Dr.

Boross Géza

Pál apostol gyakorlati theológiája

Budapest, 1995

Tartalomjegyzék

BEVEZETÉS

1.§. PÁL APOSTOL EKKLÉZIASZTIKÁJA

A gyülekezet azonosítása

A gyülekezetkritika Pál leveleiben

A gyülekezetterápia

2.§. PÁL APOSTOL HOMILETIKÁJA

Az igehirdetés theológiai impulzusai

Az igehirdetés tartalmi kritériumai

Az igehirdetés formai szempontjai

3.§. PÁL APOSTOL LITURGIKÁJA

A keresztyén ember élete mint istentisztelet

A gyülekezet istentisztelete

A gyülekezet építése az istentiszteleten

Prófécia, misszió, az ékes és jó rend, a keresztség, az úrvacsora, ünnepi esemény

4.§. PÁL APOSTOL KATECHETIKÁJA

A probléma

A katechézis célja

A katechézis anyaga

Milyen a jó katechéta?

5.§. PÁL APOSTOL MISSZIOLÓGIÁJA

A misszió periódusa
 A misszió konkrét célja

A misszió módszere

A missziói prédikáció

6.§. PÁL APOSTOL DIAKÓNIÁJA

A diakonein és változatai Pál leveleiben

A diakónia impulzusai

A diakónia munkaágai

A diakónia szervezése

7.§. PÁL APOSTOL POIMENIKÁJA

Pál apostol mint lelkigondozó

A keresztyén lelkigondozás motívumai

A keresztyén lelkigondozás feladatai

A keresztyén lelkigondozás eszközei, a Szentírás

Az imádság

A levelezés

8.§. PÁL APOSTOL KYBERNETIKÁJA

Pneumatikus organizmus

A kharizmák jelentősége

Ékesen és jó renddel

Püspökök

Presbiterek

Diakónusok

Az egyházfegyelem

9.§. PÁL APOSTOL PÁSZTORÁLTHEOLÓGIÁJA

Az egyházi szolgálat forrása

Az egyházi szolgálat lényege

 Az egyházi szolgálat követelményei

Az egyházi szolgálat pecsétei

Az egyházi szolgálat erőforrásai

Az egyházi szolgálat paradigmája

10.§. PÁL APOSTOL GYAKORLATI THEOLÓGIÁJÁNAK LEGFŐBB TANULSÁGA

A Szentlélek közössége

Az egyház küldetése

A Szentlélek megoltásának veszélye

Az agapé, mint a Szentlélek legértékesebb ajándéka a gyülekezet számára

BEVEZETÉS

Ha átgondoljuk Magyarországi Református Egyházunk, sőt bátran mondhatjuk, a világegyház

időszerű problémáit, azonnal kezd kivilágosodni a tényállás, Jézus Krisztus egy egyetemes
egyházának, a küzdő egyháznak a legégetőbb problémái ma hangsúlyozottan gyakorlati
theológiai kérdések. Evangelizáció, egyházalkotmány, laikusok szerepe az egyházban,
keresztyén nevelés, öreg-, beteg-, menekültgondozás, kórház- és börtönmisszió – hogy csak e
néhány „napirendi pontot” említsük, mint olyan „kihívást” melyre a theológiai tudományok
nagy családján belül alapvetően a gyakorlati theológiának kell feleletet adnia.

A kérdés csak az, van-e olyan gyakorlati theológia, mely érdemben tud felelni egyházi életünk
égető problémáira? Egyáltalán, olyan helyzetben van-e ma a gyakorlati theológia, hogy
hiteles választ tud adni az akuttá lett kérdésekre? Sajnos, úgy tűnik, napjaink gyakorlati
theológiája nem képes erre a feleletadásra. Minél nagyobb figyelmet fordít az ún.
humántudományok eredményeire, vagy helyesebben szólva, eddigi felismeréseire, minél
inkább igyekszik megfelelni korunk „elvárásainak”, annál inkább könnyűnek találtatnak
feleletei a Biblia mérlegén. A kérdés ugyanis az, melyik gyakorlati theológia tudna segíteni az
egyház életének azon a krízisén, melyről egyre több szó esik ma, a harmadik évezred
küszöbén. Hennig Lutheré? Gert Ottoé? Dietrich Rössleré? Manfred Seitzé? Hiszen
mindegyikben van igazságmozzanat, koncepció, tanács, bölcsesség. Mégis azt kell
megállapítsuk, maga a gyakorlati theológia is sajátos krízisben vergődik napjainkban. E krízis
lényege röviden így fogalmazható meg: napjaink gyakorlati theológiája gyakorlati, de nem
theológia többé. Úgyhogy szükségszerűen vetődik fel a radikális kérdés, van-e, létezik-e
olyan gyakorlati theológia, amelyik egyszerre gyakorlati és theológia? Azaz, van-e olyan
gyakorlati theológia, amely az egyházi praxis problémáira theológiai alapon tud eligazítást
nyújtani? Röviden, van-e hívő gyakorlati theológia?

Feleletünk a kérdésre, van ilyen gyakorlati theológia, a Pál apostolé. Azé a Pál apostolé,
akiről, mint theológusról a theológiai szakirodalom a legnagyobb elismeréssel nyilatkozik.
Bultmann véleménye: „Pál világtörténeti jelentőségét az magyarázza, hogy theológus volt.”1
Harnack szerint: „A theológia története nyilvánvalóan Pállal kezdődik.”2 Walter ezt írja: „Pál
az őskeresztyénség világtörténelmileg legjelentősebb apostola.”3 Vásárhelyi József így látja:
„Pál apostol volt Jézus keresztyénségének első nagy propagátora, apologétája, prófétája…”4
Íme, Pál apostolt mint theológust ismeri el és méltatja a régebbi és az újabb pálkutatás. Úgy
tehát, mint dogmatikust és etikust. Az a tézis, miszerint Pál apostol „theológus”, hogy

1 ThR NF 1929, 59
2 Dogmengesichte 1915, 3
3 TLRTh Band 3, 169-173 „Paulus”
4 Pál apostol. Tanulmány az őskeresztyén vallástörténet köréből, Kolozsvár, 1916, 142
úgymond „a theológia története ővele kezdődik”, azt jelenti, hogy Pál apostol a keresztyén
dogmatika és etika első teoretikusa, alaptételeinek megfogalmazója. Tehát a keresztyén
dogmatikai és etikai eszmélődés ővele kezdődik. A magunk részéről ezen a ponton kell
szembeforduljunk a pálkutatás eddigi eredményeivel. Véleményünk szerint a fenti
pálszemlélet a pálkutatás alapvető, legnagyobb tévedése. Mégpedig azért, mert az igazi Pál, a
„nemismert Pál” (Pongrácz J) valóban theológus, de nem dogmatikus vagy etikus, hanem a
szó legteljesebb, és legigazibb értelmében gyakorlati theológus. Éspedig azért, mert Pál
dogmatikai és etikai állásfoglalásai is az egyház életének konkrét kérdéseire adott theológiai
feleletek. Pál apostol sokat emlegetett „theológiája” az első keresztyén gyülekezetek élő,
konkrét kérdéseire adott lelkigondozói válaszok. Válaszok a gyülekezetek olyan lelki
problémáira, mint a megigazulás, keresztyén szabadság, szentírásértelmezés, istentisztelet,
hogy csak e néhányat említsük. Azt is mondhatnók, hogy Pál theológiai útbaigazításai az
ősegyháznak arra az alapvető gyakorlati kérdésére adott feleletek, mimódon kell forgolódni az
Isten házában, mely „az élő Istennek egyháza, az igazságnak oszlopa és erőssége” (1Tim
3,15). Budai Gergelynek van tehát igaza: „Pál theológiája teljesen gyakorlati célokat szolgál,
azaz igehirdetésének szolgálatában áll.”5

Pál apostol gyakorlati theológiai gondolkodásának irodalmi dokumentumai a levelei. Pál

leveleinek gyakorlati theológiai jelentőségére több kutató is felfigyelt. Így például Hans
Achelis ezt írja: „Pál tartós hatást gyakorolt az egyház fejlődésére levelei által. Mindaz amit
szorongattatásai és harcai között műhelyéből vagy börtöneiből a kis és szegény
gyülekezetekhez írt, az képezi mind a mai napig a vallásos építés fő forrásait minden lelkileg
magasan álló nemzetben. Pál levelei a keresztyén gyülekezetek építő könyveivé lettek. Pál
ajándéka az, hogy a hétköznapi élet apró eseményeit nagy vallásos szempontok alá tudja
helyezni. Az ő örökkévalóságos tájékozódó gondolkodása fényében a földi nyomorúságok
semmivé lesznek.”6 Majd rámutat Pál leveleinek liturgikai jelentőségére is, mondván:
„Leveleiben akarva nem akarva liturgikus formákat adott az egyháznak, amelyek ünnepélyes
összejöveteleinken használatban is vannak.”7 Alfred Niebergall homiletikai szempontból
méltatja Pál leveleit. Niebergall a páli levelek segítségével állítja össze Pál prédikáció
szemléletének vázlatát.8 Walter Jentsch grandiózus poimenikájában Pált nevezi az első
keresztyén levéllelkigondozónak. Sőt, olyan lelkigondozónak, aki egyidejűleg misszionárius
és lelkigondozó.9 Megállapíthatjuk tehát, hogy Pál apostol úgy végezte Krisztus szolgálatát,
hogy elvileg is reflektált az egyház életének problémáira. A gyülekezetek életére vonatkozó
eme theológiai reflexiók át meg átszövik Pál apostol leveleit.

5 Újtestamentumi biblica theológia, Budapest, Theol kurzus, 78

6 Das Christentum in den ersten drei Jahrhunderten, 86 k
7 Uo.
8 Die Geschichte der christlichen Predigt, Leiturgia II, 197 k
9 Handbuch der Jugendsellsorga I, 76
Pál apostol leveleinek gyakorlati szempontból is értékes részletei Pál apostol önvallomásai.
Ezek a vallomásszerű részletek mutatják, hogy Pál gyakorlati theológiája nem íróasztal
mellett született spekuláció, hanem kemény belső tusakodások, harcok, félelmek, imádságok
között született theológiai döntések illetve felismerések. Pál apostol személyes modellje a
saját gyakorlati theológiájának. Saját példájával demonstrálja, mimódon kell forgolódni az
Isten anyaszentegyházában. Az Apostolok Cselekedetei sok illusztrációval szolgál erre nézve.
Itt derül ki, kicsoda a hiteles (kompetens) gyakorlati theológus. Pál a maga paradigmájával
bizonyítja, hogy senki sem lehet hiteles gyakorlati theológus, aki nem ismeri az óember és az
újember harcát, a külső és belső ember állandó feszültségét, a sátán ökölcsapásait, a
kétségbeesés szakadékait, a tévtanítók aknamunkáját, sőt a saját gyülekezetünk félreértéseit
velünk kapcsolatban. Pál levelei valóságos kincsesbányái az ún. pásztoráltheológiának (= a
lelkészi szolgálat theológiájának), a pásztorálpszichológiának (= a lelkészi szolgálat lélektani
kérdéseinek), a pásztoráletikának (= a lelkészi szolgálat etikai problémáinak), tehát az Ige
szolgálatában álló ember küzdelmeinek, erőforrásainak. Az akadémikus gyakorlati theológia
egyre nyilvánvalóbb krízisének idején érdemes tehát a leghitelesebb gyakorlati theológiával,
Pál apostol gyakorlati theológiájával foglalkozni.

Ezek előrebocsátása után, egyetlen kérdés marad hátra, a módszer problémája. Hogyan
vázolhatjuk fel, hogyan tekinthetjük át Pál apostol gyakorlati theológiájának gazdag anyagát.
Ez az anyag ugyanis nem rendszerezve áll előttünk az ún. páli korpuszban, hanem szétszórva
a különböző levelekben. E levelekből kell tehát összegyűjtenünk és rendszereznünk az egyes
egyházi funkciókkal kapcsolatos páli mondanivalót. E forráskutatásban elsőrenden Pál ún.
főleveleire szorítkozunk, ezek között is megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítva az 1Kor
levélnek, mivel Goppelt figyelmeztetése szerint ez a levél „Az egyházhoz szóló levél.”10

10 Az Újszövetség theológiája 2, 122

1.§ PÁL APOSTOL EKKLÉZIASZTIKÁJA

Irodalom: F. Büchsel, Die Gemeinde Paulus (in: Der Geist Gottes im NT, Gütersloh, 1926,
342-366). – G. Bornkamm, Paululs (184 k lapokon Die Kirche) – Kesemann, Das
theologische Problem des motivs vom Leibe Christi (in: Paulinische Perspektive, 178) –
Mátyás E., Az egyház Pál apostol igehirdetésében (in: ÚT-i kijelentéstörténet) – Budai G, A
gyakorlati theológia alapelve az ÚT-ban, Budapest, 1925 – Ugyanő, Az egyház Pál
theológiájában (in: ÚT-i biblica theol) – A. Wilkenhauser, Die Kirche als der mystische Leib
Christi nach dem Apostel Paulus, 1940 (2. Kiad) – A. Oepke, Leib Christi oder Volk gottes bei
Paulus? ThLZ 1954, 363 k. – J. Hainz, Ekklesia, Strukturen paulinischer Gemeindetheologie
und Gemindeordnung, 1972 – L. Goppelt, Az evangélium testetöltése az egyházban (in: Az
ÚSZ theológiája 2, 122 kk) – U. Heckel, Paulus und die Charismatiker (Theolbeitr. 1992, 117
k) – E. Hübner, Theologie und Empirire der Kirche (3-21: Ntlcihe Orientirung) – Ch. Möller,
Lehre vom Gemeindeafbau 2 (5. Fejezet „Wie die Lehre Gemeinde baut”) – H. D. Wendland,
Die Kirche bei Paulus (in: Die Briefe an die Korinther, in DNTD)

A pálkutatás felismerései szerint Pál apostol gondolkodásának intenciói és motívumai

ekkléziológiai kijelentéseiben, mint gyújtópontban futnak össze.11 Pál – írja egy másik kutató
– a szó legszorosabb értelmében egyháziasan gondolkodik.12 Pál „egyházias” gondolkodása
ekkléziológiai, de ugyanakkor ekkléziasztikai gondolkodás is. Pálnál megdőlni látszik az a
szemlélet, amely szerint az ekkléziológiának nem tárgya az egyház szolgálata és az
ekkléziasztikának nem tárgya az egyház misztériuma. Pál az egyház titkáról az egyház
szolgálata szempontjából beszél. Ebben a vonatkozásban is igaz Budai Gergely felismerése,
hogy úgymond „Pál theológiája teljesen gyakorlati célokat szolgál”.13 Pál apostol theológiai
gondolkodásának egyik kulcsfogalma az egyház, illetve a gyülekezet.

Hogy Pál apostol theológiájának egyik kulcsfogalma a gyülekezet, kivilágosodik a gyülekezet

theológiai értékeléséből. Ez az értékelés a direkt gyülekezetgondozás dokumentációja. Pál
számára – s erre akarja ráébreszteni a gyülekezeteket – az egyház nem egyesület, amit egyes
emberek egybesereglése és vallásos érdeklődése létesít, hanem Isten elhívott szentjeinek
(1Kor 1,2) olyan közössége, amelyet Isten teremtett. Eredete, gyökérzete Isten szuverén
akaratába nyúlik vissza. Az egyház csak Istenből érthető! Theológiai és nem szociológiai
képződmény. Isten úgy teremti az egyházat a világban, hogy apostolokat, igehirdetőket hív el
és állít szolgálatba. A gyülekezetek az apostoli szolgálat pecsétei. Isten levele, melyet olvas
minden ember (2Kor 3). Pál az egyházat „Isten gyülekezeteinek” nevezi (1Kor 1,2-10,32;
2Kor 1,1; 1Thessz 1). Pál szemében – s erre akarja ráébreszteni a gyülekezeteket – a

11 Bornkamm im. 184

12 Wendland im. 114
13 ÚT-i biblica theologia (theol. Kurzus) 78
gyülekezet titka az, hogy a gyülekezet „Isten szántóföldje”, „Isten épülete”, „Isten
temploma”. Itt látható tehát a gyülekezet theológiai azonosítása. Íme ezt jelenti a gyülekezet
theológiai értékelése, minősítése, azonosítása, értelmezése, a gyülekezet misztériumának
megértése.

Pál egyházszemléletében a theológiai azonosítás mellé lép a gyülekezet krisztológiai

azonosítása is. Pál gondolkodása szerint a gyülekezetnek Krisztus a fundamentuma és Ura
(1Kor 3,11-12,5). A gyülekezet hitvallása – hitvallás Jézus Krisztusról (Róm 10,9; 1Kor
10,21). Amikor a gyülekezet úrvacsorázik, akkor Krisztus asztalának vendége (1Kor 10,21). A
gyülekezet a Krisztus teste. „Mert amiképpen a test egy és sok tagja van … azonképen a
Krisztus is” (1Kor 12,12). Tehát nem „azonképen a gyülekezet”, hanem „azonképen a
Krisztus” – aki a gyülekezetben látható. A gyülekezet Krisztus másodlagos létmódja. Itt
lehetünk tanúi a gyülekezet fogalma „elmélyítésének”. Ezért azt is mondhatjuk, hogy Pál
ekkléziológiája krisztológia. Az, hogy az egyház a Krisztus teste, azt jelenti, hogy nem
árnyképe valami távollevő, elvont, láthatatlan egyháznak. Hanem azt jelenti, hogy az egyház
Krisztus történelmi megvalósulása. Ezért nem mindegy. Hogy az egyház tagjai hogyan
„forgolódnak”, egyáltalán, hogy minek, kinek tekintik magukat. A gyülekezet életének és
szolgálatának conditio sine qua nonja a krisztológiai azonosítás.

Ugyanilyen feltétel azonban a pneumatológiai azonosítás is. Pál egyházszemlélete szoros

összefüggésben van Pál pneumatológiájával. Az egyházat a Szentlélek kereszteli egy testté
(1Kor 12,13). A gyülekezetben a Lélek osztja ki a kegyelmi ajándékokat (1Kor 12,1 kk). A
gyülekezetben, mint Isten templomában, Isten lelke lakozik (1Kor 3,16). E locus nagy
félreértése az antropológiai értelmezés, holott itt az ekkléziáról van szó és nem az emberi
testről! Az apostolok gyülekezetalapító szolgálata a Szentlélek műve (2Kor 3). Az apostolok
igehirdető szolgálata „nem a betű, hanem a Lélek szolgálata” (2Kor 3). A pneumatikus
kegyesség nem gyülekezeten kívüli valami extrakegyesség, hanem gyülekezeti kegyesség. A
Lélek emberei betagolódnak a gyülekezetbe, mint a test tagjai (1Kor 12,4-31; Róm 12,3 kk).
Pál szerint az egyház (értsd gyülekezet) pneumatikus organizmus. Olyan szerveződés tehát,
amelyet a Szentlélek éltet, amelynek tevékenységét a Szentlélek szabályozza. Ebben az
organizmusban a gyülekezet minden tagjának megvan a funkciója. A látszólag értéktelen tag
is szükséges a közösség szempontjából.

Hogy Pál theológiai gondolkodásának mennyire kulcsfogalma a gyülekezet, mutatja Pál

gyakorlati theológiájának másik jellemző vonása, a sokszor igencsak radikális
gyülekezetkritika. Sajátos vonása Pál gyülekezetszemléletének az, hogy miközben
„fényoldalairól” – Isten temploma, a Krisztus teste, a Szentlélek munkaterülete – beszél, nem
feledkezik meg a gyülekezet „árnyoldalairól” sem. Sőt, azért beszél a fényoldalról, hogy a
egyre tarthatatlanabbakká tegye az árnyoldalak jelenlétét. Pál gyülekezetkritikája maradandó
figyelmeztetés a gyakorlati theológia egyik ekklézisztikai funkciójára! Arra, hogy a gyakorlati
theológia sajátos, semmivel sem pótolható funkciója az egyházban az aktuális, konkrét
egyházi praxis kritikai vizsgálata. A gyakorlati theológia Istentől adott feladata, leleplezni és
megszüntetni akarni a gyülekezet tévedéseit, torzjelenségeit, bűneit. A gyakorlati theológia
feladata az egyházban az állandó konfrontáció a gyülekezet deformációjával a gyülekezet
életének reformációja érdekében. Ennek a gyakorlati theológiai szempontból oly tanulságos
gyülekezetkritikának (egyházkritikának) számos példája található az apostol leveleiben.
Lapozzunk csak bele az „egyházról szóló levélbe” (Goppelt), az 1 Korinthusi levélbe. Úton
útfélen gyülekezetkritikára bukkanunk. Ilyen kritika például rögtön a levél elején található
apostoli reflexió a gyülekezeti szakadásokra (vö: 1,10-13). Íme, a theológiai tények
konfrontálása az empíriával! Ugyanez a konfrontáció található az egyházról szóló levél
harmadik fejezetében (vö: 2 és 9 versek). A deformáció tehát a gyülekezet életében a
versengés és a személyi kultusz. E deformációval szemben a gyakorlati theológia ellenérve:
„Hát kicsoda Pál? És kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek, éspedig amint
kinek kinek az Úr adta.” (5.v) Ezután a kérdés állításba csap át: „Sem aki plántál nem valami,
sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten”. (7.v) Ez a gyülekezetkritika szólal meg a
3,16-23-ban, ahol a gyülekezetet Isten templomához hasonlítja. Ezt a gyülekezetkritikát
mutatja a korinthusi felfuvalkodottakkal szembeni apostoli véleménynyilvánítás: „Nem
beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben…” (4,20). Az ötödik fejezet a
gyülekezetben fellelhető paráznaság kemény, radikális kritikája. A hatodik rész a hívők világi
bíróság előtti pereskedésének a bírálata (Merészel valaki közületek … ?
Megszégyenítésetekre mondom …). A főargumentum a bűnözőkkel szemben, akik ilyeneket
cselekszenek „nem örökölhetik Isten országát.” (10.v) További argumentum: „Nem tudjátok
é, hogy a ti testetek a Krisztusnak a tagjai?” (19. v.). Pál gyülekezetkritikájának legismertebb
részlete az úrvacsorával kapcsolatos tanítás. „Ezt pedig tudtotokra adván nem dicsérlek, hogy
nem haszonnal, hanem kárral gyűltök egybe” (11,17-20). A deformáció: „Mikor
egybegyűltök, nincs úrvacsorájával való élés”. (20.v) A kijózanítás: „Hát nincsenek e házaitok
az evésre és ivásra?” A krisztológiai argumentum a rossz gyakorlattal szemben, az úrvacsora
szereztetésének története: 23-27 versek. A rossz gyakorlat következményeinek felmutatása
(28-34. versek). Ugyancsak ezzel az éles gyülekezetkritikával találkozunk a lelki ajándékok
használatáról szóló fejezetekben. Ugyanezzel a gyülekezet istentiszteletén tapasztalható
visszásságokat illetően a nyelveken szólással kapcsolatosan (12-14 fejezetek). De az 1.
Korinthusi levélen kívül Pál más leveleiben is felbukkan a gyülekezetkritika. Így pl a Gal 1,6-
ban. A 3,1 kk-ben. A 4,9-11-ben, a 4,15-ben, 16-ban, 19-ben. Sőt, az Ef 4,20-ban is, ha
elfogadjuk az efézusi levél esetében is a páli szerzőséget.

Pálnak ez az úton útfélen felbukkanó gyülekezetkritikája egyrészt igazolja Böchsel

megállapítását: „A páli leveleket egy gyakorlati ember írta józan komolysággal. Megmutatják,
milyenek voltak a valóságban a páli gyülekezetek, tehát nemcsak azt, hogy milyennek kell
lenniök …”.14 Ugyanakkor azonban dokumentálják Makkai Sándor igazságát is, aki ezt írja
egy helyen: „A Szentírásban csak gyarló gyülekezeteket láthatunk … befejezett keresztyének,

14 Büchsel, Der Geist Gottes in Nt 343

tökéletesen kész gyülekezetek nincsenek … Egészséges gyülekezet e világon nincs.”15 Ámde
pál számára egy percig sem vitás, hogy ez az empirikus gyülekezet a Krisztus teste. Pál eme
pozitív, építő gyülekezetkritikája ma is érvényes impulzus a gyakorlati theológiai munka
számára. Arra inspirál, hogy a gyakorlati theológia ma, mint egykor Pál apostol, egyrészt
bátran fedje fel, nevezze nevén, leplezze le a gyülekezet életének kórtüneteit. Másrészt,
gyógyítsa a gyülekezet betegségeit az ideális gyülekezet képének bemutatásával. Erre buzdít
Käsemannak az a nagyon megszívlelendő figyelmeztetése is, hogy úgymond: „.. das Motiv
vom Christusleibe bei Paulus einzig in parentischen Zusammenhengen auftaucht … Hier liegt
einer der entscheidenden Unterschiede zwischen den echten Briefen des Apostels und den
Deuteropaulinien vor … Einbe Theologie der Kirche zu schreiben hat er jedoch seinen
Nachfolgern und heutigen Interpreten überlassen … Die Parenese der Ort an dem das Thema
der Kirche ausdrücklich erörtert werden muss”.16 Pál apostol gyülekezetkritikája arra
figyelmezteti a gyakorlati theológiát, hogy a gyakorlati theológia nemcsak pathológiája a
gyülekezeti életnek, hanem therápiája is. Pál gyakorlati theológiája egyszerre pathológia és
therápia.

Hogy pedig Pál apostol gyakorlati theológiája nemcsak pathológiája a gyülekezet életének,
hanem therápiája is, bizonyítják a páli levelek normatív, pozitív útmutatásai a gyülekezet
életét illetően. Pál levelei tehát azt is megmutatják, milyennek kell (kellene) lennie a
gyülekezeti életnek. Azaz Pál levonja a gyülekezet theológiai-krisztológiai-pneumatológiai
azonosításának a következtetéseit is. E következtetések lényege röviden így fogalmazható
meg: Pál szerint az élő keresztyén gyülekezet pneumatikus gyülekezet (vö 1Kor). Erre
figyelmeztet Budai Gergely is mondván: „Amikor Pál az 1Kor 12-ben a charismák helyes
értékelése és használata felől útbaigazítást akart nyújtani, a charizmákkal együtt beszél az
egyházról. Teszi pedig ezt azért, mert az ekkléziáról alkotott felfogása tisztára charizmatikus
jellegű, vagyis Pál az egyházat a charizmák megnyilvánulásának tekinti …”17 S mindezt
1925-ben, jó félévszázaddal a napjainkban viruló ún. charizmatikus mozgalom előtt! Budai
dolgozata után egy évvel később, 1926-ban Büchsel mutat rá grandiózus pneumatológiai
dolgozatában Pál apostol pneumatikus-charizmatikus egyházszemléletére. Ezt írja: „A
gyülekezetek élete úgy történik, hogy a Szentlélek egyes személyeket különleges funkciókra
használ … Minden funkció szükséges, a legcsekélyebb is … A funkciók kölcsönös
viszonyban állnak egymással, egyik a másikat nem nélkülözheti.” Ezeket a különleges
adottságokat Pál „charizmáknak” nevezi. Ez a kifejezés csak Pálnál és az 1 Péterben jön elő.
Büchsel feltételezi ennek alapján, hogy a keresztyén gyülekezetekben egy sajátos nyelvezet
(terminológia) fejlődött ki. A charizmák nem természeti adottságok, hanem a kegyelem
ajándékai, melyek haszonra adattak. A gyülekezetben működő charizmatikus funkciók: az
apostoli, a prófétai, a tanítói, a gyógyító, a kormányzó, a nyelveken szóló és azokat

15 Élő gyülekezet, 79
16 Paulinische Perspektiven
17 A gyakorlati theológia alapelve az ÚT-ban, 27
megmagyarázó, továbbá a lelket megítélni képes funkció.18 Ezek megjelölésére szolgál a
sajátos theológiai terminus technikus, a kharismata kifejezés. Büchsel véleményét igazolja az
újabb kutatók közül Käsemann, mikor arra hívja fel a figyelmünket, hogy a charisma szót Pál
technikai értelemben használja, s ő vezette be a theológiai szaknyelvbe.19

Az elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy Pál apostol modellje nyomán az igazi

gyakorlati theológiának a gyülekezetet értékelni (azonosítani) kell, kritizálni kell és inspirálni
(szabályozni) kell. A gyakorlati theológia a gyülekezet életének normája, kritikája és
therápiája, éspedig Isten igéjének a világosságában. Pál apostol ekkleziasztikája alapján az
egyház megújulásának alapfeltételei: az egyház pneumatikus átformálódása népegyházból
pneumatikus organizmussá.

18 Büchsel im. 356

19Käsemann, Amt und Gemeinde im Neuen Testament (in: Exegetische Versuche und Besinnnungen, Berlin
1968, 56-57)
2.§ PÁL APOSTOL HOMILETIKÁJA

Irodalom: Ravasz L, A prófétaság, Jézus és Pál igehirdetése (in: A gyülekezeti igehirdetés

elmélete, 171 k) – H. weinel, Paulus als Prediger (in: Christliche Welt, 1903, 913) – A.
Niebergall, Die Ansetze der Predigt im NT (in: Leiturgia II, 192 kk) – E. Lerle, Die Predigt im
NT, 1956 – F. Büchsel, Die Predigt des Paulus (Der Geist Gottes im NT, 337-340) – G.
Bornkamm, Das Wort (Paulus, 165 k) – H. Hegemann, Paulus als Rethor und Mystagoge (in:
Predigt als Kommunikation Hg. Von Roloff, 44 k) – R. Bultmann, Der Stil der paulinischen
Predigt und die kynisch-stoische Diatriebe, FRLANT 14, Göttingen 1910 – Robertson F.V., A
korinthusi levelek magyarázata, ford. Czeglédy Sándor, Tahitótfalú, Sylvester kiadás 1925
(Teljes cím: Robertson Frigyes Vilmos Egyházi beszédei Pál apostolnak a kornthusiakhoz
írott két levele felett) – Budai Gergely, ÚT-i biblica theológia (Theol kurzus)

Ravasz László szerint „fölöttébb érdekes az a pár megjegyzés, amelyet Pál az igehirdetésre
vonatkozóan tesz”.20 Budai Gergely viszont úgy találja, hogy úgymond: „Pál leveleiben
számos olyan hely fordul elő, ahol az apostol visszapillant, vagy utal az általa végzett
alapvető missziói igehirdetésre pl, 1Thessz 1,9-10; 1Kor 2,1-5; Gal 3,1-5; Róm 1,18-21.”21 Az
alábbiakban Pál apostol homiletikája alapvonalainak a felvázolásában ezekre a
megjegyzésekre, illetve „utalásokra” támaszkodunk. Eredményeinket így csoportosítjuk: Az
igehirdetés theológiai impulzusai, Az igehirdetés tartalmi kritériumai és Az igehirdetés formai
szempontjai.

Az igehirdetés theológiai impulzusai

Pál apostol homiletikai megjegyzései ill utalásai mindenekelőtt az igehirdetői szolgálat

theológiai impulzusaira, azaz üdvtörténeti összefüggéseire mutatnak rá. Arra a keresztyén
igehirdetés és homiletika történetében fundamentális jelentőségű kérdésre válaszolnak, miért
van szükség igehirdetésre az egyházban és az egyház igehirdetésére a világban? Miért nem
elég a keresztyén emberek mindennapi bizonyságtevő élete? Miért nem elég az egyház
nyilvános istentisztelete, a liturgia? Miért nem elég a diakónia, a Pál által oly sokra értékelt
„szeretet által munkálkodó hit”?22 Ezek mellett, ezekkel paralell, sőt, ezek előtt miért van

20 Ravasz im. 21.

21 Budai im. 65.
22 Gal 5,6
szükség a prédikációra, az igehirdetés szolgálatára? Mik a prédikátori szolgálat szolgálat
theológiai motívumai?

1. Pál apostol meggyőződése szerint a keresztyén igehirdetés első számú theológiai impulzusa
(motívuma) az az üdvtörténeti tényállás, miszerint a Biblia Istene kegyelemben gazdag
mindazokhoz, akik őt segítségül hívják. Csakhogy „mimódon hívják segítségül azt, akiben
nem hisznek? Mimódon hisznek pedig abban, aki felől nem hallottak? Mimódon hallanának
pedig prédikáció nélkül?” (Róm 10,12 kk) A keresztyén igehirdetés (prédikálás) célja tehát az,
hogy a Biblia Istenében való hitre segítse az igehallgatókat, azért, hogy segítségül hívhassák a
kegyelemben gazdag Istent. A Római levélnek ez a perikópája (10,12-21) Pál apostol
homiletikai gondolkodásának egyik legfontosabb, alapvető fejezete. Pál itt a dogmatika
nyelvén szólva egészen a „Predestinatio ad munus”-ig radikalizálja a prédikátori tisztet:
„Mimódon prédikálnak pedig, ha el nem küldetnek?” (15. vers) Így magyarázza ezt a helyet
Kálvin is, mondván: „Az igehirdetés oka az Istentől eredő küldetés, mellyel ily módon akart
gondoskodni üdvösségünkről”.23 Isten „segítsége” ezek szerint tehát nem a hétköznapi
gondok megoldására vonatkozik csak, hanem sokkal, de sokkal többre, éspedig „az
üdvösségügy” (Németh László) megoldására. Erre utal a „megtartatik” (sothesetai) kifejezés!
(13. vers) A „küldetés” említése Kálvin szerint többek között azt is jelenti, hogy úgymond:
„Az evangélium nem véletlenül esik alá a felhőkből, hanem emberi kezek, illetve lábak viszik
azt oda, ahová Isten küldi.”24 Kálvin szerint ez a perikópa, különösen is a tizenhetedik vers
„nevezetes abból a szempontból is, amit a prédikálás hatékonyságáról mond. Azt tanúsítja
ugyanis, hogy a prédikálásnak önmagában nincs semmi eredménye. De amikor az Úr az ő
jótetszése szerint munkálkodni akar, akkor ez az ő hatalmának az eszköze…”25 Ugyanő
lejjebb írja a következőket: „Az emberi lelkek az igehirdetés révén telnek meg Isten
ismeretével.”26 Megállapíthatjuk tehát, hogy Pál apostol homiletikai gondolkodása szerint az
igehirdetés egyik döntő láncszeme annak az üdvösségláncnak, amelyet Isten kegyelme
szerkesztett egybe: küldetés – igehirdetés – hitrejutás – imádság – üdvösség. Annak ellenére
az, hogy olykor, mint pl. Izráel esetében is, kudarcot vallani látszik az igehirdetés. Olykor
hiába szól, nem mindenkiből váltja ki a hit engedelmességét. Ennek ellenére mégis az
üdvösség egyik döntő láncszeme marad, olyan, ami nélkül nem lánc a lánc. Az apostoli
igehirdetésben – s éppen ez a csoda – Krisztus maga szól. Ez a csoda nem derül ki a régi
fordításból. Kiderül azonban az ÚF-ból, mely így adja vissza a tizenhetedik verset: „A hit
tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde (RF „Isten igéje”) által.” A keresztyén
igehirdetés első számú impulzusa a Krisztus beszéde tehát, vagy jobban mondva a beszélő
Krisztus, aki a maga prédikátorai által (kérüx) szólja Isten üdvözítő evangéliumát ebben a
világban.

