Sortja Lyubomirsky

Boldogságmítoszok
Tartalomjegyzék
I. Kapcsolatok
1. Akkor leszek boldog, ha... megtalálom a megfelelő házastársat
2. Nem lehetek boldog, ha... szétesik a kapcsolatom
3. Csak akkor leszek boldog, ha lesznek gyerekeim
4. Addig nem lehetek boldog, amíg... nincs valakim
II. Munka és pénz
5. Akkor leszek boldog, ha... megtalálom a megfelelő munkát
6. Addig nem lehetek boldog, amíg... le vagyok égve anyagilag
7. Csak akkor leszek boldog, ha... meggazdagodom
III. Visszatekintés
8. Nem lehetek boldog, mert... pozitívak lettek a leleteim
9. Soha nem lehetek már boldog... mert nem lehetek csatár a kedvenc
csapatomban
10. Nem lehetek boldog... hiszen vége a legszebb éveimnek
Következtetések
Jegyzetek
248 Brosnan, S. R, & de Waal, E B. M. (2003). „Mon
Boldogságmítoszok
Tények és tévhitek

Copyright © 2012 by Sorija Lyubomirsky

Hungarian translation © Turóczi Attila, 2013

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Sonja Lyubomirsky: The Myths of Happiness

The Penguin Press, New York, 2013

A borítón a szerző fényképe látható.

(Életrajzi adatok: ursuslibris.hu/boldogsagmitoszok-lyubomirsky)

Fordította: Turóczi Attila

Lektorálta: Malik Tóth István

Borítóterv: Varsányi György

A könyv elkészítésében közreműködtek: Bodony Szilvia Turóczi Regina

ISBN 978 963 9718 55 5

Tartalomjegyzék
Bevezetés

Első rész Kapcsolatok

1. fejezet Akkor leszek boldog, ha megtalálom a megfelelő házastársat

2. fejezet Nem lehetek boldog, haszétesik a kapcsolatom

3. fejezet Csak akkor leszek boldog... ha lesznek gyerekeim

4. fejezet Addig nem lehetek boldog, amíg... nincs valakim

Második rész Munka és pénz

5. fejezet Akkor leszek boldog, ha... megtalálom a megfelelő munkát

6. fejezet Addig nem lehetek boldog, amíg... le vagyok égve anyagilag

7. fejezet Csak akkor leszek boldog, ha... meggazdagodom

Harmadik rész Visszatekintés

8. fejezet Nem lehetek boldog, mert... pozitívak lettek a leleteim

9. fejezet Soha nem lehetek már boldog... mert nem lehetek csatár a
kedvenc csapatomban

10. fejezet Nem lehetek boldog... hiszen vége a legszebb éveimnek

Következtetések

Köszönetnyilvánítás

Jegyzetek
Az élet olyan, hogy az élmény soha nem ért és nem ér fel a
várakozással. (Charlotte Bronté)

Aki nem elégedett azzal, amije van, az azzal sem lesz elégedett, amit
szeretne elérni. (Szókratész)

A szerencse csak az arra felkészült szellemnek kedvez. (Louis Pasteur)

Bevezetés

Csaknem mindannyian bedőlünk azoknak a felfogásoknak, amelyeket én

előszeretettel nevezek boldogságmítoszoknak. Ezek olyan hiedelmek,
melyek szerint felnőttéletünk bizonyos eredményei (házasságkötés,
gyerekek, munkahely, anyagi jólét) örök boldogságot hoznak számunkra,
felnőttkorunk bizonyos kudarcai vagy nehézségei (egészségi gondok,
élettárs hiánya, pénztelenség) pedig örök boldogtalanságra kárhoztatnak
bennünket. A boldogság e reduktív értelmezése kulturálisan
folyamatosan megerősítést nyer és tartóssá válik, holott elsöprő
mennyiségű bizonyítékunk van arra, hogy a jóllétünk nem ilyen fekete-
fehér elvek alapján működik.

Az egyik ilyen fajta boldogságmítosz azon alapul, hogy „Akkor leszek

boldog, ha/amikor... " (a pontok helyére bármi beírható). Akkor leszek
boldog, amikor előléptetnek, amikor kimondom a boldogító igent, amikor
gyerekem lesz, amikor meggazdagszom, és a végtelenségig folytathatnánk a
sort. Nem az a hamis ígéret, hogy ezen álmok valóra váltása nem fog
boldoggá tenni bennünket, mert majdnem biztos, hogy igen. Inkább az a
gond, hogy ezek a sikerek - még ha kezdetben tökéletes elégedettséget
hoznak is - nem fognak olyan mértékű boldogságot eredményezni (vagy
nem olyan sokáig), amennyire elvárjuk. Ezért aztán amikor kiderül, hogy e
célok elérése nem tesz bennünket annyira boldoggá, amennyire várjuk tőle,
úgy érezzük, hogy biztosan velünk van valami gond, biztosan csak mi
érzünk így.

Az érem másik oldala egy ugyanilyen mindent átható és ugyanennyire

mérgező típusú boldogságmítosz, mely szerint „Nem lehetek boldog,
ha/amikor..." (a pontok helyére bármi beírható). Amikor elpártol tőlünk a
szerencse, az gyakran túlzott reakciót vált ki belőlünk. Úgy érezzük, soha
többé nem lehetünk már boldogok, s hogy korábbi, megszokott életünk
véget ért.

Baj van a kapcsolatunkkal. Valóra váltottam az álmaimat, de üresebbnek

érzem magam, mint eddig bármikor. A munkám nem olyan, mint régen volt.
Pozitív lett a leletem. Bizonyos dolgokat szörnyen megbántam. Remélem, az
biztosan ki fog derülni ebből a könyvből, hogy bár ezek a nagy kihívások
határozottan és tartósan megváltoztathatják az életünket - jobb vagy
rosszabb értelemben egyaránt -, valójában mégis a mi reakcióink
határozzák meg, hogy milyen következményekkel járnak. Sőt elsősorban a
kezdeti reakcióink alakítják ezeket az eseményeket krízisekké, és így nem
maradhatnak meg annak, amik: életünk előre látható, sőt hétköznapi
átmeneti időszakainak. Kezdeti reakcióink sajnos rákényszerítenek
bennünket arra, hogy válaszképpen drámai (és gyakran pusztító) módon
reagáljunk. Ha például felismerjük, hogy már nem sok örömet találunk a
munkánkban, akkor erre reagálhatunk úgy, hogy valami baj van a
munkánkkal, és azonnal másutt keresünk állást. De hosszú távon több
örömben lehet részünk, ha inkább újragondoljuk és átalakítjuk a munkánkat
- vagyis a munkával kapcsolatos jelenlegi gondolatainkat és érzéseinket.

Ez a könyv tíz különböző felnőttkori krízissel foglalkozik. A

kapcsolatokkal kezdjük (házasság, egyedüllét, gyerekek), a pénzzel és a
munkával folytatjuk (munkahelyi gondok, pénzügyi siker és sikertelenség),
s az életünk deléhez és az időskorhoz kapcsolódó gondokkal fejezzük be
(egészségi problémák, öregedés, megbánások). Nyugodtan kezdjék azzal a
krízissel, amely a legégetőbbnek tűnik, vagy amelyikre a legkíváncsibbak.
Várakozásaim szerint sokan azonosulni fognak a későbbiekben
leírt kihívások és átmenetek nagy részével, mivel némelyikük
olyan részünket képviseli, amilyenek tegnap voltunk, amilyenek ma
vagyunk, és amilyenek holnap leszünk. Korunk előrehaladtával egyre
nőnek a felelősségeink és a veszteségeink, az élet pedig egyre
bonyolultabbá, izgalmasabbá, néha pedig egyszerűen csak zavarba ejtőbbé
válik. Mielőtt összeomlik az életünk, érdemes alaposan átgondolni a nagy
átmeneti állomásait és fordulópontjait, s azt, hogy mi motiválja az ezekre
adott reakcióinkat.
Ezek a krízisek nemcsak félelmetesek és nyomasztóak lehetnek, hanem a
megújulás, a növekedés és az értelmes változás lehetőségeit is magukban
hordozhatják. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogyan fogadjuk őket: a
tudományos eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy a szerencse csak
az arra felkészült szellemnek kedvez. Sok rokon terület - többek között a
pozitív pszichológia, a szociálpszichológia, a személyiség-lélektan és a
klinikai pszichológia - kutatásait fogom bemutatni, hogy akinek komoly
következményekkel járó fordulópontokkal kell szembenéznie, az bölcsen
tudjon választani. Az általam ismertetett tudományterületek tágabb
látásmódot biztosítanak -lényegében madártávlatból láttatják az ember
egyedi helyzetét -, és segítenek meghaladnunk a várakozásainkat. Azt nem
tudom megmondani, ki melyik úton induljon el, de azzal tudok segíteni,
hogy biztosítom azokat az eszközöket, amelyekkel kiki egészségesebb és
megalapozottabb döntéseket hozhat. Tudok segíteni a felkészülésben,
vagyis megértetni, hogy miben rejlik valódi boldogság, és miben nem.

Kríziseink - azok a pillanatok, amikor egy szempillantás alatt megsejtjük,

hogy életünk soha nem lesz már olyan, mint volt; amikor ráébredünk
valamire; vagy nagy horderejű hírt hallunk - életünk kulcsmozzanatai.
Ezekre a pillanatokra sokáig emlékezünk, és gondolataink sokáig körülöttük
forognak, emellett alaposan meg kell fontolnunk őket, és reagálnunk kell
rájuk. Ez nemcsak azért igaz, mert „nagy" pillanatokról van szó,
hanem mert a látszólag a pusztulás felé vezető utak is életünk
pozitív változásaihoz vezethetnek. A legújabb kutatások szerint végső soron
boldogabbak (és kevésbé szenvednek, traumatizáltak, stresszesek vagy
károsultak) azok az emberek, akiket valamilyen rossz dolog (például több
negatív esemény vagy az életüket megváltoztató pillanat) ért életükben,
mint azok, akik semmilyen nehézséggel nem szembesültek még.2 Aki már
több tartósan lesújtó pillanatot is átélt, az „megedződik" és felkészültebben
várja a további kihívásokat és traumákat, legyenek azok nagyok
vagy kicsik. Amellett, hogy ez általánosságban is kedvez a rugalmasságnak,
a kutatók kimutatták, hogy ha sikerül meglátnunk életünk nagy
próbatételeinek és megrázkódtatásainak értelmét, akkor az segít
meghatározni és megszilárdítani az identitásunkat, aminek hatására
optimistábban tekintünk a jövőbe, és hatékonyabban küzdünk meg a
folyamatos stresszforrásokkal.3 Végső soron a krízis közben, tehát amikor
még nem válnak idültté vagy súlyossá ezek az érzések, rendkívül értékes
lehet az olyan negatív érzések megtapasztalása, mint a gyász, az aggodalom
és a düh, mivel ezek az érzések a veszélyekre, rossz dolgokra és gondokra
irányítják a figyelmünket, melyekre jó ügyelni. Összességében
elmondhatjuk, hogy eleinte talán kényelmetlen, sőt fájdalmas lehet
meghaladni a boldogságmítoszokkal járó várakozásainkat, de végső soron
hozzájárulhatnak fejlődésünkhöz és lelki növekedésünkhöz.

Sok súlyos következménnyel járó fordulópontot felfoghatunk olyan

útkereszteződésnek, ahonnan két vagy több úton is elindulhatunk. Hogy
miként reagálunk ezekre a pillanatokra - amelyek olyan kritikus pontoknak
tűnhetnek, ahonnan már nem lehet visszafordulni -, az részben
meghatározza, hogy milyen eredményre jutunk majd. Ha megértjük, hogyan
határozzák meg a válasz-reakcióinkat a boldogságmítoszok, akkor megnő a
valószínűsége annak, hogy bölcsen fogunk reagálni. Sőt ha nem sikerül
felfognunk annak a csapdának a jelentőségét, hogy „Akkor leszek
boldog, amikor... (lesz párom, munkám, pénzem, gyerekem)", akkor nagyon
rossz döntéseket hozhatunk - például otthagyjuk a tökéletes állásunkat vagy
házasságunkat, kárt okozunk a gyerekeinkhez fűződő kapcsolatunkban,
elkótyavetyéljük a pénzünket, és megsebezzük az önértékelésünket. Ha
pedig kitartunk amellett, hogy „Nem lehetek boldog, ha... (nincs párom,
pénzem, oda a fiatalságom, a sikereim)", akkor öntudatlanul is egy önmagát
beteljesítő jóslatot hozunk létre, amelynek alapján ezek a
fordulópontok végül megmérgezik a boldogságunkat, és beszennyezik
életünknek azokat az aspektusait is, amelyek még mindig kielégítőek.

A krízisekre adott reakcióink - akár lesütjük a szemünket, amikor fel

kellene emelnünk a fejünket, vagy lefagyunk, amikor cselekednünk kellene
- adott esetben dominószerűen negatív hatásokat válthatnak ki az egész
életünkben. Ezekben a pillanatokban meghatározzuk a jövőnket.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy szegény földműves egy szegény kis
faluban. A szomszédai gazdag embernek tartották, mert volt egy lova,
amellyel évek óta a földjén dolgozott. Egy napon szeretett lova elcsatangolt.
A hír hallatán összefutottak nála a szomszédok, és sajnálkoztak a történetek
felett:

- Micsoda balszerencse! - hajtogatták.

- Talán - felelte a földműves.

Másnap hazajött a lova, és hozott magával hat vadlovat.

- Milyen csodálatos! - lelkendeztek a szomszédai.

- Talán - felelte a földműves.

Másnap a fia megpróbálta megülni az egyik vadlovat, de az ledobta a

hátáról, és a fiúnak eltört a lába. A szomszédok ismét átszaladtak a
földműveshez, hogy sajnálkozzanak a szerencsétlensége miatt.

- Talán - mondta a földműves.

Másnap toborzótisztek érkeztek a faluba, hogy összeszedjék a

fiatalembereket a hadsereg számára. Amikor meglátták, hogy a földműves
fia eltörte a lábát, továbbálltak. A szomszédok ismét kifejezték örömüket a
földművesnek amiatt, hogy milyen szerencsésen alakulnak a dolgok.

- Talán - felelte ismét a földműves.

William Blake „öröm és bú szőtteséről" beszél Az ártatlanság jövendölései

című versében, amely elegáns és egyszerű összefoglalását nyújtja a fenti kis
történet lényegének. Annak a kérdésnek a megválaszolásában is segít, hogy
miért olyan javíthatatlanul rosszak a boldogságmítoszok. Esetleg úgy
véljük, tudjuk, hogy egy adott fordulópontnál nevetnünk vagy sírnunk
kellene, de az az igazság, hogy a pozitív és negatív események gyakran
összekeverednek, amitől rendkívül nehézzé válik megjósolni a
várható következményeket - ezek pedig dominószerűen terjedhetnek
tovább. Hasonlóképpen: ha átgondoljuk, mi volt az utóbbi időkben a
legjobb - no és a legrosszabb - dolog, ami velünk történt,
akkor ráébredhetünk, hogy a kettő egy és ugyanaz. Lehet, hogy
valaki összetörte a szívünket, de azután az egyedüllét megszilárdította az
identitásunkat, és így még jobb párt találtunk magunknak. Lehet, hogy
elbocsátottak bennünket a rég betöltött állásunkból, de ez kellett ahhoz,
hogy valami még izgalmasabbal kezdjünk el foglalkozni. Az is
előfordulhat, hogy rengeteg pénzért sikerült eladnunk a cégünket, de ezt a
lépést ma már életünk egyik legnagyobb hibájának tartjuk.4
Összefoglalásképpen kijelenthetjük, hogy legtöbbször nem tudhatjuk előre,
hogy mely események változtatják meg az életünket, és hogyan. Előfordul,
hogy egy vitathatatlanul pozitív esemény - lottónyeremény,
előléptetés, gyerekszületés - indít be egy válságot vagy mély csalódást,
mivel a nem eléggé örömteli reakcióink ellentmondanak az arról alkotott
elképzeléseinknek, hogy minek kellene örülnünk. Máskor egy
szerencsétlenség - a munkánk elvesztése, egy álom szertefoszlása, megválás
életünk párjától - nyit utat valami csodálatosnak, részben azért, mert
felismerjük, hogy tévesen gondoltuk azt, hogy ez a csapás végérvényesen
tönkreteszi az életünket.

Tim Wilson (Virginiai Egyetem) és Dan Gilbert (Harvard Egyetem)

professzor elvégzett egy elegáns kísérletsorozatot, amellyel kimutatták,
hogy a legnagyobb hibánk annak túlbecsülésében rejlik, hogy milyen
sokáig és milyen erősen fog hatni ránk egy adott negatív életesemény
(például HIV-vel diagnosztizálnak bennünket, vagy kirúgnak a nagyra
tartott állásunkból), és hogy milyen sokáig és milyen intenzív örömmel tölt
el bennünket egy adott pozitív életesemény (ha megkapunk egy végleges
kinevezést, vagy megkérjük szerelmünk kezét).5 Nagyszerűen összefoglalja
ennek okát egy szerencsesütemény velős mondása: „Az életben semmi sem
olyan fontos, mint amilyennek akkor gondolod, amikor gondolkodsz rajta."
Eszerint azért nagyítjuk fel, hogy mekkora hatást fog a
boldogságunkra gyakorolni életünk egy adott változása, mert nem látjuk
előre, hogy nem fog állandóan azon járni az eszünk.

Amikor például megpróbáljuk megjósolni, mennyire lesújt majd bennünket,

ha kihűl a szerelmünk, vagy milyen mennyeinek érezzük majd, ha elég
pénzünk összegyűlik ahhoz, hogy megvegyük a régóta áhított tengerparti
házat, akkor kihagyjuk a számításból, hogy napokkal, hetekkel vagy
hónapokkal a kérdéses esemény után sok-sok eseményben lesz még
részünk, amelyek beárnyékolják az örömünket és tompítják a
fájdalmainkat. A mindennapi bosszúságok (például forgalmi dugóba
kerülünk, vagy fülünkbe jut egy csípős megjegyzés) és örömök
(például összefutunk egy régi barátunkkal) valószínűleg nagy
érzelmi kilengéseket okoznak majd, így tompítják a szakítás miatt
érzett bánatunkat, vagy mérséklik az új ház miatt érzett örömünket. Két
további olyan erő is működik, amelyek egymással összefogva lehetetlenné
teszik, hogy előre megsejtsük, hogyan fogunk érezni majd a jövőben. Az
első egyszerűen abban áll, hogy képtelenek vagyunk helyesen felmérni
annak a fordulópontnak a hatásait, amelyről éppen gondolkodunk. Hogy
mást ne mondjak, sokan véljük úgy, hogy tervezett házasságunk
romantikus piknikeket jelent majd kettesben, pezsgőzést a kandalló
mellett, tetszésünk szerinti gyakoriságú szexuális együttlétet, harmonikus
együttműködést az élet nagy döntéseinek meghozatalában, na és egy
angyali alvó gyermeket a karjainkban, miközben a párunk felajánlja, hogy ő
cseréli a pelenkát. Általában nem képzeljük el előre mindazokat a
feszültségeket, hullámhegyeket és hullámvölgyeket, múló szenvedélyeket,
ellentéteket, félreértéseket és csalódásokat, amelyek a hosszú szeretet,
szerelem velejárói - vagyis mindazokat a dolgokat, amelyek
együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a házasság mézeshetei véget
érjenek. Ehhez hasonlóan túlságosan borongós képet festünk magunknak
mindazokról az élményekről, amelyek szerintünk a munka-nélküliséget, a
nagy megbánásokat vagy élettárs nélkül maradásunkat kísérik.

Az a második olyan tényező, amely rossz irányba befolyásolja a

jóslásainkat, hogy rendszeresen alábecsüljük annak erejét, amit Gilbert és
Wilson „pszichés immunrendszerünknek" nevezett. Kiderült, hogy ahogyan
testünk védekező sejtjei védenek bennünket a kórokozóktól és a
betegségektől, úgy rengeteg alábecsült vagy előre nem látott tudásunk és
tehetségünk van - csak néhányat megemlítve: mesterien meg tudjuk
magyarázni a kudarcainkat, és fel tudunk nőni a feladatokhoz
amelyek megvédenek bennünket attól, hogy elbukjunk, amikor stressz
ér bennünket, vagy rossz dolgokkal kell szembesülnünk. Az ember egészen
rugalmas, és gyorsan bagatellizálja, kimagyarázza vagy kizárja a negatív
élményeket, illetve valamilyen pozitív dologgá alakítja át őket. Amikor
elképzeljük, hogyan éreznénk magunkat, miután megtudtuk, hogy a
munkaidőnket jelentősen megkurtították, akkor nemigen gondolunk arra,
hogy a kezdeti csüggedésünket és önmagunkkal kapcsolatos kétségeinket
enyhíti majd a jobb erőnlét (mert több időt tudunk az edzőteremben tölteni),
a gyerekeinkkel kialakuló szorosabb kapcsolatunk (mert több időnk lesz
velük játszótérre járni), az a felismerésünk, hogy igazából soha nem is
akartunk ennyit dolgozni (mert az éjszakába nyúló beszélgetések során
rájöttünk életünk párjával), valamint az az érzésünk, hogy többek leszünk a
nehézség által (mert felismerjük, hogy a negatív esemény olyan
pozitívumokat tárt fel bennünk, amelyek létezéséről nem is tudtunk). A
világért se értsenek félre: a visszautasítás vagy a munkahelyünk
elvesztése folytán érzett nyomorúság nem fog gyönyörré változni, de a
vizsgálatok azt mutatják, hogy a lelki kínokat nagy
valószínűséggel enyhíteni fogja a pszichés immunrendszerünk.6

Megjegyzendő, hogy a pszichés immunrendszer a pozitív események után

is működésbe lép. A 2., a 6. és a 8. fejezetben majd részletesen tárgyalni
fogom, hogy az embereknek elképesztő képességeik vannak ahhoz, hogy
alkalmazkodni tudjanak az új kapcsolatokhoz, új munkahelyekhez és az
anyagi jóléthez, aminek az az eredménye, hogy az idő múlásával még az
ilyen kellemes változások is egyre kevesebb élvezetet okoznak. Ez a
„hedonikus adaptációnak", azaz „a kellemes dolgokhoz való
hozzászokásnak" nevezett jelenség fontos témája ennek a könyvnek, mert
rettentő módon akadályozza a boldogságunkat az a hajlamunk, hogy
csaknem minden pozitív dolgot meg tudunk szokni. Végső soron miért is
tartana ki az örömünk és az elégedettségünk, ha már magától értetődik
számunkra, hogy új munkánk, új kapcsolatunk, új lakásunk van, és új
sikerekben van részünk? Ebben a kérdéskörben bizonyítékokon alapuló
javaslatokat fogok megfogalmazni, hogy sikerüljön elkerülnünk vagy
meghaladnunk ezt az akadályt, s elérnünk a boldog állapotot és az
elégedettséget.

Amellett érvelek, hogy ha megértjük a reakcióink mögött meghúzódó

félreértéseket és torzításokat, akkor meg fogjuk érteni azt is, hogy mindegy,
milyen tisztának tűnik az előttünk álló út, akkor sem szabad csak
egyféleképpen látni, mert nincs egyetlen közvetlen, helyes út sem, ahogyan
egy helyzetet sem szabad csak egyféleképpen nézni. Remélem, a könyv
elolvasása révén mindenki jobban fogja érteni, hogy merre vezet az ő
saját útja. Sok a veszély, és sok mindent kockáztatunk, mert bármelyik utat
választjuk is, annak évekig dominószerű hatása lesz az életünkre - és nincs
„újratervezés". „Mert bármit teszünk is - írja James Salter Light Years
(Fényévek) című, a házasságról szóló regényében -, sőt még az is, amit nem
teszünk, megakadályozza, hogy annak az ellenkezőjét tegyük. Az ebben a
paradox, hogy a cselekvés lehetetlenné teszi a saját alternatíváit."7
Ösztönösen. A döntésről másképp8 című sikerkönyvében Malcolm Gladwell
amellett érvel, hogy a pillanat törtrésze alatt meghozott és kevés
információn alapuló döntések - melyek pusztán az ösztöneinken és az
érzéseinken alapulnak - gyakran jobbnak bizonyulnak, mint a gondosan
mérlegelt és kiszámított döntéseink. A média által támogatott tömegkultúra
örömmel csapott le erre az elképzelésre, mert végső soron hihetetlenül
vonzó az a felfogás, hogy az intuíciónkban bízzunk meg, és egyáltalán
ne fejtsünk ki erőfeszítést, amikor fontos döntéseket vagy ítéleteket hozunk
- különösen az amerikaiak számára, akik imádják a gyors megoldásokat.
Könyvemben amellett fogok érvelni, hogy érdemes lehet másodszor - sőt
harmadszor is - meggondolni valamit. Én azt mondom, hogy „Gondolkodj
is, ne csak érezz!" (Think, don't blink (Gondolkodj, ne pislogj!).
Lefordíthatatlan szójáték, mely utal Gladwell könyvének eredeti címére is
(Blink: The Power of Thinking Without Thinking))

Nagyon régóta vitatkoznak azon, hogy az első, a második (vagy az n-edik)

gondolat-e a legjobb. Platóntól és Arisztotelésztől kezdve a filozófusok, az
írók és a legutóbbi évtizedektől már a szociál- és kognitív pszichológusok is
megkülönböztetnek két működésmódot abban a tekintetben, ahogyan az
agyunk ítéletet mond és döntéseket hoz.9 Az első működésmódról
(fantáziátlan neve: 1-es rendszer; de én inkább intuitívnak fogom nevezni)
írt Gladwell Ösztönösen című könyvében. Amikor az intuíciónkra, a zsigeri
érzéseinkre vagy az adott helyzetben érzett érzelmeinkre támaszkodva
döntjük el, hogy otthagyjuk-e az állásunkat, akkor az intuitív rendszerünket
használjuk. Ezeket a döntéseket olyan gyorsan és automatikusan hozzuk
meg, hogy nem is vagyunk tudatában, mi alakította ki őket. Az alábbiakban
rávilágítok majd azokra a boldogsággal kapcsolatos tévedésekre,
amelyek befolyásolják ezeket a hirtelen felbukkanó gondolatokat.

A második működésmód (a tudósok 2-es rendszernek nevezik, de én jobban

szeretem rá a racionális kifejezést) sokkal szándékosabb. Amikor az
eszünkre és az ésszerű gondolkodásra támaszkodunk annak eldöntésében,
hogy munkahelyet váltsunk-e, akkor energiát és erőfeszítést fordítunk rá,
rászánjuk az időt, szisztematikus, kritikus elemző munkát végzünk, és
konkrét elveket, szabályokat alkalmazunk. Könyvem pontosan erre biztat
mindenkit - és ebben fog segíteni.
A legutóbbi fél évszázad során rengetegen írtak arról a pszichológiai
szakirodalomban, hogy milyen tévedések és torzítások hatására hoznak
intuícióra alapozott, de rossz döntéseket az emberek.10 Szögezzük le, hogy
gyakran sokba kerülnek nekünk azok a hibák, amelyeket döntéshozás
közben követünk el. Ez azért van, mert az intuitív rendszerünk - amelyben
sokan bíznak - rendszerint a gyors, de kétes egyszerűsítéseken
és alapszabályokon alapul („Hallottad, hogy lövöldözés volt a mozinál? Én
inkább tévézek"), ami gyakran tévútra vezet. Az intuitív rendszerbe
beleépített buktatók ellenére általában sokkal kényszerítőbb erejűek ezek az
első gondolataink, mint a jól megfontolt, második és harmadik körben
jelentkező gondolatok. Sőt mivel az intuitív ítéletek gyakran mintha
kéretlenül, maguktól, spontán módon alakulnának ki, rendszerint „adottnak"
vagy eleve eldöntött ténynek tartjuk őket.11 Amikor tehát ellentmondást
nem tűrően úgy érezzük, hogy mindenképpen munkahelyet kell váltanunk,
akkor hiába alapul boldogságmítoszokon ez az érzés, mégis helyeseljük és
elfogadjuk ezt az értelmetlen intuíciót, mert „jónak tűnik". Sőt még akkor is
a zsigeri érzéseink felé hajiunk, amikor azok nyilvánvalóan irracionálisak.

Nem szeretném senkiben azt az érzést kelteni, hogy mindig jobb kétszer
vagy háromszor meggondolni valamit, különösen amikor mást mond a
fejünk, és mást a szívünk. Azonban az az igazság, hogy a krízisekre adott
kezdeti reakcióink (vagyis ami először eszünkbe jut) (például: „A szakadék
felé tart az életem", vagy „Soha nem lesz már részem szerelemben")
egyáltalán nem mentesek a torzításoktól, és olyan tévedések vezérlik őket,
amelyek arról szólnak, hogy mi fog és mi nem fog boldogságot hozni az
életünkbe. Ezeket a torzításokat és tévedéseket szeretném leleplezni ebben a
könyvben.

Nagy kihívás persze, hogyan lehet ezt jól csinálni: hogyan alakítsuk át a
nagy változásokra vagy felismerésekre adott, a boldogságról szóló téves
információkon alapuló, tisztán intuitív reakcióinkat valami átgondoltabbra?
Miután megértettük, milyen rejtett feltételezések irányítják ezeket, el kell
döntenünk, hogyan cselekedjünk, és hogyan változtassuk meg a
látásmódunkat (ha egyáltalán szükségesnek tartjuk ezt). Ha ez sikerül,
akkor felkészültebbek leszünk, nem pedig a boldogságmítoszokra
támaszkodunk - azaz felkészültebbek leszünk arra, hogy
átgondolt döntéseket hozzunk az egyetlen szempillantás alatt
meghozott döntések helyett. Gondoljunk csak bele az 1. fejezetben
szereplő esetbe: unalmasnak tartjuk a házasságunkat. Lehet, hogy az
első gondolatunk az lesz, hogy „Nem kívánom úgy a férjemet, mint régen,
úgyhogy biztosan nem működik már a házasságunk, vagy már nincs
keresnivalónk egymás életében." Elméleti és gyakorlati bizonyítékok
alapján le fogom leplezni az ilyen gondolkodásmód mögötti tévedést - mely
szerint a házasság állandó elégedettséggel jár -, és javaslatokat fogok
megfogalmazni arra nézve, hogyan érdemes kezelni, orvosolni a helyzetet,
avagy megbirkózni vele. Ilyen körülmények között hogyan hozzuk meg a
döntést a következő lépésekről? A pszichológusok számos bizonyítékokon
alapuló gyakorlati tanácsot fogalmaznak meg ezzel kapcsolatban.12

Először is érdemes fejben „lejegyzetelni" az első intuícióinkat és zsigerből

adott reakcióinkat, amelyek megmondanák, merre kellene indulnunk -
érdemes akár ténylegesen le is írni, azután félretenni őket. Miután
szisztematikusan átgondoltuk a helyzetünket, érdemes újra elővennünk az
első zsigeri reakciónkat és megvizsgálnunk az új információk és
felismerések fényében. Második lépésként érdemes kikérnünk egy kívülálló
véleményét (aki lehet egy pártatlan barát vagy tanácsadó- is),
vagy egyszerűen csak belehelyezkednünk egy tárgyilagos
megfigyelő szerepébe. Az a legfontosabb, hogy sikerüljön
megszabadulnunk az adott probléma apró-cseprő részleteitől (például hogy
éppen a szenvedély alábbhagyásától szenvedünk), és meg kell próbálnunk
számításba venni a problémák tágabb körét, amelybe a miénk is tartozik
(például a testi vonzódás sorsát egy hosszú távú kapcsolatban). Harmadik
lépésként érdemes átgondolnunk annak az ellenkezőjét, amit a zsigeri
érzésünk sugall, bármi legyen is az, és szisztematikusan végigjátszanunk
fejben a következményeket. Legvégül pedig ha muszáj több döntést
meghoznunk a válaszútnál (és nem elég egyetlenegy), akkor egymás
mellett, nem pedig külön-külön kell mérlegelnünk az összes
választási lehetőséget. A kutatások arról tanúskodnak, hogy sikeresebb
az ilyen „közös" döntéshozatal, és kevésbé hajlik a torzítások felé, mint a
„külön-külön" meghozott döntések.

Bár ez a négy ajánlás sem mindenre gyógyír, megadhatják a lehetőséget

arra, hogy jobb döntéseket hozzunk, amikor utat kell választanunk az élet
kihívásai és fordulópontjai közepette. Vigyáznunk kell azonban, mert nem
szabad, hogy megfontolt, szisztematikus elemzésünk rágódásba vagy
életünk döntéseinek túlbonyolításába csapjon át. Káros szokás a rágódás,
amely nagy valószínűséggel az aggódás, a levertség, a reménytelenség és
a bénító boncolgatás ördögi köréhez vezet. Ha a második és harmadik
gondolataink vissza-visszatérnek vagy körbe-körbe forognak, akkor nem
helyzetelemzésről, hanem kérődzésről van szó!

Összességében elmondhatjuk, hogy amikor nagy felismerésben van

részünk, vagy fontos változás előtt állunk az életünkben, akkor természetes,
hogy legszívesebben gyorsan és ösztönösen cselekednénk. Ám érdemes
kivárnunk és gondolkodnunk, s elkerülnünk a hirtelen döntéseket. Az első
gondolatoktól csak ennyit várhatunk. Bár nem könnyű megnevezni a
cselekvés optimális folyamatát, kezdhetjük azzal, hogy elvetjük azt,
ami először eszünkbe jut, és inkább nyitottak maradunk a
számos lehetőségre, amellyel életünk válságos helyzeteire reagálhatunk.

Nem tudok mindenkinek külön-külön tanácsot adni arra nézve, hogy

pontosan merre érdemes elindulnia. Mindenkinek magának kell
kiválasztania és kialakítania a saját egyedi útját. Személyes történetünktől, a
bennünket támogató társas hálózatoktól, a személyiségünktől, a céljainktól
és az erőforrásainktól függően hol többé, hol kevésbé lesznek megfelelők,
jók vagy eredményesek az általunk kiválasztott irányok. A kutatók
kimutatták, hogy amikor az ember a személyiségének, az érdeklődési
körének és az értékeinek megfelelően viselkedik, akkor elégedettebb,
magabiztosabb, sikeresebb, jobban elmerül abban, amit csinál, és „jól" érzi
magát benne.13 Könyvemnek az a célja, hogy a legújabb tudományos
kutatásokra alapozva tágítsam az olvasóknak az előttük álló krízisekkel
kapcsolatos látókörét; hogy lerántsam a leplet az első reakciókat vezérlő,
boldogságra vonatkozó téves hiedelmekről; és bemutassam azokat az
eszközöket, amelyekkel meg tudják hozni döntésüket, s új készségeket,
gondolkodási szokásokat tudnak kialakítani. Az intuíciónak ellentmondó
bölcsesség és a problémáktól való tanulságos távolságtartás segítségével
már felkészülten fognak szembenézni életük következő válsághelyzetével.

Bár a kríziseket eleinte lelombozónak, zavarba ejtőnek, sőt akár tragikusnak

érezhetjük, valójában olyan lehetőségek, amelyek megváltoztathatják az
életünket, vagy legalábbis tisztábbá válthat általuk a látásunk. Ezzel az új
tudással felfegyverkezve jobban ki tudjuk majd használni a nagy
kihívásokat saját fejlődésünk érdekében. E könyvnek az az üzenete, hogy
végül mindannyian meghatározhatjuk azokat a lépéseket,
amelyeket megtéve kielégítőbb élethez juthatunk, s elérhetjük és
megnövelhetjük a boldogság bennünk rejlő lehetőségeit.
I. Kapcsolatok
A könyvünk e részében tárgyalandó kihívások - a bensőséges kapcsolatok
meglétének vagy hiányának fájdalmai - sokunk számára kimondottan sok
szenvedést okoznak. Hogy csak egyetlen szemléletes példát mondjak,
nemrég hallottam, hogy a válás okozta feszültség szintje megfelel annak a
stressz-szintnek, mely akkor érné az embert, ha fél évig mindennap
karambolozna. Mindannyiunk életében eljöhet az az idő, amikor feltesszük
magunkban a kérdést: Maradjak-e a párommal, vagy elhagyjam? Maradjak
optimista a házassággal kapcsolatban, vagy adjam fel a reményt, hogy
egyszer még megtalálom a lelki társamat? Nem könnyű a válasz ezekre a
kérdésekre, de szerencsére a pszichológia tudományának elég nagy része
foglalkozik azzal, hogy megmutassa, először is miért érkezünk el ilyen
kritikus pillanatokhoz, másodszor pedig milyen utakon lehet
továbbmennünk, ha már elérkeztek ezek a pillanatok.

Amikor úgy találjuk, hogy sok gondot okoz nekünk a szerelmi vagy a
családi életünk, akkor mielőtt cselekvésre szánnánk el magunkat, nagyon
fontos megvizsgálnunk az életünk párjának megtalálására vagy a
gyerekvállalásra vonatkozó kulturális elvárásokat. Mivel az elvárások e
mélyrétege mindannyiunkban közös, és a magunkénak valljuk őket,
biztosak vagyunk benne, hogy ha teljesülnek a kapcsolatokkal szembeni
elvárásaink (megtaláljuk az igazit, vagy gyerekünk születik), akkor
boldogok leszünk, amíg meg nem halunk; másfelől ha nem sikerül elérnünk
ezeket a mérföldköveket (ha nem találunk párt, vagy kiderül, hogy a nagy ő
valójában nem is az igazi), akkor életünk végéig boldogtalanok leszünk.
Ebben a részben reményeim szerint sikerülni fog mindannyiunkat rávenni
arra, hogy szembenézzünk ezekkel az elvárásokkal és feltevésekkel, s
fontolóra vegyük a meggyőző erejű kutatási bizonyítékokat, amelyek
megmutatják, hogy miben tévedhetünk. A vizsgálatok szerint az emberek
feltűnően jól alkalmazkodnak a kihívásokhoz, például ha nincs párjuk, vagy
ha egyedül maradnak, s a gyerekvállalás tartós megpróbáltatásait és
hányattatásait is kimondottan jól viselik. Másrészről viszont szintén
feltűnően jól alkalmazkodunk a körülmények pozitív változásaihoz is,
például egy új házassághoz és munkahelyhez. A saját laboratóriumom és
más társadalompszichológusok, valamint viselkedésiközgazdaságtan-
kutatók laboratóriumai szisztematikusan vizsgálják azt a jelenséget, hogyan
vesszük magától értetődőnek az életünket, és - ami szintén nagyon fontos -
hogyan tudjuk kivédeni vagy lelassítani ezt a habituációt (megszokást),
amikor unalmasnak találunk valamit, például a házasságunkat vagy a nemi
életünket. Ha megszívleljük a tanulságokat, akkor váratlanul nagy
meglátásokra tehetünk szert, és komoly döntésekben kaphatunk segítséget.

Számos elképzelést fogok ismertetni arról, hogyan válhatunk boldogabbá és

elégedettebbé azáltal, hogy leküzdjük ezt a káros megszokást, és végül
azáltal, hogy meg tudjuk állapítani, mely pontokon kell ragaszkodnunk a
korábbi boldogságunk visszanyeréséhez, javítanunk a pillanatnyi
helyzetünkön, vagy éppenséggel a radikális változtatás felé elmozdulnunk.
Én nem mondhatom ugyan meg, hogy ki mit tegyen, de közkinccsé
tudom tenni a legújabb kutatási eredményeket, amelyek
rávilágítanak, milyen lehetséges utak várnak ránk. Emellett olyan
eszközöket is ismertetni fogok, amelyek felhasználásával megfelelő válasz-
reakciókat alakíthatunk ki - ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy mindenki
megtalálhatja azokat a válaszokat, amelyek az ő számára megfelelőek.
Szerencsére a közeli kapcsolatokon végzett új kutatások között rengeteg
olyan akad, amely lerántja a leplet a rossz házasságra, a szülői létre vagy a
pártalanságra adott reakcióink mögött meghúzódó tévedésekről. Az újonnan
megértett összefüggések fényében pedig rengeteg új lehetőség tárul fel
előttünk. Mindenki meg fogja találni, miben vonatkoznak rá a tudomány
ezen új területének eredményei és alkalmazási lehetőségei. Ha sikerül
feladni a helyzet fekete-fehér szemléletét („menjek vagy maradjak?"),
abban a pillanatban exponenciálisan megnő a lehetséges lépések száma.
1. Akkor leszek boldog, ha...
megtalálom a megfelelő házastársat
Aki egy ideje már házas vagy elkötelezett kapcsolatban él, az olyasmit
tapasztalhat, amit még a legközelebbi családtagokkal és barátokkal sem
szívesen oszt meg: unatkozik. Bár közhelyes és önző problémának tűnik,
valójában apró nyűgökkel és panaszokkal kezdődhet, amelyek lavinaként
növekedve elégedetlenségbe és szakítási fantáziákba csapnak át, amelyek
rengeteg vívódást okoznak, és megmételyezik a kapcsolatot. Az lehet
az ember első, ösztönös reakciója, hogy véget vet a kapcsolatnak, de
fogalma sincs, hogy megtegye-e, és ha igen, akkor hogyan. Fájdalmakat
élhet át, bűntudat marcangolhatja, kérődzhet az érzésein, kifogásokat
kereshet, valamint a bénultság és a pánik között hánykolódhat.

Mielőtt bármit lépnénk, alapvető fontosságú belegondolni abba a

boldogságmítoszba, amely ezeket az első, ösztönös reakciókat
meghatározza. Ez az a feltevés, hogy „Akkor leszek boldog... ha a
megfelelő emberrel lépek házasságra."14 Lehet, hogy az ember rengeteg
időt, energiát és gondolkodást fektetett be a megfelelő vagy ideális párja
megtalálásába, és sok gondot fordít a házasság karbantartására, de
erőfeszítései és szerencséje ellenére kezd neki derengeni, hogy a házasság
már nem nyújtja azt a kielégülést, amit várt tőle, vagy amit korábban képes
volt megadni. Ez sorsdöntő pillanat, mivel meg kell értenie, hogy valósak-e
az elvárásai, vagy pedig túl sokat vár a házasságától. Alább majd ismertetni
fogom, hogy még a legboldogabb házasságok sem tudják fenntartani a
kezdeti elégedettségi szintet, és csak hatalmas energiaráfordítással és
elköteleződéssel lehet megközelíteni a kezdeti szintet.

Ez a fejezet azokról a választásokról és felismerésekről szól, amelyekkel

akkor találkozhatunk, amikor olyan házasságban vagy hosszú távú
kapcsolatban találjuk magunkat, amely már nem elégít ki bennünket.
Ilyenkor hagyhatjuk, hogy tovább kínozzanak bennünket a gondolataink, és
közben remélhetjük, hogy idővel majd elhallgatnak, de törekedhetünk arra
is, hogy megértsük a forrásukat, és elkezdhetünk azon dolgozni,
hogy eloszlassuk vagy csökkentsük őket. Az alább olvasható
megközelítések megtanítják Önt és a párját, hogyan kell újra
energiát befektetni a kapcsolatba. Végső soron az forog itt kockán, hogy az
ember új, kielégítő, pozitív irányokba tud-e elindulni.

Unom a házasságomat - avagy hozzászokás a házastársunkhoz

Mint korábban már említettem, az egyik legfontosabb tudományos

érdeklődési területem a jóhoz való hozzászokás - szaknyelven hedonikus
alkalmazkodás -, mely nem más, mint hogy az emberek figyelemre méltó
gyorsasággal képesek hozzászokni vagy hozzáedződni a legtöbb
változáshoz az életben.15 A hedonikus alkalmazkodás - mely népszerű
témája a pszichológiai és a közgazdaságtani kutatásoknak -
megmagyarázza, miért csökken idővel mind a győzelemmámor, mind pedig
a vereség agóniája.16 Azonban az teszi elmondhatatlanul izgalmassá ezt
a témát, hogy a pozitív élményekkel kapcsolatban
markánsabban jelentkezik. Sőt kiderül, hogy nagyjából minden pozitív
dolgot magától értetődőnek veszünk az életünkben. Amikor csodás
panorámájú tetőtéri lakásba költözünk, amikor plasztikai műtétet hajtanak
végre rajtunk, amikor új luxusautót vásárolunk, vagy beszerezzük az n-edik
generációs okostelefont, amikor nagyobb irodát kapunk a megfelelő
fizetésemeléssel együtt, amikor új hobbiba kezdünk, és amikor
megházasodunk, akkor hirtelen sokkal boldogabbak leszünk az új
helyzetben. Az izgalom azonban nem tartós. Az utána következő napokban,
hetekben és hónapokban arra kell ráébrednünk, hogy az elvárásaink
megint felszaladnak, mi pedig úgy kezeljük a jobbá vált körülményeinket,
mintha mindig is adottak lettek volna. „Boldogságstagnálásba"17 kezdünk.
A munkahely és a fizetés terén tapasztalható hedonikus alkalmazkodás
témáját az 5. és a 7. fejezetben fogom kifejteni, az alábbiakban pedig a
házassághoz való alkalmazkodással foglalkozom.

Úgy vélem, az volt a legjobb dolog az életemben, amikor hozzámentem a

férjemhez - óriási boldogságot hozott az a nap, mely még a mai napig
érezteti a hatását, és sokféleképpen és csodálatos módon köszön vissza az
életemben. A témában végzett leghíresebb vizsgálat azonban azt találta,
hogy bár az átlagember hirtelen sokkal boldogabbá válik, amikor
megházasodik, de ez a hirtelen javulás csak két évig tart, utána viszont
visszasüllyed az ember a frigy előtti boldogságszintre.18

Aki friss szerelmes, az valószínűleg tudja, milyen akkor is boldognak lenni,

amikor az ember forgalmi dugóban vesztegel, vagy éppenséggel a fogát
mossa. A szerelmi időszak azonban nem tart túl sokáig. Ha tehát úgy
találjuk, hogy már nem vagyunk annyira eufórikusak és szerelmesek, mint a
kapcsolatunk elején voltunk, akkor olyasmiben van részünk, amit a
legtöbb ember már megtapasztalt előttünk,19 ha pedig a barátaink
mást állítanak, akkor nagy valószínűséggel vagy maguknak, vagy nekünk
hazudnak (kevés kivételtől eltekintve).

A házassággal járó öröm, hasonlóan az új munkával vagy új autóval együtt

járó örömhöz, nagy valószínűséggel áldozatul fog esni a jóhoz való
alkalmazkodásnak, miközben a valaki iránti rajongás, szenvedély és
felvillanyozó vonzódás valószínűleg még rövidebb idő alatt lecseng.
Amikor először leszünk szerelmesek, akkor - ha szerencsések vagyunk -
megtapasztaljuk azt, amit a kutatók szenvedélyes szerelemnek neveznek.
Az évek múlásával azonban ez a szerelem általában társszeretetté alakul
át.20 A szenvedélyes szerelem a heves sóvárgás, vágyakozás és vonzódás
időszaka, a társszeretet viszont inkább mély szeretetből, kötődésből és a
másik kedveléséből áll. Aki kíváncsi, hogy mostani kapcsolatát vajon
melyik jellemzi - vagy egy-egy korábbi kapcsolata melyik kategóriába
tartozott az az alapján megállapíthatja, hogy mennyire ért egyet az alábbi
kijelentésekkel.21

A szenvedélyes szerelem esetén:

• Alig tudok dolgozni, mert állandóan rá gondolok.

• Annyira lefoglalja a gondolataimat és az érzéseimet, hogy el sem tudom

képzelni, hogy más érdekeljen.

• Rettegek attól, hogy visszautasít.

A társszeretet:

• A párom az egyik legszerethetőbb ember, akit ismerek.

• Olyan ember, amilyen én szeretnék lenni.

• Nagyon megbízom az ítéleteiben.

Evolúciós, élettani és gyakorlati érvek szólnak amellett, hogy a

szenvedélyes szerelem miért nem tarthat nagyon sokáig. Megkockáztatom,
hogy ha folyamatosan csak a párunk járna a fejünkben, és naponta többször
élnénk nemi életet - mindennap -, akkor nem lennénk túl termékenyek a
munkánkban, és nem figyelnénk oda a gyerekeinkre, a barátainkra vagy az
egészségünkre. A Mielőtt lemegy a nap című 2004-es filmben két
régi szerelmes találkozik össze egy évtized után véletlenül, és
megállapítják, hogy ha a szenvedély nem halványulna, akkor „végül semmit
sem kezdenénk az életünkkel".22 Ráadásul aki fülig szerelmes, az néhány fő
vonásában hasonlít a szenvedélybetegekre és a narcisztikusokra, aminek
meglenne a böjtje, ha sokáig fennmaradna. Bárhogy legyen is, a szerelem
kezdetén tapasztalt fokozott szenvedély és kémiai vonzódás a vizsgálatok
tanúsága szerint néhány év leforgása alatt semlegesítődik,23 miután a
szerelem biztos, elkötelezett kapcsolattá vagy házassággá válik.24 Ezt az
érzelmi eltolódást továbbá az elégedettség általános szintjének csökkenése
követi, amint a mézeshetekre jellemző vidámság és pihenés fázisa átfordul
az otthon megszokásaiba, sőt lélekölő robotolásába, és amint a pár két tagja
elhagyja a legjobb viselkedésformáit, és lanyhulni kezdenek azok az
erőfeszítéseik, amelyekkel igyekeznek folyamatosan figyelni és reagálni a
másikra.25

Az evolúciós pszichológusok a megmondhatói, hogy szerencsére mind a

szenvedélyes szerelem, mind pedig a társszeretet elengedhetetlen szerepet
játszik az emberek életben maradása és szaporodása szempontjából. Míg a
szenvedélyes szerelem ahhoz kell, hogy felvillanyozzon bennünket, és
minden energiánkat hadrendbe állítsa egy új kapcsolat kiépítése érdekében,
addig a társszeretet a jelek szerint az elkötelezett, stabil párkapcsolatokban
játszik megkerülhetetlen szerepet, amelyek elég hosszúak ahhoz, hogy
továbbadjuk a génjeinket (vagyis gyerekeink szülessenek), és biztosítsa a
gyerekek életben maradását és jóllétét. Megállapíthatjuk, hogy mind a
szerelem, mind a szeretet a rá jellemző boldogságformához vezet - az egyik
talán izgalmasabb, a másik pedig jelentőségteljesebb.
A házasság elején tapasztalható szenvedély és öröm természetes
gyengülésének fényében úgy tűnik, elég visszás azt várni, hogy a hosszú
távú kapcsolataink továbbra is a vágyainkat és a vágyaink beteljesülését
fogják szolgálni. Sőt tovább megyek: a szerelemmel kapcsolatos
romantikus elképzeléseink miatt félreértjük a házasság működését,
összetettségét és tipikus életciklusát, és csalódunk, amikor azt tapasztaljuk,
hogy a házasság nem folyamatosan elégíti ki a szenvedély, az elégedettség,
az intimitás és a tartósság iránti igényeinket. Amint átgondoljuk az
unalommal, a gyengülő szenvedélyekkel vagy az apró-cseprő
elégedetlenségekkel kapcsolatos élményeinket a jelenlegi
párkapcsolatunkban, újra meg kell vizsgálnunk ezeket a feltételezéseket, és
újra meg kell határoznunk, hogy mennyire lehetnek ezek egy rendkívüli
módon természetes folyamat egyszerű megjelenési formái.

A saját vizsgálataim és a kollégáim kutatásai alapján azt mondhatjuk, hogy

több titka is van annak, hogy az elkötelezett kapcsolatokban tapasztalható
hedonikus alkalmazkodást legyőzzük, megakadályozzuk vagy legalábbis
lelassítsuk. Az első javaslatot már teljesíti is az, aki olvassa ezt a könyvet,
mert tudomást szerez ennek a jelenségnek a természetességéről,
és felismeri, hogy a hétköznapiság beférkőzik a kapcsolatba. Ha felismerjük
a kétségbeesésünk és elégedetlenségünk mögött meghúzódó
boldogságmítoszt, akkor elkezdhetjük megérteni és tisztázni az
élményeinket, és megtehetjük a megfelelő lépéseket e mítoszok
kiiktatására. Utána jön a neheze, mivel elszánt erőfeszítést igényel tőlünk,
hogy lelassítsuk a folyamatot, mellyel a partnerünk (és életünk bizonyos
részei) egyre hétköznapibbá válnak. Ezt az erőfeszítést akár hetente be kell
vetnünk a házasságunk ideje alatt. Sőt ha sikeresen meg akarjuk oldani azt
a válságot, amelyről ez a fejezet szól, akkor az alkalmazkodásnak való
ellenállást ideális esetben messze azt megelőzően elkezdjük, hogy
beköszöntene a válságállapot.

Miért alkalmazkodunk a jó dolgokhoz?

„Nyolc évvel ezelőtt találkoztam Keithszel, egy nyári sütögetésen. Mivel túl
meleg volt otthon, és nem akadt jobb ötletem más programra, inkább a
lakótársammal tartottam. Rendesek voltak a sütögetésen részt vevő
emberek, de egyiküket sem ismertem, így aztán csellengeni kezdtem a
légkondicionált házban, és bele-belekukkantottam a polcokon található
regényekbe. Ekkor jött be Keith a Harry Potter-szemüvegében. Inas volt, és
langaléta, vágásra szoruló, borzas barna hajával és nyitott arcával. Rám
mosolygott, én meg úgy éreztem, mintha az egész világ mosolyogna.

Így kezdődött életem legizgalmasabb és legvibrálóbb időszaka. Keith az

egyszerűségével vett le a lábamról, és én fülig beleszerettem. Napról napra,
hétről hétre volt valami, amire várni lehetett - mindig volt valami móka,
izgalom vagy meglepetés. Az idő csak úgy repült. Alig tudtam a munkámra
figyelni. Olyanok voltunk, mint zsák meg a foltja.

Gyertyafénynél vacsoráztunk, Keith pedig currys ételeket rögtönzött. Egy-

egy délutánon kilógtunk a munkahelyünkről, hogy valamelyikünk lakásán
szerelmeskedjünk - egyszer még egy elegáns szállodába is elmentünk e
célból. Megosztottuk egymással a legtitkosabb gondolatainkat is,
átbeszéltük a kamaszkori megrázkódtatásainkat, és idővel hangosan
fantáziáim kezdtünk arról, milyen nevet adjunk a gyerekeinknek, s melyik
kedvenc házunkban szeretnénk lakni (amelyeket az utak mentén láttunk). Ja,
és táncoltunk. Imádtunk, egyszerűen imádtunk táncolni. Egyre erősebbnek,
boldogabbnak, szebbnek, magabiztosabbnak éreztem magam. Keith nem
társasági ember, de van egy rakás barátja, akik a tűzbe mennének érte,
úgyhogy rengeteg emberrel megismerkedtem. Ma egy olyan lány a legjobb
barátnőm, akit ekkoriban ismertem meg.

Természetesen volt egy csomó dolog, ami az első volt. Az első csók, amikor
először mondta nekem, hogy »szeretlek«f vagy az első közös utunk (Las
Vegasba). Az a baj az első dolgokkal, hogy utána lehetetlen megismételni
őket. A második csók, a hetedik »szeretlek« és minden későbbi közös
nyaralás már nem lehetett olyan különleges és örömteli, mint az első. Idővel
és a kapcsolat alakulásával már nem történtek olyan gyakran a csodálatos
dolgok, vagy ha igen, nem olyan erőteljesen. Már nem mondta naponta
többször; hogy szeret; kevesebbet beszélgettünk lázasan arról, hogy milyen
lesz a közös életünk; elkerülhetetlenül kevesebbet mosolyodtam el attól a
puszta gondolattól, hogy megcsókolom; és ritkábban éreztem azt, hogy
mérhetetlenül boldog vagyok.
Nem telt bele sok idő, megszoktam, hogy szerető kapcsolatban élek, hogy
mennyi időt töltünk együtt esténként és hétvégente, s hogy milyen
büszkeséget éreztem, amikor először mutattam be őt a családomnak meg a
barátaimnak. Mondanom sem kell, hogy szeretett, és hűséges volt hozzám;
én pedig elkezdtem arra vágyni, hogy mikor áll elő vele, hogy költözzünk
össze. És miután előállt vele, és rendbe hoztuk az albérletet, én elkezdtem
még többre vágyni: házasságra és gyerekekre.

Nincs ma semmi igazán rossz a Keith és a fiaim melletti életemmel. Semmi,

eltekintve attól, hogy fáj, hogy nem tudjuk visszahozni azokat a régi szép
időket. Akkoriban még bővelkedtünk a szabadidőben, volt időnk kávézni,
moziba járni meg kirándulni; ma már rengeteg felelősség és rutinfeladat
nyomja a vállunkat. Van, hogy hetek telnek el közöttünk beszélgetés nélkül,
és azon kapjuk magunkat, hogy elmegyünk egymás mellett a konyhában.
Olykor már okozunk egymásnak csalódást, nem mindig figyelünk oda a
másikra, és nem vagyunk annyira nagyvonalúak, mint régen. Kifogyott
belőlünk a spiritusz. Keith egyszer azt mondta nekem, hogy el akar menni
egy éjszakai képregényfesztiválra, és akkor kaptam észbe, hogy azt sem
tudtam, volt-e már ilyenen, és hogy egyáltalán szereti a képregényeket.
Olyan, mintha észrevétlenül más emberekké váltunk volna, és ebbe
belepusztulok. Látom, amikor megakad a szeme egy csinos nőn, de még
csak féltékeny sem vagyok, mert én is megnézem a jó pasikat, ráadásul
biztos vagyok benne, hogy Keith soha nem hagyna el. Most akkor mennyire
lehetünk még izgalmasak egymás számára? Minek fogunk még örülni az
életben?"

Jennifer, harmincöt éves szabadúszó gyerekfényképész26

Jennifer tapasztalatai szörnyen közkeletűek. Végül szinte mindannyian

megszokjuk a házasságunkat és a párunkat, a hozzászokás tudománya pedig
megadja ennek magyarázatát. Bár nem örülünk némely ebből levont
következtetésnek, mégis érdemes velük foglalkozni, mert segíthetnek
megküzdeni ezzel a csaknem egyetemes problémával. Ha megértünk egy
betegséget, felismerhetjük, hogyan kell kezelni. Ugyanígy a pszichológiai
jelenségeket is azért jó megérteni, mert azzal megérthetjük, hogyan
kezeljük. E célból munkatársammal, Ken Sheldonnal kidolgoztuk annak
elméletét,27 hogyan érdemes meghiúsítani, lelassítani a megszokást, vagy
ellenállni neki. Az alábbiakban leírok jó néhány, az elméletünkből
következő és a gyakorlatban alkalmazható stratégiát, amelyek akkor
bizonyulnak hasznosnak, amikor olyasmit mondunk magunknak, hogy
„Miután megtaláltam a megfelelő embert, úgy éreztem, sokáig boldog
leszek, de már most azon kapom magam, hogy nem vagyok elégedett, és
unatkozom."

A másik megbecsülésének fontossága

A másik megszokásának az az egyik jele, amikor azt vesszük észre, hogy

már nem értékeljük őt. Akkor értékelünk igazán valakit, ha értékesnek
tartjuk, hálásak vagyunk neki, élvezzük a vele töltött időt, és folyton
tudatában vagyunk mindannak a jónak, amit neki köszönhetünk az
életünkben. Amikor először házasodik az ember, lebilincselő és újszerű a
körülményeiben beálló változás. Örömet okoz a férj és a feleség szó
használata, az ember óhatatlanul is tudatában van a házassággal együtt
járó örömöknek, és hálás is értük. Idővel azonban a házasság - az, hogy
férjek vagy feleségek lettünk, az együtt üldögélés a konyhaasztalnál, a
szenvedélyes üdvözlés a nap végén - elveszti újvagy meglepetésszerűségét.
Az ember mindennapi élete végső soron egyébként is bővelkedik olyan
hullámhegyekben és -völgyekben, amelyeknek semmi közük nincs a
házassághoz - például munkahelyi frusztrációk, gondok az autóval, egy-egy
jól sikerült edzés, vagy váratlanul felugrik egy gimis osztálytársa. Ezek a
mindennapi események kiváltják a maguk érzelmi reakcióit: az ember
feszültséget érez, vagy jól érzi magát, örül vagy megkönnyebbül, és ezek az
érzések végül háttérbe szoríthatják az ember családi állapotát, amely egy
idő után teljesen beleolvad a hétköznapokba.28 Mindebből viszont az a
tanulság, hogy ha továbbra is hálásak vagyunk a párunknak, ha nagyra
értékeljük őt, és tudatában vagyunk a létezésének - ha gyakran eszünkbe
jut, és erős érzelmi reakciókat vált ki belőlünk -, akkor képesek leszünk
ellenállni a megszokásnak. Több vizsgálat is alátámasztja ezt az elképzelést,
az egyiket a saját laboratóriumunk végezte, és megállapította, hogy azok az
emberek, akik képesek tartósan megbecsülni életük egy-egy jó fordulatát,
kisebb valószínűséggel szoknak hozzá.29

Több okból is fontos nagyra értékelnünk a másikat. Először is, a kapcsolat

értékelése arra ösztönöz bennünket, hogy a lehető legtöbb megelégedést
kisajtoljuk belőle, és segít abban, hogy hálát érezzünk érte, ízlelgessük,
kiélvezzük, és ne vegyük magától értetődőnek. Másodsorban pedig
hozzájárul, hogy pozitívabban érezzünk magunkkal kapcsolatban, és jobban
tudjunk kapcsolódni másokhoz is.30 Harmadsorban: nagyra értékelésünk
kifejezése mindkettőnket arra sarkall, hogy erőfeszítéseket tegyünk a
kapcsolat érdekében.31 Végül pedig abban is segít, hogy ne legyünk
„elkényeztetve", és ne foglalkozzunk túl sokat önmagunk másokhoz
hasonlítgatásával („Kelly barátnőmnek nincs gondja a főzéssel, mert a férje
mindig elkészíti az ételt! Nálunk bezzeg...!"), és megóv az irigykedéstől.
Úgy is mondhatnánk, hogy ha egy pillanatra megállunk, hogy számba
vegyük a kapcsolat nyújtotta pozitívumokat, és megpróbáljuk azokat
ajándékként vagy „áldásként" felfogni, az arra irányítja a figyelmünket,
hogy mi jóban van részünk most, nem pedig arra, hogy mijük van
a barátainknak és a szomszédainknak, vagy hogy mit szeretnénk.

Számos kísérletet végeztünk és végeztek mások, amelyekben azt találtuk,

hogy a hálát és megbecsülést rendszeresen gyakorló emberek - akik többek
között egytől tizenkét egymást követő héten hetente egyszer „örülnek
annak, amit már elértek", vagy hálából levelet írnak olyan embereknek, akik
kedvesek voltak velük vagy sokat jelentettek számukra - megbízhatóan
boldogabbá és egészségesebbé válnak, és a kísérletek után fél évvel is
boldogabbak maradnak.32 Ez meggyőző bizonyíték amellett, hogy egy-egy
pozitív körülmény (pl. a házasság) értékelése segíthet ellenállni a
megszokás kísértésének. Nagyon hatékonynak bizonyultak az olyan
egyszerű gyakorlatok, mint amikor az ember leírja, hogy mit értékel a
párjában vagy a házasságában, illetve ha hálás levelet ír a párjának (még
akkor is, ha neki meg sem mutatja).

Az is segíthet abban, hogy nagyra értékeljük és kiélvezzük a

kapcsolatunkat, ha elképzeljük, milyen lenne nélküle az életünk.33 Milyen
lenne, ha soha nem mutattak volna be bennünket a férjünknek? Ebben az
esetben talán rengeteg olyan dologból kimaradtunk volna, ami jó az
életünkben. Ha nem visszük el a szélsőségekig (amikor is úgy érezzük,
hogy meg sem érdemeljük, vagy elkezdünk szorongani, hogy
elveszíthetjük), akkor ez a „képzeljük el nélküle" stratégia még
hatékonyabb lehet, mint a hála közvetlen kimutatása.34
Összefoglalva, a nagyra értékelésen alapuló gyakorlatok abban segítenek,
hogy valósággal fürdőzzünk a kapcsolatunkban rejlő pozitív dolgokban -
melyeket hajlamosak voltunk elfelejteni -, mégpedig azáltal, hogy itt és
most élvezzük a kapcsolatunkat, és fenntartjuk a pozitív és optimista
szemléletet. Amikor örülünk párunk erényeinek, amikor képzeletben azokat
a napokat idézzük fel, amikor a legközelebb éreztük egymáshoz magunkat,
vagy megtanuljuk igazán értékelni az adott pillanatot, akkor nem vesszük
magától értetődőnek a kapcsolatunkat.

A változatosság gyönyörködtet

Az életben nem minden változáshoz egyformán szokunk hozzá. A Ken

Sheldonnal végzett munkánk során úgy találtuk, hogy a résztvevők sokkal
kevésbé szoknak hozzá azokhoz a változásokhoz, amelyek változatosak,
dinamikusak és aktív elkötelezettséget igényelnek (például nyelvet
tanulnak, vagy összebarátkoznak valakivel), mint azokhoz, amelyek
viszonylag állandóak, és nem változnak (jobb lakásba költöznek, vagy
fontos hitelt sikerül felvenniük).35 A dinamikus változások továbbá a jelek
szerint tartós hatást gyakorolnak az emberek boldogságérzetére. Egy
dinamikus változás után a résztvevők hat és tizenkét héttel (vagy
még tovább) a vizsgálataink után is még mindig boldogabbnak érezték
magukat. A jelek szerint a résztvevők érzelmileg jobban hozzászoknak a
statikus változáshoz hat-tizenkét héttel a vizsgálatok után.36 Azt is
érdekesnek találtuk, hogy amikor a résztvevők azt mondták, egy bizonyos
változás változatosságot hozott az életükbe (pl. rendszeresen új emberekkel
találkoztak a hatására), és arról számoltak be, hogy folyamatosan nagyra
értékelték ezt a változást, akkor még nagyobb valószínűséggel voltak
igazán boldogok a változás után.

Az ebből a tanulság, hogy kulcsfontosságú gondoskodnunk róla, hogy a

házasságunkat mindig elegendő változatosság fűszerezze, ha el akarjuk
kerülni a megszokást. Sőt az adaptáció a meghatározása szerint akkor
történik, amikor valami állandó vagy ismétlődő dolgot37 tapasztalunk -
amikor minden egyes hétvégi randevú vacsorából és moziból áll, vagy
amikor a párunkkal érzett intimitás vagy elkötelezettség már változatlan,
egyensúlyi helyzetbe jutott. Van valami a változatosságban - a
gondolataink, az érzéseink és a viselkedésünk változatosságában -, ami
természetéből fakadóan izgalmas és jutalmazó.38 Sőt a változatosság és az
újszerűség a jelek szerint hasonlóan befolyásolja az agyunkat - különösen a
dopamin nevű neurotranszmitter39 aktiválása révén -, mint a
farmakológiai szerekkel kiváltott élmények, pozitív érzelmek és
jutalomkereső viselkedések.40 Ezért ha felforgatjuk a dolgokat (ha
változtatgatjuk, hogy mit csinálunk együtt, ha új gondolatokkal állunk elő,
és ha spontán módon reagálunk), akkor maximalizálhatjuk és fenntarthatjuk
a házasságunkban érzett boldogságot és az együtt töltött idő izgalmait. Ez a
tanács lerágott csontnak tűnhet, de a változatosság valóban lehetővé teszi,
hogy frissek, értelmesek és pozitívak maradjanak a kapcsolataink és a
szerelmeink. Nagyon egyszerű analógiával: fontoljanak meg egy olyan
kísérletet, amelyet a hallgatóimmal végeztem. Arra kértük a résztvevőket,
hogy tíz héten át minden héten tegyenek meg valami jó cselekedetet.41
Voltak, akiket arra kértünk, hogy változatosan kedveskedjenek (pl. egy-egy
nap valami különleges csemegével lepjék meg a háziállatukat, máskor meg
a párjukat lepjék meg egy vacsorával), másoknak pedig azt mondtuk, hogy
minden alkalommal hasonló dolgokat tegyenek (pl. mindig reggelit
készítsenek a párjuknak). Nem meglepő, hogy csak azok lettek
boldogabbak, akik változatos módon kedveskedtek.

A meglepetés ereje

Az állandó házasörömök másik fontos összetevője a meglepetés, amely

egyúttal segít megakadályozni azt is, hogy hozzászokjunk a jóhoz. Bár a
változatosság és a meglepetés látszólag nagyon hasonló fogalmak - ráadásul
gyakran együtt is járnak -, valójában nagyon is különböznek egymástól.
Egy eseménysorozat (például az egy nyáron megnézhető mozifilmek)
változatos lehet, de meglepő nem, s bár egy adott esemény (pl. egy
váratlan vallomás) lehet meglepő, egyetlen esemény definíció szerint
nem lehet változatos.

A kapcsolatok kezdetei milliónyi meglepetést tartogatnak számunkra: vajon

hogyan fog reagálni, ha elmondom neki, hogy érdekel a mágia? Azt szereti,
ha így érintem meg, vagy azt, ha másképpen? Vajon ő is annyira szeretne
gyereket, mint én? Tud szórakoztató lenni a társasági vacsorákon? Vajon
milyenek a barátai és a családja? Röviden: az új kapcsolatok az új
munkához, hobbikhoz és utazásokhoz hasonlóan sok meglepő
élménnyel, kihívással, érdekességgel és új lehetőségekkel szolgálhatnak.
Az új kapcsolatoknak továbbá van egy olyan tulajdonságuk, amelyet a
kutatók „a kétértelműség csábításának" neveznek: amikor még nem
ismerjük igazán a párunkat, akkor azt látjuk beléjük, amit látni
szeretnénk.42 Idővel azonban megismeri egymást a pár két tagja, kialakul
köztük a rutin, és csökken a meglepetések száma - sőt a nullához közelít.
Az első év során olyan oldaláról ismerhetjük meg a párunkat, amelyet addig
nem ismertünk. A tizedik évben már sokkal kevésbé valószínű, hogy ilyen
tapasztalatban lesz részünk. Egy bizonyos ponton úgy érezhetjük, hogy
mindent megtanultunk, amit a házastársunkról tudni lehet, és már semmi
meglepetés nem vár ránk.

Mi olyan különleges a meglepetésben? Amikor valamit újnak érzünk a

környezetünkben („Soha nem tűnt fel eddig, hogy milyen előzékeny az
ismeretlenekkel"), akkor odafigyelünk rá, ezért nagyobb valószínűséggel
tudjuk értékelni, gondolkodunk el rajta és tartjuk meg az
emlékezetünkben.43 Ha a házasságunk folyamatosan erős érzelmi
reakciókat vált ki belőlünk, akkor kevésbé fogjuk magától értetődőnek
venni. (Érdemes megjegyezni, hogy ez az érv a negatív reakciókra is áll, de
természetesen én most csak a pozitívakkal foglalkozom.) A bizonytalanság
továbbá önmagában és önmagától is képes növelni a pozitív események
élvezetét. Egy vizsgálatsorozat például kimutatta, hogy az emberekből
hosszabb időre tör ki a boldogság, ha váratlan kedvességben részesülnek, és
nem lehetnek biztosak benne, hogy ki tette azt, és miért.44 Az ilyen
reakciók még az agyunkban is tükröződnek. Az egyik kísérletben az történt,
hogy amikor a szomjas résztvevőknek azt mondták, hogy végül kapnak
majd inni, akkor akik nem tudták, hogy mit fognak kapni (vizet
vagy valami ínycsiklandozóbb italt), azoknak az agya nagyobb aktivitást
mutatott a pozitív érzelmekkel összefüggésben álló területeken.45 Tehát
legyen az a célunk, hogy több váratlan pillanatot és előre nem látható
örömet idézzünk elő a kapcsolatunkban - olyan meglepetéseket, amelyek
tűzbe hoznak bennünket, és örömet okoznak. Persze könnyű ezt mondani,
de a vizsgálatok tanúsága szerint több eredményes stratégia is létezik.

