók, politikusok, filozófusok vagy
magánemberek), akik a nők újabb lehetőségeit, szerepköreit, megváltozott
életkörülményeit emelték ki, illetve méltatták (gyakran aláhúzva, hogy a nő
legfontosabb élethivatása az anyaság).

Amint Szegvári Katalin írja egyik művében, az 1850-es, 1860-as évek időszakában
Magyarországon a hivatalos állásfoglalás az volt a nők társadalmi és jogi helyzetét
illetően, hogy „a nő gyámoltalan, s a külvilág eseményeivel szemben oltalomra szorul –
ne engedjük tehát oly területre, ahol elbukhat. A nő sorsa tehát egész életén át tartó
kiskorúság.”[22] A szerzőnő több korabeli példát is idéz ennek alátámasztására,
például Tersztyánszky Gyula egyik írását, aki a „Hazai Kincsestár” című protestáns
családi lapban 1863-ban így írt: „A nő-nagyság koszorújának legdrágább kincse az
igénytelenség.” Míg a férfiak a társadalmi életben tevékenykednek, addig a nő
„leszorítva a cselekvés teréről – legmagasabb erényeivel csendes házi körébe elvonulva
ténykedik... Mégis van tér, hol a nő nagy, feltűnő lehet, hol a férfivilág tiszteletkoszorúit
arathatja, a családi kör, a honszerelem s a vallásbuzgóság szent terein.”[23]

Hasonló gondolatokat más írásokban is szép számmal találhatunk, és nem csak a

kifejezetten vallásos érzelmű kiadványokban, hanem egyéb művekben,
sajtótermékekben is. Számos újságcikk például azokat a női erényeket domborította ki,
melyek a „haza szolgálata közben” válnak fontossá. A Nővilág című lap például azt írta
1861-ben, hogy „nem a kard, hanem szíve erejével alakítja a nő a világot, ehhez az kell,
hogy a női szív szeretetteljes, önfeláldozó, körültekintő és nemes legyen.”[24] Medve
Imre szerint a nő legyen jellemes, mérsékletes, vallásos, őszinte, méltányos, udvarias,
hűséges, hazaszerető, csendes, férjének engedelmes, hiszen „...a teremtés egyedül a
férfit jelölte ki arra, hogy a világ ura legyen...”[25] 1871-ben viszont egy
meglehetősen érdekes cikkben Dapsy László arról értekezett, hogy a népek műveltségi
állapotának javulásával javul a nők helyzete. Ez szerinte abból a tényből következik,
hogy a férfiak agytérfogatának növekedésével az agy fontosabb szerepet kap az életben,
mint az izomzat, az erő. Ahogy a férfi megszűnik a természet rabszolgája lenni, úgy
szűnik meg a nő a férfi rabszolgája lenni szerinte.[26]

Az 1870-es években aztán mind több mű vette védelmébe a nőket, és emelte ki jó

tulajdonságaikat. Feltehetőleg hatást gyakorolt a közvéleményre John Stuart Mill
fentebb idézett munkája is, melyet 1876-ban adtak ki Magyarországon.[27] Mill
bizonyos sorai szinte szó szerint ismétlődtek egyes magyar szerzőknél is, ami nem
jelenti persze azt, hogy mindegyikükre hatással volt az angol gondolkodó, legalábbis ez
ma már nemigen mutatható ki. Azt viszont feltétlenül jelzi ez a tény, hogy
Magyarországon is hasonlóképpen gondolkodtak egyes szerzők, mint sokan Nyugat-
Európában. Mill művében olvasható, hogy a férfiak inkább a női testet ismerik, a nő
lelkét azonban kevésbé, így tehát ideje volna azt is tanulmányozni.[28]

