VÉGH ANTAL

Gyógyít6atlan?
 A MÁTÉ ÍRÁSA SZERINT VALÓ
SZENT EVANGÉLIOM

10. rész, 32-33 vers:

Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is

vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt;
A ki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is
megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.

ÚJ TESTAMENTOM

Károli Gáspár fordítása

 VÉGH ANTAL

Gyógyít6atlan?

LAPKIADÓ VÁLLALAT
ORSZÁG-VILÁG SZERKESZTŐSÉGE
A kézirat nyomdába érkezett 1986. augusztus 28-án, a
könyv 1986. szeptember 15-én jelent meg. Ezért
elismerésünket és köszönetünket fejezzük ki az Alföldi
Nyomda dolgozóinak.

© Végh Antal. 1986

Kiadja a Lapkiadó Vállalat, Ország-Világ szerkesztősége

• Felelős kiadó Siklósi Norbert vezérigazgató • Felelős
szerkesztő Gál András • A fedélterv Geleta Pál
felvételének felhasználásával készült • Grafikai és
tipográfiai tervezés és a műszaki szerkesztés Horváth
Tibor munkája • KF eng. száma: 48869 • Készült az
Alföldi Nyomdában • Felelős vezető Benkő István
vezérigazgató • Kiadványszám: 2833.66-19-2 •
Megjelent 250 000 példányban, 9,58 (A/5) iv
terjedelemben

ISBN 963 272 078 4

 EZÚTON MONDOK KÖSZÖNETET

mindazoknak, akik munkám létrejöttében

segítségemre voltak

*
(Solymosi Tamás, dr. Mihály Zoltán, Madaras Bálint,
Papp József, Győri Sándor, Majoros László, Bujdosó
Dezső, Kiss Ferenc, Németh Sándor, Borbély Sándor,
Hadfy Őrs Imre, Udvardi József)

*
Továbbá köszönetet mondok azon pártfogóimnak,
informátoraimnak is, akik tartva attól, hogy a velem
végzett munka miatt hátrányos helyzetbe kerülhetnek,
bosszú áldozatává válhatnak, nem járultak hozzá, hogy a
nevük a nyilvánosság előtt szerepeljen

*
 1. fejezet

ELŐSZÓ HELYETT PÁRBESZÉD

Riporter: Török Ferenc

Beteg-e még a magyar futball?

– Beteg? Talán soha ilyen beteg nem volt, mint
mostanság! Talán már gyógyíthatatlan is. Vagy halott…
Krisztusi erő kellene a feltámasztásához.
– Gratulálok!
– A magyar labdarúgók mexikói szerepléséhez?
Nekem?
– Dehogy! Azért gratulálok, mert a Képes 7 által
megkérdezett személyiségek közül ön egyedül találta el
az 1986-os mexikói Mundial 24 csapatából az első
három helyezett sorrendjét. Argentína, NSZK,
Franciaország… Ezt a három csapatot jelölte meg ön a
lap 1986-os évfolyamának harmadik számában.
– Többek között szavazott Baróti Lajos, Illovszky
Rudolf, dr. Lakat Károly, Franz Beckenbauer,
Lobanovszkij, és még sokan mások.
– Ez azt jelenti, hogy közülük ön ért legjobban a
futballhoz?
– Nem! Erről szó sincs. Nekem sikerült. És talán nem
is egészen véletlenül. Talán én gondoltam végig mindent
a legszerencsésebben.
– Mégis, minek az alapján mérlegelt? Egyáltalán,
bízott abban, hogy telitalálatot ér el?
 – Nem! Őszintén szólva nem is gondoltam rá. Mert
bevallom, amikor az újság szerkesztői megkértek, hogy
én is tippeljek, egy kicsit komolytalannak tartottam az
egészet. Hogy lehet megmondani több mint egy hónappal
a világbajnokság vége előtt, hogy melyik három csapat
nyakába akasztják majd az érmeket? Amikor még azt
sem tudja az ember, hogy ki kivel kerül majd szembe a
csoportmérkőzések után. Aztán elkezdtem gondolkodni,
hogy milyenek az erőviszonyok, és azt mérlegeltem
leginkább, hogy a 24-es mezőnyből kik bírhatják
legjobban erőnléttel, felkészültséggel – a tudás mellett.
Így jött ki nekem ez a három csapat!
– Melyik mellett mi szólt?
Az argentin győzelmet a dél-amerikaiak átlagos jó
szereplése, elszántsága alapján vártam, meg hogy ott
játszik egy olyan kiváló játékos, mint Maradona.
Mellettük szólt az is, hogy ennek a földrésznek a
játékosai tudnak legjobban alkalmazkodni a sajátos
mexikói körülményekhez. Az NSZK-t azért vártam az
élmezőnybe, mert ők olyanok, mint egy őserővel
rendelkező vad, ráadásul nekik olyan bajnokság van a
hátuk mögött, amelyből minden körülmények között és
mindenkor profitálni lehet. A franciákat pedig azért
vártam csak harmadik helyre, mert tudtam, hogy a
francia könnyedség, az ötlet csupán arra lehet jó, hogy
meg-megvillanjanak, de a végső győzelemhez ez kevés!
Ilyen logika alapján választottam ki az első hármat, de
becsülettel meg kell mondjam, hogy valamelyest a
szerencse is mellém szegődött, miként az említett
csapatok mellé is.
 – De az nem volt véletlen, hogy másokkal ellentétben
ön nem tippelte, nem várta a magyar válogatottat az első
háromba.
– Csakugyan… őket nem vártam oda.
– Miért?
– Mert azt vallom, hogy egy nemzeti válogatottnak
hosszú távon egyetlen pillére, egyetlen fundamentuma
lehet csak, ez pedig a hazai bajnokság színvonala! Ha a
válogatott belső dolgait nem is, de a teljes magyar NB I
helyzetét, állapotát jól ismerem! Ezért jutottam arra a
következtetésre: kizárt, hogy a magyar válogatott ezen a
világbajnokságon jelentős szerephez jusson.
– Mi kellett volna a jelentős szerephez?
– Kevés dolog, meg nagyon sok minden is!
Mindenekelőtt korszerűsíteni kellett volna a magyar
futball alapjait. De ehelyett a vezetők csak a meglévő
korhadt, rogyadozó épületet cifrázták, pingálták,
festették. És nem vették észre, hogy közben az alap
tovább romlik, tovább gyengül.
– Mikor kellett volna elkezdeni ezt az ön által javasolt
építőmunkát?
– Közvetlenül a sorsolás után. Előbb ki a
labdarúgásból a tehetségteleneket, a senkiket, a
talpnyalókat, a sündörgőket, a labdarúgás vámszedőit.
Azaz, létrehozni egy tisztességes, csalásoktól,
korrupciótól mentes bajnokságot. A magyar bajnokság
legyen magas színvonalú, mindenekelőtt korrekt, és
benne a játékosok olyan küzdelemre legyenek
kényszerítve, mint amilyen egy jó világbajnoki
szerepléshez szükséges! És olyan erkölcsi állapotokat
kell létrehozni a csapatoknál, amely nélkül egy sikeres
világbajnoki szereplés el sem képzelhető. Gondolok itt
elsősorban az egységes szemléletre, a játékosoknak az
egymáshoz való korrekt viszonyára, gondolok itt egy
alapos, szakszerű felkészülésre és nem utolsósorban egy
elszánt, megalkuvást nem tűrő felsőbb sportpolitikai
vezetésre.
– De hisz ezt nem ön mondja először.
– Tudom!
– És a mások sokszor hangoztatott elképzelései sem
igen érvényesültek!
– Elhiszem! Éppen ez az, ami arra késztet, hogy
újragondoljak mindent. Hogy ne fogjam be pörös számat.
– Ezért ír most újra a futballról?
– Ezért is!
– De hisz ön ott sem volt Mexikóban…
– Ez mellékes ebből a szempontból. Mert hiszen hány
olyan esetről tudunk, hogy valaki ott van, és nem lát
semmit. Másvalaki meg nincs ott, és mindenről tud,
mindenről értesül!
– Nem fél, hogy újra a vádlottak padjára kerül?
– Egyáltalán nem! Még akkor sem, ha minálunk
szokatlan ez a hang, amit én használok. Szokatlan az
őszinteség, a szókimondás. Sokkal inkább dívik a hibák,
a tények elkendőzése, a sumákolás, a mellébeszélés, a
semmitmondás és az, hogy akinek ellenvéleménye van,
az áskálódik, az rosszat akar. Így aztán az
ellenvélemények rendszerint nem is jutnak napvilágra.
– Belátja, hogy ennél jobb szereplésre, jobb sorsra
lett volna érdemes a magyar válogatott? Már csak azért
is, mert egy ilyen hosszú mérkőzéssorozat alatt
kiváltképp érvényes az a mondás, hogy a labda
gömbölyű. Ezek alapján kicsúszhatott volna a magyar
csapatból egy jobb eredmény is.
 – Ez igaz… És az is igaz, hogy kicsúszhatott volna
egy jobb eredmény. De ezt a kijelentést nagyon erős
feltételes módba kell tenni! És rögtön azt is el kell
mondani mellé, hogy az nem a mai magyar labdarúgás
igazi arca lett volna! Véleményem szerint sokkal
közelebb van az igazi arcunkhoz, az igazi tudásunkhoz a
Ciprus elleni vergődés meg az a Mexikó elleni könnyed
vereség. Tény, hogy kicsúszhatott volna egy jobb
eredmény… De az nem lett volna reális mérce. A
törvényszerű ez a szereplés volt! Mert a sportban nem
elméletek alapján osztják a győzelmeket, helyezéseket,
hanem a mutatott teljesítmények alapján.
– Ezek szerint még most is ennyire gyenge a magyar
labdarúgás?
– Az az igazság, hogy a magyar labdarúgás attól, amit
Mexikóban láttunk, attól talán valamivel jobb.
Valamivel. Ideig-óráig. De mihelyt egy ilyen sorozatos
megméretésen kell bizonyítani a tudást, a felkészültséget,
kipukkadnak, mint a léggömb. Mert ekkor már
kiütköznek a bajok, hogy az alap korszerűtlen, hogy a
korrupció a magyar labdarúgásban az egekig ér, és hogy
a magyar nemzeti bajnokságnak nincs erkölcsi tartása.
Ezek most mind együttesen mutatkoztak meg a csapat
szereplésében. Igaz, a labda gömbölyű, a vak tyúk is talál
szemet. De igazi eredményeket csak megalapozott
háttérrel, megalapozott munkával lehet elérni! Olyan ez,
mint a front. Áll a két hadsereg egymással szemben.
Pillanatnyi részsikereket, vitézkedéseket bármelyikük
produkálhat, de azért az igazi győzelmet, az igazi csatát
az a hadsereg nyeri majd, amelyik igazi háttérrel, igazi
munícióval rendelkezik. Ez a háttér, ez a muníció pedig a
magyar labdarúgásnak nem áll rendelkezésére!
 – Mégis milyennek képzeli el azt a rendíthetetlen
hátországot?
– A magyar labdarúgás lövészárka ez a világbajnokság
volt. És sajnos a háttér nem szolgálta alázattal, hittel,
lelkesedéssel a harcba indulókat! Széthúzás volt a
vezetők között, több részre szakadt a kis magyar
küldöttség… Aztán, mikor jöttek a kudarcok, a fájó
vereségek, amikor kiderült, hogy az alap homokra épült,
üres, átlátszó kifogások voltak a mentőövek. Nyílt,
őszinte értékelés helyett mesterkélt kifogásokkal
palástolták a hibákat. Nevetséges olyasmire panaszkodni
válogatott labdarúgóknál, hogy a játékosok nem szoktak
hozzá a fotóriporterek jelenlétéhez, zavarba jöttek, ha
interjút kértek tőlük, és sorolhatnám még, mi minden
ártott a melegen és a magaslaton kívül a válogatott
fiúknak. A lengyeleknek, dánoknak nem volt melegük?
Ők nem Mexikóban játszották a mérkőzéseiket? Őrájuk
nem ugyanaz a klíma hatott? Miért csak a mi csapatunkat
tette tönkre a magaslati levegő? Azt a magyar csapatot,
amelyik már decemberben időzött egy ideig Mexikóban!
– A válogatott egyik játékosa a hazaérkezés után úgy
nyilatkozott, hogy a képességeiknek a húsz százalékát
sem tudták nyújtani. Egyetért ön ezzel?
– Szó sem lehet az egyetértésemről! Ezek megint csak
légből kapott mentegetődzések, magyarázgatások.
– Ezek szerint nem tud ennél ötször jobban játszani a
magyar csapat? ön szerint milyen a mi válogatottunk
igazi tudása?
– Mi az, hogy egyszer, ötször, tízszer jobban? Mi erre
a hiteles mérce? Egy író írhat ötször jobban, mint ahogy
ír? Egy nő lehet ötször szebb annál, mint amilyen?
Legfeljebb írhatna… szebb lehetne… A csapat jobban
játszhatna… De az már akkor nem ez a csapat volna!
Minden csapat annyi, amennyit mutat… Ha egy
magasugró csak két métert ugrik, mi arra a bizonyíték,
hogy két méter tíz centit is ugorhatna? Amennyit ugrik, ő
annyit tud!… Meg lehet ma nyerni egy versenyt
hónapokkal, évekkel ezelőtti teljesítménnyel?
Feltételezésekkel? Alaptalan handabandázásokkal,
ígérgetésekkel, fogadkozásokkal, szemfényvesztéssel?
Ezekből a módszerekből él az MLSZ évek óta. És ha
valaki emlékezteti őket az ígéreteikre, az elvárásainkra,
nem vitatkoznak vele… Persze az volna a nehezebb.
Hanem összefog az apparátus a sajtó alvilágával, és
megpróbálják lejáratni, bemocskolni az illetőt… És
mindig akadnak jelentkező-vállalkozó partnerek! Köztük
olyanok is, akik alá se írják a cikkeiket… Felesleges is…
hiszen ők csak az MLSZ kegyeiért vállalkoznak alantas
szolgálataikra… És ha az ember megpróbál visszaszólni
nekik, ki, hol biztosít fórumot az ellenvéleménynek?
Ők csak írják, írják felelőtlen cikkeiket, a kudarcok
idején meg sunyin elhúzzák a csíkot a fal mellett,
eltűnnek, hallgatnak, miért nem ismételik meg
állításaikat, jóslataikat, ködös-homályos
állásfoglalásaikat?
Gyárfás Tamás egy rádióműsorában felidézte néhány
mai lovag tegnapi nyilatkozatát. És alig hangzott el a
műsor, máris jött a Népszabadság újságírójának csak
monogrammal jelzett glosszája!
Hogyhogy? Hát nem kell vállalnunk a felelősséget ma
azért, amit tegnap mondtunk? Ki mit tett tegnap, az mára
érvénytelen? És aki ez ellen szól, annak büntetlenül
nekieshetnek a Ludas Matyi humoristái? Rágalmazva,
mocskolódva, besározva azt, aki jóindulattal szólt,
figyelmeztetett, és aki minden véleménynyilvánítása után
odaírja a nevét…
Nyilatkoznak, ha győz a csapat. De ha jön a vereség, a
kudarc, eltűnik mindegyikük, mint szürke szamár a
ködben… Szepesi hány magyar győzelem után nem
nyilatkozott? És hány vereség után állt ki a közvélemény
elé? Meg Buda István…
Hogy ötször jobban játsszon a látottakhoz képest a
válogatott, ezt ostobaság hangoztatni. És most egy
nagyon lényeges dologhoz értünk. Ugyanis, megítélésem
szerint a mi válogatottunk rendszerint nem képes arra,
hogy kihozza magából a maximumot! De ez megint egy
más kérdés. Hisz éppen ezért gyenge csapat ez. Hiába tud
egy játékos egyénileg ezt vagy azt, hiába produkál ilyen
vagy olyan látványos dolgokat, összességében a magyar
csapat nem olyan, mint egy gépezet, vagy ha az is, csak
olykor-olykor működik olajozottan. Egyébként döcög,
vagy rozsdásan nyikorog. A labdarúgás kollektív
tevékenység, és ebbe nemcsak a pályán történtek
tartoznak bele, hanem ide tartozik a Nyilasi-ügy is, azok
a dolgok, amelyek évek óta a labdarúgásunk rákfenéi. És
hiba lenne, ha bárkit is megtévesztene, hogy a brazilokat
3–0-ra vertük. Mert köztudott, hogy nekik annyira volt
fontos a népstadionbeli vendégszereplés, amennyire nem
akartak büntetést fizetni az európai túra lemondásáért.
Más őket nem érdekelte. Arról nem is beszélve, hogy a Z
válogatottjukkal jöttek, még ha náluk majd minden
labdarúgó világklasszis is. És az ő felkészülésük sem volt
a legsikerültebb. Vagy említhetném az osztrákok elleni
világbajnoki selejtezőn látottakat. Valóban látványosan
játszott a Mezey-legénység. De ilyen osztrák csapat
ellen? Az egy öregfiúk-válogatott volt. Ezt is nézzük
meg! Mert az az osztrák válogatott akkor csak egy
szedett-vedett társaság benyomását keltette, széteső,
körülményes játékot nyújtottak. A ciprusiak és a
hollandok elleni mérkőzést már említettem. Ennél azért
többet tudhatna ez a magyar csapat. Tudhatna… De nem
tud. Mert éppen ezt bizonyítja… Az esetlegességet, a
bizonytalanságot, a megbízhatatlanságot.
– Megmagyarázná, hogy mire gondolt az előbb,
amikor azt mondta: az értékelésnél vegyük figyelembe az
évekkel ezelőtt történteket is?
– Nem kell ezt különösebben magyarázni, hiszen
ország-világ tudja, mi folyik, mi folyt évekkel ezelőtt a
magyar bajnokságban. Adták-vették a mérkőzéseket.
Köztudott volt, hogy bajnokságokat vásároltak csapatok
csakúgy, mint helyezéseket, úgyszólván büntetlenül. A
kiesés, a felkerülés majdnem mindig üzleti tárgyalás
során, a fehér asztal mellett dőlt el.
Az MLSZ kivonta a kardot, aztán gyorsan visszadugta
a hüvelyébe. Nem lehet ezeket a dolgokat így intézni,
mert akkor elkerülhetetlen lesz a válság, elgennyesedik a
seb. Ez a válság most a Mundialon tetőzött. De még
mindig szerencsésebb így, mintha továbbra is abban
ringattuk volna magunkat, hogy a magyar labdarúgás
elindult egy jobb, egy szebb korszak felé. Emlékezzünk
csak a totóbotrányra, amely nemcsak totóügy volt, hanem
labdarúgóügy is volt Mert igaz, hogy a totózók totóztak,
de a mérkőzéseket a játékosok adták el, a bírók csalták el,
a vezetők hunytak szemet a történtek felett. Hát ilyen
morális helyzetben nem csoda a 6–0, ebben az lett volna
a csoda, ha ez nem következik be. Szepesiék nem
vállalták a felelősséget a totócsalásokért… Most itt az
eredmény… És nem tudnak vele mit kezdeni.
 – Nem olyan rég, egy beszélgetésünk során azt
mondta, hogy már nincs az élete középpontjában a
labdarúgás. Most mégis úgy látom, hogy a Mundial óta
újra nagyon foglalkoztatja a magyar futball.
– Foglalkoztat, igen. De hadd mondjam el, hogy én a
labdarúgással mindig csak akkor foglalkoztam – mint író
–, amikor erre engem a történtek rákényszerítettek. Ha
egy olyan helyzet állt elő, amiben úgy éreztem, hogy az
író sem hallgathat. Különösképpen egy olyan író nem
hallgathat, mint amilyennek én is vallom magam, akit
érdekelnek a morális, a társadalmi kérdések. Én eddig a
labdarúgásról csak akkor írtam, amikor kényszert
éreztem, hogy kimondjam az általam látott hibákat, amik
szerintem elvezettek a magyar labdarúgás jelenlegi
helyzetéhez.
Most, az előző nyilatkozataim ellenére, újra kényszert
érzek, hogy a magyar labdarúgás ügyébe írói
eszközökkel is beleszóljak.
– Már többször szóba hozta a morált, az őszinteséget.
Miért olyan fontosak ezek?
– Részben azért, mert ezek nélkül elképzelhetetlen,
hogy egyenes vágányra kerüljön Magyarországon a
labdarúgás, részben pedig azért, mert az emberek
igénylik az őszinteséget, az őszinte, hiteles tájékoztatást
még akkor is, ha ez sebeket ejt az eddig félrevezetett
szurkolók lelkén. És mert biztos vagyok abban, szilárd
erkölcsi alapok nélkül nemcsak jó labdarúgás nincs, más
sincs, semmi sincs, ami jó.
– Mi a célja ezzel a könyvével? Hisz abban, hogy
hasznára lehetnek a leírtak az elkövetkezendő időszak
játékosainak, vezetőinek?
 – Ezzel a könyvemmel is az a célom, mint az eddig
megjelent könyveimmel: tájékoztatni az embereket, és
egy helyzetet elemezni. Hiszen ezért van az irodalom,
amióta világ a világ, ezért fogott tollat minden író. Hogy
hiszek-e abban, hogy hasznos dolgokat írok le, az egy
más kérdés. Az biztos, amit az ember nagyon szeret,
abban hisz is! Én nagyon szeretem a labdarúgást, de úgy
érzem, a mostani magyar futballban nem lehet hinni.
Sokkal inkább abban, hogy a magyar labdarúgás más,
jobb is lehetne, mint ez, a mostani.
– Ön szerint mi a teendő?
– Egyetlen megoldás van. Elemezni mindazt, ami
eddig történt. Mert a legkeményebb ellendrukkerek –
engem is közéjük sorolnak – sem gondoltak ekkora
kudarcra. Ha most szemet hunyunk a történtek felett,
egy-két év múlva hasonló meglepetéssel kell majd ismét
szembenéznünk. A következetes intézkedések ideje jött
el. És az őszinte szembenézések kora. Meg kell mozgatni
a posványt.
– Nem tart attól, hogy újra megorrolnak önre, hogy
ellenségeket szerez magának, hogy egyesek azt mondják:
olyanba szól bele, amihez semmi köze?
– Ezt eleve vissza kell utasítanom! Semmi közöm
hozzá? Nem tudom, hogy miért ne volna közöm ehhez.
Minden magyar állampolgárnak minden magyar
társadalmi kérdéshez, gondhoz elementárisan köze van.
Ezt nemcsak megengedi, de kéri is tőlünk a politika.
Szóljunk bele a közélet dolgaiba. Tehát én nem vagyok
illetéktelen! És senki sem az, akit érdekelnek a közügyek.
– Miből gondolja, honnan tudja, hogy a
labdarúgásban büdös a levegő?
 – Ezt nemcsak én tudom, ezt az egész ország tudja!
Bizonyság rá a labdarúgásban előforduló események, a
tények. Semmit nem szophat az író az ujjából. Ez az
egész a levegőben van, ezt lélegezzük be nap mint nap.
– Ön mindig azt mondja: a téma nem az utcán hever,
hanem a levegőben van. Mi a különbség a kettő között?
– Ami a földön hever, azt fel kell venni, azzal az író
kénye-kedve szerint manipulálhat, gazdálkodhat. De ami
a levegőben van, azt be kell szippantania! És csak azt a
levegőt tudja beszippantani az ember, ami körülveszi.
Ami a társadalom levegője is. Ez a mostani levegő a
labdarúgás dolgaitól terhes. Így tehát nincs joga az írónak
ezt megkerülni, különösen akkor, ha az ilyen téma
érdekli.
– Nem gondolja, hogy manapság túl sokat beszélnek
az emberek a labdarúgásról? Az elmúlt tizenkét évben
talán semmiről sem beszéltek annyit, mint most a mexikói
világbajnokságról. Téma volt a csapat szereplése buszon,
villamoson, metrón, közértben, utcán. Az meg különösen
feltűnt, hogy mindenkinek volt valami ötlete. Ki a
játékosokat küldte volna sóbányába, ki Mezey fejét
követelte, ki az MLSZ vezérkarát szidta.
– Ez az, ami engem is az írásra kötelez!
– Az 1954-es világbajnokság óta nem előzte meg
ekkora érdeklődés, várakozás a magyar válogatott
szereplését. Csakhogy az akkor egy fájó kudarc volt, ez a
mostani pedig egy szégyenletes szerep lélektelen
eljátszása. Lehet, hogy ezt a felelősséget nem tudják
elviselni a játékosok?
– Amit mondott, az egy jó meghatározás, de azért a
két időpont között nem szabad párhuzamot vonni. Mert
éppen a társadalmi háttér, a társadalmi mögöttes egész
más ma, mint az 1954-es világbajnokság idején. És ott a
magyar válogatott ezüstérmet nyert. Mégis, az a kudarc
felért egy halálos ítélettel. De ez a mostani nagyon
megalázó is egyben!
– Tud ön őszintén szurkolni a magyar labdarúgóknak?
– A lelkem legmélyén nagyon szívesen szurkolnék a
csapatnak, feltéve, ha az egy igazi válogatott lenne
testestől-lelkestől. De amikor én azt látom, hogy a
válogatottnak olyan játékosai vannak, mint amilyenek
Mexikóban a labdát kerülgették, én ezeknek szívemből
nem tudok drukkolni! Tudnék szurkolni egy tiszta
erkölcsi alapokon álló válogatottnak, amelyiknél nem
kellene szégyellni, hogy a címeres mezt viselik.
De így sem vagyok személyesen se a magyar
válogatottnak, se a magyar labdarúgásnak, se egyetlen
vezetőnek az ellensége. Csak a módszereikkel állok
szemben. Tulajdonképpen még a 6–0-ás eredményben
sem a 6–0 zavart istenigazából! Hanem ahogy ez a 6–0
létrejött, ahogy ezt elviseltük, ahogy ezt a magyar
válogatott cinikusan tudomásul vette. Hogy még a
küzdelemben odáig sem jutottak el, hogy valakinek adtak
volna egy sárga lapot, hogy valaki megrázta volna magát,
és azt mondja: gyerekek, figyeljünk már oda, mit
csinálunk, hisz bennünket otthon milliók néznek…
értünk milliók izgulnak…
– Mit gondol, tud az olvasóknak olyan tényekkel
szolgálni, ami magyarázat lehet erre a mexikói
kudarcra?
– Én nem magyarázatot írok, én a véleményemet
tárom az olvasók elé. Meggyőződésem, sokakkal
ellentétben, akik arról beszélnek – még maguk a
játékosok is –, hogy nem tudják, mi történt Mexikóban,
én pontosan tudom! Ezt fogom elmondani ebben a
könyvben… És van hitem mindezt elmondani! Mert én a
labdarúgás szeretetében egy életre elköteleztem magam.
Csakúgy, mint a becsület, a tisztesség és a szókimondás
dolgaiban is.
 2. fejezet

TÖRTÉNELMI LECKE FIÚKNAK

Ady Endre:

TÖRTÉNELMI LECKE FIÚKNAK

Hódították ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevői szegény népnek:
Iskolában így tanítják.

De nem így volt ezer évig,

Munkás embert ág is húzta,
Egy-két ezer úr kötötte
Millió jobbágyát gúzsba.

Magyarország dús ország volt,

Van termése, kincse, vadja,
De amit a bús nép szerzett,
Víg uraság zsebre rakja.

Csak a gazdag, csak a zsarnok

Élt föl minden földi jókat.
Megláncolták, butították
A dolgozó milliókat.

Ma már a szivek bátrabbak,

Sápadtak a gyermek-orcák.
Ha összeszakad Ég és Föld,
 Mégis más lesz Magyarország.

Ez az ország mindnyájunké,
Hol bilincset urak vernek:
Háborúra készüljön föl
Minden sápadt munkás-gyermek.

Van e földnek áldott

Napja, Pirosító levegője,
És ha lefogja az úr-had.
Munkával elvesszük tőle.

Föl, gyermekek, tanulásra,

Háborúra, egészségre.
Ti lesztek majd e rab ország
Megváltott és boldog népe.

E
könyv megírásakor egyetlen – a magyar
futballtörténelem által feltett – kérdésre
keresem a választ. Miért kaptunk ki 6–0-ra
Mexikóban 1986 júniusában a szovjet
válogatottól? De miért éppen én akarok erre választ adni?
Mert szeretem a labdarúgást, és ez a vereség számomra is
megszégyenítő kudarc. Így hát nemcsak jogom van a
válasz keresésére, de egyben kötelességem is
megszólalni. Meggyőződésem: az okokat nemcsak a
mérkőzés tükrében kell keresni. A gyökerek sokkal
mélyebben vannak. Kudarcra van ítélve mindenféle
próbálkozás, mely csak szűk szakmai viszonylatban akar
magyarázattal szolgálni. Olvasom a minap a Népsport
jeles főszerkesztőjének Mezey Györgyhöz írott nyílt
levelét Gondolom, ha egy levél nyílt akkor nemcsak a
címzetthez szól. Ilyenformán talán nekem is. Azt írja
levelében a szerző, hogy egyesek nem átallnak ebből a
vereségből, a mexikói kudarcból, társadalmi
következtetéseket is levonni. Rosszallólag írja ezt dr.
Király Ferenc. Hadd jelentkezzem tüstént: én vagyok
egyike azoknak, aki a témát kimondottan társadalmi
összefüggéseiben kívánnám kezelni. Még akkor is, ha
főszerkesztő barátom rosszalló megjegyzésének már-már
feljelentő íze-szaga van.
Hogyan is kezelhetném a magyar futball dolgait
másként mint társadalmi érvényű, jelentőségű kérdést?
Mondjon valaki bármilyen témát, dolgot, eseményt
amely az elmúlt harminc esztendőben jobban érdekelte a
magyar közvéleményt, mint a mexikói kudarc.
Mi volt az, amiről többet beszélt a nép, mint erről?
Jóllehet hogy a harmincéves történelmünkben adódhattak
fontosabb dolgok, jelent, jövőt meghatározó módon, de
az messze nem foglalkoztatta ilyen erősen a magyar
közvéleményt. Miért tagadni hát labdarúgásunk
társadalmi vonatkozásait? Hiszen a labdarúgást emberek
játsszák, ha nálunk egyre kevesebbeknek is – de a futball
társadalmi vonatkozását ostobaság lenne elhallgatni. Még
akkor is, ha nem osztom azoknak a véleményét, akik azt
tartják, hogy minden társadalom olyan, mint amilyen a
labdarúgása. Erről szó sincs. Erre számos cáfolat
kívánkozik. Nekem Chile hiába nyerne
világbajnokságot… Nekem a Wehrmacht válogatottja
hiába győzte volna le bármelyik ország nemzeti
tizenegyét!

*
A gyökerek sokszor messze elhúzódnak a fák törzsétől.
Még a főgyökerektől is messze-messze ágaznak a
hajszálgyökerek, alig láthatóan, de nagyon is
meghatározva a fa állapotát. Tulajdonképpen a 6–0-ás
vereség okát az egész magyar futballtörténelemben
kellene – keresni. De mert ezekről a dolgokról én már
egy előző munkában ejtettem szót, nem szeretném
ismételni magamat. Így hát a kérdésre való választ, a
magyarázatot az 1975-ös esztendőnél kezdem, pontosan
ott, ahol 1974-ben végeztem. Ha valaki csakugyan
messze húzódó gyökerek, távolabbi gócok irányában látja
a bajok eredetét, annak ajánlhatom akkori dolgozatom
újraolvasását, fellapozva kötetem néhány fejezetét.
Most viszont Mexikó közvetlen előzményeit, ennek a
röpke tizenkét esztendőnek az eseményeit igyekszem
vallatóra fogni.
1974-ben Münchenben rendezték a világbajnokságot.
A magyar csapat azon nem vett részt, nem került be a 16-
os döntőbe.
Szövetségi kapitányunk Illovszky Rudolf volt.
Illovszkyról szívesen szólnék bővebben is, mert
labdarúgói, edzői, szövetségi kapitányi mivoltáról volna
mit mondanom, de tudom, hogy ő túlzottan is érzékeny
ember, minden megjegyzést ellene szóló támadásnak,
hántásnak vesz, de mert hogy itt senki megtámadásáról,
megbántásáról szó sem lehet, inkább kíméletesen
hallgatok neves mesteredzőnkről. De azért azt el kell
mondani, hogy az a kudarc legalább annyira az
Illovszkyé volt, mint magáé a csapaté. Újonc kapust tett
be egy sorsdöntő mérkőzésre, Bicskeit; egy zöldfülű
hátvédet játszatott Török személyében, és a csapat tagja
volt a szertelen-fegyelmezetlen Vidáts Csaba is, aki
átgondolatlan előrehúzódásaival tálcán kínálta a
gólszerzés lehetőségét Edströmnek, a svédek centerének,
aki élt is ezzel a lehetőséggel, gólt fejelt, kiegyenlített a
svéd válogatott; dudált Fábián, vége lett a vásárnak!…
Akkor csak egyetlen parányi gólocska határozta meg a
magyar labdarúgás sorsát néhány esztendőre. Most egy
meccsen kaptunk hatot, ez már egy egész más reláció.
Csakhogy a kudarc hajszálon is függhet, múlhat.
Bizony, sokszor egy hajszálon múlik, hogy egy mérkőzés
eredménye győzelem vagy akár súlyos vereség. A
labdarúgásban a legfőbb isten a: ha. Ha akkor Vidáts nem
megy előre, ha letapossa Edströmöt… Ha az első percben
nem kapunk a szovjetektől gólt. Meg ha a negyedikben
sem. Mert lett volna lehetőség megakadályozni
Edströmöt a gólszerzésben? Mi az hogy… hisz ott volt a
pályán a magyar válogatott is! És azt a két első gólt a
szovjetek elleni meccsen elkerülhettük volna? Persze
hogy el. De egy a baj: mindkét esemény törvényszerű is
volt. Hogy annak úgy kellett megtörténnie, ahogyan
megtörtént. Így függenek össze távolinak tűnő vereségek
mai kudarcokkal.

*
A Münchenben rendezett világbajnokság idején a
Magyar Labdarúgó Szövetségnek Terpitkó András volt
az elnöke. Ezen a tisztén túl más funkciót is betöltött, ő
volt a magyar Pénzügyőrség országos főparancsnoka is.
Akkoriban a labdarúgók jövedelme főként a külföldről
behozott vámmentes vagy kedvezményesen vámkezelt
áruk eladásából állt. Ez a helyzet még ekkortájt
elfogadott volt, persze már nem annyira, mint évekkel,
évtizedekkel azelőtt, amikor is például Hidegkuti Nándor
egyenesen állami vállalatok által megrendelt cikkek
behozatalába fektette kinti jövedelmét. De talán Terpitkót
azért nevezték ki elnöknek a labdarúgó-szövetség élére,
hogy mentse még, ami menthető? Mert hova futottak,
hova futhattak be a szabálytalanságok utáni
feljelentések? Ki volt az, aki ezeket a feljelentéseket
egyetlen kézmozdulattal lesöpörhette az asztalról?
Védeni kellett a magyar labdarúgók kiváltságait, magas
jövedelmük lehetőségét, legalizálását. Védeni, ilyen
módon, elvtelen alapokról. Elvi megfontolásokkal.
Terpitkó megtette, amit megtehetett. Ha a
futballistáinknak nem is csurrant, de még cseppent. És
mégse voltunk ott a müncheni világbajnokságon.
Vége lett a magyar futball terpitkós, pénzügyőrös
korszakának. Bár el se kezdődött volna. Mert Terpitkót –
lévén egy fegyveres testület, egy nagy hatalmú szerv
vezető embere – soha-soha nem szabadott volna
kinevezni az MLSZ elnökének! Ugyanis más egy
társadalmi tisztség, és más, ha ott a hatalmi szó lehet az
úr. A magyar labdarúgást már rég meg kellett volna
tisztítani mindazoktól a személyiségektől, akik jóllehet
erejüknél fogva, hatalmukból adódóan sokat tudtak-
tudnak segíteni, de meg tudják védeni azokat a
helyzeteket is, azokat a személyeket is, amelyeket és
akiket éppenséggel nem védeni, hanem elítélni kellene!
…
A múltról beszélve állandóan kísért a maiság. Vége a
mexikói világbajnokságnak, telefonon keres a rádióból a
riporter Gyárfás Tamás. Szeretné, ha megszólalnék a
műsorában. Persze hogy örömest megyek. Mondjak
őszintén, bátran, nyíltan mindent, amit akarok. Csak
nagyon szépen megkér, egyetlen nevet ne említsek.
Bárkiről bármit, csak őt, őt ne!
– De hát én éppen őróla szeretnék beszélni.
 – Nem, nem, ha istent ismersz!
– De hát miért nem?
– Mert, ugye, azt a felvételt adás előtt még meg fogják
hallgatni!
– Tudom! Persze hogy meghallgatják. De hát ő most
nincs itthon. Csak nem küldik ki neki a szalagot
Mexikóba? Vagy felhívják, és telefonon bemondják,
bejátsszák neki az egész műsort?
– Dehogy! Te is tudod! Tele van a rádió az ő
barátaival. És ő haza fog jönni! És én máskor is szeretnék
még rádióműsorokat csinálni. Ugye, megteszed? Tudod,
hogy én mennyire szeretlek, mennyire tisztellek téged.
Én akkor is melletted voltam, amikor a régi könyved
miatt a legnagyobb érdemnek az számított a mi
körünkben, ha valaki mocskolt téged. De én soha, soha.

*
Szepesiről van szó. Hogy került, hogy kerülhetett ez az
ember az MLSZ élére? Ezek után… Ezek előtt! Ennek a
történetnek, meg ezer más ilyen történetnek, vajon mi a
része a mexikói kudarcunkban? Ha csak a
hajszálgyökerek néhány erecskéjében is. Mikor, hányadik
gólt kaptuk emiatt azon a mérkőzésen? Vagy egy
másikon… Hányadik gól hányadik részét jelentik az
ilyenfajta magatartások?
Ülök a tv előtt egy alkalommal azokban a napokban.
Végre nem futball, végre csak a Hírháttér, Mester Ákos
műsora. Az ám! Csakhogy a Hírháttér aznap esti
adásában a labdarúgásról van szó. A mexikói vb-ről
történetesen. A műsorvezető beszél. Azzal kezdi, hogy ő
bevallottan nem ért a futballhoz. Tisztes szerénység. De
hát akkor miért az övé ma este a mikrofon? Miért nem
adja át valaki olyannak, aki ért a labdarúgáshoz? Ha
nincs az egész országban ilyen ember, akkor beszéljünk
másról. Ki-ki arról, amihez ért.
És Mester Ákos beszél, beszél. A futballról beszél
hosszú másodpercek, még hosszabb percek alatt. És újra
mondja, ismétli, nem ért a futballhoz. Csodálkozik ő is a
6–0 hallatán.
Mondjam azt, hogy én nem? Mert egy olyan ország
válogatottja, amelyiknek a tv-jében egy ilyen műsor
elhangozhat – alkalomadtán –, miért ne kaphatna hat
gólt? Mi van ezen csodálkoznivaló? Mondom, mindezt
egy tanult barátomnak.
– De hisz nem hallottad a Mester Ákos esetét? Ő volt
eddig a legbátrabb. Csak hát ami történt vele, az nagyon
megviselte őt. Fél. Jogosan. Érthető.
– De hát félelemtudattal hogy lehet mikrofont fogni a
kézbe? Félelemből hogy lehet a kamerák elé állni? Lehet
De akkor lehessen kapni hat gólt is! Meg hármat. Mikor
mennyit ahogy a helyzet hozza. Akkor ne a futballistákon
verjük el a vereség porát Akkor ne csak az ő nyakukba
öntsük a szennyvízzel telt vödröket. Csak az a szennyvíz
jusson az ő nyakukba, ami nekik jár!
Megyünk másnap a Balatonhoz, mert ott úszkál az az
ember, akivel szót kell váltanunk Mundial-ügyben,
mégpedig minél előbb. Persze hogy egész úton a mexikói
kudarcot beszéljük.
Aztán váratlan fordulat a beszélgetésben. Nézzük az
utat, melyet mi építettünk, állami kivitelezésben, még
nem is olyan rég. És nézzük a betonút foltjait nézzük
olyan helyeken is, ahol az eredeti beton már alig-alig
látszik a foltok sokaságától. Megbecsüljük, hogy egy
tízméteres szakaszon hány folt van folt hátán. Van, aki
azt mondja, tíz négyzetméteren van húsz folt is! Végre a
téma: nem futball.
– Miért ne kaphatna egy olyan ország
futballválogatottja egy mérkőzésen hat gólt, ahol állami
pénzen, állami kivitelezésben ilyen állami utakat
építenek?
Olykor azért mégiscsak elül beszélgetéseinkben a
futball okozta zaj. Olykor vannak más témáink is. A
gyerekeinkről esik szó. Meg a nyári napközikről, a
napközi otthonokról, melyik gyerek mikor, hol ebédel, és
mit? Mondja az egyik útitársunk, hogy személyesen is
ismerte a gyermekélelmezési vállalat egyik főnökét. Akit
lefüleltek, mert hosszú esztendőkön át kilopta iskolás
gyermekeink szájából a falatot. Igen, hosszú esztendőkön
át, mert évek kellettek hozzá, hogy észrevegyék,
megcsonkítanak minden ételadagot, mielőtt az a
gyerekek tányérjára kerül. De mit csináltak ez alatt azok,
akiknek a felügyelet volt a dolguk? Loptak ők is… És
akik ezt tették, tehették, most csodálkoznak azon: hat gólt
kapott a magyar válogatott… Persze csodálkozik az is,
aki soha egyetlen tűt se lopott még.
Mészöly Kálmán is csodálkozott egyszer, mondván,
mi a fenét akarok én a futballtól? Hát azt hiszem, azt
gondolom, hogy amit mi csinálunk – írók –, az különb,
mint a magyar válogatott egyik-másik mérkőzése? Az
irodalom szénája talán rendezettebb? Ott nincsenek
vereségek? Miért nem arról írok? Vagy a filmjeinkről?
De kit érdekel ez? Mit csináljunk, ha minket
legfőképpen csak az érdekel, hogy miért nem kaptak a
fiúk levegőt? És miért kaptak két meccsen kilenc gólt?
Nagyon ráálltunk mi erre a Mundial-témára.
 Mert sokunknak olykor nem is a kapott gólok, nem is
a vereségek fájnak igazán. Hogy elvesztettünk egy-egy
meccset… Hanem ha vész vele a tisztesség, a becsület
meg az emberi tartás…
Mint most Mexikóban…

*
A tárgyalt időkben Beckl Sándor volt a magyar
sporthatóságok első embere. Sokan alig-alig emlékeznek
már még csak a nevére is. A nevek elfelejtődnek gyakran,
olykor a nevek után már csak a kudarcok élnek. Ahogy
most sokan nem tudják, ki volt Beckl Sándor,
színrelépésekor még többen nem tudták. Szinte
lábujjhegyen érkezett. Beckl Sándor munkáját, vezetői
stílusát a semmitmondás, az eseménytelenség, a
kibekkelés korszakának is lehet nevezni. De becsületére
legyen mondva, ha nem is csinált semmit, legalább
rosszat sem tett. A sportvezetést ekkortájt még csak nem
is érintette a gazdasági életben lépten-nyomon jelentkező
új megoldások, más utak keresésének a szelleme, így hát
érthető, hogy erre az időszakra lehet tenni azt az
állapotot, amelyben a magyar sportélet, a sportvezetés
nemhogy felzárkózott volna az élvonalhoz, de egyre
látványosabbnak tűnt benne a lemaradás, az ütemvesztés.
Még akkor is, ha közben itt-ott mutatkoztak eredmények.
Akár a futballpályákon is. Mert a sporteredmények
nem mindig vannak szinkronban a helyzetekkel. Az
eredmények néha lekörözik a sportállapotot, máskor meg
csak utólag jönnek, ahogy jöttek Bozsikék eredményei
egy nagy felszabadulási örömmámorból, egy kicsit
később, amikor a mámor már szorongássá vált. Vagy
ahogy kissé megkésve jött Mexikó, egy konszolidált
helyzetben, de még nem időn túl, ha sokaknak
meglepetésként is.
Beckl Sándor ment, a Ferencváros labdarúgócsapata
pedig jött. Majd feltűnt a magyar sportélet, a labdarúgás
egén egy halovány csillag, amely egyre erősebb fénnyel
tündökölt, olykor üstökösnek is érezve magát. Kutas
István, akiről rövidest kiderült: üstökös helyett csak
mocsárgázból gyulladt lidércfény ő.

*
Dalnoki Jenőnek az első dolga az volt, hogy Albert
Flóriánt kiakolbolította a Fradiból végérvényesen. Éppen
ideje volt. Mert akkorra Albert már annyi kárt tett a
magyar labdarúgásnak, amennyire csak egy igazi
nagyság lehetett képes. Albert ekkorra már – levelenként
– leszedte az utolsó babért is a megérdemelt
koszorújából. Ezt a leckét is felmondtam már, itt se
érdemes tovább időzni, hacsak egy rövidke kis
eszmefuttatásra nem. Albert korszaka egybeesett
Beckenbauer korszakával. Hozzájuk hasonló két zseniális
nagyság aligha volt több akkoriban. Albert a csatárzseni,
Beckenbauer a zseniális védő. És mi lett Beckenbauerból,
és mi lett Albert Flóriánból? Mit csinál ma Beckenbauer,
és mit Albert? A két ország labdarúgása között akkora a
különbség, mint amilyen a két visszavonult labdarúgó
későbbi pályafutásában. Vajon ha a magyar válogatott
kispadján 1986 nyarán Mexikóban Albert Flórián ül
szövetségi kapitányként, nincs a 6–0? Biztos, hogy nincs!
Persze, ha Albert nem az az Albert lenne, aki ma ő,
hanem az, aki lehetett volna! Egy Beckenbauer. De hát az
árnyékát senki sem tudja átlépni. Albert se. Az, hogy ő
nem lett Beckenbauer, az sem véletlen! Mert
Beckenbauer ott lett Beckenbauer, Albert pedig itt
Albert. Úgyhogy annak a hat gólnak valamelyike az
Alberté is! És hány meg hány szeletté lehetne szabni
annak a hat gólnak mindegyikét? Lehet, hogy
Garabáéknak már csak egy-egy kis szeletecske jutna?
Meg Mezey Györgynek se az egész, nem mind a hat!

*
Amit akkor csak suttogva lehetett kimondani, de amit ma
már nyilvánosan is tudhat bárki: Kutas István – Biszku
Béla embere volt, ő találta ki.
Kutas nem tartozik a korszak nagy felfedezései közé.
Kutas furcsa természetű, nagyon jártas, nagyon dörzsölt,
sokat tapasztalt ember volt. De az eszeveszettségig hiú,
akarnoki, diktátori, zsarnoki erényekkel, hibákkal
megáldott-megvert vezető. Mielőtt bármit is mondanánk
róla – róla meg a nevével fémjelzett
labdarúgókorszakunkról –, nyugodtan ki lehet jelenteni: a
kilenc kapott mexikói gólból neki is jut legalább egy!
Holott ő már jóval Mexikó előtt eltűnt a magyar
labdarúgás történelmi színpadáról. De a múltja a mai
napig kísért. Kutas a magyar futball adott korszakában
bevezette a diktatúrát. A diktatúra lehet jó dolog is, lásd
néhány állam történetének bizonyos korszakát, a
diktatúra lehet rossz dolog is, erre is van példa újfent,
néhány állam esetében. A diktatúra lehet jó, ha. a
proletárok kezében van, de ha az MLSZ elnökének a
kezébe kerül: holtbiztos a csőd! Kutas önkényes volt,
elfogult, s mint minden ilyen vezető: igazságtalan. Ő
döntött olyan dolgokban is, amelyekhez egy társadalmi
szerv elnökének semmi köze sem volt.
 Ő vezette be a magyar labdarúgás történetében a
követelményrendszert. Megszégyenítve ezáltal a
labdarúgóedzők, a játékosok nagy többségét is, nyilván,
hiszen a kötelező feladatok teljesítése-ellenőrzése azt
tételezi fel, hogy a szakember nem ért ahhoz, amit csinál,
hiszen nincs rábízva semmi, a játékos meg születetten
gonosz, csaló, akiből ki lehet verni valamit, de kihozni
nem. A Kutas-korszak legfőbb jellemzője a
bizalmatlanság, a kétkedés, az ellenőrzés, a leleplezés, a
rajtakapás. Míg a politikai-társadalmi életünk legfőbb
jellemvonása ez idő tájt az volt, hogy minél többen,
minél jobb érzésekkel vállalhassák azt az utat, melyet a
szocialista fejlődés keretében talált meg a nemzet, addig
a labdarúgásban visszatért egy akkor már a politikai
vezetés módszereitől idegen gyakorlat. A futballistákat a
Lóversenypályára rendelték. Ott kellett lefutniuk a Kutas
által megjelölt távot Nemcsak a labdarúgók, de a fél
ország szemében váltak ezek a futások a nevetség
tárgyává. Mert cédulákat kaptak a labdarúgók a
befutásuk sorrendjében. És a cédulákat egymás kezéből
kapkodták ki a játékosok. Mindenféle ostoba, hazug,
valótlan eredmények születtek. Akinek nagy sorszámú
cédula jutott, az letépve a cédula egy részét, előkelő
helyezést biztosíthatott magának.
És Kutas mogorva, szigorú emberként nem vette
észre, hogy a labdarúgással komolyan és érdemben már
csak a Ludas Matyi foglalkozott az idő tájt. Meg a
kabaré. Mert akkor ez még nem volt gusztustalanság…
Száger György a Fradi-pálya vécéjének ablakából
leste, hogy Dalnoki Jenő vajon végrehajtatja-e csapatával
azt, amit Kutas kitalált, előírt… És ment a jelentésével
egyenest Kutashoz… Bukovi Márton, a nagymester
pedig nyilatkozott. Nem olyan egyszerű ez a futball!
Mert Kutas azt mondta, a játékosokat előbb meg kell
tanítani futni, azután rúgni, és rendben lesz a magyar
labdarúgásban minden… A ló tud futni is, rúgni is, de
futballozni mégsem!