Csipetnyi újdonság és leheletnyi meglepetés

Sokak számára természetellenesnek tűnik az a jó tanács, hogy legyünk
spontánabbak. Ugyanezt mondhatnánk azokra a tanácsokra is, amelyek
szerint szándékosan kell meglepetéseket okoznunk és változásokat
létrehoznunk az életünkben. Egyetértek, de csak elvi síkon, mert sokkal
könnyebb megfogadni ezeket a tanácsokat, mint gondoljuk. Természetesen
nem működik, ha csak üldögélünk, reménykedve a meglepetésben, a
rejtelemben és a kiszámíthatatlanságban, miközben a kisujjunkat sem
emeljük fel. Többre megyünk, ha olyan tevékenységekben veszünk részt,
amelyekről tudjuk, hogy változatos és meglepetésszerű élményeket idéznek
elő. Nem kell túl sok képzelőerő ahhoz, hogy elképzeljük: ha valami új
helyre utazunk a párunkkal, akkor ez önmagában olyan tevékenység, amely
lehetőséget ad kizökkennünk a mindennapok kerékvágásából, több teret
biztosít pihenni és átgondolni a dolgainkat, és megnöveli annak az esélyét,
hogy új tapasztalatokban lesz részünk. Ugyanez a helyzet akkor is, ha több
ismerős és barát felé nyitunk, vagy jobban elfogadjuk az új lehetőségeket és
kalandokat. Ha találkozik valakivel a konditeremben, aki meghívja önt és a
párját egy érdekes jótékonysági bálra, akkor el kell menniük. Ha tudomást
szereznek egy menő étteremről a városuk valamelyik alig ismert részében,
akkor próbálják ki! Ha a házastársa érdeklődni kezd a művészetek,
Spanyolország, a biciklizés vagy a többszereplős internetes játékok iránt,
akkor csatlakozzon hozzá, és szerezzenek együtt új ismereteket a közös
odisszeián!

Vannak olyan kutatók, akik szerint az újdonságokat közvetlen módon kell

bevezetni a kapcsolatba - vagyis erőfeszítést kell kifejtenünk, hogy a szó
szoros értelmében új dolgokat vegyünk észre a párunkban. Jövő héten
például mindennap legyen az a feladata, hogy észreveszi, miben más a párja
aznap. Ez a rendkívül egyszerű feladat képes őt vonzóbbá és
ellenállhatatlanabbá tenni. Bár olyan, mintha teljesen egybemosódnának
azok az alkalmak, amikor együtt olvasgatják a vasárnapi lapokat,
amikor csókolóznak, vagy babos tésztát főznek együtt, mégis próbálja meg
észrevenni, miben más egy-egy ilyen alkalom, mint az összes többi. Ennek
az elképzelésnek megfelelően az egyik vizsgálatban arra kérték az
embereket, hogy válasszanak ki egy olyan tevékenységet, amelyet nem
szeretnek (pl. porszívózás, ingázás vagy nézni a Megasztárt), és azt az
instrukciót kapták, hogy vegyenek észre három új vagy szokatlan dolgot az
adott tevékenységben, miközben végzik („A porszívó zúgása a másodikos
koromat hozza vissza...", vagy „Soha nem tűnt fel eddig, milyen vékony
az a műsorvezető"). Akiket arra kértek, hogy vadásszanak az újdonságokra,
a végén jobban kedvelték az adott tevékenységet, és megnőtt náluk a
valószínűsége, hogy egyedül is megismétlik.46

Akkor leszek boldog, ha... megtalálom a megfelelő házastársat 41

Az is jó technika valami vagy valaki megszokásának elkerülésére, ha

felrázzuk a rutindolgokat. Egy érdekes kutatássorozatban azt találták, hogy
a pozitív élmények megszakítása növeli azok élvezetességét. Elsőre persze
úgy tűnik, hogy ez az eredmény ellentmond a várakozásainknak. Amikor az
ember élvezetes masszázst kap a párjától, együtt hallgatja vele a
kedvenc zenéjét, együtt néznek egy filmvígjátékot, vagy pompás
időben együtt túráznak egy szép kanyonban, akkor meg sem fordul a
fejében, hogy fel kellene függesztenie kellemes tevékenységét. A
vizsgálatokból viszont az derül ki, hogy az ember jobban élvezi a
masszázst, ha húsz percre megszakítják, jobban élvezi a tévéprogramokat,
ha reklámok szakítják félbe, jobban élvezik a dalokat, ha húsz másodperces
szünet van köztük. (A pszichológusok Kurt Lewin (1890-1947) és
tanítványainak vizsgálatai óta tudják, hogy a befejezetlenség befejezésért
kiált. A sors iróniája, hogy éppen a volt Szovjetunióban született
Lyubomirsky dől be egy marketing-folyóiratban megjelent cikknek, holott
Lewinnek egy litván-„szovjet" pszichológusnő követőjéről, Bluma
Zeigarnikról nevezték el Zeigarnik-hatásnak a Gestalt-pszichológia egyik
legfontosabb megállapítását, mely szerint motiváltak vagyunk befejezni egy
olyan tevékenységet vagy folyamatot, amelyet kénytelenek voltunk
megszakítani. Az, hogy motiváltak vagyunk befejezni valamit, amit
megszakítottak/megszakítottunk (egy tévéfilmet például),
még semmiképpen nem azt jelenti, hogy élvezzük is, habár
marketingszemszögből nyilván érdemes összemosni a kettőt, és az
agymosáson átesett embereket még érdekeltebbé tenni a további
agymosásban.)

Ezeket a kutatási eredményeket akkor sikerül megértenünk, ha felismerjük,

hogy egy olyan rövid pozitív élményhez is hozzá tudunk szokni, mint a
filmnézés vagy a masszázs - pontosan ugyanúgy, ahogyan életünk nagy
változásaihoz is hozzászokhatunk, például a házassághoz vagy ahhoz, hogy
Floridába költöztünk. Amíg egy komédiát nézünk, addig csak viszonylag
érezzük jól magunkat, de nem azért csak viszonylag, mert nem
élvezzük annyira, hanem mert fokozatosan hozzászokunk a kellemes
élményhez (vagy a szórakozáshoz, az ötletességhez, a feszültséghez), és a
végén már az lesz az új normánk vagy mércénk. Amikor ez kialakult, egy
még kellemesebb ingerre van szükség, hogy nagyobb érzelmi választ
váltson ki belőlünk. A megszakítások lényegében azt érik el, hogy nem
engednek belekényelmesedni az élménybe, és „visszaállítanak" egy erősebb
élvezeti szintet.48 A masszázs vagy egy lebilincselő beszélgetés
megszakítása például fokozhatja bennünk a várakozást ezek folytatására, és
lehetőséget ad arra, hogy jobban kiélvezzük a folytatást. Valószínűleg
lelkesen egyetértene mindezekkel William James, aki arra biztatta az
embereket, hogy az unalmas tevékenységeket „a rutin sutba hajításával"
dobják föl.49

A szeretet/szerelem kutatásának egyik vezető kutatója, Art Aron, a New

York-i Állami Egyetemen belül működő Stony Brook Egyetem professzora
amellett érvel, hogy a házasság unalmának elkerülése érdekében a pároknak
kölcsönösen el kellene kötelezniük magukat az általa „kiterjesztő"
tevékenységeknek nevezett elfoglaltságok mellett - vagyis olyan új
tevékenységek mellett, amelyek izgalmasak, új élményekhez vezetnek, és új
készségekre tehetünk szert általuk -, és folyamatosan kihívás elé kell
állítaniuk egymást, hogy segítsék a másik fél növekedését. Egy klasszikus
kísérletben felső középosztályba tartozó középkorú pároknak mutattak egy
listát olyan tevékenységekről, amelyekről mindketten azt mondták, hogy
ritkán végzik, de abban egyetértenek, hogy vagy „kellemesek" (például
kreatív főzés, barátok meglátogatása vagy moziba járás), vagy „izgalmasak"
(síelés, tánc vagy koncertlátogatás).50 Ezután a következő tíz hét során azt
az utasítást kapták, hogy minden hétre válasszanak ki egy ilyen
tevékenységet, és kilencven percig végezzék együtt. Azok a párok, amelyek
az „izgalmas" feladatokban vettek részt, arról számoltak be a tizedik hét
végén, hogy elégedettebbek a házasságukkal, mint azok, akik egyszerűen
csak „kellemes" vagy élvezetes dolgokat végeztek együtt.

Aron hasonló eredményeket kapott akkor is, amikor arra kérte a párokat,
hogy menjenek el a laboratóriumába, és végezzenek el egy nagyon rövid
(hétperces) feladatot, amely vagy semleges, vagy újszerű és fiziológiásan
ingerlő volt.51 Nehéz olyan izgalmas tevékenységet kitalálni, amelyet az
ember és a házastársa egy ismeretlen szobában hét perc alatt elvégezhet, de
ezek a kutatók olyan szokatlan feladatot eszeltek ki, amely ismerősnek
tűnhet mindenkinek, aki volt már céges csapatépítő tréningen. Az volt a
feladat, hogy végig kellett menni egy kilenc méter hosszú tornatermi
szőnyegen épített akadálypályán úgy, hogy a pár két tagját az egyik
csuklójuknál és az egyik bokájuknál tépőzáras szalagokkal kötötték össze,
végig négykézláb kellett mászniuk, és egy hengeres párnát kellett vinniük,
amelyet a testük vagy a fejük közé kellett szorítaniuk. A semleges
tevékenység szintén azzal járt, hogy végig kellett mászniuk a
tornaszőnyegen, de az volt a cél, hogy egy labdát egymáshoz gurítsanak.
Mindegy volt, hogy csak együtt jártak vagy házasok is voltak a párok,
azok, akik a közös új feladatot végezték, nagyobb valószínűséggel értettek
egyet az olyan kijelentésekkel a feladat elvégzése után, hogy „Boldog
vagyok, amikor olyat teszek, aminek örül a párom", és „Bizsergést érzek és
dobog a szívem, amikor a páromra gondolok", mint azok, akik a semleges
feladatot végezték. Ennél is érdekesebb volt az, hogy a jövőbeli terveikről
beszélgető párokat hallgató megfigyelők szerint több pozitív viselkedéses
jelet produkáltak azok a párok, amelyek az izgalmas
tevékenységet végezték (pl. elfogadóbbak és kevésbé ellenségesek voltak),
mint azok, akik a semleges feladatot végezték.

Nem nehéz elképzelni, hogy sok párból hisztérikus nevetést váltana ki ez az

eszement mászós feladat, de akármilyen mesterkéltnek tartom is ezeket a
gyakorlatokat, nem hagyhatom figyelmen kívül azt, ami tény: az ilyen
feladatok után a párok közelebb érzik egymáshoz magukat, jobban
vonzódnak és melegebb érzésekkel kapcsolódnak egymáshoz. Meglepő, de
még az ilyen rövid feladatoknak is akár hét órán át tarthat a hatásuk.52
Persze azért nem kell mindenkinek elmennie és tépőzáras szalagokat meg
hengeres párnát vásárolnia; a kapcsolatra az is jó hatást gyakorol, ha
egyszerűen csak leülünk életünk párjával, és összeírjuk azokat az izgalmas
tevékenységeket, amelyeket mindketten szívesen végeznénk. A kutatók úgy
vélekednek, hogy az izgalmas és új tevékenységekben való közös részvétel
pozitív érzéseket vált ki (pl. a sziklamászás közbeni félelmet félreértve úgy
érezzük, hogy a párunk dobogtatta meg a szívünket),53 megerősíti bennük
az egymásra utaltság és a közelség érzését (az ilyen tevékenységek - például
a tornaszőnyegen mászás -együttműködési jellege miatt), új dolgokat
tanulunk egymásról (mint az egyik vizsgálatban, amelyben arra kérték a
párokat, hogy húzzanak intim kérdéseket tartalmazó kártyákat, és felváltva
válaszoljanak rájuk54), és általában véve pozitív érzéseket vált ki (pl.
vidámságot, büszkeséget, kíváncsiságot, örömet), ami mindent
pozitívabbra, optimistábbra színez át az életünkben, többek között a
házasságunkat is.

Eltűnt belőlem a szenvedély... avagy megszoktam már a szexet a párommal

Még a legboldogabb házasságokban is megesik, hogy egy idő után már nem
örülünk annyira, mint régen, amikor együtt vagyunk a párunkkal - de
ugyanígy van ez a házasság mindenfajta egyéb elemével. E természetesen
kibontakozó folyamatnak az az egyik szerencsétlen mellékhatása, hogy a
végén a szexet is kevésbé élvezzük a párunkkal.55 Elvileg nem kellene
meglepődnünk vagy megütköznünk ezen, sokan mégis így tesznek. Amikor
fülig szerelmesek vagyunk valakibe, és hevesen dobog a szívünk, akkor
annyira a pillanatnyi érzelmek, gondolatok és fantáziák irányítanak
bennünket, hogy el sem tudjuk képzelni: lesz, amikor ezek az érzések
alábbhagynak.

Kellemetlen, de tény, hogy a nemi szenvedély és izgalom különösen a

megszokás áldozatává válhat. A laboratóriumi kísérletek, melyek során a
szexuális izgalomban bekövetkező változásokat mérték erotikus képek
ismételt megmutatásakor vagy a szexuális fantáziákra való biztatás után, azt
az eredményt hozták, hogy az idő múlásával a férfiak és a nők egyaránt
csökkent izgalmat mutatnak (amit úgy mértek, hogy egyszerűen
megkérdezték őket, és megmérték a genitális vérbőségüket).56
Kiderült, hogy a megszokás nem mindig vezet megvetéshez, de közönyhöz
annál biztosabban. Raymond Chandler szavaival: „Az első csók varázslatos.
A második bensőséges. A harmadik már megszokott."57

Ezzel ellentétben az újdonság ajzószerként hathat, amit a „Coolidge-hatás"

is szemléltet. A legenda szerint Calvin Coolidge volt amerikai elnök és
felesége, Grace Anna Goodhue egy farmlátogatáson vettek részt Kentucky
államban. A látogatás során Mrs. Coolidge megkérdezte a farmert, hogyan
lehet az, hogy olyan kevés kakasra olyan sok tojás jut. A farmer kihúzta
magát, és azt válaszolta, hogy az ő kakasai naponta több tucatszor teljesítik
a kötelességüket. Mrs. Coolidge-re nagy hatást gyakoroltak a szavai, majd
epésen ezt a megjegyzést fűzte hozzá:

- Akkor ezt mondják meg az elnök úrnak!

Mr. Coolidge meghallotta a kakasok teljesítményére vonatkozó

megjegyzést, ezért a farmerhez fordult:

- És mondja csak, mindig ugyanazzal a tyúkkal?

- Á, dehogy, elnök úr - válaszolta a farmer -, mindig másikkal.

Az elnök bólintott, elmosolyodott, majd így szólt:

- Na, akkor ezt mondják meg a First Ladynek!58

Akár megtörtént ez a valóságban, akár nem, erről kapta a nevét az a

jelenség, hogy a legtöbb társas emlősfaj akkor mutat újult nemi vágyat és
teljesítményt, amikor új, fogadókész társra talál. A jelek szerint az
embereknél éppen annyira működik a Coolidge-hatás, mint a kakasok és a
tyúkok esetében. Sőt az evolúcióbiológusok azt állítják, hogy a szexuális
változatosság hozzájárul az evolúciós alkalmazkodáshoz: azért fejlődött ki
az őseink körében, hogy gátat szabjon a vérfertőzésnek és a
beltenyészetnek. Az az elgondolás áll a háttérben, hogy amikor a párunk
olyan ismerőssé, megszokottá válik számunkra, mint egy testvér - egy
családdá válunk -, akkor megszűnik közöttünk a nemi vonzódás. (Az
angolban az ismerősség/megszokás (familiarity) és a család (family)
ugyanabból a latin gyökből képződik, ezért ezek a szavak jól szemléltetik a
mondanivalót. A magyarban ezt nem tudjuk visszaadni.)

Nem kell hozzá Mars-kutatónak lennünk, hogy levonjuk ebből azt a

következtetést, hogy mivel a hosszú távú, elkötelezett, monogám
kapcsolatban napról napra ugyanazzal a társsal élünk nemi életet, nincs
olyan ember (vagy emlős), aki ugyanazt a vágyszintet vagy hevességet fenn
tudná tartani, amelyet akkor váltott ki belőle a társa, amikor még
feltérképezetlen újdonság volt számára.60 Lehet, hogy mélyen szeretjük a
társunkat, lehet, hogy nagyon felnézünk rá, még az is előfordulhat, hogy az
életünket adnánk érte, de ezek az érzések nem vezetnek ahhoz, hogy a
szenvedély sok éven át lángoljon bennünk iránta.

E felfogást számos olyan vizsgálat is alátámasztja, amely kimutatta, hogy a

nemi vágy, a szexuális elégedettség és a nemi élet gyakorisága a kapcsolat
hosszúságával egyenes arányban csökken.61 Érdekes, hogy ugyanezt a
mintázatot találták egyetemistáknál is (főleg nőknél), akik legalább egy
évig jártak valakivel. A szex tekintetében az életkor egyáltalán nem olyan
fontos tényező, mint az emberek gondolják. Ha például meg akarjuk
jósolni, hányszor él nemi életet egy pár, akkor sokkal pontosabb becslést
adhatunk, ha az alapján tippelünk, mióta vannak együtt, mint ha az
életkorukból indulunk ki.

Nem egy gond van a dolgok ilyetén alakulásával. Kezdjük azzal, ami a
napnál is világosabb: a szenvedélyes szerelem nem maradhat fenn sokáig.
Továbbá mivel általában nem vagyunk tudatában ennek a nagyon is emberi,
természetes és közhelyes hedonikus adaptációnak, többnyire önmagunkat
(vagy a párunkat) hibáztatjuk a vágy vagy a nemi élet gyakoriságának
alábbhagyásáért - más szóval azért, mert nem válik valóra az a fantáziánk,
hogy milyennek kellene lennie a házasságnak. Ez ördögi körhöz vezethet: a
csökkent nemi szenvedélyt a kapcsolattal lévő gond jeleként fogjuk fel
(holott nem több, mint a megszokás normális folyamatának tünete), aminek
hatására még kevésbé leszünk elégedettek a kapcsolatunkkal, ami még
jobban aláássa a vágyunkat, és ez így megy tovább.62 Az olyan könyvek,
mint a Kiéhezetten a házasságban. Útmutató párok számára a libidó
feltornászására és A vágy újra felszítása. Útmutató lépésről lépésre a
keveset vagy egyáltalán nem szexelő párok számára azért kerülhetnek az
eladási listák élére, mert előbb-utóbb sokan - sőt csaknem mindannyian -
szembekerülnek ezzel a problémával.

Alapvető gond van a nemi szerepekből adódó különbségekkel is. Senki nem
ütközik meg azon, hogy amikor a nemi viselkedésről van szó, eltér
egymástól a férfiak és a nők véleménye, azonban meglepő lehet a kérdéses
nemi különbségek jellege. Kezdjük azzal például, hogy számtalan vizsgálat
erősítette meg azt a mindenki által jól ismert tényt, hogy a férfiak
többet fantáziáinak, nagyobb nemi vágyról számolnak be és
többször akarják, mint a nők.63 Ezekkel az eredményekkel összhangban a
megfigyelési, anekdotikus, klinikai és kérdőíves adatok (hogy ne szóljunk a
politikában, a sportban és a filmekben látható prominens férfiakról)
egyöntetűen arra a vitathatatlan tényre mutatnak, hogy a férfiak a nőknél
nagyobb százalékban hajlandók kikacsingatni a házasságból.64 A férfiak
hűtlenségei továbbá - ha valóban megtörténnek - nagyobb számú szexuális
partnerrel járnak együtt.65 (Tiger Woods golfjátékos kétségkívül
szélsőséges példája százhuszonegyre66 rúgott.)

Ezért nem ok nélkül gondolhatnánk, hogy a férfiak gyorsabban megszokják

a szexet ugyanazzal a partnerrel. A kutatók azonban éppen mostanában
jutnak ennek ellenkezőjére: valójában a nők szoknak hozzá gyorsabban.
Először is, a vizsgálatok azt mutatják, hogy a hosszú távú kapcsolatokban a
nők nagyobb valószínűséggel veszítik el az érdeklődésüket a szex iránt,
ráadásul korábban is.67 Másodszor: a nők a jelek szerint sokkal tágabb
körű ingerektől izgalomba tudnak jönni, mint a férfiak,68 és leginkább az
idegenekkel folytatott szex izgatja fel őket69 - ezek az eredmények azt
sugallják, hogy a megszokott partner egyre kevésbé jelent számukra
fiziológiai vonzerőt. A harmadik eredmény szerint a női nemi vágyat az
jellemzi leginkább, hogy szeretik alávetni magukat a sóvár, azonnali
kielégülést kereső vágyaknak - imádják, ha a sürgető vágy hatására sóvár
kezek elragadják őket, ők pedig meglapulhatnak a férfi szüksége előtt.70
Mivel a házastársi eskü arra kötelezi a férfit, hogy egész életében csak és
kizárólag a feleségével éljen nemi életet, a nőnek keményen meg kell
dolgoznia azért, hogy meggyőzze magát: ha a férfi le akar feküdni
vele péntek este, akkor ez a „most azonnal meg kell hogy
kapjalak" csalhatatlan jele. Részben ezért mondja Marta Meana
szexkutató, hogy a nőknek a férfiaknál erőteljesebb ingerre van
szükségük ahhoz, hogy aktiválódjon bennük a nemi ösztön. „Ha én nem
szeretem annyira a sütit, mint te - mondja a kutatónő -, akkor tényleg nagy
dobásnak kell lennie, hogy megegyem."71 Mindezek a megfigyelések arra a
következtetésre vezettek, hogy amikor a nők a szenvedélyes szexre
gondolnak, sokkal magasabb az izgalmi és az újdonsággal kapcsolatos
küszöbértékük, mint a férfiaké. Talán igazuk van a férfi barátaimnak, akik
szerint a szex nekik olyan, mint a pizza - nincs olyan, hogy rossz pizza vagy
rossz szex. Azt mondanom sem kell, hogy a nők ezzel nem értenek egyet.

Kitarthat a szenvedély?
Az adatok szerint kétfajta kapcsolatban marad fenn a szenvedély: azokban,
amelyek alacsony elvárásokkal kezdődnek, és amelyekben a szerelem,
illetve a vágy lassan alakul ki (például a szülők által tervezett
házasságokban), valamint a könyörtelen bizonytalansággal jellemezhető
kapcsolatokban (mint a csapodár, az abuzív vagy a „hol összejövünk, hol
szétválunk" típusú szerelmi kapcsolatokban). Az ilyen kapcsolatoknak
azonban olyan áruk van, amelyet legtöbben nem szívesen fizetünk meg. Mi
a helyzet hát a szerető, stabil, elkötelezett szövetségekkel? Egyrészről -
mint korábban már írtam - számos oka van annak, hogy a legtöbb
házasságban hiába keressük a kitartó szenvedélyt. Másrészről viszont az új
kutatások bepillantást engednek abba, hogyan szítható fel újra és tartható
fenn a szenvedély és a szexuális érdeklődés.72

Tény, hogy van a házaspároknak egy nem nagy, de fontos csoportja, akik
azt mondják, hogy még évtizedek múltán is fantasztikus a nemi életük. Egy
156 pár bevonásával kilenc éven át végzett vizsgálatban például
megállapították, hogy a párok 13 százaléka mutatta a folyamatos magas
szintű szenvedély jeleit, bár náluk nem volt tapasztalható az a káros
megszállottság, amely a szerelem kezdetén olyannyira általános. Ezért
érdemes megtudnunk, mi az ő titkuk; tekintsük át, Shelly Gable professzor
laboratóriuma milyen tanulságokkal szolgál számunkra.

Legtöbbünknek vannak céljai a kapcsolatban, Gable és tanítványai pedig

arra voltak kíváncsiak, hogy milyen különbségek vannak a „közeledő" és az
„elkerülő" célokkal jellemezhető emberek között. A közeledő kapcsolati cél
azt jelenti, hogy pozitív élményeket keresünk a kapcsolatban, például
szeretjük a mulatságot, az intimitást és mindent, ami hozzájárul a
növekedésünkhöz, az elkerülő célok viszont azt jelentik, hogy az
ember kerüli a konfliktusokat vagy az elutasítást.73 Akkor van például
közeledő célom, ha vállalom, hogy elmélyüljön és melegebbé váljon a
kapcsolatom a társammal, és ha igyekszem megtalálni a módját, hogy
mindketten növekedhessünk. Elkerülő céljaim viszont akkor vannak, ha
arra koncentrálom az energiámat, hogy elkerüljem a széthúzást és a
veszekedéseket, és arra törekszem, hogy semmi rossz ne történjen velünk.
Bár mindkét fajta célnak megvan a maga haszna, a vizsgálatokból kiderül,
hogy a közeledő kapcsolati célokkal rendelkező emberek
nagyobb valószínűséggel elégedettek az adott kapcsolattal (és itt mind egy,
hogy házastársi, baráti, gyermeki vagy főnök-beosztott kapcsolatról van-e
szó), pozitív a hozzáállásuk, ráadásul az ilyen emberek kevésbé
magányosak és bizonytalanok.74

Vajon mi közük van ezeknek az eltérő céloknak a töretlen szenvedélyhez?

Gable amellett érvel, hogy aki elsődlegesen pozitív élményekre törekszik a
társával, az keresve sem találna jobb lehetőséget a pozitív élmények és az
intimitás bevezetésére a kapcsolatba, mint a szexualitás. Ennek az lehet a
következménye, hogy az ember többet gondol a szexre, és úgy dönthet,
hogy többet kell szeretkezniük az intimitás és társa kielégítése érdekében.
Ilyenkor az ember érzékenyebbé válhat a társától érkező szexuális jelekre,
szinte ugrik, hogy válaszoljon rájuk, és aktívan keresi azokat a helyzeteket,
amelyek intim pillanatokhoz vezetnek. A közeledő célok önmagukban is
jobb hangulatot eredményeznek, és derűlátóbbá hangolják a gondolkodást,
ami már önmagában is növeli a vágyat.

Gable és munkatársai úgy tették próbára ezt az elképzelést, hogy egy

vizsgálatsorozatban napi és kéthetes bontásban nyomon követték a
vizsgálati személyek nemivágy-szintjét, valamint a közeledő és elkerülő
céljaikat, köztük a szexualitással kapcsolatos célokat is (pl. „a saját
szexuális örömöm" kielégítése végett szeretkeztünk, vagy „hogy
kifejezhessem a társam iránti érzelmeimet", illetve azért, „hogy ne húzza fel
magát a párom", vagy „hogy ne forduljon el tőlem").75 Az elkerülő
kapcsolati célokkal rendelkező vizsgálati személyek arról számoltak be a
féléves vizsgálat során, hogy csökkent bennük a nemi vágy. Azoknál
viszont semmiféle csökkenés nem volt megfigyelhető, akik közeledő
célokkal rendelkeztek. Továbbá amikor a kutatók nap mint nap nyomon
követték mind a nemi vágyat, mind pedig a különböző kapcsolati
eseményeket (pl. a szabadságra vonatkozó tervek miatti vitákat, egy közös
barát váratlan látogatását), azt találták, hogy a közeledő céllal rendelkező
emberek még nagyobb szenvedélyt éreztek a jó napokon, és náluk kevésbé
mutatkozott a szenvedély várt csökkenése a rossz napokon, mint azoknál
az embereknél, akiket az elkerülő célok jellemeztek.

Ígéretesek ezek az eredmények, és azt sugallják, hogy mindannyian jobban

járnánk, ha arra figyelnénk, hogy inkább több pozitív élményben legyen
részünk a kapcsolatunkban, mintsem hogy a kerüljük negatívakat. Az
kétségtelen, hogy a pár- és szexterapeuták további stratégiákat és
eszközöket tudnak biztosítani sok pár számára, többek között
hangsúlyozzák, hogy időnként újdonságot, változatosságot és meglepetést
kell bevinniük a kapcsolatba, ahogyan korábban már
tárgyaltuk. Mindenesetre kijelenthetjük, hogy a tudomány csak nagyon
keveset fedezett még fel arról, hogyan tarthatja fenn az ember
a szenvedélyes szerelmet, vagy hogy egyáltalán lehetséges-e megtartani
akár csak a házasságok töredékében is. Hogy ez jó vagy rossz hír-e, az attól
függ, mit gondolunk róla. Nézetem szerint egyszerűen csak arról van szó,
hogy a szenvedélyes szerelem csökkenése nem más, mint emberi életünk
része.

Hogyan táplálhatjuk a kapcsolatunkat?

Ez az alfejezet arról az elszomorító érzésről szól, hogy legjobb esetben is

éppen hogy csak működik a kapcsolatunk. Nincsenek benne nagy válságok,
hűtlenkedés, és arról sincs szó, hogy nem illenénk össze - csak egyre inkább
azt érzékeljük, hogy unatkozunk és elégedetlenkedünk. A nagy
megrázkódtatások hiányának továbbá lehet egy káros hatása is, amelynek
hatására bűntudatot érzünk a látszólag „triviális" elégedetlenségünk miatt.
Az elégedetlenség azonban nem triviális, és még az is előfordulhat, hogy
vízválasztót jelent a kapcsolatunkban. Ezért muszáj felismernünk:
elégedetlenségünk nagyobbik része abból fakad, hogy hamar hozzászokunk
a jóhoz; hogy ez a hozzászokás természetes és előre látható; valamint hogy
már jóval a házasságunk bajba jutása előtt érdemes alkalmazni a
hatékonynak bizonyult lépéseket, amelyekkel le tudjuk lassítani, meg
tudjuk akadályozni és ellensúlyozni tudjuk a hedonikus adaptációt.
Ha megértjük, hogy a nehézségek legalább annyira részei az elkötelezett
kapcsolatoknak, mint az öröm - vagyis hogy csaknem mindannyian
elszenvedjük a szenvedély gyengülését és az elégedettség csökkenését -,
akkor nem esik majd annyira nehezünkre dolgozni a kapcsolat
megjavításán, sőt nagyobb kedvünk lesz hozzá. Ha megtanuljuk, hogy nincs
varázsszer a boldogság elérésére a házasságban, akkor több választási
lehetőség nyílik meg előttünk a jövőre nézve.

Hiba lenne a részemről nem megemlíteni azt a sok egyéb stratégiát,

amelyek számos elméletalkotó, klinikai pszichológus és házasságjavító
könyv szerzője szerint erősítik az intim kapcsolatokat. Ajánlatos egyszerűen
csak együtt lenni és beszélgetni, szakszerűen kommunikálni (vagyis
valóban odafigyelni, közös „hullámhosszon" lenni a másikkal és kifejezni a
csodálatunkat, a nagyrabecsülésünket és a szeretetünket), kezelni a
konfliktusokat, támogatni egymást, kedvesnek és hűségesnek lenni
egymáshoz, és osztoznunk kell egymás álmaiban, szertartásaiban
és feladataiban.76 Bár ezeknek a technikáknak nem közvetlen céljuk a
hedonista adaptáció leküzdése, mégis jónak bizonyultak a kapcsolatok
minőségének és kielégítő voltának javítása terén, ezért hatékonyak a
kapcsolatban érzett unalom elűzésére. További három olyan stratégiát fogok
alább bemutatni, amelyeket kutatási adatok támasztanak alá.

Hogyan lehet a legtöbbet kihozni a párunk által szállított jó hírekből?

Az egyik kedvenc kutatási vonalam azzal foglalkozik, hogyan osztják meg

egymással a pozitív élményeket a párok. Sokan értenének egyet azzal, hogy
a házasságban az az egyik legjobb dolog, hogy van kihez fordulni, ha
kellemetlen, negatív vagy traumatikus események érik az embert. Úgy tűnik
azonban, hogy bár gyakran azért fordulunk a párunkhoz, hogy segítsen
megbirkóznunk a legrosszabb dolgokkal, amelyek velünk történtek - és
burkoltan az alapján ítéljük meg a kapcsolatunkat, hogy mennyi
támogatást, együttérzést és érzékenységet kapunk benne -, valójában
akkor is hozzá fordulunk, ha a minket ért legjobb dolgokat
szeretnénk megosztani vele. (Sőt a vizsgálatok azt mutatják, hogy az idő
70-80 százalékában inkább az utóbbival foglalkozik az emberek
nagy része.77) Az a meglepő eredmény született, hogy a legközelebbi,
legbensőségesebb és a legnagyobb bizalommal jellemezhető kapcsolatokat
a jelek szerint nem az különbözteti meg, hogyan reagálnak a partnerek
egymás csalódásaira, veszteségeire és kudarcaira, hanem az, ahogyan a jó
dolgokhoz viszonyulnak. A virágzó kapcsolatokban az eredmények
tanúságai szerint a pár két tagja „aktívan és konstruktívan" - vagyis
érdeklődéssel és örömmel - reagál a másik váratlan vagy kiérdemelt
sikereire.78 Amikor a férj elmeséli, hogy előléptették a munkahelyén, és
erre örömteli reakciót, lelkes kérdéseket kap viszonzásul, akkor ez
azt jelenti számára, hogy a másik felfogja a sikere jelentőségét (valójában
mindkettejük számára ezt jelenti), ettől emlékezetesebbé válik, jelentősége
érvényre jut, a partner pedig megérzi belőle a törődést. Azok a férfiak és
nők mutatják a legnagyobb elégedettséget, bizalmat és intimitást a
kapcsolatukban, akik arról számolnak be, hogy a párjuk „aktív-konstruktív"
módon reagál.

Sajnos nem mindig a legoptimálisabb módon reagálunk a párunk jó híreire

(vagy ők a mieinkre), és inkább olyan üzeneteket küldünk egymásnak,
amelyekkel kárt teszünk a kapcsolatban. A kutatók például azt találták,
hogy amikor tudomást szerzünk a párunk előléptetéséről, és némán
támogatjuk (vagyis nem lelkesedünk), vagy a vele járó bonyodalmakat,
árnyoldalakat emeljük ki a reakciónkban („Akkor hétvégén is dolgozni
fogsz" vagy „Ez akkor azt jelenti, hogy költöznünk kell?"), esetleg
egyáltalán nem is mondunk neki semmit, akkor aláássuk a
kapcsolatunk boldogságát, melegségét és a bizalmat.

Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy ha nagyra értékeljük és értékesnek

tartjuk a párunk jó híreit, és tőkét kovácsolunk belőlük, akkor azzal jó
stratégiát alkalmazunk a kapcsolatunk megerősítésére, valamint a nagyobb
öröm és kielégülés elérésére - röviden a jóhoz való hozzászokás
megelőzésére. Az egyik vizsgálat azt mutatta ki, hogy boldogabbá váltak és
kevésbé hajlottak depresszióra azok az emberek, akik arra törekedtek,
hogy a párjuk - látszólag talán jelentéktelen - jó hírei hallatán
valódi lelkesedést, támogatást és megértést mutassanak, és ezt egy hétig
napi háromszor megtették.79 Soha nem késő elkezdeni.

Segítsünk a párunknak, hogy a lehető legtöbbet hozza ki önmagából!

Sokat beszéltek és írtak arról, mennyire fontosak a kapcsolatokban a

„pozitív viselkedésmódok". Ezek hasonlítanak azokra, amelyeket az imént
írtam le (nagyrabecsülés, értékelés, tisztelet, megnyugtatás, megértés).
Később azonban látni fogjuk, hogy a túl nagy pozitivitás vagy az állandó
pozitív hozzáállás nem feltétlenül tesz jó szolgálatot a házasságunknak, sőt
még árthat is neki. Van azonban egy pozitív viselkedés, amely különösen
jó hatással van a kapcsolatunkra és a párunkra egyaránt. A kutatók a
partner igenlésének nevezik - ami azt jelenti, hogy hiszünk a párunk
értékeiben, céljaiban és álmaiban, illetve támogatjuk, érvényesnek fogadjuk
el ezeket.
Amikor azon törjük a fejünket, hogyan valósítsuk meg az ambícióinkat és
törekvéseinket, nagy valószínűséggel arra figyelünk, hogy milyen lépéseket
kell megtennünk és milyen erőfeszítéseket kell kifejtenünk az úton. Azt
azonban valószínűleg nem méltányoljuk, hogy a hozzánk közel álló
emberek milyen fontos - és néha váratlan - segítő szerepet játszhatnak a
céljaink elérésében. Gyakran mások alakítják azt, hogy mennyire vagyunk
sikeresek a jellemünk formálásában, az új készségek megtanulásában és az
új erőforrások megszerzésében - és e mások között kiemelt helyen szerepel
a házastársunk vagy közeli partnerünk. A kutatók arra a következtetésre
jutottak, hogy „az emberek azt tükrözik vissza, amit a párjuk lát bennük és
kivált belőlük".80 A jelenséget bájosan Michelangelóról nevezték el, az
itáliai reneszánsz művészről, a firenzei Dávid-szobor alkotójáról.
Michelangelo állítólag a következőket mondta: „Láttam egy angyalt a
márványtömbben, és addig véstem, amíg ki nem szabadítottam."81 A
szobrászokhoz hasonlóan nekünk is megvan rá a lehetőségünk, hogy
befolyásoljuk és alakítsuk a párunkat, ami által a lehető leginkább
önmagává lehet - vagyis eléri azt az ideális állapotot, amikor leginkább és
legmélyebben megvalósítja az önmagával kapcsolatos törekvéseit. Ez a
folyamat fokozatosan és finoman is végbemehet. Ha például egy
férj nagyon visszafogott a társaságban, a feleség segíthetne neki ellazulni és
jobb társasággá válni, ha feltűnés nélkül úgy vezetné a vacsorabeszélgetést,
hogy a férfi elbűvölhesse az asztaltársaságot az egyik leglebilincselőbb
történetével.82 Ráadásul önbizalma szárnyakat kaphat a feleségnek attól az
elvárásától, hogy egyszer majd jól érzi magát az emberek között, így
önbeteljesítő (pontosabban mondva: partnerkiteljesítő) jóslatok
alakulhatnak ki nála. Felesége azzal is segíthet neki kihozni magából a
legjobbat, ha - tudatosan vagy nem tudatosan - lebeszéli arról vagy
visszatartja attól, hogy eltérjen a céljaitól, vagyis nem engedi bele
olyan helyzetekbe és viselkedésekbe, amelyek eltéríthetik őt (például a nő
megakadályozza, hogy mindig a mellett az egyetlen ember mellett
üldögéljen az asztalnál, akit ismer).

Amikor sikerrel jár ez a „szobrászati" folyamat - a Michelangelo-jelenség -,

a párunk elkezd hasonlítani arra az emberre, akivé válni szeretne (és akivé
szeretnénk, hogy váljon), amitől megerősödik a kapcsolatunk, s végül
mindketten boldogabbak leszünk, egyenként is és párként is.83 Ha részünk
van a párunk igenlésében, és partnerünk segít nekünk közelebb
kerülnünk ideális önmagunkhoz, akkor nemcsak azért érezzük
magunkat boldogabbnak és élettel telibbnek, mert elérjük a
céljainkat, hanem azért is, mert úgy érezzük, hogy valóban
megértenek bennünket, s elégedetté és hálássá válunk. Ha
megérezzük, mennyire gondoskodik rólunk a párunk, mennyire igyekszik
támogatni és biztatni bennünket, akkor jobban kezdjük szeretni őt. Ha pedig
mi vagyunk azok, aki igenli őt, akkor a neki nyújtott támogatásunktól válik
erősebbé a szeretetünk („Biztosan tényleg odavagyok érte, ha ennyit segítek
neki"), és az is erősíti bennünk az érzést, hogy a támogatásunk hatására
egyre pozitívabb képet alkotunk róla („Kezdek rájönni, hogy hihetetlenül
kreatív"). Végül azért vagyunk boldogabbak, mert - számos vizsgálat
tanúsága szerint - ha másoknak segítünk, az pozitív hangulati változást és
jobb általános közérzetet eredményez, ami valószínűleg a megerősödött
társas kapcsolatoknak, valamint a hatékonyságunk érzésének és a
derűlátásnak köszönhető.84

Az érintés ereje

Amikor a szerelmi kapcsolatokban az érintés fontosságára gondolunk,

akkor minden valószínűség szerint a szex jut eszünkbe. Sajnálatos az érintés
és a nemiség önkéntelen társítása, mert az érintés fontossága és hatása
sokkal tágabb körű és erőteljesebb ennél.

A vállveregetés, a kézszorítás, az ölelés, az átkarolás mindmind villámgyors

gesztus, melyeket néha észre sem lehet venni. Attól azonban, hogy egy futó
érintés gyakran észrevehetetlen, még nem marad következmények nélkül.
Sőt az érintés tudománya azt állítja, hogy akár meg is menthet egy nem túl
jó házasságot.

Senki nem vitatja a testi érintések központi szerepét az emberi életben, de

az állatok életében sem. A pszichológiától a kulturális antropológián át az
etológiáig terjedő területeken dolgozó kutatók viselkedésminták széles
körében figyelték meg az érintések alkalmazását, többek között a státus
kifejezése, a flört, a játék, a békülés, a megnyugtatás, az együttműködés és
konkrét érzelmek kimutatásának terén.85 Érdemes megjegyezni, hogy az
újszülötteknél a tapintás szerve a legfejlettebb érzékszerv.86 A testi
kontaktus a csecsemők számára jobb testi és lelki egészséget jelent,87 amit
például az is bizonyít, hogy milyen jó hatású a koraszülötteknél a bőrt a
bőrrel összeérintő „kengurugondozás", illetve az, hogy ezzel szemben
mekkora károkat szenvednek el azok az árvák, akiknek kimaradnak az
életükből az érintések. Végül, de nem utolsósorban: számos híres
fejlődéspszichológus kimutatta már, hogy a testi kontaktus elengedhetetlen
a gyermek egészséges kötődésének kialakításához, valamint a
gondozóival fenntartott kapcsolatában érzett biztonsága szempontjából.88
A szülők érintése, kézben tartása, ölelése hatására például biztonságban érzi
magát a csecsemő, tudja, hogy megvédik, ha baj van, és a biztonságérzete
miatt indul el saját felfedezőútjaira és vállal kockázatot még ismeretlen
helyzetekben is.89 Szinte hihetetlen, hogy még a kis pókok is nagyobb
valószínűséggel fedezik fel az új környezetet, ha az anyjuk viszonylag
többször megérintette őket.90 Ezzel párhuzamosan mind az állati, mind az
emberi csecsemők félelmet és bizalmatlanságot élnek át, illetve nem
vállalkoznak felfedezésekre, ha nem volt részük elegendő érintésben.

Tagadhatatlan tehát az érintések fontossága, mégis viszonylag alulértékelik.

Természetesen óriási kulturális (és szubkulturális) különbségek figyelhetők
meg a mindennapi testi érintések elfogadhatóságában és elterjedtségében. A
görög és olasz párok például sokkal több érintést használnak a
kapcsolatukban, mint az angol, a francia vagy a holland párok.91 Az egyik
ilyen kulturális különbségnek egyetemista korom első néhány hetében
ébredtem élesen a tudatára, amikor is először laktam távol az otthonomtól.
Orosz családban nőttem fel, ahol rengeteg testi kontaktus, puszi és ölelés
volt közöttünk, és egyetemista koromig nem tűnt fel, hogy nem mindenki
viselkedik így. Sőt a mai napig emlékszem A Brady család című filmnek
arra a megdöbbentő jelenetére, amikor a legidősebb lány, Marcia odamegy
az anyjához, és ad neki egy puszit. Erre az anyja (nem barátságtalanul) ezt
kérdi tőle: „Ezt most miért csináltad?" Marciának szüksége lenne
valamilyen okra, amiért megpuszilhatja az anyját? Azt is döbbenettel
hallottam a barátaimtól, hogy szinte soha nem láttak érintést vagy testi
szeretetmegnyilvánulást a szüleik között (és ők maguk is kevés ilyenben
részesültek, különösen tizenéves koruktól kezdve). Összefoglalásként azt
mondhatjuk, hogy az Egyesült Államokban, illetve számos más nyugati és
keleti kultúrában a családok és a házaspárok többségében minimális a nem
szexuális jellegű érintések aránya.
Aki unatkozik a kapcsolatában, vagy langyosnak találja azt, hosszú távon
jól jár, ha bevezeti, hogy naponta többször megérintik egymást a
partnerével, és másképpen is kifejezik a szeretetet (nem szexuális célzattal),
mert ez újraéleszti a meleg érzéseket és a gyengédséget, ha nem is a teljes
szenvedélyt, amelyet már kikezdett az idő. A vizsgálatok azt mutatják, hogy
egy egyszerű érintés is aktivizálni tudja az agyunk
jutalomterületeit, csökkenteni tudja a véráramunkba kerülő
stresszhormonokat, és a stresszért felelős agyterületek aktivitásának
csökkentésével el tudja tüntetni a testi fájdalmat.92 Ezekből az
eredményekből azt szűrhetjük le, hogy a testi kontaktus csaknem olyan,
mint a kábítószer: amikor megérint minket a társunk, feldobódunk,
nem érezzük annyira elgyötörtnek magunkat, és szűnni kezd bennünk a
kényelmetlenség és a szenvedés érzése.

Házastársunk az érintések révén az érzéseit is tudja velünk közölni. Bár

nyilvánvalónak tűnhet ez a megfigyelés, a kutatók a gyakorlatban is
megvizsgálták az embereknek azt a képességét, hogy meg tudnak-e
különböztetni érzéseket abból, hogy egyszerűen karon veregeti őket valaki.
Egy vizsgálatsorozatban például egymás számára ismeretlen spanyol és
egyesült államokbeli párokat ültettek a laboratóriumban egy paraván
két oldalára, úgy, hogy ne láthassák egymást.93 A pár egyik tagjának ezután
azt mondták, hogy érintse meg egy lyukon keresztül a másik alkarját, és
érintésével egy bizonyos érzelmet fejezzen ki. A megérintett résztvevők
(valamint a megfigyelők, akik egyszerűen csak nézték az érintést) az érintés
által közvetített hat különböző érzelmet voltak képesek megkülönböztetni: a
szeretetet, a hálát, az együttérzést, a haragot, a félelmet és az
undort. Továbbá amikor a test bármely (illemhatárokon belüli) részét meg
lehetett érinteni, nem csak az alkart, még két érzelmet - az örömet és a
szomorúságot - képesek voltak megkülönböztetni.94

A különböző érzelmek megkülönböztetésének képessége felbecsülhetetlen

értékűnek bizonyulhat számtalan kapcsolati helyzetben. Egy apró simogató
mozdulat, amely szeretetet fejez ki, elejét veheti egy veszekedésnek. Egy
hálát kifejező érintés fokozhatja a bensőséges érzéseket. A házastársunk
legutóbbi sikere utáni ölelésünk fokozhatja a megelégedettségét. A tudósok
azt is kimutatták, hogy bizonyos érintésformák azokra a biztonságos
érzésekre emlékeztetnek bennünket, amelyeket még az anyánk vagy az
apánk ölelése során éreztünk. A hátba vagy vállon veregetés így
biztonságos és nyugodt érzéseket válthat ki, amelyek hatására
kalandvágyóbbak és kockázatvállalóbbak leszünk (remélhetőleg pozitív
módon).95 A tudósok továbbá jobban meg tudják jósolni a párok
nonverbális kommunikációja (pl. az érintések és a gesztusok) alapján, hogy
mely párok maradnak együtt, illetve fognak elválni, mint a verbális
kommunikációra hagyatkozva.96

Érdemes minden héten előre meghatározott mennyiséggel emelni a testi

kontaktus mértékét a kapcsolatunkban. Az első héten például simítsuk meg
a másik hátát vagy karját minden egyes alkalommal, amikor elmegyünk
mellette a konyhában; a második héten mindig üljünk olyan közel, hogy
meg tudjuk érinteni egymást; a harmadik héten soha ne váljunk el
vagy találkozzunk puszi nélkül; és még folytathatnánk a sort.
Természetesen az ember és a párja személyiségétől, hátterétől
és családtörténetétől függően nagyon változó lehet, hogy ki menynyire
szereti a nem szexuális érintéseket, és mennyire nyitott rájuk. Ha
bármelyiküknek alacsonyabb a kényelmi küszöbe, akkor érdemes lassan és
óvatosan haladni, és ha segít az egyedi helyzetükben, akkor érdemes lehet
megbeszélni, hogy kinek milyen célja van a testi kontaktusokkal.

Összefoglalás a felkészülés szellemében

Ön talán úgy érezte, hogy egyenesbe került. Megtalálta „az igazit",

megházasodott, és boldog volt. Idővel azonban megszűnt a feldobottsága.
Zsörtölődni és elégedetlenkedni kezdett, aztán beköszöntött a közöny és az
unalom, majd sóvárogni kezdett valami több után. Azonban nem ér véget az
út azzal, hogy az ember rájön, hogy már nem boldogítja a házassága - és
nem is itt kezdődik. Ez a fejezet megmagyarázza ezeket az
élményeket, legitimálja őket, megmutatja, hogyan érdemes újra energiát
fektetni a házasságunkba, és éberen tart bennünket.

Sokak részéről az az első reakció az unalom és boldogtalanság érzésére,

hogy arra következtetnek: valami gond van velük vagy a kapcsolattal, és
valamelyikük elrontott valamit. Az az „első gondolat", hogy ha a házasság
nem elégíti ki az összes intimitás-, szenvedély- és társas szükségletünket,
akkor valamelyikünk kudarcot vallott. Mielőtt megérthetnénk, hogy
milyen változás lehetséges, és milyen nem, félre kell tennünk ezeket az első
gondolatokat, és oda kell figyelnünk a második gondolatokra. Ha
szeretnénk jobban a józan észre hagyatkozni, akkor meg kell értenünk a
jóhoz való hozzászokás elvét. A jelenség egyetemességének tudata révén
felismerhetjük, hogy a házassággal kapcsolatos gondjaink természetesek és
általánosak, ami mentesíti mindkét felet, és lehetővé teszi, hogy az ember
bizonyos lépésekkel lassítsa a hozzászokás folyamatát. Ekkor pozitívabban
tekinthetünk a kapcsolatra. Az az optimális, ha az ember a lehető
legkorábban belekezd azoknak a stratégiáknak az alkalmazásába, melyek
elejét veszik a hozzászokásnak, és erősítik a kapcsolatot. Hogy melyik
stratégiával kezdi, az már a preferenciáin, a lehetőségein és a szükségletein
múlik. Vannak, akik azért tesznek erőfeszítést, hogy izgalmat, újdonságot,
változatosságot, meglepetést vigyenek a házasságukba. Mások úgy
dönthetnek, hogy elkezdik megbecsülni a kapcsolatukat, segítenek a
párjuknak a lehető legjobb emberré válni, vagy lelkesebben
reagálnak, amikor a másik valamilyen sikert ér el. A hálószobán belül
és kívül is lehet úgy dönteni, hogy a céljainkat pozitívabb irányultságú,
„megközelítő" célokra cseréljük, vagy hogy többször és rendszeresebben
érintjük meg egymást.

Ha azonban még mindig nem bizonyulnak gyümölcsözőnek az

erőfeszítéseink, lehet, hogy itt az ideje levonni a tanulságot: előfordulhat,
hogy az érdeklődésünket és a szenvedélyünket nem lehet vagy nem
érdemes már megmenteni. Ez az alternatív út azzal jár, hogy az ember
otthagyja a párját, és új szerelmet keres magának, ami nagy boldogsághoz
vezethet, különösen ha az embernek szerencséje van, és jó párra lel.
Vigyázni kell azonban, mert éppen úgy hozhat hatalmas csalódást is, mivel
az ember nagy valószínűséggel számíthat szenvedélye meggyengülésére és
hanyatlására, ami nagyon hasonlít arra, ami a régi kapcsolatban történt.
Most azonban már minden bizonnyal tudatában vagyunk annak, hogy a
megszokás természetes folyamata egyszerűen elkerülhetetlen. Hogy aztán
miként dönt és tesz az ember ennek tudatában, az már tőle függ.
2. Nem lehetek boldog, ha... szétesik
a kapcsolatom
Egyetemi körökben kering egy történet egy kiváló egyetemi tanárról, akivel
a felesége egyszerűen nem volt hajlandó a napi bevásárlásnál értelmesebb
dolgokról beszélgetni. Egy este azonban a színházban a professzor
megvilágosodott. A darab egy férfi húsz-, harminc-, negyven- stb. éves
korából mutat életképeket, és minden évtizeddel egyre közelebb kerül a
néma kétségbeesés állapotához. Az előadás után arra gondolt, hogy „ez a
férfi akár én is lehetnék". Aznap este úgy döntött, hogy elhagyja a feleségét,
otthagyja michigani állását, és visszaköltözik szülővárosába, New Yorkba.
Ma, akárcsak a volt felesége, boldogan él az új kapcsolatában és új
családjával, másfél ezer kilométerre korábbi házastársától.

Természetesen kicsit szélsőséges ez a történet, hiszen kevesen döntünk úgy

egyetlen szempillantás alatt, hogy nem a megfelelő emberhez mentünk
feleségül, vagy nem a megfelelő asszonyt vettük el, és járunk el ennek az
„első gondolatnak" megfelelően. Inkább úgy szokott történni, hogy hetekig,
hónapokig, esetleg évekig hol felbukkan, hol eltűnik ez a gondolat. A válási
fantáziák nagyon gyakoriak, és - ami nem váratlan -sokkal gyakrabban
fordulnak elő olyan embereknél, akik el is válnak. A válási fantázia továbbá
nem a semmiből bukkan fel. Általában megelőzi néhány jelentőségteljes
esemény azt a felismerést, hogy válságban van a házasságunk: lehet, hogy
úgy érezzük, magányosak vagyunk, hogy teljesen eltérő hullámhosszon
működünk, hogy már nem érdekel bennünket, jól van-e a másik, vagy
hűtlenségre derül fény.

Ez a fejezet arról szól, hogyan érdemes szembenézni egy látszólag

leküzdhetetlen problémával a hosszú távú kapcsolatunkban vagy
házasságunkban. Talán kibékíthetetlen ellentétek húzódnak közöttünk a
pénzügyeinkkel kapcsolatban, vagy hogy hová költözzünk, illetve hogy
vállaljunk-e gyereket. Az is lehet, hogy egyikük visszafordíthatatlanul
megváltozott, félrelépett, kiszeretett a másikból, vagy nem hajlandó
felhagyni az ivással. Kétségkívül nagyon szenvedéssel teli és
fájdalmas időszakról van szó, ha így van. Az ember válásról ábrándozik, de
fél megtenni a valóságban, és meg van róla győződve, hogy az egész
családi élete örökre tönkremegy. A szorongásba és a fájdalomba azonban
határozottan egy kimondatlan boldogságmítosz vegyülhet - nevezetesen az,
hogy az ember nem lehet boldog, miután felbomlik a kapcsolata vagy
elválik. Mint csaknem mindenki tudja, egy szerelem kihűlése vagy egy
házasság felbomlása borzalmasan nehéz lehet a mélyponton, de az emberek
a túlélés mesterei, és még a legrosszabb helyzetekben is képesek erőre
kapni. Kivételesen tehetségesek vagyunk a megoldások és a pozitív irányok
megtalálásában. A számos megoldás és lehetséges irány leírásával
szeretném megcáfolni ennek a boldogságmítosznak a létjogosultságát,
továbbá részletesen ismertetek olyan utakat és módokat, amelyekkel fel
lehet nőni az alkalomhoz és előre lehet lépni. A jó házasság szárnyakat
ad az embernek, és kihozza belőle a legjobbat. A rossz házasság viszont
bebörtönzi, és a legrosszabbat hozza ki belőle. Azonban ez sem jelenti azt,
hogy vége az életének, vagy hogy már soha nem lesz boldog. A kutatások
szerint számos úton elindulhatunk. Az egyik lehetőség az, hogy benne
maradunk a kapcsolatban, és alkalmazkodunk hozzá (erről lesz még szó).
De ki is szállhatunk belőle (erről is). A legderűlátóbb változat azonban az,
hogy megjavítjuk és megerősítjük - vagyis megmentjük a
házasságunkat. Ezzel a lehetőséggel fogjuk kezdeni.

Előre és felfelé - a kapcsolat megerősítése

A pozitív érzelmek a negatív érzelmek ellentétei

Ha a kapcsolatunk megérdemli, hogy tápláljuk és javítsuk, akkor legtöbben

nagyon is tudjuk, mi mindent tehetünk vele. Mint a legutóbbi fejezetben
írtuk, a pár- és családterapeuták azt tanácsolják, hogy sok megközelítést
próbáljunk ki, többek között határozzuk el, hogy nem kezeljük magától
értetődőként a párunkat, kifejezzük iránta a csodálatunkat, megosztjuk vele
az álmainkat, és olyan kedvességet mutatunk feléje, amilyet mások iránt.
Könnyű ezt mondani. Amikor az embert komoly gondok gyötrik, és
kilátástalannak tűnik számára a jövő, akkor nemcsak óriásinak, hanem
egyenesen kivitelezhetetlennek tűnik az a lista, mely a házasság
megjavításához szükséges tennivalókat veszi számba. Talán kezelhetőbb a
„kielegendítés" (a „kielégít" és az „elegendő" szavak ötvözete)
megközelítése a házasságban, nevezetesen ha arra törekszünk, hogy elég jó
házastárssá váljunk, egy elég jó férj vagy feleség oldalán, egy elég jó
házasságban.

Vannak olyan időszakok az életben, amikor az a legfontosabb, hogy a

negatív dolgokkal foglalkozzunk a zűrös házasságunkban, én pedig
megfelelő javaslatokat fogalmazok majd meg az alábbiakban, a
megküzdésről és a megbocsátásról szóló részben. A pozitív pszichológusok
azonban megtanulták, hogy az embernek néha nem érdemes fejjel előre
rohannia, ha boldog szeretne lenni, hanem inkább kerülőutat kell
választania. Úgy is mondhatnánk: ne arra fókuszáljunk, hogy a kapcsolat
hátulütőit és gondjait próbáljuk meg tisztázni, inkább a pozitív
érzelmekre, a pozitív gondolatokra és a pozitív viselkedésmódokra
összpontosítsunk a negatívak semlegesítése érdekében. A bennünk
dúló, házastársunkkal kapcsolatos negatív érzelmek (pl. csalódás vagy düh)
közvetlen visszaszorítása helyett tehát arra törekszünk ilyenkor, hogy
ugyanezt a célt a pozitív érzelmek (pl. nyugalom vagy szeretet)
maximalizálásával érjük el. Ahelyett, hogy közvetlenül a negatív
gondolatoknak akarnánk elejét venni (amikor például azon rágódunk, hogy
meg sem érdemiünk egy társat), inkább azzal kell foglalkoznunk, hogy
pozitívakat alakítsunk ki (arra gondoljunk például, hogy a jövő jobb lesz,
mint a múlt). Mindez azon alapul, hogy a pozitív gondolatok kioltják a
negatívakat. Ahelyett, hogy a kapcsolatunkban megjelenő negatív
viselkedésmintákat (pl. a veszekedéseket vagy a megvető tekintetet)
akarnánk csökkenteni, inkább a pozitívakat (pl. a nevetést és a kedves
szavakat) kellene szaporítanunk a negatívak ellensúlyozására. Amikor
mélypontot élünk át a kapcsolatunkban - vagy egyenesen padlóra kerülünk
-, akkor a pozitívabb gondolatok, érzelmek és viselkedések
hasznavehetetlen szélmalomharcnak tűnhetnek a szemünkben. Előfordulhat,
hogy a hátunk közepére sem kívánjuk őket, de a kutatások azt mutatják,
hogy soha nincs nagyobb szükség erre a stratégiára, vagy soha nem
érdemesebb bevetni, mint ilyenkor.

Gondoljunk egy repülőgép útvonaltérképére, amilyet a repülőgépen

olvasható színes magazinok hátoldalán találhatunk. Mivel a menetrend
szerinti járatok több száz városból indulnak és több száz városba érkeznek,
minden kisebb-nagyobb város összeköttetésben áll az összes többivel.
Vannak olyan városok, amelyek úgy festenek, mint a kerékagy, s a járatok
küllőszerűen kapcsolódnak az ilyen központokhoz. Vannak azonban olyan
városok is, amelyeknek nincs sok összeköttetésük, ezért többször át kell
szállnunk, ha el akarunk jutni a célunkhoz. A belső mentális állapotokat
tanulmányozó kognitív pszichológusok azt állítják, hogy mindannyiunknak
kiterjedt „szemantikai hálózataink" vannak, amelyek hasonlítanak a légi
járatok térképeire. Az egymással milliónyi szállal összekapcsolt városok
helyett azonban a szemantikai hálózatot az egymással társított emlékeink és
gondolataink alkotják. Los Angeles és San Francisco között vastag a vonal,
mert sok járat fordul meg a két város között, LA és Fresno között viszont
vékony, mert csak napi egy-két járattal számolhatunk. Ehhez hasonlóan a
tüdőgyulladás miatti ágynyugalom szorosan összekapcsolódhat a fejünkben
azzal az üzleti úttal, amelyet le kellett mondanunk miatta, és gyengén
kapcsolódhat a gyermekkori bárányhimlő emlékéhez.

Aki kiábrándult a házasságából, annak valószínűleg több tucatnyi - vagy

több száz - negatív emléke, pesszimista feltevése, dühös képe és cinikus
jóslata van. Mindezek úgy kapcsolódnak össze az agy szemantikai
hálózatában, hogy az egyik rossz emlék a másik felidézéséhez vezet, és
egyetlen szorongással teli gondolat fél tucat másikat kelt életre. Ez az egyik
oka annak, hogy egy megromlott házasságban a legapróbb incidens is
gyorsan és könnyen elhatalmasodik, és az évekkel korábbi rossz
tettekkel kapcsolatos szemrehányásokba torkollik („Téged soha nem
érdekelt az előmenetelem; emlékszel, amikor
nyolcvannyolcban előléptettek?"), vagy rossz előérzeteket fogalmazunk
meg („El sem tudom képzelni, hogy tőled lesz gyerekem"). Nem
meglepő, hogy mérgező lehet ez a mindent elborító negatív
szemantikai hálózat, és olyan ördögi körökhöz vezethet, amelyek csak
mélyítik a gondjainkat. Emiatt a kognitív terapeuták általában úgy kezelik a
depressziót és a szorongást (valamint a sok szenvedéssel járó
házasságokat), hogy megpróbálják megszüntetni a negatív társításokat a
kliensük szemantikai hálózatában. Ha például valaki úgy érzi, hogy nem
vonzó, ez a feltételezése összekapcsolódhat annak a megjegyzésnek az
emlékével, amelyet a felesége tett rá, amikor hízott egy kicsit, és azzal a
félelemmel, hogy már nem is szereti őt az asszony. A terapeuta ilyenkor szó
szerint kikezdi ezeknek a nyilvánvalóan eltorzult gondolatoknak a
logikáját, vagy kedvezőbb értelmezést nyújt helyettük.
A kognitív terápia figyelemre méltóan hatékonynak bizonyult,97 ami
részben annak köszönhető, hogy ragyogó sikereket ér el a pesszimista
gondolataink és emlékeink szétválasztása terén. Mivel azonban nem
mindenkinek van ideje, pénze és energiája terápiára járni, leírok egy
alternatív stratégiát a negatív szemantikai hálózataink kezelésére. Ennél a
módszernél nem az egyes gondolatok és emlékek közötti kapcsolatot
akarjuk elvágni (amit sokszor szálanként kell megtenni), hanem az egész
hálózatot pozitív érzelmekkel töltjük fel, aminek hatására lényegében az
történik, hogy szétoszlanak vagy feloldódnak a negatív, neheztelő, dühös,
sértett képeink, emlékeink és gondolataink.

Vajon hogyan működik mindez? A pozitív érzelmeknek figyelemre méltó

tulajdonságaik vannak, amelyek révén felülkerekedhetünk a negatívakon.
Az öröm, az elégedettség, az érdeklődés, a nyugalom vagy a büszkeség
érzései segíthetnek tágabb összefüggésben szemlélni a házasságunkat, és
egy darabig mentesülhetünk általuk a házasság megpróbáltatásai,
feszültségei alól, csökkentve ezzel bármelyik kellemetlen
élmény gyötrelmét. Az ilyen pozitív állapotok továbbá közvetlenül meg is
szüntethetik a szórványos negatív érzelmek hatását. A házastársunkkal
folytatott vita például teljesen feldúlhat bennünket - azonnal felugrik a
vérnyomásunk, a pulzusszámunk és a bőrhőmérsékletünk. Figyelemre
méltó, hogy már egy csupán átfutó pozitív érzés (az arcunkat simogató
napfény kellemes érzése, a közelgő éttermi ebéd gondolata) is
meggyorsíthatja a kilábalásunkat ebből az egészségtelen állapotból. Így
tehát a gondokkal szemben felvonultatott röpke vagy jelentéktelen
pozitív érzelmek is rugalmasabbá tehetnek bennünket, és segítenek a régi
állapotunk visszanyerésében.98

A vizsgálatok azt is mutatják, hogy amikor örömet, elégedettséget,

kíváncsiságot vagy büszkeséget élünk át, akkor készen állunk elfogadni a
világ kihívásait, éberek és kreatívak vagyunk, nyitottak vagyunk az új
élményekre, több bennünk a bizalom a hozzánk közelállók iránt, nagyobb
egységet érzünk velük, hiszünk abban, hogy az életnek mégiscsak van
értelme, s hogy mi magunk kormányozzuk életünk hajóját.99 Ráadásul
minél pozitívabb érzelmeket élünk át, annál pozitívabb gondolatokat és
élményeket halmozunk fel, egészen addig, hogy a pozitív érzelmeink a
végén saját életet kezdenek élni, és egészséges felfelé vezető spirált
eredményeznek. Barbara Fredrickson, a pozitív érzelmek egyik legkitűnőbb
szakértője azt mondta, hogy a „pozitív érzelmek [...] olyan növekedési
utakat nyitnak meg az emberben, amelyek révén önmaguk sokkal jobb
kiadásává válnak".100

Három az egyhez arányra kell törekedni. Mindenki tudja -sőt mindig is

tudta -, hogy a pozitív érzelmek, nagy és kicsi örömök jó érzést okoznak.
Nos, tudjuk, hogy nem feltétlenül a pozitív érzések okozta öröm jelenti ezen
érzések igazi értékét számunkra és a kapcsolataink számára. Az lesz a
következő lépés, hogy ki kell találnunk, pontosan mit kell tennünk - mikor,
hogyan és mennyit - ahhoz, hogy több pozitív élményt hívjunk be az
életünkbe. A saját és más tudósok laboratóriumából származó több mint egy
évtizednyi kutatással a háta mögött Fredrickson azt tanácsolja, hogy
legalább háromszor annyi pozitív érzést próbáljunk megtapasztalni - vagyis
törekedjünk legalább a három az egyhez arányra a pozitív és negatív
érzelmek között.101 A kutatónő azt találta, hogy a legvirágzóbb egyének, a
legvirágzóbb házasságok és a legvirágzóbb munkacsoportok -
amelyek növekednek, nagyvonalúak és rugalmasak - mind nagyobb arányt
mutatnak, mint a három az egyhez. Amikor ennél kisebb az arány, akkor a
pozitív érzelmek (vagy pozitív gondolatok, pozitív társas kölcsönhatások)
nem érik el a kritikus szintet ahhoz, hogy elősegítsék az optimális
működést. Ez azt jelenti, hogy ha nagyjából ugyanannyi pozitív érzelmünk
van, mint negatív - sőt még ha kétszer annyi pozitív érzelmünk van is, mint
negatív -, akkor nagy valószínűséggel elcsüggedünk, magányossá válunk és
szenvedünk.

A boldog házaspárokra például nagyjából 5 :1 arány jellemző az egymás

felé mutatott verbális és érzelmi kifejezéseik terén, a nagyon boldogtalan
pároknál viszont 1 : 1-nél is rosszabb az arány. Sokatmondó, hogy a
termékeny munkahelyi csapatokat is pontosan ugyanaz az 5 :1 arány
jellemzi, szemben a kevésbé termékeny csoportokkal. Az emberek
mindennapi életét vizsgáló tudósok szerint emellett a legegészségesebb és
leginkább viruló egyének azt állítják, hogy náluk nap mint nap legalább
három jó esemény esik egy-egy rosszra.102 Ez persze nem azt jelenti,
hogy a negatív élmények háromszor olyan rosszak, mint a pozitívak, a
tudomány viszont azt sugallja, hogy egy rossz érzés, csípős megjegyzés,
kellemetlen életesemény „pofonja" felér három vagy több jó dologgal, vagy
akár túl is tesz rajtuk. Ezért jól tesz-szük, ha háromszor annyi jó dologra
törekszünk, mint rosszra; ideális esetben ötször annyira. John Gottman
házasságkutató és párterapeuta azt állítja, hogy az interakcióikban
megfigyelhető jó-rossz arányosság puszta megbecsülésével meg tudja
jósolni, mely párok fognak elválni.103

Azt tanácsolom, hogy vezessenek naplót a pozitív és negatív események

arányairól, amelyek Ön és a párja között zajlanak -például hogy hetente
hányszor kapnak hajba, mutatják ki a szeretetüket, fejezik ki a hálájukat,
kritizálják, hagyják figyelmen kívül egymást, stb. Utána érdemes
kiszámolni a jó és a rossz dolgok arányát, és szentül elhatározni, hogy
növelni fogják a számlálót (vagyis a házasságban előforduló pozitív
dolgokat - más szóval: szeret[kez]ni, és nem háborúzni fognak), miközben
csökkentik a nevezőt (vagyis a negatív dolgokat - például előre
felkészülnek egy veszekedésre, és véget vetnek neki, mielőtt
igazán elmérgesedhetne). Úgy is mondhatnánk, hogy a bankszámlánkhoz
hasonlóan sokkal több (pozitív) letétet helyezzünk el a házasságunkban,
mint amennyit leemelünk (negatív dolgok). Azt javaslom, hogy minden
reggel tegyék fel maguknak a kérdést: „Mi az, amit ma öt percben
megtehetek, és jobb lesz tőle a párom élete?" A vizsgálatok azt mutatják,
hogy a nagyon egyszerű viselkedések - például egy velünk megesett
hétköznapi, mulatságos történet elmesélése, valami intim dolog megosztása,
a mosolygás, az odafigyelés a másik szavaira, a lelkesedés, a játékosság
vagy a humor - hatást gyakorolhat a házasságunkban
átélt boldogságérzésre, intimitásra, a veszekedések kimenetelére és még az
egészségi állapotunkra is.104 Az első három perc alapján meg lehet jósolni
egy pár tizenöt perces beszélgetésének kimenetelét.105 Hozzuk tehát ki a
legtöbbet abból az első három percből! És kerül, amibe kerül, rövidre kell
zárnunk a kellemetlen érzelmek csöp-csöp-csöpögését és a rossz hatású
interakciókat.

Lehetséges, hogy túl sok a pozitív dolog? A pozitív pszichológusok

nemigen mondanak olyat, hogy káros lehet a túl sok pozitív interakció vagy
érzés. Amikor azonban a házasságra kerül a sor - és különösen ha sok
szenvedéssel járó házasságról van szó -, akkor a már kicsit túl sok
pozitívum is kockázatot jelenthet.
A házassági tanácsadók általában megtanítják a párokat arra, hogy pozitív
módon gondolkodjanak a másikról, és így is viselkedjenek vele. Például
arra biztatják a hozzájuk fordulókat, hogy kedvező értelmezési keretben
szemléljék a párjuk rossz dolgait (pl. „Csak azért ripakodott rám mások
előtt, mert feszült napja volt"), és általában lebeszélik az embereket
arról, hogy nyilvántartsák, a héten pontosan hányszor vádaskodott vagy
okozott csalódást a másik. Egyszóval azt kell tenni, amit Benjamin Franklin
tanácsolt a Szegény Richard almanachja című írásában: „Házasságkötés
előtt jól nyisd ki a szemed, utána pedig félig csukd be!" A párok felének
azonban nem segít ez a fajtaterápia,106 és vannak olyan tudósok, akik
szerint ahelyett, hogy félig becsuknák a szemüket, a legrosszabb helyzetben
lévő pároknak éppenséggel muszáj megnézniük, mennyit hibáztatják
és mennyire elutasítják egymást. Ehhez nagyon is nyitva kell tartaniuk a
szemüket. Észre kell venniük, mikor hanyagolják el a másikat, és mikor
viselkednek rosszul vele. Röviden: a szenvedő pároknak nyomon kell
követniük és el kell ismerniük a problémáikat (akkor is, ha ettől egy darabig
rosszul érzik magukat és elégedetlenkednek), mert csak így tudnak rajtuk
felülkerekedni.