Dr. Sikor József egy kis művében ugyanezt fejtegette 1876-ban, ekként nyilvánítva ki
véleményét: „Egy nőre igen meggyalázó már magában az, ha a férfivilág benne semmi
mást meg nem becsül, mint az ő fizikai alakjának hibátlanságát.”[29] Sikor könyvében
is előfordul az, a múlt században sokszor és sokat hangoztatott nézőpont, hogy ha egy
ország műveltségi fokát, népének kulturáltságát kívánja valaki lemérni, akkor nem
szükséges semmilyen statisztikai adatokat böngésznie, elemezni, csakis a nők helyzetét
érdemes megvizsgálni. Ő is kiemelte a szív, azaz a női érzelmek és erények fontosságát,
hasonlóan számos egyéb íráshoz és a fentebb idézett Nővilág-beli cikkhez.[30]
Beniczky Irma, aki a század 60-as, 70-es éveiben több, nőkről és nőknek szóló
kötetével is a nyilvánosság elé lépett,[31] minden írásában hagyományos képet festett a
nőkről; a szokásos, évszázadokon át hangoztatott véleményeket ismételte. A nők
hivatásáról írt könyvében például hosszasan kifejtette a nők jellembeli hibáit, melyek
szerinte alapvetően a következőek: a nő fecsegő, és „izgattatás utáni égető szomj” van
benne; inkább a kitalált történeteket kedveli és nem a valódiakat; a fiatal nők jobban
törődnek külsejükkel, mint az elméjükkel; a nők szeretnek önmagukról beszélni,
panaszkodni; egymás között féltékenyek; szeretik magukra vonni a nyilvánosság
figyelmét; hajlamuk van a zsugoriságra és a fösvénykedésre, és végezetül Beniczky
Irma megemlített olyan „apró női hibákat”, melyek a gyerekneveléssel kapcsolatosak.
A szerző szerint – amint ezt a nők fejére olvasott bűnlajstroma végén hozzáfűzte –
mindezek a női tulajdonságok a rossz nevelés következményei, és nem a nővel született
bűnök.[32] Beniczky Irma ilyen, és hasonló gondolatokat tartalmazó könyvei
vélhetőleg kelendőek voltak, legalábbis erre utal nagy számú, rangos kiadóknál
megjelent műve. Az 1870-es években Magyarországon a legtöbben valószínűleg sok
mindenben egyetértettek vele, maguk a nők is; ezenkívül pedig az írónő számos olyan
tanácsot adott műveiben a lakberendezést, háztartásvezetést, divatot és gyereknevelést
illetően, amelyek érdeklődésre tarthattak számot a hölgyolvasók körében.

Több szerző foglalkozott a női lélekkel. Egyesek, mint például Somogyi Géza, a
modern pszichológiai vizsgálatok eredményeit, illetve szókincsét használták és
mutatták be műveikben. Ő azt írta fentebb már idézett művében, hogy „a nő értelmi-
felfogó, rendszerező, feltaláló-tehetsége a férfi e nemű tehetsége alatt áll.”[33]
Érzelmek terén viszont, úgy vélte, a nő áll jobban. Vérmérséklet alapján Somogyi
szerint a nők a kolerikus és melankólikus típushoz tartoznak, míg a férfiak a másik két
– szangvinikus és flegmatikus – típushoz. (Bár azt maga is óvatosan hozzátette, hogy az
egyes „népeket” e besorolásnál figyelembe kell venni).

Lewald Fanni is utalt már korábban az efféle, férfiaktól származó ítéletekre. Ő is

elismerte, hogy a leányok tudása felületesebb, hogy az alaposság ritka tulajdonság a
nők körében, ugyanakkor kifejtette, hogy ennek csakis neveltetésük az oka, és nem
képességeik.[34] Pulszky Polyxénia ezt úgy fogalmazta meg, hogy a nők
„észtehetsége” jobb, de „logice” nem vetekedhetnek a férfiakkal.[35]

1883-ban a „Filozófiai Szemlé”-ben is megjelent egy pszichológiai ihletettségű írás

