Falus György

A bűn bábui
Felelős kiadó: Teszár József vezérigazgató
Szerkesztő: Moldován Tamás
Műszaki szerkesztő: Egressy Gabriella
Fedéiterv: Sz. Bodnár Éva

Kiadja az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat

(88—1283) Szikra Lapnyomda, Budapest
Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató
 Gyilkosság a tó partján

Amikor Geyza Kopcso meghúzta a pisztoly ravaszát, azt vélte hallani, mintha az ég dördült
volna meg felette. Ez csak megfeszült idegeinek csalóka játéka volt. A pisztoly, egy 9 mm-es
Kirikalla, hangtompítóval volt ellátva. Kopcso most ölt életében először.
Erre alaposan felkészült. A halk, észrevétlen pukkanásszerű hangot érzékelte dörrenésnek, mert
rettegett attól, amit tett. Pedig jó előre felkészült mindenre. A gyilkos szerszámot megfelelő időben
megvette egy átutazó török vendégmunkástól. Amikor társával és régi ismerősével elindult Prágából
a lopott Mercedes gépkocsival, a fegyvert éjjel, titokban rejtette el a gépkocsi ajtajának kárpitja alá.
Arról csakis ő tudott.
A rajkai beléptetéskor se vehették észre a vámőrök. Amikor elhelyezte a kárpit alatt, mindenre
gondosan ügyelt. A csavarokat nem akarta megsérteni, ezért egy parányi filcet illesztett rájuk.
Minden nyom nélkül végezhette el ki- és visszahelyezésüket. A számára dörrenésnek hangzó zaj
sokkjából gyorsan oldódott. Körülnézett, semmi nem mozdult a gépkocsi környékén. A Tatai-tó
partján álltak le, egy erdős részen. Felkapta a már előre elkészített vattacsomagot, és amikor elvette
társa, Stefan Milos homlokáról a fegyver csövét, nyomban rányomta a vérző sebre. Egy pillanatig
figyelte a halottat, aki nem mozdult. Geyza fellélegzett. Nekikezdett a gondosan előre eltervezett
feladat ellátásához. Eltüntetni a holttestet, hogy egyhamar ne jussanak a gyilkosság nyomára.
Két, legfeljebb három napra volt szüksége, mert utána már hiába keresték volna. Miközben
kezével a vattát szorította a halott homlokára, ügyesen kinyitotta a gépkocsi ajtaját, és kilökte a
tehetetlen testet. Vigyázott, nehogy keze a vattával lecsússzon a sebről. A vér kitisztíthatatlan
nyomot hagyott volna a Mercedes kárpitján. A gépkocsinak sértetlennek kellett maradnia, mert a
megrendelők csakis kifogástalan állapotú kocsikat vettek át. Egy vércsepp a következő
határátkelésnél felkelthette volna a határőrök vagy a vámőrök figyelmét. Megbízói, akiket csak
közvetítők útján ismert, a vérnyomok láttán gyanakodhattak volna. Ezt nem akarta éppen most,
amikor az utolsó szállítmányt kellett áthozniuk. Eddig harmincegy esetben nem volt semmi baj, és a
siker kapujában megbukni, méghozzá gyilkosság miatt, rettenetes lett volna számára. Kapkodva a
hulla mellé lépett, vonszolta maga után a tó felé. − Halkan sziszegte:
− Nem osztozunk, pajtás! Minden pénz egyedül az enyém lesz!
Meleg volt az éjszaka. Verítékben úszott a homloka. A sós lé a szemébe csurgott, de nem tudta
letörölni, sietett. Minden kis rezzenésre megállt és figyelt. Körülnézett, senkit nem látott. Már csak
vagy tíz méterre volt a tó partjától, ez látszott a legnehezebb résznek. Ki kellett lépnie a fák és a
bokrok fedezékéből. Leengedte a hullát, előrelopakodott. Óvatosan körülnézett. A kiszemelt
partrésztől jobbra-balra bejárta a terepet.
Attól tartott, hogy esetleg valahol a bokrokban vadkempingezők lehetnek és felfigyelnek arra,
amit csinál. Belesett a bokrok és a fák közé. Semmit nem látott. Fellélegzett. Végre szakított
magának annyi időt, hogy megtörölje verejtékező homlokát. A tó partjára osont, és megmerítette
kezét a vízben. Valósággal felocsúdott a hatására. Most arcára dörzsölte a vizet, mintha attól akarna
megtisztulni. Végül két tenyerét összetéve kimert egy keveset, hangosan szürcsölve itta. Ezt kétszer
megismételte, frissnek érezte magát. Felegyenesedett, figyelt, hirtelen megfordult. Elindult vissza.
A csomagtartót kinyitotta, kötelet szedett ki belőle. A hóna alá vágta. Keresgélni kezdett a
sötétben. Inkább csak az ösztönére hallgatva, lábával tapogatta a földet. Legszívesebben elásta
volna a hullát, de tudta, hogy nem bírna annyi ideig mellette maradni. Rettenetesen félt, hogy valaki
megláthatja. Gyorsabban akart megszabadulni tőle. Megbotlott egy kiálló kőben. Körbetapogatta.
Érezte, hogy lazán fekszik a helyén. Lehajolt, kapargatta a körvonalait. Végül, ha nehezen is, de
kiemelte. Mielőtt görgetni kezdte, − mert felemelni nem tudta −, ágakat szedett össze. Ezeket a
kiemelt kődarab helyére rakta, jó néhányszor rátaposott.
A kő mögé lépett, nekikezdett a görgetésnek. Alig jutott vagy húszméternyire előbbre vele,
alaposan kimerült. Az órájára pillantott. Felvillantotta a parányi fényt, hogy lássa, mennyi ideje van
még. .Éjjel fél kettőt mutatott az óra. Megnyugodott. Lassan a halotthoz ért, lehajolt mellé.
Viszolyogva megtapogatta a szívét. Semmit nem érzett.
− Halott − suttogta megnyugodva.
Most már gyorsan dolgozott. Pillanatok alatt megkötözte.
Átkutatta a zsebeit. Minden iratot elvett, még a ruhában lévő gyártási címkéket is kitépdeste.
− Nem kell tudni, ki voltál és honnan jöttél − beszélt halkan, ezzel bátorítva önmagát. Amint
végzett, a követ a kötéllel erősen a testhez rögzítette. Amikor ezzel megvolt, a legnehezebbhez
kezdett. Most már a kővel együtt vonszolta a hullát. Nehezen boldogult, de megfeszítette minden
erejét és végre elérte a partot. Meredeken ereszkedett alá a talaj a víz szintjéhez. Lassan kigörgette a
testet a szegélyig. Megfogta a kötél végét, s ereszteni kezdte.
Már csak azon idegeskedett, hogy a víz elég mély legyen, s ellepje a holttestet. Halk csobbanás
hallatszott, amikor a test leért. A kötelet tovább engedte, az aláereszkedett. Látta még, amint
elmerül. Tovább engedte. Legalább kétméternyit süllyedt a test és a ráerősített kődarab. Végül
megállt a kezében a kötél. Lenézett. Nem látott semmit a halottból. Keresett egy nagyobb
kődarabot. Erős csomót kötött rá, s bedobta a tóba.
Hallgatódzott, semmit nem észlelt. Menekülésszerűen elfordult, kereste azt a helyet, ahol az
iratokat és a személyi tárgyakat kiszedte áldozata zsebéből. Hamarosan megtalálta, felkapott
mindent. Beugrott a Mercedesbe és indított. Legszívesebben száguldott volna, de nem mert semmit
kockáztatni. Félt egy váratlan rendőri ellenőrzéstől. A Birkacsárdáig hajtott, ott leállt a parkolóban.
Megnézte az óráját, három óra volt, még nem virradt.
Állt a parkolóban néhány gépkocsi és lakókocsi, ezektől távolabb állt meg. Minden iratot
összeszedett és egy nejlon-zacskóba rakott. Csak a pénzt tartotta magánál. Amikor végzett, elindult
a WC felé. Bement az egyik fülkébe. Néhány perc is örökkévalóságnak tűnt számára. Amikor
meghúzta az öblítőt, beledobta az iratokat tartalmazó zacskót. Megdöbbent, amikor látta, hogy az
továbbra is ott lebeg a víz tetején. Ideges mozdulattal kikapta az egészet. Keze nedves és piszkos
lett. A szennyet a falra mázolta, kirohant a fülkéből. Kezet mosott és közben morgott:
− Te rohadék! Hát nem tudok tőled megszabadulni?
Beugrott a gépkocsiba, eszeveszetten hajtani kezdett. Alig tudott indulatán uralkodni. Végül
lassított és ráhajtott a leállósávra. Megvárta, amíg egy gépkocsi elhalad mellette, majd sietve
kiugrott a járművéből. Rászaladt a szántóföldre, sarkával egy lyukat ásott és beletette a
nejlonzacskót. Rákaparta a földet, futott a kocsijához. Indított, és elindult Budapest felé. Hamarosan
csak a távolodó hátsó világítás látszott és a rendszám: BAB 43—76.

Reggel 7 órakor csúcsforgalom volt az Emke-aluljáróban. Emberek tömege sietett munkába. Ki a

metróhoz igyekezett, ki onnan érkezett, hogy a forgalmas csomóponton átszállva folytassa útját.
Egyetlen ember volt csak nyugodt, vagy legalábbis annak mutatta magát. Hatalmas hústorony
támaszkodott a falnak. Talpig feketébe öltözve, kezét az égnek emelve hangosan kántálta a már
mindenkitől megszokott szövegét:
− Nyugalom, emberek! Ne tapossátok agyon embertársaitokat! Munkába mentek a magatok és a
nép üdvére! Legyen erőtök végigdolgozni ezt a napot. Imádkozom értetek! Bízzatok bennem, soha
nem lehet semmi bajotok! A hit, a bizalom vezéreljen utatokon! Isten, aki felettünk van és
csodálatos, szabta ki számomra azt a feladatot, hogy buzdítsalak benneteket! Bízzatok benne és
bennem, aki az ő földi prófétája!
Kezét lassan, méltóságteljesen leengedte. Lesandított a kalapjára, ott feküdt előtte. Lábával
óvatosan előbbre rúgta, arcán elégedetlenség látszott.
− Smucig csürhe! − sisteregte magában.
Az aluljáróban és a kocsmában, ahová járt, mindenki csak Prófétaként ismerte. Valódi nevét
szinte senki nem tudta, csak a rendőrök, azok is a nyilvántartóból. Hajdú Jánosnak hívták.
Valamikor szállítómunkás volt. Kötekedő és verekedő természetű. Ha ivott, nem volt senki, aki
megfékezhette volna. Egy alkalommal halálos végű verekedésbe keveredett, ezért ötévi
börtönbüntetést kapott. Amikor kiszabadult, bányában dolgozott. Sújtólégrobbanás történt, ő is
megsérült. Sokáig feküdt kórházban. Tüdejét már nem tudták rendbetenni. Leszázalékolták, és azóta
mint Próféta tevékenykedett. Több alkalommal gyanús ügyekbe keveredett, de soha nem tudtak
semmit rábizonyítani. Ha néha-néha beivott, vagy az aluljáróban elégedetlenségének
gorombáskodással, szitkozódással vett elégtételt, bevitték, de nem tehettek ellene lényegében
semmit. Bármiről kérdezték, vigyorgott, és soha nem mondott semmit. Viszonylagosan jól élt,
bejelentett lakása is volt. Erre hivatkozott, és betegségére.
Felkapta a kezét, ismételten rákezdett a szövegére. A felénél tartott, amikor egy fiatalember
rikkantott feléje:
− Próféta! Jönnek a hekusok!
Arca rezzenéstelen maradt. Válaszolt:
− Ha bevisznek, ott is érted fogok imádkozni!
− Oké! Nagy vagy nálam! − kapta nyomban a választ.
− Te is az lehetnél, ha valamit beledobnál a kalapomba! De ahhoz neked nincs elegendő eszed!
Bunkó vagy, fiam!
Egy csinos lány lépett mellé. Kihívó volt és határozott. Odasúgta a hatalmas embernek:
− Látomásod van, Próféta?
− Erkölcstelen vagy, lányom! Mit akarsz tőlem? − nézett rá megvető szemekkel.
− Amit másoktól! De neked kedvezményed lehet nálam. Ha kapok egy Bartókot, olyan
látomásod lehet, amihez évek óta nem volt szerencséd. Ide nézz! − ezzel közelebb húzódott, és
mellét mutatta a blúz alatt. − Nos? Mi a véleményed?
− Takarodj! Lót lánya vagy! Nekem semmi dolgom veled!
− Mehetek! − kacagott a lány. − De ha meggondolod magad, akkor tudod, hol találhatsz meg.
Ismerünk, a bőröd alatt is pénz van!
− Átkozott némber! − kapott a lány felé Próféta, de az ügyesen kisiklott a keze közül. Kacagva
szaladt el. Próféta egy darabig utánanézett, majd kiköpött maga elé. Mereven, mozdulatlanul állt a
helyén. Szemét körbej ártatta, valakit várt. Amikor két fiatalember jelent meg a lépcsőn, szeme egy
pillanatra felcsillant. Nem nézett feléjük, mozdulatlan maradt. Keze lassan, hogy senki ne vehesse
észre, a mögötte lévő Fabulon-reklámtábla felé csúszott. Matatott, de az észrevétlen volt.
− Már megint ott az a barom! − szólalt meg a fiatalabb, akit mindenki csak Kacsa néven ismert.
− Az az érzésem, a Főnök nem tudja, hogy ez mindig itt van. Akkor nem rakná oda az
üzeneteket.
− Meg kellene neki mondani! − okoskodott Kacsa.
− Hülye! − nézett rá a társa kitágult szemekkel. Ő volt az, aki Jeges névre hallgatott, és együtt
voltak a büntetésvégrehajtási intézetben. Ott barátkoztak össze. Jeges, Tamás Béla volt az idősebb,
harmincéves, Kacsa viszonylag fiatalabb, alig múlt el húsz. Jeges már nyolc évet töltött le
verekedésért, betörésért és rablási kísérletért. Kacsa erőszakos nemi közösülésért ült, de lényegében
megúszta, csupán azt tudták rábizonyítani, hogy ott volt, amikor társai azt elkövették. Két évet
kapott. A „munkát” is, amiben most dolgoztak, ott szerezték. Dacos volt a közvetítő, a felesége
útján. Ennek a 10 évre ítélt, rablás miatt kiszabott büntetését töltő elítéltnek a segítségével kerültek
kapcsolatba a Főnökkel.
A látogatások alkalmával a felesége volt a közvetítő. A „munkáért” cserében minden
jövedelemből tíz százalékot kellett adni Dacos, vagyis Szász Pál feleségének. így kellett biztosítani
a megélhetését, mert különben kikerült volna megint az utcára. Azt Dacos önérzete − mint mondotta
odabent nekik − nem tudta volna elviselni. Már négy hónapja dolgoztak a Főnöknek. A munkáért
mindig előleget kaptak és munkahelyet is biztosított a számukra. Egy IBUSZ-lakásban laktak,
annak a bérét is előre kifizette az ismeretlen Főnök. A személyi igazolványokban ott szerepelt a
munkahelyük. Egy vidéki termelőszövetkezet budapesti takarítórészlegében mint brigádtagok
dolgoztak. Eddig soha nem vettek fel fizetést. Amikor beütötték nekik a bélyegzőt, nyomban
aláírtak tíz-tíz darab biankó meghatalmazást, arra vette fel valaki a fizetésüket. Érdeklődésükre,
hogy ez miért van, rövid választ kaptak:
− Valamit valamiért! Aki nagyon kíváncsi, az hamar megöregszik! − aki mondta, vészjóslóan
nézett rájuk. Egyben átadott nekik egy kis rádióvevő berendezést, amin egyetlen fix hullámot lehet
venni. Ezt minden reggel hat órakor kapcsolták be, akkor kapták meg az időpontot, hogy mikor
jelenjenek meg az előre megadott helyen. Ott − és most rendszeresen ez volt megjelölve − az Emke-
aluljáró Fabulon-reklámjának, a velük szemben lévő jobb oldali részéből kellett kivenni egy
cédulát. Azon géppel írt üzenet volt a pontos tennivalókról. Odatették ők is minden alkalommal azt,
amit üzenni akartak. A Főnök kikötötte, hogy azt mindig kézzel és felváltva írják. Megüzente, hogy
ha elárulnák, akkor neki a kézírás tárgyi bizonyíték ellenük, amit eljuttat a rendőrségre. Még jobban
kötötte őket az, ami a sikeres munka jutalmául volt beígérve. Az előlegből fennmaradó összeget
külföldön kapják meg − dollárban. Beígérte a Főnök legutóbbi üzenetében, hogy hamarosan
indulnak, egyetlen nagy akció van már csak hátra. Boldogok voltak, bizalommal indultak útnak, de
megint beleütköztek a Prófétába. Arra nem gondoltak, hogy az is a Főnöknek dolgozik. Sőt, figyeli
őket és mindenről beszámol.
A lehülyézésre Kacsa tiltakozott:
− Jeges! Ezt kikérem magamnak!
− Kérd! − nézett rá fenyegetően a másik. − Lódulj, és hívd meg egy beöntésre. Szívesen veszi a
potyát! Fél óra múlva találkozunk a Csokonai mozi előtt. Nyomás!
Amint Kacsa és Próféta eltűntek a feljáróban, Jeges a Fabulon-reklámhoz lépett. Óvatosan
megállt, hátratámaszkodott. Kezével kitapogatta a fal és a reklámtábla közötti kis rést, ujjával
belekotort. Érezte, hogy a kis cédula, amit keresett, ott van.
Lassan húzta kifelé, nehogy leessen. Nem akart semmi feltűnést. Amikor tenyerében érezte,
megmarkolta, lassan kezét a zsebébe süllyesztette. Elindult az egyik telefonfülke felé. Belépett,
kiteregette maga elé a cédulát, mintha azon lenne a szám, amit hívni akar, közben a zsebében
kotorászott. Kivett egy kétforintost, bedobta. Tárcsázott vaktában egy számot. Olyan izgalmas volt
az üzenet a Főnöktől, hogy elfelejtett beszélni. Valaki vég nélkül hallózott, ő nem is válaszolt.
Olvasta az üzenetet. Elég hosszú volt. Meg kellett tanulnia minden betűjét. A cédulát darabokra
tépte. így szólt az utasítás, be kellelt tartania. Egyszer nem tépte szét még a fülkében az üzenetet,
másnap már megfenyegette a Főnök. Ila ismét előfordul, akkor megszakít minden kapcsolatot, és
nem fizeti ki a járandóságot külföldön. Azóta nagyon félt! Biztosra vette, hogy valaki figyeli
minden lépésüket. De bárhogyan igyekeztek társával megtudni, ki lehet, nem sikerült. Háromszor is
elolvasta, mert fontos és sürgős volt, amit leírtak számukra. A szöveg végén ez állt:
− Ez az utolsó munka, indulunk kifelé! Tévedni nem lehet!
Megremegett, amikor ezt olvasta. Boldogság járta át, egyben félelem is, nehogy valamit rosszul
csináljon. Egy nő rákopogott, jöjjön már ki a fülkéből, de leintette. Ám nem mert tovább várakozni,
félt, hogy valami botrány lehet. Kilépett a fülkéből, a papírdarabokat a markában szorongatta.
Elindult a nyilvános WC felé. Amikor beléped, zengett a magnetofon zenéje. Amióta magánkézbe
kerültek ezen egészségügyi intézmények, a bérlők valóságos szórakoztatási központokat hoztak
bennük létre. Rend és tisztaság volt mindegyikben. A bérlő már ismerte Jegest, előre köszöntötte.
− Már vártam! Napok óta nem tisztelt meg bennünket— és szemét végigjártatta a fülkéken.
− Másfelé volt dolgom − mormogta Jeges, közben markolászta a papírhulladékot, nehogy
kiessen valami. Belépett az egyik fülkébe, berántotta az ajtót, mint akinek sürgős a dolga. A tulaj
még utánakiáltott:
− Felteszem az István, a királyt Deák Bili Gyulával, tudom, szereti. − Pár pillanat múlva már
bömbölt is a zene.
Jeges szemenként szórta a papírdarabkákat a kagylóba. A legszívesebben megint elolvasta volna,
de már nem lehetett. Félt, hogy valamelyik megadott időpontot elfelejti. Memorizált magában.
Mindenre emlékezett. Meghúzta az öblítőt, és gyorsan kilépett a fülkéből. Előkotort egy tízest, a
tulaj markába nyomta.
− Ha holnap is jönne, új kazettáim lesznek! − igyekezett kedvet csinálni.
− Feltétlenül! − hadarta Jeges, és sietett fölfelé a lépcsőn. Szemét körbejáratta, senkit nem
fedezett fel, aki ismerős lett volna. Megnyújtotta lépteit, elindult a Csokonai mozi irányába.

*
 Ugyanebben az időben Geyza Kopcso végzett a reggelivel a Budakeszi úton levő benzinkút
bisztrójában. Amikor beült a Mercedesbe, szemével ismételten végigpásztázta a kocsi belsejét: nem
maradt-e véletlenül valami nyom? Erősen tűzött a nap, alaposan szemrevételezett mindent. Vérnek
nyomát sem látta, csak egy csomag cigarettát fedezett fel a kesztyűtartóban. Stefan Milosé volt.
Kivette, maga mellé tette az ülésre. Gondolta, később megszabadul ettől is.
Lassan kikanyarodott az autópályára, elindult kényelmesen a külső sávban.

Pontosan fél nyolc volt, amikor megjelent Kacsa, sietős léptekkel közeledett az idegesen
várakozó Jeges felé.
− Hol a nyavalyában voltál? − támadt rá nyomban. —» Sietnünk kell!
− Az a rohadék olyan, mint egy feneketlen hordó! − védekezett Kacsa. − Tudod, mit meg tud az
inni? Három féldecit nyomott magába, és még ott is maradt, valami öreg haverjával találkozott.
Láttam, hogy az is rendelt neki. Az képes lenne… − de nem folytatta, mert társa erélyes mozdulattal
leintette.
− Figyelj! Ma van az utolsó meló! Pontosan és időben kell mindennek történnie, különben nagy
baj lehet. Ha minden rendben van, akkor olajra léphetünk.
− Urak lehetünk a dollárjainkból! − lelkendezett a kicsi.
− Pofa be! − intette társa. − Nehéz munka vár még ma ránk! Előbb egy elterelő akció, utána egy
nagy meló.
− Micsoda?
− Jobb, ha nem tudod előre! Ügyesnek kell lennünk. Az első, amit tenned kell: a szokott
helyen…
− Az Alfa mozi parkolójában… − vágott közbe Kacsa.
− Ott! De tanuld meg, hogy soha ne mondd ki a találkozási helyeket. Reggel nyolckor vár egy
fekete Mercedesben két ürge, akik onnan hozzák a kocsikat. A rendszáma BAB 43−76. Ketten
ülnek benne. Ha valami hézag lenne, akkor a szokott jelszóval dolgozol, ha nincs semmi, akkor
nyugodtan odamehetsz hozzájuk.
− Értem!
− Felmentek a Németvölgyi úti lakásba, ott vártok meg. Nem a ház előtt álltok meg, hanem a
Böszörményi út elején, a parkolóban. Azzal a kocsival megyünk kifelé, jobb, ha nem látják.
− Te mikor jössz haza?
− Amint elvégeztem a dolgom! Nem kell neked mindent tudni. Indulj, és légy nagyon óvatos!
− Mindent értek, Jeges! − csillogott a fiú tekintete, de meglátta társa szúrós tekintetét és
elkomorodott. − Megint mi a bajod?
− Utoljára mondtad ki a nevem! Ha még egyszer meghallom, akkorát csapok be, hogy
felborulsz! Itt senkinek nincs neve!
− Értem, csak véletlenül kicsúszott!
− Többet nem fordulhat elő! Indulj!
Amikor társa eltűnt, leintett egy taxit és beült.

Az Alfa mozi parkolójában várakozott a Mercedes. Geyza Kopcso nyugodtan szívta a

cigarettáját, közben állandóan körbejárt a tekintete. Várta azt, aki a gépkocsiért jelentkezik. Kicsit
aggasztotta, hogy ketten kellett volna érkezniük, nem tudhatta, hogyan fogadják a váratlan
eseményt.
Kacsa az Üllői út felől közelítette meg a parkolót. Kereste a Mercedest, figyelte a rendszámot.
Váratlanul meglátta a többi gépkocsi közt. Megkerülte, szemügyre vette.
− BAB 43−76 − olvasta magában a rendszámot. Már éppen indult volna, amikor meglátta, hogy
csak egy férfi ül az autóban. Elbizonytalanodott. Fülében csengett, amit társa mondott: nem lehet
tévedni! − Lehel. hogy a másik alszik? − gondolta, azért nem látja. Megkerülte a kocsit, és
felágaskodva akart betekinteni. Hiába erőlködött, nem látott semmit. Biztos akart lenni a dolgában,
elhatározta, a jelszót alkalmazza. Elővett egy cigarettát, idegesen a szájába gyömöszölte. A
Mercedes mellé lépett. Halkan megszólalt:
− Kaphatnék egy kis tüzet?
Kopcso felnézett, megismerte, hangtalanul a zsebébe nyúlt és kivette az öngyújtóját.
Meggyújtotta a cigarettát. Kacsa mélyet szippantott. Azután szólalt meg:
− Van eladó százhúsz forintom. Kell?
− Százötvenre lenne szükségem! − kapta a választ.
A pontos jelszót hallva felcsillant Kacsa szeme. Nyugodtan válaszolt:
− Annyi is van! − ezzel kinyitotta a kocsi ajtaját és beült. Faggatni kezdte Kopcsót: − Miért vagy
egyedül? Ketten szoktatok jönni! Valami hézag van?
− Semmi hézag nincs! − nézett feléje Kopcso a legnyugodtabb tekintettel. − Hová megyünk?
− Egy pillanat! − fogta meg kezét Kacsa. − Addig nem indulunk, amíg nem kapok választ. Hol
van a társad? Megbukott?
− Talán te lettél a Főnök, hogy mindenről be kell számolnom? Ha ő kérdez, akkor válaszolok.
Érthető? Hova megyünk?
− Nekem két embert kellett várnom. Ennyi kell a további melóhoz, és te csak egyedül vagy. Mi a
magyarázat?
− Mindent elmondok annak, aki arra illetékes. Te csak egy kis küldönc vagy. Hova megyünk?
Beszélj!
Kacsa zavarban volt. Végigfutott az agyán, lényegében minden rendben van. A gépkocsi
megérkezett, a rendszám is azonos. Nagy baj nem lehet. Végül kibökte:
− A Németvölgyi út felé, ott én mondom tovább az irányt. Indulhatsz, de beszámolok a
Főnöknek.
Geyza Kopcso lebiggyesztette az ajkát és gúnyosan megjegyezte:
− A Főnököt te éppúgy nem ismered, mint én. Nem is számolsz be neki semmiről. De ha én
beszélek vele, elmondom, hogy ilyen kis pitiánerrel nem dolgozom tovább.
Ezzel indított, és elindult az Üllői úton a Corvin mozi irányába.

Jeges ugyanebben az időben a Tahi utcában lévő televízió-szervizben várakozott. Kezében egy
japán Sanyo televíziót tartott. A pultnál nem állt senki, csak a hibabejelentéseket felvevő két nagyon
csinos lány dolgozott. Szüntelenül szólt a telefon. Kezükkel jelezték felé, hogy várnia kell. Elővette
cigarettáját, rágyújtani készült. A televíziót az asztalra tette és elővette a gyufát. Rágyújtott, nagyot
szippantott. Türelmesen várakozott, biztatóan jelezte a lányoknak, hogy nem siet.
Azok szépen sorban vették fel a megrendeléseket, és érdeklődtek : a megadott időben ki
tartózkodik otthon, nehogy a szerelő hiába menjen. A kapott válaszokat gondosan, a címmel együtt
megismételték.
Tízpercnyi várakozás után az egyik lány felállt, és Jegeshez lépett.
− Ezt a televíziót szeretném megjavítatni − tolta a lány elé a készüléket.
Az, amint meglátta, miről lenne szó, megcsóválta a fejét.
− Sajnos, mi ezzel a típussal nem foglalkozunk! Nem lehet hozzá alkatrészt kapni. Reménytelen.
− Talán tudna nekem valami maszekot ajánlani? − érdeklődött Jeges, mert kedves ember
benyomását akarta kelteni. Tudta, aki botrányosan viselkedik, arra sokáig emlékeznek.
− Ezt nekünk nem lehet! − tárta szét a karját a lány. Közben állandóan berregett a telefon, és
bocsánatkérően magára hagyta a várakozót, mert megjelent a szerviz vezetője is.
Jeges felvette a kis televíziót, meghajtotta magát a lányok felé. Zsebre vágta a gyufásdobozt és
kisietett az üzletből. Elégedett volt magával. Amit akart, azt megcsinálta. Leintette az első taxit. Az
Istenhegyi úton a Sarokház eszpresszóhoz vitette magát. Már régen beleidegződött, hogy soha nem
mondta be a pontos címet, hanem vagy tovább utazott, mint ahol laktak, vagy előbb szállt ki, és
lassan sétált a lakásuk felé. Most előbb szállt ki, és lépésben − bár igen nyugtalan volt − haladt a 42-
es számú ház felé, ahol már három hónapja laktak.
 *

Fél kilencre érkezett Geyza és Kacsa a Németvölgyi úti lakásba. Hallgatagon ültek egymással
szemben.
− Kérsz egy kávét? − izgett-mozgott a székén Kacsa. − Főzhetek!
− Mérget nem teszel bele? − ingerelte Kopcso, aki látta, hogy egy buta kis fickóval van dolga.
− Miért? − nézett feléje csodálkozva a másik. — Hogy juthat ilyesmi az eszedbe?
− Most jön a végelszámolás. Minél kevesebben vagyunk, annál több jut a másiknak.
Figyelmeztetlek, hogy semmi csalafintaság! − Ezzel belső zsebébe nyúlt, és kitette maga elé a
pisztolyát. Elővette a hangtompítót és felcsavarta a végére. − Hozhatod a kávét.
A fiú indult volna kifelé, mert megdöbbent a fegyver láttán, de nem léphetett ki. Megjelent az
ajtóban Jeges. Kezével félrelökte társát és szétvetett lábakkal megállt Kopcso előtt. Kinyújtotta a
kezét:
− A fegyvert pedig azonnal átadod!
− Nem! − ellenkezett Kopcso.
Nem maradt azonban arra se ideje, hogy felálljon, Jeges egy pillanat alatt mellette termett.
Leszorította, elkapta a fegyvert tartó kezét. Kicsavarta és eldobta a szoba sarkába. Kacsa elkapta,
Kopcsóra tartotta.
− Jeges! − kiabálta lelkesen −, nálam a fegyver, nem tehet semmit ez a szemét! − Nem
folytathatta, mert egy hatalmas pofont kapott. A sarokba zuhant.
− Megmondtam, hogy soha többé nem ejted ki a nevem! − kiabált rá Jeges és belerúgott. −
Érted? Soha többé, senki előtt! − Ezzel elvette a fegyvert és megint Kopcsóhoz lépett. Kinyújtotta a
kezét: − Kérem az útleveledet!
− Miért?
− Kell! Ezzel nem lépheted át a határt, csak hazafelé. Ha jól tudom, arrafelé pedig nem nagyon
akaródzik menned. Tévedek?
− Nem! Mit akarsz vele csinálni?
− Kiveszi az emberünk a fényképedet és beleteszi egy másikba, amivel kiléptetünk. Add már!
Kopcso kivette az útlevelét és átadta. Bizonytalanul szólalt meg:
− És ha valahol igazoltatnak, mit mondok?
− Most olyan munkába kezdtünk, ahol ha igazoltatnak, akkor mindennek vége. Még valamit
vegyél tudomásul. Itt fegyvert nem használunk, mert ha tárgyalásra kerülne sor, akkor ezt a kis
szerszámot − és meglibegtette a pisztolyt − a mi bíróságunk nagyon szigorúan szokta megítélni.
Nálam marad, csakis én használhatom. A Főnök utasítására, de akkor is csak végszükségben.
Világos?
− Az! − bólintott Kopcso.
− Hol van a társad? Ketten kellett volna érkeznetek. Ennyi emberrel számolt a Főnök az
akciónál.
Kopcso várta már a kérdést, így arca se rebbent, amikor elmondta hazugságát.
− Berezelt. Nem mert többet jönni. Legálisan kiveszi az útlevelét és utánam jön. Megbízott, hogy
vegyem fel a részét, odakint átveszi. Ennyi. Megfelel?
− Nekem igen! A Főnök dönti el, hogy mit hisz el és mit nem. Kinek mennyit ad és ki veheti át a
másikét. Semmi közöm hozzá. De lássunk munkához! − Ezzel elővette a gyufásdobozba rejtett
magnót. − Jegyezd a címeket! − fordult Kacsához. − Pontosan, nem lehet tévedni! − A magnó
elindult, sorban hallották a címeket és a válaszokat a szalagról, a hibafelvételt végző lányok hangját.
Mind a hárman figyeltek. Végül a sok cím közül kettőt választottak ki.
− Ide mi ketten megyünk − nézett Kopcsóra − a te kocsiddal. Tanács körút 3. szám, hatodik
emelet 42. Itt a nagymama van otthon.
− Minek oda két ember? − kérdezte Kopcso.
− Vannak nagyon agresszív öregasszonyok is. Te lefogod, én dolgozom. Elég ennyi?
− Ahogy gondolod! − húzta fel a vállát Kopcso.
 − Ide pedig te mégy! − nézett Kacsára. − Attila utca 102., harmadik emelet 26. Jegyezd meg. Itt
egy tízéves kislány várja a szerelőt − ezt erősen megnyomta −, remélem, elbánsz vele egymagad is?
− De ha más is otthon van?
− Akkor azt mondod, hogy villanyleolvasó vagy, és firkálsz valamit erre a jegyzettömbre − ezzel
a szekrényből elővett egy tömböt és Kacsa elé dobta. Ő maga ott maradt és elővett két olyan táskát,
amit a televíziószerelők használnak, és két parókát. Az egyiket nyomban a fejére is húzta. Hosszú,
barna haja lelt egy pillanat alatt. A tükör elé lépett, elégedett volt. A másikat, szintén vállig érő
hajjal, Kacsának adta. Szőke paróka volt. − Vedd fel!
− Ragyogó! − lelkendezett, amikor megnézte magát a tükörben. − Olyan vagyok, mint egy
buzeráns!
− Ajánlom, hogy az legyél! Nehogy nekem a kislánnyal valamit próbálkozz, mert szerepelsz a
nyilvántartásban. Azonnal a nyomodban lennének. Priuszod is van, ne feledd!
− Neked is! − vágott vissza a kicsi.
− Pofa be! − harsogott Jeges. − Ha valamit tennél, véged van! Ehhez tartsd magad!
− Oké! Légy nyugodt!
− Nekem nem adtok? − kérdezte Kopcso, − Jó lenne!
− Minek? Neked nincs még fényképed a nyilvántartásban. Nekünk már van. A hekusok első
dolga, hogy beviszik a verebeket és fényképeket mutogatnak nekik. Téged hiába keresnek. így meg
mi is biztonságban vagyunk.
− Legyen! − nyugodott meg Kopcso.
− A Dob utcában állunk meg, ott nincs olyan forgalom, hamar leléphetünk. A táskákban van
kötél, mindenkit megkötözni, de nem szorosan, hogy hamarosan kiszabadulhassanak, mert a
hekusokat riasztaniuk kell.
− Biztosabb, ha később tudják meg a dolgot! − vitatkozott Kacsa. − Igaz? − nézett Kopcsóra.
− Figyelj ide! − húzta maga felé Jeges. − Ez csak elterelő akció, nem sok lesz benne a haszon.
De két azonos és ellenkező irányban történő rablásnál mindenki a „nagy házból” a nyomunkba ered.
Senki nem figyel arra, ami majd este következik. Az a lényeges, érted?
− Nem pontosan, de hallgatok rád! − hebegett a fiú, hogy szabaduljon a másik karjából. − Taxin
mehetek?
− Gyalog! − harsogott Jeges. − Meg akarod adni a címedet is? Itt van a lakás a szomszédban.
Koptasd a lábad. Annyit se kell menned, mint odabent egy séta alatt. De legalább jobb levegőn
vagy. Helyes?
Kacsa bólintott, bár forrt benne a méreg, hogy állandóan kioktatják Kopcso előtt. Látta gúnyos
tekintetét, de nem mert szólni.
− Tíz perc múlva indulj! − szólt rá társa, és Kopcsóval kiviharzott a szobából. Amint
behallatszott az ajtó csapódása, Kacsa az ablakhoz ugrott. Félrehúzta a függönyt és kilesett. Látta a
másik kettőt a Böszörményi út felé sietni.
− Nem baj, te szemét! − sziszegte magában. − Hamarosan nem parancsolgatsz nekem. Ha
kiértünk, azt csinálok, amit akarok.
Ezzel mérgében akkorát csapott az ablakkeretre, hogy feljajdult. Egy pillanatig várt, felkapta a
táskát, belepillantott a tükörbe és elvigyorodott. Tetszett magának a parókában. Majd lekapta a
fejéről, beletette a táskába és indult. Magában morgott: − Még lebuktam volna, ha rá hallgatok.
Valaki meglát a lépcsőházban, és nem érti, miért lettem hirtelen szőke. Jeges, a nagy okos és bölcs!
− ezzel kiköpött maga elé, bevágta az ajtót. Dübörgött lefelé a lépcsőn.