*
Ez az idő volt az Újpest nagy korszaka. Göröcs már a
múlté, de ott van Dunai II., Bene, Zámbó, Fazekas, négy
csatár, négy olyan csatár, amilyen ma az NB I 16
csapatában egy sincs. És hullanak a szitkok, az átkok a
nemzeti 11-ünkre! Mert Bene – a válogatottban, az
Újpestben – már labdába se rúghat; mocskolja a Fradi-
közönség! Ha Bene ekkortájt az FTC centere lett volna,
és ott rugdossa a gólokat – ő lehetett volna az isten! De
így csak a Fradi B-közép céltáblája…
A Fradiban Dalnoki keze alatt a játékosok – a
legnagyobb menők is – maguk pucolják a cipőjüket.
Nyilasi, Ebedli, Magyar és a többiek. És mi a
cipőpucolásos korszak eredménye? Bajnokságot nyer az
FTC! Az Újpest meg elindul a lejtőn. Gurul lefelé
fokozatosan, mígnem mára – 1986 – egy romokban
heverő csapat a Dózsa. A hajdani nagy újpesti katlan már
egy Siófoknak sem ellenfél! A minap nyilatkozott
Göröcs, hogy megkapta szaktanácsadóként hajdani
nagymesterét. De Göröcs azt mondja, fogalma sincs, mit
akar, mit csinál ott majd Lajos bácsi.
Miért hozták oda? Odavitték, de a csapat 1. számú
felelősével nem beszéltek meg semmit? Hát ez mi? Ilyen
is lehetséges?
Igen! A magyar futballban minden lehetséges. Egy
válogatott csapatnak – mely a vb 24-es döntőjében kilenc
gólt kap kettő ellenében –, egy ilyen válogatott csapatnak
a hazájában – minden lehetséges!
Baróti Lajos bácsi. Az ősz mester. A szuperérzékeny
öregúr. Aki bukottan érkezett haza Peruból. Aki úgy
utasítja vissza a kritikát, hogy aki nem azt gondolja, amit
ő, annak a véleménye nem is számít… Vajon
jelentkezett-e már a mexikói kilenc kapott gól
valamelyikéért? Hogy azt ő hadd vigye haza… Baróti.
Akinek soha semennyi elismerés nem volt elég.
De akkortájt már nem ő a középpont, sem a válogatott,
sem az Újpest! Hanem a Fradi-öltöző… Ahol, mint
másutt mérkőzés előtt, jellegtelen slágerzene szól. És
egyszer zene közben, az öltözködés utolsó perceiben
Dalnoki csendet int. Elzárja a magnót, és egy lemezt tesz
fel a lemezjátszóra. Hát ez meg mi? És akkor megszólal a
lemezjátszón a magyar nemzeti imádság, a Himnusz.
Isten áldd meg a magyart… És a játékosok nem
öltözködnek tovább, nem pisszeg, nem mocorog senki,
elsápadnak a fiúk, valaki vigyázzba áll, azután a többiek
is, valaki a szívére teszi a kezét, és a Fradi megveri a
Crvena Zvezdát, a Malmőt, és legyőzi a Manchester
Unitedot…
Dalnoki rövid taktikai utasítást ad az öltözőből való
kivonulás perceiben: tízmillió magyar ember szíve dobog
értetek!…
Aztán kikap a Fradi a döntőben 3–0-ra a Kijevi
Dinamótól. De mennyivel más vereség ez, mint a
mostani 6–0. Nemcsak azért, mert a három csak fele a
hatnak. Hanem azért is, mert miközben a Fradi három
gólt kap, a csapat ott van a pályán! Mexikóban a 6–0-nál
nem volt ott a pályán a magyar válogatott. Ez az, ami a
6–0-nál is jobban fájt valamennyiünknek! A 6–0-nál? A
francia 3–0-nál? Még akkor sem volt a pályán egyetlen
igazi magyar futballista sem, amikor 2–0-ra vertük
Kanadát! Ez az, ami jobban fájt idehaza
mindegyikünknek! Hát ilyen könnyen elszakad egy
köldökzsinór? Mi itthon – a pályán kívül – így. Ők ott – a
pályán – úgy…
Pár napra rá bányászokhoz mentem egy író-olvasó
találkozóra, ahol egyetlen érdeklődő sem jelent meg.
Átmentünk a kocsmába író-olvasó találkozó helyett. Ott
voltak, akiket a találkozóra várt a könyvtáros.
– Nem érdekel minket már semmi! Kiesett a magyar
csapat. Azt tessék nekem megmondani, hogy menjen le
az ember így a bányába? És hogy jöjjön fel onnan? Ha ott
is lenne sör, tessék elhinni nekem, én fel se jönnék
többet!

*
Horváth agyonrúgja Kozmát egy Honvéd–Újpest
mérkőzésen. Méterekről lehet látni, tudni, hogy indul el a
védő a csatár irányába, hogy indul el, és miért, Kozma
szétzúzott lábán kívül az eseménynek semmi velejárója.
Hacsak az nem, hogy Horváth klubtársa, Harsányi
társaságában tisztességtelenül elhagyja az országot. Ha
egyáltalán van ilyen. Ha nem elementáris joga minden
embernek, hogy ott éljen a földön, ahol neki tetszik. Nem
egészen. Mert Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned,
halnod kell!… Amikor ezt tanították, sok magyar
futballista aznap hiányzott az óráról. De vajon akik ott
voltak, azoknak megtanították-é? Nem az elemiben, de
még az őrnagyi rang kiosztásának alkalmából se!… És
azóta is erre az emberre néz fel a magyar
sportközvélemény! Már aki…
 Amíg ezen meditálunk… FTC–Győri ETO Magyar
Népköztársasági Kupa-döntő… Nincs a világon még egy
ország, ahol annyiszor, annyian köpték volna már szembe
az országos kupadöntőt, mint nálunk! Hadd ne legyen
kötelező a felsorolás. Amikor Nyilasi mint csatár a győri
hálóba tartó labdát maga rúgta ki a gólvonalról: minden
különösebb következmény nélkül. Azazhogy
következménye mégiscsak volt az esetnek: a Rába ETO
lett a kupa győztese. Mert a Fradinak már ott volt a
magyar bajnokság…
Ha igaz az, amit Marx mondott, hogy az emberiség
történelme eladdig az osztályharcok története, akkor igaz
az is, hogy a magyar labdarúgás története – különösen ez
idő tájt – a bundázások és a csalások története. Az MLSZ
meg – miközben világraszóló csalások, bundázások
mennek végbe a magyar pályákon – szemérmesen
forgatja a szemét! Nem intézkedik, nem – mert félti a
presztízsét. Nem intézkedik, mert tudja, hogy minden
egyes esetleges intézkedésével magát járatná le. Még
lejjebb, mint ahol van, lejjebb a sárga földnél is. Mert
minden csapatot véd valaki – valaki hatalmasság –, még
a kiscsapatokat is, és a joggal-okkal meghozott
szankciókat úgyis megváltoztatná valaki. Aki meghozta
az intézkedést, azzal vonatnák vissza. Tudja ezt nagyon
jól Kutas is! Ezért nincs a magyar labdarúgásban ez idő
tájt semmiféle jelentős változás!
Statuálni kellene a példát. De ehhez az MLSZ ereje
már kevés. Ne is bántsuk tovább Kutast. Legfeljebb
egyetlen valamiért. Amiért vállalja ezt a statisztaszerepet
is. De hát ha ő nem vállalja, vállalja más! Legyen a
magyar labdarúgás még ettől is züllöttebb, egy biztos: az
MLSZ elnöki széke sose lesz üres csak azért, mert nincs,
aki elvállalja ezt a tisztséget.
Mérkőzés Szolnokon a BKV Előre csapata ellen. A
Nemzeti Bajnokság II. osztálya. Megy a BKV 11-e a
Tisza-parti városba. A mérkőzés szerepel a totóban is.
Mondja a vendégcsapat szóvivője a szolnokiaknak, hogy
legyen a mérkőzés végeredménye döntetlen. Null-null
vagy egy-egy. Nem több, mert egy sok kapott-adott
gólból összejövő végeredmény bonyodalmakat okozhat.
Akkor még nem ismerte senki a Honvéd–Volán 6–6-
os módszerét!
És a Szolnok nem fogadja el a döntetlen ajánlatot!
– Ezt a mérkőzést ti fogjátok nyerni – mondja a
szolnokiak csapatkapitánya. – Igen, mert mi kettesre
vettük. Se az egyes, se az x nem hozhat semmit. Mi
vagyunk az abszolút esélyesek, a papírforma nem fizet.
És nyer a BKV Előre!
– Nem baj, gyerekek – így a mérkőzés végeztével egy
szolnoki fiú az öltöző folyosóján. – Ne búsuljatok, hogy
most nektek kellett nyerni. Jövőre az lesz a meccs
végeredménye, amit ti akartok. Ezt megígéri nektek az
egész csapat!
Nem tudom, mi lett annak a következő meccsnek az
eredménye. De hogy az ilyen egyezségek egy ország
labdarúgásában milyen eredményeket hozhatnak, azt már
tudjuk!

*
Vissza még az FTC öltözőjébe. Ahol akkortájt több
minden történt, mint a magyar NB I összes öltözőjében
együttvéve. Dalnoki tízmillió magyar nevében beszél, és
kéri csapatát a helytállásra. Felkészült taktikai
értekezletet tart, gondosan összeválogatott
mondanivalókkal áll a csapata elé. Egy alkalommal is
már éppen el akarja kezdeni. És nyílik az ajtó, és a
szentséges Fradi-öltöző ajtajában ott áll Kutas István, a
Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke. Jön be az öltözőbe
elnöki kíséretével. Aztán hosszú néma percek, mert
Dalnoki az elnök jelenlétében nem tud megszólalni, így
már nincs mit mondjon. Amire készült, amit szeretett
volna elmondani a fiainak, azt Kutas jelenlétében nem
mondhatja el. De hát akkor milyen útravalóval indul a
csapat ki a játéktérre? Semmilyennel. Olyan útravalóval,
amilyennel a többi csapat. És a mérkőzés? Nem biztos,
hogy a Kutas-féle látogatás ez előtt a – Drezdai Dinamó–
Ferencváros 4–0! – mérkőzés előtt történt. Valószínű,
hogy az egy másik mérkőzés volt. De esett szó már róla:
a labdarúgásban az események az eredményekkel
nincsenek mindig szinkronban. De előbb-utóbb minden
eredmény jön, és minden törvényszerű kudarc is
megérkezik.
Éppen úgy, ahogy ez bekövetkezett most a nyáron
Mexikóban. Peches a csapat, peches ember Mezey, hogy
éppen őket kapta el a gépszíj.

*
Itt vagyunk a dolgok legelején, és máris csaknem
elosztásra került mind a kilenc gól… Mert a Dalnoki
némasága is hozott a magyar labdarúgásnak egy-egy gólt,
olykor. Dalnoki néma… Ki gondolná ezt Jenőről? Mi
kell, mi kellett ahhoz, hogy ő ne tudjon megszólalni?
Milyen közeg, a magyar labdarúgásnak milyen szellemi
állapota? És aki megszólal, repül. Kutas könyörtelen. De
nagyvonalú a rabszolgáihoz. Minden szolgálatot busásan
honorál.
Száger György is mehet külföldre edzőnek, holott
itthon egyetlen csapatnál sem bizonyított. Csapatnál nem,
de másutt igen…
A kilenc gól elosztása… Mert az a kettő, amit mi
rúgtunk, azt ne adjuk oda senkinek. Az hadd maradjon a
fiúké. Azt Esterházy és Détári szerezte.
De maradjunk még néhány gondolatig a Fradinál. Az
FTC is ennek a magyar bajnokságnak a részese… Nincs,
nem lehet akkora ereje, hogy kiemelkedhessen
mindenből. A labdarúgásban sincsenek csodák! Már nem
hajlandó az FTC-ben sem kitisztítani a maga cipőjét
senki, már nemcsak hogy a nagy művészek, de a
művészpalánták sem hajlandók cipelni a zongorát. Vége
a Dalnoki-féle varázslatnak, következik Dalnoki
vesszőfutása.
Nyilasi egy válogatott mérkőzésen a Práterban eldobja
a csapatkapitányi karszalagot. Később az eseményt
kikozmetikázzák, nem dobta el, csak át akarta adni egy
játékostársának, eközben esett a földre. De az események
nem múlnak el nyomtalanul az FTC felett sem, ott is
megfakulnak a színek, beleszürkül a Fradi is a magyar
labdarúgás sivatagába.

*
1978-ban járunk, és 1982-ig tart a mező, amelyet
szeretnénk betekinteni. Természetesen nem részleteiben,
csak itt-ott szakítva egy-egy szál virágot a rét tarka
szőnyegéből. Mert leszedni, leszaggatni mindet isten
ellen való vétek volna. Csakúgy, mint felmondani a lecke
minden részletét.
 1978-ban Argentínában rendezték a Mundialt. A
szövetségi kapitány akkor is Baróti Lajos volt.
Magyarország válogatottja biztosította helyét a 16-os
döntőben a saját eredményei mellett azzal is, hogy a
görögök Szalonikiben elnáspángolták a Szovjetuniót.
Magyarországnak még egy dél-amerikai
csoportgyőztessel kellett megvívnia a részvétel jogáért.
Ez a csapat Bolívia válogatottja volt, 6–0-ra nyertek a
magyarok, de ez a 6–0 távolról se maradt olyan
emlékezetes, mint a mostani 0–6.
A magyar válogatott vezetése mindjárt a kezdet
kezdetén végzetes hibát követett el azáltal, hogy a csapat
részére a repülőjegyeket Argentínáig váltotta meg. Bőven
elég lett volna Londonig. És onnan vissza Budapestre.
A válogatott vezetése ugyanis lekötött a csapat
számára egy mérkőzést Anglia válogatottja ellen. Azzal
az Angliával mérték össze fiaink a tudásukat, amely
akkor nem tudta kiharcolni a Mundialon való részvétel
jogát. Azzal az Angliával kívánt játszani a magyar
válogatott, amelynek olyan alapokon nyugszik a
bajnoksága, hogy azt a legerősebb orkánok sem
rengethetik meg. Lévén a nemzeti bajnokságuk
legerősebb a világon. Az angol válogatott nem került be a
vb 16-os döntőjébe, de ha oda kivisznek nyolc angol
klubcsapatot, biztos, hogy nem az a nyolc csapat végez a
mezőny második felében.
Egy ilyen ország ilyen futballjával került szembe
Baróti legénysége. És a futball professzora, a vén, rutinos
mester vállalta! Holott ezt egy valamirevaló szertáros se
vállalta volna! Mert tudott volna ő is annyit, ha
megkérdezik, hogy ilyen meccset lekötni nem szabad!
 Az angolok a magyar válogatottat – útban Dél-
Amerika felé – tönkreverték. Nem megverték, nem
legyőzték – tönkreverték, megalázták,
megszégyenítették, mert az alatt a 90 perc alatt a magyar
csapat egyetlen pillanatig sem tudott az angol válogatott
ellenfele lenni.
És ezt a mi válogatottunkat nagynevű, tapasztalt
sportvezetők készítették fel a világbajnoki küzdelmekre.
Tudományosan, hozzáértéssel, beleszólásokat nem tűrve.
Ezzel az angliai csomaggal repült tovább a magyar
válogatott Argentína irányába. Ezzel a túlsúllyal. És még
valami a poggyászban. Ama két hölgy esete egy londoni
áruházban. Amiről itt egy szót sem! De a túlsúlyhoz ez is
hozzájárult. Fazekas lemondott a csapatkapitányi
tisztségről. A válogatott erkölcsileg tönkretéve, tépett
varjúként szállt ki a repülőből.
Fazekas labdába sem rúgott! Percek alatt odalett Kutas
legkedveltebb lapja, filkóvá degradálódott Kutas kezében
az adu ász…
A túlsúlyt a csapat nem tudta letenni, cipelte azt
mérkőzésről mérkőzésre. Három mérkőzés akkor, ott,
három vereség. De azért Baróti és a csapat becsületére
legyen mondva: egyik vereségük sem volt két gólnál
nagyobb arányú, még azon a mérkőzésen sem, ahol
Törőcsiket és Nyilasit kiállították.
Ha egy játékost kiállítanak, az az ő bűne. Kivétel, ha
félreérthetetlen játékvezetői elfogultságról, csalásról van
sző. A kiállítás az Argentína elleni meccsen történt.
Persze hogy mint házigazdát védeni, segíteni kellett az
argentinokat. Ezt így csinálják minden világbajnokságon.
De hogy Nyilasi és Törőcsik ilyen könnyen adta a bőrét?
Hogy voltak felkészülve a küzdelemre ezek a fiúk? Ha
egy edző csak így tud felkészíteni két nagy tudású
futballistát, hogy kerül a válogatott élére? Ha két nagy
tudású játékost csak így lehet felkészíteni, hogy
kerülhetnek azok a válogatottba? Akkor a vezetés még
nem burkolódzott hallgatásba hetekig, mint most. De a
kérdésekre akkor sem adott választ senki! Igaz, akkor
nem kilenc gólt kaptunk a három meccsen, csak nyolcat.
De azt legalább szépen elosztva. Akkor nem két gólt
rúgtunk, hanem hármat…
És az a felkészítés a Mundialra akkor, ott! Illetve
Nyugat-Németországban, ahova a csapat az Adidas-cég
vendégeként került. A mi csapatunkkal próbáltatták ki a
műfüvön való játékot, miközben nem sikerült megfelelő
ellenfeleket szerezni az előkészületi mérkőzésekre. Igen,
mert ez az Östreicher Emil dolga lett volna, akinek éppen
akkor, perceken belül el kellett hagynia Nyugat-
Németországot. A csapatunk menedzser nélkül maradt.
Östreicher Emil menedzselése nélkül. Persze később
újra rátalált a zsák a foltjára, mert például később
Spanyolországban, meg most Mexikóban is, megint ő
volt válogatottunk fő patrónusa.
Östreicher Emilről tudott, hogy ő már többször is
tündökölt a magyar labdarúgás egén. Valamikor
ragyogott a Budapesti Honvéd színeiben is, később ő
szervezte meg Kocsisék kint maradását, az akkori
magyar válogatott, illetve a Honvéd szétzüllesztését, ő
vitette a férjek után a feleségeket, ő pénzelte a kint
maradt csóró magyar futballistákat, míg azok stekszhez
nem jutottak, ő kölcsönzött, ő szedte be a kamatokat s a
többi. Minden segítségadás szép gesztus. Emberi
cselekedet. Úgyhogy Östreicher Emilről egy rossz szót
se. Sok magyar emberrel tett ő jót.
 Például Spanyolországban a csalódott, elkeseredett
magyar sportvezetőket a szállodájának éttermében, a
haciendáján napokig etette-itatta, ingyen. Nem számított
a fogyasztás mértéke. Mert Östreicher Emil ekkorra már
ebből-abból elég sok pénzt szedett össze. Ez az ő dolga,
ehhez nekünk semmi közünk. De ahhoz igen, hogy került
ez az ember a magyar válogatott közelébe? Hogy
kerülhetett oda ilyen múlttal, ilyen eljátszott szerepekkel
a háta mögött? Úgy, hogy ő ismer Nyugaton mindenkit,
nyelveket beszél, összeköttetései vannak, pénzes
meccseket tud lekötni, akit kell, elad, akit lehet, megvesz,
főnyeremény egy ilyen ember egy válogatott háza táján!
Az, hogy egy ilyen típusú embert egy tisztességes
nemzeti válogatottnak még az öltözőjébe se volna szabad
beengedni, az más kérdés! Persze nem Östreicher Emilen
kell most elverni a 6–0 porát. Elvégre őt valaki hívta a
csapathoz, elvégre valaki odaengedte őt a válogatottunk
közelébe.
Nagy haszna volt belőle a magyar válogatottnak! De
még Argentínában vagyunk, Baróti Lajos mesteredző
vendégeként. Azazhogy Argentínában még nem is, mert
azon a nyugat-németországi Adidas-vendégségen az
előkészületi edzőtáborban még történt egy s más.
Az ellátás kitűnő volt. Az italokat tartalmazó
hűtőszekrény tele jobbnál jobb italokkal. Igen ám,
csakhogy ehhez a szekrényhez nem volt kulcsa
válogatottunk tagjainak.
A szállodai személyzetnek igen.
Viszont Tóth József, a válogatott balhátvédje
bizonyítván akkor is – később is – élelmes voltát,
kiszúrta, hogy este hazamenetelkor hova teszik annak a
hűtőszekrénynek a kulcsát? És ott voltak a kulcsok, ahol
azt Tóth József sejtette…
Takarodókor Baróti mester nyugodt, boldog
elégedettséggel hajtotta álomra a fejét estéről estére, és a
jól végzett munka örömével aludt édesdeden, mialatt a
fiúk kirámolták azt a hűtőszekrényt, piálgatván olykor
egész éjszaka. A személyzet meg minden reggel
gyanútlanul töltötte fel a hűtőszekrényt.
Barótinak ekkor nem állt módjában hazaküldeni
senkit. Nem úgy, mint Tatán, az edzőtáborból Ihászt,
akinek a szobájában talált egy fél üveg bort…

*
Baróti távozott, és érkezett Kovács Ferenc, majd már
Szepesi idejében dr. Lakat Károly, aki csak úgy
egyszerűen Rizling doktor néven írta be magát a magyar
labdarúgás történetébe. A Ferencváros kitűnő balhalfja
volt, és nagy alkotó korszakában a legkiválóbb magyar
edzők egyike. De ekkor a nagyválogatott közelébe sem
jutott! Aztán később elindult a lejtőn! A válogatott
szövetségi kapitányaként azon a bizonyos kemény
kispadon találta magát Ez a korszak is jelentős
eseményekkel járult hozzá ahhoz, hogy kaptunk a
szovjetektől hat gólt, és hogy most, 1986 nyarán ott tart a
magyar futball, ahol.
Ebben a korszakban kaptunk ki az Egyesült Államok
válogatottjától a Népstadionban 2–0-ra. Ebben a
korszakban járt a magyar válogatott Spanyolországban
edzőtáborozáson, könnyű, összeszoktató portyán. És
ekkor játszott egy alkalommal a magyar válogatottban
Vándor Kálmán újságíró… aki a csapat dolgairól küldött
tárgyilagos tudósításokat a kívülálló újságíró
objektivitásával.
– Miért? – mondta szövetségi kapitányunk –, miért ne
játszhatott volna? Hát rendes gyerek ez a Kálmán. Nem?
Szeret ez játszani Meg hát tud ez is annyit, mint a
többi…
Persze miért is ne tudott volna? Sem a nézők, sem a
spanyol szaksajtó nem szúrta ki azon a meccsen Vándort.
Egy hajszállal se volt rosszabb, mint a többiek. Soha
olyan szép, megértően elemző sporttudósítások nem
jelentek meg a Népszavában a magyar válogatott
dolgairól, mint az idő tájt. A magyar labdarúgás és a sajtó
favorizálták egymást.
„Similis simile gaudet” – mondja a latin –, hasonló a
hasonlónak örvendezik.

*
Itthon meg ezalatt idejét múlta a követelményrendszer.
Újra rábízták a csapatokat az edzőkre, nem kellett már
futkosniuk NB I-eseinknek a Lóversenypályán, és az
MLSZ megbízottai sem azért jártak már vécére, hogy
onnan, az ablakból kileselkedjenek, hogy s mint edz a
csapat.
Mert a csapatok eközben is edzettek… Egyik csapat
így, a másik úgy. Ekkortájt váltak szokásosakká az
úgynevezett kikapcsolódós edzések. Ki kellett kapcsolni
labdarúgóinkat a mindennapos robot szokványából. Futni
már nem a pálya körül kellett, hanem erdőben, mezőn.
Mert az már nem volt olyan unalmas. A csapat ment ki az
erdőszélre. Ott az edző leült az első tölgyfa alá. Vitt
magával két üveg bort. A csapat befelé futott az erdőbe
tizenhét percig. Visszafelé szintén. Ez alatt az idő alatt
iszik meg egy valamirevaló magyar edző két üveg
rizlinget.
Az ám, de a csapat… Be pár száz métert az erdőbe, ott
pihenés, szieszta, a csapatkapitány méri az időt, aztán
vissza azon a pár száz méteren lihegve, szédülve,
ájuldozva a terheléstől.
– Ha edzők lesztek, majd ti is ihattok. Most még
szenvednetek kell a sikerért. Nehéz, kemény edzés,
könnyű győzelem! Könnyű, laza edzés, vért izzadsz a
győzelemért. Ki akarja kiizzadni közületek a vérét?
És a csapat hajt, így sokkal jobb szívvel, mint korbács
alatt. Csakhogy… egy szép napon jelentkezik minden.
Jön a kudarc. Még nem a mexikói, hanem a
mindennapos. De már készül a mexikói kudarc
melegágya is. Mert mit is mondott a vb előtt Mezey?
Hogy soha ilyen csapnivalóan rossz erőnlétű játékosokat
nem kapott vissza a kluboktól, mint most. És ha előbb
lett volna szövetségi kapitány?
Mezey akkor még beszélt, csak később hallgatott el!
Éppen a Népsportban olvasom, hogy nem hallgat tovább.
Ma este a tv II. csatornáján Knézy Jenőnek meg fog
szólalni. Három hét után először. Becsületére legyen
mondva ez a három hét! Mert mi ez? Úgyszólván semmi,
legalábbis ahhoz képest, hogy nekem van egy
unokahúgom Jánkmajtison, akit amikor feladtak
szeptember elsején az általános iskola első osztályába, ott
karácsonyig nem szólalt meg! Mi ehhez képest a Mezey
háromhetes hallgatása?
És mégis… Zsuzska húgom tanítónő lett… És nem is
akármilyen!

*
Hányszor hittük már a magyar labdarúgásnak egy-egy
korszakáról, hogy ez most a mélypont. És hányszor jöttek
a sokkal mélyebb pontok, újra meg újra. Mégis, azért én
ebben az időben éreztem, hogy a legmélyebbre
süllyedtünk. Debrecenben, a DVSC-Kazincbarcika
mérkőzés szünetében az öltöző felé igyekvő barcikai
játékosok közül egyet leütött a debreceniek edzője. A
játékost úgy hívták, hogy Kendi, a Debrecen edzője
pedig akkor Teleki Gyula volt.
Az egyik DVSC-játékos késve ment be az öltözőbe. Ő
látta meg először a folyosón az eszméletlenül ott fekvő
Kendit. Rohan be a saját csapatának öltözőjébe, ahol
akkor az edző már a második félidőre szóló taktikai
utasításait taglalta.
– Gyerekek! Valamelyik őrült, részeg drukkerünk
bejött a folyosóra, és leütött egy kazincbarcikai játékost!
Czikora Mihály, a csapat középpályása félrehúzta a
játékostársát, úgy súgta neki:
– Fogd már be a pofádat, te hülye, hát Gyula bácsi
ütötte le… Én láttam!
És attól számítva Czikora sokáig nem maradt ki a
DVSC kezdő tizenegyéből.
Telekit elítélte a bíróság…
De az MLSZ nem! Sőt nem sokkal ezután
hozzájárultak Teleki külföldi munkavállalásához. Ment
edzőnek oda, ahol ezért dollárral fizetnek. Lehet, hogy az
engedélyezésben volt logika: üssön le ott futballistákat,
ne itthon nálunk!…
A sportsajtónk becsületére legyen mondva, többen is
megírták ezt az esetet. De az írás nem jelenhetett meg.
Mert egy nagyság szólt, hogy erről újságcikk nincs!
– De miért nincs?
 – Mert az eset közreadása sértené a debreceni
érdekeket.
Miféle érdekek azok, amelyekben egy közönséges
bűncselekmény elkövetőjét kell védeni?
És akkorra már Teleki nimbusza is megkopott a
városban. Akkor már Teleki a saját csapatának
drukkerhada miatt nem jöhetett ki az öltözőből, csak a
mérkőzés után jóval.

Teleki!
Gyere ki!

Ott, akkor már ezt a rigmust szavalta a kórus. A

Debrecen vélt érdekeit megvédte valaki,, a magyar
labdarúgás presztízsét meg sárba tiporták. Hányszor,
hány helyen, hányan… És ugyanazok, akik mindenről
mindent tudnak, most álmélkodva kérdezik egymástól: de
hát mégis, hogy kaphattunk hat gólt azon a mérkőzésen?
Hogy? Úgy, ahogy kaptuk!

*
Úgy, hogy azt megelőzően szinte alig volt mérkőzés a
magyar nemzeti bajnokság különböző osztályaiban,
melyek előtt ismert, ismeretlen fekete táskás urak ne
jártak-keltek volna alkalmas helyeken már a
mérkőzéseket megelőző napon. Mindenki látta, mindenki
ismerte őket. Csak az MLSZ nem látott, csak az MLSZ
nem tudott semmit. Úgy tett, mintha nem látott, nem
tudott volna semmiről. És hát amit ő nem lát, nem tud, az
nincs! Ez is egyfajta sportszemlélet, sportpolitika.
Magyaros… az út innen egyenest a mexikói kudarchoz
vezet!
 Annyi mindent megírtak már, és annyi mindenfelől
futnak össze az utak, a kudarcok Mexikó csomópontjába.
Ez a most tárgyalt – érintett – időszaka a magyar
labdarúgásnak az, melyben serdülő gyerekek mérkőzéseit
is meg lehetett venni a játékvezetőtől egyetlen korsó
sörért…
Meg amikor az Április 4. Gépgyár csapata kiállt egy
mérkőzésre, amelyen ha győz, feljebb kerül egy
osztállyal. A csapat edzője dr. Dékány Ferenc volt, a
Fradi valamikori jeles balfedezete. Már kint vannak a
csapatok, már bemelegítettek, de a játékvezetők sehol.
Megy az edző a bírók után. A folyosón meg is találja a
vezető bírót.
– Dékány úr, megér maguknak ez a győzelem
harmincezret?
– Nekünk, uram, harminc fillért se!
*
Jó az ifiválogatottunk… Ajnározzák, fizetik, nagy
becsben tartják őket… Miközben az NB I-es ifjúsági
bajnokságban majd minden meccset salakos, érdes
pályákon játszanak. Miközben van olyan NB I-es ifjúsági
csapat, ahol egyszerre egy mérkőzésen hét MTK–VM-
játékos visel térdgumit, és nem divatból…
Van olyan NB I-es ifjúsági játékos, aki három év alatt
egyszer sem látta az egyesület sportorvosát. De a
sportorvosi engedélyért eljár, ahol a folyosó végéig
húzódik a sor: csinálj tíz fekvőtámaszt, alkalmas vagy,
sportolhatsz.
Sportolnak is a gyerekek.
Már Mészöly a szövetségi kapitány. Lakat doktorból
elég volt… Neki is az MLSZ-ből. Megy is a mesteredző
ide-oda, még Debrecenbe is. Most nem az ellenfél
játékosát üti le a DMVSC mestere: csak egy újságírót
pofoz meg!… Mi lett az elegáns, okos, művelt Lakat dr.-
ból? Aligha süllyedt lejjebb ő maga, mint korszakában a
futball – mindenestől.
Mészöly más ember, mint Lakat doktor volt…
Mészöly kedves, vidám, bohém fickó, kitűnő haver,
hajdanvolt igazi futballnagyság, akinek mindenhez
minden adottsága, képessége megvan. Csak egy hiányzik
belőle: ami egy szövetségi kapitánynál elengedhetetlen.
És a szövetségi kapitány mégis: ő lett! Nála hiányzott az,
ami Lakat doktornál megvolt De a tanár úr a
válogatottjával még annyira se vitte, mint Mészöly.
Ittak egyszer egy éjszakán át a Moulin Rouge-ban a
magyar sport hatalmasságai. Szepesi, Buda, és
becseppent a társaságba Mészöly is. Ott hajnaltájt
jelentette ki Buda István, hogy neki Lakat doktorból
elege van; Kálmán, te leszel a szövetségi kapitány! És
Buda állta a szavát, beváltotta, amit ígért, Mészölyt
kinevezték…
– De kell ám melléd egy koponya is, Kálmán!
Ez a koponya volt, lett Mezey György! Közvetlenül az
MTK-ból jött, ahol az első esztendőben 3. helyezést ért el
keze alatt a csapat, majd a következő évben 6. lett az
MTK NB I-es legénysége, harmadik évben pedig a 12. A
negyedik évben esett ki a magyar NB I-ből az MTK –
igaz, hogy akkor már nem Mezey volt náluk a vezető
edző. De mégis el kell gondolkozni a helyzeten, a
történteken. Új edző, új csapat, harmadik hely… Mit
lehetne várni a következő évben? Semmiképpen sem
csúszást, lefelé. Az előző két év munkája után meg
feltétlen előrelépést. És jött a tizenkettedik hely…
Azután ha egy csapat egy-két-három éven át igazán jól
van edzve, szervezve, kieshet az a magyar NB I-ből
röpke egy esztendő alatt? A magyar NB I-ből! Ahol
négy-hat csapat esztendők óta soha nem éri el az NB I
megkívánt, elvárt színvonalát!
Ez van a csúcson, de mi történik közben lentebb?
Vagy akár az NB I közvetlen utánpótlásánál? Az
ifjúságiak… Már kezdődne az MTK-ifiben az edzés, de
az edző még nincs sehol. Mókáznak a fiúk az öltözőben.
Aztán megérkezik a csapat mestere, Molnár János. Igen
ám, de a mester részeg. Ezt még az italozásban eleddig
járatlan ifjúsági labdarúgók is hamar észreveszik. A
mester ugyan megfogódzik az asztal sarkában, de
értelmes szavakat nem tud kiejteni. Jön valaki a
vezetőségből Molnár János után, akit a fiúk nem is
ismernek. De találgatják: vagy Szőke János lehet, az
utánpótlás igazgatója, vagy Mérei Vilmos, akiről a
gyerekek nem tudják azt se, hogy kicsoda. De ott van
mindig, mindenütt, ő fogja leghamarabb karon az illetőt,
ha valaki érkezik az MLSZ vezetőségétől…
Makit – Jani bát –, a hajdanvolt MTK nagycsapatának
balösszekötőjét karon fogva kivezetik az öltözőből,
odatámasztják a fal mellé, úgy jön vissza az illető az
öltözőbe a gyerekekhez.
– Fiúk, ki köztetek a csapatkapitány?
Egy szőke srác jelentkezik.
– Te fogod ma megtartani az edzést!… Rend legyen,
és fegyelem! És terheld le a csapatot rendesen. Úgy,
ahogy máskor szoktátok.
– Igenis! – mondja a gyerek, a többiek meg röhögnek,
hogy honnan vette a csapatkapitány ezt a hülye szót.
Igenis… Miért nem azt mondta, hogy igen?
 Persze a következő edzést már Molnár János tartja
újfent.
– Futás, fiúk, a Hungária körúttól a Salgótarjáni úton
át a Teleki térig! Mindenütt a villamossínek mentén. De
vigyázzatok!
És a fiúk futnak az első megállóig. Ott felszállnak a
villamosra. A Teleki téren le, majd ugyanúgy vissza, az
MTK-pálya előtti megállóig.
Csak egy gyerek nem száll villamosra. Ő fut. Biztosan
tudja, miért. Fut oda is, vissza is. Edzés végén az edző
már nincs az öltözőben, amikor a csapat elkapja azt az
egy gyereket. Agyba-főbe verik… Mindenki üt rajta, hisz
mindenki a villamoson volt, annak az egynek a
kivételével…
Aztán bajnoki mérkőzés az MTK ificsapatánál…
– Te hiába futsz, neked úgyse adunk labdát!
És bajnokságot nyer az MTK-ifi! Még egyetlen
játékos sem jutott el abból a garnitúrából a
nagyválogatottságig. Azok közül a gyerekek közül
Mexikóban még nem volt válogatott kerettag senki. Így
hát a 6–0-nak nem az itt leírtak a közvetlen előzményei.
De hogy az áttételes előzményekben mindezek is benne
vannak: több mint biztos!
Meg aztán lesz abból az MTK-ifiből válogatott is
még, nem is egy… És majd ott is csak a szövetségi
kapitány lesz a bűnbak, a mindenért felelős egyszemélyi
vezető? Persze, varrjunk majd neki is a nyakába mindent.
Mind a hat gólt…
Molnár János keze alatt rengeteg volt a tehetséges
gyerek. Nyerte is a csapat a bajnokságot, zsinórban. Az
edző öntelten nagyobb feladatok elvégzésére is
hivatottnak érezte magát. Külföldre akart menni ő is.
 Egy kevésbé tehetséges, de azért szorgalmas, jó
kiállású gyereket nézett ki magának. Vagyis nem őt, a
papát…
– Beépítem a fiadat a csapatba, ha szerzel nekem egy
külföldi szerződést!
Az a gyerek, ha a csapatba való, be kell tenni akkor is,
ha vállalja az apja az edzői kérés teljesítését, ha nem. Ha
nem való a csapatba, akkor nem szabad betenni akkor se,
ha az apja aranypénzeket szór az edzők közé, miként
Zrínyi a törököknek, midőn kirohant Szigetvárból. Mert
akkor mást kell betenni!… Mást, mert azután egy szép
napon jön a hat gól!
Jön úgy, ahogy jött. És ahogy még fog is jönni
sokszor, ha a magyar labdarúgásban továbbra se történik
semmi.
Ha az új játékos papájának az edző csak annyit tud
mondani: hogy melyik játékosának az apjától, mikor mit
kapott, és mennyit? A legkevesebb tét: öt kiló pacal volt.
Szintén az MTK, szintén Molnár János!…
Aztán menesztik az edzőt, de ő meg aláírásokat
gyűjtet maga mellé a játékosok szüleivel. És aláírja azt a
listát mindenki. Mert mi van, ha valaki nem ír alá, de az
edző azért mégis marad? Egy NB I-es ifiben már minden
játékos szerződtetett futballista szeretne lenni… És hol az
a szülő, aki szándékosan vágná keresztbe gyermekének
labdarúgó-karrierjét?
Molnár János ment, Mérei Vilmos maradt… Az
MTK-ban végzett több évtizedes szervező-nevelői
munkájának elismeréséül…
MTK-junior: nemzetközi barátságos mérkőzés…
Mondja a mikrofon a csapatok összeállítását. Már
bemelegítettek a fiúk. Egyessel Petry, kettessel Horváth
és így tovább. Mondják a hatos számú mez viselőjének a
nevét is. Ma kezdő, már néhány előző edzőmérkőzésen is
elfogadhatóan, jól játszott.
Eddig hátvéd volt, most a középpályára kerül. Mondja
is Metzger Tibor, a technikai vezető, hogy ennek a
gyereknek Makay György megtalálta a csapatban a
helyét.
És már sorba állnak a fiúk, mennek fel a pályára És
akkor jön Mérei…
– Te ne, ne! Te eredj a kispadra! – és egy másik
gyereket tuszkol a felvonuló csapat sorába… Aki a 14-es
számú mezt viseli.
5–0-ra nyer az MTK-junior. És öten ülnek még
gyerekek a kispadon a 12-es számtól felfelé jelzett
mezekben. És mindenkire sor kerül, csak a hatos számú
mez viselőjére nem. Pedig remeg, hogy neki is jusson
egy kis idő. Ő egy percet sem kap… De feladatot
szánnak neki a mérkőzés után mégis… Mérei Vili bácsi a
közvetítő megint.
– Menj, és a pálya túlsó széléről azt az üres
szódásüveget hozd ide!…
És az a gyerek feláll a kispadról, és elmegy a pálya
túlsó végére azért a szódásüvegért… És hozza… És nem
vág fejbe azzal a szódásüveggel senkit… Ezért kapott a
magyar válogatott hat gólt ott Mexikóban. Meg azért is,
hogy az a szódásüveg nem csattant szét Mérei Vilmos
fején! És mindezt mondom, mondatja velem az
elfogultság heve!… Elfogultan beszélek, és hévvel. De
hát enélkül szabad-e, lehet-e, érdemes-e egyetlen szót is
kiejteni, leírni? És vajon bűn-e az elfogultság? Nem
inkább kötelesség? Az elfogultság jegyében szólni a
magyar futballról, amit szeret az ember!
 És annak a 6-os számú meznek a viselője, ott az
MTK-junior csapatában ugyanaz, aki nem szállt fel a
villamosra… Aki hazamenet az edzésről még futott
tizenkét kilométert, mert azt hallotta, hogy egy igazi
labdarúgó állóképesség nélkül nem viheti semmire…
Állóképességgel se… Ha nem vágja fejbe a
szódásüveggel, akit fejbe kell vágni!… És úgy fejezni be
egy labdarúgó-karriert. Amely valójában még el sem
kezdődött… és máris vége lett. De hátha aki utána jön,
annak egy fejbecsapással tisztul az út. És akkor nem kell
majd a magyar válogatott kapusának kikotorni a labdát a
hálóból egyetlen meccsen egymás után hatszor!

*
Elnézést kell kérni a tárgyilagosság törvényeinek
megszegéséért. Hiba volt? Ha az emberek soha
semmiféle törvényt még nem szegtek volna meg, ma is a
fákon ülne az emberiség majom képében.
És annak a gyereknek akkor ez nem volt elég…
Szívósnak mutatkozott akkortájt még! Fogta magát,
átkéredzkedett egy másik NB I-es csapathoz. Mert aki
Molnár János után következett – Kenyeres Imre –,
annyival volt aljasabb, amennyivel kifinomultabb
eszközökkel dolgozott, mint Maki. Figyelembe véve azt
is, hogy ő nem a nagy MTK-beli játékosmúltja okán
került az MTK NB I-es ifihez… Egész más utakon.
Sógora volt Egervári, Mezey György jobb keze. Egy
ilyen sógorság mellé kijár egy NB I-es magyar ificsapat
is.
Más egyéb dolgok okán hogyan kerülhetett volna
Kenyeres az MTK-ifi első csapatához?
 Bár mondták a fiúnak, hogy ne menjen a Budapesti
Honvédhoz, mert ott még rohadtabb minden.
– Olyan nincs, hogy ettől is rohadtabb legyen!
Van! Nem hasból, nem megalapozatlanul beszélt az a
gyerek! Ezt csak az tudja, aki volt a Honvéd NB I-es
ificsapatnál labdarúgó a Kolarics Ferenc edzősége alatt…
És történt mindez annak utána, amikor az MLSZ-ben már
rég elhangzott a jelszó: arccal az utánpótlás felé; a
legjobb vezetőket, a legrátermettebb szakembereket az
ifjúsági csapatokhoz! De hisz hol vannak azok már…
őket ebrudalták ki legelsőbben a szakosztályokból.
Kolarics becsületére legyen mondva, nála nem öt kiló
pacal volt a beugró. Nem is úgy végezte, mint Molnár
Maki – őt nem küldték el. Ő ment önként, megromlott
idegállapota miatt távozott.
De míg az az idegállapot nem jutott el a végső
romlásig… Addig mit állt ki az a csapat. Az a húsz
gyerek, amelyiknek éppen abban a korban kellett volna
megszeretnie a futballt. Kolarics Ferenc keze alatt…
És a Honvéd-serdülő… Egyszer véletlenül
Debrecenben megnéztünk egy DMVSC-Honvéd
serdülőmérkőzést is. Már javában játszottak a csapatok.
Vezetett a Honvéd… mentek, futottak a fiúk a pályán. És
a pálya szélén az edző is, le-fel. De ő nemcsak
futkározott, ő ordítozott, átkozódott, szitkozódott
megállás nélkül. De milyen hangnemben? Azt még egy
futballtémájú könyvben sem lehet leírni. Mert azt egy
valamirevaló nyomdász nem szedné ki… Annak a
kinyomtatását egy magára valamit is adó gépmester
úgyse vállalná…
– Ki ez az edző? A Honvéd-serdülők mestere…
– Ez, kérem, Kozma Mihály!
 – Az a Kozma?
– Igen, az!
– Ez nem lehet az!
– Tessék megnézni közelebbről. Könnyű felismerni.
Alig változott.
– De változott! Nagyon sokat változott! Az lehetetlen,
hogy ő mindig ilyen lett volna. A kedves, szimpatikus
Kozma Misi. A gólvágó. De akinek igazából nem
sikerült…
Kozma a pálya szélén, vele szemben néhány játékos
szüleje, főként anyukák. És egy se szól át közülük: ebből
elég, gyere le, kisfiam, a pályáról! Mert jóérzésű ember
ma nem a gyerekét, de a kutyáját se adná futballistának
Magyarországon!
Nemrég, teljesen érdektelenül kérdezem, ki lett
Kolarics Ferenc utódja a Honvéd ifi I. csapatánál?
– Kozma Mihály…
Igen, Kozma Mihály, az a Kozma Mihály. Az bizony!
Akkor ott nem mondtam el a Kozmával kapcsolatos
néhány évvel ezelőtti élményemet. Nem akartam, minek
is bántottam volna? Elnézést kell kérni a tárgyilagosság
törvényeinek megszegéséért. Hiba volt?
A fáról való lejövetelért vállalni kell sok mindent.
Hogy a személyes megbántottság beszél az emberből,
hogy az elfogultság, a kétely… hogy a szubjektív
beleérzések… De hisz aki vádolni akar, az vádol
mindezek nélkül is… aki pedig megérti az aggódó-féltő
szót, az ezúttal is arra figyel, amire kell… Az nem adja
fel a közös gondolkodás esélyét, ki kell derítenünk: miért
kapott hat gólt Mexikóban a magyar válogatott?

*
Lépjünk még vissza egy kicsit, és maradjunk az 1980-as
éveknél, eseményeknél, mely megelőzte a spanyolországi
Mundialt. Mert arról a Mundialról magáról még
közvetlen előzményekként sem lehet itt semmit mondani,
hiszen a „Mundial 82” c. írásomban, amely annak idején
a Rakéta Regényújságban jelent meg, szóvá tettem egyet
s mást. Kihíva magam ellen a végzetet. Mindegy.
Legfeljebb nem köszön majd vissza az, akinek eddig sem
adtam túl sokat a visszaköszöngetéseire…
A magyar labdarúgás apokalipszise nem volt sem a
spanyolországi, sem pedig a mexikói Mundial… hanem
amikor úgy határozott az MLSZ vezetősége, hogy
megszünteti a háromcsoportos NB II-t, és helyette
egyetlen II. ligás csoportot hoz létre. Hogy ott mi folyt a
bent maradásért. Meg eggyel lejjebb, a területi
bajnokságban… Mondja Mezőfalváról egy barátom,
hogy náluk már a mosónőt, a szertárost, a
pályagondnokot se tudták fizetni, úgy elköltötték minden
pénzt a játékvezetőkre, az ellenfelek játékosaira a bent
maradásért. És bent is maradtak. És a bent maradásuk
első esztendejében maguk léptek vissza a területi
bajnokság Duna-csoportjából.
Hát érdemes volt?
Meg a Sopron? Azt hiszi valaki, hogy egyedül csak én
láttam, én találkoztam azzal a soproni úrral, aki degeszre
tömött táskával járt-kélt Budapesten, szálakat, utakat
keresve ahhoz a játékvezetőhöz, aki a soron következő
meccsüket vezette, és akit le akart pénzelni, de azért az
utcáról mégse mert benyitni hozzá. Megtalálta a
közvetítőket. És akkor a Sopron bent maradt az NB II-
ben.
 A II. osztályban lezajlott botrányok nem kavartak
országos vihart. Ha vihar volt is, elült. Mint például
Nagykanizsán, ahol eladta a csapat Nyíregyházának a
felkerülés jogát. És ez nem susmus volt, ezek
nyilvánosságra került tények! Vagy a Sopron–Komló
mérkőzés, melyen a Sopron bent maradása volt a tét.
Vezetett a Sopron 1–0-ra. Úgy látszott, minden rendben.
És akkor a 86. percben a komlói Szajcz Miklós váratlanul
kiegyenlített. A bíró kétségbeesetten szaladgált le-fel. Mi
lesz?!
96 percig vezette a meccset! Akkor végre olyan
helyzet alakult ki, hogy Bien József, a komlóiak kapusa
összehozhatta a maga 11-esét. Megfogott egy labdát, és a
tizenhatoson belül odadobta a saját védőjének, Barka
Gyulának, ő meg csak várt, várt, mígnem letámadta egy
soproni csatár. A védő egyből felrúgta ellenfelét…
Tizenegyes! Így nyert a Sopron. De minek ezt tovább
sorolni? Száz meg száz eset, megannyi érv nem kell hogy
tovább erősítse alapállásunkat: azt a hat gólt nem
Mexikóban hoztuk össze!…
Nem érdemes tovább folytatni. Pedig a totóperről még
nem is esett szó! Nem is fog! Ugyan miért is kellene
felmondani azt a keserű leckét is? Vagy az NB I-ben
nyilvánosan vásárolt bajnokságokat, bent maradásokat.
Unalmas már mindez. És ahogy mondani szoktuk –
lerágott csont. Eszünkbe se jutott volna semmi, ha nincs
az a kilenc mexikói gól. Mert azért az mégiscsak feltüzelt
bennünket. És kötelezi az embert újragondolni,
újraértelmezni a dolgokat! Mert ezt a Mundialt sokáig
nem lehet elfelejteni. Ki kell beszélni magából az
embernek mindent. Most ez az egyetlen, ami segíthet!
 3. fejezet

MIT FÉLTEK,
ÓH KICSINYHITŰEK?

