SERESS REZSŐ

Engem még nem szeretett

senki…

UNIKORNIS KIADÓ
Élt Budapesten az Erzsébetváros kődzsungelében egy aprócska kis
polgár. Ifjabb éveiben színész volt és légtornász, később füstös
kiskocsmákban énekelt és zongorázott. Két ujjával pötyögtette a dallamot
és inkább dünnyögött, mint énekelt hozzá. Varázslatos muzsikájával,
szívbe markoló szövegeivel így is elbűvölte a nagyvilágot. Ez a furcsa
varázsló, amint kötetben található elbeszéléseiből és dalszövegeiből
kitűnik, nagyon is jól ismerte az emberi lélek titkait. Gondolatait, érzéseit
milliók tették magukévá. Világnagyságok zarándokoltak el hozzá, hogy
láthassák és hallhassák. „Csak zseni” írta szerzőnk vörösbársony
emlékkönyvébe Otto Klemperer, a karmesteróriás. „Csak” ember,
tanúsíthatják mindazok, akik megértették Seress Rezső legkedvesebb
dalának, a „Szeressük egymást gyerekek”-nek üzenetét.
 A borító SZYKSZNIAN WANDA munkája

© Seress Rezső jogutódai

ISBN 963-7519-07-6

Kiadja a Zrínyi Nyomda Unikornis Kiadója

Kiadóvezető: dr. Juhász Géza
Irodalmi szerkesztő: Kis Antónia
Művészeti vezető: Kocsis József
Műszaki szerkesztő: Réti Attila
Kottagrafika: Kosztolányi Jánosné
Készült 6 ív terjedelemben
Zrínyi Nyomda (91.1031/66-14) Budapest, 1991
Felelős vezető: Grasselly István vezérigazgató
Kisregények
 ENGEM MÉG NEM SZERETETT
SENKI…
– Siessen kisasszony… A vonat csak fél percig áll… Ez feltételes…
Halász Erzsi leugrott a harmadosztályú kocsiból, kis táskájával
megállt az apró őrház előtt. A vonat már fütyült is és lassú cammogással
továbbindult. Amikor már messzire füstölgött, a lány elé odaállt a bakter.
Nagymihály Bálint volnék… Helybéli váltóőr és állomásfőnök… Hát
a kisasszony hová igyekszik?
Halász Erzsi cédulát vett elő a kabátja zsebéből.
– Három vár… Domonkos-gazdaság… Utolsó posta Kaposvár –
olvasta le róla.
Nagymihály Bálint úgy is mint bakter, úgy is mint állomásfőnök
megvakarta a fejét.
– Hát az bajos dolog lesz, lelkem kisasszonykám… Kocsiféle nincsen
arra, a gyalogút meg kereken három óra… Nem kényelmetes dolog…
Meleg van, meg azután por is…
A lány dacosan felvágta a fejét. Mint egy büszke versenyló.
– Nem bánom… Megyek – mondta.
A bakter útmutatása alapján nekivágott a napsütötte dülőútnak.
Katonás egyformasággal szedte a lépteit, és útközben elgondolkozott
rajta, milyen furcsa dolgokat is rejteget méhében az élet. Tegnap reggel
már igazán nem gondolta volna, hogy erre az ismeretlen vidékre kerül.
Tulajdonképpen három napja kezdődött az egész. Amikor kiosztották
a kertészeti főiskolán a bizonyítványt. – Amikor még tanuló volt Halász
Erzsi, azt hitte, hogy csak meg kell szerezni az okmányt, amely igazolja,
hogy ő kitanult kertész és akkor már rendben is lesz minden. Nem kell
aggodalmaskodnia amiatt, hogy árvalány, mert jön az állás, nyomban
nekivághat az életnek. De két nap alatt megtanulta, hogy nem egészen
így verik a cigányt. Először a főiskola igazgatója, a drága, kedves
Holéczy bácsi világosította fel.
 – Hát Erzsikém – mondotta neki –, ne sokat remélj… Te voltál a
legkedvesebb növendékem, rajtad kívül senki nem tudta az azaleák
összes (fajtáját, meg a paradicsomtermesztés új módszereit, de hiába…
Állás bizony kevés akad….
A fiatal okleveles kertésznő nem vesztette el bizalmát. Sietett egy
állásközvetítőhöz, aki gazdasági alkalmazottakat, tiszteket helyezett el,
– Sajnálom kisasszony –, tolta fel a pápaszemét Iklady úr –, de semmi
üresedést nem tartok nyilván… Még csak nem is biztathatom…
Mindenesetre hagyja itt a címét…
Más kétségbeesett volna a sok reménytelenség láttán. Különösen ha
abban a helyzetben van, mint Erzsi. Hiszen árvaleány volt, aki az iskolát
egy alapítvány jóvoltából végezte el. De már a zsebében volt a
bizonyítvány, az alapítvány egy fillért sem folyósított, sőt az internátust
is el kellett hagynia, hogy helyet adjon az új növendékeknek.
Ha sorsára gondolt, gyakran jutott eszébe ez a dal:

„Engem még nem szeretett senki,

Engem még nem csókoltak szívből igazán…”

Halász Erzsi azonban nem esett kétségbe. Sokkal fiatalabb annál,

hogysem a reménytelenség látszata letörhesse.
– Nekem lesz állásom! – csapott az asztalra fiúsan. – Megmutatom…
És másnap, amikor olvasta, mégpedig a kertészeti szaklapban, hogy a
Domokos-gazdaság Háromvárott fiatal munkaerőt felvesz a kertészet
vezetőjének, nem tétovázott sokat. Ahelyett, hogy írásbeli ajánlatot
küldött volna, utolsó pénzén vonatra ült és odautazott.
– Mi lesz, ha nem alkalmaznak? – ijedezett útközben.
– Még vissza sem tudok utazni Budapestre.
Azután elkacagta magát. Miért utazna a fővárosba? Mit csinálna ott?
Hiszen arra a leányotthonra, amelyben három napig meghúzódott,
szintén nincsen pénze. Rokona, ismerőse pedig egy lélek sem akadt. A
lányok, akikkel együtt járt a főiskolára, valamennyien vidékiek voltak.
– Itt kell maradnom – mondotta elszántan.
 Még keményebbre fogta lépéseit. Sőt gyorsított is. Hogy senki meg ne
előzze. A vasúti bakter és állomásfőnök, az a bizonyos Nagymihály
Bálint azt mondotta, hogy három óra a gyalogút. Halász Erzsi már
százötven perc múlva a háromvári gazdaság magánútján haladt.
Elhagyott két várromot, amelyek körülvették egy harmadik, düledező,
ódon épülettel egyetemben a birtokot: ezért hívták Háromvárnak.
A hatalmas legelők dús, kövér fűtől zöldültek, a vetés szép volt,
különösen dús. Sőt már feltűntek a gazdasági házak, cselédlakások is.
Minden rendesnek látszott, ápolt volt és tiszta.
– Úgy látszik, ez a Domokos nevű földesúr nem rossz gazda –
állapította meg a lány. – Lehet valamit kezdeni vele… Talán ráveszem,
hogy kísérletezzünk az újfajta paradicsommal.
A béresek, egyéb munkások illemtudóan köszöntötték az út porától
egészen elszürkült fiatal lányt, aki végül ott állott Kerekes Mihály, a
kertészet vezetője előtt. Halász Erzsi névről ismerte Kerekes bácsit, aki
sokat cikkezett a szakújságokban és az ország első kertészei közé
számított. Persze nyomban előadta neki jövetele célját.
Kerekes bácsi pödört egyet bajuszán és megrázta a fejét.
– Arról volna szó, hogy én nyugalomba megyek, hát szükségem van
jutódra… De maga lányom hiába jött . Sajnos, nem is merek arra
gondolni, hogy nőt vegyek – fel… Tudja, a földesúr, az öreg Domokos
valóságos nőgyűlölő, mert két éve valami asszonyi pletyka miatt
öngyilkos lett a felesége…
A virágos kertben zajlott le a beszélgetés, ahol éppen rózsákat nyesett
Kerekes bácsi. Néhány gyönyörű kereszteződést vett észre az illatos
növények között Erzsi, de az azaleák is igen szépen mutattak. Már
elképzelte, hogy milyen élvezettel dolgozik itt. És most mit hall a
gazdáról, arról az öreg, csúf emberről…
– Ha nem kapok állást, akkor én is öngyilkos lehetek – jelentette ki
könnybelábadó szemmel. – Az utolsó fillérem is elfogyott…
Közben észrevette, hogy az egyik szép rózsabokron igen erősen tör
elő a vadhajtás. Az ilyen alkalmas arra, hogy teljesen tönkretegye a fát.
Ha neki öngyilkosnak is kell lennie, a drága növényt nem hagyhatja,
önkéntelenül is retiküljébe nyúlt, előszedte hatalmas zsebkését, ami
nélkül kertészember, még ha nő is, nem jár és nekiállt a nyesésnek.
Kerekes bácsi éles szemét nem kerülte el, hogy milyen talpraesetten
dolgozik Erzsi. Azon a bokron le kellett metszeni a vadhajtást, ő pedig
valahogyan elfelejtette. Holott rendkívüli kereszteződés volt a rózsa,
amelyet fel akart vinni Pestre is, a virágkiállításra.
– Hát tényleg olyan rossz helyzetben van, kislányom? – kérdezte,
miközben kedvtelve nézte Erzsi munkáját.
– Nem is tetszik elképzelni, milyen rosszban, Kerekes úr… Pedig
kitüntetéssel végeztem a főiskolát… Itt van Holéczy igazgató úr ajánló
levele… Nemcsak tanultam, hanem résztvettem Holéczy bácsi
kísérleteiben az új paradicsomtermesztés körül…
Kerekes Mihály izgatott lett. Mint a vadász, amikor megérzi a
vadszagot. A kertészeti újságban olvasott erről a paradicsom-dologról és
igen érdekelte. Már azt tervezte, hogy felutazik a fővárosba vagy
levélileg kér felvilágosítást a főiskola tudós igazgatójától. Most azután itt
van az a kislány, aki személyesen tapasztalta a dolgokat.
– Mondja gyermekem – kérdezte a szakmabeliek érdeklődésével –,
hogyan végződtek a kísérletek… A módszert már ismerem, csak azt nem
tudom, mi lett az eredmény…
Iskolásan felelte Halász Erzsi:
– A termésátlag harminc százalékkal nőtt bokronként, a cukortartalom
is több… És nem kell hozzá semmi különös befektetés… Idehaza is el
lehet keverni a speciális trágyát… Egyszerű az eljárás, Kerekes úr…
Türelmetlenül vágott közbe a főkertész.
– Ne urazzon engem kislány… Illetve másként fogom szólítani…
Csak úgy, hogy te Erzsi… Hiszen a lányom lehetnél… Neked pedig én
Kerekes bácsi vagyok… Tehát olyan szép eredményeket értetek el?…
A fiatal kertészkisasszony sóhajtott.
– Igen… A trágyázási módszert még leírom, azután megyek vissza
Budapestre… Ez a talaj különösen alkalmas lesz az új termesztésre… Jó
zsíros itt a föld… Tessék papírt, ceruzát adni… Sietek, hiszen messzire
van még az állomás… Illetve…
Hirtelen elsírta magát.
 – Bánom is én, hol az a bakterház… Hiszen úgy sincs pénzem
útiköltségre… Megyek gyalog…
Kerekes bácsi megindultan nézte a zokogó teremtést.
– Hát ennyire rossz az anyagi helyzeted… Azt mondod, hogy harminc
százalék a terméstöbblet… És a cukortartalom is nagyobb?… Hát nézd
gyerekem, egyelőre itt tartalak kisegítőnek… Persze, csak suttyomban…
Az öreg Domokosnak, a gazdának nem kell tudni rólad…
Halász Erzsinek még a lélegzete is elállt az örömtől.
– Ezt komolyan tetszik mondani?
Kerekes Mihály méltóságteljesen válaszolta.
– Öreg ember vagyok… Nem tréfálok olyasmivel, mint a
paradicsomtermelés… Hát csak eridj be a házba ahol lakom, vetkőzz le,
mosakodj meg… Majd adok valami rossz ruhát, azután nekiállunk
dolgozni… Még ma kipróbáljuk az új paradicsom-módszert… Ültetünk
kislányom…
Így történt, hogy Kerekes Mihály, az öreg kertész a fiatal süldőtől
tanult, aki most jött ki a főiskolából.
Halász Erzsi pedig miközben magyarázott, arra gondolt, hogy milyen
ember lehet a földesúr. Az a csúf, vén Domokos…
A paradicsomot elültették, az új bokrok már kibújtak a földből.
Közben azaleákat is keresztezett a lány, azután még egy szép reggel azzal
lepte meg Kerekes Mihályt, hogy lehernyózta az összes rózsafákat.
– Ne tessék haragudni, hogy megcsináltam – magyarázta –, de már
igen féltettem a fáinkat… Kár lenne értük…
A főkertész szeretettel simogatta végig a tekintetével új munkatársát.
– Dehogy haragszom – sóhajtotta. – Csak az mérgesít, hogy miért'
vagy te lány és nem férfiember… utódomra… Téged ajánlanálak a
földesúrnak… De így nem merlek… Ja igaz, erről jut eszembe, ma idejön
Háromvárra az öreg Domokos… ö ugyanis a másik pusztánkon, a
Karvaly pusztán lakik… Hát, amíg itt lesz, bújj el valahova… Nem
akarom, hogy észrevegyen…
– Jó – mondotta elpirulva a lány.
A pirulás nem azért történt nála, mert azt az utasítást kapta, hogy
bújjon el. Inkább, mert szégyellte magát önmaga előtt. Mindig az volt a
vágya, hogy férfimunkája mellett a viselkedése is komoly legyen, de
most mégis erőt vett rajta a lányos kíváncsiság. Elhatározta, hogy
megnézi magának azt a vén embert, ha el is bújik.
– Azt az utálatos öreget – tette hozzá. – Bizonyosan nem asszonyi
pletyka miatt lett öngyilkos a felesége… Hanem azért, mert a földesúr
olyan zsémbes, akaratoskodó és vén…
A látogatást délutánra várták, de azután nem lett belőle semmi. Csak
Süldő Jóska, a fiatal béres érkezett meg a gazda helyett. Rémült, ijedt
arccal magyarázta:
– Hej, főkertész uram, nagy baj történt az öreg Domokossal…
– Azután micsoda, Jóska fiam?
– Lóháton indult útnak Karvaly pusztáról… A szomszédos Hátszegi
pusztán traktort próbál a földesúr… a gazdánk lova megbokrosodott és
levetette az öreget a hátáról… Szerencsére éppen ott volt a Soltész doktor
Kaposvárról… Rögtön megállapította, hogy törés… Gipszbe tette az öreg
lábát, azután visszavitték a gazdánkat Karvalyra…
Kerekes bácsi megrázta a fejét.
– Hát ez nagy baj – mondotta. – Rögtön áttelefonálok, megkérdem,
hogy van az öreg.
Miközben bement a házba, hogy felhívja a másik pusztájukat, Halász
Erzsi dühösen nyilatkoztatta ki:
– Úgy kell neki… Minek ül lóhátra, ha egyszer olyan vén ember…
Jött volna bricskán…
Azután nagyon elszégyellte magát, amiért ilyen kíméletlen volt. És a
lelke mélyén már sajnálta az öreg Domokost…

