1.

dia

A kurzusunk legvégére hagytam egy további izgalmas témakört: a gazdasági növekedés

témakörét.

Gazdasági növekedés alatt a makroökonómiában a potenciális jövedelem növekedését

fogjuk érteni, vagyis azt, hogy az a jövedelemszint, amelyről a hosszú távú modellben
megtudtuk, hogy miért és hogyan tér hozzá vissza a gazdaság, ha van elég ideje
alkalmazkodni – na hogy ez a jövedelemszint maga miért és hogyan változik nagyon hosszú
távon.

Ha megnézzük ezt az ábrát, amelyen néhány ország 1990-es áron számított egy főre jutó
reálkibocsátásának változása látható nagyjából a 20. század folyamán, akkor azt látjuk, hogy
többé-kevésbé folyamatos az emelkedés, de országonként – és akár időszakonként – eltérő
mértékű. A gazdasági növekedés elméletének segítségével magyarázatot tudunk adni a
különböző országok eltérő fejlettségi szintjére és eltérő ütemű fejlődésére.

Ha visszaemlékszünk még a 3. leckéből, hogy hogyan határoztuk meg a megtermelhető

kibocsátás nagyságát, akkor ezt kapjuk: a megtermelhető jövedelemszint a tőkeállomány és
a munkamennyiség pozitív függvénye. Vagyis ha bármelyik tényező növekszik, akkor a
kibocsátás is növekszik – ez az extenzív növekedés. Ha pedig a függvénykapcsolat
„növekszik”, egyszerűen fogalmazva kedvezőbbé válik, akkor pedig intenzív növekedésről
beszélhetünk.

2. dia

A gazdasági növekedés most bemutatandó modelljének kidolgozása Robert Solow amerikai

közgazdász nevéhez fűződik, aki 1987-ben Nobel-díjat kapott éppen a gazdasági növekedés
elméletének megalkotásáért.

Első lépésként nézzük meg a Solow modell termelési függvényét! Ehhez bevezetjük az egy
munkásra jutó GDP kifejezést, Y/L formában. Kissé pongyola módon néha egyszerűen csak
egy főre jutó GDP-ként fogunk rá hivatkozni. Ha vesszük a GDP termelésére az előző dián
fölhasznált összefüggésünket, akkor ebből levezethető az egy munkásra jutó GDP, hogyha
mindkét oldalát elosztjuk L-lel, valahogy így. Ennek az előnye az lesz, hogy egy változóssá
egyszerűsödik a termelési függvényünk: a bal oldalon lévő egy munkásra jutó kibocsátás csak
a K/L aránytól, az egy munkásra jutó tőkeállománytól, vagy más néven a munka tőkével való
ellátottságától függ. Ha a termelési függvényünk Cobb-Douglas típusú, 0 és 1 közti
kitevőkkel, és új jelölésekként bevezetjük az egy munkásra jutó GDP-re a y, az egy munkásra
jutó tőkére a k jelölést, akkor a termelési függvényünk egy emelkedő függvény lesz, valahogy
így, y-nal a vízszintes, és k-val a függőleges tengelyen. Ez a Solow modell termelési
függvénye, hívják termelékenységi görbének is.
A hosszú távú modellünkben ugyebár rögzített volt a munkaállomány és a tőkeállomány, így
adott a tőke-munka arány, ami meghatároz egy adott nagyságú egy munkásra jutó
kibocsátást. Ha a tőke-munka arány magasabb lenne, azaz a munkások nagyobb
tőkeállománnyal dolgozhatnának, jobban el lennének látva tőkével, akkor nagyobb lehetne
az egy munkásra jutó kibocsátás. Ez lenne az extenzív növekedés: elmozdulnánk a
termelékenységi görbe mentén. Intenzív növekedés esetén pedig a függvény tolódna el, és a
jelenlegi tőke-munka aránnyal egy nagyobb kibocsátás lenne elérhető.

Ámde vissza az eredetihez! Megnézhetjük, hogyan hat k változása az y–ra, meghatározhatjuk

a függvény meredekségeként a határterméket. Nevezzük ezt most – ismét pongyolán – a
tőke határtermékének, valójában arról van szó, hogy az egy munkásra jutó tőke
tetszőlegesen kis növekedése mennyivel növeli az egy munkásra jutó kibocsátást. A
kiszámítása a termelékenységi görbe deriválásával történik, grafikusan pedig nem más, mint
a termelési függvényünk meredeksége. Ahogy a K/L arány nő, úgy egyre nagyobb lesz az Y/L
is, de a növekvő tőkeellátottság egyre kisebb mértékben növeli az egy munkásra jutó
kibocsátást: ismét érvényesül a csökkenő hozadék elve, ahogyan azt már a
mikroökonómiában megismerte vállalati szinten, de a makroökonómia kurzus során is
találkoztunk már ezzel az összefüggéssel a 3. leckében.

3. dia

A Solow modell központi változója a beruházás. Beruházásról eddig is esett már szó, a GDP
egyik összetevője, fordítottan arányos a kamatlábbal – ilyesmiket mondtunk róla. Egy fontos
aspektusával azonban még nem foglalkoztunk – lehet, hogy Önben már fölmerült ez a
kérdés: mi lesz a beruházásokra költött pénzzel? A beruházások esetén ugyanis éppen arról
van szó, hogy a vásárolt eszközök hosszú időn keresztül szolgálják a gazdaságot, ellentétben
például az azonnal felhasználásra kerülő fogyasztási cikkekkel.

