Bogomolov Vlagyimir-Negyvennégy Augusztusában

VLAGYIMIR BOGOMOLOV
NEGYVENNÉGY
AUGUSZTUSÁBAN
REGÉNY
EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST 1978
ВЛАДИМИР БОГОМОЛОВ
В АВГУСТЕ СОРОК ЧЕТВЕРТОГО…
РОМАН-ГАЗЕТА 1975. N° 9-10
HUNGARIAN TRANSLATION
© FAZEKAS ISTVÁN, 1976
FORDÍTOTTA FAZEKAS ISTVÁN
MÁSODIK KIADÁS
A KIADÁSÉRT FELEL:
AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA
FELELŐS SZERKESZTŐ:
ÁRVAY JÁNOS
A SZÖVEGHŰSÉGET ELLENŐRIZTE:
PALOTÁS MAGDA
SZAKMAILAG ELLENŐRIZTE:
BEDŐ LÁSZLÓ
A VÉDŐBORÍTÓ ÉS A KÖTÉSTERV
KOVÁTS IMRE MUNKÁJA
MŰSZAKI SZERKESZTŐ:
CSOMA SÁNDOR
MŰSZAKI VEZETŐ:
ANDRÁSI GYŐZŐNÉ
KÉSZÜLT, 11.000 PÉLDÁNYBAN,
7,8 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 0950 3
EU - i - 7879
SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM (77.9752/8) 78.4673.66-14-1
ALFÖLDI NYOMDA, DEBRECEN
FELELŐS VEZETŐ:
BENKŐ ISTVÁN IGAZGATÓ
Tartalomjegyzék
1. Aljehin, Tamancev, Blinov............................................................... 8
2. Operatív dokumentumok................................................................. 11
3. Tamancev fıhadnagy, a tisztogató, avagy a „Gyorskező” ............. 18
4. Silovicsiben..................................................................................... 22
5. A próbaidıs tisztogató, Andrej Blinov gárdahadnagy.................... 30
6. A csoport vezetıje, Pável Vasziljevics Aljehin százados............... 32
7. Blinov gárdahadnagy ...................................................................... 39
8. Tamancev fıhadnagy...................................................................... 41
9. Operatív dokumentumok................................................................. 44
10. Pável Vasziljevics Aljehin............................................................ 45
11. Az erdei forrásnál ......................................................................... 50
12. Tamancev...................................................................................... 52
13. Blinov gárdahadnagy .................................................................... 54
14. Tamancev...................................................................................... 56
15. Meg kell tudni, kicsodák............................................................... 59
16. Operatív dokumentumok............................................................... 63
17. Lida felé ........................................................................................ 64
18. A front élelmiszerraktárában ........................................................ 69
19. Este és éjszaka Grodnóban ........................................................... 75
21. Aljehin százados ........................................................................... 80
22. Poljakov alezredes ........................................................................ 82
23. Reggel a városban......................................................................... 86
25. Napközben a repülıtéren .............................................................. 93
26. Aljehin .......................................................................................... 96
27. A fodrászüzletben ....................................................................... 100
28. Megvan a második is .................................................................. 106
29. Az állomáson .............................................................................. 109
30. Operatív dokumentumok............................................................. 116
31. Mi köze Juliának az ügyhöz?...................................................... 117
32. Aljehin ........................................................................................ 122
33. Szemmel kell tartanunk ıket… .................................................. 125
34. Blinov gárdahadnagy .................................................................. 131
35. Mégis pontot teszünk a végére… ............................................... 135
36. Aljehin ........................................................................................ 139
37. Tamancev.................................................................................... 145
38. Poljakov alezredes ...................................................................... 148
39. Aljehin ........................................................................................ 152
41. Aljehin ........................................................................................ 164
42. Poljakov alezredes ...................................................................... 170
43. Aljehin ........................................................................................ 174
44. Tamancev.................................................................................... 179
45. Aljehin és Poljakov..................................................................... 184
46. A front kémelhárításának csoportfınöke, Jegorov tábornok ...... 190
49. Tamancev.................................................................................... 210
50. Poljakov jelentése, az újonnan érkezettek kérdései és a vita...... 213
52. Aljehin ........................................................................................ 228
54. Tamancev.................................................................................... 244
55. A „VCS”-n keresztül folytatott telefonbeszélgetések................. 249
56. A Legfelsıbb Fıparancsnokság Fıhadiszállásán ....................... 254
57. Levelek 1944 augusztusából....................................................... 274
58. Tamancev.................................................................................... 277
59. Operatív dokumentumok ............................................................ 284
60. Tamancev.................................................................................... 288
62. Aljehin százados ......................................................................... 301
63. Poljakov és Nyikolszkij .............................................................. 309
65. Aljehin, Poljakov és Tamancev .................................................. 315
68. A városparancsnok-helyettes ...................................................... 331
70. Együtt fogunk dolgozni .............................................................. 347
71. Aljehin, Jegorov és mások.......................................................... 353
74. A tisztáson .................................................................................. 376
76. „Mindenki a helyére!” ................................................................ 386
78. A dokumentumok ellenırzése .................................................... 393
79. Tamancev.................................................................................... 398
80. Aljehin ........................................................................................ 400
82. Az ellenırzés .............................................................................. 406
83. Aljehin ........................................................................................ 410
84. Tamancev.................................................................................... 413
87. Aljehin ........................................................................................ 428
89. Az ellenırzés .............................................................................. 433
90. Aljehin, Pável Vasziljevics......................................................... 438
91. Tamancev.................................................................................... 440
94. 1943-as tájékoztatás a Miscsenko-ügy nyomozati anyagáról..... 452
95. Andrej Blinov gárdahadnagy, egyelıre még „Kicsi” ................. 461
97. Jevgenyij Tamancev, a tisztogató és farkasölı, becenevén
egyszerően „Gyorskező” .................................................................. 468
99. A „Nagymama” megérkezett!..................................................... 477
Azon keveseknek,
akiknek nagyon sokan
tartoznak hálával
1. Aljehin, Tamancev, Blinov
Hárman voltak. A hivatalos dokumentumok a front kém-

elhárító csoportfőnöksége „operatív nyomozócsoportja”-ként
említik őket. Hozzájuk tartozott még egy megtépázott, de vala-
ha jobb napokat is látott másfél tonnás GAZ-AA gépkocsi, vala-
mint Hizsnyák őrmester, a gépkocsivezető.
A hatnapos megfeszített, de sikertelen nyomozástól telje-
sen elcsigázva már sötétben értek vissza a parancsnokságra.
Szinte biztosra vették, hogy legalább holnap ki tudják aludni
magukat, s pihenhetnek valamicskét. De amint a csoport veze-
tője, Aljehin százados jelentette megérkezésüket, parancsot kap-
tak, hogy azonnal induljanak Silovicsi körzetébe, s folytassák a
nyomozást. Két óra elteltével, miután a kocsit feltankolták, s va-
csora közben végighallgatták az ekkorra odarendelt tűzszerész
tiszt energikus utasításait, elindultak.
Hajnaltájban már több mint százötven kilométert hagytak
maguk mögött. A nap még nem kelt fel, de már világosodott,
amikor Hizsnyák megállította a másféltonnást, s a gépkocsi ol-
dalán áthajolva, felrázta Aljehint.
A középtermetű, vékony, világosszőkére fakult szemöldö-
kű, napbarnította, mozdulatlan arcú százados ledobta magáról
a köpenyt, megborzongott s felült. A kocsi az út szélén állt.
Nagy volt a csend, a reggeli hűvösség és a harmat. Előttük,
mintegy másfél kilométerre apró, sötét piramisokként egy fa-
lucska házai emelkedtek.
Silovicsi – közölte Hizsnyák. Felemelte a motorháztető ol-
dallemezét, s a motor fölé hajolt. – Menjünk közelebb?
Nem – mondta Aljehin és körülnézett. – Így jó.
Tőlük balra patakocska csörgedezett a meredek, kiszáradt
partok között. Az úttól jobbra széles csíkban húzódó tarló és
bokros rész mögött ott volt az erdő. Az a bizonyos erdő, ahol
alig tizenegy órával ezelőtt a rádióadó működött. Aljehin leg-
alább fél percig nézte távcsövön át az erdőt, majd költögetni
kezdte a kocsiban alvó tiszteket.
Egyikük, Andrej Blinov, a szőke, tizenkilenc éves, álomtól
kipirult arcú hadnagy nyomban felébredt, leült egy szénacso-
móra, s szemét dörzsölgetve, értetlenül bámult Aljehinre.
Tamancev főhadnagyot már nem volt ilyen könnyű feléb-
reszteni. Fejét sátorlapba csavarva aludt, s amikor költögetni
kezdték, még szorosabbra húzta magán. Félálomban rúgott
vagy kettőt a levegőbe, s a másik oldalára fordult.
Végre egészen felébredt. Megértette, hogy most már vég-
képp nem hagyják aludni. Ledobta magáról a sátorlapot, s ösz-
szenőtt, sűrű szemöldöke alól sötétszürke szemével ide-oda te-
kingetve, mintegy megkérdezte önmagától:
– Hol vagyunk?…
– Gyere – hívta Aljehin, és leereszkedett a patakhoz, ahol
Blinov és Hizsnyák már mosakodott. – Frissülj fel.
Tamancev a patak felé pillantott, messze oldalt sercintett,
majd hirtelen az oldalfalat alig érintve kiugrott a gépkocsiból.
Blinovhoz hasonlóan ő is magas termetű de szélesebb vál-
lú keskenyebb csípőjű, izmosabb és inasabb volt. Nyújtózott
egyet, mogorván körülnézett, lement a patakhoz, ledobta ing-
zubbonyát, és mosakodni kezdett.
A víz hideg volt és kristálytiszta, akár a forrás.
– Mocsárszagot érzek – jegyezte meg Tamancev. – Figyel-
tétek, hogy errefelé mocsárszag érződik minden folyón? Még a
Dnyeperen is.
– Világos, te a tengernél alább már nem adod – nevetett
arcát törölgetve Aljehin.
– Pontosan!… De ezt úgysem értitek – sóhajtotta Taman-
cev, sajnálkozó pillantást vetett a századosra, majd hirtelen hát-
rafordult, és főnöki hanghordozással, de vidáman elkiáltotta
magát: – Hizsnyák! Nem látom a reggelit!
– Ne lármázz. Reggeli nem is lesz – mondta Aljehin. –
Egyetek hideget.
– No, szépen vagyunk!… Se alvás, se zabálás…
– Gyertek a kocsihoz! – szakította félbe Aljehin, és Hizs-
nyákhoz fordult: – Te addig sétálj egyet…
A tisztek felszálltak a kocsiba. Aljehin rágyújtott, majd tás-
kájából előhúzott egy új, nagy léptékű katonai térképet, kitere-
gette egy furnérlemezből készült kis bőröndre, méregetett, és
Silovicsi fölött ceruzájával megjelölt egy pontot.
– Itt vagyunk.
– Történelmi hely! – dünnyögte Tamancev.
– Hallgass! – szólt szigorú hivatalossággal Aljehin. – Fi-
gyeljetek a parancsra!… Látjátok az erdőt?… ez az. – Aljehin a
térképre mutatott. – Tegnap 18:00-kor itt rövidhullámú rádió-
adó működött.
– Ez még mindig ugyanaz? – kérdezte kicsit bizonytalanul
Blinov.
– Igen.
– És a szöveg? – érdeklődött azonnal Tamancev.
– Az adó feltehetően ebben a négyzetben működött – foly-
tatta Aljehin, mintha nem is hallotta volna a kérdést. – Meg fog-
juk…
– És mi En Ef véleménye? – szólt közbe hirtelen Tamancev.
Ezt rendszerint megkérdezte. Majdnem mindig: „És mit mon-
dott En Ef?… És mit gondol erről En Ef?… Megrágtátok ezt En
Ef-fel?…”
– Nem tudom, nem találkoztam vele – mondta Aljehin. –
Megnézzük az erdőt…
– És a szöveg? – makacskodott Tamancev.
– Átvizsgáljuk az erdőt – ismételte kicsit emeltebb, határo-
zottabb hangon Aljehin. – Nyomokra van szükségünk. Friss,
egynapos nyomokra. Nézzétek és jegyezzétek meg a körzeteket.
Az erdő északi részét alig észrevehető halvány ceruzavo-
násokkal három szektorra osztotta, majd megmutatta a tisztek-
nek, s pontosan megjelölve a tájékozódási pontokat, folytatta:
– Ezzel a négyzettel kezdjük – ezt különös gonddal nézzé-
tek át! Innen haladunk az erdő széle felé. A kutatást pontosan
12:00-ig folytatjuk. Megtiltom, hogy ennél később az erdőben
tartózkodjatok! Silovicsinél találkozunk. A kocsi az erdőnek
azon a szélén várakozik. – Aljehin kinyújtotta kezét, az er-
dő felé mutatott. Andrej és Tamancev figyelmesen nézett a kije-
lölt hely felé. – Váll-lapot és sapkát levenni, az iratokat itt hagy-
ni, fegyvert elrejteni! Ha az erdőben találkoztak valakivel, csele-
kedjetek a körülményeknek megfelelően.
Tamancev és Blinov kigombolta az ingzubbony nyakát, és
leszedte a váll-lapokat. Aljehin mélyet lélegzett és folytatta: –
Az éberség egy percre sem lazulhat! Állandóan figyelni az ak-
nákra és a váratlan támadásra. Emlékezzetek, ebben az erdőben
ölték meg Baszoszt.
Eldobta a csikket, az órájára pillantott, felállt és kiadta a
parancsot:
– Hozzákezdeni!
2. Operatív dokumentumok1
Jelentés
Az előrenyomuló Vörös Hadsereg mögöttes területeinek védelmét biz-
tosító csapatok parancsnokának.
Másolat: a front kémelhárítása, a „Szmers”2 parancsnokának.
1944. augusztus 13.
1 Itt és a továbbiakban a dokumentumok és a hivatalos személyek rendelke-

zései titkossági fokára utaló és egyéb szolgálati jelzéseket (a továbbítás idő-
pont ja, ki továbbította, ki vette stb.), valamint a dokumentumok számát el-
hagyjuk. A dokumentumokban (így a regényben is) megváltoztattuk néhány
tábornok és főtiszt nevét, valamint három katonai egység hadrendi megne-
vezését.
2 „Szmers” (Halál a kémekre, „Szmerty spionam” rövidítése) – a szovjet ka-
tonai kémelhárítás elnevezése az 1943-tól 1945-ig terjedő időszakban. Pontos

megnevezése: a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Honvédelmi
Népbiztosságának „Szmers” Kémelhárítása. – A „Szmers” szervei közvetle-
nül a legfelső Főparancsnokhoz, a Honvédelmi Népbiztoshoz, J. V. Sztálin-
hoz tartoztak.
A támadás megindulása óta eltelt ötven nap során (augusztus
11-ével bezárólag) a front és mögöttes területeinek operatív helyzetét a
következő alapvető körülmények jellemzik:
− csapataink sikeres előrenyomulása és az összefüggő arcvonal hiá-
nya. A több mint három éve német megszállás alatt levő Belo-
russzia teljes és Litvánia jelentős részének felszabadítása;
− a több mint 50 hadosztályt számláló ellenséges „Közép” hadse-
regcsoport szétzúzása;
− a felszabadított területek nagy mértékű fertőzöttsége, az ellensé-
ges erők elhárító és büntetőosztagai valamint a velük együttmű-
ködő besúgók és hazaárulók által, akik a felelősségre vonás elől il-
legalitásba vonultak, bandákba tömörültek, erdőkben és tanyá-
kon rejtőznek;
− a front mögöttes területén az ellenség megmaradt katonáiból és
tisztjeiből több száz szétszórt csoportosulás jött létre;
− a felszabadított területeken egy sor különböző illegális, naciona-
lista szervezet és fegyveres banda tevékenykedik, nagy a bűncse-
lekmények száma;
− csapatainknak a Főhadiszállás által elrendelt átcsoportosítása és
összevonása során az ellenség arra törekszik, hogy felfedje a pa-
rancsnokság elképzeléseit s megállapítsa, hol és milyen erőkkel
készül a következő csapás.
Egyéb körülmények:
− az ellenség megmaradt csoportjai, a különböző bandák és szöke-
vények számára kiváló rejtekhelyül szolgáló hatalmas kiterjedésű
erdők és bozótos területek;
− a környéken hatalmas mennyiségben található fegyver, lehetősé-
get ad az ellenséges elemeknek, hogy minden nehézség nélkül fel-
fegyverezzék magukat;
− a helyreállított államhatalmi szervek és intézmények működése
még bizonytalan, gyengeségei és hiányosságai, különös tekintet-
tel a helyi szerveké;
− a front híradó rendszere igen kiterjedt, nagy számú objektum
szorul megbízható őrizetre;
− a front személyi állománya korántsem teljes; ez megnehezíti,
hogy ti csapatok támogatást nyújtsanak a mögöttes területek
megtisztításához
A németek megmaradt csoportjai
Az ellenség katonáiból és tisztjeiből álló szétszórt csoportokat
június első felében az a közös cél vezérelte, hogy titokban vagy harcok
árán Nyugatra tartsanak, keresztülhatoljanak csapataink harcrendjén,
és egyesüljenek saját egységeikkel. Ugyanakkor a június 15-től 20-ig
terjedő időszakban a német csapatok parancsnoksága rejtjelezett rádió-
adástikban több alkalommal azt a parancsot továbbította a csapattest-
üktől elvágott rádió adó-vevő készülékkel, és rejtjelkulccsal rendelkező
egységekhez, hogy ne kíséreljék meg az arcvonalon való áttörést, ha-
nem ellenkezőleg, maradjanak a mögöttes hadműveleti területeiken,
gyűjtsenek felderítő jellegű adatokat, mindenekelőtt a Vörös Hadsereg
egységeinek elhelyezkedéséről, számáról és mozgásáról, és továbbítsák
ezeket rejtjelezett rádióadásokban. Ebből a célból használják fel a ter-
mészetes fedezékeket, kísérjék figyelemmel az arcvonal közelében húzó-
dó vasút- és főútvonalakat, figyeljék meg a szállítmányok irányát, ejt-
senek foglyul magányos szovjet tiszteket, vallassák ki, majd semmisít-
sék meg őket.
Illegális nacionalista szervezetek és formációk
1. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a front mögöttes terü-
letein a londoni lengyel emigráns „kormány” következő illegális szer-
vei működnek: „Narodowe Siły Zbrojne”, „Armia Krajowa”3, az utób-
bi hetekben létrehozott „Niepodleglość” és a Litván Szocialista Köztár-
saság területén, Vilnius körzetében tevékenykedő „Delegatura Rządu”.
A felsorolt illegális alakulatok magját tartalékos lengyel tisztek
és altisztek,földesúri-burzsoá elemek alkotják és részben az értelmiség.
Mindezeket a szervezeteket Sosnkowski tábornok irányítja Londonból
3 AK – Armia Krajowa (Honi Hadsereg) – londoni lengyel emigráns kor-

mány Lengyelország, Dél-Litvánia, valamint Ukrajna és Belorusszia nyugati
körzeteiben működő illegális fegyveres szervezete. 1944-től 1945-ig a londo-
ni központ utasításait végrehajtva az AK egységei diverziós tevékenységet
folytattak a szovjet csapatok mögöttes területein; gyilkolták a Vörös Hadse-
reg katonáit és tisztjeit, a helyi államhatalom képviselőit, kémkedtek, terror-
cselekményeket hajtottak végre, és fosztogatták a békés lakosságot. Az
akovisták gyakran a Vörös Hadsereg katonáinak felszerelését és ruházatát
viselték.
lengyelországi képviselőjén „Bor” tábornokon (gróf Tadeusz
Komorowski) és Grzegorz (Pełczynski) és Nil (Fildorf) ezredeseken ke-
resztül.
Mint ahogy megállapítást nyert, a londoni központ utasította a
lengyel földalatti szervezeteket, hogy folytassanak erőteljes aknamun-
kát a Vörös Hadsereg mögöttes területein, és ezért tartsák illegalitás-
ban az egységeket; fegyvereket és a rádió adó-vevő készülékeket. Fildorf
ezredes, aki ez év júniusában meglátogatta a vileni és novogrudaki
körzeteket, a helyszínen a következő utasításokat adta arra az esetre
vonatkozóan, ha a Vörös Hadsereg eléri az említett területeket: a) sza-
botálják a katonai és polgári szervek rendelkezéseit,. b) folytassanak
diverziós tevékenységet az arcvonal felé vezető útvonalakon, hajtsanak
végre terrorcselekményeket a szovjet katonák, helyi vezetők és aktivis-
ták ellen; c) gyűjtsenek felderítő jellegű adatokat a Vörös Hadseregről
és a front mögöttes területeinek helyzetéről, s rejtjelezett formában to-
vábbítsák „Bor” tábornoknak – Komorowskinak és közvetlenül a lon-
doni központnak.
Az ez év június 28-án lehallgatott és megfejtett rejtjelezett rá-
dióadásban a londoni központ javasolta a lengyel illegális szervezetek-
nek, hogy ne ismerjék el a Lublinban megalakult Lengyel Nemzeti Fel-
szabadítási Bizottságot, szabotálják annak intézkedéseit, különös te-
kintettel a lengyel hadsereg mozgósítására. Ugyanebben az adásban
hívják fel a figyelmet az előrenyomuló szovjet hadseregek mögöttes te-
rületem folytatandó aktív katonai hírszerzés szükségességére, s ezért
parancsot kaptak, hogy tartsák állandóan megfigyelés alatt az összes
jelentősebb vasúti csomópontot.
A legaktívabb terrorista és diverziós tevékenységet a „Wolka” (a
rudnicki vadon körzete), a „Kriszja” (Vilnius körzete) és a „Ragnera”
egységei (mintegy háromszáz ember Lida város körzetében) folytatják.
2. A Litván Szovjet Szocialista Köztársaság felszabadított terü-
letein, az erdőkben és a lakott településeken fegyveres nacionalista
(úgynevezett „LLA”) bandák tevékenykednek, amelyek „Litván parti-
zánoknak” nevezik magukat.
Ezeket az illegális alakulatokat elsősorban a „fehérszalagosok”, a
németek aktívan működő egyéb cinkosai, a volt litván hadsereg tisztjei
és alacsonyabb beosztású alparancsnokai, földesúri-kulák és más ellen-
séges elemek alkotják. Az említett egységek tevékenységét a német pa-
rancsnokság és a német hírszerző szervek kezdeményezésére létreho-
zott „Litván Nemzeti Front Bizottsága” hangolja össze.
Ahogy a „LLA” letartóztatott tagjainak tanúvallomásából kitű-
nik, a szovjet katonák és a helyi szervek képviselői ellen irányuló ke-
gyetlen terrorcselekményeken kívül, a litván földalatti mozgalomnak
másik fontos feladata a Vörös Hadsereg mögöttes területein és az arc-
vonal felé irányuló útvonalakon történő operatív hírszerzés, a meg-
szerzett adatok késedelem nélküli továbbítása, ezért a bandák túlnyo-
mó többségét rövidhullámú rádióadókkal, rejtjelekkel és német rejtjel-
megfejtő szótárral látták el.
Az ellenséges tevékenység legjellemzőbb formái a legutóbbi idő-
szakban (augusztus 1-től augusztus 10-ig bezárólag)
Vilniusban és környékén, főképpen az éjszakai órákban a Vörös
Hadsereg tizenegy harcosa, közöttük hét tiszt halt erőszakos halált,
vagy tűnt el nyomtalanul. Ugyanezen a környéken gyilkolták meg a
lengyel hadsereg egyik, rövid rokonlátogatásra hazaérkező őrnagyát.
Augusztus 2-án felrobbantották és felgyújtották Basztuna állo-
más szivattyútelepét.
Augusztus 2-án 4:00-kor Kalitanca faluban ismeretlen tettesek
bestiális kegyetlenséggel meggyilkolták a volt partizán, jelenleg a Vö-
rös Hadseregben szolgálatot teljesítő V. I. Makarevics feleségét, lányát
és 1940-es születésű unokahúgát.
Augusztus 3-án Zsirmuna körzetében Lida várostól 20 kilomé-
terre vlaszovista banditák tüzet nyitottak egy gépkocsira. Öt vöröska-
tona meghalt, egy ezredes és egy őrnagy súlyosan megsebesült.
Az augusztus 5-ére virradó éjszaka három he!Jen felrobbantották
a Nyeman és Novojelnya között húzódó vasúti töltést.
1944. augusztus 5-én Turcsela faluban (30 kilométerre Vilnius-
tól) ablakon keresztül bedobott kézigránáttal megölték a helyi tanács
egyik kommunista vezetőjét.
Augusztus 7-én Vojtovicsi falu közelében lesből rajtaütöttek a
39. hadsereg egyik gépkocsiján. A támadás során elpusztult tizenhá-
rom ember, tizenegyet közülük a gépkocsival együtt felgyújtottak. Két
embert a banditák az erdőbe hurcoltak, összeszedték a fegyvereket,
egyenruhákat, a szolgálati okmányokat és igazolványokat.
Augusztus 6-án a Radunyba szabadságra érkező egyik őrmestert
ismeretlen tettesek elrabolták.
Augusztus 8-án a Lida–Vilnius vasútvonalon kisiklattak egy
hadifelszereléseket és lőszert szállító vonatot.
Augusztus 10-én Malije Szolesnyiki faluban agyonlőtték
Vasziljevszkijt, a községi tanács elnökét, a feleségét, valamint az apa
segítségére siető 13 éves lányát.
A front mögöttes területein augusztus első tíz napjában a Vörös
Hadsereg 169 katonáját gyilkolták meg, rabolták el, illetve ennyien
tűntek el nyomtalanul. A meggyilkoltak többségétől elszedték a fegy-
vert, az öltözéket és a katonai iratokat.
Az említett tíz nap alatt a helyi államhatalmi szervek tizenhá-
rom képviselőjét ölték meg, és három helységben felgyújtották a ta-
nácsházát.
A banditizmus és a hadsereg tagjai ellen elkövetett gyilkosságok
elszaporodása következtében a hadsereg-parancsnoksággal karöltve fo-
kozott elővigyázatossági rendszabályokat vezettünk be. A front pa-
rancsnokság által kiadott utasítás értelmében a front személyi állomá-
nyának tagjai csak géppisztollyal felfegyverkezve, három főnél na-
gyobb csoportokban hagyhatják el a körleteiket. Ugyanez a parancs
megtiltja, hogy a gépkocsik megbízható őrizet nélkül közlekedjenek az
esti és az éjszakai órákban.
Június 23-tól augusztus 11-ig bezáróan a front mögöttes terüle-
tein (a magányos személyeket nem számolva) 209 felfegyverzett ellen-
séges csoportosulást és bandát sikerült megsemmisíteni. A harci cse-
lekmények során 22 aknavetőt, 356 géppuskát, 3.827 puskát és gép-
pisztolyt, 190 lovat és 46 rádió adó-vevőt, köztük 28 rövidhullámú be-
rendezést koboztunk el.
Lobov vezérőrnagy,
a front mögöttes területeit védő csapatok
parancsnoka
*
Feljegyzés a „VCS”-n4 keresztül folytatott telefonbeszélgetésről
4„VCS” (pontos megnevezése „VCS” kapcsolat) nagyfrekvenciás távbeszélő-

összeköttetés.
Sürgős!
Moszkva, Matyusinnak.
Kiegészítés az 1944. 8. 7-én kelt… számú jelentéshez.
A „Nyeman” ügyben általunk keresett KAO hívójelű ismeretlen
rádióállomás (az elfogott rejtjel-táviratot 1944. 8. 7-én késedelem nél-
kül továbbítottuk Önöknek) ma, augusztus 13-án ismét működésbe lé-
pett a Silovicsi körzetében (Baranovicsi Terület)5 húzódó erdőben.
A számcsoportokból álló rejtjelszöveg továbbításával egyidejűleg
nyomatékosan kérjük Önöket, hogy mivel a front kémelhárításán nincs
képzett rejtjelmegfejtő szakember, gyorsítsák meg mind az első, mind a
második rejtjel-távirat megfejtését.
Jegorov
*
Feljegyzés a „VCS”-n keresztül folytatott telefonbeszélgetésről
Sürgős!
A „Szmers” Kémelhárítás főcsoportfőnökének.
Különleges közlemény.
Ma, augusztus 13-án 18:05 perckor a rádiófelderítő állomások
második alkalommal figyelték meg a KAO hívójelű ismeretlen rövid-
hullámú rádióadó működését a front mögöttes területein.
A rádióadás helye feltételezhetően a silovicsi erdőség északi kör-
zete. A rádióadó a 4.627 kHz-es hullámhosszon működik. Az elfogott
rádióadás szövege öttagú számcsoportokból áll. Az adás gyorsasága és
pontossága a rádiós magas fokú képzettségéről tanúskodik.
Ezt megelőzően a KAO hívójelű adó működését ez év augusztus
7-én a Sztolbcitól délkeletre elterülő erdőség környékén észlelték.
Az előző esetben lefolytatott nyomozás nem hozott érdemi ered-
ményeket.
Valószínűnek tűnik, hogy az adásokat az ellenség visszavonulása
után hátrahagyott vagy a front mögöttes területeire átdobott ügynökök
végzik.
5 1944. szeptember 20-tól Grodno, Lida és a Silovicsi Körzet a Grodnói Terü-

let nevet viseli.
Ugyanakkor az sincs kizárva, hogy a KAO hívójelű rádióadót az
Armia Krajowa szervezetéhez tartozó egyik illegális csoport működ-
teti.
Az sem kizárt, hogy az adásokat a németek egyik fennmaradt
csoportja folytatja.
Intézkedéseket foganatosítunk, hogy a silovicsi erdőben megta-
láljuk a keresett rádióadó működésének pontos helyét, nyomokat és bi-
zonyítékokat szerezzünk. Egyidejűleg minden lehetséges módon olyan
információk megszerzésére törekszünk, melyek elősegítik a rádióadó
működésével kapcsolatban álló személyek felderítését és letartóztatását.
A rádióadó ismételt működése esetén a front minden
rádiófelderítő csoportja készen áll a bemérésre.
Az üggyel Aljehin százados operatív csoportja foglalkozik köz-
vetlenül.
A rádióadó és az adó működésével kapcsolatban álló személyek
felkutatásába bevontuk a front kémelhárításának minden szervét, a
front mögöttes területeit védő csapatok parancsnokát, valamint a
szomszédos frontok kémelhárítását.
Jegorov
3. Tamancev főhadnagy, a tisztogató6,

avagy a „Gyorskezű”
Már reggeltől kezdve kegyetlenül rossz, szinte temetői

volt a hangulatom. Ebben az erdőben ölték meg Ljoska
Baszoszt, legjobb barátomat, s valószínűleg a világ legnagysze-
rűbb fiúját. És bár három hete, hogy meghalt, ma mégis akarat-
lanul egész nap rágondoltam.
Éppen egy feladatot kellett végrehajtanom, s mire vissza-
tértem, már el is temették. Elmondták, hogy testén sok volt a
seb és a súlyos égési sérülés. Halála előtt a sebesültet kegyetle-
6Tisztogató (a tisztítani szóból eredően – megtisztítani az első vonalakat és a

mögöttes hadműveleti területet az ellenséges ügynököktől) a katonai kémel-
hárítás nyomozóinak – nem hivatalos – elnevezése. Itt és a továbbiakban
többször találkozhatunk sajátos, csak a katonai kémelhárításnál dolgozók
körében használatos zsargonnal.
nül megkínozták, valószínűleg ki akartak szedni belőle valamit,
késsel szurkálták, lábfejét, mellét és arcát égették. Ezután két
golyóval végeztek vele, tarkón lőtték,
A határőrség tisztes iskoláján majdnem egy éven keresztül
egy priccsen aludtunk, s ma már reggel óta az annyira ismerős
göndör, vöröses hajjal borított tarkóját láttam magam előtt, az-
zal a két jellegzetes búbbal.
Három éven keresztül harcolt, mégsem nyílt harcban esett
el.
Valahol éppen itt kaphatták el, azóta sem tudjuk, hogy
kik. Valószínűleg orvul lőhettek rá, kínozták, égették, majd
meggyilkolták. Hogy gyűlöltem ezt az átkozott erdőt! A bosz-
szúvágy, a találkozás és a leszámolás vágya reggeltől kezdve
hatalmába kerített.
De a hangulat az hangulat, a feladat az feladat, s most
nem azért jöttünk ide, hogy Ljoskára emlékezzünk, vagy hogy
megbosszuljuk.
Míg Sztolbci környékét, ahol egészen tegnap délig dolgoz-
tunk, mintha a háború teljesen elkerülte volna, itt minden pon-
tosan ellenkezőképpen volt.
Mindjárt a kezdet kezdetén, mintegy kétszáz méterre az
erdőszéltől egy kiégett német parancsnoki gépkocsira akadtam.
Nem lőtték ki, hanem maguk a fritzek gyújthatták fel: a fák itt
teljesen elzárták az utat, s már nem tudtak tovább haladni.
Kisvártatva két hullát pillantottam meg a bokrok alatt. Két
bűzlő holttestet a német harckocsizók félig már elmállott, sötét
egyenruhájában. Továbbmenve a sűrű, titokzatos erdő elvadult,
benőtt ösvényein, gyakran bukkantam závár nélküli, be-
rozsdásodott puskákra és géppisztolyokra; vérrel bemocskolt
gézcsíkokra és vattadarabokra, lőszeresládákra, üres konzerv-
dobozokra, a fritzek borjúbőrrel bevont kézi rádióadójára, el-
dobott sisakokra.
Már délután, egészen bent a sűrűben, két, körülbelül egy-
hónapos, fűvel benőtt sírhalomra bukkantam, két hamarjában
összeácsolt nyírfakereszttel, melynek világos, vízszintes szárán
bevésett gót betűk sorakoztak:
KARL VON TILEN OTTO MADER
MAJOR OBERLEUTNANT
1905-1944 1916-1944
A visszavonulás során temetőiket, a megbecstelenítéstől

féltve, megsemmisítették s a földdel tették egyenlővé. És most
itt, ebben a félreeső zugban, mindent annak rendje-módja sze-
rint itt hagytak, valószínűleg arra számítottak, hogy még visz-
szatérnek. Bolondok, meg kell hagyni…
Ugyanott, a bokrok mögött, egy hordágy hányódott. Arra
gondoltam, hogy ezek a fritzek éppen itt pusztulhattak el – se-
besülten hordozták őket tíz, de az is lehet, hogy száz kilométe-
reken keresztül. Nem lőtték őket agyon, pedig volt erre is példa,
nem hagyták magukra tisztjeiket. Ez tetszett nekem.
A nap folyamán a háborúnak s a németek sietős visszavo-
nulásának sok száz nyomára bukkantam. Csak éppen az nem
volt ebben az erdőben, ami bennünket érdekelt: emberek jelen-
létének friss – egynaposnál nem régebbi – nyoma.
Ami az aknákat illeti, hát az ördög sem olyan fekete, mint
amilyennek festik. A nap folyamán mindössze egyre bukkan-
tam, egy német gyalogsági aknára.
Az ösvényen, a fű között alig 15 cm-re a földtől vettem
észre a vékony csillogó acél drótocskát. Csak hozzá kellett vol-
na érnem, s a beleim kezemmel-lábammal egyetemben már az
ágak közt lógnának.
A háború három éve alatt sok mindenben volt részem, de
hogy saját kezűleg aknát hatástalanítsak, arra csak néhány eset-
ben került sor. Most sem tartottam szükségesnek, hogy ezzel
töltsem az időmet. Két oldalról vesszővel megjelöltem a helyet,
s folytattam tovább az utamat.
Bár a nap folyamán csupán egyetlen aknára akadtam,
mégis nyomasztó volt a gondolat, hogy helyenként az erdőt el-
aknásíthatták, s az ember bármely pillanatban a levegőbe re-
pülhet. Egész idő alatt a fejemben motoszkált ez is, és kellemet-
len belső feszültséget okozott, melytől a nap folyamán nem is
bírtam megszabadulni.
Dél körül, miután kiértem a patakhoz, ledobtam a csiz-
mámat, kiteregettem a kapcát, megmosakodtam és haraptam
valamit. Teleittam magam, felhúzott lábamat egy fatörzshöz tá-
masztva feküdtem vagy tíz percet, és egyre csak azokra gondol-
tam, akikre vadászunk.
Tegnap ebből az erdőből történt az adás. Egy héttel ezelőtt
Sztolbci környékéről. Holnap egy másik helyen bukkanhatnak
fel. Grodno környékén, Breszt mellől vagy akárhol az egész Bal-
tikumon. Kóborló rádióadó – Figaro itt, Figaro ott… Egy ilyen
erdőben megkeresni az adás helyét, hasonló vállalkozás, mint-
ha egy tűt akarnánk megtalálni a szénakazalban. Ez itt nem a
nagymama dinnyeföldje, ahol az ember minden tövet, minden
egyes gyümölcsfát személyesen ismer. Itt az egész számítás arra
épül, hogyha nyomokat találunk, akkor legalább azokban meg
lehet kapaszkodni. De honnan az ördögből veszik, hogy ezek-
nek nyomot is kellett hagyniuk maguk után?… Sztolbci kör-
nyékén talán nem igyekeztünk? „Hat napon keresztül öten
szántottuk orrunkkal az egész környéket! És az eredmény?…
Két konzervdoboz, és ahogy mondják: a lyuk a kör közepén! ez
az erdő pedig nagyobb, sűrűbb, s tele van mindenféle szeméttel.
Egy jó, okos kutya kellene, olyan mint az én Tigrisem volt
a háború előtt. De az ember itt nem a határon van. Ha meglátják
a szolgálati kutyát, már mindenki tudja, hogy keresnek valakit,
és a főnökség ezért is nem tűri a kutyákat. Ugyanúgy, mint mi
mindnyájan, ők is nagyon vigyáznak a konspirációra.
Estefelé megint csak arra gondoltam, hogy nagy szükség
lenne a szövegek megfejtésére. Ezekben a szövegekben majd-
nem mindig van utalás arra, hogy a keresett személy hol tartóz-
kodik, és mi után érdeklődik. A táncot a szövegtől kell elkez-
deni.
Tudtam, hogy még nem sikerült megfejteni, s a rejtjelezett
szöveget Moszkvába továbbították. De azok ott tizenkét front és
katonai körzet ügyeivel foglalkoznak, ugyanúgy épp elég dol-
guk van. Moszkvának ott vannak a saját ügyei, s maga dönti el,
mit tart fontosabbnak a maga számára. Az emberről meg hét
bőrt lehúznak. Egyszerű dolog, régi nóta, csináld, ha belepusz-
tulsz is…
4. Silovicsiben
Hizsnyákot a falu szélén húzódó, sűrű erdő szélén hagy-

va, Aljehin egy elhanyagolt, gazzal benőtt kerítés mellett kiju-
tott az utcára. Elsőként egy, a kút mellett libákat hajkurászó
szeplős fiúcskával találkozott, aki megmutatta a helyi tanács
„főnökének házát. A szomszédos, hasonlóan jelentéktelen, mo-
hos tetejű házaktól csak abban különbözött, hogy a kerítésen a
bejárati ajtót egy német gépkocsiról leszerelt ajtó helyettesítette.
A fiú az elnök nevét is megmondta – Vaszjukovnak hívták.
A csizmájára acsarkodó sovány kutyára rá sem hederítve,
Aljehin az épülethez ment, és bekopogtatott a belülről bezárt aj-
tón.
A házikóban valaki járkált. Fél perc elteltével lassú, súlyos
léptek zaja hallatszott, majd hirtelen ismét csend lett. Aljehin
érezte, hogy figyelik, s hogy az ajtó mögött állót meggyőzze,
nem akovista és nem a „zöldek”-hez tartozik, nyugodtan, hal-
kan dudorászott:
Emlékszem a gyalogságra,
S rád is meg a mahorkára…
Végül az ajtó kinyílt, és Aljehin előtt egy alacsony, sápadt,
sovány, harminc év körüli, fájdalomtól eltorzult arcú, mankó-
jára támaszkodó, de figyelő és óvatos tekintetű férfi állt. Arcát
sűrű, vörhenyes borosta borította, lengyel katonazubbonyt és
kopott csizmanadrágot viselt. Bal lába hiányzott, nadrágszár; a
térd magasságában görbén összevarrva szabadon fityegett. Fé-
lig felemelt jobb kezében forgópisztolyt tartott.
Vaszjukov volt, a helyi tanács elnöke.
Az üres és piszkos előtéren keresztülhaladva, beléptek a
nagyon szegényesen berendezett házba: öreg, fából ácsolt dikó,
rozoga, vékony lábú asztal és lóca. A gerendákból összerótt,
megfeketedett fal teljesen üres volt, a kemencén egy rongyos
matrac és egy kupac rongy hevert. A rozoga asztalon egy cse-
répköcsög, tányér kenyérmaradványokkal meg egy mosatlan
tejespohár hányódott. Ugyanitt állt egy csövével az ablak felé
fordított német nehézgéppuska. A kifakult katona köpennyel
letakart ágy fölött zsákmányolt német géppisztoly lógott. A
házban savanyú, fojtó szag terjengett.
Vaszjukov felkapott egy régi, hímzett törülközőt, letörölte
a padot. Aljehin leült. Vaszjukov is leereszkedett az ágy szélére,
de mankóit egy pillanatra sem engedte el, s várakozó tekintettel
nézett rá.
Aljehin messziről kezdte: érdeklődött, milyen falvak és ta-
nyák tartoznak a tanácshoz, hogy megy a betakarítás, van-e
elég férfikéz, s föltett még egypár általános kérdést.
Vaszjukov ráérősen, alaposan megfontolva válaszolt, bal
kezével lábcsonkját tapogatta, arca időnként eltorzult a fájda-
lomtól. Jól ismerte a helyet és az embereket, s bár keverte a len-
gyel és belorusz szavakat, kiejtéséből Aljehin azonnal megálla-
pította, hogy nem erről a környékről származik.
– Maga nem idevalósi? – kérdezte az alkalmas pillanatot
kivárva a százados.
– Szmolenszki vagyok. 41-ben itt kerítettek be bennünket,
és három éven át ezen a környéken partizánkodtam. Így marad-
tam itt. És maga mi járatban van? – érdeklődött Vaszjukov.
Aljehin felállt, elővette kiküldetési papírját, szétterítette és
átnyújtotta:
– „…a parancs… nok… ság utasí… tá… sá… nak vég
rehaj… tására” – olvasta lassan, szótagolva az elnök.
– Minden világos! – szólt kis idő elteltével, s a pecsétet is
figyelmesen megvizsgálva, visszaadta a dokumentumot, bár
halvány elképzelése sem volt arról, hogy vajon milyen feladat
végrehajtására küldték ezt a fakó ingzubbonyos gyalogos szá-
zadost Silovicsibe, több mint száz kilométerre az arcvonaltól.
Vaszjukov arcáról nem volt nehéz leolvasni a gondolatait.
Aljehin a kert felé pillantott, s miután Vaszjukov azt mondta,
hogy „nincs ott senki”, a rokkant elnök szemébe nézett, hangját
suttogóra fogta, s bizalmasan közölte:
– A beszállásolási részlegtől vagyok… Lehet, hogy maguk-
hoz is jönnek… Nem most, hanem majd úgy tél felé… Másfél-
két hónap múlva… korábban biztos nem. Csak erről egy szót se
senkinek!
– Ugyan már – mondta értő arccal, a bizalomtól magát
szemmel láthatóan megtisztelve érző Vaszjukov. – Azt hiszi,
hogy ennyire értetlen vagyok? És sokan jönnek?
– Hát, gondolom, Silovicsibe talán egy század. Persze ez a
parancsnokságtól függ. Az én dolgom az, hogy megismerked-
jek a helyzettel, megnézzem a környéket, és jelentést tegyek.
– Egy század – annyi elmegy. De több itt nem fér el –
mondta Vaszjukov gondterhelten. – Úgy is kellene jelenteni,
hogy itt egy századnál többen nem férnek el. Merthogy gon-
doskodni is kell róluk. Három évet szolgáltam, rajparancsnok
voltam, úgyhogy én aztán tudom.
– A vízzel hogy állnak?
– Víz, az van bőven, mindenkinek elegendő. Tűzifa is ép-
pen elég van. A lakásokkal már szűken vagyunk. A padlók
mindenütt földesek, hidegek.
– A fát honnan veszik? – kérdezte Aljehin, és most már
igyekezett a beszélgetést a szükséges mederbe terelni.
– Onnan az úton túlról – intett Vaszjukov balra, a kemence
irányába.
– De hát itt közelebb is van erdő – csodálkozott Aljehin, és
az ellenkező irányba mutatott. Őt mindenekelőtt ez az erdő ér-
dekelte, s mindaz, ami ezzel az erdővel kapcsolatos volt.
– Ott az úton túl még a németek készítették elő a tüzelőt.
Száraz, mint a gyújtós, s még fűrészelni sem kell. Hordják is bő-
ven – magyarázta Vaszjukov. – Ebbe az erdőbe meg nem járunk
– oda tilos!
– Miért?
– A németek, amikor visszavonultak, még azt gondolták,
hogy védekezni is lesz idejük. Vagy az üldözőket akarták egy
ideig feltartóztatni. Szóval aknákat raktak le az erdőben.
– Értem…
– Lehet, hogy nem sok aknát raktak le, de hogy hol és
mennyit, azt senki nem tudja. Amikor engem kineveztek, éppen
azon a napon, gyerekek mentek ki az erdőbe. Hadizsákmányt
akartak. Kettőjüket pontosan az erdőszélen tépte darabokra az
akna. Azonnal táblákat raktunk ki, hogy aknaveszély miatt tilos
a belépés. Úgyhogy a mieink, a silovicsiek ebben az erdőben
egy lépést sem tesznek. Katonákkal már előfordult…
– Milyen katonákkal?
– Híradós lányok voltak nálunk egy hétig. Fiatalok, vidá-
mak, ahogy ez már pihenőben szokott lenni. Az erdő meg tele
gombával, málnával. Ketten elindultak, nem is jöttek vissza… –
Régen történt?
– Már vagy tíz napja. Keresni kezdték, s ott, az erdő szélé-
től vagy háromszáz méterre meg is találták őket. – Vaszjukov
tekintetével abba az irányba mutatott, ahol a falon a géppisztoly
függött, – Megerőszakolták és megölték őket. Elszedték a ru-
hájukat meg az irataikat.
– Ki ölte meg őket?
– Ki tudja… Kijöttek az NKVD-sek Lidából, meg a határ-
őrök. Három kocsival és kutyákkal. Átfésülték az erdőt, lövöl-
döztek, valakit találtak, azt lelőtték. Mondják, hogy akkor va-
lakit megint szétcsapott az akna. Pontosan nem tudom: innen
indultak el, de vissza már nem jöttek. Kamenka környékén kel-
lett kijutniuk az erdőből.
– Ez tehát, ahogy mondja, egy héttel ezelőtt volt. De az el-
múlt napokban, tegnap vagy tegnapelőtt nem látott erre isme-
retlen embereket?… Katonákat… nem látott? Azért kérdezem –
magyarázta a százados –, mert rajtam kívül még három elszál-
lásoló csoportot küldtek ki. És ha mi hárman ugyanazokat a
falvakat nézzük meg, akkor ebből semmi jó sem fog kisülni.
– Értem… Nem, az utóbbi időben nem jártak itt szállás
ügyben. Két parancsnokot ugyan láttam tegnap. Lehet, hogy a
maga egységéből – tette hozzá bizonytalanul Vaszjukov. – De
hozzám nem jöttek.
– És hol látta őket? A faluban?
– Nem. Egy veszekedést kellett elsimítanom. Tesinski és
Szemasko! A mezsgye miatt veszekedtek. Kimentünk a mezőre,
oda ni. – Vaszjukov a háta mögé intett. – Kimértünk mindent,
leverték a cövekeket. Amikor megvoltunk, ahogy illik, az áldo-
más sem maradhatott el: megittunk egy üveg bimbert. Ültünk a
boglya tövében, eszegettünk, iszogattunk. Látom, hogy ketten
jönnek az erdő felől. Parancsnokok. Lehet, hogy éppen a maga
egységéből.
– Mikor volt ez? Hány óra felé?
– Este, napnyugtakor. Úgy nyolc óra körül…
– Hogy néztek ki?
– Semmi különös. Az egyik idősebbnek és megtermettebb-
nek látszott: Ő ment elöl. A másik sovány, fiatal és magasabb is.
– Az az idősebb olyan barna képű, nagyorrú? Hiszen ez
Lescsenko! – örvendezett Aljehin, miután kimondta az első
eszébe jutó nevet. – Százados! – Krómbőr csizmát és tengerész-
zubbonyt viselt. Sapkájának ellenzője meg szövetből készült.
– Legalább kétszáz méternyire voltak, ha nem többre.
Ilyen messziről nem lehet megállapítani a rangjelzést. De mind-
kettőjükön nyári sapka és gimnasztyorka volt. Ez biztos!
– Lehet, hogy Tkacsev és Zsurba? – mondta szinte hango-
san gondolkodva Aljehin. – De hogyhogy, az erdőből jöttek ki?
Volt náluk valami?
– Amikor megláttam őket, az erdő felől jöttek. Hogy ott
voltak, vagy nem, azt nem tudom. Holmit sem láttam náluk. Az
egyik mintha összecsavart sátorlapot vitt volna a kezében, a
másiknál… azt hiszem, nem volt semmi.
– És Tesinski és Szemasko, látták őket? Lehet, hogy ők job-
ban meg tudták figyelni?
– Nem. Nekem nagyon jó a szemem. Ha már én nem lát-
tam, akkor ők sem láthatták. Ez biztos.
Még vagy tíz percig beszélgethettek, s Aljehin lassan vá-
laszt kapott majdnem az összes őt érdeklő kérdésre, és már csak
azon gondolkodott, hogy egyenesen Kamenkába menjen-e in-
nen, vagy nézzen be az erdő mentén húzódó tanyákra is.
Vaszjukov a végén egészen belemelegedett a beszélgetés-
be, s bizalmasan mesélni kezdett egy ismerős parasztról, akinek
pálinkafőző szerkezete van otthon, majd huncut mosollyal még
azt javasolta:
– Ha úgy alakul, hogy ide jönnek – feltétlenül elmegyünk
hozzá! Olyan rézelejét főz, hogy még a lélegzete is eláll!
A kisüsti iránt teljesen közömbös Aljehin arckifejezése
most azt az örömet és élénkséget tükrözte, amely az alkohol
szerelmeseinek arcán látható, amikor megérzik az ital szagát.
Azért vigyázott, nehogy túljátssza a dolgot, lesütötte a szemét,
és egyetértően bólintott:
– Ha már itt leszünk, akkor majd csak kitalálunk valamit.
Feltétlenül!
Felemelkedett és éppen indulni készült, amikor a kemen-
cén levő rongy halmaz hirtelen megmozdult. Aljehin egy pilla-
natig értetlenül bámult a rongycsomóra, és egyszerre óvatossá
vált. Vaszjukov mankói segítségével oda bicegett a kemencéhez,
kihúzta magát, amennyire csak tudta, belenyúlt a rongycsomó-
ba, kihámozott belőle és gyorsan a padlóra állított egy alig két
és fél éves, szőke hajú, agyonmosott ingecskét viselő fiúcskát.
– A kisfiam – mondta.
Az apja háta mögül elő kandikáló kisgyerek apró öklével
világoskék szemét dörzsölgetve, néhány pillanatig nézte az is-
meretlen katonát, majd elmosolyodott.
– Hogy hívnak? – kérdezte Aljehin kedvesen és vidáman.
– Pajtizán! – válaszolta talpraesetten a csöppség,
Vaszjukov mosolygott, és kicsit oldalra lépett. Aljehin csak
most vet:e észre, hogy a kisfiúnak nincs bal keze, s rövid ujjú
ingecskéjéből apró, rövid vöröses csonk villan elő.
Aljehin nem volt szentimentális, a háború évei alatt már
sok mindent látott. Most mégis megrázta ennek a megvesztege-
tő mosollyal a szemébe néző, morzsányi kis nyomorék ember-
kének a látványa. Nem tudta tovább türtőztetni magát, megszó-
lalt:
– Hát ez meg hogy lehet?
– Még az egységnél történt. Naliboknál megszorítottak
bennünket, egy aknarepesz találta el – sóhajtotta Vaszjukov. –
No eredj, mosakodjál! – szólt rá a kisfiúra.
Az apró emberke fürgén a válaszfal mögé surrant. – A fe-
lesége hol van? – érdeklődött Aljehin.
– Elment – Vaszjukov áthelyezte a mankóit, háttal Aljehin
felé fordult, és a válaszfal mögé lépett –, a városba szökött egy
felcserrel…
A mankójára támaszkodva lehajolt, egy csuporból vizet
öntött a kezére, a kisfiú pedig a horpadozott zománcos lavór fö-
lé hajolva, nagy igyekezettel, sietősen dörzsölgette maszatos ar-
cocskáját a tenyerével.
Aljehin gondolatban kegyetlenül szidta magát – nem kel-
lett volna a feleségéről kérdezni. Válasza után Vaszjukov is el-
hallgatott, arca elkomorult.
A kisfiú miután megmosakodott, sietősen megtörülközött
ugyanazzal a törülközővel, mellyel az apja Aljehinnek a padot
letörölte, majd fürgén magára húzta zöld, pecsétes kis gatyáját.
Az apja közben Aljehinre rá sem nézve, némán levágott
egy karéj kenyeret, s kisfia előrenyúló markába dugta, majd le-
vette a falról géppisztolyát, és a saját nyakába akasztotta.
Aljehin lépett ki a házból elsőnek, és már a harmatos fü-
vön lépkedett, amikor háta mögül elfojtott nyögés hallatszott,
mire hirtelen megfordult. Vaszjukov fogát összeszorítva, le-
hunyt szemmel állt az ajtófélfának támaszkodva. Izzadságcsep-
pek gyöngyöztek betegesen sápadt arcán. A küszöbnél kis dol-
gát végző fiú megmerevedett, ijedten felkapta a fejét, és felnőt-
tesen gondterhelt szemmel nézett az apjára.
– Mi van magával? – ugrott Vaszjukovhoz Aljehin.
– Semmi… – suttogta Vaszjukov félig lehunyt szemmel.
– A seb… megnyílt. Már harmadik napja… Biztosan egy
csontszilánk bújt elő. Sajog, vizeletem meg nincs. Most meg a
mankómmal megütöttem, s egyszerre elsötétült előttem a vi-
lág…
– Feltétlenül kórházba kell mennie! – jelentette ki határo-
zottan Aljehin, és már azon gondolkozott, hogyan lehetne ezt a
legkönnyebben megoldani. – Kocsiról majd én gondoskodom.
Még ma átvisszük Lidába!
– Nem, nem lehet! – rázta a fejét Vaszjukov, és hóna alá
szorítva mankóit, megigazította a nyakában lógó géppisztolyt.
– A gyerek miatt aggódik? Nincs kire hagyni?
– Nem… De nem mehetek kórházba! – A fájdalomtól el-
torzult arccal Vaszjukov előretolta mankóit, elindult, ép lábát
hosszan előredobálva, ugrálva bicegett. – A tanácsot nem hagy-
hatom itt.
– Miért? – kérdezte Aljehin, és gyorsan kinyitva a kertajtót,
maga elé engedte Vaszjukovot. – Nincs helyettese?
– Behívták a hadseregbe. Nincs senki. A titkár még kis-
lány. Elég lassú észjárású is. Teljességgel lehetetlen. Érti, egysze-
rűen nem tudok! – A mankójára támaszkodó Vaszjukov az utca
közepén állt, körülnézett, és félhangosan még hozzátette: –
Bandák jelentek meg a környéken. Három nappal ezelőtt
Szolomenciben voltak vagy negyvenen. Megölték a tanácsel-
nököt, a lányát meg a feleségét. A pecsétet meg ellopták…
A bandákról tudott Aljehin, de a szolomenci esetről még
nem hallott. Pedig ez a falu a közelben volt, és Aljehin arra gon-
dolt, hogy az erdőben, ahol majd kutatni fognak, nemcsak ak-
nába és apró csoportokba ütközhetnek, hanem könnyen elkép-
zelhető, hogy egy egész bandával akadnak össze…
– Hogy is mehetnék kórházba? – folytatta Vaszjukov. –
Úgy vagyok itt, mint a vártán. Egyes-egyedül, és a pecsétet sem
adhatom oda senkinek. Az egész falu engem figyel. Befekszem
a kórházba, még azt gondolják, hogy megijedtem, elfutottam!
Nem, egyszerűen nem lehet! Itt én vagyok a szovjethatalom. Ér-
ti?
– Értem! Csak arra gondolok, ha valami mégis történik,
mit tudna maga csinálni?
– Mindent! – mondta meggyőződéssel Vaszjukov, és arca
haragossá vált. – Párttag vagyok, könnyen nem adom meg ma-
gam!
Két mezítlábas, fejkendős asszony érte utol őket, a szoká-
sos jó napottal köszöntek, kicsit félrehúzódva oldalt megálltak,
s látszott, hogy az elnökkel volna dolguk, de Aljehin jelenlét-
ében vagy nem akartak, vagy nem mertek megszólalni.
A saroktól nem messze Aljehin elköszönt Vaszjukovtól, az
elnök megpróbált mosolyogni, és csendesen, szinte bűntudattal,
szomorúan még hozzátette:
– És különben is, milyen elnök vagyok én! Három osztá-
lyom van. De mit lehet tenni, más nincs!
Aljehin már vagy harminc méterre eltávolodott, amikor
még egyszer visszanézett. – Vaszjukov mankóin ugrálva az utca
közepén haladt, s menet közben beszélgetett az asszonyokkal.
Mögötte a kisfiú futott, igyekezett velük lépést tartani, és kezé-
ben még mindig ott szorongatta a karéj kenyeret.
5. A próbaidős tisztogató,
Andrej Blinov gárdahadnagy
A keskeny, fűvel benőtt ösvényekkel és nagy kiterjedésű,

áthatolhatatlan bozótokkal tarkított erdő helyenként elég vad-
regényesnek látszott, és egyáltalán nem volt olyan érintetlen,
amilyennek az első pillantásra tűnhetett. Alaposan bepiszkolta
és beszennyezte a háború.
A különböző fegyvernemek egyenruháját viselő németek
oszló teteme, lőszeresládák és katonai kenyérzsákok, megsár-
gult, gót betűs újságfoszlányok, üres cigarettásdobozok, kula-
csok, csajkák, üres rumosüvegek, závár nélküli, összerozsdáso-
dott puskák és géppisztolyok, egy felgyújtott oldalkocsis mo-
torkerékpár, irányzék nélküli aknavető, sőt még egy német
hadosztály-ágyú (ugyan hogyan vonszolhatták be ide a sűrű-
be?) – és még mi minden nem került Andrej útjába!
Mindennek nyilvánvalóan nem volt semmi köze ahhoz,
ami őt érdekelte volna, megállás nélkül haladt hát el a szétszórt
holmik mellett.
Az egyetlen dolog, ami még délelőtt egy pillanatra magára
vonta a figyelmét, mállott fehérneműben, egy erősen oszlásnak
indult hulla volt, egy levágott vastag kötélmaradvánnyal a nya-
ka körül. Nyilvánvalóan akasztott vagy megfojtott ember – va-
jon kicsoda?… Ki ölte meg?… És miért?…
Andrej még sohasem „látott ennyi gombát és erdei gyü-
mölcsöt, ilyen pazar bőségben, mint ebben a néptelen erdőben.
Az áfonya kékesszürke foltjai, sötét, érett erdei szamóca – bizto-
san olyan édes, mint a méz. Nem nyúlt egyetlen szemhez sem,
hiszen szavát adta önmagának, hogy csak azután eszi tele ma-
gát, ha már valamire rábukkant.
De friss, egynapos emberi nyomokat ebben az erdőben
nem talált. Sem lábnyomokat, sem eltépett pókhálót, sem étel
vagy tábortűz maradványát, sem letépett növényi szálakat vagy
letaposott füvet, sem frissen letört ágakat, semmi egyéb nyo-
mot, az égvilágon semmit sem talált.
Az erdőben, s úgy tűnt, szinte az egész földkerekségen is,
csodálatos csend uralkodott. A forró, bágyadtan kék égbolton
egyetlen felhő sem látszott. Amint kiért a napra, a forró sugarak
szinte sütötték a koponyáját, ingzubbonyán keresztül égették
vállát és hátát.
Délben, mikor a folyóparton néhány percre leült az ár-
nyékba, megevett egy darabka konzervkolbászt egy szelet feke-
te kenyérrel, teleitta magát, lemosta az arcát, és kapcáját átte-
kerve, folytatta a keresést.
Az aknákról egy pillanatra sem feledkezett meg, de csak
egy akadt az útjába az erdei út elágazásánál.
Már távolabbról észrevette a kiszáradt, megsárgult fűvel
borított, zsebkendő nagyságú foltot. Odaérve, megszokott moz-
dulattal mellé feküdt, leemelte a gyeptéglát, óvatosan lesöpörte
róla a földet, ujjával körbevájta és alányúlt. Két perc múlva a
közönséges, „S-34”-es német gyalogsági akna, a „spring-akna”
(ugró-akna) gyújtószerkezetétől megfosztva hevert a bokrok
közt.
Alig tett meg húsz métert, a zöld fűben ismét megpillan-
totta a sárga foltot.
A tegnapi utasításokra egyáltalán nem volt szüksége.
Szmolenszk és Vityebszk környékén, az ezredénél, a taposó- és
húzóaknák, a közönséges és a különböző ravasz robbanószer-
kezetekkel ellátott aknák százait, de az is lehet, hogy ezreit ha-
tástalanította. Sötétben, behunyt szemmel is szét tudta szedni
az aknát, s a műveletet most, a nyolcórás eredménytelen erdőjá-
rás után is észrevehető elégedettséggel végezte. Már a negyedi-
ket hatástalanította, amikor hirtelen arra gondolt, hogy ugyan
mire jó mindez? Mi szükség van rá?
Ott, az első vonalban az aknák hatástalanítása szakaszá-
nak és saját magának mint szakaszparancsnoknak a büszkesé-
gére vált. Itt viszont senki sem törődött az aknákkal, hiszen
semmi közük sem volt az ügyhöz, a keresett rádióadóhoz és az
ügynökökhöz. Itt csupán a helyszíni kutatást nehezítették.
Erre gondolva nem is vesztegetett több időt rájuk, az utol-
só kettőt már nem hatástalanította, egyszerűen csak megjelölte
őket egy gallyal.
Csak ment, kitartóan szedte a lábát a sűrű, buja fűben.
A bokrok közt toronyiránt átvergődve, percenként hajtotta
félre az ágakat, kipirult arcával tépte a pókhálót, bemászott
szinte még a gyökerek közé is. Nagy igyekezetében, hogy sem-
mi ne kerülje el a figyelmét, szüntelenül ide-oda forgatta fejét,
hogy szinte már sajgott tőle a nyaka. Pisztolya lehúzta a zsebét
és kidörzsölte a combját, izzadsággal átitatott zubbonya és nad-
rágja testére tapadt, elgyötört lába parázsként izzott csizmájá-
ban.
Ő is, mint társai, gyakran heteken keresztül csak napi
négyöt órát aludt. Az állandó kialvatlanság kimerítette még a
bivalyerős Tamancevet is. Andrej szinte leesett a lábáról. Most is
abban az állapotban volt, amikor az ember már csak aludni
akar: lerogyni akárhol és aludni, aludni, aludni. Nagy nehezen
erőt vett magán, a gyökerek közt botladozva kitartóan lépdelt
tovább az egymáshoz megszólalásig hasonlító, fűvel benőtt er-
dei ösvényeken…
6. A csoport vezetője,
Pável Vasziljevics Aljehin százados
Az első nap nem hozott semmi lényeges eredményt.

Silovicsin kívül jártam még az erdő túlsó végén levő másik
két faluban, Kamenkában és Novoszelkiben is jártam és még
legalább kéttucatnyi környező tanyán.
Azok, akiket keresünk, aligha tartózkodnak az erdőben.
Valószínű, hogy tegnap vagy tegnapelőtt jártak ott, de az adás
befejeztével késedelem nélkül elrejtőzhettek. Jogos a feltétele-
zés, hogy az erdő környékén láthatták őket.
Az a két ismeretlen, akit Vaszjukov látott, kétségkívül fi-
gyelmet érdemel, de közléseit csak erős fenntartásokkal lehetett
kiindulópontként felfogni. Először is, Vaszjukov nem látta,
hogy valóban az erdőből kerültek-e elő, vagy csupán az erdő-
szélen haladtak. Lehet, hogy nem is jártak az erdőben. Má-
sodszor, az adást abból a körzetből folytatták, amely közelebb
esett Novoszelkihez, mint Silovicsihez, s ha minél gyorsabban
el akarták hagyni a helyszínt, akkor ésszerűbb lett volna nem az
erdőn keresztülvágni, hanem ott, nem messze kimenni a forgal-
mas országútra, és azonnal felülni az első, útjukba akadó jár-
műre. Végül harmadszor – s ez volt a legelszomorítóbb –,
Vaszjukov elég távolról látta az ismeretleneket, nem figyelte
meg, s még csak hozzávetőleg sem tudta leírni a külsejüket.
A parasztokkal minden különösebb nehézség nélkül meg-
találom a közös nyelvet. Különben is csak az az egyszerű és első
látásra ártatlannak tetsző kérdés érdekelt, hogy találkoztak-e is-
meretlen emberekkel, kiket láttak az utóbbi napokban az erdő
közelében és a környéken. Érthető okokból ezt sem kérdezhet-
tem meg nyíltan, és mint általában, konspirálnom kellett.
Biztosan több mint félszáz emberrel beszéltem, főképpen
asszonyokkal, öregekkel és gyerekekkel, s azt hiszem, hogy
csupán ketten, két volt partizán, voltak velem teljesen őszinték.
A többiek óvatoskodtak, és azt mondták, hogy semmit sem tud-
nak.
– Sötét, megfélemlített népség – panaszkodott Lidában a
rendőrség parancsnoka. – Az ismert nyugati dolog! Egy szót
sem lehet kihúzni belőlük…
Hasonló véleményeket nem először hallottam, és bár volt
bennük jó adag igazság, mégis meg tudtam érteni ezeket a „sö-
tét” embereket.
Az elmúlt öt év során itt négyszer változott meg az élet:
először a lengyel közigazgatás szűnt meg, majd csatlakoztak
Szovjet Belorussziához, aztán jött a háború – kezdete másnap-
ján elérte ezt a vidéket – a kegyetlen német megszállással és vé-
gül, immár második hónapja, a szovjethatalom.
A hivatalos szerveken kívül, egy sor illegális erő is műkö-
dött, nagyon hatékonyan. A megszállás idején az erdőkben a
partizánok voltak az urak. Most mindenféle banda tanyázott,
bennük, a szétszórt németek maradék csoportjai, a szökevények
kisebb-nagyobb csapatai.
Az illegális ellenséges erők tevékenységében közös volt a
váratlan megjelenés, a kegyetlenség, az emberi élet semmibeve-
vése, de az egyes bandák működésének voltak sajátos vonásai
is. Az akovisták leshelyeket építettek ki, és tüzet nyitottak az
utakon közlekedő gépkocsikra. Elsősorban a katonákat gyilkol-
ták, és harcba bocsátkoztak még a Vörös Hadsereg kisebb egy-
ségeivel is. A „zöldek” – a litván nacionalista bandák – északról
lehúzódva elsősorban a kommunistákkal és a tanácsi vezetők-
kel számoltak le, gyakran válogatás nélkül egész családokat ir-
tottak ki, és könyörtelenül kifosztották a parasztokat. A néme-
tek és a vlaszovisták óvatosak voltak, általában nem merész-
kedtek be a falvakba, csak erdőkben, elhagyatott utakon, ta-
nyákon támadtak, s egyetlen élő szemtanút sem hagytak. Igye-
keztek megbújni, hogy elkerüljék az esetleges üldözést és meg-
semmisítést.
Ezekkel a kegyetlen erőkkel szemben a helyi lakosság
rendszerint magára maradt. Állandó félelemben élt, s félt min-
den jövevénytől, mindenkitől csak erőszakot, rablást vagy halált
várhatott, s nem minden alap nélkül feltételezte, hogy a hallga-
tás a nyugalom és a személyes biztonság záloga. Egyenruhám
aligha győzhette meg őket ennek az ellenkezőjéről, hiszen az
akovisták, a „zöldek”, a vlaszovisták, sőt a németek is a mi
egyenruhánkat hordták.
Gyakran a helyi hivatalos személyek is hallgattak. Nagyon
jellemző beszélgetésem volt Kamenkában.
A községi tanács elnöke egy idősebb, nagyorrú, világos-
szőke hajú, ritkás, fakó bajuszt viselő öreg paraszt volt. Üres,
piszkos viskójának közepén az asztal mellett ülve, maga sodor-
ta cigarettával a szájában, elmerülten dámázott egy hosszú lábú
kamasszal, a küldöncével, és nem is titkolta elégedetlenségét,
hogy megzavartam játékukat.
Három, német puskákkal felfegyverzett öregember őrizte
kívülről a községi tanács épületét. Követtek az épületbe, és né-
mán szemlélték, amint a „főnök” ellenőrizte irataimat, majd
hangos lábdobogással a fiúval együtt elhagyták a helyiséget.
Mint Silovicsiben, itt is szálláscsinálóként mutatkoztam
be, és a kiküldetési paranccsal együtt nem a „Szmers” Kémel-
hárítás ijesztő feliratot viselő vörös igazolványomat mutattam
neki, hanem egy közönséges tiszti igazolványt.
Az öreg egyszerű és beszédes embernek tűnt, de csak az
első pillanatokban.
Valóban szívesen is beszélt minden általános témáról, a
gabonáról, a drágaságról, a férfikéz és az igásállatok hiányáról.
Ezt különben háromszor is említette, valószínűleg attól félt,
hogy járművet kérek tőle. Ugyanakkor beszélgetésünk alatt vé-
gig úgy ügyeskedett, hogy szinte egyetlen nevet sem említett,
egyetlen szót sem ejtett a bandákról, mintha azok egyáltalán
nem is léteznének. Különben végig az volt a meggyőződésem,
hogy pontosan ezektől fél és tart a legjobban.
Mikor azokról esett szó, akik együttműködtek és elmentek
a németekkel, ügyesen kitért a beszélgetés elől. Amikor a
silovicsi erdőre tereltem a szót, egyszerűen azzal intézte el a
kérdést, hogy: „Mi oda nem járunk!” Aztán megint másról kez-
dett beszélni.
Minden percem ki volt számítva, de ő terjengős magyará-
zatba fogott, és kénytelen voltam végig hallgatni, hogy a szom-
széd gyerekek játék közben majdnem felgyújtották a házat, meg
hogy egy Teofina nevű nő a tavasszal hogyan szült ikreket, s
hogy a kislánynak szőke, a kisfiúnak fekete a haja, és mindez
vajon hogyan lehetséges.
Egész idő alatt bárgyúan, jóságosan mosolygott, és füstölt
a csípős szűzdohánnyal töltött cigarettájából, arca meg mintha
csak azt mondta volna: „Értsd meg, te jöttél és elmész, de ne-
kem itt kell élnem!”
Kamenka után benéztem a silovicsi erdő északnyugati ré-
szén húzódó tanyákba.
A magányos tanyák, a mellettük lévő udvari épületekkel,
egymástól jelentős távolságra helyezkedtek el az erdőszélen,
mindegyik saját kis kertecskéje és morzsányi szántóföldje köze-
pén. Mindenhova bementem, ahol a házigazdák otthon voltak,
de nem hallottam és nem láttam semmi számunkra érdekes
dolgot.
Hizsnyáknak két órára a megbeszélt helyen kellett várnia.
Két óra után az út felé indultam, hogy a kocsiban lete-
gyem a váll-lapomat, sapkámat és irataimat, majd magam is el-
induljak az erdő rám eső részének átvizsgálására.
Éppen egy mogyoró bokrokkal benőtt ligeten siettem ke-
resztül, mikor közeledő léptek zaját hallottam a hátam mögül.
Megfordultam, de senkit sem láttam. Egy ideig hallgatóztam – s
már határozottan tudtam, hogy valaki követ. Menet közben ki-
biztosítottam a TT-t, s a pisztolyt nadrágzsebembe süllyesztve,
kiválasztottam egy megfelelő helyet, s pillanatok alatt elrej-
tőztem a bokrok között.
Hamarosan észrevettem azt, aki követett. Gyors léptekkel
haladt, szinte futott a mogyoróligetben, a negyven év körüli, fe-
kete hajú, púpos, alacsony termetű férfi. Rongyos kabátot, a
térdén, fenekén összevissza foltozott nadrágot, piszkos csizmát
viselt.
Ezzel a paraszttal alig egy órája beszéltem a kunyhójában,
ahol rajta kívül akkor még két nő is tartózkodott. Feltételezésem
szerint a felesége és az anyósa. Észrevettem, hogy meg-
érkezésem előtt történhetett valami. Vita vagy komoly vesze-
kedés zajlott le. Mindhármuk arcáról szinte lesírt az izgalom és
a kétségbeesés. A nőknek, különösen az idősebbnek, nyilván-
valóan a sírástól vörös és duzzadt volt a szeme, a púpos pedig
rosszul titkolt félelemmel tekingetett körös-körül. Lengyelül be-
szélt, halkan, tőmondatokban, és csak ezt ismételgette: „Ne
razumem… ne wem!”7
Most mellettem elhaladva még megtett vagy tíz lépést,
megállt, hallgatózott, valószínűleg próbálta megállapítani, hová
tűnhettem. Majd megfordult, meglátott, ijedten összerezzent, s
zavartan megszólalt:
– Jó napot…
– Jó napot – válaszoltam nyugodtan, bár ma már egyszer
üdvözöltük egymást, és az lett volna a logikus, ha egyenesen
megkérdezem, hogy mit akar tőlem.
Minden kétséget kizáróan utánam igyekezett. Várakozóan
néztem rá. Izzadságcseppek fénylettek borotválatlan, felhevült
arcán. Nyomorék, előredomborodó mellkasa gyorsan és izga-
tottan zihált. Ormótlan csizmái térdig mocskosak voltak a rá-
száradt trágyától.
– Elvtárs úr… – kezdte ijedten körülnézve, majd ismét el-
hallgatott és újra hallgatózott… – Tiszt úr…
*
Idegesen, szaggatottan, félig suttogva lengyelül beszélt,
nagyon sok mindent nem értettem, állandóan közbe kellett kér-
deznem, és félórás beszélgetésünk során végül is csak nagy erő-
feszítéssel sikerült kihámoznom a dolog lényegét.
Beszélgetés közben állandóan körbe tekingetett, csendet
intve elhallgatott, s feszülten hallgatózott. Kétszer is érdeklőd-
tem izgatottságának oka felől, de valószínűleg nem értette a
kérdést, s mindkét alkalommal csak megvonta vállát.
Miután elváltunk, a kocsi felé menet még egyszer átgon-
doltam a beszélgetést.
A következőket sikerült kihámoznom.
Tegnap hajnalban, ő, Stanisław Swirid, miközben az előző
nap során eltűnt tehenét kereste, nem messze a silovicsi erdő
szélétől három szovjet katonai egyenruhába öltözött férfit látott.
A férfiak egymás u tán közvetlenül mellette haladtak el. Őt nem
7 Nem értem… nem tudom.

vették észre, mert közben sikerült elrejtőznie a kis fenyvesben.
Az élen haladóban felismerte Kazimierz Pawlowskit, a másik
kettőt életében először látta.
Swirid szavai szerint a megszállás idején ez a Pawlowski
valahol Varsó alatt a németek szolgálatában állt, a rendőrségen
volt valamiféle felelős beosztásban, mindenesetre nagy pénze-
ket kapott. Pawlowski gyakran meglátogatta a szomszéd ta-
nyán élő apját, mindig civil ruhát és kalapot viselt, de Swirid ál-
lítása szerint a németeknél tiszti rangja és több kitüntetése volt.
Swirid szerint Pawlowski apja német származású, jelenleg
letartóztatásban van Lidában, nagynénje pedig Kamenkában la-
kik.
Körben az erdőben bandákba tömörülve csavarogtak
mindazok a volt policájok és kollaboránsok, akiknek nem sike-
rült a németekkel együtt elmenekülniük. Velük a helyi szervek
és az NKVD-részlegek foglalkoztak, bennünket csak annyiban
érdekeltek, amennyiben veszélyt jelentettek a hadseregre és a
front mögöttes területeire.
A történetben egy másik körülményt tartottam nyugtala-
nítónak.
A bandákba sokféle-fajta ember verődött össze, különböző
öltözékben s fegyverzettel. Swirid azt állította, hogy ezek
mindhárman a mi szovjet tiszti öltözékünket viselték, s kettő-
jüknél valószínűleg szovjet géppisztoly volt.
Másodszor, a németek visszavonulásakor a policájok túl-
nyomó többsége nyugatra ment a németekkel együtt. A valahol
Varsó alatt szolgálatot teljesítő Pawlowski éppen ellenkezőleg,
valamiért vagy kétszáz kilométerre még keletebbre, a front túl-
só oldalára került – vajon hogyan? Ugyanakkor azzal is tisztá-
ban voltam, hogy megjelenésük a silovicsi erdőben, a keresett
rádióadó működése előtt harminc órával akár tiszta véletlen is
lehet.
De Swirid vajon miért volt annyira izgatott? Miért némult
meg otthon a saját házában? Miért csak utánam osonva merte
elmondani, amit tudott?
Pawlowskira vonatkozóan még sok mindent ellenőrizni és
pontosítani kell mind Lidában, mind itt a helyszínen, mégpedig
minél sürgősebben. De most már egy percet sem vesztegethet-
tem tovább, várt az erdő.
7. Blinov gárdahadnagy
Egy öreg tölgyfán akadt meg pillantása, melynek törzsén

egy nem túlságosan nagy odú tátongott titokzatosan alig egy
méternyire Andrej feje fölött. Néhány másodpercig állt és gon-
dolkozott. „És ha éppen?…” Felugrott, megkapaszkodott az
odú szélében, felhúzta magát, csizmája peremével a kéregre tá-
maszkodott, bedugta a kezét, de csak korhadt törmeléket talált.
Ebben a pillanatban lába megcsúszott, lezuhant, majdnem el-
törte a kezét, és véresre horzsolta a csuklóját.
Még reggel különösnek és igen jelentősnek tűnt számára
ez a süket, a többitől semmiben sem különböző erdő, hiszen ez
volt az a hely, ahol tegnap a rádióadó működött, s Andrej reggel
még tele volt önbizalommal és izgatott várakozással, de estefelé
óráról órára kevesebb és kevesebb lett a reménye, hogy sikerül
találnia valamit.
S vajon könnyű dolog-e egy ilyen erdőben megtalálni azok
nyomát, akik tegnap itt rádióztak? Különben is, miért kellett
volna nyomot hagyniuk maguk után – ez egyáltalán nem lát-
szott elkerülhetetlennek. Honnan állapították meg olyan pon-
tosan a rádióadás helyét; Andrej tudta, hogy a bemért rádióál-
lomás igazi helye mindig eltér egy kicsit attól a helytől, melyet a
számítások kimutatnak, s ez az eltérés néha több kilométeres is
lehet.
Legjobban saját kisebbségi érzése nyomasztotta. Sebesülé-
se előtt, a fronton, az ezredénél semmivel sem maradt a többi
szakaszparancsnok mögött, sőt a legjobbak közé tartozott; itt, a
csoportban, hármójuk közül neki volt a legkevesebb tapaszta-
lata, hozzáértése, és természetesen az ő munkája hozta a legke-
vesebb eredményt. Bármennyire is igyekezett, az a gondolat,
hogy ilyen vagy olyan formában Aljehin és Tamancev munká-
jából élősködik, rendkívüli módon zavarta.
Mikor a nap már lemenőben volt, Andrej keletnek indult,
hogy még sötétedés előtt kijusson Silovicsihez. Hamarosan mo-
hával benőtt, rozsdabarna foltokkal és égerbokrokkal tarkított
mocsaras részre tévedt. Tartotta az irányt, tovább ment egyene-
sen, de lába egyre mélyebbre süppedt, és a poshadt barna víz
befolyt a csizmája szárán.
Lázasan próbált visszaemlékezni a térképre. Mocsarat
ezen a környéken mintha nem jelöltek volna, de az is lehet,
hogy egyszerűen nem figyelt oda. Az erdő már körös-körül
egyforma távolságban volt tőle, és csak azt kellett eldönteni,
hogy merrefelé juthat ki innen a legkönnyebben.
Éppen körülnézett, amikor távolról két rövid géppisztoly-
sorozatot, majd közvetlenül ezt követően még egyes lövéseket
is hallott. Azonnal Aljehinre és Tamancevre gondolt. Egy pilla-
natot sem vesztegetve, jobbra abba az irányba vetette magát,
ahonnan a lövéseket hallotta. Nagy nehezen sikerült csak lábát
kirángatnia a ragadós sárból, és közben szidta a mocsarat is,
meg a saját balszerencséjét is. Menet közben állandóan hallga-
tózott, és várta a madársíp jelét amiben megállapodtak: „Segít-
ségre van szükség!” – de az erdőben ismét csend uralkodott.
Vajon mi történhetett?… Sem Aljehinnél, sem Tamancevnél nem
volt géppisztoly – ki lőhetett elsőként? Ki és kire?… Talán csak
nem kapták el Aljehint vagy Tamancevet, ugyanúgy, mint
Baszoszt?…
Teljesen kimerülve érte el a mocsár szélét, lába alatt a talaj
szilárdabbá vált, csizmája már csak bokáig süllyedt a nedves,
földbe. Az ágas-bogas égerbokrok keskeny sávján túl terebélyes
fák magasodtak. Sietősen törte magát keresztül a bozótos terü-
leten, s hirtelen egy sással benőtt tisztáson találta magát; majd
balra,a bokrok mellett forrást pillantott meg a földből kiálló
szénfekete gyökerek között.
Térdre ereszkedett, a forrás fölé hajolt, mohón ivott, és
közben sietősen locsolta felhevült arcát. A kristálytiszta, hideg-
víz egy kicsit mocsárízű volt, és szinte hasogatta a fogát.
Felguggolt, hallgatózott, és a következő pillanatban a vá-
ratlan meglepetéstől szinte megkövült… A sötét, mocsaras tala-
jon, mintegy három lépésre a forrástól megpillantotta azt, amit
egésznap keresett; amiről csak álmodni mert: a nyomokat. Ka-
tonai csizmák friss nyomait, olyan frisseket, hogy még kiszá-
radni sem volt idejük…
8. Tamancev főhadnagy
Hat óra felé járhatott, s a visszatérésig már nagyon kevés

idő maradt hátra, mégis úgy döntött, hogy benéz a mintegy két
kilométerrel délebbre levő, elhagyatott gyantaolvasztóba. Vala-
mi már reggel óta vonzotta oda, valószínűleg az, hogy az erdő-
ben vagy pusztaságban magányosan álló épületnek önmagában
is mindig bizonyos vonzereje van.
A hullaszagot már messziről megérezte. Mikor a nap járása
után tájékozódva kijutott arra a helyre, ahol a korábbi években
a gyantaolvasztók füstöltek, az oszlás bűze már szinte elviselhe-
tetlenné vált.
A bokrok mögé rejtőzve néhány percig hallgatózott, fi-
gyelmesen vizsgálta a tisztást, a tisztáson keresztül folyó pata-
kot és mindazt, ami még a: gyantaolvasztóból megmaradt.
A Tamancevtől jobbra eső gerendaépületeket lerombolták,
egy részüket felgyújtották; ott magasodott a félig lerombolt
gyantaolvasztó kéménye s a beépített üstök maradványa is.
Nem most rombolhatták le őket, amikor keresztülhaladt itt a
front, hanem korábban, mert a mohos épület- és kemencema-
radványokat már sűrűn benőtte a fű.
Balra, Tamancevhez közelebb, magas, erős alapokon egy
tető és gerenda nélküli földszintes kőépület fala állt. A figyel-
mét elsősorban a tátongó ablaknyílások, pontosabban az ablak-
nyílások körüli falrészeken sűrűn található lövésnyomok von-
ták magukra. Hogy itt nemrégen lövöldözés volt, azt már ko-
rábban is észrevette, a bokrokon és a fatörzseken látható nyo-
mokból. Az eltört ágvégekből és letépett levelekből azt is meg-
állapította, hogy mindez nyolc-tíz nappal ezelőtt történhetett.
A csendet alig törte meg a patak csörgedezése. Az erdő fe-
lől csak a távoli madárcsicsergés hallatszott, ember jelenlétének
itt és a közelben Tamancev semmi jelét nem tapasztalta.
A bokrok fedezete alatt az épület felé tartott, s a faltól már
alig választotta el vagy tíz méter, amikor a tornác és az épület
sarka között egy német felpuffadt, eltorzult hulláját pillantotta
meg. A hulla arcán, pontosabban világosra kopasztott kopo-
nyáján egy hatalmas, görbe csőrű, koromfekete varjú ült moz-
dulatlanul. Vidám kis csendélet, meg kell adni!
A pisztolyát hátsó zsebéből nadrágja oldalzsebébe süly-
lyesztve, Tamancev egy ugrással a tornácon termett, s felszaladt
a lépcsőn. Ahogy megjelent, a varjú kelletlenül felszállt, és mi-
kor bejutott az épületbe, hangos károgással még egy tucatnyi
követte az ablakon keresztül.
A sötét padlón mindenféle limlom, üres konzerves doboz,
vakolatdarabok, töltényhüvelyek társaságában hét német hulla
hevert. Mindnyájan csizma és derékszíj nélkül, varjak által ki-
kezdett koponyával és végtagokkal, ketten ruhátlanul, mocskos
alsóneműben. Zöld legyek százai rajzottak a szobában.
A szomszédos, valamivel kisebb helyiségben még négy, a
varjak által szintén felismerhetetlenné torzított hullára bukkant.
Összeverődött fritzek lehettek, az egyikük, ruhájáról ítél-
ve, harckocsizó volt, hatan közülük SS-egyenruhát viseltek, a
többiek a szokásos zöldesszürke egyenruhában voltak. Az abla-
kok környékét teljesen elborító ezernyi töltényhüvely, a lehul-
lott vakolat és a hullák fekvése alapján könnyű volt elképzelni,
mi történhetett. A németek körkörös védelmi állást foglaltak el,
keményen védekeztek, de végül mindnyájan itt pusztultak a
géppisztolyok és géppuskák tüzétől és a bedobált kézigráná-
toktól. A hőséget, az itteni nedves klímát és a vérfoltok színét
figyelembe véve Tamancev megállapította, hogy a hullák nem
több, mint öt-hét naposak lehetnek.
Az elviselhetetlen bűzben szinte fuldoklott, s már rohant
volna vissza az erdőbe, de ha már idetévedt, akkor mindent ala-
posan át kell vizsgálnia.
Az első helyiségben balra az ablaknál két SS hullája he-
vert.
Egy nagyobbé és egy kisebbé. A kisebbik – állapította meg
Tamancev – egy nő holtteste!
A hasán feküdt, az SS-ek fekete nadrágjában, a ROA váll-
lapok nélküli zubbonyában. Tamancev az undortól félrefordult
és kiköpött. Abban a pillanatban a szeme sarkából észrevette
hogy a tisztás szélén, az ablakkal szemben megrebbentek egy
bokor ágai. Nyomban földre vetette magát, géppisztolysorozat
süvített el a feje fölött. Pisztolyát az ablakpárkányon kidugva,
vaktában két lövést adott le abba az irányba, ahol a bokor meg-
rezzent. A következő pillanatban már a sarokban álló cse-
répkályha mögé ugrott, hogy elöl és hátul is védve legyen, ha
gránátot dobnak a szobába. Két pisztolya van, tartalék tárai,
nem adja olcsón az életét. Hangokat, parancsszavakat várt, vár-
ta a támadást, de csak távolodó léptek zaját hallotta.
Valószínűleg kevesen lehettek, és nem mertek támadni.
A hullák között az ajtónyíláshoz kúszott, körülnézett, s
pár pillanat elteltével már az ellenkező oldalon, a bokrok közt
rejtőzött. A lövöldözés megszűnt, minden elcsitult, semmi zaj
nem hallatszott. Legalább egy percig várakozott, majd piszto-
lyát készenlétben tartva, megkerülte a tisztást, s arra a helyre
surrant; ahonnan rálőttek. A fűben rengeteg, szovjet PPS típusú:
géppisztolyból származó hüvelyt talált, nem frisseket, hiszen
már teljesen megfeketedtek, s csak kis idő elteltével sikerült
megtalálnia azt, ami érdekelte: négy, aztán nem messze még öt,
német géppisztolyból származó üres töltényhüvelyt. Folytatta
„a keresést, s távolabb az erdőben a fűben s a bokrok alsó leve-
lein vércseppeket fedezett fel. Kis, „ovális formájú, a sebesült
mozgása irányában szertefutó apró cseppecskéket. A sebesült,
igyekezett minél gyorsabban messzebb kerülni a tisztástól.
Most már teljes biztonsággal megállapíthatta?hogy a tá-
madók ketten voltak, s német géppisztollyal voltak felfegyver-
kezve. Miután egyiküket megsebezte elmenekültek, sem meg-
ölni, sem elfogni már nem akarták. Valószínűleg kóborló néme-
tekbe vagy akovistákba ütközött.
Először úgy döntött, hogy követi és elcsípi őket; de az órá-
jára pillantva elvetette ezt a tervet. A nap már erősen közeledett
a horizont felé, gyorsan sötétedett, s alkonyatkor kisebb ellen-
séges csoportokat, magányos ellenségtől nem is beszélve, na-
gyon nehéz, szinte lehetetlen megtalálni.
Az erdő szélén visszatért Silovicsibe, végiggondolta a tör-
ténteket, s kegyetlenül szidta magát. Azt nem hallotta, amikor
idejöttek. Tehát már korábban itt voltak, meghallották a lépteit,
elrejtőztek, és ő ezt nem vette észre időben. „Te hólyag!… Te
ökör!…”
9. Operatív dokumentumok

Sürgős!
Poljakovnak.
Az 1944. 8. 13-i… számúra.
1. A „Nyeman” ügyben keresett rádióadó hullámhossza meg-
egyezik az akovisták által használt hullámsávok egyikével. A második
rádióadás kezdetén három azonos számkombináció ismétlődik, melynek
megfejtése 999 vagy 555 lehet. Ezen számcsoportok szerepeltetése a
szöveg előtt a londoni központ számára vagy azt jelenti, hogy „opera-
tív”, vagy „a főparancsnok saját kezébe”.
2. A silovicsi erdőség 140 km-re nyugatra terül el attól a helytől,
ahol az adó először működésbe lépett; az adó mozgása megfelel az arc-
vonal felé tartó szétszórt német csoportok mozgási irányának.
Közöljék, figyelembe vették-e ezeket a körülményeket a nyomozás
során.
Naponta jelentsenek a nyomozás eredményeiről.
Usztyinov
*
Moszkva, Usztyinovnak.
Az 1944. 8. 14-i… számúra.
Korábban már számításba vettük azokat a körülményeket, me-
lyekre a figyelmünket felhívták. A front kémelhárítását mindkét válto-
zatról tájékoztattuk.
Poljakov
10. Pável Vasziljevics Aljehin
Az őrnaggyal, a lidai állambiztonsági osztály vezetőjével

sajátosan alakultak kapcsolataim.
A szabályok szerint nem lett volna joga, hogy hivatalos
megkeresés nélkül alkalmanként információkat adjon nekem.
De mi nemegyszer kisegítettük, és nemcsak gépkocsival meg
benzinnel, amivel ők nagyon rosszul állnak – közeledésével ezt
is igyekezett meghálálni.
Az őrnagy segítségével néhány dolgot szerettem volna
megtudni bizonyos emberekről, közöttük Pawlowskiról és
Swiridről. Ezenkívül szerettem volna megnézni az utóbbi na-
pokban és hetekben a silovicsi erdő környékén letartóztatottak
nyomozati anyagát, és lehető~ég szerint beszélni is valakivel
közülük.
Mintha csak a bosszantásomra történt volna, ezekben a
késői órákban az irodában az őrnagyon kívül még a főnöke is
ott volt: egy számomra ismeretlen alezredes, Baranovicsiből.
Bemutatkoztam s kénytelen voltam néhány szóval megemlíteni,
hogy Silovicsi és Kamenka után érdeklődöm.
Miután az alezredes ezt meghallotta, felállt, járkálni kez-
dett a dolgozószobában s egész beszédet kerekített. Az értelme
az volt, hogy a silovicsi erdőség a környék fekélyes része, és
nincs erejük és lehetőségük, hogy megtisztítsák, vagy az ő sza-
vaival élve, „hatástalanítsák”. A hadsereg dolga lenne, de állító-
lag egyáltalán nem izgat bennünket, mivel az arcvonalhoz veze-
tő útvonalak az erdőtől távolabb húzódnak. Ami meg a környék
életét, a helyi lakosok és állami szervek biztonságát illeti, az
bennünket egyáltalán nem érdekel.
Így van ez mindig. A hadsereg állambiztonsági szervnek
tekint bennünket, az állambiztonsági szervek pedig úgy kezel-
nek, mint a hadsereghez tartozókat.
Hangosan, pátosszal beszélt, mintha szónoki emelvényen
állna. Úgy beszélt velem, mintha legalábbis hadseregparancs-
nok lennék, akinek – ha akarná – semmibe se kerülne biztosíta-
ni a szükséges erőt (becslésem szerint legalább háromezer em-
bert), hogy „hatástalanítsa” a silovicsi erdőt.
Sok mindent tudtam volna felelni, de ilyen helyzetekben
az ellentmondás felesleges időpocsékolás. Ráadásul iszonyúan
szerettem volna már aludni.
Szónokolt, én meg csak ültem előtte egy konyhaszéken, és
úgy tettem, mintha figyelmesen hallgatnám, még egyetértően
bólogattam is; egyszer észrevettem egy mosolyt az őrnagy ar-
cán, és én is, mint a bolond, elmosolyodtam. Legjobban attól fél-
tem, hogy megfeledkezem magamról, egy pillanatra elalszom,
és leesem a székről.
Végre elhallgatott, és az őrnagy kíséretében pihenni in-
dult. Követtem őket a lépcsőn lefelé, és lázasan kerestem az al-
kalmat, hogy félrehívjam az őrnagyot és beszélhessek vele.
Lent a főnökétől bocsánatot kérve beugrott az ügyeletes
tiszt szobájába, ahol egy piros arcú, bajuszos, zubbonyán Vörös
Zászló-rendet viselő százados ült az asztalnál. Együtt léptünk a
szobába, behúztam magam mögött az ajtót, s azonnal kertelés
nélkül közöltem, hogy egy kicsit később „VCS”-n keresztül be-
szélnem kell a főnökségemmel.
– Kinyitsz neki egy szobát – parancsolta az őrnagy az
ügyeletesnek, miközben kulcsát felakasztotta a kulcsos táblára.
– És nem hivatalosan, csak úgy baráti alapon – folytattam
abban a pillanatban – szeretném megnézni a nyomozati anya-
gokat.
– Mutasd a kisujjadat, s már a karodat akarják – jegyezte
meg az őrnagy kajánul, s még egyszer odafordult az ügyeletes-
hez: – Mondd meg Szencsillának, hogy mutassa meg… Csak a
terroristákét és a kollaboránsokét!… Te meg bocsáss meg. A fő-
nökség – intett az ajtó felé, és sietősen kezet nyújtott. – Holnap
majd ugorj be!
„Csak a terroristákét és akollaboránsokét!…” Ezt is köszö-
nöm… Többre nem is számítottam.
– Még egy pillanatra! – fogtam a kezét, és egyszerűen el-
álltam az útját. – A kamenkai tanyákon a púpos Stanislaw
Swiridet ismered? Az a fekete… olyan ideges természetű.
– Nem ismerem – mondta az őrnagy, kezét kiszabadítva
megkerült, s már az ajtó felé tartott. – A nevével sem találkoz-
tam.
– És Pawlowskit?
– Melyiket? Az egyik nálunk ül.
– Ez az idősebb. – Magam is csodálkoztam saját szemte-
lenségemen, amikor már a kijáratnál még egyszer elkaptam az
őrnagy kabátujját. – És a fiát?
– Két fia van. – Az őrnagy kinyitotta az ajtót, gyorsan kilé-
pett rajta, de még megismételte: – Ugorj be holnap…
A petróleumlámpa pislákoló fénye mellett ültem az üres-
nek tűnő, dohányfüstös szobában, s nézegettem a volt policá-
jok, terroristák és a németek más kiszolgálói anyagát.
A jegyzőkönyvekben nagyon szokványos kérdéseket és a
kihallgatottak majdnem teljesen azonos szavakkal rögzített vá-
laszait találtam. Többségüket csak néhány héttel ezelőtt tartóz-
tatták le. Semmi számunkra érdekes dolog. Az égvilágon sem-
mi.
„…Mondja el, mikor és milyen körülmények közt adta ki a
németeknek Joszif Tiskevics partizán családját?…”
„…Sorolja fel, hogy magán kívül még kik vettek részt 1941
augusztusában a szovjet hadifoglyok Kasáriban történt lemé-
szárlásában?”
„…A motozás során arany tárgyakat találtunk magánál,
gyűrűket, érméket, használt aranyfogakat. Mondja el, hol, mi-
kor és milyen körülmények között jutott ezekhez?”
Az életükért küzdöttek, érthető tehát, hogy tagadtak és el-
lenálltak. Azt is eléggé szokványos módon, minden változatos-
ság nélkül. Tanúvallomásokkal, szembesítésekkel és doku-
mentumokkal bizonyították rájuk bűneiket.
Terroristák, gyilkosok, martalócok – mi közük lehet ezek-
nek a keresett rádióadóhoz és úgy általában a kémkedéshez? Mi
szükségem van nekem ezekre? Miért vesztegetem rájuk az
időmet?
És ha mégis…
És pontosan ez a „mégis” az, ami a nyomozás során remé-
nyeket és újabb energiákat szül. Már bóbiskoltam és gondol-
kodni is alig tudtam. Hogy el ne aludjak, dúdolni kezdtem, de a
repertoáromból mindössze másfél vagy két kupléra futotta.
Az idősebb Pawlowski ügye semmiben sem különbözött a
többitől: szürke dosszié, letartóztatási határozat, kihallgatási
jegyzőkönyv és mindenféle feljegyzések.
Mint volksdeutschot hazaárulás vádjával tartóztatták le,
de hogy mi bűnt követett el azonkívül, hogy aláírta a belépési
nyilatkozatot, és megpróbált a németekkel együtt elmenekülni,
azt nem tudtam megállapítani.
És nemcsak én. A jegyzőkönyvek végén ráakadtam a fő-
nökség megjegyzésére:
„Zajcev elvtárs! P. áruló tevékenysége gyakorlatilag nincs
feltárva. Ezt még ki kell deríteni, aztán dokumentálni.”
Pawlowskit a fiaival kapcsolatosan is megkérdezték, amire
a következőket válaszolta:
„Fiaim, Kazimierz és Nyikolaj valóban a németek alatt
szolgáltak Lengyelországban egy építő alakulatnál, hogy pon-
tosan melyiknél, nem tudom. A németeknél töltött szolgálatuk-
ról semmiféle részletet nem ismerek.”
Hát így állunk. Építő alakulat. Swirid pedig azt bizonygat-
ta, hogy a rendőrségnél voltak felelős beosztásban.
Különben a policájok és a többi kollaboráns számunkra
nem volt érdekes. De az nagyon érdekelt, hogy mit csinált
Kazimierz Pawlowski és két társa az adás napján a silovicsi er-
dő közelében. Hogy került oda? És miért viselték állítólag
mindhárman a mi tiszti egyenruhánkat? ez nem szükséges ah-
hoz, hogy az erdőben mászkáljanak, sőt mi több, még veszélyes
is. Különben, az is feltételezhető, hogy ruházatukat, külsejük
részleteit Swirid ijedtségében összekeverte.
*
Tíz perc elteltével a főnök szobájában a „VCS” mellett vár-
tam, hogy összekössenek Poljakov alezredessel.
Azért telefonáltam, hogy jelentsem a nyomozás fejlemé-
nyeit, s titokban reménykedtem, hogy a csoportfőnökség már
megkapta a megfejtett rejtjelszöveget, s valamiféle újabb adato-
kat tudok meg a KAO hívójelű rádióadóról és a keresett szemé-
lyekről.
Mindig él az emberben ilyen remény. És n~m az élőskö-
désre való hajlam miatt, Bármilyen sikeresen is menjenek a dol-
gok, az ember sohasem felejti, hogy a csoport nincs egyedül,
hogy sokan besegítenek a munkájába, és nemcsak itt az osztá-
lyon. Ha valaki, hát Poljakov biztosan nem mulasztja el figye-
lemmel kísérni, hogy mindenütt megtegyenek mindent, ami le-
hetséges, még Moszkvában is.
Végre meghallottam a telefonban halk, kissé raccsoló
hangját, s most nagyon világosan el tudtam képzelni az ala-
csony termetű alezredest – domború, pattanásos homlokát, kis-
sé elálló fül~t, zsákszerű, gyűrött tábori váll-lapos zubbonyát.
Szinte láttam, ahogy karosszékében oldalvást ülve hallgatja je-
lentésemet, közben jegyezget az előtte heverő papírlapra, és
időnként valahogy sértett gyerekhez hasonlóan szipog egyet-
egyet.
Jelentettem neki a nyomozás fejleményeit, beszéltem a for-
rásnál találtlábnyomokról, a Vaszjukovval és Swiriddel folyta-
tott beszélgetésről, s arról, hogyan lőttek rá Tamancevre. Mind-
ebben nem volt semmi rendkívüli, de ő végighallgatott,.csak
néha vetett közbe egy igent, néha pontosított, és már tudta is,
hogy lényegében új dolog nem történt.
– Mit keresett Pawlowski két társával a rádióadás napján a
silovicsi erdő mellett? ez a kérdés… – szólalt meg, mikor befe-
jeztem jelentésemet. – Hogy kerültek oda?… Szóval így ál-
lunk… Kazimierz Pawlowski, vagy Kazimierz Georgijevics ti-
zenkilencben vagy tizennyolcban született Minszkben (de ez
nem biztos), a dokumentumok alapján feltételezhetően belorusz
vagy lengyel… Hát igen… ez nem túl sok… Majd ellenőrizzük
az összes nyomozati anyagot… Most pedig, Pável Vasziljevics, a
tábornok épp az imént beszélt Moszkvával a szövegre vonatko-
zóan. Még nem sikerült megfejteni. Itt helyben a mieink sem
tudtak semmit kihozni belőle. De bízom benne, hogy holnapra
vagy holnaputánra már lesz szövegünk. Egyelőre hajtsák az er-
dőt…!
11. Az erdei forrásnál
Hizsnyák még virradat előtt felébresztette őket – sietősen

megreggeliztek, és már napfelkelte előtt az erdőben voltak.
Körös-körül még minden virradat előtti álmát aludta.
Mentek a keskeny ösvényen, és a harmattól ezüstösen fehérlő
fűben sötét nyomokat hagytak maguk után. Tamancev elégedet-
lenül nézett körül. A jelek szerint a nap forrónak ígérkezett, fel-
száll a harmat és eltűnnek a nyomok. De egyelőre a levegő hű-
vös, és körös-körül minden friss illatot áraszt, ha mindig ilyen
könnyű lenne a menetelés…
Andrej rettentően szeretett volna megszólalni. Hiszen ha-
marosan szétválnak útjaik, és az egész napot magányosan töl-
tik. De csak az ügyről lehetett volna beszélni (ő meg mit is
mondhatna), azt is csak suttogva. „Az erdő nem szereti a zajt” –
jegyezte meg több alkalommal Aljehin.
Fél óra elteltével Andrej a forráshoz vezette őket. A tuskó
túlsó oldalán, a sötét mocsaras földön, a bokor alatt, mint ahogy
tegnap is, világosan kirajzolódott a csizmás lábnyom. A görcsös
farönkön egyensúlyozva, Tamancev és Aljehin leguggoltak, és a
nyomot vizsgálták. Tamancev a zsebéből előhúzott egy külön-
böző színű csomókkal megjelölt cérnaszálat, megmérte a láb-
nyomot, a talp és a sarok hosszát, szélességét. Majd megnyálaz-
ta ujját, megérintette a nyomot: a talaj szinte egyáltalán nem ra-
gadt.
Még legalább egy percig nézegette és tapogatta a lábnyo-
mot, óvatosan érintve erős ujjaival a nyom szélét.
– Német tiszti csizma. Rendes szériagyártmány – mondta
végül felemelkedve. – Mérete megfelel a mi 42-es méretünknek.
Nemrégen viselik, újnak is mondható. A viselés egyéni sajátos-
ságai még nem rajzolódnak ki. A nyom viszonylag friss, kétna-
posnál nem régebbi. A nyomot véletlenül hagyták: valaki itt
ivott, s vagy félrelépett, vagy megcsúszott a tuskón, s így hagy-
hatott nyomot maga után. Magas termetű ember, százhetvenöt-
száznyolcvan centiméter.
– A-az erdőben v-van v-valaki – suttogta Andrej, nem bírta
tovább türtőztetni magát. (Miután légnyomást kapott, erősen
dadogott, különösen, ha izgatott volt.)
– Az élet finom, apró részleteire is kiterjedő észrevétel! –
vetette oda Tamancev, s kissé később folytatta:
– Lehet, hogy nem egyedül volt. A fű nem őrzi meg a nyo-
mokat, és itt valószínűleg a gyökerekre léptek. Ha egyikük nem
hagyott volna nyomot, akkor nem is maradt volna utánuk
semmi.
– A fo-forrás nem cso-csobog, és az az ú-útról sem látszik –
suttogta Andrej Aljehinnek; nagyon szerette volna, ha az általa
felfedezett nyomok eredményt hoznak, és hasznosnak bi-
zonyulnak a nyomozásnál. – Kö-következésképpen csa-csak
olyan emberek le-lehettek, akik i-ismerték az erdőt, vagy már
jártak erre.
– Vagy olyan, akinek van térképe – tette hozzá azonnal Ta-
mancev. – A forrást valószínűleg jelölik rajta.
Andrej legnagyobb sajnálatára Tamancevnek igaza volt.
Néhány percig mindhárman a sűrű, nedves füvet mászták,
átvizsgálták a bokrokat és fákat a forrás körül.
– Majomnak való munka! – sercintett Tamancev, és ellensé-
gesen nézegette a nyomokat. – Megint egy apró tényecske! ez
sem ad semmit, ez sem magyaráz semmit. A szövegre van szük-
ség! – mondta meggyőződéssel. – Szöveg nélkül csak botorká-
lunk, mint a vak kutyakölykök!
– A szöveget ma vagy holnap közölniük kell – mondta
Aljehin. – A szöveg meglesz! – bizonygatta. – Egyelőre meg kell
találnunk az adás helyét, és meg kell állapítanunk, hogy ki járt
tegnapelőtt ebben az erdőben.
– ”Kell… kötelesek”! – mosolyodott el Tamancev. – Nyo-
mokat lehet, hogy találunk, de embereket… Kik ezek egyálta-
lán?… – kérdezte a lábnyomokra mutatva. – Ejtőernyős ügy-
nökök?… Biztosan nem! Három év alatt nem láttam egyetlen-
egyet sem, aki új német katonai csizmát viselt volna. Lehet,
hogy akovisták?… Vagy németek? Lehet, hogy csak egyszerűen
katonaszökevények?…
– Ka-katonaszökevények rá-rádióadóval? – tiltakozott
Andrej.
– De ki mondta, hogy rádióadó van náluk? – érdeklődött
hidegen és személytelenül Tamancev. – Nekem, személy sze-
rint, ez a nyom semmit sem mond. Egy német csizma nyoma.
Ez minden! És semmi több!…
12. Tamancev
Az élet ördögien szeszélyes dolog. Néha ránk mosolyog,

de többnyire hátat fordít és megmutatja, hogy milyen is valójá-
ban. Bármily furcsa, ezen a napon ránk mosolygott.
Már legalább egy órája kutattuk az erdőt a forrás környé-
kén. Az egyik helyen az úton Pása elmosódott, csizmás láb-
nyomokat fedezett fel. A nedves, agyagos talajon nőtt füvön is
sikerült felfedeznünk belőlük hatot. Ugyanolyan frissek és
olyan formájúak voltak, mint az első ott a forrásnál.
A nyomok tehát itt is, ott is ugyanattól az embertől szár-
maznak. Valószínűleg ivott itt, s elindult Kamenka vagy a gyan-
taolvasztó felé; a térkép alapján mindenesetre ezt lehetett felté-
telezni. Nincs kizárva, hogy azok egyike volt, akik tegnap rám
lőttek. De itt, a jelek szerint egyedül volt. Az úton talált nyo-
mokról ítélve határozott léptekkel, óránként öt-hat kilométeres
sebességgel haladt.
Pása úgy döntött, hogy megpróbál a nyomokon eljutni az
erdőszélig vagy akár Kamenkáig is. Elválásunkkor, mikor még
egyszer megemlítettem neki, hogy a szövegre lenne szükség,
mar nem is szólt semmit, csak összeráncolta a homlokát.
Blinov és én elindultunk a számunkra kijelölt hely felé.
Nem is sejtettük, hogy néhány óra elteltével az élet ránk moso-
lyog és nem is akárhogy, hanem megmutatja mind a harminckét
fogát!…
Nem is tudnám megmondani, hogy mi vezetett arra az el-
hagyatott kis ösvényre. Nehéz ezt megmondani, hiszen ezekben
az esetekben vagy az intuíció, vagy a hatodik érzék játszik nagy
szerepet. Az ösvény ugyanolyan elhagyatott volt, mint a többi
fölverte a fű, s, én állandóan a lábam alá figyeltem. Mint teg-
nap, ma is a nyomásra vagy húzásra robbanó német gyalogsági
aknák izgattak legjobban.
Egyszerűen csodálatos, hogy a magas, sűrű fűben egyálta-
lán észrevettem. Nem, nem az aknát, hanem alig harminc cen-
timéterre a földtől egy közönséges, nemrégiben letépett fejű
margarétát. Bármelyik erdei állat is letörhette, de valamiért
mégis elindultam abban az irányba, annál is inkább, mivel ész-
revettem, hogy a bokrok között egy helyen áttör a napfény. Alig
tettem vagy tíz lépést, egy aprócska tisztásra jutottam. Körbe-
néztem s az egyik bokor aljában észrevettem, hogy sátorlapnyi
területen a fű erősen lenyomódott. Egész testemben megfeszül-
tem – valami ilyesmit érezhet a vadászkutya is, mikor megállá-
sával jelzi a vadat. Módszeresen kezdtem kutatni a fű és a bok-
rok között, s vagy húsz perc elteltével egy kicsit távolabb, a
bokrok mellett egy kettéharapott friss uborkára találtam.
Egy kicsi darabot levágtam belőle, megkóstoltam, de
nyomban ki is köptem, keserű volt. Tehát ezért dobták el. Élje-
nek a keserű uborkák! Éljenek a nyomok és bizonyítékok!
Hogy ne kenjem össze magam túlságosan, ledobtam a
csizmát meg a nadrágot, pisztolyomat a zubbonyom övébe
dugtam, a kis tisztást szektorokra osztottam, és két teljes órán
keresztül a fák alatt húzódó bokrokkal együtt centiméterről
centiméterre átvizsgáltam. Térdemen alig maradt bőr, a balt
alaposan fel is sértettem, de nemhiába izzadtam. A sűrű, magas
fűben, a tisztás szélén észrevettem a második uborkát, abba is
beleharaptak, s magam is meggyőződtem róla, hogy ez is kese-
rű. Az egyik bokor mögött, a lenyomott fűtől nem messze egy
frissen elhasznált gyufaszálat fedeztem fel. Mellette a füvön alig
észrevehető hamunyomokat találtam.
Számomra ez volt a legizgalmasabb. Tűznyom a közelben
nincs, tehát valaki vagy rágyújtott, vagy elégetett valamit. Le-
het, hogy éppen a rejtjelezett szöveget égették el?…
Aztán figyelmesebben megvizsgálva, mégis sikerült meg-
állapítanom, hogy a hamu nem papírtól, hanem cigarettától
származik.
De sokat adtam volna most azért a csikkért! S bár már
mindent átnéztem, ismét hozzáláttam a kis tisztás átvizsgálásá-
hoz…
Elöl a bokrok mögött két rozzant tetejű épület tűnt fel, az-
tán egy hosszú, vékony gémeskút: azonnal tudta, hogy az egyik
tanyánál jár, tehát a kelleténél korábban érkezett ki az erdő szé-
lére.
Szomjúság kínozta, elindult az épület felé, hogy enyhítsen
szomján, utána majd még egy órára visszamenjen az erdőbe.
Éppen keresztül vergődött a bokrokon, amikor az épületnél vá-
ratlanul, rekedten felugatott egy kutya. A bokrok között Andrej
egyszerre vette észre az épületet és egy kicsit jobbra, mintegy
kétszáz méternyire attól a helytől, ahol állt, két, az ellenkező ol-
dalról a tanya felé közeledő katonát. Pár pillanatig figyelte őket.
Egyikük hátizsákot cipelt, és már el is tűntek a tanya sarka mö-
gött.
Andrej gyorsan kissé jobbra húzódott, hogy rejtve marad-
jon, egyúttal a tanya másik oldalára kerüljön, ahonnan már
hangok is hallatszottak, valaki kétszer odakiáltott a kutyának,
de az nem hagyta abba az ugatást, ami minden más zajt elnyo-
mott.
Az épület mohos teteje és a gémeskút után tájékozódva,
tett még pár lépést, majd megállt. Nem akart közelebb kerülni,
a kutya felfedezhette volna. Körülnézett, helyet keresett, ahon-
nan megfigyelés alatt tarthatta a házat.
Ki is választott egy jókora tölgyfát, dús koronával, a ma-
gas bokrok egészen a koronájáig nyúlottak, és úgy vették körül,
mint a kiscsirkék a kotlóstyúkot.
A bokrok között a fához osont, felkapaszkodott és kinézett
a lombok közül.
A katonák ledobták az ingzubbonyukat, fakó, kék atléta-
trikóban mosakodtak a ház előtti kútnál. Ruhájukról ítélve tisz-
tek voltak, de a rendfokozatukat Andrej nem tudta ilyen távol-
ságból megállapítani. Tekintetével a hátizsák után kutatott, de
nem találta, már valószínűleg bevitték a házba.
Andrej hamarosan megpillantotta a házigazdát: a szürke,
vézna, mezítlábas kis emberkének kilógott az inge sötétszürke
nadrágjából. Egy köcsöggel a kezében valahonnan a pincéből
mászott elő. A ház felé igyekeztében odakiáltott valamit a ku-
tyának, de szavának semmi foganatja nem volt.
A tisztek közül az idősebb, alacsony, negyven év körüli,
erős testalkatú férfi, jellegzetesen kerek arcából orra hosszan
előrenyúlt, lába talán kicsit rövidebb volt a kelleténél. A fiata-
labbik: még egészen fiatal fiú, társánál valamivel magasabb, vé-
konyabb, úgy húsz év körüli, hátrafésült szőke hajjal.
Szemmel látható élvezettel paskolták arcukat a hideg víz-
zel, dörzsölték nyakukat, vállukat, s halkan beszélgettek vala-
miről, de Andrejnek egy szót sem sikerült tisztán kivennie. A
verem mellé hosszú láncra kikötött nagy, bozontos kutya időről
időre, felugatott, de már nem olyan dühösen, mint korábban,
hanem csak úgy kötelességtudásból.
Közben a házigazda még egyszer megjelent, bement a
színbe, és hamarosan egy teli tálka tojással tért vissza. A tisztek
követték a tanyába, s Andrej gondosan szemügyre vehette a
környéket.
Alacsony, rozoga viskó, félig elrohadt zsindely tetővel, ala-
csony ajtóval, három apró ablakocskával a homlokzati oldalon.
A ház mellett rácsos ajtajú verem, gerendákból ácsolt mag-
tár, egy lógó ajtajú szín, a szín mögött tucatnyi alacsony növésű
almafa.
Az épületek és a kerítés szinte teljesen megfeketedtek az
öregségtől, a tetőn lyuk hátán lyuk, minden elhagyatottnak és
gondozatlannak látszott.
Jobbra, vagy háromszáz méterre a fák mögött, még egy ta-
nya látszott: úgy tűnt, mintha a tisztek abból az irányból érkez-
tek volna.
„Vajon kik ezek?… Miért jöttek?… Milyen kapcsolatban
vannak a házigazdával?”… – töprengett Andrej. A tisztek külse-
jén, magatartásában semmi sem volt, ami választ adhatott volna
ezekre a kérdésekre.
Fél óra elteltével a házból még mindig nem jött ki senki, s
ő továbbra is a fán ült. A szomszédos tanya felől elmosódott,
halk énekszót – bús-bánatos leányhangot hozott a szél!
Szomjúság kínozta, karja és lába teljesen elzsibbadt. Hely-
zetet akart változtatni, egy korhadt ágcsonkra lépett, s kis híján
a földre huppant – alig bírt megkapaszkodni a tartós erőfeszí-
téstől érzéketlenné vált remegő kezével a feje fölött levő ágban.
Ismét mozdulatlanná merevedett, de a kutya meghallhatta a
reccsenést, s a környéket ismét vad, dühös csaholás verte fel.
Szünet nélkül ugatott, tépte a láncát, és abba az irányba
igyekezett, ahol Andrej ült a fán, még akkor is, amikor a házi-
gazda kilépett az épületből. Valamit mondott a kutyának, de az
továbbra is ugatott, és tépte a láncot.
Andrej csak most vette észre, hogy a szél az ő irányából
fúj, a kutya megérezhette az idegen szagot, és most már nem is
nyugszik meg. Még csak az hiányzik, hogy fölfedezzék. Észre-
vette, hogy a házigazda lehajol a kutyához, lehetséges, hogy
épp a láncáról akarta leoldani. Andrej sietségében szinte lezu-
hant a fáról, és gyorsan Silovicsi felé vette útját…
14. Tamancev
Már legalább egy órát töltöttem azzal, hogy próbáltam

megtalálni a csikket, de a kutatás nem járt eredménnyel.
Most már biztosra vehettem, hogy nem is olyan régen, a
jelekből ítélve tegnapelőtt két vagy három ember járhatott erre-
felé, leültek, cigarettáztak és ettek. A jómadarak már biztosan
szagoltak puskaport, mert nagyon óvatosak voltak. Tartózko-
dási helyükön nem maradt utánuk egyetlen papírfecni, egyetlen
csikk, semmi ételmaradék. A tisztástól jó messzire eldobott ke-
serű uborka, a bokor mögött, a sűrű mohaszőnyegbe dugott
használt gyufaszál… – gondos és alapos kutatás nélkül ezeket
lehetetlen lett volna felfedezni.
Ez az óvatosság egyre inkább megerősítette azt a gondola-
tot, hogy akik itt jártak, nem akartak semmi nyomot hagyni
maguk után, és egyúttal az a remény is felcsillant bennem, hogy
talán éppen innen folytatták az adást. Bár a rádiófigyelő állomá-
sok által meghatározott hibaháromszög8 ettől a tisztástól leg-
alább egy kilométernyire lehetett.
Szokásom szerint megpróbáltam rekonstruálni azt, amit
az adott helyzetben embereim tehettek. Feltételezve, hogy az
adó ott állt, ahol a fű kissé lenyomódott, „felállítottam a rádiót”.
Ismét ledobtam a csizmát, és a tisztás északi és északnyugati ré-
szén minden szélső fát a törzsétől a csúcsáig alaposan megvizs-
gáltam, de sehol sem fedeztem fel az ideiglenese n felerősített
antenna nyomait.
És ha a feltételezéseim mégis hibásak, és azoknál, akik teg-
napelőtt erre jártak, nem is volt semmiféle rádióadó? Csak áll-
tam mezítlábasan a tisztás közepén, s agytekervényeimet foko-
zott tevékenységre próbáltam ösztökélni.
Tudtam, hogy az uborkákból, a gyufából és a lenyomódott
fűszálakból még nem áll össze a kép. Egyelőre mindezek csak
cseppecskék a tengerben! A tenger pedig nagy és végtelen…
Miközben gondolkodtam, tekintetem két magasra nőtt
mogyoróbokorra és egy fiatal tölgyfára vetődött, vagy tizenöt
méterre attól a helytől, ahol a fű lenyomódott. Azokra először
nem is másztam fel – nem bírták volna el a súlyomat, meg aztán
az általam „kifeszített” antennától kicsit távolabbra is nőttek.
Nagy nehezen sorban lehajtogattam az ágakat, és a máso-
dik mogyorófán, úgy négyméteres magasságban az ágak sűrűje
közt, két felső ág találkozásánál megpillantottam azt, amit ke-
restem: felhorzsolt kéreg, friss nyom, mintha befűrészelték vol-
na. Biztosan a végére kötött súllyal dobták át az antenna drótját,
és aztán kezdték áthúzni.
Egy ilyen hatalmas rengetegben mindössze három ember-
rel már másnap megtalálni a rádióadás helyét, ez olyan dolog,
mintha valaki egy szénakazalba pottyant tűt talált volna meg.
8Hibaháromszög – a rádióbemérő állomások irányvonalának metszéspontjai

által meghatározott háromszög, melyben a keresett adó található.
Gondolatban megtapsoltam magam, örömömben szerettem
volna a térdemet verve ordítozni: „Én vagyok a legnagyobb, én
vagyok a legokosabb!”
De az érzések érzések, a munka meg munka marad. Elő-
vettem egy kis sípot, hozzákészülődtem és utánozni kezdtem a
császármadár tojójának hangját:
– Tii-uu-ti… Ti-uu-ti… Ti-uu-ti…
Vártam fél percet, megismételtem a hívást, és távolról hal-
kan felhangzott a hím válasza:
– Tii-tii-tiu-ti… Tii-tiii-tiu-ti…
Megállapodásunk értelmében ezek a jelek körülbelül azt
jelentették: „Szükségem van rád”, „Megyek”. A százados felfog-
ta a hívásomat, és már biztosan el is indult felém az erdőn ke-
resztül. A hangról ítélve körülbelül egy kilométerre lehetett tő-
lem.
Folytattam a keresést. A bokrok alatt, az ösvény mellett a
földön észrevettem egy csipetnyi mahorkával kevert borsot, rá-
szórták a nyomokra. Ismét megbizonyosodtam az itt járt embe-
rek óvatosságáról és előrelátásáról. Míg négykézláb másztam a
sűrű fűben, s kerestem a dohányszemcséket, időnként meg-
ismételtem a hívójelet, hogy a századost pontosabban útbaiga-
zítsam.
Legnagyobb örömömre a valódi császármadarak koráb-
ban értek oda Pásánál, egy idősebb és két fiatalabb kakasocska.
Szép, sima tollazattal, szürke farkacskával. Fáról fára repülve
elérték a tisztás szélét, megpillantottak, s azonnal eltűntek.
Pása meg sem kísérelte, hogy titkolja örömét. Minden
kommentár nélkül megmutattam neki a nyomot, a gyufát és az
uborkát, majd a bokorhoz vittem. Amikor meglátta a fakérgen a
bevágást, nem bírta magát visszatartani, megölelt. Ez valahogy
nem illett hozzá, ezért is értékeltem annyira.
– No, és most hogyan tovább? – kérdeztem suttogva. Még
egyszer jól körülnéztünk, ötszáz méteres körzetben meg mász-
tuk a bokrokat, bejártunk minden egyes ösvényt, de semmit
sem találtunk. Mintha azok, akik az adót működtették, nem is a
földön jártak volna, hanem a levegőbe emelkedve egyszerűen
elrepültek vagy felolvadtak volna. Elméletileg lehetetlen, hogy
valaki ne hagyjon maga után nyomot, de ez csak elméletileg
van így…
Tudtam, hogy ma éjszaka Moszkvában már tudni fogják,
hogy egy hatalmas, járhatatlan erdőségben (ezt feltétlenül meg-
említik) megtaláltuk az adás helyét, és a közleményben bizto-
san szerepel az én nevem is. Ez természetesen kellemes érzés,
de hogyan tovább?…
Még tucatnyi kérdésre kellett volna válaszolnunk. De kö-
zülük háromra, a legfontosabbakra semmi biztosat nem tud-
tunk volna mondani:
Honnan jöttek és milyen úton távoztak azok, akik az adást
folytatták?
Hányan voltak (ketten vagy hárman?), és ami a legfőbb,
kik voltak?
Honnan és ki láthatta őket az erdő közelében?
Fáradtan, éhesen, szótlanul tértünk vissza estefelé
Silovicsibe. Tiszták voltunk a főnökség és Moszkva előtt, mint
az angyalok. De mi haszna mindennek? Egyelőre nulla az
egész!
15. Meg kell tudni, kicsodák
Andrej még el sem ért Silovicsiig, amikor észrevette, hogy

balra az erdőszéltől vékony füstcsík száll a magasba. A bokrok
között, a tenyérnyi tisztáson égő tűz fölött hamarosan észrevet-
te a megfeketedett bográcsot, mellette pedig kezében főzőkanál-
lal Hizsnyákot. A füvön a tűz mellett már készenlétben álltak a
tisztára mosott alumínium tányérok. Aljehin és Tamancev még
nem érkezett meg, s ez őszintén elszomorította Andrejt.
A tanya környékét elhagyva, nagyon sietett, hogy közölje
a tisztekről szóló hírt, bízott benne, hogy a továbbiakban min-
den Aljehin és Tamancev döntésének megfelelően fog zajlani.
Andrej önmagában – bármennyire is akarta volna – nem tudta
megállapítani, hogy ezek a tisztek mennyiben érdekesek szá-
mukra, és érdemes-e egyáltalán foglalkozni velük. De Aljehin és
Tamancev még nem tértek vissza, s valahogy az egész dolog
nem jól alakult.
Andrej kivette a kocsiból a távcsövet, kiment a bokros rész
szélére, és lefeküdt egy mogyoróbokor alá. Előtte széles sávban
műveletlenül hagyott szántóföld húzódott, jobbra az utat látta,
balra pedig az erdőszél sötétlett.
Az úton időről időre lőszerrel, ládákkal és élelmiszerzsá-
kokkal megrakott tehergépkocsik húztak el. Egy tompa orrú
vontató hatalmas ágyút húzott lassan maga után, majd Lida fe-
lől, északnyugati irányban egy lövészezred vonult el.
A bokor alatt fekve Andrej a távcsövén keresztül nézegette
az úton haladó katonákat. Teljes menetfelszerelésben, géppisz-
tollyal, gyalogsági ásóval, tölténytáskával, hátizsákkal felsze-
relve, négyes sorokban, tempósan, de nem sietve, haladt el
egyik század a másik után.
Vajon hol lesznek egy hét múlva?… Mariampolnál, Sauljá-
nál vagy Szuvalka alatt?…
Andrej most a szívéhez oly közel álló ezredére gondolt,
melyben több mint egy évig harcolt, s ahol majdnem minden
tisztet, rengeteg altisztet és katonát ismert; katonáira, szakaszá-
ra emlékezett. Vajon hol lehetnek most?…
„Bárcsak mehetnék velük… Nyugat felé!… Mert itt mi
van?… Keresd és gyűjtsd a csikkeket…”
A szomorú vágyakozás eluralkodott Andrejen. Az ezred
kocsisorának utolsó tagja is eltűnt a kanyarban, s az út egy idő-
re üressé vált. Andrej szomorú dermedtségben még mindig
csak feküdt, letette a távcsövet, és tekintete a távolba meredt…
Aljehinnek és Tamancevnek a tisztásról hallatszó hangja
térítette magához. Körülnézett. Tamancev gyors, rugalmas lép-
tekkel a tűzhöz ment, olyan könnyedén és frissen, mintha vala-
hol a közelben az egész napot átaludta volna, s miután föléb-
redt, vacsorázni sietne. Andrej arra gondolt, hogy Tamancev
most vagy pedig vacsora után még feltétlenül legalább fél órát
gyakorolja az erőszakos elfogást, a „hintáztatás”-t, a különböző
ugrásokat, cseleket, szökelléseket és, izzadságot nem sajnálva,
tökéletesíti a suplest9, s Andrejen most különös erővel ha-
talmasodott el a kisebbrendűség érzése.
Fel kell állni és odamenni. Kiszabadította elzsibbadt kar-
ját, oldalára fordult, s akaratlanul is a baloldali irányba pillan-
tott. Az erdő és az út közötti sík területen, Andrejtől vagy két-
száz méterre, ketten haladtak. Andrej gépiesen szeméhez emel-
te a távcsövet, és a meglepetéstől szinte megkövült, de a követ-
kező pillanatban már a bokor mögé gurult. Azok a tisztek vol-
tak, akiket egy órával ezelőtt az erdőszéli tanyán látott. És mi
több – ezt azonnal észrevette –, a hátizsák már nem volt náluk!
– Százados elvtárs! Ide! – hívta Aljehint izgatottan. – Gyo-
gyorsabban!
Aljehin odalépett, kézbe vette a feléje nyújtott távcsövet, és
közvetlenül Andrej mellé, a bokor mögé állt. Közben már Ta-
mancev is odaérkezett.
A tiszte k összetekert sátorlappal a kezükben haladtak a
mezon át, beszélgettek. Andrej sietősen elmondta, hogy hogyan
látta meg őket a tanyán, hogy fedezte fel a kutya, és hogy ezért
kellett elhagyni a helyet. A hátizsákot háromszor is említette.
– Ki közelít meg egy kutyát a szél felőli oldalról?! Hó-
lyag!… – köpött ki oldalra Tamancev. – Kimennek az útra, és fi-
gyeljétek csak meg, mindjárt felemelik a kezüket. A gépkocsi-
forgalom fejlesztésére „szavaznak” – feltételezte Tamancev és a
bokrok közőrt kissé előrement, óvatosan széthajtogatva maga
előtt a gallyakat.
Ebben a pillanatban a jobboldalt haladó zömök százados
arcát a falu felé fordította, s Aljehin a távcsövön keresztül, Ta-
mancev pedig éles szemével alaposabban meg tudta figyelni
vonásait.
– Azt hiszem, őt már láttam Lidában – szólt Aljehin kissé
bizonytalanul.
9 Suples – a test hajlékonysága. A gerincoszlop hajlékonyságát s az egész

izom- és kötőszövetrendszer rugalmasságát speciális gyakorlatokkal lehet
fejleszteni.
– Bár sohase láttam volna őket! – mondta őszinte felhábo-
rodással Tamancev. – Zabálni akarok, zabálni! Most pedig meg
kell tudnunk, hogy ezek kicsodák.
Igaza volt. Aljehin némán figyelte őket a távcsövén keresz-
tül. A tisztek már alig ötven méterre jártak az úttól.
– Mire várunk?! – szólalt meg kitágult orrlyukkal, türel-
metlenül és elégedetlenkedve Tamancev. – Utánuk kell men-
nünk!
Az úthoz érve, a tisztek átugrották a vizesárkokat, s az út-
nak az elhárítókhoz közelebb eső részén várakozni kezdtek.
Minden jel arra mutatott, hogy egy arra haladó gépkocsit akar-
nak megállítani. Aljehin néhány percig a távcsövén keresztül fi-
gyelte őket, még mindig egy szót sem szólt.
– Gépkocsihoz – adta ki végül a parancsot. – Indulunk.
Tamancev és Andrej a bozóton keresztül átgázoltak a másfél-
tonnáshoz. Hizsnyák mit sem sejtve, főzőkanállal a kezében
álldogált a tűznél, s valamit mormogott az orra alatt.
– Kész – szólalt meg hátra sem fordulva.
– Gépkocsira! – parancsolta Tamancev. – Indulunk!
Felhajtva a gépkocsi hátulját, Andrejjel együtt gyorsan be-
dobták a holmit a kocsiba. Hizsnyák egy kis ideig értetlenül bá-
multa őket, majd odafutott a kocsihoz, beindította a motort,
azután gyorsan visszatért, és kétségbeesetten megállt a tűznél.
Tamancev félretolta, megragadta a bográcsot, és egyetlen hatá-
rozott mozdulattal a tűzbe öntötte a zsíros, párolgó levest.
– A húsleves!
– A pokolba vele! – káromkodott Tamancev, miközben víz-
zel még egyszer lelocsolta a tüzet. – Mindenki a helyére!
A bokrok közt cikázva odafutott, ahol az előbb álltak – de
fél perc múlva vissza is tért, és közölte Andrejjel:
– Felvette őket egy kocsi, ZISZ I 1-72-15…
Utánuk a bokrokból kiugrott Aljehin. Tamancev és Andrej
szinte parancsszóra, egyszerre felmászott a kocsira.
– Itt maradsz! – parancsolta Tamancevnek a százados.
– Nézd meg az úton a nyomokat: a szántáson biztosan jól
látszanak… Az összeköttetés a városban a városparancsnokon
keresztül…
Aljehin beugrott a vezető melletti ülésre, és odakiáltotta
Hizsnyáknak:
– Lidába!
Feljegyzés a „VCS”-n keresztül fogtatott telefonbeszélgetésről