A MÁTÉ ÍRÁSA SZERINT VALÓ

SZENT EVANGÉLIOM

8. rész, 23-27. vers

És mikor a hajóra szállt vala, követék őt az ő tanítványai.

És ímé nagy háborgás lőn a tengeren, annyira, hogy a
hajót elborítják vala a hullámok; ő pedig aluszik vala.
És az ő tanítványai hozzámenvén, felkölték őt,
mondván: Uram, ments meg minket; mert elveszünk. És
monda nékik: Mit féltek, óh kicsinyhitűek? Ekkor
fölkelvén, megdorgálá a szeleket és a tengert, és lőn nagy
csendesség.
Az emberek pedig elcsodálkozának, mondván:
Kicsoda ez, hogy mind a szelek, mind a tenger engednek
néki.
ÚJ TESTAMENTOM

Károli Gáspár fordítása

E
ngem kémek vesznek körül? Fogalmam sincs,
hogy ki bízza meg, ki fizeti őket. De hogy
vannak, léteznek a kémek, hogy kifogástalanul
végzik a dolgukat, az biztos! Meglehet, hogy
én egy nemzetközi kémhálózat kezében vagyok? Mert
amikor hűséges fegyverhordozóm, Török Ferenc – e
kötet munkálatai során – telefonon felhívta Nyilasi Tibort
Pestről – gondolván, hogy puhatolózik, szaglászik
valamelyest, meg hogy azért valaki elé odaállni mégsem
illik csak úgy, be kell jelentkezni, hozzájárulást kell kérni
a beszélgetéshez –, mivel fogadta őt Nyilasi Tibor?
Azzal, hogy tud mindent, azt, hogy én könyvet írok a vb-
ről, meg hogy ebben a kötetben egy fejezet őróla szól.
Továbbá, hogy tudomása van róla, a Heti
Világgazdaságban megjelent interjújáról azt mondtam:
abból egy szó se igaz!
Majd elájultam. Mert azért ez így egy kicsit sok volt.
Annál is inkább, mert azt az írást ott, akkor nem is én
minősítettem hazugnak, bár jelen voltam a társaságban,
de éppen akkor és ott hívta fel a figyelmemet valaki a
Nyilasi-interjúra; mondván mellé azt, amit itt már le is
írtam.
Honnan tud mindent – Bécsben – Nyilasi? Hogy
fogad-e, hogy ad-e alkalmat a beszélgetésre? Nehéz
kérdések, különösen így, telefonon. Mert azt, hogy én
Bécsbe utazzam, ő nem akadályozhatja meg. Azt se,
hogy becsengessek a lakására, kivált úgy, hogy előre
jeleztük a menetelemet.
Volt, aki azt mondta, hogy be se jelentsem, nehogy
jelezzem előre Nyilasinak a bécsi utamat. Mert akkor el
fog tűnni a császárvárosból… addig ember se fogja őt
látni, míg én Bécsben leszek. Nyilasi okosabb ember
annál, mint hogy maga elé enged, és akkor mondja meg,
hogy hova menjek, hova kíván ő engem. Én meg mindezt
megírva, közreadok Nyilasiról egy kedvezőtlen képet!
Van már ilyen kép őróla a köztudatban így is éppen elég.
 Mindegy, a nyíltságot, az őszinteséget vállalni kell,
meg kell mondani Nyilasinak, hogy megyünk, hogy elébe
fogunk állni a kérdésekkel. A többi az ő dolga. Döntse el
maga, hogy mit tesz ebben a helyzetben.
És Nyilasi eldöntötte: 1986. július 22-én kedden
délután fél négykor várt bennünket a bécsi Mátyás
Pincében!

*
Nem kívántam volna Nyilasit kellemetlen helyzetbe
hozni.
Minthogy mást se, soha, ha még ellentmond is ennek
az olykor-olykor való látszat. Miért bántanám én Nyilasi
Tibort?
Tiszta lelkiismerettel közeledtem őhozzá is. Bár ami
igaz, az igaz, egyszer-másszor már szóba hoztam a nevét
némely írásaimban, és nem emlékszem rá, hogy akár
egyszer is számára kedvező módon. Úgyhogy érezni,
tudni véltem elzárkózásának okait. Éppen ezért imponált
az üzenete, menjek, ha akarok, vár! A gesztusaiért előre
is köszönet jár.
Bármit is írtam Nyilasi Tiborról eddig, egyvalamit
sohase kérdőjeleztem meg se szóban, se írásban, hogy ne
ő lenne az utóbbi 10-12 év legkiemelkedőbb magyar
futballistaegyénisége. Ezt kár lenne tagadni, egyedül
maradna az ember a tagadásával. Nyilasi talán az utolsó
magyar futballmohikán a zsenik kollekciójából. Mert ki
jött utána? Törőcsik talán? Vagy Détári? Ha éppenséggel
ő maga nem bizonyítja ennek az ellenkezőjét a mexikói
Mundialon.
 Szóval, Nyilasi egyedül… Az egyetlen talpon álló
magyar világklasszis. És ő is Bécsben. Ez még nem lenne
feltétlen baj. Mert Maradona se Argentínában tündököl.
Nyilasit megszámlálhatatlan sokszor láttam már
futballozni. Tv-ben, válogatottként és a Fradi-pályán is.
Elég rapszodikus teljesítményeket nyújtott. A zseniális
futballnagyságok elvárt csillogásaitól a szürke
egyhangúságig mindent produkált már. De most nem
erről van szó, mindenki ismeri, tudja Nyilasi Tibor
játékának összetevőit. Személyesen soha nem volt
kapcsolatom még vele. Látásból ismertük egymást, és
olykor egy-egy ritka találkozás alkalmával rá-rá is
köszöntünk egymásra, még az úgynevezett legnehezebb
időkben is, anélkül hogy várta volna bármelyikünk is a
másik köszönését. Még az se derült ki ilyenkor, ki
köszönt, ki meg csak fogadta… Amit el kellett ismerni
Nyilasiban, azt én el is ismertem mindig. A klasszikus
futballista voltát, a különleges képességeit, adottságait
soha nem vitattam. De azt is meg kell mondani: nem volt
a futballistaideálom.
Még a mostani vb előtt közvetlen is azt nyilatkoztam
róla: Nyilasi vb-sikere, az ottani szereplése, játéka titok.
És még titok se lett, mert Nyilasi ott se volt a Mundialon.
Hogy engedhet meg magának egy válogatott ilyet? Nincs
a csapatban ott a magyar futball első számú játékosa.
Elengedhetetlennek éreztem, hogy ne írjak róla ebben
a könyvben. És hogy személyesen ne beszéljek vele.
Mondjon, amit akar, de azt ő mondja. Adassák meg a
lehetőség neki is az őszinte szóra. Úgy éljen a
lehetőségével, ahogy akar. A döntés joga meg legyen az
olvasóé.
 *
Nyilasi délután fél négykor Bécsben, a Mátyás Pince
bejárata előtt. Persze hogy megismerni őt már messziről,
szálfatermetével kimagaslik a járókelők közül. Nem
látszik gondterheltnek, megviseltnek, bár ami igaz, az
igaz, azt se árulja el a tekintete, hogy látásunkra menten
kicsattan az örömtől. Bemutatkozunk a biztonság
kedvéért. Nem vagyunk tegező viszonyban. Ő citromos
limonádét iszik, még a szénsavas ásványvizet, a szódát
sem bírja a gyomra.
Íme, hát Nyilasi, itt az asztalnál! A magyar labdarúgás
világsztárja, a Fradi hajdanvolt gyöngyszeme, az
argentínai világbajnokság egyik botrányhőse. Itt van
velünk szemtől szembe. Frissen borotválkozott,
kényelmes, puha cipőt visel, könnyű nyári nadrágot,
fehér inget. A haja lazán lefésülve a homlokára. Nem
mutatkozik zavartnak, az se látszik, hogy kényelmetlen
volna neki most itt, ennél az asztalnál.
Valahol el kell kezdeni! El kell mondja az ember azt,
amit gondol! Mert miért ne azt mondaná el? Őszinte
szavakat csakis őszinte szavak után lehet várni: hogy
nem bántani jöttünk Nyilasi Tibort, nem azért érkeztünk
ide, hogy számára kellemetlen kérdésekkel álljunk elő. A
magyar futball ellen se jöttünk, segíteni akarunk! Talán
nemcsak a magyar labdarúgásnak, még Nyilasi Tibornak
is!
Hallgat, megrág minden elhangzott szót És érezni,
minden elhangzott szó után olvad a hangulat: „Tehát
megint könyv lesz, persze, miért is ne lenne, ezt a
helyzetet nem lehet kihagyni. Ha egy író ezt kihagyná,
éppen úgy szidhatná őt a közönség, mint azt a csatárt,
amelyik fölé-mellé lő a gólvonalról is.” Ő ezt a szándékot
megérti, el is fogadja. Íróként ő se tenne most másként!
Már mosoly is van az arcán, kedélyes, kedves.
Percek alatt ideköltözött közénk, hozzánk valami.
Talán, hogy mindannyian magyarok vagyunk itt, az
idegen Bécs városában?
Megegyezünk: borítsunk fátylat a múltra. Ő mondott,
amit mondott, én írtam, amit írtam, kezdjük tiszta lappal,
kezdjünk mindent elölről. Persze azért nem elfelejtve
semmit, csak feloldva. Mert azért Nyilasi nem felejtette
azt se, hogy annak idején háromszor is elolvasta a
könyvemet, meg hogy az akkor keletkezett
gyomorfekélye úgy kezdődött, hogy némely mondatom
megfeküdte a gyomrát! Ezt nem felhánytorgatásként
mondja el, még azért se, hogy most írjak másként,
kíméletesebben. Mert az a maga dolga mindenkinek, ki
miért kap gyomorfekélyt, ha egy írás létrejöttekor még ez
is szempont lenne, ki a fene tudna valaha is könyvet írni?
Hogy milyen lesz ez a könyv? Ő, Nyilasi Tibor csak
egyvalamit tud: ha benne lesz, ha nem, ha kedvező
színekben tűnik fel, ha nem, de ennek a könyvnek ő akar
lenni az első olvasója. Ez biztos! Úgyhogy ígérjem is
meg… Mindennap jön ide valaki Bécsbe. Még a
kétnapos postaút is hosszú. Neki a könyv azonnal kell.
Hívjam majd fel telefonon, és akkor ő a könyvet itt várja
majd a bécsi pályaudvaron!
Mi újabb sört, ő megint egy pohár citromos vizet
iszik. Nem többet, mert ma este mérkőzése lesz! Ma van
az osztrák bajnokság első bajnoki fordulója. Az Austria
Wien – Nyilasi Tibor csapata – a Wiener SC ellen küzd.
Mintha a felkerült Eger – a Wiener SC – küzdene az
Újpesti Dózsa ellen. Persze nem egy mai Újpest ellen,
mert az Austria Wien ma nem Újpest, Nyilasi csapata
tavaly is bajnok volt. Csakhogy a Wiener SC mögött meg
ott van Bécs leggazdagabb olajmilliomosa, a csapatban
meg Krankl, minden idők egyik legjobb osztrák
bombázója… még ma is… de már nem a régi
valóságában.
Nyilasi meghív minket a mérkőzésére. Most már
semmi idegesség, semmi távolságtartás, igazán
barátságos-kellemes a hangulat! És bele is feledkezünk a
beszélgetésbe. Nyilasi elkésik, de mikor mondja az
edzőjének, mi a késésének oka, egyetlen szóig se
marasztalja el őt Parits.
Ötezernél több nézőt nem vártak. A pályaválasztó a
Wiener SC volt. És teljes telt ház fogadja a csapatokat.
Többen vannak a mérkőzésen tízezernél. Háromszáz
forintnyi összeg a legolcsóbb jegy. A nép úgy issza a
mérkőzés alatt a sört, mint a vizet. És nincs semmi
durvaság a nézőtéren. A tömeg kulturáltan buzdít,
megtapsol minden akciót, minden mozdulatot, ami csak
megtapsolható.
Nyilasi izgult a meccs előtt. Rá is hatással volt a
magyarok mundialbeli szereplése. Bizonyítania kell, a
talpán áll, hasznára lehet, hasznára lesz a csapatnak. Mert
itt percek alatt leírnak bárkit, aki nincs a klub hasznára.
Nyilasi az egész meccs alatt kétszer vét. Mind a
kétszer bocsánatot kér a társaitól. Neki többször is volna
oka társait hibáztatni. De minden egyes eset után
bocsánatot kérnek tőle is; Prohaska meg a fiatal zseni,
Polster.
Nyilasi nem rohangászik, nem csikorgatja a fogát. Ha
hozzá kerül a labda, megtartja. Ha lehet, jól passzol.
Vezet az ellenfél. És Nyilasi a legjobb időben, mielőtt
még egy újabb gólt lőnének Kranklék, és ezzel akár meg
is pecsételhetnék erre a meccsre az Austria Wien sorsát,
Nyilasi Tibor kiegyenlít.
Nyakában az egész csapat.
Nyilasiék elhúznak. Prohaska remek dolgokat csinál,
meg persze Polster is, meg a balhátvéd Degeorgi is.
Aztán változik a kép, 4–3-ra feljön a Wiener SC.
Szorongatnak, nem állnak messze a kiegyenlítéstől.
Aztán újra Nyilasi, és máris 5–3. Kranklék feladják.
Ennyi volt ez a meccs.
Örültünk Nyilasi játékának. Meg annak is, hogy
bizonyított. Mert két idejében lőtt gól a legnagyobb
bizonyíték, Nyilasi Bécsben is, most is: sztár! Nem ő
húzza a csapatot, nem ő veszi vállára a pályát, csak éppen
a góljaival eldönti a mérkőzések sorsát.
Megvárjuk az öltöző előtt. Várják mások is. Fogják a
kezét, megsimogatják a ruháját, aláírásokat kérnek tőle.
Aztán távozóban a stadion környékéről, az utcán, az utca
forgatagában, a járdákról sokáig kiabálnak, integetnek
még Nyilasi nyitott ablakú kocsija felé. Mindenféle
német szavak, köztük: Tibor, Tibike, Nyilasi! Néha
magyar akcentussal ejtve. Nyilasi jókedvűen
visszainteget.
Boldogok vagyunk, hogy egy bécsi magyar
futballistának nem hoztunk rossz óment az első bajnoki
mérkőzésére – otthonról. És már semmi nyoma
semmiféle feszültségnek. Mintha évek óta lennénk jó
barátságban. Nyilasi átnézi a kérdéseket. Amelyik kérdés
kényelmetlen, azt húzza ki, arra ne válaszoljon! Nem
igazítottuk hozzá a kérdéseinket az új helyzethez. És
egyetlen olyan kérdés se akad, amelyet ne vállalna,
amelyik elől elmenekülne, amelyik kényelmetlen lenne a
számára!
– Mikor látja önt újra magyar pályán futballozni a
közönség?
– Ezt pontosan nem tudom megmondani. Erre az őszre
meg a jövő tavaszra köt még a szerződésem az Austria
Wien csapatához. Szó se esett még arról, hogy mi lesz
velem a szerződés lejártakor. Maradok-e itt, megyek-e
haza? Harmincegy éves vagyok. Még érzek magamban a
futballhoz legalább három évet. De ez elsősorban az
egészségi állapotomtól függ. Ha hazamegyek, nekem a
haza csakis a Ferencvárost jelentheti. Én ott nőttem fel,
más csapatban, mint a Fradi, el se tudnám képzelni
magam otthon Magyarországon!
– Lesz-e ön még magyar válogatott? Ha igen, milyen
érzésekkel fogja felvenni újra a címeres mezt?
– Hogy magyar válogatott leszek-e még valaha is, az
nem tőlem függ, hanem a szövetségi kapitánytól! Ha jó
formában leszek újra, ha kellek, ha hívnak, megyek az
első hívó szóra. Már említettem az egészségi állapotomat.
Ahhoz, hogy hívjanak, az is kell, hogy egészséges
legyek. Bízom benne, hogy leszek még magyar
válogatott. Érzek még magamban annyi erőt. Az érzések?
Egy megújult válogatottban újra színre lépni a magyar
közönség előtt szép dolog lenne. Talán az tudna
megszabadítani végleg az utóbbi idők gyötrelmeitől.
Felszabadultan, boldogan játszani a magyar
válogatottban megint. És győzni! Mert nagyon
kellenének a jövő győzelmei. A csapatnak is. Csakúgy,
mint nekem. Bizakodó vagyok, a futballban én még nem
mondtam le semmiről. A szorongások, a félelmek
oldódnak bennem. Egy új válogatottság, egy otthoni siker
rendbe tudna tenni. És akkor itt az Austria Wienben is
jobban érezném magamat. Szeretnék még megméretkezni
a magyar válogatott színeiben!
– Mit tartalmaz az Austriához szóló szerződése?
– Értem, hogy mire gondol. Az én szerződésem nem
különös okirat. Semmi olyan nincs benne, amely más,
Magyarországról külföldre szerződött labdarúgónak a
szerződésében ne lenne benne! A szerződésem
tartalmazza jogaimat, járandóságaimat, hogy itt a
játékomért pénzt kapok, hogy az egyesületem havi
tizenhatezer schillingért lakást bérel nekem és a
családomnak, és – azt hiszem, ez érdekli leginkább –
hogy a klub vezetése minden esetben biztosítja számomra
a magyar válogatottban való szereplésemnek a
lehetőségét, a tétmérkőzéseket értve ezalatt.
Tehát szó sincs arról az én szerződésemben, hogy ha
az Austria kifizeti nekem azt az összeget, amit én a
magyar válogatottban való szereplésemért kapnék, akkor
nem megyek a válogatotthoz, akkor itt maradok Bécsben.
Az ilyen feltételezésekből egyetlen szó se igaz. Ezért
nem értettem Mezey György egyik nyilatkozatát, hogy az
én esetemben az Austria Wien előnyeit nézték, nem a
magyar válogatott érdekeit. Mi volt ez? Ma sem tudom,
nem kaptam erre semmilyen magyarázatot. Történhetett
valami, amiről nekem nem volt tudomásom, amit nekem
nem mondott el senki? Az Austria Wienben az én
válogatottságom elé soha nem gördített akadályt senki! A
bécsi klubnak az is érdeke, hogy legyenek válogatott
játékosai. Ez több nézőt vonz a mérkőzésekre, több a
bevétel, ami itt a játékosoknak is, a kluboknak is
létkérdés! A Mundialról való lemaradásomban az Austria
Wiennek nincs része. Rajtuk semmi nem múlt. Hogy
mégse voltam ott? Azt hiszi valaki, hogy a mi vezetőink
itt olyan ostobák, hogy akár egyetlen schillinget is
fizetnének azért, hogy ne legyek magyar válogatott? Hat
hónapja nem játszottam egyetlen tétmeccset sem. Mert ha
nem megyek a válogatottba, de itt játszom, akkor értek
mindent! De kinek az érdeke lehetett volna az, hogy nem
vagyok magyar válogatott, és nem játszom itt se? Ilyen
érdeke nem volt, nem lehetett senkinek!
– Mégis, akkor mi történt?
– Semmi több, mint ami valójában történt. Fájt a
derekam, megműtöttek, azt hittük, hamarabb rendbe
jövök. Végeztem a munkát, úgy, ahogy számomra Mezey
György előírta. Feltettem a bőröndömet a buszra. Aztán
szólt Mezey, hogy vegyem le, szálljak le, mert én nem
utazom! Ha nem akartam volna Mexikóba menni –
csinálom ezt a cirkuszt? Lett volna annyi eszem, hogy
előbb dobom be a törülközőt! Összecsomagolok, felülök
a buszra, és eszembe jut, hogy az indulás előtt le kellene
szállnom. De én nem leszálltam, engem onnan
leszállítottak!
– Megindokolták, hogy miért?
– Azt mondták, nem jött rendbe a sérülésem! De ez
csak ott a buszon derült ki, az utolsó pillanatban? Nem
kaptam elfogadható indoklást akkor sem, azóta sem! De
már elmúlt belőlem minden sértődöttség, minden
megbántottság. Sértődötten nem lehet élni, megbántottan
nem lehet futballozni.
– Maradjunk még néhány kérdés erejéig a buszról való
leszállásnál! Ez nagyon érdekli az embereket. Szóval
leszállt, és ezzel vége is lett mindennek?
– Nem egészen. Mert szóltam Mezey Györgynek,
hogy én mégis szeretnék elmenni a fiúkkal az
edzőtáborba. Ez elé nem gördít akadályt az Austria Wien
sem.
– És erre mit mondott Mezey?
– Azt, hogy ő már döntött.
– És ön belenyugodott?
– Nem. Kértem, hogy a 16 napos edzőtáborozás után
döntsön a sorsomról. Mert én menni akarok.
– Ez sem bírta más belátásra Mezeyt?
– Nem! Újra azt mondta, vegyem le a bőröndömet a
buszról, meg hogy, Tibor, te nem jössz velünk. Ezt
megismételte még egyszer.
– Ezzel volt vége?
– Még ezzel sem. Mert később felhívtam telefonon
Szepesi Györgyöt is, neki is szóltam, elmondtam a
panaszomat.
– Szepesinek mi volt az álláspontja?
– Az, hogy ő a Mezey döntéseibe nem szól bele. Az
van, az lesz, amit a szövetségi kapitány mond. Csak a
sérülésemre hivatkozott Mezey. Akkor ott arról szó sem
esett, amiről később beszéltek. Hogy az Austria Wien
nem enged. Nagyon elkeseredtem. A hetvenszeres
válogatottságom után ezt kaptam? Ennyire nem bíztak a
gyógyulásomban? De hisz mások is voltak sérültek a
csapatban, ők mégis mehettek. Ördögi munka volt ez,
rágondolni sem szeretek. Akkor sem értettem Mezeyék
álláspontját, nem értem ma sem. De már nem is akarom
érteni. Nem érdekel. Ekkor nagyon csalódtam Mezey
Györgyben!
– Használt-e az ön hírnevének, hogy az érdeklődő
közönség előtt annyi minden homályban maradt a
pályáját illetően?
 – Nem tudom, mikor, kinek, mi homályosította el a
szemét, mikor, kinek, ki dugta be a fülét az én dolgaim
hallatán. Éppen az ellenkezőjét érzem ennek! Rólam
nemcsak azt tudta mindenkoron mindenki, ami
megtörtént velem, hanem még azt is, ami nem történt
meg. Fogalmam sincs, mi az, amit rólam, a pályámról
nem tudnak az emberek? Mi lehet az a homály?
– Az, hogy a külföldi sztárokról mindent megtudhat a
magyar sportsajtó olvasója, ön körül meg csak a
híresztelések, a pletykák keringenek. Használ ez egy
labdarúgónak?
– Kezdjük a végén. Egy labdarúgónak soha semmi
más nem használ, csak egyetlen valami. Ha jól játszik, ha
gólt rúg. Minden más mellékes. Egyéb másból a
futballistának nincs semmi haszna. És a pletykák ellen
mit tehet egy futballista? Álljon ki az utcasarokra, és
súgja a fülébe mindenkinek, hogy mikor, mi az igaz, és
mikor, mi nem? Arra gondol, hogy a sztárok körül
külföldön nem teremtődnek híresztelések, pletykák?
Mondjak az itteni menőkről pletykákat? Amelyek engem
valójában nem is érdekelnek, de akarva-akaratlan
meghallom ezt is, azt is. A művészpálya, a labdarúgók
sorsa nem létezik pletykák nélkül. Az embereknek senki
nem tilthatja meg, hogy pletykálkodjanak. A pletykát
soha nem a futballisták terjesztik magukról, nem is ők
találják ki. Hogyan védekezhetnek hát ellene?
Igazmondással? Értem! De hátha éppen azt nem hiszik el
az emberek tőlem, rólam, ami igaz? Akkor én mit
csinálhatok? Cáfoljak meg minden pletykát, híresztelést
szóban, írásban? Akkor meg azt fogják rólam
elterjeszteni, hogy nem vagyok normális!
 – Ön ki tudta volna rángatni csapatunk Mexikóban
kátyúba esett szekerét?
– Biztos, hogy nem! Egész biztos, hogy az én
jelenlétem se számított volna sokat. Egy ember egy ilyen
helyzetben nem jelent semmit. Sokan még azt is
híresztelték rólam Pesten, hogy én azért nem utaztam
Mexikóba, azért mondtam le a vb-n való szereplésemet,
mert a később történteket én előre láttam, tudtam! Ki,
hogy képzeli ezt el? Honnan lett volna bennem erő,
adottság az előrelátásnak ilyen méreteihez? Én is részese
voltam a vb-selejtezők sikereinek. Azok a sikerek nekem
is előre mutatták az esélyeinket. És láttam előre a
kudarcot? Az persze már más kérdés, hogy mi volt arról a
véleményem, amikor Nagy Antalék a döntőbe jutásról
álmodoztak, handabandáztak. Nem voltam jelen a
mexikói vb-n – csak hallomásból tudom, és nem tudom,
mik történtek ott! Én egyszerűen nem értem Mezey
György melléfogásait. Igen elemi hibákat vétett. De erről
ne én beszéljek, erről beszéljenek azok, akik ott voltak.
– Mi a véleménye önnek Mezey csapatvezetési
módszeréről?
– Mint már említettem, ő felkészült edző. Az
edzésanyaga színes, átgondolt, változatos, Mezey mint
edző sok mindent tud! Hogy a vezetése alatt mégis
ekkora kudarcot vallott a csapat – lehetetlen, hogy csak
Mezey hibázott volna! Ezt a témát, ezt a leégést csakis
sokoldalúan szabad elemezni.
– Mit várt a magyar válogatott mexikói szereplésétől?
Nagyobb a kudarc, mint amilyenre gondolt?
– Én az elvárásokban a mérsékeltek között foglaltam
helyet. Elemi elvárás volt a részemről is a legjobb
harmadik helyezettként továbbjutni. Nem láttam a csapat
számára egyértelműen sem a szovjet, sem a francia
válogatott legyőzésének lehetőségét. De a három pontot:
igen. Hogy valamelyik nagyágyútól egy pont kifuthat.
Nem futott ki semmi, csak az a kilenc gól. Erre én éppen
úgy nem számítottam, mint a döntőig való eljutásra. Attól
én lényegesen többet láttam a világ labdarúgásának
mezőnyéből, mint hogy ilyeneket gondolhattam volna.
– Milyennek képzel el egy ideális szövetségi
kapitányt?
– Olyan szövetségi kapitányt még nem láttam, aki
csak ideális jó tulajdonságokkal rendelkezik. Inkább több
általam ismert edző tulajdonságaiból építenék fel egy
szövetségikapitány-típust. Legyen olyan bátor, olyan
vállalkozó kedvű, olyan vagány ember, mint Verebes
József. Legyen olyan kérlelhetetlenül szigorú,
következetes és kemény, mint Dalnoki Jenő. Legyen
olyan türelmes, olyan tapintatos, mint Novák Dezső.
Nem sorolom tovább, mert akkor a végén már Jézus
Krisztusnál kötünk ki.
– És a várományos, Komora Imre? Ő vajon hány
felsorolt jó edző tulajdonságait bírja?
– Egyedül Komora Imrét nem ismerem. Vele soha
nem dolgoztam, úgy meg edzőről nem mondok
véleményt, hogy nem ismerem a dolgait. Az valamit
mond, hogy a keze alatt háromszor lett bajnok a Honvéd.
Persze megint más egy klubcsapat, és megint más egy
válogatott vezetése. De annyit azért tudok Komoráról,
hogy nem féltem őt, a bátorságát meg tisztelem.
– Az eddigi edzők közül kivel dolgozott a
legszívesebben, és ki volt eddigi pályafutása alatt az az
edző, akinek a módszerei a legidegenebbek voltak az ön
számára?
 – Ezekre a kérdésekre nevekre, személyekre szólóan
nem tudnék úgy felelni, hogy valakit meg ne bántsak,
meg ne sértsek, és közben még őszinte is legyek! Nekem
eddig különös afférjaim edzőkkel nem voltak. Engem
közülük soha nem bántott senki. Én soha egyetlen
edzőmet nem fúrtam, én nem akartam soha egyetlen
csapathoz se másik edzőt hozni, vele összeszövetkezni,
előnyös helyzetbe jutni ezáltal. Nekem erre nem volt
soha szükségem. Nekem még eddig olyan edzőm nem
volt, aki miatt szétesett, szétment a csapat. Ne felejtsük
el, én nem voltam ott Mexikóban… És valami ehhez a
témához tartozik még: az edzőknek valahol, valakik
diplomát is adnak! Valaki szerződteti őket, megbízza
őket ilyen vagy olyan feladatra. De mihez kellenek a
megbízók? Ők soha nincsenek ott a kudarcok színhelyén.
Csak az edző. Az edzőnek egy csapatnál a legnagyobb a
felelőssége. De felelőssé csak azt az edzőt lehet tenni,
akinek szabad kezet adtak.
– Miért ódzkodik a nyilatkozatoktól? Figyelte, hogy a
legnagyobb világsztárok is milyen szívesen beszélnek?
– Persze hogy figyeltem, olvastam, hallottam a sztárok
nyilatkozatait. És nemcsak a nagy világsztárok
nyilatkoznak szívesen. Olykor a legkisebbek is. Az a
kérdés, hogy milyen típusú ember az illető labdarúgó.
Van, aki szeret szerepelni, van, aki nem. Van, aki tudja
magát kelletni, mond okosakat, érdekeseket. Én nem
tartozom ebbe a csoportba. Én szívesebben lejátszom
három meccset, mint hogy adjak egy nyilatkozatot. Én
ilyen típusú ember vagyok. Ilyennek születtem, ezen nem
tudok változtatni. Ha nincs mondanivalóm, én nem
kerekítek ki semmit csak azért, hogy jó olvasmány
legyen, amit mondok!
 – A biztosítása? Amiről annyi feltételezés keringett?
– Nekem itt az Austria Wien csapatában éppen olyan
biztosításom van, mint bármelyik hozzám hasonló
labdarúgónak. Tudom, hogy most nem ezt kellene
mondanom ahhoz, hogy bátornak, vakmerőnek,
szókimondónak látsszak. De ha bármi mást mondanék
ezenkívül, hazudnék. Ha elmondanám, hogy abból a
másfél millió schillingből kinek mennyit adtam, mennyit
tarthattam meg belőle magamnak, ezekben az időkben az
ilyesmik hangzanának igazán jól! Csakhogy ezekből
egyetlen szó sem igaz. Még eddig nem kaptam a
biztosítótól semmit. Majd meg fogom kapni azt, ami jár.
A pletykálkodók, a híresztelők hülyének nézik a
biztosítókat? Hogy akkor is fizetnek, ha nem kellene
fizetniük? Ha volna ilyen kidobni való pénzük, odaadnák
valamelyik csapatnak! És akkor legalább közölnék a
nevüket a lapok, mint a jótékony adakozók nevét
szokták! Egyébként, aki nem hisz nekem, megkérdezheti
a biztosítót. Jó, hogy ez itt Bécsben senkit nem érdekel!
Legalább ezzel itt nem idegesítenek.
– Hogy értékelte a selejtezők sikereit? Igazi
sikereknek vélte azokat?
– Feltétlen! Én ezt nem is értem! Mi az, hogy igazi
siker, mi az, hogy igaztalan siker? Ez a mi sorozatunk
igaztalan lett volna? De miért? Mert Ciprus ellen csak az
utolsó percben rúgtuk a győztes gólt? A futball ilyen
játék. A legjobb is kikaphat egy gyengébbtől. De mi nem
kaptunk ki Cipruson. A hollandok elleni vereség? Aki azt
mondja, hogy nem volt jelentősége több győzelmünknek,
miért lett volna túl nagy jelentősége ennek az egy
vereségnek?
 Ilyesmikben nem a csapat hibázik, hanem a vezetés! A
csapat teljesít, a vezetés értékel, és helyére is tesz a
fejében mindenkinek mindent. Hogy ez nem történt meg,
attól még a selejtezőbeli sikereink igaziak voltak!
Legfeljebb azokból a vezetés nem mindig olyan
következtetéseket vont le, amilyeneket kellett volna. Sok
csapat lett volna boldog egy olyan sikersorozat után.
Főként pedig úgy, hogy hány csapat nem is jutott el
Mexikóba. Most már lehet, jobb lett volna a magyar
futballnak, ha előbb bukunk meg! De így gondolkozni,
így számítgatni – utólag – felesleges dolog!
– Milyen érzésekkel vette tudomásul, hogy a fél
ország nem hitte el, hogy ön sérült? Tudott róla, hogy ön
körül olyan helyzet alakult ki, miszerint sokan már a
legőszintébb nyilatkozataiban sem hittek?
– Hogy a fél ország elhitte, a fele nem… Ezt én sose
mértem le. Miért, valaki lemérte? Aki elhitte, miért hitte
el? Aki nem hitte el, miért nem? A hátgerincem fájt. Azt
én éreztem! Nem tudom, hogy az előző sérüléseimet
elhitte-e a közönség. Amikor szétrúgták a koponyámat.
Amikor gyomorfekéllyel kezeltek. Lehet, hogy azt se
hitték el sokan! Igaz, az is nekem fájt, azt is én éreztem.
Meg ezt a legutóbbi műtétemet is. Amelyik egy
átlagembernél csakugyan nem lett volna jelentős. De egy
labdarúgónál nagyon is. Kívántam volna a
hitetlenkedőknek azt, hogy csak éreznék, amit én… csak
nekik fájt volna a gerincük minden mozdulatra úgy, mint
nekem? Eddig a labdarúgó-pályafutásom alatt három
orvosi konzílium tanácsolta nekem, hogy hagyjam abba a
futballt, nézzek valamilyen más foglalkozás után. És én
így vagy úgy, de folytattam. Eljutottam a válogatottban a
hetvenedik mérkőzésig. Ezt nem lehet kamuból csinálni!
Közben olyan ember voltam, amilyen vagyok. Aki hisz
nekem, az hisz, aki kételkedni akar, az hadd kételkedjen!
Én így vagyok az emberekkel. Kinek hiszek, kinek nem.
Senkit, soha nem kívántam kényszeríteni, hogy higgyen
nekem. Ezt mindenki maga döntse el!
– Miért nem csap szét a rágalmazók, a kétkedők, a
feltételezők között egy mindent elsöprő őszinte
nyilatkozattal?
– Mert nincs hozzá kedvem! Mert nincs hozzá erőm.
Mert időm sincs, és a feltételeim sincsenek meg hozzá.
És mert nem is érdekel ez a szétcsapás. Üssek le valakit,
aki rólam pletykál? Kérjem tőle számon? Hogy képzelné
el ezt a szétcsapást? Milyen technikával tenném?
Mindent elsöprő nyilatkozat? Mit tartalmazzon az? Nem
segítene? És ha abban a nyilatkozatban sem hinne a fél
ország, akkor aztán mit kellene még tennem? Én már rég
túl vagyok a pletykákon, a híreszteléseken. Olyformán,
hogy engem ezek már nem is érdekelnek!
– Milyen mostanában a kedélyállapota?
– Köszönöm, elég jó. Bizakodó vagyok. Már nincs
bennem keserűség. A kedélyállapotom most jobb, mint a
meccs előtt Hat hónapig nem játszottam tétmérkőzést.
Most rúgtam két gólt. Engem ezért hívtak ide. Nekem itt
gólokat kell rúgni, hogy süssön rám a nap. Gólok nélkül
én árnyékban vagyok. Az én életemet a rúgott góljaim
határozzák meg. Nem a legkedélyesebb élet ez így, de hát
ezt választottam, ezt csinálom, nem panaszkodhatok.
Feljövőben vagyok, és csak azt várom el magamtól, amit
elvárnak tőlem azok, akik ide hoztak, akik itt tartanak,
akik fizetnek nékem. A kedélyállapotomat mostanában
már csak a sérüléseim okozta bizonytalanság felhőzi.
Hogy csakugyan meggyógyultam-e, hogy nem térnek-e
vissza a bajaim? Mert még egy nagy sérülés, és akkor
nekem végem! Én azt már nem heverhetem ki.
Borotvaélen táncolok, és gólokat rúgok közben. Örülök
neki, hogy befogadott, hogy elfogad a csapat, a
vezetőség. Mert itt ha hívatják az embert az elnöki
irodába, az nem azonos azzal, ha otthon hívatnak valakit
hasonló helyre.
– Mit vár a labdarúgóidénytől itthon és Bécsben?
– Most nagy a különbség a két helyzet között. Az
osztrákok már átélték a selejtezőkön való elbukásuk miatt
azt, amit a magyar labdarúgás jelenleg él át a mexikói
kudarc miatt. Ne irigyelje senki a szerencsémet. Én
átéltem, nekem volt részem mind a két kudarcban. De
minden kedély megnyugszik, lecsillapszik egyszer. Én az
ősztől ezt a kedélymegnyugvást várom leginkább! Olyan
légkört szeretnék, amelyikben lehet futballozni, gólokat
rúgni. Feltétlen várom a magyar NB I sorainak a
rendezését Itt az Austria Wiennél pedig várom az újabb
bajnokságunkat magamat meg a góllövőlista elejére.
– Nem irigyli a Mundial-sztárok sikerét?
– Soha senkinek nem voltam az irigye. Aki valami
sikert ért el a futballban, az azt meg is érdemli! Nem kell
azt irigyelni senkitől. A futballban alig vannak
érdemtelen sikerek. Inkább azt mondom, hogy többször
az elvárt a megérdemelt siker marad el. Hogy nekem
most nem sikerült tudomásul kell vennem!
– Mi hiányzik, mi hiányzott önből ahhoz, hogy nem
Nyilasi Tibor lett a magyar válogatott Maradonája?
– Csak annyi, hogy engem nem Diego Maradonának
hívnak, hanem Nyilasi Tibornak. Meg még annyi, hogy a
mi válogatottunk a magyar címert viseli, az argentin
válogatott meg az argentin címert.
 – Nem él önben a vágy, a csakazértis, hogy
megmutassa?
– Dehogyisnem! Csak nekem azért hogy mutogatok,
nekem azért nem jár semmi. Engem a góllövésért
fizetnek. Így hát mindenféle mutogatások helyett –
amelyeket még egy osztrák bíró is megérthet sőt félre is
érthet –, nekem ehelyett gólt kell rúgnom!
– Nem érzi, hogy elfecsérelte az isteni adottságait?
– Nekem soha isteni adottságaim nem voltak.
Legfeljebb ha emberi adottságokkal rendelkeztem,
rendelkezem. Lehet hogy jobban is gazdálkodhattam
volna ezekkel a vélt vagy valós adottságaimmal, de hogy
elfecséreltem volna azokat, ezt nem hiszem!
– Gondol-e a jövőjére, mik a tervei?
– Feltétlen foglalkoztat a jövőm. Méghozzá nem is a
túl távoli. Itt az időm nyilván egyszer lejár. Ez biztos. De
biztos az is, hogy én a visszavonulásom után nem fogok
szakítani a labdarúgással. Hasznosítani szeretném
mindazt, ami itt rám ragadt, amit jártamban-keltemben
tanultam. Érzem, hogy sok mindent másképp kellene
otthon csinálni. Erre készülök magamban, titkon. Persze
azt ne képzelje rólam senki, hogy a Ferencváros
labdarúgó-szakosztályában bárkinek is az állására, a
pozíciójára török. De ott akarok segíteni feltétlenül.
Annyi mindent másképpen látok ma, mint évekkel
ezelőtt, hogy ebből ki kell jönnie valaminek a
Ferencváros javára. Nekem itt sikerül megalapoznom az
anyagi jövőmet. Eddig egy ötven négyzetméteres
lakásban éltem a családommal Budán. Nemsokára sort
keríthetek egy igazi otthon létrehozására is. Ott vetem
meg a lábam, onnan készülök a további feladataimra. És
most már az életemet csak részben határozza meg a
futball, helyet kér benne a két és fél éves kisfiam is. Az ő
léte az én jövőm!
Nem volt több előre gyártott kérdés, de azért még
beszélgettünk sokáig. Mert Nyilasi jó beszélgetőpartner,
kellemes társalgó.
Mindig csak azt mondta, amit érzett? Egyetlen olyan
szava, egyetlen olyan mondata nem volt, ami kétségeket
támaszthatott volna bennem az őszintesége iránt. Hogy
nem traktált szenzációkkal, hogy nem rántotta le a leplet
semmiről, hogy senkit nem bántott, nem ítélkezett élők és
holtak felett, kit zavarna ez?
Egy nyílt, őszinte, felelősséggel élő fiatalembert
ismertem meg Nyilasi Tiborban, akinek a tudása, a
tisztessége, a tapasztalata hasznára lehet még a magyar
futballnak.
És hogy mit kapott az olvasó? Egy kedves,
szimpatikus ember portréját. És ez felér akármilyen
szenzációval is, hogy íme, értékei is vannak még a
magyar futballnak. Én Nyilasi Tibort Bécsben ilyen
embernek ismertem meg!
Csalódtam? Megfelelt, nem felelt meg a kép az
elvárásaimnak? Mindezeknél fontosabb, hogy emberi
értékeket véltem felfedezni egy magyar futballistában! És
ha sokójukat ismernénk meg, kerülnénk velük
emberközelségbe, bizonyára nem Nyilasi Tibor volna
köztük az egyetlen!
Már csak ezért is érdemes volt elvonatoznom Bécsbe!

*
Pedig még volt más is! Más, amit a Nyilasi Tiborral való
beszélgetés után és közben tudtam meg…
 Hogy Nyilasi készül! Ki sejtheti előre, lesz-e belőle
magyar szövetségi kapitány valaha is? Ha lesz, ha nem,
egyvalami biztos: ő már a pályája legelején tudni fogja
azt, amit Mezey még a pályája végén sem.
Azt, hogy az írástudókkal, a sajtó embereivel miként
kell bánni! Hogy az ilyen kapcsolatokban
elengedhetetlen a tapintat, az udvariasság, a diplomácia.
E témakörből, bizony, Nyilasi Tibor máris adhatna
néhány órai leckét Mezey Györgynek, volt mesterének…
 4. fejezet

LEVEGŐT!