Valamivel fél tizenegy után a szépen berendezett Tanács körúti lakásban minden a feje tetején
állt. A székek felborítva, a bútorok elmozdítva, a szekrények tartalma kiszórva. A legnagyobb szoba
közepén, régi hatalmas karosszékben egy, a székkel szinte azonos korú, töpörödött öregasszony ült.
Fején hatalmas borogatás ékeskedett. Sipítva, kellemetlen hangon egyre csak mondta a magáét:
− Én beszélhetek! Kitehetem a lelkem, akkor se hallgat rám senki! Azt hiszik, mert öreg vagyok,
akkor hülyének is kell lennem. Mondtam, de nem hallgattak rám! Figyel, kérem? − és az ablaknál
álló férfihoz fordult ültében.
− Természetesen, csak folytassa! − A férfi Bálint László rendőr alezredes volt, az ablaknál állt,
mert abban bízott, hogy ott legalább egy kis szellő éri. Pokolian meleg volt. Napok óta kánikula
tombolt, legszívesebben mindenki a strandok vízében szeretett volna hűsölni. Bálint egész teste
verítékben úszott. Nem tudott a rablás helyszínén még mit kezdeni, mert a szemlebizottság
technikusai dolgoztak. Munkatársait szétküldte adatokat gyűjteni, hátha valaki a házban észlelt
valamit.
Az elkövetők ketten voltak, ezt már akkor mondta az öregasszony, amikor telefonált. Ő megadva
magát a sorsnak, hallgatta a szóáradatot. Az pedig biztatásnak vélte a hallgatást, folytatta.
− Szóval, nem hallgattak rám, hogy nem kell színes televíziót venni. Tudja, miért?
− Igen − suttogta Bálint.
− Végre igazat ad nekem valaki! − horkant fel boldogan a kis öregasszony. Pedig Bálint nem is
nagyon figyelt arra, amit mond. Régi szokása volt, hogy amikor valaki feleslegesen beszélt, és nem
tartotta lényegesnek, amit az illető mond, nem szakította félbe, hagyta. Igent és nemet felváltva
válaszolt, ha beletalált, akkor szerencséje volt, ha nem, akkor beszélő partnere folytatta a maga
okfejtését, ő nyugodtan gondolkodhatott. Most is ezt tette. Agyában futottak az elképzelések.
Lehet, hogy új fiúk, de az sem zárható ki, hogy valami jól felkészült régi banda. Ilyen trükkel
még nem hatoltak be eddig lakásba. Amikor idáig jutott gondolataiban, az asszonyra nézett, aki
gyanakodva figyelte. − Tessék folytatni!
− Hol is tartottam? − hunyorított feléje, mert gyanú ébredt benne, hogy nem figyeli az ablaknál
álló férfi.
Most volt bajban Bálint, mert valóban nem figyelt, de kirágta magát. Érdeklődő arcot vágott és
megszólalt:
− Ahol abba tetszett hagyni. Roppant érdekes volt! Folytassa, kérem!
Az öregasszony arca egyetlen pillanat alatt megenyhült. Boldogság érződött a hangjában, amikor
megszólalt:
− Maga valóban rendes ember, láttam az első pillanatban. Éppen ezért kérdeznék valamit. Jöjjön
közelebb, mert bizalmas.
Bálintnak megmozdulni is nehezére esett a melegben, de nem tehetett mást, megindult az
öregasszony felé.
− Közelebb − biztatta amaz. − Bizalmas, amit kérdezni akarok, és nem tartozik a többiekre. −
Ezzel egy pillantást vetett a nyomozók felé. Ujjával jelezte, hogy Bálint hajoljon közelebb hozzá. −
Már mondtam ugye, hogy maga olyan rendes ember. Igaz?
Bálint már majdnem nemet intett szokásához híven, mert ez következett volna, de forró agyába,
a hőségtől pontosan elhatolt a kérdés, nem helyett igent bólintott.
− Akkor mondja meg, hogyan választhatott ilyen ronda szakmát?
Az alezredes szinte kipukkadt a nevetéstől, de rettenetes erőfeszítéssel visszatartotta magát.
Komoly arccal válaszolt:
− Tudja, kedves asszonyom, én se hallgattam a szüleimre, mint ahogyan az ön gyermekei sem az
anyjukra. Én se voltam különb! − Ezzel gyorsan távolabb ment, mert a visszafojtott nevetéstől még
jobban elkezdett verejtékezni. Szorongatott helyzetéből Pintér százados mentette meg. Listával a
kezében lépett be a másik szobából.
− Pontos jegyzéket nem tudunk csinálni, hogy mit vittek el − lépett Bálint mellé −, mert itt
mindent úgy feldúltak, bizonyára szándékosan, hogy megkeverjék a dolgokat.
− De azt a rohadt színes televíziót itt hagyták! − rikácsolt az öregasszony.
Bálint úgy tett, mint aki semmit nem hall, mert szinte félt az asszonytól. Pintérhez fordult:
− Megérkezik végre a tulajdonos?
Ez a kérdés csak olaj volt a tűzre. Az öregasszony felpattant a hatalmas karosszékből, és Bálint
elé lépett. Hangja fenyegető volt, amikor megszólalt:
− A tulajdonos én vagyok! A fiam és a felesége − ebben a szóban valami sértő is volt − csak
családtagok. Ezt, kérem, egyszer és mindenkorra jegyezzék meg! − ezzel visszaült a helyére.
− Értem! − hajolt meg feléje Bálint, aki már nem mérgelődött, hanem élvezte a helyzetet.
 − A családtag − vette át a szót Pintér, és Bálintra kacsintott − nyomban megérkezik, az egyik
kollégánk elment már érte.
− Az a kis fiatal lányka? − kérdezte az öregasszony. − Az inkább főzni tanulna. Talán nem is
találja meg a fiamat!
− Bízzunk benne! − kuncogott Bálint, és magához intette Kerpesicset, aki megállt az ajtóban. −
Találtatok valamit?
− Konkrét nyom semmi! Kesztyűben dolgoztak!
A technikus lépett be, kezében óvatosan két poharat tartott, az öregasszonyhoz fordult:
− Volt vendég ma önnél?
− Igen! − harsogott.
− Kicsoda? − faggatta tovább a technikus.
− Hát a két televízió szerelő! Azért vannak maguk itt!
− Azt tudom! − folytatta a technikus rendületlenül, mert közben Bálint a kezével jelezte, hogy
nyugalom. − Talán megkínálta őket valamivel, mielőtt munkához láttak?
− Hát volt nekem arra időm? − szörnyülködött az öregasszony. − Tudtam, hogy jön valaki, és
kikészítettem a két poharat, ha végez a munkájával, és működik ez az átkozott készülék, akkor
koccintok vele. De nem koccintottunk. Tudja, miért nem?
− Megköszönném, ha elmondaná! − ment bele a játékba a technikus.
− Mert beléptek, és egy hang nélkül megkötöztek. Ebben is van valami jó. Megmaradt az ital!
− Az nem maradt mag, mert megitták!
− Rögtön láttam, hogy nem úriemberek!
− A poharakat beviszem − fordult Bálinthoz a technikus −, nyálmintát veszünk róluk. A
bizonyítási eljárás során még hasznát vehetik alezredes elvtársék.
− Mindig tudtam, hogy jó emberem vagy! − csapott a vállára Bálint. − De ha lehet, akkor csatold
a jelentésed mellé a tetteseket is! Előre is köszönöm.
Nem folytathatták az élcelődést, mert berobogott Kiss Teréz. Az ajtóból jelentett szokásához
híven:
− Meghoztam a lakás tulajdonosát! − lelkendezett. Vele együtt lépett be Avar János, egy elegáns,
negyven év körüli férfi.
Az öregasszony hatalmasat csapott a karosszék karfájára, de mielőtt megszólalhatott volna,
Bálint közbevágott:
− Akit maga hozott, alhadnagy elvtársnő, az családtag! A lakás tulajdonosa, illetve a főbérlő a
hölgy − mutatott az öregasszonyra, hogy elejét vegye minden vitának. Az elégedetten nézett
Bálintra, és félhangosan motyogta:
− Hiába, rendes ember, még ha rendőr is!
− Avar János − mutatkozott be a férfi. − Mi történt itt?
− Ön hívta ki a televízió szerelőket? − vágott elébe a további kérdezősködésnek Bálint.
− Igen. Elromlott a készülék.
− Hová és mikor telefonált?
− A Tahi utcában lévő szervizbe. Mindig onnan kérek szerelőt. Valamivel nyolc óra után, de
inkább fél kilenc felé hívtam fel őket.
− Azt is megmondta, ki tartózkodik majd itthon? − szólt közbe Teréz.
− Igen! Miért érdekes ez?
− A rablók, akik megkötözték a kedves mamát, mint televízió szerelők jelentek meg itt. Mi nem
tudjuk megállapítani, hogy mit vittek el a lakásból. Kérem, nézzen alaposan körül. Talán legelőször
a nagyobb értékeket vegye számba. Ékszerre vagy takarékbetétkönyve gondolok.
Avar János a szekrényhez ugrott, és kotorászni kezdett benne. Bálint félrehúzta Terézt, suttogva
beszélt hozzá:
− Felhívni a szervizt, hogy valóban volt-e bejelentés. Ha igen, kit küldtek? Tudják meg minden
személyi adatát! Gyorsan!
Teréz átment a másik szobába telefonálni, Bálint a férfihoz lépett, aki egyre idegesebben rámolt
kifelé a feldúlt szekrényből.
 − Mit keres?
− A takarékbetétkönyvünket.
− Mennyi volt benne?
− Kétszázezer forint. Lakásra gyűjtöttünk… − válaszolta kétségbe esve. − De nincs itt a könyv!
− Itt akartatok hagyni! − rikkantott az öregasszony. Megérdemlitek!
− Mama kérem! Már megint bánt! − nyögte teljesen kétségbeesve a férfi.
− Nem téged. Biztos, hogy nem te találtad ki! Ebben benne van a menyem keze. De most
legalább megkaptad a magadét! Maradnotok kell!
Bálint belekarolt a férfiba, elvonszolta a másik szobába. Ott kérdezte tovább:
—: A takarékbetétkönyv névre vagy bemutatóra szólt?
− Bemutatóra! Ki számít ilyenre? Volt maradék pénzünk, leugrottunk és betettük!
− Hová tették be, és tudja-e a könyv számát?
Avar János jegyzetfüzetet vett elő a zsebéből. Lapozni kezdett benne. Olyan ideges volt, hogy
nehezen boldogult. Bálint odaintette Kerpesicset.
− Avar úr menten kikeresi a takarékbetétkönyvének a számát. Vele mégy, és nyomban letiltjátok.
Talán még lehet valamit tenni az ügyben. Siessetek!
Rohantak kifelé, de meg kellett állniuk, mert Vágó százados érkezett. Összeütköztek az ajtóban.
− Mi van? − kérdezte Vágó Kerpesicstől. − Elgázoljuk a kisebbet? − de nyomban Bálinthoz
lépett. − A házban semmi gyanúsat nem észleltek. Sok emberrel beszéltem. De lenne valami
érdekes!
− Beavatnál? − élcelődött Bálint.
− A kocsiban vettem az adást, amikor elindultam ide. Ugyanilyen rablás történt az Attila utca
102-ben, a harmadik emelet 26-os számú lakásban. Ott is televízió szerelők jártak.
− Mi van itt ma? − döbbent meg Bálint. Nem folytathatta, mert Teréz jelentett:
− Innen valóban érkezett bejelentés a szervizbe. Avar János lakásába hívtak szerelőt…
− Özvegy Avar Jánosné lakásába! − sziszegte az öregasszony. − Hányszor kell mondanom?
Bálint nem válaszolt, karon ragadta Terézt és menet közben utasította:
− Tudja meg, hogy hívtak-e szerelőt az Attila utca 102-be is. − Amikor Teréz tárcsázott, még
hozzátette: − Azt is kérdezze meg, hogy mikor vették a bejelentést!
A szemlebizottság vezetője lépett Bálinthoz.
− Nem sokat találtunk, feldolgozzuk, és amint valami eredmény van. jelentem.
− Köszönöm! − és máris Terézhez fordult, aki végzett a beszélgetéssel. − Nos?
− A két hívás majdnem egyidejűleg történt. A nyilvántartásukban is majdnem egymás után
következnek.
− Vagyis akkor úgy fél kilenc tájban! − gondolkodott hangosan Bálint.
− Furcsa! − szólt közbe Teréz.
− Talán nem is annyira furcsa! − ellenkezett Bálint. − A szerelők kimentek a címekre?
− Két ember kapta. Az egyik Budán, a másik Pesten dolgozik rendszeresen − folytatta Teréz. −
Jelenleg mind a kettő a területen van.
Lihegve érkezet vissza Kerpesics és Avar János. Bálint kérdő tekintetére beszélni kezdtek, de
Avar arca amúgy is mindent elárult.
− A pénzt kivették! Százkilencvenezer forintot. Egy fiatalember volt, aki felvette. Ugyanaz a
személyleírás, amit a hölgy adott. Harminc év körüli, ápolatlan hosszú hajjal. Szerelőtáskába tette a
pénzt. Nem látszott idegesnek, de olvasatlanul tette el.
− Egyedül volt?
− Igen! Legalábbis nem vettek mást észre, aki kísérte volna. De a bank előtt egy Mercedes állt.
− Abba ült bele?
− Azt nem állítja a pénztáros, de amikor kinézett valamivel később, mert a pénztárból kilátni az
utcára, a kocsi már nem volt ott.
− Ez is számít, ha nem is sok! − sóhajtott Bálint, és Avarhoz fordult: − Nekem beszédem van a
munkatársaimmal. Kérem, nézzen meg mindent alaposan, és készítsen jegyzéket arról, ami
hiányzik. A másik szobában várom. — Ezzel előrement, becsukta maga mögött az ajtót, miután
nyomozói követték. Lassan végignézett a társaságon, kis idő múlva szólalt meg: − Megint tanultunk
valami jó trükköt!
− Elengedtem volna! − sóhajtott Pintér.
− Én is! − nézett feléje neheztelően Bálint. − Folytathatom? − Amikor Pintér jelezte, hogy
megbánta a fölösleges beszédet, belekezdett: − Nos! Teréz velem jön az Attila utcába, ott dolgozik a
szemlebizottság. Kerpesics kimegy a Tahi utcai szervizbe, minden adatot beszerez. Mikor érkeztek
a bejelentések, ki vette fel őket, ki volt jelen; aki vagy akik hallhatták a beszélgetéseket. Pontos
kimutatást minden dolgozóról, és nyomban leadni őket priorálásra.
− Soha semmit nem lehet tudni! − kottyantott közbe Teréz.
− Valamint soha nem kell feleslegesen beszélni! Vágó, te szétnézel a környéken, hátha valaki
látta azt a bizonyos gépkocsit és a személyeket, s tud valami közelebbit mondani. Érthető?
− Minden! − válaszolt kurtán Vágó, és Terézre kacsintott.
− Te − fordult Pintérhez − itt a lakásában nekiállsz; ellenőrizni, mindent felvettek-e a
hiánylistára. Ha lenne valami értékesebb tárgy vagy ékszer, tudod, mit kell tenni. Odabent
találkozunk! − ezzel indult kifelé. Teréz követte, de Pintér visszahúzta a lányt. Csodálkozó
tekintetét látva megszólalt:
− Nem oktattál ki, hogy az öreg a tárgyak körözésének elrendelésére gondolt. Beteg lettél?
− Gonosz vagy! − húzta el magát a lány. − Mindig a kicsit bántjátok! − ezzel rohant Bálint után,
bevágta maga mögött az ajtót.
 Próféta

Az Emke-aluljáróban déli csúcsforgalom volt. Ember ember hátán tülekedett föl és lefelé.
Mindenki sietett ebédelni. Egy zsebrádió bömbölő hangján a déli harangszó hallatszott, amikor
Jeges és társa igyekezett lefelé a lépcsőn. Kacsa szorosan társa mellé húzódott, a fülébe súgta:
− Állati mázlitok volt azzal a pénzzel! Mit csinálsz vele?
− Az a miénk! − nézett rá biztatóan Jeges. − Erről csak mi tudunk.
− Kopcso?
− Neki azt mondtam, hogy váltani megyek a bankba, mert sokat kell telefonálnom és nincs
elegendő kétforintosom. Nem látta a sok pénzt.
− A lakásban sem?
− Nyomban bementem a vécébe és egy nejlonzacskóba tettem…
− Bedugtad a víztartályba! − vágott bele Kacsa, és arca sugárzott a boldogságtól. − Osztozunk?
− Lehet róla szó, ha csendben maradsz. Láthatod, ha mellettem vagy, nem végzed a
szegényházban.
Amikor leértek az aluljáróba, szemükkel a Fabulon-reklámot keresték. Nem állt ott senki.
Odasiettek és cigarettára gyújtottak. Közben Jeges hanyagul a falnak támaszkodott, társa falazott
neki. Óvatosan egy kis cédulát dugott a már ismert helyre. Ujjúval alaposan megtapogatta, hogy
semmi nem látszik-e ki. Éppen indultak volna, amikor mindenkit lökdösve megjelent Próféta.
Vágtatott szokott helyére. Már messziről harsogott a két fiúra, hogy többen is felkapták a hangjára a
fejüket.
− Pusztuljatok átkozottak! Az az én helyem! Számomra ezt a talpalatnyi földet az Úr jelölte ki.
Úgy, mint Az ember tragédiájában Lucifernek, egy talpalatnyi földet adott, hol lábát megvetette. Ezt
nekem adta, és senki nem veheti el tőlem. Takarodjatok!
A két fiú döbbenten nézte. Alig tudtak szóhoz jutni, de nem akartak meghátrálni.
− Bérleted van? − ellenkezett Kacsa.
− Az! − harsogott az óriás. − Ha Isten keres, akkor itt mindig megtalál. Kotródjatok!
− Most éppen keresni fog? − ingerkedett Jeges.
− Lehet! − ezzel hatalmasat lökött a két fiún. Azok majdnem elestek, lassan távolodtak tőle.
− Az isteneddel is ilyen goromba vagy? − kiabált vissza Kacsa.
− Nem tartozik rád! − sziszegte feléjük, és többet egy pillantásra sem méltatta a két fiút. A
szokott helyére állt, két karját az égre emelte. Mereven állt, mint aki az ihletet várja.
− Gyerünk! − húzta maga után társát Jeges. − Semmi szükség valami balhéra. − Egy oszlop
mögé bújtak, onnan lesték a hústornyot.
− Mozdulatlan − súgta a kicsi társának. − Itt valaminek lennie kell.
− Okos vagy! Figyeld, mert nekem mennem kell. Leadom a két papírt, Kopcso útlevelét, a
gépkocsi forgalmi engedélyét az öregnek, hogy csinálja meg …
− Rajzolónak?
− Pofa be! Senkinek soha nem ejted ki a nevét feleslegesen. Többet nem mondom! Maradj itt, és
figyeld Prófétát!
− Minek?
− Nekem itt nem tetszik valami! Lehet, hogy ő a postás. Hozza és viszi a leveleket.
− Óriási elme vagy, haverom! − lelkendezett a kicsi. − Mit akarsz?
− Megvárod, amíg elmegy. Szépen, de nehogy észrevegyen, utána osonsz. Lehet, hogy elvezet a
Főnökhöz. Nem lenne éppen nagy balszerencse a számunkra, ha megtudnánk, hogy kicsoda. Ma
van az utolsó nagy akció, holnap lelépünk. Ha át akarna vágni bennünket, mert csak ő ismeri a kinti
bankot és a folyószámlaszámot, akkor az utolsó pillanatban elkaphatjuk. Érthető?
− Akkor pedig ő van a mi kezünkben, és nem mi az övében! − nézett csodálattal társára Kacsa. −
Eszméletlen nagy a szürkeállományod. Tisztellek!
− Ideje! Én megyek, te figyelj! Ha valami lenne, akkor egy óra múlva a lakáson vagyok.
Telefonálj!
Amint Jeges eltűnt a forgatagban, társa közelebb húzódott ahhoz a helyhez, ahol Próféta állt.
Úgy helyezkedett, hogy az nem vehette észre, de ő minden mozdulatát látta. Lassan leengedte a
karját és szemét lehunyta. Ebben a merev állapotában nem hívta fel magára a figyelmet. Keze
lassan a kis rés felé csúszott, kiemelte a cédulát, amit előzőleg a két fiú helyezett el. Egy észrevétlen
mozdulattal zsebre vágta. Ott állt tovább. Szemhéját lassan felemelte és körbenézett. Egy
toprongyos nénike állt meg előtte. Felnézett a hatalmas emberre.
− Merevgörcsöd van, fiam? − kérdezte csodálattal.
− Látomásom lészen! − suttogta elhaló hangon.
− Legalább valami jó?
− Azt soha nem tudhatom előre! De ha ilyen kíváncsi vagy, hamar megöregszel!
− Hát már az vagyok! Nem látod? − ágált az öregasszony.
− Én csak Istent látom, a földi halandók nem érdekelnek − mondta megvetően.
− Te elmebeteg vagy! − harsogott az öreglány, és felkacagott, előtűntek fogatlan ínyei. − Tudok
egy jó orvost, aki engem is kezelt. Megadjam a címét?
− Tűnés! − nézett le rá Próféta. − Elegem van belőled! − ezzel ellökte magát a faltól, és
megindult felfelé a lépcsőn. Egyszer-kétszer még hátranézett, majd gyors léptekkel elindult fölfelé.
Kacsa óvatosan követte.

A Kulacs vendéglő egyik bokszában egy töpörödött öregember ült. Előtte egy korsó sör, mellette
egy fél deci rum. A kettő úgy volt elhelyezve, hogy a korsó füle pontosan elvágólag a kis féldecis
pohárhoz ért. Ez volt a jel, hogy senki nem figyeli, így aki keresi, hozzáléphet nyugodtan.
Vágyakozó szemekkel nézte az italt, mert legszívesebben felhörpintette volna, de nem tehette.
Ruhája igen választékos és tiszta volt, de olyan, mint aki a század eleji divat szerint öltözködik.
Ebben a rekkenő melegben még kamásli is volt a lábán. Kezével megsimogatta vágyakozva az italt,
és idegesen az órájára nézett. Ebben a pillanatban lépett be Jeges az ajtón. Szeme megakadt az
öregen. Közeledett feléje. Látta a jelzést, nyugodtan leült. Abban a pillanatban a férfi felkapta az
italt, és előbb a rumot, majd a sört kiitta egyetlen hajtásra.
− Kiszáradt a torkom! Késett! − suttogta rekedtes hangján.
− Valami közbejött! − tárta szét a karját a fiú. − Elhoztam a két papírt. Útlevél és forgalmi
engedély − ezzel egy borítékot csúsztatott az öreg felé.
− Rendben! − és mint egy zsonglőr, egy pillanat alatt eltüntetett mindent a zsebébe.
− Nagyon jó munka legyen! Semmit nem lehet kockáztatni! − mondta rekedtes hangon, elfojtva
Jeges.
− Nálam csak az van! − kapta a választ és a hangból kihallatszott egy öreg hamisító szakmai
tekintélye. − Azért hívnak Rajzolónak, mert ezt nálam senki sem csinálja jobban.
Valóban mindenki csakis ezen a néven emlegette. Tassi Munó valódi nevét csak a rendőrségi
nyilvántartóban ismerlek. Mindent tudott hamisítani, és világéletében ebből tartotta fent magát.
Valamikor tehetséges festőként és grafikusként indult, de hamar váltott a jobb kereseti lehetőség
miatt. Örökre megmaradt a szakmában. Jó néhányszor elkapták, de nehezen tudtak ellene
bizonyítékot szerezni. Akiknek dolgozott, hallgattak, mert nem tudhatták, ha szabadulnak, mikor
lehet megint szükség a munkájára. Hetvenöt éves volt, letöltött már tizennégy évet különböző
börtönökben, de megmaradt mindig Rajzolónak. Amikor a büntetését töltötte, festegetett. Nem is
egy intézetben képei díszítik a kultúrtermeket. Megszokta ezt a hányatott életet, és nem is akart
változtatni.
− Estére kellenek! − folytatta Jeges, aki azt hitte, hogy valami öreg trotykossal van dolga.
− Holnap estére lesznek meg! − kapta a határozott választ.
− Ma estére kellenek! Így mondta a Főnök! − füllentette Jeges.
− Ezt nem mondta! Maga, fiam − mert tekintélye emelése véget mindenkit magázott −, hazudik,
hogy finoman fejezzem ki magam. Maga itt blöfföl, pedig ez nem póker. Ez szakma, amit nem lehet
sürgetni! De ha nem felel meg az időpont, adhatok egy címet, a konkurenciámét! Írja fel, mert
látom, tyúkagyú, és esetleg elfelejtheti.
− Hol van az? − csillant fel a fiú szeme.
− Jegyezze! − és ezzel egy kis papírt és ceruzát lökött Jeges elé. − Hatodik kerület, Rudas László
utca 45. szám.
− Kit kell keresnem?
− Csupán az ügyeletes ügyintézőt. Az majd eligazítja. Az ugyanis a Belügyminisztérium
útlevélosztálya. Igaz, amit kiadnak, tökéletes, de harminc napig tart. No meg előtte lepriorálják az
ürgét, aki kéri a papírokat. Nos?
− Ostoba! − sziszegte Jeges.
− Visszautasítom! − horkant fel az öreg. − Ilyen hangon velem maga nem beszélhet. Holnap este
lesznek készen a papírok, és mindent elmondok a Főnöknek. − Ezzel kihajolt a bokszból, intett a
pincérnek, hogy fizet.
− Majd én elintézem! − mondta engedékenyen a fiú.
− Maga nekem nem fizethet semmit! − kapta meg ellentmondást nem tűrő hangon. − Örüljön,
hogy Rajzoló asztalánál ülhetett és személyesen, de utoljára találkozhatott velem. − Ezzel ledobott
az asztalra egy százast és elindult kifelé. Egy pillanatra megállt, megigazította a nyakkendőjét,
kisimította a nadrágját és krákogott egyet.
Jeges döbbenten nézett utána. Nem volt ideje sokat töprengeni, mert váratlanul megint megjelent
az öreg az asztalnál. Cédulát szedett elő a zsebéből, letette a fiú elé.
− Sérteget és bosszant! Majdnem kiment a fejemből, hogy ezt átadjam magának! A további
utasítás! Mindent pontosan be kell tartani! Amit magától most kaptam, a Főnöknek fogom átadni.
Maga − és csontos ujjait fenyegetően felemelte − valamiben sántikál. Pedig a Főnök ezt nem
szereti! − Ezzel magára hagyta az ámuldozó fiút.
Jeges egy darabig még döbbenten ült a helyén, majd sietve elhagyta a vendéglőt.

Bálint alezredes szobájában nem a legjobb hangulat dúlt. Régi szokás szerint értékelték a
történteket, mérlegelték mindazt, amit tudtak. Szerette hallani munkatársai véleményét, hogy azokat
is felhasználva folytassák a nyomozást.
Minden logikus érvelésnek vagy következtetésnek helyt adott. Sőt, ha valaki olyan javaslattal élt,
amivel nem nagyon értett egyet, de látott benne lehetőséget, akkor − nehogy kedvét szegje
munkatársának − őt magát bízta meg a kivitelezéssel. Ha az nem volt eredményes, soha nem sértette
vagy ostorozta, hanem buzdította, hogy folytassa, amit elkezdett.
− Ehhez a munkához sok-sok türelem és szívósság kell! − mondogatta mindig. − Lehet balsiker,
előfordulhat, hogy a bűnözők a szemünkbe nevetnek, de soha nem győzhetnek le bennünket.
Győzni pedig csak úgy tudunk, ha kollektív munkával kerekedünk föléjük.
− Nézzük, mi is történt? − támaszkodott az ablakhoz. − Ezt a trükköt még nem ismertük.
Feltételezhető, hogy régi bűnözőkkel van dolgunk, mert alaposan előkészítették a munkát.
− Erőszakot nem követtek el! − toldotta meg Pintér. − Helyesebben a cselekmény nem volt
drasztikus.
− Arra gondolsz, hogy nem használtak fegyvert? De ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy
nem volt náluk. Szükségtelenné vált a használata. Kikkel álltak szemben? − folytatta a gondolatsort
Bálint.
− Egy hetvenen felüli öregasszonnyal és egy tízéves gyermekkel − szólt közbe Vágó százados. −
Nem volt nehéz őket ártalmatlanná tenni.
− Egyetértek azzal, amit Vágó mondott − folytatta Bálint −, a fegyver lehetőségét nem zárhatjuk
ki. De lenne még valami, ami ezt megerősíti. Az egyik helyen ketten voltak, a másikon egyedül
hatolt be a tettes. Igaz, majdnem egyidejűleg történtek a cselekmények, de mind a két esetben ki
voltak téve annak, hogy pontosan abban az időben megérkezhetnek a valódi szerelők is. Erről mi a
véleményetek?
 − Két dolog lehetséges − szólalt meg a pillanatnyi szünetben Teréz. − Először, hogy a fegyverben
bíztak, ha volt náluk, vagy pedig nem ketten, hanem hárman voltak. Egy figyelő állt a ház előtt. Ő
jelzett volna, ha valóban megérkezik pontosan abban az időpontban a szerelő. Azt hiszem, ezt se
hagyhatjuk ki a számításból.
− Lehetséges ez a verzió is − vitázott Pintér. − De azt is elképzelhetjük, hogy jó volt az időzítés.
Sőt, több napon át figyelték előre a szerviz munkáját. Tudták, hogy a szerelők minden alkalommal 9
óra után indulnak ki a területre, így nagyobb veszély nem fenyegeti őket, hogy összetalálkoznak. De
ettől lehetett fegyverük és figyelőt is állíthattak, így pontosan a banda létszáma három, illetve öt fő
lehet.
− Megérdeklődtem − folytatta Kerpesics −, a szerelők mindig a szervizhez legközelebbi vagy a
legtávolabbi címen kezdik a munkát. A rizikó a találkozásra minimális volt.
− Tehát vagy három, vagy öt emberrel kell számolnunk! − foglalta össze az eddigieket Bálint.
− Ellenvélemény van! − emelte fel a kezét Vágó. Amikor Bálint bólintott, folytatta: − Itt
valakinek koordinálni kellett a dolgokat. Tehát bizonyára van egy főnök is valahol a háttérben.
− Helyes, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni − vette át a szót Bálint. − Ezzel azonban akkor
kell foglalkoznunk, ha van, ami erre utal. Egy biztos: a társaság, hogy finoman fejezzem ki magam,
egy akaratra mozdul és cselekszik. Létszámuk még bizonytalan. De hallani szeretném megint, mit
látott az a férfi, aki az ablakon kinézett.
− A Mercedest a pénztáros is látta, de nem tudja, ki ült bele. Az a férfi, aki az ablaknál ült a
tolószékben, ezzel szemben határozottan állítja, hogy a férfinak hosszú barna haja volt. Ezt a
pénztáros is megerősítette. Itt van valami érdekes. Bár a rendszámot nem tudta a férfi megmondani,
határozottan állítja, nem magyar rendszáma volt a gépkocsinak. Három betűvel kezdődött.
Megérdeklődtem, ezt több országban is használják.
− Egyetlen számra se emlékszik? − idegeskedett Bálint.
− Nem! Béna, és tolókocsiban ül. Nem tudott felemelkedni, hogy megnézze, de nem is látta
szükségesnek. Különben is hetvenéves.
− Itt csupa öregember van és gyerek. Senki nem tud semmit − mérgelődött Kerpesics.
− Szerencse, hogy legalább ennyit tudunk! − nyugtatta Bálint. − Egyebekben nincs igazatok,
mert özvegy Avarné és a kislány, az Attila utcában, viszonylag pontos személyleírást adtak, és ez a
személyleírás, már amit Avarné adott, pontosan megegyezik a bank pénztárosának megfigyelésével.
− Folytatnám még valamivel − vágott bele Kerpesics. − A Tahi utcai szerviz vezetője is hasonló
adatokat mondott arról, aki reggel járt náluk egy japán televízióval. Javíttatni akarta.
− Abban az időben vannak az adatfelvételek a javításokra − tette hozzá Bálint. − Vagyis akkor a
kép már kezd összeállni.
A szoba sarkában a telexgép kopogni kezdett. Pintér lépett oda és megszólalt:
− A Tahi utcai szerviz dolgozóinak adatait adja.
− Helyes, ha mind megvan… − kezdte Bálint, de nem folytathatta, mert egy technikus lepett be.
− Jelenthetek? − kérdezte. − Érdekes dolgot találtunk!
− Hallgatunk! − lépett mellé az alezredes, és érdeklődéssel nézett egy nejlonzacskót, amit a
technikus a kezében tartott. Erőltette a szemét, de semmit sem látott.
− Így jobban látni! − lépett az ablakhoz a fiú. − Ezt nézze, alezredes elvtárs. Egy hajszál van
benne. De nem akármilyen ám!
− Hanem?
− Ezt a kislány karjáról vettük le az Attila utcában. Ez nem valódi, hanem műhaj. Ilyet
használnak parókákhoz például a színházaknál vagy a filmgyárban. Persze vannak valódi hajból
készültek is, de azok nagyon drágák.
− Tehát a férfi, aki a kislányt megkötözte, parókát viselt?
− Szinte biztos! − nyugtázta a technikus.
− Akkor lehet, hogy a másik támadó is azt viselt, azért volt olyan hosszú haja annak is − vélte
Pintér.
− Lehet! De egy biztos! − nézett szét Bálint. − Mind a kettő bűnöző, aki szerepel a
nyilvántartásunkban. Ezért változtatták meg a külsejüket. Mi van a mozaikképekkel?
 − Készülnek, és ezt a parókadolgot figyelembe véve, két verzióban. Egy hosszú és egy rövid
hajút. Készen is lennének, csak egy kis baj van! − válaszolt a technikus.
− Tudom! − bólintott Bálint. − Nem tehetek ellene semmit.
− De még nem is mondtam el! − hüledezett a technikus.
− Nem bírnak özvegy Avar Jánosnéval a fiúk. Legyen meg az örömük, közöld velük, hogy
nekem se sikerült − és nagyot kacagott.
Amikor a technikus kilépett a szobából, Pintér jelentett:
− A szerviz dolgozói közül senki nem szerepel a nyilvántartásban − olvasta egy hosszú lapról. −
Őket egyelőre kizárhatjuk a gyanúsítottak köréből.
− Miért? Vannak más gyanúsítottak is? − nézett tettetett meglepetéssel feléje Bálint. − Én még
nem tudok róla.
Közben csengett a telefon. Felvette: − Bálint alezredes … Igen!… Igen!… Értem! …
Köszönöm! − Amikor végzett, a többiekhez fordult: − Négy hely kivételével a szerelők már
mindenütt jártak. Ezt a négy helyet figyelik, nem jelennek-e meg a mi embereink. Ezen a vonalon
biztonságban vagyunk.
− Holnapig! − kottyantotta közbe Teréz. − Mi van, ha holnap megint kezdik?
− Addig még sok minden történhet, és itt vannak maguk, a mesternyomozók. De ne legyetek
munka nélkül. Valaki ellenőrizze a lehetséges értékesítési vonalat, mert ugyebár nem hagyhatjuk
figyelmen kívül, hogy eltűnt néhány ékszer is. Megerősíteni a bizományi áruházak ellenőrzését.
Érthető?
− Minden! − jelentette Pintér.
− Kérjétek fel a közlekedési járőröket, hogy jelentsenek minden fekete Mercedest, amelynek a
rendszáma három betűvel kezdődik. Senkit ne zaklassanak feleslegesen, sok a kocsi, és rengeteg a
külföldi. Nem keltené jó hírünket a világban. Mindent ide jelentsenek. − Az alezredes elindult az
ajtó felé.
− Hol találunk? − érdeklődött Pintér.
− A technikára megyek, megnézem, hol tartanak! Adjátok át üdvözletemet özvegy Avarnénak!

A Németvölgyi úton az IBUSZ-lakásban Jeges és Kacsa a konyhában tartózkodott. Konzervet

melegítettek.
− Megnézem! − súgta társának a kisebb.
− Semmit nem nézel meg! Még csak a közelébe se mégy annak a helynek. Felhívod rá a
figyelmet − és fejével a szoba felé bökött.
− Állati mázlid volt! − vigyorgott tovább. − Felezünk?
− Előbb odakint kell lennünk!
− Ha nagy balhé nem sikerül, nekünk akkor is van már tartalékunk.
− Javíthatatlan barom vagy! − rántotta maga elé Jeges.
− Ez is pénz, de mi ez ahhoz képest, ami odakint jár nekünk! Többet egy szót se!
− Rendben! De egyet mondj meg nekem! Ezt a palit meg a társát hol szedte fel a Főnök?
− Honnan tudnám? Ismerem a Főnököt? Rettentő baromságokat tudsz kérdezni. Kezdek félni
tőled.
− Ők viszik ki a kocsikat? − faggatta tovább.
− Hozzák! Mindig Mercedest és Saabokat. A papírokat itt preparálja Rajzoló, és az átutazó
vendégmunkások viszik ki Keletre. Azt, hogy hová, magam se tudom, de nem is vagyok rá
kíváncsi! Mi átvesszük és átadjuk a kocsikat. Van előleg, és a többi kint a bankban vár minket. De
nem erről beszélek. Elszalasztottad Prófétát. Megkeresed!
− Mikor?
− Ebédelünk, és kimégy a helyünkre, biztos ott van. Követed. Tudni akarom, ki a Főnök.
Megetetjük ezt a palit, és elindulsz.
− Muszáj? Valami balhé lehet belőle!
− Vállalni kell. Biztosítékra van szükségem! − ezzel felkapta az ennivalót, egy tálcára tette a
felbontott konzerveket és bement a szobába. Ott ült az asztalnál Geyza Kopcso. Letette elé. − Ez
van! Eszed, nem eszed, nem kapsz mást!
− Meddig várunk itt? − kérdezte Kopcso.
− Ameddig kell! Nem elég ennyi?
− Tudni akarom, mikor indulunk! Válaszolj!
− Nekem se kötötték az orromra. Egyet tudok: pontban este hét negyvenkor kell indulnunk,
megcsinálni a nagy munkát. Se előbb, se később!
− Azzal a kocsival, amit én hoztam?
− Nem! Van más megoldás is. Annak a kocsinak már van tulajdonosa, aki nehéz valutában fizet.
Nem pocsékoljuk csak úgy el a dolgokat. Egyél, mert szükséged lehet az erődre.
Csendben eszegettek, nem szóltak többet egymáshoz. Egy idő múlva Jeges társára nézett.
− Neked el kell menned valahová. Igaz?
− Arról se feledkezz meg, hogy egyetlen percet sem késhetsz!
Kacsa zavarban volt, egy darabig még húzta az időt, de amikor meglátta Jeges tekintetét,
kisurrant az ajtón.

A lesötétített szobában két technikus ült a vetítőgép mellett. A legkülönbözőbb hajakat vetítették
a vászonra. Előttük székeken ott ült az Attila utcai kislány, a bankpénztáros, Kerék Pál, a Tahi utcai
szerviz vezetője, a hibafelvevő kisasszony és a legszélén, mindenkitől félrehúzódva, özvegy Avar
Jánosné. Úgy ült, hogy mindenkit figyelhetett, ő maga távol tartotta magát a többiektől. Néha-néha
gúnyos megjegyzéseket tett, vagy a kérdésre, amit kapott, megvető ajakbiggyesztéssel válaszolt
csak.
Bálint csendesen lépett be a szobába. Éppen egy arcot vetítettek ki, ami valamennyire hasonlított
Jegesre. Arra próbálgattak hajakat illeszteni.
− Ezzel a hajjal nem ismerem fel! − szólalt meg Kerék Pál, a szerviz vezetője.
− Kacagnom kell! − sipákolt az öregasszony. − Szakasztott ilyen volt. Ha nem ismeri fel, akkor
maga a cinkosa!
− Kikérem magamnak! − harsogott a férfi.
− Ki van adva! Azért is cinkosa, ha nem hajlandó felismerni. Tartóztassák le!
− Kérem, asszonyom, türtőztesse magát! − szólalt meg az egyik technikus. − Már mondtam, azt
feltételezzük, hogy parókát használtak. Lehetséges, hogy a szervizben nem viselte.
− Akkor miért nem nézték meg a zsebében! − horkant fel az öregasszony.
− Ahhoz nekem nem volt jogom! − kiabálta Kerék.
− De hozzám elküldhette! Szégyellje magát! Magának mondták, hogy én leszek csak otthon. De
lehet, hogy a menyem keze van a dologban, attól minden kitelik.
− Kérem, tessék megnyugodni, így nem haladunk előre − könyörgött a másik technikus.
− Rendben van, hallgatok! − fonta össze két karját Avarné és megfordult a széken. − Nem is
nézek oda! − Ebben a pillanatban meglátta Bálintot. − De jó, hogy maga végre megjött! Ezek mind
gorombák velem. Kérem, védjen meg!
− Helyes! − lépett mellé Bálint olyan savanyú arccal, mintha a fogorvosi székbe ülne le. −
Lássuk a képeket! Kérem, egyenként mindenki mondja el a véleményét arról, amit lát.
Elkezdődött megint a képek és a hajak vetítése és egymásra illesztése. Olyan volt a helyzet,
mintha mindenki összebeszélt volna, hogy éppen az ellenkezőjét mondja annak, amit a másik állít.
Végül, ha nehezen is, de kialakult egy viszonylagos arc arról, hogyan is nézhettek ki valójában a
támadók. A hajakat illetően a kislány és a pénztáros véleményét fogadták el.
Utoljára Bálint megköszönte a közreműködést és mindenkit elbocsátott. A technikushoz fordulva
kérte:
− Csináljatok kétféle képet. Egyet rövidebb, egyet pedig hosszabb hajjal, amit a kislány és a
pénztáros állított. Nem sok, de talán valami támpont. Szerintem a normális hajviseleteseket kell
sokszorosítani, mert ez látszik reálisabbnak.
− Ez az öregasszony! − tárta szét a karját az egyik technikus, de nem folytathatta, mert Bálint
közbeszólt.
 − Nekem kellett egy teljes órát eltölteni vele! De ti azért fogadjátok részvétemet! − ezzel kezet
fogott velük és gyanútlanul kilépett a folyosóra.
Döbbenten állt meg az ajtóban. Ott ácsorgott özvegy Avar Jánosné.
− Már vártam! − karolt belé és vonszolta. Halkan suttogta a fülébe: − Tudja, ki csinálta?
− Még nem! Maga igen?
− Igen! − és ravaszul hunyorított.
Bálint kacagni akart, de elfojtotta magában. Érdeklődő arcot vágott és figyelt.
− Elmondom a teóriám, mert csalhatatlan és segíthetek vele magának. Csak azért, mert
szimpatikus. Nos! Az a nyomozó követte el, aki a vetítést végezte!
− Miből gondolja? − tette a csodálkozót Bálint.
− Nem látta? Frissen van vágva a haja! Hosszú volt, és most vágatta le. Nehogy felismerjem!
− De ő egy nyomozó! − bosszankodott most már Bálint.
− Na, és akkor mi van? Maga nem nézi a külföldi krimiket. Ott a bandafőnök mindig valamelyik
rendőr. Tanultunk belőle!
− Ennyit még nem! Kíván még valamit?
− Egyet ígérjen meg nekem!
− Mindent! − mondta Bálint, mert szabadulni akart.
− Ha elfogták, szembesít vele, mint a filmbeli krimikben, ígérje meg!
− Mindent! − nyögte keservesen Bálint, és elkapott egy arra haladó rendőrt. − A hölgy nehezen
találna ki az épületből, kérem, kísérje le.
Már távolabb jártak, amikor özvegy Avarné utána kiabált:
− Alezredes úr! Számítok a diszkréciójára, és várom a szembesítést!
Bálint csak felemelte a karját, jelezve, hogy mindent ért, és rohant a szobájába, mert már nem
bírta a nevetést visszatartani.

Lomha, lassú léptekkel haladt fölfelé Próféta az Emke-aluljáróból. Kacsa egy oszlop mögül
figyelte. Annyira elmerült a leskelődésben, hogy nem vette észre, az előtte haladó belenéz minden
vitrin kirakatüvegébe. Abban látta meg őt a hatalmas ember. Régi szokása volt, soha nem tudhatta,
hogy ki követi. Ezzel a trükkel mindig egérutat tudott nyerni, még a nyomozók elől is. A környéket
úgy ismerte, mint a tenyerét. Tudta, hol vannak az átjáróházak, melyikből hogyan lehet a másikba
jutni, hogy közben ne kelljen kimennie az utcára, így történt nem egy alkalommal, hogy figyelték,
de ő pillanatok alatt eltűnt.
Most nem ez volt a célja. El akarta kapni azt, aki követi. Előre mosolygott azon, ami
bekövetkezik. Lépésben haladt, és feljutott a Rákóczi útra. A válla felett vetett egy pillantást hátra,
hogy lássa Kacsát. Elindult a Keleti pályaudvar felé. Beletekintett egy üzlet kirakatába és szemével
megkereste megint a leskelődőt. Az beugrott egy hirdetőoszlop mögé. Ebben a pillanatban a lomha
mozgású Próféta mint a villám, hármat lépett, és eltűnt a Csokonai utca sarkán. Mire kísérője
kilesett, a kirakat előtt senkit nem látott. Megdöbbent. Előre szaladt, még az úttestre is lelépett,
hogy a Palace Szálló felé lessen. Hamar vissza kellett ugornia, egy közeledő autóbusz vészesen
felsikoltó fékhangja jelezte a veszedelmet.
− Csak a sarkon fordulhatott be! − motyogta magában, mert a tömegben nem látta az óriást
kiemelkedni a többiek feje fűlött. Gyorsan befordult, de semmit sem látott. Óvatosan lopakodott
előre, mintha ő akarna eltűnni más szeme elől. Az utcában a gyér forgalomban nem látta, akit
keresett. Egyik ház kapujától a másikig osont, belesett. Minden sötét kapualjba belépett. Erőltette a
szemét, de semmi nem mozdult. Már a harmadik ház kapujánál járt, benézett. Halkan, mint a
fuvallat, a nevét vélte hallani:
− Kacsa! − súgta fogai közt egy hang.
Bizonytalanul figyelt, megismétlődött, amit hallott. Belépett, körülnézett. Sötét és rideg volt
minden körülötte. Az ajtó mellett álló kukákból orrfacsaróan bűzlött a szemét. Már éppen indult
volna kifelé, amikor hátulról valaki elkapta a nyakát. Hatalmas szorítást érzett, kalimpált, nem
tudott szabadulni. Váratlanul a kéz megemelte és megfordította a levegőben. Nem tette le a földre,
felültette az egyik bűzlő kukára. Ott állt előtte teljes életnagyságban Próféta. Arcán barátságos
mosoly látszott, szájából kivillantak hatalmas fogai. A mosolya vérfagyasztó volt, hangja lágy és
egyben fenyegető, amikor megszólalt:
− Beszélni akarsz velem?
− Nem! Nem! − hebegte a fiú. − Csak éppen erre volt dolgom!
− Akinek dolga van, az siet! Te szépen lassan sétálgattál, és pontosan arra, amerre én!
− Tévedsz. Próféta! Szavamra, nem így van!
− Így van! − lépett közelebb a fiúhoz, hogy szájának alkoholos bűze megcsapta a másikat. −
Hazudni akarsz, de engem nem lehet félrevezetni. Beszélj!
− Semmi, de az ég egy világon semmi mondanivalóm nincs! Engedj el, mert lekések egy
találkozót!
− Most megint hazudtál! Vétkezel − és még közelebb szorította a kukán ülő fiút a falhoz. −
Beszélj, mit akarsz tőlem?
− Istenemre mondom, hogy semmit! − és szemében könyörgés ült.
− Ne hivatkozz Istenre, mert az az én reszortom! Világos? Ma második alkalommal keresztezitek
az utamat. Én nem vagyok vak és hülye, mint gondolnátok. De jó, hogy találkoztunk, és tisztázzuk a
munkánkat. Én is a Főnöknek dolgozom! − Ezzel a zsebébe nyúlt és kivett egy borítékot. − Ezt
küldi nektek. Pontosan minden utasítását be kell tartanotok.
− Azt fogjuk tenni! Hidd el, nem leselkedtem, esküszöm!
− A hamis eskü bűn! Isten megbünteti, aki azt teszi! − abban a pillanatban a szokott pózba vágta
magát, kezét az égre emelte. Kacsa megijedt és parányira húzta magát össze a kukán. Félt, lesújt rá
a hatalmas tenyér.
− Ne! − vinnyogott, és kezét arca elé tartotta.
− Ne reszkess, bűnös lélek! Agyonverhetnélek, de nem teszem, mivel szükségünk van rátok.
Ezután minden lépéseteket figyelni fogja valaki. Ha a maihoz hasonlót tesztek, végetek van.
− Tévedsz! − esedezett a fiú. − Soha nem teszünk semmit a Főnök ellen.
− Semmit? − kacagott a hatalmas ember, úgy, hogy beleremegett a hasa. − Már megint hazudtál!
Hát figyelj, mert még egy üzenetem van a számotokra. Hamarosan leadjátok a százkilencvenezer
forintot, amit ma bezsebeltetek.
− Kacsa ennek hallatára úgy megdöbbent, hogy még tiltakozni is alig tudott. Nehezen nyílt szóra
a szája, mire végre kinyögte:
− Ezt meg honnan tudod?
− Mi mindent tudunk! − kapta a fölényes választ. − A munkát ellenőrizzük! A társad mellett állt
egy emberünk, amikor felvette a pénzt a bankban. A Főnök üzeni: nem kellett volna a bankban
hagyni azt a tízezer forintot, mert az is megilleti őt. Ezt a pénzt hozzáteszitek a többihez a
kamatokkal együtt. Szeretjük a pontos munkát. Van valami kérdezni valód?
− Semmi − hebegett a fiú. − Elmehetek?
− Tedd, amit kívánsz − mondta ájtatos hangon. − Pontosak legyetek a munkában, mert egyetlen
pillanat késedelem is nagy bajba hozhatja az ügyünket. Az ég vezéreljen utadon! − ezzel magasra
emelte a karját, mint az aluljáróban szokta.
Kacsa leugrott a kukáról és loholt kifelé. Próféta abbahagyta a színészkedést és kilesett a kapun.
A fiú rohant, mint akit üldöznek. Elégedett vigyor jelent meg Próféta arcán, ő is kilépett az utcára.
Átsétált a másik oldalra, bement egy telefonfülkébe. Mielőtt tárcsázott, óvatosan körülnézett, látta,
senki sincs a közelében, bedobott egy kétforintost. Kivárta, amíg négyet csengetett a hívott szám, és
anélkül, hogy beszélt volna, letette. Várt egy percet, amit a karján lévő órán figyelt, és megint hívta
a számot. Egy magnó hangja jelentkezett, bemondta, hogy üzenetét harminc másodpercben közölje.
Üzenete ennyi volt:
− Az utasítást végrehajtottam! A szokott helyen várom a további intézkedést! − ezzel letette a
kagylót és kilépett a fülkéből. Ő maga se tudta, hogy kinek és hova telefonált. Mint aki jól végezte
dolgát, elindult az első kocsma irányába. Szájában már érezte a rum finom aromáját.