Szépen hangzik az a jó tanács, hogy ne izgassuk magunkat apróságokon, de

az az igazság, hogy ezek nem is mindig olyan apróságok a kapcsolatban. Ha
tehát mézes mázba burkolunk egy veszekedést, elsiklunk egy sértés felett,
vagy túl gyorsan ássuk el a csatabárdot, akkor esetleg nem vesszük észre,
hogy egy fontos probléma került felszínre a kapcsolatunkban, és így nem
is oldjuk meg, a megoldatlanságtól pedig egyre rosszabb lesz. Azt találták a
kutatók, hogy a nagyon boldog párok vagy amelyekben csak kisebb
problémák fordulnak elő, illetve azok sem túl gyakran, inkább azzal járnak
jól, ha pozitív minőségeket tulajdonítanak egymásnak, magasak az
elvárásaik, és nem foglalkoznak túl sokat a kisebb sérelmekkel és
botlásokkal. A nagy gondban lévő párkapcsolatokban azonban az ellenkező
minta figyelhető meg. Lehet, hogy ellenkezik a megérzéseinkkel, de azok
járnak legjobban, akik kevesebb messzemenő következtetést vonnak
le egymás rossz viselkedéséből, akik kevesebb pozitív elvárást fogalmaznak
meg, és akik nyilvántartják, hogy mikor bántották meg egymást.107
Röviden: a nagyon boldogtalan házasságban élőknek arra kell törekedniük,
hogy növeljék a pozitív érzelmek és pozitív interakciók arányát, de nem
azon az áron, hogy szemet hunynak a problémák felett.
Az (összehangolt) beszélgetés tánca

Az utóbbi időben kiadott tanulmányok között van két kedvencem, amelyek

azt vizsgálták, hogy a gyorsrandik résztvevői és az egyetemista korú párok
mennyi „nyelvi szinkronitást" mutattak a beszélgetéseikben (másik
elnevezéssel: mennyire illeszkedik egymáshoz a nyelvi stílusuk).108 Akkor
mutat nyelvi szinkronitást a pár két tagja, amikor a szavaik és
kifejezéseik passzolnak egymáshoz. Például mindketten sok közhelyet
használhatnak („azok a régi szép idők..."), vagy beszélhetnek virágnyelven,
viszonylag formális nyelven, esetleg mindketten szeretik az érzelmileg
erőteljes szavakat (kétségbeesett, sóvárog, retteg), vagy sok szünetet,
hümmögést iktatnak be, esetleg mindketten rengeteg szlenget használnak
(„Hát, vettem ma olyan totál gáz tejet"). A hasonló beszéd- és
gesztikulációs (tekintet-, testtartás-) stílust mutató emberekről már régebben
is kimutatták, hogy jobban vonzódnak egymáshoz. A legújabb
vizsgálatokban azonban azt mérték fel a pároknál és a potenciális pároknál,
hogy finoman (és vélhetően önkéntelenül) viszonozzák-e egymás névelőit
(egy, a, az) és személyes névmásait (én, te, mi, ő).m Meglehetősen
rejtélyesen hangozhat, de kiderült, hogy az ilyen szavak
összehangolt használata tükrözheti, hogy a pár két tagja milyen mértékben
próbálja megnyerni a másikat, valamint hogy mekkora mértékben sikerül
kommunikálniuk egymással és megérteniük egymást.

Az az érdekes eredmény született, hogy nagyobb valószínűséggel akartak

újabb találkozót kérni egymástól azok az első-randis párok, akiknek illett
egymáshoz a nyelvi stílusuk, az egyetemista korú párok között pedig
nagyobb valószínűséggel voltak együtt három hónappal később (ami a futó
kapcsolatnál mindenképpen hosszabbnak számít ezekben a körökben)
azok, akiknél összeillett a két ember nyelvi stílusa. Akikről ez nem volt
elmondható, azok kisebb valószínűséggel mutattak szerelmes érdeklődést a
másik iránt (a randivizsgálatban), és nagyobb valószínűséggel szakítottak (a
párkapcsolati vizsgálatban). A kutatók elemezték a híres szerelmes és plátói
párok (pl. Sylvia Plath és Ted Hughes, Elizabeth Barrett Browning és
Robert Browning, valamint Sigmund Freud és Carl Gustav Jung) leveleiben
és verseiben megmutatkozó nyelvi szinkronitást is. A
kapcsolatok viszontagságait végig számba vevő vizsgálatok elemzései
azt mutatták, hogy a legboldogabb időszakokra (pl. Plath és
Hughes házasságának első négy évére) jellemző a legnagyobb
nyelvi szinkronitás, a legboldogtalanabb időszakokra viszont (pl. két évvel
Plath öngyilkossága előtt, amelyet harmincéves korában követett el) a
legalacsonyabb szinkronitásérték volt jellemző.110

Lehetne amellett érvelni, hogy semmit nem tehetünk annak érdekében,

hogy a nyelvi stílusunk minél nagyobb mértékben hasonlítson a párunkéra -
mivel a folyamat kontrollálhatatlan és automatikus -, de véleményem
szerint szándékosan is lehet törekedni arra, hogy összeillesszük a
beszédmintáinkat, és learassuk érte a babérokat a kapcsolatban. Úgy tűnik,
hogy a nők természetüktől fogva jobbak az ilyenfajta verbális (és
nonverbális) mimikriben, mint a férfiak,111 de lehet, hogy ez csak azt
jelenti, hogy a férfiaknak jobban kell igyekezniük. Előfordult már olyan,
hogy rajtakapta magát, hogy beszélget valakivel, aztán hirtelen fel kell
vennie a telefont, és azonnal ahhoz az emberhez igazítja a beszédstílusát,
akivel a telefonbeszélgetést folytatja? Ez olykor minden erőfeszítés nélkül
megtörténik, máskor viszont szükség lehet rá, hogy tudatosan fejtsünk ki
mentális és verbális erőfeszítést (emiatt aztán kimerültnek
érezzük magunkat a beszélgetés végén, és megkönnyebbülünk, hogy végre
abbahagyhatjuk). A testünk is igyekszik ráhangolódni a
beszélgetőtársunkéra. A vizsgálatok azt mutatják, hogy két egymással
beszélgető ember általában tükrözi egymás viselkedését (pl. az egyik
hátradől, mire a másik is hátradől; az egyik megvakarja az állát, és a másik
is így tesz; az egyik nevet, és a másik is elneveti magát), s gyakran még
csak észre sem veszik ezt.

Aki tudatosan képes nyelvi stílust váltani, az tudatosan is ki tud alakítani

nyelvi szinkronitást a párjával, és ennek megfelelően javítani tudja a
kapcsolatát, még ha kis mértékben is. Az efféle szinkronitás elsősorban
azért jó a kapcsolatoknak, mert azt jelzi, hogy figyelünk egymásra, és
valóban megpróbáljuk megismerni, megérteni egymást. A figyelem döntő
fontosságú. Az a személy például, aki szórakozottan hallgat, nagyobb
kárt okoz a közös élmény kialakulásában, mint az ellenséges hallgató.112
Bár eleinte látszólag ellenkezhet a megérzéseinkkel, de amikor megosztunk
egy fontos emléket, eseményt vagy életünk álmát valamelyik barátunkkal
vagy a párunkkal, általában jobban örülünk a negatív reakciónak, mint
annak, ha nem váltunk ki semmilyen reakciót. Ezért van, hogy a nyelvi
szinkronitás különösen a problémás kapcsolatokban értékes, amelyekre
több jut a viszonylag nehéz beszélgetésekből. Akik tudják tükrözni a párjuk
beszédstílusát és gesztusait egy feszült pengeváltás során, azok nagyobb
valószínűséggel hallgatják meg egymást, és nagyobb valószínűséggel
rendezik az aktuális kérdést.

Hozzuk rendbe az életünket! Hogyan birkózzunk meg a zűrös házassággal?

Vannak a kapcsolatnak olyan elemei, amelyeket nagyon nehéz táplálni vagy

megjavítani. A párunknak akadhat egy olyan vonása, amellyel nehéz együtt
élni (lobbanékonysága, narcizmusa, függősége). Talán megcsalt bennünket.
Lehet, hogy heti öt napon át távol van a munkája miatt. Előfordulhat, hogy
már megpróbáltuk megváltoztatni őt vagy a helyzetet, de nem igazán
sikerült. Amikor nagy gondokkal szembesülünk a
párkapcsolatunkban, érdemes olyan cselekvési lehetőségeket is átgondolni,
amelyek abban segítenek, hogy együtt tudjunk élni a jelenlegi
nehézségekkel, és a lehető legtöbbet hozzuk ki a helyzetből. Bár ez az út
eleinte herkulesi erőfeszítéseket követelhet meg tőlünk, átsegíthet
bennünket a nehezén, és elérkezhetünk egy olyan pontra, amikor már vagy
készen állunk a nagyobb változásra, vagy kilépünk a helyzetből (és a
kapcsolatból), vagy pedig sikerül leküzdenünk az akadályt, és jobb idők
jönnek.

Azok, akik ezt az utat választják, nagyon értékesnek találhatnak három

kutatási vonalat, illetve azok eredményeit. Az első a házasságon kívüli
vigasz- és örömkeresés (családtagoknál, barátoknál). A második az új,
kiegyensúlyozott utak és módok keresése a közelség elérésére, valamint a
mindennapi életünk megfigyelése és értelmessé tétele. A harmadik a
megbocsátás útja.

Társas támogatás

Emberi (és főemlősi) természetünk lényegi részeként jóllétünkhöz,

túlélésünkhöz szükségünk van arra, hogy tartozunk valakihez, hogy érezzük
a gondoskodást, és hogy ráhagyatkozhassunk másokra és bizonyos
csoportokra.113 A társas támogatás különösen a feszült vagy fájdalmas
életesemények kezelésében segít.
Amikor gond van a házasságunkkal, azonnal felderülhetünk és
elengedhetjük a bajainkat, ha egy barátunkhoz, rokonunkhoz, vallási
tanácsadóhoz vagy akár csak egy állathoz114 fordulunk. A jól ismert
társaságban úgy érezzük, hogy szeretnek és értékelnek minket, segíteni
tudnak a helyzetünk jobb megértésében, konkrét tanácsokat kaphatunk arra,
hogyan birkózzunk meg vele, s kézzelfogható vagy pénzügyi segítségben
részesülhetünk. Bizonyos értelemben sokat tompíthat a párkapcsolati
nehézségeinken, ha valaki figyelmesen meghallgat bennünket, vagy ha
kisírhatjuk magunkat valakinek a vállán. Ez megadhatja nekünk a
szükséges erőforrásokat (bizalmat, információt, menekülési útvonalat),
amelyek segítségével megküzdhetünk az adott dologgal, vagy
cselekedhetünk.

Amikor még fiatalabb voltam, nagymértékben alábecsültem a társas és

érzelmi támogatás értékét. Emlékszem, egyszer órákig zokogtam - no meg
rágódtam és képtelen voltam megszabadulni a körben forgó gondolataimtól
- egy rossz kapcsolat miatt. Utána pedig, miután egy közeli barátnőmmel
egy órán át beszélgettünk az érzéseimről, szenvedésem a tízfokú skála
tízeséről hármasra csökkent. Vajon mennyit lettem volna hajlandó
fizetni egy olyan tablettáért, amelynek ilyen jó hatása van?

Amikor valami nagy gonddal szembesülünk a házasságunkban - félrelép a

párunk, nap mint nap egymásnak esünk, alapvetően különbözünk a
tekintetben, hogy legyen-e gyerekünk akkor ez a probléma olyan óriásinak
és fenyegetőnek tűnik számunkra, hogy nehéz elképzelnünk, hogy egy
baráttól vagy családtagtól kapott melegség és vigasztalás hatására
eltűnhet. Természetesen legtöbbször nem tünteti el teljesen a bajt a társas
támogatás, de nagyon sokat segíthet abban, hogy elkezdjünk foglalkozni
vele, és enyhítheti a rá adott érzelmi reakcióinkat. Egy okosan átgondolt és
az iménti állítást alátámasztó vizsgálatban115 olyan önkénteseket toboroztak
a kutatók, akik történetesen éppen a lejtő aljára kerültek, és vagy egyedül
voltak, vagy valamelyik barátjukkal. Hihetetlen, de akik a barátjukkal
voltak - különösen ha közeli és régi barátról volt szó -, kevésbé meredeknek
tartották az emelkedőt, mint azok, akik egyedül vágtak neki. Jó metafora ez
az élet nagy kihívásaira, különösen a házasság nehézségeire: a társak és
bizalmasok hatására már nem tűnnek annyira meredeknek a nyűgeink és
bajaink emelkedői.
Előfordul, hogy amikor az ember el akarja hagyni a párját, akkor valójában
saját magát akarja otthagyni. Annyi bizonyos, hogy a Michelangelo-hatás
pozitív és negatív irányban egyaránt hathat, és ahelyett, hogy az ideális
önmagunk elérésében segítene, a párunk talán éppen olyan embert hoz ki
belőlünk, akit megvetünk. Ez is olyan állapot, amelyben felbecsülhetetlen
segítséget nyújthatnak a barátok és a családtagok, mégpedig azzal, hogy
segítenek szemünket a nagyobb képen tartani, helyrebillentik az
önbizalmunkat, rányitják a figyelmünket arra, hogyan változtunk meg
hátrányunkra, és segítenek jó irányba fordítanunk ezeket a változásokat.

Összességében azt mondhatjuk, hogy ha egy nap az a szörnyű

felismerésünk támad, hogy nem a megfelelő emberrel élünk házasságban,
akkor az az egyik legnagyszerűbb lehetőségünk, hogy megbeszéljük a
helyzetünket néhány bizalmasunkkal. A fentebb leírt lelki és kézzelfogható
előnyökön túl pozitív neurológiai és élettani hatásokat is elkönyvelhetünk
ennek hatására. A szoros bizalmas kapcsolatokkal rendelkező emberek
agya, szíve, neuroendokrin- és immunrendszere kevésbé reagál azokra
a helyzetekre, amelyekben sérelmet vagy feszültséget szenvednek el,
például elutasításban vagy elhanyagolásban van részük.116 Továbbá a társas
támogatás puszta észlelése - például az a tudat, hogy mindig fordulhatunk
az édesanyánkhoz - ugyancsak csökkentheti a feszültséget és emelheti a
boldogság szintjét, különösen amikor nagy kihívásokkal találjuk szembe
magunkat. Természetesen nem kell a társaság lelkének lennünk, aki
körül alig várja több tucat ember, hogy áldozatot hozhasson értünk. A társas
támogatás előnyeit azok is élvezik, akik egyszerűen csak részt vesznek a
közösségük csoportjaiban (szülői munkaközösségekben, olvasókörökben,
futóklubokban, templomi gyülekezetekben vagy zsinagógacsoportokban),
és/vagy akik legalább egy kölcsönösségen alapuló barátot117 fel tudnak
mutatni. Úgy tűnik, nincs szükség arra, hogy az embernek a házasságán
kívül rengeteg barátja legyen.118

A madártávlat technikája

Nem hívnánk zűrös házasságnak azt a párkapcsolatot, amelyben nem érik

egymást a viták és veszekedések: „Ma hűvösen viselkedett velem az
asszony." „Megalázott a barátai előtt a férjem." „Visszautasított a
feleségem, amikor kifejeztem neki, hogy szeretem." „A férjem úgy vett meg
egy drága dolgot, hogy nem beszélte meg velem." „Sokáig kimaradt a
feleségem, aztán amikor hazajött, szinte elbújt előlem." „A férjem a
tiltakozásom ellenére vacak kajával etette meg a gyerekeket." „A feleségem
a legkisebb dolgokon is felhúzza magát." „A férjem elérte, hogy komplett
idiótának érezzem magam." „Nem láttam a feleségemen, hogy érdekelné,
amit mondok neki." Valósággal kimerít és elszomorít már az is, ha
belegondolok, mennyire fájnak az ilyen incidensek. Ha a fentiek
valamelyike történik velünk, általában addig rágódunk rajta - passzívan és
ismétlődően -, míg belefájdul a fejünk az ellenvádakba, az aggodalmakba,
az elutasításba, a bosszúságba, a kételkedésbe, a kétségekbe és a
sérelmekbe. Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy minél többet rágódunk egy
sértésen vagy gondon, annál rosszabbul érezzük magunkat, annál torzabb
következtetéseket vonunk le, és annál messzebbre kerülünk a megoldástól
vagy a kiúttól.119 Bár a magam és mások kutatásai egyaránt azt sugallják,
hogy jobban járunk, ha nem gondolkodunk ilyen dolgokon, hanem inkább
valami pozitívabb felé tereljük a gondolatainkat, és nem izgatjuk magunkat
az apróságokon,120 gyakran lehetetlen vagy irreális megfogadni ezt a
tanácsot. Amikor a párunk elhanyagol vagy megvet minket, akkor a
viselkedése valószínűleg olyan probléma bizonyítéka, amely nem fog
magától megszűnni - amellyel, történjen bármi, valamit tenni kell.

Egy teljesen új kutatási vonalból felsejlik a fájdalmas élmények

egészségesebb feldolgozási módja, nevezetesen hogy „önmagunktól
eltávolodott" nézőpontból érdemes elemeznünk a negatív érzéseinket és
bajainkat.121 Úgy is mondhatnánk, hogy meg kell próbálnunk a másik
ember szemével megfigyelni önmagunkat, és úgy gondolni saját magunkra,
mintha madártávlatból néznénk. Sőt kimondottan el kell kerülnünk a
múltbeli élményeken való gondolkodást és ezek felelevenítését a saját
lelki szemeink előtt (pl. egy vita vagy egy megaláztatás
képzeletbeli újrajátszását), mivel az ilyen „önmagunkba merült"
nézőpont rendszerint csak káros rágódást eredményez.

Az húzódik meg emögött, hogy amikor úgy gondolkodunk egy rossz

élményen, mintha külső megfigyelők lennénk - mintha távolról figyelnénk
saját magunkat -, akkor képesek vagyunk úgy újraértelmezni az élményt,
hogy az segítsen megérteni és lezárni a dolgot. Ezzel szemben amikor a
saját nézőpontunkból idézünk fel el egy negatív élményt - mintha még
mindig benne lennénk -, akkor az lesz a vége, hogy beleszakad a szívünk a
részletek felidézésébe, abba, hogy ki mit mondott, és ki hogyan érezte
magát. A vizsgálatok azt mutatják, azok az emberek, akik képesek
távolságot tartani önmaguktól, vagyis „madártávlati nézőpontot" alkalmazni
olyan helyzetekben, amikor egy nemrégiben megesett incidens során
elutasítást tapasztaltak vagy dühösnek érezték magukat - vagy ezt keltette
bennük a kísérletvezető -, nagyobb valószínűséggel próbálják építő módon
megoldani a problémáikat, és kisebb valószínűséggel viszonozzák a párjuk
részéről tapasztalt ellenséges viselkedést.122 Az önmagunktól való
távolságtartás ráadásul a harag, a szomorúság és a pesszimizmus ellen is
megvéd bennünket,123 és kevésbé reagálunk élettani szinten a stresszre (s
ezzel együtt csökkennek például a kisebb vérnyomás-emelkedések), ami
nemcsak az érzelmeinknek tesz jót, hanem a testi egészségünk javát is
szolgálja.124

Legközelebb tehát, amikor kisebb-nagyobb válsághelyzet alakul ki a

párkapcsolatában, hagyjon eltelni némi időt, majd egy tárgyilagos
megfigyelő (aki lehet a terapeutája, egy józan barát, sőt akár egy idegen is)
nézőpontját felvéve gondolja át újra a dolgot, és távolról vegye szemügyre
saját magát és a házastársát. A tudósok kimutatták, hogy ez a gyakorlat
megakadályozza a körkörös gondolatok kialakulását, a rágódást vagy az
elkerülő viselkedést,125 és hatására tisztábban, összefüggéseiben
sikerül megértenünk a válsághelyzetet, továbbá olyan
felismerésekre tehetünk szert általa, amelyek lehetővé teszik, hogy
valamilyen megoldást találjunk, vagy sikerüljön lezárnunk az ügyet.

A negatív élmények dobozba zárása

Sok olyan gond van egy házasságban, amelyet fel kell ismernünk, és
amelynek megoldásán dolgoznunk kell, de van néhány olyan probléma is,
amelyet egyszerűen el kell fogadnunk, és magunk mögött kell hagynunk.
Ezeket „be kell csuknunk egy dobozba", és félre kell tennünk. Magától
adódik a kérdés, milyen kísérletek szolgáltatnak empirikus alapot ehhez a
tanácshoz, illetve hogyan lehet lefordítani ezt az elképzelést a
laboratóriumok nyelvére. Érdekes módon az derül ki, hogy nincs szükség
ilyen fordításra. A kutatók arra kérték a résztvevőket, hogy írjanak a nagyon
fájdalmas emlékeikről, majd szó szerint arra kérték őket, hogy zárják be
(bár nem dobozba, hanem borítékba) ezeket a gondolataikat.126

Amikor ilyen kísérletet tervezünk, először is olyan dolgokra gondolnánk,

amelyektől igazán rosszul érzi magát az ember - például idézzen fel egy
olyan eseményt vagy döntést a házassága során, amelyet mélyen megbánt
(például bármelyik fél hűtlensége), esetleg gondoljon egy olyan nagy
vágyára, amely kisiklott (gyerekvállalás vagy munkahelyváltás).127 Utána
írja le az élményt egy darab papírra, ami - legalábbis időszakosan -
fokozhatja a rossz érzést. Végül az ember összehajtogatja a papírt, berakja
egy vastag borítékba, leragasztja, és odaadja a kísérletvezetőnek, vagy
egyszerűen eldobja. Azt találták a kutatók, hogy ez az eljárás gyengíti a
szenvedést okozó esemény hatását, az emberek kevésbé érzik magukat
szomorúnak miatta, kevesebb bennük a megbánás, kevésbé szoronganak, és
kevésbé csalódottak, illetve dühösek.

Amikor az érzelmeink uralásáról vagy ellenőrzéséről beszélünk, gyakran

használunk olyan fogalmakat, melyek a fizikai bezárással kapcsolatosak:
például temessük el a bánatot, borítsunk fátylat a történtekre, csak kis
szelepen engedjük ki a gőzt, vagy éppenséggel söpörjük a szőnyeg alá az
érzéseinket. Kiderült, hogy a lepecsételés, bezárás vagy elzárás fizikai
aktusa segít bennünket lelkileg is lezárni a gondjainkat és
szívfájdalmainkat. Ha sikerül összecsomagolni és berakni valahová az
aggodalmainkat, amit aztán lezárunk és lepecsételünk, akkor
megkönnyebbülünk, és az az érzés alakul ki bennünk, hogy urai vagyunk
az érzéseinknek. Első pillantásra egyszerűnek, sőt akár ostobának is tűnhet
ez a kis gyakorlat, de én mindenkit arra biztatok, hogy próbálja meg. Ha a
gondjainkkal kapcsolatos tárgyakat - legyen az egy naplóbejegyzés, egy
levél vagy egy fénykép - bezárjuk valahová, az nagyon megkönnyítheti a
szenvedésünket, és segíthet továbblépnünk.

Vajon mindig jó a megbocsátás?

Néhány perccel ezelőtt a munkahelyén felhívta Önt élete párja, és

bejelentette, hogy most ért haza, miután az éjszakát a szeretőjével töltötte.
Nehéz időszakot tudnak a hátuk mögött, de Ön úgy gondolta, hogy
alapvetően rendben van a kapcsolatuk. A társa elnézést kér, és közli, hogy
este szeretne Önnel találkozni.128

Ezt az érzelmileg telített hipotetikus forgatókönyvet használja egy

kutatócsoport, amely azt tanulmányozza, hogyan mérhető és gyakorolható a
megbocsátás. Próbálja a lehető legélénkebben elképzelni, hogy megtörtént
Önnel ez az élmény. Hogyan reagálna rá ebben a pillanatban? Hogyan
kezelné az érzéseit és a kapcsolatát ettől a naptól fogva? Meg tudna
bocsátani tiszta szívből?

Mindig is áhítattal figyeltem azokat az embereket, akik képesek igazán

megbocsátani. Azokat a szülőket, akik megbocsátanak a gyereküket megölő
gyilkosoknak. Az igazságtalanul bebörtönzötteket, akik megbocsátanak az
őket eláruló rendszernek. A leghíresebb ilyen bebörtönzött valószínűleg a
Nobel-békedíjas Nelson Mandela, a Dél-afrikai Köztársaság korábbi elnöke
volt. 1994-es elnöki beiktatási beszédében állítólag azt mondta a
közönségnek, amelynek soraiban főméltóságok, királyok, elnökök és
miniszterelnökök voltak a világ minden tájáról, hogy számára az a
legnagyobb megtiszteltetés, hogy vendégei között tudhat három rabot a
Robben-szigetről, amelynek börtönében tizennyolc éven át raboskodott,
szinte kenyéren és vízen élt, miközben a közeli mészkőbányában dolgozott.
Később elmagyarázta, hogy ha nem bocsátott volna meg, akkor életének
hátralévő részét keserűség és gyűlölet közepette élné.129 Látásmódja
nemcsak mélyen inspiráló, de komoly empirikus bizonyítékok is
alátámasztják. Többféleképpen is felszabadító hatású a megbocsátás,
legyen szó akár olyan rendkívüli, drámai esetekről, mint a fenti példák, akár
csak a mindennapi kihágások elnézéséről.

Mit mond a tudomány?

„Tévedni emberi - megbocsátani isteni dolog."130 Akár a magazinokban

olvastuk, akár anyánktól hallottuk ezt a bölcsességet, legtöbbünk találkozott
már valahol azzal az elképzeléssel, hogy a megbocsátás jót tesz az
embernek. A megbocsátás azt jelenti, hogy megváltoztatjuk azt, ahogyan a
bennünket megbántó emberekre tekintünk és velük viselkedünk - a keserű
és bosszúért kiáltó érzések helyett a jó szándék (vagy pozitív gondolatok,
érzelmek és cselekedetek) irányába mozdulunk el.131 Azt mondják, segít
eloszlatni a haragunkat és a gyűlöletünket, javít a kapcsolatainkon, és végül
boldogabbá, egészségesebbé tesz. A valódi megbocsátásról megállapították,
hogy enyhíti a sérelmeket, minimalizálja a betolakodó negatív, dühös vagy
depresszív gondolatokat, szárnyakat ad az optimista gondolatoknak,
kedvez az élettel való elégedettség érzésének, elősegíti a házasságban az
elköteleződés és az elégedettség kialakulását, javítja a testi egészséget, sőt
még a munkatermelékenységünket is fokozza.132 Ha valakit nagyon
bántanak a párja tettei, akkor érdemes átgondolni ennek a kutatásnak az
eredményeit.

Sok különböző csoportban végeztek már megbocsátásstratégiákat tanító

intervenciós vizsgálatokat, többek között házaspárokkal; vérfertőzés
túlélőivel; öngyilkos gyerekek szüleivel; olyan férfiakkal, akiknek a párja
az ő szándékuk ellenére elvetette a magzatot; különböző kapcsolatokban
megsérült gyermekekkel; valamint gyermeknevelési problémákba
bonyolódott elvált szülőkkel.133 A tudósok megállapították, hogy például
amikor a házastársunk rosszul bánik velünk, és nem bocsátunk meg
neki, akkor az ő kihágása rávetül a jövőbeli párkapcsolati interakcióinkra és
konfliktusainkra is, és végül gátként tornyosul majd közöttünk, elzárva a
problémamegoldás útját. A megbocsátás nemcsak eltérítheti ezt a lefelé
tartó ördögi spirált a kapcsolatunkban, hanem melegebb gondolatokat és
interakciókat is beindíthat. Sőt az egyik vizsgálat még olyan eredményt is
hozott, hogy ha egyvalakinek megbocsátunk (például a társunknak vagy
egy szomszédunknak), akkor az a többi kapcsolatunkra is kisugárzik. Már
az is megerősíti a családi, baráti és munkatársi kapcsolatainkat, ha
egy olyan emberre gondolunk, akinek már megbocsátottunk, és ilyenkor
nagyobb valószínűséggel adakozunk egy jótékonysági szervezetnek vagy
jelentkezünk önkéntesnek egy arra érdemes ügyért.134

De... akit lábtörlőnek néznek, az kivétel

Ha ennyire megéri megbocsátani, gyakorlói pedig annyira erényesek, akkor

vajon miért van az, hogy sokan nem szívesen bocsátunk meg - különösen a
kapcsolatainkban? Miért vannak vegyes érzéseink, amikor azt látjuk, hogy
régóta szenvedő férjek és feleségek újra és újra megbocsátanak egymásnak?
Az evolúciós és szociálpszichológusok elfogadható magyarázatot kínálnak
erre a kérdésre. Életben maradásunk és szaporodásunk olykor a
megbocsátáson múlik, máskor pedig a bosszún, és életbevágóan fontos
megkülönböztetni azokat a helyzeteket, amelyek az egyiket, illetve a
másikat követelik meg.135 Például amikor valaki túl gyorsan és kritikátlanul
bocsát meg, akkor végül az önuralma és az önbecsülése bánhatja, hogy nem
volt képes kiállni a saját igazáért, a kapcsolatnak pedig azzal árthat, hogy
nem engedi meg a párjának, hogy levonja a megfelelő tanulságokat és
fejlődjön.136 Ha túl gyorsan és túl gyakran bocsátunk meg a párunknak,
akkor azt kockáztatjuk, hogy szem elől tévesztjük az értékeinket, figyelmen
kívül hagyjuk a valós kapcsolati problémákat, és az illető lábtörlőjévé
válunk.

Mikor bocsássunk meg, és mikor ne? A tudósok nemrégiben

megállapították azokat a kritériumokat, amikor a megbocsátás inkább
jótékony, mintsem káros hatású. Lényegében arról van szó, hogy ha például
a férjünk elkövetett valami rosszat, mi pedig úgy érezzük, hogy (1) házasok
maradunk, és fontosnak tartjuk a házasság megmentését, (2) nem valószínű,
hogy férjünk megismétli a kihágást, vagy nem fog újra megsérteni
bennünket, (3) csak ritkán tér rossz útra, akkor pozitív eredménye lesz
a megbocsátásnak. A házaspárok egyik vizsgálatában például azt találták,
hogy idővel egyre nagyobb kapcsolati gondokat tapasztalt az a fél, aki
gyakran megbocsátott a rosszul viselkedő félnek (és fordítva), de azok a
felek, akik a kihágást ritkán elkövető párjuknak bocsátottak meg,
folyamatosan elégedettek voltak a házasságukkal.137

Más vizsgálatok azt mutatták, hogy szilárd önazonosságot és az

önbecsülésük erősödését tapasztalják azok az emberek, akik
a házasságukban megbocsátanak a kellemes vagy sokat változott párjuknak,
azok a házasfelek viszont, akik a nem túl kellemes és nem sokat változott
párjuknak bocsátanak meg, sokkal rosszabbul érzik magukat.138
Összességében azt mondhatjuk, hogy ha a felesége - aki esetleg
hűtlenkedett, csalárd volt, vagy nem viselkedett megfelelően - azt jelzi,
hogy Ön biztonságban érezheti magát a házasságban, és nagyra értékeli
Önt, akkor érdemes megbocsátania neki, mert az megerősíti a biztonság
érzését saját magával és a házasságával kapcsolatban, stabilabbá teszi
a házasságot, valamint enyhíti az elkerülhetetlen konfliktusokat és
problémákat. Meg kell azonban vizsgálnunk, hogy megbocsátási hajlamunk
a házasságunk megjavításának elfogadható és jól megfontolt céljából
történik-e, vagy pedig annyira rettegünk a félelmünk bekövetkeztétől,
nevezetesen attól, hogy ha vége a házasságunknak, akkor oda a
boldogságunk, hogy még az ördöggel is lepaktálnánk a nagy konfrontációk
elkerülése végett. A megbocsátás olyan döntés, amelyhez tudatos
erőfeszítésre van szükség, és ez az erőfeszítés hatalmas haszonnal járhat -
az ember számára és a kapcsolat számára egyaránt. Ha azonban minden jel
arra mutat, hogy az ember párja semmilyen lelkifurdalást nem érez, és újra
el fogja követni a kihágást, akkor a megbocsátás egyáltalán nem „isteni"
dolog.

Elmenni, amíg nem túl késő

Megeshet, hogy már mindent megpróbált az ember, de képtelen a pozitív és

negatív élmények közötti arányt 1 : 1-nél feljebb tornázni. Mélyen és
tartósan boldogtalan, és már nem szeretne további fontos éveket
elvesztegetni. A szakítás és a válás olyan személyes döntés, amelyben senki
nem adhat tanácsot a párnak - még egy kiváló pártanácsadó sem. Én sem
fogom megmondani, hogy ki váljon el, és ki maradjon házas, de szeretnék
ismertetni néhány szinte még „nyomdaszagú" eredményt és következtetést a
társadalomtudományok köréből, amelyek befolyásolhatják kinek-kinek a
döntését (vagy nem).

Néha érdemes várni

Valószínűleg igaz az a mondás, hogy „az idő minden sebet begyógyít",

legalábbis bizonyos körülmények között - mégsem esik jól ezt hallani.
Amikor az ember házassága természetes hullámmozgást követ, de jó ideje
már hullámvölgyben van, akkor nagy a valószínűsége, hogy egyszer majd
csak kikerül belőle. Hallottam egyszer egy kedves történetet egy vödör
sáros vízről. A víz teljesen zavaros volt a benne lévő sártól, az ember meg
nem tudta, mitévő legyen vele, hogy tiszta vízhez jusson.
Felforralja? Megfagyassza? Rázza meg? Szűrje le? Vajon létezik valami
vegyi anyag, amely megköti a sarat? Mindent kipróbált, de semmi
sem működött. Csak az segített, hogy egy darabig nem nyúlt hozzá, és
hagyta, hogy leülepedjen. Így tehát abbahagyott mindent, hátradőlt, és
hagyta állni a vizet. Egy idő után észrevette, hogy a sár kezd magától
leülepedni, a víz pedig hamarosan újra kristálytiszta lett.139
Ha békén hagyjuk a párkapcsolatunkat, akkor lehet, hogy magától
helyrejön.

Válás után is meg kell küzdeni a kihívásokkal és növekedni kell

És mi van, ha mégsem tisztul magától a kép? Ilyenkor úgy is dönthet az

ember, hogy szakít a párjával, vagy elválik tőle, és bár a döntés félelmetes,
a párok 40%-a mégis meghozza.140 Végső soron egy olyan nagy esemény,
mint a válás, nemcsak az ember életét és a családját változtatja meg
milliónyi kicsi és nagy dologban, hanem a - jelenbeli, múltbeli és jövőbeli -
önmagáról alkotott történetet is megváltoztathatja, amely összetartó erőt
és célokat visz az életébe. Hiszen elvileg nem szabadna itt megszakadnia a
történetnek.

Válás közben és után rendszerint sokfajta érzésen esnek át az emberek, az

elárultság és az elutasítás érzésétől a szomorúságig és a
megkönnyebbülésig, a haragtól és a félelemtől a bűntudatig és az
önsajnálatig. Mi több, ezek az érzések olykor néhány perc után
továbbállnak, ezért állapotunkra ilyenkor nagyon igaz az „érzelmi
hullámvasút" kifejezés. Az ember úgy érezheti, hogy az élete egy
szemétdomb, vagy hogy minden a feje tetejére állt. Elkezdheti
megkérdőjelezni, mennyire értékes egyénként és valaki párjaként. Lehet,
hogy óriási papírhegyeken kell átrágnia magát, végtelen sokat kell
telefonálnia az ügyvédjével, feszült tárgyalásokat folytatnia az exével a
vagyonmegosztásról és a gyerekfelügyeleti jogokról, a gyerekek pedig
megvadulnak vagy visszahúzódnak a válás hatására. Ráadásul valószínű,
hogy az ember új pénzügyi, munkahelyi vagy társas feszültségeknek
néz elébe. Lehet, hogy óriási nyomás alatt találja magát, hogy munkát vagy
jobban fizető munkát találjon. És amikor a legnagyobb szüksége lenne a
társas támogatásra, éppen akkor érezheti magát elszigeteltnek és
magányosnak, mert a válás után megváltozik a baráti köre, és eltávolodhat
tőle a „baráti párok" egy része.

Az óriási kihívások és feszültségek ellenére legtöbben túlélik valahogy a

válást, sőt még ki is virulhatnak utána. Sőt az embereket a törvényes válás
előtt és után nyomon követő nyolc vizsgálat metaelemzése azt mutatja,
hogy a tipikus reakció egy idő után a boldogság fokozódása volt.141 Az a
könyvünk egyik témája, hogy az emberek figyelemre méltó rugalmasságról
tesznek tanúbizonyságot, képesek a megrázkódtatásokból tőkét kovácsolni,
a rossz élmények hatására pedig növekedni - például az ember összeszedi
magát a válás után, és erősebb lesz, mint előtte volt. Szeretem „hétköznapi
varázslatnak" hívni ezt a rugalmasságot, és nem örülök, ha rendkívüli
emberek különleges képességének tartják, akiket soha nem érhetünk utol.142
Inkább olyan általános tulajdonságunkról van itt szó, amely képessé tesz
bennünket, hogy összeszedjük magunkat a rossz élmények után, és
pozitív élményeket tudjunk gyűjteni. Mivel azonban legtöbbünk
nincs tudatában e képesség hétköznapi, de figyelemre méltó
voltának, általában alábecsüljük azt a képességünket, amellyel szinte
minden boldogtalanságot át tudunk vészelni. Mivel aggódunk amiatt, hogy
egy szerencsétlenség vagy trauma - például ha felbomlik a családunk - után
soha nem leszünk már boldogok, sokszor alábecsüljük a hétköznapi
varázslat mindannyiunkban benne rejlő képességét.

Sokat írtak már - a kutatók és a „segíts magadon!" könyvek szerzői

egyaránt - azokról az erőforrásainkról, amelyek segítenek növekedni, sőt
„profitálni" a válás utáni veszteségekből, fájdalmakból és traumákból.143
Ezek az erősségek segítenek megküzdenünk a legsötétebb napokkal, és
lehetővé teszik, hogy gyarapodjunk, növekedjünk általuk. Már ma kezdje el
valamelyik alábbi tevékenységet! Érdemes azokkal kezdenie, amelyek a
legtermészetesebbnek vagy legérdemesebbnek tűnnek, vagy legalábbis a
legkevesebb szorongást okozzák:

• Próbáljon válaszolni arra a kérdésre, miben érzi erősebbnek magát a

szakítás, illetve a válás óta.

• Írja le annak történetét, hogy mi történt a házasságának végén és után,

hogyan növekedett és változott meg a hatására, s milyen új prioritásokat és
célokat tud kitalálni a jövőre nézve.

• Gondolja át, mi volt a legmókásabb dolog, amit a válása óta mondott

Önnek valaki.

• Figyelje meg, pontosan mit érez - és miért - életének ebben a

szakaszában, és bízza meg magát azzal a feladattal, hogy másokkal is
megosztja az érzéseit.
• Tegyen meg valamit mindennap - akármilyen triviális legyen is az -,
amitől legalább rövid időre jobban érzi magát.

• Próbálja meg összeszedni gondolatban, hogy mi segített átlendülnie a

korábbi megrázkódtatásain, és állítsa újra csatarendbe azokat az
erőforrásait.

• Gondolja át, mit jelent a spiritualitás az Ön számára, és hogyan tudja

arra használni, hogy másokhoz kapcsolódjon.

• Kapcsolódjon másokhoz azáltal, hogy segít nekik, vagy valamit tanít

nekik.

Ezek a lépések segíteni fognak abban, hogy kialakítsa és megerősítse a

pozitív hozzáállást lehetővé tevő képességeit még a nagy fájdalmak
közepette is; segítenek abban, hogy értelmet adjon a szakításnak; hogy
újragondolja, mi fontos, és mi nem, s jobban értékelje azokat a célokat,
amelyeknek újra értelmük van, és újra elérhetőek.144 Ezek a tevékenységek
megkönnyítik a nehézségekből fakadó terheket is, mert arra sarkallják az
embert, hogy ne vegye túl komolyan a dolgokat, hogy jobban figyeljen saját
és mások érzelmeire, s fejlessze azt a képességét, amellyel saját érzéseit
kommunikálja és kapcsolódik másokhoz.145 Végül e lépések megtétele
segíteni fog abban, hogy részt kapjon egy önmagánál nagyobb rendszerben,
és megbízzon olyan fontos kapcsolataiban, amelyek a házasságán kívül
találhatók.

Végül, de nem utolsósorban egy olyan erőforrás következik, amelyet szinte

mindenkinek jobban ki kellene aknáznia. Mivel az önbecsülés az élet sok
területére oly nagy hatást gyakorol, ez az egyik legtöbbet tanulmányozott
emberi tulajdonságunk. Nagyon fontos tehát felmérni, hogy hol állunk
pillanatnyilag e téren. Ennek érdekében minden állítás mellé írja oda, hogy
menynyire ért vele egyet (1 = nagyon nem értek egyet; 2 = nem értek egyet;
3 = egyetértek; 4 = nagyon egyetértek):146

_ 1. Úgy érzem, értékes ember vagyok, legalábbis annyira,

mint mások.
_ 2. Úgy érzem, számos jó tulajdonságom van.

_ 3. Mindent összevetve úgy érzem, csődtömeg vagyok.

_ 4. Képes vagyok legalább olyan jól csinálni a dolgokat, mint mások.

_ 5. Úgy érzem, másokhoz képest nincs sok minden, amire büszke lehetek.

_ 6. Pozitívan állok saját magamhoz.

_ 7. Összességében elégedett vagyok magammal.

_ 8. Bárcsak jobban tudnám tisztelni magamat!

_ 9. Időnként egyértelműen haszontalannak érzem magam.

_ 10. Van, amikor úgy gondolom, semmirekellő vagyok.

Önbecsülése meghatározásához először is értékelje fordítva a 3., az 5., a 8.,

a 9. és a 10. kijelentést - vagyis ha egyest írt mellé, akkor húzza ki, és
javítsa át négyesre; ha kettest adott rá, akkor javítsa át hármasra; a hármast
kettesre; a négyest pedig egyesre. Most pedig adja össze a tíz számot, és
nézze meg a végeredményt. A megszerezhető legmagasabb önbecsülési
pontszám 40 (ha nagyon egyetértett a pozitív értékű kijelentésekkel, és
nagyon nem értett egyet a negatívakkal), a legalacsonyabb pedig 10 (ha a
fentivel ellentétesen járt el). Az emberek világszerte átlagosan 31 körüli
értéket szoktak elérni ezen a skálán, az Egyesült Államokban pedig 32-t. Ha
tehát Ön kevesebb pontot ért el, mint 31 vagy 32, akkor a nagyjából hasonló
helyzetben lévő emberek 50%-ának nagyobb az önbecsülése, mint Önnek,
ha pedig 20-nál kevesebbet, akkor az Ön eredménye a népesség alsó
harmadában található.

Ha az eredménye alacsonyabb, mint az átlag, akkor akármilyen nagy

kihívást jelentsen is az önbecsülés megerősítése, mindenképpen az
elsődleges céljai között kell hogy helyet kapjon. Először apró lépésekkel
kell elindulnia olyan célok felé, amelyek segítenek abban, hogy elérjen
valamit, hogy ápolja a barátságait, hogy együttérzően bánjon másokkal, és
jobban érezze magát a bőrében.147 A könyv több része segít abban, hogyan
érheti ezt el.

A válás után is megy tovább az élet

A hedonikus alkalmazkodásról szóló kutatások azt mutatják, hogy a

legnegatívabb eseményekhez is gyorsan hozzászokunk. Az egyik
vizsgálatban például az emberek rengeteget szenvedtek a válás utáni első
két évben, de utána látszólag teljesen helyrejöttek.148 Az élet ment tovább,
és az idő nagy részében rengeteg olyan kisebb-nagyobb dolog kötötte le a
figyelmüket, ami nem állt kapcsolatban a válásukkal.

Egyrészt azért hiszünk annak a mítosznak, hogy a válás (vagy valami más
szerencsétlenség) után boldogtalanabbak leszünk (és sokkal tovább), mint
egyébként lennénk, mert feltételezzük, hogy egy vagy öt év múlva legalább
annyit foglalkozunk majd a válásunkkal és annak összes következményével,
mint most. Emiatt nem vesszük észre a milliárdnyi többi eseményt, amelyek
a következő évben, illetve öt évben fognak kibontakozni előttünk és fognak
versengeni a figyelmünkért.149 Könnyen lehet például, hogy el kell
mennünk a fogorvoshoz, és a légkondicionálót is meg kell javíttatnunk.
Lehet, hogy jelesre érettségizik a fiunk, és felvesszük a kapcsolatot egy rég
nem látott unokatestvérünkkel.

Megtanulhatjuk, hogyan kell pazar paellát főzni a barátainknak, és

fantasztikus (vagy éppenséggel rosszul sikerült) kirándulást tehetünk a
floridai korallzátonyokhoz a gyerekekkel. Egy szó, mint száz: sok teljesen
más jellegű helyzet fog adódni, amelyekben részt kell vennünk, és
amelyekben döntenünk kell. A válás nem vákuumban történik.150 Az élet
megy tovább, és más események legalább annyira húzzák-vonják és
irányítják az érzelmeinket, mint az eredeti megrázkódtatás - de lehet, hogy
még inkább. Ennek teljesebb megértése érdekében próbáljuk meg
beleélni magunkat azoknak az embereknek a helyzetébe, akikről több
ötletes vizsgálatban kiderült: akik leültek, és kiírták magukból azt a sok
egyéb eseményt és feladatot, amelyekre a jövőben időt kell majd szánniuk
és figyelmet kell szentelniük (pl. orvoshoz kell menniük, vacsorákra kell
járniuk, meg kell javíttatniuk az autót, és utána kell járniuk a tavaly beígért
fizetésemelésnek), azoknál kisebb valószínűséggel eszkalálódott a válás
utáni megrázkódtatás, és kevésbé sajgott a szívük.151

A House Lights (A ház fényei) című, a családi életről szóló könyvben az

apának azzal kell szembenéznie, hogy soha nem fog már együtt élni a
feleségével. Amikor megkérdi a lányát, hogy most mihez fog kezdeni, a
lány olyasmit mond, ami mindannyiunkra igaz:

„Szomorú leszel majd... Hiányozni fog neked Anya. De jönnek majd tovább
a betegeid, találkozni fogsz a madarász barátaiddal, és könyveket mesélsz
felvételre a vakoknak. Találkozol a barátaiddal, eszel majd, és...
lecserélteted az olajat a kocsidban... bevásárolsz a boltban... elmész a
templomi koncertekre. A kis készleteddel megtisztítod a szemüvegedet.
Havat lapátolsz, levágod a füvet, és összegereblyézed a leveleket. Olvasol
majd, és főzöl."152

Az az igazság, hogy a válás ténye - és annak utózöngéi - minden egyes

hónappal egyre kisebb hatást gyakorolnak az életünkre.

És mi lesz a gyerekekkel?

Mi kiheverjük, s ha el nem is felejtjük, talán megbocsátunk, sőt talán sokkal

jobb lesz utána az életünk - no de mi lesz a gyerekekkel? A vizsgálatok azt
mutatják, hogy mindennél inkább a gyerekek tartják össze a boldogtalan
párokat.153 Ez sem nem logikátlan, sem nem meglepő - fontos viszont
megvizsgálni, hogy helytállóak-e az emberek feltevései a válásnak a
gyerekekre, valamint az élet más fontos dolgaira gyakorolt hatásairól. A
témáról szóló szakirodalom két ellentétes nézőpontot foglal el. Az első azt
állítja, hogy a válásnak nincsenek hosszú távú negatív hatásai a gyerekekre,
a második szerint pedig tartósan károsulnak a gyerekek. Mint a legtöbb
vitánál, itt is valahol középütt van az igazság, bár az én olvasatomban
nagyjából úgy összegezhető a kutatások lényege, hogy inkább a hosszú távú
károkban nem hívők véleménye jár közelebb az igazsághoz. Összességében
azt mondhatjuk, hogy a válásnak kétségtelenül vannak káros hatásai a
gyerekekre, de ezek a hatások gyakran kicsik, és nem is minden családban
megfigyelhetők.154
Másrészt viszont nem meglepő, hogy válás után a volt párnak nehezebb a
dolga, amikor jó szülőként akar viselkedni. Nehéz például hatékonyan és
következetesen nyomon követniük, felügyelniük és fegyelmezniük a
gyerekeiket, nehezebben tudnak számukra szeretetet biztosítani, és
nehezebben vetnek gátat a szülő-gyermek összetűzéseknek, mivel az új
felügyeleti rend, a család összetartozásának felbomlása, valamint a szülők
depressziója, szorongása és feszültségei nem kedveznek a fentieknek. A
káros hatások azonban gyakran csak rövid ideig tartanak, és nem
sugároznak ki minden területre. Az egyik kutató például azt vizsgálta, hogy
az elvált szülők gyerekei boldogtalanabbak-e, kisebb-e az önbizalmuk,
rosszabb jegyeket visznek-e haza, kevésbé egészséges kapcsolatokban
élnek-e, és több viselkedésproblémát mutatnak-e, mint az ép családokban
növekvő gyerekek. A két gyerekcsoport 177 összehasonlítása után a
többségnél (103) semmiféle különbség nem mutatkozott.155 Más
vizsgálatokban156 azt találták, hogy az elvált szülők gyerekeinek 75%-a
nem szenved hosszú távú ártalmakat, s hogy a válásnak a viselkedés
problémákra, a tanulmányi eredményre és az általános jóllétre gyakorolt
hatásai kisebbek, mint a nemi hovatartozás hatásai. Ez egyúttal
természetesen azt is jelenti, hogy a gyerekek negyede valóban szenved a
válás után, akár hosszú távon is, amit nagyon komolyan kell vennünk.
Például akinek elváltak a szülei, az kétszer akkora valószínűséggel fog
maga is elválni, és veszélybe kerül az egészségi állapota is.157

Azonban van egy nagyon komoly korlátjuk azoknak a próbálkozásoknak,

amelyek azt a kérdést feszegetik, hogy árt-e a gyerekeknek a válás. A
kérdés természetéből adódik, hogy az összes vizsgálat a korrelációkon
alapul, mivel lehetetlen (és etikátlan) volna véletlenszerűen beosztani, hogy
mely párok váljanak el, és melyek maradjanak házasok. Ez azt is jelenti,
hogy nem vethetjük el az eredmények hátterében esetlegesen meghúzódó
genetikai hatásokat. A válás nagymértékben örökölhető - ami azt jelenti,
hogy öröklődnek a válás vagy együtt maradás hátterében munkálkodó
gének (amelyek a jelek szerint bizonyos személyiségfajtákhoz kötődnek,
például ahhoz, hogy az ember általában negatív hozzáállású és
boldogtalan).158 Ha tehát arról hallunk, hogy az elvált szülők gyerekei nem
olyan jól teljesítenek bizonyos területeken, akkor ez azért is lehet, mert a
szüleiktől örökölt gének okozzák ezt a különbséget, nem pedig maga a
válás.
A kirakós játék másik kritikus eleme az a kérdés, vajon a gyerekek kedvéért
együtt maradjunk-e egy konfliktusokkal terhelt házasságban. Úgy is
megfogalmazhatnánk a dilemmát, hogy az jobb-e a gyerekeknek, ha a
veszekedő és kétségbeesett szüleikkel maradnak, vagy ha elviselik a szüleik
válásával együtt járó következményeket. A rövid válasz: jobban járnak a
gyerekek, ha (a válás révén) képesek megmenekülni a szüleik
veszekedéseitől, kiabálásától és az azzal járó nyomástól, hogy valamelyik
szülő pártjára kell állniuk. Egy fájdalmakkal, veszekedésekkel teli vagy
rideg házban a gyerekek krónikus stressznek vannak kitéve, aminek
hatására állandó éberségre és harckészültségre kárhoztatnak.159 Josie
barátnőm emlékeiben még élénken él, hogyan rejtőzött el, amikor a szülei
veszekedtek, és különböző tárgyakkal dobálták egymást. Gyakran
beavatkozott a szülei összezördüléseibe, olyankor ő maga is ordibálni
kezdett, és igyekezett megvédeni az édesanyját. Rettegett attól, hogy mikor
csikordul meg a zárban az édesapja kulcsa. Ma is hiperérzékeny a
konfliktus legkisebb jelére is, és ha a férje csak egy kicsit is megemeli
a hangját, neki a torkában dobog a szíve. Josie járt már terápiára, és sikerült
neki egészséges és sikeres párkapcsolatokat kialakítania, de alaposan
megfizette az árát ennek.

Amikor azt hasonlítjuk össze, mennyire vannak jól a sok szülői konfliktust
elszenvedő gyerekek, és mennyire vannak jól a válás után, akkor
egyértelmű a válasz: amikor feszültségben élnek, sokkal rosszabbul vannak.
Az egyik vizsgálatban például azt találták, hogy az otthonukban rengeteg
feszültséget megtapasztaló gyerekek viszonylag többet folyamodtak
erőszakhoz, szorongtak vagy voltak depressziósak, s zűrösek voltak a
kapcsolataik a barátaikkal és az osztálytársaikkal, de a gondjaik függetlenek
voltak attól, hogy elvált szülők gyerekei-e, avagy ép családban élnek. Ez azt
jelenti, hogy a konfliktusok jelentik a fő problémát, nem maga a válás.
Természetesen ez az adat azt is jelentheti, hogy a válásnak a gyerekekre
gyakorolt rossz hatásait kimutató vizsgálatok egyszerűen csak a válási
folyamattal elkerülhetetlenül együtt járó konfliktusok hatását
mutatják. Megjegyzendő, hogy az egészséggel kapcsolatos kutatások160
is ezt a különbséget tükrözik. Bár az elvált emberek több egészséggel
kapcsolatos gondra panaszkodnak - gyengébb az immunrendszerük,
gyakoribb náluk a szívbetegség és a cukorbetegség, kisebb eséllyel élik túl
a rákot, és öregkorukban nehezebben látják el magukat -, legalább ennyit
szenvednek a boldogtalan házasságban élők is, ha nem még többet.161 Sőt,
bár lehet, hogy nem vagyunk teljesen tudatában, egy heves vitában csökken
az immunrendszerünk teljesítménye, lassabban gyógyulnak a testi
sérüléseink, és megemelkedik a szívbetegség kockázatát jelző kalciumszint
a koronaerekben.162 Az egyik egészségpszichológus úgy összegezte ezeket
az eredményeket, hogy a zűrös házasság legalább akkora kockázati tényezőt
jelent a szívbetegségek kialakulására nézve, mint a rendszeres
dohányzás.163

Ha Ön válást forgat a fejében, és amiatt aggódik, hogyan fogja az érinteni a

gyerekek alkalmazkodóképességét, iskolai teljesítményét, viselkedését, sőt
akár a felnőttkori kapcsolatait, akkor azzal számolhat, hogy egy meleg,
szerető és békés egyszülős háztartás (vagy akár két ilyen egyszülős
háztartás) sokkal előnyösebb, mint egy feszült kétszülős háztartás. A kérdés
csak az, hogy Ön szerint a gyerek nem látja-e a szülők közötti problémákat.
Bár valószínűtlennek tűnik, valójában mindannyian ismerünk olyan
párokat, akik képesek olyannyira elrejteni a gyerekeik elől a
boldogtalanságukat, hogy válásuk híre mindenki számára bombaként
robban, beleértve a legközelebbi barátaikat és családtagjaikat (sőt néha még
a házastársukat is). Kiderült, hogy azok a gyerekek szenvedik el a
legnegatívabb és leghosszabb távú következményeket, amikor a szülők
közlik velük - valósággal megsemmisítve őket -, hogy válni fognak,
akiknek halvány fogalmuk sem volt erről.164 Nehéz és talán feloldhatatlan
dilemmát okoz ez a helyzet: minden bizonnyal szerencsétlen dolog a
gyerekek szeme láttára veszekedni csak azért, hogy ne lepődjenek meg, ha
elválunk. Azok a párok, amelyek tagjai oly sikeresen mutatják a boldogság
látszatát kifelé, talán akkor járnak legjobban, ha meleg és tápláló
környezetet alakítanak ki a gyerekeik számára, valamint barátságosan
kommunikálnak egymással a szétköltözés és a válás alatt, valamint utána.

Összefoglalás a felkészülés szellemében

Az egyik legnehezebb dolog az igazságnak azzal a pillanatával szembesülni

és megbirkózni, amelyben azt kell eldöntenünk, hogy otthagyjuk-e a
kapcsolatunkat, vagy maradjunk-e benne. Mindenkinek megvan a
lehetősége távozni. Mindenkinek megvan a lehetősége, hogy maradjon, és a
legjobbat hozza ki a neki osztályrészéül jutott kapcsolatból. E fejezetnek az
az egyik tanulsága, hogy ha felismerjük azokat a tévképzeteket,
amelyek beszűkítik a lehetőségeinket a válságos pillanatokban, akkor
felismerhetjük, hogy több lehetőség áll nyitva előttünk, mint gondoljuk.
Ennek megfelelően ismertettem néhány olyan stratégiát, amelyek
segítségével jobban megküzdhetünk a házasságunkban esetleg felmerülő
gondokkal és ápolhatjuk a kapcsolatunkat. Minél előbb elkezdjük
gyakorolni ezeket a stratégiákat - és inkább az első válásos fantázia,
mintsem a válás után annál hatékonyabbak lesznek. Természetesen olykor a
válásról szóló fantázia nem több annál, ami: ábrándozás, melynek során
kiadhatjuk magunkból a dühünket és a feszültségünket, mielőtt
újra munkához látnánk, hogy megjavítsuk a kapcsolatunkat.
Máskor azonban valami később bekövetkező dolog előfutára. Ebben
az esetben minél előbb támaszkodunk a kutatási eredményekre (pl. hogy a
válás nem okoz jóvátehetetlen károkat a legtöbb gyerekben), annál előbb
leszünk készek inkább a józan észre alapozni a döntésünket, semmint a
megérzéseinkre (arra a felfogásra, hogy bármi történik is, nem szabad
kilépni a családból).

S mindenekfelett: mielőtt bármilyen sarkalatos döntést meghoznánk,

figyelembe kell vennünk, hogy mennyiben vagyunk mi magunk felelősek a
házasságunk boldogtalanságáért, menynyiben a párunk, mennyi írható a
kettőnk közötti dinamika számlájára, és mennyiben felelősek azok a
körülmények, amelyekre semmilyen hatásunk nincs. Lehet, hogy ennek
megértése nem változtatja meg a végső döntésünket, de azt
befolyásolni fogja, hogy a házasságunknak vagy az életünknek melyik
pontján kellene változtatnunk. Ha tudjuk, hogy téves ez a boldogságmítosz
- vagyis hogy az életünk nem ér véget, ha a kapcsolatunk befejeződik -,
akkor új utak és új lehetőségek nyílnak meg előttünk ahhoz, hogy életbe
léptessük ezt a változást.
3. Csak akkor leszek boldog, ha
lesznek gyerekeim
Egyszer egyik barátnőmmel sétáltam, amikor olyat vallott be nekem, amit
még soha senkitől nem hallottam: „Nem szeretek anya lenni." Imádja a
kisfiát, valószínűleg nem tudnánk olyat mondani, aminél ne szeretné
jobban. Körülbelül tíz évig próbálkoztak, sokféle mesterséges
megtermékenyítési programmal is, mire sikerült teherbe esnie. Nagyon
hálás, hogy végül összejött, de talán mert annyira erős és kitartó volt a
gyerek utáni vágya, s mert olyan nehezen sikerült, több évig tartott neki
elfogadni, hogy egyszerűen nem neki való a gyereknevelés. Nem érzi
jól magát gyerektársaságban, és úgy érzi, magára kell erőltetnie az „anyás"
viselkedést más szülők előtt. Nem akar mindent feladni önmagából azért,
hogy valakiről feltétel nélkül gondoskodhasson. Ó nem kihívásként vagy
kalandként, hanem súlyos teherként éli meg a kíméletlen aggodalmakat,
időbeosztást és csalódásokat, ellentétben némelyik barátnőjével és
kolléganőjével. Hozzá kell tennem, hogy egy tárgyilagos megfigyelő
semmit nem venne észre a valódi érzéseiből. Jó szülő, és ezt ő is
tudja magáról; egyszerűen csak nem fűlik hozzá a foga.

Sok kérdés merülhet fel a fenti történet hallatán. Vajon muszáj, hogy
szeressük a gyereknevelést? Végső soron hányan vannak, akik valóban
előre tudták, milyen lesz majd, ha gyerekük lesz? (Még akkor is, ha több
tucat könyvet elolvastak, és minden szülőt megkérdeztek róla, akit lehetett.)
És az is lehet, hogy túl korán jutott erre a következtetésre a barátnőm,
hiszen a világon egyetlen munka sem változik meg olyan drasztikus
mértékben, mint a gyermeknevelés. Néhány év múlva, amikor a kisfia
már az általános iskolába jár, a mai nevelési módja szinte csak nyomokban
lesz felismerhető, s pár év múlva megint megváltozik minden. Sőt néha
csak hónapok kérdése, hogy óriási változások történjenek a gyermek és a
szülő kapcsolatában. És végül: vajon a fenti csak szélsőséges példa volna,
amelyhez legtöbbünknek semmi közünk?
A gyerekek a legnagyobb örömünk és legnagyobb bánatunk forrásai. Nem
meglepő hát, ha néhány legfontosabb pillanatunkat, amelyek vízválasztók
az életünkben, a család körében szoktuk átélni. Mielőtt beletörődnénk a
gyerekneveléssel kapcsolatos érzéseinkbe, kétségbeesnénk miattuk, vagy
felvennénk a harcot ellenük, először is meg kell állapítanunk, hogy valóban
annyira egyedi-e a baj. Nemcsak a kultúránkban gyökerezik az az elvárás,
hogy a gyermekáldás óriási boldogságot fog majd okozni nekünk, hanem
evolúciós alapja is van. Bár ez a boldogságmítosz segíthet abban, hogy ne
tegyünk le a szaporodásról, krízispontot is jelent emberi létünk egy
archetípusos fejezetében. Ha a vártnál kevésbé boldogít bennünket, hogy
szülők lettünk, akkor nemcsak lehangoltnak, szerencsétlennek és
szárnyaszegettnek érezzük magunkat, hanem még szégyelljük is ezt az
érzést.

Nem olyan szülőnek lenni, amilyennek vártam. Meglepő felfedezések arról, hogy boldogít-e a
gyerek

Lehet, hogy Ön kevés örömet talál abban, hogy szülő lett, és utálja az ezzel
a szereppel járó rengeteg teendőt és aggodalmat. Lehet, hogy belefáradt a
tizennyolc plusz ki tudja mennyi évnyi taposómalomba - a már maga
mögött hagyott és a még Ön előtt álló, szülői szerepben töltött évekbe -, és
kiábrándult belőle. Ez is éppen elég, de a nemkívánatos érzések tetejébe
még abnormálisnak és kirekesztettnek is érezheti magát egy olyan
kultúrában, amely vadul védi a család egységét; talán fél hangot adni a
gyermekneveléssel kapcsolatos valódi érzéseinek, és azt kockáztatja, hogy
mások lehurrogják. Érdekes módon olyannyira tabunak számítanak ezek az
érzések, hogy kevesen ismerik fel, milyen sokan vannak rajtuk kívül, akik
hasonlóan éreznek. Százat meghaladó számú vizsgálat elemzése165 azt
mutatta, hogy a párok tagjainak egy gyermek születése után látszólag
tartósan csökkent a kapcsolatukkal való elégedettségük. Az is látszik
a felmérésekből,166 hogy hiába mondja sok szülő, hogy örül a szerepének,
és el van ragadtatva tőle, a munkanélküli hajadon nők -valamint azok,
akiknek kamasz-, mostoha- vagy problémás gyerekük van - inkább
boldogtalanabbak lesznek, amikor szülővé válnak, valamint kevésbé
lesznek elégedettek az életükkel és a párjukkal (már ha van nekik).
A gyerekvállalás sokba kerül, kimerítő, stresszes, és érzelmileg is
kizsigereli az embert - olyannyira, hogy szinte csodával határos, hogy
egészen addig képtelenek vagyunk pontosan felmérni a szülői léthez
kapcsolódó nehézségeket, amíg haza nem visszük az újszülöttet. Utána már
nincs szülő, aki meglepődne azon, hogy amikor megkérdik az emberektől,
mennyire voltak boldogok az első gyermekük születése előtt, és mennyire
boldog utána, akkor a második kérdésre szignifikánsan alacsonyabb értéket
adnak, mint az elsőre.167 Mi több, a házassággal való elégedettség szárnyra
kap, miután az utolsó gyerek is „kirepült".168 És bár ellentmondásosak a
bizonyítékok, számos vizsgálatban, amelyben összehasonlították a szülők és
a gyermektelenek boldogságát, azt találták, hogy a szülők kevésbé
boldogok - pedig a vizsgálati alanyok kor és életkörülmények terén is nagy
változatosságot mutattak.169 Egy gyakran idézett vizsgálatban például arról
számoltak be a texasi dolgozó anyák, hogy napi szinten kevesebb pozitív és
több negatív érzelmet tapasztalnak. Amikor arra kérték őket, hogy órára
lebontva értékeljék, hogyan érezték magukat az előző napon, csak kicsivel
kapott náluk magasabb értéket az, amikor a gyerekeikről gondoskodtak,
mint amikor a munkahelyükre utaztak vagy a házimunkát végezték.170

Ha tehát valaki a gyereknevelés hatására gyakran mogorvává,

ingerlékennyé, dühössé, kimerültté válik, és betegre aggódja magát, akkor
nincs egyedül. Nem ő az egyetlen, akinek a gyerekek érkezése után
összezsugorodik a világa, és búcsút kell intenie az izgalmas kalandoknak, a
spontán intimitásnak és a váratlan lehetőségekkel kecsegtető alkalmaknak.
Nincs egyedül azzal, hogy hatalmas károkat szenvedhet el a házassága -
legalábbis ha hat év alattiak vagy tizenkét év felettiek a gyermekei171 -, és
ez oly mértékig fokozódhat, hogy jelentéktelen gondok vagy bosszúságok
miatt is a válás közelébe jut. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a házaspárok
két leggyakoribb vitatémája a pénz és a gyerekek, azonban a stressz és az
alvásmegvonás nagy valószínűséggel megemeli mindenfajta összetűzés
kialakulásának esélyét.172 Egy újdonsült apa az alábbi nyers szavakkal
fejezte ki mindezt: ,,[A gyerekek] óriási örömforrást jelentenek, de minden
más örömforrást megmételyeznek."

Remélem, hogy kevésbé számkivetettnek fogjuk érezni magunkat, és kisebb

bűntudatunk lesz, ha tudunk róla: időnként sok más szülő is úgy érez,
ahogyan mi. Más dolog, hogy szeretjük a gyerekünket, és más, hogy nem
élvezzük a szülői szerepünket. Mindazonáltal jót tehet nekünk, ha arra
koncentrálunk, hogy mit jelentenek számunkra a gyerekeink - amit nem
lehet megválaszolni azzal a kérdéssel, hogy „Boldognak érzi magát?" Még
azok a szülők is átélnek jelentőségteljes, örömteli, sőt eufórikus
pillanatokat, amelyek következtében jobb lesz az életük, akik egyébként
utálják a gyereknevelést - ilyen a gyermekük születése; amikor egy ideig
nem látják egymást, és a gyerek a karjukba szalad; amikor a gyerek az első
szavát kiolvassa; amikor először főszereplő az iskolai színdarabban; amikor
elég rágondolni a gyerekre, és az enyhíti a munkahelyi kudarc sajgását;
vagy amikor kitűnőre értékelik a diplomamunkáját. Egy, a
kollégáimmal nemrégiben végzett vizsgálatban174 azt találtuk, hogy a
szülők értelmesebben eltöltött időnek tartják a gyerekeikkel töltött
időt, mint a napjuk többi részét. Létezésünk és ember voltunk részben azt
jelenti, hogy a legnagyobb mértékben kihasználjuk a képességeinket, hogy
különböző dimenzióit éljük át az emberi létnek, növekedünk és
megismerjük önmagunkat, kapcsolódunk másokhoz, elérünk bizonyos
kulturálisan előírt célokat, az érzelmek széles skáláját átéljük (a
legmagasabbtól a legalacsonyabbig), egyedi identitást alakítunk ki,
megírjuk életünk történetét, és olyan örökséget hagyunk hátra, amely az
életünk elmúltával is megmarad.175 A gyerekek révén mindezt elérhetjük -
de ennél sokkal többet is.

Legtöbbször azonban természetesen nem ezek a transzcendens előnyök

lebegnek a szemünk előtt, és nem azzal töltjük az időnk nagy részét, hogy
kiélvezzük az emlékezetes és mély pillanatokat, amelyekkel a gyerekeink
megajándékoznak bennünket. Inkább a napi feladatainkra és munkánkra
összpontosítunk, különösen a kisebb válságokra és nagyobb
vészhelyzetekre, amelyekkel foglalkoznunk kell. Van egy mondás a zsidó
anyákra, amely valójában az összes anyára és apára igaz a világon: „A zsidó
anya nem lehet boldogabb, mint a legkevésbé boldog gyereke." A
pszichológusok meggyőző módon kimutatták már, hogy a rossz mindig
erősebb a jónál, így az egyik gyerek által okozott szívfájdalom erősebb a
másik által okozott örömnél.176 Ennek eredményeként nagy akadályok
tornyosulnak a szülők - különösen a pillanatról pillanatra átélt - boldogsága
előtt, és teljesen racionálisan gondolkodnak azok a szülők, akik beismerik,
hogy gyakran nem élvezik a gyermeknevelést.
Jóllehet a kutatási adatok szerint nem egyszerűen felelőtlenek vagy őrültek
azok a szülők, akik nem szeretnek gyereket nevelni, de amikor bizalmasan
megkérdezik az embereket, hogy mit bántak meg legjobban életükben,
akkor alig akad valaki, aki azt mondja, hogy megbánta, hogy gyermeket
vállalt. Sőt az emberek 94 százaléka ért egyet azzal, hogy a nehéz terhek
ellenére mégiscsak megéri szülőnek lenni.177 Ahogy telnek-múlnak az
évek, kincset érő, nosztalgikus emlékekké alakulnak át a szörnyű éjjeli
szoptatások, a vigasztalhatatlan gyerek csimpaszkodásának szívbe markoló
pillanatai és a takarodó körüli csatározások, s attól kezdve örömmel és
megelégedéssel gondolunk vissza ezekre. Azt azonban sokan megbánják,
hogy nem vállaltak gyereket, vagy nem vállaltak többet.178 Ezt a két dolgot
ne felejtsük el soha, főleg akkor ne, amikor újra behívatnak az
igazgatóhelyetteshez, és arra gondolunk, hogy már nem bírjuk tovább
idegekkel a gyereknevelést.

A napi bosszúságok boldogtalanabbá teszik az embert, mint a nagy megrázkódtatások

A gyermeknevelés valóban évtizedeken át tartó taposómalom, de több

mindent tehetünk annak érdekében, hogy elviselhetőbbé tegyük a rossz
pillanatokat, és inkább a megerősödésünket szolgálják. Ellenkezhet a
megérzéseinkkel, de jó stratégia megkülönböztetni egymástól a
gyermeknevelés közben átélt nagy nehézségeket a kicsiktől; érdemes lehet
akár felírni őket két oszlopba: a „kis rossz dolgokat" és a „nagy dolgokat"
szépen egymás mellé.

Nemrégiben egy család kínos részletességgel ecsetelte előttem a gondjait.

Sarah és James kisebbik fia enyhe fokú Asperger-szindrómában szenved
(ami szociális hiányosságokkal jár), és figyelemzavara is van. Bizonyos
tárgyakban nagyszerűen teljesít, de másokban nagyon szenved. Van egy
közeli barátja, de másokkal alig érintkezik. Egyszóval nap mint nap
adódnak a fenti diagnózisból fakadó gondok. „Nem borzasztó - mondták a
szülei. - Sok jó, sőt nagyszerű nap és hét adódik." De vannak olyan esték,
amikor a hajukat tépik, és azon veszekednek, hogyan kezeljék a fiú
legutóbbi „ügyét", és mik legyenek a következő lépéseik. Úgy tűnik, hogy
idősebb fiuk pszichológiai szempontból jól alkalmazkodik, de szívesebben
tölti az idejét a barátaival, mint a tanulással, ami azt jelenti, hogy
éjszakánként megy a veszekedés a házi feladat miatt. Nem meglepő, hogy a
család nagy gondjai a kisebbik gyerek mentális problémáiból fakadnak,
kisebb aggodalmaik pedig a nagyobbikkai vívott harcból a házi
feladat megírásáért. A kisebb ügyek listáján megtalálható még náluk a nap
mint nap tapasztalt sokféle megpróbáltatás, feszültség és sérelem. Sarah
nemrégiben felajánlotta egy szülőtársának, hogy együtt játszhatnának a
gyerekeik, amit a másik szülő valami gyenge indokkal hárított el; Sarah
pedig meg van győződve róla, hogy a másik anyuka egyszerűen nem akarta,
hogy a gyereke játsszon az ő kisebbik gyerekével. Utána elromlott a
ruhaszárító gépük, aminek hatására látszólag aránytalan mértékben
zökkent ki az egész család élete. A legvégén pedig a nagyobbik fiú
elvesztette a mobiltelefonját, amelyet nemrég kapott a születésnapjára, és az
egész család több órán át kereste.