Amikor a vállalatok beruházásokat eszközölnek, akkor tőkejavakat vásárolnak. Ezeket

legegyszerűbb úgy elképzelni, hogy valamilyen gépek, eszközök, berendezések, amelyek a
termeléshez szükségesek. Ezeknek a megvásárolt tőkejavaknak egy része azonban nem
növeli a már meglévő tőkeállományt, hanem csak a termelés során elhasználódott
tőkeeszközöket cseréli le. Ez az úgynevezett pótló beruházás, ami az amortizációra nyújt
fedezetet. A beruházások egy másik része azonban valóban növeli a tőkeállományt, ezt
nevezzük bővítő beruházásnak, vagy más néven nettó beruházásnak. A kettő együttesen a
bruttó beruházás, ez az, amely a GDP összetevőjeként megjelent.

Nézzük meg először ezt a bruttó beruházást. A gazdaságunkban a megtermelt y egy

munkásra jutó jövedelemből annak s hányadát megtakarításra fogják fordítani, és most az
egyetlen megtakarítási forrás ez lesz, a magánszektor megtakarítása. A modell
alapváltozatában sem a kormányzat, sem a külföld nem szerepelnek. Így tehát a bruttó
beruházásnak ismét csak az egy főre jutó nagysága i = s*y, ahol s a megtakarítási, vagy más
néven felhalmozási hányad. Minél nagyobb tehát a jövedelem, annál nagyobb lesz a
megtakarítás is. Ha már a jövedelmet ábrázolni tudtuk a k függvényében, akkor a bruttó
beruházást is tudjuk: egyszerűen a termelési függvényt a megtakarítási hányadnak
megfelelően összenyomjuk. A bruttó beruházásnak egy része arra fog fordítódni, hogy az
elhasználódott tőkeállományt pótolja, ez lesz a pótló beruházás, δ*k. Legyen az
elhasználódás mértéke, ahol az amortizációs kulcs δ! Ezt hasonlóan értelmezhetjük a korábbi
állásszerzési vagy állásvesztési rátához: egyrészt jelentheti azt, hogy egy tetszőleges
tőkeeszköz egy év alatt δ%-ban használódik el, másrészt értelmezhetjük úgy, hogy egy év
alatt a tőkeállomány δ%-át kell kicserélni. Az elhasználódás mértéke attól függ, mennyi a
tőkeellátottság, a modellünkben k. Nagyobb mennyiségű tőke arányosan nagyobb
mértékben használódik el, ezt az ábránkon egy δ meredekségű egyenes jelzi. A nettó
beruházást egyszerűen a tőkeállomány változásával, vagyis ∆k-val fogjuk jelölni. A ∆ (delta)
jel itt a változásra utal. A bruttó beruházás tehát az amortizáció és a nettó beruházás
összege.

A fő kérdés az, hogy a bruttó beruházásokból a pótlás után marad-e még valamennyi
bővítésre, vagy épp ellenkezőleg, még a pótlást sem fedezi. Ezen múlik az, hogy a
tőkefelhalmozás sikeres lesz-e, vagyis hogy lesz-e gazdasági növekedés.

4. dia

Az, hogy milyen a viszony a bruttó beruházás és a pótló beruházások nagysága között, a
modellünkben egyetlen változóra: az egy munkásra jutó tőkeállományra, k-ra vezethető
vissza. Használjuk föl az imént megismert ábrát a termelési függvénnyel, a bruttó
beruházásokkal és az amortizációval!

Ha a k értéke alacsony, mondjuk valahol itt vagyunk, akkor az ábra azt mutatja, hogy a
megtakarításokból képződő bruttó beruházások meghaladják az elhasználódott eszközök
pótlásához szükséges beruházásokat, így a kettő különbsége pozitív, marad forrás a
tőkeállomány tényleges növelésére. Ezt az ábrán a két függvény közötti zöld szakasz jelzi. Ez
a következő időszakban hozzáadódik a már meglévő tőkeállományhoz, és ahogyan már
láttuk, a jobb tőkeellátottság nagyobb egy munkásra jutó termelést eredményez.

Ahogy a tőkeállomány növekszik azonban, a két függvény közti távolság egyre kisebb lesz:
vagyis a tőkefelhalmozás, és ezáltal a gazdasági növekedés üteme lelassul.

Sőt, hogyha a k értéke túlzottan magas, akkor a csökkenő ütemben bővülő

megtakarításokból előbb-utóbb nem képződik elegendő forrás arra, hogy az állandó
ütemben növekvő elhasználódást ellensúlyozza, több eszközt kell leselejtezni, mint amennyit
pótolni tudunk, a tőkeállomány csökken. Ezt a két függvény közti, ezúttal piros szakasz jelzi.
Ennyivel fog csökkenni a következő időszakra a tőkeállomány, és ez negatív növekedést
jelent.

Közgazdaságtani rutinunk is azt mondatja velünk, hogy a két függvény metszéspontjának

kell, hogy valami közgazdasági jelentése legyen. És valóban: ez azt a tőkeellátottságot jelöli,
amely mellett a képződő jövedelmekből éppen annyi megtakarítás halmozódik föl, hogy a
tőkeállomány se nem bővül, se nem fogy. Egy időben változó, dinamikus rendszer időbeli
nyugvópontját stacionárius állapotnak nevezzük. A stacionárius állapot feltétele, hogy a
növekedés és a csökkenés irányába ható erők éppen kiegyensúlyozzák egymást: jelen
esetben, hogy a bruttó beruházások megegyezzenek az amortizációval. Már találkoztunk
ilyen stacionárius állapottal a 4. leckében, a munkanélküliség fürdőkád-modellje esetében.