23 A római levél magyarázata 220.

24 Uo. 222.
25 Uo. 223
26 Uo. 223.
2. A keresztyén igehirdetés másik impulzusa az igehirdetés bolondságának isteni legitimálása,
illetve rehabilitálása. Mivel a keresztyén igehirdetés lényegében nem más, mint a keresztről
való beszéd, ezért hallgatói egy részének „botránkozás”, más részének viszont „bolondság”. A
mágikus, babonás vallásosság jelt kíván. A filozofálásra hajlamos prédikációhallgatók pedig
„bölcsességet” keresnek. Istennek azonban úgy tetszett – írja Pál az 1Kor 1,18-ban –, hogy
sem nem „jelek”, sem nem „bölcsesség” által „tartsa meg” (sosai = üdvözítés) a hívőket,
hanem a keresztről való beszéd „bolondsága” által. Miről van itt szó? Arról, hogy nincsen út
alulról felfelé Istenhez. Istent sem csodajelekből következtethetően, sem az emberi spekuláció
útján nem lehet megismerni. Isten egyetlen módon ismerhető meg, az Ő általa megnyitott
úton. Ez a „felülről” lefelé Isten által megnyitott út a Krisztus, illetve a Krisztusról szóló
igehirdetés, azt is mondhatnók „a krisztológia a szószéken”. Erre utal a „keresztről való
beszéd” kifejezés. Ez a beszéd „Isten bölcsessége”, sőt „Isten ereje” a hívők számára. A
keresztyén igehirdetésre azért van szükség egyházban és világban egyaránt, mert benne nyit
utat a Biblia Istene egyrészt az Ő megismerésére, másrészt az emberi élet mélységeiből való
szabadulásra az ember számára. Az „Istennek ereje” kifejezés (18. és 24. vers) utalás azokra a
radikális változásokra, melyeket a keresztyén igehirdetés által képes előidézni Isten a hívő
emberek életében. Azt is mondhatjuk, hogy Pál apostol homiletikai meggyőződése szerint a
keresztyén igehirdetés életformáló, sorsfordító, üdvösségszerző erő. Erő, mely képes
kiragadni a kárhozatból és felemelni Isten szívéig. Ezért van szükség a keresztyén
igehirdetésre. Amire képtelen a tudományos istenkutatás, a valláspszichológia és
vallásszociológia, az lehetséges a keresztyén igehirdetés által, a felülről adott világosság
fényében belelátni Isten „bölcsességébe” és átélni „Isten hatalmát”.

3. A keresztyén igehirdetés harmadik impulzusa Pál apostol homiletikai szemlélete szerint a

Krisztus feltámadása. A keresztyén igehirdetés és a feltámadás összefüggéséről az 1Kor 15-
ben beszél az apostol. Már maga az jellemző Pálra, hogy a feltámadás jelentőségét az
igehirdetés szempontjából nézi elsősorban, s csak másodsorban a korinthusiak hite
szempontjából. „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de
hiábavaló a ti hitetek is” (14. vers). Hogy milyen nagy jelentőségű szavak ezek, mutatja az
újabb exegézis is. „Az igehirdetés egyetlen tartalma végül is Jézus Krisztus” – írja Werner de
Boor. Majd így folytatja: „Ha azonban ez a Jézus halott s ma már nem él és nem cselekszik,
akkor a róla szóló üzenet tárgytalan és minden Róla szóló beszéd értelmetlen.”27 De erre
figyelmeztet a „legmélyebb keresztyén igehirdető” Robertson Frigyes Vilmos is. Úgy tűnik, a
keresztyén írásmagyarázat történetében ő fogalmazza meg itt legtalálóbban a lényeget. Ezt
írja: „Téves felfogása Pál leveleinek az, ha valaki az apostol ezen szavaiból „én a megfeszített
Krisztust hirdetem”, azt a következtetést vonja le, hogy az ő életének a főtanítása a keresztre
vonatkozott. Pál igehirdetése inkább a megfeszített és feltámadott Megváltónak a
hirdetésével, mint a keresztrefeszítés puszta tényével volt tele. A legrégebbi időkben (Kr u 50-
ben) a keresztről beszélni csaknem szükségtelen volt, hiszen a megváltó keresztrefeszítése

27 Die erste Brief an die Korinthet Wupp. Studb. 261.

nyilvánosan történt, és senki azt kétségbe nem vonta. Ehelyett az apostolok kimentek és azt
prédikálták, amitől a világ visszadöbbent, Krisztus feltámadott.”28 A keresztyén igehirdetésre
tehát – állapíthatjuk meg ezen a ponton – azért van szükség, mert a keresztyén igehirdetés az
egyetlen információforrás a csodáról „Krisztus feltámadott, kit halál elragadott”. Pál számára
Krisztus feltámadása nem dogmatikum volt, hanem empiria (1Kor 15,8). Ez az élmény,
amiről a nevezett helyen beszél, igehirdetői szolgálatának leghatalmasabb impulzusa.

4. A keresztyén igehirdetés ugyancsak intenzív impulzusa „a békéltetés szolgálata”. Erről a

szolgálatról Pál a 2Kor 5,18-21 perikópában beszél. Wendland szerint itt tulajdonképpen az
apostoli szolgálatról van szó. „Itt új oldalról mutatja be Pál az apostoli szolgálat dicsőségét” –
írja.29 Majd lejjebb: „Isten és Krisztus maga áll Pál prédikációja mögött s beszélnek rajta
keresztül. Ezért Pál szava Isten szava (vö 1Thessz 2,13). Pál prédikációja felhívás, béküljetek
meg az Istennel.”30 Robertson az apostoli szolgálatot „a keresztyén szolgálat” előképének
tekinti és „a keresztyén igehirdetői szolgálatnak az Isten és ember megbékélésére irányuló
munkájáról” beszél perikópánk alapján Bristolban, 1852. december 12-én. Először is a rá
jellemző finom distinkcióval különbséget tesz a Krisztus tiszte és a mi lelkészi szolgálatunk
között. A mi hivatásunk a lelkészség, s egyedül övé volt a papság, írja. Majd lejjebb így
folytatja: „A keresztyén igehirdető szolgálata annak hirdetésében áll, hogy Isten az emberrel
megbékélt, s másodszor abban, hogy az igehirdető teljes komolysággal, lelke mindazon
képességével, amely e tiszt szolgálatának rendelkezésére áll, iparkodjék az embereket arra
indítani, arra bírni, hogy Istennel békéljenek meg”.31

5. A keresztyén igehirdetés ötödik theológiai impulzusa az a világosság, melyet Isten az ő

igehirdetői szívében gyújtott (vö 2Kor 4,5-6). Erre figyelmeztet Robertson is e perikópa
magyarázatában. „A világosságot azért nyertük, hogy azzal másoknak szolgáljunk.
Prédikáljuk … nem mi magunkat, hanem a Jézus Krisztust, hogy Ő az Úr, mi pedig szolgáitok
vagyunk a Jézusért. Mert Isten gyújtott világosságot a mi szívünkben. … Ha Ő világosságot
adott nekünk, ezt azért tette, hogy viszont mi is, mint a ti szolgátok, titeket megvilágosítsunk.
Kell, hogy olyanok legyünk, mint < a hegyen épített város >”.32 Robertson e szavaiból hívjuk
fel a figyelmet az utolsó mondat kezdőszavára: „Kell”. Ez a szó mutatja, mennyire érzi,
mennyire kongeniális Robertson a Pál gondolkozásával. A „kell” azt a tételt igazolja,
csakugyan az igehirdető szívében támasztott isteni világosság az igehirdetés egyik erőteljes
theológiai impulzusa.

28 Az első korinthusi levél magyarázata ford. Czeglédy Sándor, 217.

29 Der zweite Brief an die Korinther in DNTD B 3,207
30 Uo. 208.
31 A második korinthusi levél magyarázata ford Czeglédy Sándor, 217.
32 Robertson im. 190.
Az igehirdetés tartalmi kritériumai

1. Pál apostol homiletikai szempontból fontos utalásai szerint a keresztyén igehirdetés első
számú tartalmi kritériuma a krisztusközpontúság. A keresztyén igehirdetés krisztológia a
szószéken! A páli krisztológia egyik summás összefoglalása a Róm 4,25-ben olvasható így:
„Krisztus a mi bűneinkért halálra adatott és feltámasztatott a mi megigazulásunkért.” Ebből a
krisztológiából következően a keresztyén igehirdetésben megszólal a bibliai antropológia,
szoteriológia, pneumatológia, sőt még a satanológia is úgy, ahogyan az Pál apostol leveleiben
áll előttünk. Az, hogy a keresztyén igehirdetés a „keresztről szóló beszéd” nem azt jelenti,
hogy mindig egyetlen, immár unalomig ismételt témája van csak, ti. a keresztre feszítés
története és értelmezése. Az, hogy a keresztyén igehirdetés a keresztről való beszéd azt jelenti,
hogy témája mindaz, ami kapcsolatban van a kereszttel. Az ember bűne (nyomorúsága) éppen
úgy, mint a Krisztus dicsőséges feltámadása és visszajövetele. Ugyanígy a Krisztust követő
élet minden problémája. Tehát nemcsak arról beszél, hogy mit jelent „hitben” élni, hanem
arról is, mit jelent „reménységben” élni, sőt, mit jelent „szeretetben” élni. Érdemes
megfigyelni, hogy Pál leveleiben milyen szépen fonódik egybe ez a három nagy témakör. Az
üdvtörténeti múlt, mint a hit fundamentuma. Az üdvtörténeti jövendő, mint a reménység
perspektívája. És az üdvtörténeti jelen, mely a szeretet gyakorlásának kiváltképpen való ideje.
A keresztyén igehirdetés, mivel krisztocentrikus igehirdetés, ezért trinitárius igehirdetés.

2. A keresztyén igehirdetés második tartalmi kritériuma Pál apostol elszórt homiletikai

nyilatkozatai szerint az igehirdetés tisztasága. Különösen figyelemre méltó ebből a
szempontból a 2Kor 2,17. Az írásmagyarázók szerint Pál itt azokkal a
vándormisszionáriusokkal konfrontálódik, akik mint prédikátorok járták a városokat (így
jutottak el Korinthusba is) s valóságos „árucikket” csináltak az evangéliumból, anyagi
ellenszolgáltatást követelve prédikálásukért egyrészt, másrészt mindenféle judaista és görög
filozófiai tanításokat kevertek bele az evangélium hirdetésébe. Az eredeti görög szó
(kapéleuó) értelmében ezeket a vándorprédikátorokat Pál egyszerűen az evangélium
szatócsainak tekinti. Ezek igehirdetésével szemben mutat rá a maga igehirdetésének sajátos
vonására mondván: „Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan (!), akik meghamisítják az Isten
igéjét, hanem tisztán (eilikrineia=egyszerűség, őszinteség, ihletés), sőt szinte Istenből szólunk
az Isten előtt a Krisztusban” (17. vers). Arról van itt szó, amiről egy neves magyar református
igehirdető, Benkő István beszél egyik könyve előszavában, ti. az igehirdető ihletettségéről.33
Vagy Torrey, a nagy evangélista, aki elmondja a Szentlélekről írott könyvében, hogy
megtérése előtt milyen kínszenvedés volt számára a prédikálás. Állandóan a papikabát
gombjait csavargatta zavarában, kínjában. De hogy megváltozott minden a megtérése után.
Alig várt, hogy prédikálhasson. Valósággal dőlt belőle a mondanivaló. Úgy érezte, ott áll
mellette Jézus és egyszerűen Ő adja a szájába a mondanivalót.34 Az igazi igehirdetés forrása
Isten maga. Természetesen itt nem készületlenségről van szó, hanem a kijelentés csodájáról.

33 Evezz mélyre, Előszó

34 Der Heilige Geist, 1966. 32.
Arról, amit Benkő István ír idézett művében saját prédikációiról: „Ezek a beszédek
tulajdonképpen csak halvány fényképfelvételei vagy méginkább emlékei annak az
eseménynek, ami a szószéken történt az ihlet áldott óráiban … Gondolatláncokon kívül
érzéshullámok, indulatlökések, sugallat, igézet, vonzás és elutasítás, támadás, érintés ítélet és
ki tudja még mi minden árad a prédikátor személyén át a hallgatók felé. Az egyetlen dolog,
amit még soha senki hiánytalanul leírni nem tudott, az ihletett prédikáció.”35 Pál, ha le nem is
tudta írni, de nagyon találóan írja körül, amikor így szól: „Szinte Istenből szólunk.” Nos, ez az
„Istenből” – ez a keresztyén prédikáció másik páli tartalmi kritériuma. Ez a kritérium pedig
azóta is sarokba szorítja az egyház igehirdetőit, azt kérdezvén, prédikátor, honnan veszed a
mondanivalódat? Prédikációskötetekből? Netán filozófusoktól? Vagy pszichológusoktól?
Vagy a Lélek világosságában az írott ige által magából Istenből?

3. A keresztyén prédikáció harmadik kritériuma Pál apostol homiletikai utalásainak tükrében,

a prédikáció írásszerűsége, pontosabban az ÓT krisztológikus értelmezése. Feine írja Pál
apostol keresztyén írásértelmezéséről sok tekintetben ma is helytálló ÚT-i theológiájában:
„Jézus az ÓT-t messianisztikusan önmagára vonatkoztatta s ezzel új alapját vetette meg az
Írás értelmezésének. Jézus számára az írás nem Isten örökre lezárt törvénykönyve, hanem
jövendölés az Ő személyéről.” Ez az értelmezés a zsidó messianizmus legyőzését jelentette.
Ezáltal érvénybe lépett az ÓT üdvtörténeti értelmezése. Az Írásnak ez a megvilágosodása a
Szentlélek munkája. Pál ezt a szemléletet vallotta. A zsidók – szerinte – azért nem vallják ezt,
mert „lepel” borul a szívükre. Ha azonban megtérnek Krisztushoz, lehull a lepel (2Kor
3,15).36 Hasonlóképpen látja Wendland is a problémát: „A Krisztushoz fordulás szabadítja
meg Izráelt az értetlenség leplétől … Pál itt nem egy különleges dogmatikai tanítást akar adni
Krisztus és a Szentlélek viszonyáról. Ez a rövid megjegyzés theológiai szempontból fontos. A
kijelentés és az isteni Lélek megáradása Krisztusban és Krisztus által lehetséges. Csak ahol
Krisztus van, ott van Lélek. Egyedül a Krisztushoz való megtérés által (16. vers) tud az ember
részesedni a törvénytől, haláltól, ítélettől való szabadságban. Ezt jelenti a Szentírás új,
krisztológikus értelmezése”.37 Így látja a kérdést a neves ószövetséges G. von Rad is, amikor
ÓSZ-i theológiájában rámutat, hogy az ÓSZ saját intenciója szerint Krisztusra irányultan
magyarázható.38 Megállapíthatjuk tehát, hogy a Szentírás ún. történetkritikai magyarázatával
szemben az üdvtörténeti-krisztológiai magyarázat az írásszerű magyarázat. Az Írás a maga
egészében „Krisztusra vezérlő mester”. Az Írás kulcsa Krisztus maga. Ez a szempont Pál
apostol szerint a keresztyén igehirdetés egyik ugyancsak lényeges tartalmi kritériuma.

4. Pál elszórt homiletikai nyilatkozatai szerint a keresztyén igehirdetés negyedik tartalmi

ismertetőjele az igehirdetés gyülekezetszerűsége. E gyülekezetszerűségre utal az 1Kor 2,13:

35 Benkő im. 6.
36 Theologie des NTs, 213.
37 DNTD B 2m 183.
38 Theologie des ATs II., 259-262
„Ezeket prédikáljuk is nem oly beszédekkel, amelyekre emberi bölcsesség tanít, hanem
amelyekre a Szentlélek tanít, lelkiekhez lelkieket szabván.” Mire gondol itt Pál? Hiszen ez a
nyilatkozata úgy is értelmezhető, mint formális szempontból jelentős homiletikai álláspont,
„lelki tartalmat lelki formában kell tálalni” (de Boor). Ezt az értelmezést az 1Kor 3,1 kk
azonban lehetetlenné teszi. Éspedig azért, mert a „Tejnek italával tápláltalak titeket, nem
kemény eledellel” utalás nyilvánvalóvá teszi, hogy itt tartalmi és nem formai kérdésről van
szó. A „tejnek itala” a gyülekezet által elhordozható, emészthető igehirdetői mondanivaló.
Ennek a gyülekezetszerűségnek a dokumentuma Pál ama másik nyilatkozata is, miszerint
„Aki prófétál, embereknek beszél épülésre, intésre, vigasztalásra” (1Kor 14,3). Pálnak ez a
nyilatkozata homiletikai szempontból azért olyan fontos, mert azt jelenti, hogy a keresztyén
igehirdetés akkor gyülekezetszerű, ha „építés” is, „intés” is és mindenekfelett „vigasztalás” (!)
is. A gyülekezetszerűség eme kívánalmai miatt konfrontálódik Pál a nyelveken szólással. Mint
az írásmagyarázók sokszor rámutattak, nem magával a nyelvekenszólással, mint olyannal van
bajban Pál, hiszen úgymond „mindnyájatoknál inkább tudok nyelveken szólani” (18. vers), de
így folytatja: „a gyülekezetben inkább akarok öt szót szólni értelemmel, hogy egyebeket is
tanítsak …” (19. vers). Íme, ez a prédikáció sokat emlegetett „gyülekezetszerűsége”! Ezt a
gyülekezetszerűséget másutt így fogalmazza meg: „Aki nyelveken szól, magát építi, de aki
prófétál, a gyülekezetet építi” (14,4). A lényeg tehát a gyülekezetszerűség ügyében ez: a
keresztyén igehirdetés mondanivalója nem szállhat el érthetetlenül, hatástalanul az
igehallgatók feje felett, hanem inkább értelmi-érzelmi és akarati gazdagodást kell jelentsen a
hallgatók számára.

Az igehirdetés formai szempontjai

Bultmann Rudolf kutatásai óta tudjuk, hogy Pál apostol igehirdetői stílusa sok hasonlóságot
mutat a cynikus-stoikus filozófusok diatribéjével, sőt a rabbik argumentációs módszereivel.
Mutatja ezt a leveleiben található sok parataxis (mellérendelés), antitézis (ellentétel), a
kérdések és feleletek dialektikai felépítése, a megszólítások, a meglepő átmenetek. A másik
fél (vitapartner) szavainak idézése és annak cáfolata, ami a görög filozófusok diatribéjében
szokásos módszer. Tipikus páli szónoki fordulatok pl. a „Nem tudjátok-e” (1Kor 6), vagy a
„Ne tévelyegjetek” (1Kor 15). Ezek a fordulatok mind a görög diatribéből való stíluselemek.
Pál jól ismeri a görög diatribé-dialógus eszközeit, de ugyanakkor járatos az ázsiai retorikában
is. Az 1Kor 15,35, a Róm 3,27, az 1Kor 9,1 mutatják, hogyan köti össze a dialógust és a
retorikát. Ugyanakkor jellemzőek Pál stílusára az antithézis-sorozatok, amelyek nemegyszer
paradoxonná válnak. Pál ismeri a nyitás-zárás törvényét is (vö 1Kor 9,1 és 9,19). Szeret
ismételni (repetitio) is (vö Róm 7,7; 8,2; 1Kor 1,17; 3,23 – sphos, sophia). Bultmann szerint
egyszerűen letagadhatatlan az a tény, hogy Pál sokat tanult a görög szónokoktól, mint írja: „A
görög szónokok köpenye függ Pál apostol vállain” (im). Nos, ez a szónoki stílus az, ami nem
normatív, nem kötelező öröksége a páli homiletikának. De akkor mi az, ami kötelező? Ami
ma is érvényes örökség formai szempontból? A következők:
1. A páli homiletika és Pál igehirdetésének formai szempontból ma is kötelező követelménye
az igehirdetés szemléletessége. „Óh, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, akinek szemei
előtt úgy írtuk le Jézus Krisztust, mintha tiköztetek feszítették volna meg” (Gal 3,1). Igaz,
hogy a DNTD magyarázója szerint „a szemléletes szemek elé rajzolásról” nincs szó a
textusban. De a DNTD egyedül áll ezzel a véleményével. Schlatter szerint ugyanis: „Itt
látható, milyen volt Pál prédikálása. Arra igyekszik, hogy a gyülekezet szeme Krisztusra
irányuljon, hogy úgy lássák őt, mint megfeszítettet.”39 Ugyanezt mondja Lohman.40
Hasonlóképpen Kiss Jenő: „Annyira világosan és meggyőzően szólt nekik Krisztusról, hogy
szinte eléjük rajzolta”.41 Victor János ezt írja: „A galácziabeliek emlékezhettek rá, hogy mint
kezdődött az ő új életük. A megfeszített Krisztust hirdette nekik az apostol a
legszemléletesebb erővel”.42 Török Istvánnál ezt találjuk: „Olyan eleven erővel rajzolta eléjük
Krisztust, mintha szemük láttára történt volna a keresztrefeszítés.”43 Megállapíthatjuk tehát,
hogy igenis lehet beszélni a páli igehirdetés és homiletika tükrében az igehirdetés
szemléletességének a követelményéről. Ez a követelmény érvényes a gyülekezeti igehirdetést
illetően. Itt kezdjük felismerni milyen közel jár Ravasz László a Pál apostol igehirdetéséhez
és igehirdetési alapelveihez, amikor egyik tanulmányában az igehirdetés „lírájáról”,
„epikájáról” és „drámaiságáról” beszél.44 Íme Pál igazolja Ravasznak azt a követelményét,
hogy legyen a prédikációban „epikai” elem is, ha nem is olyan eltúlzottan, ahogyan azt az
újabb ún. narratív homiletika képviselői javasolják.45

2. Formai szempontból is jelentős tényező a páli homiletika tükrében az „anaké”, az

igehirdető kényszerítettsége az igehirdetés szolgálatára. Miért működik az igehirdetőben az az
isteni kényszer, melyről Pál az 1Kor 9,16-ban tesz futólagos említést? Azért, mert az igazi
igehirdető a hamis igehirdetővel szemben tele van félelemmel, reszketéssel (1Kor 2,3). Mert
minden igazi igehirdető tudja, mit jelent az, hogy a kincsünk „cserépedényben” van (2Kor
4,7). És mert előbb-utóbb minden igazi igehirdetőnek meg kell tanulnia, hogy Isten ereje a
prédikátor erőtlensége által végeztetik el (2Kor 12,9). Igazolják ennek az isteni
kényszerítésnek az ellenállhatatlanságát az ÓT prófétái is (vö pl. Jer 1,6; Ám 3,8). Ebben a
vonalban áll benne Pál. Ezért olyan az Úrral szemben, mint egy jognélküli rabszolga
(Lietzmann), aki úgy teszi dolgát, hogy nem vár érte jutalmat. De erre a kényszerítésre céloz
tulajdonképpen a kortárs homiléta Rudolf Bohren is, amikor arról beszél, hogy az igazi

39 Der Galaterbrief 104.

40 Uo. 45
41 Dr. Kiss Jenő: A megigazulás útja
42 Csendes percek (Gal), 17.
43 Jubileumi kommentár, 238.
44 Gyakorlati bibliamagyarázat, in: Károly emlékkönyv, 240 kk
45 Gressmann: Erzehlend predigen; in: Von der Volkskirche zur offenen Gemeinde, 1982, München, 64 k
igehirdető számára a prédikálás „szenvedély”.46 A keresztyén igehirdetés történetének egyik
legnagyobb tanulsága Pál apostol óta, milyen másképpen prédikál az, akit csak a lelkészi
hivatal, a lelkészi díjlevél, az egyházi törvény kényszerít a rendszeres, hetenként több
alkalommal történő prédikálásra. Egyáltalán nem véletlen az, hogy az egyik legáldottabb
keresztyén prédikátor és homiléta, Spurgeon külön is kitér előadásaiban ennek a Pál emlegette
„kényszernek” a tárgyalására. „Az elhívatás első jele – írja –, hogy forró, mindent legyőző
vágyakozás tölt el a lelkészi szolgálat után. Ez a kényszer ahhoz hasonló, mint amit a
madarak éreznek, amikor eljő a fiókák kikötésének ideje. Ilyenkor a madáranya inkább
meghal, mintsem elhagyja fészkét. Ezt a kényszert nevezi a Biblia „csontjainkba rekesztett
tűznek”, ami ha hiányzik, szerencsétlennek fogjuk érezni magunkat. Enélkül nem bírjuk
elviselni a szolgálatunkkal együttjáró önmegtagadásokat …”.47 Ezen a ponton kezd
kivilágosodni, miért kell az igehirdetés formai kérdései között tárgyalnunk az anaké kérdését.
Íme, azért, mert az anaké sokban megszabja magatartásunkat, viselkedésünket, az Isten
házában való forgolódásunkat. Az evangélium hirdetésének isteni kényszere miatt áll meg az
tétel, mely szerint a prédikáció alakja a prédikátor alakja (Bohren).

3. Itt kell megemlékeznünk végül is a keresztyén igehirdetés egyik elfelejtett tulajdonságáról.

Erről Pál az 1Thessz 1-ben beszél, mondván: „A mi evangéliumunk tinálatok nem áll csak
szóban, hanem isteni erőkben is” (5. vers). De erről beszél az 1Kor 2,4-ben is, amikor így
szól: „Az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédében
állott, hanem Léleknek és erőnek megmutatásában is.” Hasonlóképpen a Róm 15,18-19-ben:
„Mert nem merek szólni semmiről, amit ne Krisztus cselekedett volna általam … jelek és
csodák ereje által, az Isten Lelkének ereje által …” Ugyanígy a 2Kor 12,13-ban:
„Apostolságomnak jelei megbizonyosodtak közöttetek sok tűrésben, jelekben, csodákban és
erőkben is.” Feltűnő, hogy a pálkutatás milyen szőrmentén kezeli ezeket a helyeket. Találóan
jegyzi meg Wendland éppen az utóbbi locussal kapcsolatban: „El kell ismernünk a
tradicionális protestáns pálkutatás nagy hiányát: sem az extatikus sem a csodatevő Pállal nem
törődtünk…”48 Pedig törődnünk kell, mivelhogy ezek a bizonyos jelek és csodák nemcsak az
apostoli igehirdetés kísérőjelenségei voltak, hanem többször is jelentkeztek a keresztyén
igehirdetés történetében. Különösen is látható ez a nagy ébresztő, pneumatikus igehirdetők
szolgálatában. Igaz tehát a distinkció, amire éppen Pál homiletikája hívja fel a figyelmet,
csakugyan kétféle igehirdetés lehetséges. Az egyik az, amelyik „csak szavakban áll”. A másik
az, ami nemcsak szavakban, hanem isteni erőkben is, Szentlélekközlésben is. Napjaink
homiletikjának ez kellene legyen a központi kérdése, hogyan tudnánk erőt árasztó
igehirdetőkké lenni? Kimondhatatlan kár, hogy az ún. akadémikus homiletika a rajongás
veszélyét elhárítandó nem mer szembenézni ezzel a problémával.

46 Predigtlehre, München 1971, 17.

47 Boross Géza: Spurgeon kincseskamrája; Bp. 1989, 89.
48 DNTD 3,251
Összefoglalásul állapítsuk meg, hogy Pálé apostol töredékes utalásokban megmaradt
„homiletikája” szerint a keresztyén igehirdetésnek olyan teremtő, ítélő és megvilágosító ereje
kellene legyen, mint amilyen ereje a Názáreti Jézus igehirdetésének volt. A biblikus
igehirdetés különbözik az extatikustól, mivelhogy érthető beszéd („öt értelmes szó”), mely
képes megmozgatni az emberi akaratot az emberi szív közreműködésével. A keresztyén
igehirdetés információ, consolatio, inspiratio. Anamnézis is, mivelhogy történeti tényekről
informál, Krisztus haláláról és feltámadásáról. Ugyanakkor üdvözítő erő, mert realizálja Isten
velünk történt megbékélését. Az igehirdetés üdvesemény, mivel benne maga cselekszik
Szentlelke és igéje által a feltámadott, dicsőséges, népe között jelen levő Úr Jézus Krisztus.
Az igehirdetés igazi krízise az, ha az igehirdető lép Krisztus helyére és theológiájával,
retorikájával, pszichológiájával eltakarja Krisztust, azaz „meghamisítja” Isten igéjét.
3.§ PÁL APOSTOL LITURGIKÁJA

Irodalom: Büchsel, Der Kultus des Gemeinde (in: der Geis Gottes im NT, 357 kk) – R.
Staehlin, Die Apoestelzeit (in: Leiturgia 1,6 k) – Wendland, Der Gottesdienst der paulinischen
Gemeinde in der Beurteilung des Paulus (Die Briefe an die Korinthet, in: DNTD, 3, 136 k) –
Bornkamm, Gottesdienst (in: Paulus 193 k)

A liturgika a keresztyén istentisztelet történetét, theológiáját és gyakorlati kérdéseit tárgyaló,

illetve ez utóbbit szabályozó gyakorlati theológiai tudomány. Tudományosságának kritériumai
a rendszeresség és módszeresség. Pál apostolnál természetesen ilyen értelemben nem
beszélhetünk liturgikáról, mint ahogyan homiletikáról, katechetikáról, vagy poimenikáról sem
a szó mai akadémikus értelmében. Hogy mégis beszélünk Pál apostol „liturgikájáról”, azért
tehetjük, mivelhogy az apostol leveleiben nemcsak az igehirdetéssel kapcsolatosan
találhatunk „felettébb érdekes utalásokat” (Ravasz), hanem a keresztyén istentisztelettel
kapcsolatosan is. Ezek az utalások azonban ma is normatív erejűek istentiszteleti életünknek
nemcsak a formálására, alakítására, hanem magának a keresztyén istentisztelet mibenlétének,
lényegének, misztériumának a megértésére nézve is.

A keresztyén ember élete, mint istentisztelet

A rendelkezésünkre álló adatok szerint Pál apostol liturgikájának első tétele így fogalmazható
meg, a keresztyén istentisztelet a keresztyén ember életének nemcsak egy ünnepi órában
gyakorolt aktusa, hanem a keresztyén ember mindennapi (hétköznapi) élete kell istentisztelet
legyen. „Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti
testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket” írja Pál a Róm
12,1-ben. A helyhez Kálvin a következő magyarázatot fűzi: „Adjátok oda magatokat Istennek
áldozatul, ha azt határoztátok, hogy Istent tisztelitek, mert ez az Isten tiszteletének
szabályszerű módja … Akkor tiszteljük Istent illendőképpen, ha összes cselekedeteinket az ő
előírásaihoz szabjuk. Félre tehát az összes kigondolt istentiszteleti módokkal, melyektől Isten
méltán undorodik … A Mennyei Bíró Pál szája által azt az istentiszteleti módot nevezi
okosnak, amelyet ő maga rendelt…”49 Büchsel szerint itt az egész élet megszenteléséről van
szó. Úgy látja, hogy ez a gondolat az uralkodó Pál egész theológiájában. Ezt írja ezzel
kapcsolatosan: „A helyes istentisztelet Pál számára a logiké latreia = a személyes
istentisztelet, ami annyi, mint testünk odaáldozása. Az istentisztelet tehát átfogja az ember
egész lényét, s kihat életünk legapróbb részletéig, mint konkrétumig. A keresztyén ember
evése és ivása is istentisztelet kell legyen (1Kor 10,30). Pál liturgikája szerint az istentisztelet

49 A Római levél magyarázata, ford. Dr. Nagy Barna, 255.

nem egy külön része a profán életnek, hanem át meg átjárja, megszenteli a profán életet.”50
Barth a „logiké” kifejezést a német (Luther, Stuttgarter, Zürcher) szokásos „vernünftiger”
helyett a sachgemess = célszerű, szakszerű, tárgyszerű, istenszerű szóval fordítja.51 Käsemann
„geistlicher Gottesdiensttel” fordítja.52 Ugyanő hívja fel máshelyen a figyelmet arra, hogy a
logiké latreia helyes értelmezéséhez szükséges ismerni azt a tradíciót, melynek eredete a
stoikus népszerű filozófiának az antik áldozat babonás felfogása elleni polemikában
keresendő.53 Ugyanő ismét a Római levél magyarázatában – Schlatter nyomán –
hangsúlyozza, hogy úgymond: „A keresztyén istentisztelet nem abban áll, amit a
szenthelyeken, szent időkben és szent cselekményekkel végeznek, hanem a testi egzisztencia
odaadásában a profánnak nevezett életterületeken, a világ hétköznapjaiban, ahol minden
keresztyén egyszerre áldozat és áldozópap. Itt tulajdonképpen Pál a hívők egyetemes papságát
proklamálja.”54 Megállapíthatjuk tehát az írásmagyarázókkal konszenzusban, hogy a
keresztyén istentisztelet elsősorban nem rituális, hanem etikai kérdés. Ebben az értelemben
tanít Althaus is a DNTD-ban: „Az etikai síkon megmutatkozó istentisztelet < értelmes >
(vernünftig, logikus) istentisztelet.” Mint Käsemann, ő is rámutat, hogy a „logikus” jelző
kedvenc szava a hellénista filozófiának. A „logikus áldozat” úgymond ellentéte az
állatáldozatnak, ahogyan arról szó esik az egyiptomi-hellénista mystikában: az áldozatnak,
amit az ember bemutat, meg kell felelnie a logosz lényegének, az isteni értelemnek. A
„szellemi” Istenséghez csak „szellemi” áldozat méltó. Amikor Pál felhasználja ezt a
környezetében sokat használt fogalmat, akkor arra mutat rá, hogy igazi jelentését a fogalom
az Isten Lelkétől elkészített élet-áldozatban nyeri el.”55 Summázva a véleményeket,
megállapíthatjuk az eredményt: a keresztyén ember életében akkor nincsen kiáltó
ellentmondás, ha istentisztelete nemcsak rítusokban áll, hanem a keresztyén etika
konkrétumaiban. Pál liturgikájának alapkövetelménye, a keresztyén ember egész élete legyen
istentisztelet.

A gyülekezet istentisztelete

A második kérdés, amire nézve ha nem is kimerítő, de lényeges feleleteket találunk Pál
leveleiben, milyen legyen a gyülekezet istentisztelete? Lelőhelyünk ebben a problémában az
1Kor 12-14 fejezetek. Bornkamm hívja fel a figyelmet, egyáltalán nem véletlen, hogy éppen a
korinthusiakhoz írott első levélben (Goppelt „egyházról szóló levél”) található Pál több

50 Im. 358
51 Der Römerbrief, 1924 (4. kiadás), 416
52 An die Römer, 313
53 Kittel, ThWB III, 186
54 An die Römer. 313
55 Der Brief an die Römer, DNTD 125
lényeges eligazítása a gyülekezet istentiszteletét illetően. Azért van ez így, mert az ekklézia a
valóságban először és mindenekelőtt istentiszteletre egybesereglett gyülekezet. A gyülekezet
az istentiszteletben bizonyul annak, ami. De itt lesz nyilvánvaló az is, ami nem tartozik
lényegéhez. Pál fragmentális liturgikájának feltűnő vonása az, hogy itt nincs szó a zsidó és
pogány kultuszok külsőségeiről (szent helyről, szent időről). Ezzel szemben beszél
„igehirdetésről”, „áldásmondásról”, a gyülekezet „ámenjéről”, mint feleletről, a Kyrios
„segítségülhívásáról”, akklamációkról, melyekkel a gyülekezet megerősíti Ura jelenlétét és
hatalmát, himnuszokról, amelyek az Urat dicsőítik és olyan istentiszteleti cselekményekről,
mint amilyen a keresztség és az úrvacsora. Az 1Kor 16,2-ből tudjuk, hogy a gyülekezet a heti
istentiszteletet a hét első napján, Krisztus feltámadásának a napján tartotta. Sajnos, pontos
istentiszteleti „rend” nincsen birtokunkban Pál idejéből. Bornkamm úgy látja azonban,hogy e
rendnél sokkal fontosabbak az apostol megállapításai az istentisztelet értelméről és
kritériumairól.56 Ezekből a megállapításokból kiviláglik, hogy Pál istentiszteletszemlélete
(„liturgikája”) szerint a gyülekezet istentiszteletét nem egy kiemelt személy, a mi
szóhasználatunk szerint egy „liturgus” tartja, hanem az egész gyülekezet. A gyülekezet nem
nézője, passzív szemlélője az istentisztelet eseményeinek, hanem cselekvő résztvevője. Mai
kifejezéssel élve Pál egyik alapvető követelménye a gyülekezet tagjaival szemben az „actuosa
participatio”, a cselekvő részvétel: „Mikor egybegyűltök mindenkinek van zsoltára, tanítása,
nyelve, kijelentése, magyarázata” (1Kor 14,26). A gyülekezetnek az istentiszteletről nemcsak
vinnie kell valamit, hanem oda hozni is valami lelki ajándékot. Mindeniteknek – írja Pál, tehát
nemcsak egy-két privilegizált lelki vezető ügye az istentisztelet. Mindenkinek van valamilyen
lelki ajándéka. Az istentisztelet közösségi alkotás, mint emberi mű.