Vajon a két lista közül melyiktől lenne feszültebb és boldogtalanabb ez a

család - vagy akár a miénk is? Bár legtöbben arra gondolnánk, hogy a nagy
dolgok oszlopában lévő tételek nagyobb és hosszabb ideig tartó gondokat
okoznak, a kutatások szerint ez csak mítosz. Ennek éppen az ellenkezője az
igaz: a gyerekek miatt nap mint nap átélt súrlódások és jó
pillanatok nagyobb hatást gyakorolnak az életünkre, mint a nagy
életesemények.179 Szinte értelmetlennek tűnik az a megérzéseinknek
ellentmondó megállapítás, hogy a bosszúságok rosszabb hatásúak, mint a
nagy szerencsétlenségek... de csak amíg bele nem gondolunk, hogy miért.

Több évvel ezelőtt, amikor még nem voltam férjnél, és egyedül éltem,
egyetlen napon két rossz élményt is átéltem - a légi-társaságtól közölte
velem valaki, hogy a régóta fenntartott ablak melletti (utolsó) helyemet
tévedésből eladták egy másik utasnak egy belföldi járaton, később pedig
totálkáros lett a kocsim („harmonikát" csináltak belőle) az autópályán. A
baleset nem az én hibám volt, és sértetlenül megúsztam. Hihetetlenül
higgadtan és megfontoltan reagáltam - segítséget hívtam, beszéltem a
biztosítótársasággal, elintéztem a másnapi bérlést, stb. Mintha ösztönösen
tudtam volna, hogy most vészhelyzet van, ennélfogva muszáj nyugodtnak
maradnom, ésszerűen gondolkodnom, és össze kell szednem minden
ügyességemet és eszemet, hogy megoldjam. A légitársaságtól kapott hírre
viszont éppen ellenkező módon reagáltam. Úgy éreztem, megbocsáthatatlan
a tévedésük, és még napokkal később is fortyogtam magamban, miközben a
bérelt autóval furikáztam.
A kutatók azt állítják, hogy amikor egy jelentős negatív eseményt élünk át -
autóbalesetet, elbocsátást, a gyerekünk eltanácsolását az iskolából -, akkor
célirányos motiváció alakul ki bennünk a válsághelyzet lehető legjobb és
leggyorsabb leküzdésére. Érzelmi vigaszt keresünk a barátainknál,
tanácsokat és munkahelyi képzést a munkahelyünkön, kikérjük a
tanácsadók és az orvosok véleményét, könyveket olvasunk, és utánanézünk
az interneten is. Továbbá rengeteg ún. kognitív munkát végzünk, hogy zöld
ágra vergődjünk azzal, ami történt. Nagy gondot fordíthatunk arra, hogy
kimagyarázzuk (racionalizáljuk) a balesetet vagy az elbocsátást, illetve
megtaláljuk az értelmét, vagy a szebbik oldalát lássuk. A baleset utáni
percekben már együtt keseregtem a legjobb barátnőmmel, és arról
győzködtem magam, hogy „tulajdonképpen jó, hogy így történt", mert a
biztosítótól kapott pénzen meg tudom venni azt a kabriót, amelyre mindig
is vágytam. A kis csalódások és bosszúságok után azonban nincsenek ilyen
megküzdő stratégiáink, például meg sem próbáltam győzni magam, hogy
biztosan valami emberi hibát követett el a légitársaság munkatársa (aki
kétségkívül egy rosszul fizetett külföldi egy másik országban) - egyszerűen
csak azért, mert nehéz napja volt. Másokhoz sem fordultam tanácsért vagy
információért a tekintetben, hogyan kezeljem ezt a helyzetet, mert
azt túlzásnak tartottam volna.

Általában nem szoktunk társas támogatást keresni az apró-cseprő rossz

dolgokért, ami részben abból adódik, hogy szerintünk mások feleannyit sem
törődnek vele, mint mi. (Még a legközelebbi szeretteink is átsiklanak
felette, ha túl sokat siratjuk azt, ami elmúlt, és már úgysem lehet
megváltoztatni.) A vizsgálatok azt mutatják továbbá, hogy a kisebb
megrázkódtatásokról szóló beszámolóink után a jóindulatú emberek
rendszerint úgy biztosítanak a támogatásukról, hogy lekicsinylik a dolgot
vagy a jelentőségét („Nem olyan rossz, mint ha kétszer olyan rossz volna"),
és azt éreztetik velünk, hogy nem kellene olyan rosszul éreznünk magunkat.
Mindennek következtében még rosszabbul szoktuk érezni magunkat, mint
előtte.180

Összességében azt mondhatjuk, hogy mivel a súlyos problémák hatására

erőfeszítéseket teszünk, hogy megbirkózzunk a helyzettel, és meglássuk a
pozitív oldalát, valamint hogy másokhoz forduljunk érzelmi támogatásért -
miközben a kevésbé súlyos gondoknál ez nincs így -, gyakran az a
paradoxon figyelhető meg, hogy a kisebb dolgoktól hosszabb ideig
szenvedünk, mint a nagyoktól.181 Sőt „meglehet, hogy a kis dolgok éppen
azért bántanak bennünket, mert apró-cseprőnek nevezzük őket".182
Legtöbben azonban fájdalmas mértékben nem veszünk erről tudomást. Egy
vizsgálatsorozat például azt mutatta, hogy az emberek arra számítanak,
hogy aki nagyon megbántotta őket, azt hosszabb ideig nem fogják kedvelni,
mint azt, aki csak kicsit. A valóság azonban éppen ennek ellenkezője.183
Ennek következményeképpen nem tudjuk összeszedni magunkat,
hogy leküzdjük a mindennapos bosszúságokat, különösen a
gyermeknevelés terén.

Gondolja át, hogy a gyerekeivel kapcsolatban milyen apró rossz dolgokat

írna a bal oldali oszlopba. Lehet, hogy a lánya túl sokat számítógépezik,
hogy tegnap este ordítva szedette össze a gyerekkel a szobájában szétszórt
ruhákat, ma reggel a csecsemő fülfájása miatt aggódott, vagy azon izgul, ki
vigyáz majd a gyerekekre azon a reggelen, amikor a férjével
együtt mindkettőjüknek nagyon korán be kell érniük a munkahelyükre.
Fontos összeszednünk magunkat és elrendeznünk e látszólag csekély
ügyeket - kérhetünk hozzá segítséget, összedughatjuk a fejünket a
családunk tagjaival, pozitívabb színben tüntethetjük fel az eseményeket,
kikapcsolódhatunk, feltöltődhetünk és meditálhatunk. Ha elhatározzuk,
hogy figyelni fogunk a gyermekneveléssel kapcsolatos apró, de kellemetlen
dolgokra, akkor gyorsabban helyreáll az egyensúlyunk, boldogabbak
leszünk, és meglesz bennünk az életerő és a kitartás, hogy szembenézzünk a
következő nappal.

Az érzelmi egyensúly és a dolgok érzelemalapú értelmének megtalálása írás révén

Az ember ösztönösen tudja, hogy nem szabad elhanyagolnia a jobb oldali

oszlopba írandó „nagy rossz dolgokat", de ez még nem jelenti azt, hogy
könnyű munkája is lesz. Lehet, hogy a kamasz gyerek rossz társaságba vagy
valamilyen egészségtelen függőségbe keveredett. Lehet, hogy az általános
iskolában az osztálytársai gyötrik a másik gyereket, vagy az óvodásnál
krónikus betegséget állapítottak meg. A legkisebb gyermek pedig nem az
életkorának megfelelő iramban fejlődik. Vannak olyan szülők, akiknek meg
se kottyannak a gyermeknevelés minden napos nyűgjei, de teljesen
kifordulnak magukból, amikor súlyos gondok ütik fel a fejüket.
Továbbá az is meglehet, hogy a szülő kínjai nem a gyereken múlnak, hanem
azon, ahogyan a szülői feladatait ellátja. Szinte közhellyé vált, hogy
állandóan törekedni kell az egyensúly fenntartására: a két szülő között, a
gyermeknevelés és a munka között. Bár vannak, akik frappánsan
megoldják, másoknak nagy szenvedést okoz, sőt szinte összeroppannak az
állandó zsonglőrködés óriási terhei alatt.

Az újszülöttel otthon töltött első nap után kiderül, hogy több tucatnyi vagy
akár több száz alkut kell kötniük a házaspároknak a tekintetben, hogyan
látják el a gyermeket és a házimunkákat. Ki rakja legközelebb tisztába, ki
mosogatja el a következő adagot, ki kel fel legközelebb az éjszaka kellős
közepén, ki dönti el a délutáni szundi idejét, ki viszi el a babát a jövő héten
az orvoshoz, és ki adja postára az adóbevallást? Aztán mire már éppen
lecsendesednének a munkamegosztás körüli hajcihők, és kialakulna a rend,
a gyerek - óhatatlanul - másik korszakba lép, vagy testvére születik, és
minden megint megváltozik. Ezzel újrakezdődik az alkudozás - rosszabb
esetben a civakodás. Ki viszi iskolába a gyerekeket, ki hordja őket
foglalkozásokra, a barátaikhoz és az orvoshoz; ki dönt a táborról, az
iskoláról és az orvosi kezelésekről; ki tölti ki a több tucatnyi
nyilvántartást, egészségügyi és iskolai kérdőívet; ki fegyelmezi őket, ki
intézi a családi pótlékot, ki segít megoldani a házi feladatot, ki beszélget el
az egyetemi felvételiről, és ki nézi át, milyen edzéslehetőségek vannak?
Végtelen a feladatok és kötelességek listája, és valakinek mindig helyt kell
állnia.

A család-munka egyensúlyát kétségkívül nehezebb megteremteni, mint

rendezni a feladatokkal kapcsolatos huzavonát, mivel nincs jó megoldás
erre a csaknem egyetemes problémára. A legtöbb szülő - még azok is,
akiknek van, aki segítsen, és akik rugalmas munkaidőben dolgoznak -
egyetértenek azzal a kijelentéssel, hogy nincs elegendő idő egyszerre jó
szülőnek és jó munkaerőnek lenni (hogy ne is említsük azt, hogy jó
feleségnek, jó kislánynak, barátnőnek stb. lenni). Egy 2008-as felmérésben
a dolgozó szülők több mint fele arról számolt be, hogy nehezen tudja
összeegyeztetni a munka és a család feladatait.184

A munka és a gyereknevelés számos feladatának egyidejű ellátása rendkívül

stresszes és kimerítő lehet, mivel a különböző szerepeink kívánalmai
versenyeznek egymással a figyelmünkért, az időnkért és az energiánkért, és
egyik területről átsugároznak a másikra. Egy feszült hétköznapon például az
apák hajlamosak visszahúzódni a családtól, az anyák pedig ridegebbek és
kevésbé érzékenyek a gyerekeikre.185 És viszont: a gyerekkel kapcsolatos
gondok munkahelyi zavarokat, kimerültséget okoznak, és nehéz ilyenkor a
munkára koncentrálnunk. Továbbá túlterheltséghez, stresszhez és végül
depresszióhoz vezethet az a töméntelen szellemi energia, amely ahhoz kell,
hogy az ember mind a családi, mind a munkahelyi követelményeknek
megfeleljen, mindent elvégezzen, és mindkét fronton érzelmileg is állja a
sarat (pl. vidám tudjon lenni, amikor felveszi a gyereket az óvodában, vagy
akkor is oda tudjon figyelni a főnök szózatára, amikor arra vágyik a
legkevésbé).

Mielőtt e kötéltánccal járó stressz reménytelenségbe és depresszióba

fordulna, fontos megtanulni olyan stratégiákat, amelyek segíthetnek
megtalálni az egyensúlyt, zöld ágra vergődni az aktuális helyzettel, vagy a
legtöbbet kihozni belőle. Az az egyik leghatékonyabb stratégia, ha leírjuk
az élményeinket vagy naplót vezetünk, hogy értelmet találjunk a
gyermeknevelésben. Jamie Pennebaker, a Texasi Egyetem Austini
Tagozatának pszichológiaprofesszora felfedezte, hogy ha kiírjuk magunkból
a nehézségeinkkel és gyötrelmeinkkel kapcsolatos legmélyebb érzéseinket
(ő érzelmeink felfedésének vagy önkifejező írásnak nevezte el ezt a
folyamatot), akkor az megerősíti a testi és lelki egészségünket.186 Ma már
ott tartunk, hogy Pennebaker és más tudósok száznál is több olyan
vizsgálatot végeztek el, amelyek megerősítik ezt a felfedezést.
Tulajdonképpen nagyon egyszerű vizsgálati eljárást alkalmaztak: az ember
fog egy üres noteszt vagy naplót, és elkezdi leírni - legalább három egymást
követő napon, de ha lehet, akkor hosszabb ideig - a legmagvasabb
gondolatait és érzéseit a legnehezebb és legnyugtalanítóbb
szülői élményeiről.

Amikor a tudósok összehasonlították azoknak a résztvevőknek az írásait,

akik rendszeresen írnak a gyötrődéseikről, azoknak a kontrollrésztvevőknek
az írásaival, akik semleges vagy felszínes, érzelemmentes témákról írnak
(például a hálószobájuk elrendezéséről vagy a cipőjük részletes
jellemzéséről), akkor következetesen arra az eredményre jutottak, hogy
az „önkifejezésből írók" boldogabbak, elégedettebbek az életükkel, és
kevésbé depressziósak. Továbbá amikor később újra megvizsgálták őket,
akkor azt találták, hogy a rendszeresen írók kevesebbet jártak az orvosnál
az elkövetkezendő hónapok során, erősebb az immunrendszerük, jobban
teljesítenek az iskolában vagy a munkában, kevésbé valószínű, hogy nem
mennek be dolgozni, és nagyobb valószínűséggel találnak munkát az
elbocsátás után.187

Összességében: egyértelműen megállapíthatjuk, hogy az önkifejező írásnak

hedonikus, testi és kognitív előnyei vannak. Ezek olyan előnyök, amelyek
nagy valószínűséggel csökkentik a gyermekneveléssel óhatatlanul együtt
járó feszültségeket, a családi megrázkódtatások kínjait, valamint
mindazokat a súrlódásokat, amelyek a saját magunk, illetve a gyerekeink és
a munkánk szükségletei és kötelességei között lépnek fel. A
gyermeknevelési élményeink naplóba foglalása az egyik legjobb
stratégia, ha szeretnénk uralkodni a fájdalmas vagy konfliktusos
gondolatainkon és érzéseinken.

Pennebaker eleinte azt gondolta, hogy a katarzis vagy az „elengedés" áll e

stratégia sikerének hátterében. Eszerint azokra az emberekre jellemző ez az
elengedés vagy katarzis, akik korábban ragaszkodtak az érzéseikhez.
Megeshet például, hogy krónikus bűntudatunk van, mert későn járunk haza
a munkából; dühösek vagyunk a feleségünkre, mert soha nem ismerte el
a munkánkat; vagy elcsigázottak vagyunk, mert nem tudjuk kezelni a
munkánkkal együtt járó utazásokat - de a jelek szerint nem szükségszerűen
abban rejlik a titok, hogy megosztjuk valakivel ezeket az érzéseinket,
hanem magában az írásban, magukban a szavakban. Ha írunk a családi
aggodalmainkról és gondjainkról, akkor ez segít kibékülnünk velük és
megértenünk őket. Ha szavakba öntjük az érzelmi megpróbáltatásainkat, az
segít megtalálnunk az értelmüket, alkalmazkodnunk hozzájuk és magunk
mögött hagynunk őket; végső soron felkészít bennünket arra, hogy a
hozzánk közelálló emberekkel is megosszuk ezeket az érzéseket. Kritikus
jelentőségű tehát a nyelv; az érzelmek és képek összefüggő narratívává
alakításának puszta aktusa megváltoztatja azt, ahogyan a gyötrelmeinket
vagy a fájdalmainkat strukturáljuk, ahogyan rájuk gondolunk, és ahogyan
az életünk történetébe integráljuk őket. Egy ismerősöm azt mondta
egyszer, hogy összemennek a felzaklató élmények, amikor írunk róluk -
összehúzódnak, kisebbek lesznek. Ha összezsugorodnak a
megrázkódtatásaink és a nehézségeink, akkor hatékonyabban lehet őket
tárolni, és gyorsabban el lehet venni az élüket. Ha kialakítjuk azt a szokást,
hogy önkifejező naplót vezetünk - és még a kisebb megrázkódtatások után
is használjuk őket -, akkor mindenképpen jól fogunk járni, amikor a
gyermekneveléssel óhatatlanul együtt járó nagyobb gondokkal
szembesülünk időnként. Nem beszélve arról a további jutalomról, amelyben
akkor lesz majd részünk, amikor évekkel vagy évtizedekkel később
újraolvassuk és újra átéljük a sorainkat, elismerjük a végzett munkánkat,
utólag megértünk bizonyos dolgokat, ráadásul kiválóan is szórakozunk
közben.

A nagy képet nézzük

Ha az embernek gyerekei vannak - és itt mindegy, hogy csecsemőkről,

ovisokról, kiskamaszokról vagy kamaszokról van szó akkor lehet, hogy a
házban nagy a rendetlenség és a káosz, állandóan igényt tartanak a
figyelmünkre, az időnkre és a pénztárcánkra, és gyakori hullámokban tör
ránk a bosz-szúság, a zavarodottság, a megbánás és a düh - és akkor
még nem beszéltünk arról, hogy rettegünk, mikor kell
megfizetnünk mindennek az árát. Néhányunkat annyira kínoz az az
érzés, hogy jelenlegi életükhöz vannak béklyózva, egészen addig, amíg a
képzelőerejük a jövőbe elér, hogy szörnyen érzik magukat, elvesztik a
reményt, vagy ami még rosszabb: közönyössé és depresszióssá válnak.
Ilyen pillanatokban érdemes szemügyre venni a „nagy képet" - először is,
hogy egyáltalán miért akartunk gyereket, hogyan változik majd meg
észrevétlenül az idő múlásával a gyermeknevelés, és mivel tudunk
hozzájárulni a társadalomhoz és a jövő nemzedékeihez. A nagy kép
nézésekor muszáj feltennünk a nagy kérdéseket is: mi a célja az életünknek,
és mi dolgunk itt?

Átgondolhatjuk személyesebb oldalról is, és eltöprenghetünk azon, hogy

életünk különböző szakaszaiban mit tartunk fontosnak, és mik aggasztanak
leginkább. Lehet, hogy a mostani időszakban hajnalhasadás előtt fel kell
kelniük a gyerekünkhöz, de tíz év múlva már arra kell motiválnunk őt, hogy
jobb jegyeket szerezzen, húsz év múlva pedig fel kell (és fel akarjuk) hívni
őt telefonon, hogy az érzelmi támogatásunkról biztosítsuk. Az
idős embereknek különösen nagy szükségük van arra, hogy
pozitív kapcsolatot ápoljanak a felnőtt gyerekeikkel, és arról számolnak be,
hogy az unokák érkezése életük egyik legnagyszerűbb tapasztalata.188
Annak ellenére, hogy manapság később vállalnak gyereket az emberek,
mint régebben, s hogy ezek a gyerekek tovább laknak otthon, életünk
minden korábbinál hosszabbra nyúlik, aminek következtében olyan hosszú
időt tölthetünk együtt a fészekből kirepült fiókáinkkal, amire eddig még
nem volt példa az emberiség történelmében: az anyák 30,5, az apák pedig
22 évet.189 Amikor arról kérdezzük az idős embereket, milyen bölcsességre
tettek szert a hosszú évek alatt, azt szokták hangsúlyozni, hogy mennyire
fontos az egész életük egységében tekinteni a gyerekeikkel való
kapcsolatra. Tanácsaikat valahogy így összegezhetnénk: „Mit teszel
gyermeked öt-, tíz-, tizenöt éves korában, aminek hatására tartós, szerető
kapcsolatotok alakul majd ki fiatal felnőttkorában, élete delén és
időskorában, amelyek hosszabbak, mint a gyerekkora? Ugyanis - és ezt
higgyék el nekem - ahogy telik-múlik az élet, az ember azt szeretné, ha
megmaradna a jó kapcsolata a gyerekekkel... Amikor az ember
hetvenéves vagy annál is idősebb, akkor a gyerekek biztosítják a
folytonosságot, az értelmet, a családi kötelékeket és végső soron
mindazt, ami miatt még érdemes élni."190 Összegzésképpen
megállapíthatjuk, hogy a mai megpróbáltatások nehéz vetést jelentenek,
sokára fordulnak termőre, de aratás után nagyon értékesek lesznek.

No de mi legyen most? Nem igazán fogom könnyebben átvészelni, amikor

az óvodás gyerekem a földre veti magát hiszti közben, vagy a kamasz
gyerekem néha a lelkembe tipor, ha arra gondolok, hogy időskoromban
majd segíteni fog nekem. Nehéz dolog, és valódi erőfeszítésre van szükség
hozzá, hogy a nagy kép lebegjen a szemünk előtt, amint az sem könnyű,
hogy megbocsássunk, amikor foghegyről beszélnek velünk, vagy pozitívan
gondolkodjunk a csalódások után. Mi emberek annyira elcsábulunk az itt és
most szűklátókörű szemléletétől, hogy könnyen igent mondunk az azonnali
kielégülésre, ahelyett hogy értelmes célok érdekében kicsit késleltetnénk a
kielégülést. A pszichológusok önszabályozásnak (szelfregulációnak,
másképpen önkontrollnak) hívják azt a képességet, amire ehhez szükség
van, és nem meglepő, hogy az önszabályozás kudarca áll sok társadalmi
probléma mögött is. Ha azonban sikerül rávennünk magunkat a munkára
olyan napokon is, amikor a hátunk közepére sem kívánjuk, vagy a jutalom
csábítása nélkül is megtisztítjuk esténként fogselyemmel a fogközeinket,
akkor sikerülni fog a nagy képet szemünk előtt tartva eleget tennünk az
óhatatlanul jelentkező szülői kihívásoknak is.

Amikor egyszer ellátogattam egy észak-karolinai üzleti főiskolára, egy öreg

professzor, John Lynch elmesélt nekem egy gondolatébresztő történetet egy
középiskolai kémiatanárról, aki tanulságos órát tart a diákjainak. Elővesz
egy nagy, üres befőttes üveget, amelybe először nagy kavicsokat rak. „Tele
van az üveg?" - kérdi a diákoktól. Azok bólogatnak. Egy pillanatra kimegy
az osztályból, és kisebb kavicsokat hoz, amelyeket szintén beletölt az
üvegbe. Amikor megrázza, a kisebb kavicsok kitöltik a nagyok hézagait.
„Tele van az üveg?" - kérdi megint. A gyerekek már fogják az adást, és azt
mondják, hogy nem, még nincs teljesen tele. „Hogyan kell még jobban
megtölteni?" Azt mondják, hogy még kisebb kavicsokat kell belerakni.
Kimegy tehát a tanár, és homokkal jön vissza, amely kitölti a még látható
réseket a kavicsok között. „Mi a tanulság?" Van, aki azt mondja erre, hogy
nem szabad túl hamar levonni a következtetéseket. Mások szerint
többféleképpen is meg lehet oldani egy dolgot. „Nem - mondja a tanár.

- Az a tanulság, hogy először a nagy kavicsokat kell belerakni."

Ez a tanár arra tanít, hogy először életünk „nagy", értelmes feladataival és

céljaival kell foglalkoznunk - hozzá kell járulnunk a közösségünkhöz,
dolgoznunk kell a házasságunkon, vagy nevelnünk kell a gyerekeinket -
még akkor is, ha az időt vesz el a „kisebb" és azonnali kielégülést hozó
terveinktől. Már ma érdemes eldöntenie, hogy melyek az élete nagy
kavicsai, melyek a kisebbek, és mik jelentik benne a homokot. Utána
pedig kötelezze el magát a nagyok mellett.

Pihenésre is szükség van

A gyermekneveléssel töltött intenzív évek szinte összemosódnak, ami

megnehezíti, hogy hátralépjünk egy kicsit, és átgondoljuk a prioritásainkat,
a lehetőségeinket. Ha nincs időnk gondolkodni, akkor nem látjuk meg a
megszokott dolgaink alternatíváit, pedig ott vannak a szemünk előtt. Az
egyik ilyen lehetőség az, hogy időnként kipihenjük magunkat, és
„szabadságra megyünk" a gyermeknevelésből.
Az utóbbi két évtizedben földrengésszerű változásokon mentek át a
családok; az egyik ilyen változás afelé tolja őket, hogy a szülők és a
gyerekek minél több időt és minél több minőségi időt töltsenek együtt.191
Még a teljes munkaidőben dolgozó anyák is csak heti tíz órával töltenek
kevesebb időt a gyerekükkel, mint az otthon tartózkodó anyukák,192 és
mindkét csoportra nagy nyomás nehezedik, hogy nagy ráfordítással
hiperszülőkké váljanak, ami együtt jár a végeláthatatlan gyermekfejlesztő
programokon való részvétellel.193 Ennek eredményeképpen
krónikussá válik a szülők szorongása, „a győztes mindent visz" szemlélete
a gyermeknevelésben, s olyan tökéletes ideált kergetnek a szülők, amelynek
hatására sokan úgy érzik, hogy teljesen mindegy, milyen gyermeknevelő
mártírrá igyekeznek válni, akkor is kudarcot vallanak.

A gyerekközpontú élet kialakítása felé ható nyomás szinte

elképzelhetetlenné teszi, hogy az ember egy kicsit elszakadjon a
gyerekeitől. Ha az ember bűntudatot érez, amikor az iskolai támogató bálra
bolti tortaszeleteket visz, hogyan fogja érezni magát, ha egész délutánokat,
napokat, sőt akár heteket is elrabol magának a gyerek életéből? A
gyereknevelés azonban mindig is közösségi feladat volt.194 Őseink a falu, a
nemzetség vagy a törzs közegében nevelték a gyerekeiket, ami lehetővé
tette, hogy a gyermekneveléssel együtt járó feladatokat és felelősséget több
családtag és szomszéd egyszerre viselje. Egyes kultúrákban és
szubkultúrákban a mai napig él ez a szokás. Nem is volt olyan rég, hogy a
régi hazámban a szüleim kétéves korunk után egész nyarakra elküldtek
engem és a kisöcsémet a nagyszüleimhez. Mi több, a nagyszüleim 1500
kilométernyire laktak tőlünk az oroszországi Küstüm városában, ahol a
világ harmadik legnagyobb nukleáris katasztrófája történt tíz évvel
korábban, amelynek következtében több ezer ember halt meg
sugárfertőzésben.195 Soha nem jutna eszembe ilyet tenni a saját
gyerekeimmel (bár a szüleim, akik időközben maguk is nagyszülőkké
váltak, a mai napig szélmalomharcot folytatnak azért, hogy nyaranta
odaküldjük hozzájuk a gyerekeket), de az biztos, hogy létezik az arany
középút.

Nem lehetünk jó szülők, ha kiégünk és boldogtalanok - vagy ami még

rosszabb: depressziósak - vagyunk. Ha kilépünk egy kicsit a napi
taposómalomból, akkor feltöltődhetünk, helyrejöhetünk, megerősödhetünk,
és újra emlékezetünkbe idézhetjük, hogy melyek életünk nagy kavicsai.
Érdemes lehet megkérni egy családtagot, hogy vigyázzon egy kicsit a
gyerekünkre, amíg mi (egyedül, a párunkkal vagy a barátainkkal)
elmegyünk egy időre. A férjemmel régebben minden évben elszöktünk egy
szép szállodába egy hétvégére, amelynek környékén számtalan
felfedeznivaló volt. Fél óra alatt odaértünk, de olyan volt, mintha az óceánt
repültük volna át. Meg lehet kérni egy barátunkat is, hogy vigyázzon pár
órán át a gyerekekre, de bébiszittert is hívhatunk heti néhány órára, hogy
egy kicsit kikapcsolódhassunk, és semmit se kelljen csinálnunk.
Elküldhetjük ottalvós táborba a gyereket, vagy elmehet kirándulni a legjobb
barátainkkal és a gyerekeikkel. Számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre.
Lehet, hogy sokkal kevésbé fognak hiányozni, mint gondolnánk, de az is
lehet, hogy annyira sóvárogni fogunk utánuk, hogy örökre megváltozik a
szülői hozzáállásunk, és helyére kerül a szívünkben a munkahely és a
család fontossága.

Összefoglalás a felkészülés szellemében

Aki bedől annak a mítosznak, hogy az ember nem lehet boldog, ha nincs
gyereke, az válságba kerülhet, amikor rájön, hogy nem is annyira kedvére
való a gyereknevelés, vagy hogy sokkal rosszabb és kellemetlenebb, mint
várta. Meg merem kockáztatni, hogy ebben az esetben az lesz az első
gondolata, hogy „Valami baj van velem." Az a gond, hogy ez az első
gondolat nemcsak megmérgezi a boldogságát és a gyermeknevelése
minőségét, hanem egyszerűen hibás, téves. Sokat segít annak
felismerésében, hogy nincs egyedül, ha elfogadja, mit mondanak a
tudományos kutatások ennek az érzésnek a széles körű elterjedtségéről és
arról, hogy tévedés azt hinni, hogy a gyerekek puszta élvezetet jelentenek.
Ha képesek vagyunk madártávlatból, a nagyobb képet látva nézni a szülői
létünket, elgondolkodni azokon a helyzeteken, amelyek leginkább
befolyásolják a boldogságunkat, naplóvezetéssel fenntartani a lelki
egyensúlyunkat és időt szakítani a gyereknevelésen kívüli életünkre, akkor
megerősödik bennünk az elhatározás, hogy kibírjuk a gyermeknevelés
nehézségeit, és élvezzük a jótéteményeit. Mivel ugyanis: „A világ számára
te csak egy ember vagy, de egy másik ember számára maga a világ."196
4. Addig nem lehetek boldog, amíg...
nincs valakim
Az alábbi levelet kaptam egy hölgytől, aki számos boldogságfokozó
gyakorlatot kipróbált már:

,,[A gyakorlatok] rengeteget segítettek az életem csaknem minden területén.

Könnyebben elérem a boldogságot, de ha arra gondolok, hogy nincs társam,
akkor nagyon le tudok törni. Telhet a napom hálával, kifejezhetem a
kedvességemet és a szeretetemet, de amikor boldog párokat látok, szinte
megszakad a szívem, és megváltozik a hozzáállásom. Legbelül
letört vagyok, és egyedül érzem magam, még akkor is, ha mosolyt erőltetek
az arcomra, amikor egy-egy párnak feltűnik, hogy bámulom őket, a
szerencséjüket meg a kapcsolatukat. Hiába vagyok hálás azért, amim van,
nagyon elszomorít, hogy nincs senkim, akit részesíthetnék a szeretetemben.
Hogyan tudom túltenni magam a szomorúságon és értéktelenségen, amit a
kapcsolatok miatt érzek?"197

Ahogyan e hölgy tapasztalatai is mutatják, nagyon fájhat az egyedüllét. Ha

az embert mindennap kísérti a gondolat, hogy mindig is egyedül lesz, akkor
többféleképpen tud cselekedni vagy tétlen maradni. Mielőtt eldöntené,
melyik úton érheti el a legnagyobb boldogságot és lehet a legelégedettebb,
előbb meg kell értenie, mivel jár az egyedüllét, és miért érzi úgy magát,
ahogyan.

A szomorú szinglik mítosza

Az Egyesült Államokban a legtöbb ember végül megházasodik vagy hosszú

távú kapcsolatba kezd,198 és ha Ön is az egyike azon keveseknek, akikre ez
még nem igaz, akkor biztosan sokféle érzés gyötörte már, a csalódástól és a
magánytól az elutasítottságig meg a haragig. Lehet, hogy diszkriminálták a
munkaadók, az adóhivatal és a politikai rendszer, stigmatizálta a
társadalom, figyelmen kívül hagyták a kutatók, és görbe szemmel néztek
Önre a friss párok a környezetében.199 Ha mindig is mesebeli lagziról
álmodott, vagy arról, hogy minden este együtt főzőcskézik a párjával, akkor
kétségkívül nagyon fájdalmas egyedül élni. Bölcs dolog azonban
megvizsgálni, hogy mennyire a társadalmi elvárásokból fakadnak a
romantikus elképzelései (ezek az elvárások előírják, hogy melyik
életszakaszban mit kell elérnünk), és mennyiben a szülei, a volt párjai szülei
és a házas barátai keltik ezeket. Olyan fantázia ez, amely azon a
feltételezésen alapul, hogy csak akkor lesz igazán boldog, ha társat talál
magának, vagy házasságban tud élni. Mielőtt eldöntené, hogyan
érezzen vagy cselekedjen ezzel kapcsolatban, fontos megvizsgálni ennek a
boldogságmítosznak a valóságtartalmát.

A média és a tudósok sokat foglalkoztak azzal mostanáig, hogy a

házasemberek a legboldogabbak. Technikai értelemben ez igaz, de a
kutatók kiderítették, hogy a házasság esetében az emberek hajlamosabbak
azt állítani, hogy összességében boldogabbak az életükkel (részben azért,
mert az olyan kérdések hatására, mint „Összességében boldognak érzi
magát?", valószínűleg nagyobb súllyal esik náluk latba, hogy házasok), de a
házasság önmagában nem feltétlenül jár azzal, hogy percről percre
több boldogságot éljen át az ember.200 Egy vizsgálatban például azt
követték nyomon óránkénti bontásban, mivel foglalkoznak a házas nők, és
arra jutottak, hogy a házasságnak megvannak az előnyei és a hátrányai is a
nők számára, s hogy ezek az előnyök és hátrányok látszólag kioltják
egymást. Az asszonyok kevesebb időt töltenek egyedül, mint a nem házas
barátnőik, és több időt töltenek szexszel, a barátnőikkel viszont kevesebbet,
valamint kevesebbet olvasnak és tévéznek, emellett több időt töltenek
mindenféle feladattal, ételkészítéssel és gyerekfelügyelettel. (Érdemes
megjegyezni, hogy a házassággal kapcsolatos kutatási eredmények csaknem
mindegyike a hosszú távú szerelmi kapcsolatok esetén is megállja a helyét.)

Továbbá bár a házaspárok valóban arról számolnak be, hogy összességében

elégedettebbek az életükkel, mint a nem házasok, kiderült, hogy a
különbség akkor a legkifejezettebb vagy csak akkor látszik, ha a házasokat
elváltakkal, házaspárokat szakítás utáni párokkal vagy a házasokat
özvegyekkel hasonlítjuk össze.201 Nagyszerűen érzik magukat azok az
emberek, akik mindig is szinglik voltak. Ez az eredmény összhangban van
egy általam korábban említett vizsgálattal is, amelyben 1761
nem házasembert követtek nyomon, akik egy idő után megházasodtak, és
tizenöt éven át házasok is maradtak. Ez a vizsgálat azt találta, hogy a friss
házasok boldogabbak lesznek a házasságkötés után, ami nagyjából két
esztendőig tart; a házasság második éve után azonban visszatérnek oda,
ahonnét indultak, legalábbis a boldogság terén.202 Aki nem házasodik meg,
az nem tapasztalja meg a boldogságfokozódást, viszont nem éli át annak
csökkenését sem.

Hasonlókat mondhatunk a szinglikről és az egészségről is. Például bár a

soha el nem váló házasemberek egészségesebbek és tovább élnek, mint
azok, akik elválnak, a mindig is szingliként élő emberek éppen olyan
egészségesek és éppen olyan sokáig élnek, mint azok, akik mindig is
házasságban éltek.203 Ez meglepő lehet, mivel sokunk számára úgy tűnik,
hogy a házasság, a szerelem/szeretet és a bensőséges kapcsolatok
szolgálnak a boldogság, az identitás és az értelem forrásaként. Egyesek
ráadásul azt állítják, hogy a kultúránk az „intenzív nuklearitáson"
alapul, olyannyira, hogy a nem házasemberekről azt gondoljuk,
hogy kimaradtak az élet legtranszcendensebb élményeiből, így aztán -
ahogyan egy névtelen hölgy írta nekem - biztosan magányosabbak,
szomorúbbak, deprimáltabbak, sőt éretlenebbek is.204 De nem így van.

Az egész életükben pár nélkül maradó emberek egyáltalán nem

deprimáltak, mert életüknek más vonatkozásaiban találják meg az értéket és
a célokat - a barátaikban, a testvéreikben, a tágabb család tagjaiban,
közösségekben, a munkájukban, vagy valami nagy ügynek szentelik az
életüket. Egyszóval olyan, mintha megfogadnák azt a régi tanácsot, hogy ne
tegyenek fel mindent egy lapra. Egy szingli hölgy például nem csupán a
házasságból fakadó előnyökre épít, hiszen elkülönülnek az identitásai
tőzsdeügynökként, nővérként, barátként, kerékpárosként és kertészként, s
ezért nem valószínű, hogy elveszti az önbizalmát, a kompetenciaérzését és
az életörömét, amikor valami nem úgy sikerül, ahogyan szeretné. Mindegy,
hogyan dönt vagy nem dönt az életében, mindig lesz valami, amiben
kitűnhet, legyen az akár egy erős triatlonverseny, egy pompás ebéd a
legjobb barátjával, egy sikeres prezentáció a munkahelyén vagy a
testvérei megtréfálása.

Az azonban a legérdekesebb, hogy a nem párban élő embereknek is vannak

tartós, értelmes kapcsolataik, amelyekben jól érzik magukat. Házas
kortársaikkal (vagy akik valamikor házasak voltak) összevetve ők általában
közelebbi kapcsolatokat ápolnak a testvéreikkel, unokatestvéreikkel,
unokaöccseikkel és unokahúgaikkal; idősebb korukban is hajlamosak új
barátságokat kötni; és rendszeresebben tartják a kapcsolatot a
barátaikkal. Sőt a kutatók rámutatnak arra is, hogy ezek az emberek
megválaszthatják életük társait, a házasok viszont készen kapják
az ismerősöket és a családtagokat (pl. a gyerekeik barátainak a szüleit, a
párjuk hozzátartozóit vagy barátait stb.). Érdemes kiemelni, hogy az
idősebb nőknek, akik mindig is egyedül éltek, akár tucatnyi fontos, értelmes
barátságuk is van, amelyeket évtizedekig fenntartanak.205 Vajon a házas
olvasóim - különösen azok, akik szülők is egyben - elmondhatják ugyanezt
saját magukról?

Nincs egyetlen ember - még életünk szerelme sem -, aki mindig és minden
helyzetben a mindenünk lehet. Előfordul, hogy érzelmi támogatásra
vágyunk egy személyes krízis után. Van, hogy szellemi pezsgésre
áhítozunk, vagy szeretnénk megérteni a legújabb politikai fejleményeket.
Olykor technikai vagy pénzügyi tanácsokra van szükségünk. Néha csak egy
lelkes vállveregetés kellene. Máskor mit nem adnánk azért, ha valaki
lódítana egyet rajtunk, hogy kikerüljünk valamilyen kátyúból. Aki
legtöbbször csak a párjában bízik ilyen helyzetekben, az hátrányban lesz,
hiszen a párunk nem felelhet meg minden szerepnek. Azok a szinglik,
akiknek több baráti körük van, és évtizedekig ápolják és táplálják ezeket a
baráti kapcsolatokat - s a barátaikat akár az éjszaka kellős közepén is
felhívhatják -, legalább olyan jó vagy még jobb helyzetben vannak, amikor
vészhelyzetbe vagy bajba kerülnek, feszültek, vagy éppen diadalt ülnek
valami felett.

Röviden: sok kutatás jutott arra az eredményre, hogy az erős, meleg és

kiteljesítő személyközi kapcsolatokkal rendelkező emberek boldogok,206
azonban nem kell, hogy szexuális tartalmú vagy szerelmen alapuló legyen
egy ilyen fontos kapcsolat.

Legyünk önmagunk lehető legjobb szingli változatai!

Ha nagyon úgy érezzük, hogy soha nem leszünk boldogok szerelem nélkül,
akkor több úton is elindulhatunk. Az egyik az, hogy apait-anyait beleadva
eljárunk randizni, és annyi emberrel találkozunk, amennyivel csak tudunk.
Valamelyik nagy valószínűséggel majd csak „az igazi" lesz. Jómagam nem
fogok foglalkozni ezzel a lehetőséggel, de Dunát lehetne rekeszteni azokkal
a bölcs tanácsokkal, újságcikkekkel és könyvekkel, amelyek segítenek e cél
elérésében. A továbbiakban egy másik lehetőséggel fogunk foglalkozni:
elhatározhatjuk, hogy igenis boldogok lehetünk szerelmi társ nélkül, s ha
elengedjük ezt a célt, akkor teljes és gazdag életet élhetünk egyedül is.
Természetesen nyitva hagyhatjuk az ajtót egy jövőbeli kapcsolat számára, a
lényeg csak az, hogy ne mindent annak rendeljünk alá. Végül, a harmadik
stratégia szerint mindent megtehetünk annak érdekében, hogy a lehető
legboldogabb, legoptimistább, legteljesebb és legsikeresebb emberekké
váljunk, és bízzunk benne, hogy ez az új ember, akivé majd válni fogunk,
nagy valószínűséggel magához vonzza a legmegfelelőbb párt is.

A harmadik lehetőséggel fogom kezdeni: egy pozitív, boldog, optimista

ember nemcsak a lehető legjobban kiélvezi a jelenlegi magányos életét,
hanem esetében a páros életnek is nagyobb az esélye. Hiszen a pozitív
egyéneket testileg is vonzóbbnak találják, intelligensebbnek,
melegszívűbbnek, erkölcsösebbnek tartják, és úgy érzik, hogy társaságban
is jobban megállják a helyüket, mint a kevésbé pozitív egyének. Nem
meglepő tehát, hogy a kutatók szerint ők nagyobb valószínűséggel találnak
maguknak partnert és hoznak létre tartós, kielégítő kapcsolatokat.207 Az
egyik kedvenc vizsgálatomban például az érettségi tablón pozitív
kisugárzást mutató nők viszonylag nagyobb valószínűséggel voltak házasok
huszonhét éves korukban, és kisebb volt a valószínűsége, hogy
negyvenhárom éves korukban még mindig egyedül éljenek. (Az angol
eredetiben „college yearbook" szerepel az érettségi tabló helyett, de
a kulturális különbségek miatt a magyar olvasók számára könnyebben
befogadható az érettségi tabló, amelyet 18-19 éves korukban készítenek az
emberről, míg az angol/amerikai egyetemek 20-21 éves korukban adnak ki
évkönyveket a fiatalokról.)

Hogyan válhatunk azzá a hitelesen optimista emberré? A tudományos

szakirodalom több ajánlást is tesz e tekintetben. Először is meg kell
fontolnunk, mi a meghatározása egy olyan vonásnak, mint az optimizmus,
mivel némelyikünknek téves fogalmai lehetnek róla. Sokak
optimizmusmeghatározása egészen Voltaire-ig megy vissza, aki 1759-ben
azt írta, hogy az nem más, „mint annak a dühös bizonygatása, hogy minden
a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb".209 Az az igazság, hogy sok
kutató velem együtt jóval szűkebb meghatározást vall magáénak,
ami valahogy így hangzik: „Majdcsak minden jobbra fordul
végül valahogy!"210 Amikor egyedül vagyunk, és magányosnak érezzük
magunkat, önmagunk lehető legjobb változatának megteremtéséhez
elengedhetetlen ez a fajta „kis derűlátás", legalábbis kezdetben: arra kell
számítanunk, hogy valahogy majdcsak túléljük a napot; hogy talán nem
sikerül majd mindent elérnünk, amit akarunk, de valamit végül
megvalósítunk; hogy nem kapunk meg mindent, amit szeretnénk, de amire
szükségünk van, az meglesz; hogy meg lehet bízni az életben; hogy nem
fogunk alulmaradni; s hogy ha nem is lesz maradéktalanul jó a vége,
de azért legalább jobb lesz, mint most.

Akár erős, akár kevésbé erős bennünk az optimizmus, sokunk bizonytalanul

gondol a jövőre. Szerencsére számos kutatásokkal alátámasztott
tevékenység létezik, amely javítja a pozitív gondolkodást. A legjobb
stratégia a napi tíz-húsz percen át vezetett napló, amelyben leírjuk a jövővel
kapcsolatos reményeinket és álmainkat (pl. „Tíz év múlva házas leszek, és a
saját házamban fogok lakni"), elképzeljük azt a helyzetet, amikor ez már
megvalósult, aztán leírjuk, hogyan fogunk odáig eljutni, és milyen érzés
lesz, ha bekövetkezik. Ez a gyakorlat ugyanis boldogabbá és
egészségesebbé teszi az embereket - még akkor is, ha csak napi két percen
át gyakorolják.211 Továbbá jó dolog próbára tenni az „optimista izmainkat"
akkor is, amikor kis önbizalompróbálgató kérdésekkel kerülünk szembe
(„Odaüljek a kedvenc regényemet olvasó fickó mellé?"), így
felkészültebbek leszünk, amikor az igazi kérdések felmerülnek („Alkalmas
vagyok-e a szerelemre?").

Mi van azonban, ha párkeresési céljaink és álmaink túlságosan nehezen

megvalósíthatók, nagy kihívást jelentenek, sőt semmi közük a valósághoz?
Mi van akkor, ha túlzottan magas elvárásokat támasztottunk? Még a
legsikeresebb keményvonalas optimisták pozitív elvárásai előtt is
tornyosulnak akadályok. A kutatások212 kimutatták, hogy az optimista
gondolkodás segít akkor is előre törni, amikor akadályok és nehézségek
állják az utunkat. Amikor optimisták vagyunk, magabiztosabbá,
motiváltabbá válunk, és energikusabban törünk a célunk felé, több proaktív
lépést teszünk a megvalósításuk irányába, elkötelezettebbek és kitartóbbak
vagyunk, és jobban összpontosítunk a feladatra. Magyarán úgy viselkedünk,
hogy megnöveljük a megfelelő társ magunkhoz vonzásának valószínűségét.

Kétségkívül lesz azonban olyan is, amikor optimista gondolataink a kemény

valóság falának ütköznek, és elsodornak bennünket a negatív
következtetések és következmények. Ilyen helyzetekben kipróbálhatunk
egy értékes gyakorlatot, amely a körülményeink szándékos pozitív
átértékelésével segít legyőzni a negatív gondolkodást. Leírhatjuk például
(1) a jelenlegi problémánkat vagy akadályunkat (pl. az olyan kéretlenül
betolakodó gondolatokat, hogy „Soha nem fog megvalósulni az az
álmom, hogy rátalálok az igazira"), (2) azt, ahogyan eleinte
értelmezzük („mivel eddig minden kapcsolatomat elrontottam"), és végül
(3) a pozitív újraértelmezését („de az utóbbi öt évben sokkal
érettebb lettem, és már sokkal jobban meg tudom ítélni az embereket").

Természetesen olykor egyszerűen igazunk van, ha úgy látjuk, hogy egy célt
képtelenek vagyunk elérni. Amikor egy névtelen levélíróm azt mondta,
hogy „nincs senki, akit részesíthetne a szeretetében", akkor pesszimistának
tűnhetett a következtetése, de nem nélkülözött minden alapot, vagy nem
volt ésszerűtlen. Azt találták a kutatók,213 hogy ilyen helyzetekben az
optimisták nagyobb valószínűséggel adják fel a valóságtól
elrugaszkodott célokat, mint a pesszimisták (pl. egy harminckilenc éves nő,
aki eltökélte, hogy negyvenéves korára megházasodik és várandós lesz),
miközben a lehető legjobb színekben festik le a helyzetet. Az a lényeg,
hogy az optimizmus gyakorlása rugalmasságot biztosít számunkra,
valószerű, madártávlati rálátást biztosít a céljainkra és az álmainkra, segít
elengedni az elérhetetlent, segít felismerni, mennyit növekedtünk vagy
fejlődtünk a korábbi kihívások hatására, és megkönnyíti, hogy új, értelmes
célok felé mozduljunk el.

Megtanulni pozitívabbnak és optimistábbnak lenni annyit jelent, mint

meglátni a lehetőségeket a nehézségekben,214 és a világot a lehetőségek
meg a csodák tárházának látni. Ha úgy érezzük, hogy mindig is egyedül
leszünk, akkor talán igazunk van, talán tévedünk, de ez nem fog kiderülni,
ha nem vagyunk eléggé elkötelezettek, nem nézzük pozitív fényben a
dolgokat, és nem próbálkozunk.
A célok újragondolása

Vannak, akik tovább keresik az igazit, mások viszont úgy döntenek, hogy
teljesen felhagynak ezzel. Az ehhez vezető okok bonyolultak lehetnek, és a
megértésükhöz tisztáznunk kell, miért vagyunk jelenleg egyedül. Ha
megvan az a szokásunk, hogy azért szabotáljuk el a kapcsolatainkat, mert
rossz szerepmodelljeink voltak, mert kevés kapcsolati tapasztalattal
rendelkezünk, vagy mert félünk a következő lépésektől (intimitás,
elköteleződés, kompromisszumok) vagy a lehetséges zökkenőktől
(hűtlenség, visszautasítás, sértődés), akkor érdemes lehet terápiás
szakembert felkeresni vagy a barátainkhoz, könyvekhez fordulni
útmutatásért. Az is lehet, hogy jobban szeretünk egyedül lenni,
de képtelenek vagyunk (vagy nem szeretnénk) ezt önmagunkról felismerni.
Vagy elkészítettük az előnyök és hátrányok elemzését, és a jelen helyzetünk
fényében úgy határoztunk, hogy vagy jobban járunk társ nélkül, vagy
nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy olyan társat találunk, aki
megfelel a személyiségünknek és az életstílusunknak.

Ha úgy döntünk, hogy elengedjük azt a célunkat, hogy életünk hátralévő

részét egy bensőséges lelki társsal töltjük el, akkor vajon hogyan tudjuk ezt
megtenni? A tudósok sok mindent megtudtak arról, mennyire hasznos
kiegyensúlyozottnak maradnunk, amikor nem sikerül megvalósítanunk az
álmainkat, s hogy milyen bátornak és rugalmasnak kell lennünk, hogy
az elérhető célok kedvéért lemondjunk az elérhetetlen célokról. A kutatások
azt mutatják, hogy az irreális célokkal szembekerülő emberek sokkal
jobban járnak, ha képesek lemondani ezekről a célokról, és új, értelmes
tevékenységekkel helyettesítik őket.215

A vizsgálatok216 azt mutatják, hogy három lépésre van szükség ahhoz, hogy
felelősen tovább tudjunk lépni. Először is, csökkentenünk kell a párkeresési
erőfeszítéseinket - például szólunk a barátainknak, hogy ne igyekezzenek
párt keríteni nekünk, és az utunkba kerülő emberekre nem potenciális
társként, hanem potenciális barátként és bizalmasként tekintünk.
Másodszor, elkezdjük érezni, hogy a párkeresés célja nem annyira
értelmes, fontos vagy kritikus jelentőségű a boldogságunkhoz, mint
korábban hittük,217 s közben bátran támaszkodhatunk a szomorú szingli
mítoszával kapcsolatos tudományos eredményekre. Harmadszor,
meghatározzuk az alternatív tevékenységeket, és elkezdjük művelni őket
(megerősítjük a kapcsolatunkat a régi barátainkkal, gyereket fogadunk
örökbe, vagy elkezdünk valamilyen iskolát), fokozatosan elkezdünk
másképp gondolni saját magunkra, és másképp határozzuk meg magunkat
(pl. nagyszerű barátként tekintünk önmagunkra, nem
potenciálisan nagyszerű házastársként). Az Egyesült Államokban az
összes felnőtt fele egyedülálló, s a friss vizsgálatok azt mutatják, hogy
egyre több ember dönt úgy, hogy életvitelszerűen egyedül fog élni.218
Megnyugtató és erőt adó lehet, ha valaki felveszi a kapcsolatot egy olyan
közösséggel, amely pozitív egyedülálló embereket tud a soraiban.
Egyszóval az történik ilyenkor, hogy azt az időt, energiát és erőfeszítést,
amelyet arra a célunkra fordítottuk eddig, hogy megtaláljuk életünk társát,
most átirányítjuk arra a célra, hogy példamutató barát, vezető vagy
nagybácsi legyünk.

Különböző élethelyzetekben lévő embereknél mutatták ki ennek a három

lépésnek a fontosságát: a friss szakítást átélőknél; azoknál, akiknél a pár
egyik tagja AIDS-ben haldoklik; és fogyatékkal élő gyerekek szüleinél. Az
összes vizsgálatban azt találták, hogy azok tudtak továbblépni és tudták
fenntartani a boldogságukat, akiknek sikerült (1) leszámolni az eredeti
(de elérhetetlennek bizonyult) célnak a lelki hogylétükre
gyakorolt fontosságával (pl. elengedni azt a célt, hogy majd meggyógyítják
a párjuk betegségét, vagy hogy csodálatos karriert fognak befutni,
miközben ellátják a különleges igényű gyereküket) és (2) feltornászni az
alternatív, reálisabb célok fontosságát.219 Ha például valakinek a társa
krónikus beteg, akkor felfüggesztheti a karrierépítést, és arra
összpontosíthat, hogy a lehető legjobb gondozóvá és társsá váljon.

Ami közvetlenebbül vonatkozik az egyedüllétre: a kutatók megnézték azt

is, hogy milyen az, amikor nem sokkal a szakítás után új kapcsolatot keres
az ember.220 Azt találták, hogy akiknek korlátozottak voltak a lehetőségeik
a tekintetben, hogy új társra találjanak (ebben az esetben az idősebb kontra
fiatalabb emberek), azok nagyobb valószínűséggel adták fel a párkeresési
céljukat, ami idővel nagyobb boldogsághoz vezetett az életükben. Velük
szemben a fiatalabb emberek kisebb valószínűséggel adták fel az efféle
céljaikat, s akik feladták, azok boldogsága idővel inkább csökkent, mint
nőtt.
Bár ez a kutatás elég nyomasztóan hathat, mégis érdemes megfontolnunk a
következményeit. Meddig tépelődünk még azon, hogy egyedül vagyunk,
vagy meddig adunk esélyt annak az ideális embernek, aki talán nem is
létezik? Mikor fogadjuk el végre a jelenlegi életünket, mikor kezdünk
örülni neki, és mikor lépünk előre a többi tervünkkel? Az 1950-es években
az egyik vezető pszichoanalitikus, Donald Winnicott vezette be az „elég jó
anya" fogalmát arra a nőre, aki nem törekszik arra, hogy azonnal és
tökéletesen kielégítse a gyerek összes szükségletét, mégis segít neki jól
alkalmazkodó felnőtté válni.221 Aki a fejezetben említett módon döntési
helyzetben van, annak érdemes lehet átgondolnia, hogy „elég jó egyedülálló
életet" él-e. Sokan nemmel fognak válaszolni erre a kérdésre, és kitartanak
amellett, hogy a lehető legjobb önmagunkká váljanak - olyan emberré, aki
nagyobb valószínűséggel vonzza magához a megfelelő társat. Vannak
azonban olyanok is, akik esetleg meglepetéssel veszik tudomásul, hogy a
kérdésre igen a válasz, legalábbis egyelőre.

Összefoglalás a felkészülés szellemében

Kétségkívül sok ember számára fájdalmas krízis, amikor úgy érzi: „Egyedül
vagyok, és ez soha nem fog megváltozni." Aki ennél a keresztútnál találja
magát, az választhat: vagy tovább kesereg a helyzetén, és reménytelenül
beleragad, vagy lép egyet előre, azaz megpróbál egyedül boldogulni, és
nyitott marad a kapcsolatra. De az is kiderülhet, hogy a boldogságához
nincs szüksége férfira (vagy nőre). Ha az az első gondolata, hogy
„egyedül soha nem leszek boldog", vagy „örök vesztes vagyok",
akkor gondolja át, hogy a házasságra vonatkozó vágya valóban a sajátja-e,
vagy inkább a családja vagy a kultúra diktálja. A kutatások meggyőzően
mutatják, hogy a házasemberek nem boldogabbak, mint az egyedülállók, és
hogy az egyedülállók a vizsgálatok tanúsága szerint más kapcsolataikban és
tevékenységekben találják meg a boldogságot és az élet értelmét. Akinek
nem tetszik, hogy egyedül van, változtasson az életén. Ha pedig nem
tudja vagy nem akarja megváltoztatni, akkor azon változtasson, ahogyan
gondolkodik róla. Az igazat megvallva az a boldogságmítosz, hogy az
ember csak egy társsal együtt lehet boldog, éppen olyan makacsul tartja
magát, mint amilyen hibás. Ha ezt tudjuk, akkor nyerünk egy kis időt - meg
reményt -, és új utak, új távlatok nyílhatnak előttünk.
II. Munka és pénz
Aki diákmunkát vállal egyetemista korában, azután heti negyven órában
dolgozik, az hatvanhét esztendős koráig csaknem 100 ezer órát dolgozik az
életéből, és ébren töltött élete negyedét a munkájának szenteli. Az emberek
az Egyesült Államokban kilenc és fél órát dolgoznak egy átlagos napon, 35
százalékuk hétvégén is dolgozik, 31 százalékuk pedig heti ötven óránál is
többet tölt munkával.222 Az „átlag" természetesen azt jelenti, hogy
az emberek fele többet - sokszor jóval többet -, a másik fele
pedig kevesebbet dolgozik ennél. Akiknek munkájuk van, vagy
akik karriert építenek, azok legtöbbje az élete, önazonossága
szerves részeként tekint a munkájára, amellyel diadalok és kudarcok
is együtt járnak. A munka biztosítja továbbá számunkra a létfenntartáshoz
és a szórakozáshoz szükséges pénzt, de éppenséggel attól is szenvedhetünk,
hogy nagyon keveset keresünk, esetleg rosszul költjük el a megkeresett
pénzünket. Amikor megkérdik az embereket, hogy ha bármit kívánhatnának
maguknak, akkor mit kérnének, általában „több pénzt" szeretnének.223
Nem meglepő tehát, hogy a négy-öt évtizeden átívelő munkahelyi
és pénzkereső életünket át- meg áthatják az azzal kapcsolatos mítoszok,
hogy mitől leszünk a legboldogabbak (ha megtaláljuk az ideális munkát, ha
sikeresek és gazdagok leszünk), és mitől leszünk a legboldogtalanabbak (ha
túl kevés pénzt keresünk), és ezek a mítoszok súlyos kríziseket okoznak. A
következő három fejezetben közre adom azokat a bizonyítékokat,
amelyeket a kutatók ezekkel a boldogságmítoszokkal kapcsolatban találtak,
és számos lehetőséget ajánlok fel, amelyekkel legyőzhetjük ezeket a
kríziseket és boldogulhatunk.
5. Akkor leszek boldog, ha...
megtalálom a megfelelő munkát
Úgy érzi, hogy már nem okoz elégedettséget a munkája, sőt egyenesen
elviselhetetlennek találja? Ha igen, akkor a legújabb vizsgálatok szerint
minden eddiginél több amerikai élményében osztozik.224 Lehet, hogy
kiégett, unatkozik, belefáradt a munkájába, de az is előfordulhat, hogy úgy
érzi: határozottan és immár visszafordíthatatlanul sikertelen a szakmájában.
Mi több, fájdalmas krízist okozhat az az érzés, hogy a munkája már nem
olyan, mint korábban, ami oda vezethet, hogy megkérdőjelezi a
saját ítélőképességét, készségeit, szorgalmát és motivációját. Ez a fejezet
legfőképpen arról a boldogságmítoszról szól, amely a krízist kiváltja:
nevezetesen hogy akkor lesz része mindabban a boldogságban, amely eddig
elkerülte, ha majd megszerzi az „igazi" vagy tökéletes munkát. Akkor tud
elbánni ezzel a mítosszal, ha megérti a munkával kapcsolatos rossz
közérzetének és sikerszintjének igazi okait és általánosan elterjedt voltát.
Csak ekkor fog készen állni a legegészségesebb döntések meghozatalára és
a következő lépések megtételére. Számos lépést részletezni fogok alább.

A munkánk megszokása

Az 1. fejezetben azzal a kritikus pillanattal foglalkoztam, amikor az ember

rájön, hogy megunta a házasságát. Vajon van olyan pont is, amikor
ráébredünk, hogy meguntuk a munkánkat? Bár úgy tűnik, kevés közös
dolog van a szerelem és a munka között -máskülönben miért kellene
„egyensúlyba hozni" őket? -, Freud helyesen ismerte fel, hogy mindkettő
elengedhetetlen a mentális egészségünkhöz.225 A munka továbbá, a
személyes kapcsolatokhoz hasonlóan, életünk egyik olyan aspektusa,
amelyben hajlamosak vagyunk hozzászokni a jóhoz, és hajiunk arra,
hogy magától értetődőként kezeljük. Ez a táptalaja annak a közönynek és
unalomnak, amelyek azt a fájdalmas érzést táplálják, hogy a munka
elvesztette számunkra az élvezeti értékét, és sokkal boldogabbak lennénk,
ha valami mással foglalkoznánk. Természetesen megtehetjük, hogy pályát
váltunk, de az is segíthet, ha azonosítjuk, az unalom mekkora része fakad az
egyedi (és problematikus) munkahelyi sajátosságokból, és mekkora része
írható a jóhoz való hozzászokás széles körben elterjedt és előre
látható folyamata számlájára. A hedonikus adaptáció ugyanis meg
fog ismétlődni a következő munkahelyünkön is. Ha fontos szerepet játszik
ez utóbbi, számos empirikusan alátámasztott megközelítés létezik annak az
érzésnek a távoltartására, hogy már nem kielégítő a munkánk, és meg lehet
állítani a hozzászokás folyamatát. Mielőtt nagy döntést hozna, próbálja ki
ezeket a stratégiákat annak megállapítása érdekében, hogy vajon az Ön
esetében sikeresek lesznek-e ezek, vagy hogy valóban menthetetlen-e már a
helyzete a munkahelyén. Mindenekfelett tudnia kell, hogy akkor is van
remény, ha a munkája már nem kielégítő.

Vannak olyan kollégáim, akik gyakran váltanak munkát, és két-három

évente költöznek a családjukkal az egyik partról a másikra. Úgy tűnik,
őszintén tűzbe hozza őket egy-egy új lehetőség; ilyenkor lázasan
elköteleződnek új állásuk iránt, és újraszabják az életstílusukat. Utána
körülbelül egy év múlva elkerülhetetlenül jön a kiábrándultság - mint az
egyetemen a másodéveseknél kezdenek unatkozni, és ingerlékennyé válnak,
vagy jogos panaszokkal illetik a főnöküket, munkatársaikat,
kötelezettségeiket vagy az ingázást. Lassanként elkezdenek arról
fantáziáim, hogy jobb lenne valami más: egy másik munka, ahol talán
értelmesebb a főnök, vagy ahová könnyebb bejárni, ahol segítőkészebbek a
kollégák, és kisebb terhet jelentenek a kötelességek.

Természetesen nem mindenki tud ide-oda költözgetni és folyton munkát

váltani, ami azt jelenti, hogy vannak emberek, akik csak álmodoznak arról,
ami a szerencsésebbek számára valós lehetőség. De vajon tényleg
szerencsések ezek a profi váltogatok? Valóban boldogabbak minden új
munkahelyen, és ha igen, akkor jobban megéri állandóan munkát
változtatni, mint fenntartani a barátságokat, nem elvágni a gyökereket, és
ismerni a szomszédokat, a gyerekeinknek pedig az iskolatársaikat?
Bár valamennyiünknek saját magunknak kell eldöntenünk, merre billen a
mérleg nyelve, ha azt latolgatjuk, hogy mi szól a munkahelyváltás mellett
és ellen, jobban járnánk, ha megfontolnánk, mit mondanak a kutatások
arról, hogy miért vagyunk mindannyian hajlamosak belekényelmesedni a
tökéletesen rendben lévő munkába, és hogy van-e más lehetőségünk is ezen
kívül.

A témával kapcsolatos egyik alapvizsgálat226 öt éven át követett magas

beosztásban dolgozó vállalati vezetőket és mérte az általuk kezdeményezett
munkahelyváltások (előléptetés vagy vállalaton belül egy vonzóbb városba
költözés) előtti és utáni elégedettségüket. A vezetők többsége férfi volt,
fehér bőrű, átlagban negyvenöt éves, és évi 135 ezer dollárt kerestek. Jól
éltek. A kutatók azonban azt találták, hogy a munkahelyváltás után
hirtelen megugrott a vezetők munkával kapcsolatos elégedettsége -
lényegében ekkor élték a munkahelyi mézesheteiket -, de egy éven belül ez
nagyon visszaesett, egészen a váltás előtti korábbi szintre. Velük szemben
szinte semmilyen változást nem tapasztaltak azon vezetők elégedettségi
szintjében, akik ugyanebben az ötéves időszakban úgy döntöttek, hogy nem
váltanak munkát. Míg tehát én (például) ugyanott maradok, és évről évre
semennyivel nem érzem jobban vagy rosszabbul magam, a könnyebben
váltó kollégáim állandó hullámvasúton utaznak.

Az ún. másnapossági hatás meggyőző bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a

munkahelyeken is érvényesül a hedonikus adaptáció. Az ember képes szinte
mindenhez hozzászokni a munkahelyén - különösen ahhoz, ami
ugyanolyan, mint volt. Nemrég kaptam egy levelet az egyik volt diákomtól,
aki azt írja, hogy amikor először megérkezett San Franciscóba, "...annyira
elbűvölt az öböl és a túlpart látványa, hogy fényképeket készítettem róla.
Most már csak somolygok, amikor az [irodám] ablak[a] előtt megáll az
emeletes busz, és tülekednek az emberek, hogy fényképezhessenek.
Onnan tudom, hogy fantasztikus a látvány, hogy jönnek az emberek, és
beszámolnak róla, de én már teljesen hozzászoktam - sőt azt is
mondhatnám, hogy teljesen hozzászoktam az itteni életstílushoz, úgyhogy
megint ott vagyok, ahol korábban."

Hozzászokunk a városhoz, ahol élünk, megszokjuk a kedvenc fagyinkat, a

szeretett műalkotásunkat és a kedvenc dalainkat; az új házat és az új autót, a
fizetésemelést (erről még lesz szó a későbbiekben), és ahogyan az első
fejezetben részleteztem, a kapcsolatokhoz és a szexhez is hozzászokunk.227
Ha elértünk egy célt, csak rövid ideig vagyunk elégedettek vele, és
hamarosan azt kezdjük érezni, hogy csak akkor nyugszunk meg, ha
még magasabbra kapaszkodunk fel. Ekképpen folyamatosan emeljük az
elvárásainkat és szítjuk a vágyainkat. Általában nincs ezzel semmi baj.
Bizonyos, hogy evolúciós értéke van annak, hogy mindig többet akarunk
elérni; ha a céljaink teljesülése után mindannyian a legnagyobb
megelégedéssel dőlnénk hátra, akkor nem lett volna ekkora fejlődés a
társadalmunkban. Ha mindig elégedettek lennénk a fennálló helyzettel,
akkor soha nem törekednénk arra, hogy többet érjünk el, például jobb
szekrényt építsünk, több könyvet adjunk ki, több nyelvet tanuljunk meg, új
táplálékforrásokat találjunk, és több tudományos felfedezést tegyünk. Ha
önelégülten élveznénk a legutóbbi diadalunkat, akkor nem lennénk képesek
hatékonyan felvenni a versenyt másokkal, és nem vennénk észre a
veszélyeket és a lehetőségeket magunk körül.

Mielőtt alaposan szemügyre vennénk, hogyan lehetne leküzdeni,

megakadályozni vagy lelassítani a munkahelyi kiábrándultságot, fontos
tüzetesebben megnézni, hogy mi történik velünk az alkalmazkodás
folyamán, és miért. Valójában két fontos tényező munkálkodik a munka
terén: idővel egyre kevesebb örömet okoz nekünk a munkánk, és egyre
nőnek a törekvéseink.

Amikor irigylésre méltó új helyen kezdünk el dolgozni, hirtelen megnő az

elégedettségünk - akár az eufóriáig. Gyakran gondolunk az új munkára (s
hogy mit szeretünk benne), és a munka által beindított pozitív események
hatására sok pozitív érzésben lesz részünk: új kapcsolati lehetőségekben,
kihívásokban, tanulásban és kalandokban. Azonban - az egyik
hallgatóm szavaival élve - lassan felszáradnak ezek az élvezeti
pocsolyák, és végül teljesen elpárolognak. A tizedik vagy huszadik
alkalom után csökken az új munkahelyi feladatok okozta borzongás, és így
tovább. Egyre kevesebbszer tölt el bennünket a korábban érzett izgalom,
boldogság és büszkeség, mivel egyre kevésbé foglalkozunk a munkánk
újdonságával, s szellemi kapacitásunkat inkább a számtalan napi súrlódás,
apró öröm és szórakozás felé fordítjuk.228 Egy idő után már észre sem
vesszük azokat a dolgokat a munkahelyünkön, amelyek annak idején
mosolyt csaltak az arcunkra.

Ugyanakkor történik még valami fontos, miközben egyre kevesebb örömet

okoz az új állásunk: megnőnek az elvárásaink. Ez annyira jelentős, hogy
még akkor is alááshatja a boldogságunkat, ha vagyunk olyan szerencsések,
hogy munkánkat éppen annyira élvezzük, mint 2011-ben vagy akár 2001-
ben. Magyarán: az a munka, amely annak idején különleges volt, mára
jogosnak érzett jussunkká vált. Mindegy, hogy a javadalmazás, a tekintély, a
rugalmasság vagy a szabadidő terén tettünk előrelépést annak idején,
hamarosan azt kezdjük érezni, hogy ennél nem is érhetjük be kevesebbel.
Azt kezdjük el érezni, hogy az új és stimuláló munkahelyi élményeink
egyszerűen részévé váltak az új életünknek - az „új norma" részét képezik -,
és kezdjük elvárni azt a boldogságszintet, amelyben most részünk van. Ez
az új (és rendkívül gyakori) fejlemény nemcsak azzal a
szerencsétlen következménnyel jár, hogy csökkenti a boldogságérzetünket -
vagyis a hatására ugyanoda kerülünk vissza, mint ahol korábban voltunk -,
hanem megemeljük a tétet, egyre többet akarunk, így aztán szinte soha nem
vagyunk elégedettek azzal, amink van, még akkor sem, ha olyan
szerencsések vagyunk, hogy sok minden megadatott nekünk. Szélsőséges
példa: amikor a Thriller minden idők legnagyobb példányszámban eladott
albuma lett, Michael Jackson kijelentette, hogy addig nem nyugszik, amíg
a következő albumból kétszer annyit el nem adnak. Nos, 70 százalékkal
kevesebbet adtak el belőle. A legtöbb zenész ölni tudna, hogy
harmincmillió fölé tornássza az eladott lemezei számát, de Jacksont nagyon
kellemetlenül érintette, hogy a korábbi sikerhez képest ez a lemez nem
fogyott annyira.

Így tehát nagyjából ugyanazon okokból, amelyek miatt megszokjuk a

kapcsolatainkat, gyorsan és ügyesen megszokjuk a munkánkat is. Ha ezt
tudjuk, akkor megnyugodhatunk, és talán rá tudjuk venni magunkat, hogy
habozzunk egy kicsit, mielőtt másra nyergelnénk át. Az, hogy a hedonikus
adaptáció természetes és evolúciós szempontból értéket képvisel - ahogyan
az édesség utáni sóvárgásunk, a szerelmi féltékenység és a vadállatoktól
való félelem is egytől egyig természetes jelenség, és az alkalmazkodást
biztosították az evolúció során -, még nem jelenti azt, hogy ne tudnánk egy
kicsit megváltoztatni.

Tartsuk kordában a becsvágyunkat!

A mértéktelen becsvágy megmérgezi a boldogságot. Egyrészt minél többet

érünk el, annál boldogabbak leszünk. Másrészt pedig minél többet érünk el,
annál többet akarunk, ami viszont a boldogság fokozódása ellen hat. Jó
példa erre, hogy a magasan képzett emberek (meglepő módon) kevésbé
elégedettek az életükkel.229 Úgy is mondhatnánk, hogy a jó nevű
egyetemen szerzett MBA-diplománk hatására kialakuló nagyobb
elégedettségünkön (pl. a vele járó barátságok, üzleti kapcsolatok és
presztízs) túltesz a fokozott becsvágy és a vele járó csalódás és megbánás
kockázata. („Egy magasra értékelt iskolában diplomáztam - akkor miért
nem tudok elhelyezkedni a Wall Streeten?") A jobban fizetett, izgalmasabb
és kielégítőbb munka boldoggá tesz, de mielőtt felismernénk, elkezdünk
igényt tartani a magas fizetésre, az izgalmakra és az elégedettségre, mert
úgy érezzük, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha ezeket a magunkénak
tudhatjuk.

Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy magától értetődőnek tartsuk a

munkánkat? Az az egyik leghatékonyabb - és legnehezebb - stratégia, hogy
visszább vesszünk a vágyainkból, és megfékezzük túlzó elvárásainkat.230
Nem arra gondolok, hogy kevesebbet várjunk el a munkánktól; egyszerűen
csak ne hagyjuk, hogy a vágyaink addig fokozódjanak, hogy már meg
legyünk róla győződve, hogy csakis akkor leszünk boldogok, ha ebből vagy
abból több jut nekünk. A becsvágyunk kordában tartásában rejlő kihívások
miatt pszichológiai eszközök egész tárházára lesz szükségünk. Azt
javaslom, először próbáljanak ki, aztán finomítsanak több megközelítést is
(akár egy időben), és ne adják fel könnyen. Az alábbiakban öt ilyen
pszichológiai eszközt fogok ismertetni.

Konkrét újraélés

Rendszeresen és kézzelfogható módon figyelmeztesse magát, milyen volt a

korábbi (kevésbé kielégítő) élete a munkahelyén.231 Ha kevesebb volt a
fizetése, akkor bizonyos időszakokban (például havi egy héten át) költsön
kevesebbet, hogy újra megérezze, milyen volt régen kevesebből élni. Ha
barátságtalanok voltak a munkatársai, akkor időnként ebédeljen egyedül.
Ha rendszeresen dolgozott éjszakánként, akkor időnként vegye rá magát,
és maradjon fenn sokáig. Ha ilyen módon újra átéli korábbi élményeit, az
segíteni fogja abban, hogy értékelni tudja és még jobban élvezze a jelenlegi
munkáját. Nem kell hozzá más, csak felidézni a múltat vagy visszaképzelni
magát a (kevésbé szerencsés) elmúlt időkbe.
Konkrét megfigyelés

Egyszer meglátogattam a Google egyik irodáját, hogy a boldogságról

beszéljek a dolgozóknak, és a végén ott kötöttünk ki, hogy milyen könnyen
hozzászokik az ember a jóhoz. Egy csoport körbevezetett, és elmesélték,
mennyire szeretik a munkájukat, de hogy teljesen elkényeztette őket a
Google-nál végzett munka, és úgy érzik, máshol már nem is tudnának
dolgozni. Mindennap ingyen kapnak meleg ebédet és vacsorát, minden tele
van nassolnivalóval, vendégelőadók jönnek hozzájuk, és mindenütt
játékok vannak (többek között dob- és gitárszobájuk is van). Még a
háziállataikat is bevihetik a munkahelyükre. Azt mondták, hogy eleinte
fantasztikusak voltak ezek a juttatások, de nem sok idő kellett hozzá, hogy
megszokják őket, és már van mire panaszkodni is („Jaj ne, már megint
ráksaláta lesz!"). Azt javasoltam, hogy ha tehetik, vegyenek szemügyre más
munkahelyeket - akár a saját régi irodájukat.

Érdemes alkalmanként ellátogatni a barátaink, az ismerőseink vagy régi

munkatársaink munkahelyére és feltűnés nélkül összehasonlítani azokat a
miénkkel. Az ilyen megfigyelések maradandóbb benyomást hagynak az
emberen, és segítenek átérezni, hogy mekkora szerencséje van.

Érezzünk igazi hálát!

Érdemes hálanaplót vezetni - fejben, papíron vagy okostelefonon vezetett

felsorolást232 -, amely segít rendszeresen átgondolni a munkánk pozitív
vonatkozásait. Semmi sem ássa alá jobban a hálaérzetet, mint a túl magas
elvárások. Ha az ember ötkor haza akar menni, és meg is teheti, akkor
ritkán érez hálát. Az a baj a hálával, hogy nagyon nehéz őszintén átérezni és
kivitelezni. De ugyanilyen nehéz kivitelezni egy szigorú
fitneszprogramot, egészséges étrendet követni, vagy akár rendszeresen
gyakorolni az általunk választott hangszeren. Az a lényeg, hogy el kell
köteleződnünk, és össze kell szednünk az erőnket - e két lehetőség
mindannyiunkban benne rejlik.233

Váltsunk viszonyítási pontot!

Amikor álmai munkájára gondol, mi a vonatkoztatási pontja? Sokan úgy
gondoljuk, hogy az ideális munka jobban fizet, kevesebb stresszt okoz, több
izgalommal jár, kényelmesebb és kielégítőbb. Lehet, hogy az egyik
gimnáziumi osztálytársunknak van ilyen munkája, vagy az újságban
olvastunk egy efféle munkáról szóló cikket, esetleg egy filmben láttunk
hasonlót. Ennél is nagyobb a valószínűsége, hogy az álommunka csak a
fantázia szüleménye, és a valóságban nem is létezik. Szokott arról
ábrándozni, hogy profi futballista, filmrendező, szenátor, gyilkossági
nyomozó, oknyomozó újságíró, idegsebész, sikerlistás író vagy
tengerbiológus lesz? Ha igen, akkor nagy valószínűséggel kihagyja a
számításból, hogy még az ilyen mesésen hangzó munkák is nagyon
stresszesek és egyhangúak időnként, talán kellemetlen munkatársakkal
járnak, olykor hálátlan feladatokat kell elvégezni hozzájuk, dühítő
eredményeket szülnek, és sok időt vesz el a munkával járó utazás. A
„hihetetlen álommunkák" húszas toplistájába234 tartozó videojáték-tesztelő
munka például hosszú összpontosítást igényel, ami nagyon stresszes és
kimerítő lehet. Az egyik tesztelő lány a következőképpen írta le az
első teljes napját, amikor videojátékokat próbálgatott: „Az utolsó két órában
már émelyegtem. Nem is kicsit."235 A korábbi nemzetközi kémek
hasonlókról számolnak be. Linday Moran, a Blowing My Cover (Feladom
magam) című könyv szerzője így fogalmaz: „Tudja, az biztos, hogy nem
úgy képzeltem, hogy James Bond leszek, de végül is a CIA-t nem más
alkotja, mint rengeteg kényelmes cipőt hordó és kis fülkékben üldögélő
ember, és ez a fajta valóság feltehetőleg sokkol mindenkit, aki hozzám
hasonlóan azért csapott fel ügynöknek, mert valami romantikusra
vágyik."236

Azt akarom ezzel mondani, hogy álmaink munkája nem jó viszonyítási

pont. Megfelelőbbre és hálát keltőbbre kell cserélni -olyanra, mint egy
hasonló, de talán kevésbé jó munka, mint amire egyszer már jelentkeztünk,
vagy arra a munkánkra, amelyet az előléptetésünk előtt végeztünk, vagy
gondoljunk egy teljesen másfajta állásra a közeli iskolában, kórházban,
bevásárlóközpontban, tanyán, gyárban vagy irodaházban. Az is fontos,
hogy időnként megváltoztassuk a viszonyítási pontunkat, és gyakoroljuk azt
a képességünket, hogy alternatív munkahelyeket és helyzeteket tudjunk
elképzelni.
Legyen ez a nap az „utolsó" a munkahelyünkön!

Éppen most végzek egy egy hónapig tartó „boldogságfokozást", amelyben

arra kérem a résztvevőket, hogy úgy éljék ezt a hónapot, mintha az utolsó
lenne. Nem kell úgy tenniük, mintha halálos betegek lennének, inkább a
lehető leghívebben el kell képzelniük, hogy nagyon messzire fognak kerülni
a munkájuktól, az iskolájuktól, a barátaiktól és a családjuktól, s nem is
tudják, mikor látják újra viszont őket. A korábbi kutatások alapján
feltételezhetjük, hogy ez a gyakorlat segíthet igazán értékelni azt, amit fel
akarunk mondani. Ha úgy érezzük, hogy utoljára látunk (hallunk, teszünk
vagy élünk át) dolgokat, akkor olyan, mint először volt.237 A Google
alkalmazottai tehát újra örülhetnek a ráksalátának, a szellemi kihívásoknak
és az íróasztaluk alatt alvó állataiknak; mi pedig örülhetünk a korrekt
főnökünknek, a rugalmas munkaidőnek és az utazási lehetőségeknek.

Utolsó gondolatok

A figyelmes olvasók talán észrevették, hogy az imént említett technikák

között több olyan is akad, amellyel elkezdjük jobban értékelni a jelenlegi
munkánkat. Ez nem véletlen, mert lehet, hogy éppen a nagyrabecsülés az
egyik leghatékonyabb módja az elvárásaink kordában tartásának. A
munkánk iránt érzett őszinte hálát egyszerűen össze sem lehet hasonlítani
azzal, ha az elégedettségi szintet kényszeresen és állandóan emelni akarjuk.

Egyszer odajött hozzám egy konferencián egy indiai diáklány, és elmesélte,

hogy a szülei házasságát a két család rendezte el, ő pedig soha nem értette,
hogyan működhet így. Amikor megkérdezte őket, elmesélték neki a
titkukat: egyáltalán semmit nem szabad elvárni - legalábbis az első néhány
évben. Így aztán „amikor a feleségem valami jót - szépet vagy egyszerűen
csak valami hétköznapi dolgot - csinált, én boldog voltam" - mesélte az
apja. Igazán figyelemreméltó szerintem, ahogyan ennek a párnak sikerült
kordában tartania az elvárásaikat. Biztosan kell hozzá tehetség is, vagy
legalábbis kemény munka. Az ebből a tanulság nekünk, többieknek, hogy
ha ez a pár képes egyetlen elvárás nélkül együtt élni, akkor biztosan nekünk
is sikerülni fog kissé alább adni a sajátjainkat.

Akkor is marad azonban még valami, amin elbukhatunk. Sok kutatás

kimutatta, hogy a nagy teljesítmény érdekében magasra kell tenni a lécet és
emelni az elvárásokat.238 Ha szeretnénk jól teljesíteni egy állásinterjún, egy
orvosi bizottság előtt vagy az első randin, akkor nagyobb a valószínűsége,
hogy sikerülni is fog. Az ambiciózus célok megerősíthetik az
önbizalmunkat, nagyobb erőt adhatnak, leküzdhetik a szorongást, és
önbeteljesítő jóslatokat hozhatnak létre. Akkor viszont hogyan békíthetjük
ezt össze azzal a tanáccsal, hogy inkább csökkentsük az elvárásainkat? A
válasz abban rejlik, hogy először is át kell gondolnunk az eddigi
történetünket, azután pedig a kérdéses területet.

Először is: eddig mindig sűrűn váltogattuk a munkahelyeinket (a

kapcsolatainkat vagy a lakásainkat)? Ha igazán nem kielégítő vagy stagnál
a jelenlegi helyzetünk, akkor érdemes lehet mást megcélozni az
erőfeszítéseinkkel, vagy magasabbra tenni a mércét. Ha viszont átlagos
emberi vélekedés szerint tökéletesen jó a munkánk, akkor az elvárásaink
túlmennek a valóság határain, és csak a múló örömöket hagyják meg
nekünk.

Másodszor: amikor azt javaslom, hogy fogjuk vissza a munkahelyre

vonatkozó elvárásainkat, akkor a karrierünkre, az állásunkra és általában a
munkára gondolok („Elég jó nekem ez a munka, vagy valami jobbat
érdemiek?"), és nem konkrétan a munkahelyi teljesítményre („Biztosan jó
lesz-e a PowerPoint diasorozat, amelyet holnapra készítettem?"). Ami a
munkahelyi teljesítményt vagy a konkrét feladatokat illeti, mindig magasra
kell tennünk a lécet önmagunk számára.

Győzzük le a napi mélypontokat!

Amikor 2010. augusztus 9-én a New York-i John F. Kennedy nemzetközi

repülőtéren leszállt a pennsylvaniai Pittsburgh városából érkező lökhajtásos
repülőgép, és a kifutón a csarnok felé araszolt, szóváltás keletkezett egy
utas és az egyik légi kísérő között. Steven Slaternél, a légi kísérőnél
szemmel láthatóan betelt a pohár, s miután jól beszólt a hangosbeszélőn az
utasoknak („B...szódjatok meg!"), levett két üveg sört a büfékocsiról
(„Na csá!"), kinyitotta a vészcsúszdát, lecsúszott, és elvitorlázott
a népszerűség hullámain. Bár a csúszda leeresztése veszélybe sodorta a
repülőgép közelében tartózkodó munkásokat, és 10 ezer dollárjába került a
légitársaságnak, Slater azonnal a munkásosztály hőse lett, mert könnyedén
együtt rezonáltak vele azok az elégedetlen alkalmazottak, akik szintén
szerették volna elküldeni melegebb éghajlatra a főnökeiket.

Mégsem érezzük mindig úgy a munkahelyünkön, hogy vége a világnak.

Valószínűbb, hogy inkább csak időnként érezzük a kiábrándultságot vagy a
bosszúságot. Vajon nagy meglepetéssel hallaná, hogy ezek a mélypontok -
azok a pillanatok, amikor az ember legszívesebben továbbállna, vagy
elegáns mozdulattal lecsúszna a vészcsúszdán - másfél óránként
ismétlődnek? Ha ezt megértenénk, akkor előre felkészülhetnénk ezekre a
pillanatokra, és ellenállhatnánk nekik. Akkor a torkig lévő légi kísérők
és egyéb munkások is kétszer meggondolnák, mit tesznek.

Legtöbben hallottak már a cirkadián ritmusról - azokról a napi körökről,

amelyek szabályozzák, hogy mikor vagyunk álmosak (lefekvés idején és
éjszaka), és mikor vagyunk ébren és éberek (ébrenlét alatt és napközben). A
cirkadián szó azt jelenti, hogy „a nap körül", tehát a cirkadián ritmus egy
huszonnégy órás időszakot ölel fel. Lényegében a belső biológiai óránkról
van szó, amely érzékeny a fény és a sötétség váltakozásaira.

Kevesen hallottak azonban egy másik testi ciklusról, amelyet ultradián

ritmusnak neveznek. Nagyjából másfél órás egy ultradián ciklus (de
semmiképpen nem hosszabb, mint két óra) az alvás közben. Mi több, az
éber órák alatt is átéljük ezeket a 90-120 perces ciklusokat, ami azt jelenti a
gyakorlatban, hogy ébredés után nagyjából másfél-kétórányi időtartamra
vagyunk képesek fenntartani az összpontosítást és az energiát a
tevékenységeinkben. Ezen időszak végén azonban átélünk egy húszperces
periódust, amikor fáradtak, fásultak vagyunk, és nem tudunk
összpontosítani. Ezt hívják „ultradián mélypontnak".

Az üzleti guruk okosan tették meg ezeket az elképzeléseket a gyakorlati

tanácsaik alapjául, amikor igazgatókat és vezetőket képeznek. Azt tanítják,
hogy minden beosztottnak tudatában kell lennie az ultradián ritmusnak, és
amikor érzik, hogy közeledik az a bizonyos húszperces időszak, amikor
képtelenek figyelni, akkor ne erőltessék a dolgot (aminek az a kockázata,
hogy veszítenek a hatékonyságukból, és hibákat követnek el),
inkább egyenek valami édességet, gyújtsanak rá, vagyis kapcsolódjanak ki
egy kicsit, és töltekezzenek fel. Ilyenkor ki kell kapcsolódnunk vagy
érdemes valami teljesen más tevékenységre átváltani - például szunyókálni
egy kicsit, kb. húsz percig (ennyi időről mutatták ki, hogy „a hülyének is
megéri"239), sétálni egyet a szabadban, meditálni, zenét hallgatni, elolvasni
egy regényfejezetet vagy pletykálni a munkatársakkal (semmiképpen sem a
munkáról).240 Egy tizenkét Wachovia bankfiókban végzett kísérletben (New
Jersey állam) arról számoltak be azok, akiket így biztattak a
kikapcsolódásra és töltekezésre, hogy elkötelezettebbek lettek a munkájuk
iránt, és elégedettebbek lettek vele, javult a kapcsolatuk az ügyfeleikkel, 13
százalékkal több forgalmat bonyolítottak a kölcsönök terén, és 20
százalékkal több letétet helyeztek el náluk, mint a kontrollcsoportnál.241

Gondoljon vissza arra, amikor legutóbb kimondottan elégedetlennek érezte

magát, vagy stresszesnek találta a munkáját. Nagy a valószínűsége, hogy
éppen az egyik ilyen ultradián mélypontot élte át akkor. Ez természetesen
nem azt jelenti, hogy ezek a dühös vagy zavarodott érzések nem lehetnek
valami valós probléma tünetei, mindenesetre nagyon vigyáznunk kell az
értelmezésükkel. Mindannyiunknak vannak olyan pillanatai, amikor
úgy érezzük, hogy elegünk van - a munkánkból, a házastársunkból,
a gyerekeinkből, sőt még az életünkből is. Ha visszanézünk, felismerhetjük,
hogy ezek a gondolatok rendszerint elhamarkodottak és rövid ideig
tartanak. Érdemes odafigyelni, mert az ultradián ritmus végigvonul az egész
napunkon, és amikor a testünk az energiacsúcspontról a mélypontra jut,
hajlamosak vagyunk a legpesszimistább gondolatokra is. Mielőtt
elhamarkodnánk a döntéseinket, érdemes semlegesíteni ezeket az ultradián
mélypontokat és pihenni, kikapcsolódni egy kicsit. Ha továbbra sem
szűnnek azonban a gondolataink, akkor érdemes őket komolyan venni.

Vágjuk meg életünk filmszalagját, és képzeljünk el egy szebb jövőt!

Lehet, hogy egy nap teljesen elborít bennünket az az érzés, hogy a munkánk
már nem kielégítő, s ha így van, akkor nemigen tehetünk ellene semmit,
mert bármilyen jó volt is korábban, vagy a növekedés bármennyi
lehetőségét tartogatja is a jövőben, az eltörpül az aznapi érzelmek erejéhez
és élénkségéhez képest. Mielőtt hagynánk, hogy ez az érzés határozza meg
a tetteinket és a döntéseinket, először is lépjünk hátra egyet, és részrehajlás
nélkül vegyük szemügyre a régi élményeinket és a jövőbeli lehetőségeinket.

A múlt
Christopher Reeve, aki sokak szemében maga volt Superman, mielőtt
harántbénulást kapott volna egy lovasbaleset után, ezt írja a halála előtt öt
évvel kiadott emlékirataiban: „Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy
teljesen más a mozivászon és a való élet. Ma is sokat segít, amikor
felidézem, hogy az életem történetei, az eseményekről adott értelmezéseim
csak olyanok, mint egy filmtekercs, én pedig meg tudom változtatni ezeket
a tekercseket."242 Ez nagyon fontos felismerés, amelyből arra
következtethetünk, hogy a múltunk se nem teljesen tiszta lap, se nem a
körülmények, az élmények és az események rögzített sora. Sokkal igazabb
ennél, hogy bizonyos fokig uralni tudjuk a történetet, mert rajtunk múlik,
hogy mely élményeket állítjuk az előtérbe és melyeket a háttérbe, mely
élményekre emlékezünk, és melyeket felejtjük el, mely körülmények élnek
élénken bennünk, és melyek halványulnak vagy torzulnak el. Valóban
abban hiszünk, hogy az utolsó nyolc évünket hiábavalóan töltöttük el a
munkahelyünkön, és ez az időszak nem volt sem termékeny, sem élvezetes?
Ha igen, akkor mennyire elfogultan és részrehajlóan válogatjuk ki a
bizonyítékokat a munkahelyi történelmünkből ennek alátámasztására?
Vajon egy objektív megfigyelő teljesen más következtetésre jutna? Őszintén
át kell gondolnunk ezeket a kérdéseket és ezek következményeit, ha a
lehető legjobb utat akarjuk választani. Ha mind a pesszimista, mind az
optimista oldalát leírjuk a munkahelyi élményeinknek, az rávilágíthat a
tényekre, és felnyithatja a szemünket.

A jövő

Bár nagyban kontrollálhatjuk, hogyan látjuk és tapasztaljuk a múltunkat,

nyilvánvaló okokból még sokkal inkább hatalmunkban áll eldönteni,
hogyan szemléljük a jövőnket: a jövő még nem múlt el, ezért rengeteg
lehetőség, alkalom és kihasználatlan távlat rejlik benne. Sajnos sokan abba
a hibába esnek, hogy nem vonzó jövőbeli tájként képzelik a jelenlegi
munkahelyi életüket, hanem inkább az úton tornyosuló akadályokra
összpontosítanak. Sokkal könnyebb (és élvezetesebb) „menekülő
fantáziákba" merülni, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy egy
másik munkáról ábrándozzunk, amelynek megvan minden olyan
pozitívuma, amelyek jelenleg hiányoznak - és természetesen a negatívakból
egy sincs benne.
Mielőtt abbahagynánk álmaink munkájának hajkurászását, véleményem
szerint alapvető fontosságú újra megvizsgálnunk az arra vonatkozó
jóslatainkat, hogy mi történhet a jelenlegi munkánkban. Például ugyanúgy,
ahogyan a kognitív terapeuták megtanítják a depressziós pácienseiknek,
hogy azáltal küzdjék le a negatív gondolataikat („Pikkel rám a főnököm"),
hogy megkeresik az ezeknek ellentmondó bizonyítékokat („Az egész
osztály előtt megdicsérte a munkámat"), úgy mi is megtanulhatjuk
újragondolni és megkérdőjelezni a pesszimista gondolatainkat.
Amint korábban említettem, egyáltalán nem azt állítom, hogy arra kell
rávennünk magunkat, hogy elhiggyük: mostantól minden rózsaszínű lesz. A
jövő pozitív felfogása egyszerűen csak annyit jelenthet, hogy azt mondjuk
magunknak: „Nézd, nehéz lesz ez a projekt, de majd csak sikerül
valahogy!", vagy „Agyzsibbasztó volt az utóbbi néhány feladatom, de ha
nem csalnak az előérzeteim, akkor hamarosan jön valami jó is!" Az a
lényeg, hogy a munkánkban megtanuljuk - időben is - kordában tartani a
stresszt és az egyhangúságot, s ne engedjük, hogy sokáig tartsanak,
és széles körű következményekkel járjanak. Ez az új nézőpont majd választ
ad arra a kérdésre, hogy valójában mennyire vagyunk szerencsétlenek -
vagy szerencsések - a jelenlegi munkánkban.

Nem lesz hatalmam, nem leszek híres, nem fogok Nobel-díjat nyerni

Nagy ambícióink voltak, keményen dolgoztunk, sok mindent úgy tettünk,

ahogy kellett, azonban erőfeszítéseink és jó teljesítményünk ellenére, no
meg némi balszerencsével, egyszer csak azt érezzük, hogy elmaradnak a
sikerek, és beköszöntenek a kudarcok. Látjuk, hogy a barátaink, a barátaink
barátai és a régi munkatársaink elhúznak mellettünk, s állva hagynak
bennünket a piros lámpánál. Felfelé ívelő pályánk megtörik, de az
övék továbbhalad, virágzik a vállalkozásuk, második (harmadik) házat
vesznek maguknak, nyilatkoznak a tévében, és állandó vendégei a
díjátadóknak. Vajon mi romlott el? Miért nem tartozunk azon 2,1 millió
amerikai közé, akik felsővezetőnek számítanak?243 Miért nem ismerik fel a
tehetségünket?

Ha azon kapjuk magunkat, hogy ilyen kérdéseken rágódunk, akkor ideje

hátralépni és újra megvizsgálni a prioritásainkat, a céljainkat és a
viszonyítási pontjainkat. Ahhoz az érzéshez hasonlóan, hogy a munkánk
már nem kielégítő, ezt a fordulópontot is az a boldogságmítosz határozza
meg, hogy „Csak akkor leszek boldog, ha... sikeres vagyok" - ezért az
elégedetlenség hamis érzetét képes előidézni. Új tanácsokra van tehát
szükségünk, ha úgy érezzük, hogy nem sikerült elérnünk a munkával
kapcsolatos álmainkat. Az alább olvasható tanácsok
megszívlelésével mindenki nagy segítséget kaphat abban, hogy reálisabban
és megbocsátóbban értékelje a teljesítményét, de ami még ennél
is fontosabb: ne engedje, hogy ezek az alkalmatlankodó kérdések felüssék a
fejüket.

Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, mert az nagyon káros!

Legtöbbször lehetetlen nem másokhoz mérni magunkat. Amikor csak egy

barátunknál vacsorázunk, megkérdezzük a szomszédot vagy a párunkat,
hogy van, illetve bekapcsoljuk a tévét, elöntenek bennünket a mások
diadalairól és tragédiáiról, véleményéről, életstílusáról, személyiségéről és
házasságáról szóló információk. Szinte bombáznak bennünket a hollywoodi
villák vagy a kertes házak, a szép vagy a hájas testek, a hegedűvirtuózok
vagy a már semmire sem alkalmas levitézlett hősök. Folyton olyan emberek
jönnek szembe velünk, akiknek a sikerei mintha felnagyítanák a mi saját
elherdált tehetségünket - olyan emberek, akik mintha kimondottan csak
azért lennének sikeresek, hogy minket elhalványítsanak.

Természetesen, magunktól, önkéntelenül és minden erőfeszítés nélkül

hasonlítgatjuk magunkat állandóan másokhoz. Nem meglepő, hogy a
vizsgálatok azt mutatják, hogy ha másokhoz mérjünk magunkat - legyen
szó egy gyerekről, akinek feltűnik, hogy az osztálytársának menőbb
hátizsákja van, vagy egy vállalatvezetőről, aki rájön, hogy többet keres,
mint a kollégája -, az nemcsak az önértékelésünkön hagy mély nyomokat,
hanem a hangulatunkon és az érzelmi jóllétünkön is.244 Sőt kimondottan
önmagunk másokhoz hasonlítása az oka, ha alkalmatlannak és
elégedetlennek érezzük magunkat. Legtöbbünk azért kezdi úgy érezni, hogy
valami hiányzik belőle, vagy nem tud átugorni valamilyen magasra rakott
lécet, mert mások sikerére ácsingózik - legyenek azok véltek vagy valósak.
Nem azt kérdezzük magunktól, hogy „Megfelel-e a karrierem (vagy a
munkám minősége, a keresetem) a szükségleteimnek?", hanem azt kutatjuk,
hogy „A szomszédéval összevetve mennyire jó a karrierem, a munkám
minősége és a keresetem?" Ahelyett, hogy egyre gazdagabbnak éreznénk
magunkat, inkább azt érezzük, hogy másokhoz viszonyítva egyre
szegényebbek vagyunk.245

Mégsem tudjuk egyszerűen becsukni a szemünket, összehasonlítás nélkül

élni vagy egyáltalán nem odafigyelni másokra. Ezzel már az egyetemen is
tisztában voltam, ezért harmadéves koromban elkezdtem azt vizsgálni, mit
tehetünk az összehasonlításokkal. Mint rövidesen látni fogjuk, ez a kutatási
vonal azt tette nyilvánvalóvá, hogy nem akkor leszünk elégedettek a saját
teljesítményünkkel, ha eltekintünk mások jó oldalaitól vagy sikereitől,
hanem ha el tudjuk kerülni, hogy szenvedjünk ezek negatív
következményeitől. Úgy is mondhatnánk, hogy ne engedjük, hogy a társas
összehasonlítás elhatalmasodjon rajtunk.

Vizsgálatsorozatot végeztem annak kiderítése érdekében, hogy kipróbáljam:

valóban boldogabbak-e és jobban örülnek-e általában az életüknek azok,
akik ki tudják húzni magukból a társas összehasonlítás tüskéjét?246 Az
egyik kísérletben például két önkéntest hívtam be egyszerre, és arra kértem
őket, hogy két báb - Csíkos Mókus és Vidra - segítségével tartsanak órát a
barátságról képzeletbeli elsősöknek.247 Az önkéntesek felváltva báboztak
egy detektívtükör előtt, miközben úgy hitték, hogy értékelik és videóra
veszik őket. Miután befejezték, jött egy kis becsapás: mindegyik
önkéntessel elhitettük, hogy nagyon rosszul teljesítette a feladatot (vagyis
hogy átlagban 7-ből 2 pontot sikerült megszerezniük az értékelőktől),
ugyanakkor azt is elhitettük velük, hogy a második önkéntes még
rosszabbul teljesített náluk (és csak 1 pontot sikerült
összeszerencsétlenkednie). Ezzel ellentétben az önkéntesek második
csoportjának azt adtuk be, hogy rendkívül jól teljesítettek (átlagban 7-ből 6
pontot szereztek), de a társuknak még jobban sikerült (és rendkívüli módon
megkapta mind a 7 pontot). Volt néhány résztvevő, akikkel egyedül
végeztettem el a feladatot - nekik nem volt társuk, és vagy „kitűnő", vagy
„gyatra" minősítést kaptak, de nem volt információjuk arról, hogyan
teljesített valaki más.

Most, évekkel később is mellbevágónak találom az eredményeket. Az

adatok elemzése érdekében kettéosztottam a résztvevőket: egyik csoportba
azok kerültek, akik teljesítés előtt arról számoltak be, hogy nagyon
boldogok, a másik tagjai pedig azt mondták, hogy viszonylag
boldogtalannak érzik magukat. Amikor megnéztem a boldog résztvevők
bábozás előtti és utáni adatait, azt találtam, hogy akik azt hallották, hogy
nagyon rosszul teljesítettek, kevésbé pozitívnak, magabiztosnak, viszont
szomorúbbnak érezték magukat a vizsgálat után. A nyilvánvaló kudarcra
teljesen természetes és egyáltalán nem meglepő módon reagáltak. Ezzel
szemben a nagyon boldog résztvevők, akik azt hallották, hogy rendkívül
jól teljesítettek (7-ből 6 pont), utána mindegyik dimenzióban jobban érezték
magukat, és figyelemre méltó módon még az sem vette el a
sikerélményüket, hogy valakinek még jobban sikerült.

A legboldogtalanabb résztvevőim eredményei azonban drámaiak voltak.

Úgy tűnik, az ő reakcióikat inkább az a visszajelzés szabta meg, amelyet a
velük egy párba beosztott résztvevő kapott, nem pedig a saját
visszajelzésük. Ez a vizsgálat rendkívül borús és elég kellemetlen képet fest
a boldogtalan emberekről. A legboldogtalanabb önkénteseim arról
számoltak be, hogy jobban és nagyobb biztonságban érezték magukat,
amikor rossz értékelést kaptak (de azt hallották, hogy a társuknak még
rosszabbul ment a feladat), mint amikor kitűnő értékelést kaptak (de
azt hallották, hogy a társuknak még jobban ment). Úgy tűnik, hogy a
boldogtalan emberekre érvényes a Gore Vidalnak tulajdonított keserű
bölcsesség: „Az igazi boldogsághoz nem elég, hogy sikeres az ember... az is
fontos, hogy a barátai felsüljenek."

Az imént idézett - és még vagy fél tucat másik általam a témában végzett -
vizsgálat alapján arra a következtetésre jutottam, hogy amikor azt
kérdezzük magunktól, „Mennyire jó (sikeres, okos, barátságos, jómódú,
erkölcsös) vagyok én?", akkor azok közülünk a legboldogabbak, akik
rendszerint a saját belső, objektív mércéjükkel mérnek. Aki így éli az életét,
azt kevésbé sodorja el a külső ítéletek és tények szele (pl. amikor rájön,
hogy a szomszédja próbaadást forgat egy tévénél, vagy egy gimnáziumi
osztálytársa egy neves szaklap címlapján látható). Ezzel szemben
boldogtalanok azok az embertársaink, akik a másokkal való
összehasonlításra alapozzák az önbizalmukat - ez a gyakorlat ugyanis
meglehetősen rossznak bizonyul. Gondoljanak csak bele: elég gyatra recept
a boldogságra, ha az ember mások sikereinek, ügyességének és diadalának
hatására maga alá kerül és lógatja az orrát, s megkönnyebbül - tehát nem
csalódik vagy részvétet érez -, amikor mások felsülnek vagy kudarcot
vallanak.

A társas összehasonlítás szokása már korán elkezdődik az életünk során. A

gyerekkorban megtanuljuk, hogy a jó teljesítményt általában
viszonylagosan szokták mérni. Gyakran halljuk, hogy bezzeg a testvérünk
milyen jól viselkedik, milyen tehetségesek az osztálytársaink, de azt is meg
szoktuk kapni, hogy a szüleink bizonyítványa kitűnő volt, és milyen egyéb
diadalokat arattak. Ennek következtében arra kondicionálódtunk, hogy
meg akarjuk tudni, hol állunk másokhoz képest, és lehetőleg azt szeretnénk
látni, hogy mi állunk jobban. E korai kondicionálás hatására elkerülhetetlen
és kivédhetetlen, hogy másokhoz mérjük magunkat. (A szerző úgy tesz,
mintha elfeledkezne evolúciós örökségünkről, melynek hatására minden
főemlős csak hierarchikus társadalmi csoportban tud élni, ami óhatatlanul
maga után vonja, hogy másokhoz kell magát mérnie. Valójában ez tesz
érzékennyé bennünket az általa említett korai kondicionálásokra.
Az amerikai „korrektség" azonban nem hagyja, hogy valami eleve adott
dolognak tartsa az emberi társadalmak hierarchiáját és ennek az egyén
szintjén megjelenő igényét, hiszen a „szabadság hazájában" mindenkinek
egyenlő esélyekkel kell indulnia. Érdekes megfigyelni, hogy a csuklyás
majmokra nem mint a közös örökség letéteményeseire hivatkozik, hanem
mintha csupán egy érdekes és véletlen egybeesés lenne, hogy náluk is
felbukkan ez a jelenség.) Olyannyira mély ez a szokás, hogy az emberekhez
hasonlóan még a csuklyás majmoknál is azt találták, hogy érzékenyek a
majomtársaikkal való összehasonlításra.248 Azonban mivel valaki mindig
jobban áll, mint mi - gazdagabb, tehetségesebb, népszerűbb vagy éppen
karcsúbb -, ezen összehasonlítások hatására többször érezzük rosszul
magunkat, mint jól.249 A vizsgálataim azt mutatják, érdemesebb arra
törekednünk, hogy kevésbé hagyatkozzunk másokra a saját értékünk
meghatározásánál, és inkább a saját mércénkre támaszkodjunk.

Ha valaki arra a következtetésre jut egy napon, hogy neki „nem jött össze",
akkor az a következtetés vajon a saját céljait számba véve vagy mások
mércéjét alkalmazva született? A régi diadalairól (vagy azok hiányáról)
szóló érzéseit vajon az diktálja-e, hogy mit gondolnak mások? Ha igen a
válasza, akkor a kutatásaim eredményeit megszívlelve meg kellene
próbálnia felhagyni önmaga - káros - másokhoz hasonlítgatásával, amikor
csak lehet. Például kiáltson „állj!"-t vagy azonnal terelje el a figyelmét
valami kellemes feladattal, amikor észreveszi, hogy ilyesmire vetemedett. S
ha nem sikerülne félrenéznie, akkor arra törekedjen, hogy inkább a schlep
naches élményét (ez a jiddis kifejezés azt jelenti, hogy „mások sikerének
örülni") élje át, mintsem a kárörömnek hódoljon. Az átlagembernél érettebb
- ezért boldogabb - az, aki „nem érzi, hogy pórul járt, nem érzi meglopva
magát, és nem kezd el szorongani, amikor rájön, hogy valaki sokkal jobb
nála egy bizonyos területen".250 A siker hiánya miatti kesergés helyett
ilyenkor az tudatosuljon az emberben, hogy milyen erőfeszítéseket tett
eddig, és tegye meg a lépéseket annak érdekében, hogy előrébb kerüljön.

A boldogság keresése és a keresés boldogsága

Meglehet, nem teljesen megalapozatlanul véli úgy, hogy nem sikerült

elérnie mostanáig, amit szeretett volna. Ha valóban így van, először is
orvosolni kell a helyzetet: meg kell állapítania, hogy mi hozza lázba, és
tennie kell valamit az eléréséért. Sok kutatás - köztük régi és klasszikus,
valamint új és élvonalbeli - arra enged következtetni, hogy vannak
optimális módjai önmagunk lelkesítésének, a számunkra jelentős célok
kitűzésének és azok elérésének. Ha sikerül a saját életünkben alkalmazni
ezeket az eredményeket, az megnöveli annak valószínűségét,
hogy boldogabbak és sikeresek leszünk. Ennek ellenére sosem
szabad elfelednünk, hogy az álmunk megvalósítása nem valamiféle
varázslat, amellyel elérjük a boldogságot, hanem, amint később ki fogom
fejteni, az erőfeszítés a lényeg.

Amikor a tudósok az ún. „célkövetést" tanulmányozzák, akkor elsősorban

azokat a változatos projekteket, programokat, feladatokat, terveket,
vállalkozásokat, erőfeszítéseket, küldetéseket és ambíciókat (legyenek azok
kicsik vagy nagyok) vizsgálják, amelyekre a hétköznapjainkban
vállalkozunk. A munkával és a hobbival kapcsolatos kutatások azt mutatják,
hogy boldogabbak azok, akik csak törekednek a munka és a szabadidő-
eltöltés terén kitűzött céljaik felé (és nem feltétlenül sikeresek) - különösen
ha e célok reálisak, rugalmasak, kulturálisan értékeltek, hitelesek, nem
anyagiasak és nem járnak negatív hatásokkal más vonatkozásokban.251
Némi irónia is van azonban ezekben a kutatásokban: ez a fejezet nem kis
részben azt vizsgálja, hogy szorongunk, ha nem sikerült még elérnünk az
álmainkat, az empirikus bizonyítékok azonban azt mutatják, hogy nem a cél
elérése okoz örömet, hanem az, ha élvezzük a célhoz (az álmunkhoz) vezető
utat. Ez az eredmény természetesen sokak abbéli megérzésével
ellentétes, amely szerint aranyat ér, ha elérjük a céljainkat. Valójában azt az
elsődleges boldogságmítoszt is megcáfolja, mely szerint addig nem lesz
részünk boldogságban, amíg el nem értük a céljainkat. A valóság azonban
az, hogy ha megkapjuk az áhított szerepet a vágyott színdarabban, ha
előléptetnek, vagy ha nekünk ítélnek egy díjat, akkor azonnal
beleborzongunk az örömbe, de ezt a kellemes bizsergést gyakran
telítettségérzés követi, utána pedig még többet várunk magunktól, sőt
rosszul érezzük magunkat.252 Miután a közgazdász Paul Krugman, a New
York Times cikkírója és rovatvezetője elnyerte a rég óhajtott Nobel-díjat,
egyszer csak azt tapasztalta, hogy „miután elmúlt a varázs, így szólt a
felesége, Robin: »Paul, neked erre nincs időd!«"253 Hasonlóan járt
egyik munkatársam is, aki elnyerte a szakterületén elérhető legmagasabb
kitüntetést, az Amerikai Pszichológiai Társaság Kitűnő Tudós
(Distinguished Scientist) címét. Amikor megkérdeztük, meddig tartott a
felfokozott boldogság, így válaszolt: „Egy napig."

Ha viszont élvezzük az erőfeszítést a célhoz vezető úton, akkor pusztán a

cél követése vagy az érdekében végzett munka is örömet okoz. Eszményi
esetben bővítjük miatta a tudásunkat, új lehetőségeket fedezünk fel,
növekedünk, törekszünk, tanulunk és egyre ügyesebbé, szakértőbbé válunk.
Mindegy, hogy a szakterületünkről vagy a hobbinkról van-e szó, a
fokozatosan gyarapodó tudásunk és szakértelmünk egyre több
lehetőséget biztosít a dolgok megbecsülésére és élvezetére, valamint
(bizonyos tudósok szerint) arra, hogy kielégüljön a kihívások
iránti szükségletünk, és a legnagyobb mértékben kihasználjuk a bennünk
rejlő lehetőségeket. Akár azt a célt dédelgetjük, hogy feltalálunk valami
különlegeset, vagy azt, hogy befejezzük az iskolát, mindenképpen van miért
dolgozunk, és van mire várakozással tekintenünk.

A célkövetés továbbá önmagában és önmagától is strukturálja az életünket,

értelmet visz a hétköznapjainkba, feladatokat ró ránk, határidőket szab meg,
beosztást követel, és közben lehetőséget ad arra, hogy új készségeket
sajátítsunk el és kapcsolódjunk másokhoz. Ezért van, hogy a céljaink
követése közben másokkal is kapcsolatban vagyunk. Ennek
következtében értelmet nyerhet az életünk, hatékonynak érezhetjük
magunkat a folyamatban, és beoszthatjuk az időnket, miközben a
célunk felé törünk előre. Márpedig ezek boldoggá teszik az embert. Amikor
sikerült egy-egy lépést megtennünk a célunk felé (pl. befejezzük a szakmai
gyakorlatot, vagy elkészülünk egy cikkel), érdemes alaposan kiélvezni a
megtett lépést vagy elért részcélt (amely elvileg megérdemelten jóleső
érzéseket vált ki bennünk vagy lökést ad az önbecsülésünknek), s csak ez
után lépjünk tovább.254 Összefoglalásul: ahelyett, hogy túl sokat
foglalkoznánk a célszalaggal, inkább arra figyeljünk - és amennyire csak
lehet, élvezzük ki -, hogyan tesszük meg az egyik lépést a másik után.

Az egymillió dolláros kérdés

Számos író és kutató - Malcolm Gladwelltől (a The Tipping Point [A

kritikus tömeg] és az Outliers [Elhajlók] című könyvek szerzője) Dean
Simontonig (aki a Kaliforniai Egyetem Davisi Tagozatán tanít kreatív írást)
- foglalkozott azzal, mitől sikeresek az emberek.255 A velük született
értelem vagy a szorgalom teszi? Az iparkodáson vagy a tehetségen múlik?
Sokan arra a következtetésre jutottak, hogy egyszerű a válasz: alaposan meg
kell dolgozni érte. Nagyjából tízezer órányi munkát kell befektetnünk
bármely területen, vagy ennyit kell céltudatosan gyakorolnunk, s csak utána
nevezhetjük magunkat az adott terület szakértőjének vagy remélhetjük,
hogy sikereket fogunk elérni - s mindegy, hogy hegedülésről, regényírásról,
baseballozásról vagy agysebészetről van-e szó. Rendkívül érdekesnek és
meggyőzőnek találtam ezeket az érveket,256 de mindig is abban hittem,
hogy egy lényeges összetevő hiányzik ezekből az állításokból. Ez a
lényeges dolog pedig maga az egymillió dolláros kérdés: hogyan vesszük
rá magunkat, hogy tízezer órát befektessünk valamibe?257 Honnan veszi az
ember a szikrát vagy motivációt, hogy napi ötórányi hegedülésre
kényszerítse magát, vagy ahogyan Benjamin Franklin tette, aprólékosan
kimásoljon és átdolgozzon egész, már kiadott tanulmányokat (prózáról
versre ültesse át őket, és vissza)? Hogyan veszi rá magát az ember, hogy
hajnali ötkor keljen fel, és elvégezze ezeket a feladatokat? Ha ezekre a
kérdésekre az a válasz, hogy valami veleszületett tehetségre (tehát bizonyos
emberek természettől fogva motiváltabbak és szorgalmasabbak,
mint mások) vagy drákói szigorú szülőre, házastársra vagy edzőre van
hozzá szükség,258 akkor valószínűleg sokan azonnal feladhatják azt a
reményüket, hogy egyszer rájuk is ragyog majd a siker fényéből.

A kutatások viszont nem ezt a borúlátó következtetést igazolják. Ma már

sokat tudunk arról a szikráról vagy motivációról, amiért mindenünket
odaadjuk; tudjuk, mi ássa alá, és arról is jó elképzeléseink vannak, hogy mi
szíthatja fel. Lényegében mindegy, hogy saját céget akarunk-e működtetni,
filmet akarunk forgatni, politológusként, biztosítási ügynökként vagy
élelmiszer-ipari blogíróként akarunk dolgozni, sokkal nagyobb
valószínűséggel leszünk sikeresek és boldogok már maga a próbálkozás
közben is, ha azért fejtünk ki erőfeszítést a céljaink érdekében,
mert önmagukban érdekesnek és élvezetesnek találjuk őket, vagy az értük
kifejtett munka a legfontosabb értékeinket közvetíti - más szóval ha belső
(szakszóval: intrinzik) motivációnk van.259

Jóllehet szinte bármelyik célban - még a legfélresikerültebben vagy

legrosszabban is - benne rejlik a lehetőség, hogy belső cél legyen,
általánosságban azok az ideális célok, amelyek táplálják azokat a belső
alapmotivációinkat, melyek hatására növekedni akarunk, kompetensnek és
hatékonynak akarjuk magunkat érezni, másokhoz akarunk kapcsolódni, s
hozzá akarunk járulni valamivel a közösségünkhöz. Boldogtalanságunkat
fokozza - és csökkenti a siker valószínűségét -, ha olyan célokat követünk,
amelyek nem a sajátjaink, és ha csak azért követjük őket, hogy mások
(például a szüleink vagy a munkatársaink) helyeslését kiváltsuk, vagy
elkerüljük a bűntudatot. Az ilyen „külső" (extrinzik) célok közé tartozik az
is, ha valaki gazdag, szép, népszerű, hatalmas vagy híres akar lenni.260

Amikor az ember önmagáért akar sikert elérni valamilyen karrier vagy

vállalkozás terén, nagyobb a valószínűsége, hogy intenzíven tud
összpontosítani, jobban elköteleződik, áramlást (flow), kíváncsiságot él át,
és kitartóan követi a célját. De hogyan tesz szert az ember ilyen felfogásra
és motivációra? Az elején kell kezdeni, vagyis az a legfontosabb
fordulópont, amikor az ember eldönti, hogy mi a legfontosabb számára.
Tegye fel önmagának az alábbi kérdéseket valamelyik, egyelőre még
függőben lévő célja vagy álma kapcsán:
• Arra számít, hogy növekedni fog a folyamat során, vagy tartós
kapcsolatokra fog szert tenni?

• Akkor is követné-e, ha a kompenzáció sokkal szerényebb lenne?

Nem kell mindig egyetértenünk ezekkel. Szenvedélyesen szeretem a

munkámat, de bosszant, ha nagyon rátelepszik a családi életemre vagy a
szabadidőmre, illetve amikor úgy érzem, taposómalomban vagyok. De ha
legalább két kérdésre határozott nem a válasz, akkor nagyon nehéz lesz, sőt
talán lehetetlen, egy olyan belső motivációt „akarni", amely valójában nincs
meg. Ebben az esetben át kell alakítanunk a fontossági sorrendet és a
célokat - például a bankirányítás helyett egy nonprofit vállalkozás
irányítását kell fontolóra vennünk, a vagyon felhalmozásától emberbaráti
tevékenységekre kell áthelyeznünk a hangsúlyt, a tanításról érdemes lehet
inkább az írásra átnyergelnünk, vagy éppen fordítva. Megeshet az is, hogy
magát a jelenlegi munkát is át lehet alakítani. Talán van mögötte egy nemes
eszme, amelyet eddig még nem vettünk észre. Lehet, hogy Önnek van
valamilyen tehetsége - jól ír, tud szónokolni, jó kapcsolatépítő, jól szervez -,
amelyet eddig nem vettek észre, de a mostani állásában is fel tud használni.

Végül: ha vannak ismétlődő vagy üres szakaszai a munkájának, akkor talán

ezeket is ki tudja aknázni valahogyan. Sok munkában vannak olyan
időszakok, amikor az ember arra vár, hogy valami megtörténjen. Az
értékesítő a következő eladásra, a taxi a következő fuvarra vár. Más
foglalkozásokban kézzel végzik a feladatokat - levelek gépelését, online
hirdetések végigkattintását, gépi munkát, házfestést -, miközben a
gondolatok szabadon szárnyalhatnak. Miért ne használnánk ezt az időt arra,
hogy tanuljunk, növekedjünk, gyarapodjunk? Például a kamionosok, az
adatfeldolgozók, a tengeri halászok arról szoktak beszámolni, hogy új
dolgokat fedeznek fel, és jobban élvezik egy-egy napjukat, amikor munka
közben egyetemi előadások közvetítését hallgatják - az egzisztencialista
filozófiától a klasszikusokon át az elméleti fizikáig.261

Ha úgy választottuk ki vagy alakítottuk át a céljainkat, hogy valóban legyen

értelmük, kielégítsék a szükségleteinket, és legyen bennük vonzerő, akkor
több kutatásra is támaszkodhatunk, hogy fenn tudjuk tartani az
elkötelezettségünket és a motivációnkat. Először is, a kutatások azt
mutatják, hogy sokkal nagyobb az esélyünk a sikerre, ha nyilvánosan
fogadunk meg valamit - mindegy, hogy egy régóta húzódó oklevél
megszerzéséről van szó vagy arról, hogy teljes gőzzel munkát keresünk.262
Másodszor: nagy erővel kell rá törekednünk, hogy megnyerjük magunknak
azokat, akik a legközelebb állnak hozzánk a célunk értékeit illetően, utána
pedig számítanunk kell a segítségükre és biztatásukra. Sokkal jobban
sikerül majd fenntartani a motivációnkat, ha a partnereink és legjobb
barátaink nemcsak támogatják az álmaink megvalósulását, hanem egyben
inspirálnak is bennünket azzal, hogy úgy bánnak velünk, mintha máris
rendelkeznénk mindazzal a szakértelemmel, tekintéllyel, teljesítménnyel
vagy címmel, amelyet el szeretnénk érni.263

És végül jól jár, aki megfogadja Abraham Maslow pszichológus tanácsát, és

a biztonság helyett a növekedést választja -vagyis a már ismert, kényelmes
és megszokott helyett inkább azt a bizonytalan, de ígéretes dolgot választja,
amiből lehet még valami. Gondoljon arra a nehezen körvonalazható álmára,
amely miatt rosszul érzi magát, mert még nem sikerült elérnie, és
válaszoljon arra a kérdésre, hogy ha kockáztatna érte valamit,
akkor megvan-e rá a lehetőség, hogy busásan megtérüljön? Két oszlopban
írja össze a várt eredményeket, illetve a várt költségeket, mert így közelebb
kerülhet a valódi válaszhoz. Nem szeretem túlzottan azt a kifejezést, hogy
„ki kell mozdulnunk a komfort-zónánkból", de véleményem szerint
lényegében mégis erre kell törekednünk, vagyis tennünk kell valamit, hogy
megvalósítsuk az álmainkat, amelyeket mindig is szerettünk volna elérni,
de mégsem tettünk meg érte mindent. Rendkívül nehéznek találják ezt a
feladatot azok az emberek, akik már elvégezték, de sok új ötletet, erőt és
inspirációt kapnak tőle.264

Összefoglalás a felkészülés szellemében

Ha eddig abban a hitben éltük az életünket, hogy a tökéletes munka

elnyerése életünk végéig boldoggá fog tenni bennünket, akkor nagyon
elkeserítő lehet azt hallani, hogy ha valóban elnyerjük, akkor az utána
következő boldogság nem lesz olyan nagy és tartós, mint amilyennek
képzeltük. Úgy is mondhatnánk, hogy e boldogságmítosznak az a téves
felfogás a gyökere, hogy bár jelenleg nem vagyunk boldogok, akkor
biztosan azok leszünk, ha sikerül partneri státust elérnünk a cégben, a
saját projektjeinket irányítjuk, tető alá hozzuk az első kiállításunkat egy
galériában, eladjuk a tévéjátékunkat, a saját boltunkat üzemeltetjük, vagy
elnyerjük a Nobel-díjat. Gondba kerülünk azonban, amikor megtudjuk,
hogy a látszólag tökéletes munka nem tesz minket annyira boldoggá,
amennyire vártuk, és amikor kiderül, hogy a vele járó boldogság túlságosan
rövid. Ezt a kellemetlen élményt a jóhoz való hozzászokás (hedonikus
adaptáció) könyörtelen folyamata magyarázza. Ezért először is nagyon
fontos megértenünk, hogy mindenki hozzászokik az új munka
vagy vállalkozás újdonságához, izgalmaihoz és kihívásaihoz. Ez az új tudás
másik, de tartható magyarázatot ad a munkahelyi bajainkra. Lehet, hogy az
égvilágon semmi gond nincs a munkánkkal, a motivációnkkal vagy a
munkamorálunkkal. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak egy nagyon
természetes, nagyon emberi folyamatba kerültünk bele.

Második lépésként meg kell értenünk, mi az, amit valóban megtehetünk,

hogy lelassítsuk vagy akár meg is fordítsuk azt a folyamatot, melynek során
egyre jobban unjuk a munkánkat, és a lehető legkorábban el kell kezdenünk
gyakorolni a megfelelő stratégiákat. Ha ezek az erőfeszítések végső soron
kudarcot vallanak, ha valóban nem üt meg egy bizonyos mércét a
munkánk, vagy ha nem felel meg a preferenciáinknak és a
képességeinknek, akkor nagyobb magabiztossággal állíthatjuk majd, hogy
ha továbbállunk, az alaposan megérlelt döntés lesz - vagyis megfontolt
elemzésen és erőfeszítéseken alapul, nem pedig egy érzelmeken alapuló
zsigeri késztetésből fakad.

Az is előfordulhat, hogy mélyen csalódottnak érezzük magunkat, mert a

szakmai életünkben nem jutottunk még el arra a pontra, ahová szerettünk
volna. Márpedig ennek a fejezetnek az az üzenete, hogy ha azért akarunk
sikert - elismerést, tekintélyt, jutalmat -, mert úgy véljük, hogy az
elengedhetetlen a boldogságunkhoz, akkor korlátozzuk a boldogságunkat a
jelenben, és veszélyeztetjük a jövőnket. Rengeteg kutatás támasztja ezt
alá, amelyeket szerencsére (vagy sajnos) egyetlen közhellyel foglalhatunk
össze: „A boldogság nem kívülről jön, hanem belülről ered." Bármilyen
elcsépeltnek hangozzon is ez a mondat, tudomásul kell vennünk, hogy az
igazság néha közhelyek mögé rejtőzik. Őszintén panaszkodhatunk arra,
hogy még nem sikerült elérnünk ezt vagy azt (a barátainknak bezzeg
sikerült!), és ez a panaszkodás valóban boldogtalansággal tölthet el
bennünket, de nem ennek vagy annak az elérése a válasz a
boldogtalanságunkra. Ha sikerül elterelni a figyelmünket a mérgező
hatású összehasonlítgatásoktól, ha sikerül a saját belső mércénkre
összpontosítanunk és az álmunkhoz vezető útra fókuszálnunk, nem pedig a
végeredményt hajkurásszuk, akkor eltűnik majd az a mentalitás, hogy
„Akkor leszek boldog, ha...", és sokkal termékenyebb távlatok nyílnak meg
előttünk.
6. Addig nem lehetek boldog, amíg...
le vagyok égve anyagilag
Az életben az az egyik legtraumatikusabb fordulópont, amikor megtudjuk,
hogy elvesztettük az otthonunkat, a munkánkat vagy a nyugdíj-
megtakarításainkat. „Elárverezés, csőd, felmondólevél, kilakoltatás" - ezek
a szavak megnyomják bennünk a vészcsengőt, álmatlanságot okoznak, s
nyomukban ott a reménytelenség és a félelem. Az elején elönthetnek
bennünket a rossz érzések: mindent elvesztettünk, végünk van, és oda a
jövőnk. El sem tudjuk képzelni, milyen lenne újra boldognak lenni.

Vannak olyanok, akiknek sikerül kikecmeregniük a pénzügyi gödörből, és

újra jól élnek, de sokan vannak, akik örülnek, ha hó végéig kihúzzák
valahogy, akik a legszükségesebbeken túl nem igazán engedhetnek meg
maguknak semmit, akik összehúzott nadrágszíjjal élnek, és attól rettegnek,
mikor fognak még rosszabbra fordulni a dolgok, vagy azon keseregnek,
hogy szegények. Az utóbbi években azokat is megérintette ennek a
szele, akik viszonylag biztonságban érzik a pénzügyeiket. Harminc évvel
ezelőtt az Egyesült Államokban 17 százaléknyi esély volt arra, hogy
valamelyikünknek csökken a jövedelme; és nagyjából ennyien aggódtak
azért, hogy elvesztik a munkájukat; manapság 25 százalék esély van erre, és
legtöbben aggódnak.265 A szegénységtől való félelem valószínűleg még
akkor is bennünk marad, amikor a világgazdaság helyzete javulni fog.
Vajon hogyan kezeljük a szorongásunkat, amikor azt látjuk, hogy rosszra
fordult a pénzügyi helyzetünk - és jobbára semmit nem tehetünk ez ellen?
Hogyan éljünk pénztelen, de jó életet?

Létezik pénzen vett boldogság? Végre itt a világos válasz

Kevesen hiszik el, hogy pénz nélkül is van boldogság. Ennek a fejezetnek
az az elsődleges célja, hogy megvizsgáljuk ezt a boldogságmítoszt, majd
megkérdőjelezzük azt a mélyen gyökerező hiedelmet, hogy pénzre van
szükségünk ahhoz, hogy kényelmesen, biztonságban és elégedetten
élhessük az életünket. A második célom az, hogy kutatásokon alapuló
javaslatokat fogalmazzak meg arról, hogyan tudunk fenntartani jó
életminőséget kicsi vagy instabil bevételek mellett - hogyan tudunk a
savanyú citromból édes limonádét csinálni, hogyan tudjuk a legtöbbet
kihozni a kevesebből, és bölcsen, beosztással elkölteni azt a keveset, amink
van.

Sokat beszéltek és írtak arról, hogy a pénz teszi-e boldoggá az embert, és a

végkövetkeztetések esetlegesen nagy eltérései attól függnek, hogy mely
pszichológusokra, közgazdászokra vagy kommentátorokra hallgatunk.
Sokat olvastam a jóllét, illetve a gazdagság, bevétel és anyagi javak
hármasságának összefüggéseiről, és a téma számos szakérőjével is
beszéltem (vagy hallgattam őket). Bár ellentmondásosak az adatok,
úgy vélem, mégis tudni fogok érvekkel és adatokkal
alátámasztott következtetéseket levonni.

Először is, a jövedelem és a boldogság valóban szignifikáns korrelációt mutat, bár ez a kapcsolat nem kiugróan erős

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy minél magasabban vagyunk a gazdasági

ranglétrán, annál boldogabbnak mondjuk magunkat. Sok szempontból
egyáltalán nem is meglepő ez az eredmény, mert a pénz nemcsak a
szükséges és a fényűző dolgok megvásárlására ad lehetőséget, hanem
nagyobb státust és tiszteletet, több szabadidőt és kielégítő munkát, jobb
egészségügyi szolgáltatásokat és táplálékot, valamint nagyobb biztonságot,
önállóságot és kontrollt is biztosít számunkra. A tehetősebb emberek
egészségesebben élnek, megtehetik, hogy azzal töltik az idejüket,
akit szeretnek, biztonságosabb és nem túlzsúfolt környéken laknak, s van
hová nyúlniuk, amikor olyan szörnyűségekkel találják szembe magukat,
mint a betegség, a rokkantság vagy a válás. Valójában az a csoda, hogy a
pénz és az egyéni boldogság között nem erősebb az összefüggés.

Két fontos kifogást azonban meg kell fogalmaznunk. Először is, a

boldogság és a pénz közötti kapcsolat csak bizonyos fajta boldogságra igaz.
Amikor általánosságban kérdezik meg az embereket, hogy mennyire
boldogok vagy elégedettek, akkor a pénzesebbek azt mondják, hogy
boldogabbak és elégedettebbek. Amikor viszont azt kérdik tőlük, hogy
mennyire boldogok a mindennapi életük egyes pillanataiban (pl. „Mennyire
volt örömteli, stresszes, dühös, szeretetteli vagy szomorú a tegnapi
napja?"), akkor alig valószínűbb, hogy a pénzesebb emberek örömteli
érzésekről számolnak be.267 Ez a válaszmintázat azt mutatja, hogy a
gazdagság akkor boldogít, ha az életünkre gondolunk („Hogy
összességében boldog vagyok-e? Végül is jól élek"), de a pénznek jóval
kisebb hatása van arra, ahogyan a jelen pillanatban éljük az életünket („Ma
boldog vagyok-e?").268

A második kifogás talán még az elsőnél fontosabb: amikor a

pszichológusok, szociológusok és közgazdászok a pénz és a boldogság
közötti összefüggésről beszélnek, akkor kivétel nélkül abból a
feltételezésből indulnak ki, hogy a pénz okozza a boldogságot. Az okság
azonban kétirányú lehet (és kétségkívül az is), ami azt jelenti, hogy lehet
pénzen boldogságot venni, de a boldogság révén pénzhez is juthatunk. Sőt
számos vizsgálat mutatja, hogy a boldogabb emberek viszonylag
ügyesebben vagy tehetségesebben keresnek még többet.269

Másodszor: a pénz és a boldogság közötti kapcsolat sokkal erősebb a szegények, mint a gazdagok körében270

Ez azt jelenti, hogy ha nem elégülnek ki az élelmiszerre, a biztonságra, az

egészségügyi ellátásra és a fejünk feletti fedélre vonatkozó
alapszükségleteink, akkor sokkal nagyobbnak érezzük a
jövedelemnövekedést, mint amikor viszonylag jól élünk. Tehát a pénz akkor
boldogít, ha megvéd bennünket a szegénységtől, hiszen akinek nincs mit a
levesbe aprítani, azt nagyobb valószínűséggel lakoltatják ki, fog éhezni, él
bűnözők közelében, nincs pénze orvosra vagy fájdalomcsillapítóra,
nehezebben küzd meg a betegségek és a rokkantság kihívásaival, s a
gyereke is nagyobb valószínűséggel marad ki az iskolából.271 Még egy
szerény jövedelemnövekedés is javíthatja vagy megakadályozhatja ezeket a
nehéz helyzeteket.

A fentiek megmagyarázhatják, hogy miért boldogítja a pénz a szegény

embereket, no de vajon miért van a pénz viszonylag gyengébb hatással a
gazdagabb emberek boldogságára? Az erre a kérdésre az egyik válasz, hogy
amint a jövedelem meghalad egy bizonyos szintet, a pozitív hatásait
(például hogy első osztályon tud utazni az ember, vagy a legjobb
egészségügyi szakemberekhez fordulhat) ellensúlyozhatják a negatív
hatások, például az idő szorítása (tovább kell dolgoznia, és hosszabb ideig
tart eljutnia a munkahelyre), valamint a megnövekedett stressz (amely
együtt jár a felelős beosztás megtartásával, a befektetések alakulása miatti
szorongással és az elkényeztetett gyerekek problémáival).272 Mivel az
anyagi jólét lehetővé teszi az emberek számára, hogy mindenből a legjobb
jusson nekik, csökkentheti annak képességét, hogy élvezni tudják az
élet apró örömeit.273

Harmadszor: a pénz és a boldogság kapcsolata még erősebb, amikor a

nemzeteket (és nem az egyéneket) hasonlítjuk össze

Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy akik gazdagabb országban élnek, azok

boldogabbak, mint akik szegényebb országokban élnek.274 Fontos azonban
leszögeznünk, hogy a gazdagabb országokban nemcsak az egy főre eső
nemzeti termék (GDP) magasabb, mint a szegényebb országokban, hanem
ott nagyobb valószínűséggel uralkodik demokrácia, szabadság és
vannak egyenlő jogok, és kisebb a valószínűsége a politikai instabilitásnak,
nincs olyan szövevényes korrupció és panamázás. Vagyis nem világos
egyelőre, hogy az országok szerinti összehasonlítás esetén pontosan mi az
összefüggés az anyagi jólét és a boldogság között.

Negyedszer: sok országban javult a gazdasági helyzet, de az emberek átlagos boldogságszintje jottányit sem emelkedett275

Az utolsó megállapítás zavarba ejtő annak a ténynek a fényében, hogy a

több pénzzel rendelkező emberek boldogabbak. A médiában és másutt
általában erre az eredményre szoktak hivatkozni, amikor azt állítják, hogy a
pénz nem boldogít. A kutatások fentebbi ismertetése alapján mindenki
elgondolkodhat azon, hogy például az amerikaiak miért nem lettek
boldogabbak, miután megháromszorozódott a jövedelmük.276 Először is, a
magasabb jövedelem magasabbra teszi a lécet, vagyis utána már úgy
képzeljük, hogy jár nekünk az, ami addig csak lehetőség vagy luxus volt - a
nyaralás, az autó és a vezetékes víz. Ráadásul a magasabb jövedelem
módosítja a társas összehasonlítást is, hiszen most már szegényebbnek
érezzük magunkat a környékünkön lakókhoz és a munkahelyünk többi
dolgozójához képest, akiknek némileg több jutott, mint nekünk.277

Hogyan legyünk boldogok kevesebbel úgy, hogy alkalmazzuk a takarékosság régi erényét?
A témáról írt több száz tanulmány úgy összegezhető, hogy a pénz boldoggá
tehet bennünket, a pénztelenség pedig kimondottan boldogtalanná tesz
bennünket, ám jóval kisebb a pénz hatása, mint várnánk. A pénzügyi
nehézségek például sok káros hatással járhatnak az életünkre, de viszonylag
kicsi hatást gyakorolnak a boldogságunkra, mert, mint már olvashattuk
ebben a könyvben, sok más dolog jóval erőteljesebben befolyásolja
a mindennapjainkat. Ennek tudatában: ha - akár a körülmények, akár a saját
döntésünk eredményeként - nem bővelkedünk az anyagi javakban, akkor
vajon tudjuk-e úgy élni az életünket, hogy a pénzhiány vagy a
bizonytalanság ne vegye elejét a boldogságunknak és a jóllétünknek? Vagy
csak a gazdagok hazudják időtlen idők óta azt, hogy az ember kevéssel is
lehet boldog?

Az empirikus bizonyítékok azt mutatják, hogy nem hazugság, ha valaki

kevesebbel is boldog. Egy ideje Joe Chancellor tanítványommal kutatjuk
ezt a kérdést - mely a világ gazdasági problémái miatt még fontosabbá vált,
hiszen rekordokat dönt és számtalan amerikai családot fenyeget a
munkanélküliség, az eladósodás és a csődhullám. Közös munkánk
eredménye az alábbiakban összefoglalt javaslat: aki kevesebbet költhet, de
szeretne minél boldogabb lenni, az kövesse a takarékosság ősi erényét.

A takarékosság (thrift) szó sokak számára az olcsósággal, a fukarsággal

vagy a zsugorisággal függ össze, pedig a szó valójában a gyarapodásból
(thrive) származik. A takarékosságnak az a lényege, hogy optimálisan, a
lehető leghatékonyabban kell használni a korlátozott erőforrásokat. A
történelem során a takarékosság nem volt más, mint iparkodás (vagyis
minél jobban megdolgozunk a betevőnkért, annál kisebb a
valószínűsége, hogy eltékozoljuk), s a mértékletességgel (vagyis az
önuralom és az önmérséklet gyakorlásával szabunk gátat a
túlzásoknak), valamint az elégedettséget okozó és gyümölcsöző
tevékenységek gyakorlásával függött össze (nem pocsékoljuk léhaságokra
a javainkat). Régi és megbecsült története van a takarékosságnak, olyan
írók, filozófusok, vállalkozók és gondolkodók vallották magukénak és
állították elénk követendő példaként, mint Szókratész, Salamon király,
Konfucius, Benjamin Franklin, Alexis de Tockqueville, Max Weber és
mostanában Warren Buffett.
Mindannyian képesek vagyunk alkalmazni a takarékosság elveit, hogy
kevesebbet költsünk, de több mindent élvezzünk, és törekedhetünk rá, hogy
a korlátozott bevételek ne ássák alá teljesen a boldogságunkat. Mi több, a
takarékos viselkedés önmagában és önmagától is boldogabbá tehet
bennünket (mert a jobbik természetünket hozza ki), megadhatja a kontroll
érzését (hatékonyabban tudjuk kezelni a pénzügyeinket), sőt még a
siker táptalaja is lehet. A vizsgálatok például azt mutatják, hogy azok a
gyerekek, akikben megvan a kielégülés késleltetésének képessége (a
takarékosság kritikus előfeltétele), jobb értékelést kapnak a tanáraiktól,
magasabb pontszámokat érnek el az egyetemi felvételi vizsgákon, jobb
helyen tudnak tanulni, kamaszkorukban kevésbé élnek vissza mások
kiszolgáltatottságával, és kevésbé lesznek gondjaik a kábítószerrel
felnőttkorukban.278 Saját kutatásaink és más laborok kutatásai alapján
számos olyan stratégiát és gyakorlatot fogalmazhatunk meg, amelyek
lehetségessé teszik a takarékosságot.

Ne kérjen úgy kölcsön, hogy a kölcsönző rabszolgájává váljon!

Albert Einstein egyszer az alábbi pajkos aforizmával határozta meg a

relativitást: „Tegyük a kezünket a forró kályhára egy percig, és olyan,
mintha egy óra telne el, de ha egy szép lánnyal ülünk egy órát, olyan,
mintha csak egy perc lenne." A pszichológusok úgy fogalmazzák meg ezt
az igazságot, hogy „a rossz erősebb, mint a jó",279 illetve „a fájdalom
nagyobb nyomot hagy, mint az öröm". Mint már a 2. fejezetben is
említettem, két évtizednyi kutatás meggyőzően bebizonyította, hogy
érzelmileg sokkal jobban „eltalálnak" bennünket a negatív élmények
(és előfordul, hogy soha nem sikerül kikerülnünk ezek hatásai alól), mint
amekkora töltést a pozitív élményektől kapunk (amelyekhez viszonylag
gyorsan hozzászokunk).280

Azt jelentik számunkra ezek az eredmények, hogy ha egy nagy vásárlás

miatt eladósodunk, akkor a szerzés örömén jóval túltesz majd az
eladósodottság feszültsége. Ez nemcsak hipotetikus példa, mert az Egyesült
Államokban csaknem 8000 dollárnyi fedezetlen fogyasztói adósság jut
minden egyes férfira, nőre és gyerekre; s minden második amerikai
bevallja, hogy aggódik az adósságai miatt.281 Bár a takarékosak számára
semmi újat nem mondok ezzel, a kevés vagy semmilyen tartalékkal nem
rendelkező, de hitelből folyamatosan költekező és fogyasztó adósokat
állandóan gyötörni fogja a fizetnivalók, a jövedelemcsökkenés és a
kölcsönszerződés felmondásának réme. Hacsak arra nem vesszük fel a
kölcsönt, hogy kifizessük a villanyszámlát vagy megmentsük a gyerekünk
életét, a túlköltekezés és az eladósodás sokkal rosszabb, mint akár a
legcsábítóbb vétel.

Egy másik példa: óriási pszichés ára van annak, ha valaki nagyobb házban
lakik, mint amelyet fenn tud tartani. Élvezetes nagyobb házban lakni és
nagyobb kertbe kimenni, de ez az élvezet idővel elmúlik, és a végén már
észre sem vesszük, hogy hány négyzetmétert lakhatunk be, vagy milyen
korszerűek a fürdőszobáink. Sokkal többet számít, hogy a ház élvezete
nyomába sem ér annak a fájdalomnak és aggodalomnak, hogy minden
hónapban össze kell kaparnunk valahogyan a pénzt a jelzálogkölcsön
törlesztésére. Ha valaki nem egy számmal nagyobb, hanem egy számmal
kisebb házban lakik, mint amit megengedhetne magának, akkor kevesebb
dolog miatt kell törnie a fejét, és több boldog pillanata lehet.

De mi köze ennek ahhoz, hogyan legyünk boldogok kevesebből? A

boldogság nemcsak azt jelenti, hogy az ember jól érzi magát, hanem azt is,
hogy nem érzi rosszul magát. Mivel a (például az adósság miatti) negatív
érzések csökkenése háromszor-ötször annyi boldogságot okoz, mint a
pozitív élmények (például egy új tévé megvásárlása),282 az a bölcs döntés -
és az első lépés a kevesebből kigazdálkodott jó élet felé -, hogy
csökkenteni kell vagy meg kell szüntetni az adósságot, mielőtt bármilyen
nem alapvető szolgáltatásra vagy termékre költjük a pénzünket.

Inkább élményre, mintsem tárgyakra költsük a pénzünket!

Egyre szaporodnak a bizonyítékok amellett, hogy az élmények - és nem a

tárgyak - boldogítanak bennünket.283 Sok olyan élmény van, amely szinte
semmibe nem kerül: például túrázhatunk a barátainkkal, vagy
társasjátékozhatunk a családdal. Sok más viszont pénzbe kerül: az utazások,
a pezsgős vacsorák, a sportesemények, a főzőtanfolyamok és a
rockkoncertek. Természetesen sokszor csak egy hajszál választja el
egymástól az élményeket és a tárgyakat, hiszen egy játékkonzol egyszerre
anyagi tárgy és élményt, tanulást és kalandokat nyújtó csatorna. Ezért úgy
tűnik, hogy a legboldogabb emberek képesek mindenből élményre szert
tenni, amibe pénzt fektetnek, legyen az gitár, repülőjegy, képeskönyv, ruha,
fényképezőgép, tortadíszítő iskola vagy futócipő.