Bálint alezredes az irodájában nyugodtan kavargatta kávéját. Előtte ült Pintér százados és egy
jegyzetfüzetből beszámolt neki.
− Regisztrálják a Csehszlovákiából beléptetett kocsikat, természetesen csak a Mercedeseket.
Azok közül is a fekete színűeket. Eddig nyolcról tudnak, de tartózkodási helyük ismeretlen,
legalábbis egyelőre.
− Azok, amelyek ma tíz óra után léptek be, nem jöhetnek számításba − tette hozzá Bálint.
− A nagy B betű alapján elsősorban a Bratislavából érkezetteket keresik a közlekedési járőrök.
Ha meglenne a kocsi, akkor az utasait is megtudjuk. Lehet, hogy van priuszuk nálunk, vagy odaát.
Könnyebb lesz a munkánk.
− Ha! − emelte fel Bálint az ujját figyelmeztetően. Tudod, mennyi munka vár ránk, ha
megtudjuk, kié a gépkocsi? Lehet, hogy lopták, azzal jöttek át, soha többet a közelébe se mennek.
Ezt se lehet kihagyni a számításból.
− Aki a tévészervizben a címeket szerezte, kitűnően beszélt magyarul − szólt közbe Teréz.
− Sokan beszélnek ott kitűnően magyarul, és lehetnek itt is cinkosaik − ellenkezett Kerpesics. −
Egyébként a bizományival a kapcsolat megvan. Eddig az elvitt cuccokból semmit nem ajánlottak fel
megvételre.
− Nem hinném, hogy azért a néhány apróságért, amit elvittek a két lakásból, kockáztatnák a nagy
zsákmányt − szögezte le Vágó. − Ezek ennél dörzsöltebbek. Két zsebrádió, néhány apró ékszer nem
éri meg nekik. Ha valamikor próbálkoznak is ezekkel, azt a Nagykőrösi úti piacon csinálják. Most
van pénzük, nem lépnek ezen a vonalon.
− Egyetértek veled − nézett rá Bálint. − Következtetésed logikus!
− Pedig nem is végeztem el a jogot! − hunyorított Bálintra, de nyomban meg is bánta, amit tett,
mert főnöke szeme szikrázott. Ugyanis még mindig titkolta mindenki előtt, hogy elvégezte az
egyetemet.
Egy darabig csend volt a szobában, végül Bálint szólalt meg:
− Két dolgot tehetünk ebben a pillanatban. Siettetni kell a mozaikképet, hogy időben minden
illetékes megkapja. Készen van már?
− Átmegyek és megsürgetem! − ugrott fel szolgálatkészen Teréz. Amikor kilépett, Bálint
folytatta.
− Ma éjjel fokozott ellenőrzést kell tartani a szórakozóhelyeken, mert az ilyenek szeretnek a pénz
nyakára hágni.
− Ezt teszik, ha valami zöldfülű társaság. De nem annak néz ki az ügy, ha a kivitelezést vesszük
figyelembe − szólt Pintér.
− Bizony nem! − szólalt meg ismét Vágó. − Mi jutott egynek-egynek? Hatvanezer-
háromszázharminchárom forint. A maradék egy forinton majd csak elosztoznak egymás közt. Nem
valami nagy zsákmány ilyen előkészítés és ötlet mellett.
− A számításod pontos! − nevetett Bálint. − Ezért a pénzért nem lehet kockáztatni egy rablást,
helyesebben kettőt. Főleg, ha nem is tudták, mire számíthatnak.
− Ha biztosra mentek volna − vette át a szót Pintér −, nem kellett volna úgy feldúlni a lakást.
Tudják, hogy mit keresnek. De nem tudhatták.
− Avar és a felesége még a baráti körnek sem mondta el, hogy lakásra gyűjtenek − folytatta
Kerpesics.
− Nyilván féltek, hogy valaki elszólja magát a mama előtt, és akkor vége a világnak − kacagott
Bálint. − Itt valami másnak kell lapulnia a háttérben, nekem ezt súgja valami.
− Valamit érzel? − nézett feléje kérdőn Pintér.
− Lehet! − hangzott a kurta válasz. Ezzel Bálint felállt és kinézett az ablakon. Tudták, ilyenkor
nem szabad zavarni, mert agya a múlt eseményein jár, és keresi a kapcsolatot azok és a folyamatban
lévő eset között.
 A peches taxisofőr

Kacsa az Orbán tér és az Istenhegyi út kereszteződésében állt. Figyelte a lefelé s fölfelé haladó
forgalmat. Váratlanul szabad jelzéssel egy taxi közeledett. Kiugrott az útra, jelzett a vezetőnek. Az
óvatosan, nehogy akadályozza a forgalmat, egy kicsit előbbre gurult, és csak akkor állt meg.
Kinyitotta az ajtót, és várta az utast. A fiú lihegve érkezett mellé. Beugrott, beszélni kezdett.
− Köszönöm! − udvariaskodott. − Már egy órája várok!
− Az talán egy kicsit sok! − nevetett feléje a taxis.
− Nekem sajnos annyinak tűnt! Szegény nagymutter kificamította a lábát, és azonnal ki kellene
vinni Vecsésre. Nem nyugszik az öreglány, tudja, milyenek.
− Otthon nyugodtabbak a maguk kis fészkében. Ilyen az enyém is. Meg kell érteni az öregeket.
Hova megyünk?
− Jaj! − csapott a homlokára Kacsa. − Feledékeny vagyok, mert ez a dolog annyira idegesít.
Németvölgyi út 42. .szám.
− Repülünk a nagymamáért! − nevetett a taxis a fiúra.
− Maga nagyon kedves! Köszönöm, és meghálálom!
− Kötelességem! − intett a kezével a taxis. − Segíthetek valamiben esetleg?
− A számból vette ki a szót! − nézett hálásan feléje a fiú. − Egyedül vagyok, és nem boldogulok
lefelé a lépcsőn. Segítene lehozni?
− Persze! Segítsünk egymáson, az Isten is megsegít bennünket! − mosolygott a taxis.
Kacsa erre a mondatra megborzongott. Eszébe jutott Próféta, aki szintén mindig ezt emlegeti. A
taxis meglátva a fiú döbbent arcát, nyugtatta:
− Semmi izgalom! Minden rendben lesz, legyen nyugodt! Már itt is vagyunk! − ezzel fékezett a
ház előtt. Kacsa kiugrott, várta a taxist. Az kiszólt utána: − Beírom a menetlevélbe, hogy ne kelljen
a nagymamát megváratni!
− Köszönöm! − hálálkodott a fiú. − Várom!
A taxis leemelte a CB-telefont és beszólt a központba:
− Itt a JB 32—40. Kérek egy menetlevélszámot Vecsésre. A fuvart a Németvölgyi út 42. alól
viszem. Vecsésre megyek.
− Kicsit várt, mert a hangszóróból jövő hangzavarban nehezen hallotta a választ. Egy kedves női
hang szólalt meg:
− Kázmérka! 546-os. Siess vissza, mert óriási a forgalom ebben a pokoli melegben.
− Rohanok és csókolom a szépséges kis pofikádat! − Váratlanul egy durva hang szólalt meg a
hangszóróban:
− Udvarolj a menyasszonyodnak, de ne édelegj az én kedvesemmel!
− Ki beszél? − hallatszott a nő hangja. − Mit pimaszkodsz?
− Féltelek! − röhögött a durva hang. − Tudhatod, hogy Krebsz Kázmérka szélhámos.
− Csók, Kázmérka! − kedveskedett a női hang. − Maga pedig egy CB-betyár! Megismertem a
hangját, fuvar nincs! Aki szemtelen, az szerezzen magának! Vége!
Krebsz Kázmér felírta a számot, amit kapott. Kiugrott a taxiból és rohant fel az emeletre.

A rekkenő hőségben mindenki fuldoklott. Tűzött a nap, mintha soha nem akarna nyugovóra térni.
Amikor Krebsz, a taxisofőr futott felfelé a lépcsőn, a Bulcsú utcában lévő aluljáró viszonylagos
hűvösében várakozott Rajzoló. Itt szokott találkozni, ha nappal volt dolga, mert valami láthatatlan
kéz teljesen sötétté tette rendszeresen az aluljárót. Ha végre a kivert villanyégők helyére újak
kerültek, biztos volt, hogy két napon belül valamennyit kiszedték, de a legtöbb esetben ezzel nem is
fárasztották magukat a vandálok, hanem védőburkolatukkal együtt megsemmisítették azokat. Most
éppen ebben a megszokott állapotában volt a szűk földalatti folyosó. Nem sokan közlekedtek erre,
inkább kerülőt tettek az emberek, mert elég sok erőszakos cselekmény és támadás történt ezen a
helyen. Főleg a darizók fészkelték be magukat, akik biztosak voltak benne, hogy ha valaki mellé
odaléptek és tíz vagy húsz forintot kértek, az hangtalanul teljesítette kérésüket, csakhogy
szabaduljon. Az öreg a falnak támaszkodott. Nyugalommal szívta cigarettáját. Már majdnem a
körmére égett, de ezt élvezte, mert a csikk vége tele volt nikotinnal, szervezete ezt kívánta. Ruhája
kopott volt − mint mindig −, inge gyűrött, tudta, belőle nem néz ki senki egyetlen fillért se, így nem
kellett tartania a kunyerálóktól. Szeme figyelte mind a két végét az aluljárónak, mert akit várt, az
mindig meglepetésszerűen jelent meg. Egy magas férfit látott közeledni. Már a járásáról
megismerte, hogy az érkezik, akit várt. Nem mozdult. Sötét ruha volt az illetőn és napszemüveget
viselt. Fején, mélyen a szemébe húzva, egy vászonsapka. Hangtalanul megállt Rajzoló mellett. Az
szétnézett, és látva, hogy senki nincs a közelben, a zsebébe nyúlt. Kivett egy vastag borítékot, a
férfi felé nyújtotta.
− Minden rendben? − kérdezte halkan suttogva a férfi.
− Tökéletes a munka! Légy nyugodt! − és kezét nem vette vissza, tovább is felé tartotta.
Az nadrágja hátsó zsebébe nyúlt, kivett egy borítékot. A feléje tartott kézbe tette.
− Pontosan annyi, amiben megegyeztünk!
Az öreg egy pillanatra a levegőbe dobta a borítékot és elkapta.
− Érzem a súlyáról! − vigyorgott fogatlan szájával, és berakta a zsebébe. A férfi indulni készült,
de megfogta a karját. − Várj! Mondani akarok valamit!
− Siess, dolgom van!
Rajzoló figyelmen kívül hagyta azt, amit hallott. Közelebb húzódott és folytatta:
− Először is, jó utat! Másodszor, a fiúra, aki hozta az anyagot, vigyázz!
− Miért? − nézett rá a szemüveges, és most hallatszott a hangjában először valami érzelem. −
Miért? − ismételte meg a kérdést.
− Túl sokat akar tudni, és sürgetett. Ő akarta átvenni az anyagot, méghozzá ma. Azt mondtam,
csak holnapra lesz kész, és nem adom át neki. Vitatkozott!
− Köszönöm, hogy szóltál! De nem lesz vele gond!
− Vigyázz, ismétlem! Kívánok jó utat, neked! − az utolsó szót erősen megnyomta.
Kezet fogtak. A szokottnál egy kicsivel tovább fogták egymás kezét. A szemüveges férfi hirtelen
megfordult, és elindult visszafelé, amerről érkezett. Az öreg nem mozdult. Megtapogatta a zsebét,
amelyikbe a borítékot tette. Vigyor jelent meg az arcán, és nem az ellenkező kijárat felé indult,
ahogyan szokása volt, hanem meggyorsította lépteit és a férfi után sietett. Ahogy közeledett az
aluljáró kijárata felé, mind jobban bántotta sötéthez szokott szemét a bezúduló napfény. Megcsapta
a meleg, lihegett, amikor kilépett. Gyorsan körülnézett, látni akarta, mivel érkezett a férfi. Hiába
erőltette a szemét, nem látott semmit. Előtte a gépkocsik forgataga suhant el. Nézte, hogy nem látja-
e valamelyikben az ügyfelét, de sehol nem tűnt fel ismerős a volán mellett. Lassan elindult a Lenin
körút irányába. Magában fortyogott:
− Gavallér, és nagyon jól fizet.
Előkapott a zsebéből valamennyi aprópénzt és belépett az első kocsmába. Rendelt magának egy
korsó jó hideg sört. Élvezettel megitta.

A Németvölgyi úti IBUSZ-lakás kémlelőjén Kacsa figyelte, mikor érkezik a taxis. Az kettesével
vette a lépcsőket, megnyomta a csengőt. Néhány pillanatot kellett csak várnia, s kinyílt az ajtó, ott
állt megrendelője nevető arccal.
− Hol az a kedves nagymama, akit annyira félt az unokája? − nevetett, és szétnézett az
előszobában.
− A szobában várakozik! Felkészítettem az útra!
− Egykettőre kivisszük, és az otthoni környezet már fél egészséget jelent neki − ezzel félreállt az
útból, hogy Kacsa lépjen be elsőnek. Az azonban udvariasan megszólalt:
 − Csak ön után, uram, ön a vendég! Készítettem egy kis hűsítőt ebben a melegben.
− Köszönetem! − kapta magát össze Krebsz, a taxis. − Látom, mi ketten, fiatalok, hamar
megértjük egymást − ezzel kezét rátette a kilincsre, és belépett. A szobában ott állt vele szemben
Jeges, kezében a hangtompítós pisztollyal. Mellette Geyza Kopcso egy takarót tartott.
Döbbenetében egy pillanatra megállt, de hátulról egy hatalmas lökés érte, és bezuhant a szoba
közepére. Felugrott, és kiabálni kezdett, de a pisztoly máris a homlokán volt.
− Egyetlen hangos szó, és kénytelen vagyok meghúzni a ravaszt − szólalt meg határozottan
Jeges. − Hangtompítós!
− De … − kezdte volna Krebsz, azonban egy hatalmas pofont kapott Kopcsótól.
− Pofa be! − mondta neki. − Ha hallgat, semmi baja nem lehet!
− Miért? − nyögte kétségbeesve a taxis. − Mit akarnak tőlem?
− Lényegében nem sokat − lépett mellé Jeges. − Ideadja az iratokat és megvárja, amíg
visszajövünk. A gépkocsijára van szükségünk. Világos? − Amikor látta a férfi bizonytalanságát,
folytatta. − Zakót levenni, iratokat és a kocsikulcsot ide a kezembe! − és kinyújtotta a markát.
− Ebből kellemetlenségük lehet! Ne tegyenek ilyet! Úgyis elfogják magukat, és akkor… − de
nem folytathatta, mert Kacsa hatalmasat csapott a tarkójára. Elzuhant a földön.
− Elég! − intette le Jeges. —Halottak nem kellenek, mert a nyakunkon egy pillanat alatt az
ország minden hekusa. − Ezzel a pisztolyt a zsebébe telte. − A ragtapaszt! − nézett Kacsára. Amikor
megkapta, alaposan körbetekerte a tehetetlen férfi fejét, hogy csak az orra látszott ki. − Levegőt
kaphat, mást nem! − annyira tetszett, amit mondott, hogy elnevette magát.
− Príma vagy, Jeges, és erősebb, mint Próféta − kurjantott a társa. − Még humorizálni is tudsz.
Nem folytathatta, mert olyan hatalmas pofont kapott, hogy a falnak esett. Csodálkozó tekintettel
nézte Jegest, aki veszedelmesen közeledett feléje.
− Megmondtam, hogy ki nem ejted a nevem, se a másét senki előtt! Ha ez előfordul, véged van!
− és kikapta a pisztolyt a zsebéből. Nem foglalkozhatott tovább társával, mert a taxis felnyögött.
Mellé lépett, figyelte, nem mozdult. — , Szerencséd, hogy nem tért magához. Gyertek segíteni! −
sziszegte.
Mind a kettő mellette termett. Ruhaszárító kötelet vetlek elő a szekrényből, kezét, lábat
összekötözték. Végül testén körbe-körbe csavarták a kötelet, hogy moccanni sem tudott. Felemelték
és ledobták a heverőre. Még egyszer ellenőrizték, hogy rendesen kap-e levegőt, és amikor látták,
hogy lélegzik, megnyugodtak.
− Ez már nem tehet semmit ellenünk! − nyugtázta munkájuk eredményét Jeges. Zsebét átkutatta,
és kiszedett minden okmányt belőle. Valamennyit kinyitotta és megnézte. Váratlanul Kacsához
fordult: − Te vezeted a kocsit. Itt a kulcs, a sofőr személyi igazolványa és a jogsi. De valamit
kozmetikázunk rajta, mert fiatalabb vagy! − Ezzel maga elé tette az iratokat és megnyálazta az ujját.
Lassan, erősen a fényképekre nyomva, elkezdte azokat dörzsölni. Mind a két fénykép valamennyire
halványabb és piszkosabb lett, nem lehetett pontosan kivenni az arcvonásokat. Felnézett társára,
majd a képekre. − így már finomabb!
− És ha igazoltatnak? − ellenkezett a kisebb.
− Ha szabályosan hajtasz, és ezt erősen javaslom, amíg a helyszínre érkezünk, nem történhet
semmi. Ha mégis, és szólnak a bunkók valamit, akkor megmondod, hogy annyit fogdossák, hogy a
kezüktől lett koszos.
− Provokáljam őket? − hüledezett Kacsa.
− Te már a viccet se érted! Nem fognak igazoltatni. Nem megyünk messzire. Lenne még valami.
− Ezzel elővett a fiókból fényképeket. − Jól nézzétek meg ezeket. Ők lesznek abban a gépkocsiban.
Tévedés kizárva. Ez az utolsó balhé, és letaposunk. Vigyázni kell!
Amikor a másik kettő megnézte a képeket, elvette tőlük, apró darabokra tépte és elégette a
hamutartóban. Megvárta, amíg ellobban a papír, és egy gyufaszállal szétkotorta a hamut.
− Irány? − kérdezte Kopcso.
− Időben megtudod! Ha nálunk a zsákmány, mi ketten együtt jövünk haza. Ő − mutatott fejével
társára − leteszi a kocsit a megadott helyre.
− Azután? − idegeskedett Kopcso.
 − Itt várjuk a további utasítást. Eleget kérdezősködtél. A táska? − fordult Kacsa felé. Az a
szekrényhez lépett, és kivett egy nagyméretű sporttáskát. A vállára vetette. Ezzel jelezte, hogy
indulásra kész. Már az ajtóban voltak, amikor Jeges visszafordult, megnézte a heverőn fekvő taxist.
Egy pillanatig figyelte, látta, lélegzik, megfogta a pulzusát is. Kissé beljebb lökte a fal felé, majd
várakozó társaihoz fordult, közben megnézte a karóráját: − Hét óra húsz! Indulunk! − Hamarosan
hallatszott a szobában, hogy a bejárati ajtóban kétszer fordul a kulcs.

Pintér százados éppen jelentett Bálint alezredesnek, amikor a Németvölgyi úton becsukódott az
ajtó.
− Minden priusz pontosan beérkezett. Avaréknál teljesen rendben vannak a dolgok. A férfi és a
feleség munkahelyén a legjobb információkat adták róluk. A másik lakásban, az Attila utcában is
hasonló a helyzet. Ott ellenőriztük még a bejárónőt is, aki hetente szokott náluk takarítani. Se a
tulajdonosoknak, se neki nincs semmi a rovásán. A nőt mindenütt dicsérték, ahová takarítani jár, a
férje pedig darus a MÁVAG-ban. Jól keresnek, és mindenük megvan, ami szükséges. Különben is
ezen a napon a megadott időpontban egy másik helyen − és ezzel a jegyzetfüzetébe nézett − a VII.
kerület, Hunyadi tér 8. számú házban takarított.
− Miért pont ezeket nézted meg olyan alaposan? Mert kétkezi munkások, és nincs előkelő
beosztásuk? − nézett rá hirtelen Bálint.
Pintér megdöbbent egy pillanatra, de hamar kivágta magát:
− Nem! Ilyesmi eszembe se jutott. Éppen azért tettem, mert azt akartam, hogy minden gyanún
felül álljanak.
− Helyes! − ezzel Vágóra nézett.
− A Tahi utcai szervizbe valamennyi szerelő beérkezett időben. Minden bejelentett helyen
megjelentek, de semmit nem észleltek. Különben is jelzésünk alapján előre igazoltatták őket, azután
léphettek a lakásba.
− Mielőtt folytatnád a dolgot: valaki ott lesz, amikor holnap kinyitnak, és figyeli, hogy kik
jelennek meg a bejelentések ideje alatt. Mondd tovább! − biztatta Vágót.
− Priusza senkinek sincs. A vezető véleménye mindeneiről jó, eddig panasz nem merült fel
ellenük. Igaz, szeretik a borravalót, de ez ma már megszokott dolog nálunk. A központban is
hasonló a vélemény. Ennyi lenne!
− Akkor itt senki más nem lehet a tettes, mint mi! − nevetett fel Bálint. − Mi erről a
véleményetek?
− Lehet ebben valami − lépett elő Kerpesics −, mert amikor a Tanács körúton jártam a lakásokat,
hogy ki látott esetleg valamit, elkapott özvegy Avarné. Tudjátok, mit mondott?
− Jót nem, az biztos! − nevetett Bálint. − Én már csak ismerem. De mondd nyugodtan, ne kímélj
bennünket.
− Azt közölte, hogy neked továbbítsam, ha nem tudjuk elfogni a tetteseket, akkor nem lehet más
az ügyben, mint hogy összejátszunk velük.
− Ahhoz képest, amiket mondani tud, ez szinte semmi. Úgy vélem, türtőztette magát, mert még
van benne némi bizalom irántunk.
Teréz robogott be az ajtón. Nyomban beszélni kezdett:
− A fokozott ellenőrzés megkezdődött. A mozaikképeket is kiosztottuk, az akciócsoportok tagjai
is megkapták őket. Felhívtam a parancs szerint a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságát,
és kértem, alaposan ellenőrizzék mindazokat a Csehszlovákiába kilépő fekete Mercedeseket,
amelyeknek a rendszáma B betűvel kezdődik. Főleg a pénzt keressék, ezerforintos címletekben.
− És ha valahol felváltották? − kérdezte Bálint.
Teréz egy pillanatig zavarban volt, de gyorsan kivágta magát.
− Az finom lenne, mert akkor még nagyobb a pénzköteg, nehezebb eldugni, megtalálják az
ellenőrzéskor − és olyan arcot vágott elégedettségében, hogy mindenki elkacagta magát.
− Brávó, kislány! − kacagott Bálint − Ezt jól megadta nekem, már elnézést a kislányért,
alhadnagy elvtársnő! − felállt és megölelte a lányt.
 − Érdekes − szólalt meg Pintér −, minket még soha nem öleltél meg, főnök, ha valamiért ki
akartál engesztelni. Nem furcsa ez, fiúk? − nézett a többiekre.
Vidáman felkacaglak, pedig semmi kedvük nem lett volna, ha tudják, hogy egy óra múlva a
bekövetkező eseményektől sokkal borúsabbnak látják az életet.
 Rablótámadás a benzinkútnál

A Mészáros utcai benzinkútnál, ahol a magasban ott villogott a Shell-embléma, ketten

szorgoskodtak. Pénzt számoltak. Egy egész halommal állt előttük, azt rendezgették és kötegelték.
− Ezek megbolondultak! Mindenki ma tankolt, és rohant a Balatonhoz, mi ketten pedig itt
rohadunk ebben az átkozott melegben.
− Nem dumálsz, számolok! − morgott társára Cziráki Imre, aki szépen rakosgatta előbb az
ezreseket, majd a százasokat, és végül a kisebb címleteket.
− Helyes! − válaszolt a társa, Fényes György. − Tudom, nem erősséged a számolás! − Közben
egy postazsákot vett elő, kinyitotta és várta, hogy megkezdhesse a pénz berakását. Amikor társa
végre végzett a hatalmas számoszlop összeadásával, megkérdezte: − Mennyi?
− Hatszáznegyvenkétezer-háromszáz! Ez rekord!
− Mennyi a jatt? − csapott le a másik.
− Valamivel több mint négyezer! Jó napunk volt!
− De olyan fáradt vagyok, hogy alig bírom a derekam!
− Beírta az adatokat a könyvbe, és elkészültek, ha megérkezik a postajárat, aláírhassák az átvételi
könyvet.
− Kész vagy? − kérdezte Cziráki.
− Oké! Jöhetnek a szállítók!
− Rettenetes a forgalom, elakadhattak valahol. Én kimegyek a kúthoz, leolvasom az állást.
Hamarosan itt lesz a váltás.
Amíg ők a pénzzel foglalatoskodtak, egy taxi állt meg a Hegyalja útról bekanyarodva a járda
mellett, valamivel lejjebb, mint a benzinkút. Jeges szállt ki belőle, és az utca túlsó oldalán szépen
nyugodtan felsétált a benzinkút magasságáig. Látta, amint a pénzt éppen rakták a zsákba.
Visszasétált a taxihoz. Jelezte, hogy minden rendben van. Beült az autóba.
A benzinkút és a szerviz egymással szemben állt, csak egy kis út választotta el a kettőt
egymástól, ahol a gépkocsik a tankoláshoz felhajtottak. Az épületből magas férfi lépett ki.
Egyenesen a kutasok szobájába ment.
− Helló, fiúk!
− Üdvözlet! − nézett feléje a két fiú. − Mi járatban?
− Gutaülést kapok! Lerobbant a kocsim, és pont most telefonáltak, nem jönnek a pénzszállítók,
mert az ő autójuk is elromlott.
− Ebben a melegben minden előfordulhat − mondta Cziráki. − De nekünk nem szóltak.
− Várj! − lépett a telefonhoz Bábel János, a szerviz vehetője, és tárcsázott. Kicsit kivárt, és
beszélni kezdett: − A fiúk a kútnál nem kaptak értesítést, nincs a pénzszállítás körül valami tévedés?
− Közben kezével intett, hogy Cziráki álljon mellé, hallgassa a választ.
− Semmi tévedés! A pénzszállítók lerobbantak, maga és a kutasok együtt adják fel a Krisztinán a
bevételt. Mást nem tudok mondani. Keresnek eleget, egyszer legalább megdolgoznak azért a
pénzért.
Bábel még döbbenten a kezében tartotta a telefont, amikor megszólalt:
− Micsoda szemét alak! Még neki áll feljebb!
− Rohadék tintakukacok, irigyelnek bennünket, de a meló büdös nekik. Beviszem a pénzedet.
Mennyi van?
− Ma rekordot javítottam. Négyszázkétezer és ötven forint. Nem semmi.
− Akkor a mienkkel együtt több mint egymillió! Szép kis összeg! Elviszem a kis Polskival a
pénzt a postára.
− Lenne még egy kérésem! Nem kaptam taxit, és itt van nálam Zsuzsa, a menyasszonyom, őt is
magunkkal kellene vinni, mert fellépése van. Rendbe akarja szedni magát. Mindig a nyakamon lóg!
 − Hát valahogyan majd csak belepréseljük magunkat, de ne számítsatok kéjutazásra − nevetett
Fenyves.
− Sok jó ember kis helyen is elfér! − mondta vidáman Bábel, és kilépett a szervizútra. Felkiabált:
− Zsuzsa, gyere, a fiúk elvisznek téged is!
Közben az öltözőből megérkezett a váltás, átvették a kútnál a munkát. Cziráki kisietett velük a
kútoszlopokhoz egyeztetni a számokat. Gyorsan végeztek. Megérkezett Szép Zsuzsa, a kezdő
énekesnő is. Nagyon szemrevaló volt.
− Baromi jó nő! − súgta Cziráki a többieknek. − De legalább olyan buta is.
− Kettő nem lehet egyszerre! − nevetett egy idősebb kutas, aki írta az oszlopokon lévő számokat.
− Nem az én, hanem a Bábel baja. Mindig ilyeneket csíp fel magának, aztán főhet a feje.
Végeztünk! − ezzel már indult is egy beálló gépkocsit kiszolgálni.
Amikor a kútkezelő belépett a fülkébe, a lány szónokolt a többieknek.
− Ennek a mackónak még egy taxit sem sikerült szereznie − mutatott Bábelre −, és nekem meg
sietnem kell. Szerintem két balkeze van. Nem gondolják? − és meglibbentette magát a két ámuldozó
fiú előtt.
− Behúzod a cipzárat a szádon! − kiáltott rá Bábel. − Van elég bajunk, nem csak veled kell
törődni. Egymilliónál is több a pénz, amit viszünk. Útközben fogunk egy taxit, abba átszállhatsz.
− Jobb is lesz, mert nem szeretek fellépés előtt idegeskedni, a hangszálaimra mehet. Indulunk
végre?
Mind a négyen kimentek. Előállt Fényes a kocsival. Szép Zsuzsa és Cziráki hátul ültek, Fényes
vezette a kis Polskit, Bábel ölében ott pihent a két zsák az egymillió forinttal. Még búcsút intettek a
két éjszakás felé, és kigördültek a Mészáros utcába. Egy pillanatra megálltak, semmi forgalom nem
volt, kikanyarodlak. Ezt várta a taxiban ülő társaság. A kocsi valamennyi ablakát leengedték, és egy
pillanat alatt harisnyát húztak a fejükre.
− Nyomás! − sziszegte Jeges. − Nekiszorítod a falnak, a többi az én dolgom!
Kacsa ideges volt, nehezen tudta betenni egyesbe a váltót, végül sikerült. Búgva indult el a kocsi.
Kettesbe kapcsolt, és már száguldott is. Alig haladt a kis Polski vagy ötven métert, amikor mellé
érkezeit a taxi. Leszorította a fal mellé, hatalmas csattanással ütközött a kél autó. Szorosan egymás
mellett álltak meg. A kis kocsi olyan helyzetben volt, hogy kiugrani se lehetett belőle. Jeges felkapta
a hangtompítós fegyvert, és fenyegetően ordította:
− Ide a zsákokat, vagy lövök!
A kis Polskiban ülök a meglepetéstől dermedten ültek. Végül Szép Zsuzsa visított fel:
− Én élni akarok! Oda kell adni nekik!
− A zsákokat! − nyújtotta a kezét Jeges. Közben vészjóslóan emelte fegyverét a siránkozó és
rémült lány felé. − Gyorsan!
Bábel egy hirtelen mozdulattal megfogta a kél pénzeszsákot és Fényes előtt átdobta a másik
kocsiba. Majdnem kiütötte a pisztolyt Jeges kezéből, de Kopcso előrehajolt, és elkapta azokat.
Késével felvágta a varrást, belenézett mind a kettőbe.
− Benne van! − mondta nyomatékkal.
Jeges megcélozta az első kereket, és belelőtt a kis Polski gumijába. Kacsa kapcsolt, egy villanás
alatt eltűntek az utca vége felé. Látták, hogy egy kocsi ered utánuk, mert a kiabálásra többen
kiszaladtak az utcára, a benzinkúttól is elindultak az üldözésükre. Jeges a legnagyobb nyugalommal
kihajolt az ablakon, és még mielőtt az alagút felé fordultak volna, leadott egy lövést az üldöző
gépkocsira. Találhatott, mert a kocsi megállt, vezetője kiugorva az autóból a fal felé futott, ott
hanyatt vágta magát, s nem mozdult többet. Pillanatok alatt bejutottak az alagútba, ahol a sötétben
lerángatták magukról a harisnyát. Összevigyorogtak.
A Polskiból nehezen kászálódtak ki az utasok. Elsőnek Szép Zsuzsa kezdett el ordítozni:
− Segítség! Rablók! − olyan vészesen üvöltött, hogy a környező házak ablakai megteltek
érdeklődőkkel. Fényes rohanni kezdett a benzinkút felé, közben hátraszólt:
− Hívom a rendőrséget! Ti maradjatok ott! − futott, ahogy a lába bírta.
− Taxi volt! − harsogott Bábel. − Nem láttátok a rendszámát?
Kérdésére senki nem válaszolt.
 Emberek sereglettek mindenfelől, és mint a kordon, vették körül a gépkocsit. Olyan volt a kis
126-os, mintha egy vasaló nyomta volna a falhoz.

Bálint alezredes szobájában élesen felvijjogott a közvetlen vonal. Teréz ugrott oda, és felkapta,
de egy nehéz kéz lefogta. Az alezredes keze volt.
− Biztos engem keresnek! − ezzel felvette a kagylót. − Bálint alezredes vagyok!… Hallgatom!…
Értem!… A szemlebizottság azonnal indul… Megyünk! − letette a hallgatót, és a feszülten figyelő
társaság felé fordult.
− Van valami? − idegeskedett Pintér.
− Kirabolták a Mészáros utcai benzinkút és a szerviz napi bevételét szállító gépkocsit. Több mint
egymilliót vittek el.
− Szép pénz! − ámuldozott Teréz.
− Az! − bólintott Bálint. − De mit gondoltok, hányan követték el a támadást?
− Hárman! − vágott bele Vágó. − Pontosan annyian, mint ahányan délelőtt dolgoztak.
− Beletaláltál! Ami délelőtt történt, az csak valami elterelő mozdulat volt, hogy lekössön
bennünket. Ez volt a fő-csapás.
− Vagyis megint jól következtettél! − bólintott Kerpesics.
− De ezt be is kell bizonyítani, sőt el kell őket fogni! Akkor pedig éppen eleget beszéltünk,
induljunk! − Ezzel valamennyien kirohantak a szobából. Teréz volt az utolsó, és úgy bevágta az
ajtót, hogy mindenki visszafordult
− Mi volt az? − kérdezte Bálint.
− Kicsúszott a kezemből! − mentegetőzött Teréz.
− De ezek a szépfiúk remélem nem fognak! − és kacsintott a többiek felé.
− Nem néz ki valami könnyű társaságnak! − loholt a felvonó felé Vágó Bálint mellett.
− Nehezebb ügyeket is megoldottunk már − mondta az alezredes.
Már a felvonóban álltak egymás mellett, amikor a kis termetű Vágó megszólalt:
− Ezek banditák! − és szemében ott élt a vitatkozás lángja.
− Te már megint kapkodsz! − rótta meg Bálint. − Nem tudod, mi az ártatlanság vélelme?
− Védelme! − ellenkezett a kis ember.
− Ismétlem, vélelme. Ez egy jogi fogalom. Ezek nem lehetnek mindaddig banditák, hogy a
szavaiddal éljek, amíg ezt ki nem mondja felettük a bíróság. De akkor se használja azt a kifejezést,
amit te. Lehetnek rablók, gyilkosok, és sorolhatnám tovább.
− De ugye, védelmet akartál mondani? Mert annak, hogy „vélelem”, semmi, de semmi értelme
nincs.
− Tudod mit? Ez most „hosszú”! − csapott a vállára Bálint, amitől Vágó majdnem a földre
roskadt. − Legközelebb elmagyarázom!
− Könnyű annak, aki jogot végzett!
− Figyelj rám! − fordította maga felé társát Bálint, ami nem volt könnyű dolog a szűk fülkében.
− Ma már másodszor teszel célzást a jogi végzettségre. Elegem van belőled! Többet nem akarom
hallani. Szavadat adtad!
− Legyen! − nyögött fel Vágó, hogy szabaduljon az ölelésből, ami igen kellemetlen volt számára.

A Vérmezőnél egy taxi szorosan a parkoló gépkocsik közé állt. Kacsa azt akarta, hogy ne
látsszanak a kocsi oldalán a sérülések. Ügyesen jutottak el idáig, mert mellékutcákon hajtottak,
vagy belementek a nagyobb forgalomba, ahol a többi gépkocsi vezetője nem nagyon figyeli a
mellette haladókat. Egy darabig mindenki mozdulatlanul ült a helyén, figyelték, nem követi-e őket
valaki. Semmi gyanúsat nem észlellek. Jeges kinyitotta az ölében lévő táskát, és hátraszólt Geyza
Kopcsónak, akinek menet közben átadta a zsákmányt.
− Ide a pénzt! − amikor megkapta, egyenként bontotta fel zsebkésével a postazsákokat. Átöntötte
a táskába. A másik kettő csodálkozó szemekkel figyelte a rengeteg ezer-, ötszáz- és százforintost.
Kacsa belemarkolt a halom pénzbe, felemelte és lassan visszaengedte.
− Állati! − kacagott. − Mennyi pénz, és mind a miénk! Úgy látom, ma minden bevág!
− Pofa be! − suttogott Jeges. − Nem kapkodsz, még nem vagyunk túl mindenen! − Közben a
zsebébe nyúlt, kivette a hangtompítós Karakilla pisztolyt és a pénzestáska legaljára tette.
− És ha szükségünk lehet rá? − vitázott társa.
− Nem használjuk akkor se! Vagy ha igen, akkor én döntöm el, mit teszek. Lódulj és hallgass!
− A kocsit bezárom előbb! Ha megtalálják, akkor azzal is bajlódjanak, amíg kinyitják!
− Rendben! Mi lassan sétálunk − bökött a fejével Kopcso felé −, te előre sietsz és körülnézel. Ha
minden rendben van, a kapuban egyetlen pillanatra megállsz és hátranézel. Utána mi odáig
megyünk. Fölszaladsz, és ha ott is tiszta a levegő, akkor a redőnyt egy kicsit felhúzod. Csak
résnyire, nehogy a szemben lévő házból beláthassanak. Értetted?
− Mindent! − ezzel sarkon fordult és gyors léptekkel elindult a Déli pályaudvar irányába. Néha-
néha hátranézett, hogy társai követik-e. Amikor látta, hogy azok elmerülve beszélgetnek, de sietős
léptekkel haladnak utána, meggyorsította lépteit. Szeretett volna minél előbb a lakásban lenni.
− Úgy rohan ez a kis szédült barom − jegyezte meg Jeges −, mintha valami vonathoz sietne, mert
nem akarja lekésni.
− Nem is lenne jó a vonatot lekésni − és ezt a szót alaposan megnyomta Kopcso −, mert nincs
útlevelem.
− Nyugalom! − csapott feltűnés nélkül a táskára Jeges.
− Ami ebben van, az biztosíték. A Főnök tudta, mekkora lehet a zsákmány, és ezt nem hagyja itt.
Megvár bennünket, légy nyugodt!