Sürgős!
Jegorovnak.
Különleges közlemény
Ma, 1944. 8. 15-én hajnalban a hadsereg kémelhárító osztagának
operatív csoportja titokban körülvette a Zaleszki-tanyát (Lidától 18
km-re északnyugatra), hogy elkobozza az akovisták illegális rádióállo-
mását, és letartóztassa a rádióadó tulajdonosait, Swiatkowski Witoldot
és Janinát, akiknek a „Ragnera” egységgel fenntartott kapcsolatait be-
bizonyítottuk.
Tisztjeink megjelenésekor (tejvásárlás ürügyén), a két
Swiatkowski a harmadik akovistával, Józef Nowákkal, aki állítólag ve-
lük együtt ugyanahhoz a terrorista, úgynevezett „likvidációs” cso-
porthoz tartozott, bezárkózott a házba, megsemmisítette a kompromit-
táló bizonyítékokat, majd makacs ellenállást tanúsított. Ennek ered-
ményeként Swiatkowska és Novák meghalt, Swiatkowski pedig felrob-
bantotta magát egy köteg tankelhárító gránáttal.
A ház romjai között két erősen megrongálódott angol gyártmá-
nyú AP-4 típusú, 1943-ban kibocsátott rádióadót és egy KSZ-1 típusú
rövidhullámú vevőkészüléket találtunk. A széttört tükrös szekrény tit-
kos fiókjában régi kódtáblázatokra és a két rádiókapcsolat adatait (hívó-
jel, hullámhossz, vételi lehetőség) rögzítő operatív feljegyzésre és nagy
mennyiségű regisztrált és továbbított rejtjeltáviratra bukkantunk,
A dokumentumok nagy részét Swiatkowskinak és Nowáknak si-
került megsemmisíteni. A hamuból a későbbi helyreállítás céljára lehe-
tetlen volt épen maradt papírfoszlányokat kiemelni.
A tanya aduarán ásva, a magtár hátsó falánál rejtekhelyet talál-
tunk, melyből rádióalkatrészek, az adóhoz szükséges tartalék telepek és
három teljes szovjet katonai felszerelés, közülük egy, a mellén és jobb
vállán vérfoltos tiszti egyenruha került elő,
A rendelkezésünkre álló és ellenőrzött adatok szerint augusztus
12-én és 13-án Swiatkowskiék nem voltak otthon, a házuk üresen állt.
Nincs kizárva, hogy augusztus 13-án a KAO hívójelű adó működése
idején Swiatkowskiék a silovicsi erdőben tartózkodtak, mely a „Ragne-
ra” egység tevékenységi zónájához tartozik, és mindössze 30 km-re
fekszik a Zaleszki-tanyától.
Pontrjagin
*
Pontrjaginnak.
Tegyenek meg mindent, hogy megállapítsák, hol tartózkodtak
Swiatkowskiék ez év augusztus 13-án és 7-én a nap második felében.
Számunkra különösen fontosak az általuk használt rejtjelre, a
rádióadó működési idejére és az adás egyéb részleteire vonatkozó ada-
tok.
Jegorov
17. Lida felé
Mikor Hizsnyák kiért az útra, a háromtonnás ZISZ, amely

a tiszteket fölvette, már eltűnt a szemük elől.
A másféltonnás kilométerórájának mutatója valahol a
negyvenes és ötvenes szám között ingadozott. Ez igen tekinté-
lyes teljesítmény volt ezen a kockakövekkel borított úton, de
Andrejnek most mégis úgy tűnt, hogy nem elég. Aljehin hátát a
vezető melletti ülés sarkának vetve, zsebkendőbe csavart táv-
csövét a szeméhez szorította. A következő kanyar után már jól
látta a messze előttük haladó ZISZ-t.
Az ütött-kopott háromtonnás kocsi hátulján alig-alig lát-
szott az I 1-72-15-ös rendszám. A fiatal tiszten kívül (a kerek fe-
jű százados beült a vezetőfülkébe) a gépkocsi platóján még hét
civil ruhás ember, öltözékük után ítélve paraszt, meg két katona
utazott. A teherautó baloldali oldalfalából fent egy darabka ki
volt törve. „Ismertetőjellel ellátott gépkocsi.”
Az egyik falunál a ZISZ megállt; távolról látták, amint a
parasztok ledobálják zsákjaikat a kocsiról, majd a vezetőfülké-
hez hajolva kifizették a gépkocsivezetőt. Hizsnyák, hogy tartsa
a távolságot, lefékezett, mire nyomban vagy egy tucatnyi kocsi-
ból álló oszlop előzte meg a GAZ-ukat. Az elhárítóknak ez
semmiképpen sem volt hasznára, a ZISZ és közöttük fedezék-
ként nem lehetett több két-három kocsinál.
– Előzz! – parancsolta Aljehin.
Sorban megelőztek néhány teherautót, és a GAZ előtt
most már csak egy aprócska Willis maradt. Hizsnyák kürtölt,
hogy engedje előzni, de a Willis sofőrje változatlanul az út kö-
zepén haladt. A mindkét oldalon fával szegélyezett út elég kes-
keny, nehéz volt hát az előzés, ez esetben szinte teljességgel le-
hetetlen. Mégis, a kellő pillanatot kihasználva, Hizsnyák vala-
mennyi szabályt megszegve jobbról előzni akart, s egy vonalba
került a Willisszel. Pár pillanatig a kocsik egymás mellett halad-
tak. A sofőr mellett ülő bajuszos harckocsizó őrnagy dühösen
odakiáltott valamit Hizsnyáknak, és megfenyegette öklével.
Hizsnyák ezt fel sem vette, de a Willis ismét nekilódult, és a so-
főr, valószínűleg az őrnagy parancsára, az utat elzárva továbbra
is az út közepén haladt. A vezetőfülke hátsó üvegén keresztül
Andrej látta, hogy Hizsnyák izgatottan hadonászik, s valamit
mond Aljehinnek. Mint a tapasztalt gépkocsivezetők többsége,
Hizsnyák sem szerette a rohanást, nem beszélve a gödrös úton
kialakult autóversenyről. A rendes körülmények között nyu-
godt, kicsit flegmatikus Hizsnyák ilyen esetekben teljesen kikelt
magából, s pokolian káromkodott.
Lidától már csak négy kilométer választotta el őket.
Elöl egy útkereszteződésnél a forgalomirányító, egy ala-
csony, ócska csizmát és kifakult köpenyt viselő nő éppen leen-
gedte előttük a csíkos vasúti sorompót.
A Willis fokozta a tempót, és még éppen átcsúszott a so-
rompó alatt. Hizsnyák és Aljehin egyszerre ordított ki a kabin-
ból, a nő feléjük fordult, álmos piros arcából szinte világított
természetellenesen világos szemöldöke. Aljehin szinte kirepült
a kocsiból, kitépte a nő kezéből a sorompó zsinórját, felemelte,
és az oldalról érkező mozdony fülsiketítő füttyétől kísérve, a
másféltonnás átrepült a töltésen.
Az álmos délutáni napfényben messzi előttük feltűntek
Lida szélső házai.
Hizsnyák gyorsan utolérte a Willist, és ismét tülkölt. Az
apró autócska továbbra is ráérősen, makacsul cammogott pon-
tosan az út közepén. Az út szélesedett, és Hizsnyák nekikészü-
lődött az előzésnek, majd hirtelen letérve egészen az árok szélé-
re, gázt adott, és szinte súrolva a Willist, eléje került.
Most már semmi akadálya nem volt, hogy teljes sebesség-
gel haladjanak. A másféltonnás előtt teherautó k haladtak; leg-
elöl időről időre látható volt a ZISZ I 1-72-15-ös. A platóra állí-
tott lócán, közvetlenül a vezetőfülkénél, az elhárítóknak egy ki-
csit oldalvást, ült a fiatal, szőke hajú tiszt.
A városszéli ellenőrzőpontnál a sorompó mindkét oldalán
már legalább három tucat gépkocsi álldogált. A szolgálatot tel-
jesítő lányok ellenőrizték a gépkocsik úti okmányait, s hol
egyik, hol másik oldalról engedték sorban egymás után a gép-
kocsikat. A másféltonnás megállt, mintegy hat másik teherautó
választotta el a követett gépkocsitól. Hizsnyák azonnal kimá-
szott a vezetőfülkéből, körbejárta a kocsit, megrugdosta a ke-
rekeket. Ezalatt Aljehin a másik oldalon megpróbálta kideríteni,
hogy mi is történik elöl.
A közben odaérkező Willisből fenyegető arccal mászott elő
a még egészen fiatal, úgy huszonhat év körüli, bajuszos őrnagy.
Krómbőrből készült csizmája szárát lovagló vesszővel
csapkodva, ellentmondást nem tűrő hangon türelmetlenül oda-
szólt Hizsnyáknak:
– Őrmester – hozzám!
Hizsnyák kérdően nézett Aljehinre.
– Ülj vissza a volánhoz – mondta Aljehin, mire Hizsnyák
fejét válla közé húzva, bemászott a vezetőfülkébe.
– Százados! Jöjjön ide! – ordította a dühtől paprikavörösen
az őrnagy.
Aljehin odalépett hozzá és tisztelgett.
– Hogy merészel… – szólalt meg lihegve az őrnagy…
Aljehin szó nélkül a zsebébe nyúlt, elővette és megmutatta iga-
zolványát az őrnagynak, illetve csak igazolványának fedelét,
amelyen dombornyomással állt: „Szmers” Kémelhárítás.
– De hiszen nem tudhattam – szólalt meg az őrnagy na-
gyon zavartan. – Higgye el, százados elvtárs, igazán nem tud-
tam… – Nem is tartozik magára – jegyezte meg csendesen
Aljehin. – Vannak mindenki számára kötelező közlekedési sza-
bályok, azokat kell betartani…
Tisztelgett és gyors léptekkel utolérte a kocsisorban lépés-
ben haladó másféltonnást.
– Meglépnek… százados elvtárs! – szólalt meg Andrej, aki
nem bírta tovább idegekkel a lassú előrehaladást.
– Ne füstölögj ott hátul! – szólt rá Aljehin, és gyors léptek-
kel n,z ellenőrzőpont rozoga bódéja felé indult. Világos volt
előtte is, hogy amíg a hat előtte álló teherautót átvizsgálják, ad-
digra a ZISZ már messze jár.
Andrej látta, amint Aljehin belép a nyitott ajtón. Néhány
másodperc alatt az általuk követett ZISZ vezetőjének is ellen-
őrizték a papírjait, és a kocsi máris maga mögött hagyta a so-
rompót.
– Kanyarodj ki jobbra – parancsolta Andrej Hizsnyáknak.
– Élénken!
Hizsnyáknak a baloldalon sikerült kiugrania, és elérte a
sorompót, de akkorra már a szembejövő kocsi is elindult, úgy-
hogy kénytelen volt lefékezni, még volt annyi ideje, hogy az
utolsó pillanatban jobbra kapja a kormányt. A másféltonnás ke-
resztbe fordulva elzárta az utat. A forgalomirányító őrmester,
egy napbarnított lány, dühtől eltorzult arccal, zászlójával hado-
nászva a másféltonnás felé futott.
– Hová?! Hová a fenébe mászol!… – kiáltotta rekedt han-
gon.
Elöl is, hátul is kegyetlenül dudáltak, s a többi sofőr kó-
rusban zúdította rájuk a válogatott szidalmakat. Hizsnyák kicsit
megnyitotta az ajtót, s lábával a kocsi küszöbére lépve, kihajolt,
körülnézett, de egy pillanatig sem engedte el a volánt.
Ebben a kritikus pillanatban jelent meg Tamancev, éppen
most érkezett egy erre haladó gépkocsival. Semmit nem kérde-
zett, futva megkerülte a másféltonnást, és a szembejövő kocsi
felé ugrott.
– Vissza!… Azonnal vissza! – ordította dühödten a vezető-
re, és szemtelenül bemutatkozott: – Katonai gépkocsiellenőr!…
Mit csinálsz?… Azonnal vissza!…
A szembejövő ZISZ vezetője, egy himlőhelyes törzsőrmes-
ter, e roham láttán egy pillanatig megkövülten bámult, már
mentegetődzni kezdett volna, de Tamancev feltépte a vezető-
fülke ajtaját, határozottan félretolta, maga ült a volán mellé,
gyorsan hátratolatott, és leállt jobbra, egészen az árok mellé.
Közben a forgalomirányító nő a másféltonnás előtt állva
szidta Hizsnyákot, hiszen kétségkívül ő okozta az egész zűrza-
vart, s ráadásul követelésére még csak nem is volt hajlandó hát-
ragurulni az ellenőrzőpontra.
– Ne lármázz! Nincs hátramenetem! Nincs, érted! Nincs! –
esküdözött könyörgő basszusával Hizsnyák, és közben egy
mocskos ronggyal az izzadságot törölgette arcáról. – Ne ordíts
már! Mindjárt elmegyünk… Minek hoznak ilyeneket a hábo-
rúba? Fuj, te ördög! – köpött egyet őszinte haraggal.
A rozoga bódéból éppen ekkor érkezett oda Aljehin, az el-
lenőrzőpont dühös főnökasszonyával.
– Engedd át őket! – kiáltotta oda menet közben a forga-
lomirányítónak.
…Hizsnyák szinte sebességváltás nélkül egy perc alatt el-
érte azt a kanyart, ahol szemük elől vesztették a ZISZ-t, de már
egyetlen kocsit sem láttak maguk előtt.
– Előre! – parancsolta Aljehin.
A másféltonnás elzúgott néhány háztömb mellett, és az
egyik útkereszteződésnél, a párhuzamosan haladó utcácskában
egy pillanatra feltűnt egy katonákat szállító ZISZ. Hizsnyák
olyan hittelen fékezett, hogy Andrej és Tamancev előrezuhant a
kocsi falához, és azonnal meg akart fordulni, de Tamancev elő-
rehajolt s rákiáltott:
– Ez nem az a kocsi!
A másféltonnás megállt; Aljehin kilépett a kocsi hágcsójá-
ra, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.
– Me-menjünk balra! – tanácsolta Andrej határozatlanul. –
Me-menjünk el a ba-bazár me-mellett az állomás felé.
– Azt hiszem, hogy a ZISZ a front élelmiszer-raktárából
való – bökte ki bizonytalanul Hizsnyák.
– Miért hallgattál eddig?
– Nem vagyok benne biztos, maguknak meg az emberekre
van szükségük és nem a kocsira – mondta Hizsnyák hozzáértő-
en. – Azok meg lehet, hogy már le is szálltak, és akkor…
– Megfordulni! Irány a raktár!
18. A front élelmiszerraktárában
Amint a kocsi a raktár területéhez ért, Tamancev menet

közben átugrott a kocsi oldalfalán, s míg Aljehin a bejáratnál ál-
ló őrnek magyarázott, besurrant a kapun.
A raktár közepén elterülő elegyengetett téren, vízhatlan
ponyvák alatt hatalmas ládaoszlopokban, hordókban és zsá-
kokban különböző élelmiszerek. Körös-körül zajlott az élet: so-
főrök és raktárosok – ez a nyugtalan, csak félig katona népég,
mely mindenkinél fontosabbnak és jelentősebbnek tartja magát
a háborúban –, a különböző egységektől vételezésre érkezett
lisztes gimnasztyorkájú katonák egymás után hurcolták a zsá-
kokat és ládákat mérlegelésre, s rakodtak a teherkocsikra. Jobb-
oldalt, a sarokban, szögesdróttal elkerítve, légvédelmi ágyúk
szegezték csövüket ellenséges óvatossággal az ég felé.
Az egyik, liszteszsákokból épített hegy mellett, a rakodás-
ra váró tehergépkocsik mellett Aljehin megtalálta a raktár pa-
rancsnokát, egy idősebb, pocakos, de rendkívül mozgékony és
energikus őrnagyot. Amikor megtudta, hogy Aljehin a kémel-
hárítástól jött, félbehagyta a munkáját, és bevezette a századost
a raktár parancsnokságára, egy tágas fedezék be. Megkérte a
két írnok őrmestert, hogy hagyják kicsit magukra őket, s csak
ezután kérdezte meg Aljehint, hogy mi járatban van.
– A ZISZ I 1-72-15-ös a maguk kocsija?
– I 1-72-15?… Igen, az enyém. Miért, mi történt?
– Egyelőre semmi! – nyugtatta meg Aljehin. – Éppen most
érkezett meg Alitusz felől, valószínűleg Mariampolból vagy
Kaunasból. Hátsó oldalfalából ki van törve egy darab.
– Igen, ma járt egy kocsink Mariampolban. Hogy melyik –
pontosan nem tudom. A törésről sem tudok, a szállítással he-
lyettesem foglalkozik… Mindjárt kiderítjük – ígérte az őrnagy
és felállt.
– A sofőrt ismeri?
– Az I 1-72-15-ösét?… Boriszkint… őszintén szólva nem
valami jól. Nem régen, alig két hónapja van nálunk… Semmi
rosszat nem mondhatok róla. Sofőr, mint a többi.
– Beszélni szeretnék vele. És szeretném átnézni a személyi
állomány adatait is. Csak minden feltűnés nélkül – kérte
Aljehin.
– Világos.
Kiléptek a fedezékből, az őrnagy odaszólt valamit az egyik
írnoknak, majd visszatért, s katonaszokás szerint megkérdezte
Aljehint, nem akar-e valamit harapni, s a választ meg sem vár-
va, azonnal kutatni kezdett az egyik ócska irodai szekrényben.
Szemmel láthatóan nem volt kíváncsi természetű, nem tett fel
felesleges kérdéseket; egész megjelenésén érződött a nyugodt
magabiztosság, a hozzáértés, és Aljehin ezt megfelelően érté-
kelte is magában.
Kopogtak az ajtón.
– Tessék!
– Őrnagy elvtárs, Boriszkin őrvezető parancsára jelentke-
zik…
Aljehin előtt alacsony termetű, szőke hajú katona állt, sá-
padt, mosdatlan arcából ravaszkásan villant elő sötét szeme.
Boriszkin piszkos, zsírfoltos nadrágot és ingzubbonyán közle-
gényi váll-lapot viselt, krómcsizmájának szára az ápolás hiá-
nyától már kivörösödött. Az őrnagyról gyorsan az ismeretlen
századosra pillantott, szemmel láthatóan semmi jóra nem szá-
mított, s tekintete azonnal gyanakvóvá vált.
– Ülj le – mondta az őrnagy.
– Ha lehet… inkább állnék – mondta Boriszkin, s gyorsan
ismét Aljehinre sandított.
– Mikor törted össze a kocsid oldalfalát?
– Az elmúlt éjszaka a kirakodásnál. Én nem vagyok hibás!
Az egyik Studebaker hátramenetben fordult és nekem jött. Nem
tehetek róla. Jelentettem is a műszaki helyettesnek…
– Rendben van. Majd ellenőrzöm… A százados beszélni
akar veled – intett az őrnagy Aljehin felé.
– Milyen ügyben? – húzta össze szemét Boriszkin.
– Majd megtudod – mondta az őrnagy, s Aljehinhez közel
hajolva, suttogva megkérdezte: – Elmenjek? – Miért, maradjon
csak…
– Üljön le, őrvezető – szólt Aljehin, s Boriszkin leült az asz-
taltól mintegy háromlépésnyire levő székre.
Aljehin hangsúlyozott fesztelenséggel néhány általános
kérdést tett fel neki: hol született, kik a rokonai, mióta van a
hadseregben, elégedett-e beosztásával, sokat van-e úton, merre-
felé jár és milyen rakománnyal.
Boriszkin ráérősen és elég szabatosan, minden szavát óva-
tosan megrágva válaszolt.
– Ma járt valamerre?
– Igen, jártam… Mariampolban. Zsákokat szállítottam…
Itt a menetlevelem. – Gimnasztyorkája zsebéből készségesen
előhúzott egy négyrét hajtogatott gyűrött papírlapot, kibontotta
és Aljehin elé az asztalra terítette.
– Utazott még valaki a kocsiján?
– Hogyhogy valaki? Senki.
– Esetleg elhozott valakit?
– Nem! Nekünk ezt nem szabad. Élelmiszerszállító gépko-
csi. Üresen, amikor az ember néha felvesz egy-egy tisztet, akkor
is a sajátját, a főnökségből. Polgáriakat semmi esetre sem…
Tudja, az éberség!…
Olyan meggyőzően beszélt, hogy hihető volt minden sza-
va.
Hihető lett volna, ha Aljehin nem a saját szemével látja,
hogy Boriszkin embereket szállított a kocsiján, és a parasztoktól
pénzt kapott a fuvarért.
Az őrnagy közben a szekrényből elővett egy nagy karton-
fedelű füzetet, és Boriszkinnak háttal állva, szétnyitotta az asz-
talon, lapozott benne, s valami olyasmit olvashatott, amitől cso-
dálkozás ült ki arcára. Egy helyen megjelölte, majd Aljehin elé
tolta a füzetet; a százados a füzet formájából kitalálta, hogy nem
lehet más, mint a személyi nyilvántartó.
Miközben folytatta a beszélgetést Boriszkinnal, Aljehin a
következőket olvasta: „Gépkocsivezető… őrvezető… Szergej
Alekszandrovics Boriszkin, született 1912-ben, pártonkívüli, is-
kolai végzettsége négy osztály, fogságban és megszállt területen
nem volt… 1936-ban a 162-es törvénycikk10 »d« pontja alapján
ötévi börtönbüntetésre ítélték… Kitüntetései: a »Harci érdeme-
kért« és a »Moszkva védelméért« érdemérem.”
A büntetett előéletre vonatkozó részt az őrnagy ceruzával
oldalt megjelölte. Miután Aljehin megnézte a Boriszkinról szóló
megjegyzést, ránézett az őrnagyra, aki hatalmas pocakját meg-
emelve megértően sóhajtott.
– Tehát ma senkit sem vett fel a kocsijára? – folytatta
Aljehin.
– Nem!
– Egész úton senkit?… Próbáljon visszaemlékezni.
10Az OSzSzK akkori büntető törvénykönyvének 162. paragrafusa idegen ja-

vak eltulajdonítására vonatkozott.
– Miért kellene visszaemlékezni – mondta sértődötten
Boriszkin. – Egyedül jöttem, miért hazudnék?
…Hogy mit akarnak tőle, nem tudta felfogni, hiszen kez-
detben még teljesen más dologra gondolt.
Már néhány éve alapjában véve teljesen tiszta volt a keze,
de ma hajnalban, mielőtt elindult volna Mariampolba, nem bírt
ellenállni a csábításnak, s amikor a raktáros félrefordult, egy do-
boz amerikai kockacukrot dugott a vezetőülés alá. Nem azért
tette, mert vonzotta a lopás, vagy mert inni akart volna (a
gyomrával betegeskedett, ezért ritkán és keveset ivott), hanem
egyszerűen azért, mert ez a raktáros a gépkocsivezetőkkel és a
katonákkal minden ok nélkül gorombáskodott, a főnökségnek
hízelgett, nagy nőcsábász hírében állt, gyakran berúgott, tiszti
egyenruhában járkált – egyszóval „sikeres” ember volt. A rak-
tárban több vagon cukra volt, és Boriszkin egyszerűen nem tud-
ta elképzelni, hogy a raktáros ne lopna.
Hát érdemes volt ennyi becsületesen leélt év után ismét
elemelni valamit, hogy is keveredhetett meg ennyire – ezt gon-
dolt,amikor a raktár parancsnokához hívták, és biztos volt ben-
ne, hogy Aljehin a katonai ügyészségtől jött. Lebukott. De ho-
gyan történhetett?… Látni senki sem látta, ebben biztos volt.
A cukrot még Mariampolban eladta, a megmaradt húsz
deka pedig ott hevert a vezetőfülkében az ülés alatt. Talán csak
nem tudták meg! Ezt egyszerűen nem tudta elképzelni, mint
ahogy azt sem értette, mi köze van a cukorlopáshoz a százados
kérdéseinek; Aljehint hétpróbás ravaszdinak tartotta: „messzi-
ről közelíti meg a dolgot”!
Utasokat felvenni tilos volt, a megvámolásukról nem is
beszélve – ezért nem dicsértek meg senkit –, s Boriszkin min-
dent tagadott, úgy döntött, hogy nem szabad semmit beismer-
nie.
Miután hazudni kezdett, hazudott is tovább. Aljehin ud-
variassága, az az udvariasság, amelyből Boriszkinnak éveken
keresztül csak szánalmas morzsák jutottak, még inkább óvato-
sabbá tette.
Aljehin elsősorban önmaga számára próbálta kideríteni,
hogy Boriszkin miért hazudik, mi ezzel a célja? Kezdettől fogva
feltételezte, hogy az ismeretlen tisztek véletlenül ültek az I 1-72-
15-ös kocsira, és Boriszkin csak annyiban érdekelte Aljehint,
amennyiben a további nyomozás érdekében felvilágosítást tud
adni ezekről a tisztekről.
Aljehin még vagy tíz percig küszködött Boriszkinnal, a so-
főr m kacsul hazudott egészen addig, amíg gyanút nem fogott,
hogy itt nem is a cukorról van szó, hanem valami egészen más-
ról, s mivel ezenkívül semmi lényeges dologban nem érezte
magát bűnösnek, lassan megnyugodott, egy kicsit őszintébbé
vált. De a hazugságot elismerni nem volt olyan könnyű.
– Ide figyeljen, Boriszkin! – emelkedett fel Aljehin moso-
lyogva, s odalépett a gépkocsivezetőhöz. – Maga most azt állít-
ja, hogy senkit nem vett fel a kocsijára. Igaz?… – kérdezte vi-
dáman, és közben Boriszkin arckifejezését figyelte. – Szóval, ezt
állítja?… De nem több mint fél órával ezelőtt, itt a városban a
maga kocsijáról két tiszt szállt le…
Boriszkin Aljehinre pillantott, mintha most kezdene emlé-
kezni, gondterhelten összevonta szemöldökét, beharapta szája
szélét, majd tekintetét a földre sütve, igyekezett zavarát leküz-
deni, tarkóját vakargatta és megszólalt:
– Várjon csak, várjon… Tényleg! – kiáltott fel hirtelen
örömmel, majd felállt és megkönnyebbülten elmosolyodott. –
Pontosan! Teljesen elfeledkeztem róla! Útközben ketten fel-
kéredzkedtek, és elhoztam őket idáig. De mi van ebben rossz?
Gyalogosan unalmas!
– Hát igen, gyalogosan unalmas – szólt megértően Aljehin,
és cigarettával kínálta a megkönnyebbülni látszó Boriszkint,
majd maga is rágyújtott. – Ismerősei?
– Nem. Nem ismerem őket! Felkéredzkedtek, hát felvet-
tem őket. Minek gyalogoljanak!
– Hogy kik és honnan jönnek, nem mondták?
– Nem. De nem is kérdeztem: miért érdekelt volna. A vá-
rosparancsnokság közelében tettem le őket – hiszen látta. Egyi-
kük, a kopasz százados, már jól benne van a korban. Nagyon
kedves volt, még cigarettapapírral is ellátott. – Boriszkin a zse-
beiben kutatva most már mosolyogva megkérdezte: – Talán
csak nem csináltak valamit?… A másiknak, a fiatalabb had-
nagynak nem lehet még valami nagy fizetése, de mégis aranyfo-
ga van. A jóságból csak kellemetlensége van az embernek… Ha
tudtam volna…
19. Este és éjszaka Grodnóban
Amíg Aljehin a fedezékben Boriszkinnal beszélgetett,

Tamancev beügyeskedte magát a parkolóhelyre, ahol a sérült
oldalfalu ZISZ is állt, és szinte az őr orra előtt átkutatta a kocsi
vezetőfülkéjét, azt sem mulasztotta el, hogy benézzen az ülés
alatti szerszámosládába. A láda legalján egy olajos rongy alatt
becsomagolt cukrot talált, és azonnal arra gondolt, hogy bizto-
san lopták valahol, de az ügy szempontjából semmi érdekeset
nem fedezett fel.
Azt az újságfecnit, amit Boriszkinnak cigarettapapírként
adtak, a mai lidai „Uperad” című lapból tépték le.
Az ismeretlenek, akiket Blinov vett észre, valószínűleg
reggel hagyhatták el Lidát; este visszatértek a városba, és a vá-
rosparancsnokságnál szálltak le. Nem maradt más hátra, mint
megkeresni őket azon tisztek közül, akik tizenkét óra után jár-
tak a parancsnokságon, vagy pedig a környéken laktak. Az ügy
világosnak és egyszerűnek látszott.
A városparancsnok, egy sovány, petyhüdt arcú, mogorva
külsejű őrnagy még 1941-ből, a Moszkva alatti harcok idejéből
ismerte Aljehint és örült, hogy a segítségére lehet. Odahozta a
nyilvántartó könyvet, és Aljehin négy tiszt nevét írta ki belőle. A
tisztek a környéken laktak, vagy az elmúlt másfél óra során jár-
tak a városparancsnokságon, s a rendelkezésre álló adatok sze-
rint bizonyos fokig hasonlítottak a borotvált fejű századosra és
társára. Tamancevet Aljehin azonnal az állomásra küldte. A vá-
rosparancsnok intézkedésére a lakásukról behívott tiszteket
(hárman voltak, egyiket nem találták otthon) észrevétlenül
megmutatták Aljehinnek és Andrejnek: az elhárítókat érdeklő
emberek nem voltak közöttük.
A városparancsnokság adatai szerint városi magánházak-
nál több mint ötszáz különböző egységhez tartozó és mintegy
kétszáz kiküldetésben levő tiszt lakott.
– Nézze, itt van! – Az őrnagy elővette páncélszekrényéből
és kiteregette Aljehin elé Lida térképét, melyen feltüntették a
város környékén elhelyezkedő egységek és csapatok körleteit.
A helyzetet bonyolítja, hogy a külvárosok különböző egy-
ségekhez tartoznak. Ezek az ő beszállásolási körleteik. Az észa-
ki és déli városrészeknek – mutatta ujjával a térképen – külön
városparancsnokságuk van. Mi csak általános felügyeletet gya-
korlunk. Nyilvántartásaik rosszak, és érdemben ellenőrizni őket
pokolian nehéz!
Aljehin felemelkedett, az utcán már sötétedett, sietnie kel-
lett, a városparancsnokságon már nem tudott mit csinálni. – Én
itt éjszakázom – mondta búcsúzóul az őrnagy. – Ha szükség
van rám, nyugodtan keltsenek fel.
*
– Itt vannak valahol a városban – jegyezte meg Aljehin,
amikor Andrejjel együtt kilépett az utcára.
– És ha a sofőr hazudik? Lehet, hogy az állomásnál tette le
őket, azok meg elutaztak, mi pedig hiába keressük őket.
– Nem hiszem. Azt kérték, hogy a városparancsnokságnál
álljon meg, de hogy bementek-e vagy sem, nem látta és nem is
mondta. A városban fogjuk keresni őket.
Aljehin felosztotta a várost: magára vállalta az állomást, a
környező negyedeket és a Grodno felé vezető utat; Tamancevre
a város délkeleti részét bízta a Molodecsno felé vezető úttal;
Andrejnek a Lidába és Vilnába vezető utak ellenőrző állomásait
és az ezekkel szomszédos körzeteket kellett átvizsgálnia.
…Tíz óra után az utcák elnéptelenedtek: életbe lépett a ki-
járási tilalom. Andrej csak ment és ment, alaposan megvizsgál-
va minden egyes útjába kerülő embert, külön alapossággal járta
körül az ellenőrzőpontnál megálló magányos gépkocsikat.
…Az állomásépületben, a peronon Aljehin minden zugba
benézett, már mindenkit ismert. A katonai barakkban össze-
vissza feküdtek a földön, lócákon, asztalokon, s elbágyadva
horkoltak a hőségtől. Új utasok éjfél után már nem jöttek.
Az ellenőrzőpont ügyeletesei éjfél után egy órakor elmen-
tek, s a nagyon ritkán érkező gépkocsik megállás nélkül halad-
tak el az ég felé nyúló sorompó alatt. Az állomás környéki utcák
mintha teljesen kihaltak volna: a legközelebbi utasszállító vo-
nat, ahogy Aljehinnek a városparancsnokságon mondták, csak
reggel halad át az állomáson.
…Három óra körül a fáradtságtól már ólomsúlyúvá nehe-
zedett lábbal Andrej ahhoz a lakáshoz ért, ahol Hizsnyák a gép-
kocsival együtt beszállásolt. Lecsatolta derékszíját, ledobta
csizmáját, és belezuhant a fából összeeszkábált széles ágyba.
Arca még el sem érte a párnát, maris szinte öntudatlan álomba
zuhant. Nem is hallotta, amikor Tamancev éhesen és dühösen
megérkezett, a sötétben valami ennivaló után kutatott, félhan-
gosan egyre csak morgott és káromkodott mindaddig, amíg le
nem feküdt ő is.
Feljegyzés a „VCS”-n keresztülfolytatott telefonbeszélgetésről

Sürgős!
A „Szmers” Kémelhárítás parancsnokának.
Kiegészítés a … számú …-án kelt dokumentumhoz.
A KAO hívójelű rádióadó utáni nyomozást megnehezíti a folyó
év augusztus 7-én és 13-án elfogott, a „Szmers” Kémelhárítás pa-
rancsnokságára párhuzamos megfejtés céljából azonnal továbbított
szövegek megfejtésének az elmaradása.
Figyelembe véve azt a körülményt, hogy a front kémelhárításá-
nak nincs képzett rejtjelmegfejtő szakembere, kérem, rendelje el mind-
két elfogott rádióüzenet soron kívüli megfejtését.
Felhasználom az alkalmat, és kötelességemnek érzem, hogy még
egyszer felhívjam figyelmét a front kémelhárítása nyomozati osztályán
és a rejtjelmegfejtő részlegénél az operatív állománynál mutatkozó
komoly káderhiányra.
A támadás két hete alatt a 43 nyomozóból (az engedélyezett lét-
szám 56) 23-an kerültek el a front kémelhárításáról, s a megmaradtak
közül is kilencen a nyomozásban még gyakorlatlan próbaidősök.
A rejtjelmegfejtőknél az engedélyezett 5 fő rejtjelmegfejtő szak
emberből a Jasunba történő átcsoportosítás idején kapott bombatalálat
folytán mindössze két fiatal tiszt maradt, akik nem alkalmasak meg-
bízható rejtjelrendszerek operatív megfejtésére.
Jegorov
*
Jegorovnak.
Az 1944. 8. 15-én kelt …számúra,
A front kémelhárítása nyomozati osztályán és rejtjelmegfejtő
részlegénél az operatív állománynál mutatkozó káderhiányt megszün-
tetni az elkövetkező időszakban nem áll módomban.
Utasítást adtam a folyó év augusztus 7-én és 13-án elfogott szö-
vegek soron kívüli megfejtésére.
Kolibanov
*
Rejtjel-távirat
Sürgős!
Jegorovnak.
Az 1944. 8 13-án kelt… számúra.
Jelentem, hogy ma, augusztus 15-én a hadsereg mögöttes terüle-
tein (Szoltaniskától) délkeletre a németek 39 fős megmaradt csoportját
fedeztük fel és semmisítettük meg tűzharcban. 17 közülük meghalt, 4-
nek sikerült elrejtőzni, a többieket részben sebesülten fogságba ejtet-
tük.
Vallomásaikból megállapítottuk, hogy a 4. német hadsereg tör-
zséből, a 12., a 337. gyalogoshadosztályból és a 76. rohamcsapatból
összeverődött csoport Mogiljov körzetéből kiindulva már több mint
egy hónapja az arcvonal felé tartott. Mozgásuk lassúsága rendkívüli
óvatosságukkal és a csoport nyolc súlyos sebesültjével magyarázható.
A sebesültek között volt a 76. rohamhadosztály parancsnoka, Ludwig
Horth vezérőrnagy, és a 4. hadsereg törzsének főtisztje, Hans Kefer al-
ezredes, akiket állítólag saját készítésű hordágyakon több mint hatszáz
kilométeren át szállítottak.
A likvidált csoportnak két MG-34 típusú nehézgéppuskája, 27
géppisztolya, gránátjai és 1942-es kiadású, Telefunken gyártmányú
rövidhullámú adója volt. A vallomásokból kiderült, hogy augusztus
13-án a nap második felében, miután kiválasztották a leszállótérnek
alkalmas tisztást, a csoport rádión keresztül kérte, hogy azonnal küld-
jenek repülőgépet a sebének üszkösödése következtében haldokló Horth
tábornokért és még két másik sebesültért.
A rádióadás időpontjában az adó közelében őrt álló Otto Hain és
Erich Stobbe foglyok vallomása szerint az adást a silovicsi erdő észak-
nyugati részéből folytatták. A rádióadásban közreműködő Kefer alez-
redes, Himmel őrmester és még két tiszt a tűzharc során meghalt, ezért
a részletek kiderítése, különös tekintettel a hívójelre és a hullámhosszra
stb. nem volt lehetséges.
Hain és Stobbe vallomásának hitelét illetően kétségek nem me-
rültek fel, Célszerűnek tartom mindkettőjük elszállítását Silovicsi kör-
zetébe, az adás helyének pontos meghatározása céljából.
Bisztrov
*
Rejtjel-távirat
Sürgős!
Bisztrovnak.
Az 1944. 8. 15-én kelt… számúra.
Csoport tagjainak vallomásából állapítsák meg, hogy augusztus
13-a előtt folytattak-e rádióadást. Ha igen, akkor hol, mikor, milyen
körülmények között. Számunkra rendkívüli fontosságú a rejtjelre, a
kódra és a rádióadás rendszerére vonatkozó minden információ.
Derítsék ki, hogy a csoport útja során foglalkozott-e felderítő jel-
legű adatok gyűjtésével, megfigyelés alatt tartotta-e a vasútvonalakat
és a közutakat.
Hain és Stobbe hadifoglyokat késedelem nélkül szállítsák Lidába,
a repülő hadtest kémelhárítási osztályára, hogy helyszíni szemlével
meg lehessen állapítani az adás helyét, s rekonstruálni lehessen az adás
körülményeit és helyzetét.
Jegorov
21. Aljehin százados
Tizenhárom évvel ezelőtt, még mielőtt a gabonakultúrákra

szakosodott volna, az uborkáról írt évfolyamdolgozatát ki-
nyomtatták a legjobb tudományos diákköri munkák gyűjtemé-
nyében. Tizenhárom évvel ezelőtt nagyszerűen ismerte (és
mind a mai napig aligha felejtette el) a különböző uborkafajták
jellemző jegyeit és sajátosságait, de azt a fajtát, amelyet Taman-
cev talált a rádióadás helyén, nem ismerte.
Korán reggel kiment a piacra, ahol vödör- és zsákszámra,
de kilóra is rengeteg uborkát árultak. Mindegyik kivétel nélkül
ugyanahhoz, a számára jól ismert típushoz, a dolzsik típushoz
tartozott. („Nyugatorosz alcsoport, szára felé erősen behajló,
hegyében szűkülő, nyújtott ellipszoid alakú zöldség, erősen
rücskös, fekete tövises felületű, háromszög alapú keresztmet-
szetű… A zöldségfajta hossza 10-14 centiméter, átmérője 4-5
centiméter, súlya 100-150 gramm. A zöldségfélét nagy, hosszú-
kás szürke foltok és világos sávok tarkítják…”)
A tisztáson talált uborka különösen lekerekített széleivel
színében és vastagságában is különbözött a dolzsiktól.
A városi rendőrségen Aljehinnek egy tősgyökeres helyi la-
kos kertészt ajánlottak, egy bizonyos Ivan Szemjonovics Soro-
hovot, a régi orosz hadsereg volt főhadnagyát.
Aljehin a kocsiját a másik utcában hagyta, s öt perc múlva
ott volt Sorohov házánál.
Sorohovot még a pontos cím ismerete nélkül is meg lehe-
tett találni ebben az utcában. Kertjét a többi szomszédos telektől
a gondosan ápolt ágyások és a rengeteg gyümölcsfa különböz-
tette meg. A házigazda – Aljehin már távolról észrevette –, apró
termetű, törékeny, a feje búbján ritkás, ősz hajfürtöket viselő
öregember, éppen egy mérőlécet gyalult az eresz alatt álló gya-
lupadon.
– Iván Szemjonovics?
– Iván Szemjonovics! – egyezett bele vidáman az öreg.
– Magát ajánlották mint a legjobb szakembert – mosoly-
gott Aljehin. – Tanácsot szeretnék kérni uborkával kapcsolato-
san. – Innivaló mellé? – kérdezte az öreg.
– Az sem megy enélkül. – Aljehin a gyalupadra tette az
uborkát, közöttük a két leharapott végűt is. – Mit lehetne mon-
dani ezekről?
Az öreg fürgén két apró halomba rakta az uborkákat. –
Dolzsik, traku, dolzsik, dolzsik, traku…
– Helyi fajták?
– A dolzsik – helyi, a traku a Baltikumból, Vilnán túlról va-
ló… Trakai járás… Itt nem termelik.
– Ez biztos?
– Biztos. Garanciával!
– A formájuk és színük… meg a szár felé irányuló hajlat
után állapította meg?
– Igen. De maga kicsoda – kertész? – élénkült meg az öreg.
– Csak műkedvelő – mosolygott Aljehin, és az uborkákra
mutatott. – Mit gondol, mikor szedhették le őket?
– A dolzsik frissebb, lehet, hogy tegnap, de lehet, hogy ma.
A piacon vette?… A traku… – Alaposan megnézte a leha-
rapott végű uborkákat. – Minden a tárolási feltételektől függ…
Legalább háromnapos, ha nem négy. De minek ez magának?
– Köszönöm, Iván Szemjonovics. – Aljehin összeszedte az
uborkákat, s tréfával ütötte el a dolgot: – Vodka mellé a
dolzsikot viszem…
*
Az állambiztonsági szervek városi vezetőjének a reggeli
napsütéstől fényárban úszó szobájában az őrnagyon kívül még
egy hajlott hátú, hosszú hajú hadnagy is tartózkodott.
– Te Pawlowski után érdeklődtél – mondta az őrnagy, ke-
zében egy apró, zsírfoltos papírlapot tartva, melyet Aljehin felé
nyújtott. – Ezt a néhány sort tésztába sütve akarták bejuttatni az
öregnek a cellába. – Ki?
– A nővére… Itt a fordítás.
Aljehin fogta a papírdarabot, majd az orosz szöveget tar-
talmazó papírlapot, s a következőket olvasta:
Józef!
Az Isten majd megsegít.
Tegnap visszaérkezett Julia. A kislány egészséges.
Imádkozunk érted.
Nővéred, Zófia
– Hát ez a Julia meg kicsoda? – érdeklődött Aljehin.
– Egyelőre nem tudjuk… Nézd meg és jelentsd – paran-
csolta az őrnagy a hadnagynak. – Sürgősen!
A hadnagy magához vette a két írást, s gondosan dosszié-
jába rakta.
– Ide figyelj! Ha az ember Silovicsiből Kamenka felé megy,
balra az első tanyán, azonnal az erdőnél – ki lakik? – kérdezte
Aljehin az őrnagyot.
– Silovicsiből Kamenka felé… Az első tanya balra… – pró-
bálta maga elé képzelni a környéket az őrnagy, és odaszólt az
ajtón már kilépni készülő hadnagynak: – Jártunk már azon a
környéken. Emlékszel, még kisüstivel is megkínáltak.
– Okulicsnak hívják – mondta a hadnagy Aljehin felé for-
dulva, s még megkérdezte: – Miért érdekli magát?
– Kapcsolatban volt a partizánokkal – emlékezett az őr-
nagy, s kinyitotta az előtte fekvő dossziét, majd megparancsolta
a hadnagynak: – Mindazt, amit tudunk róla, majd mondd el a
századosnak…
22. Poljakov alezredes
Lida és Grodno körzetében három nyomozócsoportja dol-

gozott. Voltak apró, de nagyon is felelősségteljes ügyei, melye-
ket nem akart rábízni másra.
Utazásának legfontosabb célja mégis a rádiójáték11 két
színhelyének a meglátogatása volt: közülük az egyiken, a Lida
környékin, mára egy légi szállítmány s egy német ügynök érke-
zését várták.
Majdnem egy évvel ezelőtt maga Poljakov kezdte el a játé-
kot, s a hamis hírek jellegénél fogva nagyon merészen folytatták
mind a mai napig. Pontosan ebben a merészségben rejlett a já-
ték felbecsülhetetlen értéke, de egyidejűleg a bukás veszélye is.
A kockázat hétről hétre, minden továbbított rádiótávirattal nőtt,
különben is, az egészet már nem lehetett a végtelenségig foly-
tatni, s az alezredes úgy döntött, ma éjszaka személyesen is
részt vesz az akcióban. Ezt nemcsak azért tartotta kötelezőnek
és szükségesnek a maga számára, hogy elsőként beszéljen a föl-
det érő ügynökkel, hanem azért is, mert megvolt annak az esé-
lye is, hogy a tartályok és az ügynök helyett egy tucatnyi re-
peszbombát dobnak a jelzőtüzekre. Ilyenre is volt már példa!
Poljakovnak, aki valahol a Vjazma környéki őszi erdőcské-
ben alig két óra leforgása alatt együttműködésre bírta az éppen
elfogott csoport rádiósát és vezetőjét, saját felelősségére azonnal
engedélyezte számukra az első rádióadást, aki legendájukat
minden egyes „jelentésüket” megalkotta, ez a játék a szó igazi
értelmében édesgyereke volt, és ezen a reggelen szinte csak erre
tudott gondolni.
Virradat előtt indult, és a háromórás út alatt egyetlenegy-
szer sem jutott eszébe a KAO hívójelű rádióadó… Csak akkor
váltott át, és akkor gondolt az adóra, amikor már Kamenka előtt
a gépkocsivezető fékezett, és előttük az út szélén megpillantott
egy Studebakert s a kocsi mellett két hadifoglyot, géppisztolyos
őreiket és három tisztet.
A tisztek közül csak az egyiket ismerte, a hadsereg kémel-
hárításának tolmácsát, a nagy fejű, sebesülése után sántikáló
századost. Poljakov fogta öblös pilótatáskáját, és kiszállt az au-
tóból.
11Rádiójáték – az elfogott rádiós és a megszerzett rádióadó felhasználása az

ellenség félrevezetése céljából.
Bár inkább arra a gondolatra hajlott, hogy az Aljehin cso-
portja által keresettek ejtőernyős ügynökök, mégsem volt sza-
bad figyelmen kívül hagyni a többi lehetőséget sem.
Aljehin fizikailag képtelen volt az egész dolgot összefogni,
és amivel csak tudott, szeretett volna segíteni neki. Tegnap este,
amikor megkapta a hírt az ellenséges csoport felszámolásáról,
Poljakov nyomban arra gondolt, hogy útközben biztosan tud
majd másfél vagy két órát szakítani, annál is inkább, mert fe-
szült, túlnyomórészt dolgozószobában zajló életében a helyszíni
szemle – a német rádióadás színhelyének meghatározása és
tárgyi bizonyítékok keresése –, szinte pihenés, frissítő séta volt
számára.
Az elkülönített hadifoglyok – a hosszú, szolgalelkűen mo-
solygó langaléta Stobbe őrmester és a zömök, testes, mogorván
hallgatag Hain, a szakács, közkatona – ugyanazt a tisztást mu-
tatták meg az erdőszélén.
A tiszteknek és az őrizetet ellátó géppisztolyosoknak
Poljakov megparancsolta, hogy gondosan nézzék át a környé-
ket, maga pedig a németekkel és a tolmács századossal együtt
közvetlenül azzal a területtel kezdett foglalkozni, ahol Hain és
Stobbe szerint a csoport magja elhelyezkedett.
– Die Bahre mit dem General war hier – mutatta kinyújtott
karral a hosszú sovány német. – Die Funkstelle befand sich in
diesem Gebüsch… Und ich war in der Sicherung da drüben…
– Azt mondja, hogy itt állt a tábornok hordágya – fordítot-
ta a százados –, a rádióadót ezeknél a bokroknál helyezték el, ő
maga pedig amott állt őrt…
– Értettem… a rádió tehát itt volt… – jegyezte meg Polja-
kov, miközben a füvet pásztázta tekintetével. – Kérdezze meg
őket, hogy húzták ki az antennát.
– Wie wurde die Antenne angespannt?… – kérdezte a tol-
mács. – Haben Sie es gesehen?12
Az alacsony, testes német tagadóan rázta fejét.
12 Hogyan húzták ki az antennát? Látta?

– Nicht!13 – vágta rá sietősen a hosszú, miközben nadrágja
varrásához szorította kezét.
Elég szánalomra méltóan festett, ahogy ott állt soványan,
lógó szemhéjjal, petyhüdt arccal, sáros, összevissza stoppolt
egyenruhájában, fűző nélküli, rongyos bakancsában. Poljakov
mellett lépdelt, nagy igyekezettel vizsgálta a füvet, majd hirte-
len örömteli kiáltással az egyik bokor alá vetette magát, s egy
német akkumulátort emelt fel. Odaugrott Poljakovhoz, össze-
csapta megpatkolt bakancsa sarkát, s az elemet nyújtva, behí-
zelgően mondta:
– Ich bin Mechaniker, ich hab’ in einem Werk gearbeitet.14
– A rádióadó hoz való – jegyezte meg a Poljakov kezében
levő elemet szemlélve a százados. – Tehát nem hazudnak.
– Most már nincs értelme, hogy hazudjanak… – mondta
Poljakov, majd lehajolt a bokor alá, és felemelt egy vezetékda-
rabkát, a végén apró csatlakozóval. – ez szintén a rádióhoz való.
…Funker… Funker – bizonygatta örömtől sugárzó arccal a
hosszú. – Herr Oberst, ich bitte zu berücksichtigen, dass ich Arbeiter
bin… Ich habe drei Kinder und muss unbedingt zurück!15
Az alacsony német szemöldöke alól megvető, ellenséges
pillantást lövellt társa felé.
– Ezt az illatot – jegyezte meg Poljakov, és tüdejét teleszív-
ta levegővel, – Isteni! ez meg mit akar?…
– Fél, hogy agyonlövik, azt kéri, vegyük figyelembe, hogy
műszerész, szóval munkás…
– Ezt értettem… – mondta elgondolkozva Poljakov, és kö-
rülnézett a tisztáson.
– Az adót itt állították fel, de ezzel még nincs könnyebb
dolgunk. Hogy kizárjuk, vagy éppen ellenkezőleg, elfogadjuk
ezt változatot, a szöveg megfejtésére van szükség. Az elfogás
13 Nem!
14 Műszerész vagyok, egy gyárban dolgoztam.
15 Rádiós… rádiós… Ezredes úr, kérem, vegyék figyelembe, hogy munkás-
ember vagyok… Három gyerekem van… Nekem haza kell mennem!

színhelyén a rejtjelező füzetet nem találtuk meg. Itt még feltét-
lenül megvolt. Próbálják megkeresni.
– De… Hol?
– Lehetséges, hogy a füzetet eldobták útközben, vagy el-
hagyták… Mindannyiuknak… ezekkel együtt – Poljakov te-
kintetével a németek felé mutatott – be kell járniuk az általuk
megtett utat. Az egész negyven kilométert csatárláncban tegyék
meg… A lába hogy van, kibírja?
– Igen – mondta a százados és elvörösödött.
– Szagoljanak meg minden fűszálat, de különösen azokon
a helyeken figyeljenek, ahol pihenőt tartottak.
– És ha a rejtjelkulcsot megsemmisítették, elégették?
– Nem hiszem. A törzs iratai épek. Próbálják megkeresni.
23. Reggel a városban
Kora reggel, miután sietősen megreggeliztek és kiléptek az

utcára, Tamancev már nem bírta fékezni magát és kitört. Hirte-
len félbeszakította Aljehint, és kitágult orrlyukakkal dühösen
hadarni kezdett:
– Miért kell magának mindig azt szajkózni: „kell”, „kötele-
sek”? A rejtjelet kell megfejteni! Szöveg nélkül a második fel-
támadásunkig úgy botorkálhatunk, mint a vak kutyakölykök! –
Lesz szöveg – ígérte a százados.
– Mikor?! – kérdezte indulatosan, majdhogynem kiabálva
Tamancev. – Moszkva már a tizedik napja nem tud semmit ki-
bogozni az elfogott üzenetből, mi meg itt törjük magunkat! –
Még csak a kilencedik napja – helyesbített Aljehin. – Mi van ve-
led? Bal lábbal keltél fel?
– Azzal! – acsarkodott Tamancev. – Ne csináljon belőlem
hülyét! Tekergünk itt, mint paszuly a karón! Moszkvának per-
sze nem lehet parancsolni, nekünk meg, amíg élünk, nem hagy-
nak békét…
– Rövidebben! Mit javasolsz?
– A szövegtől kell kezdeni a táncot, a szövegtől! Maga nem
meri követelni a megfejtést a csoportfőnökségtől, azok meg fél-
nek Moszkvától. Csak riszálják magukat! Ezt így tovább nem
tudom és nem akarom csinálni. Moszkvának csak frontból van
tizenkettő. Van is idejük nekik velünk foglalkozni! De legalább
engedné meg, hogy telefonáljak, akár a tábornoknak, akár
Moszkvába, vagy akárhová… Köpök én az egész szolgálati út-
ra! Nem gyufaszálakkal játszunk, és nem mókusokra va-
dászunk! ez fontos dolog, államérdek! Majd én telefonálok, úgy
kiforgatom őket, hogy a kilincset is nehezen találják meg.
– Ez minden?
– Nem, nem minden!
– Legalább Andrej előtt szégyellnéd magad.
– Nem neki, hanem magának beszélek.
– Tudomásul vettem – szólt megingathatatlan nyugalom-
mal Aljehin.
Tamancev tehetetlen dühében köpött egyet, elkapta a gép-
kocsi oldalfalát, s macskaügyességgel egy szempillantás alatt a
kocsin termett.
Útközben mélységesen megsértve rázatta magát Andrej
mellett, majd amikor a kocsi megállt, hogy letegye, Aljehin hát-
rafordulva még megjegyezte:
– Az alezredes tizenkét órakor a repülő hadtest kémelhárí-
tásnál lesz. Elmondhatsz neki mindent.
Tamancev egy szót sem szólt, leugrott a kocsiról, s hátra
sem pillantva, elindult az utcán visszafelé. Andrej a századossal
továbbindult.
A délelőtt ugyanolyan eredménytelen volt, mint az elmúlt
este, Andrejnek ezúttal a városközpont és a piac jutott. Járta az
utcákat, lökdösődött a piacon, alaposan megnézett minden ka-
tonát s civilt – de egyetlen ismerős arcra sem akadt.
A piacon a vásárló asszonyok között néha feltűnt egy-egy
katona is, de az ott levők többsége helybeli paraszt volt.
A kivörösödött háziszőttes ponyvák alatt, a sátrakban, el-
lenzős sapkás és lakkozott simléderű lengyel egyensapkát vise-
lő emberek tolongtak a kocsiknál, jártak a sorok közt. Minden-
nek az ára után érdeklődtek, vásárolni keveset vásároltak, és ha
vettek is, akkor is ruhaféleséget. Mindenfelől orosz, belorusz, de
leggyakrabban lengyel szavak hallatszottak.
Minden elképzelhető dolgot árultak, krumplitól és élő
disznótól egészen katolikus szentképekig és katonaruhákig. A
hivatásos árusok mozgóboltjaiban százával hevert a színes do-
bozokba csomagolt német és litván cigaretta, a maguk készítette
sütemény, gyertya, cukorka, félig felfüstölt kolbász és cipó;
ugyanitt a hivalkodó és csábító „Büfé! Ebéd, mint a mamánál!”
felirat alatt, meleg ételeket és illatos kisüstit, bimbert árultak.
A felszabadított városokban megélénkült magánkereske-
delem elcsodálkoztatta Andrejt: nem tudta megérteni az üzletet.
Hogy a könyvek és a filmek alapján elképzelte, a burzsujok va-
lószínűleg pontosan úgy nézhetnek ki, mint ezek a jóllakott
emberek az áruik mögött.
– NEP… – magyarázta komoly képpel Tamancev. – ma-
gántőke és a feketézők bizonyos megélénkülése. Eljön majd az
idő, s úgy megszorítják őket, hogy az eget is nagybőgőnek né-
zik!
Mint ahogy tegnap, ezen a napon is fülledt meleg volt. A
felhevült levegő meg sem rezdült. Andrej húsz rubelért meg-
ivott egy üveg szaharinnal édesített vérpiros szörpöt, és ismét
nekiindult a városnak.
A kereszteződésig nem ment el, megállt, mert az utca túl-
oldalán egy árnyas kis előkertnél figyelemre méltóan szép pá-
rocskát vett észre: egy lányt orvosi köpenyben, fehér sapkában,
egy magas, elegáns hadnagy kíséretében.
– No, mi újság? – hangzott fel közvetlenül Andrej mellett
az egyik sarok mögül hirtelen előlépő Tamancev hangja.
– Semmi. Tegnap az ellenőrzőpontnál kellett volna elkap-
nunk őket.
– Hiába tanítunk, hiába – mondta Tamancev rosszalló ké-
pet vágva. – Mikor érted már meg: nekünk a kapcsolataikra van
szükségünk, tényekre, tettenérésre… Az is lehet, hogy nem is
jártak abban az erdőben. Az is lehet, hogy ott voltak, de semmi
közük az általunk keresett adóhoz. De tegyük fel, mégis van
közük hozzá, akkor a bizonyítékokkal együtt kell elkapnunk
őket. Te meg állandóan kapkodsz: a jegyet megváltottuk, a vo-
nat akár el is mehet!
Néhány másodpercig hallgattak. A túloldali párocska már
elvált; a lány elment, a hadnagy nem valami vidám arccal szívta
cigarettáját.
– Macska futott el közöttük – mondta Tamancev. (Rendkí-
vüli képességekkel megáldott pszichológusnak és arcismerőnek
tartotta magát.) – De legalábbis egy macskakölyök!
– Gondolod, hogy meg fogjuk találni őket a városban?
– Gondolom!… Meg kell találnunk. A városka kicsi… Fel a
fejjel, fiú! – veregette meg Andrej vállát. – A szerencse forgandó,
öregem – és ugyan hová is mennének?!
Rejtjel-távirat
Rendkívül sürgős!
Jegorovnak, Moszkvából, 1944. 8. 16.
A „Nyeman” ügyben elfogott rádióadás megfejtett szövegének
továbbításával egyidejűleg kérem, hogy foganatosítsanak hatékony in-
tézkedéseket az ügynökök felkutatására és elfogására, valamint az adó
működésének mielőbbi megszüntetésére.
A szöveg alapján ítélve, kiterjedt,jól képzett rezidentúrával áll-
nak szemben, amely az önök és a szomszédos frontok mögöttes terüle-
tein operatív felderítő feladatokat hajt végre. Valószínűleg a Grodno–
Belosztok vasútvonalat tartják szemmel. Nincs kizárva, hogy megfi-
gyelés alatt tartják ugyancsak a Vilnius–Belosztok (Grodnón át) és a
Vilnius–Breszt (Lidán, Mostyn és Volkoviszkon keresztül) vasútvona-
lakat is…16
16 A dokumentum két bekezdése kimarad.

…A nyomozás menetéről és minden intézkedésükről naponta je-
lentsen.
Melléklet – az említett dokumentum.
Kolibanov
*
Z. B. No. 1604. „Nyeman”. Lehallgatva 1944. 3. 13-án.
„KKK.” Az utóbbi három napon a Grodno–Belosztok szakaszon) át-
lag(ban) 22-25 csapat- (és) fegyverszállító szerelvény haladt keresztül.
Az ellenkező irány(ban) 5-7 sebesültszállító (és) üres szerelvény. A
Baltikum(ról) Viszla–Varsó (és) Demblin körzetébe TMP (és) N2P-vel
felszerelt gépesített pontonhíd-alakulatokat és készleteket és M-13-as,
valamint M-31-es, reaktív fegyverekkel felfegyverzett tüzéregységeket
csoportosítanak át. A 473. kétéltű páncélozott járművekkel ellátott
hadosztály Breszt (felé) tartott. Belosztok(ban), Grodnó(ban) és
Vilná(ban) behívták az 1895-től 1927-ig születetteket. Utasításait át-
adtam a nótáriusnak. Sürgősen szükségünk van akkumulátorokra (és)
kitöltetlen dokumentumokra. Kravcov
*
Sürgős!
Poljakovnak Lidába.
Közlöm az 1944. 8. 13-án lehallgatott rádióadás megfejtését, és a
Pawlowskira vonatkozó tájékoztató jellegű nyomozati anyagokat.
A KAO hívójelű rádióadó felkutatására fordítsanak fokozottabb
figyelmet. Gondolják át és tegyenek jelentést, milyen intézkedéseket le-
hetne még foganatosítani.
A nyomozás aktivitásának növelése céljából maradjon még egy
napol Lidában, nyújtson gyakorlati segítséget Aljehin csoportjának,
segítse elő Pawlowski elfogásának megszervezését.
Jegorov
*
Sürgős!
Poljakovnak és Aljehinnek Lidába.
A „Szmers” Kémelhárítás központjának 1944. 7. 27-én kelt
9.651-es számú rendeletével nyomozás indul a német hírszerzés ügy-
nöke, Gribovszkij, alias Volkov, Trofimenko, Pawlowski Kazimir, Iván.
Vlagyimir, apai neve Georgievics, illetve Joszifovics ellen. Született
1915-ben Minszkben, képzettsége középfokú, a múltban tagja volt a
Komszomolnak, majd az „Oszoaviahim” instruktora és aktivistája
volt.
1916-tól 1919-ig a Moszkvai Katonai Körzetben híradósként tel-
jesített tényleges katonai szolgálatot.
Pawlowski anyját a háború előtt szovjetellenes propagandáért ál-
lítólag 10 évi börtönbüntetésre ítélték. Apja – nemzetiségét tekintve
német – a Baranovicsi Terület Lidai Körzetének egyik tanyáján él.
Pawlowski a háború elején a Vörös Hadsereg szakaszvezetője-
ként fegyveresen átállt a németek oldalára. 1942 tavaszán kiváló minő-
sítéssel befejezte a német hírszerzés königsbergi iskoláját. 1942-től
1943-ig kilenc vagy tíz alkalommal dobták át, először rádiósként, majd
diverzáns csoportok vezetőjeként a Vörös Hadsereg mögöttes területei-
re. 1942-ben Moszkva alatt az elfogására irányuló kísérletet követő
tűzharcban lelőtte a városparancsnokság egyik tisztjét és két járőrszol-
gálatot teljesítő katonát. 1942-től (nem pontos) volksdeutsch. Az
Abwehr feladatainak sikeres teljesítéséért másodosztályú vaskereszttel,
egy, ezüst és két bronz érdeméremmel tüntették ki.
Tökéletesen kezeli a lőfegyvereket, mestere a támadó és védekező
fogásoknak. Elfogása rendkívüli óvatosságot követel.
Személyleírása: termete – magas; alakja – átlagos, haja – szőke;
homloka – széles; szeme – sötétszürke; arca – ovális; szemöldöke ívelt,
széles; orra – vastag, egyenes, vízszintes vonalú cimpákkal; különös
ismertetőjele – nincs.
Ez év július közepén szovjet tiszti egyenruhába öltözött ügynö-
kök csoportjával a német hírszerzők és diverzánsok kiindulópontjától,
Insterburgtól (Kelet-Poroszország) nem messze, Dalwitz helységben
várta átdobását a Vörös Hadsereg mögöttes területeire.
*
Rejtjel-távirat
Sürgős!
Jegorovnak.
Ma, augusztus 16-án a hadtest mögöttes területem Zabolotyje
helységtől északra az ellenség kilenc főből álló maradék csoportját be-
kerítettük, és miután nem voltak hajlandók megadni magukat, meg-
semmisítettük.
A csoportban a 9. német hadsereg törzsének „1-C” osztályához
tartozó két német tiszten, Erich Göbb századoson és Helmuth Still fő-
hadnagyon kívül hét vlaszovista tartott nyugat felé. Közülük hárman
jelzések nélküli ROA-egyenruhát, négyen pedig váll-lapokkal ellátott
szovjet katonai egyenruhát viseltek. Az utóbbiaknál az I. Belorusz
Fronthoz tartozó egységek szakaszvezetői –, minden valószínűség sze-
rint általuk elfogott és megölt szovjet katonák – katonakönyvét talál-
tuk.
A csoport megsemmisítése során nyolc géppisztoly, közülük
négy PPS típusú, kilenc pisztoly, tizenöt kézigránát és egy 1943-as ki-
adású, német gyártmányú, működőképes rádió adó-vevő berendezés
jutott birtokunkba.
Az iratok között számkódos táblázatot, rejtjelezőfüzetet, kitépett,
felhasznált lapokkal, magánleveleket és fényképeket, valamint egy
nagy léptékű német térképet találtunk, melyen Bobrujszk kiinduló-
ponttal bejelölték az útvonalukat.
A Göbb százados noteszában talált feljegyzések alapján ítélve a
csoport útközben két alkalommal is megfigyelés alatt tartott vasútvo-
nalakat: első ízben három napon, második alkalommal pedig mintegy
két napon keresztül. A megfigyelőpontokat nem tüntették fel, azok
megállapítása lehetetlen.
Ahogyan az útvonalból kitűnik, a csoport augusztus 12-én vagy
13-án a silovicsi erdőség északi peremén haladt keresztül, ahol a jelzés
alapján pihenőt tartottak. Nincs kizárva, hogy a megszerzett rádióadó
azonos a KAO hívójelű keresett adóval.
Bunjacsenko
*
Rejtjel-távirat
Sürgős!
Bunjacsenkónak.
A megsemmisített csoport rádióadóját és összes iratát azonnal
szállítsák a front kémelhárításának nyomozóosztályára.
Jegorov
25. Napközben a repülőtéren
– A szövegtől akartad kezdeni a táncot – hát most táncolj!

– mondta sötéten Aljehin Tamancevnek, miközben elfogadta
Poljakov cigarettakínálását. – Köszönöm.
Hárman álltak a Willis mellett, a repülőtér szélén, a repülő
hadosztály kémelhárításának egyemeletes épülete mellett.
Poljakov néhány papírlapot tartott kezében – éppen most olvas-
ta fel Aljehinnek és Tamancevnek a rejtjeles rádióadás megfejté-
sét, valamint a Pawlowskira vonatkozó adatokat.
– Megengedi, alezredes elvtárs – kérte Tamancev
Poljakovot, és magához vette a szöveget tartalmazó papírlapot.
– Úgy várod, mint az égi mannát… – jegyezte meg kicsit
elkeseredetten Aljehin, s türelmetlenül rágyújtott. – Köszö-
nöm… És mi van az augusztus 7-én elfogott első adással?
– Azzal valószínűleg még késnek… – szipogott Poljakov
elégedetlenül. – A soron kívüli megfejtésre vonatkozó parancs
mindkettőre egyaránt érvényes volt. Valószínűleg késnek vele…
A rejtjel bonyolult, és az is lehetséges, hogy váltogatják a rejtjel-
kulcsot. Majd telefonálok és emlékeztetem őket.
– Mindenesetre szakértelemre valló felderítőjelentés… –
mondta Tamancev a szöveget nézegetve.
– Ez minden?
– Szemmel kísérik a szállítmányokat… A vasútvonala-
kat… – folytatta Tamancev, rá sem hederítve a kérdezőre, csak
nézte tovább a szöveget és erősen koncentrált. – Itt…
rezidentúráról van szó…
– Ez minden?… – kérdezte Aljehin s nem tágított.
– Miért, Moszkvában szintén ez a vélemény – jegyezte
meg Poljakov alig észrevehető iróniával; megnézte a másik pa-
pírlapot, és hangosan olvasni kezdte: – „A szöveg alapján ítélve,
kiterjedt, jól képzett rezidentúrával állnak szemben, amely az
önök és a szomszédos frontok mögöttes területein operatív fel-
derítő feladatokat hajt végre. Valószínűleg a Grodno–Belosztok
vasútvonalat tartják szemmel. Nincs kizárva, hogy megfigyelés
alatt tartják ugyancsak a Vilnius–Belosztok (Grodnón át), és a
Vilnius–Breszt (Lidán, Mostyn és Volkoviszkon keresztül) vas-
útvonalakat is…”
– Ez minden?
– Nem, már hogy lenne az… – Poljakov ismét a szövegre
nézett – „…foganatosítsanak aktív intézkedéseket… felhívom
figyelmüket… biztosítsák… jelentsék…”
– Hát bizony ebből az anyagból még nem lesz kabát… –
szólt Tamancev, s visszaadta a szöveget tartalmazó papírlapot. –
Különben Belosztok és minden, ami Grodnótól délre van, az a
2. Belorusz Fronthoz tartozik.
– De az összes többi már a mienk! És a mi területünkön
folytatták az adást.
– Megtaláltuk az adás helyét, megkaptuk a szöveget, van-
nak bizonyos tárgyi bizonyítékaink is, de még sincs mibe meg-
kapaszkodnunk… – mondta ráérősen, mintegy hangosan gon-
dolkodva Poljakov. – Kellemetlen… Kétségkívül megfigyelés
alatt tartják a vasútvonalat, ráadásul nem is csak vizuálisan, tá-
volabbról, hanem valahol az állomásokon…
– Mintha a ponyvák alá is benéznének – jegyezte meg
Aljehin.
– Útvonalasok vagy ténfergők?17 – kérdezte Tamancev.
17Az ügynöki hírszerzés szakkifejezései. Ténfergők – olyan ügynökök, akik,

hogy a figyelmet magukra ne vonják, állomásról állomásra vándorolnak,
hosszabb időre sehol meg nem állva gyűjtik a felderítő jellegű adatokat (el-
sősorban a csapatok és a hadifelszerelések mozgásáról). Az útvonalasok – a
ténfergőktől eltérően, vizuális megfigyelést folytatnak elsősorban a vonatok
és szerelvények szállítmányairól.
A ténfergők és az útvonalasok legjobb álcázási módszere – a katonai egyen-
ruha és a katonai iratok, A honvédő háború kezdeti időszakában a harcterü-
Mindenben szerette a konkrétumokat és a határozottságot.
– Valószínűleg stacionáris megfigyelés18 – feltételezte Aljehin, s
Poljakovra tekintett.
– Legvalószínűbb az, hogy ezeknek a kombinációja –
mondta az alezredes. – Ezek tapasztalt, hozzáértő emberek. A
szöveg alapján ítélve nem németek, és valószínűleg nem is
akovisták – Hiszen mondtam: ejtőernyős ügynökök! – kiáltott
fel Tamancev.
– Lehetséges – mondta kitérően Poljakov. Mint mindig,
egészen az ügy végső lezárásáig, most sem akarta elvetni az
egyéb lehetőségeket. – Olyanok, akik ráadásul kapcsolatban
vannak a németek által letelepedésre itt hagyott ügynöki háló-
zattal… Megpróbáljuk kideríteni, milyen pontokon folytatják a
megfigyelést…
– A szerelvények mozgását kellene elemezni ezekben az
irányokban…
– Ami a mozgások elemzését illeti, azt én magamra válla-
lom… – jegyezte meg Poljakov, s ismét egy másik papírlapot
vett elő: – Most pedig, ami Pawlowskit illeti: függetlenül attól,
hogy van-e köze az általunk keresett rádióadóhoz, vagy sem, le
kell tartóztatni! Minden késedelem nélkül és feltétlenül élve…
Akik vele vannak, azokat szintén!… Ezt csak Tamancevre bíz-
hatom.
– És akkor ki marad nálam? – próbált Aljehin mosolyogni.
– Én!… más megoldásom nincs. Adunk neki két embert
Golubovtól. Lehetséges, hogy nagyon átgondolt, alaposan meg-
szervezett csapdát kell állítanunk, vagy lesbe kell állnunk csele-
kedjenek a körülményeknek megfelelően. De már ma kezdje el
ezt az ügyet, minden késedelem nélkül!… Egyidejűleg – szólt
Tamancevre pillantva – tegyen meg mindent, hogy estig megta-
láljuk azt a két embert, akik tegnap a tanyán voltak, kiderítsük,
mi a helyzet velük.
let mögötti vasúti csomópontokon nemritkán hátországba készülő állampol-

gároknak álcázva utaztak a német ügynökök.
18 Stacionáris megfigyelés – egy azonos pontról folytatott rendszeres vizuális
megfigyelés.
– A tanya gazdája egy bizonyos Okulics – mondta Aljehin
–, egészen jó véleményeket hallok róla. A megszállás alatt kap-
csolatban volt a partizánokkal. Semmi kompromittáló adatunk
nincs róla.
– Annál jobb. Ugorj be hozzá és beszélj vele…
26. Aljehin
Útközben benéztem Okulicshoz, de nem volt otthon, s

ezen a napon nem is sikerült beszélnem vele.
Arra, hogy jól átgondolt, alaposan előkészített csapdát ál-
lítunk, és a Pawlowski-ügyben valamit is alaposan kidolgoz-
zunk, egyszerűen nem volt időnk. A legreálisabbnak az látszott,
ha lesbe állunk ott, ahol Pawlovski megfordul, pontosabban
azoknak a helyeknek egyikén – többre nem volt emberünk.
Véleményem szerint a legtöbb sikerrel Kamenka északi ré-
sze kecsegtetett, ahol Zofia Basiada, Pawlowski nagynénje,
egyetlen közeli rokona élt. Ez a terv egész reggel nem hagyott
békén, gondolataim Lidában is állandóan Zofia Basiada körül
forogtak, és még akkor is ő járt az eszemben, amikor megérkez-
tem a kamenkai tanyákra.
A rendőrség körzeti megbízottjával szerencsém volt. Már
nem volt fiatal, s nem is volt túlságosan képzett, de ezt ellensú-
lyozta józan, paraszti esze, emlékezőtehetsége és furfangos ész-
járása. A megszállás alatt a környékben partizánkodott, nagyon
sok embert ismert, a környékbeli parasztokkal jó volt a kapcso-
lata, s szívesebben is beszélgettek vele, arról már nem is szólva,
hogy őszintébben, mint velem, vagy bármely más ismeretlen
emberrel. Sapkámat és rangjelzésemet levéve, a rendőrség
munkatársaként dolgoztam, de különben nem is mutatkoztam
be senkinek.
Ürügy a helyi lakosokkal folytatott beszélgetésekre több
volt, mint elég. Négy nappal ezelőtt nem messze Kamenkától
tüzet nyitottak egy katonai gépkocsira, a gépkocsivezetőt és kí-
sérőjét megölték, s az autó utasteréből mintegy negyven komp-
lett szovjet katonai egyenruhát raboltak el. Az utóbbi időben a
környéken gyakoriakká váltak az éjszakai lopások, elsősorban
élelmiszert vittek el a csűrökből és pincékből. Két alkalommal
előzetesen megmérgezték a kutyákat. Főképpen lisztet, szalon-
nát raboltak, sőt az egyik helyen minden zaj nélkül sikerült el
vinniük egy tízpudos disznót anélkül, hogy a házigazdák feléb-
redtek volna. És volt még egy sor különböző dolog: tiltott mag-
zatelhajtás, részeg verekedések, okirathamisítás, a katonai szol-
gálat elkerülése céljából végzett öncsonkítási kísérletek és ehhez
hasonló dolgok.
Őszinteségükkel természetesen nem kényeztettek el ben-
nünket. Mindaz, amit sikerült megtudnom, morzsánként gyűlt
össze a teljesen közömbös témákról folytatott beszélgetések so-
rán úgy, hogy még ezekben a beszélgetésekben sem volt meg az
a kellő összhang, ami lehetővé tette volna a pontosítást és a
megtudottak ellenőrzését. A beszélgetések és a tényként beállí-
tott dolgok sok vonatkozásban rendkívül ellentmondásosak
voltak.
Figyelemre méltó, hogy az idősebb Pawlowskiról és nővé-
réről, Zofia Basiadáról az emberek többsége kedvezően nyilat-
kozott. Swiridet pedig rossz, kicsinyes, kapzsi és irigy ember-
nek tartották.
Találkoztam s négyszemközt beszélgettem is vele. Már tá-
volról megláttam a mezőn, észrevétlenül megközelítettem, és a
bokrok mögül megszólítottam.
Nagyon nyugodt volt, és hasonlíthatatlanul tartózkodób-
ban viselkedett, mint első találkozásunkkor, ott a mogyorósban.
Egyértelműen bezárkózott, már semmit sem mondott magától,
csupán tőmondatokban válaszolt a kérdésekre, s az volt az érzé-
sem, hogy azt is nagyon kelletlenül. Valahogy az volt a benyo-
másom, hogy kegyetlenül szidhatja magát, amiért az elmúlt al-
kalommal felesleges dolgokat is mondott. Vajon tegnapelőtt mi
késztethette minderre?
A hazafias felbuzdulást ebben az esetben kizárt dolognak
tartottam. Irigység?… Kapzsiság?… Gyűlölet?… Bosszúvá-
gy?…
A nagyon is valószínűnek látszó lélektani képlet szinte
önmagától adódott. Pawlowski és Swirid – egyidősek, egyikük
erős, sikeres ember (legalábbis a púpos szemében), a másik – fi-
zikailag csökkent értékű és szerencsétlen. Itt szóba jöhet az
irigység és a gyűlölet is – ezek Swirid alaptermészetéből fakad-
nak, de mindez állandó, hosszú időn át ható tényező – a tulaj-
donképpeni ok. De milyen alkalomból jött ez most elő? Mi adta
ehhez a lökést?…
Úgy tűnt, hogy mindez egy kicsit világosabbá vált a ta-
nyákon folytatott beszélgetések után, amikor valamivel többet
megtudtam Juliáról, arról a bizonyos Juliáról, akit az idősebb
Pawlowskinak a börtönbe bejuttatni próbált papírszeleten is
említenek.
Azt, hogy Julia Pawlowskiék cselédje, már útközben meg-
tudtam, a rendőrtől. De aztán az is kiderült, hogy Julia nem
több, nem kevesebb, mint a púpos feleségének, Bronisławának
húga.
Az, amit részletekben megtudtam róla, a következőkép-
pen festett:
Julia Alekszejevna Antonyuk 1926-ban a Lidai Körzetben,
Belica faluban született, belorusz, katolikus vallású, s két osz-
tály után kimaradt az iskolából.
Árva, s 13 éves kora óta a Pawlowskiék szolgálatában áll,
az idősebb Pawlowski állítólag kíméletlenül hajszolta; mások
véleménye szerint az öreg szinte családtagnak tartotta, és igen
jól bánt vele.
Azt majdnem mindannyian említették, hogy „fajnaja”19. A
megszállás időszakában tépett rongyokba öltözött, és állítólag
hetekig nem mosakodott, hogy elkerülje a németek erősza-
koskodását. Azt is beszélték, hogy titokban valamilyen némettel
találkozgat ott, és tőle született a kislánya, a most már másfél
éves Elza.
Bárhogy is volt, a megszállás időszakában kapott valami-
lyen Ausweist,20 dokumentet, amelynek segítségével elkerülte a
németországi kényszermunkát (de az is lehet, hogy az idősebb
Pawlowski mint volksdeutsch pártfogásba vette).
19Fajnaja – szép. (lengyel)

20Ausweis – személyi igazolvány, melyet a németek a megszállt területeken
adtuk ki.
Július első napjaiban csapataink megérkezése előtt állító-
lag Németországba ment a németekkel, mindenesetre vagy
másfél hónapig távol volt. Két nappal ezelőtt tért vissza, este,
körülbelül egy nappal a Swiriddel folytatott első beszélgetésem
előtt.
Ahogy kiderült, Julia elutazása után Swirid magához vette
a lány összes holmiját, s mikor sor került rá, valamit nem akart
visszaadni. Valószínűleg emiatt tört ki a botrány tegnapelőtt,
amikor a tanyájukon meglátogattam. Julia nem volt ott, de a ki-
sírt szemű asszonyok, Swirid felesége és feleségének édesanyja,
azt hiszem, rábeszélték a púpost, hogy adjon vissza minden el-
hozott holmit.
Figyelemre méltó, hogy legutóbb minden kérdezés nélkül
önszántából elmondta, hogy otthon van fényképe Pawlowski-
ról, és azt is megígérte, hogy elhozza nekem, most meg kijelen-
tette, hogy egyetlenegyet sem talál közülük. A fényképekre fel-
tétlenül szükség volt a nyomozás miatt, és éreztem, hogy erre
az emberre legjobban megfélemlítéssel lehet hatni. Könyörtelen
képet vágva nyíltan megfenyegettem, és azt mondtam, hogy
biztosan a szovjethatalmat akarja becsapni, de ez nem fog neki
sikerülni. Megígértem, hogy minden, amit elmondott, kettőnk
között marad, de ha a továbbiakban nem fog segíteni, és nem
keríti elő azonnal Pawlowski fényképét, magára vessen.
El sem tudja képzelni – fenyegetőztem –, mi fog vele tör-
ténni ebben az esetben.
Ez a szemtelen ijesztgetés – mint ahogy számítottam is rá
nagyon hatásosnak bizonyult. Mindenesetre egy perc sem telt
bele, már át is adott két jól használható fényképet Pawlowski-
ról. Másolatot kell készíteni róluk, és sokszorosítani – ezt a re-
pülő hadosztály kémelhárításán könnyen meg tudják oldani –,
de mindenekelőtt Tamancevnek kell őket megmutatni.
Ahogy megbeszéltük, már el is küldtem érte a kocsit
Lidába, az állomásra, és türelmetlenül vártam. Nemcsak azért,
mert szettem volna megbeszélni vele elgondolásaimat, meg-
hallgatni az ő véleményét, hanem azért is, mert még világosban
ki kellett választanunk azt a helyet, amely a legalkalmasabbnak
látszott arra, hogy ott lesben álljanak. A döntő szót ebben a vo-
natkozásban természetesen ő mondja ki. Ami a leshelyet illeti, ő
döntött, abban viszont, hogy kit vonunk megfigyelés alá, én, és
ebben a kérdésben nem volt jogom tévedni. Minden percben
meg kellett érkeznie, én pedig minden idegszálamat megfeszít-
ve gondolkodtam…
27. A fodrászüzletben
A naptól és a fülledt melegtől már majd szétpattant a feje.

Andrej makacsul szedte elnehezült, elmerevedett lábát, s elért
az útkereszteződésig. A túloldalon, deszkából összetákolt bó-
déban katonák számára ideiglenes fodrászüzletet állítottak fel –
a nap folyamán Andrej már legalább ötször benézett ide.
Mivel nem nagyon akaródzott átmenni a napfényes oldal-
ra, egy pillanatig habozott, majd átvágott az utcán, és ahogy be-
lépett, már a küszöbön… megpillantotta azt a bizonyos hadna-
gyot, akit tegnap a silovicsi erdő szélén, a tanyánál látott.
A hadnagy a székben ült, éppen nyírta a mester, egy ala-
csony, fekete képű, szűk mellű, nagy görbe orrú kisöreg. Andrej
akaratlanul is visszanézett az utcára, ugyan kitől kérhetne taná-
csot – bár tudta, hogy sem Aljehin, sem Tamancev nincs a kö-
zelben. Aztán leült a várakozók közé, s a tükörben időről időre
lopva a hadnagy arcát figyelte.
A tükrös asztalkák előtt három fából készült, kopott karos-
szék állt; a kis, fekete képű öregen kívül még két fodrásznő is
dolgozott az üzletben. Egy idősebb, kövér, de gyors kezű, bo-
dorított hajú és egy nagyon fiatal, csinos kislány, tiszta, helyes
kis köpenyben, csizmában. Balra mindjárt a bejáratnál egy fogas
lógott, és a fal mellett sorakozó székeken öt katona várta, míg
sorra kerül: egy sovány, hosszúkás arcú, az egészségügyi szol-
gálat jelzéseit és századosi váll-lapot viselő katonaorvos (újsá-
got olvasott), egy kedves, kerek arcú, még egészen kisfiús repü-
lős alhadnagy; egy másik, igen kiöltözött, nyári tiszti egyenru-
hát, hosszú szíjon lógó térképtáskát viselő repülő, törzsőrmes-
ter és még két katona a tüzérségtől.
A hatodik – egy harckocsizó őrmester –, aki után Andrej
következett a sorban, az ajtónál állva cigarettázott.
– …Pavlik Fedotov a huszonötösöktől – mesélte a törzsőr-
mester a fiatal repülőnek – lelőtte tegnap a harmincadik fritzet.
Ez aztán a fiú! – kiáltotta ünnepélyesen, s hüvelykujjával felfelé
bökött. – Megiszik két litert, és friss, akár a harmat…
– A következőt!… – lihegte izzadt arcát törölgetve a kövér
fodrásznő. Szemmel láthatólag ő szenvedett legjobban a me-
legtől, mégis fürgébben dolgozott, mint az öreg vagy a kislány.
– Maga következik – mondta a katonaorvos a törzsőrmesternek.
– Én… pászt mondok! – közölte hanyag nagyképűséggel a
törzsőrmester, és tekintetével a csinos fodrásznő felé intett. –
Várom a mestert!
A katonaorvos fürgén összehajtotta újságját, levette szem-
üvegét, s leült a karosszékbe. Borotválkozni nem akart, és mi-
közben részletesen elmondta, hogyan nyírják meg, undorodva
nézegette a tisztának éppen nem mondható kendőt és a kövér
fodrásznő köpenyét.
Andrej közben csendesen figyelgette a tükörben a hadna-
gyot.
Az elég flegmatikus külsővel, ernyedten ült a fehér kendő
alatt a karosszékben. Kényelmesen hátradőlt, kezét a szék kar-
fáján nyugtatta, néha lustán megmozdította szemöldökét. A fe-
kete képű kis mester ráérősen csattogott ollóival, akkurátusan
vagdosta a hadnagy hosszú szőke fürtjeit.
A hadnagynak egyszerű, tiszta arca volt, szeme nagy és vi-
lágos. Andrejnek úgy tűnt, hogy valami merengő fáradtság ül
ebben a szemben.
Akaratlanul is visszaemlékezett, hogy régi hadosztályá-
ban, a szomszédos ezredben ehhez a hadnagyhoz szinte meg-
szólalásig hasonló fiú szolgált – szerencsétlent darabokra szag-
gatta egy akna…
A fodrászüzletben olcsó kölnivíz édeskés szaga terjengett,
a fülledt melegben bent még rosszabb volt, mint kint az utcán,
alig lehetett lélegzetet venni. Több tucatnyi légy zümmögött a
helyiségben; szemtelenül minduntalan az emberek izzadságtól
nedves arcát keresték.
A törzsőrmester a légierőktől nem túl hangosan, de igen
élénken légi harcokról mesélt a fiatal repülőnek. Az nyilvánvaló
érdeklődéssel hallgatta, többnyire csak hallgatott, csupán ritkán
mondott egy-két igent, vagy jelent meg a szája szélén egy benn-
fentes mosoly. Kiválasztottak speciális repülő s szakkifejezések-
kel teletűzdelt és a törzsőrmester kifejező gesztikulációjával
tarkított beszélgetése volt: kézmozdulataival nagyon szem-
léletesen mutatta be a légi harc különböző manővereit.
A beszélgetés alapján ítélve a törzsőrmester sokat látott,
tapasztalt ember volt: lelőtt már Messerschmitteket és Junkerse-
ket, bombázta Königsberget, s levegőből tüzelt német szerel-
vényekre. Az ismert repülőkről úgy beszélt, mint legközelebbi
barátairól, mintha mindennap találkoznának; a különböző típu-
sú gépekről olyan szabadon és magabiztosan tárgyalt, mint az a
pilóta, aki már személyesen kipróbálta repülési és harci tu-
lajdonságaikat. Határozottan tudott mindent, csak az nem volt
még világos, hogy valójában milyen légierőnél is szolgál: a va-
dászoknál, a csatarepülőknél vagy a bombázóknál?
Amikor a hadnagya tükörbe pillantott, Andrej, hogy tekin-
tetük ne találkozzon, a fodrászüzlet falára ragasztott plakátokat
nézegette.
Az egyik plakát – „A fecsegő – főnyeremény a kémeknek”
– jól szembetűnő helyen, két tükör között volt kiragasztva,
azonnal magára vonta Andrej figyelmét. Talán ez volt a leg-
szembeötlőbb. Idősebb munkásnő ujját ajkára helyezve, ke-
mény, szigorú tekintettel, szinte hipnotizálva figyelmeztetett:
„Ne fecsegj!” ez a két szó állt nagy betűkkel a plakát alján, a fel-
ső sarkában pedig a következő versikét olvasta:
Legyél éber!
Napjainkban
még a fal is hallgatódzik,
fecsegéstől, és pletykától
egy lépés
az árulásig.
A feketeképű közben vattát húzott be a fésű fogai közé, át-
fésülte a hadnagy haját, néhányat még csattintott ollójával,
minden oldalról megszemlélte művét, a kamrácskából, ahol a
petróleumfőző égett, kihozott egy alumínium bögre forró vizel
meg egy borotvapamacsot. Ugyanolyan ráérősen, mint ahogy a
többi dolgot csinálta, egy szíjon fenni kezdte a borotvát.
Kezében lovaglópálcával egy idősebb tüzér százados lé-
pett be lihegve a fodrászüzletbe, mogorva tekintetét körbehor-
dozta a várakozókon. Ahogy kiderült, már korábban helyet fog-
lalt a sorban, s éppen csak kilépett valahová, tehát pontosan
időben ért vissza. Azonnal leült a középső székbe, az idősebb
fodrásznőhöz.
„És semmi gyanús nincs a viselkedésében!” – gondolta el-
keseredetten Andrej, miközben a hadnagyot nézte.
Mellette a bőbeszédű törzsőrmesternek egy pillanatra sem
állt be a szája, tovább magyarázott a fiatal repülőnek:
– A huszonheteseket átdobták Belosztokba. Ez aztán a vá-
ros. Igaz, a központja romokban hever, de a nők! – a törzsőr
mester lelkesen csettintett nyelvével, és Andrej csak most vette
észre, hogy milyen virágos hangulatban van. – A mi
Dunykáinkkal egy-kettő, és már kész is – jelentette ki meggyő-
ződéssel –, de a lengyel lányok, azok ne-em, nekik udvarolj,
kedveskedj, kerülgesd a kását, Van ott mindenféle padam do
nóźek szanownej Pani, przepraszam Pani, całuję rączki.21 És még egy
szekérre való gáláns dolog, megizzad belé az ember. De külön-
ben hiába erőlködik. Ezek nem a mi Dunykáink, akiknek meg-
simogatod a tollát, és máris turbékolni kezdenek! Ne-em!!!…
Légy udvarias, finoman kell megközelíteni, kerülő utakon!
Csak úgy egyszerűen nem érsz célt náluk…
A tüzér százados (még csak az arcát szappanozták be)
megfordult, és mogorván nézett a törzsőrmesterre, de az nem
vette észre, tovább folytatta meséit a lengyel nők megközelíté-
sének sajátosságairól, egy bizonyos Berjozkinról, a 6-os vadász-
repülőktől, és arról az esetről, amikor ez a pilóta felhajtva az
egész század „repülés utáni” vodkaadagját, felszállt a
belosztoki repülőtérről, és részegen „szappanbuborékot enge-
dett”.22
21 Lábához hullva esdeklem bocsánatáért, tisztelt asszonyom, s csókolom a

kicsiny kacsóját… (lengyel)
22 „Szappanbuborékot engedni” – elveszteni az irányt, eltévedni.
A törzsőrmesternek be nem állt a szája. Berjozkint most
már békén hagyta, s az új, éppen most kapott „Jak-3” vadász-
gépekről kezdett beszélni. Míg a többi gépről egyáltalán nem
volt valami kedvező véleménnyel, s másképpen nem is nevezte
őket, csak „tuskónak, koporsónak”, sőt még „szemétládának”
is, addig az új vadászgépeket nagyon dicsérte, s színesen leírta
összes tulajdonságaikat.
…Erősek, fordulékonyak, úgy kormányozhatók, akár a
pihe! De a legfontosabb – a sebesség! Nem is gép ez – villám!
Valahol hatszázötven körül jár. És ez már nem akármi, abszolút
fölény! A manőverezésben sincs párja. Magad felé húzod a kart,
és máris az égbe ugrik. A fegyverzete is megerősített, hát
mondd meg, van a németeknek ilyen gépük?… Nem is ál-
modnak ilyenről!…
„Ezt a pletykafészket! – gondolta szomorúan Andrej. -
nyelvét csiklandozzák, vagy mi van vele?”
– Egy kis pattanás volt – mondta bűntudatosan mosolyog-
va a kis fekete képű fodrász a hadnagynak, miután a füle kör-
nyékén óvatlanul felsértette a bőrt, és észrevette a kis piros vér-
foltot.
– …Már a tizenhármasoktól és a huszonötösöktől is el-
mentek az új gépekért. Ide hozzák ezeket a „Jak”-okat, vagy le-
het, hogy „La-7”-eseket, akkor aztán a németek még az eget
sem fogják látni. Ez biztos! ez már nem negyvenegy…
A tüzér százados félretolta a kövér fodrásznőt, szappanos
arccal, mellén kendővel felemelkedett karosszékéből, és odalé-
pett a törzsőrmesterhez.
– Felállni! – parancsolta.
A törzsőrmester értetlen arccal felemelkedett, térképtáská-
ja elegáns csizmája szárát verdesve himbálódzott.
– Fecsegő! – mondta hirtelen, sőt kiáltotta a százados. A
maga nyelvével nem a repülőknél kellene szolgálnia, hanem in-
kább teheneket őrizni!… Hordja el magát innen!…
A fodrászok a zajra megfordultak, a lángvörös törzsőr-
mester egy darabig még álldogált, majd lassan a kijárat felé in-
dult. Közben észrevette a csinos fodrásznő arcán a részvevő
mosolyt, félfordulattal az ajtó felé megállt, és mosolyogni pró-
bált: a mosoly nagyon szánalmasra és természetellenesre sike-
rült. A fesztelenség és élénkség azonnal lefoszlott róla. Egy má-
sodpercig így állt, majd kilépett az ajtón. Az a pilóta, az alhad-
nagy, akihez a törzsőrmester beszélt – vörös volt, mint a rák.
Mindenki hallgatott.
– Majd kenje be jóddal – mondta halkan, a csendet meg-
törve a hadnagy az idősebb mesternek, őt érdekelte talán min-
denki közül a legkevésbé ez a közjáték, el volt foglalva az apró
sebecske vizsgálatával, és észrevehetően nyugtalankodott. –
Különben előfordulhat…
– Ne tessék nyugtalankodni – jegyezte meg szolgálatké-
szen a feketeképű. – Minden a legnagyobb rendben lesz…
A tüzér százados ismét leült a karosszékbe, fejét rángatta,
idegesen igazgatta a nyakában levő kendőt, és közben felhábo-
rodottan dohogott a fodrásznőnek:
– Fecseg, jártatja a száját. Mint egy vénasszony! Undorító
még hallgatni is!…
– Így van, mi nők bizony sokkal beszédesebbek vagyunk –
mondta hirtelen éneklő hangon, elég értelmetlenül a fodrásznő,
és közben játékosan és bután mosolygott. – Mindennek az egy-
szerűségünk és a nyíltságunk az oka… mindig emiatt szen-
vedünk…
– Ugyan hagyja már ezt a nyíltságot! – mondta sötét arc-
cal, idegesen a százados. – Egy fecsegő nulla! Taknyos… –
Sehogysem tudott megnyugodni. – Ismerem én a maguk egy-
szerűségét – veregette meg saját nyakát. – A saját bőrömön ta-
pasztaltam!
A tenyerével végigsimította frissen borotvált arcát, majd
ugyanolyan dühös, felháborodott hangsúllyal még megkér-
dezte:
– Azt hiszi, hogy ez repül?… Valamiféle irodakukac, vagy
repülőtéren a gépek farkát tekergeti. Én meg első haragomban
nem is jól csináltam. Ezt a gazembert a városparancsnokságra
kellett volna küldeni…
Közben a hadnagynak borogatásként meleg szalvétát rak-
tak az arcára.
– Maga után következem – szólt Andrej az őrmesternek, és
felállt. – Mindjárt jö-jövök…
28. Megvan a második is
A hadnagy megnyiratkozva, felfrissülve, ráérősen lépett ki

a fodrászüzletből, órájára pillantott, rágyújtott, majd lassú lép-
tekkel az állomás felé indult. Andrej tisztes távolból követte.
Mint a vele egykorúak, a hadnagy is nyilvánvaló érdeklő-
déssel nézegette a szembejövő lányokat és fiatalasszonyokat.
Megállt a mozi hirdetőtáblája előtt, elolvasta, próbált beszédbe
elegyedni egy vékony, szőke kislánnyal, de sikertelenül. To-
vábbindult, arca gondtalanságot tükrözött, de soha nem feled-
kezett meg a tisztelgésről, s mindezt olyan pontosan és olyan
könnyedséggel csinálta, mely csak azokra jellemző, akik már
nem egy éve szolgálnak a hadseregben. A vasúti átjárónál el-
dobta a csikket, melyet a korábban elszórt gyufához hasonlóan,
Andrej titokban felszedett.
A hadnagy egész megjelenésében, alakjában, arcában, já-
rásában, magatartásában és öltözékében semmi feltűnőt, semmi
rendkívülit nem lehetett felfedezni. A háború évei alatt Andrej-
nak több tucatnyi, ha nem több száz hasonló figurával volt al-
kalma találkozni.
A hadnagyot követve kiért az állomás előtti térre, ahol né-
hány gépkocsi várakozott.
– Ezredes elvtárs – hallatszott egészen közelről –, engedje
meg, hogy jelentkezzem…
Andrej megfordult, és alig kétméternyire megpillantotta a
másféltonnás mellett álldogáló Tamancevet, két, számára isme-
retlen, szélesen mosolygó tiszttel – egy századossal és egy fő-
hadnaggyal. Andrej azonnal tudta, hogy ezek biztosan az oda-
vezényeltek.
– Bocsásson meg – bolondozott Tamancev –, engedje meg,
hogy jelentsek…
– Te még mindig itt vagy? – csodálkozott Andrej, és rá sem
hederített a bolondozásra. Egy mozdulattal odahívta
Tamancevet, és a mintegy negyven méterre előttük haladó had-
nagy felé pillantott.
Tamancev tekintetével követte a pillantást, és azonnal ko-
mollyá vált.
– Hát ezt meg honnan szedted elő?
– A fodrászüzletből.
– Ügyes!
Tamancev már döntött is, és a másik két tiszt felé fordult.
– Várjanak meg!
Ő és Andrej most már együtt követték emberüket. A had-
nagy az állomásépület vége felé tartott, ahol az élelmiszerbázis
étterme mellett, nyilvánvalóan őt várva, ott állt a kerek arcú
százados.
– No, itt a másik is – szólalt meg örvendezve Tamancev, és
az órájára pillantott. – Három perc múlva négy… Azt hiszem,
megállapodhattak, hogy itt találkoznak…
*
A százados és a hadnagy hosszan, legalább egy órát ebé-
deltek Szemmel láthatóan nem volt sietős a dolguk, Ezalatt
Tamancev és Andrej egy alacsony növésű csalánbokor mögött a
fűben hevertek, vagy ötven méterre az étteremtől. Megfigyelés-
re alkalmas, árnyékos hely nem volt a környéken, így ismét iz-
zadniuk kellett a tűző napon.
Tamancev figyelmesen megnézte a csikket, majd összeha-
sonlította a hadnagy által eldobott és az erdei tisztáson talált
gyufaszálat, de különbözőek voltak.
– Ezek mind apróságok… – mondta sóhajtva, miközben
gondosan becsomagolta a csikket meg a gyufaszálakat egy régi
levélbe, majd az egészet egy plexiből készült cigarettatárcába
téve, a zsebébe csúsztatta.
– Császkál az ember egész nap – jegyezte meg kisvártatva
–, és mintha nem is csinálna semmit, mégis úgy kifárad és meg-
éhezik, mint a kutya. Ettél valamit?
– Nem.
– Én sem.
Tamancev mohón beleszagolt a levegőbe, egész idő alatt
úgy tűnt neki, mintha az étterem felől húsos céklaleves illata
terjengene feléjük. – Most valami jó kis savanykás dolog kelle-
ne… szólalt meg vágyakozva. – Mondjuk, sült malac tormával!
És egypár üveg jeges sör…
Andrej kezével hozzáért a csalánhoz, és most a csípés he-
lyét dörzsölgetve az eget nézegette.
– Ezt a fo-forróságot… csak vihar ne legyen.
– A viharral nem laksz jól. Ezek meg ebédelnek – folytatta
ma kacsul Tamancev, és fejével az étterem felé intett. – Biztosan
húsos céklalevest paradicsommal, pörköltet makarónival.
Olyan pörköltet, hogy az ujjukat is megnyalják!
– Hát ezt meg honnan tudod?
– Nem tudom, csak gondolom… De jól jönne egy kis zabá-
lás! Mint ahogy Mecsnyikov elvtárs mondta, az étkezés az em-
ber legintimebb érintkezése az őt körülvevő világgal. Ő pedig
csak tudta…
Tamancev a konyha felől kétszer is odament az élelmi-
szerbázishoz, benézett a hosszú asztalokkal berendezett nagy
terembe, mégsem szánta rá magát, hogy bemenjen: egy egész
menetoszlopot ebédeltettek, és az étteremben, mint általában az
állomáson, nagy volt a tömeg, de tisztek csak elvétve akadtak.
Azt megkockáztatni, hogy az étteremben folytassák a megfigye-
lést, nem volt érdemes azért sem, mert a kerek arcú százados és
a hadnagy egyedül ültek az asztalnál.
Mikor megebédeltek és kiléptek az étteremből, csak a had-
nagy gyújtott rá, a százados, úgy látszik, nem dohányzott.
A jóllakott emberek lassú, nyugodt járásával a közelben
levő olvasóterem felé igyekeztek, ahol a nyitott ablak mellett
negyedóra alatt átnézték az újságokat.
A további megfigyelést Andrejra bízva, Tamancev megke-
reste ismerősét, az állomás parancsnokának helyettesét, aki a
közelben tartózkodott. Megvárva, míg a két tiszt kilép az olva-
sóteremből, Tamancev odaintette a parancsnokhelyettest az ab-
lakhoz, és megmutatta neki a két tisztet. A helyettesnek úgy
tűnt, hogy a hadnagyot valószínűleg először látja életében, a
századossal mintha már találkozott volna az állomáson, de
ezért sem kezeskedik, hiszen naponta a „tisztek ezrei” fordul-
nak meg az állomáson, és az ember nem emlékezhet mindenki-
re.
– Miért van szükséged rájuk? – érdeklődött.
– Szeretném tudni, hogy kicsodák.
– Csak ennyi?! – hümmögött a parancsnokhelyettes. – Mi
sem egyszerűbb. Mindjárt behívom őket, s akkor minden kide-
rül.
– Nem, ez nem lesz jó…
29. Az állomáson
A vasútállomáson húzódó síneken nyolc, emberekkel és

hadifelszerelésekkel megrakott katonai szerelvény állt, és min-
denfelé az arcvonal közelében levő vasúti csomópontokon szo-
kásos derűs élénkség uralkodott.
A katonák és tiszthelyettesek csoportokba verődve szo-
rongtak a szerelvények közt, a peronon és környékén, lármáz-
tak, csajkával és kulacsokkal futkostak, vödrökben és tartályok-
ban hurcolták a levest, ebédeltek, napraforgómagot rágcsáltak,
táncoltak, bakugrást játszottak, mosakodtak, sőt még mostak is.
Átható füttyögéssel egy tolatómozdony húzott át az állomáson,
a vagonok közt olajos ruhás, izzadt kenőmunkások sürgö-
lődtek, és kalapácsaikkal kopogtatták a kerekeket meg a kerék-
agyak fedőlemezeit. A mozdonyok nehéz szuszogása és füttye
hallatszott mindenfelől.
A nyitott vasúti kocsikon szorosan egymás mellett álltak a
ponyvával letakart önjáró lövegek, az álcázó hálókkal fedett, a
gyárakból éppen hogy kikerült hosszú csövű ágyúk, a gallyak-
kal álcázott tábori konyhák, személykocsik és különleges jár-
művek. Imitt-amott a szerelvényeken, mintha a levegőből jövő
csapás elhárítására emelték volna kezüket, légvédelmi ágyúk
meresztették csövüket az ég felé.
Az egyik nyitott vasúti kocsin a zömök, fenyegetőnek lát-
szó mozsárágyú mellett termetes, a hőségtől és a játék izgalmá-
tól izzadságban fürdő tüzérek hancúroztak. Hetyke kozák gár-
disták, elmaradhatatlan, hosszúra növesztett hajfürtjeikkel, tá-
nyérsapkájuk valahol egészen hátul a fejük búbjára csapva, vö-
rös lampaszos nadrágban a tehervagon okban, ahonnan trágya
és ló veríték szaga terjengett, mosták, és öntözték vízzel a lovai-
kat. A szomszédos szerelvényből méltóságteljes arckifejezéssel
nyílt lenézéssel némán szemlélték őket a tengerészzubbonyt
csíkos trikót viselő fiatal matrózok.
A napsütéstől és mosástól kifakult zubbonyú harcedzett
katonák kitüntetésekkel, érmekkel, gárdistajelvényekkel és se-
besülési sávokkal, a menetszázadok fiatal katonái új, a raktárból
éppen hogy felvételezett felszerelésben, harckocsizók meztelen
testükre felhúzott olajos kezeslábasban, gyalogostisztek zöld,
csillagos tábori sapkában, tengerész hadnagyok elegáns arany-
jelvényű sapkában, repülősök kék szalagos pilótasapkában meg
krómozott fülhallgatókkal – és ki mindenki nem volt még itt!
Mindez a sokszínű sereg, a sokat megért gárdaegységek, a
vadonatúj ruhába öltözött menetszázadok és tiszti egységek. Ez
gyárakból éppen hogy kikerült, egyetlen karcolás nélküli ha-
difelszerelés, mindez az arcvonal felé vonult, a súlyos és sokak
számára utolsó ütközetbe…
A front, széles sávban északról délnyugatra húzódó mö-
göttes hadtáp területeivel, gyakorlatilag már itt kezdődött, csak
az ágyúk még hallgattak, helyettük a mozdonyok dolgoztak.
De az elkövetkezendő ütközetek és a halál gondolatával
még szinte senki sem foglalkozott. Mindenfelől hangos, sokszí-
nű beszéd, gyakori, tréfásan csípős megjegyzések, harmonika-
szó és kirobbanó nevetés hallatszott. Az ellenségre csak azok-
nak volt szabad gondolni, akik a tehervagonokon felállított lég-
védelmi ütegek és négycsövű géppuskák mellett ügyeletesked-
tek, no meg a vadászrepülőknek, amelyek magasan az állomás
fölött végezték szokásos őrjáratukat a nyári égbolton.
Andrej nem minden izgalom nélkül várta, hogy a kerek
arcú százados és a hadnagy elvegyüljön a tömegben, mászkál-
jon a szerelvények közt, figyelje a beszélgetéseket, és az állomá-
son zajló életet. De minderre nem került sor.
Miután elhagyták az olvasótermet, oda sem mentek a sze-
relvényekhez, csak vagy tíz percet álldogáltak a peronon, ahol a
népes és zajos nézősereg szenvedélyes kiáltásaitól kísérve egy
idősebb, tömzsi, hordómellkasú tüzér törzsőrmester (kora elle-
nére megtermett teste csak úgy sugározta magából az egészsé-
get és az erőt) és egy apró termetű, kerek fejű, tizennyolc év kö-
rüli mozgékony, kirobbanó energiájú legényke, ingzubbonyán
új Lenin-renddel, verejtékben fürödve éppen rögtönzött tánc-
versenyt rendezett.
A táncot elmerülten szemlélő tömegbe furakodva
Tamancev és Andrej most már közelről, jól szemügyre tudta
venni a megfigyelteket.
A százados húsos, teljesen kerek, himlőhelyes, nőies arca
kacsaorrával egyáltalán nem volt valami vonzó, de nagy jóindu-
latot tükrözött. Jobb fülcimpája mögött borsónyi anyajegy sötét-
lett. Nagy, zöld szemével elmerülten figyelte a táncolókat és
mosolygott. Zubbonyának jobb zsebe fölött sárga sebesülési sá-
vot, balján pedig a Vörös Csillag-érdemrend és még két másik
érdemérem szalagját viselte.
A hadnagy le sem vette szemét a táncolókról, tiszta szívből
nevetett, és közben elővillant ép, egészséges, egyenletes fehér
fogsora. Fiatalos, lágy vonású arcán lányosan gyengéd kifejezés
ült, és Tamancevnek hirtelen az a szőke hajú művésznő jutott
eszébe, aki a pásztorlány szerepét énekelte az egyetlen ope-
rában, amelyet látott.
A tisztek egyenruhája már nem volt új, de tiszta, a gallér-
juk alatti fehér kaucsuk nyakszegély sem színeződött még el.
Szabványos szériagyártmányú, viaszosvászon szárú csizmát vi-
seltek, amelynek lenyomata, ahogy Tamancev még tegnap
megállapította, egyáltalán nem hasonlított a forrásnál talált láb-
nyomokra.
Míg Andrej főképpen kíváncsisággal szemlélte a tiszteket,
addig Tamancev összpontosítva, feszült figyelemmel dolgozott:
minden eshetőségre számítva gondolatban összehasonlította és
memorizálta mindkettőjük személyleírását. Ez nagyon bonyo-
lult, éles szemet, tapasztalatot és jó megfigyelőkészséget igény-
lő munka volt.
A peronon két fiatal hadnagy futott keresztül – egy felkö-
tött kezű, zömök, vörös hajú és egy vékony, kicsit görbe hátú,
hóna alatt egy csomó újsággal. Ahogy megpillantották a nézők
gyűrűje mögött álló Andrejt, szinte rávetették magukat.
– Blinov, te vagy az?! ez aztán a találkozás!… ez igen! kiál-
toztak egymás szavába vágva, szorongatták Andrej kezét, vállát
veregették. – Hol vagy most?
– I-itt… – motyogta zavartan Andrej.
– No nézd csak!… Mi meg azt gondoltuk, hogy te ott
vagy… – mutatott nyugat felé karjával a vöröshajú, majd egy-
más szavába vágva folytatták: – Azt beszélték, hogy a kórház
után az elhárítás hoz kerültél… az arcvonal másik oldalára… Te
meg itt tekeregsz a hátországban…
– Hát, ti… ti fi-fiúk? – próbálta másra terelni a beszélgetést
Andrej.
– Két hónapja harcolunk… Látod, a kitüntetéseink is meg-
szaporodtak… Eljutottunk egészen Kelet-Poroszországig… fe-
csegtek a hadnagyok. – Hát te miért nem hordod a sajátjai-
dat?… A Főparancsnok három dicséretét…
– Mi újság a zá-zászlóaljnál?… Va-Vaszek Ko-Koszolapov,
Tyerpjácsij, Szkokov? Mi van velük?
– Vaszek elesett, Tyerpjácsij meg kórházban van… Elesett
zászlóaljparancsnok és a politikai helyettes is… Még Minszk
alatt… Telitalálat érte a parancsnoki harcálláspontot… – ha-
darta egymás szavába vágva a két hadnagy. – Naumov a lőrésre
vetette magát – halála után megkapta a Szovjetunió Hőse ki-
tüntetést… A századparancsnok és Feldmann is meghalt…
Baszovnak a lábát tépte le a robbanás… Nekem is kijutott. A
vöröshajú kissé megemelte átkötözött karját, és lelkendezve
folytatta: – Gangréna kezdődött, majdnem levágták!… A régiek
közül már csak negyvenen vagyunk, a többi mind újonnan
jött… Varsó alá dobnak át bennünket… Gyere, nézd meg!… A
szerelvényünk a második vágányon áll… Mindjárt indulunk…
– A második vá-vágányon… Azonnal me-megyek, fiúk…
– Menjünk!… – ragadta meg Andrej karját a vöröshajú. –
Mindjárt fi-fiúk!…
– Egy pillanat… Mindjárt megyek… Blinov szomorú vá-
gyakozással nézett a futólépésben távolodó két tiszt után, s
érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. – Mi van veled,
Andrjusa? – lépett hozzá Tamancev.
– Semmi – mondta elfúló hangon Andrej. – Az e-
ezredem…
– Értem…
– Varsó alá mennek… Va-Vaszek meghalt… a századpa-
rancsnok és a zászlóaljparancsnok is… – fordította félre fejét
Andrej: a könnyek mégiscsak kicsordultak és végigperegtek ar-
cán. – Én meg… menj… és szedd a csikkeket… Nem akarom
tovább csinálni… – mondta elkeseredetten Andrej. – Gya-gya-
núsítottak, ellenőrzöttek, a pokolba velük… A dögvész vigye
őket!…
– Hát barátom, ha az ügyet csikkek kel kell szolgálni, ak-
kor az ember nem sajnálja akár a fél életét is odaadni értük! –
magyarázta Tamancev, s lázasan kereste a megoldást, hogyan
tudna enyhíteni a helyzeten, és pillanatok alatt ráállt a
„butaforizálás”-ra.23
– Az ezredben legalább em-ember voltam… A legjobb sza-
kasznak voltam a pa-parancsnoka! Itt meg ma-magukon élős-
ködöm… Mi ha-hasznom nekem itt…
– Nem sokra tartasz te engem! – Tamancev sértődött arcot
vágott, és orrlyuka kitágult. – Meg Pását sem!
– Miért ne tartanálak sokra? – tiltakozott Blinov.
23Butaforizálás – szerepet játszani, bizonyos cél elérése érdekében színész-

kedni.
– Azért!… Ha te komolyan azt hiszed, hogy itt kevesebb
hasznot hajtunk, mint az első vonalban, akkor… már bocsáss
meg… ez annyira bántó, hogy egyszerűen nem találok szava-
kat!
Tamancev sértődötten, felháborodottan széttárta karját, és
most már érezte, hogy kicsit enyhíteni kell a helyzeten, békülé-
kenyebb hangnemben folytatta:
– Hagyd ezeket a zavaros gondolatokat… Miért lennél te
élősködő?… Ezt a kettőt is ki találta meg?… És a hadnagyot?…
Hát a nyomot a forrásnál?! Bolond, gondolatban még meg is
tapsoltalak!
– De mi ha-haszon van belőle?
– Majd lesz, mint ahogy Krisztus elvtárs mondta: keresse-
tek és találtok!… Értsd már meg… – ölelte át váratlanul Taman-
cev Andrejt, és gyorsan, bizalmasan még odasúgta neki:
Megtanítalak a macedón-lövészetre, az erőszakos feltar-
tóztatásra… szerzel egy kis tapasztalatot, operativitást – egy-
szerűen nem lehet megfizetni majd!… Pásával igazi tisztogatót
faragunk belőled!… Farkasölőt!24 Bármilyen ejtőst25 elkapsz
puszta kézzel!…
A tánc váratlanul véget ért. A sínek között, a szerelvé-
nyeknél kürtszó harsant hívogatóan, majd hangosan kiabálva
többször elhangzott a parancs: „Be-száll-ni!… Be-száll-ni!”…
Sokan megfordultak, nézték, melyik szerelvény is indul, s a
harmonika is elhallgatott.
Az alacsony termetű gyalogos abbahagyta a táncot, szo-
morúan köpött egyet, igyekezett lihegését leküzdeni, izzadt ar-
cát kendővel törölgette, kiegyenesedett, lábujjhegyre állt, hogy
jobban szétláthasson: odakiáltottak neki a tömegből, intett a
harmonikásnak, megigazgatta zubbonyát, odament a tüzér
törzsőrmesterhez, erőteljesen megrázta a kezét, majd moso-
24 Farkasölő – operatív elhárító, aki élve el tud fogni bármilyen jól felfegy-
verzett, aktív ellenállást kifejtő ellenfelet.
25 Ejtős – ejtőernyős, ügynök, szélesebb értelemben: jól képzett, aktív ellenál-
lás kifejtésére alkalmas ügynök.

lyogva, elfúló basszus hangon, de kicsit sajnálkozva ezt mond-
ta:
– No… minden jót! Majd találkozunk… akkor befejez-
zük…
A harmonikás után ő is kilépett az embergyűrűből.
A nézők kelletlenül szétoszlottak. A kerek arcú százados
és a hadnagy, mintha valami hirtelen eszükbe jutott volna, sie-
tősen elhagyták a peront, és a város felé indultak.
Magatartásukban semmi gyanúsat, semmi figyelemre mél-
tót nem lehetett felfedezni. Az állomáson nem hallgatóztak,
nem nézelődtek, a katonai szerelvények iránt semmiféle érdek-
lődést nem tanúsítottak, most pedig hátra sem pillantva, egy-
mással beszélgettek.
Ennek ellenére Tamancev, mint mindig, most is nagyon
óvatos volt; a lehető legtávolabbról követte a tiszteket, Andrej
pedig még tőle is mintegy ötven méterre lemaradva haladt utá-
nuk.
Így lassan maguk mögött hagyták a régi vár maradványa-
it, elhaladtak a kastély mellett, és kijutottak a város keleti szélé-
re. Itt a közelben folyó patakocskán már nem is keltek át, ha-
nem egy kertes házhoz érve, kinyitották a kertajtót, beléptek,
bezárták maguk mögött, és bementek a házba. Mindezt annyira
természetesen és megszokottan csinálták, hogy vagy itt laktak,
vagy már nem először jártak a házban.
Tamancev egyetlen mozdulattal odaintette Andrejt.
– Hála istennek, úgy tűnik, itt most már megállapodnak –
mondta megkönnyebbülten. – Közelebb menni nem szabad. De
itt sem maradhatunk.
Jobbra fordult, s tekintetével sietősen körbepásztázta a
környéket, megfigyelésre alkalmas fedezéket keresett, majd bal-
ra pillantott:
– Át kellene menned a patakon túlra, oda a bokrokhoz.
Majd én elmagyarázom a századosnak, hogy hol talál meg. No,
Siess!…

Sürgős!
Jegorovnak és Poljakovnak.
A Szovjetunió Állambiztonsági Népbiztossága adatai szerint
Dél-Litvánia és Nyugat-Belorusszia területén működik a londoni
emigráns lengyel kormány titkos szervezete, a „Delegatura Rządu”,
melynek egyik legfontosabb feladata a Vörös Hadsereg mögöttes terüle-
tein és a front összekötő útvonalain folytatott operatív hírszerzés. A
megszerzett információk továbbítására a „Delegatura” rövidhullámú
rádióadó berendezésekkel és bonyolult, számkombinációs rejtjelekkel
rendelkezik.
A szervezet egyik vezetője a jelenleg Vilnius környékén illegali-
tásban levő Marian Kwapinski, született 1906-ban, vagy 1908-ban
Belosztokban, a régi lengyel hadsereg tisztje, végzettségét tekintve
ügyvéd, apja az egyik legnagyobb krakkói közjegyzői iroda tulajdono-
sa.
Az 1944. 8. 13-án KAO hívójelű rádióadó rejtjelezett rádióüze-
nete „londoni és a varsói központokat nagyon érdeklő információkat
tartalmaz. Nagyon valószínű, hogy a keresett rádióadó a
„Delegaturá”-hoz tartozik, és nincs kizárva, hogy Marian Kwapinski
azonos az elfogott rádióüzenetben említett „Nótárius”-sal.
Usztyinov
*
Sürgős!
Jegorovnak.
Az 1. Balti Front kémelhárítása ez év augusztus 2-án letartóz-
tatta Antanas Gogelis és Wladas Zelnis német ejtőernyős ügynököket,
akik elvégezték a Bydgoszcz (Bromberg) várostól 14 kilométerre fekvő
Walden-birtokon levő, hírszerző-diverzáns iskolát.
Ugyanezen front kémelhárítása augusztus 11-én még egy ügy-
nöki csoportot leplezett le, melynek tagjai közül Lukaitis, Sienkievicus
és Jacunskas ugyanazt az iskolát végezték.
A front mögöttes területeire szovjet tiszti egyenruhában átdobott
mindkét operatív felderítő csoport feladata a következő volt:
a) kapcsolatteremtés a működő litván-német nacionalista ban-
dákkal, az úgynevezett LLA csoportokkal kémjelentések beszerzése cél-
jából;
b) csapataink mozgásának vizuális megfigyelése a Balti és a Be-
lorusz Frontokon, utazgatás a vasútvonalakon, különös tekintettel a
Daugavpils–Belosztok (Vilniuson és Grodnón keresztül) és a Vilnius–
Breszt (Lidán és Baranovicsin vagy Volkoviszken keresztül) útvona-
lakra.
A letartóztatottak vallomása szerint a waldeni hírszerző iskolá-
ban külön részleget hoztak létre, ahol elsősorban az orosz nyelvet töké-
letesen beszélő, a német megszállás ideje alatt magukat kompromittáló
litván nacionalistákat képeznek ki.
A KAO hívójelű rádióadó 1944. 8. 13-án lehallgatott rejtjel-
táviratában közölt információk megfelelnek az A. Cogelis és V. Lukaitis
csoportja által kapott feladatoknak. Elképzelhető, hogy az Önök által
keresett rádióadót a hajdani hírszerző iskola litván részlegén végzett és
a front mögöttes területeire átdobott ügynökök egyik csoportja működ-
teti.
Kérem, közölje ezzel az eshetőséggel kapcsolatos elgondolásait.
Az 1. Balti Front kéme/hárításának központja parancsot kapott,
hogy haladéktalanul és részletesen ismertesse Önökkel az ellenség
Insterburgban működő hírszerző iskolájáról rendelkezésre álló összes
anyagot, s szükség eseten egyeseket az általuk elfogott ügynökök közül
bocsássanak azonosítás céljából az Önök rendelkezésére.
Kolibanov
31. Mi köze Juliának az ügyhöz?
Tamancevnek a két tiszttel már legalább másfél-két órája

meg kellett volna érkeznie. Aljehin a megállapodás szerinti he-
lyen, a patakocskán átvezető hídnál, a kockakövekkel borított,
néptelen út széléhez közel, a hirtelen lehűlt földön fekve vára-
kozott, egyre csak az ügy különböző változatait mérlegelte, s
késésük okát találgatta.
Még nem lett volna sötét, de az alacsonyan szálló szürke
felhők miatt a kelleténél korábban esteledett.
A másféltonnás motorjának búgását már messziről meg-
hallotta, megvárta, míg a zaj közelebb ér, kiment az útra.
Amint a kocsi megállt, Tamancev és a két odavezényelt
tiszt kiugrott a kocsiból.
Fomcsenko százados – mutatkozott be a széles vállú szá-
zados, akinek halántékától egészen tarkójáig hosszú égési seb
húzódott.
– Luzsnov főhadnagy – húzta ki magát Aljehin előtt a fia-
talabb, magasabb tiszt.
Tamancevhez hasonlóan ők sem viseltek sapkát, vállukon
sátorlap csüngött, kezükben tartották PPS géppisztolyukat és
zsákjukat. Csak Tamancev vett magához még egy „Schmeis-
ser”-t.26
Aljehinnek úgy tűnt, hogy mindkét odavezényelt tisztet
látta már valahol a repülő hadtest kémelhárításán. Még arra is
emlékezett, hogy a százados egyik kitüntetése golyótól vagy
szilánktól sérült.
Fordulj meg és állj ide – mutatott Hizsnyáknak a bokrok
mellett húzódó útra, majd odaszólt a tiszteknek: – No, men-
jünk!
A széles, kétoldalt bokrokkal övezett, gazzal benőtt ösvé-
nyen a távolban sötétlő erdő felé indultak. Aljehin és Tamancev
elöl, Fomcsenko és Luzsnov mögöttük.
– Hol maradtál eddig? – kérdezte Aljehin Tamancevet.
– Már fúrhatja is a lyukat a zubbonyára a kitüntetésnek –
vetette oda hanyagul Tamancev. – Megtaláltuk őket. A száza-
dost és a hadnagyot.
26
Német géppisztolytípus.
Hát azok meg kicsodák? – érdeklődött a kitüntetés szótól,
felélénkülve Fomcsenko.
Gyanúsítottak – magyarázta Aljehin. – Sőt, pontosabban
ellenőrzés alatt állók. Most hol vannak?
– Bementek a Vizvolenyja utca hat szám alá. A jelekből
ítélve már korábban is járhattak itt. Blinov figyeli őket. A város-
parancsnokság adatai szerint a századost Nyikolajevnek, a
hadnagyot Szencovnak hívják. A harmincegy-öttizennyolcas
egységtől érkeztek… Kiküldetésük célja a szokásos: a parancs-
nokság utasításának végrehajtása.
– Blinov nem tud megbirkózni velük – sóhajtott Aljehin.
– Harmincegy-öttizennyolc. Melyik ez az egység?
– A 2. Belorusz Frontról. Megérdeklődtem. Nem volt ott az
alezredes, ezért is késtem egy keveset.
– Ha valóban abból az egységből valók… egy másik front-
ról, akkor mit mászkálnak itt a tanyákon? Mindenesetre fur-
csa… Mi a véleményed?
– Semmi különös. Nyugodtan, fesztelenül viselkednek…
szemmel láthatóan nem újoncok a hadseregben… Szemmel kell
tartani őket… – zárta le a dolgot Tamancev. – Hiszen maga
mondta – ellenőrzés alatt állók. Lehet, hogy ebben is mara-
dunk… Reggelre megjön a válasz.
– Na hiszen, reggelre…
– Itt lesz – állította Tamancev –, magam telefonáltam
„VCS”-n keresztül a 2. Belorusz Front kémelhárítására. „Rend-
kívül sürgős” különleges jelzéssel adtam le… A tábornok aláírá-
sával.
– A fogda már sóhajtozik utánad – rázta a fejét Aljehin. –
Ha véget ér a háború, és fél évre leültetnek – azt máris meg-
szolgáltad.
– Ott legalább kialudnám magamat. És megtölteném a
bendőmet, ilyenre ni! – tárta szét a karját Tamancev. – Vannak
bizonyos kalandorelemek az ügyben – ismerte be nagyot só-
hajtva –, de kizárólag az ügy érdekében.
– Vihar lesz… – fordult Lida felé Aljehin és elhallgatott.
– Ez már biztos!… Vidám kis éjszaka előtt állunk…
Tamancev felnézett a sötét égboltra, majd az előttük elte-
rülő erdőre pillantott – az egész környék fenyegető sötétségbe
burkolózott –, majd megjegyezte:
– Csodálatos üdülőhely. Melyik szállóban foglaltak ne-
künk szobát?
Aljehin, mintha nem is hallotta volna, továbbra is hallga-
tott.
– Szóljon, hogy vigyék fel a csomagjainkat – folytatta
Tamancev, mit sem tágítva. – Készüljön fel a masszőr és a pedi-
kűrös.
– Már türelmetlenül várnak – vette át Aljehin Tamancev
stílusát.
– Ez nagyon kedves dolog tőlük… És mi a Haza parancsa?
– Az, hogy elfogjuk Kazimierz Pawlowskit és azokat, akik
vele vannak – válaszolta hirtelen komolyra váltva a szót Alje-
hin.
– Hát ez meg kicsoda – ez a Pawlowski? – kérdezte
Fomcsenko. Szemmel láthatóan kíváncsi volt, vagy legalábbis
szeretett volna benne lenni a dolgokban; Luzsnov csak hallga-
tott.
– A német hírszerzés ügynöke – szólt feléje fordulva
Aljehin.
Nagyon kedves fiú – tette hozzá Tamancev. – Kilenc sike-
res átdobás, négy német kitüntetés… Rendkívül veszélyes, elfo-
gása különös óvatosságot igényel. A múltkor egy kicsit rossz
volt a hangulata, és kicsinált három báránykát a városparancs-
nokságról.
– Világos – mondta kicsit gondterhelten Fomcsenko.
– Még hogy… báránykát – ellenkezett fejcsóválva Aljehin,
– egy tisztet és két járőrt. Észnél kell lenni velük. Mindjárt meg-
ismerkednek a személyleírással, és megmutatom a fényképeket
is – ígérte.
– Nekünk azt mondták… – szólt végül Luzsnov –, hogy itt
csak úgy nyüzsögnek a bandák. Igaz?
– Azt is mondják, hogy gyilkolnak – vont vállat Tamancev
–, de mi még nem találkoztunk velük…
Luzsnov géppisztolyát lövésre készen tartotta, és csövével
véletlenül megbökte Tamancev hátát.
– Biztosítsa be – tanácsolta neki Aljehin mosolyogva. –
Maga repülő?
– Repülő – bólogatott Luzsnov elpirulva.
– Nyolcvanhét légi harc – mondta helyette Fomcsenko. –
Sebesülése után nem repülhet, mint ahogy én sem, szégyen-
szemre…
„Hát így állunk… Nyolcvanhét légi harc, de lehet, hogy
még életében nem tartott a kezében géppisztolyt. Repülők…
Hát ez van, s meg kell köszönni, hogy legalább őket ideadták.”
Kiértek a tisztás szélére, és mind a négyen a bokrok mögé
álltak. A tisztáson, mintegy kétszáz méterre tőlük egy jól kar-
bantartott, manzárdos ház állt, egy kicsit balra – két rozoga vis-
kó, azok mögött pedig baljósan sötétlett az erdő.
– Ez Pawlowskiék háza – mutatott arrafelé Aljehin.
– Be van szegezve az ajtó – jegyezte meg Tamancev.
– Igen… a házigazdát, az idősebb Pawlowskit mint volks-
deutschot letartóztatták… Lidában ül – magyarázta Aljehin
Fomcsenkónak és Luzsnovnak. – A kisebbik viskóban – muta-
tott az egyik házikóra Aljehin –, ott lakik Julia Antonyuk
– Hát az meg kicsoda? – érdeklődött türelmetlenül
Tamancev.
– Egy árva… Gyerekkora óta Pawlowskiéknál szolgál.
Vagy napszámos, vagy cselédlány – még nem derült ki.
Vall egy másfél éves kislánya.
– Kitől? – kérdezte Tamancev.
– Azt beszélik, hogy egy némettől, de nekem más a véle-
ményem… ez a Julia Swirid feleségének a húga. Különben az
ott az ő vityillója…
– És Swirid kicsoda? – kapcsolódott be a beszélgetésbe is-
mét Fomcsenko.
– A százados barátja – jegyezte meg gúnyosan Tamancev.
– Ő ajándékozta nekünk Pawlowskit.
– Pontosan… – mosolyodott el Aljehin és még hozzátette:
– Szerencsétlen, púpos ember.
– És a nagynéni? – kérdezte gondterhelten Tamancev. –
Kazimierznek van itt valahol egy édes nagynénikéje.
– Nem itt hanem Kamenkában… De én Juliát előnyben ré-
szesítem. Egyszerűen nincs erőnk, hogy két helyen is lesben áll-
junk.
– Nekünk aztán mindegy, hol etetjük a bolhákat – itt vagy
pedig ott – mondta Tamancev és kiköpött. – Csak mondja meg,
miről van szó. Ha az ember megdöglik, legalább tudja, miről
van szó! Mi köze Juliának az ügyhöz? Miért kellene
Pawlowskinak éppen ide jönni?…
32. Aljehin
Nehezen elképzelhető, hogy hosszú távollét után a kör-

nyéken járva Pawlowski ne kísérelné meg, hogy rokonaival
vagy a hozzá közelálló emberek valamelyikével találkozzon. De
kivel?
Az apja, akit a parasztok elmondása szerint tisztelt és sze-
retett, börtönben van, a ház ajtaját beszegezték, és már messzi-
ről látszott, hogy teljesen lakatlan. Feltételezhető, hogy
Pawlowski valamiképpen (legvalószínűbb, hogy a nagynénjén,
Zofia Basiadán keresztül) igyekszik megtudni valamit apja sor-
sáról.
Ahogy kiderítettem, Basiada hithű katolikus, és nem
szimpatizál a németekkel, akik meg tiltották, hogy lengyel
nyelven misézzenek, és kegyetlenül elbántak nemcsak a közön-
séges hívőkkel, hanem még az „isten küldöttei”-vel – a plébá-
nosokkal is. Az tény, hogy félig német, de nem írta alá a
volkslistet, mint hogy a bátyja és az unokaöcs tette, bár a meg-
szállás nehéz időszakában a német állampolgárság igen sok
előnnyel járt. Egyetlen testvérét szerette, unokaöccsével viszont,
ahogy értesültem, nem állt a legjobb kapcsolatban.
Átgondolva mindazt, amit sikerült megtudnom
Pawlowskikról, Swiridékről és rokonaikról, a két lehetőség kö-
zül – Zofia Basiada és Julia Antonyuk – mindinkább a második
felé hajlottam.
Különben már korábban is felmerült bennem az a gondo-
lat, hogy Julia Antonyuk kislánya Kazimierz Pawlowskitól van.
Ez a feltevés akkor érett meg bennem, amikor megtudtam,
hogy ki ez a Julia, és próbáltam megfejteni az állambiztonsági
osztályon kapott szöveget, melyet süteményben próbáltak be-
csempészni az öregnek. Miért kellett egy bebörtönzött, egyálta-
lán nem érzelgős típusú embernek a kockázatot vállalva, titok-
ban tudomására hozni, hogy cselédlányának a kislánya – egész-
séges?
Bizonyos fokig ezt a feltételezést igazolta az is, hogy a
fényképek egyikén, melyet Swiridtől kaptam, nagy nehezen si-
került kibetűznöm a szándékosan elmázolt írást: „A számomra
legkedvesebbnek: Kazimierztől.” ez alatt a dátum, „1943”.
Ki lehetett az ifjú Pawlowski számára a „legkedvesebb”
Swirid házában? Hogy került oda ez a fénykép?… Magától adó-
dott a feltételezés, hogy ezt a fényképet Kazimierz Juliának
ajándékozta. Másfél hónappal ezelőtt, Julia sürgős elutazása
után kerülhetett Swirid házába.
Ki próbálta eltüntetni az írást és mikor?… Lehetséges,
hogy csapataink megérkezése előtt éppen Julia. De az is lehet,
hogy Swirid. Érdekes, hogy amikor Pawlowski fényképét kö-
veteltem, akkor bement a viskóba, s azonnal lemászott a pincé-
be. Minden kétséget kizáróan korábban oda rejtette a fényké-
peket.
Nagyon sokat adnék érte, ha tudnám, milyen is volt való-
ban a kapcsolat Julia és Pawlowski között, ha minden kétséget
kizáróan tudnám, hogy ki a kislány apja.
Különben az Elza név ezen a környéken igen ritka, és ha
jól emlékszem a nyomozati anyagokra, így hívták Jozef
Pawlowski édesanyját, Kazimierz nagyanyját.
Az a feltételezésem, hogy az ifjabb Pawlowski az apa, tel-
jesen valószínűnek tűnt, de valószínűségnél nem volt több.
Hogy ezt valamiképpen ellenőrizzem, még Tamancev megérke-
zése előtt megpróbáltam megállapítani a kislány születésének
időpontját.
A kamenkai elöljárónál azt jegyezték be, hogy 1942. de-
cember 30-án született. Az „Apa” rovat természetesen ki volt
húzva, tanúként pedig Bronislawa Swirid volt feltüntetve.
Ez az adat sajnos nem igazolta feltételezésemet, sőt ellen-
kezőleg. Gyakran előfordul: tények nincsenek, csupán feltétele-
zések, ezeket bizonyítani vagy megdönteni gyakorlatilag lehe-
tetlen, mégis azonnal határozni kell. És hibázni nem szabad,
megbeszélni a dolgot a biztonság kedvéért – nincs kivel.
Az igaz, hogy volt egy aprócska fény, mely a Zofia
Basiadával kapcsolatos variáns ellen szólt: Pawlowskit valószí-
nűleg július végén vagy augusztus elején dobták át, és ezalatt
már többször is találkozhatott volna nénikéjével. Julia meg
mindössze két nappal ezelőtt jelent meg.
Egyáltalán nem voltak illúzióim, hogy Pawlowskit csak a
rokoni érzések hozták ide. Ez esetben alighanem akaratlanul is
egybeestek a személyes és szolgálati érdekek.
A silovicsi erdőség valóban csodálatos hely volt egy ügy-
nök számára rádióadások folytatására, rejtekhely kiépítésére.
Könnyen el tudja rejteni a rádióadót, és alkalmasint ejtőernyő-
vel ledobott küldeményeket is fogadhat az erdőben. Pawlowski
rendkívül otthonos volt ezen a környéken, ismerte az erdő
minden ösvényét, az erdőhöz vezető összes utat. Ezen a kör-
nyéken természetesen könnyebben és kényelmesebben tud dol-
gozni, mint egy másik, ismeretlen helyen. Figyelembe kellett
vennünk még egy, a helyzet megértéséhez nem kevésbé fontos
körülményt: Pawlowski tapasztalt ember, s tudja, hogy csak ti-
tokban, a sötétség leszálltával, főképpen éjszaka jelenhet meg a
környéken.
Tamancev végighallgatta a megfigyelés tárgyával kapcso-
latos eszmefuttatásaimat, néhány kérdést tett fel, majd, amikor
Végezetül megkérdeztem, mi a véleménye, határozatlanul
csak azt morogta:
– Figyelemre méltó!…
Az én értelmezésem szerint ez azt jelentette: „Elképzelése-
it messzemenően nem osztom, pontról pontra meg tudnám cá-
folni. De most nem vitatkozom, egy szót sem szólok, nehogy
összezavarjam ezt a kettőt, Fomcsenkót és Luzsnovot…”
Úgy látszik, az utóbbi feltételezésem helyesnek bizonyult,
mert mikor nem messze Pawlowski házától a bokrok közőrt el-
búcsúztunk, akkor ismét azt mondta, amit általában hasonló,
kétségesnek tűnő helyzetekben mondani szokott, ha nem hitt a
sikerben:
– Végtére is ez a mi ügyünk apróság…
És mintha meg akarna nyugtatni, búcsúzóul még hozzá-
tette:
– Ha ide jönnének – nem mennek el.
Gondolatban már Lidában voltam. Pawlowski kétségkívül
szintén a „mi kenyerünk”, s az, hogy elfogjuk, szolgálati köte-
lességünk. Ugyanakkor semmiféle olyan adatot nem találtunk
mindeddig, ami Pawlowski és az általunk keresett rádióadó kö-
zötti kapcsolatra utalt volna, s tudtam, hogy egy pillanatra sem
szabad megfeledkeznem arról, hogy a csoportom feladata első-
sorban ennek az adónak a felkutatása.
33. Szemmel kell tartanunk őket…
A vihar előtti szürkület még fülledtebbé, még nyomasz-

tóbbá vált. Az emberek siettek hazatérni otthonaikba. Az utcák
elnéptelenedtek, csend lett, a város mintha mozdulatlan vára-
kozásba merevedett volna.
Szemmel láthatólag mindenütt nagyon komolyan vették
az elsötétítési rendeletet, sehol egyetlen fénysugár, sehol egyet-
len szikra. A sötétség egyre sűrűsödött, s hamarosan a házak sö-
tét körvonalain kívül már alig lehetett látni valamit. Andrej át-
ment a hídon, kúszni kezdett a bokrok között, és elhelyezkedett
a kertkaputól mintegy húsz méterre.
Nemsokára kilépett valaki a házból, matatott valamit az
udvaron, de Andrej – bár minden erejét megfeszítve figyeli –
mégsem tudta kivenni, hogy kicsoda.
Majd a ház felől egy hatalmas kandúr jelent meg; hangta-
lanul odalépdelt ahhoz a bokorhoz, ahol a fiú feküdt, s zöld, a
sötétben rosszindulatúan csillogó szemével egy percig figyelte
az ismeretlen embert, majd gyorsan visszatért a házhoz. „Felde-
rítésen volt, és most majd mindent jelenteni fog – gondolta vi-
dáman Andrej. – Hála istennek, hogy nem kutya!”
A fák lombjain szél suhant át, majd ismét minden elcsen-
desedett. Néhány perc múlva az első ritka és súlyos, borsó-
szemnyi esőcseppek súlya alatt meghajoltak a fűszálak, kopo-
gásuk egy re erősebbé vált a faleveleken meg a sátorlapon. Va-
lahol, egészen a közelben villám hasított az éjszakába, kitört a
vihar.
Andrej beburkolózott a sátorlapjába, de az túlságosan rö-
vid volt, és térdtől lefelé hamarosan átnedvesedett.
A vihar teljes erővel tombolt, ennek már a fele sem volt
tréfa. A villámok az égbolt sötét rengetegét egy-egy pillanatra
széthasítva, megvilágították a tájat, majd ismét minden sötét-
ségbe borult, s mennydörgés rázta meg a környéket.
Az eső egybefüggő falként zuhogott alá, mintha az égbeli
egy óriási edény fenekét ütötték volna ki, és onnan zuhogna ah
a tengernyi víz.
A sátorlap teljesen átázott, majd fokozatosan minden vize,
lett, ami csak Andrejen volt, az ingzubbony, a nadrág, a sapkája,
csak azt nem értette, hogy került víz még a csizmájába is. A
nappali forróságnak nyoma sem maradt, a hideg ködös ned-
vesség minden porcikáján áthatolt. Foga vacogott, egész testé-
ben reszketett.
Bármilyenek is legyenek a körülmények, nem szabad
semmit szem elől téveszteni, és nem szabad elárulnom maga-
mat buzdította önmagát Andrej, és hirtelen eszébe jutott
Tamancev szmolenszki esete.
Télen, a város felszabadítása után az egyik házat megfi-
gyelés alá vették: az ügynök i jelentések szerint itt kellett lenni a
német hírszerzés egyik konspirációs lakásának. Tamancev ép-
pen váltásra érkezett s megállapította, hogy megfigyelésre a
legalkalmasabb hely az udvar közepén álló, régi, elhagyatott
budi. Még virradat előtt be is húzódott. Pása rázárta az ajtót, az
ajtóra keresztbe deszkát tett – így volt eredetileg is.
Legalább húsz fok hideg volt. Mikor Tamancev egyik lábá-
ról a másikra lépve megpróbált felmelegedni, kiderült, hogy a
rozoga építmény a legkisebb mozdulattól is recseg-ropog, in-
gadozik, s még egy erős ránézéstől is összeomolhat. Az udva-
ron szünet nélkül járkáltak.
Hogy fel ne fedje magát, Tamancev kénytelen volt több
mint, tíz órát mozdulatlanul állni. A konspirációs lakásról szóló
feltevések nem bizonyultak igaznak, és erről a kalandjáról ké-
sőbb mindig mosolyogva beszélt, bár számára a dolog szomo-
rúan végződött. Úgy átfagyott a lába, hogy két hónapon keresz-
tül nyomta miatta a kórházi ágyat, s majdnem le kellett vágni a
lába fejét.
Közben a vihar kis időre elcsendesedett, talán azért, hogy
hamarosan még kegyetlenebb erővel támadjon fel. Az álcázást
teljesen semmissé téve, az egyik villám a másik után cikázott át
az bolton, s szinte teljesen Andrej feje fölött dörgött és villám-
lott.
Úgy tűnt, hogy az elemek tombolásának már sosem lesz
vége. Tíz óra felé, ugyanolyan váratlanul, ahogy kezdődött, a
zivatar elcsendesedett. A vihar egy kicsit délebbre húzódott, az
égbolton nem volt egyetlen csillag sem, s lassan, csendesen to-
vábbra is szemerkélt az eső. A távoli villámok kicsit ritkábban
törték meg az égbolt sötétjét, és minden alkalommal kiemelték
a sötétből az esőtől sötétlő házacskákat és léckerítéseket.
Az egyik fellobbanó villám fényénél egy sátorlapba burko-
lózott, botladozó alakot pillantott meg, s csak akkor, amikor
mái ismét teljesen sötét lett, akkor eszmélt rá, hogy Aljehin ér-
kezett meg, és éppen őt keresi.
Valahogy észre kellett vetetnie magát. Az erdőben haszná-
latos jel jutott eszébe, de azt itt, a városban nem alkalmazhatta.
A vaksötétben tapogatódzó százados csak mintegy tíz perc el
teltével ért olyan közel, hogy Andrej csendesen odaszólhatott
neki.
– No, még mindig bent vannak a házban? – érdeklődött
mindenekelőtt Aljehin.
– Igen. – próbált vacogásán erőt venni Andrej. – Még nem
jött ki senki.
– Rendben… Akkor minden rendben van – lélegzett fel
megkönnyebbülten Aljehin, majd becsavarta magát a sátorlap-
ba, s lefeküdt Andrej mellé a nedves fűbe.
Háromnegyed tízet mutattak a zöldesen foszforeszkáló
óra mutatók. Talán csak nem kell egészen reggelig itt feküdni a
sárban, csuromvizesen, összefagyva? – bukkantak fel
Andrejben a kétségek, hogy egyáltalán szükséges-e a házat éj-
szaka is megfigyelés alatt tartani.
A percek ólomlábakon jártak; Andrejnek úgy tűnt, mintha
megállt volna az órája – füléhez tartotta, s miután meghallotta a
szerkezet ütemes ketyegését, ismét a sötétségbe meredt. „Ezt a
disznóságot – gondolta nekikeseredve. – Azok ott bent nyugod-
tan alszanak, mi pedig fagyoskodhatunk!”
Aljehin mozdulatlanul feküdt a bokor túlsó oldalán, alig
egy méternyire tőle. A felvillanó villámok fényénél egy pillanat-
ra kirajzolódott a szeméig lehúzott csuklyából kilátszó markáns
arcéle.
Végül Andrej már nem bírta tovább, hidegtől remegő
hangon megszólalt:
– Szá-százados e-elvtárs!
Aljehin feléje fordult, és suttogva kérdezte: – Mi van?
– Go-gondolja, hogy kijön va-valaki?
Azt gondolom, hogy folytatni kell a megfigyelést – mond-
ta a százados, és Andrej már bánta, hogy egyáltalán meg szó-
lalt.
– Reggelig ki-kijárási ti-tilalom van – próbált érvelni egy
kicsit önmagát is mentegetve.
– Te is járkáltál tegnap, feltartóztatott valaki?… Esőben
még kisebb a valószínűsége. Próbálj kicsit felmelegedni – java-
solta a százados. – Csak zajt ne csapj! És ne füstölögj…
Andrej hanyatt feküdt, gyorsan mozgatni kezdte kezét és
lábát, de felmelegednie egy cseppet sem sikerült.
– Csendesen – fogta meg vállát Aljehin.
A házból halvány, sárgás fénycsík vetődött az udvarra, de
azon nyomban ki is hunyt. A ritkás esőfüggönyön keresztül a
százados egy pillanatra az ajtónyíláson kiszüremkedő fényben
két emberi alakot pillantott meg – valaki kilépett a házból.
Aljehin megszorította Andrej kezét. De hiába meredtek
szült figyelemmel a sötétbe, háromlépésnyire sem láttak. Az
esőcseppek egyenletes kopogásán keresztül lépések zaja és alig
kivehető beszélgetésfoszlányok jutottak el hozzájuk. A ház felől
valakik a kertkapu felé tartottak. Aljehin olyan erővel szorította
karját, hogy Andrejnek már szinte fájt. A lépések közeledtek.
– Még odaér. A vonatindulásig majdnem egy órája van –
határozott egy halk, nyilvánvalóan férfihang.
– Lehet, hogy tehervonattal megyek – válaszolta erős len-
gyel akcentussal a másik.
Megcsikordult a kertajtó.
– Szerencsés megérkezést. Viszontlátásra!
Kisvártatva az ismét kinyitott ajtónyílásból kivetődő fény-
sugár megvilágította a visszatérő alakját és a távozó alacsony,
zömök, felhajtott gallérú, viharkabátot és fekete tányérsapkát
viselő férfit, amint bottal tapogatva az utat, bizonytalan léptek-
kel távolodott a háztól.
Menj utána… – súgta gyorsan Aljehin Andrej fülébe. – Az
állomásig ne nyúlj hozzá. Ha felül a vonatra, ellenőrizni kell az
iratait. Menj be a parancsnokságra, és a nevemben kérd meg,
hogy ellenőrizzék… De az egész vagonét, nehogy csak az övét
nézzék meg. Érted?… Mindenképpen meg kell állapi tant a ki-
létét! Vigyázzatok, nehogy gyanút fogjon, minden zaj nélkül
történjék. Valószínűleg lengyel és vasutas… Legyél óvatos!
Menj!
Andrej felkelt, sátorlapját otthagyta Aljehinnek, és óvato-
san az ismeretlen nyomába eredt. Ment, teljesen vaktában, re-
megett a hidegtől, átnedvesedett nadrágja, zubbonya a testére
tapadt, megduzzadt csizmájában cuppogott a víz. Minden vil-
lámlásnál sietve lehajolt, majdhogy a földre nem feküdt, és lát-
ta, amint a köpenyes ember hátra sem fordulva haladt előtte
vagy ötven méterre.
Andrej hallotta, amikor valószínűleg elesett vagy megbot-
lott, lengyelül hangosan elkáromkodta magát. Aztán a fiúnak
úgy tűnt, mintha a léptek zaja egyre halkulna, távolodna.
Meggyorsította lépteit, de abban a pillanatban megcsú-
szott, karjával kalimpálva még megpróbálta megtartani egyen-
súlyát, egész teste összerándult, és belezuhant az árokba. Arcá-
nak jobb oldalát meg a szemöldökét fájdalmasan megütötte és
egész arcát elborította a híg sár. Átkozta magában az éjszakát
meg a bal szerencséjét, a sarat köpködve kitapogatott egy tó-
csát, meg mosta az arcát, és zubbonya ujjával megtörülközött.
Az eső majdnem teljesen elállt, valahol előtte a távolban
mozdony füttyentett, ez volt minden. Lépések zaját egyáltalán
nem lehetett hallani.
Andrej néhány pillanatig állt, hallgatódzott, majd izgatot-
tan, sietve elindult.
Az égbolton a felhők közt nyílás keletkezett, most már
mind két oldalon meg lehetett különböztetni a házak sötét kör-
vonalait. Hirtelen egy kicsit jobbra előtte egészen tisztán léptek
zaját hallotta: „Letért!” – gondolta Andrej, s miután elért a saro-
kig. Jobbra fordult, arra az oldalra, ahonnan a léptek zaját hal-
lotta. Így haladt vagy öt percen keresztül, igyekezett hangtala-
nul lépkedni, s hogy a távolságot tartsa, kétszer is megállt, s
hallgatta, hogyan csikorog a homok az előtte lépkedő lába alatt.
Villám cikázott át az égbolton, és mily borzalom! – Andrej
egy magas, köpönyeges, egyenes tartású alakot pillantott meg.
Sietősen igyekezett utolérni.
– Hogy ke-kell az állomásra me-menni? – kiáltotta Andrej.
– Egyenesen – hallatszott váratlanul egészen közelről egy
csengő leányhang. „Nő!”
– Maga ki-kicsoda? – nyögdécselte Andrej, s mivel a nő
nem válaszolt, még megkérdezte: – Miért mászkál éjszaka?
– És maga?
– Mert kell! Én tiszt vagyok.
– Én meg törzsőrmester! – A nő felvillantotta zseblámpá-
ját, megvilágította Andrejt. Jobb kezében Andrej revolvert pil-
lantott meg.
– No maga aztán szépen néz ki! – csodálkozott. – Menjen
előttem!
– Hogy ma-maga előtt?
– Éjszaka nem szeretem az ismeretleneket a hátam mögött.
Előre! És gyorsabban! – mondta parancsolóan. – Lekésem a vo-
natot!…
Az állomáson néhány teher- és mindössze egyetlen sze-