***

Az öreg Domokos, három hét múlva már alig érezte, hogy valami
baleset történt a lábával. A legszívesebben már a második hét végén
kikocsizott volna a gazdaságba, ahol ekkor folyt a legtöbb munka, de nem
tette, Soltész doktor miatt.
– Az Istenért, csak ilyet ne csináljon – intette a kaposvári orvos. –
Egész életében bicegő vagy sánta marad.
 – Jól van, felcser, szót fogadok magának – rázta meg a földesúr a
doktor kezét.
Közben eltöprengett. Rájött, hogy az sem lenne fontos, ha
megsántulna. Hiszen a felesége eltávozott az életből, ami így az ő
számára sem ígért nagy örömöket, Egyetlen boldogsága a fia volt.
Az a négy esztendős apróság, akit úgy hívnak a vidéken, hogy fiatal
Domokos.
Délután különben vendéget kapott a földbirtokos. A nagybátyja jött ki
hozzá. Dr. Hegyi Tamás ügyvéd, Kaposvárról. Nagy tülköléssel futott be
Karvaly pusztára az autója.
– No, hogy vagy beteg? – kérdezte a mindig jókedvű öregúr.
– Már egészen rendben, Tamás bátyám – válaszolta kelletlenül
Domokos Ákos.
Az ügyvéd pödörintett egyet magyaros bajuszán.
– Csak az orrodat lógatod még mindig… – Hiábavaló az a búsulás,
öcsém… Szegény jó feleséged ezzel a viselkedéssel nem kelted életre…
A gyerek meg maga is szomorúvá lesz, ha látja, hogy az apja mennyire
gyötri magát…
A földbirtokos sóhajtott egyet.
– Igazad van, bátyám, de hát hiába… Nem tudok felejteni… Különben
az ejt kétségbe, hogy annyira egyedül maradtam… Látod a betegségem
alatt sem ápoltak úgy, amint az dukál… Hiába a fizetett alkalmazott csak
fizetett alkalmazott… Azután meg a kis Ákos is olyan gazdátlan
teremtés… Az ilyen apróságnak szüksége van még az anyai szeretetre…
Hegyi Tamás jól a szeme közé nézett a földbirtokosnak.
Arcáról elvonult a mindig tréfás mosoly és nyugodtan, megfontoltan
válaszolta:
– Azt mondom én is… De ezen csak egy segít öcsém… Bármennyire
égetnek az emlékek, mégis arra kell gondolnod, hogy megnősülj… Ha
magad miatt nem is, a fiad érdeke kívánja.
Domokos Ákos kedvetlenül legyintett a kezével.
– Kit vegyek el?… Hol akad olyan nő, aki összemérhető a
feleségemmel…
 – Hja öcsém, arra ne várj, hogy a vadgalamb a szádba repül…
Társaságba kell járnod… Embereket hívni magadhoz… Azután majd
csak akad valaki… Nézd, itt van például a Takács Erzsike… Tudod,
akinek az apja a kaposvári bank vezérigazgatója… Nagyon szép lány…
A vagyona sem megvetendő… És érdeklődik utánad…
A földbirtokos kelletlen kényszerűséggel felelte a nagybátyja
szavaira:
– Gondolod, hogy ő megfelelő lenne?…
– Meg vagyok róla győződve…
– Hát Isten neki fakereszt… Mához két hétre vendégeket hívok
Háromvárra…

***

A következő egész héten nagy volt a felfordulás Háromvárott. A

konyhaszemélyzet sütött, főzött, készülődött, de a béresek közül
azoknak, akiket nem foglalt le a mezei munka, ugyancsak megvolt a
maga teendője. Az utakat kellett rendbehozni, a talajt ledögönyözni azon
a helyen, ahol tánc lesz.
Kerekes Mihály, Halász Erzsivel ugyancsak a készülődéssel volt
elfoglalva naphosszat. Virágokat ültettek át, parkká varázsolták a kastély
környékét, cserép virágokat hordtak a vendégszobákba, hogy mindenütt
meghitt és kedves legyen a környezet.
– Vasárnap reggel korán, felkelünk Erzsikém – utasította a főkertész
a kisegítőjét. – Akkora már biztosan tudjuk, hogy hány nő vendégünk
lesz… Mindegyiknek csokrot kell készítenünk… De gyönyörűeket ám…
Hadd lássák, mit tud a háromvári kertészet…
Jóleső büszkeséggel nézett körül az öreg kertész. A kastély körül
mindenütt stílusosan, egyformára nyírtan állt a bokrok glédája.
Azonkívül meglepetéssel is szolgált a főnökének Halász Erzsi,
összefőzték a tudásukat Beesik Gusztival, a traktorgépésszel, aki
villanyszerelést is tanult valaha. Szombat estére már állt a tüneményes
kivilágítás. A bokrok, fák közé rejtették a villanykörtéket, színes
fényzuhatagot árasztottak az illatozó virágok. Könnyen igénybevehették
a park díszítésére Erzsiék a villanyt, hiszen saját áramfejlesztő telepe volt
a pusztának.
– Szavamra mondom, egy főúri park nem lehet ilyen gyönyörű –
csapta össze a kezét a főkertész, amikor meglátta. – Hanem most siess
lányom… Eredj le a kertészlakba, mert rögtön itt lesz az Öreg
Domokos…
Erzsi sóhajtott egyet, de eleget tett a parancsnak. Fájt neki, hogy
mennyit dolgozott, azóta már beértek az új módszer szerint ültetett
paradicsombokrok is, Kerekes bácsi meg volt elégedve az eredménnyel,
de minden hiába.
A földesúr még nem tudott az ittlétéről. Csak ideiglenes kisegítőnek
számított, minden pillanatban ki lehetett téve annak, hogy elbocsátja
állásából az az ismeretlen, csúf, vén ember…
– Istenem, meddig lesz ez így? – kérdezte Erzsi sóhajtva.
De hamarosan elmúlt a kedvtelensége. Felvidult, mihelyt megint ott
tartózkodott a hatalmas kertben. A rózsákat nézte, az azaleákat és a
paradicsomokat… Az ő paradicsomait…

***

Domokos Ákos vendégei elragadtatott gyönyörűséggel szemlélték azt

a kertészeti remekművet, amit a parkba varázsolt Halász Erzsi. Lelkes
szavakkal kívántak sok szerencsét a gazdának, aki azonban minden
gratulációt elhárított magától.
– Ne engem üdvözöljetek – mondotta –, hanem Miska bácsit…
Kerekes Mihályt, a főkertészünket…
Kerekes titokzatoskodott.
– Nem én vagyok a mester… Van nekem egy ragyogó helyettesem…
Csak kisegít, de elvégezte a kertészeti főiskolát…
Arra várt az öreg, hogy a gazda érdeklődik kicsoda is az, és így lassan
bevezetheti Erzsit. De Domokos Ákos sokkal jobban el volt foglalva
annál, hogysem törődött volna Kerekes Mihály megjegyzésével. A
vendégei érdekelték őt. Főleg Takács Teri, a kaposvári
bankvezérigazgató lánya, aki e szavakkal fordult hozzá:
 – Nagyon boldog vagyok, kedves Ákos… Hiszen Hegyi Tamás bácsi
elárulta, hogy kicsit az én kedvemért is rendezte ezt az ünnepséget…
Hanem árulja el nekem, mi van a drága kis fiával… Mit csinál a fiatal
Domokos?…
A földbirtokosnak jól esett az érdeklődés. Az egyik szolgálólányt
nyomban elküldötte a fiáért.
– Ákoskám, úgy-e emlékszel a Teri nénire?…
– Emlékszem – felelte bizalmatlankodó tekintettel a pöttöm apróság.
– De most megyek, api… Megnézem, hogyan fejik a teheneket…
Domokos Ákos, az apa tisztában volt vele, hogy a gyermekek a
legjobb emberismerők. Ösztönösen megérzik, hogy ki van jó szívvel
hozzájuk. Nem tetszett tehát neki, hogy a kis Ákos ilyen közönyösen
fogadta Takács Terit.
– Úgy látszik, tévedett a fiam – állapította meg jólesően később.
Teri ugyanis ölbevette az apróságot, csókolgatta, dédelgette.
– Drága angyalom – lelkendezett. – Olyan régen láttalak. Nem szép,
hogy apukád sohasem hoz be Kaposvárra, a Teri nénihez… Imádlak, kis
fiacskám…
A gyereket nem lelkesítette fel a csókroham sem.
– A tehenekhez akarok menni – ismételgette konokul.
Domokosnak rosszul esett kisfia makacssága. Kicsit feddő hangon
intette az apróságot:
– Fiacskám, a néni szeret téged… Te is szeresd őt…
Majd mentegetőzni kezdett a lány előtt:
– Még szokatlan maga neki kedves Teri… Nem ismeri jól…!
A lány mélytüzű tekintetet vetett a földbirtokos szemébe.
– Majd megszokik… Mert remélem, hogy ezután többet látom a
gyereket… És magát is…
Domokos Ákos enyhe sóhajjal jelentette ki.
– Remélem én is, kedves Teriké…
Elmerültek a beszélgetésbe. Az apróság felhasználta az alkalmat,
lecsúszott a nő öléből és szaladt a tehenekhez.
Egyébként vendégei szórakoztatásáról egész nap gondoskodott
Domokos Ákos. De az ünnepség fénypontja este következett. A bál, a
gyönyörűen kivilágított parkban. Mint szentjános bogarak csillogtatták
fényüket az elbújtatott villanykörték.
– Schönbrunn – lelkesedett Takács Lőrinc bankvezérigazgató. – A
régi császárvárosban láttam ilyet…
Hadházy András, a fiatal fizetésnélküli közigazgatásigyakornok a
szakértők unott hangján jelentette ki:
– Meg Pesten… A Margitszigeten…A Táncpalota nyári
helyiségében… Azt is ugyanígy világítják…
A gratulációk özönét kapta megint Keres Mihály, de a főkertész jó
hangosan, hogy a gazdája meghallja, újra csak kijelentette:
– Nem én vagyok a bűnös… Van nekem egy segédem… Még csak
kisegítő, de elvégezte a kertészeti főiskolát…
Megint csak hiába beszélt. Domokos Ákos nem törődött vele. Inkább
Takács Terivel törődött, aki most jött le a parkba gyönyörű estélyi
ruhájában.
– Nagyon szép maga Teriké – udvarolt neki. – Ha megengedi, nyissuk
meg a táncot. Nem akartam forogni a rossz lábam miatt, de a bájának
nem tudok ellentállni… Talán egy tangó nem árt meg…
A Kaposvárról hozott zenekar rázendített, megindult a tánc.

„Csak azt szeretném mondani, hogy szép.

Amerre lép
Virágok nyílnak.
Csak azt akarom mondani már rég,
Hogy szívem ég.
S az álmok hívnak…”

