Éppen elég gáz, hogy Claire-t a férje, James, az első gyermekük

születése napján hagyja el, de még arra sincs tekintettel, hogy

legalább egy vékony nővel cserélje le! Egyszerűen meglép, s
otthagyja Claire-t egy újszülöttel, egy összetört szívvel, tíz kiló
súlyfelesleggel és... öö... egy tízszeres vastagságúra tágult
szülőcsatornával. Jobb lehetőség híján Claire hazamegy a
családjához. Gyönyörű húgához, Helenhez, szappanopera-néző
anyjához és meghökkent apjához. És a humorosan keserédes
történetben Claire egyre jobban lesz. Sokkal jobban. Annyival
jobban, hogy amikor James visszaoldalog az életébe, enyhén szólva
meglepetés várja...
Marian Keynes a modern női irodalom világszerte népszerű
képviselője, A Lucy Sullivan férjhez megy, a Szusi kezdőknek és az
Utolsó esély szalon szerzője.
MARIAN KEYES

GÖRÖGDINNYE 2.

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2005

 Tizennyolcadik fejezet

Az idő megfeneklett, amíg a Pokolból Szalajtott Alkoholista Anya

(és a szigorú pontosság kedvéért a Pokolból Szalajtott Alkoholista
Leány és a Pokolból Szalajtott Alkoholista Testvér) voltam. De
amióta megint élni kezdtem, szaporán kocogni kezdett, és mire észbe
kaptam, már vágtázott.
Úgy röpültek a napok, mint a filmeken, amikor a rendező az idő
gyors múlását akarja érzékeltetni, vagyis a szélvihar pörgeti a naptár
lapjait. Aztán leszaggatja és elfújja őket. Barna levelek is repülnek a
lapokkal, hogy mutassák az Őszt, aztán meg hóvihar mutatja a Telet.
Mire felocsúdtam, elmúlt a hétvége.
Nem mintha a magamfajta lajhár érzékelt volna bárminemű
különbséget a hétvége és a munkanapok között.
Minden nap szabadnap stb.
Ám betoppant a hétfő reggel.
James most jön vissza az Antillákról. Vagy a saját kis szigetéről a
mennyország partjai előtt. Vagy mit tudom én, hová ment a hűtlen
disznó.
Úgyhogy telefonálnom kell neki.
De nem izgatott túlságosan. Amit meg kell tenni, azt meg kell
tenni.
Persze nagyon könnyű volt nem izgulnom James miatt, amikor
halálra izgultam magamat Ádámért.
Egyszerre nehéz lett volna mind a kettő miatt nyakig ülni a
kovászban.
Érzelemátvitel stb., meg egy nagy jatt dr. Freudnak.
De mielőtt odáig jutottam volna, hogy telefonálok Jamesnek, még
egy csemege várt rám hétfő délelőtt.
A szülés utáni hathetes kontroll.
 Merő szórakozás az életem!
A kontroll egyfajta jelkép, afféle vízválasztó.
Ezzel ismerik el, hogy sikeres volt a szülés. Olyasfajta, mint a buli
az új film bemutatója után. Csak a bemutató utáni bulin a stáb
tagjainak nem kell sorban felfeküdniük a kengyeles asztalra, hogy
vadidegenek vizsgálgassák a legintimebb részeiket.
Kivéve persze, akinek direkt ez a kívánsága.
Kate-nek is jelenése volt a gyermekrendelőben.
Így hát elsöpörtünk.
Büszke voltam magamra. Minden nap, amelyen működőképes
állapotban sikerült kikanalaznom magam az ágyból, egy-egy parányi
csodának számított.
Ismét kezdtem örömet találni az életben és a vele járó
feladatokban.
Kate megjárta már néhányszor a rendelőt, neki ez régi dal volt, de
én nem készültem föl igazán a dobhártyarepesztő sivalkodásra, ami
érkezésünket köszöntötte. A váróban a dúlt és meghajszolt anyák
több ezer csecsemője bőgött.
Igaz, volt néhány anya, akik még a kisdedeknél is hangosabban
sírtak.
– Csak ezt a sírást hagyná abba! – mondta egy könnyekben úszó
asszony, csak úgy bele a levegőbe. – Csak öt percre!
Istenem, gondoltam iszonyattal. Most eszméltem rá, milyen
szerencsés vagyok.
Nemcsak azért, mert Kate abnormálisan békés gyerek, de nekem
ott van még anyu és apu meg – feltételezem – Helen és Anna is, akik
megosztják velem a gyermekgondozás terhét.
Anyu és apu vitte vizsgálatra, amikor úgy viselkedtem, mint az
Antikrisztus.
Istenem, el nem tudom mondani, mennyire szégyelltem most
magam!
 Hogyan hanyagolhattam el ilyen rettenetesen az én gyönyörű
gyermekemet?
Ez soha többé nem fog megtörténni!
Nincs az a férfi, akitől még egyszer eltűröm, hogy úgy
tönkretegyen, mint James!
Émelyegtem a gondolattól, hogy csak azért, mert egy férfi után
nyivákoltam, nem törődtem Kate-tel úgy, ahogy kellett volna.
Elsőnek Kate-et vizsgálták meg.
Bevittem a kosarában a rendelőbe.
A gondozónő bűbájos, vörös hajú, fiatal lány volt Galwayből.
Miért van az, hogy a gondozónők mindig olyan csinosak és
szexik?
Biztosan erre is van valami ősi legenda, ami megmagyarázza.
Réges-régen volt egy törzs, amely kizárólag tündérszép nőkből
állt.
A férfiak őrjöngtek utánuk a kéjvágytól, a többi asszony
kisebbrendűnek és rettenetesnek érezte magát.
Ebből mindenféle zavar és kilengés következett.
Boldog családok lettek boldogtalanok, amikor házasemberek
beleszerettek valamelyik csinibabába.
A szürkébb asszonyi törzsek tagjai megölték magukat, mert úgyse
versenghettek ezekkel a szirénekkel.
Muszáj volt csinálni valamit.
Így hát Isten megparancsolta, hogy minden szépség köteles
gondozónőnek állni, és borzalmas, fűzős szárú cipőt kell viselniük,
visszataszító, formátlan köpennyel, ami óriásinak mutatja a feneket,
és jelentősen csökkenti a vonzerőt.
És a szép lányoknak máig muszáj gondozónőnek állniuk, hogy a
förtelmes egyenruha lerontsa a bájaikat.
Bár hogy kis mesketém miként egyeztethető össze a
szupermodellekkel és kísértően előnyös ruhatárukkal, azt meg nem
magyarázhatom.
Na mindegy.
A gondozónő becsukta az ajtót, ám a váróból Így is behallatszott
az üvöltés, amit időnként megszakított egy „csak öt perc, csak annyit
szeretnék!” jajkiáltás.
– Nem őrül meg ettől a zenebonától? – kérdeztem kíváncsian.
– Egyáltalán nem – válaszolta. – Már nem is hallom. Vizsgálni
kezdte Kate-et.
Kate annyira drága volt. Még csak nem is sírt.
Nagyon büszke voltam rá.
Legszívesebben kivágtam volna az ajtót, és odakiáltottam volna
tanító nénis modorban a kinti dedeknek: „Látjátok, így kell
viselkedni! Jól nézzétek meg ezt a mintagyereket, és utánozzátok!”
Figyeltem, ahogy a gondozónő vizsgálja Kate-et, és hirtelen
megrohant a páni félelem. Megérdemelném, hogy valami szörnyű
baja legyen!
De nem, minden a legnagyobb rendben volt. Bűntudatos énem
majdnem csalódott.
– Szépen gyarapodik – állapította meg a gondozónő.
– Köszönöm!- ragyogtam büszkén.
– Makkegészséges kisbaba! – mosolygott a gondozónő.
– Köszönöm! – ismételtem.
Kinyitottam az ajtót, hogy induljak, de megtántorodtam, olyan
hullámban csapott meg a bőgés.
Átküzdöttük magunkat a vörös fejjel üvöltő kisdedek tengerén.
Amennyire megállapíthattam, sokan most kapták meg a BCG-
jüket, és ez hozzájárult a felbolyduláshoz.
Kezemben a kosaras Kate-tel átmanővereztem a fülsiketítő
sokaságon.
Mielőtt hálás szívvel rácsuktam az ajtót a zenebonára, még
utoljára annak a szegény asszonynak a panaszát hallottam:
 – Csak három percre, én már három perccel is beérném!
Aztán várnunk kellett egy darabig, hogy rám kerüljön a sor.
Én egy Woman's Ownt olvastam, amelyet valamikor a
századfordulón nyomtattak. (Az idei őszön nem divatos a krinolin!)
Kate szunyókált.
Olyan jó kislány volt. Aztán szólítottak, és bementünk. A doktor
kedves, vén trotli volt. Szürke öltöny, szürke haj, tétova nyájasság.
– Jó napot, ja, igen, Claire, igen, Claire és, khrm, Catherine baba –
olvasta az asztalán levő feljegyzést. – Fáradjon be, foglaljon helyet.
Egy idő után felnézett a vele átellenben álló székre, és mivel nem
voltam ott, tekintete riadtan cikázott körbe a szobán, keresve, hová
lettem.
Kate kosarát a földre tettem, fölpattantam a vizsgálóasztalra,
ledobtam a bugyimat és a kengyelbe helyeztem a lábam, mindezt
olyan sebességgel, hogy a doktor beleszédült.
Nehéz a berögződött szokást elhagyni.
Ha legközelebb orvoshoz kell mennem, legyen a panaszom
fülfájás vagy kificamodott csukló, úgy kell majd fékeznem magam,
nehogy lerántsam a bugyimat és felszökkenjek a vizsgálóasztalra.
A doktor tette, amit kellett, régi barátom, a síkosított gumikesztyű
közreműködésével.
Elnézést, ha gyomorkeverő vagyok.
Komolyan, minden együttérzésem az önöké.
Volt idő, amikor elaléltam volna a kenetvételnek még a
gondolatától is!
De azt hiszem, a terhesség és a szülés után helyi érzéstelenítéssel
a méhemet is kivehetnék úgy, hogy közben kedélyesen megvitatom
az esti tévéműsort a sebésszel.
Fene bajlódjék az altatással!
De elfelejtem, hogy mások nélkülözni kényszerültek azokat a
próbákat, amelyeket rám mért az élet.
 – Gyönyörűen begyógyult – közölte az orvos olyan hangon,
mintha ez hatalmas teljesítmény lenne.
– Köszönöm! – ragyogtam, és rámosolyogtam a lábam között.
Ötévesnek éreztem magam, aki színjeles lett az iskolában.
– Igen, nincs itt semmiféle komplikáció! – folytatta. – A vérzés
megszűnt?
(Elnézést, már nem részletezem sokáig.)
– Igen, körülbelül egy hete – mondtam.
– És a varratok is tökéletesen begyógyultak. – Tovább kukucskált
és bökdösött.
– Köszönöm! – mosolyogtam ismét.
– Jól van, leszállhat – mondta.
– És minden más rendben van? – kérdezte, míg öltöztem.
– Rendben – feleltem. – A legnagyobb rendben... Ehm, mikor
élhetek nemi életet megint? – böktem ki váratlanul.
(Ezt meg miért kérdeztem?)
– Nos, letelt a hat hét, tehát amikor akar – felelte nagylelkűen. –
Akár máris elkezdheti.
Hátravetette a fejét, és nyerítve hahotázott, aztán egyik pillanatról
a másikra elhallgatott, amikor lelki szeme előtt megjelent az orvosi
etikai bizottság rémképe.
Nagyon vékony vonal választja el a megengedhető doktor bácsis
kedélyességét a disznó ajánlatoktól.
Keaton doktor talán még nem teljesen fogta fel a különbséget.
– Khrm. – Nyugalmat kényszerített magára. – Igen, amikor kedve
tartja.
– Fájni fog? – aggodalmaskodtam.
– Kezdetben lehet egy kicsit kellemetlen, ám fájnia nem szabad.
Kérje meg a férjét, hogy legyen különösen gyöngéd.
– A férjemet? – hüledeztem. Nem is a férjemre gondoltam.
– Igen, a férjét – felelte ugyancsak hüledezve. – Férjes asszony,
nem, Mrs., khrm, Mrs. Webster? – olvasta a jegyzeteiből.
– Igen, természetesen, az vagyok! – vörösödtem el. – De csak úgy
általában kérdeztem. Pillanatnyilag senkivel sem tervezek
közösülést.
Azt gondoltam, hogy ha „közösülést” mondok „szex” helyett, az
semlegesítheti a váratlanul feszengővé és félszeggé változott
hangulatot.
– Á – mondta szárazon.
Nyomasztóan borult ránk a csend és Keaton doktor
meghökkenése.
Ideje távozni, gondoltam. Gyere, Kate. Hazamentünk.
Mi újság? – kérdezte anyu, amikor ajtót nyitott.
– Jó – feleltem. – Csupa jó. Azt mondja a gondozónő, hogy Kate
szépen gyarapodik.
– És te hogy vagy? – kérdezte.
– Jobban nem is lehetnék – mondtam. – Tipp-topp állapotban.
Olyan vaginám van, hogy büszke lehetek rá.
Anyu undorral mért végig.
- - Nem muszáj útszélinek lenni – mordult rám.
- - Nem vagyok útszéli! – tiltakoztam. Istenem, ha útszéli lennék,
ő aztán tudna róla.
– Gyere, igyál velem egy csésze teát, mielőtt kezdődik a
Szomszédok – invitált.
– Ehrm, keresett valaki, amíg nem voltam itthon? – érdeklődtem
irdatlan hanyagul, míg baktattam utána a konyhába.
– Nem.
– Hm.
– Miért, kitől vártál hívást? – kérdezte szúrós pillantással.
– Senkitől – mondtam, és letettem Kate kosarát a konyhaasztalra.
– Akkor miért kérdezed? – A hangja ismét figyelmeztetett, hogy
az anyám, ha éppen megjátssza a bolondot, akkor sem az.
 – És veszed le azt a gyermeket a konyhaasztalról?! – húzott rá a
karomra egy törlőruhával. – Onnan enni szoktunk!
- - Kate patyolattiszta! – tiltakoztam halálra sértetten. Még van
képe!
Folyton fürdetem Kate-et! Abszolút steril!
Meggyűlne a baja annak, aki egyetlen szál bacilust akarna találni
rajta!
Az én gyermekem csiramentes!
Szóval Adam nem telefonált, méláztam teázás közben.
Vajon még mindig neheztel rám?
Talán nem is hív fel soha többé.
Nem mintha hibáztathatnám érte.
Azok után, hogy olyan idegsokkosan és kötekedőn viselkedtem
vele.
És a száma sincs meg, úgyhogy nem telefonálhatok neki.
Úgyhogy azt hiszem, itt a vége.
A kalandnak, ami sose volt.
A szenvedélyes liezonnak, ami sose teljesedett be.
A körülmények elszakították a lelki társakat.
A szeretőket, akik távolról szerették egymást.
Bár még ebédidő sincs. Adjunk egy esélyt a tagnak.
De nem telefonált.
Egész délután szenvedtem az unalomtól és az elégedetlenségtől.
Semmihez se volt kedvem.
Könyvet látni se akartam.
Kate is nyafogott meg bőgicsélt, és nem voltam valami türelmes
hozzá.
Félszívvel néztem anyuval a délutáni szappanoperákat, mert nem
találtam nyomós okot, ami megvétózhatta volna a nézésüket.
Azt hiszem, szívesebben végigültem volna zsinórban több
harmadosztályú ausztrál tragédiát, amelyek mindegyikében
ugyanazok a szereplők lépnek színre, mintsem újabb párbeszédbe
bocsátkozzam anyuval arról, hogy egyetemi neveltetésem milyen
nagyralátóvá tett. Ő pedig tudta, hogy valami baj van.
– Nagyon búskomor vagy-jegyezte meg. (Pontosabban azt
mondta: – Claire, olyan vagy, mint aki adósságba jár kapálni.)
– Milyennek kellene lennem? – vakkantottam.
– Elnézést – mentegetőzött. – Isten a tudója, nincsen könnyű
dolgod.
Ebben legalább igaza van.
De nyilvánvalóan arra célzott, amilyen helyzetben Jamesszel
vagyok. És nem arra, amilyenben Adammel nem vagyok!
– Ne haragudj! – mondtam. Rohadtnak éreztem magam, amiért
leharaptam a fejét.
Hat óra volt, már apu kulcsa zörgött a zárban, amikor iszonyodva
észbe kaptam, hogy nem hívtam fel Jamest.
Átok, átok, átok!
Igazán fel akartam hívni, de az események – a fontos dolog, hogy
orvoshoz mentem, és a főbenjáró dolog, hogy Adam nem telefonált –
totál kiverték a fejemből.
Elhatároztam, hogy reggel ez lesz az első dolgom.
A vacsorái kataklizma egy kicsit elterelte a figyelmem. Apu
Helennel érkezett, és Helen hamburgert követelt.
– Nem, Helen! – kiabált apu. – Kizárólag munkaszüneti napon
eszünk a McDonald'sból!
– Ez hülyeség! – kiabált vissza Helen. – Más családokban,
normális családokban hétköznap is esznek!
Jaj, milyen kegyetlen tud lenni!
A lényeg az, hogy szokás szerint Helen erőltette keresztül az
akaratát, és apu Forma-l-es tempóban elhúzott a McDonald'sba egy
hosszú és bonyolult listával. Helen még utána üvöltött:
– Nem kérek ecetes ubit a maxiba!
 De apu már elment.
Arcátlanul ráragadtam Helenre egész este, abban a reményben,
hátha mond valamit Adamről.
Persze szarván is foghattam volna az ördögöt, és elkérhettem
volna Adam telefonszámát, tekintve, hogy Helen úgyse jár vele.
Mégse bírtam rávenni magam.
Azt kiderítettem, hogy Adamet nem érdekli Helen.
De abban nem lehettem biztos, hogy Helen mit érez iránta.
Vacsora után, amit mellesleg szegény apu totál összezavart –
ecetes ubival hozta anyu almás pitéjét, diétás kóla helyett cukrosat,
sajtos maxi helyett sajtburgert hozott (amiért persze sóherséggel
vádolták) –, apu a szobájába zavarta He-lent, hogy tanuljon.
Szegény apu.
Alighanem elvégezhetett egy tárgyalástechnikai tanfolyamot.
Hihetetlen módon Helen csak lanyhán tiltakozott a kiutasítás
ellen.
Disznónak nevezte aput, és célozgatott rá, hogy a házban a náci
rezsimre emlékeztető állapotok uralkodnak.
De azért elvonult a szobájába.
Ami kész csoda.
Vártam pár percig, aztán fogtam Kate-et, felmentem, és
bekopogtattam Helenhez.
Hangos karistolás volt a válasz. Helen mintha az ágya mellé akart
volna begyömöszölni valamit.
- Jézus, Claire, ne csináld ezt velem! Azt hittem, apu az! –
kiáltotta. Sápadt arcában óriásira nyílt a szeme.
Előhúzott az ágya és a fal közötti résből egy magazint, aminek az
volt a címe, hogy Megtörtént bűnesetek vagy micsoda.
– Tanulsz te egyáltalán? – érdeklődtem.
– Ááááá! – felelte megvetőn.
– És mit csinálsz, ha megbuksz? – kérdeztem, és letelepedtem az
ágyára.
– Add csak ide! – Kihúzta a karomból Kate-et. – Nem fogok
megbukni.
– Honnan tudod?
– Tudom! – nyugtatott meg.
Istenem, nekem lenne ennyi önbizalmam!
– Na és hogy megy az egyetem? – Szuggeráltam, hogy hozza
szóba Adamet.
– Jól! – válaszolta, elcsodálkozva ennyi érdeklődésen. De
Adamről egy szót se szólt.
Én meg nem bírtam, egyszerűen nem bírtam rákérdezni!
Akkor megszólalt a telefon.
Aznap először.
Felpattantam az ágyról, és úgy futottam le a lépcsőn, akár az
olajozott villám.
Hála istennek, hogy nem kértem el Helentől Adam számát,
gratuláltam magamnak megkönnyebbülten. Rögtön elárultam volna
magam, de most már semmi szükség rá!
– Halló! – mondtam, igyekezve egyszerre nyájas, egészséges és
mentegetőző hangot megütni.
Bocs, Adam, soha többé nem leszek cudar hozzád!
– Halló, beszélhetnék Jack Walshsel? – kérdezte egy hang.
Az volt az első gondolatom, hogy mi az ördögért akar Adam
apuval beszélni?
De aztán észbe kaptam, hogy nem is Adam telefonál.
A szemét!
Azért ehhez pofa kell!
Majd kitöreti a nyakamat azon a lépcsőn, csak azért, hogy a végén
ne is ő legyen!
– Igen, Mr. Brennan. Tartsa egy kicsit a vonalat, mindjárt szólok
neki – mondtam.
 Nyomorultul visszavánszorogtam az emeletre. Jóval lassabban,
mint ahogy lejöttem. Visszamentem Helenhez.
Kellően megalázott állapotban. Még mindig szükségem volt rá.
Kate-tel játszott, és nem tartotta szükségesnek kommentálni
halálmegvető vágtámat a lépcsőn.
Ez is óriási előnye a Helenéhez hasonló önzésnek.
Rendkívül ritkán vett tudomást bármiről, ami nem vele történt.
Ekkor befutott Anna lengő fürtökkel, cigányszoknyában,
révetegen.
Borzasztóan örültem neki.
Valamikor a múlt héten láttuk egymást utoljára.
Keresztülgázolt anyuszomorító bakancsával Helen bolyhos,
rózsaszín szobáján, és leült mellénk az ágyra.
Tükrökkel-gyöngyökkel hímzett szatyrából elővett körülbelül száz
csokit, és módszeresen enni kezdett.
Még sose láttam ilyet.
Csak azt feltételezhettem, hogy a droghoz van valami köze.
– Anna, öhm, izé... szóval... kajás vagy? – kérdeztem, és gyepes
agyú, vén vaskalaposnak éreztem magam.
– Mhm – bólintott, mert a szája pukkadásig tele volt kekszes-
mazsolás szelettel.
– Grumpf! – hadonászott dühösen, mert Helen tépkedni kezdte a
papírt az édességről, és gyakorlatilag egészben nyelte le a csokikat.
– Egyél a magadéból, Helen! – sikerült kinyögnie végre, amikor a
szája ideiglenesen kiürült.
– Csak még azt a kókuszosat add nekem, meg a mentolos
nápolyit, és nem veszek el többet – ígérte Helen.
Persze hazudott.
Anna beleegyezett.
Szegény Anna.
Az este hátralevő részében csokoládét majszoltam Helen ágyán
elterülve, hallgattam Helen és Anna kedélyes zsörtölődését, és
vártam, hogy Adam telefonáljon.
Tudják, mi volt? Nem telefonált.
Nem számít, mondtam magamban, nem mondta, hogy telefonálni
fog.
Holnap hívnia kell!
Pár napon belül okvetlenül hívni fog, igyekeztem megnyugtatni
magam.
Hiszen nyilvánvaló, hogy tetszem neki.
De minden handabandázásom ellenére tudtam, hogy nem fog
hívni.
Nem tudom, honnan tudtam, csak tudtam.
Úgy látszik, amióta James elhagyott, kicsit fejlődött az a
képességem, hogy megérzem a közeledő katasztrófát.
Talán a gyakorlatnak köszönhetően.
 Tizenkilencedik fejezet

Reggel a ház olyan volt, mint a főpályaudvar. Helen két napot

Belfastban óhajtott tölteni egy egyetemi kirándulás keretében, és
nyilvánvalóan eltökélte, hogy készülődése ne csupán az utolsó percre
hagyott rohammunka, hanem családi esemény legyen.
Kate nyafogása helyett sompolygó talpak neszére ébredtem.
Valaki volt a szobámban, és ez a valaki rosszban sántikált.
Álmosan felültem.
– Ki az? – ásítottam. Helen volt. Tudhattam volna.
Egy nyaláb új ruhámmal éppen úton volt az ajtó felé.
– Ó, Claire! – Bűntudatosan ugrott egyet, és elejtette az egyik új
csizmámat. – Azt hittem, alszol!
– Veszem észre – mondtam szárazon. – Na, tedd csak vissza.
– Rohadék! – motyogta, és lecsapta a padlóra a ruháimat,
amelyeknek alighanem Belfastba kellett volna utazniuk.
Sajnálom, srácok, vigasztaltam őket. Majd én elviszlek
benneteket.
Hallottam, hogy Helen lemegy a konyhába, és kisvártatva kitör az
obligát hangzavar.
Mi ez Helennél, hogy muszáj agresszíven viselkednie mindenütt,
ahova csak beteszi a lábát?
Kate ébren volt, de csak feküdt a kosarában, és a plafont nézte.
– Miért nem sírtál, drágám? – pirongattam gyengéden.
– Miért nem ébresztettél fel, és nem mondtad, hogy az a csúnya
Helen néni lopja a ruhámat?
Kiemeltem a kosárból, és az ágyamba fektettem. Magamhoz
öleltem puha, meleg, icipici testét, így bóbiskoltunk a konyhai
veszekedés hangjaival aláfestett félálomban. Igazán föl kellene
kelnem, gondoltam. Helen talán szóba hozza Adamet, mielőtt
elmegy.
De csak még szorosabban átöleltem Kate-et, az én páratlan,
gyönyörű gyermekemet.
Ám ekkor követelni kezdte, hogy etessem meg, ezért
kikászálódtam az ágyból, és gyorsan felöltöztem, miközben átestem
a padlón domborodó ruhakupacon. Aztán lementem Kate-tel a
földszintre.
Ahol éppen kisded hajcihő zajlott.
Anna, anyu és Helen körülülte a reggeli roncsaival – nugátos
keksszel, teáskannával, gabonapelyhes tasakokkal, nápolyis
papírokkal – ellepett asztalt.
Anyu és Helen hangosan vitatkozott.
Anna üdvözülten mosolygott, és valami furcsát művelt egy
százszorszéppel meg egy gemkapoccsal.
– Nem tudok semmiféle zöld sálról és kesztyűről! – mondta anyu
indulatosan.
– De én itt hagytam a frigó tetején! – tiltakozott Helen.
– Mit csináltál velük?
– Hát, ha nem a frigó tetején hagyod, hanem elteszed a rendes
helyére, akkor most tudnád, hol keresd! – vágta rá anyu.
– A frigó teteje a rendes hely! – feleselt Helen. – Mindig ott
hagyom a dolgaimat!
– Jó reggelt! – köszöntem nyájasan. Mindannyian levegőnek
néztek.
A hátsó ajtó minden ok nélkül felpattant, és szibériai széllökések
süvítettek át a konyhán. Ez már röhej! Én egy kisdeddel tartózkodom
itt!
Valamennyien halálra fagyunk!
Fürgén az ajtóhoz siettem. Kate-et a fél kezemben tartottam, a
másikkal pedig sikerült becsuknom és bereteszelnem az ajtót.
– Ezt nem kellett volna – szólt Anna sötéten. Csodálkozva
pillantottam rá.
Túl korán volt még ahhoz, hogy akár Anna is átszellemült és
misztikus legyen.
– Miért? – kérdeztem szelíd szeretettel, mert fel akartam vidítani.
– Megbüntet a Hajnal Istennője, mert eltorlaszoltam előle a
konyhánk bejáratát?
– Nem – mondta Anna, és úgy nézett rám, mint egy sült bolondra.
Ebben a pillanatban fojtott és ingerült lárma hallatszott az ajtó
felől.
Valaki vagy valami nagyon felháborodott, amiért zárva találta a
hátsó ajtót.
Meg kell adni, a Hajnal Istennőjéhez képest igen erőteljes
kifejezéseket használt.
Anna sóhajtott, az ajtóhoz cammogott, és kinyitotta.
A küszöbön apu állt, de szinte nem is lehetett látni a hatalmas
boglya frissen mosott ruhától, amit a karján tartott.
– Ki zárta be ezt a rohadt ajtót? – üvöltötte a farmerek és
pulóverek nyalábja mögül. – Tudhattam volna, hogy a te kezed van
benne! – sziszegte szegény Annának, aki még fogta a kilincset.
– Nem, apu, én voltam! – közöltem gyorsan, mert Anna alsó ajka
remegni kezdett, és úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát. –
Csak azért, mert fáztunk'. – magyaráztam, mert apu sebzett pillantást
lövellt felém. – Nem azért, mert ki akartunk zárni!
Istenem, ezt az idegsokkos bagázst!
Olyan normális voltam a családom többi tagjához képest!
– Na jó! – mondta apu, és az asztalra dobta az összes ruhát, ügyet
se vetve a félbehagyott pirítósokra és a kukoricapelyhes tálkákra. –
Ezekből melyikeket akarod?
– Jaj, Helen, miért olyan nehéz veled? – sóhajtotta anyu. – Ott van
fent az a rengeteg ruhád, de neked csak az kell, ami vagy a
mosógépben van, vagy a kötélen szárad!
 Helen mosolygott, mint egy cicus. Szerette hallani, hogy nehéz
vele. Erősnek érezte magát tőle. Mint ahogy az is volt.
Bazsalyogva kiválasztott néhányat az asztali kupacból, és
átnyújtotta apunak.
– Mihez kezdjek én ezekkel? – kérdezte apu meglepetten.
– De hát ki kell vasalni őket! – válaszolta Helen ugyanolyan
meglepetten.
– Vasalni? – kérdezte apu. – Hogy én vasaljam ki?
– Gyűrött ruhában akarsz Belfastba küldeni? – háborodott föl
Helen. – Én a szabadállam képviselője vagyok! Nem jelenhetek meg
Belfastban úgy, mint egy kukabúvár! Azt fogják gondolni, hogy a
katolikusok loncsosak és mocskosak!
– Jó, jó, jó! – kiáltotta apu, fölemelt karral védekezve a
szenvedélyes szónoklat ellen.
Szegénykém! Sose volt esélye. Aztán leülepedtek a dolgok.
Hozzáláttunk a pirítóshoz, a kávéhoz és – ezt a szót most a
legátfogóbb értelemben használom – a társalgáshoz.
– Találjátok ki, hogy kinél fogok lakni Belfastban – trillázta Helen
ártatlanul. Túlságosan hanyag és blazírt volt a hangja.
Ismertem ezt a hangnemet. Bajt orrontottam.
– Kinél? – kérdezte Anna.
– Egy protestánsnál – felelte Helen fojtott megilletődéssel.
Anyu tovább itta a teáját.
– Nem hallottad, anyu? – zsémbelt Helen. – Azt mondtam, egy
protestánsnál fogok lakni!
Anyu flegmán fölnézett.
– És?
– De hát mi gyűlölünk minden protestánst!
– Nem, Helen, mi nem gyűlölünk senkit – igazította ki anyu,
mintha egy négyéves gyerekhez beszélne.
– Még a protestánsokat se?
 Helen eltökélte, hogy így vagy úgy, de veszekedni fog.
– Nem, még a protestánsokat se.
– Na és ha a hatásuk alá kerülök, megkapom a dilihoppot, és
virágkötészettel kezdek foglalkozni?
A szétfolyó és elmaszatolt kép, amit Helen innen-onnan
összetákolt magának a protestánsokról, Belzebubot keresztezte Miss
Marple-lal.
A protestánsoknak természetesen szarvuk és hasított patájuk van.
Lángot lehelnek, és maguk főzik be a lekvárt.
– Hát akkor csináld – felelte anyu nyájasan.
– És ha nem járok misére többet? – hápogta Helen mímelt
iszonyattal.
– Így se jársz – szólt közbe a megrökönyödött Anna. Feszült és
baljóslatú csend következett. Szerencsére Kate megérezhette a
viharfelhőket, és mindent elsimított azzal, hogy üvölteni kezdett, mint
akit nyúznak.
Egyszer még fényes karriert futhat be nagykövetként vagy az
ENSZ-ben.
Nagy futkosás támadt cuclisüvegügyben. Anna és Helen
egymáson esett át, annyira akartak segíteni.
Apu serényen felállította a vasalódeszkát, és látványos vasalást
rendezett, addig nyomva a gőzölőgombot, míg a konyha már
szaunára emlékeztetett.
Anyu úgy ült, mint akit kőbe faragtak.
Ám egy idő után ő is fölserkent. Leszedte az asztalt, és komoran
kidobott néhány rágós, hideg pirítóst.
Kár, mert egészen kedvelem a rágós, hideg pirítóst. De annyira
bolond még én se voltam, hogy akkor kössek bele az anyámba,
amikor csak az imént tájékoztatták, hogy az egyik lánya nem jár
misére.
Még ha nem én vagyok is a szóban forgó lány.
 A dolgok visszatértek a normális mederbe.
Bár a normálisság itt természetesen teljesen szubjektív fogalom.
Ami az egyiknek normális, az a másiknak diszfunkcionális,
anarchikus, széthulló, mérhetetlenül egészségtelen otthoni környezet.
Helen sose volt az a fajta, aki huzamosabb ideig meghúzza magát
egy baklövés után.
Perceken belül újra kezdte a bárgyú kerepelést.
– Vajon milyen lesz Belfastban? Mi lesz, ha megölnek? –
mélázott. – Bármi megtörténhet velem. Lelőhetnek vagy
felrobbanthatnak! Lehet, hogy most láttok utoljára!
A felindulástól némán meredtünk rá. Még Kate is hallgatott.
Nem, nekünk sosem lehet ekkora szerencsénk!
– Vagy talán elrabolnak – merengett. – Olyan leszek, mint Brian
Keenan. Neki is volt két ronda nővére! – mondta diadalmas
örömmel, hogy talált valami hasonlóságot maga és egy emberrablás
áldozata között. – Csak nekem négy ronda nővérem van – tűnődött. –
Na mindegy.
– Nem rondák! – méltatlankodott anyu.
– Kösz, anyu! – Rávigyorogtam Helenre.
– Igen, kösz, anyu! – csatlakozott Anna.
– Nem ti! – bosszankodott anyu. – Brian Keenan nővéreiről
beszélek.
– Á! – Lelappadtam.
Helen még mindig arról értekezett, hogy elrabolják.
Előre sajnáltam a képzelt emberrablót.
Akárki rabolja is el Helent, meg lesz győződve róla, hogy tőrbe
csalták. Hogy Helen valami rettenetes, titkos fegyver, amelyet azért
küldtek át a másik oldalról, hogy belülről pusztítsa el őket.
Semmivel sem lehet megijeszteni.
Ha vasra vernék egy mocskos pincében, és őriztetnék egy szikár,
fehér arcú, fiatal fanatikussal, Helen képes lenne arról faggatni ezt az
állig fölfegyverzett, parázsló szemű, szíjas ifjút, hogy hol vásárolta a
pulóverét. Vagy akármiről.
- Gondolom, meg kell majd kínoznotok egy kicsit – vetné oda
hanyagul. – Mit fogtok csinálni? Nyilván levágjátok a fülemet, és
elkülditek postán a váltságdíjért. Azt nem is bánnám túlságosan.
Mert minek a fül? Úgyis a fülem belsejével hallok, nem a külső
részével. Bár akkor egy kicsit problémás lenne, ha szemüveget
akarnék viselni. Ha csak fél fülem lesz, ferdén fog állni a szemüveg.
Bár viselhetek kontaktlencsét. Igen! Rávehetem aput, hogy vegyen
nekem színes kontaktlencsét. Milyen lenne a barna? Szerinted szép
lennék barna szemmel?
Lestrapálná és elborzasztaná azt a szegény terroristát, aki csak
annyit tudna hörögni:
– Pofa be, boszorkány!
Bár mivel az Észak-Írország, valószínűbb, hogy „pofa pe,
poszorkány” lenne belőle.
És Helen be is foghatja egy-két percre, mielőtt újra rákezdene.
– Jó ez a bilincs. Nekem is van bilincsem, de csak olyan ócska,
műanyag bóvli. Nyilván ez is egy ilyen előny, ami a munkával jár,
hogy kölcsön lehet venni a jó bilincset. Tudod, hogy az ágyhoz
bilincselhesd a nődet. Bár problémát jelenthet, ha van egy foglyotok.
Nem bánom, ma éjszakára nyugodtan leveheted, megígérem, hogy
nem próbálok meg megszökni...
És így tovább, amíg a terroristák össze nem roppannak. Meglett
férfiak zokognának fékezhetetlenül:
– Iszonyú, iszonyú! Megteszek mindent, amit akartok, csak ennek
a lánynak fogjátok be a száját...
Helen pedig nemhogy ép bőrrel és a teljes váltságdíjjal érkezne
haza, hanem hozná magával a terroristák részvétlevelét a családnak.
Végre-valahára elment. Egy Anthony nevű szegény, eszelős
csoporttársnak jutott a kétes dicsőség, hogy a háromórányi autózásra
levő Belfastig élvezhesse a húgom társaságát.
Helen kegyes ábrázattal csücsült az anyósülésen, és egy flaska
szenteltvizet szorongatott.
Nem említette Adamet, mielőtt elment.
Hülye tehén!
Talán Adam is megy Belfastba.
Talán már ott is van.
Talán Rathminesban bedöglött az összes vonal, azért nem
telefonál.
Talán leesett a biciklijéről, és kórházban van különféle
sérülésekkel.
Lényeg, hogy nem telefonált.
És nem is fog.
Akkor most mit tegyek? Az volt a legkülönösebb, hogy az utóbbi
napokban egyszer se gondoltam Jamesre.
A fejem tele volt Adammel, Adammel, Adammel.
Mint ahogy a Titanic pincéreit is jobban foglalkoztatták a
kiürítetlen hamutálak, mint a hajó oldalán az irdatlan lék, amelyen
ezermilliárd gallonszámra zúdult be a víz, én is lényegtelen dolgokon
izgultam, és elfelejtettem, ami létfontosságú.
Időnként könnyebb így.
Mert az irdatlan lékkel szemben úgyis tehetetlen vagyok, de még
mindig hatalmamban áll, hogy kiürítsem a hamutálat.
Bájos párhuzam.
Ennek az volt a gyakorlati következménye, hogy egész kedden
csak tengtem-lengtem a házban.
Nyomorultul éreztem magam, és tragikus színben láttam a világot.
Hogy felhívtam-e Jamest?
Fájdalom, nem.
Súlyos Önsajnálatba estem.
Az Ó-Én-Szegény különösen erőszakos válfaja támadott meg.
 Tudtam, hogy nincs bocsánat. Isten tudja, nem is kerestem
önigazolást. De olyan, olyan... olyan nyomorult voltam, a
mindenségit!
 Huszadik fejezet

Másnap se lettem jobban. Jézusom! Találkoztak már valakivel, aki

hozzám foghatóan sajnálta magát?
Nevetséges. Ennek véget kell vetni.
Tehát kivonszoltam magamat az ágyból, és elláttam Kate-et.
Aztán elláttam magamat.
Ne aggódjanak, nem vesszük elő a mosdatlan lerészegedés
forgatókönyvét!
Nem, dehogy, annyira nem álltak rosszul a dolgok.
Átvészeltem a napot.
Megmondom őszintén, nem csináltam semmi szenzációsat.
Nem találtam meg a rák ellenszerét.
Nem találtam fel a szembiztos harisnyát.
Pironkodva bevallom, hogy még Jamest sem hívtam fel.
Tudom, tudom, bocsánat! Tudom, hogy kellett volna. Tudom,
hogy kitértem a felelősség elől.
De olyan üres és magányos voltam!
Meg szomorú meg elárvult meg minden, ami besorolható a
„Veszteség” törzs „Elhagyás” alosztályába.
Bár ez se mentség az időhúzásra.
Na szóval, csütörtökön felkeltem. , Nemcsak felkeltem, de
Jamest is felhívtam.
És még csak ideges se voltam.
Amiért Adamnek tartozom hálával.
Mert minden rosszban van valami jó stb.
Mert úgy álltam hozzá a telefonáláshoz, hogy: „Hö! Azt ne
gondold már, hogy olyan különleges vagy! Mert nem vagy. Nem te
vagy az egyetlen férfi, aki meg tud szomorítani, akitől magányosnak,
ellököttnek kell éreznem magamat, de nem ám! Ezermillióan
képesek arra, amire te! Na!”
Önérzeti szempontból talán nem az eszményi viselkedés, de akkor
is.
Tárcsáztam a londoni számot, a kezem nem reszketett, és a
hangom sem csuklott el.
Milyen érdekes, gondoltam.
Jamesnek már nincs annyi hatalma, hogy lefokozzon reszketeg
ronccsá.
Vagy legalábbis nem leszek reszketeg roncs attól, hogy felhívom
az irodáját.
Mert azért ne essünk túlzásba.
Határozott és magabiztos hangon megkérdeztem a londoni iroda
recepciósát, hogy beszélhetek-e Jamesszel.
Úgy éreztem, London egymillió mérföldre van. Messzebb, mint
egy másik bolygó. Ki gondolná, hogy naponta látom az esti
híradóban. A recepciós is nagyon távolinak, nagyon idegenszerűnek
rémlett.
Az tükröződött benne, amit éreztem. A Jamesszel közös életem is
nagyon eltávolodott, elidegenedett.
Vagy csak az okozta, hogy a recepciós görög volt.
Mindenesetre zavartalan nyugalommal vártam, hogy beszélhessek
a férjemmel.
Nagy ügy!
Mit veszíthettem?
Semmit.
Ahogy egyszer mondta valaki – egy boldogtalan, epés mizantróp
–, a szabadság csak szinonimája annak, hogy nincs mit veszíteni.
Amíg ezt nem hallottam, azt hittem, a szabadság az, hogy
havibajosan is tudjunk úszni.
Milyen alulinformált voltam!
Persze az ember mindent elhisz tizenkét évesen.
 Azt tudták, hogy nem lehet teherbe esni, ha állva csináljuk?
Bizonyisten, igaz.
Es azt tudták, hogy a furulyázástól igenis teherbe lehet esni?
De tudtam, hogy velem ez sose történhet meg, mert sose követnék
el olyan gusztustalanságot, mint a furulyázás.
Egy percig se hittem el, hogy bárki bárhol képes lenne ilyen
ocsmány és bizarr dologra.
Tizenkét évesen még nem ismertem a „fajtalanság” szót, de ha
ismerem, úgy ölelem magamhoz, mint rég elvesztett nővéremet.
Hogy tudnám siratni az ártatlan gyereket, aki voltam, a tizenkét
éves, idealista gyereket, aki egykor voltam!
Viszont nem tudhatom, mit hagytam ki.
Bocs, bocs, maguk azt akarják hallani, mire jutottam Jamesszel.
Ja, nem mondtam?
Nem volt bent.
Megbeszélése volt vagy mi. – Nem, nem hagytam meg a
nevemet.
Igen, igazuk van, ha azt gyanítják, hogy kissé megkönnyebbültem,
mert nem kellett beszélnem vele.
Ámde szó nem érhette a ház elejét.
Telefonáltam neki, nem?
Merje az ellenkezőjét állítani valaki!
Netán az én hibám, hogy nem lehetett elérni?
Nem, nem az én hibám.
Ez azt jelentette, hogy pár órára megszabadulhatok a
lelkifurdalástól.
így hát csütörtökön, ebédtájban madarat lehetett volna fogatni
velem.
Boldogan kikaptam Kate-et a kosarából, és megpörgettem.
Milyen gyönyörűen mutathatunk!
A gyönyörű gyermek az odaadó anya szerető karján!
 Kate ugyan megszeppentnek látszott, és sírva fakadt, de oda se
neki!
Én jót akartam.
Helyén volt a szívem.
Még ha Kate súlypontja nem volt is a helyén.
– Gyere, drágám! – mondtam. – Felvesszük a legszebb
rugdalózónkat, és bemegyünk a városba, emberek közé!
Így hát Kate és én bementünk a városba.
Magamnak jó lelkiismerettel nem vásárolhattam több ruhát.
A szombati orgia után nem.
De Kate-nek vásárolhattam.
Há! Ne is pazarolják az idejüket – emiatt úgyse lesz
lelkifurdalásom!
Vasbeton alibim van!
Napról napra több jó dolgot találtam Kate-ben. Folyamatosan
szépítette életem minden szintjét.
Megvettem neki a legpirinyóbb, legbűbájosabb
farmerkötényruhát.
Még a legkisebb is bőven nagy volt rá, de majd belenő.
Tündéri volt!
És megvettem neki a legédesebb rugdalózót, világoskék alapon
sötétkék pöttyösét, amihez – ezt kapják ki! – ugyanilyen pöttyös, elöl
cipzáras, csuklyás, pici kabát is járt.
Nehogy kilógjon egy trendi gyerektársaságból.
És a zoknik!
Órákig mesélhetnék a zoknikról, amiket vásároltam neki!
Pindurikat, bolyhosakat, melegeket, simogatókat, arra az icinke-
picinke, rózsaszínű lábacskájára!
Néha olyan erővel rohant meg a szeretet, hogy féltem magamhoz
szorítani, nehogy kárt tegyek benne.
Aztán egy könyvesboltban ténferegtünk egy darabig.
 Ha száz méternél közelebb kerülök egy könyvesbolthoz, ereimben
lüktetni kezd az adrenalin.
Szeretem a könyveket.
Majdnem annyira, mint a ruhákat, és az nem semmi.
Szeretem a tapintásukat és a szagukat. Az a könyvesbolt olyan
volt nekem, mint Aladdinnak a barlangja. Világok és életek rejtőznek
egy-egy csillogó borító mögött, csak meg kell keresni őket.
Az összes világ és élet közül egy Samantha nevű illetőébe sikerült
beleválasztanom, akinek megvolt minden: palazzo Firenzében,
tetőlakosztály New Yorkban, hercegi cselédtraktusból kreált garzon a
Buckingham-palota tőszomszédságában, több méregdrága ékszer,
mint sajtban a luk, egy-két kiadóvállalat, privát repülőgép, úri
vőlegény, valami gróf vagy őrgróf, és az abszolút obligát sötét titok
meg a takargatott, tragikus múlt.
Az utolsó vasamat rátettem volna, hogy Samantha leszbikus
prostituált volt, mielőtt nagyon bejött neki.
A prostitúció, az ma már nem elég. Abból kikopott a sokkoló
hatás.
A közönségnek kell valami extra. Valami húzós.
A leszbikusságot még nem nyüstölték agyon. Attól még mindig
felmegy egy kicsit a higany.
És mi lesz, ha már a leszbikusságon sem húzzák föl magukat az
emberek?
Félek belegondolni.
Szexelés állatokkal?
Szexelés hullákkal?
Szexelés reklámfőnökökkel?
Pocsék és vérlázító kilátások!
Bár persze vásárolhattam volna olyan könyvet, amely csiszol és
palléroz.
A Bronté-bagázstól valamit. Vagy akár Joseph Conradot. Rajta
mindig lehet röhögni.
De nekem olyan kellett, ami nem vesz igénybe túlságosan.
így tehát a biztonság kedvéért tökéletes szemetet vásároltam.
Miután gyermekemet és dombornyomású, aranybetűs
bestselleremet magamhoz ölelve elhagytam a könyvesboltot,
véletlenül elmentem a kávézó előtt, amelyben Adammel jártunk
szombaton, és véletlenül volt egy-két üres órám, tehát csak úgy
beültem, és találják ki, mi történt. Érkezésem után alig másfél órával
véletlenül Adam sétált be az ajtón.
Micsoda véletlen!
Túl szép, hogy igaz legyen, ugye?
Minek tulajdoníthatnám, ha nem isteni beavatkozásnak?
Ezt magyarázzák meg, ha tudják!
Nem vagyok túlságosan istenes, de felismerem Isten jelenlétét.
Nincsenek meggyőzve, hm?
Na jó, akkor inkább tisztázom magam.
Azt hiszem, lapított bennem egy cseppnyi remény, hogy ha
bemegyek a városba, talán, de csak talán összefutok Adammel.
Mert ha abban a kávézóban tartózkodott szombaton, és több
csoporttársa ugyancsak ott volt, akkor a csekélynél valamivel
nagyobb esély van rá, hogy csütörtök délután is benéz.
Köztudott, mit csinálnak az egyetemisták, ha éppen nem isszák le
magukat, és nem drogoznak: ücsörögnek órákon át a kávézók
asztalánál, egyetlen csésze hideg kávé mellett, és a cukorral
matatnak.
Talán én is több időt szenteltem a KitKatnak és a kanna teának,
mint amennyi okvetlenül szükséges.
Némelyek azt is mondhatták volna, hogy úgy nézett ki, mintha
várnám Adamet.
Így tehát se okkult, se metafizikus jelenségnek nem minősíthetem,
amikor végre-valahára megjelent.
 Még azt is rám foghatnák, hogy magam mesterkedtem ki a
találkozást.
Pedig ez nem lenne tisztességes, a fene egye meg!
Segíts magadon, az Isten is megsegít.
És Isten nem tud elvezetni egy autót.
Ha otthon maradok az ágyban, a csokoládé és a Marié Claire
mellett, találkozhattam volna vele vajon?
A válasz nem lehet más, mint nem.
Ültem ott, egyik szemem Samantha praktikáin, a másik az ajtón.
Bár reménykedtem, hogy jönni fog, sőt félig-meddig vártam is a
megjelenését, nem készültem föl arra, mit fogok érezni, amikor
tényleg meglátom.
Olyan, olyan... olyan isteni volt!
Olyan sudár és erős! Ugyanakkor olyan kisfiúsán aranyos!
„Nyugi, nyugi! – intettem magam. – Lélegezz nagyokat!”
Legszívesebben az asztalra dobtam volna Kate-et, hogy Adamhez
rohanjak, és a nyakába ugorjak.
De emlékeztettem magam, hogy nála már elhasználtam az
engedélyezett idegbaj adagot, és nem is lenne olyan rossz ötlet
egészséges, kiegyensúlyozott nőként viselkedni.
A fenébe, egy kis gyakorlással akár lehetek az is!
Tehát ültem kényesen és peckesen, és megpróbáltam nyugalmat,
kiegyensúlyozottságot, békességet árasztani.
Végre meglátott.
Visszafojtottam a lélegzetem.
Vártam, hogy felágaskodjék és nyerítsen, akár a megijesztett
paripa, aztán pedig úgy vágtasson az ajtóhoz, mint akit a pokol
kutyái üldöznek.
Azt vártam, hogy nyúlként inaljon végig a kávézón, égnek álló
hajjal, kiguvadt szemmel, székeket, asztalokat, csészéket, kannákat
döntve-borítva, teával és kávéval locsolva le ártatlan idegeneket,
vadul bökdösve felém, miközben azt ordítja: „Vigyázzanak, az ott
bolond! Kötözni való! Közelébe ne menjenek!”
De ő nem tett ilyet.
Hanem rám mosolygott.
Be kell vallanom, kissé gyanakvó mosoly volt.
De akkor is mosoly.
– Claire! – állapította meg, és odajött hozzám. – Kate! – folytatta.
Igazán kevés dolog kerülte el a figyelmét.
Puszit adott Kate-nek.
Nekem nem.
Pedig elviseltem volna.
Annyira örültem, hogy látom! De még annál is jobban örültem
annak, hogy hajlandó beszélni velem! Ehhez képest nem sokat
számított, melyikünk kap tőle puszit.
– Nem ülsz le hozzánk? – kérdeztem udvariasan. Tartással.
Finoman. Ahogy egy mintaháziasszonyhoz illik. Feddhetetlen
modorban, esetleges érzelmeimet kemény, sőt vaskézzel zabolázva.
Emelt fejjel, pléhpofával, kifürkészhetetlenül. Semmit se mutatva,
ami elijeszthetné Adamet.
– Jó – mondta.
Óvatosan. Gyanakodva. Sanda pillantással. Talán arra várt, hogy
megvádolom: az anyámra gerjed.
– Csak hozok magamnak egy csésze kávét – mondta.
– Helyes! – válaszoltam nagylelkű mosollyal, minden pórusomból
(remélem) kiegyensúlyozottságot és nyugalmat árasztva.
Elment.
És én vártam.
És vártam.
Istenkém, gondoltam szomorúan, biztosan megpattant. Nem
akarhatja, hogy köze legyen hozzám. Úgy látszik, ehhez értek.
Valószínűleg az Urak parányi ablakába ékelten vergődik, hogy
kijusson a minden vendéglő és kávézó hátsó ajtajánál található büdös
kukák, káposztalevelek és üres pálinkásflaskák közé.
A szatyromba tettem a könyvem – annyira örültem Adamnek,
hogy még a giccsregény borítóját is elfelejtettem letakarni –, és
visszaültettem Kate-et a kenguruba.
De legalább megpróbáltam.
Ennek örültem.
Nem kaptam meg, amit akartam, de legalább vállaltam a
felelősséget. Megpróbáltam elintézni és elérni valamit.
Nem úgy viselkedtem, mint egy passzív áldozat, aki csak hagyja
átfolyni magán az életet.
Megragadtam a kormányt.
Es ha nem sikerült?
Az volt a fő, hogy próbálkozzam.
Ha pedig legközelebb találkozom egy kedves emberrel, akkor nem
folyók el az iskolás érzelgéstől, nem gondolok rá úgy, mint a fiúmra,
és nem gyanúsítok minden nőt azzal, hogy rá hajt.
Éppen összeszedtem magamat a távozáshoz, amikor felbukkant,
és táncos léptekkel hozta a kávét meg a péksüteményt.
A tetű!
A nagy büdös semmiért viselkedtem én érett, higgadt felnőttként!
Úgy szerettem magam ebben a botlásoktól bánatos, ugyanakkor
megnemesült állapotomban, erre neki vissza kell jönnie, és romba
kell döntenie mindent!
Lőttek a rózsásan méla, gondolatgazdag izzásnak!
Önző tetű!
Nagyon a nyelvem hegyén volt, hogy húzzon innen, és hagyjon
engem békén. Alig öt perce törődtem bele az elvesztésébe, akkor
most mihez kezdjek vele?
Élvezzem a társaságát?
Elment az eszük?
 – Elnézést, hogy csak most jövök – mondta. – A pénztáros
idegrohamot kapott, és... hé! Hová mész?
Őszintén meglepettnek látszott. Aztán felindultnak látszott.
– Elnézést – dünnyögtem halálra váltan.
Ha eddig minden oka megvolt, hogy raplis idegbetegnek tartson,
ez a mostani végképp meggyőzhette, hogy hisztis kis hülye vagyok.
– Miért mész? – kérdezte egyszerre haragosan és szomorúan. – Ne
haragudj, amiért ilyen sokára jöttem, de azt gondoltam, hogy
megvársz.
– Azt hittem, elmentél – motyogtam.
– De miért? – kérdezte ingerülten. – Miért mentem volna el?
– Nem tudom. – Émelyegtem a szégyenkezéstől. Na, ezúttal
végképp elszúrtad, mondtam magamban.
– Nézd! – Lecsapta a tálcát az asztalra. A kávé szétfröccsent.
Rémülten felpattantam.
– Ülj le! – szólt rám dühösen. Vállamra tette a kezét, és
egyszerűen visszanyomott a székre.
„Jézusom! – gondoltam riadtan. – Csak lassan a testtel!”
– Jaj, elnézést, Kate – szúrta közbe mentegetőzve. Nyilván
észrevette a lányom arcocskáján, mennyire meghökkenti ez a hirtelen
változás. – Na! – váltott vissza dühös üzemmódba. – Mi az ördög
folyik itt?
– Hogy érted? – kérdeztem cérnahangon.
Látszott rajta, hogy heves indulatokat kell visszafojtania, és ez
ijesztő volt.
– Miért bánsz velem így? – kérdezte vadul. Az arca nagyon közel
volt az enyémhez.
Nem hittem a szememnek!
Hová lett a kedves, kellemes, megértő Adam?
Ki ez a dühöngő a helyén?
– Hogy? – kérdeztem megigézetten. Féltem tőle, de mint ahogy a
nyúl se bír elmozdulni a fényszóró kévéjéből, én sem téphettem ki
magam szemének dühös, kék sugarából.
– Mintha valami bűnöző lennék!
– De én nem!... – tiltakoztam meglepetten. Ugye, én nem?
– Fenéket nem! – förmedt rám. Ujjai belevájtak a vállamba. –
Gyakorlatilag az első találkozásunk óta ezt csinálod! Megismertelek,
megtetszettél, találkozni akartam veled, mi ebben a bűn? – kérdezte
indulatosan.
– Semmi – suttogtam.
– Akkor miért viselkedsz úgy, mintha valami rohadt Casanova
lennék, miért gondoltad, hogy kavarok a húgoddal, miért gondoltad,
hogy lelépek, és itt hagylak faképnél, azt mondd meg, miért?!
A többi asztaltól kezdtek érkezni az érdeklődő pillantások, ám
Adam nem vette észre, én pedig nem gondoltam, hogy túlzott
értelemre vallana, ha erre a tényre most hívnám föl a figyelmét,
amikor ilyen hangulatban van.
– Nem fogod fel, mennyire sértő ez? – vágta az arcomba.
– Nem – mondtam. Alig bírtam ránézni.
– Hát pedig az!
Nem tudtam, mit mondjak. Csak ültem és néztem, ő pedig a
szemembe fúrta kék pillantását.
Hirtelen ráeszméltem, milyen közel vagyok hozzá.
Néhány ujjnyi távolság maradt csak közöttünk.
Láttam a borostáit, a gyönyörű járomcsontjára feszülő
halványbarna bőrét, szabályos, fehér fogsorát, szexi száját...
Váratlanul nagyon elcsendesedett.
Elszállt belőle minden felháborodás és harag.
Ültünk, mint két szobor, a keze a vállamon, és bámultuk egymást.
Annyira éreztem az erejét, a sebezhetőségét!
Percegett közöttünk a levegő a feszültségtől.
Aztán elhúzódott, és fáradtan, mérhetetlenül fáradtan leengedte a
karját.
– Adam – kockáztattam meg. Még csak rám se nézett.
Ült, és lehajtotta a fejét.
Hogy jól láthassam a gyönyörű, sötét haját.
– Adam! – ismételtem, óvatosan megérintve a karját. Kissé
megmerevedett, de nem húzódott el.
– Nem miattad, hanem miattam – mondtam félszegen. Szünet.
– Hogy érted ezt? – kérdezte.
Legalábbis úgy vélem, ezt mondta. Elég nehéz volt hallani, mert
eltompult a hangja, lévén hogy a mellére hajtotta az állát, és a
pulóverébe beszélt.
– Hogy az én problémám – feleltem. Nagyon nehéz volt
kimondanom.
De ki kellett. Tartoztam neki ennyivel.
Ha már felzaklattam, legalább azt tudja, mi zajlik a fejemben.
Valami mást mondott.
– Ehm, ne haragudj, Adam, de nem egészen értem. Fölemelte a
fejét, rám nézett.
– Azt kérdeztem, hogy mi a problémád – felelte harapósan.
Ismét végigvágott rajtam a félelem. Ezt most jól kell csinálnom.
De nagyon nehéz volt beszélnem hozzá, amikor ilyen félelmetesen
viselkedett.
– Azért van, mert bizonytalan és gyanakvó vagyok – mondtam.
Nem szólt.
Csak ült, és borúsan nézett.
– Te semmi rosszat nem tettél – folytattam elcsuklón. Kurtán,
komoran bólintott.
Én legalábbis bólintásnak néztem. Nagyon hasonlított egy
bólintásra. Bár igen kurta volt és igen komor. Persze az is lehet, hogy
csak módosította a feje és a nyaka által bezárt szöget.
De engem eléggé felbátorított, hogy folytassam:
 – Azt gondoltam, hogy azért hagytál itt, mert nem akarsz beszélni
velem – mondtam.
– Aha – felelte érzelemmentesen. Szívesen behúztam volna neki
egyet. Reagálj, a szentségedet!
Mondd, hogy nevetséges vagyok, mondd, hogy mindig csak
velem akarsz beszélni!
Nem mondta.
Talán nem tetszett neki, hogy manipulációval akarom bókokra
késztetni.
Igaza volt.
Talán itt az ideje, hogy felhagyjak a manipulálásával.
Egyáltalán bárkiével.
De néha ez olyan ösztönösen jön, mint a lélegzés. Nem mintha
büszke lennék rá. Megpróbáltam elmagyarázni.
– Azt hittem, nem akarsz szóba állni velem azok után, hogy
vasárnap este olyan esztelenségeket beszéltem a telefonban.
– Esztelen is voltál – hagyta rám.
– De ha félek! – mondtam búsan.
– Mitől? – kérdezte valamivel enyhébben.
– Hát, hát, hát... mindentől! – mondtam, és rémületemre könnyek
szöktek a szemembe.
Nem szándékosan csináltam, esküszöm, hogy nem! Engem
legalább annyira megdöbbentett ez a váratlan szemvizenyő, mint őt.
– Bocs – szipogtam. – Nem azért csinálom, hogy kedves légy
hozzám.
– Az jó – mondta. – Mert úgyse jönne be. Szívtelen szemétláda,
gondoltam futólag, ám aztán száműztem fejemből a méltatlan
gondolatot.
– Csupán kétévesnél fiatalabb nőknél hatnak meg a könnyek –
mondta csendes félmosollyal, és megérintette Kate arcát.
– Ó! – Hősies kísérletet tettem a nevetésre, bár még mindig
sírtam.
– Tehát mitől félsz annyira, hogy muszáj komisznak lenned
hozzám? – kérdezte, ezúttal csaknem gyengéden.
– Ó, hát a szokásostól. – Megpróbáltam összekanalazni magam.
– Úgymint? – erősködött.
– Hogy szeretek embereket, aztán elveszítem őket, bolondot
csinálok magamból, megbántanak, elijesztem az embereket,
túlságosan rámenős vagy túlságosan elutasító vagyok... – hadartam. -
Akarod, hogy folytassam? Mert órákig tudnám sorolni.
– Nem, ennyi is elég – válaszolta. – De hát ezektől a dolgoktól
mindenki fél.
– Mindenki? – hökkentem meg.
– Hát persze. Miért hiszed, hogy olyan különleges vagy? Nincs
monopóliumod ezekre az érzésekre. Különben is, mit követtem el,
hogy meg kelljen ijedned?
– Arra gondoltam, hogy engem játszol ki Helen ellen –
válaszoltam.
– De hát megmondtam, hogy nem! – bosszankodott. – És azt is
megmondtam, hogy megértem, miért érzel így, akkor is, ha nem
tetszik.
– Mellesleg miért vagy te erre ilyen érzékeny? – kérdeztem, és a
figyelmem egy pillanatra elterelődött saját nyavalyáimról. – Azt
hittem, minden férfinak tetszik, ha kandúrnak tartják.
– Hát nekem nem – mondta. Szomorúnak, töprengőnek látszott.
Tudtam, hogy most nem csak rám és Helenre gondol.
Mi történt vele?
Miféle bánat nyomasztja?
Ezt majd ki kell derítenem.
Ám először pillanatnyi problémáinkat kell rendeznünk.
Vitézül nekivágtam.
– És miután beszéltem veled vasárnap este, úgy éreztem, hogy
hisztérikusan viselkedtem, és a bolhából csináltam elefántot, amivel
elriasztottalak, és már nem hívsz fel soha többé – hadartam, a pilláim
alól lesve, hogy mit szól ehhez.
– Hát... – mondta lassan.
Jaj, húzz már bele, az isten áldjon meg, gondoltam
kétségbeesetten, mert nem bírom idegekkel!
– Nem is akartalak – folytatta.
– Ó – mondtam. Tehát igazam volt.
Egy-null az ösztöneimnek, null-milliárd a lelki épségemnek.
Úgy éreztem magam, mintha gyomron rúgott volna egy ló.
Illetve ez nem igaz, mert még sose rúgott gyomron ló.
Gondolják, hogy most itt dumálhatnék maguknak, ha valaha
gyomron rúgott volna egy ló?
Erre természetesen csakis nemleges lehet a válasz.
De akkor is úgy éreztem magam, mint valamikor tízéves
koromban, amikor leestem egy kerítésről, és elhasaltam a gyepen,
amit betonkeményre perzselt a nyári nap. Akkor kapott el az a
szörnyű hányinger, miután az ütés minden levegőt kinyomott a
tüdőmből.
Azt éreztem most.
– Nem azért, mert nem akaródzott – folytatta, tudomást sem véve
a kínszenvedésemről. – Hanem mert azt gondoltam, hogy neked ez
lesz a legjobb.
– Hogy érted ezt? – sipákoltam. Elmondhatatlanul jobban éreztem
magam.
– Mert annyi mindent kellett elviselned az utóbbi időben.
Semmiképpen sem akartalak felzaklatni, vagy szaporítani a
gondjaidat.
Angyal!
– Nem zaklattál fel – mondtam.
– Dehogynem – mondta.
 – De nem készakarva – tiltakoztam.
– Tudom – mondta. – Azért is jöttem ki az imént a béketűrésből,
amiért mellesleg elnézést kérek, de teljesen úgy tűnt, mintha a puszta
látásom is bántana vagy kiborítana, vagy mit tudom én.
Hullámokban öntött el a megkönnyebbülés.
– Sajnálom, hogy ilyen fárasztóan viselkedem – mondtam. – De...
És itt mély lélegzetet vettem. Mert ez némileg kockázatos lesz.
Feltárom az érzéseimet.
– Nekem az lenne a jobb, ha találkoznánk, nem pedig fordítva –
nyögtem ki végül.
– Csakugyan? – kérdezte reménykedve, izgatottan és kisfiúsán.
– Igen.
– Biztos?
– Biztos.
– Megbízol bennem?
– Jaj, Adam! – feleltem félig nevetve, félig sírva. – Azt mondtam,
hogy találkozni akarok veled. Ki beszélt itt bizalomról?
– Oké! – Ő is nevetett (könnyeket nem észleltem). – De hiszel-e
nekem, ha azt mondom, hogy veled akarok találkozni, és nem
Helennel?
– Igen – feleltem ünnepélyesen. – Hiszek.
– És ha a pénztáros összekap valakivel a visszajárón, rájön az
ötperc, és elrohan, úgyhogy órákig kell várnom a kávémra, akkor se
fogod azt gondolni, hogy eltűntem a balfenéken?
– Nem – ígértem. – Nem fogom.
– Tehát barátok vagyunk? – kérdezte imádnivalón.
– Igen – bólintottam. – Barátok vagyunk.
Bár az agyam azt mondta közben: „Már bocsánat, bocsánat,
barátok, barátokat mondtál? Nem hiszem, hogy pusztán barátságból
úgy szoktak viselkedni, ahogy te akarsz viselkedni Adammel. Laura
a barátod, mégse szaggatod le a ruháját, amikor találkoztok,
márpedig, javíts ki, ha tévednék, de nem pontosan ezt akarod tenni
Adammel?”
– Pofa be! – intettem le motyogva.
– Tessék? – kérdezte Adam riadtan, vélhetőleg azt gondolva: „Jaj,
ne, már megint kezdi!”
– Semmi – mosolyogtam. – Az égvilágon semmi.
– Akkor hát, miután tisztáztuk ezt a félreértést, mikor
találkozhatunk?
– Jaj, hát nem is tudom – sipegtem, mint egy süldő lány.
– Van valami programod vasárnap estére? – kérdezte.
– Nem hinném – mondtam, és úgy tettem, mint aki fontolóra
veszi, holott társasági határidőnaplóm a Góbi sivatag kietlenségével
terpeszkedett előttem.
– Akkor főzhetek neked vacsorát? – kérdezte.
– Igen, az isteni lenne – mondtam.
– Akkor jó. Jenny és Andy elmegy a hétvégére, úgyhogy a miénk
a ház.
– Ó – mondtam. Volt élettapasztalatom.
Nagyon jól tudtam, ha akkor megyek egy férfi lakására, amikor a
többi lakó nincs jelen, és elfogyasztom a kizárólag nekünk főzött
vacsorát, ez azt jelenti, hogy nem csak oldalassal és Fekete-erdő
tortával kínál.
Állati! – gondoltam.
Hihetetlen, hogy nekem ekkora szerencsém legyen!
– Rendben van, Adam. Nagyon csábítóan hangzik, így hát
megbeszéltünk egy időpontot vasárnap estére.
Elkisért az autóhoz, és én hazavittem Kate-et.
 Huszonegyedik fejezet