mélyszállító vonat, a minszk-grodnói járat vesztegelt.
Az ismeretlen megpróbálhatott volna akár tehervonattal is
továbbmenni, de Andrej mégis úgy döntött, hogy először a
grodnói vonatot nézi át: a szerelvény elé már odatolták a moz-
donyt. A víztartálynál Andrej a csap alá dugta a fejét, lemosta
zubbonyát, nadrágját meg a csizmáját, és munkához látott.
A vagonokban nem égett a villany. Andrej szerencséjére a
hold kibújt a fellegek mögül, és most már kivehetővé vált nem-
csak az emberek alakja, hanem néhányuknak az arca is. Bár
nem volt sok utas, mégis majdnem minden fekvőhely foglalt
volt, még az alsó üléseken is aludtak.
„Minden körülmények közt meg kell állapítani a személy-
azonosságát! Minden körülmények között!”… – ismételgette
Andrej, miközben gondosan vizsgálgatva az utasok arcát, lázas
sietséggel ment kocsiról kocsira. A szerelvény végénél kezdte,
átvizsgálta a tizenegyes és a tízes kocsit, átlépett a kilencesbe,
és… szinte beleütközött a viharkabátos emberbe.
A második fülke ajtajában állt, félig a folyosó felé fordulva;
a holdfény élesen megvilágította. Andrej megállás nélkül el-
ment mellette, de tisztán ki tudta venni fekete vasutassapkáját,
a két keresztbe tett kalapácsból álló vasutasjelvényt, és világo-
san látta maga előtt az ismeretlen széles, húsos arcát. A bot már
nem volt a kezében, s ahogy ott állt, Andrej arra gondolt, hogy
valószínűleg ebben a fülkében a középső, szabad fekvőhelyet
fogja elfoglalni.
„Ő az! – vert szaporán az izgalomtól Andrej szíve. – ez ő!
Most kellene igazoltatni! Kilences kocsi.” Andrej az órájára né-
zett: a vonat indulásáig még tizenegy perc volt hátra.
Az állomás parancsnokát egy alacsony barakkban tálalta
meg. Az idősebb, sötét arcú, őszülő halántékú, forradásos arcú
századossal Andrej már két alkalommal is találkozott. Most a
masszív íróasztal fölé hajolva, a viharlámpa fényénél éppen no-
teszából vezetett át valamit egy hatalmas, félasztalnyi táblázat-
ra. Balra, a mocskos s meghatározhatatlan színű díványon fejét
mélyen aláhajtva, ülve aludt s csendesen horkolt egy főhad-
nagy. – sapkájának vörös színe után ítélve a városparancsnok-
ság tisztje.
– Szá-százados elvtárs – jelentkezett Andrej, és sapkájához
emelte kezét. – Engedje meg…
– Várjon – szakította félbe elégedetlenül a parancsnok. Va-
lamit kereshetett, idegesen lapozgatott a jegyzetfüzetében, és
fészkelődött a székén. „Maga tud várni” – mondta idegesen, és
nem lehetett tudni, hogy ez kérdés vagy parancs volt-e.
Andrej egy kis ideig bizonytalankodva álldogált, megiga-
zította testére tapadt zubbonyát, megtapogatta feldagadt szem,
alját és szemöldökét, a vonat indulásáig már csak öt perce ma-
radt.
– Ne-nem tu-tudok tovább vá-várni! – jelentette ki saját
maga számára is váratlanul és hangosan Andrej.
– Mit? – kapta fel csodálkozva fejét a százados, és Andrejre
pillantott. – Mit akar?
Andrej kiteregette az asztalra átnedvesedett iratait, szapo-
rán elhadarta, mi járatban van, s közben kétszer is említette
Aljehin n vét.
– Csak a kilencest? – kérdezte az állomásparancsnok. –
Nyikityin! – szólt oda a díványon alvó tisztnek, aki meg sem
mozdult.
– Nyikityin! – ordította a parancsnok. – Az ördög vigyen
el! Keltse már fel!
A főhadnagy nehézkese n felemelte a fejét, szemét dör-
zsölgette, hunyorgott és álmosan nézett Andrejre. Fiatal, ala-
csony termetű volt, legfeljebb huszonhárom évesnek látszott.
– Nyikityin! – adta ki a parancsot a százados. – Vegyél
magad mellé két embert, és igazoltass mindenkit a grodnói vo-
nat kilences vagonjában. A kocsiban utazik egy alak, meg kell
tudni, hogy kicsoda… Érted?… Csak óvatosan. Majd a hadnagy
elmagyarázza. Egyszerre két oldalról kezdjétek meg az ellenőr-
zést. – A parancsnok ránézett az órájára. – Mindjárt indítják a
szerelvényt. Siessetek! Ha minden kötél szakad, visszatartod a
szerelvényt öt percre, de nem többre!…
– Maga honnan van? – kérdezte Nyikityin hangosan ásítva
nadrágját igazgatva, miután Andrej mögött kilépett a szobából.
– Az elhárítóktól? Még mindig kémesdit játszanak? – vigyoro-
dott el tudálékosan, s egy pillantást vetett a fiatal tiszt át-
nedvesedett egyenruhájára. – Mi az ördög, nem tudnak aludni?
A két ügyeletes őrmesterrel kiléptek a barakkból. A tőlük
harmadik vágányról éppen elindult a személyvonat.
– Tü-tü! Kész – füttyentett Nyikityin, megállt és rámuta-
tott már mozgó vonatra, s hangjában kis kárörömmel közölte: –
Ez volt a grodnói!
– Utánam! – kiáltott Andrej, és felugrott a mozgó vonatra,
szinte berobbant a kocsiba, egy kendős asszonyt elsodort, a sö-
tétben gyorsan kitapogatta a vészféket, s teljes erőből megrán-
totta.
A vonat hirtelen lefékezett.
A kocsiban valami leesett a csomagtartóból, izgatott han-
gok hallatszottak, valahol felsírt egy kisgyerek. De Andrej
semmit sem hallott, leugrott a vonatról, s futott a kilences vagon
felé.
Míg Nyikityin a közben odaérkező vonatparancsnoknak
magyarázott, Andrej benézett a vagonba. A vasutas ugyanabban
a fülkében ült, de már köpeny és sapka nélkül. Andrej nem a
kart a szeme elé kerülni, s megállapodott Nyikityinnel, hogy, a
vagon túlsó végén kezdi az igazoltatást.
Az utasok többsége civil volt. A hirtelen fékezés következ-
tében felébredtek, s a legvalószínűtlenebb feltételezésekbe bo-
csátkozva, izgatottan találgatták a váratlan megállás okát. Az
őrmester zseblámpával világított; Andrej gépiesen forgatta az
igazolványokat, és ugyanolyan gépiesen tette fel a szokványos
kérdéseket: „Honnan és hová utazik?… Hol állították ki az iga-
zolványát?…”, és így tovább. Minden idegszálával és gondola-
tával a vasúti kocsi túlsó végében volt.
Az igazoltatásra feljogosító engedélyüket sehol sem kér-
ték, s Andrej már a harmadik fülkét ellenőrizte, amikor a vonat
ismét megrándult.
– Hadnagy! – kiáltotta Nyikityin. – Leszállunk!
Andrej megértette, hogy a főhadnagy már elkészült, és ő is
sietve elhagyta a vasúti kocsit.
*
– …Dokumentumai, igazolványai a legnagyobb rendben –
jelentette Nyikityin az állomásparancsnoknak, amikor Andrej
belépett a barakkba. – Kotyelnicsi állomásról rendelték át
Grodnóba állandó szolgálatra. Feleségével és két gyerekével…
– Hogyhogy gyerekekkel? Hogy kerül ide a feleség? – vá-
gott közbe Andrej csodálkozva, zavartan. – Nem lehet!
– Az, akit maga mutatott – a második fülkében. Alacsony,
zömök. Vasutas. Más ilyen nem is volt ott!
– Le-lengyel?
– Lengyel? – Nyikityin hangosan fel kacagott. – Vjatkai!…
Hiszen látszik rajta, tiszta orosz képe van – a családból va-
ló, Iván!
– Abbahagyni! – vágott közbe szigorúan a parancsnok
– Komolyan kérdezik magát. A nevét megtudta?
– Hogyne… Fjodor Alekszejevics Siskov, 1906-ban szüle-
tett, a vjatkai kormányzóság Zujevka falujában… Minszkben
szálltak fel, ezt a kalauznő is bizonyítja. Itt csak vízért ugrott
le…
*
Tehát útközben szem elől tévesztetted – zárta le Aljehin a
dolgot, miután végighallgatta a történetet.
Ismét a hideg, nedves füvön feküdtek, s figyelték a házat.
Még most sem virradt.
– A vonaton egy másik, hasonló alakra akadtál… – folytat-
ta kedvetlenül a százados. – A többi mellékes.
35. Mégis pontot teszünk a végére…
Blinovot a megfigyelőponton hagyva, Aljehin a másfél-

tonnással még a virradat előtti félhomályban a repülőtér felé
tartott.
Nedves egyenruhája hideg borogatásként tapadt testére.
Az éjszaka folyamán úgy átfázott, hogy remegett, mintha a hi-
deg rázná. Jó lett volna futni egyet, hogy felmelegedjen, de most
nem volt erre idő.
A város még aludt. A repülőtérre vezető úton egyetlen ci-
vil sem járt, mindössze négy magányos katonával találkozott –
no meg két teherautóval, szélvédőjükön ott virított az éjszakai
közlekedést engedélyező cédula.
Poljakov, ugyanúgy, mint otthon, az irodájában, derékszíj
nélkül, kigombolt zubbonyban ült az asztal mellett a repülő
hadtest kémelhárító főnökének lefüggönyözött szobájában, és
egy papírlapot bűvölt a tekintetével. Aljehin üdvözlő szavaira
éppen csak hogy felemelte a fejét, s szórakozottan odaszólt: –
Szervusz… Ülj le.
– A házban vannak – közölte Aljehin.
– Átfáztál?
– Ha nem remegnék, teljesen befagytam volna – tréfálko-
zott Aljehin.
– No, melegedj fel. – Poljakov eléje tett egy rózsaszínű,
pásztoridillekkel díszített, zsákmányolt termoszt, amelyet már
valószínűleg a parancsnokság minden munkatársa ismert.
– Vegyél a tésztából is.
Aljehin kiöntött egy pohár kegyetlenül erős, az alezredes
által saját kezűleg, valami különleges recept szerint készített te-
át, leült az íróasztal előtt álló asztalka melletti székre, szájába
vett egy szem kockacukrot, és nagy élvezettel kortyolgatta a
forró italt.
Poljakov előtt egy papírlap hevert, rajta mintegy tízsoros
szöveg, a papírlapot vastag kék ceruzával beírt javítások, alá-
húzások és kettős kérdőjelek tarkították. Aljehin lopva odapil-
lantott, s arra gondolt, hogy ez egy éppen soron levő rádiójáték
szövege, annyira titkos, hogy nem is illik még csak rápillantani
sem.
Pontosan tudta, hogy az ilyen dokumentumok minden be-
tűjét Moszkvában hagyják jóvá, egyeztetik az összes dezinfor-
mációt a vezérkarral, de magát a szöveget Poljakov eszeli ki és
állítja össze. Minden felelősség őt terheli, s Aljehin már sajnálta
is, hogy rossz időben érkezett.
Lenyűgözte Poljakovnak az a tulajdonsága, hogy bármi-
lyen körülmények között egy dologra tudott összpontosítani,
függetleníteni tudta magát minden, az adott pillanatban má-
sodlagos kérdéstől, most minden valószínűség szerint ezek az
át javítgatott sorok voltak a legfontosabbak számára.
Aljehin kicsit várt még, aztán kivette a tányérkán egyma-
gában, árván heverő, a tiszti étkezdéből származó cipócskát.
Annyira összefagyott és megéhezett, hogy akár tíz ilyen apró ci-
pócskát is meg tudott volna enni, de talán még többet is. Hason-
ló cipócskákat sütöttek otthon is, csak nem tepsiben, hanem
kemencében, szintén búzalisztből, de az falusi készítésű és nem
gépi őrlésű volt. Azok természetesen összehasonlíthatatlanul íz-
letesebbek voltak, különösen tejfellel.
Emlékezett, amint egyszer tavasszal vagy ősszel erősen át-
fázva alkonyattájt hazaérkezett a meleg, otthoni fészekbe, szinte
hallotta kislánya örömteli kiáltását, szájában érezte a nagyszerű
káposztaleves ízét, visszaemlékezett a forró palacsintára, a só-
zott gombára s a kvaszra… Mindez most egészen kísértetiesnek
és teljesen valószerűtlennek tűnt.
– Tegnap ismét megszólalt az adó – közölte nyugodtan
Poljakov.
– Hol?! – kérdezte Aljehin, s a meglepetéstől szinte torkán
akadt a falat.
– Harminc-negyven kilométerre keletre a silovicsi erdőtől.
Poljakov felemelte a fejét, s Aljehin észrevette, hogy már át-
váltott, s most már a keresett rádióadóval foglalkozik. – Az
adást valamilyen mozgó járműről, valószínűleg gépkocsiról
folytatták. Az egészben az az érdekes, hogy az utóbbi napokban
egyszer sem jelentettek gépkocsilopást.
– A megfejtést megkaptuk? – kérdezte gyorsan Aljehin.
– Egyelőre nem. Minden alkalommal megváltoztatják a
rejtjelkulcsot. Igyál! Tölts még magadnak!
– Köszönöm. Az adás időpontja?
– Tizenhét húsz és tizenhét negyvenöt között.
– Nyikolajev és Szencov ebben az időben a városban vol-
tak állapította meg Aljehin. – Megfigyelés alatt tartottuk őket.
– Ebben az esetben az alibijük cáfolhatatlan. Különben ve-
lük kapcsolatban már megjött a válasz. Ugye, milyen gyorsan
dolgoznak?… A választ ide küldték Lidába, de valamiért a tá-
bornok nevére… Furcsa…
„Egyszer még ráfázik” – gondolt dühösen Tamancevre
Aljehin, de magában nyomban kénytelen volt megállapítani,
hogy e „kalandorelem” nélkül biztosan egy nappal később ér-
kezett volna meg a válasz.
Poljakov már elő is vette a dossziéból a papírlapot és ol-
vasni kezdte:
„Az önök által vizsgált Nyikolajev százados és Szencov
hadnagy valóban a 31.518-as egységnél teljesítenek szolgálatot,
jelenleg ideiglenesen Lida körzetébe vezényelték őket, hogy
élelmiszert szerezzenek a törzs étkezdéje számára.” – Így hát a
válaszból világos, hogy mit kerestek a tanyákon – jegyezte meg
Poljakov. – „A nevezett személyekkel kapcsolatosan semmiféle
kompromittáló adattal nem rendelkezünk.”
– Úgy látszik, napokat dolgoztunk feleslegesen… – keser-
gett Aljehin.
– Sürgősen Grodnóba kell mennem – folytatta szinte men-
tegetőzve Poljakov. – Éjszaka valószínűleg visszatérek a pa-
rancsnokságra. Feltétlenül telefonálj… Nagyon várom az első és
a tegnapi rejtjelszöveg megfejtését. Majd nézz be ide is nap
közben – tanácsolta –, lehetséges, hogy már akkorra lesz valami.
– Az is lehet, hogy ezek egyáltalán nem azok, akiknek ki-
adják magukat. Lehet, hogy négyen vannak a csoportban, és a
tegnapi adást a két másik folytatta… Pontot kell tenni a dolog
végére! Megnézem őket, és az irataikat is megtapogatom egy
kicsit – mondta Aljehin, s mintegy jóváhagyást várva,
Poljakovra pillantott, de az alezredes már ismét a papírlapot ta-
nulmányozta. – Élelmiszergyűjtés egy másik front mögöttes te-
rületén – ez elég furcsa dolog és ráadásul törvénytelen is. Érde-
kel, hogy mit mondanak majd küldetésük céljáról… Valakit
magamhoz veszek a városparancsnokságról – folytatta maka-
csul Aljehin –, s a látszat kedvéért bemegyünk majd a szomszé-
dos házakba is…
– Ez ésszerű – emelte fel a fejét egyetértően Poljakov. –
Csak ne vesztegesd felesleges dolgokra az időt…
36. Aljehin
A Vizvolenyja utca 6. szám alatti ház gazdájához,

Grolinski asszonyhoz a városparancsnokság egyik tisztjével,
egy már nem fiatal, teljesen kopasz és nagyon értelmes száza-
dossal együtt indultam el, aki fél szavakból is megértette, hogy
miről van szó. Tökéletesen beszélt lengyelül, valószínűleg már
több ízben játszhatott hasonló szerepet, s ha nem lett volna ve-
lem szemben kissé szolgalelkű, valóban öröm lett volna együtt
dolgozni vele.
Hogy gyanút ne keltsünk, végigjártunk minden szomszé-
dos házat, legalább tízet vagy tizenegyet, bár a városparancs-
nokság nyilvántartása szerint csupán háromban szálltak meg
tisztek. Mint mindig, ezúttal is a konspiráció igényelte a legtöbb
időt.
A kora reggeli napsütésben vízcseppek milliárdjai csillog-
tak fűben, a fák levelein, a tetők szélén, de a nap még semmi
meleget nem adott. Valahol az utcácska végén, a nedves hideg
fűben, a bokrok mögött feküdt Blinov. Jó helyet választott ki
magának: néhányszor arra pillantottam, de innen nem tudtam
megállapítani, hogy pontosan merre lehet.
Mint ahogy éjszaka is, gondolatban ismét Tamancevhez
tértem vissza.
Lényegében itt semmit sem kockáztattunk, ő pedig még
abban az esetben is, ha csak Pawlowski egyedül jelenik meg,
kegyetlen összecsapás előtt áll. Nem tudtam nem gondolni
Tamancevre; és különben is a kétség, hogy jó helyen állítottuk-e
fel a csapdát – nem dolgozunk-e ismét feleslegesen, most sem
hagyott nyugodni egy pillanatra sem.
Grolinska asszony hatvanéves kora ellenére nagyon fiata-
lon, egyenes derékkal járt, s most is, ebben a korai órában már
javában benne volt a takarításban. Kirakta a szőnyegeket, s ép-
pen poroláshoz készülődött.
Udvariasan köszöntünk, s a százados közölte, hogy a vá-
rosparancsnokságtól „elszállásolási ügyben” jöttünk, és érdek-
lődtünk, hogy vannak-e itt beszállásolva katonák.
– Igen – válaszolta szívélyesen.
– És a városparancsnokság engedélye?… Az igazolás?… –
Szólaltunk meg szinte egyszerre mindketten.
– Kérem, kerüljenek beljebb – tessékelt bennünket moso-
lyogva a házba.
Mikor a verandához értünk, észrevettem, hogy a ház mö-
gött, a szomszéd telken egy idősebb asszony valamivel bajlódik
kerítésen, s elégedetlenül dünnyög valamit lengyelül. Mikor
meglátott bennünket, kiegyenesedett, és nagy, világos szemével
barátságtalanul felénk tekintgetve, felháborodottan és egy-
hangosabban morgolódott.
Grolinska asszonnyal együtt léptünk be a jó állapotban le-
vő régi bútorokkal berendezett szobába. Az első, amit már a
konyhában észrevettünk, a tisztaság és a rend volt.
A komód egyik fiókjából az asszony elővette a lakónyil-
vántartó könyvet, kihúzott belőle egy papírlapot – a várospa-
rancsnokság bélyegzős engedélyét –, és a százados felé nyújtot-
ta: – Kérem, tessék! – a százados megnézte s átadta nekem.
A papírlap felső részén két név állt, azoké, akiknek nevére
kiállították: „Nyikolajev százados és Szencov hadnagy.”
– Az engedély érvényessége éjfélkor lejárt – súgta felém a
százados.
– Most hol vannak? – kérdeztem, és a szomszédos szobába
vezető ajtóra pillantottam.
Biztos voltam benne, hogy az igazi vagy állítólagos
Nyikolajev és Szencov hallhatja és hallgatja a beszélgetésünket
– nem valószínű, hogy ilyen csodálatos reggelen még mindig
aludnának, annál is inkább, mert már nyolc óra felé járt.
– A tisztek?… Elutaztak.
„Na tessék, itt van nekünk a mikuláscsomag!”
– Hogyhogy elutaztak? – próbáltam megőrizni nyugal-
mamat. „Valószínűleg az alatt a másfél óra alatt, amíg nem vol-
tam itt. Ezek szerint Blinovnak utánuk kellett menni. Ez nehéz
és kockázatos dolog a néptelen utcákon”… – Mikor utaztak el?
– Éjszaka…
Hihetetlen! Alig tízméternyire feküdtünk a kerítéstől, itt
Valami nincs rendben… Egyszerűen nem nézhettük el őket.
Grolinska elmesélte, hogy ezek a tisztek még tegnap késő
este elbúcsúztak tőle, s ő már ki is takarította utánuk a szobát.
Egy másik lakásba költöztek (egyszer júliusban már meg
szálltak ott), mert neki nincs az udvarában megfelelő szín, ne
kik pedig egy napra, az állatok számára feltétlenül színre volt
szükségük. Állítólag ezek a tisztek élelmiszer begyűjtéssel fog-
lalkoznak, járják a környéket juhot és sertést vásárolnak. Ponto-
san tegnap éjszaka kellett megérkeznie a kocsijuknak, s a fel vá-
sárolt holmit a falvakból Lidába szállítják, és onnan viszik to-
vább. Az asszony nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ők so-
hasem tartottak semmiféle háziállatot, kivéve fajtiszta vadász-
kutyákat – megboldogult férjének ez volt az egyetlen szen-
vedélye.
Elmondta, hogy már kitakarított a tisztek után, s azon
nyomban ki is nyitotta a szomszéd szobácskába vezető ajtót.
Két gondosan bevetett ágy, asztal, az ablakban virágok, rend és
tisztaság.
Természetesen nagyon valószínűtlen, hogy a birkavásár-
lásról szóló történetet akkor találta volna ki (ez különben is tel-
jes mértékben megfelel az igazi Nyikolajev és Szencov kikülde-
tési céljának), kétségkívül csak azt ismételte, amit a szálló ven-
dégeitől hallott. Most már az a kérdés csupán, hogy igaz-e ez az
egész vagy csupán legenda, mellyel valódi tevékenységüket
igyekeznek leplezni.
Sok olyan esetet ismertem, amikor a front mögöttes terüle-
ten mindenféle intendáns meg „géhás” fedőfoglalkozás leple
alatt működtek az ellenséges ügynökök. A terményfelvásárlás
kiváló indok és magyarázat a front mögöttes területein az ügy-
nöki tevékenység folytatására és a mozgásra.
Emlékezetemben még élénken élt a tavalyi eset. Egy le-
hallgatott rádióadás alapján kutattunk egy német felderítő cso-
port után, s három kifogástalan felszereléssel s tiszti igazolvá-
nyokkal ellátott emberre terelődött a gyanú. Érdeklődtünk utá-
nuk, s azt a választ kaptuk, hogy a tisztek „valóban az adott
egységnél szolgálnak”, és hogy kilenc nappal ezelőtt egyhóna-
pos kiküldetésre utaztak „az Önök által említett körzetbe”.
Még jó, hogy nem elégedtünk meg ezzel a válassza!.
Ahogy a későbbiekben kiderült, azokat, akik „a szolgálatot tel-
jesítették”, az egységüktől történt távozásuk másnapján megöl-
ték. Holttestüket a jég alá dugták, irataikat és kiküldetési rendel
vényeiket a három gyanúsított sikeresen használta a letartózta-
tás napjáig. A meggyilkoltak nevére szóló személyi igazolvá-
nyokat, élelmiszerjegyeket és felszerelési könyveket a németek-
től kapott tartalék űrlapokat és iratpéldányokat felhasználva,
saját maguk töltötték ki.
Mint az idősebb lengyelek túlnyomó része, Grolinska asz-
szony is elég jól beszélt oroszul, különösebb gondolkodás nél-
kül válaszolgatott, méltóságteljesen, kellemes kacérsággal vi-
selkedett. Sötét ruhája fölé kötött világos köténykéjében élet-
korát meghazudtolóan hajlékonynak tűnt, és könnyed mozgá-
sával szinte gimnazistára emlékeztetett. Arca büszke, finom és
kellemes volt.
A városi rendőrségen, ahová a városparancsnokságra me-
net beugrottam – néha ez is előfordul –, szerencsém volt. Az
ügyeletes tiszt helyettese, egy idősebb hadnagy azon a rendőr-
őrsön teljesített szolgálatot, ahová a Vizvolenyja utca is tartozik,
és így a rövid, tényszerű adatokon kívül, melyekre ezekben a
korai órákban számíthattam, a hatos számú ház asszonyáról
mindent megtudtam, ami a helyi szervek előtt ismeretes volt.
Grolinska Stefánia 1883-ban született Belosztokban, helyi
kis nemesi családból származik, leánygimnáziumot végzett,
szakképzettsége szabónő, a háború előtt egy kisebb divatszalon
tulajdonosa volt, amely még a háború első hetében elpusztult. A
megszállás alatt Lidában élt, és női ruhák varrásával kereste ke-
nyerét. A férje tíz vagy tizenkét évvel fiatalabb volt nála – ezt a
részletet a kerületben dolgozó rendőr különösképpen kiemelte.
A nagyszobában, ahol beszélgettünk, a falon néhány fény-
kép függött. Apránként sikerült alaposabban megnézni, hogy
kiket is ábrázolnak a képek. Hármat közülük kiválasztottam és
alaposabban megjegyeztem arcvonásaikat.
A folyó magas partján, könyökére támaszkodva egy jó
megjelenésű idősebb ember feküdt, minden nehézség nélkül fel
lehetett benne ismerni Piłsudskit – aki a ház asszonya, az idő-
sebb lengyel nő előtt minden valószínűség szerint nemzeti hős-
nek számított.
A másik képen egy megölt vaddisznó teteme fölött egy
bajszos, lenyalt hajú, elegáns vadász ruhába öltözött, puskát és
tölténytartót viselő férfi látszott, öntelt, elbizakodott arc –
ahogy feltételeztem, az asszony férje, Tadeus Grolinski.
Ezenkívül egy elgondolkozóan szomorú arcú fiatalember
két fényképe – valószínűleg a ház asszonyának fia, aki állítólag
a németek által elfoglalt Varsó környékén él illegalitásban Az,
hogy Grolinska asszony nem félt a szobája falán tartani
Piłsudski fényképét, még inkább hihetővé tette számomra
mindazt, amit mondott. Sok mindent elhittem neki. Számomra
csak az volt érthetetlen az egészben, hogy ezek ketten: Nyiko-
lajev és Szencov hogyan mehettek el észrevétlenül mellettünk.
Grolinska tiszteletet, mi több, szimpátiát ébresztett maga
iránt. Az ember valahogy nehezen értette meg, hogy ennek a
bájos, feltűnően jól nevelt, valamikor minden kétséget kizárón
ritkaságszámba menően szép asszonynak a férje, ahogy mond-
ják, egy félművelt, buta börtönőr volt. Az ivászaton és vadásza-
ton kívül állítólag semmi nem érdekelte. Különben Tadeus úr
1939 szeptemberében halt meg, a németek elleni harcban, kis hí-
ján gránátokkal a harckocsi alá vetette magát, s a körzeti rendőr
szavai szerint mint hősre emlékeznek rá.
– Különben melyik szobában laktak a tisztek? – érdeklőd-
tem.
– Itt… Kérem, jöjjenek beljebb…
Beléptünk a frissen kitakarított szobába. Az ágyakon fris-
sen húzott hófehér ágynemű. A szobához tartozó szőnyegek a
porolóállványon lógtak. Az asztalon, a hamutartóban egyetlen
sikket, még egy elhasznált gyufaszálat sem láttunk. A tegnapi
lakóknak még a nyomát sem lehetett felfedezni.
Ekkorra már a szomszédos ház gazdája, az idősebb asz-
szony egészen közel jött a szoba ablaka alatt húzódó kerítéshez,
és hogy meglátta a szomszédasszonyát, ismét energikusan és
felháborodottan kiáltozott valamit lengyelül. A százados egy
darabig figyelt, majd alig észrevehetően jelt adott. Én minden
igyekezetem ellenére sem tudtam kibogozni, hogy miről is lehet
szó.
– Elnézésüket kérem – mentegetődzött mosolyogva Gro-
linska, majd kihajolt az ablakon, s lengyelül odaszólt a szom-
szédasszonyának: „Nich sie pani juz uspokoi. Przez byłe głupstwo,
denervuje się pani przeszło godzine.”27 Aztán felénk fordult, és mo-
solyogva ismét bocsánatot kért.
– Hát igen – szólaltam meg s körülnéztem. – Két ember
számára kényelmes szálláshely.
– Az bizony – bólintott a százados, s a látszat kedvéért va-
lamit írogatott a noteszébe. – Kettőnél többet nem is szállásol-
tunk be ide soha… fel is jegyzem: a szoba világos, tiszta… Hány
négyzetméter?
– Tizenkettő – válaszolta a háziasszony.
A szomszédasszony tovább folytatta a veszekedést, mire
fontoskodva kinéztem az ablakon.
– Hallják, milyen ideges? – szólalt meg ismét mosolyogva
Grolinska.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Semmi… De hiszen ezek nem banditák, hanem a mi
tisztjeink voltak! No és ha bementek a veteményeskertbe… Éj-
szaka sötét van!
– Összetaposták az ágyásokat – fordította a százados.
– Hogyhogy? Az ő udvarán mentek keresztül?
– Igen!… Úgy közelebb a városközpont felé, de mit tehe-
tek én erről? Biztosan sietniük kellett… hiszen katonák…
*
Agyamban rengeteg kérdés kavargott. Nagyon szerettem
volna tudni, hogy kik azok valójában, akiket a városparancs-
27
Nyugodjon már meg végre, asszonyom. Ilyen apróság miatt nem kell órá-
kon keresztül mérgelődni.
nokságon Nyikolajevként és Szencovként jegyeztek be. No, meg
azt is, hogy jelenleg hol tartózkodnak, s szerettem volna min-
dent megtudni viselkedésükről, a házban folytatott beszélgeté-
seikről. Az is érdekelt, hogy éjszaka miért a szomszédos udva-
ron keresztül távoztak, és ki volt náluk az a viharkabátos vas-
utas, miért jött, hol van most, és milyen kapcsolatban áll ezzel a
két tiszttel.
Még nagyon sok mindent szerettem volna megtudni, és
kérdezni Grolinskától, de most csak egy bizonyos kérdéscso-
portot érinthettem, azokat, amelyek a városparancsnokság tiszt-
jét érdekelhetik, egy olyan tisztet, aki azt ellenőrzi, milyen kö-
rülmények között laknak a magánházaknál elszállásolt katona-
tisztek.
Már kifelé indultunk – a százados után haladva kiléptem a
szoba ajtaján, s egyre csak a hallottakon gondolkodtam. És ak-
kor hirtelen, ott a konyhában, a meglepetéstől szinte elakadt a
lélegzetem: a csempével kirakott kályha tövében, a sarokban, a
szemetesláda tetején egy összegyűrt celofándarabot láttam, egy
számomra nagyon ismerős celofánból készült csomagolóanya-
got…
37. Tamancev
Az első éjszakánk a leshelyen nem volt a legkellemesebb-

nek mondható, és ördögien lassan telt az idő.
Még este, az utolsó cérnaszálig átnedvesedtünk, megszá-
rítkozni nem tudtunk hol, nem volt mitől felmelegedni, és egé-
szen reggelig, mint a kocsonya, remegtünk a bokrok közt.
Mikor világosodni kezdett, szép csendesen átköltöztünk a
Pawlowski-házba. A jó állapotban levő nagy, manzárdos ház
bedeszkázva állt vagy száz méterre Julia Antonyuk kunyhójá-
tól, s a padlásról kitűnően szemmel lehetett tartani a viskóhoz
vezető valamennyi utat. Biztosan senki sem tudta volna észre-
vétlenül megközelíteni.
Az egyenruhákat kiakasztottuk száradni a tető alá,
Fomcsenko és Luzsnov ócska rongyokat húztak magukra és el-
aludtak, n meg a távcsővel elhelyezkedtem az ugyancsak be-
deszkázott padlásablaknál.
Julia Antonyuk házacskája olyan tisztán látszott innen,
mintha a tenyeremen tartanám. Jobb helyet megfigyelés céljára
nehezen lehetett volna találni. Én döntöttem úgy, hogy nappal
itt leszünk, s az alkony leszálltakor mindig közelebb megyünk a
tanyához, és a házat két oldalról körülvevő bokrok közt helyez-
kedünk el.
Délig én folytattam a figyelést. Julia Antonyuk a ház körül
tett-vett, sürgött-forgott, rendezgetett, kirázott valami ócska,
szőrét hullató báránybőrt, és egy nehéz, nyilvánvalóan nem az
erejéhez való, rozsdás baltával tűzifát hasogatott. Majd egy ko-
sárral Pawlowskiék kertjébe ment, és krumplit ásott fel. Ott már
nagyon sokat kiástak, nem lehet tudni, hogy Swiridék, Zofia
Basiada vagy másvalaki. Én is gondoltam rá, hogy nekünk sem
jönne rosszul, ha alkonyattájt szednénk egy vederrel ~ csak az a
kérdés, hogyan főzzük meg.
Feltűnt, hogy Julia nagyon szegényesen öltözött, arca is
örömtelen, de még ilyen távolról is minden nehézség nélkül
meg lehetett állapítani, hogy szép, jó alakú, csupa nőiesség, s
van benne még valami, ami miatt általában a nők tetszeni szok-
tak a férfiaknak.
A kislánya – vidám és rendkívül mozgékony elbűvölő
csöppség – a ház körül játszadozott, valamit énekelt, állandóan
vakaródzott, ami különben egyáltalán nem rontotta a hangula-
tát. Ha bennünket itt a padláson is zabáltak a bolhák, akkor ej
képzelhető, hogy milyen bőszülten marhattak ott; a földes
kunyhókban általában rengeteg van belőlük.
Antonyuk gazdasága nemcsak hogy szegényesnek, hanem
kihaltnak is látszott, egy árva tyúkot, de még macskát sem lát-
tunk az udvarban. Még bizonyos szánalomfélén is rajtakaptam
magam, amit a lány iránt éreztem, aki butaságában valakitől
gyereket szült, s élete nem valami csodásan alakult. Miután a
távcsövön keresztül alaposan megnéztem a kislány arcát, telje-
sen elképzelhetőnek tartottam, hogy az apja német volt, de
Pawlowskival, ahogy a fénykép és a személyleírás alapján el-
képzeltem, véleményem szerint egyáltalán nem volt egyetlen
közös vonása sem.
Mintegy háromszáz méterrel távolabb és kicsit jobbra
Swirid tanyáját láttam és magát a púpost is, anyjával, feleségé-
vel együtt.
Arca haragos és visszataszító volt, s nekem úgy tűnt, hogy
a háziak nagyon tartanak tőle. Reggel valamit mesterkedett,
kopácsolt a színben – fa és fém kopogása hallatszott abból az
irányból –, majd befogta a lovat, feldobta az ekét a kordéra, és
elment valahová.
Hamarosan ezután a felesége egy edénnyel meg egy fehér
ruhába takart csomaggal Julia tanyájára sietett. Nagyon rövid
ideig tartózkodott ott, utána azonnal hazament. Észrevettem,
hogy miközben a testvéréhez igyekezett, útközben kétszer is
lopva körülnézett, majd távozáskor a könnyeit törölgette.
Délben felráztam Fomcsenkót és megparancsoltam neki,
hogy tizenhat-nulla-nulla kor keltsen fel, átadtam neki a figye-
lést, és lefeküdtem a helyére.
Napokon, de lehet, hogy heteken keresztül tartó várako-
zás állt előttünk, ahogy a tengerparton várják türelmesen a jó
időt. Olyan ez, mint a horgászat: soha nem tudja az ember, me-
lyik pillanatban van kapás. Az adott esetben még kétségeim is
voltak, hogy lesz-e egyáltalán kapás.
Ezenkívül még egy lényeges dolog nyugtalanított.
Nem volt semmiféle bizonyítékunk, hogy Pawlowski az
általunk keresett csoporthoz tartozik. Véletlenül bukkant fel, el-
fogása, természetesen, szintén a mi kötelességünk, de ennek so-
rán valószínűleg messzebb kerülünk a fő feladattól. Tőlünk pe-
dig a KAO hívójelű adót, „Kravcov”-ot és a „Nótárius”-t kérik
számon, de még hogyan! – három bőrt is lehúznak rólunk!
Objektivitásra kényszerítettem magam, de…
Miért kellene éppen itt felbukkannia? A százados feltétele-
zéseit sok tekintetben nem osztottam. Mint mindig, most is el-
túlozta az emberi tényezők jelentőségét. Már negyedik éve fog-
lalkozom ejtőernyős ügynökökkel, kétségbeesetten védekeznek,
de különösebb érzéseket én valahogy nem vettem észre náluk.
Az édesanyjukból képesek kolbászt csinálni, itt meg a gyerek
(még azt sem tudjuk, kié!) és egy asszony sorsa izgatná? Köpni
fog ő erre az egész lírára! Különben, ha már itt tartunk, nőt
könnyen lehet találni, és nemcsak ezen a tanyán – ez nem lehet
gond!
De ez a mi ügyünk apróság! A mi dolgunk az, hogy kuko-
rékoljunk, hogy megvirrad-e, nem érdekes…
Grodnóban volt néhány elintéznivalója, közülük távolról

sem legfontosabb helyen állt a Dodge ellopásával kapcsolatos
eset, melyet korábban jelentettek. Poljakov mégis pont ezzel
kezdte a napot. Részben azért is, mert a gépkocsizó zászlóalj a
városka határában helyezkedett el.
Arról, hogy a gépkocsit megtalálták, egészen korán reggel,
még a Lidából történt elutazása előtt értesült, amikor „VCS”-n
keresztül felhívta a front kémelhárításának csoportfőnökségét
Rendben elsorolták neki mindazokat az eseményeket, melyek
az elmúlt nap folyamán az arcvonalon és a front mögöttes terü-
letén történtek.
A gépkocsiügyet természetesen rábízhatta volna valame-
lyik beosztottjára is, de már hat napja, hogy Aljehin csoportja a
Sztolbci környéki erdőségekben felfedezte a Dodge nyomait, és
azóta mindaz, ami ezzel a gépkocsival kapcsolatos volt, különö-
sen érdekelte Poljakovot.
A vörösesszőke, kövérkés, valahogy Bonapartéra hasonlító
zászlóaljparancsnok őrnagy és a kozáksapkát viselő, hetykén
katonás százados, a gépkocsizó század parancsnoka kicsit meg-
lepődött, hogy a front kémelhárítása csoportfőnökségéről egy
alezredes váratlanul meglátogatta őket, és alaposan átvizsgálta
a félreállított – várakozni látszó – gép kocsit. Éppen akkor érke-
zett oda a kihívott szerelő és a kémelhárítás megbízottja, egy
pedáns, már messziről kölniszagot árasztó főhadnagy.
– A gépkocsi teljesen menetképes, a benzintartályban
mintegy harminc liter benzin volt – jelentette a századparancs-
nok Poljakovnak.
– Ki és mikor talált rá?
– A helyi lakosok… valószínűleg ők voltak, akik jelentet-
ték Lidába… Nekünk pedig csak tegnap telefonáltak a parancs-
nokságról.
– Ki ment a kocsiért? – kérdezte Poljakov, miközben bené-
zett a gépkocsi hátuljára szerelt lóca alá, s beszélgetés közben
folytatta az autó alapos átvizsgálását.
– Hát… a törzsőrmester.
Poljakov ismét a törzsőrmesterhez fordult, mire az kihúzta
magát.
– Pihenj… Mondjon el mindent részletesen…
– Vagy negyven kilométerre innen… – kezdte a törzsőr-
mester látható izgalommal; elülső fogai hiányoztak, s valószí-
nűleg a nyelve is megsérülhetett, mert erősen selypített, nehe-
zen beszélt, és vörös volt az izgalomtól. – Ott a falu mögött volt
egy olyan… bozótos rész… A kocsit – a törzsőrmester ujjával
rámutatott a gépkocsira – gyerekek találták meg. Beültem, kide-
rült, hogy nincs semmi baja. El is jöttem vele idáig.
– A gépkocsivezetőt megölték? – Hogy a törzsőrmester ne
feszélyezze magát, Poljakov levette róla a tekintetét, és a száza-
dosra nézett.
– Igen – mondta a százados. – Egy másik egységhez tarto-
zó gépkocsi vette fel az út szélén. Nekünk már csak a kórházból
telefonáltak. Odamentem, de nem engedtek be hozzá. Az orvos
közölte, hogy eszméletlen, és már nincs semmi remény. Később
majd küldi a hivatalos jelentést.
– Milyen hivatalos jelentést?
– Hát arról, hogy meghalt.
– A jelentés rendben van, de ki temeti el? – Poljakov kivett
a gépkocsi hátuljából egy olajos rongyot és nézegetni kezdte.
– Ők maguk temetnek.
– A zászlóaljból ezután már senki nem járt ott? – kérdezte
csodálkozva Poljakov, és végignézett a tiszteken.
– Nem – mondta a százados restelkedve.
– Hát igen, egy ember, az csak egy ember – kinek érde-
kes?…
– Kegyetlenül sok volt rajtunk… – kapcsolódott be a be-
szélgetésbe határozatlanul az őrnagy. – A parancsnok sürgős
utasításait kellett végrehajtanunk.
– A parancsokat természetesen végre kell hajtani… –
mondta elgondolkozva Poljakov, miközben még egyszer gon-
dosan átvizsgálta az üléseket.
Tudta, hogy civilesen köznapi megjelenésével, raccsoló
hangjával, leküzdhetetlen szipogásával egyáltalán nem katonás
jelenség, nincs sem tartása, sem kellően katonás formája. Ez
egyáltalán nem keserítette el, éppen ellenkezőleg. Nemcsak a
fiatalabb tisztekkel, de a közkatonákkal és a tiszthelyettesekkel
is minden bizalmaskodás nélkül, de teljesen egyenlő alapon tu-
dott beszélni, mintha nem is hadseregben, hanem a polgári
életben lennének, s az emberek rendszerint fesztelenek és köz-
vetlenek voltak vele.
De az őrnagy és a hetyke százados szemmel láthatólag félt
tőle, s bizonyára mindketten valamiféle kellemetlenséget vár-
tak.
Ebben az egész történetben csupán a kémelhárítás megbí-
zottja szolgálta meg a szemrehányásokat, mi több, a dorgálást,
de pontosan az ő nyugalma maradt megingathatatlan.
– Sehol egyetlen csepp vér, és semmi nyom… – fordult fe-
léje Poljakov. – Mégis milyen sebesülése volt Guszevnek? Hogy
ölték meg? És kicsoda?… Hiszen magának kötelessége lett vol-
na, ha nem is kideríteni mindezt, de legalábbis érdeklődni. De
maga még a kórházig sem jutott el.
– Ha kell, azonnal odamegyek – mondta készségesen a fő-
hadnagy.
– Ezt egy héttel ezelőtt kellett volna tennie – mondta
Poljakov ellenségesen.
Rettentően bosszantotta, hogy itt, a front gépkocsizász-
lóaljánál, ahol az emberek éjszakákon keresztül nem alusznak,
napokat ülnek a volán mellett, ahol nemcsak a szakaszparancs-
nok, hanem a századparancsnok és maga a zászlóaljparancsnok
sem restell a gépkocsi szerelésével foglalkozni (amiről a két tiszt
keze és egyenruhája is tanúskodott), itt járkál egy jól fésült, kö-
zömbös külső szemlélő, sajnos kolléga, a kémelhárítás képvise-
lője. Ráadásul tőle senki sem követelte, hogy bütykölje a moto-
rokat, de ez az ember még a saját, közvetlen feladatai sem tudta
jól ellátni, és semmit sem tett az ügy érdekében.
A földön, három méterre a gépkocsitól Poljakov össze-
gyűrt celofánt pillantott meg. Odalépett, felemelte, s a tisztek
felé fordulva, megkérdezte:
– Ez meg micsoda?
Mindnyájan odapillantottak, s a törzsőrmester megszólalt:
– Onnan a kocsiból való… Én dobtam ki… Szemét…
– Ebből a gépkocsiból?! – élénkült meg egyszerre Poljakov.
– Igen.
Poljakov kibontogatta a celofánt, rásimította a tenyerét,
bőrén zsírfolt fénylett. A főhadnagy felé fordulva, megkérdezte.
– Mi ez?
– Celofán – mondta nem túlságosan magabiztosan a fő-
hadnagy, a celofánra tekintve.
– Igen… Százhatvanszor százkilencvenkét milliméter…
Mit tud még ezenkívül hozzátenni?
A főhadnagy hallgatott, csak a vállát vonta meg.
– Rendszerint ilyen csomagolásban – tízdekás adagokban
látják el szalonnával az ejtőernyős ügynökeiket a németek ma-
gyarázta Poljakov.
Körülvették az alezredest, most már mindnyájan érdeklő-
ssel nézegették a celofándarabot.
– Különben a szalonna néha ilyen csomagolásban jut el a
német hadsereghez is, a légi- és tengeri deszantosokhoz – tette
hozzá Poljakov, miközben elrejtette kincsét feneketlen pilótatás-
kájába, s megkérdezte a törzsőrmestert: – Kidobott még valamit
ebből a kocsiból?
– Semmit az égvilágon.
– Gördítsék arrább egy kicsit a kocsit, s fényképezzék le a
keréknyomokat – parancsolta Poljakov a főhadnagy felé fordul-
va. – Legalább hat darab tizennyolcszor huszonnégyes fotóra
van szükségünk.
– Nincs fényképészünk – jelentette nyugodtan, sőt mint-
egy megkönnyebbülve a főhadnagy.
– Ez engem már nem érdekel – vágott közbe jóságos ér-
telmiségi külsejét meghazudtoló kemény hangnemben
Poljakov. – Szervezze meg! A képeknek tizennyolc órára készen
kell lenniök. Másodszor: vegyen maga mellé tíz értelmes kato-
nát, és a törzsőrmesterrel együtt induljon Zabolotyjébe. Vizsgál-
ják át a helyet, ahol a kocsit megtalálták. Az odavezető utakat és
magát környéket. Alaposan, minden bokrot, minden fűcsomót!
Beszélgessenek el a helyi lakosokkal. Lehet, hogy valaki látta
közülük a kocsit, s azt, hogy kik utaztak rajta. Lehet, hogy vala-
ki megfigyelte, s emlékszik ezekre az emberekre. Este tegyen
részletes jelentést… Legyen körültekintő!…
39. Aljehin
Elnézést, asszonyom – mondtam mosolyogva Grolinská-

nak, hegy leplezzem izgalmamat. – Mi ez?
– Micsoda? – fordult meg, s a kályha sarka felé nézett,
ahová mutattam.
– Ez. – Lehajoltam az összegyűrt celofándarabért, és azon-
nal megpillantottam a másikat is a szemetesládában, majd mind
kettőt felemeltem.
– Ez… a tiszteké volt – mutatott a frissen kitakarított szoba
felé, ahol tegnap Nyikolajev és Szencov aludt.
Már kisimítottam a celofánlapokat és meggyőződtem,
hogy belülről szalonnásak, és a méretük is azonos. Torkom pil-
lanatok alatt kiszáradt.
Grolinskával másképpen kellett beszélgetni, mert a koráb-
bi konspiráció kizárttá tette az érdemi megbeszélést. Elenged-
tem a századost, s megkértem Grolinskát, hogy menjünk át a
másik szobába, s leültünk az asztalhoz.
– Asszonyom – mondtam –, tud ön hallgatni?
– Igen – felelte, s értetlenül pislogott hol rám, hol a celo-
fándarabra.
– Őszinte leszek magával…
– Jerzy! – sápadt el az asszony.
– Ne nyugtalankodjon, asszonyom, nincs semmi rossz hí-
rem a fiáról. – Hogy megnyugtassam, még a kezét is megfog-
tam – Őszinte leszek magával… Ért engem?… Megígéri, hogy
titokban tartja beszélgetésünket?
– Igen.
– Önt és családját lengyel hazafiaknak tartjuk… Férje Len-
gyelország védelmében halt hősi halált, fia a megszállók ellen
harcol… A lengyelek és oroszok a közös, halálos ellenség ellen
harcolnak…
Emberi hangon szerettem volna beszélni, bizalmasan, de
mégis valahogy olyan pecsétízű, hivatalos frázisok kerekedtek
ki szavaimból. Az álmatlan éjszakáktól és a fáradtságtól, az
időhiánytól és lehetséges, hogy attól a leküzdhetetlen szenve-
délytől hajtva, hogy minél előbb a lényegre térjek, valahogy
nem úgy indult a beszélgetés, ahogy szerettem volna.
– Varsó – mondta az asszony. – Mi van Varsóval?
Mit is mondhattam volna neki?… Tudtam, hogy, Varsóban
felkelés tört ki, melyet az AK parancsnoksága kezdeményezett,
de a lengyelek százezrei vesznek részt benne. A városban már
harmadik hete folynak a kegyetlen harcok: a gyakorlatilag
fegyvertelen emberek ellenállnak a német páncélosoknak, légi-
nek és tüzérségnek – naponta ezerszámra pusztulnak.
Az elmúlt napokban nemegyszer kérdeztek Varsóról, leg-
inkább lengyelek. A felkelésről főképpen a szűkszavú újságcik-
kből értesültem, ezentúl semmit sem tudtam mondani.
– Varsóban felkelés tört ki… Utcai harcok folynak.
– Ott van Jerzy is… – mondta elfúló hangon az asszony,
szemében könnyek csillogtak. – Rosszat éreztem!
– Reméljük, visszajön épen és egészségesen…
Kis szünetet tartottam, majd folytattam.
– Élethalálharcot vívunk a közös ellenség ellen, és most
nagyon fontos, hogy a segítségünkre legyen… Őszintének kell
lennie velem szemben… Ezzel nemcsak nekünk segít, hanem
fiának is, és minden lengyelnek.
– Ne razumem.
Az idegességtől lengyelül szólalt meg, és elcsuklott a
hangja. Hoztam neki egy pohár hideg vizet, megitta az egész
pohárral, zsebkendőjével a szemét törölgette, próbált erőt venni
magán.
Teljesen összeroskadva, fiatalosságát és nőiességét teljesen
elvesztve ült előttem, az egyetlen fia életéért és sorsáért aggó,
meggyötört anya, a honfitársai halálára gondoló szenvedő len-
gyel asszony.
Ilyesmi is gyakran előfordul. Ha idegen élettel, idegen
szenvedéssel találja szemben magát az ember, valahogy igye-
kezne megnyugvást és vigaszt hozni, s lelkiismerete szavára
hallgatva, békén hagyni a szenvedőt. De itt, az embernek szinte
ki kell zsigerelni a másikat, hogy megkapja a szükséges adato-
kat. Átkozott foglalkozás – rosszabbat el sem lehet képzelni.
Hagytam, hogy kicsit megnyugodjon, s áttértem a lényeg-
re. Elmagyaráztam neki, hogy engem tulajdonképpen az a bi-
zonyos két tiszt érdekel. Először megijedt, hogy talán bűnözők
éjszakáztak nála, és mintegy mentegetőzésképpen gyorsan is-
mét elővette a városparancsnokság igazolását, amely engedé-
lyezte a két tiszt beszállásolását. Elmagyaráztam neki, hogy
ezek nem bűnözők, de nincs joguk ezen a környéken élelmi-
szergyűjtéssel foglalkozni, mert ez törvényellenes. Így most már
az asszony egyszerűen „spekulánsok”-nak tekintette őket, s
minden a helyére került benne. A magánkereskedelem, az el-
adás és viszonteladás, szóval a feketézés, Litvánia és Nyugat-
Belorusszia felszabadított területein elég elterjedt jelenség volt,
és az említett dolog nagyon is elfogadhatónak tűnt számára
Készségesen és őszintén válaszolt minden Nyikolajevvel
és Szencovval kapcsolatos kérdésemre.
Öt éjszakára volt engedélyük, de abból csak négyet töltöt-
tek nála – egy éjszakára valahol távol maradtak.
Korán reggel, úgy hat óra körül szokták elhagyni a házat,
mindig alkonyatkor tértek vissza fáradtan, porosan. Úgy lát-
szott, hogy az útjukba akadó gépkocsikkal járták a falvakat.
Csizmát pucoltak, mosakodtak, majd megvacsoráztak s azonnal
lefeküdtek aludni.
Beszélgetést nem nagyon kezdeményeztek vele, csak ak-
kor szóltak hozzá, ha valamire szükségük volt, akkor is főkép-
pen az idősebb. Így például, az első este, a birka, a disznó és eg-
ri, élelmiszer, a petróleum és a német egyenruhák ára után ér-
deklődtek. Az utóbbiból mostanában sokan, főképpen a parasz-
tok, – miután átfestették – ruhát varrattak maguknak. Ahogy
megtudta, néhány nappal azelőtt Baranovicsiban jártak a pia-
con, összehasonlították az ottani és az itteni árakat.
Udvariasak és szívélyesek voltak, megkínálták cukorral,
főtt tojással, melyet állítólag a falvakból szedtek össze, mindjárt
az első este megajándékozták egy fél katonakenyérrel, vagy
ahogy az asszony nevezte: „kincstári” cipóval, s este pedig egy
egész pohár sót vittek be neki.
A megszállás három éve alatt a németek nem látták el só-
val ezt a területet, s most a só árát szinte a megfelelő súlyú
arannyal mérték. A piacon ma is kávéskanállal árulták, s na-
gyon drága volt.
Kértem, hogy mutassa meg a sót, amit Nyikolajev oly bő-
kezűen neki ajándékozott. Finomra őrölt, német só volt, apró
fekete szemcsékkel – törött borssal –, ahogy Nyikolajev az asz-
szonynak magyarázta.
A város felszabadulása óta eltelt egy hónap alatt több mint
tíz tiszt szállt meg a házában, s ezek majd mindegyike megkí-
nálta valamivel, de legutóbbi szállóvendégeinek bőkezűsége
(gondolom, csak most, a kérdéseim után) valamiért mégis óva-
tossá tette, bár viselkedésükben tulajdonképpen semmi gyanú-
sat nem tapasztalt.
Tegnap a szokásosnál korábban tértek vissza, még a vihar
előtt. Még a hazatérésük előtt megjelent az a bizonyos vasutas,
kérdezősködött felőlük, de nem nevezte meg magát, csak leült
konyhában és várt.
A vasutas lengyel volt, de Grolinska nem ismerte, feltéte-
lezi, hogy valahonnan Litvániából érkezett: enyhe vilniusi ak-
centussal beszélt lengyelül. Az asszony feltételezése szerint nem
közönséges vasutas, hanem valamiféle „oberkonduktor” vagy
más kisebb főnökféle. Hallgatagnak és zárkózottnak tűnt.
Több mint három órát töltött együtt a tisztekkel, együtt
vacsoráztak, és megittak egy üveg bimbert, melyet valószínűleg
a lengyel hozott magával. Hogy miről beszélgettek, nem tudja –
nem hallgatódzott.
Érdeklődtem, hogy kivel volt még kapcsolatuk ezen a
vasutason kívül. Az asszony elmondta, hogy körülbelül három
nappal ezelőtt este két másik tiszt társaságában látta őket a vas-
útállomáson, az idegen tisztek külsejét nem figyelte meg, a
szürkületben nem is tudta volna, csak azt látta, hogy mindket-
ten fiatalok voltak. Ez a meghatározás gyakorlatilag semmit
sem mondott, hiszen egy, az ő korában levő asszonynak még
egy ötvenéves férfi is fiatalnak tűnhet.
Kiderült, hogy Nyikolajev és Szencov egyszer már elhagy-
ták a házat a szomszédos kerten keresztül: tudták, hogy így kö-
zelebb a városközpont, és jobb az út is. Különben korábban a
telekhatáron szabad átjárás volt, de egy héttel ezelőtt a szom-
szédasszony, miután összeveszett Grolinskával, lezárta a kertaj-
tót, s beszegezte deszkával. Ha nem taposták volna össze a
kertben a virágágyakat, nem is lett volna semmi baj. Távozásuk
különben sem volt váratlan az asszony számára – már korábban
említették, hogy este átköltöznek egy másik lakásba, ahol szín is
van, már odarendelték a gépkocsikat.
Természetesen érdeklődtem a holmijuk felől is; milyen
csomaggal érkeztek, mikor és mit vittek el vagy mit hoztak ma-
gukkal. Először, az első este, két degeszre tömött hátizsákkal
jöttek meg, melyek közül az egyik már másnap reggelre eltűni,
a másik pedig vagy két napon keresztül még az ágy alatt állt
(látta, amikor takarított), de hogy mi volt benne – fogalma sincs.
Majd megkérdeztem, hogy augusztus 13-án, vasárnap este
mikor érkezett meg Nyikolajev és Szencov.
– Vasárnap?…
Egy kicsit gondolkodott, majd azt mondta, hogy úgy ki-
lenc óra felé, amikor már erősen sötétedett. Arra is emlékezett,
hogy azon az estén a fiatalabb – „a hadnagy” – a konyhában
még uborkát is mosott…
– Nem kínálták meg ezzel az uborkával?
– Nem.
– Nem tudja, nem volt az uborkák közőrt véletlenül kese-
rű. Nem dobtak ki belőle?
– Nem tudom… Nem láttam…
Minden részlet gyanúsan egymásba illett. Természetesen
minden előfordulhat, még a tények legvalószínűtlenebb egybe-
esése is. De nem túlzás-e már ez?
Augusztus 7-én Sztolbcitól délkeletre, Baranovicsitől kö-
rülbelül száz kilométerre működött az adó. Ugyanezen a héten
Nyikolajev és Szencov, Grolinska szavaiból ítélve, Baranovicsi-
ben voltak a piacon.
A hátizsákot (nincs kizárva, hogy ebben volt az adó) a rá-
dió adás elfogásának napján, az adást megelőzően tizenkét órá-
val, augusztus 13-án kora reggel vitték ki a házból. Visszatéré-
sükkor a házban Szencov uborkát mosott a vacsorához… Ubor-
kákat találtunk azon az estén a rádióadás színhelyén.
Tegnapelőtt Blinov hátizsákkal látta Nyikolajevet és
Szencovot a silovicsi erdő környékén – majd másfél óra eltelté-
vel már ismét hátizsák nélkül mentek ki az útra. Mindez meg-
erősítette azt a feltevést, hogy a rádióadót tartalmazó hátizsákot
valahol az erdőben rejtették el.
Helyismeretüket magyarázva, Nyikolajev és Szencov emlí-
tette Grolinskának, hogy júniusban egyszer már jártak a város-
ban, s akkor valahol egy másik házban szálltak meg, ahová teg-
nap éjfél előtt állítólag el is mentek. Ugyanakkor a város felsza-
badulása óta a Lidában járt és megszállt katonák névjegyzékén
(kérésemre a városparancsnok éjszaka ellenőrizte a saját és két
szomszédos beszállásolási körzet kimutatását is) Alekszej
Ivanovics Nyikolajev és Vaszilij Petrovics Szencov csupán
egyetlenegyszer, augusztus 12-én, a Grolinskához történt be-
szállásuk napján szerepel.
Annál aztán már mi sem egyszerűbb, hogy kapcsolatot ta-
láljunk a szerelvények adásban említett mozgása, a vasutas
„vendég” megjelenése, lágy vilniusi akcentusa s az adás helyén,
a csak Vilnius környékén termelt traku uborkafajta megtalálása
között.
És végül a celofán csomagolópapír, amelybe a németek ej-
tőernyőseik és tengerészgyalogságuk számára a szalonnát cso-
magolják.
Minden nehézség nélkül teljes és részleteiben valószerű
kép rajzolódik ki… A csoport négy emberből áll, s tegnap a
mozgó járműről a másik két ember folytatta a rádióadást, lehet-
séges, hogy éppen azok, akiket Grolinska szürkületkor, az ál-
lomásnál együtt látott Nyikolajevvel és Szencovval.
A vasutas minden valószínűség szerint összekötő vagy fu-
tár. Bizonyára a Baltikumról érkezett, és miután kapcsolatot ta-
lált Nyikolajevvel és Szencovval, elutazott Grodno felé, abba az
irányba, ahol a megfejtett rádióüzenet alapján ítélve rendszeren
figyelték a katonai szerelvények mozgását.
Két alkalommal is a szomszédos telken keresztül hagyták
el a házat, valószínűleg óvatosságból, hogy így kivonják magu-
kat az esetleges figyelés alól.
Minden oly könnyen és valószerűen egymásba illett, hogy
rá kellett kényszeríteni magam, ne vonjak le idő előtti következ-
téseket, és még a legvalószerűbb tényeket is kritikusan közelít-
sem meg.
Voltak kisebb ellentmondások is, de közülük csupán egy
tehette kétségessé az egész, nagyon is valószínű és meggyőző
felépítményt: a celofán csomagolópapírt minden óvatosság mel-
lőzésével szem előtt hagyták, ugyanakkor azok az emberek, ki-
ket mi keresünk, tapasztaltak, rendkívül körültekintőek, és fel-
tételezhetően sohasem követnének el ilyen hibát. De különben a
lónak is négy lába van, mégis botlik, így soha nem lehel tudni…
Nagyon szerettem volna most megbeszélni a dolgot
Poljakovval, de holnap reggelig, míg vissza nem tér a parancs-
nokságra, erre valószínűleg nem lesz lehetőségem.
Részletesen elmagyaráztam Grolinskának, hogy mit kell
tennie, ha Nyikolajev és Szencov ismét felbukkan, vagy találko-
zik velük az utcán. Elköszöntem és kívántam neki, hogy Jerzy
épen és egészségesen térjen vissza, s ismét megkértem, hogy
beszélgetésünket tartsa titokban. Az asszony ezt meg is ígérte.
Nyikolajevvel és Szencovval – a valódival vagy az állítóla-
gossal – kapcsolatban haladéktalanul tiszta vizet kell önteni, a
pohárba. Nagyon sürgősen ellenőrizni kell őket a Tamancev ál-
tal összeállított személyleírás alapján… Nagyon sürgősen!…
*
Tíz perc elteltével már a repülőtér felé száguldottunk.
Blinovnak, amikor közöltem vele, hogy a két tiszt már nincs a
házban, s hogy éjszaka a szomszédos telken keresztül eltávoz-
tak, megremegett hosszú, sűrű szempillája, mint a gyereknek,
akit becsaptak, vagy elvették a játékát. Nagyot sóhajtott, felmá-
szott a kocsiba, és abban a pillanatban elaludt. Én a vezető mel-
letti ülésen zötyögve rendszereztem és összegeztem Tamancev
ákombákomjait – próbáltam pontosan összeállítani Nyikolajev
és Szencov személyleírását.
A repülő hadtest kémelhárításán „VCS”-n felhívtam a
front kémelhárításának csoportfőnökségét. Poljakov – az egé-
szet nélkülem is megoldotta volna – de valahol Grodnóban volt,
így az ügyeletes tisztnek diktáltam le a Nyikolajevvel és
Szencovval kapcsolatos információkérést.
– Ki írja alá? – kérdezte.
Ezt még magam sem tudtam. Hogy ne zavarjam feleslege-
sen a tábornokot, megkértem, hogy kapcsoljanak a helyettesé-
hez. Rjasencev ezredeshez.
Az ezredes végighallgatott, majd kis szünet után a követ-
kezőket mondta:
– A legújabb utasítások szerint a „Sürgős!” és a „Nagyon
sürgős!” különleges jelzésekkel nem szabad visszaélni. Ezeket
csak végső esetben szabad használni. Az adott körülmények
között nem látom megalapozottnak a sürgősséget. Véleményem
szerint csak szokásos ellenőrzésről van szó. Az ellenőrzési pa-
rancsot aláírom, de csak akkor, ha az a rendes úton megy…
Tudtam, hogy az ilyen közönséges ellenőrzésre csak há-
rom vagy négy nap múlva jöhet válasz, erről pedig adott eset-
ben szó sem lehetett. Nem várhattam, s ezt nyíltan meg is
mondtam.
– Sajnos, nem tudok segíteni – az ezredes letette a kagylót.
Gondolatban akaratlanul is megirigyeltem Tamancev
szemtelenségét. Ő, ezekben az esetekben, egyáltalán nem félve
a következményektől, szemrebbenés nélkül akár a marsall meg
a népbiztos nevében is eljár, s ha az ember szemrehányást tesz
neki még ő van megsértve, s felháborodva kérdezi: „És akkor
mi van? Nem a magam szórakoztatására csináltam, hanem az
ügy érdekében!”
Ismét felhívtam a csoportfőnökséget, s egyáltalán nem
szíven, de most már nem maradt más hátra, a tábornokhoz
akartam fordulni.
A tábornok foglalt – közölte az ügyeletes tiszt. Jelentse –
követeltem –, hogy sürgős ügyben Aljehin keresi Poljakovtól.
Egy perc is eltelhetett, amikor a telefonkagylóban felhang-
zott Jegorov érdes hangja.
– Mi van magukkal? – kérdezte elégedetlenséggel a hang-
ján, s bár ki sem nyitottam a számat, még hozzátette: – Csende-
sebben! Ne olyan hangosan!
Emlékeztem rá, hogy telefonkészülékének nagyon erős a
membránja, s azonnal tudtam, hogy szobájában rajta kívül van
g valaki, s a tábornok nem akarja, hogy más is hallja a beszélge-
tést. Annál jobb: ha van ott valaki, ez egyben azt is jelenti, hogy
a tábornok nem tesz fel a lényeget érintő kérdéseket. Míg nem
tudunk eredményt felmutatni, ezek a kérdések nagyon kényel-
metlenek.
Magyarázni kezdtem, de alig mondtam két-három mond-
tam, máris hallottam, hogy egy másik telefonon keresztül kiadja
a parancsot az ügyeletes tisztnek. „Írják alá az én nevemben
Aljehin kérését – »Nagyon sürgős!« jelzéssel. A választ Lidába
küldjék. Továbbítsák minden késedelem nélkül!”
Hangjának határozottsága elegendő lett volna akár öt tá-
bornok számára is. Acélos kategóriák, ellentmondást nem tűrő
stílus. Különösen hatásosan hangzott a „minden késedelem
nélkül” és a „nagyon sürgős”. Kérésem indoklása mintha egyál-
talán nem is érdekelte volna, végig sem hallgatta.
– Ez minden? – kérdezte.
– Igen.
– Jó és megbízható nyomon vannak?
– Hát, hogy is mondjam… – feleltem határozatlanul, s a
hátamon futkározni kezdett a hideg, mert a tábornok – valószí-
nűleg Poljakovban bízva – nem foglalkozott a kérdéssel részle-
teiben, s az volt a véleménye, hogy a keresetteket ma vagy hol-
nap már megtaláljuk. Ugyanakkor gyakorlatilag még nem ér-
tünk el semmi eredményt.
– Ne vesztegessék az időt! Ne kerülgessék a dolgot, mint a
macska a forró kását! Megértette?
– Igen – motyogtam zavarodottan.
– Várom az eredményt! – fejezte be szokás szerint a „Vi-
szontlátásra” helyett, és azon nyomban letette a kagylót.

Jegorovnak.
A „Nyeman” ügyben augusztus 13-án lehallgatott rádióadás
szövegében Vilniust „Vilno”-ként jelölik.
Matyusin
*
Sürgős!
Aljehinnek, Lidába.
A „Nyeman” ügyben augusztus 7-én, 13-án és 16-án lehallga-
tott rádióadások hangképének összehasonlító elemzése során megálla-
pítottuk, hogy az Önök által keresett csoportban két képzett rádiós
dolgozik.
AZ adások egyéni sajátosságai arról tanúskodnak, hogy a rádió-
sok egyike (az augusztus 7-i és 13-i adás) a varsói hírszerző iskola rá-
diós szakán végzett Sulejuwek helységben, míg a másik (az augusztus
16-i adás) a königsbergi Abwehr-iskola főinstruktorának, Adolf Klugé-
nak tanítványa volt.
A nyomozás során mindezeket vegyék figyelembe.
Jegorov
*
Jegorovnak.
A 2. Belorusz Front kémelhárítása folyó év augusztus 11-én és
14-én elfogta Puzsevics Vaszil, Kaminszkij Alekszandr, Olesko
Andrej, Macuk Iván és Artyusevszkij Pjotr ejtőernyős ügynököket,
akik az Insterburgtól nem messze lévő dalwitzi hírszerző-diverzáns is-
kolán képeztek. Az augusztus 1-én éjszaka a Vörös Hadsereg katonái-
nak egyenruhájában a front mögöttes területeire operatív hírszerzési
feladatokkal átdobott két csoport a következő parancsot kapta:
a) kapcsolatteremtés az ellenség által hátrahagyott ügynöki háló-
zattal és aktív felhasználásuk kémkedési célokra;
b) csapataink mozgására és összpontosítási körleteire vonatkozó
információk gyűjtése és rejtjelezett rádióadás formájában történő to-
vábbítása, melynek érdekében kiküldetésben levő tisztek látszatával
utazgatniuk kellett a Belorusz Frontok legfontosabb vasútjain és or-
szágútjain, állandó vizuális megfigyelést folytatni, kihallgatni az ál-
lomásokon és a katonák gyülekezési helyein a beszélgetéseket;
c) szovjet katonai és polgári személyi iratokat szerezni;
d) a Vörös Hadsereg magányosan járkáló tisztjeinek és altisztje-
inek kivallatása, majd megsemmisítése.
A letartóztatott ejtőernyős ügynökök vallomásának megfelelően,
melyet alátámasztanak az arcvonalon túli hírforrások is, az Abwehr
dalwitzi hírszerző iskoláján speciális részleget hoztak létre, ahol harci
tapasztalattal rendelkező fizikailag felkészült, szovjetellenes beállított-
ságú belorusz nemzetiségűeket képeznek ki.
Ez év áprilisától júliusig a részlegen 48 ember kapott intenzív
ügynöki képzést. A hallgatókat a novogrudoki, a baranovicsi és a
szlonyimi zászlóaljakból választották ki, amelyeket a németek hoztak
létre az úgynevezett „belorusz honi védelem” mozgósításakor ez év
márciusában. A képzés befejeztekor a megszállókkal való együttműkö-
désben leginkább kompromittált 27 ügynököt az Abwehr Königsberg
melletti zárt repülőterére irányították, ahol a Vörös Hadsereg katonái-
nak felszerelésével látták el őket, s 3-4 fős csoportokban, külön barak-
kokban elhelyezve várták átdobásukat.
A rendelkezésünkre álló adatok szerint ez év augusztusának első
napjaiban többek között a „belorusz honi védelem” novogrudoki zász-
lóaljparancsnokának, Borisz Raguljának, a dühödten szovjetellenes,
nacionalista Sztyepán Ragykónak és Olesza Vituskónak vezetésével
kellett volna csoportokat átdobni.
Ezen csoportok egyike azt a parancsot kapta, hogy lépjen kapcso-
latba a Lida város körzetében jelenleg illegalitásban élő ismert belorusz
nacionalistával, a német hírszerzés rezidensével, Szipovics Nyikolajjal,
aki 1902-ben született Minszkben (nem pontos), és foglalkozását te-
kintve ügyvéd.
A „Nyeman” ügyben 1944. 8. 13-án elfogott rádióüzenet tar-
talmazta információk megfelelnek azoknak a feladatoknak, melyeket a
dalwitzi hírszerző iskola speciális belorusz tagozatán kiképzett ügynö-
kök kaptak. Az átdobottak között ugyanúgy, mint az önök által keresett
csoportban is, az Abwehr varsói és königsbergi iskoláját elvégzett rá-
diósok működnek.
Nincs kizárva, hogy a KAO hívójelű rádióadót a Belorusz Fron-
tok mögöttes területein tevékenykedő ezen csoportok működtetik. Az
sincs kizárva, hogy Szipovics Nyikolaj azonos az elfogott rejtjeltáv-
iratban említett „Nótárius”-sal.
Kérem, közölje az ezzel a változattal kapcsolatos meggondolásait.
Az Abwehr dalwitzi hírszerző iskolájának belorusz tagozatán ki-
képzett személyek jelentős részére vonatkozó adatokat, álneveket és
személyleírásokat huszonnégy órán belül továbbítjuk önöknek.
Kolibanov
41. Aljehin
Igen vérmes reményeket fűztem az Okuliccsal folytatandó

beszélgetéshez.
Az állambiztonsági osztály hadnagyától már tudtam,
hogy Okulics a megszállás alatt kapcsolatban állt a partizánok-
kal, s elmúlt tavasszal, a németek tömeges megtorló akciói ide-
jén, életét kockáztatva egy hónapig rejtegette a partizán dandár
súlyosan sebesült komisszárját, Martinovot. Martinov jelenleg a
kerületi pártbizottság titkáraként dolgozik, s nemrégiben csak
azért látogatott el Lidába, hogy Okuliccsal találkozzon.
– A mi emberünk – mondta a hadnagy. – Csendes, hallga-
tag… de mindnyájan ilyenek… – S valószínűleg a már valakitől
hallott szavakat ismételve még hozzátette: – Amíg meg nem
tisztítjuk a területet e söpredéktől, nem is lesznek ezek mások.
Nem kételkedtem abban, hogy Okulics mindent elmond majd,
amit Nyikolajevről és Szencovról tud, s beszámol a tegnapelőtti
beszélgetésükről is.
Blinovot Lidában hagytam, s megbíztam, hogy kutasson
tovább a városban; ha Nyikolajevvel és Szencovval találkozik,
tartóztassa fel őket, s ezért kérésemre a városparancsnokságtól
mellérendeltek két géppisztolyost, akiket magam oktattam ki.
Türelmetlenül vártam a beszélgetést Okuliccsal. Feltételeztem,
hogy ez a beszélgetés sok mindenre fényt derít majd, s csupán
attól féltem, hogy mint tegnap, ma sem lesz otthon.
Rázkódtunk és hánykolódtunk a másféltonnás vezetőfül-
kéjében. Hizsnyák feszült arccal szorította a volánt, teljes gázzal
hajtotta a kocsit a macskaköves úton, én meg még siettettem is,
mire időről időre idegesen odavetette:
– Magának mit számít!… Maga a kocsival nem törődik!…
Szerez majd új rugókat?… A kocsigyilkolásban mindnyájan
mesterek!…
Silovicsi után letértünk egy elhanyagolt földútra, s mái
csendben magunk mögött hagytuk a bokros részt, amikor meg-
állást parancsoltam.
Hizsnyák izzadságát törölgetve kimászott a vezetőfülké-
ből, a kocsiját kezdte nézegetni, de én rászóltam:
– Azt majd később! Fogd a géppisztolyodat, és gyere utá-
nam!
Hizsnyákot a tanya melletti bokros részen hagytam, s
egyenesen a ház felé indultam.
A kutya dühösen csaholt, és tépte a láncot. Az ablakban
egy női arc tűnt fel, majd szinte nyomban kilépett egy férfi a
ház ajtaján, s azonnal rájöttem, hogy maga a házigazda. Oda-
szólt valamit a kutyának, engem óvatos, gyanakvó tekintettel
alaposan megnézett. Viseltes, de tiszta inget és nadrágot hor-
dott, mezítláb járt, már több napja nem borotválkozhatott, az
arca kicsit szomorkás volt, akár egy szentképé!
– Jó napot! A tizennyolc-nulla-negyvenes egységtől va-
gyok.
Hogy semmi kétsége ne legyen, elővettem és megmutat-
tam tiszti igazolványomat. Rápillantott, egy szót sem szólt, csak
valamiféle szomorkás alázattal nézett rám.
– Mondja – kezdtem szívélyesen, s közben zsebkendőm-
mel az arcomat és homlokomat törölgettem, mintha ezt meg-
előzően hosszan a napon gyalogoltam volna. – Ön, ugye, ha
nem tévedek, Okulics elvtárs?
– Igen – felelte zavartan.
– Nagyon örülök Kiküldetésben vagyok itt… Lenne egy
kis beszélgetésünk Szeretnék megmosakodni, s néhány percre
megpihenni. Nincs ellene kifogása?
– Nincs, tessék.
Kisvártatva már a szegényesen berendezett, de a földes
padló ellenére tiszta szobában ültünk az asztal mellett.
Különben idefelé jövet azt gondoltam, hogy Okulics majd
megkínál pálinkával – hiszen neki van „berendezése” –, és már
előre elhatároztam, hogy nem utasítom vissza. Kész voltam
meginni vele bármilyen löttyöt, annak reményében, hogy az ital
kicsit megoldja a nyelvét. De aztán nem hogy itallal, de még
hellyel sem kínált – ezt a deszka válaszfal mögül kinéző felesé-
ge tette meg helyette.
Az alacsony, himlőhelyes arcú asszony az ajtó melletti
konyhában sürgölődött, majd némán behozott egy köcsög tejet,
de a pohárba nem öntött – aztán ismét eltűnt a rozoga válaszfal
mögött.
Biztos voltam benne, hogy Okulics majd magától mindent
elmesél Nyikolajevről és Szencovról, csak bele kell melegedni a
beszélgetésbe. Így siettem is bizalmasan közölni vele, hogy egy-
ségem Lidában állomásozik, s a front mögöttes területeinek vé-
delmét látjuk el, harcolunk a szökevények és banditák ellen.
Nem könnyű dolog, és a siker nagy mértékben függ a lakosság
segítségétől.
Okulics csak ült az asztal másik oldalánál a lócán, maga
alá húzta meztelen lábát, hallgatott, s nem mutatott nagy haj-
landóságot a beszélgetésre. Öntöttem magamnak egy pohár te-
jet, ittam néhány kortyot, megdicsértem, milyen ízletes, majd
fesztelenül tovább folytattam.
– Azt hiszem, maga nem idevaló? Hol született?
– Bihovóban – mondta; hangja halk és tompa volt.
– Tehát mogiljovi… Régóta itt lakik már?
– Harmadik éve.
– A németek alatt is itt élt? – kérdeztem tovább, s tekinte-
temet körülhordoztam a szobán.
– Itt.
– És nem félt? – érdeklődtem mosolyogva. – Ennyire távol,
az erdőben?
Okulics határozatlanul megvonta a vállát.
Az egyik sarokban berendezett kis házioltáron katolikus
szentképek álltak, bár Okulics azon a környéken született, ahol
ez a vallás a beloruszok körében nem volt elterjedt. Azonnal fel-
figyeltem, hogy a falakon nem volt egyetlen fénykép, egyetlen
dísz, egyetlen kép sem.
Mogiljovról beszéltem neki, ahol a város felszabadulása
után volt alkalmam megfordulni, a városban végzett pusztítás-
ról, majd a beszélgetést az itteni életre irányítottam, hogyan él-
nek itt, Lidában és a környéken. Némán hallgatott, gyászos vér-
tanúszemmel nézett rám, s még a legegyszerűbb kérdésekre
sem válaszolt azonnal, a válaszai is rövidek voltak, a beszélge-
tés nyilvánvalóan akadozott. Lehetséges, hogy nem bízik ben-
nem?… Nem olvasta el, nem nézte még meg alaposan az iga-
zolványomat, esetleg meg kellene még egyszer mutatni neki.
– Ezek milyen ikonok? Katolikusok? – érdeklődtem, a ké-
pekre tekintve.
– Igen…
Közben ernyedt kézmozdulata szinte azt fejezte ki, hogy
nem teljesen mindegy-e az egész?
– Lidában azt mondták, hogy kapcsolatban állt a partizá-
nokkal. Remélem, nekünk is segíteni fog… Kérem, olvassa el.
Zubbonyom zsebéből elővettem, és szétnyitva letettem elé
az asztalra egy másik, részletesebb igazolványt. Határozatlanul
érte nyúlt, és olvasni kezdte.
Az igazolványban az állt, hogy én a front mögöttes terüle-
teit védő csapatok tisztje vagyok, és felszólítottak minden hiva-
talos szervet és intézményt, katonai egységet és városparancs-
nokságot, minden állampolgárt, hogy mindenképpen segítsék
elő a rám bízott feladatok végrehajtását. Az igazolványon rajta
volt a fényképem, a két címeres pecsét és a két tábornoknak, a
front törzsfőnökének és a front mögöttes területeit védő csapa-
tok parancsnokának az aláírása.
Miután mindezt lassan elolvasta, Okulics visszaadta az
igazolványt, és bambán nézett rám.
– Mondja, kérem – kezdtem, miközben elraktam az iga-
zolványt –, ezekben a napokban, ma, tegnap vagy tegnapelőtt
nem látott erre idegen személyeket? Polgáriakat vagy katoná-
kat? Senki sem járt magánál?
– Nem – mondta őszinte csodálkozásomra, kis szünet után
Okulics.
– Nem találkozott itt valakivel?
– Nem.
– Emlékezzen egy kicsit jobban, ez nagyon fontos. Biztos
látott itt valakit az utóbbi napokban – hangsúlyoztam –, idege-
neket! Nem járt magánál valaki?
– Nem – ismételte Okulics.
No, ez a szép kis mikuláscsomag!
Ekkorát nem tévedhettem. Ez volt a Silovicsiből Kamenká-
ba vezető úton az első tanya, és ahogy Blinov leírta a tanyát, az
udvari építményeket, minden pontosan megfelelt annak, amit
jövetelemkor láttam. A leírás a kutyára, a kutyaólra, és Okulics
külsejére is pontosan ráillett. Ráadásul minden nehézség nélkül
meg tudtam állapítani, hol a bokor meg a tölgyfa, ahonnan
Blinov megfigyelte Okulicsot és a két tisztet.
De Okulics továbbra is azt állította, hogy az utóbbi napok-
ban senki sem járt nála.
Már találkozásunk előtt csendes, szótlan embernek kép-
zeltem, de most másnak mutatta magát. Furcsa, kellemetlen be-
nyomást keltett hallgatag alázatosságával; nem tudtam nem
észrevenni belső feszültségét, nyugtalanságát vagy félelmét. De
különben is, miért fél tőlem?
A konyhácskában csendesen rakosgató felesége is ugyan-
ilyen hallgatag, mosolytalan, ő sem tetszett nekem, lehet, hogy
rosszindulatú, ravasz arckifejezése és a válaszfalon túlról túlsá-
gosan gyakran odavetett pillantásai miatt. Határozottan érez-
tem, hogy nagyon terhes a látogatásom mindkettőjük számára.
Különben ez önmagában még semmit sem mond. Rokon-
szenvem vagy ellenszenvem senkit nem érdekelt – tényekre volt
szükség. A tény viszont az volt, hogy a két, általunk gyanított
személy tegnapelőtt Okulicsnál járt, bizonyos időt ott töltött, és
Okulicsnak megvan az oka, hogy titokban tartsa a látogatást.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy a vele folytatott be-
szélgetés már nem ad többet számomra. Elkövetkezett az a pil-
lanat, amelyre gyakran sor kerül munkánkban, az ember bizo-
nyos, sokszor ellentmondásos adatokkal rendelkezik valakiről,
találkozik és beszélget vele, s az embernek döntenie kell, hatá-
rozott következtetést kell levonnia.
A katolikus szentképeket valószínűleg az akovisták eset-
leges megjelenésére számítva tették ki; bármelyik pillanatban
rájuk törhetnek itt, a házigazdának ugyanazon valláshoz való
tartozása már bizonyos jóindulatot, elnéző bánásmódot ered-
ményezhet. És a németek is csak jobban szerették a katolikuso-
kat, mint a pravoszlávokat.
A családi fényképek hiánya Okulicsék rokonságára, kap-
csolataira és háború előtti életére terelte a gondolataimat. Arra
gondoltam, kapnak-e ezek egyáltalán levelet valahonnan?
Egy sor egyéb, másodlagos kérdés is foglalkoztatott, d,
most az volt a legfontosabb, hogy kiderítsem, milyen kapcso-
latban áll Okulics Nyikolajevvel és Szencovval, miért jártak itt,
miért titkolja el előlem tegnapelőtti látogatásukat, ha valóban
szovjet tisztek voltak? Miért?… Mi ezzel a célja?…
És még valami: mi volt a hátizsákban, amit Blinov látott,
és hova tűnt, hova rejtették, vagy hol hagyták, mikor egy óra el-
teltével kimentek az országútra?
Az égi mannaként várt beszélgetés Okuliccsal semmit sem
adott, semmire sem derített fényt, de a körülmények azonnali,
határozott cselekedetet követelnek. Odaléptem a nyitott ablak-
hoz, tölcsért formáltam a tenyeremből, és kiáltásommal odahív-
tam Hizsnyákot.
Néhány másodperc elteltével Hizsnyák géppisztollyal a
kezében kiugrott a bokrok közül, és már futott is a ház felé. A
kutya veszettül ugatott, ugrált és tépte a láncot.
Ránéztem Okulicsra – az felállt s a félelemtől dermedten
meredt ki az ablakon…
Grodnóban, a Dodge-zsal kezdte és a Dodge-zsal is fejezte

be a napot.
A főhadnagy Zabolotyjéből csak este ért vissza. Fáradtsá-
ga, gyűrött, pecsétes egyenruhája után ítélve igazán lelkiismere-
tesen igyekezhetett, de a bozótosban, ahol a kocsira rábukkan-
tak, semmiféle nyomot nem sikerült találnia. A helyi lakosok,
kikérdezése szintén nem vezetett eredményre – nem látták sem
a gépkocsit, sem az utasait.
Az ellopott Dodge keréknyomait csak késve tudták le-
fényképezni, s a fényképeket Poljakov csak hajnaltájt kapta
meg, félhomályban már nem is nézte meg őket, az egészet ebéd
utánra halasztotta, amiből aztán késő este lett.
Nagyon zsúfolt volt a napja, de estefelé Poljakov elégedet-
ten lapította meg, hogy majdnem mindent sikerült elintéznie.
Az orvosszakértői vélemény (annak kiderítésére, hogy mivel és
hogyan ölték meg Guszevet) másolatának beszerzését bárme-
lyik beosztottjára rábízhatta.
Estefelé „VCS”-n felhívta a front kémelhárításának vezető-
jét, Jegorov tábornokot. A tábornok kérte, hogy a „lehetőséghez
mérten ne maradjon sokáig távol”. Jegorov különben sem sze-
rette, ha a nyomozati osztály vezetője egy napnál tovább távol
volt, de Poljakov most mégis közölte, hogy még be kell ugrania
Lidába, és csak holnap, akkor is valószínűleg csak estefelé érke-
zik vissza. A tábornok érezhető elégedetlenséggel tette le a
kagylót.
Kora reggel Poljakov annyira sietett, hogy Aljehin számára
egy perce sem maradt, s emiatt úgy érezte, mintha tartozna neki
valamivel.
Most, amikor küldetése fő feladatait már teljesítette, gon-
dolatban első helyre ismét a „Nyeman” ügy került.
Tegnap, miután megkapta a rádióüzenetek megfejtését, a
VOSZO-n28, keresztül, azonnal bekérte a front mögöttes terüle-
tein levő hat vasúti csomópont augusztus 9. és 13. közötti for-
galmáról készült pontos kimutatásokat. Az adatokat már elő-
készítették, csak az maradt hátra, hogy nyugodtan leüljön, s
mindentől függetlenítve magát, hozzáfogjon az elemzéséhez.
Úgy döntött, hogy ehhez már csak Lidában kezd hozzá, megbe-
széli az egészet Aljehinnel, s a „Nyeman” ügyre szenteli éj-
szakájának egy részét, sőt ha szükségesnek mutatkozik, akkor a
nap első felét is. A tábornokkal folytatott beszélgetés után kap-
csolatba lépett a helyettesével és megparancsolta, hogy azonnal
küldjék Lidába, a repülő hadtest kémelhárítás ára a VOSZO-tól
kapott kimutatást.
Pontosan este kilenc óra volt, amikor a grodnói ügyeket b«
fejezve, kiért az állomásra. Az étkezdében két vizes alumínium
tányérra laskatésztával és kásával kevert főtt húst kapott a je-
gyére – ezt maguk közt gulyásnak hívták –, leült a legénységi
étkezde asztala mellé, mert ott világosabb volt.
Reggel óta egy falatot sem evett, de mielőtt hozzálátott
volna az evéshez, újság után kezdett kotorászni a táskájában.
Evés közben mindig olvasott, ezt a rossz szokását még a háború
előtti újságíróskodásból hozta magával. Az évek folyamán szin-
te létszükségletévé vált, hogy evés közben olvasson valamit.
Az újság – ahogy napközben sikerült átfutnia – volt tanít-
ványának és katonatársának, Kosztya Sztrunnyikovnak hosszú
cikkét közölte. Kosztya egyenesen az egyetemről érkezett Polja-
kovhoz, s a lap irodalmi rovatánál dolgozott. Sokat ígérő fiatal-
ember volt, de nem több. A háborúban haditudósító lett, vala-
hogy hamarosan kinőtte magát, cikkei javultak, s Poljakov min-
den egyes írásának egyre jobban örült.
Mikor Poljakov elővette az újságot, meglátta a fényképe-
ket tartalmazó csomagocskát. Maga elé tette a tányérja mellé,
kiteregette a képeket, és a falatokat gépiesen nyelve, gondosan
vizsgálni kezdte őket.
28
VOSZO (Vojennije Szoobscsenyija) – katonai közlekedési szolgálat, a mö-
göttes területeken működő csapat-, haditechnika- és teherszállítással foglal-
kozó szerv.
Emlékezete nem csalt, nem tévedett. Az ellopott Dodge
keréknyomai azonosak voltak azokkal a nyomokkal, melyeket
Aljehin csoportja fedezett fel az erdőben Sztolbci környékén.
Mintha még most sem hinne a szemének, egy ideig forgat-
ta a képeket, majd az egészet visszatette a táskába. Kinyitotta az
újságot, ismét enni kezdett, de a cikkre már nem tudott odafi-
gyelni.
Sietősen megette a „gulyás”-t, s elindult a kórházba.
*
Az orvosszakértői vizsgálatok vastag dossziéjában minden
halotti bizonyítványhoz csatolták a boncolási jegyzőkönyvet is.
Nyikolaj Kuzmics Guszevvel kapcsolatban egyetlen papírszele-
tet sem talált, pedig Poljakov kétszer is átnézte az egész dosszi-
ét.
A kórházi főnökség és az írnokok, a felvételi naplóval
együtt mindnyájan az állomáson voltak, éppen két sebesültszál-
lító szerelvényt fogadtak.
Poljakov az ügyeletes orvoshoz fordult.
– Guszev őrmester, a gépkocsivezető?… Hiszen ő az én
betegem – mondta az orvosnő, és nem titkolt csodálkozással
még megjegyezte: – Hogy lehetne szó halotti bizonyítványról,
amíg még él…
Két perc múlva már mindketten a kórterem felé haladtak a
les folyosón. Kétoldalt az ágyakon sebesültek feküdtek.
Poljakovnak is fehér köpenyt kellett magára kapnia, amely túl-
ságosan nagy volt neki, s a köpeny ujját már menet közben
gyűrte fel. A folyosón erős jód- és karbolszag terjengett. Az az
átkozott, undorító szag, amely a háború első évére emlékeztet-
te,Moszkva és Gorkij kórházaira, ahol több mint öt hónapot töl-
tött el súlyos sebesülése után.
– Hátulról óriási ütést kapott a tarkójára – magyarázta az
orvosnő, – Koponyaalapi törést és agyrázkódást szenvedett.
Ezután hátulról két szívtájéki késszúrást kapott, szerencsére a
szúrások nem voltak pontosak.
Velük szemben egy tizenöt éves forma kislány egy sebe-
sültet hordágyon maga előtt.
– Túl van az életveszélyen? – kérdezte Poljakov, utat en-
gedve a sebesültet toló lánynak.
– Az ilyen esetekben nagyon nehéz bármit is biztosra
mondani. Azt viszont tudom, hogy a beszéd nem használ neki.
Ha annyira elengedhetetlen és fontos, akkor kénytelen vagyok
engedni, de különben… Kérem, ne merítse ki túlságosan – tette
hozzá az orvosnő mosolyogva, egyáltalán nem hivatalos hang-
nemben. Poljakov csak most vette észre, hogy az orvosnő egé-
szen fiatal és csinos. – A sebesült a háború előtt valamilyen pro-
fesszorral járt, és most állandóan azt kéri, hogy feltétlenül mu-
tassák meg a professzornak… Erre tessék…
Az orvosnő a súlyos sebesültek számára fenntartott, négy-
személyes kis kórterem egyik ablak melletti ágyára mutatott, és
azonnal eltávozott. Az ágyon, a pokróc alatt egy vékony, elkín-
zott arcú, bepólyázott fejű és mellkasú férfi feküdt. Élettelen,
semmibe vesző tekintettel a mennyezetre meredt.
– Jó estét, Nyikolaj Kuzmics – üdvözölte az alezredes –
Hogy érzi magát?
Guszev mintha semmit sem értene abból, ami körülötte
történik, hogy hol van és mi van vele, némán nézett Poljakovra.
– Nyikolaj Kuzmics, azt kérdeztem, hogy érzi magát?…
Hall engem?
– Igen – suttogta kis idő elteltével Guszev, és megkérdezte:
– Maga a professzor?
– Nem, nem a professzor, hanem a kémelhárítás tisztje va-
gyok… Meg kell találnunk azokat, akik magát megtámadták
Hogy történt az eset?… El tudja mondani?… Próbálja meg –
nagyon fontos!
Guszev hallgatott.
– Na, menjünk szépen sorban – szólt Poljakov, és leült az
ágy szélére. – Egy héttel ezelőtt a kocsijával Grodnóból Vilnius-
ba indult… Ezek útközben állították meg?
Guszevre nézett, de a sebesült tovább hallgatott. – Hol ta-
lálkozott velük?
Guszev hallgatott.
– Nyikolaj Kuzmics – ismételte hangosan és tagoltan
Poljakov. – Hogy kerültek a maga kocsijára?
– Az ellenőrzőpontnál – suttogta Guszev.
– Az ellenőrzőpontnál szálltak fel a kocsira – élénkült meg
Poljakov. – Grodnótól kifelé menet?
– Igen…
– Hárman voltak? – mutatta Poljakov az ujjait. – Vagy ket-
ten?
– Ketten…
43. Aljehin
Mindenekelőtt felszólítottam Okulicsot, hogy mutassa

meg az összes létező iratát.
Reszkető lábbal felállt egy padra, és a szentképek mögül
előhúzott két poros igazolványt, a sajátját és feleségéét, melyet
ég 1940-ben adott ki a bihovói járási rendőrség.
– Egyéb iratok?! Fényképek?… Partizán-érdemérem? Úgy
nézett rám, mint a nyúlfióka a kígyóra, majd ernyedten von-
szolva lábát, kiment az előszobába. Egy sötét, félig elrothadt,
hamuval színültig megtöltött ládáról levett egy fateknőt meg
néhány deszkát, nem kis erőfeszítéssel bedugta kezét a hamu
közepébe, s egy nagy bádogszelencét húzott elő.
A szobában kinyitottam, s a tartalmát az asztalra borítot-
tam. A dobozban a következők voltak:
a „Honvédő Háború partizánjának” Érdemérem II. foko-
zat, a hozzá tartozó igazolvánnyal együtt, melyet Okulics egy
héttel ezelőtt kapott kézhez, s melyről én is tudtam;
német megszállási márkák – egy egész csomaggal, szalag-
gal átkötve;
egy tucatnyi, háború előtti elismervény a leadott tejről,
húsról, gyapjúról;
Okulicsról, a feleségéről és a rokonairól készült fénykép-
csomag, amelyben megtaláltam két, vöröskatona-ruhát viselő
testvéröccséről készült fényképet is;
négy orvosi igazolás;
néhány államkölcsönkötvény;
egy vékonyka köteg lengyel pénz, százzlotys címletekben;
két díszoklevél, melyet Okulics még a háború előtt a bihovói já-
rási ipari kombinátban kapott, jó munkájáért.
A doboz alján, az oklevelek alatt hirtelen megpillantottam
a számomra ismerős vastagságú, sárgás papírlapot, az úgyne-
vezett Ausweist, a német személyi igazolványt, melyet Okulics-
nak 1942 októberében adott ki Brutt, a lidai városi rendőrség
főnöke.
Hát ezt meg minek őrzi? – kérdeztem szigorúan, s az ok-
kupációs márkakötegre s az Ausweisre mutattam. – Gondolja,
hogy még visszajönnek a németek?
– Nem.
– Hát akkor miért?… Értse meg, a legapróbb hazugságot
sem tűröm el magától! Ha a legkisebb dologban is hazugságon
érem – magára vessen!… Mindenekelőtt arról a két tisztről be-
széljen, akik tegnapelőtt magánál jártak. Kik voltak? Honnan
ismeri őket?
Vértanúi alázattal nézett rám, s beszélni kezdett: a tisztek
először tegnapelőtt jelentek meg nála, s azt mondták, hogy egy-
ségük részére élelmiszert cserélnek. Birka, füstölt szalonna, liszt
után érdeklődtek, de a disznó is érdekelte őket. Cserébe petró-
leumot, sót és új német egyenruhákat ajánlottak.
Okulics sokat kínlódott a világítással a megszállás évei
alatt, s a tisztekkel beszélve elhatározta, hogy most bőségesen
ellátja magát petróleummal. Ma korán reggel a tisztek ismét
megjelentek egy gépkocsival, a csűrnél letettek egy hordó petró-
leumot, majd felvették a kocsira Okulicsot, és együtt elmentek
Silovicsibe, ahol az egyik udvarban Okulics az állatait tartotta.
Adott nekik egy birkát, igaz, elég öregecskét, de a százados azt
nem fogadta el, és eléggé megszégyenítve őt, kiválasztotta a fia-
talabb jószágok közül a legnagyobbat.
Mikor feltették a birkát, a kocsi ponyvával letakart hátul-
jában, a szénában már ott látott néhány összekötözött bárányt
meg egy hízott disznót. Volt még a kocsin, a vezetőfülkénél
vagy tíz ugyanolyan hordó, melyet nála is letettek a padok ah
néhány zsák, de hogy azokban mi volt, azt nem tudja, nem is
figyelte meg.
A tisztek siettek és miután megkapták a birkát, azonnal
elmentek. A kocsi rendszámára nem emlékszik, egyszerűen oda
sem figyelt.
Megkérdeztem, hogy ezek a tisztek csak vele, vagy mással
is folytattak ilyen jellegű cserét? Törte a fejét, és két szomszéd
tanyasit nevezett meg, Kolcsickijt és Taraszevicset.
Okulics most már magától, minden rávezető kérdés nélkül
közölte, hogy Nyikolajev és Szencov tegnapelőtt ott hagytak ná-
la a pincében, a hidegen egy degeszre tömött hátizsákot, mely-
ben elmondásuk szerint füstölt sonka volt, valószínűleg már
feldarabolva. Hogy a sonkát az egerek meg ne rágják, beletették
egy kádba, és a tetejére nehéz köveket helyeztek. Mindezt a fia-
talabb tiszt saját kezűleg csinálta, s ma reggel is ő vette ki onnan
a hátizsákot. Okulics még csak hozzá sem ért.
Leereszkedtem a verembe, és figyelmesen megnéztem a
hordócskát, és amint ez várható volt, a sonkát tartalmazó háti-
zsáknak még csak nyomát sem láttam, és bármennyire igyekez-
tem, sonka szagot sem éreztem. Kérésemre a verembe beraktak
egy macskát, az kitágult orrlyukkal körbejárta a kádat, majd be-
leugrott és szaglászni kezdte az alsó dongákat. Arra gondoltam,
hogy a hátizsákban ezek szerint valóban sonka lehetett, vagy
legalábbis valami élelmiszer.
A csűr egyik sarkában egy ötvenliteres német fémhordót
találtam. Kicsavartam a dugót, a nyíláson át egy vesszőt dug-
tam le, majd kihúztam, megszagoltam s meggyőződtem, hogy
valóban petróleumot, mégpedig német szintetikus petróleumot
tartalmazott. A csűr mellett, a földön, egy Studebaker kerék le-
nyomata látszott, az ajtó előtt pedig egy hordó bordázatának
nyomai, ott, azon a helyen, ahol ledobhatták a kocsiról.
Okulics elbeszélését tények támasztották alá, és az egész
teljesen hihetőnek tűnt számomra. Most már érthető volt a fé-
lelme és az is, hogy miért igyekezett eltitkolni kapcsolatát
Nyikolajevvel és Szencovval.
Tudta, hogy a lebonyolított csere törvénytelen, s nem
minden alap nélkül félt a felelősségre vonástól. Valószínűleg a
kővetkezőképpen gondolkodott; a birkát elvitték, s most, ha
megtudják, a petróleumot is elviszik, őt pedig leültetik a hadse-
reg tulajdonát képező dolgok ellopásában vállalt bűnrészesség-
ért – háborús időszakban ennek nagyon is haditörvényszéksza-
ga volt. Éppen ezért, a kellemetlenségek elkerülése végett, a
Nyikolajevvel és Szencovval kötött üzletet – elképzelései szerint
– feltétlenül titokban kellett tartani.
Nem vette észre, pontosabban egyetlen dolgot nem vett
figyelembe, hogy a petróleum hadizsákmány volt. Az elmúlt
másfél hónapban a németek visszavonulásuk során a különbö-
ző katonai felszerelésekkel és üzemanyaggal feltöltött raktárak
és szerelvények százait hagyták hátra. Mindezt be kellett ugyan
vételezni, de a hadizsákmány bizonyos részét a harcoló csapa-
tok maguk is felhasználhatták, efölött általában szemet huny-
tak.
A tanyasi élet az embereket nagyfokú alkalmazkodásra
kényszerítette, és ez alól Okulics sem volt kivétel, egyszerűen
csak gyávább és óvatosabb volt a többieknél.
A németeket visszavetették a Visztulán túlra, de ő tovább-
ra is őrizte az okkupációs márkát és az Ausweist – hátha mégis
visszajönnek!… Az minden kétséget kizáró tény volt, hogy az
életét kockáztatva, közel egy hónapig rejtegette a dandárko-
misszárt, de gondolom, ezt is az önfenntartás ösztöne diktálta,
hiszen a németek nem biztos, hogy kiszagolják, viszont ha eset-
leg nem lett volna hajlandó megtenni, ha nem rejtette volna el a
komisszárt, akkor a partizánokkal gyűlt volna meg a baja. Meg
voltam győződve, bármily furcsán hangzik is, akkor is minde-
nekelőtt a saját bőrére gondolt.
Okuliccsal kapcsolatosan számomra most már majdnem
minden világos volt, s útban a kocsi felé, még odaszóltam a fe-
leségének:
– Majd estefelé visszajön. Ne nyugtalankodjék, és egy szót
sem a szomszédoknak! Megértette?
Igenlően bólintott.
Silovicsiben az öreg Bozowski és felesége igazolta, hogy
ma reggel valóban érkezett egy nagy, zárt gépkocsi, és Okulics
segített felpakolni a bárányt, egyiket a hétből, amelyeket
Okulics náluk tartott. Részletesen megismételték nekem mind-
azt, amit már Okulics is elmondott, s viszonylag elég pontosan
leírták Nyikolajev és Szencov külsejét.
Mikor elhagytam a falut, elengedtem Okulicsot, de szigo-
rúan figyelmeztettem, hogy a beszélgetésünkről egy szót se
szóljon senkinek. Miután néhány perc elteltével megfordultam,
láttam, amint gyorsan igyekszik, majdnem fut a tanyája fele.
Nem túlságosan vidám hangulatban, mélyen elgondol-
kodva tértem vissza Lidába. Hizsnyák, aki közben észrevette,
hogy a lemezrugó egyik része megpattant, szintén mogorva
hallgatásba burkolózott.
Nyikolajev és Szencov magatartásában még jó néhány na-
gyon is gyanús, számomra teljesen érthetetlen momentum ta-
lálható, nem is beszélve a tízdekás szalonnaadagok celofán
csomagolópapírjáról – melyet a németek kifejezetten a deszan-
tok és az ejtőernyős ügynökök számára rendszeresítettek.
De az Okuliccsal, az öreg Bozowskiékkal és a tanyasi
Kolickijjal (Taraszevics nem volt otthon) folytatott beszélgetés
során komoly kétségeim támadtak a Nyikolajev és Szencov-
vonal helyességéről.
Semmit sem tudtam biztosan, de az volt az érzésem, hogy
Tamancev szavaival élve – üresjárat az egész…
44. Tamancev
Ahogy megparancsoltam, Fomcsenko percnyi pontosság-

gal ébresztett, és nagy igyekezettel jelentette megfigyelésének
eredményét: semmi érdemleges dolog nem történt.
Mindketten nagyon készségesek, különösen ez a
Fomcsenko. Magasabb rangú, mint én, de ha szólok neki egy
szót is, már úgy ugrik, hogy szinte kezét-lábát töri.
Mindketten rendes fiúk, csak hát nem profik. Ha valami
történne, egy fabatkát sem érnének, ez holtbiztos! Nincs meg a
hozzáértésük, no meg a koruk is… Harminc után az izmok ve-
szítenek rugalmasságukból, és már a reflexek sem a régiek…
Juliát már háromszor is láttam az erdő felé menni, minden alka-
lommal rőzsét hozott magával, valószínűleg a téli tartalékot
gyűjtögette. Nem tartózkodott sokáig az erdőben, soha nem
ment be a sűrűbe, sietett vissza a kicsihez. Kétségkívül minden
alkalommal az volt a célja, hogy tüzelőt szerezzen.
Ágas-bogas gallyakat, vastag, görcsös karókat cipelt kín-
lódva fűrészelni kellett volna, de ő fűrész helyett egy nagy, rozs-
fejszével esett neki.
Swiridnek biztosan volt fejszéje is, lova is, udvarán ha-
lomban állt a tűzifa – két hatalmas nyírfarakás, és nem halt vol-
na bele ha rokoni alapon ad neki egy szekér fát.
Míg Julia a ház körül matatott, felhasználtam az időt
Fomcsenko és Luzsnov tanítására.
Ezek a csapatoktól jött operatívok gyakorlatilag teljesen
alkalmatlanok ejtőernyős ügynökök elfogására. Itt gyors kezű,
halálos szorítású profikra van szükség. De ezek az objektumo-
sok ugyan mihez értenek? Mivel foglalkoznak?… A légierőnél a
repülőtér és a technikai berendezések diverzió elleni biztosítá-
sával és az esetleges átrepülések megakadályozásával. Mond-
tam is magamban, ha egyszer őket küldték, ez ellen mi nem tu-
dok tenni semmit, de kizárólag csak magamra számíthatok.
Azt is jól tudtam, hogy ettől az aranyeret okozó foglalatos-
ságtól, a hosszú, eredménytelen üldögéléstől még a tapasztal-
tabb és keményebb fiúk is megsavanyodnak. Azt meg végképp
nem tudom, meddig kell itt vacakolnunk.
De bármeddig is kelljen, olyannak kell lennünk, mint az
összenyomott rugónak, minden pillanatban akcióra késznek
Ezért pontosan az én kötelességem, hogy erkölcsileg is és fizika-
ilag is tartsam bennük a lelket, megtanítsak nekik néhány olyan
elemi dolgot, amely elengedhetetlenül szükséges a feladat vég-
rehajtásához.
Még az éjszaka átgondoltam és elhatároztam, hogy napon-
ta két-három órát foglalkozom velük, legalább nem töltjük feles
legesen az időt.
Ádámtól és Évától kezdtem. Elmeséltem nekik első talál-
kozásomat egy ejtőernyős ügynökkel. Úgy emlékeztem az eset-
re mintha nem is több mint három évvel ezelőtt, hanem ma
vagy tegnap történt volna.
Most is látom az Orsa alatti országutat. A háború második
hete. Menekültek, kézikocsik, tele holmival, nyomorékok, öre-
gek, sebesülteket szállító szekérsorok. Bombatölcsérek, hullák
az útszélen. Hajtják a marhát, evakuálják a gépeket, felmálhá-
zottan vánszorognak még a gyerekek is, utolsó erejüket megfe-
szítve menekülnek a németek elől. Sírás, kiabálás, ordítozás,
zűrzavar, a legvalószínűtlenebb rémhírek, deszantok és diver-
zánsok. A német repülőgépek pedig időről időre megjelennek a
tömeg fölött, és kedvükre garázdálkodnak.
Az abban az időben ellenőrző tevékenységet ellátó határ-
őrezredünknek a parancs értelmében a következő volt a felada-
ta itt Orsából kivezető útvonalakon:
rendteremtés és rendfenntartás a front mögöttes területe-
in;
az iratok ellenőrzése, a szükséges esetekben pedig – gya-
nús körülmények esetén – függetlenül a beosztásuktól és rang-
juktól, mind a polgári személyek, mind pedig a katonák szemé-
lyes holmijainak átvizsgálása, az áthaladó gépkocsik és fogatolt
járművek ellenőrzése;
a legfontosabb objektumok védelme és a hírközlő szervek
folyamatos működésének biztosítása;
az önkényesen visszavonuló vöröskatonák és parancsno-
kok feltartóztatása és gyűjtőállomásokra való szállítása;
a katonaszökevények felderítése és letartóztatása;
a közúti forgalom és az evakuáció s mozgások irányítása;
a kelet felé tartó szállítóeszközök maximális kihasználásáról va-
ló gondoskodás, szükség esetén utak megtisztítása a menekü-
lőktől;
és természetesen, magától értetődően, elsősorban a német
kémek és diverzánsok elfogása és megsemmisítése, harc az el-
lenséges deszantokkal.
A parancs értelmében mindez hivatalosan feladataink és
kötelességeink közé tartozott, de hogy ezenkívül még mi min-
dennel foglalkoztunk – azt felsorolni is lehetetlen! Még szülése-
ket lebonyolítottunk.
Azon a napon, már estefelé, az úton ellenőrzés céljából
megállítottunk egy dzsipet. A gépkocsivezető mellett egy ál-
lambiztonsági őrnagy. Lilás árnyalatú, jó minőségű anyagból
varrt zubbony, paroliján egy-egy rombusz, két kitüntetés, és egy
elsötétült jelvény, benne a vésett írás: „Érdemes csekista.” A hát-
ülésen a felesége – egy kedves arcú, szőke asszony –, három-
éves forma gyerekkel, s még valaki, egy sportember külsejű,
„Kiváló lövész” jelvényt és két négyszög alakú rangjelzést elő,
ugyancsak állambiztonsági őrmester. Fomin őrnagy feleségével
és gyermekével a Szovjetunió Állambiztonsági Népbiztosságá-
nak utasítására Moszkva felé utazik. A személyes holmikon kí-
vül a kocsiban még két, a belorussziai állambiztonsági szervek
pecsétjével ellátott jókora csomag is volt – szigorúan titkos do-
kumentumok – ez állt a kísérőjegyzékben Az úti okmányok fel-
tüntették a gépkocsivezető, valamint a védelmükre kirendelt
őrmester nevét is.
Minden a legnagyobb rendben, szabályszerű és hitelt ér-
dem lő. Az úti okmányok kifogástalanok; az őrnagy igazol-
ványáll Belorusszia belügyi népbiztosának jól ismert, fekete
tussal húzott aláírása. A kitüntetési igazolványt még 1930-ban
adták ki, s személyesen Menzsinszkij írta alá. Feleségének is,
aki szintén az állambiztonsági szervek polgári alkalmazottja
volt, a gépkocsivezetőnek és az őrmesternek az okmányai is a
legnagyobb rendben voltak. A gépkocsi rendszáma minszki,
menetlevek szabályszerű, még a kocsiban felakasztott mauser
tokján is díszelgett egy kis ezüstlapocska, a következő felírással:
„Fomin elvtársnak, a Szovjet Állambiztonsági Szervektől.”
Semmi gyanús mozzanat, semmi gyanús jel, sem a doku-
mentumokban, sem a felszerelésükön, sem a magatartásukban
A gyerek is nagyon hasonlított a szüleire, fehér bőrű, kék sze-
mű, mint a mama, széles, kiálló arccsontú, magas homlokú,
mint az apa. Minden részlet kiválóan egyezett, s még az újon-
nan kialakult operatív helyzetet is nagyszerűen ismerték. Az
őrnagy, csak úgy közbevetőleg, halkan, bizalmasan megkérdez-
te:
– Borisz Ivanovicstól van? Kondrasintól?…
Borisz Ivanovics Koridrasin százados éppen harmadnapja
vette át az ezred parancsnokságát – még ezt is tudták.
És mégis elfogtuk őket.
Miközben Fomcsenkónak és Luzsnovnak magyaráztam a
valóban megtörtént esetet, hogy jobban hasznukra legyen az
egész, még ki is színeztem néhány részletet.
Ami igaz, az igaz, tulajdonképpen hullákat fogtunk el, a
szőke asszony pedig, aki szintén lövöldözni kezdett, súlyosan
megsebesült.
Ahogy kiderült, a kisfiú egy szovjet tiszté volt, és még a
háború első napjaiban valahol a határ közelében szedték fel a
németek. Magukkal hurcolták néhány napig, és rászoktatták,
hogy az „őrnagy”-ot papának, a szőkét pedig mamának nevez-
ze. De mert a gyerek néha tévedett, s az asszonynak azt mond-
ta, hogy „néni” (vagy az őrnagynak, hogy „bácsi” – erre már
pontosan nem emlékszem), a kisfiút hallgatásra kényszerítették,
s hogy a szükséges pillanatokban hallgasson – nyalókát dugtak
a szájába.
Az iratok ellenőrzése során a „mama” – mint később kide-
rült, ő volt a rádiós – idegességében nagyon megszorította a
kisgyerek kezét, fájdalmat okozott neki, s az apróság szája sí-
rásra görbült.
Különben később, amikor a nőt eltaláltuk, a gyerek mind-
két kezével kétségbeesetten kapaszkodott a vérben úszó sebe-
sülte, s vadul üvöltött. Ezekben a borzalmas időkben valószínű-
leg az asszony állt hozzá legközelebb a világon.
Akkor még fiatal taknyos voltam, bár már két évet leszol-
gáltam a határon. Nem is én vettem észre, hogy a nyalókával el-
foglalt legényke kezét az asszony annyira szorongatja, hogy a
gyereknek eltorzul az arca a fájdalomtól, hanem az iratokat el-
lenőrző járőrparancsnokom, Hrusztaljov hadnagy.
A megállapodás szerint, titokban jelt adott, majd elvette az
egyik határőrtől a szuronyos puskát, egy szót sem szólt, csak
néhányszor erőteljesen beledöfött a két gondosan lezárt csom-
agba – a csomag fémes hangot adott (speciális dúralumínium
csomagolásban ezek rejtették a rádióadót).
– Mit csinál? – kiáltotta felháborodottan az őrnagy.
Ez lehetett a megbeszélt jelük, mert mind a négyen pilla-
natokon belül revolvert rántottak.
Én a kocsi jobb oldalánál biztosítottam. A hátsó ajtónál áll-
tam, enyém volt mindenekelőtt az „őrmester” és a „sofőr”.
Hogy „levetkőztették” a mordályaikat, habozás nélkül két go-
lyót röpítettem az „őrmester” szeme közé, a harmadikat pedig
beültettem a sofőr halántékába.
Az „őrnagy”-ot Hrusztaljov lyukasztotta ki, ő tette ártal-
matlanná a szókét is, akinek akkorra már sikerült halálosan
megsebesítenie a velünk levő határőrt.
Tehetséges fiú volt ez a Hrusztaljov. Találékony, éles eszű
és határozott. Szükség esetén nemcsak az őrnagynak, de még az
állambiztonsági népbiztosnak vagy akármelyik tábornoknak is
megpiszkálta volna szuronnyal a legtitkosabb dokumentumait
vagy bármilyen csomagját.
Tehetséges fiú volt, de egy hét múlva, egy hasonló hely-
zetben, csak most már Szmolenszkhez közelebb, egy pillanatra
elmélázott, és ezért az életével fizetett. Ez itt mindig így van, ki
kit előz meg…
A hullákról természetesen egy szót sem szóltam. De abban
az időben a jelszó még mindenütt az volt, és ennek megfelelően
a parancs is: „Megsemmisíteni a német kémeket és diverzánso-
kat!” Hányat agyonlőttünk közülük… Amíg meg nem okosod-
tunk. Most próbáljunk csak egyet is nem élve elfogni, az ember-
ről három bőrt is lehúznak, még a személyi anyagába is beírják.
Miközben Fomcsenkót és Luzsnovot oktattam, hogy fi-
gyelni tudjanak, egyidejűleg szemmel tartottam a házat is. Be-
széd közben Julia házát figyeltem, ezek meg itták a szavaimat,
mint a prófétáét.
Különben mindketten, ugyanúgy, mint én, a háború első
nyarától harcolnak. Fomcsenko a sebesüléséig egy repülőszá-
zad megfigyelő tisztje volt, Luzsnov pedig egy repülőraj pa-
rancsnoka. Nem tudom, hogyan repültek, de a kitüntetéseik
alapján ítélve biztosan nem rosszul. Ami viszont az aktív nyo-
mozást és az erőszakos elfogást illeti, halvány fogalmuk sem
volt az egészről, és teljesen biztos voltam benne, hogyha valami
történik, akkor bajban lesznek!…
Amint teljesen besötétedett, a tiszteket mintegy ötven mé-
terre Julia háza mögött, a bokrokban helyeztem el, én meg a
házzal szemben rejtőztem el. Előzetesen mérlegeltünk minden
lehetséges helyzetet, megállapodtunk az összehangolt cselek-
vést segítő jelekben. Mindent kétszer elmagyaráztam nekik,
bemagoltattam velük, mint az első osztályosokkal.
– Ha egyedül lesz – mondtam meg nyíltan –, akkor nincs
szükségem magukra. – Tehát, ha egyedül lesz, üljenek nyugod-
tan, elő ne másszanak…
45. Aljehin és Poljakov
Aljehin nem is hallotta az odaérkező gépkocsi zaját, s csak

arra ébredt, hogy valaki erősen rázza a vállát. Kinyitotta a sze-
mét, s azonnal felkelt. Zseblámpájával az ágy fejrésze fölé vilá-
gítva, Poljakov alezredes állt előtte.
Aljehin sátorlappal eltakarta az ablakot, meggyújtotta a
viharlámpát, gyorsan felöltözött, s közben az órájára nézett: öt
perc múlva három – még alhatott volna két órát…
– Bocsáss meg, van valami ennivalótok? – kérdezte
Poljakov.
Az alacsony, zömök alezredes már levette sapkáját, köpe-
nyét, asztalra tette tömött pilótatáskáját, s apró, duzzadt kezét
dörzsölgetve fel-alá járkált a szobában.
Aljehin elővett egy megkezdett húskonzervet, néhány főtt
krumplit és kenyeret. Míg Poljakov evett, mellé ült, beszámolt
neki, hogy mit csinált az elmúlt napokban. Beszélt a Grolinská-
nál és Okulicsnál tett látogatásáról, a városban végzett kutatá-
sokról és a tábornokkal „VCS”-n folytatott telefonbeszélgetésről.
Az alezredes hallgatott, néha egy-egy kérdést tett fel, de apró
egyenes orrával és pattanásos homlokával szépnek egyáltalán
nem mondható arca teljesen kifejezéstelen maradt. Mikor
Aljehin a celofán csomagolópapírt említette, egyszerre felélén-
kült, és azonnal látni akarta. A világosság felé tartva megnézte,
szipogott, majd így szólt:
– Negyvennégy júliusa… A szériaszám is egyezik… Érde-
kes!
Poljakov az az ember volt, akinek a nyomozás során a vé-
leményére és tanácsaira Aljehin, mint ahogy a többi kollégája is,
feltétel nélkül odafigyelt. Az alezredes valóban rendelkezett az-
zal a ritka képességgel, hogy a leggyérebb adatokból is helyes
következtetéseket tudott levonni. Átgondolta a tényeket, s
gyakran egyetlen részletkérdésből kiindulva egészen meglepő
következtetésekre jutott, s rendszerint nem is tévedett. Ezért
Aljehin alaposan, minden apróságra kitérve jelentett neki min-
dent, s nem hallgatta el a Nyikolajevre és Szencovra épülő fel-
tevéssel kapcsolatos kétségeit sem.
Közben Poljakov utolsó szemig megette a krumplit, rá-
gyújtott, majd két borítékot vett elő a táskájából; egy postait
meg egy nagyobb méretűt. Elővett egy térképet, kiteregette az
asztalra.
Végül, mint mindig, csendesen, ráérősen megszólalt, de
nem arról kezdett beszélni, amire Aljehin számított. Poljakov
minden részletre kiterjedően Guszev őrmesterről és a Dodge el-
lopásáról beszélt. Aljehin feszült figyelemmel hallgatta: van-e
ennek valami köze a „Nyeman”-hoz vagy nincs – villant át agy-
áll a gondolat, amikor az alezredes közölte a gépkocsi márkáját
Poljakov biztosan kíváncsi az ő véleményére és meggondolásai-
ra is.
– …A városból kivezető út mentén felállított ellenőrző
ponton ketten kéredzkedtek fel a kocsira: egy főhadnagy meg
egy hadnagy. Mindketten sátorlap köpenyt viseltek, a zömök,
bajuszos, szokásos tábori sapkát viselő főhadnagy negyven év
körüli lehetett. A hadnagy sokkal fiatalabbnak látszott, s a kül-
sejére Guszev egyáltalán nem emlékszik…
– Volt valami náluk? – érdeklődött Aljehin.
– Igen. Emlékezete szerint egy eléggé kopott kis bőrönd és
egy barna tetejű német kenyérzsák… Tisztán beszéltek, de kiej-
tésük alapján nincs kizárva, hogy az idősebb ukrán származású.
A háta mögé ültek a gépkocsiba, és ő elindult. Ozeri után a fő-
hadnagy sürgős dolgára hivatkozva egy pillanat megállás: kért.
A környék néptelen, az utat mindkét oldalán övező erdő köz-
vetlenül az út széléig nyúlik. Guszev megállította a kocsit,
megkínálták cigarettával – éppen rá akart gyújtani –, ekkor érte
az ütés a fején. Hogy ezután mi történt, arra már nem emlék
szik… Akkor még a volán mögött ült, s a bal füle fölött érte a
csapás.
– Tehát balkezes volt…
– Igen, a csapást vagy balkezes, vagy pedig mind a két ke-
zét egyformán használni tudó ember mérte rá, ez az utóbbi kü-
lönben elég valószínűtlen. Valahol a bokrok között tért magá-
hoz s hallotta, hogy a közelben gépkocsik haladnak. Nagy ne-
hezen elvergődött az útig, ahol aztán felszedték. Miután leütöt-
ték, valószínűleg behúzták a bokrok közé, lőni nem akartak,
nem akarták magukra vonni a figyelmet, s a földön fekvő em-
bert késsel kétszer hátba szúrták. A szívét célozták meg, de nem
találták el. A kocsi az úton állt, sietős volt a dolguk, s valószínű-
leg éppen ez mentette meg Guszev életét… Elvették a katona-
könyvét, az úti okmányait és a pénzét. Különös, hogy elvették
dúralumíniumból, házilag készült cigarettatárcáját is, de már-
kás karórájához már nem nyúltak. A kocsiban levő géppiszto-
lyából mintegy negyven lőszer hiányzik…
– Ha sátorlapot viseltek, akkor honnan ismeri a sofőr a
rangjelzésüket?
– Amikor a főhadnagy felmászott a kocsiba, a sátorlap
szétnyílott, és Guszev megpillantotta a háromcsillagos váll-
lapot. A középső csillag felett egy kis lyuk volt, és a váll-lap ki-
csit benyomódott, Guszev feltételezése szerint az emblémától…
– Az is lehet, hogy a negyedik csillagtól?
– Ő azt mondja, hogy az emblémától. Mégpedig tüzérségi-
től. A paroli színét nem tudta ugyan kivenni, de valamiért még-
is meggyőződése, hogy tüzérek voltak. Ez az ő feltételezése, de
csupán megérzés; hogy mire alapozza, azt nem tudta megm-
agyarázni. Amikor hajlandó volt felvenni őket, az idősebbik
odaszólt a fiatalabbnak: „Üljön fel, hadnagy.” A kocsiban több-
nyire hallgattak, de nem is nagyon figyelt rájuk… Állítja, hogy
mindketten magas termetűek voltak, de azt hiszem, hogy elég
szubjektív dolog, hiszen ő maga alacsony, és én például ő nor-
mái szerint középtermetűnek számítok. Azt mondja, hogy arc-
ról mindkettőt felismerné, mégsem tudott pontos személyleírást
adni róluk. Azt mondja – egészen mindennapi tisztek!… De mi-
ért is mondom el neked az egészet ilyen részletesen?… –
Poljakov elővett a nagyobbik borítékból két fényképet, és
Aljehin elé rakta. – ez az ellopott Dodge keréklenyomata. Ez
pedig annak a kocsinak a nyoma, melyet ti fedeztetek az erdő-
ben Sztolbci környékén.
A fényképeket nézegetve Aljehin kitapogatta az asztalon
fekvő cigarettacsomagot, és kivett belőle egyet.
Úgy látszik… teljesen azonosak – szólt visszafojtott izga-
lommal. Várt egy kicsit, majd rágyújtott.
Igen, a gumiabroncs sajátosságai megegyeznek… Például,
a jobb hátsó keréken ez a keresztvágás… Azt hiszem, most már
lassan kezd világossá válni, hogy a keresett rádióadó valószínű-
leg azoké az ismeretleneké, akik Guszevet meg akarták ölni s
ellopták a Dodge-ot. Miután megszerezték a kocsit, elhagyták
Sztolbcit – mutatta Poljakov útjukat a térképen –, bementek az
erdőbe, és megkezdték az adást. Mindez augusztus hetedikén,
az elsőként elfogott rádióadás napján történt. A dátum, az idő-
pont és a hely is azonos. Aztán továbbmentek, Zabololtnya felé,
a kocsit elrejtették az erdőben, biztosan arra számítottak, hogy
alkalomadtán még használhatják. A kocsit egy elhagyott bozó-
tosban teljesen véletlenül találták meg – a legközelebbi tanya
legalább két kilométernyire van. Intézkedtem, hogy álljanak
lesben a környéken, bár nem hiszem, hogy visszatérnének…
Poljakov csendesen és olyan ráérősen beszélt, mintha a
nap nem is huszonnégy, hanem legalább harminchat órából áll-
na. A nyomozati adatokat ismertetve, szokása szerint hangosan
töprengett, kérdőjelet tett minden tényként közölt adat és saját
feltételezése elé. Ugyanezt a gondolkozásmódot és kritikai szel-
lemet követelte meg munkatársaitól is. Nem tűrte maga mellett
a fejbólintó Jánosokat, s munkájában elsődleges szabály volt,
hogy a beosztottai nyíltan, kertelés nélkül elmondják saját el-
képzeléseiket; ha nem értenek egyet, vitatkozzanak, mondjanak
ellent és cáfoljanak. A háromévi közös munka során Aljehin ki-
válóan elsajátította ezt a munkamódszert, nagyra tartotta haté-
konyságát és tudta, hogy most az alezredes mindenekelőtt el-
lenvéleményeket, más megközelítési módot vár tőle, de erre az
adott esetben nem volt semmi alapja.
– Tehát megszerezték a gépkocsit, és Sztolbci felé tartot-
tak… – mondta Aljehin a térképet vizsgálva. – ez legalább két-
száz kilométer, s hogy adni tudjanak, egyáltalán nem kellett
volna ekkora utat meg tenniük Ezután nyugatra fordultak, szin-
te ugyanazon körzet felé.
– Észrevetted? – élénkült fel örvendezve Poljakov.
– Igyekszem… Vagy az adó valahol Sztolbci környékén
volt elrejtve, vagy kapcsolatban vannak ott valakivel… Jól jönne
most a két másik rádióadás megfejtése… Az adót adás után
minden valószínűség szerint elvitték, s valahol a silovicsi erdő-
től nem messze – lehet, hogy magában az erdőben – elrej-
tették…
– Nekem is ez a véleményem! Lényeges részlet még, hogy
a Dodge utasteréből eltűnt egy kis ásólapát.
– Rejtekhely?…
– Minden valószínűség szerint – mondta Poljakov elége-
detten, s elmosolyodott, hiszen igazolva látta saját gondolatait.
A nagy utászlapát, a balta és minden egyéb felszerelés a
helyén van, csak a kis ásólapát tűnt el. Guszev az elindulása
előtti napon vételez te a raktárból, még teljesen új volt. Az ásó-
lapát nyelének végére viszont már sikerült bevésni monogram-
ját, az N. G. betűket – Nyikolaj Guszev –, hogy a többi sofőr tar-
tósan kölcsön ne kérje… A Dodge megtalálásának a helyén át-
vizsgáltuk az erdőt, de az ásólapátot nem találtuk meg, bár kife-
jezetten nem is kerestük. Arról, hogy eltűnt, csak később érte-
sültem. A rejtekhelyről szóló feltételezés igazolására valószínű-
leg ég egyszer alaposan át kell kutatni az egész bozótost.
– A bozót – nem probléma. De egy olyan erdőben, mint a
silovicsi, megtalálni egy rejtekhelyet – ez már feladat! – mondta
gondterhelten Aljehin. – Semmivel sem könnyebb, mint megta-
lálni az adás helyét.
– Igen, ezt alaposan át kell gondolni – bólogatott Poljakov.
Ha megtaláljuk a rejtekhelyet – ez már fél siker. Most még m
vagyok kész, de még ma javaslok nektek valami egészen konk-
rét dolgot… – ígérte az alezredes. – Ami pedig Nyikolajevet és
Szencovot illeti, Pável Vasziljevics… teljességgel osztom a két-
ségeidet. Bármilyen szomorú is, de nagyon valószínű, hogy fe-
leslegesen dolgoztunk. Nagyon sok itt az ellentmondás… Az
még rendben lenne, hogy valaki hadtáposnak maszkírozza ma-
gát, de… honnan van például több tucatnyi hordó benzinjük?
Miért van szükségük annyi élő állatra?… Kétséges… Nagyon is
kétséges!… A kétségek és ellentmondások mellett van néhány
nagyon súlyos „de” is…
A kisebbik, normális postai méretű borítékból Poljakov
egy kettéhajtott celofán papírlapot húzott elő, s Aljehin felé
nyújtotta.
– Ezt találták a Dodge utasterében.
Aljehin széthajtogatta a celofánt, hátoldalát tenyeréhez
dörzsölte, s bőre zsíros lett. Megszagolta, a lámpa felé tartotta,
megnézte a fényben, majd felemelt egyet azok közül, melyeket
Nyikolajev és Szencov hagyott hátra Grolinska házában.
– Teljesen azonos… a cégjelzés; a kibocsátás hónapja, a
szériaszám – folytatta Poljakov. – Guszev meg a gépkocsizó
zászlóalj parancsnoka ilyen csomagolású szalonnát még csak
nem is láttak, sőt el sem tudják képzelni, hogy mi lehet ez. Kü-
lönben, elindulása előtt, belül is kimosta a kocsit. Ezt kétségkí-
vül az a két ismeretlen hagyta hátra, akik meg akarták ölni, és
ellopták a gépkocsit. Tehát azok hagyták ott, akiket keresünk.
– Tehát egyikük feltételezhetően a balkezes, az idősebb –
kiejtése alapján ítélve –, lehetséges, hogy ukrán származású. –
Aljehin elmosolyodott. – Minden huszadik ember balkezes, és
minden hatodik katona ukrán.
– Hát igen, valljuk be, ez nem túlságosan sok – mondta
egyetértően Poljakov; összecsukta a térképet, a celofánokat és a
fényképeket beletette a borítékokba, majd az egész csomagot
visszarakta a táskájába. – Grolinska nem vett észre Nyikolajev
kiejtésén valamilyen eltérést?
– Nem. Érdeklődtem pedig erről is… Az asszonynak az a
meggyőződése, hogy Nyikolajev szibériai.
– Külsejüket és korukat tekintve Nyikolajev és Szencov
hasonlít azokra, akiket keresünk… Az egyik idősebb és teste-
sebb, a másik fiatalabb, magasabb és jobb megjelenésű…
– Ez arra a kettőre is ráillik, akiket Vaszjukov látott.
– Igen, mindkét páros nagyon sokban hasonlít arra, ame-
lyet éppen keresünk. Vannak természetesen nyilvánvaló eltéré-
sek, de azok teljesen funkcionális jellegűek, és részletkérdésnek
számítanak… Rangjelzés, sapka, személyes tárgyak, bajusz:
ezekkel könnyű elváltoztatni a külsőt… Ami a legjellemzőbb…
– mondta elgondolkodva Poljakov –, az általános jegyek nagy
mennyisége ellenére a konkrét adatok szegénysége… – Ráné-
zett az órájára s felemelkedett. – Bocsáss meg, de már nincs
időnk aludni… Menjünk a repülőhadtesthez, hátha megtudunk
valami újat…
46. A front kémelhárításának csoportfőnöke,

