Pásztor Péter

Európai ajándék karácsonyra

December 12-én befejeződött az idegtépő huzakodás a magyar kormány és az Európai Unió között:
némely feltételek teljesítésével az ország lehívhatja az uniós támogatásokat. A megszorult
költségvetés mentőövet kap.

Ha a kormány megvalósítja a jogállamisággal összefüggő – szükséges – reformokat, illetve meghozza

az – esedékes – korrupcióellenes intézkedéseket, az ország a kohéziós alapokból megkapja a csaknem
11,5 milliárd eurónyi, illetve az 5,8 milliárd eurónyi helyreállítási támogatást. Ha a feltételeket netán
mégse teljesítené a kormány, a helyreállítási támogatáson túlmenően a nemzet nem 7,5, hanem csak
6,3 milliárd eurót (55%-ot) veszít. Cserébe a kormány elfogadta, hogy az Ukrajnának adandó 18
milliárd eurós támogatást az Unió közös hitelből fedezi – egyszeri hitelfelvételről van szó,
máskülönben a tekintélyes német alkotmánybíróság is azonnal tengelyt akasztana. Továbbá a kabinet
elfogadta a globális minimumadót. Annak ellenére, hogy módfelett sokan a támogatások
felfüggesztése mellett érveltek, az európai döntéshozók mintegy karácsonyi ajándékot adtak az
országnak és a kormánynak. Ha csak a pedagógusjövedelmek sorsára gondolunk, a karácsonyi
ajándék kifejezés használata egyáltalán nem indokolatlan.

A karácsonyi ajándékozás azonban – az igazában soha el nem felejtett hagyományos felfogás szerint –
másolja-utánozza üdvösségünk ajándékát, az isteni megtestesülését. Ez az eredeti ajándék nemcsak
áhítatos ünneplés, hanem a gyermekmészárló válasz világába érkezett. Az EU karácsonyi ajándéka
sem ájtatos alakoskodásunk, netán megdönthetetlen érvelésünk vagy zsarolásunk nyomán érkezett,
hanem világos választ ad korunk heródesi mészárlására, Putyin Ukrajna ellen vívott háborújára,
annak is a legújabb fejleményeire. Hogy az uniós vezetők az utóbbi hetek állásfoglalásaihoz képest
már-már pálfordulást hajtottak végre irányunkban, azt nyilván az ösztökélte, amit mindannyian
sejtünk: a háború fordulóponthoz érkezett. Ha Putyinnak sikerül rávennie a belarusz katonaság
bevetésére Lukesankát, aki e követelésnek eddig mindenki meglepetésére ellenállt, talán azért is,
mert erőszakszervezetei aligha bizonyulnának az orosz hódítók megbízható kiszolgálóinak:
országában sorozatosan követnek el oroszellenes szabotázsakciókat, sokan önkénteskednek az ukrán
erők soraiban. Ha netán a fehérorosz diktátor mégis beadja a derekát, Kijev két front közé kerülhet.
Ha viszont Ukrajna elegendő támogatást kap, visszaverheti a támadókat. Ha pedig az ukrán katonaság
erősebbnek bizonyul – az oroszok még a légi fölényt sem tudták biztosítani –, Putyinék napi száz
drónból tízet célba juttathatnak (kilencvenet az ukrán légvédelem leszed), és egy idő után letarolják
az ukrán infrastruktúrát – már most országos az áramszünet, a közművek leálltak.