Ami a Solow modell alapváltozatából egy nagyon fontos következtetés számunkra, az az,
hogy a tőkefelhalmozásra alapuló extenzív gazdasági növekedés nem folytatható minden
határon túl és a végtelenségig, a növekedésnek ez a forrása előbb-utóbb kimerül, és az erre
támaszkodó gazdasági növekedés megáll. Emlékezzünk csak arra, hogy az Újvilágban hogy
vándoroltak a telepesek egyre nyugatabbra, és hódítottak meg új földterületeket, amikor a
meglévőkben lévő lehetőségek már kimerültek, amíg el nem értek a Csendes óceánig! A
következő videoban azt fogjuk találni, hogy nem csak egyetlen stacionárius állapota lehet
egy gazdaságnak, és a különböző stacionárius állapotokat össze is lehet hasonlítani.
 1. dia

Megismertük a Solow-féle növekedési modell alapváltozatát. Megtudtuk, hogy az

tőkefelhalmozásra építő extenzív növekedés nem tarthat a végtelenségig, hanem csak addig,
amíg a bruttó beruházások meg nem egyeznek az amortizációval.

Grafikusan ezt a beruházási függvénnyel és az amortizációs függvénnyel ábrázoltuk. Az

egyenletünk mindkét oldala a tőkeellátottságtól, k-tól függött, így eljutottunk a stacionárius
állapotbeli egy munkásra jutó tőkeállományhoz, és az egy munkásra jutó kibocsátáshoz.

2. dia

Van azonban egy exogén változónk, amelynek fontos szerepe van a gazdasági növekedés
elméletében, ez pedig az s-sel jelölt megtakarítási hányad. Még ha a termelési függvény nem
is változik, a megtakarítási hányad növekedésével több megtakarítás képződik, ami nagyobb
bruttó beruházást tesz lehetővé, így a stacionárius állapotból elmozdulhatunk.

Nézzük meg az ábrán, hogy milyen hatása van a megtakarítási hányad változásának! Vegyük
először most csak a bruttó beruházási függvényt! Ha s növekszik, akkor kevésbé kell
összenyomnunk a termelési függvényt, azaz a kiinduláshoz képest magasabban lesz a bruttó
beruházási függvény. Mint látszik, egy adott egy munkásra jutó tőkeállomány mellett most
nagyobb lesz a – szintén egy munkásra jutó – bruttó beruházás, az s*y. s csökkenésével
természetesen jobban összenyomódik a függvény, és változatlan k mellett így kisebb lesz az
egy munkásra jutó beruházás.

Vissza az eredeti helyzetbe, és használjuk még föl az amortizációs függvényt is! A

stacionárius állapotban vagyunk. Ha most megnöveljük a megtakarítási hányadot, akkor a
beruházási függvény fölfelé tolódik, és az eredeti stacionárius állapotbeli egy munkásra jutó
tőkeállomány mellett most a bruttó beruházások meghaladják az amortizációt: újra van
forrás a nettó beruházásra, a tőkeállomány bővülésére. Újra beindul a növekedés, ahogyan
az előző videoban láttuk: a növekvő k csökkenő ütemben bővíti a bruttó beruházásokat,
viszont állandó ütemben növekszik az amortizáció, így egyre szűkül a nettó beruházás, lassul
a növekedés, míg végül elérjük az új stacionárius állapotot egy az eredetinél magasabb k
érték mellett.

3. dia

Vagyis: ha s nő, akkor növekszik a stacionárius állapotbeli tőke-munka arány, k, így

értelemszerűen az egy munkásra jutó kibocsátás, y is. Ezt már akár megpróbálhatjuk
adatokkal is alátámasztani! A hipotézis: magasabb megtakarítási hajlandósággal rendelkező
országokban magasabb az egy főre jutó GDP.

És íme, amit az adatok mutatnak. A pontok egy sávon belül szóródnak, vagyis nem
egyértelmű és determinisztikus a kapcsolat a valóságban. Hát igen, a modellünk például azt
feltételezi, hogy az országok közötti egyetlen különbség a megtakarítási hányadokban van.
Vagyis egyformák az amortizációs ráták – ezt még viszonylag könnyű elképzelni –, de
egyformák a termelési függvények is! Az már azért kevésbé valószínű, hogy ugyanazzal a
technológiával használják a tőkét Japánban, mint Szváziföldön… Mégis, a ponthalmaz egy
emelkedő sávot rajzol ki, vagyis tendenciaszerűen elmondható, hogy magasabb
megtakarítási hányad nagyobb egy főre jutó reál GDP-vel jár együtt.

4. dia

Adódik azonban az a kérdés, hogy ha létezik több elképzelhető stacionárius állapot, akkor
mondhatjuk-e az egyikről azt, hogy jobb, mint egy másik? Egyáltalán: mi alapján hasonlítsunk
össze stacionárius állapotokat? A növekedési ütem alapján biztosan nem, mert a stacionárius
állapotnak éppen az a jellemzője, hogy itt a növekedés megáll. Valószínűleg az sem
megfelelő, hogyha a stacionárius állapotbéli k érték alapján vetnénk össze őket, mert a
nagyobb megtakarítási hányad egyértelműen magasabb tőkeellátottságot eredményez a
stacionárius állapotban, így a legjobb eset az lenne, hogyha a megtakarítási hányad 1, vagyis
100% lenne. De hát akkor hiába lenne magas az egy munkásra jutó jövedelem, végül
semennyi nem jutna belőle fogyasztásra! A kulcs tehát a fogyasztás lesz, ami az egy
munkásra jutó jövedelemből az egy munkásra jutó beruházáson fölül megmaradó rész
(emlékezzünk, hogy kétszektoros gazdaságunkban Y = C + I, így egy munkásra jutó
nagyságokban gondolkodva y = c + i!).