Jegorov tábornok
A repülőhadtest kémelhárításán sajnos sem Nyikolajevvel,

sem Szencovval kapcsolatban nem kaptunk választ, de még a
„Nyeman” üggyel kapcsolatban sem jött semmi újabb hír.
A rejtjelező biztosan valami fontos dologgal volt elfoglalva
oda sem jött a vaspántokkal megerősített ajtóhoz, csak kior-
dította, hogy Aljehin és az alezredes részére egyelőre nincs
semmi, s Poljakov előtt mintegy mentegetőzve udvariatlansá-
gáért, még hozzátette, amint végez, felkeresi.
A konyhán a teát negyedórán belül megígérték Aljehin-
nek. Poljakov kinyitotta a parancsnoki szobát, felgyújtotta a vil-
lanyt, lerakta sapkáját és köpenyét, táskájából előszedte a papí-
rokat, szétteregette az asztalon, elővette termoszát és a teás-
készletet, A háború alatt sokszor előfordult, hogy nemcsak ide-
gen dolgozószobákban, hanem barlangokban, fedezékekben és
lövészárkokban rendezkedtek be, melyekhez viszonyítva ez a
tágas, tiszta, jól kiszellőztetett szoba egyenesen palotának tűnt.
A szobában különösen tetszett neki a hatalmas, plexilappal bo-
rított íróasztal.
Mindenekelőtt átnézte az Aljehin által a „Nyeman” ügy-
ben összegyűjtött iratokat, külön figyelmet szentelve azoknak
az anyagoknak, melyek a Grodnóból történt elutazása után ér-
keztek. Elolvasva a dalwitzi hírszerző iskola belorusz tagozatá-
ról szóló jelentést (Aljehintől már értesült róla), enyhe iróniával
elmosolyodott.
– Hát ami igaz, az igaz! Az általános, nem konkrét verzi-
ókból most már igazán több van a kelleténél.
Aljehin kiment a teáért, s ezalatt az alezredes összegezni
próbálta a keresettekről szóló információkat. A két ismeretlen,
miután Guszevet meg akarták ölni, ellopta a Dodge-ot… – de
akkor az ajtó kinyílt, s a küszöbön megjelent Jegorov, a magas,
jól megtermett tábornok, váll-lap nélkül, tűzött vattakabátban
csillagos tábori sapkában. Mögötte belépő segédtisztje – egy
tiszta, jól fésült, piros arcú, barna szemű hadnagy, vállán gép
pisztollyal – egy kis bőrtáskát hozott magával.
– Jó egészséget – emelkedett fel Poljakov.
– Élsz? – kérdezte erős ukrán akcentussal Jegorov, majd
levette sapkáját, s átadta segédtisztjének. – Ahogy látja – mo-
solygott Poljakov.
– Ülj le… Egészen jól berendezkedtél… – jegyezte meg.
Jegorov, ahogy körülnézett a dolgozószobában. – Útköz-
ben ránk lőttek… alig tudtunk átcsúszni! – mondta s ledobta
vállán elszakadt vattakabátját. Csak gimnasztyorkában maradt,
melyet két sor kitüntetés díszített, s vállán altábornagyi váll-lap
csillogott. – Varrd meg! – parancsolta segédtisztjének, és
Poljakovhoz fordult: – Saját parancsnokuk biztonságát sem tud-
ják garantálni?
– Éjszaka aludni kell!
– Aludni?… No köszönöm, hogy felvilágosítottál… –
Jegorov Poljakovval szemben leült, s az asztalra pillantott –
Nem rossz!… Kitúrtad a házigazdát saját szobájából és teázol…
A főnökség úgyis messze van… Élsz, mint hal a vízben…
Tréfált, de vékony ajka, széles arccsontja, szögletes álla
szigorú és parancsoló maradt.
Poljakov túlságosan jól ismerte a tábornokot ahhoz, hogy
ne érezze ki tréfálkozásából a feszültséget, az elégedetlenséget,
vagy ne fogja fel azonnal, hogy mindez csak előjátéka és beve-
zetése valaminek.
– Hogy kerül Lidába, csak úgy átutazóban?
– Nem, nem átutazóban! Hol van Aljehin?
– Itt!
– A „Nyeman” ügyben megkapták az augusztus hetediki
és a tegnapelőtti adások megfejtését?
– Nem!
– Furcsa! Amikor elindultam, megparancsoltam, hogy
azonnal továbbítsák Lidába.
– Lehetséges, hogy akarták is. A készüléknél senki sem
volt, alig negyedórája érkeztem – magyarázta Poljakov.
– A rejtjelző a helyén?
– Igen, valami fontos dologgal van elfoglalva. – A rejtjel-
táviratról semmit sem mondott. Lehet, hogy éppen annak meg-
fejtésén dolgozik.
– Mi újság? – dobolt ujjaival idegesen az asztal szélén a tá-
rnok, majd gyorsan megkérdezte: – Nyikolajevvel és
Szencovval jutottatok már valamire?
– Még nem… Még nem kaptunk választ a kérdésünkre.
Aljehinnek kétségei merültek fel ebben az ügyben, s én is osz-
tom ezeket a kétségeket.
Jegorov arca, ha lehet, még komorabbá vált.
– Jó egészséget! – köszönt Aljehin, és behozta a teáskannát.
Jegorov megfordult, és szigorú tekintettel nézett rá.
– Mi van, de lesoványodtál?
– A farkast a lába eteti – jegyezte meg mosolyogva
Poljakov, majd felállt, és elvette Aljehintől a teáskannát.
– Rosszul eteti, rosszul!… Mit csinál a Pawlowski-ügyben?
– Lesben állunk a legvalószínűbb előfordulási helyén.
– Ha jól emlékszem, mintha két ilyen helyet említenének.
– Kiválasztottuk az egyiket, azt, amelyik több sikerrel ke-
csegtet – folytatta ráérősen Poljakov, és közben leforrázta a teát
kis porcelán teáskannában… – A második leshely felállítására
nincs emberünk.
– Majd lesz! Azonnal szervezzék meg! Minden késedelem
nélkül! – mondta nyomatékkal Jegorov, s tovább dobolt ujjával
az asztal szélén. – Jutottak még valamire?
– Igen érdekes dolgok derültek ki. Éjszaka telefonáltam
önnek Grodnóból, de már nem volt a helyén. Emlékszik arra az
lopott Dodge-ra a százharmincnegyedik gépesített zászlóaljból.
– Van valami köze a „Nyeman” ügyhöz? – kérdezte türel-
metlenül Jegorov.
– Nagyon is közvetlen köze!
Poljakov közben már a termoszt is feltöltötte teával, rácsa-
varta a tetejét és hozzáfogott, hogy röviden elmondja Guszevvel
folytatott beszélgetésének tartalmát és elképzeléseit.
Jegorov némán hallgatta, néha tenyerével megsimogatta a
tarkóján keresztben húzódó barnás forradást, amit általában
csak akkor tett, amikor ideges volt, vagy erősen gondolkozott.
Ezután kiteregette maga elé a Poljakov által eléje tett celofán da-
rabokat, figyelmesen, egyenként megnézte mindegyiket, össze-
hasonlítgatta s ő is megszagolta.
– Mindez lényeges – mondta befejezésül –, de nekünk,
gyakorlatilag, még mindig keveset ad, Sok adatunk van, de
nincs mibe belekapaszkodnunk, Ennek a balkezesnek és a má-
siknak még a személyleírását sem tudjuk összeállítani,
– Sajnos! De mindenesetre körözést rendelünk el ellenük.
– Gondolom, hogy feltételezéseik a silovicsi erdőben elrej-
tett rádióadóról elég megalapozottak, de azt még meg is kell ta-
lálni!… Mi van még?
Poljakov röviden ismertette Aljehin csoportjának az elmúlt
nap folyamán végzett tevékenységét, a Grolinskával és
Okuliccsal folytatott beszélgetést, s előadta kétségeit a
Nyikolajev és Szencov-változatot illetően.
– Hát igen, az érvei elég meggyőzőek… – jegyezte meg
Jegorov. Felvette a „Nyeman” ügy iratait tartalmazó dossziét, és
lapozni kezdett benne. – Kétségei megalapozottak, de még ko-
rai lenne keresztet tenni erre a Nyikolajev és Szencov-féle ügy
re!… Sok a gyanús és nem világos mellékkörülmény!… Miért
mentek el éjszaka esőben… a szomszédos telken keresztül?…
Ki ez a vasutas, akit elszalasztottak?… Miért kereste fel őket?…
Talán ő gyűjti vagy szállítja a csapatok mozgásáról a híreket?…
ez bizonyításra vár! A macska reagálása engem nem győz meg.
Mit tartalmazott az Okulicsnál hagyott hálózsák? Füstölt son-
kát?… Csak ennivalót?… És végül, hogy került hozzájuk ilyen
csomagolású szalonna? – mutatott Jegorov a celofánlapokra. –
Mindezekre a kérdésekre sürgősen feleletet kell találni!… Min-
denekelőtt a személyleírás alapján kell ellenőrzésre kell választ
kapnunk!… Hozd ide a rejtjelzőt! – parancsolta az ajtó mellett a
vattakabátját öltögető segédtisztjének az altábornagy. A segéd-
tiszt felpattant és kiment a szobából.
– Ezek szerint mégis dolgoznak, csak gyakorlatilag eddig
semmit sem értek el. Nagyon, nagyon szegényes!… – Jegorov
becsapta a dossziét, zsebéből elővett és az asztalra tett egy
masszív, ezüst cigarettatárcát. – Rosszabb már nem is lehetne –
zárta az ügyet sötét arccal az altábornagy.
– Önthetek teát? – kérdezte Poljakov.
– Köszönöm, nem kérek!
– Akkor, ha nincs ellenére, mi megisszuk.
– A rejtjelző foglalt – jelentette a visszatérő segédtiszt.
– Hogyhogy foglalt? – csodálkozott értetlenül Jegorov. –
Mondta neki, hogy én hívatom?
– Igen. Azt mondja, hogy valami nagyon fontos dolgot csi-
nál. Még az ajtót sem nyitotta ki. Kiordította, hogy amint befe-
jezi, idejön.
– Nohát, ezt is megértük! – állt fel Jegorov, és dühösen fel s
alá kezdett járkálni a szobában. – A kémelhárítás csoportfőnöke
hívatja a rejtjelest, az meg foglalt! Hát ez már mindennek a te-
je!… És közben semmi eredményt nem tudnak felmutatni…
Blinovtól is elszökött az embere… – A tábornok megállt Aljehin-
nel szemben. – Nyikolajev és Szencov a szomszédos telken ke-
resztül lépett meg, és maga nem gondolt erre a lehetőségre!
– És ha gondolt volna? – jegyezte meg nyugodtan
Poljakov. Azokban a percekben egyedül volt, s legjobb akarata
ellenére m tudott volna egyszerre jelen lenni a ház mindkét ol-
dalán.
– Aljehin százados – folytatta dühösen Jegorov, oda sem
figyelve Poljakov válaszára –, maga már tizenegyedik napja
dolgozik az ügyben eredménytelenül. Mivel tudja ezt magya-
rázni?!
– Hogyhogy eredménytelenül!? – tiltakozott Poljakov.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk – mondta Aljehin, és
kitaposott csizmájának összevissza karcolt orrát nézte, s kezét
szorosan nadrágja varrásához szorítva állt a tábornok előtt. – Én
nem tudom, hogy maguk mivel foglalkoznak – emelte meg a
hangját ismét Jegorov –, de nekem eredmények kellenek!…
Amíg nem tudnak eredményeket felmutatni, addig az ész nem
más, mint egércincogás!… Miért nem borotválkozott meg? –
kérdezte teljesen váratlanul, s a választ meg sem várva, ismét
Poljakovhoz fordult. – Miért csak egy csoport foglalkozik az
üggyel?
– Hiszen tudja – nincs emberünk!
– Két embert – különben azt is az én engedélyem nélkül –
fortyogott a tábornok – Golubovtól már elvittek tegnap. Meg-
tehették volna korábban is. Az első perctől kezdve több figyel-
met kellett volna fordítaniuk a „Nyeman”-ra.
– Két embert, szintén az ön tudomása nélkül, még én is
adtam Aljehinnek a Sztolbci alatti munkához, tizenegy nappal
ezelőtt… Nekem több tucatnyi ügyem van, és nem vagyok jós-
nő, hogy mindig előre megmondjam, hogy melyik lesz közülük
a legfontosabb. Mindegyikkel foglalkoznom kell! Az első rádió-
üzenet megfejtése óvatossá tett, és már másodnapja ezzel az
adóval foglalkozom, amennyit csak tudok. Azt hiszem, mindent
megteszünk, amit csak lehetséges, az emberek már nem látnak
a fáradtságtól! Bocsásson meg, de elégedetlenséget egyáltalán
nem értem.
– Remélem, hogy hamarosan megérti! A megfejtett szöve-
gek alapján ítélve nagyon képzett és veszélyes hírszerző cso-
porttal állunk szemben. A legértékesebb információkat is meg
szerzik és továbbítják… De ez még nem minden – folytatta
Jegorov a szobában fel-alá járkálva. – Már útban voltam mag:r
hoz, amikor Usztyinov telefonált. Megállapítottuk, hogy a KAO
hívójelű adó egyik rádiósának adásképe teljesen azonos, azzal
az RTO hívójelű adóéval, melyet július 20-án Jasun körzetében
hallgattak le… Így, a hullámhosszot és a hívójelet váltogatva,
megváltoztatva a kódot, az adások idejét és helyét, mögöttes te-
rületeinken immár egy hónapja dolgoznak… Egy hónapja a
front mögöttes területein dolgozik egy hallatlanul veszélyes
hírszerző csoport! Érti most már?!
Poljakov abbahagyta teája kevergetését és hallgatott.
– Kérek engedélyt… – az ajtóban egy fekete hajú, vékony,
törékeny alkatú tiszt jelent meg, s kezében egy kékes színű pa-
pírlapot tartott. – Tábornok elvtárs, a parancsnokság rejtjelzője
jelentkezem… – csukta be maga mögött az ajtót rövidlátóan
hunyorogva, majd hirtelen elhallgatott, észrevéve a tábornok
dühtől szikrázó pillantását.
– Miért kell nekem magára várnom?! – ordította Jegorov. –
Ki maga?! Hol vannak a megfejtett szövegek?
– „Levegő!!!” Különleges közlemény! Önnek küldték sze-
mélyesen, miután a parancsnokságról eltávozott… – mondta
ijedten a hadnagy, és a tábornok felé nyújtotta a papírt. – A pa-
rancs értelmében a megfejtés befejezéséig nem volt jogom ab-
bahagyni… A „Levegő”29 az ön nevére érkezett…
Jegorov türelmetlenül kitépte a papírlapot a hadnagy ke-
zéből, a lámpa elé lépett, és olvasni kezdte, arcán nyomban fe-
szült figyelő kifejezés jelent meg.
– Megengedi, hogy távozzam? – motyogta a rejtjelző.
Jegorov nem válaszolt, valószínűleg nem is hallotta, ki-
gombolta gimnasztyorkája felső gombját, és le sem véve tekin-
tetét a szövegről, cigarettatárcája után kotorászott az asztalon. A
tábornok minden rezdülését figyelemmel kísérő segédtiszt ab-
ban a pillanatban odaugrott, s öngyújtójával tüzet adott.
Jegorov mélyet szippantott a cigarettából, tenyerével ismét tar-
ját simogatta, s feszült figyelemmel, mintha minden sorát kívül-
ről meg akarná tanulni, tovább olvasott.
– Megengedi, hogy távozzam? – kérdezte még egyszer bi-
zonytalanul a rejtjelző.
– Menjen csak – bocsátotta el a tisztet Poljakov, és a had-
nagy, egy pillanatig még tétovázva, az ajtó felé indult, a küszö-
bben megbotlott, és kiment a szobából.
– Olvassa – parancsolta Jegorov, és átadta az első oldalt
Poljakovnak. Dühösen végigmérve Aljehint, idegesen odavetet-
te:
– No, ezt jól megcsinálták!
S a kezében tartott papírokat lobogtatva izgatottan felkiál-
tott: megéreztem!
Az alezredes átvette az apró, akkurátus betűkkel írt, „Le-
vegő!!!” jelzésű rejtjel-táviratot, megnézte, összeráncolta dom-
ború homlokát, majd halkan és nyugodtan, mintha valami
mindennapi, közönséges dologról lenne szó, közölte Aljehinnel:
29
„Levegő!!!” – fontossági jelzés. Jelentése: különösen fontos, soron kívüli.
A Főhadiszállás közvetlen ellenőrzése alá vonta az
ügyet…
Rejtjel-távirat
Nagyon sürgős!
Jegorovnak Moszkvából, 1944. 8. 18-án.
Kiegészítésként a… kelt… és… számúra.
A „Nyeman” ügyben ez év augusztus 7-én és 16-án elfogott
adások megfejtésének továbbításával egyidejűleg, kérem foganatosítsa-
nak aktív intézkedéseket az ügynökök felkutatására, valamint a rádió-
adó működésének haladéktalan megszüntetésére.
Az elfogott rádióüzenetek szövege más adatok alapján, az önök „
az önökkel szomszédos frontok mögöttes területein folytatandó opera-
tív hírszerzési feladatokkal megbízott jól képzett, mozgékony csoport-
ról van szó. A keresettek valószínűleg kapcsolatban állnak a németek
által hátrahagyott ügynöki hálózattal, valószínűleg rendszeresen meg-
figyelés alatt tartják a legfontosabb vasútvonalakat, kapcsolatban áll-
nak egy rendkívül jól tájékozott ügynökkel, lehetséges, hogy egy egész
Saulja környéki csoporttal.
A „Nyeman” ügyet vonja saját személyes ellenőrzése alá. Bizto-
sítsa, hogy még minimálisan három operatív csoport és Poljakov alez-
redes személyesen vegyen részt a nyomozásban.
Fokozzák a rádióadások megfigyelését és a front mögöttes terüle-
teire tartó személyek iratainak ellenőrzését, különös tekintettel az arc-
vonallal párhuzamosan haladó útvonalakra.
A nyomozás menetéről és az önök által foganatosított intézkedé-
sekről minden tizenkét órában tegyen jelentést.
Kolibanov
*
ZB… számú „Nyeman” 1944. 8. 7-i lehallgatás
…felfedezni nem sikerült. A 4. csapásmérő hadsereget átcsopor-
tosították a Daugava bal partjá(ra). Birzsa körzeté(ben) bevetették a
Főhadiszállás tartalékából érkező 19. harckocsizó hadtestet. A 49. had-
sereg személyi állományának feltöltésére tegnap mintegy 300 fős egy-
ség érkezett Belosztok állomás(ára). Menetoszlopban közelednek
Lomzsa (és) Oszocev irányában. Frissek, egészségesek, főképpen sebe-
sülésükből felépültek, valamint 1926-os születésű újoncok.
Kravcov
*
ZB… N° 1328 „Nyeman” 1944. S. 16-i lehallgatás
Matildtól. Sauljától nyugatra (és) délnyugatra az 54. (és) a 11.
lövészhadtestek területén mélyen kiépített védelem műszaki zár(ral) és
aláaknázott harckocsicsapdákkal. Az utóbbi két hét (folyamán) a csapa-
tokat jelentős mértékben kiegészítették gyalogos és harckocsizó egysé-
gekkel, a rejtekhelyeken pedig nehéz aknavetőkkel és 76-os, 122-es 152
(mm-es) tüzérséggel. Saulja irányába szünet nélkül érkeznek a külön-
böző fegyvernemhez tartozó egységek. Az arcvonal megerősítését a
front jobb szárnyának, a Főhadiszállás tartalékainak, a 2. Balti és a 3.
Belorusz Frontok egységeinek felhasználásával végzik. Az átcso-
portosítást és összpontosítást a legszigorúbban álcázzák.
Kravcov
*
Rejtjel-távirat
LEVEGŐ!!!
Moszkva, Jegorovnak. 1944. 8. 18.
Közlöm, hogy a „Nyeman” ügyet 1944. augusztus 18-án 2 óra
10 perckor a Legfelsőbb Főparancsnok Főhadiszállása saját ellenőrzése
alá vonta. A kémelhárítás szerveit megbízza, hogy bármi áron, de a
legrövidebb időn belül hallgattassa el a rádióadót, számolja fel a cso-
port magvát és az egész rezidentúrát.
Az ügynökök felkutatására és elfogására, valamint a rádióadó
megszerzésére foganatosítsák a leghatékonyabb intézkedéseket! Ennek
érdekében azonnal vonják be a munkába a front kémelhárításának tel-
jes operatív állományát, a front mögöttes területeinek védelmét ellátó
egységeket, a körzet- és városparancsnokságokat, vegyék igénybe a Vö-
rös Hadsereg kérésükre kijelölendő egységeit és alakulatait!
Szervezzék meg a személyi dokumentumok legalaposabb ellenőr-
zését a csapatok elhelyezési körzeteiben és az állomásokon, a vonatokon
és az ellenőrző pontokon! Rangjától és beosztásától függetlenül vegye-
nek őrizetbe minden gyanús elemet személyazonossága megnyugtató
tisztázásáig!
A vezérkar főni/kének parancsa értelmében a Frontparancsnok-
ság és a front mögöttes területeit védő egységek főparancsnoka köteles
minden személyi és technikai segítséget megadni önöknek. Ugyanezen
parancs értelmében az 1. Légihadsereg parancsnoka futár- és szállító-
repülőgépeket köteles biztosítani.
Az 1. és 2. Belorusz Front kémelhárításának csoportfőnökei uta-
sítást kaptak, hogy a legjobb nyomozókból azonnal állítsanak össze 10-
12 fős operatív csoportokat, s késedelem nélkül irányítsák önökhöz.
Egyidejűleg az önök fennhatósága alá rendeljük a 6., 84., és 55. rádió-
felderítő csoportokat.
A „Szmers” Kémelhárítás személyügyi főcsoportfőnöke köteles
huszonnégy órán belül a legtapasztaltabb nyomozókkal és írásszakér-
tőkkel kiegészíteni az önök fennhatósága alá tartozó csoportok személyi
állományát.
A Kémelhárítás Főcsoportfőnöksége szükségesnek tartja felhívni
figyelmüket arra a különösen nagy veszélyre, melyet egy sor körül-
ményből eredően a keresettek okoznak, önöket pedig arra kötelezi, hogy
elfogásuk érdekében a maximális mértékben használják ki az operatív,
rádiótechnikai és a csapatokkal végrehajtandó akciókban rejlő lehetősé-
geket.
A Főhadiszállás parancsa értelmében közöljék az operatív állo-
mánnyal és a nyomozásban részt vevő összes egységgel, hogy aki a
„Nyeman” ügyben közvetlen vagy akár közvetett eredményt ér el,
kormánykitüntetésre terjesztjük fel.
A nyomozás összehangolása és gyakorlati segítségnyújtás céljá-
ból ma reggel 6:00-kor különrepülőgépen az operatív csoport élén
önökhöz indul Mohov vezérőrnagy. Érkezéséhez a lidai repülőtérre
biztosítsanak gépkocsit, és tegyék lehetővé, hogy azonnal bekapcsolód-
janak a munkába.
A nyomozás menetéről, az önök által foganatosított intézkedé-
sekről, s minden megszerzett, újabb adatról három óránként tegyenek
jelentést.
Kolibanov
*
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Nyikolajev és Szencov ellenőrzésére vonatkozó kérésének teljesí-
tésére az 1. Belorusz Fronthoz tartozó 31.518-as egység Varsó körzeté-
be történt váratlan átcsoportosítása miatt nincs lehetőség. Nyikolajev
és Szencov mindeddig nem tért vissza egysége korábbi állomáshelyére,
ahol a városparancsnokságon már parancs várja őket, hogy mikor és
hova kell követni egységüket. Kiküldetésük időtartama tegnap lejárt, és
távolmaradásuk oka ismeretlen.
Az önök kérését illetékességből megküldtük az 1. Belorusz Front
kémelhárítása csoportfőnökének, s kértük az azonnali végrehajtást. Ez-
zel egyidejűleg lépéseket tettünk, hogy választ találjunk egy sor egyéb,
önöket érdeklő kérdésre, ezen belül Nyikolajev és Szencov sze-
mélyleírás alapján történő azonosítására abban az esetben, ha meg ér-
keznének csapatuk korábbi állomáshelyére. A választ késedelem nélkül
továbbítjuk.
Gorbunov
Az őrszakasz törzsőrmestere reggel fél hatkor ébresztette

fel, és átadta Aljehin parancsát, hogy azonnal jelentkezzen
Poljakov ezredesnél.
Poljakov egyedül ült a repülő hadtest kémelhárítás a pa-
rancsnoki szobájában. Minthogy a másféltonnást nem látta a
parancsnokság előtti kis téren, biztosra vette, a százados már
elment valahová.
Andrej eddig két alkalommal látta Poljakovot, akkor is
csak futólag; látásból ismerte, de még nem volt alkalma beszélni
vele. Nagyon sokat hallott már róla, főleg Tamancevtől, és az
alezredest sok vonatkozásban rendkívüli embernek képzelte.
– Ő a legnagyobb fej! – mondogatta nemegyszer Tamancev
Poljakovról. – Nyomozási ügyekben, ha nem is ő az isten, de
közvetlenül az első helyettese!
Andrej most valami egészen rendkívülit várt; mindenen,
áthatoló tekintetet, földöntúli bölcsességet, s azt gondolta, hogy
az alezredes főképpen speciális terminológiával – „hibahárom-
szög”, „tonális manipuláció”, „organoleptika” és hasonlók –
árasztja majd el. Még félt is, hogy nem érti meg, amit az ezredes
mondani kíván neki.
De Poljakov megdöbbentően egyszerűnek és mindenna-
pinak mutatkozott. Lágy, enyhén raccsoló hangjával Andrejt az
első percektől fogva arra az öreg doktor bácsira emlékeztette
aki még gyerekkorában kezelte.
Mindennapi, teljesen közérthető szavakat használt, s a fel-
adat is, melyet Andrejre kiosztott, elég egyszerűnek tűnt: maga
mellé kellett vennie a bevagonírozásra Lidába érkezett hadosz-
tályból egy századot, elvinni őket Zabolotnya körzetébe
(Poljakov a térképen meg is mutatta a helyet), s alkonyatig ala-
posan át kellett kutatni a falutól északnyugatra eső sűrű erdő-
részt, ahol tegnapelőtt megtalálták az ellopott Dodge-ot. A ku-
tat:r célja az volt, hogy megtaláljanak egy kis ásólapátot,
amelynek nyelébe N. és G. betű volt vésve. Ezenkívül beszél-
getnie kell azokkal, akik az erdőben megtalálták a gépkocsit.
Poljakov már éppen befejezte az eligazítást, amikor az
Andrej mögötti ajtón Jegorov lépett be a szobába.
A tábornok teljesen váratlanul jelent meg Andrej előtt, az
kihúzta magát, és tisztelgésre lendítette kezét: – Jó-jó napot tá-
tá…
– Jó napot! Maga kicsoda? – kérdezte nyersen Jegorov.
– Tá-tá-tábornok e-e…
– Blinov hadnagy, Aljehin csoportjából – sietett Poljakov
Andrej segítségére. – Harmadik hónapja van nálunk. A legfiata-
labb tisztünk az osztályon. Sebesülése és súlyos légnyomásos
sérülése után érkezett hozzánk. Korábban harcoló alakulatnál
volt szakaszparancsnok. Kipróbált tiszt… Moszkvai. Éppen az
ásólapátért akarom küldeni.
Poljakov mindent tudott és mindenre jól emlékezett. Sebe-
sülésére, Moszkvára is, a légnyomásra is… De honnan? A tá-
bornok hirtelen megjelenése miatti zavarában Andrej hirtelen
nem is gondolt arra, hogy mindezekről személyi anyagában is
olvashatott. Arra sem gondolt természetesen, hogy sebesülését
és fiatalságát meg azt, hogy új ember, nem véletlenül említi
Poljakov a tábornoknak, aki tiszti iskolás ikerfiait vesztette el a
Moszkva alatti harcokban.
– Tehát kipróbált? – ismételte minden mosoly nélkül
Jegorov, és tekintetét Andrej arcába fúrta. – Maga volt az, aki el-
engedte a vasutast?!
– Sötét éjszaka, esőben – vágta rá azonnal Poljakov.
Andrejt m is hagyta szóhoz jutni. – Nemcsak vele, hanem bár-
kivel előfordulhatott volna. A csoport vezetője csak jó jellemzést
adott a hadnagyról. Operatív tapasztalata még kevés van, de
mit tegyünk, ezt majd megszerzi idővel…
– Csak szerezze, szerezze meg minél előbb, ne halogassa a
dolgot! Háborúban vagyunk és nem szakmai gyakorlaton dör-
mögte elégedetlenül Jegorov, majd Andrejhez fordult: – Találja
meg az ásólapátot, hadnagy! ez most nagyon fontos! Feltétlenül
találja meg… Lesznek emberei… Meg kell magyarázni minden-
kinek, hogy mennyire felelősségteljes a feladat. Az kell, hogy
mindegyikük sajátjának érezze ezt a munkát… Éjszaka ezek az
emberek már mennek is tovább, úgyhogy legkésőbb huszonkét
órára vigye vissza őket az állomásra.
– Már elmondtam neki – mondta Poljakov.
– Akkor isten vele! – nyújtotta Jegorov Andrej felé hatal-
mas, vöröses szőrzettel borított kezét. – Bízom magában, és vá-
rom az eredményt!
Eddig életében egyszer, az elmúlt télen volt alkalma
Andrejnek szót váltani és kezet fogni egy tábornokkal, a had-
testparancsnokkal, aki átadta a kitüntetését. Az a tábornok ősz
hajú, apró, törékeny kezű öregember volt. Bár nagyon jól tartot-
ta magát, még a hóborította fedezékekbe is bemászott, de a ki-
tüntetésre felsorakozottakat már korábban szigorúan figyel-
mezték, hogy ne nagyon fitogtassák erejüket a nagyfőnökség
előtt, s amikor gratulálnak nekik a kitüntetéshez, ne szorítsák a
tábornok kezét. Jegorov most meg úgy összepréselte Andrej ke-
zét, hogy majdnem leült a fájdalomtól.
A valószínűtlenül felelősségteljes megbízatástól szinte
szárnyakat kapva, energiával és azzal a szándékkal telve, hogy
ha törik, ha szakad, teljesíti a feladatát, Andrej büszkén indult el
az állomásra. Az őrszakasztól szemléltetőül magához vett egy
ásólapátot, de annyira sietett, hogy még reggelizni is elfelejtett.
Még most is érezte Jegorov kemény kézszorítását, és emlékezett
a beszélgetés minden szavára: „Kipróbált tiszt: csak jó jellem-
zést kaptunk róla… Moszkvai!… Találja meg az ásólapátot,
hadnagy! Ez nagyon fontos… Bízom magában, és várom az
eredményt!”
Helyesen is teszik, ha bíznak. Benne nem csalódnak.
Aljehinnek és Poljakovnak nem kell miatta pironkodnia – iga-
zolni fogja a bizalmat. A bozótos rész nem túlságosan nagy, és a
kis ásólapát végső soron nem csikk és nem uborka – nyelével
együtt legalább fél méter. Megtalálja, idehozza és az asztalra te-
szi…
A megállapodásnak megfelelően egy felderítő századot
adtak melléje, sajnos nem teljes létszámban, a parancsnokkal
együtt negyvenkilenc embert. A század tapasztalt harcosokból
állt, mellüket kitüntetések és sebesülési sávok díszítették, egyi-
kük sem viselt lábszártekercset, mint a lövészegységeknél, so-
kuknak még a csizmája szára is tiszta bőrből készült. Legtöbb-
jük oldalán tőr fityegett. A parancsnokuk, egy köpcös, nagyon
katonás külsejű főhadnagy, harmonikaszárú krómcsizmát, te-
repszínű anyagból készült nadrágot, bajuszt és bozontos oldal-
szakállt viselt, kezében lengyel tiszti lovaglópálca. Kényelmes
testtartással, mosolyogva, s szinte komolytalannak tűnő tánclé-
pésben járkált, mintha tagjait sarokpánt fogná testéhez, de
Andrej már az első pillanatban észrevette, hogy beosztottjai ra-
jongásig szeretik, és feltétlenül engedelmeskednek parancsai-
nak. A század percek alatt felsorakozott, és Andrejnek valahogy
az volt az érzése, hogy a században minden ilyen könnyen és
vidáman megy.
Andrej beült az első kocsiba a vezető mellé, és megparan-
csolta neki, hogy a legnagyobb sebességgel hajtson. Két óra el-
teltével már a helyszínen voltak. Andrej messziről megismerte a
bozótos erdőrészt, ami közelről egyáltalán nem is tűnt olyan ki-
csinek, mint ahogy a térkép alapján Lidában elképzelte.
Kérte a főhadnagyot, hogy az út mentén két sorban sora-
koztassa fel az embereket, s mikor megtörtént, az ásólapáttal
kiállt eléjük.
– Ha-harcosok és ti-tisztesek… – kezdte tagoltan a na-
gyobb nyomaték kedvéért, s minden szót alaposan megrágott.
A pa-parancsnokság nagyon fe-felelősségteljes feladatot bízott
önökre.
Hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy ne dadogjon. – Ponto-
san ilyen ásólapátot – szólt és felmutatta a kezében tartott kis
utászszerszámot – ke-kell megtalálniuk a bo-bozótban… Andrej
kinyújtotta karját, s most mindenki arra az oldalra tekintett. –
Csa-csak a-annak, me-melyet meg ke-kell ta-találnunk, itt, a
nye-nyelén, ké-két betű, egy N és e-egy G van bevésve. Ismét-
lem, N és G betű, Nyikolaj és Grigorij. Lá-láncot fo-fogunk ala-
kítani, és á-átfésüljük az erdőt. Figyelmük egy pillanatra se lan-
kadjon, az egymás közti távolságot szigorúan tartsák be. Ma-
magánbeszélgetéseknek helye nincs. Rá-rágyújtani csa-csak az
erdőszélen lehet, a szá-századparancsnok engedélyével. Min-
den tárgy érdekel bennünket, amit a környéken találnak. Rej-
tekhelyek, mi-minden re-rendellenesség, még egy levágott gally
is! De most le-legfontosabb az á-ásó-la-lapát… Le-legyenek na-
gyon figyelmesek!… Szaglásszanak kö-körül minden bo-bokrot,
mi-minden fűcsomót… – fejezte be Poljakov szavaival Andrej.
Megtaláljuk – meglesz – hallatszott a jobb oldalon egy
halk hang. – De minek ahhoz fűcsomókat szaglászni? sorokon
enyhe mosoly futott végig.
Miért nem mondta ezt mindjárt az állomáson – hallatszott,
azon az oldalon egy másik, vidám hang. – Legalább tíz ásólapá-
tot tudtam volna szerezni… A szomszédos századtól… – Még a
betűt is belevéstük volna! – tódította valaki.
Nevetés hallatszott.
Beszélgetést befejezni! – szólt nem túl hangosan, de szigo-
rú arccal a főhadnagy. Ahogy Andrej észrevette, a főhadnagy-
nak is tetszett a dolog, s hogy mosolyát elfojtsa, nagy igyekezet-
tel simogatta bajuszát.
Mielőtt a kémelhárításhoz került volna, Andrej több mint
egy évig egy géppisztolyos szakasz parancsnoka volt. Egy ideig
megbízott századparancsnokként is harcolt. Most, bár a dado-
gás nagyon is zavarta, ismét teljesen elemében érezte magát, és
visszatért magabiztossága. Az igaz, hogy ezek a felderítők sza-
badabban és fesztelenebbül viselkedtek, mint volt ezredében a
katonák, de jókedvüket Andrej nagyon is jól értette.
Ma éjszaka vonatra ülnek, hamarosan már messze járnak,
harcokon keresztül törnek nyugat felé. És ez a furcsa feladat –
egy ásólapát megkeresése a front mögöttes területén –, ha meg
is marad valakinek az emlékezetében, csak jelentéktelen érthe-
tetlen epizód lesz.
A század elmegy, de ő itt marad, s ha nem találják meg az
ásólapátot, az ő lelkén fog száradni, mint ahogyan a gyanúsítot-
tak eltűnése és a rádióadó további működése is a csoport lelki-
ismeretét terheli. Ezt a terhet már senki sem veszi le róluk.
„Ez a mi kenyerünk, csak a miénk! – mondogatta nemegy-
szer Aljehin. – Ha mi nem találjuk meg – nem kapjuk el őket,
helyettünk senki sem fogja megtenni.” Tamancev egy alkalom-
mal azt mondta Andrejnek: „Sohase számíts az odavezényeltek-
re! Még akkor sem, ha operatívak! Csak magadban bízz!”
De egyedül, egy nap alatt ezzel az erdőrésszel ő semmifé-
leképpen sem tudna megbirkózni. A századnál el kell érni, hogy
„átérezzék” – ahogy a tábornok is mondta – munkájuk szüksé-
gességét.
Andrej várt egy keveset, majd amikor ismét csend lett, vé-
gighordozta tekintetét a sorokon, lassan és nyugodtan, minden
komolyságát latba vetve, s amennyire csak tudta, szuggesztív
erővel folytatta:
– Ma-maguk fe-felderítők, nem kell me-meg-magyarázni,
hogy k-keressenek meg egy lapátot… Csak azt szeretném, ha
mi-mindnyájan fe-felismernék, hogy felelősségteljes mu-
munkát végeznek… A fe-feladat, igaz, né-némileg eltér a szo-
szokásostól… Mindenesetre meg kell mondanom önöknek,
hogy ez a pa-parancs nem a ha-hadosztálytól, hanem még an-
nál is ma-magasabbról jött… Ké-képzeljék csak maguk elé egy
pillanatra, milyen ke-kellemetlen helyzetbe ho-hozhatják a ha-
hadosztályparancsnokukat, Gurejev ezredest, milyen kellemet-
lenül fo-fogja magát érezni, ha meg-megtudja, hogy ebben a bo-
bozótban egy egész felderítő százada nem tudott megtalálni
egy ásólapátot.
Andrej kis szünetet tartott, és közben arra gondolt, hogy a
hadosztályt most az arcvonal más szakaszára dobják át, s Gure-
jev ezredes valószínűleg minden gondolatával valahol már arra
jár, ahová megérkeznek, és aligha fog szomorkodni az ásólapát
miatt, pedig azt, bármi történjék is, meg kell találni.
Egy kicsit várt, s megfogadva Poljakov tanácsát, az eligazí-
tás befejeztével közölte a katonákkal:
– A parancsnokság nevében közlöm önökkel, hogy az, aki
az a lapátot megtalálja, azonnal megkapja a „Ha-harci é-é-
érdemekért” érdemérmet.
– Aranyból van az az ásólapát? – kérdezte teljesen komo-
lyan halkan a pontosan Andrejjel szemközt álló őrmester akinek
a mellén két „Dicsőség” érdemrend díszelgett.
– Társalgást beszüntetni! – emelte most már fel szigorúan
a hangját a főhadnagy; Gurejev neve, a magasabb parancsnok-
ság, és az érdemérem említése szemmel láthatóan hatott rá. –
Megkaptuk a parancsot, és kötelesek vagyunk végrehajtani!
semmiféle felesleges beszélgetést nem tűrök!
Andrej még egy percig állt a felsorakozott egység előtt,
nézte felderítők arcát – elesett zászlóaljparancsnoka, Filajev
százados is mindig így tett, mielőtt egy-egy feladat végrehajtá-
sára küldte embereit.
– Vezesse a századot utánam – szólt aztán a főhadnagynak
és rá sem nézve, elindult az erdő felé.
Maga határozta meg és jelölte ki az embereknek a terüle-
tet, maga állapította meg másfél-két méterben az emberek közti
távolságot, és azt is megmutatta nekik, hogyan keressék a ma-
gasban és a bokrok alatt az ásólapátot. Csupán akkor, amikor a
száméteres csatárláncba felsorakozott század eltűnt a fák között
akkor indult el Andrej a falu felé.
Poljakov két kisfiút nevezett meg, két testvért, akik a
Dodge-ot megtalálták, Pjotr és Olesza Pavljonokot. Az első fel-
nőtt, aki odament a gépkocsihoz, az apjuk volt.
Olesza kilenc, Pjotr tizenegy éves volt. Andrej mindkettő-
jükkel külön-külön elbeszélgetett, részletesen kikérdezte őket.
Nem tartotta kizártnak, hogy esetleg ők vették el az ásóla-
pátot – játszottak vele és eldugták. A gyerekek mindketten
ugyanazt mondták: elmentek bogyót szedni, meglátták a gép-
kocsit, először megijedtek, majd odamentek, senkit sem láttak a
környéken, az idősebb még be is mászott a vezetőfülkébe, s a
kisebbet elküldte a faluba, hogy szóljon az apjuknak.
Ezt követően Andrej hosszan és alaposan elbeszélgetett az
apjukkal, egy már nem fiatal, szakállas paraszttal, aki még az
első világháborúban vesztette el a fél lábát. A paraszt szépen el-
sorolta, hogy mit talált a kocsiban, s esküdözött, hogy a na-
gyobbik lapát ott volt, de a kisebbiket sem a kocsiban, sem a
környékén nem látta.
Még azt is megjegyezte, hogy a ház körül elkelt volna a
nagy lapát, de a kicsire semmi szüksége sincs. Állította, hogy
semmihez sem nyúlt a kocsiban, s az ásólapátnak még a színét
sem látta, de Andrej mégis aláíratott vele egy papírt, hogy be-
szélgetésükről hallgatni fog, majd egy másikat, mely szerint, ő,
Pavljonok és a gyerekei a Dodge-ban és környékén az ásólapá-
tot nem látták, tehát hozzá sem nyúlhattak.
Andrej ezután visszatért az erdőszélre. Még könnyen
megtalálta a Dodge keréknyomát s azon haladva azt a helyet,
ahol a bozótban elrejtették az ellopott gépkocsit. A kocsi teljes
útját ismerte már az erdőben, s a nyom mindkét oldalán ő is
nagy igyekezettel hozzáfogott a kereséshez.
Hamarosan észrevette, hogy nem messze tőle a felderítő
század emberei sűrű sorban haladnak a fák között. Zajtalanul,
feszült figyelemmel lépkednek,egyetlen hang, egyetlen szó sem
hallatszott, és Andrej elégedett volt, hogy mindnyájan „átérez-
ték” a feladat fontosságát.
Csak délután ment oda hozzájuk, amikor a század a pa-
takparton letelepedve, hozzálátott az ebédeléshez, pontosabban
kibontották a német húskonzerveket, és kenyérrel, uborkával
meg zöld paradicsommal jóízűen falatoztak.
– Üljön le közénk – javasolta a főhadnagy, majd azonnal je-
lentette is: – Majdnem mindent megnéztünk már, de az ásólapá-
tot nem találjuk.
– Az is lehet, hogy nem is volt itt – szólalt meg tele szájjal
Andrej mögött az egyik felderítő.
– Beszélgetést befejezni! – vágott közbe a főhadnagy. Amíg
az ásólapát meg nem lesz, addig el nem megyünk innen!
Andrej nem fogadta el a kínálást, bár tegnap óta egy fala-
tot sem evett, s valójában nagyon éhes volt. De hát ő a hibás, és
hogy ne kelljen szégyenkeznie, inkább tűrt. A magasabb pa-
rancsnokság képviselőjének valahogy nem illik a beosztottak
elől elenni az ennivalót. Nem illik és kellemetlen!
Hogy éhségét csillapítsa, jót ivott a forrás vizéből, s zubbo-
nya ujjával megtörölte a száját. Az ördög vigye most az enniva-
lót! Komolyan nyugtalanította és bántotta, hogy bár már majd-
nem az egész területet átkutatták, az ásólapátot mégsem talál-
ták meg. Ez vajon hogyan lehetséges?
Elgondolkodott, de észrevéve, hogy a katonák őt nézik, si-
etve mosolyogni próbált. „Bármilyen rosszul is álljanak az
ügyek – sulykolta belé Tamancev –, soha ne mutasd! Főleg ide-
genek előtt ne! Tartsd magad, és légy mindig vidám! Ha üvöl-
teni szeretnél, akkor is la… la… la… – hiszen az élet szép és
csodálatos.”
Míg a katonák ebéd utáni cigarettájukat szívták, Andrej ki-
it, félrehívta a főhadnagyot.
– Mé-még hat, le-legfeljebb hét óra áll re-rendelkezésünkre
mondta. – A szerszámot mindenféleképpen meg ke-kell talál-
nunk:… Anélkül nem térhetünk vissza, egyszerűen ni-nincs jo-
gunk rá! Érti?
– Értem!
– Vé-végezzenek a sűrűnek ezzel a ré-részével, aztán in-
duljanak el ke-keresztben… Az a le-legfontosabb, hogy egy te-
nyérnyi hely se maradjon átvizsgálatlanul!… Az emberek közti
távolság másfél mé-méter és nem több! Fé-félek, hogy az embe-
rei nem érzik át t-teljesen a dolog fontosságát…
– Átérzik – biztosította a századparancsnok; körülnézett és
halkan megkérdezte: – Biztosan itt kell lennie annak az ásóla-
pátnak?
Andrej, miközben a legjobb válaszon gondolkozott, szigo-
rúan és rosszallóan nézett rá.
– És miért tulajdonítanak ennek a dolognak ekkora jelen-
tőséget?… – folytatta a főhadnagy. – Érthetetlen!
– Csod-csodálkozom magán – jegyezte meg elkeseredetten
Andrej, s olyan sajnálattal nézett rá, mintha a századparancsnok
nem lenne teljes értékű ember. Emlékezett, hogy hasonló hely-
zetben, egyszer Tamancev ugyanígy válaszolt az egyik odave-
zényelt tisztnek.
Különben sem tudott volna mondani semmit. Fogalma
sem volt, hogy minek kell, miért van szüksége Poljakovnak és a
tábornoknak erre az átkozott, szerencsétlen ásólapátra.
49. Tamancev
Mikor világosodni kezdett, ismét elrejtőztünk a padláson

Megparancsoltam Luzsnovnak, hogy tizenkét óráig figyeljen,
majd keltsen fel.
Istenem, mióta álmodom már az anyámmal!
Azt sem tudtam, hogy hol a sírja, s hogy egyáltalán elte-
mették-e emberi módon. Nem volt róla fényképem se, s vala-
hogy ébren soha nem tudtam világosan magam elé képzelni. A
álmomban elég gyakran megjelent, szinte kézzelfoghatóak vol-
tak arcán a ráncok, s felső ajkán a kis forradás. Nagyon szeret-
tem volna, ha ilyenkor mosolyog, de ő csak sírt és sírt. A kis ala-
csony, törékeny asszonyka állandóan zokogott, szemét zseb-
kendővel törölgette, és csak zokogott tovább. Pontosan ugyan-
úgy, mint a kikötőben, mikor még gyerek voltam, és hosszabb
hajóútra indultunk, vagy utolsó alkalommal az állomáson, a
háború előtt, mikor szabadságról visszautaztam a határra…
Novorosszijszkban a házunknak még az alapjai sem ma-
radtak meg. Anyám után – még elgondolni is szörnyű – se sír-
domb, se fénykép nem maradt; semmi az égvilágon… Élete,
nem sok örömet hozott számára, egyedül élt, csak velem kínló-
dott… Mennyire sajnáltam most, és mennyire hiányzott!…
Pokolian szerencsétlen voltam az álmaimmal. Anyám már
majdnem megőrjített állandó sírásával, Ljoska Baszoszt pedig,
akiről az utóbbi héten már szintén nemegyszer álmodtam – fel-
tétlenül a szemem előtt kínozták. Szemem előtt tépték dara-
bokra. Láttam, de semmit sem tudtam tenni, még az ujjamat
sem tudtam mozdítani, mintha béna volnék, vagy egyáltalán
nem is léteznék.
Az anyám és Ljoska mindig nagyon világosan jelentek
meg előttem, de azokat, akik Ljoskát kínozták, bárhogy is akar-
tam, ha nem tudtam alaposan megfigyelni: csupán valamilyen
fura egyenruhát viselő, elmosódott, arc nélküli figurákra em-
lékszem. A nehéz, borzalmas lázálmok után az ember teljesen
elkínzottan ébred, mintha kizsigerelték volna.
Délben felváltottam Luzsnovot. Jelentése szerint semmi fi-
gyelemre méltó dolog a délelőtt folyamán nem történt.
Jelentését egyetlen mondattal el lehetett volna mondani:
„A megfigyelés ideje alatt a megfigyelt személy nem távozott el,
és senkivel nem lépett kapcsolatba.” Ha tapasztaltabb, ezzel
meg elégedtem volna, de mert nem így volt, szépen, sorjában,
minden apró részletre kiterjedően elmondattam vele mindent,
mit látott. A kezdet kezdetétől fogva oktattam őt és Fomcsen-
kót, hogyan kell valóban szakértelemmel megfigyelés alatt tar-
tani valakit, semmit sem téveszteni szem elől, és soha nem mu-
lasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy átéreztessem velük
feladatunk fontosságát. Az odavezényeltekkel az embernek
mindig úgy kell viselkednie, mintha attól az akciótól, melyben
velük együtt vesz részt az ember, függne majdhogynem a hábo-
rú kimenetele.
Déli egy óra körül távcsövön keresztül Swiridet pillantot-
tam meg. A ház előtt ült, lószerszámot javított, majd valamilyen
szíjat varrogatott össze.
Arcán egész idő alatt dühös és elégedetlen kifejezés ült.
Felesége többször kijött a házból, s nyilvánvalóan félt az urától.
Az szólt hozzá egy szót sem, rá sem nézett, az asszony mégis
félénken járt körülötte.
Swirid mozdulatain látszott a hozzáértés, s nem veszteget-
te hiába az idejét. Olyan kuporgató gazdaember. A ház mellett
két kora szénaboglya, a kerítés kis híján százméteres hosszú-
ságban húzódik, a gabona takaros kis keresztekbe rakva. A fel-
vágott tűzifa is több évre elegendő.
Pása elmondása alapján tudtam, hogy a többi tanyasihoz
hasonlóan a háziállatokat Swirid is a faluban, a rokonoknál tart-
ja. Félti a még csoportokban kóborló németektől és akovistáktól.
Szép állatállománya van: egy borjas tehén, két egyéves süldő,
másfél tucatnyi birka meg jó néhány liba.
Furcsa dolog, tulajdonképpen Swirid vezetett bennünket
Kazimierz Pawlowski nyomára, ha úgy tetszik, ő segített, de
ezért semmiféle elismerést, még elemi tiszteletet sem érzek irán-
ta. Kezdettől fogva nem tetszik nekem ez a púpos.
Három óra körül felvette a vállára a gereblyét, és elindult
Kamenka irányába. Ahogy eltűnt, a felesége egy tányérral és
egy kis edénykével átsietett a nővéréhez. Most már nem kétel-
kedtem abban, hogy lopva a férje háta mögött csinál valamit.
Néhány perc elteltével a kislány a ház előtt mohón harapdált
egy szelet kenyeret – valószínűleg egyáltalán nem volt kenye-
rük.
Távcsövemen keresztül hosszasan nézegettem a kislányt
Nem tudom, ki volt az apja, valami fritz, vagy Pawlowski, vagy
akárki más – de tetszett nekem a kicsi: különben is, neki mi kö-
ze az egészhez?… A kislányt minden érdekelte, állandóan moz-
gott, mindent meg akart érinteni a kezével. Csodálatos, hogy
kétéves korára már mennyire kislányosan kedves és gyengéd
volt, s amikor a ház előtt játszott, majd elaludt a füvön, vala-
hogy elszomorodtam, és nagyon egyedül éreztem magamat.
Akkor hirtelen szinte fejbe vágott a gondolat, hiszen ép-
pen ma vagyok huszonöt éves!
Vidám kis születésnap, meg kell adni!… Ül az ember a
porban, itt a tetőn, zabálják a bolhák, és ami a legkellemetle-
nebb, lehet, hogy hiába vár…
Hát igen, negyedszázad! ez már valami! Fél élet. Ideje len-
ne valami asszonynak való után nézni. De hát ki vagyok én, és
mit érek?…
Azt mondják, hogy az emberek általában elégedettek ön-
magukkal, csak a helyzetükkel elégedetlenek. Nálam minden
fordítva van. Nekem tetszik ez a foglalkozás, a beosztásommal
meg vagyok elégedve. A kockázat is a véremben van: ki kit előz
meg, ki marad életben… Becsülnek is, kitüntetésből sem jutott
kevesebb, mint bármelyik tisztnek az első vonalban és őszintén
szólva, mi másra van nekem szükségem?!
Azt tudom, hogy az én padlásom berendezése gyatra –
aprók az agytekervényeim A kulturáltságommal is baj van, tu-
dásom se a legfényesebb de, ahogy En Ef mondja, ez megsze-
rezhető, gyakorlat dolga az egész…
50. Poljakov jelentése,

az újonnan érkezettek kérdései és a vita
Mohov tábornok vezetésével Moszkvából repülővel Lida

felé tartó operatív csoportnak nem volt szerencséje. Orsa körze-
tében a szállítógépet hirtelen két Messerschmitt támadta meg, a
gép megsérült, és kényszerleszállást hajtott végre egy mezőn.
Moszkva megérkezésük visszaigazolását követelte, de hogy je-
lenleg hol vannak, azt senki sem tudta. Végül megérkezett a rá-
diótávirat, hogy megpróbálják saját erőből helyrehozni a gépet,
és segítséget kérnek. Időbe került, míg Jegorov összekötést tu-
dott teremteni a front légierejének parancsnokával és repülőgé-
pet tudott küldeni értük, ezért csak öt óra késéssel érkeztek meg
Lidába.
Jegorov elégedett volt, hogy a csoportot Mohov, a nyu-
godt, meggondolt vezérőrnagy vezeti, akivel valamikor együtt
szolgált a Távol-Keleten (a két család is jó barátságban volt), de
a háború évei alatt is jó néhányszor találkoztak már munkájuk
kapcsán.
Régi barátokként üdvözölték, a repülőgépnél átölelték
egymást, s Jegorov mindenekelőtt azt javasolta, hogy harapja-
nak valamit, de Mohovot az evés most nem érdekelte.
– Csak ebédeltessék meg az operatív csoportot – mondta, s
a lépcsőn lefelé lépegető tisztek felé intett. – Mi azonnal meg-
kezdjük a munkát.
A repülőtértől a kémelhárítás épületéig vezető úton elme-
sélte Jegorovnak, hogyan törtek rájuk váratlanul a németek s a
pilóta milyen nehezen tudta a rohamosan süllyedő gépet át-
emelni az erdő felett. A nehéz kényszerleszállás után a
Messerschmittek még néhányszor átrepültek felettük, ágyú és
géppuskatűzzel mindenáron fel akarták gyújtani gépüket.
Jegorovon, Poljakovon és Mohovon kívül az újonnan ér-
kezettek közül még ketten ültek a szobában: a nyomozás rádió-
technikai biztosításáért felelős mérnök ezredes – Nyikolszkij és
egy új fiú, a front kémelhárításának központi felügyelője,
Kiriljuk őrnagy.
Kiriljuk előtt ezt a tisztséget hosszú időn keresztül egy al-
ezredes töltötte be, aki egy hónappal ezelőtt éppen Jegorovval
volt kiküldetésben, s személyesen is részt akart venni az ellen-
séges felderítés irattárának megszerzésében a bekerített Vilni-
usban. Tűzharcban súlyos sebet kapott, és három nap múlva el
is temették a már felszabadult városban. A magas, egyenes tar-
tású, keskeny arcú, búzakék szemű, szőke, magas homlokú
Kiriljuk őrnagyot Jegorov és Poljakov életükben először látták.
A dolgozószobában két csoportban helyezkedtek el:
Jegorov és Poljakov az íróasztal mögé ült, az újonnan jöttek pe-
dig az íróasztalra merőlegesen odaállított hosszú asztal mögé,
ahová Poljakov előrelátóan már kikészítette az ügy aktáit, ceru-
zákat és néhány üres papírlapot.
– Hogy vannak a lányok? – kérdezte Jegorov Mohovtól,
miközben helyet foglaltak az asztalnál.
– Köszönöm, jól! – mosolyodott el Mohov. – Tanulnak,
ügyeletet tartanak, segítenek az anyjuknak. No meg, természe-
tesen, berakodás, kirakodás, terménybetakarítás, tűzifagyűjtés –
már ahogy ez mostanában szokás – közölte észrevehető elége-
dettséggel a vezérőrnagy. – Olga egy év múlva befejezi az egye-
temet, már teljesen felnőtt… De már Kátya is menyasszony.
Hirtelen elhallgatott, Jegorov fiai jutottak eszébe, emléke-
zett, hogy gyermekkorukban az ikrek közül egyiket s az idő-
sebb lányát, Olgát azzal bosszantották, hogy vőlegénynek és
menyasszonynak hívták őket. Megérezte, hogy ezt érinteni ta-
pintatlanság volna, s hirtelen témát váltva meg szólalt:
– Kezdjük.
– Nyikolaj Fjodorovics… – fordult Jegorov Poljakov felé, –
Kezdjük.
– Az üggyel már részletesen megismerkedtünk Moszkvá-
ban, úgyhogy tudjuk, hogy áll a helyzet. – figyelmeztette
Mohov. – Bennünket csak azok az információk érdekelnek, me-
lyeket éjfél után szereztek, és természetesen mindenekelőtt cso-
port felszámolására irányuló konkrét elképzelések… Csak rö-
viden!
Poljakov felemelkedett, fogott egy ceruzát, és odalépett a
térképhez.
– Feladatunk az ellenség jól képzett, erős hírszerző cso-
portjának felkutatása és felszámolása. A csoport operatív hír-
szerző adatokat lát el a mi és a szomszédos frontok mögöttes te-
rületein. A keresettek kétségkívül széles ügynöki hálózattal
vagy nagyon jól tájékozott ügynökökkel rendelkeznek az 1. Bal-
ti Front mögöttes területein. Megfigyelés alatt tartják a Grodno–
Belosztok vasútvonalat, valamint a Saulja–Vilnius–Grodno–
Belosztok felvonulási utat.
Az ügynökök tevékenységének körzeteit felsorolva,
Poljakov sorra rámutatott a nevezett helységekre.
Az eset bonyolult – folytatta –, a rádióállomás helyét és
minden valószínűség szerint a gépkocsi rendszámát is változ-
tatják. Nagyon tapasztalt és óvatos emberekkel van dolgunk…
Mivel azt kérte, hogy „csak röviden”, most nem fogom a részle-
teket ismertetni, hanem azonnal rátérek az elképzeléseinkre…
Az összes nyomozati anyag ma éjszakai elemzése után az a ha-
tározott feltevésünk, hogy a keresettek valahol a silovicsi erdő
északi részén rejthették el a rádióadójukat.
– Mekkora ennek az északi résznek a területe? – érdeklő-
dött Mohov.
– Tizenöt-tizenhét négyzetkilométer…
– Kolibanov tábornok aggódik, hogy túlságosan a silovicsi
erdőre koncentrálnak, és a kelleténél nagyobb figyelmet szen-
telnek ennek a területnek.
– Jó, nézzük meg együtt!
Poljakov gyorsan kiteregette a hosszú asztalon Dél-
Litvánia Nyugat-Belorusszia térképét. A Moszkvából érkezettek
és Jegorov odaléptek az asztalhoz, és körülállták a térképet.
Augusztus hetedikén a keresett személyek Ozeri körzetében,
íme itt, kézre kerítették Guszev őrmester Dodge-át, majd
Sztolbci felé indultak… ide, ahová minden valószínűség szerint
a rádiót rejtették. Lefolytatták az adást, és ezután visszatértek
nyugatra, ide, megközelítőleg ugyanabba a körzetbe. Az út
Ozeritől Sztolbciig és vissza Zabolotnyáig, ahol a Dodge-ot
megtalálták, a silovicsi erdő mentén húzódik. Augusztus tizen-
harmadikán ennek az erdőnek az északi részéből folytatták az
adást… Augusztus tizenhatodikán a silovicsi erdőtől harminc-
negyven kilométerre működött a KAO hívójelű adó. Az adást
menet közben, valószínűleg ponyvával letakart, földúton hala-
dó járműről végezték. Embereket küldtem ki arra a helyre, akik
átvizsgáltak egy jelentős területet, de tizenhatodikán este ha-
talmas eső esett, és, természetesen, a gépkocsinyomok nem ma-
radtak meg. Nagyon valószínűtlen, hogy az adás befejeztével a
rádióadót ugyanabba az irányba vitték volna el. Tapasztalataink
azt bizonyítják, az adót vagy az ellenkező irányba, vagy pedig
vissza az eredeti helyétől egy kicsit jobbra vagy balra viszik.
Feltételezésünk szerint tizenhatodikán este a rádióadót a
silovicsi erdő északi részén kiépített rejtekhelyre szállították…
Kérem, figyeljék meg, hogy bár a tettesek tevékenysége a szom-
szédos frontokra is kiterjed, az adásokat központi helyzete mi-
att a mi frontunk mögöttes területeiről folytatják. Magától érte-
tődik, hogy nem hurcolják magukkal a rádióadót, erre nincs fel-
tétlenül szükség, és túlságosan kockázatos lenne… Azonnal
szembetűnik egy meghatározott ciklus: a csoport vezetői ügy-
nökeiktől az 1. Balti Front mögöttes területein, Grodno és
Belosztok környékén kapják az információkat, vizuális megfi-
gyelést folytatnak a vasúti csomópontokon és a felvonulási uta-
kon, majd visszatérnek a mi frontunk mögöttes területeire. Ta-
lálkoznak a megadott helyen, aztán rádióznak a németeknek.
Poljakov kis szünetet tartott, majd ceruzájával Silovicsitől
északra mutatva folytatta:
– Este vagy estefelé erről a helyről rádiózva két megbízha-
tó szövetségesük van: a hatalmas, sűrű erdő és az éjszaka. Szá-
mításuk helyesnek bizonyult: ha be is mérjük az adót, amíg fel-
készülünk és több tíz kilométert megteszünk, addigra erősen
besötétedik, és a sötétben teljesen reménytelen a kutatás. Ezen-
kívül egy ilyen hatalmas erdőségben a sikerrel kecsegtető akci-
óhoz emberek százaira és százaira lenne szükség, ezeket előke-
ríteni szintén nem órák kérdése… Kérem, most földrajzilag
képzeljék maguk elé a megfejtett szövegekben említett helyeket
és az ügy állását… Saulja, Vilnius, Grodno, Belosztok és Lida, és
kétszer Silovicsi. Korábban, még mielőtt támadásunk lassult
volna, Sztolbci és Jasuni. Most képzeljük magunkat a keresett
csoport vezetőjének a helyébe, s nézzük meg az egészet ké-
nyelmesen! Melyik az a körzet, ahol ilyen körülmények között,
a harchelyzet ilyen alakulásánál a legmegbízhatóbban el lehet
rejteni az adót? Gondosan elemeztük ezt a kérdést, és arra kö-
vetkeztetésre jutottunk, hogy a silovicsi erdőségben!
– És a rudnyickiji sűrű? – kérdezte rövid hallgatás után
Mohov; ő és a többi újonnan jött Jegorovval együtt Poljakov
mellett állt, és erősen koncentrálva figyelte a térképet.
Először is, a silovicsi erdőt minden oldalról, ha nem is túl-
ságosan élénk, de mindenesetre elég forgalmas főútvonalak ve-
szik körül, és ez lehetőséget biztosít, hogy bármely ponton, fel-
jebb egy kilométernyi távolságra az erdő széltől felüljenek egy
éppen arra haladó gépkocsira, s késedelem nélkül elhagyják
adott körzetet… A rudnyickiji sűrű közelében mindössze egy út
vezet, és ez a „közelében” több mint négy kilométert jelent…
Másodszor, és ez szintén nem lényegtelen kérdés, a silovicsi er-
dőben csak kis létszámú, elszórt német csoportok bujkálnak, a
rudnyickiji sűrűben pedig még mindig a legnagyobb akovista
bandák tevékenykednek… Megjegyzem, hogyha Pawlowskinak
esetleg köze van a „Nyeman” ügyhöz, ez ugyancsak a mi felté-
telezésünket támasztja alá. A háború előtt fél éven keresztül ap-
jánál dolgozott a silovicsi erdészetben, ismer minden ösvényt,
minden átjárót és kijárót. A csoport szempontjából egyszerűen
értelmetlen dolog lenne, ha nem használnák ki a helyismere-
tét… Meg kell jegyezni azt is, hogy a silovicsi erdő is éppen elég
sűrű, de elég gyakran tarkítják kisebb tisztások, s így optimális
helyül szolgál ejtőernyős küldemények fogadására. Éppen
szombaton, holnap vagy vasárnap, holnapután kell hogy kap-
janak valamit.
– Szóval így állunk… – ült vissza Mohov a helyére, elővett
egy vastag szolgálati jegyzettömböt, és lapozgatni kezdett ben-
ne. – Mi újság Nyikolajev és Szencov ügyében?
– Nagyon komoly kétségeink merültek fel ezzel a lehető-
séggel kapcsolatosan – mondta Poljakov. – Nyikolajevre és
Szencovra célszerűbb lenne egy kicsit később visszatérni: sür-
gős megkeresésükre minden percben várjuk a választ… Most
jobban szeretném, ha befejezhetném a terveink ismertetését.
– Kérem – bólintott Mohov egyetértően.
– A keresetteknek van mit továbbítaniuk, és a megszerzett
információk eddig is és a jövőben is arra fogják ösztönözni őket,
hogy minden óvatosságuk mellett hetente legalább kétszer ad-
janak. Ugyanakkor az adáshoz nélkülözhetetlen telepeik
kimerülőfélben vannak, és sürgősen újat kell szerezniük. A két
utolsó mérés alapján megállapítható, hogy az adó által kibocsá-
tott jelek rohamosan gyengülnek. Ahogy a legutóbb megfejtett
rejtjelszövegből kitűnik, szombaton, azaz holnap, vagy vasár-
nap, tehát holnapután küldeményt várnak. Néhány órával ko-
rábban közölni fogják, hogy a küldemény valóban megérkezik.
Mit tehetnek ebben a helyzetben?… Ha a rádióadó, mint ahogy
meggyőződésünk, a feltételezett rejtekhelyen van, akkor szom-
baton, azaz holnap délután be kell menniük az erdőbe, kivenni
a rádiót, konspiráció s meggondolásokból néhány kilométerrel
odább menni – valószínűleg az erdőn belül, megteremteni a rá-
dióösszeköttetést, s úgy megkapják a küldeményről szóló hírt.
Ebben az esetben, még ha a küldeményt vasárnapra igazolják is
vissza, ami valószínűtlen – hiszen a németeknek nem célszerű
őket egy egész napi tétlenségre kényszeríteni –, reális lehetősé-
günk nyílik, hogy már szombaton, azaz holnap elfogjuk őket.
Ha csak holnapután, vasárnap jelennének meg a silovicsi erdő
körzetében, akkor az elfogásukra kínálkozó lehetőség természe-
tesen egy nappal eltolódik. Mindkét esetben feltehetőleg tizenöt
és tizenhét óra között kell a helyszínre megérkezniük, hogy ha
megkapják a visszaigazolást, még világosban ki tudják válasz-
tani a fogadás helyét, és el tudják készíteni a jelzőtüzekhez
szükséges rőzsét… Az optimális dolog feltétlenül az lenne, ha
az adóval együtt, rögtön ahogy megérkeznek az erdőbe, az adás
kezdete előtt tetten érnénk őket. Kétségkívül az lenne a legjobb,
ha a csapdába ejtés alkalmával – természetesen kellő biztosítás-
sal – egy kicsit megszorongatnánk őket, s arra törekednénk,
hogy felfedjék igazi arcukat, hiszen ez a záloga vagy legvaló-
színűbb előfeltétele annak, hogy minden késedelem nélkül
megoldódjon a nyelvük! – fejezte be Poljakov mosolyogva. –
Hiszen ha megoldódna a nyelvük, a tüzeket már mi is meg
tudnánk gyújtani!
– Ha az ember a keresettek helyébe képzeli magát, igen
helyesen teszi – jegyezte meg Mohov. – De nem gondolják, hogy
esetleg ők, a maguk részéről, szintén az önök helyébe képzelik
magukat, s arra törekszenek, hogy kitalálják az önök lépéseit, s
megfelelő ellenlépéseket dolgozzanak ki?
– De gondolunk erre is! A csoportfőnökkel ma legalább
másfél órát csak ezzel foglalkoztunk – mondta mosolyogva
Poljakov. – Lejátszottunk minden elképzelhető változatot, ter-
mészetesen nem vettük figyelembe, pontosabban ezúttal kizár-
tuk saját, előnyösebb helyzetünket. Hiszen ők nem tudhatják,
hogy már négyszer is bemértük őket, hogy rejtjelüket megfejtet-
tük, megtaláltuk az adás helyét, hogy előkerült a Dodge, és
Guszev életben maradt. Azt sem tudják, hogy már vannak róluk
bizonyos információink, de ha mindezt fel is tételezik, akkor
sem tudhatják, hogy ezek az információk milyen legűek.
Van egy kérdésem… – szólalt meg Nyikolszkij, a mérnök
ezredes, – Meggyőződésük, hogy tizenhatodikán este a jármű-
folytatott adás befejeztével a készüléke t vissza vitték a silovicsi
erdőben feltételezett rejtekhelyre. Nem képzelhető-e el, hogy
ezalatt, az azóta eltelt két nap alatt, akár érte is mehettek, átvi-
hették egy másik helyre?
Megvizsgáltuk ezt a lehetőséget is. Arra a következtetésre
jutottunk, hogy amennyiben ez bekövetkezik, akkor feltehetően
csak a küldemény megérkezése után. Következésképpen az
adót áthelyezhetik – akár véglegesen is elvihetik –, de holnap –
nem korábban.
Engedje meg, tábornok elvtárs… – pillantott Kiriljuk őr-
nagy Poljakovról Mohovra, majd ismét Poljakovra. – Nem me-
rült fel még, hogy csapatokkal folytassanak akciót a silovicsi
erdőben?
– Nem! – rántotta fel orrát idegesen Poljakov. – Az elkö-
vetkező két nap folyamán ezt a kérdést nemhogy megvizsgálni,
de még felvetni sem szabad!
– És miért nem?
– Mit adna nekünk egy ilyen csapatokkal lefolytatott ak-
ció? – kapcsolódott be élénken a beszélgetésbe Jegorov.
– Legalább megtalálnánk a rejtekhelyet, ahol, feltételezé-
sük szerint, ott van az adó.
– Ebben kételkedem – morgott Jegorov elégedetlenül.
– Egy rejtekhelyet megtalálni egy olyan erdőben, mint a
silovicsi, nem könnyű dolog! És a rejtekhely önmagában még
édeskeveset jelent. Emberekre van szükségünk, beszélő embe-
rekre, mert amit tőlük kaphatunk, azt a rejtekhelytől és az adó-
tól nem kaphatjuk meg! A rejtekhely segítségével – a hozzá ve-
zető utakon – a csoport magvát akarjuk kézre keríteni, s holnap
vagy holnapután erre meglesz a reális lehetőségünk, Feltétlenül
szükségünk van rá, hogy ezek az emberek megszólaljanak! Egy
csapatokkal folytatott akció pedig, jobb, ha tőlem tudja meg,
leggyakrabban csak hullákat eredményez! Most erről beszélni,
ma ezt felvetni, egyszerűen meggondolatlanság! Hagyjon fel
ezzel a felesleges gondolattal, őrnagy – tanácsolta Kiriljuknak,
parancsolóan összeráncolt homlokkal Jegorov, hátradőlt a ka-
rosszékben, s erős ujjaival idegesen dobolt az asztal szélén –
Nemcsak beszélni nem akarok róla, de bocsásson meg, ez ügy-
ben még a véleményére sem vagyok kíváncsi.
– Ez viszont nemcsak az én gondolatom – közölte megin-
gathatatlan nyugalommal Kiriljuk, és nagy, világoskék szemé-
vel mereven Jegorov arcába nézett. – Kolibanov tábornok be-
szélt csapatok bevetéséről.
– Mit mondott?! Konkrétan!
– Alekszej Nyikolajevics! – avatkozott a beszélgetésbe
Mohov. – Ne heveskedj!… Kolibanov és a vezérezredes, amikor
iderepülésem előtt náluk voltam, azt javasolták, hogy a csapa-
tok bevetésének célszerűségét és lehetőségeit is vizsgáljuk meg.
Valószínűleg akkor támadt ez a gondolatuk, amikor ismeretessé
vált előttük a feltételezés, hogy a rejtekhely a silovicsi erdőben
található.
– Ne keverjük a dolgokat! A csapatok bevetése, vagy egy
ilyen intézkedés ésszerűségének vizsgálata két teljesen külön-
böző dolog! – tolta hátra a széket Jegorov, és energikusan fele-
melve hatalmas, súlyos testét az asztal mellől, járkálni kezdett a
szobában. – Megmondom önöknek, hogy mi az, amit biztosan
elérhetünk egy ilyen csapatokkal lefolytatott akció segítségével!
Főképpen azt, hogy a Főhadiszállás előtt aktivitásunk látszatát
keltjük! Ha azt jelentik, hogy a nyomozással néhány tucat em-
ber foglalkozik, ez a nagyfőnökség méreteit és szemléletét te-
kintve, jelentéktelennek tűnik, és akár az ügy lebecsülését, vagy
mi több, akár hanyagságot is feltételezhetnek! Ha viszont azt je-
lentik, hogy csupán egyetlen helyen, az ügy érdekében több
ezer embert bevetettek, ez már biztosan hatásos lehet! Hatással
lehet mindazokra, akik nem értenek a dologhoz. De mi és ők is
hivatásos szakemberek vagyunk! Most pedig határozzuk meg,
állapítsuk meg világosan, mi a fontosabb számunkra: az, hogy
azok az emberek megszólaljanak, és végleg pontot tegyünk az
ügyre, vagy pedig az, hogy látszólagos aktivitást pro-
dukáljunk?… Különben, Nyikolaj Fjodorovics – fordult Jegorov
Poljakov felé –, kérlek, mondd meg, hány emberre és milyen
eszközökre lenne szükségünk egy ilyen akció lefolytatására.
– Hogy a silovicsi erdőben egy működőképes, minőségi
fésűt alakítsunk ki… az operatív gyűrű előzetes létrehozásával
együtt… ha csak egyetlen lánccal fésüljük is át a területet, leg-
alább négyezer emberre van szükség… – mondta lassan és hal-
kan, a szokásosnál is erősebben raccsolva Poljakov. A csapatok-
kal folytatott akciónak már a hallatára is ideges lett, orra egyre
gyakrabban rángatózott. – Hogy egyidejűleg blokkolni lehessen
az egész erdőt, ehhez gépkocsikat kell biztosítani. Ez több mint
kétszáz tehergépkocsit jelent. Ezentúl szükség van még leg-
alább kettőszázötven farkaskutyára és legalább százötven tűz-
szerészre.
Egy közönséges csatárlánccal átfésülni az erdőt, nem elég
szólt meggyőződéssel Jegorov, az asztalnál ülők mögött járkál-
va. – Vegyék figyelembe, hogy az erdőben igen gyakoriak az át-
hatolhatatlanul sűrű, bozótos foltok, ahol a látás erősen korláto-
zott. És nem egy embert kell megkeresnünk, hanem egy, még
viszonylag közelről is nagyon nehezen észrevehető rejtekhelyet.
– Milyen nagy ez az erdő? – érdeklődött Mohov.
– Mintegy hatvan négyzetkilométer.
– És a kerülete?
– Úgy negyven kilométer.
– Hát igen, ez nem tréfadolog! – ráncolta a homlokát
Mohov, és valamit feljegyzett a füzetébe.
– Hallotta, hány emberre van szükség egy ilyen akcióhoz?
– állt meg Jegorov Kiriljuk előtt. – Talán magukkal hozták őket?
– Tábornok elvtárs – mosolygott hozzáértő arccal Kiriljuk
– Az ügyet a Főhadiszállás saját ellenőrzése alá vonta. Csak
szóljon, és mindenki úgy kezd futkosni, mintha besózták volna!
Ha szükség van rá, még az arcvonalból is elvonnak egy hadosz-
tályt!
– Hej, őrnagy: őrnagy… – csóválta a fejét Jegorov, s az ab-
lakhoz lépett. – Milyen egyszerűnek tűnik a maga számára
minden!… Nagyon irigylem!…
Néhány másodpercig a függöny fölött a távolba, a repülő-
tér irányába nézett, majd gyorsan megfordult, és leplezetlen el-
lenszenvvel nézve Kiriljukra, megemelte a hangját és kijelentet-
te – Nemhogy egy hadosztályt, de még egy századot sem kérek
a harcolóktól! És nem is viszek el onnan! Különben is őrnagy, ha
elfelejtette volna, akkor emlékeztethetem, a hadsereg feladata
az, hogy harcoljon!… A kémek elfogása pedig az én kötelessé-
gem! És a beosztottaimé! A magáé szintén!!! – kiabált most már
idegesen Jegorov, és ujjával Kiriljukra mutatott – Szeretném
megkérdezni, hogy mi, a szakemberek, miért rakjuk a saját, ki-
zárólagosan a saját gondjainkat a hadsereg vállaira? Milyen jo-
gon és milyen alapon?
Újból sétálni kezdett a szobában, és most már nyugodtabb
hangnemben, mintegy elgondolkodva folytatta:
– Aztán van a dolognak még egy nagyon lényeges, morális
oldala is, amelyet egyesek egyszerűen nem ismernek, mások
meg rendszerint elfelejtenek… Pedig tudni és emlékezni kellene
rá! A csapatokkal folytatott akciónál a néhány ezer ember mind-
egyikét külön-külön figyelmeztetni kell: ez nem az első vonal!
Még ha megölnek is, akkor is élve kell őket kézre keríteni… Egy
ilyen figyelmeztetés már gyakorlatilag parancs, megkövetelhet-
jük-e ezt a tényleges katonai szolgálatot teljesítőktől, vagy akár
a front mögöttes területeinek védelmét biztosító határőröktől? –
fordult az asztalnál ülők felé Jegorov.
Személyes véleményem, hogy nem, erre nincs jogunk…
Ezt csak, akik meg tudják pörgetni őket, a tisztogatóktól lehet
megkövetelni! ez az ő előjoguk, az ő feladatuk…
Félig az ablak felé fordulva kis ideig hallgatott, s tekinte-
tével repülőtér túlsó vége fölött elhúzó vadászgépet követte.
– Ismerek jó néhány ilyen akciót, és tapasztalataim alapján
állíthatom, hogy az esetek túlnyomó többségében csak hullákat
eredményeznek. Aztán már semmit nem lehet kideríteni! Min-
denki esküdözik, hogy csak a végtagokra lőtt, s mégiscsak hul-
lákat szállítanak be… Elnézést, de én nem vagyok kórboncnok!
Gondolom, maga sem?… – kérdezte Jegorov, és gyilkos pillan-
tást vetett Kiriljukra, majd Mohovhoz fordult és folytatta: – Kü-
lönben, minden egyes megölt ügynökre rendszerint több halott
és sebesült esik a mieink közül is… Szeretném, ha jól megérte-
nének!… Természetesen vannak olyan helyzetek, mikor az ilyen
jellegű akciókat nem lehet elkerülni, amikor nincs más megol-
dás. De az adott esetben, legalábbis az elkövetezendő két nap
folyamán, akárhogy is nézzük, ez teljesen ésszerűtlen lenne!
Meggyőződésünk, hogy a keresettek szoros kapcsolatban van-
nak az erdővel, s meg is kell ott jelenniük. Egy ilyen nagymére-
tű akció csak elijesztheti őket, ezért ellene vagyunk… Még ab-
ban az esetben is, ha beleesnének az operatív gyűrűbe, esélye-
ink arra, hogy beszéljenek, a minimumra csökkennének… Nyíl-
tan megmondom önöknek: hivatalos és írásos parancs nélkül
csapatokkal folytatott akciót nemcsak hogy nem folytatunk, de
előkészíteni sem vagyok hajlandó!
E kijelentés után Jegorov a székéhez lépett és leült.
Hát igen, a front kémelhárításának álláspontja világos és
kellőképpen megalapozott… – mondta rövid szünet után
Mohov. – Csak fogadkozni nem érdemes… – mosolygott a note-
szába pillantva, és gyorsan megkérdezte: – Hány olyan tisztás
van az erdőben, ahol légi küldeményt fogadhatnak?
– Ha figyelembe vesszük a keresettek nagyfokú óvatossá-
gát – válaszolta Poljakov –, a küldemények fogadására az erdő-
ben mindössze négy hely kínálkozik alkalmasnak.
– A hozzájuk vezető utakat kilenc leshellyel megbízhatóan
le lehet zárni – jegyezte meg Jegorov. – Ehhez nem több mint
harminc elhárítóra, egy tucatnyi helyőrségi tisztre, az erdőszé-
len mintegy nyolcvan megfigyelőre és körülbelül félszáz
„Silver” típusú készülékkel felszerelt rádiósra van szükségünk.
Az előbbi akciótól eltérően ezt mind meg tudjuk oldani saját
erőből!
– Minden nagyon összevág maguknál! – jegyezte meg mo-
solyogva Mohov. – Imponál nekem a meggyőződésük! De tud-
ja-e garantálni, hogy holnap, legkésőbb holnapután elfogjuk
őket?
– De tábornok elvtárs, milyen garanciákról lehet itt szó? –
kapcsolódott be a beszélgetésbe Poljakov. – Sok minden történ-
het! Hiszen akár a baltiak, akár pedig a területi elhárító szervek
is letartóztathatják őket előttünk. Az erdőben bandákba ütköz-
hetnek, vagy akár aknára is léphetnek… S ezenkívül még
mennyi minden történhet!… Nem, itt nincs és nem is lehet
semmiféle garancia…
– Én is úgy látom, hogy semmiféle garanciával nem szol-
gálhatunk… – komorodott el Mohov. – Éppen ezért nem lehet
kizárni a csapatokkal folytatandó akció lehetőségét. Önök nem
vettek figyelembe egy nagyon fontos körülményt: elképzelhető,
hogy vannak sokkal fontosabb meggondolások és sokkal súlyo-
sabb körülmények is, mint az önök érvei… – zárta le egyáltalán
nem valami vidám arccal jegyzetfüzetét a tábornok mindenki-
nek értésére adva ezzel, hogy egyelőre végeztek, már fel is
emelkedett a helyéről.
– Az egységekkel folytatott akció kérdése továbbra is nyit-
va marad, a döntést ez ügyben az elkövetkezendő néhány óra
hozza meg, de minden valószínűség szerint nem itt, és nem mi
fogunk dönteni…
Rejtjel távirat
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
A 31.518-as egységhez tartozó Alekszej Ivanovics Nyikolajev
százados és Vaszilij Petrovics Szencov hadnagy a személyleírás alap-
ján teljesen, azonosak az önök által ellenőrizni és azonosítani kért
személyekkel.
Nyikolajev és Szencov ma 11 órakor megérkezett Sztaroszelcibe,
egysége korábbi állomáshelyére, az A3 16-34-es rendszámú
Studebakerrel, melyen 22 juhot, 6 sertést és 420 kilogramm lisztet
szállítottak be.
Külön-külön kihallgatva őket, Nyikolajev és Szencov teljesen
egybengzólag a következőket állítják:
1. A három celofán csomagolású, tízdekás szalonnaadagot kikül-
detésük előtt, hivatalosan vételezték az egység raktárából. Ebből az
élelmiszerből mintegy harminc kilogrammot zsákmányolt egységük a
belosztoki repülőtér elfoglalásakor a hűtőkamrából.
2. Ez év augusztus 7-én egész nap Sztaroszelci faluban
(Belosztoktól öt kilométerre nyugatra) tartózkodtak. Sztolbci környé-
kén Nyikolajev és Szencov egyetlen alkalommal sem járt.
3. Lidában, a városparancsnokság által kijelölt helyen a
Vizvolenyja utca 6. szám alatt szálltak meg, és ott négy éjszakát töltöt-
tek. Az ötödik alkalommal Szkribovciban éjszakáztak Witold Petricki
állomásfőnök lakásán, akinél a Lidai Körzet felszabadítása idején már
néhány napig megszálltak. Augusztus 14-én véletlenül találkoztak
Petrickivel Lidában, majd augusztus 16-án este Petricki meglátogatta
őket a Vizvolenyja utca 6. szám alatti szálláshelyükön, hogy megálla-
podjanak a sertés ellenértékeként felkínált só és petróleum mennyisé-
gében.
4. Augusztus 15-én este a Silovicsitől északra levő tanya pincé-
jében hagyták a füstölt sonkát tartalmazó hátizsákjukat. A sonkát ko-
rábban sóért cserélték.
5. A zsákmányolt anyagok élő állatra és élelmiszerre történő cse-
réjét a 70.244-es egység hadtápfőnökének, Szamorodov gárdaezredes-
nek szóbeli és nem hivatalos utasítására folytatták.
Nyikolajev és Szencov vallomásának őszinteségével kapcsolatban
semmi kétség nem merült fel. Személyazonosságukat igazolta a
31.518-as egység Sztaroszelciben hagyott képviselője, Kupcsenko szá-
zados, aki ötödik hónapja együtt szolgál a nevezettekkel.
Az azonosítás és az önöket érdeklő kérdésekre adott felvilágosí-
tás, után Nyikolajev és Szencov gépkocsival csapatuk új szálláshelyé-
re, az 1. Belorusz Fronthoz, Varsótól 20 kilométerre északkeletre,
Radzimin helységbe távozott. Az azonosítási és kihallgatási jegyző-
könyvet az önök címére utólag megküldjük.
Gorbatov
*
Nagyon sürgős
Jegorovnak.
Közöljük, hogy az önök által ellenőrzés alá vont Alekszej
Ivanovics Nyikolajev százados a 31.518-as egység élelmiszerraktárá-
nak parancsnoka, 1908-ban született Tomszkban, nemzetisége orosz,
pártonkívüli, befejezetlen felsőfokú képzettséggel rendelkezik. S Vaszilij
Petrovics Szencov hadnagy, ugyanezen egység szakaszparancsnoka,
1921-ben született Zadonszk városában, nemzetisége orosz, tagja a
Komszomolnak, középfokú végzettsége van. Ez év augusztus 12-től
18-ig valóban Lida környékén voltak kiküldetésben decentralizált vá-
sárlások és a mezőgazdasági termékek beszerzése céljából, cserére
zsákmányolt felszereléseket, petróleumot, sőt a német egyenruhákat
használták fel.
Megállapításaink szerint ez év augusztus 7-én Nyikolajev és
Szencov egységük állomáshelyéről nem távozott el, úgyhogy ezen a
napon semmiféleképpen nem lehettek Sztolbci környékén.
A tízdekás, celofán csomagolású „VI. 44.” és „N° 396” jelzésű
német szalonnából összességében 32 kg 70 dekát találtunk Belosztok
felszabadításakor, a német katonai élelmiszerraktár repülőtéri hűtőte-
rében, melyet bevételezés után az egység személyi állományának élel-
mezésére használtunk fel. Kiküldetésük alkalmából Nyikolajev és
Szencov augusztus 11-én a N° 2684-es számú vételezési lapon 30 dkg-
ot vett fel ebből a szalonnából.
Nyikolajev százados és Szincov30 hadnagy 1941 óta szolgálnak a
Vörös Hadseregben, megszállt területen nem éltek,fogságban vagy be-
kerítésben nem voltak. A parancsnokság kedvezően jellemzi őket. A
rendelkezésünkre álló adatok szerint Nyikolajev nővére, Jelizaveta
Ivanovna Golbinder (férje neve után) 1906-ban született Tomszk,
1917-ben könyvelőként dolgozott a krasznojarszki városi élelmiszerke-
reskedelmi vállalatnál, és az Orosz Föderáció büntető törvénykönyv-
ének 116. paragrafusa alapján sikkasztásért kétévi szabadságvesztésre
ítélték. Büntetését teljes egészében letöltötte. Jelenleg Kraszno-
jarszkban él, s egy kenyérbolt vezetőjeként dolgozik.
Egyéb kompromittáló adatokkal az önök által ellenőrzöttekre és
rokonaikra vonatkozóan nem rendelkezünk.
Ezzel egyidejűleg közöljük, hogy a mezőgazdasági termékek tör-
vénytelen decentralizált beszerzését Nyikolajev és Szencov a 70.244-es
egység hadtápfőnökének, Szamorodov gárdaezredesnek parancsára haj-
tották végre, melyről célszerű tájékoztatni az illetékes parancsnoksá-
gát.
Tyutyugin
30
A dokumentumokban így szerepel, Kétségtelen elírás. Helyesen: Szencov.
52. Aljehin
Ez valami olyan fájdalmas veszteség, amilyet az ember

csak a hozzá közel állók temetésén érez! Teljes odaadással dol-
gozik egy elképzelésen, s már minden kirajzolódik, amikor hir-
telen a valószínűbb változat szétpukkan, mint a szappanbubo-
rék, az ember ott áll teljesen összetörve.
Azt, hogy esetleg feleslegesen dolgoztunk, még tegnap es-
te, Okuliccsal folytatott beszélgetés után megéreztem, de még
amikor ma, már estefelé Belosztokból felhívtam Lidát, s
Poljakov közölte velem az ellenőrzés eredményét, teljesen meg-
semmisültem.
Majdnem három napon keresztül – ahogy kiderült – ma-
kacsul teljesen hamis nyomokat követtünk. Az ügy közben any-
nyira fontossá vált, hogy a Főhadiszállás saját ellenőrzése alá
vonta, és akkor néhány óra elteltével kiderült, hogy mindeddig
gyakorlatilag még semmi eredményt nem tudtunk felmutatni.
„Azért foglalkoztak velük, mert nem volt jobb – mondta,
tábornok, amikor este visszatértem Lidába –, azért, mert nem
volt többet ígérő elképzelésük…”
Ez nyilvánvaló szemrehányásként hangzott, még akkor is,
ha csendesen, fáradtan és elkeseredetten mondta.
Nyikolajevvel és Szencovval kapcsolatban most már min-
den világos lett. De még néhány perccel a válasz megérkezése
előtt senki, még a tábornok sem merte volna egyszerűen elvetni
ezt a változatot. Túlságosan sok volt a nagyon is gyanúsan ösz-
szeillő körülmény.
Egész napomat Grodnóban és Belosztokban töltöttem. Ma
reggeltől kezdve készenlétben állt egy futárrepülőgép, s a repü-
lőtereken gépkocsik és nagy létszámú operatív csoportok vol-
tak. Míg tegnap a „Nyeman”-nal csupán mi hárman foglalkoz-
tunk, no meg Poljakov, s míg tegnap csak nagy nehezen tudtam
volna kikönyörögni segítőtársul akár csak egy közkatonát is,
addig ma már minden rendelkezésünkre állt. A különleges nyo-
mozás gépezete beindult, és egyre nagyobb sebességgel halad.
Különben Grodnóban és Belosztokban nem olyan zöldfü-
lűek vártak, mint Fomcsenko és Luzsnov, hanem hivatásosak. A
mienken kívül a szomszédos frontok kémelhárításáról is érke-
zett néhány értelmes, hallgatag, mindent félszavakból is értő
fiú. Őket nem kellett eligazítani, és nekem csak az volt a felada-
tom, hogy irányítsam és koordináljam tevékenységüket.
A rádióadás megfejtett szövegéből ítélve a katonai szerel-
vények mozgását nem valahol útközben vagy távolabbról, ha-
nem az állomásokon figyelték.
Poljakovnak, mint rendesen, most is igaza volt: a 473. két-
éltű gépkocsizó zászlóalj nem haladt át Grodnón és
Belosztokon, tehát a megfigyelés összetett volt – valamelyik ál-
lomáson stacionáris jellegű, amit aztán kiegészítettek a ténfer-
gők vagy útvonalasok híreivel, akik minden valószínűség sze-
rint a Vörös Hadsereg katonáinak egyenruhájában tevékeny-
kedtek.
A frontok hadműveleti mögöttes területein gyakorlatilag
ez módszer volt a legelterjedtebb, és az ellenséges ügynökök te-
vékenységének egyik legnehezebben megfogható módszere,
szinte tökéletes álcázással, legendával (költött életrajzzal) és ka-
tonai okmányokkal felszerelve, nemritkán heteket tudnak eltöl-
teni a legfontosabb vasúti csomópontokon. Ezalatt élelmi-
szerjegyeiket újakra és valódiakra tudják átváltani, kiküldetési
papírjaikon egyre szaporodnak az időnként bevezetett speciális
jelzések, s ezek a személyazonosságot hibátlanul igazoló iratok-
kal együtt a legtöbb esetben megtévesztik azokat, akik az ellen-
őrzést végzik.
Az egyenruha kétségkívül a legkitűnőbb öltözék a had-
műveleti, mögöttes területeken működő hírszerzők számára, de
a vasútállomásokon előfordulnak sokkal bonyolultabb és sokkal
eredetibb esetek is.
Még mindig nagyon élénken élt bennem a tavasszal,
Szmolenszkben történt esetnek az emléke.
Riadóztattak bennünket, s korán reggel érkeztünk. Az éj-
szaka megfejtett rádióüzenet szerint az állomáson egy nagyon
jól képzett megfigyelő működik, aki hiánytalanul jelzi a csapa-
tok csoportosítását, a tartalékok megérkezését, a létszámot és az
áthaladó haditechnikai berendezéseket.
Már az első nap megfigyeltünk egy idősebb asszonyt, aki
állandóan a szerelvények között botorkált. Április elejét írtunk,
meztelen lába csupa seb volt, arca teljesen zavaros, kendője alól
lógtak piszkosszürke hajtincsei, nyugtalanul ide-oda villogó te-
kintettel, félig öntudatlanul, rekedt hangon egyre csak ezt ismé-
telgette:
– Drága fiacskám!… Vologyka… Drága vérem…
Az asszonyt ismerték az állomáson, már nemegyszer el-
lenőrizte a rendőrség, a városparancsnokság és a szállítással
foglalkozó állambiztonsági szerv is. Még azon az estén oda-
mentem hozzá.
– Mama!…
Az öregasszony meg sem állt, rám se nézett. Utána lép-
tem, megfogtam a könyökét.
– Mit csinál itt, mama?… Vannak papírjai?…
Csak amikor zsebemből elővettem tiszti igazolványomat,
és a szeme elé tartottam, akkor figyelt fel rám: kebeléből kihú-
zott egy mocskos, zsíros kis zacskót, bizalmat sugárzó tekintet-
tel átadta, de már ment is tovább a sínek mellett. Újból utolér-
tem és megállítottam.
A zacskóban az Anna Kuzminyicsna Ivasova nevére szóló,
még a háború előtt Orsában kiállított személyazonossági iga-
zolványon kívül találtam egy, az Orsából történt evakuálást bi-
zonyító iratot, egy szakszervezeti könyvecskét, két halotti érte-
sítést idősebb fiairól meg egy gyűrött, katonásan háromszögle-
tűre hajtogatott levelet, legkisebb fiától, Vlagyimirtől (őt hívo-
gatta állandóan az állomáson, kóborolva). A levélen ott volt a
tábori posta és a katonai cenzúra bélyegzője, volt még egy kór-
házi zárójelentés és két elmegyógyintézeti igazolás is, onnan,
ahol gyógykezelés alatt állott. Egyetlen papír sem adott okot
gyanúra.
Már teljesen odanőtt az állomáshoz. Szívesen adtak neki
néhány falatot a katonai étkezdében, és mindenki sajnálta.
Éjszaka „VCS”-n keresztül részletesen jelentettem mindent
Poljakovnak, s megemlítettem Ivasovát is.
– Kórházba kell vinni – jegyezte meg. – Mondd meg az ál-
lomásparancsnoknak vagy a rendőrfőnöknek. Az állomáson
mindenesetre nincs semmi keresnivalója.
Másnap behívattuk az állomásparancsnokságra a városi
ideggyógyászt, egy jóságos, fáradt arcán régimódi fémkeretes
szemüveget viselő kis öregembert.
Átnézte Ivasova orvosi papírjait, és legalább egy órán ke-
resztül vizsgálta. Beszélgetést próbált kezdeményezni, kedves-
kedett vele, galambocskámnak nevezte. A diagnózisában rögzí-
tett minden szimptóma és reflexkiesés teljes bizonyítást nyert.
Míg a szomszédos szobában vizsgálták, még egyszer el-
lenőriztem a papírjait, és elolvastam a levelet is. Őszinteségével,
a belőle sugárzó fiúi szeretettel valóban megkapó volt a levél,
melyet fiától, a fiatal kis frontharcos őrmestertől kapott az el-
mebeteg anya. Belenéztem még Ivasova háton hordott zsákba
is: egy darab kenyeret, egy feketére elmocskolódott zsebkendőt,
ugyanolyan mocskos fehérneműfoszlányokat és néhány szem
kockacukrot találtam benne. Mindez a legnagyobb összevissza-
ságban volt a zsákban, normális ember soha nem tenné ezeket
így egymás mellé.
– Az eset világos – mondta az orvos Ivasova távozása
után. Elmegyógyintézetben van a helye, de sajnos nekünk nincs
ilyenünk: a németek felégették… A kórházba bevinni nem tud-
juk, az egész megyére összesen hatvan ágyunk van – mondta,
közben zsebkendőjével szemüvegét törölgette. – Százával vára-
koznak kórházi ágyra, de még a közveszélyeseknek sincs he-
lyük… ő meg teljesen ártalmatlan… Ezenkívül embertelenség
lenne elszakítani attól az állandó reménytől, hogy valaha talál-
kozhat a fiával… Egy ilyen dolgot átélni!… Elvesztette két fiát.
Hogy ez egy anya számára mit jelenthet, azt mi, férfiak, el sem
tudjuk képzelni.
Szegény doktor… Most nem segített rajta negyvenéves
ideggyógyászi tapasztalata sem. Nem is tudta meg, de ha meg
is tudtuk volna, akkor sem hitte volna el, hogy ezeket a szimp-
tómákat és reflexeket a königsbergi klinika professzora, Hassel
állította be Ivasovánál.
Tamancev fogott gyanút először.
Érdekes, hogy amikor először látta Ivasovát, azonnal oda-
adta neki cukoradagját, és ahogy később bevallotta: „majdnem
elsírta magát”.
Már negyedszer vagy ötödször került a szeme elé, amikor
észrevette, hogy a csapatszállító szerelvények mellett elhaladva
állandóan a fiát szólongatva, időről időre a szomszédos vá-
gányok felé is pillantott, mintha számolná a fegyverszállít-
mányt. Estefelé, amikor az asszony visszatért a városba, Ta-
mancev a nyomába szegődött; a romokban heverő utcán alig si-
került beugrania egy romos ház falai mögé, amikor észrevette,
hogy az asszony, kezét szemmagasságba emelve, a markában
szorongatott apró tükör segítségével, menet közben hátrafordu-
lás nélkül meg akar győződni róla, hogy nem követik-e, nem
tartják-e megfigyelés alatt. Fél óra elteltével elvezette őt egy vá-
rosszéli rozoga viskóhoz, ahol később a pincében elkaptuk a
rádióst, és megtaláltuk az adót. De abban a pillanatban amikor
Tamancev a tükröt észrevette, és beugrott a fal mögé „Anna
Ivasová”-nak – az Abwehr képzett ügynökének, minden való-
színűség szerint egy eloroszosodott németnek, valódi nevét és
személyazonosság át mindvégig nem sikerült megállapítani – a
sorsa már megpecsételődött.
Egy hét múlva a kihallgatásukon találkoztam vele. Telje-
sen tiszta, hideg tekintet, összeszorított ajak, büszke tartás, és az
egész magatartásából csak úgy áradt a gyűlölet és a megvetés.
Kategorikusan megtagadott minden választ, mindvégig hallga-
tott, de a rádiós vallomása, valamint a tárgyi bizonyítékok,
alapján elítélték és agyonlőtték.
A harcokban elvesztett két fia halálán bánkódó, megzava-
rodott asszony kiváló és eredeti álcázás volt, de egyike a legal-
jasabbaknak is, hiszen a normális emberek legszentebb érzését,
az anyai szeretetet használta fel.
„Ivasova” több mint négy hétig működött az operatív mö-
göttes területeken levő vasúti csomóponton. Borzalmas még el-
gondolni is, hány élettel fizetett hadseregünk az egy hónapig
tartó kémtevékenységért…
Lidában, felszállásunk előtt, Poljakovval még egyszer
mindent megbeszéltünk és megvitattunk. Röviden az alábbi
következtetéseket sikerült levonni:
a katonai szerelvények mozgását Belosztokban, vagy an-
nál még valószínűbb, Grodnóban figyelik; ez stacionáris megfi-
gyelés: az útvonalasok vagy ténfergők a szigorú óvintézkedések
következtében gyakorlatilag nem tartózkodhatnak egy napot
vagy annál hosszabb időt közvetlenül a vasúti csomópontokon;
a megfigyelést nem egy, hanem legalább két ügynök foly-
tatja.
A reaktív tüzérségi fegyverek – a „katyusák” – szállítása-
kor, minden vasúti kocsira őrséget állítanak. A fegyvereket szo-
rosan ponyvával kötözik le, a ponyva alá faállványzatot he-
lyeznek, és szénacsomókat raknak a tetejére; ezzel megváltoz-
tatják a szállítmány alakját. Azt megállapítani, hogy ezek ka-
tyusák, arról már nem is beszélve, hogy M-13-asok vagy M-31-
esek, csak jó szemű és képzett szakember képes. Kiváló katonai
és ügynöki előképzettséggel kell rendelkeznie, amit az utóbbi
másfél-két évben szerzett, hiszen ismeri a legújabb haditechni-
kát.
,Grodnóban és Belosztokban is megvizsgáltuk a vasúti
csomópontokon bevezetett rendszabályokat. Kiderült, hogy az
idegenek közül huzamosabb ideig senki nem tartózkodhatott a
vágányok között, a depókon vagy a szolgálati helyiségekben. A
katonai parancsnokság két főből álló őrjáratai nagy buzga-
lommal és igazi éberséggel látták el feladataikat; csak rövid ide-
ig kellett a szerelvények közelében járkálnunk, máris felfigyel-
tek ránk, és kérték az iratainkat. A polgári várótermet, a pero-
nokat és az állomás környéki területet a vasúti rendőrség és az
állambiztonsági szervek állandó megfigyelés alatt tartották.
Grodnóban és Belosztokban a város felszabadulása óta betar-
tották ezt a szigorú rendet.
Ahogy az állomásokon járkáltam, egyfajta bűntudat, kel-
lemetlen érzés egy pillanatra sem hagyott nyugodni. Különösen
lesen jelentkezett ez az érzés Grodnóban. A síneken legalább tíz
katonai szerelvény állt, egyesek most érkeztek, mások indu-
lóban voltak, s ez a szakadatlan mozgás immár második hónap-
ja tartott. Özönlöttek a csapatok és a fegyverek az arcvonal felé,
még mielőtt odaértek volna, a célállomásuk és a csapatösszevo-
nások helye már ismeretes volt az ellenség előtt.
A mit sem sejtő kis katonákat és tiszteket nézve állandóan
az járt az eszemben, hogy a keresettek immár egy hónapja mű-
ködnek itt, a közvetlen közelünkben, és egyszerre libabőrös lett
a hátam még a gondolattól is.
Miután mindkét állomáson megismerkedtünk a védőőri-
zet módszerével, megerősödött bennem az a vélemény, hogy a
figyelést nemcsak az útvonalasok vagy a ténfergők végzik, ha-
nem stacionáris megfigyelők is, ráadásul minden valószínűség
szerint vasutasok.
Már tapasztalatból tudtam, hogy a szovjethatalom vissza-
állítása után a felszabadított területeken az ellenséges ügynö-
kök a vasútnál igyekeznek elhelyezkedni, méghozzá nem is na-
gyon törekszenek főnöki beosztásokra. Nagyon szívesen vállal-
nak alacsonyabb szakképzettséget igénylő munkát – a szerelvé-
nyek összeállítását, a váltók kezelését, kerékvizsgálást, mert ez
lehetőséget biztosít arra, hogy állandóan és szabadon járjanak-
keljenek az állomáson, nagyszámú vasutassal és átutazó kato-
nával találkozzanak.
Természetesen nemcsak az ellenséges ügynökök akarnak a
vasútnál elhelyezkedni, hanem mindazok, akik részesülni sze-
retnének a többi városi munkáséhoz képest megemelt élelmi-
szeradagban és téli tüzelőutalványban.
Grodnóban és Belosztokban több mint hatszáz ember volt,
akinek ilyen vagy olyan köze volt az áthaladó szerelvények ki-
szolgálásához, műszaki felülvizsgálatához, a futóművek kar-
bantartásához, a szerelvények összeállításához.
Ebből a több száz emberből estére kiválasztottam tizen-
hármat, akiknek életrajzában az utóbbi időben bizonyos ködös
részleteket véltünk felfedezni. Korábban mindnyájan a németek
által megszállt területen tartózkodtak, nem az állandó lakhely-
ükön éltek, és semmiféle hitelt érdemlő adattal nem bizonyítot-
ták, hogy ezekben az években hol voltak és mivel foglalkoztak.
Két személy törzslapján ellentmondásos bejegyzéseket fedez-
tünk fel, érthetetlen, hogyan kerülhették el a személyzeti osz-
tály munkatársainak figyelmét.
A tizenhárom ember közül, véleményem szerint, négyen
voltak igazán érdekesek.
1. Ignacy Tarnowski – szerelvény-összeállító Belosztok ál-
lomáson. Szakmáját illetően fegyvermester. 1941 őszéri
technikusok és mérnökök egy csoportjával Németország-
ba szállították, ahol a bremeni repülőgépgyárban dolgo-
zott. 1944 júniusában, önéletrajza szerint, egészségi állapo-
ta miatt hazaengedték ugyanakkor az orvosi bizonyítvá-
nyok szerint két héttel ezelőtt minden korlátozás nélkül
alkalmasnak találták a vasútnál végzendő munkára –
semmiféle betegséget nem találtak nála. A Tarnowskival
együtt elhurcoltak közül senki nem tért vissza
Belosztokba, és az elmúlt három év során semmiféle hír
nem érkezett felőlük.
2. Ciesław Komarnicki – szerelvény-összeállító Grodno ál-
lomáson. A múltban a lengyel hadsereg tisztje volt, és a
háború előtt felsőfokú katonai képzettséget szerzett. 1939
szeptemberében német fogságba esett, de megszökött a
fogoly táborból, átkeveredett Dél-Lengyelországba, ahol
állítólag részt vett az ellenállási mozgalomban, először a
„Grom” Népi Gárda szakasz-, majd századparancsnoka
volt.
3. Testvére, Vincent Komarnicki – kenő, olajozó szakmun-
kás. Ha hinni lehet a törzslapnak, akkor 1937-től 1942-ig
útmesterként dolgozott, majd Dél-Lengyelországba mene-
kült, ahol állítólag Ciesławval együtt egy partizánegység-
ben harcolt.
Tegnapelőtt az állomásra érkezett egy levél, mely szerint
Vincent Komarnicki a háború előtt és a megszállás első éveiben
egyáltalán nem útjavítással foglalkozott, hanem a közúti rend-
őrségnél, az úgynevezett forgalmi századnál szolgált. A meg-
szállóknak tett szolgálataiért és együttműködéséért állítólag két
harci érdemérem bronz fokozatát kapta, magától Kucserától, az
egész lengyelországi német policia főnökétől, az ismert, véres-
kezű hóhértól, akit később a partizánok megöltek. 1943 vaszári
Vincent Komarnickit Varsóból állítólag Berlinbe küldték tanul-
ni.
Az állomásfőnöknek címzett levél névtelen volt, de nem-
csak általánosságokat tartalmazott, hanem konkrét tényeket is.
Ezek között olyanok is voltak, amelyeket figyelmen kívül hagy-
ni és alapos ellenőrzés nélkül csak legyinteni rájuk, ésszerűtlen
dolog lett volna.
Vincent és Ciesław a város felszabadulását követően egy
héttel jelent meg Grodnóban, ahol sem lakásuk, sem közeli ro-
konuk nem élt. Két alapvető kérdés merült fel bennem; miért
engedték el őket a partizánegységtől, amelyik most is Krakkótól
délre, a németek mögöttes területein tevékenykedik, és milyen
körülmények között kerültek át a frontnak erre az oldalára?
4. Nyikolaj Sztankevics grodnói váltókezelő. 1941 júniusá-
ban a Vörös Hadsereg harcosaként a németek fogságába
került. Először mindenesként dolgoztatták, majd teher-
gépkocsi vezető lett. 1942 nyarán állítólag a partizánokkal
fenntartott kapcsolatai miatt letartóztatták, és a treblinkai
haláltáborba irányították. 1944 áprilisában állítólag sike-
rült megszöknie, kél hónapon keresztül az erdőkön át ke-
let felé tartott, és június végén érkezett Grodnóba, ahol,
közvetlenül az állomás mellen, szüleinek kis háza és telke
van; az apja mozdonyvezető.
Miért figyeltünk fel erre a Sztankevicsre?… A dolog lé-
nyege az, hogy Treblinka tulajdonképpen nem is fogolytábor
volt, hanem halálgyár, ahol a Lengyelországból s szinte az ösz-
szes európai országból érkezetteket megérkezésük után néhány
órával megsemmisítették. Azon keveseket, akiket különböző
munkák elvégzésére egy időre életben hagytak s csak hetek
vagy hónapok múltán öltek meg, feltétlenül megjelölték. Estére
sikerült megállapítanunk, hogy a szokásosnál hosszabb időt –
két évet – Treblinkában töltött Sztankevicsnek nincs a kezén a
ki, telező tetoválás, a személyes jelzés.
Az általunk gyanúsítottak túlnyomó többsége munkába
álláskor bemutatta a megszállás időszakaira vonatkozó iratait –
a különböző Ausweiseket és igazolványokat. Ezek a német in-
tézmények által kiadott papírok természetesen nem voltak va-
lami bizalomgerjesztőek; még ki kellett deríteni, hogy tulajdo-
nosaik hol voltak és mit csináltak az elmúlt két-három év alatt
A tizenháromból nyolc emberre vonatkozóan még ezen a
napon összeállítottuk a személyleírásokat, hogy a nyomozás so-
rán ellenőrizzük őket, s majdnem mindegyikkel kapcsolatosan
megkértük a szükséges tájékoztatást a lakó- és előfordulási he-
lyeikről, a bennünket érdeklő időszakokról. Sajnos, a lengyel te-
rület kétharmada még német megszállás alatt volt, s ez rendkí-
vüli módon megnehezítette feladatunkat.
Estefelé értem vissza Lidába. Négy felszállás, négy leszál-
lás egy nap alatt, ráadásul visszafelé még az a rettenetes rázkó-
dás, egy gyalogos tiszt számára már sok volt egy kicsit. Zúgott
a fejem, s mikor úgy tűnt, mintha a repülőgép hirtelen több
száz méternyit zuhanna, az egész bensőm felkavarodott. Óriási
megkönnyebbüléssel másztam ki a gépből, léptem ismét szilárd
talajra a lidai repülőtéren, és azonnal a repülőhadtest kémelhá-
rítása felé indultam. Tántorogtam, mint a részeg, legjobban sze-
rettem volna azonnal lefeküdni vagy négykézlábra állni, bele-
kapaszkodni a fűcsomókba.
Az egymástól egyenletes távolságra felállított géppiszto-
lyosok által orzott épület előtt tucatnyi gépkocsi és két oldalko-
csis motorkerékpár állt. Mindegyikben ott ültek készenlétben a
gépkocsi vezetők.
A bejárat előtt suttogva hárman beszélgettek, mindhár-
muk vállán sátorlap lógott. Ahogy közelebb értem, elhallgattak.
Amikor mar a felfelé vezető lépcsőn jártam, az ajtó hirtelen ki-
nyílt, és az épületből gyorsan kilépett, nem is lépett, inkább ki-
futott egy bőrkabátos, tányérsapkás, szakállas katona.
– Tábornok elvtárs, itt vagyunk! – szólította meg az egyik
várakozó.
Azonnal tudtam, hogy nem más, mint Lobov tábornok a
front mögöttes területeinek védelmét biztosító csapatok pa-
rancsnoka.
A bejárat, jobb oldala mögötti hatalmas helyiséget zsúfolá-
sig tisztek töltötték meg: ültek a lócákon, halkan beszélgettek,
teáztak, géppisztolyukat tisztogatták, borotválkoztak, néhányan
aludtak a padlón.
A folyosón két sátorlapos, határőrsapkás katona állt. Egyi-
kük valamit írogatott a noteszába, a másik – hallottam amint a
közelébe értem – a következőket mondta:
– Azt derítse ki, hol helyezik el a kutyákat, és ki biztosítja
részükre a tábori konyhát. Továbbá: kiterjed-e a kutyákra is a
feljavított étkezésre vonatkozó parancs.
Jegorov és Poljakov a főnöki szobában ült. A tábornok
„VCS”-n keresztül éppen jelentést tett Moszkvának a „Nyeman”
ügyben foganatosított intézkedésekről.
Azonnal vissza akartam lépni, s behúzni magam mögött
az ajtót, de az alezredes, aki viszont a helyi tábori telefonon be-
szélt, meglátott, odaintett és energikus mozdulattal a székre
mutatott.
– Semmiben nem tudok segíteni – folytatta a telefonálást. –
Gárdaezredes elvtárs, ez a front törzsfőnökének a parancsa…
Hogy a most érkezett katonák mennyivel jobbak az ön repülői-
nél, azt közvetlenül tőle kérdezze meg!… Tessék?… Hagyja itt a
szolgálatvezetőit és az ügyeletes tiszteket, de mindkét laktanyát
haladéktalanul ürítse ki, hangsúlyozom – haladéktalanul!… Ré-
szemről végeztem!…
Jegorov szavai, izgatott hangja és arckifejezése alapján
végleg megbizonyosodtam, hogy milyen feszültségben élnek. A
tábornoknak szemmel láthatólag szemrehányást tettek, vagy
kellemetlen kérdéseket tettek fel, határozottan és magabiztosan
válaszolgatott ugyan, de hangjából mégis mentegetőzés csen-
dült ki.
Befejezésül közel húzta ajkához a telefonkagylót, és meg-
győző hangon kérte:
– Biztosítsák a vezérezredest és a Főhadiszállást, hogy
minden lehetőt elkövetünk, és bízom benne, hogy holnap, de
legkésőbb holnapután elfogjuk őket.
Letette a kagylót, felállt, odalépett az ajtóhoz, s csak akkor
pillantott meg engem. Szokása szerint minden bevezetés nélkül
megkérdezte:
– Magánál van valami?… Valami lényeges?
Nem volt időm válaszolni, csak éppen felemelkedtem és a
Válaszon gondolkodtam, de már ebből megértette, hogy semmi
lényegest sem jelentek. Kinyitotta az ajtót, s átlépett a küszöbön.
Aztán már a folyosóról, mintha akkor jutna eszébe, még gyor-
san megkérdezte:
– Az ásólapátot megtalálták?
– Most jött vissza Grodnóból és Belosztokból, úgyhogy
még biztosan nem tudja… – jegyezte meg megingathatatlan
nyugalommal az alezredes. – Az ásólapát keresésével Blinov
hadnagyot bíztuk meg.
A tábornok hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Je-
lentést tettem Poljakovnak a Grodnóban és Belosztokban vég-
zett munkáról. Beszéltem a számunkra érdekesnek tűnő szemé-
lyekről; a legnagyobb érdeklődést a Komarnicki fivérek iránt
tanúsította.
Szavaiból megértettem, hogy az ügyet illetően semmiféle
kedvező hírrel sem szolgálhat. Moszkva a csapatokkal lefolyta-
tandó akciót javasolja, a tábornok és ő ezt ésszerűtlennek és el-
sietettnek tartja, s ennek megfelelően foglalt állást. Lidából és
Vilniusból kilenc határőrezred alegységeit csoportosítják át és
tűzszerészeket küldenek. Hajnalra mindkét körzetben már
nyolcezer ember, háromszáz tehergépkocsi és legalább száz-
nyolcvan farkaskutya áll készenlétben.
Poljakov éppen elmenőben volt, hogy előzetes eligazítást
tartson az újonnan érkezett egységek parancsnokainak. Mindig
nagy figyelmet fordított a munkába bevont emberek alapos fel-
készítésére – különös tekintettel a csapattisztekre –, és ezúttal
azt kérte, hogy én is menjek vele.
– Hol van Blinov? – kérdezte órájára nézve. – Már vissza
kellett volna érnie. Várjuk meg inkább, csak azután induljunk…
Már sötét volt, amikor a lidai repülőtérre ért. A repülőhad-

test kémelhárításának lefüggönyzött ablakai mögött valami tör-
tént.
Körben az épületet, mint mindig, most is géppisztolyosok
őrizték, de a bejárattal szemben nem két-három gépkocsi állt,
mint rendesen, hanem hét, s közöttük ott volt a másféltonnás is,
meg két Dodge. Közülük az egyik a tábornoké – Andrej a sérült
szélvédőjéről azonnal felismerte. A legtöbb gépkocsiban készen-
létben ültek a sofőrök.
Andrej elrejtőzött a sötétben, nem messze a bejárattól, s
várt, hogy majd csak kijön Aljehin, s jelentheti neki az ered-
mény tel n kutatást, azt, hogy a bozótost kétszer is átfésülték,
de az ásólapátot nem találták meg…
Nem mert bemenni az épületbe. Legjobban attól félt, hogy
összeakad Jegorovval. Rettegve képzelte maga elé a tábornok-
kal való találkozást, ahogy az szokásos stílusában az ásólapát
felől érdeklődik majd, s ha megtudja, hogy nem találták meg,
megvetően odaszól Poljakovnak: „Egy ásólapátot nem tudott
megtalálni… Hát kipróbált tiszt ez?! Óvodás és nem több!” A
jelentéssel mégsem késlekedhetett. Hizsnyák, Andrej várakozá-
sának megfelelően, az őrség szobájában, az épület hátsó részé-
ben tartózkodott. A konyha mellett ült, teázott és beszélgetett
egy idősebb katonaszakáccsal, akiről közben kiderült, hogy a
földije. Andrej odaintette és kérte, hogy hívja ki a századost.
Aljehin kisvártatva megjelent a lépcsőnél, már várta.
Andrej ránézett, s nagyon idegesen jelentést tett.
– Jó alaposan kerestétek? – kérdezte a százados.
– Orrunkkal tu-túrtuk a fö-földet!… – mondta Andrej, s a
nagyobb nyomaték kedvéért Tamancev szavait használta. – Ké-
kétszer is átnéztük… Ke-keresztül-ka-kasul.
– Azzal, aki a kocsit megtalálta, s először ment a bozótos-
ba, beszéltél?
– Igen! Az ásólapát nem volt a kocsiban! Ezt az aláírásával
is igazolja.
– Aláírás – aláírás… És neked mi a véleményed?
– Az ásólapát nem volt a ko-kocsiban… A bo-bozótban
sincs… – felelte lehorgasztott fejjel Andrej.
A sötétben Andrej nem látta a százados arcát; Aljehin,
mint mindig, most is szenvtelenül, úgy tűnt, nyugodtan beszélt,
de Andrej mégis türelmetlenséget, majdnem idegességet fede-
zett fel kérdéseiben.
– Vacsorázz meg a szakácsnál – mondta a százados. – Az-
tán idejössz, és a baloldali legutolsó szobában megírod a jelen-
tést. Az alezredesnek címezed. Arról, hogy konkrétan mit csi-
náltál, kivel beszélgettél, és mi az egészről a véleményed. A je-
lentést a titkárnál hagyod. Reggelig alhatsz… No, igen… A la-
kás most foglalt, és az őrség szállása is zsúfolt. Feküdj le a ko-
csiban!…
Aljehin is eltűnt az ajtó mögött – elment jelentést tenni…
A konyhában Hizsnyák odasúgott valamit a szakácsnak, a
aki azonnal színültig töltötte a literes csajkát jó húsos, meleg
káposztalevessel, s mellé tett egy fél kenyeret is. Andrej egész
nap egy falatot sem evett, és most mohón vetette magát az étel-
re, nem érdekelte sem a leves íze, sem az, hogy közben hango-
san csámcsog.
A szomszéd szoba ajtaja nyitva volt, és az emeletes ágya-
kon néhány különböző fegyvernemhez tartozó tiszt aludt ru-
hástól, két főhadnagy, fiatal, keménykötésű fiú, az asztalnál ült
és a géppisztolyát tisztogatta.
– Moszkvából jöttek – súgta oda Andrejnek Hizsnyák –
egy egész repülőgépnyi.
Azt a lakást is, ahol már többször éjszakázott, most szintén
ezek a tisztek foglalták el…
Minden újonnan érkezett nagyjából azonos korú volt (hu-
szonöt-harminc éves), erős alkatú és izmos. Revolvereiken kívül
mindegyiküknek gondosan becsomagolt személyi géppisztolya
is volt. Andrej előtt hirtelen megvilágosodott: „Tisztogatók!” Sőt
az a legvalószínűbb, hogy nemcsak egyszerűen tisztogatók, ha-
nem, Tamancev szavaival élve, „farkasölők”.
Egy egész repülőgépnyi! – ilyen a kémelhárításnál töltött
két hónapja alatt még nem fordult elő. Aljehin semmit nem
mondott neki, Andrej meg nem mert arra gondolni, hogy a tá-
bornok megérkezése, az általa keresett ásólapát és az emberek
idejövetele, mind közvetlen kapcsolatban van a már tizenkét
napja keresett csoporttal.
Csupán egy dolgot értett: valami rendkívüli, valami kü-
lönleges dolog történik…
Aljehin közben már biztosan jelentette, hogy az ásólapátot
nem találták meg. A tábornok, no meg Poljakov reakciójának
még csak az elképzelése is borzalmas volt Andrej számára.
Hogy ne is gondoljon rá, szinte rákényszerítette magát, hogy a
megírandó jelentéssel foglalkozzon.
Andrej örömmel megírta volna itt is, de Aljehintől azt a
parancsot kapta, hogy az épületben írja meg, ott pedig minden
pillanatban összeakadhatott a tábornokkal vagy Poljakovval.
Andrej az utolsó cseppig megette a levest, a második fo-
gást nem is kérte, s nehéz szívvel lépett ki az udvarra. A tábor-
nokkal való találkozásnak a gondolatára is kirázta a hideg.
Az épületbe lépve, gyorsan elhaladt az őrt álló géppiszto-
lyos őrmester előtt, és besurrant a baloldali utolsó üres szobába.
A papír az asztalon hevert, tollat és tintát is talált.
Ült és írt, de a folyosón időről időre léptek hallatszottak,
és minden alkalommal izgatottan azt várta, hogy nyílik az ajtó,
és belép a tábornok…
A jelentés megírása több mint egy órát vett igénybe. Meg-
írta, átolvasta, majd átvitte a titkárnak, egy barátságtalan, mo-
gorva hadnagynak, aki átvette, rá sem nézett, csak betette az
egyik dossziéba.
Andrej, miközben végigment a folyosón, a főnöki szobá-
ból, a vastag falak és a párnázott ajtók mögül, beszédfoszlányo-
kat hallott kiszűrődni. A szavakat nem lehetett érteni, de neki
úgy tűnt, mintha Jegorov felháborodott hangját hallaná.
Kisvártatva Andrej már a kocsiban feküdt, fészkelődött, de
aludni nem tudott.
Rettegve képzelte maga elé, hogy holnap az újonnan érke-
zett moszkvaiak közül is elküldenek valakit a bozótosba, és az
ásólapátot biztosan megtalálják. Vagy Tamancevet küldik, és
akkor nemcsak az ásólapátot, hanem még egy elégett gyufaszá-
lat vagy csikket is előkapar, akár a föld alól is.
Andrej képzeletében a legsötétebb képek jelentek meg A
tábornok feldühödik a jelentésén, fel s alá rohangál a szobában,
s hatalmas basszusával elégedetlenül morgolódik: „Nem tudta
megtalálni az ásólapátot! Szégyen!” A nagyszerű, hallgatag
Aljehint és az alezredest, ezt a rendkívüli embert most be csap-
ta, elárulta!… Ők mégis védeni próbálják, de ez a tábornokot
még jobban feldühíti, és tovább ordít: „Nekem nem magyaráza-
tokra, hanem az ásólapátra van szükségem!… Hol van?… Va-
lami taknyos kölyköt küldtek! Adtunk neki egy századot, és mi
lett a haszna?… Egy nagy nulla! Mit tud ez?! Hogy került ez
egyáltalán hozzánk?… Küldjék vissza azonnal az ezredéhez!
Azonnal! Hólyag! Óvodás és nem több!”
A szinte könnyekig elkeseredett Andrej észre sem vette,
hogy képzeletében Jegorov Tamancev szavaival szitkozódik
Hát vigyék el innen! Ő nem „farkasölő”, hanem csapat-
tiszt. Csak a saját ezredébe kerüljön vissza, és ne a tartalékba.
Mindenesetre nem rosszabb a többieknél, sok vonatkozásban
még, jobb is az átlagnál. Ott, ha úgy hozza a sors, becsülettel hal
meg, s róla is azt írják majd, amit ő maga is már sok katonájáról
és altisztjéről írt: „… katonai esküjéhez híven, férfias és hősi
helytállással életét adta a hazáért…” De itt az ember a bőréből
kibúj hat, és ötször meghalhat, ha nincs eredmény, akkor min-
denképpen rosszul dolgozott, tehát ő a hibás.
…Ezekben a feszült órákban Blinov főnökeinek kisebb
gondjuk is nagyobb volt annál, mintsem hogy vele foglalkoz-
zanak. Hogy a keresést lelkiismeretesebben, erőteljesebben és
kitartóbban végezzék, reggel nem említették előtte azt a lehető-
séget, hogy az ásólapát egyáltalán nincs a sűrűben. Még Aljehin
sem, aki általában mindent alaposan elmagyarázott neki, de
most nagyon sietett, és semmit sem mondott, semmit sem ma-
gyarázott. Andrej nem is gyanakodott, hogy az a tény, hogy az
ásólapátot nem találták meg, Poljakovnak a tegnap este,
Guszevvel folytatott beszélgetése után kialakult elképzeléseit
támasztja alá. El sem tudta képzelni, hogy Aljehin jelentése: „a
sűrűt kétszer is jó alaposan átkutatták, de az ásólapátot nem ta-
lálták meg” – az alezredes és a tábornok számára az egyik legö-
römtelibb hír volt ezekben a nehéz napokban.
54. Tamancev
Estefelé Julia rőzsét aprított, én meg ismét Fomcsenkóval

és Luzsnovval foglalkoztam.
Az elmúlt két nap alatt határozottan megenyhültem irá-
nyukban. Mit lehetne tőlük várni? Fomcsenko tavasszal, május
elseje előtt került az elhárításhoz, Luzsnov pedig még ennél is
később, júniusban, két hónappal ezelőtt. Ahogy mondják, egy
év híján egy hetet töltöttek itt, nem csoda tehát, hogy hozzájuk
mérten még a Kicsi is professzornak számít. Arra is gondoltam,
isten ne adja, ha még több hetet itt kell ülnünk, kitanítom őket,
embert faragok belőlük.
A beszélgetés ismét az ejtőernyős ügynökökről folyt: hogy
honnan keverednek elő, helyesebben kik közül verbuválódnak,
hogy készítik fel őket, hogyan nyomozunk utánuk, és hogyan
zajlik le egy letartóztatás.
A kémelhárítás nem titokzatos szépségekből, éttermekből,
dzsesszből és mindentudó fickókból áll, ahogy ezt a filmekben
és regényekben mutatják. A katonai kémelhárítás – óriási és na-
gyon nehéz munka – már negyedik éve napi tizenöt-tizennyolc
óra munkát jelent, az előretolt állásoktól kezdve a front hadmű-
veleti mögöttes területeinek teljes kiterjedésében. Hatalmas,
kemény munka és vér… Csak az elmúlt néhány hónapban a ki-
váló tisztogatók tucatjai haltak meg, de étteremben az egész há-
ború alatt én egyszer sem voltam.
Fomcsenkót és Luzsnovot oktatva, az ügy érdekében és
nevelési meggondolásokból, a nehézségekről természetesen
nem beszéltem. Ha mindent úgy mondok el nekik, ahogy az va-
lóban van, biztosan besavanyodtak volna.
A munkánk és körülményeink olyanok, hogy bármelyik
tapasztalt „Sherlock”, még a fővárosi bűnügyi osztályról is, el-
keseredésében felkötötte volna magát az első görcsös ágra.
A bűnügyi nyomozóknak rendelkezésükre áll a daktilosz-
kópia, a bűnügyi nyilvántartó, a laboratórium, a tudományos-
technikai részleg, az ember minden lépésre talál valakit, egy
posztos rendőrt vagy egy házmestert, aki szóval is és tettel is
kész a segítségre. De nálunk?…
A front működési sávjának szélessége több mint három-
száz kilométer, a mögöttes területek mélysége pedig több mint
hatszáz. Ezen az óriási területen a városok, vasútállomások és
vasúti csomópontok százai helyezkednek el, a felvonulási uta-
kon naponta katonák, tiszthelyettesek és tisztek ezrei vonulnak
az arcvonal felé, mindenütt erdők, hatalmas bozótos területek.
Itt, a nyugati területeken például a helybelieket megfélemlítet-
ték, az emberek hallgatagok, lényeges dolgokban, bárhogy is
igyekszünk, egy szót sem lehet belőlük kicsikarni. Az összes
technikai felszerelésünk pedig, személyes fegyvereinken kívül.
Pása zsákmányolt fényképezőgépe.
A bűnügyi nyomozók egyes személyek tevékenységével
foglalkoznak, mi pedig olyan bűnözőkkel, akik mögött az egyik
legerősebb államgépezet áll, akiket nem félművelt tuskók készí-
tenek fel, hanem az ügynöki munka legkifinomultabb szakértői
– a legtapasztaltabb szakemberek speciális iskolákon képzik ki
őket, s dolgozzák ki számukra a megfelelő fedőtörténetet, ezek
látják el őket felszereléssel és iratokkal.
Mit tudunk mi ezzel szembeállítani… Primitív tábori
kémelhárítást: az erdő átvizsgálását, a vizuális megfigyelést, be-
szélgetéseket a helyi lakosokkal és a leshelyeket. Gyilkosan
primitív dolgok! Fából vaskarikát kell kovácsolni! Kapd el
mindegyiket! Kapd el őket élve! Ha beledöglesz is, de csináld!
Pontosabban, ahogy a főnökség mondja: csináld, de ne halj
meg.
A nehézségekről természetesen nem fecsegtem, éppen el-
lenkezőleg, elhallgattam őket, meg kellett őriznem és fent kel-
lett tartanom Fomcsenkóban és Luzsnovban a harci kedvet és
az állandó készenléti állapotot.
Közben valami történhetett Juliával, amit nem vettem ész-
re – vagy egy felrepülő forgács üthette meg, vagy csak egysze-
rűen elege volt már mindenből, vagy egyáltalán nem irigylésre
méltó életére gondolt, nem tudom – csak annyit láttam, hogy
hirtelen leejtette a baltát, hangosan elsírta magát, mire a kisgye-
rek odafutott hozzá, elkapta a szoknyája szélét, és ő is bömbölni
kezdett.
Csak álltak ott ketten és zokogtak, egy cseppet sem szé-
gyenkeztek, hiszen biztosak voltak benne, hogy senki sem látja
őket. Én is leengedtem a távcsövet – nincs rá szükség, és kelle-
metlen dolog így leskelődni.
Ismeretlenül, még mielőtt láttam volna Juliát, eleve ellen-
ségesen ítéltem meg. Német szukának, a fritzek közönséges
ágyasának tartottam, de így elnézve, változott a véleményem.
Fiatal lány… Buta kis árva… Még meg is sajnáltam. Ostoba
lány, tönkretette saját életét.
Erős akaratú embernek látszott, és mégis milyen gyorsan
megtört. De ez még mind semmi. Arra gondoltam, mi lesz vele
és a gyerekkel majd a télen, itt a tanyán, mikor mindent befúj a
hó, és se kenyér, se tej, se krumpli, csak a magány. No meg a fé-
lelem.
Becsületes katonafeleségek milliói élnek az országban, na-
gyon nehéz körülmények között, de én még ezt az ostoba le-
ányzót is sajnáltam. Talán nem is annyira őt, hanem a kisgyere-
ket, aki végső soron semmiben sem vétkes.
Swiridet már értettem. Fukar disznó, az ilyentől még télen
sem lehet kikönyörögni egy maroknyi havat sem. Ezek a gaz-
dák itt mindnyájan gazemberek, ki kit tud becsapni, de ezt a
púpost különösen utáltam.
Az érzések persze csak érzések, és nekem tárgyilagosnak
kell maradnom. Nem azért jöttem ide, hogy valakit sajnáljak
vagy utáljak.
Az én dolgom apróság. Az én dolgom – elkapni
Pawlowskit és azokat, akik vele vannak, ha egyáltalán felbuk-
kannak a kör nyéken. Elkapni, mégpedig úgy, hogy a csoport
vezetőjét és a rádióst élve kell elfogni, ez a minimum. De ehhez
tudni kellene, hogy ki közülük a rádiós, és ki a csoport vezetője.
A harmadikat aztán már nem is nagyon kellene kímélni. A
Funkspiele a legfontosabb, a Funkspiele!31
Ha felbukkannak – no, de éppen ez itt a bökkenő! A meg-
figyelés egész ideje alatt kétségeim egy cseppet sem csökkentek
Miért kellene idejönni Pawlowskinak? Vajon mit hagyhatott itt?
Pása feltételezései csak a tiszta lírára épültek. Különben, amikor
Fomcsenkóval és Luzsnovval idejöttünk, megkérdeztem Pásá-
tól, hogy rágódtak-e En Effel a leshely kiválasztásán? Nem vá-
laszolt, ebből megértettem, hogy nem, ez az ő önálló döntése
volt.
Az elmúlt két nap alatt Julia és Swiridék életmódjával is-
merkedtünk, pontosabban mondva, megismertük napi munka-
ciklusukat.
Amint virradni kezdett, Swirid felesége és anyja elindult a
faluba, megfejte a teheneket, és, gondolom, kitakarította az óla-
kat, ellátta az állatokat. Másfél óra elteltével egy vödör tejjel és
egy maguk után vonszolt lóval tértek vissza. Minden eshetőség-
re számítva éjszakára még a lovat sem merték a tanyán hagyni,
nehogy elszedjék, elvigyék tőlük a fel-felbukkanó akovisták
vagy németek.
Swirid kora hajnaltól kezdve a gazdasággal kínlódott, s
Julia is ugyanezt tette saját viskója környékén. Swiridék és Julia,
mindhárman, paraszti mohósággal, szinte pihenés nélkül, egé-
szen késő estig dolgoztak, Este a lovat bevezették a faluba, és
ismét egy vödör frissen fejt tejjel tértek vissza. Swirid távollét-
ében az anyja vagy a felesége oda-odavetett Juliának valami kis
ennivalót, de a kunyhójában, sőt még annak közelében sem tar-
tózkodtak egyetlen felesleges percet sem – féltek a púpostól.
Julia szintén félt tőle, és biztosan nem nagyon szerette sőt ami
még valószínűbb, gyűlölte is.
Így a megfigyelés két napja gyakorlatilag semmit sem
adott azonkívül, hogy megismerkedtünk Julia és Swiridék éle-
tével s fény derült a közöttük levő kapcsolatokra. Idegen nem
31
Funkspiele – rádiójáték
járt a környéken, semmi számunkra érdemes dolog nem történt,
és Julia sem tűnt el a szemünk elől sehová.
Az intuíció óriási dolog, és a hatodik érzékem azt súgta,
hogy, feleslegesen töltjük itt az időnket. Határozottan üresjárat-
nak ereztem az egészet. Természetesen, hogy Fomcsenko és
Luzsnov lelkesedését le ne lohasszam, egy pillanatig sem mu-
tattam ki érzéseimet, ellenkezőleg, egész idő alatt „frissen”, „vi-
dáman” tartottam magam, és minden pillanatban szinte tüntet-
tem szilárd hitemmel leshelyünk jövőjét és sikerét illetően.
Nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is tartottam őket: engedtem,
hogy tovább aludjanak, mint én, és az ételből is többet csúsztat-
tam nekik.
Mikor besötétedett, még egyszer megbeszéltem velük
minden adódó esetet, az együttműködés jeleit, majd lemász-
tunk a padlásról, s ismét elhelyezkedtünk a Julia kunyhóját két
oldalról körülvevő bokrokban. Hideg, harmatos éjszaka kö-
szöntött ránk. Az égboltot, úgy, mint délen, elborították a csilla-
gok, néztem a tejutat, s el is határoztam, hogy ha holnap meg-
jön Pása – ő maga akarta elhozni az élelmiszert –, nyíltan kipa-
kolom mindazt, ami bennem van, a kétségeimet, az egyet nem
értésemet, és követelem, hogy mindezt azonnal jelentse En Ef-
nek. És ő jelenteni is fogja: a barátság az barátság, a munka az
munka, és én már nem vagyok kisgyerek – számoljanak az én
véleményemmel is!
Fomcsenko, nem tudom, miért, de köpeny nélkül érkezett,
én erőszakoltam rá régi, váll-lap nélküli – vagy ahogy Pása ne-
vezte, „rokkantas” – köpenyemet. Sokat adtam volna most
ezért, az agyonhordott, öreg darabért, vagy bármilyen más ha-
sonlóért. Az ingzubbonyomra csak sátorlapot terítettem; a hi-
deg a nyarat meghazudtolva óráról órára erősödött, s éjfél felé
már remegtem, mint a kocsonya.
Akkor arra gondoltam, hogy akár egészen addig elüldö-
gélhetünk itt, amíg meg nem aszalódtunk, és hirtelen olyan gör-
csös, belső keserűség hatalmasodott el rajtam, hogy szinte ordí-
tani szerettem volna…
Nem, nem vagyok már kisgyerek, és nem fogok hallgatni.
Még a tábornok előtt sem!… En Ef-től alkalomadtán feltétlenül
megkérdezem: „Miért dugtak engem erre a leshelyre? Hogy a
bolhákat etessem?… Vagy hogy aranyeret kapjak?… Mi az talán
többre nem vagyok képes?…”
Hallgatni nem fogok, és nyíltan megmondom neki: „Nem
értékel engem! Ki vagyok én magának, mostoha gyereke? Hi-
szen ez az egész nem más, mint tétlenség és az ülőképesség
gyakorlása! Minek ez nekem?… ez az idevezényeltek és gya-
kornokok feladata!…”
55. A „VCS”-n keresztül folytatott

telefonbeszélgetések
Az éjszaka már a vége felé járt, tíz perc híján öt óra volt,
amikor a szobában, ahol Jegorov, Mohov és Poljakov ült, ismét
meg szólalt a különleges vonal. Jegorov felemelte a kagylót.
– Jegorov tábornok? – hallatszott az erős membránú ké-
szüléktől több méterre is érthetően Kolibanov hangja. – Igen, én
vagyok.
– Hol van most?
– Nem értem – mosolyodott el akaratlanul is Jegorov. –
Maga telefonál nekem ide, és azt kérdezi, hogy hol vagyok? A
repülőhadtest kémelhárításán.
– Az orruk előtt dolgoznak!!! – kiabálta idegesen
Kolibanov akit rendszerint semmi sem tudott kihozni sodrából,
de most szinte fuldoklott az idegességtől. – Itt van előttem a
„Nyeman” ügyben elfogott legutóbbi rádióadás megfejtése.
Hallgassa figyelmesen!… „Személyes megfigyelésünk alapján…
a lidai repülőtérre a következő gépek érkeztek… „IL-2” ötven-
három, „LA-5” negyvennyolc, „PE-2” harminchat, „JAK-9” öt-
venegy, „LI-2” hét, „PO-2” tizennégy… Hall engem?! Pontosan
az orruk előtt dolgoznak!
Jegorov fejét elöntötte a vér, nehezen lélegzett, és csak
hallgatott. A tőle egyméternyire ülő Mohov csak ennyit mor-
gott:
„Még csak ez hiányzott!” – s elkeseredetten rázta fejét. A
Vilniusból nem sokkal előbb megérkezett Poljakov az íróasztal
mellett ülve, gyorsan írogatott valamit, fel sem emelte fejét, csak
orra rángatódzott a szokottnál is gyakrabban.
A „VCS”-készülék membránjából Kolibanov hangja olyan
tisztán hallatszott, mintha nem is a messzi Moszkvából, hanem
a szomszéd szobából beszélne. Most Jegorov is nagyon való-
szerűen maga elé képzelte az alacsony, vékony, nyugodt, barna
arcú tábornokot, kitüntetéseivel, bő szárú nadrágjában. A tar-
tózkodó és korrekt Kolibanov még soha nem emelte fel így a
hangját Jegorovval szemben, soha nem volt még ennyire izga-
tott, s Jegorov megérezte, hogy mindezt nemcsak a legutóbb
megfejtett rádióüzenet okozza, nem csupán az, hogy az ellenség
valóban az orruk előtt működik: valaminek még történnie kel-
lett ezenkívül is.
Mohov segített Jegorovnak kinyitni a cigarettatárcát, s
gyufát is gyújtott neki.
– A Főhadiszállásról éppen most telefonált a vezérezredes
közölte rövid hallgatás után, most már a szokásos, nyugodt
hangnemben Kolibanov. – Éppen akkor indult és megparan-
csolta, hogy várják a készüléknél a hívását.
– Értettem! – mondta tompán Jegorov, és lerítt róla a le-
hangoltság.
– Azt hiszem, hogy nagyon komoly magyarázkodás, mi
több, komoly kellemetlenségek előtt állunk! A „Nyeman” ügy-
gyel ő maga foglalkozik… Ért engem?
– Igen…
Kolibanov rövid ideig ismét hallgatott, majd váratlanul a
következőket mondta:
– Alekszej Nyikolajevics, én nem beszélek a vezérezredes-
nek az utolsó rádióüzenet megfejtéséről, amíg ő nem beszél
magukkal. Így, azt hiszem, mégiscsak jobb lesz.
Jegorov arca bíborszínűre változott.
– Tábornok elvtárs – szólalt meg szigorúan és hivatalosan,
nem fogadva el a felajánlott baráti hangnemet. – Nem vagyok
ideggyenge, és nincs szükségem szívességekre! A Főhadiszállás
saját hatáskörébe vont ügyben az elfogott rádióüzenetet azon-
nal jelentenie kell a vezérezredesnek!
– Jól van, no… – mondta békülékenyen Kolibanov. – Min-
denekelőtt magára gondoltam.
– Ezt sejtettem! Köszönöm!
Amint Jegorov letette a kagylót, abban a pillanatban ismét
megcsörrent a „VCS”-készülék.
– Jegorov?… Mi újság? – hallatszott a kagylóból a kémel-
hárítás főcsoportfőnökének hangja.
– Sajnos semmi eredményt nem tudok jelenteni, tábornok
elvtárs. Mindent megteszünk…
– Napközben odautazom magukhoz. Milyen különleges és
rendkívüli segítségre van még szükségük?
– Különleges segítségre?… Mindenekelőtt operatív kém-
elhárító egységekre és tisztogatókra… Nagyon jó lenne, ha ide-
küldenék a varsói és königsbergi hírszerző iskolákkal foglalko-
zó szakértőket, azokat, akik ismerik az ott felkészített rádióso-
kat.
– Megígérem! Néhány órán belül a többi frontról össze-
gyűjtünk és a vilniusi, valamint a lidai repülőtérre szállítunk
háromszáz elhárító tisztet… Közöttük legalább ötven kitűnően
képzett tisztogatót… Szakértőkből nem tudok túlságosan sokat
ígérni, de akiket össze tudunk szedni, azokat azonnal átirányít-
juk… Minden odaérkezőt azonnal, minden késedelem nélkül be
kell kapcsolni a munkába! A kémelhárítás tisztjeit csak a vegyes
összetételű operatív csoportok vezetőiként használják fel!
– Így lesz, tábornok elvtárs.
– A tisztek megérkezéséig ezeket az operatív csoportokat
gyűjtsék össze a vilniusi és lidai repülőtereken, s alaposan iga-
zítsák el őket.
– Értettem.
– Miben lehetek még a segítségére?
– Nagy szükségünk lenne mozgó rádiós mérőkocsikra!
Legalább még egy tucatnyira!
– Megígérem! Hogy állnak a csapatok akcióinak előkészí-
tésével?
– Plusz kettő és fél.
– Legkésőbb reggelre legyenek készen.
– Tábornok elvtárs, még egyszer ki kell jelentenem: az el-
következendő két napra szükségtelennek tartjuk az alakulatok-
kal végrehajtott akciókat. Határozottan…
– Nem szükséges, hogy megismételje! – a vezérezredes
hangjában nyilvánvaló idegesség érződött. – Magam sem kívá-
nom erőltetni… De a körülmények rákényszeríthetnek… Mi-
lyen elképzelései vannak most a „Nyeman” üggyel kapcso-
latban? Mi a véleménye Poljakovnak? Egyetért-e magával Mo-
hov?
– Véleményünk egységes, és az elmúlt három óra folya-
mán nem változott. Feltételezhetően ma vagy holnap elfogjuk
őket.
– Holnap? Kizárt dolog! Egyetlen nap áll rendelkezésünk-
re, egy órával sem több!
– Hogyhogy kizárt dolog?! ez felére csökkenti még korlá-
tozott és feltételezett esélyeinket is! Vezérezredes elvtárs, kate-
gorikusan tiltakozunk!
– A határidőt nem én állapítottam meg! Érti?
– Nem értem! – jelentette ki rövid szünet után Jegorov.
Még ha estig el is fogjuk a csoport magvát, a csoport főnökét a
rádióst, mihez kezdünk „Matild”-dal meg a „Nótárius”-sal? Itt
szó sem lehet olyan választásról, „belekapjunk” vagy „felgön-
gyölítsük”! Az egyetlen megoldás: „felgöngyölíteni”! Ezért nem
tudunk lemondani a holnapi napról! Ha ez a Főhadiszállás pa-
rancsa, akkor bocsásson meg, ott nincsenek tisztában ügy sajá-
tosságaival és a részletekkel, de mi önnel együtt szakemberek
vagyunk! És nagyon kérem… elengedhetetlenül szükségesnek
tartom, hogy forduljanak oda és magyarázzák meg…
– Kinek magyarázzuk meg, kinek?! – ordította tele torok-
ból vezérezredes. – Hallgattassák el őket, tömjék be a szájukat…
kapják el legalább a csoport magvát, és szerezzék meg az adót!
Még ma!!! „Felgöngyölíteni”! – ez már lehetetlen! El sem tudja
képzelni, milyen komoly a helyzet!… ez az ő személyes pancsa,
érti, személyes! És nagyon kategorikus parancsa! Egy hadászati
jelentőségű hadművelet sorsa forog kockán. Semmiféle halasz-
tásról nem lehet szó! Ha egy nap alatt nem kapják el őket, akkor
már holnap maga sem lesz a helyén, de engem sem találnak itt!
Minden lehetséges, sőt lehetetlen, hangsúlyozom, lehetetlen
módon, de ma el kell fognunk őket! Ha ez nem sikerül, akkor
nem tudok semmiben segíteni: holnapi napunk már nem
lesz!…
– Értettem…
– A főnökség valószínűleg még előttem oda fog érni…
Mindkét népbiztos első helyettese. Biztosítsák számukra a
szükséges körülményeket. De ne vesztegessék rájuk túlságosan
az idejüket, végezzék nyugodtan a munkájukat! És semmi vita
semmi összetűzés! Bármit mondjanak is, a válasz csak az lehet
„Igen, komisszár elvtárs!”, „Rendben, komisszár elvtárs!…”,
„Értettem, komisszár elvtárs!… „Ugyanakkor bármilyen intéz-
kedést, amellyel ön vagy Poljakov nem ért egyet, kategorikusan
megtiltok. Bárkinek a nevében is próbálnak önökre nyomást
gyakorolni!… Poljakovnak teremtsék meg az optimális feltéte-
leket! Mindenekelőtt vonják ki a szükségtelen értekezletekből és
fecsegésekből, akárki is kezdeményezze azt. Ért engem?
– Pontosan!
– A baltikumiak bármit csináljanak is, mi elsősorban ma-
gukban bízunk! Közölje ezt Poljakovval is… Maguk mindket-
ten, és minden beosztottjuk ma kell, hogy bebizonyítsák, mire
képesek. Részemről végeztem! Van-e kérdése?
– Nincs.
– Legkésőbb tizennégy órakor ott vagyok maguknál. Le-
gyenek állandó kapcsolatban Kolibanovval. Tevékenykedjenek
a legaktívabban és a leghatározottabban! Vége!
Jegorov letette a kagylót, még mindig benne élt az előbbi
telefonbeszélgetésben, s üres tekintettel meredt Mohovra.
– Idegeskednek… – mondta Mohov együttérzően –, őket,
is szorítják…
– Az idegeskedés a főnökség előjoga – jelentette ki
Poljakov, fejét felemelve az iratokból. – Nekünk az a kötelessé-
günk, hogy idegek nélkül, a legnagyobb csendben dolgoz-
zunk!… Most az a legfontosabb, hogy ne kezdjünk el verse-
nyezni az idővel, ne akarjunk lépést tartani az érzelmekkel!…
Nyugodtan, teljes meggyőződéssel kell dolgoznunk, hogy ma
vagy holnap, esetleg később megfogjuk őket… mert ha mi nem
kapjuk el ezt a társaságot, helyettünk senki nem csinálja meg…
56. A Legfelsőbb Főparancsnokság

Főhadiszállásán
Moszkvában valóban nyugtalankodtak és idegeskedtek.

