20.

tétel: Nagy László

Nagy László (1925–1978) a Veszprém megyei Felsőiszkázon született. Öccse, Ágh István is
jelentős költő lett. Iskoláit Pápán végezte, 1945-ben érettségizett a református kollégium
kereskedelmi középiskolájában. Már 1943 óta rendszeresen verselt, mégis inkább
képzőművésznek készült.

Az Iparművészeti, majd egy évre rá a Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett, a rajz szakon

Kmetty János és Barcsay Jenő tanítványa volt.

A népi kollégiumi mozgalom és a baloldali eszmék rajongója, csak később kezd egyre
erősebben kiábrándulni és elfordulni a „létező szocializmus” világától, s lesz „versben
bujdosó haramia”.

1948 nyarán dönt úgy, hogy költő lesz, a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–
szociológia–filozófia, majd orosz szakos hallgatója.

1949-ben jelent meg első kötete, a Tűnj el fájás. Ösztöndíjjal Bulgáriába utazott, hogy
műfordításokat készítsen. Ennek a közel két évnek gyümölcse első műfordításkönyve, a
Szablyák és citerák (1953). 1952-ben házasságot kötött Szécsi Margit költővel.

Ekkortól a Kisdobos gyermekújság munkatársa, ennek megszűnése után műfordítóként

dolgozott. 1959-től haláláig az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa volt.

1957-ben látott napvilágot első gyűjteményes kötete (Deres majális), aztán hosszú ideig nem
jelent meg újabb könyve.

Az 1965-ös Himnusz minden időben azonban a magára találás állomása az életműben. A ’60-
as évektől visszatért a képzőművészethez is.

Költeményeit legalább 18 nyelvre fordították, több mint tíz idegen nyelven jelent meg
kötete.

Nagy László magát mindig is küldetéses költőnek vallotta. Szelíd forradalmár, akinek
életében egyszerre van jelen az újítás és a hagyományokhoz való hűség. Műveiben megfér és
szintézist teremt a népiesség és az avantgárd.

Ki viszi át a szerelmet című verse a hagyományos váteszszerep újraértelmezése, amely

filozofikus felütésével („Létem ha végleg lemerült”) választás elé állít. Az emelkedett
(patetikus) hangú szöveg kérdések sorozatával sodródik a zárókép felé, amely az
értékmentés metaforája. A vers központi fogalma, a szerelem az Ady költői nyelvére jellemző
szimbólum: többet jelent az amúgy is nehezen meghatározható fogalomnál.

Kötetének címadó darabja, a Himnusz minden időben himnikus hangvételű szöveg. Bár
témájuk rokon, megkülönbözteti az előző verstől az optimista végkicsengés. A 12 strófa
teljességet sugall, és ez a gondolat ívében is látszik: a szakaszok egymást erősítő vagy
ellenpontozó emlékképek, élményfoszlányok, amelyek a refrénben („Gyönyörűm, te segíts
engem!”) kapcsolódnak egymáshoz. A vers profán litánia, amelynek minden versszaka
ugyanannak más-más megnevezése.

A József Attila! című költeménye nem hagyományos portrévers, és nem is nekrológszerű

tisztelgés a nagy előd előtt. A lírai én József Attila életén, személyes sorsán keresztül kutatja
saját végzetét. Egyfajta alvilági utazásra indul, mint aki „itt” nem kaphat választ a kínzó
kérdésre: mi az ára az alkotásnak; megéri-e a halhatatlanság ígéretéért odadobni az életet.
Az egyoldalú párbeszéd tragikumát a lecsendesedő zárlat sem képes oldani, az inkább
belenyugvás a változtathatatlanba.

Költészete a ’70-es években egyre inkább elkomorul, megszólalásaiban mind több a vívódás
és a kétely. Nemcsak a világban rendül meg a hite, hanem a költő prófétai hivatásában is.