A zene foszlányai messzire eljutottak. A kis cselédházak szobáiba és

a főkertész házába is, amelynek a tornácán egyedül üldögélt Halász Erzsi.
Hiszen Kerekes bácsi a feleségével együtt hivatalos volt a gazdáéknál.
Nem tudta, miért volt ez, de a lánynak nagyon fájt a szíve. Arra gondolt,
hogy huszonkét esztendős, éppenséggel csúnyának sem mondható és
mégis mennyire egyedül él. Nincs udvarlója, nincs senkije, akitől
szeretetet, néhány meleg szót kaphatna. És ráadásul most itt kell
rostokolnia egyedül. Holott mennyire szeret táncolni.
– Hiába, nincs igazság a földön – sóhajtotta Halász Erzsi.
És nagyon gyűlölte a vén Domokost…
Kerekes bácsi másnap reggel el akarta intézni a gazdájával Takács
Erzsi ügyét. Meg akarta ragadni az alkalmat, mivel mindenkinek olyan
nagyon tetszett a park-rendezés, egyszóval minden, amit a lány tervezett
és készített el.
– Ma biztosan enyhe hangulatban lesz az öreg Domokos… Ne félj
lányom, rendbehozom az ügyedet – mondotta Erzsinek, amikor elindult
a kastély felé.
Azután nem hozott rendbe semmit. Hogy miért, annak a magyarázata
itt következik.
Az egész azzal kezdődött, hogy Takács Teri reggel rosszkedvűen
ébredt fel. Már nyolc órakor felkukorékolták a kakasok, holott csak négy
táján keveredtek ágyba.
– Nehezen tudnám megszokni itt a pusztán – mondotta álmosan az
apjának, akivel két szomszédos szobát bocsátottak rendelkezésükre. –
Kaposvár is különb hely, mint ez… De a vágyam Budapest…
A bankvezér nagyot szívott a cigarettáján.
– Nem egészen úgy van az… Itt is meg tudnád szokni, ha tied lenne
ez a birtok. Feltétlenül fontos, hogy Domokos Ákos felesége légy…
Üzleti érdekről van szó… Tudod, összevesztem Hortobágyi
Őméltóságával, a bankunk elnökével… A részvények jelentős része az ő
birtokában van, a többi az enyémben… De azért akad néhány kisebb
részvényes is… Nos, az az érzésem, Hortobágyi szeretne engem kitúrni
a vezérigazgatói állásból… De ha te feleségül mennél Domokoshoz,
egyszeriben megerősödne a pozícióm… Esetleg én túrhatnám ki a
méltóságost és az uradat tennénk meg elnöknek… Elég gazdag hozzá…
Takács Teri egy ásítást nyomott el.
– Hiszen nem azért mondottam, mintha nem akarnék a felesége
lenni…
Lesétált a parkba. Annál is inkább, mert ott látta ácsorogni Hadházy
Andrást. A fizetés nélküli közigazgatási gyakornok nem volt jó parti, de
remekül táncolt és olyan tréfás fiú volt. Szemrebbenés nélkül mesélte a
legvadabb dolgokat a lányoknak.
– Kézit csókolom – köszöntötte Terit.
– Jó reggelt András…
A fiatalembernek borongós volt a kedve.
– Gyűlölöm magát – mondotta a lánynak. – Miért kacérkodott úgy
Domokossal?
Teri felkacagott.
– Maga csacsi… Hiszen majdnem a vőlegényem… De azért ne
búsuljon… Ha elvesz feleségül, maga lesz nálunk a házibarát… Az
egyetlen, az igazi…
Mélytűzű tekintetét a fiú szemébe vetette és ez Hadházynak elég volt.
Annál is inkább, mert sietett. A ház felé, ahol jóféle pálinkákat
készíttetett a figyelmes házigazda.
Teri andalogva sétált a parkban. Azon töprengett, hogy ráveszi az urát,
télen lakjanak Pesten, ha Domokos Ákosné lesz. Bírja a két hatalmas
puszta. A Karvaly, meg ez a Háromvár…
– Néni – közeledett felé komoly arccal a kis Ákoska…
Takács Teri nem nagyon rajongott a gyerekekért. Ideges tekintettel
nézett hát az apróságra.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Levelet tépni a fáról… De nem érem fel… Emelj fel néni…
Teri végignézett magán. Vadonatúj reggeliző köntös volt rajta. Kár
lenne az anyagért, ha besározná a gyerkőc.
– Nem veszlek fel – szólt ridegen. – Menj… Hagyj békében…
Közben nem vette észre, hogy nem is olyan nagyon távolról mindent
látott és halott valaki.
Domokos Ákos…
De elérkezett az ideje a vendégek indulásának.
– Viszontlátásra… Nagyon örültem – mondotta mindenkinek a gazda
szertartásosan.
Teri forrón, hosszasan szorította meg a földbirtokos kezét.
– Mikor látom magát, Ákos? – kérdezte érzéki hangon. – Hiszen
beszélni szeretnék magával… Annyi mindent…
 Domokos kelletlenül hajolt meg.
– Hát most a nyáron aligha… Sok a munka a birtokon… De egyszer…
Majd…
Takács Teri dacosan, sértett önérzettel szállt be az autójukba.
Domokos Ákos utánanézett a kocsinak, majd gyűlölettől teli hangon
mondotta. Félhangosan:
– Minden asszony álnok teremtés… Nem bírom őket… A pokolba
küldeném az egész női nemet…
Kerekes Mihály éppen ekkor ért oda a földesúrhoz. Hallott minden
szót és persze egyszeriben elment a kedve, hogy szóljon Halász Erzsi
érdekében.
– Mikor tetszik megnézni a birtokot? – érdeklődött a gazdájánál.
Ridegen, kelletlenül felelte Domokos.
– Rögtön… Egy félóra múlva…
A főkertész lélekszakadva rohant le a lakásához.
– Erzsi lányom – lihegte –, harapós kedvében van az öreg…
Nyársrahúzna minden nőt… Nem akarom, hogy itt lásson… Menj
vásárolni Kaposvárra…

***

Nemsokára udvarlója is akadt Halász Erzsinek. A szomszéd birtok

intézője, Inkey Pál.
A fiatal gazdatiszt bejáratos volt Kerekeséknél. Ott ismerkedett meg
vele. Illedelmesen, szabályosan mutatkozott be a napbarnított arcú fiú.
Keményen összevágva a bokáját.
– Már sok szépet beszélt magáról Kerekes bátyám kedves Erzsi…
Tudom, hogy félig-meddig kollégák vagyunk… Van nekem néhány
kertészeti szakkönyvem… Ha tud németül, szívesen kölcsönzőm…
Tudja, engem igen foglalkoztat a belterjes gazdaság minden ága…
Erzsi visszaemlékezett Holéczy igazgató úr elméleti előadásaira,
nemsokára izgatott, komoly vitába merült a fiatalemberrel. Csak úgy
dobálták a szakkifejezéseket, a meghatározásokat. És közben egy
alkalommal a gazdatiszt ezt mondotta:
 – Higgye el, maga téved, édes Erzsikém…
Kerekes néni, aki a szoba másik sarkában ült, nem hallotta, csak a
mondat végét. Hunyorítva nézett az urára, aki a közelében olvasta az
újságot. Azt mondotta a tekintete:
– No, mit szólsz hozzá?… Hamar megértik egymást ezek a fiatalok…
A vita tovább folyt, közben egészen besötétedett. Egyszerre csak
felpattant Inkey Pál.
– Hej a mindenségit, de elbeszélgettük az időt… Pedig nekem
mennem kell… Ott akarok lenni az estéli etetésnél…
Elköszönt a házigazdáéktól, Erzsinek alaposan megrázta a kezét.
– Hát a viszontlátásra, kis kolléga…
Amikor elment, a lány egészen felvillanyozva nézett utána. Komoly,
rendes, derék fiúnak látszott Inkey Pali. Kerekes néni mosolygós
jóindulattal kérdezte meg:
– Miről beszélgettetek olyan nagy hévvel?…
A lány csodálkozott.
– Mi másról?… Kertészetről, hiszen tetszett hallani… Pali jól érti a
szakmáját…
Az öregasszony kedvesen mosolyodott el.
– Nekem nem kell hazudnod kislányom… Hidd el, Pali rendes fiú, te
is rendes lány vagy… Megismertelek, szeretlek… Mint a saját
gyerekemet… örülnék, ha férjhez tudnálak adni… Ne mondj már olyat,
hogy kertészetről beszélgettetek…
Erzsi bizonygatni akarta, hogy tényleg kertészetről beszéltek. De
hirtelen pirultan harapta el a szót. Arra gondolt, hátha Kerekes néninek
egy kicsit igaza van. Hiszen ha két ember összekerül, egy férfi, meg egy
nő, talán nem is a téma lényeges, hanem az, hogy beszélnek egymással…
A paradicsomtermesztésről szólva is lehet szerelmet vallani…

***

A következő héten volt a taszári országos vásár. Az egész puszta kitett

magáért ez alkalommal, még a legszegényebb béreslegények is kivágtak
az országútnak. A gazda autón ment, a többiek szekereken.
 – Én pedig idehaza maradok – sóhajtotta Erzsi amikor hallotta, hogy
Kerekes bácsiékat a földbirtokos magával viszi az autóján. – Mint
mindig, most is egyedül…
A főkertész tiltakozott.
– Dehogy maradsz, kislányom… Befogatok… Aki ezen a vidéken
lakik, nem maradhat el a taszári vásárról…
Sokat jelentő kacsintással tette hozzá Kerekes néni.
– Különösen te nem… Hiszen Inkey Pali is ott lesz…
Erzsi elpirultan akart tiltakozni a célzás ellen. Dacosan kijelenti, hogy
akkor csak azért sem megy. De inkább elhalóan mondotta:
– Tessék befogatni…
De nem a vásár miatt. Sőt nem is a szomszéd intéző kedvéért. De
Inkey egy érdekes szakkönyvet ígért. Talán elhozza Taszárra…
Az országos vásár színes forgatta olyan volt, mint általában a hasonló
eseményeké. A sátrak alól rekedt hangon kínálták portékájukat az árusok.
– Huszonnégy… Nálam minden huszonnégy – kiabálta az egyik.
– Élet és halál egy főzőkanál – zengedezte a másik.
– Mézeskalács, finom mézeskalács… – hirdette a harmadik. De a
legkedvesebb volt ez a rím:

„A mindenit, a mindenit…
Harminc fillér ma minden itt…”

A sokszoknyás lányok sivalkodtak, amikor hatalmasat csaptak a hátsó

felükre az újonnan vett kanalakkal a legények. Az öregebbek komoly
arccal falatoztak a lacikonyha alatt. Egy nagybajúszú, öreg gazda
megjegyezte:
– Tudja, szomszéd, ez nem étel… Ezerkilencszázhuszonnégyben volt
itt egy lacikonyhás… Az értett a hurkakészítéshez… a rosseb egye
meg…
Inkey Palival hamar összeakadt Halász Erzsi. A fiatalember nem hozta
el a könyvet. Szabadkozott.
– Nem gondoltam, hogy eljön Erzsiké… De holnap átlovagolok
magukhoz…
 Nézelődtek a vásáron, az egyik helyen nagyobb csoportosulást láttak.
– Gyerünk oda – ajánlotta a lány.
Egy tényér jós tevékenykedett ott. Éppen jövendőt mondott az úrias
külsejű, körülbelül harminc esztendős, magas férfinak.
– Nem is olyan régen nagy szomorúsága volt uram – jelentette ki a
kókler.
A férfi akaratlanul bólintott. A jós ekkor szemügyre vette a tömeget,
azt leste, hogy kivel lehet a földbirtokos külsejű úr. Mivel csak Erzsit és
Inkeyt látta jobb ruhában, azt hitte, velük van.
– Figyeljen ide, tisztelt úr – mondotta. – Szép, fiatal nőt látok, aki a
boldogságot jelenti… Nagyon hasonlít a szemben álló hölgyre…
Boldogság…
A férfi felvetette a tekintetét és megnézte Erzsit, önkéntelenül.
Mosolyogva. A közönség viháncolóan felnevetett.
A lány egy darabig állta a nézést, majd hirtelen elpirult. Két könyökkel
tört utat magának és eltűnt a jós közeléből.
– Erzsike, hova szaladunk? – kérdezte Inkey Pali, amikor már ott
jártak a falu szélén.
– Magam sem tudom – dadogta a lány. – Csak úgy Különben ki volt
az a férfi, akinek jósoltak.
A szomszéd intéző álla majd leesett a csodálkozástól.
– Hát ezt sem tudja?… Domokos Ákos… Erzsiké, maga nem ismeri a
saját gazdáját?
A lány torka kiszáradt, a szíve hevesen megdobbant.
– A gazdám? – kérdezte piros arccal. – Akkor miért hívják úgy, hogy
öreg Domokos?…
Inkey a vállát vonta:
– Szokás ezen a vidéken… öregnek hívjuk a gazdát… Azután meg
van neki egy fia is… A fiatal Domokos… Négy esztendős…
– Négy esztendős? – gondolkozott el Halász Erzsi.
Éppen csak azért mondta, hogy beszéljen valamit. Közben az esze
egészen máshol járt. Maga sem tudta, miért, de valami sírás fojtogatta a
torkát. És az volt az érzése, hogy hamarosan távozik Háromvár pusztáról.
 ***