Böhm Károly, a neves filozófus tollából.[36] A szerző azt fejtegette művében, hogy a
lélektan nagy hibája, hogy nem tárgyalja külön a nő pszichológiáját. Meglehetősen
furcsa és a nőkre nézve sértő „sémákat” alkotott a pszichológia számára Böhm, melyek
kiváltották a művelt nők tiltakozását. Az emberi lélek ösztöneit a pszichológus két
csoportra osztotta, realisztikus és idealisztikus ösztönökre. A nőket úgy jellemezte, mint
olyan lényeket, akik az előbbi ösztönök szerint élnek, vagyis a nemi ösztönök, a
vegetatív, mozgási és érzékelési ösztöncsoportokkal jellemezhetőek. Ő is megismételte,
hogy a nő ugyan csekélységeket kitűnően tud észlelni, de terjedelmes tervek
áttekintésére nem képes. Sommás megállapítása szerint a nők gondjainak „legfőbbjét
képezik a vaskos realizmus élvezetei: evés, ivás, ruházat s a mi ezzel összefügg...”[37]

A „Nemzeti Nőnevelés” hasábjain egy álnevet használó újságírónő válaszolt Böhm

cikkére, kiemelve azt, hogy lelki különbségek valóban léteznek férfi és nő között, de
nem olyasfélék, mint amilyeneket a filozófus kiemelt. A „firkáló hölgy” (Böhm gúnyos
 megjegyzése...) úgy vélte, számos női tudós és író adott már cáfolatot munkásságával a
rosszindulatú rágalmakra.[38]

A „Vasárnapi Újság”, mely számos esetben hozott hírt keleti (török, arab, kínai stb.)
nőkről, 1883-ban szintén a nők lelkével kapcsolatos írást közölt, melyben egy régi
teológiai vitát elevenített fel. A Koránt és a „khinai köznépet” idézték a cikkben azzal
kapcsolatosan, hogy van-e a nőknek lelkük. Emellett a középkori keresztény vitákat, és
az 1693-as zsinatot, ahol is egy skót pap tagadta, hogy a nőknek volna lelke, és ezt úgy
próbálta alátámasztani, hogy a Bibliából idézte az apokalipszis leírását, melyben
megtalálható az a kijelentés, hogy „egykor a menyországban fél óránál tovább tartó
csend volt.”[39] Bár az újságíró ezt a hírt sem kommentálta, annyit azért megjegyzett
az írás végén, hogy „ez nem élcz, hanem komoly theológiai vita volt.”[40]

A nőkép kialakulásához, a közítélet befolyásolásához gyakran az irodalmi művek is