A katonai kémelhárítás augusztus 17-i, a Főhadiszállásnak
küldött másfél oldalas napi jelentésében a „Nyeman” ügy ki-
lenc sort foglalt el: röviden ismertették, hogy az 1. Balti és 3. Be-
lorusz Front mögöttes területein az ellenség erős és képzett
ügynöki rezidentúrája működik, s felkutatásukra aktív intézke-
déseket foganatosítottak.
Ebben nem volt semmi rendkívüli: a Főhadiszállást tájé-
koztatni kellett az ellenséges hírszerző szolgálat minden veszé-
lyesebb megmozdulásáról, még az egyes veszélyesebb ügynö-
kökről is.
De mivel most arról a frontról volt szó, ahol már nem is
egészen egy hónap múlva nagy jelentőségű hadászati hadmű-
veletek kezdődnek, a jelentést olvasva a Legfelsőbb Főparancs-
nok margóra kék ceruzájával egy jelet húzott, ami egyszerre je-
lentette, hogy „fokozott figyelmet fordítani” és „részletesebb je-
lentést kérek”.
Ez a jel szolgáltatta az alapot ahhoz, hogy az ügyet a Fő-
hadiszállás ellenőrzése alá vonják, és napközben már a Főpa-
rancsnok asztalán hevert a „Nyeman” ügyről készített részletes,
majdnem két oldalt betöltő jelentés. A Főparancsnok, miután
már éjszaka átnézte az anyagot, felismerte, hogy a keresettek
tevékenysége azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az ellenség tu-
domást szerez az 1. Balti Front mögöttes területein titokban
folytatott csapatösszevonásokról és csapásmérő csoportosulá-
sokról. Így egy fontos hadászati hadművelet sorsa forog koc-
kán, s miatt rendkívül nyugtalan és izgatott lett.
Már több hónapja nem volt olyan rossz hangulata, mint
ezekben az órákban.
Negyvenegy júniusában saját intuícióiban alaposan csa-
latkozva, most rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított az el-
lenség félrevezetésének, különösen a jelentősebb hadműveletek
előkészítése idején.
A háború első napjaiban, az emberfeletti idegfeszültség
óráiban, időnként szinte csak perceket szakítva magának, még a
arra is talált időt, hogy figyelmesen átnézze a leghíresebb had-
vezérek és katonai elméleti szakemberek műveinek azon része-
it, amelyek a meglepetésszerű hadműveleteket biztosító, félre-
vezető manőverekre vonatkoznak. Ezeket a kérdéseket több
esetben is elemezte és megvitatta a legfelső tábornoki karral.
A meglepetésszerű támadás hármas hasznát a következő-
képpen foglalta össze:
A meglepés felkészületlenül éri az ellenfelet, csapatai,
technikai erői a csapás elhárítására nem a legmegfelelőbben he-
lyezkednek el.
Rákényszeríti, hogy sürgősen új terveket dolgozzon ki; az
ellenfél kiengedi kezéből a kezdeményezést, s akcióiban a tá-
madó mozgásához kell alkalmazkodnia.
Végül aláássa az ellenfél csapatainak a parancsnokságba
vetett hitét; a parancsnokban és a törzsben megrendül az önbi-
zalom.
Ebből következik, hogy a hadműveletek sikere jelentős
mértékben függ titkosságuktól és az elterelő hadmozdulatoktól.
Így alakult ki aztán az a véleménye, hogy az a győzelem, melyet
a meglepetés tényezőjének kihasználása nélkül, csak számbeli,
és erőfölénnyel érnek el, nem bizonyítja a hadvezéri tehetséget,
és hasonlíthatatlanul többet kell fizetni érte. Ezért, bármilyen
erőfeszítések árán is, titokban kell tartani az eredeti szándékot,
egyidejűleg több helyen is veszélyhelyzetet kell teremteni, és rá
kell kényszeríteni az ellenfelet erői szétforgácsolására. Vagyis, a
támadást demonstratív módon kell előkészíteni az egyik he-
lyen, titokban a másikon, s közben arra kell törekedni, hogy az
igazi támadás megindulása a meglepetés erejével hasson az el-
lenségre.
A háború kezdetének iszonyú leckéjéből tanulva, késede-
lem nélkül levonta a következtetéseket, és már a háború első
félévétől kezdve a Vörös Hadsereg az ellenfélnél semmivel sem
kisebb hozzáértéssel használta ki a titkosság és a váratlanság
tényezőjét hadműveletei során.
Így a Moszkva alatti támadás megindításakor is titokban
szállították a hadműveleti területre a friss tartalékokat, és a
döntő órában vetették be őket. A fővárostól északra két új had-
sereget vontak össze; megjelenésük a németeket teljesen várat-
lanul érte.
A sztálingrádi hadművelet és a kurszki csata átütő sikere
is nagymértékben a titkos csapatösszevonásoknak, valamint az
ellenség megtévesztésére és félrevezetésére irányuló, bonyolult,
komplex intézkedéseknek volt köszönhető.
Ezzel a hadműveleti jellegű váratlansági tényezővel sike-
rült elérni a háború legnagyobb belorussziai hadműveletének
sikerét is. Igaz, a teljes titkosság négy szomszédos front mögöt-
tes területén – 6.500 harckocsi és önjáró löveg, 25 ezer tüzérségi
fegyver, több mint 6.000 repülőgép és másfél millió ember ősz-
vonása – teljesen észrevétlenül gyakorlatilag elérhetetlen. Mégis
– mint a fogságba esett német tábornokok vallomásából kitűnt –
a „Közép” hadseregcsoport felderítő szervei csak röviddel a
támadás megindulása előtt kezdtek gyanakodni. A vélemények
azonban megoszlottak, és a gyanakvás csak gyanakvás maradt.
A szovjet csapatoknak a titkosság biztosítására irányuló erőfe-
szítései olyan jelentősek voltak, annyira részletekbe menően,
annyira tökéletesen átgondolták mind a tizenkét front működé-
si területén életbe léptetett dezinformációs intézkedéseket, hogy
a hatalmas előkészületeket az ellenség csupán cselnek, elterelő
hadmozdulatoknak tekintette. A német szárazföldi csapatok
vezérkarának és Hitler Főhadiszállásának mindvégig az volt a
meggyőződése, hogy 1944 nyarán a Vörös Hadsereg fő csapásai
nem Belorusszia, hanem sokkal délebbre, Ukrajna irányában
összpontosulnak. A szovjet hadvezetés valódi célját illetően te-
hát sikerült megtéveszteni a németeket, és ezek eredményekép-
pen csapataink porrá zúzták az egész „Közép” hadseregcsopor-
tot.
A Főparancsnok nagyon büszke volt az ellenség tévútra
vezetésében megszerzett művészetére, s el is beszélte Teherán-
ban Rooseveltnek és Churchillnek, milyen módszerekkel sike-
rült elérni a teljes titkosságot. Churchill egyetértően jegyezte
meg, hogy „az igazságot hazugsággal kell megvédeni”.
Most, bár a „Nyeman” ügyről eléje tett jelentést még félig
sem olvasta el, Sztálin máris felmérte, mekkora veszélyt jelente-
nek a keresettek a Baltikumban előkészületben levő hadászati
csapásra.
A Főhadiszállás, és személyesen a Főparancsnok is, foko-
zott figyelmet szentelt most a Baltikumnak. A hadászati had-
művelet megindítását szeptemberre tervezték; célja Észtország
és Lettország jelentős része, a legfontosabb kikötők s a szövet-
séges köztársaságok fővárosa, Tallinn és Riga fölszabadítása. A
hadművelet során el kell szakítani a több mint hétszázezer ka-
tonát, tisztet és tábornokot számláló „Észak” hadseregcsoportot
az ellenség többi erőitől, elvágni Németországtól, pontosabban
Kelet-Poroszországtól, és acélgyűrűbe szorítani Kurlandiában, a
Zemlandi-félszigeten.
Július utolsó napján az 1. Balti Front gépesített egységei
Klapkalns körzetében, nem túlságosan jelentős erőkkel átvágták
a Baltikumból Kelet-Poroszországba vezető összes szárazföldi
összekötő vonalat, és kitörtek a Balti-tengerhez. A Főparancs-
nok utasítására a csapatok kezdeményezőkészségét és hősiessé-
gét kitüntetésekkel ismerték el, a front parancsnoksága azonban
azt az utasítást kapta, hogy ha a németek megkísérlik felszaba-
dítani a körülzárt csoportosulást, a csapatokat minimális vesz-
teséggel vonják vissza a Jelgava(Mitava)–Dobele vonalig.
Az előrenyomult ék megerősítésére és kiszélesítésére az
adott pillanatban nem volt elég tartalék; egyébként is, az
„Észak” hadseregcsoportot sokkal csábítóbb nyugatabbra, el-
vágni, hisz akkor jóval több német hadosztály kerül be a hatal-
mas baltikumi katlanba, és a külső arcvonal Kelet-Poroszország
határánál eléri a Nyeman folyó torkolatát.
Ez volt a Legfelsőbb Főparancsnokság haditerve. És bár je-
lenleg, augusztus közepén, a támadások elsősorban az Ukrán
Frontokra koncentrálódtak a tervezett hadművelet végrehajtá-
sában döntő szerepet játszó 1. Balti Front mögöttes területein –
az összes elővigyázatossági intézkedés betartásával – apránként
összevonták már az erőket; az elmúlt éjszaka sorra érkeztek a
Sauljától északra fekvő körzetbe az elkövetkezendő baltikumi
hadműveletek főerejét alkotó 5. harckocsizó gárdahadsereg
egységei.
Ahogy átolvasta a „Nyeman” ügyben írt jelentést, a Főpa-
rancsnok azonnal hívatta a kémelhárítás főnökét, valamint az
állambiztonsági és a belügyi népbiztost. A jelentéstételre éppen
odaérkezett hadseregtábornoknak – aki már több mint egy éve
vezérkari főnök tisztét töltötte be – kiadta az utasítást, hogy
várjon, s megemlítette: elképzelhető a hadászati terv radikális
megváltoztatása vagy az egész eljövendő hadművelet elhalasz-
tása is.
Ezután a „VCS”-n keresztül felhívta az I. Balti Frontot.
Bagramján hadseregtábornok, a front parancsnoka ezekben a
virradat előtti órákban már a csapatoknál volt. A telefonnál a
front törzsének főnöke, Kuraszov vezérezredes tartott ügyele-
tet; a Főparancsnok utasítására jelentést tett az előkészületben
levő hadművelet titkosságára és álcázására irányuló intézkedé-
sekről, különös tekintettel az álcázási tevékenységre.
A vezérkar tervei szerint a három Balti Front szeptember
elején együttes támadást indít Riga irányába. Egy pillanatig sem
látszott kétségesnek, hogy a németek mindent megtesznek,
hogy a kezükben tartsák a hatalmas várost, a kikötőt, s jelentős
erőket vannak majd össze. Ekkor a 2. és 3. Balti Front szakaszán
a nyomást továbbra sem csökkentve – tervében és méreteiben
egyedülálló hadművelettel – az 1. Balti Front főerőit rövid idő
alatt és titokban a jobbszárnyról a balszárnyra csoportosítják át:
innen Saulja térségéből mérnek az ellenség számára teljen vá-
ratlanul óriási csapást Memel (Klaipéda) irányába, a Memel
(Klaipéda)–Palanga vonalon kijutnak a tengerhez, s ezzel az
egész „Észak” hadseregcsoportot elvágják a többi erőtől. A ki-
dolgozott hadműveletet „Memel-hadművelet” névvel jelölték.
A vezérkar asztalán fekvő jelentésből Sztálin már tudta,
hogy a Memel-hadművelet előkészítésére Saulja körzetében és
attól északra legalább négy összfegyvernemi és egy harckocsi
hadsereget, számos más alakulatot, nagy mennyiségű tüzérségi
erőt kell összpontosítani. Így, az akció előkészítése során, az el-
lenséges állásoktól viszonylag nem nagy távolságra (hatvantól
kétszáznegyven kilométeres mélységben) mintegy 500.000 em-
bert, több mint 1.000 löveget és nehéz aknavetőt, majdnem más-
félezer harckocsit és önjáró löveget kellett átcsoportosítani, ti-
tokban és igen sürgősen. E számok láttán Sztálin ismét arra
gondolt, hogy minél nagyobb méretű egy hadművelet, annál
nehezebb titokban tartani, és annál gondosabban kell végrehaj-
tani a teljes titkosság biztosítására irányuló intézkedéseket.
A Főparancsnok váratlan telefonja és kérdése nem hozta
zavarba a front törzsfőnökét. Kuraszov, aki közismert volt gon-
dolatainak alaposságáról és kultúrájáról, nyugodtan, lakoniku-
san s olyan okosan, gördülékenyen felelgetett, mintha már várta
volna ezt a hívást s felkészült volna a válaszra. Sztálin nyugta-
lansága és idegessége ellenére sem talált semmilyen okot, hogy
kifejezze elégedetlenségét.
Kuraszov a következőket jelentette:
Az egységek és alakulatok átdobása, az új körzetekbe tör-
ténő összpontosítás, a kiinduló állások elfoglalása csak az éj-
szakai órák folyamán zajlik, a legszigorúbb álcázási intézkedé-
sei fegyelmezett betartásával. Az egész erdőséget, mint álcázás
céljaira alkalmas területet felosztjuk a hadosztályok és az ezre-
dek között. A katonai oszlopok utóvédjei, melyeknek hajnalig
esetleg nem sikerül teljes egészében kijutni a számukra kijelölt
körletbe, nappal az összes szükséges óvintézkedések betartásá-
val, szomszédos erdőségben keresnek rejtekhelyet.
A csapatok és a haditechnika útvonalait megbízható kom-
mendáns szolgálat biztosítja; az útvonalat teljes hosszában,
mindkét oldalon huszonnégy órás páros, úgynevezett „éberségi
őrjáratok”-kal ellenőrzik. A hernyótalpas és kerekeken gördülő
járművek nyomait az utakon hajnalig boronával eltűntetjük.
A csapatok felvonulási útjainak nagy száma (több mint
huszonöt) és feltétlen légi fölényünk biztosítja az átcsoportosí-
tás titkosságát.
A harckocsik és önjáró lövegek kirakodási helyein és moz-
gáskörletei fölött – hogy a motorok zaját elnyomjuk –, speciáli-
san erre a célra kijelölt repülőgépek fognak járőrszolgálatot tel-
jesíteni. A gépesített egységek – a csapásmérő mozgó csoportok
– összpontosítási körzeteiből a polgári lakosságot kitelepítjük.
„És az ömlesztett harckocsitechnika!”…32 – emlékezett
Sztálin, amikor Kuraszov a harckocsik és önjáró lövegek kira-
kodási és átcsoportosítási helye fölött járőrszolgálatot teljesítő
repülőgépeket említette. Bal kezében tartva a telefonkagylót, és
tovább figyelve a jelentést, azonnal megtalált és biztos kézzel
húzott elő az asztal szélén álló dossziéhalomból egy „Legfonto-
sabb szállítások, »K« jelzésű szigorúan titkos szállítmányok”
feliratú dossziét. Maga elé tette, kinyitotta, és vizsgálgatni kezd-
te az elmúlt három nap dokumentumait.
Igen. Tegnap a Főhadiszállás parancsára megkezdődött
530 harckocsi és 280 önjáró tüzérségi löveg szállítása közvetle-
nül az üzemekből az 1. Balti Front részére, mindenekelőtt az 5.
harckocsizó gárdahadsereg állományának kiegészítésére, amely
a harckocsik százait vesztette el az elmúlt két hónap súlyos üt-
közeteiben.
Közben Kuraszov folytatta jelentését:
Az ellenség félrevezetése céljából jelentős távolságra (több
mint száz kilométerre a valódi hadműveleti iránytól) a mögöt-
tes területeken nyolc-kilenc lövészhadosztály nagy mennyiségű
harckocsi és tüzérségi fegyver összevonásának látszatát kelti.
Ugyanilyen megtévesztő intézkedéseket foganatosítunk a
szomszédos front sávjában is.
Megtévesztési céllal mindkét körzet erdőségeiben mintegy
ezer harckocsi és négyszáz repülőgép makettjét helyezzük el;
mint a makettek elkészülnek, a nappali órákban, az ellenséges
32
Ömlesztett harckocsitechnika – egységekhez nem tartozó harckocsik és ön-
járó lövegek szállítása az üzemekből és javítóműhelyekből, személyzet nél-
kül, földutakon közvetlenül a harcoló csapatokhoz.
felderítő repülések időszakában, kábelek és csörlők segítségével
mozgásba hozzuk őket. Ez idő alatt nagy teljesítményű hang-
erősítő berendezésekkel motorzajt keltünk. A meg tévesztő ob-
jektumok látható voltát és valósághűségét megfigyelésekkel és
légi fényképezéssel rendszeresen ellenőrizzük.
A színlelt megindulási körletekben fokozatosan több mint
kétszáz katonai rádióadót telepítünk át, ezek működtetése a
harcászati rádiókapcsolat látszatát kelti a csapatok és egységek
között, amelyeket az ellenség feltételezése szerint a front más
szakaszairól ide csoportosítottunk át. Egyidejűleg a valós össz-
pontosítási helyen a támadás megindulása előtti utolsó óráig vi-
szonylagos rádiótilalmat vezetünk be: a körzetbe irányított egy-
ségek összes rádióját már megérkezésük előtt lepecsételjük.
Az összpontosítási körzetekbe a támadás megindítása
előtt egy héttel színlelt szálláscsinálókat küldünk, akik lejátsz-
szák az egységek és törzsek elhelyezésére szolgáló házak felosz-
tását: az épületekre és a kapuk többségére, ahogy ez szokásos,
krétával kiírják a rejtjeles megkülönböztető jelzéseket, s a házi-
gazdákat felkérik, hogy készítsék fel a helyiségeket a beszállá-
solásra. Ugyanígy, a támadás megindulása előtt egy héttel, kü-
lön erre a célra kiválasztott tisztek és katonai szolgálatot teljesí-
tő nők egységes, egyeztetett terv szerint a helyi lakosság köré-
ben a valóságtól eltérő híreszteléseket terjesztenek a csapatösz-
szevonásokról és az elkövetkezendő hadműveletről.
A hadműveleti álcázás további elemei: a csapatoknál a vé-
delem tökéletesítésére és téli felkészítésére irányuló munkála-
tokat kezdünk. A tervezett összpontosítási körzetekben a had-
sereg- és a hadosztályújságok kizárólagosan csak a védekezés
témakörébe tartozó cikkeket közölnek. Szóbeli agitációnk teljes
erővel az elfoglalt állások megtartására buzdít.
Kifejezetten védelmi jellegű intézkedések: a frontok had-
műveleti mögöttes területein megerősítjük az ellenőrző-áteresz-
tő és járőrszolgálatokat, a katonai egységek elhelyezkedési kör-
leteit előzetesen körülzárjuk és átfésüljük; a vasútállomásokon
és lakott településeken huszonnégy órás járőrszolgálatot szer-
vezünk; személyazonossága megbízható tisztázásáig minden
gyanús elemet letartóztatunk.
Ami a politikai-nevelő munkát illeti, a személyi állomány-
nyal minden héten beszélgetéseket folytatunk az ellenséges fel-
derítés alattomos módszereiről és a legnagyobb éberség elen-
gedhetetlen szükségességéről. A katonák és a helyi lakosság
érintkezését a minimumra csökkentettük. Az összpontosítási
körzetekből minden magánlevelezést visszatartunk a támadás
megindításának pillanatáig.
A jelentés befejezésekor, megérezve idegességét, Kuraszov
megnyugtatta a Főparancsnokot, hogy a küszöbönálló hadmű-
velet tervét a fronton rajta kívül csak két ember, a parancsnok és
a Haditanács első tagja ismeri, majd meggyőződéssel hozzá-
tette:
– A hadműveleti álcázásra irányuló intézkedések olyan
sokoldalúak, és olyan gondosan hajtottuk végre őket, hogy a
németek csak azt láthatják meg, amit mi meg akarunk mutatni
nekik.
Sztálin rövid ideig hallgatott.
Sem Kuraszov, sem a frontparancsnok nem tudhattak
semmit a „Nyeman” csoportról, mint ahogy nem tudott róla a
szomszédos, 3. Belorusz Front parancsnoksága sem, amelynek
területén a kérdéses adó működött. A hadseregeket irányító tá-
bornokokat nem is érhette szemrehányás: a kémtevékenység el-
leni harc nem az ő közvetlen kötelességük. De a katonai kémel-
hárítás és a területi szervek – ez már teljesen más dolog, őket a
legszigorúbban felelősségre kell vonni!…
A Főparancsnoknak is észre kellett vennie Kuraszov értel-
mes magabiztosságát, ahogy minden előkészület nélkül, szinte
teljes képet rajzolt a front ügyeinek állásáról.
Értékelte azt is, hogy a front törzsfőnöke egyszer sem em-
lítette Rigát vagy Memelt – a fő csapás irányát meghatározó vá-
rosok nevét –, egy szóval sem utalt arra, hogy pontosan hol
összpontosítják az egységeket. A Főparancsnok valahogy nem
bízott még a nagyfrekvenciás telefonkapcsolatban sem, bár fe-
lelős szakemberek szóban és írásban is kijelentették, hogy a
„VCS”-n keresztül folytatott telefonbeszélgetéseket lehallgatni
vagy azokba bekapcsolódni lehetetlen.
Sztálin tudta azt is, amiről sem a front törzsfőnöke, sem
parancsnoka nem tudhatott: hogy a szeptemberre tervezett ha-
dászati hadművelet titkosságát és váratlanságát a kémelhárítás
és az állambiztonsági szervek összehangolt rádiójátékkal is alá-
támasztják, nemcsak a Baltikumon, hanem Belorussziában és
Ukrajnában is.
Kuraszov jelentése egyáltalán nem nyugtatta meg, hangu-
lata egy cseppet sem javult. „Papíron mindent kimértek, de elfe-
lejtkeztek a szakadékokról, pedig azokon még át is kell kelni!” –
gondolta elégedetlenül, majd szárazon elbúcsúzott, és letette a
kagylót.
A Főparancsnokot főként az ömlesztett harckocsitechnika
izgatta. A harcmezőn és arcvonal mögött minden egységnek
megvan a parancsnoksága, ott az elhárítás képviselője, s ezek
egyformán felelősek az átcsoportosítás során az álcázásért és tit-
kosságért, a közkatonák, tiszthelyettesek és tisztek százai állnak
azonnal rendelkezésre, hogy bármilyen szükséges álcázási ma-
nővert végrehajtsanak; a szerelvényeken viszont csak a kísérő
őrök állnak – ez minden! A három háborús év tapasztalataiból
Sztálin tudta, hogy az ilyen jellegű szállítmányok a legsebezhe-
tőbbek, ezeket fedezik fel legkönnyebben az ügynökök és az el-
lenség légi felderítői – még az állomásokon a rakodás során,
még azelőtt, mielőtt a fegyverek eljutnának rendeltetési helyük-
re. A harckocsik egy bizonyos körzetben megkezdett összpon-
tosítása pedig – mint ismeretes – a kérdéses szakaszon vagy
irányban tervezett támadás legbiztosabb előjele.
Elképzelte a Cseljabinszk, Szverdlovszk és Gorkij üzemei-
ből kiinduló, az üzemekben bevagonírozás alatt álló „K” jelzésű
titkos szerelvényeket, amelyek a vezérkar hadműveleti szállítási
részlegének közvetlen ellenőrzése alatt állnak. Az Uraltól egé-
szen a Baltikumig „zöld folyosó”-t biztosítanak számukra, s
megállás nélkül hagyják maguk mögött még a legnagyobb vas-
útállomásokat is, a csomópontokon a legjobb, legerősebb, moz-
donyok várják őket állandó készenlétben. A szerelvények végső
rendeltetési helyét nem ismerhetik sem az állomásparancsnok-
ok, sem a csapatok átcsoportosításával foglalkozó tisztek, nem
is beszélve a kísérő személyzetről. De miért van minderre szük-
ség? Mire jók ezek az elővigyázatossági intézkedések?… Talán
arra, hogy valamilyen Kravcov vagy Matild közölje a németek-
kel megérkezésüket egy bizonyos helyre, ezzel a németek tu-
domására hozzanak olyan titkokat, amelyeket a frontokon és a
Főhadiszálláson is csak nagyon kevesen, csak két marsall, öt tá-
bornok és ő, a Főparancsnok ismernek?
„Megállítani!”…
A szerelvények megállítása természetesen nem problé-
ma… de a háború nem áll meg!… Milyen konkrét intézkedése-
ket is kell azonnal tenni?
Sok-sok ezer ember alaposan előkészített s átgondolt erő-
feszítése válhat eredménytelenné most. A környezetével szem-
ben érzett szokásos fölényével arra gondolt, hogy ezekben a
percekben elsőként ő értette meg, és csak ő ismerte fel teljes
nagyságában, milyen veszélybe sodorhatja az előkészítés alatt
álló hadműveletet a „Nyeman” csoport tevékenysége.
A katonai kémelhárítás főnöke, a belügyi és az állambiz-
tonsági népbiztos majdnem egyszerre érkezett meg. Miután be-
jelentették őket, mindhárman beléptek, halkan és tisztelettelje-
sen köszöntek, amit Sztálin alig észrevehető biccentéssel foga-
dott. Nem hívta beljebb őket, s így ott maradtak a tágas dolgo-
zószoba bejáratától néhány lépésnyire. Mindhárman tele voltak
szült várakozással, fogalmuk sem volt róla, miért hívatták őket
ilyen sürgősen, s nem vártak a találkozástól semmi jót.
A vezérkari főnök feladatainak ellátásával megbízott
hadsegtábornokot, aki az imént tett jelentést, a Főparancsnok a
szobában marasztalta; a tábornok most ott ült a zöld posztóval
vont, hosszú tárgyalóasztal előtt, a kiteregetett térképeket és
dokumentumokat tanulmányozta. Sztálin szürkéskék marsalli
ruhájában, kezét hátul összekulcsolva, hangtalanul lépegetett a
vörös futószőnyegen. A szokásosnál gyorsabban járkált: ez a
nagyfokú elégedetlenség és izgatottság jele volt.
Hátat fordított az érkezetteknek, s a szoba túlsó végében
levő íróasztala felé tartott, amelyet teljesen elborítottak a papí-
rok, könyvek és dossziék, úgy, hogy a telefonkészülékeknek
már csak az íróasztal mellé állított kis vízszintes polcon jutott
hely. Ők hárman az ajtónál nem vették le tekintetüket Sztálin
öregesen hajlott hátáról s őszes, kissé előrehajló tarkójáról. Mi-
kor elért az embermagasságig világos tölgyfával burkolt szem-
közti falig, megfordult és visszafelé indult: mindnyájan az arcát
resték tekintetükkel, de a szemét nem láthatták, mert Sztálin, ha
gondolataiba merülve sétálgatott, általában nem emelte fel a fe-
jét.
Mindhárom sürgősen idehívott vezető élvezte a Főpa-
rancsnok bizalmát és jóindulatát, de mindnyájan nagyon jól
tudták, milyen ingatag és mennyire nem állandó ez a bizalom.
Visszatérve, Sztálin ránézett a hosszú asztal szélére, ahol,
a zöld posztón ott fehérlett a „Nyeman” ügyről írt jelentés, és
idegesen megrántotta a fejét. Egyenruhájának állógallérja –
amely a többi marsallétól eltérően nem volt merev és kemény,
hanem külön, csak neki, puha anyagból készítették –, ezekben a
percekben zavarta és idegesítette.
A Teheráni Konferencia óta hordott egyenruhát, most már
több mint egy éve, de sehogy sem tudta megszokni. Hányszor
emlékezett vissza azóta nagy szeretettel és nosztalgiával kihaj-
tott gallérú, könnyű, szürke zubbonyára, finom csizmanadrág-
jára, melyet könnyű bőrből varrt kaukázusi csizmájába gyűrve
viselt, arra az állandó és változatlan öltözékre, amelyet valószí-
nűleg az egész emberiség ismer. Arra gondolt, hogy milyen ne-
héz dolog idősebb korban, hatvanöt évesen megváltoztatni tar-
tósan, majdnem fél évszázadon keresztül kialakult szokásokat.
Az egyenruha sokkal nehezebb volt, és különösen akkor zavar-
ta, amikor rossz volt a hangulata.
Semmiféle díszt nem tűrt a ruháján, nem hordott kitünte-
téseket, mint ahogy a katonák kivételével nem viseltek a kör-
nyezetében levők sem. Még az alig-alig észrevehető, lehelet-
könnyű arany váll-lapok és a vörös sávos marsalli nadrág is
idegesítette. Nem tudta megszokni az egyenruhával együttjáró,
mestermunkával készült sevrócipőt sem, amelyet mosolyogva
még a forradalom előtti módon „stiblet”-nek szokott nevezni.
Egyszer sem nézett az ajtó előtt állókra, de egy pillanatig
sem kételkedett benne, hogy azok nem veszik le róla szemüket,
mint ahogy azt is biztosan tudta, hogy a türelmetlenség és a fé-
lelem vegyes érzésével várják, mikor fog megszólalni.
Izgalmuk, sőt félelmük is törvényszerűnek és természetes-
nek tűnt számára, mi több, az ügy szempontjából hasznosnak
tartotta, mivel meggyőződése volt, hogy a beosztottaknak nem-
csak tisztelniük kell a vezetőt, sőt minden főnököt, de félniük is
kell tőle, mert így igyekvőbben, gyorsabban és alaposabban –
gondolta nem minden alap nélkül – teljesítenek bárilyen utasí-
tást.
Öt perccel az iderendeltek megérkezése előtt Sztálinnak
eszébe jutott egy korábbi kijelentése (még a háború előtt mond-
ta, történelmivé az azóta eltelt idő alatt lett): ahhoz, hogy hábo-
rúban megnyerjünk egy ütközetet, több százezer vöröskatonára
lehet szükség, de hogy elveszítsük, ahhoz elég néhány kém ak-
namunkája is.
A hasonló helyzetek veszélyét tehát már előre látta és
megjósolta még a háború előtt. Hányszor figyelmeztetett óva-
tosságra, követelte mindenkitől az éberséget, de úgy látszik,
mégsem vonták le a kellő következtetéseket! Ha levonták is, ak-
kor sem annak megfelelően cselekszenek,
A népbiztosok és a katonai kémelhárítás főnöke megjele-
nésekor a Főparancsnok már leküzdötte magában a kirobbanó
elégedetlenséget, amely még a háború előtt elhangzott figyel-
meztetésére visszaemlékezve hatalmasodott el rajta; most dol-
gozószobájában fel s alá járkálva, a baltikumi hadműveleten
gondolkodott.
Nem kérte, hogy tegyenek jelentést a „Nyeman” ügyről;
nem azért, mert már alaposan áttanulmányozta a beszámolót,
és mindent megőrzött egészen rendkívüli emlékezetében, csu-
pán azért, mert ha végighallgatja a végrehajtással megbízotta-
kat, akkor biztosan az derül ki, hogy elkerülhetetlen és normális
folyamat zajlik, minden lehetőt megtesznek, de objektív okok és
körülmények miatt eredmény még nincs. Eközben speciális
terminológiával árasztják el: a hírszerzés és az elhárítás tudo-
mány és művészet sajátos ötvözete, olyan bonyolult szervezet,
hogy részleteiben csak a tapasztalt, képzett szakemberek iga-
zodnak el. Katonai kérdésekben a Főparancsnok könnyedén tá-
jékozódott a legapróbb részletekben is, ezen a téren viszont cél-
szerűbbnek tartotta, ha csupán az általános célok és feladatok
meghatározására korlátozza tevékenységét. Még mindig erős
szégyenérzettel és önmaga iránti elégedetlenséggel emlékezett
vissza azokra az időkre, amikor lebecsülte a rádiójáték óriási je-
lentőségét, és tudta, hogy egyéb dolgokban is mennyire bizony-
talan volt néha. A bizonytalanságot Sztálin nemcsak másoknak,
de önmagának sem bocsátotta meg. Ugyanakkor egy pillanatig
sem kételkedett, hogy bármilyen problémát gyorsabban felfog,
mélyebben megért, mint a felelős végrehajtók bármelyike.
– Miért nevezik az ügyet „Nyeman”-nak? – kérdezte tom-
pa hangon, erős grúz akcentussal, s hirtelen megállt az ajtónál
állók előtt.
Közben felemelte fejét, és átható, makacs pillantással (apró
szemének fehérje kissé sárgás volt, látását kezdődő glaukóma
homályosította el) a kémelhárítás főnökének szemébe nézett
Mindkét népbiztos egy pillanatig megkönnyebbülést érzett az
ügy elsősorban a katonai kémelhárítással kapcsolatos, nem az ő
területükkel.
– Az elnevezés fedőnév, Sztálin elvtárs – mondta a kémel-
hárítás főnöke, a még viszonylag fiatal vezérezredes, a Főpa-
rancsnok kedvence, akit az ő kezdeményezésére neveztek ki er-
re a magas és felelősségteljes posztra. A szőke hajú, egyszerű,
jellegzetesen oroszos arcú vezérezredes közvetlenül Sztálin
előtt állt, és bátran nézett a szemébe.
– Fedőnév?… – kérdezte ismét hitetlenkedve a Főparancs-
nok. – Miért, talán kapcsolatban van a Nyeman folyóval.
– Nincs! – felelte egy pillanatig késlekedve a vezérezredes.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a keresett rádióadót egyszer
Sztolbci környékén, nem messze a Nyeman felső folyásától
mérték be, és valószínűleg az egész ügy innen kapta a fedőne-
vét is. Az elkésett gondolatot már nem mondta ki, helyesbítés-
nek nem volt helye: a Főparancsnok nem tűrte, hogy beosztottai
ne tudjanak valamit pontosan vagy ne emlékezzenek arra, ami
közvetlenül területükhöz tartozik.
– Ezek szerint maguk ezeket az elnevezéseket a levegőből
szedik? – kérdezte mintegy csodálkozva, szigorúan Sztálin, le-
hetséges, hogy érzett egy kis bizonytalanságot a tábornok vála-
szában vagy arckifejezésében.
– Az egész nem más, mint kódolt elnevezés – mondta ha-
tározottan a vezérezredes –, és sem az ügy, sem a nyomozás
szempontjából nincs jelentősége. A Nyeman lehetne akár Don,
vagy tegyük fel, Viszla.
– És Matild? Ez mi? Egy nő? – kérdezte rövid hallgatás
után Főparancsnok.
– Matild?… ez az egyik ügynök fedőneve.
– Tehát „munkanév” – mondta elgondolkozva a Főpa-
rancsnok, és mint aki már kielégítő választ kapott kérdéseire,
levette szemét a tábornokról, megfordult és puha, ráérős lép-
tekkel ismét sétálni kezdett. – Hát igen, ügyesen dolgoznak!
Néhány pillanat elteltével már a szoba túlsó részében járt,
a három vezető le sem vette szemét alacsony, arányos termeté-
ről, pontosabban keskeny hátáról és deresedő tarkójáról. A fal-
nál megfordult, némán visszasétált a szoba közepéig, majd hal-
kan folytatta:
– Tudja-e, hogy egy nagyon fontos, hadászati jelentőségű
hadművelet sorsáról, a németek több mint félmilliós baltikumi
csoportosításának sorsáról van szó?
– Igen, tudom – válaszolta a kémelhárítás vezetője.
Sztálin egész közel lépett hozzá, megállt előtte, és kemény,
merev tekintettel az arcába nézett.
– És azt tudja-e, hogy a stratégiai hadműveletek előkészí-
tésének és lefolytatásának során mindenfajta titkos információ
kiszivárgását, az ellenséges felderítés minden csatornáját azon-
nal le kell zárni, fel kell számolni?
– Igen, tudom.
Sztálin ismét néhány lépést tett, kicsit eltávolodott, majd
váratlanul visszafordult.
– Hányan vannak összesen? – kérdezte, s ujjával az asztal
sarkára mutatott, ahol a „Nyeman” ügyben kapott jelentés he-
vert.
– A rezidentúra létszámáról nehéz biztosat mondani – vá-
laszolta a kémelhárítást irányító tábornok Sztálin szemébe néz-
ve. A csoport magja feltételezhetően három vagy négy főből áll.
Ebben a pillanatban Sztálinnak ismét eszébe jutott történelmi
megállapítása: mindössze néhány kém aknamunkája elegendő
egy döntő ütközet elvesztéséhez. És eszébe jutott egy másik les
mondása is, amelyet nemegyszer hangoztatott környezetében: a
takarékoskodás minden elképzelhető módja közül az kerül a
legtöbbe és az a legveszélyesebb az állam számára, ha a kémek
elleni harcon akarunk takarékoskodni. De vajon nem takaré-
koskodnak-e mégis? Vagy lebecsülik a veszélyt?
Nagy erővel visszatartva dühét, megfordult, elment a te-
rem közepéig, megállt a hosszú asztal mellett, az ott ülő és dol-
gozó vezérkari főnökkel szemben. Ránézett és mintha csak
hangosan gondolkodna, azt mondta:
– Hány ilyen feladatok megoldására hivatott szervünk
van, s mégsem tudnak három embert elfogni. Ez meg micsoda?
Ez az „ez meg micsoda” az ajtónál állók számára borzal-
masan hangzott. A kérdésből legalább kettejük számára ez
csengett ki: „Nem tudják vagy nem akarják elfogni őket?”
A térképek fölé hajló tábornok fölemelte a fejét, s megértő-
en nézett a Főparancsnokra. A tekintete mintha azt mondta vol-
na: „Önnek, Sztálin elvtárs, mint mindig, most is igaza van!
Hátrálásra kényszerítjük a németek sokmilliós hadseregét, ezek
meg nem tudnak elkapni három embert. Teljességgel osztom
elégedetlenségét, és én sem értem az egészet. De ez nem az én
hatásköröm, segíteni, sajnos, semmit nem tudok, és engedelmé-
vel, inkább foglalkozom a saját dolgommal.”
A Főparancsnok mintha mindezt kiolvasta volna a vezér-
kari főnök tekintetéből, ismét járkálni kezdett a szobában.
A hatalmas, masszív ajtó hangtalanul kinyílt, Sztálin belé-
pő személyi titkára csendes, nyugodt hangon jelentette:
– Rokosszovszkij marsall…
A Főparancsnok meg sem fordult, semmivel sem reagált a
jelentésre. A titkár hallgatását valószínűleg beleegyezésnek vél-
te, s ugyanolyan hangtalanul, mint ahogy belépett, távozott a
dolgozószobából.
– Körülbelül egy hónapja büntetlenül működik az orruk
előtt a legveszedelmesebb ellenség – folytatta a Főparancsnok
eltávolodva az ajtónál állóktól. – A kérdés magától adódik mű-
ködik-e kémelhárításunk, vagy csak a napot lopja?! Mi ez –
meggondolatlan lassúság vagy bűnös hanyagság?… Bárhogy is
legyen, mindenképpen felelőtlenség!…
A Főparancsnok vádjai lényegében véve igazságtalanok
voltak: a katonai kémelhárítás a kezdet kezdetétől fogva meg-
tett minden szükséges intézkedést. De magyarázkodásról – el-
lentmondásról nem is beszélve – szó sem lehetett, és Sztálin há-
ta mögött, a terem túlsó végében, halotti csend uralkodott.
A dühtől falfehéren ismét megfordult, és tekintete az író-
asztalnál álló polcos asztalkára, a „VCS”-készülékre esett, s
gondolatai azonnal a fellázadt Varsó, a lengyel kérdés, az egyik
legbonyolultabb probléma körül kavarogtak. Odalépett az asz-
taloz, megemelte a kagylót, és az erős membránban nyomban
felhangzott onnan, Lengyelországból, az 1. Belorusz Front pa-
rancsnokának, Rokosszovszkijnak a hangja. Megérezte, hogy
ezekben a percekben tárgyilagosan, elégedetlenség és idegesség
nélkül nem tud vele beszélni, egyszerűen nincs abban az ál-
lapotban. Rokosszovszkij, aki olyan fényesen kitüntette magát
belorussziai hadműveletekben, és Sztálin kezdeményezésére
egy hónap leforgása alatt marsallá léptették elő, majd megkapta
Szovjetunió Hőse címet, egyáltalán nem szolgált volna rá az
ilyen hangra, ezért a Főparancsnok néhány másodpercig kezén
tartotta, majd helyére tette a kagylót, s ismét járkálni kezdett a
dolgozószobában.
– A területi szervek részt vesznek a nyomozásban? – kér-
dezte az ajtó közelében állók felé haladva, s tekintetét a kémel-
hárítás főnökéről a két népbiztosra emelte.
A belügyi és állambiztonsági szerveket csak tájékoztatták,
és ők annyiban vettek részt a nyomozásban, amennyiben erre
lehetőségük nyílt a front mögöttes területein, mert a „Nyeman”
csoport működési körzetében lehetőségeik jóval korlátozottab-
bak voltak, mint a katonai kémelhárításé. De a Főparancsnok
nem tűrte a sok beszédet, és ilyen helyzetben meg sem hallga-
tott volna egy részletes magyarázatot; a kémelhárítás főnökének
sem akaródzott kellemetlenséget okozni befolyásos kollégáinak.
– Igen… Részt vesznek – mondta ezért, de a válasz két-
ségkívül még jobban megnehezítette az enélkül sem könnyű
helytét.
– A hadsereg segítségére szüksége van?
– A vezérkar már kiadta az utasítást a csapatoknak. –
kémelhárítás főnöke egy pillanatra megengedte magának, hogy
félrepillantson, s tekintetével a hadseregtábornokot kereste, aki
a „vezérkar” szóra felemelte a fejét.
– Bocsásson meg, Sztálin elvtárs – szólalt meg most a Fő-
parancsnok háta mögött, és Sztálin, hogy a hadseregtábornok
iránti tiszteletét és jóindulatát kifejezze, azonnal feléje fordult –
Ha az 1. Balti és a 3. Belorusz Frontról van szó, akkor a front pa-
rancsnokok még az elmúlt éjszaka megkapták az utasítást, hogy
személyi állományukkal és a technikával a legmesszebb menő-
en segítsék a kémelhárítás szerveinek munkáját.
Sztálin két kezét hátul összekulcsolva ismét a dolgozószo-
ba túlsó vége felé tartott. Az asztalnál ülő hadseregtábornokkal
egy magasságba érve, elégedetlenül mormogta:
– Hát ez meg hogy lehetséges?… Mindenki részt vesz és
segít, mindenki dolgozik, s a legveszélyesebb kémek már egy
teljes hónapja nyugodtan sétálgatnak a front mögöttes területe-
in!… Felelőtlenség! – emelte meg hirtelen idegesen a hangját. –
Ezt nem tűrjük!
Mentegetőzésnek nem volt helye, de a kémelhárítás veze-
tője nem tudta magát türtőztetni.
– Sztálin elvtárs, higgye el, minden lehetőt megteszünk!
– Nem vagyok róla meggyőződve! – mondta a Főparancs-
nok s megállt, majd hittelen a vezérezredes felé fordult, de te-
kintetét nem emelte fel a futószőnyegről. – És különben is, mit
jelent az, hogy mindent megteszünk?… Bennünket egyáltalán
nem érdekel a nyomozás folyamata, nekünk eredményre van
szükségünk!… Még egyszer hangsúlyozom, hogy semmiben
nem korlátozzuk magukat – tegyék meg tehát a lehetetlent is!…
Néhány percet várt, majd barátságtalan pillantásokat vet-
ve az ajtónál állókra, szigorúan megkérdezte:
– Mennyi időre van szükségük, hogy végezzenek az ügy-
gyel?
Azzal tovább folytatta sétáját, a szoba túlsó vége felé. Fe-
szült csend uralkodott. A kémelhárítás főnöke kollégáira pillan-
tott, azok meg rá.
– Azt kérdezem, mennyi időre van szükségük, hogy vé-
gezzenek az üggyel?! – fordult meg már a szemben levő falnál,
és szólalt meg türelmetlenül, emelt hangon a Főparancsnok. –
Minimálisan!?… Ártalmatlanná kell tenni őket még azelőtt
hogy a harckocsizó és gépesített egységeket a mögöttes terüle-
teken összpontosítottuk; pedig máris érkeznek a frontra…
– Minimálisan?… Huszonnégy órára, Sztálin elvtárs –
mondta rövid szünet után a belügyi népbiztos.
Hármuk közül ő volt a legnagyobb tekintély Sztálin előtt, s
nem terhelte közvetlen felelősség a „Nyeman” ügyért. Tudta,
hogy Sztálin szívesebben fogadott volna egy rövidebb termi-
nust is, például azt, hogy „néhány óra alatt”. De a „néhány óra”
nagyon valószínűtlen lenne, s a Főparancsnok nem tűrte a való-
színűtlen dolgokat.
A „huszonnégy óra” választ a népbiztos optimálisnak tar-
totta, de amikor már kimondta, feszülten és nem minden féle-
lem nélkül várta a Főparancsnok reakcióját. Tudta, hogy ezek a
reakciók, mint ahogy Sztálin gondolatmenete is, néha egészen
váratlan dolgokat produkálnak. Ezúttal is ez történt.
– Majdnem egy hónapja nem tudták őket elkapni, és most
huszonnégy óra alatt elkapják… – jegyezte meg gyilkos mo-
sollyal Sztálin, mintha maga is csodálkozna a dolgon. – No, no.
Bár nem volt ezen a téren szakember, mint a három előtte
álló, mégis megértette, hogy mennyire valószínűtlen a megjelölt
határidő; tudta, hogy semmivel sem nagyobb a lehetősége an-
nak, hogy huszonnégy óra alatt elkapják őket, mint annak, hogy
akár még egy héten belül sem érnek el eredményt. Ugyanakkor
az eléggé valószínűtlen huszonnégy óra teljesen kielégítette a
Főparancsnokot. Ez a határidő teljes mértékben megfelelt a stra-
tégiai hadművelet sikeres előkészítése érdekeinek; minden
egyéb meggondolás csak másodlagos lehetett.
A terem túlsó végéből visszatért az ajtó irányába, megállt a
katonai kémelhárítás főnöke előtt, kemény, súlyos, átható te-
kintetével, azzal a tekintettel, melytől a sokat látott és tapasz-
talt, halálmegvető bátorságú marsallok és tábornokok hátán is
nedvesedett az ing, a szemébe nézett, majd hidegen megkér-
dezte:
– Mindent megértett?
– Igen…
– Jól jegyezzék meg… – folytatta Sztálin, s az oldalfalon le
vő hatalmas faliórára pillantott. – Huszonnégy óra áll rendelke-
zésükre… Ha ez alatt az idő alatt nem számolják fel ezt az
ügyet – és kezével a zöld posztóval borított asztal szélén levő
„Nyeman” ügyről írt jelentésre mutatott –, ha huszonnégy óra
alatt nem szüntetik meg a rendkívül titkos információk kiszi-
várgását… minden bűnös – önnel együtt! – megkapja a megér-
demelt büntetését!
Befejezve, átható tekintetével még a két népbiztosra pillan-
tott, mintha csak azt mondta volna, hogy „különben, ez maguk-
ra is vonatkozik!” Lehangoltságot tükröző arcuk, sőt alakjuk is
bűntudatot és odaadást fejezett ki. Tudták, hogy a Főparancs-
nok szájából elhangzó „megkapják megérdemelt büntetésüket”
nemcsak a beosztásukból történő felmentést jelenti… Igaz, ezek
a szavak néha megmaradtak csak egyszerű fenyegetésnek, de ki
tudná előre megmondani, hogy az adott esetben pontosan mit
jelentenek.
Közben Sztálin alulról felfelé, ismét a kémelhárítás főnö-
kének a szemébe nézett.
– Minden létező, szükséges segítséget megkap, de a sze-
mélyes felelősség önt terheli!… Menjenek!
Ez a „menjenek” és a személyes felelősség említése köz-
vetlenül a katonai kémelhárítás főnökére vonatkozott, de őt kö-
vetve a két népbiztos is gyorsan elhagyta a dolgozószobát. Na-
gyon jól tudták, hogy a Főparancsnok szereti, ha rendelkezéseit
és utasításait, sőt még a tanácsait is, azonnal, minden késedelem
nélkül végrehajtják.
Az ő környezetében más munkamódszer egyszerűen el-
képzelhetetlen volt.
57. Levelek 1944 augusztusából
Drága Mamácska!
Bocsáss meg, hogy egy teljes hónapja nem írtam – egyáltalán
nem volt időm. Most megpróbálom pótolni.
Messze előrehaladtunk nyugat felé, s jelenleg a volt Lengyelor-
szág területén vagyunk. Így hát eljutottam külföldre is.
A lakosság itt lengyelekből és beloruszokból áll, de mindannyian
amolyan „nyugati” fajta, megnyomorított, elmaradott, s valahogy tő-
lünk eltérően egyoldalú emberek. Egy hónap leforgása alatt egyetlen
faluban sem találkoztam olyan emberrel, aki három-négy osztálynál
többet végzett volna. A mi orosz embereink sokkal kulturáltabbak.
Általában jobban öltöznek nálunk. A házakban városi bútorok,
lócák helyett rendszerint székek vannak, a lányok térdig érő finom ru-
hákban és színes, jó anyagokból készült blúzokban feszítenek. A férfiak,
még a parasztok is, seviot-szövetből készült ruhát, galléros inget és
„gopká”-t (lengyelül: tányérsapkát jelent) viselnek. Mellükről elma-
radhatatlan a kereszt, s minden falu határában hatalmas kereszt a
megfeszített Jézus Krisztussal, a házakban bolhák, poloskák és sváb-
bogarak. Igyekszünk elkerülni, hogy ezeken a helyeken éjszakázzunk.
Egyenlőtlenség. Az egyik ház emeletes villa, üvegezett teraszok-
kal, puha, kárpitozott bútorral, szőnyegekkel, parkettal és aranyozott
keretű képekkel. Közvetlenül mellette rozoga kis viskó, döngölt föld-
padlóval, pókhálós, alacsony menyezettel, üres falakkal. A fateknőben –
a bölcsőben – mocskos, csenevész gyerekek. Rengeteg a légy, nem is be-
szélve a többi bogárról.
Az emberek általában zsugoriak, és majdnem mindnyájan való-
színűleg tulajdonosok. Mindenki ugyanazt fújja: „Hej, ha három nap-
pal korábban érkezik, bizony megvendégeltük volna!” A leggyakrab-
ban használatos szó a „kapsko”, ami azt jelenti, hogy rossz.
Szépek, tömöttek az errefelé sűrűnek nevezett erdők, és sok ben-
nük a madár. Furcsák a mezők is, azokkal a keskeny csíkokkal, valószí-
nűleg ilyen lehetett nálunk is a forradalom előtt. A kertek tele vannak
almával és körtével, de evésre egyszerűen nincs időnk, no meg az em-
ber nem is szívesen kér.
Augusztus közepe van, de olyan nagy a forróság, mint július-
ban. Errefelé nincsenek fagyok, mint nálunk. Mondják, hogy télen itt
is nagy a latyak. Úgyhogy az emberek is, a természet is, a klíma is na-
gyon érdekes, de valahogy idegen. Nálunk jobb. Otthon el sem tudják
képzelni, mennyire jólesne valami hazai, moszkvai, háború előtti vajas
hajdinakása, vagy hideg kvasszal készített savanyúleves, vagy az „esz-
kimó” fagylalt. Még a villamosokon hallott káromkodás is hiányzik.
Az új egységemet már kezdem kicsit megszokni, s a hangulatom
is jobb lett. Igaz, nagyon keveset sikerül aludni, s kevesebb a beosztot-
tam is, így nekem magamnak kell sokat futkároznom. De nagyszerű
emberek között vagyok, parancsnokunk meg különösen rendkívüli em-
ber.
Feleslegesen aggódsz, mama. Nagyszerűen érzem magam, a se-
besülés és a légnyomás csak akkor jut eszembe, amikor a leveleidet
megkapom.
Jó lenne, ha küldenél néhány könyvet, vagy valamilyen folyóira-
tot. Néha vannak szabad perceim, és egyáltalán nincs mit olvasnom.
Üdvözlet mindenkinek! Jó egészséget!
Téged és nagymamát csókolom.
Kelet-Poroszországfelé indulunk!
a Te Andrejed
Ha még megvan az a doboz nyalóka, amiről korábban írtál, azt
szintén küldd el.
*
Drága kisfiam, Andrjusenyka!
Minden héten írunk neked a nagymamával együtt, de mintha
köveket dobálnánk a tengerbe – se üdvözlet, se válasz. Miért hallgatsz,
miért írsz olyan ritkán? Mikor majd neked is lesznek gyerekeid, meg-
érted, hogy ez egyszerűen kegyetlenség.
A térképen minden este megjelöljük csapataink előrehaladását, és
megpróbáljuk kitalálni, hogy most hol is lehetsz.
Legalább ötödször kérünk, hogy írjál egészségi állapotodról is.
Kisfiam, hogy érzed magad? Nem kínoznak fejfájások, nem dadogsz
már annyira? Hogy van a sebesült lábad?
Rendszeresen kaptok enni? Anna Petrovna azt mondta, hogy
támadáskor a konyhák lemaradnak, s a katonák nagyon nehéz helyzet-
be kerülnek. Így van ez? Lehet, hogy sürgősen össze kell gyűjtsünk
neked valami kis élelmiszer csomagocskát? Nálunk most sok a zöldség,
és megvagyunk anélkül is, amit a jegyre kapunk. Írd meg feltétlenül,
ne restelld a dolgot.
Az elsötétítést még nem oldották fel, de a hangulata mindenki-
nek emelkedett: hiszen már átléptétek a határt, és Németország már
csak egy karnyújtásnyira van. Moszkvában mindennap díszsortüzek,
a napokban három is volt, korábban pedig egyfolytában öt is.
S mellettünk a bánat: tegnap a Belorusz-pályaudvarnál Mása
Tyerehovával találkoztam, csak álltunk a téren és sírtunk. Az osztályo-
tokból újabb két emberről jött értesítés: Szevasztopolnál meghalt
Szerjozsa Kuznyecov, Belorussziában pedig megölték Milocska
Fanyinát, Szerjozskát nem ismertem annyira, de Milocskára még első
osztályos korából emlékszem, amikor arról panaszkodott nekem, hogy a
copfját cibálod, és különben is állandóan sértegeted. Akkor nevettem a
dolgon, hogy nem vagy közömbös iránta, s kértem, hogy ültessenek
szét benneteket. De amikor téged elültettek mellőle, te rettentően el-
szomorodtál, s megértettem, hogy ez a tréfás gondolatom nem volt
alaptalan. Kiderült, hogy ő is azon a fronton volt, ahol Te. Ez már
szám szerint a kilencedik haláleset az osztályotokból – szegény gyere-
kek, szerencsétlen anyák.
A nagymama hosszú, meleg harisnyát kötött neked, a sebesült
lábadra. Most az a gondunk, hogy már küszöbön a tél, s nem tudjuk,
hogyan küldjük el,félünk, hogy útközben elvész. Ha lesz valami alkal-
mad, ha valaki netán Moszkvába jön, vagy átutazik a városon, feltét-
lenül add meg a címünket, hogy beugorjon, és odaadhassuk neki.
Egyúttal akkor küldünk egy kis hazait is. Ha van ilyen lehetőség, ak-
kor biztosabban kézhez kapod.
Drága kisfiam, Andrjusenyka! Nagyon kérlek, ne bravúroskodj
szükségtelenül. Emlékezz, hogy nekünk, a nagymamával már csak te
maradtál egyedül, rajtad kívül nincs már senkink… Vigyázz magadra
és írj gyakrabban.
Csókol
Mama
*
Tisztelt Jekatyerina Ivanovna!
Megkaptam levelét.
Fiuk, Andrej Sztyepanovics Blinov gárdahadnagy ez év júniusá-
tól valóban a rám bízott egységnél teljesít szolgálatot. Értesítem, hogy
a 115-ös számú hadikórház, melyben fiának sebesülését és légnyomás-
sérülését gyógyították, orvosi bizottságának ez év május 30-án kiállí-
tott bizonyítványa szerint fiuk minden korlátozás nélkül alkalmas a
csapatszolgálatra.
Együtt érzek bánatával, és megértéssel vagyok kérése iránt. Saj-
nos, a harcoló hadsereg körülményei között nincs mindig arra lehető-
ség, hogy a levélben tolmácsolt kérésének megfelelően „életének meg-
óvása érdekében” kímélő bánásmódot biztosítsunk fia számára.
Hozzám mint az egységparancsnokához írt leveléről sem fia, sem
az őt körülvevő személyek természetesen semmit nem fognak megtud-
ni. A férje, lánya és bátyja hősi haláláról kapott értesítések nekem kül-
dött másolatát visszaküldöm.
Tisztelettel, a 19560. tábori posta sz. egység parancsnoka,
Jegorov
58. Tamancev
Már világosodott, amikor valami mozgolódást vettem ész-

re a házban, majd az ajtó halk, már megszokottá vált hangon
megnyikordult, s a ritkás hajnali ködfüggönyön keresztül meg-
pillantottam Julia Antonyukot.
Az intuíció – óriási dolog! Az éjszaka olyan iszonyúan át-
fáztam, hogy szinte már fájt. Izmaimba valami megmagyaráz-
hatatlan gyengeség költözött, de Juliát meglátva azonnal fel-
élénkültem, s erővel, energiával telten, készen álltam az össze-
csapásra.
Térdig érő hálóinget viselt, haját leengedte, és mezítláb
volt. A bejárati ajtónál állva kis ideig hallgatódzott, majd körbe-
járta a házat, a hajnali ködöt fürkészte, mintha keresne, várna
valakit. Körbetekingetett, benézett a csűrbe, elindult az udva-
ron, tekintetével a környéket pásztázta, időnként megállt és
hallgatódzott.
Ezután visszatért a bejárathoz, kissé megnyitotta a nyi-
korgó ajtót, és halkan beszólt a házba. Abban a pillanatban az
ajtónyílásban megjelent egy férfi, egy katona, fején tiszti sapka,
vállán, sátorlap, kezében géppisztoly.
Egy pillanat alatt minden izmom pattanásig feszült. Meg-
láttam az arcát, alakját, és nem is annyira a fényképről, hanem
inkább a személyleírás alapján felismertem: „Pawlowski.”
Hogyan került be a házba?! Hogy lehet az, hogy ilyen os-
tobán elnéztük, vagy nem hallottuk az érkezését?! Ha ma éjsza-
ka jött – akkor ez biztosan csak a szél zúgása miatt történhetett!
Valahol nem messze valószínűleg várhatták a társai (biz-
tosan nem a ház közelében, mert akkor Julia nem jött volna ki
egy szál hálóingben), de azt a számomra lélektanilag kedvező
lehetőséget, hogy Julia szeme láttára kapjam el, azonnal elvetet-
tem, gondolva az ezzel járó elkerülhetetlen lövöldözésre is.
A kerítésnél elbúcsúztak, megölelték, megcsókolták egy-
mást, majd Pawlowski kiszabadítva magát Julia öleléséből, el-
indult, és vissza sem nézett. Az asszony ott maradt a kertajtó-
nál, háromszor keresztet vetett utána, és némán, teljesen hang-
talanul elsírta magát. Így, ahogy együtt láttam őket, ahogyan
búcsújukat néztem, az jutott az eszembe, hogy azzal a némettel
kapcsolatban bármit mondanak is, színtiszta hazugság, a gye-
rek biztosan Pawlowskié.
Az is felvillant bennem egy pillanatra, hogy Pása – meg
kell adni – ezúttal sem tévedett.
Pawlowski megjelenésének pillanatában az órámra pillan-
tottam – a pontos időt bele kell majd írnom a jelentésbe. Ponto-
san öt óra nulla-nulla volt, s azonnal az jutott eszembe, hogy ez
így nem lesz jó!… A főnökség nem szereti a pontatlanságot,
nem szereti a kerek számokat a jelentésben, s ha az ember azt
írja, hogy „öt óra nulla-nullakor” – akkor morognak és azt hi-
szik, hogy az ember csak a hasára ütött, és még az esemény
időpontját sem tudja pontosan megjegyezni. A jelentésemben
majd azt írom, hogy négy-ötvennyolckor pillantottam meg…
Pawlowski nem az erdő felé indult, hanem pontosan pár-
huzamosan haladt az erdőszéllel, s alig tíz méter távolságra ha-
ladt el előttem.
Jól meg tudtam figyelni kemény, parancsoló arckifejezését,
s bár egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ő Pawlowski,
s most már tényleg nem lép meg – elkapom, mint a kismadarat
–, magamban még egyszer pontosítottam személyleírását:
„Termete – magas; alakja – közepes; haja – szőke; homloka
Széles; szeme – sötétszürke; arca – ovális; szemöldöke – ívelt
széles; orra – vastag és egyenes, vízszintes vonalú cimpákkal;
ajka normális, kissé lefelé görbülő; füle – porcos, kicsi és há-
romszögletű. Különös ismertetőjele nincs.”
Szeme színét és az apró részleteket természetesen most
nem tudtam pontosan megkülönböztetni, de az azonosság egé-
szében egyértelmű volt.
Erős, fejlett izomzatú, magabiztos férfi, azt meg kell adni!
Az ilyenek tetszenek a nőknek, de a férfiakra is feltétlen hatás-
sal vannak… ez hát Pawlowski, alias Volkov, Trofimenko, Gri-
bowski, Kazimierz, Iván, Vlagyimir, atyai nevén Georgievics…
de az is lehet, hogy Joszifovics. Ezenkívül még más vezeték- és
keresztnevek is feltételezhetők… Kilenc sikeres átdobás, négy
kitüntetés a németektől… Feltartóztatása esetéri rendkívül ve-
szélyes…
Mindenre emlékeztem, ami a nyomozati tájékoztatóban
szerepelt. A főnökség figyelmeztetésére, hogy rendkívül jó lövő,
a támadás, az önvédelem minden fogását ismeri, és védeni fog-
ja magát az utolsókig. No, jó, majd meglátjuk… Egy pillanatig
sem hittem, hogy könnyen megadja majd magát, és biztos vol-
tam benne, hogy ki kell lyukasztanom néhány helyen. Hirtelen
arra gondoltam, hogy csak sebkötöző pólya van nálam, és nem
tudom majd mivel összekötözni.
Felszerelése hibátlan, egyenruhája se nem új, se nem visel-
tes. Csillagos tábori tiszti sapka, sátorlap, fényes, fekete csövű,
ívtáras, világos fából készült agyú, PPS-típusú géppisztoly, új
tiszti csizma.
Ahogy a tisztás végére ért, visszafordult, Julia felé intett,
aki még mindig ott állt a kapuban; átölelte a kapufélfát, és csú-
nyán tátott szájjal zokogott, de halk szipogásán kívül semmi
sem hallatszott. Biztosan tudhatta, hogy Pawlowski kicsoda, és
elfogása esetén mi vár rá.
Közben Pawlowskival kapcsolatban minden eshetőséget
számba vettem. Ha elfut, biztosan utolérem. Előlem nem lehet
meglépni, ez teljesen világos. Ha kézitusára kerül sor, az is
menni fog. Ami a lövöldözést illeti, itt nekem kell előnyt ad-
nom: biztosan mindent megtesz, hogy megöljön, de nekem élve
kell elkapnom. Még akkor is, ha nem ő a rádiós, hanem a cso-
port vezetője. A rádiózáshoz szükség van a vezetőre. A legfon-
tosabb – a rádiózás!… A harmadikra már nincs is olyan égetően
nagy szükség. Csak azt kellene tudni, hogy ki közülük a rádiós,
ki a főnök és ki a harmadik.
Ismét arrafelé pillantottam, ahol a mogyorósban Luzsnov
és Fomcsenko rejtőzött. Vártam tőlük a megbeszélt jelet, azt,
hogy a bokor egyik felfelé nyúló ágát számomra is láthatóan le-
felé húzzák, de ez nem következett be. Elaludtak talán… Biztos
voltam benne, hogy az ő oldalukon juthatott be Pawlowski a
házba – én nem néztem volna el! Sokat érnek az ilyen segítő-
társak, meg kell adni!
Jelt adhattam volna nekik a madársíppal, de nem tettem.
Nem azért, mert mindent magam akartam csinálni, hanem
azért, mert egy villámgyorsan lezajló összecsapásban, elfogás-
kor minden a hozzáértésen múlik s egyáltalán nem a létszámon.
Teljesen biztos voltam magamban, de ezek könnyen összeke-
verhetnek nekem mindent.
Pawlowski már eltűnt a bokrok közt. Ahogy meg tudtam
állapítani, az erdőszélen kinyúló tölgyfabokros rész felé indult.
Sátorlapomat és kenyérzsákomat a bokrok között hagyva, ke-
zemben a „Schmeisser”-rel zajtalanul, mintegy ötven méter tá-
volságból párhuzamosan követtem. Közben állandóan nyugtat-
gattam magam – türelmetlen voltam, már nagyon szerettem
volna szemtől szemben állni vele.
A sűrű, bozótos silovicsi erdőben megfigyelésről gyakorla-
tilag szó sem lehetett. Azt szerettem volna legjobban, ha itt, va-
lahol a bokrok közt találkozott volna társaival, s a váratlansági
tényezőt kihasználva, lerohanhattam volna őket. Ha a sors sze-
szélye nem hoz valami váratlan fordulatot, ha nem húzza ke-
resztül a számításaimat, akkor már markomban érezhetem
őket.
A magas, pagonyos részt alacsonyabb bozótos váltotta fel,
amögött pedig harmatos tisztás csillogott a hajnali napfényben.
Pawlowski egyenesen arra tartott. A tisztás után kezdődtek a
tölgyfabokrok. Gyors léptekkel haladt, nem nézelődött semerre.
Nyílt terepen, a tisztáson természetesen már lehetetlen követni.
Hát igen, nincs szerencsém. Nincs sem második, sem
harmadik, úgy látszik, már nem is lesz – tehát csak őt ma-
gát kaphatom el.
Kiválasztva az alkalmas helyet, felemelkedtem a csípőig
érő alacsony bozótosban, a „Schmeisser”-t jobb kézben, a tér-
demnél lógattam, bal kezemben felemeltem a „Walter”-emet, és
rákiáltottam:
– Állj! Ne mozdulj! Vagy lövök!
Egy szempillantás alatt megfordult, dicséretes gyorsaság-
gal rám fogta a géppisztolyát, és villámgyorsan még körbe is
pillantott. Mintegy negyvenöt-ötven méter választott el ben-
nünket egymástól.
– Maga kicsoda?! Az iratokat! – tettem feléje néhány lépést
s azon igyekeztem, hogy arcom és hangom megfelelő idegessé-
get és izgatottságot tükrözzön.
Kérdésem s az a követelésem, hogy mutassa a papírjait
ebbeli a helyzetben és ilyen távolságból, ostobának és naivnak
hatott – de éppen erre törekedtem.
Az arcát néztem, de közben láttam, hogy ujját a ravaszon
tartva, nyugodtan rám céloz. Egyáltalán nem sietett, sőt kifeje-
zetten érdeklődéssel nézett rám. Számára, akinek géppisztolya
volt, s tele volt önbizalommal, kis játék-ágyúcskámmal valószí-
nűleg bolondnak, zöldfülű kezdőnek tűnhettem, és élő céltáb-
lánál semmivel sem tarthatott többre.
Nagyon magabiztos volt, és gondolom, arról még álmodni
sem mert, hogy ezzel a kis pukkantóval legalább két, de leg-
többször három lyukat is ütök egy feldobott konzervdobozon, s
a háború évei alatt már több mint száz ejtőernyős ügynököt fog-
tam el, olyanokat, akik nagyon jól tudták, hogy elfogásuk ese-
tén mire számíthatnak, és azért az utolsókig elkeseredetten vé-
dekeztek.
Valószínűleg a másodperc tört részével előztem meg, s a
géppisztolysorozatával egy időben zuhantam a bokrok közé.
Hullottak rám a levelek, oldalamon apró, égető csípést éreztem
– mégis eltalálhatott! A golyók éppen csak súroltak. Kis híján
megölt. Ügyes fickó. Nem mindennap találkozik az ember
ilyennel. Gondolatban meg is tapsoltam teljesítményét.
A bokrok közé zuhanva, hangosan felnyögtem, majd
gyors mozdulatokkal vagy tíz méterre balra kúsztam a sűrű
mogyoróbokrok mögé. A nedves fűben, a bokrok mögé húzód-
va, géppisztolyomat készenlétben tartva, ismét felnyögtem, a
hangot tenyeremmel a föld felé irányítottam, arrafelé, ahol elzu-
hantam.
Ezt a trükköt már nagyon sokszor alkalmaztam, s biztos
voltam benne, hogy Pawlowski majd azt hiszi, hogy súlyosan
megsebesültem. Visszajön, hogy végezzen velem, és elvegye az
irataimat. Odajön arra a helyre, ahol elzuhantam, oldalt kerül
nekem, és így a bokrok mögül két sorozattal használhatatlanná
teszem mindkét kezét. Csak egy pillanatra álljon kissé oldal-
vást, s ne a mellé t fordítsa felém.
Ekkor váratlan dolog történt.
– Fegyvert eldobni!… Kezeket fel!… – hallottam a kiáltást
és körülnéztem. Luzsnovot és Fomcsenkót pillantottam meg,
ahogy géppisztolyukat lövésre készen tartva, mintegy hetven
méterre tőlem kiugrottak a bokrok közül. Tehát mégsem alud-
tak – csak egyszerűen elfelejtettek jelt adni. De akkor is, miért
másztak elő anélkül, hogy jelt adtam volna nekik?!
Pawlowski habozás nélkül géppisztolysorozatokkal vála-
szolt – mire azok ketten gyorsan lehúzódtak. Úgy láttam, mint-
ha Fomcsenkót eltalálta volna, vagy csak nekem tűnt úgy, de
azonnal el kellett ismernem Pawlowski gyors felfogóképessé-
gét.
Természetesen most már tudta, hogy lesben álltunk, és
gondolom, nem akart kockáztatni – mégis csak egyedül volt
hármunk ellen – s azonnal futásnak eredt. De nem az erdő felé,
hanem vissza a bozótosba, ahol a két idevezényelt és köztem
kellett elhaladnia. Ezek szerint egy vonalba fogunk kerülni, és
akkor lövésről már szó sem lehet. Így aztán elérte volna a bok-
rokat.
Azonnal meg kellett állítanom! Kidugtam a „Schmeis-
ser”-t bokrok közül, s a térdét megcélozva, elhúztam a ravaszt.
Közben a géppisztoly csövét kicsit elhúztam balról jobbra, majd
visszafelé. Abban a pillanatban megrándult, mintha láthatatlan
akadályba botlott volna, s összeesett a bozótban. Abból, hogy
elesett, láttam, nemcsak egyszerűen eltaláltam a lábát, hanem,
ami ilyenkor követelmény is: szétroncsoltam a térdízületeit.
Feléje vetettem magam. Ahogy hallomásból meg tudtam
ítélni, körülbelül huszonhét-harminc patront lőhetett ki, és most
mindenekelőtt ismét töltenie kellett. A másik oldalról Luzsnov
és Fomcsenko futott, Luzsnov vállán sötét folt terjengett. Nem
tévedtem, megsebesült, mégis hirtelen nevethetnékem támadt.
Ahogy tanítottam őket, rövid cikcakkban futottak, csak azt nem
tudom, miért volt erre most szükség? Hiszen most senki sem
lőtt, senki sem célzott rájuk. Egyszerűen röhejes!
Én láttam meg először Pawlowskit, a hátán feküdt. Megfe-
szült arccal, lázas gyorsasággal új tárat igyekezett betenni gép-
pisztolyába. Oda akartam ugrani, már csak méterek választot-
tak el tőle, s akkor megtörtént a legborzalmasabb, amire nem
számítottam, és amit Pawlowskitól sem vártam volna semmi
esetre sem: mielőtt elértem volna, géppisztolya csövét hirtelen
álla alá szorította, és meghúzta a ravaszt…

Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Az elkövetkezendő öt óra folyamán a „Nyeman” ügyben való
részvétel céljából négy különrepülőgéppel a „Szmers” Kémelhárítás
főcsoportfőnökségének 102 tisztje, közöttük 19 nyomozó érkezik Vilni-
us és Lida repülőterére.
A VNOSZ33 rendszeren keresztül az átrepülési osztály értesítet-
te az érkezésre kijelölt repülőtereket.
Személyes felelősséggel tartozik, hogy az összes odaérkezők min-
den késedelem nélkül a vegyes összetételű operatív nyomozócsoportok
vezetőiként azonnal kapcsolódjanak be a munkába, a keresett szemé-
lyek valószínű előfordulási helyein. Fordítsanak külön figyelmet az
útvonalakra.
A végrehajtásról tegyen jelentést.
Kolibanov
*
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
A „Nyeman” ügyben foganatosított intézkedésekhez ma, au-
gusztus 19-én 7:00-tól azonnali operatív átcsoportosítással az Ön pa-
rancsnoksága alá rendeljük az 1. és a 2. Belorusz Frontoknál, valamint
a Belorusszia és Litvánia állambiztonsági népbiztosságainál rendelke-
zésre álló mozgó rádióbemérő állomásokat.
A szükséges parancsokat kiadtuk.
Sürgősen lépjen kapcsolatba mindkét front kémelhárításának
csoportfőnökségével, a köztársaságok állambiztonsági népbiztosságai-
33
VNOSZ – Szluzsba Vozdusnova Nabljugyenyija, Opovescsenyija i Szvjazi
légvédelmi figyelő- és jelzőszolgálat
val, is közöljék a csoportok vezetőivel az önök által megállapított vára-
kozási körzetekbe vezető útvonalakat.
Nyikolszkij, mérnök ezredesre hárul az a feladat, hogy Lida–
Grodno–Vilnius háromszögben a legoptimálisabban helyezze el a meg-
érkező mérőállomásokat, s intézkedjen, hogy ezt követően összehangol-
tan figyeljék az étert.
A „Szmers” Kémelhárítás Főcsoportfőnöksége felhívja figyelmét,
hogy az önök és a szomszédos frontok vonalában a leggondosabban ál-
cázzák a rádióbemérő berendezéseket, mind az átcsoportosítás során,
mind pedig működésük helyén.
Minden rádiófelderítő csoport megérkezését, várakozási körletük
pontos feltüntetésével, késedelem nélkül jelentse.
Egyidejűleg az Önök hadműveleti alárendeltségébe kerül a kü-
lönleges feladattal megbízott 131. rádiós hadosztály.34
Jelenleg a Vörös Hadsereg Híradó Főcsoportfőnökségének vezető-
ivel együtt igen gondosan vizsgáljuk annak lehetőségét, hogy nagy
mennyiségű katonai rövidhullámú rádióadót vonjunk össze azért,
hogy hatékonyan megzavarjuk és elnémítsuk a „Nyeman” adó műkö-
dését abban az esetben, ha a keresett adó munkához lát. Az ebben a
kérdésben meghozandó végső döntésig személyes felelősség terheli
azért, hogy a következő 4-5 óra leforgása alatt a front csapatainál és
egységeinél levő összes rövidhullámú rádióadót megerősített antenná-
val szereljék fel, s minden adóban újra cseréljék ki a használt tápegy-
ségeket. Ezt a parancsot mái megkapta a Vörös Hadsereg Hiradó Fő-
csoportfőnöksége is.
Kolibanov
*
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
A „Nyeman” csoport tevékenysége nyomán bekövetkezett rend-
kívüli helyzetre való tekintettel személyes felelősség terheli azért, hogy
34
A 131. rádiós hadosztály 1944-41-ben a 3. Belorusz Front állományába tar-
tozott, elsősorban az ellenség rádióösszeköttetéseinek zavarását végezte.
a rádió adó és egyéb tárgyi bizonyítékok megszerzése céljából az iratok
személyenkénti ellenőrzése mellett haladéktalan megszervezze a front
mögöttes területein mozgó polgári és katonai személyek holmijainak
átvizsgálását, tekintet nélkül az ellenőrzöttek rangjára és beosztására.
Ezen felelősségteljes intézkedés végrehajtásába a kémelhárítási
szerveken és a front mögöttes területeit védő csapatokon kívül vonják
be a városparancsnokságok és városparancsnoksági egységek személyi
állományát, valamint a hadsereg egységeinél és alakulatainál szolgáló
legjobb, legtehetségesebb tiszteket és tiszthelyetteseket.
Az ebbe az intézkedésbe bevont személyekkel szigorúan ismer-
tetni kell az ellenőrzés rendjét, s fel kell hívni a figyelmüket a holmik
átvizsgálása során tanúsítandó lehető legnagyobb tapintatra és udva-
riasságra. Különös gondossággal kell átvizsgálni minden gépkocsira-
kományt és a gépkocsikon utazó személyeket.
Közlöm, hogy a személyes holmik átvizsgálását függetlenül tu-
lajdonosaik rangjától és beosztásától, a Vörös Hadsereg Legfőbb Ügyé-
szének 1944. 8. 19-én kelt, OV/0059-es számú rejtjel-távirata engedé-
lyezi, melyet egyidejűleg továbbítunk a 3. Belorusz és az 1. Balti Front
minden katonai ügyészének.
Kolibanov
*
Sürgős!
Jegorovnak.
A „Nyeman” ügyben történő intézkedések koordinálására és a
nyomozás irányítására ma 10:00-kor különgépen („Douglas” fedélzeti
száma 9; a védőkíséretet biztosító „LA-5 FN” vadászgépek fedélzeti
számai 26 és 34) tábornokok és főtisztek csoportjával önökhöz érkezik a
„Szmers” Kémelhárítás Főcsoportfőnöke.
A VNOSZ rendszeren keresztül az átrepülési osztály értesítette
a fogadó repülőteret.
A gép megérkezésének idejére biztosítsanak személygépkocsikat a
lidai repülőtérre. Megérkezésükről azonnal tegyen jelentést.
Kolibanov
*
Szolgálati feljegyzés
Különösen fontos!
Kovaljovnak és Tkacsenkónak.
személyes felelősség terheli önöket azért, hogy a hadműveleti
szállítási osztály különleges ellenőrzése alá tartozó, Baltikum felé tar-
tó, Cseljabinszkból augusztus 17-én és 18-án elindult 2741-es, 2742-
es, 2743-as, 2755-ös és 2756-os, valamint az augusztus 18-án Gorkij-
ból és Szverdlovszkból kiindult 1365-ös, 1369-es, 1783-as és 1786-os
számú (kezelő személyzet nélküli harckocsikat szállító) „K” szériához
tartozó szerelvényeket az erre vonatkozó különleges parancs megérke-
zéséig a moszkvai vasúti csomópontban visszatartsák.
A végrehajtást ellenőrizzék személyesen, és azonnal tegyenek ró-
la jelentést.
Hivatkozás: a Legfőbb Főparancsnok Főhadiszállásának parancsa.
Karponoszov
*
Sürgős!
Jegorovnak.
Az 1944. 8. 18-án kelt… számú kiegészítéseként közlöm, hogy a
Vörös Hadsereg hadtápfőnökének az a parancsa, hogy a „Nyeman”
ügyben a nyomozásba és az ellenőrző tevékenységbe bevontak számára
a feljavított étkezést kell biztosítani, a mai naptól kiterjed a „Gyűrű”
elnevezésű csapatokkal végrehajtandó akció összes résztvevőjére is.
Hovatartozásuktól függetlenül a Honvédelmi Népbiztosság vonalán
kell számukra az élelmiszert biztosítani. (Hivatkozás: a Vörös Hadse-
reg hadtápfőnökének 1944. 8. 19-én kelt… számú parancsa.)
A parancs végrehajtását személyesen ellenőrizze.
Artyemjev
*
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Az elkövetkezendő 3-5 óra leforgása alatt a „Nyeman” ügyben
folytatott nyomozásba való bekapcsolódásra az 1. és 2. Belorusz és Le-
ningrádi, valamint az 1., 2. és 3. Ukrán Frontok kémelhárítása cso-
portfőnöksége Lida, Grodno és Vilnius repülőtereire … számú
különrepülőgéppel … fő „Szmers”-hez tartozó tisztet, közöttük …
nyomozót vezényel.35
Személyes felelősség terheli azért, hogy minden megérkező a ve-
gyes összetételű operatív nyomozó csoportok vezetőjeként azonnal be-
kapcsolódjon a munkába a keresettek legvalószínűbb előfordulási he-
lyén.
A többi fronthoz tartozó tiszteket szállító repülőgépek, valamint
a Moszkvából érkező szállítógépek az ön parancsnoksága alá kerülnek,
a „Nyeman” ügyben folytatott nyomozás szükségleteinek kielégítésére.
Sürgősen tanácskozzon Mohovval, Poljakovval és Nyikolszkijjal, és
azonnal jelentse, milyen segítséget nyújthatunk önöknek a személyi
állomány és a technikai berendezések vonatkozásában.
Kolibanov
60. Tamancev
Azonnal láttam, hogy a géppisztolysorozattal szinte lebo-

rotválta a fél fejét.
Majd felrobbantam a méregtől, és a legválogatottabb kife-
jezésekkel szerettem volna káromkodni és szitkozódni, amikor
Fomcsenko és Luzsnov odaérkezett, s rámeredt Pawlowski te-
temére.
– Mit bámulnak? Már kihűlt! – alig tudtam tartani magam,
s egy nagyot köptem feléjük. – Kinek magyaráztam én? Kinek
mondtam el legalább ötször?! Ha egyedül lesz, semmi szüksé-
gem sincs magukra! És maguk?!
35
A dokumentum számadatainak közlését mellőzzük.
– Mi azt gondoltuk… hogy megölte magát… – mondta a
vállsebét fájdalmas arccal tapogató Luzsnov.
„Gondolták?” Óvodások!… Szép kis segítség! Bár sose lát-
tam volna őket! Biztos voltam benne, hogy ha az előbb nem
másznak elő, és Pawlowski azt hiszi, hogy egyedül vagyok,
még összetört lábbal sem lőtte volna főbe magát, és akkor élve
elkapom. Szerettem volna úgy rájuk ordítani, hogy a fülük is
feldagadjon, de most időveszteség nélkül cselekedni kellett.
Késsel széthasítottam Luzsnov zubbonyának ujját, átkötöt-
tem a vállát, még szorítókötést is raktam rá, hogy a vérzés,
megszűnjön.
– Csak az izmot érte… a csont ép! És ne vágj képeket,
nagyfiú vagy már!
Körül kellett járnom Pawlowskit is. Mindenekelőtt a csiz-
máját vizsgáltam meg. Külsőleg, felülről közönséges szovjet
tiszti csizma, de a talpa olyan papucsszegekkel volt kiverve,
mint a német katonacsizmáké, a sarkát pedig vastag patkó erő-
sítette, A háború három éve alatt ilyen hibridet még nem láttam,
de a jó pap is holtig tanul. Azonnal a forrásnál látott lábnyomra
gondoltam, amelyet Blinov fedezett fel. Most már tudom, hogy
a nyomok Pawlowskitól származnak, ebben a csizmában járt
ott.
Átkutattam a zubbonyát meg a térképtáskáját, kivettem az
iratait és zsebre vágtam. Csak a kiküldetési papírjait futottam
át, csak az ő neve szerepelt rajta, s legnagyobb meglepetésemre
a kiküldetési rendelvény nyomtatott szövegében ott volt az au-
gusztus 1-től érvényben levő titkos jel – vessző helyett pont a
mondat közepén! Más személyre utaló írást a papírjai között
nem találtam, s arra gondoltam, hogy valószínűleg nem ő volt a
csoport főnöke, vagy – az is lehet – egyedül, másoktól függetle-
nül dolgozott. Minden nehézség nélkül lehúztam a csizmáját –
sietni kellett vele addig, míg a hullamerevség be nem áll.
Swirid házából senki sem jött ki, de biztos voltam benne
hogy a púpos, legalábbis az ablakon keresztül, errefelé néz. Va-
jon milyen érzései lehetnek most?
– Maradj itt, takard le sátorlappal, és senkit ne engedj a
közelébe! – parancsoltam Luzsnovnak. – Maga meg jöjjön utá-
nam! Géppisztollyal a kezünkben Fomcsenkóval a tölgyfás felé
siettünk, amerre tíz perccel ezelőtt Pawlowski is igyekezett.
– Legyen készenlétben!… Valószínűleg várta valaki. Egy
kicsit jobbra tartson… Ha lövöldözni kezdenek – feküdjön le! –
igazítottam el menet közben Fomcsenkót, majd eszembe jutott,
és szigorúan megkérdeztem: – Miért nem adtak jelet a megbe-
szélés szerint?
– Jelet?… Elfelejtettük… Az izgalomtól… Teljesen elfelej-
tettük…
„Elfelejtették! Az idegességtől!” Óvodások, és kész! Mind
a ketten túl járnak mára harmincon és még izgulósak! Ezért
nem szeretem a vezényelteket – csak terhemre vannak, és soha
semmi haszon nem származik belőlük!
Fomcsenko nagy igyekezettel, teljes erőből futott, de foko-
zatosan lemaradt tőlem. Mindjobban kivilágosodott, s már tá-
volról is észrevehettek bennünket. Készenlétben voltam minden
pillanatban vártam a lövéseket, de a csendet semmi sem törte
meg. Már majdnem elértük a tölgyfaerdőt, amikor, a csendben
messze mögöttünk elhaló hangokat hallottam.
Megfordultam: Julia ugyanabban a hálóingben, a bokrok
között Luzsnov felé rohant. No, még csak ez hiányzott,
Luzsnov eléje ment, megpróbálta megállítani, valamit mondott
neki, majd jobb kezével megfogta a karját, de az asszony kitépte
magát szorításából, és éppen arra futott, amerre Luzsnov nem
akarta engedni. Kisvártatva vad sikoly hallatszott meglátta
Pawlowskit…
Felmértem a helyzetet, és kiadtam a parancsot a közben
odaérkező Fomcsenkónak:
– Menjen vissza!… Luzsnov vigye a kislányt Swiridhez,
maga pedig Juliát rakja be a házba, és ne engedje ki!… De gyor-
san!… Minden zaj és feltűnés nélkül!
– Meg kellene magyarázni neki, ő saját maga tette!
– Most semmit sem tud megmagyarázni neki! Azonnal
szüntessétek meg a kiabálást! Ha megpróbál ellenállni, alkal-
mazzatok erőszakot!… Swiridet pedig figyelmeztessétek, hogy
sehova ne menjen, ki ne mozduljon a házból! No futás!
Onnan, ahol Pawlowski teteme feküdt, keserves zokogás
hallatszott, de már hátra sem néztem, beugrottam az erdőbe.
Készenlétben tartott géppisztollyal cikáztam a fák között, mé-
lyen lehajolva kerülgettem a lehajló ágakat. Minden pillanatban
vártam a találkozást azokkal, akik Pawlowskit várták. Megpró-
báltam levezetni a dühömet és egy kicsit lehűteni magam.
Egyiküket elszalasztottam, de a többieket élve kell elkapom,
bármi is történjen.
Menet közben átgondoltam a dolgokat, és arra a következ-
tésre jutottam, hogy megint piszokul kényelmetlen helyzetbe
kerültem.
Elértem a tölgyes végéig, majd jobbra kanyarodtam, visz-
szatértem és átfésültem a befogott háromszöget. Sehol senki,
sehol egyetlen friss nyom – sehol egyetlen sötét folt a harmattól
ezüstös füvön. Itt ezek szerint senki sem várta.
Mikor kiértem a tölgyesből, arra a helyre, ahol a bokrok-
ban Pawlowski teteme feküdt, már nem volt ott senki, csak Julia
sírása és sikoltozása hallatszott a távolból, Fomcsenko még
mindig nem tudta bedugni a házba.
Most ettől a fiatal tölgyestől számítva jobbra és balra két-
három kilométeres távolságban meg kellett néznem az erdő-
szélt.
Ez legalább egy órát vett igénybe. Futottam az erdőszélen,
és közben minden nyomot figyeltem, megvizsgáltam az egy-
mástól száz-kétszáz méterre húzódó öt ösvényt és két kocsiutat.
Sehol egyetlen friss nyom. Úgy fújtattam, mint egy igásló, de
most már határozottan tudtam, hogy ezen a részen, hat kilomé-
teres körzetben senki sem várta Pawlowskit, és a tegnapelőtti
eső óta a környéken senki sem járt.
Teljes erőből futottam visszafelé. Luzsnov sebesült karját
tapogatva, sápadtan és szomorú képpel ült Pawlowski teteme
mellett. Sikerült jól bekötöznöm, a kötésen is látszott, hogy a
vérzés elállt.
– Swiridet figyelmeztetted, hogy ki ne tegye lábát és hall-
gasson?
– Igen, mondtam neki.
– Lidáig el tudsz menni?
– Igen.
– Menj ki az útra – mutattam az országút felé – és állítsd
meg az első kocsit… A repülő hadtest kémelhárításán mondd
meg Aljehinnek vagy Poljakovnak, hogy azonnal jöjjenek ide.
Megmondod, hogy Pawlowski az elfogására irányuló akció so-
rán agyonlőtte magát. Jól jegyezd meg: egyedül volt és nem az
erdő felől jött… Csak semmi vélemény, és semmi értékelés –
csupán a tényeket mondd! Indulj!
Észrevettem, hogy rázza a hideg, és mikor már elindult,
még utána kiáltottam:
– Kérj Swiridtől… vagy csikarj ki belőle… mindegy, szóval
egy kis pálinkával önts magadba bátorságot… De csak egy fél
pohárral… Többet ne! És igyekezz! Gyorsan!
Szerettem volna, ha idejön valaki a főnökségből, s nem
csupán a jelentésem alapján ismerkednek meg a helyzettel.
Amikor az ember számláján már több mint száz élve elfogott ej-
tőernyős van, akkor nem valami fényes dolog, akár egynek is
megengedni, hogy öngyilkos legyen. Megindulhat a szóbeszéd,
hogy nem volt körültekintő, vagy elkapkodta, és nem lehet
mindenkinek befogni a száját. Nem szerettem volna, ha később
félremagyarázzák az esetet.
A zubbonyt és inget nem húztam le Pawlowskiról, csak
kigomboltam, levettem a váll-lapját, s lehúztam a nadrágját.
Farzsebében zsebkendőbe csomagolva találtam egy házi készí-
tésű dúralumínium cigarettatárcát; a harcterület mögött az
ügyeskedő emberek általában lelőtt repülőgépek roncsaiból ké-
szítik. Kinyitottam a tetejét, melyen ez állt bevésve: „Halál a
német megszállókra!” A cigarettatárca „indián keverék”-kel –
finomra őrölt dohány és bors keverékével – volt megtöltve. Ha
ebből keverékből valakinek egy csipetnyit a szemébe dobnak,
az azonnal harcképtelenné válik, nem beszélve arról, hogy láb-
nyomba szórva, nincs ennél jobb szer, amivel lehetetlenné tud-
nák tenni a nyomozókutyák munkáját.
A cigarettásdoboz sarkában egy apró tablettákat tartalma-
zó műanyag dobozocska lapult, a tabletták között azonnal fel-
fedeztem két átlátszó kis kövecskét…
Kezdtem nagyon kényelmetlenül érezni magamat. Termé-
szetesen, az adóhoz szükséges tartalék kvarckristályokat nem-
csak a rádiós őrizhette. De akkor kicsoda? A csoport vezetője?…
ez a lehetőség egyáltalán nem könnyített érzéseimen. Már lát-
tam a tábornok dühös arcát, ahogy tarkóján a sebhelyet dör-
zsölgeti, és szinte hallottam is fenyegető hangját: „Engem hul-
lák nem érdekelnek!… Nekem élő ügynökökre van szükségem,
akik beszélni tudnak, és részt tudnak venni a rádiójátékban!”
Ezért nem dicsérnek meg! S mert rólam van szó, még biz-
tosan hozzá is teszi: „Hát tőled nem ezt vártam volna!… Nem
szégyelled magad?…”
Az igaz, hogy mentegetőzhetnék. Mondhatnám, hogy „ki-
ket adtak mellém?… Pilótákat… Mihez értenek ezek?… Nem
én vagyok a hibás, hogy előmásztak!” Ő meg erre azt feleli:
„Nem tudok semmiféle repülőkről Te voltál a vezető, már nem
vagy zöldfülű, te felelsz mindegyikért!… Két napig henteregte-
tek a padláson!… Ennyi idő alatt egy medvét is meg lehet taní-
tani táncolni, te pedig még értelmesen el sem tudd igazítani
őket!”
„Hogy nem igazítottam el?” – ez aztán már igazságtalan-
ság… Majdnem kibeszéltem a tüdőmet, úgy a szájukba rágtam
mindent, mint az első osztályosoknak!… De hát minek kenjem
Fomcsenkóra és Luzsnovra a dolgot! Nem, nem fogok mentege-
tőzni, inkább hallgatok. Pawlowski agyonlőtte magát, hát én
„engedtem el”. Más megítélést nem is várhatok. Az a legszomo-
rúbb, hogy az ember ilyenkor teljesen tehetetlen.
A tabletták formájáról, színéről és méretéről megállapítot-
tam, hogy fenaminkészítmények. Ezekből egy tabletta is jobban
helyrehozta volna Luzsnovot, mint a pálinka, de ő már eltűnt a
bokrok között, s nem tartottam érdemesnek, hogy utána szalad-
jak. Nekem is annyi dolgom volt még, hogy ki sem látszottam
belőle.
Két kérdés járt állandóan az eszemben, nem tudtam még
alaposan átgondolni őket. Az egyik: Pawlowski hat nappal ez-
előtt az erdőben, a forrásnál járt, a nyomait megtaláltuk. A má-
sodik: ma éjszaka nem az erdő felől jött, ahogy vártuk, hanem
valahonnan másfelől érkezhetett. Meg kell keresnem a nyomait
– ez már becsületbeli ügy –, hogy merről közelítette meg Julia
házát.
Most már minden kétséget kizáróan világos dolog, hogy
Pawlowski aktív, ellenséges ügynök volt, nem pedig az erdőben
rejtőzködő, büntetésétől rettegő áruló.
Pawlowski egyenruhája és fehérneműje a jelek szerint az
ivanovói és a moszkvai üzemekből származik, alsónadrágját és
ingét az este vagy ma reggel vehette fel tisztán. Derék- és váll-
szíja, iránytűje a szokásos hazai termékek. Órája viszont már
külföldi, valószínűleg svájci, vízhatlan, világító számlapú,
ugyanolyan, mint az enyém és Pásáé, valószínűleg ez is zsák-
mányolt óra.
Tudtam, hogy ma már alig lesz lehetőségem az alvásra;
gyorsan bekaptam két fenamintablettát, és bár tudtam, hogy a
hatása nem érződhet azonnal, mégis mintha új erő ömlött volna
belém.
Alaposan átvizsgáltam Pawlowski csizmáját, és mindket-
tőnek a szárában a bőr és bélés között, celluloid lapokkal óvott
kitöltetlen kiküldetési rendelvényeket, élelmiszerjegyeket talál-
tam. Már rajtuk volt az illetékes katonai hatóságok bélyegzője.
Mindez egyértelműen bizonyította, hogy ellenséges ügy-
nök, de bármennyire is szerettem volna, személyes holmija kö-
zött semmi bizonyítékot nem találtam arra, hogy valóban az ál-
talunk keresett csoporthoz tartozik.
Pawlowski holmiját, fegyverét és papírjait összeszedve,
Julia háza felé siettem, ahol át kellett esnem egy nagyon kelle-
metlen, de kötelező dolgon: a házkutatáson.
Fomcsenko őrködött, ott állt a kemencénél. Már a küszöb-
nél észrevettem, hogy arca mindkét oldalon véresre van karmo-
lászva, és ingzubbonya nyakáról leszakadt a gomb. Úgy látszik,
nagyon meg kellett küzdenie az asszonnyal, amikor a holttest
mellől a ház felé cipelte.
Maga Julia a fal felé fordulva, mozdulatlanul feküdt egy
régi vaságyon, időnként erőtlenül felnyögött, félig öntudatlan
állapotban volt.
Csupasz falak, asztal helyett a szoba közepén egy feneké-
vel felfelé fordított, rózsaszínű ronggyal leterített aknás láda,
mellette rozoga, falusi konyhaszék. Ez volt minden, ezenkívül
semmi bútort, semmiféle berendezési tárgyat nem láttam. Ta-
karos kis nyomor!
A kemencén fehér vászontörülközővel letakarva valószí-
nűleg élelmiszer hevert.
Megparancsoltam Fomcsenkónak, hogy nagyon alaposan
kutassa át a házat belülről, magam pedig a tornáccal és a pad-
lással foglalkoztam, és egy pillanatra sem feledkeztem meg ar-
ról, hogy legalább ilyen fontos lesz az úttól idáig vezető nyo-
mok felkutatása is.
Az egyetlen dolog, ami a tornácon érdekes lehetett, Paw-
lowski néhány fehérneműje. Nem is nagyon kellett keresni, Ju-
lia valószínűleg még az éjszaka kimoshatta, és még ott lógtak
nedvesen a madzagon. A döngölt padló, a falak és a sarokba
szórt kacatcsomó átvizsgálása semmi eredményre nem vezetett.
A padláson ócska seprűk, két kimustrált vesszőkosár és
egy kissé már rozsdásodó sarló hányódott, a sarokban viszont
észrevettem egy kis utász ásólapátot, nem volt rajta semmi kü-
lönös, hacsak az nem, hogy a nyél vége le volt vágva, s még
majdnem teljesen újnak látszott.
Szokásos dolog, ha a katonák ott hagyják vagy elhagyják
valahol a gyalogsági ásójukat, a szomszédos századtól „szerez-
nek” maguknak másikat. A volt tulajdonos jelzését persze le-
vágják róla. Ilyen esetet már többször is láttam.
Az ásólapát feltételezhetően még abból az időből maradt
itt, amikor öt héttel ezelőtt átvonult a front. Rövid nyele miatt
valószínűleg nem lehetett túlságosan jól használni a ház körül,
ezért is kerülhetett a padlásra, de mivel még vékony porréteg
sem volt rajta, a sarlóhoz hasonlóan valószínűleg nemrégiben
használhatták.
A késemmel módszeresen kezdtem feltúrni a padlás aljára
szórt földet, mikor fejemhez kaptam, az órámra pillantottam –
tizenhárom perc múlva hét óra. Nem is egészen negyedóra
múlva az országúton kell lennem, a megállapodás szerinti he-
lyen, ahová a másféltonnásnak, Pásával, vagy ha ő nem tud,
ennivalóval és levéllel meg kell érkeznie.
Fomcsenko, ahogy az várható volt, a házban a kemencén
heverő ennivalón kívül semmit sem talált; két doboz amerikai
húskonzerv, öt csomag búzakoncentrátum, két katonakenyér,
egy kis só és cukor. Pawlowski mindezt tőlünk, a mi raktára-
inkból szerezhette, hamis élelmiszerjegyekkel, s így feltétlenül
el kellett volna koboznunk. Mégis úgy döntöttem, hogy Juliánál
hagyom az ennivalót, és jelentésemben majd az éhes kisgyerek-
re hivatkozom.
Fomcsenkónak, főképpen azért, hogy ne üljön tétlenül,
megparancsoltam, hogy még egyszer nézze át a házat, én pedig
Pawlowski összes holmiját, fegyverét, papírjait és a madzagon
száradó fehérneműt beraktam a sátorlapba, s csomót kötöttem
az egészre.
A másféltonnással mindenképpen ide kell jönni, hogy el-
vigyük Pawlowski tetemét, de én mégis magamhoz vettem a
batyut, hogy mégse menjek üres kézzel Pásához. Az utolsó pil-
lanatban még magamhoz vettem a padlásról ledobott utász ásó-
lapátot is.
A fenamintablettáktól új erőre kapva, a másfél-két kilomé-
tert percek alatt megtettem. Repültem, mintha szárnyaim len-
nének, majd az út közelében lépésre váltottam, és mikor lihegé-
sem egy kicsit csillapodott, kinéztem a bokrok közül.
A másféltonnás már az út szélén állt, hátul fedetlen fővel
hl ismeretlen ült. Hizsnyák az ellenkező oldalon fel s alá járkált
a betegesen lesoványodott Pása, vállán géppisztollyal, lehajtott
fejjel ült a kocsi hágcsóján. Külseje elkínzott, fáradt volt, és
megértettem, hogy biztosan rosszul állnak az ügyek, nagyon
rosszul. Ha valami, akármilyen kicsi eredmény van, akkor az
emberek általában nem így néznek ki, az biztos! Pedig még azt
sem tudja, hogy Pawlowski agyonlőtte magát…
– Luzsnovval nem találkoztatok? – kérdeztem közelebb ér-
ve mintha mi sem történt volna.
– Luzsnovval? – emelte fel fejét szinte szórakozottan Pása;
szeme vörös volt az álmosságtól, akár az angóranyúlé. – Nem.
– Mi történt? – érdeklődött és gimnasztyorkámon a vérfol-
tot nézegette.
– Semmi.
Földre dobtam Pawlowski összekötözött holmiját, s nagy
buzgalommal bogozni kezdtem a csomót, az ásólapátot pedig a
csomag mellé dobtam. Pása odalépett, felemelte, megfordította
és meglátta a vágást a végén, mire egyből felélénkült.
– Hát ez meg honnan van? Hol szerezted?
– Juliától… a padról.
Mint általában a falusiak, a padlást ő is „pad”-nak hívta, s
most szándékosan én is így említettem.
A kocsiban ülő két tiszt felemelkedett, és figyelmesen né-
zett bennünket. Nem ismertem őket, valószínűleg a szokásos
vezényeltek, a szokásos óvodások.
Már kibontottam a sátorlapot, és Pásának egyszerre látnia
kellett mindazt, amit a sátorlap tartalmazott. Pawlowski csiz-
májából elővettem személyes iratait, a tartalék űrlapokat, kite-
regettem, akár a kofák az áruikat a piacon. De Pása továbbra is
csak az ásólapát nyelét nézegette. Nagyon tetszhetett neki ez az
ásólapátka! Úgy tűnt, mintha mást nem is venne észre. Váratla-
nul felkapott egyet a papírlapok közül egy tiszta űrlapot, és
összehajtogatva, egy darabka kis rögöt kaparászott elő lapát-
nyél csatlakozásánál levő kis nyílásból. Láthatóan más dolog
nem érdekelte.
– Lösz – mondta Pása a rögöcskét morzsolgatva.
Rettentően utáltam az idegen és a falusi szavakat – nekem
valahogy semmit sem mondtak. Azt hiszem, ezt is hallottam va-
lamikor, de most nem tudtam visszaemlékezni, hogy pontosan
mit is jelent. Emiatt a marha miatt, aki leszedte a fél fejét, még
mindig zavart voltam.
– Lösz – ismételgette Pása, és arcán mennyei boldogság
ömlött el. – A legtisztább lösz!
Úgy néztem rá, mint egy ütődöttre, már aggódtam, hogy
megzavarodott. Elvégre ilyet is hallottam már… Amikor az em-
ber teljes erőbedobással dolgozik, heteken keresztül feszült-
ségben él, a munkája teljesen eredménytelen, felülről pedig ál-
landóan ordítoznak: „Csináld, gyorsabban csináld!” – akkor eb-
be már bele is lehet hibbanni.
– Mi ez? – kérdezte végre, s a sátorlapra mutatott. Nem
vette észre a zsebemből előhúzott dúralumínium cigarettatárcát
sem, majd leguggolt, s kezébe fogta Pawlowski tiszti igazolvá-
nyát.
Beszélni kellene, de a nyelvem teljesen kiszáradt. Még a
fenamin sem segített. Úgy éreztem magam, mint a megvert ku-
tya… Ilyen állapotban jellemzik az embert úgy, hogy sápad: arc,
hideg láb.
Kinyitotta az igazolványt, belenézett, és a fényképről fel-
ismerte:
– Pawlowski…
Most valószínűleg az következik: „Hogy engedhetted el?!”
Ezek ott ketten kimásztak a kocsiból, úgy bámultak a sátorla-
pon heverő holmira, mint borjú az új kapura. Odavezényeltek,
bár sosem láttam volna őket!…

Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Az elkövetkezendő három óra folyamán különrepülőgéppel
Moszkvából a vilniusi repülőtérre érkezik a német hírszerzés varsói és
königsbergi iskolájának rádiós szakán végzett 12 volt német ügynök, a
Vörös Hadsereg tiszti egyenruhájába öltöztetett azonosító tanú, mivel
az igen aktívan keresett „Nyeman” csoport rádiósai adásképeik alapján
az említett hírszerző iskolákon végeztek.
Személyes felelősség terheli azért, hogy az érkezők azonnal be-
kapcsolódjanak a munkába a Vilnius–Saulja, Vilnius–Grodno és Vilni-
us–Lida főközlekedési útvonalakon.
Az azonosító tanúk tevékenységét vonja saját, személyes ellen-
őrzése alá, s biztosítsa legintenzívebb és legésszerűbb felhasználásukat.
Kolibanov
*
Feljegyzés a „ VCS”-n keresztül folytatott telefonbeszélgetésről
Sürgős!
Jegorovnak.
Az I-19486 sz. dokumentum kiegészítéseként közlöm, hogy a
„Nyeman” ügyben folytatott nyomozásban és az egységekkel folytatott
akcióban részt vevő szolgálati kutyák számára naponta három alka-
lommal kötelesek másfélszeres adag főtt ételt biztosítani a Honvédelmi
Népbiztosság ellátmányának terhére, függetlenül a kutyák hovatarto-
zásától. Hivatkozás: a Vörös Hadsereg hadtápfőnökének 1944. 8. 19-én
kelt 7352. sz. parancsa.
Ez év júliusában az 1. Ukrán Fronton durva gondatlanság köve-
teztében néhány kutya elvesztette szaglóképességét, ezért fordítsanak
fokozott figyelmet az etetésnél az étel hőfokára. Ugyancsak szükséges
annak megelőzése, hogy hozzá nem értő szakácsok a kutyaeledelbe a
szaglóképességet erősen csökkentő fűszereket rakjanak.
A „Szmers” Kémelhárítás Főcsoportfőnöksége szükségesnek
tartja még egyszer felhívni a figyelmet arra, hogy a silovicsi erdőben
reguláris egységekkel folytatandó akció során a különlegesen éles szag-
lással és rejtekhelyek felkutatásában már tapasztalatokkal rendelkező
kutyákat a legtöbb sikerrel kecsegtető helyeken kell felhasználni.
A végrehajtást személyesen ellenőrizze.
Artyemjev
*
Sürgős!
Jegorovnak.
A „Nyeman” ügyben részt vevő belügyi alakulatok közvetlen
irányítására ma 7:45-kor különrepülőgéppel Lidába érkezik a belügyi
népbiztos első helyettese egy tábornokokból és főtisztekből álló csoport-
tal.
Amennyiben a helyi szerveknek nem áll rendelkezésére a szüksé-
ges számú gépkocsi, úgy saját, személyes felelősségére biztosítsa a
szükséges mennyiségű gépkocsit az érkezőknek.
Kolibanov
*
Sürgős!
Jegorovnak.
A „Nyeman” ügyben szükséges sürgős szállítások biztosítására
az önök részére eddig biztosított repülőgépeken kívül 8 órától az ön
fennhatósága alá rendelem a 142. légi szállító repülőezredet.
Azonnal lépjen kapcsolatba az 1. Légihadsereg parancsnokságá-
val, és beszéljék meg a gépek átcsoportosítását az önök elképzelése sze-
rint!
Kolibanov
Rejtjel-távirat
Sürgős!
Mazanovnak.
A „Nyeman” ügyben önök által tévedésből letartóztatott
Boricsevszkij századost és Kuznyecov alhadnagyot haladéktalanul he-
lyezzék szabadlábra.
A Front Kémelhárításának csoportfőnöke szükségesnek tartja
felhívni figyelmüket a szolgálati fegyelem fokozottabb betartására.
Poljakov
*
Jegorovnak.
A „Nyeman” ügyben részt vevő állambiztonsági egységek köz-
vetlen irányítása céljából ma 10:30-kor különrepülőgéppel Lidába ér-
kezik az állambiztonsági népbiztos első helyettese magas beosztású
munkatársakból álló operatív csoporttal.
Amennyiben a helyi szerveknek nem áll rendelkezésére a szüksé-
ges számú gépkocsi, úgy saját, személyes felelősségére biztosítsa a
szükséges mennyiségű gépkocsit az érkezőknek, vegye fel velük a leg-
szorosabb kapcsolatot, s egyeztessék minden lépésüket a nyomozás fo-
lyamán.
Kolibanov
62. Aljehin százados
Attól a háború előtti május elsejétől számítva, amikor az

apja meghalt, ez volt élete legnehezebb napja.
A csoportfőnökségről reggel érkezett kocsi postát is ho-
zott, Blinovval együtt ő is kapott levelet. A szülőfalujából jött
levél (Aljehin hirtelen nem is tudta, hogy kitől érkezett) nagyon
lehangoló volt.
Fedoszova, egy idősebb laboránsnő, akivel a háború előtt
együtt dolgozott, azt írta, hogy a kísérleti telepen minden tönk-
ment. Vonóerő nincsen, a munkáskéz is hiányzik, jelenleg a
fronton szerzett sebesülése után a faluba visszatért a kicsujszki
fogyasztási Szövetkezet volt elnöke, Koseljov, akire Aljehin, lába
igyekezett, nem tudott visszaemlékezni. Koseljov semmiféle ag-
ronómiai képzettséggel nem rendelkezik, egyáltalán nem tudja,
mit kell csinálni, s ráadásul bánatában vagy tehetetlenségében
még erősen iszik is.
Fedoszova közölte, hogy április végén az Aljehin és mun-
katársai által hatalmas erőfeszítésekkel kitenyésztett
szuperelitet, rendkívüli búzakészletet a tízéves, kitartó szelek-
ciós munka gyümölcsét tévedésből vagy valakinek az ostoba
utasítására, öntötték a kenyérgabona-tárolóba.
Nem a helybeliek, hanem a megbízottal együtt érkező vá-
rosi lányok az utolsó szemig eltakarították az értékes fajtákat.
Fedoszova csak akkor rohant oda, amikor azok már el is távoz-
tak, és az egyetlen dolog, amit sikerült még meg tennie, az volt,
hogy szemenként minden fajtából összeszedett „alig egy ma-
rokra valót”.
Azt is megírta, hogy Aljehin felesége, Lidása, aki tudomá-
nyos segédmunkatárs ként dolgozott ugyanott a kísérleti tele-
pen, már a kezdet kezdetétől fogva nem jött ki ezzel az új fő-
nökkel, aki télire tűzifa nélkül hagyta őket, s emiatt
Násztyenka, Aljehin négyéves kislánya reumát kapott, és most
is nagyoll szenved a lábával.
Mindez teljesen váratlanul érte, mivel Lidása majd min-
den levelében kérte, hogy miattuk ne aggódjon, hiszen otthon
teljes a rend. Úgy látszik, nem akarta elkeseríteni, azt gondolta,
hogy úgyis teljesen mindegy, hiszen onnan, a távoli frontról
képtelen valamit is tenni.
Fedoszova megbízható munkatárs volt, olyan ember, aki-
től idegen a legkisebb ravaszság is, keveset beszélt, s Aljehin
tudta, hogy egyáltalán nem túlozza el a dolgokat, s ha már egy-
szer megszerezte a címét, és elszánta magát az írásra, akkor va-
lóban kétségbeejtő a helyzet.
A lányára gondolva, kínzó szorítást érzett a szíve tájékán.
Még soha nem volt annyira elkeseredve, mint most, hogy kísér-
letei – gyakorlatilag életének kilenc éve – teljesen semmivé vál-
tak.
Próbált kicsit megnyugodni, győzködte magát, hogy
mindez elkerülhetetlen, és nincs mit tenni, hiszen háború van.
Lehet, hogy ezek egy felbecsülhetetlen értékű búzafajta magvai
voltak, de az is lehet, hogy most valahol emberek halnak éhen,
mint két évvel ezelőtt Leningrádban. Megpróbálta, de nem tud-
ta meggyőzni magát arról, hogy ez nem hiba, hanem biztosan
államérdek, vagy előtte ismeretlen, számára érthetetlen meg-
gondolások diktálta szükségszerűség.
Ami a tűzifát illeti, ebben a kérdésben a feleségét kell hi-
báztatnia. Ha időben megírta volna, biztosan tudott volna segí-
teni. Jegorov hasonló esetekben habozás nélkül megkeres bár-
milyen szervet, és biztosan most is beavatkozott volna teljes te-
kintélyével és energiájával.
Fedoszova levelét azután adták át Aljehinnek, miután
visszatért Vilniusból, ahová Poljakovval együtt hajnaltájban el-
repült, hogy eligazítsa a csapatokkal folytatandó akcióra Vilni-
usba rendelt különleges egységek és alakulatok parancsnokait.
Elindulásuk előtt Jegorov a lelkükre kötötte:
– A legfontosabb dolog az operatív gyűrű váratlan és pon-
tos kialakítása… És a teljes titoktartás. Az egységeket különle-
ges feladat végrehajtására vonjuk be, de azt, hogy az akciót a
kémelhárítás vezeti, állománya tudhatja. Személyesen igazítsák
el őket, ne hagyják el a legkisebb részletet sem. Ismertetni kell
minden elképzelhető esetre és helyzetre a szükséges cselekvési
módot!…
Egy sor körülményből kiindulva a tábornok és Poljakov
továbbra sem tartották célszerűnek az egységekkel végrehajtan-
dó akciót, de ha egyszer mégis meg kell tenni, akkor a végrehaj-
tást a leggondosabban elő kell készíteni.
Poljakov rendkívüli jelentőséget tulajdonított annak, hogy
a gyűrű teljesen azonos időben záruljon be a silovicsi erdő kö-
rül.
A kétszázkilencvenhat tehergépkocsinak, tizenkét oszlop-
ban, egymástól azonos távolságra elhelyezkedve, percről percre
pontosan meghatározott terv szerint kell elérnie az erdőséget,
majd az erdőszéltől bizonyos távolságra legyezőszerűen szét-
nyílva, azonos időben kell a kocsiknak a meghatározott pon-
tokra érni, és kialakítani az operatív gyűrűt, az úgynevezett
„körhintá”-t. A kódjel vétele után – minden ötödik gépkocsin
olt rádióállomás – körül kell zárni az erdő egész körzetét, ka-
nyargó ösvényeivel együtt, a rejtett egységek biztos gyűrűjét, és
csak azután kezdhetik meg a csoportos átfésülést.
A Poljakov által összeállított időgrafikon, a távolságok
pontos betartása, az egységek állandó kapcsolata garantálta a
gyűrű megbízhatóságát és azt, hogy senki se tudjon átcsúszni
vagy áttörni rajta.
Poljakov nem túl hosszú előadása után, melyet a tisztek
szorgalmasan jegyeztek, még egyszer hangsúlyozta a küszöbön
álló akció rendkívüli fontosságát, és minden részvevő szemé-
lyes felelősségét a parancsnokoktól kezdve egészen a közkato-
nákig.
Ezután Aljehin ismertette a sűrű erdőben folytatott keresés
szabályait, az aknák miatt rendkívüli óvatosságra intette őket,
részletezte, hogy mi a teendő, ha valakit felfedeznek az erdő-
ben, s mit kell tenni letartóztatáskor.
Kérdések nem voltak. A front mögöttes területeit védő
egységek és a manőverező csoportok tisztjei többségükben
nagy tapasztalattal rendelkező, kipróbált határőrök, és valószí-
nűleg nem először vesznek részt hasonló jellegű akciókban.
Aljehin arra gondolt, hogy nekik is, mint ahogy saját magának
és Poljakovnak is, sokkal hasznosabb lenne, ha ezt az időt al-
vásra fordítanák. De az este folyamán Moszkvából kapott pa-
rancs értelmében feltétlenül és részletesen el kellett igazítani a
nyomozásban és a „Nyeman” ügyben részt vevő egységek
minden tisztjét, ezért Aljehin lelkiismeretesen elmondta mind-
azt, amit az őt hallgatók valószínűleg amúgy is tudtak.
Lidába hajnaltájt érkezett vissza Poljakovval együtt Vilni-
usból.
Ennyire koncentrált erőfeszítésekkel, ilyen erőkkel és
anyagi eszközökkel folytatott nyomozást Aljehin a kémelhárí-
tásnál töltött három éve alatt még nem látott, sőt hallani sem
hallott hasonlóról.
Tegnaptól kezdve az első állásoktól egészen mélyen, a
front mögöttes területének hátsó határáig a legszigorúbb ellen-
őrzési rendszert vezették be. Reggelre több mint hétszáz opera-
tív csoport kezdte meg működését. Mintegy ötven rádióbemérő
állomás a nap huszonnégy óráján keresztül vigyázta az étert.
Kelet-Poroszországtól és Lengyelországtól egészen Vjazmáig
minden településen, az odavezető utakon, útkereszteződéseken,
állomásokon, vonatokon és minden olyan helyen, ahol nagyobb
számban gyűltek össze katonák, megerősített járőrökkel, foko-
zott alapossággal ellenőriztek mindenkit. Hajnalban pedig –
amire eddig még nem volt példa – elrendelték a személyes
holmik ellenőrzését is.
Éjszaka egymás után érkeztek a lidai repülőtérre a szom-
szédos frontoktól az operatív egységekkel, nyomozó kutyákkal
és a kutyavezetők százaival megrakott repülőgépek. Folytató-
dott az emberek és teherautók összpontosítása a város körzeté-
ben: több száz kilométeres utat megtéve érkeztek az 1. és 2. Be-
lorusz Fronttól is a belügyi csapatokat és rádiófelderítő csopor-
tokat szállító gépkocsioszlopok.
Egyetlen nap leforgása alatt a „Nyeman” ügyben – bele-
értve a városparancsnokságok és a front mögöttes területeit vé-
dő csapatok személyi állományát, valamint a harcoló csapatok-
tól érkezett erősítést is – több mint húszezer ember állt teljes ké-
szenlétben.
Moszkvából minden negyedórában telefonáltak. Nemcsak
a nagyfőnökség, hanem a nyomozó tisztek is. Különféle infor-
mációkat követeltek, kérték a személyi állomány és a technikai
berendezések megérkezésének visszaigazolását, de főképpen az
újonnan szerzett adatok és fejlemények felől érdeklődtek mint-
ha azok állandóan és hatalmas tömegben, percenként áramla-
nának Lidába. Kiegészítő rendelkezéseket közöltek melyek so-
rán mindenki kötelességének tartotta, hogy parancsot adjon és
sorra-rendre elmondja saját feltételezéseit, de egyikük sem úsz-
ta meg anélkül, hogy Poljakov ne tett volna egy-két epés meg-
jegyzést a „részletekbe való beavatkozás”-ról és a kicsinyes
gyámkodás”-ról.
Reggelre a légkör már pattanásig feszült. Az állandó
moszkvai telefonhívások elkerülhetetlen idegességet okoztak.
Poljakav követelésére a „VCS”-készüléket áttették a szomszédos
szobába, ahol két tiszt ügyeletet tartott mellette.
Fedoszova levele elkeserítette Aljehint. Egy kis időre telje-
sen kétségbeesett, s Poljakov, aki már kereste, odalépett hozzá a
kis terecskén, ahol a gépkocsik várakoztak, és meg is kérdezte:
– Mi van veled?
Aljehin bizonytalanul megvonta a vállát, és hogy elkerülje
a további kérdezősködést, megszólalt:
– Jelentkezem, alezredes elvtárs!
– Végy magadhoz két embert a tartalékból – adta ki a pa-
rancsot az alezredes. – Azonnal le kell váltani Tamancevet, hogy
a csoport együtt legyen. Azonnal gyertek vissza!
A kocsiban Aljehin megpróbálta másra terelni gondolatait,
de nem tudta. A kislánya és az elszállított különleges gabona,
pontosabban életének háború előtti majdnem tíz éve körül ka-
vargó gondolatai egész úton nyomasztották, és teljesen feldúl-
ták.
Kislányát már negyedik éve nem látta, csak annak a fény-
képnek alapján tudta elképzelni, amelyet felesége az elmúlt ősz-
szel a születésnapjára küldött.
Ezen a fényképen, amelyet a párttagsági könyvével együtt
Poljakovnak a csoportfőnökségen levő páncélszekrényében őr-
zött, Nasztyenka erős, párnás kis lábával az ünnepi abrosszal
leterített asztalon állt rövid, díszes kis ingecskében, pufók,
örömtől sugárzó arccal s hajában hatalmas masnival.
Ez a fénykép talán felesége leveleinél is jobban megerősí-
tette abban a hitében, hogy a kislány egészséges, jól táplált, s
otthon minden rendben van. Aztán a végén kiderül…
A nemesített búzafajta elszállítását rövid gondolkozás
után már semmiféleképpen sem tudta államérdeknek felfogni,
ha nem teljes agyalágyultságnak tartotta. Emlékezett egy újság
cikkre, hogy a blokád alatt levő Leningrádban a tudósok éhség-
től haldokolva megőrizték az elit, kinemesített búzafajtákat; ott
a blokád legsúlyosabb idején is megőrizték, nála pedig otthon,
mélyen a hátországban megsemmisítették.
Maga előtt látta a kísérleti állomás parcelláit, a pontosan
egy négyzetméternyi táblácskák ezreit. Felötlött benne számta-
lan kísérlete, az aprólékos gondossággal, sok változatban, több
alkalommal ismétlődő vetések emléke. Eszébe jutottak a hozzá
közelálló emberek, az állomás volt munkatársai, akik közül hét-
ről már megküldték a halotti értesítést az elmúlt három év alatt.
Emlékezett, hogy a harminchatban kialakított hibridekből
mindössze egyetlen növényt választottak ki, azt az egyetlen
egyet a kilencszázhatvanas parcellában. A kalász óriási magvai
termették meg az új fajtát, melyet ezután még öt év kitartó
munkájával és könyörtelen válogatással sikerült létrehozni.
Aljehin már a fronton volt, amikor a kísérletek meghozták a
végeredményt.
És most ezt a rendkívüli búzafajtát, melyet a hivatalos kí-
sérletek után sok millió hektáron kellett volna meghonosítani,
most a gabonaraktárba vitték és beőrlik! Hogyan is vehették át
közönséges búzaként a begyűjtő helyen, hiszen az iratokból
egészen biztosan kitűnt, hogy ez a kísérleti szuperelit?…
A szelekciót befejező hivatalos versenyen a Fedoszova ál-
tal összegyűjtött kétmaroknyi vetőmag természetesen nem
hozhat semmiféle eredményt, semmiféle hivatalos elismerést. Jó
néhány évre visszavetették, és tudta, hogy a háború után, ha
életben marad, ismét be kell járnia a már megtett utat…
Kislányára gondolt, és a legborzalmasabb a saját tehetet-
lenségének érzete volt, hogy ott, messze, a Volgán túl, szenved
egy számára annyira drága kis apróság, és egyszerűen nincs
ereje, nincs lehetősége, hogy valamivel is segítsen rajta… Még a
háború előtt olvasott valahol egy mondatot: „A reuma tönkre-
teszi az ízületeket, és kikezdi a szívet” – ez a gondolat forgott
állandóan az agyában. „Tönkreteszi az ízületeket, és kikezdi a
szívet!”
– Hát itt lennénk… – mondta Hizsnyák, s lecsökkentette a
kocsi sebességét. – Itt álljunk meg?…
Aljehin gyorsan körülnézett. Kiderült, hogy már maguk
mögött hagyták Silovicsit, és megérkeztek arra a helyre, ahol
három nappal ezelőtt megálltak, amikor idehozták Fomcsenkót
és Luzsnovot. Itta patakon átvezető hídnál beszélték meg a ta-
lálkozót Tamancevvel.
– Jó, megállhatunk.
Fogta a géppisztolyát, és kimászott a kocsiból.
Mikor Tamancev odaérkezett, vérfoltos gimnasztyorkája
és kezében hozott csomag alapján Aljehin azonnal tudta, hogy
valami történt. Az első pillanatban felfigyelt az ásólapátra, fele-
melte, megfordította, és a végén meglátta a vágást. Mindjárt ar-
ra gondolt, hogy ez az ásólapát biztosan Guszevé volt… Hogy
kerülhetett ide?
Emlékezett, hogy Guszevnek elindulása előtt egy nappal
adták ki a raktárból egy ásólapátot, még nem is használta. Ezen
meg már látszott, hogy dolgoztak vele, s Aljehin sietősen pisz-
kálgatni kezdte a lapátnyél csatlakozásához lerakódott rögöcs-
kéket.
Tiszta lösz, és csak lösz. Meghökkentően tiszta, könnyű és
nagyon világos. A Dodge-ból eltűnt kis utász ásólapát
Poljakovnak a közeli rejtekhelyet feltételező változatát támasz-
totta alá. Szerinte itt rejtették el a keresett rádióadót, és ha ez az
ásó lapát Guszevé, akkor ezek szerint… Ilyen könnyű és ennyi
re világos homokkal Aljehin csak egy helyen találkozott: a
silovicsi erdő egy viszonylag kis területén, ahol maga is felfi-
gyelt a talaj és a rajta levő növényzet összhangjára.
Ha ez az ásólapát Guszevé, akkor minden valószínűség
szerint a rejtekhelyet már ma vagy legrosszabb esetben, holnap
meg lehet találni. És ha az adó még ott van!…
Ha ez az ásólapát valóban Guszevé, akkor az, hogy
Juliánál találtuk meg, arról tanúskodik, hogy Pawlowski a kere-
sett csoporthoz tartozik. Ez igen lényeges körülménynek lát-
szott, és Aljehin akaratlanul is arra gondolt, mennyire fog örül-
ni Poljakov és a tábornok.
Morzsolgatni kezdte a talajszemcséket, de szeme sarkából
látta, hogy Tamancev valamit rakosgat a kiterített sátorlapon.
Odapillantott, és azonnal megértette, hogy sikertelen elfogási
kísérletről van szó: azon kívül, ami előtte fekszik, Tamancev
már csak hullával tud szolgálni… Ha ez így van, akkor az adott
helyzetben elkeserítőbb és kellemetlenebb dolgot nehéz lenne
elképzelni is.
– Mi ez? – kérdezte Aljehin a sátorlap mellé guggolva, s uj-
jával a sátorlapon fekvő holmira mutatott.
Tamancev hallgatása, bűntudatos arca és magatartása csak
alátámasztották feltételezéseit a legrosszabbakról.
Aljehin felvette a sátorlapról a tiszti igazolványt, kinyitot-
ta, megnézte a fényképet és felismerte:
– Pawlowski…
Tamancev hallgatott. Aljehin felemelte a fejét, meglátta
Tamancev kezében a dúralumínium cigarettatárcát, kiegyene-
sedett, gyorsan kézbe vette, megnézte és csendesen azt mondta
– Feltételezhetően Guszevé volt… Az ásólapát is valószínűleg
Guszevé…
– Milyen Guszevé? – kérdezte csendesen Tamancev.
Aljehinnek akkor jutott eszébe, hogy Tamancev már har-
madnapja itt áll lesben, és semmit sem tud se Guszevről, se ar-
ról, hogy a „Nyeman” ügyet a Főhadiszállás saját ellenőrzése
alá vonta, és arról sem, hogy milyen, soha nem látott esemé-
nyek zajlanak immár második napja a front mögöttes területe-
in…
„Tönkreteszi az ízületeket, és kikezdi a szívet” – jöttek elő
váratlanul előbbi gondolatai. Ránézett Tamancevre, s szomo-
rúan megkérdezte:
– Hogy engedhettétek el?
Tamancev gyilkos pillantást vetett az odavezényeltekre, el-
fordult, majd váratlanul dühösen kifakadt.
– Hanyagságból, Pavel Vasziljevics… Kizárólagosan ha-
nyagságból! Nekem kellett volna odatartanom a fejemet, de bo-
csásson meg, nem volt rá időm!
63. Poljakov és Nyikolszkij
Reggel hét órakor Poljakov erőszakoskodására Jegorov és