Ezt az ábránkon a narancssárga beruházási függvény és a fekete termelési függvény közti

szakasz jelzi. Rá is van írva a fogyasztás nagysága. Csak a stacionárius állapotbeli
fogyasztással kell foglalkoznunk, különböző megtakarítási hányadok mellett. Itt például,
hogyha nő a megtakarítási hányad, akkor az egy munkásra jutó fogyasztás a stacionárius
állapotban folyamatosan csökken, így ezek egyre „rosszabb” stacionárius állapotok. Úgy is
mondhatnánk, hogy a megtakarítási hányad túl magas. Ha viszont csökkentjük a
megtakarítási hányadot, akkor az egy munkásra jutó fogyasztás növekszik, majd előbb-utóbb
újra elkezd csökkenni. Van tehát egy kitüntetett megtakarítási hányadunk, egy kitüntetett
növekedési pályánk, amely a lehető legnagyobb egy munkásra jutó fogyasztást eredményezi:
ez az úgynevezett aranyszabály szerinti növekedés.

A Solow modell szerint működő gazdaságunk akkor van az aranyszabály szerinti növekedési
pályán, hogyha a megtakarítási hányad éppen megegyezik a termelési függvényben a k, vagy
a tőkeállomány kitevőjével.

Visszanézve az ábrára, mivel a különböző megtakarítási hányadok mellett a stacionárius

állapot úgyis az amortizációs függvény mentén mozdul el, ezért a fogyasztás, az amortizációs
függvény és a termelési függvény különbözete addig nő, amíg a két függvény széttartó, és
amikortól összetartók, akkor csökkenni kezd. Akkor a legnagyobb a köztük lévő távolság,
hogyha a meredekségük megegyezik, vagyis amikor a tőke határterméke éppen egyenlő az
amortizációs rátával. És természetesen a stacionárius állapotban mindig teljesülnie kell az s∙y
= δ∙k egyenlőségnek, ahogy korábban láttuk.
Az előző diánkon látott empirikus eredményekkel együtt azt is mondhatjuk, hogy minél
nagyobb a termelésben a tőke jelentősége, annál magasabb megtakarítási hányad is
szükséges, és ha ezek teljesülnek, akkor az egy munkásra jutó fogyasztás is nagyobb mértékű
lesz. Mindezek jellemzően a fejlett európai és észak-amerikai országokban teljesülnek, míg a
fejlődő országokban nem. Ez tehát egy jelentős oka annak, hogy miért vannak gazdasági
fejlettségbeli, jövedelmi és fogyasztásbéli különbségek országok között.

Ugyanakkor egy újabb lehetősége van a gazdaságpolitikának beavatkozni: gyorsabb

növekedés, nagyobb jövedelem és fogyasztás érhető el jellemzően a megtakarítási hányad
növekedésével. Az államnak azonban hosszú időre van szüksége ahhoz, hogy ezt elérhesse,
és más eszközökre, mint pusztán az adók vagy a pénzmennyiség változtatására. A megfelelő
intézményi háttér kiépítésével, vagy például kedvező magánmegtakarítási módok
kialakításával lassan bár, de el lehet mozdulni a magasabb megtakarítási hányad irányába.
 1. dia

Ebben a videoban az lesz a célunk, hogy az eddig meglehetősen általános Solow modellt egy
kicsit finomítsuk, differenciáljuk, hogy képes legyen fontos, a növekedést befolyásoló
országok közötti különbségeket kezelni, hogy ezáltal újabb predikciókhoz juthassunk el, vagy
ha úgy tetszik az országok közötti gazdasági fejlettségbeli és jövedelmi különbségek egy
újabb magyarázatához. A Solow modell egyik fontos következtetése az volt, hogy a
tőkefölhalmozáson alapuló extenzív növekedés nem tarthat a végtelenségig, hanem a
stacionárius állapot elérésével megáll. Nem néztünk meg azonban egy másik extenzív
növekedési lehetőséget: a népesség, vagy a munkamennyiség növekedését. Ahogyan
mikroökonómiából tanultuk, amikor elértük a telítettségi pontot, és a több töltött káposzta
már nem növeli a hasznosságot, ha iszunk még hozzá egy kis üdítőt is, akkor újra növekedhet
a hasznosság. Mivel a tőke mellett munkát is használunk a termelésben, hátha működik ez a
gondolatmenet ott is.

Kiderül azonban, hogy a munkások számának növelése nem hogy jót tenne, de kifejezetten
rosszat tesz a növekedésnek! Egyszerű a magyarázat: a termelési függvényünk Y/L-et és K/L-
et tartalmaz, ahol L a nevezőben szerepel, vagyis, ha L növekszik, akkor az első lépésben
csökkenti a tőkeellátottságot, egyfajta „fölhígulást” okozva, és ezzel egyben az egy munkásra
jutó kibocsátást is, minden egyéb változatlansága mellett. A stacionárius állapotbeli mondjuk
100 egység tőke most már nem 20, hanem mondjuk 25 munkásra jut, így minden munkás
kevesebb tőkeeszközzel tud csak termelni (5 helyett már csak 4-gyel), így kisebb
termékmennyiséget állíthatnak elő, és ráadásul az is több munkásra oszlik el. Formalizáljuk
ezt egy kicsit a modellen belül!