Azután mégsem ment el Halász Erzsi. Maradt, mert Domokos Ákos

visszament Karvaly pusztára, megint egyedül maradtak Kerekes
bácsiékkal. De most azért sokkal változatosabb lett a háromvári élet.
Csaknem mindennap átjött a szomszédból Inkey Pali. Hol könyvet
hozott, hol tanácsot kért, hol megbeszélni akart valamit. Később már azt
sem. Jött és a világért sem tagadta, hogy udvarol Erzsikének. Állandó
célzásokat tett a lánynak Például így:
– Erzsike, arra gondoltam, a jövő esztendőre felmondom a
kondíciómat… Kibérelném a Kaposvár melletti Kapós pusztát… Igaz,
csak ötszáz hold, de hatvan holdon bolgár kertészetet lehetne csinálni…
Ha lenne valaki, aki ért hozzá… Mondjuk a feleségem…
A lány nem válaszolt a célzásokra. Hogy miért, voltaképpen maga sem
tudta. Hiszen igazán semmi kifogása nem lehetett Inkey Pali ellen. És
mégis. Ellenben sokszor besettenkedett a kastélyba és amikor nem látta
senki, piruló arccal, dobogó szívvel egy festményt nézegetett. Amelyet
Domokos Ákosról mázolt valami vándor falusi művész…
Azután túlkeveredtek a gazdaságok a betakarításon. Inkey Pali egy
este lelkendezve jött Háromvárra.
– Erzsiké – mondotta –, holnapután kezdünk csépelni… Akkor azután
se éjjelem, se nappalom… De holnap még szabad vagyok… Bevinném
magát Kaposvárra. Elmennénk a színházba… Utána vacsorázni a
Turulba… Hallgatni a szép cigányzenét… Istenem, de szép is az…
A lány húzódozott, de Kerekes bácsi teljes szigorával közbelépett:
– Csak menj, kis fiam… Úgy is vásárolnod kell egyet-mást… Majd
nélkülözlek idehaza… Szórakozás is kell egy fiatal lánynak…
Szép munka virágokkal, paradicsommal, bíbelődni, Erzsi szerette is a
mesterségét, de mégis pompásan érezte magát más környezetben. Valami
vígjátékot adtak elő a színházban, tulajdonképpen nem is volt fontos,
hogy mit, a kultúra volt a lényeg a lány számára. De különben szerencséje
is akadt, hiszen fővárosi művész vendég szerepelt ezen a napon
Kaposvárott. Jávor Pál, a híres szerelmes színész, akit régebben Erzsi
olyan lelkesedéssel nézett a mozi vásznán…
 – Nagyon kellemes este – volt – hálálkodott a lány, amikor leültek a
Turulban a fenntartott asztal mellé.
Jó vacsorát rendelt az intéző, mikor már a második üveg bort hozták
az asztalra, arrafelé settenkedett a cigány…
– Hej, Erzsiké lelkem – óhajtotta a fiú – ismeri-e ezt a nótát: „Gyere
Bodri kutyáin…”
Csendesen, finoman, dúdolt, Erzsi önkéntelenül is vele énekelte a dalt.
Annyira elmerültek a muzsikába, hogy észre sem vették, valaki megállt
az asztaluk előtt.
– De vígan vagytok, Pali – szólott Domokos Ákos.
Azután bemutatkozott a lánynak is. Majd hozzátette:
– Különben .mi ismerjük egymást… Hiszen magára hasonlít a
boldogságom…
Inkey Pali meglehetősen zavarban volt. A kínos helyzet miatt. Hogy
tudniillik a földbirtokos nem ismeri a saját alkalmazottját.
A kisasszony kertész – magyarázta. – Elvégezte a főiskolát… Igen,
érti a szakmát, sokat Szoktunk beszélgetni…
Domokos meleg tekintettel nézett a lányra.
– Úgy látszik, a főiskolát végzett kertészek most nagyon értik a
dolgukat… Nekem is van egy kisegítőm… Hallatlanul ügyes valaki…
Pompás a munkája… Meg is beszélem Kerekessel, hogy véglegesítsük…
Inkey Pali éppen a borát kortyolta. Egyszerre úgy elkezdett köhögni,
hogy majd nem megfulladt. A földbirtokos jóindulattal kérdezte:
– Miért köhögsz, Palikám?… Talán megártott az ital?…
Az intéző most már nevetett.
– Dehogy öregem… Csak mulatok ezen a különös helyzeten…
Ugyanis, ha nem tudnád a te kiváló kertészed itt ül előtted… Ő az…
Erzsi…
Domokos Ákos elkomorult.
– Az én kisegítő kertészem nő?…
Most már Erzsi szólt közbe. Élesen, határozottan.
– Bizony nő… Egy olyan nő, aki igyekezett megmutatni, hogy tud úgy
dolgozni, mint a férfiak… Nem kényeskedik és nem fordítja fel az egész
pusztát… Hanem meghúzódik szerényen, csendesen… Egy nő, akit csak
a mestersége érdekel… Nő, aki nem tehet róla, hogy nem született
férfinak, bár minden erejével fel akarja venni a férfiakkal a versenyt…
Ez a nő én vagyok… Ha még most sem felelek meg, hát tessék,
megmondhatja őszintén… Holnap veszem a sátorfámat és elutazom…
– De Erzsike – csillapította a lányt Inkey.
Igen bántotta a kellemetlen helyzet. Talán mégis jobb lett volna nem
elárulni Domokosnak, hogy Erzsi az alkalmazottja. Aggódva nézett a
földbirtokosra, akit azonban nem bosszantott a haragosan csillogó szemű
nő. Sőt, mintha tetszett volna neki.
– Csak azt nem tudom, ki ellen hadakozik? – szólt halkan. – Ugyanis
én nem szóltam egy árva szót sem…
Erre a kijelentésre egyszeriben zavarba jött Erzsi.
– Bocsánat – dadogta –, de az izgalom… Tudja, rettenetes volt
számomra az állandó bizonytalanság a birtokon… Én ugyanis szegény
vagyok… Árva lány… A munkámból élek…
Minden átmenet nélkül sírni kezdett. Keservesen potyogtak a könnyek
csodálkozó; nagy szeméből.
– De kislány, az Istenért… Ne essen úgy kétségbe – bátorította
Domokos Ákos. – Inkább igyunk egyet…
– Ügy van, igyunk egyet – lelkesedett az ötletért Inkey Pali. – Meg
énekeljünk… Azt, hogy:

„Magáról álmodtam,
Maga lett a szentem,
Most, hogy megtaláltam,
Mégis elvesztettem.
De megvert az Isten,
Hogy ilyen szép álmot,
Azért, hogy szenvedjek
Valósággá váltott.
Mi lehet a bűnöm?
Mi lehet a vétkem?
Hogy a boldogságból
Nem jut soha nékem…”
 Erzsi elnevette magát. Megtörölte könnyes szemét.
– Bocsánatot kérek, hogy olyan gyerekesen viselkedtem – dadogta. –
De most már elmúlt…
Beleénekelt a nótába. Meghitten, kedvesen mulatoztak hárman. Észre
se vették, hogy múlik az idő.
– Késő van – állt fel az asztal mellől Erzsi. – Egy lánynak nem való
tovább maradni… Gyerünk haza…
Az intéző kicsit rosszkedvűen szedelőzködött.
– Hát nem bánom, gyerünk… Pedig csak most jöttem volna bele
igazán…
Domokos Ákos gyorsan közbevágott:
– Te csak maradj öregem… Ma éjszaka Háromvárott alszom. Majd
hazaviszem az alkalmazottamat… Isten veled…
Olyan gyors volt a búcsúzás, hogy Inkey szinte észre sem vette és
egyedül maradt. Csak akkor jött rá, tulajdonképpen mi is történt. És
nagyon nekikeseredett a szíve:
– Cigány! hívta a prímást. – Hej more…
És csak most kezdte énekelni igazán szívhez szólóan:

„De megvert az Isten,

Hogy ilyen szép álmot,
Azért, hogy szenvedjek
Valósággá váltott.
Mi lehet a bűnöm?
Mi lehet a vétkem?
Hogy a boldogságból
Nem jut soha nékem”

Másnap reggel audenciára hívta Kerekes bácsit a gazda. A főkertész

igen meglepődött, amikor meghallotta, hogy Domokos még az éjszaka
megérkezett és ott aludt Háromvárott.
 – Mi üthetett beléje? – morogta önmagának. – Nem szokott váratlanul
jönni… Talán csak nem Erzsiké dolgát tudta meg? Ha igen, akkor beütött
az Isten nyila… Sajnálom szegény lányt…
Kicsit nehezen, húzódozva ment fel a kastélyba. Domokos Ákos a
teraszon fogadta, nagyot szívott füstölgő szivarjából.
– A kisegítőjéről akarok beszélni, Kerekes uram – mondotta zordon
arccal.
A főkertész kezdte igen rosszul érezni magát. Mégis jól sejtette, hogy
valami hiba van a kréta körül. Úgy látszik, a földbirtokos mindent tud.
– Hát bizony igen derék megbízható kertész az – jelentette ki
óvatosan.
Domokos felpattant az asztal mellől, rákiáltott az öreg emberre:
– Nem kertész, hanem kertésznő… Hogy az ördögbe is…
Az idős Kerekes ismerte jól a gazdáját. Valami suskust érzett a dolog
mögött, az volt az érzése, hogy Domokos Ákos nem haragszik komolyan.
De azért állta a tekintetét, dacos önérzettel vágta vissza:
– Ha százszor is lány, nem tesz semmit… Ilyen derék teremtés és
kiváló szakértő alig akad még egy a világon…
Domokos megrázta a fejét.
– De védi, öreg… De védi…
– Igenis védem… És ha esetleg nem tetszik a gazdámnak…
A – földbirtokos titokban elmosolyodott.
– Hát persze, hogy nem tetszik… Az nem tetszik, hogy maga még
mindig dolgozik, fárad, holott már régen megérdemelné a nyugdíjat…
Úgy, amint megbeszéltük… Kapja a teljes jövedelmét, bent maradhat a
lakásában… Ha egyszer olyan kiváló az a maga helyettese, miért nem
adja már át neki a helyét?
Kerekes Mihály úgy érezte, hogy egy nagy kő esik le a szívéről.
Hiszen eddig csak azért nem vonult vissza a munkától, mert Halász Erzsi
sorsa aggasztotta. Annyira a szívéhez nőtt a lány.
– Ezt komolyan tetszik gondolni? – kérdezte mosolygós lendülettel.
– Hát persze, hogy komolyan… Maga mindig hű emberem volt, öreg
úr… Ha kiválasztott valakit és megfelelőnek tartja utódjának, az is úgy
van… Ezúttal kivételesen eltekintek attól, hogy asszonyféle…
 Kerekes bácsi sarkonfordult és amennyire öreg lábai megengedték,
szaladt le a kertészetbe.
– Erzsiké – kiáltozta messziről –, gyere az öreg Domokoshoz…
A földbirtokos komoly arccal fogadta a kisegítő kertésznőt. Egy szót
nem ejtett arról, hogy együtt töltötték az estét és hogy együtt is jöttek
haza.
– Kisasszony – kezdte hivatalosan hangon szerződtetem magát
Kerekes bácsi utódjául… De csak egy feltétellel…
– És mi az? – kérdezte a lány.
– Legalább egy esztendeig nincsen joga felmondani…
Boldog mosollyal felelte Erzsi.
– Elfogadom…
Táncolva, énekelve szaladt a kertészház felé.

„Köszönöm néked Élet,

Ezt a csodás sok szépet…”

Útközben Inkey Paliba ütközött bele.

– Barátom – dalolta –, nekem olyan jó a kedvem…
A fiatalember örült, hogy vidámnak látja a lányt.
– Miért? – kérdezte ő is mosolygósán.
– Képzelje… – lelkendezett. Erzsi.
És elmondta szerződtetése történetét. Inkey Pali mind elborultabban
hallgatta, őt egyáltalán nem hangolta jókedvre Domokos Ákos lépése.
Sőt. És közben átkozta a sorsot. Amiért a gazdája rendeletére éppen most
kell két hétre Budapestre utaznia…

***

A háromváriak megcsodálták, hogy mennyire megváltozott a

gazdájuk. Először is nem költözött vissza Karvalyra, hanem ott maradt a
pusztán, azután meg jókedvűvé vált.
Néha már fütyürészett. Azelőtt nem igen foglalkozott a kertészet
dolgaival, de most ott töltötte minden szabad idejét.
 – Új a munkaerő – magyarázta Kerekes bácsinak. – Be kell
vezetnem… Hátha még akadozik a munkában…
Az öreg főkertész mosolygott az orra alatt… A földesúr egyébként
másnap elhozatta Karvalyról a fiát. A kis Ákost.
– Ez itt az Erzsi néni – mutatta be a gyereknek az új főkertészt.
Ákos komoly pillantást vetett a lányra; aki nem teketóriázott vele
sokat.
– Most nem érünk rá játszani kisfiam – mondotta. – Nesze egy kis
ásó… Fogd a kezedbe és szedd ki innen a fák alól a füvet… Hanem egyet
mondok, ügyesen csináld…
A gyerek eleinte szótlan meglepetéssel bámult, majd elmosolyodott.
Utána nyugodt megfontoltsággal kijelentette:
– A nénit nagyon szeretem…
Szokatlan ügybuzgalommal nekiállt az ásásnak. Az öreg Domokos
meghatódva nézte a jelenetet.
– Tudja-e Erzsiké – mondotta –, a fiam nehezen barátkozik… Amit
mondott az nagy szó…
Este a lány már éppen lefeküdni készült, amikor váratlanul felhívatták
őt a kastélyba.
– Kérem – szabadkozott a földesúr bocsássa meg. ha zavartam… De
nem magam miatt történt… A fiam nem akar addig elaludni, amíg nem
látta…
Erzsi elpirosodott.
– Örülök, hogy ennyire szeret Ákoska…
Ment a gyerekszobába, ahol az ágyacskájában feküdt a kis lurkó.
Amikor meglátta Erzsit, tapsikolni kezdett:
– Néni – kiáltozta. – Gyere ide néni…
A lány odament az ágyacska mellé, megsimogatta a fiú fejét.
– Aludj szépen Ákoska…
– Csak mesélj… Api nem tud szép meséket… Te biztosan igen…
Hiszen ásót is adtál nekem…
Mit tehetett mást, letelepedett a gyerek mellé.
– Hát figyelj ide, Ákoskám – duruzsolta a fülébe. – Volt egyszer egy
kis fiúcska… Annak volt egy nagy ásója… És azután…
 Fél óra múlva felállt az ágy mellől. Fojtottan szólt a szoba másik
felében tartózkodó férfihez:
– Elaludt a drága…
Domokos Ákos arra gondolt, hogy szívesen nősülne másodszor, ha…
Ettől kezdve mindennaposak voltak az esti mesélések. Egy szép napon
pedig Domokos Ákos felszólította a kertészkisasszonyt, hogy költözzön
fel a kastélyba.
– Tudja – mondotta zavartan –, Ákoska miatt…
Éppen ezen a napon érkezett meg Inkey Pali Budapestről. Első útja
természetesen Háromvár pusztára vitt. Kerekeséknél kereste a lányt és
elkomorultan értesült róla, hogy Erzsi felköltözött a kastélyba. Érezte, itt
nem tétovázhat. Cselekednie kell: mégpedig a legnagyobb gyorsasággal.
– Erzsiké – állt oda a lány elé, amikor egyedül maradtak –, legyen a
feleségem… Akkor még ma bérbeveszem Kapós pusztát…
A lánynak nem volt szíve nemet mondani, olyan keserves tekintetett
vetett rá a fiatalember.
– Nézze, Pali – magyarázta –, egy esztendeig szó sem lehet róla… Köt
a szerződésem… A szavam…
Az intéző arca vidámmá vált. Ha csak erről van szó, ezen tud segíteni.
Elég jó barátok ahhoz Domokos Ákossal, hogy megkérhesse. És még
aznap szóvátette az ügyet a vacsoránál.
– Ákos, mentsd fel Erzsikét a szava alól…
A földbirtokos az intéző mámortól csillogó szemeibe nézett és
egyszeriben mindent megértett. Ez a fiatalember szerelmes és el akarja
venni tőle Erzsit. Hát azt nem engedheti. Már csak Ákoska miatt sem…
– Erről szó sem lehet – mondotta elszántan.
Megütődve kérdezte Inkey:
– Miért?…
– Mert ha a teremtő úgy akarja, esztendő után sem engedem el… Itt
tartom örökre… Mint a feleségemet…
Inkey Pali a lány tekintetébe nézett. Kiolvasta belőle a még el nem
hangzott szavakat. Hát nem várta meg a választ.
– Bocsáss meg, Ákos – állt fel de nekem mennem kell…
 Kisietett és a háziak úgy érezték, jobb, ha nem tartóztatják. És
miközben Háromvárott elcsattant egy forró, szerelmes csók, Inkey Pál
lova hátán vágtatva igyekezett Kaposvár felé. A Turulba igyekezett, hogy
ott elénekelhesse, úgy Isten igazából, szomorúan:

„Mi lehet a bűnöm?