Felkészülés vasárnapra. Hozzávalók:

egy elhanyagolt, eldobott, elhagyott, huszonkilenc éves nő, aki
nemrég szült gyereket,
egy merőkanál bűntudat,
egy csipet várakozás,
egy tasak szorongás a testi formát illetőleg,
egy ágacska izgalom (lehetőleg vad),
egy evőkanál sűrített kétségbeesés,
kevés rémüldözés a terhességi hegek miatt,
gumírozott, csipkés szegélyű, fekete harisnya,
érdekes, fekete bugyi,
fekete melltartó, inkább a boszorkányos, mint a közönséges,
tündéri változatból,
egy üveg vörösbor,
egy ruha,
egy pár cipő.
Díszítésnek:
ribancvörös rúzs,
számos réteg fekete szempillafesték.
Elkészítés:
Tegyük félre későbbi használatra a harisnyát, bugyit és melltartót.
Vegyük a nőt.
Ellenőrizzük a szemét és a bőrét, hogy nem járt-e le a szavatossági
ideje.
Keverjük össze a bűntudatot, a várakozást, a szorongást, az
izgalmat, a kétségbeesést és a rémületet.
Alaposan turmixoljuk.
Hagyjuk rotyogni két napon át.
 Egy közepes méretű fürdőszobában készítsük elő a nőt:
borotváljuk meg a lábát, fessük be a haját, lakkozzuk be a lábán a
körmöket.
Tálalás előtt körülbelül egy órával kenjük meg vastagon drága
testápolóval, gyakran forgatva.
Adjuk hozzá a harisnyát, az érdekes, fekete bugyit és a
boszorkányos, fekete melltartót. Gyakoroltassuk kétszer a csábító
pillantást, szempillák alól, arcba hulló haj keretében.
Ellenőrizzük, hogy tud-e még lihegni, homorítani és olyanokat
mondani: „Ó, bébi, ez csodálatos volt!”, és „Ó, istenem, abba ne
hagyd!”, úgy, hogy közben nem röhögi el magát.
Vezényeljünk ki egy húgot, lehetőleg Annát, hogy vigyázzon az
említett gyerekre.
Adjunk hozzá bőségesen ribancvörös szájrúzst, számos réteg
fekete szempillafestéket, végig gombos, rövid, bíborszín ruhát (végül
is az a szenvedély színe), szexi, fekete bokapántos, velúrbőr cipőt és
egy üveg vörösbort.
Vigyázzunk, nehogy előbb kezdjünk nyakalni az üvegből,
mintsem megérkeztünk utunk céljához.
Tipp: koton a retikülben mindig hatásos.
Ha nem beszerezhető – például nincsen szezonja –, akkor fokozott
önmérsékletet kell tanúsítanunk. Nem mindig ideális megoldás, de
hatásos.
Tálaljuk ágyon egy jóképű férfival.
Betű szerint követtem az utasításokat. Szerencsére Laura
szívességéből – micsoda nő! – sikerült kotont szereznem.
Remekül éreztem magam.
Még attól se borultam ki, amikor felfedeztem, hogy hála a
hajfestékemnek (csak színkiemelő, drágám, mi nem szorulunk
festékre, mi csak kiemeljük a hajunk természetes fényét és színét), na
jó, hála a színkiemelőmnek, a fülem és a hajam azonos színben virít.
 Bár, gondolom, ha már festett fülemnek kell lennie, sokkal
rosszabbul is járhattam volna, mint ezzel a telten fénylő,
gesztenyebarna árnyalattal.
Az én fülem nem lesz Ében Éjfél vagy Mahagóni Alkony! Az ki
van zárva, jelentem alázattal.
Vasárnap este fél nyolc körül felkészültem a kivonulásra.
Bűnözni megyek, és egyáltalán nem fáj a fejem miatta.
Jó éjt puszit adtam Kate-nek.
Az ajtó felé osontam, orrig begombolt kabátban, nehogy anyu
kiszúrja sarkangyali külsőmet, amikor megszólalt a telefon.
– Claire, téged keresnek! – ordította Helen. Jézus ereje!
De csak Laura volt.
Azért telefonált, hogy sok szerencsét kívánjon, és megkérdezze,
gyakoroltam-e, hogy a fogammal húzom fel a kotont úgy, ahogy
tanácsolta.
– Nem, nem gyakoroltam! – közöltem.
Alig vártam, hogy letehessem a kagylót és kívül lehessek a házon,
nehogy rajtakapjanak.
– Miért nem? – kérdezte. – Nem várhatod el tőle, hogy beérje
valami ósdi, unalmas szexeléssel! Leleményesnek kell lenned!
– De hiszen csak kettőt adtál! – riadoztam. – Nem akartam
elpocsékolni őket! Mellesleg min gyakoroltam volna?
– Hát akkor reménykedjünk, hogy már az elsővel megfelelő
teljesítményt nyújtasz, különben nem lesz alkalmad felhasználni a
másikat – jósolta sötéten.
– Jaj, hagyd már abba, Laura, így is épp elég ideges vagyok!
– Az jó – nevetett. – Sokkal jobb, ha ideges vagy. Megígértem,
hogy másnap felhívom, és ismertetem az összes vérbő részletet.
– Vagy ha elég korán érek haza, még ma este odacsörgök, és
mindenről beszámolok! – ígértem lelkesen.
– Ha elég korán érsz haza, hogy mindenről beszámolhass, akkor
semmi sem lesz, amiről beszámolhatnál – közölte Laura.
– Hm – mondtam. Neki volt igaza.
– Nézd, mennem kell! – mondtam bosszúsan, és letettem,
miközben ő még javában magyarázott valami szövevényes szexuális
tevékenységet, amit egy bangkoki lokálban látott. Akármi volt is,
egyedül olyan nő hajthatta végre, aki ezerszer hajlékonyabb nálam.
Különben is tudom én, hogy kell szexelni! Végül is van egy
gyerekem. Mit képzel Laura, ahhoz hogy jutottam hozzá?
Ha már a szexuális csínytevéseknél tartunk, hadd vallják be
valamit.
Figyeljenek csak!
Most repül a kismadár!
Élvezem a misszionárius pózt.
Na! Kimondtam.
Borzasztóan szégyenkeznem kellene, amiért tetszik.
De nem szégyellem magam. Becsszó!
Nem azt mondom, hogy ez az egyetlen póz, amit szeretek.
De semmi kifogásom ellene.
Persze ez most nem az a perc, amikor megvitathatjuk kedvenc
szexuális pózainkat.
Ezért csak annyit hadd mondjak nagyon gyorsan, hogy szerintem
az orális szex a legunalmasabb dolog, amit Isten megteremtett.
Szívesebben kartotékolok egy napig, mint hogy öt percet elviseljek
belőle.
És amikor véget ér a pár perces szörcsögés, a férfiak még úgy is
tesznek, mintha borzasztó hálásnak kellene lennem érte! Úgy kell
rájuk ragyognom alulról fölfelé, mintha plecsnit érdemelnének.
Aztán meg úgy viselkednek, mint akik éves bérletet váltottak a
furulyáztatásra.
Persze vannak nők, akik esküsznek rá, de... bocs, bocs!
Végre-valahára elindultam, és meg sem álltam Adam házáig.
 Huszonkettedik fejezet

Pontosan a ház előtt leparkoltam, és a bejárathoz siettem az

izgalom és a rút szégyen keverékétől mámorosan. Aztán eszembe
jutott, hogy az autóban hagytam a bort, és visszarohantam érte.
Bor nélkül nem megyek sehova!
Kell a bátorsághoz.
Adam szinte azonnal ajtót nyitott. Ha ostobább lennék,
megesküdnék rá, hogy a hallban rágta a körmét, és a függöny mögé
bújva várta, mikor jövök már. Hát talán tényleg így volt.
Ugyanolyan izgatottnak és felindultnak látszott, mint én. Meg
némiképp idegesnek. Begyulladt? Meccs előtti lámpaláz? Bár
gyorsan úrrá lett magán.
– Hello! – mosolygott. – Csinos vagy!
– Hello – mondtam, és minden idegességem ellenére én is
mosolyogtam.
De csodálatos! – gondoltam, és megborzongatott az izgalom.
Olyan veszedelmesen dekadensnek éreztem magamat!
Légyotton egy gyönyörű férfival!
Gerjedtem valaha férfira úgy, ahogy Adamre gerjedek?
Valószínűleg, gondoltam sóhajtva.
A realizmus betört egy pillanatra.
De most úgy éreztem, hogy soha senkire nem gerjedtem még!
Vajon meddig tart, hogy eljussunk az ágyig?
Meddig bírom fékezni magam, ha nem kezdeményez?
És mi lesz, ha nem kezdeményez? – gondoltam iszonyattal.
Vagy mi lesz, ha katasztrófába fullad?
Mi lesz, ha ocsmánynak találja szülés utáni formámat?
Mi lesz, ha ocsmánynak találom, mert nem a szakasztott mása
Jamesnek?
 Jaj istenem!
Otthon kellett volna maradnom tévét nézni! A Coronation
Streetben nincsenek ilyen borzalmas lehetőségek és dilemmák!
Mielőtt fatális félreértésről makogva kivágódhattam volna az
ajtón, átkarolt (de micsoda karral!), és a konyha felé terelt.
– Vesd le a kabátodat – mondta. – És igyál valamit.
– De... na jó. Adjon Isten minden jót, nekem csak egy korsó bort –
mondtam, és letelepedtem a konyhaasztalhoz.
Nevetett.
– Csak nem vagy ideges, drágám? – kérdezte selymes hangon,
miközben teletöltötte a poharamat.
Jézusom! – riadoztam. Tőlem ne kérdezgess ilyen selymesen!
Anélkül is szűköltem. Ha ez itt elkezd úgy viselkedni, mint egy
hivatásos bájgúnár, én már itt se vagyok.
Csak az hiányzik, hogy átcserélje a farmerjét és a pulóverét
kockás selyem házikabátra, és egy ónix cigarettaszipkával
gesztikuláljon!
– Nem ideges vagyok! – böktem ki. – Kurvára félek!
– Mitől? – kérdezte csúfondáros csodálkozással. – Nem olyan
rossz a főztöm.
Hja, szóval így akarsz játszani? Kamu lezserséggel? Úgy is jó.
Flegmán rámosolyogtam, és mire észbe kaptam, már le is küldtem
a boromat.
– Nyugi! – mondta aggodalmasan. Mellém ült, megfogta a kezem.
– Nem harapok.
Nem? – gondoltam. Akkor végképp hazamegyek.
– Csak eszünk valamit, és eldumálunk – folytatta kedvesen. –
Semmi okod az idegeskedésre.
– Akkor jó – mondtam, és hősies erőfeszítéssel próbáltam lazítani.
– Mit eszünk?
– Házi Stilton sajtot, muskotályos szőlőlevest, marhasültet
burgundi módra dauphinéi burgonyakörítéssel és a saját receptem
szerint készült olasz borhabot.
– Komolyan? – hűltem el.
Nem néztem ki Adamből, hogy mesterszakács. Inkább az a karaj
krumplival típus volt. Inkább mennyiség, mint minőség.
– Nem! – vigyorodott el. – Viccelsz? Spagetti lesz bolognai
módra, és tarthatod szerencsédnek, ha ennyit is sikerült
összehoznom!
– Aha – nevettem. Olyan kedves volt. Egyáltalán nem
idétlenkedett.
– És ha nagyon jó leszel... – Elhallgatott, jelentőségteljes pillantást
vetett rám. – De valóban nagyon jó, akkor kaphatsz egy kis
csokoládéfagyit.
– Ó! – Egészen felizgatott a jelentőségteljes pillantás és a
csokoládéfagyi ötvözete. – Az klassz! Szeretem a csokoládéfagyit.
– Tudom – felelte. – Mit gondolsz, miért vettem? Továbbá –
folytatta incselkedő pillantással –, ha nagyon, de nagyon jó leszel,
megeheted a hasamról.
Kipukkadt belőlem a nevetés.
Olyan egy angyal!
Beleborzongtam a kéjbe, amikor elképzeltem lapos, izmos hasát.
Nyilván pont ezt a reakciót várta.
Sietve töltöttem magamnak még egy pohárral, de ezúttal
kényszerítettem magam, hogy lassan kortyoljam.
Adam feltálalta a vacsorát, és látszott rajta, hogy nem gyakran
csinál ilyet. Nagyon nem illett a gáztűzhely mellé. Ide-oda futkosott
a tűzhely meg a mosogató között, és közben túlfőtt a tészta, a saláta
meg összeesett.
Bár így gyönyörű rálátásom volt a fenekére.
Sok minden mással ellentétben a főzést nem csinálta ösztönös
bájjal.
 Annál jobban meghatott, hogy ennyi nyűgöt vállal értem.
Olyan óvatosan és tétován hozta a terítéket az asztalhoz, akkora
tisztelettel tette elém a tányért!
– Igyál még egy kis bort – mondta, és megint teletöltötte a
poharamat.
Ez változás volt ahhoz képest, hogy nem egészen tíz perce még
úgy viselkedett, mint az Anonim Alkoholisták helyi klubjának
vezetője.
– Le akarsz itatni, hogy kihasználhass? – kérdeztem, bosszankodó
hangra törekedve.
– Azért próbállak leitatni, hogy ne vedd észre, ha borzalmas ízű az
étel – válaszolta nevetve.
– Szerintem nagyon finom lesz! – nyugtattam meg. Sajnálattal
kell közölnöm, hogy alig pár falatot ettem.
Nem azért, mintha borzalmas íze lett volna.
Bár lehet, hogy az volt.
Én ugyan meg nem mondhatom.
De olyan ideges voltam, és a levegő annyira sercegett a
feszültségtől meg a várakozástól, hogy a legszívesebben azt
mondtam volna: „Nézd, Adam, édesem, mindketten tudjuk, miért
vagyok itt, úgyhogy térjünk a tárgyra.”
Ő se nagyon evett.
Bár nála okozhatta az étel is, nem csak az idegesség.
Ültünk egymással szemközt a konyhaasztalnál, tologattuk a
spagettit a tányérunkon, a saláta, amihez nem is nyúltunk, gyászos
elhagyatottságban kornyadozott a tálon.
A társalgás kampányszerű volt.
Időnként föltekintettem, és láttam, hogy engem néz.
Olyan arccal, amitől lángoló zavarba estem.
Ez végképp betett az evés lehetőségének.
Attól féltem, hogy ha egy falatot is lenyelek, a hasam felpüffed és
kidudorodik.
Miféle has lenne ez az első éjszakára?
De attól is féltem, hogy ha közelítenék a számhoz egy villára való
tésztát, a spagetti visszacsapódna az arcomba, és telefröcskölne vörös
mártással.
Ahogy férfitársaságban reagálok az ételre, barométerként jelzi,
mit érzek az illető iránt.
Ha nem birok enni, ez azt jelenti, hogy megőrülök érte.
Ha reggel lecsúszik egy kis pirítós némi narancslével, az már a
Vég Kezdete.
Ha pedig odáig megyek, hogy megeszem, amit a tányérján hagy,
akár le is húzhatjuk a rolót.
Vagy pedig a felesége leszek.
Legalábbis eddig ez volt a minta.
– Ennyi az egész? – kérdezte, a tányéromon púpozódó főtt tésztát
méregetve.
Csalódottnak látszott, amitől rémesen éreztem magam.
– Adam – mentegetőztem félszegen –, ne haragudj. Biztosan
nagyon finom meg minden, de nem bírok enni. Nem tudom, miért.
Tényleg nagyon sajnálom. – Könyörögve néztem rá.
– Sebaj. – Leszedte az asztalt.
– Most már sose főzöl nekem? – kérdeztem szomorúan.
– Dehogynem – mondta. – És az isten szerelmére, ne vágj ilyen
kétségbeesett arcot!
– Csak mert ideges vagyok – mondtam. – Nem azért, mintha
borzasztó lenne az étel.
– Ideges? – Átjött az asztal másik oldalára, és mellém ült. –
Semmi okod az idegességre.
– Nincs? – néztem a szeme közé. Igazán szégyentelen voltam.
Az első vagyok, aki beismeri.
De a kutya mindenségit, épp elég időt elpazaroltam már a mai
estén!
– Nem – mormolta. – Semmi okod.
Azzal nagyon gyengéden átkarolt, és megfogta a tarkómat.
Behunytam a szemem.
Ez nem igaz, hogy én csinálom ezt, gondoltam fejvesztetten, de
nem fogom leállítani!
Beszívtam bőrének illatát. Közelebb hajolt.
Vártam a csókot.
És mikor végre megtörtént, gyönyörű volt. Édes, gyöngéd és
határozott.
Az a fajta csók, amit nagyon jól csinálnak, de nem érezzük tőle
úgy, hogy a csókoló ezer másik személyen gyakorolta be.
Adam levált a számról, én pedig riadtan néztem rá.
Mit jelentsen ez?
– Jó ez így? – kérdezte halkan.
– Jó? – pihegtem. – A jónál is jobb! Halkan nevetett.
– Nem úgy értettem. Nem baj, hogy megcsókollak? Tudod, hogy
nem akarok áthágni semmiféle korlátot.
– Nem baj – biztosítottam.
– Tudom, hogy sokat szenvedtél – mondta.
– De te a barátom vagy – mondtam. – Tehát oké.
– Több akarok lenni a barátodnál – mondta.
– Az is oké – nyugtattam meg.
– Csakugyan? – Megerősítést várva nézett rám.
– Komolyan!
Jézusom! De kevés helyet hagytam magamnak a manőverezésre!
Nem mintha manőverezni akartam volna.
Amit elkezdtem, be is fejezem. Ismét megcsókolt. Ugyanolyan jó
volt, mint először.
Elhúzódott tőlem, de én visszahúztam.
Már-már ámulattal nézett, és azt mondta:
 – Istenem, de gyönyörű vagy!
– Dehogy vagyok – feleltem kissé zavartan.
– Dehogynem! – bizonykodott. – Komolyan az vagy.
– Nem! – tiltakoztam. – Helen a gyönyörű.
– Nézd – mondta mosolyogva –, azt is megkockáztatom, hogy a
szajkózás bűnébe esem, de megismétlem, hogy gyönyörű vagy.
– Tényleg?
– Tényleg. Rövid szünet.
– És bombázó vagy.
– Kösz! – nevettem. – Milyen kár, hogy te meg olyan
visszataszító!
Most ő nevetett.
Egy szemernyi hiúság sem volt benne.
Bár aki ilyen jóképű, annak talán nincs is szüksége rá.
Ismét megcsókolt.
Komolyan mondom, csodálatos volt.
Annyira úgy éreztem, hogy vigyáz rám, ha vele vagyok, és átölel.
Különben azt is éreztem, hogy én is vigyázok rá. Hogy neki
ugyanolyan szüksége van rám, mint nekem rá.
– Tudatában vagy, hogy még két hete sem ismerjük
egymást? – kérdezte.
Jaj, ne, gondoltam, ez most azt jelenti, hogy nem fekszik le
velem? Szab valamiféle időhatárt? Hogy csak azután szexelhetünk,
ha már három hónapja vagy mit tudom én, mennyi ideje ismerjük
egymást?
– Igen – feleltem óvatosan. – Egész pontosan tíz napja.
– De én sokkal többnek érzem – mondta. – Sokkal, de sokkal
többnek.
Hála istennek!
– Úgy örülök, hogy megismerhettelek! – folytatta. – Olyan
különleges vagy!
 – Nem vagyok – tiltakoztam. – Nagyon hétköznapi vagyok.
– Nekem különleges vagy.
– De miért?
– Hát nem is tudom. – Hátradőlt a széken, és nézett. – Mert
érdekes vagy, van véleményed a dolgokról, és nagyon jópofa vagy.
De főleg azért, mert olyan kedves vagy... És alapvetően rendes
ember vagy.
– Nem mindig – mondtam. – Két hete kellett volna látnod. Olyan
voltam, mint Myra Hindley, a sorozatgyilkos, menzesz előtti
idegsokkal súlyosbítva.
Nevetett.
Én pedig megmérgedtem magamra.
Itt vagyok egy bűbájos férfival, aki bűbájos dolgokat mond rólam,
én pedig arról győzködöm, hogy egyik sem igaz.
Általában fordítva szokott lenni. Én mondtam nekik bűbájos
dolgokat magamról, és ők győzködtek, hogy ebből semmi sem igaz.
Hozzám hajolt, és megint megcsókolt.
Mennyei volt.
Át akartam engedni magam a csóknak.
Hogy vele lehessek, lelkifurdalás, aggály és feszengés nélkül.
Olyan helyesnek éreztem, ha vele lehetek.
Most vagy felgyógyulóban! – intettem magam szigorúan.
Na és, feleseltem magammal, nem akarok feleségül menni a
hapsihoz. Hát én már nem is szórakozhatok?
De igen, szórakozhatok.
Ugyanakkor nem fekhetek le akárkivel, csak mert kéri.
De ez itt nem akárki.
Ez egy kedves, aranyos ember, akinek fontos vagyok, legalábbis
szemlátomást fontos vagyok, és ő is fontos nekem.
Valóban fontos, állapítottam meg kisebb megrendülésfélével.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szerelmes vagyok bele,
mert az hazugság lenne. De van benne valami megindító.
És nem akartam bántani.
Miért, bántani fogom?
Lefeküdni valakivel, az már elkötelezettséget jelent?
Adam tudja, hogy férjnél vagyok. Tisztában van vele, mit érzek
James iránt. És talán nem is akarja elkötelezni magát. Azért van
velem, mert tudja, hogy máshoz tartozom, tehát nem kötöm meg a
kezét? Istenem, atyám! Lelki tusa ötért! Na, döntsünk.
Felálltam, megfogtam a kezét. Kérdően nézett rám.
– Minden rendben? – kérdezte. – Megkínálhatlak még valamivel?
– Meg – mormoltam.
– Mivel?
– Egy numerával.
De ezt az orrom alatt motyogtam, mert nem akartam, hogy
rettenetesen közönségesnek tartson. Mert nem is vagyok az.
Legalábbis nem mindig.
Még mindig a kezét fogva elindultam a konyhaajtó felé. Olyan
szabadnak és bujának éreztem magam!
– Hova megyünk? – kérdezte ártatlanságot színlelve.
– Ide a szomszédba, bedobunk egy pohárral – mondtam.
Ránéztem. Leplezetlen csalódás ült az arcán.
– Csak viccelek, te szamár – mosolyogtam. – Felmegyünk.
Tehát fölballagtunk a lépcsőn. Én mentem elöl, és kézen fogva
vezettem Adamet.
Minden lépéssel erősebben hittem, hogy a helyes dolgot
cselekszem.
Felértünk az emeletre. Adam magához ölelt és megcsókolt.
Isteni volt! Olyan nagy és erős! Éreztem hátának sima bőrét a
pulóverén keresztül! Megfordított, és egy ajtó felé terelt.
– A szobám – mondta. – Hacsak nem azért hoztál fel ide, hogy
megmutassam a házat.
 – Az várhat – feleltem. Alig bírtam beszélni az izgalomtól meg az
idegfeszültségtől.
A szobája kellemes volt.
Azonkívül olyan rend uralkodott benne, amiből azonnal tudtam,
nem mintha egyetlen pillanatig kételkedtem volna benne, hogy
körültekintően készült a lefektetésemre.
A férfiak kizárólag az első együtthálás alkalmából csinálnak
rendet. Amint megtörtént a szex, a szobában ismét elszabadul a
pokol.
A férfi mintha csak elkiáltaná magát az elhalás pillanatában: „Jól
van, fiúk, előjöhettek!”
Mire az ágy alól egymás lábára tapodó, zajos légiókban
masíroznak elő a szennyes alsónadrágok, átizzadt zoknik, csészék,
tányérok, autós magazinok, iszonyú szvetterek, mocskos
futballfelszerelések, pintes poharak, szexista naptárok, Stephen King-
regények, vizes törülközők, vazelines tégelyek; hangosan
lamentálnak, hogy milyen sok időt kellett illegalitásban tölteniük,
nyújtózkodnak, lerázzák a port, majd festőién elrendezik magukat a
hálószoba szőnyegén, örvendezve, hogy visszakerülhettek
megszokott helyükre.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kurjantja egy vidám fuszekli a sikeres
csábítónak. – Berzenkedett a csaj?
– Már azt hittük, ott kell maradnunk örökre! – kedélyeskedik egy
koszos krikettnadrág. – Kijöttél a formádból?
Adam azzal könnyítette meg a haladásomat a patyolat padlón,
hogy egyfolytában csókolt, így nem magamnak kellett az ágyhoz
mennem és leülnöm, majd pedig feszengenem kínos várakozással.
Nem, ő csak csókolt, és csók közben irányított, amíg valahogy
kikötöttünk éppen az ágynál, és ha már egyszer ott volt, arra
gondoltunk, le is dőlhetnénk rá, hacsak nem akarjuk megkerülni.
Egy idő után Adam gombolni kezdte a ruhámat, én pedig a
pulóvere alá dugtam a kezem, hogy érezzem mellének és hasának
csupasz bőrét.
Végtelenül gyöngéden kigombolta az összes gombomat, és kezdte
lefejteni rólam a ruhát.
Kellemes volt, bár bizarr. Bizarr, bár kellemes.
Nagyon-nagyon rég volt, amikor valakivel először feküdtem le.
Tudnak követni?
Fura, hogy nem James volt.
Nem szörnyű, nem kellemetlen.
Csak némileg fura, mint mondtam.
Kissé zsenírozott a testem, és hogy Adam látja.
Különben fénykoromban se voltam az a gátlástalan fajta. Nem
nagyon szerettem ruhátlanul ropni a táncot.
Jamesszel nem volt baj. Nála nem okozott problémát. De még ő is
csak nagy sokára tudott megszabadítani a szégyenlősségtől.
Adam egyre mondogatta, milyen gyönyörű vagyok. Annyira örült,
hogy ott vagyok, és hogy simogathat, becézhet, átölelhet és
csókolgathat. Nevezzenek régimódinak, ha akarnak, de nem ismerek
erősebb izgatószert, mint ha valaki azt mondja rám, hogy gyönyörű
vagyok, és gyönyörűnek is érzem magam mellette.
Úgyhogy ki-ki megtarthatja a rafinált nyelvelést és a mórikáló
csípőmozgásokat. Rám sokkal jobban hat öt perc hízelgés.
Még egy csomó csókolózás és – ha úgy tetszik – ismerkedés után
nyilvánvaló lett, hogy az este egy meghatározott irányba tart.
Adam lefejtette magát rólam.
– Uramisten! – mondta. – Te boszorkány, megőrjítesz, felséges
vagy!
Kissé feltámaszkodtam, hogy lenézhessek rá, amint a keze a
hasamon barangol.
Úgy örültem, hogy nem ettem semmit!
Elragadó volt. Az a gyönyörű test! És az az isteni arc!
 Ráadásul milyen rendes ember!
Mivel érdemeltem én ezt ki?
Tekintetem végigvándorolt a mellkasán, megcsodálta feszes hasát,
de amikor valamivel lejjebb csúszott, félrekaptam a szemem.
Hogyan írjam le az Adam dereka alatt uralkodó állapotokat úgy,
hogy ne legyek se túl naturális, se túl szemérmetes?
Nagyon nehéz a szexről értekezni úgy, hogy át ne csússzak a
pornográf irományok trágárságába, de olyan diszkrét se legyek, mint
egy gátlásos, elfojtásos, viktoriánus írónő, aki krónikus
hüvelygörcsben szenved, és huszonhét évi házasság után is Mr.
Clementsnek szólítja a férjét.
Mit szólnának ahhoz, ha azt mondanám, hogy kicsi makkból
sarjad a hatalmas tölgyfa?
Ugye, ez jó? Finom, mégis jelképes erejű.
Senkit se botránkoztat meg, ugyanakkor egyértelműen kifejezi,
hogy Adamnek olyan merevedése volt, amivel gyémántot lehetett
volna vágni.
Huhh!
Közönséges, közönséges, közönséges!
De ha már a témánál tartunk, azt is elmondom, akkora volt, hogy a
csillár épségét kelljen féltenem az esetleges hirtelen mozdulatoktól.
Bár természetesen tiszta szívből reméltem, hogy sor kerül hirtelen
mozdulatokra.
Nem, csak viccelek, nem is volt akkora!
Átlagos méretű volt.
Se nem riasztóan nagy, se nem csüggesztően kicsi.
Pont a megfelelő.
Persze vannak gátlástalan nők, akik minden férfinak azt mondják,
hogy neki van a legnagyobb pénisze, amivel életükben találkoztak.
Csak úgy. Mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Hátrafarolnak a matracon, mímelt borzadálytól elkerekített
szemmel bámulnak a szóban forgó férfira, és azt sipítják: „Juj, juj!
Közelembe ne gyere azzal a szörnyeteggel!
Mit akarsz? Engem akarsz megdugni, vagy az ajtót akarod
bedönteni?”
Sunyi taktikázás!
Mert a szóban forgó férfi persze a mennyekben jár.
El is hiszi, hogy légvédelmi ágyút visel a lába között, aminek a
birtoklása legyőzhetetlenné és talpig hímmé teszi.
Ezért olyan bemutatót tart a nőknek, hogy ne feledjék el
egyhamar.
De engem nem kapnának ilyen mesterkedésen!
Ki van zárva, kérem!
Na jó, legföljebb nagy néha.
És azért se tudom leírni, mi történt Adam dereka alatt, mert nem
jut eszembe olyan szó, ami ne zsenírozna, ha le kellene írnom a...
na... hiszen tudják, a...
Hogy mondjam el, mit nem tudok leírni, ha nincsen szavam a
leírására!
A szabatos elnevezése persze a pénisz.
De az olyan sterilen hangzik!
Nem hinném, hogy örülnék, ha nekem mondaná valaki: „Jaj, de
gyönyörű vaginád van!”
Nem éppen vérforraló vagy regényes, ugye?
Aligha a szívek és virágok nyelvezete.
Ugyancsak az a véleményem, hogy a pénisz túlságosan emlékeztet
az iskolai biológiaórákra, ahol a helyettesítő tanárnő a minimumra
szorítkozva, vérvörös arccal elhadarja az emberi szaporodást a
vigyorgó kamaszoknak.
Nem elég emberi leírás.
De mi másnak nevezhetném? Tudom, hogy van rá szó több száz,
de egyik sem tűnik megfelelőnek.
 Mit szólnának ahhoz, hogy „lőcs?”
Ez most nagyon menő.
Háááát, nem tudom.
Nekem kissé funkcionálisan hangzik.
Bár miért ne hangzana annak?
Farok?
Nem, ez sem tetszik.
Valamilyen okból londoni kiejtéssel beszélő, vénülő rocksztárokra
emlékeztet, akiknek hosszú, ősz hajuk van, és iszonyú kőmosott
farmert viselnek.
De még ennél is rosszabb, ha a férfi ad valamilyen nevet a
tagjának. Hallottak már ilyet!
Lapos vigyor, édeskés hangok:
– Azt hiszem, George ébredezik. Sokatmondó, mézédes mosoly:
– Azt hiszem, George ki szeretne jönni, hogy játszadozhasson.
Szirupos szemkapcsolat, reménykedő ábrázat:
– George bújócskázni akar. Cukormázas, émelyítő vigyor. Pfuj!
No, hát akkor George menjen, és keressen magának másik
játszótársat.
Ez a fajta idétlenkedés rögtön vágyat ébreszt bennem az
aszkézisre.
Szabadalmazott kifejezés híján a giccsregényekre kell
szorítkoznom, és a Lüktető Férfiasság nevet kell adnom neki.
Adam szerencsére nem mutatta be név szerint a Lüktető
Férfiasságát.
Bár nem is tudom, megjött-e már a kedvem összebarátkozni a
Lüktető Férfiasságával.
Én James Lüktető Férfiasságához szoktam. Nem mintha bármi
kifogásom lett volna Adam Lüktető Férfiassága ellen, de valahogy
nem éreztem sietősnek az ismerkedést.
Mintha csak megérezte volna, megragadta a karom (ne, Adam, ne
a karom, az ég áldjon meg! Abban egyetlen erogén atom sincs!), és
azt mondta nagy nyomatékkal:
– Claire, nem muszáj, hogy bármit csináljunk! Csak úgy
fekhetünk is itt, ha úgy akarod!
Mármost, ha minden alkalommal kapok egy pennyt, amikor egy
férfi ígéretet tett a „csak úgy fekhetünk is”-re, akkor ma nagyon
gazdag lennék. Számát se tudom, hányszor ígérték meg nekem,
amikor egy férfi lakásán kellett töltenem az éjszakát, mert lekéstem
az utolsó buszt, vagy nem volt pénzem taxira.
– Alhatsz nálam – mondja. – Itt van egész közel.
– Majd a díványon alszom – mondom gyorsan.
– De miért nem mellém fekszel az ágyba? Sokkal kényelmesebb.
– Á, nem, a dívány tökéletesen megfelel.
– Ide figyelj, hozzád se fogok nyúlni, ha ez nyugtalanít.
– Öhm, izé, igen.
– Fölösleges idegeskedned. Egy ujjal se érek hozzád. Majd pedig
a vészterhes szavak:
– Csak úgy fekhetünk is ott.
Persze egy szemhunyást se aludtam, mert egész éjszaka
szabadfogású birkózást kellett folytatnom az illetővel.
Vagy pedig arccal felkenődtem a falra, miközben hasztalanul
próbáltam messzebb kerülni tőle, és lélegezni is alig bírtam a
hátamba fúródó, ágaskodó pénisztől.
Ugyanis attól féltem, ha kifújom a levegőt, és emiatt a gerincem
alsó szakasza szándékom ellenére egyetlen tizedmilliméterrel
közelebb kerül a felforrósodott férfiasságához, azt ő a bátorítás és a
beleegyezés jelének fogja tekinteni.
Aztán pedig, ha nem parírozok, minden esélyem meglesz rá, hogy
a kérdéses úriember engem fog gyalázni Írország-szerte
szűzkurvának, frigid leszbikusnak, s még sok más borzasztó és meg
nem érdemelt névvel illet.
 Ilyeneket mond majd:
– Egész éjszaka le nem szállt rólam! Én ugyan meg nem ettem a
rizsáját, hogy nincs pénze taxira!
Meg vagyok győződve róla, hogy a mai napig megmaradt a
hátamon a pénisz alakú, sekély lenyomat.
De Adamnek elhittem.
Tudtam, hogy ő komolyan gondolja.
Bíztam benne.
Tudtam, ha azt mondja, hogy csak úgy fekhetünk is itt, akkor az
úgy van.
De ezt akartam?
Megmondom az őszintét: nem.
Igen, ideges voltam.
De a kutya mindenségit, szexelni akartam vele!
Ha ilyen hódolatosan viselkedik, visítani fogok!
– Én nem akarom abbahagyni – súgtam. Azt hiszem, nem kellett
volna suttognom.
Nem akartam túlzásba vinni az ideggyenge leánykát. Na jó, ideje
a tettek mezejére lépni.
– Khrm – szóltam zavartan –, lent hagytam a retikülömet.
– Minek a retikül? Tökéletes a sminked – mondta mosolyogva.
– Nem a festékeimre van szükségem, te csacsi.
– Akkor mire? De csak viccelt.
– Lazíts már, Claire – mondta türelmetlenül, és a hátamra
fordított. – Gondolom, a kotonra célzol?
– Khrm, igen – hebegtem holtra váltan.
– Akkor nem kell nyugtalankodnod. Nálam is van pár.
– Ó.
Nem tudtam, mit mondhatnék még.
Nyíltsága szépen kifogta a szelet a vitorláimból.
Persze igaza volt.
 Mit kell itt feszengeni?
Most kizárólag azon kell izgulnom, hogy jó lesz-e nekem.
Ismét megcsókolt.
És ezzel már jóval komolyabbra fordultak a dolgok.
Az a csók bizonyosan leállította a könnyű évődést.
Ránéztem. A szeme nagyon sötét, valósággal fekete volt a
vágytól.
– Claire! – suttogta (most meg már ő suttog!). – Tudod, én nagyon
régen nem voltam senkivel.
Nem-e? Meg voltam döbbenve. Ilyen jóképű és kedves férfiról én
bizony azt gondoltam volna, hogy minden napja egy orgia.
Bár igaz, nagyon válogatósnak tűnt. Nem is egyszer láthattam,
micsoda bombázókat rázott le magáról.
És engem választott! Ettől a gondolattól elolvadtam.
Úgyszólván mindenkit megkaphatna, mégis engem választott!
Itt valami turpisságnak kell lennie!
Mindjárt felajánlja, hogy megmutatja a késgyűjteményét, vagy
előránt egy láncfűrészt, és csíkokra metél!
– Nem gond! – feleltem súgva. – Én is egy örökkévalóság óta nem
szexeltem!
– Ó – mondta.
Majd hangosabban folytatta:
– Miért suttogunk?
– Nem tudom – vihogtam.
Következett a szertartás a kotonnal. Tudják, a kotorászás a
fiókban, a feltépett tasak zörgése, a találgatás: „Így kell? Vagy
fordítva?” És mire felművészkedik, már el is tűnt az erekció.
De Adamnek nem.
Mármint nem tűnt el.
Hála istennek!
Attól tartok, innen kezdve kissé homályosnak kell lennem.
 Sajnálom, ha csalódást okozok, de nem fogok részletes műszaki
leírásokat fogalmazni az Adammel való egyesüléseimről (igen,
remélem, felfigyeltek a többes számra!).
Persze adhatnék leírást, amely inkább úgy hangzana, mint egy
elsőéves orvostanhallgató anatómiajegyzete.
És átstilizálhatnám olyanra, mintha egy pornómagazin olvasói
levelek rovatából vágták volna ki, hörgésekkel, homorításokkal,
speciális talajtornával.
De az nem tükrözné, milyen kedves volt a dolog (illetve
pontosabban mind a három dolog), és hogy milyen boldog lettem
tőle.
Szorítkozhatnánk annyira, hogy igen jó volt az összes résztvevő
szempontjából?
Az összes résztvevőn természetesen kettőnket értem.
Én nem panaszkodtam.
Ő nem panaszkodott.
Hallatlanul élvezetes volt.
Bőven megérte.
Jövőre veled ugyanitt stb.
Igazán restellném részletezni, hogy összecsókolt mindenütt, de
szó szerint mindenütt, ha pedig éppen nem csókolt, akkor icipici,
kéjes harapásokkal borzongatott.
Azt a pillanatot meg végképp nem bírnám elmesélni, amikor
belém siklott. És hogy mennyire féltem a fájdalomtól, és hogy ő
milyen gyengéd volt. Nem fájt, gyönyörű volt.
Ha pedig azt gondolják, hogy most elkezdem taglalni, milyen
lázasan suttogott a fülembe, amikor rajtam feküdt, bűbájos szavakat
suttogott, például hogy milyen gyönyörű vagyok, milyen finom ízű a
bőröm, és mennyire felizgattam, akkor rosszul gondolják.
Merítsenek csak a saját fantáziájukból, ha el akarják képzelni,
hogyan kulcsoltam át a lábammal a derekát, hogy még mélyebbre
húzzam magamba, és azt gondoltam, belehalok, ha abbahagyja, és
belehalok, ha nem hagyja abba.
Azt meg csak nem akarják hallani tőlem, hogy amikor, khrm...
amikor vége lett, és verejtéktől síkosan ziháltunk és lihegtünk, rám
nézett, elvigyorodott, halkan fölnevetett, és csodálattal
megállapította:
– Jézusom, hogy te micsoda nő vagy!
Körülíráshoz kell folyamodnom, ha összegezni akarom a
történteket.
„Egy nap úgyis eljön értem az én királyfim.” Ez jó lesz?
Még csak egy dolgot.
Kate születése előtt hallottam hírét, csak ilyen semmivel alá nem
támasztott, homályos pusmogások formájában, hogy a szülés után a
szex, hát, szóval, sokkal jobb.
Mivel a különböző megrázkódtatások, felfordulások, sérülések – a
rettegett varratokat is beleértve – bizonyos változásokat idéznek elő
a... khrm... szülőcsatornában.
Ezek a változások fokozzák, izé, az érzékenységet, és fokozottan
tudatosítják az erogén zónákat, ha tudnak követni.
És általában izgatóbbá meg élvezetesebbé teszik a szexet.
Örömmel jelentem, ez igaz.
A szex Adammel más volt, egészen más, mint amire Jamesből
emlékeztem.
Amint túljutottam a kezdeti kényelmetlenségen, direkt csodálatos
volt.
Kimondottan jobb, mint amire Jamesből emlékeztem.
Ez is olyan mellékhatása a szülésnek, amely nem kapja meg a
kellően jó sajtót, holott rászolgált.
Bár természetesen arra is rendes esély van, hogy marhaságokat
beszélek.
És hogy a szex kizárólag azért volt jobb, mert Adamnek nagyobb
HV-je van, mint Jamesnek.
Én sose vettem be ezt „a méret nem minden” rizsát.
Mint ahogy gazdag embertől se hallhatják, hogy „a pénz nem
boldogít”, szerintem arra is rá fognak jönni, hogy kizárólag az igen
apró péniszű férfiak állítják, miszerint a méret nem minden.
Később, amikor már vége volt.
Mármint harmadszor is vége. Csak feküdtünk az ágyban,
dumáltunk, és nevettünk.
– Emlékszel még arra a napra az edzőteremben? – kérdezte Adam.
– Ühümmmm – feleltem. Alig bírtam beszélni, olyan ernyedt és
jóllakott voltam.
– Rémes volt! – mondta.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert annyira gerjedtem rád.
– Komolyan? – kérdeztem gyönyörrel és meglepetten.
– Komolyan.
– De tényleg komolyan? – kérdeztem, mint egy igazi neurotikus.
– Igen! – erősködött. – Rád se mertem nézni, nehogy neked essek!
– De hát olyan zord voltál, és csak súlyzóztál rettentő komolyan!
– emlékeztettem. – Tudomást se vettél rólam!
– Igen – felelte szárazon –, és meg is húzódott majdnem az összes
izmom. Semmire se tudtam összpontosítani, csak rád. Olyan aranyos
voltál abban a tornadresszben!
– Ó! – villanyozódtam fel, és közelebb fészkeltem magamat
hozzá.
Olyan fél egy tájban azt mondtam:
– Ideje hazamennem.
– Jaj, ne! – mondta, és kézzel-lábbal magához szorított. – Úgysem
engedlek! Itt foglak láncra verni, és a szexrabszolganőm leszel!
– Adam – sóhajtottam –, a legédesebb dolgokat mondod.
Kevéssel később azt mondtam ímmel-ámmal:
 – Tényleg ideje hazamennem.
– Ha muszáj – mondta.
– Tudod, hogy muszáj.
– Maradnál, ha nem lenne Kate?
– Igen.
Felült az ágyon, és nézte, ahogy öltözöm. Gombolkozás közben
felnéztem, és láttam, hogy mosolyog, de olyan szomorkásán.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Mindig elrohansz – mondta.
– Nem rohanok el, Adam! – méltatlankodtam. – Mennem kell.
– Ne haragudj. – Ezúttal már igazán mosolygott. Kiugrott az
ágyból.
– Lekísérlek az ajtóhoz.
– Pucéran szó sem lehet róla – mondtam. – És ha erre jön valaki,
és meglát?
Kétség nem fér hozzá, hogy az anyám lánya vagyok. Adam sokáig
csókolt az ajtóban.
Mar az is teljesítmény, hogy egyáltalán eljöttem.
– Maradj – mormolta a hajamba.
– Nem lehet – feleltem szigorúan, noha legszívesebben egyenesen
mentem volna fel a lépcsőn, és visszabújtam volna vele az ágyba.
– Holnap felhívlak – mondta.
– Szia.
Még egy csók. További győzködés. Sziklaszilárd ellenállás.
Vonakodó elbocsátás. Végre eljutottam az autóig. Nem csekély
teljesítmény. Hazahajtottam. A sötét utcákon senki se járt. Nagyon
boldog voltam.
Még attól se volt lelkifurdalásom, hogy ilyen hosszú időre
otthagytam Kate-et.
Na jó, legalábbis nem nagyon.
 Huszonharmadik fejezet

Leparkoltam az autót, bedugtam a kulcsom a bejárati ajtó zárjába.