József Attila:
LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
........................................................................
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktába írják, miről álmodoztam,
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
........................................................................
Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vídul, ha toroz.
........................................................................
 Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk míg vágyat érlel,
nem kartoték adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

E
sett szó már sok mindenről, de magáról a 6–0-
ra végződött szovjet-magyar viadalról –
közvetlenül – még nem! És most itt a
mérkőzés, a 90 perc, amely alapjaiban rengette
meg a magyar futballt, s amely oly szenvedélyes vitákat
váltott ki a magyar közvéleményből.
Tudjuk, ismerjük az elméretezett reményeinket,
elvárásainkat, mely még a végső győzelem fényeit is
megcsillogtatta… Holott az egyetlen reális álláspont
csakis az lehetett volna: harmadikként továbbjutni a
csoportból. Ezt tűzni ki célul, ezt vigyázni a mérkőzések
minden pillanatában. Ez lehetett volna a reális, józan,
megvalósítható cél.
A szovjetek a Mundialt előkészítő időszakot egy
döntetlennel – a finnek ellen – és három vereséggel
zárták. Meg-megbotlottak a franciák is. Ez adhatott oly
nagy mellényt Mezeyéknek? Ez vehette el a válogatott
környékén majd mindenkinek a józan eszét?
Egy kicsit távolabbra is kellett volna tekinteni.
És levonni néhány szerény következtetést abból, hogy
Cipruson csak a vakvéletlen hozott két pontot a
csapatnak. A hollandok ellen meg a Népstadionban ahol
a tömeg örömünnepségre készült – szégyenteljes
vereséget szenvedtünk. Holott ekkor a csapatot már nem
nyomta semmiféle felelősség… És a mexikóiaktól
elszenvedett vereség? Amely meccset három nap, három
éjszaka játszhatták volna, akkor sem tudott volna egy
valamirevaló helyzetet összehozni a magyar csapat…
Erről a három mérkőzésről soha szó sem esett Mezey
elemzéseiben.
Csak a brazilok elleni győzelem mámoros, égig érő
tüze… Tudjuk, milyen brazil válogatott ellen… És ha
még kissé távolabb tekintett volna a szakvezetés?
Különösképpen meg akkor, amikor kiderült, hogy a
szovjet válogatott csaknem azonos a Kijevi Dinamóval.
Csakúgy, mint a mi csapatunk a Budapesti Honvéd
legénységével. Volt bajnok a Kijevi Dinamó is, a Bp.
Honvéd is. De milyen színvonalú bajnokságban jutott
aranyéremhez a Honvéd, és milyenben a kijevi
labdarúgók? A Honvéd a BEK második fordulójában az
akkor még alig ismert Steaua Bukaresttől szenvedett
megalázó vereséget – a Kijevi Dinamó pedig az utóbbi
évek legemlékezetesebb, legszínvonalasabb KEK-döntő
mérkőzésén verte az Atletico Madridot.
És a gyors, kemény váltás – hogy kicserélték a szovjet
válogatottat a Kijevi Dinamóra, hogy három héttel a
Mundial előtt Eduard Malofejev ment és Valerij
Lobanovszkij jött – még direkt jól is esett Mezeynek;
mondván: három hét alatt egy csapatnál nem csinálhat
csodát senki, és hogy a Kijevi Dinamó nem a
világbajnokságra van edzve, hanem a kupadöntőre… no,
a mieink edzését a Mundialra programozták, direkt…
látszott ez mindhárom mérkőzésünkön…
Játékos a kérdés: mi lett volna, ha követjük a szovjet
szisztémát? Félre a válogatottat, gyerünk a Honvéddal –
egy-két helyen megtűzdelve. Félre Mezeyt – és Komora
Imre kezébe adni a karmesteri pálcát! Ez nálunk
elképzelhetetlen, megvalósíthatatlan lett volna… És
kivitelezhetetlen is. Meg indokolatlan. Mert a mieink
elhitették magukkal, meg sokan másokkal is: ők az
egyetlen megoldás!
Már Mexikóban van mindkét csapat… A szovjetek
határtalan szimpátiát keltettek a sajtóban, a
környezetükben maguk iránt, minket meg szinte kiutáltak
Mexikóból az ottani újságírók. Még később a közönség
is. Lobanovszkij nyílt volt, szimpatikusan kedves, a
sajtótájékoztató után szíves invitálást tett edzéseik
látogatására, Mezey meg becsapta az újságírókra az ajtót,
több száz dolláros költséggel biztosíttatta a kapuk
eltorlaszolását, hogy míg a magyar csapat edz – titkosan
–, gyakorolva a később megvalósítandó taktikáját, ezt
senki se láthassa! Mit mondjak? Nem is látott ebből
ember később semmit, még körvonalakban sem. Túl jól
sikerült az edzői titkolózás, a fegyverek elrejtése…
Lobanovszkij azt nyilatkozta, hogy egy ilyen
helyzetben, egy ilyen sorozat előtt a csapat már csak azt
gyakorolhatja, amit tud… Mezey meg ott hirtelen, a
helyszínen, mindenféle új elemeket próbált Ha igaz, ha
nemcsak handabandázás volt ez is… Mert ha a
megszokottakat az ismert szisztémáikat gyakorolták
volna Détáriék is, miért kellett ahhoz zárt kapu?
Közben már csaknem szemben áll a két csapat Már
percek kellenek, hozzá csak, és sípol a bíró.
De még előtte…

*
Belanov bármelyik edzésen fut 5,7 másodpercet ötven
méteren. Ugyanezt a távot a magyar ellenfele, Kardos
hátszéllel is csak 6,8 alatt teszi meg! Jó, hogy a futball
nemcsak futásból áll. De ha azon dől el valami, hogy a
kapu felé vezető úton ki rohan, ki csak ácsorogni tud,
mindjárt más a helyzet!
Belanov és Kardos között ez volt a különbség. És
hogy Nagy Antal és Zavarov között mennyi volt azt már
le sem szabad írni. Mert az becsületsértő lenne az egész
magyar labdarúgásra. De vajon Mezey és Lobanovszkij
között reális különbség-e a hat gól? Csaknem! Mezey
ideges, kapkodó, zavart. Lobanovszkij csendes, nyugodt
higgadtan megfontolt.
Lobanovszkij el tudja magát fogadtatni a
környezetével, a sajtóval. Mezeyt bojkottálják a mexikói
újságírók. Fel is jelentik. Persze ennek Mezeyre nézve
nincs semmi következménye. Lobanovszkij szerény,
Mezey is az. Felvonultatja az álszerénység minden
változatát Közben meg csöpög belőle a tudálékos gőg: ki,
ha én nem, mindenki nevetséges, aki mást gondol, mint
ő…
A két edző között szerény számítások alapján is
megvan a hat gól különbség.
A szakvezetés utasítására a magyar megfigyelőknek
Blohint, Csivadzét és a gólkirály Protaszovot kellett
figyelni. Ezekre a megfigyelésekre épült az egész magyar
hadrend…
És mit ad isten? A három nagy ász közül egy sincs a
magyarok ellen kiálló szovjet csapatban…
Nálunk már elkészült a mérkőzés forgatókönyve. És
akikre azt alapozták, a kispadon sincsenek!
Úgy járt Mezey és válogatottja a szovjetek elleni
mérkőzésen, mint az a diák, aki nem azt a tételt húzta,
amit suttyomban megígért neki a tanár.
 Most mit lehet csinálni? Most mit ér a Gellei Imréék
által szerzett tapasztalat, megfigyelés?
Pánik a magyar csapatnál, Lobanovszkij meg
mosolyog. És a magyar csapat kapitánya?
Világbajnokságról álmodozik, és ezt ország-világ előtt ki
is kürtöli! Majd meg, hogy világbajnokok is lehettünk
volna, ha a mérkőzéseket Európában rendezik. De nem
rendezték… Meg hogy partiban voltunk minden
ellenfelünkkel, csak hát a meleg! Honnan nézte ezeket a
mérkőzéseket Nagy Antal? Ennyire megkavarhatta a
hőség a fejét? És nem akadt senki, aki felvett volna egy
vödör hideg vizet… Józanodj már ki, pajtás!…
Mondja egy volt válogatott, többszörös magyar bajnok
labdarúgó barátom: ha egy játékosnak a fejét közvetlenül
a fontos mérkőzések időszakában – meg előtte –
mindenféle eddig ismeretlen dolgokkal tömködik, a
futballistában összekuszálódik minden, bizonytalan lesz,
elbátortalanodik, azt se tudja megcsinálni, amit máskor
könnyűszerrel. A játékos leblokkol, elerőtlenedik.
Miként most Mexikóban a szovjetek ellen az egész
magyar válogatott… És hogy ezen a szinten – mondta
Mezey – már nem is lehet tévedni, melléfogni, hibákat
elkövetni.
Dehogynem! Egy csapat felkészítésében nem hetek,
hónapok alatt, de napok alatt is el lehet követni végzetes
hibákat. Egy csapatot három nap alatt is tönkre lehet
edzeni… Egy mindenre elszánt társaságot is
megemészthet a hetekre szóló elzártság, az ideget őrlő
kényszerű együttlét. Ezt a hibát már a válogatottnál
többször elkövette Baróti Lajos is. És most sem okult
belőle Mezey! Az unalmas együttlét fásultságot,
ingerültséget okoz, ki kell lépni – rúgni – olykor a
hámból, csak persze mértékkel, ahogy azt a felkészült,
tudatos, megnevelt, eligazított profik teszik. Hogy a
kikapcsolódás a csapat hasznára történjen, hogy az a
játékosokban ne tegyen semmiféle kárt.
Elképzelhető, hogy mindezekről Mezeynek fogalma
sem volt? Elképzelhető, de nem elfogadható! Még akkor
sem, ha ő maga soha belülről olyan csapatot nem látott,
amelyik igazi nagy küzdelmekben edződött, szokott
hozzá a pokoljáráshoz. Hisz ő maga igazi neves
futballista soha nem volt!… Lobanovszkij viszont nem
akármilyen kohókban állta ki a próbát.
Mezey a Budafok, a Bp. Spartacus és az MTK II.
kispadján nem juthatott tüzes labdarúgóélményekhez!
Mert bár mindez nem döntő – van rá cáfolat –, de azért
nem árt, ha egy edző tudja, amit a játékosaiban is jó lenne
tudatosítania.
Mezeynél olykor – a szovjet meccs előtt is, alatta is
meg utána – az idegzavarok jelei mutatkoztak,
ellentétben a szovjet kapitánnyal, aki nyugodt volt, mint
az a paraszt, aki a tornácról nézi a jégesőt: annak most
kell esni!
Meglehet, hogy Mezeynek sok erénye mellett ez volt a
buktatója; nem olyan az idegrendszere, amilyen egy ilyen
pokolbeli tűz elviseléséhez kell. Erről nem ő tehet Ezért
őt minden jó érzésű ember csak sajnálni tudja. De ez nem
elég egy 6–0-ás vereség elkerüléséhez.
Azután a mérkőzés: a magyar válogatott szinte
másodpercek alatt megsértődött; ezek nem azt játsszák,
amit vártunk tőlük, amit nekünk mondtak róluk.
Másodpercek alatt… Hát még a negyedik perc után,
amikor már kettő nullra vezettek a szovjetek. De hát még
mindig jobb két gólt kapni az első négy percben, mint a
mérkőzés utolsó négy percében. Hiszen akkor arra, hogy
a csapat megrázkódjon, összeszedje magát, esélye sincs,
már csak az idő letelte miatt sem.
Amíg a 4. perc után egy csapatnak még 86 perce van a
feltámadásra, a fogcsikorgatásra, a mindenre való
elszántságra… És mit mondott Mezey mester? Azt, hogy
nincs a világon olyan csapat, amelyik két ilyen gyorsan
kapott gólt el tudna viselni, ki tudna bírni, amelyik két
ilyen gól után lábra tudna még állni. Ebben is tévedett a
tanár úr. Mert 1954-ben éppen tőlünk kapott két gólt a
nyugatnémet válogatott, annak az emlékezetes vb-
döntőnek az első perceiben. És mi lett akkor ott annak a
mérkőzésnek a végeredménye?
Nemhogy a két berámolt gólunk után is folytattuk
volna a gólgyártást, mi nem rúgtunk többet, de közben a
nyugatnémetek még rúgtak hármat! Nekik nem lett attól
a két gyorsan bekapott góltól kisebbségi érzésük? Holott
ha valakinek, valaha is lehetett volna, hát nekik aztán
igen, mert éppen ők kaptak tőlünk az előző héten egy
előző mérkőzésen nem is egy hatost, hanem nyolc gólt!
…
De úgy látszik, az a nyugatnémet csapat más anyagból
volt gyúrva, mint most ez a mienk…

*
Mezey azt is mondta, hogy ő már hetekkel előre tudja a
szovjetek összeállítását. És hogy így, erre készíti fel a
fiait. Mezey már akkor tudta a szovjet csapat összetételét,
amikor még Lobanovszkij nem!… Ez volt a két edző
között a mérhető különbség. A két edző között. A két
csapat között meg az a hat gól…
 Meg aztán Mezey szerint kellett volna a magyar
csapatnak a vb-sorozat megkezdése előtt egy alapos,
kijózanító vereség… ha már az a mexikói, ha már a
hollandok elleni vereség nem volt elég. Érdekes! Baróti
meg éppen ezzel magyarázta az argentínai kudarcot,
hogy akkor elvert bennünket az angol válogatott. Ki érti
ezt?
Azt mondtuk, hogy Mezey nem élt még át igazi nagy
meccsen igazi nagy tüzeket. Az igaz, hogy mint
labdarúgó nagy mérkőzések levegőjét sose szívta, mert a
partvonalat nem léphette át, de két világbajnokságon ott
volt a magyar csapat mellett. Először mint Kutas
megfigyelője, azután mint Mészöly Kálmán samesze.
Ettől azért több rutint is szerezhetett volna, mint
amennyit most Mexikóban felmutatott.
Miközben folyik a szovjet-magyar, és már 2–0-ra
vezetnek a szovjetek, és még azt hisszük, hogy talán
talpra áll a társaság, megrázza magát a csapat, jön a
harmadik gól.
Kardos tizenegyest csinál… Lám, itt a lassúságnak a
közvetlen következménye. Futni nem tud, utolérni
képtelen az ellenfelét, mit tehet mást? Felrúgja
Belanovot. Miként később Garaba is Larionovot.
Tizenegyes az is. Ezt a tizenegyest akarta a bíró nyakába
varrni Vitray Tamás. Holott ha valami tizenegyes, akkor
a Garaba-belépő az volt…
Disztl Péter… Akiről csakugyan többet hittünk. A
hatból övé volt három. Az elsőnél a rövid sarkot nem
zárta el. A második gólt kilométerekről kapta, a
kígyótérről, ahogy ezt mondani szokták. Hibázott az
ötödik gólnál is. Szertefoszlatta hamar a hozzá fűzött vak
reményeinket.
 Még Sallai futott a legtöbbet a labdával! Ahogy
megkapta, megszerezte, azonnal meg is iramodott.
Mindig-mindig hátra. Még jó eset volt, ha oldalra szaladt.
A passzait is rendszerint a hátsó embereknek szánta.
Elvétve oldalra is. Látott már ez a gyerek valaha is olyan
hátvédet, aki ha labdát kap, megiramodik, mint egy tank,
és irány az ellenfél kapuja? Bátran, keményen,
feltartóztathatatlanul, ő meg, szegénykém, mindig-
mindig csak a mi kapunk irányába.
Mitől félt ez a fiú? Nem akadt senki, aki bekiáltotta
volna neki: Ne félj!… ha meg félsz, gyere le!
Garaba? Fuldokolt. Alig kezdődött el a mérkőzés,
szinte idáig hallatszott mindegyik lélegzetvétele. A költő
szavaival élt: levegőt! Mondta, hogy ő mentőkért akart
kiáltani! Rajta és a magyar csapat tagjain kívül ugyan ki
még a mexikói vb népes mezőnyéből? Vagy mégis,
mások is, csak rajtuk nem vettük észre?
Nagy Antal mint középpályás, mint csapatkapitány.
Középpályás? Ki tudja? Hátvéd volt vagy középpályás
mégis? Mert nem volt se itt, se ott. Se nem védekezett se
nem támadott. Alaposan tévedett Nagy Antalnak az a
kritikusa, aki őt egy szerény, átlagos NB I-es magyar
labdarúgónak minősítette. De válogatottnak semmiképp.
Mert itt még az NB II szintjét sem hozta.
Péter Zoltán, a balhátvéd? Teljes csőd… Sérült volt?
A sérülése akadályozta meg a formába lendülését? És ezt
a szakvezetés hetekig, hónapokig nem vette észre?
Éretlen lett volna még ekkora küzdelmekre? És ez
mindenkinek elkerülte a figyelmét? Miért kell akkor
ellenőrző előkészületi mérkőzéseket rendezni?… Akkor
jobb, ha azt a dollárt, amibe egy barátságos
edzőmérkőzés pályabérlete került, megissza a csapat.
Vagy átutalja a vakok számlájára.
Róth Antal… Tizennégy percig játszott. Mit csinált
azalatt? Tizennégy méternél hosszabb passza egy se volt.
Vigyázott, nehogy rossz helyre továbbítsa a labdát.
Mindig üres embernek adta. De ilyen – csak a mi
tizenhatosunk előtt volt. Ott se mindig… Burcsa jött be
helyette, ő kapott levegőt? Mert motorként kezdett
futballozni. Amíg látta még némi kis értelmét. Aztán
leállt. Egyetlen társa sem akadt. Már nem a leállást értve
ez alatt.
Senki sem vette észre, hogy Burcsa jó formában van?
Miért nem volt kezdő?
Jöhet Kardos! A magyar válogatott kerékkötője. A
mezőny leglassúbb embere – Nagy Antallal a jobbján.
Kardos… akiről Göröcs János – Kardos újpestbeli edzője
– azt mondta, hogy tavasszal ő tette tönkre az egész
Újpestet. Hogy kerülhet a válogatottba egy olyan játékos,
akiről az edzőjének ennyire lesújtó véleménye van?
Akkor egyáltalán egy klubedzőnek miért van véleménye,
ha az nem számít, ha azt a szövetségi kapitány
figyelembe se veszi?… Ott ezt is, az ilyet is meg lehet
tenni, ahol a labdarúgás olyan, mint a mi NB I-ünk!
Kardos elment a Rábához. Visszaparancsolták. Nem
tiltakozott, maradt a Dózsában. De amikor lehetett,
amikor csak tudta, magasra röpítette a bosszú szárnyas
angyalát…
Nagy Antal és Kardos. A két leglátványosabb csőd.
Miközben ugyanerre a posztra jelen van Mexikóban
Disztl László és Csuhay. Akiknek a 270 lejátszott percből
egyetlen pillanat sem jutott. Rossz formában voltak
bizonyára, ha nem nyúlt hozzájuk Mezey György. Édes
istenem! Hát milyen lehetett az a forma, amelyikkel még
Nagy Antal és Kardos teljesítménye mellett sem lehetett
bekerülni a csapatba!
Azután jött a Döme. Détári Lajos, a Bp. Honvéd
üdvöskéje. A csiszolatlan gyémánt. A magyar labdarúgó
NB I felkent és megkoronázott gólkirálya. Akinek
számos-számtalan magyar NB I-es mérkőzésen csak a
sárhányóit látta az ellenfél.
Mit is mondott róla Puskás? Hogy lehet az
világklasszis, aki a középpályán se szerelni, se ütközni
nem tud?
De tud gólt rúgni, és tud passzolni is. Ezt nem lehet
elvitatni tőle. De ezen a 6–0-ra végződött mérkőzésen?
Se passz – igazi –, se góllövés. Persze kinek passzolhatott
volna? Az még csak akadt, akinek gólt lőhetett volna –
Daszajev –, de kinek passzoljon? Hamar észrevette. Attól
kezdve meg sem próbálkozott senkivel, semmivel.
Détári az első számú honi magyar futballista. Milyen
edző lehet az, aki egy ilyen labdarúgóból annyit hoz ki,
mint amennyit Döme ezen a mérkőzésen mutatott? Vagy
valóban csak ennyi van benne?
Détári Lajos mint világklasszis… Ahogy ezt a
mexikói vb előtt hittük, gondoltuk, hirdettük. Aztán
három meccs, és alig egyetlen igazi kapuralövés.
Egyetlen nagy szóló sem a kapu előtt, sem a mezőnyben.
De több hiba a labdák levételénél. Irányítás? Szervezés?
A társak felrázása? Mint ahogy ez a legnagyobb tudású
csapattag esetében várható…
Döme álldogált, bóbiskolt olykor a saját árnyékában.
Mi történt vele? Ő se mondta el, Mezey sem tudta…
Semmi, semmi nem történt vele, csak mindössze annyi,
hogy ő is a magyar csapat tagja volt. Megesett ez ott
másokkal is…
Kiprich – a jobbszélen. Aki elkápráztatta a bécsi
publikumot… Na, itt nem! Legfeljebb ha azzal, hogyan
került ez a gyerek az újólag nagy hírnévre szert tett
magyar válogatottba? Hogy? Úgy, hogy nem volt más,
nem volt nála jobb? Nem ismerem őt személyesen. Csak
azt tudom róla, amit hajdan az egyik mestere, dr. Lakat
Károly mondott: érnek még téged csalódások a
futballpályán, fiam… Téged is, meg azt az edzőt is, aki
bízik majd benned.
Kiprich! És még ő sem a mélypont. Hanem egy
Bognár György nevű gyerek. A magyar válogatott
középcsatárposztján! Ott, ahol valamikor egy Deák, egy
Szilágyi I., egy Hidegkúti Nándor és Albert Flórián meg
Tichy Lajos is szerepelt. Hogy a második-harmadik
garnitúráról szó se essék… Meg Törőcsikről és Nyilasi
Tiborról… Bognár György a magyar válogatott
csatársorának tengelyében!… Ezt már nem lehet
szavakkal minősíteni. Hogy került oda? Maga adta meg
erre a kérdésre a választ, mondván: őt már régóta ismeri
Gyuri bácsi. Ismerte, ismeri? De hát ha ismerte, hogy
vihette magával Mexikóba? Volt szerencsém látni
néhányszor az MTK junior csapatát. Köztük ott Bognárt
is. Láttam, de sohasem vettem észre. Mezey igen. Biztos
neki jobb a szeme. Egészen biztos… és ő mesteredző
is… Mindegy, most nem erről van szó… hanem ez a
Bognár gyerek… Legalább hat MTK junior játékos van,
aki ilyen lett volna. Ilyen semmilyen. Oravecz, Magyar, a
vörös Balogh, Jován, a két Horváth, ha nem is csinált
volna többet, ennyit egész biztos! Vagy ha nem kellett
volna Bognárnál fiatalabb center a csapatba, miért nem
nézett szét Mezey a magyar öregfiúk bajnokságában? Az
NB II-ben! A területi bajnokság hat csoportjának majd
120 csapatánál. Mányon, Zsámbékon, Tökön, a BLSZ-
bajnokság mindhárom osztályában!… Szegény Bognár
György. Így mostanában magyar labdarúgót nem
fürösztöttek meg… Elég lesz neki megszáradnia ez után
a fürdetés után. Róla mondta azt Fodor – a nemrég
odébbállt MTK-s jobbszélső –, hogy ha Bognárt viszik a
válogatottba, akkor az ő bal lábának a kiskörmét is
vihetnék…
Azután a csapat balszélsője, Esterházy Márton, aki
előzőleg gólokat rúgott, száguldozott, aki a
leglátványosabban, a legszínvonalasabban tudta átdobni a
magyar szakvezetést, meg a magyar közönséget is! Mert
elhitette magáról, hogy ő valamit tud is ehhez a
futballjátékhoz. De amit Mexikóban mutatott, az egy
csatárjáték paródiája volt mindössze. Pedig hajdani
mestere, Tichy Lajos nem volt Esterházyról rossz
véleménnyel. Azt mondta róla, hogy Marci egy igazi NB
II-es csatár. Hogy itt Mexikóban még az sem volt? Hogy
ez az NB II-es szint manapság már a magyar
nagyválogatottba való bekerüléshez is elég? Sőt olyan
lett a helyzet, hogy ebből már nemzetközi szinten is meg
lehet élni. És amíg Esterházy bóbiskolt, gunnyasztott a
pályán, a kispadon ott ült Hajszán Gyula. Az ütős-vágós,
rohamozós balszélső, aki gólokat is tud rúgni. Lehet,
hogy ő még nagyobb csalódás, még látványosabb csőd
lett volna? Lehetséges.
Mert a labdarúgásban egy pályára nem küldött
játékossal senki nem bizonyíthat semmit. De akik ott
vannak – ott voltak a pályán –, azokkal igen! Azt, hogy
ők nem… az biztos. Minden más csak feltételezés… De
ha a játékosaink feltételezhetnek: mi vagyunk a
világbajnokok, ha Európában van a vb – akkor mi miért
ne? Lehota, a Honvéd Szabó Lajos SE volt és a
Dunaújváros jelenlegi balszélsője többet ért volna ott
akkor, mint az egész magyar csatársor! Mondom én.
Bizonyítsa be valaki az állításom ellenkezőjét! Mit ért
volna Lehota? Vagy bármelyik magyar NB II-es
csatártársa? Nulla gólt ők is rúgtak volna!…
És azután jött még Dajka, a Budapesti Honvéd
középcsatára. Mint center bizonyított már egyszer-
kétszer, nem lehet róla túlzottan rossz véleményt
mondani. De itt, Mexikóban a szovjetek ellen mint
balhátvéd? Igaz, néhányszor előzőleg kipróbálták már őt
a védelemben is. Nem úgy, mint Róthot, aki az életben
soha még jobboldali középpályás nem volt…
Igaz, itt se… No de a Dajka balhátvédjátéka.
Elfeledkezett magáról, hogy ő most nem center, ő most
bekk. Rúgott egy gólt, a saját csapatának a hálójába.
Ezért nincs is őt miért okolni. Megesik ez nagyobb
futballistákkal is.
Arról, hogy a magyar csapatban nem volt
vezéregyéniség, már esett szó. De lehetett volna? A
Mexikóba kivitt 22 játékos közül bárki is: aligha. Ahhoz
el kellett volna vinni, előzőleg ki kellett volna próbálni
például a békéscsabai Pásztort. De hát őt már leírták, ő
már öreg. Öreg a 33 évével? Mások ott Mexikóban közel
a negyvenhez – nem voltak öregek?
De elég a feltételezésekből. Nézzük a cáfolhatatlan
valóságot. Azt, hogy ez a mérkőzés végérvényesen
lezárta a magyar labdarúgás idáig tartó korszakát. Már ez
alatt a meccs alatt – a mérkőzést követő dermedt
percekben is – azt éreztük: ebből elég volt, itt mindennek
vége! Itt újra kell kezdeni mindent. Itt most legfőbb ideje,
hogy jöjjön a nagytakarítás! Mert ha a magyar
sportvezetés még most sem érzi ennek az elodázhatatlan
voltát, akkor bizony nemhogy a fizetésiket nem érdemlik
meg, de még hideg vizet sem. Akkor náluk nincs a
magyar sportnak, a magyar futballnak konokabb
ellensége…
A bizonyítványt kiosztották. A dolgozat megméretett,
elbíráltatott. Itt mindenki elégtelenre vizsgázott, itt
mindenki megbukott, itt mindenki egyes dolgozatot írt…
Csakhogy… ha egy osztályban egy tantárgyból
mindenkinek egyesre sikerül a dolgozata, milyen
következtetést kell hogy levonjon ebből az, aki a
dolgozatot megíratta? Akkor vajon a gyerekek tudásával
van a baj? Mindegyikükével? Akkor hogy lett az az
osztály felkészítve a dolgozat megírására?
Gondoljuk csak végig ezt az egész menetet… Azt,
hogy az osztályban senki még egy kettest, még egy
elégségest se… Mindenki elégtelen… Kit vesz ilyenkor
elő a tanfelügyelő? A jó igazgató? A gyerekeket?
Ilyenkor a tanár nem először a maga munkáját elemzi?
Nem a maga módszereit vizsgálja meg?
Erre az elemzésre, erre a vizsgálatra nem volt hajlandó
a magyar csapat vezetése mind a mai napig. Pedig már
eltelt azóta jó néhány hét… És se mélyreható elemzése,
se őszinte feltárása a hibáknak. Csak a semmitmondás,
csak a sunyi eloldalgás az öltözők vidékéről. És lehet,
hogy nincs is ebben semmi rosszindulat, semmi
megátalkodott gonoszság? Lehet, hogy a magyar
labdarúgás vezetése nem is képes az őszinte elemzésre, a
mély feltárásokra. De akkor mit kerestek, mit keresnek
azon a poszton, ahova állították őket? Akkor nem azok a
felelősek, akik kinevezték tisztségükbe ezt az egész
társaságot? Vagy hogy senki nincs ebben az országban,
aki jobb, megfelelőbb lenne, mint ők? Ez az, ami nem
igaz! Ez az, amit nem hihetünk el egyetlen percig sem!
Nincs olyan magyar edző, aki mégis tudott volna
valamit mondani a szovjet-magyar mérkőzés szünetében,
a 3–0 után? Nincs? És ha van? Akkor miért nem ő ült a
magyar válogatott kispadján? Akkor miért az került oda,
aki imára kulcsolt kézzel csak az eget nézte… miközben
potyogtak a magyar hálóba a gólok, meg sem állva hatig.
Aki a révületben, kábulatban magát sem tudta ébren
tartani. Hát akkor hogy tudott volna egy egész csapatot?
Végzetszerű volt mindez? Megállíthatatlan,
feltartóztathatatlan, kivédhetetlen? Persze, de ehhez az is
kellett, hogy olyan játékosok is ott legyenek a pályán,
mint Bognár György. Aki sárgásbarna fuvallatként
gomolygott a pályán a két félidő évszázadoknak tűnő
hosszú kilencven percében. És ehhez az is kellett, hogy
valaki kinézze, kiválogassa, kivigye őt Mexikóba, és
betegye ott a csapatba. És ne is cserélje le… És azután
magyarázatot se adjon a történtekre. Hogy ne tudjon, ne
értsen semmit… Mert még Illovszky Rudolf is azt
nyilatkozta, hogy ezt a Bognárt, ezt még ő sem tette
volna be a csapatba! Mert valószínű, hogy Illovszky
Rudolf is látta a Kijevi Dinamo–Atletico Madrid
mérkőzést. Csak Mezey nem. Mert ha igen, hogy
képzelte ő Bognárt szembeállítani a szovjet védőkkel?
Milyen esélyt adott Mezey egy összecsapásban Bognár
Györgynek? Milyen kár, hogy nem látott Mezey György
ez év tavaszán egy nálunk Budapesten megrendezett
mérkőzést. A CSZKA Moszkva csapatát amely a szovjet
bajnokság II. vonalában szerepel, s amely ellen a Bp.
Honvéd junior csapata állt ki. Bognár Györgyhöz hasonló
felkészültségű legénykék. Az a mérkőzés nem 6–0-ra
végződött. Hanem éppenséggel 7–0-ra.
Hogy ütköztek, hogy rohantak, hogy sodortak azon a
mérkőzésen a szovjet védők! Azok a II. osztálybeli
hátvédek. Ha Mezey látja ezt a meccset, lehetséges,
örökre elfelejti Bognárt?
A léggömb kipukkadt… A varázslat oda.
Szólni kell még a játékvezetőről is. Akinek, mint
írtam, Vitray a nyakába akart varrni egy gólt. De aki a
legkorrektebb, a legtisztességesebb módon vezette ezt a
mérkőzést. Mi róható fel bűnéül? Legfeljebb ha az nem,
hogy hagyta a magyar csapatot hat gólt kapni. Mert
egyébként köze sem volt a mérkőzéshez, annyira könnyű
feladatot jelentett számára ennek a meccsnek a
levezetése. Hiszen úgyszólván nem is állt szemben
egymással a két csapat A mieink hátat fordítottak a
küzdelemnek már a mérkőzés első másodpercében. A
magyar futball az esztendők óta elkövetett bűnök miatt
állt az ítélőszék előtt ezen a mérkőzésen. És a szovjet
válogatott kíméletlenül végrehajtotta az ítéletet. Ezt is
lehet mondani. Pedig nem így volt. Mert ha Rácék
kíméletlenek, ez a mérkőzés 12–0-ra végződik! De a
negyedik gól után leálltak a szovjet T–34-esek…
Mint amikor páncélozott járműből lő egy ezred egy
kerékpárosszakaszt. És amikor ott a szakaszban már nem
él senki… Minek akkor már ott tovább tüzelni?
A negyedik gól után a szögletekhez már fel sem jöttek
a szovjet csatárok, meg a középpályás sor se… És még
akkor mindig talpra állhattak volna a magyarok! Rúgni
akkor egy-két gólt. Mert azért egy 4–1, egy 4–2 mégsem
6–0!
 És ahogy az később kiderült, ez nemcsak a becsület
megmentéséhez lett volna elég, hanem a továbbjutáshoz
is.
És ott már jöhetett volna bármi. Mint ahogy például a
szovjet csapatnak jött. Nem várt módon vereség a
belgáktól. És mi még egy kis tapaszt se kaphattunk a
sebeinkre. Mert ha legalább utána továbbgázolnak a
szovjetek az elődöntőig, a döntőig! Egy világbajnok
csapat taposott volna bele bennünket a földbe… Nem,
csak az a csapat, mely nálunk egy lépcsőfokkal fentebb
máris megbotlott! Amelyikről azért mégis kiderült, hogy
ők sem igazi profik. De azért tőlünk sok minden
megkülönbözteti őket.
Mezey egy ilyenfajta különbözőségben látta a
kudarcunk okát. Már amilyen keveset elmondott a
meglátásaiból. Hogy mi amatőr ország vagyunk. Már ami
a társadalmi berendezkedésünket illeti. Ez igaz. De az
ilyenfajta amatőr országok közül aligha mi vagyunk a
leggyengébbek! Ott azért mégiscsak tartunk, ahol a
lengyelek, a bolgárok. Akik szintén elbuktak, de nem
úgy, ahogy mi.
Föl-fölcsillannak még a szovjet-magyar mérkőzés
képei. Ki tudja, hány évig fogják még ezek a képek
kisérteni a magyar labdarúgást?… Hányunknak lesznek
ezek a képek még álmainkban is visszatérő kísértetek?
Az a 11-es, amelyet Garaba hozott össze – amelyről
már oly sokszor esett szó, s amelyet Jevtusenko fölé lőtt.
És amellyel 7–0 lehetett volna a végeredmény.
Alig értette valaki – talán egyedül Mezey György, de
elképzelhető, hogy még ő se – a szövetségi kapitány
logikáját; hat hátvédet tett be a csapatba – és ezt a
meccset vitathatatlanul a magyar védelem vesztette el.
 *
A szovjet-magyar mérkőzés napján Salgótarjánba
szólított a kötelesség. Barátommal el is indultunk jó
időben az útra. És azután mit tesz a sors, ha nincs az
embernek igazi megbízható, jó kocsija. Amelyet nem
profik csinálnak, csak amatőrök… Újpalota után, még
mielőtt rátértünk volna a műútra, beragadtak Zasztavám
első fékjei. De úgy, hogy se té, se tova, egy lépést se,
még az útról a járdára sem voltunk képesek feltolni azt a
dögöt, pedig hat járókelőt is felkértünk a segítségadásra.
Történt, ami történt, de egyértelmű volt, nekünk el
kell jutnunk Salgótarjánba. Kiszabtuk az úthoz az időt,
amiből már annyi se volt, hogy valakit telefonon keresve,
felszólítva, megkérve, remény lehetett volna rá, jön a
kocsijával, és visz bennünket Tarjánba.
Hanem egy taxi. Amit ott menten el lehet kapni az
útszélen. Csakhogy ha egy taxi nálunk vidékre visz utast,
előbb be kell jelentkezzen a központba, az utas adja le a
személyi igazolványának a számát, az adatait.
Így derült ki, hogy kik is vagyunk mi voltaképpen,
akik taxival Salgótarjánba igyekszünk.
És aztán még ki sem értünk az autóútra, a taxisunk –
mint minden magyar taxisofőr – kifejtette labdarúgásunk
iránti elkötelezettségét. Valamikor ő is kergette a
bőrgolyót.
– Azt tessék megmondani, hogy mi lesz ma a szovjet-
magyar mérkőzés végeredménye?
Mondom, hogy három null!
– Én is így gondoltam – lelkendezik jótevőnk –, szóról
szóra én is hármat gondoltam! Mert ugyebár, egy a Marci
részéről, az holtbiztos, azután Dömének is be kell találnia
legalább egyszer, a harmadikhoz meg ott van Kiprich,
Bognár, Nagy Anti, Péter Zoltán, Kardos, Garaba vagy
még Róth is.
A harmadik gólra képes az egész csapat…
– Csakhogy – mondom – ezt a három gólt én nem így
értettem! Hanem úgy, hogy azt a három gólt, azt mi
fogjuk kapni. De úgy, hogy mi nem rúgunk egyet sem!
– Nocsak! – húzta fel az orrát a sofőr. – De hisz, Végh
úr, maga ért a labdarúgáshoz! Eleddig ezt én is elhittem!
Aztán amikor hozzátettem az előbbiekhez, hogy én
úgy vélem, lehet ebből a háromból hat is – útitárs
barátom rá a tanú, nemcsak a taxink sofőrje –, akkor ő
már nem is minősítette labdarúgó-elméleti
tudományomat! Hanem egyszerűen szóba sem állt tovább
velünk. Úgy tettük meg az utat Budapest alól
Salgótarjánig, hogy egyetlen szót se szólt többé hozzánk
az a sofőr.
Csak amikor fizetni kellett.
A meccset nem együtt néztük meg vele. Őt
hazaküldtük, minket meg a mérkőzés után alkalmi
fuvarra bízott a könyvtáros.
– Látod – mondom a barátomnak –, nem az itt most az
igazi baj, hogy ki fogunk kapni, hanem az, hogy ezt a nép
el sem tudja képzelni. Ez lesz az igazi baj, ezt nem fogja
tudni megemészteni a tömeg.
– Ennyire biztos vagy a vereségünkben?
– Ennyire!
– És mire alapozva?
– A Kijevi Dinamó játékára. Azok úgy sepernek el
minket, mint őszi faleveleket az orkán…
– Van benne valami…
 De azért a 6–0-ra én sem mertem volna esküdni. És
bárhol elmondani sem mertem volna: ki akar egy magyar
vereség mellé esetleg előzetesen még egy különruhát is?
Később – hazafelé jövet a 6–0 után – mondja tanult
barátom, hogy azért én hiába vagyok olyan rossz
véleménnyel Mezey módszereiről, nem olyan
tehetségtelen az az ember. Mert aki így lóvá tud tenni egy
csapatot… És az a csapat sem olyan tehetségtelen, mint
amilyennek én hirdetem, hiszen… Mert az a csapat,
amelyik így lóvá tud tenni egy országot…
Abban a csapatban mégiscsak kell lenni valaminek!
Túl azon az összeszedett hat gólon! Meg ahogy levegő
után kiáltottak a fiúk… Mert nincs a világon ma
labdarúgócsapat, amelyik erőteljesebben kérne levegőt
egy sportág számára, mint ahogy ott Mexikóban a mieink
tették. Magára vessen mindenki, akinek módja van rá,
hogy levegőhöz juttassa a magyar futballt, és nem teszi…
Csak nézi, hogy szemünk láttára fullad meg egy
országban a legnépszerűbb sportág… De mielőtt ez
bekövetkezne, végre kéne hajtani az ítéletet az MLSZ-en
is! Azt az ítéletet, melyet az MLSZ mondott ki saját
magára, Mexikóban!
 5. fejezet

EVEZZ A MÉLYRE

A LUKÁCS ÍRÁSA SZERINT VALÓ

SZENT EVANGÉLIOM

5. rész. 1-11. vers

És lőn, hogy mikor a sokaság hozzá tódult, hogy

hallgassa az Isten beszédét, ő a Genezáret tavánál áll
vala;
És láta két hajót állani a vízen: a halászok pedig,
miután azokból kiszállottak, mossák vala az ő hálóikat.
És ő bemenvén az egyik hajóba, a mely a Simoné
vala, kéré őt, hogy vigye egy kissé beljebb a földtől: és
mikor leült, a hajóból tanítá a sokaságot.
Mikor pedig megszűnt beszélni, monda Simonnak:
Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra.
És felelvén Simon, monda néki: Mester, jóllehet az
egész éjszaka fáradtunk, még sem fogtunk semmit:
mindazáltal a te parancsolatodra bevetem a hálót.
És ezt megtévén, halaknak nagy sokaságát keríték be;
szakadoz vala pedig az ő hálójuk.
Intenek azért társaiknak, a kik a másik hajóban
valának, hogy jöjjenek és segítsenek nékik. És eljővén,
megtölték mind a két hajót, annyira, hogy csaknem
elsülyedének.
Látván pedig ezt Simon Péter, Jézusnak lábai elé esék,
mondván: Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember
vagyok, Uram!
 Mert félelem fogta körül őt és mindazokat, a kik ő
vele valának, a halfogás miatt, a melyet fogtak;
Hasonlóképen Jakabot és Jánost is, a Zebedeus fiait, a
kik Simonnak társai valánák. És monda Simonnak Jézus:
Ne félj; mostantól fogva embereket fogsz.
És a hajókat a szárazra vonván, elhagyák mindenöket
és követék őt.
ÚJ TESTAMENTOM

Károli Gáspár fordítása

A
hitelességért egy ilyen kötet megírása okán
mit áldozhat fel az ember? Az olvasmány
esetleges izgalmasságát, az olvasó kedvének
elnyerését? Azt, hogy talán kénytelen leszek
ismétlésekbe bocsátkozni? Bár tudott dolog, az igazság
fénye aligha kopik meg gyakori ismételgetésétől. Lehet,
magam is ellentmondásokba keveredek olykor? Igen,
mert több oldalról akarok látni, nézni mindent! Itt feszül
bennem is az ellentmondás, meg a sorok-mondatok
között is feszeng, feszít mindez. De most félre az
aggályaimat, mert ez a fejezet áldozatokat követel.
A hitelességért itt most mindent fel kell áldozni! Ez a
fejezet egyetlen feltételezést se tűr el, hogy ennek a
fejezetnek minden szava eredeti anyagra épül – erre tanú
lehet nemcsak az olvasó, de minden egyes labdarúgónk,
aki a 22-es keret tagjaként ott volt Mexikóban. Minden
fejezet felett nyithatunk vitát, itt is, de ezt a részt csak az
vitathatja, aki jelen volt, aki tanúja volt mindennek! Itt
most a mély vizekre eveztünk.
És maga a vita? A résztvevők ellenvéleménye?
Tegyék csak a szívükre a kezüket a fiúk… Ők sem
mondhatnak mást: ez a fejezet nem az írói fantázia
szüleménye! Hogy kit, kiket hívott segítségül magának
az író? Az most itt mellékes.
Próbáljunk a mélységekre figyelni.
A leglényegesebb kérdés: a csapat érthetetlen,
elfogadhatatlan, megmagyarázhatatlan teljesítménye,
vajon miért? Itt nem az eredmény az izgalmas, hanem
annak létrejötte!
A magyar válogatott mexikói teljesítményével kirítt az
egész24-es mezőnyből! Ahogy van a felvásárlásban, a
minősítésben osztályon aluli áru, ez a teljesítmény oly
módon volt minden kritikán aluli. Mexikóban a
legnagyobb melléfogások között kell számon tartani azt,
hogy amíg a náluk sokkal jobb csapatok is a gólok
elkerülésére fektették a legnagyobb hangsúlyt, addig
minket ez mintha nem is érdekelt volna!
A csapat veresége, a kudarc törvényszerű volt.
Tagadhatatlan, hogy a fiúk egy emberként bíztak a
maguk sikerében. Nem volt olyan tagja ennek a
válogatottnak, aki a legrémisztőbb álmában is hat gólt
látott volna Disztl Péter hálójában. De voltak jelek!
Feltétlen voltak. A játékosok előtt is. De azokra a jelekre
figyelni – szinte felségsértésszámba ment volna! Így hát
a fiúk kötelezően hunyták be a szemüket az aggasztó
jelek láttán. Mondja valaki, hogy ez nem így volt! És az
aggasztó jelek? Amikor már lépni se tudott a csapat!
Amikor a formában tartó, formába hozó edzések helyett
Mezey alapozó edzéseket tartott. Nem látta, nem érezte,
nem vette ezt észre a huszonkét fiúból senki? Mezey
munkatársairól, a feletteseiről most szó se essék! Mély
vízen vagyunk, nem pacskolhatunk lavórban!
 Mindenki tudott, látott mindent! És ezeket az
ellenérzéseket mindenki azzal küzdötte le magában:
Gyuri bácsi jobban tudja, ő a sikerek kovácsa! Vakon
csinált mindenki mindent. Nem így volt?
Olyannyira, hogy még összeesni se mert senki, hisz
ezzel Mezey György módszereit megkérdőjelezte volna.
Hittel, jó szándékkal elvakítva dolgozott huszonkét
ember!
A teljes erőbedobás, a fékevesztett vak buzgalom
mámorában edzett a magyar válogatott. Ha azt mondják
nekik ott Mexikóban, a szovjetek elleni mérkőzés előtt
néhány nappal, hogy azon a salakon nem futni kell,
hanem azt a salakot fel kell nyalni a siker érdekében,
egyszerre látott volna hozzá huszonkét fiú…
Még azt is elhitték, az elfecsérelt erő majd időben fog
visszajönni. Akkorra, amikorra a csapatnak az
eredmények eléréséhez erre a legnagyobb szüksége lesz.
És nem jött semmi, csak ment, csak ment, az utolsó
pillanatig, hogy aztán a mérkőzés alatt, a mérkőzés után
ne csak higgye a csapat azt, amit egyesek sejtetlek,
hanem tudják is. De szólni? Ennél a csapatnál? A Mezey-
féle szisztémában?
De menjünk még egy kicsit előbbre. A Nyilasi Tibor
személye körül kavart nagy viharig. Azt gondolhatná az
ember, ez igazán megrázta a csapatot. Meg hogy volt-e
véleményük? Ha meg is rázta a csapatot, de nem voltak
vélemények. Ha egyszer a Nyilasi-témát Mezey lezárta,
és úgy zárta le, ahogy: akkor az nyilván úgy jó. Maga a
csapat a Nyilasi-ügyről úgyszólván annyit tudott,
amennyit az újságból olvasott.
Attól meg aligha lett valaki is okosabb!
 Egyöntetű volt akkor – meg főleg később – a csapat
véleménye, hogy a mexikói Mundial akkor sincs
másképp, ha Nyilasi Tibor a csapattal tart. Hogy miért
maradt itthon, azt nem tudták a játékosok, nem is
érdekelte őket; mondván: ez a Gyuri bácsiék dolga!
Az meg, hogy a játékosok javasolták volna Mezeynek,
hogy Nyilasi Tibort hagyja itthon, ez teljes képtelenség!
Ez a csapat soha, senkinek semmit nem javasolt. Miért
éppen ekkor, éppen ebben az ügyben javasoltak volna
valamit is, bármit… Ez a csapat nem úgy volt
megszerkesztve!
Pedig a látszat nem ezt mutatta. Mert a játékosok
kaptak egy naplót, azt ki kellett tölteni; számot kellett
adni a benyomásaikról. De abba valami olyat beleírni,
ami Mezeyéknek nem tetszett, nemhogy ünneprontás, de
az árulással felérő dolog lett volna minden futballistánk
szemében. Úgyhogy Mezey, aki meg akart tudni a
csapatáról egyet s mást, éppen azt nem tudta: egy ilyen
szervezettségű társaságtól nem lehet megtudni semmit!
Legalábbis: neki nem!
A fiúk még azt se árulták el magukról, hogy például
az első mexikóbeli kintlét sokkal rosszabb volt, az sokkal
inkább megviselt mindenkit Tanúbizonyság erre nem
annyira a Mexikóban elszenvedett 2–0-ás vereség, hanem
a mutatott játék, a mérkőzés képe!
De vajon ki találta ki a formában tartó, formába hozó
edzésmódszerek helyett az alapozó edzések hirtelen-
váratlan beiktatását? Nem sokkal az ausztriai út előtt volt
a válogatottnak egy összesereglése az MTK-pályán. És
ott felmérések is voltak. Azokból kiderült hogy a
csapatnak nincs erőnléte. Nosza gyorsan, adjunk erőt a
fiúknak. Az ausztriai táborozás már ennek a jegyében telt
el. Azt a fiúk közül senki el nem hitte, hogy azért esett a
választás Ausztriára, mert ennek anyagi előnyei lehetnek.
Történetesen, hogy fizet az MLSZ, de a kifizetett összeg
egy részét visszakapják egyesek. Miként Mexikóban is,
ahol több ezer dollárt fizetett ki hivatalosan a vezetés a
pályabérért, de ott ugyanolyan pályákat 200-300 dollárért
is lehetett kapni. Aminthogy az ezt meghaladó összeget
vissza is kapták valakik – fizetni állami pénzből,
visszakapni maszek zsebre. Nemcsak a labdarúgásban
van ez így. Sőt lehet, hogy ez nincs is így a magyar
futballban, mert ezt nem bizonyíthatja senki. Legfeljebb
csak az, aki… az meg majd bolond lesz. A csapat ilyen
kérdésekkel nem foglalkozott. Ha el is jutott hozzájuk
ilyesmi, a 22 gyerek egy emberként fogta be a fülét, ez
őrájuk nem tartozik! Nem tartozott az adásvétel
témájának az a része sem rájuk, amikor az eladósorba
jutott játékosok meg-megjegyezték: három-négy helyre is
kell adni csúszópénzt a külföldi szerződésekért járó
összegekből, olykor még előre is, a szerződés
elnyerésének reményében. Hogy ezeken a pénzeken
zördült össze a magyar vezetés? Ez most nem is
lényeges, hiszen nem erről van szó, hanem a magyar
válogatott játékosok helyzetéről, a csapat belső dolgairól.
Mit gondoltak a fiúk, mit nem: kit mi érdekelt, kit mi
nem. Ezek a kérdések nem azt dönthetik el, mi volt az
igaz, mi nem, hanem hogy a csapat tagjai mely
kérdésekhez miképpen viszonyultak.
Arról se beszélt közülük senki, hogy mi a különbség
magaslat és magaslat között. Meg arról sem, hogy mi a
különbség az éles 18-20 fokos hegyi levegő és a forró,
száraz 40 fokos hőség között. Erről ők nem beszéltek, ezt
ők csak érezték. Kit érdekelt az, hogy Ausztriában
milyenek az anyagi feltételek? Ott is lehet visszakapni:
de erről itt egy szót se! Még a kérdést se, igaz volt-e, nem
volt-e? Most takarítsuk le a mendemondákat, most a
megcáfolhatatlan tények ideje jött el! A csapat reggel 6-
kor kelt. Egy agyonhajszolt, egy elfáradt társaság. És
mielőtt egy falat ennivalót kapott volna közülük bárki is,
megvolt a napi első edzés. Hogy azt még követte kettő?
Az első edzés éhomra… És utána a reggeli. Tea, kávé,
tej. Meg az unott-utált felvágott. Minden reggel. Minden
áldott reggel!
Ki mit csinált az edzések közötti időben? Kártya,
video, video, kártya. Minden áldott nap.
A reggeli edzést nem számítva naponta kétszer
kilencven percig dolgoztak a fiúk. Ausztriában
ugyanúgy, miként később majd Mexikóban is. Mert az
alapozás még Mexikóban sem ért véget. Az ebéd négy
óra tájt, mert a délelőtti edzés 12-kor kezdődött! Egy
olyan reggeli mellett két edzés… Mert a déli étkezést
csakis a második edzés utáni időre lehetett tervezni.
Vacsora nyolckor, takarodó tíz órakor minden áldott este.
Este lefeküdni fáradtan, reggel felkelni még fáradtabban.
De biztos ez lesz a siker záloga. Ez, ahogy Mezey
György kitalálja, ahogy végrehajtatja, ahogy a fiúk
gondolkozás nélkül végrehajtanak mindent.
Ahogy soha, semmire nem kérdeztek rá… Nem is lett
volna ennek értelme, mert a hirdetőtáblán mindennap –
írásban – megjelent minden! És a játékosértekezletet
játékosértekezlet követte mindig. De ott soha hozzászólás
nem volt. Ott mindig, mindig csak Mezey Györgyé volt a
szó! No, nem mondható, mert egyszer csakugyan
megesett, hogy – már Mexikóban – egy városnézés
alkalmából különböző kérések futottak be. Merre,, hova
menjen a társaság? És Mezey helyt adott az egyéni
kívánalmaknak!
Eleinte volt néhány rosszullét. De azt rejtegetni,
palástolni illett Hogyisne, hisz akkor netán még az is
kiderülhetett volna, kire nem számíthat az edző.
Tablettákat kapszulákat mindig kapott a társaság. És a
tejbe is öntöttek mindig valami folyékony szert. De azt
senki nem tudta, hogy mit. Nyilván az volt az, ami a
csapatnak kellett. És hogy a csapatnak mire volt szüksége
leginkább, azt Mezey György tudta. Így hát nem is
kérdezett soha senki semmit a gyógyszerekről, az
erősítőkről, a vitaminokról. Mert ez nem is érdekelte a
társaságot. És ha érdekli? Mit mondott volna Mohácsi
János dr., az orvos? Azt amit Mezey megengedett neki.
A nagy hőség elviselésére is készült a csapat. Igaz,
hogy ez Ausztriában még viccelődés tárgya volt, de
Mexikóban már korántsem. Ott a legradikálisabb
módszerekkel védekeztek a meleg ellen. Az edzések
kivételével soha senki nem tartózkodhatott a napon! Bent
kellett lenni a szobában. Az újságok írták, hogy egyik-
másik csapat napozik, fürdik, lábteniszezik, kirándul, de
nyilván azok a szövetségi kapitányok nem tudták, hogy
egy csapatot miként kell felkészíteni, felkészültségben
tartani. Ezeket igazából ott a mexikói vb-n csak Mezey
György tudta.
Az inget, a dresszt soha egy pillanatra sem volt szabad
levetni. Mivel a mexikói szálláshely tulajdonképpen egy
fürdőtelep volt, fürödni lehetett. De szabályzat írta elő,
hogy a fürdőzés időtartama a tíz percet nem haladhatta
meg. Ezt a szabályt soha, egyetlenegy alkalommal se
hágta át senki, senki játékos, csak a küldöttség vezetője
egy alkalommal, akkor se önként: mert ő ruhástól
beleesett a vízbe. De hát ez sem tartozott a fiúkra!
Meg az se, hogy más csapat mit csinál. Eszébe se
jutott senkinek, hogy míg a többiek lábteniszeznek,
strandolnak, addig ők bent kushadnak a szobáikban, és ez
ellen lázadni kellene. Hátha akkor észreveszik a vezetők.
Ők nem vettek észre semmit. Soha, soha!
Páncsics doktor el volt foglalva a csapat melletti
teendők ellátásával. Szepesit alig-alig látta valaki. Őt a
FIFA kötötte le. Buda István pedig általában és
rendszerint hatás alatt volt. De a fiúk arról még egymás
között se beszéltek, hogy itt Mexikóban melyik vezetőt
milyen hatások értek. A 6–0 utáni sokkhatáson kívül.