Mi lehet a vétkem,
Hogy a boldogságból
Soha nem jut nékem…”
 „SZERESSÜK EGYMÁST
GYEREKEK”
Titkárnő kerestetik…

Ha egy divatárukereskedőt megkérdeznénk, hogy mi a véleménye

Gács Zsoltról, a Vénus harisnyagyár tulajdonosáról, hát nyomban
kijelentené:
– Az a világ legboldogabb embere…
Valóban külső látszatra semmi oka nem volt Gács Zsoltnak arra, hogy
ne legyen boldog. Hiszen jóképű, csinos fiatalember, akinek
gyártmányait mindenütt keresték, úgy hogy volt mit a pezsgőbe aprítania.
Ha ennek ellenére boldogtalan ember Gács Zsolt, hát azt a „betegségnek”
köszönhette. Egy olyan betegségnek, amellyel azonban hiába kereste
volna fel a legtudósabb orvosokat. Nincs az az egyetemi tanár, aki
megfelelő gyógyszert tudott volna rendelni Gács Zsolt betegségére. A
harisnyakereskedőnek ugyanis undora volt: titkárnőundora!
Hogy a tisztelt olvasó megértse ennek a betegségnek a mibenlétét,
valamelyest vissza kell mennünk. Egészen addig, hogy a harisnyagyáros
voltaképpen pályát tévesztett. Ahelyett, hogy minden gondolatát a női
lábak foglalnák el, amelyekre új, divatos színű selyemkölteményeket
tervez, egészen nyugodtan tudósnak mehetett volna. Bizony, mert senki
nem írta volna meg olyan megfelelő alakban a Házasság válsága című
művet, mint Gács Zsolt. Hiszen hol az az ember, aki még nem töltötte be
harmincadik évét és máris háromszor vált el. Háromszor bizony és – isten
látja az író lelkét – sohasem a saját hibájából.
A história nyolc esztendővel ezelőtt kezdődött. Gács Zsolt akkor lépett
ki a Glória harisnyagyárból, amelyiknek tisztviselője volt és szerény
keretek között megalapította a Vénus üzemet. Ebben az időben Zsolt
szíve már nem ficánkolhatott szabadon, hiszen lelkesen udvarolt Ellának,
a volt kolléganőjének a Glóriától. Hogy az udvarláshoz értett-e Gács,
vagy sem, arra nézve Ella lenne illetékes nyilatkozni, de minden esetre a
harisnyákhoz értett. Ennek a következménye volt az, hogy a hölgyek
hamarosan a Vénus remekművekre esküdtek és így Ella kiléphetett a
Glóriától, hogy mint titkárnő átkerüljön a Vénushoz. A titkárnői állás
nem igen tetszett őnagyságának, miért is azt hamarosan egy másikkal és
jobbal cserélte fel. Fél esztendő múlva már, mint Gács Zsoltné rendelte
azokat a bundákat és ékszereket, amelyek számláit a harisnyagyárosnak
mutatták be.
– Persze, a számlák miatt vált el Gács úr – mondják most gyűlölettel
a nőolvasók –, mert valamennyi férfiember smucig disznó…
Hát tévedés van a dologban. A számlákat még csak kibírta valahogyan
az ifjú gyáros, de annál kevésbé azt a hölgyet, akit úgy hívnak, hogy
anyós.
– Mama, maga miatt találták ki az anyósvicceket – jelentette ki
elkeseredetten Gács.
Ez akikor történt, amidőn Ella édesanyukája röviden és velősen azt
kérdezte a fiatal férjtől, hogy miért olyan aljas, kegyetlen lélek, aki nem
viszi el a lányát táncolni.
– Még ma elviszem, mama! – mondotta erre Gács Zsolt gyanútlan
engedelmességgel.
Őnagysága, mint a fúria pattant fel.
– Gondoltam, maga könnyelmű fráter… Táncolni viszi a lányomat,
ahelyett, hogy megtakarítaná a pénzt.
Ilyen és hasonló jelenetek követték egymást hónapokon át, végül is
azután az ifjú férj a sarkára állt.
– Vagy én, vagy a mama! – tette fel a kérdést.
Őnagysága azonnal választott.
– A mama! – jelentette ki röviden és velőtlenül.
Hiszen már régen leste az alkalmat, hogy elválhasson a férjétől.
Szerinte ugyanis Zsolt unalmas ember.
Egész nap a gyárban dolgozgatott, ahelyett, hogy lokálokba vitte
volna felesége őnagyságát.
Amikor megfelelő tartásdíj megállapítása után kimondották a
válópert, Veronka szíve hevesen megdobbant. Ez a Veronka Zsolt
második számú titkárnője volt, aki a levelezésből került fel az igazgatói
irodába és úgy gondolkozott, hogy ő is van olyan nő, mint aminő Ella
volt…
Régi igazság, hogy ha egy szép nő komolyan akar valamit, azt el is
éri. Veronka nem egészen három hónap múlva ott állott főnökével az,
anyakönyvvezető előtt.
– Gratulálok – mondotta a nemzeti színű vállszalagos hatósági
személy a szertartás után. – Remélem a hűségük örökké tart.
– Természetesen! – válaszolta a fiatalasszony, aki mint utóbb kiderült,
nem volt teljesen tisztában a hűség szó fogalmával.
Másfél óra múlva ugyanis meglepő dolog történt. Egy vendéglőben
ebédelt meghitten az újdonsült házaspár, férj éppen arról tartott előadást,
hogy hogyan rendezik be lakásukat, amikor kétméteres, szélesvállalú
férfi lépett az asztalukhoz.
– Bartos Pál bokszbajnok vagyok – mondotta zordonan. – Veronkáért
jöttem, a menyasszonyomért…
Zsolt felemelkedett.
– Bocsánat – közölte udvariasan –, de itt valami tévedés van…
önagysága már az én…
– Ez is a magáé – helyezett el a férj arcára Bartos egy balegyenest,
amitől a harisnyagyáros elvesztette eszméletét.
Már csak a szanatóriumban tért magához, ahol egy levelet nyújtott át
neki az ápolónő, Veronka írta:
„Bocsáss meg, de Bartos Palit szeretem… Csak azért lettem a
feleséged, mert gazdag asszony szerettem volna lenni… De a szívnek nem
lehet parancsolni. Beadom a válópert, remélem úriember leszel és adsz
hozományt.”
Gács úriembernek mutatkozott, annál is inkább, rögtön a válóper
lezajlása után ismét nősülni akart.
Kivételesen az új titkárnőjét szándékozott elvenni. Távoli rokonát,
Hajnalt.
Nem, tisztelt olvasó, ne tessék mosolyogni. Gács nem hülye, de
különben is hogyan gondolhatta volna, hogy az a bájos szép lány, aki úgy
viselkedett az irodában, mint aki háromig sem tud számolni,
házasságkötés után nekivadult. Kiderült róla, hogy bútorkereskedelmi,
üveg- és porcelángyári alkalmazott. Legalábbis annak kellett lennie, mert
különben miért tört volna össze a lakásban minden összetörhetőt. És
mindent hihetetlen komoly okokból. A zongorát például azért aprította
forgáccsá, mert a Vígszínházba akart menni, ahova az ura nem kapta meg
a kívánsága szerinti hatos számú páholyt, hanem csak a hetest…
– Soha többé titkárnőt! – jelentette ki Gács Zsolt, amikor
elválasztották Hajnaltól, a „kis édestől”.
Ezután titkárok sora következett a Vénus gyárban. Az elsővel, a
Fekete Lacival alapjában véve nem volt sok baj. A fiatalember nem
csinált semmi különöset, csak azt hitte, ő a főnök. Ötödnap elfelejtett
bejönni, ami még kisebb hiba volt, de ráadásul még telefonált is.
– Gács úr kérem – suttogta a készülékbe – a Tarpataki szerződés
ügyéiben egy lépést se tegyen addig, amíg én be nem jövök, mert
kizárólag én tudom megoldani helyesen a kérdést.
Hát a Tarpataki szerződés körül egy kis baj támadt mert a nagyképű
Fekete Lacit azon nyomban elbocsátották állásából.
A következő titkárt Bruza Mihálynak hívták. Ez az ifjú komoly volt,
mint a hatnapos hideglelés, de úgy látszik, a hideglelés miatt állandó
belső melegségre vágyott. Szomjas Gábor zenésszel, a legjobb barátjával
öblögette kiszáradt torkát, együtt öblögették reggelig. Szomjasnál nem
történt semmi hiba, mert hazament és lefeküdt, de Burza, mint
kötelességtudó fiatalember bevonult az irodába.
– Mi van magával? – kérdezte Gács, amikor látta, hogy a titkára az
íróasztalra dől.
– Semmi – emelte fel fejét az ifjú… Hanem kedves direktorom,
mondok valami szomorút… Tudja-e ön kegyed, hogy

„Én úgy szeretek részeg lenni,

Mert akkor nekem nem fáj semmi…
Én kerülöm a józanságot,
Mert keresek egy szebb világot…”

Bizony így van ez drága egy főnököm…

 Ezzel zokogni kezdett és Gács nyakába borult. A harisnyagyáros
megrázkódott és sürgősen vizet kért az altiszttől. Hogy ezt tette, nagy
önuralomra vallott, mert amikor Bruza rálehelt, sokkal inkább kedve lett
volna zenekart kérni és rágyújtani valami nótára.
Szó, ami szó, a titkár a következő napon már nem jött be a Vénus
gyárba és a helyébe lépett Mirók Bálint. Rendes jómodorú ifjúnak
látszott, csak szörnyen csapdosta a bokáit.
– Igenis, kérlek alássan! – jelentette ki főnökének.
Nyomban utána a földszintről felszaladt az öreg Greiner raktárnok.
– Bocsánat – lihegte valami csapkodást hallottam… Azt hittem,
összedült a szekrény…
Holott nem a szekrény volt, hanem Mirók Bálint bokái. Azé a Mirók
Bálinté, akinek ezen kívül volt még egy tulajdonsága. Állandóan
telefonált.
– Micike, drága, én vagyok kezit csókolom… Csókdosom a kis
kacsóját… Tudja, drága Micike, tegnap a lovardában beszéltem az
Udvardy Pikszivel… Hát azt mondja az Udvardy Pikszi, maga férjhez
megy. A Dalmady Gidához. Nem lehet az, Micike, drága… Ugye nem
igaz?… Hiszen kéri magát ezerszer különb legény is… Tudja Micike
drága, csókdosom a kis kacsóit, milyen jól befektetném a maga
hozományát… Én azután értek az üzlethez, hiszen gazdasági pályán
tevékenykedem ma is.
Gács Zsolt szeretett volna üzletileg beszélni valakivel.
Mirók Bálint egy pillanatra letette a hallgatót.
– Azonnal kérlek alázattal… De utána még fel kell hívnom a kis
Szereday Erzsi baroneszt… Különben megsértődik…
Hát a baroneszt már máshonnan hívta fel Mirók, mert sürgősen ki
kellett lépnie a Vénus gyárból. Utóda Ürmössy Gábor lett, akire igazán
nem mondhatott senki semmit. Lelkiismeretes, szorgalmas, jó munkás.
Csak éppen a szíve körül volt némi baj. Gyenge volt a mellében kopogó
testrész, képtelen volt neki ellenállni. Amire nagyon szépen kérték, azt
megtette. Bukovai, a Glória gyár igazgatója is nagyon szépen kérte, hogy
mutassa meg az új tavaszi mintákat, mielőtt kikerülnének a piacra. Hát
lehet egy ilyen kérésnek ellenállni? Az igazán nem fontos, hogy Bukovai
borítékot adott át Ürmössynek, amiben néminemű pénzek voltak. A
lényeg akörül forgott, hogy Bukovai úr az anyai boldogságra kérte e
szívességet a titkártól.
– Soha többé titkárt – csikorgatta a fogát a gyáros, amikor Ürmössy is
felvette végkielégítését.
Ezután Pártos Tibor, a gyár levelezési osztályának főnöke került a
titkári pozícióba. Pártossal, aki különben osztálytársa is volt Zsoltnak,
igazán nem történt semmi baj. De annál inkább a gyárral.
– Főnök úr – dörmögte Reimetter főkönyvelő –, az lehetetlen, hogy
Pártos úr titkárkodjon és közben az összes külföldi levelek válasz nélkül
maradjanak.
– Ez igaz – morogta az igazgató.
Becsengette Pártost a szobájába.
– Mondd, Tiborkám, mit csináljunk?
A levelezési főnök a vállát vonogatta.
– Én magam sem tudom…
Gács Zolit ingerülten mérte fel és alá a szobát. Egyszerre csak a fejére
csapott.
– Megvan! – kiáltotta.
Leült az asztala mellé és írt. Majd Pártoshoz fordult.
– Tibor, kérlek, add fel az újságban ezt a hirdetést…
– Nézd meg, hogy helyesnek tartod-e az ötletet…
Pártos olvasni kezdte:
„Titkárnőnek nyelveket beszélő gyors- és gépírónőt felveszek. Csakis
komoly, lehetőleg idősebb hölgyek ajánlkozzanak. Jelige: Csak a
munkának élek”
– Remek – mondatta a levelezési főnök, amikor elolvasta a hirdetést.
– Magam adom fel a lapban, nehogy a protekciósok jöjjenek…
Sietett az újság kiadóhivatalába, ahol Káli Bélával akadt össze. Káli
újságíróskodott, de a középiskolába együtt járt Gács Zsolttal és Pártossal.
– Mit keresel nálunk? – kérdezte a Vénus gyár levelezési főnökét.
– Egy hirdetést adok fel – hangzott a válasz. – Gács Zsolt titkárnőt
keres…. De kizárólag öreget és csúnyát, mert nagyon fél…
Pártos azután elmesélte Gács három házasságának szomorú történetét.
 – No ne mondd – válaszolta szórakozottan Káli Béla. Sietett a
telefonhoz, feltárcsázott egy számot.
– Halló – szólt bele a készülékbe. – Jolán, maga az… Hát figyeljen
ide, Jolán… kínálkozna magának egy remek állás…
 Ez azután az igazi!