A gyülekezet építése

A keresztyén istentisztelet alapvető feladata Isten imádása mellett a gyülekezetépítés, az

oikodomé. Ezt a kifejezést a pálkutatás a keresztyén istentisztelet kulcsfogalmának tekinti.
Bornkamm figyelmeztet arra az egyáltalán nem jelentéktelen nüanszra, hogy az építés hétszer
jön elő az 1Kor 14-ben.57 Ezzel a kifejezéssel azonban Pál nem az egyes gyülekezeti tag
pozitív vallásos élményéra céloz, hanem az egész gyülekezet pozitív vallásos gyarapodására.
Lehet látni ezt mindjárt onnan is, hogy az „önépítésről” Pál egyenesen ironikusan beszél
(1Kor 14,4). Igen, de mit jelent valójában a gyülekezet építése? Büchsel szerint a
következőket: „Az érzelmi szféra, ha nem kapcsolódik is ki teljesen, de igen erősen háttérbe
szorul az akarati és értelmi élmények mellett. Érzelmi színezetű élmények a misztika által
kiváltva ellentétben állnak az épülés páli értelmezésével. Itt nem vallásos hangulatok
előidézéséről van szó. Ezért szorítja vissza Pál nagyon is tudatosan a nyelvekenszólást, de
követeli a racionális, érthető magyarázatot. A gyülekezet építése Pál szerint annyit jelent, mint

56 i.m.
57 Bornkamm, i.m.
a gyülekezet tanítása.”58 S ez a megjegyzés azért olyan figyelemreméltó, mert azt jelenti,
hogy a keresztyén istentiszteletnek katechetikai jelentősége, funkciója is van.

A prófécia

A gyülekezeti istentiszteleten a gyülekezet építésének par excellence eszköze a prófécia. Pál

igen nagyra értékeli a próféciát. A prófécia Pál szerint ama bizonyos „öt (vagy több) értelmes
szó”, mely mintegy átvilágítja az embert, felfedi a bűnöket s ezáltal arra felismerésre segíti,
hogy Isten csakugyan jelen van a gyülekezetben (vö: 1Kor 14,24-25). Ezért Pál a kharizmák
felsorolásában a csodatevő erők után azonnal a prófétálást említi második helyen (1Kor
12,10). A prófétálás azonban nem akadályozza Pált, hogy energikus prófétakritikának (gen.
obj.) is állandó helye van a keresztyén istentiszteleten. (1Kor 14,29). Tehát nem csak a
próféták gyülekezetkritikája legitim a keresztyén istentiszteleten, hanem a gyülekezet próféta
(prófécia) kritikája is. A gyülekezetnek meg kell tudni állapítani, hogy a prófétából
ténylegesen Isten Lelke szólt é avagy valamilyen más lélek? A prófétai bizonyságtétel tehát
bármilyen fontos alkatrésze (konstruktív eleme) a keresztyén istentiszteletnek, mégsem
abszolút tekintély. Természetesen nem valamiféle emberi mérték szerint történik a
prófétakritika. Kharizma kell a prófétáláshoz, de kharizma kell a prófécia megítéléséhez is.
Pál szerint a prófétálás kritikusai azok a gyülekezeti tagok, akik ugyancsak birtokolják a
prófétálás kegyelmi ajándékát. A 29. vers „többiek” szava nem a gyülekezet tagjait mind,
hanem a többi prófétát jelenti. Csak a prófétaság kegyelmi ajándékával felruházottak
alkalmasak, képesek a prófétai bizonyságtételt megítélni. Az igazi prófécia azért nem kell
féljen a kritikától, mert Isten hitelesíti azt a szívekben a Szentlélek belső bizonyságtétele által.
Ide is érvényes különben: „A prófétalelkek engednek a prófétáknak.” (14,32)

Misszió

Pál liturgikája szerint a keresztyén gyülekezet istentisztelete missziói szempontból is jelentős

esemény. Azért kell mindennek ékesen és jórenden történni, mert a keresztyén istentisztelet
nem titkos összejövetel. Nem valamiféle „zártkörű rendezvény, ahová csak klubtagok
léphetnek be előzetes meghívó birtokában”. Ellenkezőleg! Pál nagyon is reálisan számol azzal
a lehetőséggel, hogy a gyülekezet istentiszteletére bemehetnek idegenek, sőt hitetlenek is
(1Kor 14,24). „Idegenek” azok, akik még nem ismerik igazán az evangéliumot, mivel még
nem állította őket az evangélium hallgatása radikális döntés elé. Ők az
„avatatlanok” (idegenek = idiotés). A „hitetlenek azok, akik tudatosan más világnézetet
vallanak, akik elutasítják az evangéliumot. Ezeket az embereket a gyülekezetnek sohasem
szabad végképpen mai kifejezéssel – leírni. Pál reálisan számol a lehetőséggel, hogy hirtelen,

58 Büchsel i.m.
miért, miért nem, de egyszercsak megjelennek a gyülekezet istentiszteletén. Ezért nem
mindegy, milyen bonyomást tesz a gyülekezet istentisztelete a kívülállókra. „Őrjöngésnek”
látják-e, vagy az egész életüket megrendítő istenélményben lesz részük? Pál szerint ez a
gyülekezet gondolkodásán és magatartásán múlik.

Az ékes és jó rend

Pál apostol liturgikája szerint a keresztyén istentiszteleten mindennek ékesen és jó renddel

kell történni. A gyülekezet istentiszteletén egyrészt Isten hálás gyermekeinek a boldog
szabadsága az uralkodó alaphang. Másrészt a Szentlélek fegyelme érezhető, mert Isten fiainak
a szabadsága sosem válhatik anarchiává, vagy liturgiai kháosszá. Ezért lehet nyelveken szólni,
ha muszáj. De csak ketten vagy hárman szóljanak, és mindig legyen jelen magyarázó is. Ha
valaki prófétálni kíván, tegye, de itt is csak két vagy három próféta szóljon. Gyakorolni kell
az önmérsékletet. Sőt, az istentisztelet résztvevőinek hallgatni is tudni kell, ti. egymást
meghallgatni (14,30). Az ékes és jó rend Büchsel szerint azt jelenti, hogy meg kell tanulni
„féken tartani a kharizmát”.59 Pál sehol sem ad merev istentiszteleti rendtartást. Az
istentisztelet ékességére, jórendjére magának a gyülekezetnek kell vigyázni. Mindenesetre a
gyülekezet istentiszteletéből nem hiányozhat az „értelmes imádság” (14,15), az „értelmes
éneklés” (uo), az áldás ás az áment-mondás sem, ahogyan arra fentebb már utaltunk.

A keresztség

Az 1Kor 1,14 kk-ból úgy tűnik, mintha Pál nem tulajdonítana különösebb jelentőséget az első
gyülekezet istentiszteleti igenis jelentős mozzanatának, a keresztségnek (vö: Cullmann
Urchristentum und Gottesdienst c. művével!). Sőt, mintha egyenesen konfrontálná a
keresztelést az igehirdetéssel: „Nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek,
hanem, hogy az evangéliumot hirdessem” írja az 1Kor 1,17-ben. Talán felesleges is mondani,
hogy itt egyáltalán nem a keresztség vagy keresztelés leértékeléséről van szó, hanem a sajátos
korinthusi helyzetről. Mint Wendland rámutat, Pál azért ad hálát, hogy csak keveseket
keresztelt meg a gyülekezetből, hogy senki ne élhessen vissza a helyzettel, mondván „Én Pál
nevére kereszteltettem meg”!60 Pál maga nagyon is tisztában van a keresztség s így a
keresztelés jelentőségével. Ezért nevezi „megmosatásnak”, „megszentelésnek” (1Kor 6,11), a
Krisztus „felöltözésének” (Gal 3,27), a Krisztus testébe való „belekeresztelésnek” (1Kor
12,12), sőt más helyen a „Krisztussal való meghalásnak és új életre támadásnak” (Róm 6,11).
Mivel itt most nem feladatunk kibontani a keresztség teljes szimbolizmusát, csak arra

59 i.m.
60 1Kor 1,15
mutassunk rá, hogy Pál egyáltalán nem értékelte le a keresztelés aktusát, mint a keresztyén
istentisztelet konstruktív elemét, csak a gyakorlati végrehajtását munkatársaira bízta.

Az úrvacsora

Pál liturgiájának legjelentősebb részlete az úrvacsora misztériumáról és helyes gyakorlatáról

adott tanítása. Az 1Kor 11-ben – amint arra az exegéták rámutatnak – Pál nem az úrvacsora
„theológiáját” akarja adni elsőrenden, hanem gyülekezeti gyakorlatát akarja szabályozni.
Azaz Pál nem dogmatikai szempontból, hanem a mai fogalmaink szerint hangsúlyozottan
gyakorlati theológiai szempontból nézi az úrvacsorakérdést. Arra akarja tanítani a
gyülekezetet, milyen az úrvacsora igazi ünneplése. Pál istentisztelet szemléletének az
úrvacsora a köz- illetve csúcspontja. Az úrvacsorát azért kell megbecsülni, azért nem
mindegy, hogyan él vele a gyülekezet, mert az úrvacsora: 1. Emlékeztetés Krisztus halálára, 2.
Az Úr halálának hirdetése (katangelloo = proklamálása), 3. Az újszövetség pecsétje, 4. A
Krisztussal való koinonia átélése, 5. A hívők egymással való közösségének megerősítése, 6.
Az Úr visszajövetele reménységének ébrentartása. Ez a hat pont azonban az alábbi háromban
is összefoglalható, az úrvacsora az üdvtörténeti múlt, az üdvtörténeti jelen, és az üdvtörténeti
jövő csodájára emlékeztet, azaz Krisztus váltságára, prezenciájára és paruziájára. Más
szavakkal fogalmazva, az úrvacsora azt jelképezi, mit tett értünk Krisztus, mit tesz értünk ma
és mit fog tenni holnap. Az úrvacsorának e rendkívüli jelentősége kihívás a gyülekezet
istentiszteletével szemben. Hol a helye az úrvacsorának a gyülekezet istentiszteleti életében?
Minek tekinti a gyülekezet az úrvacsorát? Miért kell csúcspontnak tekinteni és nem
függeléknek? Miért mennyei erőforrás és nem kegyes tradícióápolás? Pál apostol
úrvacsoraszemlélete az úrvacsora újrafelfedezésének, rehabilitálásának a legerőteljesebb
bibliai impulzusa. Ezért igaz Barth Károly híres diagnózisa, mely szerint a keresztyén
istentisztelet az úrvacsora nélkül egyszerűen szólva „torzó”. Amiképpen torzó az istentisztelet
amikor van ugyan sákramentum, de hiányzik az igazi prédikáció, ugyanolyan torzó az is
liturgikai szempontból, amikor van prédikáció, de nincsen sákramentum.61 Itt találja bibliai
gyökérzetét Pál úrvacsoraszemléletében. Pál már nagyon világosan látja az úrvacsora és a
prédikáció összefüggését. A sokszor idézett klasszikus szavak: „Az Úrnak halálát hirdessétek,
amíg eljövend” nemcsak azt jelenti e sorok írójának értelmezése szerint, hogy a gyülekezet
úrvacsoravétele önmagában is prédikáció („hirdetitek”), hanem azt is, hogy az „istentisztelet”
és az úrvacsorai istentisztelet összetartoznak.62 Tehát nemcsak prédikáció nem lehet úrvacsora
nélkül, de úrvacsora sem lehet prédikáció nélkül! Azaz az Úrnak halálát nemcsak néma
evéssel és ivással kell hirdetni, hanem minden evésnél és ivásnál rá kell mutatni az evés és
ivás szimbolikájára. Éspedig vagy az úrvacsoraosztást megelőző „homiliás” istentiszteleten

61 Istenismeret és istentisztelet, 162

62Vö: W. Schenk, Theol. Versuche II, 1970. 73 kk – O. Cullmann, Urchristentum und Gottesdienst, 1964 (4.
kiadás) 28 kk
hangzó prédikációban, vagy az úrvacsorai istentisztelet keretében elhangzó ún. úrvacsorai
prédikációban. A „hirdessétek” (hirdetitek) határozott parancs a szóbeli (verbális)
igehirdetésre is a gyülekezet „néma” igehirdetése mellett!

Ünnepi esemény

Ha az elmondottak után röviden össze kívánnók foglalni Pál apostol „liturgikájának”

lényegét, azt mondhatjuk – ahogyan arra Büchsel is rámutat többször idézett könyvében –,
hogy a keresztyén istentisztelet minden egyszerűsége, természetessége (szabadsága) mellett a
keresztyén gyülekezet számára ünnepi esemény. Ezt az eseményt a hétköznapok (az élet)
istentisztelete nem pótolja, csak hitelesíti. Az élet istentiszteletéhez a gyülekezeti istentisztelet
ünnepi percei és órái adják a pneumatikus töltést.
4.§ PÁL APOSTOL KATECHETIKÁJA

Irodalom: P. Feine, Die Lehre des Paulus (in: ThNT, 156-325) – E. Käsemann, Paulinische
Perspektiven, tübingen 1969 – Ugyanő, Gottesgerechtigkeit bei Paulus (Exeg. Vers, 220-233)
– Ugyanő, Paulus und die Frühkatolizismus (uo: 259 k) – G. Bornkamm, Paulus: Botschaft
und Theologie (Paulus, Heidb. 1969) – L. Goppelt, Az Újszövetség theológiája 2. kötet, ford.
Dr. Szathmári Sándor (33-129) – F. Büchsel, Paulus (in: Der Geist gottes im NT, 267-452) –
Czeglédy S., Pál apostol eschatologiája, 1911 – Csomasz D., Pál apostol anthropológiája,
1910 – Mátyás E., Pál apostol anthropológiája (És lőn világosság cRavasz emlékkv, 174) –
Ugyanő, A szenvedés értelme Pál igehirdetésében (TSZ 1941, 196 k) – Kittel, TWB II, 638
katécheoo c.

A probléma

Ahogyan az egyház többi életfunkciójának, a prédikációnak, a liturgiának, a lelkigondozásnak

és a missziónak rendszeres és módszeres tárgyalása sehol sem található meg Pál apostol
leveleiben, ugyanúgy a keresztyén hitoktatás és nevelés tudományágáé, a katechetikáé sem. Itt
is, mint a többi funkció, illetve tudományág esetében azonnal szembe kell néznünk az
alapvető problémával, lehetséges-e egyáltalán Pál apostol „katechetikájáról” beszélni? Nem
áll-e fenn ebben az esetben is, miként a többiben az eisegézis csapdája? A probléma annál
inkább is indokolt, mivel a görög „katéchein” szót magát mindössze kétszer találjuk Pálra
vonatkoztatva az ÚT-ban. Egyszer ott, ahol Pál használja saját magára mondván: „De a
gyülekezetben inkább akarok öt szót szólni értelemmel, hogy egyebeket is tanítsak” (1Kor
14,19). Másodszor pedig ott, ahol ellenfelei mondják róla, hogy a diaspóra zsidókat a
Mózestől való elszakadásra tanítja (ApCsel 21,21). Ezenkívül még Pál a Gal 6,6-ban
használja szavunkat, amikor is megkülönbözteti azokat, akik az igére taníttatnak, és azokat,
akik a tanítást végzik (tanítanak). De ezen a helyen sem tartalmilag szól a gyülekezetben
folyó tanításról, hanem jogilag rendezi a gyülekezet tanítóinak anyagi ügyeit. A Kittel féle
nagyszótár szerint a „katékhountes” akiről a Gal 6,6 beszél parallel kifejezés az 1Kor 12,28-
ban található „didaskaloi”-al. Pál tehát, figyelmeztet a Kittel, a megszokott didaskein mellett
egy igen kevéssé, a zsidóság vallásos nyelvezetében egyáltalán nem használatos kifejezéssel
él, sőt – s éppen ez figyelemre méltó –, ezt teszi keresztyén tanítás terminus technikusává
(i.m. III, 639). Az egyháztörténet úgy tudja, hogy a tanítók feladat az ősgyülekezetben
egyrészt a krisztustradíció magyarázata és hagyományozása volt. Másrészt a parancsolatok és
hittételek bepréselése a gyülekezet hittudatába (Campenhausen). Werner de Boor szerint az
1Kor 12,28-ban harmadik helyen említett „tanítók” azok a férfiak voltak a gyülekezetben,
akik Isten igéje alapján helyesen mutatták meg a gyülekezetnek, mi az, amit Isten nekik
ajándékozott, és mi az, amit tőlük kíván. Ilyen értelemben áll előttünk Pál a maga leveleiben
mint tanító, aki nem prófétai kijelentéseket közöl a gyülekezettel, hanem rávezet az isteni
igazság megértésére és megragadására.63 Wendland úgy találja, hogy ehhez járult még az
oktatás és az evangéliumba való bevezetés feladata. Pál személyében látjuk – írja Wendland –,
hogy az apostol próféta volt, sőt, tanító is, a gyülekezet vezetője is.64 Íme, ezért beszélhetünk
mégis Pál apostol katechetikájáról és Pálról mint katechétáról. Azért, mert levelei tükrében
Pál apostol úgy áll előttünk, mint a felnőtt katechézis ÚT-i modellje, mint a felnőtt katechézis
kompetens bibliai típusa.

A katechézis célja

Pál apostol (indirekt) katechetikája mindenekelőtt abban a tekintetben szolgál figyelemre

méltó tanulsággal, miben kell lássuk a (felnőtt) katechézis célját? Az 1Kor 3,1 kk és a 14,20
fényében a feleletet így fogalmazhatjuk meg: Pál apostol véleménye szerint a katechézis célja
a lelki kiskorúság állapotából a lelki nagykorúság állapotába elsegíteni a gyülekezetet. Az
tehát a cél, hogy „a Krisztusban kisdedek” legyenek „férfiúvá a Krisztusban”. Ne úgy
szóljanak, ne úgy értsenek, mint gyermekek, hanem legyenek „érettek az értelemben” és
„gyermekek a gonoszságban”. Itt nyomatékosan ismételjük, a Pál gyülekezeteiben elsősorban
„felnőtt” katechézisről van szó és nem ifjúsági katechézisről. Noha fiatalemberek, vagy
inkább ifjak is voltak találhatók Pál környezetében és gyülekezetében (Timótheus, Eutikhus).
De éppen az Eutikhus perikópa (ApCsel 20,7kk) mutatja, hogy Pál elsősorban a felnőtt
gyülekezetet tanította, éspedig olyan gazdagon, hogy úgymond „a tanítást megnyújtotta
éjfélig”. S ezalatt a hosszú „tanítás” alatt egyetlen valaki volt „mély álomba merülve”, „egy
Eutikhus nevű ifjú”! Ami persze távolról sem akarja azt jelenteni, mintha az apostol
„halálunalmas” katechéta lett volna. Csupán arra akar utalni, hogy nyilván olyan témákról
beszélt a felnőttekkel, melyek nem tudták ébren tartani az ablakban ülő ifjú figyelmét.

A katechézis anyaga

Pál apostol levelei arra a manapság oly sokat vitatott kérdésre is feleletet adnak, mi legyen a
felnőttkatechézis anyaga? Pál első felelete erre a kérdésre tömören így fogalmazható meg: A
hitben nagykorúsító katechézis anyaga először is az élet által felvetett gyülekezeti problémák
theológiai megvilágítása, értelmezése, megválaszolása. Pál apostol „tanítása” úgy, amint az a
leveleiben ellenőrizhető, nem egy előre módszeresen átgondolt „ismeretanyag” didaktikus
átadása hallgatóinak, illetve olvasóinak, hanem mondhatnánk „spontán” megválaszolása a
törvény, a bűn, a pártoskodás, a válás, a kegyelmi ajándékok vagy a feltámadással kapcsolatos
kérdéseknek. Röviden, felelet arra a kérdésre, hogyan éljünk? Éspedig, kihegyezve azt kell
mondjuk, nemcsak arra kérdésre, hogyan érdemes élni, hanem arra a kérdésre, hogyan kell

63 Der erste Brief an die Korinther, 212 (WSB)

64 Der erste Brief an der Korinther, 113 (DNTD)
élnie a keresztyén embernek. Milyen gyakorlati következményei vannak a keresztyének
hétköznapjaiban Jézus Krisztus kegyelmének, az Atya szeretetének és a Szentlélek
közösségének? Itt derül ki tehát a két alapkérdés világosságában, miért szükséges a
keresztyén gyülekezet krisztológiai, antropológiai és eszkhatológiai tanítása? Más szavakkal,
a keresztyén dogmatikai és etikai tradíció továbbadása és alkalmazása? Ebből a szempontból
igen tanulságosak – az alapvető irodalomban fentebb jelzett pálkutatás főbb eredményei. A
Pál krisztológiájáról, antropológiájáról, megigazulástanáról, eszkhatológiájáról írott
tudományos monográfiák. Mai katechétáink egyik legsürgetőbb adóssága a pálkutatás eme
főbb eredményeinek megismerése, feldolgozása, érthető nyelvre átültetése és népszerűsítése.
Különösen szükséges ez a fáradozás a szekták elleni küzdelem szempontjából. Pál apostol
tanítói munkásságának egyik igen fontos láncszeme az apológia, sőt a polémia a korabeli
tévtanítókkal. A páli levelek tükrében a (felnőtt) katechézis egyik par excellence feladata a
„más evangéliummal” való konfrontáció (vö.: Gal 6,1kk). A nem krisztusszerű hamis
tanítások leleplezése, lerontása, lehetetlenné tétele. E konfrontáció elsőrendű feladata a Biblia
helyes értelmezése, e helyes értelmezésre tanítás, a páli írásértelmezés népszerűsítése. A
pálkutatás szerint Pál apostol írásértelmezésének legfőbb figyelmeztetése az, hogy a
Szentírást a jelenre nézve kell értelmezni! Pál számára – mutat rá Feine – az ÓT
előképtörténeteket tartalmaz. Olyan történeteket, amelyek az ÚT-i idők típusai. Ábrahám
hitéről nemcsak Ábrahám kedvéért beszél az Írás, hanem a keresztyén bibliaolvasók kedvéért
(Róm 4,23). A pusztában vándorló nép történetéről a jelenlegi keresztyén nemzedéknek kell
tanulni. A világ végére vonatkozó intelmek (pl. 1Kor 10,11 k) is a „mi tanulságunkra” írattak
meg. Expressis verbis erre figyelmeztet a Róm 15,4 és az 1Kor 9,10 is. Ádám az eljövendő
embernek, Krisztusnak a típusa (Róm 5,14). Hágár és Sára, Ismáel és Izsák nemcsak
történelmi alakok, hanem az üdvtörténet típusai. Hágár a fiával, Ismáellel az ÓSZ-t
reprezentálja. Sára az új Jeruzsálemet. Izsák az ígéret gyermeke Lélek szerint született.
Mindebből a keresztyén bibliaolvasóknak azt kell megtanulniuk, hogy ők nem a rabszolganő
gyermekei, hanem szabadok, s nem kell hordaniuk a törvény igáját. Pál írásértelmezésének a
legfontosabb kulcsverse a 2Kor 3,15: „Ha megtér az Úrhoz, lehull a lepel.” Pál szerint kétféle
írásértelmezés lehetséges. Az egyik a kortörténeti írásértelmezés. Így olvassák az Írást Mózes
unokái. A másik a kijelentéstörténeti írásértelmezés. Így értelmezi az Írást Pál. Pál számára
tehát – ahogyan arra pl. a Római levélhez írott kommentárjában Paul Althus is rámutat – az
ÓT helyes megértésének kulcsa Krisztus! Krisztus felől nézve azt Írást, találja meg Pál az
igazi értelmét az olyan locusoknak, mint az 1Móz 15,6 vagy a Hab 2,4. Dokumentálja ezt a
Róm 1,17.65 Megállapíthatjuk tehát, hogy Krisztus miatt lesz Pál számára az ÓT
törvénykönyvből az evangélium könyvévé. S hogy ismét csak Althaust idézzük: „Pál nem úgy
olvassa az ÓT-t, mint ma olvassák, tehát történetileg, azaz szószerint, a maga egykori
történelmi helyének megfelelően. Pál tekintet nélkül az eredeti értelemre és összefüggésekre
használ fel ÓT-i helyeket a saját gondolatai kifejezésére és megalapozására. Tipologikusan
Krisztusra vonatkoztatja az Írást. Szabadon allegorizál (Gal 4,22). Egyes helyeket melyek

65 Der Brief an die Römer, 47 (DNTD)

Izráel egykori történelmi helyzetére vonatkoznak, közvetlenül a jelenre vonatkoztat (Róm
15,4). A textusból új theológiai igazságok olvashatók ki.” Ez a módszer, írja Aélthaus,
számunkra lehetetlenné vált és nem kötelező. De az alapgondolat ma is érvényes, hogy ti. mi
a Jézus Krisztusban való hitben az ÓT-ot s benne Isten történetét a maga népével, nem
értelmezhetjük másképpen, mint Krisztusra vezérlő Mestert. Az ÓT tekintélyének mértéke és
kulcsa Jézus Krisztus. Krisztus fényében láthatjuk meg a belső összefüggést az ÓT és az
evangélium között. A zsidó nép azért nem hiszi, hogy Jézusban a messiásjövendölés
teljesedett be, mert még mindig szó szerint értelmezik az ÓT messisás próféciáit66 – írja
Althaus.

Milyen a jó katechéta?

Ez a harmadik kérdés, amelyre Pál indirekt katechetikájából feleleteket kaphatunk. Azt kell
mondanunk, ha van a katechetikának olyan területe, ahol érdemes figyelembe venni Pál
apostol vallomásait, akkor az éppen a katechéta személyiségével, lelkületével, magatartásával
foglalkozó problématerület. Illetve, Pál mondanivalója e problematikával kapcsolatban.

Pál vallomásainak tükrében először azt lehet jól meglátni, hogy a jó tanító (katechéta) realista.
Számol a valósággal, az adott helyzettel és alkalmazkodik hallgatói lelki színvonalához.
Ennek az alkalmazkodásnak klasszikus paradigmája az 1Kor 3,1 kk: „Én sem szólhattam
nektek atyámfiai, mint lelkieknek, hanem mint testieknek, Krisztusban kisdedeknek. Tejnek
italával tápláltalak titeket…” A jó tanító tehát emphatikus személyiség. Képes
belehelyezkedni, önmagát mintegy beleélni, beleképzelni tanítványai szellemi helyzetébe.
Nem kezdheti a tanítást a kharizma-tannal, de ítélethirdetéssel, kemény követelményekkel,
imperativusokkal sem. Tud különbséget tenni „tejnek itala” és „kemény eledel” között. Tud
disztingválni a hívő egzisztencia fokozatai között. De idézzük ezen a ponton Robertsont, aki –
úgy tűnik – az összes magyarázó közül a legvilágosabban érti és fejezi ki, miről van itt szó.
„A kemény eledel – írja – nem valami mély értelmű tantétel pl. au elválasztásról, az
újjászületésről vagy a hit által való megigazulásról, hanem … komoly felhívás a szigorú,
nemes életre. Pál mindazokra a dolgokra megtanította a korinthusiakat, amelyet azoknak meg
kellett tanulniok, de az isteni életre vonatkozó összes fogalmait nem közölte velük. A
gyöngéknél meg kell elégednünk a becsületességgel és igazsággal. Ezektől ne követeljünk
nagylelkűséget … Veszedelmes dolog az értelmet teletömni olyan fogalmakkal, amelyeket a
szív nem érez át, s így kifejleszteni a képmutatást…” Robertson maga is mestere lévén a
tanításnak példával támasztja alá Pál igazságát: „Hogy a készületlen lelkekre nézve a magas
követelések milyen veszéllyel járnak, mutatja Anániás esete, aki meg akarta csalni az
apostolokat … Péter nagyon bölcsen járt el vele szemben, mikor azt kívánta, hogy minden
adománynak önként és kényszerítés nélkül kell befolynia… Ámde a közvélemény, mely az

66 i.m. 47-48
adakozásból divatot csinál megkövetelte ezt az adakozást. S ez a követelmény „kemény
eledel” a gyengékre nézve, mert Anániás nem volt képes elhordozni azt.”67

Pál vallomásainak tükrében az is kivilágosodik azonban, hogy a jó katechéta második

jellemvonása a gyöngédség. „Szivélyesek valánk tiköztetek, miként a dajka dajkálgatja az ő
gyermekeit…” írja a thessalonikai gyülekezetnek (1Th 2,7). Majd lejjebb a 11. versben:
„Miként az atya az ő gyermekeit úgy intettünk és buzdítottunk egyenként mindnyájatokat.”
Helyesen jegyzi meg e versekkel kapcsolatosan Werner de Boor: „Egyetlen misszió, egyetlen
evangelizáció, semmilyen gyülekezeti munka nem sikerülhet enélkül a szeretet nélkül.”68
Bátran tegyük hozzá, semmilyen katechézis vagy valláspedagógia sem. Sőt továbbmehetünk,
s kimondhatjuk, minden katechézis és valláspedagógia conditio sine qua nonja ez a páli
hozzáállás, ez a páli lelkület. E lelkület jelentőségét csak még jobban aláhúzza 8. vers: „Így
felbuzdulva irántatok készen voltunk nemcsak az Isten evangéliumát közölni veletek, hanem a
mi magunk lelkét is.” Érdemes felfigyelni erre a fordulatra, hogy „nemcsak”. Ez a
szóhasználat figyelmeztet a másik lehetőségre is. Arra, hogy lehetséges „csak” az
evangéliumot közölni, úgy, hogy magunkhoz nem engedjük közel tanítványainkat. A modern
kommunikációkutatás azonban Pál apostolt igazolja, mikor figyelmeztet, az eredményes
információ alapfeltétele az interakció, a személyes kapcsolat.

Pál apostol vallomásainak tükrében a jó katechéta harmadik jellemvonása – a vajúdás.

„Gyermekeim, kiket ismét fájdalommal szülök, míglen kiábrázolódik bennetek a Krisztus”
írja Pál a Galatáknak (4,19). A helyzet ismeretes. A galaták elhajlottak Krisztustól a
törvényhez. Az apostolnak másodszor is el kell szenvedni azokat a „szülési fájdalmakat”,
melyeket egyszer már elszenvedett. Az exegéták szerint itt arról van szó, hogy Pálnak
valósággal „birkóznia” kell azért, hogy a galatákban újra kiábrázolódjék a Krisztus. Ennek a
fájdalmas vajúdásnak az egyik mozzanata maga a Galatákhoz írott levél is. S hogy itt
nemcsak „lelkigondozásról” van szó, hanem katechézisről, sőt már szinte mai értelemben vett
„valláspedagógiáról”, mutatja Neighbour galata kommentárjának következő néhány gondolata
is: „Nemcsak az evangélium hirdetése, hanem a fiatal hívők (nem régen hívővé lett pogányok)
nevelése is fontos feladata a Jézus Krisztus követeinek… Pál minden levele foglalkozik a
fiatal gyülekezetek nevelésével. A galáciabeli híveket „szeretett gyermekeimnek” nevezi. Arra
törekszik, hogy alakot öltsön bennük a Krisztus, azaz beszéljenek úgy mint Krisztus, éljenek
úgy mint Krisztus.”69

67Pál apostolnak a korinthusiakhoz írott levele. Ford.: Czeglédy Sándor, Tahitótfalu, Sylvester kiadás, 1925,
26-27. lapon
68 Die Briefe des Paulus an die Thessalonicer, Wuppertal 1960, 47 (WSB)
69 Die Gnade allein; Beatenberg, é.n. 32. lap
5.§ PÁL APOSTOL MISSZIOLÓGIÁJA

Irodalom: H. Achelis, Paulus als Missionar (in: Das Christentum in den ersten Jahrhunderten,
Leipzig 1912, 64); - Wernle, Paulus als Heidenmissionar, Freiburg 1899 – G. Bornkamm, Das
missionarische Kanon des Paulus (in: Tradition und Interpretation, Studien zum NT und
Hermeneutik, München 1965, 114 k) – G. Voigt, Sonntag nach Trinitas, T: 1Kor 9,16-23 (in:
Lebendige Steine, 275 k) – M. Bauer, Paulus und die Weltmission (in: Anfenge der
Christenheit, EVA, 1970, 110-139) – A. Oepke, Inhalt und Wirkung der paulinischen
Missionspredigt (DNTD, 3, Die Briefe an die Thessalonicher, 162) – G. Peters, Die Theologie
des Paulus im Rahmen seines Missionsauftrages (in: Epochen der Heilgeschichte, Wuppertal
1984, 67 k) – Theo Sorg, Grund,Ziel und Weg missionarischen Verkündigung. Überlegungen
zu 1Kor 9,16, 19-23 (in: Die Botschaft von der freien Gnade K. Teschner, Neukirchen 1990,
61 k) – Mátyás E., Pál a misszionárius (USZ kijelentéstörténet, 229) – Ugyanő, Pál a
pogányok misszionáriusa (in: Pál apostol megtérése, 198) – K. Haacker, Urchristliche
Mission und kulturelle Identitet. Beobachtungen zu Strategie und Homiletik des Apostoles
Paulus (in: theol. beitrage 1988, 61 k) – Th. Brandt, Paulus und die Heidenmission (in: Die
Kirche im Wandel der Zeit, Bad Salzuflen 1936, 2. Kiadás: 51-58) – G. Bornkamm, Der
Welthorizont der paulinischen Mission (in: Paulus, 68)

Amint a felsorolt, témánkhoz vágó szakirodalom bizonyítja, a pálkutatás megkülönböztetett

érdeklődéssel fordul Pál apostol missziói munkássága és misszióelmélete felé. Sokan
sokféleképpen szólnak Pálról, a misszionáriusról. Vannak kutatók, akik csökkenteni kívánják
Pál missziói munkásságának jelentőségét. Így példának okáért Büchsel, aki többször idézett
könyvében határozottan kijelenti, hogy a pogányok „egyházát” nem Pál alapította, mivelhogy
a pogánymisszió már Pál előtt elkezdődött. Pál csak átvett egy már megkezdett munkát,
amikor beállt a pogánymisszióba. Pál világtörténeti jelentősége Büchsel szerint abban van,
hogy a pogánykeresztyéneket megszabadította a mózesi törvény jármától. Diadalra vitte a
pneumatikus kegyességet. Büchsel eme vélekedésével szemben mások viszont úgy látják,
hogy Pál theológiája (= a keresztyének törvénytől való szabadsága) csak az ő missziói
megbízatásának kereteiben érthető (G. Peters). Pál leveleit igazán akkor tudjuk értékelni, ha
felfedezzük benne a páli misszió koncepció univerzalizmusát, a misszió organizálásának
újszerűségét és azt a missziói életstílust, melyet Pál megvalósít. Mi magunk részéről ez utóbbi
vélekedéssel tudunk egyetérteni. Ezért az alábbiakban megkíséreljük felvázolni Pál
missziológiájának alapvonalait.