Az első szobában égett a villany. Fura, gondoltam, nálunk általában
úgy alusznak ilyenkor, mint a bunda.
Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy Helen legyen az! Könyörgök,
ne tudja meg, hol voltam és mit műveltem!
Bizonyosra vettem, hogy rá van írva az arcomra, mivel
foglalkoztam a közelmúltban.
Talán Anna van ébren.
Kecskét áldoz a konyhában, vagy valami hasonlót művel.
Például véres lepedőbe burkolózva járja a táncot a kertben, kántál a
holdra, élő denevérek fejét harapdálja le, ilyesmi.
Beléptem a hallba. Nyílt az első szoba ajtaja, megjelent anyu,
mögötte apu, mindketten hálóruhában. Anyu a rózsaszín, steppelt
pongyoláját viselte, és a homloka fölött néhány narancsszín
hajcsavaró dudorodott.
Sápadtak voltak, és megrendültnek látszottak, mintha valami
szörnyűség történt volna.
Mint ahogy az is történt annak a szemében, aki így akarja nézni
kisded félrelépésemet.
– Claire! – szólalt meg anyu. – Hála istennek, hogy itthon vagy!
– Hogy? – riadtam meg. – Mi történt?
– Gyere be, Claire, és ülj le – vette át az irányítást apu. A
gyomrom összeszorult.
Történt valami szörnyűség!
– Kate? – kérdeztem könyörögve, és megmarkoltam anyu karját. –
Vele történt valami?
Ezer iszonyú lehetőség süvített át az agyamon. Bölcsőhalált halt!
Elrabolták!
 Megfulladt!
Helen elejtette!
Anna elvarázsolta!
Az egész az én hibám!
Magára hagytam!
Itt hagytam, és elvonultam szexelni Adammel!
Hogy tehettem?
– Nem, nem! – nyugtatott anyu. – Nem Kate.
– Akkor ki? – kérdeztem. Ismét süvíteni kezdtek az iszonyú
lehetőségek.
Valamelyik húgommal történt valami? Megölte egy gengszter
Margaretet Chicagóban? Eltűnt Rachel Prágában? Állást kapott
Anna? Bocsánatot kért Helen valamiért?
– James – bökte ki anyu.
– James – visszhangoztam kábán, és lassan leültem a díványra. –
Jaj istenem, James!
James.
Rá nem is gondoltam, amikor azon borzadoztam, hogy valami
rémség történt valakivel, akit szeretek.
Miközben Adam ágyában feküdtem, történt valami a férjemmel.
Miféle asszony vagyok én?
– Mi van Jamesszel? – kérdeztem.
Csak ültek, és néztek rám gondterhelt, részvevő arccal.
– Mondjátok már meg! – üvöltöttem. – Kérlek szépen!
Felkészültem a legrosszabbra.
James karambolozott, vagy mit tudom én, miközben én a
szenvedélytől vonaglottam egy másik férfi ágyában.
Persze azonnal tudtam, hogy az életemnek vége.
Most már csakugyan nincs más választásom, mint az aszkézis.
Esetleg zárdába vonulok. Ez a minimum.
Ez a büntetésem, amiért lefeküdtem valakivel, akit nem szeretek.
 Soha az életben nem akarom látni Adamet! Az egész az ö hibája.
Ha nem feküdtem volna le vele, Jamesnek se lenne semmi baja.
– Itt van – mondta anyu kímélettel.
– Itt? – vijjogtam. – Hogyhogy itt? Végighordoztam űzött
tekintetemet a szobán, mintha azt várnám, hogy James előpattan a
függöny mögül vagy a dívány alól selymes mosollyal, szmokingban,
szivarral, és valami ilyesmit mond: „Nohát, csak nem az én
feleségem?”
– Úgy érted, a házban? – kérdeztem hisztérikusan. Pörgött velem
a világ, mint a búgócsiga.
Miért most?
Miért ezt a pillanatot választotta a megjelenésre? És mit akar?
– Nem! – felelte anyu enyhe bosszankodással. – Gondolod, hogy
megtűrnénk itt azok után, ami történt? Nem, telefonált. Csakugyan
Dublinban van, de hotelben szállt meg.
– Ó! – mondtam. Azt hittem, elájulok.
– Engem akar látni?
– Hát persze hogy téged – mondta apu. – De nem kell találkoznod
vele, ha nem akarsz.
– Jack! – szólt rá anyu. – Természetesen találkoznia kell a
férjével! Másképp hogyan akarják rendezni a dolgaikat? A
gyermekre is gondolnia kell!
– Én csak azt mondom, Mary, hogy ha Claire nem bírja, akkor
nem fogjuk erőltetni, hanem segítünk neki mindenben, amiben
tudunk.
– Jack! – mondta anyu metszőn. – Felnőtt asszony, és...
– De Mary... – vágott a szavába apu.
– Hagyjátok abba! – mondtam emelt hangon. Tudtam, hogy ezt
okosabb csírájában elfojtani, különben sose lesz vége.
Csodálkozva néztek rám, szinte mintha elfelejtették volna, hogy
ott vagyok.
 – Találkozni akarok vele – mondtam valamivel halkabban. –
Igazad van, anyu: felnőtt asszony vagyok. Az egyetlen, aki
rendezheti ezt a dolgot. És Kate-re is gondolnom kell. Ebben az
egészben ő a legfontosabb... Különben, köszönöm, apu – bólintottam
neki. – Jó tudni, hogy ha kell, egy lincselő tömeget is képes vagy
összetrombitálni a kedvemért.
– Lincselő tömeget? – habogott ő. – Hát nem is tudom. De ha úgy
véled, hogy szükséged lehet rá, riaszthatok egykét havert a
golfklubban. Majd meglátjuk, mit szólnak.
– Jaj, apu – mondtam fáradtan. – Csak vicceltem.
– Azt mondta, délelőtt telefonál – tájékoztatott anyu.
– Hánykor? – kérdeztem.
– Tízkor.
– Helyes – mondtam.
Ha James azt mondta, hogy délelőtt tízkor telefonál, akkor James
délelőtt tízkor fog telefonálni.
Nem negyed tizenegy után három perccel, és nem fél perccel tíz
előtt.
Hanem tízkor.
Lehet, hogy elhagyott egy másik asszonyért, de más dolgokban a
világ legmegbízhatóbb embere.
– És most hány óra? – kérdeztem.
– Negyed négy múlt öt perccel – mondta apu.
– Hát akkor ideje lefeküdnöm – véltem. – Holnap nagy nap lesz s
a többi.
Bár tudtam, hogy egy szemhunyást sem fogok aludni.
– Mi is megyünk az ágyba – mondta anyu. – Mellesleg hol voltál
ilyen sokáig?
– Szexeltem Adammel – mondtam. Apu horkantva, idegesen
nevetett. Anyu porig volt sújtva.
Lehetsz is, gondoltam. Te ültetted a fülembe a bogarat.
 – Nem, én komolyan beszélek! – mondta anyu. – Mit műveltél
igazából?
– Én is komolyan beszélek – mosolyogtam. – Jó éjt.
Anyu meg volt rendülve. Nem tudta, higgyen-e nekem, de
nyilvánvaló, hogy a legrosszabbat gyanította. Még akkor is
aranyhalként tátogott, amikor behúztam magam mögött az ajtót.
Azt hiszem, még azt se vette észre, amikor apu megrángatta a
pongyoláját, és odasúgta:
- Melyik az az Adam?
 Huszonnegyedik fejezet

Lefeküdtem, és igazam lett. Nem aludtam egy szemhunyást se.

Mit keres itt James? Ki akar békülni?
Vagy csak tisztázni akarja, amit tisztázni kell? Ki fogom bírni, ha
csak tisztázni akar? Akarom-e, hogy békülni próbáljon? Még mindig
együtt van Denise-szel? Jézus! – hasított belém, ide is elhozta
Denise-t? Vigyázzülésbe vágtam magam, és rázott a düh. A rohadt
szemétládája, ezt ugye nem merné megtenni, ugye nem?
Nyugalmat kényszerítettem magamra. Nincs bizonyítékom, hogy
bármi ilyet tett volna, márpedig nem érdemes olyasmin dühöngenem,
ami meg se történt.
Csak Kate-re szabad gondolnom.
Itt ő a legfontosabb.
Civilizáltan akartam tárgyalni Jamesszel, hogy ne tűnhessen el
Kate életéből.
Még ha rólam tudni se óhajt többé, akkor is azt akarom, hogy a
lánya számíthasson rá.
Tehát holnap, amikor találkozunk, nem eshetek neki bozótvágó
késsel.
Hihetetlen!
Holnap találkozom a férjemmel!
És mi van akkor, ha az elképzelhetetlen következett be, és újra
akarja kezdeni?
Akkor mi van?
Nem tudom.
És mi lesz Adammel?
A férfival, akinek az ágyából most keltem ki?
Erre most nem bírok gondolni.
Agyamban olyan telt ház volt, hogy már csak állóhely maradt
benne. Igaz, néhány rettenthetetlen gondolat, kezében itallal,
ácsorgott kint, a zuhogó esőben is, mert ott legalább volt egy kis
hely.
De Adamnek sehol se volt helye.
Felejtsd el, mondtam magamban, ezzel most nem foglalkozhatsz.
Várd ki, amíg ennek így vagy úgy vége lesz, akkor gondolj rá.
Aztán töprengeni kezdtem. Hogy miért.
Tudják: hogy miért hagyott el James? Miért pályázott el Denise-
szel, miközben én azt hittem, hogy a kapcsolatunk jaj de nagyon jó.
Már egy ideje nem gyötörtem magam ezekkel a gondolatokkal.
De holnap legalább megpróbálok valami válaszfélét kapni ezekre
a kérdésekre.
Ha megtudhatnám, mi romlott el, vagy mit tettem rosszul, talán
könnyebb lesz együtt élni vele.
Hogy miért nincs az agynak kapcsolója?! Akkor ugyanúgy
lekapcsolhatnám, mint a televíziót. Egy kattanás, és az elmémből
tüstént kiürülnének ezek a képek meg a marcangoló gondolatok, és
nem maradna más, csak az üres, fekete képernyő.
Vagy legalább a fejemet csavarhatnám le! Odatenném az
éjjeliszekrényre, elfelejteném reggelig, és visszacsavarnám, amikor
megint szükségem lesz rá.
Már kivilágosodott, de engem még mindig messze elkerült az
alvás.
Kiugrottam az ágyból. Úgy rémlett, mintha enyhén húzódna a
combom belső oldala. „Ez meg mi? – csodálkoztam. Aztán eszembe
jutott. – Ó, á, igen.” Kissé elpirultam az emléktől, hogy miket
műveltem tegnap este. „Adam, Szex. Ezzel most nem
foglalkozhatom.”
Tényleg rohadjon meg James!
Még abban az örömben sem lehet részem, hogy az ágyban
henyélve, álmatagon csócsálhassam Adammel töltött Kéjes Éjszakám
részleteit!
Ehelyett föl kell kelnem, és töketlen kutyaként rohangászva kell
készülődnöm a Férj érkezésére. Mintha a pápa vagy egy idelátogató
államfő lenne!
Megetettem és megfürdettem Kate-et, majd ráadtam a legédesebb
rugdalózóját, a bolyhos rózsaszínt, telis-tele pici, szürke elefántokkal.
Behintőporoztam, magamhoz öleltem, és beszívtam azt a
csodálatos, tejes babaillatot.
– Elragadó vagy! – közöltem vele. – Minden férfi álma. És ha
apád ezt nem fogja fel, akkor még annál is hülyébb, mint gondoltam.
Azt akartam, hogy istenien nézzen ki. Azt akartam, hogy ő legyen
a világ leggyönyörűbb csecsemője. Azt akartam, hogy Jamesnek
megszakadjon érte a szíve.
Hogy ölelgetni, puszilgatni, etetni, szagolgatni akarja.
Csak lássa, mennyit veszített.
És vissza akarjon szerezni minket.
Úgy tűnt, az egész ház pitymallatkor kelt. Anna és Helen tudta,
hogy James telefonált. Fél nyolc tájban bejött Helen, Kate kosarához
futott, és közölte:
– Nagyon helyes, jól kirittyentetted! Úgy kell Jamesnek!
Reménykedjünk, hogy Kate nem taccsolja le, vagy nem éppen akkor
tojik be, amikor az apja kezében van.
Fölkapta Kate-et, és megcsodálta a rugdalózót.
– Ne kössünk a hajába egy ugyanilyen árnyalatú rózsaszín
szalagot? – kérdezte.
– Helen, ha több haja lenne, fontolóra venném a javaslatot –
válaszoltam.
De amikor azt vetette fel, hogy sminkeljük is ki egy kicsit Kate-et,
úgy döntöttem, hogy ez már sok a jóból. A sminket – méghozzá a
javát – elteszem magamnak.
– Helyes, akkor téged is gyönyörűvé fogunk alakítani – jelentette
ki Helen.
Valamiért nem nagyon tetszett a hangja. Mintha cseppnyi kétség
vagy reménytelenség lapított volna benne.
Aztán befutott apu.
– Most mennem kell dolgozni – tájékoztatott. – De ne felejtsd el,
amit mondtam. Kizárólag Kate érdekében nem kell visszamenned
hozzá.
– Ki mondta, hogy James arra fogja kérni, hogy menjen vissza
hozzá? – kérdezte Helen harsányan.
Ezt tényleg nem kellett volna mondania. Bár a fején találta a
szöget. Aztán bevonult anyu.
– Milyen a lelkiállapotod? – érdeklődött gyengéden.
– Jó – válaszoltam.
– Helyes – mondta. – Akkor most menj, és zuhanyozz le. Helen és
én majd vigyázunk Kate-re.
– Jó, jó! – Kissé meghökkentem ettől a nagy szervezettségtől és
ügybuzgóságtól. Majdnem olyan volt, mint az esküvőm reggelén.
Betoppant Anna.
Arra gondoltam, hogy lemegyek, kitárom az ajtót, és beinvitálom
az idegeneket.
Anna szelíden mosolygott, és valamit nyújtott felém.
– Claire, tedd ezt a kristályt a zsebedbe vagy valahova! Szerencsét
hoz.
– Ahhoz több kell a te gagyi, ócska kristályaidnál – mondta Helen
gorombán.
– Hagyd ezt abba, Helen! – csattant fel anyu.
– Mit? – bőszült föl Helen.
– Muszáj ilyen komisznak lenned? – kérdezte anyu.
– Én nem komiszkodom! – védekezett Helen indulatosan. – De ha
Claire klasszul néz ki, és úgy viselkedik, mint akinek kutya baja,
akkor kelleni fog Jamesnek. Ehhez nem kell kristály.
 Szinte megrendülten néztem rá.
Néha úgy tud viselkedni, mint a legőrjítőbb kretén, de meg kell
hagyni, hogy férfilélekben nagymester.
Ettől függetlenül elvettem a kristályt.
Az ember sose tudhatja.
Kicsit el kellett szabadulnom a családomtól. így nem tudok
gondolkozni, márpedig meg kell nyugodnom, mielőtt beszélek
Jamesszel.
Telefonálok Laurának! Ő majd megmondja, mit tegyek.
– Laura! – szóltam bele reszkető hangon, amikor fölvette.
– Jaj, Claire! – robbant ki. – Pont most akartalak hívni! Találd ki,
mit történt!
Ez az én formám, gondoltam.
– Mi?
– Az a szemét kis Adrian dobott! – Adrian a tizenkilenc éves
festőtanonca volt.
– Mi? – kérdeztem még egyszer.
– Igen! – felelte könnyesen. – Hát el tudod ezt hinni?
– De hát azt gondoltam, hogy nem is fontos neked! – hüledeztem.
– Én is! – zokogta Laura. – De várj! Találd ki, miért dobott!
– Miért? – Csakugyan, miért? Kifogyott volna Laura a
fuszekliból?
– Mert megismert egy másik nőt – világosított fel. – És találd ki,
hogy az hány éves!
– Tizenhárom – kockáztattam meg.
– Nem! – üvöltötte. – Harminchét!
– Jóságos Isten! – mondtam. Meg voltam rendülve.
– Igen! – mondta, de alig bírt beszélni a sírástól. – Adrian szerint
éretlen vagyok!
– A hülye taknyos!
– Hogy neki fegyelmezettebb nő kell!
 – A pofátlan mindenit!
– És hogy én csak átmeneti szívességet tettem neki! Azzal itt
hagyott! – zokogta. – Egyetlen szál zokni nélkül! Most majd megint
nem fogom tudni, ki kicsoda a Toplistán.
– Jézus, hát ez borzasztó. – Rezignáltam csóváltam a fejem.
– Nézd – szólt tragikusan –, most mennem kell, különben elkésem
a munkából. Majd megkereslek.
Azzal letette.
Ehhez mit szólnak? Nyilván azt képzelte, azért hívom, hogy
kitálalhassam szenvedélyes éjszakámat Adammel. Mit tudta ő,
mekkora dráma jött közbe!
Néhány másodpercig ültem, és néztem a telefont.
Kit hívjak fel?
Úgy döntöttem, senkit.
Megpróbálok egyedül megbirkózni vele.
Ha magam nem tudok megbirkózni az életemmel, akkor senkitől
se várhatom el, hogy megtegye helyettem.
Lezuhanyoztam, hajat mostam, majd visszatértem a szobámba,
ahol mintha valami értelmetlen hajcihő lett volna folyamatban Anna,
Helen (természetesen!) és anyu között.
Egyszerre ordítottak. Kate tökéletesen elfeledetten feküdt a
kosarában.
– Nem vágtam pofát rád! – tagadta Anna a tőle telhető legnagyobb
indulattal, ami nem volt sok.
– Egy frászt nem vágtál! – mondta Helen.
– Az nem pofa volt! – próbálta csitítani anyu a felkorbácsolt
kedélyeket. – Csak nézett!
A hangzavar abban a pillanatban elült, ahogy beléptem.
Három várakozó arc fordult felém.
Úgy látszott, hajlandók félretenni a testvérháborút, hogy
egyesülhessenek velem a közös ellenség, azaz a James elleni
harcban.
Rohanva hozták a ruháimat, és felöltöztettek.
- – Gyönyörűnek kell lenned! – mondta Anna.
- – Igen! – csatlakozott Helen. – De úgy kell kinézned, mintha
egyáltalán nem szándékosan csinálnád. Mintha csak magadra
rántottál volna egy ócska göncöt.
– De hát csak telefonálni fog! – emlékeztettem őket. – Nem azt
mondta, hogy idejön!
– Igen – szólt anyu –, de nem azért utazott Dublinig, hogy csak
telefonon beszéljen veled. Azt Londonból is megtehette volna.
Egy piros pont.
– Jól van, lányok – mondtam Helennek és Annának. – Ebben az
esetben tegyetek szépségessé.
– Azt mondtuk, hogy kölcsönzünk a ruháinkból, és kisminkelünk
– pontosított Helen. – Azt sose mondtuk, hogy csodákra vagyunk
képesek.
De közben mosolygott.
Végül megegyeztünk, hogy azt a sztreccsnadrágot és kék
selyemblúzt veszem fel, amit azon a napon viseltem, amikor Adam
eljött teára.
Adam, révedtem el egy vágyódó pillanatra.
De aztán vaskézzel visszanyomtam az elme kulisszái mögé.
Most nem! – gondoltam zordul.
Helen hátralépett, megszemlélt.
– Klassznak és vékonynak látszol. Akkor most a sminket.
Komolyan, úgy megszervezte a dolgot, mint egy hadjáratot!
Anna szeme felragyogott a smink szóra, és már jött is a
ceruzákkal-ecsetekkel tömött műanyag neszesszerével.
– Tűnés innen! – mordult rá Helen, és oldalba könyökölte. – Én
sminkelek! Te nyilván be akarnád festeni az egész arcát, és
telepingálnád csillagokkal, napokkal meg a többi new age
baromsággal!
Anna kicsit olyan képet vágott, mint akit rajtakaptak.
– Nem! – magyarázta Helen jóval kedvesebben. – Úgy kell
kinéznie, mintha egyáltalán nem lenne rajta festék. Mint aki
természettől fogva gyönyörű.
– Igen! – helyeseltem felvillanyozódva. – Olyanra csinálj!
Ugyan miért ilyen kedves hozzám Helen?
Gyanítja netán, hogy versenyben vagyunk Ádámért? Ha
visszamegyek Jameshez, akkor ő zavartalanul rástartolhat Adamre.
Vagy ennyire cinikus lennék?
Végül is a húgom!
És valószínűleg nem gyanít semmit.
Meg kell mondanom, gyönyörű voltam, mire Helen végzett
velem.
Üde arcú, tiszta bőrű, fénylő szemű, lezseren öltözött.
– Mosolyogj! – parancsolta Helen. Mosolyogtam.
Bólogattak.
– Mennyi most az idő? – kérdeztem.
– Majdnem fél tíz – mondta anyu.
– Még egy fél óra – állapítottam meg szédelegve. Leültem az
ágyra, amelyen már ott ült anyu, Anna,
Helen és Kate.
– Húzódj arrébb – mondtam, mert Anna lábára kerültem.
– Au! – mondta Helen, mert az arrébb húzódó Anna kissé arcba
könyökölte.
Egymás hegyén-hátán összebújtunk az ágyon.
Olyan volt, mint a halottvirrasztás.
Addig maradnak itt mellettem, amíg meg nem szólal a telefon.
Arra gondoltam, hogy egy hajótörés túlélői is lehetnénk egy
tutajon. Zsúfolt is, kényelmetlen is, feszélyező is, mégse hagyjuk el
egymást.
 – Na jó – szólalt meg anyu. – Játsszunk.
– Jó! – zúgtuk kórusban. Kivéve persze Kate-et.
Anyu príma játékokat tudott. Például szójátékokat, amelyekkel az
időt múlattuk a hosszú autózásokon gyerekkorunkban.
Amikor James telefonált, valamilyen okból épp azt a játékot
játszottuk, amit Helen (ki más?) talált ki, több mint átlátszó célzással
mostani helyzetemre. Minél változatosabban kellett körülírni az
állapotosságot.
Nem hinném, hogy anyu épp erre gondolt, amikor biztatott, hogy
a magunk szája íze szerint variáljuk a tőle tanult játékokat.
– Csontra hízik! – harsogta Anna.
– Dinnyét nyelt! – rikoltott Helen.
– Nő a ház eleje – dünnyögte a győzni akarás és a rosszallás
között őrlődő anyu.
– Te jössz, Claire – mondta Anna.
– Nem – mondtam. – Ccccs, nem a telefon az? Csend lett a
szobában.
A telefon volt.
– Felvegyem? – kérdezte anyu.
– Nem. Köszönöm, anyu, de én veszem fel. Azzal otthagytam
őket.
 Huszonötödik fejezet

Halló – mondtam, mert nem jutott eszembe jobb.

– Claire – szólalt meg James. Tehát ő az.
Tehát végre beszélni fogunk egymással.
– James – feleltem.
Aztán nem tudtam, mit mondjak.
Nem voltam kiokosítva, hogy az etikett milyen bánásmódot ír elő
szökött férjekre. Főleg miután bizonyosra vettem, hogy nem akarja
visszanyalizni magát a kegyeimbe.
Kellene egy könyv. Egy könyv, amiből megtudhatjuk, hogyan kell
bánni a szökött férjekkel.
Tudják, mint azok a könyvek, amikből megtanulhatjuk, melyik
késsel illik felbontani a fésűskagylót, vagy hogyan kell illendően
megszólítani például egy püspököt (csak hogy nyoma maradjon:
általában udvarias megközelítésnek minősül első találkozáskor a
„szép a gyűrűje főméltóságodnak”).
Például ha az önök fiúja/férje/hapsija pár napra eltűnik egy
különösen jelentős futballmeccs után, hogy zölden, borostásan és
borzasán vetődjön vissza a család kebelére, akkor ildomos lehet így
megszólítani:
– Hol a sunyiban császkáltál három napig, te részeges, önző
csődtömeg?
De mivel ezt a könyvet még nem írták meg, az ösztöneimre kellett
hagyatkoznom.
– Hogy vagy? – kérdezte.
Mintha annyira érdekelne, gondoltam.
– Nagyon jól – feleltem udvariasan. Szünet.
– Hm... és te hogy vagy? – kérdeztem sietve. Hát hol a modorom?
Komolyan!
 Csoda, ha elhagyott?
– Nos – felelte megfontoltan. – Igen, egész jól vagyok.
Fontoskodó pöcs, gondoltam.
– Claire – folytatta sima nyelvvel –, itt vagyok Dublinban.
– Tudom – feleltem érdesen. – Anyám szólt, hogy este
telefonáltál.
– Igen, nem kétlem, hogy szólt – jegyezte meg enyhe iróniával.
Azt senki se állíthatja Jamesről, hogy ostoba.
Hogy szemét, azt szavatolhatom. De távolról sem ostoba.
– Hol laksz? – kérdeztem.
Megnevezett valami belvárosi panziót, egy olyan utcában, ami
kizárólag az arcvonal szóval jellemezhető. Egyáltalán nem James
stílusa. Ő inkább az osztályon felüli vendéglátást preferálja. Az
előtérben pénzváltók és butikok, amelyekben lakkozott galagonya
furkósbot és bádogdobozba dugott kobold kapható. Lakcíméből arra
következtettem, hogy nem üzleti ügyben érkezett Dublinba. Mert ha
igen, akkor költségtérítést kapna, tehát sokkal szebb és drágább
helyen szállna meg. De ha nem üzlet miatt jött Dublinba, akkor
miért?
– Szóval, mit tehetek érted? – kérdeztem kissé undokul. Nem ő itt
az egyetlen, aki ironizálni tud.
Hangom azt volt hivatva tolmácsolni, hogy akkor se pisilném le,
ha lánggal égne, ahogy a nép mondja.
– Azt teheted értem, Claire – mondta –, hogy találkozol velem.
Hajlandó vagy?
– Hát persze – válaszoltam engedelmesen. Másképp nem törhetem
össze minden csontodat, gondoltam.
– Csakugyan? – hökkent meg. Mint aki csatározásra számított.
– Hát ez csak természetes! – Kurtán fölnevettem. – Miért
csodálkozol ezen?
Mert miután az utolsó csontodat is összetörtem, levágom a
péniszedet és a szádba gyömöszölöm, azt pedig ugyancsak nem
tehetem meg telefonon, nemdebár?
– Nos, khrm... semmi, semmi. Ez... izé... ez remek – mondta.
Még mindig meglepett volt a hangja.
Nyilván azt várta, hogy nem leszek hajlandó találkozni vele. Ezért
hüledezik, ezért hunyászkodik meg flegma beleegyezésemtől.
De legyünk őszinték, mit nyerhettem volna azzal, ha nem
találkozom vele?
Választ akartam néhány kérdésre.
Például hogy miért szerettél ki belőlem?
És hogy mennyi pénzt adsz Kate-re?
Miként tisztázhatnánk kölcsönös jogi helyzetünket és a Kate-hez
való kapcsolatunkat, ha nem találkozunk?
James talán azt várta, hogy darabokra hullottam.
De, nos... azt a mindenit! Nem vagyok darabokban, ugye?
Nem voltam boldog, szó sincs ilyesmiről, de akárhonnan néztem,
nem tagadhattam, hogy jelentősen javult az állapotom.
De furcsa!
Mikor történt ez?
Ismerik azt a helyzetet, amikor véget ér egy kapcsolat, amikor az
összecsődült barátok rengeteg dühítő dolgot hordanak össze, hogy
„gombház” meg „úgyse lettél volna boldog mellette”. Nos, mikor
odáig érnek, hogy „az idő majd mindent begyógyít”, próbáljanak erőt
venni magukon, és eredeti szándékukkal ellentétben ne pancsoljanak
be egyet a szemük alá!
Ne csapják le őket, mert ez valóban így van.
Én vagyok rá az eleven bizonyíték.
Az idő gyógyításával az az egyetlen baj, hogy időigényes.
Tehát legyen bármily hatásos, azok, akiknek sietős, édeskevés
hasznát veszik.
Gondolom, a szex Adammel ugyancsak nem vetett vissza a
lábadozásban. De most vissza kellett vonszolnom a gondolataimat a
jelenhez, mert James ismét beszélt.
– Hol találkozzunk? – kérdezte.
– Gyere ide – javasoltam.
Nem akartam idegenben mérkőzni. Játsszunk csak az én
pályámon, ha nem is az én feltételeim szerint.
– Jöhetsz taxival. Vagy ha úgy jobb, gyere busszal, és szólj a
kalauznak, hogy a körtérnél akarsz leszállni, ahol vége van...
– Claire! – szakított félbe, kacagva csacskaságomon. – Elég
sokszor jártam nálatok! Tudom, hogyan kell odamenni.
– Hát persze hogy tudod – feleltem simulékonyan. Persze hogy
tudtam.
De nem tudtam megállni, hogy ne úgy bánjak vele, mint egy
vadidegennel, éreztetve, hogy már nem tartozik hozzánk.
– Legyen fél tizenkettő? – kérdeztem eréllyel.
– Öhm, jó – felelte.
– Remek – mondtam epésen. – Akkor viszlát. És letettem, mielőtt
válaszolhatott volna.
 Huszonhatodik fejezet

Mármost hazudnék magamnak és maguknak is, ha tagadnám,

hogy igen nagy elégtételemre szolgált volna, ha James térden állva,
megtörten kúszik elém. Kéjes boldogsággal töltött volna el, ha
négykézláb mászik föl a felhajtón, és esdekelve zokog, hogy
fogadjam vissza. Azt kívántam, hogy borostás, mocskos és szakadt
legyen, hogy a haja filces gubancban csüngjön, vonásait
összekuszálja a gyász és a tébolyító, iszonyú felismerés, hogy
elveszítette az egyetlen nőt, akit szeretett, és akit szeretni tud.
Olyan életteli volt ez a fantáziakép, hogy mérhetetlenül
csalódtam, amikor elérkezett a fél tizenkettő, és James vitathatatlanul
egyenes tartásban állított be.
A majomember hüledezhetett így, amikor az egyik csapattárs
leszökkent a fáról, és elkezdte két lábon illegetni magát.
Az ablaknál állva figyeltem, ahogy közeledik a rövid felhajtón.
Persze jó távol álltam az ablaktól. Nem hinném, hogy öregbítette
volna a méltóságomat, ha James úgy lát, hogy az üveghez nyomom
az orromat.
Már gondolkoztam rajta, milyen lehet. Most majd megtudom.
Ettől belém hasított a fájdalom.
Már nem az enyém, tehát más lesz.
Lekopott róla alig észrevehető, de semmivel össze nem
téveszthető bélyegem.
Miután az én meghosszabbításom volt, tudatalatti – sőt bevallom,
időnként bomlasztó – propagandával kialakítottam nála egy bizonyos
külsőt.
Jó, legyünk méltányosak, a tükröm volt. Nem hagyhattam, hogy
randa legyen.
Ez a hatalom elszállt.
 És milyen volt James?
Más?
Meghizlalta Denise?
Slampos lett?
Ugyanolyan kabátkába, kötött nadrágba öltöztette Denise,
amilyenben a három fiacskáját járatja? Talpig lilába és türkizkékbe?
Olyan pocsékba?
Úgy fog kinézni, mint egy kegyetlen, kőszívű disznó, aki azért
jön, hogy elvegye tőlem az otthonomat és a gyermekemet?
De teljesen normálisnak látszott.
Zsebre vágott kézzel közeledett. Akárki lehetett volna, aki csak
úgy megy valahova.
Bár különbözött attól, akire emlékeztem.
Vékonyabb lett.
Egész biztosan megváltozott még valami más... mi is?... nem is
tudom... mindig... mindig ilyen alacsony volt?
Nem is olyan ruhát viselt, amilyet vártam.
Valahányszor elképzeltem a találkozásunkat, mindig abban a
temetkezési vállalkozónak való öltönyben láttam, amit azon a napon
viselt a kórházban. Ma farmer volt rajta, kék ing és valami kabát.
Nagyon lezser. Nagyon könnyed.
Szemlátomást nem tulajdonít kellő súlyt ennek az eseménynek.
Ez rossz.
Ízetlen.
Mintha egy hóhér hawaii ingben, fordítva feltett
baseballsapkában, fülig érő szájjal jelentkezne munkára.
Becsengetett. Mély lélegzetet vettem, és elindultam ajtót nyitni.
A szívem dübörgött.
Kitártam az ajtót, és ott állt James.
Ugyanaz. Szívszorítóan ugyanaz.
A haja még mindig sötétbarna, az arca még mindig sápadt, a
szeme még mindig zöld, az álla még mindig keskeny.
Fura, ferde félmosolyra húzta a száját, majd rövid, félszeg
hallgatás után fahangon megkérdezte:
– Hogy vagy, Claire?
– Jól. – Udvariasan mosolyogtam egy kicsit. – Nem jössz be?
James belépett az előszobába, és én majdnem összeestem, annyira
összeszorult a gyomrom.
Mert könnyű volt szurkálódni a telefonban, de milyen pokolian
nehéz szemtől szemben állni vele!
De legyen akármilyen nehéz meg minden, úgy kell viselkednem,
mint egy felnőttnek.
Azoknak a napoknak vége, amikor felrohanhattam a szobámba
sírni.
Különben ő se tűnt túlságosan boldognak.
Tudtam, hogy már nem szeret, ám akkor is csak ember.
Legalábbis feltételezésem szerint ember, és akarva sem vonhatja ki
magát a pillanat hatása alól.
De ismertem én Jamest. Semmi idő alatt visszanyeri a fölényét.
Nekem is ezt kell tennem.
– Felakasszam a kabátot? – kérdeztem kellemdúsan, mintha
ügynök lenne, aki rám akar sózni egy kazánt.
– Igen, tessék – mondta kelletlenül. Lecsúsztatta a válláról a
kabátot, és feltűnő elővigyázattal nyújtotta felém, nehogy véletlenül
összeérjen a kezünk.
Bánatos epedéssel nézett a kabátra, mintha most látná utoljára, és
az emlékezetébe akarná vésni minden részletét. Mitől fél?
Nem fogom ellopni a kurva kabátját! Nem elég csinos.
– Elteszem – mondtam. Először néztünk tisztességesen egymás
szemébe.
Gyorsan végigpásztázta az arcomat, és közömbösen megjegyezte:
– Jól nézel ki, Claire.
 Azzal a lelkesedéssel beszélt, amit a temetkezési vállalkozó tart
fenn annak az egyénnek, aki minden logika csúfjára túlélt egy
iszonyatos karambolt.
– Igen – bólintott enyhe csodálkozással. – Jól nézel ki.
– Miért ne néznék ki jól? – Küldtem felé egy bölcs kis mosolyt,
amely reményeim szerint egyenlő arányban adagolta a méltóságot
meg az iróniát, és tudatta Jamesszel, hogy bár ő kiszeretett belőlem,
bántott és megalázott, én, mint értelmes emberi lény, túltettem
magam ezen; amely úgyszólván tréfára vette az egész szomorú
zűrzavart, és valósággal biztatta őt, az elkövetőt, hogy nosza,
kacagjon együtt velem!
Szinte el se hittem, hogy nekem sikerült ez.
Igazán elégedett voltam magammal.
Mert noha egyáltalán nem éreztem magam higgadtnak és
civilizáltnak, Isten a tanúm, hogy kurva jól el fogom játszani!
Habár James mintha nem találta volna olyan kulturáltan
szórakoztatónak, mint ahogy én mímeltem.
Zúzmarás pillantást vetett rám.
Újabb adag a koporsókészítő hangulatból.
Nyomorult pöcs!
Ha én hajlandó vagyok kedvesen és kellemesen viselkedni, akkor
bizonyosan, bizonyosan megteheti ő is! Végül is mit veszíthet?
Talán megszerkesztett egy gyönyörű beszédet, hogy majd
kigyógyulok belőle, hogy ő nem elég jó nekem, tulajdonképpen sose
illettünk egymáshoz, hogy jobb is lesz nekem nélküle. Talán
neheztelt, amiért láthatólag nem lesz módja elmondani.
Alighanem odaállt a háló tükre elé a LiffeySide-ban (szoba
zuhanyozófülkével, tea- és kávéfőző minden szobában, többcsatornás
tévé, kérésre hajnali részeg verekedés az utcán, a kedves vendég
ablaka alatt), és gyakorolta, miként karolja át a vállamat esdő
mozdulattal, miközben érzelmektől elfúló hangon mondja, hogy bár
még mindig szeret, már nem szerelmes belém.
Álltunk néhány másodpercig az előtérben, James olyan arccal,
mint akinek most irtották ki az egész családját bozótvágó késsel.
Magam se festettem jobban. A feszültség elviselhetetlen volt.
– Gyere be az ebédlőbe – vettem át az irányítást. Különben egész
nap itt ácsoroghatunk, mészfehéren, szerencsétlenül, az idegek
béklyójában. – Ott nem zavarnak, és asztal is van, amire kirakhatjuk
az okmányokat.
Sötéten bólintott, és elindult előttem a folyosón. Hát van ennek
bőr a képén? Mire fel ilyen elutasító? Ahhoz nekem lenne jussom,
nem? Kate az ebédlőben várakozott. A kosarában feküdt, és
gyönyörű volt. Kivettem a kosárból, és a karomra ültettem. Az
arcunk összeért.
– Ő Kate – mondtam egyszerűen. James ránk meredt és tátogott.
Kicsit emlékeztetett egy aranyhalra. Egy sápadt, komoly
aranyhalra.
– Milyen... milyen nagy, hogy megnőtt – nyögte ki végül.
– A csecsemők gyorsan nőnek – bólogattam bölcsen.
Aminek a mögöttes értelme persze az volt: „Ha mellettünk
maradsz, te féreg, láthattad volna, hogyan nő.” De természetesen
nem mondtam ki.
Nem kellett.
James úgyis tudta.
Rá volt írva a riadt, restelkedő arcára.
– És Kate-nek hívják? – kérdezte.
Olyan düh rohant meg, hogy azt hittem, megölöm.
Még a lánya nevét se tudja!
Holott rengeteg embertől megkérdezhette volna!
– Kate Bushról nevezted el? – Kate Bush énekesnő, akit ugyan
kedvelek, de sose jutott volna eszembe, hogy róla nevezzem el az
első gyermekemet.
 – Igen – válaszoltam keserűen. – Kate Bushról.
Nem fárasztom magam azzal, hogy felvilágosítsam az igazi
névadó személyéről. Úgyse érdekelné.
– Hé! – élénkült fel, mintha most jutott volna eszébe valami. –
Megfoghatom? – kérdezte, más körülmények között lelkesnek
minősíthető hangon.
Dühöm és keserűségem valóban lepergett jól fésült lényéről.
Ordítani akartam: „Hát persze hogy megfoghatod! Két hónapja
várja, hogy megfogd! Az APJA vagy!” De magamba fojtottam az
ordíthatnékot.
Árulónak éreztem magam, mint az a harmadik világbeli anya, aki
gazdasági kényszer hatására eladja a gyermekét a gazdag gringónak.
De azért odaadtam Kate-et az apjának.
Hogy milyen arcot vágott!
Mint aki hirtelen visszacsúszott retardáltba!
Bazsalygás, fénylő szem, áhítatos ábrázat!
Persze rosszul tartotta.
Nem hosszában, hanem keresztben.
Nem függőlegesen, hanem vízszintesen.
Azok tartják így a csecsemőt, akik nem értenek hozzá.
Onnan tudom, mert lányom életének első-másfeledik napjáig én is
így csináltam, amíg egy másik anya, aki már nem bírta erővel Kate
üvöltését, el nem igazított fásultan. („Fel, ne srégen”!)
De azért nem sajnáltam Jamest, aki ugyanezt a hibát követte el.
Kate felsírt.
Hát persze hogy sírt a szegény gyerek!
Hogy egy vadidegen tartsa úgy, mint egy föltekert szőnyeget!
Maguk nem sírnának?
James megrémült.
– Mi baja? – kérdezte. – Mivel hallgattassam el? Az áhitat eltűnt.
Felváltotta a pőre félelem.
 Tudtam én, hogy az a jó fej, akit játszik, túl szép ahhoz, hogy igaz
legyen.
– Tessék! – nyújtotta lökésszerűen a lányát. Undorral nézett
mindkettőnkre.
Síró nőknek nem volt helyük James világában.
Pedig nem mindig volt ilyen.
Engem legalábbis feleségül vett. Én pedig sose nyeltem vissza a
könnyeimet. Az volt a jelszavam, hogy aminek ki kell jönnie, annak
ki kell jönnie.
De ahogy most néztem az utálkozó képét, nem először hökkentett
meg, hogy micsoda tetű lett belőle.
– Jaj istenkém – mosolyogtam savanyúan. – Úgy tűnik, nem
tetszel neki.
Kacarásztam, mintha nagyon jó tréfa lenne, és visszavettem James
készséges karjából Kate-et.
Azt se tudta, hogyan szabaduljon a lányától. Gügyögve csitítottam
a gyereket, aki abba is hagyta a sírást.
Egy pillanatra keserű elégedettség töltött el, hogy Kate az én
pártomra áll Jamesszel szemben.
Aztán elszégyelltem magam, és elszomorodtam.
Hiszen James az apja Kate-nek.
Minden tőlem telhetőt el kellene követnem, hogy megkedveljék
egymást.
Én majd találok más férfit, akit szerethetek.
De Kate-nek csak ez az egy apja van.
– Sajnálom – mosolyogtam mentegetőzve. – Csak idegen vagy
neki. Légy türelemmel hozzá. Fél.
– Igazad van. Nyilvánvalóan csak egy kis idő kell hozzá – felelte
valamivel vidámabban.
– Csak az – nyugtattam meg, de ugyanakkor belém hasított a
rémítő gondolat, hogy mikor akarja James eltölteni azt az állítólagos
„kis időt” Kate-tel.
Ha azért jött Dublinba, hogy magával vigye Kate-et Londonba,
akkor meghal. Sima ügy.
– Mostanáig nem nagyon játszottad a rajongó atyát, akkor meg
mit akarsz?
– Kávét.
– Hogy? – csattantam fel.
– Kaphatnék egy csésze kávét? – kérdezte.
Úgy nézett rám, mintha egy kicsit habókos lennék. Hányszor
tehette föl a kérdést, mire meghallottam?
– Persze – mondtam.
Visszatettem Kate-et a kosárba, és kimentem a konyhába kávét
főzni.
Már előbb is kínálhattam volna, de a nagy izgalomban eszembe se
jutott.
Jó volt, hogy elszabadulhattam a konyhába.
Nagyot, keserveset sóhajtottam, amikor becsuktam az ajtót
magam után.
A kezem annyira reszketett, hogy alig bírtam megtölteni a kannát.
Borzasztó nehezemre esett Jamesszel lenni.
Kifacsart, hogy azt kell játszanom, mennyire klasszul vagyok.
Ráadásul úgy, hogy egyfolytában fékeznem kellett gyilkos
haragomat.
De meg kellett tennem.
Annyit mentek ki ebből a hajótörésből Kate-nek, amennyit tudok.
Bevittem a kávét a nappaliba.
És nem, nem adtam mellé piskótát.
Sajnálom, de nem vagyok elég nemes lélek.
James a kosár felé hajolt, és dünnyögve próbált beszélgetni Kate-
tel, de olyan kimérten, mintha egy üzletfél lenne, nem pedig egy két
hónapos csecsemő.
 Nem úgy bánt vele, ahogy normális, kedves, melegszívű emberek
szoktak a kisbabákkal. Tudják, úgy, mint akiknek elmentek hazulról,
vagyis gőgicsélő imádattal és olyan agyalágyult hülyeségeket
kérdezgetve, hogy: „Hát ki a legszebb lány a világon?”, amire a
válasz a várakozással ellentétben nem Cindy Crawford, hanem Kate
Webster.
Jamesnek olyan volt a hangja, mintha az adóreformot vitatná meg
a lányával.
De nem vette észre, hogy ez így nem oké.
Letettem a kávét az ebédlő asztalára, és abban a pillanatban,
ahogy a porcelán megérintette a mahagónit, rádöbbentem,
önkéntelenül úgy készítettem el a kávét, ahogy James szereti.
Tomboltam!
Legalább játszottam volna, hogy elfelejtettem!
Adhattam volna neki cukrosán, tejjel e cukrozatlan, fekete lé
helyett, aminek a fele hideg víz!
Majd pedig, amikor öklendezve szellőzteti sziruppal leforrázott
száját, odavethettem volna foghegyről valami ilyet: „Bocsika, el is
felejtettem, hogy te cukor nélkül iszod!”
De nem!
Elszalasztottam egy becses esélyt, amikor éreztethettem volna
vele, hogy már egyáltalán nem számít nekem.
– Jaj, köszönöm, Claire! – Kortyolt. – Nem felejtetted el, hogyan
szeretem! – És elégedetten mosolygott.
Olyan dühbe gurultam, hogy legszívesebben kimentem volna a
konyhába, nyakon öntöttem volna magamat petróleummal, hogy
aztán meggyújtsam!
– Nagyon szívesen – szűrtem összeszorított fogaim között.
Rövid hallgatás következett. Aztán James megszólalt.
Mint aki váratlanul átkapcsolt Lezser Módba. Elpárolgott belőle
az idegesség, amellyel az ajtóban állt. Bár az enyém párolgott volna
el!
– Hát tudod, el se hiszem, hogy valóban itt vagyok! – mélázott.
Hátradőlt a székén, becéző gyengédséggel tartogatva két tenyere
között az áruló kávét.
Olyan volt a hangja, mint aki simán elhiszi.
– El se hiszem, hogy beengedtél.
Erre azt felelhettem volna, hogy nem te vagy az egyetlen, de nem
feleltem.
– Miért? – kérdeztem jégcsapos udvariassággal.
– Hát! – Megcsóválta a fejét, és fanyarkásan mosolygott, mint akit
ámulatba ejt csapongó képzelete. – Olyasmikre gondoltam, hogy
anyád és a húgaid valami igazán borzasztó fogadtatásban
részesítenének! Például leöntenének forró olajjal vagy ilyesmi!
És még képes volt ott ülni, és pöffeszkedve mosolyogni a
szemembe! Úgy fogadta akadálytalan bebocsáttatását az
oroszlánbarlangba, mint akinek ez jár, abban a megnyugtató
tudatban, hogy noha én egy bolond családból és dúvadak nációjából
származom, őt nem fenyegeti semmi veszély.
Szerettem volna átvetődni az asztalon, és elharapni a torkát, azt
sziszegve: „A forró olaj túl jó lenne neked!”
Ám csak somolyogtam hidegen, és azt feleltem:
– Á, James, ne légy már nevetséges! Itt tökéletesen civilizált
népek laknak, függetlenül attól, hogy te mit gondolsz róluk. Miért
bántanánk mi téged? Különben is... – bádoghangú kis kacaj.
Jégszilánkok csörömpölnek a pohárban – ...nekünk egészségesen
kellesz, hogy megkereshesd Kate tartásdíját.
Visszhangzó csend.
– Miféle „tartásdíjról” beszélsz? – kérdezte vontatottan, mint aki
életében először hall ilyesmiről.
– James, csak tudod, mi a tartásdíj – feleltem, egészen
elgyöngülve a sokktól.
 Csak bámultam rá.
Mi a fene folyik itt?
Ez egy unalmas, tintanyaló könyvelő.
Puszi haverságban kell lennie a tartásdíj egyezményekkel.
Tulajdonképpen meg is hökkentem, amikor nem egy előre
elkészített papírral érkezett, hogy nekem csak alá kelljen írnom a
részletes egyezséget, tudják, hogy mibe kerül cipővel ellátni Kate-et
egy életre, várható megtakarításokkal, törlesztési alappal,
amortizációval, ilyesmivel.
Végül is ez itt ugyanaz az ember, aki képes tizennégy tizedes
pontosságig kiszámolni egy pincérnő borravalóját, amit vélhetőleg
meg is tett, nem is egyszer.
Nem mintha smucig lenne, ugye értik.
Csak nagyon, de nagyon pontos.
Örökösen körmölt a borítékok hátuljára meg a papírszalvétákra, és
rendkívül részletes számításokkal rukkolt elő, amelyek furcsa módon
úgyszólván mindig pontosnak bizonyultak.
Öt perc alatt az utolsó vasig meg tudta mondani, menynyibe kerül
a fürdőszoba berendezése, figyelembe véve mindent, festéket,
szerelvényeket, munkadíjat, a kekszet a melósoknak, a
munkanapokat (mármint a sajátjainkat), amelyek veszendőbe
mennek az álmatlan éjszakák miatt, amikor a melósok eltűnnek
három hétre, a lépcsőn hagyva a fürdőkádat stb. Komolyan,
mindenre gondolt!
– Tartásdíj – ismételte töprengve. Nem volt vidám a hangja.
– Igen, James – feleltem acélos elszántsággal. Holott úgy
szökdécselt a gyomrom, mint egy leitrimi kőműves, amikor viharos
tenger dobálja a kompot. Egy olyan leitrimi kőműves, aki tizennyolc
pinttel gurított le a vámmentes sörből.
Ha James kekeckedni kezd a pénzen, én meghalok.
Nem, ezt hadd vonjam vissza. Nem meghalok.
 Megölöm.
– Jó, jó, értem! – folytatta kissé meghökkenve. – Igen, ezt
nyilvánvalóan meg kell beszélnünk.
– Kétségkívül – feleltem, kedélyes hangra törekedve. – Mivel
pedig itt tartózkodsz, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy
meg is tehetjük.
Ragyogóan rámosolyogtam.
Annyira kedvem ellenére volt ez a mosoly, hogy szerintem kárt
tettem az arcizmaimban.
De olyan nyájasnak és kellemetesnek kell maradnom, amennyire
bírok.
– Nos tehát – folytattam pattogósan, hogy olyan hatást keltsek,
mint aki érti is, amiről beszél –, tudom, hogy ez a terep egyikünk
számára sem ismerős, de nem gondolod, hogy az alapkérdéseket
nekünk kellene tisztáznunk, meghagyva az ügyvédeknek, hogy ők
hasogassák az i betűket és tegyék fel a szőrszálakra a pontot? – (Itt
megengedtem magamnak egy félmosolyt, amiről James egyáltalán
nem vett tudomást.) – Vagy jobb szeretnéd, ha az egész hóbelevancot
az ügyvédek intéznék?
– Aha! – Hirtelen felragyogott, és úgy emelte fel a mutatóujját,
mint Monsieur Poirot, amikor rámutat a végzetes logikai buktatóra. –
Az nagyon jó volna, ha lennének ügyvédeink, de nincsenek, ugye? –
Barátságosan, de szánalommal nézett rám, mint egy féleszűre.
– De... nekem tulajdonképpen van – mondtam.
– Van? – kérdezte. – Valóban van? Nos, nos, nos. – Egészen meg
volt hökkenve. És nem valami nagyon tetszett neki.
– Izé... igen, természetesen van! – feleltem.
– Ej, ej, de nagyon serény voltál! – mondta kissé undokul. – Te
aztán nem vesztegetted az időt.
– Miről beszélsz, James? Két hónap telt el azóta! – tiltakoztam.
És még nekem volt bűntudatom a húzás-halogatás meg az
időpocsékolás miatt!
Nem értettem.
Rosszul csináltam valamit?
Van itt valamilyen protokoll? Valamilyen határidő, amit be kell
tartanom, mielőtt szanáltatom a házasságomat?
Mint ahogy táncolni is csak akkor szabad piros ruhában, ha már
hat évig tartottuk a férjünkért a gyászt, vagy mivel botránkoztatta
meg Scarlett O'Hara az atlantai társaságot?
- Igen – mondta James. – Úgy vélem, valóban két hónap volt.
Sóhajtott.
Egy pillanatra megkísértett az őrült gondolat, hogy talán szomorú.
Nem az lenne minden férfi, amikor megérti, hogy mostantól két
családot kell eltartania?
Szeme előtt nyilván felmerültek az ügyvédi honoráriumok és az
ingatlanügynökök tarifái, ahogy csak nyúlnak-nyúlnak a végtelenbe,
miközben lépésről lépésre felbontjuk házasságunkat.
Persze a Denise három kölykének a rózsaszín nejlonmackó, az se
lesz két penny.
Bár igazság szerint annyit ér.
Úgyhogy félretettem minden esetleges szimpátiát, és
megkérdeztem:
– James, magaddal hoztad a lakás iratait?
– Öhm, nem – felelte némileg megütődve.
– Miért nem? – kérdeztem némileg ingerülten.
– Nem tudom – felelte a cipőjét szemlélve. Értetlen szünet
következett.
– Valahogy nem jutott eszembe. Olyan rohanásban jöttem el
Londonból.
– Egyáltalán hoztál valamilyen dokumentumot? – kérdeztem,
küszködve a kísértéssel, hogy behúzzak neki egyet. – Tudod:
számlakivonatot, nyugdíj egyenleget, hasonlókat.
 – Nem – felelte kurtán. Nagyon elsápadt. Bizonyára dühítette,
hogy ilyen lazaságon kaptam.
Ez a szakszerűtlenség valóban nem vallott rá. Szöges ellentétben
állt a természetével. Bár már egy ideje elég természetellenesen
viselkedett. Csak nem kapott idegösszeomlást? Vagy annyira
beleesett Dagi Denise-be, hogy elhülyült a szerelemtől?
A szeme biztos cserbenhagyta, amikor megszökött a nővel. Ki
tudja, hátha az agya is elpártolt.
– Valóban szükségünk van ezekre a dokumentumokra?
– Hát ebben a pillanatban talán nem – mondtam. – De ha addig
akarjuk rendezni a dolgainkat, amíg itt vagy, sokkal kényelmesebb
lenne kézközeiben tudni őket.
– Párat át tudnék faxoltatni – szólt vontatottan. – Ha csakugyan
ezt akarod.
– Itt nem arról van szó, hogy én mit akarok – feleltem némileg
csodálkozva. – De ez kell hozzá, ha el akarjuk dönteni, kinek mi jár.
– Istenem, de ócska! – mondta mérhetetlen undorral. – Vagyis
hogy enyém a törlő, tied a serpenyő? Erre gondolsz?
– Nos, igen, erre – válaszoltam.
Mi baja? Hát ő nem is foglalkozott ezzel? Úgy ült azon a széken,
mint aki légnyomást kapott.
– James! Mégis, te mit gondoltál, mi történik majd? Hogy jönnek
a válástündérkék, és mindent megcsinálnak helyettünk, miközben mi
alszunk?
Kisajtolt magából egy kese kis mosolyt.
– Igazad van – szólt fáradtan. – Igazad van, igazad van, igazad
van!
– Igen, igazam van – biztosítottam. – És ha ettől jobban érzed
magad, megkaphatod az összes serpenyőt.
– Kösz – felelte halkan.
– Aztán ne izgulj! – biztattam fals kedélyességgel és térdet
csapkodó vígsággal. – Lesz idő, amikor már csak nevetni fogunk
ezen!
Persze egy kukkot se hittem belőle.
Homályosan felködlött bennem, hogy valami nagyon, de nagyon
hamis ebben a felállásban, ahol nekem kell vigasztalnom, jókedvre
derítenem, és arra buzdítanom, hogy legyen erős.
De az egész helyzet olyan bizarr volt, hogy tényleg fingom se
volt, mit gondoljak róla.
Általában nem esem ebbe a hibába. De, mint céloztam rá, nehéz
időket éltünk.
James váratlanul felállt, és néhány percig csak állt, totál
elanyátlanodva. Nyilván azon töprengett, miként küldesse át
Londonból a jelzáloggal kapcsolatos iratokat meg a többit. Halálosan
szégyellhette magát a szakszerűtlen viselkedéséért.
– Jobb lesz, ha elmegyek – mondta.
– Igen – mondtam. – Helyes. Menj vissza a szállodádba –
(szálloda! röhej!) –, és szervezd meg, hogy átküldjék az iratokat.
Aztán majd találkozhatunk.
– Jó – mondta, továbbra is igen csendesen. Alig vártam, hogy
menjen már.
Túl sok volt ez. Végre megtörtént.
De most már csakugyan, csakugyan, csakugyan vége. Úgy
intéztük, ahogy civilizált emberekhez illik. Véleményem szerint
túlzott civilizáltsággal.
Az egész úgy átmosódott az álomszerű irrealitásba. Irtózatos volt.
– Délután felhívlak – mondta.
Elköszönt Kate-től, és bár olyan hangon, mintha a
nyugdíjjogosultságot magyarázná a gyereknek, azért mégis
törekedett valami kapcsolatfélére a lányával.
Végre sikerült kipaterolnom.
Ugyanolyan elnyűttnek látszott, mint én.
 Huszonhetedik fejezet