Reimetter főnkönyvelőnek, aki a Vénus gyárban a személyzeti

ügyeket intézte, jelentették, hogy valami Márkus Jolán akar bejönni
hozzá.
– Azt mondotta az a szörnyű nő, hogy főkönyvelő úr hivatta – mondta
Kristó, a gyakornok.
Reimetter elővett a fiókjából egy borítékot és levelet, meg egy
fényképet emelt ki belőle. „Ha nem a szép külsőt keresik, hanem a jó
munkaerőt, akkor felajánlom szolgálataimat. Perfekt gyors- és gépírónő
vagyok, tökéletesen beszélek németül, franciául és angolul.”
– Mondja, Kristó, tényleg olyan nagyon ronda? – nézegette a
fényképet a főkönyvelő.
A gyakornok nagyon lélegzett.
– Reimetter úr én már sok nőt láttam életemben, de ilyen borzalmasat
még nem… A haja, mint a kóc, hatalmas pápaszeme semmit sem enged
látni a szeméből… Szeplős és patentharisnyás nő a Vénus gyárban!…
– Úgy látszik a kép hűséges – sóhajtotta Reimetter. – Bocsássa be…
Hát nem volt elég hűséges a kép. Nem bizony, mert csak keveset árult
el Márkus Jolán csúnyaságából. A szeplős, ízléstelenül öltözött,
vénkisasszony-frizurás teremtés még borzalmasabban festett, mint
ahogyan Reimetter gondolta.
– Üljön le, kisasszony – rázkódott meg a főkönyvelő. – Megpróbálok
diktálni magának.
Egy levélbe kezdett, de a második mondatnál már megszólalt Márkus
Jolán:
– Gyorsabban…
Amikor készen volt, az írás, új utasítást adott Reimetter:
– Most fordítsa át az egészet német nyelvre…
Jolán kisasszony pislogott a szemüvege alatt.
– Bocsánat, de itt valami tévedés van…
A főkönyvelő arca zordonná vált.
– Talán nem tud németül a kisasszony?
 – De igen… Csakhogy én a régi állásomban meg voltam szokva, hogy
amit magyarul diktálnak nekem, azt rögtön átfordítom németre és úgy
írom… Ez a levél már német…
– Komolyan? – enyhült meg Reimetter.
Tovább folytatta a vizsgát és fél óra múlva sietett át az igazgatóhoz.
– Gács főnök úr – lelkendezett – találtam egy titkárnőt… Ügyes, mint
egy álom…
Zsolt aggodalmaskodott.
– Az nem érdekel engem… A külsejéről beszéljen.
– Csúnya, mint az éjszaka…
– Fel kell venni…
Márkus Jolán tíz perc múlva aláírta szerződését. Utána Reimetter
utasítására bekopogtatott Gács Zsolthoz.
– Jelentkezem, főnök úr – szólt a harisnyagyáros félé.
– Igen – morogta Gács.
Önkéntelenül behunyta a szemét. Nőben még nem látott ilyen csúnyát.
De este már lelkendezve mesélte húgának, Katónak, akinél vacsorázott.
– Katókám, találtam egy új titkárnőt… Olyan munkaerő nincsen még
egy.
A fiatalasszony mosolyogva nézett az urára és a bátyjához fordult:
– Mikor lesz az esküvő?
– Soha – mondotta meggyőződéssel Zsolt. – Hiszen ez a nő…
Elhoztam a fényképét…
Kató és a férje is megnézték a kartonlapot. Utána a fiatalasszony
szeretettel ezt mondta:
– Zsolt, úgy látom sikerült végre titkárnőre szert tenned… Már igazán
rád fért…
Márkus Jolánnal kapcsolatosan különben egymást érték Gács Zsoltot
a meglepetések. Eleinte csak az, hogy hibátlanul írt, gépelt, fordított
németül és angolul. A végén kiderült, hogy olaszul is, de ezt már nem írta
be a levelébe.
– Nem gondoltam rá, hogy a Vénuszban szükség lehet az olasz
nyelvre – mondotta.
 Minden áldott nap új meglepetést hozott Márkus Jolánnal
kapcsolatosan, mindig sikerült felfedezni valami új kiválóságát.
Körülbelül két hónapja lehet a Vénusnál, amikor hatalmas iratcsomót
helyezett le Zsolt az asztalára.
– Mi ez, Jolán kisasszony? – kérdezte a főnök.
Már nem hunyta be a szemét, kezdte titkárnője csúnyaságát
megszokni.
– Főnök úr, rájöttem, hogy az áru terjesztése körül hiba van nálunk.
Készítettem egy tervezetet….
Gácsnak éppen ezen a napon sok mérge volt az eladás lanyhasága
miatt. Idegesen rántotta meg a vállát.
– Ugyan, kisasszony… Nem ért maga ehhez…
Márikus Jolán elpirult, majd szótlanul távozott a főnök szobájából.
Végezte a munkáját, körülbelül egy óra múlva Gács kiszólt érte:
– Jolán kérem – dadogta zavartan –, bocsásson meg… Belenéztem a
tervezetébe… Tudja, hogy pompás ötletei vannak… Felhívjunk
Reimettert és Pártost… Átbeszélünk velük mindent. Azt hiszem,
megvalósítjuk a maga elgondolását.
Márkus Jolán terjesztési tervezete új reklámhadjáratot tett
szükségessé. Így azután később belevonták a tárgyalásokba a
reklámtervezőt is.
– Hallja-e Bodonyi… Valami vers kellene… Csak két sor, amelyet
mindenütt hirdetnénk… Maga költő, találjon valamit…
Bodonyi kócos hajába mászott elgondolkozva a kezével.
– Vers – morogta. – Az nem olyan egyszerű… Majd holnap…
Jolán csendesen megszólalt:
„Sokkal fessebb a lába,
Vénus harisnyába…”
– Mi ez? – kérdezte izgatottan Reimetter főkönyvelő.
– A vers – felelte csendesen a lány.
– Marhaság – vágott 'közbe Bodonyi.
A főkönyvelő indulatba jött.
– „Sokkal fessebb a lába… Vénus harisnyába”. Ez magának
marhaság!… Hiszen amióta nálunk működik, nem agyait ki ilyet…
Főnök úr, ezt a verset alkalmazzuk jelmondatnak… Garantálom, hogy
emelkedik az eladás… „Sokkal fessebb a lába… Vénus harisnyába…”
A megbeszélésnek vége szakadt, Gács Zsolt egyedül maradt a
szobájában. Az életre gondolt, az élet furcsaságaira. Itt van például ez a
Márkus Jolán. Kedves, okos teremtés. Milyen lelkes, ha a Vénus gyár
érdekeiről van szó. Lám egyik felesége sem volt ilyen. Viszont Márkus
Jolán irgalmatlanul, kibírhatatlanul csúnya. Illetve talán nem is
kibírhatatlanul. No, de mindegy… Nem fontos…

Gács Zsolt a munkája fölé hajolt és elkezdte dúdolni:

„A boldogságról lekéstem egy percet…”

***

A Márkus-féle tervezet alapján háromszorosára növekedett a Vénus

gyárban az eladás. Jolán már nemcsak titkárnő volt a vállalatnál.
Hivatalosan ezt a szerepet töltötte be ugyan, de ugyanakkor
főnökhelyettes, igazgató, minden. Reimetter és Pártos Tibor egyáltalán
nem érezték magukat megalázva, amiért tanácsokat adott nekik, sőt az is
előfordult, hogy hozzá mentek ötletért, felvilágosításért. A levelezési
főnök közölte is ezt a véleményét Gáccsal.
– Aranyat ér ez a lány!… A gyár lelke… Tanulhatunk tőle
valamennyien…
Zsolt jókedvűen mosolygott.
– És ami a fő, megmarad mindig annak, ami most… Nem kell félnem
attól, hogy elveszem féleségül…
Tovább nem folytathatták a beszélgetést, mert lélekszakadva jött be a
főnök szobájába a titkárnő.
– Távirat érkezett Rómából… Luigi Pascello küldi a harisnyagyáros.
Üzletet akar velünk kötni…
– Nagyszerű! – ragadta meg Gács kisasszonya kezét. Ezt magának
köszönhetem… A maga körlevelének… Remélem segítségemre lesz a
tárgyalásoknál is. Mint olasz tolmács… Hiszen én nem tudok olaszul…
 Márkus Jolán a füle mellett tartott töltőtollal beletúrt kócos hajába.
– Természetesen, főnök úr – mondotta.
Gács Zsolt, aki figyelte ezt a mozdulatát, hirtelen elkomorodott.
Eszébe jutott valami, de egyelőre nem akart szólni.
 Kató közbelép…

Az olaszt a következő napra várták, a Vénus gyár alaposan fel

szándékozott készülni az üzleti tárgyalásokra. Mintákat állítottak össze,
kalkulációkat írtak le, hogy mindenben a legpontosabban rendelkezésére
álljanak a világhírű gyárosnak.
– Reimetter és Pártos – szólt a főnök az alvezéreihez, –, csak mindent
pontosan… Nem szeretném, hogy a világhírű külföldi cég előtt szégyent
valljon a Vénus…
– Bízzunk mindent Márkus Jolánra… ő főzte ki az egész ügyet, hát ő
is egye meg… Nem kell félni, ha a titkárkisasszony irányítja a dolgokat,
akkor sikerül minden… Mondd meg Jolánkának, hogy ne szégyellje
magát, hanem rendelkezzék velünk… Mi nem restellünk
engedelmeskedni…
A kisasszony bizony nem szégyellte magát. Hol ezt a levelezést kérte,
hol azt a könyvelési kivonatot. Reimetter és Pártos szállítottak neki
mindent. Annál is inkább, mert régi üzletemberek voltak, akik rögtön
látták, hogy jó úton jár Jolán.
– Macska legyek, ha nem hoz el az olasztól legalább milliós rendelést
Jolán – mondotta Reimetter.
Pedig ez nagy szó nála. A főkönyvelő ugyanis nem kedvelte az
állatokat, de különösen utálta a macskát.
Mikor azután együtt volt az egész üzleti anyag, Jolán nekiállt a
lefordításának. Olaszra, hogy Pascello mindent értsen és lásson.
Sok volt a munka, így azután a titkárkisasszony meglehetősen
idegessé vált, – amikor megcsendült szobájában a telefon.
– Halló, ki beszél? – kérdezte ingerült hangon.
– Itt Kató – mondotta drót túlsó oldalán egy kedves női hang. – Maga
az Jolánka…
– Igen, én vagyok – felelte már jóval halkabban a titkárnő. .
Ismerte és szerette Katót, a főnök húgát, aki mindig olyan bájosnak
mutatkozott, amikor eljött a Vénus irodáiba.
 – Halló Jolánkám – csicseregte Kató –, nagyon megkérném
valamire… Különben mit magázom, hiszen egy korúak vagyunk… Igen
megkérnélek…
– Tessék?
– Hja, ezt így nem lehet… Csak személyesen… Ülj be egy taxiba és
repülj ide hozzám…
A titkárnő egy pillantást vetett a rá váró olasz fordításra.
– Ki van zárva… Még rengeteg a munkám…
Kató hangja komolyabbá vált.
– Angyalom muszáj… Én nem tréfálok… A gyár érdekeiről van szó…
Márkus Jolán szíve megdobbant. A gyár érdekei. Gács Zsolt húgát
nem ismerte komolytalan, léha teremtésnek. Istenem, mi történhetett? A
főnök nem tartózkodik az irodában. Csak nem neki történ valami baja?
Borzaszó lenne, hiszen olyan kedves, szorgalmas, okos fiú…
– Máris jövök – mondotta kiszáradt torokkal.
Negyedóra múlva ott volt Kató lakásán…

***

Gács Zsolt meglehetősen idegesen töltötte a következő napot.