hozzájárultak.[41] Erre mutatott rá az „Új Idők” című folyóirat egyik könyvkritikája is
1897-ben, melyben az újságíró Alapi Gyula „Asszonyok” című elbeszélésgyűjteményét
vonta nagyító alá. Elmarasztalta a könyvet, azért, mert a nőket csakis úgy ábrázolta
elbeszéléseiben az író, mint „sűrű, fekete vérűek”, akik csakis csábítással foglalkoznak,
és valamennyien olyan kedves egyszerűséggel csalják meg férjüket, mintha a világon az
volna a legtermészetesebb dolog.”[42] A cikk szerzője felemelte szavát a nők ízléstelen
bemutatása ellen, mely leírás erkölcstelennek és érzékinek mutatta be valamennyiüket.
Ez a fajta általánosítás nem csupán egyes irodalmi művek (gyakorta a ponyva- és
fércművek) jellemzője volt, és nem akadt minden esetben olyan író vagy újságíró, aki
kikelt volna a csúsztatások és általánosító, negatív ábrázolások ellen. Voltak újságírók,
akik egyes cikkeikben a nők védelmére keltek, máskor maguk is sztereotíp jelzőkkel
illették a hölgyeket. Tutsek Anna is például – jóllehet a nők, leányok nagy
védelmezőjének számított – azt írta egy, a századvégen megjelent cikkében, hogy míg a
férfiak képviselik az akaratot, a bátorságot, az erőt, addig a nők a jóságot, a türelmet, a
szeretetet, a ravaszságot és a légiességet.[43] A keresztény nőképről szólt az a Bangha
Béla által szerkesztett Keresztény Lexikon is, mely ugyan 1932-ben került kiadásra, de
a „nőkérdés” címszónál századeleji forrásműveket használtak fel, melyek a csaknem
kétezer éves keresztény felfogást tükrözték. A nő e szócikk szerint ugyan a férfihez
hasonló, teljes jogú ember, de a férfi segítője, és „bizonyos szociális alárendeltséget
mutat a férfival (családfővel) szemben.”[44] A szerző szerint a nőt természetes
hajlamai „a gondoskodó gyengédség, csín- és rendszeretet, részvét- és önfeláldozás, a
finomabb szemérem- és erkölcsérzék, a zárkózottság és a háziasság épúgy a családi
körre utalják, mint a férfit a maga értelmi és akarati hajlamai a családonkívüli, közéleti
érvényesülésre.”[45] Szinte valamennyi korabeli leírásból látszik, hogy szerzőik
általánosítottak, akár férfiakról, akár nőkről beszéltek, csaknem minden esetben
figyelmen kívül hagyták az általános tulajdonságok felvonultatása mellett az egyedi
eseteket, az ember sokszínűségét, az emberi jellem fejlődésének és változásának
lehetőségét. „Zárkózott” és ész dolgában hátrányos helyzetűnek kikiáltott nőknek
kellett érvelniük a közvélemény előtt jogaikért és lehetőségeik megteremtéséért.

Jegyzetek:

[1] Erről számos korabeli és újabb időkben született könyv ír, például
Nancy F. Cott: The Bonds of womanhood – „Woman’s Sphere” in New
England 1780-1835 (Yale University Press, New Haven and London,
1977.)
[2] Több szerző is vizsgálta a nő teremtéséről szóló mítoszokat,
történeteket. Két francia szerző művében is olvashatunk például erről a
témáról: például: Jean Delumeau: La peur en Occident (Fayard, Paris,
1978.) 400-403.o. és Pierre Darmon: Mythologie de la femme dans
l’Ancienne France (Paris, 1979.) 17-20.o.
[3] A két nemet jellemző élettani különbségekről (In=
Természettudományi Közlöny, 1869. I. évf.) 427. o.
[4] Szabó Richard: Nők világa (Petrik Géza kiadása, Pest, 1871.) 19-20. o.
[5] Somogyi Géza: A nőkérdés hazai viszonyainkra való tekintettel (Igló,
1879.) 2-4. o.
[6] Paedagógiai encyclopaedia – különös tekintettel a népoktatás
állapotára (Szerk.: Verédy Károly; Athenaeum, Bp., 1886.) 733. o.
[7] „ A nők agyveleje...” (In= Vasárnapi Újság, 1881. febr. 6. XXVIII/6.
sz.) 87. o.
[8] Uott. 87. o.
[9] „Hogy a nőknek szakálluk nincs...” (In= Vasárnapi Újság, 1882. okt. 1.
XXIX/40.) 636. o.
[10] „A nők izomerejének...” (In= Vasárnapi Újság, 1883. jún. 17.
XXX/24.) 388. o.
[11] „ A nő közelebbi...” (In= Vasárnapi Újság, 1885. nov. 8. XXXII/45.)
724. o.
[12] A nő közelebbi... i. m. 724. o.
[13] Többek között például a fentebb már említett P. Darmon foglalkozott
ezzel a kérdéssel, de találhatunk példákat a Bölcsességek könyve
(Gondolat, Bp., 1982.) vagy más, régebbi és újabb kötetekben is a nőkről
szóló gúnyos megjegyzésekre, közmondásokra.
[14] In= Pécsi Közlöny, 1896. dec. 25. 6.o.
[15] Baboss László: Nők könyve – Amulettek a nők szellemi, erkölcsi és
társadalmi életéből (Fishel, Nagy-kanizsa, 1902.) 57. o.
[16] Baboss, 1902. i. m. 63. o.
[17] Ifj. Dumas: „Szavazó nők” (In= Élet, 1892. júl. 31. II/31.) 495. o.
[18] August Bebel: A nő és a szocializmus (Kossuth, Bp., 1976.) 193-205.
o.
[19] Harkányi Ede: A holnap asszonyai (Politzer, Bp., 1905.) 5. o.
[20] A férfi és nő szaglóereje (In= Természettudományi Közlöny, 1900.
jan. XXXII. k.) 38. o.
[21] Sz. Z.: A női arcz esztétikájához (In= Vasárnapi Újság, 1909. XI. 28.
56/48.) 995. o.
[22] N. Szegvári Katalin: Út a nők egyenjogúságához (MNOT, Kossuth,
Bp., 1981.) 52.o.
[23] Uott. 53. o.
[24] „Életiskola” (In= Nővilág, 1861. jan. 15. V/2.) 27.o.
[25] Medve Imre: Magyar gazdasszony teendői a közéletben, házban és
konyhában (Heckenast, Bp., 1872.) 19. o.
[26] Dapsy László: A szaporodás társadalmi tényezői (In=
Természettudományi Közlöny, 3. kötet, Pest, 1871. 174. o.
[27] John Stuart Mill: A nő alárendeltsége (Szatmár, 1876.)
[28] Uott. 48.o.
[29] Dr. Sikor József: Házasodjunk! (Franklin, Bp., 1876. – Közhasznú
Családi Könyvtár sorozat, 14. kötet) 33. o.
[30] Uott. 56. o.
[31] Például az alábbiakkal: Egy emancipált nő I-II. (regény) (Bartalits,
Pest, 1865.) A magyar nők házi naptára I. évf. (Szerk. B. I., Heckenast,
Pest, 1869.) ; A nők hivatása (Heckenast, Pest, 1870.) ; A divat
szélsőségei (Franklin, Bp., 1876. Közhasznú Családi Könyvtár sorozat 13.
k.) Gyakorlati széptan – Tekintettel a házi életre (Franklin, Bp., 1876.
Közhasznú Családi Könyvtár sorozat 15. k.) A mindennapi életből – a
nőknek I-II. (Franklin, Bp., 1876.) stb.
[32] Beniczky Irma: A nők hivatása (Heckenast, Pest, 1870.) 126-134. o.
[33] Somogyi Géza: A nőkérdés hazai viszonyainkra való tekintettel (Igló,
1879.)
[34] Lewald Fanni levelei a nők munkaképesítéséről (Vodianer F., Pest,
1872.) 66-67. o.
[35] Hampelné Pulszky Polyxénia: A nőkérdéshez (In= Élet, 1892. márc.
15. II/4.) 147. o.
[36] Idézi:„Az asszony lélektanáról” (Írta: Egy „firkáló hölgy”) (In=
Nemzeti Nőnevelés, 1883. márc. IV/3.) 214-221.o.
[37] Uott. 214-221.o.
[38] Egy firkáló hölgy... i. m.
[39] „A nőktől a lelket...” (In=Vasárnapi Újság, 1883. márc. 4. XXX/9.)
140. o.
[40] Uott. 140. o.
[41] Ezt a kérdést fejtegeti többek között Sheila Hardy is „The Diary of a
Suffolk Farmer’s wife 1854-69” (MacMillan Academic And Professional
Ltd., London, 1992.) című könyvének bevezetőjében.
[42] „Asszonyok” (In= Új Idők, 1897. jan. 17. III/4.) 89. o.
[43] Tutsek Anna: A nőkről (In= Új Idők, 1896. ápr. 12. II/16.) 374-375.
o.
[44] Katolikus Lexikon III. (Szerk.: Bangha Béla; Magyar Kultúra K., Bp.,
1932.) 418. o.
[45] Uott. 419. o.