2. dia

Legyen a népesség növekedési üteme n, amit hasonlóan a megtakarítási hányadhoz és az

amortizációs kulcshoz, együtthatós formában értelmezünk (vagyis ha a népesség évente 5%-
kal gyarapszik, akkor n = 0,05)!

A megtermelt jövedelem alapján annak s hányadából felhalmozás és bruttó beruházás lesz,

ez nem változik. A bruttó beruházásoknak azonban most már két féle hatást is
ellensúlyozniuk kell, mielőtt tőkeállomány-bővítő nettó beruházás lehetne belőlük.

Egyrészt az amortizációt: továbbra is δ∙k mértékben csökken az elhasználódás miatt az egy

munkásra jutó tőkeállomány, vagyis ennyi költés szükséges csak hogy ne változzon k.

Most azonban a népesség növekedés miatt n∙k mértékben csökken a tőkeellátottság csupán
azért, mert többen használják az eszközöket (igazából ezt akár úgy is fölfoghatnánk, mintha
fölgyorsulna az amortizáció).
Ami ezeken fölül van, az lesz a nettó beruházás. Ez lehet pozitív, és akkor növekszünk, vagy
negatív, akkor pedig negatív növekedés van. Ha pedig éppen nulla, akkor elérjük a
stacionárius állapotot. Ennek feltétele tehát most az, hogy 𝑠𝑦 = (𝛿 + 𝑛)𝑘.

Nézzük ezt grafikusan is! Először tekintsük csak az egy munkásra jutó tőkeállományt
csökkentő tételeket! Népességnövekedés nélkül, mint eddig, ez csupán az amortizáció. De ha
van népességnövekedés, akkor a függvény elmozdul, minél gyorsabb ütemben nő a
népesség, annál meredekebb lesz. A meredeksége most nem más, mint δ + n. Vissza az
eredeti helyzetbe, és használjuk még föl a termelést és a bruttó beruházást is. Az eredeti
stacionárius állapotban a népesség növekedése mellett most hirtelen negatív nettó
beruházás képződik, ezt mutatja a piros szakasz, és a tőkeellátottság elkezd csökkenni.
Ahogy a tőkeellátottság csökken, az egy munkásra jutó jövedelem is, amíg el nem érkezünk
az új stacionárius állapothoz, ahol a kiinduláshoz képest alacsonyabb tőkeellátottság és
alacsonyabb egy főre jutó jövedelemszint mellett jut időbeli nyugvópontra újra a folyamat.
Persze a népesség növekedési üteme lehet negatív is, mint például Magyarországon: ekkor
az új stacionárius állapot magasabban lenne az eredetinél. A végső következtetésünk
változatlan: az extenzív növekedés előbb-utóbb megáll, az egy munkásra jutó jövedelem
extenzív módon nem növelhető tartósan.

3. dia

Újabb előrejelzést tehetünk tehát: Minél nagyobb egy országban a népesség növekedési
üteme, ceteris paribus, annál alacsonyabb jövedelemszint alakul ki az országban.

És íme amit az adatok mutatnak. A pontok itt is szóródnak, nyilván nem teljesül a ceteris
paribus elv a valóságban, ezek az országok nem csak a népesség növekedési ütemében
térnek el. Viszont a pontfelhő egy negatív kapcsolatot jelez a népesség növekedése és az egy
főre jutó jövedelemszint között. Bár a Solow modell egyfajta magyarázatot ad arra, hogy
miért figyelhetjük meg ezt a tendenciát, de nem az egyetlen lehetséges magyarázatot:
például lehet hogy magasabb jövedelmű országokban könnyebben hozzáférhetőek a
fogamzásgátló módszerek, ezért lesz alacsonyabb a népesség növekedés! Az sem derül ki
tehát ezekből az adatokból, hogy a magas népességnövekedés okozza az alacsony
jövedelmet, vagy fordítva!
 1. dia

Kurzusunk vége felé közeledve vizsgáljuk meg most, hogy a technikai haladás hogyan
kezelhető a Solow modellben!

Legyen a technikai haladás üteme g! A modell úgy kezeli a technikai haladást, hogy bevezeti
a „munka hatékonysági egysége” kifejezést, amit L∙E-vel jelöl. A g valójában azt jelöli, hogy E
milyen ütemben növekszik. Gondoljuk csak végig! Kezdetben van mondjuk 100 munkásunk,
aki 1-es hatékonysággal dolgozik: L∙E = 100. Ha 150 ember dolgozik szintén 1-es
hatékonysággal, akkor L∙E = 150. Tehát hatékonysági egységben mérve 50%-kal növekedett a
felhasználás. Legyen most a technikai fejlődés üteme g = 0,5 (azaz 50%), ennyivel növekszik a
hatékonyság, és így E most már 1,5. Ha ugyanaz a 100 ember dolgozik, aki eredetileg, csak
most már másfélszer olyan hatékonyan, akkor is L∙E = 150. Vagyis a technikai haladás az,
hogy változatlan mennyiségű munkás mellett nő a munka hatékonysági egysége.