A misszió periódusa
Pál apostol misszió-theológiájának első nagy pozitívuma az a felismerés és figyelmeztetés,
hogy Jézus Krisztus eljövetelével és megdicsőülésével új korszaka köszöntött be az
üdvtörténetnek, melyben Isten új népének, a Jézus Krisztus gyülekezetének a világból való
kihívása, egybehívása, összegyűjtése folyik. Ez az új korszak röviden a misszió periódusa. E
periódus alapja a Krisztusban adott kijelentés. Ebből a kijelentésből táplálkozik Pál missziói
lendületének, felelősségének dinamizmusa. Pál azért misszionárius, mert kijelentéshordozó
(Gal 1,15 kk). Benne, mint Krisztus apostolában, mint egykor Mózesben, új korszaka
(periódusa) kezdődött az üdvösség történetének. Ilyen periódus, mint a misszió periódusa még
nem volt a történelemben. Ez a periódus a parúziáig tart. Ezért élünk még mi is, kétezer évvel
Pál után a misszió korszakában. Abban a kegyelmi időben, amikor Isten Fia a maga
gyülekezetét minden népből, országból, nyelvből, törzsből és fajból előhívja és megépíti. Erre
gondol Pál, amikor a 2Kor 6-ban ezt írja: „Ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség
napja!” A misszió aktualitását azonban nem mindenki ismeri fel, hanem csak azok, akiket
„megragadott a Jézus Krisztus” (Fil 3,12). Innen érthető, hogy Pál egész theológiája
misszióilag meghatározott és misszióilag irányított, ahogyan arra a pálkutatás nyomatékosan
rámutat.

A misszió konkrét célja

A misszió periódusában a Krisztus misszionáriusai munkásságának konkrét célja mások

megnyerése Krisztusnak. Erre mutat a locus classicus, az 1Kor 9,19 kk. Az a kritikus bibliai
hely, melynek alapján lehetséges volna Pál apostolt köpönyegforgató, álarcos,
diplomatakeresztyénnek tekinteni. Hogy ez micsoda tévedés, azonnal kiderül, ha közelebbről
is szemügyre vesszük ezt a könnyen félreérthető locust. Nézzük csak magát a „megnyerni”
kifejezést. Amint az 1Kor 9,19-22 perikópája mutatja, e néhány versben nem kevesebbszer,
mint ötször fordul elő ez a szó. A lingvisztika tudománya figyelmeztet arra a tényállásra, hogy
a szövegben gyakran ismétlődő szó vezérszó, kulcsszó a szövegben. S valóban, erra a tényre
hívják fel a figyelmet régebbi és újabb magyarázók is. Robertson: „Azért mondott le a
jutalomról (ti. Pál), hogy másokat megnyerjen.”70 Theo Sorg: „Ez a kifejezés adja meg a célját
minden missziói munkának, minden igehirdetésnek az egyházban: embereket megnyerni
Krisztusnak, embereket eljuttatni a Krisztusban található üdvösségre.”71 Így értelmezi
locusunkat Spurgeon is: „Mi volt Pál nagy célja életében és prédikátori munkásságában?
Üdvösségre segíteni némelyeket. Tehát Pál nem publikumot akart maga köré csalogatni. Nem
ez a misszió célja. Nem is az erkölcsi jobbítás, hanem megnyerés az üdvösségre.”72 Ismét
Sorg: „Ez a megnyerés a hívogató, toborzó igehirdetés által történik. Azonban jelenti a
másokhoz való személyes odafordulást, a felebaráti szolidaritást … A keresztyén misszió

70 i.m. 95
71 i.m.
72 Ratschlege für die Seelengewinner, 184. lap
történetében mindig jöttek idők, amikor veszedelmes dolog volt csak szavakkal misszionálni.
Sokszor az élet bizonyságtétele meggyőzőbb, mint a szavaké. Embereket Krisztusnak
megnyerni – ez marad minden időben a feladat, ami Krisztus követeinek az egész életét
igényli.”73 Hogy mennyire nem köpenyegforgatásról, elvek nélküli olcsó
kompromisszumokról van szó, még jobban kiderül, ha mikroszkóp alá tesszük Pál missziói
módszerét.

A misszió módszere

„zsidónak zsidóvá…” mondja Pál. Hogyan értsük ezt a nehezen érthető önvallomást? Íme
Spurgeon magyarázata: „Pál a maga missziói munkájában nagy együttérzésről (!) tett
bizonyságot azokkal szemben, akikkel dolga volt … Amikor zsidókkal beszélt, nem azzal
állott elő rögtön, hogy ő a pogányok apostola, hanem arról beszélt, hogy ő is zsidó, mint
ahogyan az is volt. Ezért nem vetett fel sem nacionalista (nemzetiségi) sem ceremoniális
kérdéseket. A zsidókkal arról a Valakiről akart beszélni, akiről Ézsaiás próféta azt mondja:
Utált és emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia, betegség ismerője … Azért beszélt erről a
Valakiről, hogy a zsidókat Jézusban való hitre térítse. Amikor pedig pogányokkal találkozott,
nem zsidó neveltetésének jegyeivel tüntetett. Úgy evett, ahogyan a pogányok ettek. Úgy ivott,
ahogyan a pogányok ittak. Leült velük és beszélgetett velük. Nem érintette a körülmetélkedés
problémáját. Egyedül Krisztusról akart nekik szólni. Amikor egy szkithiaival találkozott,
akkor a barbárok nyelvén beszélt velük. Amikor pedig az Aeropáguson állt, olyan nyelven
szólt, ami a művelt athéniekhez illet.”74 De halljuk Sorg magyarázatát is locusunkról. „Itt nem
valamiféle olcsó alkalmazkodási technikáról van szó. Tehát nem arról, hogy az emberek szája
íze szerint beszélt és azt mondta, amit azok hallani akartak. Pál úgy beszélt és úgy cselekedett,
mint egy igazi misszionárius. Ott kereste fel a hallgatóságot, ahol az otthon volt, térbelileg,
nyelvileg, történetileg. Azaz egyfajta sajátságos „elasticity-t” és „flexibility-t” mutatott.
Athénben az ismeretlen isten oltárából indul ki. Efézusban a zsinagógában a zsidó Tórából.
Ugyanaz az ember, ugyanaz az evangélium, de nem ugyanaz a szituáció, s ezért a különböző
útkeresések. Ebben a missziói mozgékonyságban keres az apostol új meg új kapcsolódási
pontokat, ezért választ új szavakat és képeket. Azért, hogy hallgatói hullámhosszán
kommunikálja az evangéliumot. Az evangélium tartalma állandó. Az igehirdetés formája
változó.75 Egy újabb írásmagyarázó, Christian Wolff szerint: „Nem az evangéliumot, hanem
önmagát illesztette a hallgatóihoz.”76 Láthatjuk tehát, hogy ez a kifejezés „zsidóknak zsidóvá”
a misszionárius Pál szolidaritáskészségére és képességére mutat, az emberi szituációk és

73 i.m.
74 i.m. 194 k
75 i.m
76 Der erste Brief des Paulus an die Korinther Zweiter Teil ThHK VII/2, Berlin 1982, 31 kk
intenciók komolyanvételére.77 Spurgeon Kína híres misszionáriusával világítja meg a
„zsidóknak zsidóvá” igazi értelmét. „Isten hűséges embere – írja – úgy öltözködött, mint egy
kínai, még copfot is viselt. Állandóan elvegyült az emberek között s lehetőleg úgy élt,
ahogyan ők.”78 G. Voigt a kortárs írásmagyarázó is hasonlóképpen értelmezi a „zsidóknak
zsidóvá” kifejezést. Többek között ezt írja: „Pál a maga hallgatóinak nemcsak a szókincsét
vagy szintaxisát használta fel az evangélium közvetítésében, hanem gondolkodásmódjukat,
szemléletük koordináta-rendszerét, tapasztalataikat és tradíciójukat. A Kolossélevélben odáig
megy az akkomodációban, hogy sokan azt hiszik, nem is ő írta ezt a levelet. Pedig Voigt
szerint ő írta. Itt – fejtegeti – tanúi lehetünk az igazi „diakóniai szolidaritásnak”, mely úgy
gondolkodik, te fontos vagy nekem, én komolyan veszlek téged. A szabadon választott duleia
több is mint misszionáriusi és hermeneutikai módszer. Ez az evangéliumért vállalt alapvető
magatartása Pálnak.”79

A missziói prédikáció

Az újabb homiletikai eszmélődésben sok szó esik a kérdésről, milyen az igeszerinti missziói
prédikáció? Miben van a propriuma? Miben különbözik a gyülekezeti igehirdetéstől? Pál
esetében, miben különbözik a zsidókhoz intézett missziói prédikáció a pogányokhoz szóló
missziói igehirdetéstől?

A mai pálkutatás a zsidó hallgatósághoz intézett missziói prédikáció paradigmájának Pálnak

az antiókhiai zsinagógában tartott igehirdetését (ApCsel 13,16) tekinti.80 E beszédnek Lukács
kompozituma szerint a következő részei lehettek: I. Izráel története az exodustól Dávidig
(17-22). II. Jézus története a nagypénteki és húsvéti csúcsponttal (22-32). III. Szentírásidézet
mint bizonyíték (33-37) és Applicatio: „Azért legyen néktek tudtotokra… (38-41). – Ez a
prédikáció tele van bibliai idézetekkel s az ÓT-ból vett különböző megfogalmazásokkal.
Olyan közösségben hangzik, mely minden szombaton összejött a törvény a törvény és a
próféták hallgatására (15. vers). Ebben a gyülekezetben Pál, aki hasonló bibliai tradíciókból
élt, azon a nyelven tudott beszélni, amelyen őmaga gondolkodott. Ebben az istentiszteleti
közösségben számolhatott bizonyos, a maga korához illő exegetikai ismeretekkel is. Mindez
összeköti ezt a prédikációt Pál apostol ún. főleveleivel, mindenekelőtt a Galatákhoz és a
Rómabeliekhez írott levelével, melyekben az apostol különösen zsidó beszélgetőpartnereire
illetve ellenfeleire van tekintettel. A zsidókhoz intézett missziói prédikáció nyilvánvalóvá
teszi, hogy Izráel népének üdvtörténeti jelentősége egyedül a kegyelmi kiválasztásra

77 Uő, i.m.
78 i.m. 195
79 Voigt i.m. 281

Klaus Haacker, Urchrislitche Mission und kulturelle Identität. Beobachtungen zu Strategie und Homiletik des
80
Apostoles Paulus (in: theol. beitr. 1988, 61 k)
vezetendő vissza. Isten dicsősége azonban mégsem Izráelben, hanem Jézus Krisztusban
jelenik meg. Ez a főtémája az antiókhiai és minden evangelizáló prédikációnak.81

Mik voltak mostmár a pogányokat megszólító missziói prédikáció fővonásai? A pálkutatás itt
elsősorban az athéni prédikációt tekinti modellnek. Az ApCsel 17,22 kk-ban található beszéd
irodalmi szerzőjéről vita folyik az írásmagyarázatban. A DNTD szerint a beszéd nagyon is
jellemző Lukács evengélista beszédkompozícióira. Van olyan vélemény, hogy ez a
Szentlélekkel legteljesebb beszéd, ami csak található az ÚT-ban. Mások azonban idegen
testnek tekintik a Cselekedetek Könyvében. Nem más, mondják, mint görög filozófia néhány
ÓT-i idézettel vegyítve.82 Azonban ugyancsak a tekintélyes DNTD írja néhány lappal lejjebb:
„Az Aeropáguson mondott beszéd jórészben nem más, mint a Róm 1,21. A beszéd szerzője
tehát mégiscsak Pál. Lukács megpróbálja a gazdag tartalmú beszédet summázva
rekonstruálni. Az eredeti beszéd, aminek itt csak a váza látható, valószínűleg sokkal
gazdagabb volt, mint az, ami itt előttünk fekszik Lukács szövegezésében.”83 Erről beszél Udo
Schmidt is az ApCsel kommentárban: „Paulus redet und offensichtlich nach einem
wohldurchdachten Konzept, so dass wir den wörtlichen Aufbau seiner Gedanken haben, wenn
auch die Ansprache selber wohl ausführlicher gewesen ist.”84 Így tehát a szerzőség kérdése
tisztázottnak vehető. De mi a jelentősége az athéni beszédnek missziológiai szempontból?
Íme. Ernst Lange a „Die Predigt im NT 1956” c. könyvében ezt írja: „Ha azt kérdezzük,
milyen volt a pogányokhoz intézett őskeresztény kérügma, akkor az athéni beszédet mint
nagy jelentőségű dokumentumot kell tekintenünk.”85 Ugyanő néhány lappal odébb, a beszéd
beható elemzése után ezt a végeredményt szűri le: „Az Aeropáguson mondott beszéd
gondolatvezetése előkép nélküli a szellemtörténetben. Példája és dokumentuma a
pogánykeresztyén missziói prédikációnak. Pálé ezzel a beszédével megalkotta egy új missziói
beszéd típusát. Ez a missziói prédikáció történelmet csinált.”86 Majd ugyanő így folytatja: „Az
Aeropáguson mondott beszéd az egyetlen dokumentuma ennek a prédikációnak. Példa nélküli
módja a régi pogány kegyesség ellen intézett támadásnak.”87 Hasonlóan nagyra értékeli az
athéni prédikációt G. Voigt is: „A beszéd maga mintapéldája a missziói kapcsolódásnak. Ez a
prédikáció a Biblia Istenéről való üzenet beleöntve a görög nyelv edényeibe.”88

81 Udo Schmidt, Die Apostolgeschichte, Stuttgart 1951 (2. Kiadás) 101

82 Haacker i.m.
83 DNTD 2, 231
84 i.m. 126
85 i.m. 89
86 Uő, i.m. 104
87 Uo.
88 Uo, 223
A missziói homiletika szempontjából a következő formai következtetéseket vonhatjuk le Pál
missziói prédikációjából:

1. Egyáltalán nem mindegy, hogyan, mivel kezdődik a missziói prédikáció! Voigt – mint
fentebb rámutattunk – mintapéldának (Musterbeispielnek) nevezi az agnotos theos-
szal történt indítást: „Akit azért ti nem ismerve tiszteltek, azt hirdetem én nektek.”
Íme, azonnal kivilágosodik a „C” betű a prédikációban. Ez a célkitűzés figyelmet
teremt, mert egzisztenciálisan érdekes: „akit ti nem ismertek, azt hirdetem nektek”.
Azaz nem régi, unalmas közhelyeket kívánok ismételgetni, hanem információ,
meglepő, új üzenet lesz az igehirdetésem.

2. Milyen fontos a missziói prédikációban az érvelés, az argumentáció! Pál, aki nagyon

is tisztában volt az Ige dinamikájával, nem esik bele a valamiféle
„igemithológia” (majd az ige elvégzi) csapdájába. „Mert Őbenne élünk és vagyunk”
mondja, s azonnal érezni, milyen fontos, milyen súlyos, milyen nagy jelentőségű ez a
parányi szó, hogy „mert”. Ugyanígy a 29. és 31. versekben is található „Mivelhogy”.
A mert is, a mivelhogyok is indokolnak, bizonyítanak, argumentálnak. A missziói
prédikáció sajátos retorikai eszköze tehát az érvelés.

3. Az athéni beszéd arra is figyelmeztet, milyen fontos, hogy a missziói prédikáció

dialógus legyen. Mindjárt kezdődik a megszólítással: „Athéni férfiak!” (Lüthi
különösen nagy jelentőségűnek tartja ezt a megszólítást.)89 De az egész beszéd ad
hominem szól: „a ti szentélyeiteket”, „azt hirdetem nektek”, „a ti költőitek közül”.
Mintha csak beszélgetne a hallgatóival.

4. Milyen fontos – mutatja az athéni beszéd lukácsi vázlata is –, hogy legyen a missziói
prédikációnak váza, struktúrája, felépítése. Ez a missziós prédikáció világosan hat
részre tagolható: 1/22-23b/, 2/24-25, 3/25-26, 4/28, 5/29, 6/30.

5. Milyen fontos tényező a közérthetőség, a prédikáció nyelve, terminológiája.

E formai jellemvonások mellett még fontosabbak az athéni beszéd tartalmi vonásai. Itt
kapunk feleletet a kérdésre, milyen témákról szóljon a missziói prédikáció?

1. Szóljon először is arról, kicsoda a Biblia Istene! Azaz legyen a missziói prédikáció
tudatosan Istenről szóló beszéd! Ez az Istenről való beszéd legyen rögtön konfrontáció
azzal a primitív népi hiedelemmel, miszerint Isten lokalizálható (kézzel csinált
templomban lakik). Ez a konfrontáció azért olyan nagy jelentőségű esemény, mert
benne nem kevesebb történik, mint a vallástörténetben és valláslélektanban oly fontos
szerepet játszó ún. szent hely mithoszának alapvető megrendítése. De a missziói
prédikáció Istenről való beszéde alapjában rendíti meg „az emberre szoruló Isten”
balga hiedelmét is, s ezzel mindenféle kultusz, mágia és theurgia érvényesséségét is:

89 Die Apostolgeschichte, Basel é.n. 277 k

 „Emberek kezétől nem tiszteltetik”. A missziói prédikáció e nemkeresztyén
istentisztelet krízise, radikális kritikája. Ugyanakkor a missziói prédikáció Istenről
való beszéde rámutatás a Biblia Istenének kozmikus uralmára. Helyesen értelmezi ezt
a részletet Lüthi, amikor ezt prédikálja az athéni beszéd nyomán: „A Biblia Istene nem
az első Impulzus, az első Mozgató, ahogyan Őt a filozófusok elképzelik. Ő a Teremtő,
Aki teremtette a világot, és mindazt, ami abban van.”90

2. Szóljon a missziói prédikáció másodszor arról, kicsoda az ember? Az

isteninterpretáció folytatódjék emberinterpretációban. Azaz mutassuk fel, mi a szerves
kapcsolat Isten és ember (theológia és anthropológia) között. Beszéljen az ember
eredetéről a missziói prédikáció. Mutassa meg, hol van az ember helye a
teremtettségben. Hová jelölte ki Isten? Mennyi ideje van az embernek a földön? Miért
közösségi lény az ember? Mit jelent az „egy vérből”? Mi az ember rendeltetése?
(Keresse az Urat!) Mit jelent az, hogy „nincsen messze egyikünktől sem”?91

3. A missziói prédikáció harmadik főtémája a megtérésre hívás „Isten mostan parancsolja

az embereknek, mindenkinek, mindenütt, hogy megtérjenek.” Meg kell tehát mondani
először azt, hogy miből és honnan lehet és kell megtérni. Másodszor, hová, kihez. És
harmadszor, hogyan történik az igazi megtérés.

4. A missziói prédikáció negyedik főtémája az eszkhatológia: „Mivelhogy rendelt egy

napot.” Lüthi magyarázata: „Ezért veszélyes, sőt több mint veszélyes ennek az
Istennek a rendeléseit áthágni. Ő olyan Isten, akit nem lehet kigúnyolni. Érvényt tud
szerezni akaratának.”92 Az eszkhatológia főalakja azonban Krisztus, aki feltámadott a
halálból.

90 Uő, uo. 283

91 Vö.: Werner de Boor, Die Apostolgeschichte 1965, 319 k (WSB)
92 i.m.
6.§ PÁL APOSTOL DIAKÓNIÁJA

Irodalom: A. Schmoller, Handkonkordanz zum friechischen Neuen Testament, Stuttgart,

1953: „diakonein” – „diakonia” – „diakonos” – Kittel, TWB II, 87 – H. Langenberg, Diens,
dienen (ib. Bibl. Begriffyk. 68 k) im NT, 1931 – A diakonein és fogalmi köre Pál leveleiben
(in: A Magyarországi Református Egyház diakóniája, Bp. 1979, 33-34)

A diakonein és változatai Pál leveleiben

A diakonein és változatai (diakonia, diakonosz) Pál apostol leveleinek egyik, azt is

mondhatnánk bátran, kulcsszava. Közel negyvenszer jön el ez a szócsalád a páli korpuszban.
De nem minden esetben úgy, mint a keresztyén gyülekezet speciális szeretettevékenységének
a megjelölése, hanem általános értelemben úgy, mint az apostol egész tevékenységét, apostoli
munkálkodását megjelölő szó. Ilyen értelemben találkozunk a diakoneinnel a 2Kor 3,3-ban
(„Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok”). Ugyanilyen értelemben jön
elő a Róm 11,13-ban, ahol Pál a maga szolgálatáról beszél. Az 1Kor 12,5-ben, ahol a
gyülekezeti szolgálatokról van szó, ugyancsak az általánosabb értelemben használja Pál. A
2Kor 3,6-ban is, ahol a Lélek szolgálatát konfrontálja Pál a halál szolgálatával. Ugyanígy a
2Kor 6,3-ban, a 11,8-ban. Sőt, a nem hiteles páli levelekben is, mint pl. az Ef 4,12-ben, vagy a
Kol 4,17-ben. A Róm 13,4-ben Pál az államot nevezi Isten diakónusának. A 15,8-ban Jézus
Krisztust nevezi a körülmetélkedés szolgájának (!). a 16,1-ben Fébét a kenkreabeli gyülekezet
szolgájának. Az 1Kor 3,5-ben önmagát és Apollóst mondja „csak szolgáknak”. A 2Kor 3,6-
ban az apostolokat nevezi az Újszövetség szolgáinak. A 11,15-ben pedig a hamis apostolokra
használja a szót, azokra, akik „átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá”. Megállapíthatjuk
tehát, hogy Pál leveleiben a diakonia szó először általában jelöli az apostoli szolgálatát és a
gyülekezetben folyó különféle szolgálatokat (vö. 1Kor 12,1 kk). Ezen a ponton azonban
érdemes felfigyelni Käsemann észrevételére, hogy ti., az 1Kor 12,4 kk-ben a kharizmákat Pál
váltakozva használja a diakoniai-al.93

Pál leveleiben a diakonein és változatai másodrenden jelölik a keresztyén szeretetszolgálatot.

A szó eme, mondhatjuk, szorosabb értelmére utal Pál a Róm 15,25-ben, mondván: „Most
pedig megyek Jeruzsálembe, szolgálván a szenteknek.” Hangsúlyozottan ilyen értelemben
beszél az apostol a 2Kor 8. és 9. fejezetében a diakóniáról. Az itt említett „szentek iránt való
szolgálat” (2Kor 9,1) nem más, mint az ősgyülekezeti szegénygondozás. Pál itt olyan
részletesen beszél a szeretetszolgálatról, hogy a diakonika azóta is ezt a két fejezetet tekinti a
keresztyén diakónia magna chartájának. Wendland azt írja a DNTD-ban, hogy ha összeállítjuk
azoknak a kifejezéseknek a listáját, melyeket itt Pál a gyülekezetek szeretetadományának

93 Exeg.Vers. 58
megjelölésére használ (kegyelem: 8,6;7;19 – diakónia: 8,4; 9,1;12;13 – áldás: 9,5 –
áldozatkészség: 9,12 – szabad adomány: 9,13), akkor kikerekedik az adakozás egész
theológiája.94

Mielőtt a részletekre térnénk, a fentiek alapján felvetődik a kérdés, milyen összefüggés van,
van-e egyáltalán valamiféle összefüggés Pál apostol e kétféle szóhasználata között? Mi az
összefüggése a diakónia tágabb és szorosabb, szélesebb és speciálisabb értelme között? Miért
jelöli mindkét szolgálatot, a gyülekezet többi szolgálatát és a speciális szeretetszolgálatot az
apostol ugyanazzal a terminus technikussal? Nos, azért teszi ezt, mert úgy látja, hogy a
speciális szeretetszolgálat nem holmi függelék az élő gyülekezet testén, hanem a gyülekezet
pneumatikus életének egyik funkciója. Másrészt viszont a gyülekezet többi szolgálata is (az
igehirdetés is, a kormányzás is) végeredményben nem más, mint a gyülekezet
szeretetszolgálatának egy egy speciális (indirekt) módja. Élesebben fogalmazva, Pál
theológiai gondolkodása szerint az igehirdetés – diakónia, a diakónia viszont igehirdetés.

A diakónia impulzusai

Bár az írásmagyarázók szerint a 2Kor 9 kronológiailag előbb született, mint a 2Kor 8, mi

mégis a kanonikus sorrendet követjük, és a 2Kor 8-ból indulunk ki a diakónia impulzusainak
számbavételénél. Így világosodik ki az a tényállás, hogy a keresztyén szeretetszolgálat első
impulzusa egy, a szeretetszolgálatot gyakorló keresztyén gyülekezet példaadása. Sőt, nem is
egy, hanem több gyülekezet példaadásáról van szó, hiszen Pál a macedón „gyülekezetekről”
beszél. Ezeknek a gyülekezeteknek a példájával motiválja a korinthusi gyülekezet
szeretetszolgálatát. A macedón gyülekezetek példájával mutat rá az apostol minden
gyülekezeti szeretetmunka végső és igazi forrására, az isteni kegyelemre. „Tudtotokra adjuk
Istennek azt a kegyelmét, amelyet Macedónia gyülekezeteivel közölt.” Íme tehát a kegyelem
dimenziójában látja Pál a gyülekezet „jótéteményét”. Ez a diakóniai szemlélet azért olyan
nagyjelentőségű, mert egyrészt kiemeli a diakóniát a törvény kategóriájából, másrészt
leleplezi Isten országának azt a régi alapigazságát, mely szerint önmagával tesz jót, aki mással
tesz jót. A diakónia, mint a kegyelem ajándéka, annak jele, hogy Isten bűnbocsánatot hirdetett
a macedónoknak. Annak, hogy életükben megtört a bűn rémuralma és varázsereje. Annak a
fordulatnak a jele a diakónia a macedón gyülekezetek életében, hogy e gyülekezetek tagjai
Isten haragja alól átkerültek az Isten kegyelme alá – Isten immár kedvét, örömét leli a
Macedón gyülekezetekben. S hogy milyen mély theológiai összefüggésről van szó, mutatja a
9,8 is, ahol Pál expressis verbis Istenig radikalizálja a diakóniát, mondván: „Az Isten pedig
hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét, hogy mindenben, mindenkor teljes
elégségetek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek.” – Mit jelent az, hogy diakóniai
kegyelem? Akkor tudunk felelni erre a kérdésre, ha visszájáról nézzük a problémát. Tehát
felismerjük, hogy ha valaki idegenkedik a diakóniától, ha húzódozik a jótéteménytől, ha nincs

94 i.m. ad 2Kor 8-9

kedve, ideje, pénze, keze, szeme, szíve, türelme a diakóniához, akkor az azt jelenti, hogy nem
kapta „ezt a kegyelmet”. Mivelhogy pozitív oldalról nézve a kegyelem mit jelent? Azt, amit a
2. és kk. versekben így olvasunk: „A nyomorúság sok próbája között is bőséges az ő örömük
(2-6). Amiből világosan következik az a felismerés, hogy nem a gyülekezetet kell kérlelni,
álljon be a diakóniába, hanem a gyülekezetnek kell kérlelnie a diakónia felelős vezetőit, hogy
fogadják be őket „a szentek iránt való szolgálat jótéteményébe és közösségébe”. Mindezt
pedig miért? Azért, mert „önmagukat adták először az Úrnak”. Íme a diakónia első sajátságos
impulzusa, az isteni kegyelem által munkált önátadás, önmagunk odaadása az Úrnak.

A második impulzus az a tényállás, hogy a diakónia hozzátartozik a keresztyén élet, a

keresztyén gyülekezet teljességéhez. Hiába „bővölködik” ugyanis a gyülekezet a hitben, a
beszédben, a nagy theológiai igazságok ismeretében és minden buzgóságában, ha nem
bővölködik a másokkal való jótéteményben, az elesettek felkarolásában. Ha ez a szolgálat
hiányzik, akkor hiány van a gyülekezet életében.

A diakónia harmadik motívuma a krisztológiai argumentum, a Jézus Krisztus jótéteményére

(kharis) hivatkozás. „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag
lévén szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok” – olvassuk a
2Kor 8,9-ben. Itt – amint arra G. Voigt rámutat – nem egyszerűen arról van szó, hogy Jézus
Krisztus szegénynek született „von Haus aus”, hanem itt Jézus tudatos döntéséről van szó:
„Gazdag lévén szegénnyé lett.” Itt tehát nem Jézus földi sorsára kell gondolni – figyelmeztet
Voigt –, hanem a praeexistens Krisztus döntésére. Jézus „szegénysége” nem azt jelenti, hogy
szűkölködött földi javakban, hanem azt, hogy megalázta magát isteni dicsőségéből az emberi
létformába.”95 Arról van itt szó, amiről Barth Károly ír a KD-ban: „Jézus annyira átadta magát
Istennek s így az emberi sorsnak, hogy istensége nemcsak mások számára, de még önmaga
számára is egyszerűen láthatatlanná lett.”96 Megfogalmazhatjuk tehát a tételt, a diakónia
harmadik impulzusa az inkarnáció és satisfactio.

A gyülekezet diakóniájának negyedik impulzusa a koinonikai argumentum. Mivel gazdagok

és szegények egy testté kereszteltettek meg, ezért érvényesülni kell az egyenlőség (isótés)
üdvtörténeti szempontjának. Erre a bizonyos „egyenlőségre” ugyanis Isten a maga népét már
az ÓT-ban megtanította a mannával. A manna nagy csodája az volt, hogy „Aki sokat szedett,
nem volt többje, és aki keveset, nem volt kevesebbje” (15. vers). Itt isteni rendről van szó, és
ez a rend most úgy érvényesül a gyülekezet életében, hogy egyik gyülekezet pótolja a másik
„fogyatkozását”. Helyesen jegyzik meg tehát az írásmagyarázók, hogy az itt emlegetett
„egyenlőség” nem politikai, nem szociológiai és nem filozófiai értelemben veendő, hanem
hangsúlyozottan theológiailag értendő. Isten minden gyermekéhez egyenlő módon fordul oda.
Mindenkit egyenlőképpen szeret. Ezt akarja kifejezni a gazdagok „feleslegének”
továbbadásával a szegények felé. Isten nem azt akarja, hogy a gazdag gyülekezetek szegények

95 Die lebendige Steine, 52

96 KD II, 1, 580
legyenek, s hogy a szegények foglalják el a gazdagok helyét. Isten azt akarja, hogy a kétféle
gyülekezet pótolja ki egymás „hiányait”. Idézzük ezen a ponton Victor János szavait: „Hogy
egyenlőség legyen – ezzel a tanácsával mutat rá az apostol a szeretet szolgálatainak és
áldozathozatalainak az igazi értelmére. Nem az a cél, hogy ahol bőség van, ott hiány
támadjon, hanem, hogy jusson mindenüvé elegendő az Isten áldásából”.97 Hasonló értelemben
magyarázza locusunkat Robertson: „Az egyenlőség Pál szemében a viszonosságot jelentette,
az igaz és szeretetteljes testvériesség érzését. Feleslegem nem az enyém. Ezt tőlem nem
erőszak vagy a törvény ereje veszti el, hanem én adom oda a szeretet bennem lakó
törvényénél fogva. Vegyétek fontolóra, hogy a keresztyénség mily gyorsan megoldana
minden idevágó kérdést.”98

A diakónia ötödik impulzusa a hálaadás kötelessége (vö.: 9,11-15). A diakónia igazi értéke az,
hogy „sok hálaadással bővölködik az Isten előtt”. Tehát vertikálisan termi a hálaadás
gyümölcsét, nem horizontálisan! A megsegítettek Isten dicsőítik és nem az ő eszközeiként
eljáró ajándékozókat. Victor János a következő magyarázatot fűzi locusunkhoz: „Az Isten
céljaira szeretetből odaadott pénz sokkal több, mint anyagi segítség. Nagy lelki szolgálatot is
végez. „Sok hálaadással bőséges az Isten előtt” az ilyen pénz Ahová eljut, terheket könnyít,
segítséget nyújt, szomorúságokat örömökre fordít. És mindennek nyomán panasz helyett
Istent áldó hálaadás fakadhat a szívekből.” A konzekvenciákat is levonja: „Úgy gazdálkodjam
azokkal az anyagi javakkal, amelyeket Isten reám bízott, hogy engedelmességemért hálával
dicsőítsék őt mások.”99 Megállapíthatjuk tehát az eddig elmondottak összefoglalásaként is, a
diakónia finális impulzusa – Pál apostol diakóniája szerint – Isten magasztalása, a glorificatio
Dei, a Soli Deo Gloria elve!