Igen ám, de a drónok, rakéták utánpótlása véges, az orosz (és az iráni) hadiipar nem győzi, nem
bírnak annyi csúcstechnológiás csipet becsempészni, maga a gazdaság is belerokkan a háborúba, a
csakugyan hatékony szankciókba (a nemzeti össztermék 5-7 százalékkal esett, a részvénypiac pedig
valósággal összecsuklott). Félő az is, hogy kétségbeesésében Putyin atomfegyverhez folyamodik,
habár decemberben maga nyilatkozta, tisztában van az atomfegyverek bevetésének kockázatával, és
a korántsem buzgó szövetségesei, Kína és India határozottan elítélték a fenyegetődzéseit. Nyugaton
közben többen emlékeztettek, már nem az ötvenes éveket írjuk, nem olyan könnyű atomháborút
indítani, automata forródrót él, az elrettentés eszközrendszere működik. Mégis naponta jönnek a
hírek, ilyen atomtöltetű rakéták élesítéséről, olyan hiperszonikus atomfegyverek hadrendbe
állításáról. Ami pedig legalább olyan nyugtalanító, mint amilyen örvendetes vagy nevetséges, hogy a
hírek szerint Putyin – ha már a Bibliával példálóztunk – Nóé Bárkája fedőnéven Venezuelába való
menekülése tervét dolgoztatta ki. Ami ebből komolyan veendő, hogyha roppant személyes rendszere
összeomlik, az olyan zűrzavarral – az oroszok külön kifejezésével, szmutával – járna, amely az egész
Orosz Föderációban hatalmi űrt támasztana (a befagyasztott konfliktuszónákban már mozgolódnak az
ellenerők). A szmuta nem könnyítené a békekötést sem, ahogy persze Putyin személye se, hiszen a
hatályos nemzetközi jognak háborús bűnöket kellene rajta számon kérnie – nem felelőtlen politikusi
hőbörgés volt – különösen szmuta nélküli – menesztését fölvetni. Az orosz szmuta beálltára kell
fölkészülni.

Egyszóval az Ukrajna ellen viselt háború fordulóponthoz érkezett, és a következményeivel

szembenéző Európai Unió huszonhat tagállama megelégelte, hogy a huszonhetedik a közös
állásponttal minden ponton szembe menjen. Mondhatták volna a klubtagok: „Kívül tágasabb!” Nem
ezt mondták, hanem adófizetőik pénzét ideígérték, segítse meg a megbillent-megbillentett
költségvetést. Legalább a nemzet ne szenvedjen.

Szerencsére ennek a magyar fél részéről is volt előzménye. Köztársasági elnökünk végre-valahára
ellátogatott Kijevbe, barátkozott Zelenszkij elnökkel, akit méltán tart churchilli államférfiúnak a világ,
és vitt magyar közpénzt, hogy az ukránoktól vásárolt gabonát juttasson a világ éhezőinek. A kormány
továbbá vasúti átrakodó telepet bocsátott az ukrán kivitel rendelkezésére. E lépésekkel sikerült a
magyar–ukrán viszonyt rendezni, hallottuk egy vezető külpolitikusunktól. Csakhogy az Ukrajna–NATO
Bizottság üléseit a magyar kormány folyamatosan megvétózza, hivatalosan Ukrajna nem tárgyalhat
emiatt a szövetségünkkel. „Az ukrán nacionalizmus túlkapásai miatt nem engedjük el a kárpátaljai
magyarság kezét”, mondta a szóban forgó politikus. A szándék és az indíték mindenképpen jogos a
vétóemelésben. Több jeles politikai elemző szerint maga a vétó is az. Szerintem nem az.
Magyarország az elsők közt ismerte el a független Ukrajnát, a vele kötött alapszerződés a kétoldalú
kapcsolatok mintája lett. Hatására olyan nyelv- és oktatáspolitikát folytatott Ukrajna, amilyet
egyetlen más szomszédunk se: anyanyelvi oktatást biztosított az alaptól a felsőfokig. 2017-re mindez
elporladt: az új ukrán törvények a korábbi nyelvi és oktatási jogokat megvonták, ellehetetlenítve az
évtizedek alatt – jelentős részben a magyar adófizetők pénzén – kiépült oktatási rendszert. A magyar
nyelvű sajtó elé is leküzdhetetlen akadályt gördít, hogy minden magyar nyelvű újságot ukránul is meg
kell jelentetni. A szinte abszurditásig elmenő ukrán nacionalizmusra válaszul adott vétó mégis
jogosnak tetszhet tehát.