A Mészáros utcát a Shell-benzinkúttól a támadás helyszínéig lezárták. A szemlebizottság végezte

a dolgát. Tagjai olyan gyakorlottan és szakszerűen dolgoztak, hogy egy külső szemlélő nem is tudta
volna követni munkájukat. Csak a vaku villanása volt az, amivel felhívták magukra akaratlanul is a
figyelmet. A kíváncsiak, bár mindebből semmit nem értettek, egyre csak gyülekeztek a helyszínen.
Vágó, Kerpesics és Teréz igyekezett mindent meghallani és szóba elegyedni azokkal, akik
valóban láthattak valamit. Már ismerték jól az ilyen esetek szemtanúit, mindenki mindent pontosan
látott, magát tartotta a legfontosabb tanúnak, csak éppen-merően ellentétesen mondta el a dolgokat,
mint az előző.
− Ordítást hallottam és futkosást! − beszélt hadonászva egy idősebb férfi Teréznek. − Mire észbe
kaptam, már robogott is az a gépkocsi, amelyik nekiment a másiknak.
− Milyen típusú volt, nem látta a rendszámát? − faggatta Teréz.
− Kérem, nekem tízdioptriás szemüvegem van! Hát láthattam én ezzel a rendszámot olyan
magasból? A negyedik emeleten lakom!
− Akkor hogy került ide az utcára? − hüledezett Teréz.
− Lekísértek a lépcsőn, mert azokat se látom. Nagyon rendesek velem a szomszédok… − de nem
folytathatta, mert Teréz már robogott tovább.
− Ezek a fiatalok mind ilyenek − csóválta fejét az öreg.
− Soha nincs türelmük végighallgatni az öregeket.
− Egy nő is volt velük! − kapta el egy férfi Kerpesicset a karjánál fogva.
− Azokkal, akik raboltak? − élénkült fel a főhadnagy.
− Ezt eddig nem mondta senki!
− Dehogy azokkal! Éppen ellenkezőleg! Abban a kocsiban ült, amelyet kiraboltak. Ott áll! − és
előremutatott.
Kerpesics kissé ideges lett, de próbálkozott, hátha megtudhat valami érdekeset. Tovább kérdezte
a férfit:
− Azt nem látta, hogy milyen kocsi volt, ami a falhoz nyomta a kis kocsit?
− Valami nagy böhöm nyugati lehetett, mert abban van annyi erő. Biztos az volt! Nyugati! Sok
itt a külföldi nyáron. Elfogyott a pénze, így akart szerezni. Kész! − húzta magasra a vállát. Amikor
Kerpesics otthagyta, a mellette állóhoz lépett, és a fülébe súgta. − Nyavalyát volt nyugati. Jól
láttam, hogy Zsiguli, de nem mondom meg. Mehetek tanúskodni, meg tárgyalásokra. Nekem az
nem kell! Igaz?
Terézt egy öreg néni kapta karon. Kedvesen mosolygott, és elhúzta a többiektől.
− Kedveském! − szólalt meg. − Maga rendőr?
− Az vagyok! Nyomozó. Parancsoljon, néni!
− Mondanék magának valamit. Azt hiszem, segíthetek vele. Az az autó, amelyik nekiment a
másiknak − és a Polski felé bökött az ujjával − biztos, hogy egy taxi volt.
− Miből tetszik gondolni?
− Láttam! Öreg vagyok, de jó a szemem. Még nem volt sötét akkor. Láttam a kockákat az
oldalán, és a betűket a rendszáma előtt. Az pedig nem volt más, mint JB. Az pedig azt jelenti, hogy
taxi!
− Pontosan! − helyeselt Teréz. − Honnan tetszik ilyen jól tudni? − nézett rá kedvesen.
− Honnan? Az élet tanít engem. A kis unokámat sétáltatom sokat, a levegő jót tesz neki. Ő
sorolja a rendszámokat és a márkákat. Ha ilyen jön, mindig hozzáteszi, hogy az taxi volt.
Határozottan állítom, hogy Lada vagy Zsiguli taxi!
− Felírom a nevét, lehet, hogy szükségünk lesz a nénire!
Amikor végzett az írással, megköszönte a segítséget. A néni még utánanyúlt és halkan- beszélve
kísérte a benzinkút felé.
− Tudja, a Kék fényben mindig kérik a lakosság segítségét. Gondoltam, most segítek. De nem
kell a Szabó Lacinak erről legközelebb beszélni, főleg még a nevem is említeni.
− Ígérem, nem fogja! − mosolyodott el Teréz, és bocsánatkérően magára hagyta a nénit. Amikor
belépett a kútkekezelők kis irodájába, Bálint és Pintér a Polski négy utasát hallgatta éppen ki.
Melléjük lépett és odasúgta:
− Állítólag taxi volt, és a kezdőbetűk a rendszám előtt JB.
− Így legalább nem csak egy, de két betűt ismerünk − súgta vissza Bálint. Majd megint Fényes
Györgyhöz fordult.
− Tehát milyen kocsi volt?
− Lada! 1200-as az biztos! A kocsikat és a típusokat ismerem!
− Taxi? − faggatta tovább nagy nyugalommal Bálint.
− Az, ha nem csak felragasztották rá a kockákat, hogy megtévesszék a rendőrséget.
− Ezt miből gondolja?
− Járok moziba, és nézem a televízióban a krimiket. Ott éppen eleget lehet ilyeneket látni!
− Rendszáma?
− Nem tudom!
− Nem tudom és nem tudom! Mindenre ezt kapom feleletül! − öntötte el a méreg Bálintot. −
Magukat támadták meg, nem engem! Valamit csak láttak?
− Uram, ha önt érné egy ilyen támadás, nem hiszem, hogy alaposan szétnézne! Pisztolyt
szegeztek nekünk! Beszartam! Ez az igazság!
− A kocsi színére csak emlékszik? Milyen színe volt? − de nem kapott választ, mert közben
belépett a szemlebizottság vezetője ős közbeszólt.
− Biztos, hogy piros! Ilyen festéknyomok maradtak a Polski oldalán. A fiúk leszedtek belőle, és
beviszik vizsgálatra. Ha megtaláljuk a kocsit, azonosítjuk. A labor majd kimutatja pontosan, hogy
akár vizuálisan vagy morfológiai képe megegyezik-e az eredetivel.
− Már megtaláltátok a taxit? − húzta fel a szemöldökét Bálint.
− Arra gondoltam, hogy ha … − de nem fejezhette be, mert az alezredes közbevágott.
− Értem! Azt egyelőre még rám bízzátok. Köszönöm a bizalmat − és hunyorított egyet.
− Jelentenék még! − folytatta a szemlebizottság vezetője. − A támadók kocsijának a jobb oldala
alaposan megsérülhetett, és letört róla a jobb oldali irányjelzője. Annak a maradványait is
megtaláltuk.
− Köszönöm! − mondta engedékeny hangon Bálint, és Pintérhez lépett. − Leadni a kocsiból,
hogy a hallottak alapján rendeljék el a taxi körözését. Valamennyi közlekedési járőrkocsi és a
közbiztonsági járőrök keressék. Ilyen sérüléssel nem mehetett messzire. − Amint Pintér kivágtatott,
Szép Zsuzsa szólalt meg:
− Felügyelő úr! Mondhatok valamit?
− Én ugyan nem vagyok felügyelő, de mondhat. Hallgatom!
− Biztos vagyok benne, hogy egy taxi volt!
− Miből tudja? − és közelebb lépett a lányhoz. Bár zavarta a belőle áradó kölni erős illata,
keményen tartotta magát.
Az énekesnő abban a pillanatban, amint látta, hogy az érdeklődés középpontjába került, pózba
vágta magát, és előadást tartott:
− Én a hátsó ülésen ültem. Valósággal összenyomorítottak. Az ablak felé így balra állt a fejem −
és mutatta, szinte kitekerve magát −, és pontosan láttam, mert a szemem magasságában volt a
kockázat az oldalán. Taxi volt.
− Kendszáma?
− Lehet, hogy láttam, de el is felejtettem, mert kicsit feledékeny vagyok, és számítsa még hozzá
az izgalmakat! Igazam van?
− Tökéletesen! Nos, akkor lássuk a napi zárást, hogy milyen összeget vittek el.
− Az enyém nincs itt! − szólalt meg Bábel, a szerviz vezetője, aki hátrébb állt. − Ott a másik
épületben van az irodám. Átmehetek érte?
− Majd az egyik kollegám elkíséri − ezzel intett Kerpesicsnek, aki csatlakozott Bábelhez. Ő
maga Cziráki és Fényes társaságéban a könyvek fölé hajolt és jegyzetelt.
Kis Teréz meglehetős ellenszenvvel nézegette Szép Zsuzsát, aki mivel nem volt a központban,
egyre csak izgett-mozgott, hogy felfigyeljenek rá. Váratlanul mellé lépett, zsebéből elővette a
mozaikképeket, amelyeket a délelőtti támadókról készítettek. A lány elé tartotta:
− Nézze meg, kérem, ezeket a képeket. Nem talál valakit esetleg ismerősnek?
Szép Zsuzsa kitágult szemmel nézett Terézre. Nem értette a kérdést.
− Talán ezek közül ült valaki a kocsiban.
− A mi kis „malackánkban” mi négyen ültünk! − hördült fel a lány önérzetesen. − Ha lett volna
még valaki, már régen megmondtam volna.
− Nem a magukéban, a taxiban! Érthető?
− Ó! − kapott a fejéhez Szép Zsuzsa. − Milyen szórakozott vagyok. Megnézem. Jó?
− Erre szerettem volna kérni! − mondta nem kis iróniával Teréz, és átadta a képeket.
Szép Zsuzsa lassan nézegette a három képet. Előbb egyszer, majd ismét. Az egyiknél valami
értelem látszott az arcán. Hirtelen felvidított:
− Ez benne ült a taxiban! − Úgy mutatta fel a képet, mint valami győzelmi jelvényt. − Esküszöm
rá! − Teréz átvette és megnézte a hátlapját. Látta, az a kép, amelyet a Tahi utcai szerviz vezetőjének
az elmondása alapján készítettek arról, aki a japán színes televíziót akarta javíttatni. − Ez tartotta rá
a pisztolyt Imrusra! Frankó, megesküszöm rá!
Bálint felkapta a fejét és a két nőhöz lépett:
− Melyik az? − kérdezte.
− Ez a krapek! − harsogott a lány, és kikapta Teréz kezéből a képet.
− Biztos benne? − nézett a szemébe.
− Esküszöm! − visította a boldogságtól Szép Zsuzsa. − A memóriám nem a legjobb, már
mondtam, de az arcokat nem felejtem el. Pedig harisnya is volt rajta!
− Magának erről mi a véleménye? − lépett a mozaikképpel Bálint Cziráki mellé. − Az előbb már
látta a képeket, de nem ismerte fel. Nos?
Cziráki rettenetes zavarban volt. Nézegette a képet, de csak ingatta a fejét:
− Lehet, hogy ő volt, de esküt nem mernék tenni rá! Talán, ha életben látnám. Az más!
− Remélem, hogy látni fogja! − válaszolt nagy nyomatékkal Bálint. − Bízzon bennünk!
− Ha akarja, hogy azt mondjam, láttam, akkor mondhatom. Viszont… − de nem folytathatta,
mert Bálint leintette.
− Csak az igazságot akarom. Ha nem ismeri föl, akkor sincs semmi baj. Tehát nem látta? −
Cziráki húzogatta a vállát, nem adott konkrét választ.
Közben visszaérkezett Bábel és Kerpesics, Bálint most az elszámolással foglalkozott. Végezetül
felállt, hangosan megszólalt: − Szóval összesen egymillió-negyvennégyezer-háromszázötven
forintot zsákmányoltak. Helyesen adtam össze? − fordult Bábelhez.
− Pontosan annyi! − hagyta az jóvá.
− Megmondana még valamit nekem? − kérdezte. − Itt mindennap ilyen hatalmas összegek
fordulnak meg?
− A kútnál rendszeresen, mert beleesik a balatoni forgalomba, és most nyár van!
− Azt veszem észre! − válaszolt nem kis iróniával Bálint, és megtörölte verejtékező homlokát. −
Folytassa!
− Én nem mindennap küldöm be a bevételt, tegnap például már későn zártam − folytatta Bábel.
− Ezt lehel? − érdeklődött élénken Bálint.
− Nekem volt fellépésem, nagyon siettünk! − lötyögött közbe Szép Zsuzsa. − Ő vitt be a lokálba!
Ott lépek fel. − Bábel olyan szemekkel nézett a lányra, hogy majdnem felnyársalta. Az a
legtermészetesebb hangon folytatta;
− Szivi! Ne legyél ideges! A felügyelő úrnak meg kell mondani az igazat.
− Ez nagyon kedves magától − hajtotta meg a fejét Bálint a lány felé. − De lenne nekem még egy
kérdésem. Ha jól tudom, éppen az ilyen cselekmények miatt a pénzt mostanában egy rendőri
kísérettel ellátott postai gépkocsi gyűjti. Miért volt ez ma este másként?
− Egyszerű − vágott a szavába Bábel −, kaptunk egy telefont, hogy elromlott a gépkocsi, és
magunk adjuk fel a pénzt. Ezért történhetett meg a rablás.
− Ellenőrizték a hívás valódiságát? − faggatta tovább Bálint a többieket. − Mert, amint látom −
és kifelé mutatott − ott áll, ebben a pillanatban érkezett meg a postakocsi. Erről mi a véleményük? −
A választ nem is hallgathatta meg, mert belépett egy rendőr, és nyomban a kútkezelőkhöz fordult.
− Mi ez a balhé, fiúk? Csak nem ugratták meg a pénzeteket?
− Megugratták − mérgelődött Bálint. − Valóban rossz volt a gépkocsi? Egyébként Bálint László
alezredes vagyok. Válaszoljon!
− Alezredes elvtárs, jelentem, a gépkocsinak semmi baja nem volt, csak nagy volt a forgalom,
kicsit késtünk. Minket azonban mindig meg kell várni.
− Erről mi a véleményük? − fordult a kutasokhoz és Bábelhez.
− Kérem − idegeskedett Bábel −, én kaptam az üzenetet. Azonnal lerohantam a fiúkhoz, és
megkértem őket, hogy vigyenek engem is magukkal.
− Ellenőrizték a hívást? − faggatta Bálint a kutasokat,
− Nekem ugyanazt mondták! − vágott a szavába Cziráki!
− Ketten együtt hallgattuk a választ.
− Milyen számot hívott? − kérdezte Bálint, és látta, hogy Teréz már a készüléknél áll.
− 219-684 − vágta rá Cziráki. Teréz tárcsázott. A szobában olyan volt a csend, hogy a légy
zümmögését is hallani lehetett volna. Mindenki figyelt. Végül felvették a kagylót a vonal végén.
Kis idő múlva Teréz a többiekhez fordult.
− A központban közben megtörtént a váltás, és aki most szolgálatban van, nem tud semmiről. −
Bálint olyan mérges volt, hogy belevörösödött, nem szólhatott semmit, mert látta, hogy Teréz
közben valamit jegyzetel, és nyomban jelentett tovább: − A lakáscíme megvan! Indulhatok? −
Amikor egy bólintással megkapta az engedélyt, kirobogott a szobából. Az ajtóban majdnem
elgázolták egymást Pintérrel, aki a rádióskocsitól érkezett rohanva. Még csak elnézést se kért a
lánytól, jelentett:
− Főnök, leadtam volna az utasítást, de megszakítottak, mert jelentették, hogy megtaláltak a
taxit. Most már biztos, hogy az volt. A Vérmezőnél áll, összetörve. Egy szerelmespár a padon
csókolózott, amikor parkoltak. Nem arra figyeltek, hogy mit csinálnak, de feltűnt, hogy mindenki
elment, a kocsi meg ottmaradt. Kíváncsiak lettek, mi történhetett. Az volt a gyanús számukra, hogy
valami nagy kézitáskát cipeltek.
− Hányan voltak? − vágott bele Bálint.
− Hárman! Nyilván a délelőttiek! − folytatta Pintér. — A szemlebizottság a helyszínen van. A
taxi rendszáma JB 32—40.
− A vezetője? − faggatta idegesen Bálint.
 − Senki sem maradt a gépkocsinál. A fiatalok nyomban telefonáltak a 07-re. Innen tudjuk a hírt.
Bálint a szemlebizottsághoz fordult:
− Ha végeztetek, vonuljatok be. Minden értékelhető adatot a leggyorsabban juttassatok el
hozzánk. Remélem, lesz valami, ami összehasonlítható az újabb helyszínen találtakkal. Köszönöm a
munkát. − Ezzel az ott lévőkhöz fordult:
− Most valamennyien elmehetnek. De hamarosan szükségem lehet magukra. Budapest területét
nem hagyhatják el, és ha lakásukról távoznak, otthon hagyjak meg, hol találjuk magukat.
− Nekem − lépett elő Szép Zsuzsa − ma két fellépésem is van. Jegyezzék fel. Előbb a Halló
bárban, utána pedig a Nirvánában. Remélem, tudják, hol vannak? Mert szívesen látom önöket.
− Most éppen nincs kedvünk mulatóba menni, de vannak csoportjaink, amelyek nagyon is jól
tudják, hol vannak ezek. Elég gyakori látogatók ott − tette hozzá kicsit megnyomva az utolsó
szavakat.
− Én nem láttam ott egyenruhásokat − nyafogott Szép Zsuzsa.
− Civilben járnak a fiúk, nem akarják mutogatni magukat, hogy mulatni járnak − és gyorsan
elfordult, mert ekkora butaság láttán kacagni szeretett volna. − Mi pedig induljunk! − hadarta a
többieknek, hogy minél előbb kijussanak a helyiségből.
Beugráltak a kocsikba, robogtak az újabb helyszín felé.
− Alakul valami! − mosolygott Bálint. − Olyan érzésem van… − de nem folytathatta, mert
megszólalt a rádió a gépkocsiban.
− Figyelem! Beolvasom a Komárom Megyei Rendőr-főkapitányság felhívását. Ma, 1985.
augusztus 26-ín, egy horgász a Tatai tóból kiemelt egy holttestet. Feltételezhetően gyilkosság
áldozata, mert keze és lába össze van kötözve. Halántékán lőtt seb nyoma látszik, amit közvetlen
közelről adhattak le. A halott az orvosi szakvélemény szerint mintegy 12-16 órája lehet a vízben.
Személyére utaló okmányt nem találtak nála, még ruházatának gyári címkéit is kitépte a tettes.
Egyetlen, személyére utaló nyom maradt, cipőjében, amelyet a tettes nem húzott le róla. Ebben egy
prágai cipőgyár emblémája található. A gyilkosság elkövetésével kapcsolatban nem sikerült
szemtanút találni. A helyszíntől mintegy tíz méterre egy gépkocsi nyomai fedezhetők fel. A
tengelytávolságok alapján a szakértők véleménye szerint egy Mercedes gyártmányú gépkocsi
lehetett, Good Year gumikkal" felszerelve. A nyomok arra utalnak, hogy a gépkocsi hosszabb ideig
várakozott ezen a helyen. Tulajdonosa gyorsan hajtott el, mert az induláskor a gépkocsi fordulása
mély talajnyomokat hagyott, és ez nagy sebességre utal. Ezt a felhívást a nyomozásra utaló adatok
nélkül a mai nap folyamán a Magyar Rádió is több alkalommal bemondta. Kérik… − de Bálint
lehalkította a készüléket, és hátrafordult.
− Ha emlékezetem nem csal, akkor mi is valami Csehszlovákiából beérkezett gépkocsit
keresünk. Az állt meg az OTP-fiók előtt. Igaz?
− A módszer, amellyel dolgoznak, arra utal, hogy külföldek is lehetnek benne, mert nálunk eddig
ilyen eset nem fordult elő − helyeselt Vágó.
− Vigyázz! − nézett hátra Bálint társára. − Nagyon tanulékony nemzet vagyunk. Semmit nem
lehet tudni, de számításba kell ezt is venni!
Közben megérkeztek a Vérmező parkolójához, s odasietek, ahol a helyszínelők már javában
dolgoztak. Bálint a gépkocsivezetőhöz fordult.
− Kérem, közölje rádión, hogy itt vagyunk, ha valami váratlan esemény történne − és sietett a
többiek után.

Még a benzinkútnál tartózkodott a Bálint-csoport, amikor Jeges és társai megérkeztek az IBUSZ-

lakásba.
− Minden rendben! − várta őket az előszobában Kacsa, és amikor Kopcso a szoba felé indult,
megfogta Jeges karját.
− Gyere ki a konyhába, mutatok valamit! Fontos!
Jeges először a taxishoz lépett, aki a heverőn feküdt mozdulatlanul.
− Ez még mindig kábult! − nézte a szemhéját felhúzva Kopcso.
 − Az a finom! Legalább, amikor megtalálják, nem tud pofázni! Kimegyek, nézek valami harapni
valót, és utána minden pillanatban indulhatunk − nézett társára. − Te őrködj itt!
Kopcso felemelte kezét, hogy érti. Jeges kiment a szobából. A konyhában Kacsa idegeskedett,
egy levelet tartott a kezében.
− Olvasd! Az asztalon feküdt, amikor beléptem! A lakáshoz csakis a Főnöknek van kulcsa. Ő
hozhatta.
Jeges az ablakhoz lépett, mert már sötétedett, és nem akartak villanyt gyújtani. Olvasta:
„Két dolgot kell elintézni! Kopcso megölte a társát, azért nincs vele. Ma megtalálták a hulláját a
rendőrök a Tatai tónál. Gyilkossal nem dolgozunk együtt, megkötözni és a lakásban hagyni. Mire
megtalálják, mi kilépünk az országból. Felkeresni Karát Annát a VI. kerület, Lovag utca 4-ben, és
berendelni a munkahelyére. Sürgősen hívatják. A gépkocsiban elaltatni, és ott, ahol az éjszakát
töltik, megkötözve kirakni. Gyorsan és pontosan dolgozni. További utasítás a szokott helyen
átvehető, F.”
Jeges egy darabig mereven nézett maga elé, majd előkapta fegyverét a táska aljáról, intett
társának, és beléptek a szobába. Kopcso az ablaknál állt, és kifelé nézett. Jeges a fegyvert a háta
mögött tartotta és megszólalt:
− Hol van a társad, Stefan Milos?
Kopcsót megdöbbentette a kérdés, de nyugalmat erőltetett magára.
− Már megmondtam! Megijedt, és nem mert beutazni. Ha felvettem a járandóságát, utánam
utazik szabályos útlevéllel.
− Ő azt nem kaphat, mert priuszotok van! Hazudsz!
− Nem én vagyok az, aki hazudik!
− Én tudom, hol a társad!
− Hol? − kérdezett vissza Kopcso, de a hangja már nem volt olyan magabiztos.
− Megölted a Tatai tónál! A rendőrség megtalálta a hulláját, és keresik a gyilkosát! Az pedig te
vagy! − és ebben a pillanatban előkapta a fegyverét. − Nem moccansz, vagy keresztüllőlek!
− Nem igaz, Jeges! − rimánkodott Kopcso.
− Pofa be! Ha még egyszer kiejted a nevem, véged van. Megkötözni − intett Kacsának. Az
kötelet kapott elő a szekrényből. Gyorsan dolgozott, közben vigyorgott.
− Így legalább több jut nekünk! − mondta hangosan.
− Siess! Meg dolgunk van!
A heverőn mozdulatlanul feküdt Krebsz, a taxis. Rettenetesen félt. Amíg Jeges a már
megkötözött Geyza Kopcsót a fűtés vezetékéhez kötözte, Kacsa kiugrott a konyhába, és behozta a
táskát a sok pénzzel. Kinyitotta, és mielőtt társa megakadályozhatta volna, belemarkolt. Két kézzel
szórta vissza a táskába a halom ezerforintost.
− Nézd, te barom, miből maradtál ki! A te részed is a miénk! − nem folytathatta, mert Jeges egy
hatalmas pofont adott neki. Elesett és a földről ordítozott tovább: − Csak azt akartam, hogy megüsse
a guta. azért amit tett. Ha egy hét múlva itt találja a rendőrség, legalább nem pofázhat.
Társa egyre vészesebben közeledett feléje, elhallgatott. Visszarakta a pénzt a táskába és
várakozva állt az ajtóban. Váratlanul felberregett a telefon. Kettőt csengetett, elhallgatott. Rövid
szünet után megint megszólalt, most négyet csengett, nem vette fel egyikük sem. Mereven nézték.
Tudták, hogy a szokott jelzéssel ellenőrzik, elindultak-e már az újabb feladat elvégzésére. Amikor
harmadszor is megszólalt, tudták, hatot fog csengetni, és akkor kell felvenniük. Jeges lefogta társát.
− Nem vesszük föl! Azt akarja ellenőrizni, hogy elindultunk-e az újabb feladatot végrehajtani.
− De ez a Főnök! − ellenkezett Kacsa.
− Tudom! Induljunk! − ezzel felkapta a táskát és kiléptek a szobából. Kacsa nem bírt magával,
ha már nem beszélhetett, legalább egy gúnyos vigyort küldött a szánalmasan tehetetlen,
megkötözött Kopcso felé. Olyan csendesen hagyták el a lakást, hogy még Krebsz se hallotta, mikor
csukták be az ajtót, pedig minden idegszálával figyelt.
 Az első vallomás

A szemlebizottság javában dolgozott, amikor Bálint a vezető mellé lépett.

− Találtatok valamit? − kérdezte.
− Nem sokat. Nagyon vigyáznak, hogy nyomot ne hagyjanak maguk után.
− Abban a két zsákban volt a pénz, amit elraboltak? − mutatott Bálint az ülésen fekvő
pénzeszsákokra. Megnézte a gépkocsi rendszámát. − Ja! − szólt hátra a szemlebizottság
vezetőjéhez. − A két zsákot előbb azonosítsátok a kutasokkal és a szerviz vezetőjével. Ezeket
használták? − intett Pintérnek. Amikor mellé lépett, halkan odasúgta:
− Felhívod a taxidiszpécser-központot. Megtudod, ki ennek a kocsinak a pilótája, és mit tudnak
róla? Igyekezz! — Pintér vágtatott a gépkocsiban lévő rádiótelefonhoz.
− Főnök! − lépett Bálint mellé Teréz. − Megmutattam a fiatal párnak a mozaikképet, de nem
ismertek fel senkit. Azt mondják, elég távol volt tőlük a három férfi.
− No meg mással voltak elfoglalva! − hunyorított Bálint. − Magának mi a véleménye? Hanem
valami kiment a fejünkből annak örömére, hogy megtaláltuk a taxit!
− Lehetetlen!
− Öregszem és néha feledékeny vagyok! − ironizált Bálint. − A Shell-központ diszpécsernőjére
gondoltam. Beszélni kell vele. A címet adja oda Vágónak, tudja meg, mi az igazság a pénzszállító
kocsival kapcsolatban.
Teréz éppen indult, amikor rohanva érkezett Pintér. Megint egymásnak mentek a nagy
sietségben. Teréz felfortyant:
− Szünet nélkül letaposol!
− Elnézést! − hadarta Pintér. − Mivel máskor is előfordulhat, előre mondok öt pardont. Kérlek,
oszd be magadnak! Köszi! − és robogott Balint felé.
− Főnök! A JB 32—40-cs számú taxi vezetője Krebsz Kázmér. Ma este 18 óra 40-kor egy fuvart
jelentett, Vecsésre. Indulási helye a XII. kerület, Németvölgyi út 42. Ennyit tudtam meg!
− Most este tíz óra van! A gépkocsi itt parkol, roncs állapotban − egészítette ki Kerpesics, aki
eddig igyekezett a téren lévők közül olyat keresni a fiatal páron kívül, aki látott valamit.
− Akkor megnézzük ezt a címet, de annak a Krebsznek a lakását is. Tudd meg a címét, és
rohanás! − nézett egy nyomozóra. − Soha ne bízzunk vakon senkiben! Ő is benne lehet a buliban.
Ha rendkívüli esemény lenne, rádión jelented, ha semmi, akkor a „nagy házban” találkozunk. A
szemlebizottság vezetőjéhez fordult, közben a kocsija felé igyekezett: − Az embered, aki velünk
jöhet, kövessen, a többi, ha végzett, vonuljon be, és kezdjék meg a munkát. Te is gyere, legyen
minden egy kézben. Helyes?
− Tökéletesen! Intézkedem és rohanunk utánatok!
Mire ezt kimondta, már csak az eltűnő gépkocsik piros helyzetjelző lámpáit látta.

Ezalatt Kerpesics gépkocsija csikorgó fékezéssel állt meg a Mészáros utcai benzinkútnál.
Kiugrott belőle, rohant a kis iroda felé. A szolgálatban lévő két kutas ámulva nézte. Annyira
idegesek voltak, hogy közben az egyik, amelyik éppen egy gépkocsi tankját töltötte, nem vette
észre, hogy a benzin már az útra folyik. A mellettük elrohanó Kerpesics a földre mutatott:
− Nem volt elég egy rablás mára, most fel akarják robbantani a kutat? Hozzanak azonnal
poroltót, és mire visszajövök, egy csepp benzint se akarok látni. Világos? − és rohant tovább.
Amikor belépett az irodába, ott találta Czirákit és Fényest. Elkeseredett arccal ültek egymással
szemben. − Mi van itt, siralomház? Azt már Munkácsy megfestette. Nem kell modellt ülni. Bábel és
a nő hol vannak?
 − Itt vinnyogott az a kis …
− Ne mondja ki, mert becsületsértés lenne. Folytassa!
− Szóval, vinnyogott, hogy lekési a fellépését, és taxin elmentek.
− Bábel gépkocsija még mindig rossz? Persze, a suszternak is lyukas a cipője. A maguk
vallomása is elég egyelőre.
− Ezzel elővette a hóna alól a két, gondosan papírba csomagolt pénzeszsákot. − Nézzék meg jól.
Ebben vitték a pénzt?
− Ebben! − állította mind a kettő egyszerre. − Itt a zsineg − és kivette a fiókból −, amivel
kötelesek vagyunk lezárni.
− Ide vele! − kapta ki a kezéből Kerpesics. − Lehet, hogy szüksége lesz erre is a technikának.
− A pénz biztos benne volt? − állt meg menet közben az ajtóban.
A két fiatalember úgy meghökkent a kérdéstől, hogy alig tudtak válaszolni.
− Persze hogy benne volt. Mind a hatszáznegyvenkettőezer!
− No meg a háromszáz! − tette hozzá Kerpesics. − Legyünk mindig pontosak. Igaz? De nyugi, az
előző kérdés csupán amolyan rutinjellegű volt.
Bevágta magát a gépkocsiba, és robogva siklottak a Németvölgyi út irányába.

Baumeister Janka, a Németvölgyi út 42-es számú ház gondnoka, mint egy élő kérdőjel állt Bálint
alezredes előtt. Hangjában sipítás és könyörgés egyszerre vegyült.
− Nekem, kérem, soha nem volt dolgom még rendőrséggel Mit akarnak?
− Nyugalom, asszonyom! − csillapította Bálint. − Szóval csak ez az egy IBUSZ-lakás van a
házban?
− Ez! De én mindig mondtam a többi lakónak, hogy ennek nem lehet jó vége!
− Ki vagy kik laknak most benne? − faggatta Bálint, akit bosszantott a sok mellébeszélés.
− Két fiatalember! De nagyon rendesek és illedelmesek! Még előre is köszönnek nekem.
− Az fontos! Nos kérem, mutassa, melyik az a lakás? Baumeister Janka, ahogy hatalmas teste
megengedte, poroszkált fölfelé a lépcsőn. Pintér már nem bírta cérnával, és megkérdezte:
− Hányadik emelet, és melyik ajtó?
− Első emelet, három! − lihegte az asszonyság. − De semmit nem csinálhatnak, amíg én oda nem
érek.
Bálint és Pintér, Teréz kíséretében elrobogtak a nő mellett. Baumeisterné kétségbeesve kiabált
utánuk:
− Nőt a lakásban fogadni nem lehet! Azt kikötötte a tulajdonos! Hova siet a kisasszony?
− Később elmondom! − kiabálta Teréz és követte a többieket.
− Ez az? − mutatott egy ajtóra Bálint, amin ott volt a fizető-vendégszolgálat táblája.
− Igen! − lihegett a gondnoknő, aki még félúton volt csak fölfelé. − Semmi ne tegyenek, amíg
oda nem érek, mert én leszek a hatósági tanú.
Bálint keze megállt a hallottakra a csengőn. Lenézett az asszonyságra:
− Ezt meg honnan tudja?
− Kioktatott a körzeti megbízott!
− Megdicsérjük érte! − és ezzel nekidőlt a csengőnek. Kegyetlenül megnyomta, de a mozgás
legkisebb jelét se észlelték a lakásból.
− Nincs otthon senki! − támaszkodott a falnak Baumeisterné, és tele tüdővel szívta a levegőt. −
Hiába nyomja a csengőt! Mehetünk vissza, senki nincs otthon!
− Az nem olyan biztos! − ellenkezett Bálint. − A lakásnak van hátrafelé is ablaka?
− A konyháé!
Teréz, mint a villám fordult lefelé és rohant, hogy az udvart ellenőrizze. Bálint szüntelenül
nyomta a csengőt. Váratlanul valami tompa zajt hallottak. Krebsz, a taxis mindent hallott, de
tehetetlen volt, ezért ledobta magát a heverőről, hogy legalább ezzel adjon valami élet jelt. Ezt
hallották.
− Betörjük! − mondta Bálint és nekitámasztotta hatalmas vállát az ajtónak.
 − Ne! − sipított Baumeisterné. − Tönkremegy az a csodálatosan szép ajtó.
− Inkább szökjenek meg, akik ott belül lapulnak? − nézett rá dühösen Pintér.
Végül a technikus előlépett egy köteg kulccsal, és pillanatok alatt kinyitotta az ajtót. Bálint és
Pintér elővette a pisztolyát. A fal mellé álltak. Pintér óvatosan a kilincsre tette kezét, lenyomta,
belökte az ajtót. Abban a pillanatban egymást fedezve beléptek az előszobába. Senki sem mozdult a
lakásban. Ugyanígy tettek a szoba ajtajánál is. Amikor kinyílt az ajtó, megdöbbenve álltak meg a
látványtól. Krebsz, a taxis a földön feküdt, és erőlködve hörgő hangokat adott ki magából. A
központi fűtés vezetékénél pedig eltorzult, riadt arccal állt Geyza Kopcso.
− Melyikük Krebsz Kázmér? − kérdezte Bálint, mert közben Pintér végigszaladt a lakás minden
helyiségén. A földön fekvő ember felnyögött. Ezzel jelezte, ő az, akit keresnek. Mire Bálint lehajolt
mellé, a többiek már igyekeztek megszabadítani a kötelékeitől. Amikor szeméről elvették a
ragtapaszt, alig látott a világosságtól. Két kezét a szeme elé kapta és hunyorgott.
− Rendőrség? − nyögte ki nehezen.
− Igen! − nyugtatta meg Bálint, és felsegítették egy karosszékbe. − Tud beszélni?
. − Tudok! − bólintott Krebsz. − Kérdezzen!
− Az ki? − bökött kezével Kopcsóra, akit akkor oldottak le a vascsőről.
− A nevét nem tudom! Azok kötözték oda, akik engem elfogtak. Legalábbis a hangjukból ítélve
ők lehettek. Azt mondták, hogy valami társát meggyilkolta a Tatai tó partján, a rendőrség a hullát
megtalálta.
Bálint felegyenesedett, és Kopcso elé lépett. Hangja most nagyon kemény és határozott volt:
− Megölte a társát? Beszéljen!
− Ő támadott rám, és én csak védekeztem − hazudta Kopcso szemrebbenés nélkül. − A fegyvert a
vízbe dobtam rémületemben.
− Ezt majd később tisztázzuk! Gépkocsival érkezett? Beszéljen, mert az őszinte beismeréssel
segíthet a helyzetén!
− Azzal!
− Mercedessel? Mi a rendszáma?
− Azzal, és a rendszáma BAB 43—76. Fekete színű.
− Good Year gumikkal?
− Azokkal! Mindent tudnak?
Ekkor érkezett meg Kerpesics. Bálint nem is engedte szóhoz jutni, leküldte Terézért. Tovább
faggatta Kopcsót.
− Délelőtt részt vett a Tanács körúti rablásban? Kivel?
− Jegesnek a rendes nevét nem tudom. De ott voltam.
− A pénzt a bankban ki vette föl?
− Ő! Én az utcán várakoztam a kocsiban.
− Hárman voltak! Ki volt a harmadik?
− Őt Kacsának szólította a társa.
− A Jeges nevét én is hallottam − szólt közbe Krebsz. − Amikor a társa így szólította, kapott egy
hatalmas pofont érte.
− Köszönöm! − hadarta Bálint, és nyomban intett Teréznek, aki mellé lépett. − Nézzék meg,
hogy ez a két ragadványnév kiket takar! A szobámban találkozunk.
− Most hol van ez a két ember? − faggatta tovább Kopcsót.
− Nem tudom! Nekem a kocsit kellett behoznom, és részt venni két akcióban. Az egyikről már
beszéltem, a másik a benzinkútnál volt, most este. Mindent elmondtam. Engem megkötöztek és
itthagytak.
− Miért?
− Valahonnan megtudták a Tatán történteket, és azt mondták, gyilkossal nem cimborálnak.
− Hm! Milyen finnyás kis társaság! De erről jut eszembe! A gépkocsit honnan és minek hozták
ide? Érdekelne!
− A Német Szövetségi Köztársaságban lopják őket, és Csehszlovákián hozzák át. Itt új papírokat
kapnak, és török vendégmunkások viszik azokat valahová a Távol-Keletre. Többet nem tudok.
 − Ennyi elég! A részletes vallomást megteheti a vizsgáló előtt. Hol van most Jeges és Kacsa?
− Nem tudom! Nekem nem mondták meg, de ők sem tudták, hogy hova kell menniük. Van
valami Főnök, akit senki se ismer, de mindenben ő adja az utasításokat, vagy telefonon, néha
rádión, vagy egy tárgy átadásával. Abból tudják, hol kell a kocsival dekkolni.
− Ebben van valami igazság − szólalt meg Krebsz. − Mielőtt elmentek, megszólalt a telefon.
Kettőt, négyet, majd hatot csengett, de nem vették föl. A Főnök, mondták, tudni akarja, hogy
elindultak-e. Ezzel,elrohantak,
− Hová? − faggatta Bálint.
− Arról egy szót se ejtettek!
Bálint a technikusokhoz fordult:
− Mindent nézzetek át, hátha akad valami, ami érdekes a számunkra. Bevonulás után jelentést
kérek. Maguk ketten velünk jönnek, őt − mutatott Kopcsóra − megbilincselni! Kérem, jöjjön! −
fordult Krebszhez. − Kicsit késtünk, de legalább megjöttünk! Nehéz volt?
− Rettenetesen féltem. Ezek mindenre elszánt banditák voltak.
− Legyen most már nyugodt − karolt bele Bálint. − Félni pedig emberi dolog. Aki azt mondja,
hogy soha nem félt, az hazudik! − és vidáman kacsintott a még mindig bizonytalankodó Krebsz
felé. − De valamiben szerencséje is van!
− Miben? − csodálkozott rá Krebsz.
− Legalább kap egy új kocsit. A régi bizony alaposan megsínylette a karambolt.
− Elengedtem volna! − engedett most végre föl a taxis. Hallgatagon lépkedtek egymás mellett.
Mögöttük kísérték a bilincsben lévő Geyza Kopcsót, Mielőtt kiléptek a kapun, ahol már sok
kíváncsiskodó állt, Bálint megfogta Kerpesics kezét, aki ellátta a kíséretet.
− Egy pillanatra! − és Kopcso elé lépett. − Azt mondta nekem, hogy a gyilkos fegyvert a tóba
dobta. Akkor szándékosan nem kérdeztem rá, hagytam időt, hogy gondolkozzon. Most
megkérdezem ismét. Hol van a fegyver?
− Elmondtam! − suttogta Kopcso, de nem nézett az alezredes szemébe.
− Akkor megismétlem! Nálunk a bíróság az őszinte beismerést és a valós tények feltárását
méltányolja. Érti, mire akarok célozni. − Amikor a fejét tagadólag rázó őrizetes beszélni akart,
leintette: − Várjon! Egy dologra fel kell hívnom a figyelmét! Ha a fegyver a társai kezébe került, és
azok szorult helyzetükben használni fogják, és semmi kételyem, hogy ilyen szituációba kerülnek,
akkor abból magára nagyon komoly következmények hárulnak. Nos? Mi az igazság?
− A fegyvert elvették tőlem, és magukkal vitték.
− Milyen típusú volt, és mennyi lőszer volt benne?
− Karikalla, és hat darab töltény volt a tárban, abból egyet önvédelemből elhasználtam, kettőt
pedig kilőttek a Mészáros utcai kútnál.
Bálint Pintérhez fordult.
− Rádión azonnal közöljék, hogy fegyver van a szökésben lévő személyeknél. Vigyázzanak, mert
eddigi tevékenységük arra mutat, hogy végszükségben képesek használni.
Pintér a gépkocsihoz szaladt és leadta a figyelmeztető felhívást.
Baumeister Janka furakodott Bálint mellé. Kezét a csípőjére tette, és fontoskodó arcot vágva
kérdezte:
− Jegyzőkönyv nem lesz, amit alá kell írnom?
− Lesz! − kuncogott az orra alatt Bálint. − Később! Most éppen nincs rá időm!
− Nekem kell bemennem a rendőrségre. Megint az én időmmel szórakoznak. Hallatlan! Egy
ilyen vacak ügy miatt!
− Bizony vacak ügy! − gurult méregbe Bálint. − Eddig nem történt több, mint egy gyilkosság,
három rablás, személyes szabadság korlátozása, és sorolhatnám még tovább. Elég ennyi?
− Úristen! − sipákolt Baumeisterné. − Ilyen dolgok vannak?
− Még különbek is! − vágta oda Bálint. Ezzel, mint akinek elege van, elindult kifelé a kapun. A
gondnoknő fürgén elébe lépett.
− Majd figyelje a Kék fényt!
− Én is benne leszek? − követte izgatottan a kocsihoz a nő.
 —; Azt kérdezze meg a szerkesztőtől, de ne tőlem! Én annyit tudok, hogy pillanatnyilag benne
van, de a bajban!
− Miért? − sápítozott a nő.
− Mert hónapok óta itt lakik két ilyen bűnöző, és maga nem vett észre semmit abból, amit
csináltak. Induljunk! − szólt a gépkocsivezetőnek. − Remélem, nem szalad a kocsi után − és
belenézett a visszapillantóba.
 Rejtekhely a pályaudvaron

A Keleti pályaudvar csomagmegőrzőjéhez lassan lépegetett Jeges. Olyan látszatot keltett, mint
akinek semmi dolga, csak nézelődik a forgatagban. Szeme mindenkit figyelt. Kezében tartotta
sporttáskáját, amelyben a rabolt pénz volt. Váratlanul az egyik szekrényhez lépett, beletette.
Zsebéből pénzt kotorászott elő és bedobta. Kivette a kulcsot, több alkalommal is ellenőrizte, hogy a
zár biztonságos-e, majd megnézte a kulcs számát.
− Kettőszázhetvenhatos! − mondta magában. Memorizálta a számot. Mielőtt kilépett a hatalmas
kapun, hátranézett, ismerőst vagy gyanús személyt nem látott. Gyors léptekkel átment a Kerepesi út
másik oldalára. Befordult az első sarkon és hamarosan visszasétált oda, ahonnan indult. Nem lépett
ki a saroknál, előbb kilesett. Ezt a parkolóhelyet Kacsa ajánlotta, de bizonytalankodott, helyesen
tette-e, hogy társára hallgatott. Felnézett az utcatáblára és magában motyogta:
− Mosonyi utca.
Meglátta a Mercedest, rögtön vidámabb lelt. Amikor közeledett, Kacsa előre kinyitotta az ajtót,
hogy gyorsan beülhessen.
− Na! Igazam volt? − kuncogott. − Látod, senki nem zavart bennünket, bár lehet, azért, mert nem
is tudnak a kocsiról. Ha pedig már keresnék, akkor mindent tűvé tesznek érte, de senki nem gondol
arra, hogy éppen a rendőrség tőszomszédságában keresse. Van itt szürkeállomány − mutatott a
fejére −, még ha sokszor nem is hiszed el. Indíthatok?
− Tűnés minél előbb! − nézett hátra Jeges. − Nem kell itt éjszakáznunk!
− Tényleg! Hol leszünk?
—- Most kapjuk meg az utasítást ma éjszakára és holnap estére. Azért megyünk. A nő? − és
fejével hátra bökött.
− Meg se mozdult! Úgy beijedt, hogy sírni se mer!
− Remélem, nem nyúltál hozzá? —- ezzel hátrafordult és felhajtott egy takarót, amely a hátsó
ülés alján feküdt. Két riadt szempár nézett rá. Könyörgés látszott benne és iszonyatos félelem. −
Legyen nyugodt, semmi baja nem lehet. Egy darabig velünk marad, és elengedjük nemsokára.
Ezzel hátranyúlt, megtapogatta a kötéseket a lány lábán és kezén, valamint a ragtapaszt a száján.
Végül letakarta.
Amíg a Baross téren a piros lámpánál várakoztak, a kicsi ismét megszólalt:
− Nem lett volna jobb a pénzt nem a megőrzőbe tenni, hanem szépen lelépni vele?
− Ostoba vagy, és szürkeállományoddal dicsekszel. Nincs útlevelünk. Kezünk, lábunk megkötve.
De nem ez lenne a legnagyobb baj. A Főnök − és áhítattal ejtette ki ezt a nevet − lebuktatna minket.
Mi pedig azt se tudjuk, honnan kapjuk a balhét. Ismered? Tudsz ellene védekezni?
Zöldre váltott a lámpa, a kicsi indított és nem válaszolt. Magában igazat adott társának.
Legközelebb a Rákóczi út és Lenin körút sarkánál szólalt meg:
− Hol parkolunk?
− Úgy fordulj, hogy a Palace Szálloda előtti külföldi kocsik közt állhassunk meg, vagy a
Csokonai utcában. Szorosan fészkeld be magad két kocsi közé, ne virítson a rendszámunk.
Hamarosan sikerült egy helyet szerezni a szálló étterme előtt. Sok külföldi rendszámú gépkocsi
állt már ott.
− Sietek! − lépett ki a Mercedesből Jeges. − Itt legalább hallgathatod a cigányzenekart!
Művelődj! − és pillanatok alatt eltűnt a Rákóczi út irányába.
Megnézte az óráját, éjjel 11 óra múlt 5 perccel.