*
Az edzések alatt Mezey dolgozott a legtöbbet. Nem igaz,
hogy csupa új elemet tanított volna a fiaival ott
Mexikóban. Éppen ellenkezőleg. Az eddig bevált
sémákat gyúrták újra és újra. Elmenni a szélen, belőni a
labdát a kapu elé. Amivel a sikereiket elérték. Lőni,
kapura lőni, ez volt a gyakorlati elemek között a
leghangsúlyosabb. Lövőcselek, a labda visszaszerzésének
csoportos gyakorlása. Senki se tudta a csapat tagjai
közül, hogy ez a gyakorlás miért volt titkos, titkolt? Ezt
is nyilván csak Mezey György tudta!
Mindig mindent Mezey György közölt a csapattal.
Mindig mindenben egyedül ő döntött. Arról a fiúk közül
soha senki nem tudott, hogy születtek meg Mezey
György döntései. Egyedül talált ki mindent?
Meghallgatott, megkérdezett valakit? Kapott tanácsokat?
Mikor, kiktől, miket? Mit fogadott el, mit nem?
Ilyesmikbe a fiúk közül nem ütötte bele az orrát senki.
Pályán kívül, pályán belül Mezey György szisztémáit
mindenki elfogadta.
A csapat hangulata jó volt. Már amíg az jó lehetett – a
szovjetektől elszenvedett vereség időpontjáig –
természetesen. Addig még tréfák-mókák is voltak. A
csapat hangulatát elsősorban Nagy Antal határozta meg.
Ő volt a szóvivő. Az más kérdés, miféle szavak voltak
azok, amelyeket tőle hallottak… Rajta kívül hangos szót
nem szólt, ki nem ejtett senki. Olykor duruzsolások
voltak. De úgy, hogy azt még lehetőleg a szomszéd se
hallja meg. A duruzsolások az edzések miatti fáradtság és
az étkezések miatti problémák körül forogtak. De aki
duruzsolt, és akihez közelített egy másik játékostárs vagy
bárki – menten elhallgatott.
A csapatban soha-soha a széthúzás jeleit nem látta
senki. Ugyanúgy, ahogy a mélyebb, tartalmasabb együvé
tartozás jeleit sem… Ezt is csak annyira, amennyire
Mezey kérte, megkövetelte, utasította a fiait.
Gyuri bácsi adta? Az csak jó lehet! ő mondta? Ő csak
jót mondhatott. Jó, amit csinálunk? De hát Gyuri bácsi
rendelte el… Az erdőkben 45 percet is futott a csapat.
Hogy ha most 45 percet bír futni mindenki, az elég lesz
minden meccsen egy félidőre! Kúszott, mászott a földön
a csapat, ha kellett – zokszó nélkül –, és senkinek se
jutott az eszébe, hogy Mezey György éppen most éppen
ezekben az órákban csinálja ki az egész csapatát az egész
társaságot!
Az, hogy az itthoni brazil meccs előtt meg
Ausztriában meg Mexikóban levették a csapat vérét,
hogy azt erősítésként visszaadják a játékosoknak nagy,
nehéz tétmeccsekre, ebből egyetlen szó sem igaz! Erről
maguk a játékosok is csak mendemondákból értesültek.
Ezt az egész vérvétel-vérvisszaadás őrültséget valaki
fanatikus ember találhatta ki, magyarázatként a
hihetetlenül gyenge szereplésre.
A szovjet-magyar meccs előtti vakmerő
tippelgetésekre, arra, hogy egyesek már azt is mondták,
döntős lesz a csapat, megnyeri a világbajnokságot – erre
a társaság józanabb többsége nem is reagált.
Komolytalan képzelgéseknek minősítették ezt a fiúk, s
maguk sem tudták, egyik-másik társuk mibe szédült
bele? De persze ha valaki azt mondja, a 16-os csoportba
se kerülhetnek be, ennek a hangnak se adtak volna hitelt!
A józan vakmerők legfeljebb a legjobb 8-ig láttak.
Ezekről a dolgokról beszélgettek néha egymás között.
De azt nem kérdezték meg Nagy Antaltól sem, mire
alapozta a maga vakmerő képzelgéseit.
Nem igaz, hogy a mexikói Mundialon járt csapatunkat
a vezetők megalapozatlan anyagi ígérgetése verte szét.
Olyformán, hogy nem adták meg azt, amit ígértek, ami
járt. A 24-be való bekerülésért is megkapta mindenki a
maga pénzét. Igaz, hogy nem egyformán, hanem a
szerint, hogy a hat mérkőzésből ki hány meccsen
szerepelt. Differenciáltság is volt. De azt, hogy ki
mennyit kapott, a csapatban nem tudta senki. Mert
borítékba tett takarékkönyveket osztottak szét, a
borítékon mindenkinek a neve – tehát nyilvánvaló,
mindegyik takarékkönyvben más-más volt az összeg.
Hiszen ha nem így lett volna, akkor mindegy, ki
melyik borítékot, takarékkönyvet kapja! Senki se mutatta
meg a másiknak a maga könyvét. Senki sem reklamált,
senki sem panaszkodott. Csalódás nem volt.
A csapat hallgatott, Mezey nem. Akkor ott az MTK-
pályán mindenkit lehordott – a csapnivalóan rossz erőnlét
miatt –, és Ausztriában azzal folytatta, amivel az MTK-
pályán abbahagyta. Név szerint nem említett senkit.
Mindenkit egy kalap alá vett, az egész csapatot
marasztalta el. Tehát minden klubot, minden edzőt. Ez
ellen sem tiltakozott senki.
Mezey edzésmódszerei nagyban különböztek a
klubedzők módszereitől. Nemcsak azáltal, hogy itt sokkal
erősebb volt az edzésen a terhelés, sokkal többet, sokkal
intenzívebben dolgoztak a fiúk. Labdával is, labda nélkül
is. Színesebbek, változatosabbak voltak a gyakorlatok.
De azt, hogy mit, miért, kivel, hogyan csi náltatja Mezey
az edzéseken, ezt soha senkinek nem indokolta. Mást
sem indokolt. Azt se tudták a fiúk Mexikóban az
edzőmeccsek idején, hogy mikor ki ellen játszanak,
miféle csapat az ellenfél. Fogalmuk se volt arról, hogy a
Leon I. helyett a tartalék együttes ellen kell játszani.
Néha legfeljebb ha az újságokból megtudtak valamit.
Csak azt tapasztalták, hogy mindegyik ellenfelük
végtelenül gyenge csapat volt, legfel jebb ha BLSZ-
színvonalat képviseltek… akiket még a rogyadozó
léptekkel küszködő magyar válogatott is simán vert.
Ezeken az edzőmérkőzéseken a folyamatos játékra
helyezte a fő hangsúlyt Mezey. Ez meg is volt. Egy
válogatott csapatnak ilyen szintű ellenfelekkel szemben
nem lehet gond a folyamatos játék… Sokkal nehezebb
volt még idehaza a tatai Rákóczi ellen A Rákóczi-szintet
ott egyetlen csapat sem képviselte!
Talán ez így volt jó. Mert a megérkezés után hat napig
alig aludtak a fiúk. Annyi idő kellett az átállás hoz.
Ekkortájt sok volt a csapatban az 1-2 napos beteg.
Elsősorban gyomorpanaszok miatt. De legtöbben ekkor
se szóltak, úgy-ahogy magától rendbe jött mindenki.
Átállt a csapat zöme, igazi nagy zökkenők sem voltak, ha
csak Csuhay esetére nem gondol az ember, meg
természetesen a sérültekre!
Amint már szó esett róla, a morgolódás leginkább a
koszt körül zajlott. A vezetőség becsületére legyen
mondva, ők is ugyanazt ették, amit a csapat. De persze
más dolog egyazon koszton sziesztázni egész nap, és
megint más dolog háromszor edzeni, olyan környezetben,
olyan helyzetekben, hogy abba még a bikaerős emberek
is meggyökkentek volna.
Ha a csapatnak látogatója, vendége érkezett, akkor
annak csináltattak valamilyen megfelelő ételt a konyhán.
A reggeliről már volt szó. Délben valamilyen leves
járta, és tészta. Gombaleves, zöldségleves,
gyümölcsleves, utána sajtos tészta, diós tészta. Mákos
sose. De hát ez mindegy lett volna. Tejbegríz is volt elég
gyakran, meg zabpehely, és ehhez hasonlók. Repetát
soha, vagy csak alig-alig kért valaki. Ez nem volt
illendő… Elégedetlenkedni azzal, amit adtak? Iszonyatos
éhség lepte el a fiúkat olykor-olykor. Hiába ették a
tésztát, hiába tömték meg magukat tejbegrízzel,
elviselhetetlen érzés volt az örökös éhség… Egy jó
habgulyás, egy jó pörkölt a maga ízeivel csak kísérteni
járt a csapathoz, emlékként. Az sem igaz, hogy sohasem
volt hús, mert néha az is volt. Öt dekára becsültek a fiúk
egy szeletet. Az a játékos, aki itthon félannyi
munkavégzés, harmadannyi intenzitás mellett –
mindennapi kétszeri edzés idején – megevett 4-5 szelet
rántott húst, az most csak lesett, várt, mikor lesz ennek
vége, mi lesz ebből, mire megy ki ez a játék? Volt
futballista, aki életében eddig ilyenfajta tésztákat soha
nem evett. Az étkezés összetétele mindnyájuk számára
eddig ismeretlen volt, szokatlan és megszokhatatlan is.
Senki se tudta, mit akarnak ezzel az eszeveszett
tésztamizériával? Tészta, tészta, tészta… minden áldott
nap. Minden átkozott ebéd alkalmával! Ilyenkor már
azért lehetett hallani egy-egy elfojtott káromkodást is. De
hangos szót? Egy jól nevelt, egy jól programozott, egy
nagy dolgokra hivatott csapat tagjaitól?
Viszont hideg teát mindig ihattak eleget. És
ásványvizet is. Gyümölcslé – alma, narancs – csak az
étkezésekhez járt. Egyszer valaki szalonnát is tetetett a
tojásrántottájába. Az orvos észrevette, ki kellett szedni a
szalonnadarabkákat. Más meg csípős paprikát kért a
leveséhez, és kapott. De Mezey ezt is észrevette.
– Az neked nem tenne jót – és visszavitette a csípős
zöldpaprikát a konyhára. És ebből se lett még szóváltás
se.
Az orvos mindig a konyhában tartózkodott. Ha valaki
kereste, csakis oda kellett menjen utána. Az egy fix helye
volt, ott mindenki megtalálhatta.
A csapat számára az alkoholfogyasztást semmilyen
szinten nem engedélyezték. A Kresz módjára – soha
egyetlen pohár sör, soha egy gyenge fröccs sem. Az
egész csapatban senki ember sem dohányzott. Talán a
szovjet meccs után már néhányan stikában igen, de addig
senki.
A vezetők soha a csapat előtt nem beszéltek meg
semmit. Hogy bevonták volna a csapat tagjait bármiféle
megbeszélésbe? Erről soha még szó sem volt. Ha csak
Nagy Antal nem produkált valamit. De ő volt az, aki
mindig legelsőként bólintott, helyeselt!
 Mire a szovjet meccs eljött, az éhség, a sivárság, az
egyhangúság, a fáradtság földre tiporta az egész csapatot.
Volt olyan érzés, hogy mindegy már, mi lesz, csak
legyen, csak legyen már vége!… A fiúk külsőre is
fáradtak, csapzottak, kimerültek voltak. Nem adott
magára senki semmit, mindenki több kilót fogyott a
versenysúlyához képest. Az elveszett-elvesztett energiák
pótlására semmi esély nem látszott. Még a játékban
elvesztett pénzeket sem fizették meg egymásnak. Akkora
volt a fásultság, a közöny. Mondja valaki, hogy ez nem
így történt!… Mondhatja… de csak az, aki soha
Mexikónak még a táján se járt, nemhogy együtt lett volna
a csapattal! Vagy aki szántszándékkal hazudni akar…
Soha, senki semmiben nem vétett! Még a
legvagányabbak se gondoltak soha semmilyen merészet.
Nem is lehetett. Katonákkal, rendőrökkel,
rendőrkutyákkal volt tele a szálló. Előtte egy kis tér,
mögötte beláthatatlan nagy erdő… De ezenkívül semmi,
semmi, semmi! A legközelebbi település bizonyára volt
10-15 kilométer is.
Még csak kísértésbe sem esett senki. Egyszer ment le
a csapat Leonba. Szabadon lehetett sétálni. De aki
lemaradt vagy betért valamelyik kis utcába, menten
három fegyveres katona a nyomába szegődött.
Néha a tv-ből egy s más dolgokról értesült a csapat.
Például a franciák családtagjainak érkezéséről is. Ez se
fel nem dobta, se el nem keserítette a mieinket Senki sem
volt közülük olyan állapotban, hogy komolyan
gondolhatott volna rá, mi lenne mégis, ha megérkeznének
otthonról a család tagjai, asszonyok, menyasszonyok,
hölgyismerősök?
 Ez a magyar csapat háza táján még téma se volt
nemhogy vágyakozás vagy reménység lehetett volna!
Minden ilyen helyett jött a gyakori pulzusmérés, a
vérnyomásmérés, és ez mindig mindenkinél mindent
rendben talált. Az idegállapota is a szokásos volt a
csapatnak. Nem voltak kiborulások, kirohanások,
összeütközések, veszekedés, civakodás, semmi. Kinek
volt kinek lehetett volna erre ereje? Azt is csak hallották
a fiúk, hogy ott kint Mexikóban egyikmásik vb-csapat
fellázadt az alacsonyra ígért prémiumok miatt. Ilyen a
magyar csapatnál még csak nyomaiban se történhetett
volna!
Ehelyett filmeket néztek a szovjet válogatottról.
Ezekből a filmekből állapították meg, hogy a szovjet
válogatott két ékkel játszik.
Mi meg itthonról azt láttuk, hogy héttel…

*
Persze ha ezt a meccset is megnézhette volna a magyar
válogatott előre!… A mieink azt is látták, hogy a
szovjetek gyors labdákkal indítják az elöl lévő
embereiket. Megszokott volt náluk, hogy a két (2) éket a
szélsőhátvédek helyett a két beállós fogja. A mi
szélsőhátvédjeinknek fel kellett húzódni. De amikor
látták, hogy a hátvédjeink háta mögé kerül a labda – meg
persze az ember –, és elindultak rájuk a mi lomha belső
védőink, reménytelenné vált a helyzet. Mindenki lekésett
mindenről egy ütemmel. A belsők a kirohanásaikkal, a
hátvédek a visszazárkózásaikkal, nem volt ellenszere
senkinek semmihez: ott állt a magyar csapat ebben a
reménytelen helyzetben, és a fülükben csengtek még
Mezey György utolsó szavai: ezen a meccsen nyernetek
kell, ezt a csapatot ti meg tudjátok verni, ennél a szovjet
csapatnál ti jobbak vagytok! Hiszen a szovjet
válogatottról csupa rossz hír érkezett, míg el nem
kezdődött ez a mérkőzés. Döntetlenről szó se volt…
Nyerni ment a csapat a pályára.
A szünetben – 3–0 után – a támadások további
forszírozásáról volt szó. Még, még! Föl, föl! Előre, előre!
Menni, menni rájuk. Támadni, támadni őket! És szóltak
ezek a taktikai utasítások egy olyan csapatnak, amelyik
ekkor már lépni se tudott, amelyiknek ekkor már jártányi
ereje se volt.
A mérkőzés végén jött valaki az öltözőbe. Nem fontos
a név. Elkezdett hangoskodni, szájalni. Mezey állította le,
hogy itt most senki egyetlen szót se! Se vita, se
veszekedés nem volt. Mindenki magába roskadtan,
dermedten ült. Buda István és Szepesi György meg sem
jelent az öltözőben. A játékosok nem okolták egymást.
Senki egy rossz szót sem szólt, senkinek nem volt joga
megszólalni. Ezt érezték a fiúk.
Mezey később odaszólt a tartalékoknak, mondván,
nehogy azt higgyétek, más az eredmény, ha ezek
helyében ti játszottatok volna. Nem szólt rá senki,
semmit.
Később a mérkőzést értékelték is. Ezen a
beszélgetésen csak azok voltak jelen, akik játszottak.
Legtöbben akkor ott azt gondolták, hogy itt most örökre
elveszett minden! A szövetségi kapitány azt is kérte a
fiaitól, hogy szóljanak hozzá az általa elmondottakhoz,
kinek mi mondanivalója van? Senki sem szólt hozzá,
senkinek semmiféle mondanivalója nem volt a
történtekkel kapcsolatban.
 Nem igaz, hogy Mezey a szovjetektől elszenvedett
katasztrofális vereség után nem vett részt a csapat
edzésein. Nem igaz, hogy nem vezette azokat. Ott volt,
de már nem úgy, ahogy azelőtt, a munka irányítását
főként a famulusaira bízta.
És később csak annyit mondott, hogy ezt a mérkőzést
szakmailag lehetetlen értékelni!
A csapat tartaléksora is csendben volt. Senki nem
lázongott közülük se: hogy mi azért megmutattuk volna!
Mezey ezt a fajta akciót is leszerelte még időben, amikor
kijelentette: ez a meccs veletek sem lett volna más…
Ennyit szólt a mester, és ez nem volt szokatlan, hiszen
ő nemcsak a csapat összeállítását de még magát a taktikát
se indokolta különösképp: ezt játsszátok, ezt kérem
tőletek.
És nem ellenkezett senki. Hogy bent, hogy legbelül ki
mit érzett az még itt a mély vizeken is titok! De egy
biztos, az a kijelentése Mezeynek, hogy három pont elég
lesz a továbbjutáshoz, és ezt a történtek után is képes lesz
megszerezni a csapat ez már csak amolyan hókuszpókusz
volt! Ezt már legbelül aligha hitte valaki is. Bizonyíték
erre a következő, a kanadaiak elleni győztes meccs is.
Nem is beszélve a franciák elleni kudarcról.
Mezeyről a csapatnak az volt a véleménye, hogy ő egy
nyugodt megfontolt ember. Jó ideig így is nézett ki. De
valójában ideges, zaklatott volt és ez egy idő után
átragadt a csapat tagjaira is.

*
Csodálkoztak rajta – egyáltalán –, hogy hívta meg Mezey
Hannich Pétert a válogatottba? Hiszen Hannich náluk jó
ideig nemkívánatos személy volt. Egyáltalán nem a
játéka miatt, mert kitűnő középpályás, veszélyes a kapura
is, még a csapatot fel is tudja rázni, ha kell.
Hannich volt az az ember – aki nem hasonlított Mezey
játékosmodelljére. ő nem volt olyan szolgalelkű, mint
amilyenné Mezey alakította a fiait, már akit ehhez
alakítani kellett, aki nem olyan volt már eleve! Aztán
később Hannich is változott. Rájött, nem ríhat ki a
társaságból, mert akkor sose lesz válogatott! Lehetséges,
hogy erre Hannich nem is egyedül jött rá, talán valaki
megmondta neki? Válogatott akart lenni, hogy jobban
eladhassa magát külföldre. Bűn ez?
Még Hajszánról is beszélni kell. A lelke legmélyén a
csapat tagjai közül többen szívesen látták volna a
csatársorban. Jobb erőben volt, mint néhány olyan
játékos, aki rendre kezdő volt. De őróla meg az a hír
terjedt el, hogy Buda István utálja, látni se akarja a
csapatban. Nem is látta, bármilyen csapnivalóak voltak a
csatáraink, neki nem jutott a három mérkőzésből egyetlen
perc se.
A hangos szó, a nyílt véleménymondások helyett
suttogások voltak arról is, hogy Mezey jól kibabrált a
csapattal a sajtó elriasztása miatt. Akik külföldre akartak
szerződni, emiatt orroltak is.
Mindenki úgy tett, mintha hinne, mintha bízna, ezt
még hinni kellett, és még muszáj volt bízni. Olyan lett a
helyzet hirtelen, hogy nem egy pszichológus, egy
varázsló, egy hipnotizőr, de még egy Jézus Krisztus se
lett volna már elég a csapathoz.
A Kanada elleni meccsről mindenki azt gondolta,
hogy őket akkor is megverjük, ha netán a hat helyett
tizenhat gól került volna be Disztl Péter kapujába – az
előző mérkőzésünkön. Ezt érezte Mezey is. Nem
okvetetlenkedett, most nem játszotta túl a szerepét A
kanadaiak ellen úgyszólván még taktikai utasításokat se
adott. Érezte, hogy keresztülment a csapaton az úthenger.
A sajtótájékoztatón se történt semmi. A franciák elleni
meccs után a sajtótájékoztatón már ott se voltak a fiúk.
Van kérdés hozzájuk? Nem volt. Ment mindenki,
amerre látott. Az előző sajtótájékoztatók azért még
mások voltak, oda kiválogatták az embereket, leginkább
Nagy Antalra esett a választás, ő tudta magát a legjobban
tenni-venni – már ami a pályán kívüli dolgokat illeti. Őt a
csapat különösképpen nem szerette. Soknak tartották a
szerepjátszásait a jövés-menését kevésnek azt amit a
pályán produkált ő nem is a csapat akaratából lett
kapitány, őt kijelölték erre a posztra, és nem választották.
Ha választásra kerül a sor, még Garaba is előbb végez,
mint Nagy Antal. Egy csapat által történő választáson
egész biztos Nyilasi Tibor vitte volna el a győzelmet. De
hát ő jelen sem volt.
Beszélni kell még Bognár Györgyről is újra. Őt a
csapat tagjai nem is tartották futballistának. Magában
mindenki felháborodott a beállítása, majd az újbóli
beállítása miatt is. Fizikailag, akaratilag mindenki
gyengének érezte. Ha Mezey kikéri a csapat néhány
tagjának a véleményét, ha tanulmányozza a csapaton
belüli közvéleményt, Bognár soha nem kerülhetett volna
be a válogatott közepére, Nyilasi helyére. Ezt így látta
mind a huszonegy ember, de Mezey György másként
látta. Nem kellett meggyőznie, leküzdenie az
ellenvéleményt, mert annak soha nem lehetett hallani a
hangját.
Azt is tudta a csapat, hogy Disztl Péter sokkal
nehezebben képes egy kudarcot elviselni, mint a vidám,
örökké jókedvű Szendrei. Ezért nem értette senki, hogy a
kanadai meccs után miért váltott Mezey a kapusposzton
újra? Szendrei erőteljesnek látszott, Disztl Péter a
végtelenségig összetört ember képét mutatta. Ezt
mindenki látta, csak Mezey György nem?
Nem került napvilágra az sem, hogy a csapat sem a
szovjet, sem a francia meccs után nem kapott egyetlen
fillért sem. A kanadai meccs után kapott a társaság
fejenként harmincezer forintot. Elúszott a kétszázezer
forint, amit a 16-ba való bejutásért ígértek. Nem is
beszélve arról az ötszázezerről, amely a nyolcas döntőbe
jutásért járt volna.
A további összegekről a játékosok előtt soha nem
beszélt senki. Mint ahogy arról sem, miért maradtak el
később Szendrei viccelődései? Leállította valaki, avagy
magától jött rá, jobb a gyászvitézek között
gyászvitézként viselkedni? Eltűnt a csapat háza tájáról
mindenféle humor. Már a csapat számára a vidám
perceket egyes-egyedül csak azok a percek jelentették,
amikor a vezetők közül pityókásan jelent meg valaki!
Erre még mindenki kicsiholt magából egy-egy röpke kis
erőltetett nevetést. Aztán jött a sivatagos órák, napok
sora, végeláthatatlan szélességben, hosszúságban!
Amikor már véglegessé vált, hogy a magyar
válogatottnak nincs tovább – nem nyíltan, nem fórum
előtt, csak magánbeszélgetéseken –, egyre több szó esett
az ausztriai edzőtáborozásról. Az ott töltött napokról, az
edzésekről, az alapozássá vált formába hozó edzésekről.
De biztos, hogy ezekről senki nem beszélt volna soha, ha
nincsenek a vereségek, ha a csapatot nem éri ekkora
kudarc.
 Egy helyzet volt csak: ha a franciák ellen nincs az a
csőd!

*
Az tette be az ajtót végleg, úgy érezte a csapat. Nagyon
ideges volt a franciák ellen mindenki. Mégis úgy hitték,
az első húsz percben, talán van mit keresni. De az az első
gól, az végzetes volt, attól kezdve már nem hitt senki
semmit. A pályán nem is szóltak egymásnak a játékosok.
Mindenki a maga sebeit nyalogatta. Most már végleg
levertség, fásultság lett úrrá a csapaton. És még itt sem,
még ekkor sem hibáztatott senki senkit. Mindenki belátta,
ebben a helyzetben ez a csapat nem volt, nem lehetett
másra, többre képes. Ez a csapat nem a kiírt taktikát, de
semmilyen taktikát nem lett volna képes végrehajtani!
Nem beszélve arról, hogy ekkor már a játékosok is egyre
gyakrabban sugdosták maguk között, hogy eleve rossz
volt a taktika, amit Mezey felvázolt. Persze, ha nyer a
csapat… De így, hogy kikapott, így már világosan látta
mindenki a Mezey-féle taktika gyengéit,
elfogadhatatlanságát, megvalósíthatatlanságát. Egy ilyen
erőben lévő csapatot rohantatni, futtatni? Mikor egy
szakasz gyalogságot ráküldenek könnyűfegyvereseikkel
egy páncéloshadosztályra! Életveszélyes taktikát
kényszerített a csapatára Mezey. Mert más lett volna, ha
a csapat vár, az erejéhez próbálja mérsékelni az iramot,
ha behúzódnak a kapu elé, ha nem akarják lerohanni az
ellenfelet – erőtlen, cammogó lépésekkel. Ezt akkor a
csapatnál már mindenki tudta.
Mezey – hetekkel később – még a tv-nyilatkozatában
sem tudta ezt. Hát nem furcsa? Vagy hogy ő ennél jóval
többet is tudott? De feláldozott mindent – egy
hallgatással – a jövőért? Távolról sem a magyar
labdarúgás jövőjéért…
Ezt most itt én mondom: a magam nagy
elragadtatásában… Ígéreteim ellenére.
*

De maradjunk az eredeti kerékvágásainkban!

Arról is sokat beszéltek egymás között a fiúk, hogy
mégis, mi lett volna az, amit elbír ez a csapat? A labda
együttes visszaszerzése… Így bizony ez már csak egy
taktika paródiájának tűnt, amit eljátszott a csapat. Mert
ehhez a taktikához kell a legtöbb erő. Behúzódni
sündisznóállásba – onnan néha-néha lecsapni az ellenfél
kapuja elé vágott labdára: ennyi lehetett volna most
Mexikóban a magyar virtus. De még ennyi se lett!
Mint ahogy a nagy erőpróbák után szokásos levezető
edzésekre sem került sor. Kiesett a csapat, egyszeriben
vége lett mindennek. Ehetett, ihatott, aludhatott,
szórakozhatott azontúl mindenki kedvére. És nem igaz,
hogy erre rá is álltak a fiúk. Az a nagy röhécselés sem
úgy volt. Mert akkor még a csapat nagy többsége azt
várta, mikor osztják ki a gyászos-fekete karszalagokat?
Nemhogy jókedvűnek mutatta magát mindenki. Még
hazafelé se. Még a megérkezés idején se. Mert a csapat
félt. Féltek a fiúk, hogy leköpdösik, megtámadják őket?
Félelem volt – vita, felelősségre vonás, értékelés
semmi. Szétment itt nemcsak a csapat, minden! Egy, csak
egyetlen vigasz volt már akkor a csapat számára, hogy a
drukkerhad – a becsületükre legyen mondva – mégsem
vetkezett ki emberi formájából. Most ők vizsgáztak
jobban, mert még azt is elviselni sok lett volna!
 Mindenki azt érezte, vége mindennek. És nehogy arra
gondoljon valaki is: hazajöttek, mindenki kihevert
mindent.
Nagy sebeknek kell még begyógyulni ahhoz, hogy
talpra állhasson a társaság. Volt, aki még attól is félt,
hogy ezt a csapatot – miként legutóbb a csehek tették –
kizárják a jövő magyar válogatottjából.
De mások meg arra gondoltak, kellenek az
eredmények, jönnek az új feladatok, nincs idő az
alaposabb megleckéztetésekre. Szóval hogy ezt a balhét
is el lehet vinni. Mi mást is lehet tenni a balhékkal?
Hallgatja a csapat még egy ideig a maga szívzörejeit.
És úgy tesz, mintha nem tudna semmit. Holott
mindenki pontosan és nagyon is jól tud mindent!
Valahogy úgy gondolták a fiúk: elég, ha ők tudnak
mindent, még sok is… Nem kell mindig mindent
mindenkivel megosztani.
Amit itt leírtam, ha nem is sok, de legalább hiteles!
Még akkor is, ha nem minden szemtanú látta így. Meg
aztán gondoljunk csak a vakondra. Amelyik nem azért
nem lát, mert nem akar látni, hanem azért, mert a hosszú
sötét folyosókban elszokott a szeme a látástól…
És máról holnapra nem megy semmi! Elhisszük ezt is.
Kinek-kinek idő kell hozzá, hogy visszanyerje szeme
világát.
Fogadjuk el ezt. Még abba is beleegyezne már az
ember, hogy várjuk meg ezeket az időket… Megvárnánk,
ha nem tudnánk, hogy a Mexikóban járt fiúknak elvették
a szemük világát, talán egy életre. Hát nincs már front,
ahol még tartani lehetne a reményt?
 6. fejezet

…NÖVELI, KI ELFEDI A BAJT

Illyés Gyula:
BARTÓK

........................................................................
S jogunk van
– hisz halandók és életadók vagyunk –
mindazzal szembenézni,
mit elkerülni úgysem tudhatunk.
Mert növeli, ki elfödi a bajt.

Lehetett, de már nem lehet,

hogy befogott füllel és eltakart
szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
s majd szidjanak: nem segítettetek!

Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

mi neked fölfedetett,
a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
te bennünket növesztel, azzal,
hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
Ez – ez vigasztal!
Beh más beszéd ez!
Emberi, nem hamis!
A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
a kétségbeeséshez.

Köszönet érte,
 az erőért a győzelem-vevéshez
a poklon is.
........................................................................
Im, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja,
Im, a nagy lélek válasza a létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie.
........................................................................

N
ekem életemben Buda István soha semmit
nem ártott. Meggyőződésem, hogy útjaimban
egy szalmaszálat sem tett keresztbe, mint
embert – mint minden embert – tisztelem őt.
Így hát mondhatom bízvást, semmiféle előítéletem nem
volt iránta, amikor a munkám megírásának kezdetén –
önmagam előtt – szóba hoztam a nevét.
Nyugodt voltam, amikor a vázlat készítésekor Buda
Istvánra gondoltam, és most is, hogy írok róla.
A vázlataimban már a kezdet kezdetén három név
szerepelt, akikkel beszélgetni szerettem volna –
belevenni őket ebbe a munkába, egy interjú erejéig.
Kulcsfiguráknak éreztem mindhármójukat – a mexikói
vb, a szovjet-magyar mérkőzés 6–0-ra végződött
eredményének okán.
A három név közül Buda Istváné volt az első,
nemcsak azért, mert hármójukból őt láttam a
legmagasabb polcon, és nemcsak azért, mert hármójuk
közül ő a névsorelső is, de meggyőződésem volt, hogy ő
tudhat a legtöbbet, ő volt a Mundial előtt, a Mundial alatt
abban a pozícióban, amelyből leginkább rá lehetett látni
az eseményekre, a jelenségekre.
 Elengedhetetlennek éreztem megkérdezni őt. Igen ám,
de hát hogy juthat egy magamfajta irodalmi
szegénylegény Buda István színe elé?
Nincsenek közös barátaink…
Mire a munkámmal eljutottam Buda Istvánig, akkorra
ő már lelépett magas hivatalának polcairól,
nyugállományba vonult. A régi hivatala megszűnt, az új
hivatal élére más személy került. Az OTSH kimúlt, és
átadta a helyét az Állami Ifjúsági és Sporthivatalnak.
De mégis, Buda Istvánt valahogy, valahonnan elő
kellene venni. Személyesen soha nem találkoztam vele,
személyesen még soha nem is láttam őt, csak
fényképeken, a tv-ben. Hallottam egyik-másik tv-beli
meg a sajtónyilatkozatait is. Például a magyar
labdarúgóválogatott győzelmei után. Vereségek
alkalmával soha, vagy csak nagyon ritkán.
Mit mondjak? Amit eddig tudtam Buda Istvánról,
azáltal közömbös volt nekem. Nem vette körül a
szimpátiám, de nem is volt ellenszenves. Jó kiállású,
tiszta arcú emberként őriztem őt az emlékezetemben.
Emlékszem rá, ő vezette a magyar csapat felvonulását
a moszkvai olimpián. Imponáló volt szálfatermetével,
ősz, sűrű hajával, arcának egészséges tiszta vonásaival.
Hogy lehetne a közelébe jutni?
Mégis, azért vannak jártas barátaim. Egyikük
megtalálta Buda István volt titkárnőjének nevét, címét.
De telefonvégre nem tudta őt kapni, mert a hölgy éppen a
fürdőkádban volt. Szorított az idő, magam telepedtem a
telefonhoz. Fel is vették, egy férfi, a volt titkárnő férje.
Előzékenyen igazított el, hogy most sem hívhatja
telefonhoz a nejét.
 Mondja a férj, amúgy is felesleges volna a feleségét
telefonhoz hívni, mert amit a neje tud, azt ő is tudja!
Történetesen Buda István lakcímét… A telefonszámát
nem, mert az titkos.
…Engedd be az ajtón a kisujjamat, mindjárt bent
leszek egészen…
Ha már az ember Budapesten valakinek a lakását
tudja, közel van ahhoz, hogy beszélhessen is az illetővel.
Mert azért Buda Istvánról úgy írni, hogy ne találkozzam
vele, úgy képet rajzolni a Mundial egy szeletéről, hogy őt
meg ne kérdezzem, tisztességtelen fogásnak éreztem
volna.
El kell kezdeni valahol Buda ostromát. Buda
bevételének vakmerő reménységével.
A távirat:

Tisztelt Buda Elvtárs!

Kérem, adjon nekem lehetőséget az önnel való

személyes találkozásra. Várom távirati vagy telefonon
való értesítését a 850-622-es számon. Köszönettel: Végh
Antal
A távirat sürgős, válaszos, a válasz tíz szóig fizetve.

Szinte ötven-ötven százalékos volt barátaim

állásfoglalása: egész biztos, hogy felhív, egész biztos,
hogy várhatod azt a hívást életed végéig.
…És mit ád isten, még aznap este későn szól a
telefonom… Na, ugye, hogy csak érdemes az
emberekben bízni.
De mégis egy kis csalódás…
Mert a hang nem férfihang, egy hölgy beszél. Nagyon
kedvesen, kellemes hangon, udvarias, lekötelező minden
mondata. Buda István – a férj – nincs itthon, Szegeden
van, ha hazajön, átadja neki a táviratomat.
Illetlennek éreztem volna azt mondani, ne fáradjon
Buda István, majd hívom én telefonon őt, de még akkor
nem tudtam a telefonszámát, csak azt, hogy titkos. Ezért
nem kérdeztem meg a feleségétől a számot.
Vártam egy napig, két napig, háromig, nem hívott
senki.
Három nap elég ahhoz, hogy az ember itt Budapesten
bárkinek is megtudhassa a telefonszámát, ha mégoly
titkos is.
Péntektől hétfőig várva, felhívtam Buda Istvánt.
Tisztességgel bemutatkoztam. Bemutatkozott ő is. Aztán
én, hogy mit akarok; miért keresem. Dolgozatot írok a
mexikói Mundialról, és azért szeretném megkérdezni őt,
mert a véleményem szerint a vb előtt, a vb alatt Buda
Istváné volt az egyik legfontosabb szerep.
Érezni lehetett a hangján, aligha van ínyére
szándékom. De nem utasított vissza egyből.
Mert – akkor még – csak tartózkodó volt.
– Attól függ, mire akar kilyukadni a dolgozatában.
– A véleményemet adom közre a világbajnokságról.
– Jó, jó, de mi lesz a konklúzió?
– A tényeket, a megtörtént eseményeket vallatom. És
leírom mellé a magam gondolatait.
– Ahhoz nem biztos, hogy én is kellek.
– Szerintem feltétlen. Szegényebb lenne az írásom, ha
nem beszélhetnék önnel.
– De én már nem vagyok sportvezető!
– De a Mundial előtt, a Mundial alatt az volt!
– Hogy képzeli el ezt a beszélgetést?
– Megvannak a kérdéseim!
 – Ha olvastam a kérdéseit, megmondom, hogy lehet-e
szó arról a beszélgetésről.
– Azonnal eljuttatom.
– Hogyhogy? Hova akarja küldeni?
– Oda, ahova ön mondja!
– A lakásomra semmiképp! Holnap az MLSZ-ben
leszek. Én most ott dolgozom.
– Akkor oda fogom küldeni.
– Küldje. De jobb volna, ha mégsem küldené. Mert
most munkálkodik az MLSZ a Mundial-jelentésen. Várja
meg azt!
– De engem az ön véleménye érdekelne.
– Abban benne lesz az én véleményem is!
– Mikor lát napvilágot az a jelentés?
– A jövő héten. Talán a hét közepén.
– Az még több mint nyolc nap. Addigra nekem le kell
adnom a kéziratomat.
– Sajnálom!
Elcsevegtünk még egy ideig a szimpátia és az
ellenszenv mérhető-fogható jegyei nélkül.
Jó, hát akkor adjam le a kérdéseket, de ő nem mond,
nem ígér semmit, nem biztat semmivel.
Érzett a hangján, hogy talán mégis, ha olyanok
lennének azok a kérdések, olyan neki is tetszők… De az
is érzett, hogy ezt nem reméli. Mert folyton csak azt
kérdezgette, mit írok, mi lesz még abban a könyvben?
Ettől teszi függővé… De hisz ez már amolyan
cenzúraféle: ellenőrzőm, mit írtál, és azután döntöm el,
mit mondok, mondok-e egyáltalán valamit.
Nem volt számomra meglepő mindez. Találkoztam
már hasonló esettel, mégpedig egy a Buda Istvánhoz nem
is távol álló személyiség részéről. És éppen Mundial-
ügyben akkor is. 1982-ben a Rakétában jelent meg egy
írásom Mészölyékről. Alighogy beadtam az írást Kardos
György igazgatónak, máris csengett a telefonja. Szepesi
jelentkezett, hogy akarja tudni, mit tartalmaz az írásom!
Azt mondta neki Kardos, várjon még egy-két napot,
aztán megtudhatja, ha vesz egy Rakéta Regényújságot.
Bármelyik újságárusnál hét forintért lehet majd kapni.
Most viszont még kész sincs az írásom, és Buda István
máris akarja tudni, mi van benne. Attól teszi függővé,
hogy beszélget-e majd velem…
A kérdések… Egy borítékban Buda Istvánnak
címezve: Buda István elvtársnak. Küldi: Végh Antal.
Kézbesítve.
Udvariatlanság egy kétoldalas, 21 kérdést tartalmazó
kéziratot elküldeni valakinek csak úgy. Levél is illik
mellé.

Tisztelt Buda István Elvtárs!

Hivatkozással az 1986. július 15-én kedden délután
személyesen lefolytatott telefonbeszélgetésünkre,
mellékelten elküldöm önnek azokat a kérdéseket,
melyeknek alapján dolgozatot szeretnék írni a mexikói
Mundiallal kapcsolatban.
Munkámat a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatójának,
Siklósi Norbertnak a felkérésére végzem.
Bízva az ön megértésében és segítőkészségében, azzal
a meggyőződéssel vagyok, hogy az önnel lefolytatandó
személyes beszélgetésem nagyban hozzájárulhatna
készülő írásom tárgyilagosságához, és feltétlenül
hozzájárulna az önről rajzolt portrém hitelességéhez,
motiváltságához.
Ehhez kérem a segítségét.
 Megértését előre is köszönöm. Kérésemre, a
személyes találkozásunkra adandó választ sürgősen
várom.
Őszinte tisztelettel: Végh Antal 1021 Budapest II.,
Lipótmezei u. 81 A. Telefon: 850-622.

Először úgy gondoltam, a titkárnőmmel küldöm el a

levelet Budának. De mégse, jobb, ha személyesen
viszem. Mert ha esetleg magam adom át, akkor talán azt
is megtudhatom, mikor kapok rá választ? És még abban
is bíztam, hátha a jelenlétemben elolvassa Buda István a
kérdéseket, és mond is valamit.
Gyerünk az MLSZ-be.
Ahol bizony már elég rég jártam. Még mányi
edzősködésem idején. Annak már jó pár éve. Azóta sok
minden változott az MLSZ-ben. Kicserélték a szidolozott
sárgaréz táblát egy matt színű műanyag táblára.
Az MLSZ… az MLSZ épülete. Erre mondta azt egy
író-olvasó találkozómon valaki, hogy ha a magyar
labdarúgást meg akarnák újítani, ha azt akarnák, hogy a
szövetség szelleme legyen más, akkor az MLSZ-nek
ebből az épületből azonnal el kellene költöznie, mert itt
már a falak is úgy teleszívódtak mérgező bacilusokkal,
hogy ha ide bárki tisztességes ember belép, bármily tiszta
szándékkal, egyből megfertőződik.
Egy mogorva aggastyán fogad a titkárnői szobában.
Nem tudom, megismer-e, nekem úgy rémlik, hogy láttam
őt már valahol.
Bemutatkozom, ő nem. Még kellemetlenebb, mint a
szobába való érkezésem pillanatában.
Mondom, hogy Buda Istvánhoz jöttem.
Int, hogy ott van bent, abban a szobában.
 – Bemehetek?
– Nem!
– Kihívattathatom egy pillanatra?
– Várjon! Megnézem – s aztán eltűnik egy párnázott
ajtó mögött.
– Nem! Nem ér rá. Nem jön ki! Hagyja itt, amit
hozott.
Nem jön ki. Hagyjam itt, amit hoztam. Rendben, van.
Itt hagyom.
Elképzelhető, hogy Buda István nem jöhetett ki. Mert
akkor ő ott a világ legfontosabb megbeszélésén volt
jelen, amit egyetlen pillanatig sem lehet felfüggeszteni.
Még annyira sem, hogy kilépve abból a szobából, kezet
fogjon velem, megköszönje a kérdéseimet, megköszönje
a személye iránt való érdeklődést, a labdarúgás iránti
érdeklődésemet. Hogy mégis akad valaki, aki még a
történtek után is foglalkozik a magyar futballal. Azzal a
magyar futballal, amelyik után Buda István is eszi a
kenyerét.
Úgy gondoltam, ennyit azért Buda Istvántól kapok.
Úgy véltem, ennyivel tartozik, nem nekem, egy
sportágnak, önmagának. Nem jött ki. Nem volt rá tíz
másodperce.
Buda nem viselkedett kulturált emberként. Mondják,
máskor is megesett ez már vele. Mert lehetek én a
magyar futballról bármilyen véleménnyel, lehet neki az
én írásaimról akármilyen lesújtó a véleménye, az emberi
magatartásnak törvényei vannak! Különösképpen pedig
azon a szinten, amelyen Buda István van. Volt
miniszterhelyettes, volt államtitkár. Ezen a szinten már
nem lehet akárhogy viselkedni. Mert itt egy ember már
nemcsak önmagát képviseli, hanem azt a hatalmat is,
amelynek részese. Még így nyugdíjasként is…
Mindegy. Buda István nem jött ki. Ő ilyen ember.
Neki ez a stílusa, más stílust, pallérozottabb modort tőle
nem várhatok. Legalábbis én nem.
Ha igaz, hogy maga a stílus az ember – márpedig
miért ne lenne ez igaz –, akkor ez a Buda István-féle
stílus pontos, egyértelmű jelzete valaminek.
Nem üzentem be neki.
Mert még nagyapámtól megtanultam: nem feltétlenül
szükséges átvennünk egymás modorát, nem kötelező a
stílus átvétele sem!

*
Ott hagytam a Buda Istvánnak szóló levelemet. És még
megszégyenültséget sem éreztem kifelé jövet az MLSZ
székházából, hogy nyugdíjas államtitkárunk még annyira
se méltatott egy magyar írót, akinek ilyen vagy olyan, de
mégis ebben az országban kiadott harminchárom kötet
saját szerzeményű munkája áll a háta mögött.
Buda Istvánnak nem kijönni joga volt! Hogy nem jött
ki, ezért én szégyenkezzem? Talán egy kicsit igen. Én is.
Én is ebben az országban élek, ahol Buda István
államtitkár volt…

*
Hazamenve leültem a telefon mellé. Nyilván Buda István
hívni fog, hisz megígérte… Hacsak nem járok vele is
úgy, mint jó pár évvel ezelőtt Orosz Ferenccel, Szatmár
szülőmegyém hajdanvolt első titkárával. Akinek levelet
írtam, s aki nem válaszolt rá, mondván, azt neki a párt
törvényei nem írják elő, hogy mikor, mennyi idő
elteltével köteles nekem válaszolni.
Dehogynem! De még mennyire, hogy előírják.
Mekkorát tévedett Orosz Ferenc.
Buda István nem hívott. Mert az az igazság, hogy
Ígérte a hívást, de azt nem mondta, hogy mikor. De hogy
már tudtam a telefonját, jelentkeztem nála estennet,
újfent.
– Nem, nem, szó sincs róla, ezekre a kérdésekre nem
akarok válaszolni!
– Bántóaknak érzi a kérdéseimet?
– Nem, nem érzem, de nem válaszolok!
– Nem érzi, hogy most senkinek nincs akkora
kötelezettsége válaszokat adni, mint önnek? Az emberek
várják. És ez most jó alkalom lenne.
– Várják meg az MLSZ jelentését. Már mondtam!
– De az nem biztos, hogy kielégít majd egy olyanfajta
igényt, amilyen az olvasók részéről jelentkezik.
– Mondtam már, hogy várja meg…
– De, Buda elvtárs, abban a jelentésben bármi lesz, az
nem pótolhatja egy személyes beszélgetés, egy őszinte
személyes nyilatkozat szükségét.
– Én magának nem nyilatkozom! Én ismerem a maga
írásait.
– Köszönöm. Igazán köszönöm, hogy elolvasta, amit
írtam. Ettől egy írót nagyobb megtiszteltetés nem érhet.
És voltak kifogásai az írásaim ellen? Mik? Sose mondta
ezt nekem eddig.
– Ha mondtam, ha nem, én nem nyilatkozom
magának. Se magának, se másnak, senkinek. Ezt értse
meg.
 – Megérteném, ha meg tudnám érteni. De nem tudom.
Hiszen egy őszinte nyilatkozattal sokat segítene ma a
magyar labdarúgáson. Én is a magyar labdarúgásért írok.
– Írjon, engem nem érdekel!
– Nem érdekli? A magyar futball nem érdekli?
– A maga kérdései nem érdekelnek. Az nem érdekel,
amit maga ír.
Közbeszólhattam volna: engem meg az nem érdekel,
amit maga mond. De ezt nem tehettem, mert ez nincs így.
Engem nagyon is érdekeltek volna Buda István válaszai.
A barátaim azt mondták, még jobban is jártam így. Mert
kaptam volna egy csomó sematikus választ, egy csomó
semmitmondó sztereotípiát. És akkor azt kellett volna
leírnom.
– Buda elvtárs! Én megígérem, hogy a válaszaiból –
általam megfogalmazva a beszélgetésünket – addig
egyetlen sor nem jelenik meg, amíg ön azt el nem
olvasta, jóvá nem hagyta. És egyetlen olyan mondat sem
maradhat ebben az írásban, amit ön kifogásol.
– Kérem, értse már meg, hogy én nem vagyok abban a
helyzetben, hogy magának csak úgy nyilatkozgassak.
Vagy bárkinek.
– És amikor azt mondta, hogy a kérdéseimtől teszi
függővé a nyilatkozatát, akkor még olyanban volt?
– Akkor sem voltam olyanban! És most se vagyok!
Értse meg!
Nincs a telefonomra magnószerkezet kapcsolva. Nem
is tartom tisztességesnek az ilyesmit: én beszélek a
telefonon, más meg a tudtom, a beleegyezésem nélkül
rögzíti a mondataimat. Így hát meg kell mondanom
korrektül, ezt a beszélgetést se rögzítette senki, semmi,
mert gyorsírni sem tudok.
 De hogy igyekeztem megjegyezni Buda István minden
szavát, hogy úgy emlékszem minden mondatára, ahogy
itt leírtam, arra ő maga lehet a legbiztosabb tanú.
És még akkor se adtam fel. Pedig akkor már alig volt
remény. Nem tudtam, mivel folytassam. Talán meg
kellene köszönnöm a fáradozását: úgy éreztem,
bármelyik pillanatban leteheti a telefont. De nem! Ő
folytatta:
– Különben is, azok a kérdések… Azok komolytalan
kérdések. A kérdéseinek több mint a fele komolytalan!
Nocsak! Ezen nagyon meglepődtem. Mert én
mindennek szántam azokat a kérdéseket, csak
komolytalan kérdéseknek nem. Ha azt mondja, hogy
provokatív kérdéseket tettem fel… ha szakmailag
hibásak a kérdéseim. De hogy komolytalanok lennének?
Én mindent komolyan gondoltam a könyv megírásakor,
azokat a kérdéseket is.
– Mégis, kíváncsi volnék, miért, miben tartja
komolytalanoknak a kérdéseimet? A kérdések felét. Csak
egyet tessék mondani.
– Hát itt van például a legutolsó kérdése. Hogy én
leszek-e az MLSZ elnöke?…
– Én nem ezt kérdeztem! Hanem, hogy Budapesten
azt beszélik. És hogy az igaz-e?
– Nézze! Az MLSZ-nek még megvan a tisztikara. És
az még egy ideig együtt is marad. Még érvényes az
MLSZ elnökségének a mandátuma. Hogy utána mi lesz?
Ki tudja? Én egy funkcionárius vagyok. Engem ha
meghívnak valamire, elvállalom. Ha nem kapok
megbízatást, az más.
– Hát akkor mondja el, Buda elvtárs, válaszként a
kérdésemre ezt.
 – Nem mondok én semmit. Komolytalan dolgok ezek!
– Komora Imrétől is megkérdezték, hogy ő lesz-e a
szövetségi kapitány. És azt mondta, ha felkérik rá,
nagyon szívesen elvállalja.
– Komora egy komolytalan ember, ő mondhat
ilyeneket. Én nem… Ettől függetlenül Komora nekem
nagyon jó barátom!
Már nem voltak, már nem maradtak érveim.
Érdektelennek, értelmetlennek, feleslegesnek éreztem
ezentúl minden szót.
Mert mit mondhattam volna el még? Hogy most a
magyar sport vezetésének, az MLSZ-nek és magának
Buda Istvánnak is minden alkalmat meg kellene ragadni
az őszinte szó kimondására, az emberekkel való
szóértésre, a bátor kiállásra! A hitel visszaszerzésére.
Mert amíg ez meg nem történik, addig nem lehet, nem
szabad elkezdeni semminek az építését. Mert akkor újra
homokra épül minden. Ezt nem én mondom, ez a
közvélemény! Hogy tudnám ezt megértetni Buda
Istvánnal? Nem szóltam semmit, már azt hittem, vége is a
beszélgetésünknek, de még egyikünk se tette le a kagylót.
Ő folytatta.
– Aztán kíváncsi volnék én erre a maga
megbízatására. Hogy tulajdonképpen ki, mivel bízta meg
magát voltaképp. És hogy maga azt fogja-e írni, amivel
megbízták. Vagy valami egészen mást?
Mit lehetett volna erre mondanom? Ha kíváncsi volt,
ha nem hitte el, amit mondtam, miért nem hívta fel
telefonon Siklósi Norbertet? Vagy felhívta, és hasonló
választ kapott a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatójától ő
is, mint annak idején Kardostól kapott Szepesi György?
 Meg aztán, hogy is gondolta ezt a megbízatást Buda
István? Azt hitte, hogy a megbízással együtt én valami
mást is vállaltam? Valami mást, azon kívül, hogy leírom,
mit gondolok, mit láttam ebből a Mundialból. És hogy mi
arról a nyílt, az őszinte véleményem. Én nem vállaltam
ezenkívül semmi mást!
De ezt már nem mondtam el Buda Istvánnak.
Letettük a telefont. És aligha vesszük fel ebben az
életben újra, mi ketten. Letettük a telefont úgy, hogy
elköszöntünk mindketten. De ő nem kívánt nekem az
írásomhoz sikert és jó munkát. Én se kívántam neki sikert
és jó munkát, ha netán mégis ő lesz az MLSZ új elnöke!