Feltétlenül meg akart állapodni Pascellóval, de váratlanul aggályai
támadtak. Kizártnak látszott Jolán nélkül letárgyalni az ügyet, a
kisasszony viszont elronthat mindent a tüzesvérű olasz előtt. Nem azért,
mert nincs tisztában a dolgokkal, még csak amiatt sem, mintha kevés
lenne az esze, hanem amiért olyan csúnya. Egyszer régebben, egy
nemzetközi vásáron találkozott már Pascellóval, ismerte az olaszt, aki
ekkor a következő álláspontját fejtegette előtte:
– Kedves kollégám, nincsen szörnyűbb dolog a világon, mint egy
csúnya nő… Sokfelé járok, sok országban kötök üzleteket, sok helyen
fordultam meg… De higyje el, ott rögtön visszafordulok üzletkötés
nélkül, ahol csúnya nő fogad… Visszalépek még akkor is, ha milliós
nyereséget szalasztók el… Nem bírom a csúnya nőket, kedves
kartársam… Lássa, ilyen vagyok én…
 Emiatt aggódott Gács Zsolt és rossz érzését elmondotta a húgának,
Katónak is. A fiatalasszony ugyan igyekezett megnyugtatni őt és azt
mondotta közbelép, de hát mit lehet itt csinálni. Jolán csúnya és ezen
képtelenség segíteni. Egészen bizonyosan visszamegy Pascellóval az
üzlet.
Egyébként az olasszal kapcsolatosan az volt a megbeszélés, hogy
Pascello repülőgépen érkezik meg Bécsből, a repülőtéren. Pártos várja,
aki elkíséri a hoteljébe. Ott a szállodában Pascello átöltözik és részt vesz
Katóék estélyén, amelyet a fiatalasszony és a férje rendeznek a külföldi
vendég tiszteletére. Az estélyre természetesen meghívást kapott az egész
gyári vezérkar, közöttük Márkus Jolán is.
– Képzelem, micsoda ruhát vesz fel – dünnyögte Gács Zsolt,
miközben a szmokingját öltötte magára. – Már előre restellem magam…
Ha Pascello meglátja, hogy micsoda maskara, nem is jön el holnap a
gyárba, hanem még az éjszak elutazik Budapestről… Szégyellnem kell
majd magamat, a legjobb lett volna el se kezdeni ezt a komédiát.
De hát hiábavaló volt minden aggodalom és rosszkedv, elérkezett az
idő indulásra. Gács Zsolt magára öltötte felöltőjét, lement a kocsijába,
odaült a volán mellé és tíz perc múlva ott volt Katónál.
Izgatott, ideges volt… Nem csoda… Hisz a nagy üzlet forog kockán…
– Az olasz itt van már? – kérdezte sógorát, aki a hatalmas lakás
halijában fogadta.
– Nincs – felelte Kató férje.
– És a titkárnőm?
Gács Zsolt hangjában önkéntelen gúny és lekicsinylés szólalt meg,
amikor ezt kérdezte. Eddig legfeljebb sajnálta Jolánt, de most, nem
tehetett róla, gyűlölte is egy kicsit.
– Ő már itt van – válaszolta a házigazda.
Maga elé mutatott. Az ajtóra, ahol két hölgy jelent meg. Az egyik Kató
volt, frissen, kedvesen, a másik egy estélyi ruhás, bájos, fiatal hölgy.
Szőke haja puhán, fényesen keretezte tiszta, szép arcát, kék szeme
csodásán csillogott az esti világításban. Finom alakja karcsún festett a jól
szabott ruhában. Zsolt előtt ismerősnek tetszett a nő, de az első
pillanatban fogalma sem volt róla, hogy kicsoda. Azután hirtelen
megdobbant a szíve. Igen, ő volt az. A titkárnője.
A csúnya Márkus Jolán…

***

– Hát ezt, hogy csináltátok? – kérdezte Zsolt, amikor húga és Jolán

cinkosok módjára egyszerre nevettek össze.
– Hát istenem – felelte Kató. – A kozmetika ma már igen fejlett… Egy
kis festék, egy kis púder, egy kis rúzs…
– Igen – ingatta a fejét Gács Zsolt. – A kozmetika…
Nem szólt semmi mást, holott kedve lett volna hozzá.
Elvégre jó látású, éles szemei voltak, látott tisztán mindent. Így
például azt, hogy Jolán arcán egyáltalán nincsen rúzs és púder. Azután
feltűntek előtte a lány szemei. Nem látszott valószínűnek, hogy bármi
baja legyen a tiszta csillogású, kék szembogaraknak és Jolán mégis
komor szemüveget viselt az irodában.
– Ha nem tetszik a főnök úrnak – szólt a titkárkisasszony halkan –
megint visszaverhetem a patentharisnyám…
– Szó sem lehet róla, kedves Jolán – kiáltott fel élénken a gyáros.
Először hagyta el gépírónője neve mellől a kisasszonyt.
 Nótás vallomások…

Luigi Pascello hamarosan megérkezett. Villogó szemeit rámeresztette

Márkus Jolánra, majd neheztelő hangon fordult Pártos Tibor felé.
– Kedves uram, haragszom magára…
– Miért? – kérdezte a levelezési főnök.
Az olasz kemény hangon válaszolta:
– Amiért becsapott… Azt mondotta, (hogy a Vénus gyár titkárnője
üzletileg zseniális teremtés, olaszul is perfektül beszél, de kellemetlen,
csúnya nő… Milyenek önöknél a szép hölgyek, ha Signorina Jolán
csúnya?…
Pártos csak hápogni tudott. Annál is inkább, mert maga sem tudta,
hányadán áll az ügy. Már valami ostobaságot mondott volna, de Jolán
fején találta hamarosan a szöget.
– Signore, mi magyarok ilyenek vagyunk… Meglepetéssel
igyekszünk szolgálni a vendégeinknek… Kedveskedni nekik… Úgy
látszik, Pártos kollégám velem akart kedveskedni önnek…
Az olasz gyáros szemei megvillantak. Zsolt maga sem tudta miért, de
szerette volna hirtelen Pascellot megfojtani.
– Ha így áll a helyzet, signorina – mutatta a vendég széles nevetésében
fehér fogait –, akkor persze megbocsátok.… Hanem élek is jogommal…
Amennyiben önnel nekem akartak kedveskedni, úgy lefoglalom
magamnak…
– Kérem – akart közbeszólni Gács Zsolt indulatosan.
De a húga a karjára tette a kezét. Hogy hallgasson.
Pascello pedig belekarolt Jolánba és úgy vitte az asztal felé.
– Igazán nagyon örülök, hogy megismerhettem önt, signorina –
mondotta.
– Én is nagyon örülök – válaszolta Jolán.
– Valóban? – villantak meg az olasz szemei. – Tehát nem vagyok
közömbös magának…
 A lány komolyan intett.
– Nem bizony…
Pascello száján, mint a forróság sustorgott ki a hangja:
– Signorina…
Jolán gyorson körbevágott.
– Hogy volna nekem közömbös… Hiszen a világhírű olasz gyáros a
szakmából… A Vénus titkárnője csak boldog lehet, ha a Pascello-
művekkel tudunk üzletet csinálni.
– Hagyjuk most az üzletet – borult el az olasz vendég arca. – Arra
ráérünk holnap… Inkább beszéljünk valami másról… Arról, hogy maga
milyen szép.
Hódolattal megcsókolta a lány kezét. Háromszor egymásután. Gács
Zsolt felmordult magában:
– Szeretnék egymás után három pofont adni a bitangnak…
Az estét egyébként az egyik lokálban fejezték be. Ott, ahol a jól ismert
énekes, Boros Guszti énekelt. A kis Boros népszerű volt Európa-szerte,
odahaza Itáliában hallotta emlegetni a nevét az olasz, ezért akart elmenni
a kis lokálba. Mikor odaérkeztek, már javában állt a zene. Az asztaloknál
mámoros tekintetű férfiak ültek, italtól kipirosodott arcú kívánatos nők
és hallgatták a muzsikust, aki különös hangján mély érzéssel énekelte:

„Szeressük egymást gyerekek,

A szív a legszebb kincs,
Ennél szebb szó, hogy szeretet,
A nagyvilágon nincs,
Az élet úgy is tovaszáll,
A sír magába zár,
Szeressük egymást gyerekek,
Mert minden percért kár…”

Pascello, mint honfitársai általában felette jó hallású ember volt.

Rögtön együtt dúdolta a dal refrénjét a muzsikussal, ami különben nem
is volt olyan nehéz. Hiszen ismerte a dalt már otthonról. Csak éppen a
szövegét nem tudta.
 – Signorina – kérlelte Jolánt – fordítsa le nekem…
– Nagyon szívesen, signore – hangzott a válasz.
Pascello, amikor megismerte a szöveget, kipirosodott.
– Signorina – kérdezte – nem gondolja, hogy ezt a csodaszép dalt
egyenesen nekünk írták?… Nekünk kettőnknek?… „Szeressük egymást
gyerekek …”
Jolán kétségbeesetten nézett körül. Kicsit talán kellemetlen volt neki
a gyáros udvarlása, viszont igen féltette az üzletet, amelyet Vénus céggel
akart megkötni Pascello. Elhatározta tehát, hogy játékba fog a külföldi
vendéggel.
– Signore, maga csak bolondozik… – kacagott fel élénken.
Az olasz egy hörpintéssel kiitta az előtte gyöngyöző italt.
– A maga egészségére, Signorina – lelkendezett. Majd hozzátette: –
Ne gondolja azt, hogy tréfálok… Eszembe sincs ilyesmi… Sőt részeg
sem vagyok. Hiszen ma még alig ittam valamit… Signorina, én
határozottan érzem, hogy ez a dal nekünk szól… Nekünk kettőnknek…
Hogy: „Szeressük egymást gyerekek…”
Most már magyarul énekelte a dalt. Közben megtanulta az első sort.
– Igen – mondotta a lány elborultan, csak hogy éppen mondjon
valamit. – Igen…
Közben ugyanis a főnökére vetette pillantását. Gács Zsolt gyulladt
tekintettel, ökölbe szorult kezekkel figyelte diskurzusukat. Nem tudott
olaszul, de sejtette, hogy miről beszélgetnek, gyanút fogott.
– Mi az ördögöt akar Jolántól az az olasz? – kérdezte halkan a húgától.
Kató csitítani igyekezett a férfit.
– Semmit – mondotta nagyon gyorsan. – Bizonyosan az üzletről
beszélnek. Hiszen te akartad, hogy tárgyaljon a titkárnőd a külföldi
üzletféllel…
– Igaz – dünnyögte zavartan Gács Zsolt a húga felé.
– Én akartam… Már eléggé bánom…
Hirtelen felhördült:
– Ha akartam, akkor is…
 Felállt az asztaltól, odalépett a zongorához. Boros Guszti fülébe súgott
valamit. A muzsikus megértően elmosolyodott és más dalt kezdett
játszani. És rögtön a refrént, amelyet énekelt is a játékához:

„Csak inni, inni

És senkinek sem hinni…”

Jolán szíve megdobbant. Nem értette, miért énekelteti Zsolt ezt a dalt
Boros Gusztival. Csak nem vallomás akar lenni. Ha igen, hát az sem baj.
Akkor viszont felelni illik rá. A folytatást hát átvette a zongoristától és
énekelte:

„Csak inni, inni

És azt hazudni, hogy boldog vagyok…”

Boros Guszti nagy akkorddal fejezte be a dalt. Majd utána így fordult
Jolánhoz:
– Kedves… maga énekesnőnek is beillene… Fogalma sincsen róla,
milyen szép adta elő a számot… Mint a színésznők… Tudja, sokan
járnak ide hozzám… Tegnap is volt itt egy… De nem beszélhetek, persze
miattam jött, miattam…
Pascellónak sehogyan sem tetszett, hogy a lány az éneken keresztül
kapcsolatot talált a főnökével.
– Biztosan a barátnője – gondolta.
Önmaga is csodálkozott, amikor rájött, hogy féltékenység mardossa a
lelkét. Egy olyan nő miatt, akit először lát. Eh, mindegy, vigye el az
ördög.
– Signore – fordult a muzsikushoz. – Még egyszer az előbbit…

„Szeressük egymást gyerekek …”

Gács Zsolt gyors egymásutánban, sötét arccal öntötte magába a teli

poharaikat. Keserves arccal látta, hogy hiába játszatott előbb Jolánnak, a
lány csak az olasszal foglalkozik tovább.
 – Guszti, öreg barátom – mondotta rekedten a muzsikusnak. – Nagyon
megkérlek… Csak még egy dalt… De most én fogom énekelni…

„Még egy éjszaka, legyen az enyém a fájdalom,

Még egy éjszaka, hallgasd meg utolsó panaszom…”

A hátsó sarokban német katonatiszt ült. Nézte, figyelte a jól öltözött

magyar urat, aki annyi szívvel, lélekkel énekelt és arra gondolt, micsoda
furcsa nép ez. Hogy ilyen kis dalocskán ennyire fel tudnak lelkesülni,
elérzékenyülni. Lám, az az úr, aki énekel, egész férfinek, kemény-kötésű
legénynek látszik, mégis csaknem sír.
Jolán azt hitte, szétpattan az agya. Hiszen egyfelől ott volt a főnöke.
Igen, Gács Zsolt, aki ma először mondotta neki kisasszony nélkül, hogy
Jolán… Azután énekel is a drága Zsolt… „Csak inni, inni és senkinek
sem hinni...” Meg, hogy „Még egy éjszaka, hallgasd meg utolsó
panaszom. Bizonyosan neki szólnak ezek a dalok… Vallomások… De
nem lehet semmit sem tenni, hiszen a másik oldalon itt van ez a
Pascello… Kedves, derék olasz és Zsoltnak érdeke, hogy megkössék az
üzletet.
Nem baj, ha most kegyetlennek is fog látszani, démonnak. Majd eljön
a holnap, amikor mindent megmagyarázhat…
– Boroskám – fordult a zenészhez –, most én kérem, hogy játsszon
valamit…
– Parancsoljon… Hiszen maga úgy énekel, mint egy színésznő…
– Azt az előbbit szeretném… „Szeressük egymást gyerekek…”
Paseello arca kigyúlt, amikor Jolán ajkán felcsendült a dal.
– Signorina – suttogta rekedten hát maga is rájött?…
Pártos Tibor pedig csendesen ült az asztal végén. Szótlanul figyelte az
eseményeket. Ismerte barátját, Gács Zsoltot, megérezte, ha most nem lép
közbe, baj lesz. Hiszen már némi ital is volt a gyárosban.
– Jolánkám – kezdett rá –, maga nem is tudja, hogy mennyire szeretem
magát… Mi az, hogy szeretem, imádom… De hát hiába… Hogyan
szerethet egy ilyen tündöklő teremtést magamfajta kishivatalnok… Egy
levelezési főnök… Tudja, mi jut az eszembe, ha magát látom… Ez a dal:
 „A vasárnapi randevúra Bözsikém én nem megyek…”