Teréz kivételével valamennyien az irodájukban voltak. Vágó fejezte be a jelentését, mert nem
sokkal előbb érkezett vissza Karat Anna lakásáról, aki a Shell-központban a diszpécseri munkát
végezte. A lányt nem találta. Szállásadónője azt mondta, hogy egy órával előbb egy fiatalember
jelent meg azzal, hogy azonnal a központba kell mennie, összeszedelőzködött és elment a fiúval.
− Rohantam az Interaghoz, hogy ott megtalálom.
− De nem volt ott! − vágott bele Pintér.
− Ördögöd van! − bosszankodott Vágó. − Nem is rendelték be! Rohantam a szállásadónőhöz, és
megmutattam a mozaikképet a pasasainkról. Az egyikre azt mondta, lehetséges, hogy ez volt − és
letette Jeges képét. − Nem biztos benne, annyira rohant a fiú.
− Akkor pedig két eset lehetséges. Vagy ő is cinkosuk; és szándékosan adta a félrevezető
információt a pénzszállítóról, vagy semmi köze a dolgokhoz, csak el akarják hallgattatni. Akkor
pedig életveszélyben lehet − vette át a szót Bálint.
− Személyi adatait elhoztam. Kikerestetjük a fényképét, és leadjuk mind a két lehetőséggel
országos körözésre —; folytatta Vágó.
− Helyes! Mondd meg, nagyon sürgős! − Amikor Vágó elment, folytatta: − Egyetlen napon a
zsákmányuk a benzinkútnál 1 044 350 forint. A Tanács körúti lakásból 190 ezer forint, összesen… −
de nem folytathatta, mert Pintér közbevágott.
− Vagyis pontosan 1 243 350 forint.
− Eddig nem is tudtam, hogy Pataki, a fejszámoló művész babérjaira pályázol − nevetett Bálint.
− De van itt még más bevétel is, amiről nem tudunk pontos számadatokat. Geyza Kopcso állítása
szerint eddig ez volt a harminckettedik Mercedes, amit társával, a meggyilkolt Stefan Milossal ők
hoztak be az országba. Ennek a pénznek valahol lennie kell, mert nem szívességből tették, amit
tettek.
− Külföldön van a pénz, valamilyen bankban letétben, vagy a közel-keleti megbízójuknál −
mondta Kerpesics.
− Ma pedig végrehajtották ezt az alaposan, előre megszervezett három rablást, hogy még több
legyen a kasszában. Kopcso azt is elmondta, hogy készülnek az útlevelek számukra. Tehát
legkésőbb holnap vagy holnapután le akarnak lépni. Nem sok időnk marad cselekedni. Szeretem az
olyan küzdelmet, ahol a másik se hülye.
− De láthatod, könyörtelen − tette hozzá Vágó. − Biztosra veszem, hogy azt a szerencsétlen lányt
elrabolták és nem a cinkosuk.
− Éppen ezért kell nagyon gyorsan dolgoznunk. Minden perc, amit elveszítünk, nekik előny.
Pontosan nem tudjuk, ki a két fiú, ez nagy hiba. Meg kell tudni!
Az utolsó szavakat már hallotta a belépő Teréz, és diadalmasan két fényképet és kartonokat tett
Bálint asztalára.
− Itt van minden! Főnököm, ha minden kívánsága ilyen gyorsan teljesül, akkor reggelre
elfoghatjuk a fickókat.
− Lassabban a testtel! − nyújtotta kezét a kartonokért. − Lássuk a fiúkat. − Maga elé tette a
kartont, és olvasta volna, de Teréz megelőzte, fújta az adatokat:
− Jelentem, Jeges, vagyis rendes nevén Tamás Béla, 30 éves, büntetett előéletű, eddig erőszakos
cselekményekért Összesen nyolc évet töltött el különböző büntetés-végrehajtási intézetekben. Társa
Kacsa, vagyis Illár Pál, 20 éves, eddig egy alkalommal volt büntetve, két évet kapott. Előbbi lakása:
X. kerület, Kőgát utca 32., utóbbié IX. kerület, Kinizsi utca 7. Itt vannak a fényképek is.
− Bravó! − hunyorított elégedetten Bálint. − De nézzük a képeket. − Ezzel maga mellé intette
társait. Valamennyien nézték, de sorban nemmel válaszoltak. − Tehát nem ismerjük őket! Nem
lényeges, akkor majd megismerkedünk velük. A képeket sokszorosítani és leadni körözésre. A
legsürgősebben ellátni a határőrizeti szerveket, valamennyi FEP-et (a határőrség
Forgalomellenőrzési Parancsnoksága). Ez legyen az első, biztos, hogy szökni akarnak.
Ezzel Vágó felé nyújtotta az anyagot.
− Te, bennünket ma megutálnak! − kuncogott. − Mindenki csak nekünk dolgozik. Nemrég adtuk
le a BAB 43−76-os kocsi körözését is.
− Nem árt nekünk! Legalább a többiek is gyorsan dolgoznak, hogy elkaphassuk ezeket, akkor
kevesebb lesz a munkájuk. Helyes?
 − Az! − és Vágó gyorsan elsietett.
Bálint még utánakiabált:
− Siess, mert újabb munka vár már rád! − ezzel Kerpesicshez fordult: − Legyen neked is
tennivalód. Remélem a két címet megjegyezted, akárcsak Teréz!
− Feljegyzem!
− Feljegyzem! − ismételte Teréz. − De azt tudjátok mondani, hogy mi nők, feledékenyek
vagyunk.
Észrevette, hogy Bálintnak nem tetszik a vita, elhallgatott.
− Akkor folytatnám! Mind a két lakásra kimégy megfelelő létszámú segítséggel. Körülnéztek,
talán a fészkükben vannak, de nem tartom valószínűnek.
− Beszerzünk minden adatot, és lehetőség szerint megtudjuk, hogy mikor jártak otthon. Mikor
voltak ott nagyobb csomagokkal, vagy mikor vittek el olyat. Folytassam, vagy mehetek? − kérdezte
Kerpesics.
− Mehetsz! − kacagott Bálint.
Kerpesics kivágtatott az irodából. Pintér és Teréz hallgatagon ültek egy darabig. Végül a lány
krákogni kezdett, hogy a főnöke vegyen róluk tudomást. Bálint felnézett merengéséből, kihúzta
íróasztala fiókját. Egy darabig kotorászott benne, végül kivett valamit, és Teréz felé nyújtotta:
− Ez Negró! Remélem, ismeri! A múltkor megfáztam, és ezt szopogattam. Használt. Gondolom,
magának is fog, mert hallom, hogy egy kicsit kapar a torka.
A lány egyetlen hang nélkül elvette, miután kicsomagolta, a szájába vette. Olyan ideges volt,
hogy rágni kezdte. Csak úgy ropogott a fogai alatt Bálint leste, és halkan megszólalt ismét:
− Nem szabad rágni, úgy nem használ. Szopogassa szépen nyugodtan. Úgy jó a torkának!

A Kulacs vendéglő ivójában a sok ember közt ott álldogált Jeges. Egy kisfröccs állt előtte,
érintetlenül. Olyan nagy volt a tolongás, fullasztó a levegő, szeretett volna már kívül lenni.
Idegeskedett társa miatt is, nehogy valaki igazoltassa. Nem mehetett el, mert az utasításban, amit
reggel kapott, az volt, hogy itt adják át számára a továbbiakat. Várakozott. Szeme szünet nélkül az
ajtón volt, mert a helyiségben senki ismerőst nem látott.
Váratlanul Próféta jelent meg az ajtóban. Hatalmas alakja mindenki fölé magasodott. A pulthoz
sietett, felkapott egy korsó sört, felhörpintette, és máris megfordult. A csapos mérgesen kiabált
utána:
− Fizetni ki fog?
− Vagy én, vagy az Úristen! Mi ketten egyek vagyunk! Nyugalom, még nem mentem el, és egy
úr, fizetés nélkül nem távozik. − Amíg ezt eldörögte, szemével megkereste Jegest. Intett, hogy a
helyiségen kívül várjon rá.
Visszament a pulthoz, ledobott egy ötvenest, és hanyagul megjegyezte:
− A többiből vegyen valami nyugtatót, fiam, mert maga nagyon ideges. Ha megint megsért,
kérem a panaszkönyvet, és beírok. Kell? − ezzel a választ meg sem várva törtetett kifelé. Szétnézett,
látta a fiút az Osvát utca sarkán várakozni. Gyorsan átment utána, és még beljebb húzta a sötétebb
részre.
− Amilyen ballábas vagy, pont a pártbizottság épülete mellé állsz. Ott vigyáznak a munkásőrök,
és nagyon buzgók. Figyelj! De olyan sápadtnak látlak! Napoznod kellene!
− Kuss! − sziszegte Jeges.
− Kár, csak jó tanácsot akartam adni. Ha nem vigyázol, és lekapnak, ott nem lehet napozni!
− Mit lötyögsz? Én nem is téged vártalak.
− Ezt hogy értsem? − és a fal mellé szorította a fiút.
− Téged nem az én Főnököm küldött!
− Tévedsz! Ő küldött! Bebizonyítsam?
− Arra várok! Nem ugrok be olyan könnyen! Hallgatlak!
− Ugye a 276-os rekeszbe tetted a Keleti pályaudvaron a csomagot? − A fiú döbbenten nézett a
hústoronyra. Hápogott, amikor megszólalt.
 − Ezt honnan tudod?
− Próféta vagyok, és látomásom volt! De lenne egy kérdésem!
− Beszélj! Hallgatlak!
− Remélem, beleteltétek azt a 190 ezer forintot is, amit ma jogtalanul bezsebeltetek, mert az az
én végkielégítésem.
− Minden benne van. Legyél nyugodt!
− Én nem nyugtalankodom. Figyelmeztettelek. A Főnök minden lépéseteket figyeli. Ehhez
tartsátok magatokat. Mielőtt elmondom, hogy mit kell tennetek, még egy figyelmeztetés. Ahhoz a
lányhoz, aki a kocsiban van, nem nyúlhattok. Úgyis emberrablást követtetek el, és az nem
párosulhat erőszakkal. Azt súlyosan ítéli meg a Btk. Ezt csak a hülye kis barátod miatt mondom.
− Tudjuk, mit lehet és mit nem.
− Erre nem is válaszolok − és kiköpött maga elé. − Figyelj! − Zsebéből elővett egy kör alakú
kartonlapot. Felmutatta. − Ma itt éjszakáztok. Éjjel a barlangban lesztek, és ki nem mozdultok. Ha
valami zörgést hallanátok, az nem jelent semmit. Akkor viszik oda a rendszámot és a szükséges
papírokat. A vezetőülésre lesznek rakva. Minden tökéletes munka. Lecserélitek, a régit ott nyomban
elássátok. A gyepet elegyengetni, a múltkor nagyon trehány munkát végeztetek − üzeni a Főnök.
− Láttad?
− Nem! Őszinte leszek hozzád, azt se tudom, mit jelent ez a kis kartonlapocska. Nekem csak fel
kell mutatnom. Folytatom! Már korán reggel eljöttök onnan az új rendszámmal és az iratokkal.
Mindig a legnagyobb forgalomban autóztok, és olyan helyen, ahol sok a külföldi gépkocsi. Este
kilenckor kiveszitek a csomagot a megőrzőből, és berakjátok a kocsiba. Ide mentek − és felmutatott
egy háromszög alakú kartont. − Tíz órára legkésőbb ott legyetek! Jól megjegyezted?
− Mindent! De lenne egy kérdésem! Mit csináljunk a lánnyal? Erről nem rendelkezett semmit a
Főnök?
− Van elegendő ennivaló a gépkocsiban. Megetetitek és megitatjátok. Annyit adjatok neki, hogy
kibírja holnapután reggelig. Akkor ti már messze fogtok járni. Nálam marad egy borítékban, hogy
hol hagytátok, és én felhívom névtelenül a rendőrséget, hol találhatják meg.
− Mi van még?
− Ez! − mondta Próféta, és a két kis kartont apró ficlikre tépte. A járda széléhez lépett, éppen egy
kanális volt ott, és egyenként leengedte a konfetti nagyságú darabokat. Amikor látta, hogy Jeges
mozdulatlanul áll a helyén, megszólalt:
− Lenne még valami?
− Semmi! − hangzott a gyors válasz. A fiú elindult az Osvát utcán a Barcsay utca felé. Próféta
váratlanul utána lépett, és megfogta a vállát. Maga felé penderítette és a kezét nyújtotta:
− Paraszt és pimasz vagy! Egy Prófétától illik elbúcsúzni − ezzel hatalmas tenyerét a fiú felé
nyújtotta. − Imádkozni fogok, nehogy találkozzunk az életben, mert az nem lenne se nekem, se
nektek valami élvezet. − Úgy megropogtatta a fiú kezét, hogy az majdnem felszisszent. Próféta
hangtalanul megfordult és gyors léptekkel eltűnt a Dohány utcában.

Bálint alezredes egy hatalmas Budapest-térkép előtt ült az asztalnál. Vele szemben Teréz és
Pintér foglaltak helyet.
− Ezzel készen is lennénk! − mondta. − Nézzük át ismét. Senkit se felejtettünk ki, akik a rablás
miatt számba jöttek, vagy érintettek?
− Mindenki megvan! − szorgoskodott Teréz.
− Átnézzük! − mondta ellentmondást nem tűrő hangon Bálint. − Itt nem lehet tévedni. Olvasom
és ellenőrizzétek! Bábel János, a szerviz vezetője, Mátyás király út 86. A figyelő bejelentkezése:
Madár. Szép Zsuzsa vele lakik, de a munkahelyére és mindenhová követik. A figyelő
bejelentkezése: Papagáj.
− Mert annyit szajkózik? − nevetett Teréz.
− Ez nem jutott eszembe! − nézett rá szemüvege alól Bálint. − De a hasonlata jó! Folytatom!
Fényes Győző kútkezelő, XIV. kerület, Csertő park 8. szám. A bejelentkező neve: Gólya. Megvan?
 − Pontosan! − intett Pintér.
− Nos, ki is jön? Igen! Cziráki Imre, VII. kerület, Lénia körút 14. Bejelentkezés: Veréb. Akkor
még itt van ez a lány.
Karat Anna, VI. kerület, Lovag utca 4. szám. Bejelentkezés: Galamb!
− Ezt a lányt féltem! − szólalt meg Teréz.
− Mit jelentsen ez? − nézett rá Bálint. − Női megérzés?
− Lehet! De nem képzelem el, hogy ilyenbe belement volna. Átlátszó dolog, ha végiggondolta.
Őt kapjuk el elsőnek.
− Jó lenne tudni, hogy hol van, de annak is eljön az ideje. Valóban, én se hiszem, hogy a
cinkosuk, de akkor veszélyben van − folytatta Pintér.
− Meglátjuk! − bólintott Bálint, ő is aggódott a lány sorsa miatt. − Mi van még? Igen! A
Németvölgyi úti lakásban két fő, hátha valaki megjelenik még ott. Bejelentkezés: Sirály. No meg ott
van Baumeisterné, a rettenthetetlen gondnoknő. Aki beteszi oda a lábát, nem egykönnyen szabadul.
Megérkezett Vágó és Kerpesics. Egyidejűleg léptek a szobába.
− Ki kezdi? − nézett rájuk Bálint. − Azt hiszem, te hamarabb végzel − nézett Vágóra.
− A határőrizeti szervek megkapták az értesítést. Minden FEP részére futárok viszik a
fényképeket. A többi körözést is kiadtuk.
− Helyes! − és Kerpesicsre nézett.
− Mind a két lakást ellenőriztük. Sehol semmi. Nemhogy csomaggal, de még anélkül se látták
őket. A lakások felé se néztek eddig, pedig hónapok óta kiszabadultak. Beszéltem a
házfelügyelőkkel, és a körzeti megbízottakkal. Eligazítottam őket, semmit nem kell tenniük, ha
megérkeznének, csak jelenteni vagy követni. Fegyverük van. Érdekes, amit Jeges házmestere
mondott: „Mindig tudtam, hogy bitófán végzi.” Más jelenteni valóm nincs!
− Amíg Pintér elvtársunk beindítja, ami itt van a papíron, addig mi valami önálló munkába
kezdünk. Helyes?
− Jobb, mint itt dekkolni! − csúszott ki Teréz száján.
− Én azt gondoltam, hogy dolgoztunk! Nem lehet mindig csak karatézni és mázsás pofonokat
osztogatni, különben is tiltja a szolgálati szabályzat. Erre nem gondolt?
− Természetesen − helyesbített Teréz −, de jót tenne nekünk egy kis mozgás.
− Lehet, hogy elrontom a kedvét, mert benézünk abba a mulatóba, ahol a mi Szép Zsuzsánk
énekel − ingerkedett Bálint.
− Beszélni is rettenetes hallgatni, képzelem, hogy énekelhet! − tiltakozott Teréz.
− Belőled az irigység beszél − csapott le rá Kerpesics.
− A nő nagyon csinos, ha buta is. Az is valami.
− Férfiálláspont! − vágott élesen vissza Teréz. − Minden a külcsín és semmi a belbecs! Szép
dolog!
− Elég! − intette le őket Bálint. − Indulhatunk?
− Főnök! − szólt oda két telefonbeszélgetés közben Pintér. − Hova indulsz és miért?
− Tudod − lépett mellé Bálint −, elbeszélgettem ezzel a Kopcso nevű legénnyel. Látom, beijedt,
és valahogy szeretne magán könnyíteni. Elmondott valamit, amit eddig elhallgatott. Egy pár névről
van szó csupán, megnézem, mit csinálnak ezek ilyenkor az éjszakában. Soha nem lehet tudni.
Viszont lenne egy kérésem. Ha beszólok, hogy sürgősen házkutatási engedély kell, akkor mint a
villám, intézkedj, mert minden percnek nagy ára lehet.
− Én meg üljek itt a telefon mellett! − nézett rá szemrehányóan.
− Ha valami izgalmas lenne, akkor magad hozod az engedélyt! − csapott a vállára. − Alhadnagy
elvtársnő, indulunk!
Teréz egy grimaszt vágott a többiek felé, és sietett Bálint után. Az ajtó már becsukódott, amikor
váratlanul megint megjelent.
− Lám, uraim! − és gúnyos volt a hangja. − Nemcsak a külcsín a fontos! − és ezzel kiugrott, jól
bevágta maga után az ajtót.
 A Rajzoló meséi

A Lenin körúton gyér volt a forgalom. A hatalmas hőséget követő nyugodtabb éjszakát az
emberek igyekeztek alvással tölteni. A 14-es számú házzal szembeni oldalon egy gépkocsi állt
egymagában. Hátul ketten ültek, „kukkosok”, és figyelték a második emeleten lévő lakás még
mindig kivilágított ablakát. A szobában nemigen láttak mozgást, néha-néha feltűnt egy alak,
kinézett, de hamarosan eltűnt megint.
− Ez ma nem akar lefeküdni? − súgta a gépkocsiban az egyik nyomozó a másiknak.
− Pedig elég izgalmas napja volt, kimerülhetett!
− Bedobnám a szundit! − indítványozta a társa.
− Lehet! − szólalt meg az, aki jobban látta az ablakot.
− A fickó is azt teszi. Reggelig felváltva húzhatunk egy keveset.
A ház kapujában megjelent egy ingatag alak. Nem is zárta be maga után a kaput, egyenesen az út
szélén lévő első fához lépett. Látszott, erősen megkapaszkodik benne. Pontosan nem láthatták, ki
jött ki a kapun. Már éppen ki akartak szállni, mikor nem messze a fától egy taxi állt meg.
Fényszórója megvilágította a kapaszkodó alakot.
− Te, ez a mi emberünk! − bökte oldalba társát a nyomozó.
− Cziráki Imre? Jól láttad?
− Biztos vagyok benne! − Közben a taxi lassan előregurult, ahol a fiatalember a fába
kapaszkodott. Valamit beszéltek. Látták, hogy a fiú nemet int, tovább várakozott.
− Ez alaposan beszívott! Nézd, hogy kapaszkodik. Valakit bizonyára vár.
− Követjük, ha elindulna! Jelentem a dolgot! − ezzel felvette a telefont, beleszólt: − Itt Veréb!
Hívom Sast! Jelentem, hogy..

Bálint belépett a Kulacs vendéglőbe. Még kint megbeszélte Terézzel, hogy ő a pultnál rendeljen
valamit, és figyeljen, miről beszélgetnek a vendégek. Sokan voltak az előtérben és a pult körül. A
füstöt szinte vágni lehetett, de Bálint egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Az egyik bokszban
meglátta Rajzolót. Szépen odasétált, halkan megszólalt:
− Szép jó estét, illetve már jó reggelt, Rajzoló! Leülhetek?
Az öreg nyugodtan felemelte a tekintetét, meglepetését ügyesen leplezve válaszolt:
− Tessék, alezredes úr! Magam vagyok!
Bálint komótosan leereszkedett a padra, és szemével megkereste Terézt a pultnál. Jelezte, hogy
megtalálta, akit keresett. Kedélyes hangon asztaltársához fordult:
− Hogyhogy egyedül?
− Hogyhogy egyedül? − kérdezett vissza az öreg. − Ennek is nyomós okai vannak, mint
mindennek. Maga se ülne le szívesen egy asztalhoz olyannal, akinek mind a két fogsora helyet
protézis van a szájában. Az amikor eszik, a fogsorok könyörtelenül és gusztustalanul csattognak −
ezzel egy harapást színlelve összekattantotta a fogsorát. − Elmenne az étvágya! Nem? − és
hamiskásan mosolygott. − Nem hordom őket mindig, no nem takarékosságból, bár elég drága ma
már az SZTK is, de evéshez okvetlenül szükséges. Ezek után remélem, nem akar velem enni egy
asztalnál?
−Nézze, ha engem valami érdekel, akkor nagyon sok mindent elviselek. Akár a protézis
csattogását is.
− Ezek szerint most érdekli valami − szemével ravaszul nézett Bálintra. − Téved! − mondta
letargikusan. − Tőlem semmit nem tudhat meg! Négy éve nyugdíjaztam magam. Ez a két kéz − és
az alezredes felé nyújtotta − akár hiszi, akár nem, tiszta.
 Bálint nem válaszolt azonnal. Lenyomta maga elé az öreg két kezét, de közben alaposan
szemügyre vette. Éppen válaszolni akart, amikor melléjük lépett a pincér, és rászólt Rajzolóra.
− Öreg! Rendelsz valamit, vagy még vársz Prófétára? Zár a konyha!
− Kire várok én? − nézett hidegvérrel a pincérre az öreg.
− Azt mondtad, ma Próféta vendége vagy vacsorára. Ha rövid lenne az emlékezeted, akkor
minden pénteken ő fizeti a számládat!
− Te tökéletesen megzavarodtál, fiam! Én nem vagyok senkinek a vendége! Hacsak − váltott
hirtelen a hangnemen, és Bálintra nézett − az alezredes úr − és ezt jó hangosan mondta − meg nem
hív egy konyakra. Az most nagyon jólesne, még ha kicsit meleg is van.
− Két konyakot! − rendelt Bálint, aki egy pillanat alatt megértette az öreg magatartását. Magában
pedig elégedetten állapítolta meg, hogy még mindig jók a megérzései.
− Két konyak az alezredes elvtársnak! − mondta hangosan a pincér, mintegy jelezve
környezetének, hogy nemkívánatos, váratlan vendég érkezett. Ha valakinek elszámolni valója van a
rendőrökkel, akkor távozzon.
− Hát így néz ki a nyugdíj? − nézett szánakozó tekintettel az öregre Bálint. − Nem lehet a
legkellemesebb így élni!
− Még mindig jobb, mint ott bent. Nem a legprímább az ellátmány. Itt azért lehet válogatni, ha
nem is dúskál az ember. De ott! Eszi, nem eszi, nem kap mást! No meg nekem nem jó már a
gyomrom! Vigyázni kell magamra − ezzel olyan szánalmas arcot vágott, hogy mindenkinek
megesett volna rajta a szíve.
Ebben a pillanatban kivágódott az utcai bejárat ajtaja. Próféta nyomakodott befelé. Egyenesen
Rajzoló asztalához tartott, de meglátta, hogy valaki ül mellette, és olyankor nem lehet zavarni. A
pulthoz lépett, pontosan Teréz mellett állt meg. Még egy pillanatra le is nézett az apró termetű
lányra. Gúnyosan elhúzta a száját. Bálint szemével követte az eseményeket, és halkan megjegyezte:
− Ez se fizet ma magának vacsorát!
− Kiről beszél? − nézett szét tettetett meglepetéssel az öreg.
− Prófétáról! − bökött a pult felé a fejével.
− Nem is ismerem! − biggyesztette le az ajkát az öreg.
− Ha maga mondja, én elhiszem! − és megcsillant Bálint szeme.
Ebben a pillanatban Próféta hatalmasat csapott Teréz fenekére. Akkora volt az ütés, hogy a lány
megemelkedett tőle.
− Ne sörözzél itt, lányom! − harsogott Próféta. − Ha sört látok, kihányom a belem! Inkább
fizetek neked, ha még ma nem kerestél eleget, egy gint! − ezzel kivágott a pultra egy köteg pénzt. −
Két dupla gint!
− Fizess a hóhérnak, hogy kíméletes legyen veled, ha a kezébe kerülsz. Nekem nem kell! És el a
kezekkel, mert megbánod!
Próféta lenézett a magasból Terézre. Nem akart hinni a fülének. Felemelte a kezét és megint oda
akart suhintani a fenekére. Erre várt Teréz. Elkapta a levegőben a hatalmas ember karját, és
miközben lehajolt, átdobta a vállán. Az nagyot nyekkent a földön. Teréz nyugodtan megfordult,
mintha mi sem történt volna, felvette a söröspoharat. Inni kezdett. A földön fekvő hatalmas test,
meghazudtolva önmagát, felugrott, és lány felé indulva ordítozott:
− Megmondtam, hogy nem iszol előttem sört! − ezzel odakapott, hogy kiverje a lány kezéből a
poharat.
Teréz egy váratlan mozdulattal a szemébe öntötte a sört és elkapta a kezét. Hátracsavarta, térdét a
gerincébe nyomta. Nem volt valami könnyű dolog, mert a férfi, mint egy hústorony magasodott
fölötte, de kitartotta mozdulatlanul. Olyan sikere volt a lánynak, akit eddig senki nem ismert, hogy a
törzsvendégek még meg is tapsolták. Próféta lehetetlenül vergődött a markában. Bálint megelégelte
a dolgot, felpattant. Próféta elé lépett:
− Bálint alezredes vagyok! Elég volt!
− Neki szóljon! − nyögte a hústorony.
− Alhadnagy elvtársnő, engedje el! Magát előállítjuk, és ott megbeszéljük a dolgokat − intett
Próféta felé.
 − Ez a nő kötött belém − ellenkezett csendesebben Próféta. − őt vigye be!
− Ott lesz, legyen nyugodt, ő kíséri majd be! − ezzel megfordult és Rajzolóhoz lépett. Széttárta a
két karját. − Nagyon sajnálom, de mennem kell. Pedig most kezdtem magam jól érezni magával.
Majd legközelebb! − Ezzel kivett a zsebéből egy százast és az asztalra tette. − Kérem, fizesse ki a
két konyakot. Nem akarok adós maradni! Ami marad, abból egyen valamit, mert a barátja ma este
rajta kívül álló okok miatt nem láthatja vendégül.
Ezzel megbiccentetle a fejét, és kifelé indult. A bejárati lépcsőn éppen akkor botorkált fölfelé
Cziráki Imre. Olyan állapotban volt, hogy nem ismerte meg Bálintot. Az udvariasan félrelépett, a fiú
bezuhant a vendéglőbe. Mögötte feltűntek a figyelők és Kerpesics, aki megjelent a helyszínen a
rádiótelefon értesítése alapján.
− Ez hogy került pont ide? − kérdezte.
De Kerpesics csak széttárta a karját. − A fiúk kövessék, te pedig ráállsz Rajzolóra. Minden
lépését figyeled. Ha hazament, akkor begyűjtitek, és átnézitek alaposan a lakását. Mire hazaér, ott
lesznek a többiek, viszik a házkutatási engedélyt. Ismerem az öreget, fineszes róka, követelni fogja.
− Értettem! − súgta vissza Kerpesics.
− Várj! − fogta meg a zakója ujját Bálint. − Biztos provokálni fog benneteket. Semmire se
reagáltok, és nem adtok felvilágosítást arról, hogy mindez miért történik. Ha ő beszél, tudomásul
veszitek, ha hallgat, az se baj. Bizonyíték kell, és beszélni fog. Láttam a kezét és az ujjait, nem
régen dolgozott, mert ott vannak a nyomok rajta. Soha nem adott sokat a tisztarágra. − Már indult
volna, de váratlanul megállt. − Mondd! Kincs semmi hír a lányról? Karat Annára gondolok.
− Amíg bent voltam, semmi jelentés nem érkezett. Rosszat sejtesz?
− Nem tudom! Értetlenül állok ezzel a dologgal szemben. Lehet, hogy velük tart, de nincs
kizárva, hogy életveszélyben van.
− Mindent megteszünk, főnök! − nézett Bálint szemébe Kerpesics biztatóan, mert ismerte már
annyira, hogy az nem aggályoskodik fölöslegesen, ha nem érzi annak nyomós okát. Még a Kulacs
ajtajában állt, amikor a két gépkocsi elkanyarodott a Lenin körút irányába. Éppen be akart lépni az
ivótérbe, amikor meglátta, hogy készülődik Rajzoló az induláshoz. Nehezen kászálódott fel az
asztaltól, sunyi szemével körülnézett, nem figyeli-e valaki. Felhajtotta a féldeci konyakot, amit
Bálint részére hoztak ki, és lassú léptekkel megindult az ajtóhoz. Kerpesics úgy helyezkedett, hogy
ő mindent és mindenkit látott, de őt ne vehesse észre senki. Óvatosan követte a lassan lépkedő
Rajzolót.

1985. augusztus 27-én hajnali két óra volt, amikor egy taxi állt meg a Szabadság-hegyen lévő
Mátyás király úton. A gépkocsiból ketten szálltak ki. Bábel János és Szép Zsuzsa. Valamivel
távolabb több gépkocsi közt egy Lada parkolt. Fényei kioltva, semmi élet nem látszott benne.
Abban ültek a figyelők, akik amint a taxi megállt, a két ember minden mozdulatát figyelték.
Egyikük keze már a rádiótelefonon volt, hogy ha szükséges, azonnal jelenthessenek. Bábel fizetett
és a lány nyugodtan várakozott.
Amikor a taxi elment, Szép Zsuzsa a férfiba karolt és ringó járással megindultak a lépcsőn,
amely a villához vezetett. Váratlanul megálltak, a nő a férfi nyakába csimpaszkodott, és hosszasan
csókolóztak.
− Ez nem tud várni, amíg felérnek a lakásba? − dünnyögte az egyik figyelő.
− Szerelmes a lelkem!
− Hát akinek ilyen szép villája van, abba lehet is! —; kontrázott a másik.
− Tévedsz! Nem az övé, csak egy lakást bérelnek valamelyik közvetítő irodán keresztül. A havi
bér tizenötezer forint.
− Kéthavi fizetésem! − szisszent fel a társa. − Jelentem, hogy megjöttek.
− Várj, meglátjuk, hogy felmennek-e. Ha felgyullad a villany, akkor lehet.
Nem telt el csak néhány perc, és felgyulladt a földszinti lakás ablakaiban a fény. A figyelő most
már hívó jelet adott és beszélni kezdett:
Itt Papagáj! Hívom Sast!…
 *