Mielőtt még teljesen új irányba terelnénk a költekezéseinket és a

fogyasztásunkat, fontos átgondolni, hogy milyen érvek és milyen
tudományos megfontolások támasztják alá a fenti állításokat. Miért jobbak
az élmények, mint a tárgyak?

Először is azért, mert a tárgyak általában nem változnak meg az után, hogy
megvettük őket, és sokkal gyorsabban hozzájuk szokunk. Amint kinyitjuk a
dobozt, és az új szerzeményünket felrakjuk a polcra vagy berakjuk a
szekrénybe, nem kell hosszú időnek eltelnie, mire úgy érezzük, hogy
mindig is ott volt, sőt már fel sem tűnik.

Másodszor: az élményeket a tárgyakkal szemben többnyire másokkal éljük

át - nagyobb a valószínűsége, hogy osztozunk bennük, közösen várjuk és
újraéljük őket. Ha egy barátunkkal elmegyünk nyaralni vagy bowlingozni,
akkor jobban megerősítjük a barátságunkat, mintha az új karóránkról vagy
hálószobabútorunkról csevegünk vele.

Harmadszor: a társas összehasonlításról szóló kutatások fényében nem

meglepő, hogy részben azért vagyunk boldogabbak az élményektől, mint a
tárgyaktól, mert kevésbé hasonlítgatjuk őket másokéhoz. Egyszerűen
nagyobb erőfeszítést és képzelőerőt kíván tőlünk, hogy a tengerparti
heverészéssel töltött nászutunkat összehasonlítsuk a barátunk városnézéssel
egybekötött mézesheteivel. Még az sem rontja el az örömünket, ha tudjuk,
hogy a szomszédunk nagyszerűen érzi magát valahol. Nagyon tetszett a
Paul McCartney-koncert a férjemnek meg nekem, s szemernyit sem
érdekelt bennünket, hogy vajon a nyolcadik sorban ülők még
jobban élvezték-e, mint mi. De az új kocsinknak mindig egy kicsit kevésbé
örülünk, amikor elhajt mellettünk a szomszéd a kabriójával.

Negyedszer: a dolgokhoz képest az élmények kevésbé hajlamosak áldozatul

esni egy másfajta összehasonlításnak is: annak, hogy mi lehetett volna.284
Mivel a boltban vett dolgokat és kézitáskákat (a balettleckékkel vagy a
kirándulásokkal ellentétben) olyan könnyű egymás mellé tenni, sokkal
nagyobb valószínűséggel bánjuk meg a korábbiak megvásárlását - még ha
tökéletesen meg is felel nekünk -, amikor meglátunk egy még jobb
terméket. Hasonló okokból nehezebb az anyagi dolgok között választani,
mint az élmények között, és egy megfogható dolog melletti nem egészen
tökéletes döntésünk után nagyobb valószínűséggel fogunk rágódni a
választásunkon.

Ötödször: míg az anyagi tárgyak általában addig öregednek és szürkülnek,

amíg egy idő után úgy nem döntünk, hogy pótoljuk őket, az élmények az
idő múlásával még pozitívabbá és élvezetesebbé válhatnak. Egy csodálatos
hétvégét, egy vacsorát vagy egy beszélgetést feleleveníthetünk és
dédelgethetünk az emlékeink között, mégpedig oly módon, hogy elhagyjuk
belőle a stresszt (pl. hogy eltévedtünk, hogy sűrű volt a forgalom) vagy a
kellemetlenségeket (pl. hogy kilöttyent a kávé, vagy pocsék volt az idő), és
csak a pozitív dolgokra emlékezünk.285 Nagyobb valószínűséggel megyünk
vissza képzeletben a régi emlékekhez, mint a régi vásárlásokhoz,286 és
minél többször visszatérünk hozzájuk és újrajátsszuk őket, annál
elevenebbé és gazdagabbá válnak ezek a történetek.

Hatodszor: azért is jobban boldogítanak az élmények, mint a dolgok, mert

nagyobb valószínűséggel azonosulunk és kevésbé akarunk kereskedni
velük.287 Végső soron az élményeink összessége vagyunk, nem pedig a
tárgyaink összessége. Ha van valamink, akkor az rajtunk kívül létezik - a
polcon, az akasztón vagy a nappaliban. Ha valamit átélünk, akkor az
bennünk van -a fejünkben és az emlékeinkben.

Hetedszer: az élmények - például a hegymászás, egy távoli kirándulás vagy

a búvárkodás - kihívást jelentenek és kalandokhoz vezetnek, és boldogságot
okoz, ha erőfeszítést kell kifejtenünk egy nehéz lecke megtanulásához vagy
egy nagy utazás kibírásához, s utána megbecsüljük a nehezen elért
teljesítményt. Hacsak nem hódeszkát vagy paplanernyőt szereztünk
legutóbb, nem valószínű, hogy ugyanilyen mértékű izgalmakat és
kihívásokat biztosít.

Legvégül azért sem boldogítanak bennünket annyira a dolgok, mint az

élmények, mert sokba kerül, ha helytelenül túlzott figyelmet fordítunk az
anyagi dolgok megszerzésére. Mint a következő fejezetben részletesen
fogok vele foglalkozni: az anyagias emberek azt mondják, hogy kevésbé
értelmes az életük, és kevésbé elégedettek, üresebbek a társas kapcsolataik,
bizonytalanabbak, és kevésbé szeretik őket mások, mint azokat az
embereket, akiket nem az anyagiasság mozgat.288

Összességében nagyon meggyőzőek azok a kutatások, amelyek azt

mutatják, hogy az élmények többet érnek, mint a szerzemények, és
mindannyian jobban járnánk - különösen azok, akiknek kevesebbre telik ha
megfogadnánk a tudósok tanácsait. Fontos azonban szem előtt tartanunk,
hogy az anyagi dolgok is okozhatnak boldogságot - ha képesek vagyunk
élményekké alakítani őket. Az új kocsival érdemes valami kalandra menni
a családunkkal vagy a barátainkkal; az új vitorlás hajón csaphatunk egy
bulit; az új okostelefonunkon pedig végezhetünk valami önfejlesztő
programot.

Inkább sok apró élvezetre költsük a pénzünket, mint néhány nagyra!

A kutatások eredményeiből egy olyan egyszerű stratégia körvonalazódik,

hogy nagyobb érzelmi hozadéka van, ha a pozitív élmények gyakoriak, de
kicsik, mint ha nagyon intenzívek (pl. jobb a több szerény éttermi vacsora,
mint egy igazán fényűző),289 és jobb, ha elkülönülnek, mint ha
egybefolynak (egy-egy epizódot érdemes megnéznünk a kedvenc
sorozatunkból, és nem egyben megnéznünk többet).290 Hiába mondják tehát
másképpen a reklámok, jobban járunk, ha inkább sok apró örömre költjük
a pénzünket (pl. egy csokor virágra vagy a barátainkkal folytatandó
telefonbeszélgetésre), mint egy drága luxustermékre (például egy klassz
hifiberendezésre).

A tapasztalatok szerint ha így teszünk, egyszerre jutunk jó élményekhez és

költünk keveset. Az ennek az oka, hogy amikor egy pozitív élményt
élvezünk - akár egy lebilincselő filmet, egy félórát a masszázsszékben vagy
egy finom citromtortaszeletet -, akkor „mindig az első falat a
legízletesebb".291 Úgy is mondhatnánk, hogy minden perccel, órával vagy
héttel csökken a képességünk ugyanannak az élménynek az élvezetére, de
ezt az élvezetet felfrissíthetjük vagy újraindíthatjuk, ha abbahagyjuk egy
kicsit.292 Ha tehát kisebb adagokra osztjuk és időben is elosztjuk az
élvezetet, akkor sok „első falatban" lesz részünk, és nő az élvezetünk.
Jobban fogunk élvezni egy csokoládét, ha inkább kockánként, mintsem
egyben esszük meg. Nagyobb élvezetet okoz, ha több részletben költjük el a
pénzünket - akkor is, ha kevés van. Az egyik kutató például minden fizetési
kategóriában több emberrel készített interjút az Egyesült Királyságban, és
azt találta, hogy akik gyakran vettek maguknak valami olcsó, de élvezetes
dolgot - piknikre mentek, fantasztikus kávékat ittak, és nagy becsben
tartották a DVD-ket -, azok elégedettebbek voltak az életükkel.293 Más
tudósok azt találták, hogy a semmibe nem kerülő vagy az olcsó
tevékenységek rövid távú boldogságfokozódással járnak, amelyek idővel
felhalmozódnak, és fokozatosan nagy hatást gyakorolnak a hosszú távú
boldogságérzetre is.294

A boldogság újrahasznosítása és a kölcsönzés

Van még egy másik stratégiakészlet, amellyel a lehető legnagyobb

elégedettséget hozhatjuk ki a legkisebb keresetből is: jobb kölcsönvenni,
mint vásárolni, és ki kell hozni a legtöbbet a már meglévőből. Az emberek
ösztönösen a változatosságot keresik a környezetükben,295 és kétség nem
férhet hozzá, hogy ez a velünk született hajtóerő az oka annak, hogy sokan
úgy érezzük, minden héten vennünk kell valami újat. A változatosság
keresése azonban nem feltétlenül kell, hogy pazarlásba csapjon át, és a
környezetnek is súlyos károkat okozzon. Inkább hasznosítsuk újra a
boldogságot azzal, hogy jobban odafigyelünk és megbecsüljük azt, amink
már van. Allen Ginsberg, Amerika nagy költője jegyezte meg, hogy
„Kétszer akkora a szőnyeged, ha kétszer annyira tudatában vagy a
szőnyegednek."296

Azzal is újrahasznosíthatjuk a boldogságot, ha új módon használjuk a már

meglévő javainkat és vásárlásainkat, ami sok ingyenes pozitív élményhez és
érzelemhez vezethet. Ha megosztjuk a barátainkkal a lakásunkat és a
kocsinkat, vagy ha jelnyelvet tanulunk az iPodunkon, akkor a már meglévő
javainkat alakíthatjuk tevékenységekké. Határozhatunk úgy, hogy
másképpen hasznosítjuk a kertünket, vagy új lehetőségekkel találhatjuk
szembe magunkat, és új barátságokat építhetünk, ha kölcsönadjuk a
bicajunkat vagy a számítógépünket. Leporolhatjuk a jógaszőnyeget egy új
fitneszprogram kedvéért, vagy újraolvashatjuk a polcon lévő
klasszikusokat. Ha bajba kerül egy barátunk, odaadhatjuk neki egy
háztartási gépünket.
Hiába történt már régen egy közös élmény (pl. családi nyaralás) vagy
vásárlás (pl. házé vagy kocsié), akkor is élvezetet meríthetünk belőle, ha
újra örülünk neki és visszaemlékezünk rá. Egy fotóalbum átlapozása vagy a
régi videók újranézése (amikor a Grand Canyonban jártunk együtt, vagy
amikor motoroztam) segít újra átélni a pozitív élményt és az akkori pozitív
érzéseinket.297 A fényképek segítenek, mert emlékeztetnek bennünket egy-
egy kellemes vagy vicces részletre, amelyet egyébként már elfelejtettünk
volna, például a helyes pincérfiút, aki flörtölt velünk, vagy a
felhőszakadást, amikor bőrig áztunk. Ha a figyelmünket a pillanatnyi
élvezetre koncentráljuk - mondjuk, egy réges-régi nyaralásra gondolunk,
vagy felvesszük a régi kedvenc farmeringünket -, akkor még jobban
örülünk. Ha becsukjuk a szemünket, és elmerülünk egy emlékben, egy
illatban vagy egy hangban, ha másokkal is megosztjuk az élményt, s ha
együtt lüktetünk vele, nem pedig „agyalunk" rajta, akkor ma is
boldoggá tehetnek bennünket a régi emlékek és a régen vásárolt tárgyak. Ne
hagyjuk porosodni a régi szerzeményeinket és élményeinket a polcon, a
szekrényben és az emlékeinkben, hanem éljük újra őket a jelenben vagy szó
szerint (pl. szedjük elő a megfakult régi kedvenc ruhánkat), vagy
metaforikusan (pl. gondolatban elevenítsük fel a tavaszi szünetet), így
egyszerre spórolunk, csökkentjük az ökológiai lábnyomunkat és vagyunk
boldogok.

A következő boldogságfokozó stratégiának - a kölcsönzésnek - sajnos rossz

a megítélése. Sokan hisznek benne, hogy sokkal jobb, ha valami a miénk,
mint ha béreljük, holott ez az élményünk csak egy jól ismert kognitív
torzítást takar, amely azt súgja, hogy jobban szeretünk valamit (bármit!), ha
azt megszereztük.298 Mint azonban szinte bármilyen torz
gondolkodásmódot, ezt is le lehet győzni egy kis erőfeszítéssel és
odafigyeléssel. Gyakran hatalmas különbség van aközött, hogy
megveszünk-e egy könyvet, vagy kivesszük a könyvtárból, hogy
megveszünk-e egy DVD-t, vagy kivesszük a tékából, illetve hogy
megveszünk-e egy nyaralót a hegyekben, vagy kibéreljük egy időre. Attól
azonban nem élvezünk kevésbé egy kölcsönvett filmet, könyvet vagy
nyaralót, mert nem a miénk. Sőt a kölcsönbe vett dolgokra nem igaz az a
csökkenő marginális hasznosság, ami a saját szerzeményekre jellemző,
ugyanis ezeket egyre kevésbé élvezzük, ahogy múlik az idő. A kölcsönvett
dolgok lehetővé teszik, hogy nagyobb változatosságot élvezzünk, ezért
nagyobb legyen az örömünk, mivel mindig valami mást bérelhetünk ki vagy
vehetünk kölcsön, és akár minden alkalommal máshol nyaralhatunk. És
végül: a kölcsönvett dolgok esetében nem minket terhelnek azok a
költségek, feszültségek és tennivalók, amelyek elengedhetetlenek az anyagi
javaknál, például bármi meghibásodhat, elveszhet, javításra szorulhat.
Vegyünk például két embercsoportot, amelyek meglehetősen hasonlítanak
egymásra a jövedelmüket, az egészségi állapotukat és a lakhelyüket
illetően. Az az egyetlen különbség közöttük, hogy az egyik csoportnak saját
lakása van, a másik pedig bérleményben lakik. A kutatók azt találták - az
„amerikai álomról" szóló népszerű hiedelmekkel szemben -, hogy a
lakástulajdonosok kevésbé boldogok, mint a bérlők, több fejfájást
okoz nekik a tulajdonuk, több időt töltenek házimunkával, és kevesebbet
beszélgetnek a barátaikkal és a szomszédaikkal. (A magyar valóság ezzel
szemben valószínűleg a gyerekneveléssel kapcsolatos kutatási
eredményekre hasonlítana: nehezebb ugyan, de összességében mégiscsak
megéri, ha saját othhonunkban élünk.) Aki nem engedheti meg magának
azokat a dolgokat, amelyek örömet okoznak, szórakoztatnak vagy
megkönnyítik a mindennapi életet, jobban jár, ha kölcsönveszi őket.

Miért jobb a kevesebb? Hogyan lesz a kevesebből több?

A 2008-ban világszerte beköszöntő nehéz gazdasági helyzet miatt sokan

siratják jelenlegi életmódunk leáldozását, miközben csak néhányan vannak,
akik még reménykednek. Míg azonban a borúlátók temetik a mai életünket,
a derűlátók azt jósolják, hogy a fenyegető pénzügyi katasztrófa és a széles
körű bizonytalanság végül megváltoztatja a hozzáállásunkat, megjavítja
a fogyasztói viselkedésünket, a végén nagyobb értelmet kölcsönöz az
életünknek, hatására jobban megbecsüljük majd, amink van, és
megcsömörlünk az életünket átható, de a bolygónkat kizsigerelő
materialista kultúrától. Ezt a nézetet a tudósok is alátámasztották, mert
kimutatták, hogy az élet „nyűgének s nyilainak" legyőzéséhez hálásnak kell
lennünk a viszonylagos jó szerencsénknek (ahelyett, hogy még több után
sóhajtoznánk), ápolnunk kell a családi és baráti kapcsolatainkat, egyre
ügyesebbé és profibbá kell válnunk, valamint önmagunk helyett mások felé
kell fordulnunk.300
Vajon csak szerencsétlen közhely, vagy tényleg lehet több a kevesebb?
Sokan úgy érzik, hogy nem keresnek eleget ahhoz, hogy igazán élvezzék az
életet, és sértve érzik magukat, ha valaki azt mondja nekik, hogy van jó
oldala is annak, hogy nehéz a helyzetük. Szeretném meggyőzni őket az
ellenkezőjéről, bár az érveim csak azokra vonatkoznak, akiknek még nem
romlott le annyira az anyagi helyzetük, hogy az alapszükségleteiket
sem sikerül kielégíteniük. A kutatások azt sugallják, hogy a pénzhez, az
időhöz, a költekezéshez és a javakhoz való újfajta hozzáállás hatására az
emberek korábban nem látott mértékben felnőhetnek a feladathoz,
pozitívabban tudnak hozzájárulni a társadalom boldogulásához, valósággal
kivirulhatnak az együttműködés és egymásra hagyatkozás hatására, és
hitelesebben, kisebb ökológiai lábnyomot hagyva élhetnek a földön. Az
alábbiakban felsorolok néhány konkrét módot arra, hogyan javíthatja
ténylegesen az életünket, ha kevesebbel rendelkezünk, és pellengérre
állítom azt a mítoszt, hogy pénz nélkül nincs boldogság.

Jöjjünk össze!

Ha nincs annyink, akkor nagyobb valószínűséggel tartunk össze, mutatunk

érdeklődést a másik iránt és segítünk egymásnak. Mindannyian hallottunk
történeteket arról, hogy az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága alatt
hogyan gyűltek össze a családok a tűzhely körül, rádiót hallgattak,
társasjátékoztak, sétáltak és múzeumokba jártak, s más ingyenes vagy olcsó
szórakozási lehetőségeket aknáztak ki. Ez biztosan a nehézségek
végletesen megtisztított és idealizált változata (érdemes egy pillanatra
belegondolni, mennyire lenne „csodálatos" újra visszaköltözni a szülőkhöz
a régi házba, ahogyan szegény barátaink voltak kénytelenek tavaly), de van
ebben a képben valami igazság is. Továbbá ha megszűnt az ember munkája,
vagy például félmunkaidőben kénytelen dolgozni, akkor tölthet több időt a
közösség szolgálatával, ha pedig spirituális vagy vallásos, akkor a
közössége felé fordulhat. Jó tett helyébe jót várhat.

Váltsunk látásmódot, és változtassuk meg a fontossági sorrendet!

A munkahely elvesztése ideális lehetőséget biztosíthat arra, hogy

megtaláljunk valamit, amit nagyon szeretnénk. Hatalmas becsvágyat és
motivációt is szülhet az az érzés, hogy mindent elvesztettünk, de csakis
akkor, ha nincs más választásunk. Ha mi nem veszítjük el a munkánkat
akkor, amikor mindenki mást leépítenek körülöttünk, az hálaérzetet kelthet
bennünk azért, mert nekünk megmaradt a munkánk (még ha korábban vég
nélkül panaszkodtunk is miatta), de kedvünk is támadhat megmutatni, hogy
mit tudunk. Ha felismerjük, hogy a pénz nem a Szent Grál, az segít úgy
átalakítani a fontossági listánkat, hogy tényleg az számítson, ami lényeges:
a családunk, az egészségünk, a világbéke vagy a természet szépsége.
Amikor nehéz az élet, még fontosabbá válik, hogy örüljünk annak, amink
van, és élvezzük az apró dolgokat. Amikor nehéz az élet, felismerjük, hogy
erősebbek vagyunk, és jobban gondját tudjuk viselni önmagunknak és
a szeretteinknek, mint korábban gondoltuk volna.

Legyünk találékonyak!

Akinek sok pénze van, az besétál egy boltba, és megveheti az első dolgot,
ami megtetszik neki. Akinek kevés a pénze, kénytelen megtanulni, hogyan
kell meghozni a nehéz döntéseket: újragondolni, hogy mit érdemes valóban
megvenni, és mit nem. Kénytelenek vagyunk abban is találékonynak lenni,
hogyan szerezzük meg azt, amire szükségünk van. A 2008-as recesszió
idején minden rekordot megdöntött a bolhapiaci értékesítés: az emberek
megszabadultak azoktól a dolgoktól, amelyekre már nem volt szükségük, és
olyanoknak adták el, akiknek viszont igen. Mások ügyesen kimódolt
cserekereskedelembe kezdtek ugyanilyen okok miatt. Nem csoda, hogy
gazdasági válságok idején megnő az innováció és a vállalkozások
aránya.301 Akinek nincs semmije, vagy csak nagyon kevés dologgal
rendelkezik, annak megvan a szabadsága, hogy kockázatot vállaljon, és
valami újat hozzon létre.

Megőrzés

Végül, minél kevesebb a pénzünk és minél kevesebb a tulajdonunk,

valószínűleg annál kisebb kárt okozunk a környezetünknek. Kevesebbet
vásárolunk, kevesebbet fogyasztunk és autózunk. Lelassulunk, és kevésbé
erőforrás-igényesen töltjük az időnket. A spórolás érdekében inkább
felveszünk egy pulóvert, mint hogy feltekerjük a termosztátot, és inkább
gyalogolunk, mint hogy kocsiba üljünk. És kevesebbet is pazarlunk.
Nagyobb valószínűséggel hasznosítjuk újra a régi dolgainkat - vásznakat,
játékokat, kancsókat -, nem dobjuk ki őket, és nem hagyunk semmit a
tányéron.

Figyelmeztetés

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy mind az empirikus, mind pedig az

anekdotikus bizonyítékok azt támasztják alá, hogy nyilvánvaló előnyei
vannak annak, ha kevesebb tulajdonnal rendelkezik az ember. Mégsem
szeretném leírni vagy lekicsinyelni azokat a nehézségeket és
nélkülözéseket, amelyeket azok kénytelenek elszenvedni, akiknek nemhogy
luxusra, de az alapvető szükségleteikre sem telik. Kicsi voltam még, amikor
a családom az Egyesült Államokba emigrált, de feledhetetlen emlékeim
vannak arról, hogy milyen szorongást és tehetetlenséget jelentett hónapról
hónapra élni, rettegni a következő előre nem látható nehézségtől (hogy
elromlik az autó, hogy valaki megbetegszik), amely fejre állítja az
életünket, és hogy mennyire fájt, hogy nekem nincsenek olyan ruháim és
játékaim, mint az osztálytársaimnak. Kicsit olyan vagyok, mint akik az
1930-as években lettek nagykorúak, és még nem vesztették el a takarékos
szokásaikat, hiszen én sem felejtettem el, milyen szegénynek lenni.
Ugyanakkor az is kitörölhetetlen emlék, hogy az egész család a
vacsoraasztalnál ül esténként, pulykahúst eszünk sült krumplival, s órákon
át beszélgetünk politikáról, irodalomról meg filmekről, s közben a jövőről
ábrándozunk. Egyáltalán nem volt sivár az életünk, de ha már akkor tudtam
volna, amit most tudok, akkor sokkal többet kihoztunk volna belőle.

Összefoglalás a felkészülés szellemében

Van, aki eljut oda, hogy kénytelen beismerni önmagának: hosszú ideig
szegény lesz, mert egyszer nagy balszerencse vagy sok apró
szerencsétlenség érte, esetleg egyszerűen csak nem jól jött ki a lépés.
Mások csak magukat hibáztathatják, mert talán rossz döntéseket hoztak
arról, hogyan költsék a pénzüket, rosszul fogyasztottak és túlköltekeztek,
vagy nem volt meg bennük a szükséges akarat, szorgalom vagy hajtóerő. A
legtöbb ember számára valószínűleg ennél bonyolultabb a képlet, de
mindegy, mi áll a háttérben, ha a megérzésünk azt súgja, hogy nem lehetünk
boldogok, csak ha sokkal több pénzünk lesz, akkor alapvető fontosságú
elgondolkodni a fenti fejezetben ismertetett adatokon, amelyek ennek az
ellenkezőjéről tanúskodnak. A fentebb leírt négy takarékossági elv -
mielőbb alkalmazva - egyszerre előzheti meg a gazdasági katasztrófát és
segíthet a legnagyobb örömet kihozni a legkisebb dolgokból is. Ahelyett,
hogy a szerencsétlenségünk felett keseregnénk, foglalkozzunk inkább azzal,
hogyan lehetünk boldogok kevesebbel, és hogyan tudjuk helyesen elkölteni
a pénzünket.
7. Csak akkor leszek boldog, ha...
meggazdagodom
Jack Barnes ropogós kockás inget visel az interjúnk alatt, csíkos selyem
nyakkendővel, Cartier órával, és egy kicsit több zselé van a haján,
mint amit egy ötvenes férfitól várna az ember. Bőre barna és cserzett -
miután elmeséli, hogy van egy 2,5 millió dolláros ingatlana Hawaii
szigetén, ez gyorsan a helyére kerül. Magabiztosan, csaknem önhitten
cseng a hangja, de kedves és okos. Egy jó hírű étteremben beszélgetünk, és
azt mondja, bármit rendelhetek, nem számít. Sült édes krumplit kérek,
de nem tetszik neki, mert „Tudja, az tele van hizlaló kalóriákkal."

Jack négyéves korától fogva arról ábrándozott, hogy orvos lesz, és az

ajándékba kapott orvosi köpönyegében alakította az orvost már
gyerekkorában is. „Gyerekkorunkban sok minden akarunk lenni,
tűzoltó, katona, kém, bohóc. Én mindig csak orvos akartam lenni." A
Brown Egyetemre járt, szinte maximális pontszámmal vették fel,
kitüntetéssel végzett, és megnyert több sportversenyt is. Önelégült mosollyal
vallja be, hogy csak a három legjobb orvosi egyetemre jelentkezett, és
mindháromba bekerült. „Mindent leütöttem egy csapásra. Egyszerűen
tudtam, mit akarok. Tizenöt éves koromra tudtam, hogy a plasztikai
sebészetre fogok szakosodni. Tudtam, hogy segíteni akarok az embereknek
abban, hogy jól érezzék magukat. Hihetetlen erő van abban, amikor azt
mondjuk valakinek: »Figyeljen ide, így fest most, és én pillanatok alatt
ilyenné alakítom!« Ilyenkor Istent játszunk - hatalmunkban áll szó szerint
újrateremteni az embert. Mi döntjük el, hogy nézzen ki valaki, és
hogyan érezze magát."

Harmincéves korára szárnyalt a magánrendelője. Első feleségének egy

barátja mutatta be, de a nő eleinte nem sok érdeklődést mutatott iránta:
„Mondtam neki, hogy gyönyörű, és randevúra hívtam. Le sem lehetett róla
vakarni. Az első randink után minden este üzenetet hagytam neki. Végül
visszahívott, és kiadta az utamat. Mondtam neki, ne legyen ostoba, hiszen el
akarom venni feleségül - és két hónap múlva megkértem a kezét. Fülig
szerelmes voltam."

Jack és a felesége élvezte a házasságot. Sokat utaztak, és sütkéreztek a férfi

szakmai sikereinek fényében. Ahogy nőtt a rendelő forgalma, Jack tőkét
kovácsolt abból, hogy New York, Connecticut és Massachusetts államok
gazdag embereivel foglalkozott. Ahogy jött, úgy ment a pénz, és négy év
alatt két nyaralót, két sportkocsit és egy jachtot vásárolt. „Több dohányom
volt, mint amennyivel kezdeni tudtam valamit. Ezt szó szerint értse:
semmiben nem szenvedtünk hiányt a feleségemmel. Mindenből első
osztályút vettünk, ritka borokat ittunk, gyémántgyűrűket vettem neki, és
vidéki wellnessklubokba jártunk. Egyszerűen dőlt a lé."

Jack egy darabig élvezte a szakmai sikereket és a vagyont. Imádta a pénzzel

együtt járó hatalmat. De hamarosan észrevette, hogy kevésbé találja
értelmesnek a munkáját, és az életstílusa sem volt már olyan vonzó.
„Nehezen kapartam össze a motivációt, és reggelenként nehezemre esett
feltápászkodni az ágyból. Ez maradt meg leginkább abból az időből.
Emlékszem, teljesen el voltam csigázva. Régen tele voltam életerővel.
Reggel ötkor keltem, elmentem a konditerembe, és nyolckor már jött is az
első beteg. Délig műtöttem, utána ebéd az íróasztalnál, aztán este nyolcig
dolgoztam tovább. Az üzleti sikerem egyik titka az volt, hogy a hét minden
napján napi huszonnégy órában fogadtam a betegeket." Aztán jött a
küzdelem önmagával - nem fogadott új betegeket, majd elkezdett hazudozni
a feleségének arról, hogy hány kliense van.

Ekkoriban, felismerve, hogy mindent elért, amit akart, mégis pocsékul érzi
magát, heti háromszor kezdett eljárni egy neves pszichiáterhez. „Egy napon
feküdtem a doki díványán, és megint üresnek éreztem magam, mire
megszólalt dr. G.: »Miért nem fog bele valami másba? Az nyilvánvaló, hogy
amivel foglalkozik, az már nem okoz annyi örömet, mint korábban. Ilyen
nyomorultul akar meghalni?« Puff, ez jól fejbe vert. Nem halhatok meg
ilyen nyomorultul, de az meg sem fordult a fejemben, hogy irányt váltsak,
hogy megváltoztassam az életemet. Úgy éreztem, ott kell maradnom, ahol
vagyok, és abból kell a legtöbbet kihoznom."

Amikor megkérdeztem, mikor jött el az a pillanat, amikor felismerte, hogy a

pénz és a siker már nem teszi boldoggá, azt mondta, hullámokban tört rá az
érzés, de a kulcsmozzanat az volt, amikor több konzultáció után azt kérdezte
tőle az egyik új betege, hogy meg tudja-e csinálni karácsonykor a mellét,
mert csak akkor ér rá. 75 ezer dollárról írt neki csekket, ez volt a
kezdőrészlet. „Emlékszem, hogy rápillantottam, majd valósággal
rámeredtem a csekkre. Azt éreztem, hogy semmi keresnivalóm nincs ott
többé."302

Ahelyett, hogy azt látnánk, mindent elvesztettünk, mi van akkor, ha -

Jackhez hasonlóan - arra jövünk rá, hogy - legalábbis papíron - mindent
megszereztünk, amit akartunk, mégsem vagyunk boldogok. Bizonyos
értelemben az előző fejezetben tárgyaltak tükörképéről lesz most szó,
vagyis leírom azokat a pillanatokat, amikor végül elértük a céljainkat -
különösen a pénzügyek terén -, és utána kezdődnek el váratlanul a gondok.
Vajon miért? Mert áldozatul esünk annak a feltételezésnek, hogy amikor
elérjük a gazdagságot vagy a sikert vagy bármit, amiről álmodoztunk, akkor
majd életünk végéig boldogok leszünk, és amikor ez a boldogság
illékonynak vagy kérészéletűnek bizonyul, vegyes érzelmeink támadnak,
letörtek leszünk, sőt még depresszióba is süllyedhetünk. Azért kár ezekért
az élményekért, mert megelőzhetők. Ebben a fejezetben lerántom a leplet
erről a folyamatról, és elmagyarázom, hogy nem történik más, amikor
nagy sikert érünk el és meggazdagszunk, mint hogy hozzászokunk a jó
eseményekhez (tehát életünknek nem a korábban tárgyalt tipikus
változásaihoz). Ha megértjük, milyen szerepet játszik ebben az
adaptációban a krízisre adott reakciónk - arra, hogy végül összejött, amit
szerettünk volna -, akkor nemcsak arra a pillanatra készülhetünk fel, amikor
ölünkbe hullik a szerencse, hanem megnövelhetjük annak az esélyeit, hogy
a megtorpanás és az elégedetlenség helyett tovább gyarapodjunk és pozitív
irányba mozduljunk el.

A pénz egyáltalán nem olyan nagyszerű, mint amilyennek beállítják

A doktori témavezetőm mondogatta, hogy nagyon kevés olyan dolog van az

életben, ami olyan nagyszerű, mint amilyennek beállítják. Ez a bölcsesség
kimondottan találó a gazdagságra. Ábrándozunk az első dollármilliónkról
vagy egy tengerparti házról, de ezek szinte soha nem olyan borzongatóan
izgalmasak a valóságban, mint a képzeletünkben, de még ha olyanok is,
akkor sem tudják sokáig megtartani az izgalmasságukat.303 Ennél
is rosszabb, hogy mivel hajlamosak vagyunk arra, hogy csak rövid ideig
legyünk elégedettek - vagyis amit elérünk, az Shakespeare szavaival:
csupán „futó gyönyör, mely álom, hab, lehellet"304 -, annak megvan az a
veszélyes következménye, hogy aláássa az amiatt érzett boldogságunkat,
hogy végül elértük a jóllét bizonyos fokát.

Vajon miért van ez így? A válasz első fele úgy hangzik, hogy soha nem
tudunk valamit másodszor is először megtapasztalni. Ugyanúgy vonatkozik
ez egy hegycsúcs meghódítására, mint a ranglétra tetejének elérésére.
Lehet, hogy kimerítőek a csúcshoz vezető pillanatok, hetek vagy évek, de
izgalmasak. Lehet, hogy valósággal beleszédülünk, de ezzel egyidejűleg
higgadtak maradunk, sőt bátrak vagyunk, amikor közel állunk egy álom
beteljesítéséhez. Azt mondják, hogy az emberek nagyobb összpontosítást,
kapcsolatot és elkötelezettséget tapasztalnak meg, mielőtt lecsapna a
hurrikán.305 Így érezzük magunkat, amikor valami összejön vagy
nemsokára össze fog jönni, és ez csodálatos érzés - egy darabig. A The
Pursuit of Perfect (A tökéletesség nyomában) című könyvében Tal Ben-
Shahar leírja azt a sikerélményt és valódi boldogságot, amelyet az után
érzett, hogy hazája legfiatalabb fallabdabajnoka lett. Három órán át tartott
az érzés.306

Némelyikünknek voltak már hasonló érzései - amikor úgy tűnik, hogy az

elért siker vagy gazdagság miatt érzett öröm az idő múlásával mintha
egyenes arányban csökkenne. Az az érdekes, hogy mi történik utána. Ben-
Shahar esetében a diadalmámort azonnal követte az az elhatározás, hogy
egyáltalán nem is fontos a győzelme, és hogy valójában világbajnok
szeretne lenni. Azonnal elkezdett rá edzeni. Jack Barnes, a plasztikai sebész
megfogadta a pszichiátere tanácsát, és nem kapkodta el a döntést. Inkább
elment egy háromhetes csendes meditációs elvonulásra, ahol elmélkedett,
és senkihez sem szólt egy szót sem. Új öntudattal tért vissza, és azzal az
eltökélt szándékkal, hogy munkája egy részét a közjó érdekében fogja
felajánlani biztosítás nélküli családok részére, s veleszületett vagy
balesetben szerzett testi torzulásokat fog helyrehozni gyerekeknél és
felnőtteknél. Jack ma már az ötvenes éveiben jár, s négy mobil
kraniofaciális sebészetet szerelt fel Dél-Amerikában, és gyakran utazik
oda önkéntes orvosként nyúlszájat meg farkastorkot operálni. Soha nem
bánta meg, hogy így döntött.
Vele ellentétben egy dúsgazdag és befolyásos ingatlanfejlesztő, aki egyszer
bevitt a városba a limuzinjával a reptérről, elmesélte, hogy „huszonkilenc
évesen már multimilliomos" volt, és „az ebből fakadó üresség nyomán" a
kábítószereknél és az alkoholnál kötött ki. Évekig vitte lefelé az örvény, de
aztán a szülei jól fenékbe billentették, és észbe kapott. Anthony pedig,
aki tőzsdeügynökként dolgozik, arról beszélt nekem egy interjú során, hogy
az egyetem után tíz évvel hogyan jött rá, hogy nagyságrendekkel többet tud
keresni, mint a családtagjai, a barátai és a volt osztálytársai. De nemhogy
kibújt volna a bőréből, hanem bűntudat emésztette a sikerei miatt, s
határozottan érezte, hogy mások vagy irigylik, vagy lekicsinylik azt, amit
szerinte megérdemelt. Végül pedig ismerek egy színésznőt, aki negyvenes
évei elején elérte karrierje csúcsát, aminek következtében úgy megugrott a
keresete, hogy legtöbb pályatársa a nyomába sem érhetett. De ő ahelyett,
hogy örült volna neki, inkább megingott a biztonságérzete. Azt mondogatta,
hogy ha vége szakad a varázslatnak és a „különlegességének", elemészti
magát.

Némelyik példa szélsőségesnek tűnhet, de mindegyik jól szemlélteti, hogy

az embert „megronthatja" vagy függővé teheti a pénz és a siker, utána pedig
vagy tesz valamit ezzel, vagy nem. Amikor végül sikerül a főnökünk fölé
nőnünk, nagyszerűen érezzük magunkat, de ha csökkennek a jó érzések - és
általában így szokott lenni -, akkor ürességet érzünk, oda az
elégedettségünk, és leeresztünk. Az ember végül is úgy van programozva,
hogy inkább vágyakozzon, mintsem hálás legyen, és mindig többre
törekedjen, mintsem megelégedjen azzal, amije van.307 A kutatások azt
mutatják, hogy a rendkívül pozitív események után semlegesnek vagy
egyenesen unalmasnak érezzük az enyhén pozitív élményeket (pl. egy
ebédet a barátunkkal/barátnőnkkel), az enyhén negatív élményeket pedig
(pl. ha beragadunk a forgalomba) sokkal negatívabbnak ítéljük.308 Az
emberek azért is reagálhatnak negatívan a sikerre, mert még a régóta
vágyott sikerek és gazdagság is feldúlhatja az életünket (pl. lehet, hogy el
kell költöznünk, vagy ismeretlen feladatokat kapunk), megváltoztathatja a
szerepeinket (pl. kreatív szerepből vezetői szerepet kell felvennünk), és
másképp tekintünk önmagunkra. Mindegy, milyen pozitívak ezek a
változások, akkor is stresszt jelentenek, és ennek megfelelően nagyobb
esélyt adnak a hangulatzavarokra, a betegségekre, sőt akár a kórházba
kerülésre.309
Hozzászokás a pénzhez

Sokunk számára ugyanazt jelenti a pénz és a siker. Az amerikai elsőéves

hallgatók legutóbbi felmérése során kétezernél is több diákot kérdeztek meg
279 főiskolán és egyetemen az életcéljaikról, és 77 százalékuk elintézte
annyival, hogy „nagyon jól akarok állni anyagilag".310 Az anyagi jólét
számos kényelemmel és előnnyel jár - amellett, hogy több dolgot
engedhetünk meg magunknak, segít potenciális társakkal is találkozni, és
biztonságot, stabilitást nyújt -, de elkerülhetetlenül hozzászokunk. A
közgazdászok például azt találták, hogy egy éven belül elpárolog a
fizetésemelés előnyeinek kétharmada, részben a többletköltekezés és az új
„igények" miatt, amelyek a fizetésemeléssel párhuzamosan alakulnak ki, és
mivel elkezdünk magasabb fizetési kategóriába tartozó emberekkel
összejárni.311 Továbbá, ahogyan a korábbi fejezetben fejtegettem, bár
elégedettebbek leszünk az életünkkel, ha több a pénzünk, ennek alig van
hatása a nap mint nap átélt pozitív és negatív érzelmekre, valamint a
felemelő és lesújtó élményeinkre.312 Eleinte magasabb életszínvonalat hoz a
gazdagság, a megnövekedett kényelem és a pénzszórás
pedig többletörömökkel jár. Utána azonban hozzászokunk a
magasabb életszínvonalhoz - akár függővé is válhatunk tőle
olyannyira, hogy addig nem is vagyunk elégedettek, amíg meg nem
kapjuk az újabb adagunkat azáltal, hogy még többet szerzünk. Mindazok
azonban, akik nem tartják a pszichológia és a közgazdaságtan legújabb
eredményeinek ütőerén az ujjukat, nem várnák ezt a fejleményt, és azt
feltételezik, hogy a növekvő gazdagság a boldogság nagyobb fokozódásával
jár együtt, mint amennyire az a valóságban történik.313 Továbbá ha nem
kapjuk meg a várt örömöket, meg sem fordul a fejünkben, hogy a baj az
emberi természettel van, ehelyett úgy véljük, hogy nem sikerült
megvásárolnunk a megfelelő dolgot, így aztán egyenes úton visszajutunk a
bevásárlóközpontba, az ingatlanügynökséghez vagy az autókereskedőhöz.

Több mint kétszáz éve arról írt Adam Smith - megelőlegezve azokat a
kutatásokat, melyek szerint az emberek hozzászoknak a pénzhez és a vele
együtt járó anyagi dolgokhoz -, hogyan teremtenek a társadalmi normák
olyan új „szükségleteket", hogy az ember belepirul, ha neki nem sikerül
ezeket teljesítenie.314 Egy olyan példával, amely Smith idején még nem
létezett: ha az ember egyszer első osztályon utazik, és észreveszi, hogy a
hasonló jövedelmi csoportba tartozók is azon szoktak, akkor utána
nem száll fapados gépre.

Ha már a hasonló jövedelmi csoportba tartozók szóba kerültek, úgy tűnik,

jobban meghatározza a boldogságunk szintjét a társaink keresete, mint az,
amit mi magunk keresünk - és ez független attól, hogy mekkora összegről
van szó. Úgy is megfogalmazhatnánk mindezt, hogy az átlagember (bár -
mint korábban már láttuk - nem a legboldogabb átlagember) többet
foglalkozik a társas összehasonlítással, a státussal, a rangkórsággal és az
ún. státusszimbólumokkal, mint a bankszámlája abszolút értékével vagy a
jó hírével. Egy híres 1998-as vizsgálat kimutatta, hogy az emberek jobban
szeretnének olyan világban élni, ahol évi 50 ezer dollárt keresnek, ha mások
csak 25 ezret, mint olyanban, ahol 100 ezret keresnek, miközben másoknak
200 ezer jut. Ehhez hasonlóan az Egyesült Királyságban is sikerült
kimutatniuk a kutatóknak, hogy az emberek inkább lemondanának a pénzük
egy részéről, ha ez lenne az ára annak, hogy mások kevesebbet kapjanak.315
Összességében sok oka van annak, hogy hozzászokunk a pénzhez, és ez
nem jó nekünk.

A fogyasztás és az anyagiasság ára

Minél több a pénzünk, annál jobban hozzászokunk, és annál többet akarunk.

Ennek a jelenségnek két potenciálisan káros kimenetele van, s az egyik
károsabb, mint a másik. Először is: nem élvezzük annyira a gazdagságot,
amennyire kellene. Másodszor: ha egyre több dolog megvásárlása és
birtoklása után sóvárgunk, hogy fenntartsuk a boldogságszintünket, akkor
elszaladhat velünk a ló az anyagiasság és a mohó szerzésvágy irányába,
így egyre több pénz elköltésével egyre boldogtalanabbá válhatunk.

Vajon mindannyian észrevennénk önmagunkban a materialista

tendenciákat, ha a szemünk elé kerülnének? Ha nem vagyunk biztosak
benne, akkor érdemes értékelni, hogy mennyire értünk egyet az alábbi
kijelentésekkel (1 = nagyon nem értek egyet, 2 = nem értek egyet, 3 =
semleges, 4 = egyetértek, 5 = nagyon egyetértek):316

— 1. Csodálom azokat az embereket, akiknek drága házuk, kocsijuk és

ruhájuk van.
— 2. A tulajdonaim sok mindent elárulnak arról, mennyire jól megy a
sorom.

— 3. Szeretem, ha a dolgaim lenyűgözik az embereket.

— 4. Ami az anyagi javakat illeti, igyekszem megőrizni az életem

egyszerűségét.

— 5. Imádok vásárolni.

_ 6. Imádom a luxust.

_ 7. Jobb lenne az életem, ha meglenne benne pár olyan dolog, ami

egyelőre nincs meg.

_ 8. Boldogabb lennék, ha megengedhetném magamnak, hogy több dolgot

megvegyek.

— 9. Néha nagyon zavar, hogy nem engedhetek meg magamnak mindent,

amit szeretnék.

A materializmusunk pontszámának meghatározásához először is fordítva

kell pontozni a negyedik (az „élet egyszerűségéről" szóló) tételt - vagyis aki
egyest adott rá, húzza ki, és javítsa át ötösre, aki kettest adott rá, változtassa
át négyesre, a négyest kettesre, az ötöst pedig egyesre. Utána össze kell adni
a kilenc pontszámot, és megkapjuk a végeredményt. Azt találták a kutatók,
hogy átlagban 26,2 pontot érnek el a skálán az emberek, ami azt jelenti,
hogy ha a legtöbb válaszunk semleges volt, és egyszer-kétszer nem
értettünk egyet, akkor átlagosak az anyagias hajlamaink. Aki közelebb jár a
36 ponthoz (vagyis a legtöbb tétellel egyetértett), annak a társaihoz
viszonyítva a felső 20 százalékba tartozik az anyagiassága.317

Vajon miért olyan fontos azonosítani az anyagias tendenciákat? Rengeteg

kutatás mutatta ki, hogy az anyagiasság aláássa a boldogságunkat, fenyegeti
a kapcsolatainkkal való elégedettségünket, károsítja a környezetünket,
hatására barátságtalanabbá, kevésbé szerethetővé és empatikussá válunk, s
kisebb lesz a valószínűsége, hogy segítünk másoknak és a
közösségünknek.318
Először azt a makroszintű kárt kell meggondolnunk, amit a szabadjára
engedett anyagiasság okoz: többek között gazdasági buborékok alakulnak
ki a hatására, a gazdaság hol szárnyal, hol a porban vergődik, elpusztítjuk a
bolygót, mivel az anyagelvű emberek általában egyre többet használnak fel
a föld erőforrásaiból, és kevesebb környezetbarát dolgot
tesznek.319 Másodszor: egyéni szinten kevésbé elégedettek és hálásak
az életnek az anyagias emberek, kevesebb a céljuk, általában kevésbé
kompetensnek érzik magukat, antiszociálisabbak, és gyengébbek a
másokhoz fűződő kapcsolataik. Ami a kapcsolatokat illeti, az anyagi
célokat követő emberek nemcsak negatívabban értékelik a saját társas
interakcióikat, hanem általában az emberek is negatívabban értékelik az
anyagelvű emberekhez fűződő kapcsolataikat.320

Nem mindenki foglalkozik a hírnévvel, a hatalommal és a gazdagsággal,

akinek jól megy a sora; és nem mindenki kapja el az „affluenza vírusát",321
de ez a veszély fenyegeti a boldogságunkat, amikor csupa kényelem és
fényűzés vesz körül bennünket. A filozófusok, a vallási tanítók és a
humanisztikus pszichológusok már régen megállapították, hogy a pénz és a
hírnév hajhászása eltereli az energiáinkat és a szenvedélyeinket a mélyebb
és jelentőségteljesebb társas kapcsolatokról és növekedési élményekről, s
megakadályoznak bennünket abban, hogy teljes mértékben
kibontakoztassuk a bennünk lévő lehetőségeket. Ha időnk nagyobbik részét
pénzkeresésre fordítjuk, akkor olyannyira magasak lesznek a versolvasás, a
gyerekünkkel való fogócskázás vagy egy barátunkkal tett közös séta
„költségei", hogy egyenesen „irracionális" lesz ilyesmire vállalkozni.322
Ezért is fontos jól a fejünkbe és a szívünkbe vésni, mit mondanak a
kutatások arról, hogyan érdemes elkerülni a túlzásokat a fogyasztás és
az anyagi javak terén, s hogyan tudjuk úgy elkölteni a pénzünket, hogy
boldogabbak legyünk tőle.

Hogyan boldogít a pénz?

A Függetlenségi Nyilatkozatra alapozott amerikai álmot először 1931-ben

fogalmazták meg nyíltan, de mindig is beletartozott a jómód és az anyagi
bővelkedés.323 Véleményem szerint azonban idővel megváltozott ez az
álom, és az emberek már nem egyszerűen csak meg akartak gazdagodni - de
most rögtön -, hanem egyszerre akarták élvezni a jólétet és a boldogságot.
Ahogyan az egyik híres Lexus-reklámban mondják: „Aki azt mondja, hogy
a pénz nem boldogít, az nem jól költi el."324 A pszichológia tudománya hat
olyan elvet javasol, amelyek betartásával maximálisan élvezhetjük a
pénzünket. Négyet az alábbiakban fogok ismertetni, két másikat pedig
(hogy inkább élményekre költsük a pénzt, és időnként elevenítsük fel ezeket
az élményeket) az előző fejezetben fejtettem ki.325

Szükségletkielégítő tevékenységekre érdemes költeni a pénzt

Ha a pénz nem tesz bennünket boldoggá, akkor az valószínűleg amiatt van,

mert azért költjük, hogy ne maradjunk le a szomszédék mögött, hogy
igazoljuk a jólétünket, vagy pedig a megjelenésünket, a hatalmunkat vagy a
státusunkat akarjuk még magasabb szintre emelni vele. Így tehát nem a
pénzzel van gond, hanem azzal, ahogyan hasznosítjuk. Talán a pénzen
vásárolható szükségletkielégítő tevékenységekkel tudnánk
legközvetlenebbül és legmegbízhatóbb módon maximalizálni a boldogságot
és a megelégedettséget: például ha arra költjük a pénzünket,
hogy emberségünkben fejlődjünk, növekedjünk, és ha az emberi
kapcsolatainkba fektetünk be. Magyarán azok a kiadások vagy vásárlások a
legelőnyösebbek érzelmileg, amelyek céljai a három emberi alapszükséglet
közül legalább egyet kielégítenek. Ezek az alapszükségletek a következők:
(1) kompetencia (ügyesség vagy szakértelem érzése), (2) kapcsolatok
(másokhoz tartozás és kapcsolódás érzése), valamint (3) autonómia (az az
érzés, hogy a mi kezünkben van az életünk).326 A kutatók kimutatták,
hogy ezek a tevékenységek boldogsághoz vezetnek, és ami
ugyanilyen fontos: nem stimulálják az egyre több minden után való
sóvárgás függőségszerű vágyait.327

Végül: ha szükségletkielégítő célokra költjük a pénzünket, például új

sportágat tanulunk, megünnepeljük egy barátunk sikerét, vagy szafarira
visszük az unokaöccsünket, az „felfelé vezető spirálokhoz" vezethet -
vagyis jó hangulathoz, optimista gondolatokhoz és olyan kedves
cselekedetekhez, amelyek más területekre is kisugároznak, jó hírünket
keltik, másokat is megfertőznek, és kibontakozás közben megerősítik
egymást.328 Én gyönyörű hangú húrokat szoktam szerezni a hegedűmre,
és nagyon örülök nekik, amitől nevethetnékje támad a lányomnak, aki
megölel, ettől kompetensnek és hálásnak érzem magam, amitől
fellelkesedem, és a kedvenc kávéját veszem meg a férjemnek, ami viszont
megerősíti a házasságunkat. Néha elképesztő, hogy ha egyetlen dologra
költi az ember a pénzt - ebben az esetben egy jó hobbira -, az a boldogság
mennyi különböző formájában képes lecsapódni.

Vajon milyen tevékenységtípusokra érdemes elköltenünk a pénzünket,

amelyek ki fogják elégíteni a kompetencia, autonómia és emberi
kapcsolatok utáni vágyainkat? Egyesek francia nyelvet oktató szoftvert
vásárolnak, van, aki elmegy meglátogatni egy régi barátját, vagy
meglepetésajándékot vesz a tanárának. Lehet, hogy másvalaki számára
valami teljesen más megoldás fog működni - a körülményeitől, a
preferenciáitól és a tehetségétől függően. Ráadásul sokfajta tevékenység
nemcsak pillanatnyi örömet okoz, hanem egyszerre sok szükségletet
kielégít. Ha valaki például távoli országokba utazik, hogy természeti
katasztrófák áldozatainak segítsen (vagy nyúlszájat és farkastorkot
operáljon), az hozzájárul a közösség élethez, alapvető ápolási vagy építési
készségeket sajátíthat el, és élete végéig tartó barátságokat köthet. Sőt: a
szükségletkielégítő tevékenységekre költött pénz minden más stratégiánál
kifizetődőbb lehet.

Nem magunkra, hanem másokra érdemes a pénzt költeni

Ha van pénzünk, akkor képesek vagyunk hathatósan hozzájárulni a

közösségünk működéséhez, sőt a világot is megváltoztathatjuk. Mindegy,
hogy emberszeretetből adakozunk-e (pl. a helyi iskoláknak adományozunk,
vagy más országokban élők immunrendszerét segítünk ellenállóbbá tenni
bizonyos betegségekkel szemben), esetleg a családtagjainkkal és a
barátainkkal osztjuk meg a vagyonunkat, ez a pénz alaposan
befolyásolhatja saját magunk és mások boldogságát. Talán lesz, akit
meglep, de minél jómódúbb az egyén, a bevételének annál kisebb
hányadát költi jótékony célokra. Az amerikai családok évente 300 ezer
dollárt adományoznak, jövedelmüknek pusztán 4 százalékát, de
a milliárdosok még ennél is kevesebbet.329

Egy úttörő vizsgálatsorozatban Elizabeth Dunn, a Brit Columbiai Egyetem

professzora arra vállalkozott a munkatársaival, hogy próbára tegye azt az
elképzelést, mely szerint a pénzen igenis lehet boldogságot venni - de csak
akkor, ha a közösség számára értékelhetően költjük el (azaz proszociális
módon költünk), vagyis inkább másokba, mintsem saját magunkba
fektetjük be ezt a pénzt.330 Először is egy hatszáz főt meghaladó
reprezentatív amerikai mintán felmérték a megkérdezettek
pénzköltési szokásait, s azt találták, hogy minél több pénzt költöttek
mások megajándékozására és jótékony adományokra, annál boldogabbak.
Fontos megjegyezni, hogy a boldogságuk szempontjából mindegy volt,
mekkora összeget költöttek önmaguknak vett ajándékokra, a számláikra
vagy más költségekre. Ezután a kutatók hasonló kérdéseket tettek fel olyan
alkalmazottaknak, akikre hirtelen rámosolygott a szerencse, mert átlagosan
5000 dollárnak megfelelő jutalmat kaptak a cégüktől. (A kérdéseket a nem
remélt szerencse beköszönte előtt és után is feltették.) Meglepő módon a
jutalom boldogságfokozó hatása nem a nagyságától vagy attól függött, hogy
saját maguknak vettek-e rajta valamit, számlákat fizettek-e be, egyéb
kiadásokat finanszíroztak-e belőlük, lakáskölcsönre, illetve bérleti díjak
fizetésére fordították. A boldogság szempontjából sokkal inkább az
számított, hogy a jutalomnak mekkora részét költötték adományozásra vagy
vettek rajta valamit valaki másnak.

Mindkét vizsgálat korrelatív, ami azt jelenti: nem lehet határozottan

megállapítani, hogy a proszociális költés okozta-e a boldogság fokozódását,
vagy fordítva. Az oksági kapcsolat irányának megállapítása érdekében
ugyanezek a kutatók elvégeztek egy kísérletet, amelynek során
véletlenszerűen szólítottak meg embereket a Brit Columbiai Egyetem
területén, és átadtak nekik egy 5 vagy 20 dollárt tartalmazó borítékot, majd
arra kérték a vizsgálati személyek felét, hogy költsék a váratlanul
kapott pénzt valamilyen kiadásra, számlára vagy önmagukra, az emberek
másik felét viszont arra kérték, hogy jótékony adományt vagy egy
másvalaki számára szóló ajándékot finanszírozzanak belőle. Az
instrukciókat és a borítékokat délelőtt osztották szét, a költést pedig délután
5-ig be kellett fejezni. Amikor este megkérdezték a vizsgálati személyeket,
kiderült, hogy szignifikánsan boldogabbak voltak azok az emberek, akik
másokra költötték a pénzt (és mindegy volt, hogy 5 vagy 20 dollárt), mint
akik magukra költötték. Valójában már az is boldogabbá teszi az embert, ha
arra gondol, hogy másokra költi a pénzét, és ezt a hatást nemcsak az észak-
amerikaiaknál, hanem a kelet-afrikaiaknál is kimutatták.331
Olyannyira nyilvánvalónak tűnik, hogy miért tesz bennünket boldoggá, ha
másokra költhetjük a pénzünket, hogy szinte nem is szorul magyarázatra.332
Ha másoknak adunk, akkor nemcsak önmagunkkal kapcsolatban
keletkeznek pozitívabb érzéseink (hogy együttérző, önzetlen emberek
vagyunk), hanem a megadományozottakkal kapcsolatban is (hogy
megérdemlik a kedvességünket és tiszteletünket). Az adományozókat nem
érinti olyan rosszul a világban és a közelükben tapasztalható szegénység és
szenvedés, s jobban tudják értékelni a saját jó szerencséjüket; elterelődik a
figyelmük a saját apró-cseprő gondjaikról, és nem emésztik annyit magukat.
Ha nem anonim adományozás történik, akkor az természetesen kedvez a
pozitív társas interakcióknak is, új barátságokat és kapcsolatokat szül, és
gazdagabbá teszi a régieket. A saját munkacsoportom kimutatta, hogy
mindezek miatt a nagyvonalúság fokozása és az egyre több jó cselekedet a
jóllét kialakításának és fenntartásának egyik legjobb módja.333

Még azok is hozzá tudnak járulni valamicskével mások boldogulásához,

akiknek szerények a lehetőségeik, de akik Jack Barneshoz hasonlóan
bővelkednek az anyagi javakban, azok valóban meg vannak áldva annak
lehetőségével, hogy a pénzük ráfordításával életeket változtathassanak meg.
Pénzünkkel kórházakat és iskolákat támogathatunk, gondoskodhatunk
az éhezőkről, egészségügyi ellátást biztosíthatunk a rászorulóknak, és
taníttathatjuk az analfabétákat. De ha nem ilyen széles
körben gondolkodunk, akkor ha meghívjuk egyik kollégánkat
ebédelni, elviszünk egy gyereket a cirkuszba, vagy egyik barátunkat egy jó
meccsre, azzal talán nagyobb örömet szerzünk a meghívónak, mint a
meghívottnak.

Vásároljunk időt a pénzünkön!

Oly korban élünk, amikor az időt fontosabb erőforrásnak tartjuk, mint a

pénzt. Ez persze nem volt mindig így, és sok ember, sok kultúra esetében
ma sem igaz. De aki szerencsés, annak elég pénze van ahhoz, hogy
megengedheti magának a sok szabadidőt. Különös módon azonban az
Egyesült Államokban minél több pénze van valakinek, annál többet
dolgozik. (Európában mintha ennek a fordítottja lenne igaz.)334
Ha arra költjük a pénzünket, hogy több szabad óránk legyen egy nap -
például azzal, hogy kevesebb időt töltünk munkával (mondván, hogy így is
eleget keresünk), vagy ha fizetünk valakinek azért, hogy elvégezze
helyettünk az időrabló feladatokat (javítsa meg a csapot, álljon sorba a
postán, töltse ki az unalmas kérdőíveket, hívogassa a repülőtársaságokat)
akkor a fennmaradó időnkben élvezhetjük azokat a dolgokat, amelyekről
mind az empirikus adatok, mind az anekdotikus információk azt tartják,
hogy boldoggá tesznek bennünket. E tevékenységek körébe beletartoznak
az olyanfajta, szükségleteket kielégítő tevékenységek is, amelyekkel
korábban foglalkoztam - például a barátokkal eltöltött idő, a bensőséges
kapcsolatok ápolása, a társasági élet, a művészet, zene, irodalom élvezete,
az új nyelvek és készségek tanulása, a tehetségünk kibontakoztatása és az
önkéntes munka a közeli kórházban, templomban vagy állatmenhelyen.
Sokatmondó felismerés, hogy pontosan ezekre a tevékenységekre szoktak
gondolni az emberek a halál torkában, például a Mount Everesten hóviharba
került hegymászók,335 és azt kívánják, bárcsak több időt fordítottak volna
ilyesmire a mindennapjaikban, amikor még megtehették. Éppen itt van a
kutya elásva: az a lényeg, mivel töltjük a felszabaduló időnket. Ha valami
értelmes, lebilincselő, termékeny vagy személyiségünket kiteljesítő
dolog helyett azzal csapjuk agyon az időt, hogy ostoba
tévéműsorokat bámulunk, kényszeresen a külsőnkkel foglalkozunk, vagy
kütyüket nyomkodunk, illetve céltalanul sodródunk egyik feladattól a
másikhoz, akkor biztos, hogy a pénz nem boldogít.

Érdemes most elkölteni a pénzt, de később élvezni

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ha valami újat akarunk vásárolni -

mindegy, hogy nyaralásról vagy egy új teleszkópról van-e szó -, akkor maga
a várakozás is nagy örömforrás. Sajnos a várakozást sokan a félelemmel,
illetve az unalommal vagy a türelmetlenséggel azonosítják. Remélem,
sikerül meggyőznöm Önöket az ellenkezőjéről. Gondoljuk csak át a
következő gondolatkísérletet, amelyet az egyik kedvenc vizsgálatomból
vettem kölcsön. Épp most tudtuk meg, hogy megcsókolhatjuk a kedvenc
filmcsillagunkat - mondjuk, egy olyan színészt vagy színésznőt, akiért
teljesen odavagyunk. (Csak a példa kedvéért induljunk ki abból, hogy nincs
párunk vagy családunk.) Fontos, hogy a csókra vagy három óra, vagy
három nap múlva fog sor kerülni. Vajon melyiket szeretnénk? Ha olyanok
vagyunk, mint a legtöbb ember, akkor inkább a három napot választjuk.336
Úgy tűnik, hogy a várakozás öröme majdnem olyan értékes, mint
az élmény, amelyre várunk.

Bár a kutatók még adósak azokkal a vizsgálatokkal, amelyek ténylegesen

feltérképezik, mennyire boldogok az emberek a kedvenc színész(nőj)ük
megcsókolása előtt, közben és után, hasonló vizsgálatokat már végeztek
másfajta pozitív élményekkel kapcsolatban. Például egy hónappal az
Európa több nagyvárosába tervezett tizenkét napos társasutazás előtt
boldogabbnak mondják magukat az utazók, mint az utazás alatt. Hasonló
eredményeket kaptak azok a kutatók, akik diákokat kérdeztek meg
három nappal az őszi szünet előtt, vagy középnyugati embereket
három héttel a kaliforniai biciklitúrájuk előtt.337 Sőt, az ezer holland
vakációzót tanulmányozó kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a
nyaralás előtti várakozás adja a legnagyobb boldogságot, ami azt jelenti,
hogy nemcsak meg kellene hosszabbítanunk ezt az időszakot, hanem
inkább több rövid nyaralást lenne érdemes terveznünk, mint egyetlen
nagyot.338

Úgy tűnik, különlegesnek érezzük azt az időt, amely egy dolog (utazás,
vacsora egy olasz étteremben vagy egy üveg drága pezsgő) megvásárlása és
tényleges magunkhoz vétele között telik el, ami lehetőséget biztosít
számunkra, hogy a barátainkkal is megosszuk a várakozásunkat és a
terveinket; hogy alaposan kiélvezzük a tervezett tárgyat vagy élményt (pl.
arról ábrándozzunk, milyen lesz Toszkánában biciklizni); és hogy
alaposan megtervezzük és rákészüljünk (pl. egy napig koplalunk, mielőtt az
ötcsillagos vacsorához leülnénk). Negyvenedik születésnapomra egy
utazással lepett meg a férjem. Nagyjából elmondta, miket rakjak össze,
elgurultunk a reptérre, de úgy tartotta a jegyet, hogy ne lássam, milyen
célállomásra szól. Végül megtudtam valahogyan, hogy a repülőgép a San
Francisco-öböl felé tart, de képtelen voltam előre kitalálni, milyen
meglepetéseket tartogat (és nyújt a valóságban) nekem ez az út. A
negyvenedik születésnapom messze az eddig legjobb ünnepnek bizonyult,
amikor olyan finom volt a vacsora, hogy megfogadtuk, ha netalántán lesz
még gyerekünk, a főszakács után fogjuk elnevezni.339 Egy dolog viszont
biztosan hiányzott a meglepetésútból: nem tudtam várni rá és már előre
örülni neki.
Az említett kutatásokból az az egyértelmű ajánlás fogalmazódik meg, hogy
érdemes már napokkal vagy hetekkel az átvétel vagy megtapasztalás előtt
kifizetni a kívánt dolgot, mert akkor mindig lesz valami csodálatos, amire
várakozhatunk. Természetesen a gyors és könnyű hitelek beköszönte óta
sokan éppen a fordítottját teszik ennek, s kötelességszerűen követik a
közgazdaságtan elveit: ahelyett, hogy most fizetnének, és később örülnének
neki, inkább most veszik meg, és később nyögik a fizetséget. Ez a fordított
megközelítés kedvez a hirtelen felindultságból elkövetett vásárlásoknak,
továbbá ha jól számolom, akkor a hét főbűn közül legalább négynek
(torkosság, fösvénység, jóra való restség és bujaság).340 Hiába engedhetjük
meg magunknak, hogy mindent összevásároljunk, amit a szemünk-szánk
megkíván, ezek az „azonnali kielégülésekkel" szolgáló vételek
általában nem okoznak tartós elégedettséget.341 Érdemes inkább
elhalasztani azt az utazást, elrakni a burgundit, s inkább jövő hónapra kérni
az elektronikai eszköz kiszállítását. Akkor jobban fogunk örülni neki.

Ne hagyjuk, hogy a siker felnagyítsa a kudarcainkat!

A memoárjaiban arról ír Goldie Hawn Oscar-díjas színésznő, hogy eleinte

hitt abban, hogy boldog lesz, ha sikeres lesz Hollywoodban. De elsőre nem
lett boldog.

„Szerintem azért kellett sikeresnek lennem, hogy megértsem [...], hogy a

siker csak felnagyítja azt, amilyen az ember. [...] A rossz emberek még
rosszabbá válnak, a boldogok még boldogabbá, a fösvények ülnek a
pénzükön, és egész életükben attól rettegnek, hogy egyszer elveszítik. A
nagyvonalú emberek másoknak segítenek az adományaikkal, és
próbálják jobbá varázsolni a világot."342

Mindenkinek olyan barátai és társai vannak, akik kihozzák és felnagyítják

az ember személyiségét, preferenciáit és szokásait.

Amikor velük vagyunk, macsóbbá vagy éppen liberálisabbá, okosabbá

válunk, szívesebben megyünk el valahová, a nők nyelve csípősebb lesz, a
férfiaké eldurvul. Ha a siker csúcsa a legnagyobb erősségeinket és a
legrosszabb hiányosságainkat hozza ki belőlünk, akkor most van itt az ideje,
hogy felkészüljünk arra a pillanatra. Keressük meg azt a gyengeségünket,
amelynek tartunk a felnagyítódásától, és dolgozzunk ki a leküzdésére
önfejlesztő programot (amelyet alapozhatunk a nagyanyánk tanácsaira, egy
önsegítő videóra vagy egyszerűen a józan észre). Elmondok néhány példát.

Vajon hajlamosak vagyunk kicsinyesek lenni azokkal az emberekkel, akik

nekünk dolgoznak, vagy akiket felügyelünk -az irodai titkárral, a kertésszel,
a gyerekfelügyelővel? Ha igen, akkor a siker még inkább fokozhatja a
kirohanásainkat azok ellen, akik alattunk állnak a ranglétrán. Határozzuk el,
hogy az elkövetkezendő egy hónapban mindannyiszor, amikor
elégedetlenek vagyunk valakinek a munkájával, és késztetést érzünk, hogy
udvariatlanul vagy durván rájuk szóljunk, el fogjuk képzelni, hogy az illető
a terapeutánk, a miniszterünk vagy a főnökünk, és ennek megfelelően
bánunk vele.

Egy másik gyengeség, amikor az ember hajlamos azonnal megvenni az

interneten, amire kedve szottyan - elektronikai eszközöket, gyerekjátékokat
és más olyan holmit, amire valójában semmi szüksége nincsen. Ez a
tulajdonság is nagy valószínűséggel fokozódni fog a vagyonosodással.
Érdemes már most elhatározni, hogy amikor szeretnénk valamit megvenni,
várunk vele két napot, és később újra elővesszük a kérdést. Még ennél is
jobb, ha minden hónap elején összeírjuk egy listán, hogy (1) mire van
igazán szükségünk, és (2) mire vágyunk nagyon, majd határozzuk meg a
költési határt azzal a megkötéssel, hogy a második listához nem
nyúlhatunk, amíg az első nincs teljesen elrendezve.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni a hálát, és tartunk tőle, hogy a siker

hatására még inkább kivész belőlünk a hálaérzet? Szerencsére több
empirikusan is alátámasztott hálagyakorlat közül is választhatunk. Csak el
kell határoznunk, hogy minden héten írunk magunknak egy levelet, és
minden héten más-más oldaláról elmélkedünk annak, hogy mennyire
szerencsések vagyunk.

Összefoglalás a felkészülés szellemében

Amikor - legalábbis papíron - már nagy részét elértük annak, amit életünk
során el akartunk érni, elszürkülhet és kiüresedhet az életünk. Már nem sok
minden vár ránk. Sok jómódú ember nem igazán érti, miért nem boldog, s
így hajlik arra a következtetésre, hogy a tartós boldogságot nem lehet
sikerrel, pénzzel vagy anyagi javakkal megvásárolni. Mint a fejezetünk
legfontosabb üzenetéből már világos lehet: én hiszek abban, hogy téves ez a
boldogságmítosz. Ne legyünk rabszolgák az élvhajhászás taposómalmában!
A fejezetben leírt gyakorlatok segíteni fognak abban, hogy ne szenvedjünk
a siker hátulütői miatt. Ha pedig kimondottan állhatatosak és szerencsések
vagyunk, akkor az erőfeszítéseink bőven meg fognak térülni az élvezetek
terén. A boldogság megvásárlásakor nem az a lényeg, mennyire
vagyunk sikeresek, hanem az, hogy mihez kezdünk ezzel a sikerrel; nem az
a lényeg, milyen magas a jövedelmünk, hanem hogy mire költjük a
pénzünket.
III. Visszatekintés
Felnőttkorunk korai és középső szakasza, valamint az időskor számos
kritikus fordulópontot hoz. Ilyenkor visszatekintünk a múltunkra, valahogy
átevickélünk a jelenen, és igyekszünk megküzdeni azokkal a
nehézségekkel, amelyekkel - bármilyen szerencsés legyen is az ember -
végül mégis meg kell birkóznia. Életünknek ebben az időszakában egyre
fontosabbak lesznek számunkra azok a bennünk rejlő lehetőségek, amelyek
eddig nem bontakoztak ki, elmerengünk rajta, hogy a mögöttünk
lévő éveket könnyelműen eltékozoltuk-e, szeretnénk újra fiatalok lenni,
számba vesszük, mi mindent bántunk meg, és azon törjük a fejünket, mi lett
volna, ha... Mi több, ezek a fontos, de mégis előre látható átmenetek nagy
valószínűséggel kríziseket okoznak az életünkben, ha azt hisszük, hogy nem
lehetünk boldogok a lesújtó diagnózis után, vagy miután rájövünk, hogy
nincs már időnk megvalósítani a nagy álmunkat, esetleg hogy „már
eljárt fölöttünk az idő". Ideje újragondolni ezeket a félelemmel
átszőtt hiedelmeket és egészségesebb stratégiákat felfedezni,
hogy megfelelő módon tudjunk reagálni az élet nagy átmeneteire
és felismeréseire.
8. Nem lehetek boldog, mert...
pozitívak lettek a leleteim
Néha, amikor elgondolkodunk, derengeni kezd valami, vagy hirtelen nagy
felismerésben lesz részünk. Máskor olyan dolgok történnek, amelyek
inkább pörölyként sújtanak le ránk, nem gyengéden ébresztgetnek. Ilyen az,
ha valakivel szörnyű diagnózist közölnek, vagy rossz hírt kap az egészségi
állapotáról. Resilience (Alkalmazkodóképesség) című
visszaemlékezéseiben a néhai Elizabeth Edwards leírja, hogyan tudta meg,
hogy visz-szatért a mellrákja - hogy fel kell adnia az abba vetett hitét,
hogy majd valami másban fog meghalni. Felelevenítette...