Mohov elmentek reggelizni, és egy kicsit lepihentek. Poljakov
azt ígérte, hogy kilenckor felkelti őket, de már akkor úgy dön-
tött magában, hogy ezt megtoldja még egy órával. Tudta, hogy
a feszültség a nap második felében fog tetőzni, és ha Moszkvá-
ból megérkezik a főnökség, akkor egyszerűen egy pillanatot
sem tudnak szakítani a pihenésre. Tegnap estétől már a harma-
dik „Cola” tablettát nyelte le, nagyszerűen érezte magát, és él-
vezettel, gyorsan és eredményesen dolgozott.
Kilenc órakor egy kocsival megérkezett Luzsnov. Sápadt
volt, s a vérveszteségtől már alig állt a lábán. Jelentette, hogy
Pawlowski az elfogására irányuló kísérlet során főbe lőtte ma-
gát; csak egyedül érkezett, mégpedig nem az erdő felől, hanem
máshonnan.
Luzsnovot rázta a hideg, foga vacogott, s Poljakov nem is
kérdezgette tovább, hiszen hamarosan vissza kell térnie
Aljehinnek és Tamancevnek is. Megitatta erős teával, dupla
adag cukrot tett bele, és elküldte a kórházba.
Kilenc órakor fogta a dossziéit, az iratait meg egy darab
tiszta papírt, és átment a szomszédos szobába, hogy jelentést
tegyen Moszkvának a nyomozás menetéről.
A „VCS”-n éppen Nyikolszkij mérnök ezredes beszélt.
Hogy az ide-oda járkálással ne töltse feleslegesen az idejét,
Poljakov leült az egyik szabad asztalhoz, kinyitotta a dossziéját,
és folytatta a munkát.
A nyomozással és a csapatok akciójának előkészületeivel,
elfoglalt Poljakov nem merült bele annak részleteibe, amit „rá-
diótechnikai biztosítás”-nak neveznek. Nyikolszkij két idősebb
mérnök őrnaggyal tette a saját dolgát, és ő szintén a saját mun-
kájával foglalkozott. Semmi közük nem volt egymáshoz. A
nyomozás szempontjából a rádióbemérésnek, a bemérő állomá-
sok és mozgó, kereső csoportok együttműködésének pontossá-
ga és operativitása közvetlenül a várakozási körletekben össz-
pontosított „lehallgatók”-tól függött, nem pedig a főcsoportfő-
nökség képviselőjétől.
Nyikolszkij szavaiból Poljakov most megtudta, hogy ha-
talmas méretű előkészületek folynak arra az esetre, ha a kere-
sett adó ismét megszólalna; abban a pillanatban óriási technikai
apparátussal kezdenék zavarni az adást.
Egy ilyen intézkedés lehetőségéről különben még hajnal-
ban hallott valamit, Jegorov és Mohov beszélgettek róla, de nem
tulajdonított neki különösebb jelentőséget, és nem is akart rajta
gondolkodni. Moszkvában ezen a reggelen a „Nyeman” ügy-
ben különféle megelőző intézkedéseket dolgoztak ki, s ahogy ez
rendszerint előfordul, azonnal el is vetették őket. Poljakov tréfá-
san meg is jegyezte: „Nem kell magunkat beleélni az olyan kel-
lemetlenségekbe, melyek még be sem következtek!” Most vi-
szont a rádiózavarásra vonatkozó elképzelés realitássá vált.
– No, mi van, túl akarják kiabálni őket? – kérdezte Polja-
kov mikor Nyikolszkij letette a kagylót.
– De túl ám! Feltétlenül!
– Kapcsoljon össze Kolibanov tábornokkal – parancsolta
Poljakov a „VCS” mellett ügyeletet tartó magas, görbe orrú szá-
zadosnak, majd ismét Nyikolszkijra nézett. – Ha zavarni kezd-
jük az adásukat, nyomban tudni fogják, hogy bemértük őket, és
ezzel jelentős előnyöktől fosztjuk meg magunkat. Átállhatnak a
tartalék hullámhosszra, amelyet nem ismerünk… Ha rájuk
ijesztünk, elhagyhatják a környéket, sőt egy időre elhallgattat-
hatják az adót is. A németek is kitalálják, hogy adójukat bemér-
tük. Átgondolták a lehetséges következményeket?
– Azt hiszem, nem értik teljesen, hogy mire készülünk, és
elég rosszak az elképzelései a lehetőségeinket illetően – jegyezte
meg mosolyogva Nyikolszkij. – Egészen rendkívüli intézkedést
készítünk elő! Nem irányított, hanem tömeges rádiózavarásról
van szó. Nem egyes hullámokat akarunk zavarni, hanem egész
hullámsávokat blokkolunk és fagyasztunk be. A három front te-
rületén mintegy másfél ezer rövidhullámú rádióállomás ren-
delkezésünkre – közölte büszkén. – Friss telepekkel szereltük
fel őket, mindegyikük készenlétben áll, s amikor pancsra kilép-
nek az éterbe, azt teljesen betöltik, nem marad szabadon egyet-
len nyílás sem!… Ebben a kórusban a hordozható viszonylag
gyenge jeleit – nem beszélve arról, hogy a telep már kimerülő-
ben vannak –, nincs az az érzékeny vevőkészülék, mellyel a
németek venni tudnák. Higgye el, hogy ilyen méretű rádiózava-
rás esetén egyszerűen nem is merül fel bennük a gondolat,
hogy az adójukat bemértük. Úgyhogy az ön aggodalmai eléggé
megalapozatlanok.
– Tegyük fel – válaszolta óvatosan Poljakov. – És ennek az
intézkedésnek tisztán katonai jellegű következményeit átgon-
dolták, jól megfontolták?
– Természetesen. Sőt mi több, egyeztettük a vezérkarral is.
Feltételezzük, hogy az ellenség a rendkívül intenzív rádiózást
nem értékelheti másképpen, mint egy új nagy támadás kezde-
tét. Azon túlmenően, hogy egy kis fejetlenséget okozunk a né-
met csapatok törzsénél, semmiféle más következményt nem vá-
runk, és másról szó sem lehet!
– Jegorov tábornok tud erről?
– Egyelőre csak nagy vonalakban… Egy ilyen intézkedés
megtételének lehetőségéről már beszéltünk vele, amikor meg-
kaptuk a rádióállomások előkészítésére vonatkozó parancsot.
Véglegesen csak éppen most döntöttek ebben a kérdésben. Önt
Jegorov tábornok véleménye érdekli?
– Igen.
– Egyértelműen negatív! De alezredes elvtárs! Ez igazán
nem csupán valakinek a szeszélye! A Főhadiszállás két konkrét
feladatot állított elénk. Az első: elfogni őket! De van még egy
másik is, és nem kevésbé fontos, nem kevésbé felelősségteljes –
minden erővel megakadályozni a titkos információk kiáramlá-
sát. Minden erőfeszítéssel! – hangsúlyozta Nyikolszkij. – Milyen
más megoldást tudna javasolni?
– Formailag minden a legnagyobb rendben, minden logi-
kus, de a lényeget tekintve?… A parancsot kétségkívül végre
kell hajtani! De ha egész hullámsávokat fagyasztanak be, akkor
hogy lehet majd bemérni az adót?… Így a második feladat vég-
rehajtása gyakorlatilag az első parancs teljesítését akadályozza!
– Hogy akadályozza, ez nem egészen így van – ellenkezett
Nyikolszkij. – Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy kicsit megne-
hezíti. A zavarás kezdetéig kilencven másodpercen keresztül
lehetőséget biztosítunk számukra, hogy az éterben maradjanak.
Ennyi időre feltétlenül szükség van, hogy bemérhessük őket, és
akkor azonnal közöljük önökkel a hibaháromszög koordinátáit.
– Kilencven másodperc – ez körülbelül százötven jelcso-
port – számolt hangosan Poljakov. – Mit fog tartalmazni ez a
százötven jel? Mit tudnak majd lead ni?… A koordinátákat elő-
re is köszönöm, de ma azt hiszem, nem ez a legfontosabb. A ke-
resettek legvalószínűbb előfordulási helyeit már megállapítot-
tuk – mindenekelőtt ezekre a helyekre fogunk összpontosíta-
ni… Természetesen így kapásból egy ilyen hatalmas méretű rá-
diózavarás következményeit még nehezen tudnám értékelni.
Amint tudják, az adás kezdete előtt akarjuk tetten érni őket,
vagy pedig azonnal közvetlenül az adás megkezdése után. De
hogyan reagálnak majd a zavarásra? Mit lesz idejük leadni és
felvenni?… Milyen perspektívái vannak a rádiójátéknak egy
ilyen intézkedés után? Megkapják-e a várt küldeményt?…
Hogy reagálnak majd a németek? Ha nem állapodtak meg rádi-
ón keresztül konkrétan, a németek aligha küldenek repülőgé-
pet. De meg tudnak-e állapodni kilencven másodperc alatt?…
Kétséges!… Ebben a vonatkozásban annyi a nyitott kérdés, any-
nyi ismeretlen és kétséges körülmény merül fel, hogy még ha
részletesen átgondolja is az ember, sok dolgot akkor sem láthat
előre. Tegyük fel, hogy ennek az egésznek a nyomozás nem
vallja kárát. De ma, nem negyvenegyben, sőt nem is negyven-
kettőben, egy ilyen ügy realizálása az ezt követő rádiójátékok
nélkül, ugyanazt jelenti, mint ház tető vagy autó motor nélkül!
Bízom benne, hogy megérti, mi nyugtalanít az egészben?!
– Sajnos értem! – Nyikolszkij már az ajtónál állt. – Sajnos
azért, mert a konkrét következményeket valóban nem lehet
pontosan előre látni, és ezek aztán a mi szempontunkból akár
visszájára is fordulhatnak. De higgye el, hogy ezt jól tudják
Moszkvában is, és ha már így határoztak, azt jelenti, hogy a
szükség vitte rá őket! Mit lehet még erről mondani?… Hogy ne
kelljen ehhez az eszközhöz folyamodnunk, hogy minden az el-
lenőrzésünk alatt maradhasson, próbálják elfogni őket az adó
megszólalása előtt…
Rejtjel-távirat
Sürgős!
Koszolapovnak.
Baranovicsi Terület belügyi népbiztossági osztályának a
„Nyeman” ügyben önök által tévedésből letartóztatott munkatársait,
Mamikint és Prihogykót azonnal helyezzék szabadlábra.
Emlékeztetem önöket, hogy az ez év augusztus 1-től érvényes
titkos jelzés – a mondat közepén vessző helyett pont – csak azon kikül-
detési rendelvényeken található meg, melyeket a Honvédelmi Népbiz-
tosság és a harcoló hadsereg mögöttes területeit védő Belügyi Népbiz-
tosság csapataihoz tartozó egységek, alegységek és intézmények kato-
nai személyei kaptak kézhez. A Belügyi Népbiztosság és az Állambiz-
tonsági Népbiztosság területi szervei által kiadott iratokra ez az intéz-
kedés nem vonatkozik, ez teljesen világosan kitűnik az általunk 1944.
7. 30-án küldött … számú okmányból.
A Front Kémelhárításának csoportfőnöke szükségesnek tartja,
hogy megjegyzést tegyen önöknek a rendkívüli nyomozati akciókat
szabályozó nagy fontosságú utasítások elhanyagolása miatt.
Poljakov
*
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Az elkövetkezendő 2-3 óra folyamán az 1. és 2. Belorusz Fron-
tok, a Leningrádi és az I. Ukrán Front Kémelhárításának csoportfő-
nöksége különrepülőgépekkel Vilnius, Lida és Grodno repülőterére
szállít 37, a Vörös Hadsereg tiszti egyenruhájába öltözött azonosító
tanút azon volt német ügynökök közül, akik az Abwehr varsói és
königsbergi iskoláinak rádiós szakán végeztek, ahol, az adások formája
alapján ítélve, az általunk igen aktívan keresett „Nyeman” csoport rá-
diósai is tanultak.
Személyes felelősség terheli azért, hogy a megérkezettek a kere-
settek legvalószínűbb előfordulási helyein azonnal bekapcsolódjanak a
munkába.
Mindegyiküknek feltétlenül tudomására kell hozni, hogy min-
denkit, aki az ügyben eredményesen dolgozik, kormánykitüntetésre
terjesztünk fel, mentesül a korábban a németekkel való együttműködés
miatti felelősségre vonástól, és ezzel jóváteheti a Haza ellen elkövetett
bűneit.
Munkájukat vonja személyes ellenőrzése alá, biztosítsa leghaté-
konyabb és legésszerűbb felhasználásukat.
Kolibanov
*
Rejtjel-távirat
Iszajevnek.
A „Nyeman” ügyben kellő megalapozottság nélkül letartóztatott
Tyimonyin törzsőrmestert és Kosztyenko őrmestert azonnal helyezzék
szabadlábra.
A Front Kémelhárításának csoportfőnöke figyelmeztetésben ré-
szesíti önöket a szolgálati fegyelem lazasága miatt.
Poljakov
*
Kovaljovnak és Tkacsenkónak.
Személyes felelősség terheli önöket azért, hogy a hadműveleti
szállítások osztálya különleges ellenőrzése alá vont, „K” szériához tar-
tozó 1906, 1907, 1954, 2318, 2319, 2346 és 2371-es számú, Baltikum
felé tartó titkos szerelvényeket újabb, különleges rendelkezés
megérkeztéig visszatartsák a Moszkvától keletre eső vasúti csomó-
pontokon.
A végrehajtást személyesen ellenőrizze, és azonnal tegyen jelentést.
Hivatkozás: Legfelsőbb Főparancsnok Főhadiszállásának parancsa.
Karponoszov
65. Aljehin, Poljakov és Tamancev
Aljehin már a Lidába vezető út alatt felfedezte azt, ami

Tamancevnek, biztosan a nagy sietségben, elkerülte a figyelmét.
Az alig észrevehető tűszúrásokat azon a térképen, amely
Pawlowski csizmaszárának rejtekéből került elő. Hirtelen arra
gondolt, hogy a nyomozás során szerzett valamennyi dolog kö-
zül ez talán a legértékesebb. Hátha még élve sikerült volna el-
fogni Pawlowskit…
A négy térképlapon mindössze hét tűszúrást talált, hármat
a Silovicsi erdőben, kettőt a naliboki sűrű északi része által el-
foglalt négyzetben, egyet Sztolbcitől délkeletre, ahol egy héttel
ezelőtt kutattak utánuk, és még egyet a rudnyickiji sűrű kör-
nyékén.
Vajon mit jelenthetnek ezek az apró tűszúrások?… Rejtek-
helyeket?… A térképeken hét ilyen jel volt, az túlságosan sok
lenne. Lehet, hogy ezt is és azt is. Aljehin saját következtetései-
vel nem akarta befolyásolni Poljakovot, nézze meg ő is, vonja le
a saját következtetéseit, mert ezek őt, Aljehint, hasonlíthatatla-
nul jobban érdekelték, mint a saját meggondolásai.
Poljakovot abban a szobában találta, ahová a „VCS”-készü-
léket áthelyezték.
– Megjöttünk, alezredes elvtárs – jelentette Aljehin az ajtón
belépve, majd kicsit még várt és megkérdezte: – Luzsnov járt
önnél?
– Igen. – Poljakov azzal a csodálatos gyorsasággal folytatta
az írást, mely mindenkit megdöbbentett, aki először látta mun-
ka közben.
– Tehát már tájékozódott… – Aljehin a „VCS”-készülék
mellett ügyeleteskedő görbe orrú századosra nézett, majd
Poljakovhoz fordult: – Megkérhetném egy pillanatra?… Szeret-
ném, ha megnézne valamit.
– Egy kicsit később!
– Alezredes elvtárs – makacskodott Aljehin –, nincs kizár-
va, hogy ez kapcsolatban van a „Nyeman”-nal.
Poljakov felemelte fejét, és egy másodpercig gondolkozott
Tíz perccel ezelőtt beszélt Kolibanovval. Hozzákezdett a jelen-
téséhez, de akkor ott, a távoli moszkvai dolgozószobában fel-
hangzott még valakinek a hangja, és Kolibanov hirtelen félbe-
szakította:
– Nyikolaj Fjodorovics! A vezérezredes sürgősen hívat.
Azonnal visszahívom! Nagyon fontos kérdést akarok megbe-
szélni magával! Várjon feltétlenül!…
– Ha Kolibanov hívna, azonnal jövök… – mondta Poljakov
az ügyeletesnek, és Aljehinnel együtt kilépett a szobából…
– Már mozgás képtelen volt, de főbe lőtte magát – jegyezte
meg Aljehin.
– Tudom.
– Azt hiszem, nem lehet senkit sem hibáztatni érte.
Poljakov hallgatott.
A másféltonnás az épület mögött állt. Tamancev sötét és
bűntudatos, de mégis sértett arccal ült a kocsi hátuljában. Fel-
emelkedett, némán üdvözölte az alezredest, és udvariasan kö-
nyökénél fogva felsegítette a kocsiba.
Poljakov leguggolt, gyorsan megszemlélte Pawlowski tete-
mét és holmiját. Aljehin segített neki, nyakánál letépte a vérrel
átitatott, megkeményedett inget, s az alezredes parancsára has-
ra fordította a merev testet. A hulla hátán már kiütköztek a
kékesvörös hullafoltok. Ezalatt Tamancev részvétlenül álldo-
gált, bűntelen bűnösnek, de bizonyos fokig mégis felelősnek
érezte magát, és valahogy továbbra sem akaródzott a hullára
tekintenie.
– Fényképezzék le – mondta Poljakov Pawlowski tetemére
mutatva, majd felemelkedett és azt mondta: – Az esetleges
szemrehányások elkerülése érdekében… Biztos benne, hogy
gyedül volt?… A közelben nem várta senki?
– Egyedül! Két kilométer sugarú körben mindent alaposan
átvizsgáltam – jelentette Tamancev. – A harmatos fűben meg-
látszottak volna a nyomok! Valamikor éjféltájban érkezhetett,
biztosan felkérezkedett valamelyik kocsira… Az út felől közelí-
tette meg a házat. A pataknál világosan kivehetőek a nyomai – a
százados látta is. Teljesen zajtalanul mászott be az ablakon – az
asszony már várhatta. Reggel pedig az erdő irányába távozott!
Ugyanúgy, mint ott, a tanyától nem messze, az út szélén
Tamancev már kiteregette a sátorlapra Pawlowski személyes
holmijait és iratait, majd türelmetlenül várta, hogy Poljakov
végre otthagyja azt az átkozott hullát, és ezekkel kezdjen fog-
lalkozni. Ezt már úgysem ússza meg magyarázkodás nélkül, és
már gyötörte a vágy, hogy lépésről lépésre, minden részletre ki-
terjedően elmondja az egészet, hogyan történt, s ily módon va-
lahogy kimentse magát.
De Poljakovnak hirtelen a Kolibanovval folytatott befeje-
tlen telefonbeszélgetés jutott eszébe, s visszasietett az épületbe.
A holttestet azonnal a városi kórház hullaházába kellett szállí-
tani, és csak ezért döntött úgy, hogy néhány percre otthagyja az
épületet és mégis megnézi. A holmival és a dokumentumokkal
majd később is foglalkozhat.
– Milyen bizonyítékaik és feltételezéseik vannak arra,
hogy esetleg a „Nyeman”-hoz tartozik? – kérdezte felélénkülve.
– Csak röviden!
– Mindenekelőtt a tűszúrásokkal megjelölt térkép és az
ásólapát, amelyet minden valószínűség szerint a silovicsi erdő-
ben használt – válaszolta Aljehin előrehajolva. – A cigarettatárca
kétségkívül hasonlít arra, amelyet Guszevtől loptak el… Nézze
csak meg…
De Poljakov nem nézte meg, hozzá sem nyúlt a térképhez,
a dokumentumokhoz, a cigarettatárcához és az ásólapáthoz,
amelyet a sátorlapon olyan készségesen nyújtott feléje Aljehin
és Tamancev.
– Hozzák az egészet a főnöki szobába! – rendelkezett az
alezredes, és elégedetlen arccal az órájára nézett. – A letartózta-
tási kísérletről és az öngyilkosság körülményeiről írjanak részle-
tes jelentést. Ha lesz rá idejük, akkor írják meg pótlólag a jelen-
tést arról, hogy mit csináltak az elmúlt tizenkét nap alatt. Ez
csak az ügyirat számára kell – ma minden vesszőt át fognak
szaglászni benne!… Így meg ne járkálj – bökött ujjával
Tamancev véres gimnasztyorkájára –, öltözz át!
Sietősen kimászott a kocsiból.
Éppen időben érkezett. A görbe orrú százados majdnem
fellökte a folyosón, s lihegve jelentette:
– Alezredes elvtárs! Itt van Moszkva! Az altábornagy…
Gyorsan!…

Sürgős!
Jegorovnak.
A „Nyeman” ügyben dolgozó operatív nyomozó csoportok sze-
mélyi állománya huszonnégy órás magas fokú munkaképességének
fenntartása céljából a Vörös Hadsereg főideggyógyásza, a „Cola” elne-
vezésű élénkítő preparátum négyóránként félgrammos adagokban tör-
ténő szedését rendeli el.
A Front Egészségügyi csoportfőnökének az erre vonatkozó pa-
rancsot már továbbítottuk.
Személyes felelősség terheli azért, hogy a front katonai egészség-
ügyi raktáraiból minden késedelem nélkül 80.000 adagpreparátumot
beszerezzenek és ellássák vele az operatív nyomozó csoportok személyi
állományát.
A végrehajtást ellenőrizze és tegyen jelentést.
Kolibanov
*
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Tegnap, 1944. augusztus 18-án 20:35-kor a 618. lövészhadosz-
tály jobbszárnyán, Lazától északnyugatra védelmi állást elfoglaló 984.
ezred második zászlóaljának körletébe a front kémelhárításának titkos
parancsával három tiszt: egy őrnagy, egy százados és egy főhadnagy
érkezett. Egy órával érkezésük előtt Szipjagin zászlóaljparancsnokot a
hadosztály kémelhárítási osztályának vezetője telefonon tájékoztatta
jövetelükről és utasította, hogy nyújtson segítséget az érkezőknek.
A sötétség leszálltával, már vacsora után, a zászlóaljparancsnok
fedezékében az őrnagy, a százados és a főhadnagy felvették a hadosz-
tálytörzstől magukkal hozott álcázóköpenyeket, fogták a fegyverüket,
és Verescsak hadnagynak, a felderítőszakasz parancsnokának, a Szov-
jetunió Hősének, valamint a kiválasztott Barkunov őrmesternek kísé-
retében áthaladtak a zászlóalj lövészárkain, majd átkúsztak az előretolt
harcálláspontra, és közölték, hogy a váltásig, azaz 6:00-ig ott marad-
nak. Magatartásukban és a beszélgetés során semmiféle gyanús jelet
nem tapasztaltunk.
Reggel 5 óra 20 perckor a fedezékből, ahol tartózkodtak, egymás
után vörös, zöld és fehér rakétát lőttek ki az ellenséges állások felé,
majd ezt követően a zászlóalj ügyeletes megfigyelői a lövészárkokból
észrevették, hogy az előretolt harcálláspont fedezékéből hárman álcázó-
köpenyben az ellenséges védelmi állások felé kúsznak. A késve megnyi-
tott géppuska- és géppisztolytűz a rossz látási viszonyok miatt nem
járt eredménnyel.
A német védelmi vonaltól mintegy háromszáz méterre ketten kö-
zülük aknára kúsztak és meghaltak, a harmadikat pedig néhány perc
elteltével az egyik mesterlövész mintegy százötven méterre a német ál-
lásoktól súlyosan megsebesítette. Fél óráig még mozgott, majd elcsen-
desedett, és az élet semmiféle jelét nem mutatta.
Az elkövetkezendő öt óra folyamán a németek háromszor is meg-
kísérelték a tetemet áthúzni saját állásaikba, de mindhárom kísérletet
géppuska- és aknavetőtűzzel meghiúsítottuk.
A felderítőszakasz parancsnokát, Verescsak hadnagyot, a Szov-
jetunió Hősét és Barkunov őrmestert szúrófegyverektől szenvedett sé-
rülések következtében holtan találtuk az előretolt harcállásponton.
A parancsnoksággal egyidejűleg körültekintő alapos nyomozást
indítottunk. Kiderült, hogy az ismeretlenek a hadosztályhoz történő
meg érkezésük után a törzsfőnök helyettesének, Szemasko alezredesnek
és Cibulszki őrnagynak, a kémelhárítási osztály vezetőjének kiküldetési
rendelvényükön, tiszti igazolványukon kívül bemutatták a Front
Kémelhárítási csoport főnökének titkos levelét, amelyet a törzsnél
hagytak, és amelyről az ellenőrzés során megállapítottuk, hogy hami-
sítvány volt.
A zászlóaljparancsnok fedezékében hagyták élelmiszert tartalma-
zó hátizsákjukat, valamint egy térképtáskát, melyben megtaláltuk J. V.
Sztálin, „A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújáról” (Moszkva,
1944) című könyvét és A. Szpektorov „Éberség a háború vastörvénye”
(Moszkva, 1943) című brosúráját, Nincs kizárva, hogy a kiadványok
egyikét használták fel a rejtjelezés során.
A térképtáskában találtunk még három használt mozijegyet a
kaunasi „Triumf” mozi ez év augusztus 16-án 17:30-kor kezdődő elő-
adására, és egy ez év augusztus 17-én kelt Poliscsuk M. F. őrnagy „két
tiszt kíséretében” nevére kiállított kiküldetési rendelvényt; a front
kémelhárítása tábori postájánál érvényben levő megfelelő pecsétek ha-
misítványával, mely nem volt ellátva az augusztus 1-től bevezetett
titkos jelzéssel – a mondat közepén ponttal, vessző helyett.
Szemasko, Cibulszki és Szipjagin vallomása szerint az „őrnagy”
kifejezetten ukrán akcentussal beszélt, személyleírása alapján hason-
lított a „Nyeman” ügyben keresett „százados”-ra. A rendelkezésre ál-
ló, egyéb adatok alapján feltételezzük, hogy az ismeretlenek, akik „Zöld
ösvényt”36 igyekeztek létesíteni a 984. ezred állásainál, azonosak a
„Nyeman” ügyben keresett ügynökökkel, akik feladatuk teljesítése
után így kísérelték meg a visszatérést a németekhez.
Szemasko alezredest, Cibulszki őrnagyot a kellő éberség elmu-
lasztása miatt, valamint Szipjagin századost, aki a „Szmers” képvise-
lőjének tudta és kísérete nélkül idegeneket engedett az előretolt harcál-
láspontra, a parancsnokság beosztásukból leváltotta. A hadosztály
minden egységénél és alakulatánál politikai beszélgetéseket folytattunk
a legnagyobb éberség szükségességéről, a tiszti állományt részletesen
eligazítottuk, és szigorúan figyelmeztettük őket, hogy a jövőben hason-
ló esetek ne fordulhassanak elő.
Jelenleg a 984. ezred második zászlóaljának állásaiban titokban
nehézgéppuskás és két 82 mm-es aknavetős századot összpontosítot-
tunk. Zárótüzük alatt 13:00-kor a felderítőszakasz megkísérli az ellen-
séges állások elől kihozni az épen maradt holttestet, valamint a két má-
sik ismeretlen földi maradványait, hogy így további tárgyi bizonyíté-
kokhoz juthassunk, és azonosítani tudjuk őket.
Az eredményekről késedelem nélkül jelentést teszek.
Kovbaszjuk
Tizenkét óra húsz perckor Aljehin parancsát teljesítve,

Andrej a városparancsnok egyik helyettesével elindult
Kamenka felé. A délelőttöt semmittevéssel töltötte, ami az álta-
lános sürgés-forgásban és nyüzsgésben számára furcsa és kicsit
sértő is volt.
36
Zöld ösvény – az ügynöki felderítés terminusa: főképpen éjszaka, sötétben
vagy borús, rossz időben a szemben álló csapatok és egységek érintkezési
pontjain megkísérelt átszökés. A Nagy Honvédő Háború idején jelentőségét
és gyakoriságát tekintve ez a módszer a második helyen állt (az ejtőernyős
ledobás után) s ez volt a német ügynökök visszatérésének legalapvetőbb
módszere is a feladat teljesítése után.
Aljehin még hajnalban felkeltette a kocsiban, átadta édes-
apja levelét, amelyet az egyik központból érkező kocsi hozott
magával, majd megparancsolta, hogy sehova se távozzon, de ne
lábatlankodjon a főnökség körül, ezután azonnal el is ment va-
lahova. Andrej szerette volna, ha egy kicsit egyedül marad, és
elolvashatja a levelet, de mindenütt emberek voltak. Bement az
őrség pihenőhelyére, megpillantott egy szabad ágyat, ledőlt rá,
és azonnal ismét elaludt. Két óra múlva véletlenül, tévedésből
felkeltették, akkor felkelt.
Éppen reggelizett az étkezdében, amikor a széles ablaknál
álló fiatal, hosszú lábú őrnagy, domború mellkasán egy csomó
kitüntetés szalagsávjával, szintén olyan sportember kinézetű,
mint a többi moszkvai „farkasölő”, megfordult és halkan oda-
szólt egy másik tisztnek:
– Nyikulin, az előbb kérdezted… No, az ott Tamancev!
Tamancev nevének említésekor még két, Andrej mellett
ülő tiszt is odalépett az ablakhoz és kinézett. Andrej szintén fel-
emelkedett.
Tamancev borotválatlanul, kitaposott krómcsizmában, az
őrségtől kölcsönkapott régi, kimustrált, mellén és vállán durván
összevissza foltozott zubbonyban, sapkáját kezében tartva, fá-
radtan lépdelt a ház előtti terecskén. Saját, véres gimnasztyor-
káját már beáztatta az esővizes dézsában.
Olyan volt, mint egy büntetőszolgálatos, aki miután letöl-
tötte büntetését, visszakapta a rangját, de még nem kapta meg
az új egyenruháját, s ezért tiszti váll-lapjait a régire tűzte fel.
Mintha megérezte volna, hogy figyelik, fejét felemelte, köpött
egyet, dühös, megvető pillantást vetett az ablaknál állókra úgy-
hogy azok azonnal elfordultak, és levették róla tekintetüket.
Andrej kicsit meglepődött, mert a moszkvai „farkasölők”
Tamancev iránti érdeklődés ében nemcsak egyszerűen kíváncsi-
ságot fedezett fel, hanem észrevette a szakmabeliek tiszteletét,
és ismét arra gondolt, hogy milyen nagyszerű emberekkel
Aljehinnel, Tamancevvel és Poljakov alezredessel – hozta össze
a sors.
Azon, hogy a moszkvaiak arcról ismerték Tamancevet,
Andrej nem csodálkozott. Hallotta, hogy tavasszal Tamancev
Moszkvában járt, és egy nagy csoport tiszt és tábornok előtt
bemutatta művészetét a „macedón lövészet”-ben.37 Oly nagy-
szerűen lőtt, hogy a főcsoportfőnök személyi fegyverrel is meg-
ajándékozta, s ezt a pisztolyt, miután nevét belevésték, hamaro-
san utána is küldték Moszkvából.
Andrej észrevette Tamancev szokatlan elkínzottságát, fá-
radtságát, és nagyon megsajnálta. Negyedóra elteltével már
együtt ültek az egyik irodában, s tizenkét napra visszamenően
körmölték jelentéseiket arról, hogy mit csináltak a Sztolbci-
környéki erdőség átvizsgálása óta.
Ahogy Tamancev magyarázta, ezekre a papírokra a nyo-
mozati anyag vizsgálata során lehet szükség, amikor a főnökség
Moszkvából megérkezik. Meg kell csinálni, mert különben En
Ef-nek és magának a tábornoknak is kellemetlensége származ-
hat belőle.
Andrej csak most tudta meg, hogy az ügyet a Főhadiszál-
lás még tegnap a saját ellenőrzése alá vonta, s csak most értette
meg a szokatlan élénkséget, amely mindenütt, itt is, a központ-
ban is, a repülőtéren is eluralkodott. Kicsit meg is sértődött,
hogy neki senki, még Aljehin sem szólt egy szót sem erről, s
mindezt azzal magyarázta, hogy ő még csak gyakornok, nem
több, egyszerű kis gyakornok…
Andrej ugyancsak Tamancevtől értesült arról, hogy a fő-
csoportfőnökség követelésére ma csapatokkal hatalmas akciót
hajnak végre, s ebben a „szükségtelen vállalkozás”-ban az ő
csoportjuk nem vesz részt.
– Az akciót az egységekkel bonyolítják, vegyenek hát részt
benne azok. Mi kémelhárítók vagyunk – jegyezte meg méltó-
sággal Tamancev. – Mi párhuzamosan fogunk működni.
Tamancev hangulata eléggé sötét volt. Elmondta Andrej-
nek, hogy kellemetlenségei vannak: öngyilkos lett egy német
37
Macedón lövészet – két pisztollyal, menet közben, mozgó célokra történő
sorozatlövés.
ügynök, ami nem következett volna be, ha nem zavarták volna
meg az odavezényeltek. De mit lehet várni tőlük!…
A Legfelsőbb Főparancsnok ismert mondását kicsit átala-
kítva, megjegyezte, hogy az odavezényeltek jönnek és elmen-
nek, a nyomozók pedig maradnak, s az adott esetért is ő felel,
Tamancev, s ami még rosszabb, nemcsak ő, hanem Aljehin és
Poljakov is.
Azt is elmagyarázta, hogy azért hozták vissza a tanyáról,
hogy a csoport ismét teljes legyen. Állítólag En Ef elképzelései
szerint lehetőség nyílik arra, hogy ma vagy holnap leszámolja-
nak a „Nyeman”-nal, és hogy az alezredes és a tábornok állító-
lag érdekeltek abban, hogy ezt éppen az ő csoportjuk hajtsa
végre.
Tamancev mindenekelőtt En Ef operatív gondolatmenet-
ében bízott, és nyíltan meg is mondta, hogy ha az alezredest és
a tábornokot nem zavarják feleslegesen, akkor ma, de a legrosz-
szabb esetben holnap, a „Nyeman”-nak „üt az utolsó órája”!
Andrej semmit sem értett. Ha egyszer nincs szükség az
egységek akciójára, akkor Moszkvából miért követelik?… És
Tamancev, de szemmel láthatólag nemcsak ő, hanem mások is,
miért vannak annyira ellene? Ki és hogyan gátolhatja a német
kémek elfogását? Miért érdekelt En Ef és a tábornok abban,
hogy a „Nyeman”-nal pontosan az ő csoportjuk végezzen?
Ezek és egy sor más kérdés foglalkoztatta Andrejt, de az
egyetlen dolog, amit meg mert kérdezni, az volt, hogy ma még
mi a teendő?
Tamancev írás közben közölte, hogy ha semmi nem válto-
zik, akkor ma háromtól este hétig, a rövidhullámú rádióössze-
köttetés létesítésére legalkalmasabb időpontban, lesbe kell áll-
niuk az erdőben. De már valamivel előbb, úgy dél körül el kell
indulniuk.
Így Andrej most már nagyjából tudta, hogy miről is van
szó mivel egy hónappal ezelőtt maga is részt vett egy ilyen ak-
cióban. Ő és Aljehin a bolháktól könyörtelenül megkínozva, há-
rom napot ültek egy forró, bűzös istállóban, közvetlenül a disz-
nók és tehenek között, és csak éjszaka mentek ki szükségre a
friss levegőre. Különben teljesen hiábavalóan vártak – senki
sem jelentkezett, s így Andrejnek erről a három napról nem ma-
radtak túlságosan kellemes emlékei.
A bonyolult operatív kombinációkról, a hadászati jelentő-
ségű rádiójátékról álmodozó Tamancev viszont szerette és be-
csülte az ilyen akciókat.
A tábori körülmények közötti elfogásnak ez a leghatéko-
nyabb módszere – mondogatta. – Ha egy kicsit megtágítva az
agytekervényeket, mindent jól megszervezünk, még ezzel a
primitív módszerrel is lehet eredményt elérni!
Az első jelentéseket nyugodtan és elég gyorsan megírta,
de az utolsó, a legnagyobb, a sikertelen elfogási kísérletről, már
erős érzelmeket váltott ki belőle. A reggeli eseményeket ismer-
tetve, néha egészen elvörösödött, kétszer is valami kellemetlen
dologra emlékezett, lehunyta a szemét, fintorgott, mintha vac-
korba harapott volna, csóválta a fejét, végül nem bírta tovább,
és felháborodottan kifakadt:
– Bár soha ne láttam volna őket!
– Ki-kiket?
– A vezényelteket!
Rettentően álmos volt, és az ablak melletti sarkot nézeget-
ve, kijelentette, hogy amint befejezi az írást, bezárkózik ide, eb-
be a szobába, és két-három óráig pokolba az egész „Nyeman”-
nal. Később aztán majd keltse fel Andrej.
Andrej befejezte jelentését, ismét elindult a helyőrség pi-
henőszobája felé, és kivárva a kedvező alkalmat, az egyik ágy-
ról kölcsönvett egy párnát. Nem kockáztatta, hogy a párnával a
kezében végigmenjen az épület folyosóin, így az ablakon ke-
resztül adta be Tamancevnek, akit egészen meghatott ez a gon-
doskodás, olyannyira, hogy még el is mosolyodott. Visszatérve
az irodába, Andrej mégis elszánta magát, hogy megkérdez va-
lamit, ami már néhány órája egyfolytában izgatja: mi lesz, ha se
ma, se holnap nem sikerül elkapni őket?
– Mi?… Moszkva nem fog tréfálni… – mondta vészjóslóan
Tamancev. – Mindenki megkapja a magáét…
Rövid szünet után, mintha csak Andrejt akarta volna vi-
gasztalni, még hozzátette:
– Te még fiatal vagy… És velem, egy közönséges tisztoga-
tóval sem fog Moszkva foglalkozni… Mi nem jövünk számítás-
ba!… De hogy En Ef, Pása meg a tábornok megkapják a magu-
két, az olyan biztos, mint ahogy itt vagyunk… De miért? –
emelte meg hangját felháborodva.
Az Andrej szerezte párnára végül mégsem lett szükség –
Tamancevnek ezen a reggelen nem sikerült aludnia. Valami
megváltozhatott, és hamarosan Aljehinnel és a front kémelhárí-
tásának még vagy húsz nyomozójával együtt gépkocsin siető-
sen a silovicsi erdő felé robogott.
Aljehin megparancsolta Andrejnek, hogy a városparancs-
nokság egyik tisztjével együtt Kamenkától kicsit délebbre, a
megadott ponton pontosan tizenhárom órára ők is legyenek ott.
Aljehin és Tamancev távozásának pillanatától kezdve
Andrejen feszült várakozás uralkodott el. Már arra gondolt,
hogy róla talán meg is feledkeztek, s rettentően zavarta, hogy
nem csinál semmit. Szándékosan kereste az alkalmat, hogy
Poljakov szeme elé kerülhessen, s találkozott is az épületből ki-
lépő alezredessel, aki fogadta a köszönését, de nem mondott
semmit.
A másféltonnás két óra múlva érkezett vissza. Hizsnyák
megkereste Andrejt, és ebédelni hívta. Semmiféle különleges
parancsot nem kapott, s Andrej hirtelen arra gondolt, hogy egy-
hamar nemigen lesz alkalma ismét asztalhoz ülni, ezért elindult
Hizsnyákkal a konyha felé.
A sűrű, tartalmas káposztaleves után a szakács, Hizsnyák
földije, egy teli csajka főtt húst rakott eléje, sőt még kakaót is
ígért nekik.
Andrej régen nem evett ennyit, de különben ma mindenki
korlátozás nélkül ehetett, mint a disznótoron, még a vastag sze-
letekre vágott, fehér kenyér is kiadagolatlanul, szabadon hevert
az asztalokon. Andrej a személyesen neki kiválogatott húsdara-
bokat megkente mustárral, és jóízűen falatozott, amikor az étte-
rembe – ahol rajtuk kívül még egy-két tucatnyi tiszt ebédelt –
berohant egy ismeretlen főhadnagy, és már a küszöbön han-
gosan kérdezte:
– Aljehin százados csoportjából van itt valaki?
– Én… – szólt elpirulva, tele szájjal Andrej. – Mi…
– Miért üldögél még itt! – idegeskedett a főhadnagy. – Jöj-
jön, vegye fel a városparancsnokság képviselőjét, és azonnal in-
duljanak!
Amikor elhagyták a kémelhárítás épületét, a főhadnagy
nem messze a bejárattól megmutatott Andrejnek egy magas,
elegáns tisztet, aki háttal állt feléjük, ő pedig idegesen és gond-
terhelten azonnal eltűnt.
A tisztben Andrej felismerte a város katonai parancsnoká-
nak helyettesét, a szép arcú, nagyon kifejező mandulaszemű, fi-
atal, délceg tisztet.
Mikor először járt Lidában a parancsnokságon, s meglátta
ezt a századost, úgy rémlett neki, hogy valahol, valamikor már
találkozott ezzel az emberrel. De bárhogy is erőlködött, nem
tudott rá visszaemlékezni, arra meg nem szánta rá magát, hogy
tőle megkérdezze; még a magasabb rangúakkal is a tisztelet
minden jele nélkül, gőgösen tárgyalt, Andrejra rá se nézett, csak
ült a magas pult mögött, bevezette a kiküldetési rendelvényeket
egy nagy könyvbe, közben fel sem emelte szemét a papírról.
– Bájgúnár!… – dühöngött akkor Tamancev; különösen el-
lenszenves volt neki a százados. – Ezzel a kobakkal akár harc-
kocsi ellen is mehetne, de mégis itt lopja a napot. Annyira be-
képzelt, hogy már saját magát sem veszi észre! Gigerli! Hátor-
szági gúnár! Majd adok én neki!
Tamancev az ajtónál állt, oda sem lépett a pulthoz, és ter-
mészetesen nem mondta el Andrejnek, hogy a múltkor, amikor
Lidában járt, nagyon kellemetlen összetűzése volt a százados-
sal: az utcán nem tisztelgett a városparancsnok helyettesének,
mire az megállította, és a nyilvánosság előtt lehordta…
Az utolsó falatokat sietősen, már útközben nyelte le, s lel-
ke mélyén sajnálta, hogy nem sikerült meginnia a megígért ka-
kaót, Odalépett a századoshoz, tisztelgett és megszólalt:
– Szá-százados e-elvtárs, ön a vá-városparancsnokság-
tól?… Le-legyen szíves, jöjjön ve-velem…
Az épületet a másik oldalról megkerülő Hizsnyák már
közben beült a kocsiba, s beindította a motort, A hágcsóra fel-
lépve. Andrej súgva és hivatalosan közölte vele, hogy tizenhá-
rom órára, tehát negyven perc múlva Kamenka déli részénél
kell lenniük.
Talán fel kellett volna ajánlani a városparancsnok helyette-
sének, hogy üljön a vezető melletti ülésre, de amíg Andrej
Hizsnyákkal tárgyalt, a százados bemászott a kocsi hátsó részé-
be, és leült az egyik ládára. Elegánsan, vadonatúj, fekete bár-
sonyszegélyű tányérsapkában, egészen kiemelkedett a kocsi ol-
dalfalai mögül. Azonnal feltűnt volna mindenkinek, és Andrej,
emlékezve Aljehin utasítására, hogy a megadott helyet minden
fel tűnés nélkül közelítsék meg, odaszólt a századosnak:
– Húz-húzódjon lejjebb, a ka-kabin falához!
A százados ráérősen eleget tett a felszólításnak, de
Andrejnek úgy tűnt, rettentő sértetten ereszkedett le a kocsi
nem éppen tiszta padlójára. Andrejnek már leülni sem volt ide-
je, csak behullott a százados mellé; a másféltonnás egy ugrással
elindult, és egyre növelte sebességét.
Az asszonyok szatyrokkal és kosarakkal jöttek a piac felől,
már maguk mögött hagytak egy Dodge-ot, egy nagy csoport,
vidáman hangoskodó, fekete sapkás harckocsizót. A macskakö-
ves úton lassan ballagott egy kordé, maga után húzott egy való-
színűleg most vásárolt tehenet. Az állomásról mozdonyfütty
hallatszott, s magasan a napfényes égbolton, alig kivehetően
vadászgépek végezték járőrszolgálatukat.
A város élte a maga szokásos, mindennapi életét, és nem is
gyaníthatta senki, hogy ebben az órában a tisztek, tiszthelyette-
sek és katonák ezrei hatalmas akcióra készülnek. Tamancev azt
mondta, még ezeknél is nagyobb azoknak a száma, akik,
„Nyeman” ügy miatt bevezetett biztonsági és ellenőrzési fel-
adatokat látják el. És ebből a sok ezer emberből csupán a kém-
elhárítás tisztjei tudnak a KAO hívójelű rádióadóról, a keresett
csoport felkutatásának hadászati jelentőségéről, az egész dolog
lényegéről. És az, hogy ő, Andrej Blinov, a kiválasztottak közé
tartozik, boldogsággal töltötte el és nagyon erősnek, érezte ma-
gát.
Hizsnyák minden igyekezetét latba vetette, hogy odaérje-
nek; szinte repültek az utcákon, és néhány perc elteltével már a
várost maguk mögött hagyva, az országúton robogtak.
A százados ott zötyögött Andrej mellett a kocsi hátuljában,
arcán ugyanazzal a büszke és fontoskodó kifejezéssel, mint a
városparancsnokságon. Zubbonyát éppen akkor hozta el a sza-
bótól, a napfényben vakítóan csillogtak a gombjai, arany váll-
lapjai. Világoskék, még a háború előtti anyagból varrt nadrágja
frissen vasalt, új, hosszú szárú csizmája tükörfényes volt. Friss,
hófehér mandzsettái kilátszottak a zubbonya ujjából – szóval,
tányérsapkája lakkozott ellenzőjétől csizmája fekete tükréig a
századoson minden új és csillogó volt, valahogy egyáltalán nem
illett oda a sok mindent megért, öreg másféltonnás hátuljába.
Hogy a ruháját össze ne kenje, maga alá terített egy se-
lyem zsebkendőt, tisztes távolságra húzódott a sarokban álló
benzintartálytól, arra is különösképpen ügyelve, hogy ruhájával
ne kelljen semmihez hozzáérnie. Kétszer is az órájára pillantott,
kifejezésre juttatva ezzel, hogy ő nagyon elfoglalt ember, s szá-
mára minden perc drága.
Andrej barátságosan nézett a századosra, még el is moso-
lyodott, beszélgetést próbált kezdeményezni, de a százados
egyetlen pillantásra sem méltatta.
Hirtelen eszébe jutott édesanyja levele, előhúzta, mert
tudj’ isten, mikor lesz még néhány szabad perce, hozzáfogott az
olvasáshoz. Néha ránézett a századosra, és látta, hogy az tünte-
tően elfordul, és az ellenkező irányba néz.
Anyja levele örömet szerzett Andrejnek, de egyben el is
szomorította.
Szerjozska Kuznyecov valóban nagyszerű fiú volt,
Milocskába pedig első osztályos korában Andrej valóban sze-
relmes volt, s most egyszerűen nem hitte, hogy már nincsenek
többé, mint ahogy osztálytársai közül rajtuk kívül még heten
meghaltak.
Édesanyja gondjai megdöbbentették. Istenem, hogy mivel
törődik?! „A lábacskád”, „a harisnya”, „a kis hazai”… Ő pedig
most, minden túlzás nélkül, a Legfelsőbb Főparancsnokság Fő-
hadiszállása hatáskörébe tartozó hadászati fontosságú üggyel
foglalkozik… Ilyen dolgok is csak egy asszonynak juthatnak
eszébe. „Kispolgáriság, hátországi kispolgáriság…” – gondolta
keserűen Andrej.
És még haragszik is, hogy ritkán ír haza! Hátha még tud-
ná… A legszomorúbb az, hogy még csak nem is célozhat rá,
hogy mivel foglalkozik!…
Zsebre vágta édesanyja levelét, órájára nézett – egy óra
múlt néhány perccel. Kicsit felemelkedett, áthajolt az üléstám-
lán a vezetőfülkébe, s hangosan megszólalt:
– Hizsnyák, e-elkésünk… Nyo-nyomjad, fiú, nyo-nyom-
jad!
– Mit gondol, mit csinálok?! – mordult vissza dühösen
Hizsnyák.
Andrej gondterhelten ült helyére. Hogy az Aljehin által
kért időre nem érnek oda, azt már tudta a repülőtéren, hiszen
későbben indultak a kelleténél. Ez idegesítette most Andrejt, és
rémülten gondolt kényszerű késésük lehetséges következmé-
nyeire.
Életének valószínűleg ez volt a legfelelősségteljesebb napja
és legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy a legkisebb hibát
se vétse: természetesen nem tudta visszafojtani idegesség.
Bár Hizsnyák jól ismerte az utat, és nem tájékozódott rosz-
szabbul, mint ő, mégis minden eshetőségre számítva, előrefor-
dulva, mereven nézte az utat, néhányszor áthajolt a kocsi olda-
lán, rémülten vette szemügyre a lejtőket (mintha ez segített vol-
na valamit), és állandóan feszülten hallgatta a motor zúgását –
mi lesz, ha hirtelen leáll – akkor aztán valóban nem érnek oda a
megbeszélt helyre.
A századost a világon semmi sem érdekelte. Hideg, nagy-
képű közömbösséggel és nyilvánvaló elégedetlenséggel bámult
összevissza, tekintete semmin sem állapodott meg, teljesen
részvétlenül nézte az elsuhanó tájat, a keskeny erdősávokat,
parcellákat, és arca egyértelműen azt fejezte ki: „Harc a kémek
ellen?… még hogy ilyen gyerekjátékokba bevonjanak, engem…
Engem, aki sokkal komolyabb dolgokkal foglalkozom…”
„Mégis valahol már találkoztam vele” – gondolta Andrej, s
közben kezével kitámasztotta magát, hogy enyhítsen a kocsi
rázkódásán; egy pillanatig sem hagyta nyugton az az érzés,
hogy ezt az embert már látta valamikor, de hogy hol, arra nem
tudott visszaemlékezni, arra meg, hogy megszólaljon, nem
szánta el magát…
68. A városparancsnok-helyettes
A százados közben egész úton dühöngött, hogy mennyire

szerencsétlenül alakul ez a számára ünnepnek számító nap.
Közben nem túlságosan vidám hangulatban saját – a várospa-
rancsokságon teljesített – szolgálatáról is elgondolkozott, ahol
sebsülése óta, mint további szolgálatra korlátozásokkal alkalm-
as, már második hónapja lebzsel, szomorkodik a zászlóalja tán,
átkozza azt a német golyót, az orvostudományt és a káderosz-
tályt.
Este nyolc órára találkozót beszélt meg egy lánnyal a
frontkórházból, ahol tavasszal feküdt. Ennek a büszke, s ahogy
neki tűnt, megközelíthetetlen, hadnagyi váll-lapos, leningrádi
orvosnőnek a szemében ő egyáltalán nem az a szárazon hivatá-
sos marcona városparancsnok-helyettes volt, mint a beosztottjai
előtt. Egyszerűen csak Igor volt, a kicsit sértődékeny, de szim-
patikus, és ami a fő, érdekes, az utóbbi időben szívéhez oly kö-
zel álló fiú. Szóval a lány mindenesetre megértette őt, és úgy is
beszélgetett vele, holott a leglényegesebb dolgot a lány sem tud-
ta róla, azt a féltve őrzött titkot, amit a háború során mindenki
előtt gondosan elhallgatott.
Még tegnapelőtt, a legutóbbi találkozásukkor megállapod-
tak, hogy ma este nyolc órára ott lesz, de a lány ezenkívül
semmit sem mondott. Közben a lány legközelebbi barátnője bi-
zalmasan megsúgta a századosnak, hogy Lenocskának ma van
a születésnapja, és szerény keretek között meg fogják ünnepelni
– rajta kívül Lenocska még meghívta két barátnőjét, részlegének
főnökét, egy fiatal, jóképű grúzt, akiről azt mondták, hogy na-
gyon tehetséges sebész, és ráadásul még jól is gitározik, és ez a
városparancsnok-helyettesben leküzdhetetlen és kínzó félté-
kenységet ébresztett.
Életének nem ez volt az első nagy vonzalma.
Még a háború előtt beleszeretett egy szőke hajú művész-
nőjelöltbe, a színművészeti főiskola egyik hallgatójába, és a
többi lányt egyszerűen észre sem vette. De negyvenegy őszén,
amikor már a fronton volt, kapcsolatuk váratlanul megszakadt,
a lány a hátországba evakuált, és úgy eltűnt, mint a vízbe hul-
lott esőcsepp. Nagyon szenvedett, hosszú hónapokon keresztül
próbálta megkeresni, de sikertelenül, a lánykának meg, úgy lát-
szik, nem volt olyan fontos a dolog; hiszen tudta a moszkvai
címét, de az anyjához érkezett levelek közül egyik sem volt az
övé.
Később, Sztálingrád alatt nagyon szerelmes lett a hadosz-
tálytörzs tolmácsnőjébe, aki néhány órára érkezett csak az ez-
redhez, éppen az ő százada által elfogott németek kihallgatásá-
ra. Vacsora közben jól elbeszélgettek; kiderült, hogy a lány
moszkvai, mi több, az ő házukkal szomszédos főiskolán tanult.
Egy hét elteltével egy arra utazóval tréfás, bátortalan le-
vélkét küldött neki, válaszra sem számított, de a lány szép, me-
leghangú levélben válaszolt. A levelezés folytatódott, hetente
baráti üdvözleteket váltottak, és mire a német csoportosulást
bekerítették, már tegező viszonyban voltak.
December közepén volt még egy csodálatos találkozásuk,
amikor őt behívatták a hadosztály törzséhez, majd azután né-
hány órát sétáltak a fagyos éjszakában. Forgószél kavarta a ha-
vat, a távolban szabályos időközökben dörögtek a hadosztály
tüzérségi ütegei, a sötétből időről időre az őrök kiáltása hallat-
szott. A hóborította sztyeppet körös-körül fényárba borították a
német repülőgépekről ledobott világítóbombák, s a fényben ott
látta maga mellett a fagytól bíborvörösre gyúlt, szép kis arcocs-
kát. A lány halinacsizmát és vattaruhája fölött rövid bundát vi-
selt, rajta pedig, mivel korábban a főnökségnél járt, köpeny és
csizma volt. Hogy át ne fagyjanak, állandóan járkáltak, néha
még rövid futásokkal is igyekeztek felmelegíteni magukat,
mégis csontja velejéig átfázott, de olyan boldognak érezte ma-
gát, mint még soha. A mesének tűnő találkozás után a lány ja-
vasolta, hogy ha lehet, töltsék együtt az újévet.
Az ötlet neki is tetszett. Szerencsére ezredét hátravonták a
második lépcsőbe, jobban nem is alakulhatott volna a dolog. A
küldöncével együtt kitakarította az apró kis fedezéket, a szom-
széd századtól kölcsönkérte ezekre a napokra az ezred legjobb
állapotban levő hokedlijét, és szerzett egy nagyon is elfo-
gadható, házilag készült széket. Pontosan ebben az időben az
egyik tiszt, aki több száz kilométeres kiküldetéséről az északi
területekről kocsival tért vissza, egyúttal három karácsonyfát is
hozott magával. Az ezredparancsnok utasítására gallyacskák-
ként szétosztották a fedezékek között, így aztán neki is jutott
egy rövid, de sűrű, ágas-bogas gally. A Legfelsőbb Főparancs-
nok újságból kivágott arcképe alatti morzsányi asztalkára he-
lyezte a gallyacskát, és ez lett a fedezék legfőbb és igen ritka dí-
sze. Az erdő nélküli sztyeppen, az első vonal közelében igazi fe-
nyőfáról csak álmodozni lehetett.
December 31-én századának egyik – hivatalos ügyben a
törzshöz induló – őrmesterével elküldött a lánynak egy apró kis
csomagot, amit éppen akkor kapott a hátországi dolgozók aján-
dékaként. Egy üveg kölni, egy pár kétujjas gyapjúkesztyű s egy
csomag keksz volt a csomagban, amelybe berakott még egy
„emelkedett stílus”-ban írt, tréfásan ünnepélyes meghívót. A le-
vél végén javasolta, hogy ha a lány úgy kívánja, akkor az ő „hű
fegyverhordozója” (ezen az őrmestert értette) majd elkíséri
hozzá a fedezékbe.
Elmúlt a nap, s a várakozástól már szinte kimerülten kilé-
pett a fedezékből, belebámult a sötétségbe, abba az irányba,
amerről várta őt. Még sohasem hívta fel a lányt a hadosztálynál,
tudta, hogy beszélgetésüket mások is hallhatják, és talán, hogy
idejüket valamivel elüssék, a híradósok is hallgatják, s egyálta-
lán nem szerette volna, ha ez a drága titok idegen fülek tudo-
mására jut. De tizenegy óra felé már nem bírta tovább, az ezre-
den keresztül kapcsolatba lépett a hadosztály távbeszélő köz-
pontjával, s mert nem tudta a telefonszámot, a lány főnökének,
az őrnagynak a nevét említette, akire már kezdettől fogva min-
den komolyabb alap nélkül féltékenykedett. Fiatalos tenor
hangzott fel a telefonkagylóban, ott a törzs fedezékében a han-
gulat már emelkedett volt, lehet, hogy már az üvegeket is meg-
bontották, az élénk beszédfoszlányok közt női hangokat is hal-
lott. Az őrnagyot kérte, de amikor odajött a telefonhoz, ő azon-
nal letette a kagylót: a zsibongásban világosan meg tudta kü-
lönböztetni a lány örömteli hangját. A sérelemtől és az elkese-
redéstől majdnem felordított.
Ez olyan borzalmasan váratlanul érte, hogy egy kis vára-
kozás után azzal vigasztalgatta magát, hogy a hadosztálytörzs-
től a fedezékéig az út legalább öt kilométer, s a hátralevő több
mint másfél óra alatt a lány még ideérhet, az őrmester kíséreté-
ben.
Pillanatnyi megnyugvása nem tartott sokáig. Éjfélkor be-
hívta a küldöncét, felhajtottak egy-egy pohár tiszta szeszt, majd
síri csendben olyan kegyetlen mohósággal látott hozzá az evés-
hez, mintha most az lenne a legfontosabb dolga, hogy eltüntes-
sen mindent, amit megspórolt és nagy nehézségek árán beszer-
zett erre az ünnepi vacsorára. Állkapcsukkal éppen erőteljesen
dolgoztak, amikor végre megérkezett az őrmester, összefagyva
zuhant be a fedezékbe, majd behúzta maga után az ajtót, s háti-
zsákjából némán; bűntudatosan előhúzta a csomagot.
Az első pillanatban a kicsit már mámoros fejű százados
szinte fuldoklott (akkor még főhadnagy volt) a sérelemtől, a
bánattól, a féltékenységi rohamtól, hiszen végérvényesen meg-
értette, hogy a lány mást választott, vagy csak egyszerűen job-
ban érzi magát más társaságban. Fogta a piros szalagocskával
átkötött csomagot, bedobta a vörösen izzó kályhába, s magában
átkozta lányt.
Gondolkozott, rosszat feltételezett, de közben a legrosz-
szabb, dolog történt: az elmúlt éjszaka a szomszéd ezrednél a
törzs fedezéke telitalálatot kapott, s a felrobbanó lövedék dara-
bokra tépte a lányt. A százados teljesen összetört egy időre.
Tehát nem először lett szerelmes, de a mostanihoz hasonló
dolog még nem történt vele.
Mivel csak Lenocska miatt békült meg egy időre a számá-
ra annyira szégyenletes városparancsnoksági beosztással, úgy
döntött, hogy elvisel még egy hónapot, csak azután fogja kihar-
colni a felülvizsgálatot és a korlátozások feloldását, amit már
két alkalommal is visszautasítottak. Szentül hitte, hogy há-
borúban a férfiaknak harcolniuk kell, és akinek karja, lába van,
annak szégyen a hátországban maradni. Ezért kategorikusan
visszautasította a leszerelési iratok kitöltését, amit Moszkvában
olyan erőteljesen szorgalmaztak neves és befolyásos tanárai.
Kapcsolatuk Lenocskával odáig fejlődött, hogy most már
nyilatkoznia kellett volna, de grúz vetélytársa komolyan nyug-
talanította, és ezért volt a mai estének számára különösen fon-
tos jelentősége.
Mikor megtudta, hogy születésnap lesz, már kora reggel
elszaladt a szabóhoz, aki éppen díszegyenruhát varrt számára.
Kérte, hogy gyorsítsa meg a munkát, és egy nappal korábbra
készítse el. Hogy igyekezetét valamivel ösztönözze is, a meg be-
szélt fizetségen felül élelmiszerkészletéből még konzerveket és
cukrot is felajánlott.
Ez a ruha különben már sok gondot okozott neki. Az
anyagot még sebesülése előtt az ezredénél kapta, majd jó minő-
ségű, háború előtti szövetre cserélte az öreg hadbiztosnál, aki
beleszeretett a zsákmányolt, tábornoki tokban tartott „Walter”-
be és állandóan, szinte torkának szegezett késsel nyaggatta érte.
Később nem tudott szegélyt szerezni a zubbonyhoz, nem kapott
hozzáillő gombokat, és nem volt megbízható, jó szabója. Mind-
ez csak egy héttel ezelőtt jött végre össze.
Ma kora reggel a városparancsnokságra menet beugrott a
szabóhoz, s még egyszer emlékeztette, hogy estére a ruhának
mindenképpen készen kell lennie. Legnagyobb csodálkozására
és örömére, a kész zubbony csillogó gombokkal és váll-lapokkal
már ott tündökölt a próbabábun, s a szabó éppen a nadrágot
vasalta egy nehéz vasalóval.
Ezt az örökké csorgó orrú, borzas kis öregembert, aki szin-
te elképzelhetetlen helyi akcentussal beszélt, s a többi nyugat-
belorussziai iparoshoz hasonlóan állandóan udvarias és igyek-
vő volt, mint jó szakembert ajánlották neki. A kész öltöny fe-
lülmúlta minden várakozását. A zubbony és a nadrág úgy állt a
századoson, mintha ráöntötték volna, egyetlen ránc, egyetlen
redő sem volt rajta, s nagyszerűen hatott jó felépítésű alakján.
Igazi művészi munka volt, nemcsak egy vidéki, hanem
egy fővárosi tábornoki vagy akár marsalli szabónak is becsület-
érc válhatott volna.
Egyetlen dolog volt még hátra, a kitüntetések tartóinak fel-
varrása, s ezt említette is az öregnek.
– Öt perc – felelte készségesen az öreg.
De ehhez pontosan fel kellett mérni a zubbony mellrészét,
így a százados megkérte az öreget, hogy egy óra múlva jöjjön be
a városparancsnokságra, ahol a szekrényében őrizte a kitünte-
téseit; mivel a fegyverhez hasonlóan a kitüntetéseket sem volt
szabad a lakásán tartani.
A harci kitüntetések és érmék iránt a százados szinte
kegyeletteljes érzéseket táplált. Azt tartotta, hogy csak nagy ün-
nepek alkalmával, évente három-négy alkalommal szabad vi-
selnie őket, hogy ne devalválja, ne egyszerűsítse le őket a min-
dennapi viseléssel. Hétköznapi viseletre már bevezették a ki-
tüntetések szalagsávjait, s mivel ezek még nem jutottak el a
frontra, de már Moszkvában lehetett szerezni, a százados a ha-
zaírt levelekben sürgette, hogy küldjenek számára is.
Apja, a szomszédos front harckocsizó gárdahadtestje poli-
tikai osztályának vezetője nemrégiben meglátogatta, s kiváló
minőségű krómcsizmát és új tiszti tányérsapkát hozott neki
ajándékba. Felszerelése most már tökéletes volt.
Hogy a zubbonyt és a nadrágot „behordja”, és este már
megszokottan, fesztelenül viselhesse, a százados már nem is ve-
tette le magáról, hanem régi ruháját újságpapírba csomagolta,
és haza vitte lakására. Ezért késett néhány percet, s amikor be-
lépett a városparancsnok szobájába, ahol már összegyűltek a
tisztek, szemrehányást kapott az őrnagytól, s a továbbiakban is
a legrosszabbul alakult minden.
Kiderült, hogy a különlegesek – így nevezte magában a
kémelhárítókat – valami felelősségteljes akciót vagy „operáció”-
t, folytatnak, és a városparancsnokság tisztjei külön parancsig a
„Szmers” fennhatósága alá kerülnek. A tanácskozás befejeztével
mindenkinek a gyülekezőhely re, a repülőtérre kellett mennie.
Már második napja szokatlan dolgok történnek. Tegnap
reggel a városparancsnokságra jött a helyőrségi különleges osz-
tály megbízottja, és szigorúan bizalmasan közölte a tisztekkel,
hogy különösen veszélyes ismeretlenekből álló csoportot keres-
nek, s egy előhúzott papírlapról megadta a két ember sze-
mélyleírását, pontosabban leírta alakját, magasságát és életko-
rát, s még azt is mondta, hogy egyikük feltételezhetően ukrán
akcentussal beszél.
A krónikus gyomorfekélytől szenvedő őrnagy már negye-
dik éve különböző városparancsnokságokon szolgált, s minden-
tudóan és hozzáértően megjegyezte, hogy nincsenek különös is-
mertetőjegyek: a személyleírás is hozzávetőleges. A megbízott
azt válaszolta, hogy sajnos „egyelőre nem sikerült szerezni”
pontosabb személyleírást, és ez kétségkívül megnehezíti a
nyomozást.
Ezután mindenkit még egyszer figyelmeztetett a titoktar-
tásra, ismertette a tisztek előtt a legutolsó szigorúan titkos in-
tézkedést, mellyel meg kívánták akadályozni, hogy a németek
meghamisíthassák a katonai iratokat – megmutatta nekik a
vessző helyett a pontot a kiküldetési rendelvény egyik monda-
tának közepén.
A speciális nyomdahibával készült űrlapok július 31-én es-
tétől voltak érvényben, és minden olyan katonát, akinek au-
gusztusban kiállított kiküldetési rendelvényén nem szerepelt ez
a jelzés, azonnal le kellett tartóztatni.
A szemléltetés kedvéért bemutatott rendelvényt a tisztek
némán nézegették; szolgálati idejük alatt mindegyikük az ilyen
iratok tucatjait és százait ellenőrizte és regisztrálta, de még sen-
ki sem figyelt fel erre a pontra.
A beszélgetés alatt a különleges osztály megbízottja két-
szer is említette a jelenlevők személyes felelősségét és a nagyfo-
kú éberség szükségességét.
Látogatása, instrukciói és az éberségre figyelmeztető
mondatai hatására a városban csupán éjfélig nyolc olyan embert
tartóztattak le, akik sokban hasonlítottak az ismertetett szemé-
lyekre, de miután a megbízott személyesen ellenőrizte minde-
gyiküket – tartósan elfoglalta az egyik szobát –, szabadon kel-
lett engednie őket.
A mai gyűlésen az őrnagy ezt mint a vezetése alatt álló vá-
rosparancsnokság tevékenységének hibáját értékelte. Befejezé-
sül a legszigorúbb éberséget követelte alárendeltjeitől, majd fel-
állt, és a következőket mondta:
– Tíz perc múlva indulunk. Mindenki vegye magához
egyéni fegyverét és az iratok ellenőrzésére jogosító igazolványt.
A kocsi az úton áll.
A százados megkérdezte, hogy hozzá vetőlegesen mikor
fejeződik be az „operáció”, és mikor szabadulnak; ezt maga az
őrnagy sem tudta.
A városparancsnok-helyettes a többiekkel együtt kilépett a
dolgozószobából. A tisztek dicsérték egyenruháját, tapogatták
az anyagát, s nevetve érdeklődtek, hogy miért csípte ki magát
ennyire kora reggel… Talán csak nem az „operáció”-ra. A szá-
zados szórakozottan válaszolgatott, el volt foglalva a saját gon-
dolataival, s még az őrnagyot hallgatva is egyre csak azon törte
a fejét, hogyan lehetne a legjobban megszervezni a dolgot.
Az öreg szabó viharvert aktatáskájával a kezében, zsíros
kalapját gyűrögetve zavartan álldogált, már várta az ügyeleten.
A százados behívta a saját szobájába, kinyitotta a páncélszek-
rényét, kivett egy háromrét hajtogatott posztódarabot, és kiterí-
tette az asztalra.
– Ó-ó-ó – csodálkozott az öreg, mikor meglátta a kitünte-
téseket, érdemérmeket, és letörölte az orra hegyén csillogó
cseppet.
A százados közben már a kórházat hívta telefonon, hogy
köszöntse az ünnepeltet, s jelezze, milyen akadályok jöttek köz-
be.
A lány éppen a műtőben volt, a barátnője jött a telefonhoz
– egyike az esti meghívottaknak –, így a százados neki mondta
meg, hogy szolgálati ügyben sürgősen el kell mennie, de min-
dent megtesz, hogy időben visszaérjen s kérte, adja át az ünne-
peltnek előzetes jókívánságait.
Az öreg közben egy lapos dobozt húzott elő táskájából,
kinyitotta, cérnát fűzött a tűbe, és teljes készenlétben várako-
zott.
– Sajnos, most nem fog menni-mondta a százados a kagy-
lót letéve. – Azonnal el kell mennem. Az ügy sürgős – magya-
rázta, mivel a szabó értetlen arccal nézett rá. – Este hétkor beug-
rom magához. Otthon lesz hét órakor?… Nagyszerű… És lenne
még egy nagy kérésem… Lehet, hogy nagyon szűkében leszek
az időnek. Az egyik lánynak… ma van a születésnapja… Meg-
rendeltem egy csokrot… érti, virágot. Ott, pontosan maga mel-
lett. Nem tudna véletlenül öt óra körül beugrani érte és haza
vinni?… Meghálálom magának!…
Ahogy az öreg beleegyezett a dologba, a százados elővett
egy szürke százrubelest, és letette az aktatáskára. Az öreg fogta
a pénzt, s mielőtt kabátja belső zsebébe csúsztatta volna, felné-
zett és mosolyogva megjegyezte, hogy a százados olyan szép,
hogy a nők biztosan virág nélkül is odalesznek – minek felesle-
gesen virágra költeni.
Az ablak alatt türelmetlen tülkölés hallatszott. A várospa-
rancsnok-helyettes felírta a címet egy papírdarabra, mire az
öreg, emlékeiben kutatva, szomorúan megjegyezte, hogy egy-
szer valamikor ő is vett virágot.
– Csak egyszer? – csodálkozott a százados.
– Igen – mondta az öreg.
Elmondta, hogy negyven évvel ezelőtt történt, kilencszáz-
négyben, és a virágot jövendő feleségének vásárolta, majd na-
gyot sóhajtott, és elmondta, hogy az asszonyt itt ölték meg a
németek Lidában, a gyerekeivel és unokájával együtt… Ő meg
minek is maradt életben?
A százados megsajnálta az öreg szerencsétlen embert, aki
életében csupán egyetlenegyszer vásárolt virágot – ő pedig a
háború előtt, ösztöndíjának nagy részét virágra és csokrokra
költötte, a jövendő művésznő számára. Hirtelen eszébe jutott az
ígérete, és a páncélszekrény aljából cukrot meg konzerveket
vett elő.
Az öreg udvariasan szabadkozott, mire a kapitány bedug-
ta a konzervdobozokat a szabó viharvert aktatáskájába. Ekkor
kitárult az ajtó, és a küszöbön ott állt az őrnagy. Eltorzult arccal
nézett helyettesére.
– Mi az, magának külön meghívót kell küldeni?… Nem
hallja – magára várnak!
– Őrnagy elvtárs, haza kell ugranom átöltözni. Egy kicsit
késni fogok… Nem tudtam…
– Semmiféle átöltözés – kiáltotta felháborodottan az őr-
nagy. – Azonnal kocsira! – adta ki a parancsot, és becsapta maga
mögött az ajtót.
A százados egy másodpercig gondolkozott, a kitüntetése-
ket és érmeket tartalmazó csomagot bedugta az öreg aktatáská-
jába:
– Csak el ne veszítse!
Ezután felkapott egy papírlapot, s gyorsan néhány sort ve-
tett rá. Kettéhajtotta, berakta egy borítékba, és ráírta a címet.
– Ha késni fogok, és nyolc óráig nem érkezem meg, na-
gyoll kérem, vigye el a virágot a levéllel együtt erre a címre.
Nem messze van magától. Majd megfizetem. Még élelmiszert is
adok. Csak az isten szerelmére, borotválkozzon meg, és egy ki-
csit rendesebben öltözködjön fel! Ott ma ünnepelnek – érti?…
No, menjünk!… – A borítékot útközben dugta az öreg zsebébe.
A repülőtéren, ahová úgy vágtattak, mintha riadó lenne,
legalább három órát kellett tétlenül várakozniuk. Helyüket a
kémelhárítási osztálytól nem messze jelölték ki; mindkét olda-
lon a front mögöttes területeit védő csapatok tisztjeinek cso-
portjai aludtak vagy feküdtek a füvön, ültek és cigarettáztak.
Minden a lehető legrosszabbul alakult. Ez alatt a kénysze-
rű tétlenség alatt többször is átöltözhetett volna, befejezhette
volna a dolgot a zubbonnyal, még akár arra is lett volna ideje,
hogy saját kezűleg szedjen virágot. De hogy lehetne innen el-
menni?… Hogy mikor kezdődik az „akció”, valójában senki
sem tudta, és senki nem mondott semmit. Még azt sem tudták,
hogy pontosan miért gyűjtötték ide őket.
A városparancsnok őrnagy, akinek, mint kiderült, az éj-
szaka komoly rohama volt, és ettől volt olyan ingerült, dühös,
szürkés, szenvedő arccal, köpenyébe burkolózva, félrevonulva
hevert, a gyomrát tapogatta, és csendesen nyögdécselt. A szá-
zados félt, hogy bepiszkolja a ruháját, vagy megfogja a fű, egy
percre sem ült le, állandóan a csoportja körül járkált – végül
nem bírta tovább, odalépett az őrnagyhoz, lehajolt és megkér-
dezte, nem tudna-e valamiben segíteni.
– Hagyjon békén! – szólalt meg idegen, elkínzott hangon,
eltorzult arccal az őrnagy.
Háromnegyed tizenkettőkor parancsot kaptak a sorakozó-
ra, amikor is a kémelhárítási osztály világos épületéből egy cso-
port tiszt lépett ki. Egy alacsony, magas homlokú, hosszú, zsák-
szerű zubbonyt viselő alezredes vezette őket. Megállt a sor
előtt, és megadta a véglegesnek tűnő eligazítást.
Raccsolva, halkan beszélt, s mindnyájan néma csendben
hallgatták. Beszéde értelmes, tárgyszerűen szűkszavú volt, de
az intézkedés rendkívüli fontosságát, az ellenség alattomossá-
gát, a különleges éberség és a személyes felelősség szükséges-
ségét hangoztatva, csak a helyőrségi megbízott tegnap esti és a
városparancsnok mai mondókáját ismételte. A századosnak,
akinek az volt a meggyőződése, hogy a hadseregben mindent
fél szóból is meg kell érteni, s ennek alapján ismétlések és kö-
rülményeskedés nélkül végre is kell hajtani, mindez természe-
tesen nem tetszett.
A kioktatást a százados nem szerette, mint ahogy nem
szerette magát az „éberség” szót sem. Ráadásul, mint az embe-
rek többsége, ő is teljesen biztos volt benne, hogy ha az életben
kémmel vagy diverzánssal találkozna, azonnal felismerné.
Az alezredes külsőleg nem volt valami katonás jelenség;
szinte nem használta a parancsoló módot, olyanokat mondott,
hogy „kérem”, „tessék”, s ez azonnal leleplezte benne az ere-
dendően civil értelmiségit.
Különös fontossággal hangsúlyozta, hogy a kémelhárítás
tisztjeinek utasításait az akcióba bevontaknak pontosan, min-
den késedelem nélkül végre kell hajtaniuk, s végül még megje-
gyezte:
– Szeretném tájékoztatni önöket arról, hogy mindazokat,
kik tevékenységükkel közvetlenül vagy közvetve hozzásegí-
tenek a keresettek elfogásához, azonnal kormánykitüntetésre
terjesztjük fel.
A századost ez meg is botránkoztatta: a nagy túlerőben le-
vő ellenséggel szemben sok nehéz ütközetben vett részt, és is-
merte a kitüntetések igazi értékét. De az egésznek így valami
lealacsonyító, profán jellege volt, valami nagy és szent dolog le-
becsülésének érezte: három vagy négy embert kergetnek, ezért
össze csődítik az emberek százait, és már előre harci kitünteté-
seket ígérnek.
Majd a városparancsnoksági tiszteket különválasztották,
és a kémelhárítástól egy másik alezredes, egy már sokkal kato-
násabb jelenség, a továbbra is szenvedő őrnaggyal együtt cso-
portokba osztotta a tiszteket.
Mikor a városparancsnok helyettesének neve hangzott el
az alezredes belenézett a listába, és így szólt:
~ Aljehin százados csoportja.
De a városparancsnok helyetteséhez nem ment oda senki,
senki sem szólt hozzá egy szót sem, mire az alezredes odaszólt
az egyik mellette álló tisztnek:
– Itt kell lenni valahol egy hadnagynak Aljehin csoportjá-
ból. Keresse meg,
A tiszt elvezette a századost a kémelhárítási osztály épüle-
téhez, kérte, hogy várjon, maga pedig a hadnagy keresésére in-
dult. Öt perc elteltével az épület sarka mögül felbukkant egy iz-
zadságtól kivörösödött arcú fiatal hadnagyocska, tisztelgett, és
még le sem nyelve a falatot, dadogva megszólalt:
– Szá-százados e-elvtárs, ma-maga a vá-városparancsnok-
ságról van? Jö-jöjjön velem…
Alsó ajkának szélére egy darabka káposzta ragadt, és a
százados, aki még tábori körülmények között sem tűrte a gon-
dozatlanságot, alig bírta visszatartani magát, hogy ne tegyen
meg jegyzést a hadnagynak.
Mint a többiek, ők is a parkírozó helyre indultak, ahol két-
tucatnyi gépkocsi, főleg ZISZ és Dodge várakozott. Azonnal fel-
tűnt neki, hogy a kocsikat olyan tisztára mosták, mintha dísz-
szemlére készülnének. Néhánynak a szélvédő üvegén ott dí-
szelgett az engedély: „Mozgáskorlátozás nélkül!”, melyet csak a
magas beosztású tábornokok és a kémelhárítás operatív
kocsijain használhattak.
Elhagyták ezeket a csillogó tisztára mosott kocsikat, a
hadnagy odalépett egy öreg, mocskos másféltonnáshoz, mely-
nek oldaláról pattogzott és ledörzsölődött a festék, fellépett a
kocsi hágcsójára, bedugta a fejét a vezetőfülkébe, és valamit sú-
gott a gépkocsivezetőnek.
Válaszul válogatott káromkodás hallatszott.
A városparancsnok-helyettes nem tudott nem megsértőd-
ni. Tőle, a századostól, aki ráadásul még olyan felelősségteljes
tisztet is tölt be, eltitkolják azt, amit egy gépkocsivezető őrmes-
ternek is megmondanak. Erőt vett magán, felmászott a kocsi há-
tuljába, leterítette zsebkendőjét, és ráült egy ládára, de a had-
nagy azonnal megkérte, hogy húzódjon lejjebb, majd ő is beug-
rott a kocsiba. A kocsi előrelendült, száguldani kezdett, mintha
tűz volna.
A városparancsnok-helyettes az órájára nézett, és nem
minden izgalom nélkül, amelyet, mint a többi érzését is, ha
akarta, titokban tudta tartani, próbálta elképzelni és kiszámolni,
hogy mennyi időt is vesz igénybe „az akció”-nak nevezett va-
lami, hiszen fél nyolcra mindenféleképpen vissza kellene érnie
a városba.
A találkozás Lenocskával és az esti összejövetel gondolata
most mindennél jobban érdekelte a századost, és percről percre
romlott a hangulata. Egy ilyen napon!… rosszabbat még szán-
dékosan sem lehetne kitalálni – kénytelen eszeveszetten szá-
guldani, s mindenféle badarságot végighallgatni az éberségről,
rázatni magát ebben az autóban, ráadásul azt sem tudja, hogy
merre mennek, csak azt, hogy valamiféle Aljehin százados pa-
rancsnoksága alá kerül. És ami a legsértőbb, egy lesz a sok kö-
zül, és mindaddig, amíg oda nem érnek, tájékozatlan marad to-
vábbi tennivalóját és feladatait illetően. Még a sofőr is többet
tud, mint ő!
Ez a dühítő zötyögés itt a másféltonnás hátuljában, egy
benzintartály és egy tejfelesszájú hadnagy társaságában, akinek
ráadásul még az utasításait is köteles végrehajtani, rettentően
bőszítette a századost. „Kerülnél csak a városban a kezem közé,
majd én megmutatnám, hogy kell járni!” – gondolta dühösen és
szeme sarkából Blinov viaszosvászon szárú, kefét talán még so-
ha nem látott, összevissza karmolászott csizmájára, a sapkáján
ferdén álló csillagra, a kigombolt, gyűrött ingzubbonyára né-
zett, amelyet már különben akkor észrevett, amikor a hadnagy
először lépett oda hozzá.
A különleges osztály beosztottjait nem szerette a százados,
jogtalan előnyöket élvező naplopóknak, beképzelt fajankóknak
tartotta őket. „Itt tekeregnek a mögöttes területeken, és ráadásul
hősöknek tartják magukat!”
Kicsit egyszerűbben és minden indulat nélkül, ugyaneze-
ket, gondolta a századosról és a városparancsnoksági tisztekről
mellette rázkódó Andrej Blinov is.

Sürgős!
Jegorovnak.
Guszev őrmester ma reggel 6 óra 25 perckor a sebesüléséből
származó általános vérmérgezés következtében maghalt. A gépkocsizó
zászlóaljnál tartott ellenőrzés során a gépkocsivezető barátai,
Agafonov, Tumanjan és Belogyed egybehangzóan állították, hogy az
ellenőrzésre átküldött cigarettatárca hasonlít Guszev cigarettatárcájá-
hoz, de a teljes, azonosságot nem lehet bizonyítani.
Ahogy kiderült, Guszev cigarettatárcáját sok hasonlóval együtt
ez év elején a 294. önálló javító és helyreállító zászlóalj műszerésze,
egy „Koljanics”-nak csúfolt törzsőrmester készítette. Megállapítottuk,
hogy nevezett egységjelen pillanatban Szuvalki környékén állomáso-
zik, ahová még ugyanazzal a repülőgéppel elküldtük a cigarettatárcát a
„Koljanics”-nak csúfolt törzsőrmesternek bemutatás céljából.
Loginov
*
Rejtjel-távirat
Nagyon sürgős!
Platonovnak.
Az önök által őrizetbe vett iratok nélküli ismeretleneket, akik kö-
zül személyleírások alapján ketten hasonlítanak a rendkívüli nyomo-
zásban keresett személyekre, személyazonosságuk megállapítása céljá-
ból szállítsák Lidába.
Mindhármukat biztos őrizettel azonnal vigyék át a mologyecsnói
repülőtérre, ahová fél óra elteltével leszáll az általunk küldött Douglas
(fedélzeti száma – 207).
Poljakov
*
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Tájékoztatásul közlöm a Vörös Hadsereg Vezérkari főnökének
1944. 8. 19-én kelt … számú parancsát.
Az J. Balti és a 3. Belorusz Frontok mögöttes területén végrehaj-
tandó különleges intézkedések előkészítése során a következő megen-
gedhetetlen esetek történtek:
1. A 91. hadsereg gazdasági részlegeinek szervezetlensége és
nemtörődömsége miatt az 1. Belorusz Front NKVD-s csapatainak
egységei háromszáz kilométeres út megtétele után rendeltetési helyük-
re érkezve, négy órán keresztül nem jutottak meleg ételhez.
2. A Vörös Zászló-renddel kitüntetett 18. határőrezred gépkocsi-
oszlopának előrehaladása közben törés miatt az egyik gépkocsi hasz-
nálhatatlanná vált. A 376. harckocsizó gárdadandár parancsnoka,
Filcsenkov gárdaalezredes 1944. 8. 18-án kelt … sz., általa is ismert
parancsom, valamint a „Szmers” képviselőjének követelése ellenére,
hogy az elromlott jármű helyett biztosítson másik szállítójárművet,
kategorikus visszautasítással válaszolt.
3. A front 1354. sz. Önálló Üzem- és Kenőanyag Raktárának pa-
rancsnoka, Szuharjevszkij százados megtagadta az 1. Belorusz Front
manőverező NKVD-s csapatai gépkocsioszlopának benzinellátását, s
ezt a lépését azzal magyarázta, hogy a csapat vezetőjének nem volt
formális engedélye üzemanyag-vételezésre a Honvédelmi Népbiztos-
ságtól. A gépkocsik feltankolását késve, s csak a magasabb parancsnok-
ság beavatkozása után végezték el.
Ezekre az eseményekre csak azért kerülhetett sor, mert néhány
tiszt nem értette meg a különleges intézkedések fontosságát, felelőtle-
nül kezelte a Vezérkar 1944. 8. 18-án kelt … sz. irányelvét.
Megparancsolom:
1. A 91. hadsereg parancsnokának gazdasági ügyekkel megbízott
helyettesét, Averjanov ezredest az alája rendelt egységeknél tapasztal-
ható szervezetlenség miatt beosztása alól felmentem, és alacsonyabb
beosztásba vezényelem a Vörös Hadsereg mögöttes területei személy-
ügyi csoportfőnöksége hatáskörébe.
2. A 376. harckocsizó gárdadandár parancsnokát, Filcsenkov
gárdaalezredest a Vezérkar 1944. augusztus 18-án kelt … sz. utasítá-
sának végre nem hajtásáért, melynek eredményeként a Vörös Zászló
renddel kitüntetett 18. határőrezred egyik szakasza csak az arra tartó
gépkocsik segítségével tudott továbbjutni, és ezért a megadott idő-
pontnál későbben ért rendeltetési helyére, beosztásából leváltom, és
alacsonyabb beosztással átvezényelem a páncélos és gépesített csapatok
parancsnokának hatáskörébe.
3. A front 1354. sz. Önálló Üzem- és Kenőanyag Raktárának pa-
rancsnokát, Szuharjevszkij századost, akinek önkényeskedése miatt az
1. Belorusz Front NKVD-s csapatainak alegységei útjukat kénytelenek
voltak félbeszakítani, és rendeltetési helyükre 1 óra 20 perc késéssel ér-
keztek, beosztásából leváltom, hadnaggyá lefokozom, és a fronton har-
coló csapatok egyik szakaszának parancsnokává kinevezem.
Szükségesnek tartom még egyszer felhívni az 1. Balti és a 3. Be-
lorusz Front csapatai és egységei parancsnokainak figyelmét, hogy,
ezen frontok mögöttes területein lefolytatásra kerülő különleges intéz-
kedések érdekében a katonai kémelhárítás képviselőinek minden paran-
csát és követelését fenntartás és a legkisebb késedelem nélkül kötelesek
végrehajtani. Minden késedelmet és huzavonát parancsmegtagadásnak
tekintek, és a vétkeseknek viselniük kell az ezzel járó összes következ-
ményeket.
Antonov
A fenti parancsot ismertessék a front „Szmers” szerveinek pa-
rancsnokai előtt. Azonnal jelentsenek minden olyan esetet, amikor ké-
sedelmesen biztosítják a kért emberi erőt és technikai berendezéseket,
vagy a lefolytatandó akció anyagi biztosítása valamiben is hiányt
szenved.
Kolibanov
70. Együtt fogunk dolgozni
Silovicsi után, ahogy elhagyták a kanyart, Andrej megpa-

rancsolta Hizsnyáknak, hogy lassítson, és keresni kezdte az
Aljehin által említett tájékozódási pontokat. Az elhagyott, öreg
csűrt már messziről észrevette, s kisvártatva feltűnt a két össze-
nőtt tölgyfa is. Ezekre pontosan merőlegesen haladva kellett
észrevétlenül megközelíteni az erdőszélt, ott, ahol a fűvel be-
nőtt út eltűnt a sűrűben.
Amint a tölgyfákkal egy vonalba értek, Andrej kopogott a
vezetőfülke hátsó ablakán:
– Le-leszállunk! – mondta, és meg sem várva, míg a
másféltonnás teljesen megáll, kiugrott az út szélére.
A városparancsnok-helyettes felemelkedett, és ráérősen le-
lépett a kocsiról; az út folyamán egyetlen szót sem szólt.
Andrej behajolt a vezetőfülkébe, s Aljehin utasításainak
megfelelően megparancsolta Hizsnyáknak, hogy induljon el
Kamenka irányába, legyen ott tizenhat harmincig, majd tizen-
hét órakor induljon el visszafelé, és valahol itt várjon a kocsival,
de semmi esetre se közelítse meg azt az öreg csűrt, amit út-
közben elhagytak – Aljehin erre külön figyelmeztette őket.
Míg Andrej Hizsnyáknak magyarázott, a városparancs-
nokág tisztje zsibbadt lábát lazítgatva, vagy tíz lépést visszasé-
tált, végignézett ruháján, nadrágja ráncait igazgatta, majd háta
mögött összekulcsolt kézzel várakozott, mintegy tíz lépésre
Andejtől.
– Induljunk! – mondta Andrej. – Csak te-teljesen észrevét-
lenül…
– Hogyhogy észrevétlenül? Talán még le is feküdjek és
kússzak odáig? – kérdezte gúnyosan erős, dallamos hangján a
százados,
– Ha szü-szükség lesz rá… – felelte Andrej, és érezte, hogy
ezekben a percekben a vezényelteket illetően azonos vélemé-
nyen van Tamancevvel.
A bokrok közt, az erdő felé indultak, és a városparancs-
nokhelyettes állandóan idegeskedett, nehogy bezöldítse vagy
valami kiálló ágban elszakítsa szép új ruháját. Blinov sem volt
kevésbé gondterhelt, csak egészen más miatt nyugtalankodott,
időnként megállt, szájára tett mutatóujjal jelt adott a százados-
nak, s feszülten hallgatódzott.
Előttük hatalmas tisztás terült el, és hogy a nyílt terepet el
kerüljék, elég nagy kerülőt kellett tenniük. A bozótos, bokros
rész véget ért, s már alig ötven méterre voltak attól a helytől,
amelyet Aljehin megadott, de az erdőnek attól a részétől csak
egy derékmagasságnál is alacsonyabbra nőtt, bokros rész vá-
lasztotta el őket, megkerülni egyszerűen nem lehetett, hiszen
mindkét irányban olyan hosszan húzódott, ameddig csak a
szem ellátott, s Andrejt most az foglalkoztatta, hogyan is lehet-
ne észrevétlenül maguk mögött hagyni ezt a szakaszt?
– Mé-mégiscsak kú-kúszni kell… – mondta rövid gondol-
kodás után szomorúan, de abban a pillanatban észrevette, hogy
az erdőszélen, az erdőbe vezető út nyílásában váratlanul, mint-
ha a földből nőtt volna ki, megjelent Aljehin, nem lépett ki, nyílt
terepre, csak energikus kézmozdulattal intett feléje, mintha azt
mondta volna, gyorsan – gyorsan, ide!
Maguk mögött hagyták az alacsony bokrokkal benőtt sá-
vot, s máris ott álltak mellette, a fák oltalma alatt. Aljehin vé-
gignézett a városparancsnok-helyettesen, és szívélyes hangon
bemutatkozott.
– Aljehin százados… Ön a városparancsnokságról van?
– A városparancsnok helyettese vagyok! – felelte méltóság-
teljesen a százados.
– Nagyon örülök… Együtt fogunk dolgozni…
Andrej magyarázni kezdte, hogy miért késtek, de Aljehin
félbeszakította. A városparancsnok-helyettes elővett a zsebéből
egy doboz igazi „Kazbek” cigarettát – Andrej a háború kezdete
óta még csak nem is látott ilyet, kivett belőle egy cigarettát, ujjai
közt morzsolgatta, majd hanyag mozdulattal Aljehin felé nyúj-
totta a dobozt.
– Köszönöm: – utasította vissza Aljehin…
Andrej azt várta, hogy a városparancsnok helyettese meg-
kínálja, de erre nem került sor. A százados visszacsúsztatta a ci-
garettát a zsebébe, hüvelykujja rózsaszínű, kifényesített körmé-
hez csapkodta a cigaretta szopókáját, majd felfedezte, hogy ön-
gyújtója a másik egyenruhájában maradt, kérdően nézett
Aljehinre, aki azonnal megértette a dolgot.
– Kosztya!… – szólt hátrafordulva. – Gyufát!
A mogyoróbokrokból, az erdőszél felé eső oldalról, valaki
erős kézzel egy doboz gyufát röpített feléjük, és az közvetlenül
mellettük hullott le. Hogy ki ez a Kosztya, Andrej nem tudta, de
rájött, hogy minden valószínűség szerint a megfigyelő k egyike,
aki szemmel tartja az úttól az erdőhöz vezető utakat.
Aljehin felemelte a dobozt, meggyújtott egy szál gyufát, és
a városparancsnok helyettese felé nyújtotta. Ezután figyelmez-
tette, hogy az erdőben csak suttogva lehet beszélni, s hozzáfo-
gott a magyarázathoz, hogy pontosan mi is lesz majd a tenniva-
lójuk.
– Mint ön is tudja – mondta halkan a századosnak –, a
front csapatai számára nagy veszélyt jelentő csoport felkutatása
folyik. A feltételezések szerint ma délután valószínűleg megje-
lennek ebben az erdőben. Valószínű útvonalaikon az erdőség-
ben leshelyeket állítottunk fel, s ezek egyikében együtt fogunk
tevékenykedni. Az a feladatunk, hogy meghatározott körülmé-
nyek között, városparancsnoksági járőr szerepében ellenőrizzük
az úton elhaladó összes személy iratait.
– Mit jelent az, hogy „meghatározott körülmények kö-
zött”? – kérdezte a városparancsnok-helyettes.
– Leshelybiztosítással. Majd a helyszínen mindent meg fog
érteni… Az ellenőrzésnek a következőképpen kell lefolyni: elő-
ször az alapdokumentumok – a személyi igazolvány és a ki-
küldetési parancs, majd a másodlagosak – elszámolási és ruhá-
zati könyvek, élelmiszerjegyek, lehetséges, hogy kitüntetési iga-
zolványok és egyéb dokumentumok ellenőrzése is… Ezek után
föltétlenül meg kell ismerkednünk az ellenőrzöttek hátizsákjai-
nak vagy egyéb csomagjainak tartalmával…
– Hogyhogy „megismerkedni”?… Azt akarja mondani,
hogy át kell kutatni? – kérdezte ismét a városparancsnok-he-
lyettes.
– Nem, nem így akarom mondani, csinálni meg egyáltalán
nem akarom! Arra kell törekednünk, hogy ezt elkerüljük.
Megkérjük őket, hogy maguktól vegyék elő a holmijukat
és mutassák meg.
– Tehát önkéntes motozásnak vessék alá magukat… De
hogy állunk a törvényességgel? Lehet ezt csinálni?
– Igen, van rá engedélyünk Szükség van rá… Hivatalos
parancsom van rá – jegyezte meg óvatosan Aljehin.
„Nekem viszont nincs ilyen parancsom” – akarta mondani
a százados, de végül mégsem mondta, csak megkérdezte: – És
mi lesz az én szerepem? Mit kell tennem nekem?
– Hogy mit… Mutatkozzon be hivatalosan, jelölje meg a
beosztását, mondja meg a vezetéknevét, és kérje meg őket, hogy
adják át az irataikat ellenőrzés céljából. Azért hívtuk ide magát,
hogy valóban városparancsnoksági járőrnek látsszunk. –
Aljehin elmosolyodott. – Lehet, hogy arcról ismerik is magát –
ez a lehetőség nem kizárt, hiszen már jártak Lidában. Minden-
nek nagyon valószerűen kell hatni. Az ellenőrzés utolsó pillana-
táig biztosnak kell lenniük abban, hogy a városparancsnoksági
járőrrel van dolguk, és hogy mindössze ketten vagyunk.
– Méghogy valószerűen… – húzta gúnyos mosolyra ajkát
a százados, de arca mozdulatlan maradt. – Hiszen tiszti járőrö-
ket csak a városhatáron belül szoktunk kiküldeni.
– Erről nagyon kevesen tudnak. És különben is vannak ki-
vételek, különleges helyzet, célellenőrzések stb. Úgyhogy ez lé-
nyegtelen… – folytatta Aljehin, s a századosra nézett. – Tehát
ellenőrizzük az alapdokumentumokat, aztán a másodlagosakat,
majd ezt követően a csomagokat is.
– Ez szintén az én kötelességem?
– Nem! Ön mint járőrparancsnok megkéri őket, hogy a há-
tizsákjaikat vagy bőröndjeiket, vagy ami náluk van – mutassák
meg. A többit már én csinálom. Magának csak az esetleges tá-
madás ellen kell biztosítania, mint ahogy ez a városparancsnok-
ság ellenőrzései során is szokásos. A helyszínen mindent részle-
tesen meg fogok mutatni…
– Azt mondta, hogy ketten leszünk. Mi lesz a hadnaggyal?
– pillantott a városparancsnok helyettese Blinovra.
– Ő nem lesz velünk. Neki oldalról, lesből kell biztosítania.
Mi csak ketten leszünk. Kötelességem figyelmeztetni: az ellen-
őrzés során az első perctől az utolsóig a legmegfeszítettebb fi-
gyelemre és rendkívüli óvatosságra van szükség…
– Tudom… – ráncolta homlokát a százados. – Már mond-
ták nekem.
– Lehet, hogy valamit ismételni fogok, de kötelességem
mindent alaposan elmagyarázni… Erőfeszítéseinknek az a célja,
hogy tetten érjük vagy rákényszerítsük őket, hogy felfedjék iga-
zi arcukat… Erre szolgál az ellenőrzés, a rejtekhelyről történő
biztosítással együtt… Hogy miért van erre szükség?… Tudja,
néha úgy is alakulhat, hogy a motozás és a későbbi kih-
allgatások már semmi eredményt nem hoznak…
– Ami a motozást és a kihallgatást illeti – mosolyodott el a
árosparancsnok-helyettes –, az biztos, ahhoz maguk értenek…
– És miért figyelmeztettem magát a legnagyobb óvatosság-
ra? – folytatta Aljehin, mintha észre sem venné a százados el-
lenséges válaszait. – Önnel együtt tulajdonképpen az élő csal-
étek szerepét játsszuk… Értse meg, csupán két embert fognak
maguk előtt látni, azokról, akik lesben állnak, halvány elképze-
lésük sincs… A környék teljesen kihalt… Így szinte provokáljuk
őket, megteremtjük a feltételeket, hogy megmutassák, kik is va-
lójában…
– És hogyan… miben nyilvánulhat ez meg?
– Ha valóban ellenségről van szó, akkor minden bizonnyal
meg akarnak ölni bennünket!
– Hát igen, nem a legvonzóbb perspektíva – jegyezte meg
ismét mosolyogva a városparancsnok-helyettes. – De túlságosan
közhelyszámba megy: a háborúban ölnek – ilyen az élet!… Fel-
adataimat értettem… Csak néhány homályos pont maradt
még… Tegyük fel, hogy valaki itt akar elhaladni… És mi… ma-
ga átkutatja őket… És ha történetesen egyáltalán nem azok,
akikre szüksége van? Hanem becsületes szovjet emberek? Ak-
kor mi van?
– Bocsánatot kell kérni.
– Csak?
– Mit lehetne még csinálni?
– Nem tudom. Ez már a maga dolga. Nekem személyesen
először van dolgom ilyen ellenőrzéssel!
A százados mélyet szippantott cigarettájából, mindketten
elhallgattak, mindkettőjüket saját gondolataik foglalkoztatták.
Az odavezényelt csapattisztekkel kapcsolatban gyakran
félreértések, nézeteltérések keletkeztek. Általában meghatáro-
zott, korlátozott feladatok végrehajtására vonják be őket, vagy
másodlagos, kisegítő jellegű feladatokat bíznak rájuk, s a fel-
adat lényegét érintő kérdésekről nem szabad beszélgetni velük,
Ennek nem csupán formális okai voltak, mégis a büszke és ma-
gukat nagyra tartó emberekre ez is kedvezőtlen hatást gyako-
rolt. A helyzetet tiszteletteljes modorral próbálták általában
enyhíteni, s ezekben a percekben Aljehin is ezt csinálta.
A városparancsnok-helyettesnek még tudomására kellett
volna hozni néhány részletet, de Aljehin megérezte az ellensé-
ges, gúnyos hangot, s inkább elhallgatott, hagyni akart neki
még egy kis időt, s úgy tervezte, hogy majd útközben vagy, a
leshelyen folytatja a magyarázatot. Azonnal megérezte, hogy a
százados csökönyös, hangulatember, és nehéz lesz vele zöldág-
ra vergődni. A szeszélyeivel csak az emberek közötti kapcsola-
tot annyira megkönnyítő jóindulatot és udvariasságot állíthatja
szembe.
Mikor a városparancsnok-helyettes elszívta cigarettáját és
eldobta, Aljehin felemelte a csikket, és bedugta a bokor alatt a
földbe.
A százados ránézett, de semmit sem szólt, csak ajkát pré-
selte keskenyebbre.
– Kosztya! – kérdezte hátrafordulva Aljehin. – Elvihetjük a
gyufát?!
– Mit csináljak… – felelte valaki lustán és kelletlenül a
bokrok közül.
Egy kicsit oldalvást állva, Blinov egyre csak a századost
figyelte. A városparancsnok-helyettes jó fejjel magasabb volt,
Aljehinnél, haja sötétebb, arca nem annyira napbarnított, mint
az előbbinek, de frissen tisztára és simára borotvált, s összeha-
sonlíthatatlanul méltóságteljesebb benyomást keltett. Katonás
büszke járását bármelyik tiszt megirigyelhette volna. Hangja is
kifejező, férfias és nagyon kellemes volt. „Az ilyenek tetszenek
nőknek – gondolta Andrej. – Különben is oda kell figyelni rá-
juk… Igen! De hol találkozhattam már vele?…”
71. Aljehin, Jegorov és mások
Az elhanyagolt, fűvel benőtt úton kisvártatva elindultak

az erdő mélye felé. Aljehin és a százados egymás mellett,
Andrej háromlépésnyire mögöttük.
Derült, meleg volt az idő, de amíg Lidában egyáltalán
nem, addig itt nemrégiben eshetett az eső, s az esőmosta fák
alatt az árnyékban hűvös, nedves a levegő. Minden friss erdő-
és esőszagot árasztott. A sűrű ágak nyílásai között áttörő nap-
fény ezer csillagra pattanva sziporkázott a nedves, harmatos
füvön., A front kémelhárításának többi nyomozójával együtt –
Poljakov majdnem minden tisztjét ide irányította – Aljehin és
Tamancev még reggel, miután kiválasztották a rájuk bízott út-
szakaszon a leshelyet, visszatértek az erdőszélre, s elindultak a
régi, üresen álló csűr felé, mivel Aljehin azt javasolta Poljakov-
nak, hogy ott helyezkedjen el a csapatokkal folytatott akció ve-
zérkara.
A gazdátlanul álló épülethez vezető utakon – a tanyát a
lakóival együtt felégették a németek a partizánokkal tartott
kapcsolatuk miatt – egymástól jelentős távolságra géppisztolyos
őröket helyeztek el: Aljehint is megállították, neki is meg kellett
mutatnia igazolványait egy határőr-egyenruhába öltözött had-
nagynak.
A csűrt hatalmas csalánbokrok vették körül, a környék ki-
halt és üres volt, viszont a csűr bejáratához vezető úton min-
denfelé friss Studebaker-keréknyomokat vett észre Aljehin, és
amikor a félig nyitott ajtón bepréselte magát, legalább harminc
embert látott a helyiség félhomályában.
Előtte középen, a mindenféle papírral elborított tábori asz-
tal mellett néhány tábornok állt. Jegorovval beszélgettek. Mö-
göttük, tisztes távolságban, két csoportban, félkörben helyezke-
dett el a többi tiszt. A fal mellett már működésre készen álltak a
rádióadók; a két jobb szélen álló nagy teljesítményű a Moszk-
vával fenntartott közvetlen rádiókapcsolat céljaira. A mellettük
levő sarkot a rejtjelzők számára sátorlapokkal kerítették, s min-
den egyes rádióadó fölött és ott, a sarokban is halvány fénnyel
világítottak a gépkocsi-akkumulátorokról táplált, apró lám-
pácskák.
A többi tábornoktól eltérően Jegorov viseltes, régi típusú,
váll-lap nélküli, kihajtós nyakú zubbonyt és viaszosvászon szá-
rú csizmát viselt. Aljehin emlékezett rá, hogy két hónapja, a tá-
madás megindulása előtt Jegorov ugyanebben az öltözékben
utazott vele és Tamancevvel az egyik hadosztálynál lefolytatott
akcióra.
Akkor adtak véglegesen „zöld ösvény”-t egy nagyon fon-
tos rádiójátéknak, és a tábornok szükségesnek tartotta, hogy
maga is személyesen részt vegyen az indításon. Hárman szök-
tek át az arcvonalon, hármójuk közül az egyik saját emberünk,
és az egész esemény valósághű megrendezése érdekében
Tamanecvnek a rakéták fényénél kellett a két valódi szökevény
közül legalább az egyiket golyószórójából megsebezni, ami a
rakéták öt másodpercig tartó felvillanó fényénél nem is olyan
egyszerű dolog.
Arról, hogy Jegorov tábornoki egyenruhában jelenjen meg
az első állásban, szó sem lehetett. Nem akarta felhívni magára a
figyelmet, s útközben, a kocsiban még csak nem is századosi,
mint ahogy Aljehin javasolta, hanem segédtisztje hadnagyi váll-
lapjait rakta fel a most is viselt zubbonyra. Ezután egy teljes na-
pon keresztül tökéletesen játszotta az alacsonyabb beosztású
tiszt szerepét, szigorúan a szabályzatnak megfelelően válaszolt
minden magasabb rangúnak, cipelte Tamancev után a golyó-
szórótárakat és az élelmiszert tartalmazó hátizsákot, minden
alkalommal felpattant a helyéről, ha Aljehin vagy annak a zász-
lóaljnak a parancsnoka megszólította, amelynek részlegénél
„német ügynököknek – a két valódinak és egy saját embernek”
– át kellett jutniuk. Tamancev is úgy beleélte magát e szerepbe
hogy még rá is ordított a tábornokra, mintha igazán alárendeltje
lenne.
Akkor minden a legjobban sikerült, s az esetet követően
Aljehin emlékezetében egy furcsa epizód is megmaradt. Este a
zászlóaljparancsnok, egy nagyon fiatal százados, amikor
Jegorov kilépett a fedezékből, gúnyos mosollyal megjegyezte:
– Ilyen fiatal – alig ötvenéves – és máris hadnagy! Mi lesz
hatvanéves korára?… Biztosan előléptetik főhadnaggyá!…
Érdekes, hogy Jegorov, aki nevetett a repülőknél és a ten-
gerészeknél semmivel sem kevésbé babonás felderítők apró
szokásain, kinevette a péntekkel és tizenharmadikával kapcso-
latos előítéleteket, minden nagyobb és felelősségteljes akcióra
ugyanezt a divatjamúlt, ósdi vászonzubbonyt vette fel, amely-
ben a háborút elkezdte.
Aljehint észrevették, amint belépett a csűrbe, Jegorov felé-
je fordult, de semmit nem mondott neki; a testes, hosszú nadrá-
got viselő tábornokhoz intézve szavait, folytatta mondókáját:
– Kérem, ne értsen félre, komisszár elvtárs!… Az ön beosz-
tása és jogköre iránti teljes tiszteletem mellett is szót kell emel-
nem az akció ellen, amelyet továbbra is elhamarkodottnak és az
ügy kimenetele szempontjából kockázatosnak tartok! A kérdést
Moszkvában döntik el, és…
– Nem lesz már holnapi napja, nem lesz! – válaszolta
emelt hangon, erős kaukázusi akcentussal a testes tábornok. Ő
volt a belügyi népbiztos első helyettese, rangja szerint állambiz-
tonsági népbiztos; Aljehin kezdetben vezérezredesnek hitte. –
Úgy látom, egyszerűen nem érti, milyen súlyos a helyzet!
– A Főhadiszállás válaszának minden percben meg kell ér-
keznie… – makacskodott Jegorov.
– Ne ábrándozzon! Az nemleges lesz. Ha valóban hisz ab-
ban, hogy engedélyezik az akció elhalasztását, akkor az ön nai-
vitása egyszerűen megdöbbentő!… Nem tudjuk, nem fogjuk itt
tartani az embereket napokig! Mindenkinek épp elég a maga
dolga!
Jegorov és az állambiztonsági komisszár egymással szem-
ben álltak, nem volt hova félrevonulniuk, és vitatkoztak, vitat-
koztak, nem törődve a jelenlevő beosztottakkal.
Aljehin azért jött, hogy megbeszélje Poljakovval a küszö-
bönálló akció néhány részletét, de az alezredest sehol nem látta
a csűrben szorongó tábornokok és tisztek között.
Jegorov és az állambiztonsági komisszár vitájának lénye-
gét azonnal felfogta, amint megtudta, hogy ki az ismeretlen tá-
bornok. Igaz, hogy csak nagy vonalakban és megközelítőleg, de
alapvetően helyesen értékelte a vitás kérdés lényegét.
A silovicsi erdő környékén az egységek akciójára össze-
gyűlt, gépkocsikat és egységeket hajnalban Jegorov parancsára
átcsoportosították Raduny és Voronovo körzetébe. Így a „plusz
egyes” állapot lépett életbe, azaz a teljes harci készültség, s az
akció akár egy órán belül elkezdődhetett. Amint erről Moszk-
vában értesültek, Jegorovtól követelték, hogy azonnal indítsa
meg az akciót.
A Katonai Kémelhárítás főcsoportfőnökével a „VCS”-n ke-
resztül a mai napon immár a harmadik beszélgetés során
Jegorovnak sikerült alaposan megindokolnia az akció megindí-
tásának tizenhét nulla-nulláig történő elhalasztását, és egy időre
úgy tűnt, mindenki megnyugodott.
De mindent felborított a belügyi népbiztos helyettesének
megérkezése Moszkvából. A helyzet egyre éleződött. Már a re-
pülőtéren végighallgatta Jegorov jelentését és megállapította,
hogy a nyomozás vezetőinél „határozatlanság” és „veszélyes
lassúság” tapasztalható. Természetesen azt szerette volna, hogy
Lidába érkezését azonnal, aktív és határozott intézkedések je-
lezték volna. A legjelentősebb dolog ebben a vonatkozásban a
csapatok akciója lett volna, és teljhatalmára hivatkozva követel-
te azonnali megindítását.
A népbiztoshelyettest nemcsak a vele együtt érkező többi
tábornok, hanem Lobov tábornok, a front mögöttes területeit
védő csapatok parancsnoka, valamint a többi frontoktól érke-
zett határőrezredek és manőverező csoportok parancsnoka is
támogatták.
Ezek az emberek egy főhatósághoz – a Belügyi Népbiztos-
sághoz tartoztak, Jegorov és Mohov pedig a Honvédelmi Nép-
biztosság Kémelhárítását képviselték. De itt, most, egyáltalán
nem tárcaközi vitákról volt szó.
Jegorov vitapartnereinek – ezt ő is jól tudta – álláspontja is
megalapozott volt. A parancsnokságuk alá tartozó egységeket
több száz kilométeres távolságból vonták el saját, közvetlen fel-
adataik teljesítésétől: az illegális, nacionalista szervezetek és
bandák, a németek megmaradt csoportjai elleni harctól, a fontos
objektumok védelmétől, az útvonalakon végzett ellenőrző tevé-
kenységtől. Ezek az egységek már reggel óta készenlétben áll-
tak az akció lefolytatására, s az akciót számukra nem egészen
érthető meggondolásokból el akarják halasztani. Így a többi
hátországi körzetekben nélkülözhetetlen emberek most kényte-
lenek semmittevéssel foglalkozni.
Poljakov magabiztosságától megfertőzve – hogy a kereset-
tek ma vagy legkésőbb holnap megjelennek a silovicsi erdőben
Jegorov és Mohov kisebbségben maradtak, de makacsul ra-
gaszkodtak saját álláspontjukhoz. Félóra után, már az irodában
a délvidéki vérmérséklettel megáldott népbiztos a két tábornok
ellenállásán feldühödve, lezárta a vitát és kijelentette:
– Fel tudják fogni, mit mondanak majd abban az esetben,
ha elképzeléseik nem válnak valóra? Megmondom maguknak:
bűnös határozatlanság, szabotázzsal határos késedelem!… Ti-
zenhárom napja – két hete – foglalkoznak az üggyel, és mi az
eredmény?… Mint a bolha tüsszentése!… Talán meg egyszer
ennyi ideig itt akarnak várakozni!… ez nem megy!… – kiabálta
felháborodottan. – Több mint négyezer embert vontunk össze
ide. Feleslegesen, feladat nélkül, akár egy óráig is itt tartani
őket, bűnös dolog!… A maguk feltételezései nem igazolhatják
az ehhez hasonló veszélyes késedelmet!… A reguláris egységek
akciójára elsősorban maguknak és a Kémelhárítás Főcsoportfő-
nökségének van szüksége! Akkor meg kezdjük! – Ránézett az
órájára, majd olajosbarnán csillogó tekintetét a kísérői felé fordí-
totta, és mintegy az ő nevükben is kijelentette: – Egyszerűen
nem maradhatunk félrehúzódó… közömbös szemlélők. A hely-
zet rendkívüli, és én kénytelen vagyok… – ez a kötelességem –
élni a számomra biztosított hatalommal: az önök elgondolásai-
tól függetlenül elrendelem az akció azonnali megindítását!…
Beosztása nem volt alacsonyabb, mint a kémelhárítás fő-
csoportfőnökéé, és majdnem az összes Lidában, Radunyban és
Voronovóban összevont alakulat hozzá és nem a frontparancs-
nokság fennhatósága alá tartozott, így jogában állt kiadni ilyen
parancsot.
Ekkor Jegorov mintegy bizalmasan közölte vele, hogy ké-
rését megindokolva, a Főhadiszálláshoz fordult, halasszák el az
akciót a következő nap tizenhét óra nulla-nulláig. És mivel a
kérdést állítólag Moszkvában döntik el, lehet, hogy személye-
sen maga a Legfelsőbb Főparancsnok, ezért nem tartja lehetsé-
gesnek és másnak sem tanácsolja, hogy siettesse az eseménye-
ket.
Őszintén szólva, eddig még sehová sem fordult ezzel a ké-
réssel, bár Poljakov erőszakoskodására összeállítottak egy ilyen
tartalmú rejtjel-táviratot, de Jegorov nem akarta megszegni a
„szolgálati utat”, és közvetlen főnökségét mellőzve tevékeny-
kedni, ezért mostanáig nem írta alá a táviratot. Végül mégis
kénytelen volt aláírni, s már néhány perc múlva továbbították is
a Főhadiszállásra, a másolatot pedig Kolibanovnak.
Jegorov tudta, hogy a reggelig dolgozó Főparancsnok dél-
nél korábban nem kel fel, és a rejtjel-táviratot legfeljebb csak
egy óra múlva kaphatja majd meg. Ha a választ azonnal elkül-
dik, függetlenül annak tartalmától, mindenképpen nyerhetnek
még néhány órát.
Mint várható volt, Jegorov közlése, hogy a kérdést
Moszkvában döntik el, egy kicsit enyhítette a feléje irányuló
nyomást bár a népbiztoshelyettes azonnal kijelentette: a Főhadi-
szállás minden kétséget kizáróan elutasítja a kérést. Két óra vi-
szonylagos nyugalomban telt el, de attól kezdve, ahogy ide a
csűrbe átköltöztek, a nézeteltérések felújultak.
Az akció titkosságának biztosítása érdekében két, zsúfolá-
sig megtöltött, ponyvával borított kis Studebakeren érkeztek. A
kocsik közvetlenül a bejárathoz álltak, hogy az érkezetteket az
esetleges figyelők se tudják felismerni. Jegorov még Lidában fi-
gyelmeztetett mindenkit, hogy sötétedésig még szükségre sem
hagyhatják el a csűrt.
Úgy tűnt, mindent alaposan megszerveztek, de mint
ahogy hasonló, rendkívüli esetekben előfordul, valami másod-
lagos, apró dologról feltétlenül megfeledkeztek. Ezúttal arra
nem gondoltak, hogy valamire mindnyájuknak le is kellene ül-
niük. Szék és zsámoly csak a rádiósoknak meg a rejtjelzőknek
jutott, többiek, nem tehettek egyebet, álldogáltak. Az egyetlen
szabad széket Jegorov a népbiztos helyettesnek ajánlotta fel, de
ő – valószínűleg a többi tábornok iránti szolidaritásból – nem
fogadta el.
Kényelmetlenül érezték magukat a hőség és az egész itteni
helyzetük miatt. A legidősebb, már teljesen ősz hajú tábornokot,
aki négy Vörös Zászló-rendet és Érdemes Csekista-jelvényt vi-
selt a mellén, a fülledt, szénaszagú levegőben azonnal asztma-
tikus köhögőroham fogta el. Lilára vált arccal az asztalnak dőlt,
emberfeletti erőfeszítéssel próbálta visszafojtani köhögését.
Szinte fuldoklott, folytak a könnyei, de makacsul vagy nem tu-
dott, vagy nem akart kimenni a csűrből, ahogy Jegorov is java-
solta neki, de még a népbiztos helyettesének erőszakoskodására
sem volt hajlandó leülni a szabadon maradt székre.
Ez a tábornok a repülőtéri beszélgetés során nagyon ere-
deti és okos dolgokat mondott; Jegorovnak nyomban nagyon
megtetszett s most őszintén sajnálta.
Amint kicsomagolták a rádiókat, s működésbe léptek, lét-
rejött a kapcsolata külvilággal, megindulta hírözön, és a ma-
gukkal hozott rejtjelző egy pillanatig sem maradt munka nél-
kül.
Jegorov bement hozzájuk az elkerített sarokba, és meg
sem várva a megfejtés befejezését, egyenesen a munkapéldá-
nyokról olvasta le a rádióüzeneteket, amelyeket az utolsó más-
fél óra folyamán az ő nevére küldtek Lidába, s most ide továb-
bítottak. A frontparancsnok és a marsall, a Főhadiszállás képvi-
selője érdeklődött, szükség van-e még valamilyen segítségre,
emberekre, vagy technikai berendezésre? Ugyanezt a kérdést
tartalmazta a vezérkar főnökének távirata is. Moszkvából annak
visszaigazolását követelték, hogy biztosították-e a nyomozásba
és az akcióba bevontak részére a Vörös Hadsereg légierejének
hajózó állományánál rendszeresített emelt élelmiszernormát és
még egy sor hasonló jellegű jelentést kértek.
A rádióüzeneteket csak átfutotta Jegorov a munkapéldá-
nyokon, s egyáltalán nem törődött velük tovább. A különleges
akció hatalmas gépezete teljes erővel beindult, és semmiféle se-
gítség, sem új emberek, sem technikai berendezések nem tudtak
volna lényegesen változtatni a helyzeten, vagy meggyorsítani a
gépezet mozgását.
Az viszont elkeserítette Jegorovot, hogy közvetlenül
Poljakovtól még semmi nem érkezett. Az alezredes a repülőté-
ren maradt a kémelhárításnál, hogy fogadja a kémelhárítás
minden percben várt főcsoportfőnökét, és jelentést tegyen neki
az ügyek állásáról, meggyőzze az egységek akciója egynapos el
halasztásának szükségességéről. Ezt a nehéz és kellemetlen fel-
adatot önként vállalta, és Jegorov hálásan egyetértett a dolog-
gal, bár mindketten egyformán kételkedtek a próbálkozás sike-
rében. Bármilyen legyen is az eredmény, Jegorov tudta, hogy
Poljakov ragaszkodni fog álláspontjához, s nem érdekli, milyen
következményei lehetnek makacsságának.
Itt Lidában, Poljakovnál futott össze a nyomozás minden
elképzelhető szála. Tegnap óta ő kapta és ő dolgozta fel a pilla-
natra sem csökkenő, folyamatos információáradatot, mindenek-
előtt a több száz operatív nyomozócsoport és az általános ellen-
őrzési szolgálat jelentéseit, a letartóztatásokról és a front mögöt-
tes területein, valamint az első állásokban történt gyanús jelen-
ségekről szóló híradások értékelését. Ebből az óriási áradatból
Poljakovnak minden figyelemre méltó dolgot ki kellett válasz-
tani, és egyetlen esetben sem volt szabad tévednie a döntések
meghozatalánál. Csak Ő, Poljakov volt abban a helyzetben,
hogy teljes egészében átlássa, milyen erőfeszítésekre képes ez a
sok ezer ember, s állandóan rajta tartotta a kezét a Vjazmától
egészen Kelet-Poroszországig húzódó front mögöttes területein
történő eseményeken.
Poljakovban Jegorov bízott a legjobban. Ezekben a megfe-
szített munkát követelő napokban az alezredes operatív gon-
dolkodásmódjától, hozzáértésétől és érzékétől most sokkal több
függött, mint az összes marsallétól és parancsnokétól együttvé-
ve; Poljakov hallgatása nemcsak elkeserítette, hanem nagyon
nyugtalanította is Jegorovot.
Miután válaszolt a rejtjel-táviratra, visszatért a táborno-
kokhoz. Az öreg, asztmás tábornok továbbra is szenvedett, a
többiek, mivel nem voltak abban a helyzetben, hogy segítsenek
tapintatosan félrefordultak. Jegorov ismét kérte, hogy menjen ki
a friss levegőre, de az öreg csak nem egyezett bele, makacsul
rázta a fejét.
„No, szép kis helyzet! – jegyezte meg magában Jegorov.
Csak azt tudnám, miért hozták ide?… És egyáltalán a többiek is
minek jöttek ide? Ülnének nyugodtan Lidában… Elég volna, ha
csak Lobov lenne itt egy tucat tiszttel…”
Kegyetlenül szidta magát következetlenségéért, szégyellte,
hogy olyan kishitű volt, bár ellenezte a nagy akció megindítását
az elkövetkező másfél napon belül, mégis engedett a népbiztos-
helyettesnek és idejött. Csak azt nem tudja, hogy miért! Egy-
részt Lidából hasonlíthatatlanul könnyebb volna a nyomozást
irányítani, másrészt itt rendkívül hiányzott neki Poljakov.
– Mi lesz már? Egész idő alatt itt fogunk álldogálni? – kér-
dezte elégedetlenül az egyik elhízott, kajla bajszú tábornok,
akinek zubbonyán minden gomb akkurátusan be volt gombol-
va, s az arcáról patakzó izzadságot törölgette.
– Ha majd nem bírjuk, leülünk a földre – felelte félig tréfá-
san, félig komolyan Jegorov.
Éppen most továbbította Lidába, hogy azok a Studebake-
rek, amelyekkel majd a kémelhárítás főcsoportfőnöke és az ál-
lambiztonsági népbiztos helyettes érkezik, két óra múlva, szé-
keket is hozzanak magukkal, és már előre rémülten próbálta el-
képzelni, mi lesz itt, ha ebben az elég tágas, de mégsem gumi-
ból készült épületben összegyűlik tizenöt tábornok, valamint a
három különböző főnökséghez tartozó ötven tiszt, nem is be-
szélve a rádiósokról és a rejtjelzőkről.
– Még ilyen alapvető dolgokról sem gondoskodtak –
mondta idegesen a népbiztoshelyettes. – Bámulatra méltó he-
behurgyaság!
Székekről és zsámolyokról valamelyik hadnagynak kellett
volna gondoskodni a repülőhadtest kémelhárításáról, semmi
esetre sem Jegorovnak; bár a szemrehányás egyértelműen neki
szólt, ő okosan semmit sem válaszolt.
A népbiztos helyettes ránézett az órájára, és elsősorban
Jegorovnak és Mohovnak címezve kijelentette, hogy amíg a vá-
laszra várnak, ami egészen biztos elutasító lesz, csak a drága
idejüket vesztegetik, és hogy most a „késedelem egyenlő a ha-
lállal”.
Jegorov egyáltalán nem akart ismét vitába szállni vele, és
mintha egyetértene a kijelentéssel, beleegyezően bólogatott. Ez-
után az elhízott tábornok, aki korábban a székek hiánya miatt
elégedetlenkedett, kijelentette a népbiztos helyettesnek, hogy
amíg a hozzá tartozó határőrezredektől mindenkit elvittek az
akció céljaira, sőt még a szomszédos frontoktól is manőverező
csoportokat követelnek, addig a hadsereghez tartozó egységek-
ből hasonlíthatatlanul kevesebb embert vontak el, s ezt „felhá-
borító önkényeskedés”-nek nevezte. Közben nyilvánvaló ide-
gességében állandóan bajuszát simogatta, mintha éppen az
szenvedhetne kárt a kémelhárítás önkényeskedése miatt, s most
azért tapogatja, hogy meggyőződjön róla, a helyén van-e még.
Mohov már nem bírta tovább, ellenvetést tett, mire ismét fel-
lángolt a vita, és éppen ebben a pillanatban lépett a helyiségbe
Aljehin.
Miután a népbiztoshelyettes kijelentette, hogy nekik épp
elég a saját dolguk, és nem fogják itt tartani az embereket napo-
kig, Jegorov elnézést kért: „Bocsánat, komisszár elvtárs”… – és
Aljehinhez lépett.
– Hozzám jöttél?
– Hol van az alezredes? – kérdezte bátortalanul Aljehin,
nagyon zavarta a sok tábornok és főtiszt jelenléte.
– Az alezredes Lidában van. Nem valószínű, hogy idejön
Hozzám van kérdésed?
Aljehin szívesen tárgyalt volna a front kémelhárításának
csoportfőnökével is – a leshelyet illetően egyeztetni kellett volna
néhány részletet, de nem volt rá lehetőség, hogy félrehúzódja-
nak. Kimenni nem lehetett, a többiek jelenlétében pedig nem il-
lett volna sugdolózni.
Még arra sem volt ideje, hogy kimondja a „nem” szót, a
front mögöttes területeit védő csapatok parancsnoka, Lobov tá-
bornok halkan mondott valamit a népbiztoshelyettesnek, mire
az, olajosan csillogó szemével Aljehinre nézett, és erős kauká-
zusi akcentusával hangosan megkérdezte:
– Ez kicsoda? Az ügyben dolgozó csoport vezetője?
– Bocsásson meg, komisszár elvtárs… – avatkozott be
gyorsan feléje fordulva Jegorov, aki a népbiztoshelyettes hang-
súlya alapján arra a következtetésre jutott, hogy mindjárt ismét
kellemetlen és ami a fő, teljesen haszontalan szemrehányások-
kal és vádaskodás okkal teli beszélgetés kezdődik. – Csak egy
percre…
Észrevette az asztmás tábornok borzalmasan kidülledt
szemét, arcán a pattanásig feszülő ereket és bíborszínűvé vált
nyakát. Az öreg az asztal sarkába kapaszkodva görcsösen kap-
kodott levegő után. Két moszkvai ezredes a könyökénél fogva
tartotta, és úgy tűnt, mintha le akarnák ültetni, amit ilyenkor
éppen nem lett volna szabad. Fuldoklása közben arra sem volt
ereje, hogy egyetlen szót szóljon, csak némán ellenállt; az előtte
levő vízzel telt bögre felborult, végiggurult az asztalon, és a ki-
ömlő víz átitatta a papírokat.
A beosztottak jelenlétében zajló viták és nézeteltérések, en-
nek a kínlódó, makacs öregembernek a jelenléte, a Moszkvából
érkezettek számára szokatlan kényelmetlenség, a tábori körül-
mények, valamint az egyre növekvő ellentétek következtében a
hangulat egyre idegesebbé, munkára alkalmatlanná és egészen
tűrhetetlenné vált. Halogatás nélkül tenni kellett valamit.
Jegorov a közelben álló elhárító tisztekhez – a segédtisztjé-
hez és egy repülő fegyvernemi jelzést viselő századoshoz for-
dult, szemével a fuldokló tábornok felé intett, és kiadta a paran-
csot:
– Segítsenek a tábornoknak!… Vegyék le a sapkáját, a
zubbonyát, és azonnal vigyék ki a friss levegőre!…
Megérezte a két tiszt pillanatnyi habozását – ők, az alacso-
nyabb rangú tisztek hogy is jönnének ahhoz, hogy levetkőztes-
senek egy tábornokot, méghozzá nem is a sajátjukat, hanem egy
ismeretlent –, és nem tudta tovább türtőztetni magát, iszonyú,
haragtól eltorzult arccal akkorát ordított, hogy a váratlanságtól
még a népbiztoshelyettes is összerezzent ijedtében.
– Vég-re-haj-tani!!!
Az ezt követő pillanatnyi csendben csak a rádiókészülé-
kek zümmögését lehetett hallani – Jegorov tarkóját simogatva,
Aljehinhez fordult:
– Ha nincs több kérdése, azonnal térjen vissza a helyére! A
háta mögött a repülő százados meg a segédtiszt, a moszkvai ez-
redeseket félretolva, már húzta is lefelé a fuldokló tábornokról a
vastag posztózubbonyt. Aljehin az épületesnek nem nevezhető
látványtól egy kicsit meghökkenve, sapkájához emelte a kezét.
Akkorra már Jegorov is teljesen visszanyerte önuralmát, feléje
nyújtotta nagy, erős kezét és hozzátette:
– Bízom magában… Cselekedjen!…

Jegorovnak.
A „Kelepce”, a „Nagy elefánt” és a „Balti tangó” változatok sze-
rinti tömeges megmozdulások szükség esetén történő megvalósítása
érdekében a Vezérkar főnökének külön parancsára az akció körzeteiben
a mai napon 15 óra 00-ra a Vörös Hadsereg és a front mögöttes terüle-
tei védelmét ellátó NKVD csapatai létszámát a következőkben állapí-
tom meg:
1. Vilniusban … és … fő38
2. Grodnóban… és … fő
3. Lidában … és … fő.
Az említett létszám biztosítását azonnal igazolja vissza, s a leg-
rövidebb időn belül közölje mindegyik változat készenléti fokát.
Kolibanov
*
Rejtjel-távirat
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Ma délelőtt 10 és 11 óra között Vilejkától 17 km-re északnyugat-
ra, az erdőben a rádióadás ideje alatt két ismeretlent fedeztek fel a falu-
si gyerekek; bejelentésük alapján gépkocsival a helyszínre érkező kato-
nák őrizetbe vették a két katonaruhás férfit, akik a 62.035-ös számú
egységhez tartozó Pjotr Jefimovics Boriszenko és Tyimofej Oszipovics
Novozsilov százados nevére szóló kiküldetési parancsot és katonai iga-
zolványt mutattak fel
Boriszenko és Novozsilov tagadták, hogy közük lenne az adás-
hoz, és kategorikusan megtagadták bőröndjük és hátizsákjuk tartalmá-
nak bemutatását, valamint azt, hogy a gépkocsival Vilejkába menjenek,
s ezért velük szemben erőszak alkalmazására került sor.
Boriszenko és Novozsilov holmiijainak átvizsgálása során a kö-
vetkezőket találtuk: működőképes „Eri” típusú hordozható rádió adó-
vevő készülék, 3 db hozzávaló elemmel, 2 db öt számjegyű rejtjeltáblá-
zat és rejtjelzőfüzet; 2 db TT pisztoly, 120 db hozzávaló töltény; 2
38
A dokumentum számadatai nem kerülnek nyilvánosságra.
iránytű; 2 vadászkés; 5-6 napra elegendő élelmiszertartalék, melyben 4
doboz ez év júniusi gyártmányú német húskonzervet találtunk. Csiz-
májuk szárába épített titkos helyen, Pjotr Jefimovics Boriszenkónak és
Tyimofej Oszipovics Novozsilovnak, a Belorusz Állambiztonsági szer-
vek századosának nevére szóló, formáját és tartalmát tekintve ki-
fogástalan ideiglenes igazolványt találtunk.
A letartóztatottak nem voltak hajlandók magyarázatot adni, mi
célból tartózkodtak rádió adó-vevővel az erdőben, s nem sikerült tőlük
semmi olyan információt szerezni, amely személyazonosságuk megál-
lapítását elősegítette volna. Az állambiztonsági szervek vilejkai kiren-
deltségének munkatársai Boriszenkót és Novozsilovot nem ismerik, és
a helyi szerveknek nincs tudomásuk arról, hogy az adott területen tar-
tózkodnak.
A letartóztatottak kiküldetési parancsaiból hiányzik a titkos jel –
vessző helyett pont a mondat közepén. Az ukrán akcentussal beszélő
Boriszenko a személyleírás alapján nagy hasonlóságot mutat az egyik,
a rendkívüli nyomozás során keresett ügynökkel. Ezen túlmenően még
néhány tényező arra enged következtetni, hogy az általunk őrizetbe
vett személyek azonosak a „Nyeman” ügyben keresett ügynökökkel.
Boriszenko és Novozsilov szökést és öngyilkossági kísérletet ki-
záró, megerősített őrizet alatt a dandár kémelhárításán tartózkodik.
Kérem, közöljék parancsban a különös ismertetőjegyeket, vala-
mint, egyéb kiegészítő információkat, amelyek segítségével biztosan
meg lehet állapítani az őrizetbe vettek személyazonosságát.
Mivel nincs lehetőségünk kapcsolatba lépni Minszkkel, kérem
annak ellenőrzését, hogy Belorusszia Állambiztonsági Népbiztossága
kiküldött-e Vilejka körzetébe rövidhullámú rádióadóval ellátott
Boriszenko és Novozsilov nevű munkatársakat.
Sapovalov
*
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Az 1944. 8. 19-én kelt… és… számúra közlöm, hogy a Vörös
Hadsereg hadtápfőnökének a „Nyeman” ügyben nyomozó, ellenőrzési
feladatokat ellátó és a csapatok akciójában részt vevők feljavított étke-
zésére vonatkozó parancsa kiterjed a „Kelepce”, „Nagy elefánt” és a
„Balti tangó” variánsokba bevont összes katonára is. Számukra az
élelmiszert a Honvédelmi Népbiztosságon keresztül kell biztosítani
(Hivatkozás: a Vörös Hadsereg hadtápfőnökének 1944. 8. 19-én kelt …
számú parancsa.)
A végrehajtást ellenőrizze!
Artyemjev
*
Rejtjel-távirat
Sürgős!
Jegorovnak.
A „Szmers” Kémelhárítás Főparancsnoka a tábornokok csoport-
jával 13:05-kor megérkezett, és az elkövetkezendő órákban a repülő-
hadtest kémelhárításán tartózkodik. Megérkezését visszaigazolom.
A nyomozással és a csapatokkal lefolytatandó akcióval kapcsolat-
ban véleményünket teljes mértékben osztja, de tőle független körülmé-
nyek miatt ezt a mai nap folyamán le kell folytatni. A vele folytatott
beszélgetés után az egynapos halasztás engedélyezése nagyon valószí-
nűtlennek tűnik.
Az Állambiztonsági Népbiztoshelyettes magas beosztású opera-
tív tisztek kíséretében 13:25-kor megérkezett. A nyomozással kapcsola-
tos elképzeléseinkkel, bizonyos fenntartásokkal, egyetért. 14:30-kor
önökhöz indul, egyidejűleg küldök orvost, lócákat és székeket.
Poljakov
*
Rejtjel-távirat
LEVEGŐ!!!
Jegorovnak.
A következő negyedórában tartózkodjon a közvetlen kapcsolatot
fenntartó rádióállomás mellett, nagyon fontos parancs vétele céljából.
Kolibanov
A fűvel benőtt erdei úton az erdő mélye felé tartottak.