A termelési függvényünkben is most a hatékonysági egységre jutó kibocsátást és a

hatékonysági egységre jutó tőkét tűntetjük föl. Mivel E is a nevezőben van, ezért ugyanúgy
kezeljük a hatékonyságnövekedést, mint hogyha az L növekedne. A stacionárius állapot
feltétele (ha népességnövekedés és technikai haladás is van): 𝑠𝑦 = (𝛿 + 𝑛 + 𝑔)𝑘.

Egyrészt úgy tűnik, hogy a technikai haladás ugyanúgy káros a növekedés szempontjából,
mint a népességnövekedés, másrészt pedig, hogy ugyanúgy elérünk egy stacionárius
állapotot, és a növekedés megáll, mint a népességnövekedés esetében.

2. dia

Az első problémához gondoljuk végig a következőket: Ha nincsen sem népességnövekedés,

sem technikai haladás, akkor a stacionárius állapotban állandó az egy munkásra jutó
kibocsátás és tőkeállomány, de maga az Y, a GDP is. Ha n ütemű a népességnövekedés és
nincs technikai haladás, akkor a stacionárius állapotban ugyan állandó az egy munkásra jutó
kibocsátás és tőkeállomány, de maga az Y, a GDP évi n%-os ütemben nő! Ha még g ütemű
technikai haladás is van, akkor pedig a stacionárius állapotban a hatékonysági egységre jutó
tőkeállomány és kibocsátás lesz állandó, de az egy munkásra jutó kibocsátás már g ütemben,
maga a GDP pedig n + g ütemben növekszik! Vagyis a technikai haladással magyarázatot
tudunk adni nemcsak az összkibocsátás, hanem az egy főre jutó kibocsátás növekedésére is.

A második problémához pedig azt jegyezzük meg, kötődve az előző ponthoz, hogy míg a
népesség növekedésben történelmileg van ugyan ingadozás, de egy jól belőhető tól-ig
határon belül alakul világszerte, addig a technikai fejlődésnek egyenlőre nincsen előre
látható felső határa, vagyis technikai haladással, intenzív növekedéssel az egy munkásra jutó
kibocsátás tartósan növelhető. Sőt: egyenlőre úgy tűnik, hogy csak a technikai haladás, az
intenzív növekedés képes az egy főre jutó jövedelem folyamatos emelkedését biztosítani.
Gondolhatjuk persze, hogy a technikai fejlődés előbb-utóbb szintén megáll, hogyha már
mindent föltaláltunk, amit csak lehetséges. Ez is egy elképzelés, de van egy mondás,
miszerint „minél nagyobb a tudás szigete, annál hosszabb a tudatlanság partvonala”

3. dia

Nézzünk rá most még egyszer a Solow modell termelési függvényére! A termelési

függvényünk legbővebb változatában a kibocsátás a felhasznált tőkemennyiségtől, a
munkamennyiségtől és a munka hatékonyságától, pongyolán fogalmazva a technológia
állásától függött. Ha felhasználjuk a Cobb-Douglas típusú termelési függvényünket, akkor
valahogy így. Dinamizálva ezt az egyenletet, vagyis időbeli változásokat tekintve közelítőleg
ehhez a képlethez jutunk: A jövedelem százalékos változása egyenlő alfászor a
tőkefelhasználás százalékos változása, plusz egy mínusz alfászor a munkafelhasználás
százalékos változása, plusz szintén egy mínusz alfászor a hatékonyság százalékos változása.

Ezzel tulajdonképpen fölbontottuk a gazdasági növekedést alkotóelemeire. A bal oldalon

látható a GDP százalékos növekedése, a jobb oldalon pedig ennek három összetevője, vagyis
megtudhatjuk, hogy a gazdasági növekedés mekkora része köszönhető a tőkefölhasználás
növekedésének, mekkora része köszönhető a munkafölhasználás bővülésének, és mekkora
része köszönhető a technikai haladásnak. No és akkor most előbbre vagyunk, vagy csak
bűvészkedtünk a jelölésekkel? Közgazdászként nem fektettem volna ennyi erőt és energiát
ennek a felvázolásába, hogyha nem lenne valami haszna! A négy elem közül az első három
nemzetgazdasági szinten is több-kevesebb pontossággal mérhető, az utolsó, a „technológia
állapotának százalékos változása” azonban nem. De gond egy szál se, hiszen ha négy elemből
három ismert, akkor maradékként a negyedik kiszámítható. Így tehát van egy módszerünk,
amivel számszerűsíteni tudjuk a technikai haladást. Mivel pedig ezt az utolsó tagot
maradványként számítottuk ki, el is nevezték Solow-maradéknak: ez a GDP növekedés azon
összetevője, amit nem magyaráz a tőke- és munkafölhasználásban bekövetkező változás.