Épphogy sikerült becsuknom az ajtót, és máris kitört belőlem a

sírás.
Mintha megérezték volna, hogy James elment – ej, miket
beszélek, hiszen az ebédlő fölötti szoba padlóján hasaltak, fülüket
pohárra préselve, hátha úgy jobban hallják, ami elhangzik –, Anna,
Helen és anyu varázsütésre előtoppant a semmiből, arcukon az
Aggódó Kifejezés.
Össze voltam omolva.
Kate bömbölni kezdett, mintha ő meg a bánatomat érezte volna
meg.
Bár lehet, hogy csak éhes volt.
Mindenesetre kisebb hangzavar támadt.
– A szemét! – tördeltem zokogva, keserű könnyek között. – Neki
hogy lehet ilyen könnyű? Ez egy kurva gép, akinek nincsenek is
érzései?
– Még egy kicsit se volt felindult? – kérdezte anyu szorongva.
– Az egyetlen, az egyetlen, ami ezt a pöcsöt izgatja, hogy milyen
ócska lesz, ha majd meg kell osztoznunk az ingóságainkon!
– De hisz az nem olyan nagy baj! – csitított Helen. – Akkor talán
mindent otthagy neked. És minden a tied lesz.
Szép volt, Helen.
Bár nem egészen ezt akartam hallani.
– Tehát nem esett szó a békülésről? – puhatolózott riadt, fehér
arccal anyu.
– Egy se! – üvöltöttem, amitől Kate ismét óbégatni kezdett a
siralmas képet vágó Anna karjaiban.
– Békülésről?! – rikácsolta Helen. – De ugye nem fogadnád
vissza, ugye nem? Azok után, ahogy veled bánt.
 – De nem ez a lényeg! – zokogtam. – Legalább kaptam volna
esélyt! Legalább lehetőségem lett volna, hogy megmondjam neki,
húzzon el a sunyiba, és úgy utálom, mint a büdösférget, de a
mocsokban még annyi tisztesség se volt, hogy ennyit megadjon!
A hármak együtt érzőn bólogattak.
– És amilyen pökhendi volt! – acsarogtam. – Nem felejtettem el,
hogyan szereti a kurva kávéját!
A hármak felhördültek. Búsan csóválták a fejüket, hogy milyen
szamár vagyok.
– Az baj – mondta Anna. – Most tudja, hogy még mindig törődsz
vele.
– De én nem törődöm! – tiltakoztam hevesen. – Utálom még a
földet is, amin azzal a beképzelt, hűtlen könyvelőlábával jár!... És az
a rohadt pofátlansága! – folytattam, miközben foltos arcomon
könnyek patakzottak.
– Hogy? – A hármak kissé közelebb húzódtak, hogy jobban
hallják James legújabb gaztettét.
– Ő borult ki az osztozkodáson, és a végén én, én, ÉN! Én
próbáltam neki szájízt csinálni hozzá! Ezt képzeljétek el! Én
vigasztaltam! Az után, ami történt!
– Férfiak! – szólt Anna, fáradt hitetlenkedéssel csóválva a fejét. –
Se velük nem lehet élni, se nélkülük!
– Se élni nem lehet velük – folytatta anyu –, se agyonlőni nem
lehet őket.
Szünet következett, aztán megszólalt Helen:
– Ezt ki mondja?
– És mi a végeredmény? – kérdezte anyu.
– Egyelőre semmi – válaszoltam. – Délután felhív.
– Addig mit szándékozol tenni? – kérdezte anyu, és aggodalmas
pillantása akaratlanul a bárszekrényre tévedt, noha az sok-sok éve
üresen állt, ámde nehéz a megcsontosodott szokástól szabadulni.
Helyesebb lett volna, ha pillantása akaratlanul a kerti olajtartályra
téved, no de sebaj.
– Semmit – mondtam. – Nagyon fáradt vagyok.
– Miért nem fekszel le? – javasolta sietve. – Nagy megpróbáltatás
volt ez neked. Majd mi gondot viselünk Kate-re.
Helen olyan képet vágott, mint aki tiltakozni akar. Lázongva
kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Ami kész csoda, el kell
ismernem.
– Oké – mondtam. Felvonszoltam magamat az emeletre, és
ugyanabban a csinos ruhában dőltem le az ágyra, amibe reggel
öltöztettem magamat. De hol volt már az a reggeli mosolygó, szépen
sminkelt, vonzó asszony! Vörös képű, bedagadt szemű, foltos bőrű
roncs lett belőle.
Késő délután anyu szelíden megrázta a vállamat, és azt suttogta:
– James keres telefonon. Beszélsz vele?
– Igen – mondtam, és lehömbörödtem az ágyról agyongyűrt
ruhámban, az álomtól félvakon. Még a nyálam is folyt, mint egy
hülyének.
– Halló – motyogtam.
– Claire! – pattogta James, akár a megtestesült tekintély és
hatékonyság. – Megpróbáltam átfaxoltatni a szerződéseinket, de
ebben a nyomorult városban nincs egyetlen faxoldal
Azonnal megrohant a bűntudat. Ezt úgy mondta, mintha az egész
az én hibám lenne. Mintha személyesen körberohantam és
becsukattam volna Dublin összes faxoldáját, csak hogy őt
bosszantsam.
– Jaj, elnézést, James – hebegtem. – Ha szólsz, javasolhattam
volna, hogy faxolják apu irodájába.
– Na jó, semmi baj – sóhajtotta türelmetlenül és ingerülten,
éreztetve, ha azt akarja, hogy valami elintéződjék, jobb, ha maga jár
utána, nem vonva be se engem, se atyafiságomat. – Mindenesetre
most már úgyis késő. Postán küldik őket, reggelre kell
megérkezniük.
Ha nagy szerencséd van, gondoltam, tekintettel az ír posta
lezserségére az angoléhoz képest, de nem szóltam.
Ha eljön a holnap, és a dokumentumok még mindig nincsenek
sehol, akkor kétségtelenül azt fogja éreztetni velem, hogy ez is az én
hibám.
– Ezzel együtt úgy gondolom, hogy találkoznunk kellene ma este
– folytatta profi célratöréssel. Az idő pénz, nem igaz, James?
De az a helyzet, hogy igaza volt. Mindenképpen találkoznunk
kellett. Olyan sok mindent kellett megbeszélnünk. Logikus javaslat
volt.
Részemről a lehető leggyorsabban tisztázni akartam mindent,
hogy élhessem tovább az új életem.
Nem volt más indokom, ugye nem?
Annyira szánalmas csak nem voltam, hogy azt gondoljam, ha elég
sokat lát, rádöbbenhet, hogy még mindig engem szeret?
Talán csak szórakoztatott a társasága.
Talán a fészkes fenét!
De be kell vallanom, az, hogy már nem szeret, azért lenyűgözött.
Tudják, úgy, ahogy az emberek mindig megbámulják az úton a
vért és a karambol után elvontatott, összeroncsolt autókat. Tudjuk,
hogy rettenetes, mégis ellenállhatatlanul vonzó. Tudjuk, hogy ki
fogunk borulni tőle, ennek ellenére muszáj megnéznünk.
Vagy csak kerestem a lehetőséget, hogy hülyére verjem? Ki tudja?
– Nos tehát, hogy csináljuk? – kérdezte. – Kimennék hozzátok, de
nem vagyok biztos benne, hogy túlzott szívességgel fogadnának.
Alig hittem a fülemnek! Ezt a pofátlanságot!
Ezt a gátlástalan, vegytiszta pofátlanságot! Semmi joga a szíves
fogadtatáshoz, tőlem mégse kapott mást, mint kifogástalan
udvariasságot!
 Ami több, mint ami az ő viselkedéséről elmondható! Nem főztem
kávét neki?
Nem kötöttem meg a kutyákat?
Nem mintha lennének kutyáink, de nem ez a lényeg.
Helent még mindig ráuszíthattam volna, és az rosszabb.
Egyáltalán mit várt?
Hogy a dublini repülőtérről bevezető út mentén felsorakoznak a
bennszülöttek, és angol zászlót lengetve ujjonganak? Rezesbandát és
vörös szőnyeget? Nemzeti ünnepet becikkelyező dekrétumot? Én
pedig mosolyogva, szexi neglizsében várom a kapuban, és „Isten
hozott ismét nálam, drágám”-mal köszöntöm torokhangon?
Komolyan kifeküdtem tőle.
Nem is tudtam, mit mondjak.
Sajnálom, uram, most fogyott el a kövér tulok?
Úgy beszélt, mint aki duzzog. Mint aki csakugyan azt akarja
hallani tőlem: „Ugyan, ne csacsiskodj, James, hát persze hogy
szívesen fogadunk!”
De James nem duzzogott. Ahhoz túlságosan felnőtt volt. Azt
pedig épeszű ember nem várhatta tőlem, hogy tárt karokkal
fogadjam.
De mit kellene mondanom?
– Sajnálom, ha így érzel, James – sikerült kinyögnöm alázatosan.
– Ha a családom vagy a magam részéről bárminemű
barátságtalanságot kellett elviselned, akkor nem tehetek mást, mint
hogy bocsánatot kérek érte.
Ebből persze egy kukkot se gondoltam komolyan.
Ha a családom valóban megsértette volna bárminemű módon,
például ha távozás közben azt kellett volna látnia, hogy az egyik
emeleti ablakból Helen pofákat vág rá, becsületbe vágó gesztusokat
tesz, a fenekét mutogatja – vagy valami még annál is rosszabbat –,
akkor magam jutalmazom meg a sértegetőt.
 De Jamest jobb kedvre kellett derítenem.
Majd' megfulladtam a pallérozott szavaktól, de közben Kate-re
gondoltam.
Mi sem lett volna nagyobb örömömre, mint közölni Jamesszel,
mennyire nem szívesen látjuk, de akkor magammal tolok ki. Nem
akartam, hogy Kate apa nélkül nőjön fel, ezért pedig azt az árat
kellett fizetnem, hogy azt mondom Jamesnek, nem fogadjuk
barátságtalanul. (Eddig bírtam elmenni.)
– Na szóval, akkor átmenjek? – dohogta. Mi baja ennek?
Úgy viselkedik, mint egy zsaroló gyerek.
– Jaj, James! – szóltam nyájasan. – Ha úgy érzed, nem látunk
szívesen, akkor inkább ne gyere. Egyikünk sem akar feszengeni,
ugyebár. Talán inkább a városban találkozzunk.
Hosszú szünet következett, amelyben James a javaslatot
emésztette.
– Jó – mondta hidegen. – Elmehetünk vacsorázni.
– Jól hangzik – feleltem, arra gondolva, hogy csakugyan jól
hangzik.
– Ennem mindenképpen kell valamit – mondta ridegen. –
Úgyhogy akár csatlakozhatsz is hozzám.
– Világéletedben csorgott a méz a szádból – mondtam mosolyt
kényszerítve a hangomba, pedig váratlanul elszomorodtam.
Megbeszéltük, hogy fél nyolckor találkozunk egy belvárosi
étteremben.
Az előkészület még a délelőttit is felülmúlta alaposságban.
Természetesen gyönyörű akartam lenni.
De úgy határoztam, hogy szexi is akarok lenni.
James mindig szerette a lábamat, és szerette, ha tűsarkút viselek,
pedig abban majdnem akkorának látszottam, mint ő.
Tehát a legmagasabb sarkú cipőmet, a legrövidebb ruhámat
(természetesen feketét) és a felhajtatható legátlátszóbb
harisnyanadrágot választottam.
Ugye mekkora szerencse, hogy csak tegnap este borotváltam
lábat? Konkrétan akkor, amikor szexelni készültem Adammel. Bár
erről most ne beszéljünk.
Vastagon kisminkeltem magam.
– Több szempillafestéket! – buzdított Helen a taccsvonal mögül. –
Több alapozót!
A reggeli kifinomult kikészítés, fogalmazzunk úgy, csekély sikert
aratott. Most bevetjük a nehézfegyvereket.
Miközben felkentem a szájamra a csípős pasztát, ami rögzíti a
rúzsomat, belém hasított, hogy milyen szörnyű ez. Milyen rettenetes.
Akkor készülődtem ekkora műgonddal, mikor először
randevúztam Jamesszel. Most pedig azért cicomázom magam, azért
teszem ki a lelkem, hogy kapcsolatunk fináléjában legyek világszép.
Micsoda pazarlás.
A megbukott kapcsolatok az elpocsékolt arcfestékkel
jellemezhetők.
Felejtsék el a kacagást, felejtsék el a veszekedéseket, felejtsék el a
szexet, felejtsék el a féltékenységet, de vegyék le a kalapjukat, és
adózzanak egyperces némasággal az ismeretlen alapozók,
szempillafestékek, szemkontúr ceruzák, arcpírok és rúzsok légióinak,
akik azért estek el, hogy a lehetőségből valóság legyen, de hiábavaló
volt a haláluk.
Megtekintettem magam a tükörben. El kell ismernem, jól néztem
ki. Magas és karcsú voltam, majdnem elegáns. Sehol a görögdinnye.
– Jesszus! – mondta Helen, és leplezetlen csodálattal ingatta a
fejét. – Nézd meg magad! Pedig még nemrég is dagadt, vén
csoroszlya voltál!
Kösz a bókot.
– Tűzd föl a hajad – javasolta.
– Nem tudom, túl rövid – tiltakoztam.
 – Nem az. – Odajött hozzám, összefogta a hajam, és felhúzta a
fejem tetejére.
A mindenit, hát nem igaza volt? Abban a két hónapban nőhetett
meg a hajam, amikor ügyet se vetettem rá.
– Jé! – mondtam örömmel. – Tizenhat éves koromban volt
utoljára hosszú hajam!
Helen nekem esett csatokkal és hajtűkkel, míg én hülyén
vigyorogtam a tükörképemre. „James kilesz, mint a liba! – közöltem
vele. – Úgy fogja bánni, hogy lecsúszott egy ilyen tutajosról! Amint
beteszem a lábamat, térdre veti magát, úgy könyörög, hogy fogadjam
vissza!”
Helen harsányan beleszólt a gyönyörű álomképbe, amelyben
James megtörten nyáladzott:
– Mit csináltál a füleddel?
– Mi bajod vele?
– Olyan lilásak.
– Ó, az csak a festék! Mégis jobb lesz, ha leengedjük a hajamat.
Akkor majd nem látszik – sajnálkoztam. Igen gyorsan megszoktam a
rafinált külsőt.
– Nem, nem, majd kitalálunk valamit! – mondta felcsillanó
szemmel Helen. – El ne menj! – Azzal már ott se volt.
Két ronggyal, egy üveg terpentinnel és Annával tért vissza, aki
füttyentett, amikor meglátott.
– Te azt a fület csinálod – utasította Helen. – Én ezt.
Telt, gesztenyebarna fényben csillámló fül helyett vörösre, sőt
csaknem véresre dörgölt, sajgó füllel indultam Jameshez.
De a hajamat nem kellett leengedni.
 Huszonnyolcadik fejezet

Meg kell mondanom, hogy bevonulásom az étterembe egyike volt

életem legjólesőbb élményeinek. James felnézett abból az akármiből,
amit olvasott, és szó szerint, szó szerint leesett az álla.
– Ehm, Claire – mondta fülig vörösödve –, ehm, csodásan nézel
ki.
Mosolyogtam, reményeim szerint rejtélyes, talányos, titokzatos
mosollyal.
– Köszönöm – turbékoltam.
Úgy kell neked, amiért elhagytál, te disznó, gondoltam, miközben
elhelyezkedtem a széken, kiadós bepillantást engedve Jamesnek
rövid, szűk, fekete ruhával és csillámló harisnyanadrággal fedett
combom tartományába.
Nem bírta levenni rólam a szemét.
Csodálatos volt.
Kaptam néhány sajátságos pillantást, miközben a leparkolt autótól
az étteremig siettem. Azt hiszem, kissé túlöltöztem egy derűs áprilisi
hétfő estéhez, de kit érdekel?
Az állítólag olasz, ámbár dublini kiejtéssel beszélő, rosszul
szabott szmokingot viselő pincér hozzánk rohant, és szükségtelenül
hosszú ideig simítgatta az ölemben az asztalkendőt.
– Khrm, köszönöm – mondtam, amikor úgy éreztem, hogy kissé
túl messzire ment.
– Nagyon szívesen – mondta elnyújtott orrhangon, ami olyan
olaszos volt, mint a szalonnás káposztaleves.
Nahát!
Aztán meg rám tört az üldözési mánia.
A pincér talán ribancnak gondol.
Úgy néznék ki, mint egy prostituált?
 Tudtam én, hogy túl rövid a ruhám!
Különben egye meg a fene!
James rám mosolygott. Gyönyörű, meleg, csodáló, elismerő
mosollyal, és én egy pillanatra láttam a férfit, akihez feleségül
mentem.
Aztán észrevette, amint a fiatal pincér lehajol, hogy jobban lássa a
lábamat az asztal alatt. A mosoly eltűnt, és én ott maradtam
reményvesztetten.
– Claire! – Összevonta a szemöldökét, mint egy viktoriánus
pátriárka. – Takard el magad! Nem veszed észre, hogy néz a pincér?
Elvörösödtem.
Már nem szexinek és kihívónak, hanem ostobának éreztem
magam a rövid ruhában.
Dögölj meg, James, amiért így kell éreznem magam!
Így viselkedni, mint egy rohadt fundamentalista!
Pedig nem volt ám mindig ilyen. Még emlékszem arra az időre,
amikor annál jobban tetszett neki a ruhám, minél rövidebb volt.
Na jó, változnak az idők, ahogy mondani szokás.
Lehorgasztottam a fejem, és bosszúból kiválasztottam az étlapról
a legdrágább fogást.
– Úgy gondolom, meg kellene beszélnünk a pénzt – szólaltam
meg, miután a pincér elvonult.
– Semmi gond – felelte. – Én fizetek. Hitelkártyával.
– Nem, James – mondtam, és az jutott eszembe, nem
szántszándékkal játssza-e a nehézfejűt. – A mi pénzünket kellene
megbeszélnünk. A tiédet és az enyémet. Az anyagi helyzetünket.
Lassan, megfontoltan beszéltem, mintha egy gyereknek
magyaráznék.
– Aha. Értem – bólintott.
– Tehát van pénzünk? – kérdeztem szorongva.
– Pénzünk? Hát persze hogy van! – felelte bosszúsan. Érzékeny
pontján találtam el. Azt a képességét vontam kétségbe, hogy el tudja
tartani a feleségét és a családját. Illetve a feleségeit és a családjait.
– Miért ne lenne pénzünk? – kérdezte.
– Hát mert én nem dolgozom, csak azt a semmi anyasági segélyt
kapom, neked viszont fizetned kell a jelzálogot és a másik lakás bérét
és...
– Miféle másik lakásét? – kérdezte hangosan és türelmetlenül.
– Hát tudod, a lakásét, amiben te és... és... amiben te laksz Denise-
szel – mondtam. Majd' belehaltam, mire kimondtam a nevet.
– De hát én visszaköltöztem a lakásunkba – mondta némileg
hökkenten. – Nem tudtad?
Több dolog jutott eszembe egyszerre.
Le tudnám szúrni egy villával?
Elnézőbb lenne egy női bíró?
Milyen lehet a börtönkoszt?
Mivé fejlődik Kate, ha az anyja meggyilkolja az apját?
James hangja átszivárgott a gyilkos düh gőzein.
– Claire – kérdezte aggodalmasan –, jól vagy? Akkor vettem
észre, annyira markolom a vajkést, hogy fáj tőle a kezem. És bár az
arcomat nem láttam, tudtam, hogy lángvörös a haragtól.
– Azt akarod mondani – tört fel belőlem végre-valahára a
sziszegés –, hogy te odaköltöztetted azt a nőt az én otthonomba?
Attól féltem, megfulladok vagy hányok, vagy valami más
civilizálatlan dolgot követek el.
– Nem, nem, Claire! – biztosított rémült sietséggel, attól félve,
hogy jelenetet csinálok, amitől isten őrizz! – Én költöztem vissza a
lakásba, de Deni... khrm... ő nem.
– Hm.
Totál kiakadtam. Nem tudtam, mit mondjak. Mert nem tudtam,
mit érzek.
– Én már... izé... tudod... már nem vagyunk együtt. Már egy ideje.
 – Hm.
Bizonyos értelemben ez még rosszabb volt.
Még mindig meg akartam fojtani.
Ha belegondolok, hogy eldobta a házasságunkat, a kapcsolatunkat
olyasmiért, amiből még két hónapi együttélésre sem telt!
Ezt a pocsékolás! Olyan értelmetlen volt, hogy az már
elviselhetetlen!
Aztán kirobbantam:
– Nekem miért nem szólt senki?
Hol volt a barátnők híres drót nélküli telegráfja?
– Lehet, hogy még senki se tudja – csititott James. – Nem vertem
nagydobra. És a múlt hónapban nem nagyon érintkeztem senkivel –
magyarázta. Vélhetőleg nagyon fontos volt neki, hogy megőrizze a
nyugalmamat.
Tényleg idegösszeomlása lehetett, állapítottam meg, ha ilyen
Howard Hughes-i emberkerülő, mizantróp fazon lett belőle.
– Egy tanfolyamon voltam – folytatta.
– Hm.
Na jó, akkor nem volt idegösszeomlása. Nem lett belőle Howard
Hughes-i emberkerülő, mizantróp fazon.
Tudhattam volna. James túlságosan gyakorlatias, hogy
idegösszeomlásokkal bajlódjon. Ha pénzügyileg nem igazolhatók,
akkor nem érdeklik.
De legalább nem Dagi Denise-szel vakációzott, amikor felhívtam.
Mennyi szorongást és nyomorúságot pazaroltam rá!
Aztán elkezdett lyukat fúrni az oldalamba a kíváncsiság.
Mi történt Jamesszel és Denise-szel?
Tudtam, hogy nem kellene kérdezgetnem, de nem bírtam
megállni.
– Szóval kirúgott? – Foghegyről akartam beszélni, de attól csak
még keserűbben hangzott. – Visszament Marióhoz vagy Sergióhoz
vagy kihez?
– Igazság szerint nem, Claire – mondta, miközben gyanakodva
sandított rám. – Én hagytam ott.
– Hűha! – Epét verejtékeztem. – Jól rákaptál! Mármint a nők
elhagyására – tettem hozzá rosszindulatúan, hátha nem érti.
– Igen, Claire, tudom, mire célzol. – Hangja arra engedett
következtetni, hogy ő fölötte érzi magát mindeme dolgoknak, ám
mivel rendes ember, hajlandó a kedvemben járni.
De én csak folytattam:
– Mellesleg tudomásom szerint egy úriember sose mondja, hogy
otthagyta a nőt. Azt hittem, az úri modor előírja, hogy azt mondjuk, a
nő hagyott ott minket, akkor is, ha nem így van.
Még engem is megdöbbentett viselkedésem logikátlansága.
Éreztem hangomban a hisztéria fűrészét. De nem bírtam abbahagyni.
Már nem parancsoltam elszabadult indulataimnak.
– Nem teszem közhírré, hogy otthagytam Denise-t – szólt ridegen.
– Neked mondtam el, mivel, ha netán elfelejtetted volna,
megkérdezted.
– No és miért nem teszed közhírré, hogy otthagytad? Tedd csak
közhírré, hogy otthagytad! – mondtam veszélyesen remegő hangon.
– Miért kellene mindenkinek úgy tudnia, hogy engem... meg Kate-
et... lekoptattál, de aztán Denise rúgott ki téged? Neki miért kellene
megúszni a megaláztatást?
– Jól van, Claire – sóhajtott egy nagyot, amiért ilyen ésszerűtlen
és együgyű kívánságaim vannak. – Ha téged ez boldoggá tesz, akkor
elmondom mindenkinek, hogy mi történt Denise-szel.
– Helyes! – mondtam. Alsó ajkam úgy remegett, mint a kocsonya.
Ez iszonyú! Hová lett az erejét visszanyert, önérzetes Claire?
Annyira igyekeztem, hogy megőrizzem Jamesszel szemben az
önuralmamat, hogy ne lássa, mennyire megsebzett, mennyire
összetört vagyok! De nagyon közel volt a felhámhoz a kin, és egyre
kevesebb választotta el a kitöréstől.
Olyan megalázó volt az én feldúltságom az ő fölényével szemben!
Olyan halálosan szégyelltem ezt az ellentétet!
– Kimegyek a mellékhelyiségbe – közöltem. Ott talán össze
tudom szedni magam.
– Nem, Claire, várj! – mondta, amikor felállni készültem, és
megpróbálta elkapni a kezem az asztal másik oldaláról.
Vadul leráztam magamról.
– Hozzám ne érj! – mondtam könnyesen. Legközelebb valami
ilyesmit fogok mondani: „Amikor elhagytál, elveszítetted a jogodat,
hogy megérinthess.”
– Amikor elhagytál, elveszítetted a jogodat, hogy megérinthess –
hallottam a hangom.
Tudtam, tudtam! Az illető, aki a szövegeimet írja, főállásban egy
nagyon alacsony költségvetésű szappanoperában dolgozik!
De komolyan értettem.
Bántani akartam. Azt akartam, hogy átélje azt a veszteséget, amit
én. Hogy megismerje, milyen az, amikor annyira kellene valaki,
hogy az már fáj, és ugyanakkor tudja, hogy úgyse kaphatja meg.
Legfőképpen pedig azt érezze, hogy az ő bűne volt!
Ki okozta?
Te!
– Kérlek, Claire, ülj le! – Kelletlenül elengedte a kezem.
Hatásosan sápadt és feldúlt volt. Pillanatnyi bűntudat fogott el.
Uramisten, én nem lehetek győztes!
– Nyugi, James – mondtam hidegen. – Nem csinálok jelenetet.
Volt benne annyi tisztesség, hogy elszégyellte magát.
– Nem az aggaszt – mondta.
– Valóban? – vigyorogtam gúnyosan.
– Igen, valóban – felelte valamivel türelmesebben. – Nézd, Claire,
beszélnünk kell.
 – Itt már nincs miről beszélni – vágtam rá gépiesen. Huhhh! Már
megint! Már megint egy rohadt közhely!
Komolyan, legszívesebben meghaltam volna! Olyan kínos volt!
Ami egymagában nem baj, de ráadásul nem is volt igaz. Rengeteg
mindent kellett megbeszélnünk.
Nyugi, nyugi, csigavér, lassan a testtel! – mondtam magamban.
– Nem higgadt és civilizált megbeszélést terveztünk be? –
kérdezte nyájasan agyam értelmes része a pukkancsot.
– De, úgy rémlik – válaszolta zsémbesen a pukkancs. Mint egy
morcos kamasz.
– Nem próbálhatnánk meg legalább felülkerekedni? – kérdezte az
értelmes rész.
Abba kell hagynom, mondtam magamban, és mély lélegzetet
vettem. Abba fogom hagyni.
– Claire – mondta férjem, gyöngéd hangra törekedve, miközben
ismét a kezem után tapogatózott –, tudom, hogy rosszul bántam
veled.
– Rosszul! – csattantam fel, mielőtt parancsolhattam volna
magamnak. – Há! Rosszul! Így is lehet mondani!
Hát ennyit a fölényes értelemről.
Siralmas erőlködésem dacára, amellyel indulataimon próbáltam
uralkodni, visszavonhatatlanul lehullott rólam a lepel. Lőttek a
fegyelem, a felnőttség, a civilizáltság látszatának. Rólam legalábbis
lehámlott. Jamesnek viszont még mindig hatalmas tartalékai voltak
hidegvérből.
A hidegvér volt az egyik erőssége.
– Jó, akkor visszataszítóan – engedett.
Nem hangzott túlzottan bűnbánónak. Inkább mintha csak jobb
kedvre akart volna deríteni.
Szívtelen tetű! Hogy lehet ilyen fegyelmezett? Ez nem is ember!
– Hogy lehettél ilyen felelőtlen? – robbant ki belőlem. Tudtam,
hogy ez fájni fog. A kegyetlenség, az embertelenség, a ridegség
vádja lepergett róla. De a felelőtlenség, ez övön aluli ütés volt.
– Hogyan hagyhattál el minket csak úgy? Nekem szükségem volt
rád! – fejeztem be szenvedő fejhangon.
Csend következett.
Nagyon mozdulatlanul, vészjósló mozdulatlansággal ült egy
percig. Az arcán átvillant valamilyen indulat, amit nem ismertem.
Amikor megszólalt, rögtön tudni lehetett, hogy valami
megváltozott benne. Valami elpattant. A türelem kifogyott. Odament
a szekrényhez egy tasak türelemért, de a polc üres volt.
Ez már nem a „rendes ember” volt. Nem mintha eddig túlzottan
mutogatta volna magát.
Nem a normális hangján beszélt, amikor megszólalt, hanem
valami undok, affektáló, nyegle tónusban.
– Ja – mondta, hosszú szünetekkel tagolva szavait. – Valóban.
Szükséged. Volt.
– Hogy? – kérdeztem kissé elhűlve.
Még mindig nyakig ültem a veszteségben és az elhagyatottságban,
de azért felfogtam, hogy Jamesszel történt valami. És ez a valami
nem nekem kedvez. Már abból látszott a baj, hogy olyan készségesen
egyetért velem. És még inkább látszott abból, hogy olyan sajátságos
hangon fejezi ki az egyetértését.
- - Ó! – folytatta, még mindig a sajátságos hangon. – Már
mondom is, mennyire igazad van. Ezt akarod, nem? El is fogom
ismételni, jó? Neked szükséged volt rám.
Mi történt? Az események hirtelen váratlan fordulatot vettek. Úgy
éreztem, mint aki a mások vitatkozásába csöppent bele. Vagy mintha
James önhatalmúlag úgy döntött volna, hogy csatornát vált. Én még
mindig térdig gázoltam a régi beszélgetésben, ami arról szólt, hogy a
férjem elhagyott és boldogtalanná tett. Ám ő átváltott egy másik
beszélgetésre, amelyben egész másról folyt a szó. Csak kapkodtam,
hogy utolérjem.
– James, mi folyik itt? – kérdeztem zavartan.
– Hogy érted ezt? – kérdezte undokul.
– Miért lettél hirtelen olyan fura? – kérdeztem riadtan.
– Fura – ismételte töprengő, súlyos hangon, és úgy nézett körül az
étteremben, mintha láthatatlan hallgatósághoz beszélne. – Ő mondja,
hogy fura vagyok.
– Hát az is vagy – közöltem. Percről percre furább lett. – Én
annyit mondtam, hogy szükségem volt rád, és...
– Hallottam, mit mondtál! – vágott a szavamba dühösen,
váratlanul kiesve a nyegle hanghordozásból.
Az asztal felé hajolt, és bőszülten meredt rám. Most kezdi! –
gondoltam.
Megkönnyebbülés keveredett a félelmembe. Legalább megtudom,
mi az ördög van vele.
– Azt mondtad, hogy szükséged volt rám. – Felhördült, égnek
emelte a szemét. – Minő finom fogalmazás!
Szünetet tartott – a hatás kedvéért? –, és vad haraggal nézett rám.
Mukkanni se mertem. Mintha megigéztek volna. Mi lesz a
következő?
– Tudom, hogy szükséged volt rám! – vágta az arcomba. – Minden
rohadt percben szükséged volt rám vagy az egyik rohadt dologhoz,
vagy a másikhoz! Hogy felejthettem volna el?
Csak bámultam tehetetlenül.
Ritkán gurult dühbe, így az a néhány alkalom, amikor előfordult,
látványosságszámba ment. De ma nem. Nem tudtam, honnan jön ez a
harag, de azt az üzenetet akarta tolmácsolni mindenáron, hogy én
vagyok a hibás.
Ez nem volt benne a forgatókönyvben.
Itt nekem van igazam, és ő a szemét. Ez a felállás.
– Mindenhez én kellettem neked! – Majdnem ordított. Azt hiszem,
itt kell megjegyeznem, hogy James azelőtt sose ordított. Még közel
se került az ordításhoz soha.
– Örökös figyelmet követeltél! – mondta. – Örökös támogatást.
Arra viszont fütyültél, mit érzek én, és mire lehet szükségem!
Tátott szájjal meredtem rá. Nem hittem a fülemnek. Miért támad?
Ő hagyott el, nem?
Ha itt vádaskodni kell, én vagyok a megfelelő személy a
munkakörre.
– James... – kezdtem erőtlen hangon.
Elengedte a füle mellett. Tovább őrjöngött, és tovább bökdösött
felém.
– Lehetetlen voltál! Kimerítő voltál! Nem is tudom, hogy bírtam
ki melletted ennyi ideig! Nem tudom, ki bírna veled élni!
Na, álljon meg a menet! Ez már túl sok. Felágaskodott bennem a
düh.
Miféle botcsinálta bíróság ez?
Velem szörnyű igazságtalanság történt!
És nem fogom hagyni, hogy James megússza!
Forrt bennem a düh.
– Á, értem! – fújtam. – Tehát minden az én hibám! Én
kényszerítettelek, hogy megcsalj! Én kényszerítettelek, hogy elhagyj!
Nagyon vicces, mert nem emlékszem, hogy pisztolyt szögeztem
volna a halántékodhoz! Kimehetett a fejemből!
Igaz, amit mondanak, hogy a gúnyolódás a legselejtesebb formája
a szellemességnek, de nem bírtam megállni. Még ő bírál engem!
Valósággal megperzselt, leforrázott az igazságtalansága!
– Nem, Claire – mondta, illetve szűrte összeszorított foga közt.
Még sose láttam ilyet, azt hittem, ez csak olyan irodalmi fordulat. –
Természetesen nem te kényszerítettél mindezekre.
– Akkor miről beszélsz? – kérdeztem.
Valami fura hideget éreztem a gyomrom alján. Tudtam, hogy a
félelem az.
– Azt mondom, hogy kissé olyan volt veled élni, mintha egy
követelőző gyerekkel élnék. Örökösen szórakozni akartál. Mintha
egyetlen nagy buli lenne az élet. Neked az is volt. Te folyton nevettél
és mulattál. Úgyhogy nekem kellett felnőttnek lennem. Nekem
kellett törnöm a fejemet a pénz meg a számlák miatt. Te annyira önző
voltál! Nekem kellett eszedbe juttatnom éjjel egykor, hogy reggel
mindkettőnknek munkába kell mennünk. Aztán pedig azt is le kellett
nyelnem, hogy unalmas alaknak nevezel.
Csak tátogtam ettől a szózuhatagtól. Azon kívül, hogy váratlanul
ért, még tisztességtelennek is éreztem.
– De James, nekünk így jött be! – tiltakoztam. – Én voltam a
vicces, te voltál a komoly. Mindenki tudta. Én voltam a
megkönnyebbülés, a csacsi, aki megnevettetett, és segített, hogy
kiengedhess. Te voltál az erős. Mindketten így akartuk. így
működött, és ezért volt olyan jó.
– Nem volt jó! – vágta rá. – Olyan rohadtul belefáradtam, hogy
erős legyek!
– És sose mondtam rád, hogy unalmas alak vagy! – kiáltottam
hirtelen. Tudtam, hogy van valami hiba abban, amit mond.
– Nem számít! – felelte ingerülten. – Miattad annak kellett
éreznem magam!
– Igen, de azt mondtad, hogy én... – kezdtem tiltakozni.
– Az isten áldjon meg, Claire! – csattant fel. – Már megint
kezded? Tied kell legyen az utolsó szó? Nem hagyhatnád annyiban?
Nem tudnád egyszer, egyetlenegyszer belátni a hibádat?
– Igen, de... – nyöszörögtem.
Még azt se tudtam, miféle hibát követtem el.
Sebaj, úgyse volt időm gondolkozni rajta, mert James vett egy
nagy levegőt, és már folytatta is. És meg kell mondanom, nem
lehetett nem figyelni rá.
 – Te mindig csak csináltad a rendetlenséget – sóhajtotta – Amit
nekem kellett eltakarítanom utánad.
– Ez nem igaz! – csattantam fel.
– Hát pedig nekem elhiheted, hogy pont olyan volt – mondta
kíméletlenül. – Csak te nem akarod belátni, hogy ez az igazság.
Mindig volt valami dráma. Vagy trauma. És mindig az én nyakamba
szakadt.
Hallgattam. Teljesen megkukultam.
– Márpedig tudod, Claire – folytatta ünnepélyesen –, az ember
nem csak úgy felébred egy reggel, és azt látja, hogy felnőttet
varázsoltak belőle. Nem álmodja meg, hogyan kell számlát fizetni. A
felnőttségért dolgozni kell.
– Tudom, hogyan kell számlát fizetni! – tiltakoztam. – Nem
vagyok komplett idióta!
– Akkor miként lehet, hogy mégis nekem kellett foglalkoznom
mindezzel?
– James... – Szédültem, ide-oda kapkodtam, hogy mivel
védekezhetnék. – Én megpróbáltam segíteni.
Határozottan emlékeztem egy alkalomra, amikor James
fontoskodva pergette az ellenőrző szelvényeket meg a nyugtákat, és
számológépen pötyögtetett. Azon a napon felajánlottam, hogy
segítek. Ő pedig sokatmondó kacsintással azt felelte, hogy ki-ki
csinálja, amihez ért. Aztán, ha jól emlékszem, márpedig jól
emlékszem, szexeltünk az íróasztalon. Az 199l-es
bankszámlakivonatok és hitelkártya-elszámolások máig őriznek
néhány érdekes lenyomatot. De nem voltam elég vagány, hogy
emlékeztessem.
– Én komolyan akartam segíteni! – méltatlankodtam ismét. – Te
nem engedted! Azt mondtad, sokkal jobban boldogulsz egyedül, mert
neked van matematikusagyad!
– És te csak úgy belenyugodtál ebbe? – kérdezte rosszindulatúan,
úgy ingatva a fejét, mintha maga se hinné, hogy ilyen bárgyú és
korlátolt voltam.
– Hát... hát igen... mondtam ostobán.
Igaza volt. Ráhagytam, hogy foglalkozzon ő a fenyegető
levelekkel, kikapcsolást kilátásba helyező felszólításokkal. De
komolyan azt gondoltam, hogy ő akarja csinálni! Nem mintha
egyszer is kaptunk volna fenyegető leveleket, kikapcsolást kilátásba
helyező felszólításokat. James túl rendes volt ahhoz, hogy ilyesmi
megtörténjen. Azt hittem, szeret intézkedni. Hogy áttekinthetőbb
lesz, ha csak egyikünk foglalkozik vele. Mekkorát tévedtem.
Bár visszaállíthattam volna az órát! Bár jobban figyeltem volna
olyan dolgokra, mint hogy mikor törlesztjük a jelzálogkölcsönt!
– Sajnálom – mondtam félszegen. – Azt hittem, te akarod csinálni.
Én is megcsináltam volna, ha tudom, hogy nincs kedved hozzá.
– Miért lett volna kedvem? – kérdezte undokul. – Épelméjű ember
nem élvezheti, hogy az ő kizárólagos felelőssége fizetni a számlákat!
– Természetesen igazad van – ismertem el.
– Nos – mondta valamivel enyhültebben –, gondolom, nem
teljesen készakarva viselkedtél így. Eleve mindig tapintatlan voltál
egy kicsit.
Lenyeltem a kikívánkozó visszavágást. Ez most nem az a pillanat,
hogy feleseljek.
De nem voltam tapintatlan. Tudtam, hogy nem. James másképp
gondolta.
– Csak ne lettél volna olyan tapintatlan az igazán fontos
helyzetekben – tűnődött. – Mert házasságunk problémáit nem csak az
okozta, hogy nem voltál hajlandó megfogni a munka végét. Hanem
az is, ahogyan éreztem magam miattad.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem. Megacéloztam magam a vádak
újabb menetére. Olyan vádakra, amiket nem akartam hallani, de
hallani kellett őket, ha meg akartam fejteni, miért hagyott el a férjem.
 – Mindig te voltál a fontos, ugye? – kérdezte.
– Hogyhogy? Miben? – hüledeztem.
– Hazajövök egy rettenetesen fárasztó nap után. Te pedig hallani
sem akarsz róla, csak arról tudsz beszélni, hogy veled mi történt,
mindenféle sztorikat mesélsz, és elvárod, hogy nevessek rajtuk!
– De hát én kérdeztem! – tiltakoztam. – Te pedig folyton azt
felelted, hogy annyira unalmas, nem is érdemes beszélni róla. Csak
azért meséltem neked a vicces sztorikat, mert tudtam, hogy rettenetes
napod volt, és fel akartalak vidítani!
– Ne magyarázd a bizonyítványodat! – szólt rám. – Teljesen
nyilvánvaló, hogy nem akartál kínos dolgokról hallani. Mindig csak a
napos oldalon akartál járni. Téged nem érdekelt semmi, ami
kellemetlen.
– James... – nyöszörögtem elhalón. Mit mondhattam volna?
Úgyis bebeszélte magának.
Esküszöm, nekem ez merőben új volt, sose gyanítottam, hogy ezt
érzi. És fogalmam sem volt róla, hogy ilyen érzéketlenül
viselkedtem.
Csak nem magát akarja felmenteni ennek a szomorú csődnek
minden felelőssége alól?
Ugye, hogy nem akarhat erre manipulálni engem?
Meg kell tudnom.
– James – mondtam cérnahangon –, sajnálom, hogy ezt kell
kérdeznem, de nem másra próbálod te hárítani annak az ódiumát,
hogy elhagytál? Tudod: engem hibáztatsz, és úgy állítod be, hogy
miattam volt az egész.
– Az isten áldjon meg! – horkant fel. – Tőled nem is vártam mást,
mint ezt a gyerekes, önző reagálást!
– Elnézést – suttogtam. – Nem lett volna szabad megkérdeznem.
Újabb csend.
– Miért nem szóltál? – robbant ki belőlem. – Olyan közel álltunk
egymáshoz! Olyan gyönyörű volt!
– Nem álltunk olyan közel egymáshoz, és nem volt olyan
gyönyörű – torkolt le.
– De igen! – tiltakoztam.
Eleget elvett tőlem! Az emlékeimet nem fogja elvenni.
– Claire, ha olyan gyönyörű volt, miért hagytalak volna el? –
kérdezte halkan.
Tényleg, mit mondhattam erre? Jogos a kérdés. De várjunk csak!
Megint rákezdte. Újabb vádak bugyogtak sérelmeinek elapadhatatlan
forrásából.
– Claire, egyszerűen lehetetlen voltál. Annyi mindent el kellett
hallgatnom előled. A terhek zömét magamnak kellett hurcolnom,
mert tudtam, hogy nem vagy elég erős hozzájuk.
– Miért nem próbáltad meg? – kérdeztem szomorúan. Még csak
arra se méltatott, hogy válaszoljon.
– Rettenetesen idegtépő voltál. Hullafáradtan hazavánszorgok,
erre te csak úgy kitalálod, hogy csapjunk vacsorát nyolc személyre,
én meg rohangáljak, mint akit seggbe lőtt az ármány, vegyek sört,
bontsak bort, verjek tejszínhabot!
– James, az csak egyszer fordult elő! És nem nyolc vendég volt,
csak hat, a te barátaid Aberdeenből, és neked akartunk meglepetést
szerezni. A tejszínhabot én vertem fel.
– Nézd, nem fogok lovagolni a részleteken – mondta csípősen. –
Nem kétlem, hogy mindenből, amit mondok, megpróbálod
kimagyarázni magad, de akkor se neked volt igazad.
Azért próbálhatok meg kimagyarázni mindent, amit tettem, mert
úgy érzem, hogy helyesen tettem – gondoltam szédelegve. De nem
mondtam semmit.
– Azt hittem, szereted a spontaneitásomat – jegyeztem meg
félénken. – Azt hiszem, még bátorítottad is.
– Persze, te szívesebben látnád így! – mondta megvetően. – Mert
gondolom, így szeretnéd látni – tette hozzá valamivel elnézőbben.
Mosolygó pincér közeledett táncos léptekkel, de nyomban földbe
gyökerezett a lába, és rendőrkanyarral vett célba egy másik asztalt,
amikor észrevette James öldöklő pillantását.
– Tehát úgy gondoltad, hogy segítesz felnőni. Úgy gondoltad, ha
elhagysz, a sokk átzökkent a felnőttségbe – mondtam. Az eszmélés
fokozatos és durva volt. – Milyen kár, hogy ilyen szélsőséges
eszközökhöz kellett folyamodnod.
– Ó, nem azért hagytalak el – közölte. – Nem azért csináltam,
hogy nőj már fel végre. Azt eleve képtelenségnek tartottam. Olyan
társat akartam, akinek fontos vagyok. Aki törődik velem. És Denise
törődött.
Lenyeltem a fájdalmamat.
– Én törődtem veled. Szerettelek. – Muszáj, hogy higgyen nekem.
– Sose adtál esélyt, hogy segítsek. Sose adtál lehetőséget, hogy erős
lehessek. Most erős vagyok. Törődhettem volna veled.
Rám nézett. Az atyaian elnéző arcát viselte..
– Talán képes lettél volna – szólt majdnem kedvesen. – Talán
képes lettél volna.
– Most pedig már sose tudhatjuk meg – tűnődtem fennhangon, és
a szívem majd megszakadt, úgy fájt az elszalasztott lehetőségek, a
félreértések miatt.
Sajátos szünet támadt. Aztán megszólalt James.
– Hát, khrm, nem gondolnám – mondta sietve. Akkor most mi
van?
Bús, bűnbánatos és beteg voltam. Búsultam mindkettőnkért.
Búsultam Jamesért, akinek egyedül kellett hurcolnia a rengeteg
gondot.
Búsultam, hogy ennyire félreértett.
Vagy azért búsultam, hogy ennyire félreértettem.
Búsultam Kate-ért, az ártatlan áldozatért.
 – Nyilván azt gondoltad, hogy darabokra hullom nélküled –
mondtam. Perzselt a düh és a szégyen.
– Igen, azt hiszem, így gondoltam – ismerte be. – De aligha
hibáztathatsz érte, ugyebár.
– Nem – mondtam, és lehorgasztottam a fejemet. – De akkor se
hullottam szét! – Eleredtek a könnyeim. – Kibírtam egyedül, és a
jövőben is nagyon szépen megleszek nélküled!
– Veszem észre – bólintott, és enyhe derűvel figyelte könnyekben
ázó, maszatos arcomat. – Jaj, te csacsi, gyere ide. – Félretolta a
virágvázát, a só- és borstartót, majd ügyetlenül a vállához húzta a
fejem, megnyugtatónak szánt modorban.
Egy pillanatig ott hagytam a fejem a vállán, ebben a félszeg, buta
helyzetben, aztán ismét kiegyenesedtem. Aligha lenne jó, ha
továbbra is úgy viselkednék, mint egy vigaszra szoruló gyerek.
De Jamesnek szemlátomást ez se tetszett.
– Mi baj? – kérdezte kissé bosszúsan.
– Hogyhogy? – Mit csináltam rosszul már megint?
– Miért húzódsz el tőlem? Lehet, hogy elhagytalak egy másik
nőért, de nem vagyok veszett. – Ezen az élcen negédesen göcögött
egy kicsit, amit lanyhán próbáltam viszonozni.
– Izé, nem – mondtam, végképp összezavarodva. Mit akar tőlem?
Akármit csinálok, semmi se tetszik neki.
Nagyon elfáradtam.
Sokkal egyszerűbb volt az ábra, amikor hűtlen, szoknyavadász
szemét volt. Akkor tudtam, hol állok. Azt a helyzetet értettem. De
Jamesnek bizonyosan igaza van. Bizonyosan élveztem, hogy
felelőtlen lehetek. Különben nem fogadhattam volna el, hogy én is
vétkes vagyok a házasságunk kudarcában.
De azt nehéz volt elfogadni, hogy minden az én hibám. James
hagyott el engem. James törte össze az én szívemet.
Semmi se úgy történt, ahogy vártam. Azt hittem, arra fog kérni,
hogy menjek vissza hozzá. Vagy pedig továbbra is úgy viselkedik,
mint egy hétpróbás gengszter. Arra azonban bizonyosan nem
számítottam, hogy végül nekem kell mentegetőznöm, amiért
előidéztem az egész helyzetet.
Fekete-fehér volt a világ. James volt a sötétség, én voltam a
világosság. Ő volt a gonosztevő, én voltam az áldozat.
Most minden összekeveredett.
Én lettem a gonosztevő, és ő az áldozat.
Ez nem helyes.
Nehezemre esett, de hajlandó voltam fontolóra venni.
– Nézd, James! – nyeldekeltem a könnyeimet. – Ez elég sokkoló.
Gondolkoznom kell azon, amit mondtál. Most elmegyek. Holnap
beszélünk.
Azzal felpattantam, és megcéloztam az ajtót, otthagyva az
asztalnál Jamest, aki úgy tátogott, mint egy izgatott aranyhal.
– Inkább örüljön, angyalka – mondta az egyik pincér, amikor
elrohantam mellette. – Mindent összevéve nem való ez magához.
Szélsebesen robogtam haza, át a pirosokon, kockáztatva a
gyalogosok és más vezetők életét és testi épségét.
 Huszonkilencedik fejezet

Amikor a zárba dugtam a kulcsot, felpattant a konyhaajtó; Anna,

Helen és anyu, csodás bizonyítékát adva okkult képességeiknek,
kitódult a hallba, hogy üdvözöljön. Bár lehet, hogy csak
meghallották, mikor leparkoltam.
– Hogy boldogultál? – kérdezte anyu.
Vélhetőleg nem volt mit tenniük. Életem szappanoperája nem
szolgált volna túlzott érdekességekkel, ha jobb dolguk is akad.
– Mi történt? – harsogta Helen.
– Örömhírem van! – süvöltöttem könnyek között, miközben
fölfelé indultam Kate-hez.
– Hiszen az jó! – ragyogott anyu.
– Szóval tudjátok, hogyan hagyott ott James, és lelépett, és
összeállt mással, és még Kate nevét se tudta! Szóval ez mind oké!
Mert az én hibám volt! Én akartam! Ácsingóztam rá! Térden állva
csorgattam a nyálamat érte!
Berohantam a szobámba. A földszintről három döbbent arc nézett
utánam, o betűvé kerekedett szájjal.
Kate bömbölni kezdett, amikor meglátott. Hát akkor én is bőgök,
ha lúd, hát legyen kövér! Nem volt ám könnyű tudomásul venni –
mint ezt nyilván önök is megállapították –, hogy én vagyok a hibás.
Csakhogy a mérgemet Helenen, Annán és anyun töltöttem ki,
holott Jamesen kellett volna. És ez tisztességtelenség a lányokkal és
anyuval szemben. Egy hangocska emlékeztetett, hogy próbáltam én
Jamesnek is beszélni róla, mire azzal vágott vissza, hogy ez újabb
bizonyítéka gyerekességemnek. Hát valószínűleg igaza van. Igaza
szokott lenni.
Micsoda seggfej, gondoltam lázadozva.
Pedig most abba kell hagynom a lázongást és a sértődést. Már
nem vagyok huszonkilenc éves bakfis. Ha értelmes, megfontolt,
felelős felnőtt akarok lenni, akár most is elkezdhetem.
Bevezetőnek teljesíthetem Kate óhajait.
– Mit hozhatok neked, drágám? – kérdeztem. Ez vajon elég érett
lenne Jamesnek? Hagyd abba!
James a jó, én vagyok a rossz.
Csitítani próbáltam a karomban síró gyereket.
– Netán tiszta pelust? Esetleg érdekelne a cuclizás? Azonkívül
csodálatos választékunk van gyengédségből és becézgetésből.
Mindent megkaphatsz, csak kérned kell.
De nem, még ezt is rosszul csinálom! James szerint az igazán
önzetlen ember anélkül is tisztában van a mások óhajaival, hogy
azoknak külön kellene szólniuk.
A biztonság kedvéért mindennel elhalmoztam Kate-et. Tisztába
tettem, megetettem, és azt mondtam neki, hogy szebb, mint Claudia
Schiffer.
Megjelent anyu, Anna és Helen. Vigyázva sompolyogtak be, mert
nem tudhatták, mennyire őrültem meg.
– Ja, szia! – mondtam, mikor az első óvatos fej bebújt az
ajtórésen. – Gyertek, gyertek! Elnézést azért a kis jelenetért a
hallban. Ki voltam borulva. Nem volt jogom, hogy rajtatok verjem
le.
– Akkor jó – mondta Helen. A hármak bemasíroztak, és
letanyáztak az ágyon. Elláttam Kate-et, és közben elmeséltem estém
történetét.
– A tudat, hogy milyen nehéz volt velem, fura módon
elviselhetőbbé teszi, hogy elhagyott – magyaráztam. – Ez legalább
logikus.
– Claire – mondta anyu vontatottan –, én biztosra veszem, hogy
nem voltál te olyan rossz természetű, amilyennek James beállít.
– Tudom, és én sem értem! – ismertem be. – De amikor
megmondtam neki, azt felelte, hogy tőlem pont ilyen reagálásra
számított.
Erre senki se tudott mit szólni.
James rendesen elintézett.
Az az éjszaka rettenetes volt, Olyan rettenetes, mint az
elhagyottság első napjai. Amikor családom végre elvonult, mert nem
tudtak meggyőzni, hogy nem lehetek én olyan rossz, nem bírtam
elaludni. Feküdtem az ágyamon, bámultam a sötétséget. Kérdések
zúgtak az agyamban.
Iszonyú csapás volt. Sose gondoltam, hogy ilyen önző és éretlen
vagyok. Eddig nem panaszkodott senki. Az fix, hogy robbanékony
voltam, és talán egy kicsit nagyhangú meg izgő-mozgó. De
komolyan hiszem, hogy mindig tekintettel voltam a mások érzéseire.
Átfutott az agyamon, hogy talán, esetleg, hátha feketébbre fest
James, mint amilyen voltam. Akár még ki is találhat dolgokat. Ezt a
gondolatot gyorsan elhessentettem. Már megint a felelősség alól
akarom kivonni magamat. Miért tenne ilyet, ha nem lenne igaz?
Maga mondta – és a szavai körbe-körbe dongtak a fejemben: „Ha
olyan gyönyörű volt, miért hagytalak volna el?”
Bevallom, utáltam és gyűlöltem, ha nem nekem volt igazam. Nem
tudtam elegánsan elismerni a tévedéseimet. Perzselt, horzsolt, mart a
szégyen. Milyen beképzelt voltam! Azt hittem, nekem van igazam.
Mélyen megalázott, hogy ez nincs így.
Már kislánykoromban is, amikor hibákat követtem el a
helyesírásban, nagyon nehezemre esett meghajtani a fejem, nyelni
egyet, és belátni, hogy nincs igazam.
Hát, gyakorlat teszi a mestert.
Végre elaludtam.
 Harmincadik fejezet