Bálint László alezredes nem a legjobb hangulatban ült asztalánál. Szeme a falon lévő órán
csüngött. Hajnali négy óra volt, és még lényegében semmire nem ment Prófétával. Kínozta a meleg
is, bár éjjel valamennyit csökkent a hőség. Letörölte a homlokára kiült verítékcseppeket, és megint
az előtte ülőhöz fordult.
− Akkor összegezzük a dolgokat.
− De hiszen én nem mondtam eddig semmit! − hördült fel, mint egy megsebzett állat Próféta. −
Semmit nem lehet a számba adni, amit nem mondtam!
− Erre senki nem kényszeríti − válaszolt nyugalommal Bálint, és ő maga is meglepődött
rezzenéstelen hangján. − Azt akartam összegezni, hogy magánál nagyobb hazudozót én nem sokat
láttam.
− Visszautasítom! − hörgött a hústorony.
− De butábbat se − folytatta Bálint −, mert nagyon jól ismerheti a mi igazságszolgáltatásunkat.
Ha valaki önként segíti a felderítést, akkor azt minden alkalommal méltányolja a bíróság. De látom,
nem akar élni ezzel a lehetőséggel.
− Akarok! Bizonyítsanak valamit, és ha megfelel a valóságnak, én vállalom! De mit tudnak
bizonyítani? Ha van valami, akkor elő a farbával!
− Maga akarta, legyen! − ezzel intett Kis Teréznek, aki ott ült Próféta mögött. − Hozza be azt
fiút!
Bálint úgy tett, mint aki semmit se hallott. Lassan kinyílt az ajtó, és belépett Teréz kíséretében
Geyza Kopcso. Az ajtóban megállt. Próféta hangoskodni kezdett:
− Ezt az alakot soha életemben nem láttam! Akármit is mond, hazudik!
Bálint nem is reagált arra, amit a férfi mondott.
− Jöjjön közelebb! − intett a kezével. Amikor egymagasságba ért Prófétával, folytatta: − Látta
valaha ezt az embert?
− Nem! Soha nem láttam!
− Hallotta? − örvendezett Próféta. − Jól van, haver, ezt soha nem felejtem el neked. Imádkozni
fogok a lelki üdvösségedért.
− Arra pedig nagyon sok ideje lesz! − egyezett bele a hallottakba Bálint. − Mondja el nekem,
hogy ebben az ügyben − és ezt a szót alaposan megnyomta − milyen nevekkel találkozott. Sorolja
őket!
− Akiket személyesen ismerek, azokat Jegesnek és Kacsának hívják. Továbbá emlegettek valakit
Főnök néven, és még van egy, azt valami Prófétának nevezték. Attól féltek, és nagyon erős
emberként emlegették.
− Hazudik! − ordított Próféta. − Minden szava hazugság!
− Csend legyen! − csapott az asztalra Bálint. − Akkor beszél, ha kérdezem, − Ezzel megint
Kopcsóhoz fordult: − Sorolja föl nekem, mivel gyanúsítjuk, amit lényegében be is ismert már.
− Két esetben rablással, szervezetten elkövetett gépkocsilopással és csempészéssel, valamint
önvédelemből elkövetett gyilkossággal. Mindezeket bevallottam és jegyzőkönyvbe vették.
− Elvezetheti! − nézett Terézre, és jelezte, hogy siessen vissza. Amikor az ajtóban voltak,
belépett Kerpesics, összeütköztek ismét.
− Ez már a harmadik − sziszegte a lány felé.
− Tévedésben vagy! − súgta vissza amaz. − Ma az első, mert a többi kettő tegnap volt, pénteken,
és ma már szombat van! − s felmutatta az óráját. − Itt a dátum. Ma már 27-e van!
Kifordult a szobából.
Mindebből Bálint semmit nem vett észre, figyelte az előtte ülőt. Végül megszólalt:
− Ezek nagyon súlyos bűncselekmények. Aki ebben benne van, annak felelnie kell mindenért.
Ha most nem beszél, később már késő lehet. Arra vár, hogy a szemébe mondják azt, amit tett?
Próféta izgett-mozgott a széken, és Bálint biztos volt benne, hogy megszólal.
− Kérdezhetek valamit?
− Tessék! Legyen nyugodt, válaszolni fogok!
 − Jeges és Kacsa beszélt már?
− Nem! Tudja, miért nem? Elmondom, és ezzel egy lehetőséget adok magának, hogy most
tegyen vallomást. Azért nem, mert még nem fogtuk el őket − közben vette fel azt a cédulát, amit
Kerpesics az asztalára tett. Elolvasta, és elégedetten nézett feléje, majd minden érdeklődése az
előtte ülőre fordult. Hallgatagon várta, mit mond.
− Beszélek! − verejtékezett Próféta. − Elmondom, amit tudok, mert nekem jóformán semmi
közöm nem volt a dolgokhoz.
− Hallgatom! − és szemével jelzett Teréz felé, aki visszaérkezett, és megindított egy magnót.
− Kérem, én csak egy egyszerű kis közvetítő voltam!
− A gyilkosságban és a rablásban is? − nézett rá Bálint.
− Azokhoz nekem semmi közöm! Közvetítettem, de nem is ismertem a Főnököt.
− Elhiszem, de szeretném hallani, hogy akkor miért történt a közvetítés? Talán azzal kezdené,
hogy ki szervezte be erre?
Amikor Próféta a kérdést meghallotta, belesápadt. Keze remegni kezdett, és veríték öntötte el az
arcát.
− Kérem, adjon egy papírzsebkendőt neki, hogy megtörülközzön − fordult Teréz felé Bálint. −
Szegény embernek a szemébe csorog a veríték, és még megzavarja. − Próféta egy marék
papírzsebkendőt kapott, és megtörölte a homlokát. Még a nyaka is fénylett, Bálint mutatta, hogy ott
is törülközzön meg.
− Nagyon meleg van, megértem! − tette hozzá az alezredes. − De most már szeretném hallani,
mit akar mondani!
− Erre a közvetítő munkára Rajzoló kért fel − nyögött nagyot Próféta. − Szegény olyan
nyomorult, hogy boldog, ha valamivel egy kis pénzt tud keresni. De semmi köze a dologhoz. Nincs
neki nyugdíja, és valamiből élnie kell.
− Persze-persze! − bólogatott Bálint, és közben szemével akaratlanul is arra a papírra nézett,
amit előzőleg Kerpesicstől kapott. − Folytassa!
− Nem ismertem a Főnököt, mert az üzeneteket mindig telefonon kaptam.
− Milyen számon hívta azt, akit kellett? Megmondaná?
− Természetesen! Diktálhatom? − amikor látta, hogy Bálint int Kerpesicsnek, aki jegyzetet vett
elő és ceruzát, elkezdte mondani a számokat: − 354-162, ezt kellett mindig hétfőn, kedden és
szerdán hívnom, míg csütörtökön, pénteken és szombaton egy másikat, a 363-120-at. Ha foglalt
volt, addig hívtam, amíg lel nem vették.
Kerpesics amint hallotta a számokat, már ki is sietett a szobából.
− Mikor telefonált? Reggel, délben, este? − faggatta Bálint.
− Ez, kérem − mondta választékosén Próféta, aki lassan kezdett magához térni −, nem olyan
egyszerű. Én, amint tetszenek tudni, mindig az Emke-aluljáróban vagyok. Nekem ott fix helyem
van, és azt soha senki nem foglalhatja el. Ugyanabban az időben megyek és jövök. Amikor üzenet
volt, hogy telefonáljak, a falra egy vagy kettő, néha több bélyeget ragasztoítak. A bélyeg
címletéhez, ugye jól mondom, nekem mindig hatot kellett hozzáadnom. Vagyis, a jobb megértéshez
− magyarázta buzgón − egy példát mondok. Ha egy háromforintos bélyeg volt a falon, hatot adtam
hozzá, tehát nekem kilenckor kellett telefonálnom. Világos?
− Tökéletesen! − válaszolt Bálint, és alig tudta elnyomni a készséges magyarázat fölötti
hangulatát. − Folytassa!
− Amit nekem adtak üzenetet, a legrövidebb úton leírtam, és a Fabulon-reklám mögé dugtam.
Akkor hamarosan érkezett Jeges és Kacsa, ők kivették és már tudták is, mit kell tenniük.
− Helyes és nagyon jó megoldás! De lenne nekem még kérdésem. Méghozzá kettő! Először: ők
honnan tudták, hogy mikor kell odamenni, és miként jelentették, hogy a munkát elvégezték?
Erre a kérdésre nem nagyon számított a készségessé vált hatalmas ember. Egy darabig hallgatott,
majd nekikezdett olyan hangon, mint aki beletörődött a sorsába. Látszott, hogy végiggondolta a
dolgot, és ettől a pillanattól kezdve már csak a maga bőrét akarja menteni.
− Az a következőképpen történt, ők a végzett munkáról a jelentést mindig ugyanoda tették.
Kézzel írták meg, és én vettem ki. Azt, hogy mikor jelenjenek meg, reggel rádión kapták üzenetben.
A Főnök, ahogy gondolom, a lakásuk közelében adta le nekik, és ők azt vették.
− Modern technika! – bólogatott Bálint.
− Kérem − nézett keserves tekintettel Próféta −, nekünk is kell fejlődni, mert maguk is azt teszik.
− Köszönöm az elismerést − hajtotta meg a fejét Bálint.
− De valamire nem adott még választ. Mit csinált azokkal a jelentésekkel, amelyeket két társa
adott? Azt ne mondja, hogy eltépte!
;
− A világért se mondanám, mert nem akarok hazudni! Annak külön útja volt. Apróra
hajtogattam, és este kimentem a Blaha Lujza térre. Mindig a harmadik padra ültem, mint aki
levegőzik. Az üzenetet rágógumival a pad harmadik deszkájára ragasztottam, jobb oldalon alul −
Beszédre nyitotta a száját, de váratlanul elhallgatott.
− Akkor folytatom azzal, amit nem akart elmondani. Amikor odatette a papírt a rágógumival, ott
várta magát a munkájáért az ellenszolgáltatás. így van?
− Honnan tetszik tudni? − döbbent meg a férfi.
− Tudom! Mennyi volt egy-egy közvetítés díja?
− Ötszáz forint és az, hogy amikor vége a munkának, kapok egy végkielégítést. Istenemre
mondom!
− No, akkor azt is tudja, hogy a lopott kocsikat, amíg elkészültek a hamis papírok, hol kellett
eldugni. Azt vagy szóban, vagy írásban kellett magával közölni. De két társa is jelentette nyilván.
Nos?
− Ezt pontosan nem tudom! Annyit tudok, hogy a papírokat valaki elkészítette, no meg az új
rendszámokat, és ahol a kocsi állt, éjjel odavitték Jeges és Kacsa részére.
− Ők honnan tudták, hogy hova kell vinni a kocsit? − kérdezte most már mérgesen Bálint.
− Kérek egy ollót és egy darabka papírt − válaszolt Próféta. − Megmutatom.
Amikor Bálint bólintott, Teréz egy ollót és egy gépírópapírt adott át neki. Ott maradt Próféta
mellett, készen arra, hogy ha az valamit tenni akar, akkor lefogja. Legnagyobb meglepetésükre
vagdosni kezdte a papírt. Előbb egy négyzetet, majd egy kört, végezetül egy háromszöget vágott ki.
Felmutatta.
− Ennyit tudok! Bebizonyítom, hogy mennyire igazat mondok. Ezek közül csupán most adtam át
személyesen egyszer a kör alakút. De én magam se tudom, hogy mit jelenthet.
− Biztos? − nézett feléje Bálint, miközben Teréz gyorsan elvette az ollót.
− Én nem akarok gyilkossági ügybe keveredni, tudom, mivel jár. Szóban is átadtam az üzenetet.
De a helyet nem ismerem. Valami lány is van velük, akivel egy barlangban éjszakáznak.
− Egy pillanat! − ugrott fel Bálint. − Sok függ attól, amit most válaszol. A lány a társasághoz
tartozik, vagy erőszakkal vitték magukkal?
− Azt hiszem, erőszakkal, azért is mondom el, mert emberrablásban pláne nem akarok benne
lenni. Nem az én fazonom! Valami barlangban vannak ma éjjel. Odaviszik az új papírokat és a
rendszámtáblákat. Heggel jönnek el, és egész nap furikáznak a városban. A lányt ott kell hagyniuk.
− Tovább! Mi van még? − követelte Bálint.
− Este pontban kilenckor veszik ki a Keletiben a csomagmegőrzőből a bőröndöt, amiben a pénz
van …
− Amit a benzinkútnál és a Tanács körúti lakásban raboltak?
− Igen!
− Hova kell menniük? − faggatta Bálint.
Próféta az asztalra nyúlt, felvette a háromszöget. Felmutatta:
− Ide!
− Mit jelent ez? − lépett elé Bálint.
− Arról nekem fogalmam sincs! Már mondtam!
− De azt legalább tudja, hogy hány órára?
− Nem tudom! Lehet, hogy várniuk kell a Főnököt!
− Útlevelek? − kérdezett időt nem hagyva a gondolkodásra.
− Nem hiszem, hogy lenne nekik. A Főnök annál sokkal óvatosabb. A sok pénz kísértésbe ejti az
embert.
 − Maga is azért lépett be ebbe az üzletbe − csapott le Bálint.
− Ez nem üzlet, ez semmi. Nekem csak baksis jutott. Kiverték a szemem egy pár darab Adyval.
Ők zsebelik be a javát!
− Kíván még valamit mondani?
− Igen! A csomagmegőrző száma 276-os. Ezt is elmondtam!
− De mit hallgatott el?
− Az Istenemre esküszöm, akiből eddig éltem − és magasra emelte a kezét − semmit.
− Ne cirkuszoljon! − ripakodott rá Bálint. − Ha valamit elhallgatott, baja lehet. Ha amit
elmondott, igaz, akkor ezt nyilván mérlegeli a bíróság. Vezessék el.
Teréz kiszólt az ajtón, és egy rendőr lépett be. Megbilincselte Prófétát, és elvezette. Az ajtóban
egy pillanatra megállt. Felemelte megbilincselt kezét és felordított:
− Isten látja lelkem! Minden szavam való igaz!
A rendőr csak nehezen tudta kirángatni.
Pintér furakodott be mellettük.
− Jelentem, főnököm!
− Csak a sok főnököt a végén nehogy összekeverjétek! Folytasd!
− Bábel és Szép Zsuzsanna a lakásukon vannak. Cziráki úgy beivott, hogy elvitték a
detoxikálóba. A nevét se tudja megmondani. Fényes a lakásán van, ki se mozdult az este folyamán.
A lányról eddig semmit nem tudtunk meg.
− Ti! De mi igen! Bár az se valami sok! − és elmondta, amit Próféta előadott. − Lehet, hogy így
van, de ezeknél semmi se biztos. Egy igaz. Valami nagy kombinátor a főnökük, csak jó lenne tudni,
ki az.
− Gyanú vagy megérzés? − lépett elő a kávékkal Teréz.
− Őszinte leszek! Fogalmam sincs róla. De megtudjuk! Az a rengeteg pénz, amit begyűjtöttek,
hatalmas vonzerő. No meg amit a kicsempészett gépkocsik jelentenek nekik.
− A pénz nem itt, hanem feltételezhetően valahol egy külföldi bankban vagy megbízónál lehet −
folytatta Pintér.
− Biztos! De van Interpol, és segítenek majd behozni, ha meglesznek a tagok! Csak egy gond
van.
− Micsoda? − kíváncsiskodott Teréz.
− Ki lehet a Főnöknek nevezett úr? Ebből a társaságból senkit nem tartok ilyen jó konspirációra
képesnek. Valaki bujkál még, akit meg kell találni! − sóhajtott Bálint. − Ezek csak sakkfigurák,
akiket mozgat. Nekünk mattot kell adnunk!
− Lépésre ki következik? − kérdezte Pintér.
− Te! Megszervezed, hogy ettől a pillanattól kezdve figyeljék a Keletiben a 276-os fiókot. Aki
oda benyúl, senki nem bántja, de úgy ragad rá, mint a kullancs. Csak az én utasításomra vehető le −
hunyorított Bálint.
− Oda csak Jeges és Kacsa mehet! − szólt közbe Kerpesics. − Vagy tévedek?
− Nem! Jó a meghatározás! Ha még náluk a kulcs!
− De onnan hova mennek? − kérdezte Pintér.
− Ide! − lépett az asztalhoz Bálint, és felmutatta a háromszöget. − Megszervezzük és várjuk a
Főnököt.
− Ez mit jelent? − kérdezte csodálkozva Pintér, aki nem volt ott a kihallgatáson.
− Amikor megfejtjük, megtudod! − ezzel elmondott mindent, amit Próféta vallott.
− Akkor ez is fontos lehet − ezzel egy cédulát tett az asztalra. − Két telefonállomás helye, amit
kiadott Kerpesics. Azt hiszem, nem megyünk velük sokra. Az egyik az Attila utca és a Vérmező
sarkán van, míg a másik a Déli pályaudvar előtt. Nyilvános állomások.
− Tehát ezért kellett addig hívni a számokat, ha foglalt volt, amíg föl nem vették − vélekedett
Teréz.
− Nem ez a lényeg! − intette Bálint. − Van, ami sokkal fontosabb.
− Mind a két szám a Mészáros utcai benzinkút közelében van − vágott a szavába Kerpesics.
− Így igaz! Tehát a kút mindenben fontos szerepet játszik, hacsak nem a véletlen műve. Azt
ugyebár nem tudhattuk, hogy a Tahi utcai szervizben éppen egy Attila utcai televízió-javítást fognak
megrendelni. Nehogy a helyszínek véletlen egybeesése megzavarjon bennünket.
− Mit teszünk? − kérdezte Pintér.
− Intézkedjetek, mert én elmegyek, megnézek valamit a Bűnügyi Technikai Intézetben.
Erősítsétek meg a Mészáros utcai kút figyelését. Szünet nélkül kapcsolatban lenni a kollégákkal,
akik ráálltak a valódi vagy vélt szereplőkre. Ellenőrizzétek a detoxikálót is, mivel lehet, hogy
Cziráki alibinek itta le magát. Semmit nem kockáztathatunk.
− A gépkocsi körözése? − élénkült fel Teréz.
− Csakis a határon él tovább. Minden mást leállítani. Nem lehet őket megzavarni, mert akkor
nem mennek a pénzért. Egyedül ők vezethetnek el bennünket az eddig ismeretlen Főnökhöz. Ha
ezzel megvagytok, akkor pihenjetek le. Bármi történne, értesítést kérek késedelem nélkül.

Már felkelt a nap, amikor a Mercedes mellett megjelent előbb Jeges és nem sokkal később
Kacsa. Óvatosan körülnéztek, hamarosan megnyugodtak, minden csendes és békés volt körülöttük.
A madarak reggeli csiripelése, csattogása megnyugtató volt a számukra. Óvatosan körbejárták a
kocsit és megszemlélték. Ott virított az új rendszámtábla. Hangosan olvasták egyszerre:
− GC 14—52.
Jeges magában többször is ismételgette, mert majd neki kell vezetnie. Felvette a forgalmi
engedélyt, amelyben ő a „gépjármű új, jogos üzemben tartója” rovatban szerepelt, de ott is csak
mint a harmadik tulajdonosa. A keltezés pedig 1984 volt. Ideges lett, amikor meglátta saját személyi
adatait, de megnyugodott, hogy amikor a határnál kérdezik, akkor nyilván könnyebben tud
válaszolni.
− Minden oké? − furakodott mellé társa.
− Az! − és zsebre vágta a papírokat. Nekiállt szerelni, és letisztítani a kocsi ablakait, mert a nagy
melegben erősen hullottak a falevelek, és belepték azokat. − Segíts, hamar el akarok tűnni!
Mind a ketten a kocsi körül szorgoskodtak. − Előbbre állok, és tüntesd el a nyomokat.
Ezzel beült és hat métert hajtott előre. Még mindig a fák és bokrok közt állt le. Kiszállt, nézte,
amint társa gyorsan dolgozott. − Ott, ahol rámegyünk a murvás útra, megint eltüntetsz minden
nyomot.
− Lassan utcaseprőt csinálsz belőlem! − morgott a kicsi.
− A pofádon a cipzárat behúzod! Erre szükség van! Indulj a kocsi előtt és hajtogasd félre az
ágakat, nehogy megkarcolódjon ez a drága kocsi!
− Rendben! De itt dirigáltál nekem utoljára. Ha kiértünk a határon, a magam ura akarok lenni.
Ebből énekem már elegem van! − és megindult a kocsi előtt. Félrehúzogatta az ágakat, lépésben
haladtak előre. A murvás úton leszaggatott néhány ágat, azokkal söpörte fel azt a részt, ahol látni
lehetett a keréknyomokat.
− Elégedett vagy? − kérdezte, amikor beugrott a kocsiba. Társa úgy tett, mint aki semmit nem
hall. Lassan haladtak az úton. Óvatosan megkerülték a sorompót, és csak a parkolóban álltak meg
egy pillanatra. Jeges körbejárta a kocsit, és a leveleket, amiket még menet közben felszedtek, mind
lesöpörte a kezével. Visszaült és indított.
− Most hova megyünk? − nézett társára Kacsa.
− Ahol nem figyelhet föl ránk senki. A budaörsi benzinkúthoz. Megreggelizünk, és elmegyünk a
Hamzsabégi úthoz, az Állami Biztosító elé. Eldekkolunk a sok kocsi közt. − Ezzel a fejére mutatott:
− Láthatod, van itt ész. Tudom, mit kell tenni. Közben benézünk egy postára.
Nem sokkal később már a vendéglő teraszán ültek, reggeliztek. Kacsa az órájára nézett:
− Csak hét óra, milyen soká lesz este kilenc! − s magába tömött egy hatalmas falat rántottát.
 Az eltűnt lány

A Keleti pályaudvar csomagmegőrző helyiségében, ahol a 276-os fiók is volt, semmi feltűnőt
nem vett volna észre még az se, aki szándékosan rendellenességet keresett volna. Egyetlen vasutas
tartózkodott a közelben, unottan olvasgatta a reggeli Népszabadságot. Ruhája kopott, elnyűtt volt,
mint azoknak, akik naponta viselik. Tehát öltözéke nem volt olyan, hogy akármelyik Váci utcai
presszóban megjelenhetett volna. Igaz, néha, amikor ezt tette, akkor se szórakozásból jelent meg ott,
hanem kötelességét teljesítette. Ilyenkor lehetett bármilyen ruhában, akár elegáns, akár kopott és
nyűtt, egy dolog volt biztos: felismerték, mert régen koptatta már ezeket az utakat, és látogatta a
presszókat. Ha belépett az ajtón, sokan ugyanabban a pillanatban kifelé igyekeztek, vagy a mosdóba
siettek. Ami még ritkább jelenség manapság, minden ellenszolgáltatás nélkül igyekeztek
megszabadulni a náluk lévő pénztől. Igaz, az nem forint volt, hanem a feketepiac legnemesebb
valutája, a dollár. Drágán adták-vették, de jelenlétében még ingyen is átadták volna, csak
szabaduljanak tőle. Ez a nyomozó állt most kopott egyenruhájában a csomagmegőrzőben, és
láthatóan unatkozott. Vágó százados volt, a Bálint-csoport legidősebb tagja. Meleg barátság fűzte
főnökéhez, ezért soha nem kért kivételezést a maga számára. Őrmesterként kezdte a szolgálatot, és
az idők múlásával lett belőle százados. Mivel nem fűlt a foga a tanuláshoz, nem is lépett elő, de
munkája mindig pontos és megbízható volt.
− Veled kezdtem − mondogatta Bálintnak, amikor néha szolgálaton kívül leültek poharazgatni −,
nálad is fogom végezni. Legalább szívből fakadó búcsúztatót tudsz mondani!
− Hosszabbítunk egy-két évet! − csapott ilyenkor a vállára öreg cimborája.
− Nem lehet! Nőnek az unokák, és kell egy kis nyaraló! Építkezni fogok itt a közelben. Egy kis
vityillót.
− Akkor nem sokáig élvezed a nyugdíjat, pedig megérdemelnéd − hajtogatta Bálint. − A bűnözők
nem tettek tönkre, inkább te őket. Az okos érvek, a bizonyítékok meggyőzték őket és vallottak. A
Tüzép-telepesek, ahol az anyagot kell venned, nem hallgatnak az okos szóra, a tényekre. Ott egy
van, amit ismernek, a csúszópénz! Ha pedig nem tudnád, annak felkínálása és elfogadása
egyformán bűncselekmény. Én pedig nem engedem, hogy belőled is bűnöző legyen!
Hosszabbítunk! Ezzel védelek meg a bűntől.
− Meghajlok az okos és bölcs érvek előtt! − hangzott a válasz. Hosszabbított. Tette a maga dolgát
mindig, szinte egész életében. Olyan volt a mozgása, hogy nem lehetett felfedezni, tulajdonképpen
miért áll azon a helyen. Néha-néha elsétálgatott egy darabon, de soha nem esett ki látószögéből a
276-os fiók. Zsebében mikrofon lapult, amit zsebkendőjébe csavart, hogy amikor előveszi, mintha
az orrát törölgetné, és beleszól, senki ne vegye észre. így volt kapcsolata a két oldalon lévő
parkolókban tartózkodó figyelőkkel. Ők állandóan összeköttetésben álltak Bálint irodájával. Az első
próba sikerült, és félóránként bejelentkezett a kocsiknál. Azokból is ki-kisétálgatott egy-egy
nyomozó megnézni, minden rendben van-e. Mielőtt elfoglalta a helyét, az irodában vita volt Bálint
és a többiek közölt. Főleg Pintér erősködött azon, hogy meg kellene nézni a szekrényt, valóban
magában rejti-e a pénzt. Bálintnak és Vágónak ellenvéleménye volt.
− Nem! − döntött végül Bálint. − Itt egy nagy koncepciójú Főnökkel van dolgunk. Lehet, hogy
pitiáner vagányokkal és bűnözőkkel dolgozik esetenként, de a forma, ahogy megszervezte a
dolgokat, nem mindennapi. Akiket eddig ismerünk, csak részfeladatokat láttak el. Ha kibuknak,
akkor se dől meg az egész építmény. Tudja, hogy a pénz nagy vonzerő. Ezt a Próféta is elmondotta
nekünk. Nem lehet tudni, hogy valaki a bandából, anélkül, hogy tudná, miért, megszakítás nélkül
nem figyeli-e a 276-os fiókot.
− Szabad nekem valamit mondanom? − szólt közbe Vágó. Amikor minden szem feléje tekintett,
folytatta: − Most nem tartanánk ott, ahol tartunk, ha ez a Kopcso nem követ el végzetes lépést,
amivel a titokzatos Főnök nem számolt. Gyilkolt! Ettől ijedt meg Próféta, és beszélt. Biztos, hogy
nem mondott el mindent, de magát, ami számára a legfontosabb, tisztázta a gyilkosság árnyékától
is.
− Ez az igazság! − villant rá elismerően Bálint szeme. Szerette Vágó nyugalmát, okos, logikus,
természetes okfejtését. − Viszont ezzel két dolog kerül előtérbe. Először, lehet hogy a Főnök tud a
gyilkosságról, ami feltételezhető, mert bemondta a rádió, ez óvatosabbá teszi Megerősíti a maga
vonalát. A másik eset, hogy még nem tudja, de ha Jeges és Kacsa elmondják, akkor menteni akarja a
menthetőt, és még gyilkolhat is. Kit és miért, ebben a pillanatban nem tudom. De akkor
életveszélybe kerülhet a lány is.
− Karat Anna! − pontosított Teréz.
− Igen! Mégpedig azért, mert lehet, hogy el akarja tüntetni az emberrablás tanúját és annak
elkövetőit. A pénzt ki akarja vinni, és ott a már eddig megszerzett összeget felvenni. Ez pedig nem
filléres tétel. Végszükségben mindenre képes. Tehát kockáztatni nem lehet. A csomagmegőrzőben
őrizzük a fiókot, akár van benne pénz, akár nincs. De a két gyanúsított, Kacsa és Jeges meg fog
jelenni. Elvezetnek arra a helyre, ahol a Főnök várja őket. Ezt a kettőt elfogjuk, és ezzel előbbre
lépünk. Beszélni fognak, és eljuthatunk a nagy ismeretlenhez. Milyen kár, hogy annak idején a
polgáriban, amikor végeztem, az algebrában még nem tanították a sok ismeretlenes egyenleteket.
Így került sora arra, hogy Vágó, mint gyakorló vasutas, ott lebzselt a csomagmegőrzőben, és
belül egyre azon idegeskedett, nehogy valaki felvilágosításért forduljon hozzá, mert a legjobb
esetben is csak széttárhatta volna a karját, jelezve, hogy nem tud választ adni. Ha pedig
megkérdezik, akkor miért áll ott, azt nem válaszolhatta, hogy figyeli a 276-os fiókot.

Délelőtt 11 óra volt, mire Bálint megkapta a végső értékelő jelentést a Bűnügyi Technikai
Intézettől. Egy alezredes hozta az anyagot. Ott feküdt minden az asztalon. Egyenként magyarázta
el, hogy mi mit jelent. Amikor végzett, mentegetőzve mondta:
− Mivel ragacsos kenőanyagról volt szó, a tökéletes biztonság érdekében pirolízis
gázkromatográfiás vizsgálatot kellett végeznünk azonos hőkezeléssel, hogy a bomlástermékek és a
szerves anyagok tartalma megegyezik-e. Ehhez pedig a modern technika mellett is idő kell.
− Köszönöm! Nekem a végeredmény a legfontosabb, még ha pontosan nem is értem, amit
mondtál. De hát azért vagytok ti! Gondolod, most szégyenkeznem kellene?
− Nem hinném − nevetett az alezredes −, sőt, az ellenkezőjét kell állítanom. Mi nélkületek
munka nélkül maradnánk. Az alapanyagot − és ezt a szót jól megnyomta − mindig ti szolgáltatjátok.
Aki a munkát tudományos alapon végzi, a fizikus, de nem tud nyomozni.
− Tehát! − kuncogott Bálint. − Mindenkire szükség van a jövőben is, nem maradunk állás és
munka nélkül. Erre gondoltál?
Miután elköszöntek, Bálint alaposan áttanulmányozta ismét az anyagot. Felvetette fejét és a
többiekhez fordult:
− Te − mutatott Kerpesicsre − ellenőrzöd valamennyi figyelőkocsi jelentkezését. Ha lenne
valami rendkívüli, azonnal közlöd velem. Különösen Vágó tevékenységét ellenőrizzétek, mert
változás lehet az időpontokban. Kicsit megzavartuk őket az őrizetbe vételekkel. Talán kapkodni
fognak…
− Vagy elvetemültebbek lesznek, mert félnek, hogy kiénekeljük a szájukból a sajtot − okoskodott
Kerpesics.
− Minden lehetséges! Te − mutatott Pintérre − velem maradsz!
− Nekem semmi se jut? − idegeskedett Teréz.
− Nem felejtem ki semmiből, csak tartalékoltam az erejét, hátha sor kerül egy kis verekedésre.
Felkísérteti az őrizetest, elbeszélgetünk vele. − Amikor Teréz elviharzott, Pintérhez fordult: − Nem
nézünk könnyű munka elé. Az öreg minden hájjal meg van kenve.
− Lássuk a medvét! − csettintett Pintér a nyelvével, mint akinek kedve támadt a szópárbajra.
− Lassan! Nem kell elkapkodni a dolgokat. Arra kell rátapintanunk, hogy minden mondatával
mit akar elleplezni előlünk.
Kinyílt az ajtó és belépett Rajzoló. Óvatosan körülnézett, szeme megnyugodott Bálint arcán. Az
alezredes helyet mutatott az előtte lévő széken. Megvárta, amíg az öreg elhelyezkedik. Rajzoló
lassan leereszkedett a szék szélére, és kényelmetlenül feszengett.
− Üljön le rendesen! − biztatta Bálint. − Rágyújt? —és feléje nyújtott egy csomag cigarettát. Az
öreg megnézte, hogy milyen márka, kivett egyet.
− Az erős kaparja a torkom! − magyarázta. − De látom, ez nem az! Marlboro! Szeretem. De
javult valamit a koszt is, amióta nem voltam itt vendégségben! Legalább laktat!
Bálint komoly arccal nézte. Egy szóval se zavarta az öreget. Ismerte, hogy mindez csak elterelő
beszéd, amivel ki akarja fárasztani őket. Megtudni pontosan, mit akarhatnak tudni, és mennyit
tudnak már felőle. Pintér meggyújtotta a cigarettát, és hangtalanul leült. Az öreg mélyeket
szippantott, semmi jelét nem adta annak, hogy ideges lenne.
− Akkor kezdeném! − szólalt meg Bálint. − Tudja, miért van itt?
Rajzoló csodálkozó tekintettel nézett az alezredesre. Kezét széttárta és leengedte.
− Fogalmam sincs róla! Remélem, az nem bűn − hajolt előre −, hogy megittam egy rendőr
alezredessel egy fél konyakot. Mert ezenkívül semmit nem tettem.
− Az. hogy ivott egy fél konyakot, az tényleg nem bűn! − mosolyodott el Bálint az öreg
ravaszságán. − De akkor nézzük pontosabban a dolgokat. Itt fekszik előttem egy jelentés, abban sok
érdekes dolog van.
− Hallgatom! − húzódott előbbre az öreg a széken. − Biztos érdekes, de lehet, hogy valami
tévedésen alapul!
− Nos! Amikor magát behozták ide, a technikusok kiszedtek minden kis piszkot a körme alól.
Sőt, még a tenyerén és a kezének más részein is találhatóakat.
− Tiszta is a kezem, mint a patyolat! − nyújtotta előre az öreg. − Megnézheti, alezredes úr!
− Mondja, mitől találtak a maga körmei alatt és keze fején is festéknyomokat?
− Ez végtelenül egyszerű! − köhintett az öreg, de semmi idegesség nem látszott rajta. −
Elmagyarázom!
− Figyelek! − nézte Bálint. Csodálattal adózott az öreg nyugalmának. Várta, mit talál ki a
számára.
− Az elmúlt éjjel mi ketten, mivel szerencsém volt, találkozhattunk a Kulacsban, nekem ugyanis
az a törzshelyem. Ugyebár ön is vissza tud minden kis részletre emlékezni. Nos! Amikor belépett,
én mit csináltam? Ha nem emlékezne, akkor éppen az étlapot tanulmányoztam. Ronda egy hely lett
abból. Nemcsak a konyha, de még a szerviz is leromlott. A sokszorosított étlap úgy fog, hogy
mindig csupa piszok lesz a kezem, ha megfogom. Ezt találhatták meg a körmeim alatt és a kezem
fején. Kezet mostam volna, de sajnos, nem tudom miért, erre nem adtak lehetőséget.
− Valóban! Folytassa!
− Hazudtam! Szégyellem, de be kell vallanom! Én Próféta vendége lettem volna, de nem mertem
megmondani, hogy egy ilyen kétes egzisztenciájú pasas vacsorájára kell rászorulnom. Viszont ha
kockáztatom a tekintélyemet, akkor legyen finom az a vacsora, és azért nézegettem olyan sokáig az
étlapot. Ez van! − tárta szét a két karját.
− Van még más is! − ezzel egy zacskóból különböző tárgyakat szedett elő Bálint. Nem nyúlt
egyikhez sem, valamennyit kiöntötte az asztalra. − Ismeri ezeket? − kérdezte.
Rajzoló lassan felállt, és közelebbről szemlélte meg az asztalon lévő tárgyakat. Amikor visszaült
a székére, széles mosoly jelent meg az arcán.
− Persze, hogy ismerem ezeket. Sínek, lécek és egyéb eszközök, amiket valamikor régen
használtam a munkámhoz. De felhagytam már vele! Ahogy mondtam, én nyugdíjban vagyok.
− Akkor miért találtak a vizsgálat nyomán olyan anyagot ezeken, ami még friss volt? Pontosan
alig egy napja kerültek az eszközökre.
− Az, kérem, kizárt dolog! − tiltakozott Rajzoló. − Ezt csak azért találták ki, mert be akarnak
valami miatt feketíteni.
− Akkor bizonyítok is magának. Remélem, ez elegendő lesz, hogy igazat mondjon.
− Ha igaz, akkor soha nem tagadtam. Remélem, ismer engem az alezredes elvtárs − de amikor
meglátta Bálint tekintetét, kijavította, amit mondott −, úr!
− Elfogadom, hogy az étlap betűi feketék. Azt is, hogy esetleg, ha valaki frissen fogja meg, akkor
festék maradhat a kezén. De az étlapot már délelőtt húzzák le a sokszorosító gépen és estére
megszárad! De nem is itt a hiba. A maga körme alól lila és kék festékanyagot szedtek ki. Ezt a
festéket pedig a magyar útlevelekben használják és a Jugoszláviában is érvényesekben, ezzel ütik
bele a vízumokat. Erről mi a véleménye?
− Tévedtek, akik a vizsgálatot végezték! − csillant fel az öreg szeme. − Tévedni pedig emberi
dolog!
− Lehet! Viszont a vizsgálatot emberek irányításával gépek végeztek. Mi is fejlődünk! Erre nem
gondol?
− Biztos, de most tévednek!
− Mikor volt a kezében Csehszlovákiában kiállított útlevél?
− Évek óta nem is láttam! − mondta szemrebbenés nélkül az öreg.
− Megint nem mondott igazat! A lakása asztalán minden kis mikronagyságú anyagot
összeszedtek. Abban pedig találtak olyat, ami csakis az ottani útlevélből kerülhetett ki. Maga
valamit kikapart, és a szemcsék az asztalán maradtak. Nos?
− Semmit nem mondok! Rágalmaznak!
− A maga dolga! Nézzük tovább a házkutatás anyagát Maga azt mondta, hogy nyugdíjba vonult!
− Nézzen rám, nem lehet látni? Hát ha én dolgozom, akkor elfogadnék egy olyan alaktól
vacsorát, mint Próféta?
− Pedig nem nagyon van rá szüksége!
− Ezt hogyan kell értenem? − hüledezett az öreg.
− Így! − és Bálint kitett az: asztalra egy nejlonzacskót, amelyben dollárok voltak. − Ebben
háromezer dollár van.
Egy borítékban találták meg a fiúk. Azon is rajta van a maga ujjnyoma.
− Ezt nem találhatták nálam, mert a házkutatáskor nem mutatták fel. Ez pedig kötelező. Lehet,
hogy tévedek?
− Pontosan ismeri a jogait. De miután magát behoztuk, mert veszélyesnek tartottuk, hogy
szabadon maradjon, még visszamentünk a lakásába. Akkor találták meg a fiúk. Elrejtve!
− Maguk dugták el! Így akarnak bajba keverni. Aljasság!
− Ezt nem hallottam, a maga érdekében. Oda dugta, ahol senki nem keresné.
− Hová? − kérdezte a világ legnaivabb hangján Rajzoló. Olyan nyíltnak és őszintének látszott a
kérdése, hogy egy pillanatra megingatta még Pintért is.
− Nem maga dugta el? − kérdezte.
− Soha nem láttam! − színlelt tovább az öreg. − Hol volt?
− Minden kíváncsiságát hajlandó vagyok kielégíteni − mondta Bálint. − Ravasz módját találta ki
a rejtekhelynek. Leemelte az ajtót, és a zsanér fölött kivésett egy nyílást. Gondosan ügyelt, hogy az
eredeti anyag ne sérüljön meg. Miután belehelyezte a pénzt, a deszkalapocskát beszorította és egy
kis ragasztóval megerősítette. − Az öreg közbe akart szólni, de leintette a kezével. − Megtaláltuk a
ragasztót is, és azon ott a maga ujjnyoma.
− Ki látta, amikor kiemelték? − vitázott az öreg, de hangjából már eltűnt a biztonság.
− Legyen megnyugodva, voltak hatósági tanúk.
− A maguk emberei! − sipákolt már Rajzoló. − Mi van még?
− Sorolom! − válaszolt nyugodtan Bálint, és hátradőlt a székében. − Amikor behozták,
megnézték a ruháját, a gallérjában és a zakója alsó szegélyében összesen húsz darab ezerforintost
találtak.
− Erről mi a véleménye? − vágott bele Pintér, aki ideges lett látva a hazudozást.
− Az volt a megtakarított pénzem, ha meghalok, hogy rendesen temessenek el. Baj?
− Mi az, maga egy kriptát akart magának? Tudom, most divat lett.
− Én is annak hódolok! − sunyított vissza az öreg.
− Tehát a dollárról nem tud semmit, a többi pénz meg a temetésére van félretéve?
− Még három évvel ezelőtt tettem el! − bizonygatta kétségbeesve.
− Ez se igaz! Megnézettük a bankjegyek számát a Nemzeti Bankban. Ezeket az elmúlt
hónapokban adták ki. Ehhez pedig mit szól?
 − Semmit! Nincs mit mondanom erről. De másról igen! Mutassák meg nekem azokat az
útleveleket, amiket hamisítottam. Ha látom, akkor megmondom, hogy én tettem-e? Addig nekem
nincs semmi mondanivalóm! Többet meg se nyikkanok! Ez az utolsó szavam! Ja! Még valamit!
Akárki is mond valamit rám, azt csak kitalálta, hogy mentse a maga bőrét.
− Ezt kire értette? − csapott le rá Pintér.
− Senkire! − villogott az öreg szeme. − Senkire! − ismételte.
− Figyeljen rám, Tassi Manó! − és most ejtette ki először Bálint a valódi nevét. Az öreg szinte
nem is vette észre, mert annyira megszokta, hogy mindenki a gúnynevét használja. Amikor agyáig
hatolt a megszólítás, felnézett. Szemében csodálkozás villant.
− Kérem, hogy mondta?
− Tassi Manó! Előzetes letartóztatásba helyezem! Először okirat-hamisítás, másodszor
devizabűncselekmény alapos gyanúja miatt. Az ügyészi engedélyem megvan, és még mást is
bizonyítani fogok.
− Mutassa fel az útleveleket! Akkor előzetesbe vehet! Különben nem. Ismerem a törvényeket.
− Legyen nyugodt, én is ismerem! Felmutatom azokat magának, mielőtt az előzetes letartóztatási
engedélyem lejár.
− Erre kíváncsi vagyok! − szemtelenkedett az öreg, de hangjába valami bizonytalanság is
vegyült.
− Elvezetni! − intett Bálint, és Teréz intézkedett. Amikor kivitték az öreget, Kerpesics lépett be.
Nem tudott jelenteni, mert Pintér megelőzte.
− Miért nem szorítottad sarokba azzal, hogy Próféta ellene vallott?
− Ráérünk! Nem kell neki mindent tudnia! Ha jó a megérzésem, akkor nagyon sok van a
rovásán. Mi van? − nézett Kerpesicsre.
− Sorba venném a dolgokat! Vágónál semmi! Mindenki a helyén van és figyel. Czirákit
kiengedték a detoxikálóból, és hazament. Ma éjjel lesz szolgálatban Fényessel, aki egyetlen
pillanatra se hagyta el a lakást. Telefonja nincs.
—-A többiek?
− A Shell-szervizben ellenőrzést tartanak, Bábel Jánosnál az Interagtól. Mindent tételesen
átnéztek, de mint megérdeklődtük, semmi rendellenességet nem találtak. A személyzetis
tájékoztatott bennünket minderről, akinek a revizorok részletesen beszámolnak, amikor Bábel
kimegy az irodából.
− Hová? − kérdezett rá Bálint.
− Ellenőrizni a szervizben a munkálatokat. Nagyon sok kocsi van ott. A nyugatiak valutával
fizetnek. Fontos a vállalat részére. De megjegyeznék valamit.
− Hallgatom! − siettette Bálint.
− Olyan pontos a kimutatása és a bizonylatok kezelése, hogy most javítják az ő kocsiját, amit
eddig is tudtunk, de még arra is időben kiállította a munkajegyet, tegnapelőtt.
− Nagyon vigyáz, mert jól keres − szólt közbe Teréz, aki visszaérkezett. − Sokban van neki a nő!
− Tudtam, hogy beleszólsz! − vágott vissza Kerpesics. − Nem bírod azt a nőt, mert csinos.
− Ebből elég! − intette le őket Bálint. − Mi van még?
− Karat Annáról semmit nem tudunk. Fényképét minden rendőri szervnek leadtuk. Itt a kép −
vette elő egy dossziéból. − Hiába mérgelődsz majd − nézett Terézre −, ez is csinos!
− Az előbb már megmondtam, hogy ebből elég! Nem akarom többet mondani!
Magánbeszélgetés akkor, ha elfogtuk ezt a társaságot.
− És mi a megérzésed? − kérdezett Pintér.
− Ez nem megérzés kérdése! Cselekvés dolga. Itt sok időnk már nem lehet. Most délután hat óra.
Ismerjük a programunkat este kilencig, hogy azután mi lehet még, nem tudom. Mindenesetre kérek
engedélyt, hogy nagyobb létszámú karhatalmat is igénybe vehessünk, ha valamilyen területlezárásra
kerülne sor. Egyetértetek?
− Tökéletesen! − nyugtázta Pintér. − Nem tudhatjuk, mit jelent a három idom. Nyilván
valamilyen helyiség, ami méretében nem is lehet kicsi. Annyit tudunk, van ott barlang is. Elfér
benne vagy a környezetében egy Mercedes. Lehet erdő vagy hegy.
 − Ezért kellhet karhatalom a hermetikus záráshoz − folytatta Bálint. − Váratlanul akarok lecsapni
rájuk, mert a lány a kezükben van, felhasználhatják ellenünk zsarolásra.
− Meg kell előzni! − érvelt Teréz.
− Igaz! − biccentett Bálint. − Csak azt kell megtudni, hogyan? Mindenki legyen a helyén, én
megpróbálkozom még valamivel. − Ezzel hangtalanul kilépett a folyosóra.
Valamennyi helyszínen fegyelmezetten folyt a figyelés. Vágó rendületlenül a
csomagmegőrzőben tartózkodott. Csupán az jelentett változást a monoton munkában, ha kapcsolatot
teremtett a figyelőkkel, és néhány szót beszélhetett. Szemét nem vette le a 276-os szekrényről.
Két gépkocsi állt a Mészáros utcában. Úgy helyezkedtek el, hogy zárták az utca mind a két
kijáratát. Jelentették, hogy Bábelnél véget ért a revizori ellenőrzés, és az irodájában tartózkodik.
Rendezgeti a rengeteg iratot, amit alaposan átvizsgáltak. Néha leszalad a szervizbe és átnézi a
megjavított gépkocsikat. Tárgyal külföldiekkel, semmi gyanúsat nem észlelnek. Gépkocsijának
javítását befejezték, és a szerviz előterében áll a BMW. Rendszáma PG 73−45. Szép Zsuzsa, a
barátnője a nap folyamán nem lépett ki a házból a Mátyás király úton, csupán a fodrásza volt nála a
haját rendbe szedni. Ellenőrzés alatt áll. Cziráki és Fényes, a két kútkezelő különböző időpontokban
elindultak munkahelyükre. Éjszakai szolgálatban lesznek. Mind a kettőt követik. Ha megérkeznek a
kúthoz, figyelésüket átveszik az ottaniak, a felszabaduló két kocsi a Keleti pályaudvarnál lévőkhöz
csatlakozik. A Németvölgyi úti lakásnál senki nem jelentkezett. Ugyancsak figyelik Próféta, Hajdú
János és Rajzoló, Tassi Manó lakását is. Semmi gyanúsat nem észleltek eddig. Karat Anna lakásán,
a Lovag utcában se volt rendkívüli esemény.
− Sehol semmi! − mondta Pintér, és mérgesen dobta félre a papírokat.
− Vihar előtti csend! − sóhajtott Teréz.
− Pedig ki fog törni, légy nyugodt. De akkor kapkodhatjuk a fejünket − biztatta Kerpesics.
− Valamennyi figyelő jelentését most már ide kapcsoltatom − jelentette ki Pintér −, lehet, hogy
azonnal intézkedni kell.
Egy telefonjába került, és valamennyi figyelőt átkapcsolták hozzá. Valamennyit sorba hívta,
jelentkeztek is.
− Ha megindul a munka, akkor valakinek itt kell maradnia − mondta Kerpesics. − De az nem én
leszek!
− Én se! − hangoskodott Teréz.
− A főnök fogja eldönteni! Nyugalom! Tegyünk egy próbahívást − ezzel beleszólt a mikrofonba:
− Itt Sas! Hívom Vércsét!
− Itt Vércse! Jelentkezem!
− Mindenki a helyén van? − kérdezte Pintér.
− Az objektumot egy fő figyeli. Eddig senki nem jelent ott meg. Rádiókapcsolatunk tökéletes. A
parkolóban négy gépkocsi, megfelelő létszámmal. Valamennyi kijáratnál az érkezési és az indulási
oldalon gépkocsik. Ezen felül nyolc motorkerékpáros is várakozik. A technikusok a közelben
vannak, ha szükséges, akkor beavatkoznak.
− Csak akkor lehetséges, ha semmi nem utal arra, hogy észrevehetik a működésüket.
− Értettem! Csak a mikrofont helyezik fel!
− Köszönöm! Vége! − és elégedetten nézett a többiekre.
− Jöhetnek, mi várjuk őket.
 A beszélő poloska

Az alagsorban lévő zárkafolyosón haladt Bálint alezredes. Egy rendőr kísérte. Rámutatott az
egyik zárka ajtajára.
− Abban van! − mondta. − Bemegy, alezredes elvtárs?
− Egy pillanat! − és óvatosan a kémlelőhöz lépett. Félrehúzta, és figyelte a bent ülő férfit.
Rajzoló az asztalnál ült, fejét a tenyerébe hajtotta. Bálint intett az őrnek, hogy nyissa ki az ajtót,
egyben jelezte, hogy kívül várakozzon. Amikor belépett, az öreg mozdulatlan maradt, annyira
elmerült a gondolataiban. A bezáruló ajtó halk csapódása zavarta meg. Feltekintett, és ismerve a
szabályokat, ha lassan is, de felállt. Mereven nézte a belépő Bálintot. Az hangtalanul jelezte, hogy
üljön le, míg ő maga, miután alaposan megnézte a priccset, szintén leült. Egy darabig nézték
egymást, felmérték az erőviszonyokat. Az alezredes szólalt meg:
− Meglepi, hogy felkeresem?
− Engem nem lephet meg már semmi Ártatlanul behoztak és akkor meglepetésről beszél.
− Ezt hagyja! − intette le Bálint. − Nem erről akarok beszélni. Én valahol itt belül mindig
tiszteltem a szakma mestereit. Magát is annak tartom. Éppen ezért… − de nem folytathatta, mert az
öreg közbevágott:
− Maga valamit meg akar tudni! Ne kerteljen, térjen a tárgyra. Úgy tudom, a kihallgatáson
maguk se szeretik, ha valaki mellébeszél. Ártatlan vagyok, védjen meg! Tisztel, de nem véd meg!
− Látja, most ráhibázott a dologra! Én valóban meg akarom védeni!
− Mitől? − mutatott érdeklődő arcot az öreg. Bálint tudta, hogy nem őszinte a meglepetése.
− Attól, hogy további őrültségeket csináljon. Itt nemcsak okirat-hamisításról van szó és deviza-
bűncselekményről. Még gyilkosság is történhet.
− Mit beszél? − ült előbbre a székén az öreg. − Jól hallom, amit mond? Én gyilkosságba? Itt
vagyok bezárva, mit tehetek én? − és hadonászni kezdett a kezével.
− Nyugalom! − szólt rá határozottan Bálint. − Azoknál, akiknek segített, és ismeri őket, fegyver
van. Az pedig végszükségben elsülhet. Három esetben már lőttek azzal a fegyverrel, és aki lőtt,
beismerte.
− Ha elfogták, mit akar tőlem! Megvan a gyilkos és a fegyver. Nekem ehhez semmi közöm!
− A gyilkos valóban megvan, de a fegyver nincs! Azzal még lehet ölni. Pontosan tudjuk, három
töltényük van. Három ember élete kerülhet veszélybe, mert maga nem beszél. Pedig tudna mit
mondani, csak csökönyösen hallgat!
− Kérdezzen − mondta megadóan Rajzoló −, ha tudok, válaszolok!
− Első kérdésem, ki a Főnök?
− Nem tudom, mert soha nem hallottam róla. Azt se kérdezem, milyen főnökről beszél, mert
semmi kapcsolatom ilyen alakokkal nem volt.
− Maga tudja, miért válaszolt így!
− Mert nem tudom! − sziszegte az öreg. − Ha keresztre feszít, akkor se tudom!
− A keresztre feszítésről nem jut valami az eszébe?
− Tudom, most arra a mocskos Prófétára céloz. Nekem semmi közöm hozzá. Lehet, valamit
hazudott, hogy mentse a maga bőrét. De hazudik!
− Ahogy gondolja! De valami olyat is mondott Próféta, ami biztos, hogy igaz, és ahhoz magának
köze van.
− Semmi! Mit akar még kérdezni? − idegeskedett Rajzoló.
Bálint a zsebébe nyúlt, és kivette a három idomot. Nyugodtan kirakta maga mellé a priccsre,
közben leste az öreg arcát. Az egy pillanatra megvonaglott, de uralkodott magán.
− Ezekről mi a véleménye?
− Idomok, semmi más! Valamit jelentenek talán?
 − Az első meghatározása pontos. A másodikra magának kell megadnia a választ. Le kell
szögeznem, hogy kérdése arról, hogy jelentenek-e valamit, arra utal, hogy tudja, mit.
Az öreg hallgatott. Felpislantott Bálintra, de lesütötte a szemét. Végül határozottan kijelentette:
− Én nem tudok semmit!
− Jól meggondolta a dolgot?
− Igen!
− Akkor nekem sincs több beszélni valóm magával! −állt fel Bálint. − Segíteni akartam, mert
már öreg, és nem fog valami jót tenni a börtön az egészségének. Nem, hát nem.
− Lenne nekem is mondanivalóm! − ugrott fel az öreg a székről. − Engem nem lehet fenyegetni.
Semmi bizonyíték nincs a kezében, legfeljebb, amit az a hústorony locsogott, hogy mentse a bőrét.
Azt egy bíróság se fogja elfogadni. Ami a dollárokat illeti, azért kiszabhatnak rám büntetést, de
felfüggesztik, mert öreg vagyok. Tudom, hogy milyen méltányos a szocialista bíráskodás. Ami
pedig a legsúlyosabb lenne, hogy banditáknak és gyilkosoknak adok hamis útlevelet, azt be kell
bizonyítani.
− Be is fogom! − hangzott Bálint nyugodt válasza.
− Ha ide leteszi elém, és látom a kezem munkáját, ha ugyan csináltam ilyet, akkor mindent
elmondok. De maga, alezredes úr, ilyen útleveleket nem tud felmutatni! Igaz? Ha a kezében
lennének, akkor azzal lépett volna ide be! Hol vannak, mutassa!
− Ígérem, amint a kezemben lesznek, megmutatom! − hunyorított Bálint. − Találkozunk még,
remélem, hamarosan! − ezzel indulni készült. Az öreg utánaszólt:
− Kaphatnék egy spanglit? Nagyon hiányzik!
Bálint kinyitotta az ajtót és az őrhöz lépett.
− Kérem, adjon neki egy cigarettát, én sajnos nem dohányzom. Ha még kérne, akkor kaphat.
Biztos ideges, és olyankor nagyon jó arra, hogy megnyugtassa.
Már indult, amikor hallotta a gyufa sercenését, amint tüzet adott az őrszem. Egy pillanatra
visszanézett, és hátraszólt: − Ha lenne valami mondanivalója, jelentkezzen kihallgatásra. Még van
lehetősége, hogy meghallgassam!
Az öreg mélyet szippantott a cigarettájából és hangtalanul befordult a zárkájába.