4. dia

Az imént a technikai haladás csak a munkatényezőre vonatkozott, de ha képeznénk hozzá

hasonlóan egy mutatót, ami úgy általában a felhasznált termelési tényezők hatékonyságát és
annak változását mutatná, akkor a termelési függvényünk valahogy így nézne ki. Itt az A az
iménti E-hez hasonló, csak most mindkét termelési tényezőhöz kapcsolódik.
Bonyolultabbnak is tűnik, mint az előző változat, de ha elvégezzük a hatványozást, és a
lehetséges összevonásokat, valójában egyszerűbbé válik. Az A-val jelölt mutatót Teljes
Tényezőtermelékenységnek (TFP – Total Factor Productivity) is szokták nevezni, és a
technológiai fejlődés egy jelzőjeként használják. Azért teljes, mert mindegyik tényezőre
vonatkozik, ha bármely tényező felhasználása nő, akkor Y is, és azért a technológia
mérőszáma, mert minél nagyobb ez a szám, adott K és L felhasználás mellett annál nagyobb
lehet Y. Ha most ezt az egyenletet dinamizáljuk, akkor az alábbi eredményre jutunk. Az
utolsó tag a Teljes Tényezőtermelékenység növekedése.
Végeztek is kutatásokat, hogy mekkora lehet ez a TFP-növekedés, és az Egyesült Államokra
ezt találták. Csak összehasonlításul ehhez az adathoz az Európai Bizottság egy becslése
szerint a Magyar gazdaságban 1996 és 2005 között a 3,8%-os éves GDP növekedésből 2,02%
tulajdonítható a tőkefelhasználás növekedésének, 0,67% a munkafölhasználás bővülésének,
és 1,06% a teljes tényezőtermelékenység növekedésének, vagyis a technikai haladásnak.

Nos, nem állíthatjuk, hogy minden rejtélyét fölfedtük a gazdasági növekedés

makroökonómiai elméletének, de ennyi fért bele a makroökonómia kurzusunkba.
 12. Lecke: Gazdasági növekedés
Ismerjük most már mind a zárt, mind pedig a nyitott gazdaság legfontosabb működési
mechanizmusait, mind rövid, mind pedig hosszú távon. Hogy keretes szerkezetű legyen a
kurzus, emlékezzünk vissza, hogy miről volt szó a kurzus legelején, amikor a GDP, mint a
gazdasági teljesítmény mérésére szolgáló mutatószám időbeli alakulását vizsgáltuk! Azt
találtuk, hogy hosszú távon van a gazdaságnak egyfajta természetes állapota, amelyhez
mindig visszatér, hogyha van elég idő az alkalmazkodásra, és hogy ezen hosszú távon állandó
érték körül viszont rövid távon ingadozik, amikor nincsen elég idő az alkalmazkodásra.

Azt is megfigyeltük azonban, hogy nagyon hosszú távon az az érték, melyhez a gazdaság
gravitál, mely körül ingadozik, maga is időben változó: egy lassú, de nagyjából állandó ütemű
emelkedést mutat. Vagyis a kibocsátás, a gazdaság teljesítőképessége nagyon hosszú távon
se nem ingadozó, se nem állandó, hanem általában lassan növekedik. Míg hosszú távon
megláttuk, hogy mi határozza meg a potenciális kibocsátás nagyságát, és rövid távon pedig
azt, hogy mi okozza az ettől való hosszabb-rövidebb ideig tartó kisebb-nagyobb pozitív vagy
negatív irányú eltérést, addig most a hosszú távon azt vizsgáljuk meg, hogy mivel
magyarázható a potenciális kibocsátásnak ez a lassú, de meglehetősen állandó ütemű
növekedése.

A gazdasági növekedést az egy főre jutó GDP éves növekedésével mérjük, százalékban
kifejezve. A Világbank adatbázisa szerint ez a növekedési ütem 2016-nan Ausztriában 0,2%
volt, Németországban 0,7%, az Egyesült Államokban 0,8%, Japánban 1,1% és
Magyarországon 2,5% (ne feledjük: egy főre jutó kibocsátás növekedéséről van szó itt, ami
úgy is növekedhet, hogy a népesség csökken!). Egyrészt ne becsüljük alá a folyamatos kis
mértékű növekedés erejét! Az úgynevezett 72-es szabály szerint ha valami évente x%-kal
növekszik, akkor megközelítőleg 72/x évenként megduplázódik. Így tehát a magyar egy főre
jutó GDP-nek ilyen ütemű növekedés mellett 72/2,5 = 28,8 évre van szüksége, hogy
kétszeresére nőjön. Másrészt, ahogyan már a legelső leckében is említettük, a GDP és a jólét
korrelálnak, vagyis a gazdasági növekedés – ha tökéletlenül is, de – a gazdasági szereplők
jólétének növekedésével, életminőségének javulásával jár együtt. Harmadrészt ne
feledkezzünk meg az országok közötti gazdasági fejlettségről sem, vagyis arról, hogy ha
különböző országok (például az EU és Magyarország) különböző egy főre jutó GDP-vel bírnak
(például 2016-ban az EU-s egy főre jutó GDP 39200 és a magyar pedig 27500 PPP dollár a CIA
world factbook szerint), akkor az eltérő mértékű gazdasági növekedés fokozatos fölzárkózást
vagy éppen fokozatos lemaradást jelenthet a különböző országok számára.

Éppen ezen okoknál fogva fontos a gazdaságpolitika számára is, hogy a közgazdászok meg
tudják magyarázni, hogy mely tényezők azok, amelyek közrejátszanak a gazdasági
növekedésben, hogy aztán – amennyiben mód és lehetőség nyílik rá – a gazdaságpolitika a
kívánt irányba tudjon hatni a növekedést befolyásoló tényezőkre, hogy egyfajta kívánatos
mértékű növekedést érjünk el, ha egyáltalán van ilyen.
A gazdasági növekedés lehet extenzív és intenzív. Az extenzív gazdasági növekedés azt
jelenti, hogy a kibocsátás azért növekszik, mert többet használunk föl (több áll
rendelkezésre) az előállításához szükséges erőforrásokból. A mi modellünkben kétféle
erőforrás van: a tőke és a munka, ennek megfelelően kétféle extenzív növekedési módot
vizsgálunk meg: a tőkeállomány növekedéséből fakadó gazdasági növekedést, amit a
tőkefelhalmozás tesz lehetővé, és a munkaállomány növekedéséből fakadó gazdasági
növekedést, amelynek lehetőségét pedig a népességnövekedés teremti meg. Az intenzív
növekedés ezzel szemben egy olyan típusú növekedés, amikor a gazdaság kibocsátása annak
ellenére növekszik, hogy az erőforrásokból nem használunk többet. Ez csak úgy lehetséges,
hogyha hatékonyabban használjuk föl az erőforrásokat, amit pedig a technikai fejlődés tesz
lehetségessé.