Apu reggel azzal ébresztett, hogy hatalmas, barna borítékot dugott

az orrom alá.
– Tessék – mondta zsémbesen. – Vedd már el! Így is elkésem a
munkából.
– Kösz, apu – mondtam álmosan. Ülő helyzetbe tornáztam
magam, hátradobtam a hajam a szememből.
Néztem a borítékot. Londoni bélyeg volt rajta. Kicsit kirázott a
hideg, amikor rájöttem, hogy a lakásra vonatkozó iratok és a többi
okmány van benne, amiket James átküldetett.
Eljátszottam a gondolattal, hogy telefonálok a Vatikánba, és
bejelentem a csodát. Londonból Dublinba eddig még semmit sem
hoztak meg ilyen hamar.
Eljátszottam a gondolattal, hogy inkább Jamesnek telefonálok.
Jobb lenne, ha Jamesnek telefonálnék.
Bár a Vatikánban kétségtelenül nyájasabban fogadnának.
Megkerestem a telefonkönyvben a LiffeySide számát. Valami nő
vette fel. Mondtam, hogy Jamesszel szeretnék beszélni.
A nő megkért, hogy tartsam a vonalat, amíg megkeresi. Várakozás
közben zaj hallatszott a háttérből, szakasztott olyan, mint a
géppuskaropogás. Természetesen lehetett a mosógép, de aki ismeri a
LiffeySide-ot, és tudja, melyik utcában van, az hajlamosabb arra
fogadni, hogy géppuskából lövöldöztek.
– Halló! – mondta James nagyon hivatalosan és fontoskodón.
– Én vagyok az, James – mondtam.
– Claire! – próbálkozott a nyájassággal. – Épp most akartalak
hívni!
– Igen? – kérdeztem udvariasan. Ugyan miért akart hívni? Netán
eszébe jutott egy újabb szörnyűség a magatartásomról? Tegnap este
elfelejtett közölni valami fontosat, amit kifogásol a nyilvánosság
előtti viselkedésemben?
Nono! – figyelmeztettem magam. Csak önzetlenül és felnőtt
módra!
– Hát hinnéd? – hitetlenkedett. – Ebben a városban kilenckor
nyitnak az újságoskioszkok! Amióta felkeltem, azóta próbálok
szerezni egy FT-t, de ki van zárva!
– Nohát, nohát, ki hinné? – kérdeztem, miközben lobbot vetett
bennem a bőszület, de igyekeztem eltitkolni. Nem szabad
elfelejtenem, hogy noha nekem nem fontos a Financial Times, a
másik embernek, nevezetesen Jamesnek igenis fontos, amivel nekem
törődnöm kell, mert önzetlen, jóakaratú, megértő egyéniség vagyok.
– Ezért akartál felhívni? – kérdeztem. – Hogy ezt elmondd?
– Nem, nem, nem! Miért is? Ja, igen! – jutott eszébe. – Azt
akartam megtudni, hogy érzed magad a tegnapi este után.
Beismerem, hogy kicsit talán... nos... keményen bántam veled. Most
már látom, hogy fogalmad se volt, milyen önző és tapintatlan módon
viselkedsz. Némileg talán sokkolt az igazság.
– Hát egy kicsit – vallottam be. Ismét kavarogni kezdett bennem a
zűrzavar. Gyanúsítottnak éreztem magam, akit két rendőr vallat: a
kedves és az undok. Épp mikor megszoknám az undok undokságát, a
másik olyan jóságos kezd lenni hozzám, hogy legszívesebben ríva
borulnék a nyakába. Itt egy személy van, és az James, de a hatás
akkor is ugyanaz. Most, mikor jóságosan kezdett viselkedni, igen,
eltalálták, legszívesebben ríva borultam volna a nyakába.
– Nem szándékosan viselkedtél borzalmasan – folytatta. –
Egyszerűen nem is voltál tudatában.
– Nem – szipogtam. – Nem voltam.
Úgy örültem, hogy végre kedves hozzám! Sírni tudtam volna a
megkönnyebbüléstől!
– Jobban kell iparkodnod – mondta, és kurtán fölnevetett. – Nem
igaz?
– Ehm, igen, azt hiszem. Van egy jó hírem, James – tértem rá
telefonálásom céljára.
– Mi az? – kérdezte nyájasan és elnézőn.
– Megérkeztek a papírok! – közöltem diadallal. – El se tudom
hinni! Először eshetett meg az ír posta történetében.
– És? – kérdezte ridegen.
Jaj istenem, gondoltam, már megint felbosszantottam. Értem már,
mire célzott. Úgy csinálom, hogy nem is veszem észre.
– És minden rendben van... – mondtam erőtlenül. – Nem kell több
időt vesztegetnünk rá. Rögtön tisztázhatjuk a dolgainkat.
– Ó. – Kicsit bávatag volt a hangja. Kicsit bugyuta. -Ó – ismételte.
– Helyes. Jó.
– Gyere el – javasoltam. – ígérem, nem lesz forró olaj.
Kényszerítettem magam, hogy simulékony szelídséggel nevetgéljek.
Mintha nevetséges lenne még a gondolat is, hogy
veszélyeztethetem a testi épségét.
– Helyes – mondta kurtán. – Egy óra múlva ott vagyok. És letette.
Csak úgy.
Átvillant az agyamon, hogy csak nincs tudathasadása?!
Voltak őrültek a családjában?
Nekem mindenesetre pokolian nehezemre esett lépést tartanom
ezekkel a kedély hullámzásokkal.
Kell hogy legyen valami okuk!
Talán kinyomozhatom, ha már itt lesz. Addig is alattomban
belenézek az iratokba, hogy lássam, egyáltalán van-e jogom
valamihez?
Pontosan egy óra múlva csengettek. Megjött James.
Kis mosollyal üdvözölt, és érdeklődött, hogy van Kate.
– Talán nézd meg – mondtam.
– Ó, ehm, na jó – felelte.
 Bementünk az ebédlőbe, ahol Kate várakozott. James óvatosan
megcsiklandozta. Kimentem a konyhába kávét főzni.
Aztán bevittem a kávét, és rámosolyogtam Jamesre.
– Na jó – mondtam szívélyesen. – Elkezdjük? Az asztalon
szétrakott iratokra mutattam. Leültünk.
– Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha a lakással kezdjük –
mondtam.
– Oké – felelte fakó hangon.
– No már most, ha megnézed ezt a záradékot – böktem rá a
paragrafusra, ami azzal foglalkozott, mi van akkor, ha a jelzálog
kifizetése előtt adják el a lakást –, látni fogod, hogy...
Belevágtam jogi szakszavakkal megtűzdelt magyarázataimba és
javaslataimba. Büszke voltam magamra. Úgy hangzott, mintha
érteném is, amit mondok. Homályosan abban reménykedtem, hogy
imponálni fogok neki. Még ha elválunk, nekem akkor is fontos, hogy
értelmes asszonynak tartson, ne pedig holmi elkapatott, üresfejű
tyúknak.
Egy idő után észrevettem, hogy egyáltalán nem figyel arra, amit
mondok.
Hátradőlt a székén, és az arcomat nézte, nem pedig az okmányt,
amit olyan fáradságosan magyaráztam.
Elakadtam a lemondási záradék közepén.
– Mi a baj, James? Miért nem figyelsz? Gyengéden beleborzolt a
hajamba – ami, megjegyzem, igencsak meglepett –, majd azt mondta
csendes kis mosollyal:
– Abbahagyhatod, Claire. Meg vagyok győzve.
– Miről vagy meggyőzve? – kérdeztem. Mi az ördögről beszél?
– Arról, hogy megváltoztál. Nem kell továbbjátszanod ezt a
szerepet.
– Miféle szerepet? – kérdeztem bambán.
– Tudod te azt – mosolygott a szemembe. – Ezt az egész
színházat, hogy eladjuk a lakást, és megegyezünk Kate tartásdíjában.
Most már abbahagyhatod.
Nem mondtam semmit. Mi az ördögöt mondhattam volna?
– Ez nem szerep – nyüszítettem.
– Claire! – mosolygott elnézőn. – Hagyd abba! Beismerem, egy
ponton tényleg beugrattál. Majdnem elhittem, hogy komolyan
beszélsz. Te komolyan végig akartad csinálni ezt a komédiát, amihez
átküldetted az iratokat? Nem gondolod, hogy ez kissé túlzás?
– James – mondtam elhaló hangon.
Ezt, úgy látszik, egyfajta fegyverletételnek tekintette. Átölelt,
magához húzott, kényelmetlen szögben a vállára húzva a fejemet.
– Nézd, én aztán tudom, milyen nehéz volt kijönni veled. Pokolian
nehéz! – mondta. Hallottam a hangjában a bánatos mosolyt. – De azt
is látom, hogy iparkodsz. Látom, milyen erősen igyekszel meggyőzni
arról, hogy ma már felelősségteljes, tapintatos felnőtt vagy.
– Az vagyok? – kérdeztem.
– Igen – felelte jóságosan. Arrébb húzódott, és a szemembe nézett.
– Az vagy.
– Tehát először is ezektől szabaduljunk meg. – Összesöpörte a
papírokat, és rendetlen boglyába tornyozta őket az asztalon.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert nem fogjuk eladni a lakást. – Mosolygott. Jobban
megnézte döbbent, fehér arcomat.
– Jaj istenem! – Drámai mozdulattal csapott a homlokára. – Te
még fel se fogtad, ugye?
– Nem – feleltem.
Erélyesen megragadta a vállam, és odatolta arcát az enyémhez.
– Szeretlek – mondta kurta kis kaccantással. – Hát nem tudod, te
csacsi?
– Nem – mondtam, és attól féltem, hogy mindjárt elsírom magam.
Nem különös, hogy a megkönnyebbülés néha nagyon hasonlít a
rettegésre?
Hogy az öröm olyan, mint a csalódás?
– Hát mit gondolsz, miért jöttem Dublinba? – Gyengéden
megrázta a vállam, és ugyanolyan elnézően mosolygott rám.
– Nem tudom – hebegtem. – Talán hogy tisztázzuk, amit tisztázni
kell.
– Nyilván azt gondoltad, sose bocsátom meg neked azt, ahogyan
viselkedtél.
Én bizony sose gondoltam ilyet.
– De én megbocsátottam – mondta jóságosan. – Hajlandó vagyok
megkockáztatni az újrakezdést. Nem kétlem, hogy egészen más lesz
minden, hiszen annyira felnőttél.
Némán bólogattam.
Miért nem voltam boldog?
James még mindig szeret.
Mindig is szeretett.
Én űztem el.
De most már más vagyok, és rendbe hozhatjuk a dolgainkat.
Nem ezt akartam?
Nem ezt?
Ránézett megdöbbent, néma arcomra, és megcirógatta az állam.
– Még mindig nem tetted túl magadat ezen a Denise-ügyön, ugye?
– kérdezte, mintha ez valami hihetetlenül kacagtató dolog lenne.
– De, tulajdonképpen igen – mondtam cérnahangon. Úgy éreztem,
nincs jogom panaszkodni most, amikor ilyen jó hozzám.
– De hát az nem volt semmi! – tiltakozott nevetve. – Csak az
hajtott bele, ahogy melletted éreztem magam. Biztos vagyok benne,
hogy nem követed el még egyszer azt a hibát! – Mosolygott, mintha
ez olyan vicces lenne. Pedig nem volt az.
– Ehm, jól van, James – mondtam. Attól féltem, szétrobban a
fejem. Meg kellett szabadulnom tőle egy kis időre.
 – James – folytattam elhalón. – Ez olyan borzasztó nagy...
– Meglepetés! – fejezte be helyettem. – Tudom, tudom.
– Most egyedül szeretnék lenni, hogy egy kicsit átgondolhassam.
– Mit kell itt átgondolni? – kérdezte hanyagul.
– James – mondtam –, te borzasztóan megbántottál. Bántottál és
megaláztál. Ezt nem rázhatom le magamról egy pillanat alatt csak
azért, hogy a kedvedre tegyek.
– Ó, egek! – sóhajtotta. – Már megint itt vagyunk a „szegény
Claire”-témánál? Azt hittem, megváltoztál. Te talán nem bántottál, és
nem aláztál meg engem?
– De én sose akartam...
– Nos, én se határoztam el, hogy most pedig bántani foglak –
vágta rá kissé türelmetlenül. – Csak úgy megtörtént.
– De azt mondtad, hogy szereted Denise-t! – jutott eszembe az,
ami a legjobban fájt.
– Azt hittem, hogy szeretem – fogalmazott olyan gondosan,
mintha egy pici gyerekkel beszélne. – De kiderült, hogy nem.
Szünet.
Megint megszólalt.
– Na jó! – mondta harciasan. – Tehát azt akarod, ismerjem be,
hogy tévedtem! Na jó, megteszem! Kizárólag azért, hogy lásd,
mennyire fontos nekem a házasságunk!
Hatásszünetet tartott, aztán trillázni kezdett, mint egy olyan kisfiú,
akit boldogan meggyilkolna az ember:
– Hibát Követtem El! Ez megteszi?
– Ehm, köszönöm – feleltem udvariasan.
Csak menjen már innen!
– Természetesen ha ragaszkodni akarsz a sirámaidhoz meg a
sérelmeidhez, akkor semmi értelme, hogy itt legyek, igaz? –
kérdezte. – Ebben az esetben azonnal indulok a repülőtérre, és
visszamegyek Londonba, ezt pedig soha többé nem hozom szóba.
 – Nem, ezt ne! – Pánikba estem a gondolattól, hogy megint
elhagy.
Attól is pánikba estem, hogy marad. Túl sok volt ez nekem. Úgy
otthagyott a szemét, mint eb a Szaharát. Aztán visszajött, és közölte
velem, hogy csak az én hibám, ha elhagyott.
De azért még mindig szeret, és hajlandó elölről kezdeni, így
viselkedik egy értelmes ember?
– Claire! – illeszkedett vissza kedves-rendes James szerepébe. –
Látom, mennyire letaglózott a dolog. Tökéletesen érthető. Azt hitted,
egyes-egyedül vagy, és most megtudtad, hogy visszakapod a régi,
boldog életed. Nehéz ezt azonnal feldolgozni.
– Igaz – motyogtam.
– Úgyhogy pár órára magadra hagylak.
– Kösz. – Megroskadtam a megkönnyebbüléstől.
– A jegyekről intézkedem. Melyik napon szeretnél visszarepülni
Londonba?
– Jaj, nem is tudom! – Ismét megrohant a pánik. Nem akartam
visszamenni Londonba! Legalábbis nem Jamesszel!
– Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. – Kacsintott. –
Mennyi időbe telik, hogy becsomagolj?
– Jaj, James, nem is tudom! – feleltem a rettegéstől szédelegve. –
Valószínűleg egy örökkévalóságig, amennyi cucca Kate-nek van.
– Persze, Kate! – mondta, mintha most jutott volna eszébe a lánya.
– Jó lesz, ha neki is foglalok helyet.
– Egyelőre ne tégy semmit – kértem. – Adj egy kis időt, hogy
elrendezhessem a dolgaimat.
– Nos – ráncolta a homlokát –, azzal, hogy itt vagyok, kiesem a
munkából, úgyhogy most, miután ezt tisztáztuk, szeretnék minél
előbb visszamenni.
– Később majd beszélünk róla – tereltem az ajtó irányába.
– Hát ne várass sokáig – mondta –, végül is...
 – Az idő pénz, tudom, tudom! – fejeztem be helyette a mondatot.
Kiengedtem, aztán csak ácsorogtam az ajtónak támaszkodva.
Teljesen elgyengültem.
– Elment? – sziszegte egy hang.
Anyu volt. Kidugta a fejét a szobája ajtajából, onnan lesett az
előszobába.
– El – mondtam.
– Mi baj? – kérdezte, látva sokkos állapotomat.
– Semmi – feleltem halkan.
– Akkor jó – mondta.
– James közölte, hogy még mindig szeret – mondtam báván.
– Hogy? – rikoltotta.
– Remélem, felvilágosítottad, hova dugja! – ordította anyu mögött
egy hang.
– Claire, Claire! – Anyu futva közeledett a lépcsőn. – Gyere be,
ülj le! Mesélj el mindent! Ez nagy újság.
Átterelt a konyhába.
– Hol van Kate? – kérdezte.
– Az ebédlőben – mondtam, míg petyhüdten leomlottam a
konyhaasztal mellé.
– Máris hozom! – mondta, és elfutott. Szempillantás alatt
visszajött. Az arca maga volt a mohó türelmetlenség.
– Szóval, mit mondott? – sürgetett.
– Azt, hogy még mindig szeret, és vissza akar kapni – feleltem
fahangon.
– Hiszen ez óriási! – kiáltott anyu.
– Nyilván – mondtam kétkedve.
– És mi a helyzet ezzel a Denise-szel? – kérdezte, óvatosan
kémlelve az arcomat.
– Úgy tűnik, sose szerette – feleltem halkan. – Akkor fordult csak
hozzá, amikor úgy érezte, hogy tőlem nem kap figyelmet, törődést és
szerelmet.
– Tehát annak az ügynek vége? – kérdezte anyu.
– Vége – mondtam.
– Hiszel neki? – kérdezte.
– Vicces, de hiszek – válaszoltam.
– Akkor jó – mondta.
– Jó? – kérdeztem.
Hallgatott néhány pillanatig. Töprengett valamin. Aztán
megszólalt, szokatlanul ünnepélyesen:
– Claire – mondta –, ne kövesd el azt a hibát, hogy fölébe
helyezed a büszkeséget a megbocsátásnak. Még mindig szereted a
férjed. Ő is szeret téged. Ne dobj el mindent csak azért, mert
megsebzett.
Hallgattam. Ő tovább beszélt, réveteg, ködös pillantással:
– Sok házasságban előfordulnak buktatók – mondta. – Az ember
túljut rajtuk. Megtanul megbocsátani. Egy idő után még felejteni is
megtanul. A házasság általában még erősebb is lesz, ha veszitek a
fáradságot, és együtt maradtok.
Jaj, ne! – gondoltam. Ismerem ezt a forgatókönyvet! Ebben árulja
el az anya a lányának, hogy sok-sok éve viszonya volt valakivel,
például a férje legjobb barátjával. Vagy ami valószínűbb, a lány
apjának volt viszonya valakivel. („Mi? Úgy érted, apunak volt
valakije?”) És az anya már készen is állt, hogy elhagyja a férjét, és
magával vigye a gyerekeket („Te akkor még csak karonülő voltál.”).
De nem ment el. Megbocsátott a férjnek. Az atya összeomlott a
lelkifurdalástól. A házasság pedig erősebb, mint valaha.
De ha anyu ilyesmit akart is elmesélni, úgy látszik, meggondolta
magát. Szeméből kitisztult a pára.
Visszatért a jelenbe.
– Időbe telik, hogy begyógyuljon a seb – mondta. – Nem
várhatod, hogy szempillantás alatt elmúljon a fájdalom. De egy idő
után nem fog fájni.
– Nem is tudom, anyu – motyogtam. – Ez az egész olyan hamis.
– Milyen értelemben? – kérdezte.
– Nem tudom – sóhajtottam. – Nem érzem, hogy... hogy...
győztem. Hogy diadalt arattam. És még mindig haragszom rá.
– Az természetes, hogy még mindig haragszol – mondta. –
Minden jogod megvan a haragra. De beszéld ki magadból. Esetleg
elmehetnétek házassági tanácsadásra. Ne engedd, hogy a harag
elvakítson. Végül is a lányod apjáról van szó. Ha magad miatt
haragszol is, gondolj Kate-re. Tedd meg érte. Megfosztanád a
gyerekedet az apjától, csak az indulatod miatt?
Nagyon szenvedélyesen fejezte be.
Mire kinyithattam volna a számat, ő már folytatta.
Még szenvedélyesebben.
– Ami meg azt illeti, hogy diadalt akarsz érezni, mert
visszakaptad, ez olyan üres dolog. Olyan hiábavalóság. Hogy
ilyesmiben akarjunk győzni, ez már tényleg gyerekes. Ilyen
helyzetben nincsenek győztesek és nincsenek vesztesek. Ha sikerül
ismét működőképessé tenni a házasságodat, akkor győztél. Az a
diadal!
Beállhatna beszédírónak a forradalmárokhoz. Vérforraló duma
volt.
– Jó – mondtam kissé kételkedve. – Ha biztos vagy benne.
– Az vagyok – felelte meggyőződéssel. – A házasságotok nagyon
jó volt egy darabig. Természetesen ti is találkoztatok problémákkal,
és nem valami jól oldottátok meg őket. De nyilván mindketten
tanultatok ebből.
– Nyilván – mondtam.
– Hogy pedig vissza akar kapni, ez is azt bizonyítja, hogy nem
lehettél te olyan rossz. – Anyu szélesen mosolygott.
De én nem találtam viccesnek.
 Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy annyira rossz
természetű voltam.
Ki is mondta? „Vigyázz, mit kívánsz, mert megkaphatod.”
Valami szent vagy kicsoda meg azt mondta: „Több könnyet
fakasztanak a meghallgatott, mint a meg nem hallgatott imák.”
Most már láthattam, mire értették.
Annyira megbántottak! Úgy szerettem a férjemet. Annyira vissza
akartam kapni Jamest, a házasságomat és az új életemet! És most,
amikor megkaptam, már azt se tudtam, mire volt a nagy felhajtás.
Miért?
Visszakaptam a házasságomat, de ehhez előbb el kellett
ismernem, hogy önző, éretlen és rossz természetű voltam. Kolonc
voltam James nyakán. És ezt nagyon, de nagyon nehéznek találtam.
Mármint tudtam, hogy igaznak kell lennie. Mi másért hagyott volna
el? De ha még abban se vagyok biztos, mit csináltam rosszul, akkor
hogy a fenébe kerülhetném el, hogy ugyanazokba a hibákba essem?
Még mindig nagyon sértett és megalázott, hogy megkettyintette
azt a kövér tehenet. De ezt nem mondhattam el neki. Nem
nyüszíthetek, mert akkor önzőnek és éretlennek látszanék. Nem
lehettem győztes!
Tudtam, hogy szeretem Jamest, de valahogy nem emlékeztem, mit
is szeretek rajta. Olyan... olyan... olyan nagyképűnek tűnt. Mindig
ilyen volt? Ilyen rideg és savanyú?
Milyen lesz így a jövő?
Félek-e majd pikírt megjegyzéseket tenni, vicceket mesélni?
Félek-e majd támaszt és gondoskodást keresni nála, úgy, mint
szoktam, nehogy magányosnak és elhanyagoltnak érezze magát?
Szerepünk felcserélődött.
Nem tudtam, hogyan fogunk viselkedni egymással.
Mindent újra kell tanulnom. Nagyon ijesztő volt.
Mi a baj azzal, ahogy régen volt?
 Hát James szerint nagyon sok a baj vele.
De nekem annyira tetszett, és nem tudtam biztosan, hogy másképp
működhetne.
Bár ezt csak egy módon lehet kideríteni. Mégpedig úgy, hogy
visszamegyek hozzá, és megpróbálom még egyszer.
Meg kell tennem, ha másért nem, Kate-ért.
Érdemes megpróbálni. Mert olyan jó volt.
De most rettenetes.
Még mindig olyan felhorzsoltnak, dühösnek és megalázottnak
éreztem magamat. Valahányszor közölte velem, milyen gyerekes
voltam, szerettem volna behúzni neki egyet.
Na jó. Mély lélegzet. Egyenes gerinc.
Visszamegyek Londonba Jameshez.
Kate-nek joga van az apukájához.
Én pedig kapok egy lehetőséget, hogy egyenesbe hozzam a
dolgokat.
Azért ez vicces. Annyira akarunk valamit, hogy az már fáj. Aztán
megkapjuk, de annyi helyreállítást és felújítást igényel, falbontást,
újrahuzalozást, új vízvezetéket, hogy azt gondoljuk, a francba, már
nem is kell. Beérem egy kisebbel, kert nélkül, de az legalább kész-
Anyu még mindig ült, és engem nézett szorongva.
- Minden oké, anyu. Visszamegyek hozzá. Megpróbálom még
egyszer.
Ezenkívül tényleg nem mondhattam semmit. Felálltam,
sóhajtottam.
– Jobb is lesz, ha felhívom Jamest, és közlöm vele, hogy
visszamegyek.
Odaléptem a telefonhoz. Úgy éreztem magam, mintha a
vesztőhelyre mennék. Felhívtam a LiffeySide-ot.
– James – mondtam, amikor fölvette –, gondolkoztam arról,
amiről beszéltünk, és döntöttem.
 – Vagyis? – kérdezte nyersen.
– Visszamegyek. Megpróbálom még egyszer.
– Helyes – mondta. Hallottam az elfojtott mosolyt a hangjában. –
Helyes. Ezúttal jobban iparkodunk, hm?
– És nem lesz több Denise? – kérdeztem.
– Nem, ha jól alakulnak a dolgok – mondta. Nem szerettem a
burkolt fenyegetést a hangjában.
– James – mondtam bátortalanul –, nem könnyű ez nekem. Még
mindig fáj, még mindig becsapottnak érzem magam. És ez nem fog
egyhamar elmúlni.
– Nem – hagyta rám, a szuperésszerű hangján. – Talán nem
egyhamar. De neked majd igyekezned kell, hogy megszabadulj
ezektől az érzésektől. Nem lehet jövőnk, ha képtelen vagy
megbocsátani.
– Tudom – feleltem, szinte már bánva, hogy szóba hoztam.
Aztán mély lélegzetet vettem.
– Te is hibáztál, ugye?
– Egyszer már beismertem – mondta hidegen. – Most már életünk
minden napján ezen fogunk kérődzni?
– Hát, nem... de... – makogtam.
– Semmi de – mondta. – Elmúlt. El kell felejtenünk, és a jövőbe
kell néznünk.
Az jóval könnyebb neked, mint nekem, gondoltam. De nem
mondtam ki. Nem volt értelme. Úgyse jutottam volna semmire.
– Na szóval, mikorra foglaljam le a londoni jegyeket? – törte meg
sértett hallgatásomat.
– Jaj, James, nem tudom! Pár napra szükségem lesz, amíg
elintézek mindent.
Iszonyú gondolat volt, hogy el kell mennem.
– Claire, én nem várhatok még pár napot! – mondta ingerülten. –
Rengeteg dolgom van.
 – Miért, hát nem szerencse, hogy hajlandó vagyok mindössze két
nap múlva visszamenni? – kérdeztem epésen. – És mi lett volna, ha
elkezdek veszekedni, és egy teljes hetedbe kerül, amíg meggyőzöl?
– De Claire – mondta hízelegve –, nincs értelme így gondolkozni.
Meggyőztelek. Ez a lényeg.
Szünet.
– Mert meggyőztelek, ugye? – kérdezte. Ha nem ismerem annyira,
szinte azt mondtam volna, hogy bizonytalan a hangja.
– Igen, James – feleltem tompán. – Meggyőztél.
– Nagyon jó lesz minden – mondta. – Majd meglátod.
– Igen – mondtam, és egyáltalán nem voltam biztos benne, de se
energiám, se kedvem nem volt a vitatkozáshoz.
– James, te akár vissza is utazhatsz Londonba – javasoltam. – Én
majd a jövő hét elején megyek Kate-tel.
– Miért kell ahhoz egy egész hét? – kérdezte bosszúsan.
– Hát... vannak emberek, akiktől el kell búcsúznom... és dolgok...
– Elcsuklott a hangom.
– Jobb szeretném, ha előbb jönnél – mondta szigorúan.
– Nem, James, igazán sajnálom, de... Időre van szükségem az
átálláshoz – mondtam bágyadtan.
– Csak meg ne gondold magad – mondta, erőltetettnek tűnő
kacajjal.
– Nem fogom – feleltem fáradtan, mert tudtam, hogy nem
tehetem. – Nem fogom.
– Helyes! – mondta. – Na jó, akkor én most rögtön indulok is
Londonba. Ha kimegyek a repülőtérre, elcsíphetek egy járatot. Csak
azt nem tudom, visszatérítik-e a ma éjszakai szállásdíjat.
– Milyen kár, hogy nem döntöttem hamarabb, és nem
tájékoztattalak – mondtam. – Most már nyilván késő, hogy
visszakapd a pénzed.
– Sebaj – mondta kedvesen –, ezen már úgyse segíthetünk.
Seggfej!
Hiszen én gúnyolódtam!
– Este felhívlak otthonról – ígérte.
– Tedd azt – feleltem halkan.
– Csókolom Kate-et.
– Átadom neki.
– És viszlát minél előbb.
– Igen, minél előbb.
 Harmincegyedik fejezet

– Tehát mikor mész? – kérdezte anyu.

– Elmész? – rikácsolta Helen.
– El – motyogtam, tudva, milyen gyengének és szánalmasnak
tűnhetek a szemében.
– Te nem vagy normális! – kiáltotta.
– De Helen, te ezt nem érted... – próbáltam magyarázkodni
verejtékezve. – Nem James a hibás. Nagyon nehéz élete volt
mellettem. Olyan követelőző és gyerekes voltam, hogy azt nem
lehetett bírni idegekkel. A kétségbeesés kergette máshoz.
– És te ezt elhiszed? – vigyorgott lenézőn. – Te bolond vagy! Épp
elég baj, hogy mást dugott meg, de hogy még rád verje a balhét, hát,
ez már kész téboly. Nincs benned semmi önérzet?
– Helen, ez fontosabb az önérzetnél! – győzködtem csüggedten.
Talán ha őt meggyőzöm, magamat is meggyőzhetem.
Ő a gyerekem apja. És boldogok voltunk együtt. Nagyon
boldogok – igen, azok! –, és ha iparkodunk, újra boldogok lehetünk.
– Akkor miért nézel ki ilyen siralmasan? – kérdezte Helen. – Nem
inkább örülnöd kellene? A férfi, akit szeretsz, visszavesz. Holott ő
volt hűtlen hozzád.
– Elég, Helen! – figyelmeztette anyu. – Te ezt nem értheted. Sose
voltál férjnél, sose volt gyereked.
– Nem is akarok, ha ilyen kretén leszek tőle, mint Claire! –
tombolt Helen, és megvetően végigmért. – Te megőrültél.
Kidübörgött a szobából.
Csend lett.
– Egyben igaza van – mondta anyu.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem fásultan.
– Hát nem látszol túlzottan, hogy is mondjam... boldognak. Nem
gondoltad meg magad?
– Nem – sóhajtottam. – Nem gondoltam. Mindnyájunknak
tartozom azzal, hogy megpróbálom ismét. De úgy érzem, hogy az
egész dolog hamis. Hogy James manipulált és lehengerelt. Mint aki
eleve nem fogad el nemleges választ. Valahogy azt érzem, hogy
tartsam szerencsémnek, amiért visszakapom. Igen, ezt érezteti velem.
Szerencse!
– Miért, nem szerencse, hogy kapsz egy újabb lehetőséget? Nem
minden nő kap – mondta anyu.
– Nem, nem az a fajta szerencse! – mondtam. Elszántan meg
akartam értetni, meg akartam érteni magam. – Azt érezteti velem,
hogy szerencsés vagyok, pedig nem érdemlem meg. Mintha kedves
lenne hozzám, holott nem lenne köteles erre. De ő jó ember. Azért
teszi, mert arany szíve van, vagy mit tudom én! De akkor is nagyon
hamis.
– De hát csakugyan kedves hozzád – kapott anyu az egyetlen
dolgon, ami fontos volt neki.
– Igen, de...
– De mi?
– De... de... kedves hozzám, de úgy, mint egy szófogadatlan
gyerekhez, aki nagyon pimaszul viselkedett, mégis úgy döntünk,
hogy megbocsátunk neki. Sok minden lehetek, de szófogadatlan
gyerek nem vagyok.
– Valószínűleg csak üldözési mániád van – próbált segíteni.
– Kössz, anyu!
– Neki sem lehetett könnyű idejönni, megalázkodni, elismerni,
hogy hibázott.
– De hát éppen ez az! Nem alázkodott meg! Azt is alig ismerte el,
hogy hibázott!
– Claire, nem az szúrja a szemed, hogy James nem
könnyzáporban tért vissza, egy kocsiderék vörös rózsával, és nem
úgy rimánkodott, hogy fogadd vissza? – pendítette meg anyu.
– Pedig szép lett volna – mondtam.
– A virág nem számit, csak a szeretet – mondta.
– Igaz – válaszoltam engedelmesen. – Úgy érzem, tőrbe csalt! –
robbantam ki, mert végre megfejtettem, mit érzek. – Folyamatosan
tökéletesnek kell lennem, különben ismét elhagy! Egy kritikus
szavam sem lehet, mert ez azt bizonyítaná, hogy csak magamra
gondolok! Annyira hálásnak kell lennem, amiért visszamehetek
hozzá, hogy soha többé nem merhetek panaszkodni semmire. Tehát ő
disznólkodhat kedve szerint, nekem viszont tartanom kell a számat.
– Na, nehogy már ennél több szemétséget is elviselj tőle! –
fortyant föl anyu. – Ha csak az árnyékát látod egy másik nőnek,
azonnal gyere haza!
– Kössz, anyu.
– De addig is örülj, hogy kaptál egy újabb lehetőséget. Vágj bele.
Tedd meg, ami tőled telik. Fogadni merek, hogy kellemesen meg
fogsz lepődni.
– Meg fogom próbálni – Ígértem. Végül is mit veszíthetek?
– És még valami – szólt kissé félszegen.
– Mi?
– Nem is tudom, megmondjam-e.
– Mit? Miről nem tudod, hogy megmondd-e? Azonnal mondd
meg, a szentségit! – követeltem.
– Szóval... – Elég elfogódottnak látszott. – Adam keresett
telefonon.
Adam!
A szívem ugrott egyet. Bár a gyomrom is lehetett. Mindenesetre
ugrott valami.
– Mikor? – pihegtem. Ujjongtam, szédültem, boldog voltam.
Szóval minden, amit James miatt kellett volna éreznem.
– Párszor – vallotta be anyu nagyon elfogódottan. – Tegnap
délelőtt. Tegnap délután, amikor aludtál. Este, amikor nem voltál
itthon.
– Miért nem szóltál?
– Úgy gondoltam, nem szükséges, hogy akkor zavarjon, amikor
Jamesszel rendezitek a dolgaitokat – felelte alázatosan.
– Ennek az elbírálását rám kellett volna bíznod! – bosszankodtam.
Hirtelen eszembe jutott valami.
– Azt ugye nem mondtad, hogy hol vagyok? – kérdeztem gyorsan.
– De igen – felelte védekező hangon. – Megmondtam, hogy a
férjeddel vagy. Miért ne mondtam volna, ha egyszer ez az igazság?
– Igen, de... – Elnémultam.
Mit számít most már? Visszamegyek Londonba. Visszamegyek
Jameshez. Nincs többé Adam.
De akkor is látnom kell! El kell búcsúznom tőle! Meg kell
köszönnöm, hogy olyan kedves volt hozzám, hogy olyan
gyönyörűnek, kívánatosnak, érdekesnek és különlegesnek éreztem
magam mellette.
– Meghagyta a számát? – reménykedtem.
– Khrm, nem – felelte anyu, és restelkedve lesütötte a szemét.
– Talán telefonál még – véltem kissé dúltan.
– Talán – felelte kétkedve.
Mit mondhatott anyu Adamnek?
– És ha telefonál, beszélni akarok vele, megértetted?
– Azért nem muszáj leharapni a fejem – motyogta.
James állta a szavát; kedden este felhívott, és tájékoztatott, hogy
ép bőrrel hazaért. Eldöntöttem már, mikor megyek vissza?
– Nem, még nem – mondtam bátortalanul –, de jövök nemsokára,
megígérem.
– Aztán úgy is legyen! – mondta sokat sejtető kajánsággal, amitől
valósággal görcsbe rántott a félelem, sőt a rémület. Nem volt
kellemes gondolat, hogy ismét vele kell hálnom és szexelnem.
 Alighogy letettem – hálásan – a kagylót, ismét csengett a telefon.
Adam volt!
A gyönyörű, magas, kedves, jópofa, édes Adam.
– Szervusz, Claire – mondta csodálatos hangján.
– Szia, Adam. – Olyan boldog voltam, hogy hallom a hangját!
Bizsergő, vihogó, magakellető fruska lettem tőle.
– Hallom, gratulálnom kell – mondta ridegen. Mintha egy vödör
hideg vízzel öntötték volna le a kéjes melegséget.
– H... hogy érted? – kérdeztem. KŐSZÍVŰ lotyó vagyok, aki merő
szórakozásból elcsábította. Akit nem is érdekel Adam. Aki nem veszi
több hasznát most, hogy visszajött a férje.
– Helen most mesélte, hogy visszamész Londonba. Visszamész
Jameshez – mondta vádlón.
– Igen, ez igaz – mentegetőztem. – Úgy érzem, ez a kötelességem.
Tudod, Kate érdekében.
– És mi van a te érdekeddel? – kérdezte.
Legszívesebben elsírtam volna magam. Szerettem volna
elmondani neki, milyen mérhetetlenül boldogtalan vagyok, hogy
vissza kell mennem ahhoz a gáncsoskodó, szemforgató disznóhoz.
Mint láthatják, James minden másodperccel csúnyább lett a
szememben, Adam viszont kívánatosabb és vonzóbb. Majd'
megvesztem, hogy vele lehessek.
De ezt nem mondhattam neki. Meg kell próbálnom helyrehozni az
életünket Jamesszel. Ebben nem nagyon segít, ha máshoz
kívánkozom.
– Én nagyon jól megleszek – biztosítottam.
– Minden jel arra utal – válaszolta keserűen. Annyira szégyelltem
magam, hogy nem mondtam semmit.
– És mi van az én érdekemmel? – kérdezte. – Mi van velem?
Neked semmit sem jelentett a vasárnap éjszaka?
– Dehogynem jelentett – habogtam.
 – Hát nem lehetett túl sok, ha nem egészen két nap múlva
visszamész egy másik férfihoz – mondta nyersen.
– Adam, ez nem így van... – magyarázkodtam kétségbeesetten. –
Muszáj... muszáj megpróbálnom még egyszer.
– Miért? Rettenetesen bánt veled – mutatott rá Adam.
– Igen, de... nézd, nem igazán az ő hibája volt. Szemernyi jókedv
nélkül felkacagott.
– Akkor kié? Ne is mondd. Nem, kérlek, ne mondd! A férjed azt
mondta, hogy te voltál a hibás.
– Hát igen, de nézd...
– Ezt egyszerűen nem hiszem el – szakított félbe haragosan. –
Intelligens... nagyon intelligens... nő létedre hagyod, hogy ez az
idióta beledöngöljön a földbe!... Mit mondott még neked? – folytatta
megsemmisítőén. – Nézzük csak. Szexre volt szüksége a terhességed
alatt, de nem állhattál a szolgálatára? Hmm? Ezt mondta?
– Nem – feleltem elhalón.
– Vagy annyira belefeledkeztél a születendő kicsibe, hogy ő úgy
érezte, levegőnek nézik, kirekesztik, és máshova kell mennie egy kis
gyöngédségért?
– Nem, ezt se! – feleltem, és hálás voltam, amiért eddig még nem
hibázott rá az igazi okra,
– Nyilvánvalóan nem fogod közölni velem, miért a te hibád –
dühöngött –, de azt biztosra veheted, hogy nem a te hibád. Miért
tűröd, hogy így manipuláljanak?
Jó kérdés, gondoltam. Egy piros pont. Miért tűrtem, hogy James
így manipuláljon? Á, igen, emlékszem már.
– Mert olyan jó volt, hogy érdemes megpróbálni még egyszer –
mondtam, de ez még az én fülemben is gyatrán és hamisan hangzott.
– Adam – folytattam remegő hangon –, igazán nagyon szép volt
veled. Melletted gyönyörűnek, különlegesnek és értékesnek
érezhettem magamat megint.
 – Nincs mit – mondta gúnyosan.
– Jaj, kérlek, ne haragudj rám! – mondtam szomorúan. –
Komolyan sajnálom. Komolyan. Nincs választásom. Ezt kell tennem.
– Van választásod – mondta.
– Nincs – feleltem. – Minden mást leszámítva mi lenne Kate-tel?
– Szóval kizárólag Kate miatt mész vissza egy vacak kapcsolatba,
egy olyan emberhez, aki nem tisztel és nem szeret? – kérdezte.
– De szeret! – tiltakoztam.
– Sajátságosan mutatja ki – állapította meg Adam.
– Nézd, nem lehetne, hogy barátok maradjunk? – Elkeseredetten
próbáltam kimenteni valamit ebből az egész katyvaszból.
– Nem.
– Miért nem? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Mert nem tudom elhinni, hogy ugyanazzal a nővel beszélek,
akivel vasárnap éjszaka voltam. Azt hittem, az a nő értelmes,
önérzetes, és tudja, mit akar.
– Én intelligens és önérzetes vagyok! – mondtam majdnem sírva.
Meg kell győznöm! Nem akarom elveszíteni! Tudtam, hogy köztünk
nem lehetséges az idill. Most nem. De Adam akkor is csodálatos, és
olyan borzasztóan szerettem volna a barátja lenni!
– Akkor sem lehetek a barátod – sóhajtotta. – Mert nekem ennél
sokkal több kell tőled. És mérget vennék rá, hogy te sem lehetsz a
barátom. Annál sokkal jobban vonzódunk egymáshoz.
– Hát ha nem lehetünk barátok, akkor nem lehetünk semmik –
mondtam. Beledöglöttem, de ki kellett mondanom. Nem mehetek
vissza Jameshez, amíg a lábtörlőt rágom Ádámért. Keménynek kell
lennem, mert az megkönnyíti a dolgot. Hosszú távon kevésbé fáj egy
becsületes, határozott szakítás.
Igazából abban reménykedhettem, hogy ettől kiteríti a kártyáit. De
arra nem készültem fel, amit ezután hallottam.
– Akkor nem lehetünk semmik – mondta mereven. Elöntött a
pánik.
Ettől a hangtól. A felismeréstől, hogy csalódott bennem. A
gondolattól, hogy nem látom többé.
– Megkaphatnám a telefonszámod? – szaladt ki a számon.
Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy most legyen vége vele
mindennek! Kapaszkodtam a szalmaszálba, reménykedtem, hogy
talán kedves lesz hozzám.
Reménykedtem, hogy ha azt mondja, megmarad barátomnak,
akkor minden bizonnyal helyesen cselekszem.
– Nem – mondta olyan hangon, amely kizárt minden vitát.
– Miért nem? – vitatkoztam csak azért is.
– Mert minek az neked? – kérdezte.
– Hogy felhívhassalak – mondtam.
– Miért akarnál felhívni? – kérdezte.
– Hogy beszélhessek veled – mondtam majdnem sírva. – Nem
akarlak elveszíteni.
– Claire – sóhajtotta –, ne légy ostoba. Te már döntöttél.
Visszamész Londonba, hogy egy másik férfival élj. Nem kaphatsz
meg mindkettőnket. Nincs értelme, hogy felhívj, és beszélgess
velem. Nem leszünk barátok. Kész.
– Ugye semmi többet nem mondhatok? – kérdeztem szomorúan,
mert megértettem, hogy nem kapom meg, amit akarok. Adam nem
adja rám áldását.
Mi az ördögért adná?
– Nem – mondta.
– Cserbenhagytalak, ugye? – kérdeztem.
– Magadat hagytad cserben – mondta hidegen.
– Csalódtál bennem, ugye? – Nem bírtam megállni, hogy ne
dörgöljek sót a sebeimbe.
– Igen... csalódtam – felelte rövid habozás után.
– Hát, izé... vigyázz magadra – mondtam. Ostobán éreztem
magam. Olyan sok mindent akartam mondani, de semmit se tudtam,
csak közhelyeket.
– Vigyázok – mondta.
– Sajnálom – mondtam siralmasan.
– Nem annyira, mint én – felelte. Azzal letette.
Ácsorogtam egy darabig a telefonnál. Az hittem, megszakad a
szívem. És rettenetesen féltem. Lehet, hogy rettenetes hibát követtem
el?
Életem fordulópontján állnék? Igazán fontos lennék Adamnek?
Bár mit számít? Eldöntöttem, melyik irányba megyek.
De az a jó irány?
Honnan tudjam?
Szédültem, féltem és tanácstalan voltam.
Két élet kínálkozott. Az egyik Jamesszel. És talán egy másik
Adammel.
Valóban a rosszat dobom el? Félreértettem a sorsom? A
szakításnak Jamesszel azért kellett bekövetkeznie, hogy
megismerhessem Adamet, és sokkal boldogabb legyek? Azért
kaptam a kínt, hogy megerősödjek?
Félreértettem az összes jelet?
Rosszul értettem mindent?
De már késő. Határoztam, és végigcsinálom, amit elhatároztam.
Bele is őrülnék, ha örökösen változtatgatnám az elhatározásaimat.
Az én jövőm James mellett van. Adam nem létezik többé.
Én valószínűleg csak egy jó numera voltam Adamnek. Legalábbis
szerettem úgy gondolni magamra, mint egy jó numerára. Lehet, hogy
csak szex volt az egész.
De lehet, hogy mégsem.
Akkor mit kellene tennem?
Túl kell esnem rajta. Túl fogok esni rajta.
Hát persze hogy túl.
 Hiszen csak három hete ismerem.
Éppen csak, nos tehát, tudják... hatással volt rám. Teljesen
váratlanul megérintett. Úgy éreztem, szeretnék vigyázni rá. Olyan
különlegesnek és csodálatosnak éreztem magam mellette, mint James
mellett soha.
Hé! Talán az egész csak az őrjöngő önimádatom műve. James
mellett már nem éreztem magam jól a bőrömben. Ezért rácsaptam az
első férfira, hogy megint jól érezzem magam.
De megmondom az őszintét, nem hittem, hogy erről volna szó.
Adam különleges volt.
Adam és én különlegesek voltunk.
De már nem vagyunk.
Adam most már gyűlöl, mert olyan ostoba vagyok, hogy bevettem
James ócska szövegét, és mert olyan sebesen elpályáztam az ágyából
egy másik férfihoz. Még akkor is, ha az illető a férjem.
Komolyan fájt, hogy Adam ilyen kevésre taksál. Bár nem
hibáztattam. Bennem se maradt túl sok tisztelet önmagam iránt.
 Harminckettedik fejezet

A keddi beszélgetés után szorgalmasan igyekeztem elfelejteni

Adamet. Ahányszor eszembe jutott, kitöröltem a képét. Kellemes
dolgokra igyekeztem gondolni, például a londoni nyüzsgésre. És
hogy milyen kellemes lesz visszatérni a régi lakásomba. És milyen jó
lesz viszontlátni a barátaimat. És milyen érdekes lesz ismét dolgozni.
És milyen öröm lesz megint abban a városban élni, ahol minden
második üzletben cipőt árulnak.
Jamesszel is rendbe jön minden. Örvendeznem kellene, hiszen
megkaptam mindent, amiért szó szerint megszakadt a szívem
harminc-egynéhány napig azután, hogy elhagyott.
Sokkal jobb lesz az életem. Olyan lesz, mintha sor sem került
volna James kisded félrelépésére. Egész biztosan ki tudom majd
törölni az utóbbi három hónapot, és úgy folytathatom, mintha mi sem
történt volna. Kate-nek meglesz az apukája. Nekem meglesz a
férjem. Elölről kezdjük régi életünket. Igazán nem nagy ár érte, hogy
visszafogottabb, komolyabb, kevésbé kelekótya legyek, jobban
figyelembe vegyem James boldogságát és lelki nyugalmát.
Ha összeszedem minden erőmet, egész biztosan nem lesz olyan
rémes, amilyennek hangzik. Majd megtanulom az új egyéniségemet.
Nem válik hátrányomra. Elmúlik ez a mostani rémálom.
Persze attól is búsultam, hogy fáj majd elszakadni a családomtól.
Akármilyen cikisek meg minden, az utóbbi időben valahogy úgy
megszoktam őket. Anarchista családi életük mérhetetlenül
kívánatosabbnak tetszett, mint a higgadt, rendezett létezés, ami
James oldalán vár rám.
Hiányozni fognak. Hiányozni fog anyu, hiányozni fog apu,
hiányozni fog Anna.
A fenébe, hiányozni fog talán még Helen is.
 Bár talán nem.
Keserves volt. Időnként még mindig megrohant az iszonyú düh,
amiért James ennyire megtaposott. Nehezen álltam meg, hogy föl ne
kapjam a telefont, és ne közöljem vele, milyen önző tetű. És nincs
joga belém beszélni, hogy minden az én hibámból történt. Mert nem
vagyok rossz. Még önző se vagyok. Se éretlen. De aztán
elképzeltem, hogyan reagálna a dührohamomra. Folyna belőle az
ésszerű magyarázat és az ítélet. Én pedig még pocsékabbul lennék.
Mintha magam aláztam volna meg magamat.
Csakis azért tudtam fékezni ezt a dühöt, mert beláttam, hogy
valahol valamikor, bár merőben tudtomon kívül, valóban hibát
követtem el. Folyton a fejemben kongtak a szavak, amiket azon az
estén mondott az olasz étteremben: „Ha olyan gyönyörű volt, miért
hagytalak volna el?”
Szóval nem volt választásom. Tudomásul kellett vennem, hogy én
követtem el a hibát. Ha nem én vagyok a hibás, James nem hagy el,
sose tesz olyan szörnyűséget, hogy megcsal, nem képzeli, hogy mást
szeret.
James nem szoknyavadász. James nem léha. James hosszan és
alaposan – véleményem szerint rohadt hosszan és alaposan –
meggondolt mindent. Nem csinált bántó és ostoba dolgokat csak a
vicc kedvéért. Nyilván nem volt más választása. Nyilván a türelme
végén járhatott.
Minden oké lesz. Az élet visszazökken a kerékvágásba. Csak egy
kis idő kell hozzá.
Azt teszem, ami helyes.
Végül eldöntöttem, hogy a következő kedden utazom vissza
Londonba.
Így elég időm lesz becsomagolni, és ami ennél is fontosabb,
megszabadulni a James iránti neheztelésemtől, hogy pozitívan
viszonyulhassak hozzá.
 Miután két lázas napig pakoltam egy bőröndbe – hogy ruháimat
később megtaláljam Helen szekrényének hátuljában, a szekrényből
eltávolítsam, ismét becsomagoljam, pár órával később Helen ágya
alatt ismét megtaláljam, ismét becsomagoljam stb. –, pénteken ebéd
után úgy döntöttem, felhívom Jamest a munkahelyén, és
tájékoztatom, hánykor érkezik kedden a gépem. Nagyon furcsa volt.
Kedd óta James naponta legalább egyszer telefonált, és érdeklődött,
mikor jövök meg. Majdnem olyan volt a hangja, mintha... mintha
alig várná, hogy láthasson. Mintha félne, hogy nem jövök vissza.
Persze énemnek ronda, cinikus része ebből arra következtetett, hogy
Jamesnek nem jutott elég szex, vagy nem mosták ki a cuccát, amióta
elköltözött Denise-től, ezért nem csoda, ha várja a visszatérésemet.
Mégis különös élmény volt, hogy kellek neki, és szüksége van
rám, főleg a dublini elutasító vállveregetése után, amikor úgy
viselkedett, mintha ő tenne szívességet azzal, hogy visszafogad.
Most viszont tétovának tűnt, és mintha tartott volna tőlem, bár ezt
igen jól palástolta.
Pedig nem kellett volna aggódnia.
Visszamegyek.
Lehet, hogy nem akarok, de visszamegyek.
Felhívtam az irodáját. Valami pasas vette föl, aki azt mondta:
– Nem, Mr. Webster pillanatnyilag sajnos nem tartózkodik az
irodájában.
Mármost mindnyájan tudjuk, mi történik ilyenkor. Ez az a pont,
amelynél a testetlen hang azzal folytatja: „Nem, Mr. Webster a
terhestanácsadásra kísérte a barátnőjét, Denise-t”, vagy „Nem, Mr.
Webster kivette a délutánt, és hazament, hogy gerincsorvadásig
kefélje a barátnőjét, Denise-t”, vagy valami hasonló, mire én azt
suttogom: „Köszönöm. Nem, nem üzenek semmit”, majd reszkető
kézzel leteszem a kagylót, és töröltetem a helyfoglalást a londoni
gépre.
 Ám semmi ilyesmi nem történt. A testetlen hang megkérdezte:
– Ki keresi, kérem?
Ezen gondolkoznom kellett egy pillanatig. Ki is keresi? Aztán
eszembe jutott.
– Ja, izé, a felesége – mondtam.
– Claire! – kurjantotta pokoli kedélyességgel, nyilván feszengését
leplezendő. – Hogy vagy? Itt George! Jaj, de örülök, hogy hallom a
hangodat!
George a társa volt Jamesnek. Továbbá a barátja. Továbbá,
gondolom, az én barátom is, a maga macsó, sörivó, legényes módján.
George kedves ember volt. Maguk is valószínűleg jól kijönnének
vele, csak át kellene siklaniuk néhány tulajdonsága felett. Például
nem rágalmaznám azzal a hapsit, hogy rögbit játszott, de nem
kerülhetem meg a tényt, hogy igenis nézte.
Ezzel együtt kedves ember volt, én bírtam, és a feleségével,
Aislinggel jókat lehetett röhögni. De sokszor berúgtunk együtt!
– Hello, George – köszöntem kissé zavartan. Először beszéltem
vele a szakítás óta, és rájöttem, hogy nem tudok mit mondani. Szóba
hozzam, ami történt?
Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Mintha minden
rendben lenne?
Vagy tálaljak ki? Ugorjak fejest, vegyem tréfára siralmas,
önbecsmérlő megjegyzésekkel? Mondjam azt, hogy szia, itt Claire,
de szólíthatsz Denise-nek, ha azt könnyebb megjegyezni?
Megértettem, hogy miután visszamegyek Londonba, egy-két hétig
gyakran kerülök ilyen helyzetbe.
Istenem, de megalázó lesz!
Ám George megmentett, mert egy tigrisbukfenccel megelőzött.
– Szóval visszamész hozzá! – hahotázta. – Hála legyen Istennek!
Végre már legalább egynapi tisztességes munkát is kihúzhatunk
belőle!
 – Ó – mondtam udvariasan.
– Igen! – folytatta George, roppant kedéllyel és derűvel, amiből
azt kellett gyanítanom, hogy hosszas és cseppfolyós ebédje volt. Jó,
legyünk méltányosak, végül is péntek van. – Hogy is fogalmazzak,
Claire? Annyit hadd mondjak, nem volt könnyű. Hiszen tudod,
milyen James. Nehéz beszélnie az érzéseiről... jó, kinek nem az... és
túlságosan büszke. De a vak is látja, mennyire szeret. És ránézésből
is tudni lehetett, hogy romokban hever nélküled. Romokban! Hogy!
Ne is mondjad! Annyit mondhatok, kész áldás, hogy visszafogadtad!
Különben lapátra kellett volna tennünk! – Azzal megeresztett egy
nagy, Hárompintes Nyerítést.
Mi az ördögről beszél ez a George?
Csak nem... az nem lehet... de csak nem rajtam nevet?
A szégyen dühös könnyei égették a szemem.
Közröhej tárgya lettem?
Már mindenki az én rovásomra mulat?
Igen, igen, oké, bevallom, más körülmények között elsőnek én
röhögtem volna betegre magam az otthagyott feleségen, aki hálatelt
sietséggel öleli vissza kódorgó férjét a családi kebelre. Ostobaság lett
volna azt gondolnom, hogy nem vigyorognak majd a hátam mögött a
szánalmas buzgalmamon, amellyel visszafogadtam Jamest.
De azt azért nem hittem, hogy George a szemembe gúnyoljon!
Tisztában voltam vele, hogy James nem hevert romokban nélkülem.
És George is tisztában volt azzal, hogy én tisztában vagyok vele. Hát
tisztában kellett lennie. Tudom, hogy mind a kettő férfi, de időnként
másról is kell diskurálniuk, mint autókról és futballról.
De George olyan kedves volt általában! Nem értettem, miért kell
humorizálnia azon, ami köztem és James között történt. Miért ilyen
kegyetlen?
Annyira bántott! De nem sírhattam. Meg kellett védenem magam,
és csírájában el kellett fojtanom ezt, mert ha nem teszem, mindenki
azt képzeli majd, hogy vihoghat rajtam.
– Valóban? – kérdeztem maró gúnnyal.
Ebbe az egy szóba igyekeztem sűríteni, hogy noha James a
legmesszemenőbb arroganciát tanúsította irányomban, ettől még nem
lettem mindenki céltáblája. James bánhat velem komiszul – jó, nem
bánhat, tudják, hogy értem –, de ettől még senkinek sincs joga
csúfolni.
Ezt a pofátlanságot! És én még mindig kedveltem George-ot!
De George nem reagált a kérdésemre.
Legalábbis nem úgy tűnt, hogy megsértődött.
Mert ugyanolyan rózsás kedéllyel folytatta:
– Nem vagyok a kapcsolatok szakértője, de ennek nagyon örülök,
hogy tisztáztátok ezt a sajnálatos helyzetet. Annyit mondhatok,
nagyon sportszerű volt tőled, hogy megbocsátottál! Szörnyű lehetett!
De gondolom, amikor megláttad, milyen állapotban van... hogy
valóságos élőhalott... akkor rájöttél, mennyire megbánta.
Betont éreztem az agyam helyén.
Mi folyik itt?
Gúnyolna George?
Nem biztos. Olyan őszintén csengett a hangja.
De ha nem gúnyolódik, akkor mi az ördögről beszél?
Mit ért „élőhalotton”? Ugyanarról a Jamesről beszélünk?
Ugyanarról a szemforgató, gáncsoskodó Jamesről, aki meglátogatott
Dublinban?
Ám George máris folytatta, mielőtt összeszedhettem volna
megzavarodott gondolataimat.
Beszédes kedvében volt. A péntek délutáni unalom és az
ebédszünetben legurított három pint ugyancsak megoldotta a nyelvét.
– Bár azért, Claire – mondta mímelt szigorral –, remélem,
használtad az eszedet, és nem bocsátottál meg neki első szóra.
Remélem, kikötöttél magadnak legalább pár jobb darab ékszert és
egy vakációt a Maldív-szigeteken!
„Viccelsz? – gondoltam hüledezve. – Örülhettem, hogy egyáltalán
visszafogadott! Majdhogynem nekem kellett ígéretet tennem
ékszerekre és vakációra!”
– Izé... – mondtam.
De George-ot nem lehetett leállítani.
Annyira szeret, és azt hitte, semmi reménye, tudtad ezt? Azt
gondolta, színét se akarod látni többé. Mellesleg ki hibáztathatna
érte?
– George! – vágtam közbe erélyesen. Ki kellett derítenem, mi
folyik itt! – Miről beszélsz?
– Jamesről! – csodálkozott.
– Azt mondod, bánkódott a szakításunk miatt? – kérdeztem.
– Hát, úgy is lehet mondani, hogy „bánkódott” – göcögött George.
– De véleményem szerint jobb kifejezés rá, hogy „összeomlott”.
– De honnan tudod te ezt? – kérdeztem elhalón. Kitől szedhette az
információit? Mert az nyilvánvaló, hogy csúnyán becsapták.
– James mesélte! Szoktunk beszélgetni, tudod? Nem a nők
kiváltsága a nyílt és őszinte beszélgetés!
– Igen, de... szóval ez biztosi
– Hát persze hogy biztos! – méltatlankodott George. -
Kínszenvedés volt neki, hogy nem vagy itt! Kínszenvedés! Folyton
azt hajtogatta: „Annyira szeretem, George! Hogy kaphatnám
vissza?” Mire én mindig azt feleltem: „James, mondd meg neki az
igazságot. Mondd meg neki, hogy megbántad.” Komolyan, már az
őrületbe kergetett!
– Igaz ez? – hebegtem.
Ennyit bírtam kinyögni. Szédelegtem. Ez egyáltalán nem
hasonlított arra, ami történt. Szóval mi is folyik itt?
– Továbbá, Claire – folytatta George mély együttérzéssel –,
tudom, hogy nagyon nehéz lehetett ez neked. De vitathatatlanul
nagyon nehéz volt Jamesnek is. Mert tudod, mennyire utálja, ha
nincs igaza, és valljuk be, az ritkán fordul elő. Tehát beismerni, hogy
borzasztóan melléfogott, aztán bocsánatot kérni érte, számára ez
úgyszólván egyenlő lehetett a lehetetlennel! Bár, ha már itt tartunk,
biztosan úgy érezheted, hogy ha még egyszer hallod a „bocsánat”
szót, rókázni fogsz. Hányingered lehet már tőle!
Azzal megint megengedett egy bömbölő kacajt.
Mostanra meggyőződtem róla, hogy George nem gúnyolódik, és
ez nem valami rafináltan kegyetlen trükk. Nagyon komoly volt a
hangja. Csak azt nem értettem, miért különbözik az ő változata
annyira attól, amivel James állt elém.
Nem volt hányingerem a „bocsánat” szótól. Nagyon boldog lettem
volna a hallatán. De James olyannyira nem kényeztetett el vele, hogy
már akkor se ismertem volna meg a „bocsánatot”, ha nekem ugrik és
megharap.
Ám figyelnem kellett, mert George már megint kerepelt:
– Az a bizarr a dologban, hogy James mindig azt képzelte, te
fogod megcsalni, és nem ő téged!
– Miért? – kérdeztem, bár nagyjából tudtam, mire céloz. Mindig
engem tartottak a vagánynak, és Jamest az illemtudónak.
– Mert mindig te voltál a társaság lelke – mondta George. – A
nyüzsgő, a karizmatikus. James sose tartotta magát elég jónak
hozzád. Soha! Mindig attól félt, hogy túlságosan komor és unalmas.
Nekünk, könyvelőknek, nem könnyű ám az asszonyokkal, tudod?
Nem tartanak elég izgalmasnak, hát hinnéd?
– Sose tudtam, hogy James túl komornak és unalmasnak tartja
magát hozzám – mondtam elhalón.
– Ne már! – hitetlenkedett George. – Talán tagadod, hogy kettőtök
közül általában te voltál a fűszer és a pezsgő?
– Hát igen – feleltem óvatosan, mert mindenképpen beszéltetni
akartam.
 – Viszont James! – hahotázott George. – Jó, nincs is nála
rendesebb hapsi, de nem az a típus, akit körülrajonganak, és aki
mindenkit lenyűgöz, igaz?
– Nem, azt hiszem, nem – mondtam. – De ha lecsendesedem egy
kicsit, akkor talán ő sem érzi majd magát olyan unalmasnak.
– Annak meg mi értelme volna? – kiáltott George. – Az már nem
te lennél.
„Tudom! – gondoltam kétségbeesetten. – De James azt akarja,
hogy így tegyek.”
– Hát James talán nem élvezte, hogy olyan nyüzsgő és lármás
házastársa van, mint én – kockáztattam meg. – Talán az idegeire
mentem.
Megbocsáthatatlan volt, amit tettem. Pofátlanul provokáltam
George-ot, arra buzdítottam, hogy szolgáltassa ki a haverját.
- – Ne légy már olyan csacsi – nevetett. – Ugyan dehogy mentél
az idegeire. Néha csakugyan nyomasztotta, de ebben is a hiúsága és a
bizonytalansága játszott szerepet. Nem mindig könnyű együtt élni
olyasvalakivel, aki sokkal népszerűbb nálunk.
– Aha – mondtam halkan. – Értem.
Tudják, azt hiszem, tényleg értettem. Azt hiszem, most kezdtem
megérteni.
Megmondjam George-nak?
De most gondolkoznom kell azon, amit megtudtam. Nem
hallgathatom tovább George-öt, mert szétrobban a fejem.
Elkezdtem kimanőverezni magamat a diskurálásból.
– Hogyhogy te egyszerre ennyire értesz az emberi
kapcsolatokhoz? – évődtem. – Ezt a fogékonyságot! Tisztára az új
kor embere!
– Ó, khrm – mondta ő, egyszerre restelkedve és örvendezve. –
Aislingtől kaptam egy könyvet erről.
– Aha! – nevettem. – Hát nagyon köszönöm, George, rengeteget
segítettél.
– Az jó – mondta. – Annak örülök. Meglátod, minden rendbe fog
jönni!
„Jaj, ne, nem akarom meglátni” – gondoltam.
– Jamest fenyegette a te életvidámságod – használta George kissé
elfogódottan a kapcsolati tolvajnyelvet. – Pedig inkább meg kellett
volna értenie, hogy a te életvidámságod kiegészíti az ő higgadtságát!
– folytatta, mintha egy pszichológiai tankönyvből idézne. – De az
ember fölébe nőhet ennek a válságnak, és... – félszeg szünet – ...újra
meghatározhatja a kapcsolat paramétereit.
– Hú, George! – Most már borzasztóan szerettem volna, hogy
tegye le. Nem tudtam, meddig nyújthatom még ezt a csevejt. – Te
aztán alaposan felderítetted az érzelmeidet!
– Igen – vallotta be szégyenlősen. – Még a feminin oldalamon is
búvárkodom.
Kacagni tudtam volna rajta, ha nem vagyok olyan rémült és
zavart.
– George – mondtam –, igazán öröm ilyen fogékony egyéniséggel
beszélni. Nagyon jól megértetted a dinamikánkat. Nem minden
ember képes ám ilyen empátiára.
– Köszönöm, Claire! – mondta büszkén. Szinte láttam, ahogy
sugárzik. – Úgy érzem, rettentő sokat tanultam, és már nem félek a
sírástól.
– Helyes, helyes! – mondtam lelkesen, bár közben drukkoltam, fel
ne ajánlja, hogy tart egy bemutatót!
Hogyan rázhatnám már le, anélkül hogy közömbösnek tűnnék
érzelmi fejlődése iránt?
Már megint kicsúszott a számon egy kérdés:
– No és becézed meg dédelgeted lelked gyermekét? – érdeklődtem
nyájasan.
– Hm, hogy? – kérdezte értetlenül.
 Zavarba hoztam. Aisling még nyilván nem avatta be a folytatásba.
– Nincs nekem semmiféle gyerekem, Claire. Te is tudod.
– Tudom – feleltem kedvesen. Nincs értelme túlságosan
szorongatni, még tönkretenném Aisling munkáját.
– George! – szakítottam félbe lírai ömlengését, hogy milyen jól
bevált Jamesnél is, mert James megfogadta az ő tanácsát, és hogy
milyen boldogok leszünk Jamesszel, és... – George! – ismételtem
valamivel hangosabban. Sikerült fölkeltenem a figyelmét. – George,
hadd egyeztessem veled, hogy jól értettem-e – mondtam. – James
szeret engem. James mindig szeretett engem. James bizonytalan volt,
és félt, hogy túlságosan unalmasnak találom. Jól értettem?
– De hát ezt te is tudod – értetlenkedett George.
– Csak ellenőrzés végett – vetettem oda hanyagul. George tovább
karattyolt. Jól értettem, hogy egy férfimenzesz nevű valamit
emlegetett, vagy csak képzelődtem?
De már alig bírtam figyelni rá. Sokkal fontosabb dolgokkal kellett
foglalkoznom.
Nevezetesen, hogy vajon miért mondta James George-nak, hogy
őrülten szeret, és fél, hogy elveszít, és miért mondta nekem, hogy
úgyszólván lehetetlen velem élni, de ő merő irgalomból visszafogad?
Még a vak is látta, hogy némi eltérés mutatkozik a két sztori
között.
Vagy George-nak hazudott, vagy nekem.
És egy hangocska azt súgta, hogy nekem hazudott.
Beszélnem kell vele. Meg kell győződnöm róla.
– George – szakítottam félbe ismét –, beszélnem kell Jamesszel.
Megmondanád neki, hogy hívjon vissza? Ez fontos.
– Meg – mondta. – Kábé fél óra múlva itt lesz.
– Kösz – mondtam. – Akkor szia. Azzal letettem.
Leültem, és megpróbáltam valami értelmet kihüvelyezni abból,
amit George óvatlanul összehordott. James tehát mindig szeret. És
fenyegetve érezte magát attól, hogy én, nos... én vagyok, ezt kell
mondjam jobb meghatározás híján.
Ezért kellett megcsalnia egy másik nővel? És miért kellett azt
mondania, hogy minden az én hibámból történt? És miért kellett azt
mondania, hogy mindenestül meg kell változnom, ha azt akarom,
hogy a házasságunknak jövője legyen?
Nem tudtam bizonyosan, mi van. De egy dolgot tudtam. Hogy van
valami.
 Harmincharmadik fejezet

Csak a bizonyosság kedvéért felhívtam Judyt.