Amíg Bálint felért az irodába, egy taxi állt meg a Mészáros utcai benzinkút előtt. Szép Zsuzsa
lépett ki belőle. Vidám volt és pompás öltözetét meglibbentette a két kutas előtt. Cziráki és Fényes
bámulta. Miután kifizette a taxit, odalibegett hozzájuk:
− Csao, fiúk! Jancsi itt van?
Cziráki a kivilágított iroda ablakára mutatott:
− Annyi a melója, hogy ki se látszik belőle!
− Mindig a meló! Velem már alig törődik! − nyafogott a lány. − Ha ez sokáig így megy, lelépek
mellőle!
− Nem szabad! Jó fiú és imádja magát! − ellenkezett Fényes, és szemével majdnem elnyelte a
lányt,
− Jó már a kocsija legalább?
− Úgy tudom, igen! Lehet furikázni! − negédeskedett Cziráki.
Ezt azonban a lány már nem hallotta, belépett a tárva-nyitva álló szervizkapun. Körbejárta az ott
várakozó BMW-t, és eltűnt az emeletre vezető lépcsőkön. Hamarosan két árnyék látszott a
kiviláglott ablakban.
A figyelők jelentették az eseményt, és megkapták az utasítást.
− Ha a lány elmegy, követi az egyik kocsi! Jelentsétek, hogy hova. Első fellépése a Halló bárban,
a második a Nirvánában van.
− Értettük! − hangzott a válasz.

*
 A Keleti pályaudvar előtti parkolóban már ott állt egy gépkocsi, abban foglalt helyet Pintér,
Kerpesics és Kis Teréz. Nyugtalanok voltak, mert háromnegyed kilenckor még semmi nem történt.
− Lehet, hogy üres csomagmegőrzőt figyelünk? − kérdezte Teréz.
− Semmi sincs kizárva ebben az ügyben − nézett hátra egy pillanatra a válla fölött Pintér. −
Nyugalom! Van még tizenöt percünk!
Bálint az irodában az íróasztalánál ült. Minden szót hallott. Váratlanul jelentkezett „Veréb”, a
Mészáros utcai benzinkút egyik figyelője:
− Hallgatom! − beszélt Bálint.
− Jelentem, hogy Szép Zsuzsa elhagyta az épületet. Dühöngött, hogy Bábel nem vitte el
gépkocsival. A kútkezelőknek is ordítozott, hogy elege van a szerelemből. Egyszer még ti is sorra
kerültök, ígérte nekik. Taxit rendelt a kút irodájából. Egy tankoló gépkocsi vezetője ebben a
pillanatban felajánlotta, hogy nagyon szívesen elviszi. Úgy kiabál, hogy minden szavát halljuk.
Most indulnak. A kocsi rendszáma: GB 75−20. Piros Toyota. Követjük.
− Ragadjatok rájuk! A lány nem tűnhet el!
− Értettem, követjük! Vége!
Bálint még nem kapcsolta ki a készüléket, amikor megszólalt Pintér:
− Hívom Sast! Fontos!
− Beszélj! Figyelek! − harsogott Bálint.
− Egy Mercedes állt be a parkolóba! Rendszáma: GC 14− 52. Fekete kocsi. Erről beszélt Kopcso
is. Azt állítják a bejáratnál figyelők, hogy két fiatalember ül benne. Kimegyek, megnézem! Fénykép
van nálam a két körözöttről.
− Légy óvatos! Ha mind a kettő kiszállna, a technika kezdjen dolgozni! Hamarosan ott vagyok.
Vége! − Ezzel felugrott az asztal mellől, és mint akit darázs csípett meg, rohant lefelé a lépcsőn.
Kivágódott a kapu és beugrott az ott várakozó gépkocsiba.
− A Keleti pályaudvar érkezési oldalához. Minden sebesség megengedett!
− Ezt szeretem! − nevetett a gépkocsivezető − Legfeljebb kíséretet kapunk!
− Úristen! − csapott a homlokára Bálint. − Csak azt ne! Észrevétlenül kell odaérni!
− Akkor kockáztatunk! − mondta a gépkocsivezető, és bevágott egy mellékutcába. Kerülgetve
minden forgalmas helyet, −robogott a megadott cél felé. Bálint vételre kapcsolta a rádiót, figyelt
minden szót.
− Beléptek a felvételi épületbe − közölte egy hang.
− Senki ne mozduljon! − óvatoskodott Pintér, akinek felismerték mély baritonját.
− A poloskát feltettem! − szólalt meg egy újabb, még Bálint előtt is ismeretlen, kicsit hadarva
beszélő tenor.
− Tűnés a kocsi közeléből! − utasította Pintér.
− Már régen a magunkéban ülök! − kuncogta vissza a hadaró.
− Köszönöm! − lelkesedett Pintér. − A főnökünket nem láttátok? − kérdezte nyilván a
bejáratoknál álló gépkocsik utasait.
− Sehol semmi! Nem kell idegeskedni! − kapta a választ. − Legfeljebb önállósítod magad!
− Nem lehet, ez az ő pecsenyéje! Ha nem így csinálja, akkor nem tudom, hol tartunk!
− Bravó! − mondta magában Bálint. − Rendes gyerekek ezek! − nézett a gépkocsivezetőre. −
Siessünk!
− Időben odaérünk! − nyugtatta meg. − Nem ez az első utunk, és soha nem késtünk el.
− Látom őket! − hangzott a hangszóróból Vágó hangja.
− Bizonytalanul toporognak. Ha kivették a csomagot, jelentem! − ebben a pillanatban olyan
csend váltotta fel az eddigi zajos beszélgetést, hogy Bálint megnézte a készüléket.
− Csak nem romlott el éppen most? − idegeskedett. Adásra kapcsolt, és beleszólt a mikrofonba:
− Itt Sas! Jelentkezzetek! − Várakozása ellenére nem Pintérék, hanem Veréb volt ismét.
− Itt Veréb. A nő kiszállt a Halló bárnál és elköszönt a férfitól. Az éppen indulni akart, amikor
szabálytalan parkolás miatt egy közlekedési járőr leállította. Most fizeti a bírságot.
− Segíts embertársaidon, az Isten is megsegít! − kacagott fel Bálint. Majd határozott hangon
folytatta: − Ragadni a nőre. Ha a Halló bárban végzett, kövessétek a Nirvánába. Vége.
 Ezzel átkapcsolt, megint Pintérékhez.
− Kivették a csomagot. Egy jó nagy sporttáska! − hallatszott Vágó suttogása. − Nyugodt
léptekkel haladnak kifelé. Követem őket.
Bálinték gépkocsija akkor bukkant ki a Rottenbiller utcából.
− Ha Pintérék átvették, bevonulsz és a központban maradsz! Onnan irányítod a további
utasítások alapján a munkát!
− Értettem! − súgta Vágó. − De mindig én vagyok az irodában!
− Tudom! Benned bízom! − hangsúlyozta a mondottakat Bálint.
− Köszönöm, de elengedném! − mormogott Vágó. − indulok befelé.
Bálint körülnézett, amikor beérkezett az érkezési oldal parkolójába. Egy csomó bőrdzsekis fiatalt
látott motorkerékpárral.
− Ki ez a sok szelíd motoros? − kérdezte.
− Remek álcázás! A közlekedésiek emberei! − válaszolt Pintér hangja.
− Bravó! − mondta Bálint. − Itt állok a kijárati részen. Gyertek át hozzám. Hol vannak?
− Most léptek ki a kapun! − hangzott egy ismeretlen hang. − A gépkocsijuk az a fekete
Mercedes, rendszáma GC 14—52, a harmadik sorban a nyolcadik kocsi.
− Látom! − válaszolta Bálint. − Ha indulnak, akkor a legóvatosabb váltással követni. Minden
értesülést, amit a poloskán keresztül vesznek, sürgősen közvetítsenek! Fontos!
− Értettük! − kapta a választ.
− Nagyon vigyázzon minden kocsi és motoros, mert a továbbhaladásuk irányát még nem tudjuk.
Senki ne akadályozza őket. Ez parancs.
− Vettük! − hallatszott a válasz. Ugyanakkor Pintér ugrott a gépkocsiba.
− Megérkeztem!
− Észre se vettelek! − nevetett felé Bálint. − Ők azok?
− Pontosan! Még a fényképpel is ellenőrizteni őket! Semmi tévedés nem lehet. Most már nincs
kiút a számukra. Megvannak!
− Nekem a Főnök kell! − ezzel előre figyelt, és nézte, amint lassan elindul a Mercedes. − Hova
mehetnek? − kérdésére nem kapott választ. Nem tehetett mást, mint figyelte a terepet. Amikor
elhaladt mellettük a Mercedes, kezével megérintette a gépkocsivezető vállát.
− Óvatosan!
Elindultak.
Szemével pásztázta a teret. A kivezényelt gépkocsik és motorosok olyan óvatosan és szervezetten
mozdultak meg, hogy senki se vehetett észre bármi tervszerűséget benne.
− Csodálatos fickók! − csúszott ki az alezredes száján.
Nem élvezhette sokáig a nézelődést, mert megszólalt a rádió.
− Jelentés Sasnak! Vettük a beszélgetésüket. A Népligetbe mennek, ott a régi Nagyvendéglőnél
kell várakozniuk.
− Meddig és kire?
− Egy pillanat türelem! − hangzott. − Most beszélnek tovább. Figyelem és jelentem.
− Várok! − válaszolt Bálint és átkapcsolt a többi kocsi hullámsávjára.
− Kerpesics és Kis Teréz előremennek és meghúzódnak a Nagyvendéglőnél. Tudjátok, hol van?
− Pontosan! Srác koromban odajártam! − válaszolt Kerpesics. Váratlanul megszólalt Teréz
hangja:
− Ott vizsgáztam még civil koromban gépkocsivezetésből. Még most is ott gyakorolnak a
maszek gépkocsiiskolások. Könnyű lesz eltűnni.
− Induljatok! Három-négy motoros is mehet. Szlalomozzanak egy kicsit.
− Főnököm! Ezt honnan tudod? − nézett rá döbbenten Pintér.
− Fejlődök! − de nem folytathatták, mert megszólalt a technikus hangja:
− Tíz órára várnak oda valakit, akit Főnöknek neveznek. De az egyik erőlködött, hogy le kellene
lépniük a szajréval. A másik leintette, hogy előbb az útleveleket kell megszerezniük!
− Ezzel tartják sakkban őket! − válaszolt Bálint. − Mit beszéltek még?
− Az volt a válaszban, hogy nem lehet lelépni, mert akkor megbukhatnak. A rendőrségre küldik a
kézírásos jelentésüket, amit adtak az egyes akciókról.
− Bravó! Zsarolják egymást! Folytasd!
− Valami pénzről beszéltek, ami külföldi bankban van, és még ma éjjel átlépik a határt. − Amikor
ezt hallotta, éppen a Mező Imre út és Kerepesi út sarkánál várakoztak a lámpánál. A két gépkocsi,
amiben Kerpesics és Kis Teréz ült, már elrobogott mellettük. Átviharzottak a kereszteződésen a
piros lámpa váltásakor.
− Merre? − idegeskedett most már Bálint.
− Röszkét emlegették. Meg valami nyugati országot, de nem hallottam tisztán, mert egy kamion
húzott el mellettük.
− Figyeljetek!
− Értettem! Amint újabbat hallok, jelentem!
Bálint órájára nézett. Pontosan negyed tíz volt. Körültekintett, de semmi különöset nem vett
észre. A Mercedes haladt előre.
− Ezek a Vajda Péter utcán mennek − szólalt meg a gépkocsivezető. − Én megelőzöm őket.
Ezzel bevágott a Kőbányai útra. Úgy száguldott, hogy néhány járókelő megfordult utánuk.
Csikorogva fékezett a Hungária körút kereszteződésében, és a piros lámpa ellenére befordult jobbra
a Könyves Kálmán körút felé. Száguldott, mint akit üldöznek. A MÁVAG előtt megint
szabálytalanul kanyarodott, befordult a Népliget felé, és a fák között egy szervizútra hajtott, ahol ott
virított a „Behajtani tilos!” tábla. Hamarosan fékezett egy romos épülettömb előtt.
− Megérkeztünk! − nézett Bálintra. − Elnézést, de hamarabb akart itt lenni, alezredes elvtárs!
− Semmi baj! − verte hátba Bálint. − Minden így sikerüljön ma este! − Nem fejezhette be, amit
mondani akart, mert váratlanul megjelent a Mercedes. Nem gurultak ki odáig, ahol ők voltak. Pintér
éppen ki akart szállni, hogy megnézze, valóban a keresett gépkocsi érkezett-e meg, amikor
megszólalt a rádió:
− Hívom a Sast! Sürgős! Itt Veréb!
− Sas vagyok! Hallgatom!
− Szép Zsuzsa leénekelte a számát és elindult, hogy átmegy a Nirvánába. De nem láttuk kijönni
az ajtón, pedig a nézőtéren tartózkodott egyikünk.
− A bejáraton nem lépett ki? − harsogott Bálint, amennyire a helyzet megengedte.
− Ketten is figyelik, de nem!
− Az önkiszolgáló részbe van átjárás? − hajolt a mikrofonhoz Pintér.
− Megnézem és jelentem!
− Ez meglógott! Itt valami disznóság van! − állította Bálint. − Indulj, és nézd meg, hogy a
Mercedes érkezett-e meg!
Pintér óvatosan haladt előre, a saroknál kilesett. Könnyen tehette, mert gondozatlan volt a
környék. Maga az épület roskadozó és romos. Már indult is vissza. Amikor a kocsihoz ért, az
ablakon szólt be:
− Az! A sziluettekből látom, ketten vannak benne! Mit tegyünk, főnök?
− Egyelőre várunk! Tízre kell valakinek érkeznie! A többieket láttad?
− Nem könnyű eligazodni, mert rengeteg a gépkocsi. De bizonyára itt vannak, mert még
motorosokat is láttam gyakorolni.
Bálint felvette a mikrofont és beleszólt:
− Sorban jelentkezzenek be valamennyien! Közöljék a felállási pontjukat is.
A felhívásra mindenki jelentkezett. Úgy helyezkedtek, hogy szemmel tarthatták a Nagy vendéglő
minden részét és a környékét.
− Óvatosan szűkíteni a kört a Mercedes körül! − utasította embereit Bálint. Még nem fejezte be a
mondatot, amikor ismét jelentkezett Veréb.
− Jelentem, a lányt nem találjuk! Nyomtalanul eltűnt. A portással is beszéltem, de nem látta a
Halló bejáratán kijönni. Lehet, hogy az önkiszolgáló felé távozott.
− Hívják fel telefonon a Nirvánát! Keressék a művésznőt − és ezt gúnyosan mondta −, mintha
valamilyen szórakoztató géemká keresné fellépés ügyben. Gyorsan, és azonnal jelentsék!
− Értettem! − érkezett a válasz.
 − Kerpesics és Kis Teréz jöjjenek a gépkocsimhoz, gyalogosan − adta az utasítást Bálint. −
Óvatosan, hogy senki ne vegye észre őket. Kerüljék meg az épületet, mögötte várakozunk.
− Vettük! − hallatszott a válasz.
− Csinálunk valamit? − érdeklődött Pintér.
− Várj! Hívom a Mészáros utcai figyelőket, mi van ott? − ezzel már kapcsolta is a készüléket. −
Itt Sas! Hívom Papagájt! Sürgősen jelentkezzen!
− Itt Papagáj! Jelentkezem!
;− Mit csinál Bábel János?
− Az irodában dolgozik. Látjuk a tejüvegen át, amint jön-megy, mert fényárban úszik a szobája.
− Szép Zsuzsa nem érkezett oda?
− Jelentem, nem! Várható?
− Azt jó lenne tudni! Ha megjelenne, vagy Bábel elindulna valahová, azonnal jelentést kérek.
− Értettük!
Bálint nem is tudta letenni a mikrofont, amikor jelentkezett ismét Veréb:
− Jelentem, beszéltem a Nirvánával. Az üzletvezető szerint a mai napon szabadságot vett ki.
Nem tudja, mi a dolga, de küldött maga helyett mást. Mit tegyünk?
− Vonuljanak be, és legyenek készenlétben. Minden pillanatban indulási parancsot kaphatnak.
Jelentkezzenek Vágó századosnál. − Megjelent a gépkocsi mellett Kerpesics és Teréz. Kíváncsian
várták, hogy mit kell tenniük.
− Támadunk? − érdeklődött Teréz.
− Nyugalom! Egyelőre várunk. Szép Zsuzsa nyomtalanul eltűnt, nem találják …
− Megmondtam! − csúszott ki Teréz száján. − Nem olyan ártalmatlan és buta az, mint
amilyennek mutatja magát.
− Lehet, hogy megszökött a figyelők elől, de azt se kell számításon kívül hagyni, hogy előre
bejelentette a távolmaradását − intette le a lányt Bálint. − Bár semmit nem lehet tudni.
− Tehát? − izgett-mozgott Pintér. − Mit teszünk?
− Ezek arról beszéltek, hogy tíz órakor itt van találkájuk valakivel. Most fél tíz − nézett az
órájára. − Kicsit várunk, de valami motoszkál bennem. Figyeljetek…

Vágó asztalán megcsörrent a telefon. Felkapta. Egy ismeretlen női hang jelentkezett.
− Özvegy Kelemen Lajosné vagyok.
− Vágó százados. Parancsoljon.
− Nekem, kérem, azt hagyták meg a nyomozó urak, ha valami hírt kapok Karat Annáról, aki
nálam lakik albérletben, akkor azonnal jelentsem ezen a számon.
− Történt valami? − élénkült fel Vágó.
− Most kaptam egy táviratot. Olvasom, „vaaratlanul el kell utaznom stop, neegy nap múlva
megeerkezem stop, keerem ne idegeskedjen miattam ees sehova ne szaladgáljon stop, anna stop.”
Hát ez érkezett, kérem.
− Hol adták föl? Meg tudja állapítani?
− Kérem szépen, nem értek én ahhoz.
− Akkor küldök valakit, aki behozza a táviratot.
− Jó, csak siessenek, mert korán szoktam lefeküdni. A, tévét se nézem, olyan pocsék a műsor.
− Jó, sietünk!
− Egy pillanat! Mi lesz a jelszó?
− Milyen jelszó? − hüledezett Vágó.
− Azé, aki érte jön, mert különben nem engedem be! Ezt így szokták csinálni! Legalábbis a
krimikben így van. A tévében láttam.
− Akkor mégis nézi a televíziót?
− Ha krimi van, igen. Azt érdemes! Tehát?
− Uborka! − mondta mérgesen Vágó. —- De azt nehogy megkérdezze, miért.
− Biztos megvan rá az oka. Tehát uborka! Várom! − és kattanás hallatszott a készülékből. Vágó a
rádiótelefonért nyúlt.
− Hívom Sast! − amikor Bálint jelentkezett, elmondta, hogy mi történt.
− Nem kell senkit kiküldeni! − válaszolt Bálint Vágónak. − Semmi értelme ebben a helyzetben.
− Akkor mi legyen? − kérdezte Vágó.
− Hamarosan sokkal többet tudunk meg élőben. Ellenőrizd a Mészáros utcai figyelőket rádión.
− Mit csináltok?
− Tíz óra előtt tíz percig várunk! Akkor megkísérelünk valamit, hogy a dolgok elébe vágjunk!
Érted?
 Fogságban a rendőrnő

A Mercedesben idegesen ült a két fiú. Nem beszéltek egymással, csak szívták egyik cigarettát a
másik után.
− Sok itt a kocsi! − vélekedett a kicsi.
− Tanulnak a mazsolák! Ez jó, mert nem keltünk feltűnést. A Főnök megint jó helyet választott.
− Jöhetne már!
− Miről ismered föl? − idegeskedett a kicsi.
− Miről? − gondolkodott el Jeges. − Azt mondom, amíg nem mutatja meg az útleveleket, addig
nem állunk vele szóba.
− Helyes! Ha pedig sokat ugrál, akkor kapcsolsz, és rohanás el innen. Nekem elég az a pénz, ami
a kocsiban van.
− Feljelent minket! − ellenkezett a társa. − Nem lehet!
− Kizárt dolog! − vitatkozott a kicsi. − Tudod miért? Egyszerű, és te erre nem jöttél rá eddig. Ha
megjelenik, és láttuk, akkor ha lebuktatna minket, megmondhatjuk, hogy kicsoda. Ezt kell a
szemébe mondani, nem tehet semmit. Na? − és várta az elismerő választ.
− Van abban valami, amit mondtál! De még várunk, hiányzik tíz perc a tízhez. Eddig mindig
pontos volt!

Bálinték minden szót hallottak. Mellettük állt a technikusok kocsija és átvezettek egy vonalat,
hogy ne kelljen közvetíteni.
− Te leszel a Főnök − nézett Pintérre Bálint alezredes.
− Odamész a kocsihoz és …

Vágó. Bálint előzőleg adott utasítása alapján jelentést kért a Mészáros utcában lévő figyelőktől.
− Jelentem, hogy Bábel János jelenleg az irodájában tartózkodik. Előzőleg, pontosan 21 óra 30
perckor valahová kiment, feltételezhetően a WC-re, de 34 perckor megint a szobában volt. Jelenleg
az íróasztalnál ül. Dolgozik, írogat.
− Ezt meg honnan tudja? − döbbent meg Vágó. —Röntgenszeme van?
− Látom, hogy néha-néha feláll, és valamit keres a szekrényben, magához veszi és ismét leül.
− Rendben! Figyeljenek tovább, ha valami sürgős, jelentsék.
− Értettem! − ezzel elcsendesült a szoba. Éppen jelenteni akarta a nemleges anyagot Bálintnak,
amikor megszólalt a telefon. A központ jelentkezett Vágónál:
− Egy hölgy keresi telefonon Bálint alezredes elvtársat. Nem tudja a számot, és kérte, hogy
kapcsoljam.
− Ki keresi? Nem mondta?
− Csakis vele hajlandó beszélni, vagy valamelyik munkatársával.
− Kapcsolják ide! Vágó százados vagyok! − egy pillanatig kivárt, majd megszólalt egy női hang:
− Szép Zsuzsa vagyok, az énekesnő. Kérem Bálint alezredes elvtársat, fontos ügyben.
Vágó majdnem hebegni kezdett a név hallatán. Hiszen pillanatokkal előbb jelentkeztek nála azok
a figyelők, akik elvesztették a lányt.
− Vágó százados vagyok, az egyik helyettese!
− Nekem ön is jó! − csicsergett a telefonban a lány. − Lenne egy kérésem. Mindenütt a
nyomomban vannak a maguk emberei. Én egy tisztességes ember vagyok, mégha lokálokban is
dolgozom, és ott keresem a kenyerem. Legyen szíves, és intézkedjen, hagyják abba a figyelésem és
a házunk ellenőrzését is. Itt áll állandóan egy gépkocsi a ház előtt négy emberrel. Már szégyellem
magam a szomszédok előtt.
− Intézkedni fogok! − bosszankodott Vágó, és szidta magában a tehetségtelen figyelőket.
− Biztos? − szívélyeskedett a lány.
− Ha megígértem, akkor be is tartom a szavam − bizonygatta Vágó. − Addig is elnézését kérem,
de nyilván valaki fontoskodott.
− Köszönöm! Ha megengedi, akkor szeretném megkérdezni a nevét, mert nem jól értettem.
− Vágó rendőr százados vagyok, és ismételten elnézését kérem!
− Semmiség! − hallotta még és kattant a vonal.
Egy darabig bizonytalanul ült a helyén, hiszen a legjobb figyelők dolgoztak, és a lány
megszökött. Előkapta a nyilvántartást, amit Pintér készített, hogy megnézze, ki figyeli a Mátyás
király úton lévő villát. Pontosan akart jelenteni Bálintnak. Kiteregette a lepedőnyi ívet, és nézte a
térképet.

Egy árnyék suhant a Mercedes felé. Mielőtt odalépett, még megnézte az óráját, és a digitális
betűk szinte ingerelve, villogva mutatták: 21 óra 55 perc. Közelebb lépett, hogy a kocsiba ülők
meglássák, de egyben figyelte azt a láthatatlan, csak idegszálaival érzékelhető mozgást, ami
óvatosan körülvette a kocsit. Már a vezetőülés melletti ablaknál állt, amikor megszólalt:
− A Főnök vagyok!
Jeges és Kacsa feszült idegállapotban voltak, de uralkodtak magukon. Kicsit kihívó hangon
Kacsa szólalt meg:
− Bizonyítsa be!
− Lehet! − válaszolt Pintér, és hangja nyugodtan csengett. Kicsit hangosabban beszélt, hogy a
bokrok közt meghúzódó nyomozók mindent pontosan halljanak.
− A táskában, amit kivettek a csomagmegőrzőből, pontosan 1 044 350 forint van! Igaz?
− Helyes! − szólalt meg Jeges. − De látni akarom az útleveleket.
− Maguk túl kíváncsiak, de megmutatom! − ezzel belső zsebébe nyúlt, és egy pisztolyt rántott
elő. A két fickóra tartotta. − Semmi ellenállás, mert azonnal lövök!
Kacsa a kesztyűtartóba akart nyúlni, de egy kéz megelőzte. Hatalmasat csapott rá. Kis Teréz állt
a másik oldalon, fegyver volt a kezében.
− Hang nélkül kiszállni! − parancsolta Pintér. − Egy gyanús mozdulat és lövök. − Közben Teréz
már nyitotta az ajtót, és kihúzta a kocsiból Kacsát. Ugyanúgy elkapta egy kéz a társát, Jegest is, és
ellenállhatatlanul vonszolta a sötét bokrok közé. A két fiú annyira megrémült a váratlan támadástól,
hogy nem is nagyon fejtett ki ellenállást. Amint kiemelték őket a Mercedesből, Pintér és Kerpesics
ugrott a kocsiba. Maguk mellé tették fegyvereiket és várakoztak. Azt a helyzetet vették föl, ahogyan
a két fiú ült. Megint az órájára nézett Pintér. Az pontban 21 óra 57 percet mutatott.
− Két perc volt az egész! − suttogta társának.
− Akit várunk, azzal nehezebb lesz!
− Nyugi! − intette társát. − Figyelj!
Közben a két fiatalembert már a bokrok közt vitték az épület másik oldalához, ahol Bálint elé
állították őket. Az most nagyon határozott volt, bár erősen visszafogta a hangját:
− Tamás Béla és Illár Pál, mindent tudunk magukról. A két rablást, amit mint televíziószerelők
követtek el, és a Mészáros utcai támadást. Kár lenne tagadni. Első kérdésem: hol van ebben a
pillanatban Karat Anna, akit elraboltak a lakásáról? Jól gondolják meg, mit válaszolnak!
A két, már bilincsben lévő férfi szinte egymás szavába vágva válaszolt:
− A Vadaskertben, egy barlangban!
− Él?
− Reggel, amikor otthagytuk, még életben volt − nyöszörögte Kacsa. − Semmit nem tettünk vele.
így szólt az utasítás.
− Ki adta?
− A Főnök − mondták egyszerre.
 − Ismerik? − csattant a következő kérdés Bálinttól.
− Soha nem láttuk!
Bálint úgy tett, mint aki nem is hallja a választ, Kis Terézhez fordult:
− Maga és két nyomozó gépkocsival azonnal odamennek. Kiszabadítják a lányt, és megbízható
helyre szállítják. Ha kell, kórházba, ha nem szükséges, akkor hozzánk, ő − mutatott Kacsára −
magukkal megy. Ha valamivel próbálkozna, a leghatározottabban eljárni ellene. Hozza ide az épület
mögött a gépkocsiját.
Még ki se mondta, Teréz rohant előre, az épületet megkerülve.
Közben egy nyomozó érkezett, aki figyelte a Mercedest, jelentett:
− Eddig semmi! Pontosan tíz óra!
− Mikorra várták a Főnököt? − fordult Jeges felé Bálint.
− Tízre! Pontos volt mindig!
− Így legyen! − hagyta jóvá a hallottakat.
Az irodában Vágó földhöz vágott valamennyi papírt, amit addig nézett. Arca olyan volt a
méregtől, mint a cékla. Felkapta a rádiótelefont és beszélni kezdett:
− Hívom Sast! Itt a központ!

Bálint kocsijában villogni kezdett a telefon. Benyúlt és felvette. Döbbenten hallgatott. Idegesen
válaszolt:
− Úgy, ahogy mondod! Ott nem is lehet most figyelő, mert az Papagáj dolga volt, és követték a
lányt a Hallóba. Honnan telefonálhatott? … Kiadni ellene a körözést. Bábel? …Rendben! Figyelni a
Mészáros utcai épületet. Vége! − Látta a feléje irányuló tekinteteket, nem szólt egy szót se. Majd
idegesen felvette a telefont és beszélni akart. Váratlanul maga elé vette, mint aki nem hallja jól, nem
hiszi, amit hallott és ismét a fülére tette.

Kis Teréz gépkocsija viszonylag távolabb állt a többitől. Egy 1600-as Lada. Futva érkezett oda,
és beugrott a kocsiba. Még jóformán el se helyezkedett, amikor valami hideget érzett a tarkóján.
Meg akart fordulni, de egy határozott hang szólalt meg mögötte:
− Ne nézzen hátra! Azt teszi, amit mondok!
− Mit akar?
− Indít és kimegyünk a ligetből. Semmit ne merészeljen tenni, mert meghúzom a ravaszt és
magának vége!
− Merre megyünk?
− Azt menet közben mondom meg!
− Feltehetem az övét? Ahogy látom, mind a kettőnkre nézve jobb.
− Tegye! − ezzel Teréz keze a biztonsági öv után nyúlt, de még jobban érezte tarkóján a pisztoly
csövét. Lekapcsolta az övét és az ülés melletti helyére dugta. Feje egy pillanatra se mozdult, így aki
a kocsiban hátul ült, nem követte a keze mozgását. Amint be akarta illeszteni, szándékosan mellé
dugta, és megint megkísérelte. Tudta, hogy az első ülésen fekszik a rádiótelefon mikrofonja, egy
mozdulattal megnyomta az adás gombját. Érezte, hogy sikerült. Bízott benne, hamarosan keresik,
mert késik, és akkor meghallják, amit beszélnek.
− Indítson! − hangzott a parancsoló hang.

…Bálint ezt hallotta, és ettől volt döbbent. Tovább figyelt. Minden szót jól hallott.
− Merre? − szólalt meg Teréz hangja.
− Egyelőre előre, mintha gépkocsivezetési gyakorlatot csinálnánk. Induljon már!
Bálint hallotta a sebességváltó recsegését, nyilván Teréz szándékosan rosszul kapcsolt, hogy
húzza az időt.
− Igyekezzen! − fenyegetőzött a hang. − Ha nem mozog, kilököm és én vezetek!
− Nem futhat ki, minden kijáratot lezártunk! − válaszolt Teréz.

Ennyi elég volt Bálintnak. Beleszólt a mikrofonba:

− Valamennyi gépkocsi és figyelő részére! Egy Lada gépkocsi, amelyben Kis Teréz nyomozó
alhadnagy is ül, az egyik gyanúsított kezébe került. Minden kijáratot lezárni, és ha a gépkocsi
megjelenik, az útjába állni! Semmi erőszakot nem lehet velük szemben alkalmazni, mert a lány
életveszélybe kerülhet. A gépkocsi a Nagyvendéglő elől indul. Követni fogjuk! Vételt nem kell
igazolni! − ezzel az egyik ott lévő nyomozóhoz fordult, miközben a két elfogottra mutatott: −
Ezeket bevinni és ott megvárnak. Senkivel nem érintkezhetnek, amíg be nem érkezem! Induljanak!
Két nyomozó elkapta a megbilincselteket, betuszkolta egy közeli gépkocsiba. Bálint megnézte a
rendszámát, és máris beleszólt a mikrofonba:
− Az UC 86—80-as gépkocsi kimehet, őrizeteseket szállít! − ezzel beugrott a gépkocsiba.
Figyelte, mit hall a Kis Teréz vezette autóból:
− Merre? − hallotta Teréz kérdését.
− Törjön ki a MÁVAG felé! − kapta a parancsot.
A gépkocsi indult, hallatszott a motor zúgása. Bálint alezredes .kezével jelezte a vezetőnek, hogy
a Mercedes mellé álljon és onnan nyomban maga mellé parancsolta két nyomozóját. Gyorsan
elmondta, hogy mi is történt.
− Mi lesz Terézzel? − hüledezett Kerpesics.
− Nyugalom! − szólt hátra Bálint. − Tud magára vigyázni! − közben látták, hogy amint a
gépkocsi megjelent a Hungária körút fényében, előrobogtak a motorosok, és szembeszálltak a
Ladával. Az egy pillanatra megtorpant, majd gyorsan megfordult, és a liget felé vette az útját.
Bevágódott a bokrok és fák közé. Bálint hallotta a beszédet:
− Vágjon át a gyepen, és neki a Kőbányai útnak! Gyorsan!
− Amennyire lehet! − válaszolta Teréz. − De ha ott is várnak?
− Magára nem lőnek! Ez számomra a biztosíték!
− Meglátjuk! − hangzott Teréz hangja, és felbúgott a motor az erőlködéstől.
Bálint nyomban beleszólt a mikrofonba:
− Átvágnak a réten, és a Kőbányai út felé mennek. Gépkocsikkal elállni az utat. Nem lehet
kiengedni a Ladát. Előre jelezzék a fényszórókkal, hogy ott állnak.
− Értettük! − hangzott több helyről és különböző hangerővel.
Bálinték gépkocsija a másik nyomában volt, de nem akarta megkockáztatni, hogy túlságosan a
közelébe kerüljön.
− Jelezzen valahogyan, hogy mi követjük! − nézett a gépkocsivezetőre. Az nyomban a fénykürtöt
használta. Bár jelzés nem érkezett vissza, tudták, hogy Teréz meglátta, mert nyomban beszélni
kezdett.

− Mögöttünk is jönnek!
− Jöhetnek! − hallatszott hátulról. − Maga a záró gépkocsiknak hajt egyenesen!
− De ha nem mozdulnak, mind a ketten itt veszünk!
− Ott kap további utasítást! Vezessen nagyobb sebességgel!
Robogtak a fák között előre. Már egy rétszerű nagy területen vágtak át, alaposan megrázta a
kocsit, de Teréz érezte tarkóján a pisztoly csövét. Kicsit lassított, mert sűrűbb fák között haladtak.
− Gyorsabban! − unszolta most már idegesen a hang.
− Nem lehet! Csupa gödör minden. Hamarosan az úton leszünk.

*
 − Kinek a hangja lehet? − kérdezte Bálint, szinte önmagától.
− Fogalmam sincs! − szólalt meg Pintér. − A mikrofon is és a hangszóró is torzít.
− Igazad van! Majd meghallgatjuk személyesen!
− Mikor? − mérgelődött Kerpesics. − Az a szegény lány életveszélyben van!
− Egyszerre félted, pedig mindig morogsz vele! − nézett feléje Bálint. − Ha vége ennek a
hajcihőnek, megmondom neki.
− Vállalom!
Látták, amint az előttük lévő gépkocsi az SZTK épülete felé rohan, elhagyva az Építők
sportpályáját. Vele szemben, amint kibukkantak a kanyarból, gépkocsik álltak, teljesen eltorlaszolva
az utat. Egy kocsi középen éppen szemben, teljes országúti fénnyel jelezte, hogy mindent lezártak.

− Vissza! − ordított a férfi a hátsó ülésről. Abban a pillanatban éles fékcsikorgás hallatszott, és a
kocsi egy kicsit megbillenve, de megfordult.
− Merre? − kiabálta Teréz.
− Jobbra és neki a benzinkútnak. Ott nem mernek fegyvert használni, mert eltalálhatnak valakit,
aki éppen tankol.
− Megyek! − és hatalmasat rántott a kormányon.

Bálint máris kiadta az utasítást:

− Motorosok! A benzinkút felé vezető utat lezárni! Ha kitörnek, akkor követni motorokon, és
jelenteni a haladási irányukat. Fegyvert senki nem használhat. Fel kell tartóztatni!
− Még csoda, hogy ebben a helyzetben vezetni tud! − aggodalmaskodott Kerpesics.
− Nem féltem! − válaszolt Bálint, de szorongást érzett, maga sem tudta, hogyan szabadulnak
meg ebből a helyzetből. Közelebb kerültek az üldözött kocsihoz, de pontosan nem tudták kivenni,
ki ülhet hátul. − Közelebb! − kérte Bálint.
− Veszélyeztethetjük a lányt − nézett feléje a gépkocsivezető.
− Maradjunk úgy, ahogy most vagyunk! − akkor alig ötven méterre voltak.