Aljehin és a százados egymás mellett, Blinov három lépésre
mögöttük.
A fák koronái között egyenletesen zúgott a szél, a tiszta
levegőben csak az erdő hangjai hallatszottak, és úgy tűnt, hogy
ebben a látszólag néptelen erdőben madarakon és erdei vada-
kon kívül soha nem járt senki. Mintha az erdőnek ezt a részét
még sohasem érintette volna emberi láb. Itt semmi sem emlé-
keztetett a háborúra, a kémkedésre és semmiféle akcióra.
A városparancsnok-helyettes szinte rákényszerítette ma-
gát, hogy elfeledkezzen a számára kellemetlen gondolatokról,
az éberségről és a nagyfokú óvatosságról hangoztatott szóla-
mokról. Ha nagyon megfeszítette akaratát, akkor sikerült is el-
vonatkoztatnia, s egy perc múlva már teljesen másra gondolt: a
szerény külsőségek között megtartandó kis összejövetelre,
amelynek – feltételezése szerint – különleges jelentősége lesz az
életében.
Apjához hasonlóan, ő is kiegyensúlyozott ember volt, s ha
egyszer beleszeretett valakibe, akkor több nő számára már nem
létezett. De az apjának szerencséje volt, a polgárháború vége fe-
lé találkozott jövendő feleségével, az ő édesanyjával, s többé el
sem váltak egymástól. Huszonnégy éves fiuk már két asszonyt
is elveszített.
Háború előtti szerelme, a jövendő művésznő, aki elfeled-
kezett róla, tehát következésképpen nem is szerette, gyakorlati-
lag minden nyom nélkül kilépett az életéből; a tolmácsnőre égő
fájdalommal gondolt vissza: most már nem is úgy, mint szerel-
mére, hanem ahogy a háborúban meghalt legközelebbi barátai-
ra.
Lenocska iránt táplált érzéseinek erejében és mélységében
egy pillanatig sem kételkedett, ezért is izgatta annyira, hogy
mennyire kötődik hozzá a lány. Tudta, hogy rokonszenves és
tetszik neki, a lány ezt nem is titkolta, mint ahogy nem titkolta
az osztályvezető orvos iránti szimpátiáját sem, „Isten kegyel-
méből való sebész!”; – mondogatta elragadtatással több alka-
lommal is.
A vetélkedés gondolata és annak lehetősége, hogy Lenocs-
kát is elveszítheti, rettegéssel töltötte el. Fegyvertárában, igaz
volt még egy titkos aduja, de ezt kijátszani semmiképpen nem
szerette volna.
Ez a lány, aki annyira értékelte az emberekben a tehetsé-
get, hogyan is érthette meg őt, amikor semmit sem tudott féltve
őrzött titkáról?… De hát nem is a hangja vagy vonzó külseje
miatt kell, hogy szeressék… Az ilyenfajta hódításokból a kon-
zervatóriumban is elege volt, s ahogy az apja mondta, a nagy és
tartós érzésekhez nagyon kevés kizárólag a külseje alapján
megszeretni valakit.
Az első háborús ősszel, amikor bekerült a hadseregbe,
senki elől nem titkolt semmit, és szívesen énekelt gitár- vagy
harmonikakísérettel és szólóban is – ha megkérték rá –, a szá-
zadában szerették hallani a hangját. Egyszer a hallgatók közé
került egy ismeretlen zászlóalj komisszár, aki később néhány
szokványos kérdést intézett hozzá: kicsoda, honnan jött és
hogyhogy ilyen csodálatosan szépen énekel? Mindent elmon-
dott neki úgy, ahogy volt, tartózkodóan és nyíltan. Három nap
elteltével a hadosztályához megérkezett az átvezénylési pa-
rancs, és őt, Anyikusin vöröskatonát további szolgálattételre a
front művészegyütteséhez vezényelték.
Nagyobb kellemetlenséget, reményeinek és törekvéseinek
ilyen alapvető összeomlását elképzelni sem tudta.
A németek Moszkva felé törtek, a Priluki környékén beke-
rítésbe került apjáról már két hónapja nem kaptak semmi hírt.
Azt hitték, hogy meghalt, és így a legidősebb fiú vette át a csa-
ládfő szerepét, ő lett a családban az egyetlen felnőtt férfi, az
egyetlen védelem. Népének, országának sorsa forgott kockán,
és arra vágyott, hogy fegyverrel védje a hazát, és megöljön leg-
alább néhány gyilkos ellenséget. Ezért ébresztőtől takarodóig
napi tizenhat órán keresztül tanult harcolni, s erre most bezár-
ják a művészek közé. Apja hatására határozott, érett meggyő-
ződése alakult ki a férfi méltóságáról és becsületéről. Lehet,
hogy a front művészegyüttesének tagjai fellépéseikkel szintén
hasznos és szükséges célt szolgálnak, de ettől a perctől kezdve
csak megvetéssel gondolt rájuk, mint a csatamezőről megszö-
kött, gyáva ütődöttek gyülekezetére.
Határozottan tiltakozott, s mivel tiltakozásával nem sokat
törődtek, levélben fordult a Honvédelmi Népbiztoshoz. Felülről
ragaszkodtak az azonnali áthelyezéséhez, ő viszont makacs-
kodott, s erre beültették a helyőrségi fogdába. Egy katonaszö-
kevénnyel került egy cellába, ezért is halálosan megsértődött.
Nehéz lenne megmondani, hogy alakult volna további
sorsa, de ekkor már a német harckocsik a főváros kapujában áll-
tak. A hadosztályt sietve harcba vetették, és a nagy zűrzavarban
valaki mégiscsak gondolt rá – s ugyanaznap estéjén már tüzér-
ségi és aknavetőtűzben, jeges szélben, gyalogsági ásójával vájta
a földet, ásta a lövészgödrét, a maga morzsányi erődjét az ezred
védelmi rendszerében.
Ez jó lecke volt a számára. A háború évei alatt kétszer is
kórházba került, három különböző egységnél harcolt, és ha né-
ha énekelt, akkor is csak halkan, amikor egyedül volt. Nem tit-
kolta, hogy konzervatóriumban tanult, de mindenkinek azt
mondta, s a hivatalos iratokban is úgy tüntette fel, hogy zene-
elméleti zeneszerzési szakra járt, és zenetörténésznek készült.
A mai estének különleges jelentősége lesz, pontosabban le-
het, élete további menetére nézve, és most a két „különleges”-
sel az erdő mélye felé tartva, gondolatban lejátszotta a Lenocs-
kával sorra kerülő beszélgetést. Mikor és mivel fogja kezdeni,
mit mond majd a lány válaszára, s mivel fogja folytatni. Nem
minden nyugtalanság nélkül gondolt a találkozására a grúz se-
bésszel, aki biztosan nem mulasztja el, hogy megpengesse a gi-
tárt és énekeljen, bizonyára ugyanolyan hamisan és rosszul,
mint az amatőrök túlnyomó többsége.
Teljesen el volt foglalva a saját gondolataival, mindazzal,
ami most rettenetesen izgatta, de közben arról sem feledkezett
meg, hogy óvatosan bújjon át a nedves, vastag gallyak alatt, a
vékonyakat pedig kézzel óvatosan félrehúzta, hogy össze ne vi-
zezze az egyenruháját. Természetesen, akarva, nem akarva, lát-
nia kellett a mellette lépkedő Aljehint, és idővel azt is észrevet-
te, hogy az elhárító tekintetével szünet nélkül az utat pásztázza
maga előtt, mintha keresne valakit. Hogy mit keresgél, az egy-
általán nem érdekelte a városparancsnok helyettesét, és nem is
akart rágondolni, de volt ebben a „szaglászás”-ban valami kel-
lemetlen a számára.
Az elhárító, minden udvariassága ellenére egyáltalán nem
volt rokonszenves a számára, és a százados igyekezett nem rá-
nézni, és mindazt, amit csinál, egészen figyelmen kívül hagyni,
ami elég nagyerőfeszítésébe került. Már többször lejátszotta
magában az elkövetkezendő estét, a Lenocskával folytatott be-
szélgetést, amikor Aljehin váratlanul megtörte a csendet.
– Elég korai! – mondta hirtelen félig suttogva s kissé cso-
dálkozva. – Talán csak nem útra készülődnek?… Úgy látszik,
korán beköszönt a tél.
– Mit? – kérdezte mogorván a százados, s azon nyomban
visszatért a földre.
– Darvak. – Aljehin fölemelte a fejét, az égre nézett. –
Mintha útra készülődnének. Hallja, búcsúzkodnak…
A százados hallgatózott. A tiszta, világoskék égen, valahol
bánatosan krúgattak a láthatatlan madarak. Ez a szomorú krú-
gatás hirtelen fájdalmasan emlékeztette minden földi dolog mu-
landóságára, arra, ami elkerülhetetlen, a most friss, élő öröm-
mel teli levelek és fűszálak gyors hervadására, halálára, arra,
hogy így múlik el minden…
„Igen… minden elmúlik, és mi is elmúlunk!… – idézte
magában szomorúan a városparancsnok-helyettes, majd kis
vártatva, most már saját magától, hozzátette: – De nyomot ha-
gyunk magunk után…”
– Százados elvtárs! – szólt Aljehin, azzal előhúzott a zse-
béből két zsíros, piszkos „Katonai járőr” feliratú karszalagot, s
egyiket a százados felé nyújtotta. – Kérem, tűzze fel!
– Minek?… ez a járőröknek és az ügyeletes tiszteknek va-
ló. Én pedig a városparancsnok helyettese vagyok! – jegyezte
meg méltóságteljesen. – Amióta ezt a tisztséget betöltöm, még
egyetlenegyszer sem vettem fel!
– Ma fel kell vennie! Kérem… szíveskedjék… – ismételte
határozottan Aljehin.
– Mocskosabb nem akadt? – kérdezte a százados, miköz-
ben nyílt undorral átvette a karszalagot, s a kezében forgatta. ~
Akár levest is lehetne főzni belőle!
– Nem nálunk, hanem maguknál! – közölte vidáman Alje-
hin. – Ezeket a városparancsnokságon kaptam… Kimosni már
nem volt időnk. Majd én segítek.
A városparancsnok-helyettes megállt, összeszorított ajak-
kal, megadóan tűrte, hogy Aljehin feltűzze a szalagot könyöke
fölött a zubbonya ujjára. Közben Blinov ugyanígy feltűzte a má-
sikat Aljehin karjára.
Némán folytatták az útjukat, s a százados szívesen tért
vissza saját gondolataihoz, de Aljehin kisvártatva ismét meg-
szólalt:
– Hogy állunk fegyverrel? – kérdezte mintegy saját magá-
tól, azzal a táskájából elővette pisztolyát, és ellenőrizte, van-e
töltény a tárban. Blinov is azonnal megvizsgálta a saját TT-jét.
De a városparancsnok-helyettes, akinek a kérdés tulajdonkép-
pen szólt, csak némán lépdelt tovább, mintha semmit sem hal-
lott volna.
– És önnek? – kérdezte Aljehin.
– Énmiattam ne nyugtalankodjon!
– Ezt a holmit ismeri? – folytatta Aljehin, és elővette a kis
feketére fényesített „Walter”-t.
Az igenlő válasz után megtöltötte a kis pisztoly tárját, be-
biztosította és átadta a századosnak:
– Kérem… tegye a zsebébe.
– Minek?
– Minden eshetőségre számítva… Fogja csak, fogja! – kar-
doskodott Aljehin, s mivel a városparancsnok-helyettes csak
mosolygott, Aljehin saját kezűleg dugta a „Walter”-t jobb oldali
nadrágzsebébe. – Az óvatosság mindig helyénvaló… Tudja, sok
minden előfordulhat…
– Tudom!… – ráncolta a homlokát elégedetlenül a száza-
dos, és lehajolt, hogy hozzá ne érjen egy lehajló, nedves faág-
hoz. – Mindezt már tucatszor hallottam! Ma is jó néhányszor!…
– Kérem, beszéljen kicsit halkabban – kérte Aljehin. – Mit
hallott?
– Az éberségről, az óvatosságról, meg arról, hogy mi min-
den előfordulhat, és hogy mindkét szemünket nyitva kell tarta-
ni… Ettől a kioktatástól már tyúkszem nőtt a fülemen! Minek
néz maga engem?!
– Kérem, kicsit csendesebben!
A városparancsnok-helyettes elővette tokjából TT-jét, hát-
rahúzta a szánt, s Aljehin megpillantotta a töltényt a csőben.
– Éberség, óvatosság, körültekintés… állandóan ezt szaj-
kózzák, mint egy iskolásnak – folytatta halk, sértett hangon;1
százados, s közben visszadugta a pisztolyát a tokba. – Kinek
néznek engem?… Negyvenegy óta a fronton vagyok!… Elhihe-
tik nekem, hogy voltam már olyan helyzetben, amelyhez mér-
ten a maguk „akciója” nem más, mint erdei kirándulás.
– Hát, meglehet…
– Nem meglehet, hanem pontosan így van!
– Jól van, én elhiszem, miért ne hinném – mosolygott
Aljehin.
– Az, hogy elhiszi, az kevés! Hogy megértse, ahhoz magá-
nak is át kellene élnie! Volt már maga egyáltalán az első vonal-
ban?
– Volt rá alkalmam…
– A hadosztály vagy ezred törzsénél!… Jól tudom, milyen
alkalmaik lehetnek maguknak… A második lépcsőben! Én meg
három évet töltöttem az első vonalban! És ha nem sebesültem
volna meg… Értse már meg végre, hogy én harcedzett tiszt va-
gyok! – vágta oda idegesen a százados. – Véletlenül vagyok a
városparancsnokságon, de nem maradok itt sokáig!…
– Csendesebben – kérte ismét Aljehin.
– Teljesen meg akarnak őrjíteni? – dühöngött a százados.
– Nincs teremtett lélek se a közelben! A szél zúgása itt
mindent elnyel. Hogy lehet még ennél is csendesebben? Már
így is csak suttogok!
– Csak úgy tűnik magának – mosolygott Aljehin. – A te-
remtett lélekkel kapcsolatosan is tévedett. Éppen most hagytuk
magunk mögött az egyik leshelyet, de az ott levők rádión ke-
resztül már értesültek rólunk, és engem arcról is ismernek, kü-
lönben bennünket is ellenőriztek volna. Csak ne sértődjék meg
– értse meg, ez ennek a munkának a sajátossága… És különben
is, az erdő nem szereti a zajt…
– ”Sajátossága!”… Hej, ti emberkék! – sóhajtotta lenézően
a százados. – Hülye egy sajátosság! De ítélje meg maga… Va-
lakit keresnek… Ha jól értettem, két vagy három, de tegyük fel,
négy embert. És ezért leshelyeket csinálnak… sőt mi több, körbe
akarják fogni az egész erdőt, s erre a tiszteknek és katonáknak
nem is százait, hanem ezreit veszik igénybe. S mindezt akkor,
amikor az első vonalban is alig van ember! Azért a két vagy
maximum négy emberért. Mégpedig úgy, ha jól értettem, hogy
maguk még azt sem tudják, megjelennek-e itt vagy sem!
– Meg kell jelenniük. Az természetesen nem biztos, hogy
éppen a mi szakaszunkon. Várható mozgáskörzetükben kiépí-
tettünk néhány leshelyet.
– De akkor minek körbefogni ezt az egész hatalmas erdőt?
Minek ennyi ember?… Minek ez az egész, rendkívüli állapot?
– Tudja, ezt hosszú lenne elmagyarázni… – jegyezte meg
kis szünet után kitérően Aljehin. Nem tudott, nem volt joga be-
szélni senkinek a kémelhárítás tisztjein kívül arról, hogy olyan
ügynökökről van szó, akiknek működése veszélyezteti a kü-
szöbönálló hadászati hadműveletet, és hogy az egész ügy már a
Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása ellenőrzése alá ke-
rült.
– A helyzet világos! Előttem is titkolóznak! – mondta nyil-
vánvaló sértődöttséggel a százados, és lenézően elhúzta az aj-
kát.
– Nem. Miért titkolóznánk.
– Nehogy történjen valami Lefedezik magukat! Bennem
szintén nem bíznak! És az édesanyjukban?… Maguk vele szem-
ben is biztosan éberek!…
– No, maga méregzsák! – nevetett Aljehin, s bizonyos fo-
kig tetszett neki a százados egyenes nyíltsága és nyilvánvaló el-
lenszenve.
– Hát ez van! De nem ez a dolog lényege! Hanem ez az
egész elővigyázatosság, vagy ahogy maguk mondják, „sajátos-
ság”!… A nyúl még a saját árnyékától is retteg! Maguk ebben
élnek, ez a kenyerük! ~ nekem miért beszélnek ilyen badarsá-
gokat?… Negyedik éve vagyok a hadseregben, és a maguk „sa-
játosságai”-val, kioktatásával nemcsak jóllaktam, de már meg is
csömörlöttem tőle! Eddig még egyetlen kémet sem láttam, még
álmomban sem!… Szökevényekkel, pánikkeltőkkel, árulókkal
már találkoztam – kettőt magam is agyonlőttem közülük…
Vlaszovistákat, policájokat már láttam, de kémet még egyet
sem! Magukból meg a belügyesekből, meg az állam-
biztonságiakból meg a kémelhárítókból, ügyészekből, hadbí-
rókból meg túl sokat is… No és aztán ott van még a rendőr-
ség!…
– Kicsit csendesebben…
– Különben akár hallgathatok is! Csak ne őrjítsenek a hü-
lyeségeikkel! Azért hívtak ide, hogy járőrkinézetük legyen. Ami
rám hárul, azt megteszem! De még egyszer mondom, ne őrjít-
senek a maguk „sajátosságá”-val! Mi nagyon különböző embe-
rek vagyunk, és egyáltalán nem akarok magukra hasonlítani!
Már elnézést, de – undorító!… Maga meg mit bámul állandóan,
mit keresgél? Talán elvesztett valamit, vagy fél a kígyóktól?
– Azoktól is félek – ismerte be vidáman Aljehin. – De nem
csak tőlük… Az erdő tele van aknával… Még élni szeretnék!
Gondolom, maga is?…
A városparancsnok-helyettes összeszorította ajkát és el-
hallgatott.
74. A tisztáson
– No, meg is érkeztünk – mondta Aljehin és megállt. –

Ugye szép?
Előttük nagy, fehér törzsű nyírfacsemetékkel övezett, nap-
fényben fürdő tisztás terült el. Az érintetlen, füves út egyetlen
kanyar nélkül, pontosan a közepén haladt keresztül. Kicsi, egé-
szen fiatal tölgyfacsemeték bátortalanul dugták ki apró levelei-
ket a magas fűből. Majdnem a tisztás közepén, az úttól kicsit
jobbra, három sűrű mogyoró bokor-sziget húzódott.
Előttük, mintegy két kilométerre, az erdőséget kettéosztó,
széles tisztás túloldalán volt az az erdőrész, ahol Aljehin felfi-
gyelt a finom, tiszta löszre, és feltételezésük szerint az ottani rej-
tekhelyen volt a keresett adó.
Ezt a területet néhány nappal ezelőtt Tamancev is átvizs-
gálta. A tisztást különben ő javasolta, szerinte itt lehetne legjob-
ban kiépíteni a leshelyet. Aljehin, miután a mai napon is meg-
nézte, azonnal egyetértett vele.
„Milyen csodálatosan szép!” – gondolta Andrej, s a tisztás-
ra, a fiatal, örömet sugárzó nyárfákra, és a tisztást övező bok-
rokra nézett. Az erdőt járva eddig annyira el volt foglalva a
nyomok és jelek keresésével, hogy csak most, Aljehin szépség-
ről tett megjegyzése után figyelt fel először az őt körülvevő
természetre.
– Itt várjanak egy kicsit – mondta Aljehin, és eltűnt a bok-
rok között.
Andrej végül elszánta magát, és odafordult a várospa-
rancsnok-helyetteshez:
– Bo-bocsásson meg, szá-szazados e-elvtárs, ma-maga
nem mo-moszkvai vé-véletlenül?
– De moszkvai vagyok, és aztán? – kérdezte a százados, és
gyors pillantást vetett Blinovra.
– Mi-mintha m-már ta-találkoztam volna ma-magával va-
valahol – mosolyodott el Andrej örvendezve. – Bi-biztosan Mo-
Moszkvában, de hogy pontosan hol – ne-nem jut e-eszembe.
– Moszkva nagy – jegyezte meg hidegen a százados, majd
még egyszer Blinovra pillantott, s meggyőződéssel kijelentette:
– Én most látom magát életemben először!
– Le-lehet, hogy va-valakire na-nagyon ha-hasonlít… –
mormogta zavartan Andrej.
– Minden ember hasonlít valakire – jelentette ki száraz, ki-
oktató hangon a százados és elfordult.
Andrej elbátortalanodott, és gondolatban nagyon szidta
magát. Úgy kell neked! Mit molesztálod az embereket… Az,
hogy neked úgy tűnik, az még semmit sem jelent. Ne molesz-
táld!…
A bokrok közül halk hangok hallatszottak – Aljehin be-
szélgetett valakivel. Hamarosan ismét megjelent a tisztáson,
Andrej várakozó tekintettel nézett rá, de Aljehin keskeny, moz-
dulatlan arca – mint rendesen – most sem fejezte ki gondolatait.
A tisztás legszélére állva, kérte a városparancsnok-
helyettest és Blinovot, hogy kövessék, majd hosszú, egyenletes
léptekkel elindult a tisztás közepe felé.
– Pontosan száztíz… – mondta, mikor megállt a középső
bokorral egy magasságban. Aztán visszament, Blinov és a szá-
zados ott maradtak, s még egyszer lemérte a távolságot. – Innen
pedig – mutatott előre a tisztás túlsó széle felé – száznegyven
hét… Itt fogunk velük találkozni… Persze csak akkor, ha errefe-
lé jönnek…
– És ha nem jönnek? – érdeklődött a városparancsnok-
helyettes.
– Az is előfordulhat… Erre természetesen nincs semmi
biztosítékunk… De bízunk benne… Maradj nyugodtan, ne ta-
posd le a füvet, ne hagyj felesleges nyomokat – figyelmeztette
Aljehin Blinovot.
Ez a megjegyzés legalább annyira vonatkozott a várospa-
rancsnok-helyettesre is, de Aljehin kicsit várt és csak azután te-
kintett rá.
– Az ellenőrzés során lépcsőzetesen állunk fel: egyikünk
kicsit oldalt, a másik háta mögött… Tegyük fel, ez maga, ez pe-
dig én vagyok… Vagy fordítva. – Aljehin gyorsan helyet változ-
tatott, s körülbelül egyméternyire megállt a százados jobb válla
mögött. – Így a hátul álló biztosítja azt, aki elöl van. Ma-
guknál… a városparancsnokságon ez szintén így szokás. Csak a
városban rendszerint nem tartják be, de itt szükség van rá…
Ezzel egyidejűleg a leshelyről is biztosítanak bennünket,
mondta Aljehin, és a mogyoróbokorra mutatott. – Viselkedjen
fesztelenül és magabiztosan… Abban az esetben, ha az ellen-
őrzöttek nem teljesítik a parancsait, vagy úgy érzi, hogy fe-
szültség keletkezik, a helyzet kiéleződik, a legnagyobb harc ké-
szültségre van szükség – mondta Aljehin elkerülve az „éberség”
szót. Ekkor már mindenképpen ki kell biztosítani a zsebben a”
Walter”-t, s ha végső esetben lövöldözésre kerül sor – akkor
csak a végtagokra lőjön… Ami a legfontosabb, és alapvető felté-
tel: semmi esetre se zárja le a teret az ellenőrzöttek és a leshely
között. Érti? Ha esetleg van valamilyen kérdése, vagy valami
nem egészen világos… kérem!…
– Hány óráig leszünk itt?
– Nehezen tudnék válaszolni erre… magam sem tudom –
ismerte be Aljehin, s a bokrokat figyelte. – Miért?
– Nekem nyolc órára feltétlenül vissza kell érnem a város-
ba – jegyezte meg kis szünet után a városparancsnok-helyettes.
– Nyolc árára… Értem… – mondta lassan, határozatlanul
elnyújtva Aljehin, és látszott, hogy gondolatai teljesen másfelé
járnak, majd odafordult a századoshoz:… Legyen szíves, várjon
itt néhány percet… Menjünk!… – parancsolta Blinovnak.
Hogy felesleges nyomot ne hagyjanak maguk után, jókora
kört írtak le, s Aljehin megmutatta Andrej helyét a bokorban,
tőle jobbra, mintegy tízlépésnyire Tamancevnek kellett rejtőz-
nie.
Itt is, ott is, a lombok között már vízszintes kémlelőnyílá-
sokat alakítottak ki. A nyílások elég keskenyek voltak, s néhány
levéllel közvetlen közelről még le is takarták; az ú t felé kicsit
kiszélesedtek, de teljesen észrevehetetlenek voltak.
– Pontosan a te méreted – emelkedett lábujjhegyre Aljehin.
– Hogy látod a századost?
– Re-rendesen… Fe-fejétől a csí-csípőjéig.
– Állj terpeszállásba, vállszélességben! És ami a fő dolog,
lazítsd el magad.
Ezután a városparancsnok-helyettessel együtt visszatértek
a tisztás szélére, s Aljehin egy bokor ágait félrehajtva, tenyérnyi
kis tisztáson állapodott meg, amelyet keskeny, bokros rész vá-
lasztott el a tágasabb másiktól.
A nyírfák alá leterített sátorlapon, olykor csendesen fel-
horkantva, Tamancev aludt kimerülten. Kissé oldalvást, egy
széles tuskón, rádióadót (Andrej már egy kicsit eligazodott a
rádióadók között, és azonnal meg tudta állapítani, hogy
„Szever” típusú); a rádióadó mellett pedig egy bozontos üstökű
törzsőrmester ült nyugodtan. Ugyanazon a sátorlapon volt egy
degeszre tömött hátizsák, néhány kulacs, meg egy kimustrált
tányérsapka is. A sapka szalagjáról ítélve a törzsőrmester a ha-
tárőrségtől jött, és a front mögöttes területeit védő egységekhez
tartozott.
– Ez a mi személyes rádiókapcsolatunk – magyarázta tré-
fálkozva Aljehin a századosnak.
A díszbe öltözött, tekintélyes külsejű százados láttán a rá-
diós törzsőrmester felemelkedett, s fülhallgatóit magán hagyva,
kihúzta magát.
– Ülj csak le… – intett Aljehin, majd a századoshoz fordult
– Együnk valamit. Ez a legalkalmasabb idő, hogy egy kis erőt
gyűjtsünk.
– Köszönöm. Nem kérek – utasította vissza a százados,
bár reggel csak néhány falatot kapott be, s azóta még semmit
sem evett. Nem szerette, és az adott esetben nem is akarta lekö-
telezni magát.
– Miért nem kér?… Hiszen nem is ebédelt… – kérdezte
Aljehin, miközben a hátizsákot bontogatta. – Ennivalónk van
bőségesen. Különben öt főre csomagoltak, azaz magára is szá-
mítottak!
– Tehát már az ellátást is maguktól kapom? – mosolygott a
városparancsnok-helyettes. – ez szórakoztató! Lehet, hogy még
állományba is vettek? Köszönöm, nem kérek!
Az, hogy számára is vételeztek élelmiszercsomagot, ter-
mészetesen változtatott a helyzeten, de ha egyszer már nemet
mondott, nem fogadhatta el Aljehin meghívását.
A hátizsákból Aljehin két fehér kenyeret, néhány húskon-
zervet rakott a sátorlapra. Egy perc múlva a törzsőrmesterrel
együtt jó étvággyal falatoztak. Andrej csak kekszet rágcsált, és
ismét sajnálkozva emlékezett a kakaóra, amit nem sikerült meg-
innia.
A városparancsnok-helyettes félrevonult, a háta mögött
összekulcsolta a kezét – ez volt a kedvenc testtartása –, és a
nyírfák árnyékában, a kicsi tisztás szélén sétálni kezdett.
– Százados elvtárs! – szólt oda Aljehin. – Nem jól van ez
így… Valahogy kényelmetlen dolog… Egyesek esznek, mások
meg nézik. Nem oroszos!
– Miért lenne kényelmetlen?… Hiszen megkínáltak… De
ha egyszer nem kérek!…
– Nem is szomjas? – emelte fel Aljehin az egyik kulacsot.
– Forrásvíz! Hideg és csodálatos íze van! Ilyet nem talál a
városban.
– Köszönöm – utasította vissza a városparancsnok-helyet-
tes.
Aljehin, miután jóllakott és teleitta magát, szemmel látha-
tó örömmel nyúlt el a sátorlapon, nem messze a rádióadótól.
Most, miután mindent megtett, ami tőle függött, és a leshelyet
is előkészítette, valami valószínűtlen, furcsa fáradtságot érzett,
sőt valami ürességet, mintha minden erőt kitöröltek, kipréselek
volna belőle. És szinte nyomban előjöttek a gondolatai a kislá-
nyáról, az otthonról, a tízévnyi, háború előtti munkás életéről,
amelyet most egyszerre semmivé tett a barbár hozzá nem értés,
a különleges búzafajta malomba szállítása. Ezek a nehéz, súlyos
gondolatok teljesen elhatalmasodtak rajta.
„Igen, tönkreteszi az ízületeket és kikezdi a szívet…
mindez borzalmas, de egyszerűen képtelen vagy bármit is ten-
ni. Nem is szabad rágondolni! – győzködte magát. – Feledkezz
meg mindenről! Erőre van szükséged, el kell aludnod…”
Az utóbbi két napban mindössze néhány órát aludt, és
most szinte fájt az álmosság. De mielőtt elaludna…
– Százados elvtárs – mondta a városparancsnok-helyettes-
nek. – Ne álljon az ember, ha egyszer leülhet. Ki tudja, mennyi
ideig kell még itt lennünk… Kérem – mutatott a sátorlapra –,
helyezkedjen el itt mellettem. Vagy ha nem akar lefeküdni, ak-
kor legalább üljön le… Andrej, gondoskodj a századosról. Te-
gyél újságot arra a tuskóra.
Megértette Blinov lelkiállapotát s tudta, hogy most vala-
mivel el kell foglalnia, ezért még hozzátette:
– Ha nem akarsz pihenni, akkor menj a leshelyedre, is-
merkedj meg vele, tréningezz. Csak óvatosan, ne taposd le a fü-
vet, és ne hagyj nyomokat magad után.
Ezután pontosan elmondta a törzsőrmesternek, hogy mi-
lyen hírekre kell őt feltétlenül és azonnal felkelteni, majd
Tamancev módszerét alkalmazva, ellazította izmait, s nagy aka-
raterővel kikapcsolódásra kényszerítette magát. Ez elég nehéz
volt, s már éppen az álom környékezte, amikor meghallotta a
törzsőrmester visszafojtott hangját, s mintha görcs rántotta vol-
na össze, felemelkedett:
– Százados elvtárs!… Százados elvtárs!… Az egyes közli:
egyezer-hetesszáz… Az egyes mindenki számára megismétli:
egyezer-hetesszáz…
Az „egyes” a kód szerint az operatív csoport főhadiszál-
lást jelölte, a közlemény pedig azt jelentette, hogy a nagy akció
ma tizenhét óra nulla-nullakor kezdődik. Tehát nem sokkal
több, mint egy óra múlva az átfésülést végző csatárlánc már itt
fog járni a tisztáson, s ez a leshely szükségtelenné válik. Külön-
ben ez is, mint a többi nyolc, teljesen használhatatlan lesz már
korábban is, attól a pillanattól kezdve, amikor az egységek egy-
szerre körbefogják az erdőt…
Tehát a tábornoknak és Poljakovnak nem sikerült elérni,
hogy az akciót egy nappal elhalasszák. Annak a kaukázusinak,
a népbiztoshelyettesnek, igaza lett. A moszkvaiaknak különben
majdnem mindig igazuk van… Jól tájékozottak azokban, a kér-
désekben, melyekről máshol még semmit sem tudnak. Mekkora
hévvel kiáltotta: „Maguknak már nem lesz holnapi napjuk!”
„Hát ez nem valami vidám dolog… S nem is ez a jó fo-
galmazás – rosszabbat el sem lehet képzelni!… Mindazt, ami tő-
led függött, már megtetted, és ha most tudsz… akkor néhány
percet aludnod kell… Engedd el magad és aludj – győzködte
magát Aljehin. – Aludni akarsz, tagjaid már elnehezültek, fe-
ledkezz meg mindenről, engedd el magad és aludj, Aludnod
kell… kötelességed aludni…”
Óráról órára romlott a hangulata, és bár megpróbálta

nyugodtan, filozofikusan megközelíteni az őt körülvevő dolgo-
kat, ez egyáltalán nem sikerült. Idegessége fokozatosan növe-
kedett. Hol járkált, hol leült az újságpapírral letakart tuskóra,
de nem tudott erőt venni magán, s egyik cigarettát szívta a má-
sik után, az apjától még júniusban kapott „Kazbek”-et, amelyet
nagyon szeretett volna megőrizni és meghagyni estére, legalább
egy tucatnyit belőle, már csak a reprezentáció kedvéért is. Cso-
daszép új csizmája, amilyen korábban még soha nem volt neki,
a fűtől teljesen átnedvesedett, elnehezedett. Szomorúan látta,
hogy ki fog kérgesedni, ha megszárad, s azon gondolkozott,
mivel kenje majd be, hogy ezt elkerülje.
Az elhárítók főnöke, Aljehin százados, fejét az élelmisze-
res zsákra hajtva, mélyen aludt. Tőle oldalt, egy másik sátorla-
pon, a nyírfák alatt továbbra is ott horkolt egy összevissza fol-
tozott, mocskos zubbonyt viselő főhadnagy. (A városparancs-
nok-helyettes nem nézte meg az arcát, s nem is gyanította, hogy
ez az a bizonyos tiszt, aki a városban nem tisztelgett neki, s
amikor megállította, a bolondot játszotta előtte.) A törzsőrmes-
ter, fején a fülhallgatóval, ott ült a rádióadó mellett, és hogy ide-
jét elüsse, valamilyen rettentően elmocskolódott könyvet olva-
sott a fedelén levő rajzokból ítélve, valami rádiótechnikai szak-
könyvet. És végül a dadogós hadnagy, Aljehinhez hasonlóan,
hasára húzott pisztolytáskával, némán összpontosítva sétálga-
tott a tisztáson.
Meddig tarthat még mindez?
S a városparancsnok-helyettes minél többet gondolt arra,
ami körülötte játszódik, annál nagyobb ostobaságnak látta az
egészet.
Három vagy négy ember miatt a katonáknak nem is száza-
it, hanem ezreit tartották izgalomban. A háborúban egészen
másfajta erőviszonyokhoz szokott, és sehogy sem tudott ezzel
kibékülni.
Visszaemlékezett a két évvel ezelőtti harcokra – negyven-
kettő nyarára. A Sztálingrád alatti Kotyelnyikovo környékére.
Százada, amely akkor már összesen csak tizenkilenc emberből
állt, egy kutat védett. Egy közönséges kutat. Ott a sztyeppen a
kút ritkaságszámba megy, és a vízforrásért elkeseredett, élet-
halálharcot vívtak.
Napperzselte fűcsomók… Hőség… Por… Fullasztó me-
leg… Hogy a védőket hátrálásra kényszerítsék, és a kutat el
tudják foglalni, a németek felgyújtották a sztyeppet… A tűz és a
sűrű, mérges füstgomolyagok három oldalról kúsztak a század
állásai felé. Ennek a függönynek a leple alatt indultak támadás-
ba a németek, egy teljes létszámú gyalogos zászlóalj! Századá-
ban tizenkilenc ember, két nehézgéppuska és egy páncélelhárító
fegyver volt…
Azt meg sem kísérelték, hogy a támadással szemben ők is
felgyújtsák a sztyeppet: nyugati szél fújt – s a füstöt és a tüzet a
század állásai felé hajtotta. A németek állandóan aknavető- és
ágyútűzzel árasztották el őket. A repeszek és a szikrák jégeső-
ként zúdultak a fedezékekre. A füst annyira fojtogatta őket,
hogy fel kellett venni a gázálarcokat… Még a gumi is füstölt…
A katonák szeme kivörösödött és feldagadt… Bőrük bíborszí-
nűvé változott, és vízhólyagok keletkeztek rajta. Négyen meg-
vakultak… Az egyenruhájuk füstölgött és kigyulladt, de az em-
berek tartották magukat!… Tartották magukat, és nem egy órá-
ig, nem is kettőig, hanem több mint egy teljes napon keresztül!
A második nap hajnalán a németek harckocsikat vetettek
be. Hármat sikerült kilőni, de a negyedik eljutott a tartalékfede-
zékig, ahol a súlyos sebesültek és a vakok feküdtek. Azok rob-
bantották fel a negyedik harckocsit. A harckocsit és magukat…
Látott-e valaha is ez az Aljehin haldokló, megvakult katonákat,
akik a motorzúgás után tájékozódva gránáttal vetik magukat a
harckocsi alá?!
Azon a reggelen a százados (akkor hadnagy volt) még hat
katonáját vesztette el, de a század maradványaival megtartotta
a kutat. Vele együtt, aki kétszer is megsebesült, már csak hár-
man maradtak a sorban, amikor a visszavonulási parancs meg-
érkezett, És csak miután egy köteg páncélrobbantó gránáttal fel-
robbantották a kutat, akkor vonultak vissza.
Ne tanítsa őt senki, mint egy iskolás gyereket. És ne zsa-
rolja az éberséggel!… Hát az az emlékezetes összecsapás ott az
útelágazásnál? És hány ilyen ütközet volt még… Kegyetlen! Ha-
lálos! Valószínűtlenül nehéz! Amikor az ellenség ötszörös, tíz-
szeres, tizenötszörös túlerőben volt… Nem a létszám, hanem a
hozzáértés a döntő. Ezt a szabályt az egész hadsereg a háború
kezdete óta vallja. A hadsereg, de nem a különlegesek. Tőlük
nem sajnálnak semmilyen eszközt és semmilyen erőt. És közben
a front csapatainak személyi állománya katasztrofálisan csök-
ken.
Saját közvetlen feladataik végrehajtásától elvonták az em-
berek ezreit, s mindezt azonnali sürgősséggel, az éberség, a tit-
kosság, és a rendkívüli fontosság jelszavával. És mi lesz ezután,
miért van minderre szükség?… Talán csak nem azért, hogy így
bevegyék magukat az erdőbe, telizabálják magukat és kidol-
gozzák „az arc és párna együttműködését”, pontosabban, mivel
párna nincs, az arc és hátizsák együttműködését. Négyszáz per-
ces cigarettaszünet, alvással egybekötve!
A városparancsnok-helyettesnek eszébe jutott egy régi,
csipkelődő katonavicc: „Miben különböznek az elhárítók a
medvétől?… Abban, hogy a medve csak télen alszik, az elhárí-
tók meg egész éven át…”
A századosra, tartózkodása és látszólagos nyugalma elle-
nére, úgy hatott a fehér cipó, mint bikára a vörös posztó. Csak
nagy nehezen tudta leküzdeni felháborodását.
A fehér kenyérből és a háborús időkben különlegességnek
számító egyéb élelmiszerből, amely a légierő hajózó állomá-
nyán kívül csak a kórházban fekvő sebesülteknek járt, azoknak
is szigorú norma szerint kiadagolva – ő maga is részesült vala-
ha ezekből, és még jól emlékezett a gondosan kimért adagokra
–, az elhárítók egyszerűen degeszre ették magukat. Csak az
egyik hátizsákból két nagy cipót vettek elő, és hatalmas, vastag
karéjokat vágtak belőle. Közben teljesen egészségesek voltak, és
a légierőhöz sem volt semmi közük.
De milyen jogon?! Pontosan tudta, hogy az elhárítókat
ugyanolyan normák szerint látják el, mint a harcoló hadsereg
többi tisztjét, kivéve a légierő hajózó állományát. De számukra
nem léteznek törvények, azt csinálnak, amit akarnak. És min-
denki hallgat – mindenki fél.
Ő sohasem félt és nem is fél. Hogy Aljehin megértse, ker-
telés nélkül meg is mondta neki, amit gondolt, tudta, hogy az
ilyen tárgyalási mód tartózkodásra ösztönzi még a természe-
tüknél fogva szemtelen embereket is.
Bármily furcsa, Aljehin derűs válaszai, lágy, kissé primitív,
engedékenysége óvatossá tették a városparancsnok-helyettest
Elképzelései szerint egy elhárító hátsó gondolatok nélkül, egy
szerűen nem lehet szívélyes és jóindulatú.
A többiek sem tetszettek neki.
Itt van ez a tejfelesszájú hadnagyocska, aki molesztálta
„Százados elvtárs, maga nem moszkvai?… Nagyon hasonlít va-
lakire…” A kis tejfelesszájú megpróbálta megfélemlíteni. Gyen-
ge kis ijesztgetési kísérlet!… Most emberére akadt!
Aztán a törzsőrmester, aki akkora zajjal és olyan mohón
zabált fel egy fél fehér kenyeret meg egy egész doboz virslit a
legfinomabból.
Pontosan ugyanilyen konzervet küldött neki az apja a
kórházba, és ő darabonként szétosztotta a kórteremben. De az
apja egy gárdahadtest politikai osztályának a vezetője volt,
majdnem tábornok, részt vett a forradalomban, a polgárhábo-
rúban, s már egy negyedszázadot leszolgált a Vörös Hadsere-
gben. Ugyan miféle érdemeik lehetnek ezeknek az embereknek.
A nyírfák alatt alvó főhadnagy már a megjelenésével is rá-
szolgál néhány napi szigorított fogdára. Ilyen rettenetes zub-
bonyt még egy utászalakulat közkatonája is csak földmunkára
vehetne fel, egy tiszthez sehogyan sem illik. Egy csapattiszt fel
sem venné, nem is merné, de az elhárítóknak ezt is szabad.
„De hát mi közöd hozzájuk, a rokonaid talán?” – mondo-
gatta magának a városparancsnok-helyettes, s megpróbált más-
ra, kellemesebb dologra gondolni.
Az idő lassan múlott, lassan közeledett az este, s neki nem
maradt más választása, mint türelmesen várni, amíg az egész
befejeződik.
Öt perc híján négy óra volt. Egy óra múlva az öreg elmegy
a virágcsokorért. Abban, hogy az öreg teljesíti a megbízást, és
mindent a leglelkiismeretesebben megcsinál, a városparancs-
nok-helyettes nem kételkedett.
A gyerekkorától finnyás százados nem tudta elviselni, ha
az emberek rendetlenek, és ez az öreg zsidó, orra alatt azzal az
örökösen csillogó cseppecskével, természetesen nem lehetett ro-
konszenves számára. Ugyanakkor minden emberi tevékeny-
ségben, minden megnyilvánulásban nagyon tisztelte a tehetsé-
get és a mesterségbeli tudást, s ez az öreg kétségkívül mestere
volt a szakmájának. A városparancsnok-helyettes tisztelettel és
elismeréssel gondolt rá. Ismét sajnálatot érzett a magányos, há-
borútól kisemmizett, tönkretett öregember iránt, amikor onnan,
ahonnan a rádióadó állt, a rádiós törzsőrmester izgatott, halk
hangját hallotta.
76. „Mindenki a helyére!”
– Százados elvtárs, százados elvtárs!… – rázta Aljehint a

vállánál fogva a rádiós törzsőrmester. – A kilences közli, hogy
tőlük balra áthaladt három katonaruhás férfi. Az úton pontosan
felénk tartanak! Kettő hátizsákot visz! Fegyverük a tokban van!
– Keltsd fel őt is – adta ki a parancsot Aljehin Blinovnak, s
Tamancevre pillantva élénken felugrott.
Andrej nagy nehezen felrázta Tamancevet, aki leült a sá-
torlapra, meglátta maga előtt a teljes díszben pompázó várospa-
rancsnok-helyettest, megrázta fejét, és értetlenül pislogott –
nem álom-e az egész?
– Drága jó anyám! – sóhajtotta rekedt, álmos hangon, a
századosra nézve. – Krisztus megjelenik a nép előtt!
– Mi van, elaludtad az eszedet? – utasította rendre halkan,
de szinte az ellenségesség határát súroló keménységgel Aljehin.
– Ez igen, maga aztán finoman bánik az alacsonyabb ran-
gúakkal. Meg kell adni! – mondta Tamancev, és olyan képet vá-
gott, mintha megsértődött volna. Az alvástól rendbe jött, s most
bolondozni támadt kedve. – És ha tényleg elaludtam volna?…
Semmi gyengédség sincs magában! – jegyezte meg szemrehá-
nyóan és feltápászkodott. – Nem valami minőségi módon bánik
velem!
Aljehin az egyik kulacsból gyorsan vizet löttyintett a te-
nyerébe, megmosta az arcát, és elővette a zsebkendőjét.
– Mosakodj meg! – parancsolta. – Élénken! Negyedórán
belül itt lehetnek!
Ez hatott. Tamancev úgy ugrott a kulacsért, mintha rugók
lökték volna előre, s azonnal megkérdezte.
– Hányan vannak?
– Hárman… Katonai egyenruhában… Kamenka felől jön-
nek… Két hátizsákkal… Fegyvereik a tokban…
– Tehát hátizsákokkal – ismételte Tamancev, és meg sem
kísérelte leplezni örömét. – ez már döfi!… Kölyök! Ide azt a ku-
lacsot!… – parancsolta Blinovnak, és még megjegyezte: – Ha
van még tizenöt percünk, szívesen falnék valamit!
– Gyere ide!
Aljehin félrehúzta Tamancevet, és csendesen azt mondta: –
Most nincs rá idő, később majd kimosom az agyadat! Ideje már,
hogy benőjön a fejed lágya!… Tizenhét óra nulla-nulla kor kez-
dődik az akció a csapatokkal…
– Tehát mégis kierőszakolták! – nézett Tamancev az órájá-
ra, és felháborodottan köpött egyet. – Ezt az aljasságot!… Ha
már En Ef-re és a tábornokra sincsenek tekintettel… – tárta szét
a karját –, Moszkva hajtja a magáét, és könnyekkel meghalni
nem lehet. De ezt a hármat, addig még van időnk, alaposan
„megpörgetjük”.
– Én is azt hiszem, hacsak az útkereszteződésnél nem tér-
nek le balra, és továbbra is erre tartanak…
Aljehin helyrerángatta a zubbonyát, s arrafelé fordult,
ahol a városparancsnok-helyettes és Blinov állt. Feljebb húzta
karján a járőrszalagot, és kiadta a parancsot: – Mindenki ellen-
őrizze a fegyverét, és igazítsa meg az egyenruháját! Ha kérdése
van valakinek – tessék!
A városparancsnok-helyettes végignézett magán,
Aljehinhez hasonlóan megigazította a karszalagját, kicsit feljebb
húzta új csizmájának szárát.
– Százados elvtárs – lépett hozzá Aljehin –, emlékszik a
feladataira?
– Igen, még nem felejtettem el.
– Ismét emlékeztetem az ellenőrzés sorrendjére. Először az
alapiratokat, majd a másodlagosakat és csak aztán a hátizsáko-
kat!… Ha rögtönöznöm kell – ez azt jelenti, hogy szükség van
rá. Mindenképpen köteles támogatni minden megmozduláso-
mat és parancsomat. Legyen nyugodt, magabiztos és aktív! Ha
valami történik, lőni csak a végtagokra szabad! Ha meg akarnak
ölni bennünket – akkor is csak a végtagokra lőni! Van kérdése?
– Nincs.
Várt egy kicsit, amíg Tamancev megmosakszik, és ingzub-
bonya ujjával megtörli az arcát, majd a hátizsákból elővesz és a
derékszíjára akaszt egy másik pisztolyt. Mikor ezzel is megvolt,
Aljehin kiadta a parancsot:
– Gyerünk!
Elindultak a tisztás felé, s Blinov már el is tűnt a bokrok
között, amikor mögöttük váratlanul megszólalt a törzsőrmester:
– Százados elvtárs, az egyes utasítására: az egész személyi ál-
lomány azonnal térjen vissza egysége állomáshelyére.
Ez azt jelentette, hogy mindenki haladéktalanul hagyja el
az erdőt. Aljehin a rádió felé fordult, és csak bámult értetlenül.
A többiek szintén megálltak.
– Mi történt? Megbolondultak ezek?! – sziszegte felhábo-
rodottan Tamancev. – Észnél vannak? Én sehova sem megyek!
– Még ha nem az egyes, hanem csak én parancsolom, még
akkor is nemcsak hogy elmész – hanem még szaladsz is! – mo-
rogta Aljehin. – Úgy fogsz rohanni, hogy még a Willist is leha-
gyod… Menjetek a tisztásra! – parancsolta.
– Én, tegyük fel, megteszem – folytatta Tamancev, s nem
mozdult a helyéről. – De magának személyesen jó lenne ez?…
ez csak túlbiztosítás!… Talán a mi bőrünket féltik?… És amikor
hetekig egyedül bújtuk az erdőt, a bandák között?… Ha az em-
ber nem kockáztat, akkor semmije sincs!… És különben is, mi
történhet velünk?… Ideér a fésű, talán lövöldözni fogunk?…
Mancsokat fel – és ezzel vége!… Legrosszabb esetben valame-
lyikünket megkarcolják. Ezeknek is megmondták, hogy csak a
végtagokra lőjenek!… Vannak ennél ezerszer veszélyesebb
helyzetek is! Ha az ember nem kockáztat, semmije sincs! – ismé-
telte Tamancev, s gyorsan körülnézett. Mikor meggyőződött ró-
la, hogy a városparancsnok-helyettes és Blinov nincs a közel-
ben, izgatottan suttogta: – Pása, nekünk nem szabad innen el-
mennünk! A leghatározottabban ellenzem! Nem vagyok már
gyerek, nem vagyok kezdő ebben a szakmában, már öt kitünte-
tésem van, nem is akármilyenek, és követelem, hogy számolja-
nak az én véleményemmel is. Közöld a tábornokkal! Azonnal!
Gyere, kérlek, határozottan követelem! Mindent rám kenhetsz,
akár egy hullára! Mindenért felelek! De értsd meg… Hiszen te
pörgetted le az egész ügyet, lehetetlen nem megértened, hogy
ezt a hármat csak a fésűre bízzuk… És ha valóban ők a
„Nyeman”?… Fel tudod fogni ennek a következményeit? Hi-
szen ezeket nem tudják elkapni, amíg melegek… És tettenérés-
kor ki bírja szóra őket?… Nem a bőrünkre, hanem az ügyre kell
gondolni!…
– Ez minden?… Foglald el a helyedet! – parancsolta elleni
mondást nem tűrő hangon Aljehin. – Azonnal!
Mi történhetett?… Vagy Jegorov nem kapta meg a kilences
közleményét a három ismeretlenről, vagy…
Aljehin futólépésben visszatért az adóhoz, és egy kéz-
mozdulattal elkérte a törzsőrmestertől az egyik fülhallgatót,
majd kiadta a parancsot:
– Azonnal továbbítsa az egyesnek: „Üzenetét nem értet-
tem kérem megismételni.”
A törzsőrmester figyelmeztetően felemelte a kezét, hallga-
tott, és közben írta, amit ezekben a percekben továbbítottak.
Majd a papírlapot Aljehin elé tartotta s megszólalt:
– Az egyes mindenki számára megismételte: „Azonnal vis-
szatérni az állomáshelyre! Végrehajtani!”
– Végrehajtani!” – ez mindenképpen Jegorovtól eredhet.
Aljehin lázas igyekezettel próbálta kitalálni, nyomon követni a
tábornok gondolatmenetét. Vajon mi történhetett?… Talán csak
nem attól félnek, hogy az akció során esetleg fegyveres konflik-
tusra kerülhet sor az operatív csoportok és az átfésülést végző
egységek között?!…
A kilences megfigyelőpontot Kandiba vezeti – tapasztalt
nyomozó, minden kollégáját ismeri, mindenkit, aki az erdőben
tartózkodik, s biztosan nem kever össze semmit. Tehát a közle-
mény a három ismeretlenről nem jutott el Jegorovig – vagy eset-
leg nem tudták venni a hírt, vagy…
Aljehint még egy dolog foglalkoztatta: az erdőséghez ve-
zető utakat hét óra tízkor zárták le a megfigyelők. Reggel, és a
nap első felében közölték, hogy Kamenka felől kosarakkal gye-
rekek mentek az erdőbe. Hírt adtak két elcsigázott, szakállas,
bujkáló németről is, akik elhagyták az erdőt és nyugatra tartot-
tak. (Hogy az esetleges feltűnést elkerüljék, Poljakov utasítást
adott, hogy ne nyúljanak addig hozzájuk, amíg néhány kilomé-
terre el nem távolodtak az erdőtől.) És végül beszámoltak egy
tehergépkocsi-vezető őrmesterről, aki a kocsiját az út szélén
hagyva, egy nővel bement az erdőbe.
De erről a három katonaruhás alakról reggel óta minded-
dig még csak említést sem tettek. Következésképpen már ko-
rábban bejöhettek az erdőbe. Hajnalban vagy éjszaka, vagy még
tegnap – ami elég valószínűtlen.
Néhány perc múlva már itt lehetnek a tisztáson, hacsak az
útkereszteződéshez érve nem tértek le a baloldali ösvényre, de
a helyzet rádión keresztüli tisztázására már nem volt idő. A leg-
egyszerűbb a parancs végrehajtása, és az erdő azonnali elha-
gyása, de Aljehin biztos volt abban, hogy valami félreértésről
van szó, ezért úgy döntött, hogy marad. Döntését saját magá-
nak úgy indokolta, hogy Jegorov biztosan nem tud a nyiladék-
tól a tisztás felé tartó három ismeretlenről.
– Még egyszer figyelmeztetlek: ha lövéseket vagy valami
zajt hallasz, géppisztollyal ide állsz, és lezárod a tisztás felőli ki-
járatot, parancsolta Aljehin a törzsőrmesternek. – A legszigo-
rúbban figyelmeztetlek, csak a végtagokra lőni!
A következő pillanatban Aljehin már a tisztás széle felé fu-
tott.
– Az utolsó parancs ránk nem vonatkozik! – közölte a bok-
rokból előbukkanó Tamancevnek, Blinovnak és a várospa-
rancsnok kicsit oldalvást álló helyettesének. – Minden paran-
csom érvényben van! Ha erre tartanak, itt fogadjuk őket! Az el-
lenőrzés első percétől az utolsóig a legnagyobb figyelmet és
óvatosságot követelek! Mindenki a helyére!…
Rejtjel-távirat
„LEVEGŐ!!!”
Jegorovnak.
Közlöm, hogy az önök… számú rejtjel-táviratának kérésére a
Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása elutasítólag válaszolt.
A reguláris egységek akcióját a silovicsi erdő körzetében alkonya-
tig be kell fejezni. Kezdetének legkésőbbi időpontja: 17:00. Ezt az idő-
pontot a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása határozta meg,
mint a lehető legkésőbbit, s ennek bármilyen okból történő elhalasztá-
sa, mint különlegesen fontos parancs megtagadása kerül elbírálásra, az
összes ezzel járó következményekkel együtt.
Közlöm továbbá, hogy a többi front mögöttes területeit védő csa-
pata; egységeit az akció befejezése után azonnal szabadítsák fel, s leg-
később 23:00-ig indítsák útba őket eredeti állomáshelyükre.
Kötelességemnek tartom teljes felelősséggel figyelmeztetni önö-
ket, ha a „Nyeman” ügyben az elkövetkezendő tizennégy óra leforgása
alatt; keresetteket letartóztatni és az adót elszámolni nem tudják, akkor
önt és Poljakov alezredest leváltják beosztásukból, és Különleges Hadi-
törvényszék elé állítják.
Kolibanov
*
Rejtjel-távirat
Sürgős!
Lukinnak.
A félreértésből letartóztatott Jerjomenko alezredest és Bodrov
századost azonnal helyezzék szabadlábra.
Ahogy az ellenőrzés során megállapítottuk, a titkos jelet nem
tartalmazó, korábbi típusú kiküldetési rendelvényeket a 06.381-es egy-
ségnél a törzs egyik tisztjének hanyagsága miatt nem vonták ki a for-
galomból.
Poljakov
*
Sürgős!
Jegorovnak.
Az ön által küldött jelentések között még mindig nem szerepel
azon 27 tiszt megérkezésének visszaigazolása, akik a Karéliai Front
Kémelhárításának csoportfőnökségéről ma reggel 4 órakor indultak el
önökhöz Petrozavodszkból, hogy részt vegyenek a „Nyeman” ügy nyo-
mozásában.
Ellenőrizze és haladéktalanul tegyen jelentést.
Kolibanov
*
Nagyon sürgős!
Kolibanovnak.
Az 1944. 8. 19-én kelt … számúra. A megfigyelésünk alatt álló
Ciesław és Vincent Komarniczki letartóztatását egyelőre elsietettnek és
ésszerűtlennek tartjuk.
Poljakov
*
Rejtjel-távirat
Kolibanovnak, Moszkvába.
A silovicsi erdőség körzetében folytatott operatív nyomozási in-
tézkedések ma 16:00-ig nem jártak eredménnyel.
16:03-kor a reguláris csapatokkal végzett akcióban részt vevő
egységek gépkocsijai tizenkét oszlopban kiindultak várakozási helyük-
ről 16:50-kor a „Körhintá”-hoz érnek.
Az erdőség területén, a leshelyeken tartózkodó saját operatív cso-
portjainkkal a lehetséges, nem kívánatos fegyveres konfliktusok elkerü-
lése végett az operatív csoportok 16:05-kor parancsot kaptak az erdő
azonnali elhagyására.
Jegorov
78. A dokumentumok ellenőrzése
Több mint tíz perc telt el, de a tisztáson még senki sem je-
leni meg. Tamancev és Blinov, elsősorban a fülükben bízva,
csendben és türelmesen álltak helyükön a bokrok közt, egymás-
tól mintegy hétlépésnyire.
A nap még magasan állt az erdő fölött, ontotta a meleget,
és a fülledt csendben a nedves levegő alig észrevehető, vékony
páraréteget alkotott a felázott föld fölött. A szél elcsitult, a fűben
tücskök ciripeltek, és a magasban ismét búcsúdalukat fújták a
darvak. Semmiféle, emberek közeledésére utaló hangot nem
tudtak felfogni, bármily feszülten figyeltek is.
„Talán csak nem üresjárat megint?…” – gondolta bánato-
san Andrej, de abban a pillanatban már észrevette, amint
Tamancev figyelmeztetően felemelte kezét. Néhány másodperc
elteltével Andrej maga is meghallotta a távolban alig kivehető
hangokat.
Tamancev az órájára pillantott – csak a jelentés kedvéért –,
aztán lazán megrázta kezét. Ez azt jelentette nála: „most már
félre az idegességgel”, és a pisztolytáskája felé nyúlt.
Mindketten elővették fegyverüket, Andrej a TT-jét,
Tamancev pedig a munkában teljesen megbízható forgópiszto-
lyát, melyet ezekben az esetekben többre becsült minden más
rendszerű fegyvernél. Különben Tamancev soha nem használta
azokat a kifejezéseket, hogy „előhúztam a fegyveremet”, vagy
„előkaptam a pisztolyomat”; ő rendszerint csak „lemeztelení-
tette a csövet”. A másik forgópisztolyát rejtő tokot bal oldaláról
a hasára húzta s kinyitotta.
Andrej hangtalanul kibiztosította a TT-t, és mozdulatlanná
merevedett.
A halk hangok egyre közeledtek. A bokrok közé rejtőzött.
Tamancev és Blinov még senkit sem láthatott, de a tőlük ki-
lencven-száz méterre a fák mögé rejtőzött Aljehin már látta a
másik oldalon az erdőből kilépő három katona ruhás alakot, és
figyelmesen számolta a lépteiket.
Amikor elérték a kijelölt helyet, Aljehin a városparancs-
nok-helyettessel kilépett az útra. A három közeledő alak meg-
pillantva a két tisztet, elhallgatott, s az öt ember érdeklődéssel
vizsgálgatva egymást, egymás felé közeledett.
Pontosan ott találkoztak, ahol Aljehin már előre kiszámí-
totta, a korhadt tuskónál, egyenesen azzal a bokorral szemben,
amely mögött Blinov és Tamancev rejtőzött. Üdvözölték egy-
mást, majd a városparancsnok-helyettes kezét még mindig sap-
kája ellenzőjén tartva, megszólalt.
– Tiszt elvtársak! Kérem, mutassák az irataikat! Várospa-
rancsnoksági őrjárat!
– Meghatalmazásuk van az igazoltatásra? – kérdezte egyi-
kük, a borotvált fejű, századosi rangjelzést viselő tiszt olyan
nyugalommal, mintha már régen tudná, hogy itt az erdőben az
Iratait fogják ellenőrizni, s mindez csak kellemetlen apróság, el-
kerülhetetlen formalitás. – Maguk kicsodák?
Balra tőle, a leshely felé eső oldalon magas, erős testalkatú,
harminc év körüli főhadnagy állt, jobbra pedig egy szintén iz-
mos, széles vállú, fiatal hadnagy. Mindhárman a szokásos nyári
tiszti egyenruhát (a hadnagyé szinte teljesen új volt), vászon-
sapkát és jelzés nélküli, tábori váll-lapot viseltek. A százados
ingzubbonyának bal zsebe fölött kitüntetésszalagok, jobb zsebe
fölött pedig sárga és vörös sebesülési sávok virítottak.
A városparancsnok-helyettes zubbonya zsebéből elővette
igazolványát, kinyitotta, és a borotvált fejű százados felé nyúj-
totta. Még egyszer könnyedén megérintve ujjával sapkája szélét,
bemutatkozott:
– A százhuszonhatos parancsnokságról, a parancsnok he-
lyettese, Anyikusin százados…
„Anyikusin, Anyikusin! – hiszen ez Valkának a bátyja!” –
eszmélt rá hirtelen Andrej, és azonnal visszaemlékezett, hogy
hol látta korábban a századost.
Azon a tavaszon, nem sokkal a háború előtt, Andrej osz-
tálytársa és barátja, Valka Anyikusin, a Tverszkij Bulváron egy
lánnyal sétáló, daliás fiatalemberre mutatva dicsekedett:
„A bátyám! Konzervatóriumba jár! Második Saljapin! Iszo-
nyú tehetség!…”
Valkának gyengéje volt, hogy szeretett lódítani kicsit, s
Andrej nem is nagyon hitte az egészet, de mégis szerette volna
jobban szemügyre venni ezt az „iszonyú tehetség”-et, s
Valkával az idősebb Anyikusin nyomába szegődött, de az, mi-
kor véletlenül megfordult, észrevette a fiúkat, és valami go-
noszkodási szándékot feltételezve, a kislány háta mögött olyan
meggyőző erővel mutogatta az öklét, hogy a barátok azonnal
lemaradtak tőlük.
Otthon aztán, hogy állítását igazolja, Valka elővett és
Andrej elé tett egy doboz újságkivágást, amelyekben az olyan
neves művészek, mint Nyezsdanova és Kozlovszkij, mondtak
véleményt a konzervatóriumban tanuló legtehetségesebb ének-
szakos tanulókról, és a legtöbb dicsérő szót az idősebb
Anyikusin kapta. Nyezsdanova például az „orosz vokális zene
reménységé”-nek nevezte – Andrej akkor még nem tudta, mit
jelent a vokális szó, és ezért szóról szóra megjegyezte az egész
kifejezést
Andrej éppen az örök mozgó Valkára emlékezett, aki egy
évvel ezelőtt Orlo alatt egy harckocsiban elégett, és ebben a pil-
lanatban a városparancsnok-helyettes akaratlanul is megszerez-
te a rokonszenv jó részét, amelyet Blinov táplált az öccse iránt.
Közben a borotvált fejű százados előhúzta és átadta
Anyikusinnak igazolványát és kiküldetési rendelvényét. Ezt
követően (érződött, hogy ő a rangidős), a másik két tiszt is
azonnal elővette igazolványát. Aljehin kinyitotta, hozzáfogott
az ellenőrzéshez, homlokát összeráncolta, s ajkát lassan moz-
gatva, úgy tett, mintha magában szótagolna, ahogy ezt a hiá-
nyos képzettségű emberek gyakran teszik.
„Ebben a pillanatban a bokrok mögött Tamancev elkapta
Blinov pillantását, majd megérintette váll-lapját, és két ujját fel-
emelve, mutatta a csillagok számát. Ez azt jelentette: „Tartsd a
hadnagyot!” Andrej bólintott, jelezte, hogy érti. A levelek között
kialakított kémlelőnyílásokon keresztül fejüktől csípőjükig látta
mindhármukat, és bármelyiküket tudta „tartani”. Miután
Anyikusin átnéz te a százados papírjait, odaadta Aljehinnek, s
Aljehin is átadta neki az egyik tiszt azonossági igazolványát.
Folytatódott az ellenőrzés.
– „Vilnius… Lida… és a… város környéki… területek…” –
olvasta hangosan Aljehin, és mintha nem értené, felpillantott a
kiküldetési rendelvényből. – Hát az erdőben meg… mit csinál-
nak?
– Valószínűleg kitalálja, hogy nem szórakozunk – moso-
lyodott el a százados.
– Nem, nem találjuk ki – felelte a legjámborabb arccal
Aljehin. – Tehát mit csinálnak?
– Elolvashatja… Ebben minden benne van… – mutatott a
százados a kiküldetési rendel vényre.
Aljehin ismét a papírlapra bámult.
– Az egység ho-hol á-állomásozik? – érdeklődött s közben
szándékosan nagyot ásított, miközben egész tenyerével elta-
karta a száját.
– Szeretném megjegyezni, százados elvtárs, hogy az erdő
nem a legalkalmasabb hely az ilyen beszélgetésekre. Feltétele-
zem…
– Miért ne?… – csodálkozott Aljehin. – Az éberség, az ter-
mészetesen… de mi a városparancsnokság tisztjei vagyunk, te-
hát nekünk lehet… És tudja, rajtunk kívül nincs itt senki! – S
mintha csak meg akarna győződni, hogy ez valóban így van,
oldalt pillantott. – Ki hallhatná meg?
– A kórházban kinél feküdt? – kérdezte váratlanul
Anyikusin a századost, bár ebben a pillanatban a másik tiszt
iratait nézegette.
– Hogyhogy kinél? – szólt a százados, mintha nem értené
a kérdést.
– Melyik osztályon?
– A hármas sebészeten, Lozovszkij őrnagynál… Talán is-
meri a kórházat? – Egy kicsit.
– Most éppen Lidában állomásoznak – közölte a százados
Anyikusin egyetértően bólogatott.
– Most honnan jönnek? – folytatta Aljehin a kérdezést.
– Kamenkából – felelte a százados.
– És hová?
– Jelenleg… Silovicsibe.
– És azután?
– Lidába.
Az utóbbi kérdésekre adott válasz megfelelt az ellenőrzöt-
tek mozgásirányának, s a válaszok is gondolkodás nélkülinek,
természetesnek hatottak. Az, hogy vonakodtak megnevezni
egységük állomáshelyét, teljesen megmagyarázható volt, s nem
adott okot gyanúra.
Aljehin nagy igyekezettel, ajkát mozgatva folytatta az ira-
tok olvasását.
Az augusztus 11-én Jelatomcev százados („… és két tiszt-
társa”) részére kiállított kiküldetési rendelvény teljesen szabá-
lyos volt. Az apró betűvel szedett kérdésben: („rangja, vezeték-
és keresztneve”) a „rangja” szó után a vessző helyett ott állt a
pont, de ezenkívül az összes különleges jelzés is rendben volt
A „Kiküldetés helye” rovatban ez állt: „Vilnius és Lida vá-
rosok, valamint a környező területek”; a „Kiküldetés célja” ro-
vatban csak egy szokásos, határozatlan mondat: „A parancs-
nokság utasításának végrehajtása.” „Időtartam: augusztus 11-
től 20-ig.” A kiküldetési papír hátsó oldalán ott volt a vilniusi és
lidai városparancsnokságok jelzése.
Mindhárman nyugodtan, természetesen, arcukon a fe-
szültség legkisebb jele nélkül álldogáltak. Alapirataik, és nem-
csak a kiküldetési rendelvényeik, hanem személyi igazolványa-
ik is a legnagyobb rendben voltak, s teljes egészében megfelel-
tek a helyzetnek.
79. Tamancev
Pása mindent félméteres pontossággal kiszámított. Ta-

pasztalatból tudtam, hogy ez milyen nehéz dolog, s gondolat-
ban megint megtapsoltam.
Pontosan a leshely előtt álltak meg, és mindhármukat csí-
pőtől fölfelé világosan láttam.
A főhadnagy és a hadnagy hátizsákot cipelt. A zsákok ke-
rekded alakjáról ítélve valami puha dolog lehetett bennük, ami
különben semmit sem mond, mert a rádióadót is rendszerint sá-
torlapba és a tartalék fehérneműbe csomagolják.
A százados arca megnyerő volt – erős, magabiztos, de nem
szemtelen. Ő maga is nyugodt, nem kapkodós, magabiztos fajta
– tetszenek nekem az ilyen emberek.
A másik, a főhadnagy, inkább kikötői rakodómunkásra
emlékeztetett. A feje olyan, mint azoké a kikötői nagyivó ké,
akik miután megszívták magukat, fognak egy cserépkorsót, és
egy csapással széttörik a saját fejükön a hasonló bolondok leg-
nagyobb örömére. Ez a nagyfejű valamivel alacsonyabb volt a
századosnál, és egy kicsit másmilyennek látszott, de arcukban
volt valami közös vonás, s ezt a főhadnagyot magamban nyom-
ban el is kereszteltem „busafejű”-nek.
A harmadik olyan volt, mint a hadnagyok általában, tipi-
kus fiatal szakaszparancsnok, és meggyőződésem szerint, ha
ezek ügynökök, akkor biztosan ő a rádiós.
Hogy kicsodák – ezt Pásának most rövid néhány percen
belül, minden tévedést kizáróan meg kellett állapítani. Tudtam,
hogy neki most százszor nehezebb dolga van, mint nekünk a
Kicsivel, hiszen az ő feladata hasonlíthatatlanul bonyolultabb,
és nagyon jól el tudtam képzelni a benne uralkodó feszültséget.,
A papírlapok ellenőrzése közben az adatokat és külső ismerte-
tőjeleiket gondolatban értékelve az egészet át kell szűrnie az ér-
vényben levő körözések ezrein. Emellett egész idő alatt rög-
zíteni kell magatartásuk összes mellékes részletét, figyelemmel
kell kísérnie vegetatív idegrendszerük külső megnyilvánulásait,
hogy abban a pillanatban rá tudjon tapintani esetleges gyen-
geségeikre, felismerje nyugtalanságukat, s ha sor kerül rá,
azonnal jelt adjon. Emellett minden tévedést kizáróan ellen-
őrizni és értékelni kell az iratokat, azok kivitelét, tartalmát, a
különleges és igazoló jelzéseket, azt, hogy az egész mennyire
van összhangban a valós helyzettel.
Ráadásul, hogy az ellenőrzés idejét egy kicsit elhúzza, és
időt nyerjen, az ellenőrzés kezdetétől annak utolsó pillanatáig
álarcot kell viselnie, játszani kell a korlátoltan éber falusi bürok-
ratát, aki csak a háborúnak köszönhetően válhatott katonatiszt-
té. Az ilyen típus most elég gyakori a hadseregben.
Ezenkívül – az adott esetben – mindegyiküket próbára
kell tenni, hogy balkezes-e vagy sem, ami egyáltalán nem egy-
szerű a dolog Még arra is rákényszerülhet, hogy maga élezze a
helyzetet. Közben minden lehetséges esetben pörgetni kell őket
a közvetetten.39 Ezenkívül, közben… de van még legalább tíz
„ezenkívül és közben”, s attól, amit most tennie kell, és köteles-
sége is megtenni, ezt pontosan tudtam – még a legedzettebb
39
Pörgetni a közvetetten – a beszélgetés során másodlagos, ártatlannak lát-
szó közvetett kérdéseket kell feltenni: ezek segítségével az ellenőrzött vála-
szaiból észrevétlenül meg lehet állapítani, hogy megfelelnek-e a valóságnak
vagy sem.
„farkasölők”-nek is átnedvesedne a hátán az ing… Az iratok el-
lenőrzésekor a járőrök mamlaszkodhatnak, az elhárító nem,
nincs joga mamlasznak lenni.
Jelt adtam a Kicsinek, hogy tartsa a hadnagyot. Különben
még az sem biztos, hogy kell-e egyáltalán tartani valakit, de ha-
ditervre feltétlenül szükség van. Elhatárolja a feladatokat, kö-
telezettséget jelent, és felelősségérzetet ébreszt. Ettől a perctől
kezdve én már minden tekintetben a borotvált fejű századosért
és a busafejűért feleltem, a Kicsi pedig a hadnagyért lett felelős.
Bíztam benne. Bíztam annyira, amennyire még hiányos tapasz-
talatai erre feljogosítottak. Ezért bíztam rá a legfiatalabbat, és
ahogy megállapítottam, vagy inkább feltételeztem: a legkevésbé
veszélyeset.
80. Aljehin
Kik ezek és hogy kerültek az erdőbe?… És miért?… Rán-

cold a homlokod, és mozgasd a szádat…
Személyi igazolvány… A borító külseje… Alakulat… Ro-
vatok… A nyomás formája… Csillag… A tartalom… Különleges
jelzések… Hitelesek… A szöveg szedésének formája… Sorozat-
szám… Fénykép… Fej… ajak… áll… egyezik… Címeres pe-
csét… Dombornyomás… egyezik… Az egységparancsnok alá-
írása… valódi… Karpenko… gárdaőrnagy… Dátum… Tinta…
A bélyegzőfesték színe… A papír szerkezete vastagsága…
Ezen igazolvány… Csubarov… Nyikolaj Petrovics… tény-
leges katonai szolgálatban áll… Rossz tekintetű, bizony nagyon
rossz tekintetű… Előléptetések főhadnagy… Parancs… Szám…
Nulla-harminckilenc… negyvennégy… január huszonhetedi-
kén… Címeres pecsét… Az egységparancsnok aláírása… való-
di… Tinta… A bélyegzőfesték színe… Szolgálati beosztása…
Lövészszázad parancsnoka… Kinevezve… Parancs… Szám…
nulla-négyszázhuszonhét… negyvenhárom november öt… Cí-
meres pecsét… Az egységparancsnok aláírása… valódi… Tin-
ta… A bélyegzőfesték színe… Iratkapocs… Kitüntetések és kü-
lönleges jogok… Vörös Csillag-rend… A Bátorságért-
érdemérem… Született… Kilencszáztizenháromban… Hely…
Kaluga… Családtagjai… Közeli rokonai nincsenek… Katonai
szolgálatra behíva… Imáni járási kiegészítő parancsnokság…
Tengermelléki körzet… negyvenegy júniusában… Fegyvervise-
lési engedély… Saját kezű aláírás… valódi… Címeres pecsét…
Az egységparancsnok aláírása… Karpenko gárdaőrnagy… va-
lódi… Az előzővel azonos… Tinta… A bélyegzőfesték színe…
Kész!
Tőre a jobb csípőjén… Balkezes talán?… Ez nem biztos…
Kiküldetési rendelvény… Vessző helyett pont… Különle-
ges jelzések… hitelesek… Tartalom… A szedés formája… Apró
betűs szedés… Szögletes nyomás… Címeres pecsét… Aláírás…
valódi… Tinta… A bélyegzőfesték színe… A papír szerkezete…
vastagsága… Szöveg… 72.510-es katonai egység… 72.510?…
Ismerősnek tűnik… A kiállítás dátuma… Augusztus tíz…
negyvennégy… Jelatomcev A. P. százados a kíséretében levő két
tiszttel Vilnius, Lida és a hozzátartozó körzetek… Kiküldetésük
célja… A parancsnokság utasításának végrehajtása… Időtartam
tíz nap… augusztus tizenegytől húszig… Hivatkozás: 72.510-es
egység parancsnokának utasítása… Utazási igazolványok… Ér-
vényes a … sz. igazolvány felmutatásával… Az egység pa-
rancsnoka Ljapin ezredes… A hátlap… Városparancsnokság
jelzése… Vilnius… tizenharmadika… Lida… tizenötödike…
Érdekes, hol lehettek tizenkettedikén és tizenegyedikén?… Hol
voltak ma éjszaka?… Pecsétek… Tinta… A bélyegzőfesték szí-
ne… Különleges bejegyzések helye… Csubarov főhadnagy…
Vaszin hadnagy… Címeres pecsét… Tinta… A bélyegzőfesték
színe… Kész!
Jól tartják magukat, nyugodtak… ez nem ukrán akcentus,
nem!… És a másik kettő?
Személyi igazolvány… Alakulat… A borító külseje… Ro-
vatok… Szedés… Csillag… Tartalom… Különleges jelzések…
Hitelesek… A szöveg szedése… Csillag… Sorozat… Szám…
Fénykép… Fej… orr… ajak… áll… egyezik… Címeres pecsét…
Dombornyomás… egyezik… Az egységparancsnok aláírása…
valódi… Romanov… alezredes… Dátum… Tinta… A bélyegző-
festék színe… A papír szerkezete… vastagsága… Megnyerő ar-
ca van (Ha most elégedetlen is), kellemes arc…
Ezen igazolvány tulajdonosa… Jelatomcev… Alekszej
Pavlovics… tényleges katonai szolgálatot teljesít… Előlépteté-
sek… főhadnagy… A parancs száma nulla-huszonnégy…
negyvenhárom február kilencedikén… százados… A parancs
száma nulla-hét… negyvennégy január tizenegyedikén… Címe-
res pecsét… Az egység parancsnokának aláírása… valódi…
Tinta… A bélyegzőfesték színe… Szolgálati beosztás… Polgári
beosztása… lövészszázad parancsnoka… A parancs száma nul-
la-kettőszáztizenhat… negyvenkettő november harmincadi-
kán… kinevezve… zászlóalj törzsfőnöke… A parancs… száma
nulla-kettőszázötvenegy… negyvenhárom december huszonhe-
tedikén… Címeres pecsét… Az egységparancsnok aláírása va-
lódi… Tinta… A bélyegzőfesték színe… Iratkapocs… A kitünte-
tések és különleges jogok… Vörös Zászló-rend… Honvédő Há-
ború-érdemérem első fokozata. Moszkva Védelméért-érdem-
érem… Született… kilencszáznyolcban… Születési helye Labin-
szkaja falu… Családi állapota Felesége Nagyezsda Ivanovna
Jelatomceva… Majkop… Behíva a Majkopi Kiegészítő Parancs-
nokság által… negyven márciusában… Hivatásos… Fegyvervi-
selési engedély… Saját kezű aláírás… valódi… Címeres pe-
csét… Az egységparancsnok aláírása… Romanov alezredes…
valódi… Az előzővel… megegyezik… Tinta… A bélyegzőfesték
színe… Kész!
Kórházi igazolás… Az igazolványban – véletlen vagy
szándékos?… Alakulat… Tartalom… A szöveg szedése Apró
betűs szedés… Különleges jelzések… hitelesek… tizenhatos
forma… kissé dőlt… Szögletes nyomás… 2215-ös evakuációs
kórház… Ez Lida!… Alekszej Pavlovics… Jelatomcev százados
április harminctól augusztus negyedikéig… kezelés alatt ál-
lott… A 2215-ös július végéig Vjazmában volt… Valóban?…
Pontosan… Csakhogy a „Nyeman” már júliusban adni kezdett,
ő pedig augusztus negyedikéig kórházban feküdt… Hát így ál-
lunk!… diagnózis a mellkas jobb oldalán behatolt szilánk okoz-
ta sebesülés traumás eredetű légmell… 2215-ös Tüdősebészet…
A kezelés időtartama… a diagnózisnak… megfelel… Tinta… A
bélyegzőfesték színe… Papír szerkezete… vastagsága… Sebesü-
lését a fronton szerezte… A Szovjetunió védelme során… A
Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosságának… orvosi bizottsá-
ga… alapon… csapatszolgálatra korlátozások nélkül alkalmas-
nak minősíti… A kórház parancsnoka… Kugyinov… orvos al-
ezredes… Aláírás… valódi… Címeres pecsét… Tinta… A bé-
lyegzőfesték színe… Vörös Zászló Nyomda, Moszkva…
Szuscsevszkaja 21… A megrendelés száma 2345… megfelel.
Kész!
Ez délorosz akcentus!…
Jelatomcev Alekszej… Pörgesd csak, pörgesd!… Ha ügy-
nökök, akkor biztos ő a főnök… Tapasztaltabb, és több az esé-
lyed rá, hogy szerepel a keresettek között…
Termet… átlagosnál magasabb… Felépítése… átlagos
masszív… Arca… ovális, tiszta… Homloka… átlagos egyenes…
Szemöldöke… ívelt… Orra… átlagos… egyenes… Szeme kék…
Haja világos… Füle… ovális… Nyaka… izmos… átlagos. Válla
egyenes, enyhén csapott… Minden egyenes, minden átlagos
Szomorú!…
Különös ismertetőjele… Délorosz akcentus… És talán…
kicsit görbe a lába… Délorosz akcentus!… Gyorsabban!…
Konovalov?… Konovalovnak kacsaorra van… Golova-
tyenko… Neki a bal kezén tetoválás látszik… Jakovlev Iván?…
Annak a felső ajka rövid ívelésű… Mazanov?… Elkaptuk!…
Sztyepakov?… Magas, vékony, előreálló ádámcsutkával…
Simko?… Az barna… Fedulov?… Szemöldöke kígyózó, vastag,
és észrevehetően bandzsít… Jeliszejev?… Ivanyickij?…
Szergyuk?… Nyetrebin?… Guljajev?… Orlov Vaszilij?…
Terentyev?… Liszeckij… Pominov…
Személyi igazolvány… Alakulat… A borító kiképzése…
Rovatok… Betűforma… Csillag… Tartalom… Filippenko?…
Egyenes szemöldök és barna szem… Különleges jelzések…
egyezik… A szedés formája… Csillag… Szériaszám… Fény-
kép… Fej… homlok orrnyereg… áll… megfelel… Egészen fia-
tal… Címeres pecsét… nyomás… egyezik… A taskenti Vörös
Zászló-renddel kitüntetett Gyalogos Tisztképző Iskola parancs-
noka Antipin… vezérőrnagy… Aláírás… valódi… dátum Tin-
ta… A bélyegzőfesték színe… A papír szerkezete… Vastagsá-
ga…
Ezen igazolvány tulajdonosa… Vaszin… Vaszin?! Ő idő-
sebb… Mihail Szergejevics… A tényleges katonai szolgálatát
tölti… Brazul?… Szögletes arca van, és raccsol… Előlépteté-
sek… Hadnagy… Parancs… Szám… százkilenc… július tizen-
hetedike… negyvennégy Még egészen újdonsült… Egyenruhája
is új… Címeres pecsét… Fomin?… Alacsonyabb, és a válla is
magasabb… Aláírás valódi… Az iskola parancsnoka… Vezér-
őrnagy… Tinta… A bélyegzőfesték színe… Barilnyikov?… An-
nak csapott a homloka és elálló a füle… Szolgálati beosztása…
Nincs kinevezve… Iratkapocs… Kitüntetések és különleges jo-
gok… Született… huszonháromban… És Vaszin?… Kilencszáz-
tizenegyben… Moszkvában És az?… Vologdai… Családtagjai…
Anyja Zinaida Petrovna Vaszina… Evakuációban… Kazany…
Behívta a Szokolnyiki Kerületi Kiegészítő Parancsnokság…
negyvenegy szeptemberében… Fegyverviselési engedély…
Kalmikov?… Az görnyedt, és két himlőhelyes folt van az orrától
jobbra… Saját kezű aláírás valódi… Címeres pecsét… Az egy-
ségparancsnok aláírása… Az iskola parancsnoka… Vezérőr-
nagy… valódi… Az előzővel… megegyezik… Tinta… A bé-
lyegzőfesték színe…
Nagyon jól tartják magukat… Ezek vagy a mieink, vagy
pedig sokszor ellenőrizhették a papírjaikat, és biztosak a dol-
gukban… 72.510-es egység… 72.510?… Gyorsabban…
Délorosz akcentus, Csugunov?… Annak szürke a szeme,
álla pedig keskeny… Altunyin?… Elkaptuk!… Sztyepanyuk?…
Ő magasabb, és a válla egyenes… Popov?… Nagy görbe orra
van… Fedulov?… Az már volt!… Bazilevszkij?… Ribnyikov?…
Gyemikin… Mahov?… Jakubin?… Kozirjev?… Procenko?…
Drozdovszkij?…
Határozottan görbe láb… Pörgesd! Mikor és hogyan ke-
rültek az erdőbe?… Nem vették volna észre őket az erdőszélen?
Vagy még virradat előtt érkeztek?… ez a valószínűbb De ak-
kor… Nem biztos!… Mit keresnek az erdőben?… Gondolkozz
gyorsabban, és ne hallgass!…
Rejtjel-távirat
Nagyon sürgős!
Kolibanovnak.
Az 1944. 8. 19-én kelt… számúra.
A silovicsi erdőben a csapatokkal lefolytatandó akcióval párhu-
zamos intézkedések előkészítését a legintenzívebben folytatjuk, és az
alant felsoroltaknak megfelelően fogjuk befejezni:
a) a „Kelepce” variáns szerint 17:30-ra;
b) a „Nagy elefánt” variáns szerint 21:00-ra;
c) a „Balti tangó” variáns szerint legkorábban augusztus 20-án
0:30-ra.
Jegorov
*
Feljegyzés a „ VCS”-n keresztülfolytatott telefonbeszélgetésről
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Ma, augusztus 19-én 11:35-kor két repülőtiszti egyenruhába öl-
tözött ismeretlen behatolt a grodnói repülőtérre, és megszerzett egy
„LA-5” típusú, tanrepülésre előkészített vadászgépet. A rablás során
megölték Alijev mérnök hadnagyot, aki megpróbálta megakadályozni a
repülőgép elrablását.
Annak ellenére, hogy a 904-es egységhez tartozó három gépko-
csivezető üzemanyag-szállító gép kocsiját a kifutópályára állította, s
pisztoly- és puskatüzet nyitott a repülőgépre, az ismeretleneknek sike-
rült felszállniuk, s felszállás után északnyugatnak fordultak. A késve
megindított légvédelmi géppuskatűz eredménytelen maradt.
A Szuvalkától keletre a levegőben tartózkodó vadászraj a kiadott
parancs értelmében az ellopott gépet megközelítette, és mellé leadott
géppuskasorozatokkal felszólította, hogy térjen vissza a repülőtérre.
Miután a felszólításnak nem engedelmeskedtek, a vadászgépek tüzet
nyitottak, eltalálták a gépet, az kigyulladt, majd magasságát fokozato-
san elvesztve, az arcvonaltól 12-14 kilométerre, a Krosnótól nyugatra
elterülő erdőségbe zuhant.
Abba a körzetbe, ahol a gép lezuhant, kémelhárítók és repülési
szakemberek bevonásával kutatócsoportokat indítottunk.
A parancsnokság a repülőtér ügyeletesét, Rudakov századost és
Mjakisev komendánst korábbi beosztásukból leváltotta. A grodnói re-
pülőtéren, valamint az 1. és 4. Légihadsereg többi repülőterein állomá-
sozó egységek személyi állományával beszélgetéseket folytatunk az ál-
landó, fokozott éberség szükségességéről. A repülőterek légvédelmi ké-
szültségét megkettőztük, a kifutópályára történő kiállás a legszigorúbb
ellenőrzés alatt áll, a várakozó repülőgépek és az oldalazóművek mellé
24 órai szolgálatot teljesítő, géppisztolyokkal és golyószórókkal felsze-
relt, megerősített őrséget állítottunk.
A parancsnoksággal karöltve alapos nyomozást folytattunk. Ki-
derült, hogy a repülőgépet megszerző ismeretlenek még tegnap este
behatoltak a repülőtérre, miután az ellenőrzőponton felmutatták tiszti
igazolványukat, s az 1. Légihadsereg személyügyi osztályáról szerzett
kiküldetési rendelvényüket, amelyről az ellenőrzések során megállapí-
tást nyert, hogy hamisítvány volt.
Az ellenőrzőponton az ismeretlenek iratait ellenőrző Pavlov őr-
mester vallomásából kitűnik, hogy személyleírásuk alapján bizonyos
hasonlóságot mutatnak a különleges nyomozás során keresett ügynö-
kökkel. Egyikük, aki Pancsenko vagy Pascsenko névre szóló igazol-
ványt mutatott fel, kifejezetten ukrán akcentussal beszélt. Így indo-
koltnak látszik az a feltételezés, hogy a repülőgépet elrabló személyek
azonosak a „Nyeman” ügyben keresett ügynökökkel, akik, miután vég-
rehajtották az Abwehr megbízatását, ily módon próbálták meg a visz-
szatérést Németországba.
A repülőgép elrablásáról szóló részletes jelentést a különleges
események jelentésének szokásos útján késedelem nélkül megküldjük.
Krasznogljadov
82. Az ellenőrzés
– Van még valami más papírjuk is? – kérdezte Aljehin.

– Miért? ez nem elég? – csodálkozott a századosi váll-lapot
viselő főnök.
– A városban esetleg elég, de itt… nem egészen… Kevés!
Tudják, itt az erdőben bandák és szökevények is járnak.
– Miért, csak nem tart bennünket is szökevényeknek vagy
banditáknak! – kérdezte észrevehető sértődöttséggel, de a lehe-
tetlen gondolaton mosolyogva a százados.
– Nem, egyáltalán nem… – nyögte ki zavartan Aljehin.
– Egyszerűen csak tudják, ahogy mondani szokás, hétszer
ellenőrizni, és csak aztán hinni!… Az éberség nem árt az ügy-
nek!…
– Értem!… – mondta a százados. – De bocsásson meg, iga-
zoltat bennünket, de hogy maga kicsoda, azt például még nem
tudom.
– Mi szintén a városparancsnokságról vagyunk – mondta
magáról többes számban, naiv arccal Aljehin. – Ügyeletvezető…
Azonkívül még párttitkár is – tette hozzá jelentőségteljesen s
egyszeriben komoly arckifejezéssel. – Itt van…
Zubbonya felső zsebéből elővette igazolványát, melyben
ott volt az engedélye, hogy a front sávjában joga van minden
katonát és civilt ellenőrizni, s átadta a századosnak. A százados
szétteregette a papírt, figyelmesen nézegette, majd nadrágzse-
bébe nyúlt, elővett egy bőr irattárcát, kinyitotta és megkérdezte:
– Mi érdekli?… Ruházati könyv zsoldkönyv… Élelmiszer-
jegyek… Párttagsági könyv… A kitüntetési igazolványok…
– Adja… – válaszolt csak úgy általánosságban Aljehin, és
mintegy mentegetődzve a kényszerű ellenőrzés miatt, magya-
rázkodni kezdett: – A törvény ezt követeli… A szolgálat az
szolgálat…
Fogta a százados irattárcájából kivett és feléje nyújtott pa-
pírokat, s homlokát összeráncolva, olvasni kezdte őket, egy ré-
szüket meg azonnal átadta Anyikusinnak.
Szándékosan nevezte ki magát párttitkárnak, hogy így
több alapja legyen, ha bemutatják a párttagsági könyvüket is el-
lenőrzésre, másrészt, valahogy indokolni próbálta aktivitását,
mivel Anyikusin, miután átnézte a legfontosabb iratokat, a
megállapodás ellenére teljes passzivitásba vonult. Aljehinnek
most már helyette is dolgoznia kellett.
Különben most a városparancsnok-helyettes lelkiismerete-
sen és gyorsan átnézte a papírokat, és visszaadta Aljehinnek.
Aljehin feléje nyújtotta a százados zsoldkönyvét, melyet Anyi-
kusin már csak nagyon kelletlenül és kényszerűségből vett kéz-
be. Az ellenőrzés folytatódott…
A párttagsági könyvben kettéhajtott borítékot talált.
Aljehin szétbontotta s meglátta, hogy levél, azonnal visszaadta
a századosnak, s szigorú hangon kijelentette:
– Tessék, ezt nekünk nem szabad…
Miután megvizsgálta az élelmiszerjegyeket, megkérdezte
a századostól:
– A normán felüli jegyeket hol szerezte?
– Az egységemnél.
– Cigarettaellátmányát?
– Én?… Még a kórházban…
– Lidában?
– Nem, Vjazmában… – válaszolta nyugodtan a százados.
– Bennünket, lábadozó tiszteket már nem vittek át Lidába,
hanem Vjazmában tartottak…
– Hát maguknak?… Milyen papírjaik vannak?… – fordult
Aljehin a másik két tiszthez.
A főhadnagy egyetlen hang nélkül, ráérősen kigombolta
gimnasztyorkája felső zsebét, elővette a papírjait, és átadta Al-
jehinnek. Ugyanezt tette a hadnagy is. A hadnagy papírjait Al-
jehin azonnal átadta Anyikusinnak, de az a legfelül levő Kom-
szomol-tagsági könyvet ki sem nyitotta – azonnal visszaadta
Aljehinnek.
Széthajtogatva a négyrét hajtott papírlapot – a sebesülési
igazolványt –, Aljehin mosolyogva megjegyezte:
– Ahogy mondani szokták… földiek vagyunk… Egy kór-
házban feküdtünk… Mert én szintén… majdnem egy hóna-
pot… betegeskedtem…
Ismét megnézte az igazolást, majd kicsit várt, és bizalma-
san közölte:
– Volt ott a kórházban egy nő… Szakácsnő… Szép és fi-
nom, mint egy királynő! A termete, mint egy generálisé! – szét-
tárt karjával mutatta a szakácsnő termetességét, és arcára elége-
dettség ült ki. – Remek volt… Lehet, hogy ismeri is Lizavetát, az
őrvezetőt?
– Nem, nem ismerem – mondta mogorván, a kelleténél ki-
csit hosszabb szünet után a főhadnagy. – Nem érdeklődtem a
szakácsnők iránt.
– Értem… hát igen… – sóhajtott Aljehin megértően, és is-
mét a papírokba mélyedt.
A Komszomol-tagsági könyvhöz érve, mosolyogva meg-
kérdezte a hadnagyot:
– Vaszin alezredes a front törzsétől… nem rokona véletle-
nül?…
– Nem – felelte a hadnagy enyhén elpirulva.
– Pedig nagyon formázza! Gondoltam is, hogy vagy a
bátyja, vagy a nagybátyja lehet magának! Ő szintén
Szergejevics! Nagyszerű ember!… Olyan a feje, mint egy tábor-
noké! Szmolenszk alatt együtt kuksoltunk – dicsekedett Aljehin.
– Amikor találkozunk, mindig megkérdezi: „No, hogy állnak a
dolgok?… városparancsnokság?” Én meg azt válaszolom neki:
„Még élek!” Mire ő minden alkalommal megjegyzi: „Jól megy
neked, benneteket, hátországi patkányokat ágyúval sem lehet
agyonlőni!”… Vicces ember!
Aljehin tiszta szívből felnevetett, majd mintha szolgálati
kötelességeire emlékezett volna, nagyot szipogott, s ismét a pa-
pírokat kezdte nézegetni.
83. Aljehin
Ez meg miért hallgat?… Elfelejtette volna?… Kérdezz ma-

gad!… Nyugodtan… Játssz!… Egyszerűbben!… Bámuld az ar-
cát… így… Arcuk színe se változik… nem félnek az ellenőrzés-
től. A kérdés természetes… Mutatkozz be… Szimpatikus arcú…
Papírjaik teljesen rendben vannak… Kik lehetnek?… Mit csi-
nálnak az erdőben?… Járjon a szád!…
A parancsnoki állomány illetménykönyve… A borító kül-
seje… alakulat… A rovatok szedése… Tartalom… A szöveg
szedése… sorozat… szám… hiteles… Jelatomcev, Alekszej
Pavlovics százados… Parancsnoki beosztásban töltött éveinek
száma… Beosztásának megnevezése… Szolgálati beosztása
után járó fizetése… Korpótlék… Kiadott élelmiszerjegyek… A
családra… A saját kezű aláírás… valódi… Az egység parancs-
noka… Alezredes… valódi… A pénzügyi részleg vezetője Fő-
hadnagy… természetes… Címeres pecsét… Dátum… Tinta… A
bélyegzőfesték színe… A papír szerkezete… vastagsága…
Dahno?… Az kövér, és a szája széle kifordult… A kifizetések
igazolása… Hónapok… Levonás… Államkölcsön… Az élelmi-
szerjegyekre… harctéri illetmények… Havonta… Január… Feb-
ruár… Március… Április… Május… Június… Július… Áthelye-
zések, megjegyzések… Az egység megnevezése… Szolgálati
beosztása után járó fizetése… Levonások az élelmi-
szerjegyekre… a család részére… A pénzügyi részleg vezetője…
Főhadnagy… Aláírás… valódi… Az előzővel… egyezik… Cí-
meres pecsét… Tinta… A bélyegzőfesték színe… A családnak
adott utalványok adatai… Felesége Nagyezsda Ivanovna
Jelatomceva, Majkop… Bejegyzések a levonásokról… Iratka-
pocs… Különböző megjegyzések… Ellenőrző szelvények…
Augusztus 3… Szeptember 1… Vízjel… Kész!
72.510-es katonai egység… Valahogy nagyon ismerős…
72.510?… Délorosz akcentus és görbe láb, mint a lovasoknak…
Gyorsabban!
Majdannyikov?… Szeme fekete… Gyenyiszenko?… Kife-
jezetten aszimmetrikus arc… Nyecsajev?… Barna… Belov?…
Annak nagy és vastag az orra, és alul kissé lenyúlik… Revja-
kin?… Domanov?… Feszenko?… Gorbacs?… Nyikityin?…
Párttagsági könyv… A borító formája… Alakulat… Szín…
Dombornyomás… Világ proletárjai, egyesüljetek… Össz-szö-
vetségi Kommunista Bolsevik Párt… A Kommunista Internaci-
onálé szekciója… Tartalom… A szöveg nyomása… Azonosító
jelzések… Fénykép… Fej… orr… ajak… áll… megfelelnek… Bé-
lyegző… Dombornyomás… egyezik… A politikai osztály veze-
tője… Aláírás… valódi… Különleges tinta… A bélyegzőfesték
színe… A papír minősége… vastagsága vízjelzések… Védőbur-
kolat… Szöveg… Jelatomcev Alekszej Pavlovics… Pártba törté-
nő belépésének ideje… negyvenkettő októbere… Valószínű… A
tagkönyvet kiállító szervezet megnevezése A 257. lövész had-
osztály politikai osztálya… Saját kezű aláírás… valódi… Tagdíj-
fizetések… Beosztása után járó fizetés… A titkár aláírása… Ok-
tóber November… Szakaszparancsnok… December… emelés…
Századparancsnok lett?… A tagdíj összege?… megfelel… Bé-
lyegek… Aláírások negyvenhárom… szolgálati beosztása után
járó fizetése… Tagdíjak… Január… Február… Március… Ápri-
lis… Május… Június… Július… Augusztus… Augusztustól má-
sik bélyegző és másik aláírás… Kórházba ment?… Másik egy-
séghez?… Szeptember… Október… November… Ismét válto-
zás… Valószínűleg kórházban volt… Saját egységéhez már nem
került vissza… Hihető?… Teljesen… December… Tagdíjak…
megfelelnek… Bélyegzők… Aláírások… negyvennégy… janu-
ár… Megemelkedett a fizetése… fizetésemelést kapott… Januá-
rig századparancsnok volt… Hihető?… Teljesen… Az igazol-
vány adatainak… megfelelnek… február… március… április
Májustól változás… Május, június, július… Kórházban… Au-
gusztusban – még nem fizetett. Bélyegek… Aláírások… Iratka-
pocs… Kész!
72.510-es katonai egység… 72.510… Határozottan hunyo-
rog egy kicsit… Jól tartják magukat… Vajon kik lehetnek – va-
lóban a saját tisztjeink vagy csak állítólagosak?
72.510 Hisz ez a Front Tiszti Tartalékezrede!… Novaja
Vilnában… Mindössze tíz kilométerre van Vilniustól, a város-
parancsnokság bejegyzése pedig csak két nappal azután tör-
tént?! Lehet, hogy nem jelentkeztek be azonnal… Vagy „Vilnius
körzetében tartózkodtak”…
A Vörös Hadsereg tisztjének ruházati könyve… A borító
külseje… Alakulat… A rovatok betűformája… Tartalom… Azo-
nosítási jelek… A szöveg szedésformája… Címeres pecsét… A
fogatolt ellátó osztály parancsnoka százados… aláírás… valódi
Tinta… A bélyegzőfesték színe… A papír szerkezete… vastag-
sága… Szöveg… A 257. lövész hadosztály parancsnoksága…
Jelatomcev… Alekszej… Pavlovics… hadnagy… negyvenkettő
októbere… megfelel… A tulajdonos saját kezű aláírása… való-
di… személyes tárgyai… Rovatok… Kiadási időpont… Meny-
nyiség… A leírás időpontja… Kihordási idő… Tábori sapka…
Tányérsapka… Füles sapka… Köpeny… ingzubbony… Kiadás
időpontja… A leírás időpontja… megfelel… Sandibin?… Neki
az állán gödröcske, a jobb fülénél meg anyajegy van… Szövet-
zubbony… Vászonnadrág… Szövetnadrág… Alsóing… Alsó-
nadrág… Nyári kapcák… Vászon törölköző… A leírás ideje…
Időtartam… megfelelnek… Vászonszárú csizma… szőrmemel-
lény… Vattanadrág… Meleg alsóing… Meleg alsónadrág… Téli
kesztyű… Kétujjas szőrmekesztyű… Téli flanellkapca… Szö-
vetkapcák… Rövid bunda… Halinacsizma… A leadás idő-
pontja… Áprilisban került kórházba… megfelel… Derékszíj…
Nadrágszíj… Pisztolytáska… Oldaltáska… Hátizsák… Irány-
tű… távcső… Méret… Termete… hármas… Köpeny… ötven-
kettes… Sapka – ötvennyolcas… Csizma – negyvenegyes…
Morozov?… Annak az arca keskeny, homloka előreugró… Vö-
rös Proletár Nyomda… Moszkva… Megrendelés száma százöt-
venöt… Kész!
Kissé hunyorog Zsuravljov Jegor?… Annak az orra hegye
kissé felfelé áll Lukomszkij?… Alsó ajka lefittyedt…
Sztrelcsuk?… Elfogtuk!… Bizjajev?… Barna szemű, szemöldöke
ívelt… Sinkarenko?… Verhovszkij?… Manohin?…
Ideiglenes igazolvány… szám… Alakulat… Tartalom… A
szöveg szedése… Különleges jelzések… Hitelesek… Címeres
pecsét… Aláírás… valódi… Tinta… A bélyegzőfesték színe… A
papír szerkezete… vastagsága… Szöveg… Jelatomcev Alekszej
Pavlovics hadnagy… A Kalinyini Front csapatainak negyven-
kettő augusztus huszonnyolcadikán kiadott 0306. sz. parancs
értelmében… A parancsnokság által kitűzött harci feladat min-
taszerű végrehajtásáért… a német megszállók ellen a fronton
vívott harcban… Vörös Zászló-renddel kitüntetve… A kitünte-
tés száma 34.871… A 217. lövészhadosztály törzsfőnöke… Alez-
redes… A hadosztály törzs katonai bizottsága Zászlóalj politikai
biztos… Negyvenkettő szeptember öt… A kitüntetés száma… A
kiadás időpontjának megfelel… Kész!
Kissé hunyorog! Gyorsabban! Kosevoj… Barna szemű,
szemölcs a bal arcán Alekszejev?… Összenőtt szemöldök, mé-
lyen ülő szem Szkaba?… Elfogtuk!… Ignatov, Vaszilij?… Bar-
na!… Revjakin?… Bojcsevszkij?… Liszenko?… Gurjanov
Gyenyisz?… Polinyin?… Miscsenko?…
Miscsenko?!! Délorosz akcentus kifelé görbülő láb, mint a
lovasoknak… kissé hunyorog Talán csak nem Miscsenko?! A
személyleírás alapján… talán… De az biztosan tekin-
télyesebb!… Miscsenko… kilencszáz ötös… harminckilenc
éves… És ez?… Harmincöt… Negyven?… Talán csak nem
Miscsenko?! Gyorsabban!!!
84. Tamancev
Szemmel tartottam két védencemet, néha odapillantottam

a hadnagyra is, de semmi figyelemre méltót nem vettem észre.
Mindhárman természetesen, nyugodtan viselkedtek, úgy
tartották magukat, mint akiknek semmi okuk a félelemre, csak
éppen kár az időt vesztegetni erre a felesleges ellenőrzésre.
Néha Pására is rá-rápillantottam, s gondolatban megint
meg kellett tapsolnom. Ezekben a percekben hozzá képest az
ember nagyon zöldfülű kisfiúnak érzi magát. Ezekben a per-
cekben az ember látja, hogy hozzá mérten egyszerűen csak
gyors kezű és semmi több.
Látni kellett volna jóindulatú arcát, hiszékeny, buta tekin-
tetét, mikor feltette a kérdéseit, vagy elkérte, elvette, és hirtelen
visszaadta a papírokat, majd ismét elvette és ismét visszaadta.
Ez utóbbit csak azért tette, hogy kiderítse, van-e közöttük bal-
kezes, és Pása az egészet valami virtuóz természetességgel csi-
nálta, de emiatt ezek hárman és a városparancsnok-helyettes
egy kissé korlátoltnak, hacsak nem teljesen bolondnak tartották.
Ezt kétségkívül alátámasztotta bamba, falusias makacsságával,
primitívségével.
Összeszorítottam a fogamat, hogy hangosan fel ne kacag-
jak, amikor bizalmasan megemlítette „szerelmé”-t, a kórház
szakácsnőjét, és még mutatta is, hogy mekkora volt a feneke…
A főhadnagy szemmel láthatóan gondolkozott a válaszon, bár a
kérdés nagyon egyszerű volt, hiszen a kórházban fekvő sebesült
nem feltétlenül ismeri az egész személyzetet és minden sza-
kácsnőt, ez nem egészségügyi zászlóalj.
Nem tudtam, hogy értékeli Pása ezt a kissé késedelmes
választ, csak azt tudtam, már tapasztalatból, hogy az ilyen ár-
tatlan kérdésecskéken sokkal több ügynök bukik le, mint a pa-
pírokon. Miközben megtanulják a legendájukat, általában csak
állítólagos egységük parancsnoki állományát, állítólagos kórhá-
zuk orvosait, esetleg az ott fekvő főtisztek és tábornokok kül-
sejét vésik emlékezetükbe, de az összes létező közkatona, írnok,
szakács vagy ápolónő külsejét betanulni egyszerűen lehetetlen.
És mit lehet ilyenkor kapásból válaszolni, ha ezekre rá-
kérdeznek?… Ha azt mondja, ismeri… kiderülhet, hogy az
egész csak csapda volt, és a kórházban egyáltalán nincs semmi-
féle Lizaveta nevű szakácsnő. Ha azt mondja, nem ismerem –
erről is kiderülhet, hogy csapda: Lizaveta mindenki által ismert,
helyi nevezetesség, s egyszerűen lehetetlen nem ismerni.
Tiszta szívemből örültem és el voltam ragadtatva, miköz-
ben figyeltem, hogy Pása milyen csodálatosan játssza a hülyét!
Természetesen így tettetni magát, így játszani valószínűleg
bármelyik jó színész is tudna, de ha a játék mellett még annyi
teher is nyomná a vállát, vagy Pása kötelességeit és feladatait
raknák rá, akkor ebből a színészkedésből (legyen a színész akár
Saljapin!) biztosan nem jönne ki semmi.
A borotváltfejű beszédéből megállapítottam, hogy földim,
délvidéki, valahonnan az Észak-Kaukázusból, Rosztovból vagy
Kubányból, lehet, hogy éppen Novorosszijszkból való, mint én.
Nagyszerű arca volt, tetszett nekem. Erős, összefogott magvas
ember, méltósággal tartja magát, nem kapkodós!
Mindenesetre én közben már átpörgettem, felmértem min-
dent, ami csak bekövetkezhet. Erejüket tekintve ő és a busafejű
valószínűleg nem gyengébb nálam, gyorsaságban meg egyéb
tekintetben viszont én vagyok jobb.
Hirtelen eszembe jutott, hogy pontosan tizenkét órával ez-
előtt Pawlowskival vesződtem, s az eredményre gondolva, me-
legem lett a szégyentől. Hát igen – nem szabad előre inni a
medve bőrére!
A „medve bőrére”, az adott esetben a keresettek elfogására
– nagyon sokan pályáztak.
Nem minden hónapban, sőt még csak nem is minden év-
ben akad az embernek dolga olyan üggyel, amelyet a Főhadi-
szállás a saját ellenőrzése alá vont. Tudtam, hogy a nyomozásba
és az ellenőrzésbe az emberek ezreit vonták be, több száz opera-
tív csoportot, és jól el tudtam képzelni, mi folyik most a két
front első vonalában, és a hadműveleti mögöttes területeken is.
Határrezsim40 – jegy a zsebben, a vonat akár indulhat is.
Az biztos, hogy valamennyien csak egyről álmodtak: el-
kapni!… Bármilyen erőfeszítéssel, bármi áron!… De én hittem
En Ef-ben, és tudtam, hogy erre a mi csoportunknak van a leg-
több esélye.
De az esély az csak esély, még nem eredmény, és éppen az
eredmény az, aminek egyelőre se híre, se hamva.
Nem tudtam, mit tartalmaznak a papírjaik, csak az arcu-
kat figyeltem feszülten, de mindhárman nyugodtak, magabiz-
tosak voltak, egyetlen ideges arcrándulásuk sem volt, annyira
nem, hogy már romlani kezdett a hangulatom. Különben, az
40
Határrezsim – (tartani a határt) – aktív nyomozás; és a legszigorúbb ellen-
őrzést, átbocsátási- és záróakciók lebonyolítása a hadműveleti mögöttes terü-
leteken. A különleges nyomozások során gyakorlatilag kötelezően bevezetett
rend; a nyomozási eljárásba a katonai kémelhárításon kívül bevonják a terü-
leti szerveket, a mögöttes területeket biztosító csapatokat, a városparancs-
nokságokat, a harcoló csapatokat, a büntetőzászlóaljak és katonai gépkocsi-
zók személyi állományát. A határrezsim feszült körülményei közepette elke-
rülhetetlen az idegeskedés, a nagyszámú téves letartóztatás (hasonlóság
vagy gyanús körülmények stb. egybeesése miatt), ezért anyomozók nem
kedvelik a határrezsim bevezetését.
okmányoknak ez a vizuális ellenőrzése nagyon ritkán ad vala-
mit, és amikor az ellenőrzöttek ilyen képet vágnak, akkor az
ember majdnem teljesen biztos lehet, hogy üresjárat az egész!…
Pása befejezte a papírok átvizsgálását, de még a megbe-
szélt jelekből egyet sem adott le. Jó szeme van, ha észrevett vol-
na valamit, akár a legapróbb gyanús dolgot is, biztosan felhang-
zott volna a „Nem értem!”… („Figyelem!”) De az iratok, úgy
látszott, teljesen rendben voltak, s nagyon türelmetlenül vártam
a következő lépést, hogyan reagálnak majd ezek hárman a sze-
mélyes holmijuk átvizsgálására…
Feljegyzés telefonbeszélgetésről
Sürgős!
Jegorovnak.
Jelentésében nem igazolta vissza, megérkezett-e a 19 különlege-
sen képzett nyomozó kutya a kísérőikkel együtt különrepülőgépen Le-
ningrádból Vilniusba.
Ellenőrizze és azonnal jelentse.
Kolibanov
*
Rejtjel-távirat
Nagyon sürgős!
Sapovalovnak.
A „Nyeman” ügyben a Belorusz Állambiztonsági Szervek téve-
désből letartóztatott két századosát, Boriszenkót és Novozsilovot, akik
a Vörös Hadsereg kiküldetésben levő tisztjeinek álcázva egy a parancs-
nokságtól kapott különleges és rendkívül fontos feladatot hajtanak vég-
re, azonnal engedjék szabadon. Szükség esetén biztosítsanak számukra
gépkocsit, és segítsék munkájukat.
Boriszenko és Novozsilov kiküldetési rendelvényét, melyen au-
gusztus 3-i dátum szerepel, a 62.035-ös katonai egységjúlius 27-én
adta ki, tehát még a megállapodás szerinti titkos jelzések bevezetése
előtt.
Poljakov
*
Rejtjel-távirat
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Közlöm, hogy a rudnicki sűrű és az önök által kijelölt terület át-
fésülésére kiküldött operatív állomány és a manőverező csoport 13:06-
kor több mint kétszázfős, feltehetően akovistákból álló, puskákon és
géppisztolyokon kívül hat MG típusú nehézgéppuskával és német ak-
navetővel felfegyverzett bandába ütközött.
A fegyveres összecsapás során mindkét fél részéről többen meg-
sebesültek és meghaltak. Saját csapataink 29 embert vesztettek, és a
halottak között van a „Szmers” Kémelhárítás Főcsoportfőnökségének
képviselője, Zatulovszkij százados és a front mögöttes területeit védő
csapatok manőverező csoportjainak parancsnoka, Komarov alezredes.
Kérésünkre a Vörös Hadsereg gépkocsin átdobott egységei hama-
rosan megérkeztek a rudnicki sűrűhöz, s 15:20-ra a fegyveres konflik-
tus helyét megbízhatóan lezártuk. Jelen pillanatban a körkörös védel-
met elfoglaló banda tartózkodási helyét intenzív géppuska- és aknave-
tőtűz alatt tartjuk. Az elkövetkezendő órákban, ahogy az ellenség el-
lenállását leküzdjük, azonnal hozzálátunk az önök által kijelölt terület
átfésülésére és átkutatására vonatkozó parancs végrehajtásához.
Az eredményekről késedelem nélkül jelentést teszek.
Kulikov
*
Rejtjel-távirat
Nagyon sürgős!
Grigorjevnek.
A rendkívüli nyomozási eljárás keresettjeire kétségkívül hasonlí-
tó, az önök által letartóztatott Szamohint és Krivcovot sürgősen
Lidába kell szállítani.
Mindkettőjüket megbízható őrizet mellett szállítsák a Porecsjétől
északnyugatra elterülő 6-os számú repülőtérre, ahol az elkövetkezendő
órákban leszáll az általunk küldött „Douglas” (fedélzeti száma 51.).
Poljakov
Mikor Aljehinnel együtt kilépett a fák mögül, s a három

ismeretlen felé tartott, a legkomolyabban felkészült, és erősen
koncentrálva ismételte magában feladatait és kötelességeit.
A nap egész első felében a három eligazítás és a repülőté-
ren, látottak után valami fontos, felelősségteljes és rendkívüli
dolgot várt. És most minden olyan közönségesnek, mindennap-
inak tűnt.
Az ellenőrzöttek iratai objektíve a legteljesebb rendben
voltak, s számára, Anyikusin számára, az ellenőrzés során, egy
sor körülmény egybeesése folytán, fontos és nagyon meggyőző
adatok kerültek elő:
A kiküldetési rendelvényen a különleges és titkos jelzése-
ken kívül (vessző helyett pont) – amelyet csak tegnap közölt a
helyőrségi elhárító – a hátoldalon ott látta a vilniusi és a lidai
városparancsnokságok annyira ismerős, ibolyaszínű pecsétjét,
és az ő, Anyikusin százados saját kezű aláírását. Még ha fel is
tételezi, hogy esetleg tévedett, és elnézett valamit, akkor a vil-
niusi városparancsnokság, amelyet az iratok ellenőrzése, a sze-
mélyi állomány ébersége és a letartóztatottak nagy száma miatt
mindig példaként állítanak a többi városparancsnokság elé –
biztosan nem tévedett.
A Jelatomcev tiszti igazolványából véletlenül előkerült se-
besülés i igazolványt pontosan az az evakuációs kórház állította
ki: amelyben ő, Anyikusin is feküdt tavasszal. A kórház akkor
Vjazmában volt, majd később áthelyezték az előrenyomuló
front mögé, Lidába, és akkor oda szállították át azokat a lába-
dozó sebesülteket is, akik várhatóan hamarosan visszatérnek
egységeikhez; tehát az iratokban talált bejegyzések teljes mér-
tekben megfeleltek a való helyzetnek.
Anyikusint június közepén írták ki, Jelatomcevet pedig
másfél hónappal később, különböző osztályokon feküdtek de
sebesülési igazolványukon mindkettőjüknek a kórház parancs-
nokának, Kugyinov orvos alezredesnek jellemző, utánozhatat-
lan kézjegye állt.
A körülmények egybeesése: a sebesülésük is meglehetősen
hasonló volt, mindkettőjüknek a jobb mellkasát érte találat, Je-
latomcevet szilánk, Anyikusint pedig géppisztolysorozat sebe-
sítette meg. A négy lövedék közül egy bent maradt a tüdő-
csúcsban, nem tudták kivenni, vagy az ott közvetlenül becsat-
lakozó artéria miatt az orvosok nem szánták rá magukat erre a
műtétre. Pontosan ennek az átkozott fémdarabnak köszönhető-
en maradt csak korlátozottan alkalmas a további szolgálatra.
Hogy Anyikusin arcról, nem ismerte Jelatomcevet, abban
nem, volt, semmi rendkívüli, hiszen a mindössze négy osztály-
ból álló kórházban mintegy ezer ember feküdt, s ráadásul a hár-
mas sebészet a többitől külön, egy másik épületben helyezke-
dett el.
De a hármas sebészeti osztály vezetőjét, Lozovszkij őrna-
gyot, akit Jelatomcev is említett, Anyikusin jól ismerte. Lo-
zovszkij ismert leningrádi sebész volt, szenvedélyes zenebarát
beszélték, hogy még operáció közben is dúdolgatott.
Osztályának éttermében vacsora után majdnem minden
este klasszikus zeneesteket rendezett: gyűjteményéből lemeze-
ket mutatott be, közöttük Saljapin, Szobinov és több más híres
énekes operaáriáit.
Anyikusin, amint megengedték neki, hogy felkeljen,
azonnal látogatni kezdte ezeket az estéket, és emlékezett, amint
a testes, őszülő hajú, kis barna kecskeszakállas Lozovszkij leült
valahová a sarokba, hallgatta a zenét, és fejével ütemre bóloga-
tott.
Lozovszkij nevének említése, a kórház parancsnokának
emlékezetes, jellemző aláírása, az Anyikusin számára annyira
meggyőző részletek Aljehinnek természetesen semmit sem
mondtak, és nem is mondhattak. Az ellenőrzés során Anyikusin
egy szinte teljesen más fából faragott elhárítót ismert meg
Aljehinben. Szűk látókörű, szégyenletesen lassan kapcsoló, ön-
magának szótagolva olvasó, butaságát még titkolni is képtelen
embert látott maga mellett. Elvette az iratot, majd meg sem
nézve visszaadta (két alkalommal is megtörtént, hogy nem an-
nak, akitől elvette), várt, majd mintha eszébe jutott volna vala-
mi, ismét elvette és ismét visszaadta. Minden második szavá-
ban, a „tudja”, „érti”, „így”, „ez” és „tehát” szavakat használta,
s ezzel mintegy tüntetett szegényes szókincsével, lassú, nehéz-
kes észjárásával. Amíg ő nagy nehezen megbirkózott egy irattal,
addig Anyikusin még a legfigyelmesebb ellenőrzés mellett is
hárommal végzett.
Hogy az ellenőrzés kezdetéig nem tűnt ennyire primitív-
nek, az könnyen magyarázható. Az erdőszéltől ide vezető úton
és itt a tisztáson alapvetően csak utasításokat adott, eligazított,
azaz a szokásos sablonmondatokat ismételgette, azt mondta el,
amit már biztosan nem is tucatnyiszor, hanem többször is el-
mondott. Ráadásul Anyikusin saját gondolataival – Lenocskával
és az esti összejövetellel – volt elfoglalva, és csak akkor figyelt
oda, ha szükségesnek tartotta, amikor a mai napra vonatkozó
kötelességeit ismertette, s közben természetesen nem elemezte a
mondatait.
Most viszont gondolkozni, értékelni kellett, és ekkor
Aljehin gondolatszegénysége azonnal nyilvánvalóvá vált. Elő-
jött ostoba makacssága. Anyikusin tudta, hogy az ilyen embe-
rek soha nem ismerik be hibáikat és gyanúsításaik alaptalansá-
gát.
A másodlagos iratokat – a ruházati és illetménykönyveket,
élelmiszerjegyeket, utazási igazolványokat és különleges igazo-
lásokat a városparancsnokságon is, és a járőrök is megköve-
telték, de csak azokban az esetekben, amikor az alapiratok bizo-
nyos kétségeket ébresztettek.
Itt viszont az igazolványok és a kiküldetési rendelvények
a legnagyobb rendben voltak, s Anyikusin véleménye szerint
nem volt semmi szükség a többi irat elkérésére, ezért nem is
foglalkozott ezekkel, és örült, hogy Aljehin nélküle is boldogul.
A városparancsnoksági rendelkezések szerint párttagsági
könyvet különben sem volt szabad elkérni, csak azokban a ki-
vételes esetekben, amikor ezt nagyon súlyos és alapos meggon-
dolások indokolták, s Anyikusin ezért még csak hozzá sem ért a
párttagsági könyvhöz. Amikor Aljehin szemrebbenés nélkül ki-
nyitotta, és hozzáfogott az ellenőrzéshez, Anyikusin félszemmel
odapillantva, nagyon fontos körülményt fedezett fel:
Jelatomcev negyvenkettő októberében, az ország számára
legnehezebb időszakban lépett be a pártba.
Amikor aztán ezt a tisztet, az érdemes frontharcost, aki a
szó igazi értelmében saját testével védte a hazát, az Anyikusin
számára legdrágább város, Moszkva védőjét Aljehin továbbra is
gyanúsította valamivel, és valószínűleg meg is akarta motozni –
Anyikusinban szinte percről percre nagyobb ellenszenv lobbant
fel az elhárító működése iránt, s az a vágy vagy szinte már
szükségszerűség, hogy valahogyan kifejezésre juttassa egyet
nem értését, a körülötte zajló események egyértelmű elítélését.
Apja többször mondogatta neki és elesett öccsének, hogy
mindenki elsősorban saját magának tartozik felelősséggel, és
ezért az ember a saját maga legfőbb bírája. Apja arra tanította,
hogy a bonyolult, önálló döntést követelő helyzetekben a szov-
jet embernek úgy kell cselekednie, ahogy a lelkiismerete és
meggyőződése diktálja.
Anyikusin a háború folyamán fenntartás nélkül és minden
esetben ezt az útmutatást követte, és végső soron mindig igaza
volt.
Az apai tanítás bölcsességének legragyogóbb példáját két
évvel ezelőtt azokban a nehéz időkben ismerte fel, amikor a
szakadatlan harcokban a személyi állománynak több mint a fe-
lét elvesztett hadsereg elkeseredetten védekezett, s utolsó csepp
vérig védelmezve minden állást, a Volgáig vonult vissza.
A németeknek sikerült több részre szétszakítani a hadosz-
tályukat, és ő zászlóaljának maradványaival együtt két sztyeppi
útvonal kereszteződésénél, minden oldalról bekerítve találta
magát.
Beosztását és rangját tekintve a második ember volt az
egységben, és a szomszédos ezredből való századossal, a ta-
pasztalt frontharcossal, aki a háború első éve alatt, amikor sen-
kit nem kényeztettek el érdemrendekkel, két Vörös Zászló-
rendet szerzett, sürgősen megszervezték a körkörös védelmet.
Fején és vállán szerzett sebesülése ellenére a százados
energikusan, ragyogóan tájékozódott és adta ki a parancsokat.
A harc során bátorsága és hidegvére elég lett volna akár egy tu-
cat másik frontharcos számára is. Néhány órai együttműködés
alatt Anyikusin szinte beleszeretett, és megköszönte a sorsnak,
hogy ezekben a nehéz órákban ilyen emberrel hozta össze.
Megesküdtek egymásnak, hogy nem vonulnak vissza, s
ezt a helyet nem hagyják el élve. A harcosok beásták magukat,
tudták, hogy mindegyikük életében ez lesz az utolsó határ,
ezért teljesen kiépített lövészárkokat ástak, amikor este, rádión
keresztül teljesen váratlan parancsot kaptak. Azokat a hadifel-
szereléseket, amelyeket nem tudnak magukkal vinni, a hadosz-
tály minden egysége hagyja hátra, és erőltetett menetben, harc-
ba nem bocsátkozva, a személyi állomány megőrzése érdekében
azonnal vonuljon vissza keletre, a Volgához.
Úgy tűnt, minden világos, és nem igényel különösebb
gondolkodást, de Anyikusin rövid töprengés után mégis kije-
lentette a századosnak, hogy a hadosztályparancsnok és törzs-
főnök aláírásával és pecsétjével ellátott írásos parancs nélkül
sem ő, sem ezredének emberei sehová nem távoznak innen.
A százados próbálta meggyőzni, formalistának nevezte,
azzal vádolta, hogy a papír fontosabb számára, mint az ember-
életek százai, és egy ilyen parancsmegtagadásért főbe is lőhetik.
Az árok alján ültek a porban, igyekeztek nem kiabálni, hogy a
katonák meg ne hallják, de rekedten vitatkozták magukat, és
mindketten megmaradtak saját véleményüknél. Éjfél után a
százados összehívta az embereit, kiadta az utasításokat, és a sö-
tétség leple alatt megtette azt, ami Anyikusin előtt lehetetlennek
tűnt: titokban, egyetlen lövés nélkül, félszáznyi emberét el-
vezette a német állások mellett.
Anyikusin saját harcosaival ott maradt, s néhány óra eltel-
tével a túlerőben levő németek legborzalmasabb rohamát állta
ki. Hogy a különböző magyarázkodásokat elkerülje, közölte
harcosaival, hogy a százados és emberei a parancsnokság rend-
kívül felelősségteljes és veszélyes megbízatásának végrehajtásá-
ra indultak.
Hivatásos katona családjában nőtt fel, és tudta, még mie-
lőtt a hadseregbe került volna, hogy az „elöljáró parancsa tör-
vény a beosztott számára”, és hogy valamennyi utasítást „felté-
tel nélkül és megadott határidőre” végre kell hajtani, de hát ak-
kor mi okozta makacsságát, lényegében önkényes cselekede-
tét?… Mindenekelőtt a józan esze; megértette, hogy a két útke-
reszteződés mennyire fontos a támadó németek számára; aztán
az a törekvése, hogy ne engedje az ellenséget az ország belsejé-
be. Különben a hadosztály törzstől érkezett parancs nemcsak az
ő meggyőződésével állt ellentétben. Ellentétben volt a Honvé-
delmi Népbiztos azokban a nehéz időkben irányt mutató, híres
227. számú parancsával is, amelyet nem sokkal azelőtt, mint a
többi parancsnokkal, Anyikusinnal is kétszer ismertettek: egy-
szer egységeik előtt, majd ezt követően a törzs fedezékében, és
ezt aláírásukkal is igazolni kellett. A Sztálin által írt történelmi
dokumentum egyes mondataira kívülről emlékezett: „…az
utolsó csepp vérig védeni minden állást… megkapaszkodni a
szovjet föld minden darabjában, és védeni az utolsó lehetősé-
gig…”
A 227. számú parancs, amelynek tartalmát igen röviden ki
lehetett volna fejezni: „Egy lépést sem hátra!” vagy „Kitartani
mindhalálig!” – gyakorlatilag mindenfajta visszavonulást meg
tiltott, és ez teljesen megfelelt Anyikusin meggyőződésének, s a
kétszeres Vörös Zászló-renddel kitüntetett századossal folyta-
tott vitájában mindenekelőtt erre az alap rendelkezésre támasz-
kodott. Válaszul a százados, nagyon meggyőzően, azt mondta,
hogy a hadseregben mindig az utolsó parancsot kell végrehaj-
tani, még abban az esetben is, ha az ellentétben áll az összes ko-
rábbival, sőt nem az ő dolguk, hogy mérlegeljenek, mert he-
lyettük gondolkozik a főnökség, ők csupán végrehajtók.
Az, hogy Anyikusin a teljes bekerítésben ragaszkodott
hozzá, hogy a hadosztálytól két aláírással és pecséttel ellátott
parancs érkezzen, részéről nem volt más, mint kifogás – hiszen
tudta, hogy ez lehetetlen. Nem volt bürokrata, sem a formasá-
gok embere, de a visszavonulásra vonatkozó szigorúan titkos
parancsnak a továbbítási módszere is – rádión keresztül, nyílt
szövegben – egyet nem értést és kétségeket váltott ki belőle. A
százados erre, szintén nagyon logikusan és megalapozottan,
megjegyezte, hogy a túlerővel körülzárt csapatoknak azonnal
meg kell semmisíteniük a rejtjeleket, és a törzsnél figyelembe
vették előre látták ezt a körülményt is.
Azokban a rohamos gyorsasággal tovairamló percekben
Anyikusin ennek a nagyon felelősségteljes döntésnek a megho-
zatalakor legkevésbé magára, saját sorsára gondolt, elsősorban
azt vette figyelembe, hogy mi az ésszerűbb és a hasznosabb az ő
helyzetükben a hazának. A harc nélküli visszavonulás, a fegy-
verek és lőszerek megsemmisítésével vagy hátrahagyásával,
őrültségnek, szinte bűntettnek tűnt a szemében. – Egyszerűen
nem tudta megérteni, hogy a hadosztálynál hogyan juthatott
valakinek eszébe ez az ostobaság. Erőltetett menetben vissza-
vonulni a Volgához – de minek?… Hogy védelmi állást fog-
laljanak el száz kilométerrel keletebbre, vagy ismét vissz~sze-
rezzék ezt a területet? Mi lenne ennek az értelme? Semmi!… Az
más dolog, ha itt maradnak, és az életük árán is, de egy időre
megállítják az ellenség előrenyomulását – az adott, kritikus kö-
rülmények között Anyikusin gondolatmenete szerint csak így
teljesíthették igazán katonakötelességüket.
Nem egészen száz harcossal, két aknavetővel és egy szét-
lőtt irányzékú ágyúcskával több mint egy napig tartotta az út-
kereszteződést, egészen addig, amíg a segítségükre és a leváltá-
sukra át nem tört egy gépesített gárdadandár.
Ahogy a későbbiekben kiderült, a visszavonulási paran-
csot a hadosztály törzs hadműveleti osztályának helyettes veze-
tője továbbította, akit a németek fogságba ejtettek és árulásra
bírtak. Hangját ismerték az ezredek rádiósai, s ezért a hamis pa-
rancsot az öt közül három csoport késedelem nélkül végrehaj-
totta. Ennek eredményeként a védőállás két kisebb szakaszon
nyitottá vált – az ebben vétkes parancsnokokat, köztük a ta-
pasztalt századost is, miután a mögöttes területre megérkezett,
gyorsított eljárás után főbe lőtték.
Anyikusinnak önkényességével együtt igaza volt, s a „ha-
dászatilag fontos állás” védelmében tanúsított bátorságáért és
hősiességéért a Honvédő Háború-renddel tüntették ki. Ez az
esemény különösen megerősítette abban a meggyőződésében,
hogy szükség esetén nem szabad a bevett formulákat szajkózni,
hogy ne legyen gondolkodás nélküli végrehajtó, hanem a bo-
nyolult helyzetekben úgy cselekedjen, ahogy lelkiismerete és
meggyőződése diktálja.
Különben akkor, negyvenkettő halálosan nehéz júniusá-
ban történt egy eset, amely Anyikusinban az elhárítókkal szem-
beni ellenszenvet kiváltotta.
A majdnem irányíthatatlan, zűrzavaros éjszakai harcok
idején, amikor megkísérelték, hogy a rendelkezésre álló csekély
erőkkel visszaszerezzék a németektől Cimljanszkaja külvárosát,
Anyikusin századából nyomtalanul eltűnt három katona.
Egy hét elteltével, egy ugyanolyan sötét éjszakán a fedezé-
kébe hívatta Kamalov, a különleges osztály megbízottja.
A fiatal, alacsony termetű hadnagyocska a mécses fénye
mellett egész éjjel faggatta, hogy milyen alapon parancsolta
meg Anyikusin az írnoknak, hogy a jelentésekben „nyomtala-
nul eltűnt”-ként tüntesse fel a három katonát.
Még néhányszor magához hívatta Anyikusint, valamiért
mindig a harmadik éjszaka, de már a következő alkalommal vi-
lágossá vált Anyikusin előtt, hogy a különleges megbízott arra
gyanakszik, a „nyomtalanul eltűnt” bejegyzést azért íratta be,
hogy ezzel… eltitkolja és… álcázza három harcosának átállását
a németekhez.
Ostobább és megalapozatlanabb gyanút Anyikusin el sem
tudott képzelni. Mind a három katona a harc kezdete előtt érke-
zett az utánpótlással. Anyikusin nem hogy nem ismerte őket –
de úgy alakult, hogy még csak nem is találkozott velük. Egy pil-
lanatig sem kételkedett abban, hogy az eltűntek meghaltak, a
sikertelen roham során, de ha feltételezzük is, hogy életben ma-
radtak, s valóban a németek oldalára álltak, akkor is neki, Anyi-
kusinnak, mi köze az egészhez?
Kamalov egyedül arra alapozta gyanúját, hogy előzőleg
mindhárman a németek által ideiglenesen meg szállt területe-
ken éltek. Ez rendben van, de ő, Anyikusin, nem élt ott. És nem
volt egyetlen percet sem bekerítésben, sem fogságban! A roko-
nai között sem volt senki, akivel szemben megtorlást alkalmaz-
tak volna, vagy külföldön élne, még a távoli rokonok között
sem.
Az életben és minden irata tanúsága szerint is feddhetet-
len és tiszta volt, mint a frissen esett hó. Ennek ellenére az elhá-
rító minden alkalommal érdeklődött az életrajzi adatai iránt is,
ugyanazokat a kérdéseket tette fel apjáról, anyjáról, és szorgal-
masan írogatta egy papírlapra Anyikusin teljesen azonos vála-
szait,
Anyikusinban minden éjszakai látogatás után egyre erő-
sebb, lassan gyűlöletbe csapó ellenszenv halmozódott fel ezzel
az emberrel szemben. Egy cseppet sem félt Kamalovtól, ellen-
kezőleg, a különleges megbízott gyanakvása és értelmetlen ma-
kacssága, amely minden harmadik éjszaka megfosztotta az első
lövészárokban annyira szükséges álomtól, és ostoba kérdések-
kel kínozta, megvetést és nehezen visszatartható vad gyűlöletet
váltott ki belőle.
Naponta, borzalmasan elcsigázva, alig bírta ki a szükség-
telen éjszakai ébrenlétet, és már szinte gépiesen, undorral vála-
szolgatott Kamalov kérdéseire. Minden idegszálával arra vá-
gyott, hogy bárcsak már kivirradna, és vége lenne ennek az
egésznek.
Egyszer Anyikusin már nem tudott uralkodni magán, s
háttal a fedezék falának támaszkodva elaludt. Nehéz lenne
megmondani, meddig alhatott, mindenesetre Kamalov nem za-
varta, nem ébresztette fel, hanem türelmesen várt. Amikor
Anyikusin kinyitotta a szemét, a mécses gyenge fényénél, egy-
méternyire ismét maga előtt látta a széles pofacsontú, semmifé-
le érzelmet ki nem fejező ázsiai arcot, megérezte a különleges
megbízott mereven, mozdulatlanul rászegeződő, átható tekinte-
tét, és a következő másodpercben – immár ki tudja, hányadszor
– felhangzott a halk, rendíthetetlen nyugalommal feltett kérdés:
– Tehát az apja munkás, anyja pedig, ahogy állítja, tisztvi-
selő családból származik… Jól értettem?…
Ez az egész, mint egy rémálom, egy kényszerképzet, egé-
szen Anyikusin sebesüléséig folytatódott. Csak kórházba szállí-
tása jelentett számára megváltást. Aljehin csontos, mozdulatlan
arcával és mindenekelőtt „éberségé”-vel, makacsságával, mely,
úgy látszik, tartozéka ennek a foglalkozásnak, Kamalovra em-
lékeztette. De bármily erős legyen is az elhárítók gyanakvása és
makacssága, sehogy sem tudták, egyszerűen nem volt joguk be-
folyásolni Anyikusin álláspontját és magatartását.
Az adott, konkrét esetben az ellenőrzöttek másodlagos ira-
tainak átnézése után már kialakult róluk a véleménye.
A továbbiakban egy pillanatig sem kételkedett Jelatomcev,
Csubarov és Vaszin őszinteségében, személyiségük teljesen vi-
lágosan állt előtte, és semmiféle gyanút nem váltott ki belőle.
Az elhárítóknak a frontharcos tisztekkel szembeni további
ténykedése csak Aljehin szakmájából eredő gyanakvásával, ma-
kacsságával és korlátoltságával volt magyarázható.
Amikor megpróbálta összevetni az elhárítók előkészületeit
és óvatosságát azzal, amivel a valóságban találkoztak, egyszerre
az egész akció nevetségessé vált előtte.
„Ezek a »Sherlockok«!… Mocsári lidércek!… – gondolta
vidáman és legyűrte mosolyát meg azt a leküzdhetetlen vágyát,
hogy tréfás pillantást vessen oldalra, oda, ahol Aljehin beosz-
tottjai rejtőztek. – Az ördög tudja, mi mindent hordtak ezek itt
össze!… Ágyúval lőnek verébre!… Komédia!…”
Jelatomcev okos, akaratot tükröző arca, egészen világos,
kissé hunyorgós, türkizkék szeme, egész magatartása és iratai a
rokonszenven és tiszteleten kívül mást nem ébresztettek benne.
Az iratok ellenőrzése után tiszteleten kívül semmi mást nem ér-
zett a másik két tiszttel szemben sem; Aljehin hiába várta,
Anyikusin a hátizsákok átvizsgálását nem helyeselte, ezért hall-
gatott: úgy döntött, hogy félrehúzódik, nem lesz részese a do-
lognak.
Aljehin boldoguljon nélküle, mint ahogy boldogult is,
amikor saját maga kérte el a másodlagos iratokat. Ha a mostani
magatartása miatt valaki szemrehányást tesz neki, biztosan nem
fog hallgatni. Megírja jelentését a városparancsnoknak, sőt a
helyőrség parancsnokának is, és kertelés nélkül kifejti állás-
pontját. Tetszik-e majd ez az elhárítóknak, vagy sem, ez nem
érdekli, van neki saját feje, nem volt, és nem is lesz soha min-
denfajta utasítás, beleértve az ostoba utasításokat is, vak és fel-
tétlen végrehajtója!…
87. Aljehin
A személyleírás egyező… Talán csak nem Miscsenko?…