A diakónia munkaágai

Pál apostol diakonikája tükrében a keresztyén diakónia első ága a gyülekezeti

szegénygondozás, vagy másnéven, a gyülekezeti segély működtetése. Az írásmagyarázók
rámutatnak, hogy amikor Pál apostol először a macedóniai, majd a korinthusi
gyülekezetekben is gyűjtést rendez a jeruzsálemi és Jeruzsálem környékén ezidőtájt nagy
anyagi ínségben vergődő gyülekezetek számára, akkor elsősorban nem karitatív
tevékenységet akar gyakorolni, hanem az egyház egységét, a zsidó és pogánykeresztyén
gyülekezetek összetartozását kívánja erősíteni, sőt egyszerűen – dokumentálni. Ez a tényállás
(Sitz im Leben) természetesen semmit sem von le a 2Kor 8-9 fejezetek diakóniai értékéből. A
„Sitz im Leben” kettős tanulsággal szolgál. Az egyik az, hogy az élő keresztyén gyülekezet
elsőrendű feladata a szegényebb gyülekezetek anyagi támogatása. A másik tanulság az, hogy a

97 Római Korinthusi I-II levél elmélkedések Bp. é.n. 183

98 i.m. 252
99 i.m. 185
keresztyén gyülekezet diakóniai feladata általában a szegénygondozás, elsősorban a saját
kebelében élő szegények felkarolása, gondozása. Hogy miről is van szó itt tulajdonképpen,
úgy tűnik, ismét csak Robertson értette meg a legjobban. Ezt írja: „Az adakozás nem jelenti
feltétlenül a pénzadományozást. Mert lehet az alamizsnálkodás oktalan, meggondolatlan is,
ami káros mind az adakozóra, mind az elfogadóra nézve. Az adományozóra, mivelhogy tápot
ad a lustaságnak. Az elfogadóra, amennyiben megfosztja őt a függetlenségétől és ereje
kifejtésében akadályozza. Vegyük fontolóra azt is, hogy lehet valaki igazán adakozó akkor is,
ha semmit nem ad kegyes egyesületeknek. De sok munkaalkalmat szerez, pénzét oly
vállalkozásokba fekteti, amelyek az emberek legmagasabb rendű képességeit fejlesztik ki, ha
a munkás fáradtságát tisztességgel megfizeti, akkor az ilyen ember, bár közvetlenül semmit
sem ad, közvetve igenis bőkezű és alamizsnálkodó. Az ilyen ember a szó igazi értelmében
adakozó és könyörületes.”100

A keresztyén diakónia másik főága Pál diakóniájának tükrében is a beteggondozás. A

legdirektebb utalást erre nézve a Róm 12,8d-ben találjuk. Az „eleoon” (könyörülő)
jelentésének értelmezésében megegyeznek az írásmagyarázók. Käsemann a Római levél
kommentárjában ezt írja: „Az eleoon nyilvánvalóan a betegek és elhagyatottak ápolóit
jelenti.”101 Ugyanígy Werner de Boor a WSB-ben: „A fiatal keresztyén gyülekezetek a
könyörületesség említésénél valószínűleg rögtön az irgalmas Samaritánusra gondolhattak, s
ezért a könyörületességben (irgalmasságban) egészen konkrétan a betegek, a gyöngék és a
foglyok ápolását látták”.102 Legrészletesebben Kálvin magyarázza a locust, mondván: „A
könyörülők azok az özvegy és más szolgák, akik a régi egyház szokása szerint a betegek
ápolására voltak beállítva. … Tőlük azt kívánja az apostol, hogy vidámsággal végezzék
tisztüket, hogy zsémbességükkel, amint ez gyakran megtörténik, szolgálataik szívességét ne
csökkentsék. Mert amiképpen a betegnek vagy bármi más módon lesújtott embernek semmi
sincs nagyobb vigasztalására, mint amikor azt látja, hogy vidám és készséges lélekkel akarnak
rajta segíteni, úgy, ha kelletlenséget vesz észre az őt támogatók arcán, ezt személye iránt való
megvetésnek tekinti.”103

A keresztyén diakónia gyakorlásának harmadik módja Pál diakóniájának tükrében, a

keresztyén tolerancia, a hívők kölcsönös tolerálása. A locus classicus itt a Gal 6,2. Ezt a locust
úgy is emlegetik, mint a diakónia locus classicusát, mely a kölcsönös fizikai teherhordozás
bibliai erőteljes impulzusa. Pedig itt nem egyszerűen ilyen értelemben van szó „egymás
terhének a hordozásáról”. Tehát nem a favágás, mosogatás, begyújtás, gyógyszereztetés,
fürdetés, párna megigazítás stb. szolgálatára kell gondolni. Hanem a hívő testvér bűneinek,
bűnös természetének, óemberének tolerálásáról, szelíd elhordozásáról. Érdemes felidézni

100 i.m. 247

101 An die Römer, 330
102 WSB (Römer), 288
103 Kálvin, A római levél magyarázata, ford. Rábold Gusztáv, Bp, 1954
Victor János magyarázatát: „Egymás terhét hordozzátok – mondja Pál. Erre akkor kell
gondolnom, amikor rámnehezedik a másik ember bűne. Sokszor nehéz elviselnem. Szeretném
lerázni magamról, mintha semmi közöm nem volna hozzá. De Krisztus törvénye mást kíván
tőlem. Szilárdsággal, türelemmel kell elhordoznom a nehezen elviselhető testvért is. Azért
vagyok melléje rendelve, hogy segítségére legyek, útbaigazítsam.”104 Hasonlóképpen tanít
egy újabb írásmagyarázó, Beyer is a DNTD-ban: „Ahogyan az első vers mondja, a másik
gyengesége, sőt bűne mellé állni, ezt jelenti a terhét hordozni. … A gyülekezet a kölcsönös
hordozás közössége. Enélkül nem volna Krisztus gyülekezete. Ez a Krisztus törvényének a
betöltése a Mózes törvényével szemben. A törvénykegyesség csak a gyengéktől és bűnösöktől
való tartózkodás által töltheti be a törvényt. Ezzel szemben Krisztus törvénye a szeretet,
melyet csak a testvér terhének elhordozásában lehet betölteni. S tulajdonképpen a mózesi
törvény is ekkor töltetik be igazán.”105 Beyer azonban még tovább is megy, mint Victor János,
mert szerinte a „hordozzátok” nemcsak türelmet jelent a másikkal szemben, hanem az ő
kísérthetősége terhének felvételét is, éspedig úgy, mint sajátomat, tehát annyit jelent, mint
melléje állni az ő esendőségében, vele együtt a bűn ellen harcolni, vele és érte hinni, s érette
Istennél közbenjárni.106

Pál apostol sajátos diakonikája szerint a diakónia negyedik variációja az államhatalom

gyakorlása. „Isten szolgája (diakónusa) ő a te javadra” mondja Pál a Róm 13,4-ben az állami
felsőbbségről. Kétségtelen, hogy Pál itt lelkigondozó célzattal beszél levele olvasóival az
állami felsőbbségről. Az is nyilvánvaló, hogy nem a szó mai értelmében vett diakónia
(szeretetszolgálat) gyakorlását várja el a nemkeresztyén állami felsőbbségtől. Tehát nem
Luther értelmezése szerint gondolkodik a diakóniáról (hogy ti. a szegény- és beteggondozás
az állami felsőbbség feladata és nem a gyülekezeté). Mégis meggondolandó, mit is akar
mondani Pál, amikor az államhatalomról, mint Isten diakónusáról beszél? Miért illik bele ez a
tanítás Pál diakonikájába? Nos azért, mert itt is a diakónia theológiai hátteréről van szó. „Isten
szolgája ő a te javadra” mondja Pál, s ezzel arra az őstitokra mutat, mi is volt Isten eredeti
terve az államhatalommal? Az állami hatalom sokféleképpen megmutatkozó deformációja
ellenére is. Mi az Isten eredeti terve? Íme, nem az, hogy az alattvalókat elnyomó
erőszakszervezet legyen. Hanem az, hogy álljon Isten szolgálatába a bűn elleni harcban.
Mivelhogy Isten diakóniájának egyik alapvető mozzanata „a gonosz megbüntetése”. Az
államhatalom tehát visszautal Istenre. Ezen a ponton villan fel az államhatalom
reformációjának lényege, legyen Isten dikaónusa az állampolgárok javára.

A diakónia szervezése

104 Galatalevél, elmélkedések, 35

105 DNTD
106 U.ő., u.o
Pál apostol a maga leveleiben nemcsak úgy áll előttünk, mint a diakónia theológusa, hanem
úgy is, mint a diakónia kharizmatikus szervezője. A 2Kor 8-9 „Sitz im Leben”-je az a
nagyobb méretű gyűjtés (segélyakció), melyet Pál a macedóniai gyülekezetek körében
rendezett a jeruzsálemi és Jeruzsálem környéki keresztyének megsegítésére. Korinthus
városába is elküldi levelét a gyülekezetnek. Levelében nemcsak késedelmezésének okait adja
elő. Felhasználja az alkalmat arra, hogy a korinthusi keresztyéneket is belevonja a gyülekezeti
segély szolgálatába. Érdemes megvizsgálni, hogyan teszi ezt. Mik a diakónia szervezésének
lépései Pál munkásságának tükrében?

A diakónia szervezésének, de mondhatjuk, hogy a gyülekezet diakóniai mozgósításának első

lépése Pál leveleinek tükrében a diakóniai híradó! Azaz, a diakóniába még be nem
kapcsolódott gyülekezetek informálása a már diakóniát végző gyülekezetek
áldozatkészségéről. „Tudtotokra adjuk pedig” – kezdődik a nyolcadik fejezet, s ebben az
információban azonnal akarva, nem akarva felállítja az apostol a diakónia modelljét: „erejük
szerint, sőt erejük felett is adakoznak”.

A diakónia szervezésében fontos láncszem a gyülekezet áldozatkészségének elismerése.

Nemcsak általában (vö.: 7. verssel), hanem konkrétan, a diakóniai készség nyugtázásával:
„Íme a ti készségetek”. Pál szervezőkészségének szemléletes dokumentuma, ahogyan erősíti a
gyülekezeteket egymással. Nemcsak a korinthusiaknak beszél a macedónokról, hanem a
macedónoknak is a korinthusiakról (9,2). Victor János is felfigyel erre a mozzanatra. Ezt írja
ezzel kapcsolatban: „A Korinthusiak és a környező Achája tartományában lakó hívek már az
előző év óta kifejezték „készségüket” az apostol által indított gyűjtésben való részvételre.
Megígérték, hogy ők is hozzájárulnak „a szentek iránt való szolgálathoz”, az ínséges testvérek
megsegítéséhez. És az apostol ennek hírét már el is terjesztette, másokat is buzdítva ezzel a jó
példával.”107

A diakónia szervezésének harmadik lépése a megfelelő munkatársak megválasztása. Pál

munkatársai voltak: Titus (6.v;16.v), egy bizonyos „atyafi”, akit a gyülekezetek választottak
(19.v) és egy harmadik atyafi, akinek buzgó voltát – úgymond – sokszor kipróbáltuk (22.v).
Mintha csak egy kis diakóniai bizottság működne itt. A lényeg azonban az, hogy Pál nem
egymaga kezelte a gyülekezetek diakóniai adományát. Sőt, talán nem is ő kezelte. Eleve
kerülni akarta valószínűleg a gyanúsításoknak még a lehetőségét is. Milyen helyesen látja
tehát a kérdést Robertson, amikor ezt írja: „Pál azért is küldötte a követeket, hogy a saját
reputációját megvédje. Neki már előzetesen védekeznie kellett a felmerülhető látszat és gáncs
ellen, mert ha olyan nagy összegeket, aminőkről itt szó van, egyedül ő kezelte volna, az
emberekben könnyen felébredhetett volna a gyanú, hogy Pál a gyűjtés egy részét a maga
céljaira fordítja. Ezért a 20-21 versekben így hárítja el magától a gyanút: „Óvakodunk –
úgymond –, hogy senki se ócsárolhasson minket a mi szolgálatunk által való bőséges
jótétemény miatt, mert gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek

107 i.m. 183

előtt is.” (Vagy, ahogyan az ÚF hozza: „Óvakodni akarunk attól, hogy valaki
megrágalmazhasson minket a szolgálatunk eme bőséges eredménye miatt, mert gondunk van
a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is.”108

A diakónia szervezésében lényeges mozzanat a diakónia mértékének, a diakónia normájának a

felállítása is. Robertson egyik idevágó prédikációjában külön fejezetet szentel „az adakozás
mértékének”. Ezt mondja: „Az apostol nem nevez meg a korinthusiaknak semminő összeget.
Nem akar uralkodni sem elhatározásukon, sem vonakodásukon. Mindazáltal adott nekik
valamilyen mértéket. … Először is azt tanácsolta nekik, hogy legyenek bőkezűek. Másodszor
arra kérte őket, hogy megfontoltan adjanak (ki ahogy eltökélte szívében). Harmadszor, hogy
jókedvűen adakozzanak, ne fájó érzéssel vagy kényszerítésből, mert a jókedvű adakozót
szereti az Isten.” Ugyanő mutat rá lejjebb, hogy Pál milyen világos különbséget tesz a
megfontolt és az ötletszerűen végzett adakozás között.109

A diakónia szervezésének további lényeges láncszeme a diakónia előkészítése (vö.: 9,1 kk

versek). „Mindenki tudja – írja Robertson – milyen más érzéssel ad az ember, ha a
jótékonyságra való adakozás kellőleg elő van készítve. … A váratlanul jövő adakozási
felhívás épp oly kellemetlen, mint a hitelező látogatása. Pál apostol jól tudta ezt. Tudta, hogy
a korinthusiak, ha váratlanul ütnek rajtuk, szégyellni fogják magukat s keserűséggel telik meg
a szívük őiránta is, de a jeruzsálemi szentek iránt is, akiknek a javára adakozni
kényszerültek.”110 Victor János finom szójátékkal érzékelteti a felkészítés jelentőségét: „Hogy
készek legyetek. …Az apostol félt, hogy minden „készségük” (2.v) ellenére mégis
„készületlenül” találja őket, ha nem küldi előre megbízottait. És nem akarta, hogy csak az ő
megjelenésekor, az ő személyes erkölcsi kényszere alatt kapkodják hamarosan össze, amit
adni akartak. Ez „ragadomány” lett volna, nem igazi „adomány”. Legyen már minden „előre
elkészítve”, mire ő odaér.”111 – Íme, ezt jelenti a diakónia lelki és adminisztratív előkészítése.

Végül még egy fontos mozzanat a diakónia szervezése szempontjából. Mint kiderül Pál
diakonikájából, a diakóniát nem parancsolni, hanem tanácsolni kell. „Tanácsot adok”
olvassuk a szövegben. Itt is Robertson figyel fel Pál fogalmazásának a jelentőségére. Ezt
mondja: „Az apostoli tanítási módnak egy sajátos vonásával állunk itt szemben. Nem úgy
beszéltek ők, mint diktátorok, hanem inkább, mint akik tanácsot osztogatnak.”112

Foglaljuk össze az elmondottakat. A diakónia szervezésének láncszemei Pál diakóniai

tanácsadása tükrében: 1. A diakónia híradó (információ). 2. A diakóniai készség nyugtázása.

108 i.m.
109 Uo, 255-256
110 Uo 253
111 i.m. 183
112 i.m.
3. A megfelelő munkatársak kiválasztása. 4. A diakóniai norma felállítása. 5. A diakónia
előkészítése. 6. Nem parancsolni, hanem tanácsolni.
7.§ PÁL APOSTOL POIMENIKÁJA

Irodalom: G. Heinrici, Paulus als Seelsorger, Lichterfelde 1910 – J. Smemo, Theozenrizitet

und Seelsorge bei Paulus (in: Luthertum, 1937, 97-117) – W. Jentsch, Paulus als Seelsorger
(in:? Handbuch der Jugendseelsorge I, 75 k) – H. Schlier, Über das Hauptanliegen des I.
Briefes an die Korinther (Aufsetze der christlichen Mahnung nach dem Apostel Paulus, uo,
206) – Kittel, ThWB V, 771-798 „parakaleoo” „paraklésis” – L. Nieder, Die Motive der
religiös-sittlichen Paranese in den paulinischen Gemeindebriefen, 1956 – M. Dibelius, Die
Paranese (in: Die Formgeschichte des Evangeliums, 284)

Pál apostol, mint lelkigondozó

A pálkutatás egybehangzó megállapítása szerint a keresztyén egyháztörténet első nagyhatású

lelkigondozója, Pál apostol. Pál lelkigondozói tevékenységére természetesen nem szabad
modern képzeteket visszavetíteni. Pál nem főfoglalkozású lelkipásztor volt, sem nem „laikus
lelkigondozó”. Ő elsősorban, a szó legősibb, legtisztább értelmében misszionárius, Krisztus
követe, az evangélium prédikátora. Szerteágazó missziói munkálkodása mégis újra meg újra
lelkigondozói beavatkozást követelt tőle. Dokumentálja ezt pl. a Filemonhoz írott levél.
Deismann ezt a levelet a Pálról írott könyvében „az őskeresztyén lelkivezetés
pillanatképének” tekinti.113 Az, ahogyan itt Pál Onézimuszt nevezi (az én fiam, az én szívem),
ahogyan Filemont „testvérének” titulálja, ez a pálkutatók (Lohmeyer, Jentsch) szerint
kifejezetten lelkigondozói kapcsolatra utal Pál és Onézimusz, Pál és Filemon között. A
keresztyén anyaszentegyház történetében Pál apostol az első levéllelkigondozó. Pál levelei
nem dogmatikai kompendiumok, nem bevezetések a keresztyén hit és erkölcstan
alapkérdéseibe, hanem hangsúlyozottan lelkigondozói iratok, az apostoli lelkigondozás
irodalmi dokumentumai. Pál itt a gyülekezeti élet konkrét és nemegyszer nagyon is bonyolult
lelki és testi kérdéseiben ad eligazítást a Szentlélek világosságában. Pál theológiai
fejtegetéseinek lelkigondozó tendenciáját bizonyítják leveleinek befejező részei, ún.
parainézisek (v.ö. Dibelius kutatásaival!). A levelekben felbukkanó ilyen szavak, mint
„parakalein”, „nouthein”, „stéridein” ugyancsak a lelkigondozó jelleget verifikálják. Mindezt
pedig csak azért tartottuk szükségesnek előrebocsájtani, hogy megállapíthassuk, ha nem is
akadémikus poimenikai értelemben, mégis lehetséges Pál apostol „poimenikájáról” is
beszélni. Akárcsak mint homiletikájáról, liturgikájáról, katechgetikájáról, missziológiájáról
vagy diakonikájáról.

A keresztyén lelkigondozás motívumai

113 Paulus 1911, 12

Pál apostol poimenikája tükrében a keresztyén lelkigondozás legelső mozgatója, motívuma –
Isten lelkigondozása. Azaz, Isten vigasztalása. Pál Istene „a minden vigasztalásnak Istene”.
Ami azt jelenti, hogy Pál Istenképe (theológiája) szerint Isten állandó, folyamatos munkája
övéinek szüntelen vigasztalása. Pál Istenének minden emberi helyzetre nézve van vigasztaló
szava. Pál Istene egyszerűen kifogyhatatlan a vigasztalásból (2Kor 1,3kk). Ez az isteni
vigasztalás azonban nem öncél. A vigasztaláscélja az, hogy úgymond „mi is
megvigasztalhassunk minden nyomorúságban esteket”. Pál azért vigasztal másokat, mert ő
Isten eszköze. A páli vigasztaló szolgálat mögött az a csoda áll, hogy Isten vigasztaló Isten.
Micsoda theológiai távlatokat, mélységeket nyit meg ez az Istenről való beszéd. Isten tehát
nemcsak „Bíró”, nemcsak „abszolút Szentség és igazság”. Nemcsak „Törvényadó”. Sokkal
inkább emphatikus Isten. Olyan Isten, aki nehezen viseli el övéi szenvedéseit. Az emberi
szomorúság s annak mai fajtája a depresszió nem az Ő akarata. Minden depresszió ellensége
Isten atyai szívének. Az ember természetes állapota nem a szenvedés, nem a nyomorúság, a
testi-lelki levertség, életuntság, kilátástalanság. Isten a maga részéről az ő vigasztalásával is
ellensúlyozza, enyhíti azt a természetellenes állapotot, amibe az embert a bűne vitte. Az, hogy
Isten „vigasztaló” Isten, tulajdonképpen azt jelenti, hogy Isten nem szomorúságra, hanem
„vigasságra” teremtette az embert. Az emberi létezésnek nem szenvedésnek kellene lennie,
hanem „víg-ságnak”. A vigasztalás azt jelenti, hogy Isten az övéit a kétségbeesés állapotából
újra meg újra kisegíti a napfényre. Pál apostol mindezt saját tapasztalatából tudta (vö: 2Kor
1,8-11).

A keresztyén lelkigondozás másik motívuma Pál poimenikájának tükrében az egy test

törvényének érvényessége a gyülekezet életében. „Akár szenved egy tag, vele együtt
szenvednek a tagok mind” (1Kor 12,26). A gyülekezet tagjai között lehetetlen az egymás
iránti közömbösség. Mégpedig azért, mert „Isten szerkesztette egybe a testet”, éspedig azért,
hogy „Ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok”.
A lényeg Pálnak ez a mondata, hogy Isten szerkesztette egybe a testet (12,24). Ezzel a
tanítással az apostol egyszer s mindenkorra kiemeli az egyházat minden szociállélektani
kategóriából és szemléletből. S ehelyett lelkigondozói oldalról világítja meg a kérdést.
Pontosabban, motiválja a gyülekezeti lelkigondozást. Az, hogy a testet (a gyülekezetet) Isten
szerkesztette egybe, azt jelenti, hogy a gyülekezetnek csak a theológiai értelmezése érvényes.
Ahol ez a theológiai szemlélet eltűnik, ott lehetséges a gyülekezet szétdobálása, részekre
szakadása, az olyan pártoskodás és klikkezés, ami Korinthusban is felütötte fejét a keresztyén
gyülekezetben. A DNTD helyesen mutat rá, hogy amikor itt Pál a test egységéről és
tagoltságáról beszél, akkor nem valamiféle természetes jelenségre gondol. Kétszer is
nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Isten az, aki ezt a rendet adta a gyülekezetnek. Ezért nincs
helye a gyülekezetben semmiféle elitmagatartásnak, sem semmilyen kisebbrendűségi
érzésnek, hanem csak a kölcsönös felelősségnek.114 Nos, ebben a felelősségben vannak a
gyülekezeti lelkigondozás gyökerei.

114 DNTD B 2, H. D. Wendland, Die Briefe an die Korinther, 112

A keresztyén lelkigondozás harmadik theológiai motívuma az a theológiai antropológia,
melynek körvonalai világosan megjelennek Pál apostol leveleiben. S itt most elsőrenden nem
is az óemberről szóló mondanivalóra gondolunk, hanem arra, amit Pál az új ember
viaskodásáról és gyötrődéseiről mond. Arról van itt szó, amiről Mátyás Ernő oly világosan
beszél a „Pál apostol antropológiája” c. dolgozatában.115 Többek között ezt írja: „Alapvető
tanítása az apostolnak az, hogy a megváltott ember meghalt a bűnnek (2Kor 5,17). De azután
arról is bizonyságot tesz, hogy mégis, az újjáteremtett ember életében is van a bűnnek
hatalma, úgyhogy új emberünk csak Krisztusban valóság, tényleges mivoltunk annak
ellentmond, ahogyan a Róm 7,14 is mutatja.”116 Majd ugyanő lejjebb: „Az új emberrel együtt
az óember is működésben van az életemben.”117 Tehát a hívő ember csakugyan „simul justus
simul peccator” (Luther). A Róm 7 „én”-je a lutheri tradíció szerint a keresztyén ember „dupla
egzisztenciájára” vonatkozik. Luther itt Augusztinusz értelmezését követi. A magunk részéről
nyugodt szívvel elfogadhatjuk ezt az értelmezést, mivelhogy a mi szemünkben leginkább
kompetens írásmagyarázó (akit még Spurgeon is elismert ennek), ti. Kálvin is a fenti
értelemben magyarázza a Róm 7,15-öt. A Római levélhez írott pompás kommentárjában ezt
olvassuk: „Itt az apostol a már újjászületett ember sajátos példájára tér át. … Amikor Isten
Lelke a hívő ember akaratát a jó felé fordítja, akkor világosan feltetszik a természet
romlottsága, mely makacsul ellenáll és az ellenkezőre törekszik. Tehát az újjászületett ember
példája a legalkalmasabb annak megismerésére, hogy mennyire ellenkezik a mi természetünk
a törvény igazságával.”118 És ismét ugyanő lejjebb: „Ez a küzdelem, amelyről az apostol
beszél csak azóta van meg az emberben, amióta Isten Lelke megszentelte. … A hívők,
akikben már megkezdődött az Istentől való újjászületés, belső meghasonlásba jutnak …
gyűlölik a bűnt, de testük maradványai visszahúzzák őket a földre.”119 Pál tehát a Róm 7,15-
ben nem a puszta emberi természetet jellemzi, hanem azt írja le a maga személyén
demonstrálva „milyen és mekkora a hívők erőtlensége”.120 Az újabb írásmagyarázat
megkérdőjelezi ezt a reformátori értelmezését a locusnak. Sőt, éppen az ellenkezőjét tanítják,
mint Kálvin, Luther, Augusztinusz. A DNTD egyenesen azt állítja, hogy a reformátorok
erőszakot követnek el a locuson, amikor úgy magyarázzák, ahogyan magyarázzák. Kálvin –
hangzik a vád – saját kora tapasztalatait vetíti bele a locusba.121 Mi a magunk részéről
azonban mégis a reformátori magyarázatot tartjuk helyesnek. Éspedig azért, mert: 1. A
reformátorok magyarázatát igazolják a lelkigondozói tapasztalatok. 2. A reformátorok
magyarázatát igazolja a protestáns antropológia olyan klasszikus műve, mint Brunner

115 És lőn világosság, Ravasz László emlékkönyv 174 kk

116 i.m. 185
117 Uo. 187
118 A római levél magyarázata, 141
119 Uo. 142
120 Uo.
121 DNTD B 2, 80-81
világhírű könyve, a „Der Mensch im Wiederspruch”. 3. A reformátorok magyarázatát igazolja
a tapasztalati valláslélektan. 4. A reformátorok értelmezését igazolja a WSB neves egzegétája,
Werner de Boor is, mondván: „Tua res agitur … Melyik keresztyén nem ismer magára a Róm
7-ben? Ki az a keresztyén, aki úgy tudja olvasni a Róm 7-et, mint valami távoli múltat?”122
Ezért beszél Lüthi is a Római levél alapján tartott prédikációsorozatában „A hit jó harcáról”
locusunk alapján.123 Nos, ezért fogadjuk el a reformátori értelmezését a Róm 7-nek. S
mondjuk azt, hogy az ó- és újember eme harca miatt van szükség a gyülekezetben
lelkigondozásra.

A keresztyén lelkigondozás negyedik motívuma a pneumatológiai késztetés. A Szentlélek

vezetésigénye a hívőkkel szemben. Pálnak az a felismerése, hogy „Akiket Isten lelke vezérel,
azok Istennek fiai” tulajdonképpen egy nagy igénybejelentés: a Szentlélek vezetni kívánja
Isten gyermekeit. A keresztyén élet alapvető kérdése tehát, amint tulajdonképpen minden áll
vagy bukik, érvényesül-e és mennyiben a Lélek vezetése a hívők életében? Erről a döntő
kérdésről beszél a Róm 8 és Pál leveleinek számos más helye. Feltűnő ugyanis, hogy a
Szentlélek és a hívők kapcsolatának a kérdése milyen gyakran visszatér Pál leveleiben. Ez a
kapcsolat a hívők számára azért fontos, mert: 1. Nincsen immár semmi kárhoztatásuk
azoknak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint (Róm 8,1). 2. A törvény igazsága
azokban teljesedik be, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint. 3. A Lélek szerint
valók a Lélek dolgaira gondolnak. 4. A testnek gondolata halál, a Lélek gondolata azonban
élet és békesség. 5. Akiben nincsen Krisztus lelke az nem az övé. 6. A Lélek megeleveníti a
halandók testét. 7. Akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. 8. A fiúság Lelke által
kiáltjuk Abbá, azaz atyám. 9. Mert a Lélek tesz bizonyságot arról, hogy Isten gyermekei
vagyunk. 10. A Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Íme, egyetlen
fejezetben tíz ilyen súlyos érv. Ez a tíz argumentum – nem is említve itt most a többit –
bizonyítja, miért lehetetlen az egészséges keresztyén élet a Szentlélek „közössége” nélkül
(2Kor 13,13). Nos, a keresztyén életnek eme Lélekre utaltsága miatt van szükség a
gyülekezetben a lelkigondozásra.

A keresztyén lelkigondozás feladatai

Pál apostol poimenikai gondolkodásának tükrében, a keresztyén lelkigondozás első számú

feladata a hívők vigasztalása. Mégpedig azért, mert a 2Kor 1,3 kk-ben már láttuk, maga a
Biblia Istene az övéi első számú vigasztalója. A Biblia Istene azért részesíti szüntelen
vigasztalásban a maga szolgáit, hogy ők is megvigasztalhassanak bármely nyomorúságba
esetteket azzal a vigasztalással, mellyel Isten vigasztalta meg őket. Isten vigasztalása tehát
szolgái életében finális vigasztalás. Erre a vigasztalásra a kétségbeesés kísértése miatt van

122 Der Brief des Paulus an die Römer WSTB 174

123 Das evangelische Pfarrhaus und ein umstrittenes Problem (in: R. Riess/ Hg / Haus in der Zeit, 152 kk)
szükség. Mivelhogy ez a kísértés – amint az a 2Kor 1-ből kiderül – magukat az apostolokat is
utolérte (vö: 8 kk versek). Sőt, s itt világosodik ki Pál apostol „poimenikájának” időszerűsége,
ma is megkísérti. A legújabb pásztoráltheológiai kutatások szerint korunk lelkipásztorainak is
egyik nagy nyomorúsága a depresszió kísértése. Sőt, azt kell mondjuk, végigkísérte ez a
kísértés a keresztyén igehirdetés történetét. Gondoljunk csak Luther, sőt Spurgeon
melankóliás (depressziós) szakaszaira. Napjaink világszerte ismert evangelizátora, Billy
Graham egyik könyvében nyíltan beszél erről a kísértésről. Ezt írja: „Egy három hónapos
evangelizációs sorozatra utaztunk Angliába 1954-ben, hajón. Utazás közben kifejezett
levertség (!) vett erőt rajtam. Úgy tűnt, hogy a sátán félelmetes tüzérségi csatarendjét
gyűjtötte össze ellenem. Nemcsak hogy levert voltam, hanem egyfajta depressziós érzés is
fölém kerekedett, meg az előttem álló feladatra való alkalmatlanságom rémítő érzete is
kísért.”124 Ezért van szükség Isten szolgái életében is Isten vigasztalására. Másrészt azért,
hogy ők is megvigasztalhassanak „bármely nyomorúságba esteket”. A mi azonban nem
jelenti, hogy válogatás nélkül minden szomorkodót, mindenhol és mindenkor vigasztalnunk
kell Isten vigasztalásával, hanem amint a 6. versből világosan kiderül, Isten vigasztalásával
Isten népét, a gyülekezetet kell vigasztalni („a ti vigasztalásotokért van az”).

A keresztyén lelkigondozás második feladata Pál apostol poimenikája szerint a gyülekezet

intése (ApCsel 20,2 – Róm 15,4 – 1Kor 14,1 – 2Kor 6,1 –Fil 4,2 – Kol 3,16 – ’Thess 2,11;
3,3; 4,1; 5,12 – „Tim 4,2 – Tit 1,9). Mire kell a gyülekezetet inteni? Heinrich Schlier
tanulmányára támaszkodva125 a feleletet így adhatjuk meg: Először is arra kell inteni a
gyülekezetet, hogy különleges időket élünk, ti. a különleges döntések szükségének idejét. Ami
azt jelenti, hogy Isten számunkra hozott döntése a Krisztusban most lett nyilvánvalóvá.
Másrészt, hogy nekünk is most van lehetőségünk dönteni az üdvösség mellett. Ezt mutatja,
hogy az időknek vége (a régi aionnak vége) elérkezett (1Kor 10,11). Ami azt jelenti, hogy „itt
a kellemetes idő, itt az üdvösség napja” (2Kor 6,2). Az Istentől való távolság éjszakája elmúlt,
Isten napjának reggele reánk köszöntött, s így most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint
amikor hívővé lettünk (Róm 13,11k). A keresztyén intés tehát – figyelmeztet Schlier – egy
nagy felhívás arra, hogy alkalmazkodjunk ehhez az üdvtörténeti szituációhoz. Ezért sürgeti az
Efézusi levél 5,16 verse: az alkalmakat áron is megvegyétek! (Jól használjátok ki a
lehetőséget!) Először tehát erre kell figyelmeztessük egymást a gyülekezetben. S ez a
figyelmeztetés a keresztyén lelkigondozás egyik sajátossága. A másik, amire ugyanígy kell
figyelmeztessük egymást, Istennek az az igénye, hogy éljünk a legteljesebb önzetlenségben
egymásért. Az idevágó sok hely közül emeljük csak ki a Róm15,1 kk-t. „Tartozunk pedig mi
az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk.
Mindenikünk ti. az ő felebarátjának kedveskedjék, annak javára, épülésére, mert – hangzik a
legfőbb érv – Krisztus sem önmagának kedveskedett.” Találóan írja e hely magyarázatánál
Kálvin, mennyire jogos ez az intelem, mivelhogy úgymond: „semmi sem akadályozza vagy

124 A Szentlélek, 107

125 Die Eigenart der christlichen Mahnung nach dem Apostel Paulus (in: Aufsetze zu Biblischen Theologie, 206
k)
késlelteti annyira szolgálatainkat, mint az, hogy ki ki a kelleténél nagyobb mértékben rabja
önmagának, úgyhogy mások gondjával nem törődve, csak a saját elgondolásait és indulatait
követi.” A harmadik intés a Szentlélek iránti engedelmesség igénye: „Meg ne szomorítsátok
Istennek ama Szentlelkét, aki által megpecsételtettetek a teljes váltságnak a napjára!” (Ef
4,30) És fel is sorolja, hogyan kerülhető el a Lélek megszomorítása is: minden mérgesség,
fölgerjedés, harag, lárma, káromkodás kivetésével az életünkből, minden gonoszsággal
együtt. Ezek helyett pedig pozitív eligazítás: „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasok,
megengedvén egymásnak miképpen az Isten is a Krisztusban megengedett néktek.”

Pál apostol poimenikájának tükrében a keresztyén lelkigondozás harmadik feladata maguknak

a lelkigondozóknak a lelkigondozása. E lelkigondozás mintapéldányának tekinthetők az ún.
pásztori levelek. E levelek (1-2 Tim, Titus) az írásmagyarázók szerint igen értékes
dokumentumok a gyülekezeti élet szabályozása szempontjából is. De mint az egyház
„pásztoraihoz” írott lelkigondozói iratok páratlanok az egész Bibliában. Mindaz, amit a
gyülekezet tisztségviselőiről, az igazi prédikációról, az istentiszteleti élet rendjéről, az
egyházkormányzásról és egyházfegyelemről, a különböző állapotúak lelkigondozásáról, s
főleg, amit Timóteusnak és Titusnak, mint személyes vigasztalást és tanácsot ad, időtálló
jelentőségű az egyház mindenkori szolgái számára, írja Joachim Jeremias.126 Nem véletlen,
hogy az újabb biblikus lelkigondozástanok, így Thurneysené is, Bovéé is külön fejezetben
foglalkoznak a lelkigondozók lelkigondozásával.127

A keresztyén lelkigondozás eszközei

A Szentírás

Elég csak végiglapozni kicsit figyelmesebben Pál leveleit, azonnal kivilágosodik, milyen
sokszor idézi az Írást az apostol a lelkigondozói mondanivaló fejtegetése közben. Igazán itt,
Pál leveleiben lehet látni, mit is jelent valójában a Biblia használata a lelkigondozásban. Miért
olyan nélkülözhetetlen eszköz a lelkigondozásban az Írás? Azért, mert Pál teljes
meggyőződéssel vallja, hogy úgymond: „Amelyek egykor megírattak, a mi tanulságunkra
írattak meg, hogy békességtűrés által és az írásoknak a vigasztalása által reménységünk
legyen.” (Róm 15,4) A Szentírás nélkül nem lehet sem vigasztalni, sem inteni, de még
lelkigondozókat sem lelkigondozni. Mutatják ezt először is Pál zsidókeresztyénekhez írott
levélrészletei (Róm 1,16-17; 4,1-5; 6-8; 9 k; 23-24; 8,26-27; 33; 36; 9,6; 9; 11-14; 5,18;
19-23; 24-27; 29-33; 10,15-16; 18-21; 11,3-4; 8-9; 24-27; 34-35; 12,19-20; 14,11; 15,9-12)
Még jobban mutatják a pogánykeresztyén gyülekezetekhez írott levelek (vö: 1Kor 1,19-20;
31; 2,9; 15; 3,17-20; 4,4-6; 5,7-8; 11; 6,7; 8,4; 8,6; 9,8-10; 13; 10,1-11; 11,13-14; 18-20; 22;

126 DNTD B 9, J. Jeremias, Die Brief an Timotheus und Titus

127 A lelkigondozó (in: A lelkigondozás tana Bp. 1950, 254 k) – Die Person des Seelsorgers (in: Lebendige
Seelsorge, 174)
14,21; 15,25; 27; 32-33; 38; 45; 49; 54; 2Kor 1,5; 3,3; 6-7; 4,6; 9; 13; 17; 5,6; 9; 10-11; 17;
20; 6,2; 9; 14; 16-18; 7,10; 8,9; 15; 9,6-7; 9-10; 10,18; 11,3; Gal 3,6-9; 16-18; 4,22-31).