Igen ám, de van néhány tényező, amelytől nem tekinthetünk el. Ukrajna évszázadok óta szenved az
orosz birodalmi terjeszkedéstől, az erőszakos oroszosítástól. 1991, a Szovjetunió felbomlása után az
orosz nemzetpolitika fegyverként használta az oroszajkúakat, ürügyül arra, hogy Ukrajna politikai
életét irányítása alá vonja. Ukrajna valamennyi fontosabb lépése az orosz befolyás elhárítását
célozta: az 1994-es budapesti memorandumtól, amelyben a szovjet atomfegyverörökségéről való
lemondásért cserébe Oroszország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság garantálta területi
épségét (felfogható Ukrajna kiemelt angolszász támogatása e nemzetközi egyezmény
érvényesítéseképpen, habár Oroszország az ENSZ Alapokmányát is lábbal tiporja), a két forradalmon
át az ukránosító törvényekig. A háború 2014-ben kezdődött, és Oroszország az oroszajkúak jogainak
védelmére hivatkozva támadta meg már akkor is Ukrajnát. Az ukrajnai oroszajkúak azonban
legnagyobbrészt nem oroszok, hanem ukránok, akik történelmi tapasztalataiknál fogva – gondoljunk
csak a sztálinista oroszok gerjesztette nagy éhínségre, a számos ország által népirtásnak elismert
Holodomorra – eszük ágában sincs a zsarnoki „orosz világ”, a russzkij mir alatt maradni. A mostani
ukránosítás politikája az évszázados kényszerű oroszajkúságot kívánja visszafordítani az ukrán
azonosságtudatú nép körében. Ráadásul az ukrajnai orosz sajtó, amelyet a moszkvai KGB- (mai nevén
FSZB-) állam pénzel-irányít, ontotta a nyílt orosz – Ukrajna nemzeti-kulturális létét is tagadó –
propagandát, ami különösen 2014, Ukrajna megtámadása után vált tűrhetetlenné. Ebben az
összefüggésben született meg a nemzeti kisebbségektől szerzett jogokat megvonó ukrán nyelv- és
oktatási törvény, és ezért nincs mit csodálkoznunk rajta, hogy a jogtiprásra amúgy kihegyezett
nyugati szövetségeseink, ha szemöldök ráncolva is, de nem akadnak fenn ezen.

A mi érintettségünk azonban annál sokkal súlyosabb, mint hogy nem értettük meg az ukránosítás
jogos nemzeti célját, amikor egyébként teljes joggal vitattuk az említett törvények magyarellenes
élét. A nagyorosz ideológia nemcsak nem ismeri el Ukrajna önálló nemzeti létét, hanem a 2000-es
évek óta ismételten Ukrajna területi felosztását hirdeti. Lengyelországnak Galíciát, nekünk Kárpátalját
hasítaná ki Ukrajnából. A lengyel barátaink, a kormányuk és a sajtójuk fontosnak tartotta leszögezni,
erről hallani sem akarnak. Ezzel szemben mi ezt nem tartottuk fontosnak kikötni, sőt kormányközeli
újságírók emlegették, föl kell készülni Kárpátalja visszatérésére. Ezt a kormány nem tartotta
szükségesnek elutasítani vagy cáfolni, netán jelezni, hogy a száz-százharmincezres magyarsággal
szemben több mint egymillió ukrán él ott. Az ukránok is, a nemzetközi közvélemény is felfigyelt erre a
hallgatásra. Ráadásul a magyar közszolgálati adókat, amelyeket előszeretettel követnek Kárpátalján
is, magával ragadta a putyini propaganda (kiváló kommunista ügynökökből átvedlett
nemzetbiztonsági szakértők hergelnek Ukrajna ellen). Az orosz revíziós ígéret el nem utasításával
nemcsak hogy eleresztettük a kárpátaljai magyarság kezét – a katonaköteles és családfőképes férfiak
jelentős része már Magyarországra menekült, vagyis, alighanem ki kell mondanunk, a kárpátaljai
magyarság megroppant –, hanem feladtuk negyven év nemzetpolitikai érvelésének sarkalatos tételét.

A rendszerváltozás hajnala óta követeljük nemzetközi tudományos és politikai döntéshozó