– Claire! – üdvözölt örömmel. – Visszajöttél?
– Nem, Judy, még nem – mondtam szerencsétlenül, és gyorsan
folytattam, nehogy közbeszóljon. – Nézd, Judy, meg kell beszélnem
veled valamit.
– Mondjad – mondta. – Jól vagy? Kissé zaklatott a hangod.
– Zaklatott is vagyok, Judy – biztosítottam. – Zaklatott,
zavarodott, és nem tudom, mi folyik itt.
– Hogy érted ezt? – kérdezte gyengéden.
– Szóval tudod, hogy kibékültünk Jamesszel – vágtam bele.
– Tudom – felelte.
– No és azt tudtad, hogy én vagyok a hibás, amiért James
megcsalt?
– Mi az ördögről beszélsz? – szörnyülködött.
– Azt mondta, hogy minden az én hibám volt. Hogy éretlen, önző,
nyűgös, tapintatlan vagyok, és csak akkor fogad vissza, ha teljesen
megváltozom.
– Ez olyanokat beszél, hogy ő fogad vissza téged? –
hitetlenkedett. – Claire, Claire, lassíts már egy kicsit! Itt valami
nagyon nincs rendben!
Hát, ha Judy úgy gondolja, hogy nincs rendben valami, akkor nem
képzelődöm.
De nem tudtam, hogy ettől megkönnyebbültem-e, vagy sem.
– Akkor kezdjük elölről, jó, Claire? – kérdezte. – James azt
mondta, hogy rákényszerült a házasságtörésre, mert veled nehéz volt
élni. Eddig stimmel?
– Stimmel – feleltem csüggedten. Bevallom, roppant falsul
csikorgott így, ahogy Judy tálalta. James szájából sokkal ésszerűbben
hangzott.
– Most pedig azt mondja, hogy ő fogad vissza, ha megváltozol? –
folytatta. – Milyen változásokat akar?
– Jaj, hát tudod – motyogtam. – Azt akarja, hogy kevesebb bulit
rendezzek. És kevesebb bulira járjak. Legyek csendesebb. És
tapintatosabb.
– Aha, értem! – fortyant fel Judy. – Azt akarja, hogy ugyanolyan
unalmas pöcs legyél, mint ő, igaz? Vagy pedig mindig rajtad akarja
tartani az ünneprontó szemecskéjét. Micsoda szarházi!
Elhallgatott, de már eszébe is jutott valami más.
– Te meg miféle idióta vagy? Csak nem azt akarod mondani, hogy
elhitted ezt a marhaságot? Nem látod, hogy ez a világ legócskább
trükkje?
– Hogyhogy? – kérdeztem, bár nem akartam hallani.
– A férjed megcsal. Észbe kap, hogy mekkora baklövést követett
el. Vissza akar kapni, mert igazán szeret... ezt még egy bolond is
tudja... de attól fél, hogy elküldöd a sunyiba. Erre kitalálja, hogy
mindenben te voltál a hibás, hogy lelkifurdalásod legyen, aztán pedig
hálás legyél, hogy még ilyen szörnyűségesen is kellesz neki...
Különben is – mély lélegzetet vett, mielőtt belevágott az újabb dühös
tirádába –, történetesen tudom, hogy hazudik.
– Mi? – Ennyi telt tőlem.
– Igen – felelte. – Michael mondta. Michael, Judy fiúja és James
barátja.
– Vagy egy hónapja Michael elment Jamesszel, hogy bedobjanak
két pintet, illetve inkább két tucat pintet, James beszívott, és
egyfolytában rólad beszélt. Michael úgy fogalmazott, hogy James
meg van veszve érted. Mindig is meg volt. És mindig sokkal
szerelmesebb volt beléd, mint te belé. És mindig attól szorongott,
hogy elveszít. És ezt nem bírta. Amikor pedig még a baba és a vele
járó dolgok is növelték a nyomást, bedobta a törülközőt, és lelépett
Denise-szel, aki, mondjuk ki az őszintét, baromi nagy szerencsének
tartotta, hogy kifogott egy ilyet, mint James.
– Értem – mondtam közömbösen. – Ez azért érdekes, mert
George-tól ma valami nagyon hasonlót hallottam.
– Nem hiszem, hogy szükséges lett volna hallanod akár George-
tól, akár tőlem. Te nem tudtad, hogy James meg van őrülve érted, és
rettenetesen félt?
Judy fel volt háborodva.
– Hogy ilyen alattomos legyen! – dühöngött. – Kihasználja a
helyzetet, hogy basáskodhasson veled! Ilyeneket mondani, hogy a te
hibád, ha elhagyott, és ha nem leszel olyan, amilyennek óhajt, ismét
elhagy. Jellemző!
– Judy – mondtam –, most higgadj le egy kicsit, mert ez nagyon
fontos.
– Persze, jó – felelte kissé zavartan. – Nézd, amikor azt mondtam,
hogy unalmas pöcs, nem úgy értettem...
– Minden oké, Judy – feleltem nyájasan. – Tudom, hogy úgy
értetted, de nem számít.
– Tudod, hogy van ez – mentegetőzött –, a pillanat heve meg a
többi.
– Judy! – ripakodtam rá. – A szentségedet! Felejtsd már el!
Rendet kell csinálnom a fejemben!
– Bocs, bocs! Mondjad.
– James megcsalt, de azt állítja, hogy az én hibámból. Igaz? –
kérdeztem.
– Ahogy mondod – felelte.
– Bocsánatot kellett volna kérnie tőlem, de nem volt rá hajlandó.
Igaz?
– Khrm, igaz – mondta Judy.
– Mindenkit meggyőzött róla, hogy szeret. Kivéve engem. Igaz?
– Igaz.
 – Bántott, megalázott, összezavart, kompromittált, hazudott
nekem, aláaknázta az önbizalmamat, kényszerített, hogy
meakulpázzak, mert az vagyok, aki vagyok, igaz?
– Igaz.
– Ő pedig nem hajlandó se bocsánatot kérni, se megvigasztalni.
Igaz?
– Igaz.
– Nekem nincs szükségem egy ilyen emberre. Igaz?
– Igaz! De... izé... Claire, akkor mit fogsz tenni?
– Megölöm a stricit!
– Na, azt azért mégse! – hebegte.
– Jaj, nyugodj már meg, Judy – sóhajtottam. – Nem fogom
megölni. De nagyon meg fogom bántani.
– Akkor oké – könnyebbült meg. – Nem ér ő annyit, hogy
börtönbe kerülj érte.
– Köszönöm az őszinte tanácsot – mondtam. – Igazad van. James
unalmas pöcs, ugye?
– Komplett pöcs – felelte hévvel.
– Hamarosan megkereslek – mondtam. – Minden jót, szia.
Akkor most mi legyen?
Gondoltam, az lesz a legjobb, ha megvárom, hogy James hívjon.
De már nem zavarodott voltam. James nagyon, de nagyon
megharagított!
Még szép, hogy ezt tudatom is vele!
Személyesen!
Nemsokára telefonált. Hallhatólag el volt ragadtatva, hogy
felhívtam.
Alig bírtam udvariasságot parancsolni magamra. A dühöm
robbanással fenyegetett.
– Claire, de örülök, hogy hallom a hangod! – mondta.
– Mit csinálsz ma este, James? – rontottam ajtóstul a házba.
 – Ehm, nos, semmit – mondta. Mintha meglepte volna a
hirtelenségem.
– Az jó – mondtam. – Légy otthon nyolc óra tájban. Beszélnem
kell veled.
– Khrm, miről? – kérdezte kissé szorongva.
– Majd meglátod – feleltem mézesen.
– Nem, nem, most mondd meg! – kérte szorongva.
– Nem, James, várj estig – feleltem kedvesen, de igenigen
határozottan.
Hallgatott.
– Tehát nyolckor, James – fejeztem be nyájasan.
– Oké – mormolta. Letettem.
Az agyam még mindig azt őrölte, amit az imént derítettem ki.
Mert tudják, tudtam én, hogy nem voltam én olyan rossz,
amilyennek James beállított. És nem csak azért, mert nem akartam
elhinni, hogy rossz vagyok. Illetve egyrészt nem akartam elhinni,
hogy rossz vagyok, másrészt... na szóval, értik, mit akarok. Volt egy
olyan sejtésem, hogy hazudott, vagy legalábbis vastagon túlzott,
amikor közölte velem, milyen borzalmas, gyerekes, önző, tapintatlan
boszorkányként viselkedtem házasságunk egész ideje alatt.
De nem értettem, mi oka rá, hogy így hazudjon.
És azt is sejtettem, hogy azért mond ilyeneket, mert a földbe akar
döngölni – legalábbis annyira, amennyire megfelel neki.
Nem szerette a magabiztosságomat. Félt tőle. így aztán undorító
cinizmussal elhatározta, hogy aláaknázza az erőmet, és akkor majd
jobban függök tőle.
Micsoda tetű!
Tudják, azt hiszem, ennyire még akkor se gyűlöltem, amikor
megtudtam, hogy megcsal Denise-szel. Ez gonoszabb árulás volt.
– Anyu! – kiáltottam le a lépcsőről.
– Mi az? – süvített vissza a konyhából.
 – Szükségem van rád!
– Minek?
– Vigyázz Kate-re ma este. És vigyél ki a repülőtérre.
– Mi a manóról beszélsz?
– Londonba megyek, ezért szükségem van rád, hogy vigyázz
Kate-re – indokoltam meg logikusan.
– Már kedd lenne? – kérdezte zavartan.
– Nem, anyu, péntek van. De akkor is megyek Londonba.
– És kedden megint mész? – kérdezte kissé értetlenül.
– Talán – mondtam. Nem tudtam mit felelni. Magam se tudtam,
megyek-e vagy sem.
– Mi ez az egész? – gyanakodott anyu.
– Tisztáznom kell Jamesszel néhány dolgot – mondtam.
– Azt hittem, már tisztáztátok – jegyezte meg logikusan.
– Én is azt hittem – mondtam szomorúan. – De egy órája
napvilágra került egy... hogy is mondjam... egy bizonyíték, úgyhogy
beszélnem kell vele.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte.
– Hamarosan – ígértem. – Kérlek, anyu, ez fontos! Szükségem
van a segítségedre!
– Na jó – egyezett bele kissé kedvesebben. – Menj csak, ha
muszáj.
– Legföljebb egy nap lesz – mondtam.
– Akkor jó.
– De kölcsön is akarok kérni.
– Ne feszítsd túl a húrt.
– Tessék?
– Mennyi kell?
– Nem sok. A repülőjegyet kártyával fizetem, de akkor is kell
pénz, előre nem látható kiadásokra. Tudod: metrójegy, bokszer stb.
– Ha megkapom a jövő héten, adhatok ötvenet.
 – Az bőven elég – mondtam.
Remélem, elég lesz. Fogalmam sem volt, hol alszom, de valami
azt súgta, hogy nem a londoni dupla ágyban, James mellett.
Na mindegy, van egy-két volt fiúm, akik máig nem tették túl
magukat rajtam. Úgyhogy legalább lesz fedél a fejem fölött.
Meg egy erekció a hátamban.
Öldökléshez öltöztem.
Úgy véltem, így lesz a megfelelő.
De nem úgy, mint gondolnák, vagyis gyakorlóruhába, ágakkal
teletűzdelt, hálós rohamsisakba, mellemen két töltényövvel, ó, nem!
Szexi, rövid, fekete szoknyát viseltem fekete dzsekivel, átlátszó
harisnyával, toronymagas sarkú cipővel. Szívesen föltettem volna
egy karima nélküli, fekete kalapkát is fátyollal, ha lett volna, de
szerencsére nem volt.
Olyan akartam lenni, mint egy öldöklő nőstény ördög. De a
kalappal már túlzásba vittem volna.
Azzal csak azokra az ördöngös özvegyekre hasonlítottam volna,
akik gyönyörűen festenek a sír mellett, de az egész helység gyűlöli
őket, mert gyanítják, hogy ők ölték meg a férjüket és csaklizták el az
örökséget, amit a férj a kisvárosnak szánt egy új kórház építésére.
Anyu kissé elhűlt, mikor meglátott, ahogy drámaian lépkedek
lefelé a lépcsőn, de aztán ránézett kérlelhetetlen, dühös arcomra, és
tartózkodott a megjegyzésektől.
– Indulhatunk? – kérdeztem.
– Igen – felelte. – Már csak a kocsi kulcsát kell megkeresnem.
Sóhajtottam. Az napokba telhet.
Miközben anyu szobáról szobára futkosott, retikülöket borogatott
a konyhaasztalra, kabátzsebekben kotorászott, és magában
motyogott, mint az Alice Csodaországban fehér nyula (a fehér nyúl
volt az, ugye?), nyílt a bejárati ajtó, és bevonult Helen a szokásos
csinnadrattával meg hűhóval.
 – Tudod, mi van? – süvöltötte.
– Mi? – kérdeztem. Savanyún. Érdektelenül.
– Adamnek van egy csaja!
A vér kifutott az arcomból, a szívem majdnem megállt. Miről
beszél ez? Valaki tudomást szerzett Adamről és rólam?
– De ez még semmi! – folytatta kéjjel. – És van egy gyereke!
Csak bámultam rá. Komolyan beszél?
– Miféle gyereke? – nyögtem ki.
– Egy kisbabája, egy kislány – magyarázta megvetően. – Miért,
mire számítottál? Zsiráfkölyökre? Időnként komolyan aggódom
érted.
Forgott velem a világ. Mit jelent ez? Mikor történt ez? Nekem
miért nem mondta Adam?
– De csecsemő, vagy micsoda? – kérdeztem. Még csak nem is
próbáltam kiszűrni a hangomból az elkeseredést, amit Helen a
szokásos figyelmességével észre sem vett.
– Nem – felelte. – Nem mondanám. Nem hasonlit Kate-re. Van
haja, és nem úgy néz ki, mint egy öregember.
– Kate nem úgy néz ki, mint egy öregember! – fortyantam fel.
– Dehogynem! – kacagott Helen. – Kopasz, kövér, és egy szál
foga sincs.
– Pofa be! – mondtam mérgesen. – Meghallja! A csecsemők
megértik az ilyet! Kate gyönyörű.
– Be ne rosálj már – mondta elnézőn. – Egyáltalán mitől ilyen lila
a fejed?
Nem feleltem.
Iszonyú megrázkódtatás volt.
– Hát, az röhejes volt! – folytatta Helen. – Adam behozta a csajt
meg a babát az egyetemre, és most a fél évfolyamom meg akarja ölni
magát. De azt is elfelejtheti, hogy átmegy Staunton professzornál.
Ahogy az nézett rá! Isten bizony, gyűlöli Adamet!
 – Szóval, izé, ti nem ismeritek korábbról ezt a lányt? – kérdeztem,
mert megpróbáltam valami magyarázatot találni a dologra. Adam
eszerint ezzel a lánnyal járt, miközben engem az orromnál fogva
vezetett? Így kellett lennie. Hajas babát nem árulnak az ábécében. Az
ilyesmi időbe kerül.
- Nem, nem ismertük – mondta Helen. – Úgy rémlik, valamikor
az ősidőkben állatira összebalhéztak, úgyhogy Adam sokáig nem is
látta a nőt meg a gyereket, de most már egymásra találtak!
Torkaszakadtából rázendített valami borzalmas nótára, hogy
milyen jó is egymásra találni, és dalolva fölvalcerezett a lépcsőn.
Utána akartam ordítani, hogy várjon, még nem végeztem, még
rengeteg mindent akarok kérdezni!
De ő addigra bevonult a fürdőszobába, és bevágta az ajtót maga
mögött. Onnan is kihallatszott a gajdolása, bár valamivel
fojtottabban.
Roskadtan ácsorogtam a hallban, és nagyon ostobának éreztem
magam.
Milyen igaz, hogy csúf dolog, ha a vénnek esze későn érik!
„Most nem gondolhatok rá – mondtam magamban. – El kell
felejtenem. Majd máskor gondolok rá, amikor minden más lesz.
Amikor boldog vagyok és egyenesben vagyok. De most nem.”
Megparancsoltam magamnak, hogy ne gondoljak rá. Bementem
agyamnak abba a szobájába, ahol Adammel kapcsolatos gondolataim
laktak, lekapcsoltam a villanyt, bedeszkáztam az ablakokat és az
ajtókat, hogy semmi se jöhessen ki.
Persze nagyon csúnya volt. A szomszéd gondolatok biztosan
panaszkodnak majd. De nem volt választásom. A házasságom
ügyében kell döntenem, pró vagy kontra, semmi sem terelheti el a
figyelmemet.
Anyu végre megtalálta a kulcsot. Kate, anyu és én bezsúfolódtunk
a kocsiba, és kihajtottunk a repülőtérre. Nem szóltunk. Tudtam, hogy
anyu oldalát fúrja a kíváncsiság, de szerencsére befogta a száját.
Tűnjön bár csodának, tényleg nem gondoltam többé Adamre.
James annyira felbőszített és megharagított, hogy a fejemben
egyszerűen nem maradt hely másra. Rágódási szektorom zsúfolásig
megtelt Jamesszel. Még állóhely se maradt más gondolatoknak,
amelyek esetleg be akartak volna furakodni, hogy Adamen
rágódjanak.
Lehet, hogy nem volt tisztességes, de itt az érkezési sorrend
számít.
Rémes volt otthagyni Kate-et, de meg kellett tennem.
Nem lett volna helyes, ha magammal viszem. Hiszem, hogy
borzasztó hatással van a gyerekekre, ha azt kell végignézniük, amint
az anyjuk meggyilkolja az apjukat. Megpusziltam az indulási
csarnokban.
– Viszlát nemsokára, édes – mondtam. Átöleltem anyut.
– Kérdezhetek egyetlen dolgot? – Aggodalmasan kémlelte az
arcomat, hogy kirobban-e belőlem a méreg.
– Halljam – biztattam, és megpróbáltam kedvesen beszélni.
– Visszament James ahhoz a Denise nevű nőszemélyhez? –
kérdezte.
– Tudomásom szerint nem – mosolyogtam keserűen.
– Hála istennek! – Fújt egyet megkönnyebbülésében.
Ó, egek! Szegény anyu! Ha tudná! Denise nem probléma. De van
probléma. Olyan probléma, amely jóval nagyobb Denise-nél,
márpedig az nem semmi.
Komolyan, nem gondolják, hogy ideje lenne gyakorolnom a
felejtést és a megbocsátást? Hogy most már nem kellene undok
megjegyzéseket tennem Denise-re?
De ha olyan könnyű!
Megfordultam szexi tűsarkamon, és megpróbáltam céltudatosan
átmasírozni az indulási csarnokon. Csakhogy nem könnyű
céltudatosnak lenni, amikor folyton nekimegyünk mindenféle
alaknak, akik csak diskurálnak bőröndjeik és táskáik gyűrűjében,
komótosan támaszkodva kézikocsijukra, mintha semmi sem sürgetné
őket. Mintha ez nem is reptér lenne, senkinek sem kellene elcsípni a
járatát, mert tíz éven belül úgysem távozik innen senki.
Megpróbáltam gyorsan helyet foglalni egy londoni járatra.
De nem lehetett.
Az Aer Lingus nyájas, lezser képviselője csakis ráérős, kedélyes
stílust volt hajlandó engedélyezni a helyfoglaláshoz.
Csak az orosz elnöki rendszer taglalása (ugye, mekkora csapás az
alkohol!) és az időjárásról folytatott csevej (reméljük, kitart a
napsütés) között férhettem hozzá egy utolsó percben megürült
helyhez egy rövidesen Londonba induló járaton.
Nem volt semmi gond, ami elég baj, mert velem se fordul elő
gyakran, hogy emberevő kedvemben a sarkamra álljak, a jogaimra
hivatkozzam, balhét csapjak, és ez a mai nap épp ideális lett volna.
Fel voltam fűtve egy kiadós veszekedéshez.
De mindenki olyan kedves, készséges volt, hogy úgy ment az
egész, mint a karikacsapás.
A francba!
Tíz perccel múlt öt óra.
Az úton nem történt semmi.
Klassz lett volna, ha a mellettem ülő, fontos képű üzletember
megpróbál beszédbe elegyedni, sőt flörtölni velem, hogy
rázúdíthassam a rosszkedvemet.
Komolyan, annyira gyerekes voltam! Egyszerűen viszketett a
nyelvem, hogy mondhassak valami komiszat! Arra gondoltam, hogy
kísérletezhetnék egy Joan Collins-jellegű hanggal. Tudják, olyan
affektálón és ijesztőn, hogy a szavak úgy csörömpöljenek, mint a
pohárba hulló jégkockák: „Én igazán nem bajlódnék azzal, hogy
beszélni próbáljak magammal. Igen rossz hangulatban vagyok, és
nem tudom, meddig bírok udvariasan viselkedni magával.”
De ez az üzletember azon kívül, hogy elmotyogott egy
„bocsánatot”, amikor a csípőmnél matatva kereste a biztonsági övét,
egyáltalán nem vett tudomást rólam. Csak kinyitotta impozáns bőr
aktatáskáját, azzal már fülig is merült egy Catherine Cookson-
regénybe. Biztosan ismerik, ez az, amelyikben a borvörös anyajegyes
törvénytelen lány szerepel, akibe szerelmes az unokatestvére, akit
lovaglópálcával tángál el a mostohaanyja, akit tizenhárom évesen
megerőszakol az uraság, és amikor megszökik tőle, belelép egy
nyúlcsapdába, ezért le kell vágni a lábát, és a sebet vörösen izzó
piszkavassal égetik ki, miközben a lány sikolyaitól visszhangzanak a
salakdombok.
Vagy ez más-más könyvekben van?
Mindenesetre ezt az üzletembert sokkal jobban érdekelte
Catherine Cookson, mint én, és ettől kicsit nyűgös lettem. Majd'
meghaltam, úgy szerettem volna gyakorlatoztatni a rosszkedvem,
hogy formába hozzam az igazi gonoszsághoz, amit későbbre
tervezek, de hasztalan!
Aztán elrestelltem magam, és én próbáltam beszédbe elegyedni
vele, a kötelezőnél kedvesebb mosollyal mondtam köszönetet,
amikor átnyújtotta az ételes tálcámat, előzékenyen ajánlkoztam, hogy
felbontom a kis tejes dobozt, amellyel nem boldogult, odaadtam a
cukorkámat, hogy vigye haza a kislányának, mert a sajátját megette,
szóval ilyesmi.
Kedves embernek bizonyult. Megbeszéltük az olvasmányát,
figyelmébe ajánlottam néhány másik írót, és mire leszálltunk a
Heathrow-n, már keresztnéven szólítottuk egymást. Kezet ráztunk,
elmondtuk, hogy nagyon örülünk a találkozásnak, szívélyesen
további jó utat kívántunk egymásnak.
Aztán egyedül voltam ismét. Egyedül a gondolataimmal, a
félelmemmel és a dühömmel.
 Leszámítva a Heathrow-n nyüzsgő kilencmilliárd embert,
tökéletesen egyedül voltam Londonban.
Most ha ez film lenne, és nem könyv, láthatnának képeket piros
buszokról és fekete taxikról, amint elhúznak a parlament és a Big
Ben mellett, rendőrökről, akik vicces sisakban irányítják a forgalmat
a Buckingham-palota előtt, és mosolygó lányokról, akik nagyon
rövid szoknyában állnak az „Isten hozta a Carnaby Streeten!” tábla
alatt.
De mivel ez könyv, a képzeletüket kell használniuk.
A Heathrow, nos... a Heathrow, nos... forgalmas volt. így is lehet
fogalmazni.
Bolondokháza volt.
Hihetetlen, hogy ennyi ember létezzen! Mintha az utolsó ítéletet
ábrázoló reneszánsz festmény kelt volna életre.
Vagy olyan volt, mint az olimpia megnyitója.
Mindenféle náció képviselői rohantak el mellettem mindenféle
egzotikus szerelésben, az összes nyelven beszélve, ami létezik a nap
alatt.
Miért sietnek ezek ennyire?
És az a fülsiketítő ricsaj! A bömbölő hangszóró! Eltűntek kisfiúk.
Eltűntek érett férfiak. Eltűntek drága poggyászok. Eltűnt a béketűrés.
Eltűnt a jó modor. Eltűnt az ép ész. Ha feldobtam volna egy téglát,
biztos olyan helyre esik, ahonnan eltűnt valami.
Már elfelejtettem, hogy London ilyen. Volt idő, amikor játszi
könnyedséggel működtem ezen a sebességen. De azóta átálltam a
dublini tempóra, lelassultam, ellangyosodtam. Rémülten álltam az
érkezési csarnokban, mint aki most jött a tanyáról, lehengerelt a
sokaság, és elhalón mentegetőztem, ha valaki nekem jött, és még
morgott is.
Aztán összeszedtem magam. Végtére is ez csak London!
Ezt úgy értem, hogy lehettem volna igazán ijesztő helyen is.
 Például Limerickben. Bocs, nem, csak vicceltem.
És mindenütt, ahová csak néztem, mindenütt üzletemberek
álldogáltak apró fürtökben. Álltak abban az undorító öltönyükben,
vagy a poggyászukra vagy a járatukra várva, lábuknál a vélhetőleg
pornómagazinokkal pukkadásig tömött aktatáskájuk.
Mindnyájan sört ittak, keményen, férfiasan jattoltak, eltökélten
árasztották magukból a szolidságot és a kedélyességét, versenyeztek,
ki tud harsányabban hahotázni, ki tudja jobban leszólni a feleségét, ki
tudja a legbecsmérlőbb megjegyzést tenni annak a konferenciának a
női résztvevőire, amelyen most voltak vagy most lesznek. „Nem
rúgnám ki az ágyamból egy fing miatt” és „á, túl kicsi a csöcse” és
„mindenki végigment rajta, még a kifutófiúk is” – sodródott felém a
különböző csoportokból.
Mi a gyűjtőnevük az ilyen üzletemberi csoportoknak? Nyilván
nevezik őket valaminek.
Konferencia? Aktatáska? Megbeszélés? Műszálas szövet? Haj
szálcsík?
Nem jó. Egyik szó sem fejezi ki igazán a kis csoportok
undokságát. Mit szólnának a hazugsághoz? Az álnoksághoz? A
becstelenséghez?
Összeakadt a tekintetem az egyik csoport egyik tagjáéval, aki
engem gusztált. Félrekaptam a pillantásom. Az illető visszafordult a
másik négyhez vagy öthöz, és mondott valamit. Nagy röhögés
támadt, és mindnyájan hajladozni, nyújtózni kezdtek, tekergették a
nyakukat, hogy jól megnézhessenek.
Te tűk! De szívesen megöltem volna őket!
És mind olyan szürke és jellegtelen volt! Hogy mernek ilyen
arrogánsan viselkedni velem? Egyáltalán bármelyik nővel? Inkább
hálásak lennének, ha van nő, aki hajlandó beléjük törülni a talpát.
Dögöljetek rakásra! – gondoltam dühösen.
Na, ideje menni.
 Csomagom nem volt, nem terveztem olyan hosszas tartózkodást,
hogy szükségem lett volna poggyászra. így legalább a szállítószalag
poklát megúsztam.
Mély lélegzetet vettem, kihúztam magam, összeszorítottam a
fogam, és nyomakodni kezdtem az érkezési csarnokban.
Megcéloztam a földalatti állomását, és eltökélten gázoltam át
embertársaimon, mint egy felfedező, aki az amazonasi dzsungelben
kaszabolja az aljnövényzetet.
Végre odaértem az állomásra, ahol minden valószínűség szerint
japán népszámlálás folyt. Miután kivártam azt a számos évet, ami a
felkelő nap fiainak kellett, hogy elsajátítsák a jegyautomaták
kezelését – rosszul tudtam, hogy ezek mind technikai zsenik? –,
vásároltam magamnak egy jegyet, és felszálltam a városba induló
szerelvényre. A büdzséből nem futotta taxira. A szerelvény tömve
volt, az összes nemzet képviseltette magát.
Nem kell nekem az ENSZ-be mennem a Biztonsági Tanács
ülésére. Ismerem a nélkül is.
Isten sajátos kegye folytán az utazás kényelmetlen, kellemetlen és
levegőtlen volt. Ha nem lettem volna gyilkos hangulatban már a
felszállás előtt, minden esélyt megkaptam, hogy leszállás idejére
abban legyek.
Egyik utastársam volt olyan kedves, hogy elterelte gondolataimat
a Jamesszel folytatandó kopjatörésről, mert minden kanyarban a
fenekemhez nyomta az erekcióját.
Körülbelül tíz perccel nyolc előtt érkeztem meg az én
állomásomra.
 Harmincnegyedik fejezet

Amikor kiléptem a földalattiból az útra, ahol laktam, a gyomrom

váratlanul összerándult. Olyan fájón ismerős volt minden, az
újságoskioszkok, a mosoda, az italbolt, az indiai büfé.
Egyrészt úgy éreztem, hogy fényévekig voltam távol, másrészt,
hogy sose mentem el. Elindultam a lakásom felé. Szívem dübörgött,
térdem sajátosan citerázott.
Meg voltam döbbenve. Kissé meg is rendültem.
Nem vártam, hogy ilyen nagy hatással lesz rám a régi környék.
Amikor befordultam a sarkon, és megláttam a házamat, az otthont,
amit Jamesszel osztottam meg, homlokomon kiütött az izzadság.
Lassan, vonakodva ballagtam.
Most, hogy megérkeztem, már nem igazán tudtam, mit tegyek.
Bár ne lennék itt! Bár ne kellene itt lennem!
„Muszáj vállalnom ezt az összecsapást? – kérdeztem magamban
vadul. – Hátha tévedek. Hátha James valóban olyannak szeret,
amilyen vagyok. Talán meg kellene fordulnom, haza kellene
mennem, és úgy kellene tennem, mintha minden a legnagyobb
rendben volna.”
Álltam a társasház kapujában, és a hűvös üvegnek támasztottam
égő arcomat.
Már nem voltam olyan dühös. Egyáltalán nem voltam dühös. Ijedt
voltam, és annyira, de annyira szomorú.
Taxi fordult be a sarkon. Szabad volt. Feltámadt bennem a
remény. Lemeszelem, és elsöprők innen. Nem kell végigcsinálnom.
Távozzék tőlem e keserű pohár!
Gondolataim összevissza csámborogtak. Ha már itt vagyok, el ne
felejtsek összeszedni néhány melltartót. Most, hogy a cicim
sajnálatosan visszalappadt a normális méretére, az összes írországi
melltartóm túl nagy.
Az összpontosítás pillanatnyi lankadása végzetesnek bizonyult. A
taxis elhúzott mellettem.
Úgy tűnik, innen nem megyek el. Legalábbis most nem.
Találkozom Jamesszel, és kiderítem, mi folyik itt.
Juttassák már eszembe, miért is vagyok itt – ja, igen, emlékszem!
Mert James hazudott. Hazudott az érzelmeiről, a kapcsolatunk
lényegéről.
Kezdtem ismét megharagudni. Ez jó. Kevésbé lidércnyomásos
volt, ha haragudtam.
Mély, reszketeg lélegzetet vettem.
Becsengessek, figyelmeztessem, hogy megérkeztem? Vagy csak
besétáljak, mintha az enyém lenne a lakás? Illetve csak a fele az
enyém. De aztán azt gondoltam, egye meg a fene, ez az otthonom.
De mennyire, hogy bemegyek csengetés nélkül.
Reszketett a kezem, amikor a kulcskarikámat kerestem a
táskámban. Egy örökkévalóságig tartott, mire beillesztettem a kulcsot
a zárba.
Az előtér ismerős szaga összeszorította a szívem. Olyan szaga
volt, mint az otthonnak. Erősen igyekeztem, hogy ne figyeljek rá –
most nincs idő érzelgésre.
A lift felvitt a harmadik emeletre. Kedvetlenül vánszorogtam a
folyosón az ajtómig. Amikor meghallottam a tévé hangját a lakásból,
szívem még jobban összeszorult. Ez azt jelenti, hogy James itthon
van. Most már nincs vissza-táncolás.
Hanyagnak szánt léptekkel bevonultam a nappaliba.
James majd' szívszélhűdést kapott, amikor meglátott.
Perverz örömömre szolgált volna, ha valami galádságon kapom.
Például szado-mazo játékokat űz egy tizennégy éves lánnyal. Vagy
ami még jobb, egy tizennégy éves fiúval. Vagy ami ennél is jobb,
egy tizennégy éves birkával.
 Vagy ami a legeslegjobb, a Minden másodperc számít cimű
műsort nézi. (De ez már tényleg megbocsáthatatlan foka a
gyűlölködésnek.)
Akkor nem kellene összecsapni vele. Kisétálhatnék az életéből
abban a tudatban, hogy rettenetes egyén. Kétely kizárva, minden
tisztázva, kérdés lezárva.
De amilyen disznó, akkor se tűnhetett volna normálisabbnak és
ártatlanabbnak, ha egész nap ezt gyakorolja. Újságot olvasott, a
háttérben a Coronation Street ment a tévében. Még a bögréjében is
kóla volt, nem alkohol. Tiszta volt, akár a tükör.
- Cl... Claire, mit keresel te itt? – hápogta, és felugrott a
díványról. Olyan arcot vágott, mintha kísértetet látna.
Csakugyan szörnyű megrázkódtatást okozhattam. James tudomása
szerint több száz mérföldre tartózkodtam, egy másik városban.
Ennek ellenére normális körülmények között egy picit örülnie
kellett volna, hogy lát. Sokk és iszony helyett meglepetésnek és
örömnek kellett volna lennie a hangjában.
Ha valóban szeret, nincs bűntudata, nincs mitől félnie, mit
restellnie, nem inkább cigánykereket kellett volna hánynia, hogy
láthat?
Idegesnek tűnt. Olyan ébernek, ugrásra késznek. Tudta, hogy
valami baj van!
Ekkor döbbentem rá, hogy nem képzelődtem. Itt nagyon nem
stimmel valami. Csak rá kellett néznem James arcára, hogy tudjam.
Most nem lehetek szomorú, mondtam magamban. Később
meghasadhat a szívem és széteshetem, de egyelőre erősnek kell
maradnom.
– D... de örülök neked – mondta rettegve, némi hisztériás
felhanggal.
Ránéztem fehér, szorongó arcára, és olyan dühbe gurultam, hogy
majdnem megharaptam.
 Dühös is akartam lenni. Azt akartam, hogy átjárjon a düh.
A düh jó, mondtam magamban. A düh távol tartja a fájdalmat. A
düh hatalmassá tesz.
Körülnéztem a nappaliban, és bájosan mosolyogtam, noha
reszkettem.
– Csinos a lakás – mondtam nyájasan. Meglepett, hogy a hangom
nem remeg. – Látom, visszahoztad a könyveidet, a lemezeidet meg a
többi cuccot. És...
Elcsörtettem mellette, berontottam a hálószobába, kitártam a
szekrényt.
– Látom, a ruháidat is visszahoztad! Nagyon lakályos.
– Claire, mit keresel te itt? – nyögte ki.
– Nem is örülsz, hogy látsz? – sipegtem kacéran.
– Dehogynem! – kiáltotta. – Hát persze, csak... csak nem
vártalak... tudod... azt gondoltam, telefonálni fogsz.
– Pontosan tudom, James, hogy mit gondoltál – mondtam,
rászögezve vádló tekintetemet.
Meg kell mondanom, a készülődő végítélet előérzetének dacára
határozottan kezdtem élvezni a dolgot. Rövid csend következett.
– Valami baj van, Claire? – kérdezte óvatosan.
Riadtnak tűnt. Ahogy meglátott a lakásban, rögtön tudta, hogy
nem a szerelem hozott ide. Nagyon rémülten és bűntudatosan
viselkedett.
Talán beszélt Georgedzsal, és tudja, hogy tudok az álnokságáról?
Talán számított a leszámolásra?
De legalább hajlandó megbeszélni, mi a baj.
Ez azért biztató, nem?
Talán nem lesz semmi baj.
Vagy csak érzelgős vagyok?
– Claire – ismételte kicsit nyomatékosabban –, valami baj van?
– Igen, James – feleltem édesen. – Valami baj van.
 – Mi az? – kérdezte gyanakodva.
– Ma nagyon érdekes beszélgetést folytattam Georgedzsal –
vetettem oda hanyagul.
– Valóban? – kérdezte, és megpróbált egykedvűnek látszani, de az
arca megrándult... talán a félelemtől? Vagy az ingerültségtől?
– Ühüm – feleltem, a körmeimet szemlélve. – Valóban. Szünet
következett. James úgy lesett, ahogy az egér lesi a macskát.
– Igen – folytattam nagyon hanyagul –, és ő egészen más
változatban ismertette velem a kettőnk dolgát.
– Ó – mondta, és nagyot nyelt.
– Úgy tűnik, mindig szerettél – mondtam. – És úgy tűnik, egyetlen
problémád volt velem: a félelmed, hogy elhagyhatlak.
Mogorván hallgatott.
– Igaz ez, James? – kérdeztem élesen.
– Én nem venném komolyan, amit George állít – mondta, és
mintha visszanyert volna valamit a fölényéből.
– Tudom, James – fuvoláztam –, azért is hívtam fel Judyt. És
képzeld, ő ugyanazt mondta!
Huzamosabb csend.
– James – sóhajtottam –, ideje lenne elmagyaráznod, mi folyik itt.
– Már megtettem – motyogta.
– Nem tetted meg! – helyesbítettem hangosan. – Viszonyod volt
egy másik nővel, elhagytál azon a napon, amikor megszültem a
gyerekedet, aztán úgy döntöttél, hogy mégis vissza akarsz kapni. De
ahelyett, hogy ezt mondtad volna, neked muszáj volt összehordani
egy nagy halom hazugságot, és azzal becsmérelni engem, hogy önző,
gyerekes, tapintatlan és buta vagyok! – (Hangom itt több decibellel
erősödött.) – És ahelyett, hogy bocsánatot kértél volna az ocsmány
viselkedésedért, még úgy állítottad be, hogy mindenről én tehetek! –
(Hang tovább emelkedik.) – És elhatároztad, hogy azzá pofozol, aki
már nem is én vagyok! Alázatos asszonyocskává, aki nem mer
visszadumálni. Aki mellett nem leszel árnyékban, és nem kell
szoronganod!
– Ez nem így volt – tiltakozott bágyadtan.
– Pontosan így volt! – ordítottam. – Csak az nem fér a fejembe,
miként lehettem olyan bolond, hogy elhiggyem ezt a nevetséges
mesét!
– Claire, meg kell hallgatnod! – mondta indulatosan.
– Ó, nem, dehogy kell! – vágtam rá dühösen. – Miért kellene
nekem meghallgatnom téged? Még több hazugságot akarsz elém
tálalni?... Igen? – süvöltöttem, amikor nem válaszolt.
Néztem, és azt akartam, hogy beszéljen, hogy hozzon helyre
mindent.
„Győzz meg! – könyörögtem némán. – Nem akarom, hogy igazam
legyen! Mondd, hogy nincs igazam! Kérlek, magyarázd meg! Egy
bocsánatkéréssel is beérem! Egy bocsánatkérés is elég!”
Lassan leereszkedett a díványra, és eltakarta az arcát. Számítottam
ugyan valaminemű reagálásra, de még én is összerázkódtam, amikor
megértettem, hogy sír.
Jézus! Most mit mondjak neki?
Gyűlölöm nézni, ha egy felnőtt férfiember sír!
Illetve ez egyáltalán nem igaz.
Mi sem szerez nagyobb örömet, mint ha láthatom, hogy egy
felnőtt férfiember sír.
Főleg, ha én ríkattam meg.
Ez az érzés, hogy hatalmam van! Ez verhetetlen!
Ha sír, ez csak azt jelentheti, hogy őszintén megbánta, amiért
olyan ocsmány volt hozzám, és minden rendbe fog jönni.
Mindjárt bocsánatot kér!
Mindjárt bevallja, mekkorát hibázott!
Szívem lágyulni kezdett.
Ám aztán felnézett. Nem hittem a szememnek! Az a düh!
 – Hát ez jellemző rád! – üvöltötte.
– Hogy? – kérdeztem elfúlón.
– Rohadtul önző vagy! – üvöltötte. A könnyekben úszó ember
varázsütésre eltűnt.
– Miért? – hüledeztem.
– Olyan szép volt minden! – üvöltötte. – Mindent tisztáztunk,
elölről akartuk kezdeni, megígérted, hogy igyekszel érettebben és
egy kicsit figyelmesebben viselkedni! De nem bírnád, hogy így
legyen, mi?
– De hát mit kellene tennem? – kérdeztem erőtlenül. – George ezt
mondja, te meg valami egészen mást mondasz. George sztorija
sokkal hihetőbb, mint a tied, főleg miután Judy is megerősítette.
Nagyon-nagyon igyekeztem logikusan érvelni. Láttam, mennyire
dühös James, ami elég ijesztő volt, de ugyanakkor a sarkamra is
akartam állni. Kérlek, Istenem, fohászkodtam, adj erőt, hogy ne
hátráljak! Ne engedd, hogy a végén megint magamra vállaljak
minden bűnt! Olyan szép lenne, ha most az egyetlenegyszer nem
lennék nyuszi!
– Nos, az csak természetes, hogy hiszel George-nak és Judynak! –
mondta rosszindulatúan. – Természetesen szépeket akarsz hinni
magadról! Csak tőlem elviselhetetlen az igazság, mi?
– James – mondtam a nyugalmamért küzdve –, én csak tisztán
akarok látni a dologban. Én csak azt akarom tudni, miért mondtad
George-nak, hogy szívből szeretsz, és attól félsz, hogy elveszítesz,
nekem viszont miért azt mondtad, hogy elviselni is alig bírsz. Ez a
kettő nem passzol.
– Az igazat mondtam neked – felelte mogorván.
– Akkor mit mondtál George-nak? – kérdeztem.
– George félreértette – vetette oda kurtán.
– Judy is félreértette? – kérdeztem hidegen.
– Vélhetőleg – felelte foghegyről.
 – És Aisling és Brian és Matthew ugyancsak félreértette?
– Nyilván – felelte félvállról.
– James – kérleltem –, gondolkozz már ésszerűen! Nem érthette
félre mindenki!
– De igen! – mondta nyersen. – De igen!
– James, kérlek, te logikus észjárású ember vagy! – Kezdtem
kétségbeesni. – Nem látod, hogy valaki nem mond igazat? Nem
fordult meg a fejedben, hogy ezek az egymásnak ellentmondó sztorik
előbb-utóbb visszajutnak hozzám? Nem tudod, hogy mindent
megbeszélek a barátaimmal?
Nem szólt. Ült a díványon, ujjait összekulcsolta, és kihívóan
nézett rám.
Jézus! Olyan volt, mint a foghúzás!
Na jó, nekiveselkedem még egyszer. Mindegy, mi történt, én
megőrzöm a hidegvérem. Igyekszem nem dühöngeni. Igyekszem
nem bántani Jamest, holott ezt akartam. Még egyszer zsebre vágom a
büszkeségemet, és egyértelműen közlöm vele, hogy hajlandó vagyok
megbocsátani. Nem volt könnyű, állítom.
Főleg mikor közben a sarat is állnom kellett, nehogy fejtetőig
beledöngöljön a földbe.
Megpróbáltam észben tartani, hogy vékony a vonal a hason
csúszás és a megértés, az önérzet és a szekercével hadonászó téboly
között.
– James! – Csodálatos módon higgadtan jött ki a számon. –
Komolyan el kellene követnünk mindent, hogy tisztázhassuk ezt. Ha
felteszek néhány kérdést, hajlandó vagy igennel vagy nemmel
válaszolni?
– Miféle kérdéseket? – gyanakodott.
– Például, hazudtál-e, amikor azt mondtad, hogy az én hibámból
hagytál el?
– Kihallgatást akarsz rendezni? – háborgott. – Te viccelsz! Ki az
ördögnek képzeled te magadat? Valamiféle bűnözőnek akarsz
beállítani?
– James! – A sírás kerülgetett a tehetetlenségtől. – Nem akarlak!
Egyáltalán nem akarok ilyet! Csak arra próbállak rávenni, hogy
beszélj velem, mondd el, mit érzel igazából, mi folyik itt. Légy
őszinte hozzám, különben nekünk nincs jövőnk!
– Aha! – mondta undokul. – Szóval azt akarod, hogy ilyeneket
dumáljak, hogy milyen csodálatos valaki vagy te, Claire, nem is
tudom, mi ütött belém, amikor megcsaltalak, hiszen te olyan klassz
vagy! Ezt akarod hallani?
„Igen” – gondoltam.
– Nem – mondtam bágyadtan –, csak...
– Rám akarod kenni az egészet, ugye? – A hangja emelkedett. –
Azt akarod, hogy én legyek a rossz, a baráti kör utálatának tárgya?
Mindazok után, amiket érted tettem? Ezt akarod? – Ordítva fejezte
be, az arcát egészen közel tolva az enyémhez.
– De hát te vagy a rossz! – hüledeztem. – Neked volt viszonyod
mással, nem nekem.
– Jézusom! – ordította, és ezúttal ez igazi ordítás volt. – Hát már
örökösen ezen fogsz lovagolni? Próbálod belém plántálni a
bűntudatot? Hát nincs bűntudatom! Mindig nagyon jó voltam
hozzád! Akárki megmondhatja! Itt nem én vagyok a rossz, hanem te!
Csend lett, akkora csend, hogy visszhangzott tőle a szoba.
Nagyon mozdulatlanul ültem. Úgy éreztem magam, mint aki
légnyomást kapott.
James hangosan, dühösen kifújta a levegőt, és járkálni kezdett.
Nem nézett rám.
Észrevettem, hogy reszketek.
Rossz vagyok? – kérdeztem magamban.
Valóban rossz vagyok?
A fejemben egy hangocska azt mondta, ne legyek nevetséges. Már
elég messzire mentünk. Kapaszkodjam abba, amiről tudom, hogy
igaz. James csalt meg engem. Nem én őt. Nem kényszerítettem, hogy
csaljon meg. Magától döntött így. Nekem azt mondta, hogy
úgyszólván lehetetlen velem élni, de mindenki másnak azt
bizonygatta, menynyire szeret.
James engem akar hibáztatni az ö viszonyáért.
Ahogy ott ültem, egyszer csak kigyúlt egy fényes lámpa szédülő
fejemben, és megláttam valamit, ami korábban elkerülte a
figyelmemet. James nem akarta bevallani, nem akarja bevallani,
hogy ő a hibás. Nem bírja tudomásul venni, hogy ő lépett félre. Jó,
tudja, hogy megtette – Denise emlékét nem olyan könnyű kitörölni –,
de nem akarja, hogy neki róják fel.
Eltelt egy kis idő. Harapni lehetett a feszültséget.
James reakciójából megértettem, nem fogja bevallani, egymillió
év múlva sem fogja bevallani, hogy nekem hazudott, és George-nak
mondott igazat.
Én pedig George-nak hittem. Bizonyosra vettem, hogy semmit
sem talált ki – minden mást leszámítva túlságosan buta hozzá. Abban
is bizonyos voltam, hogy James egy pillanatig sem gondolta, hogy
amit George-nak mondott, visszajut hozzám. Azt hitte, nyugodtan
meggyónhatja George-nak, mennyire szeret, miközben nekem azt
mondta, hogy nehéz dolog szeretni egy magamfajta önző, rossz
természetű némbert. Tudtam, hogy mindenféle bizonytalanságot
gyűlöl. Még a munkájában is gyűlölte a sebezhetőséget. Mindenütt ő
akart parancsolni, és velem szemben is fölényben akarta érezni
magát.
Még mindig tisztázni akartam a George/Claire-sztorik
ellentmondását, de ezúttal más megközelítéssel próbálkoztam.
Szívesen közöltem volna Jamesszel, hogy húzzon a jó büdös francba,
hogy felelőtlen, éretlen, érzelmi nyomorék, egy gyerek is láthatja,
hogy manipulálni próbál. Viszont nyilvánvaló volt, hogy fél. Vagy
össze van zavarodva.
Hátha szüksége van valakire, aki hangot adhat a félelmeinek, mert
ő retteg megtenni. Talán megnyugtathatnám.
Még egy próbálkozást megér.
– James – kezdtem szelíden –, nem kell szégyellni, ha szeretsz.
Nem a gyengeség jele, ha szeretünk valakit, és néha
elbizonytalanodunk. Emberi dolog. Nincs benne semmi rossz. Ha
George-nak azt mondtad, hogy nagyon szeretsz, nem kell letagadnod
előttem. Nem fogom fegyverként használni ellened. Amikor
Dublinba jöttél, akkor is fölösleges volt eljátszanod, hogy látni se
bírsz. Az ég áldjon meg, senki sem fog pálcát törni fölötted azért,
mert szereted a feleségedet! Ami a viszonyodat illeti, tévedtél.
(Rendkívül nehéz volt kimondani, nekem elhihetik, de kimondtam.)
Senki sem tökéletes. Mindenki tévedhet. Tudod, hogy velem őszinte
lehetsz. Nem kell önvédelemből színészkedned. Szépen tisztázhatjuk,
és lehet egy normális házasságunk.
Befejeztem. Elfáradtam.
Szünet. Lélegezni is alig mertem. James némán ült, a padlót nézte.
Most dől el minden.
– Claire – szólalt meg végül.
– Igen? – Feszült és rémült voltam.
– Nem tudom, mi ez a lélektani halandzsa, amit most
összehordtak de én egy kukkot se értek belőle – mondta.
Hát kész. Vesztettem.
– Nem látom, mi itt a probléma – folytatta. – Sose mondtam, hogy
nem szeretlek. Annyit mondtam, meg kell változnod ahhoz, hogy
együtt élhessünk. Azt mondtam, fel kell nőnöd. Azt mondtam,
annyira nem vagy tekintettel másokra...
– Tudom, mit mondtál, James! – szakítottam félbe. Le akartam
állítani, mielőtt leadná az egész beszédet. Olyan volt a hangja,
mintha írott szöveget olvasna. Vagy mintha robot lenne, amit ezekre
a szavakra programoztak: ha megnyomjuk a gombot, leáll.
Részemről nekem elegem volt.
Nagyon köszönöm, de nekem nem kell több megalázás. Nem
nyelem le a haragomat többé. Egy falattal se ment volna le több a
torkomon. Pedig finom volt. Próbálták már?
A legjobb teljesítményemet nyújtottam. Nem volt elég jó. De én
ugyan nem csinálom tovább. Egyszerűen nem éri meg.
– Jó – mondtam.
– Jó? – csodálkozott.
– Igen, jó – hagytam rá.
– Akkor rendben – mondta atyás önteltséggel. – De komolyan
beszélsz? Nem szeretném, hogy átlag két hónaponként előhozakodj
vele, és a fejemhez vágd.
– Nem fogom – mondtam kurtán.
A szükségesnél jóval nagyobb zörgéssel és körülményességgel
szedtem össze a táskámat meg az újságomat. Felálltam, belebújtam a
kabátomba.
– Mit csinálsz? – kérdezte látható értetlenséggel. Meglepett,
ártatlan arcot vágtam.
– Mit gondolsz, mit?
– Nem tudom – felelte.
– Akkor jobb, ha én mondom meg, ugye? – kérdeztem halkan.
– Izé... nos, igen... – felelte. Borzongató élvezet volt hallani a
hangjában a szorongást.
– Elmegyek – mondtam.
– Elmész? – rikoltotta. – Mi az ördögnek mész el? Épp most
tisztáztunk mindent.
Aztán kacagni kezdett a megkönnyebbüléstől:
– Jaj istenem, elnézést... mondta. – Egy pillanatra... -A fejét
csóválta, hogy milyen oktondi. – Hát persze hogy vissza kell
menned, hiszen el kell hoznod a holmidat és Kate-et. Bár bevallom,
voltak olyan reményeim, hogy maradsz éjszakára, és... khrm... újra
megismerkedhetünk. Oda se neki. Azt a néhány napot már csak
kibírjuk. Tehát akkor hány óra tájban várjalak kedden?
– Jaj, James! – mímeltem egy szánakozó kis kacajt. – Nem fogtad
fel, ugye?
– Mit kellett volna felfognom? – kérdezte óvatosan.
– Nem jövök se kedden, se máskor – magyaráztam kedvesen.
– Az istenit, most meg mi van? – bődült el. – Tisztáztunk mindent,
erre te...
– Nem, James – szakítottam félbe fagyosan. – Nem tisztáztunk
semmit. Az égvilágon semmit. Lehet, hogy te tisztáztál valamit... a jó
fiús énképed olyan, mint a patyolat... de én nem.
– Akkor miről beszéltünk az eltelt órában? – kérdezte harciasan.
– Pontosan – mondtam.
– Hogy? – vakkantotta, és úgy nézett rám, mintha kissé
meghibbantam volna.
– Azt mondtam: „pontosan”. Egyáltalán mi a fenéről beszéltünk?
Mert akár a falnak is beszélhettem volna, amennyi hasznom volt
belőle.
– Á, szóval megint kezdjük elölről? – kérdezte undokul. – Semmi
sem érdekel saját magadon meg az érzéseiden kívül, és...
Ennyi!
– Pofa be! – parancsoltam a vártnál jóval erőteljesebb hangon.
Annyira megdöbbent, hogy csakugyan befogta.
– Nekem te ne süketelj többet arról, hogy micsoda szörnyeteg
vagyok! – ordítottam. – Nem én basztam mással, hanem te! És olyan
éretlen meg önző vagy, hogy nem tudod vállalni érte a felelősséget,
és elviselni a kritikát!
– Én vagyok éretlen és önző? – hüledezett. – Én? – mutatott a
mellére drámai hitetlenkedéssel. – Én?! Szerintem te összezavarsz
valamit!
 – Francokat zavarok össze! – ordítottam. – Tudom, hogy nem
vagyok tökéletes! De én legalább képes vagyok beismerni!
– Akkor miért nem ismered el, hogy önzőn és tapintatlanul
viselkedtél a házasságunk alatt? – kérdezte diadalmasan.
– Mert nem igaz! – mondtam. – Tudtam, hogy nem igaz, de
szerettelek, a kedvedben akartam járni, tehát bebeszéltem
magamnak, hogy igaz. Azt hittem, ha megjavulok, akkor
megjavíthatom a házasságunkat is. Pedig nem volt velem semmi baj.
Csak te manipuláltál!
– Hogy merészelsz? – kérdezte a haragtól vörösen. – Azok után,
amiket érted tettem! Tökéletes férjed voltam!
– James – mondtam dermesztőn –, nem kétséges, hogy nagyon jó
voltál hozzám évekig. Úgy vélem, ha visszatekintesz, láthatod, hogy
ez kölcsönös volt. Szerettük egymást, hozzátartozott az egyezséghez.
De úgy látszik, te hinni kezdtél a saját reklámodnak. Az nem volt jó,
hogy megcsaltál egy másik nővel. Az igazolhatatlan. – Szünet.
Jamesnek most az egyszer nem volt raktáron méltatlankodó válasza.
– De – folytattam – nem te vagy az első, aki helytelenül viselkedik,
aki megbotlik. Ettől nem dől össze ez a rohadt világ. Túltehetnénk
magunkat rajta. De te mindenképpen makulátlannak és a fehérnél is
fehérebbnek akarsz látszani. Te döntöttél így. Az ajtóhoz indultam.
– Nem értem, miért mész el – mondta.
– Tudom – feleltem.
– Mondd meg, miért! – követelte.
– Nem.
– Mi a fenéért nem? – kérdezte.
– Mert próbálkoztam. Annyit próbálkoztam. Miért figyelnél rám
most, amikor eddig sem figyeltél? Több időt nem pazarolok rá. Nem
próbálkozom többé.
– Szeretlek – mondta halkan. A tetű.
Olyan volt a hangja, mintha szívből mondaná. Az ajkamba
haraptam. Ez most nem alkalmas idő a gyengeségre.
– Nem szeretsz – mondtam határozottan.
– De igen! – tiltakozott hangosan.
– De nem! – vágtam rá. – Ha szeretnél, nem csaltál volna meg!
– De...
– Továbbá – folytattam emelt hangon, mielőtt elölről kezdhette
volna a szónoklatát –, ha szeretnél, nem akarnál átváltoztatni valami
pucolt nyúllá, aki fél tőled. Ha szeretnél, nem próbáltál volna
manipulálni vagy fölém kerekedni. Legfőképpen pedig, ha szeretnél,
beismernéd, hogy hibás vagy! Ha szeretnél, felülemelkednél
magadon, a hiúságodon, és bocsánatot kérnél.
– De én szeretlek! – megpróbálta megragadni a kezem. – Hinned
kell nekem!
– Nem hiszek – mondtam, undorral lerázva magamról a kezét. –
Nem tudom, mit vagy kit szeretsz, de biztosan nem engem.
– De igen!
– Nem, James, nem szeretsz – mondtam tökéletes flegmával. –
Neked valami málé kell, akit ugráltathatsz. Miért nem mész vissza
Denise-hez?
– Nekem nem kell Denise, nekem te kellesz – mondta.
– Hát az baj – mondtam közömbösen. – Mert engem nem
kaphatsz meg.
Ez kissé sok volt neki. Olyan képet vágott, mint akit gyomron
rúgtak. Tudják, olyasfélét, amilyet én vágtam azon a napon,
amelyiken közölte, hogy elhagy.
Nem mintha olyan alantas dologra vágytam volna, mint a bosszú,
értik, ugye.
– És tudod, mi benne a legrosszabb? – kérdeztem.
– Mi? – kérdezte fehéren.
– Az, hogy elültetted bennem a kételyt. Hajlandó lettem volna
változtatni magamon, mássá lenni, csak a kedvedért. Sutba dobattad
velem az önbecsülésemet. Le akartad rombolni azt, aki vagyok. Én
pedig hagytam!
– A te érdekedben tettem – mondta, de meggyőződés nélkül.
Elkeskenyedő szemmel néztem rá.
– Jól gondold meg, mit mondasz ezután, te seggfej, mert lehet,
hogy az utolsó szavaid lesznek! – figyelmeztettem.
Ha ez lehetséges, még jobban elfehéredett, és keményen
összeszorította a száját.
– Soha többé nem hagyom, hogy basáskodjanak velem –
mondtam eltökélten. Szeretem azt hinni, hogy volt bennem valami
abból a svungbol, amellyel Scarlett O'Hara megtartotta az „Isten a
tanúm, soha nem akarok éhezni és fázni többé” beszédét. – Én
mindig hű leszek ahhoz, akinek magamat ismerem – folytattam. – Én
mindig én leszek, akár jó, akár rossz. És ha egy férfi, legyen az akár
Ashley is, megpróbál változtatni rajtam, úgy vágom ki, hogy
megjavítja a távrepülés világrekordját.
Jamesről tökéletesen lepergett a célzás az Elfújta a szélre. Nincs
ennek semmi fantáziája.
– Sose akartam basáskodni veled! – háborgott. .
– James, ezt a vitát lezártuk – mondtam. Kezdtem elfáradni.
– Jó, hagyjuk a múltat! – mondta sietve és aggodalmasan. – De
mit szólnál... hé! Mit szólnál, ha megígérném, hogy nem basáskodom
veled a jövőben?
Úgy beszélt, mint akinek most jutott eszébe a legújabb
világmegváltó ötlet. A kádjából anyaszült meztelen kiugró
Arkhimédész gátlásosnak és rezerváltnak tűnt volna hozzá képest.
Gúnyos szánalommal néztem rá.
– Hát persze hogy nem fogsz basáskodni velem a jövőben –
mondtam –, mert nem lesz alkalmad rá.
– Ezt nem mondhatod komolyan. Úgyis meggondolod magad.
– Nem gondolom meg – biztosítottam bádoghangú kis kacajjal.
 – De igen! – erősködött. – Úgyse állsz meg a lábadon nélkülem.
Attól félek, rosszul tette, hogy ezt mondta.
– Hová mész? – kérdezte indignálódva, amikor felkaptam a
táskámat.
– Haza – feleltem egyszerűen. Ha most indulok, még elkapom az
utolsó dublini gépet.
– Nem mehetsz el! – Felállt.
– Na, csak figyelj! – Bemutattam egy olyan pördülést, amilyenre a
tűsarkam különösen alkalmassá tett.
– Mi lesz a lakással? Mi lesz Kate-tel? – kérdezte. Igazán jó tudni,
mi a fontossági sorrendje. A lakás előbbre van a tabellán, mint Kate.
– Majd kereslek – ígértem, élvezettel visszhangozva a szavakat,
amelyeket ő mondott nekem azon a rettenetes napon a kórházban.
A kapuhoz indultam. James utánam futott az előszobába.
– Úgyis visszajössz! Úgyse állsz meg a lábadon nélkülem!
– Mondod te – vetettem oda. – De fölöslegesen koptatod a szádat.
Ezek voltak az utolsó szavaim, mielőtt betettem magam mögött az
ajtót.
Egészen a metróig sikerült megállnom sírás nélkül.
 Harmincötödik fejezet