Az imádság

Többször idézett könyvében Büchsel írja: „Pál missziói munkája nem merült ki csak a
prédikálásban, lelkigondozásban és a gyülekezet vezetésében, hanem fontos mozzanata volt
az imádság is.”128 Büchsel itt elválasztja egymástól a lelkigondozást és az imádságot, mintha
a kettő két külön funkciója volna Pál missziói munkásságának. Pedig az imádság Pál
szolgálatában nemcsak egy elem a többi mellett, hanem éppenhogy lelkigondozásának egyik
fontos láncszeme. Pál azáltal is lelkigondozza a gyülekezetet, hogy imádkozik hálát ad és
könyörög a gyülekezetért (vö: 2Kor 13,7 – Fil 1,3-4 és 9-11 – Róm 1 – 1Thess 1). Igaza van
tehát annak a pálkutatónak, aki a következőket írja: „A lelkigondozó művészetével formált
imádságok az ő imádságai (ti. Pálé). Szeretettel és gonddal válogatja meg a szavakat, hogy
azok jó hatást gyakoroljanak olvasóira. Finom érzékkel ad hálát a korinthusbeliek lelki
adományáért (1Kor 1,4 kk9. A filippibelieket pedig biztatja, hogy aki elkezdte bennük a jó
dolgot, az be is fejezi majd (1,3-6). Szeretettel óvja és inti őket az imádságra (4,6; vö: 1Thess
5,16-18). Építő szeretete motiválja az imádságot akkor is, amikor a gyülekezetek
üdvösségéért könyörög (Fil 1,9-10).”129 Az apostolnak a maga lelkigondozottjaiért mondott
közbenjáró imádságait méltatja Pongrácz József is „Az imádkozó Pál apostol” c.
székfoglalójában (Pápa, 1943). Többek között ezt írja: „Az imádság nem mutatós munka, de
munka, mégpedig a legnehezebb fajtából. Pál ezt a nehéz utat választotta. Imádságaiban
emlékezett meg szüntelenül a barátairól, a hitben gyermekeiről. Fontos a szociális segítés,
elengedhetetlen a hívek látogatása, igen hasznos a bibliaköri munka, nélkülözhetetlen a
prédikációra való előkészülés, de mindez nem teljes. Pál egy felettébb való utat mutatott
előttünk jövendő evangéliumhirdetők előtt: vigyük oda Isten elé mindazokat, akik között
szolgálunk.”130

Levelezés

Pál apostol levelei lelkigondozói levelek, vallja egybehangzóan a pálkutatás. Pál levelei nem
theológiai tételeket fejtegetnek önmagukért, hanem theológiai válaszokat adnak konkrét
életproblémákra. Pál apostol a keresztyén egyház történetében az első levéllelkigondozó.
Ezeknek a lelkigondozó leveleknek különösen is becses darabja a Filemonhoz írott levél.
Ebben a levélben fellelhetők a lelkigondozó levél, illetve levéllelkigondozás legfőbb

128 i.m. 318 kk

129 Mátyás Ernő, ÚSZ-i kijelentéstörténet, 1943, 322
130 i.m. 7
ismertetőjegyei. Látható először, milyen a lelkigondozó levél alaphangja, hangvétele (vö: 4.
vers). Látható, milyen a lelkigondozó dicséret (vö: 5; 7 versek). Látható harmadszor, milyen
is a lelkigondozó kérés (hogyan lehet előadni lelkigondozásunk célját; vö: 8-17 versekkel).
Látható továbbá, mit jelent a lelkigondozó érvelés, hogyan kell annak történnie (18-20
versek). Látható ugyanakkor az is, mit jelent a lelkigondozásban a lelkigondozói bizalom (21.
vers). Mégtovábbá, milyen a lelkigondozói reménység (22. vers) és végül, milyen a
lelkigondozói jókívánat (25. vers). Mindezek alapján a legteljesebb mértékben igazat kell
adjunk Gerhard Friedrichnek, amikor azt írja a levél kommentárjában: „Hogy ez a levél
kanonikus irattá lett, abból érthető igazán, hogy példaadó módon dokumentálja, hogyan
történik egy az őskeresztyénségben nagyon fontos és nem könnyen megoldható kérdés (ti. a
rabszolgakérdés) lelkigondozói kezelése.”131 Ugyanő idézi Luther idevágó mondatát: „Amit
Krisztus tett érettünk az Atya Isten előtt, azt teszi Szent Pál Onézimuszért Filemon előtt.”
Ravasz László is azt értékeli levelünkben, hogy megmutatja „nehéz ügyeket csak Krisztus
által lehet eligazítani”, tehát a levél „mintát ad, hogyan oldjuk meg nehéz kérdéseinket.”132

131 DNTD B 2: Der Brief an Philemon

132 Korbán I., 226
8.§ PÁL APOSTOL KYBERNETIKÁJA

Irodalom: Kittel, TWB „kübernézis” (Beyer) – Büchsel, Das Kirchenrecht (im: 345-351) – J.
Rohde, Urchristliche und führchristliche Emter, EVA 1976 – Käsemann, Amt und Gemeinde
im NT (in: Ex. Vers. 56) – Ugyanő, Theologen und Laien (uo. 279) – G. Jacobi, Kybernesis
im NT und heute (in: Ich glaube eine heilige Kirche, Festschr. Für D. H. Asmussen, Berlin,
Hamburg 1963, 47 k) – A. Oepke, Die Anfenge der Gemeindeorganisation (in: Die Briefe an
die Thessalonicher, DNTD, Band 3, 177) – J. Jeremias, Die Gemeindeordnung (in: Die Briefe
an Timotheus und Titus, DNTD, 15 kk) – H. Schlier, Die Ordnung der Kirche nach den
Pastoralbriefen (in: Aufsetze zur Biblischen Theoligie, Leipzig, 243 k)

„Kybernézisen a gyakrolati theológia az egyház kormányzását és igazgatását érti. Kybernéta

mindenki, aki az egyházat hivatalos megbízás alapján egy időre vagy állandóan kormányozza
és igazgatja” – írja Ravasz László. A kybernetika az egyházigazgatás, egyházvezetés,
egyházkormányzás theológiai tudománya, s mint ilyen a gyakorlati theológiai tudományok
családjának tagja. Schleiermacher szerint a gyakorlati theológia tulajdonképpen nem is más,
mint az egyházkormányzás művészetének tudománya. A kybernetika alapkérdése, hogyan kell
„forgolódni” Isten anyaszentegyházában? Hogyan érvényesül a gyülekezetben az
egyházvezetés szolgálata által a Szentlélek vezetése, Jézus Krisztusnak, az egyház Fejének jó,
tökéletes akarata?

Ezekre a kérdésekre keresünk feleletet Pál apostol „kybernetikájában”. Tehetjük ezt azért,
mert bár Pálnak nincs rendszeresen és módszeresen megírt kybernetikája, de vannak
állásfoglalásai, utasításai és tanácsai a gyülekezetek és munkatársai számára a legjelentősebb
kybernetikai problémákkal kapcsolatosan. Az alábbiakban ezeket próbáljuk röviden
áttekinteni. Áttekintésünkben részben a korinthusi, részben az ún. pásztori levelek idevágó
anyagára támaszkodunk. A kronthusi levelekre, mivel ezek a levelek, főleg az első „az
egyházról” szólnak (Goppelt). A pásztori levelekre pedig azért, mert mint J. Jeremias rámutat,
az első timótheusi levél és a Titushoz írott levél tartalmazzák a gyülekezeti élet legidősebb
szabályait. Rendelkeznek az egyházi hivatalok beállításáról, a tisztségviselőkkel szembeni
követelményekről, a gyülekezeti tagok magaviseletéről. A pásztori levelek – Jeremiás szerint
–ezeknek a gyülekezeti rendeknek (rendelkezéseknek) köszönhetik a későbbi időkre
gyakorolt befolyásukat.

Pneumatikus organizmus

Ahogyan Büchsel többször idézett alapvető jelentőségű művében rámutat, Pál apostol levelei
tükrében az egyház (= gyülekezet) az az organizmus, melyben a Szentlélek jelenti ki magát,
melyet a Szentlélek éltet, és ami egy gazdagon elrendezett tevékenységet fejt ki. Büchsel
szerint ennek a tételnek dokumentációja az 1Kor 13,1-3, ahol a gyülekezet életfunkciói
kerülnek rá a leghitelesebb mércére, az agapé mérlegére. Ez azt jelenti, Büchsel szerint, hogy
az egyház nem egyszerűen csak a meghalt Jézus hozzátartozóinak a csapata, akik az Ő szavait
megőrizték, továbbadják és cselekszik. Nem is csak egy olyan hívő sereg, mely szeretetben
tevékenykedik. Továbbá, egyáltalán nem vallásos emberek egyesülete, vagy valami olyan jogi
közösség, mely vallásos ügyeket képvisel. Tehát – hangsúlyozza Büchsel – semmiféle csak
jogi vagy szociológiai, sőt még vallásszociológiai képzet sem adja vissza, fejezi ki azt a
lényeget, ami Pál gyülekezeteinek a lényege volt. Azt ti., hogy az egyház az test, amelyben a
Szentlélek él. Organizációját nem a tagjai hozzák létre. Az egyház szervezete (organizációja)
tehát nem az egyháztagok hitéből keletkezik, de nem is csak a Jézusra vonatkozó történetileg
áthagyományozott ismereteken nyugszik. Az egyház szervezete Istentől jön. Isten Lelke nem
csak mögötte áll az egyháznak, hanem benne jelenti ki magát, mint testét növeli, sőt tartja
életben és kormányozza. Az egyház minden tagja – Pál theológiája szerint – Isten Lelkétől
eltöltött tag a nagy egészben. Mindenkinek megvan a maga funkciója a test egészében. Az
1Kor 12,14-27-ben Pál nyomatékosan mutat rá, hogy az egyház minden tagja, a látszólag
értéktelen is értékes, és a maga módján szükséges. Így mindenki hozzájárul az egész életéhez.
A páli gyülekezetek tehát valóban mint pneumatikus szervezetek éltek, írja Büchsel.133
Természetesen a hagyományoknak is volt nem kis szerepe a gyülekezetek életében, folytatja,
ámde, ha az 1Kor-i gyülekezetek életét összehasonlítjuk a zsinagógák életével, akkor látjuk,
hogy a keresztyéneknél nemcsak elmélet volt, hanem valóság a pneumatikus élet.
Kimondhatjuk tehát Pál „kybernetikájának” első és legalapvetőbb tételét: Krisztus
egyházának egyetlen, igazi Kormányzója a Szentlélek.

A kharizmák jelentősége

Pál kybernetikájának megismeréséhez és valós értékeléséhez elengedhetetlen az apsotol

„kegyelmi ajándékokról (kharizmákról”) szóló tanításának megismerése. Éspedig azért, mert
Pál kybernetikája szerint a kybernézis – kegyelmi ajándék (kharizma). Mivel a gyülekezet
pneumatikus organizmus – mutat rá a pálkutatás (Büchsel) – ezért nincsenek a gyülekezetben
„uralkodók” és „alattvalók”, csak egyenlő tagok, akiknek különféle funkcióik vannak. Pál
idejében még szó sem lehet „klerikusokról” és „laikusokról”. Olyan megkülönböztetésről,
mely szerint egyesek birtokolnak valamiféle character indelibilist, mások pedig nem. A
gyülekezeti tagok a kharizmák által képesek funkcióik betöltésére. A régebbi és újabb
pálkutatás (Beyschlag, Budai, Käsemann, Moltmann) eredményei megegyeznek Büchsel
felismeréseivel, amikor kimutatják, hogy a kegyelmi ajándékok között első helyen állanak az
ún. kerygmatikus charizmák. Ezeket kapták maguk az apostolok, aztán a próféták, az
evangélisták, a tanítók, az intők. A kegyelmi ajándékok között a másik típuscsoport a diakónia

133 Büchsel i.m. 344-345

kegyelmi ajándékainak csoportja. Ezeket a kharizmákat kapták a diakónusok, diakonisszák,
alamizsnaosztók és betegápolók (Róm 12,8), az özvegyek (1Tim 5,9), a gyógyítók és
ördögűzők. A kegyelmi ajándékok harmadik csoportja a kybernetikus kharizmáké (Róm 16,5
– 1Kor 16,15 – Róm 12,6 – 1Thess 5,12 –Fil 1,1). Helyesen látja tehát Büchsel, hogy Pál
számára, Pál személyében a kybernézis pneumatikus funkció. Budai Gergely, aki igencsak
kompetens kutatója a kharizmaproblémának, így értékeli a kormányzás kharizmáit: „Szintén
kegyelmi ajándék, és mint ilyen nem mindenkinek adatik. Feladata az egyház vezetéséhez
szükséges erőknek helyes kiválogatása. Alapja e a charismának (kübernesis) a „lelkek
megítésélése” (diakrisis pneumatoon), vagyis az emberek képességének és rátermettségének
felismerése (1Kor 12,10). A proistasthai jelenti az elöljárót, az ügyeket intézőt, a munka
vezetőjét. A kübernézis pedig a gubernatores acclesiae. Az elöljárónak a charizmája – kisebb
vagy nagyobb munkakör vezetésére rendelje is őt – a személyi és vagyoni dolgok megfelelő
vezetésében nyilvánul meg. Tehát akár egy meglevő, akár egy alakulóban lévő, vagy fejlődő
egyháznak (gyülekezetnek) vagy egyesületnek a kormányzása különös és nem mindenkinek
adatott képességeket kíván. Ezeknek a charizmáknak a jellemző, lényegét alkotó vonása
szintén az, hogy szolgálatuk célja az építés. E célkitűzéseknek alapján járul azután ez a
charizmatikus tevékenység is a többiekhez. Disciplinája a kybernetika.”134 Mindezt azért
kellett előrebocsátanunk, hogy kivilágosodjék, milyen igaza van Käsemannak, amikor azt írja,
hogy Pál innen a kharizmaszemléletből kiindulva alapozza meg a RENDET a keresztyén
gyülekezetben. Erre utal az 1Kor 12,28. A gyülekezetben vannak erősek és gyengék, nemesek
és nem nemesek, de az 1Kor 12,21 szerint mindegyikre szükség van. A keresztyén gyülekezet
rendjét végsősoron az agapé szabja meg (1Kor 13).

„Ékesen és jó renddel”

„Mindenek ékesen és jó renddel legyenek” – írja Pál az 1Kor 14,40-ben. Ez a korinthusi

gyülekezethez intézett felszólítás Pál apostol kybernetikájának a lényege. Ha össze akarnánk
foglalni egyetlen mondatban Pál apostol eligazításait az egyház kormányzásával
kapcsolatban, ebben a mondatban, ebben az imperativusban tehetnénk, mindenek ékesen és jó
renddel legyenek. Ennek a mondatnak azért van olyan nagy jelentősége, mert a lelki
ajándékok helyes gyülekezeti, közelebbről istentiszteleti kérdéseit szabályozó bibliai fejezet
apostoli summáriuma. Ez az apostoli „direktíva” azonnal eldönti a Rudol Sohm óta vitatott
gyakorlati theológiai problémát, összeegyeztethető-e charizma és rend (gyülekezeti,
istentiszteleti)? Nem zárja-e ki egyik a másikat? Nem kell-e eleve a Szentlélek megoltását
látni a gyülekezeti élet jó rendjének követelésében ott, ahol mindenkinek van zsoltára,
tanítása, nyelve, kijelentése és magyarázata (14,26)? Nem jelenti-e a „rend” erőszakolása a
kharizmák szabad kibontakozásának akadályát? Az emocionálisan magas hőfokú gyülekezeti
összejövetel valóságos racionalizálását, intellektualizálását, azaz kiszárítását, lehűtését?

134 Budai Gergely, A gyakorlati theológia alapelve az Újtestamentumban, Debrecen, 1925, 21. lap
Nincsen-e igaza Sohmnak, amikor az egyház „rendezésében” látja „az egyház bűnbeesését”?
Milyen feleleteket kapunk ezekre az igencsak radikális kérdésekre Pál apostol
kybernetikájából?

Amint a DNTD az 1Kor levél magyarázatában rámutat135 a mai jogi értelemben vett
„egyházalkotmányt” Pál apostol nem ismeri, tehát olyan „tisztségeket” sem, amelyekről a mai
institucionális egyházban beszélünk. Mégis – írja az írásmagyarázat – Pál apostolt kell az
egyházjog ősatyjának tekintenünk, aki a maga konkrét állásfoglalásai által az egyházi élet
különböző gyakorlati kérdéseiben rendet teremtett a korabeli gyülekezetekben és a
gyülekezeteknek magatartásformákat adott. Pál – folytatja a DNTD – összekapcsolja a
Szentlelket és a jogot, a szeretetet és a jogot (vö: 1Kor 6,1 kk). „A Szentlélek teremt
jogot” (Käsemann). Igen, mert a Szentlélek nem ellensége, hanem Teremtője az egyház
rendjének, aki gondoskodik arról, hogy a gyülekezet minden tagja és minden kegyelmi
ajándék a maga jogaihoz jusson, hogy szolidárisan éljenek együtt és hogy eme együttélés által
a gyülekezet építését szolgálják (12,4 kk). Az 1Kor 11-14 fejezetei világosan dokumentálják,
hogyan fáradozik Pál a gyülekezeti összejövetel és a Szentlélekhatás rendjéért, hogy a hit
végső mércéjéből hogyan bontakoztatja ki a nagy irányvonalakat, anélkül, hogy valamiféle
törvény kényszerítésével megerőszakolná a gyülekezet pneumatikus életét. A lelki ajándékok
rangsorolásával, melyek között a három „pneumatikus hivatal”, az apostoli, a prófétai és a
tanítói a vezető (12,28) összekapcsolja a gyülekezetért végzett önkéntes szolgálatokat, melyek
hangsúlyozottan önkéntes és nem jogilag elkülönített hivatali tevékenységek. Itt lesz látható,
hogyan vezeti a Szentlélek a kharizmák hordozóit a gyülekezetért végzett önkéntes
szolgálatokhoz, s hogy ismét csak maga a Szentlélek az, Aki a „hivatalokat”, a rendet és a
tradíciót teremti meg a gyülekezetben. Itt lesz érthető az a sajátos jelenség, amire Käsemann
hívja fel a figyelmet „Amt und Gemeinde in Neuen Testament” c. igen értékes dolgozatában,
hogy úgymond az ÚT azokat a funkciókat, melyeket mi az „egyházi hivatal” névvel jelölünk,
nem ismervén ezt a fogalmat, mindenütt a diakónia szót használja a funkciók
megjelölésére.136 Pál a jó rend kedvéért külön felsorolja ezeket a „diakóniákat” az 1Kor
12,28-ban.

Apostolok: Pál őket teszi első helyre, mondván: „némelyeket rendelt az Isten az
anyaszentegyházban először apostolokul” (28a). Az apostolok a feltámadott Krisztus által
történt elhivatásuknak köszönhetik a teljhatalmukat. „Az apostolok mögött közvetlenül
érezhető Urunk méltósága és hatalma” (Campenhausen). Így elsőrenden a Szentlélek
minősített hordozói. A feltámadott Úr részt ad a maga küldötteinek az ő Lelkéből.

Próféták: Isten lelke által ők hirdetik a bűnbánatot, az ítéletet és az eszkhatológikus jövendő

eseményeit.

135 DNTD B, 3,117

136 Ex. Versuche, 56
Tanítók: Feladatuk a krisztustradíció továbbadása és magyarázása (interpretálása). Továbbá az
isteni parancsolatok bevésése a gyülekezetek tudatába és a hitvallások betanítása
(Campenhausen). Ugyancsak az ő feladatuk a bevezetés az evangéliumba.

Feltűnik, hogy ebben az 1Kor 12,28-ban olvasható funkciólistában nem történik említés az Ef
4,11-ben olvasható „evangélistákról” és „pásztorokról”. Az írásmagyarázók arra gondolnak,
hogy Pál az apostolok címszó alatt utal azokra a férfiakra, akiket később „evangélistáknak”
neveztek. Mivelhogy ők folytatják az apostolok munkáját, ők hirdetik a Jézus Krisztusról
szóló megmentő evangéliumot, hogy a megmentett emberekből gyülekezetek formálódjanak,
s akiknek eme munkája által a már meglévő gyülekezetek növekedhetnek. A „pásztori
szolgálat” az írásmagyarázat szerint az apostolok, próféták, tanítók és az egész gyülekezet
által folyt, azaz a gyülekezet tagjainak egymás iránti kölcsönös szolgálata által, ahogyan arra
a Kol 3,16, az 1Thess 4,18 vagy az 5,11 is utal. A pásztori szolgálat csak a későbbi
századokban vált egyes gyülekezeti tagok speciális funkciójává. Feltehető azonban az is, hogy
a pásztori szolgálatot „a presbiterek” vagy episzkoposzok végezték a gyülekezetben (vö:
ApCsel 20,28). Mindenesetre, az ősegyházban (páli gyülekezetekben) még nincsenek kiforrott
egyházi tisztségek. Még minden mozgásban van.

A különös módon tartós szolgálatra elhívott apostolok, próféták és tanítók mellé lépnek az
„ajándékok”, melyeket egyes gyülekezeti tagok kaptak. Ezek az ajándékok a „bölcsességnek
beszéde” (12,8), „tudománynak beszéde” (uo), „a hit ajándéka” (célzás a hit kiemelkedő
hőseire). Ezután a 12,8-10-ben a „csodatévő erők”, a „gyógyítás ajándékai”, a „gyámolók”,
sőt a „nyelveken szólók” kapcsolódnak az apostol felsorolásában. Feltűnő – figyelmeztet de
Boor –, hogy a „vezetés ajándéka” (=kormányok) az utolsó kharizmák között említettetik.
Magyarázat, itt ismét a gyülekezet sajátos theológiai rendjébe ütközünk. Kísértése volt már az
első gyülekezeteknek a világi, állami rend utánzása, azaz a vezetőknek túlságosan nagy
tekintély biztosítása az apostolok, próféták és tanítók rovására. Pál ezt a felbillenni látszó
egyensúlyt billenti vissza. Nagyon is szükség van a gyülekezetekben vezetőkre, gondnokokra,
ügyintézőkre, de ezek a funkcionáriusok nem szoríthatják háttérbe a lelki vezetőket. Mai
nyelven, az adminisztráció nem relativizálhatja az inspirációt! Annál is inkább, mivel
nemcsak „elöljárók”-ra volt szükség a gyülekezetek hétköznapjaiban, hanem ahogyan a Róm
12,7-ből kiderül, „intőkre” (lelkigondozókra) is. Adakozókra is, akik azonban nem azokat a
tagokat jelentik, akik a magukéból adakoztak, hanem azokat a diakónusokat, akikre az egyház
közvagyonának a kezelését bízták (Kálvin). És végül „könyörülőkre” is, akik azok az
özvegyasszonyok és diakónusok voltak, akik betegápolás végzésére voltak beállítva.

A püspökök

Az „episkopoi” kifejezés mindössze ötször jön elő az ÚT-ban, ebből négyszer Pálnál (Fil 1,1;
1Tim 3,2; Tit 1,7; ApCsel 20,28) és egyszer Péternél (1Pt 25). Ez az egyszerű statisztikai
helyzet arra figyelmeztet, hogy Pál apostol a gyülekezet ékes és jó rendjének biztosítása
szempontjából fontosnak tartja az episkopoi szolgálatát. Talán felesleges is mondani, de a
tisztánlátás kedvéért érdemes leszögezni, hogy Pál értelmében a „püspök” nem azonosítható
minden további nélkül a mai értelemben vett püspökkel (Tőkés István). Erre figyelmeztet J.
Jeremias is mondván: „Az episkopos nem a monarchikus episzkopátus értelmében vett
püspök.”137 Ahogyan a Fil 1,1 mutatja, sokkal inkább megfelelő magyar szava a
„gyülekezetvezető”. Az episkopos igei alakja az „episkopeoo” annyit jelent szószerint, mint
valamire nézni, megtekinteni, vigyázni, ügyelni, gondoskodni, felügyeletet gyakorolni,
betegeket látogatni. Helyesen állapítja meg tehát Tőkés István a Fil 1,1 magyarázatában,
mondván: „A püspök őrálló a keresztyén gyülekezetben. Ki kell nyitnia a szemét, hogy
mindent jól lásson, s így vigyázzon a hívők közötti szép rendre, az Isten akarata szerinti
életre.”138 Hogy a kybernézis (gyülekezetkormányzás) szempontjából mennyire nem mindegy
a gyülekezetvezetők magatartása, forgolódása, mindennapi keresztyén élete, mutatja az 1Tim
3,1-7. Az itt található lista egy gazdag egyházi tapasztalat lecsapódása, írja Jeremias. A
gyülekezet felvigyázójának már az előélete is tiszta kell legyen. Felvigyázó a keresztyén
gyülekezetben csak olyan ember lehet, akinek nem vetődik árnyék a házaséletére (egy
feleségű férfiú, azaz nem elvált ember). Olyan, aki „józan”, azaz nemcsak nem „sok
borivásba merült”, hanem olyan, aki távol áll minden szellemi, lelki túlzástól, aki minden
helyzetben éber, higgadt és előrelátó tud lenni és maradni. A gyülekezet felvigyázója legyen
továbbá „tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas, nem részeges, nem kötekedő, hanem
megértő, a viszályokat kerülő, nem pénzsóvár, olyan, aki a maga házát jól vezeti, gyermekeit
engedelmességben és teljes tisztességben neveli. ... Ne újonnan megtért ember legyen, nehogy
felfuvalkodva az ördöggel azonos ítélet alá essék. Szükséges, hogy a kívülállóknak is jó
véleménye legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék.” (ÚF) Jeremias
szerint észre kell vegyük, hogy Pál a gyülekezet vezetőjével (püspökkel) kapcsolatban nem
említi sem az ordináció, sem a gyújtó beszéd képességét, mint előfeltételt, hanem csak az
Istennek való engedelmesség készségét. Mert hiszen a felsorolt követelményekben
végeredményben erről van szó.

Presbiterek

Az írásmagyarázók felhívják a figyelmet, hogy Pál az episkopos és a presbüteros

kifejezéseket felváltva használja ugyanazon tartalom kifejezésére. Jól látható ez a Tit 1,5-9-
ben. Egyik helyen „presbitereket” említ, de a másik helyen már püspököket. Az ÚT tudósai
szerint ezek a helyek is azt mutatják, hogy a presbiteri tiszt hozzátartozik a gyülekezet
életéhez. Szolgálatukat a gyülekezetek épülése, jó rendje teszi nélkülözhetetlenné. A vének
testületének funkcióját a legújabb kutatás így foglalja össze: a, A presbitérium képviseli a
helyi gyülekezetet, fogadja más gyülekezetek küldötteit. Az ApCsel 11,30 alapján arra lehet

137 J. Jeremias, Die Briefe an Timotheus und Titus, 20

138 Tőkés István, A filippibeliekhez intézett levél magyarázata, 22
következtetni, hogy a presbiterek hatáskörébe tartozott az anyagi ügyek intézése is.139 b, A
presbiterek feladata azonban nem merül ki csak az anyagi ügyek adminisztrálásában, hanem
feladatuk átvenni és továbbadni az apostoli tanítást is.140 c, A presbiterek résztvesznek a
pásztor könyörgésében, ahogyan arra az ApCsel 20,36 az efézusi gyülekezet vezető
testületének imádságával ad példát.141 d, A vének testülete az apostolok mellett az egyház
legfőbb tanácskozó és törvényhozó szerve, mely döntést hoz az egyház egészét érintő
kérdésekben.142

Diakónusok

Az episzkoposz (presbüteros) „hivatala” mellett a Pásztori levelek részletesen szabályozzák a

diakónusok magatartását is (1Tim 3,8-13). Jeremias magyarázata szerint a diakónusok
feladata volt a gyülekezetekben a szegények és betegek gondozása. Címük (elnevezésük)
valami teljesen új a maga korában. Ez az új funkciómegjelölés Jézus szavaira megy vissza
(Mk 9,35; 10,45; Jn 13,1 kk). Velük szemben ugyanazok az elvárások érvényesek, mint a
presbiterekkel szemben. Tisztességesek legyenek, nem kétnyelvűek, nem sok borivásba
merültek, nem rút nyereségre vágyók. Feleségeik is hasonlóképpen tisztességesek legyenek,
nem patvarkodók, józanok, mindenben hívek. Ők maguk, az episzkoposzok, szintén „egy
feleségű férfiak” legyenek. Feladatkörüket legvilágosabban Kálvin határozta meg az
Institutióban. A IV/3,9-ben szóról szóra ezt írja: „A szegények gondozása a diakónusok
feladata volt. A rómaiakhoz írott levélben azonban kétféle neme van ezeknek felemlítve. Ott
ugyanis Pál apostol így szól, aki alamizsnaosztogató, szelídségben, aki másokon könyörülő,
vidámsággal mívelje ezt. Mivel bizonyos, hogy nyilvános egyházi tisztségekről beszél, két
fokozatnak kell megkülönböztetve lennie. S ha nem csalatkozom ítéletemben, az előbbiek
alatt a diakónusokat érti, kik az alamizsnát kiosztották. Az utóbbiak alatt pedig azokat (a
diakónusokat), kik önmagukat a szegények és betegek gondozására szentelték. Ilyenek voltak
az özvegyek, akikről a Timótheushoz (1Tim 5,9) írt levélben tesz említést. Az asszonyok
ugyanis semmiféle más nyilvános hivatalt nem viselhettek, mint csak azt, hogy a szegények
gondozására adták magukat. Ha ezt elfogadjuk (amint hogy el is kell fogadnunk), világos,
hogy kétféle diakónusok voltak, egyikük a szegények ügyeinek kezelését, másikuk pedig
maguknak a szegényeknek az ápolását végezte. Bár magának a „diakónia” szónak
(diakónia=felszolgálás) tágabb jelentése van, mindazonáltal a Szentírás különösképpen azokat
nevezi diakónusoknak, akiket az egyház az alamizsna kiosztásával és a szegények
gondozásával bízott meg, és mintegy a szegények kincstárának sáfárává tett” – írja Kálvin az
idézett helyen.

139 Arató Ferenc (szerk.) A presbiter a gyülekezet elöljárója, 12

140 Uo.
141 Uo.
142 Uo.
Az egyházfegyelem

Egy emberöltővel ezelőtt, 1940-ben Illyés Endre így figyelmeztette egyházunk

közvéleményét az egyházfegyelem jelentőségének újrafelfedezésére: „A XVIII. század
delelése, majd lassú hanyatlása után a XIX. század teljesen elmosta, néhol el is feledtette a
fegyelem szükségességét, emlékét is. De ezzel megcsökkent az egyház lelkekre való hatása is.
Ezzel együtt vesztette emberi célok, elgondolások feletti jogosultságát, sőt vezető, irányító, de
vigasztaló, megnyugtató erejét is s evezett át valami puha humanizmus lágy melegségének a
világába, melyben nincs megtartó, újjáteremtő mennyei hatalom, megváltó kereszt, élő
Krisztus, újjáteremtő Lélek. Így függvén össze a szálak, nagyis is szükségesnek látszik … az
egyházfegyelemnek szentírásbeli vonatkozásait megvizsgálni.”143

Illyés Endre igazságát Pál apostol egyházfegyelmi rendelkezései igazolják. Pál levelei több
helyen is dokumentálják, hogy Pál mennyire nem engedte „a puha humanizmus lágymeleg”
vizein evezni a gyülekezeteket. Hanem nagyon is tudatosan, hitből, Krisztus előtti
felelősséggel gyakorolta az egyházfegyelmet az általa alapított vagy gondozott
gyülekezetekben. Levelei tükrében az egyházfegyelem gyakorlásának az alábbi fokozatait
különböztethetjük meg:

1. Kapcsolatmegszakítás: „Rendeljük néktek atyámfiai, hogy vonjátok el magatokat

minden atyafitól, aki rendetlenül és nem ama utasítás (!) szerint él, amelyet mitőlünk
kapott éspedig a mi Urunk Jézus Krisztus nevében” (2Thess 3,6). Ugyanígy néhány
verssel lejjebb: „Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levél által való
beszédünknek, azt jegyezzétek meg, és ne társalkodjatok vele, hogy megszégyenüljön.
De ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek, mint atyafit” (14-15).

2. A pásztori figyelmeztetés: „Legyen gondod az intésre” írja Pál Timótheusnak az első

levél negyedik részének tizenharmadik versében. Majd így folytatja az ötödik részben:
„Az idősb embert ne dorgáld meg, hanem intsed mint atyádat. Az ifjabbakat mint
atyádfiait. Az idősebb asszonyokat, mint anyákat. Az ifjabbakat, mint nőtestvéreidet,
teljes tisztasággal” (1-2).

3. A nyilvános feddés: „A vétkeseket mindenek előtt fedd meg, hogy a többiek is

megfélemlejenek” írja Timótheusnak (5,20). Titusnak hasonlóképpen: „Mert van sok
engedetlen, hiábavaló beszédű és csaló, kiváltképpen a körülmetélkedésből valók,
akiknek be kell dugni a szájokat, akik egész házakat feldúlnak, tanítván rút nyereség
okáért, amiket nem kellene … annakokáért fedd őket kímélés nélkül” (1,13).

4. Az Úrasztalától való eltiltás: „Nem ihatjátok az Úr poharát, nem lehettek az Úr

asztalának és az ördögök asztalának részesei” (1Kor 10,21).

143 Illyés Endre, Egyházfegyelem a magyar református egyházban, Debrecen, 1941, 4

 5. A kiközösítés: „Ne társalkodjatok azzal, ha valaki atyafi létére parázna vagy csaló
vagy bálványimádó vagy szidalmazó vagy részeges vagy ragadozó. Az ilyennel együtt
se egyetek” (1Kor 5,11). Majd lejjebb: „Vessétek ki azért a gonoszt magatok közül!”
Ami azért is fontos rendelkezés, mert érzékelteti az egész gyülekezet egyházfegyelmi
felelősségét.