Teréz minden idegszálával az utat figyelte, tudta, hogy egy pillanatnyi kihagyás, és
nekirohanhatnak valaminek. Most, hogy a széles aszfaltúlon haladtak, agya gyorsan járt. Érezte,
hogy valamit tennie kell, mert társai nem kockáztatják az életét. Váratlanul megszólalt. Elképzelt
tervét kivitelezhetőnek látta.
− Előttünk az a kút? − kérdezte.
− Ahol a fények látszanak! − kapta a választ, de már utasának hangja se volt olyan határozott.
− Én teljes gázt adok, maga figyelje, hogy áttörhetünk-e?
− Amikor ezt kimondta, még jobban beletaposott a gázba. Valósággal száguldottak. Érezte, hogy
utasa kicsit oldalra hajol mögötte, figyeli az utat. Erre a pillanatra várt. Teljes erejével beletaposott a
fékbe. A kocsi megbillent, vészesen csikorogtak a blokkolt kerekek. Majdnem megfordult a
tengelye körül. Az utas elvesztette egyensúlyát, előrebillent. Abban a pillanatban Teréz, mint a
villám, tenyere élével nagyot ütött a tarkójára. A kocsi még nem állt meg teljesen, kicsit
felemelkedett, ezzel segített, hogy a hátsó ülésen lévő még jobban előrebukjon. Feje a
sebességváltókar felé csapódott, és beleütközött. Mozdulatlanul lógott az üléstámlán, mire Teréz
úrrá lelt a gépkocsi felett. Keresztben álltak meg az úton. Egy pillanatba tellett és megérkezett
Bálinték kocsija is. Lassan gurult, majd kivágódott három ajtaja, és a nyomozók kiugráltak belőle. A
fényszórók világánál látták, hogy Teréz a kocsi mellett áll, kezében pisztolyával sakkban tartja azt,
aki mozdulatlanul fekszik a Kocsiban.
− Semmi baja? − loholt a lányhoz Bálint.
 − Nekem nincs! − nevetett. − De erre a legényre, azt hiszem, ráférne egy kis ápolás. Beverhette a
fejét nagyon.
− Orvost! − intett Bálint Kerpesicsnek. Az rohant a kocsihoz, és rádiótelefonon hívatta az orvost.
− Ki ez? − kérdezte Bálint, és az üléstámlán tehetetlenül fekvő alakra mutatóit.
− Magától nem mutatkozott be, és nekem nem volt lehetőségem, hogy megkérdezzem! − nézett
vidáman Teréz. − De ami késik, nem múlik − ezzel intett Pintérnek és ketten kiemelték a férfit a
Ladából. Letették az aszfaltra, de nem láthatták az arcát, mert a hasán fekve húzhatták csak ki.
Bálint lépett mellé, és lassan megfordította. Valamenyien elhűltek a látványtól.
− Ez Bábel János, a Shell-szerviz vezetője! − szólalt meg elsőnek Teréz.
− Akkor hogyan lehet a Mészáros utcában? − csodálkozott Bálint. − Ha megérkezik az orvos,
azonnal feléleszteni! − és szaladt a rádiótelefonhoz.
− Nincs nála semmi! − állt fel Teréz, aki elsőnek megmotozta a zsebeit.
− Útlevél se? − kérdezte Pintér.
− Semmi! Ezt nem értem! − válaszolt Teréz. − Ezek menekülni akartak! Mi van itt? − nem
folytathatta, mert visszaérkezett Bálint. Valamennyi tekintet őrá irányult. Gyorsan válaszolt:
− Azt jelentették, hogy Bábel János az irodájában ül és az asztalnál dolgozik.
− Lehet, hogy egy bábut tett oda? − vélekedett Pintér.
− Egy bábu nem mozog és nem járkál, hacsak nem robotot tettek a szobájába. Majd megnézzük.
Megerősítették a figyelést, de nem léptek be az irodába. Itt mi van? Feléledt?
Az orvos kezelésére Bábel megmozdult és bizonytalanul nézett körül. Amikor meglátta a sok
gépkocsit és Bálintot, felnézett rá.
− Kérdezzen, én felelek! Mindennek vége!
Ettől a pillanattól kezdve záporoztak a kérdések. Bábel alig tudott válaszolni, olyan gyorsan
követték egymást.
− Mikor jött el a Mészáros utcából?
− Pontosan 21 óra 30 perckor.
− Egyenesen ide jött? Mivel?
− Igen! Taxival! − és közben simogatta a tarkóját, mert még fájt az ütés nyoma.
Kerpesics Terézre nézett.
− Jól bevágtál neki!
− Nem figyelhettem!
Bálint szerencsére nem hallotta ezt a beszélgetést, mert nagyon mérges lett volna. Ő csak
Bábellel foglalkozott.
− Miért jött ide?
− A Mercedesért és a két fiúért!
− Meg a rabolt pénzért, amit a benzinkútnál és a Tanács körúton szereztek.
− Az utóbbiról nem tudok!
− Nem lényeges! − intette le Bálint. − Ki küldte ide?
− A Főnök!
− Az ki, ha szabad megtudnom?
− Fogalmam sincs róla!
− Ez nem igaz! Beszéljen!
− Nem tudom, mindig telefonon kaptam az utasításokat?
− Lehetséges, de nem hiszem! Hol vannak az útlevelek? Maga vette át Rajzolótól?
− Igen! Én voltam! De nincsenek nálam!
− Megmotoztam, igazat mond! − szólt közbe Téréz
− Hol vannak? − kérdezte tovább a már lassan kimerülő férfit Bálint.
− Az irodában kellett hagynom, mert az volt a biztosíték arra, hogy nem lépünk le a pénzzel.
− Ki ül most a maga helyén? Mert valaki pontosan 21 óra 34 perckor beült az irodájába.
− Nem tudom! Nekem a hátsó ablakon kellett távoznom, és az ablakot nyitva hagynom. Lehet,
hogy a Főnök vár ott.
− Lehet! Vissza kellett volna oda mennie?
 Bábel nem adott választ, látszott, hogy valamin töri a fejét. Végül nehezen megszólalt:
− Nem!
− Hova kellett volna mennie? − és elkapta az ingét Bálint, szorosan maga elé húzta. − Beszéljen!
− Félek! Nem beszélhetek, mert megölhetnek!
− Hazudik! Húzza az időt, hogy a társai menekülhessenek. Az igazat akarom hallani!
− Itt 22 óra 30 percre kellett volna végeznem és akkor elindulni Szeged felé. Jugoszláviába
akartunk menni!
− Hol várja a Főnök?
− Úgy beszéltük meg, hogy valahol az úton mellénk áll Nála vannak az útlevelek. Ha
Kecskemétig nem, akkor ott a bisztró előtt álltunk volna meg. Ennyit tudok!
− Még valamit! Hol van Szép Zsuzsa? − de mielőtt választ várt volna, intett Pintérnek és a fülébe
súgta: − Jöjjön ide a Mercedes! − amikor az elsietett, megint Bábelre nézett: − Kérdeztem valamit!
− Most a Nirvánában kell lennie!
− Ott nincs! Szabadnapot vett ki mára. Erről mi a véleménye?
− Nem tudom! Nekem nem mondta!
− Lehet, de megtaláljuk! Ő is benne van a bandában. Igaz?
− Sokkal butább annál!
− De arra jó volt, hogy telefonáljon a pénzszállítás miatt? − blöffölt Bálint.
− Ebben az egyben segített! Kapott tőlem érte száz dollárt! Ő köpött be minket?
− Nem! Maga ugrott be nekem. De a lány elrablásáért maga felel. Remélem, tudja!
− Semmi közöm hozzá, most hallom először! Elrabolták Zsuzsát?
− Karát Annát! Remélem, tudja ki az. Hazudozzon a néniké jenek!
Futva érkezett Bálint gépkocsivezetője, már messziről kiabált:
− A Mészáros utcai figyelők jelentik. Egy BMW, aminek rendszáma PG 73—45, kihajtott a
szervizből és elszáguldott. A nyomában vannak.
Bálint, mint akit kígyó csípett meg, olyan fürge lett. Hangosan osztogatta a parancsokat, hogy a
környék is zengett bele. − Pintér és Kerpesics, ti a Mercedessel utaztok. Te vezeted − mutatott
Pintérre. − Veletek megy ez az ember is − és Bábel Jánosra nézett. − Megbilincselni, nehogy
valamit csinálhasson.
Ebben a pillanatban kattant a bilincs Bábel csuklóján. Közben a Mercedesbe tuszkolták.
− A hátsó ülésre! − harsogott Bálint.
− Hárman lesztek, mint amennyien lenni kellett volna. Ugye − fordult Bábelhez − mást nem
kellett vinni?
− Nem! A két fiú és én lettünk volna az utasok!
− Maga az is lett! − csattant most már vidámabban Bálint hangja. − Én megyek előre a mi
kocsinkkal, amikor megelőztem a BMW-t, ti mellé mentek. Ha ellenállna, akkor segítünk.
− És én? − hüledezett Teréz.
− Velem jön! Jutalom! − és kacsintott a lányra. Az beugrott a kocsiba, és boldog mosoly jelent
meg az arcán. − Jöjjön maga is − mutatott egy nyomozóra. Amikor az beugrott, tovább intézkedett.
− Egy másik gépkocsiban követnek még hárman és egy orvos. Soha nem lehet semmit se tudni.
Indulás! − és beugrott a kocsiba.
Amint beült, megszólalt a gépkocsivezető:
− Mindent hallottam, és kiterveztem az utat. Itt levágunk a Könyves Kálmán körúton, akár elébe
is vághatunk, ha szerencsénk van.
− Úgy megy, ahogy akar, de el kell érnünk a határ előtt. Lehet, hogy ezek még egymást is
becsapják. − Felvette a rádiótelefont és hívta Vágót. Utasította, hogy a BMW-re adjon ki országos
körözést azzal, hogy nem kell feltartóztatni, de ha valahol meglátják, azonnal jelentsék. Kivétel
nélkül minden határállomás előtt fel kell tartóztatni, hogy oda ne érhessen. Kért egy helikoptert,
hogy végszükség esetén azzal utazzanak, ha nem délen, hanem valamelyik, nyugat felé eső
határállomáson akarnának kilépni. Amikor végzett, hátradőlt az ülésen és élvezte a száguldást.
Teréz törte meg a csendet:
− Ki lehet itt a Főnök?
 − Hamarosan megtudjuk! Nyugalom!

A BMW száguldott az úton. Már elhagyta Alsónémedit. amikor vezetője valamennyire lassított.
Néha-néha hátranézett, de nem látta, hogy követnék. Volt olyan gépkocsi, amely elszáguldott
mellette, de a BMW vezetője semmi gyanúsat nem észlelt. Kicsit megnyugodott, és rágyújtott egy
cigarettára. Nyugodt tempóban hajtott tovább. Hamarosan meglátta a táblát: Dabas. Fellélegzett,
már közeledett Kecskeméthez. Hatvan kilométeres tempóban haladt, nem akarta, hogy esetleg
gyorshajtás miatt igazoltassák. Egy kocsi száguldott el mellette, de akik benne ültek, feléje se
néztek.
 Ki a Főnök?

Bálinték kocsijában megszólalt a vételre állított rádió.

− Itt Galamb! Hívom Sast!
− Sas! − szólt bele idegesen Bálint, mert félt, hogy valami kedvezőtlen hírt kap.
− A BMW rendszáma PG 73—45, most halad Dabas magasságában. Megelőztük.
− Folytassák az utat, mi is hamarosan ott vagyunk. Ne álljanak meg sehol, mert lehet, hogy
megjegyezte a rendszámukat.
− Értettük! Hol állhatunk meg?
− Kecskemétig menjenek és a városban várakozzanak! Rádión adok utasítást, mit tegyenek.
Vége!
Senki nem szólalt meg, még Teréz is lélegzetvisszafojtva figyelt előre. Amikor Lajosmizse
határába értek, megszólalt a gépkocsivezető:
− Az egy BMW! Megelőzzem?
− Várjon! − szólalt meg Bálint és hátranézett. Szinte már rájuk tapadt a Mercedes. − Előzze meg!
Lehet, hogy lövöldözésre kerül a sor, és akkor valaki megsérülhet a lakott területen.
A gépkocsivezető gázt adott, a kocsi megugrott. Száguldva haladtak el a BMW mellett. Amikor a
Mercedes egymagasságba ért a BMW-vel, néhányat villogott a fénykürttel, majd szépen elébe
sorolt, lassított. Ugyanezt tette a BMW vezetője is. Egy darabig gurultak, majd lehúzódtak az út
mellé. Mind a két kocsi leállt. Bálinték közben már megfordultak, robogtak visszafelé. Mire Pintér
kiszállt a Mercedesből, Bálinték a BMW előtt álltak, így mozgásképtelenné tették a kocsit.
Vezetője, nem nyitotta ki a kocsi ajtaját, mozdulatlanul ült a helyén. Pintér és Bálint egyszerre értek
oda. Az alezredes nyúlt a kocsi vezetőülésének kilincséhez, kinyitotta:
− Semmi ellenállás! Szálljon ki! − Csak lassan mozdult meg, aki a kocsiban ült. Amikor kilépett,
Bálint kivételével mindenki meglepődött. Teréz szólalt meg elsőnek:
− Hát maga az? − kérdezte, és hangjában mérhetetlen megvetés csengett. Szép Zsuzsa állt a kocsi
mellett.
Bálint előrenyújtotta a kezét:
− Ide az útleveleket!
A lány hangtalanul kinyitotta a táskáját, és négy útlevelet vett ki belőle. Bálint átvette, olvasta a
neveket.
− Bábel János, Tamás Béla, vagyis Jeges, továbbá Illár Pál, más néven Kacsa, ha jól emlékszem,
no meg Geyza Kopcso.
Teréz úgy fogta meg két ujja között az okmányokat, mintha valami fertőzéstől kellenne félnie.
− Van egy kérdésem − fordította maga felé a lányt Bálint. − Maga lenne a Főnök?
− Nem − visított Zsuzsa. − Én nem vagyok főnök, engem csak felhasználtak. Nem is tudom
pontosan, miről van szó.
− Lehet! − folytatta rezzenéstelen nyugalommal Bálint. − Akkor hol a Főnök?
− Azt én nem tudom!
− Hol kellett volna vele találkoznia?
− Kecskeméten, éjjel pontosan 12-kor, a színház épülete előtt.
− Hol van az ő útlevele?
− Nem tudom! − hangzott nagyon bizonytalanul.
− Maga most nem mondott igazat. Tegyen őszinte beismerést, azzal segíthet magán.
− Nekem azt mondta telefonon, hogy ott vár, mert az útlevelét poste restante küldeményként
feladta előre. Délben indul Budapestre, a küldeményt átveszi a postán, éjfélkor találkozunk.
− Hova mentek volna?
− Jugoszláviába. Onnan meg Ausztriába, minden vízum benne van az útlevélben. − Nézze meg!
 Bálint fellapozta az egyiket. Valóban minden benne volt, ami az átutazáshoz szükséges,
összecsapta a kezében, kicsit várt, látszott, hogy hirtelen valamin elgondolkodott. Váratlanul
megszólalt:
− Ön elfelejtette átadni a saját útlevelét! Azt is kérem!
A lány idegesen kotorászott a táskájában, végül kivette.
Átnyújtotta Bálintnak. Keze remegett, arca nagyon sápadt volt, még a fényszórók világításában
is látszott. Bálint homlokán mély ráncok jelentek meg. Csupán ennyit mondott Pintérnek:
− Úgy látom, öregszem!
− Ezt meg honnan veszed? − nézett csodálkozva rá társa.
− Meglátod! Indulunk haza!
− De a Főnök! Futni hagyjuk?
− Nem! Már tudom, hogy ki az! Ravasz dolog, de megbukott. Mindenki bevonulhat, rádión
leadni! Térjenek a fiúk a megérdemelt pihenőjükre!
− És mi? − kotnyeleskedett Teréz. − Velünk mi legyen?
− A többieknek mondtam! − ezzel az útleveleket a zsebébe tette. − Ezek még kellenek. Szép
Zsuzsához fordult: — Talán szeretné látni a szerelmét, Bábel Jánost? Megmutathatom! Ott ül a
Mercedesben!
− Nem vagyok rá kíváncsi! ö húzott bele mindenbe! Ha nem hallgatok rá, akkor most semmi
bajom! Élhetném a magam életét. De mi vár most rám?
− Azt majd megmondják a bírák, az ő dolguk. Tudod a BMW-t vezetni? − nézett Kerpesicsre.
− Baromi jó kocsi! − lelkendezett a nyomozó. − Vezethetem?
− Mit gondolsz, miért kérdeztem? Vezetheted, és kapsz egy kitűnő útitársat is. Veled megy Kis
Teréz alhadnagy elvtársnő. Indulás, az irodában találkozunk. A kocsit adjátok át a technikának,
hátha van benne valami.
− Szeretnék valamit mondani − lépett mellé Kerpesics. Amikor Bálint felé fordult, a fülébe
súgta, hogy Szép Zsuzsa ne hallja: − Bábel azt mesélte, hogy a fegyvert az irodája asztalán találta
ma reggel. Nem tudja, ki tette oda. Egy cédula feküdt mellett, persze újságból kivágott betűkből,
hogy vegye magához ma éjjelre.
− És? − nézett rá Bálint.
− Tegnap este szerinte utoljára Szép Zsuzsa jött ki ez irodából, ő tehette oda a fegyvert. Lehet,
hogy többet is tud a lány, mint amit elmondott. Nem gondolod?
− Lehet! − válaszolt Bálint, és szemében valami különös fény csillogott.
− Te már tudsz valamit? − faggatta Kerpesics.
− Úgy tudom, arra kaptál engedélyt, hogy vezethetsz egy ragyogó BMW-t, és nem arra, hogy
engem faggass. Jól emlékszem?
− Tökéletesen! − ezzel összekapta magát, és rohant a kocsihoz. Teréz kinyitotta előtt az ajtót, és
meghajtotta magát.
− Tessék, uram! Ha megengedi, be is csukom, és jómagam az utas leszek. Vegye, kérem,
megtiszteltetésnek!
− Rögtön könnyekre fakadok a meghatottságtól! − ugratta Kerpesics. Ezzel kapcsolt, Teréz
hátraesett az ülésen. A kocsi éles kanyarokat vett, robogott Budapest irányába.
A távolodó BMW lámpái már alig látszottak, de Bálint nem adott utasítást a gépkocsi indulására.
Szép Zsuzsa a hátsó ülés sarkába húzódott, Pintér vigyázott rá. Egy pillanatra se vette le szemét a
lányról. Tudta, hogy főnöke valamin töri a fejét, akkor szokott olyan szórakozott lenni, hogy késik
az utasítás kiadásával. Végre megszólalt Bálint:
− Irány Kecskemét! Valamit megpróbálok!
− Mit? − kérdezte Pintér, akit nagyon furdalt a kíváncsiság.
− Meglátod, ha sikerül! − egy darabig még hallgatott, majd kényelmesen hátrafordult és beszélni
kezdett a lányhoz. Hangja nyugodt és kiegyensúlyozott volt: − Fölteszek néhány kérdést. Legyen
őszinte, hasznára lehet később!
− Ha tudok, válaszolok!
− Nos! Maga helyezte el tegnap este a pisztolyt Bábel irodájában?
 − Nem! − és elhallgatott. − De − és látszott, hogy mérlegeli mindazt, amit mondani fog −, egy
dolgot el kell mondanom, hogy lássa, nem hazudok.
− Éspedig?
− Tegnap délután kaptam egy telefont. Lehetett úgy négy óra körül.
− A hang ismeretlen volt! − vágott közbe Bálint.
− Honnan tudja − nézett rá a lány.
− Gondoltam! Folytassa!
− Az a hang adott utasítást arra, hogy hagyjam nyitva azt a hátsó ajtót, amin …
− Amin magának be kellett mennie a szervizépület irodájába! Így van?
− Pontosan! De honnan tudja?
− Következtetés, semmi egyéb! Tehát maga nyitva hagyta az ajtót, és valaki betette a pisztolyt.
Fogalma sincs róla, ki lehetett.
− Így van, ahogy mondja!
− Mit akar még elmondani?
Kérdezzen, nem tudom, mire kíváncsi − mondta lágyan a lány és egy mosolyt is elengedett
Bálint felé.
− Nézzük tovább! Miért telefonált ma, hogy figyelik a házat, amelyben lakik, és az zavarja
magát?
− Mert valóban figyelték! − és a hangja őszintén csengett.
Bálint most már méregbe gurult, hangja szigorúra váltott:
− A hazudozásból elég! Először! A maguk lakását akkor senki nem figyelte! Másodszor! Amikor
maga telefonált nekem, illetve az egyik emberemnek, akkor már régen az irodában ült Bábel
helyett. Még az időpontot is megmondom, mikor hatolt be a hátsó ajtón, ami nyitva volt, és
Bábelnek kellett úgy hagynia. Pontosan 21 óra 34 perckor. így van?
Szép Zsuzsa összehúzta magát az ülésen. Szeme kitágult, mereven nézte Bálintot. Nehezen
szólalt meg:
− Minden pontosan így történt! Maga mindent tud?
− Sokat, de még nem mindent. Remélem, hamarosan az is meglesz, amire még szükségem van.
Amikor ezt kimondta, akkor érkeztek Kecskemét határába.
− A rendőrségre megyünk!
Amikor fékeztek az épület előtt, Bálint kiszállt.
− Igyekszem vissza!
Amíg várakoztak, egy rendőrségi, gépkocsi hagyta el az épületet, de nem figyeltek oda. Rövid
idő múlva visszaérkezett a kocsi és hamarosan megjelent Bálint. Beült a helyére és kiadta az
utasítást:
− Budapestre! − majd hátranézett, és jelezte Pintérnek, hogy egy kicsit szunyókálni fog,
vigyázzon a lányra. − Dabasnál váltalak, hogy pihenhessél. − Ezzel elnyúlt az ülésen és
hátrahajtotta a fejét. Még a városban hajtottak, amikor mélyeket lélegezve elaludt. Pintér a vezető
vállához ért, odasúgta:
− Nem keltjük föl, fáradt!

1985. augusztus 28-án, reggel öt órakor Bálint alezredes a kitárt ablaknál állt. Kicsit fáradtnak
érezte magát, alig aludt az utóbbi két napban valamit. Széttárta a karjait és nagyokat szippantott.
Hátranézett a szobába, ahol munkatársai ültek.
− Ez nektek is jót tenne! Hamarosan nagy csatába kezdünk!
Kis Teréz a másik ablakhoz ugrott, és utánozta főnöke mozgását. Kerpesics nem állhatta meg szó
nélkül. Halkan a többiek felé súgta:
− Stréber! − de hiába óvatoskodott, Teréz meghallotta. Hátranézett és hasonló hangnemben
válaszolt:
− A nénikéd! − és egy grimaszt vágott hozzá. Bálint mindent hallott, de úgy tett, mint aki semmit
nem vett észre. Az asztalhoz lépett. Felvette a papírokat, amelyeket előzőleg átnézett, beleolvasott.
Amikor letette, hangja megint a régi volt, határozott és magabiztos.
− Akkor kezdjük! Mindent a megbeszéltek szerint csinálunk!
− Akkor jöhet az első? − kérdezte Pintér. Bálint bólintott és leült az íróasztal mögé. Vágó,
Kerpesics és Teréz hátrébb húzódtak és vártak. Pintér a nyitott ajtón kiintett, és egy rendőr bevezette
Rajzolót. Az, amint belépett, hangoskodni kezdett:
− Vegye tudomásul, alezredes úr, panaszt teszek a soros ügyésznél. Engem nem lehet éjjel
kihallgatni, öreg vagyok, és zaklatásnak minősítem. Elismertem a dollárügyet, maguknál a pénz,
szökésemtől nem kell tartani, miért vagyok őrizetben?
− Így tartom szükségesnek! − válaszolt higgadtan Bálint.
− Szabadlábra helyez? − vigyorgott az öreg, és kivillant protézise a szájából.
Bálint a megjegyzést elengedte a füle mellett. Folytatta, amit elkezdett.
− Amikor legutóbb beszélgettünk, maga mindent tagadott a dollárokon kívül…
− Nem tagadhattam, mert megtalálták. Az őszinte beismerést pedig a törvény, no meg a bíróság
is kedvezően fogadja, öreg vagyok, ezért már nem csukhatnak le.
− A bíróság dolga, nem szólhatok bele. De van itt még más valami is …
− Tudtommal más semmi nincs! Megint kitaláltak valamit. Azt bizonyítani is kell!
− Azt teszem, és figyelmeztetni vagyok kénytelen, hogy feleslegesen lötyög. Akkor válaszoljon,
amikor kérdezem. Megértett?
− Ismétlem, panaszt fogok tenni! − hadonászott két karjával az öreg.
− Elég a cirkuszból! − csapott Bálint az asztalra. − Maga nekem azt mondta, hogy akkor ismeri
el a hamis útlevelek készítését, ha látja azokat. így van?
− Így! − sunyított a Rajzoló, és hangjában valami bizonytalanság volt észrevehető.
Bálint a zsebébe nyúlt, és kivett belőle négy útlevelet. Szépen kirakta az asztalra. Az előtte ülőre
nézett és biztatta:
− Vegye el őket, és olvassa hangosan a neveket!
− Nem fogok meg egyet se! Ez törvénytelen lenne magától. ottmaradna az ujjnyomom és
mindenért én vihetnem a balhét.
− Az ujjnyoma csak másodlagos, és már levettük. De sokkal árulkodóbb a festék, amit
megtaláltunk a körme alatt és a lakásán, a síneken és a léceken, amivel a hamisításokat végezte.
Nem hajlandó felolvasni?
− Nem! − az öreg a háta mögé dugta a kezét, mint valami haszontalan kölyök, amikor rosszat
csinál.
− Akkor majd én! − mondta Bálint, és egyenként olvasta a nevekel. − Bábel János − hangzott
elsőnek, közben figyelte az öreg arcát, ami megvonaglott. Nyugodtan folytatta: − Geyza Kopcso,
Tamás Béla, Illár Pál. − Felnézett. − Mi ezekről a véleménye?
− Semmi! − lapított az öreg, de látta, hogy bajban van. Megpróbálkozott tovább hazudni. − Mi
közöm nekem ezekhez?
− Sok! Ha akarja, Bábel János a szemébe mondja, hogy neki adta át ezeket a Bulcsú utcai
aluljáróban. − Amikor az öreg szólni akart, leintette, folytatta: − Azután itt van Tamás Béla
vallomása, hogy ő adta át magának a Kulacs vendéglőben Geyza Kopcso útlevelét, hogy készítsen
bele vízumot Jugoszláviába és Ausztriába, miután ő nem magyar állampolgár, tehát szüksége van
arra is. Most beszéljen!
Látszott, hogy az öreg agya dolgozik, mint a villám. Végül megszólalt. Hangja siralmas és
könyörgő volt:
− Nem tagadom, én tettem. Tetszik tudni, nekem is kell valamiből élnem! Sokat ígértek és
rávettek. Kell a pénz, már öreg vagyok.
− Ez szép magától, de meg nem minden!
− Semmi mást nem ismerek el! Ha mondtak még valamit, azt csak azért tették, hogy mentsék a
saját bőrüket. Hazudnak! Igazat mondtam, vállalom, amit lettem! De más nincs!
− Van! − nézett rá nyugodtan Bálint, mert biztos volt a dolgában. − Ha nem beszél önként, akkor
a szemébe mondják a többiek!
− Hazudnak, mert gyáva férgek, és mindent a nyakamba akarnak varrni!
 Bálint intett, és behozták Bábel Jánost. Az öreg összébbhúzta magát a széken, mintha el akarna
tűnni.
− Beszéljen nekem, Bábel János, arról, hogy a lopott gépkocsikat ki látta el új papírokkal?
− Minden esetben Rajzoló készítette el őket. Én magam kértem fel rá! Száz dollárt kapott
darabjáért.
− Hazudik! Menteni akarja magát! − ordított Rajzoló.
− Fenntartja a vallomását? − nézett Bábelra Bálint.
− A bíróságon esküt teszek rá!
− Görény! − sziszegte az öreg.
− Hol van a pénz, amit a gépkocsikért kaptak? − folytatta rendületlenül Bálint.
− Nem tudom! Engem telefonon irányítottak ebben az ügyben. Olyan ígéretet kaptam, és részben
előleget, hogy amikor az utolsót is kivitték az embereink, mi is mehetünk. A pénz valahol Bécsben
van, egy bankban, de a számlaszámot nem tudjuk.
− Tassi Manó! Erről mi a véleménye? − nézett feléje Bálint.
− Semmit nem tudok! − hadonászott az öreg. − Semmit! Hamisítottam, de több semmi!
− Magának nem is volt olyan terve, hogy kimegy a többiekkel, es ott felveszik a pénzt? −
faggatta.
− Ez rohadt hazugság! Maga találta ki! − ordította az öreg. − Mit csináltam volna én ott? Még a
nyelvet se ismerem!
− De pénze lett volna. Az mindent pótol! − erősködött Bálint, hangját felemelve. − A pénz sokat
számít!
− Nem vettem részt a gépkocsik lopásában, nem akartam kiutazni. Dollárom volt, amit eldugtam,
útleveleket hamisítottam, mást semmit nem ismerek el.
− Maga ki akart utazni a többiekkel! − csapott az asztalra az alezredes, mert méregbe jött a
hazudozás hallatára.
− Soha ilyen tervem nem volt! − kiabált vissza az öreg.
− Akkor ez meg mi? − nyúlt a zsebébe Bálint, és kivett egy útlevelet. Tassi orra alá dugta. − Ez
kinek a nevére szól?
Rajzoló szinte megbénult. Levegő után kapkodott, a veríték még jobban elöntötte az arcát, és
csak tátogott. Nehezen tért magához, megszólalt:
− Ez hogy került magához?
− A kecskeméti postahivatalban volt. A címzett érte jön megjelöléssel. Hát nem ő ment érte,
hanem én. Kivételesen nekem is kiadták. Ehhez mit szól?
− De ezt nem tudhatta senki! − nyögött fel az öreg.
− Tudta valaki, akiben megbízott! − szólalt meg Bálint, és intett Pintérnek. Az kinyitotta az ajtót,
belépett Szép Zsuzsa. Amikor Rajzoló meglátta, majdnem összeesett. Hangosan jajveszékelni
kezdett.
− Úristen! Hát te is itt vagy? Azt hittem, már régen kimentél, azért húztam itt az időt.
− Hát hogy mentem volna ki, amikor nem mondta meg a bécsi bank számlaszámát. Bennem se
bízott!
− Ostoba vagy, mint mindig! A bankban lévő szám ott van az útleveledben. Pontosan annak a
száma a bankbetété is. Mondtam! Elfelejtetted?
− Tudja, milyen feledékeny vagyok! − visított a lány.— Kértem, hogy írja fel külön is! De nem
tette. Mindig titkolózott, még előttem is!
− Megérdemeltem a sorsom! − siránkozott Rajzoló. − Erre tettem fel mindent, és csupa hülyével
kezdtem.
− Sőt, még kockáztatott is − vágott a siránkozás elébe Bálint. − Telefonon és üzenetekben adta az
utasításait, de volt egy biztonsági intézkedése is önmaga védelmében. Közvetlenül tárgyalt Jegessel
és Bábel Jánossal. Ha valaki megbukik a kivitelezés közben, akkor csak erről vallanak, maga ellen.
Ez nem olyan nagy bűn, mint a rablás és emberek erőszakos elhurcolása. Tudja, mi a szerencséje? A
lány épségben megkerült, és nem nyúltak hozzá.
− Maga mindent tud? − nyöszörgött Tassi.
 − Mindent! Beismeri, hogy maga volt az ismeretlen Főnök?
Rajzoló teljesen magába roskadt. Alig tudott szóhoz jutni. Amikor beszélni kezdett, szinte
zokogott:
− Ez lett volna életem legnagyobb műve! Nem sikerült. Vége! Pedig mindent őérte tettem! − és
Szép Zsuzsára mutatott.

− Itt jöttem rá a dolgokra! − vágott bele Bálint. − Majdnem szerencséje volt. Későn jutott
eszembe, hogy magának volt egy lánya, akinek született egy gyermeke házasságon kívül, és ezért az
anyja, vagyis a maga nevét viselte, ő nem Szép Zsuzsa, az csak a művészneve. Az igazi neve Tassi
Zsuzsa, és ő a maga unokája. Tisztességben kellett volna nevelnie, és nem bűnben. Főleg, ha még
hajlama sincs hozzá.
− Ostoba vagy, mint az anyád! − fordult a lány felé Rajzoló. − Megbuktam miattad, pedig érted
tettem mindent.
− Mindig mondtam, hogy én csak énekelni akarok, de nem hallgatott rám! − suttogta Szép
Zsuzsa.
− A családi jelenetekből elég! − intett le mindenkit Bálint. − Elvezetni őket!
Amikor a rendőrök kivezették a társaságot, Bálint leült az asztalához. Tenyerébe hajtotta a fejét,
majd felnézett:
− Igaza van Tassi Manónak! Öregszem! Ha előbb jut eszembe, hogy van egy unokája, nem
rontottam volna el a vasárnapotokat! Kérem, nézzétek el nekem! − ezzel széttárta a karjait.
Valamennyien felszabadultan kacagtak.
 A bonviván zsaru

Ha nem akar veszteni, ne kössön első látásra fogadást arról, hogy hány éves Falus György. A 180
centi magas, egyenes testtartású, jó fellépésű férfi 1916-ban született, túl van a hetvenkettőn, de
még hatvannak sem néz ki. Foglalkozását is nehéz eltalálni. Főkönyvelő vagy egy mérnök
benyomását kelti. Sok szakmája, hivatása volt, de ezek közül egyiket, se gyakorolta. Szinte
gyerekként lett bonviván, játszott drámai szerepeket, a legveszélyesebb időben vette fel a
rendőregyenruhát, rendezett és írt filmeket, nyilvántartották mint színi-igazgatót, s krimijei eddig
több mint 4 millió példányban jelentek meg.
− Hogyan lett bonviván?
− Egy hatalmas pofonnak köszönhetően − válaszolja mosolyogva. − Az apámra nem emlékszem,
mert ő születésem után egy évvel a háborúban meghalt. Anyám házfelügyelői állást vállalt, hogy
bátyámat és engem el tudjon tartani. Érettségi előtt összevitatkoztam a némettanárommal, s ma sem
tudom, hogy vettem a bátorságot, lekevertem neki egy hatalmas pofont. így hát csak az
osztályvizsgákat engedélyezték, az érettségit nem. A Kálvária tér és a Kálvária utca sarkán volt egy
színház, megvártam az igazgatót, Erdélyi Miklóst:
− Direktor úr, színész szeretnék lenni!
− Tudsz énekelni?
− Tudok.
− Később tudtam meg, hogy zeneszerző is. Több dalt kellett előadnom, a legjobban a Fehérvári
huszárok tetszett neki. Havi hatvan pengőért szerződtetett, ez akkor nagy pénz volt, nem beszélve
arról, hogy olyan színészekkel játszhattam együtt, mint Kosáry Emmi és Rátkai Márton. Voltam én
bonviván a Csárdáskirálynőben, játszottam drámai szerepeket, ez a széles skála nem ártott, hiszen
később bejártam az országot, a Kárpátalját, s mint ahogy ez kis színházaknál lenni szokott, nem
lehetett válogatni. Végül a Népligeti Színkörnél kötöttem ki, ahol Laskó Jenő az igazgatói, a
rendezői, a karmesteri és a pénztárosi tisztet együtt töltötte be, sőt, ő ült a zongoránál is. A kasszás
funkciójában volt a legtöbb bajunk, mert ha sok volt a néző, akkor a színpadon rögtönöznünk
kellett, míg a jegyeladással végzett, hogy bevárjuk a zenés számhoz. Mire a Városligetbe kerültem,
már kemény idők voltak, s így különösen örültünk a vasárnapi első előadásnak. Ez hozott a
legtöbbet a konyhára a három közül.
− Miért?
− A pesti prostituáltakat kitiltották a pesti színházakból, csak a népligeti és a városligeti
színkörök első előadásait nézhették meg. Mindig bőröndökkel érkeztek, hoztak tortát, csokoládét,
csirkét, sőt, még egy aranygyűrűt is kaptam tőlük ajándékba. Egyszer ez a gyűrű mentette meg az
életemet: amikor el akartak vinni, akkor odaadtam egy keretlegénynek, aki félrenézett, hogy
eltűnhessek.
− Azt hallottam, hogy részt vett az ellenállási mozgalomban.
− A Visegrádi utca 36. első emeletén tartottuk fenn találkozóhelyünket. Volt itt a nyomdától a
hamis bélyegzőkig minden, ami a röpcédulák, menlevelek, katonaigazolványok, szabadságos
papírok készítéséhez kellett. Egy besúgó elárult bennünket. A Wesselényi utcai felsőfokú
kereskedelmi iskolába kerültünk, ahol december 29-ről 30-ra virradó éjszaka 81 embert végeztek ki.
Kettesével vitték el az embereket, köztük egy 15 éves kislányt, levetkőztették és tarkón lőtték őket.
Én innen is megmenekültem.
− Hogyan lett rendőr?
− Budapest felszabadulásakor azonnal beléptem a kommunista pártba. Azt mondták, szép szál,
erős legény vagyok, menjek a Vadász utcába, ilyen emberekre van szükség a rendőrségen. Hozzánk
tartozott nemcsak a belváros, hanem Angyalföld egy része is. Ültem a szobában, az iratokat
nézegettem, amikor egy férfit vettem észre a folyosón. Wach József SS hadnagy volt, aki részt vett a
Wesselényi utcai kivégzésekben. Elkaptam. Mindent tagadott. Csak hát, amikor kiszabadultam
tőlük, ő adott egy írást, hogy minden iratomat elvette. Kértem, hogy írjon alá egy papírt. Amikor
meglátta a két aláírást együtt, már mindent bevallott. Kerestük a másik véreskezű SS-t, Kiébert
Ferencet is. Budaörsön találtuk meg, ő volt a MADISZ titkára. Kikérte magának a rágalmazást. A
hóna alatt az SS tetoválása mindent elárult.
− Sok korabeli újságban a háborús bűnösök tárgyalásán látható az ön képe.
− Sólyom László vezérőrnagy felállított egy karhatalmi századot, amelynek az volt a feladata,
hogy a háborús bűnösöket őrizze és a tárgyalásokra is kísérje. A tárgyalásokat a Zeneakadémián
tartották, olyan hideg volt, hogy a bírák kabátban, bundában ültek. Megdöbbentő volt az a
gyávaság, ahogyan Bárdossyék, Szálasi pribékjei viselkedtek. A legtöbb még a bitófa alatt is
kegyelemért könyörgött, vagy üvöltözött. Sok mindent átéltem a háború alatt, mégis megdöbbentem
a tárgyalásokon, hiszen ezek az emberek, ha egyáltalán emberek voltak, minden önkontrolljukat
elvesztették, a legkegyetlenebb módszerektől sem riadtak vissza. Soha nem felejtem el azt a csinos
nőt, akinek az volt a módszere, hogy megismerkedett katonaszökevényekkel, zsidó férfiakkal,
szerelmet színlelt, szeretkezett velük, majd másnap reggel azt mondta, elmegy vásárolni. Már
egyenruhában jött vissza a nyilasokkal, addig kínozta a férfiakat, míg azok bele nem pusztultak.
− Hol kezdett el bűnügyekkel foglalkozni?
− Kecskeméten. Kiváló parancsnokom volt Krunszki Sándor, tőle tanultam meg az alapokat.
Igaz, néhány tanfolyamon részt vettünk, de ez korántsem jelentette azt, hogy igazi nyomozók
vagyunk. Már az első ügyek meggyőztek arról, hogy mindig a tárgyak vallanak a leggyorsabban és
leghitelesebben. Kiskőrösről jelentették, hogy egy idős nőt és a férjét baltával megöltek.
Mindkettőjük fejét verték szét és a véres baltát az asszony mellén találtuk. A fiúk és a menyük
elutazott, csak a tizenkét éves unoka volt otthon. A faluban és a környékén mindenkit kihallgattunk,
a két áldozatnak nem volt haragosa, pénze sem, nem találtunk motívumot. A nyomrögzítéskor
állandóan visszatértek a kisméretű gumicipő-talpak. A szomszéd faluban a cipész elmondta, hogy az
unoka cipőjére ő tett gumisarkat. De a cipőn nem volt gumisarok. Mindent átkutattunk, a végén a
vécét is kiürítettük, s ott megtaláltuk a két sarkot. Kiderült, hogy amikor a kisfiú hallotta
beszélgetéseinket, levágta a két sarkot és bedobta a vécébe.
− Miért ölted meg nagy szüleidet?
− Kértem tőlük fagylaltra pénzt, nem adtak. Fogtam a baltát, és bosszút álltam.
− Szeged környékén, egy szőlőben találtak egy holttestet. Kiderült, hogy az egyik község
pártitkárát ölték meg. Sokat követelő, egyenes, a munkakerülést nem tűrő ember volt, így hát
akadtak haragosai. Több száz embert hallgattunk ki. Felfigyeltem egy férfira, akinek bekecse hátán
folt volt.
− Mitől foltos a bekecse?
− Nyulat lőttem. A hátamra vetettem, s nem vettem észre, hogy még vérzik.
− Behívattam a feleségét.
− Szereti a nyulat?
− Ki nem állhatom. Képtelen lennék lenyúzni, ha a férjem beállítana egy nyúllal, kivágnám.
− Akkor nem is ettek nyúlpörköltet?
− Inkább éhen halnék.
− Folytattuk a nyomozást. A helyszínen nem találtunk egyetlen áruló jelet sem, először azt hittük,
azért mert a gyilkosság időpontjában zuhogott az eső. Később kiderült, hogy a szerencsétlen embert
a faluban szúrták le, szekéren vitték a szőlőbe, s úgy dobták le a kocsiról.
− Volt már olyan, hogy meg akarták téveszteni?
− A legtöbb tettes úgy gondolja, neki biztos sikerülni fog. Rendszerint cseleket alkalmaznak,
vagy megtévesztő nyomokat hagynak. Tompa környékén a határról jelentették, hogy egy rendőrt
holtan találtak, minden jel arra mutatott: öngyilkos lett. A golyó kétségtelenül a saját fegyveréből
származott. A nyomozásnál kiderült, hogy szerelme elhagyta, s emiatt bánatos volt, nehezen tudta
elviselni a szakítást. Ez is erősítette az öngyilkossági variációt. Sehogy nem tetszett nekem a lövési
szög. A környéken kutattunk, és sikerült bebizonyítanunk, hogy valójában a lövés száz méterre
dörrent el attól a ponttól, ahol az áldozatot megtaláltuk. Végül kiderült, hogy a lány előző szerelme
végzett a rendőrrel, mert úgy gondolta, hogy így vissza tudja őt hódítani.
− Meddig volt rendőr?
− Az 1956-os ellenforradalom idején részt vettem a Belügyminisztérium védelmében a Jászai
Mari téren. Utána segítettünk a szovjeteknek, majd a Zrínyi utcai BM klubban „visszatértem” a
kultúrához, nem sokkal később az eredeti civil foglalkozásomhoz.
− Színész lett?
− Nem. Először a békéscsabai színház igazgatója. Ez volt életem leghibásabb döntése.
Mindössze tizennégy hónapig tartott a direktorság, megbuktam. 1960-ban a Budapest
Filmstúdióhoz kerültem. Olyan kiváló emberekkel dolgoztam együtt, mint Gál István, Szinetár
Miklós, Nemeskürty István.
− Mikor kezdett el írni?
− Hatvanhárom éves koromban: A néma dossziét 800 ezren néztek meg a mozikban. Aztán két
rádiójáték és tizenkét könyv következett.
− Megtörtént eseteket ír meg?
− Szó sincs róla. A Derricknek és több más filmsorozatnak köszönhetően az emberek a
nyomozókat valamiféle csodalénynek tartják, akik órák alatt a legbonyolultabb ügyekre is választ
tudnak adni. A rendőri munka ennél sokkal összetettebb, nagy csapatjáték, amiben ma már a
technika is óriási szerepet kap. Az, aki krimit vesz, elvárja, hogy az fordulatos, tempós legyen. Nem
tagadom, sokat segít a rendőri tapasztalat, az alvilág figuráinak ismerete, de mindig kitalált
történeteket írok meg.
− Tudja, hogy két üveg pezsgőmbe került?
− Miért?
− Mert általában öt-tíz perc alatt rájövök, hogy ki a tettes. Az Idegenforgalmi Propaganda és
Kiadó Vállalat 07 magazin kiskönyvtálában a közeljövőben két kötetét adjuk ki: A bűn bábui és a
Tettes a túlvilágról címmel. Egyiknél sem sikerült az első lapoknák választ adnom: ki a tettes.
− Egyetlen papírlapot használok, nem készítek vázlatot és én sem tudom, hogy mi lesz a krimi
vége. Csak éjszaka dolgozom, azon az egy bizonyos lapon fel van írva a szereplők névsora, a
többször szereplő lakáscímek, rendszámok, telefonszámok. Reggel mindig elveszi tőlem a kéziratot
a feleségem, gyakran mondja: − Én már tudom a megoldást.
− De jó neked! − szoktam válaszolni −, mert én még nem.
AZ INTERJÜ MEGJELENT A 07 MAGAZIN 1933/3. SZAMÁBAN