*
Hátra van még valami ebből a fejezetből. Ebből, amely
egész más is lehetett volna! Hogy nem lett – több, jobb,
okosabb, hasznosabb, segítőkészebb –, ítélje meg bárki,
vajon ez rajtam múlott-e? És hogy mi van még hátra? A
kérdések, melyeket feltettem Buda Istvánnak. És melyek
közül egyre se kaptam választ. Vagy netán kaptam
mindegyikre? Csak én nem értettem a válaszok lényegét?
Azt, hogy Buda Istvántól ennyi telt. Ennyi, amennyit
adott. Miként a magyar válogatottól is annyi telt
Mexikóban, amennyit kapott. Nem adhatott, nem adhat
mást, többet senki, mint ami lényege… Egy hajszálnyit
sem változott a Buda Istvánról előzetesen alkotott képem.
Mint ahogy – változatlanul – most sem neheztelek rá,
mint ahogy becsülöm-tisztelem őt most is – ezek után is
–, mint minden embert! Lám, mennyire igaz, nem mások
festenek, faragnak rólunk képet, mi magunk hozzuk létre
azt!
 És aztán rugdalózunk, tiltakozunk ellene, ha mégsem
olyan a kép, mint amilyennek mi szeretnénk. A tükröt
törjük össze, ahelyett hogy a vonásainkat rendeznénk
másképp.
Várhatom-e majd Buda István rosszallását az itt
leírtakért? Hátha megtisztel – istenigazából –, és el sem
olvassa! Hátha neki elegek voltak már a kérdéseim is…
Azok a kérdések. Előzőleg elolvastattam egy jó nevű,
fiatal újságíróval. Aztán egy volt FIFA-játékvezetővel,
aki ugyancsak jártas ember hírében áll, meg tudja ítélni,
hogy azokban a kérdésekben van-e sértés, tapintatlanság.
Mert azt nagyon nem szerettem volna. Aztán egy volt NB
I-es válogatott labdarúgó, többszörös magyar bajnok meg
egy orvos-pszichológus is, aki ismeri a sportvezetést,
annak minden olykori érzékenységeit. Nem mondta
senki, hogy tele vannak a kérdéseim baklövésekkel. Az
meg, hogy komolytalanok lennének, ahogy Buda István
látta? Ötük közül egyedül csak ő. Igaz, az illetékes ő volt,
ezek a kérdések neki szóltak volna:
Miben érez személyes felelősséget a mexikói
kudarcért? Milyen volt a kapcsolata a labdarúgás
vezetőivel a világbajnokság előtt? Mit várt, mit remélt a
magyar válogatott vb-szereplésétől? Szakmailag próbált
segíteni a vezetésnek? Milyen benyomásokat tett önre
Mezey magatartása Mexikóban? Mi a véleménye
Mezeynek a sajtóhoz való viszonyáról? A vb-beli
szereplésünkkel összefügg-e az ön hirtelen-váratlan
nyugdíjaztatása?
Mi a véleménye Nyilasi magatartásáról? Annak idején
ismerte ön Nyilasi szerződését? Ön hagyta azt jóvá, vagy
ki? Miért nem szerezhetett tudomást a közvélemény –
hitelesen – a Nyilasi körül történtekről? Mit ígértek
labdarúgóinknak a 24-es döntőbe való bekerülésért? Mit
kaptak volna, ha továbbjutnak, vagy még tovább? Mit
kapnak a Mexikóban lejátszott három mérkőzésükért?
Az ön véleménye szerint milyen hibákat követett el az
MLSZ vezetése Mexikó előtt és ott, a helyszínen? Miért
nem maradt kint végig a vb-n? Hogyhogy ön érkezett
haza elsőnek? Mi volt arról a véleménye, hogy Mezey
lemondott, de még továbbra is megfigyelőként
alkalmazta őt az MLSZ? Ki, mire használhatta volna
Mezey megfigyeléseit, jelentését? Miért fejeződött be
Mezeynek ez a tevékenysége is idő előtt?
Mennyi volt a szövetségi kapitány havi fizetése? Mit
kapott a vb-n való szerepléséért? Mit kapott volna a
továbbjutás fokozataiban?
Kritizálta ön a felkészülést és a vezetőket a vb előtt és
ott Mexikóban? Mik a mexikói vb tanulságai az ön
számára? Mit tanácsol az új sportvezetésnek? Mit
csinálna másképp, ha most kezdődne a vb-felkészülés, a
mexikói szereplés? Milyen intézkedéseket tart
szükségesnek a vb-kudarc után? Jogosnak tartja az
országos felháborodást? Túlzottnak vagy reálisnak tartja
az országos felháborodás mértékét? Nem tartottak –
hazajövet – még erőteljesebb felháborodástól? Annak
következményeitől? Történtek az esetleges atrocitásoktól
való félelmükben intézkedések?
Mi a véleménye, hogyan tovább? Melyik utat kellene
most választaniuk? Javítgatni a már meglévő, az ezután
előforduló hibákat, avagy új alapokra kellene helyezni a
magyar futballt? Milyen lenne ez az alap? Mennyiben,
miben különbözne az eddigiektől? Mire van most
szüksége a magyar futballnak? Csendre és nyugalomra,
avagy tisztító heves-szenvedélyes vitákra, véleményekre,
állásfoglalásokra, beleszólásokra?
Melyik megoldással lehetne megnyugtatni,
kiengesztelni a megbántott magyar közönséget?
Mit lehetne tenni a futball tekintélyének
visszaszerzéséért? Mit annak érdekében, hogy ősztől ne
ásítsanak az ürességtől újra a labdarúgópályák tribünjei?
Az a hír járja, hogy ön lesz az MLSZ új elnöke! Igaz
ez?

*
Ezek voltak, ezek lettek volna a kérdéseim. És ez az
utolsó… a huszonegyedik, mely végül is egyedül –
önmaga tette ki a kérdések felét. Mert Buda István több
komolytalan kérdést nem talált, miután a kérdéseim felét
komolytalannak minősítette.
Mit lehet még elmondanom? Mindezek után is
fenntartom a magyar labdarúgás iránti, a magyar
labdarúgás jelene, jövője iránti aggodalmamat. Úgy,
hogy érte haragszom, nem ellene!
Nem volt azért számomra sem haszontalan, érdektelen
ez az epizód. Ez sem! Talán ebben vált végérvényesen
világossá előttem, hogy a mexikói kudarcunk
elkerülhetetlen volt… Egyetlen góllal sem kaphattunk
volna ott kevesebbet, mint ahányat kaptunk.
És erre maga Buda István is garancia lehet. A modora,
a stílusa, a módszerei, a magatartása… Biztosíték
mindazokra, amik történtek. És arra is, ami még a
magyar labdarúgásban ezentúl történni fog. És amely
szintén nem lesz indokolatlan. Úgy, amiképpen
Mexikóban sem volt az!
 7. fejezet

…FECSEG A FELSZÍN,
HALLGAT A MÉLY

József Attila:

A DUNÁNÁL

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs, és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

 másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
........................................................................

M
ost pedig a sportsajtó. De nem arról van
szó, hogy ki, mikor, mit mondott, ki mit írt
le a magyar újságokban, ki, mikor, mit
nyilatkozott. Mert ezt már annyian idézték,
annyian és annyiszor kérték számon, hogy unalmas dolog
lenne ezt újra szóba hozni. Hanem a magyar sajtó
szerepéről, a magyar sajtó részvételéről, a magyar sajtó
felelősségéről a szovjetektől kapott hat gól tükrében
kívánok írni. Meg annak tükrében is, midőn majd egy
másik mérkőzésen a magyar válogatott újra kap egy fél
tucat gólt, melyet ehhez hasonlóan szintén a magyar
sportsajtó készít elő, hogy utána szemlesütve hallgasson,
hogy a sajtó ne tudjon semmit, ne értsen, csak
magyarázkodjon, ne vállalja a maga felelősségét, csak
sunyítson, ne álljon ki, csak oldalogjon el a fal mellett…
Mint ahogy most tette. Dollárban fizetett napidíjért.
A sajtó lőhet, visszalőhet, de egyetlen valamit nem
tagadhat le, a felelősségét. Még akkor sem, ha ezt csak
kis részben vagy egyáltalán nem hajlandó vállalni.
A 6–0-tól számítva, a közvetlen magyar sportvezetést
számítva, meg a válogatott 11 szerepét is idegondolva –
utánuk közvetlenül a magyar sportsajtó vizsgázott és
bukott meg az 1986-os mexikói Mundialon a
leglátványosabban. Az a magyar sajtó, amelyik túlzásba
vitte a maga szerepét a vb előtt, s amelyik már eljátszotta
kisded játékait jóval a szovjet-magyar 6–0 előtt.
Ismert a mondás: kígyó nem felejti farka harapását.
Majd megkapom a magyar sajtótól újfent, ami ezekért a
szavakért nekem jár… Csakhogy ez engem a legkevésbé
érdekel. Annyira semmiképpen nem, hogy tartva a
magyar sportsajtó visszalövéseitől, ne azt írjam, amit
gondolok, amit hiszek. Megszokja az ilyesmit az ember.
Sőt egy idő után szinte már el is képzeli: várjál csak,
galambocskám, bejössz te még a mi utcánkba!
Bemegyek, persze, és ki is jövök onnan, ép bőnél, mert e
sajtó modora, stílusa, eljárásai már rég nem fedik az
olvasók elvárásait!
Így hát a sajtótól kapott legkíméletlenebb rúgások,
legotrombább támadások még használnak is az
embernek, mert megadják számára a tömegek
szimpátiáját.
Úgyhogy nem állunk itt felvértezetlenül. Meg aztán a
magyar sajtót igazságtalanság lenne csak úgy
mindenestől beletaszítani a meszesgödörbe. Van annak
tisztességesebb része is. Ott is találni fegyvertársakat az
igazság kimondásához. Csak hát nekik ez jóval nehezebb.
Mert egy kegyvesztett újságíró mire viheti manapság?
Manapság! Végig kell lapozni a magyar sportsajtó
történetét…
Nincs vita köztünk, hogy a magyar sportsajtó a vb
előtt elvtelenül dicsérte, kritikátlanul követte Mezey és a
válogatott menetelését.
És ki vette semmibe a magyar sportsajtót a vb alatt,
utána a leglátványosabban, ha nem Mezey, ha nem az
agyonajnározott válogatottunk?
 Mezey vágta rá az ajtót a magyar sportújságírókra,
tiltotta ki őket a válogatott környékéről, köztük olyan
újságírókat is, akik évtizedek óta tisztességgel szolgálták
a magyar sport ügyét. Mert azért ilyenek is voltak,
vannak. És a szovjet-magyar 6–0 után közvetlenül a
dermedt magyar újságírók egy csoportja felé ki vágta oda
– ha nem a magyar csapat kapitánya –, hogy na,
mocskok, szemetek, most már boldogok vagytok, most
már megírhatjátok!…
Ki, ha nem Nagy Antal?… Aki csak szépet, jót,
elismerést kapott a magyar sajtótól, és akiről senki nem
írta meg, hogy neki bizony itthon lett volna a helye…
mégpedig hol és miért!!! – miközben a Mundialon viselte
a magyar nemzeti válogatott csapatkapitányi karszalagját.
A magyar válogatott vezetése még nem fedte fel
bukásának okait. Ezt a magyar sportsajtó az MLSZ
vezetésétől várja. Írják többen, hogy a sajtó addig nem
elemezhet, amíg az MLSZ le nem teszi az asztalra a
maga jelentését!
Hát ez mi? Ezt hogy kell értenünk?
Egyrészt, hogy ki mit várhat attól az MLSZ-
jelentéstől? Attól az MLSZ-től, amelytől évek, évtizedek
óta soha egy őszinte szót, soha egy tisztességes
nyilatkozatot, egy átgondolt és következetesen
végrehajtott állásfoglalást nem kapott senki. Éppen most
szállta volna meg az MLSZ-t a szentlélek, és késztette
volna őket igazmondásra? Miért nem a totóper idején? A
bundázások alatt! A vett-vásárolt bajnokságok
korszakában… Amikor ígérték a korrektséget, a
tisztességet, az őszinte ügyvitelt. És amiből soha nem lett
más, csak elvtelen, megszegett ígérgetés.
 Éppen most? Éppen ők, éppen a Mundialról? Miért
nem Nyilasi ügyében tártak mindent a közvélemény elé?
Miért nem válaszolt az MLSZ Mezey látványos, nyílt
kihívására, mondván, hogy az MLSZ egyes vezetői
sokkal inkább képviselték egy osztrák klub, mint a
magyar nemzeti 11 érdekeit. És írom mindezt jóval az
MLSZ-jelentés létrejötte előtt…
Senki nem reagált Mezey nyílt és jogosnak vélt
vádemelésére! És még Zsolt Róbert is az MLSZ
állásfoglalására vár. Miért? Ő se látott Mexikóban
semmit? Ő is az MLSZ álláspontjához akarja igazítani a
maga álláspontját, mondanivalóját?
Kértem egy jelentős személyiségünket, írjon előszót
ehhez a könyvecskéhez. Nem utasított vissza. De várjuk
meg Buda, Mezey, Szepesi jelentését.
Mezeyét már megvártuk. Már volt is szó róla: hogy
mer egy ember ilyen semmivel a kezében odaállni a
közvélemény elé? Miért vállalta ezt a szereplést, ha
csakugyan nem tud semmit, ha nem akar a maga
szerepéről semmit mondani? És a riporter, Knézy Jenő?
A maga bárgyú kérdéseivel? Lapos közbevetett
megjegyzéseivel? Nincs joga a beszélgetőpartnerétől
kérni, térjünk a lényegre?! Nincs joga közbeszólni, amit
eddig mondtál, az érdektelen, az semmi, az a nullánál
nem több! Van valami mondanivalód, vagy szólhatok a
kamerának, álljon le rólunk?
Minek néznek ezek az emberek minket? Az
érdeklődésünket minek veszik? Ki adott felhatalmazást
nekik erre a viselkedésre?
Bennem azon az estén aludtak ki a Mezey iránt érzett
szimpátiának utolsó, még pislákoló fényei. És akikkel
beszéltem, ők valamennyien így voltak azzal a vasárnap
esti adással.
Mezey beszélt, mint az MLSZ volt embere! Mint a
magyar válogatott volt szövetségi kapitánya… És utólag
nem vonta őt felelősségre senki? Hogy mer valaki így
eléállni a tömegeknek? Ki bátorítja ezeket az embereket?
És alig mondta el ott a magáét, máris repült Szalonikibe,
hogy ott akár tíz-hússzoros magyar átlagfizetésért újra
edzői állást keressen. És nem áll elé senki, és nem
mondja Mezey Györgynek senki, te most még nem mész
sehova, te még az adósunk vagy, elébb fizesd vissza az
adósságaidat!… Mert hogy vállalhat az a gyárigazgató
egy másik állást – igazgatóit –, aki nem tudja, hogy az ő
keze alatt miért és hogyan ment tönkre a gyár? Vagy egy
téeszelnök hogy indulhat neki a következő évnek, ha nem
tudja: ebben az évben miért lett a szövetkezete deficites?
Vannak ilyen gyárigazgatóink? Vannak ilyen téesz-
elnökeink? Ha vannak, akkor miért ne lehetnének ilyen
szövetségi kapitányaink is?
Ha nincsenek, akkor miért csak egy szövetségi
kapitánynak engedik ezt meg?
Egy suszter, aki megtalpal ma egy csizmát, és leválik
másnap az a csizmatalp – az ne talpaljon több csizmát!…
Mert a csizmatalp lekophat, a magyar válogatott
kikaphat, de hogy még azt se tudják az illetékesek, mi,
hogy s miként történt? Akkor egyáltalán illetékesek ők?
Hogy lettek illetékesek? Ki felel az ő illetékes voltukért?
És kinek, minek készül az az MLSZ-jelentés? Nekünk, a
labdarúgást szerető közönségnek? A szakmának? A
felsőbb politikai vezetésnek? Jó lenne ezt is tisztázni,
mielőtt kézhez kapnánk! Vagy mindenkihez fog majd
szólni? Hiteles sorok egy rég hitelét vesztett testület
megfogalmazásában – fából vaskarika!
Mondja barátom, a jó nevű villamosmérnök, hogy
nincs egyetlen olyan sora sem a sajtónak, ami a
Mundialról szól, s amelyet ő elérhetett és el ne olvasott
volna. De az MLSZ jelentéséből nem kér… Az lesz az
első ilyen témájú írás – a Mundiallal kapcsolatban –,
melyet nem olvas el. Az az írás, amely még 40 nap
elteltével sem állt össze, amelynek majd másfél hónap
alatt se sikerült megszületnie, jobb, ha meg sem születik.
Maradjon ott az az anyja hasában. Ne lásson
napvilágot soha…
Minek még egy semmitmondó nyilatkozattal több?
Előbb szerezze vissza az MLSZ a tekintélyét, a hitelét!
Azután álljon elő olyan állásfoglalással, amelyről bízvást
elhiheti bárki: ez már őszinte szó, már levonták az
MLSZ-ben is a következtetéseket a történtekről! De
hányszor levonták már úgy, hogy semminek nem lett
semmiféle következménye…
És ezek az emberek mindezt pénzért teszik, a mi
pénzünkért.
A mi hitünkkel, a mi bizakodásunkkal, a mi
reményeinkkel játszanak. És mióta már, büntetlenül!
Miért ne tennék, ha megengedik nekik?
De eljön, eljöhet még az az idő, amikor már se hitünk
nem lesz, se reménységeink nem lesznek, se bizakodni
nem fogunk. Akkor majd mivel fognak játszadozni?
Mert milyen ország az, amelyik elveszíti a bizakodást,
a reménységet? Még ha csak pusztán futballügyben is,
ami azért mégse létkérdés! De amitől messze elvezetnek
a szálak. A társadalmi morálhoz is, az emberek általános
közérzetéhez is, az emberi tartásunkig is… Úgyhogy nem
jelentéktelen a várható veszteségünk.

*
Nem volt ez mindig így, és most sem olyan kilátástalan
még a helyzet, mint ahogy a legborúlátóbbak nézik. Nem
ártana kissé visszatekintenünk. Itt már csak az idősebb
nemzedék tudja, miről van szó. Akik hallották még
Pluhár István tiszta, fertőzetlen, korrekt-jellemes
közvetítéseit. De amire egy idő után már nem volt
szükség… De említhetnénk itt a valamikori Szepesi
György nevét is. De mit kezdjünk már például Pintér
Istvánnal? Aki még a már említett Östreicher Emilről is
tudott, képes volt dicshimnuszokat zengeni. Don
Emilio… És még ez az ajnározó írás is megjelenhetett!
Hogy Don Emilio 18 évig nem jött haza. És kibírta… És
mi is kibírtuk! De 18 év után mégis hazajött… Ez az
érdeme!
Fokozhatta volna még az érdemeit. Nem jön haza még
18 év után sem. Nem az okkal, ok nélkül elszakadt
hazánkfiairól van itt szó. Mert jó magyar, rendes ember
lehet a világon bárhol, bárki. Amiképpen itthon is
maradhatnak rongyemberek. Csak az elvtelen
ajnározások… A közhangulat felelőtlen felszítása…
Hogyha nincs Östreicher Emil?… Mi lenne nélküle,
velünk? A csapattal?… Meg az az emlékezetes Mészöly-
film a televízióban. Az is sajtótermék volt, amely többet
ártott a magyar labdarúgásnak, mint jó néhány vereség…
László György műve, s amelyet előzetesen levetítettek a
sajtó képviselőinek. Akiknek nem tetszett az a film –
mert voltak ilyenek –, és akik megpróbáltak tiltakozni –
hogy fogták be ott azoknak a száját gyors hirtelenséggel?
 Mezeyről, a magyar futballról most a vb előtt is
készült film. Koltay Gábor munkája lett volna. De
letiltották a filmet! És vajon kik? Ugyanazok, akik
később azzal magyarázták a 6–0-ás vereségünket, a
mexikói helytállás hiányát, hogy a mi labdarúgóink
nincsenek hozzászokva a fényképezéshez, a filmezéshez.
Ezért kaptunk ki…
De hát akkor miért nem engedték meg itthon, hogy
hozzászokjanak a fiúk a filmezéshez is, a
fényképezésekhez is? Ha ez is kell a győzelemhez! Ha
Mexikóban csak azok a csapatok nyerhettek, nyertek,
akiket már otthon hozzászoktattak az ilyesmikhez…
Volt szó a Mezey–Knézy tv-interjúról az előzőekben.
És hogy arról milyen lesújtó véleményt alkottunk.
De mindnyájan!… Csak mi… És nem a manipulált
néző… Mert nem mindenki a lényegre figyelt. Akadt,
akinek maga a látvány is elég volt… Mondja az egyik
kedves hölgyismerősöm, hogy még itt is, még most is
milyen szép volt Mezey! És hogy legalább tíz kilót
fogyott, amióta utoljára látta. És hogy ki fizeti meg
Mezey Györgynek ezt az ő lefogyását? Ezt a sajtóval
kellene megfizettetni! Amely leette a húst a szövetségi
kapitányunkról…
A vidéki sajtó még csak-csak. A Vas Népe, a
Kisalföld, a Komárom Megyei Népújság a
szókimondásban, a tisztességes véleményalkotásban veri
az egész magyar sportsajtót. Bár éppen ezen lapok
egyikében jelent meg a nyilatkozat, hogy a mexikói vb-t
járt futballistáinkat eltiltották a nyilatkozgatásoktól. Igaz
ez? El lehet ezt hinni?
Hisz éppen itt van a legnagyobb baj: nem tudjuk már,
hol tartunk, mit higgyünk el, mit nem…
 Óriás termetű pletykaszúnyogok röpködnek a
levegőben. Tudathasadásos állapotban van az egész
magyar sportsajtó, a tájékoztatásunk.
És akik lehetőséget adnak a pletykák születésére, azok
rántanak kardot a maguk szüleményei ellen! Mert hogy
lehetne elkapni a levegőt a pletykák elől, a születésük
előtt, a megszületésük pillanatában? Úgy, hogy időben,
tisztességesen tájékoztatni kell a közvéleményt
mindenről! Úgy, hogy higgyenek is az emberek a
sajtónak, legyen hitele minden leírt szónak!
A pletykák születésének, létrejöttének feltétele van,
oka és magyarázata. Majtison valamikor ha egy lány a
kertek alatt somfordált, mindjárt lábra kaptak róla a
pletykák. De ha egy lány egy fiúval kézen fogva sétált
vasárnap délután az utcán, arról a lányról soha nem
pletykált senki! Pedig azt ott többen látták. És
világosban. A kertek alatt meg sötét volt. Így vagyunk
ezzel mi is. Így vagyunk ezzel futballügyekben is. Ha
nyíltan, őszintén, világosan megkapjuk a tájékoztatást…
A pletykák létrejöttét ne kárhoztassa senki! Természetes
folyamat az így, ebben a helyzetben. Nem a pletykákat
kell irtani, hanem megelőzni a létrejöttüket. De ezt csak
egyetlen módszerrel lehet, érdemes. Így vagyunk, itt van
a magyar közvélemény a tudathasadásos állapotában…
Egyrészt, hogy senki nem tudja mexikói vereségünk okát,
se a sportsajtó, se a szakemberek, se a létrehozói, átélői,
de ugyanakkor hetek óta nem találkozni senkivel, aki ne
tudná a 6–0 okát, magyarázatát. Pontosan, okosan,
hitelesen!
Hogy – úgymond – le kellett feküdnünk a
szovjeteknek! Mert ha nem, akkor nincs fenyőáru, nincs
olaj, nincs elektromos áram és gáz. Mert ha nem
fekszünk le, nem vásárolják fel a szatmári almát! Így
viszont bízhat minden almatermelő. Egyszerű ez!
Világos. Inkább nem hat, de tizenkét gólt is, csak ősszel
megint rajtunk ne maradjon a gyümölcs! Megmondták
ezt Mezeynek még itthon a vb előtt. Ezért mondott le!
Lemondott? Nem mondott? Miért nem írták az
újságok? Miért kellett ebben is olyan helyzetet teremteni,
amelyben él a pletyka, virul.
Pletykálták azt is, hogy levették a játékosok vérét,
hogy azt majd erősítőnek ott, a mérkőzés előtt
visszaadják nekik. Igen ám, de összecserélték a vért.
Mert azon a repülőn, amelyen a magyar válogatott vérét
vitték, azon volt a pomázi szociális otthon véradóinak a
küldeménye is, melyet egy testvér szociális otthon
rászorultjainak küldtek Nicaraguába. No, ezt a két
vérszállítmányt cserélték el tévedésből. Mert ilyen a
magyar szállítmányozási vállalatoknál a rend, a
fegyelem, az odafigyelés!
Azzal a vérrel csak így lehetett futballozni. Világos ez,
és egyértelmű minden.
Meg hogy megártott a csapatnak a napi háromszori
mákos tészta. Mivel naponta háromszor azt kaptak.
Hát lehet mákos tésztán futballozni? Nyerni?
Megártott nekik a mák, az ópium, attól voltak olyan
szédültek, olyan bódultak, olyan álmatagok.
Mert olyanok voltak! És mi mástól lehettek volna
olyanok, ha nem a tésztájukra szórt máktól?
Nincs olyan vezetője már a magyar válogatottnak, akit
össze ne hoztak volna valamelyik vezetőtársával…
Mezey összeverekedett Szepesivel, Budát megverte
Páncsics, az orvos a szakácsot, a szakács a gyúrót. A
csapatban a védelem a csatársort, a csatársor a
középpályásokat, a kezdők a kispadon helyet foglaló
tartalékállományt. Holott mindebből egyetlen szó sem
igaz. Merjük remélni.
Senki nem vert meg ott senkit, csak a szovjet
válogatott a magyar válogatottat 6–0-ra. De ha senki nem
mond semmit a vereség okairól, körülményeiről hetek
óta… A fantáziadús közvéleményt kell okolnunk?
Mint annak idején Verebes Józsefet, a Rába ETO
edzőjét. Aki hónapokig nem volt hajlandó nyilatkozni a
magyar sportsajtónak. De miért? Mert a győri tudósító
nem azt írta meg, amit Verebes mondott. Mindegy.
Másoktól sem az igazat közölte. De ők azért nyilatkoztak
újra meg újra, minden NB I-es, minden NB II-es
mérkőzés után. Nyilatkoztak, mert tartottak valamitől,
valakitől. Verebes nem. És mégsem volt a csapata
gyengébb, mint a többi. Sőt…
Valahol el kellene kezdeni… Aztán Verebes is
abbahagyta. Nyilatkozott ő is. Nem többet, nem jobbat,
nem okosabbat, mint más… De azért ezentúl Verebesnek
mégis volt hitele. Feltételeztük, hogy tőle azontúl mégis
azt közölték, amit mondott…
Nem igaz, hogy nem lehet megszerezni a hitelt. Meg
lehet. Még most, a mindent elárasztó pletykák idejében
is.
Az 1954-es világbajnokság kudarcaira adott választ
sem hitte senki. De hát legalább akkor volt válasz… De
mert nem hittünk – nem hihettünk –, megindult a
pletykaáradat akkor is. Hogy száz meg száz Mercedest
kaptunk minden beszedett gólért. Azért kaptunk csak
három gólt, mert akkor a nyugatnémetek sem álltak még
olyan jól. Most viszont egy fejlett szocialista ország – a
Szovjetunió – ki bírt fizetni hat gólt is…
 És a franciák? Felajánlottuk nekik a döntetlent! Mi, a
franciáknak, a döntetlent! A szovjet-magyar 6–0 után!
Ötvenezer dollárt kértünk Platiniéktól a döntetlenért
Burcsa volt a tolmács. De rosszul fordított. Mert a
franciák azt hitték, ők kapják, és nem nekik kell
fizetniük. Bár a meccs félidejében a francia drukkerek
összeszedték azt az ötvenezret. De akkor már késő volt!
Csak úgy minden most is, mint a régi vb-k idején.
Hogy akkor Svájcban miért ült Sándor Károly a lelátón?
Miért? És miért játszott a csapat jobbszélső nélkül? Mert
a játékért Sándornak csak százezret ajánlottak fel. Ha
viszont a lelátón ül, egymilliót kap. Tessék csak
megkérdezni Sándor Károlyt!…
Mert azért azt senki nem hitte el, hogy őt arra a
világbajnokságra be sem nevezték.
Ilyen ostobának senki sem hitte Sebes Gusztávékat. És
most a Nyilasi-ügy?
Kapott volna a magyar válogatottól
kétszázötvenezret… Viszont hogy nem ment el, azért
kapott másfél milliót Ausztriában a biztosítótól. És még
másfél milliót a Szovjetuniótól is.
Ebből jutott Szepesinek ötszázezer, ötszázezer
Budának is, meg Mezeynek szintén. Meg az a három kiló
arany, amit Szepesi hozott. De nem bukott meg a vámon,
mert ott is jattoltak! Nyilvánvaló, hogy ebből egy árva
szó sem igaz! De miként higgye el másképp a nép, hogy
a magyar válogatott itthon hagyja az egyetlen
világklasszisát? Erre magyarázat kell.
És ha nincs hivatalos, tisztességes, nyílt, őszinte
magyarázat, jönnek a hiedelmek, a kitalálások, a
pletykák, a Wiener Walzer pontosságával.
 Elengedte a nép a fantáziáját ez egyszer, az biztos! Ki
kellett találnia magának valamit, kitölteni az űrt, betölteni
a hiátust. Mert ezt a magyar válogatott kapitányának a
nyilatkozatával nem lehetett megtenni! Hogy mi az, talán
nekünk jobb lett volna, ha a magyar válogatott
Mexikóban csinál három unalmas döntetlent? Abból a
három mérkőzésből kettő úgy is nézett ki, hogy csak a
magyar válogatotton múlt, kap-e hát három vagy hat gólt:
netán választhat: csinál unalmas döntetleneket?
Ilyen nyilatkozatok, ilyen tudósítások, ilyen
magyarázatok és elemzések mellett kinek van joga
csodálkozni az égig érő pletykák hallatán?
Közben és utána meg a Népsport… A maga három
kiküldött tudósítójával. Hárman a magyar válogatott
minden lépésének nyomában. Ahelyett, hogy megbíztak
volna egy magyar turistát. Mindegy, kit, mindegy, hogy
mennyit kellett volna fizetni neki. Mert tőle is megtudott
volna annyit a magyar újságolvasó, mint azoktól. Így
még Pilátus se mosta kezeit… Persze, hisz Mezey a
magyar tudósítóknak még azt sem engedte meg, hogy az
előkészületi mérkőzésekről szóló híradásokban leírják a
válogatott összeállítását. A góllövők nevét. Nehogy
valamit is megtudjon, megsejtsen Lobanovszkij.
Érdekelte is őt mindez… őt a maga csapata érdekelte!
Háborgó tengerré vált az éhen maradt magyar
közvélemény. És nem jött egy NB III-as Krisztus se, aki
lecsillapította volna a tengeri háborgást.
De ne féltse senki a magyar sportsajtót. Hangot vált
az, és lépést, hirtelen, rövidest, csak halljon valahonnan
egy őrmesteri vezényszót. És kik lesznek ebben is az
elsők? Írjam le ide a névsort?
 *
Ott, akkor, a magyar csapat öltözőbe vonulásakor,
közvetlenül a szovjet-magyar 6–0 után nemcsak Nagy
Antal szólt, megszólalt Buda István is, a jelenlévő
újságíróknak adresszálva fontos mondanivalójának
lényegét. Miszerint itt csak egy kilencven percről van
szó, eszébe ne jusson senkinek mélyebb
következtetéseket levonni a történtekből. És főként arra
ne gondoljon senki, hogy az itt történteknek társadalmi
háttere, társadalmi összefüggései is volnának, mert
nincsenek! Ha csakugyan nem lettek volna, vajon honnan
veszi Buda István ezeket a gondolatokat?
Buda István ezt már akkor, már ott, közvetlenül a
kudarcot vallott nemzeti 11-ünk leszereplése után tudta…
Erre rímel az a bizonyos Népsport-beli írás dr. Király
Ferenc tollából, amelyről a kötet legelején már esett szó.
De még akkor nem fedtük fel Buda elnöki
figyelmeztetésének összefüggéseit a főszerkesztő
soraival. Nem, mert dr. Király Ferenc maga sem
hivatkozott erre. Mennyivel meggyőzőbbek lettek volna
sorai, ha megírja, hogy ezen gondolat nem is annyira az
övé, mert ezeket ő Buda Istvántól kapta…
Ha nincsenek a dolgoknak társadalmi vonatkozásai, ha
senki nem látja a szakmai buktatókat, akkor már senki és
semmi nem húzódhat meg a kudarc hátterében, csakis az
a bizonyos meztelen nő?
Egy meztelen nő… Aki mindenről tehet, aki
mindennek az oka, akire mindent rá lehet kenni, és aki
mindent el is vállal.
Legalábbis akkor vállalta. De miről van szó?
Kollégiumi felügyelő tanár voltam az 1960-as évek
legelején, Nyíregyházán. Éltük, éldegéltük ott a
napjainkat, mígnem aztán derült égből villámcsapás:
miként most nyáron Mexikóban ez a 6–0-ás vereség.
Szóról szóra így…
Egyszer szól nekem az igazgató, mi történik ott
nálunk, a negyedikesek naponta szedik az egyeseket
egymás után, és még a hatodik egyes beszedtével sem állt
le némelyik gyerek.
– Te vagy a felügyelő tanár, te vagy a felelős! Ezért
kapsz fizetést.
Elkezdtem figyelni, de nem láttam semmit. És közben
pedig újabb és újabb egyesek.
Mígnem aztán az egyik negyedikes fiú hívta fel
valamire a figyelmemet. És ki gondolta volna, hogy itt a
dolgok nyitja? Szól nekem az a gyerek, hogy – tanár úr,
tessék már oda nézni! Odanéztem. A kollégiumi szoba
ablakával szemben egy másik ablak, és abban egy
meztelen nő! Fiatal, nagyon szép, tüneményes nő volt.
Bizony, azt a meztelen nőt látni kellett, nézni.
– És tanár úr! Nem az a baj, hogy ott van, hanem az,
hogy sose tudjuk előre, hogy mikor van ott! Néha délután
kettőkor, néha meg csak este nyolc után… Így hát
nekünk egész délután lesni, figyelni kell…
Valószínű, hogy ott a Mundialon is az volt a baj? A
rossz bizonyítvány egyetlen oka! Csak még azt nem
tudjuk, hogy ott ki volt a meztelen nő? Mert
Nyíregyházán sikerült megtudnom, és bár nagy
sajnálatunkra, de mégiscsak el kellett őt távolítani az
ablaktól.
Nem tudjuk, hogy Mexikóban ki volt a meztelen nő,
sőt azt sem tudjuk, hogy mi! De hogy volt, hogy ott volt,
hogy őt figyelte az egész csapat, miközben a labda után
kellett volna futniuk, az biztos! És a csapat vezetése nem
vett észre semmit… Se előzetesen, se utólag.
Még egyszer: ki volt, mi volt a Meztelen Nő? Az
MLSZ, a magyar futball mocsárvilága? Buda Istvánék
tehetetlensége? Mezey dölyfös, elbizakodott, a
beképzeltségig felfokozott tudálékossága, igazi tudásbeli
megalapozottság nélkül? Ami ráragadt az egész csapatra?
A szakács, az orvos volt a Meztelen Nő?
Avagy a pénz, a pénz hiánya? Meg hogy soha ilyen jól
felkészített, elszánt kollektíva, soha ilyen egyet akaró
baráti közösség? Soha ennyi minden áldozatot vállaló
magyar gyerek, soha együtt még nem? Az új, a nagy
szisztéma, amelyet végül is nem értett senki, és ami a
valóságban talán nem is létezett? Mennyi, mennyi
Meztelen Nő egyetlen szoba ablakában!
Legyen okos az ember! Mert hátha az volt az igazi baj,
hogy ott náluk, abban az ablakban nem is állt egy
meztelen nő se, amit figyelni kellett, figyelni lehetett
volna… Egy kétes dicsőségektől telepumpált, egy félig
valós, félig valótlan sikersorozattól megrészegedett
társaság volt a magyar válogatott, amely már úgy eltelt
mindennel, hogy magának Mona Lisának se lett volna
már érdemes meztelenre vetkőznie előtte. És se előtte, se
utána nem akadt senki, aki szétcsapott volna köztük!
Nem irigylem az új sportvezetést. Mert nem akármit
örökölt. És nem vagyok irigye az MLSZ új elnökének
sem. Pláne meg ha Szepesi marad ott, neki sem leszek
irigye. Meg az új szövetségi kapitánynak… Legyen az
Komora Imre vagy más. És a Mundialt megjárt
játékosoknak sem leszek irigye, sokáig. Midőn majd az
ősszel ki kell állniuk csapatukban egy-egy bajnoki
mérkőzésre. Ebben a magyar NB I-ben! Kiállni, mint az
idén tavasszal, közvetlenül a Mundial előtt a
Népstadionban, kettős bajnoki rangadókra. Rangadókra?
A Vasas, az Újpest, a Honvéd, az FTC mérkőzései akkor,
ott… E négy csapat részvételével. Onnan indult el a
magyar válogatott hajója a 6–0-val jelzett kikötőbe. És
nem szólt senki, ez a hajó már az indulás pillanatában
zátonyon volt, léket kapott.
De nincs semmi vész! Mert a közönség hamar felejt.
És hamar megbocsát. Olykor még a kelleténél is
hamarabb. Mert lenne csak az ősszel itt nálunk néhány
igazi, tüzes, magas színvonalú bajnoki mérkőzés!… Ahol
perzselne a levegő a mérkőzések izzásától…
tisztaságától… De hát mikor láttunk mi utoljára ilyen
bajnoki mérkőzéseket a magyar NB I-ben? És mikor
fogunk látni újra? Addig aligha fogja elfelejteni egyetlen
magyar néző is a mexikói Mundial keserű emlékét…

*
Mezey haragszik a magyar sajtóra, de egyáltalán nem
azért, ami miatt oka lenne az ő nagy haragvásaira. Csak
egyetlen dolog miatt haragudhatna igazán, amiért elnézett
neki a magyar sajtó mindent! Amiért nem teremtett a
magyar labdarúgásban az MLSZ, a szövetségi kapitány
olyan helyzetet, amelyben nyíltan, őszintén
elhangozhatott volna minden kritika! Írt volna a magyar
futballról mindenki azt, ami neki tetszik.
Mezeynek a vb előtt nemcsak az újságírókkal gyűlt
meg a baja…
Mezey összeakasztotta a tengelyt a játékvezetőkkel, a
játékvezetői testülettel is. Eszem ágában sincs
megvédelmezni, pártfogásomba venni a magyar
futballbírókat. Köztük sokan megérik a pénzüket, akik
megérik. És köztük is vannak tisztességes, rendes
emberek. Még így is, hogy éppen az ilyenek kerülnek ott
hátrányos helyzetbe, éppen az ilyen típusú-stílusú
játékvezetőkkel állnak szemben az MLSZ vezetői,
miként maga Mezey György is.
Mert Mezey ott is azt akarta, amit egyéb területeken!
Ott is akarnok volt, sértődékeny, pökhendi és
megfellebbezhetetlen minden kinyilatkozásában. Akkor
már ott is úgy képzelte el, hogy az ő tudta, beleegyezése,
engedélye nélkül nem kaphat egyetlen válogatott kerettag
futballistánk se sárga lapot, se pirosat, még egy enyhe
szóbeli feddést, figyelmeztetést sem. Mert aki ilyet ad, az
a magyar futball ellen van, az Mezeynek személyes
ellensége, az a mi labdarúgásunk sírásója! A
játékosoknak meg felnyílt a szeme: mi válogatottak külön
kasztba tartozunk, mi kivételes lelkek vagyunk, hozzánk
érni sem szabad, mi a Mundialra készülünk! Aztán
amikor ott szembekerültek a szovjet védőkkel…
Szembekerültek? Amikor jöttek rájuk a lendületesen
sodró szovjet csatárok… akkor kellett volna Mezeynek
védelmébe venni elkényeztetett fiait! Hogy jaj istenem,
ezek nem szoktak hozzá az ilyesmikhez. Én megtiltottam
otthon, hogy velük szemben is alkalmazható az erő, az
erőszak, a kemény, elszánt győzni akarás.
Ezt, ezt a Mundialt sose felejtjük el. A Népsport
különszámait, a Népsport Mundial alatti ügyeletét, a
Margitszigetre tervezett vetítéseket, ott azt a botrányt,
meg a tudósításokat, hogy tegnap még csak az isteni
jelzők, aztán hirtelen-váratlan egy-egy más hangú
tudósítás, hogy gondtalanul fecserésznek, röhécselnek a
magyar fiúk a szálloda úszómedencéiben, mintha mi sem
történt volna velük a pályán pár órával ezelőtt!
 Mi ez a gyors váltás, miféle pálfordulás ez a
tudósítások stílusában, hangnemében? Szólt valaki, hogy
most már szabad? Ma már bele lehet taposni a sárba a
tegnapi isteneket, ördögként? És ugyanaz a kéz, ugyanaz
a toll… Ahogy erről már szó volt!
Aztán Mezey három hét elteltével… De merthogy ő
ott nem mondott semmit, menten jelentkezett a Népsport,
ha már Mezey tv-nyilatkozata teljesen érdektelen a
szövegközlésre a lapos közhelyei, semmitmondásai miatt,
hát majd ők! De nem ám azoknak a tollából, akik ott
voltak kint – hárman is –, hanem aki ott se volt! Persze ez
még nem mondana ellent annak, hogy szólni, bírálni
bárkinek joga van. Várkonyi Sándor jelentkezett a
Népsportban a vb elemzésének ígéretével, igényével…
Várkonyi Sándor… az egyik legjobb tollú magyar
sportújságíró.
Egy elbagatellizált, elhumorizált vb-értékelése a
magyar válogatottnak? A papáról meg a fiairól…
Egyetlen említésre méltó mondat nélkül! Ez is egyfajta
stílus! Írni jó pár oldalt, hogy semmi ne legyen benne!
Idéznénk, de abból az írásból idézni? Ki talál abban az
írásban akár csak egyetlen idézésre alkalmas mondatot
is? Ha csak az elrettentés szándékával nem!
Nem, így azért mégsem… Még a Népsportban sem!
Mert ez így még egy 6–0-ra végződött mérkőzés után is
méltatlan. Mert ez még egy ilyen kudarc után is
szánalmas.
Kötelezte valaki a szerzőt, hogy ne legyenek
gondolatai? És ha voltak, ki kötelezte rá Várkonyi
Sándort, hogy ne legyenek meglátásai, megsejtései?
 Akár a tévedések jogának fenntartásával is! De így
üresen, minden nélkül, így írni? És ha még egyedül csak
ő tette volna ezt!
 8. fejezet

ELADÓ AZ EGÉSZ VILÁG…

Johann Wolfgang Goethe:

FAUST

Az opera: Charles Gounod

Librettó: Jules Barbier

és Michel Carré

Eladó az egész világ

Aranyborjú fennen trónol,
Minden őelőtte hódol,
Mindenki hitvány pénzt imád.
........................................................
Áll a hajsza,
Áll a bál, a pénz körül,
Járja koldus és király.
A Sátán örül.
........................................................