6. A megbocsátás: „Bocsássatok meg neki és vigasztaljátok, hogy valamiképpen a

felettébb való bánat meg ne eméssze az ilyet.” (2Kor 2,7)

Ezek előrebocsátása után láthatjuk, milyen igaza van Büchselnek, amikor többször idézett
művében többek között ezt írja: „Pál nem rettent vissza attól, hogy a nyilvános és
bűnbánatot nem mutató bűnös felett szigorú egyházfegyelmet gyakoroljon.”144

144 Büchsel i.m. 346

9.§ PÁL APOSTOL PÁSZTORÁLTHEOLÓGIÁJA

Irodalom: K. H. Rengsdorf, Apostolat und Predigtamt 1934 – E. G. Gulin, Das geistliche Amt
in Neuen Testament (ZSTH 1935, 296-313) – F. Gerke, The Origin of the Christian Ministry
(The Ministry and the Sacraments, ed. R. Dunkerley, 1927, 343-367) – H. V. Campenhausen,
kirchliche Amt und geistliche Vollmacht in der ersten drei Jahrhunderten (BHTh 14, 1953) –
J. Brosch, Charismen und Emter in der Urkirche, 1951 – H. Greven, Propheter, Lehrer,
Vorsteher bei Paulus (ZNW, 1952-53, 1-43) – E. Käsemann, Amt und Gemeinde im Neuen
Testament (Ex. Vers. 56 k) – W. Nauck, Probleme des frühchristlichen Amtsverständnisses
(ZNW 1955, 276) – W. Schmithals, Das kirchliche Apostelamt, Eine historische
Untersuchung, Göttingen, 1961 – F. Büchsel, Die Aposteltätigkeit des Paulus (in: Der Geist
Gottes im Neuen Testament, 1926, 334 k)

Napjaink gyakorlati theológiája egyre nagyobb figyelmet szentel az Ige szolgálatában (=az
egyház szolgálatában) álló ember, a lelkipásztor személyének. Az egyházi szolgálat empirikus
elemzése során egyre nyilvánvalóbbá vált, milyen kulcsszerepe van magának az egyházi
szolgának az evangélium terjesztésében. Erre a tényállásra utal a Piper hannoveri prédikátor
szemináriumában felfedezett axióma: „A prédikáció krízise a prédikátor krízise.” Nos, e
krízist legyőzendő a gyakorlati theológia ősformájának, majd sokáig egyik kedves
tudományágának, a pásztoráltheológiának (=a lelkészi szolgálatot szabályozó gyakorlati
theológiai tudománynak) örvendetes megelevenedését regisztrálhatjuk. E megelevenedés
értékes dokumentuma – kronológiai rendben haladva – 1970-ből G. Rau, Pastoraltheologie c.,
1971-ből K. W. Dahm Beruf: Pfarrer c., 1979-ből az R. Reiss szerkesztésében megjelent
„Haus in der Zeit, Das evangelische Pfarrhaus heute” c., 1982-ből E. Lange, Predigen als
Beruf c., ugyancsak 1982-ből M. Josuttis, Der Pfarrer ist anders c., 1988-ból ugyancsak tőle a
„Der Traum des Theologen (Aspekte einer zeitgenössischen Pastoraltheologie 2)” c. és 1992-
ből a katolikus Drewermann, Klerikusok c. műve. Megállapíthatjuk tehát, hogy a lelkészi
szolgálat kérdéseire irányuló theológiai vizsgálódás napjaink gyakorlati theológiájának egyik
virágzásnak indult tudományága. Ez azt jelenti, hogy Pál apostol gyakorlati theológiáját nem
zárhatjuk le Pál apostol pásztoráltheológiai mondanivalóinak áttekintése nélkül. Annál inkább
sem, mivelhogy Pál apostol a keresztyén anyaszentegyház első pásztoráltheológusa. Annak
ellenére, hogy Pál apostol mit sem tud a gyülekezeti szolgálatnak a történelemben kialakult és
napjainkban gyakorolt formáiról, a theológiai oklevélhez és díjlevélhez kötött modern
lelkészségről. Levelei mégis tele vannak a Krisztus szolgálatának, az evangélium
szolgálatának, a gyülekezetek szolgálatának problémáival, illetve az e problémákra adott
apostoli tanácsolással, állásfoglalással, eligazítással. Pál az evangélium szolgálatában állandó
szükségét érezte e szolgálat theológiai interpretálásának. Erre az interpretációra késztették
egyrészt ellenfelei, a hamis apostolok és tévtanítók, akik minden erővel igyekeztek aláásni
apostoli tekintélyét. Másrészt életének nagy paradoxonja, amit így fejezett ki, „amikor erőtlen
vagyok, akkor vagyok erős”! Időben is tehát, de fenomenológiailag is nagy a távolság Pál
apostoli szolgálata és a mi mai modern egyházi szolgálatunk között. Ennek ellenére Pál
pásztoráltheológiája sok értékes impulzust adhat krízisben vergődő mai szolgálatunkhoz. Mert
az időbeli és fenomenológiai különbségek ellenére mégis van közös nevező Pál szolgálata és
a mi szolgálatunk között, éspedig az, hogy mindkettő a Jézus Krisztusban elközelített Isten
országának szolgálata. Meggyőződésünk, hogy ha tudnánk magunkat és szolgálatunkat Pál
szemével nézni, kivergődhetnénk a modern egyházi szolgák kríziséből.

Az egyházi szolgálat forrása

Pál apostol szétszórt megjegyzésekben, bizonyságtételekben reánk maradt

pásztoráltheológiáját először is időszerűvé teszi Pál vallástétele az apostoli (egyházi) szolgálat
eredetéről, a forrásról. Pál úton, útfélen hangoztatja, hogy apostolságát ő nem emberektől
vette, hanem magától az Úr Jézus Krisztustól (vö: Róm 1,1; 1Kor 1,17; 1Kor 11,23; Gal
1,11). Magától senki nem lehet igazi apostol. Apostol csak az lehet, aki látta Jézus Krisztust és
megértette, hogy Isten elválasztotta őt már édesanyja méhétől fogva, és amikor ütött az óra, el
is hívta őt az evangélium szolgálatára, arra, hogy kijelentse magát őbenne a pogányok között.
Pál apostol szerint is van tehát „predestinatio ad munus” (=szolgálatra való kiválasztás) is az
üdvösségre való kiválasztáson (predestinatio ad salutem) túlmenően. Ennek a „szolgálatra
való kiválasztásnak” a bizonyítéka a kiválasztott szolga alkalmassátétele a szolgálatra. A
szolgálatra való alkalmasság nem a mi egyéni képességeink függvénye. Isten az, aki
alkalmassá tesz (2Kor 3,5 k) éspedig mindenekelőtt azáltal, hogy megfoszt bennünket minden
önerőtől, dicsőségtől (Fil 3,7). Pál mint apostol nem a maga személyes zsenialitásának
segítségével működik, hanem Isten erejével. Pál nem maga alkotta meg életművét. Önmagát
Jézus Krisztus rabszolgájának tekinti, aki nemegyszer „félelemmel és rettegéssel” végzi a
szolgálatot (1Kor 2,3), annyira tisztában van a maga önmagától való alkalmatlanságával.
Ezért nem is ítéli meg önmagát, és ezért tartja csekély dolognak az ítéletet, amit mások, főleg
ellenfelei mondanak róla, mert úgymond „aki engem megítél, az Úr az” (1Kor 4,4). Pál
önmagát „cserépedénynek” (2Kor 4,7) látja. Magyarázat: hogy amaz erőnek nagy volta Istené
legyen és nem magunktól való (uo.). S ez – mutat rá Büchsel – nem valamiféle elmélet volt
csak Pál számára, hanem olyan igazság, melyet szüntelenül szem előtt tartott. Eszerint élt.
Ami azt is jelenti, hogy apostoli hivatásának gyakorlása közben nem csak nagy győzelmeket
élhetett meg az Úr segítségével, hanem Isten fájdalmas megaláztatásait is (2Kor 12,8-10).
Háromszor könyörgött az Úrnak, hogy ama bizonyos „tövis” vétessék el a testéből, Krisztus
azonban nem hallgatta meg, tovább szenvedni engedte, mondván: „Elég néked az én
kegyelmem.” Így tanulta meg az emberi logika számára érthetetlen paradoxont: „Amikor
erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” S ez nem valami szellemes szójáték volt az ő ajkán,
hanem keservesen, igen keservesen meggyötört életének nagy felismerése. Ugyanakkor Pál
nem tartja magát alábbvalónak az ÓSZ nagy prófétáinál. Sőt, áldottabbnak érzi és tudja
magát, mint az ÓSZ nagy embere, Mózes (2Kor 3,4). Általa Isten maga beszél (2Kor 5,20).
Isten nemcsak megbízást adó Úr, hanem Pálban, illetve Pál által Őmaga hatékony. Pál
szolgálata ezért olyan szolgálat, ami elevenné tesz, megigazulást termet, mely által Isten új
teremtést végez a régi világban (2Kor 5,17). Általa és munkatársai által Isten az ő ismeretének
illatát jelenti meg, kinek életre, kinek halálra. Ebből eredően Pál minden emberhez küldve
érzi magát. Olyan szolgának, aki görögöknek is, barbároknak is, tudatlanoknak is köteles
hirdetni Krisztus evangéliumát (Róm 1,14).

Az egyházi szolgálat lényege

Pál apostol pásztoráltheológiája szerint az egyházi szolgálat lényege az igehirdetés, az Ige

szolgálata (Róm 10,15 k; 1Kor 1,21). Pál munkásságát az a meggyőződés hordozza és
szabályozza – mutat rá Büchsel –, hogy az ige, amit hirdet, nem őtőle, hanem Isten Lelkétől
származik.145 Pál ezért volt meggyőződve, hogy az ő szavai (igéje) nagyobb hatást
gyakorolnak a hallgatókra, mint a csak emberi szavak. Az ő ajkán megszólaló ige – Isten
ereje, mely megmenti az embereket az ítéletben reájuk váró kárhozattól. Ezért tud Pál mint
igehirdető nagy bizalommal lépni az emberek elé. Ezért neki nincs szüksége arra, hogy
prédikálását emberi eszközök igénybevételével támogassa meg (1Thess 1,5). És Isten igazolta
őt. Prédikálásával életerős, virágzó gyülekezeteket tudott teremteni. Ezek a gyülekezetek
bizonyítják, milyen igazak az 1Kor 2,1 kk szavai: „Az én beszédem és az én prédikálásom
nem emberi bölcsességnek hitető beszédeiben (= pithanológia = útszéli szónoklás fogásaiban)
állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában.”

Mi volt azonban a lélek és erő demonstrációjának titka? Az apostoli döntés: „Nem végeztem,
hogy egyébről tudjak köztetek, mint a Jézus Krisztusról, mint megfeszítettről!” (1Kor 2,2). A
döntés háttere a küldetés a keresztről való beszéd közhírré tétele (1Kor 1,17 k). Az ún.
homiletikai szituáció – emberileg nézve – egyáltalán nem felelt meg ennek az igehirdetésnek.
Hiszen a homiletikai szituáció ez volt: „Egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök
bölcsességet keresnek”. Ebben a szituációban született Pál döntése: „Mi pedig Krisztust
prédikáljuk, mint megfeszítettet, zsidóknak ugyan botránkozást, görögöknek pedig
bolondságot, ámde maguknak a hivatalosaknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust,
Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét.” S ezzel a döntéssel Pál arra a theológiai-
homiletikai igazságra figyelmezteti az egyház eljövendő igehirdetőit, hogy nem a szituáció
szabja meg a kérügmát, hanem a kérügma teremt szituációt.

Mégpedig olyan szituációt, melyben eldől a hallgatók élete és halála, illetve üdvössége vagy
kárhozata, mivelhogy: „Krisztus jó illata vagyunk Istennek mind az üdvözülők mind az
elkárhozók között. Ezeknek halál illata halálra, amazoknak pedig az élet illata életre” (2Kor
2,15 kk). Az evangélium tehát döntés elé állít. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy leleplezi Isten

145 Büchsel i.m. 337

döntését rólunk, illetve hallgatóinkról. Ennek az igehirdetésnek alapfeltétele azonban, hogy ne
hamisítsuk meg (kapéleüoo = vegyes kereskedést folytatni) az Isten igéjét, hanem szinte
Istenből szóljunk Isten előtt Krisztusban (2Kor 2,17).

Az Istenből való igehirdetésnek célja az emberek megbékéltetése Istennel, a békéltetés

szolgálata (2Kor 5,19). Érdemes felidézni ezen a ponton Robertson magyarázatát: „A
keresztyén igehirdető szolgálata annak hirdetésében áll, hogy az Isten az emberrel megbékélt
s másodszor abban, hogy az igehirdető teljes komolysággal, lelke minden képességével,
amely e tiszt szolgájának rendelkezésére áll, iparkodjék az embereket arra indítani, arra bírni,
hogy Istennel békéljenek meg. Éppen ez nem történik azonban. Mi valamennyien Isten
gyermekei vagyunk jel szerint, de nem vagyunk azok a valóságban. Mindnyájan Isten Fiai
vagyunk, de nem mindnyájunkban van meg a Fiúság Lelke, amelynek hatása alatt így
kiáltanánk fel, Abba, óh Atya! Mindnyájan meg vagyunk váltva, de még nem mindnyájan
vagyunk megszentelve.”146 Idekívánkozik Ravasz Lászlónak a figyelmeztetése is: „A mi
református templomaink azért épültek, hogy elhangozzék bennük a békéltetésnek beszéde.
Sohase hangzik hiába, mert mindig benne maga Isten kér, gyermekeim, béküljetek meg
énvelem!”147

Az egyházi szolgálat követelményei

1. Az abszolút függés, illetve engedelmesség. Hogy miről is van itt szó, láthatjuk
mindjárt a Cselekedetek Könyve 16. fejezetéből. Lukács itt elmondja, hogyan
változtatták meg missziói munkatervüket a Szentlélek tiltása (6. vers), illetve Isten
álombeli kijelentése következtében (9. vers). De ezt láthatjuk az ApCsel 20,24-ben is,
ahol Pál ezt mondja az őt visszatartani akaró efezusiaknak: „De semmivel nem
gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezhessem az én
futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy
bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” Ugyanez a gondolat jön
elő az 1Kor 9,16-ban: „Ha az evangéliumot hirdetem, nem dicsekedhetem, mert
szükség kényszerít engem. Jaj ugyanis nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem.”

2. A tövis elfogadása. Az erőtlenséget – ahogyan a 2Kor 12,9-ből kiderül – az Úr

szolgájának azért kell elfogadni, mert Isten ökonomiája szerint az ő ereje a mi
erőtlenségünk által végeztetik el. Pál példája mutatja, mennyire nem könnyű elfogadni
ezt a helyzetet. Ámde azt is mutatja, hogy az Úrral való dialógusban mégiscsak el
lehet fogadni. Mint annyiszor, most is úgy tűnik, hogy Robertsonnak sikerült
legjobban megérteni ezt a „tövisről” szóló perikópát. Íme, ezt írja a 2Kor 12,6-11
alapján 1853 május 15-én tartott prédikációjában: „A magyarázók közül sokan igazán

146 Robertson i.m. 217

147 Korbán I, 327
 nagy éleselméjűséget fejtettek ki e tövis természetét illetően, ám én attól félek, hogy
ez teljesen célját tévesztette. Valójában nem azt kell kutatnunk, hogy mi volt ez a Pál
testébe adott tövis, hanem azt, hogy miért adta azt az Isten. … Némelyek azt
gondolták, hogy ez valami bűnös hajlam volt, ami az apostol felett uralkodott. Mások
nyelvhibának képzelték. Megint mások szembajra vagy a népszerűség más egyéni
akadályára gondoltak. Ám mindez a szellemes szőrszálhasogatás időfecsérlés csupán.
A tízedik vers a következő általános jellegű gondolatra vezet minket: határozottan
felismerhető, hogy az apostolnak volt valami megpróbáltatása, amely ránézve olyan
volt, mint a tövis, és hogy az apostol örvendezett rajta – nem magán a tövisen, hanem
mivel Isten erejében részesült, s annak segítségével el tudta hordozni a tövist.”148
Hogy Robertson milyen jól látja a problémát, mutatja a kortárs írásmagyarázat is. A
DNTD külön excursusban foglalkozik Pál betegségével.DNTD Band 3,249 Ezt írja:
„Továbbra is nehéz kérdés marad, mit kell értenünk a testbe szúrt tövisen és a sátán
angyalának ökölcsapásain. Többen Pálnak egy betegségére gondolnak (vö.: Gal 4,14
k). Azonban nem lehet teljes bizonyossággal megmondani, milyen betegségben
szenvedett Pál. A Gal 4,15 figyelembe vétele nem könnyíti meg a probléma
megoldását, mivel egyáltalán nem biztos, hogy Pál azzal a mondattal, hogy „ha
lehetséges volt volna, szemeiteket kivájván nekem adtátok volna”, valamilyen
szembetegségre céloz. Inkább az a valószínű, hogy ezek a szavak képletesen
(képiesen) értendők. Sokan gondolnak epilepsziára is, a sátán angyalának
ökölcsapásaira való utalás azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy itt feltétlenül
epilepsziára kell gondolni. A kifejezésnek lehetséges a sokkal általánosabb
értelmezése is. Újabban az orvostudomány „endogén depresszióra” gondol. Az
epilepszia már az alaptermészet módja miatt sem valószínű. „A sátán angyalának
öklözése jelentheti az akut depresszív szorongást” (K. Bonhoeffer bei Lietzman). Ez
lehetséges. Pál semmiféle közelebbi leírását betegségének nem adja.” Albert
Schweitzer a „Pál apostol misztikája” (Tübingen, 1930) c. munkájában „epilepszia
szerű rohamokra” (152. lap) gondol. De ezt a megjegyzést fűzi a mondottakhoz: „Ami
nem jelenti azt, hogy Pál valóban epileptikus lett volna”. Martin Dibelius, Paulus 1951
c. művében azt írja, hogy Pál apostol szellemi személyiség érintetlen maradt a testi
gyötrelmekben. „Mert az az ember – írja –, aki ötven-hatvan évesen ezeket a leveleket
írta, nem szenvedett valamiféle kibontakozó és szellemi képességeit gyöngítő
betegségfolyamatban, és aki ebben az életkorban ilyen utazásokra, gyakran gyalog,
vállalkozni tudott, az nem lehetett epileptikus.” Summa summarum, itt egy
közelebbről meg nem határozható fizikai gyengeségről van szó. Ezt kellett az
apostolnak elfogadni, sőt dicsekedni ezzel a gyengeséggel, hogy a Krisztus ereje
lakozzék benne. A tövisnek ez a hitben való feldolgozása az egyházi (lelkészi)
szolgálat másik apostoli követelménye.

148 i.m. 277

 3. A harmadik követelmény az apostoli aszkézis: Amilyen joga volt Pálnak a házasság
mellőzése, olyan joga nem elfogadni a gyülekezettől az eltartást. Bár volna joga
mindkettőhöz, a házassághoz is, a gyülekezet eltartó áldozatának igénybevételéhez is.
„De én ezek közül eggyel sem éltem” (1Kor 9,15). Tulajdon kezeivel munkálkodott
(ApCsel 20,33-34). Pál egyenesen büszke arra, hogy senkire sincsen ráutalva és
senkitől sem függ. Bár sok fáradtságot jelentett neki a kétkezi munka (1Kor 4,11),
mégis vállalta örömmel. Éspedig azért, hogy prédikálásával ingyenvalóvá tegye a
Krisztus evangéliumát (1Kor 9,18). Erre az aszkézisre céloz Pál a 9,27-ben is,
mondván: „Megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy amíg másoknak
prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” Pál itt a görög
sportemberek aszkézisére és tréningjére gondol (WST). Pontosabban arra, amiről –
mutatis mutandis – Ravasz László beszél egyik theológus diákok előtt tartott
nagyszabású előadásában. „Harmadik legnagyobb dolog, ami theológus diákra vár,
megkezdése egy olyan aszketikus életprogramnak, amelyet egész életén követni kell.
Sokszor emlegettem, hogy a református lelkipásztor egy protestáns szerzetes kell
legyen, a szerzetességnek egy evangéliumi személyét valósítja meg. A szerzetesség
alapgondolata az, hogy a lélek uralkodjék a test fölött, a test teljesen a léleknek
szolgáljon. Elfogadhatjuk azt is, hogy ennek három megnyilvánulása van, tisztaság,
szegénység és engedelmesség.”149

Az egyházi szolgálat pecsétei

1. A gyülekezetek. „Elkezdjük-e ismét ajánlgatni magunkat? Vagy talán szükségünk van,

mint némelyeknek, ajánlólevelekre hozzátok vagy tőletek? A mi ajánlólevelünk ti
vagytok, beírva a mi szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Akik felől
nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok” – írja
Pál a 2Kor 3,1 kk-ben. Robertson a hely magyarázatánál – többek között – ezt írja:
„Krisztus egyháza abban az időben egy nagy testvéri közösség volt, s ha valamelyik
korinthusi keresztyén utazni készült Rómába vagy Galaciába, a püspök vagy a
gyülekezet ajánlólevéllel látta el, hogy amikor odaérkezik, egyszerre otthon, barátok
között érezhesse magát. Pál kijelenti, hogy neki nincs szüksége ilyen levélre. A mi
levelünk ti vagytok – írja a korinthusi gyülekezet tagjainak.”150 Még világosabban
kommentálja locusunkat Victor János: „Az apostol mellett szóló világos bizonyítvány
volt maga a korinthusi gyülekezet is. Az ő életük tényeire hivatkozhatott: joga van
ahhoz, hogy őket vezesse, mert hiszen amire eddig eljutottak, azt is az ő vezetésének
köszönhették.”151 Miről tesznek bizonyságot a gyülekezetek?

149 Korbán II, 23-24

150 Robertson i.m. 183
151 Római - I., II. Korinthusi levél, Elmélkedések, 160
 1.1.Arról, hogy az apostolok nem önmaguktól alkalmasak a gyülekezet szolgálatára,
hanem alkalmatos voltuk Istentől van (2Kor 3,5). Azaz a vocatio interna emberi
igazolása a vocatio externa.

1.2. Arról, hogy a keresztyén gyülekezet szolgálata az újszövetség szolgálata. Nem a

betűé, hanem a Léleké (2Kor 3,6).

1.3.Arról, hogy az újszövetség szolgálata dicsőségesebb szolgálat, mint a halálnak

kőbe vésett betűkhöz kötött szolgálata (2Kor 3,7-8).

1.4.Arról, hogy a keresztyén gyülekezet szolgálata a Szentlélek szolgálata (17.v).

1.5.Arról, hogy a gyülekezeti szolgálatban nemcsak a gyülekezet tagjai, hanem maguk

az Ige szolgái is elváltoznak dicsőségről dicsőségre az Úrnak Lelkétől (18.v).

Pál tehát pneumatológiai dimenzióban és nem egyháztörténeti vagy

egyházszociológiai dimenzióban látja a gyülekezet szolgálatát. S hogy jól látja, hogy a
gyülekezetet a Lélek transzcendens és mégis immanens impulzusai éltetik, igazolja a
gyülekezet valóságos élete. A szolgálatunk nyomán keletkező, éledő, szaporodó
gyülekezet szolgálatunk egyik hiteles pecsétje.

2. A másik pecsét – jelek és csodák. „Mert nem merek semmit sem szólni, amit ne
Krisztus cselekedett volna általam a pogányoknak engedelmességre, szóval és tettel,
jelek és csodák ereje által, az Isten Lelkének ereje által” írja Pál a Róm 15,18-19-ben.
Ugyanígy a 2Kor 12,12-ben: „Apostolságomnak jelei megbizonyosodtak közöttetek
sok tűrésben, jelekben, csodákban és erőkben is.” Hasonlóképpen ír az 1Thess 1,5-
ben: „A mi evangéliumunk tinálatok nem áll csak szóban, hanem isteni erőkben is,
Szentlélekben is”. S hogy ez nemcsak valamiféle önbizonyságtétel, igazolja az
ApCsel, amikor arról ír pl., hogy „nem közönséges csodákat cselekszik Isten Pál keze
által” (19,11 kk). Ezekből a bibliai helyekből világos, hogy a jelek és csodák
hozzátartoznak Pál apostol missziói tevékenységéhez, általában apostoli
szolgálatához. Ám, amint a DNTD becsületesen megjegyzi, a csodatévő Pálnak nem
sok szerepe van, sőt semmilyen szerepe sincs a tradicionális, normális, protestáns
pálértelmezésben.152 Pedig, amint arra Büchsel nagyon helyesen rámutat, Pál nagyon
is lényegesnek látja a jeleket és csodákat, mivelhogy ezek apostolságának
ismertetőjegyei.153 Ha nem tudna csodákat felmutatni – írja Büchsel ugyanott –, nem
volna apostol. A csodák mellé társulnak a „jelek”, ami Büchsel értelmezésében
egyrészt az apostol kitartását (állóképességét) jelenti a szenvedésekben, másrészt
munkásságának eredményeire vonatkoznak, amely eredményeket azonban Pál sosem
magának tulajdonít, hanem a Szentlélek erejének (Róm 15,19). A Pál szolgálatát

152 DNTD Band 3, 251

153 Büchsel i.m. 340
 kísérő jelek és csodák giteles dokumentációi a Márk evangéliuma zárósorainak, „Azok
pedig kimenvén prédikálnak mindenütt, az Úr együtt munkálván velük és
megerősítvén az igét a jelek által, amelyek követi kőket” (16,20). Pál apostol tehát
egyáltalán nem tartja mellékes kérdésnek az ige szolgálata szempontjából, kísérik-e
jelek az igehirdetést vagy sem? Együttmunkálkodik velünk az Úr az igehirdetésben
vagy sem? S hogy itt mennyire nemcsak apostoli időkhöz kötött jelenségekről van szó,
mutatják a nagy ébresztő igehirdetők (Wesley, Whitfield, Spurgeon, Moody)
szolgálatát kísérő jelenségek (vö: Wesley János naplója; ford. dr. Czakó Jenő, Cegléd),
vagy pl. Molnár Mária bennszülött, még ma is élő kortársainak emléke, hogyan állt el
a vihar dühöngése a háborgó tengeren a Missis hangos, érthetetlen nyelven (magyarul)
mondott imádságára!154 Egyházunk ezekről a jelekről és csodákról lemondott. Az
1921-es Énekeskönyvünk 66. számú pünkösdi énekének 4. verse szóról szóra ezt
mondja: „nem kérünk Tőled szólást sok nyelveken, Sem hogy csudát tegyünk
betegeken”. Pál apostol arra ösztökél, bánjuk meg ezt a racionalizmust és kérjük
vissza a legitim igehirdetést kísérő jeleket és csodákat. Pál apostol
pásztoráltheológiája ezen a ponton valóságos kihívás intelektualista, újracionalista,
pszichologizáló, végeredményben eredménytelen, fejek és szívek felett elszálló
igehirdetésünk számára.

3. Az ellenségek. Pál apostol apostoli szolgálatának pecsétei – bármilyen furcsán

hangozzék is – ellenségei. Kik voltak ezek? Egyrészt judaista tanítók, ama bizonyos
„más” evangélium hirdetői, akikkel pál olyan kemény harcot folytat a Galatákért (vö:
Gal, 1,1 k). Másrészt a korinthusi gyülekezet egynémely „pneumatikusai”. Ezek azok
ama bizonyos „felfuvalkodottak”, akikre több helyen is utal Pál az 1Kor levélben (vö:
4,6; 18-19; 5,2; 8,1; 13,4). Ez a felfuvalkodottság az oka a gyülekezet pártokra
szakadásának. A felfuvalkodottság az ismeret túlértékeléséből ered, úgy, ahogyan a
gnosztikusok esetében olyan jól látható. A felfuvalkodottság az oka a gyülekezet
helytelen istentiszteleti viselkedésének. Ezért kénytelen Pál a leghatározottabban
konfrontálódni a gyülekezet bűneivel, ami annyit jelent, mint a gyülekezet
felfuvalkodott tagjaival. A felfuvalkodottság azonban nemcsak a természetes emberi
büszkeség – ahogyan Büchsel helyesen rámutat –, hanem a túltengő pneumatikus
öntudat is. A gnosztikusok, a különböző hamis próféták a felfuvalkodottak. Ők azok,
akikkel Pálnak elsősorban kell harcolnia. Ezek a hamis próféták, ezek a magukat
prófétának tekintő és prófétai igénnyel fellépő pneumatikusok azok, akik kritizálják
Pált, és nehézségeket támasztanak neki (1Kor 14,37) „ha valaki azt hiszi, hogy ő
próféta”. Ezek azok, akik megkérdőjelezik, van-e egyáltalán valami köze Pálnak a
Szentlélekhez? Ezért írja Pál az 1Kor 7,40-ben: „hiszem, hogy bennem is Istennek
Lelke van”. Idetartoznak, Pál ellenfelei közé, az emancipált prófétanők is, akik
befedetlen fővel imádkoztak és prófétáltak (1Kor 11,6). Röviden, mindazok, a

154 Balázs Dénes, Pápua Új Guinea, Budapest 1976, 269

 pneumatikusok, akik megengedték maguknak, hogy annakfelette bölcselkedjenek, ami
írva van (1Kor 4,6). A pneumatikus enthuziazmus (rajongás) tipikus jelensége – írja
Büchsel –, hogy szembeállítja a Lelket az Írással. Pál a leghatározottabban nemet
mond a rajongás minden variánsára. Nemcsoda hát, ha pneumatikus ellenfelei
egyrészt, másrészt rabbinista-judaista ellenfelei mindent megtesznek tekintélye
lejáratására, szolgálata akadályozására. De éppen ezek az ellenfelek, ezek keserűsége,
dühe, aknamunkája Pál igazságának a pecsétje. Jaj volna Pálnak, ha
rokonszenveznének vele akár a judaisták, akár a gnosztikusok. Ellenszenvük Pál
indirekt igazolása. Fogcsikorgató elismerése, Pál a Krisztus útján jár, és nem a
felfuvalkodottak vagy törvényeskedők útján. Tudomásul kellett venniük, hogy Pál
másképpen gondolkodik a keresztyén szabadságról is, mint ők, de a feltámadásról, a
halál utáni életről is, mint ők. Ugyancsak másképpen a törvény hasznáról, általában az
evangélium és a törvény viszonyáról. Pál egyáltalán nem hátrált meg ellenfelei előtt,
hanem szembeállítja velük azt a többet, azt a pluszt, ami az ő szolgálatát jellemzi
ellenfelei buzgólkodásával szemben. „Héberek ők? Én is. Izraeliták-e? Én is. Ábrahám
magva-e? Én is. Krisztus szolgái? Balgatagul szólok, én méginkább: több fáradtság,
több vereség, több börtön, gyakorta való halálos veszedelem által. A zsidóktól ötször
kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek,
háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem. Gyakorta való
utazásban, veszedelemben folyó vizeken, rablók között, népem között, városban,
pusztában, tengeren, hamis atyafiak között, fáradtságban és nyomorúságban, gyakorta
való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és
mezítelenségben. Mindezeken túl van az én naponkénti zaklattatásom, az összes
gyülekezet gondja. Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék? Ki botránkozik meg, hogy
én is ne égnék? Ha dicsekednem kell, az én gyengeségeimmel dicsekszem. Az Isten és
a mi UrunkJézus Krisztusnak Atyja, aki mindörökké áldott, tudja, hogy nem hazudom.
Damaskusban Aretás király helytartója őrzette a damaskusiak városát, akarván engem
megfogni, és az ablakon át, kosárban bocsátottak le a kőfalon, és megmenekültem
kezei közül.” Íme, Pál apológiája ellenfeleivel szemben. Íme, az egyházi szolgálat
pecsétei: a legyőzött veszedelmek valóságos sorozata. Íme, az egyházi szolgálat
próbája, mi mindent tudunk kiállani ép elmével a Krisztusért? Logikusan vetődik fel
ezen a ponton a kérdés, honnan van ereje a próbatételek közepette Krisztus követének,
az egyház szolgájának? Mik az egyházi szolgálat erőforrásai? Mit felel erre Pál?

Az egyházi szolgálat erőforrásai

1. A Krisztussal való személyes találkozás. A damaszkuszi élmény Pál számára egész

további élete és szolgálata számára kiapadhatatlan erőforrás. Leveleiben is utal erre,
ha néhány mondattal is, mégis érezhető nyomatékkal. „Legutolszor pedig mindenek
között, mint egy idétlennek, nékem is megjelent” (1Kor 15,8). A WSB magyarázata
 szerint az „ektróma” jelentése nem az, hogy „koraszülött”, hanem az, hogy
„életképtelen” embrió, aki abortusz következtében távozott el az anyaméhből. Lelki
értelemben, a Tarzusi Saul, a gyülekezet üldözője, mint apostol még nem volt
„életképes”. Ezért volt olyan nagy esemény a Krisztussal való találkozás. Ebben a
találkozásban Krisztus valósággal „megragadta” Pált (Fil 3,12), az eredeti görög szó
(katalambano) értelmében valósággal „birtokba vette, lefoglalta” az Úr Pált a maga
számára. Ezért nem véletlen, hogy a korinthusi pneumatikusokkal folytatott vitában,
amikor Pál a maga apostoli tekintélyét védi, az egyik legfőbb érve ez a kérdés: „Nem
láttam-e Jézus Krisztust, a mi Urunkat?” (1Kor 9,1). Az ApCsel 26,13 k-ben
részletesebben is előadja a nagy eseményt Agrippa király előtt: „Délben látám az úton,
király, hogy a mennyből a napnak fényességét meghaladó világosság sugárzott körül
engem, és azokat, akik velem együtt haladtak. Mikor pedig mindnyájan leestünk a
földre, hallék szózatot, mely énhozzám szól, és ezt mondja vala zsidó nyelven, Saul,
Saul mit kergetsz engem? Nehéz neked az ösztön ellen rugódoznod. Én pedig
mondtam, Kicsoda vagy Uram? És azt mondta: Én vagyok Jézus, akit te kergetsz. De
kelj fel és állja lábaidra, mert azért jelentem meg neked, hogy téged szolgává és
bizonysággá rendeljelek úgy azokban, amiket láttál, mint azokban, amikre nézve meg
fogok neked jelenni.” Itt világosodik ki, miért írhatja az 1Kor 9,26-ban: „Én azért úgy
futok, mint nem bizonytalanra, úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos.” És
miért a Fil 3,14-et, mondván: „Egyet cselekszem. Azokat, amelyek hátam mögött
vannak (egész farizeusi múltamat) elfelejtve, azoknak pedig, melyek előttem vannak
(apostoli teendőim) neki dőlve, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus
Jézusban onnan felülről való elhívása (!) jutalmára.” Megállapíthatjuk tehát ezen a
ponton, hogy Pál apostol „pásztoráltheológiája” tükrében az egyházi (lelkészi)
szolgálat egyik kimeríthetetlen erőforrása a Krisztussal való találkozás élménye, a
Krisztus általi megragadottság.

2. Az egyházi szolgálat másik ilyen (rejtett) erőforrása az extázis, a Krisztus által nyert
„elragadtatás”. „Rátérek a látomásokra és az Úrnak kijelentéseire” – írja a 2Kor 12,1-
ben. „Ismerek egy embert a Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt, hogy testben e,
nem tudom, hogy testen kívül e, nem tudom, az Isten tudja, elragadtatott a harmadik
égig. És tudom, hogy az az ember, hogy testben e, hogy testen kívül e, nem tudom, az
Isten tudja, elragadtatott a paradicsomba, és hallott kimondhatatlan beszédeket,
melyeket nem szabad embernek kibeszélnie.” Pálnak e vallomásához a DNTD a
következő magyarázatot fűzi: „Az itt említett látomások és kijelentések nem azonosak
Krisztus Damaszkusz határában adott kijelentésével, mely Pál apostolságát alapozta
meg, hanem extatikus élményről van itt szó, melyek csak az ő számára volt személyes
jelentősége. Olyasmi ez, mint a nyelveken szólás extatikus imádsága, mely összeköti
ugyan az imádkozót Istennel, a gyülekezet számára azonban érthetetlen marad (1Kor
14,2). Ezért Pál sohasem hivatkozik ezekre a tapasztalataira, akkor sem, amikor úgy
lép fel a gyülekezetekkel szemben, mint azok apostola vagy lelki atyja. Itt is csak azért
 hozakodik elő ezzel, mert kikényszerítik belőle ellenfelei. Amit itt Pál tapasztalt, az
egy extatikus élmény, elragadtatás a harmadik égig, a paradicsomig.” Schlatter szerint
a „tizennégy évvel ezelőtt” megjelölés mutatja, hogy ez az esemény milyen mélyen
bevésődött az apostol emlékezetébe, azonban azt is, hogy milyen ritkán volt ilyen
tapasztalásban része az apostolnak. Pál, amint a 3. é 4. versek mutatják, nem is tud
racionális, logikus magyarázatot adni a jelenségre. Nem tudja maga sem, mi is történt
valóban. Lelke kilépett a testéből vagy egész személye ragadtatott fel a harmadik
égig? A titkot ráhagyja Istenre. Tapasztalatát így foglalja össze: „hallott
kimondhatatlan beszédeket.” Pálnak ez az élménye a próféták eszkhatológikus –
pneumatikus élményéhez hasonló. Semmi köze sincs azonban az Úrral való misztikus
egységhez. Ez egyszeri, sui generis élmény. Figyelemreméltó – írja a DNTD –, hogy
Pál itt egyáltalán nem említi a Damaszkusz előtt átélt élményét. Nem, mert az másfajta
kijelentés volt. Ott Krisztus mint Úr, mint Isten Fia jelentette ki magát Pálnak, s ezzel
megalapozta hitét és apostoli elhivatását (Gal 1,15 k). Az elragadtatás azonban olyan
kegyelmi ajándék, ami már a hívő és apostoli szolgálatban álló Pálnak adatott. Ami
tehát előfeltételezi a damaszkuszi élményt. A damaszkuszi kijelentésnek a formája is
más, mint az elragadtatásnak. Ott Krisztus jön közel Pálhoz, a mennyei világ hajol le a
földhöz. Itt Pál ragadtatik el a harmadik égig. A két élmény más és más szinten
játszódik le. A lényeg a mi szempontunkból mindenesetre az, hogy az elragadtatás, ha
nem is tartozik hozzá Pál hitének alapstruktúrájához (Dibelius, Paulus und die Mystik,
1941), mégis olyan maradandó emléke volt Pálnak, hogy tizennégy évvel később is
erőforrást jelentett számára a korinthusi gnosztikusokkal vívott küzdelemben.