fórumokon, hogy a nemzeti kisebbségek kollektív jogait nemzetközi egyezmény biztosítsa. Váltig
állítottuk, hogy a kollektív jogok ilyen elismertetése nem jelent területi követelést, valamennyi
számottevő magyar politikai tényező és párt alapelvként szögezte le: nem a területi revízióban keresi
a nemzeti kisebbségek jövőjének biztosítását. Egyedül a kollektív nemzeti kisebbségi jogokért lépünk
fel. Kiváló jogászok és politikusok sora, nemzedéke érvelt, hogy e jogok képviselete nem jelent
határmódosítási igényt. Most egy fantomígéret kapcsán azt jelezzük az egész világnak: de azt jelenti.
Ha nyugati szövetségeseinket, a nemzetközi szervezeteket eddig nemigen sikerült az ellenkezőjéről
meggyőzni, ezután immár bizonyosak lehetünk benne, nem is fogjuk. Ők változatlanul jobbnak
gondolják majd a nemzeti kisebbségek kényes ügyét nemzeti hatáskörön belül tartani, az egyéni
jogvédelem keretében kezelni, ráadásul a második világháborút a kisebbségi jogok védelme ürügyén
robbantotta ki a náci Németország. A mostani háborút pedig Vlagyimir Putyin szintén a kisebbségi
jogok védelme ürügyén indította el 2014-ben, majd emelte totális szintre idén februárban. A magyar
kormány az utóbbit már agressziónak minősítette, de egyetlen egyszer sem utasította el az orosz
háborút mint a nemzeti kisebbségi sérelmek megoldásának eszközét. Ezzel közel került ahhoz, hogy
megismételje a második világháborús úttévesztésünket: kisebbségeink miatt olyan hatalom mellé
állunk, amelytől minden borzalmat várhatunk, csak jogorvoslatot nem.

Miközben Ukrajna háborúban állt, idén februárig többezer katonát és civilt vesztett, mi kisebbségjogi
sérelmeinkre hivatkozva nehezítettük a NATO-val való együttműködését, azaz a tényleges
honvédelmét. Ennek ellenére ebben az időszakban vált az ukrán Európa legütőképesebb
hadseregévé. Most pedig amikor a háborús áldozatok száma eléri a többszázezret, és a
szövetségeseink, a NATO-tagok közt arról folyik a szó, hogy milyen kelet-európai békerendszert lehet
kialakítani, amelynek egyik fő pillére nyilvánvalóan Ukrajna lesz, hagyjunk fel a vétóemeléssel a
NATO-ban, hátha lesz még szavunk és súlyunk, akár kisebbségeink érdekében is. A közös
fegyverbeszerzésben részt veszünk, nyugodtan részt vehetünk a katonai együttműködésben is, hiszen
minden érdemi – skolasztikus, kálvinista vagy kantiánus – felfogás szerint igazságos háborút
támogatnánk.
Ha Putyin netán mégis győzne, aligha fog, azt egyedül úgy tudja elérni, ha végleg beszántja és
besózza, megsemmisíti Ukrajnát – ez a törekvés látszik a Nagy Kisebbségvédő mostani lépésein –, az
ukránok akkor is Európa hősei lesznek az elkövetkező száz évre. Ha az ukránok győznek, azaz
sikeresen megvédik hazájukat, amire elég nagy esélyük van, hiszen a Nyugat fölényes gazdasági,
politikai és katonai ereje egyre inkább mögöttük sorakozik föl, az ukrán nemzettudat száz évre diadalt
ül. Mind a hősáldozati, mind a diadalmas kifejlet a szégyen pecsétjét üti ránk – száz évre. Egyik eset
sem fogja türelemre ösztönözni az ukrán nacionalizmust. 2014 után talán még lett volna esélyünk az
ukránokkal egyezségre jutni kisebbségünk ügyében, ha egyértelműen kiállunk mellettük, ha
támogatjuk nemzetépítésüket, ha a kárpátaljai magyar politikusokat kijevi, nemcsak budapesti
kapcsolatépítésre ösztönözzük, ha Ukrajnát, legnagyobb szomszédunkat mint nemzetet idehaza
megpróbáljuk felfogni, ha a tudományos testületekben Ukrajnáról nemcsak ruszisták, hanem
ukranológusok is értekeznek, ha a külügyminisztériumban avatott szakértők dolgozzák ki a lépéseket.
Nem sok esélyünk volt rá, de több volt, mint amennyi most van. Hagyjunk fel azzal a NATO-vétóval.
Kisebbségeink igazi esélye a belső határok nélküli Európa, miként egyébként tudjuk, a kormány
támogatja Ukrajna uniós csatlakozását. Ám Európa nekünk adott karácsonyi ajándékán, nekünk
intézett karácsonyi üzenetén alaposabban el kellene gondolkodnunk. Már csak azért is, ha valóban
realisták is akarunk lenni.