Magyar fordítás: Ormai Ferenc

és Lányi Viktor

M
ilyen volt a világ labdarúgása közvetlenül
a mexikói vb előtt? Sokkal
kiegyensúlyozottabb, sokkal csendesebb,
mint bármelyik világbajnokság
alkalmából. Mostanában nem borzolták a kedélyeket a
mindent letaroló, mindent szétziláló események, bár a
brüsszeli dráma még elég közelinek látszott a maga 38
halottjával. Tudott dolog, hogy nem ez volt a rekord… A
játékosok sem hallatnak mostanában többet magukról a
megengedettnél. Botrányok, pletykák olykor még igen,
de mintha szelídült, józanodon volna a mezőny.
A FIFA is, úgy látszott, úgy látszik, ura a helyzetnek,
kellő szigor alatt tartva a társaságot.
Hol vannak már azok az idők, amikor Franco államfő
ki akarta léptetni Spanyolországot a FIFA-ból, mert a
magyar disszidens Kubala Lászlónak nem adott a FIFA
játékengedélyt. És a disszidált labdarúgók sem igen
idegesítenek bennünket mostanában Európától Észak-
Amerikáig, miután labdarúgókörökben a szocialista
országok is elfogadták, engedélyezték a játékosok
külföldi munkavállalását. Már innen is mehetnek
labdarúgók vendégmunkásnak a világ bármely tájára,
miután a modem rabszolga-kereskedelem szelídebb
változata szerint lefizetik értük a pénzt.
És hol vannak már azok a régi idők a labdarúgásban,
amikor Kubala leszállván Barcelona repülőterén,
elkiáltotta magát – már jóval a diktátor halála után – az őt
váró tömeg felé: Vivát, Franco!…
Ezt a világbajnokságot már nem előzték meg ilyen vad
dolgok, ilyen világhír szárnyára kívánkozó események…
És a háborúk is a maguk rendje-módja szerint folynak
manapság a világban, mert évek óta futballügyben két
ország között nem tört ki harc, mint annak idején
Salvador és Honduras között.
Átalakult a világ labdarúgásának szisztémája is.
 És ezeket a szisztémákat sem mi találjuk ki manapság,
mint például annak idején Sebes Gusztáv a hátravont
középcsatárjáték szisztémáját, amelynek Hidegkúti
Nándor volt a legeredményesebb, a leglátványosabb
képviselője.
A totális futball lett az úr az egész világon, elmosódott
posztok, egyértelmű feladat-végrehajtások, mindenki
játszik mindent, nincsenek elhatárolt felállások, nincs
külön csatár, védő, a középcsatár szerel a saját ötösén, a
jobbhátvéd bal oldalon vezeti fel a labdát az ellenfél
kapujáig. Megolvadt az angol iskolai rendszer is a dél-
amerikaiak metódusában. Bár itt még valamelyest él a
hagyomány, ha közeledtek is a stílusok. De hogy a nagy
különbségek eltűntek, elmosódtak, az biztos. Hol van
már a WM-rendszer látványos, mindenki által
áttekinthető szisztémája? Vagy a 4-2-4, a 3-4-3 és így
tovább. Egy ék elöl, legfeljebb kettő. De aztán hirtelen a
kapu előtt megjelenik egy egész csapatra való
csatárjelölt, hogy percek, másodpercek alatt
visszaminősüljenek védővé. Egy csatár is lehet manapság
már csatársor, és kilenc hátvéd is játszhat egy
védelemben, feltéve, ha az a védő több mindenhez is ért.
Mint például Mexikóban a szovjetek ellen a mi hat
hátvédünk.
A totális futball mellett a mexikói vb előtt immár
végérvényesen megjelent a porondon a harmadik világ
labdarúgása is, mégpedig nem kevés talentummal, és
most már nemcsak meglepetésként egy-egy, a nagyokkal
szemben kicsikart diadal dicsőségében. A látványos, a
kitapintható támadó rendszerek helyett a váratlan
ellentámadásoké a siker. Amely csapat ehhez ért, elég, ha
kétszer-háromszor megvillan egy mérkőzés alatt, a tér, az
idő lehet az ellenfele.
Megszűnt a profik-amatőrök közötti éles határvonal is,
mégpedig úgy, hogy a világ minden táján minden
futballista, aki egy egyenest tud rúgni a labdába,
professzionista játékos lett, tagja a világ
szórakoztatóiparának.
Hol vannak már azok az idők, amikor egy angol úr
Budapesten töltvén nyári szabadságát, levetkőzött az
MTK egyik edzésén. Majd az edzés befejezése után
távoztakor egy fontot tett le az öltöző asztalára a
felszerelésért, a meleg vízért, mondván, hogy ő amatőr!
Ilyen amatőrök ma már a világ labdarúgásában sehol
sem léteznek.
Aki a labdába rúg – egyeneset-görbét –, az azért már
mindenütt pénzt kér, pénzt vár, pénzt kap.
Ma már az amatőrség-profiság inkább stílus, módszer,
mint forma.
Végérvényesen a pénz lett az úr a világ
labdarúgásában. Mindegy, hogy milyen pénz, csaknem az
is, hogy mennyi, származzon bárhonnan, bármiből, az is
mindegy! Jöhet az adófizetők zsebéből, jöhet az
olajmágnások bukszájából, az emír magánkincstárából,
jótékony emberek teadélutánokon összegyűjtött
centjeiből, dollárjaiból, mindegy, honnan! Lopva,
legálisan, megérdemelten, érdemtelenül, csak folyjon a
pénz be a labdarúgás pénztárába, páncélszekrényébe.
A FIFA sem egyéb olykor, nem több, mint egy-egy
óriás pénzeszsák: a FIFA a világ egyik legjobban
jövedelmező üzleti vállalkozásának a rendszergazdája.
Még akkor is, ha imitt-amott csődöt jelentenek a
labdarúgóvállalkozások. Nem baj, mert mindig akad
valaki, aki tisztességes pénzből vagy rablott összegekből,
de kihúzza a bajba jutott csapatokat. Sokszor, sok helyütt,
ha más nem segít, ott van maga az állam.
Ilyen háttérrel dolgozik a labdarúgás, a világ
legnépszerűbb sportága, amely mára már csakis tévesen
használja tevékenységében a sport szót, ha ugyan
használja, ha egyáltalán van még erre szüksége.
A labdarúgás – ez az óriási szórakoztatóipari magán-
és állami világvállalkozás – csak az alapjaiban sport.
Egyébként, ami ráépült, mára már minden eresztékében
más… Ma úgy adják-veszik a játékosokat világszerte,
mint valamikor a piacokon a kofák, a háziasszonyok a
csirkét. És a labdarúgásban ma alig vannak anyagi
kudarcok, legfeljebb ha erkölcsi kudarcok léteznek. Íme,
a mexikói vb-ről is – világraszóló látványos kudarc után
– mégis hazahozott a magyar válogatott félmillió
dollárnál is több pénzt. Miként annak idején Mészölyék
Spanyolországból. Mondta is nekem annak idején
Kálmán: a magyar irodalom mikor, melyik író által
hozott haza a népgazdaságnak félmillió dollárt egy
összegben, készpénzben?
A futball, a futballista manapság pénz nélkül olyan,
mint a tojás héja nélkül. Mint a falusi kocsma
cigánymuzsika nélkül.
Pénz nélkül nincs labdarúgás. Hacsak a pénzt valami
másban nem számolják, mint valamikor a menyasszony
hozományát kecskében, birkában… Még a legkisebb
csapatoknál is.
Mánynál nem kell kisebb csapat. Elvittek egy mányi
labdarúgót Fűzfőre. Ingyen vitték, adni kellett, mert
felfelé ment. És a másik évben vissza akart jönni ez a
gyerek. De onnan Mányba már lefelé jött. Fizetni kellett
érte. Harminc pár cipőt! És a mányi elnök aláírta a
fűzfőieknek a kötelezvényt. Aztán az elnök hazajövet
Mányra, átnézte a szertárt. Dehogy volt ott harminc pár
valamirevaló cipő. Nem új, csak kopott, de még
használható. És ócska cipő sem volt harminc pár. De már
Bicskén, Perbálon, Zsámbékon összesen: igen. Olyan
cipők is, amelyekben egy idő óta nemcsak futballoztak,
de kukoricaszárat vágni is eljártak a fiúk. Ezekből
gyűjtetett össze harminc párat a mányiak rafinált elnöke.
Azt küldte el Fűzfőre…
Másutt, más szinten másképp esnek a rafináltságok.
Ennek tükrében jelentek meg a labdarúgó-
világpiacokon a sportág szponzorai – támogatói – is. A
hatalmasságok, a pénzemberek. Adnak a futballnak egy
dollárt, és százakat vesznek ki belőle.
A Coca-Cola cég, az Adidas, a Philips. És még sokan
mások. A labdarúgás támogatói, a futball vámszedői.
Ilyen helyzet alakult ki a mexikói vb előtti időkre.

*
Már az is feltűnő volt – és megmagyarázhatatlan –, hogy
miután Kolumbia lemondta a vb rendezésének jogát,
miért éppen Mexikó kapta azt? És ha már kapta, miért
éppen júniusra esett a vb időpontja? Amikor ott olyan
átkozott meleg van. Csakugyan, kinek használt ez? Hogy
nekünk nem, azt már jó ideje tudjuk. Meg a mérkőzések
időpontja: déli forróság, játékost, nézőt ölő meleg.
Ezekre a kérdésekre sehol sem kapni választ. Arra már
inkább, hogy miért Mexikó lett a színhely? Rajta kívül a
kolumbiai lemondás után csak az USA és Brazília
jelentkezett. Brazíliában zűrzavaros a társadalmi, a
politikai, a pénzügyi helyzet. Az USA-ban más az ábra,
de ott igazi futballozás nincs is. Bár az Egyesült Államok
egész biztos magas színvonalon rendezte volna meg a
versenyeket. Mégis, mégis maradt Mexikó. Mert a FIFA
urai itt látták legbiztosabbnak a Mundialba befektetett
magántőkéjük jövőjét. Ezért jött Mexikó. Meg az ottani
földrengés, amely egy időre kétségessé, bizonytalanná
tett mindent. Mexikóban már 1970-ben volt
világbajnokság. De még ez sem üthette el a FIFA urainak
reményteljes elvárásait a mexikói üzlet lehetőségétől.
A FIFA igazi világnagyhatalom. A FIFA-nak több
tagja van, mint az ENSZ-nek. És ezek a tagok ma már
nem rakoncátlan sihederek, mint Spanyolország Franco
idején. A tagság ma már regulában tartott házi bárány
inkább, mint nehezen kordában tartható farkas…
Ahhoz, hogy a FIFA elérje célkitűzéseit, fel kellett
emelni a vb-döntő létszámát 16-ról 24-re. Ezzel vonható
a FIFA hatalma alá a legtöbb ország. És a FIFA-nak már
rég nem is az a célja, hogy a Mundialon a világ legjobb
24 csapata jelenjen meg. Minthogy biztos is, nem az a 24
csapat volt most sem a világ 24 legjobbja, amely jogot
nyert a mexikói megjelenésre! Mert azért például
Kanada, Algéria, Dél-Korea és Irán csapata nem
hasonlítható össze Svédország, Hollandia, az NDK,
Jugoszlávia, Románia, Csehszlovákia vagy még Ausztria,
Görögország és Svájc csapatával sem…
A világ átfogása, bekebelezése a szempont, mintsem
az, hogy mindenki, aki jobb a másiknál, jelen lehessen a
Mundialon. Ezt a célkitűzését a FIFA a manipulált
területi beosztásával éri el. Jöjjenek csak a csapatok
onnan is, ahol még gyenge a futball, de ahol éppen a
világbajnokságon való megjelenés adhatja a lendületet
nemcsak az illető csapat számára, de a környéknek is.
 És ahonnan nem jöhet csapat? Onnan visznek
játékvezetőket a vb-re, behabzsolva ezáltal a kiesettnek
számítható területeket is.
Célszerű, átgondolt, rafinált, megalapozott a FIFA
politikája, ők a politikájukat nem akárhonnan veszik,
nem akárkiktől tanulták…
És egyre többet falnak még ma is, egyre
kifinomultabbak a FIFA módszerei. Itt nem akármire, itt
pénzre megy a játék. Mert 1982-ben a skót John Tone-t
még kizárták a versenyekből, és hazaküldték, mert meg
nem engedett módon doppingolta magát. De négy évvel
később, 1986-ban a spanyol Calderének ugyanezért már
nem kellett hazamennie, csak befizetett a FIFA
pénztárába huszonötezer svájci frankot.
Hát nem okosabb ezt így csinálni?
És a tv-közvetítések esetében is. Minél több tv-
állomás akar közvetíteni, annál magasabb a jogdíj.
Úgyszólván alig számít már a belépőjegy, ott vannak a
milliárdok a tv-, a rádióközvetítésekért, a
videofelvételekért.
Így érvényesíti lehetőségeit a Nagy Pók – behálózván
az egész földkerekséget. Nincs a vb-n ausztrál csapat? de
mégis, hogy lehetne ezt a földrészt is bekapcsolni a FIFA
vérkeringésébe? Hoztak Ausztráliából játékvezetőt. Mert
hisz mi másért vitték oda Bambridge-t Melbourne-ből?
Csak nem azért tán, mert ő a világ egyik legjobb
labdarúgó-játékvezetője?
Mindamellett ezen a vb-n nem volt bíróuralom. Se
botrány. A játékvezetők tisztességesek, intelligensek,
finomak, jól neveltek voltak. Még akkor is, ha például a
már említett Bambridge nem adott meg egy szabályosnak
látszó gólt a spanyoloknak Brazília ellenében. Mert lehet,
ő nem azt látta, amit mi.
Leszögezhetjük, az utóbbi évtizedek világbajnokságai
közül ezen működtek a játékvezetők a
legtisztességesebben, a legelfogadhatóbban. Ha volt is
működésükben differenciáltság, megítéléseikben
különbözőség, látványosan nem csalt egyik sem… És ez
becsületükre legyen mondva.
Ami feltűnő volt: az időhúzást nem torolták meg.
Emiatt elő is lehet állni a javaslattal: mérni kellene a
labdarúgásban is a tiszta időt. Jóllehet minden falusi
pályán, libalegelőn erre aligha állnak rendelkezésre az
eszközök, de a tiszta játékidő mérését minden országban
be lehetne vezetni legalább a bajnokságok legfelsőbb
három osztályában. Mennyi hercehurcától, felesleges
szimulálástól, vitától, torzsalkodástól mentené meg ez az
intézkedés a futballmérkőzéseket.
Csakhogy a FIFA konzervatív, mint egy előkelő angol
lord. A FIFA-nál a legkisebb változtatást is kivárni úr
dolga!
Rám a legjobb benyomást – játékvezetőként – a román
Igna tette, ő lehetne a modell. A bírók megítélésében
pedig a legnagyobb melléfogás Vitrayé.
Panaszolja a Bulgária–Argentína mérkőzésen, hogy
micsoda elfogultság – Argentínának kedvezve –, az egyik
partjelző ott a közeli Hondurasból való!
És a másik partjelző – ugyanazon a mérkőzésen a
fentebb említett Igna. Vajon mi van közelebb egy
máshoz? Argentínához Honduras, vagy Bulgáriához
Románia?
Ezen a vb-n igazi nagy sérülések sem voltak. Sem a
nézőtéren, sem a pályán.
 Szót kell ejteni a mi Németh Lajosunkról is, aki végül
is tisztességgel helytállt. Bár elkövetett egy súlyos hibát,
és talán emiatt nem vezetett több mérkőzést. Nem
állította ki a dán Elkjer-Larsent. Pedig az olyan
belemenésért, mint amilyen az övé volt, piros lap jár…
Talán rossz beidegzettségből volt túlzottan kíméletes?
Talán emlékezett Németh Lajos a magyar szövetségi
kapitány és a magyar játékvezetői kar világbajnokság
előtti purparléira, torzsalkodásaira? És nem akart
szembekerülni a dánok szimpatikus kapitányával?
A mexikói vb-n nem volt túszszedés, nem voltak
késelések, robbantgatások, Mexikóban a vb-n a világ a
szebbik, a jobbik arcát mutatta.
Még akkor is, ha a mexikói vb a világ egyik
legnagyobb, leglátványosabb emberpiacaként
mutatkozott.
A Marokkó–NSZK mérkőzést még le sem fújták, a
marokkói kapust máris megvette a Real Madrid.
Linekert, az angol középcsatárt a Barcelona happolta el,
csekély négymillió dollárért.
Mi is nagyobb üzletet vártunk. Különösképpen meg
azután, hogy Buda István a francia-magyar mérkőzés
előtt megígérte a fiúknak, hogy ha kiköszörülik a szovjet
6–0 miatti csorbát, győznek, döntetlent érnek el, vagy
úgy kapnak ki, hogy azzal még továbbjuthatnak, akkor a
csapat mind a 22 játékosa szabad, mindenki oda adhatja
el magát, ahova akarja, ahova tudja. De még ez az ígéret
sem hatott eredményes doppingszerként. Négymillió
dollár egyetlen játékosért, az mégis majd kétszázmillió
forint Majd négyszáz magyar élvonalbeli labdarúgó
belföldön érvényben lévő eszmei értéke. De hisz nincs is
ennyi élvonalbeli futballistánk.
 Nem beszélve a külföldi lehetőségeinkről. Mert hány
magyar labdarúgónk van, aki 15-20 ezer dollárért is
menne bárhova, adnák őt bárkinek, csak vinnék.
Most foghatja a fejét a Barcelona, bagóért adta át
Maradonát a Napolinak. Ha most kéne érte fizetni…
Most vetkezhetne le érte Nápoly. De már nem kell
levetkezzen, Maradona már az övék…
Maradona. A mexikói vb leglátványosabban ragyogó
csillaga. Első a szupersztárok soraiban is.
Ahogy Maradona megiramodott. Ahogy passzolt
ahogy cselezett ahogy gólt lőtt. És ahogy beütötte az
angoloknak azt az első gólt – kézzel. És ahogy rúgott
még egyet, a félpályáról indulva. Ilyesmiket képzeltünk
mi el Détári Lajosunktól. És ilyesmiket nem kaptunk.
Ilyesmiket se. Ma az ő nevétől visszhangozhatna öt
világrész…
De maradjunk mi most csak Maradonánál. Annál a
kézzel beütött és megadott góljánál.
Mi van, ha Maradona a gól után odamegy a
játékvezetőhöz, és megmondja neki… hogy kézzel ütötte
a labdát a hálóba, ne érvényesítse a gólt.
Akkor ma Jézus Krisztus előtt – a Megváltó előtt – ő a
világ lovagja! Az emberiség lelkiismeretének élőeleven
példája. A tisztesség felkent megkoronázott királya…
Csakhogy… mi történik akkor, ha mindezt Maradona
megteszi, és éppen ezáltal veszít a csapata? Mit csinált
volna Maradonával az argentin válogatott meg a nép?
Megfeszítik? Jézus Krisztus sorsára jut?
Maradona biztosan megtette volna… ha előre tudja, ha
már akkor sejti, hogy rúg még egy gólt Olyat, amilyet
azon a mérkőzésen rúgott. Amit senki nem felejthet el,
aki látta.
 Mindegy. Maradona így is a legemlékezetesebb
résztvevője volt az 1986-os Mundialnak.
És a bíró vajon mit csinált volna, ha Maradona mégis
szól neki? Mondja a barátom, a volt neves FIFA-
játékvezető, hogy akkor ő szemrebbenés nélkül
visszavonja azt a gólt!
Ma még nincsenek ilyen nagyméretű dilemmák a
futballmérkőzéseken. Itt még nem tartunk. De ott már
igen, hogy egy ilyen nagy sztár, mint Maradona, isteni
dicsőségében tud kedves, szimpatikus ember is lenni. A
közönséghez, a játékostársaihoz, az érdeklődőkhöz
egyaránt Ahogy nyilatkozott… ahogy viselkedett.
Valóban a társai fölé nőtt. Lehetne róla, tőle néhány
leckét venni a következő vb-n való felhasználás
reményében.
Persze ahhoz, hogy Maradonától tanulhasson
bármelyik magyar labdarúgó, és azt felhasználhassa a
következő Mundialon, ahhoz az kell, hogy a magyar
válogatott ott is legyen. És nehogy azt kelljen
mondanunk majd: de hiszen Mezeyék Mexikóban
legalább ott voltak! Az a csapat legalább kiharcolta a 24-
es döntőbe jutást… Mert azért legyünk csak
tárgyilagosak, őszinték, ismerve a magyar labdarúgás
teljes keresztmetszetét az az odakerülés sem volt kis
dolog! Csak az a 6–0 ne lett volna. Csak azt a hat gólt
lehetne feledni!
Vajon van a világon olyan játékos, aki megteszi, hogy
szól, szabálytalanul került a hálóba az a labda? Talán egy
van, volt! A portugál Eusebio. Minden idők egyik
legszimpatikusabb futballistája. Mert azért Kopáról,
Puskásról, Di Stefanóról aligha tételezhetné fel bárki,
hogy ne azt nézze, mi az előnyös a csapatának, hanem
hogy mi az emberi tisztesség törvénye…
Ha Maradona szól, és ha akkor kirúgást ítél a bíró, és
nem a középkezdést rendeli el, mint minden érvényes gól
után… Az emberek millióit lehetne ilyen eseteken
keresztül a tisztességre, az igazság mellett való kiállásra
nevelni. Példát adni az önzés, a saját érdek feletti
ítéletmondásra. Csakhogy a futballpályákon még nem tart
itt a helyzet… Pedig ott van arra a legnagyobb esély,
hogy minden esetben ember maradjon az ember, hisz a
tömegek a futballpályákon történtekről szereznek
tudomást legközvetlenebbül.
Persze 3–0-nál már meg lehetne tenni az ilyet. Lehet,
hogy 3–0-nál Maradona is megtette volna? De nem ez az
igazi! Hanem a 0–0-ás állás, amikor még nem dőlt el
semmi. Amikor még a döntetlenből kijöhet ez is, az is.
Fényes győzelem vagy kudarc. Akkor volna ereje, hatása
az ilyen magatartáspéldáknak! Mert végül is egy
szabálytalanul szerzett góllal becstelen dicsőséget szerez
magának, csapatának, nemzetének az ünnepelt gólszerző!
Vajon Maradona gondolt-e erre?
Vajon ki lesz a világon az első labdarúgó, aki eljut
eddig? Annak a világ legnagyobb futballarénájában
szobrot kellene állítani: az emberi tisztesség, a becsület
talapzatán.
Maradona nem egyedül volt. A világbajnokság előtt
csaknem azonos szinten emlegették vele a francia Platinit
is. De ő most elhalványult, megsápadt. Alulmaradt a
Maradonával vívott páros versengésben. Csinált szép
dolgokat, de neki nem volt a küzdelmekhez végig tüdeje.
Zicónak sem, Rummeniggének sem, Larsennek sem,
Socratesnek sem. Maradona mindenki fölé nőtt,
Maradona egyedül maradt a végére.
Boniek is megszürkült, Butraguéno is. Egy, csak egy
legény maradt talpon a vidéken úgy istenigazából! A
mieink meg szegénykéink a szürkék, a fakók, az
észrevehetetlenek világába süppedtek. Bizony, sokáig
nem fogunk tudni napirendre térni még felette: hova
vártuk Détárit, és hova jutott? Meg nemcsak Détári! Arra
is gondoltak sokan, talán a magyar csapatban is
rejtőzködik valaki, aki éppen most kerül a világ
felszínére?
Tőlünk nem jött senki… Az angoloktól jött Lineker.
Legalább nekik jut valami vigasz… De nekünk? Aki
ismeretlenül ment tőlünk a Mundialra, ismeretlenül is jött
onnan vissza. Vagy még ismeretlenebbül
reménytelenebbül, mint ahogy elindult? Például Kovács
Kálmán… Micsoda remények, micsoda csalódások. Ez a
fiatalember se bizonyította válogatóinak igazát, jó
szemét.
Persze csalódások másokat is értek. Schumacher az
NSZK–Mexikó mérkőzésen kivédett két tizenegyest. Ez
már önmagában véve is bravúr. Aztán épp a döntőn, az
NSZK-Argentína meccsen három gólban is benne volt.
Úgyszólván ő maga verte meg a csapatát, ő, aki
előzetesen egyedül nyert meccset az NSZK-nak. De
micsoda csapat ez az NSZK… Vezet az ellenfele 2–0-ra,
és ők nem roppannak össze! Micsoda hit és erő kell 2–0
után megindulni. Ezt kellene megtanítani a magyar
fiúknak. Csak hát aki ezt tanítani akarná, annak
önmagában, legbelül is kell az erő.
 Mert ha az nincs, száraz szócséplés minden biztatás,
minden üres szóval csak a hitet lehet elvenni, nemhogy
teremteni azt a lelkekben.
Persze a mi szakembereink jobban tudják ezt.
Bizonyára vissza is utasítanak mindent… Ha egyáltalán
nem tekintik rangjukon alulinak még a
visszautasítgatásokat is. Mint annak idején Baróti
Lajos…
Szakemberek, a mi szakembereink ezen a Mundialon!
Nem is volna szabad ezeket a szavakat kiejtenünk
velük kapcsolatban. Mert olyan ez, mint a költő, aki egy
népet, egy nemzetet szeretne megtanítani minden szépre,
jóra, becsületre, tisztességre. És közben a verse meg tele
van helyesírási hibával. És ez a költő vajon egyáltalán
költő-e? Meg a szakember?… Mekkora hibák
elkövetéséig szakember a szakember még?
Mert ennyire képes lehetett volna a magyar váloga tott
mindenféle szakember nélkül is. Ennyit a mányi hentes is
tudott volna tenni egy csapatért, mint ők. Vagy a
barátom, a dági szódás…
Csalódások, csalódások, csalódások… Csak legutóbb
itt álltunk volna meg… Ne kellett volna tovább
csalódnunk a szókimondásuk, az őszinteségük
hiányában… Mert ugyan ki hiszi azt el: annyi a csapat
körül a szakember, mint rostán a lyuk, és egyikük se tud
semmit! Hát akkor vajon miért fizettünk nekik éjszakai
szállásra éjszakánként egy szobáért több mint száz
dollárt? Akkor miért nem volt nekik elég jó egy huszonöt
dolláros szoba? Mert ott huszonöt dolláros szobákat is
lehetett volna kapni!
Persze igazi nagy csalódást a magyar edzők jelenléte
sem okozott! Már legalábbis ha azt vesszük, hogy honnan
mentek ők oda. Kik közül. Mert azért olyan események
ott Mexikóban a magyar szakemberek, a magyar edzők
részéről nem történtek meg, mint némelykor itthon az NB
I-ben!

*
Ül az edző a kispadon, aztán jön a csapat lefelé a
pályáról, már ott állnak a gyerekek a kispad, az edzőjük
előtt.
És mondani kell nekik valamit!
– Nem baj, fiúk, a második félidőben majd
kiegyenlítetek!
– De hisz, mester… ez már a második félidő volt…
Ilyen esetek Mexikóban nem történtek a mi
szakembereinkkel. Másokkal sem. Egyéb sok minden
más igen… Mert azért annyi még a mi részünkről sem
elég, hogy józanul üljenek az edzők kispadra. És józanul
is álljanak fel onnan!
És mi most számunkra meg a magyar labdarúgás
számára a legnagyobb, a leglátványosabb vereség? Az,
hogy a mi szakembereink nem felejtettek itthon senkit!
Ha csak a már említett békéscsabai Pásztor Józsefet nem.
De egy másik 11-et, egy alkalmasabb csapatot nem tudna
mondani senki. Alig-alig akadna helyettük más név…
Akik itthon maradtak. És ez még akkor is igaz, ha egy
Bognár helyett gondolhat az ember Plotárra, Esterházy
helyett a pécsi Mészárosra, Kiprich helyett Szokolaira.
Mert mit nyújtott a legjobb pécsi: Róth Antal is?
Nagy a gyanú, senki sem lett volna tőlük jobb. Senki,
aki a mai magyar labdarúgásból vétetett.
Idáig süllyedt a magyar futball! A Vasas, a
Ferencváros, az Újpest. Mert a legvadabb, a
legelfogultabb fradista is kit diktálhatna be ma csapatából
a válogatottba? És Illovszky a Vasasából? És az újpestiek
csapatától? Ahol nemrég még az is válogatott lehetett, aki
az Újpest I. csapatába csak olykor-olykor fért be. Most
meg a standard játékosok nevét meg nem lehet említeni –
az Újpestből – a válogatottságnál… Úgyhogy bánjunk
csak csínján Mezeyvel, ne kapjon ő se többet, mint ami
neki jár… Mert azért mégse csak ő a felelős.
Hogy nyert bajnokságot a Honvéd a magyar NB I-
ben?
Ez is hozzátartozik a mexikói Mundialról szóló
ítélethez. A zárszámadás e nélkül sem lehet teljes… Folt
hátán folt az autópályáinkon, hiba hátán hiba a magyar
labdarúgás háza táján! Mert mióta nem ontja már a Fradi
a tehetségeket? Mióta nem jön már senki vidékről sem…
Most igazolja le a Honvéd a Videotonból Csuhay
Lászlót? Frissítésként, utánpótlásul? Mert nem lát
mellette, mögötte senki mást. Pedig Csuhay is közel jár
már a harmincadik évéhez…
Senki, senki a láthatáron… És ez – sajnos – nem ok,
ez már okozat. Egyenes következménye mindannak, ami
évek óta folyik a magyar labdarúgásban. Aminek itt a
rákfenéit még csak érintőlegesen sem lehet felsorolni.
Nem is szabad, hisz a könyökünkön jön már ki mindez.
Összeül egy-egy NB-s csapat új vezetősége.
Megtárgyalják a jövő évi terveket. Kellene hozzá egy-két
új védő, egy-két jó középpályás meg néhány gólt rúgni is
tudó tehetséges csatár. Aztán elindulnak a játékosszerzők
a szélrózsa minden irányába… És nincs, nincs sehol
senki. Senki nem akad a horogra. Az ifjúsági csapatok
pedig? A saját utánpótlás? Az a legnehezebb. Ahhoz kell
a legnagyobb türelem, a legnagyobb hozzáértés, a
legnagyobb áldozat. Mi lesz akkorra a nagycsapattal,
mire ezek beérnek? A vezetők, az edzők legtöbbje meg:
mint egy hajóskapitány a sanghaji mulatóban: csak
reggelig húzzuk már ki valahogy, hiszen virradatkor
úgyis felszedi a hajó a horgonyait. Csak az idén ki ne
essünk, csak amíg a szerződésem köt addig maradjunk
bent.
Most is állítom, az új szerződött NB I-es edzőknek a
harmada sem éri meg a tavaszt az idény végét
ugyanannál a csapatnál… Ha csak az MLSZ oda nem
láncolja őket, hogy azért mégse nekem legyen igazam…
bár ne is lenne…
A játékosok eladása? Hogy most már nálunk is eladó
az egész világ? Ez jó, ez pénzt hoz. Pénz nélkül sehol
sincs futball. Még nálunk sem. De ez az egész mit ér?
Vannak egyesületek, melyek már elég szépen
kasszíroztak egyik-másik játékosuk eladásából. És mi
változást hozott mindez a csapatok életében? Ott is
ugyanúgy salakon játszanak az ifik, mint másutt…
porban, fellocsolatlan homokon. És ott is ugyanúgy
feltöri az ifista lábát a használt, rossz cipő, ugyanúgy
kidörzsöli a játékos combját az agyonmosott,
agyonfoltozott nadrág, mint másutt mint régen, amikor
még a klub itthon elhervadt játékosaiért senki sem fizetett
se dollárt, se márkát, se frankot.
Hát akkor minek ez az egész?
Mezey a válogatásában – néhány kivételtől eltekintve
– feddhetetlen. De hát ő is ember, ő is tévedhet. Neki
nem is ezek a fajta tévedései vannak a rovásán. Üres
kamrának bolond a gazdasszonya. Akár meg is
bolondulhat a magyar labdarúgásban az a szakember, aki
mást akar… Egy Dalnoki, egy Temesvári, egy Verebes,
egy Palicskó… Mindegyikük zsebében ott lapul egy kész
regény a magyar labdarúgás nyomorúságáról Egy krimi,
amelyet a végén már az se hihet el, aki írta. Pedig minden
igaz…
De hol vannak a gyilkosok? Akik még a krimi utolsó
lapjain sem jelennek meg… akiket emberi jóérzésünk
szerint mégsem leplezünk le. Mert nem tudjuk, mert nem
merjük, mert nem lehet leleplezni őket! És ha mégis?
Ugat a kutya, halad a karaván… Megint meg bántottunk
valakit… De változni nem változott semmi! Csak fő az
ember a keserű levében. Mint amikor eljön a Mikulás, de
nem hoz semmit. Hát akkor miért jött el?

*
Vesztettünk. Csak legalább rokonszenves lenne
veszteségünk nekünk magunknak is, meg a világ számára
is! De nem az! Pedig mi az ellenszenvet nem úgy vívtuk
ki magunknak, hogy győzni mindenáron, és ezért semmi
nem drága! Mint például az uruguayiak, akik a pályán
henteslegényként szúrtak, taglóztak, aprítottak mindent,
mindenkit, aki elébük került. Akkor mégis inkább úgy
veszteni, mint mi, nem úgy, mint ahogy ők! De mégse…
Így se! Rokonszenvvel veszteni… De kinek volt a
vesztésünk szimpatikus a világon? A világ jó része a
kicsik, a vesztesek, a gyengék oldalára állt. De a mi
oldalunkra ugyan ki?
Kanada rosszabb csapat, mint a mienk! Vagyis
csapatnak sokkal jobb, csak sokkalta gyengébb! De azért
nekik ezen a Mundialon jutott egy meccs. Egy igazi.
Amikor csak 1–0-ra kaptak ki a franciáktól. Mi
megvertük a kanadaiakat, de még az a meccs se volt a
mienk! Még akkor sem állt mellénk senki. Ez az, ami
igazán fájhat. Győzni, és vereséget szenvedni mégis.
Mert ott sem volt a pályán egy igazi csapat! A mi győztes
csapatunk…
A mi játékosaink. És a kanadaiak… akiknek még
klubcsapatuk sincs. Csak összeálltak, jókedvből,
barátságból, a labdarúgás és az egymás iránt érzett
szeretetükből. És többre vitték, mint mi, pedig mi
nyertünk egy meccset és rúgtunk két gólt. Ők nem
nyertek egy meccset sem, és nem is rúgtak egyetlen gólt
sem… Mégis elibénk kerültek. Mégis elénk helyezte őket
a közönség, a sajtó, a közvélemény…
A kanadaiak csapatkapitánya, az a balhátvéd, név
szerint Wilson. Közel a negyvenhez. Aki – meg ne
bántsuk – már a külseje szerint sem olyan, mint egy
futballista. Még olyan sem, mint egy edző. Szertárosnak
vagy tribüni büfésnek nézné az ember. És felvette a
küzdelmet, a versenyt a magyar daliákkal. Meg más
daliákkal is. Úgy, hogy nem mindig ő került ki vesztesen
az összecsapásokból. Az övé minden szimpátiám!
Így nem szabadna járni egy csapatnak soha, mint
ahogy mi jártunk. Így se győzni, se kikapni soha, soha!
Ez lehetne számunkra a Mundial legnagyobb,
legkeservesebb tanulsága. Ők – a kanadaiak – is bíztak
magukban. De ez nem keltett senkiben ellenszenvet. A
mi bizakodásunkat, nyilatkozatainkat a végén már csak
az unszimpátia kísérte… Itt vétett a magyar szakvezetés a
legnagyobbat.
Itt kaptunk még annál a hat gólnál is többet. Ez az,
amit nem megbocsátani kell, hanem számon kérni.
Személyekről személyekre, kérlelhetetlenül! Mert a
fiúknak meg kell bocsátani… ha úgy gondoljuk, hogy ők
továbbra is a mi fiaink. Ha nem tagadjuk ki őket,
egyenként és csapatostól. De a megbocsátás ezen a
ponton nem mehet túl!… Akik a vétkekben még ennél is
alacsonyabbra süllyedtek, azokat félre kell állítani. Mint
a tekében a leütött bábukat… Mert addig nem lehet újra
dobni… Addig nem érvényes semmiféle jó szándék,
akarat, próbálkozás!

*
Ha nincs ez a nagy magyar malőr, egészen jó érzésekkel
nézhettük volna végig a mexikói vb-t. Mert jóllehet, nem
volt ugyan minden mérkőzés magas szintű, rangos, de ez
nem annyira a csapatok szándékától függött, sokkal
inkább adódott a helyzetből. Hogy például a négyes
csoportokból – olykor – három csapat jutott tovább és
csak egyetlen esett ki. Hogy ott a csoportmérkőzések
során meg kellett vívnia mindenkinek mindenkivel. És
ezeken a mérkőzéseken bizony már volt manipuláció
bőven. Aki továbbjutott már az utolsó mérkőzése előtt is,
az már nem roncsolta tovább magát. Hogy már a
legelején minden mérkőzés eredménye végzetes kellett
volna legyen? Kétségtelen, így többet kaphatott volna a
közönség. De a csapatok? Egy mérkőzés után, egyetlen
vereség után, haza? Így meg még javíthatott mindenki.
Mindenki, aki csak bírt, akiben volt erő a feltámadáshoz.
Úgyhogy bízvást el lehet mondani: ebben a szisztémában
is a FIFA-nak volt igaza! De abban már semmiképpen
sem, hogy megrendezik a bronzéremért való külön
mérkőzést is. Két olyan csapat részvételével, amelyek
éppen a mennyország kapujában buktak el. Miért nem
lehetne az a két csapat – játék nélkül bronzérmes?
 A bronzéremért két kifacsart citrom játszik, minek azt
a két citromot már tovább csavargatni? Úgyse jön ki
belőlük már semmi…
Több mint százéves már a futball, és
világbajnokságokat is rendeztek már többet egy tucatnál,
de a szabályok még mindig nem egyértelműek.
Az kétségtelen, hogy a mérkőzéseket tizenegyesekkel
eldönteni igazságos. Még ha sokaknak ez nem tetszik is.
Mert jóllehet, ez már a szerencse dolga is. De maga az
egész mérkőzés, annak ezer meg ezer mozzanata vajon
nem az? A mérkőzéseken belül rúgott tizenegyes éppen
úgy eldöntheti a meccs kimenetelét, mint azok a
tizenegyesek, amelyeket a mérkőzés lefújása után
rúgnak. Ahhoz is kell – túl a szerencsén – tudás, lelkierő.
Csakhogy míg a mérkőzéseken belül rúgott
tizenegyeseknek minden apró részlete tisztázott, addig a
mérkőzések után rúgott tizenegyeseké egyáltalán nem!
Mert azt a labdát ott – csak egyszer lehet rúgni. És
abból közvetlenül lehet csak gól… Vagy legfeljebb a
kapufát érintve, vagy a kapust…
De ha egy tizenegyesként megrúgott labda először a
kapufát érinti, majd a kapust, onnan a kapufát újra, és
megint a kapust – és ez elmehet így akár egymás után
tízszer is –, és csak azután kerül a labda túl a gólvonalon,
akkor is gól? Miért? És ha nem, miért nem? És ha a
kapus eljátszadozik így időtlen időkig, mikor fúj a bíró?
És mit? Mert a végén hátha mégis a hálóba jutna az a
labda…
A brazilok egy ilyen eset miatt akartak óvni. Nem
közvetlenül a játékos rúgásából lett a gól, hanem a kapus
juttatta azt oda.
Miért nem adtak helyt a brazilok óvásának?
 És ha helyt adtak volna, ugyan miért?
Brüsszelben 38 volt a BEK-döntő mérkőzés lejátszása
előtt a halottak száma. Mégsem hagyták abba a csapatok
a játékot. Most Mexikóban lejátszottak minden
mérkőzést, egyetlen halott nélkül, egyetlen mér kőzésnek
sem kellett végét vetni idő előtt. Ez volt a mexikói vb-n
minden csapat számára az egyértelmű győzelem!
Soha rosszabb végkimenetelű világküzdelmet, mint ez
a mostani volt! Csak nekünk, magyaroknak egy kicsit
jobbat.
De akkor ehhez már most, azonnal meg kell tenni az
előkészületeket. Másképpen, más emberekkel, mint
akikkel és ahogyan ezt 1986 nyarán tettük!
 9. fejezet