3. Az egyházi szolgálat harmadik erőforrása Pál apostol számára a Krisztussal való

misztikus egység (Unoi mistica cum Christo). A Krisztussal való tartós kapcsolatnak
(locus classicus a Gal 2,20, hasonló utalások: Fil 1,20-21; Gal 6,14; Róm 15,18) Pál
életében nagyobb hatása van, mint az egyes kijelentéseknek és elragadtatásoknak. A
közösség – írja Büchsel – Jézus és Pál között nem egyszerűen hitközösség csak,
hanem „jelenlét közösség” (286. lap). Ebből a közösségből érthető, miért beszél Pál a
2Kor 3,18-ban az Úr dicsőségének „visszatükrözéséről”. Azért, mert az Úr a fény, a
vele közösségben élő hívő ember pedig a tükör, aki a fényt felveszi és vissza is veri. S
innen magyarázható a hívők „elváltozása” is. S hogy ez a közösség, ez a misztikus
egység Krisztus és Pál között nem ábránd csupán, hanem valóság, az megmutatkozik
Pál gyülekezeti munkájában. Pál Korinthusban nemcsak elméletileg, hanem tettekkel
bizonyította, hogyKrisztus benne lakozik (2Kor 13,3). S ezért szólítja fel őket is,
éppen ebben a tekintetben önvizsgálatra „Jézus Krisztus bennetek van-e?” (13,5). Ezt
a misztikus egységet fejezi ki Pálnak az a bizonyságtétele is, melyet a 2Kor 4,10-11-
ben olvasunk: „Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak
élete is látható legyen a mi halandó testünkben. Mert mi, akik élünk, mindenkor
halálra adatunk a Jézusért, hogy Jézus élete is látható legyen a mi halandó
testünkben.” Itt válik világossá, miért és hogyan jelenthet kiapadhatatlan erőforrást az
 egyházi szolgálattal együttjáró szenvedésekben a Krisztussal való misztikus egység.
Íme, azért és úgy, mivel, ahogyan Robertson írja e hellyel kapcsolatosan: „Az
apostolok a maguk szenvedéseiben Krisztus halálának megismétlődését, a
hihetetlenséggel határos szabadulásaikban az ő feltámadásának megismétlődését
látták.”155 Hasonlóképpen Victor János is a következőket fűzi locusunkhoz:
„Szenvedéseivel együtt arról is beszámol az apostol, hogy azok sohasem tettek kárt
benne. Meg tudott birkózni valamennyivel. Le nem teperhették, munkáját meg nem
akaszthatták. Mert Jézus halálával együtt Jézus életét is magában hordozta. … Sőt,
abban a tudatban tekinthet vissza az apostol mindenre, amit el kellett szenvednie, hogy
abból fakadtak életének eredményei.”156 Itt lesz világossá, hogy a Krisztussal való
közösség szenvedés közösség, aminek azonban megvan az üdvtörténeti értelme,
Krisztus életének ábrázolása szolgái életében (vö: Fil 1,20; 2,17; Kol 1,21). Ezt jelenti
a „Krisztusban lenni” (A. Schweitzer).

Az egyházi szolgálat paradigmája

Az elmondottak után felvetődik a kérdés, hogyan valósultak meg, megvalósultak-e és

egyáltalán megvalósíthatók-e a gyülekezeti (egyházi) szolgálat elvi szempontjai? A
kérdésre az ApCsel 20,17-38 adja meg a választ. Az a bibliai részlet, melyet röviden így
szoktunk megcímezni „Pál búcsúja az efezusi gyülekezet véneitől”. Az írásmagyarázat
(Jub. Kommentár, U. Schmidt, DNTD, WSB) azért tartja különösen is értékesnek ezt a
perikópát, mert ez az egyetlen példa az ÚT-ban arra, hogyan beszél Pál apostol
keresztyének előtt (mai fogalmaink szerint egy presbiteri konferencián). Bár maga a
beszéd – mondja az írásmagyarázat – Lukács mesteri kompozíciója, tartalmilag azonban
nagyon is jellemző Pálra. Ez a részlet – írja Udo Schmidt – nyugodtan lehetne egy részlet
Pál valamelyik leveléből. Nyelvezete, gondolatvezetése sok rokonságot mutat azzal, amit
az apostol a leveleiben (pl. 2Kor) elmond a maga szolgálatáról, a gyülekezetért hordozott
felelősségéről és az élő keresztyén gyülekezetben meglevő kísértésekről. Az Apostolok
Cselekedeteiről írott könyv keretében Lukács e beszéd közlésével példát ad arról, „hogyan
erősítette és tanította Pál a maga gyülekezeteit”.157 Annak ellenére, hogy itt nem egy mai
értelemben vett „gyülekezeti lelkipásztor” jellemzi szolgálatát, hanem egy éppen úton
lévő misszionárius, mégis tanulságos lehet ez a részlet a mai „méltatlan bár, de elhívott2
gyülekezeti szolgák számára, mivel a világmisszionárius Pál itt a maga három éven át
tartó gyülekezeti szolgálatáról beszél. Nyugodtan tekinthetjük tehát perikópánkat a
gyülekezeti (egyházi) szolgálat bibliai – apostoli paradigmájának. Más szavakkal, a
gyülekezetben való pásztori magaviselet (18. vers) modelljének. Ne tegyünk mást azért az

155 Robertson i.m. 193

156 Victor i.m. 165
157 Die Apostelgeschichte
alábbiakban, csak menjünk versről versre, sőt, szinte szóról szóra, keresvén a páli
értelemben vett gyülekezeti szolgálat ismertetőjegyeit!

1. Perikópánk tükrében a gyülekezeti szolgálat „az Úrnak” végzett szolgálat. Tehát nem
emberi elvárások, vágyak, kívánságok kiszolgálása, hanem Jézus Krisztusnak végzett
személyes szolgálat. Ami azt is jelenti, hogy a mi szolgálatunk által maga Jézus
Krisztus kíván szolgálni. Szolgálatunk mércéje tehát nem az emberek jótetszése vagy
nemtetszése, hanem maga Jézus Krisztus. A gyülekezeti szolgálat legfontosabb
szempontja nem a szolgálat „gyülekezetszerűsége”, hanem a szolgálat
„krisztusszerűsége” (Úr-szerűsége). Ez azért olyan fontos, mert az Úrnak végzett
szolgálattal az Úr tervét, szándékát, akaratát kell megvalósítani. „Szolgálván az
Úrnak” mondja Pál, s ezzel arra ad példát, miben kell lássuk szolgálatunk értelmét,
nagyszerűségét, kiváltságosságát, rendkívüliségét.

2. Perikópánk másik nagy figyelmeztetése szerint azonban egyáltalán nem mindegy,

milyen lelkülettel végezzük ezt a szolgálatot. Felfuvalkodottan, gőgösen, büszkén –
avagy „teljes alázatossággal”? Pál szerint a szolgálatunk csak akkor krisztusszerű, ha
azt teljes alázatossággal (=szerénységgel) végezzük (2Kor 11,7; Fil 4,12). Ami azt
jelenti, hogy Pál nem lépett fel igényekkel, készen volt „ingyen” hirdetni az
evangéliumot, tudott megaláztatni is, azaz elfogadnia szűkös anyagi körülményeket is.
Nem háborodott fel ezen. Minden helyzetben igent tudott mondani az Úrnak.

3. Pál apostol példát ad arra nézve is a maga gyülekezeti szolgálatával, hogy a

gyülekezeti szolgálattal velejárnak a könnyek (sok könnyhullatás közt – írja a 19b-
ben). S itt nyilván nem a gyülekezeten kívüli ellenfeleire történik célzás, hanem
azokra, akik a gyülekezeten belül illették kritikával őt, szegültek szembe
rendelkezéseivel (vö: 31 verssel, a 2Kor 2,4-gyel és a Gal 4,19-el).

4. Pál apostol példát ad azonban arra is, hogy a külső ellenségek aknamunkája ellenére is
lehet áldással végezni a gyülekezeti szolgálatot. „Sok kísértés” között. A WSB szerint
itt azokra a „nyomorúságokra”, erőfeletti terhelésekre és kétségbeesésekre kell
gondoljunk, melyekről Pál olyan nyíltan beszél a 2Kor 1,8 kk-ban.

5. Pál apostol szolgálata példa lehet a vonakodás nélküli gyülekezeti szolgálatra:

„Semmitől sem vonogattam magam, ami nektek hasznos”. S hogy ez mit jelent,
világosan megmondja. Az Istenhez megtérés és a Jézus Krisztusban való hit
prédikálását („hirdessem néktek”). Ami azt jelenti, hogy Pál első számú gyülekezeti
feladatának tekintette a nyilvános prédikálást. Másrészt azonban azt, hogy a
prédikálása nem valamiféle általános „Istenről szóló beszéd” volt, hanem a
leghatározottabb megtérésre hívás és a Krisztusban való hitre segítés.

6. Pál apostol gyülekezeti szolgálata példaadó azonban a tekintetben is, ahogyan

összekapcsolódik nála prédikálás és tanítás. A gyülekezet tanítása nem függeléke a
 gyülekezeti szolgálatnak, hanem a prédikálás ikertestvére. Végeredményben maga is
igehirdetés. Csak amíg a prédikálásban inkább a proklamatív elem hangsúlyos, a
kihirdetés, a közhírrététel, a Krisztus győzelmének nyilvánosságra hozatala, addig a
tanításban az explicatio, a kifejtés, a megmagyarázás a lényeg. A meghirdetett
kérügma üdvtörténeti összefüggéseinek megvilágítása, elmélyítése. Ez az explicativ
elem jellemezte Pál „igehirdetését” is, de még inkább házanként végzett tanító
munkáját.

7. Pál apostol gyülekezeti szolgálata maradandó figyelmeztetés atekintetben is, mennyire

hozzátartozik az igehirdetés és tanítás szolgálatához a pásztoráció, a lelkigondozás is.
Erre utal a „nyilvánosan és házanként” kifejezés a 20. versben. Kálvin e vers alapján a
következőket írja a Cselekedetek Könyvének kommentárjában: „Nem azért rendelt az
Úr pásztorokat, hogy csak a gyülekezetben tanítsanak, hanem hogy az egyeseket is
gondozzák, a tévelygő juhokat bevigyék az akolba, a betegeket és gyengéket
gondozzák és gyógyítsák. … Ezért nem menthető azoknak hanyagsága, akik azt
hiszik, hogy hetenkénti egy tanítással kötelességüket lerótták, és a többi időt
nyugodtan, tétlenül tölthetik.158

8. Pál apostol gyülekezeti szolgálata paradigmája a gyülekezeti lelkész diakóniai

felelősségének is. „Mindenestől megmutattam nektek ily módon munkálkodva kell az
erőtlenekről gondot viselni, és megemlékezni az Úr Jézus Krisztus szavairól, Jobb
adni, mint venni.” (35. vers)

9. Pál apostol gyülekezeti szolgálata paradigmája az előrelátó, a holnapos is elrendező

szolgálatnak. Ezért motiválja a presbitereket (episzkoposzokat = felvigyázókat) a
gyülekezetről való gondviselésre, különösen is a tévtanítókkal szemben. Itt ismét a
saját példáját adja eléjük, mondván: „Azért vigyázzatok, megemlékezvén arról, hogy
én három esztendeig éjjel és nappal meg nem szűntem könnyhullatással inteni
mindenkit.” Azt is mondhatjuk e vers alapján, hogy Pál apostol gyakorlati theológiája
szerint a gyülekezeti szolgálat „nonstop” szolgálat. Pál számára egyszerűen ismeretlen
volt a „hivatalos óra” fogalma. Pált bármikor lehetett zavarni. Pál minden alkalmat
kihasznált az „intésre.” Valóban felvigyázója volt a gyülekezetnek.

10. Pál efézusi szolgálatának még sok további részletét lehetne említeni (önzetlenségét,
Isten „teljes” akaratának hirdetését, térdre esve mondott imádságát a gyülekezet
véneivel együtt), de még csak egyet emeljünk ki, Pál apostol gyülekezeti
szolgálatában is nyitott maradt a Szentlélek vezetése számára (22. vers).
Engedelmeskedett a Lélek vezetésének. Vagy, ahogyan ő mondja, „kényszerítésének”.
Ezért tudta, mikor kell elmenni és hová kell menni. Ezért tudott ellenállni a szeretet
megejtő kérlelésének, az emberi indulatoknak. Ezért nem féltette az életét. Ezért tudta
a szolgálatát előbbrevalónak tartani még az életénél is. Pálnak ez a „mobilitása”

158 CR 76, 462

valóságos kihívás minden tradicionalizmussal, konzervativizmussal,
komfortabilitással szemben. Örök felkiáltójel, az Úr Jézustól vett szolgálatot
(futásunkat) csak örömmel szabad, csak örömmel érdemes végezni. S itt jelenik meg
újra a nagy paradoxon: a gyülekezeti szolgálat egyrészt könnyhullatás, másrészt öröm.
Ezért írhatta a 2Kor 6,1 kk pásztoráletikájában többek között ezt a jellemzést magáról
és társairól: „Mint bánkódók, noha mindig örvendezők.”
10.§ PÁL APOSTOL GYAKORLATI THEOLÓGIÁJÁNAK LEGFŐBB TANULSÁGA

Irodalom: Budai Gergely, A gyakorlati theológia alapelve az Újtestamentumban; Debrecen,

1925 – Paul Feine, Theologie des Neuen Testaments; Leipzig, 1922 – Friedrich Büchsel, Der
Geist Gottes im Neuen Testament; Gütersloh, 1926 – Günther Bornkamm, Paulus; Berlin,
1969 – Christian Schütz, Einführung in die Pneumatologia; Darmstadt, 1985 – Leonhard
Goppelt, Az Újszövetség theológiája 2, 102 k

Budai Gergely professzorunk már 1925-ben megjelent „A gyakorlati theológia alapelve az

Újtestamentumban” c. igen értékes magántanári dolgozatában nyomatékosan figyelmeztetett a
pneumatológia, ekkléziasztikai jelentőségére. „Az egyházban a Szentlélek munkálkodik, azaz
a megdicsőült Krisztus, aki Lelkének kitöltése által megbizonyította, hogy birtokában van
teljes hatalmának, amelynek kézzelfogható kifejtésére terrénumul az Ő Szent Lelkének új
teste gyanánt hozta létre az egyházat, melyben ott van. … az egyházat a benne élő Szentlélek
vagy Krisztus által pneumatikus természetfölötti erők hatják át, ezek hozták létre, ezek is
tartják fönn.” (27. lap) Ebből következően: „A Krisztus igazi tanítványainak kötelességük arra
törekedni, hogy az egyházban mindig a Krisztus Lelke legyen az uralkodó.” (25. lap)
Ugyancsak ő idézi Wernle prófétikus figyelmeztetését: „A keresztyén egyház a Lélek hatása
folytán jött létre. Minél ritkábban szokták ezt manapság tudomásul venni, annál inkább
fontos, hogy figyelmeztessük erre az embereket.” (24. lap)

Budai Gergely felismerései prófétikus felismeréseknek bizonyultak. Igazolja ezt a századunk

második felében támadt pneumatológiai ébredés a keresztyén theológia történetében. Igazolja
Barth Károly felelete Billy Graham eme kérdésére, mi lesz szerinte a következő hangsúly a
theológiában? „Habozás nélkül válaszolta, a Szentlélek” – írja Billy Graham, ugyancsak a
Szentlélekről szóló könyve előszavában. Igazolja Bohren tömör diagnózisa. „A gyülekezet
Szentlélek nélkül csak agonizál, jobb esetben vegetál, de nem éltet.” Legmeggyőzőbben
igazolja Pál apostol gyakorlati theológiájának vizsgálata.

Pál apostol gyakorlati theológiájának sok értékes figyelmeztetése között a legfontosabb

figyelmeztetés az, hogy Krisztus egyháza életének és szolgálatának az alapfeltétele, a conditio
sine qua nonja a Szentlélekkel való kapcsolat. Az egyház élete és szolgálata azon áll vagy
bukik a világban, hogy mi kormányozza, mi szabályozza az egyház életét és szolgálatát? A
logika? A taktika? A jog? A szervezés és vezetéslélektan? Avagy a Szentlélek? Pál apostol
gyakorlati theológiájának legfőbb tanulsága az, hogy a Szentlélek jelenléte, vezetése, ihletése,
vigasztalása és világossága exisztenciális szükség Krisztus egyháza számára. Mutatja ezt az
az egyszerű statisztikai tényállás, melyre Goppelt hívja fel figyelmünket az ÚSZ-i
theológiájában, hogy úgymond: „Eltekintve Lukácstól, egy újszövetségi szerző sem utal olyan
sűrűn a PNEUMÁRA, mint Pál. Igaz, hogy egy sor helyen ezzel az ember lelkére gondol
(Róm 1,9; 8,16; 1Kor 2,11; 5,3; 7,34; 2Kor 2,13; 7,1; Fil 4,23; 1Thess 5,23; Filem 25),
messze túlnyomóan azonban az Isten Lelkére.” Erre figyelmeztet Feine is a Pál apostol
személyéről és tanításáról írott fejezetben: „Az ÚT-i prédikátori hivatal „a Lélek szolgálata”,
mely Szentlelket közvetít a hívőknek (2Kor 3,8). A gyülekezetet az apostol „Krisztus
levelének” nevezi, ami az élő Isten Lelkével az emberi szívekbe íratott (2Kor 3,3). A
judaizálásra hajló galaták előtt Pál a maga missziói igehirdetésére utal, s azt kérdezi, vajon a
törvény cselekedeteiből kapták-e a Lelket avagy az ő igehirdetésére felelő hitből? (Gal 3,2) A
keresztyének, zsidók és pogányok, szolgák és szabadok egy Lélekben egy testté
kereszteltettek meg, s egy Lélekkel itattattak meg (1Kor 12,13). Pál a Szentlélek közösségét
kívánja a gyülekezetnek (2Kor 13,13). Pál levelein végigvonul az a szemlélet, hogy a lelki
ajándékok valósága a karakterisztikus ismertetőjegye a gyülekezetnek a nemkeresztyén
világban.” Megállapíthatjuk tehát, hogy Pál apostol gyakorlati theológiája szerint a Szentlélek
teszi a gyülekezetet gyülekezetté. Azaz a Krisztus testévé (1Kor 12,13). Ebből következően a
Szentlélek közösségét nélkülöző gyülekezet álgyülekezet, halott gyülekezet, mely agonizál,
legjobb esetben vegetál, amint arra már fentebb is utaltunk (vö: 3. fejezet). Tehát képtelen
feladatai betöltésére. Nem tud Isten munkatársává lenni Isten dicsőségének és országa
eljövetelének szolgálatában.

Pál apostol gyakorlati theológiája szerint ugyanis az egyház (= gyülekezetek) alapvető

küldetése a világban – Isten országának hirdetése, sőt reprezentálása. Pál theológiai
gondolkodásában a Basileia thou Theou sokkal nagyobb szerepet játszik, mint gondolnánk.
Az a felfogás, hogy „Isten országa” Jézus igehirdetésének volt csak a vezérszólama, Pálnál
azonban a Krisztus evangéliuma lép az Isten országa témája helyére, teljesen téves és
felszínes vélekedés. Egyrészt azért, mert Krisztus evangéliuma Isten országát, annak
örömhírét jelenti Pálnál. Másrészt azért, mert a Pálra vonatkozó feljegyzések is, de maga Pál
apostol direkt nyilatkozatai is bizonyítják, milyen központi szerepet játszott az Isten országa
Pál apostol gondolkodásában és igehirdetői-tanítói-apostoli munkásságában. Ilyen erre
vonatkozó direkt feljegyzések találhatók az ApCsel utolsó fejezetében. Az egyik a 23.
versben: „Kitűzvén tehát nekik egy napot, eljövének hozzá a szállására többen, kiknek nagy
bizonyságtétellel szól vala az Isten országa felől.” A másik a 31-32 versekben: „Marada Pál
két esztendeig az ő tulajdon bérelt szállásán, és mindazokat befogadja vala, akik hozzá
menének, prédikálván az Istennek országát, és tanítván az Úr Jézus Krisztus felől való
dolgokat teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül.” Ezek a feljegyzések teljes összhangban
vannak a 19. fejezet 8. versében olvashatókkal: „Bemenvén pedig a zsinagógába (ti. Pál)
bátorsággal szól vala, három hónapon át vetekedvén és igyekezvén meggyőzni az Isten
országára tartozó dolgokról.” Ugyanúgy a 20. fejezet 25. versével, mely szerint maga Pál is az
Isten országának hirdetésében látta prédikálásának lényegét: „És most tudom, hogy nem
látjátok többé az én orcámat ti mindnyájan, kik között általmentem, prédikálván az Istennek
országát.” Az Isten országáról szólni annyit jelent tehát, mint a „Jézusra vonatkozó dolgokról”
(evangélium) szólni. Helyesen vette észre s fogalmazta meg a tényállást Origenész, mondván:
„Jézus maga a megtestesült Isten országa”. Isten országa Pál apostol theológiai és így
gyakorlati theológiai gondolkodásának a nézőpontja. Isten országa felől ítéli meg a gyülekezet
életének eseményeit. Az étkezési törvényekkel sokat bajlódó keresztyéneknek ezt írja: „Az
Isten országa nem evés, nem ivás, hanem Igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm,
mert aki ezekben szolgál a Krisztusnak, kedves Istennek, és az emberek előtt
megpróbált” (Róm 14,17-18). A felfuvalkodott korinthusi gnosztikusokat így figyelmezteti:
„Nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.” (1Kor 4,20) A keresztyén
szabadságot félreértőknek ezt a kijózanító kérdést teszi fel: „”Avagy nem tudjátok-e, hogy
igazságtalanok nem örökölhetik Istennek országát?” (1Kor 6,9) Majd így folytatja: „Ne
tévelyegjetek, se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörők, se pulyák, se
férfiszeplősítők, se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem
örökölhetik Isten országát.” A feltámadásról szóló fejezetben hasonlóképpen szól: „Azt pedig
állítom atyámfiai, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát” (1Kor 15,50). Ugyanígy a
cégére bűnösökről a Gal 5,21-ben így ír: „akik ilyeneket cselekszenek, Isten országának
örökösei nem lesznek”. E néhány idézet is világosan bizonyítja, milyen döntő szempont Pál
állásfoglalásaiban az Isten országa. Ezért állíthatjuk fel tételünket, Pál apostol gyakorlati
theológiájában az egyház életének végső normája Isten országa. Az egyház feladata Isten
országának képviselete, proklamálása, várása, előkészítése. Ezért van szüksége az egyháznak
a Szentlélek közösségére.

Közelebbről azért, mert „nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben”. Azaz az
egyház Isten országa erejének reprezentánsa kell legyen. Azé az erőé, mellyel Isten emberei
parancsolni tudnak a tisztátalan léleknek, úgy, ahogyan azt tette Pál pl. Filippiben (ApCsel
16,17), vagy Efézusban (19,11 kk). Azé az erőé, mellyel Isten szolgái le tudják rontani az
erősségeket (okoskodásokat), azé az erőé, mely Isten ismerete által emeltetik, és foglyul tud
ejteni minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak (2Kor 10,3-59. Azé az erőé
tehát, melynek hatására megváltozhat a hitetlen ember gondolkodása, érzülete és akarata, és
ennek következtében erkölcsi magatartása is. Isten országának ereje tehát nemcsak ördögűző
erő (megszabadítás valamitől), hanem újjáteremtő erő (felszabadítás valamire). De még
tovább kell menjünk, s azt is meg kell mondanunk, hogy Isten országának ereje
kereszthordozásra, szenvedésre is képessé tevő erő. Pál apostol klasszikus fogalmazása szerint
„minden” élethelyzet (megaláztatás, bővölködés, jóllakás és éhezés) elviselésére képessé tevő
erő (Fil 4,13). Az egyház feladata ebben a világban, a Jézus Krisztus két eljövetele közötti
időben, Isten országa emez erejének, az ördögűző, az életformáló és kereszthordozó erőnek
reprezentálása, sőt közlése a körülötte élő embervilággal. Ezért nem nélkülözheti a gyülekezet
a Szentlélek közösségét.

Pál apostol gyakorlati theológiájának a ma is aktuális kérdése, mikor jelenik meg a

Szentléleknek ez az ereje (= az Isten országának ereje) az empirikus egyház életében és
szolgálatában? Ha nem jelenik meg, miért nem jelenik meg? Mivel olthatja meg az egyház
Isten Lelkének munkáját? (1Thess 5,19) Érdemes felidézni ezen a ponton a református
írásmagyarázat és prédikációtörténet klasszikusainak vélekedését. Czeglédy Sándor ezt írja:
„A következő négy vers (1Thess 5,19-22) a Lélek ajándékaira vonatkozik. Akkor ezeknek
gazdag kiáradása jellemezte a gyülekezetek életét, nem úgy, mint manapság. Ma, amikor
nagyon sokszor egy „mélyhűtött” keresztyénséggel van dolgunk, alig tudjuk elképzelni a
gyülekezeti életnek azt a forróságát, mely a következő intésekből látszik. A Lélek működése,
mint más gyülekezetekben, szokatlan és feltűnő, talán éppen eksztatikus jelenségekkel
járhatott együtt, és bizonyára voltak némelyek a gyülekezetben, akik ezeknek láttán hűvös,
kritikai álláspontra helyezkedtek. Különösen ezeknek szól az intés, a Lélek tüzét meg ne
oltsátok (19. vers). Hadd fejtse ki tisztító, melegítő, megvilágosító erejét.” Ravasz lászló 1929
pünkösdjén – többek között – így prédikált: „A Lelket meg ne oltsátok. Mennyire szól ez az
ige azoknak, akik prédikálnak. El ne vesszen bizonyságtételünkből a Lélek ereje. Hiszen
Krisztust meg lehet ölni és Istent el lehet árulni, ha rosszul prédikálnak róla, ha hidegek, ha
unalmasak vagyunk, ha lelkünkből nem árad és nem gyújt saját személyes hitünk. A lelket
meg ne oltsátok. Szól ez az egyház minden tényezőjének. El ne rejtsétek Istennek a Lelkét
akár adminisztrációba, közjogi érvényesülésbe, e világ szerint való hatalmaskodásba. Meg ne
oltsátok a Lelket se ceremóniával, se önkénnyel, se emberi kitalálással … saját magtoknak
árnyékával. Meg ne oltsátok a Lelket, szól a parancs minden egyházhoz, ne sértsétek és ne
gúnyoljátok egymást, ne tartsátok kárhozottnak, aki más hitet vall, apró dogmatikai
árnyalatokért ne igyekezzetek kitagadni egymást a szentek egyességéből, a Krisztus
szerelméből, mert az egyháznak az árt legtöbbet, hogy egyik része megtagadja a másikat,
egyik püspöke kiátkozza a másikat, s ellenegyházak, ellenpápák s ellenconciliumok
viaskodnak egymással. Árt azért, mert olyan ember alig egy van, aki a két kárhoztatás közül
egyiket sem hiszi, sok elhiszi az egyiket, sok a másikat, a legtöbb mindkettőt, s egészen
elfordul a Krisztustól egymást dorongoló szolgái miatt.” Foglalkozik a problémával a magyar
református igehirdetés történetének másik áldott alakja, Szabó Imre fasori lelkipásztor is.
1937 tavaszán magyarázta végig a gyülekezetben a Thessalonikai leveleket. Az 5,19-20
alapján mondott prédikációjában – többek között – ezt mondja: „… mi a templomba a
Szentlélek ihletéséért jövünk. Miről vehetjük észre, hogy meg van oltva a Lélek a
gyülekezetben? Ha a bűneinkről nagyon óvatosan, nagyon tapintatosan, nagyon kerülgetve
esik szó. Ha nem érezted még találva magad. Ha nem fogott el még valami hívás, valami
benső, kényszerítő ellenállhatatlan ösztönzés: más életet kellene élnem, mint amilyet élek,
akkor ott a Lélek meg van oltva. Ha üdvösséged és kárhozatod felől még nem volt szó
egészen határozottan és világosan, akkor a Lélek ott meg van oltva. … Ha bűnbocsánatról
még nem volt szó komolyan és ostromos erővel, ha Isten szeretete nem közelített hozzád még
úgy, hogy egyszerre elveszítetted vele szemben ellenállásodat, a Lélek akkor meg van oltva.
Egyszer erősebben, másszor gyengébben hat a Lélek, de a templomi gyülekezetben mégis
csodák mennek végbe, s itt történik meg velünk az a nagy csoda, hogy „Isten a balkezéből a
jobb kezébe vesz át” (Barth). A Lelket megolthatja igehirdető is, amikor bizalmatlan a
Szentlélek munkája iránt. De a Lelket megolthatja a gyülekezeti tagok bizalmatlansága is.
Három dolog szokta megoltani a Lelket a gyülekezetben: a farizeizmus, a közöny és a lelki
tunyaság.” A közelmúlt nagyhatású magyar református igehirdetője volt Joó Sándor
Budapest-Pasaréti lelkipásztor is. Irodalmi hagyatékában szintén találunk locusunkról
igehirdetést. Joó Sándor igehirdetésének különös értéke az, hogy konkrét példákkal
szemlélteti a Lélek megoltását. Ezek közül mi most a gyülekezettel kapcsolatos példát
emeljük ki: „… gyakran megtörténő eset. Egy Krisztus után őszintén vágyódó lélek elmegy a
templomba vagy egy bibliaórára, abban a reményben, hogy ingadozó hitecskéjét a hívő
emberek közösségében megtámogatják, és ott talán valóban lángra is lobban benne valami a
Lélek tüzéből. De utána, kifelé menet hallja, hogy az előbb még áhítatosan éneklő, Igét
hallgató, imádkozó emberek elkezdenek pletykálni, valakinek a ruháját vagy viselkedését
megszólni. Az idetévedt, félénk bárányka lelkére úgy zúdul ez a viselkedés, mint a hideg
zuhany a pislákoló tűzre, és kárvallottan távozva ezt gondolja magában, na, ide se jövök
többet! Éppen azok, akiknek a közösségébe erősödni ment volna, oltották el benne a Lelket.”
Ezek az igehirdetők és igehirdetések visszhangot adnak Pál apostol pneumatológiájának
ekkléziasztikai jelentőségére, amikor ilyen részletesen és plasztikusan tárgyalják a Lélek
megoltásának tragikus következményeit a gyülekezetre nézve.

Felvetődik azonban végül is a kérdés, mi a Szentlélek közösségének legnyilvánvalóbb jele a

gyülekezetben? Kézenfekvő volna a felelet, a kegyelmi ajándékok, a charizmák jelenléte.
Mégis azt kell mondanunk, hogy Pál apostol sajátos theológiája szerint, igazán mégsem a
charizma, hanem az agapé. Egyáltalán nem véletlen ugyanis, hogy a „kiváltképpen való
útmutatásról” szóló tanítás, az 1Kor 13, éppen a kegyelmi ajándékokról szóló rész és a
pneumatikus istentisztelet rendjét szabályozó rész közé került. Mintha csak azt kívánta volna
jelezni az apostol, hogy a kharizmákról szóló tan az agapéról szóló tanításban csúcsosodik ki
egyrészt, másrészt pedig a pneumatikus istentisztelet alapja, gyökérzete az agapéról szóló
tanítás. Mutatja ezt maga a 1Kor 13,1-3, ahol Pál a kegyelmi ajándékokkal, ha nem is
konfrontálja, de hasonlítja össze az agapét. Az írásmagyarázat (DNTD) szerint a szeretet az
tökéletes ajándék, mely nélkül minden kharizma értéktelen. Ennek a szeretetnek – írják az
exegéták – semmi dolga a szimpátiával, az emberi jóakarattal avagy az erosszal. Ez nem
emberi erény. Nem arról van tehát szó, hogy Pál a korinthusiak extatikusan vallásos életével
szembeállítja a józan praktikus morált. A szeretet (agapé), amiről itt szó van, a
legmagasabbrendű isteni ajándék, mely ott lesz tapasztalható, ahol a Szentlélek hat (Róm 5,5;
15,30; Gal 5,22). Mint ilyen pedig nemcsak egy kegyelmi ajándék a sok közül, hanem
mindent átfogó. A szeretet maga Isten az emberek között, az új Aion tulajdonképpeni hatalma,
ereje és tökéletessége. Így tehát – mutat rá a DNTD – „a szeretet énekek éneke” nem egy
önmagában értékes művészeti alkotás az 1Kor levél közepén, hanem Pál apostolnak a
gyülekezeti élet egészen konkrét kérdéseivel való birkózásából tör elő, s lesz csúcspontjává a
Szentlélek theológiájának, melyet az 1Kor 12-14 ad elő. Mindent ezen a szereteten kell
lemérni. Az 1Kor 13 is az egész levélen végigvonuló antignosztikus front vonalában áll, a 15.
fejezettel együtt. A kegyelmi ajándékok elmúlnak (gnózis, prófécia, nyelvekenszólás is), az
agapé azonban megmarad. Ezért van a szeretetben, és nem a gnózisban vagy az extázisban
megalapozva a keresztyén (= eszkhatológikus) egzisztencia. Innen érthető az 1-3 versekben
található összehasonlítása a szeretetnek a lelki ajándékokkal. Szeretet nélkül minden lelki
ajándékban az ember csak önmagának szolgál, végülis önmagát keresi. Minden vallásos erő
és ajándék megmerevedik és megromlik, ha hiányzik a szeretet. Ezért tehát a gyülekezet
önvizsgálata mindig azt jelenti, érvényesül-e, jelen van-e, tapasztalható-e a gyülekezetben az
agapé? Ha igen, akkor valóság a Szentlélek közössége. Ha nem, akkor a Lélek megoltatott,
megszomoríttatott. Pál apostol gyakorlati thológiájának legfőbb tanulsága az, hogy a
Szentlélek közösségében a gyülekezet a szó legbibliaibb értelmében vett szeretetközösség,
melyben a legkonkrétabban érvényesül az „egy test” törvénye. A gyülekezet így „ábrázolhatja
ki” (Gal 4,19) Krisztust a világ előtt.