Nem nagyon emlékszem, milyen volt az utazás a földalattin a

Heathrow-ra.
Összemosódott az egész.
Tudtam, hogy a helyes dolgot tettem. Legalábbis úgy gondoltam,
hogy helyesen cselekedtem. Csak az a bibi, hogy ez az élet, ahol nem
mutatja útjelző tábla a helyes döntést. Nem az van, hogy ha jó felé
fordulunk, örök boldogság vár ránk, ha meg rossz felé, akkor a
katasztrófa. Az igazi életben sokszor majdnem lehetetlen
megmondani, hogy kellene dönteni, mert néha – vagy gyakran –
egálban a nyereség és a veszteség.
Honnan tudhatnám, hogy helyesen jártam el? Bár odajött volna
valaki egy aranyserleggel vagy -éremmel, hogy megrázza a kezem,
hátba veregessen, és gratuláljon, amiért a megfelelő döntést hoztam!
Szerettem volna, ha az élet olyan, mint egy számítógépes játék.
Rosszul döntök, veszítek egy életet. Jól döntök, pontokat kapok.
Csak tudni szerettem volna! Csak biztos akartam lenni benne!
Folyamatosan listáztam az okokat, hogy miért nincs nekem jövőm
Jamesszel. James olyasvalakit akar, aki nem én vagyok. James nem
boldog velem így, amilyen vagyok. Én pedig nem lennék boldog, ha
megváltoznék, csak azért, hogy James boldog legyen. És
boldogtalanná tesz James szentségi komplexusa. Ha visszafogadnám,
James boldog lenne, mert azt gondolná, hogy megbocsátottam
mindent, amit tett. Mint ahogy magának is megbocsátott mindent. Ez
valószínűleg azt jelentené, hogy új és feljavított házasságunk első
veszekedésétől megint felszakadnának a sebek. James beképzelt,
szemforgató, engem felületesnek és éretlennek tart. Biztosan így a
legjobb, hogy a házasságunknak most már valóban vége. Csak az
volt, hogy még mindig maradt egy kis hely a kételynek.
 Tudják, olyanokon töprengtem, hogy ha szeretetre méltóbb, ha
keményebb, ha kezesebb, ha erőszakosabb, ha türelmesebb, ha
szelídebb, ha jóságosabb, ha undokabb, ha kegyetlenebb, ha
eltökéltebb vagyok, ha többször befogom a számat, megmenthettem
volna-e vajon a házasságomat?
Ilyen gondolatokkal marcangoltam magam.
Mert mindent összevetve én voltam az, aki meghozta a döntést.
Én mondtam ki, hogy ez a házasság nem működőképes többé.
Tudtam, tudtam, hogy James nem engedett sok választást, sok
lehetőséget, de akkor is én húztam meg a ravaszt.
Olyan lelkifurdalásom volt!
Aztán azt mondtam magamnak, hogy ne legyek szamár; az, amit
James kínált, annyit ér, mint döglött lovon a patkó. Kamu volt az,
nem kapcsolat, mindenben James diktált volna, nem tartott volna egy
hétig. És ha tovább tart, az én boldogtalanságom lett volna az ára.
Pirruszi győzelem lett volna.
Így jártak körbe-körbe a gondolataim, miközben rázattam
magamat a földalattin.
Istenem, de utáltam ezt a felnőttséget! Utáltam, hogy vaktában
kell döntéseket hoznom. Olyan világot akartam, amelyben
olvashatóan fel van cédulázva, ki a jó fiú, ki a rossz. Amelyben
tüstént rázendít a baljóslatú zene, mihelyt színre lép a rossz fiú, hogy
véletlenül se lehessen összetéveszteni.
Amelyben felkérnek, hogy válasszak, az illatos kertben akarok-e
játszani a gyönyörű királylánnyal, vagy inkább a büdös veremben
egyen meg a rém? Nem éppen nehéz választás, ugye? Nem igényel
túlzott vívódást, nem lesz oda tőle az éjszakai álom.
Áldozatnak lenni nem valami jó, de a kutya mindenségit, legalább
megkímél egy csomó zűrzavartól. Az ember legalább tudhatja, hogy
igaza van.
Meg, gondolom, csalódott is voltam. Nagyon csalódott. Valaha
szerettem Jamest. Hogy most szeretem-e, azt már nem tudtam. Vagy
ha szerettem is, nem úgy, mint régen. De a kibékülés akkor is jobb
lett volna a háborúságnál. Mármint egy igazi kibékülés, nem pedig
egy értelmetlen kompromisszum.
És szomorú voltam. Aztán dühös lettem. Aztán bűntudatom lett.
Aztán megint elszomorodtam. Rohadt egy lidércnyomás volt!
Egy dolog mentett meg a totális kiborulástól: a tudat, hogy semmi
se állna az utamba, ha vissza akarnék térni Jameshez. Akár ebben a
percben leszállhatnék a vonatról, átvághatnék a peronon, egyenesen
visszamehetnék a lakásba, és megmondhatnám, hogy nem volt
igazam, próbáljuk meg újra.
De nem tettem.
És ez azért jelentett valamit, még ebben a bávatag, összezavart,
kóválygó, zaklatott állapotban is.
Ha igazán szeretném, ha igazán vele akarnék élni, akkor
visszamennék.
Aztán ismét eljönnék.
A Heathrow sokkal nyugodtabb volt. Sokkal csendesebb. Mint a
januári leértékelés első napjaiban. Üdítő volt.
Csaknem üres gépen utaztam haza Dublinba.
Egész széksor állt a rendelkezésemre, úgyhogy ha rám jött,
diszkrét kényelemben sírhattam és szipoghattam.
Felkeltettem a légikísérők kíváncsiságát.
Többször rajtakaptam őket, amint kis csoportokba verődve,
aggodalmasan mustrálnak.
Valószínűleg azt gondolták, hogy most voltam abortuszon.
Dublinban esett, mikor megérkeztem. A leszállópálya síkosán
fénylett a sötétségben. Az érkezési csarnok kihalt, szexi tűsarkam
visszhangosan kopogott, amikor elsiettem az elnémult szállítószalag
mellett.
Senkinek se mondtam, hogy visszajövök, így senki se várt.
 Senki sem várt senkire.
Egy magányos hordárt láttam. Buzgón magyarázta egy fejvesztett
embernek, hogy egy járatról lekésni szerencsétlenség, de kettőről
lekésni hanyagság.
Végigkopogtam a bezárt butikok, a sötétbe borult pénzváltók, az
üres autókölcsönző pultok mellett, és megérkeztem az eső áztatta
kapuhoz.
Egyetlen taxi várakozott a lucskos éjszakában. A sofőr újságot
olvasott.
Úgy festett, mint aki napok óta várakozik.
Meglepő csendben fuvarozott haza. Kizárólag az ablaktörlők
suhogását és az autó tetején doboló esőt lehetett hallani.
Keresztülhajtottunk az alvó elővárosokon, és egy idő után
megérkeztünk az otthonomhoz. Sötét volt a házban. Udvariasan
megköszöntem a fuvart. Udvariasan megköszönte a pénzt, amit
átnyújtottam. Elköszöntünk.
Tiz perccel múlt éjjel egy.
Halkan besurrantam, hogy ne zavarjak föl senkit.
Fájdalom, nem tapintatból, hanem hogy ne kelljen válaszolnom az
elkerülhetetlen kérdésekre.
Kate után vágytam, de nem volt a szobámban.
Anyu kétségtelenül úgy gondolta, hogy nem jövök haza, és átvitte
magukhoz a kosarat.
De úgy szerettem volna magamhoz ölelni! Annyira hiányzott!
Lábujjhegyen beosontam anyu szobájába Kate-ért, és borzasztóan
igyekeztem, hogy ne ébresszem fel anyut.
Sikeresen elemeltem a gyereket, aztán kimerülten belerogytam az
ágyba, és Kate-tel a karomban elaludtam.
 Harminchatodik fejezet

Amikor reggel felébredtem, icipicivel jobban éreztem magam.

Nem épültem fel, nem gyógyultam meg, semmi ilyesmi, de
felkészültebb voltam. Jobban felkészültem a várakozásra, ami ahhoz
kell, hogy jobb legyen az élet, és elmúljon a kin.
Ha már egyszer úgy döntöttem, hogy otthagyom Jamest,
„adjuramisten, de mindjárt” lévén azonnal istenien akartam érezni
magam. Azt akartam, hogy azonnal hulljanak türelmetlen ölembe
elhatározásom gyümölcsei.
Azonnal szabadulni akartam régi énem sallangjaitól. Az utolsó
szemig ki akartam rázni magamból a James iránti érzéseimet, a
kételyt, a habozást. Azonnali, csodás átváltozást követeltem. Azt
akartam, hogy az Interperszonális Tündér legyintsen meg
varázspálcájával, hintsen meg a gyógyulás villódzó porával, amitől
tüstént elfelejtek mindent, amit egykor éreztem James iránt. Még azt
is elfelejtem, hogy létezik.
Ám nincsen mágikus gyógymód, és az Interperszonális Tündér
sem létezik. Réges-rég rájöttem.
Ezen a magam erejéből kell átjutnom. Beláttam, hogy türelmesnek
kell lennem. Az idő majd megmondja, hogy helyesen döntöttem-e.
Még mindig nem tudtam, jól tettem-e, hogy otthagytam Jamest.
De ha vele maradok, akkor vitathatatlanul rosszul választok.
Ezt fejtsék meg, ha tudják!
És ha megfejtették, lennének olyan jók elmagyarázni nekem?
James reggel nyolckor telefonált. Nem voltam hajlandó beszélni
vele. Aztán háromnegyed kilenc előtt öt perccel. Dettó. Aztán tíz
perccel kilenc után. Még egyszer dettó. Aztán jött egy nem várt
viharszünet majdnem tizenegyig, amikor is három hívás érkezett
gyors egymásutánban. Dettó, dettó és dettó. Negyed egykor megint
volt egy. Dettó. Egy előtt öt perccel, egy után öt perccel, negyed
kettő után öt perccel hívás, hívás, hívás. Dettó stb. A délután
túlnyomó részében egyenletesen sorjáztak az olyan harminc-
egynéhány perces időközökkel elválasztott hívások. Hat körül megint
volt egy halmaz. Dettó, mint fent.
Anyu daliásan kezelte a telefont egész nap. Meg kell mondanom,
hogy válsághelyzetben az anyám megéri Mars csokiban a súlyát.
Negyed hét után öt perccel hazajött a munkából apu.
Háromnegyed hét előtt öt perccel berontott a szobába, ahol Kate
társaságában a lakás papírjait tanulmányoztam, és rám ordított:
– Claire, a szentségedet! Azonnal mész, és beszélsz vele!
– Nincs miről beszélnünk – feleltem mézédesen.
– Nem érdekel! – bömbölte apu. – Ami sok, az sok! És a férjed
megfenyegetett, hogy éjszaka is telefonálni fog, addig, amíg nem
vagy hajlandó beszélni vele!
– Tegyétek mellé a kagylót – javasoltam, és újra elmerültem a
lakás papírjai közt.
– Nem lehet, Claire! – dühöngött. – Helen folyton visszateszi a
rohadékot!
– Miért az én társasági életem szenvedje meg, hogy egy
eszelőshöz mentél feleségül? – huhogta valahonnan kintről Helen.
– Kérlek, Claire! – könyörgött apu.
– Na jó – sóhajtottam. Letettem a jegyzeteléshez használt tollat.
– Mit akarsz, James? – kérdeztem a kagylótól.
– Claire – felelte barátságtalanul –, megjött már az eszed?
– Nem tudok róla, hogy elment volna – feleltem udvariasan.
Elengedte a füle mellett.
– Csöngetek egész álló nap, erre anyád azt mondja, hogy nem
akarsz beszélni velem! – Fel volt háborodva.
– Így is van – feleltem barátságosan.
– De beszélnünk kell! – erősködött.
 – Nem kell – mondtam.
– Claire, szeretlek! – mondta indulatosan. – Ezt tisztáznunk kell!
– James – feleltem hidegen –, nem lesz tisztázás. Tisztáztunk
annyit, amennyit tisztázhattunk, és elérkeztünk az út végére. Te azt
gondolod, hogy igazad van. Én azt gondolom, hogy nincs igazad, és
se több időt, se több erőt nem vagyok hajlandó elpazarolni erre a
kötélhúzásra, hogy hátha valamelyikünk meggondolja magát.
Minden jót kívánok neked, és remélem, hogy megmaradhatunk
civilizált keretek között, elsősorban Kate érdekében, de tényleg nincs
már mit megbeszélnünk.
– Mi történt veled, Claire? – kérdezte döbbenten. – Te nem ilyen
voltál. Nagyon megváltoztál. Annyira megkeményedtél.
– Ja, nem mondtam volna? – vetettem oda hanyagul. -A férjemnek
viszonya volt valakivel. Ez elég mély nyomot hagyott rajtam.
– Nagyon vicces, Claire! – mondta.
– Nem, James – helyesbítettem. – Egyáltalán nem volt vicces.
– Nézd! – Kezdett ingerült lenni. – így nem jutunk sehova!
– Nekem úgy is jó – mondtam. – Mivel nem is akarok.
– Nagyon szellemes, Claire! Nagyon mulatságos! – mondta
undokul.
– Köszönöm – feleltem sziruposan.
– Figyelj rám. – Hirtelen roppant hivatalos és még a szokásosnál
is fontoskodóbb lett. Szinte hallottam a háttérből a papírok zörgését.
-- Van... ehm... izé... volna egy javaslatom.
– Igen? – kérdeztem.
– Igen – felelte. – Claire, én tényleg szeretlek, és nem akarom,
hogy szakítsunk, így ha ettől jobban érzed magad, hajlandó vagyok,
izé... khrm... egy engedményre.
– Mire? – kérdeztem. Érdektelenül. Figyelmetlenül. Megrendítő
felismerés volt, hogy semmit, egyáltalán semmit se tud mondani,
amivel javíthatna a kettőnk dolgán.
 Már nem szerettem.
Nem tudtam, mikor és miért szerettem ki belőle.
Csak kiszerettem.
James tovább beszélt. Megpróbáltam összpontosítani arra, amit
mond.
– Hajlandó vagyok eltekinteni attól, hogy megváltozz, ha vissza
akarsz jönni hozzám – mondta. – Nyilvánvalóan nagyon sérelmesnek
találod, hogy céltudatosabban kellene törekedned a tapintatosságra, a
felnőttségre és az... izé... khrm... a többi dologra, amelyekről szó volt
közöttünk. Tehát ha kivered a fejedből ezt az ötletet, hogy elválunk,
elvisellek olyannak is, amilyen régen voltál. Tulajdonképpen nem is
voltál olyan rossz – tette hozzá kelletlenül.
Végigvágott rajtam a düh. Egy percre elfelejtettem, hogy már nem
fontos nekem ez az ember. Ezt a ripőkséget! Ezt a pofátlanságot!
Alig hittem a fülemnek!
Ezt meg is mondtam.
– Örülsz? – kérdezte óvatosan.
– Örülök? Hogy örülök-e? – rikácsoltam. – Kurvára nem örülök!
Ez csak még jobban elront mindent!
– De miért? – nyüszített. – Hiszen éppen most mondtam, hogy
megbocsátok, és rendbe fogunk jönni.
Majdnem szétrobbantam, annyifélét akartam mondani egyszerre.
– Te bocsátasz meg? – hitetlenkedtem. – Te bocsátasz meg
nekem? Nem, nem, nem, nem, nem, James, óriási tévedésben vagy.
Ha egyáltalán lenne megbocsátás, én bocsátanék meg neked. De nem
fogok!
– De várj már... – hebegte.
– És állítólag ezért kezdtél ki azzal a kövér tehénnel! Mert éretlen
és önző vagyok! Amit most egyik pillanatról a másikra hajlandó
vagy megbocsátani! Holott volt annyira fontos, hogy hűtlen légy
hozzám miatta! Döntsd el, James, hogy fontos-e vagy sem!
 – Fontos – felelte.
– Akkor viszont nem nézheted el – dühöngtem. – Ha annyira
fontos, hogy milyen legyek, miféle kapcsolat lesz az, amelyben nem
kell olyannak lennem?
– Na jó! – felelte kissé reményvesztetten. – Nem fontos.
– Ha meg nem fontos, akkor miért kellett félrelépned miatta egy
másik nővel? – diadalmaskodtam.
– Nem felejthetnénk el? – kérdezte. Hallottam a hangjában a
pánikot.
– Nem, James, nem felejthetnénk. Te képes lehetsz rá, de nekem
nem olyan könnyű.
– Claire! – könyörgött. – Megteszek mindent, amit akarsz!
– Gondolom, meg – mondtam szomorúan. – Gondolom, meg.
Nem akartam tovább torzsalkodni, vitatkozni és pörölni vele.
Belefáradtam.
– James, most leteszem – mondtam.
– Gondolkozol majd azon, amit mondtam? – kérdezte.
– Gondolkozom – ígértem. – De ne legyenek reményeid.
– Ismerlek, Claire – mondta. – Meg fogod gondolni magad.
Nagyon jó lesz minden.
– Isten veled, James.
Korrekt voltam, és gondolkoztam azon, amit mondott. Tartoztam
vele Kate-nek.
Úgy pattogtak a fejemben a békülés mellett és ellen szóló érvek,
mint a teniszlabdák.
De az egyetlen, amit nem hagyhattam figyelmen kívül, amiből
nem dumálhattam ki magam, az egyetlen, aminek ellenkezőjéről nem
győzhettem meg magam, az volt, hogy már nem érdekelt James.
Illetve érdekelt. Nem akartam, hogy valami szörnyűség történjék
vele. De már nem szerettem úgy, mint régen. Bár tudnám, mi okozta!
Annyi oka lehet. Viszonya volt egy másik nővel – akármennyire
szeretné is, hogy elnézzem neki. Ez eléggé lerombolhatta a belé
vetett hitemet. És hogy én vállaljam érte a felelősséget – hát ez sem
tett túl boldoggá. Vagy mert nem volt annyira férfi, hogy vállalja,
amit elkövetett, és bocsánatot kérjen érte? Ez kiirtott belőlem minden
tiszteletet, ami esetleg még maradt bennem iránta. Még most se volt
hajlandó beismerni, hogy ő a hibás. Noha már engedett a velem
szemben támasztott követeléseiből, még mindig úgy állította be,
mintha ő tenne nekem szívességet.
Elárult, és ezt azzal tetézte, hogy idiótának nézett.
Vagy csak elment a kedvem az alacsony férfiaktól.
Azt az egyet tudtam, hogy ami meghalt, az meghalt. Senki sem
támaszthatja fel a szerelmet, ha egyszer kilehelte a lelkét.
Két nappal később felhívtam Jamest, és megmondtam, hogy nem
lesz békülés.
– Neked fontosabb a büszkeséged – mondta, mintha előre
betanulta volna a választ.
– Nem – mondtam fáradtan.
– Engem akarsz büntetni – folytatta.
– Nem – hazudtam. (Pedig milyen finom, hogy fordult a kocka!)
– Várhatok – ígérte.
– Kérlek, ne tedd – vágtam rá.
– Szeretlek – súgta.
– Isten veled – mondtam.
James továbbra is telefonált, naponta úgy kétszer-háromszor.
Ellenőrzött, érdeklődött, meggondoltam-e már magam, vagy ahogy ő
fogalmazott, megjött-e már az eszem.
Barátságos voltam vele. Nem érdekelt a nyomora. Azt mondta,
hiányzom. Gondolom, hiányoztam is.
Bosszantott a telefonálgatása. Nehezen hittem el, hogy alig három
hónapja még gyilkolni tudtam volna egy hívásáért. Most sokkal
hihetőbbnek tűnt, hogy akkor gyilkolok meg valakit, ha nem
maradnak abba a hívások.
Aztán elmúlt a bosszúságom, és csak búsultam.
Az élet igen sajátos képződmény.
 Harminchetedik fejezet

Nem állíthattam, hogy boldog vagyok. De nem voltam

szerencsétlen, sem olyan megsemmisült, mint amikor James
elhagyott.
Azt hiszem, lehiggadtam. Elfogadtam, hogy az életem soha többé
nem lesz olyan, mint volt, és olyan sem lesz, amilyennek terveztem.
A dolgok, amelyekben reménykedtem, sose következnek be. Nem
lesz négy gyerekem Jamestől. Nem öregszünk meg együtt. Noha
mindig fogadkoztam, hogy az én házasságom lesz az, ami
megmarad, ami sose bomlik fel, most különösebb szívfájdalom
nélkül tudomásul vettem, hogy felbomlott.
Persze hogy búsultam. Búsultam az idealista Claire-ért, aki olyan
nagy-nagy várakozásokkal ment feleségül Jameshez. Még Jamesért
is búsultam.
Komolyan, öregebbnek éreztem magam – de mennyivel! –, és
bölcsebbnek is.
Azt hiszem, a hosszú, rögös úton tanultam egy kis alázatot.
Oly kevés dolog fölött volt hatalmam. Még a magam életében is,
hát még a másokéban.
És ha azt hallottam valakitől, hogy „semmi sem történik ok
nélkül”, vagy „amikor Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy másikat”,
már nem volt olyan nehéz megállnom, hogy behúzzak neki egyet.
Illetve egyáltalán nem volt nehéz.
Már nem éreztem, hogy végképp vége az életemnek.
Talán visszafordíthatatlanul megváltozott, de nincs végképp vége.
A házasságom felbomlott, de volt egy gyönyörű kislányom. Volt
egy csodálatos családom, voltak nagyon jó barátaim és egy állásom,
ahova visszamehettem. Ki tudja, egy napon találkozhatom még egy
rendes emberrel, aki velem együtt elfogadja Kate-et is. Vagy ha elég
sokáig várok, Kate találkozik egy rendes emberrel, aki vele együtt
elfogad engem is. De addig nem teszek mást, mint élem az életem, és
ha betoppanna Mr. Tökély, szorítok helyet neki valahol.
Végigcsináltam az összes unalmas jogi dolgot, amik ősidők óta
esedékesek voltak. Hát az ősidőkben talán nem lettem volna képes
végigcsinálni őket. Talán akkor még nem készültem fel rájuk. Talán
most van itt a megfelelő idő.
Nem mintha számítana. Tény, hogy elvégezetlenül hagytam, most
pedig elvégeztem őket.
Ragaszkodtam hozzá, hogy Kate-et nálam helyezzék el. James azt
mondta, nem fogja ellenezni, ha korlátozás nélkül láthatja a lányát.
Ennek örültem, mert azt akartam, hogy Kate ismerje az apját.
Tisztában voltam vele, mekkora szerencse, hogy James ilyen
ésszerűen viselkedik, mert lehetett volna undok és gáncsoskodó is. El
kell ismernem, nem volt.
Megegyeztünk a lakáson is. Úgy határoztunk, hogy eladjuk. Amíg
el nem kel, James lakik benne.
Tulajdonképpen elég szörnyű volt. Egészen összetört, amikor
megkapta az iratokat az ügyvédemtől. Gondolom, akkor fogta fel
igazán, hogy vége.
– Csakugyan nem jössz vissza? – kérdezte szomorúan.
És noha én kezdtem az egészet, én akartam hogy így legyen,
magam is elszomorodtam.
Egy nyilallásnyi időre nagyon fájt. Bár ne így alakultak volna a
dolgok! Bár sose romlottak volna el!
De elromlottak.
Könnyben ázó kibékülések a huszonnegyedik órában csak a
giccsregényekben fordulnak elő. Az életben igen ritkák.
Ha pedig mégis, általában akkor következnek be, ha a felek
valamelyike vagy mindkét fél ivott.
Egy örökkévalóságig nem érdeklődtek a lakás iránt. Ennek
egyrészt örültem, mert gondolatnak is szörnyű volt, hogy egy idegen
éljen azon a helyen, amit én továbbra is az otthonomnak tekintettem.
Másrészt az idegeimre ment, mert igen szűken álltam pénz dolgában.
Biztosan James tehet róla. Nyilván lecsapott a lehetséges vevőkre, és
halálra untatta őket a jelzálog adómérséklő hatásával meg
hasonlókkal. A vevők vélhetőleg elaludtak, mire sor került volna a
hálószobára. De nem szabad ilyen komisznak lennem, mert James jót
akart.
Beszéltem a főnökömmel, és bejelentettem, hogy augusztus elején
ismét nyeregbe szállok. Ha eddig nem éreztem nyomorúságosan
magam, az emlékeztető, hogy vissza kell mennem dolgozni,
majdnem elég volt, hogy magam alá zuhanjak.
Talán nem a megfelelő munkakörben dolgozom, talán nem ég
bennem a hivatástudat, talán csak lusta dög vagyok. Akármi legyen
is a helyzet, nem tartozom a szerencsések közé (bár én inkább
morbidnak tartom őket), akik mámoros örömüket lelik a
munkájukban. Legjobb hangulatomban pénzkeresetnek tekintettem,
legrosszabb kedvemben földi pokolnak. Alig vártam a nyugdíjat.
Már csak harmincegy év. Hacsak nem vagyok olyan szerencsés,
hogy előbb halok meg.
Nem, ez csak vicc volt, becsszó!
Tehát öt hét múlva visszaülhetek az irodába. Adminisztrálhatok
megint napi hét órában, hetente öt napban, évenként negyvennyolc
héten át.
Jézusom!
Miért nem születtem én gazdagnak?
Bocs, bocs, tudom, hogy nem szabad panaszkodnom. Nekem
legalább van állásom. Csak úgy szerettem volna, ha lenne valaki, aki
eltartana engem és Kate-et. De ez csak ábránd. Még ha nem válok el,
akkor is vissza kellett volna mennem dolgozni. Csak erről a
dolgozásról eszembe jutott, milyen egyedül vagyok. Mennyi
felelősség nyomja a vállamat. Már nem magamért dolgozom, egy
kisgyerek is függ tőlem.
Tudtam, hogy James gondoskodni fog Kate-ről – ó, igen, de
mennyire tudtam! Jó drága ügyvédet fogadtam! Nem mintha James
bárminemű smucigságról vagy komiszságról tett volna tanúságot.
Nem akarom én kisebbíteni. De annak az időnek vége, amikor rúzsra,
képeslapra és szeszre költhettem az egész havi keresetemet. Örökre
vége.
A felnőttkor egyáltalán nem olyan, ahogy elhitették velünk.
Távolról sem. Most már késő, de nagyon bánom, hogy nem olvastam
el az apró betűs részt.
Kérem vissza a pénzemet! Csak már úgy elhasználtam a
nyavalyást, hogy úgyse fogják becserélni.
Találtam Londonban egy helyet, ahol lakhatok Kate-tel.
Illetve Judy talált.
Amíg Dublinban laktam, semmiképpen sem keresgélhettem
Londonban, hacsak nem akartam volna az államadóssággal felérő
összeget elkölteni ügynökökre.
Judy valamelyik barátja barátjának az egyik barátja júliustól
Norvégiában dolgozott, és nem akarta kilenc hónapig üresen hagyni
a lakását. A bérleti díj méltányos volt, a környék sem olyan szörnyű.
Judy látta a lakást, és biztosított róla, hogy van fedele, padlója, és
egy fala sem hiányzik. Aztán pedig lehazudta a csillagot az égről, és
azt mondta a barát barátja barátjának, hogy rendszerető, tiszta,
csendes és fizetőképes vagyok. Kétlem, hogy Kate-et említette.
Andrew – így hívták – felhívott a lelki nyugalma végett, nehogy
valami hibbant legyek, aki benzinnel locsolja és felgyújtja azt a drága
lakását, még mielőtt ő kiérne a reptérre.
A telefonban a legszendébb és legszolidabb formámat hoztam.
Hangsúlyoztam, hogy elveim szerint a tisztaság kéz a kézben jár a
jámborsággal, továbbá betörők és szemetelők esetében vissza kell
állítani a halálbüntetést.
– Nos, talán a nyilvános korbácsolás is megtenné. Beléjük verni
egy kis tisztességet – vélte.
– Hmmmm – feleltem diplomatikusan, mert nem tudhattam,
viccel-e.
Andrew elküldte a szerződést, én pedig küldtem neki mindenféle
ajánlólevelet, bankszámlakivonatot, és ami a legfontosabb, némi
pénzt. (Apu adta kölcsön – sose növök fel?)
A következő tíz napban részletesen megbeszéltük, mi a teendőm a
postájával. És hogy melyik szobanövényének kell vicceket
mesélnem. Minden héten vegyem föl a Patakpartot, és küldjem el
neki.
Ellátott mindenféle hasznos tanáccsal.
Figyelmeztetett, hogy az alatta lakó asszony bolond.
– Az jó – csúszott ki a számon óvatlanul. – Biztosan meg fogom
kedvelni.
– És be ne menjen a legközelebbi kínai büfébe! – figyelmeztetett.
– Lebuktak, mert egy német juhászt tároltak a hűtőben! A távolabbi
sokkal jobb.
– Kösz – mondtam.
– Használja el, ami a konyhaszekrényben és a bárszekrényben
maradt – ajánlotta fel.
– Kösz! – mondtam lelkesen.
– És ha valami elromlik – mondta testetlen hangja –,
haladéktalanul hívjon fel. Adok egy számot, amin elérhet.
– Kösz – ismételtem.
– Egész biztosan nagyon jól fogja érezni magát! – ígérte. –
Kedves, szellős lakás.
– Persze! – nyeltem egyet. – Kösz. – Igyekeztem nem gondolni a
saját kedves lakásomra, amit én tervezgettem, én rendeztem be, én
szépítgettem éveken át. De lesz még nekem lakásom, fogadkoztam.
Majd ha eljön az ideje.
Még rosszabbul éreztem magam, amikor eszembe jutott, hogy
„kedves, szellős lakásként” olyan ingatlant kínálnak az ügynökök,
amelyiknek minden ablaka be van törve.
Jaj istenem.
– Októberben kis időre visszajövök Londonba – mondta. –
Remélem, akkor találkozhatunk.
– Az remek lenne – mondtam.
Kedves pasas, gondoltam, miközben letettem a kagylót.
Ahhoz képest, hogy neonáci.
Vajon hogy nézhet ki?
 Harmincnyolcadik fejezet