AZ UTÓSZÓ HELYETT IS
PÁRBESZÉD

Riporter: Kemény György

M it gondol, megfelelt ön ebben a könyvében az

olvasó elvárásainak?
– Nem tudom, hogy az olvasó elvárásainak akartam-e
megfelelni. Mert azt hiszem, úgy érzem, hogy egy író, ha
könyvet ír, akkor elsősorban a saját elvárásainak kell
hogy megfeleljen. A maga igényeit kell hogy kielégítse
elsősorban. Mert kettős dolog ez az olvasói igény is. Azt
lehet kiszolgálni, és lehet szolgálni. És ez nagy
különbség! Én semmiképpen sem az olvasói igény
kiszolgálására vállalkoztam, hanem sokkal inkább
szolgálni akartam az olvasó igazságérzetét,
igazságkeresését. Azt hiszem, ennek a legjobb tudásom
szerint eleget is tettem. Többre nem futotta az erőmből, a
lehetőségeimből. Mindenesetre az én lelkiismeretem
tiszta! A kérdésére tehát a válaszom – igen. Úgy érzem,
teljesítettem a könyvemmel szembeni elvárásokat,
igényeket.
– Többet tud most a vb-ről, mint amikor elkezdte a
könyvét írni?
– Igen, mert most újra közel kerültem mindenhez.
Játékosokhoz, játékvezetőkhöz, edzőkhöz, mindenkihez,
akiknek a magyar futballhoz a Mundialkor közvetlenül
közük volt. Tehát nemcsak néztem, láttam, de hallgattam
is. És megint feltüzelt a magyar futball. Feltüzelt mindaz,
amit a tv-ben láttam, amit a mexikói világbajnokságról
hallottam. Persze magától nem repül az ember szájába a
sült galamb, beszélgetni, érdeklődni, szaglászni,
nyomozni kellett. És ezt én mind megtettem. És most azt
mondhatom, tudom, mi történt Mexikóban! Ha talán más
számára ez nem is sikerült teljes mértékben, de a magam
számára megfejtettem a rejtélyt. Ez volt a fő célom! Ha
az író nem ért valamit, ha nem tud eligazodni, menten a
tolla után kell nyúljon.
És ami nem látszik a felszínen, azt fel kell fejteni,
értékelni, elemezni kell. Csakis így jöhet ki valamiféle
végeredmény. Megfejtettem tehát önmagamnak mindent.
Adná Isten, hogy ezt – a könyvem elolvasása után –
minél több olvasóm mondhatná el. Nem szeretnék ebbeli
érzéseimben magamra maradni.
– A könyve elején köszönetet mond mindazoknak, akik
a könyv, a munka létrejöttében segítségére voltak, és itt
felsorol jó pár nevet, amelyek őszintén szólva nem
mondanak túl sokat az olvasóknak. Lévén valamennyien
ismeretlen nevek, akikről aligha hallott bárki is a magyar
labdarúgás okán. Kik ezek? Névtelen edzők? Játékosok,
netán nem létező személyek?
– Erről szó sincs! Valamennyi létező, élő személy!
Miért is kellett volna nem létező neveket leírnom, és
azoknak mondanom köszönetet? Ha egy kicsit patetikus
lehetek, azt mondhatom róluk, hogy ők a nép. A
közvélemény, a tömeg. Akiért mindez történik, amely a
legmagasabb fórum, ők azok, akikkel az utóbbi időkben
sokat beszélgettem honi labdarúgásunk állapotairól. Nem
igazi, elismert szakemberek ők, de van egy közös
bennük: mindannyian szeretik a futballt, féltik, aggódnak
érte. Nem véletlen, hogy őket választottam ki. Ha az
ember meg akar erősödni, ha meg akar újulni a
gondolataiban, a legjobb, ha szellemi muníciót a néptől
kér, onnan merít. Akkor nem érheti semmi baj. Így volt,
így van ez évszázadok óta a politikában, az irodalomban,
a művészetben. Gondoljunk csak magára a
népművészetre, a népdalainkra. Melyeket egyszerű
emberek szereznek, de mégis színvonalukkal felérnek a
művészetek legmagasabb régióiba is. Én ezért fordultam
segítségért az egyszerű emberekhez. És nem csalódtam.
Sokat tanultam tőlük, többet, mint némely
hatalmasságtól, önjelölt zsenitől!
Erre a népközeli gondolkozásra most igen nagy a
szükség, éppen most, amikor a szakemberek sorra
elhúzódnak a népvélemény elől – nem érdekli őket, mit
tart róluk az ember; hisz a sportvezetők, edzők naponta
kikérik maguknak, ehhez csak ők értenek, ehhez másnak
semmi köze! Csak ők az okosak, a hozzáértők, közben
meg egyre kitartóbban közelednek a szakadék felé, és
Mexikóban már el is jutottak odáig.
Meglepődtem magam is, hogy milyen nagy erő rejlik
a népvéleményben, az ítéletalkotásukban, és tudom, hogy
erre most milyen nagy szüksége lehetne a magyar
futballnak, mely csak lentről szerezhet utánpótlást a
maga szellemi, fizikai erejének a megújításához,
visszanyeréséhez!
– Összeállt a könyvéhez az az anyag, amit remélt?
– Egy kicsit talán többre számítottam, mást is
reméltem, mint amit kaptam, amit sikerült begyűjtenem.
De amikor a munka dandárjában már láttam-hallottam
egynéhány megnyilatkozómat, alábbhagytak a
vakmerőbb reményeim. Látván, hallván néhány vezető és
játékos nekem és másnak adott nyilatkozatát, még
örülhettem is, hogy összejött tőlük annyi gondolat,
amennyi. Örülnöm kellett annak a halnak is, amit
bekerítettem, megfogtam és kiemelhettem a hálóból. Van
benne néhány szép darab. A hálót az ember a legnagyobb
reménységei közepette szokta kivetni, és ritka dolog, ha
abban annyi és olyan hal találtatik, amire az ember
számított. Nem mindig az és nem mindig olyan hal kerül
be a hálóba, amire a halász vágyott. Nekem is jöhetett
volna még néhány szép példány. De így sem
panaszkodhatom túlzottan, hogy sovány lenne a fogás.
Most ennyire futotta a halászszerencsémből. És amit
lehetett, megtettem. A többi – minden más – már az
olvasó dolga: milyennek véli, milyennek tartja, elégedett-
e a fogásommal? Ne felejtsük el, szűkös időket élünk! Ki
az, aki manapság túlzott igényekkel dúskálhat javaiban?
– Több témakörben tájékozottnak, sőt némely helyen
túlságosan is tájékozottnak látszik. Megnevezné az
informátorait?
– Én még túlzottan tájékozott írót, riportert nem
láttam. Azt hiszem, ilyen nincs is. Többet tadnék a
dolgokról a kelleténél? Nem hiszem. Úgy érzem, inkább
kevesebbet. Nézni lehet, de látni is – nem könnyű.
Szerettem volna még többet látni, még többet tudni.
Hogy még alaposabban láttathassak. Hogy még
egyértelműbb, még világosabb legyen a felmutatott kép.
Nem minden részlet látszik teljesen tisztán. De ehhez már
csak az olvasót, az olvasó tapasztalatát, fantáziáját,
gondolkozókészségét tudom segítségül hívni.
Az informátoraim? Akiket lehetett, azokat már
megneveztem. Akikről hallgatok? Akik azt kérték, hogy
a nevük maradjon titok? És akiknek ezt a titoktartást meg
is ígértem! Nem azért, hogy az ismeretlenségben mindent
mondhassanak felelőtlenül, ők elhitték nekem, hogy
tartom, amit ígértem. Nem fognak bennem csalódni.
Akik azt kérték, ne írjam le a nevüket, bizonyára volt
okuk ezt kérni. Edzők, játékosok, akik attól tartottak, ha
őszinték lesznek, nyíltak – már ami a nevük
nyilvánosságra hozatalát illeti –, maguk alatt vágják a fát.
Igazuk van, nekem is ezek a tapasztalataim. Ha egy
játékos, egy edző külföldre akar menni, és mindent
elmond, amit tud, vajon nem égetheti-e meg a nyelvét,
annyira, hogy a listáról is törlik a nevét! Volt már erre
példa, számos. Meg maguk az újságírók is. Ők is tovább
akarnak dolgozni a lapoknál.
– Ezek szerint csak ön nem akar már több könyvet
írni?
– Az én esetem, az én helyzetem más. Rólam már
tudják, engem el lehet hallgattatni, engem az írásra meg
lehet bízni, de egyvalamire nem: hogy ne azt írjam, amit
gondolok, ne azt gondoljam, amit érzek. Úgy látszik,
valahol erre szükség van. Ezért lehet igény az írásaimra,
ezért látják valakik helyesnek, ha szólok, így, ahogy
szoktam, ahogy én tudok. Szívesen, boldogan
megneveznék mindenkit, senkit, semmit nem hallgatnék
el. De a magyar labdarúgásban nem olyan a helyzet, hogy
ezzel a szókimondással használhatnék nekik. Ártani meg
nem akarok senkinek. Főleg azoknak nem, akik segítettek
nekem! Szomorú, hogy ilyen a helyzet: büntetés és
bosszú nélkül nem mindenki vállalhatja a maga
véleményét. Nincs is ehhez mindenkiben erő. Ez a
helyzet is benne van a magyar válogatott mexikói
kudarcában. Ez a helyzet is közrejátszott kapott góljaink
számában!
 – A munkája során találkozott-e gáncsoskodással,
rosszhiszeműséggel, az eleve ellenséges fogadtatással?
– De még mennyire. És tudom, hogy mindez a
munkám befejezésével nem ér véget. Folytatódik majd a
könyvem megjelenése után is. Olyan vezetőkkel is
találkoztam, akik igyekeztek lebeszélni a szándékomról.
Miért nem regényt írok, miért nem maradok az
irodalomnál, hiszen nekem ott most minden olyan jól
megy! Miért zökkenek ki megint, miért írok újra a
futballról? Vannak, akik nem hiszik el, ezek a fajta írások
éppen úgy beletartoznak az én munkáim sorába, mint
bármely más témájú könyvem. Bennem ezek az írások
nem váltanak ki szégyenérzetet. Úgy érzem, engem
nemcsak az hitelesít, hogy igaznak bizonyult, amit
eleddig a futballról írtam, hanem az is, hogy a labdarúgás
is lehet irodalmi téma! Mert mi történt eddig? Szinte csak
egy szál magam álltam a sarat. Csipkedtek, piszkáltak,
mardostak az irodalom oldaláról is eleget. Most
megváltozott a helyzet. Akik eddig rosszallólag csóválták
a fejüket írásaim olvastán, most éppen ők váltottak.
Annak idején az Élet és Irodalom még kritikát sem íratott
a könyvemről, mondván – nem irodalmi a téma! És
most? Özönével jönnek az irodalmi, művészeti lapokban
a labdarúgásról szóló írások. Költők, írók kórusa zeng.
Az Új Tükör még vezércikkben is foglalkozott a
Mundiallal, a magyar futballal. Változott tehát a helyzet,
mégpedig alaposan. Hátha a magas, a fennkölt irodalom
már nem utasítja ki ezt a kötetemet sem honi
literatúránkból, pusztán a témája miatt. Mert ha a
színvonallal, a megírás mikéntjével van baj, az más!
– A gyanakvásban, az írása iránti rosszhiszeműségben
mi volt a csúcs?
 – Az, hogy az egyik vezető megvádolt, azért írok,
beszélek, azért hallattam most újra a szavam, mert én
akarok lenni az MLSZ új elnöke.
– Csakugyan! Akar, nem akar?
– Nincs a földön olyan hatalom, amely erre engem
rákényszeríthetne! Nincs a földön annyi pénz, amivel
engem erre rábírhatnának!
– És egy kisebb tisztség?
– Az MLSZ-ben? Én? Statisztálni? Minek? Erre
vannak ott tőlem alkalmasabb emberek is. Én nem
vagyok odavaló. Oda más típusú emberek kellenek.
Olyanok, akik alkalmasak az ottani helyzethez.
Bekerülnék oda. Egyedül. Mindenki mást akarna, mint
én…
– Miért van az, hogy a vb-n járt magyar sportvezetők,
labdarúgók néma leventékként viselkednek? Miért nem
mernek nyilatkozni? Mit tapasztalt?
– Azt hiszem, abban megegyezhetünk, miszerint, hogy
senki nem tud semmit, senki nem látott semmit, ebből
egy árva szó sem igaz. A helyzet – a hallgatás, a
mellébeszélés – azért alakult így, mert az egész magyar
labdarúgás közege, szelleme, levegője ilyen. Nem
őszinte, homályos, hazug, ködös. És ehhez a
játékosoknak is alkalmazkodniuk kell!
Nincsenek ma nekünk – a magyar futballban – olyan
nagy egyéniségeink, akik át tudnák lépni ezeket az
árnyékból emelt falakat. A magyar labdarúgásban ma
úgyszólván mindenki kegyelemkenyéren él. Rengetegen
lesik, hogy tudnak ott maradni, edzők, játékosok, vezetők
egyaránt – hogy lophatja be valaki magát a
hatalmasságok kegyeibe. Ezért van annyi homokba
dugott fej: én nem látok senkit, semmit, hátha engem se
látnak meg! Mert az nem igaz, hogy mihelyt futballista
valaki, már korlátolt, buta ember is. Erről szó sincs,
nagyon sok derék, okos, tisztességes fiatalt ismerek
köztük. Mert az sem igaz, hogy a futballistának csak lába
van, és feje nincs. Egy magánbeszélgetésben többet tudni
meg tőlük, mint akárhány hivatalos nyilatkozatból. A
hivatalos nyilatkozataik annyira felszínesek, annyira
semmitmondóak, annyira egy séma szerint
fogalmazódnak, annyira nevetségesek, hogy azokat már a
legprimitívebb embereknek sem lehet beadni.
– Ha ön lenne a magyar válogatott középcsatára, ön
merne nyilatkozni egy ilyen világbajnokság után?
– Igen, én mernék! Én az az ember vagyok, hogy
nekem ezt talán nem is kellene mernem. Én hazudni,
hallgatni nem mernék! Én nem tudnék mást tenni, mint
hogy beszéljek. Azt mondanám, hogy igen, én
középcsatár vagyok, de nekem gondolatom is van ehhez.
És ha kellenék ezek után is, jó. Manapság aligha
maradnék. Mert ha engem nem tartanak gondolkodó
embernek, akkor én még csatárzseniként se tudnék gólt
lőni, jó passzokat adni, szöktetni a szélsőimet, el kellene
hogy mondjak mindent.
De hát, azt hiszem, én hiába lennék nagy tudású
labdarúgó manapság… Nem vinnének oda. Mert egy
szókimondó, egy gondolkodó ember, aki nyílt, őszinte,
aki nem kendőzi el a dolgokat, az eleve nem élhetne meg
ott. Pedig éppen az ilyenekre volna szükség! Valamikor
voltak ilyen típusú magyar futballisták. Persze akkor más
volt a magyar futball. Merem remélni, hogy lesznek is
még ilyen futballistáink. És akkor tőlük más lesz a
magyar futball.
 A törvényt tudni kell. Egy labdarúgó csak ott és akkor
beszélhet, amikor annak helye van. De aki még ott is
hallgat, akinek még ott sincsenek gondolatai…
– A vb után már két könyv is megjelent a
világbajnokságról. Nem fél, hogy megelőzték önt, és
elvették a poénjait?
– Nem, mert az én könyvem nem poénokra épül. És
nemhogy félnék, de még örülök is ezeknek a
könyveknek. Mind T. András Emil, mind Bocsák Miklós
kötete örömömre jelent meg. Mert egyrészt több szem
többet lát, másrészt meg a hangok csak felerősíthetik
egymást. Úgy érzem, azt tapasztalom, hogy ők is a
szókimondás, az igazság keresésének jegyében írták a
köteteiket! Bár írnának még többen is könyvet a
Mundialról. Hátha kimondanák azt is, ami nekem nem
sikerült. Kimondanák azt, ami által még hitelesebb lenne
a kép. Mert a célja csakis ez lehet mindenkinek, aki tollat
fog.
– Nem fél attól, hogy miközben ön újra írt a futballról,
sokan meggyűlölték a labdarúgást?
– Ennek az éremnek is két oldala van. Az egyik az,
hogy csakugyan sokan megutálták, sokan beszélnek ma
gyűlölettel a futballról. De soha ennyien nem beszéltek
róla, mint manapság. Tehát az érdeklődés nem csappant,
talán inkább még fokozódott! Az érdeklődés más
minőségű lett. De ez is változhatna hamarost, ha a
magyar futball is tudna változni!
– Mit szeretne, ha kikhez jutna el a könyve?
– Mindenekelőtt az igényes olvasókhoz. Azokhoz,
akik informálódni akarnak, és nem egy-egy botrány ízeit,
szagait keresik a kötetben! Akik csak a szenzációt
hajhásszák, akik csak az intimitásokra vágynak, meg se
vegyék ezt a könyvet. Az igényes olvasókhoz, a
labdarúgást szerető százezrekhez szeretnék eljutni a
könyvemmel. Meg azokhoz, akik szeretik nevén nevezni
a dolgokat, igénylik az igazságok kimondását. Akik
biztosítják a szerzőnek a tévedés jogát is. Mert ezt a
könyvet is ember írta. És ember nincs tévedhetetlen.
Azokhoz szeretnék eljutni, akik teret adnak a
gondolkodás bátorságához, akik mint olvasók segítenek
is nekem ebben. Mert mit látni manapság a világon? Hol
áll az a világ ma, ahol nincs a gondolkozásnak
szabadsága, bátorsága? Jó, hogy tőlünk magyaroktól ezt
egyenesen kéri is a politika! Hogy szükségét látják az
ilyenfajta írásoknak ott is, azok is, akikre az elbírálást
bízták. Ha én nem találkoznék lépten-nyomon az ilyen
igényekkel, biztatásokkal, már rég befogtam volna a
számat. Ez az igény, ez a lehetőség éltet. Meg az, hogy
nap mint nap tágul, bővül a lehetőségem.
– Olyan igény is felmerül az íróval szemben, hogy ne
csak ábrázoljon – jelenségeket –, de mutasson kiutat is.
Van ilyesmikről szó ebben a könyvben?
– Útmutatásokkal, receptekkel aligha találkozott
ebben a könyvben bárki. Az útmutatás – ha egyáltalán
létezik ilyesmi a mondatok mögött – már benne kell hogy
legyen a megírás mikéntjében is. Legalábbis annak
erejéig: hogy nem így, hogy másképp! Ez a legtöbb, amit
az író tehet. Mert a futballt rendbe tenni, ahhoz kevés az
író tolla. Ez nem írói feladat. Ez meghaladja a
művészetek lehetőségeit. A labdarúgást a
szakemberekkel, a futballistákkal kell rendbe tenni, nem
az íróval, a könyvekkel, az írásokkal. Az más kérdés,
hogy ebben az író is hallathatja a szavát. Csakúgy, mint
bárki más… csak hát az írónak az a természete, hogy ír,
hogy beszél, hogy nem hallgat, hogy jelez.
– Van olyan próféta ma Magyarországon, aki ki tudná
vezetni a magyarfutballt a pusztából, Kánaán irányába?
– Ha ez csak prófétaság dolga lenne! Sokkal nehezebb
ez ennél. A labdarúgás egy kollektív játék – a labdarúgás
körüli teendők: kollektív munka. Ki lehetne vezetni,
persze az nem igaz, hogy nem lehetne kivezetni! Nem
igaz az sem, hogy a magyar labdarúgás gyógyíthatatlan
beteg, feltámaszthatatlan halott. Csak hát ehhez rengeteg
mindennel kellene számolni, rengeteg mindennel kellene
leszámolni! És semmiképpen se szabad egy emberben,
néhány személyben gondolkozni. Sok jó szándékú, sok
szakember kellene. Minél több embernek a véleményét
meghallgatni, arra építeni, minél több embert
autentikussá tenni, és nem elverni a ragaszkodó
embereket a labdarúgástól. Mint ahogy a mostani vezetés
tette, teszi.
Nem azzal az igénnyel állni szembe velük, hogy ti
vagytok a nézők, ti csak nézzetek, de lehetőleg ne
lássatok semmit, mi vagyunk az illetékesek, a zsenik, mi
majd tudjuk, mit kell tenni! Minél több ember mondhatna
véleményt, úgy, hogy azt meg is hallgassák. Én akkor
nem azt az egy embert – a megváltót – kellene keresni.
Most is az a baj, egy-két emberre szeretnének rákenni
mindent. Mert én például sosem voltam el ájulva,
megszédülve Mezey módszereitől – még a nagy sikerei
korszakában sem –, de majdnem azt mondom, bárki lett
volna most ott – Mezey helyén –, az is bukásra lett volna
ítélve! Még a tőle jobb szakember, alaposabb,
felkészültebb edző is könnyen úgy járhatott volna, mint
ő. Persze ezzel korántsem mondom azt, hogy Mezey volt
a legalkalmasabb!
– Mit tett volna ön, ha netán kint van Mexikóban –
mint újságíró –, és kiebrudalják a magyar öltözőből, a
szálláshelyről, mint ahogy azt néhány magyar
újságíróval tették?
– Levontam volna a történtekből a tanulságot. Soha
még a környékükre se mentem volna többet, nemhogy
írjak róluk. Csodálkozom, hogy ilyen könnyen vették,
ilyen könnyen eltűrték a magyar sajtó megszégyenítését.
Keményebben és egységesebben kellett volna fellépniük
az újságíróknak. De talán meg is érdemelte a magyar
sportsajtó, amit kapott! Ők hozsannáztak elvtelenül, ők
vállaltak bűnrészességet a magyar labdarúgás
romlásában.
– Nem gondolt arra, hogy az interjúk során egy-egy
megkérdezett személy azért zárkózott el, mert önt Végh
Antalnak hívják?
De igen, gondoltam erre, bár később elvetettem ezeket
a gondolatokat, mert láttam, hogy másoknak ne mondtak
sokkal többet a magyar futballisták, a magyar sport
vezetői, sőt még talán ennyit sem, mint nekem. Így tehát
nem is csodálkozom. Ezek az emberek már megszokták
egyrészt a maguk semmitmondó nyilatkozatait, másrészt
a hozzájuk intézett lapos kérdéseket. Azt, hogy velem
szemben zárkóztak be, szinte természetesnek vettem!
Mert gondoljunk csak a már említett és nagyon
emlékezetes Knézy–Mezey-párbeszédre. Mondta valaki,
hogy ostoba kérdésekre a mennyországban sincs bölcs
válasz. Én már nem a válaszokat, de magukat a
kérdéseket sem értettem…
 – Kit szeretett volna még megszólaltatni, aki nem
szólalt meg?
– Mindenekelőtt Mezey Györgyöt. De arról itt most
szó sincs, hogy ő nem szólalt meg… mert el sem jutottam
eddig. Egy idő után magam – önként – mondtam le a vele
való beszélgetésről. Főként azután, hogy hallottam őt a
tv-ben, de legfőképpen, miután beszéltem telefonon Buda
Istvánnal. Aki elnök volt, és neki Mezey György a
beosztottja volt! Mit kaphat az ember egy beosztottól, ha
azt kapja a főnöktől, amit én kaptam Buda Istvántól? Mit
várhatott, mit remélhetett azok után az ember? Ezért
mondtam le a Mezeyvel való személyes találkozás
lehetőségéről. Pedig csőstől lettek volna kérdéseim.
Először arra gondoltam, hogy meggyőzöm Mezey
Györgyöt: csak magának használ vele, ha válaszol a
kérdéseimre. Ha tiszta helyzetet teremt maga körül…
Ennyivel tartozik azoknak, akik becsülik őt, azokat nem
hagyhatja cserben. De aztán át- meg átgondolva a
helyzetet, újra rájöttem, hogy felesleges minden remény.
És amire eljuthattam volna Mezeyhez – ha eljutok –,
akkorra ő már rég repülőre ült, ment munkát keresni
magának – ebből a megutált, meggyűlölt, megvetett
magyar futballból. Ment máshova ebből a magyar
labdarúgásból, melyben végül is mégiscsak lett ő valaki.
Már mondják is, hatezer dollár havi fizetéssel állást
kapott, mert hallgatott, mert nem fedett fel senkit,
semmit, mert nem mondta el, ki miért felelős, hisz akkor
mire számíthatott volna? Akkor talán majd elmegy a
Mester utcai általános iskolába testnevelést tanítani,
szintén hatezerért, de ez már csak forint lett volna, és
nem dollár. Hát erről van itt szó!… Nem pedig arról,
hogyan nem tud senki semmit, ki és hogyan gyűlölte meg
a labdarúgást, még labdát sem akarván látni többet az
illető, nemhogy játékost, címeres mezt meg
futballmérkőzést…
Azt is szerettem volna megkérdezni Mezey Györgytől,
hogy miért marad minden nyilatkozata érthetetlen és
indokolatlan balladai homályban? Ködben,
semmitmondásban? Mert ugyebár az egyik alkalommal
arról beszélt, hogy egyesek az MLSZ vezetői közül nem
a magyar válogatott, hanem az Austria Wien érdekében
léptek fel. De kik, és miért? Név szerint! Ki akadályozta
meg őt abban, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba? Ezek a
félig megfogalmazott gondolatok, ezek a félig sem
átgondolt válaszok persze utalnak a magyar labdarúgás
helyzetére, amiben percekig se lehet otthon egy
szókimondó szakember, amelyben nem tudni, hogy most
ő-é a magyar futball áldozata, vagy csak bűnbak?
Meg aztán, hogy mik voltak, mik lettek volna azok a
taktikai elemek, melyekből mi nem láttunk a
mérkőzéseiken semmit, de melyeket titkosan, zárt kapuk
mögött kellett gyakorolni…
Nem beszélt senki nyíltan, őszintén a válogatottunk
orvos-egészségügyi ellátottságáról sem. Azt
megtudhattuk, hogy a nyugatnémet válogatott mellett egy
húsztagú orvosstáb dolgozott, akik már
világbajnokságokon, olimpiákon is segítették a
nyugatnémet sportolókat.
– De hisz benne volt az utazók névsorában, hogy ment
velük egy gyúró, aki betöltötte a csapat körüli
bohóchumorista szerepét is, meg ment egy orvos, dr.
Mohácsi János.
– Ezt én is olvastam!
 – Közben meg ön kifogásolta, hogy túl nagy stáb
utazik a magyar válogatottal!
– Nem kellett volna mindenkinek utaznia. Én nem azt
mondom, hogy azért kapott a magyar válogatott hat gólt
a szovjetektől, mert a mi öltözőnkben nem volt húsz
orvos. Egyáltalán nem erre gondolok, hanem a
tudományos-orvosi felkészítésre. Lehet, hogy elmenni
már elég lett volna akár egy-két orvosnak is.
– Hallottuk a tv-ben Mohácsi doktort – aki
megkérdőjelezhető szellemességgel azt mondta, hogy
nem az orvos futballozik!
– Ez igaz! De óriásit téved Mohácsi doktor, ha arra
gondol, hogy a pályán egyedül csak a játékos futballozik!
Mert az akkor úgy fog játszani, ahogy a mieink játszottak
a Mundial három mérkőzésén! Egy meccsen mindenki
játszik, aki a legkisebb mértékben is benne van egy
futballista felkészítésében! Mindenki, akinek a
legminimálisabb mértékben is, de köze van a csapathoz!
A játékosok mellett, a csapat körül úgyszólván mindenki
kulcsember! Mindenkinek minden rúgásban ott a maga
része. Minden kihagyott gólhelyzetben esetleg része lehet
százaknak is.
– Mik lettek volna még a kérdései?
– Mik voltak azok, amiben nem érvényesültek a
szövetségi kapitány elképzelései? Ki miben akadályozta
őt, hogy a saját elképzeléseit nem tudta megvalósítani?
Gondolt-e rá Mexikóban, hogy míg ott egyikmásik
játékosa a világ szeme előtt pályán van, addig ehelyett
itthon kellett volna töltenie a büntetését a magyar futball
romlásában elkövetett vétkeiért? Hogyan osztaná meg a
felelősséget maga, a csapat, valamint a körülmények
között? Kinek mit lát a rovásán, a számláján? Miben
segítette az MLSZ tanácsadó testülete a szövetségi
kapitány munkáját? Igényelte a segítségüket? Vette-e
valami hasznát a tanácsaiknak, ha egyáltalán kért tőlük?
Van-e ennek a testületnek valami szerepe is a magyar
labdarúgás irányításában? Nem gondolt Mezey György
arra, hogy a történtek után egy egész kis magyar
csapatnál bizonyítsa be szakértelmét, rátermettségét?
Szerettem volna megkérdezni őt ama bizonyos
ominózus Nyilasi-ügyben is. Mi volt ebben Mezey
György szerepe? Miért titkoltak mindent? Miért nem állt
ki Nyilasi-ügyben a közvélemény elé? Tartott az MLSZ a
bumerángoktól? Ki miatt, mi miatt nem utazott végül is
Nyilasi Tibor a vb-re? Csakugyan ő szállította le Nyilasit
az edzőtáborba induló buszról? Milyen taktikai hibákat
követett el a csapat? Értékelte a játékosok mérkőzésbeli
teljesítményeit? Vezetett osztályozókönyvet? Kinek
melyik meccs után hányas osztályzatot adott? Miért
kergette el Vándor Kálmánt a magyar öltöző tájékáról?
Miért akarta Mezeyt és csapatát bojkottálni a külföldi
sajtó? Már a vb előtt is volt összetűzése a magyar
sportsajtó egyes képviselőivel. Úgyszintén a
játékvezetőkkel is. Mi volt ezeknek az afféroknak a
lényege? Nem lehetett volna elkerülni ezeket a
kellemetlen perpatvarokat?
Mi volt a legsúlyosabb melléfogása a csapat
felkészítésében? Milyen taktikai utasításokat adott a
játékosoknak a vb három mérkőzésére? Mi történt
azokkal a játékosokkal, akik nem hajtották végre a
taktikai utasításokat? Mit csinálna másképp, ha még
egyszer elölről kezdhetné? Idő előtt lemondott, majd
MLSZ-megfigyelőként tartózkodott Mexikóban, végül
váratlanul érkezett haza. Kért valakitől tanácsot ezekhez
a döntésekhez? Kitől, milyen tanácsot kapott?
Miért Ausztriát választották az edzőtáborozásuk
színhelyéül? Nem gondoltak rá, hogy egész Európát
nézve szinte az a vidék az, amelyik leginkább különbözik
Mexikótól? Volt-e annak valamilyen személyes hasznú
anyagi háttere, hogy Ausztriában időzött a magyar
válogatott? Nem érezte szükségét annak, hogy a
munkatársainál tapasztaltabb, nagyobb felkészültségű
társakat kellett volna választania a szakmai munkához?
Őszintén szólva, lelke legmélyén hova várta a magyar
csapatot a mexikói Mundialon?
– Kérdésekből ennyi csakugyan elég! Gyanítom
azonban, hogy ezek örökre csak kérdések maradnak.
Mert ezekre Mezey Györgytől nemhogy ön, de másvalaki
se igen kapott volna választ. Ön szerint Mezey György
egyáltalán alkalmas volt a szövetségi kapitányi tiszt
betöltésére?
– A történtek után – ha Mezey György csak annyi,
amennyi Mexikóban volt – semmiképpen! Akkor óriási
melléfogás volt őt szövetségi kapitánynak kinevezni!
– Felejtsük el azt a dicsőséges három esztendejét is?
– Dehogy felejtsük! Ki gondolja ezt? Én
semmiképpen! Ne felejtsük el azt se, de ezt a mexikói
egy hónapot se! Mezeyt, mint minden embert,
sokoldalúan kell megítélni. Mert attól még, hogy valaki
olykor-olykor jól felkészít egy csapatot, meg jó edzéseket
is tart, nem biztos, hogy alkalmas egy világbajnoki
sorozatban a válogatott vezetésére, irányítására. És ha
úgy is lenne, még akkor se kell őt lenyakazni! Oda kell
tenni, ahol a helye van. Ahol ő is jól érzi magát. Ahol van
esélye ettől többet produkálni, produkáltatni. Ezen a
poszton több olyan sarkalatos hibát követett el,
melyekből arra lehet következtetni, hogy szövetségi
kapitánynak nem való. Az idegrendszere, a kapkodásai, a
következetlenségei nem teszik őt alkalmassá erre a
tisztségre. Nem tudta magát elfogadtatni a sajtóval sem, a
játékosokat nem menedzselte megfelelően, mert amíg a
külföldi játékosokról írtak a lapok, és ez buzdítólag hatott
rájuk – addig a mieinkről szó sem eshetett! Mezey
György úgy járt a válogatottal, mint az a matematikus,
aki integrál- és differenciálszámítást akar előadni, közben
pedig észreveszi a hallgatósága, hogy az illető az
egyszeregy szabályait sem tartja be. Hogy ismeri-e
egyáltalán, az más kérdés, de nem tartja be!
Az alapvető szabályokat be kell tartani.
– Arra nem gondolt, hogy Mezey betyárbecsületből
hallgat? Hogy betyárbecsületből vállal mindent a
hallgatásával?
– Szó sincs erről! Szó sincs itt semmiféle
betyárbecsületről! Mert úgy, ahogy nem beszélt
semmiről, ugyanúgy valójában nem is vállalt semmit.
Minden válasz elől azzal tért ki: ő sem tud semmit, ő sem
ért semmit, ő se látott semmit, miközben ellenszenvesen
otthagyta a csapatát dolgavégezetlenül. Ha egy
szövetségi kapitány elmegy valahova a fiaival, akkor
annak a fiaival együtt kell hazajönnie. Ezzel a csapattal ő
ment ki… Mitől félt? Ha hazajön a csapat, leköpdösi őket
a közönség? Megvetik őket? Mert más, ha itthon mond
le, ha lejár a szerződése és nem újítja azt meg. A
köpdösők elé pedig neki kellett volna elsődjére odaállni:
nemcsak őket, engemet is! Rám is köpjetek. Mert ez a
csapat az enyém is. ők az én fiaim!
 És mi történt? Még vége sincs a szereplési
esélyeinknek, ő már nem szövetségi kapitány! Mert
könnyen alakulhatott volna úgy a helyzet, hogy a 9–2
ellenére is továbbmehetünk. Hátha egy csapat még többet
kap a riválisaink közül? Vagy valakit kizárnak. Vagy ha
egy mérkőzés botrányba fullad? Akkor Mezey újra
odaállt volna a csapata mellé?
Mert végül is nem sokon múlt, hogy folytassa a
magyar válogatott a vb-n való szereplést. Még a történtek
után sem. Hogy néztek volna akkor Mezeyre a válogatott
tagjai? Lelépett, most meg visszajött? Vagy kijelöltek
volna ott a csapat mellé sebtében egy új kapitányt? Más
edzőt?
– Mit szól ahhoz a véleményhez, hogy sokan azt
mondták, nem volt szép a szovjet válogatottól, hogy hat
gólt rúgott nekünk? Egy baráti ország egy baráti
országnak.
– Akik ilyet mondanak, azok a sportetika ábécéjével
sincsenek tisztában. Egy tisztességes futballcsapat
minden mérkőzésen annyi gólt rúg, amennyit tud,
ahányat sikerül rúgnia. Ez alaptörvény. A sporttisztesség
alaptörvénye. Azzal vádolni a szovjeteket, hogy nem
vétettek ez ellen a törvény ellen? Számomra szimpatikus
volt, ahogy a szovjet válogatott ment, hajtott küzdött
győzni akart még ha a mi csapatunk ellen tette is ezt. Jó,
hogy mi gyengébb csapat vagyunk. De a kanadai csapat
még nálunk is gyengébb! Hát akkor miért nem
küzdöttünk, rohantunk, hajtottunk ellenük mi is úgy,
ahogy azt ellenünk tették a szovjetek? Miért nem rúgtunk
mi is hat gólt? Amivel könnyedén tovább is jutottunk
volna. És akkor nincs ekkora kudarc, ekkora szégyen.
 – Mit szól majd hozzá, ha mindezek után rövidest az
Európa-bajnokság döntőjébe kerül a magyar csapat?
– Örülni fogok neki! Különösképpen meg ha akkorra
új utakra terelik a magyar labdarúgás sorsát, és ha az az
odakerülés nem véletlen szerencse szüleménye lesz,
hanem egy újjászervezett magyar bajnokságból nő ki!
Meg fogom emelni előttük a kalapomat. Még az is lehet
elutazom a csapattal, megnézni a döntőbeli meccsüket.
És nem lesz a nézőtéren olyan ember, aki jobban áhítja
majd azt a győzelmet, mint én!… De ekkor majd egy
elismert, feddhetetlen magyar futballista viselje a
válogatott csapatkapitányi karszalagját.
– Elég sokszor, elég gyakran használ bibliai
idézeteket. Vallásos ember ön? Például hisz a
feltámadásban?
– Nem vagyok vallásos ember. Bár a Bibliát a világ
legszebb, legjobb könyvének tartom, szívesen is
olvasom, de a vallásnak a teológiai értelmében nem
vagyok hívő ember! És a feltámadásban sem hiszek,
semmilyen változatban! Így hát a magyar futball
feltámadásában sem hihetek, de hiszek az
újjászületésben! Isten őrizzen, hogy az támadjon fel,
amelyik most meghalt! Hiszek minden beteg
meggyógyíthatóságában, nem annyira a csodák által, de
sokkal inkább a jó gyógyszerek okán. Nem az számít –
amit mondok –, beteg-e a magyar futball, vagy talán már
halott? Az számít maradt-e még a magyar futballban
valami, ami erőt adhat az újjászületéséhez. Az
illetékesek, akikre ez kiszabatott, mihez fognak most?
Mert ha a magyar labdarúgásban most nem születnek
jelentős intézkedések, hathatós változások, akkor nincs
hatalom, és nincs semmi szentség, ami ezt a labdarúgást
meggyógyítsa, feltámassza valós vagy vélt halálából!
– El tudja képzelni Mezeyt újra szövetségi
kapitányként?
– Nem! Ez sem szakmailag, sem emberileg nem
indokolt. Mint ahogy az sem, hogy továbbra is azok
vezessék a magyar futballt, akiknek jelentős részük van a
mexikói kudarcban.
– Nem hiszem, hogy tévedek, amikor azt mondom, ön
szigorúbban ítéli meg Mezey Györgyöt, mint a
közvélemény, amelyre ön nem kevésszer hivatkozik. Nem
igazságtalan a volt szövetségi kapitányhoz?
– Magam is gondolkoztam ezen, mert kétségtelen, én
rosszabb véleménnyel vagyok Mezeyről, mint általában
az emberek. Hogy miért, azt már több részletben
taglaltam. De vajon az emberek miért ítélik meg
másképpen őt? Miért van az, hogy Mezey sok helyütt,
sok ember előtt még ma is népszerű? Miért látják ők
kevésbé hibásnak? Azt hiszem, hogy ez se véletlen, e
mögött is meghúzódnak bizonyos törvényszerűségek.
Mindenekelőtt az, hogy Mezey György fiatal ember:
külseje megnyerő, azaz jó vágású férfi. Ez is lehet a
népszerűség egyik motívuma. Gondoljunk csak például
az amerikai elnökre, John Kennedyre. Aztán sokan úgy
látták, hogy Mezey egy időben alaposan szemben állt
olyan személyekkel, akik már rég elvesztették a tömegek
előtti tekintélyüket. Mezey mint a mesebeli királyfi, mint
a legkisebb fiú szenvedett a gonosz hatalmasságoktól. Ez
mind igaz volt, ez sok embert állított a szövetségi
kapitány mögé. Meg hát azt sem szabad elfelejteni,
Mészöly Kálmán után jött, a magyar labdarúgásnak egy
olyan mélyre süllyedt pillanatában, ahol nem volt nehéz
többnek látszani. Mezey jólfésültsége, bizonyos
értelemben a választékossága egy időben valóságos
oázisként hatott a magyar labdarúgás sivatagában.
A jóképű Mezey a közvélemény felét egyből maga
mellé állította. Ezt is figyelembe kell venni. De sajnos
ebből az alapállásból én nem ítélhetem meg őt. Mezeyről
alkotott véleményemben engem egészen más szempontok
vezéreltek!
– Mit szólt ahhoz, amikor arról beszélt Mezey, hogy
csapnivalóan rossz állapotban kapta meg a csapatoktól a
válogatottjait?
– Meglepődtem nagyon! Mindenekelőtt azon, hogy
ebben a kérdésben Mezey elég apolitikus, elég tapintatlan
volt!
Mert bár magam is híve vagyok a szókimondásnak, az
őszinte véleménynyilvánításnak, de ezzel Mezey maga
ellen hangolta az edzőkollégáit, bennük ellenszenvet
váltott ki a válogatott munkájához. Ekkor már nem lett
volna szabad így beszélni, mert ennek a válogatott
számára már nem mutatkozott semmi haszna. Meg aztán
nem ismerte Mezey azt a közeget, amelyből a
válogatottjai jöttek? A magyar NB I világát? Hát akkor
miért lepődött meg? Mást várt? Többet, jobbat? Ha
kiment, miért nem azt látta, amit ott látni lehetett? Mit
csinált, míg nem a válogatottal dolgozott?
Nézzük csak a Mezey-legénység szereplését!
November 23-án volt – 1985-ben – az utolsó bajnoki
mérkőzés az NB I-ben. Mezey már 27-én megkapta
munkára a válogatottjait… Néhány napos közös edzés
után irány Mexikó. Itt töltötték úgyszólván az egész
decembert És a karácsonyi ünnepek után a fiúkat már
megint a válogatott rendelkezésére bocsátották a klubok.
Egy része a csapatnak teremtornán vett részt a többiek
ismét repültek, ezúttal Spanyolországba. Meccsek,
edzések itt is, ott is Mezey vezetésével, felügyeletével.
Aztán haza, de utána megint Mezey lobogója alatt a
közel-keleti portya. Gyorsított ütemű befejezése a
lenézett magyar bajnokságnak, három bajnoki meccs is
egy hét alatt.
Majd Tata – közösen a válogatottnak, ezt követően
pedig a mókás magyar-brazil meccs, meg ami utána
jött… Immár a vb-re való felkészülés jegyében. A
játékosok több mint egy fél évvel a vb előtt szinte csak a
válogatott rendelkezésére álltak – Mezey dolgozott velük.
Hogy lehettek hát akkor mégis olyan csapnivalóan rossz
erőben? És erről Mezey miért csak az ausztriai közös
edzőtáborozás megkezdése előtt szólt? Azt megelőzően
nem voltak felmérések, ellenőrzések? Miért nem kértek
véleményt Mezeyék a klubedzőktől? De hisz Göröcs
Jánostól – Kardosról – kaptak. De mire használta ezt a
szövetségi kapitány?
– Napvilágot látott az MLSZ állásfoglalása. Elég
sokáig vajúdtak a hegyek, de végre megszületett az
egérke – olvasta?
– Persze hogy olvastam, hát már hogyne olvastam
volna. Van ember ebben az országban, aki ezt a jelentést
nem olvasta volna? És van ember ebben az országban
olyan, aki ezt el is hitte? Nekem magamnak a legerősebb
fegyelemre volt szükségem, hogy egyáltalán
végigolvashassam! Van a világon még egy asztal – a
Magyar Labdarúgó Szövetség asztalán kívül –, amelyre –
a történtek után – egy ilyen nyilatkozatot le lehet tenni?
Feldühített a jelentés semmitmondása, de később,
nyugalomra intve magam, rájöttem: más Szepesiéktől ez
ügyben aligha volt várható! Nem vártam többet, azt
kaptuk, amit már mindannyiszor: mellébeszélést.
Szenzációt nem várt itt senki, erről szó sincs, de
őszinteséget, nyíltságot – végre – igen. Ezúttal se kaptuk
meg! Tőlük – ebben biztos vagyok – nem is fogunk kapni
ilyet soha! Szegény jó Komora. Kösse fel az alsóneműjét.
Komora, akit Buda Istvánnal szemben én nem tartok
komolytalan embernek, egyáltalán. Csodálkozom rajta,
hogy nem állt fel, hogy nem hagyta el a helyiséget dr.
Páncsics Miklós felolvasása után… Egyet szeretnék
tudni: akik ezt a jelentést összehozták, hogy állnak oda
még egyszer, meg újra, a magyar játékosok elé? Hogy
tudnak a szemükbe nézni? Nincs értelme a jelentés
részletes értékelésének. A Népszabadság másnap lesújtó
véleményét hangoztatva: megtette! Én a magam részéről
ezt a jelentést nem fogadom el. Visszadobom. A kutyából
nem lesz szalonna, nem lett ez alkalomból sem! Meddig
lehet ezt még csinálni? Ki ad ehhez engedélyt? Ez a
jelentés legalább akkora szégyen, mint a szovjetek elleni
6–0. Ha az MLSZ elnöksége soha, semmi hibát nem
követett volna el eddig, csak azt, hogy közreadott egy
ilyen jelentést, már ezzel is bizonyíthatná a helyzetet:
azonnal szét kellene zavarni ezt az egész társaságot.
– Mielőtt kitette volna könyvének végére a pontot,
meghallgatta még a 168 órában Mester Ákos
beszélgetését Szepesi Györggyel?
– Éppen az utolsó pillanatban került erre sor.
Meghallgattam, persze!
– És a véleménye?
– Most Mester Ákos is más volt, mint a Hírháttérben
annak idején. Felkészültebb, következetesebb,
elfogadhatóbb. Talán, mert az elmúlt három hét alatt
kitanulta a labdarúgás tudományát ő is? Talán, mert
miként Szepesi, ő is igazából a rádió mikrofonja előtt érzi
otthon magát? Talán őt is megérintették az utóbbi idők
eseményei? Megpróbált ebben felzárkózni?
– Hogy értékeli Szepesi mondandóját?
– Ha bárki is azt várja tőlem, hogy ez után a Szepesi-
nyilatkozat után én most fogom magam és hátba szúrom
őt, téved! Az ilyen remények után csalódást kell
okoznom! Szepesivel egy időben én baráti viszonyban
voltam. De meg kell mondanom, éppen az ilyen
megnyilvánulásai miatt számoltam fel ezt a barátságot,
ilyenek után, mint amilyeneket ő most is produkált.
Később egyikünk se tett lépéseket a barátság felújítására.
Ekkora fordulásokat, ekkora szemfényvesztéseket, ilyen
zsonglőrködést az emberi jóhiszeműséggel én már nem
tudok követni.
Most tudhatjuk meg, hogy Szepesi keze alatt az
MLSZ úgyszólván egy sóhivatal volt. Miért csak most
mondja ezt? Az MLSZ-nek nem volt hatalma a jóra, de
hatalma volt megannyi piszkos ügy fedezésére,
elsimítására? Nem tudta megvédeni a jó szándékú
embereket, de volt ereje védeni a korrupciót, a
jellemtelenséget, a hazugságot?
Most tudhatjuk meg Szepesi Györgytől, hogy
tulajdonképpen ő nem is volt alkalmas az MLSZ elnöki
tisztének betöltésére? Azt hiszi, ezt más eddig nem tudta
őróla? De vajon ki volt az, ha nem maga Szepesi György,
aki, ha kritizálta az ő személyét bárki is, percek alatt a
sárga földbe taposta-tapostatta az illetőt. És ha Szepesi
tudott a maga alkalmatlanságáról, akik ott tartották őt
újabb négy évre, ők ezt miért nem tudták? Kik voltak
ezek? Név szerint? Ők nem tartoznak felelősséggel
senkinek?
Szepesi most úgy tesz, mint akit hirtelen-váratlan
megszállt az őszinteség kardos angyala! Mert rájött, hogy
az eddigi módszereivel nem tarthatja magát. De még
azért az MLSZ elnökségének tagja akar maradni.
Őszinteséget mímel, de közben ugyanúgy ködösít,
mint eddig. Csak most már néhány oktávval magasabbra
viszi a hangot, nagyobb lélegzetet vesz. Hogy minden
lényeges kérdésnél most is visszakozást fúj?
A Nyilasi-ügyben, a Csáki-ügyben éppen úgy nem
mond most sem semmit, mint eddig. Csak most egy kicsit
fátyolosabb a hangja, érzékenyebb, és érzelmesebb is. De
a végeredmény ezúttal se más, mint eddig: Nesze semmi,
fogd meg jól. Még a végén az is kiderül, korpa közé
keveredett, s őt is megették a disznók! Ez az MLSZ-
jelentés jobb volt, mint az előző? És ezt elfogadta egy
csupa nagy nevekből álló elnökség? Tábornokok,
vezérigazgatók, miniszterek, nyugalmazott
miniszterhelyettesek? Kik ők név szerint? És ők miért
hallgatnak? Nincs kényes téma és köntörfalazás – és ezt
éppen Szepesi György meri kijelenteni? Aki befogta,
befogatta a szólni akarók száját, olykor a
legdrasztikusabb eszközökkel is. Kér, kíván Szepesi
György névsort? Mikor akarja, hogy szolgáljunk véle? Ki
akadályozhat meg Magyarországon valakit is abban,
hogy lemondjon egy olyan tisztségről, amelyet a maga
meggyőződése szerint is képtelen ellátni? Miért nem
sorolja ezeknek a hatalmasságoknak a nevét, ha tovább
már nem akar ködösíteni? Ezekkel a valószínűtlen
vallomásokkal akarja most Szepesi György kiszúrni a
szemünket? Szepesi még mindig csak arra gondol, hogy
az MLSZ csak bűnbak? És nem arra, hogy az MLSZ a fő
vétkes? Ezt mikor fogja elvállalni, belátni?
Hány 168 óra kell még ehhez? Az MLSZ elnöksége, a
toll és a mikrofon? Miért kell összekeverni ezt a három
dolgot? És ha valaki összekeverte is, nem éppen Szepesi
György volt az?
Hányszor élt vissza a rádiós hatalmával az MLSZ
elnökeként?
Az áldozataitól vajon mikor fog bocsánatot kérni?
Aki le akarja söpörni magáról a felelősséget,
megtalálja hozzá a szavakat.
Mert ahogy a válogatott orvosa, Mohácsi János
mondta: nem az orvosok futballoznak – ezzel felmentheti
magát Szepesi is! Nem az elnökök, az elnökségi tagok
futballoztak a Mundialon. Dehogyisnem! Futballoztak
ők. A labda mi voltunk: a tisztesség, a jó szándék, a
becsület, hány meg hány rúgást kapott! Ha a magyar
játékosok úgy tudtak volna cselezni, mint Szepesi, mint
Buda, mint Csáki…
Szepesi a szavak embere, hogyhogy nem tudta
meggyőzni a magas hatóságok embereit a maga
alkalmatlanságáról? De mégis, ki volt az, aki ellenállt?
Aki kényszerítette Szepesi Györgyöt, hogy még négy
évig maradjon a helyén! Őt most miért nem lehet
felelősségre vonni?
Mondja Szepesi, ő éppen úgy felel mindenért, mint
Mezey György. Felelősek? És ki vonta felelősségre őket?
Mivel fizetnek a baklövéseikért, a nyilvánvaló bűneikért?
Kapnak majd fegyelmit? Kitől? Hiszen Mezey György
azt kapta – ezek szerint – büntetésből, amit akár
jutalomként is kaphatott volna. Szövetségi kapitány lett
Kuvaitban. Kár, hogy egyelőre mi csak edzőket és
játékosokat exportálhatunk. Mert mindjárt más lenne a
helyzet, ha MLSZ-elnökségi tagokat meg elnököket is
exportálhatnánk!
Szepesi György csak most tudja – leköszönőben –,
hogy neki se jogi, se közgazdasági végzettsége nincs!
Amikor elvállalta az MLSZ elnöki tisztét, akkor nem
tudta? És hogy vállalta el? Arra is kényszerítette őt
valaki, mint később a maradásra? Szegény Szepesi
György… még most is miket beszél, miket gondol. És
még most sem tudja, nem jogi, nem közgazdasági oklevél
kell az MLSZ elnöki tisztének betöltéséhez. Hanem
valami egész más. Sokkal kevesebb az általa
felsoroltaknál. De ugyanakkor jóval több is. Hány éves
már Szepesi György? Mit csinált eddig, akár hivatalában,
akár szabad idejében, ha nem tudja, mik a feltételei
annak, hogy valaki tisztességgel betölthesse az MLSZ
elnöki tisztét – bármilyen más tisztséget –, és ne úgy
távozzon, ahogy most ő?
Szepesi nyolc év alatt nem tudott egy valamirevaló
elnökségi ülést levezetni? És a nagyra becsült elnökségi
tagok mégis hogy voltak hajlandók ezeket az üléseket
végigasszisztálni? Teljes nyolc hosszú esztendőn át?…
Szepesit azért nem kell félteni. Most, amikor
mindenkit a mai helyzet érdekel: ő az 1924-es, az 1935-
ös, az 1938-as évekről, dolgokról beszél. Onnan hozza a
példákat. De hát kit érdekel ez? Jöjjünk csak közelebb a
mához. De Szepesit erre nem kényszerítheti senki! Négy
évig kényszeríthették arra, hogy elnök legyen, de hogy
őszintén, nyíltan beszéljen – arra még most sem!
És miféle újságokat akar ő most elküldeni Bécsbe
Nyilasi Tibornak? De hát ki szállította le Nyilasi Tibort a
buszról? Ki szólította fel, hogy vegye a bőröndjét? És ki
volt ennek a jelenetnek a szemtanúja, ha nem ugyanaz a
Szepesi György, aki most Nyilasi után egy helytállásra
buzdító újságcikket akar küldeni. Ahelyett, hogy nyíltan
felfedne mindent. Mindent, amit tud! Mert ha még ő se
tud semmit, akkor nincs is mit vállaljon!
Ledolgozta a napi 6-7 óráját a Rádióban. És csak
azután foglalkozott futballügyekkel, ingyen.
Tulajdonképpen ő ajándékba adta oda magát a magyar
futballnak. Ajándék csikónak meg nincs mit nézni a
fogát… Ezt sugallja most nekünk Szepesi György…
Mondja egy szegény jó rádióhallgató, hogy a
közvélemény továbbra is várja az MLSZ-elnökség
őszinte nyilatkozatát. Mit is üzenhetne emberünknek a
rádió…? Várhatja!… ehhez joga van!
Szepesi még arról se tud, hogy mi a helyzet a tészta-
mizéria körül. Hogy is tudhatná, hisz ő a Mundialon a
FIFA megbízottjaként volt jelen. Egyszer se váltott szót a
22-es keret tagjaival? Nem kérdezett meg tőlük soha
semmit? A FIFA-nak naponta hány órát dolgozott? És
amíg a FIFA-nak dolgozott az ismert Szepesiféle
vehemenciával, addig kitől kapta a fizetését? Tán csak
nem a Magyar Rádiótól? Mert akkor mégis szakíthatott
volna néhány percet – foglalkozni a magyar válogatott
ügyeivel is! Szepesi a FIFA-tól jelentős összegű
honoráriumot kapott. Bizonyára hazahozta ezt a pénzt,
befizette a Rádió pénztárába!…
Mert az őszinte bűnbánó szavai után még ezt is el
tudja képzelni az ember.
Az MLSZ érdemekhez kötötte a külföldi szereplés
engedélyezését. Érdemekhez!… Na, ne hallgassuk már
tovább ezt a rádióműsort…
 Az MLSZ jelentésében – mondja Szepesi – vannak
nagyon jó dolgok is!… Zárjuk már el ezt a rádiót! Mit
vétettünk mi, magyar rádióhallgatók, hogy ezt a műsort is
végig kell hallgatnunk! – Később, hogy ez a jelentés
rossz. Rossz, úgy, ahogy van. Most már tudja ezt Szepesi
is? Még három nappal ezelőtt, mikor közreadták, nem
tudta? És egyetlen elnökségi tag sem?
Na, ebből most már csakugyan végleg elég!
Félegyházi Sándor Majtison, amikor nem tetszett neki
egy tv-műsor, baltával verte szét a készüléket. Papírba
tette, kivitte a kertbe, és elásta a szilvafa alá…
Úgy félmillió dollárt hozott haza a csapat
Mexikóból… De azt már Szepesi nem teszi hozzá –
közben meg ott hagyta a magyar nemzeti 11 a becsületét.
Valamit valamiért… úgyhogy azért nagy baj még sincs.
Ezt is megtudni Szepesi György nyilatkozatából…
És azt is, hogy Katarból is hoztak hatvanezer dollárt.
Végül mégis pozitívan került ki a magyar válogatott
ebből a hároméves szakaszból. Ezt mondja most Szepesi.
Csak azt a rádióműsort meg ne ismételjék, elég volt
ezt végighallgatni egyszer is!
Verebes mint segítőtárs? Ezt is végig kellett
hallgatnunk. Az utóbbi évek legsikeresebb magyar edzője
nem vállalta a vezetőtárs tisztét. De hát őt miért nem
kényszerítette erre valamilyen hatalmasság, mint Szepesi
Györgyöt az elnökségre! Pedig Verebes még azt se
mondta, amit Szepesi, hogy ő nem ért ahhoz, amit
csinál…
Most Szepesi az elnökséget tovább nem vállalja!
Hogy meri ezt kijelenteni? Mi lesz, ha megint jön valaki,
és kényszeríteni fogja? Akkor újra kötélnek áll?
 Mi az istencsudájának kell ezt még tovább hallgatni?
Nincs menekvés? Nem jön egy jótékony áramszünet?
Borongós az idő! Miért nem vág már bele a villám a
vezetékekbe, a készülékekbe?
– Végül is elzárta a rádiót?
– Dehogy! Végighallgattam mindent. Egészen végig, a
hatodik gólig! Mint akkor a tv-t, amikor azt a hatot
kaptuk. Amikor könnyűszerrel kaphattunk volna akár
tizenkettőt is!
Ez a műsor is tarthatott volna még…
Mert, úgy látszik, ennek a Mundialnak még most sincs
vége! Miként a megaláztatásunk, a megbántásunk, a
sárba tiportatásunk se fejeződhetett be a mérkőzés végét
jelző sípszóval!
– Tudom, hogy ön nem sporttörténész. Bizonyára nem
is tartja számon, hány futballtémájú könyv jelent már
meg Magyarországon. Legalább egy szekérre való. De az
ön kötete más volt mindegyiknél. Hányon mondták akkor,
hogy igaza van ennek az embernek. Sokan kaptak akkor
biztatást öntől, mondván, ha Végh Antalnak nincs semmi
baja, talán mi is megúszhatjuk. És megúszták! Talán
sokan nem is tudják – főleg újságírók –, hogy az ön
könyve volt, lett a felhúzott zsilip. Annak köszönhető,
hogy azóta sok izgalmas, igaz írás jelent meg a magyar
sportról.
– Nem! Én ezt nem így látom! Ez nem az én könyvem
érdeme, hanem ez egy jobb, egy demokratikusabb, egy
türelmesebb politikának tudható be. Amely utat adott az
én írásaimnak is, és nem fordítva!
– Vajon a Gyógyít6atlan? című kötete is betölti ezt a
szerepét, ezt a hivatását?
 – Már nincs szükség a magyar sajtóban olyan vagy
ahhoz hasonló szerepvállalásokra. Azóta tíz év is eltelt!
Nemcsak az író, de a politika is más pennával ír már! És
ez még attól is fontosabb, hogy beteg-e, halott-e,
gyógyítható-e, feltámasztható-e a magyar futball. Ezek
csak kis részei annak, amiről itt szó volt, amiről
beszéltünk.
– Addig legyen a magyar futball ilyen sajnálatos
állapotban, amíg meg nem jelenik az ön könyve, és az
gazdára nem talál a vásárlók, az olvasók kezében. Ezt
kívánom!
– Köszönöm! Ettől jobbat, többet, fontosabbat nem is
kívánhatna nekem. Hallgasson meg a jóisten minden
olyan kívánságot, amelyben ez a reménység benne
foglaltatik.
Ámen!
Budapest, 1986. július 26.