Nincs kizárva!… Szívesen strandolnék most vele!… megnéz-
ném a derekát… Hol volt az utóbbi évben… nem, csak az utób-
bi tizenegy hónapban?… Hol sebesült meg akkor?… Miscsenko
– személyiség!… Ne örülj előre!… Nem biztos, hogy Miscsenko,
és az sem, hogy ők a „Nyeman”… Pörgesd!
Élelmiszerjegyek… Betűforma… Tartalom… A szöveg
szedésformája… Apró betűs szedés… 72.510-es katonai egy-
ség… Jelatomcev százados, A. P. és a vele levő két tiszt… Ki-
küldetésben Vilniusba… Lidába és környékére utazóknak… A
dokumentum száma és kiadásának kelte… A kiküldetési ren-
delvény augusztus tizedikén kelt… 72.510-es katonai egységnél
az egyes norma szerinti ellátmányban részesült… bezárólag…
Természetben élelmiszerjuttatás… augusztus tizedikéig… Cu-
korellátmány… tizedikéig Szappan harmincegyedikéig… Do-
hány… harmincegyedikéig… Útravaló és öt napra szóló hideg
élelem… öt nap… Hiteles… Tintaceruza… A papír szerkezete…
vastagsága… Így… Ellátmánya tizenhatodikán megszűnik Az
élelmiszerjegy érvényességi ideje… huszonegyedike… Az élel-
miszerjegy tulajdonosának aláírása… Jelatomcev… Az előző-
vel… megegyezik… Az egység parancsnokának hadtáphelyet-
tese… Gundobin őrnagy… Aláírás… valódi… Az ügyviteli osz-
tály vezetője… Aláírás… természetes… Dátum… Címeres pe-
csét… A bélyegzőfesték színe… Kész!
Beszélj velük az ellátmányról… Így… Nézd az arcát!…
Jó… Így… Hogy a tiszteket nem vitték át – az biztos!… Azt kér-
dezd meg tőlük is… Igen… A válasz jó… ez is… Épp elég iratuk
van… És semmiféle idegi reakció… A személyleírás majdnem
teljesen ráillik… de nem biztos, hogy ez Miscsenko… és nem
biztos, hogy ők a „Nyeman”… Kelletlenül veszi el, és érdeklő-
dés nélkül nézi… Neki már minden világos!… Hát hadd le-
gyen… De te a szolgálathoz tartozol!… Így… Kórházi jelentés…
Beszélj ezzel is… említs valakit… Egyszerűbben… Óvatosabb
lett!… Mi ez?… Kelepcére gyanakszik?… Ha hozzánk tartozik,
mitől fél?… Furcsa… Késéssel válaszol!… És milyen elégedet-
len!… Valami nincs rendben… Pörgesd csak, pörgesd!
Orvosi igazolás… Alakulat… Tartalom… A szövegszedés
formája… Apró betű… Különleges jelzések… hitelesek… Ti-
zenhatos forma… dőlt… Szögletes nyomás… 1731-es evakuáci-
ós kórház… Ez Vilnius! – Dátum – augusztus hetedike…
Csubarov főhadnagy… Nyikolaj Petrovics… gyógykezelés alatt
állt… Június huszonötödikétől… augusztus hetedikéig… Az
1731-es júliusban Szmolenszkben volt… Hihető?… Teljesen…
Diagnózis… Golyóütötte seb a csípőjén… 1731-es… – általános
sebészet… A kórház jellege… Megfelel… Az ott-tartózkodás
ideje… a diagnózisnak… megfelel… Tinta… A bélyegzőfesték
színe… A papír szerkezete… vastagsága… Sebesülését a fron-
ton szerezte… a Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosának pa-
rancsára… korlátozások nélkül fegyveres szolgálatra alkalmas-
nak találta… A kórház parancsnoka… Orvos ezredes… Alá-
írás… valódi… Címeres pecsét… A bélyegzőfesték színe… Tin-
ta… A Honvédelmi Minisztérium Katonai Kiadójának 3-as
számú Nyomdája… A rendelés száma kilencszáznegyvenhá-
rom… Kész!
Úgy látszik, balkezes… Augusztus hetedikéig kórházban
volt, s a „Nyeman” már júliusban adni kezdett… Talán az iga-
zolás nem az átdobásuktól kezdve érvényes?… Lehet, hogy ko-
rábban más iratokat használtak?… „Használtak” – nem biztos,
hogy ők a „Nyeman”, nem biztos!
A parancsnoki állomány illetmény könyve… A borító szer-
kezete… Alakulat… A rovatok szedésformája… Tartalom… A
szövegszedés formája… Sorozat… szám… valódi… Csubarov,
Nyikolaj Petrovics… Főhadnagy… Beosztásában töltött szolgá-
lati évek… Beosztása után járó fizetése… Saját kezű aláírás…
valódi… Az egység parancsnoka… Gárdaőrnagy… valódi…
Pénzügyi részleg vezetője… Hadnagy… Címeres pecsét… Dá-
tum… Tinta… A bélyegzőfesték színe… A papír szerkezete…
vastagsága… A kifizetések igazolása… Levonások… Illetmé-
nyek kifizetése… Áthelyezések és változások… A pénzügyi
részleg vezetője… Hadnagy… Aláírás… valódi… Az előzővel…
egyezik… Címeres pecsét… A bélyegzőfesték színe… Tinta…
Iratkapocs… Különböző bejegyzések… Ellenőrző szelvények…
Augusztus… Szeptember… Vízjelek… Kész!
Minden hibátlan, minden megfelel!… De valami még sincs
rendjén!… Valami van!… Lehet, hogy csak úgy tűnik?… Lehet,
hogy véletlenek?… Az iratok ellenőrzése nem izgatja őket… És
valószínűleg semmit sem ad… És a hátizsákok?…
Ideiglenes igazolvány… szám… Alakulat… Tartalom… A
szöveg szedésformája… Különleges jelzések… hitelesek… Cí-
meres pecsét… Aláírás… valódi… Tinta… A bélyegzőfesték
színe… A papír szerkezete… vastagsága… szöveg… Csubarov
hadnagy… Nyikolaj Petrovics… A Nyugati Front 0401-es szá-
mú negyvenhárom szeptember hetedikén kiadott parancsá-
val… A parancsnokság által kitűzött harci feladatok példamuta-
tó végrehajtásáért… a német megszállók ellen a fronton tanúsí-
tott harcban… Vörös Csillagrenddel kitüntetve… A kitüntetés
száma 479.526… A hadosztály törzsfőnöke… Alezredes… Poli-
tikai helyettes… Őrnagy… Negyvenhárom szeptember kilenc…
A kitüntetés száma… a kiadás időpontjának… megfelel… Kész!
Nocsak – balkezes!… A főhadnagy – balkezes!… És akkor
mi van?… Minden huszadik ember balkezes!… De mégis… És a
kórház… Ronda képe van… Talán csak nem ez akarta megölni
Guszevet?… Nem biztos!…
A dokumentumok alapján semmi közük Pawlowskihoz…
Az erdő felé tartott… Egyszerű véletlen?… Hol voltak ma
éjszaka?… Így… Beszélj ezzel is… Pörgesd a közvetetten… Em-
líts valakit… Mosoly… Minél bizalmasabban…
Nézd az arcát!… Így… Elpirult! Vajon mitől?… Nyugtasd
meg!… Mesélj nekik valami vidámat… Játszd a bambát…
Játszd!… Igen, ezek itt ketten, nem szívesen beszélgetnek, túl-
ságosan szűkszavúak… Félnek a közvetett kérdésektől… Előze-
test adjak?… Ne siess.
Komszomol-tagsági könyv… A borító szerkezete… Ala-
kulat… A rovatok szedésformája… Tartalma… A szöveg szedés-
formája… Azonosító jelek… Szám… Fénykép… Fej… homlok
orr… áll megfelelnek… Bélyegző… Dombornyomás egyezik
Aláírás… valódi… Különleges tinta… A bélyegzőfesték színe…
A papír szerkezete… vastagsága… Vízjelek… Védőborító…
Szöveg… Vaszin… Mihail Szergejevics… A belépés ideje…
Negyven áprilisa… A tagkönyvet kiállító alapszervek megne-
vezése… Moszkva, Szokolnyiki Kerületi Bizottság… Saját kezű
aláírás valódi… A tagdíjfizetések… Évenként… Negyven… is-
kolás volt… Negyvenegy szeptemberben behívták… Tagdíjak
összege… Megfelel… Negyvenkettő… Március – változás… va-
lószínűleg kórház… Június… ismét változás… Visszatért az
egységéhez… Bélyegző… Aláírás… Negyvenhárom… Január…
Február… Március… Április… Május… Június… Júliusban vál-
tozás… Így… Valószínűleg tanulni ment… Negyvennégy… Ja-
nuár… Február… Március… Április… Május… Június… Júli-
us… A tagdíj összege… Bélyegző… Aláírások… Kész!
Minden stimmel. Ha hamisítvány, akkor művészi munka!
Ha a hamisítást organoleptikával41 nem lehet megállapítani, ak-
kor amögött egy egész állam áll!… Vajon kik lehetnek?! Az első
a személyleírás alapján Miscsenkóra hasonlít, a második, a bal-
kezes „megbotlott a szakácsnőben”… a kórházzal… A had-
nagynak sem tetszett a közvetett kérdés… Mégis, mindez nem
biztos… Ha ügynökök, akkor organoleptikával semmire nem
megyünk… És a hátizsákokkal?… Lehet… De nem biztos!… De
erre szükség van… Mindenképpen le kell tartóztatni őket… A
százados nagyon passzív, nagyon!… Boldog ember – neki min-
den világos. Ez van, nem is az ő feladata, hogy felnyissa őket, ez
a tied!… Könnyű azt mondani „Tönkreteszi az ízületeket és ki-
kezdi a szívet!”… És ha… Akkor mit csinálnak?… Miscsenko
őrizetbe vétel esetén rendkívül veszélyes!… Ne húzd a dolgot,
adj előzetes jelzést… Talán csak nem Miscsenko?…
Kovaljovnak és Tkacsenkónak!
41
Az iratok ellenőrzésének organoleptikus módszere – minden technikai be-
rendezés és vegyi eljárás nélküli, csak a vizuális hatáson alapuló módszer.
Személyes felelősség terheli önöket azért, hogy a
Cseljabinszkban, Gorkijban és Szverdlovszkban rakodás alatt álló, a
hadműveleti Szállítások osztálya különleges ellenőrzése alá vont „K”
szériához tartozó 2762, 1374-es és 1784-es (ömlesztett
harckocsitechnikát szállító) titkos szerelvényeket újabb különleges ren-
delkezésig visszatartsák az induló állomáson.
A,végrehajtást személyesen ellenőrizze, és azonnal tegyen jelen-
tést. Hivatkozás: a Legfelsőbb Parancsnok Főhadiszállásának parancsa.
Karponoszov
*
Poljakovnak.
Az elkövetkező két óra folyamán különrepülőgéppel Moszkvából
a lidai repülőtérre érkezik még 9, a Vörös Hadsereg tiszti egyenruhájá-
ba öltöztetett azonosító tanú, azon volt német ügynökök közül, akik a
német hírszerzés varsói és königsbergi iskoláinak rádiós szakán végez-
tek, ahol az adások formája alapján ítélve, az általunk igen aktívan ke-
resett „Nyeman” csoport rádiósai is tanultak.
Személyes felelősség terheli azért, hogy az érkezettek a keresettek
legvalószínűbb előfordulási helyein azonnal bekapcsolódjanak a mun-
kába.
Ugyanezzel a géppel önökhöz szállítjuk a német hírszerzés nem-
régiben fogságba ejtett őrnagyát, Wilhelm von Baekét, aki a múltban a
varsói hírszerző iskola harcászati részlegének parancsnoka volt, s va-
lamennyi ügynököt ismeri, aki 1941 októberétől 1944 májusáig ott ta-
nult.
Figyelembe véve von Baeke gyenge fizikai állapotát és életkorát,
a „Szmers” Kémelhárítás Főcsoportjőnöksége javasolja, hogy közvetle-
nül Lidában hasznosítsák azon letartóztatottak szeméfyazonosságának
megállapításánál, akiknél gyanú merül fel, hogy a „Nyeman”-hoz tar-
toznak.
A megérkezésről azonnal tegyen jelentést.
Kolibanov
*
Rejtjel-távirat
Jegorovnak.
Ciesław és Vincent Komarniczki részvételét 1941-1944-ben
a”Grom” elnevezésű lengyel partizánegységben a gondos ellenőrzés
nem igazolta.
A személyleírás állandó és dinamikus jegyei alapján a „Grom”
parancsnoki-tiszti állományában Ciesław Komarniczkihez hasonló
személy nem volt.
Bászilov
89. Az ellenőrzés
– Nem tudom megérteni… – mondta ki Aljehin a megálla-

podás szerinti szavakat. – Mi keresnivalójuk van itt?… Egy
zászlóalj törzsfőnöke… – nézett a papírokba –, egy századpa-
rancsnok és egy szakaszparancsnok. Igen?… Hol van a szemé-
lyi állomány? Milyen feladatot tudnak itt végrehajtani beosztot-
tak nélkül?… Nem tudom megérteni… – ismételte a tarkóját va-
kargatva, és Anyikusinra nézett.
– Én szintén nem értem az egészet. Valamivel gyanúsíta-
nak bennünket? – kérdezte a százados Anyikusinhoz fordulva.
Valószínűleg kitalálta, hogy Anyikusin a főnök, s már biztosan
feldühödött Aljehin korlátoltságán, műveletlenségén és nyil-
vánvaló makacsságán. – Miről van szó? Mire jó ez az ellenőrzés,
ez a kihallgatás?
– A szükség diktálja – jegyezte meg alig észrevehető
együttérzéssel Anyikusin.
– Milyen szükség?
– Szükség, és kész! – mondta szigorúan Aljehin. – És mi
az, hogy „kihallgatás”? A kötelességünket teljesítjük… de ezt
meg is kellene érteni!… És ne sértegessen bennünket!… – Gyor-
san és kifejezően Anyikusinra nézett. – A szolgálat, az szolgálat!
Ahogy mondani szokták: a törvény megköveteli!… Azt kérdez-
tem, hol vannak az egységeik?
– Novaja Vilnában – vágta rá azonnal, gondolkodás nél-
kül, váratlan könnyedséggel a százados.
– A tiszti tartalék ezredtől vannak? – élénkült fel
Anyikusin.
– Igen.
– Állandó állományban?
– Nem, ideiglenesben.
Anyikusin megértően bólogatott, s elfordította a tekintetét.
Aljehin azt várta, hogy a másodlagos okmányok ellenőrzése
után a városparancsnok-helyettes a megállapodásnak megfele-
lően megkéri a tiszteket, hogy mutassák meg a hátizsákjukat,
de az csak összefonta a karját a háta mögött, és mintha mindent
elfelejtett volna, közömbös arccal nézett félre, mint akinek egé-
szen máshol járnak a gondolatai, és hallgatott.
– Igen… – mondta Aljehin rövid szünet után összehajto-
gatva az iratokat, de nem adta vissza tulajdonosaiknak. – Most
pedig, tiszt elvtársak, kérem, mutassák meg hátizsákjuk tartal-
mát…
– Hát ezt meg milyen alapon? – kérdezte élesen, de türtőz-
tetve magát a százados. – ez meg micsoda?!…
– A személyes holmik ellenőrzése – magyarázta Aljehin, és
arcára olyan kifejezés ült ki, mintha csak azt akarná mondani:
„szolgálati kötelességünket teljesítjük, milyen kifogásuk lehetne
ellene?”
– Mit jelent ez a személyes holmik ellenőrzése? Nem va-
gyunk közkatonák, nem vagyunk tiszthelyettesek, maga sem
őrmester! Ki jogosította fel magát arra, hogy tiszteket motoz-
zon?!
– Szó sincs róla… nem gondolunk mi motozásra… csak
azt kérem, mutassák meg, mi van a hátizsákjukban. Értik? Ön-
ként!
– Hogyhogy önként? És ha nem akarjuk!? Ötödik éve va-
gyok a hadseregben, de hasonló ellenőrzésen még nem mentem
keresztül!
– Én viszont keresztülmentem – mondta Aljehin sértődöt-
ten, és hangosan nagyot szipogott.
– Ez a maga dolga! Nekünk semmi kedvünk hozzá!
– Hogyhogy semmi kedvük hozzá? – csodálkozott Aljehin.
– Intézzük el szépen a dolgot… Önök is szovjet emberek!…
Megmondom maguknak… mint tiszteknek… csak hogy tudják,
ahogy mondani szokás, de aztán senkinek egy szót se!
Az iratcsomóból elővette az élelmiszerjegyeket, rámutatott
egy jelzésre és megkérdezte:
– Tizenhatodikán tehát voltak Lidában?
– Voltunk! És aztán?
– Hát éppen ez az! – mondta szomorú arccal Aljehin, és
halkan bizalmasan közölte: – Tizenhatodikán Lidában, innen…
a tüzérségi raktárból eltűnt két láda robbanóanyag!
– És nekünk mi közünk hozzá?
– A jelek szerint… tudják, tisztek vitték ki hátizsákban… –
közölte Aljehin. – Kivitték a városból… Hogy mi célból, az nem
ismeretes! Semmit nem tudunk róla! – tárta szét tanácstalanul a
karját. – Lehet, hogy halászni akarnak vele, de az is lehet, hogy
hidat akarnak robbantani!
– Ezt a badarságot! – rántotta meg a vállát felháborodottan
a százados. – Mi nem voltunk semmiféle raktárban!
– Ezt meg ki tudhatja? A törvény megköveteli… – sóhajtott
Aljehin. – Rendezzük szépen, csendesen… ez a parancs… Én a
kötelességemet teljesítem… Kérem… mutassák meg, mi van a
hátizsákjukban…
– Felelősségem teljes tudatában ki kell jelentenem – mond-
ta határozottan a százados –, hogy nem voltunk Lidában sem-
miféle raktárban, semmiféle robbanóanyagot nem vittünk el,
nem is tudunk róla, és kategorikusan tiltakozunk a motozás el-
len! Kategorikusan!
– Akkor velünk kell jönniük a parancsnokságra – jelentette
ki elszántan Aljehin. – Maguknak úgyis mindegy… hiszen Li-
dába mennek… Itt vár bennünket a kocsi Silovicsiben… ka-
tonák ülnek benne, de biztos lesz hely maguknak is… Tehát,
akkor tessék… – megfordult, karjával Silovicsi felé mutatott,
mintegy előretessékelte a tiszteket a tisztáson, és jól érthetően
kimondta a másik, megállapodás szerinti jelszót: – Legyenek
szívesek!
– Kérem! – A százados néhány pillanatig mogorván hall-
gatott, mintha most akarna eldönteni magában valamit. Egész
alakján, arcán és hangján teljes önuralom, magabiztosság, saját
igazába vetett hit érződött. – Hát ha annyira érdekli magukat…
Tessék!… Kutassák át! De akkor kínlódjon vele maga… Sajnos,
nincs időnk, hogy magukkal menjünk. Dolgunk van a környé-
ken – magyarázta váratlan döntését. – De panaszt teszek! Ezt
nem ússzák meg szárazon!… No, kezdje!…
A hadnagy mögé lépett, segített levenni a hátizsákját. Nem
a zsák vállszíját fogta meg, és nem alulról, hanem a hátizsák
száját összehúzó zsinórt, úgy, hogy az a zsák súlyától azonnal
görcsre húzódott.
Aljehin úgy tett, mintha nem venné észre, és ismét feléjük
fordulva, némán átadta az összes okmányt. A százados fogta, és
anélkül, hogy szétosztotta volna a társai között, az egész köte-
get az oldalzsebébe dugta.
Aljehin leguggolt, felnyitotta a hátizsák fedőszárnyát,
majd hozzáfogott a görcs kibogozásához.
Közben a főhadnagy is levette a maga hátizsákját, a zsi-
nórt ugyanúgy görcsre húzta, és letette a másik mellé a földre.
Nyomban, de minden sietség nélkül s teljes természetességgel
néhány lépést tett balra, úgy, hogy Aljehin és a leshely közé ke-
rült. Néhány másodperc elteltével a hadnagy ugyanezt tette
jobb oldali irányba, ezzel félkörbe vették Aljehint és a várospa-
rancsnok-helyettest. Ez volt az első önálló, a százados nyílt kez-
deményezése nélküli megmozdulásuk az ellenőrzés egész ideje
alatt.
– Legyenek szívesek… – nézett lentről rájuk Aljehin, meg-
ismételve a megállapodás szerinti jelet –, álljanak vissza a he-
lyükre!
– Miről van szó?… Milyen helyünkre?
– Legyenek szívesek… – ismételte még egyszer Aljehin –,
álljanak vissza a helyükre! – Felegyenesedett, és karjával egy-
méternyire maga elé a fűre mutatott.
Makacs, vészjósló tekintetére a hadnagy kicsit vonakodva,
de visszatért korábbi helyére.
– Ez meg micsoda? – fordult a százados Anyikusinhoz, de
az mintha nem is hallotta volna, lesütött szemmel csak a háti-
zsákokat bámulta, és fel sem emelte tekintetét.
– Még azt is megérjük, hogy sorban vigyázzba állít ben-
nünket! – mondta felháborodottan a főhadnagy, és nem moz-
dult korábbi helyéről.
– Ha szükség van rá, akkor igen – ígérte Aljehin, és barát-
ságtalanul nézett az arcába. – A városparancsnokság tisztjei va-
gyunk… érti… szolgálati feladatunkat teljesítjük! – kiáltotta
idegesen, s az arca jobb felén megjelenő kerek dudor idegesen
rángatódzni kezdett. – Azt mondtam, hogy visszaállni a he-
lyedre!
Mivel a főhadnagynak nem volt szándékában teljesíteni a
parancsot, Aljehin határozott mozdulattal kinyitotta a hasán
csüngő pisztoly táskát, és előhúzta a TT-t.
– Állj vissza, ahol az előbb álltál! – mondta hirtelen halk,
határozott hangon a százados a főhadnagynak, mire az kellet-
lenül jobbra lépett, és visszaállt eredeti helyére.
Aljehin kicsit várt, makacs, rosszindulatú arckifejezéssel
visszadugta pisztolyát a tokba, és ismét leguggolt…
Végül is a hátizsákot összehúzó zsinórt akár késsel is el-
vághatta volna, de mégis úgy döntött, hogy megpróbálja kiol-
dani, körömmel, s ha kell, segít a fogával is. Ez a testtartás, eb-
ben a hajlott helyzetben, fejével közvetlenül a hátizsák felett, ez
felelt meg legjobban mindannak, ami most várható volt.
A bokrok mögött Tamancev példáját követve Blinov is fel-
emelte TT-jét a bokrok közt elkészített nyílás szintjéig, s ujját a
ravaszra helyezte.
Eljött a legfeszültebb pillanata annak, amit a katonai kém-
elhárító k maguk között „leshely csalétekkel és biztosítással” ki-
fejezéssel jelölnek.
90. Aljehin, Pável Vasziljevics
Alkoholt csak szükségből fogyaszt – ez igen!… Kedvenc

étele a tengeri uborka, sült hagymával – egyszerűen csodála-
tos!… Ezek az értékes ismertetőjelek!
Mindannak, amit Miscsenkóról tudsz, most semmi hasz-
nát nem veszed… Lehet, hogy ő az… Lehet, hogy mindössze
valóban Jelatomcev… Alekszej Pavlovics… a Vörös Hadsereg
századosa… Katonaviselt ember… Kétszeres kitüntetett…
Kommunista… Hej, csak együtt lehetnénk a strandon! A hátát
meg a derekát is megnézném…
Ne gondolj Miscsenkóra! Az a feladatod, hogy kiderítsd,
ezek kicsodák… Bárkik legyenek is!… És mindenképpen élve
kell elfogni őket. Legalább kettőt közülük… De még jobb lenne
egyszerre mind a hármat. Úgy, hogy a csoportnak ne legyen
vesztesége…
És a városparancsnok-helyettes… Mi van vele, mindent el-
felejtett volna?… Miért hallgat?… Nagyon passzív… mi-
nősíthetetlenül rossz… érthetetlen…
Kérd meg te őket… Nyugodtabban… Így… Nézd az ar-
cukat!… „Milyen alapon?! Ez meg micsoda?… „Nem tetszik
nekik!… A hadnagynak megrándult az ádámcsutkája… Figyeld
őket, figyeld! Már ez is ideges! Eltaláltam!… Ez már gyengeség!
Csavard tovább! Csavard!… Magyarázd el, miért Meggyőzőb-
ben… Elveszett a robbanóanyag… Igen… jól érvel… okosan…
De te a Szolgálathoz tartozol!… Az a legfontosabb, hogy meg-
mutassák, kicsodák is valójában!… Nem biztos, hogy ők a
„Nyeman”… Nem biztos!… De kicsodák, és miért nem akar-
ják?… „Kategorikusan!”… „És a városparancsnokságra?”… Ne
húzd tovább – a jelzést! Nem szabad egyetérteniük nem kelle-
ne… „Kutasson!”… Szóval így állunk… No, jól van – annál
jobb…
Segít levenni… Görcsre húzta!… Ügyes… Ne mutasd,
hogy észrevetted… Szabadítsd fel a kezed, add vissza a papíro-
kat…
Megnézzük, mi van a zsákokban… Így… Felül egy ke-
nyér… És alatta – ez a kérdés. Azt is görcsre húzta! Kis bűvé-
szek! Ez a csel a zöldfülűeké, ilyent már láttunk Ezt a görcsöt!…
Próbáld a körmöddel… Lejjebb a fejed… Teljesen hülyének
néznek… Kitűnő!
Oldalról körülvesznek!… Csak nyugodtan!… Ismételd
meg a jelet – nem fog ártani! Milyen nyíltan, minden ceremónia
nélkül mozognak!… De ki is zavarná őket? Talán mi?… Szá-
mukra mi már hullák vagyunk!… De mégsem biztos, hogy ők a
„Nyeman” – nem biztos!
Állítsd őket a helyükre… Dühöngj… Nyugodtabban…
Ismételd meg még egyszer… Játszd a hülyét, a primitív szolgá-
lattevő tisztet… Makacsabbul… Élezd, a helyzetet!… Emeld
meg a hangod!… Idegesebben… Állkapcsot összeszorítani!…
Tegezd le, azonnal tegezd! Ezt a szemtelen pofát… Nyugodtab-
ban… Több makacsságot!… A pisztolyt… Szóval így… Kivá-
ló!… A százados nagyszerűen viselkedik!… (Mekkora önural-
ma van!)… Talán csak nem Miscsenko mégis?… Talán csak nem
ők a „Nyeman”?
Tönkreteszi az ízületeket, s kikezdi a szívet… És semmit
sem tudsz tenni!… Úgy meghúzták, hogy körömmel nem bol-
dogulok… Bárkik is legyenek, Tamancevtől már nem mennek
el… Ha meg is próbálja valaki, az erdőszélnél nem jut tovább…
Fél óra múlva az erdő gyűrűben lesz, és kezdődik az átfésülés…
Természetesen ez nem lenne jó… Egyáltalán nem!… csapatok-
kal lefolytatott akciók elsősorban hullákat eredményeznek…
Nekik pedig beszélniük kell! Még ma! Az ügy nem mindenna-
pi, a Főhadiszállás saját ellenőrzése alá vonta!… A hullák már
nem beszélnek… A legfontosabb, hogy elárulják magukat…
megmutassák az igazi arcukat!… Akkor aztán beszélni fog-
nak… Persze, csak akkor, ha ők azok, akiket keresünk… Ezt a
csomót!… Foggal kellene talán megpróbálni?… Talán csak nem
Miscsenko mégis?… Bárki legyen is, Tamancevtől nem megy
el… Ha… Kész!…
91. Tamancev
Pása megadta a jelt. „Figyelem!” – de nekem már enélkül

is világos volt, hogy ezek itt hárman nem akarják megmutatni a
hátizsákjukat.
De ez a vonakodás még semmit sem jelent – ennek több
oka is lehetett.
Emlékszem, egyszer a szmolenszki pályaudvaron az egyik
hadnagy kategorikusan megtagadta személyes holmijának a
bemutatását, sőt még ellenállást is tanúsított. Akik le akarták
tartóztatni, arra gondoltak, biztosan rádióadót vagy robbanó-
anyagot rejteget, és gondolatban már varrogatták is a lyukacs-
kákat a zubbonyon a kitüntetések számára, mivel most biztosan
híres kémet fogtak, mégpedig tettenéréssel!… És végül mi volt
nála?… Élelmiszer az egységparancsnok családja számára, aki
több napra elengedte ezt a zöldfülűt szabadságra, valószínűleg
azért, hogy a csomagocskát Moszkvába küldhesse.
Tudok egy másik esetről is, amikor a tiszt kétségbeesett el-
lenállást tanúsított a motozással szemben, s az ellenőrzők már
az isten tudja, mire gondolhattak. Az apró bőröndben mind-
össze egy mestermunkával készült, zsákmányolt pisztolyt talál-
tak, amelyet ha nem is az egységnél, de az első városparancs-
nokságon biztosan elvettek volna tőle. De hát mennyi minden
szabályzatellenes apróság lehet a tisztek személyes holmijában,
amit nem szeretnének megmutatni a katonai szervek képviselő-
inek!?
Amikor a százados levette a hátizsákot, ráhúzta a zsinórt.
Ezt a bűvészmutatványt a busafejű is megcsinálta. Azonnal tud-
tam, hogy csoporttal van dolgunk, s az összecsapás elkerülhe-
tetlen.
Pása leguggolt a hátizsák mellé, ezek ketten pedig, a busa-
fejű meg a hadnagy, nyíltan és szemtelenül körbefogták, úgy
látszik, valóban egészen bolondnak tarthatták.
Most már nagyon szerettem volna kiugrani, és néhány ap-
rósággal bemutatkozni nekik, de ez azonnal elrontott volna
mindent.
Mert miért van szükség erre a rejtekhelyre, csalétekre és
biztosításra?… Azért, hogy megmutassák, kik is valójában.
A dolog egyszerű: hárman vannak kettő ellen (rólunk a Ki-
csivel semmit sem tudnak, a gyanúnak még az árnyéka sem
merül fel bennük), a hely elhagyatott, teljesen kihalt, és a konf-
liktushelyzet már kialakult, azzal, hogy nem akarják megmu-
tatni a személyes holmijukat.
A számítás nagyon is pontos: ha sajátjaink, akkor a város-
parancsnokság tisztjeit semmilyen körülmények közt nem tá-
madják meg. Ha ellenség, éppen ellenkezőleg, kihasználják
számbeli fölényüket, és a támadást nem mulasztják el. Egyrészt
működésbe lép az életösztön, másrészt pedig az a törekvésük,
hogy ma, és nem az elmúlt hónapban, nem a múlt héten, hanem
pontosan a mai napon érvényben levő iratokat szerezzenek.
A gyanúsítottak igazi arcának megismerésén kívül ez a
mostani módszer alkalmas arra is, hogy az úgynevezett „nagy
kizsigerelés” megtörténjen.
Rendkívül fontos, hogy az ügynök által ismert adatok kö-
zül néhányat ne csak bizonyos idő elteltével, hanem azonnal
megkapjunk. Egyenes, közvetlen bizonyítékok hiányában az el-
fogott ügynökök, különösen az ejtősök, nem ritkán napokig, he-
tekig, sőt hónapokig hallgatnak. Ha az ember kibújik a bőréből,
akkor sem tud kiszedni belőlük semmi értelmeset. Ha bele-
keverednek egy ilyen históriába, hogy kénytelenek megtámadni
a katonai hatóságok képviselőit, amiért már önmagában is főbe-
lövés jár, akkor hozzáértéssel, már az első percekben meg lehet
szólaltatni őket. Úgy látom, Pása erőfeszítéseinek egyetlen célja
most az, hogy minél gyorsabban támadásra kényszerítse őket.
Imádkoztam az istenhez, imádkoztam anyámhoz meg
mindenkihez, hogy segítsen, és ez a három valóban az legyen,
akire szükségünk van. Rajtuk kívül nem akartam senkit! Most a
pokolba a különböző együttműködőkkel, bandákkal és katona-
szökevényekkel… a fenébe velük… Foglalkozzanak ezekkel a
helyi szervek, de mi a katonai kémelhárításhoz tartozunk a mi
dolgunk a hadsereg és mögöttes területeinek, valamin; a hadse-
reg akcióinak biztonsága. Az a feladatunk, hogy ártalmatlanná
tegyük az ügynöki hálózatot. Ezekkel, különösen az ejtősökkel
kész vagyok akár napi huszonöt órát is foglalkozni, de ma nem
egyszerűen ügynökökre, hanem a „Nyeman”-ra van szüksé-
günk.
Nem kételkedtem abban, hogy akárhány nyomozócsoport
és leshely legyen is, En Ef és a tábornok gondoskodott róla,
hogy mi a legtöbbet ígérő helyen álljunk. Mert ha a keresetteket
elkapják, ez jó dolog ~ Ha a saját frontunk kémelhárítása kapja
el, akkor még jobb! Es hogy minden teljesen rendben legyen a
kémelhárítás főcsoportfőnöksége számára, az is nagyon fontos,
hogy éppen az a csoport fogja el őket, amely a kezdet kezdeté-
től ezen az ügyön dolgozik. Akkor minden feledésbe megy…
En Ef hitt ebben az erdőben, és gyakorlatilag erre tett fel
mindent, s már reggel óta egy pillanatig sem kételkedtem, hogy
az itteni leshelyeken a mieink fognak állni, és az összes többi
újonnan érkezettet más helyekre vagy körzetekbe küldik „a ke-
resettek valószínű előfordulási helyeire”. Abban sem kételked-
tem, hogy pontosan a mi csoportunknak biztosítják a legtöbb
esélyt a csoport elfogására.
Legjobban En Ef operatív gondolkodásában és ajánlásai-
nak, javaslatainak hibátlanságában bíztam. Hogy melléfogások
nélkül értékelni lehessen a nyomozati anyagokat, az agyteker-
vénye ken és a tapasztalaton kívül irányított fantáziára és ér-
zékre is szükség van, s eddig még senkivel sem találkoztam,
akinek olyan érzéke és annyira valósághű fantáziája lenne, mint
En Ef-nek.
En Ef ráérősen fogja be a lovakat; de aztán gyorsan hajt.
Kulturáltan, sietség és zaj nélkül gyűjtögeti az adatokat, majd
átpörgeti agytekervényein, és pontosan meghatározza a helyet,
ahol a keresetteket el tudjuk kapni. Természetesen nemcsak ő,
hanem még nagyon sokan így csinálnak. Első látásra nagyon
egyszerűnek tűnik… csakhogy ő nem szokott tévedni, mások
pedig legtöbb esetben csak bakot lőnek, de milyet!…
Pattanásig feszült figyelemmel, teljes harckészültségben
álltam a kémlelőnyílásnál, mereven követtem a borotváltfe-
jűnek és a busafejűnek minden mozdulatát, és rettenetesen dü-
höngtem a városparancsnok-helyettes semmittevése miatt.
Mi szükség van erre? Erre a vezényeltre?… Csak a konspi-
ráció kedvéért, az álcázás érdekében, hogy Pása és ő várospa-
rancsnoksági járőrnek látsszon.
Azt is tudom, hogy ezt még csak nem is a főnökség agyal-
ta ki. A nyomozási utasításokat valamilyen őrnagy vagy száza-
dos, vagy az is lehet, hogy főhadnagy állítja össze. Jogköre sem
szélesebb, hatalma sincs több, mint nekem, a beosztása meg
ugyanaz. Egyszerűen csak valakinek az orra alá dugta a papírt,
amin fehéren-feketével, valahol az ötödik vagy tizedik pontban
az állt: „A városparancsnokság tiszti állományának bevonásá-
val.” A szó elszáll, az írás megmarad!… Próbálja meg az ember
ezek után nem bevonni őket… Ki is mérnének az embernek
azonnal egy félveder olajos allövetet… A legérzékenyebb részé-
be… Ezt pedig én sem szívesen vállalnám, hiszen nekem fájna,
nem a keresztanyámnak.
Ülnek ott Moszkvában, ezer kilométerre innen, okoskod-
nak, konspirációt játszanak. Mi meg aztán szorulunk miattuk.
Egyáltalán mi haszna van?… Lidában, ahol a katonák kö-
zül sokan tudják, hogy ő a városparancsnok-helyettes, lehet,
hogy még lenne valami értelme, de itt, minek?… Bármelyik
tisztogató tízszer több hasznot hajtana most ennél a hátországi
szépfiúnál.
Tudtam, hogy a menetrend szerint neki kellett volna el-
kérni a másodlagos iratokat, majd felszólítani őket, hogy nyis-
sák ki a hátizsákjaikat. De csak hallgatott, álldogált, mint a má-
jusfa, háta mögött összefogta kezét, és úgy bámult bele a vakvi-
lágba, mintha semmi köze nem lenne az egészhez.
Az ilyen dolgokért a gyerekeknek ki szokták porolni a fe-
nekét!… Különben már akkor megvolt róla a véleményem, ami-
kor a városban megállított, és ordítozni kezdett velem. Agyte-
kervényeim akkor teljesen más irányban, sokkal fontosabb do-
log miatt mocorogtak, mintsem hogy köszöngessek ennek a vá-
rosparancsnoksági szépfiúnak. Bár azonnal elnézést kértem, s
olyan képet vágtam, mint egy kölyökkutya, mikor a farkát csó-
válja, mert rosszalkodott, mégis rákezdte, mint aki soha nem
akarja abbahagyni. Már akkor tudtam, hogy ezzel nem lehet
zöld ágra vergődni.
Közben Pása, mintha mi sem történt volna, végezte a dol-
gát. Ilyen leshelyen csaléteknek lenni annyit jelent, mint amikor
valaki magára vonja a tüzet, vagy saját testével takarja a lőrést,
bár itt talán mégis több a lehetőség, hogy élve megússza. Akár-
hogy is legyen – minden a legnagyobb kockázatra épül, az
egész a biztosításon alapul, de a véletlenek ellen senki sincs biz-
tosítva.
A háború során hat operatív nyomozócsoport-vezetővel
dolgoztam, négyüket megölték. Pásával ez alatt az egy év alatt,
úgy egymáshoz csiszolódtunk, hogyha őt… ha vele… – gon-
doltam, és azon nyomban leintettem magam: „Fogd be a szád,
ne károgj, te vészmadár, ne károgj!…”
Ahhoz igazi tisztogatónak kell lenni, hogy valaki csak így
leguggoljon, odatartsa tarkóját, és matasson a zsinórral, s köz-
ben teljesen tisztában legyen azzal, hogy a következő pillanat-
ban mi fog történni.
Pása tehát leguggolt, csak a sapkája tetejét láttam, s ma-
gamban arról álmodoztam, milyen jó lenne, ha most sisak lenne
a fején. Ezek hárman ott álltak csendben, és figyelték a műkö-
dését. Abban biztos voltam, hogy lőni nem fognak – semmi
szükségük a zajra. Tudtam, hogy pisztolyaggyal vagy késsel
fognak dolgozni; ez a kézitusában megbízhatóbb, és ami a leg-
fontosabb, teljesen hangtalan.
A városparancsnok-helyettes is ott állt Pása mellett, a jobb
válla mögött, lefelé bámult ő is, bár legalább egyméternyire
mögötte figyelni és „tartani” kellett volna az ellenőrzötteket.
Olyan arcot vágott, mintha valahol a parancsnokságon egy
sakkparti mellett kibicelne.
Hátországi gúnár! Felfújt hólyag! Ellenszenvem egyre nö-
vekedett, hiszen ez az idióta még mindig nem tudta megérteni,
hogy Pását és őt mindjárt meg fogják ölni…

Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Az 1944. 8. 19-én kelt… számú kiegészítéseként közlöm, hogy a
„Nyeman” ügyben folytatott nyomozási, ellenőrzési intézkedésekbe és
a csapatokkal lefolytatandó akciókba bevont katonák étkezésének felja-
vítására és változatossá tételére a Vörös Hadsereg élelmiszerellátási fő-
csoportfőnöke a következő változtatásokat engedélyezi a Minszkben,
Vilniusban és Grodnóban zsákmányolt élelmiszerek felhasználásánál:
1. tojáspor helyett csokoládé, azonos grammsúly elszámolásban,
2. cukor helyett mazsola; öt gramm mazsola egy gramm cukor
ellenében.
Artyemjev
*
Jegorovnak.
Különleges közlemény.
Ma, augusztus 19-én, 10:05-kor a 13. határőrezred járőre Vilni-
us állomáson, a „Nyeman” ügyben folytatott ellenőrző intézkedés so-
rán, a személyleírás alapján, a Vörös Hadsereg tiszti egyenruhájába
öltözött két gyanús személyt vett őrizetbe, akiknél az alábbi nevekre
kiállított iratokat találtuk:
Vakulenko, Porfirij Ivanovics százados, született 1910-ben
Szuma városában, ukrán nemzetiségű, és a 23.076-os katonai egység
vegyvédelmi szolgálatának főnöke, valamint Szavin, Jakov Petrovics
főhadnagy, született 1915-ben Leningrádban, orosz nemzetiségű,
ugyanazon egység híradószázadának parancsnoka.
Az irataik alapján szolgálati kiküldetésben Baranovból (1. Ukrán
Front) Leningrádba tartó Vakulenko és Szavin a Vilnius pályaudvarán
történő átszálláskor több mint fél órát tartózkodtak a sínek között,
megkísérelték elkerülni az ellenőrzést, és megpróbáltak egy áthaladó
szerelvényre felugorva megszökni.
Alapos tanulmányozás után megállapítottuk, hogy a letartózta-
tottak személyleírásuk alapján nyilvánvaló hasonlóságot mutatnak a
„,Nyeman” ügyben keresett rendkívül veszélyes ügynökökkel. Szavin
balkezes, Vakulenko pedig észrevehető ukrán akcentussal beszél.
Személyes holmijuk átvizsgálásakor Szavin bőröndjében a követ-
kező tárgyakat találtuk: működőképes, 1943-as kiadású Blaupunkt tás-
karádió, különleges egyedi gyártmányú, fémből készült dobozban, hoz-
závaló tartalék lámpákkal és elemekkel. Vakulenkónál és Szavinnál le-
tartóztatásuk során adókészüléket nem találtunk.
A Szavin hátizsákjában talált szovjet deszanttőr pengéje formá-
ját és méretét tekintve megfelel annak, mellyel az ellopott Dodge veze-
tőjét, Guszevet megsebesítették. A tőrön vérnyomokat találtunk,
amelyről a laboratóriumi vizsgálat megállapította, hogy mintegy tíz-
naposak lehetnek. A vércsoport megállapítása a vizsgált anyag csekély
mennyisége miatt nem volt lehetséges.
Ugyanebben a hátizsákban karikára fűzve három, számozott,
Dodge gépkocsihoz való indítókulcsot találtunk, amelyek közül az
egyik 9236-os számú, azaz rajzolatát tekintve teljesen azonos a
„Nyeman” ügyben keresett ügynökök által ellopott Dodge indítókul-
csával.
Motozás során találtunk még két darab TT pisztolyt és hozzáva-
ló 35 töltényt, „Walter” N 2 típusú pisztolyt a hozzávaló 16 lőszerrel,
két világító számlapú, vízhatlan svájci órát, egy darab hazai gyártmá-
nyú iránytűt, két pár tartalék fehérneműt, túlnyomórészt német erede-
tű, 11 kilogrammnyi élelmiszert, egy darab háromliteres, zsákmányolt
szesszel megtöltött hordócskát és 8.647 rubel készpénzt.
A kellő alapossággal kihallgatott Vakulenko és Szavin zavaros és
nagyon ellentmondásos magyarázatot adtak leningrádi kiküldetésüket
illetően, és több bennünket érdeklő kérdés megválaszolása elől maka-
csul kitértek.
Az 1. Ukrán Front Kémelhárításának csoportfőnökségével
„VCS”-n keresztül folytatott telefonbeszélgetés során megállapítottuk,
hogy a 23.076-os katonai egység egy, a Főparancsnokság tartalékában
levő tüzérdandár, amely jelenleg Szandomir térségében, a Viszla part-
ján folyó harcokban vesz részt. Alig néhány nappal ezelőtt érkeztek
meg a frontra, s ennek következtében a törzs személyügyi osztálya még
nem rendelkezik a tiszti állományra vonatkozó adatokkal.
Az 1. Ukrán Front Kémelhárításának csoportfőnöksége teljesen
valószínűtlennek tartja, hogy a súlyos harcok idején a front mögöttes
területein kívül eső körzetekbe küldjenek két tisztet kiküldetésbe.
Az a kérésük, hogy sürgősen ellenőrizzék és igazolják vissza
Szavinnak és Vakulenkónak a 23.076-os számú katonai egységhez való
tartozását, immár ötödik órája válasz nélkül marad, mivel a dandár
bekerítésben folytatja a harcot, és a tegnapi nap óta megszűnt velük a
rádióösszeköttetés is. Ugyanekkor a személyleírás jegyeinek azonossá-
ga, a tárgyi bizonyítékok, valamint a vallomásokban fellelhető nagy-
számú ellentmondás azt engedi feltételezni, hogy az általunk letartóz-
tatott személyek azonosak a „Nyeman” ügyben keresett, különösen ve-
szélyes ügynökökkel.
Vakulenkót és Szavint jelenleg Vilnius állomás katonai parancs-
nokságán megerősített tiszti őrizet alatt tartjuk, ami kizár minden
szökésre és öngyilkosságra irányuló kísérletet. Várom parancsait és a
nevezettek elszállítására vonatkozó rendelkezéseit.
A kormánykitüntetésre való felterjesztés érdekében egyidejűleg
közlöm azon járőr tagjainak legfontosabb adatait, akik a letartóztatást
foganatosították:
A járőrparancsnok: Besszonov, Mihail Ivanovics hadnagy, szüle-
tett 1918-ban Tambovban, nemzetisége orosz, párttagjelölt, munkás
származású;
a járőr tagjai: Hamrajev, Juszup őrmester, született 1922-ben
Szamarkandban, nemzetisége üzbég, Komszomol-tag, tisztviselői csa-
ládból származik;
és Minyin, Alekszej Dmitrijevics, tizedes, 1924-ben született a
Moszkvai Terület Zagorszki körzet Rogacsevo falujában, Komszomol-
tag, paraszt származású.
A határőrezred parancsnoksága mindhármukat igen kedvezően
jellemzi.
Panajev
*
Poljakovnak.
Az Állambiztonsági Népbiztosság szerveinek a „Nyeman” ügy-
ben végzett nyomozó munkája közvetlen irányítására és a nyomozás
további aktivizálására ma 15:40-kor különgéppel (Douglas, fedélzeti
száma 17, a kísérő „LA-5 FN” vadászgépek fedélzeti száma 29 és 31)
Lidába indult a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása által kü-
lönleges jogokkal felruházott Állambiztonsági Népbiztos, magas beosz-
tású operatív tisztek kíséretében.
A Légvédelmi Figyelő és Jelző szolgálat rendszerén keresztül az
átrepülési osztály értesítette a fogadó repülőteret.
Amennyiben a helyi szerveknek nem áll rendelkezésükre a szük-
séges mennyiségű gépkocsi, úgy személyes felelősségére biztosítson az
érkezetteknek gépkocsikat, s azonnal létesítsen velük szoros kapcsolatot
a nyomozati intézkedések összehangolására.
Kolibanov
Az, hogy Aljehin pisztolyt rántva megfenyegette a főhad-

nagyot, a lehető legrosszabb benyomást gyakorolta a várospa-
rancsnok-helyettesre – s nagyerőfeszítésébe került, hogy vissza-
fojtsa és eltitkolja felháborodását.
Természetesen ismerte a személyes biztonságot szolgáló
intézkedések betartásának szükségességét – erről naponta maga
is beszélt a csapatoktól kijelölt járőrök eligazításán. Jól tudta,
hogy még a lakott településeken, a két emberből álló várospa-
rancsnoksági járőr mindennapi ellenőrző tevékenysége során is,
amikor a járőr egyik tagja az okmányok vizsgálatával van el-
foglalva, a másiknak megfelelő távolságban, minden pillanat-
ban készen kell állnia, hogy elhárítson mindenféle, váratlan tá-
madási kísérletet. Ennek során a szabályzat előírta az „ellen-
őrzöttek magatartásának éber figyelését”, s még azt is, hogy ál-
landóan maguk előtt kell tartani őket, egy percre sem szabad
hátat fordítani, vagy lehetővé tenni, hogy az oldalukba kerülje-
nek.
De azokban az utasításokban ismeretlenek ellenőrzéséről
van szó, olyan ellenőrzésről, amelynek az a célja, hogy kézre ke-
rüljenek a bűnözők, banditák, német ügynökök, szökevények, a
szabályzatok és parancsok megszegői. Itt Aljehin, ez az elhárító
ugyanilyen normákat alkalmaz a frontot megjárt tisztekkel
szemben, akiknek az iratai is a legnagyobb rendben vannak, mi
több, egyikőjüket még pisztollyal is megfenyegette. Anyikusin
meggyőződése szerint a körülmények ezt nem indokolták, az
eljárás egyértelműen önkényeskedésnek tekinthető.
Az elhárítók fegyverhasználati jogát, amelyet két éve a
Honvédelmi Népbiztos 227. számú szigorú parancsának végre-
hajtására biztosítottak (a parancsot Sztálin elvtárs is aláírta)
természetesen Anyikusin is elismerte. A németek akkor foglal-
ták el a Krímet, kézre kerítették Rosztovot, gépesített és harcko-
csizó hadosztályaik hatalmas lendülettel törtek a Volga és a Ka-
ukázus felé. Akkor az utolsó csepp vérig, minden lehető módon
tartani kellett minden állást, minden talpalatnyi szovjet földet.
A helyzet akkor megkövetelte a mindhalálig való kitartást, és
azt, hogy minden lehetséges módon megakadályozzák a pa-
rancsnokság engedélye nélküli visszavonulást. Az elhárítók, a
politikai munkások és parancsnokok határozott fellepését
azokban a rendkívül feszült időkben létfontosságú érdekek in-
dokolták.
De most, amikor a hadseregünk győzelmesen vonul elő-
re… itt, száz kilométerre az arcvonaltól… pisztollyal fenyegetni
egy tisztet, egy frontharcost, aki a vérét ontotta a hazáért… és
neki, Anyikusinnak néma szemlélőnek kell maradnia, vagy ré-
szesévé kell válnia ennek a gyalázatos meghurcolásnak…
Erősen élt benne a frontbarátság érzése. Lényegében az el-
ső háborús évtől, attól a pillanattól kezdve, ahogy az első vo-
nalba került minden frontharcos iránt, legyen az tiszt, közkato-
na, repülő, vagy fogathajtó, akaratlanul is meleg baráti: s valami
tudat alatti rokoni érzést táplált. Ezért azután ezek a tisztek, kü-
lönösen a háború első évétől harcoló százados és főhadnagy,
számára hasonlíthatatlanul drágábbak és kedvesebbek voltak
minden hátországi elhárítónál, nem is beszélve Aljehinről és
társairól. Nemcsak Aljehinnel, hanem mindkét beosztottjával
szemben is szinte fizikai ellenszenvet érzett. A főhadnagyban
mar felismerte azt a tisztet, aki nem köszönt neki a városban,
majd tágra nyílt szemmel, félreérthetetlenül bolondozva, szem-
telenül mentegetődzött: „Bocsásson meg… Nem vettem észre…
Bocsásson meg, százados elvtárs… Légnyomást kaptam… nincs
rendben a fejem… Rohamaim vannak…”, s közben, hogy mi-
hamarább megszabaduljon tőle, tettette, hogy az ájulás környé-
kezi. És ma, amikor ide jöttek, ebbe az átkozott erdőbe, és meg-
látta őt, Anyikusint, olyan kihívóan viselkedett. („Krisztus meg-
jelenik a nép előtt”…), hogy még ez a nyomott agyú Aljehin is
szükségesnek tartotta, hogy azonnal beavatkozzon. Aztán itt
van ez a hadnagyocska!… ez a gyerek, aki minden gondolkodás
nélkül rákényszerítette volna a kúszásra… mi több, teljesen in-
dokolatlanul!… A kis szerencsétlen dadogós!… Kétségkívül
mindent tud róla, a városparancsnokságon biztosan megnézte a
személyi anyagát, mégis milyen primitíven belekötött: „Száza-
dos elvtárs, maga nem moszkvai véletlenül?…” Véletlenül!…
„Valahol mintha már láttam volna?…” „Valakire nagyon hason-
lít…”, olcsó, provokatív kérdések, gyávák és ütődöttek részére.
De most benne emberére akadt!…
Abban a pillanatban, amikor Aljehin előhúzta a pisztolyát,
és megfenyegette Csubarovot, Anyikusinban egy pillanat alatt
megérett az elhatározás. Nem fog hallgatni erről az önkényes-
kedésről, már holnap jelentést ír. Csak nem az őrnagynak és
nem a helyőrségparancsnoknak, mert ezek az emberek nem
akarnak összeütközésbe kerülni az elhárítókkal, és nem akar-
nak kellemetlenséget maguknak. Egyenesen Moszkvába ír, eh-
hez joga van minden katonának, a Szolgálati Szabályzat le-
hetőséget biztosít rá, hogy akár a Honvédelmi Népbiztoshoz
vagy a Legfelsőbb Főparancsnokhoz fordulhasson.
Amikor Aljehin leguggolt, és kínlódni kezdett a csomóval,
Anyikusin a jobb vállánál állt, és a hátizsák szűkre húzott kis te-
tőnyílásán keresztül, várakozásának megfelelően, a katonaság-
nál rendszeresített fekete kenyér sötétbarna héját pillantotta
meg.
Mi lehet még élelmiszeren kívül a gyalogostisztek háti-
zsákjában, akiket alig egy-két hét múlva – ismerte a tartalék ez-
red rendjét – a tűzvonalba küldenek… Nagyon jól tudta, mire
lehet szükségük a fronton: tartalék kapcák, egy váltás fehérne-
mű, vászontörülköző, borotva, egy darabka szappan, borotva-
pamacs, kulacs, két-három könyv (leggyakrabban „A gyalog-
sági harcszabályzat” és „A gyalogsági szolgálati szabályzat”) és
lehet még valami olyasmi, amire nincs feltétlenül szükség – ol-
csó arcvíz, gyapjú zokni, alsóholmi vagy szvetter, amelyet
kényszerűségből tavasztól őszig használaton kívül a zsákjukban
őriznek.
Hányszor megtörtént, hogy a harcok befejezése után,
egyenesen a fedezékben vagy a lövészárokban átvizsgálta és a
harcostársak között szétosztotta a hősi halált halt tisztek, a Jela-
tomcevek, Csubarovok és Vaszinok használati tárgyait…
A hadnagy hátizsákjából előkandikáló fekete kenyér, túl-
zás nélkül, úgy hatott rá, mint bikára a vörös posztó. Egyik ol-
dalon látta testvéreit, a frontharcos tiszteket, akik megkapták a
korpával kevert fekete kenyérből a Népbiztosság által szigorú-
an megszabott mennyiséget, egy grammal sem többet, a másik
oldalon pedig itt voltak ezek a hátországi különlegesek, akik
annyit zabálnak, amennyi csak beléjük fér, az olyan fehér, igazi
lisztből készült kenyérből, meg egyéb különlegességekből,
amelyre a parancs értelmében csak a kórházban fekvő sebesül-
tek és a légierő hajózó állománya jogosult.
És akkor ezek a szemtelen, büntetlenségük tudatában ma-
ga,biztos emberek, ügyészségi jóváhagyás nélkül, teljesen ön-
kényesen megmotozzák a testvéreit, a frontharcosokat, akik egy
vagy két hét múlva a haza védelmében ismét a vérüket fogják
ontani.
És különben is! Ki ez az Aljehin?! Biztosan valami kiemelt
falusi! – öt-, legfeljebb hétosztályos képzettséggel. Biztosan a
kérdőív adatai alapján jutott az elhárítók közé, a hadseregben
magára szedett néhány városi kifejezést, katonai szakkifejezést,
és most azt hiszi, hogy neki mindent szabad… Biztosan még
senki sem szólt rá, nem tanította meg becsületre, nem tette a he-
lyére!
Azt tesznek amit akarnak!… – szorította össze az ajkát in-
gerülten, és szinte fájt, ahogy megszorította háta mögött össze-
kulcsolt kezét. – Nem, ezt nem hagyom annyiban!… Majd én
megmutatom neki, hogyan fenyegessen máskor pisztollyal be-
csületes frontharcosokat!… Ezt nem ússza meg szárazon!… A
városparancsnok vagy a helyőrség parancsnoka esetleg félhet
tőlük, de a Főparancsnok majd letöri a szarvukat.
Hirtelen arra gondolt, hogy amíg ott Moszkvában meg-
vizsgálják jelentését, és intézkednek az ügyben, addig legalább
egy hónap eltelik, s ez alatt sok minden változhat, maga való-
színűleg ismét a fronton lesz, és erre az időre Aljehint is áthe-
lyezhetik valahová.
Ahogy erre gondolt, hirtelen forró vágyat, valami leküzd-
hetetlen szándékot érzett, hogy most azonnal megmutassa
ezeknek az elhárítóknak, hogy a többiektől eltérően, ő egyálta-
lán nem fél, és nem gyáva nyúl, aki megadóan mindent eltűr, s
minden utasításukat végrehajtja. Van neki saját feje, tud dönteni
s felelni is a döntéseiért.
És akkor, a következő pillanatban, miközben tovább nézte
a hátizsák zsinórjával kínlódó Aljehint, Anyikusin a felháboro-
dástól, az elégedetlenségtől és az elhárítók iránti ellenszenvtől
elvakultan megtette azt, amit semmilyen körülmények közt sem
lett volna szabad megtennie: néhány lépéssel – jobbra húzódott,
és így az ellenőrzöttek és a leshely közé került…
94. 1943-as tájékoztatás a Miscsenko-ügy

nyomozati anyagáról

LEVEGŐ!!!
Az összes front „Szmers” kémelhárításának
és az ország európai része katonai körzeteinek!
A „Szmers” Kémelhárítás Főcsoportfőnöksége aktív nyomozást
folytat a különleges veszélyt jelentő terrorista, a német hírszerzés rezi-
dense, a főbenjáró bűnöket elkövető Miscsenko, Ivan Grigorjevics el-
len. I. G. Miscsenko, alias Tomcsuk Szergej, Perepelicin, Nyikolaj Va-
sziljevics, Kizimov Andron Szaveljevics, Szemjonov Alekszej,
Pancsenko Fjodor, Vorobjov Alekszej Makszimovics, Petrickij Vaszilij,
Zaharov Iván, Reva Mihail Nyikolajevics, Szmirnov Anatolij,
Navrickij Leontyij Ivanovics, elképzelhető ezentúl még más néven tör-
ténő felbukkanása is, ügynöki fedőneve: „Baby”, „Hoki”, „Hunguz”,
„Gladiátor”, „Dinamit”, 1905-ben született, Szalksz városában, a
Rosztovi területen, nemzetisége orosz (kozák), apja földbirtokos, a volt
cári hadsereg kozákkapitánya.
1919-ben szüleivel együtt Mandzsúriába emigrált. Tizenöt éves
korában belépett a ROVSZ42 harbini szervezetének ifjúsági csoportjá-
ba, ahol katonai és sportkiképzést kapott. Miután apja a szovjet határ-
őrökkel vívott tűzharcban meghalt, a kórházban nyilvános esküt tett,
hogy megbosszulja apja halálát. Tizenkilenc éves kora óta aktívan részt
vesz a szovjet állam ellen irányuló ellenséges tevékenységben.
1924-től 1930-ig a kínai fehérgárdista bandák és kisebb csopor-
tok tagjaként diverziós, terrorista cselekmények elkövetése, valamint
köztörvényes csempészés céljából több mint húsz alkalommal hatolt be
a Szovjet Távol-Kelet területeire. 1929 májusában részt vett a harbini
szovjet konzulátus elleni provokációs támadásban, a KVZSD43 több-
szöri fegyveres megtámadásában, az ezt követő gyújtogatásban és a
szovjet tisztviselők meggyilkolásában.
1931-től működik együtt a japánokkal, s ebben az évben az elsők
között lépett be a VFP-be44.
1933-ban szovjet területre behatolva, majd a határőröktől üldöz-
ve több mint hétszáz kilométert tett meg a tajgában. Ennek során, mi-
után fegyverüket és élelmiszerüket egy folyami átkelésnél elveszítették,
megölte csoportjának legfiatalabb tagját, és két hétig az ő húsából táp-
lálkoztak.
42
ROVSZ (Russzkij Obscsevojennij Szojuz – Általános Orosz Katonai Szövet-
ség). Párizsi székhellyel működő fehérgárdista emigránsszervezet. A külföl-
di kémszervezetek hírszerzési, diverziós és terrorfeladatait hajtotta végre. A
ROVSZ egyik legnagyobb szervezete Mandzsúriában működött.
43
KVZSD (Kitajszkaja Vosztocsnaja Zseleznaja Doroga – Kelet-Kínai Vasút).
1924-től 1935-ig paritásos alapon a Szovjetunió és Kína tulajdonában volt.
44
VFP (Vszerosszijszkaja Fasisztszkaja Partyija – Összoroszországi Fasiszta
Párt). Az Orosz Fasiszta Szövetség elnevezése 1931-től 1937 júliusáig. (Lásd a
45. lábjegyzetet.)
1924-től 1938-ig több mint negyven alkalommal lépte át a Szov-
jet Távol-Kelet határát. A kínai fehérgárdisták és a japánok több alka-
lommal kitüntették, Csang-Kai-sektől fajtiszta arab hátaslovat kapott
ajándékba. Folyószámlája volt Sanghaj és Hongkong nemzetközi bank-
jaiban. Személyes kapcsolatot tartott fenn a fehér emigráció vezetőivel
Mandzsúriában, Szemjonov és Vlaszevszki tábornokokkal, Uhtomszkij
herceggel és az RFSZ45 elnökével, Rodzajevszkijjel.
1934-ben a Szovjetunió Legfelső Bíróságának ítéletével törvé-
nyen kívül helyezték.
1938-ban konfliktusba került a japánokkal, s kapcsolatot terem-
tett a német hírszerzés harbini rezidensével, Hans Ricke alkonzullal.
Ugyanebben az évben ügynöki képességeit bizonyítva, három határon
keresztül, illegálisan átkelt a Szovjetunió és Lengyelország területén, s
Németországba ment, ahová később követték gyerekei és felesége, Izol-
da, a fehér emigráció egyik vezetőjének, Kiszlicin tábornoknak a lánya.
1938-ban és 1939-ben elvégezte a német hírszerzés berlini isko-
láját; a foglalkozásokon csak álarcban jelent meg.
1940-ben az Abwehr háromszor dobta át a Szovjetunió területé-
re, s hosszú másfél-két hónapos utazásokat tett a Közép-Urál, Moszkva
és az Észak-Kaukázus környékén.
1941 januárjától májusáig kiküldetésben levő NKVD százados
szerepében végigjárta a Baltikumi és a Nyugati Különleges Katonai
Körzetek városait, helyőrségeit és vasúti csomópontjait. Információkat
gyűjtött a szovjet csapatok elhelyezkedéséről, számáról, mozgásáról és
harckészültségéről.
A háború kezdete előtt két nappal nagyszámú ügynökből álló
csoport élén Nyugat-Belorusszia területére dobták át. Felszerelésük és
egyenruhájuk megegyezett a szovjet határőrökével, s az volt a felada-
tuk, hogy a harci cselekmények megindulása után közvetlenül, soroza-
tos gyilkosságokat kövessenek el a felső és magas beosztású parancsno-
ki állomány tagjai között. Szmolenszknél tért vissza a németekhez.
Egy hónap alatt több mint hetven terrorakciót hajtott végre, és mind-
össze három ügynökét vesztette el.
45
RFSZ (Rosszijszkij Fasisztszkij Szojuz – Orosz Fasiszta Szövetség). 1931-től
Mandzsúriában – 1937-ig Összoroszországi Fasiszta Párt néven – működött,
hivatalosan 1943-ig, nem hivatalosan 1945-ig.
Az ezt követő másfél év alatt még tíz vagy tizenegy alkalommal
dobták át feladatokkal a Vörös Hadsereg mögöttes területeire: csoport-
vezetőként operatív, felderítési feladatokkal, valamint olyan ügynökök
beszervezésének feladatával – férfiak és nők egyaránt számításba jöhet-
tek –, akik kapcsolatban álltak a hadsereggel és a vasúti szállítással. A
németek két alkalommal lovagkereszttel tüntették ki, s hat katonai ér-
demrendet adományoztak neki. Hitler személyes utasítására léptették
elő a német hadsereg őrnagyává.
1943 februárjától májusig az Abwehr berlini hírszerző iskolájá-
nak vezető tanáraként a következő témákban tartott előadásokat: „Az
álcázás és a konspiráció alapjai a szovjet hadműveleti övezetben”, „Az
arcvonal átlépése visszatéréskor” és „Magatartás a belügyi szerveknél
folytatott kihallgatásokon”. Ezenkívül a hallgatókat macedón lövészet-
re oktatta; a foglalkozásokon csak sötét szemüvegben, parókában, baju-
szosan és szakállasan jelent meg.
A szovjethatalom esküdt ellensége. Tökéletesen bánik a lőfegy-
verrel és késsel, mestere a támadó és védekező fogásoknak. Soha nem
válik meg azonnali halált okozó méreggel preparált robbanógolyókkal
töltött revolverétől. A feltartóztatására irányuló kísérlet esetén rendkí-
vül veszélyes.
Személyleírása: termete – közepesnél magasabb; alakja – köpcös;
arca – ovális; homloka – átlagos, egyenes; szemöldöke – ívelt; orra –
átlagos hosszúságú és szélességű, formája egyenes; álla – egyenes; füle
– ovális, feltűnően kidomborodó porcdudorral; szeme – kék; haja – vi-
lágosszőke; nyaka – közepes, izmos; válla – egyenes.
Különös ismertetőjelei: érezhető délorosz akcentussal beszél; lába
huszárosan görbe felső fogsorának jobbról számított harmadik és ne-
gyedik tagján korona. Ha komoly dolgokról van szó, beszéd közben kis-
sé hunyorog; hátán a gerincvonaltól jobbra, azzal párhuzamosan egy-
mástól 5-6 centiméternyi távolságban két furunkulustól származó for-
radás.
Egyéb sajátosságai: rendkívül megnyerő, könnyen az emberek
bizalmába férkőzik; szereti a vadászatot és a lovaglást, kedvenc étele a
tengeri uborka sült hagymával, a húsos céklaleves és az angolos bifsz-
tek. Nem dohányzik, alkoholt csak végső esetben fogyaszt, fiziológiai
kapcsolatokat csak a feladat végrehajtásához szükséges nőkkel létesít.
Ellenőrzött adatok szerint az elkövetkező éjszakák egyikén
Miscsenkót és még öt különlegesen képzett, szintén szovjet tiszti
egyenruhába öltözött ügynököt terrorcsoportok vezetőiként a Vörös
Hadsereg mögöttes területeire dobnak, azzal a feladattal, hogy a Leg-
felsőbb Főparancsnok Főhadiszállásának vezetőit likvidálják.
A centrális terrorakció végrehajtására Miscsenko csoportját
azonnali halált okozó méreggel preparált robbanógolyós pisztolyokkal,
valamint két páncélököllel fegyverezték fel. A 30 mm-es kaliberű reak-
tív, kumulatív hatású lövedékekkel ellátott páncélöklöt külön a német
hírszerzés megrendelésére hordozható kivitelben készítették. A páncél-
ököl elfér a köpeny ujjában, szíjakkal erősítik a karhoz, a lövés zajtalan,
és gombnyomású elsütő szerkezettel hozható működésbe.
A többi öt ügynökre vonatkozó nyomozati adatokat pontosítjuk
és két órán belül közöljük.
Miscsenko csoportjának felkutatására, elfogására vagy megsem-
misítésére tegyék meg a legaktívabb intézkedéseket, és ezen feladat vég-
rehajtásába vonják be a kémelhárítás szerveinek valamennyi operatív
egységét, a front mögöttes területeit védő csapatok erre a célra kijelölt
egységeit, valamint a városparancsnokságok személyi állományát.
Azonnal szervezzék meg az állomásokon, a vonatokon és az el-
lenőrző pontokon a személyes iratok legszigorúbb ellenőrzé-
sét,fordítsanak különös figyelmet a Moszkva felé vezető útvonalakra.
Személyazonosságuk tisztázásáig minden gyanús elemet tartóztassa-
nak fel.
A Frontok „Szmers” Kémelhárításának csoportfőnökei haladék-
talanul dolgozzák ki és hat órán belül hajtsák végre a keresettek összes
lehetséges útirányának megbízható lezárását, amelyeken átdobásuk
után, az operatív mögöttes területekről eljuthatnak Moszkva felé.
A kémelhárítás operatív állományát és a nyomozási, valamint el-
lenőrzési intézkedésekbe bevontakat tájékoztassák, hogy aki eredmé-
nyesen közreműködik Miscsenko csoportjának felkutatásában, elfogá-
sában vagy megsemmisítésében, azonnal kormánykitüntetésre ter-
jesztjük fel.
A Kémelhárítás Főcsoportfőnöke szükségesnek tartja felhívni a
Kémelhárítás szervei vezetőinek figyelmét arra a rendkívüli veszélyre,
amelyet a keresettek jelentenek, és elfogásuk vagy megsemmisítésük
érdekében mindenkit kötelez az összes operatív és egyéb lehetőség ma-
ximális kihasználására.
A Moszkvai Katonai Körzet „Szmers” szerveinek különleges ki-
egészítő parancsot továbbítunk.
A nyomozás menetéről, az önök által foganatosított intézkedé-
sekről, az összes újonnan megszerzett adatokról hatóránként tegyenek
jelentést…
*
Feljegyzés a: VCS”-n keresztül folytatott telefonbeszélgetésről
LEVEGŐ!!!
Az összes front „Szmers” Kémelhárításának
és az ország európai része katonai körzeteinek.
Tegnap, szeptember 14-én 20:40-kor, Moszkva külvárosában a
Kuncevo felé vezető úttól nem messze, letartóztatási kísérlet során a
Vörös Hadsereg tiszti egyen ruhájába öltözött négy ismeretlen és a
„Szmers” operatív nyomozó csoportja közötti tűzharcban az ismeret-
lenek közül kettőt megöltek, a súlyosan sebesült harmadikat, mivel
futni nem tudott, a negyedik ismeretlen agyonlőtte, neki magának pe-
dig sikerült elrejtőzni a sötétben. Menekülési útvonalát cayenne-i ke-
verékkel46 hintette be, hogy a szolgálati kutyák alkalmazását lehetet-
lenné tegye.
A holttestek vizsgálata során megállapítottuk, hogy azok a kü-
lönleges nyomozati eljárás gyanúsítottjai, s Miscsenko csoportjának
következő tagjaival azonosak: Baksejev Vaszilij, Nurmetov Hasszán és
Milovszki Anatolij. Maga Miscsenko feltételezhetően nem volt a tűz-
harcban részt vevő négy ügynök között.
A tűzharc színhelyén TT pisztolyokon kívül két 9 mm-es azon-
nali halált kiváltó méreggel preparált robbanógolyóval felszerelt
„Walter” N° 1 típusú pisztolyt találtunk. A holttestek zsebében külső-
re kifogástalan és a valós helyzetnek megfelelő hamis iratokat talál-
tunk, amelyek a Nyugati Front 11-es gárdahadseregének Melcsakov
nevű századosa, valamint Szavin és Kuharszkij hadnagyok nevére
46
Cayenne-i (vagy „Indiai”) keverék. Finom, porrá őrölt cayenne-i paprika
és erős dohánypor keveréke. Az ellenfél megvakítására s a nyomozókutyák
munkájának lehetetlenné tételére használják.
szóltak, akik a „Lövés” elnevezésű tanfolyamon való átképzésre utaz-
tak Moszkvába.
Miscsenko, Zubkov és Tulin ma éjszakáig feltételezhetően szin-
tén a 11. gárdahadsereg tisztjeinek nevére szóló iratokat használtak.
Nagyon valószínű, hogy a Moszkvában és környékén bevezetett
rendkívüli ellenőrző és védelmi intézkedések arra kényszerítik
Miscsenkót, Zubkovot és Tulint, hogy elhagyják a főváros körzetét.
Nincs kizárva, hogy a három ügynökét elveszített Miscsenko utánpót-
lást kér, és megérkezésükig egy időre elrejtőzik.
Ugyancsak nincs kizárva, hogy Miscsenko a csoport maradvá-
nyával megkísérli átlépni az arcvonalat, vagy speciálisan az Abwehr
részére készült „Arado 320” típusú nagy sebességű, nagy magasság-
ban repülő, rossz időben, előkészítetlen és nagyon korlátozott méretű,
egyenetlen területen is leszállni képes repülőgépet küldenek értük az
előre megbeszélt helyre. Miscsenko, Zubkov és Tulin elfogása vagy lik-
vidálása továbbra is minden front „Szmers” szerveinek, valamint az
ország európai része katonai körzeteinek legfőbb, rendkívüli fontossá-
gú feladata marad.
Baksejev, Milovszki és Nurmetov ellen az 1943. IX. 7-én kelt…
sz. parancsban elrendelt nyomozást megszüntetni…
*
LEVEGŐ!!!
Az összes front „Szmers” Kémelhárításának
Az elmúlt két nap során a Voronyezsi és a Brjanszki Frontok
mögöttes területein személygépkocsijaik ellen intézett támadással
megölték Kuprijanov és Csilkin tábornokokat, valamint a Vörös Had-
sereg hét főtisztjét, az őket kísérő katonákat és gépkocsivezetőket.
A terrorakciók végrehajtásának helye:
szeptember 18-án Obojántól nyugatra, Szudzsától északra és
Lebegyinótól délkeletre;
szeptember 19-én Kromától nyugatra, Hotinétől délre, Karacsev-
től északkeletre.
Megállapításunk szerint a meggyilkoltak személygépkocsijait a
Vörös Hadsereg tiszti egyenruhájába öltözött ismeretlen személyek ál-
lították meg, elhagyatott útszakaszon. Legalább két esetben a megállást
fegyverhasználat fenyegetésével érték el. A terroristák a katonai gép-
járműveket ellenőrző szolgálat karszalagját használták. Nincs kizárva,
hogy a terroristák mozgásuk megkönnyítésére háromnegyedtonnás
Dodge gépkocsival rendelkeznek.
A gyilkosságot 9 mm-es, feltételezhetően „Browning Long 07”
vagy „Walter” N° 1 típusú pisztollyal, azonnali halált okozó méreggel
preparált, golyóval követték el. A hat közül öt esetben a terrorakció
végrehajtása után a kocsikat a holttestekkel együtt félreeső helyen ben-
zinnel leöntötték és meggyújtották.
A szakértői megállapítások szerint az a méreg, amellyel a terro-
risták lövedékeit kezelték, azonos a Miscsenko csoportja ügynökeinek
fegyveréből kilőtt méreggel. Egyéb körülmények arra engednek követ-
keztetni, hogy a fent említett gyilkosságokat Miscsenko, Zubkov és Tu-
lin követték el.
A már bevezetett operatív nyomozati intézkedések kiegészítése-
ként a „Szmers” vezetőit személyes felelősség terheli azért, hogy olyan
intézkedéseket vezessenek be, amelyekkel biztosítani tudják a Vörös
Hadsereg tábornoki karának és tisztjeinek személyi biztonságát.
A Kalinyini, a Nyugati, a Brjanszki, a Központi és a Voronyezsi
Frontok parancsnokságának javasoljuk a következő intézkedések életbe
léptetését:
a) tábornokok és egységparancsnokok csapataik állomáshelyét
csak gépkocsijuk előtt haladó biztosítókkal hagyhatják el;
b) főtisztek távozása csak: két-három géppisztolyos őr kíséretében
engedhető meg;
c) a személygépkocsik az adott útburkolatnak megfelelő maximá-
lis sebességgel kötelesek közlekedni; a legszükségesebb esetek kivételé-
vel útközben mindenfajta megállás szigorúan tilos. Ismeretlen szemé-
lyek részéről történő olyan próbálkozásokra, hogy fegyverrel állítsák
meg a gépkocsit, azonnali megsemmisítő tűzzel kell válaszolni.
A „Szmers” szerveinek vezetőjét személyes felelősség terheli
azért, hogy a tábornokok és főtisztek kocsiját műszakilag a legszigo-
rúbban ellenőrizzék, ugyancsak személyes felelősség terheli őket a biz-
tosítást végzők harckészségéért. A biztosító csoportokba megfelelő harci
tapasztalattal rendelkező, találékony, gyors reakcióképességű, lőfegy-
verrel tökéletesen bánó harcosokat és tiszthelyetteseket kell beválogat-
ni.
A Kalinyini, a Nyugati, a Brjanszki, a Központi és a Voronyezsi
Frontok kémelhárításának szervei a már bevezetett operatív nyomozási
intézkedések kiegészítéseként hat órán be/ül a katonai gépkocsiutakon
6-8 személykocsival ellátott speciális csalétek szerepét játszó operatív
csoportokat kötelesek létrehozni és beindítani. Ezek mindegyikében a
vezető melletti ülésen a Vörös Hadsereg ezredesének vagy vezérőr-
nagyának (frontonként nem több mint három) egyenruhájába öltözött
kémelhárító tisztnek, a hátsó üléseken pedig két gyors reakcióképességű
és a gyorsan zajló fegyveres konfliktusokban elég tapasztalatot szerzett
nyomozónak kell ülni.
A csalétek-gépkocsik teljes huszonnégy órás kihasználása érdeké-
ben mindegyikre két-két operatív csoportot és tapasztalt gépkocsiveze-
tőt kell beosztani. A frontok kémelhárításának főcsoportfőnökei vonják
személyes ellenőrzésük alá az operatív csalétek-csoportok létrehozását,
az „ezredesek” és „tábornokok” felszerelésének kialakítását, a megfelelő
legendák összeállítását és szükséges dokumentumok kiadását.
A „Szmers” operatív állományát tájékoztatni kell, hogy mivel a
keresettek azonnali halált okozó lőfegyverrel vannak ellátva, a
„Szmers” kémelhárító szerveinek mind a terroristák elfogása, mind
megsemmisítése egyaránt feladata.
Ezen irányelvek végrehajtásáról és a lefolytatásra kerülő akciók-
ról hatóránként tegyenek jelentést…
*
LEVEGŐ!!!
Az összes Front „Szmers” Kémelhárításának
Tegnap, 1943. szeptember 21-én a Nyugati Front mögöttes terü-
letein, a Zsizdrától északra húzódó útvonalon a „Szmers” Kémelhárí-
tás csalétek-kocsija elleni támadás során két, a Vörös Hadsereg tisztjé-
nek egyenruhájába öltözött ismeretlen személyt agyonlőttek, akiket a
Miscsenko csoportjához tartozó, különleges nyomozási eljárás alatt ál-
ló Vaszilij Zubkovként és Nyikolaj Tulinként sikerült azonosítani.
Magának Miscsenkónak sikerült elrejtőznie, mivel a tűzharcban
a három operatív munkatárs életét vesztette, s az életben maradt gép-
kocsivezetősem letartóztatni, sem likvidálni nem tudta Miscsenkót.
Szolgálati kutyák alkalmazása nem járt eredménnyel, mert a menekülő
útvonalát cayenne-i keverékkel szórta be. A támadás időpontjában
Miscsenko őrnagyi váll-lapokkal ellátott, tiszti derékszíjjal és vállszíj-
jal összefogott tábori köpenyt, páncélos és gépesített csapatoknál rend-
szeresített alacsony fazonú tányérsapkát viselt, oldalfegyverén kívül
más nem volt nála.
A távolodó nyomok mentén felfedezett vércseppekből ítélve
Miscsenko megsebesült, s ezért nincs kizárva, hogy néhány napig va-
lahol az erdőben vagy valamelyik településen szándékozik megbújni.
Zubkov és Tulin hullájának átvizsgálásakor, valódi űrlapokon,
tartalmát tekintve kifogástalan, a valós helyzettel egyező, Szuszajkov
századosnak, 3. gárda-harckocsihadsereg törzsszázada parancsnokának
és ugyanezen század szakaszparancsnokának, Klevcov hadnagynak a
nevére szóló hamis iratokat találtunk. Feltételezhető, hogy Miscsenko a
csalétek-gépkocsi elleni támadásban a 3. gárda-harckocsihadsereg tiszt-
jének irataival rendelkezett.
Miscsenko elfogására vagy megsemmisítésére a leghatározottabb
intézkedéseket foganatosítsák. A Nyugati Front „Szmers” szerveinek
kiegészítésül külön parancsot küldünk.
Az 1943. 9. 7-én kelt… számú parancsban Vaszilij Zubkov és
Nyikolaj Tulin ellen elrendelt nyomozást megszüntetni…
95. Andrej Blinov gárdahadnagy,

egyelőre még „Kicsi”
Széles terpeszállásban állt a bokrok között, s ahogy

Tamancev tanította, szándékosan ellazította pisztolyt tartó ke-
zét, figyelmesen nézett és hallgatott.
Az iratok ellenőrzése nyugodtan, minden különösebb ese-
mény nélkül zajlott, ettől különben Andrej nem is várt semmi
lényegeset és semmi eredményt.
Tamancev nemegyszer mondta már, hogy a kémek minde-
nekelőtt abban különböznek a többi veszélyes bűnözőtől, hogy
mögöttük egy egész államgépezet áll. Tudásuk, képzettségük –
minden vonatkozásban – sok-sok nagyon tapasztalt szakember
tevékenységének eredménye, akik felelősségteljesen, minden
részletre kiterjedően átgondolják az ügynökök legendájának,
felszerelésének, iratainak minden apró részletét.
Saját tapasztalatai alapján Tamancev elmesélte, hogy mi-
lyen kiváló hamisítványokkal látják el a németek ügynöki háló-
zatukat, és milyen nagy figyelmet szentelnek annak, hogy is-
merjék a szovjet katonai iratok védelmére tett intézkedéseket,
az időnként bevezetett titkos jeleket, amelyek mindegyike csak
egy-egy ügy operativitásának megfelelő ideig, három-négy, de
van úgy, hogy csak két hétig van érvényben.
– Az organoleptikának nagyon ritkán van eredménye –
vélte Tamancev. – Az okmányokon tíz ügynök közül egy, ha le-
bukik, nem több!
Andrej mégis figyelmesen hallgatta Aljehin minden sza-
vát, követte minden mozdulatát, hogy feltétlenül észrevegye a
megállapodás szerinti jelzéseket: „Nem tudom megérteni!”…
Nem beszélve a „Legyen szíves”-ről.
Az ellenőrzötteket Andrej oldalról, sőt egy kicsit hátulról
látta, ezért nem tudta megfigyelni arckifejezésük változását, de
bámészkodnia sem volt szabad, hiszen most az volt a kötelessé-
ge, hogy „tartsa” a hadnagyot, s ezt nagy igyekezettel csinálta
is.
Csupán két alkalommal, amikor ott, a bokrok előtt mind-
nyájan hallgattak, engedélyezte magának, hogy gyors pillantást
vessen a városparancsnok-helyettesre.
Ezekben a percekben Andrej véleménye alapjában meg-
változott Anyikusin viselkedéséről. A kocsiban és Lidából idejö-
vet, az úton, majd később, az erdőben, az Aljehinnel folytatott
beszélgetés alatt a városparancsnok-helyettest büszkének, mi
több, nagyképűnek és érthetetlenül tüskés kedvűnek látta, de
mikor megtudta a nevét, azt, hogy kicsoda, egészen más lett a
véleménye róla.
Anyikusin kétségkívül nagy tehetség. Tekintélyes emberek
az „orosz vokális muzsika reménységé”-nek tartották, és ter-
mészetesen ő is tisztában volt saját értékével, annak megfelelő-
en viselkedett, s ebben nem volt semmi rossz vagy elítélendő
dolog.
Andrej könnyen maga elé tudta képzelni egészen más
helyzetben is: a Nagyszínház színpadán, azokban a percekben,
amikor fellépése után a függönynél méltóságteljesen meghajol,
s az aranyozott, vörös bársonnyal borított, csillogó kristállyal
ékesített terem a kakasülőtől a földszintig megremeg a tapsvi-
hartól.
Andrej így percről percre nagyobb tiszteletet és rokon-
szenvet érzett Anyikusin iránt, s már döntött is, hogy amint az
egésznek vége lesz, odamegy a városparancsnok-helyetteshez,
elmondja neki, honnan ismeri, elmondja azt is, hogy Valka osz-
tálytársa és legjobb barátja volt. A városparancsnok-helyettes
keresztnevére is emlékezett már – Igor –, hát persze hogy Igor!
Valka, miközben a bátyjáról beszélt, többször említette a nevét,
s ha jól emlékszik, az újságkivágásokban is szerepelt.
Különben csak addig gondolt Anyikusinra, amíg meg nem
hallotta Aljehin jelzését „Figyelem!”, akkor hirtelen átváltott, s
gondolatban elismételte magában, mi a teendő összecsapás ese-
tén. Amikor a „harckészültség”-re figyelmeztető „Legyenek
szívesek” kétszer is elhangzott egymás után, Andrej feszülten
koncentrált, és a biztonság kedvéért kétszer is célgömbjére vette
a hadnagy vállát.
De a bokrok előtti térségben a főhadnagy és a helyzetet
szemmel láthatóan szándékosan élező Aljehin rövid vitája után
ismét teljes nyugalom honolt. Aljehin megint leguggolt a háti-
zsák mellé, az ellenőrzöttek pedig fejüket lehajtva szemlélték,
hogy mit csinál odalent. Tartásuk, viselkedésük nem mutatott
semmiféle ellenséges szándékot.
Andrej nem vette le szemét a hadnagyról, mégis egyszer
csak észrevette, hogy Anyikusin váratlanul az ellenőrzöttek és
Tamancev rejtekhelye közé került.
„Ez meg hová mászik?” – csodálkozott Andrej, de csak né-
hány másodperc elteltével döbbent rá elborzadva, hogy mi tör-
tént. Még arra is emlékezett, hogy amikor Tamancev oktatta őt,
ezt a helyzetet a „Lővonal blokkolásá”-nak nevezte. Miért csi-
nálta ezt a városparancsnok-helyettes?… Hiszen Aljehin fi-
gyelmeztette! Kétszer is! Elborult az agya talán?…
Andrej a szeme sarkából észrevette Tamancev kétség-
beesett mutogatását, s feléje pillantott.
Tamancev négy ujjával azonnal a vállára mutatott, ami a
csillagok száma alapján azt jelentette: „tartsd a századost!”,
Andrej egyetértően bólintott. Amikor tekintetük egy pillanatra
találkozott, Tamancev összeszorított állkapoccsal, gyorsan és
hangtalanul mozgatta ajkát. Így fejezte ki érzéseit, ha egyszer a
körülmények nem tették lehetővé, hogy hangosan kikárom-
kodja magát. Arcán iszonyú düh tükröződött, és Andrej már
előre maga elé képzelte, hogy a szitok milyen utolérhetetlen és
megismételhetetlen áradatát zúdítja majd Tamancev a várospa-
rancsnok-helyettesre, ha az egésznek vége lesz.
Tamancev megpróbált helyet változtatni, de nem sokat te-
hetett, ha egyszer a városparancsnok-helyettes lezárta a lővona-
lat az ellenőrzöttek felé. Andrej csak egy embert tudott tartani,
azt, akit Tamancev mutatott, valószínűleg a legveszélyesebbet, a
századost.
Andrej egy pillanatig sem vette le róla a szemét, és a kém-
lelőnyíláson keresztül látta is, amint a százados erős teste felfelé
elmozdul, majd azonnal le is csap, és ezzel egyidejűleg felhang-
zott a kiáltása „Üsd!”… Abban a pillanatban balról eldörrent
Tamancev fegyvere, és felhangzott vad, elterelő kiáltása. Andrej
a százados jobb vállát célozta meg, elhúzta a ravaszt, majd a
megállapodásnak megfelelően azonnal hangosan kiáltozva, az
izgalomtól rettenetesen dadogva parancsot adott nem létező
szakaszának, és kiugrott a bokorból, hogy a támadók figyelmét
magára vonja.
Az őt megelőző Tamancev vállmagasságba emelt két for-
gópisztolyával már kitáncolt eléjük – „pörgette őket”, s közben
igyekezett a bokroktól kissé balra kerülni.
– Ne lőjetek! – kiáltotta egészen idegen hangon Aljehin, és
közben megpróbált lábra állni. A vér elöntötte az arcát, és And-
rej már tudta, hogy ütés vagy lövés érhette fejét. Azonnal belé-
hasított a fájdalom, hogy miért is kellett mindennek így történ-
nie: nem, Tamancev ezt biztosan nem hagyta volna csak ő
Andrej mamlaszkodta el a dolgot, ő, egyedül ő a hibás
A százados, akit Andrejnek „tartani” kellett, a földön el-
nyújtózva, arccal a föld felé feküdt. Andrej ezekben a pillana-
tokban még egyáltalán nem tudta, hogy ezt a testtartást és
mozdulatlanságot csöppet sem indokolja a vállát ért revolver-
lövés.
A helyzetet értékelni ahogy Tamancev tanította „átpörget-
ni” még nem tudta tökéletesen. Izgatottan és a kétségbeesés ha-
tárát súroló elkeseredésében, hogy az ő hibájából sebesítették
meg súlyosan vagy halálosan Aljehint, ráadásul megzavarva a
„Ne lőjetek!” parancstól, most egy pillanatig nem is tudta, mit
tegyen. Andrej egy kicsit zavarba esett, de abban a pillanatban
balról, szinte lövésként csattant fel Tamancev parancsa:
– Tartsd a hadnagyot!!!

Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
1944. 8. 19-én kelt… számú parancsunkban, mely a „Nyeman”
ügyben folytatott nyomozásba az ellenőrzési egységekkel és a csapa-
tokkal folytatott akciókba bevontak étkezésének megjavítása és változa-
tossá tétele érdekében engedélyezte a zsákmányolt élelmiszerek fel-
használását, hibásan jelöltük meg) hogy „egy gramm cukor ellenében
5 gramm mazsolát” lehet kiadni.
Valójában csak 3 gramm mazsola jár egy gramm cukor ellené-
ben. Ezt a helyesbítést azonnal hozzák a hadbiztosok tudomására a
maradéktalan végrehajtás érdekében.
Artyemjev
*
Rendkívül fontos!
Jegorovnak.
Ma, augusztus 19-én 10:50-kor az iratok ellenőrzése és a szemé-
lyes holmik átvizsgálása során a Vilnius–Belosztok útvonalon közleke-
dő vonaton három, katonaruhába öltözött ismeretlen megtagadta cso-
magjának bemutatását. Feltartóztatták őket, s az operatív csoport kísé-
retében vagonról vagonra haladva, az ismeretlenek az egyik peronon
váratlanul lövöldözni kezdtek, amelynek során a csoport vezetőjét,
Tovpiga századost, az őrjárat tagjait, Sevkopljasz őrmestert megölték,
a városparancsnokság tisztjét, Smakov hadnagyot pedig megsebesítet-
ték, majd meghúzták a vészféket, és elfutottak.
Smakov sebesülése ellenére irányítani tudta az üldözést, amely-
ben mintegy 50, a közben leállt vonaton utazó katona vett részt. En-
nek eredményeként az ismeretlen személyeket körülbelül egy kilomé-
terre a vasútvonaltól utolérték, s egyiküket, karján és csípőjén megse-
besítve sikerült élve őrizetbe venni. A másik kettő elrejtőzött a bokrok
között, és fegyveres ellenállást tanúsított. Smakov felszólítása ellenére,
hogy az ismeretleneket élve kell elfogni, az üldözésben résztvevő kato-
nák pisztolyaikból és géppisztolyaikból megsemmisítő tüzet nyitottak
rájuk, melynek eredményeként az egyik ismeretlen azonnal, a másik
tizenegy golyótól találva, eszméletének visszanyerése nélkül negyven
perc múlva meghalt.
Az elfogás körzete valamint a holttestek gondos átvizsgálása so-
rán a következő tárgyakat találtuk: 25 watt teljesítményű működőké-
pes, „Eri” típusú hordozható rádió-vevőkészülék, öt számjegyű rejtjel-
táblázat, 3 TT pisztoly, hozzá 47 lőszer, két „Walter” N° 2 típusú
pisztoly, 29 lőszerrel, két tőr, egy bicska, 2 iránytű, három karóra, Lit-
vánia és Nyugat-Belorusszia körzeteinek nagy léptékű térképe, 2
rejljelző füzet és felderítő jellegű jeljegyzésekkel teleírt papírlapok, ki-
töltetlen tartalékigazolványok, 5 tiszti igazolvány, 17 kiküldetési ren-
delvény, 9 élelmiszerjegy, 6 ruházati könyv, 4 párttagsági könyv és I
Komszomol-könyv.
A letartóztatás alkalmával az ismeretlenek Dzubenko, Kuzma
Osztapovics százados, Sipulin, Pável Ivanovics hadnagy és Zaharov,
Fjodor Petrovics törzsőrmester nevére szóló igazolványokat mutattak
jel.
A Zaharov nevére szóló igazolványokkal ellátott ügynököt elfo-
gatása után a szükséges orvosi ellátásban részesítettük. Öngyilkossági
kísérletét időben meghiúsítottuk, s állapota a kapott vérátömlesztés
után kielégítőnek tekinthető. Háromszor felhívták a figyelmét a vallo-
más megtagadásának következményeire, ennek ellenére a kihallgatás
két és fél órája során egyetlen szót sem szólt, és nagyon valószínűtlen,
hogy a közeljövőben az ő, vagy a két másik, megölt ügynök személy-
azonosságának tisztázását elősegítő vallomást kapjunk tőle.
A karizmok antropometrikus mérése, valamint a mell- és trapéz-
izmok összehasonlító vizsgálata eredményeként megállapításra került,
hogy a hadnagyi egyenruhát viselő ismeretlen balkezes volt. Mind ő,
mind pedig a századosi egyenruhába öltözött személy személyleírása
alapján bizonyos hasonlóságot mutat a különleges nyomozás gyanúsí-
tottjaival. A náluk talált felderítő jellegű jeljegyzések ugyancsak arra
engednek következtetni, hogy azonosak a „Nyeman” ügyben keresett
különösen veszélyes ügynökökkel.
Kérem, közöljék sürgősen a végleges azonosítást elősegítő külö-
nös ismertetőjeleket vagy más kiegészítő adatokat. Várom további pa-
rancsait.
A kormánykitüntetésre történő jelterjesztéssel kapcsolatos pa-
rancsnak megfelelően nyomatékosan kérem Smakov, Vitalij Petrovics
hadnagy, a 79-es városparancsnokság tisztje találékonyságának, a sú-
lyos sebesülése ellenére tanúsított önfeláldozó tevékenységének elisme-
rését. Smakov 1920-ban született Koloma városában, orosz nemzetisé-
gű, párttag, tisztviselő családból származik. Smakovot a városparancs-
nokság vezetősége kedvezően jellemzi.
Omelin
*
Rejtjel-távirat
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
Az ön által küldött jelentések nem tükrözik a „Nyeman” ügyben
a reguláris egységek akciójába s az ellenőrző tevékenységbe bevont
egységek és csapatok személyi állományának politikai-erkölcsi állapo-
tát.
A legjellemzőbb példák és kijelentések ismertetésével sürgősen je-
lentse, lebontva a Vörös Hadsereg, az NKVD és a városparancsnoksá-
gok egységeire.
Kolibanov
*
Rejtjel-távirat
LEVEGŐ!!!
Jegorovnak.
Rendkívül fontos közlemény fogadására tartózkodjon közvetle-
nül a rádió mellett.
Kolibanov
97. Jevgenyij Tamancev, a tisztogató és

farkasölő, becenevén egyszerűen
„Gyorskezű”
Majdnem egyidejűleg vettem észre a Pása feje fölé emel-

kedő kezet, és hallottam a borotváltfejű parancsát: „Üsd!”…
Megértettem: Pását meg akarják ölni! – de a városparancsnok-
helyettes elzárta előlem mindhármójukat, s az egyetlen dolog,
amit ebben a pillanatban tehettem, a levegőbe lőttem, és fel-
ordítottam: „Egy lépést se!!! Kezeket fel!!!” – s hogy magamra
vonjam a figyelmüket, kiugrottam a bokrok közül.
Lövésemet követően azonnal felhangzott a Kicsi fegyveré-
nek dörrenése is, és láttam, hogy a borotváltfejű, mint akit leka-
száltak, úgy zuhan a földre Pása mellé, aki megpróbál felemel-
kedni, s a fejsebéből patakzó vér elönti arcát.
Legközelebb, háttal felém egy negyedfordulattal a város-
parancsnok-helyettes állt (az első pillanatban ösztönösen hátra-
ugrott). Mögötte vagy másfél méterre a busafejű, még távolabb
és balra – a „hadnagy”. A két utóbbi természetesen megfordult,
s ahogy vártam is, felém nézett, a busafejű bal kezében ott volt a
kés, a „hadnagy” jobbjában TT-jével, elég megkésve, engem vett
célba.
Minden nehézség nélkül két-három lövéssel ártalmatlanná
tehettem volna – annyira tisztán állt előttem –, de őt már kisze-
meltem. Ő lesz az, aki majd kipakol nekünk, ezért sértetlenül,
ha lehetséges, egyetlen karcolás nélkül kell elkapnunk.
Kicsit elveszthette fejét, tétovázott, s ez alatt a másodperc
alatt már úgy sikerült fordulnom, hogy a nap a hátam mögött
legyen, s ő, pedig nappal szemben volt kénytelen mozogni.
Hogy lehűtsem, és idegeit is rendbe szedjem, gondolkodás nél-
kül „Megcsiklandoztam a fülét”: mindkét mordályt egyszerre
elsütöttem úgy, hogy a két golyó egy időben súrolja a fejét – en-
nek általában megvan a hatása.
Hogy a célzást megnehezítsem, bal vállamat előre tolva,
állandóan kígyóztam előtte, felső testemet hol jobbra, hol balra
lengetve, mozogtam állandó helyváltoztatással. Valahogy úgy,
ahogy a bokszolók szokták a ringben, csak azok sokkal egysze-
rűbben csinálják. Hogy a lélektani hatás teljes legyen, állandóan
a célgömbömön ült, a tekintetem minden mozdulatát követte,
és egész magatartásom mintha azt fejezte volna ki, no most –
most azonnal lövök.
A Kicsi is azonnal kiugrott, s ahogy kellett, fenyegetően
elordította magát: „Sza-sza-szakasz, harchoz!” Azonnal teljes
hangerővel megismételtem a parancsát, de még hozzátettem:
„körbefogni a tisztást!!!” Néhány kilométeres körzetben ter-
mészetesen semmiféle szakasz nem volt, s mindezt kizárólag
azért tettük, hogy elvonjuk a figyelmüket, legyenek még idege-
sebbek, s rákényszerítsük őket, hogy félrepillantsanak.
Az eredmény nagyobb volt, mint vártuk: a „hadnagyocs-
ka” felkiáltott: „Csapda!”, gyors pillantást vetett a busafejűre,
kettőt lőtt, még csak nem is ránk, hanem csak úgy felénk, s
nyomban kétségbeesetten futásnak eredt.
– Ne lőjetek! – parancsolta Pása felemelkedve: ez rám és a
Kicsire vonatkozott, mintegy emlékeztetőül, hogy legalább
egyikőjüket élve kell elfogni.
Okosan, vagy két méterre a városparancsnok-helyettes
mögé húzódva, a busafejű villámgyorsan lehajolt a borotvált-
fejűhöz. Bal kezében már nem tőr, hanem meztelen cső villant,
és azonnal tudtam, hogy balkezes. Azt is észrevettem, hogy a
fegyver nem TT volt, hanem „Browning Long 07”-es, az a 9
mm-es kaliberű kis szerkezet, amelyet német ügynökök rend-
szerint azonnal ható méreggel töltött robbanó golyóval töltenek
be.
Már felmértem a helyzetet és az erőviszonyokat. A Kicsi
lefektette a borotvált fejű „százados”-t, méghozzá elég komo-
lyan – nem állt fel, meg sem mozdult – de Pásának legjobb eset-
ben is csak a fejét törték be. Mindenesetre egyelőre mindketten
kiestek. Azonnal át kellett vennem a parancsnokságot, és bármi
történjen, melegen kell megfognom a busafejűt és a „hadnagy”-
ot.
„Tartsd a hadnagyot!” – kiáltottam a Kicsinek, s mivel lát-
tam, hogy Pása egészen kába, teljes erőből odaordítottam neki:
– Feküdj, Pása! Feküdj!!!
Jobban féltettem őket, mint saját magamat, és megköny-
nyebbülten vettem észre, hogy mindketten azonnal megértették
a parancsomat.
A bokrok közül kiugorva, az első pillanatban azonnal
jobbra húzódtam, hogy kiszélesítsem a lőteret, hogy a busafejűt
és a „hadnagy”-ot a nappal szembe fordítsam, s a lővonal telje-
sen szabaddá váljon. Csak az utóbbi nem sikerült, mivel a busa-
fejű dicséretes gyorsasággal jobbra fordult, és így ismét a meg-
termett városparancsnok-helyettes mögé került. Könnyedén,
ügyesen mozgott, jól reagált a körülötte zajló dolgokra, de vé-
delmet kereső mozgása közben feje egy másodpercre kibukkant
Anyikusin feje mögül, s abban a pillanatban a jobb kezemben
levő forgópisztollyal már le is vettem róla a sapkát. Ezek hatá-
sos dolgok, s nekem most elsősorban idegileg kellett tönk-
retennem őket.
A városparancsnok-helyettes csak most söpörhette le
agyáról a pókhálót, s görcsösen kapkodott szorosan felszíjazott
pisztolytáskájához. Idegességében nem tudta kinyitni – egysze-
rűen nem engedelmeskedtek az ujjai, ami másokkal is előfor-
dul, nemcsak az ilyen hólyagokkal. Pásának különben oda kel-
lett volna adni neki egy „Walter”-t, hogy tegye zsebre, s most
elsősorban éppen ezzel kellett volna dolgoznia. De nem volt rá
időm, hogy agytekervényeimet az ő fegyverével foglalkoztas-
sam, rá egyáltalán nem számíthattam. Azután, hogy Pása ki-
esett, természetesen csak magamra számíthattam.
– Feküdj, százados, feküdj! – ordítottam neki, de mintha
nem is hallotta volna, még csak le sem hajolt.
Egyáltalán nem csodálkoztam: a gyorsan zajló összecsapá-
sok során a váratlansági tényező gátolja a határozott tevékeny-
séget még az edzett frontharcosoknál is. Mit lehet akkor várni
ettől a piperkőc hátországi gúnártól?
– Feküdj! Városparancsnokság! Feküdj!!! – ordítottam dü-
hösen, és abban a pillanatban jobbra ugrottam. Egy pillanatra
elővillant a busafejű baloldala, kezében a browninggal, próbál-
tam megelőzni és meghúztam a ravaszt. De gyorsan balra rán-
dult, s valószínűleg óvatoskodásomban, hogy eltalálom a szá-
zadost, ebben az összevisszaságban elhibáztam. Átkoztam is
magamat kegyetlenül.
Lövésem után jobbról még három lövés dörrent… Pása
négykézláb állva oldalról lőtte a busafejű lábát. Alig volt magá-
nál, arcának jobb fele vérben úszott, és ráadásul ott állt a lővo-
nalban a városparancsnok-helyettes. Természetesen nem szá-
míthattam arra, hogy Pása eltalálja, de számomra ezek a lövé-
sek mégis nagyon értékesek voltak. Kicsit elvonták rólam a fi-
gyelmet, és gondolatban ismét megtapsoltam Pását.
Nem, mégsem hibáztam! A busafejű zubbonyának ujján,
egészen fent a váll-lapja alatt, sötét folt kezdett terjengeni. Csak
könnyedén súroltam, inkább megkarcoltam a jobb kezét, de
most már sürgősen végleg „ki kellett kapcsolnom”.
Nagyon okosan használta ki a helyzetet, állandóan az élő
védőfedezékbe húzódott, én meg tőle vagy tíz méterre a nyílt
terepen voltam kénytelen energikusan változtatgatni a helye-
met, táncolni előtte, az arcát bámulni, és állandóan két pisztoly-
lyal fenyegetni.
Kétszer rám lőtt, de nem talált, majd kisvártatva még hoz-
zátett egyet – az is mellé. Ez igen! De meg tudnám tanítani őt is
és azokat is, akik Németországban felkészítették, hogyan is kell
„pörgetni”.47 Az igaz, hogy Pása oldalról jövő lövései kétségkí-
vül hatottak az idegeire, és a szemébe sütő nap is biztosan meg-
nehezítette a célzást.
Ennek ellenére tapasztalt, találékony fiú volt, és azonnal
megértette, hogy én veszélyesebb vagyok a többieknél, s első-
sorban tőlem kell megszabadulnia. Korábban én is jól értékel-
tem: ügyesen, magabiztosan, a „hadnagy”-tól eltérően, hozzá-
értéssel és kapkodás nélkül lőtt, és ha a nap nem süt a szemébe,
és én nem mozognék úgy, ahogy teszem, lehet, hogy már le is
tudott volna fektetni.
A browning csöve ismét a mozdulataimat követte – jobb-
ról balra és vissza, s tudtam, éreztem, hogy a következő pilla-
natban ismét dörren a lövés. De ekkor a városparancsnok-
helyettesnek sikerült végre előhúznia pisztolyát, mire az engem
célba vevő busafejű habozás nélkül kettőt a mellébe lőtt.
Ha az ösztönös önvédelmet és személyes biztonságát néz-
zük, akkor ez a tette logikus, megalapozott volt, de ezzel is ve-
szített előnyén. A városparancsnok-helyettes azonnal elernyedt,
a földre rogyott, majd hátrazuhant. Ezzel fedezetlenül maradt a
busafejű felsőteste, és természetesen a következő lövését már
megelőztem, két golyót ültettem a bal vállába. Azonnal előug-
rottam, hogy megzavarjam s megakadályozzam, hogy épen
maradt jobb kezével felemelje a baljából kiejtett browningot.
Valóban lehajolt, és szemét rajtam tartva, a lábánál keres-
gélt, de én szinte repültem, így már nem volt ideje másra, mint-
hogy futásnak eredjen a tisztáson keresztül. Utána eredtem, de
47
Pörgetés – itt nem csupán mozgást jelent, mint ahogy Tamancev szavaiból
is kiderül. Tágabban kell értelmezni, gyakorlatilag úgy, mint „az erőszakos
letartóztatás során kialakult, gyorsan zajló tűzharcban” tanúsított legéssze-
rűbb tevékenységet és magatartást. Ide tartozik a fegyver gyors előrántása. a
figyelemelterelés, és az idegi tényezők alkalmazása, az ellenfél szembefordí-
tása a nappal, az ellenfél minden tevékenységére, megmozdulására történő
azonnali reagálás, a lövéseket megelőző gyors, határozott helyváltoztatás, az
állandó félrevezető testmozdulatok (az „árnyékolás”, a macedón lövészet
szerint a végtagok mesterlövészi pontossággal történő eltalálása) s az elfogás
befejeztéig tartó állandó lélektani nyomás. „Pörgetés”-sel lehet élve kézre
keríteni az aktív ellenállást tanúsító, jól felfegyverzett, nagy fizikai erejű el-
lenfelet. A leírás alapján ítélve, Tamancev a „pörgetés”-t a legnehezebb és
leghatékonyabb kivitelezésben, „terpesz”-ben végzi.
még láttam, hogy a városparancsnok-helyettes és a borotvált fe-
jű „százados” mozdulatlanul fekszenek; az utóbbinak a testtar-
tása – arccal a föld felé, valahogy természetellenesen oldalt tar-
tott jobb kézzel – egyáltalán nem tetszett.
Ismét dörrent a TT, és egy pillantást vetve abba az irányba,
láttam, amint a „hadnagy” megfordul, és a Kicsit lövi, aki,
ahogy tanítottam, futás közben ringatódzik, hajladozik, még
nem túl ügyesen, de azért hozzáértéssel csinálja.
Féltettem a Kicsit, de attól már nem tartottam, hogy a
„hadnagy”-nak sikerül meglépnie, mert tudtam, ha én esetleg
nem is érném utol itt a közelben, akkor húsz perc múlva – mi-
kor a legjobb esetben már elérheti az erdő szélét – az egész er-
dőt körbefogja a hatalmas „körhinta”, s az ilyen sűrű és szoros
operatív gyűrűn semmiféleképpen nem tud majd átjutni.
A busafejű derékszíján, a jobb csípőjén még ott lógott egy
pisztoly, valószínűleg „Browning Long 07”, formáját tekintve
hasonló a TT-hez. Bár a karja teljesen élettelenül himbálódzott,
zubbonya a váll-lapja alatt teljesen elsötétült a vértől, hátul, a
nadrágján, egy kicsit a térde fölött is vérfolt terjengett – tehát
Pása szintén eltalálta. Mégis résen voltam. Az, hogy állítólag a
balkezeseknek nem elég fejlett a jobb kezük, nem más, mint a
gyengén fejlett gyermekeket szórakoztató tündérmese. Mozdu-
latain érződött, hogy igazi, képzett ejtős.
Kiáltást hallottam: „Állj, vagy lövök!” Kicsit félrefordulva
észrevettem, hogy kezében lövésre készen tartott géppisztollyal
a bokrok közül a „hadnagy” elé ugrik a törzsőrmester. Azonnal
odaordítottam neki meg a Kicsinek: „Ne lőjetek!” – de ebben a
pillanatban a „hadnagy” már fel is emelte kezét, és megköny-
nyebbülten gondoltam, hogy ketten majd csak „melegen” és
sértetlenül tudják elfogni.
Az életben minden huszadik ember balkezes, milliószám-
ra sétálnak a világon, de én már meggyőztem magamat, hogy
pontosan ő az, aki Guszevet, a Dodge sofőrjét meg akarta ölni –
következésképpen a „Nyeman”-hoz tartozik. Imádkoztam érte,
hogy így is legyen.
Vállán és lábán megsebesülve jobban és gyorsabban futott,
mint ahogy vártam. De hogy lemeztelenítse a csövet, előbb el
kellett érnie a fákat, vagy jobban el kellett szakadnia tőlem. Én
pedig nyugodtan csökkentettem a köztünk levő távolságot, s
készültem az elkapásra. Már bizonyára tudta, hogy kik va-
gyunk, és élve kell elfognunk. Természetesen könnyedén kilő-
hettem volna alóla a lábát, de szükségtelenül még egy ilyen ej-
tőst sem szeretek kilyukasztani – épp elegem van belőle –, mi-
nek hagyjam láb nélkül, ha egyszer már úgysem tud elmenni.
Futás közben ismét balra néztem. A Kicsi a „hadnagy”-ot
arccal a fűre fektette, s éppen a kezét kötözte hátra. A törzsőr-
mester harciasan, lefelé fordított géppisztolycsővel készenlét-
ben állt mellette.
Ebben a pillanatban a busafejű végre azt tette, amit egész
idő alatt vártam: jobb kezével a pisztolytáskájához nyúlt. Bizto-
san szíjon viselte, s most már nem volt szabad tovább haboz-
nom.
Két kézenfekvő megoldás kínálkozott: vagy elgáncsolom,
vagy leütöm. A tisztáson kialakult helyzetet figyelembe véve, s
arra gondolva, hogy még van tennivalónk bőven, a második le-
hetőséget választottam. Gyorsan csökkentettem a távolságot, és
amint keze a pisztoly markolatához ért, egy ugrással rávetettem
magam. Felülről, félerővel, halántékától kicsit jobbra fejbe vág-
tam a pisztolyagyával, arra számítva, hogy ezzel rövid időre el-
veszti az eszméletét.
Előre zuhant, egy kicsit féloldalasan, de a tehetetlenségi
erő hatására vagy másfél métert még arcán csúszott a füvön.
Teljesen elernyedt, mozdulatlanná vált, feje se mozdult, és tud-
tam, hogy néhány percre „kiesett”. A tokjából kihulló brownin-
got zsebre vágtam, megfogtam épen maradt jobb karját, és
gyorsan a rejtekhelyünkhöz, a bokrok elé húztam.
A Kicsi és az őrmester már vezették is a „hadnagy”-ot, A
hátán összekötözött kézzel lépkedett, és ahogy ránéztem, már
tudtam, hogyan fogom „kizsigerelni”.
Menet közben még rápillantottam az órámra – a jelentés
kedvéért. Az összecsapás kezdetét nem volt lehetőségem megfi-
gyelni, de három-négy percnél nem tarthatott tovább az egész.
Pása véres arccal már a füvön ült, kezét a fején levő sebre
szorította. A másik kettő, a borotváltfejű és a városparancsnok-
helyettes ugyanúgy mozdulatlanul feküdt a füvön. Amikor
megláttam, hogy Pása már ül, ujjongtam az örömtől. Hatalmas
kő esett le a szívemről – rosszabbul is alakulhatott volna.
Most, amikor élve itt láttam, teljesen világossá vált, hogy
jól vagy rosszul, de megvan mind a három, s a „Kik ezek” kér-
dését, amely a tisztáson való megjelenésüktől kezdve nem ha-
gyott békén, most felváltotta egy másik. Már egyáltalán nem ké-
telkedtem, hogy aktív német ügynökökkel van dolgunk, de az,
hogy egyikük balkezes, még semmit sem bizonyított. Már csak
egy dolog izgatott, az, ami ezekben a pillanatokban a leglé-
nyegesebb volt: „Van-e valami közük a »Nyeman«-hoz… Van,
vagy nincs?…”
Rejtjel-távirat
Nagyon sürgős!
Jegorovnak.
A 294-es gépkocsijavító zászlóalj őrmestere, Gurcsenko, Nyikolaj
Taraszovics (becenevén Koljanyics) igazolta, hogy az elmúlt té-
len, mikor egysége és a Guszev őrmester zászlóalja a szomszédos
Gomelben állomásozott,februárban vagy március elején egy üveg vod-
káért Guszev valóban kapott tőle egy olyan cigarettatárcát, amilyet
azonosítás céljából átküldtek.
Ugyanakkor az elmúlt télen Gurcsenko tucatszámra készítette a
formáját, méretét és díszítését tekintve azonos cigarettatárcákat} ame-
lyeken állandó feliratként szerepelt: „Halál a német megszállókra!”
Mivel semmiféle különleges ismertetőjegy a cigarettatárcákon nem ta-
lálható, nem állítja pontosan, hogy éppen ezt a cigarettatárcát adta
Guszevnek.
Bondarevszkij
*
Rejtjel-távirat
Sürgős!
Kolibanovnak.
Az 1944. 8. 19-én kelt … számúra.
Az igazsággal szembe kell nézni! Kivétel nélkül minden lehetsé-
ges dolgot megtettünk és megteszünk. Ugyanakkor arra, hogy a kere-
setteket ma vagy holnap kézre kerítjük, semmiféle garancia nincs és
nem is lehet.
Jegorov
*
Sürgős!
Jegorovnak.
Ciesław és Vincent Komarniczki viselkedésében és magatartásá-
ban megfigyelésük során nem sikerült semmi gyanúsat felfedezni.
Loginov
*
Nagyon sürgős!
Kolibanovnak.
Az 1944. 8. 19-én kelt … számúra.
A Julia Antonyuk házában megtalált, és mint ahogy megállapí-
tást nyert, Pawlowski által odavitt kis utász ásólapáton a „Cs-k44”
gyári jelzés szerepel a Vörös Hadsereg Műszaki Főcsoportfőnöksége
megállapítása szerint 1944-ben Cseljabinszkban gyártották.
A Guszev gépkocsijában levő lapátról ugyanakkor pontosan
megállapítottuk, hogy „K-v43” gyári jelzéssel van ellátva, és 1943-
ban Kovrovban gyártották.
Az azonosítás céljából elvégzett alapos ellenőrzés során nem
nyert teljes értékű bizonyítást, hogy a Pawlowskinál talált cigaretta-
tárca Guszev tulajdona volt.
Így arról, hogy Pawlowski a „Nyeman” csoporthoz tartozott
volna egyelőre semmiféle adattal nem rendelkezünk.
Poljakov
*
Nagyon sürgős!
Loginovnak Grodnóba.
Az összes elővigyázatossági intézkedés betartásával haladéktala-
nul és feltűnés nélkül tartóztassák le Ciesław és Vincent Komarniczkit
és megbízható kísérettel repülőgéppel szállítsák őket Lidába. Folytassa
a többiek megfigyelését.
Poljakov
*
Rejtjel-távirat
LEVEGŐ!!!
Jegorovnak.
Mivel a „Nyeman” ügyben foganatosított intézkedések nem jár-
tak sikerrel, a korábban kiadott előkészítő jellegű parancsok értelmében
személyesen felelős, hogy ma 18:00-kor a „Kelepce” variánsnak megfe-
lelően zárja le a Vilnius, Grodno és Lida körzeteket.
A „Kelepce” lefolytatását a Legfelsőbb Főparancsnokság főhadi-
szállása rendelte el. Teljesítését ellenőrizze, és azonnal jelentse.
A „Szmers” Kémelhárítás Főcsoportfőnöksége kategorikusan
megköveteli, hogy egy percre se gyengítsék a „Nagy elefánt” és a „Bal-
ti tangó” variánsok előkészítését, amelyeket szükség eseten az ön által
megjelölt időpontban beindítunk.
Kolibanov
99. A „Nagymama” megérkezett!
Tamancev gyorsan odahúzta a busafejű élettelenül nehéz

testét a leshelyhez, ahol továbbra is mozdulatlanul feküdt a fü-
vön a borotvált fejű „százados” és a városparancsnok-helyettes.
A fűvel benőtt úton ott állt a két hátizsák és mellette véres arc-
cal, elsősegély-csomagjából előhúzott vattatampont szorítva fe-
jére, könyökét a térdével feltámasztva, görnyedten ült Aljehin.
– Minden rendben! – közölte hangosan Tamancev. – Ket-
ten még élnek!
– Te nem sebesültél meg?
– Egy karcolásom sincs! A Kicsi is épségben van!… De
magát… egy kicsit fejbe verték… De semmi baj! – kiáltotta
szándékos élénkséggel Tamancev, miután alaposabban meg-
nézte Aljehint, s megállapította, hogy ez az egyetlen sebesülése.
Még nem tudta ugyan, hogy csak felszakították vagy betörték a
százados fejét. – Hogy érzi magát?
– Normálisan – felelte csendesen Aljehin. – Ne velem fog-
lalkozzon…
Arra gondolt ebben az állapotában is, hogy szóra kell bír-
nia őket, s Tamancev azonnal megértett mindent.
Egyetlen percet sem vesztegetve, Tamancev gyorsan elvé-
gezte mindazt, ami még hátravolt. Elővette a kötelet, a busafejű
épen maradt jobb kezét a lehető legszorosabban egészen a mel-
léig felhúzott bal lábához kötözte. A „hadnagy”-ot, akit Blinov
és a törzsőrmester vezetett oda, pillanatokon belül arccal a föld
felé fordította, letépte hátáról a zubbonyt, kését a kissé meg-
emelt öve alá dugta, maga felé rántotta, és így a nadrágot az al-
sónadrággal együtt kettévágta, majdnem egészen térdig. A kö-
vetkező pillanatban ugyanezt a műveletet megismételte a busa-
fejűvel is, majd mindkettőt háttal egymás felé fordította. A had-
nagyot úgy, hogy pontosan a városparancsnok-helyettest és a
hátizsákokat lássa, a busafejűt pedig háttal a leshely felé; majd
rámutatott, kiadta a parancsot Blinovnak és a törzsőrmesternek:
– Kötözzétek be a vállát meg a lábát! Dupla kötszerrel! A
többit adjátok ide! Gyorsan!
Mindazt, ami ezután következett, Tamancev a háború há-
rom éve alatt már számtalanszor végigcsinálta. Mozdulatai a
„pörgetés”-ben s a fegyveres elfogások végrehajtásában ponto-
sak és kiszámítottak voltak; nemcsak a harci tapasztalatok so-
rán szerezte, hanem állandó edzésekkel rögzítette és gyorsította
is őket. Azóta, hogy kiugrott a bokrok közül, egy automata pon-
tosságával és gyorsaságával cselekedett. Blinov és a rádiós
törzsőrmester – mindketten nagyon igyekeztek, s most is ug-
rottak parancsa végrehajtására – hozzá mérten lassan mozog-
tak, s ügyetlenkedésük most rettentően bosszantotta.
Megkerülve az elfogott ügynököket, Tamancev megragad-
ta a vérfoltos hátizsákot, késsel átvágta a zsák száját összehúzó
zsinórt, és odakiáltott Aljehinnek:
– Százados elvtárs! Bekötözöm!
– Lesz még rá idő!… – mondta szigorúan Aljehin. – Ne ve-
lem foglalkozz!…
Minden erejét megfeszítve tartotta magát, és meg volt
győződve róla, hogyha kötözni kezdik, vagy egyszerűen csak
leveszik a vérrel átitatódott tampont a sebről, és ismét megin-
dul a vérzés akkor mindenképpen elveszti az eszméletét. De
addig, amíg ezek nem beszélnek, s ennek alapján ő, a csoport
vezetője, nem hozza meg a szükséges döntést, egyszerűen nem
volt joga elveszíteni az eszméletét.
– Nézd meg, mi van velük! – parancsolta Tamancevnek, s
ő is megpróbált arra nézni, ahol néhány méterre tőle a várospa-
rancsnok-helyettes meg a borotvált fejű „százados” feküdt.
A városparancsnok-helyettessel kapcsolatban minden vilá-
gos volt: hanyatt feküdt, és Tamancev már akkor látta megme-
revedett, egyenesen a nap felé néző, üveges szemet, amikor az
előbb idefutott.
A hátizsákot még mindig a kezében tartva, Tamancev
odaugrott a borotváltfejűhöz. A füle mögött csöppnyi vérfoltot
fedezett fel. Megragadta vállát és megfordította, a jobb szeme
helyén hatalmas üreget látott – ahol a lövedék elhagyta a kopo-
nyát –, s újra visszafordította a hasára.
– Hidegek!… Mind a ketten… – suttogta Aljehinnek, mi-
közben még tenyerét is a szájához tartva, hátat fordított a „had-
nagy”-nak, hogy az semmit se halljon, majd Blinovra pillantott.
– Hogyhogy? – kérdezte Aljehin.
Blinov leguggolva sietősen kötőzte a busafejű lábát. Meg-
hallotta Tamancev szavait, és mindent azonnal megértett.
„Én voltam!… Én öltem meg!… Mit tettem!?…” – gon-
dolta rémülten Andrej, és forróság öntötte el a fejét. Hiszen ő
csak a vállába akart lőni! Teljesen megzavarodva, lába megbi-
csaklott, elvesztette egyensúlyát, és ügyetlenül elesett.
– Mi van magával? – kérdezte csodálkozva a törzsőrmes-
ter.
– Ez az!!! Telefunken! – hallotta mintegy félig öntudatlan
állapotban Andrej a diadalittas kiáltást, és már fölemelkedett,
amikor meglátta Tamancev kezében a hátizsákból előhúzott,
nikkeltől és ebonittól csillogó rádióadót.
– Nézd meg a derekát – mondta Aljehin Tamancev kiáltá-
sától fájdalmasra húzódott arckifejezéssel. – Nézd meg a száza-
dos derekát.
A rádióadót a hátizsákra helyezve, Tamancev késével szét-
vágta a borotváltfejű nadrágját, derekára nézett és közölte: –
Övmagasságban, jobbra a gerincoszloptól, két kerek kis seb-
hely… mintha furunkulustól származna.
– Zsenya! Ez Miscsenko!… – mondta Aljehin. – Tudjátok
meg! Jegyezzétek meg! Ez Miscsenko!…
Tamancevet nehéz volt valamivel is meglepni, de néhány
másodpercig ő is csak nézett, lázasan próbálta felfogni a dolgot,
és nem hitte. Visszaemlékezett a személyleírásra, a különleges
ismertetőjegyekre, gyorsan ismét hátára fordította a „száza-
dos”-t erőszakkal szétfeszítette állkapcsát, benézett a szájába, és
amikor a felső fogsorán megpillantotta a rövid, fémből készült
hidat, valamiért még ujjával is megtapogatta, majd kezét csiz-
mája szárába törölgette, s ismét megszólalt:
– Miscsenko!…
A Kicsi leterítette Miscsenkót!… Fantasztikus! ez a kis tök-
filkó próbaidős leterítette a legendás Miscsenkót, akit az elmúlt
húsz év alatt több mint ötvenszer dobtak át a szovjet területre,
akit két évtizeden keresztül hiába próbáltak elfogni a Távol-
Keleten és a nyugati határokon. Hiába kutatták az összes fron-
ton, még a különleges nyomozás során sem tudták elfogni.
Egyetlen lövéssel leterítette, bár természetesen egyáltalán nem
akarta. És most, borzalmasan odáig van! Bár biztosan nem lesz
semmi baja, En Ef nem fogja engedni, hogy bárki akár egy ujjal
is hozzáérjen. És nem azért, mert ő csak próbaidős!
Nem is azért, mert a tábornok azt mondta, hogy közülük
legalább egyet kell élve elkapni, s kettőt sikerült… Hanem, mert
ez különleges eset!… Ha jól megnézzük, a kötelességét teljesí-
tette. A törvényen kívül helyezettekkel minden szovjet ember-
nek joga és kötelessége leszámolni! Most meg lehetne vigasz-
talni, el lehetne mindezt magyarázni, de nem, hadd szenvedjen
egy kicsit. Hadd érezze, hogy „melegen” kell elkapni őket, hi-
szen ölni minden bolond tud! Ez nem az első vonal és nem ki-
lencszáznegyvenegy!
De Pása – az aztán a koponya! Zseni l Alig tíz perc alatt
így megpörgetni Miscsenkót! Szinte hihetetlen!
– Mit jegyezzünk meg?! Majd maga jelenti! – kiáltott oda
elégedetlenül Aljehinnek Tamancev, miközben előhúzta a köt-
szert. Nagyon nem tetszett neki, sértette a fülét ez a „Jegyezzé-
tek meg! Ez Miscsenko!” Mi van Pásával – talán meg akar hal-
ni?… – Mindjárt bekötözöm! – javasolta ismét.
– Nem – utasította vissza határozottan Aljehin, majd súg-
va hozzátette: – Először…
Tamancev elrakta a kötszert, s magában felkészült a
butaforizálásra, lehajtotta a fejét, ernyedt nyugalommal odalé-
pett Anyikusinhoz, megnézte, és mintha csak akkor fedezné fel,
hogy halott, iszonyú izgalommal, mintha még mindig nem hin-
né, felordított:
– Vaszka!? – Vaszkát megölték!?…
A földön fekvő ügynökök felé fordult, tébolyult pillantást
vetett először az egyikre, majd a másikra, s mintha most értene
meg mindent, a kétségbeeséstől eltorzult arccal, vad indulattal
rámutatott a „hadnagy”-ra,
– Tel!! Te ölted meg!
– Nem! Nem én öltem meg!… Én nem öltem! Nem én vol-
tam!… – tiltakozott kétségbeesetten a „hadnagy”.
– Te!!! Megölte Vaszkát! Megölte a legjobb barátomat! –
ordítozta vadul forgó szemmel Tamancev. Tekintetével mintegy
tanúként hívta Blinovot, a törzsőrmestert és Aljehint. Kétség-
beesetten rázta a fejét: – Nem élem túl!!! – ordította, s mindkét
kezével megragadta kigombolt gimnasztyorkájának nyakát, egy
rántással egész övig felhasította, lemeztelenítve széles, erős, kék
tengerésztetoválásokkal tarkított mellkasát. – Te mocskos állat!
Széttaposlak, mint egy férget!!!
Lázas sietséggel pásztázta tekintetével a füvet, a pisztolyát
kereste, amelyet szándékosan már korábban maga elé ejtett a
földre.
– Nem!… Esküszöm, nem én voltam!…
– Hozzá ne merj nyúlni… – szólt szigorúan Aljehin, be-
kapcsolódva a játékba.
– Megölte Vaszkát… – ordította szinte zokogva Tamancev,
s felemelte a fűből forgópisztolyát. – Lelövöm, mint egy veszett
kutyát!!!
Anyikusint Igornak és nem Vaszkának hívták, és nem a
„hadnagy” ölte meg, de ennek most nem volt semmi jelentősé-
ge. Andrej már tudta, hogy a záróakkordok következnek az
úgynevezett „azonnali kizsigerelés”, a kegyetlen – de az adott
körülmények között teljesen elkerülhetetlen – játék azért hogy
most, azonnal, valamelyik elfogott ügynöktől –feltételezhetően
a leggyengébb akaratútól – megkapják az azonnal szükséges in-
formációkat.
Anyikusin az akció során teljesen érthetetlenül viselkedett
nagyon sokat zavart, és most legalább holtan segítenie kellett.
Az ügy sikere érdekében halála a játékot szolgálta.
Andrej, aki egyszer már részt vett egy hasonló játékban,
Tamancev mögé ugrott, izmos nyakát átkarolta bal karjával,
jobb kezével a revolvert tartó kezébe kapaszkodott. Jól emléke-
zett, hogy most mindennek teljesen valószerűen kell hatnia, s
most minden játékot félre kell tenni… birkózni kell… teljes erő-
ből. A legutóbbi alkalommal Aljehin segített neki, de most a
százados véres arccal, erőtlenül ült a füvön; támogatására nem
lehetett számítani.
– Ne merj hozzányúlni! – kiáltotta Aljehin, Tamancev ordí-
tozásához mért hangon. – Hallod! Nehogy megpróbáld!
– Fogja le! Látja, hogy megzavarodott! – kiáltotta Andrej a
törzsőrmesternek, aki azonnal odarohant, és balról belekapasz-
kodott Tamancevbe.
– Engedjetek!!! – tépte magát a „hadnagy” felé a dühtől és
kétségbeeséstől eltorzult arccal Tamancev. – Megölte a legjobb
barátomat!!! Ő ölte meg Vaszkát!!! Eltaposom, mint egy férget!!!
Közben görcsösen rángott a feje, szeméből igazi könnyek
potyogtak, ami már az elmúlt alkalommal is elcsodálkoztatta
Andrejt. De ezalatt Tamancevnek még arra is volt ideje, hogy
egy térdmozdulattal keményebb munkára ösztönözze Andrejt.
A „hadnagy” hátrakötözött kézzel az oldalán feküdt, ösz-
tönösen, lábával görcsösen kapálódzva megpróbált elmászni,
miközben a kettévágott nadrág és alsónadrág lecsúszott a térdé-
ig, s elővillant fehér, izmos lába.
– Én nem öltem, esküszöm, nem én voltam!!! – ordította
rémülten.
Ebben a pillanatban Tamancev továbbra is veszettül ordí-
tozva, egy váratlan mozdulattal lerázta magáról a törzsőrmes-
tert a hátán csüngő Andrejjel együtt, aki közben szándékosan
elengedte a jobb kezét, odaugrott a „hadnagy”-hoz, és három-
szor pontosan a feje fölé a földbe lőtt.
A következő pillanatban pisztolyát a „hadnagy” orra alá
dugta, s egy pontosan kiszámított mozdulattal fel is sértette fel-
ső ajkát. Ezzel nyomban elérte mindkét célját: a „hadnagy” ré-
mületében egyszerre érezte meg és szívta be az égett lőpor füst-
jét s a kicsorduló vér ízét.
– Nehogy megpróbáld, gazember! – ordította Aljehin fo-
kozva a játékot. – Zavarodott, őrült! Tartsátok!
– Én nem öltem!!! Könyörüljenek!!! – zokogott rémületé-
ben a „hadnagy”. – Én senkit sem öltem meg!!! Segítség!!! Nem
én voltam!!!
Andrejnek és a törzsőrmesternek sikerült odább vonszolni
néhány méterrel Tamancevet, de az, a nyakában csüngő két em-
berrel azonnal ismét a „hadnagy” felé vergődött.
– Nem te? Hát ki?! Akkor ki ölte meg?! Talán még azt is ál-
lítod, hogy egyáltalán nem is lőttél ránk?! – ordította Tamancev,
s megállapította, hogy az előtte fekvő ember már elég hasz-
nálható állapotba került, s most kell a „bikát a szarvánál fogva
elkapni”. – Még hazudni mersz? Be mered csapni a szovjetha-
talmat?! Talán már a hívójeledet is elfelejtetted?!
Andrej bal kezével már nem Tamancevet, hanem a törzs-
őrmestert tartotta vissza, akinek az előbbi dobástól kificamodott
a karja, s még mindig nem értett semmit. Dühösen birkózott
volna tovább.
– Ha élni akarsz, az adótok hívójele?! – követelte
Tamancev, és pisztolyával a hátizsákon fekvő rádióadó felé bö-
kött, majd a fegyver csövét ismét a „hadnagy” félelemtől eltor-
zult arcához szorította. – Az adó hívójele?! Gyorsan!!!
– Én… én megmondom!!! Mindent megmondok!!! – is-
mételte a „hadnagy” sietős, sírós hangon. – Esz-Té…, Esz-Té-
I…
– Hogyhogy Esz-Té-I?! – ordította Tamancev, s belül meg-
fagyott benne a vér –, és a Ká-A-O?!
– A Ká-A-O csak… csütörtökig volt… most pedig EszTé-I!
– Hányan vagytok?! – folytatta Tamancev kissé hátrább
húzva a revolvere csövét, de arckifejezésén közben mit sem vál-
toztatott. – Hányan jöttetek az erdőbe?! Gyorsan!!!
– Hárman…
– Ki a főnök?!
– Ő… – mutatott tekintetével a „hadnagy” Miscsenko hul-
lájára.
– Fedőneve?! A rádióüzeneteknél!!! Gyorsabban!!!
– Kravcov…
– És hol van Kuligin?! – követelte azonnal Tamancev.
(Pawlowskinál Kuligin főhadnagy nevére szóló iratokat
találtak.)
– Itt az erdőben… Itt kell várnia bennünket…
– „Kell!” – mondta Tamancev, és az önmaga elleni dühé-
ben sercintett egy nagyot.
– És „Matild?” Hol van „Matild?”
– Ő nincs itt… Ő Saulja alatt van…
– Ő micsoda? A front törzsénél van?! Tiszt?! – kérdezte
azonnal Tamancev (ez volt En Ef feltételezése). – Mi a rangja?
Gyorsan!!!
– Százados… A front törzsénél rejtjelző…
– Megmutatod nekem? Ha élni akarsz, megmutatod!
Megértetted?!
– I… igen…
– És a „Nótárius”? Kicsoda és hol van?!
– Grodnóban… vasutas…
– Ciesław Komarniczki? – kiáltott rá azonnal Tamancev
(ezt feltételezte En Ef). – Azonnal!!!
– Ciesław – a vezetéknevét nem tudom…
– Szerelvény-összeállító! Magas… szőke… keskeny arcú…
görbe orrú?
– I-igen…
– A te képedet ezer közül is megismerném! – Tamancev
nehezen tudta leplez ni örömét. – Hiszen te vagy a rádiós?!
– I-igen… – szipogta a „hadnagy”.
Tamancev felegyenesedett, engedett ujjai szorításán, és
Andrej már várta ezt a pillanatot, energikus mozdulattal kitépte
kezéből a pisztolyt, Tamancevet pedig elengedte. Tamancev
mintha most térne csak magához, megrázta fejét, kezdett átala-
kulni és arca szinte jóságos kifejezést öltött.
Ez valami rendkívüli érzés volt, olyan, amelyet az egész
háború alatt csupán néhány tisztogató érezhetett meg – a Főha-
diszállás ellenőrzése alá vont ügyben azonnal sikerült szóra
bírni az ügynököt. Érezte, hogy a „hadnagy” nem hazudik, tisz-
tában volt a tőle kapott adatok felbecsülhetetlen értékével. Eb-
ben a pillanatban csak ő, Tamancev volt igazán tudatában an-
nak, hogy még ma meglesz a reális lehetősége „Matild” letar-
tóztatásának is (és nála jobban ki tudná ezt elvégezni, ugyan ki-
csoda?) s erre a gondolatra szinte a lélegzete is elakadt. Termé-
szetesen csak akkor, ha En Ef és a tábornok beleegyezik, hogy
„Matild”-ot a másik front kémelhárításának orra előtt fogják le.
De bele kell egyezniök – és gondolatban már repült is a „had-
nagy”-gyal és a Kicsivel Sauljába…
– Hogy hívnak?! – kérdezte Tamancev. Gyorsan ki kellett
építeni a kapcsolatot a „hadnagy”-gyal. – Nem a németek, ha-
nem az anyád!
– Szergej…
– Szép név! – mondta helyeslően Tamancev. – Hát akkor…
Ha nem te ölted meg Vaszkát, és nekünk adod Matildot, akkor
élj békével! – engedélyezte nagylelkűen, igaz, elég kelletlenül
Tamancev. – De még lélegzetet is csak úgy veszel, ahogy én
mondom! És ha megpróbálsz valamit kieszelni, ne is sértődj
meg, Szerjózsa… – tette hozzá még Tamancev, hangja meg re-
megett, és arcára gyászos kifejezés ült. – Ha megpróbálsz vala-
mit kieszelni, akkor aztán ne sértődj meg, ez lesz életed utolsó
pillanata… Megértetted?… Azonnal elmegyünk „Matild”-hoz!
– ígérte rövid szünet után. – Megyünk, repülőgéppel! Még ma
megöleljük!
Ezután Aljehinhez fordult, és hangosan, minden szót ért-
hetőn, tagoltan ejtve jelentette:
– Százados elvtárs, a „Nagymama” megérkezett!
Ez volt az a megbeszélt jelzés, amelyet nyílt szövegként,
rádión keresztül továbbítanak, s amely körülbelül annyit jelent,
hogy „elfogtuk őket” – pontosabban, hogy kézre került a cso-
port magva és a rádió.
– Ez biztos? – kérdezte láthatóan kételkedve Aljehin. –
Mindent átpörgettél?
– Jobban már nem lehetne! – válaszolta Tamancev. – Fele-
lek érte.
„A »Nagymama« megérkezett! Tehát minden rendben
van, végre megérkezett! Hála istennek, megérkezett!” Aljehin
szeme előtt homályosan, valami határozatlan, rózsaszínű ködbe
burkolódzva úsztak a nyírfák és a bokrok, s bárhogy akarta, egy
pillanatra sem bírta őket megállítani. Feje zúgott és lüktetett,
mintha egy másik szív kapott volna helyet benne. Saját el-
esettségétől bánatosan, hogy ezekben a felelősségteljes percek-
ben, most azonnal, mégis elájul, utolsó erejét összeszedve tar-
totta magát – még dönteni kellett egy kérdésben. Feszülten
próbálta kivenni órája számlapján a mutató állását, egész közel
tartotta a szeméhez, végül már tisztán látta: nyolc perc múlva
öt.
A silovicsi erdő körül éppen most zárul be az operatív
gyűrű.
Négy és félezer ember, kétszáz gépkocsi, rádióadókkal,
különlegesen képzett kutyákkal, tűzszerészekkel és aknakere-
sőkkel hatalmas körhintaként már ott állt a silovicsi erdőség kö-
rül az akció kezdetét jelentő parancsot várva, annak az akciónak
a kezdetét, amelyet olyan hatalmas munkával és akkora alapos-
sággal Poljakov dolgozott ki, s amely most már feleslegessé
vált…
Le kellett fújni, meg kellett állítani… erre még volt idő.
– Törzsőrmester! – intett fejével Aljehin, s közben tekinte-
tével kereste, de sehogyan sem találta meg a rádióst. – Azonnal
továbbítsa az egyesnek… nyílt szövegben – mondta erőlködve –
„A fésűre nincs szükség!… A nagymama megérkezett! Segítség-
re nincs szükségünk!…” Állandóan ismételje – mondta, s keze
lehullott a véráztatta tamponról, s feje előrebukott. – A nagy-
mama…
– Ismételd a végtelenségig!… – parancsolta határozottan
Tamancev a törzsőrmesternek, miközben egyik kezével Aljehin
hátát tartotta, a másikkal sietősen kigombolta a véráztatta gim-
nasztyorka nyakát. „A nagymama megérkezett! Fésűre nincs
szükség!… Segítségre nincs szükségünk!… „ Gyorsan… A tarta-
lék adót is működtesd!… Futás!!! Nyomjad!!!
Óvatosan félrehúzta a hajszálakat s megállapította, hogy –
bár a sebből még mindig patakzott a vér – Aljehin feje nem tört
be, csak kissé megzúzódott, s közben fogával feltépte a sebkö-
töző csomagot.
– Semmi komolyabb! – mondta lelkesen Tamancev, és
közben friss tampont helyezett a sebre. – Pása, te zseni vagy!!!
Elkaptuk őket!!! – kiáltotta, és nem törődve azzal, hogy össze-
keni magát a vérrel, néhány cuppanós csókot nyomott Aljehin
arcára. – Te nyitottad fel őket!… Te pörgetted meg Miscsen-
kót!… Pása… Neked fogalmad sincs róla, mekkora zseni vagy!
A rádiós törzsőrmester már eltűnt az adókat rejtő bokrok
mögött. Az Aljehin által mondott szövegben Tamancev pon-
tatlanságot fedezett fel: segítségre feltétlenül szükség volt. Így
az utolsó mondat helyett azt kellett volna továbbítani, hogy
„két hideg testünk és egy súlyos betegünk van”, s hogy az erdő
széléről jöjjenek ide a nyomozók, és vigyék el a két holttestet, és
küldjenek azonnal orvost Aljehinhez. De ezt percek múlva is
továbbítani lehetett, és Tamancev most még nem változtatott a
szövegen. Nem kételkedett benne, hogy Pása szándékosan ren-
delkezett így, hogy ezzel a közléssel levegye En Ef, a tábornok
és még mások válláról is Lidában és Moszkvában az elmúlt nap
borzalmas feszültségének terhét.
Tamancev megfordult, s gyorsan a két elfogott ügynökre
pillantott, azok egymásnak háttal, szótlanul, mozdulatlanul fe-
küdtek. A busafejű lassan magához tért, már mozgatta a fejét.
Blinov pisztollyal a kézben, a szabályoknak megfelelően, ötlé-
pésnyire tőlük készenlétben állt.
„Kampec!… Beteg se volt, mégis meghalt!” Tamancev ma-
gában már megállapította, hogy a „Nyeman” ügyet gyakorlati-
lag befejezték, ráadásul a rádiós is épségben van, és alkalmas a
további rádiójátékra. Jó állapotban van a másik is, a rádió elő-
került, és ezenkívül megvan a reális lehetősége „Matild” letar-
tóztatásának is, aki – mint ahogy reggel Aljehin elmagyarázta –
különösen nyugtalanította a Főhadiszállást.
Egy pillanatra eszébe jutott, hogy néhány perc múlva a
nagy teljesítményű adók már ismétlik a „nagymama megérke-
zésé”-ről szóló közleményt, s a keresettek letartóztatásáról
nemcsak Lidában, hanem Moszkvában is értesülnek.
Már látta En Ef gyerekesen boldog arcát, En Ef-ét, aki ha
nem maga az isten, akkor feltétlenül az első helyettese a nyomo-
zásban! Idegességében a szokásosnál majd még jobban raccsol,
és karját széttárva, azt mondja: „No gye… he… kek!… ez
igen!…” Szélesen áradó örömében már nem volt ereje tovább
tartani magát, s miután fogával feltépte a második kötszeres
csomagot is, és a tampont Aljehin fejéhez fáslizta, szinte kirob-
bant belőle a vad, örömteli kiáltás:
– A Nagymama! A Nagymama megérkezett!!!
1973

Bogomolov Vlagyimir-Negyvennégy Augusztusában

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Bogomolov Vlagyimir-Negyvennégy Augusztusában

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Bogomolov Vlagyimir-Negyvennégy Augusztusában

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

VLAGYIMIR BOGOMOLOV

Hárman voltak. A hivatalos dokumentumok a front kém-

1 Itt és a továbbiakban a dokumentumok és a hivatalos személyek rendelke-

tonai kémelhárítás elnevezése az 1943-tól 1945-ig terjedő időszakban. Pontos

3 AK – Armia Krajowa (Honi Hadsereg) – londoni lengyel emigráns kor-

4„VCS” (pontos megnevezése „VCS” kapcsolat) nagyfrekvenciás távbeszélő-

5 1944. szeptember 20-tól Grodno, Lida és a Silovicsi Körzet a Grodnói Terü-

3. Tamancev főhadnagy, a tisztogató6,

Már reggeltől kezdve kegyetlenül rossz, szinte temetői

6Tisztogató (a tisztítani szóból eredően – megtisztítani az első vonalakat és a

A visszavonulás során temetőiket, a megbecstelenítéstől

Hizsnyákot a falu szélén húzódó, sűrű erdő szélén hagy-

A keskeny, fűvel benőtt ösvényekkel és nagy kiterjedésű,

Az első nap nem hozott semmi lényeges eredményt.

7 Nem értem… nem tudom.

Egy öreg tölgyfán akadt meg pillantása, melynek törzsén

Hat óra felé járhatott, s a visszatérésig már nagyon kevés

Feljegyzés a „VCS”-n keresztül folytatott telefonbeszélgetésről

Az őrnaggyal, a lidai állambiztonsági osztály vezetőjével

11. Az erdei forrásnál

Hizsnyák még virradat előtt felébresztette őket – sietősen

Az élet ördögien szeszélyes dolog. Néha ránk mosolyog,

13. Blinov gárdahadnagy

Már legalább egy órát töltöttem azzal, hogy próbáltam

8Hibaháromszög – a rádióbemérő állomások irányvonalának metszéspontjai

15. Meg kell tudni, kicsodák

Andrej még el sem ért Silovicsiig, amikor észrevette, hogy

9 Suples – a test hajlékonysága. A gerincoszlop hajlékonyságát s az egész

16. Operatív dokumentumok

Feljegyzés a „VCS”-n keresztül fogtatott telefonbeszélgetésről

17. Lida felé

Mikor Hizsnyák kiért az útra, a háromtonnás ZISZ, amely

18. A front élelmiszerraktárában

Amint a kocsi a raktár területéhez ért, Tamancev menet

10Az OSzSzK akkori büntető törvénykönyvének 162. paragrafusa idegen ja-

19. Este és éjszaka Grodnóban

Amíg Aljehin a fedezékben Boriszkinnal beszélgetett,

20. Operatív dokumentumok

Feljegyzés a „VCS”-n keresztülfolytatott telefonbeszélgetésről

21. Aljehin százados

Tizenhárom évvel ezelőtt, még mielőtt a gabonakultúrákra

22. Poljakov alezredes

Lida és Grodno körzetében három nyomozócsoportja dol-

11Rádiójáték – az elfogott rádiós és a megszerzett rádióadó felhasználása az

12 Hogyan húzták ki az antennát? Látta?

ember vagyok… Három gyerekem van… Nekem haza kell mennem!

23. Reggel a városban

Kora reggel, miután sietősen megreggeliztek és kiléptek az

24. Operatív dokumentumok

16 A dokumentum két bekezdése kimarad.

25. Napközben a repülőtéren

– A szövegtől akartad kezdeni a táncot – hát most táncolj!

17Az ügynöki hírszerzés szakkifejezései. Ténfergők – olyan ügynökök, akik,

let mögötti vasúti csomópontokon nemritkán hátországba készülő állampol-

Útközben benéztem Okulicshoz, de nem volt otthon, s

19Fajnaja – szép. (lengyel)

A naptól és a fülledt melegtől már majd szétpattant a feje.

21 Lábához hullva esdeklem bocsánatáért, tisztelt asszonyom, s csókolom a