Férfiak!
Hát igen, a férfiak. Előbb-utóbb elő kellett kerülniük. Nézzék,
tisztázni szeretnék valamit. Nekem nem tetszett ez az Andrew hapsi.
Épp csak kedvesnek tűnt a hangja alapján (leszámítva a
hajlandóságát a nyilvános korbácsoltatásra). Én pedig hivatalosan
egyedülálló nő voltam ismét, ezért gépiesen visszazökkentem
bizonyos gondolkodási kerékvágásba. Nem tehetek róla!
Kétségtelenül genetikai eredetű. Vagy hormonális.
Na szóval, csak kíváncsi voltam. Kinek ártok, ha ilyesmin
elmélkedem? Nem akarok a tettek mezejére lépni.
És azt se jelenti, hogy ágyba bújom az első férfival, aki szemet vet
rám.
Ha ennyire odáig lennék a férfiakért, megmaradtam volna James
mellett, nem?
Bár tudom, azok után, ahogy Adammel viselkedtem, jó esélyem
van rá, hogy nem hisznek nekem.
Oké, jól van, nem kell hinniük, de Adam kivétel volt.
Tehát mint hallották, Adamnek barátnője és gyereke van. Ehhez
mit szólnak? Jó kis szenzáció, mi?
Egyébként számítani lehetett rá. Mindig érezni lehetett, hogy több
van Adamben, mint amennyi látható. De azt vártam, hogy a Szörnyű
Titok inkább olyasmi lesz, mint a narkózás vagy egy rövidebb
szabadságvesztés, szóval, ami egy kicsit bűnösebb és
boszorkányosabb. Bizonyosan nem képzeltem el Adamet
családapaként.
Sokkoló volt. Odáig is elmennék, hogy kellemetlenül sokkolónak
nevezzem. De amikor Helen közölte a hírt, nem tudtam teljes
figyelmemet és felháborodásomat
 Adamnek szentelni. Némileg megzavart, hogy éppen úton voltam
a londoni géphez, házasságom lezárása és hasonlók végett. Nem,
kimondottan nem volt jó hír, de akkor túlságosan elfoglalt voltam
ahhoz, hogy farkasszemet nézzek vele, és megállapítsam, mit érzek.
A következő hetekben megpróbáltam nem gondolni rá.
Hiszen borzalmasan sok dolgot kellett elintéznem, nem
pazarolhattam az időmet álmodozásra. Különben Adammel
befejeztük, mielőtt tudomást szereztem volna a babáról, úgyhogy
semmit se nyerhettem azzal, ha gondolok rá. Adam elmúlt.
Hogy teljesen őszinte legyek, nem szerettem Adamre gondolni.
Nem tett boldoggá. Fájt. Ha véletlenül betévedt a fejembe, öt
másodpercig se húzta, mint a hajóról kiesett tengerész az Északi-sark
jeges vizeiben. Visítani kezdett a riasztócsengő, és két drabális
biztonsági őr már loholt is, hogy extra sebességgel kipaterolja.
Ha eszembe jutott, szerencsére mindig volt a kezem ügyében egy
irtózatosan bonyolult és unalmas jogi irat, amiben elmerülhettem.
És Helen is sokat volt otthon. A vizsgáira készült és örökösen
zargatott; rengeteget kérdezett, és dühösen lamentált, hogy az összes
tanárával le kell feküdnie, ha át akar menni. Szóval kiverte a
fejemből Adamet. Mindent kivert a fejemből, kivéve azokat a
fantáziafilmeket, amelyek állatian kegyetlen gyilkosságokat mutattak
lassítva.
De június volt, és váratlanul gyönyörűre fordult, megmelegedett
az idő. Néha, amikor Kate-tel kettesben lustálkodtam a hátsó kertben,
süttetve az arcomat, és amikor talán Jamesre kellett volna
gondolnom, az eszem véletlenül elkódorgott Adamhez; ilyenkor
emlékeztem, milyen kedves volt, és milyen szépnek éreztem magam
mellette.
Ezekben a percekben, amikor fellazult az éberségem,
megengedtem magamnak, hogy hiányoljam, és búsuljak, amiért
nincs ott. De csak egy percre. Nem szerettem, hogy hiányzik. Nem
nagyon szerettem gondolni rá.
Őszinte leszek, nem tetszett, amit Helentől hallottam. Nem olyan
újság volt, amitől repesett a szívem. Vagy bármely más belső
szervem. Nem mintha becsapottnak éreztem volna magam. Férjes
asszonyként aligha voltam abban a helyzetben, hogy kifogásokat
emeljek. És amennyire összerakhattam Helen zagyva
beszámolójából, bizonyos lehettem benne, hogy Adam már
elhidegült a barátnőjétől, amikor az a kis afférja volt velem.
Ha ugyan megérdemli az affér elnevezést.
Ha nem találnám olyan viszolyogtatónak, egyéjszakás kalandnak
nevezhetném, végül is az volt.
Azt hiszem, kicsit olyan, jaj, nem is tudom, sértett voltam.
Amilyen bolond vagyok, hízelgett a figyelem, amellyel Adam
elhalmozott. Nagyszerű volt, hogy ennyire kíván és csodál. Főleg
azok után, ami Jamesszel történt.
Most pedig úgy éreztem, hogy csak Kate miatt kívánt. Nem
mintha Kate-et kívánta volna, szó sincs ilyen beteg dologról. De
azért kívánt, mert anya voltam. Valószínűleg a barátnőjére
emlékeztettem. Nem tudom, mi volt a helyzet Adammel és a
barátnőjével, de ha a lány meglépett tőle a kicsivel, ez nagyon
fájhatott neki. Én talán csak afféle pótlék gyanánt szolgáltam.
És, és egy kicsit... gondolom, szégyenkeztem. Lázba hozott, hogy
Adam engem választott. De igazából nem is engem választott, hanem
a körülményeimet.
Ez fájt.
Butának éreztem magam, amiért elhittem, hogy egy ilyen isteni
férfit komolyan érdekelhet egy magamfajta, hétköznapi nő. Mi ütött
belém?
Kizárólag azt hozhatom fel a mentségemre, hogy nem voltam
magamnál. Sok mindenen mentem át, és a józan ész látogatásai
megritkultak.
 De ha már Adamnél tartunk, azt is bevallhatom, hogy dühös
voltam rá.
Nem nagyon. De azért egy kicsit igen. Pipás voltam, amiért az
érzelmeimmel játszott. Amiért különlegesnek hittem magam tőle,
holott nem vagyok az. Aztán az a kenetes beszéd, hogy miért megyek
vissza Jameshez! Nem volt joga hozzá, ha nem voltam fontos neki.
Azt a jogot ki kell érdemelni, hogy nekem lelkifurdalást
okozhassanak. Igazán meg kellene próbálnom, hogy ne mondjak le
róla olyan nagyvonalúan, ahogy szoktam.
Minél több idő telt el, minél többet bóbiskoltam a napfényes
kertben, úgy alakultak át az érzéseim. Kezdtem meglátni az érem
másik oldalát. Sőt kezdtem kimondottan metafizikus szemszögből
nézni, amire általában nem vagyok hajlamos.
Talán a túl sok napsütés tette.
Talán, gondoltam, megvolt annak is az oka, hogy Adamet
elküldték nekem. Olyan jól éreztem magam mellette. Annyira
helyreállította az önbizalmamat, hogy valószínűleg ettől volt erőm a
sarkamra állni Jamesszel szemben. A szentbeszéde talán még segített
is, hogy helyesen döntsek James ügyében.
Szép lenne, ha azt gondolhatnám, hogy Kate és az én
segítségemmel sikerült feldolgoznia a barátnőjétől és a kislányától
való elszakadás fájdalmát. Talán ettől jött rá, milyen fontosak neki,
függetlenül attól, hogy ő hagyta-e el őket, vagy azok hagyták-e el őt.
Olyan jó volt, ahogy elszivárgóit belőlem a fájdalom. Kezdtem
örülni, amiért ismerhettem Adamet. Úgy éreztem, valami különleges
okból találkoztunk egy kis időre. Kapcsolatunknak eleve rövid
életűnek kellett lennie. Szerettem arra gondolni, hogy
mindkettőnknek előnyére szolgált.
Lehet, hogy ez nem egyéb, mint egy nagy rakás misztikus,
babonás halandzsa. De normális állapotomban nem az a fajta vagyok,
aki intő jeleket, ómeneket, végzetszerűséget, okokat magyaráz bele
az eseményekbe. Épp ellenkezőleg. Mint említettem, mindig
kinevettem azokat, akik azt állítják, hogy semmi sem történik ok
nélkül. Persze nem olyan kíméletlenül, mint Helen, de időnként igen
messze álltam az elnézéstől. Ó, egzisztencializmus, Claire a neved!
Általában ilyesmit mondtam volna: „Adammel azért szexeltem,
mert mindkettőnknek kedvünk volt kefélni. Nem volt más oka.” De
nem bírtam ilyen cinikus lenni, akármilyen keményen iparkodtam is.
Ami természetesen aggasztó, de mit tehetek róla?
Viszont azzal járt, hogy egyre kellemesebb lett lustálkodni a hátsó
kertben. Ha Adamre gondoltam, már nem éreztem úgy, mintha kést
forgatnának a hasamban. Észre se vettem, mikor lopódzott belém ez
a békesség. Már nem volt szükségem rá, hogy cserbenhagyottnak,
becsapottnak, megalázottnak vagy szamárnak érezzem magamat. Az
is öröm, hogy ismerhettem Adamet abban a rövid időben, ami nekem
jutott. Talán jobb is így.
Tudják, hogy van ez. Néha találkozunk egy csodálatos emberrel.
De az csak rövid időre szól. Talán vakáción vagy vonaton vagy akár
a buszra váró sorban. És ők egy pillanatra megérintik az életünket, de
ez az érintés különleges. Ahelyett, hogy keseregnénk, mert nem
lehetünk velük tovább, vagy nincs alkalmunk alaposabban
megismerni őket, nem jobb-e örülni annak, hogy egyáltalán
találkoztunk?
Nagyon határozottan éreztem, hogy életemnek egy fejezete
lezárult. Készülődtem érzelmileg és ruházatilag a londoni
visszatérésre.
Csomagolni kezdtem a ruhákat. Lelkesen gyűjtögettem, és jó
szélesre vetettem ki a hálót. Végigjártam a ház összes szekrényét,
főleg a Helenét. Fiók nem maradt nyitatlanul, akasztó megnézetlenül.
Noha rendületlenül zsörtölődtem családom tagjaival, tudtam, hogy
rémes lesz itt hagyni őket. Főleg anyámtól lesz nehéz elszakadni.
Nem csak azért, mert olyan kényelmes itt tudni Kate mellett. Nem,
igazán, borzasztóan hiányozni fog. Olyan lesz, mint még egyszer
elhagyni az otthont. Sőt rosszabb, mert amikor hét éve először jöttem
el, ujjongtam, hogy megtehetem, nem távozhattam elég sebesen,
annyira sürgős volt kiélvezni újsütetű szabadságomat.
Most más volt. Hét évvel öregebb, fáradtabb lettem. Már nem lesz
újdonság, hogy magamnak kell vasalnom, magamnak kell fizetnem a
számlákat.
De vissza kellett mennem Londonba.
Végül is ott a munkahelyem. Dublinban nem nagyon törte rám az
ajtót senki, hogy állást ajánljon. Bár nem is kerestem, hogy
megmondjam az őszintét.
Ennél is fontosabb, hogy Kate apja Londonban van. Azt akartam,
hogy Kate sokat lássa Jamest, tudja, hogy van egy apja, aki szereti
(vagy mondjuk, biztosan megszereti, ha jobban megismeri), és úgy
nőjön fel, hogy van az életében egy férfi. Mert ha tőlem várja, hogy
szolgáljak egy apafigurával, akkor attól tartok, nem állhatok a
rendelkezésére. Egyszer talán majd találkozom egy másik férfival, de
nem tápláltam túlzott reményeket.
Ez a gondolat rögtön a felszínre dobott egy sor új aggályt. Mi lesz,
ha Kate nem fogja szeretni az új embert? Mi lesz, ha iszonyúan
féltékeny lesz rá, ha hisztizni fog, és elszökik hazulról? Jaj istenem!
Hát ezen egyelőre nem izgulok. Kicsit korai lenne, amikor épp
elég izgalomra ad okot a gondolat, hogy talán soha többé nem
találkozom megfelelő férfival.
Nem komolyan mondtam. Nem gyötrődtem azon, hogy talán soha
többé nem találkozom megfelelő férfival.
Csak egy kicsit nyugtalankodtam.
Úgy határoztam, hogy július tizenötödikén utazom vissza
Londonba. így lesz két hetünk, hogy hozzászokjunk az új
lakásomhoz, és keressek egy pesztrát, mielőtt dolgozni kezdek.
Aztán patinás szokásomhoz híven felfedeztem egy új sor
aggodalmaskodnivalót. Hogyan viselem majd gondját Kate-nek, ha
egyedül leszek? Nagyon rákaptam, hogy anyám mindig mellettem
van, és lehetséges okokkal szolgál, ha Kate túl sokat sír vagy eszik
vagy bukik vagy hasonlók.
– Bármikor telefonálhatsz – ajánlotta fel anyu.
– Kösz – mondtam könnyesen.
– Biztosra veszem, hogy nagyon szépen elboldogulsz majd –
folytatta.
– Tényleg? – kérdeztem elérzékenyülve. Bár már majdnem
harmincéves vagyok, anyám mellett még mindig úgy tudok
viselkedni, akár egy gyerek.
– Hát persze! – mondta. – Senki se tudja, mennyire erős, amíg
nem muszáj erősnek lennie.
– Nyilván igazad van – véltem.
– Igazam van – mondta határozottan. – No és te? Ahhoz képest,
amin keresztülmentél, nem is teljesítettél olyan rosszul.
– Lehet – kételkedtem.
– Így van – jelentette ki. – Jusson eszedbe, hogy ami nem öl meg,
az megerősít.
– Erősebb vagyok? – kérdeztem elhalón, a leggyerekesebb
hangomon.
– Jézusom! – mondta anyu. – Ha ilyen hangon beszélsz, kezdenek
kételyeim lenni.
– Ó! – mondtam csalódottan. Azt szerettem volna, ha kedves
hozzám, és elrajongja, hogy milyen csodálatos vagyok, hogy meg
tudok én birkózni mindennel.
– Claire – mondta –, nincs értelme engem kérdezgetned, hogy
erősebb vagy-e vagy sem. Ezt neked kell tudnod.
– Akkor erősebb vagyok! – feleltem harciasan.
– Helyes – mosolygott. – Jól jegyezd meg. Te mondtad. Nem én.
Az utazásom előtti szerdán kint voltam Annával és Kate-tel a
kertben. Még mindig tartott a szép idő. Anna, hogy is mondjam,
éppen két állás között volt, ezért az utóbbi hetet a kertben lebzseltük
át, ahol változatos bikinifelsőkre és levágott szárú farmerre vetkőzve
próbáltunk magunkra szedni egy kis barnaságot.
Én álltam győzelemre.
Könnyen barnulok, Anna viszont nem. Ezzel szemben Anna éteri
és kecses, így nagyon bájos volt bikiniben, én meg úgy festettem
mellette, mint egy tehén. Már nem voltam kövér, de Anna olyan
filigrán és törékeny, hogy irdatlannak éreztem magam mellette.
Szeretem, hogy magas vagyok, azt viszont nem, ha keletnémet
olimpikonnak kell éreznem magam.
Így hát, ha a bamulási háborúban győztem is, nagyjából fej fej
mellett haladtunk.
Amikor a géneket elosztották, Anna kapta a porcelánbaba-alakot,
én kaptam a sima, aranyos csillogása bőrt.
Anna karcsú lábat kapott. Én nem.
Én kaptam mellet, Anna nem.
A javak igazságos elosztása.
Felfigyeltünk a konyhaablakra. Anyu félrehúzta a függönyt,
hadonászott, és kopogtatott.
– Mit akar? – kérdezte Anna álmosan.
– Szerintem köszönni – mondtam, lomhán fölemelve fejem a
napozóágyról.
– Szia – mondtuk bágyadtan, és lanyhán integettünk. Anyu tovább
kopogtatott. Kézmozdulatai mintha türelmetlenebbek és
gorombábbak lettek volna.
– Te mész – mondtam Annának.
– Nem tehetem – mondta. – Te mész.
– Túl álmos vagyok – mondtam. – Neked kell menned.
– Nem, te mész – mondta, és behunyta a szemét. Anyu kirontott a
kertbe.
 – Claire, telefon! – mennydörögte. – És ha legközelebb
kopogtatok az ablakon, akkor bejössz! Nem azért csinálom, mert jót
tesz az egészségemnek!
– Bocs, anyu.
– Vigyázz Kate-re – szóltam oda Annának, miközben berohantam
a házba.
– Ühüm – dünnyögte.
– És kenjél rá még egy kis napolajat! – ordítottam vissza.
Keresztülbotladoztam a konyhán. A kert vakító fénye után alig
láttam a félhomályos házban. Felkaptam a kagylót.
– Halló – mondtam.
– Claire – mondta James.
– Ó, hello, James! – Mi az ördögöt akar? Ha nem azt akarja
közölni, hogy eladta a lakásunkat, akkor nem is beszélek vele.
– Hogy vagy, Claire? – kérdezte udvariasan.
– Jól – feleltem kurtán. Nem bántam volna, ha a tárgyra tér.
– Claire – szólt súlyos nyomatékkal –, valamit mondanom kell
neked.
– Hát akkor ne kímélj – biztattam kedélyesen.
– Claire, remélem, nem haragszol, de megismerkedtem valakivel.
– És most mit szeretnél, mit mondjak? Gratuláljak?
– Nem – felelte. – Arra nincs szükség. De úgy gondoltam, jobb,
ha közlöm veled, tekintve, hogy mekkora ügyet csináltál belőle
legutóbb.
Óriási önfegyelemmel nem csaptam le a kagylót.
– Köszönöm, James – nyögtem ki. – Ez nagyon figyelmes tőled.
Most, ha megbocsátasz, mennem kell.
– De hát semmit sem akarsz tudni róla? – türelmetlenkedett.
– Nem – válaszoltam.
– Nem haragszol? – kérdezte aggodalmasan.
– Nem! – nevettem.
 – Sokkal fiatalabb nálad – mondta undokul. – Csak huszonkét
éves.
– Az jó – feleltem elnézőn.
– Ritának hívják – közölte.
– Kedves név – mondtam.
– Biztosítási statisztikus! – folytatta kissé elkeseredetten.
– Hiszen az jó! – kiáltottam. – Mennyi közös témátok lehet!
– Mi a fene bajod van? – ordította.
– Nem tudom, miről beszélsz! – tiltakoztam.
– Miért viselkedsz úgy, mintha fütyülnél rá? – tajtékozta. – Most
közöltem veled, hogy van egy új barátnőm!
– Nyilván azért viselkedem úgy, mintha fütyülnék rá, mert tényleg
fütyülök rá. – Nem jutott eszembe jobb.
– Igaz is, James! – folytattam.
– Igen? – reménykedett.
– Kate jól van – tájékoztattam. – Nyilván csak figyelmetlenségből
felejtetted el megkérdezni. Most megyek. Örülök a jó hírnek. Örök
boldogságot, meg a többi. Szia. – Lecsaptam a kagylót.
Meddig mehet siralmasságban az ember? Mire számított? Hogy
zokogni kezdek, és könyörgök, hogy fogadjon vissza? Nem tanult
semmiből?
Visszamentem a kertbe, ahol Anna azóta ülő helyzetbe kanalazta
magát, és most Kate-tel játszott. Olyan gyönyörű volt! Mármint
Kate. Bár semmi kétség, Anna is bájos volt. De Kate még nála is
bajosabb. Kezdett kialakulni az egyénisége. Ha szóltunk hozzá,
gurgulázott, néha nevetett, és a szemünkbe nézett. Majdnem olyan
volt, mintha beszélgetnénk.
Bár pillanatnyilag nem nagyon nevetgélt. Pufók arcocskája
harsogó rózsaszínben fénylett a sárga napozókalap alatt, és olyan
képet vágott, mint akinek elege van a napfürdőzésből. „Melegem van
és unatkozom – üzente a tekintete. – És abból is elegem van, hogy
ezzel a süsüvel diskuráljak.”
– Ki volt az? – kérdezte Anna.
– James! – vágtam oda. Alig bírtam kimondani a nevét.
– Mi van vele? – kérdezte Anna.
– Új nője van – feleltem kurtán.
– Haragszol? – kérdezte félénken.
– Természetesen nem haragszom! – feleltem megbotránkozva.
– Akkor miért vagy ilyen harapós? – kérdezte Anna.
– Mert megzavart a napozásban! Felállított, megjáratott, csak
hogy ezt közölje! Nem bírom elhinni! Tényleg nem! Micsoda
seggfej!
No de kit érdekel James. Most Kate nyugtalanított.
– Biztos, hogy nem ég le? – aggodalmaskodtam. – Talán
magasabb fényvédő faktorú olajat kellett volna vásárolnom.
– Talán – hagyta rám Anna tétován –, de nem hinném, hogy
gyártanának magasabb faktorral.
Igazat mondott. Az olaj, amellyel vastagon bemázoltam Kate-et, a
legmagasabb fényvédő faktort tartalmazta, amit belekeverhet az
emberi tudomány. Túlzásba vinném az anyai gondoskodást? Nem
tehetek róla, én akkor is izgulok. Kate végül is csecsemő, és a bőre
nagyon vékony. Nem akartam kockáztatni.
– Beviszem – mondtam. – Csak a biztonság kedvéért.
– Nyugi – tanácsolta Anna.
– Nem, jobb lesz, ha beviszem! – makacskodtam. – Leéghet.
– Ne menj! – esdekelt Anna. – Kivel fogok beszélgetni? Ebben a
pillanatban hangokat hallottunk a konyhából, ahol, úgy tűnt, kisebb
felbolydulás támadt.
– Helen hazajött – tájékoztattam Annát. – Játszhatsz vele.
– Ne! – nyöszörgött Anna. – Egyfolytában beszél majd, hogy
öngyilkos lesz, ha megbukik, és hogy bírni fogja-e a gyomra, ha le
kell feküdnie Macauley professzorral, és mindenféle butaságot
kérdezget a régi Görögországról!... Hát honnan tudjak én a régi
Görögországról? – folytatta sebzetten és megszomorítottan. – Csak
mert hat hétig dolgoztam egy szantorini bárban, Helen ettől már azt
hiszi, hogy ismernem kell Zeuszt és az egész pereputtyot?
Sóhajtott, és összeszedte a holmiját.
– Azt hiszem, én is bemegyek veled.
De mielőtt megszökhetett volna, kirontott a kertbe Helen. Pici
farmerszoknyát, pólót viselt, a haját lófarokba kötötte, és gyönyörű
volt, mint rendesen.
Megtorpant, amikor meglátott bennünket, és belénk döfte szúrós
tekintetét.
– Hát csak nézd meg – mondta epésen. – Csak nézd meg ezt a két
szerencsés pulykát.
– Szia, Helen – mondta Anna gyanakodva.
– Lusta disznók, itt döglenek, és nem csinálnak semmit, miközben
nekem ki kell melózni a belemet a tanulásban! – folytatta acsarogva.
Beárnyékoltam a szemem, hogy jobban lássam dühös pofikáját.
És csak ekkor jöttem rá, hogy Helen nincs egyedül.
Vendéget hozott.
Hímneműt.
Magas, jóképű, hímnemű vendéget.
Egy isteni, kék szemű, sötét hajú, szögletes állú, magas, jóképű,
hímnemű vendéget, aki fehér pólót és kifakult farmert visel.
Aki lebarnult, amióta utoljára láttam.
Nem hittem, hogy még annál is szemrevalóbb lehet, de úgy
látszik, tévedtem.
A tetű!
– Szia, Adam – mondtam. Sírni lett volna kedvem.
– Szia, Claire – mondta udvariasan.
Visszafojtottam a lélegzetem, és vártam, hogy visszamenjen a
házba. Borzadva állapítottam meg, hogy nem megy.
 „A francba! – gondoltam rémülten. – Erre tart!” Helen és Adam
odajött a napozóágyak, a diétás kóla, a napolaj, a női magazinok és a
chips kis oázisához, amit én teremtettem Annával meg Kate-tel.
Adam ácsorgott egy darabig, toronyként magasodott Anna fölé és
fölém, akik a napozóágyon hasaltunk. Nem látszott valami
fesztelennek. Nyoma sem volt a szokott könnyed bájnak. Félszegnek
és kissé barátságtalannak tűnt.
A szívem dübörgött. Olyan borzasztó hátrányban éreztem
magamat! Jézus, miért nem figyelmeztetett Helen, hogy idehozza a
gyönyörű Adamet? Akkor föltehettem volna némi sminket, és
vehettem volna csinos bikinit. Mert amikor azt mondtam, hogy a
kertben levágott szárú sortot és kicsi fürdőruhafelsőt viseltem, ezen
egy pillanatra sem azt értettem, hogy olyan voltam, mint valamelyik
csinibaba a Baywatchból!. Egek ura, dehogy! Az ősrégi sortot egy
rém ronda, kőmosott farmerből állítottam elő, aminek elég
sajátságosan kurtítottam meg a szárát. Cseppet sem volt hízelgő, és
nagyon nagynak látszott benne a fenekem. És a bikinifelső már
elvesztette ruganyosságát, úgyhogy löttyedten lógott.
Ebből is látszik, mennyire nem azonos az élet a giccsregényekkel.
Ha azokban toppan be váratlanul a hős, a testápolótól illatozó hősnő
mintegy véletlenül pont akkor lép ki a zuhanyozóból, a fejére tekert
törülköző alól nyirkos huncutkák kandikálnak, és mindenestül olyan
üde, ártatlan és gyönyörű, hogy okádni kell tőle.
De a való életben mérget vehetnek rá, hogy a férfi, akit
kedvelnek/szeretnek/csípnek, akkor állít be váratlanul, amikor önök a
legpocsékabb formájukat hozzák. Legalábbis az én tapasztalataim ezt
igazolják. Önök talán lehetnek kicsivel szerencsésebbek.
Jaj, csak ne ácsorogna itt, és ne bámulna le rám! – gondoltam
idegesen.
– Adam, elállód a napot – mondtam, megpróbálva tréfára venni a
dolgot. – Ülj már le. – Leült. Döbbenetes, hogy ilyen megtermett,
szálas létére milyen kecsesen tud leülni. Bocs, ezt nem kellett volna
észrevennem. És bizonyosan nem kellett volna megjegyzést tennem
rá.
Adam rámosolygott Annára.
– Szia – mondta.
– Szia, Adam – sipegte Anna.
– Hogy vagy? – kérdezte Adam olyan hangon, mintha igazán
érdekelné.
Majdnem ordítottam: „Mit törődsz vele? És én?”
– Jól – felelte Anna, és félénken mosolygott.
– Jézusom! – motyogta Helen. „Siralmas vagy”, mondta a
szemével Annának.
Adam és Anna tovább dünnyögött egymásnak. Aztán Helen
engem tüntetett ki a figyelmével.
– Tűnés onnan – parancsolta, és megpróbált lelökni a
napozóágyról. – Most tettem le egy vizsgát. Muszáj pihennem.
– Jól van – tápászkodtam fel. – Úgyis menni akartam. Okvetlenül
tudatnom kellett vele, hogy nem ő kényszerített rá a napozóágy
átengedésére. A magam jószántából tettem.
Hatalmi játék.
De gyerekes voltam!
– Igen! – csatlakozott sietve a paradicsompiros arcú Anna. – Én is
megyek!
– Hogyhogy, hova mentek? – kérdezte Helen.
– Be – válaszoltam.
– Ő, szuper! – mondta. Komolyan be volt rágva. – Most tettem le
egy rohadt vizsgát, ma este be kell szednem az egész
antropológiajegyzetet, és ti még öt percet se vagytok hajlandók
velem tölteni, hogy dumálhassunk egyet, és kiengedjek!
– De Kate-nek túlságosan melege van – magyaráztam.
– Hát menjetek! – mondta sötéten. – Menjetek! Adamre nézett.
 – Akkor tíz perc múlva kezdjük. Oké?
– Oké – felelte ő.
– Mivel kezdjük? – kérdezte Helen.
– Mivel akarod kezdeni? – kérdezett vissza Adam. Ügyes válasz.
Jól megtanulta, hogy kell kezelni Helent.
– Talán a diszfunkcionális családokkal – mondta Helen. –
Tekintve, milyen sokat tudsz a témáról.
Komiszul nevetett.
– Helen! – botránkozott meg Anna.
– Mi van? – fújta föl magát Helen. – Csak vicceltem. Különben is,
Adam tényleg sokat tud, igaz?
– Azt hiszem, igen – felelte Adam udvariasan. Ebből elegem volt.
Felkaptam Kate-et, és elindultam a pázsiton (Pázsit! Röhej!). Több
mérföldnek éreztem azt a pár métert. Csak arra tudtam gondolni,
hogy Adam látja rendkívül kevéssé vonzó seggemet az iszonyú
sortban.
Végre megérkeztem a konyha biztonságába.
Észbe kaptam, hogy a kertben hagytam a képeslapomat. Hát csak
maradjon ott! Én ugyan közel nem megyek Adamhez a magam
jószántából!
Egek ura!
De nagyon fel voltam dúlva! Mert az utóbbi pár hétben élni
kezdtem a gyanúperrel, hogy Adam talán nem is olyan vonzó. Hogy
frissen cserbenhagyott állapotom rontott az ítélőképességemen. Talán
csak annyira hálás voltam a figyelmességéért, hogy sikerült
bebeszélnem magamnak, milyen isteni.
De nem. Nem volt igaz. Isteni volt a disznó. Nem képzelődtem.
Nem áltattam magam.
És még szebb lett a barnaságtól. És a karja olyan nagy és izmos
volt abban a pólóban.
Jézus! Túl sok ez valakinek, aki csaknem öt hónapja
önmegtartóztatásban él, nem számítva azt az egyetlen éjszakát
Adammel.
Illetve jóval régibb keletű az önmegtartóztatásom, mert James a
terhességem negyedik-ötödik hónapjától kezdve nem volt hajlandó
megérinteni egy ujjal sem.
Különben is, mi baja Adamnek? Miért olyan hideg és
barátságtalan hozzám? Attól fél, hogy megpróbálok a nyakába
ugrani? Hogy nem leszek képes parancsolni magamnak? Úgy érzi,
távol kell tartania magától?
No, hát nem kell aggódnia. Biztonságban van. Nem próbálnék
közé meg a barátnője közé állni. Nem vagyok olyan ostoba, mint
szoktam. Felismerem a helyzetet, amelyikben nem győzhetek.
„Nem fura? – gondoltam, miközben fölfelé mentem Kate-tel. –
Amikor utoljára láttam, éppen kikeltem az ágyából. Két ember nem
lehet ennél közelebb egymáshoz. Most meg úgy viselkedünk, mint
két udvarias idegen.”
 Harminckilencedik fejezet

Bent Kate kissé felvidult. Mosolyogva gurgulázott és rúgkapált,

amikor betettem a kosarába. Megfogtam meleg lábikóját, és
bicikliztettem – azt szerette. Legalábbis remélem, hogy szerette, mert
én mérhetetlenül élveztem. Ekkor kopogtattak.
Mi ez? Nálunk senki sem szokott kopogni.
Nyílt az ajtó, és bejött Adam, toronymagasan. Rögtön kisebbnek
látszott minden, akár egy babaszobában.
„Jaj istenem! – hökkentem meg, és rohamszerűen elengedtem
Kate lábacskáját. – Mit akarhat?”
Talán nem hitte el, milyen szörnyű a sortom, és meg akarja nézni
még egyszer.
– Claire – kezdte félénken –, beszélhetnénk pár percet? Olyan
szálas és gyönyörű volt, ahogy ott állt, és olyan aggodalmas volt a
szép arca!
Ránéztem, és történt bennem valami (nem! nem az!), valami
csodálatos.
Szívem szárnyra kelt, és olyan hatalmas hullámban öntött el az
öröm, hogy majdnem felborított. Váratlanul elteltem reménnyel,
örömmel és boldogsággal. Az ujjong így, aki azt hitte, hogy minden
elveszett, de megérti, hogy nem lesz semmi baj.
Tudják, miről beszélek. Arról, ami csak egyszer-kétszer adódik az
életben.
– Igen – feleltem. – Természetesen.
Odament Kate-hez, megrázta leánykám lábát, aztán leült mellém
az ágyra. A matrac majdnem a földig süllyedt, de kit érdekel.
– Claire – mondta, és esdeklőn nézett rám a kéknél kékebb
szemével –, szeretném megmagyarázni a barátnőmet meg a
kislányomat.
 – Igen? – kérdeztem, üzletien pattogós hangsúlyra törekedve.
Mintha nem is hatna rám felzaklatón.
Nagysága és közelsége kissé letaglózott. Mint említettem, elsőnek
az tűnt föl benne, hogy mennyire férfias. Hát most olyan volt, mintha
tesztoszteronnal áztatta volna el az ágyat. Vagy mintha körbejárta
volna a szobát egy olyan füstölővel, amilyeneket a papok lóbálnak az
áldásnál, csak az övében nem tömjén volt, hanem férfiúi eszencia.
Nem tehettem róla, ha eszembe jutott a szexelésünk. Én is csak
ember vagyok. Ha megszúrnának, nem véreznék? Ha az orrom alá
dugnak egy isteni férfit, ne akarjam letépni róla a ruhát?
Ezen azt értem, hogy nem én alkotom a szabályokat.
Pedig okvetlenül össze kell szednem magam. Adam nem azért
jött, hogy felkínálkozzék. Azért van itt, legalábbis remélem, hogy
kibogozhassuk, mi történt az életünkben, amikor találkoztunk.
Rádöbbentem, hogy nagyon-nagyon szeretnék a barátja lenni!
Olyan érdekes, szórakoztató és kedves! Jó mellette lenni. Olyan
különleges, tudják. Akárki legyen is ez a barátnő, igazán a szerencse
lánya.
– Claire, köszönöm, amiért lehetőséget adsz, hogy
megmagyarázzam – hálálkodott.
– Jaj istenem – mondtam –, szedd már össze magad. Ne beszélj
ilyen alázatosan.
– Csak... nem is tudom – hebegte. – Némileg... meg... meglepő
lehetett, amikor Helen elmesélte, hogy gyerekem van.
– Hát igen... meglepő volt – mosolyogtam.
– Oké, oké! – Beletúrt szép, selymes hajába. – A „meglepő” talán
nem a megfelelő szó.
– Talán – hagytam rá, de minden gúny nélkül.
– El kellett volna mesélnem – mondta.
– Miért? – kérdeztem. – Nem jártunk együtt.
Csak nézett szomorúan.
 – Nem jártunk, de én akkor is úgy érzem, hogy el kellett volna
mondanom. De féltem, hogy elijesztelek – vallotta be.
– Ez aligha volt valószínű, tekintve a körülményeimet – mondtam.
– De attól féltem, azt gondolod, micsoda alak vagyok én, hogy
nem láthatom a tulajdon gyerekemet! Annyira el akartam mondani!
Majdnem el is mondtam egy csomószor, de az utolsó pillanatban
mindig az inamba szállt a bátorságom.
– És most miért meséled el? – kérdeztem.
– Mert minden rendbe jött – felelte.
– Hát akkor nem disznó szerencse volt, hogy Helen meghívott ma,
én pedig éppen itthon vagyok? – kérdeztem kissé csípősen.
– Claire – mondta aggodalmasan –, ha ma nem lettél volna itthon,
akkor felhívlak. Azt hittem, időtlen idők óta visszamentél Londonba.
Különben hamarabb megkerestelek volna... De komolyan! –
erősködött, amikor látta szkeptikus pillantásomat.
– Na jó! – adtam be a derekamat. – Hiszek neked. Úgyhogy
mesélj róla! – biztattam. Szelíd hangra kényszerítettem magamat,
lehetőleg kiszűrve belőle a mohó kíváncsiságot.
Mindig szerettem a jó, életszagú, érdekes sztorikat, főleg, ha
érintőlegesen közöm volt hozzájuk.
Kate kosarából sajátságos gurgulázás hallatszott. Jaj, ne, drágám,
ne sírj, könyörögtem kétségbeesetten. Most ne! Ezt igazán hallani
akarom! Maminak ez fontos!
És képzeljék! Lecsendesedett. Nyilvánvalóan örökölt valami jót
az apjától.
De most csitt, hölgyeim és uraim, mert Adam mindent
elmagyaráz.
– Hannah és én együtt jártunk... – kezdte.
– Ki az a Hannah? – vágtam közbe.
Mielőtt elkezdődik a mese, sose árt tisztázni, kik a főszereplők.
– A gyermekem anyja – magyarázta.
 – Helyes – mondtam. – Folytasd.
– Sokáig jártam vele, nagyjából két évig – mondta.
– Értem – bólintottam.
– Aztán vége lett – mondta.
– Ó – mondtam. – Kicsit kurtán-furcsán hangzik.
– Nem, nem, nem volt az! – tiltakozott. – Ez nem azt jelenti, hogy
valamelyikünk is elpályázott volna egy másikkal. Kifutotta magát a
dolog.
– Értem – bólintottam.
– Úgyhogy szakítottunk – mondta.
– Értem – mondtam. – Eddig követni tudlak.
– De én továbbra is őszintén kedveltem – mondta. – Hiányzott. De
ha találkoztunk, az mindig borzasztó volt. Hannah sírt, és faggatott,
hogy miért nem jött be, nem próbálhatnánk-e meg újra meg ilyenek.
– Értem – mondtam. Nagyon ismerős volt.
– És végül mindig az ágyban kötöttünk ki – vallotta be. Kissé
zavarban volt, amikor ezt mondta. Nem értem, miért. Hiszen
mindenki ezt csinálja, ha olyasvalakivel szakít, akit egykor szeretett,
és bizonyos értelemben még mindig szereti, nem igaz?
Ez a szabály.
Szakítunk, erősködünk, hogy barátok maradunk, egy héttel később
összejövünk az első „baráti” pohárra, berúgunk, elmondjuk, milyen
kísérteties, hogy már nem nyúlhatunk egymáshoz szerelemmel,
csókolózunk, abbahagyjuk, elmondjuk, hogy „nem, nem szabad”,
megint csókolózunk, megint abbahagyjuk, azt mondjuk: „ez
nevetséges”, megint csókolózunk, azt mondjuk: „csak most az
egyszer. Csak most az egyszer, mert annyira hiányzol.” Elbuszozunk
a lakásáig, buszról leszállva gyakorlatilag szexelünk egy idegen
kertben, bemegyünk a házba, minden olyan ismerős, és sírunk, mert
tudjuk, hogy már nem tartozunk ide.
Szexelünk, megint sírunk, elalszunk, iszonyú dolgokat álmodunk,
az egyik percben ismét együtt vagyunk, a másikban külön, és ébredés
után azt kívánjuk, hogy bár haltunk volna meg.
Mindenki ismeri ezt a törvényt, a szerelmek befejezésének első
alapelvét. Adam nagyon naiv, ha azt képzeli, hogy ez csak vele
történt meg.
– Na szóval, Hannah teherbe esett – folytatta.
– Jaj istenem – sajnálkoztam.
Kicsit szúrósan nézett rám. Azt hitte, csúfolódom. Pedig becsszóra
nem csúfoltam.
– Megbeszéltünk, mérlegeltünk mindent. Hannah azt akarta, hogy
házasodjunk össze. Én nem akartam, mert butaságnak tartottam. Ha a
szülők már nem szeretik egymást, mi értelme összeházasodni csak
azért, hogy a gyereknek stabil otthona legyen?
– Hmmm – feleltem diplomatikusan. Technikailag igaza volt, de
én a boldogtalan Hannah-val éreztem együtt, mint nőtársammal.
– Most nyilván utolsó szemétnek tartasz – mondta némileg
szerencsétlenül.
– Nem igazán – feleltem. – Egyetértek veled abban, hogy ilyen
helyzetben a házasság nem old meg semmit.
– Akkor is szemétnek tartasz – erősködött. – Tudom.
– Nem! – mondtam ingerülten. – Folytatnád?
Az én ízlésemnek ebben a sztoriban túl sok volt a jellemfestés a
cselekmény rovására.
– Szóba került, hogy szülessen meg a kicsi, és adjuk örökbe, de
Hannah ezt nem akarta. Aztán fontolgattuk, hogy megszakíttatja a
terhességet.
Akaratlanul Kate-re pillantottam. Milyen hihetetlenül szerencsés
vagyok, hogy nekem nem kellett fontolóra vennem az abortuszt,
amikor megtudtam, hogy állapotos vagyok!
– Az abortusz is megoldásnak tűnt – mondta fáradtan. – De
egyikünk sem akarta.
 – Biztos vagyok benne – dünnyögtem, olyan hangra törekedve,
mintha hinnék neki.
De közben azt gondoltam: „Komolyan beszél ez a hapsi?”
Mindig gyanítottam, hogy a legtöbb férfi szinte már szentségnek
tartja az abortuszt, nagylelkű ajándéknak, amellyel azért tüntette ki
őket az ég, hogy életük komplikációktól mentes és kellemes legyen,
kiiktatva belőle az olyan utálatos kis bosszúságokat, mint a gyerek,
ami megzavarná a vidám agglegénységet.
A tömeg persze a szemét forgatja, és kenetesen hörög, hogy a
terhesség megszakítása gyilkosság. De ha jól megnézzük, láthatjuk,
hogy ezt azok a férfiak harsogják a legharsányabban, akiknek a nője
nem állapotos. Ám abban a pillanatban, ahogy becsúszik a baki, és a
nő teherbe esik, egészen más nótát kezdenek fújni. Az autó hátsó
ablakából villámgyorsan eltűnnek a magzatvédő matricák, és a
következő felirat jelenik meg helyettük: „A testemmel én
rendelkezem”, vagy még inkább: „A csajom testével én
rendelkezem”.
Gyakran épp ők pendítik meg elsőként, hogy ez talán nem a
megfelelő idő gyerekre, és igazán nincs egy abortuszban semmi.
Könnyebb, mint a foghúzás. A legtöbb esetben egyetlen napra sem
kell befeküdni a kórházba. És nem kell bűntudatosnak lenni, mert
ebben a szakaszban még nem is gyerek, csak egy sejthalmaz.
Különben is bejönnek velünk, és hazahoznak utána. Esetleg pár
héttel később elvisznek vakációzni, hogy túltegyük magunkat rajta.
És mielőtt észbe kapnánk, már fekszünk is az asztalon, hátul nyitott
papírklepetusban a drága „magánklinika” műtőasztalán, karunkban a
tűvel, és számolunk tízig.
Bocs, bocs! Kissé elkalandoztam.
Mint észrevehették, erre a témára nagyon érzékeny vagyok, de
most talán ne mélyedjünk el benne. Legyen elég annyi, hogy Adam
meggyőzött, ő nem tartozik az ilyen férfiak közé.
 Illetve még egy dolog, aztán befogom. Mutassanak nekem egy
férfit, aki terhes, társtalan és pénztelen, aztán állítsák fel a hordóra,
hogy ott szidja az abortusz bűnös voltát! Há! Úgy eltépne az angliai
komphoz, hogy csak egy esik látszana belőle!
No de vissza Adamhez, a feministához.
Még mindig magyarázott, nyugtalanul és gondterhelten, miközben
könyörögve nézett rám a gyönyörű szemével.
Tudják, hogy neki van a legszebb szempillája a világon? Sűrű,
hosszú és... bocs.
Khrm.
– Mondtam, hogy ha megszüli a babát, megteszek mindent,
amivel segíthetek. Megígértem, hogy támogatom anyagilag, és
nagyon boldog leszek, ha a baba nálam lakhat. Vagy az anyjánál.
Vagy megosztozhatunk rajta. Az lesz, amit Hannah akar. Szerettem
volna, ha megszülné a kicsit, de tudtam, végső soron ebben csak ő
dönthet. Én nem dönthettem helyette, és nem akartam erőltetni a
szülést, mert tudtam, hogy retteg tőle. Még csak huszonkét éves volt.
– Jaj istenem – mondtam. – De szomorú ez.
– Az is volt – mondta szerencsétlenül. – Rémes volt.
– Aztán mi történt? – kérdeztem.
– A szülei tudomást szereztek róla. Amikor pedig azt is
megtudták, hogy szóba került a terhesség megszakítása, rettenetesen
bedühödtek, amiért nem hibáztatom őket. Elvitték Hannah-t a sligói
házukba, hogy megszabadítsák az én feltételezett káros
befolyásomtól.
– Jézus! – Elképzeltem Hannah-t, akit toronyba zártak a semmi
közepén, mint az aranyhajú királylányt. – De borzasztó! De barbár!
Ezek a középkorból maradtak itt.
– Nem! – sietett eloszlatni az előítéleteimet. – Nem volt az olyan
rossz. Jót akartak. Csak a baba érdekében tették. Végül is az
unokájuk volt, semmiképpen sem akarták, hogy a lányuk elvetesse.
De utána hiába telefonáltam, mert nem engedték, hogy beszéljek
Hannah-val, és azt is mondták, hogy ha a kicsi megszületik, soha
többé ne merészeljem hívni őket.
– Komolyan beszélsz? – botránkoztam meg. – Még sose hallottam
ilyet. Illetve lehet, hogy hallottam. De csak bunkó bolondokról. És
aztán mi történt? Nem volt ennek a Hannah-nak magához való esze?
Nem mondta meg a szüleinek, hogy hova menjenek? Felnőtt nő
létére?
– Nos – feszengett Adam –, akkor Hannah se akart látni engem.
Elutaztam Sligóba, ott szóba állt velem, és megmondta, hogy a
jövőben nem óhajt látni, és oda ne menjek, amikor a gyerek
megszületik.
– De miért? – kiáltottam.
– Nem igazán tudom – mondta boldogtalanul. – Szerintem nagyon
elkeserítette, hogy nem akarom feleségül venni. És dühös volt rám,
amiért teherbe ejtettem. A szülei bebeszélték neki, hogy a Sátán fia
vagyok, ha egyáltalán megfordult a fejemben az abortusz.
– Értem – mondtam. – És mi történt aztán?
– Ügyvédhez fordultam tanácsért, hogy mit tehetek. És tudod, mit
mondott? Hogy úgyszólván nincsenek jogaim! Gyakorlatilag
semmiféle jogom sincs! De ha a bírósági végzés felhatalmazott volna
a láthatásra, akkor se akartam, hogy gyűlölködő bírósági csatározás
legyen belőle. Szinte el se hittem, hogy Hannah képes ezt művelni
velem. Szörnyű volt.
Néhány pillanatig hallgatott.
Kate gyanúsan csöndes, gondoltam riadtan. De úgy látszott,
kiválóan érzi magát.
– Az volt az egészben a legrosszabb, amikor a kicsi megszületett –
folytatta Adam. – Még azt se tudtam, megszületett-e egyáltalán. Nem
tudtam, egészséges-e. Nem tudtam, fiú-e vagy lány. Telefonáltam
Hannah-ékhoz, és az apja megmondta, hogy kislány, egészséges. És
hogy Hannah is jól van. De azt is mondta, hogy Hannah nem akar
beszélni velem.
– Borzasztó!- pihegtem.
– Igen, az volt. Aztán egy teljes évig semmit sem hallottam róluk
– mondta. – Lidérces volt. Teljesen tehetetlen voltam.
Figyelmemet Adam szomorú sorsáról dübögés terelte el, amely
fölfelé közeledett a lépcsőn, aztán berontott a szobába Helen. Rám
meredt, Adamre meredt, megint rám meredt.
– Mi folyik itt? – kérdezte meghökkenten.
Totál megkukultam. Nem tudtam szólni. Nem tudtam, mi a fenét
mondjak neki.
Patinás szokása szerint Adam sietett segítségemre.
– Helen – mondta kedvesen –, ugye, nem haragudnál, ha
megkérnélek, hogy hagyj magamra néhány percre Claire-rel?
– De igen! – pattogott Helen. – Haragudnék! Szünet következett,
amelyben Helen a kíváncsiságával tusakodott.
– Miért? – kérdezte végül.
– Később megmagyarázom – ígérte szelíden Adam. Helen
ácsorgott az ajtóban egy darabig. Tüneményes arcocskájáról tisztán
le lehetett olvasni a gyanút meg a féltékenységet.
– Öt perc! – mondta. Méregtől habzó pillantást vetett rám, és
ellejtett.
– Istenem – sóhajtottam. – Jobb, ha te is mész.
– Nem – mondta. – Helen már úgyis pipa rám. Akár maradhatok,
és be is fejezhetem, amit elkezdtem.
– Ebben az esetben a tied a felelősség – szepegtem. Csodáltam a
bátorságát.
– Helyes – válaszolta zavartalanul. – Nos, mint említettem, egy
teljes évig nem hallottam róla – már épp kezdtem volna
belenyugodni. Aztán körülbelül egy hónapja beállított a semmiből.
Nem hittem a szememnek! És Mollyt is magával hozta.
 – Ki az a Molly? – szóltam közbe. – A kislányod?
– Igen – felelte. – Nem szörnyű név egy babának?
– Nekem tetszik! – feleltem sértődötten. Gondolom, azért
vonultam defenzívába, mert az én babám sem kapott valami
csábosán trendi nevet.
– Lehet – mondta Adam. – Mindenesetre látnod kellene. Igéző.
Valami gyönyörű nevet kellett volna kapnia, mint például Mirabelle
vagy...
– Az nem egy étterem? – kérdeztem. Nem tetszett, hogy a
társalgás ebbe az irányba kanyarodik. Főleg Kate füle hallatára. Nem
akartam, hogy komplexusa legyen. Isten a megmondhatója, így is
épp elég rossz lapot kapott. Féltem, hogy harminc év múlva majd
engem hibáztat, amiért narkózik, iszik, bulimiás meg kleptomániás,
és majd azt mondja, mindenről én tehetek, amiért nem adtam neki
valami bűbájpintyőke nevet.
– Nézd, ne törd már magad a kislányod neve miatt! – javasoltam –
Inkább folytasd.
– Oké – mondta. – Na szóval, kibékültünk. Elnézést kért, amiért
korábban nem engedett Molly közelébe, és tudni akarta, késő-e már
ahhoz, hogy újra kezdjük.
– És? – kérdeztem.
– Nos, először azt akartam mondani neki, hogy takarodjon a
francba – mondta.
Jézus! Elakadt a lélegzetem. Alig tudtam elhinni, hogy Adam
ilyen normálisan viselkedjen!
Nézzék csak az első oldalt! Velőtrázó szalagcím! „Adam
haragszik!”
– De aztán beláttam, hogy magammal tolnék ki – folytatta.
Mekkorát csalódtam! Egy percig azt hittem, éretlenül és
gyerekesen fog viselkedni. Na, sebaj. Van még időnk.
– Tehát civilizált emberekhez illően megbeszéltük Molly
elhelyezését. Hannah és én barátok vagyunk megint... legalábbis
igyekszünk azok lenni – mondta.
– Ó! – mondtam döbbenten. – Ó!
Mit jelent az, hogy „barátok”? Azt jelenti, hogy szexeinek minden
adódó alkalommal, vagy tényleg csak „barátok”?
Egy módon tudhatom meg. Mély lélegzetet vettem.
– Izé, ez most azt jelenti, hogy Hannah és te, tudod, nem jártok
egymással? – kérdeztem, rendkívül hanyag hanglejtésre törekedve.
– Nem! – nevetett, és olyan tekintettel nézett rám, ami azt
kérdezte: „Te semmire sem figyeltél, amit mondtam?”
(„Hála istennek!”)
– Nem – ismételte. – Azt hittem, egyértelmű volt. Hiszen épp ez a
lényeg. Épp ettől szuper. Jelen lehetek a kislányom életében anélkül,
hogy regényes kapcsolatot kellene fönntartanom az anyjával... De
ugyanakkor a barátja is lehetek Hannah-nak, mert tisztelem és
csodálom – tette hozzá sietve, hogy semmiképpen se legyen
inkorrekt és neveletlen.
– Akkor most boldog vagy, hogy láthatod a kislányodat? –
kérdeztem szelíden.
Bólintott, és úgy nézett rám, mint aki mindjárt elsírja magát.
Jaj, ne, kérlek! – gondoltam kétségbeesetten. Torkig vagyok ezzel
az új férfihadművelettel! Szakadj már el a rohadt érzelmeidtől!
Tartózkodj a női oldaladtól! Ha megint a közelében kaplak,
lekeverek egy pofont!
„Kérdezd meg!” – nógatott bentről egy hangocska.
„Lekopni!” – motyogtam.
„Gyerünk már! – nyaggatott. – Kérdezd meg! Mit veszíthetsz?”
„Nem! – feleltem. Nagyon kínosan éreztem magam. – Hagyj
engem békén!”
„Megőrülsz, annyira szeretnéd tudni – figyelmeztetett a
hangocska. – Mellesleg meg is érdemled, hogy tudd.”
 „Pofa be! – szűrtem összeszorított fogaim között. – Nem kérdezek
tőle semmit!”
„Hát, ha te nem kérdezed – mondta a hang –, majd megkérdezem
tőle én.”
És elszörnyedésemre azon kaptam magam, hogy nyílik a szám,
kijön rajta egy hang, és ez a hang megkérdezi Adamet:
– Hát ezért kerested a társaságomat? Kate miatt? Mert van egy
kisbabám?
Halálosan szégyelltem magam!
Nem hittem, hogy van pofám ezt megkérdezni!
Engem nem lehet emberek közé engedni!
– Nem! – mondta Adam. Illetve nem annyira mondta, mint
kiáltotta. – Nem, nem, nem! Úgy féltem, hogy ezt fogod gondolni!
Hogy rád jön a freudizmus, és azt fogod képzelni, csak azért
szerettem veled lenni, mert pótlékot kerestem az elvesztett gyerekem
és a barátnőm helyett.
– Hát aligha hibáztathatnál érte, nem? – kérdeztem. De nem
csúnya, támadó hangon.
– De miért kellene nekem bármiféle csali ahhoz, hogy veled
akarjak lenni? – kérdezte. – Hiszen te csodálatos vagy!
Nem szóltam. Csak ültem, félig restelkedve, félig ujjongva.
– Komolyan! – folytatta. – Hinned kell nekem! Hát nincs benned
semmi önbecsülés? Elképesztő vagy! Ne mondd már, hogy nem
tudtad!... Szóval nem tudtad? – kérdezte, amikor nem feleltem.
– Nem – motyogtam.
– Nézz rám. – Gyengéden fölemelte az állam. – Kérlek, figyelj
rám. Olyan gyönyörű vagy. Ráadásul kedves, értelmes, jópofa,
aranyos és mulatságos. Ez néhány ok azok közül, amik miatt úgy
szeretek veled lenni. Az, hogy van egy gyereked, nem szerepelt a
képletben.
– Tényleg? – kérdeztem. Pirultam, mit a pipacs, és egészen
átmentem szemérmetes hajadonba.
– Tényleg – nevetett. – Akkor is tetszettél volna, ha nincs
kisbabád.
Mosolygott.
Gyönyörű volt.
Jaj istenem! Olvadoztam!
– Komolyan – erősködött.
– Hiszek neked – mondtam.
Én is mosolyogtam. Nem tudtam nem mosolyogni. Ültünk az
ágyon, és vigyorogtunk egymásra, mint két retardált.
Egy idő után megszólalt.
– Tehát végül is megfogadtad a tanácsomat – csipkelődött
szelíden.
– Miben? – kérdeztem. – Ja, Jamesre gondolsz! Nos, végül is nem
mentem vissza hozzá, de nem azért, amit te mondtál.
– Jó, jó! – nevetett. – Csak örülök, hogy meggondoltad magad.
Lényegében nem számít, mitől. Sokkal jobbat érdemelsz nála.
– Kérdezhetek valamit? – érdeklődtem.
– Természetesen – válaszolta.
– Hogy néz ki Hannah?
Mindentudó pillantást vetett rám, és halkan fölnevetett, mielőtt
válaszolt:
– Hosszú, göndör szőke haja van. Nagyjából az az alkat, mint
Helen és Anna. Barna szemű.
– Á – mondtam.
– Most boldog vagy? – kérdezte.
– Miről beszélsz?
– Hogy egyáltalán nem hasonlít rád. Hogy nem őt akartam pótolni
veled.
Senki se mondhatja rá, hogy nem látja a lényeget. Ezt azért meg
kell hagyni. Örültem, hogy ez a Hannah nem hasonlít rám. De most
meg elöntött a féltékenység, amiért vélhetőleg filigrán és gyönyörű.
Jézus! Hát nekem semmivel se lehet a kedvemre tenni?
Hahotázni kezdtem, hogy milyen nevetséges vagyok.
– Igen, Adam, boldog vagyok, hogy nem Hannah-t próbáltad
pótolni velem. De most jobb lesz, ha visszamész Helenhez –
tanácsoltam.
Felálltam.
Ő is felállt, amitől rögtön filigránnak éreztem magam.
Álltunk, és nem tudtuk, mit mondjunk. Csak annyit tudtam, hogy
nem akarok búcsúzkodni.
– Nagyon különleges nő vagy – közölte Adam, és magához
szorított.
Én meg, amilyen bolond vagyok, hagytam.
Nagy hiba. Óriási, titáni, bődületes hiba.
Addig még megvoltam, amíg nem jött létre a testi kapcsolat. De a
karjától érzelmi fronton elszabadult a pokol: vágyakozás, epekedés,
kéj (igen, az!), bánat és valami jó, pihés melegség. A karja eszembe
juttatta, hogyan szoktam érezni magam mellette. Azt hittem, már
elfelejtettem, milyen csodálatos vele. De úgy jött vissza, akár a
szökőár.
A melléhez szorítottam a fejemet. Hallottam a vékony póló alatt
szívének dübörgését, és éreztem az emlékeimben élő, alig
észrevehető, finom férfiillattal keveredő szappanszagot.
Örökre itt akartam maradni, gyengéden ölelő karjának
biztonságában, gyönyörű, acélos testéhez tapadva.
Mégis arrébb húzódtam.
– Te sem vagy rossz éppen – válaszoltam, és ha agyonütnek,
akkor sem értem, miért szöktek könnyek a szemembe.
– Légy boldog – mondta.
– Te is – feleltem. Kifejtettem magam a karjából.
– Hát akkor isten veled – szipogtam.
 – Hogyhogy „isten veled?” – kérdezte mosolyogva.
– Mert vasárnap visszautazom Londonba, úgyhogy valószínűleg
sose látlak többé – mondtam. Úgy éreztem, mindjárt kitör belőlem a
sírás. Adam meg mi az ördögön mosolyog? Honnan veszi a jogot,
hogy ilyen öntelt és vigyori legyen? Nincs érzéke a pillanathoz? Itt
nincs min kacarászni! Épp ellenkezőleg!
Hihetetlenül nyomorúságosan éreztem magam. Annyira fájt!
Bár menne már el!
– Mindig otthon fogsz ülni? – kérdezte. – Nem szerzel be egy
pesztrát?
– Dehogynem – mondtam búsan. – De akkor sem láthatlak.
Hacsak időnként át nem repülsz egy-egy estére Londonba. Azt meg
nem hinném, hogy megteszed.
– Nem – mondta töprengve. – igazad van. Csakugyan nem lenne
értelme Londonba röpködnöm pár estére, amikor egyébként is ott
vagyok.
Egy pillanatig azt hittem, hogy félreértettem. De aztán ránéztem
mosolygó arcára, és már tudtam, hogy nem értettem félre.
Olyan csodálatos hullámban öntött el a remény, hogy attól féltem,
el se fog férni bennem.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, de alig kaptam levegőt. Le kellett
ülnöm.
– Ehm, izé, Londonba költözöm – mondta halkan. Mellém ült az
ágyra. Igyekezett nagyon komolynak látszani, de a komolyságán
folyton áttört a mosoly.
– Londonba? – sipákoltam. – De miért? – Aztán beugrott. – Ne is
mondd! Nincs hol laknod, és azon filóztál, nem alhatnál-e nálam a
padlón! Évente maximum pár éjszakára, így van? – kérdeztem
epésen.
Kipukkadt belőle a nevetés.
– Claire, te olyan jópofa vagy! – mondta.
 – Miért? – kérdeztem haragosan. – Mit nevetsz?
– Téged! – mondta, továbbra is hisztérikusan hahotázva. –
Csakugyan laknom kell valahol. Annyira nem vagyok ostoba, hogy
azért kedveskedjem neked, mert hátha megkérhetlek, hogy nálad
lakjam. Azt hitted, öngyilkos hajlamaim vannak? Meg is ölnél.
– Akkor jó – mondtam, és kissé elrestelltem magamat. Legalább
van benne egy kis tisztességtudás.
– Azt hiszed, ezért akartam veled beszélni? – kérdezte sokkal
komolyabban. – Lehet, hogy buta vagyok, de úgy képzeltem, eléggé
egyértelműen közöltem, mennyire fontos és drága vagy nekem. Nem
hiszed el?
– Hát azért nem hibáztathatsz, ha gyanakszom – duzzogtam.
– Nem – sóhajtott. – Úgy látom, még elég sokat kell dolgoznunk,
amíg elhitethetem veled, mennyire csodálatos vagy, és hogy
nincsenek hátsó gondolataim, amikor melletted szeretnék lenni. Nem
a gyerekedért akarlak. Nem a lakásodért akarlak. Magadért akarlak.
– Akarsz? – susogtam. Hirtelen nagyon felpezsdültem, szexinek
és erősnek éreztem magam. Átható erővel tudatosodott bennem,
hogy asszony vagyok, Adam pedig férfi, és lüktet közöttünk a
gerjedelem. Adam szeme elsötétedett, íriszének kékje csaknem
fekete lett. Rendkívül komolyan nézett rám, és rendkívül komolyan
mondta:
– Nagyon kívánlak.
Váratlanul nagyon elcsendesedett a szoba. Még Kate se pisszent.
Vágni lehetett a szexuális feszültséget.
Megtörtem a hangulatot, mielőtt valamelyikünk öngyulladást
szenvedett volna.
– Hozzuk ezt egyenesbe – mondtam üzletszerűnek szánt hangon.
– Londonba jössz. Minek? Miért?
– Állást kaptam – mondta, mintha ez lenne a világ leglogikusabb
magyarázata.
 – De mi lesz az egyetemmel? – hüledeztem. – Abbahagyod?
– Nem – mondta –, csak másképp csinálom. Estin tanulok tovább.
– Miért? – kérdeztem. Még mindig nem értettem egészen. – Miért
teszed ezt?
– Mert most, hogy egy gyereket is el kell tartanom, dolgoznom
kell. Dublinban pedig nincs állás. A papámnak sikerült
beprotezsálnia az egyik londoni kereskedelmi bankhoz. Mellette még
mindig megszerezhetem a diplomámat, csak tovább fog tartani.
– Mi lesz a kislányoddal? – sápítoztam. – Alighogy megismerted,
már ott is kell hagynod. Borzasztó!
Most ő hökkent meg.
– De hát Molly velem jön! – válaszolta kissé hüledezve. – Viszem
magammal Londonba.
– Jézus! – leheltem. – Azt ne mondd, hogy elrabolod! Már
hallottam apákról, akik ezt tették!
– Nem! – türelmetlenkedett. – Hannah akarja, hogy hozzam! Be
akarja csavarogni a világot, egy időre elege van a felelősségből. Ez a
váratlan lelkifurdalás, hogy nem engedte látnom Mollyt, szerintem
egyáltalán nem véletlenül rohanta meg. Most kapott észbe, hogy egy
évig szüksége lenne egy pesztrára.
– Hűha! – mondtam. – Ez nem hangzik valami nemes lelkűn! Mi
lesz szegény Mollyval? És Hannah szülei hogyhogy nem
ragaszkodnak az unokához?
– Ó, Hannah nagyon csúnyán összeveszett a szüleivel, amikor
kiderült, hogy kivesz egy év szabadságot – magyarázta Adam. –
Molly pedig, remélem, jól fogja érezni magát. Amint beszélni tud,
rögtön viszem a pszichiáterhez... Csak viccelek! – mentegetőzött,
amikor látta elszörnyedt arcomat. – Tudom, nem az eszményi
neveltetés egy gyereknek. Kitépik az otthoni környezetből, az anyja
világgá megy egy évre, ő pedig kiköt egy ismeretlen apánál. De én
igyekszem megtenni mindent, ami tőlem telik.
 – És akkor mi lesz, ha megjön Hannah, és vissza akarja vinni
Mollyt Írországba? – aggodalmaskodtam.
– Jaj, Claire! – Megfogta a kezem. – Engedd már el magadat egy
kicsit! Ki tudja, mi történik egy év múlva? Majd akkor izgulok. Nem
lehetne, hogy addig csak éljünk egy kicsit?
Nem szóltam.
Gondolkoztam.
Úgy döntöttem, hogy Adamnek igaza van.
Ha a boldogság vendégszereplésre jön az életünkbe, igyekezzük a
legtöbbet kihozni belőle. Mert lehet, hogy nem marad sokáig, és
amikor elment, nem borzasztó lenne azon rágódni, hogy a
boldogságra szánt időt végigidegeskedtük, hogy mi lesz, ha elhagy
bennünket?
– Tehát, hogy rátérjek jövetelem fő céljára – szólt váratlan eréllyel
–, kérdezhetek tőled valamit?
– Természetesen – mosolyogtam.
– Kérlek, állíts le, ha túlságosan rámenős lennék – mondta
szerénykedő kedvességgel –, de mit gondolsz, nem találkozhatnánk
majd Londonban? Esetleg fogadhatnánk közös pesztrát? Bár
természetesen, ha gyerekpásztorra van szükséged, boldog leszek, ha
segíthetek.
– Köszönöm, Adam – feleltem udvariasan. – Szívesen találkoznék
veled Londonban. És természetesen, ha neked van szükséged
gyermekpásztorra, ne habozz hozzám fordulni.
– De komolyan! – Több oktávval mélyebb lett a hangja. – Ez
nagyon fontos nekem. Valóban találkozhatunk Londonban?
– Természetesen! – kacagtam. – Szeretnélek látni. Felnéztem, és
attól, amit láttam az arcán – csodálatot, majdnem bizonyosan
vágyakozást, sőt talán akár még szerelmet is –, ráfagyott az ajkamra
a mosoly.
– Jaj, Claire! – lehelte, és hozzám hajolt, hogy megcsókoljon. –
Annyira hiányoztál!
Kate ezen a ponton döntött úgy, hogy elege van az ignorálásból,
és vonítani kezdett, mint egy sziréna.
Egyidejűleg berontott Helen, és földbe gyökerezett a lába, amikor
meglátta, hogy ülünk az ágyon, Adam a kezemet fogja, és én csókra
tartom a számat.
– Hát, ez nem igaz! – mondta vontatottan. Megacéloztam magam
az átkokhoz.
A büntetés gyors lesz és rettenetes.
A lábamat bámultam, és rémülten hallottam, hogy Helen sír.
Helen? Sír? Ez csak tévedés lehet! Ez hallatlan!
Lelkifurdalástól marcangolva, részvéttel néztem föl rá. Én is
majdnem sírtam.
Akkor döbbentem rá, hogy nem is sír.
Nevetett a dög!
Pukkadozott a nevetéstől.
– Te meg Adam! – csóválta a fejét, miközben patakzottak a
könnyei a nevetéstől. – Ezt a szégyent!
– Miért? – kérdeztem haragosan, rögtön elfelejtve részvétet és
lelkifurdalást. – Mi a baj velem?
– Semmi! – kacagott Helen. – Semmi! De olyan öreg vagy, és... –
Nem bírta folytatni, annyira mulatságosnak találta a dolgot. – Hogy
milyen pofát vágtál! Meg voltál rémülve! És én még azt képzeltem,
hogy énrám harap! – rikkantotta, és újból nyeríteni kezdett. Még
egyenesen se bírt állni a nagy vigalomtól. A falnak támaszkodott,
aztán kétrét görnyedt.
Fagyosan meredtem rá. Kate üvöltött, mint akit nyúznak.
Adam kissé zavarban volt.
Lehet, hogy van ebben valami mulatságos, de én nem vettem
észre.
Fölnyaláboltam Kate-et, mielőtt agyvérzést kapott volna, és
biccentettem Adamnek.
– Beszélj Helennel.
Adam feltápászkodott, és kiment Helen után. Ringattam Kate-et,
csitítani próbáltam. Elbájoló gyermek volt, de isten a tanúm,
időnként állati rosszul időzített. Hallottam, hogy Helen
végighahotázza a lépcsőt. Nem telt bele sok idő, már vissza is jött.
– Te büdös kurva! – mondta nyájasan, és mellém ült az ágyra. –
Bolonddá tettél mindenkit! Játszottad itt, hogy vérzik a szíved James
után, és közben egyfolytában Adamre gerjedtél!
– Nem, Helen – tiltakoztam lanyhán. – Nem így volt. Nem vett
tudomást rólam. Fontosabb dolgai voltak.
– Milyen? – kérdezte. Összeesküvő módjára közelebb húzódott
hozzám, és több decibellel tompított a hangján. – Nagy van neki?
– Miféle kérdés ez? – mímeltem az elszörnyedést.
– Nem mondom el senkinek! – hazudta.
– Helen! – Kissé szédültem. Azt hiszem, jobban örültem volna
annak, ha dühöng.
Most majd el kell viselnem, hogy a legjobb barátnőm legyen,
amíg ki nem deríti, milyen Adam az ágyban, hogy mindenkinek
szétkürtölhesse.
– Mellesleg hol van? – kérdeztem.
– A konyhában nyalizik anyunak, de ne is törődj vele! – biztatott
lelkesen. – Szerintem szerelmes beléd!
– Ugyan, hagyjál már, Helen – mondtam. Kezdtem nagyon
elfáradni.
– De tényleg! – erősködött.
– Tényleg? – kérdeztem habozva. Micsoda palimadár voltam!
Semmire se lett volna szabad odafigyelnem, amit Helen mond. Az én
koromban igazán több eszem lehetett volna.
– Igen – felelte szokatlan komolysággal.
– Miért? – kérdeztem.
 – Mert az előbb, amikor rólad beszélt, akkora merevedése volt,
mint egy ház! – Visított a nevetéstől. – Bezsongattalak, mi?
– Jaj, menjél már, igazán – mondtam. Elegem volt egy napra.
– Bocs – vigyorgott Helen. – Komolyan elnézést. De tényleg azt
hiszem, hogy szeret téged. Márpedig azt neked is el kell ismerned,
hogy ha van itt valaki, aki szakértő a szerelmes férfiak témájában,
akkor az én vagyok.
Egy null a javára.
– Te szereted? – faggatott.
– Nem tudom – feleltem félszegen. – Nem ismerem eléggé, hogy
erre válaszolhassak. De nagyon kedvelem. Ez megfelel?
– Majd az is megjön – tűnődött Helen. – Remélem, megszeretitek
egymást. Remélem, nagyon boldogok lesztek.
– Hát nagyon kösz, Helen. – Őszintén meg voltam hatva.
Könnyek szöktek a szemembe, annyira megilletődtem a
jókívánságaitól.
– Hát igen – mondta szórakozottan. – Fogadtam azzal a tehén
Melissa Sainttel, hogy őszig nem fogja meg magának Adamet. Már
kezdtem majrézni, de ez briliáns! Isten ajándéka! Melissának most
már semmi reménye, mert végleg elhappoltad előle Adamet... Hát
ilyen könnyen még nem kerestem egy százast! – Vígan dörzsölte a
tenyerét. – Igen! – folytatta nagy élvezettel. – Meg kell mondanom,
hogy nagyon szépen kiforogta magát ez az egész! Igazán nagyon
szépen!