„...hogy mi volt rajtam, milyen volt az idő, milyen szavakat használt az

orvos, hol ült John és Cate [a férje és a lánya]. Attól az első apró kórházi
szobától, [...] ahol először hallottuk a »rák« szót, addig az alagsori szobáig,
amelyben csak egy ágy és egy mosdókagyló volt, és Johnnal órákat vártunk
a csontvizsgálat és a CT eredményeire, egészen a legutóbbi szobáig, [...]
ahol azt mondták, hogy megint terjedni kezdett, és több új helyen is
megjelent, s az életet megváltoztató csendes pillanatok hatalmas méretűvé
válnak. [...] Újra itt a rák. Nos, szerintem az orvosok úgy mondanák, hogy
soha nem is tűnt el teljesen. Abban a pillanatban, amikor egészen
bizonyossá vált számomra, hogy minden egyes napon rák lesz
bennem, egészen addig az utolsó napig, amikor végül elveszi majd az
életemet, elkezdett előttem táncolni minden érv az élet és minden érv a
halál mellett, hogy hogyan éljem az életemet, ha ez megadatik, [...] míg
társat nem választottam közülük. Élni. Meghalni. Küzdeni. Összekucorodni.
Ölelésre várni. Ölelni. Sírni. Sírni. Sírni."343

Amikor vonakodva belegondolunk abba, milyen lenne, ha a saját

körülményeink változnának meg ilyen módon - vagy a legrosszabb
félelmeink válnának valóra -, el sem tudjuk képzelni, hogy jöhet még
valami más is a sírás és kétségbeesés szakasza után. Nem tudjuk elképzelni,
hogy egyszer még lehetünk újra boldogok. Ebben a fejezetben szeretném
meggyőzni Önöket arról, hogy az egyik boldogságmítosz irányítja azt,
miként reagál az ember a legrosszabb forgatókönyvre, és mit lát bele. Sok
mindent megtehetünk a pozitív leletek tudatában, hogy megnöveljük annak
esélyét, hogy a betegséggel való együttélés ne csak kesergés és céltalanság
legyen - sőt ilyenkor növekedhetünk igazán és találhatunk értelmet az
életben. Ezt több száz vizsgálat támasztja alá.

Az ember azt látja, amit látni akar

Amikor közlik velünk a végzetes diagnózist, kénytelenek vagyunk egy

konkrét információra vagy problémára koncentrálni, és feleleveníteni apró
részleteket vagy tüneteket, még akkor is, ha nem akarjuk. Azonban még
ebben a helyzetben is kiderül, vagyis amikor velünk történnek meg a rossz
dolgok, hogy sokkal jobban urai vagyunk a helyzetnek, mint amennyire
gondoljuk. Edwards megértette, hogy a betegsége fogja végül
megfosztani az életétől. Hogy ez mikor fog megtörténni, azt nem nagyon
tudja befolyásolni, azt viszont igen, hogy itt és most mit vesz el tőle a
betegség. Így írt erről:

„Részben úgy tudok ellenállni a betegségnek, ha egyszerűen nem hagyom,

hogy a holnaptól való félelem befolyásolja a jelenem minőségét. [...] A
félelem leküzdése olyan, mintha tagadnám, de a félelem nem változtatja
meg a kilátásaimat.

Csak azt változtatja meg, hogyan érzem magam a jelen és az

elkerülhetetlen pillanat között."

Az életünket tudja megváltoztatni, ha mindig a szemünk előtt lebeg, hogy

hatalmunkban áll eldönteni, mit élünk át, és mit nem élünk át, hogy
eldönthetjük, milyen volt az életünk eddig, és milyen lesz a jövőben.345
Gondoljon bele, hogy a napjának minden pillanatában úgy dönt, hogy
bizonyos dolgokra odafigyel, és figyelmen kívül hagy vagy elnyom jó
néhány másik dolgot, illetve eltekint tőlük, és nem foglalkozik velük. Amire
odafigyelünk, az része lesz az életünknek, a többi pedig elenyészik. Ha
az embernek krónikus betegsége van, a napjai nagy részét azzal is töltheti,
hogy azon kesereg, mennyire elromlott ettől az élete, de foglalkozhat a napi
edzésterve megvalósításával, az unokahúgai megismerésével, vagy
kibontakoztathatja élete spirituális oldalát. Azáltal is megváltoztathatjuk az
életünket, ha csak a hozzáállásunkon változtatunk.346

Ezt a betegségfelfogást fogalmazza meg az egyik legjobb idézet, amelyet

valaha hallottam, és William James 1890-ben írott Principles of Psychology
(A lélektan alapelvei) című könyvéből származik. „Azt élem át, amivel
egyetértek - írja James, a filozófus. - Csak azok a dolgok alakítják az
elmémet, amelyeket észreveszek."347 Ez a felfogás - amely, ha jól
belegondolunk, fenekestül forgatja fel az életünket - azt sugallja, hogy azt
éljük át az életünkben, amire úgy döntünk, hogy odafigyelünk. Ha nem
látunk, hallunk vagy más módon nem érzékelünk valamit, akkor
olyan, mintha nem is létezne - legalábbis számunkra. Miért van az, hogy
néha olyan rossznak látjuk az egészségi helyzetünket, máskor meg olyan
rózsásnak? Miért van, hogy néha rohan az idő, máskor pedig cammog?
Mert a világ megtapasztalását jobbára az határozza meg, hogy mire
összpontosítunk. Végül választunk a környezetünkben lévő milliárdnyi
ingerből - a pillanatnyi gondolatainkból, emlékeinkből és várakozásainkból;
az arcokból, szükségletekből és másokkal folytatott beszélgetésekből;
a bennünket körülvevő látványokból és hangokból; s minden természetes
vagy ember készítette tárgyból, amely a szemünk elé kerül vagy úgy
érezzük, hogy kénytelenek vagyunk közülük néhányat kiválasztani, és
figyelmen kívül hagyjuk az összes többit. Az önirányítás e folyamata
valójában az alkalmazkodást és a túlélést biztosítja. Nem figyelhet oda
mindenre az ember, amit felfognak az érzékei; ha mégis így tenne, akkor
túlterhelődne, elárasztanák az ingerek, és végül képtelen lenne a
megfelelő működésre. (Például a szkizofréniát, amely a kezelés
elmulasztása esetén teljesen megbénítja az ember működését, részben
az jellemzi, hogy az agy képtelen kiszűrni az érdektelen információkat; a
szkizofréniásokat túl sok inger bombázza állandóan, amelyeket nagy
nehézségek árán sem tudnak értelmezni.)348 Az angol „odafigyelni" (pay
attention) kifejezésben benne van a „fizetni" szó, amelyet be kell
kalkulálnunk - mintha az örömök ellenértéke lenne. Amikor egy dolog felé
fordítjuk a figyelmünket, akkor szükségszerűen nem figyelünk oda
másokra. Magának az odafigyelés energiájának is ára van, de annak is, hogy
bizonyos dolgoktól elfordulunk.
Legtöbben legalább egy olyan embert ismerünk, aki időnként kivonja magát
a környezetéből; ilyenkor határozottan azt érezzük, hogy az illető a saját
világába merül. A „saját kis világa" metafora valójában sokkal pontosabb,
mint gondoljuk. Próbáljuk meg feleleveníteni azt, hogy mikor beszélgettünk
utoljára egy csoporttal - például amikor a munkatársainkkal
ebédeltünk, vagy szülőtársakkal csevegtünk, miközben a gyerekeinkre
vártunk. Vajon meg lennénk lepve, ha megtudnánk, hogy a csoport tagjai
mind valami egészen másra figyeltek közben? Egyikük talán egy
szívszorító hírrel foglalkozott, amelyet nem sokkal korábban tudott meg, és
másra nem is tudott gondolni. Másvalakinek hevesebben vert a szíve, mert
ott volt szíve választottja. A harmadik pedig azért nem tudott esetleg
bármire is odafigyelni, mert annyira fájt a válla. Megint másik talán azért
nem tudott jelen lenni, mert a másnapi értekezlet foglalkoztatta.
Röviden: nem állnánk messze a valóságtól, ha kijelentenénk, hogy bár
testileg jelen voltak ezek az emberek ebben a helyzetben,
valójában mindenki a saját szubjektív társas világában időzött.

Ettől nagyon fogassá válik a kérdés: vajon mi is a „valóság"? Az Ön

valósága eltér az enyémtől, a különbség pedig abból adódik, hogy mire
figyelünk. Az életünk történetét alakító emlékeinkre ugyanazok a korlátok
vonatkoznak: dönthetek úgy (akár tudattalanul is), hogy bizonyos dolgokra
emlékezem a korai éveimből (vagy éppen tegnapról), másvalaki pedig
dönthet úgy, hogy valami egészen mást elevenít fel. Ennek eredményeként
előfordul, hogy két ember ugyanazt éli át (pl. együtt nőnek fel, vagy együtt
gondoznak egy beteg gyereket), mégis annyira eltérő az, amit meglátnak a
múltjukban, amikor visszagondolnak, mintha nem is ugyanazt élték volna
át.

Az egyik kedvenc vizsgálatom empirikusan is alátámasztja az „eltérő

valóságok" feltételezését.349 Egy pár két tagját arra kérték, hogy írják le,
milyen események történtek velük az elmúlt héten. Például veszekedtek a
párjával? Nézték együtt a tévét? Éltek nemi életet? Jártak sportversenyen?
Volt valami gond a gyerekekkel? Az volt a vizsgálat elképesztő eredménye,
hogy a férjek és feleségek teljesen másképpen töltötték ki a kérdőívet, és
egyáltalán nem értettek egyet. Sőt ha a férjünk helyett egy idegen töltötte
volna ki a kérdőívet, és csupán találgatta volna, milyen események történtek
a család életében múlt héten, akkor a válaszai nem tértek volna el nagyon az
Ön és a párja válaszaitól. Röviden: ezek az eredmények azt sugallják, hogy
az ember házastársa teljesen másképp éli át a világot, mint ő.

Bár a saját „világunk" kialakulása részben a „balsorsunk nyűgeitől és

nyilaitól" függ, a kutatók már nagyon sok mindent tisztáztak azzal
kapcsolatban, hogyan tudjuk tudatosan és szándékainknak megfelelően
alakítani a világunkat. Talán akkor a legfontosabbak ezek a tanulságok,
amikor válságosra fordul az egészségi állapotunk. Ebben a fejezetben
számos olyan pozitív úttal-móddal foglalkozom, amelyekkel a pozitív
leletekre reagálhatunk, vagy ami még jobb: a pozitív szokásokat már sokkal
korábban kialakíthatjuk annál, mint amikor közlik velünk a rossz hírt.

Az a fontos, amire figyelünk

Röviden: a pszichológia tudománya meggyőző erővel állítja, hogy

hatalmunkban áll befolyásolni, mit látunk, mire figyelünk, és mivel nem
foglalkozunk. Ám hogyan sikerül vajon elhatároznunk, hogy egy bizonyos
módon észleljük a világot, különösen amikor a világban végbemenő
események - a rossz hírek, a nyugtalanító diagnózisok és a mindennapok
szenvedései és bántásai - gyakran kényszerítő erővel terelik valami felé a
figyelmünket?350 Egy bevallottan szélsőséges példával fogom
kezdeni, amelyet Robert Franktól, e kiváló közgazdásztól és írótól
kölcsönöztem:

„Egy holokauszttúlélő mesélte nekem, hogy két egymástól elkülönülő lelki

szinten élte az életét a táborban. Az egyik szinten teljesen tudatában volt a
helyzet kimondhatatlan borzalmainak, de a másik szinten minden
hátborzongatóan normálisnak tűnt számára. Ebben a második térben
minden napnak megvoltak a maga kihívásai, s azok a napok,
amikor sikeresen megküzdött ezekkel, csaknem olyannak érződtek, mint a
régi szép időkben. Amint beszámolt, fontos volt, hogy a túléléshez legalább
olyan sokat időzzön ebben a második térben, mint amilyen keveset az
elsőben."351

Ahhoz, amit ennek az embernek sikerült véghezvinnie, William James

szavaival „át kellett vennie az uralmat az elme felett" - vagyis
összpontosítania kellett a figyelmét. Mindannyian képesek vagyunk erre a
hőstettre, bár nagy erőfeszítés és elszántság kell hozzá. Részben azért
érezhetjük kimerítőnek az ellenállást a betegségtudat miatt kialakuló
nyomasztó, pesszimista rágódásnak (vagy azért nehéz meglátni a rosszban a
jót), mert ezek az erőfeszítések kimeríthetik az életerőnket és a szellemi
kapacitásunkat. Ezért bizonyos kutatók azt állítják, hogy rendszeresen „kis
pihenőt" kellene adnunk a figyelmünknek.352 Például alhatunk egyet (bár
nem mindig engedhetjük meg magunknak az alvást), vagy jobban
ráhagyatkozhatunk az automatikus vagy szokásos viselkedésünkre és
gondolatainkra, bár ez is káros lehet, ha sok káros szokásunk van.

A természet békéje. Amikor szellemileg kifáradunk, azzal is

„pihentethetjük" a figyelmünket, hogy több időt töltünk a természetben
vagy annak közelében, s így megerősíthetjük azt a képességünket, amellyel
a minket boldoggá (vagy legalábbis kevésbé boldogtalanná) tevő dolgokra
tudunk fókuszálni. Azt találták a kutatók, hogy amikor - egy tölgyfa alatt
üldögélve, a naplementébe merülve vagy akár csak természeti képeket
nézegetve - kapcsolatba kerülünk a természetes környezettel, akkor a
figyelmünket az érzékeink határozzák meg (az óceán illatát szagoljuk, a
szivárvány színeit nézzük), amihez nem szükséges mentális erőfeszítés,
vagy csak minimális, ami lehetővé teszi az elmélkedést.353 Ezzel szemben
amikor nem természetes környezetet tapasztalunk meg - egy fémpadon
üldögélünk, egy repülőgépet figyelünk, sms-ezünk -, akkor a
figyelmünket erővel ragadja meg valami (egy rendőrautó szirénája, egy
Toyota-reklám), és szántszándékkal kell másra irányítanunk a figyelmünket,
például hogy a dudáló autók ellenére tovább olvassunk, vagy ne vegyünk
tudomást a reklámképekről. Nem meglepő tehát, ha a nem természetes
(általában városi) környezet erőteljes és mindenütt jelen lévő ingerei
közepette nem találunk lelki békét és nem tudunk pihenni.

Miközben tehát a városi vagy mesterséges környezetben elfárad az ember

agya, a legtöbben úgy találják, hogy a természetben feltöltődnek; a
természet kedvez a boldogságnak, és oldja a feszültséget.354 Ráadásul a
figyelemre való képességünket is helyrehozza.355 Ha evezünk egy tavon,
piknikezünk a nyírfák lombja alatt, gyomláljuk a kertet, vagy a felhőket
nézzük, akkor feltölthetjük a szellemi energiáinkat, és jobban elbánunk
majd az életünkben jelentkező gondokkal. Egy vizsgálatsorozat például
kimutatta, hogy a tizenöt percig természetes közegben sétáló emberek
nemcsak több örömet tapasztaltak, hanem jobban képesek megoldani életük
kisebb problémáit vagy bizonytalanságait, mint azok az emberek, akik
városi közegben sétáltak, vagy a természetben készült videofelvételeket
néztek.356

A meditáció békéje. Úgy is kialakíthatjuk magunkban a figyelem

elterelésének képességét - például az egészségünkkel kapcsolatosan
betolakodó negatív gondolatokról egy hamarosan esedékes utazásra -, ha
meditációs stratégiákat gyakorolunk. Sok különféle meditációs stílus
létezik, amelyek esetleg eltérő kulturális hagyományokban gyökereznek, és
más-más technikákon alapulnak, de a lényegüket tekintve rengeteg
hasonlóság van közöttük. A meditációban ellazítjuk a testünket,
odafigyelünk a légzésünkre, és tudatosak vagyunk az itt és mostra.
Általában különleges helyen végezzük, amelyet kimondottan e célból
hoztak létre, távol a mindennapi gondoktól. A meditáció egyik központi
célja a belső csendesség vagy béke elérése, amely mentes az elménkben
állandóan cikázó, látszólag önkéntelen gondolatoktól.

A világon a történelem során gyakorolt meditációs technikák sokfélesége

közül kiemelkedik három. Az első (hindu) meditációfajtában egyetlen szót
vagy kifejezést (mantrát vagy inkantációt) ismételgetünk. A második
(buddhista meditációs) technika során vagy a légzésünkre kell
összpontosítanunk, amely szerencsére mindig elérhető, vagy olyan
ritmusosan ismétlődő tevékenységekre, mint a padlósöprés vagy a
ruhahajtogatás (zen meditáció). Végül gyakran használják azt a
nehezen leírható meditációs technikát, amelynek során hagyjuk, hogy
a gondolataink szabadon áramoljanak a fejünkben, minden beavatkozástól
mentesen. Ilyenkor egyszerűen csak passzívan figyeljük a gondolatainkat,
és együtt áramlunk velük, nem ítéljük meg őket, nem próbáljuk megragadni
vagy félretenni őket. Minden ilyen technikában arra tanítanak bennünket,
hogy ha azon kapjuk magunkat, hogy elkalandoztak a gondolataink (pl.
feldúl bennünket egy kéretlen gondolat, vagy hagytuk, hogy a figyelmünk
elforduljon a légzéstől), akkor figyeljük meg és ismerjük fel ezt a kihagyást,
és vigyük vissza a figyelmünket oda, ahol eredetileg időznie kellett volna.
Így aztán minél többet meditálunk, annál jobban felismerjük, mikor
kalandozik el az elménk, annál jobban el tudjuk oldozni magunkat a
figyelem nem kívánt tárgyától (pl. attól a gondolattól, hogy „ezzel nem
fogok bírni"), és annál jobban a kívánt tárgy felé tudjuk fordítani a
figyelmünket (például hogy „erős vagyok").

Miért meditálnak az emberek? Sokakat az a vágy vezérel, hogy menedékre

leljenek valahol, távol a mindennapi élet taposómalmától, feszültségeitől és
figyelemelterelő dolgaitól; megérezzék a békét és a nyugalmat; s
visszanyerjék az energiájukat és az összpontosítóképességüket. Nehéz
eljutni idáig, rengeteg erőfeszítésre, gyakorlásra, fegyelemre,
összpontosításra, ügyességre, sőt küzdelemre van hozzá szükség, de
messzemenőkig megtérül. Azokban a kísérletekben, amelyekben meditációt
végeztettek az emberekkel (miközben a kontrollcsoport valami
természetes tevékenységbe merült), azt találták a kutatók, hogy a
meditáció segítette az empátiát (meditatív állapotokban végzett
agyvizsgálatok szerint aktiválódtak az empátiáért felelős agyterületek),
a pozitív élmények átélését, csökkentette a feszültségeket és a betegséggel
kapcsolatos tüneteket, megerősítette az immunfunkciókat, sőt még az
intelligenciaeredményeket is feljebb tornázta.357 Legérdekesebbek azonban
azok a vizsgálatok, amelyek a meditációnak a figyelemre gyakorolt
jótékony hatását mutatják.358 Amint várható, amikor a meditáció
gyakorlására fordítjuk az időnket, az erőnket és a kitartásunkat, jelentősen
megjavul a képességünk az összpontosításra, a figyelem irányítására és
visszaterelésére.

Összefoglalásul: a figyelem ereje. Amire koncentrálunk, amire

odafigyelünk, amit szelektíven látunk a világunkban, az döntő fontosságú.
Ha úgy döntünk: arra figyelünk, hogy még mindig képesek vagyunk
lépcsőn járni, és figyelmen kívül tudjuk hagyni azt a családtagunkat, aki
mindig bűntudatot kelt bennünk, akkor lényegében önerőből és erőteljesen
meggyengítettük a környezetnek a jóllétünkre gyakorolt befolyását - a
világ nyűgét s nyilait. Amikor betegséggel vagy bármilyen más baljóslatú
dologgal kell szembenéznünk, akkor nagyrészt az határozza meg az
életminőségünket, hogy miként döntünk arról, hogy mire figyelünk oda.

A Máté-hatás

• Cukorbomba hatására kialakult jó érzés a sűrű, fekete csokitól

• Egy szívből jövő kacagás

• Egy korty jó száraz bor

• Egy jól megérdemelt szabadnap

• A főnök dicsérete miatt érzett öröm

• Egy kiadós sírás

• Egységérzés

• Az áhítat váratlan pillanata egy múzeumban

Ezek azok a nagy és kis pillanatok, élvezetek, kielégülések és nehezen

megszerzett gyönyörök, amelyek beragyogják az életünket. Látszólag nem
tartoznak ebbe a pozitív leletekről szóló fejezetbe, de hamarosan meglátják,
hogy mégis. Mint korábban ecseteltem, a Barbara Fredrickson és mások
által végzett kutatásokból egyre jobban körvonalazódik, hogy a pozitív
érzelmek és élvezetek hullámait nemcsak jónak érezzük, hanem jók is -
jót tesznek az embernek, a barátainak, a családjának, a közösségnek, sőt
még általában a társadalomnak is.359 Más szóval: a pozitív érzelmeknek
kézzelfogható és tartós következményeik vannak az ember intellektuális
képességeire, szociális kompetenciájára, pszichés erőforrásaira, sőt még a
testi ügyességére is. A pozitív érzelmek továbbá úgynevezett felfelé húzó
spirálokat alakítanak ki; az öröm örömet szül, ami fokozza az
immunrendszer teljesítményét; barátságosabb és könnyebben
megközelíthető lesz tőle az ember; termékenyebb, kreatívabb és a célok
elérésében kitartóbb lesz; értelmesebbnek látja az életet; és javul a
képessége a konfliktusokkal, a stresszel és a sorscsapásokkal
való megküzdésre.360 A pozitív érzelmek tehát sikerhez vezetnek, a siker
pedig még több sikerhez. A szociológusok Máté-hatásnak361 nevezték el ezt
a jelenséget, mert Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: „Mert a kinek van,
annak adatik, és bővölködik",362 Szerencsére minél gazdagabb az ember a
pozitív érzelmek terén, annál gazdagabb lesz az élet minden területén: a
munkájában, a kapcsolataiban, a szabadidejében és az egészségi
állapotában.
Amikor hétköznapi embereket tanítok, kutatok vagy velük beszélgetek,
mindig elámulok, mennyire nem érzik a legtöbben, hogy milyen élmények
teszik boldoggá (vagy kíváncsivá, lelkesé, nyugodttá, szeretetteljessé,
elmélyültté és büszkévé), és melyek nem. Emiatt arra kezdtem tanítani az
embereket, hogy vezessenek naplót a „napi élményeikről", hogy kiderüljön,
milyen érzéseik vannak a nap bizonyos szakában (mondjuk, reggel 9-
kor, délután 2-kor és este 7-kor - a hét minden napján), és dokumentálják,
hogy mely események, helyzetek, emberek vagy tevékenységek váltják ki
ezeket az érzéseket. Így például kedden 9-kor milyen mértékben érzi
magabiztosnak, boldognak, feszültnek, nyugodtnak vagy elkötelezettnek
magát? És hol van közben?

Otthon, a kocsiban, egy kávézóban? Egyedül vagy valaki mással (ha igen,
kivel)? Pontosan mit csinál? Így egyszerűen és hatékonyan meghatározható,
mely napi élmények vezetnek pozitív érzésekhez az Ön esetében. Ha
kiderül, hogy az egyik barátjával nagyokat szokott nevetni, hogy a híreket
hallgatva feszülten figyel, hogy imádja a macskáját, és imád szusit enni a
parkban, akkor meg kell próbálnia gyakrabban részesülni ezekben az
élményekben és jobban kiélvezni őket.

Vajon ezek a pozitív élmények csupán közepes erősségűek, ennélfogva nem

igazán befolyásolják a boldogságunkat, és nem segítenek megküzdenünk a
valódi nehézségekkel? Annak alapján, amit a pozitív érzelmek jótékony
hatásairól tudunk, vajon nagy, intenzív érzéseket kellene keresnünk, vagy
inkább gyakori, hétköznapi örömforrásokat? A 6. fejezetben azt ajánlottam,
hogy a pénzünket inkább költsük apró, mintsem nagy örömökre, mégpedig
azért, mert a kutatási eredmények azt mutatják, hogy jobb a hétköznapi,
mint a túl intenzív. Kiderült, hogy a boldogságnak és az egészségnek (no
meg ezek minden kedvező melléktermékének) kulcsa nem az, hogy
mennyire intenzív boldogságot érzünk, hanem hogy milyen gyakran
érezzük pozitívan vagy boldognak magunkat.363 Egyik vizsgálatban például
tizennyolctól kilencvennégy éves korú embereket követtek tizenhárom
éven át, és akiknek gyakrabban voltak pozitív pillanataik (de ezek
a pillanatok nem voltak különösen intenzívek), azok tovább éltek.364 Sőt a
látszólag triviális viselkedések is használhatók
rendszeres hangulatjavítóként, amelyek hatása összeadódik. Mint az MIT, a
Harvard és a Duke egyetemek kutatói írták: „Az ember nem nyerhet
mindennap a lottón, de rendszeresen végezhet testedzést és járhat
istentiszteletre, ezek az ismétlődő viselkedésminták pedig elegendők
lehetnek ahhoz, hogy idővel javítsák az ember közérzetét."365 Ezek a
kutatók úgy igazolták megállapításukat, hogy felméréseket végeztek egy
konditerem, két jógaterem és tizenkét vallás tizenhárom imahelyének
látogatóival. A várakozásoknak megfelelően azt találták, hogy aki
rendszeresen edz, illetve hetente eljár istentiszteletre, az - jóllehet kicsit, de
- megbízható módon javítja a közérzetét. Továbbá minél gyakrabban vettek
részt az emberek ezekben a tevékenységekben, annál boldogabbak voltak.

A tudományos adatok háromfajta bölcsességről tanúskodnak: az első, hogy

az öröm, a nyugalom vagy a gyönyör rövid kitörései egyáltalán nem
triviálisak; a második, hogy nem az intenzitás, hanem a gyakoriság számít;
a harmadik pedig, hogy a jelek szerint legtöbbünknek erről fogalma sincs.
Aki megérti, hogy mely emberek, helyzetek, helyek, dolgok vagy akár
napszakok teszik boldoggá, majd növeli a rendszerességét ezeknek a
pillanatoknak, az olyan hangulatjavítóra tesz szert, amely jó szolgálatot fog
tenni neki krízis idején, például amikor rossz híreket kap az orvostól, vagy
valami hasonló rossz dolog történik.

Rendben van az, hogy az ember boldognak érzi magát, miközben szenved?

Teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy bizonyos emberekből vegyes

érzelmeket vált ki, ha arról beszélünk, hogy keressenek örömöket, amikor
válságos az egészségi állapotuk. Ízléstelennek tűnik számukra az a felfogás,
hogy megengedhető, sőt kívánatos, hogy az ember megtalálja a boldogságot
- mások vagy saját - szenvedései közepette. Úgy tartják, hogy nem lehet
igazán boldog az ember, amikor rákban haldoklik egy közeli barátja, vagy
amikor tudja, hogy hamarosan el fogja veszíteni a hallását, a látását, vagy
képtelen lesz autót vezetni, avagy amikor világosan felfogja, hogy a világon
mekkora a szegénység, mennyi a háború, az elnyomás és a gonoszság.
Hiszen az ember nem lehet boldog, amíg gyerekek szenvednek, amikor sok
ember csendes kétségbeesésben él, amikor szertefoszlanak az álmok,
és mindenütt a társadalmi romlásba ütközünk.

Háromféle válaszom van erre a némileg önző kérdésfelvetésre. Először is,

fel kell ismernünk, hogy mennyi igazságtalan szenvedés van a világon,
aztán hálát adnunk a saját jó sorsunkért. Másodszor, érdemes tudni, hogy
senkinek sem segít, ha elhalasztjuk a saját boldogságunkat, amíg meg nem
oldódnak valamelyik barátunk vagy a világ gondjai. Természetesen
legyünk jelen és dolgozzunk a boldogtalanság és a fájdalmak
megszüntetésén, de rengeteg kutatás jutott arra az eredményre, hogy
minél boldogabbak vagyunk, annál jobban meg tudjuk ezt oldani. Minél
boldogabbak vagyunk, annál több az energiánk, annál nagyobb az
önbizalmunk és a motivációnk. Minél boldogabbak vagyunk, annál jobb az
egészségünk, így annál termékenyebbek, kreatívabbak, és annál
könnyebben megközelíthetők vagyunk, és annál könnyebben próbálunk
meg másokhoz kapcsolódni mi magunk. Az tehát a végső érvem, hogy ha
sikeresen dolgozunk a saját boldogságunk megteremtésén, akkor vélhetően
jobban fogunk tudni segíteni másokon - és saját magunkon is.

Mi a helyzet a negatív érzelmekkel?

Tudjuk, hogy a pozitív érzelmek többféleképpen előnyünkre válnak, de

vajon a negatív érzelmek is lehetnek jók nekünk? Ez kétségkívül így van.
Vannak olyan helyzetek és időszakok, amikor szükségünk van a harag
érzésére, amely arra késztet, hogy felvegyük a harcot a kizsákmányolással
vagy az igazságtalansággal szemben, a szorongásra, amely segít
felkészülnünk a veszélyre vagy a kihívásra, illetve a szomorúságra,
amelynek hatására átgondoljuk, mivel van baj, és vagy elfogadjuk,
vagy teszünk ellene valamit. Ebben a fejezetben egy olyan elméletet fogok
ismertetni, amely azt sugallja, hogy át kell élnünk egy felfordulás negatív
érzelmi utóhatásait ahhoz, hogy utána pozitív és gyógyító alkalmazkodás
történhessen. Továbbá vannak olyan vizsgálatok, amelyek azt mutatják,
hogy bizonyos helyzetekben az enyhe negatív érzelmek (például a
szomorúság) jobb ítéletekhez és kisebb mértékű sztereotipizáláshoz
vezetnek. Végül a negatív élmények kontrasztként szolgálnak a pozitív
élményekhez az életünkben, és segítenek jobban értékelni az utóbbiakat.
Egy nagyon kedves barátom a halál küszöbén járt, mert megbénult egy
fertőzéstől; hetekig nem tudott önállóan enni, inni és lélegezni. Rendbe jött,
de azt mondta, hogy a betegsége után a korábban csak enyhén pozitív
dolgok - egy napsütéses nap, egy diétás kóla, telefonbeszélgetés az egyik
felnőtt fiával - nagyon intenzívek lettek. Vannak olyan kultúrák,
amelyekben a szenvedés kifejezetten valamilyen célhoz vezető eszköz - a
jellemformálás vagy az üdvözülés terén -, sőt önmagában is cél. „Nem
halhatsz meg, még nem szenvedtél eleget!" - mondják hagyományosan
Görögországban annak, aki a rossz egészségi állapotára panaszkodik.

A szomorúságban van érték. Értékes felismerni az ember -meg a világ -

problémáit és gondjait. Értékes megtanulni, hogy a világ nem mindig jó és
igazságos. A szenvedés azonban soha nem jó. Az emberek szenvedése
nagyrészt túlzott, érdemtelen, és semmi jóhoz nem vezet.

Bizonyítottan hatékony stratégiák a rossz hírek feldolgozásához

Egy súlyos betegség sok mindent felboríthat vagy megtörhet: az ember

önbecsülését, kapcsolatait, testét, vallásos hitét, reményeit és derűlátását,
energiáját, nyugalmát. De hogyan rakjuk össze a darabokat, ha
szétszakadtak? Olykor ez lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Ha elveszítjük
valamelyik szerettünket, valamelyik nagyon fontos képességünket vagy
testrészünket (az egyik karunkat, vesénket vagy érzékszervünket), akkor
nem tudjuk úgy visszarendezni a dolgokat, ahogyan voltak, és csak abban
reménykedhetünk, hogy vadonatúj struktúrát építhetünk a
maradványokból. Tudom, hogy mindez nagyon elvontan hangzik, de van
egy tanmesém, amely megvilágítja, miről is beszélek.366

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy festőművész. Nagyon jól
értette a dolgát, de valójában a fával szeretett volna foglalkozni. Egy napon
a festő felesége azt mondta, hogy a családnak új asztalra van szüksége, és
megkérdezte, meg tudná-e csinálni. A férj nagyon megörült, mert szerette a
feleségét, és szeretett volna a kedvére tenni, s egyébként is szeretett volna
fával dolgozni. Sok éjen és nappalon át dolgozott, s egyszerű, de erős és
szilárd asztalt készített, amely később a ház központja lett. Ott gyűlt össze a
család, ott meséltek egymásnak, étkeztek, teáztak és társasjátékoztak. A
festő pizzatésztát gyúrt a feleségével ezen az asztalon, ott írták a leveleket a
szeretteiknek, és segítettek a gyerekeiknek folyóírást gyakorolni. Az asztal
erős volt, és szilárd, pontosan olyan, amilyen a család.

Egy napon aztán, amikor a család elment hazulról, valaki betört a házba, és
ismeretlen okból ellopta az asztal egyik lábát. A festő és a felesége
elcsüggedt, de annyira szerették az asztalt, hogy elhatározták, három lábbal
is megtartják. A hiányzó láb miatt billegett, így bármit tettek rá, azonnal
legurult róla, ezért egy hatalmas és nehéz könyvet raktak ellensúlynak az
asztal másik oldalára, de az sem bizonyult jó megoldásnak. Túl nagy helyet
foglalt, és az alatta lévő láb elkezdett meghajolni a súlya alatt. Félő volt,
hogy az asztal össze fog roskadni.

A művészt eltöltötte a bánat. Visszavitte a műhelybe az asztalt, és megint

sok éjen át dolgozott rajta. Fúrta, faragta, véste. Végül egy új asztallal jött
ki a műhelyből, amely jóval kisebb lett ugyan, de gyönyörű, és pontosan
ugyanolyan erős és használható volt, mint a régi. Ennek az asztalnak
azonban már csak három lába volt.

Egy egészségi krízis után az ember olyan, mint ez a háromlábú asztal. Akár
rák, akár cukorbetegség, tüdőbaj vagy terméketlenség a diagnózis, a
változás előtt valószínűleg ép és erős volt az ember, aztán egyszer csak -
számára is érthetetlen okokból - elvész egyik része. Eleinte hiába próbálja
fenntartani az egyensúlyt - összehangolni a munkát, a családot és a mentális
egészséget -, továbbra is ingatagnak érzi magát. Herkulesi
erőfeszítéssel próbálja kompenzálni az elveszett funkciót, nehogy
széthulljon az élete, de csak nem sikerül újra összeraknia saját magát és az
életét. Újból meg kell teremtenie önmagát, amely reményei szerint
ugyanolyan stabil és egészséges lesz, mint a régi, mégis más. A háromszög
látszólag stabilabb geometriai alakzat, mint a négyzet - ezért látunk annyi
háromszöget a természetben (ezektől lesznek szupererősek a fehérjékhez és
a DNS-hez hasonló molekulák) és az építészetben.367 Az alábbiakban
ismertetni fogok két adatokkal alátámasztott elméletet, amelyekből
felszerelkezhetünk a rossz hírekkel való megbirkózáshoz
szükséges stratégiákkal, s így új önmagunk - a háromlábú asztalhoz
hasonlóan - erősebbé válhat.

Mobilizálás és minimalizálás

Megküzdésnek nevezik azt a folyamatot, amellyel megpróbálunk reagálni a

minket érő rossz dolgokra, és igyekszünk kézben tartani vagy megoldani
őket. A kutatók évtizedek óta vizsgálják a megküzdés jelenségét, s
mostanra már nagyon sok ismeret gyűlt össze arról, hogy mely megküzdési
stratégiák működnek és melyek nem, kinek, s milyen helyzetekben. Az
egyik legjobb megközelítés Shelley Taylortól, a Kaliforniai Egyetem Los
Angeles-i Tagozatának professzorától ered, aki szerint egy fenyegető
életesemény, például egy súlyos betegség, általában kétféle reakciót vált ki
az emberből: egy rövid, majd egy hosszú távút.368

Mobilizálás. Az első reakció azonnali és viszonylag kérészéletű:

összeszedjük az erőnket a negatív eseménnyel való megküzdés érdekében
(pl. az első diagnózissal, új és fájdalmas tünetek kialakulásával vagy annak
felismerésével, hogy romlott a helyzet). Az orvosi rendelőben például
azonnal a fiziológiai izgalom állapotába kerülhetünk (pl. felszökik a
pulzusunk, és felgyorsul a légzésünk - ezek a fizikai reakciók), elkezdünk
azon tűnődni, hogyan akadályozhattuk volna meg a kialakulását (ez már
kognitív, vagyis gondolati reakció), elcsüggedünk (ez az érzelmi reakció),
vagy keresünk valakit, akinek a vállán kisírhatjuk magunkat (ez a társas
támasz keresése).

Minimalizálás. Akkor következik be a második, hosszú távú reakciónk az

egészségünkkel kapcsolatos negatív vagy traumatikus élményekre, amikor
alábbhagy a borzasztó hír fenyegetése: ilyenkor a testünk és az elménk
lényegében megfordítja vagy minimalizálja a kezdeti reakciókat. A testünk
például tompíthatja az eredetileg átélt izgalmi állapotot (lelassítja a
szívverést és a légzést), a gondolataink pozitív magyarázatokká
változnak (felmentést adnak a saját viselkedésünkre, vagy pozitív
emlékek előhívásával ellensúlyozzák a negatívakat), a szomorúság
vagy szorongás negatív érzelmei megkönnyebbülésbe vagy ellazulásba
váltanak át, a viselkedés terén pedig viszonozhatunk minden olyan
segítséget, amelyet korábban kaptunk.

Taylor munkája azt sugallja, hogy a fenyegető hírekre való megfelelő

reakció érdekében fel kell ismernünk ezt a kétféle tendenciát: először
mobilizáljuk magunkat (pl. sírunk, valósággal kalapál a szívünk, lelki
szemeink előtt már halottnak látjuk magunkat), aztán - órákkal, napokkal
vagy akár hónapokkal később - azon kezdünk el dolgozni, hogy
minimalizáljuk ugyanezeket a reakciókat (pl. megnyugtatjuk magunkat,
vagy hasznosabb gondolatokkal foglalkozunk). A mobilizálás-
minimalizálás elmélete alátámasztja azt a felfogást, hogy a rossz helyzetre
adott első reakciónk - bár olykor szükséges vagy elkerülhetetlen -
valójában nem a végső vagy optimális reakció. Régen úgy mondták
ezt, hogy „az idő minden sebet begyógyít".

A rossz hírekre adandó megfelelő reakció modellje

A Kate Sweeny egészség-pszichológusnő által kidolgozott másik

megküzdési elmélet azzal a konkrét kérdéssel foglalkozik, hogy mit kellene
tennünk, amikor az orvos közli velünk a rossz hírt. A kutatásai alapján azt
állítja Sweeny, hogy háromfajta reakció létezhet: (1) figyelmes várakozás
(pl. az éberség megőrzése, miközben valami másra fordítja a figyelmét az
ember), (2) aktív változás (pl. tevékenykedés, mondjuk, az állapotunkkal
kapcsolatos kutatások alapos megismerése és jelentkezés valamilyen új,
agresszív kezelésre) és (3) elfogadás (pl. megpróbáljuk a legjobbat kihozni
az életünkben megtörtént változásból, és másoknál keresünk támogatást).369
Jóllehet egészen nyilvánvalónak tűnhet ez a három általános válasz, de az
már nem olyan egyértelmű, hogy melyik a legjobb egy-egy adott
helyzetben. Szerencsére segíthet az alábbi folyamatábrán látható egyszerű
algoritmus. Először is az alábbi három kérdésre kell válaszolnunk, és
követnünk az ábrán lévő nyilakat:

• Súlyos a diagnózis? (Igen/Nem)

• Valószínű, hogy negatív következményei lesznek? (Igen/ Nem)

• Kontrollálhatók a következmények? (Igen/Nem)

Ahol nem teljesen egyértelmű, hogy igen vagy nem lesz a válasz, azt kell
választani, amelyik közelebb áll az igazsághoz.

A vizsgálatokból az körvonalazódik, hogy számos helyzetben például az

éber várakozás a megfelelő stratégia. Az egyik ilyen, amikor a rossz hír
nem súlyos, negatív következményekre nincs sok esély, a helyzet pedig
nem biztos, hogy a mi kezünkben van. Például az embernek csomót találtak
az egyik csontjában. Lehet, hogy semmiség, úgyhogy az ember várakozó
álláspontra helyezkedik, és félévente megnézeti. Hasonló tanácsot
adnánk egy ugyanilyen, bár súlyosabb helyzetben lévő embernek - ha
például azt a rossz hírt közlik vele, hogy vérrög keletkezhet az ereiben, de
ez nem túlságosan valószínű, és egyébként sem tehet ellene semmit,
úgyhogy marad a „majd meglátjuk" megközelítés. Ez azonban nem könnyű.
Nem csoda, hogy erény a türelem (patience): a latin pati szó azt jelenti,
hogy „szenvedni". És végül, ha a rossz hír nem súlyos, de nagyon valószínű
(pl. a leletek azt mutatják, hogy vesekővel számolhatunk), de semmit nem
tehetünk ellene, akkor megint az az optimális reakció, ha kivárjuk a végét.

Ha valamilyen mértékben kontrollálható a helyzetünk, és vagy súlyos, vagy

nagy a valószínűsége a negatív következményeknek - vagy mindkét feltétel
teljesül -, akkor az aktív változtatás az optimális választás. Például
mellrákja van az embernek, és több hatékony kezelés közül választhat.
Azonban ha az a rossz hír, hogy a helyzet súlyos, mely negatív és
kontrollálhatatlan következményekkel fog járni, akkor nincs más hátra,
mint a belenyugvás, az elfogadás. Akkor járunk a legjobban ilyenkor, ha
a helyzetre adott érzelmi reakcióinkat próbáljuk meg uralni (ezt hívják
„érzelemközpontú megküzdésnek"), és nem próbáljuk megoldani a
problémát (ez lenne a „problémaközpontú megküzdés").
Azt mutatják a kutatások, hogy a megfelelő reakció megválasztása - ha a
fenti átgondolt, szisztematikus módon alkalmazzuk - segíthet a
legkívánatosabb eredmény elérésében. Ennek az eredménynek a természete
magától értetődően változhat, de bátran kijelenthetem, hogy hosszú távon
ez jár majd a legkevesebb fájdalommal (rövid távon gyakori és valószínűleg
adaptív a fájdalom, például ez történik akkor is, amikor
„mobilizálódunk", vagyis összeszedjük magunkat), ugyanakkor így leszünk
legelégedettebbek a haladásunkkal, beleértve azt is, hogy
bizonyos mértékben boldogok leszünk a jelenben, és lesz reményünk
a jövőre nézve. Végül aki követi az ábra javaslatait, az megnöveli annak
valószínűségét, hogy a saját helyzetében a lehető legjobb egészségi
prognózis várjon rá, más kritikus életterületeken - például a családi
kapcsolatok és a munkatermelékenység terén - pedig a legjobb kilátások
kecsegtessék.

Bár a rossz hírekre adható reakciók modellje első látásra túlságosan

egyszerűnek tűnhet, valójában roppant hatékony. Nagyon széles skálán
mozognak azok az egészségügyi helyzetek, amelyekben a legtöbb ember
alkalmazhatja. Ezért a folyamatábrába átdolgozott képlet sokoldalúan
alkalmazható a legtöbbünk esetében. Itt tehát az a ritka eset forog fenn,
amikor egy általános képlet követését ajánlom, nem pedig azt, hogy
tisztázzuk a számunkra legmegfelelőbb első lépést. Az azonban biztos,
hogy az a kérdés, hogy mi jó számunkra, milyenek a támogató
rendszereink, és milyenek az egyéni körülményeink és céljaink,
mindenképpen befolyásolni fogja azt, ahogyan az éber várakozást,
az elfogadást vagy az aktív változtatást kivitelezzük.

A terheket megkönnyítő bizalmasok

Senki sem tud igazából felkészülni egy tragédiára, csapásra vagy az

egészségét érintő krízisre. Mégis, ahogyan viharálló ablakokat szereltetünk
fel, és pótkereket tartunk a kocsiban, úgy össze tudjuk gyűjteni és
alkalmazni tudjuk azokat az eszközöket is, amelyekre szükségünk lesz,
amikor elkerülhetetlenül eljön majd az a bizonyos fekete nap. Az egyik
ilyen - mégpedig aranyat érő - eszközünk a társas támogatás. Mint a 2.
fejezetben ismertettem, szinte varázserejű a gondok megosztása másokkal,
illetve egy barát, egy társ, egy szerető, egy családtag vagy akár egy
állat által nyújtott segítség.

David Myers, toplistás pszichológia-tankönyvek szerzője több évtizedig

kutatta a kapcsolatok jelentőségét, és arra a következtetésre jutott, hogy
„Kevés jobb ellenszere van a boldogtalanságnak, mint a szoros barátság egy
olyan emberrel, aki mélységesen törődik velünk. A bizalom a testnek és a
léleknek egyaránt jót tesz."370 Valójában - mint korábban már utaltam rá - a
társas támogatás megléte esetén a testünk nem ad olyan intenzív
stresszreakciót. Például egy társ - akár ember, akár kutya - jelenlétében
lassul a szívverésünk és csökken a vérnyomásunk, amikor valami igazán
nagy kihívást vagy stresszt jelentő dolgot teszünk, például az orvosi
rendelőben várakozunk a legújabb leletekre;371 és a fájdalom sem annyira
kínoz bennünket, ha mellettünk van valaki - vagy akár csak ha egy
szerettünk fotóját nézegetjük!372

Különösen fontos számításba vennünk a társas támogatás egészségre

gyakorolt jótéteményeit, amikor a diagnózis szerint súlyos az állapotunk.
Például azt találták, hogy ha van az életünkben egy vagy több olyan közeli
ember, akire támaszkodhatunk, az fontos védőpajzsot jelent annak
tekintetében, hogy kialakul-e nálunk valamilyen krónikus betegség, vagy
belehalunk-e olyan régóta közismert kockázati tényezőkbe, mint a
dohányzás, a magas vérnyomás és az inaktivitással kombinált
kövérség.373 A jó társas támogatással bíró nők 2,8 évvel tovább élnek,
mint azok a nők, akiknek nincsenek közeli barátai, ismerősei; férfiak
esetében 2,3 évvel számolhatunk.374 Ha ez az eredmény még mindig nem
győzte meg, akkor gondoljon bele abba, hogy a társas támogatás megvéd
bennünket a kognitív funkció demenciát megelőző hanyatlásától is,375
hatására nehezebben leszünk náthásak, és javítja a kilátásainkat szívbaj
vagy rák esetén.376

Összességében, ha létezne varázspirula az egészség és a boldogság

kialakítására, akkor az a társas támogatás lenne. Sőt a szoros, kielégítő és
érzelmileg támogató kapcsolatok fenntartása valószínűleg messze a legjobb
módja annak, hogy felkészüljünk a jövőbeli végzetes diagnózisokra vagy
bármiféle tragédiára, krízisre. Amikor bekövetkezik, ezek az emberek ott
lesznek, hogy segítsenek a megküzdésben - kézzelfoghatóan, érzelmileg
és pénzügyileg -, mi pedig gyorsabban gyógyulunk, és nagyobb erővel,
bátorsággal álljuk ki az élet próbáját.

Örökség, cél és értelem

Minden baljóslatú diagnózis azt jelenti, hogy egy lépéssel közelebb

kerülünk a halálhoz. Halandóságunk tudata kombinálódik az önfenntartás
ösztönével, ez pedig óhatatlanul is elviselhetetlen szorongáshoz vezet. A
kutatók azt állítják, hogy életünk értelmének keresésével próbáljuk meg
elűzni ezt a szorongást.377 Bármennyire féljünk is a haláltól, attól még
jobban félünk, hogy jelentéktelenül és szeretetlenül fogunk meghalni.
Ennek eredményeként motiváltak vagyunk arra, hogy tegyünk valami
olyat, amitől a nagyobb képet tekintve is számít az életünk, és
tartós nyomot tudunk hagyni a világban, amely akkor is megmarad, amikor
mi magunk már nem leszünk.

Vajon mennyi értelme és milyen célja van a mostani életünknek? Alább két
eltérő, de összefüggő skálát találunk: az egyik azt méri, mennyire érezzük
az életünket értelmesnek, és mennyire kapcsolódunk másokhoz (az 1. és az
5. közötti tételek), a másik pedig azt, hogy éppen válságban vagyunk-e az
életünk értelmét tekintve, vagyis üresnek és értelmetlennek találjuk-e az
életünket (a 6. és a 10. közötti tételek).378 Döntse el, hogy egyetért-e
vagy nem ért egyet ezekkel a kijelentésekkel, esetleg semlegesnek tartja-e
(tehát sem nem ért egyet velük, sem nem ellenzi őket).

_ 1. Úgy vélem, van értelme annak, amit csinálok.

_ 2. Van feladatom az életben.

_ 3. Egy nagyobb egész részének érzem magam.

_4. Teljes életet élek.

_ 5. Szerintem van mélyebb értelme az életemnek.

_ 6. Amikor az életem értelmére gondolok, csak ürességet látok magam

előtt.
_ 7. Értelmetlennek tűnik az életem.

_ 8. Semmi értelmet nem látok az életben.

_ 9. Szenvedek attól, hogy semmi értelmét nem látom az életnek.

_10. Üresnek érzem az életem.

Az a jó hír, hogy a felnőttkor elérése után folyamatosan nő annak az érzése,

hogy van értelme az életünknek. Úgy tűnik, hogy az élet értelmének érzése
kamaszkorunkban van a mélyponton, harmincöt éves korunkig fokozatosan
emelkedik, harmincöt és negyvenöt éves korunk között stabil marad, majd
negyvenöt éves kortól megint emelkedésnek indul.379 Egy félelmetes
visszaesés azonban megkérdőjelezheti, hogy mi dolgunk a világon. Ha nem
ért egyet az első öt tétel valamelyikével, és egyetért valamelyikkel a
második ötből, akkor azt javaslom, hogy érdemes a fontossági listában az
első helyek valamelyikére tennie az élete értelmének keresését.

Sokféleképpen rátalálhatunk az életünk értelmére és céljára, például azzal,

hogy felállítunk egy olyan mércét, amely alapján meg tudjuk ítélni az
életünket, és érdemes elhatároznunk, hogy már mától úgy éljük az életünk
minden egyes napját, hogy e mérce szerint sikeres legyen. A tizenkét
esztendős Jesse utazása például kettős látással kezdődött, amiről kiderült,
hogy az agydaganat első tünete. A diagnózist követő két hónapban
Jesse kemoterápiát kapott, harmincszor részesült sugárkezelésben,
és számtalan orvos vizsgálta. A kórházban töltött első napjai során órákig
sírdogált, de egy idő után a többi beteg felé fordult. Jesse felfedezte, hogy
különleges rokonság van közte és a többi kórházban lévő gyerek és kamasz
között, akik szintén nem tudtak hazamenni két kezelés között. Így aztán
inkább másokkal kezdett foglalkozni ahelyett, hogy a sorsán rágódott volna,
vagy hagyta volna, hogy a betegsége határozza meg, hogy kicsoda. A család
és az egyház segítségével nonprofit szervezetet alapított, amelynek
keretében az adományozók „örömkancsót" küldhetnek a gyerekek számára,
melyek valójában pólókkal, cukorral, játékokkal és egyéb, az adott
életkornak megfelelő dolgokkal teli edények. Ha egyet kifizetnek, Jesse a
pénzen vesz egy másikat, amelyet szintén elad. Bár még mindig kétséges a
sorsa, de biztosan megtalálta az élete értelmét abban, hogy jobb kedvre
deríti a kis betegeket, és arra biztatja őket, hogy soha ne adják fel
a betegséggel vívott küzdelmet.380

Jesse-hez hasonlóan sokan abban találják meg az élet értelmét, hogy

segítenek a szenvedőknek, de nemcsak így lehet. Sokan például abban
találjuk meg életünk értelmét, hogy létünket egy rajtunk kívül álló dologhoz
kötjük. Ez a „valami" állhat más emberekből (pl. átadjuk értékeinket a
gyerekeinknek, akik túlélnek bennünket, vagy javítjuk azoknak az életét,
akik nem annyira szerencsések, mint mi), intézményekből (pl.
önkéntesként dolgozunk egy iskolában vagy egy környezetvédelmi
szervezetben), értékrendszerekből (pl. blogolunk az őssejtkutatásnak, az
autók biztonságának vagy bármilyen másügynek a fontosságáról), Istenből
(pl. imádkozunk vagy másokat a hitünkre térítünk). Ilyenkor lényegében
arra törekszünk, amit a kutatók szimbolikus halhatatlanságnak vagy pozitív
személyes örökségnek hívnak - például a gyerek vagy a műalkotás túléli az
embert, de hihetünk a túlvilági életben, invesztálhatunk a következő
nemzedékek jóllétébe (például közösségi tevékenység révén),
vagy egyszerűen csak javíthatjuk mások életminőségét (mentorálással vagy
tanítással).

Többféleképpen megtalálhatjuk, miért érdemes élni, de a siker attól függ,

megleljük-e az összhangot a fontos dolgok, az értékeink és az általunk
választott tevékenységek között (pl. a művészetben, ha van hozzá
tehetségünk, a vallásgyakorlatban, ha vallásosak vagyunk, a közösségi
szolgálatban, ha társas lények vagyunk, és a technikai vívmányok terén, ha
természet-tudományos vénával rendelkezünk).381 Ennek
eredményeként mindegy, mennyire rettegünk az orvosi prognózistól vagy
a közelgő halálunktól, ha azt érezzük, hogy egy nálunk nagyobb dolog - az
egyházunk, a családunk vagy akár a nemzetünk -részei vagyunk, az a
kezünkbe adja a kormányrudat életünk további részében, s hatására jobban
a helyünkön érezzük magunkat, és nő a biztonságérzetünk.382

Összefoglalás a felkészülés szellemében

„Pozitívak a leletei" - sokan ezektől a szavaktól rettegünk leginkább. Abban

a pillanatban válaszút elé kerülünk: kétségbeesve rágódhatunk vagy
továbbléphetünk, élhetünk a jelenben vagy megmérgezhetjük a jövőnket.
Ha nem fogadjuk el, hogy az adott helyzetben már nem lehetünk boldogok,
akkor készek leszünk cselekedni is: örülhetünk minden egyes napnak,
alkalmazkodhatunk hozzá, és kihozhatjuk belőle a legtöbbet. Akkor sem
szabad elcsüggednünk, ha ma még félelmetesnek vagy elképzelhetetlennek
tűnik, hogy továbblépjünk vagy élvezzük a jelen pillanatot. A mobilizálás-
minimalizálás elmélete szerint kérészéletűek az azonnali reakcióink,
amelyekben gyakoriak a fájdalmas gondolatok és érzések, az egészséges,
hosszú távú reakciók kibontakozásához viszont idő kell.

Tehát a kesergés helyett érdemes megfogadni a fentebb ismertetett

tanácsokat, és minden hétre kitűzni belőlük valamilyen célt attól függően,
hogy éppen mi tűnik jónak. Dönthetünk például úgy, hogy kiépítjük és/vagy
megerősítjük a társas támogatást biztosító hálózatunkat (pl. felhívhatjuk
egyik régi barátunkat, és felajánlhatjuk neki, hogy beszélgessünk),
vagy dolgozhatunk a figyelmünk koncentrálásán a meditáció
vagy egyszerűen a nagyobb éberség megtanulásával. Máskor dönthetünk
úgy, hogy mindennap élvezni fogjuk a szabad levegőt (még akkor is, ha
egy-egy fagyos napon ez csak azt jelenti, hogy az ablakból kémleljük a
felhőket), vagy kitapasztaljuk, mely helyzetek hatására kerülünk jó
hangulatba, és igyekszünk ezeket rendszeresen megismételni. Végül, de
nem utolsósorban: minden héten érdemes legalább egy lépést megtenni
abba az irányba, amely segít elérni az életcélunkat, és biztosítja, hogy
értelmes örökséget hagyjunk magunk után.
9. Soha nem lehetek már boldog...
mert nem lehetek csatár a kedvenc
csapatomban
• Soha nem leszek már orvos vagy űrhajós.

• Soha nem lesz enyém az a szépségkirálynő.

• Soha nem leszek prímás vagy príma balerina.

• Soha nem fogok Toszkánában élni.

• Soha nem lesz már gyerekem.

• Soha nem lesz annyi pénzem, mint Soros Györgynek.

• Soha nem leszek már vendég az ország legnézettebb show-műsorában.

• Soha nem leszek már karcsú.

Mindannyiunknak vannak álmai. Némelyikre gyakran gondolunk, és

elmondjuk másoknak is, mások korábbról vagy a gyerekkorunkból
származnak, és mélyebb rétegekben tároljuk őket. Egyik régi osztálytársam,
Jason például elég sikeres volt eleinte, mégis lemondott arról, hogy olimpiai
bajnok legyen agyaggalamblövésben, egy régi barátnőm, Jennifer pedig
tízévnyi színitanoda, énekórák, meghallgatások és elutasítások után végül is
letett arról az álmáról, hogy országosan elismert és ünnepelt színésznő
legyen. Jason és Jennifer éveket áldoztak az életükből arra, hogy dédelgetett
álmukat megvalósítsák, és mindketten kudarcot vallottak. Ám amikor
visszatekintenek a múltjukra, és megbánnak bizonyos dolgokat, Jennifer
keserű, gyötri a lelkiismeret-furdalás, és kiiktatott mindent, ami a
színésznői életére emlékezteti, Jason pedig elégedett és büszke a régi
erőfeszítéseire és sikereire. Vajon miért reagálnak ilyen különbözően az
emberek? Véleményem szerint nagyrészt az a feltételezésük határozza meg
ezt, hogy boldogok lehetnek-e annak ellenére, hogy nem sikerült
megvalósítaniuk az álmaikat. Ha arra törekszünk, hogy megváltoztassuk ezt
a hibás perspektívát, akkor megtanulhatjuk a legoptimálisabb, legérettebb
és legkielégítőbb módon feldolgozni az életünk nagy megbánásait.

Amikor bezárul az ajtó a sokáig dédelgetett álmunk megvalósulása előtt, az

mélyen érint bennünket - még akkor is, ha csak régen foglalkoztunk aktívan
ezzel a vágyunkkal, vagy ha soha nem is gondoltuk komolyan, hogy meg is
fogjuk tudni valósítani, illetve ha hiányzott belőlünk a tehetség, esetleg az
elszántság a megvalósításhoz. Akinek tériszonya van, miért sajnálná,
hogy sohasem vezethetett utasszállító repülőgépet? De hát az ember nem
mindig teljesen racionális. Ez a fejezet arról szól, hogyan tudunk élni,
gyarapodni és növekedni a mély csalódások, a lelkiismeret-furdalás és a
megbánás közepette.

Hogyan érjünk el nagyobb kiforrottságot, érettséget és boldogságot? Az

„elveszte(gete)tt önmagunk" felfedezése

Laura King, a Missouri-Columbia Egyetem professzora az „elveszte(gete)tt

énlehetőségeinket" - avagy feladott céljainkat - kutatja, valamint azt, hogy
miként reagálunk ezekre.383 Munkája három embercsoportra koncentrál,
melyek mindegyikének saját elveszett énlehetőségei vannak. Az első
csoportba Down-szindrómás gyerekek szülei tartoznak - ezek a gyerekek
soha nem fognak tudni gondoskodni önmagukról, a sors megfosztotta őket a
munkahelyi előmenetel és a saját család lehetőségétől. A második csoport a
leszbikus nők és a meleg férfiak csoportja, akik soha nem fogják
megtapasztalni a hagyományos, kulturálisan szentesített családi életet,
amelyet a szüleik kívántak nekik; és a társadalom soha nem fogja úgy
elfogadni őket, mint heteroszexuális kortársaikat. Az utolsó csoportba a
hosszú házasság után elvált nők tartoznak, akik valószínűleg nem fognak
együtt megöregedni a sokáig szeretett párjukkal. Bármilyen eltérőnek tűnik
is ezeknek az embereknek a helyzete, végül kiderül, hogy mindannyiunk
számára óriási jelentősége van annak, hogyan bontakozik ki az életük
története - és hogy miként reagálnak az elvesztett céljaikra, hiszen mi is
hordozzuk az „elveszte(gete)tt" énjeink egyedi terhét.
Kezdjük azzal a megállapítással, hogy a visszaesések, a csalódások, a rossz
lépések és a megbánások az élet elkerülhetetlen részei.384 Az emberek
kilencven százaléka beismeri, hogy van, amit nagyon megbánt az
életében.385 Bár a jelen pillanatunkat keserítik meg azok a dolgok,
amelyeket megtehettünk volna, mégsem tettünk meg, vagy amelyeket
megtettünk, de nem kellett volna megtennünk, illetve az olyan
szörnyűségek, amelyek felett nem volt hatalmunk, King mégis azt állítja,
hogy csak az érett emberek tudják igazán elfogadni a megbánásaikat
és szembenézni velük (vagyis elmélkedni azon, hogy mi lehetett volna,
ha...). Az ebben az érdekes csavar, hogy a megbánások átgondolása
önmagában is fokozhatja az érettséget, így az elveszett énlehetőségekre -
elveszett kilátásokra és célokra - olyan lehetőségként is tekinthetünk,
amelyek segítségével kiforrottabb és végső soron boldogabb emberré érünk.

No de hogyan történik mindez? Végső soron hihetetlenül nehéz lemondani

a sokáig dédelgetett céljainkról. Meg kell küz-denünk annak
következményeivel, hogy esetleg egyszerűen nem elég hozzájuk a
tehetségünk, vagy nem elegendőek az erőforrásaink. El kell fogadnunk
annak lehetőségét, hogy tévedtünk, ha egy nagyra értékelt célért küzdöttünk
- akár arról volt szó, hogy egy amatőr rockzenekarban játszunk, akár arról,
hogy egy hegyi bungalóban fogunk élni, akár arról, hogy három gyerekünk
lesz. És természetesen azt is jelenti, hogy bele kell nyugodnunk abba, hogy
soha nem fogunk már részesülni azokból az előnyökből, amelyek a célunk
eléréséből fakadnak. A pszichológusok azonban amellett érvelnek, hogy a
megbánásoktól csak akkor szabadulhatunk meg, ha megszabadulunk
ezektől az elveszett énlehetőségektől - az idegsebésztől, aki lehettünk volna,
a nagyszülőtől, a jóképűtől, a kisvállalkozás-tulajdonostól.386

Bizonyos értelemben tanítani lehet azt a mozzanatot, amikor ez a számadás

végbemegy. King leírásában olyan ez a folyamat, mint amikor az
élettérképünket tanulmányozzuk: képzeljük el, hogy évről évre egy olyan
térkép alapján közlekedünk, amelyen van idővonal, vannak helyek, célok és
helyzetek. Amikor elérhetetlenné válik egy adott cél - mondjuk, nem
leszünk már társak egy ügyvédi irodában -, akkor meg kell keresnünk az „itt
áll most" pontot, és fel kell tennünk a kérdést: „Hogyan kerültem ide?",
és „Merre tovább?"387
Ha tehát mindig arról fantáziáltunk, hogy majd csatár poszton játszunk a
kedvenc focicsapatunkban,388 ellátogatunk Kínába, vagy nagynénik
leszünk, akkor lelki munka kell ahhoz, hogy felülvizsgáljuk ezt a
fantáziánkat, de ez a munka új megértéseket hozhat, és hatására
kiforrottabbá válhat a személyiségünk. Kutatásai során King fel is teszi azt
a kétségtelenül fájdalmas kérdést az embereknek, hogy „Milyen nagyszerű
lenne vajon az élete, ha... [nem vált volna el, ha nem lenne Down-kóros a
gyereke, ha homoszexuális helyett heteroszexuális lenne]?" Azt
találta, hogy a válaszok rendkívül sokatmondók. King több száz
ember valaha remélt, de már elérhetetlennek bizonyuló jövőjéről
szóló beszámolóját elemezte, és ebből arra jutott, hogy
mindannyian többféleképpen elérhetjük az optimális állapotot,
nevezetesen azt, hogy rendben vagyunk az elkerülhetetlen
veszteségeinkkel, és a boldogságunk mégis a valóságban gyökerezik. Az
ilyen -King szavaival - „boldog és összetett felnőtt" szerény, merész,
és értelmes az élete.

Ha elérhetetlennek tűnik ez az állapot, akkor gyorsan gondoljunk arra, hogy

sokaknak sikerült, mégpedig azáltal, hogy elismerték: az élet nem mindig
úgy alakul, ahogyan szeretnénk, néha nagy kihívások elé állít vagy zavarba
ejt minket, s még a traumatikus és fájdalmas eseményekből is sokat lehet
tanulni és fejlődni. Így tehát ha átgondoljuk az elveszett reményeinket,
akkor új távlatok nyílnak előttünk, amelyek lehetővé teszik, hogy
jobban megértsük önmagunkat és az életünket, s ami még fontosabb:
új fontossági sorrendet tudjunk felállítani, és új jövőt képzeljünk
el magunknak. Magyarul, a megbánásaink átgondolása arra
sarkall bennünket, hogy új célokat tűzzünk ki, és azokra törekedjünk.

De hogyan lehetünk boldogok, ha erősen fájlaljuk az elszalasztott célokat?

Vajon nem csak még szerencsétlenebbnek éreznénk magunkat és még
jobban fájna a megbánás mindettől a vájkálástól? Az egyszavas válasz: de.
Mégis meg kell tennünk - be kell ismernünk önmagunk előtt, hogy
elvesztettük önmagunk egy kedves részét, de mégsem szabad átadnunk
magunkat ennek az érzésnek. El kell ismernünk a megbánásainkat és
azokat a kihívásokat, amelyekkel a múltban szembe kellett néznünk. Van
azonban egy kritikus következő lépés: tovább kell haladnunk új célok
kitűzésével, amelyeket bevallottan alakíthatnak ezek a régi kihívások
(legalábbis részben). Meg kell próbálnunk a ránk váró izgalmas
lehetőségekre összpontosítani. Jasonnak, volt osztálytársamnak sikerült ez,
hiszen nyíltan szembenézett azzal, hogy mennyire sajnálja, hogy nem lett
belőle olimpiai bajnok. Nagy nehezen elismerte, elfogadta és elhatározta,
hogy valami teljesen új dolgot fog csinálni: golfozni fog - mégpedig csakis
hétvégente, tehát nem lesz profi. Tehát nem fekete-fehérben látta az élete
döntési helyzeteit („Vagy profi leszek, vagy nem játszom újra"), hanem
olyan célra törekedett, amely egyszerre alapult a szenvedélyén és a
tehetségén, így az élete megnyílt egy összetettebb és kielégítőbb jövő előtt.
Vele szemben Jennifer soha nem adta meg magának az esélyt, hogy
elismerje és meghaladja a zátonyra futott színésznői karrier miatt
érzett bánkódását; eltávolított a közeléből mindent, ami kézzelfoghatóan
vagy átvitt értelemben a múltra emlékeztette. Úgy vélte, túlságosan
fájdalmas lenne megvizsgálni a megbánásait, de a tudomány szerint az
elmélyült és alapos gondolati munka az az ár, amelyet meg kell fizetnünk -
átmeneti boldogtalansággal és megbánásokkal - azért, hogy a végén mégis
jobban járjunk, mert gazdagodtunk, gyarapodtunk, és érettebb, boldogabb
emberré lettünk.

King elismeri, hogy amikor bevalljunk magunknak, hogy megbántunk

valamit, akkor sebezhetővé válunk, amihez pedig bátorság kell. Végső
soron azt valljuk be magunknak, hogy bár kockázatos bármit is várni az
élettől, mégis új célok mellett kötelezzük el magunkat. Véleményem szerint
ez a helyzet hasonlít annak az embernek a helyzetére, aki azért válik
sebezhetővé egy kapcsolatban, mert annyira szereti a másikat - a párját
vagy a gyerekét hogy az már fáj. Ehhez is bátorság kell. Egy Down-
kóros gyerek édesanyja az alábbiakat mesélte a saját útjáról a szülés előtti
időktől a szülés után hónapokig, évekig:

„Az önfelfedezés útján voltam. [...] Kicsit értelmesebb célt kerestem. Nem
volt elég, hogy anya, feleség, ápolónő vagyok: a rendeltetésemet akartam
betölteni. Folytatni akartam az önmegvalósítást. Nos, akkor született [a
kisfiam]. Mindent próbára tett: az értékeimet, a hiedelmeimet, a
barátságaimat, a házassági eskümet stb. Sokat kaptam tőle, nehéz volt,
sokszor teljesen össze voltam zavarodva, de most már túl vagyok rajta. [...]
Most már jó vágányon vagyok megint, és nem is lehetnék boldogabb.
Erősebb lettem - tapasztaltabb vagyok, és Isten a megmondhatója, hogy
nagyobb bennem az együttérzés és az alázat."389

Ennek az embernek sikerült „új énlehetőségbe" átfordítania a fájdalmas

élményét, és boldogabb, érettebb lett, amikor ez az átalakulást lezajlott.

King azt találta a vizsgálatai során, hogy a humorérzékünknek is jót tesz, ha

zöld ágra vergődünk a megbánásainkkal, erősítheti bennünk az együttérzést
a szenvedők iránt, és mély hálával tölthet el bennünket. Érdemes tehát
alaposan belegondolnunk, milyen csodálatos lett volna az életünk, ha
megkaptuk volna azt a bizonyos munkát, kapcsolatot, házat vagy
testet, amelyet mindig is szerettünk volna, de amelyről ma már tudjuk, hogy
soha nem lesz benne részünk. Megfontolandó tehát, hogy írjunk vagy
beszéljünk róla egy olyan embernek, akinek el tudunk mondani ilyesmit.
Fájdalmas lesz, de végül el tudjuk ismerni, milyen kár, hogy így alakult, és
akkor beépíthetjük az identitásunkba, majd új célok felé fordulhatunk -
vagyis elmozdulhatunk a jövőben ránk váró jó dolgok felé.

A múlton viszont ne rágódjunk!

A legtöbb pszichológus kutató találna valami kivetnivalót abban a

tanácsban, hogy ugorjunk fejest a legmélyebb megbánásainkba és
csalódásainkba. Végső soron sok kutatás - és ezek némelyike a saját
laboromból származik - tanúskodik arról, hogy a negatív gondolatokkal és
érzésekkel való foglalatosság rengeteg kellemetlen következményhez
vezet.390 Akik folyton rágódnak, önmagukkal vannak elfoglalva, és
viszonylag többet aggodalmas-kodnak, azok nagy valószínűséggel
hosszabbítják meg a kínjaikat, érzik magukat pesszimistának, érzik úgy,
hogy kicsúszott a kezükből az irányítás, tekintenek önmagukra rosszallóan,
hiányzik belőlük a motiváció, gondot okoz nekik az összpontosítás, és
megakadnak a problémáik megoldásában. Ha van biztos recept a
boldogtalanságra és a problémagyártásra, akkor a rágódás (túlzott
gondolkodás egyetlen dolgon, kérődzés) biztos befutó.

Ezek alapján hogyan lehet jó nekünk, ha az elvesztett énlehetőségeinken

gondolkodunk, amikor bőséges bizonyíték szól amellett, hogy általában
mérgező hatású, ha a negatív témákon rágódunk? Valójában nagyon
egyszerű ennek a látszólagos ellentmondásnak a megoldása. Kiderült, hogy
különféle módokon tudunk gondolkodni régmúlt dolgainkon, és ezek
némelyike hasznos, némelyike pedig káros.391 Bizonyos fajta
megfontolások - amikor szándékosan, elemző, filozofikus módon,
kíváncsian, intellektuális megközelítéssel vagy önmagunkkal tisztában
lévén gondolkodunk - sokat adnak nekünk, és megértetnek velünk bizonyos
dolgokat. Az önmagunkon való gondolkodás egyéb fajtái - amikor
körkörösek, betolakodóak, neurotikusak és kontrollálhatatlanok a
gondolataink - általában károsak az alkalmazkodásra nézve, és inkább csak
összezavarnak minket.

A kétfajta gondolkodással kapcsolatos kutatásokból az bontakozik ki, hogy

amikor az elveszett lehetőségeinken, feladott céljainkon és mély
megbánásainkon töprengünk, akkor érdemes szisztematikus, lépésről
lépésre történő, analitikus módon megközelítenünk a dolgot. Ha lehetséges,
akkor az írásra mint eszközre is támaszkodhatunk, például írhatunk
„Kedves Naplóm!" formában, és ecsetelhetjük az élményeink tényanyagát,
valamint a velük kapcsolatos gondolatainkat és érzéseinket. De össze
is állíthatunk egy listát arról, hogy mi szól a megtörténtek mellett és ellen,
illetve amellett és ellen, ami megtörténhetett volna.