Elénekelte végig. Kedvesen, humorosan. Később Bözsikém helyett

Jolánkámat mondott. Az egész társaság mulatott a dalon, hiszen tréfásan
szomorú volt a tartalma. Arról szólt, hogy valaki nem mehet el a
hűvösvölgyi randevúra. Nem bizony, mert nincsen pénze kisszakaszra.
– Nohát Pártos – szólt közbe Reimetter főkönyvelő úr –, nem is
tudtam, hogy ilyen muzikális vagy…
Hogy eddig néma maradt a főkönyvelő, annak komoly oka volt.
Ugyanis számolt. Azt próbálta kisütni egy szalvéta szélén, vajon jó üzlet-
e az ilyen kis mulatóhely nyitva tartása. Nem mintha hasonlót szeretett
volna csinálni, csak ez volt a mániája. Ha például vasárnap délután
kávéházba ment, ugyanezt tette. Mikor pedig villamoson utazott,
sebtiben kiszámította, mennyi bevétele lehet a kalauznak, az ellenőrtől
érdeklődött, hány kocsit tart üzemben a villamosvállalat és mindebből
igyekezett megtudni, hogy mi haszna van a fővárosnak a közlekedésből?
Persze mindezt csak úgy a maga számára.
Pártos Tibor közbelépése némileg enyhítette a feszültséget, de nem
sokáig. Az olasz megint lehörpintett néhány pohár italt, mámorosán
csillogó szemei egyre gyanúsabb fényben égtek. Már látszott rajt, hogy
nem józan, képtelen uralkodni magán.
– Signore – kiáltotta a muzsikus felé. – Azt, hogy „Szeressük egymást
gyerekek…” Játssza kérem, játssza…
Majd Jolánhoz fordult:
– Imádom magát, Signorina… Mindenemet magának adnám…
Nézze, itt van ez a gyűrű… Valódi gyémánt… Az apámé volt, legalább
ötvenezer lírát ér… Odaadom…
– De hogy képzeli…
Pascello a részeg emberek konok makacsságával ismételte:
– Odaadom… Ha nem fogadja el, ledobom a földre… Eltaposom…
Ezt nem akarhatta a lány. Átvette a gyűrűt, behelyezte a retiküljébe.
– Rendben van, signore – biztatta az olaszt. – Most elteszem a
gyűrűt… Majd holnap visszaadom…
 Gács Zsolt mindebből csak azt látta, hogy Jolán átvesz az olasztól egy
gyűrűt és beteszi a retiküljébe. Egyszeriben keserű íz kezdte marni a
száját. Azt hitte Jolánról, hogy más, mint a többi nők. Mint az eddigi
feleségei… De kiderült, hogy talán még rosszabb. Sokkal rosszabb. Aki
hajlandó odaadni a csókját hitvány ékszerért, pénzért…
– Ezt nem gondoltam volna – suttogta.
Majd hirtelen felemelte a fejét. Eszébe jutott, hogy ugyanazt ő is meg
tudja csinálni, amit Pascello. Meg, még akkor is, ha az egész vagyona
rámegy.
– Boroskám – lépett oda a zeneszerzőhöz.
Valamit a fülébe súgott, mire a muzsikus új dalba kezdett bele.
Olyanba, amit ezen a napon még nem játszott.

„Csengő arannyal fizetem meg az éjszakádat…”

Jolán megértette a célzást. Elsápadt, mivel végigszántott rajta a harag.

Hát mit képzelnek ezek… Ezek a férfiak… Kicsoda ő… No, de majd
megmutatja…
– Pártos úr, kérem – szólt halkan a levelezési főnökhöz –, megkérem
egy szívességre… Kísérjen ki egy taxihoz… Haza megyek…
– Signorina – botorkált utána Pascello, amikor elindult.
– Jolán! – kiáltotta észbekapva Gács Zsolt is.
De a lány hajthatatlan maradt. Visszafordult és csak ennyit mondott a
társaság felé fordulva. Egy sort valami dalból:
– Tisztelt uraim, azt hiszem, hogy

„A boldogságról lekéstem egy percet…”

Azután kisietett az ajtón…

 A szív a legszebb kincs…
Márkus Jolán távozása után egyszeriben végeszakadt a hangulatnak.
Elsőnek Kató állt fel, hogy menni akar, majd utána az olasz.
– Lefekszem – mondotta kedvetlenül. – Aludni szeretnék, mert
minden valószínűség szerint holnap délután elutazom…
– De hát az üzlet, a szerződés? – kérdezte Reimetter úr.
Paseello unottan ásított.
– Nem hiszem, hogy csinálunk valamit… Nincs kedvem hozzá…
A főkönyvelő kétségbeesett számolásba fogott. Az imént már
összeadási műveleteket végzett magában. Megállapította, körülbelül mit
tehetnek ki az este költségei és arra gondolt, hogy ezzel az összeggel
megterheli a költségszámlát. Már tudniillik az új üzletét. De ha nem
szerződnek az olasszal, akkor nem lehet. Nem bizony, és neki törnie kell
a fejét, hogy a mulatozás árát hogyan tudja elszámolni.
“Hát jó, gyerünk – mondotta Gács Zsolt félvállról, máskor mindig
bosszantotta az üzleti sikertelenség most nem sokat törődött vele. Inkább
Jolánnal foglalkozott. Bosszantotta, hogy elment, hogy otthagyta a lány
azután meg gyanakodni kezdett. Ki tudja, talán megbeszélt játék volt a
hirtelen elszaladás. Azért, hogy találkozhasson Pascellóval. Hiszen a
gyűrű nála maradt. Nem adta vissza.
– Kérem, uram – fordult jéghideg arccal az olaszhoz.
– Ha nem alkarja az üzletet megcsinálni, rendben van… Én igazán
nem kényszerítem… Sőt rábeszélni se nagyon akarom… A
viszontlátásra…
Kezét nyújtotta, amelyet Pascello elfogadott. Azt hitték, hogy nem
látják egymást többé.

***

Szinte az egész éjszakát ébren töltötte el Gács Zsolt. Hánykolódott az

ágyában, hiszen nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Pascello
bizonyosan együtt van Jolánnal. Már alig várta a reggelt, amikor fel lehet
kelni, bemenni az irodába és nekifeküdni a munkának. Talán az
valamennyire megnyugtatja.
A szokottnál korábban állította meg a kocsiját a Vénus gyár előtt. A
tisztviselők között még senki nem szokott ilyenkor a helyén ülni, így
annál nagyobb volt a meglepetése, amikor Pártost a szobájában találta.
– Miért vagy itt? – kérdezte csodálkozva. – Olyan gyűrött az arcod,
mintha egyáltalán nem feküdtél volna le.
A levelezési főnök a szája elé tette a kezét, hogy ásítását elrejtse.
– Úgy is van – sóhajtotta. – Egész mostanáig együtt voltam
Pascellóval, az olasszal…
Zsolt szíve megreszketett. Arra gondolt, hogy Jolán nem lehetett a
külföldi társaságában, ha Pártos volt vele.
– Hogy kerültetek össze? – kérdezte.
– Egyszerű a dolog – ásított egy újabbat Pártos. – Jolán kisasszony
megkért, hogy vigyem vissza a gyűrűjét az olasznak… Képzeld, ez a
Pascello részegségében azt mondotta a titkárnőnknek, hogy összetapossa
a drága ékszert, ha nem fogadja el tőle…
Zsolt verejtékezni kezdett. Hiszen, így egészen más a helyzet.
Szégyelheti magát, amiért olyan goromba módon viselkedett a lánnyal.
Igazán stílustalan, a helyzethez nem illő volt a dal.

„Csengő arannyal fizetem meg az éjszakádat…”

– Ez komoly? – kérdezte a volt iskolatársától reszketve.

Pártos megint ásított.
– Persze, hogy komoly… Az ördög vinné el, még milyen soká lesz
dél… Pedig nehéz napunk következik ma… A tárgyalás Pascellóval…
Gács ismét meglepődött.
– Hiszen azt mondotta, nem jön ide…
– De később másként határozott… Jolán miatt nem alkart jönni… Azt
hitte a barátnőd… De, amikor megmagyaráztam neki, hogy csak titkárnő
és más semmi, megváltoztatta álláspontját…
 A harisnyagyáros szerette volna széles jókedvében elnevetni magát.
Furcsa játékokat produkál az élet. Lám most is, mi történt. Az olasz
féltékeny volt rá, ő meg az olaszra.
Hát nem volt addig boldogabb, amíg a másik formájában titkárkodott
mellette Jolán?… Kozmetika nélkül, csúnyán…
– Rendben van – mondotta száraz hangon Pártosnak.
– Hanem én akkor elvonulok a szobámba és átrágom magam a
tárgyalási anyagon… A titkárkisasszony a történtek után nem igen jön
be… Egyedül kell Pascellóval mindent elintéznünk…
Besietett a szobájába és nekiállt a munkának. Nagy buzgalmában
észre sem vette az idő múlását. Csak akkor zökkent ki elfoglaltságából,
amikor csendesen kinyi a szobája ajtaja és belépett rajta egy
öregasszonyosan fésült hajú, pápaszemes, csúnya nő.
A régi titkárnő, Márkus Jolán.
– Maga itt van, Jolán? – kérdezte a gyáros meglepve. És önkéntelenül
hozzátette: – Kisasszony…
– Miért ne lennék? – hangzott a válasz. Hiszen már régen
megkezdődött a munkaidő… Különben Signor Pascello van itt… El kell
kezdeni a tárgyalást…
– Igen – mondotta Gács. – Természetesen… Persze…
Ideges volt és zavart. Nyugtalanította a nő. Jolán, aki hol szépen
jelenik meg előtte, hol pedig nagyon csúnyán.
– Isten hozta, signore Pascello – köszöntötte az olasz gyárost. –
Rögtön lássunk neki a munkának… Ha parancsolja olaszul
tárgyalhatunk… A kisasszony majd tolmácsol…
– Helyes – mondotta Pascello felületes pillantást vetve a pápaszemes
nőre.
Majd hirtelen verejtékezni kezdett a homloka. Jolán szeméről
valahogyan lecsúszott a hatalmas, sötét szemüveg. A mély, kék tekintet
ismert volt előtte. Eszébe juttatta a tegnap esti nőt.
– Szeressük egymást gyerekek… – morogta önkéntelenül.
Jolán finoman mosolygott.
 – Ez tegnap volt – mondotta. – A szórakozás ideje elmúlt… A
muzsikát, a dalokat hagyjuk… Beszéljünk az üzletről… Arról lenne szó,
hogy szerződne egymással a Pascello-gyár és a Vénus…
Három órán keresztül tartott a tárgyalás, szinte mindvégig Jolán vitte
a szót. Veszekedett, magyarázott, az olasznak nem lehetett olyan kérdése,
amire ne tudott volna megfelelni. Gács Zsolt csak ült és hallgatott. Egyre
nagyobb meglepetéssel. Hiszen arra kellett rájönnie, hogy
tulajdonképpen nem ismeri a saját gyárát.
Végül is Pascello beadta a derekát.
– Nincs más hátra, mint hogy aláírom a szerződést…
Bevallom, nem nagyon akartam, de hát elfogytak az összes érveim. És
a titkárhölgy meggyőzött…
Kezébe vette töltőtollát, Jolán az asztalra helyezett iratok fölé hajolt
és közben valahogyan kibomlott öreg-asszonyos frizurája. Amint ijedten
meg akarta igazítani, véletlenül lerántotta szemüvegét. Ott állt a két férfi
előtt az ismét csinos lány. Az a Márkus Jolán, akiért dalokkal harcoltak.
Gács Zsolt már leszokott arról, hogy csodálkozzon, de annál kevésbé
az olasz.
– Signorina, bocsássa meg – emelkedett fel a szerződés aláírása után
–, de most már adjon magyarázatot… Miért van az, hogy maga egyszer
ilyen, egyszer pedig olyan?… De hogyan tudott oly csúnya lenni…
A lány franciára váltotta át a szavát, hogy Gács is megértse, amit
mond.
– Tudja uram, az úgy van, hogy egy lány, ha nagyon igyekszik, akkor
minden sikerül neki… Még csúnya is tud lenni, különösen, ha van kiért.
Mélyen a gyáros szemébe nézett, aki mindent megértett. De nemcsak
ő, hanem az olasz is.
– Gratulálok, signore Gács és signorina Jolán – mondotta. – Persze
nem tudhattam, hogy maguk ketten… Éppen ezért elnézést kérek, ha
őnagyságával szemben meg nem engedhető módon viselkedtem…
Gács Zsolt hirtelen mozdulattal magához vonta Márkus Jolánt.
Amikor már a karjai között volt, akkor válaszolta Pascellónak.
– Megbocsátunk, kedves barátom…
Az olasz nem elégedett meg ezzel.
 – Csak egy feltétellel hiszem el…
– Mi volna az? – kérdezte két csók között Márkus Jolán.
– Akkor, ha a házasságkötésükön én lehetek a tanú…

***

Az esküvőt hamar megtartották. Pascello miatt, aki szeretett volna

hazautazni Olaszországba. Olyan hamar, amilyen hamar csak lehetett.
Diszpenzációval másnap. Utána pedig esküvői vacsora következett.
Abban a mulatóban, ahol Boros Guszti ült a zongoránál.
– No öregem – mosolygott a bátyjára Kató –, meg vagyok én veled
áldva. Már megint nincs titkárnőd.
– De van – válaszolta Gács Zsolt.
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy Jolán kijelentette, ha a feleségem lesz, pontosan úgy
bejár a gyárba, mint eddig… Én pedig tudomásul vettem…
Váratlanul Káli Béla keveredett az asztalukhoz.
– Jolán – lelkendezett az újságíró. – Most hallottam, gratulálok…
Gács Zsolt bámulva nézte a volt iskolatársát.
– Hát ti ismeritek egymást? – kérdezte a feleségétől.
– Természetesen – kacagott Jolán. – Béla az unokabátyám.
Egyébként, ha megunsz engem, őt szidd…
– Miért?
– Nekem nagyon kellett valami állás… Béla telefonálta meg, hogy te
csúnya titkárnőt keresel… Kimaszkíroztam magam, utána szaladtam a
fényképészhez, hogy elküldhessem az ajánlathoz a fotográfiámat. Így
lettem csúnya…
Pascello nem értette a magyarul folyó beszélgetést. De nem is igen
törődött vele. Mással foglalta el magát. Odament Boros Gusztihoz, a
muzsikushoz és a fülébe kezdett suttogni. A zenész megértően bólintott,
majd belevágott a zongorába: „Szeressük egymást gyerekek…” Pascello
közben megtanulta az egész szöveget. Elénekelte csaknem hibátlanul.
Amikor készen volt, diadalmasan mutatott Gács Zsoltra és a feleségére,
akit tegnap még Márkus Jolánnak hívtak. A gyáros erre felemelte a
poharát és koccintott az olasz kartárssal. Utána a piruló fiatalasszony felé
fordult. De azzal már nem koccintott, hanem egyszerűen és röviden
belecsókolt az édes, piros szájába…
Dalok