A gazdasági növekedés, vagy ha úgy tetszik a gazdaságot nagyon hosszú távon leíró
modellünket Robert Sollow Nobel-díjas közgazdász után Solow-modellnek nevezzük. Ez a
modell ismét csak nem a legkifinomultabb, vagy a legújabb modell a gazdasági növekedés
magyarázatára. Mint az összes eddigi modellünk, ez is kellően egyszerű ahhoz, hogy
matematikailag könnyen kezelhető legyen, és kellően realisztikus ahhoz, hogy hasznos
magyarázatokat, előrejelzéseket szerezzünk belőle. Aki mélyebben kíván foglalkozni a
témával, találkozni fog a Romer és Lucas féle endogén növekedési elmélettel, vagy az Aghion
és Hewitt által kidolgozott schumpeteri növekedési modellel.

A lecke végére Ön:

 Megismerkedik a gazdasági növekedés legfőbb mérőszámával, a GDP éves százalékos

növekedési ütemével.
 Megismerkedik a gazdasági növekedés Solow-féle modelljével.
 A Solow-modell alapján meg megérti a kulcsváltozók (a tőkeállomány, a
népességnövekedés, az amortizáció és a megtakarítási hányad) hatásmechanizmusát
a gazdasági növekedés mértékére.
 A felhalmozás aranyszabálya formájában normatív előrejelzést kap a gazdasági
növekedés kívánatos mértékéről.
 Megérti a (modellünkben exogén módon bekövetkező) technikai fejlődés jelentőségét
a fenntartható gazdasági növekedésben.

Bővebben: Mankiw 4. fejezet

 12.1 A gazdasági növekedés alapmodellje
Gazdasági növekedés: a potenciális jövedelem egy főre jutó
nagyságának hosszú távú emelkedése.

• Extenzív növekedés:
K és/vagy L nő
• Intenzív növekedés:
f „nő”
A Solow modell termelési függvénye

Robert M. Solow (1924 - )

Határtermék:
 Beruházás és megtakarítás a Solow modellben

Beruházások = Tőkeállomány pótlása + Tőkeállomány bővítése

bruttó beruházás amortizáció nettó beruházás
= +
 Növekedés és stacionárius állapot

• Ha k alacsony
s∙y > δ∙k tehát ∆k > 0
 növekedés
• Ahogy k növekszik
a növekedés üteme csökken,
• Ha k túl magas
s∙y < δ∙k tehát ∆k < 0
 negatív növekedés
Stacionárius állapot: az extenzív növekedés
nyugvópontja, k és y időben állandó.
12.2 A megtakarítás szerepe a növekedésben
A megtakarítási hányad változása a Solow-modellben

Nagyobb
megtakarítási
hányad (s)

a) a) Nagyobb bruttó
beruházás (s∙y)

b)
b) „magasabb”
stacionárius
állapot (k*)
 Megtakarítás és jövedelem a valóságban
Hipotézis: magasabb megtakarítási hajlandósággal rendelkező
országokban magasabb az egy főre jutó GDP.

Forrás: Mankiw tankönyv 7. angol kiadás 202. o.

 A felhalmozás aranyszabálya
Stacionárius állapotok összehasonlítása:
Mekkora az egy munkásra jutó fogyasztás (c = y – s∙y)?

Felhalmozás aranyszabálya:
a stacionárius állapotban
maximális az egy munkásra
jutó fogyasztás, ha

s = α, ahol
12.3 Népességnövekedés és technikai haladás

3. 2.
1.
 Népességnövekedés a Solow modellben
• Tőkeállomány pótlása
Beruházások • Népességnövekedés miatti „hígulás”
• Tőkeállomány bővülése
Népességnövekedés és jövedelem: empíria
Hipotézis: azokban az országokban, ahol a népesség
gyorsabban növekszik, alacsonyabb a jövedelem.
 12.4 Technikai haladás a Solow modellben
Munka hatékonysági egysége: L∙E

Technikai haladás

Stacionárius állapot:
 A technikai haladás korlátai?
n = 0, n > 0, n > 0,
g=0 g=0 g>0

A stacionárius állapotban… állandó n ütemben n + g ütemben

növekszik növekszik

g ütemben
állandó állandó
növekszik

állandó

Az egy főre jutó GDP tartós növekedése csak technikai

fejlődésen alapuló intenzív növekedés által érhető el.
 A Solow-maradék

GDP Tőkefelhasználás Munkafelhasználás Technikai haladás

növekedése növekedése miatt növekedése miatt miatt

Solow-maradék: A GDP növekedésének a tőke- és munkafelhasználás

növekedése által magyarázott részén felüli összetevője.
 A teljes tényezőtermelékenység

Teljes Tényezőtermelékenység (TFP)

Forrás: Mankiw tankönyv 7. angol kiadás, 251. o.