Mindenekelőtt akkor járunk jól, ha arra törekszünk, hogy ne merüljünk bele

a rágódásba. Mindannyian tudhatjuk, hogy ez történik, amikor az alábbi két
dolgot vesszük észre magunkon. Először is azon kapjuk magunkat, hogy
újra meg újra ugyanazzal az anyaggal foglalkozunk - ugyanazokkal a
gondolatainkkal és az érzéseinkkel -, de közben egy tapodtat sem kerülünk
közelebb a megoldáshoz, a felismeréshez vagy a megértéshez. Vagyis az az
érzésünk, hogy körbe-körbe forgunk. Az a második jel, ha nem érezzük,
hogy teljesen urai vagyunk a helyzetnek: a gondolatok és az érzések a
szándékaink ellenére merülnek fel bennünk. Aki ezeket a jeleket tapasztalja,
az jobban jár, ha eltereli a gondolatait, semleges vagy kellemes
gondolatokkal foglalkozva inkább, vagy elmerül egy olyan tevékenységbe,
amely teljesen leköti a figyelmét, például videojátékozik, megnéz
valamilyen humoros műsort a tévében vagy az interneten, esetleg segít
valakinek. Emellett igazoltan hatékony stratégiák a rágódás ellen
a következők: ha későbbre halasztjuk a túlzott gondolkodást (de mégsem
térünk vissza hozzá később), ha beszélünk egy megfontolt barátunkkal, ha
imádkozunk vagy meditálunk.392 E módszerek kipróbálása után később
még visszatérhetünk az elveszett énlehetőségeink megvizsgálásához -
amikor már semleges vagy pozitív hangulatba kerültünk, és lehetőleg
másmilyen helyzetben vagyunk. Az egyik vizsgálatban393 tizenegy éven át
követtek nőket a kutatók - harminchat éves koruktól negyvenhét
éves korukig -, és azt találták, hogy akik hajlamosak voltak rágódni a
kétségeiken és a hiányosságaikon, azok nem tudták az életük pozitív
megváltoztatásába átfordítani a megbánásukat.

A „mi lett volna, ha..." típusú megfontolások

A nyugati kultúrában kimondottan negatívan cseng a megbánás szó, holott a

kutatások azt sugallják, hogy a megbánás sem nem jó, sem nem rossz,
hanem attól válik jóvá vagy rosszá, ahogyan gondolkodunk róla.394
Ugyanezt a következtetést vonhatjuk le egy ezzel rokon fogalommal
kapcsolatban is, amelyet a társadalomtudományokban kontrafaktuális
(„tényellentétes") néven szoktak említeni. A megbánás ugyanis az örökre
lezárt lehetőségekre vonatkozik („Már soha nem lesz belőlem X"), a
kontrafaktuális megközelítés pedig inkább a „mi lenne, ha..." és „mi lett
volna, ha..." kérdést vizsgálja, vagyis az élet feltáratlan lehetőségeire utal
(„Hol tartanék ma az életemben, ha akkor X-et választom?"). A kutatók azt
javasolják, hogy a neurotikus „túlgondolkodás" vagy a megbánások passzív
ismételgetése helyett inkább módszeresen vegyük számba, mikor mi
történhetett volna. Elgondolkodhatunk rajta például, hogyan változott volna
meg az életünk, ha (esetleg: bárcsak) komolyabban vettük volna az iskolát,
vagy felszálltunk volna arra az Európába tartó repülőgépre, vagy nemet
mondtunk volna azon a végzetes éjszakán. Fontos megjegyezni, hogy a
kontrafaktuálisok megfogalmazódhatnak pozitív és negatív módon
egyaránt, tehát fejben megkérdőjelezhetünk valamit, ami jó irányt vett
annak idején (pl. „Mi lett volna, ha soha nem találkozom a férjemmel?"),
vagy valamit, ami rosszul sült el (pl. „Mi lett volna, ha nem megyek bele
abba a kalandba?"). Bár azt gondolná az ember, hogy a „mi lett volna, ha..."
típusú gondolkodástól csak csüggedés lesz úrrá rajtunk, a
kutatók nemrégiben felfedezték, hogy ezektől a kérdésektől értelmesebbé
válik az életünk - vagyis jobban tudunk kapcsolódni másokhoz, új célokat
tűzünk ki, és hozzájárulnak a növekedésünkhöz. Hogyan lehetséges ez? Ha
átgondoljuk, hogyan alakulhatott volna az életünk, ha nem halt volna meg
valaki, akit szerettünk, vagy nem hívtak volna be minket egy
munkainterjúra, az segít abban, hogy teljes mértékben méltányoljuk az
életünk nagy átmeneteit, és madártávlatból tekintsünk ezeknek az
eseményeknek a jelentőségére.

Beismerem, hogy ez a logika némileg ellentmond a megérzéseinknek.

Végső soron ha azon törjük a fejünket, hogyan alakulhatott volna
másképpen az életünk, az olyan, mint ha biztos receptet írnánk fel valakinek
az élet önkényességének dicsőítésére. Én például csak a véletlennek
köszönhetem, hogy összeakadtam a férjemmel a Los Angeles-i Kortárs
Művészetek Múzeumában, egy olyan fogadáson, amikor mindenki annyi
Absolut vodkát ihatott, amennyi belé fért. Mindkettőnknek többször eszébe
jutott már, hogy ha azon az estén nem botlunk egymásba,
akkor gyakorlatilag nulla lett volna az esélye, hogy találkozunk,
mert szakmailag és magánemberként is más-más körökben mozogtunk.
Néha belegondolok abba az elképesztő lehetőségbe, hogy ha valamelyikünk
pár lépéssel jobbra vagy pár lépéssel balra állt volna attól a helytől, ahol
annak idején volt, akkor ma nem ő lenne a férjem, nem lennének meg a
gyerekeim, és nem lenne ez az otthonom. Mégsem arra a következtetésre
jutok ebből, hogy az élet önkényes és véletlenszerű, hanem abban segít ez
a tényellentétes gyakorlat, hogy átgondoljam, mennyivel rosszabb lehetne a
mai helyzetem, így az az érzés alakul ki bennem, hogy sorsdöntő
találkozásunk valahogy eleve elrendeltetett, vagy így kellett történnie. Ha
arra gondolok, miért és hogyan találkoztunk a férjemmel, az segít
„összekötni a pontokat", így része lesz az életemnek és az identitásomnak -
melyek mindegyike személyes értelemmel ruházza fel az életemet.
Ugyanakkor az is értékes tevékenység, ha azt gondoljuk át, miben lenne
más az életutunk, ha nem történt volna meg egy szerencsétlenség, mivel ez
segít elfogadnunk az életünk kacskaringóit, bármilyen nehezek voltak is
ezek; elfogadhatjuk, hogy így volt megírva, és felismerhetjük, micsoda jó
dolgok származtak belőle. Például valakit teljesen felzaklatott, hogy korán
megözvegyült, most viszont három gyönyörű mostohagyereket nevel a
második férjével.

Az élethez hozzátartoznak a „mi lenne, ha..." és a „mi lett volna, ha..."

típusú kérdések. Mindig is jellemző volt ránk az ilyen tényellentétes
gondolkodás, a kutatók pedig megállapították, hogy lényeges része az
egészséges működésnek.395 A mai nappal kezdve érdemes végiggondolni a
múltunkat és leírni legalább egy rossz döntésünket, legalább egy diadalt
vagy sikert, legalább egy vakmerő húzást, és legalább egy-egy jó
vagy balszerencsét, amely ért bennünket. Utána képzeljük el, milyen lenne,
ha ezek nem történtek volna meg (érvénytelenítsük őket).

Amikor fejben érvénytelenítünk és alaposan szemügyre veszünk egy

borzalmas döntést, akkor valami lényegeset tanulunk meg önmagunkról,
ami felkészít bennünket arra, hogy a jövőben bölcsebb döntéseket hozzunk.
Amikor pedig egy jó vagy balszerencsét, illetve sikert érvénytelenítünk
mentálisan, akkor nagyobb jelentőséget és következményeket tulajdonítunk
neki. Egy vizsgálatsorozatban például arra kérték a résztvevőket, hogy
fejben érvénytelenítsék azt a tényt, hogy sikerült bekerülniük az általuk
választott főiskolára, hogy soha nem találkoztak egy bizonyos barátjukkal,
vagy hogy életük egy bizonyos fordulópontja soha nem történt meg.396 Az
összes kísérletben az látszott, hogy a kontrollcsoporthoz képest nagyobb
értelmet tulajdonítottak a főiskolájuknak, a barátságaiknak és a
fordulópontjaiknak azok, akik előtte fejben érvénytelenítették ezeket a
döntéseket - magyarul megállapították, hogy ezeket „a sors akarta így" vagy
így kellett történniük, esetleg „meghatározó pillanatok voltak".
Bár furcsának tűnhet ez a logika, a résztvevők a jelek szerint erre a
következtetésre jutottak: „Egy ennyire valószínűtlen dolog nem történhetett
meg pusztán a véletlen hatására, tehát biztosan sorsszerű volt."397

Az összefüggő élettörténet kialakítása

Amikor elérjük a felnőttkort - és különösen amikor életünk derekához érünk

megvan a lehetőségünk, hogy visszanézzünk az életünkre, áttekintsük a
sikereinket és a megbánásainkat, és átgondoljuk, milyen történetet
szeretnénk magunkról elmesélni. Nagyon fontosak az ilyen történetek vagy
„életnarratívák" -mégpedig mind a tartalom, mind az előadás módja
tekintetében. Az utóbbi néhány évtizedben azzal is foglalkoztak a
pszichológus kutatók, miként alakítják az életünkről alkotott történeteink
azt, ahogyan önmagunkra gondolunk, hogyan befolyásolják a
viselkedésünket nap mint nap, és milyen hatást gyakorolnak a
boldogságunkra. A koherens élettörténet hatására jobban elfogadjuk a
múltunkat és kevésbé félünk a jövőtől. Vagyis jobban járunk, ha képesek
vagyunk megalkotni annak történetét, hogyan jutottunk oda, ahol ma
tartunk, és hogyan fog kibontakozni a jövőnk - például ha az életünk
történetét úgy mondjuk el, hogy abban rend van, és a dolgoknak van
jelentősége. Például ne azon keseregjünk, miért nem töltöttünk több időt a
nővérünkkel a betegsége idején, hanem inkább azt lássuk be, hogy az ő
rákkal vívott küzdelme miatt szenteltük a pályánk második felét annak,
hogy másokon segítsünk. Boldogabbak leszünk, és értelmesebbnek találjuk
az életünket, ha képesek vagyunk összefüggő egésznek látni az életutunkat,
nem pedig egymástól elszigetelt, illékony pillanatok sorozatának; egyszóval
ha képesek vagyunk egy jelentős utazás kritikus szakaszaiként tekinteni
ezekre a pillanatokra. Jobban tudunk alkalmazkodni, ha megvan az a
képességünk, hogy a bizonytalan jövőt megjósolható
események egymásutánjává tudjuk átalakítani.

Ingmar Bergman A nap vége című, 1957-es filmjében a főhőst, a szemmel

láthatóan jóindulatú, idős svéd orvost a múltbeli tévedései és a közelgő
halála rémképei gyötrik.398 Kénytelen újraértékelni az életét, ezért
tényleges (és metaforikus értelmű) hatszázötven kilométeres utazásra indul,
melynek során olyan emberekkel és helyekkel találkozik, melyek élete
legfontosabb fordulópontjait idézik fel: csodált, de valójában kicsinyes
édesanyját, gyerekkorát a tengerparton, szerelmét, aki inkább a testvéréhez
ment férjhez, nem pedig őhozzá, s a keserű veszekedésekkel terhelt
házasságát. A doktor, önmagára ismerve ezekben az emlékekben és élete
szereplőiben, lassanként elfogadja magát, és sikerül neki egységben és
értelmesnek látni az életét, amire korábban soha nem volt képes.

A svéd orvos olyasmit ér el a film végére, amire mindannyiunknak

törekednie kellene; a kutatók „összefüggő élettörténetnek" nevezik ezt.
Lehet, hogy képzeletbeli időutazásra kell indulnunk, hogy elérjük - vissza
kell látogatnunk például gyermekkorunk elejére, és meg kell találnunk a
gyökereit a jelenlegi kudarcainknak és sikereinknek, amelyekkel a
különböző szerepeinkben találkozunk. Bergmanban állítólag akkor fogant
meg a film alapgondolata, amikor végigautózott Svédországon.
Miután megállt Uppsalában, születése és gyermekkora városában, s
elhajtott nagyanyja régi háza előtt, elképzelte, milyen lenne kinyitni az ajtót
és visszamenni a gyerekkorába. Mi lenne, ha megtehetnénk ezt az életünk
különböző korszakaival? A kutatások azt mutatják, hogy ha az emberek
egyszerűen csak írnak a múltjukról, már akkor is értelmesebbé és
rendezettebbé válik az életük, így megkapják az esélyt arra, hogy zöld ágra
vergődjenek életük jelentős eseményeivel, és megbékéljenek a
megbánásaikkal. Az ilyenfajta írás segít abban, hogy újra kapcsolatba
lépjünk a múltban szerepet játszó emberekkel, helyekkel és
tevékenységekkel, s összefüggő élettörténetet alakítsunk ki. Nemcsak az
életrajzi tények („Rosszul bántak velem", „Pennsylvaniában éltem")
leírásában segít, hanem abban is, hogy meg tudjuk haladni ezeket a
tényeket, mégpedig az egyes emlékek vagy élményeink bizonyos
aspektusainak (pl. kedves emlékek vagy szimbolikus családi hagyományok)
szelektív, értelmes áttekintése révén.399 Ha így teszünk, akkor értelmet
nyernek és megelevenednek a múltbeli élményeink - nem pedig azon
kesergünk, hogyan cselekedhettünk volna erényesebben vagy bölcsebben
egy-egy helyzetben.

A „havi egy kockázatvállalás" megoldása. Hogyan tudjuk megelőzni, hogy később bánkódjunk,
mert nem tettünk meg valamit?

Ön vajon mit bánt meg jobban: azokat a dolgokat, amelyeket nem tett meg
(nem követte azt a lányt az ország másik felébe, nem jelentkezett az orvosi
egyetemre, nem vállalta el azt a munkát Szaúd-Arábiában), vagy azokat,
amelyeket megtett (leégette magát a munkahelyi karácsonyi bulin, vagy
volt valami nagyon káros szenvedélye)? Ha Ön is abban a cipőben jár, mint
bizonyos pszichológiai vizsgálatok résztvevői, akkor azt válaszolja,
hogy azokat, amiket nem tett meg.400 Vajon miért van ez így?

Először is azért, mert könnyebb racionalizálni a cselekvést, mint a nem cselekvést

Az emberek nagyon ügyesen győzik meg magukat arról, hogy a hibák vagy
megpróbáltatások valójában jót tettek nekik. Lehet, hogy
tapasztalatgyűjtésre volt jó - bátorságra, önmérsékletre, humorra tettünk
szert általa. Hatására talán felismertük, hogy képesek vagyunk szeretni,
rugalmasan vagy toleráns módon viselkedni. Lehet, hogy hatására ismertük
fel, kik az igazi barátaink, vagy mi az, ami valóban fontos az életünkben.
Esetleg tényleg pozitív következményekkel járt (pl. csodálatos gyerekünk
született abból a förtelmes egyéjszakás kalandból, vagy maradandó
teljesítményt nyújtottunk a nem szeretett munkahelyünkön). Sokkal
könnyebb „jóvátenni", érvényteleníteni vagy kompenzálni egy hibát, mint
azt, hogy nem tettünk meg valamit. Ha például megsértettünk valakit, akkor
bocsánatot tudunk kérni, ahogyan munkát is tudunk váltani. Ha megbántuk,
hogy megkértük a kezét annak a nőnek, aki végül a feleségünk lett, akkor
elválhatunk tőle, de ha azon bánkódunk, hogy nem vettük el a főiskolai
szerelmünket, akkor igen valószínű, hogy életünk hátralévő részében amiatt
kesergünk majd, hogy már nem lehet a miénk.

Másodszor azért, mert a nem cselekvés miatti megbánások idővel felnagyítódnak

Bár hajlamosabbak vagyunk azonnal megbánni, amit tettünk („Bárcsak ne

tettük volna!"), ez a fajta megbánás (melybe gyakran a sajnálat, a bűntudat,
a düh stb. érzései vegyülnek) hamar elmúlik, viszont az már nem múlik el
olyan gyorsan, sőt idővel még fel is nagyítódhat, ha valamit nem tettünk
meg, de most azt kívánjuk, bárcsak megtettük volna. Magyarán a nem
cselekvés feletti kesergés („Jobban kellett volna tanulnom az
egyetemen", „Bárcsak elhagytam volna akkor!" „Kár, hogy soha nem
költöztem el a szülővárosomból") idővel egyre jobban fáj és
zavar bennünket. Ez részben azért van így, mert idővel elhalványulnak azok
az okok, amelyek miatt eredetileg nem léptünk. Ha például nem volt elég
merszünk megismerkedni a nagy ő-vel vagy felvételizni a jogi egyetemre,
akkor évekkel később már nem tűnnek annyira kényszerítő erejűnek az
akkori okaink.

Harmadszor azért, mert a nem cselekvésnek korlátlan számú következménye lehet

Amikor azokra a dolgokra gondolunk, amelyeket nem tettünk meg,

gyakorlatilag korlátlan számú lehetséges következményt felvázolhatunk,
melyek egytől egyig megtörténhettek volna, ha megtesszük a kérdéses
dolgokat. Sőt a fantázia egészen irreális is lehet - például hogy milyen
boldog házasságban élnénk ma, ha akkor Erikhez megyünk feleségül.
Amikor viszont oktondi lépéseinket gondoljuk át, az akkori okaink még ma
is kényszerítő erejűnek tűnhetnek (pl. „De hát akkoriban nagyszerűnek
tűnt az az ajánlat: gyönyörű városban hatalmas fizetés"), miközben
a rossznak bizonyult cselekedetnek korlátozott számú és általában nem
annyira komoly következménye van. Ráadásul idővel ezek is eléggé
jelentéktelenné válnak. Miután kudarcot vallunk valamiben, vagy valami
ostobaságot, sőt akár hitványságot teszünk, amikor azt kérdezzük
magunktól, hogy „Fog ez számítani egy év múlva?"401 (vagy öt év múlva),
akkor gyakran nemleges a válasz.

Végül pedig ráfoghatjuk Zeigarnikra!

A Zeigarnik-hatással is összefüggésben áll az, hogy hajlamosabbak

vagyunk inkább a nem cselekvést mint a cselekvést megbánni - a jelenség
arról a szovjet pszichológusnőről kapta a nevét, aki felfedezte, hogy
nagyobb valószínűséggel emlékezünk a befejezetlen dolgokra és
foglalkozunk velük, mint a befejezett dolgokkal.402 Ha tehát nem teszünk
meg valamit, nem fejezzük be, amit elkezdtünk, vagy kénytelenek vagyunk
valami miatt megszakítani, akkor hajlamosak vagyunk sokáig foglalkozni
ezzel a dologgal. Miért? Valószínűleg azért, mert a megbánt
tehetetlenségünk gyakran összekapcsolódik azokkal az
elszalasztott lehetőségekkel, amikor megragadhattunk volna egy-egy
pillanatot - olyan lehetőségeket, amelyekre nincs még egyszer esélyünk -,
és sokkal tovább életben tartja ezt a múltbeli pillanatot az az érzésünk, hogy
nem fejeztük be, amit elkezdtünk. A megbánt tetteinket viszont gyakran
régen befejeztük már, és teljesen a múlt körébe tartoznak: igen, elrontottuk,
de ami megtörtént, az megtörtént, a kocka el van vetve, az ügy pedig le van
zárva.

Az a megoldás, hogy több kockázatot kell vállalni

Ennek a kutatásnak az a tanulsága, hogy legtöbbünk számára nagyon fontos

megakadályozni a nem cselekvés miatt kialakuló megbánást. Magától
adódik az a megoldás, hogy úgy kell alakítani az életünket, hogy a lehető
legkisebbre csökkentsük az ilyenfajta megbánások kialakulásának esélyét.
Ennek sikeres elérése érdekében érdemes több kockázatot vállalni. A havi
egy kockázat ésszerű célnak tűnik. Nos tehát előre, csak előre, lássuk,
mi lesz belőle! Lépjünk ki a komfortzónánkból, ugorjunk fejest,
tapogatózzunk a sötétben, próbáljunk ki valami újat, vagy ragadjunk meg
egy olyan lehetőséget, amely akár kissé félelmetesnek is tűnik. Lehet, hogy
olyan lehetőségek nyílnak meg, amelyekről nem is tudtunk korábban. Talán
egy olyan adottságunkra, erős pontunkra vagy preferenciánkra derül fény,
amelyről eddig nem tudtunk. Egy régi barátnőm addig nem is tudta, milyen
mókás teremtés - és hogy ezt mennyire élvezi -, amíg be nem iratkozott egy
dumaszínházkurzusra.

Az az igazság, hogy több út is vezethet egy célhoz, de nyitottnak kell

lennünk a lehetséges meglepetésekre, váratlan fordulatokra, és rugalmasnak
kell lennünk arra, hogy megragadjunk egy olyan lehetőséget, amely
másoknak talán fel sem tűnik, vagy hogy menet közben irányt váltsunk.
Amikor tehát a sarki boltba ballagunk, vegyük le a szemellenzőt (vagyis
vegyük észre a környezetünket is, ne csak a tejet és a kenyeret lássuk
magunk előtt), és készüljünk fel egy meglepetésszerű felfedezésre vagy egy
új barátunk, üzletfelünk felbukkanására. A nagyobb kockázatvállalás nem
azt jelenti, hogy őrülten kell vezetnünk, vagy idegeneket kell meghívnunk a
lakásunkba, egyszerűen csak arról van szó, hogy egyszer-egyszer ne a
megszokott kávéházunkba térjünk be, vagy másik úton menjünk el
dolgozni, mert így megnő a valószínűsége, hogy valami újjal és
váratlannal fogunk találkozni. A nagyobb kockázatvállalás azt is jelentheti,
hogy összeismerkedünk az új szomszéddal, megnézünk egy új
álláslehetőséget, vagy akkor is kimondjuk a véleményünket, amikor a
többiek hallgatnak, mint a sült hal.

A mondás szerint minden sikeres ember mögött kudarcok vannak. Ha

valaki magas szintre jutott bármiben, akkor teljesen mindegy, hogy
internetes vagy hagyományos vállalkozása van, hogy írással vagy
politikával foglalkozik, mert nagy valószínűséggel sok kudarc, elutasítás és
csalódás jutott neki osztályrészül a mostani sikerei előtt. Ha valakinek
nehézséget jelent felülemelkedni a csalódásokon és megtenni a
következő lépést, akkor tűzze ki maga elé azt a célt, hogy kockázatot
fog vállalni - vagyis mondja azt, hogy „A fenébe is, megpróbálom!" Még
kudarc esetén is elkezdhet megváltozni az énképünk, és elhihetjük, hogy
képesek vagyunk kockázatot vállalni. Ha pedig jól alakulnak a dolgok,
akkor felfelé tartó örvénybe kerülhetünk, hiszen az apró sikertől megnő a
hatékonyságunk, az optimizmusunk és az önmagunkba vetett hitünk,
aminek hatására megjön az étvágyunk a jövőbeli kockázatvállaláshoz.

Legyen elégedett, és győzze le a túl sok választási lehetőség zsarnokságát!

Bár nagy részét már ismertettem a megbánással kapcsolatban végzett
kutatásoknak, hátravan még az egyik nagyon fontos oka annak, miért
bánunk meg bizonyos dolgokat a múltunkból. A megbánás gyakran abból a
szándékunkból ered, hogy tökéletes döntést akarunk hozni, különösen
akkor, ha számos lehetőségünk adódik. Azt gondolná az ember, hogy
kívánatos és előnyös, ha több választási lehetőségünk van — és valóban az
is, hogyha az az alternatíva, hogy nincs alternatíva. Amikor azonban
túlságosan sok választási lehetőség között kell döntenünk, a kutatók szerint
rossz a helyzet,403 mert ha képtelenek vagyunk kezelni a rengeteg választási
lehetőséget, akkor utólag bánkódni fogunk.

Amikor megkérdik az embereket, általában azt válaszolják, hogy jobban

szeretik, ha több, mint ha kevesebb választási lehetőséggel rendelkeznek a
munka, az élettársi kapcsolatok, a rádióállomások vagy a fagylaltok terén.
Miután azonban megtörtént a választás - miután megreszkírozzuk az A
munkahely, B vőlegény és C hifitorony melletti döntést -, a több
választási lehetőség között dönteni kényszerülők általában kevésbé
elégedettek, és valószínűbb, hogy végül megbánják a döntésüket.404 Barry
Schwartz, a Swarthmore College professzora The Paradox of Choice (A
döntés paradoxona) című könyvében foglalkozik ezzel a látszólagos
ellentmondással, amelynek eredeti címe sokatmondóan „A döntés
zsarnoksága" lett volna. A szerző megállapította továbbá, hogy kétféle
ember létezik: az egyik mindig a „jó vásárt" és a „legjobb" döntést keresi
(ők a „maximalisták" vagy „perfekcionisták"), a másik pedig beéri azokkal
a választásokkal, amelyek egyszerűen „elég jónak" bizonyulnak (ők
a „megelégedők"). Amikor elmondom valahol, hogy vannak maximalisták
és megelégedők, az emberek azonnal be tudják sorolni magukat (no meg a
szeretteiket) ezekbe a kategóriákba.

A gond csak az, hogy bár a maximalisták hajlandók időt, pénzt és energiát
áldozni az alapos kutatásra és a lehetséges választási lehetőségek módszeres
feltérképezésére (emlékszem, hogy az egyik tanítványom hónapokat töltött
a „tökéletes doktor" felkutatásával, akivel a lézeres szemműtétét akarta
elvégeztetni, s eközben nemcsak hetekig vadászott az interneten, hanem
orvosokkal, asszisztensekkel és volt betegekkel is
folytatott beszélgetéseket), de a végén bármit választanak,
elégedetlenek lesznek vele (ahogyan ez a volt diákom is). Az derült ki
például az egyik olyan vizsgálatban, amelyben munkaválasztási helyzetben
hasonlították össze a maximalistákat a megelégedőkkel, hogy a
maximalisták objektív mércével mérve jobb munkákat kaptak (20%-kal
magasabb volt a kezdő fizetésük, mint a megelégedőknek) - tehát
kifizetődött a hosszabb és alaposabb kutatómunkájuk -, de meglepő módon
kevésbé voltak elégedettek a munkájukkal, mint a megelégedők.405

Ha Ön maximalista, akkor a tökéletes döntés állandó hajkurászása -

valamint a sok-sok alternatíva áttekintése és a közülük való választás -
ellenére végül viszonylag elégedetlenebb és csalódottabb marad. Miért?
Először is azért, mert minél több döntést hoz meg az ember, annál jobban
elfárad, és annál jobban kimerül az akaratereje, aminek hatására kiég, és
rosszabb döntéseket fog hozni.406 Másodszor azért, mert minél több
választási lehetőség áll rendelkezésünkre, és minél több kutatást végzünk,
feltehetőleg annál nagyobb a valószínűsége, hogy egy kielégítő választási
lehetőség is lesz köztük, ezért valószínűbb, hogy a végén elhisszük, hogy az
elfogadhatatlan végeredmény a saját hibánkból adódott, nagyobb
valószínűséggel vesszük észre, hogy a szomszéd jobban döntött, és annál
több okunk van a megbánásra. Aki éveket töltött azzal, hogy felderítsen
minden karrierlehetőséget, és a végén a zene mellett tette le a voksát, de az
nem hozta meg számára a várt sikert, akkor önmagát hibáztatja, irigykedik
az egyetemi szobatársára, aki jól döntött, amikor a határidős befektetési
ügyleteket választotta, s éjszakánként nem tud aludni a lelkiismeret-
furdalástól. Másrészt viszont ha különösebb gondolkodás nélkül szállt be a
családi vállalkozásba, de nem jött össze, akkor majd másokat (vagy a
balszerencsét) fogja hibáztatni.

A megbánást az önhibáztatás tüzeli, és még jobban lobog, ha önmagunkkal

szemben kételyeink vannak. Aki természetszerűleg maximalista, az nagy
eséllyel fog megbánni dolgokat, mivel maximalistaként nemcsak a jó
végeredményre törekszik, hanem minden idők legjobb eredményére, és
bármely eredményen lehet valami kifogásolnivalót találni. Minden
eredményre ráfoghatjuk, hogy van valami apró hibája vagy tökéletlensége.

Érdemes tehát megszabadulnunk a maximalista hajlamainktól és

megelégedővé átnevelni magunkat, ha fel akarunk készülni arra a pillanatra,
amikor lassan utolérnek bennünket - vagy éppen lecsapnak ránk - az életünk
félresikerült pillanatai. Nem könnyű, de meg tudjuk csinálni. Berry
Schwartz az alábbi javaslatokkal próbálja megkönnyíteni a munkánkat.

Ne hasonlítgassunk!

Először is - az 5. fejezettel összhangban - a lehető legkisebbre kell

csökkentenünk azt az időt, amit önmagunkat másokhoz hasonlítgatására
fordítunk. Mindig lesz valaki, aki valamiben jobb, mint mi: szebb,
izmosabb, jobban megy a sora, többet tud, jobban fejezi ki magát, viccesebb
vagy több érzéke van a művészethez. Minél többet hasonlítjuk magunkat a
társainkhoz, a barátainkhoz, a szomszédokhoz, a családtagokhoz és a
hírességekhez, annál jobban megnöveljük annak az esélyét, hogy találunk
valakit, akinek jobban sikerül valami - vagy ügyesebben választott -,
és annál nagyobb valószínűséggel fogjuk megbánni, hogy nekünk nem
olyan jól megy. Persze azt is észrevesszük, hogy bizonyos embereknek
rosszabbul jött ki a lépés - és rosszabbul választottak - de, amint a
kutatásaim mutatják, ha megtudjuk, hogy valakinek rosszabbul megy a
sora, mint a miénk, az valamilyen okból nem tudja ellensúlyozni azt, ha
valakinek jobban megy.407

Vezessünk időnaplót!

A második javaslat szerint jól jár az, aki nyomon követi, hogy mennyi időt
és energiát tölt döntéshozatallal. Mindig is híve voltam annak, hogy
vezessünk időnaplót egy hétig, amelyben egy-egy napnak mind a
huszonnégy órájával elszámolunk.408 Gyakran meglepi az embert, amire
rájön eközben, de mindenesetre ha felismerjük, hogy rengeteg időt
elvesztegetünk számos apró vagy viszonylag harmadrendű döntéssel
(vagyis nem a nagy horderejűekkel foglalkozunk), akkor úgy
határozhatunk, hogy bizonyos dolgok megérdemlik, hogy több ideig
foglalkozzunk velük, például tornázzunk vagy csavarogjunk a
gyerekeinkkel, illetve befejezzük végre valamelyik feladatunkat. Röviden,
az időnapló eredményei arra sarkallhatnak bennünket, hogy ne
„maximalizáljuk" többé az összes - kicsi vagy nagy - döntésünket.

Higgyünk a szakértőknek!
A harmadik tanács azt javasolja, hogy el kell határoznunk: bizonyos
területeken jobban a szakértőkre (például egy jobb műszaki érzékű
barátunkra) vagy a mások által összegyűjtött adatokra (például a vásárlói
értékelésekre, népítéletre, fogyasztói tájékoztatókra stb.) fogunk
hagyatkozni. Ekkor viszont fontos, hogy a szakértőké legyen az utolsó szó,
mert ha nem vagyunk elég elővigyázatosak, akkor a szakértők vagy
kritikusok tanácsai csak egy állomást fognak jelenteni a sok közül a
döntésig vezető hosszú úton, és a végén azt fogjuk észrevenni, hogy fél
éjszakákon át olvasgatjuk az Amazon vásárlói értékeléseit olyan
emberektől, akikhez semmi közünk nincs. Röviden: arra kell
törekednünk, hogy megbízzunk a szakértők értékelésében, de
korlátoznunk kell, hogy mennyire tesszük ki magunkat ezeknek az
értékeléseknek vagy másfajta információknak (melyek nagy részét
manapság az internetről szerezzük be). Persze menjen az ember
és nézelődjön, de szabja meg az időt és a tanácsadók számát (pl. fél óra
vagy egy hozzáértő barát).

És ne feledjük, hogy a tökéletességet többre tartják, mint amennyit ér!

Végül nem szabad elvárnunk a tökéletességet: nem szabad arra

számítanunk, hogy mindig jól döntünk, és nem szabad hibáztatni magunkat,
amikor nem a legjobb döntést hoztuk. Még akkor is, ha valóban magunkat
hibáztathatjuk, a végén csak rosszabbul érezzük magunkat, ha az
elszalasztott lehetőségek miatt aggódunk, és azon sajnálkozunk, hogy amit
választottunk, az nem bizonyult jó döntésnek. Magunk mögött kell
hagynunk a megbánást, és el kell fogadnunk a következményeket, majd
tovább kell lépnünk. Az önhibáztatás ellentéte - amint az 1.
fejezetben megtárgyaltuk - a hálaadás: adjunk hálát az összes jó dologért az
életünkben.

Összefoglalás a felkészülés szellemében

Kétségkívül fájdalmas annak felismerése, hogy talán soha nem érjük el a

régóta áhított célunkat, vagy hogy elszalasztottunk egy soha meg nem
ismétlődő lehetőséget. Sajnos nemcsak terméketlen, hanem veszélyes is az
a rágódás, amelyet az az érzés („első gondolat") okoz, hogy nem lehetünk
boldogok, ha bizonyos álmaink és vágyaink nem teljesülnek, vagy ha úgy
véljük, a boldogság és a megbánás nem létezhet egymás mellett.
Pesszimista és körben forgó kesergéseink nemcsak súlyosbítják a
borúlátásunkat, reménytelenségünket és veszteségérzésünket,
hanem hatásukra hajlamosak vagyunk más - holott sokkal elérhetőbb -
vágyakat is feladni. A körben forgó önsajnálat gépies választása helyett
döntsünk inkább úgy, hogy nézőpontot váltunk, és meglátjuk a megbánás
káros és veszélyes hatásait. Nem hagyjuk, hogy megbánásaink és
elpuskázott lehetőségeink megmérgezzék a boldogságunkat, hanem
eldöntjük: olyan módon vizsgáljuk meg őket, amelyek segítenek
kiforrottabb, bölcsebb és végső soron boldogabb egyénekké válnunk. A
pszichológiai elméletek és kutatások arról tanúskodnak, hogy akkor adjuk a
legegészségesebb reakciókat azokra a pillanatokra, amikor a „mi lett volna,
ha..." kérdése kínoz bennünket, amikor azt fájlaljuk, hogy nem tettünk
semmit egy adott helyzetben, vagy amikor megbénítanak bennünket a
választási lehetőségeink, ha elgondolkodunk rajta, hogy milyen
tanulságokat vonhatunk le ezekből a lehetőségekből vagy
kontrafaktuálisokból az életünk menetére nézve, és hogy hova jutottunk el
általuk (pl. egy régi megrázkódtatás végül valamilyen értelemben az
események szerencsés alakulásához vezet, aminek hatására gazdagabbá
válik az életünk, és nagyobb értelmet nyer számunkra). Ennek ellentéte az,
amikor hagyjuk, hogy lebénítsanak bennünket ezek a pillanatok. Ezért
érdemes apró (vagy nem is olyan apró) kockázatokat vállalni, nehogy
kialakuljon bennünk a nem cselekvés miatt érzett megbánás (pl. úgy
reagálunk a tegnapi nem cselekvésre, hogy ma felemeljük a hangunkat),
továbbá inkább olyan lehetőségeket keressünk, amelyek „elég jók",
mintsem tökéletesek.
10. Nem lehetek boldog... hiszen
vége a legszebb éveimnek
Néhányunknak az ébredés első másodpercei a legsivárabbak és a
legpesszimistábbak. Még ha rá is jövünk, hogy nem igazán ésszerűek ezek
az első gondolatok, akkor sem tudjuk megváltoztatni őket. A világ
kietlennek, a jövőnk sivárnak, a múltunk terméketlennek tűnik, a jelenünk
pedig csupa aggodalom és kesergés. Később aztán, napközben még
nevethetünk, lehetnek termékeny és kreatív pillanataink, sőt érezhetünk
szeretetet, és jól érezhetjük magunkat, de ébredéskor ezek a lehetőségek
még nem látszanak. Reggel az nyilall belénk - és igen, úgy érezzük, hogy
olyan mélyen tudjuk ezt, mint a szüleink nevét -, hogy a legszebb éveinket
már magunk mögött hagytuk.

Sokan értik, miről beszélek, sokan vannak, akik így éreznek - ha nem is
minden reggel, de minden alkalommal, amikor letörtek valamilyen csalódás
vagy a kimerültség miatt, vagy néhány hetente, vagy talán csak néha-néha.
S bár nem kell ahhoz „öregnek" lennünk, hogy úgy érezzük, már magunk
mögött hagytuk a legszebb éveinket - nem kell, hogy nyugdíjba menjünk
arról a munkahelyről, amely valaha kielégített bennünket vagy bővelkedett
sikerélményekben, illetve felnőjenek a gyerekeink, és elköltözzenek
hazulról -, mert az élet második felében kétségkívül nagyon elterjedt ez az
érzés, és akkor a legerősebb.

• Nem lehetek boldog, ha kevesebb van hátra, mint amennyit eddig éltem.

• Nem lehetek boldog, ha már túl vagyok legszebb éveimen.

Az a tény, hogy ezek a hiedelmek roppant elterjedtek, még nem jelenti azt,
hogy nem károsak vagy tévesek. Valójában nem egy, hanem két mítosz
kapcsolódik az élet második feléről vallott gondolkodásunkhoz. Az első az
a tévedés, hogy el tudjuk dönteni, melyek életünk legszebb évei. A második
az a boldogságmítosz, mely szerint minél fiatalabbak vagyunk, annál
jobb nekünk. Célom, hogy mindkét téves hiedelmet a helyére tegyem, majd
bemutassak néhány friss és nagyon érdekes vizsgálatot, amelyekből kiderül,
milyen egészséges (és egészségtelen) módokon gondolkodunk a múltunkról
meg a jövőnkről, mely életkorokban a legelégedettebbek az emberek és
miért, s felkészítenek bennünket azokra a döntésekre, amelyek
hozzájárulnak az elégedettségünkhöz, sőt az örömünkhöz. Ha sikerül
újragondolnunk az életpályánkról és a korunkról alkotott
feltételezéseinket, akkor szabadabban tudunk nézőpontot váltani más
életterületekkel kapcsolatban is, és új döntéseket tudunk hozni.

Tévedés, hogy meg tudjuk ítélni, melyek életünk legszebb évei

Először is vizsgáljuk meg azt az elképzelést, hogy odavannak a legszebb

éveink. Vajon egyáltalán tudhatjuk ezt? Talán igen, ha azt feltételezzük,
hogy rangsorolhatjuk egy-egy év jó vagy rossz mivoltát, és grafikonon
ábrázolhatjuk ezeket az összes már mögöttünk hagyott év esetében - kezdve
a gyermekkor első esztendejétől, amelyre már vissza tudunk emlékezni, az
öregkoron át egészen a halálunkig. Kísérleti
szociálpszichológusként számos módszertani problémát kifogásolnék ebben
a megközelítésben, nem utolsósorban azt, hogy az emberek nagyon
torzítanak az emlékezés és a múlt megítélése közben. A
„rózsaszín szemüvegen át látja - vagy megszépíti - a múltat" kifejezés
arra utal, hogy hajlamosak vagyunk nagyobb szeretettel és pozitívabban
látni a múltbeli eseményeket és korszakokat, mint amilyenek valójában
voltak. Három szellemes vizsgálat például végigkövette az emberek
élményeit az előtt, közben és után, hogy három különböző, nagyon várt
utazásra indultak volna.409 Mindhárom vizsgálatban fény derült rá, hogy az
utazók elég sok csalódást éltek át, rossz volt az idő, borongós gondolataik
voltak, veszekedtek, olykor rájuk tört a kétség önmagukkal szemben, s
nem érezték, hogy a maguk urai. Hazatérés után azonban rögtön
úgy kezdtek beszélni az élményeikről, mintha minden idillikus lett volna.
Ugyanez a torzítás figyelhető meg akkor is, amikor visszagondolunk egy
régi szerelemre, amikor felidézzük az egyetemi éveinket vagy az első
előléptetésünk utáni éveket. Sokunknak kész elméleteink vannak arról,
hogyan kell lezajlania életünk egy-egy szakaszának, ezért a végén
újraalkotjuk, újraértelmezzük és szelektíven elfelejtjük ezeknek az
epizódoknak azokat az aspektusait, amelyek nem illenek bele az
elméletünkbe. Érdemes kipróbálni, úgy van-e, ahogy mondom, és elővenni
azokat a régi naplókat vagy naptárbejegyzéseket, amelyeket azokban
a „rózsaszínnek látott" korszakainkban írtunk; talán meg leszünk lepve,
amikor rájövünk, mennyi stressz, probléma és csalódás jutott akkoriban
osztályrészül.

Ám mi van akkor, ha képesek vagyunk valóban őszintén és reálisan

felmérni a régi éveinket? Ha megvan bennünk az a pontosság, amelynek
segítségével összevethetjük ezeket az esztendőket? Sajnos egy sokkal
nagyobb tévedés adódik még akkor is, ha igazak lennének ezek az
egyébként kétes feltevések: az előttünk lévő éveket semmiképpen nem
fogjuk tudni előre megítélni, amíg meg nem haltunk. Ilyen egyszerű. Hiába
feltételezzük tehát, hogy ítéleteink pontosak, állandóak, és időben
sem változtatjuk őket - hiszen végső soron sokan hittük úgy, hogy életünk
legszebb éveit az egyetemen vagy a házasságunk elején töltöttük, de aztán
nem gondoltuk vajon másképpen az életünk későbbi részében, amikor már
bölcsebbek voltunk, és ezzel az éleslátással tekintettünk visszafelé? -, azt
úgysem tudhatjuk előre, mit hoz majd a jövő. Ha ezt most belátjuk, akkor
kifoghatjuk a szelet az efféle gondolatok vitorlájából; olyannyira,
hogy később sem térnek majd vissza.

„Párizs örökre a miénk marad." Inkább töltsük fel lelki bankszámlánkat, ne a régi szép időkön
keseregjünk!

Tegyük fel, hogy a régi szép idők valóban szép régi idők voltak. De akkor
hogyan gondoljunk rájuk most oly módon, hogy kiaknázhassuk az
akkoriban ránk mosolygó szerencsét, ne pedig a csalódás vagy a fájdalmas
nosztalgia csapdájába kerüljünk? Néhány munkatársammal írtam egyszer
egy tanulmányt „Happiness and Memory" (Boldogság és emlékezet)411
címmel, amelyben leírtunk egy módszert, melynek segítségével elérhetjük
ezt. A kutatás témája a „gyarapítás" és a „szembeállítás" különbségtétele
volt.412 Gondolják át az alábbi példát: egy külföldön töltött fantasztikus év
hozzájárulhat az élményeink „bankszámlájához", gazdagíthatja az
életünket, de örök időkre viszonyítási pont is maradhat a jövőbeli, otthoni
eseményekhez, amelyet soha nem lehet felülmúlni. Az első esetben a
gyarapítást, a másodikban a szembeállítást szolgálja. Ha egy múltbeli
pozitív esemény - legyen az nagy vagy jelentéktelen - fokozza a
boldogságunkat (és fordítva, ha egy negatív esemény elvesz a
boldogságunkból), akkor gyarapító hatása van, mert alapvetően „gyarapítja"
emlékeink „tőkéjét" vagy képzeletbeli élménybankszámlánkat. Ha viszont
szembeállítjuk egymással a jelent a „régi szép időkkel", akkor kevésbé
leszünk majd boldogok, és korlátokat szabunk az élményeinknek. Akkor is
szembeállításról beszélhetünk, amikor a jelent a „régi rossz napokkal"
vetjük össze, és ettől jobban érezzük magunkat - vagy legalábbis nem
annyira rosszul.

Az a lényeges meglátása ennek a felfogásnak, hogy nem mindig tudjuk, mi

lesz a hatása egy-egy életeseménynek. Az első szerelmünk, a gyerekünk
születése vagy akár egy csodálatos vacsora kétségtelenül boldogabbá tehet
bennünket - gazdagíthatja az életünket, hozzáadhat, elmélyítheti és meg is
javíthatja -, ám az ezekben az élményekben rejlő öröm, izgalom és értelem
hátrányosan is kikerülhet a mostani mindennapjaink apró örömeivel és
csalódásaival való összehasonlításból, s így krónikus szomorúságot és
fájdalmas nosztalgiát okozhat.

Ennek az érdekes felfogásnak az empirikus tesztelése érdekében a

munkatársaimmal elvégeztünk egy vizsgálatsorozatot, amelynek során
különböző etnikai hátterű amerikai egyetemistákat kértünk meg arra, hogy
idézzenek fel eseményeket a gyermekkorukból, és izraeli felnőtteket, hogy
elevenítsék fel a katonaságnál szerzett élményeiket. Összességében azt
találtuk, hogy az önmagukat általánosságban boldognak érző amerikaiak és
izraeliek hajlamosak gyarapító pozitív élményeket felidézni (vagyis örömet
és élvezetet találni az olyan élmények felidézésében, mint az első szerelem,
egy régóta áhított cél elérése vagy egy katonai kitüntetés feltűzése).
Azonban az önmagukat általában boldogtalannak tartó emberek inkább a
negatív élményekhez nyúltak vissza - vagyis azokhoz a negatív
gondolatokhoz és érzésekhez tértek vissza képzeletben, amelyek
betegséghez, szerelmi csalódáshoz, háborúban elvesztett társakhoz vagy
akár apró sérelmekhez kapcsolódtak, így ezek az élmények még a jelenben
is boldogtalanná tették őket. Amikor a szembeállítás terén vizsgáltuk őket,
az általánosságban boldog résztvevőink ekkor is egészségesebb és
adaptívabb stratégiákat alkalmaztak: hajlamosak voltak az itt és most
élményeit egy kimondottan rossz régi emlékkel szembeállítani (pl. „Hát,
sokkal jobb most az életem!"),413 míg az idült boldogtalanok inkább arra
hajlottak, hogy a jelent pozitív múltbeli élményekkel hasonlítsák össze
(pl. „Akkoriban sokkal izgalmasabb volt az életem").

Mivel ezek az eredmények korrelatívak, nem dönthetjük el, hogy a

különböző múltfelidézési módok az emberek boldogsági szintjének forrásai
vagy tükröződései. Mindazonáltal több mindent megtanulhatunk belőlük.

Először is azt tanulhatjuk meg ebből a vizsgálatból, hogy nem tudjuk előre,
milyen lesz egy-egy életesemény végső kimenete.

Az a második tanulság, hogy a végeredmény részben a mi kezünkben van.

Harmadszor: az, ahogyan a múltbeli dolgokra visszaemlékezünk, mind a

pillanatnyi, mind a tartós boldogságunkat meghatározhatja.

Ha azt hisszük, hogy már vége a legszebb éveinknek, akkor pontosan azt
tesszük, amit a vizsgálatunkban a krónikusan boldogtalan emberek: a
rózsaszínűnek látott múlttal állítjuk szembe a jelent. Ön vajon szeretettel
gondol vissza a boldogabb napjaira (amikor még fiatalabb, motiváltabb és
romantikusabb volt, mint ma) vagy akár az olyan időkre, amikor kevésbé
volt boldogtalan, mint most (amikor még nem veszítette el a testi erejét, egy
barátját vagy valamelyik szerettét)? Aki úgy mereng ezeken, hogy hozzájuk
hasonlítja a jelenét, az elcsügged és nosztalgiázni kezd. A régi idők
szelektív emlékezete vagy ezek örömeinek felnagyítása hatására esetleg
nem sikerül észrevennie vagy értékelnie a mai örömeit.414

Képzelje el, hogy a Humphrey Bogart által alakított főhős, Rick Blaine
bőrében van a Casablanca című filmben, és úgy érzi, hogy élete legszebb
éve az volt, amit Párizsban töltött az Ingrid Bergman által alakított Ilsa
Lunddal: éppen vadul szerelmesek voltak egymásba minden idők
legromantikusabb városában. Hatalmán kívüli dolgok miatt megszakadt és
befejeződött a románc - ráadásul rossz szájízzel -, s ma már csak az emléke
él. Ezek az emlékek a tartós boldogság forrásává válhatnak, de örökre el
is törpíthetnek minden későbbi boldogságot és örömet, mert bármerre
járunk, ehhez az idilli szerelemhez viszonyítjuk a kapcsolatainkat, még
akkor is, ha egyébként ezek önmagukban nagyon jók. Ön vajon melyik
nézőpontot és emlékezést preferálja? Azt javaslom, fontolja meg II.
Erzsébet angol királynő tanácsát: „A szép emlékek jelentik a második esélyt
a boldogságra",415 és inkább arra használjuk az emlékeinket, hogy fokozzák
a jóllétünket, mintsem hogy elvegyenek belőle. A döntés a mi kezünkben
van.

Játsszuk újra a boldog pillanatokat, és elemezzük ki a boldogtalanokat!

Nem mindig könnyű alkalmazni a „Párizs örökre a miénk marad"-

vizsgálatok tanulságait. Kimondottan nagy kihívást jelentenek, ha nem
természetes számunkra, hogy inkább gyarapító, mintsem szembeállító
szemlélettel kezeljük a pozitív múltbeli élményeinket. Ígéretes stratégia
bontakozik ki azonban abból a kutatásból, amelyet a hallgatóimmal
végeztem, és amelyben arra kértük a résztvevőket, hogy vagy játsszák újra
meg újra életük legboldogabb és legboldogtalanabb napjait, vagy
szisztematikusan elemezzék őket.416 Érdekes aszimmetriát találtunk az
eredményekben: pontosan ugyanaz tesz bennünket boldoggá, amikor a
boldog élményeinket elevenítjük fel, mint ami boldogtalanná tesz, amikor a
boldogtalan pillanatokat idézzük fel.

A résztvevők boldogabbnak érezték magukat, miután újrajátszották a

pozitív élményeket és elemezték a negatívakat. Magyarán amikor
felidézünk valami csodálatos élményt a múltunkból - mondjuk, az esküvőnk
napját vagy amikor berúgtuk/bedobtuk a győztes gólt -, akkor nem szeretjük
felboncolni, megmagyarázni vagy összetevőire bontani. Nem akarunk túl
sok kérdést feltenni vele kapcsolatban („Miért történt vajon? Hogyan
érezték tőle magukat mások? Vajon hogyan alakult volna az a nap, ha
én másképp teszek?"). Az e kérdésekre adott válaszok elvennék az élmény
varázsát és élvezetét - mely ezzel elveszítené a rendkívüliségét, és
hétköznapivá alakulna át. Ennek ellenkezője a legjobb alkalmazkodást
elősegítő stratégia, amikor ízlelgetjük egy pozitív esemény emlékét, és
valósággal „fürdünk" benne - vagyis ugyanúgy visszajátsszuk a fejünkben,
ahogyan egy DVD-t is újra meg újra lejátszunk. Ez a gyakorlat segít abban,
hogy kiélvezzük az eseményt, és a lehető legnagyobb élvezeti és
örömbeli élményt merítsük belőle. Összességében: arra kellene
törekednünk, hogy a régi szép időket bennünket gyarapító tőkeként
kezeljük (ne pedig szembeállítsuk őket a mostani élményeinkkel), tehát
inkább játsszuk újra, ne pedig elemezgessük őket.
Ezzel szemben amikor a legboldogtalanabb - vagy legnagyobb
megrázkódtatást jelentő - élményeinkre gondolunk, akkor a kutatások
szerint érdemes a fentieknek éppen az ellenkezőjét tennünk. Vagyis akkor
leszünk a legboldogabbak, ha szisztematikusan elemezzük a
legfájdalmasabb pillanatainkat: - megpróbáljuk megérteni őket, zöld ágra
vergődni velük, megérteni a jelentésüket), majd magunk mögött hagyni
őket.417 A kísérleteim tanúsága szerint ezt meg tudjuk tenni szándékosan is
- például ha lépésről lépésre leírjuk, miért történt egy bizonyos
esemény, hogyan növekedhetünk általa, vagy hogyan oldhatjuk meg a vele
kapcsolatos problémákat. Amint a 3. fejezetben írtam, a nyelv használata
segít megértenünk a megpróbáltatásainkat és a szenvedéseinket (ha írunk
vagy beszélünk valakinek róluk), mert segítségével könnyebben
megfigyelhetjük azokat az összefüggéseket, amelyeket korábban esetleg
nem láttunk, és el tudjuk választani az okokat az okozataiktól. Röviden:
ezek az eredmények azt sugallják, hogy arra kellene törekednünk,
hogy inkább élvezzük (tehát ne elemezgessük) a boldog
időszakokat, viszont meg kell próbálnunk megérteni (és nem újrajátszani)
a boldogtalan periódusokat.

Kétségtelenül mindannyiunknak lesznek olyan pillanatai, amikor azt

mondjuk magunknak: „Soha nem lesz már ilyen jó ötletem (kedvtelésem,
nyaralásom, alakom)", vagy „Ha vége lesz ennek az utazásnak (munkának,
nyeréssorozatnak, a gyerekem mostani életszakaszának), akkor már csak
rosszabb jöhet." A fentiek alapján két optimális reakciót tudunk javasolni az
ilyen gondolatokra. Az első: életünk pozitívumait - mondjuk, egy ragyogó
ötletet, időtöltést vagy munkahelyi sikert - helyezzük el
lelki élményszámlánkon, hogy bármikor lehívható (= felidézhető) legyen. A
második: a pozitív élményeket játsszuk újra a fejünkben, ne elemezgessük,
hogy miért történtek úgy, ahogy, és hogy miért gondoljuk azt róluk, hogy
soha többé nem lehet őket megismételni vagy felülmúlni. De a régi szép
idők újrajátszása hatására vajon nem fogjuk-e még inkább azt érezni, hogy
most már mindörökre lefelé ível az életünk? Ha egy ugyanennyire
fontos harmadik tanácsot megszívlelünk, akkor nem. Húzzunk egy vonalat
a múltbeli pozitív eseménytől a jövőbe, s ezt a vonalat a pozitív és értelmes
célkitűzések pontjai rajzolják ki!

Pillantás a jövőbe. Törekedjünk a számunkra jelentős életcélok kitűzésére!

Az az egyik legjobb módja a jövőorientáltság kialakításának - a látszólag
idillikus múltba révedés helyett - ha értelmes életcélok megvalósításán
dolgozunk. „Nincs boldogság cselekvés nélkül",418 és nincs boldogság
célkitűzés nélkül. Azonban - mint korábban már említettem - fontos bölcsen
megválasztanunk a céljainkat és kifejlesztenünk azt a képességünket, hogy
a céljainkat úgy tudjuk megváltoztatni, hogy még nagyobb
boldogsághoz vezessenek. Ha emlékeznek még, az általunk választott
céloknak inkább belső, mintsem külső motiváltságúnak kell lenniük (vagyis
inkább azért törekedjünk rájuk, mert értelmesnek és élvezetesnek találjuk
őket, ne pedig azért, mert a kultúránk vagy a szüleink úgy kívánják);419
legyenek harmonikusak (ne kerüljenek összeütközésbe egymással);420
elégítsék ki a belső emberi szükségleteket (például hogy értsünk valamihez,
kapcsolódjunk másokhoz, és járuljunk vele hozzá a közösséghez, ne pedig
csak arra vágyjunk, hogy gazdagok, hatalmasak, szépek vagy
híresek legyünk);421 összhangban kell lenniük a leghitelesebben
vállalt értékeinkkel;422 elérhetőnek és rugalmasaknak kell lenniük;423 és - jó
esetben - inkább valaminek az elérésére összpontosuljanak, mintsem valami
elkerülésére vagy az előle való elmenekülésre424 A kutatók azt találták,
hogy a fenti kritériumoknak megfelelő célok nagyobb boldogsággal,
elégedettséggel és kitartással járnak.

A célkövetés olyan boldogságfokozó stratégia, amely a lehetőségeink

mértékétől, az adottságainktól, készségeinktől és erőforrásainktól
függetlenül mindannyiunk számára elérhető. Mindannyiunkban van valami
értékes és egyedi, amit felajánlhatunk a többiek számára, ami miatt érdemes
tanulnunk, amit érdemes művelnünk, és amire érdemes törekednünk. S bár
elérhetjük (el is kell érnünk) a legmagasztosabb álmainkat, mégis muszáj
azzal kezdenünk, hogy a céljainkat alcélokra és napi célokra bontjuk.

Elvileg egyik tanácsommal sem találom fel a spanyolviaszt. Számos

könyvet írtak már arról, hogyan tudjuk elérni az céljainkat - főként az üzleti
céljainkat (pl. hogyan érjük el, hogy cégünk toplistás vállalat legyen,
hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket, hogyan
legyünk milliomosok, hogyan bűvöljük el az embereket, hogyan váljunk
híressé, és hogyan érjük el, hogy kiadják az írásainkat), a kapcsolati
céljainkat (hogyan találjuk meg a lelki társunkat, hogyan beszéljünk úgy a
gyerekeinkkel, hogy hallgassanak ránk, hogyan értsük meg az ellenkező
nemet, „hogyan legyünk lábtörlőből álomnő"), valamint az egészségünkkel
kapcsolatos céljainkat (hogyan legyünk újra karcsúak, hogyan lassítsuk le
az öregedést, stb.). Bár az ezzel foglalkozó szakirodalom nagy része
megalapozott tanácsokat tartalmaz, nekem mégis három bajom van velük.
Először is, a tanácsok nagy része inkább anekdotikus és inkább
véleményeket tükröz, mint hogy tudományos kutatásokon
alapulna. Másodszor, a szerzők egy-egy adott célra (és annak
elérésére) összpontosítanak, ám azzal egyáltalán nem foglalkoznak,
hogy egyáltalán érdemes-e követni azokat a célokat. Épp az imént
jegyeztem meg, hogy a tudományos adatok nagy része szerint az általunk
választott célok fajtái (pl. meggazdagodás kontra lelki társ) éppen olyan
fontosak, mint elérésük módja. Legvégül, a „valósítsd meg az álmaidat!"
típusú munkák mindegyike a célok elérésével, nem pedig követésének
folyamatával foglalkozik. Magyarán, a szerzők azt feltételezik, hogy az
olvasók mindennél inkább csak arra törekednek, hogy elérjenek egy adott
célt, és hogy elsődleges fontosságú számukra ennek a célnak az
elérése. Ezzel szemben a 7. fejezetből (Csak akkor leszek boldog,
ha... meggazdagszom) világosan kiderült, hogy a kutatások szerint a célok
elérése gyakran nem fokozza a boldogságot;425 s hogy a Káma-szútra
ékesszólásával fejezzem ki magam: „amint megkapunk valamit, amire
vágytunk, megszűnik kívánatosnak lenni".426 Aki járt már úgy, hogy
megérezte valamilyen régen áhított dolog megszerzése után a csalódást -
ilyen pl. a randi azzal a helyes sráccal a konditeremből, az ingatlanvásárlás,
egy hosszú táv lefutása, a diploma -, az pontosan tudja, miről beszélek.

Összefoglalva: akkor érdemes a jövőbeli céljainkra törekedni, ha belső,

harmonikus, szükségletkielégítő, hiteles, rugalmas, elérhető és vonzó
célokról van szó. S bár ifjúságunk virága rég elhervadhatott, az előttünk álló
évek rengeteg lehetőséget biztosítanak a növekedésre, a szenvedélyre és a
kalandra - de az előrevivő lépések mellett kell döntenünk. Akár a
kapcsolatainkon, az életvezetési készségeinken, az egészségünkön
szeretnénk javítani, akár takarékoskodnánk, hogy Dél-
Amerikába utazhassunk, vagy többet szeretnénk nevetni, megvan
bennünk a képesség arra, hogy mindezeket az ambícióinkat
értelemmel ruházzuk fel és céllá alakítsuk, megszabadítsuk a figyelmünket
és az energiáinkat a múlt rózsaszínű emlékeitől, s pozitív, elérhető jövőbeli
várakozások felé fordítsuk.
A végére egy figyelmeztetés

A szebb jövőhöz vezető elképzelések és célok segítenek leküzdeni azt a

hitet, hogy mostantól csak lefelé vezet az utunk, és a régi szép idők végét
sirató kesergésünk ellenszerei lehetnek (legrosszabb esetben is elterelik róla
a figyelmünket). Mindezzel azonban nem szeretném azt a benyomást
kelteni, hogy oktalanul vagy naivan kell a jövőbe tekintenünk. Aldous
Huxley brit író a Szép új világ című regényéről híres, de ő írta A szerelem
útjai című szatírát is, melyben az egyik szereplő óva inti az embereket: „ne
éljetek a ragyogó jövőben [...] annak állandó mámorában, ami majd eljön,
miközben a boldogság nagyszerű eszményén munkálkodtok".427 Ihlessen
meg és vezéreljen bennünket ez a nagyszerű eszmény, de mindig lebegjen a
szemünk előtt az a komoly napi munka, amelyre itt és most van szükség
azért, hogy közelebb kerüljünk ahhoz az eszményhez.

Az élet második felében vannak életünk legszebb évei

Akár fiatalok, akár középkorúak vagy öregek vagyunk, legtöbben hiszünk a

korra vonatkozó boldogságmítoszban - nevezetesen hogy a kor
előrehaladtával együtt csökken a boldogságunk, minden egyes évtizeddel
egyre rosszabb a helyzet, míg végül elérjük azt a pontot, amikor életünket
már csak a szomorúság és a veszteségek határozzák meg.428 Így talán
meglepődünk azon, amit a tudomány következetesen igazol: sokan nem is
tévedhetnénk nagyobbat, mint amikor arra a következtetésre jutunk, hogy a
legszebb éveinket már messze magunk mögöttünk hagytuk. Az idősebb
emberek valójában boldogabbak és elégedettebbek az életükkel, mint a
fiatalok; több pozitív élményt tapasztalnak, és kevesebb negatívat, érzelmi
élményeik stabilabbak és kevésbé érzékenyek a mindennapi negatív
dolgokra, valamint a stresszre.429 Az még bizonytalan ugyan, hogy
általában mikor érjük el a jóllét csúcsát, mivel a különböző vizsgálatok
némileg eltérő eredményekkel zárultak - három nemrégiben végzett
vizsgálat430 azt mutatta, hogy a pozitív érzelmi élmények
hatvannégy, hatvanöt és hetvenkilenc év környékén tetőznek -, az
viszont egyértelműen kiderült, hogy a fiatalkor és a fiatal
felnőttkor egyáltalán nem az élet legrózsásabb időszaka, hanem inkább
a legnegatívabbak közé tartozik.
Azok számára igencsak megdöbbentő lehet ez az eredmény, akik szerint
vége a legszebb éveinknek, és egyáltalán semmi nem lesz jobb az évek
múlásával. Laura Carstensen, a Stanford Egyetem Időskorkutató
Központjának (Stanford University Center on Longevity) alapítója több
mint két évtizedet töltött elméletének431 kidolgozásával és kipróbálásával.
Ez az elmélet arra keresi a választ, miért válnak boldogabbá az emberek az
életkoruk előrehaladtával. Carstensen azt állítja, hogy amikor
felismerjük, hogy véges a hátralévő időnk, elkezdjük alapvetően
másképp nézni az életet. A rövidebb időtávlat arra sarkall bennünket, hogy
jobban a jelenre összpontosítsunk, és (viszonylag korlátozott) időnket és
erőnket olyan dolgokra áldozzuk, amelyek igazán számítanak. Így például a
korosodással sokkal előbbre kerülnek a fontossági sorrendünkben a már
meglévő kapcsolataink, mint az, hogy új emberekkel találkozzunk, vagy új
kockázatokat vállaljunk. Többet fektetünk be ezekbe a kapcsolatokba,
és elvetjük azokat, amelyekből nem igazán tudunk töltekezni. Ennek
következtében megnő a valószínűsége, hogy az érzelmi élményeink inkább
békéből és nyugalomból, mintsem izgalomból és örömökből fognak
állni.432 Megtanuljuk jobban megbecsülni a pozitív dolgokat is az
életünkben, és hogy miként kell belőlük még több boldogságra szert tenni.

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy az életünk dele után mindig
boldogok leszünk. Amint idősödünk, egyre jobban felismerjük az élet
törékenységét - hogy semmi sem tart örökké -, és egyre hálásabbak leszünk
a magunk mögött hagyott évekért. Ám minél hosszabb az életünk, annál
nagyobb valószínűséggel kell átélnünk veszteségeket, aminek hatására
viszonylag több keserédes vagy szívet tépő élményben lesz részünk -
például örülök, hogy találkozom a nővéremmel, de ugyanakkor sajnálom
is, hogy az öcsém már nem él. A pozitív és negatív érzelmeknek ez az
egymásmellettisége valójában mérsékli a magas hullámhegyeket és a mély
hullámvölgyeket, és kiegyensúlyozottabbá teszi az érzelmi életünket.

A kutatók szerint az élet második fele másképpen is kedvez a

boldogságnak. Mivel tudjuk, hogy földi életünk ideje korlátozott, és ez a
tudás évtizedről évtizedre egyre nagyobb érettséggel és egyre jobb szociális
készségekkel jár együtt, ez arra sarkall bennünket, hogy a legtöbbet hozzuk
ki az élményeinkből, és ügyesebben uralkodjunk az érzelmeinken. Lehet
például, hogy ebben a korban mindent megteszünk, hogy jobban érezzük
magunkat, amikor csüggedtek, gondterheltek vagy dühösek vagyunk, s
elkerüljük azokat az embereket és helyzeteket, akik és amelyek a múltban
csak gondot okoztak.433 Az elégedettség, nyugalom, öröm és közelség
érzéseinek fenntartása azért is lehet könnyebb az idő múlásával, mert az
érettebb emberek a vizsgálatok tanúsága szerint pozitív irányba torzítják a
figyelmüket és az emlékezetüket. Magyarán minél idősebbé válunk, annál
nagyobb valószínűséggel koncentrálunk és emlékezünk a pozitív dolgokra
(miközben figyelmen kívül hagyjuk a negatívakat) a környékünkről, az
élettörténetünkből és még a véletlenszerűen kiválasztott információkból
is.434 Ez a pozitív irányba történő torzítás szándékos érzelemszabályozó
stratégiák eredménye is lehet (pl. minél idősebbek vagyunk, annál
tudatosabban próbáljuk kizárni a kritikát), de az is előfordulhat, hogy a
negatív érzelmek feldolgozásáért felelős agyi struktúrák egyszerűen
gyorsabban sorvadnak 435 Mindazonáltal az élet későbbi szakaszaiban
megszerzett boldogságot nemcsak önmagunknak köszönhetjük, hanem
mindenkinek, aki kapcsolatban van velünk. Egy fantasztikusan izgalmas
kutatási vonal arra gyűjtött adatokat, hogy minél idősebbek vagyunk, annál
nagyobb valószínűséggel kezelnek bennünket tisztelettel és kedvességgel a
többiek: kevésbé konfrontálnak velünk és ritkábban kritizálnak, jobban
elfogadnak bennünket és könnyebben megbocsátanak, valamint
keményen megdolgoznak azért, hogy feloldják a feszültségeket és
kerüljék az összeütközéseket.436 Nem csoda hát, ha a legjobb éveink az élet
második felében vannak.

Összefoglalás a felkészülés szellemében

Az életünk deléhez és az utána következő évekhez közeledve fontos döntés

elé kerülünk: választhatunk a hanyatlás és a felívelés között. Ilyenkor
gyakran elkezdjük azt érezni, hogy már vége a legszebb éveinknek. Ezen a
ponton el kell döntenünk, hogy beleragadunk-e a múlt idealizálásába - és
így kiüresítjük és veszélyeztetjük a jövőbeli céljainkat -, vagy a jövő felé
fordítjuk a figyelmünket. Könyvem fontos témája, hogy ne hallgassunk az
első gondolatokra vagy az azonnali zsigeri reakciókra (pl. „Megrettent,
hogy öregszem", vagy „Hát így van ez, ez az érzés már örökre kínozni
fog"), inkább vegyük fontolóra a fejezetben leírt kutatásokat, amelyek
szétzúzzák az időskorról alkotott mítoszainkat. Utána elkezdhetjük
gyakorolni a fentiekben ecsetelt egészségesebb, optimálisabb reakciókat.
Ösztönös reakciónk talán ezt sugallják: „Ugyan már, minek tovább haladni
előre töretlen lelkesedéssel?" miközben átgondoltabb megfontolásaink mást
mondanak. A tudomány jó hírt közöl: minél idősebbek vagyunk, annál
boldogabbak, érzelmileg annál érettebbek vagyunk, és az élet második fele
izgalmas, örömmel és növekedéssel teli időszak lehet. Valójában a
könyvben tárgyalt összes jó tanácsot tekinthetjük olyan bölcsességnek,
amellyel az idősebb emberek már rendelkeznek, így mindannyian
kiaknázhatjuk ezeket, akárhány évesek vagyunk is.

Számos lehetőségünk van ennek eléréséhez - számos célt kitűzhetünk, és

számos útvonalon eljuthatunk a jövőbe. Ezért ne hallgassunk az első
gondolatunkra, hanem várjuk meg a másodikat: „Az biztos, hogy voltak
örömeim, szenvedélyeim és diadalaim az életem első felében, no de mennyi
minden hátravan még!" Vagy a harmadikat, ami annyit tenne, hogy
elfogadjuk a veszteséget az egyik területen, de valami újba kezdhetünk
egy másikon: „Igaz, hogy gyereket már nem fogok szülni (nem
fogok többet futni, vagy nem fogok már egyetemre járni), de most új fejezet
kezdődik az életemben." Ha így történik, akkor felkészülten fogjuk
elkezdeni érett és időskorunkat.
Következtetések
Mi fán terem a boldogság?

A könyv felénél tartottam, amikor egy szép júniusi napon a nyolcéves

gyerekemnek csomagoltam, mert életében először ott alvós táborba ment, és
óriási megdöbbenésemre rájöttem, hogy terhes vagyok. Rengeteg
várakozás, szorongás és reggeli hányinger után 2011. február 12-én
megszületett a kislányom, Isabella. Negyvennégy éves voltam akkor, a
férjem tízzel idősebb, Isabella testvérei pedig kilenc- és tizenkét évesek.

Így esett meg, hogy én magam akkor szembesültem a saját krízisemmel,

amikor másokéról írtam. Tökéletesnek tartottam a négyfős családunkat,
amelyben volt egy kisfiú és egy kislány, s az ennél nagyobb családok
nekem egy kicsit mindig soknak tűntek. Annyi energia és kreativitás kell
ahhoz, hogy összehangoljam a munkával és az otthon töltött időmet, hogy
biztos voltam benne: a harmadik gyerek - aki a legbiztosabb jele
annak, hogy egy nő tartósan kiesik a munkaerőpiacról437 - mindent a feje
tetejére fog állítani, és a végletekig kiélez mindent a család életében.

Tévedtem.

Az élet néha váratlan, érdekes fordulatokat vesz. Egy csecsemő semmivel

sem igényel kevesebb odaadást és időt, ha harmadik, mint ha korábban
érkezett, és néha nagyon magasra emeli a feszültségszintet, hogy a sokkal
nagyobb gyerekeknek egészen más fejlődési mérföldköveket kell maguk
mögött hagyniuk. Ám a Tim Wilson és Dan Gilbert érzelmi
előrejelző vizsgálataiban részt vevő emberekhez hasonlóan én is alaposan
lebecsültem a saját lelki immunrendszerem hatékonyságát: hogy mennyire
erőfeszítés-mentesen és gyorsan fogom igazolni ezt a megkésett babát és a
nagyobb család jótéteményeit. Ugyanígy nem láttam előre a pozitív
változásokat az élet más területein: hogy a nagyobb gyerekeim
kézzelfoghatóan fognak tudni segíteni, és érzelmi támaszt nyújtanak, hogy a
munkatársaim előzékenyen kímélnek, és így tovább. S természetesen idővel
a családom is hozzászokott (hedonikusan adaptálódott), hogy kevesebb
időnk van pihenésre; így ma már nagy becsben tartjuk azokat az értékes
órákat, amikor egyedül vagy négyszemközt lehetünk. Végül, úgy tűnik,
elfelejtettem vagy nem láttam előre, milyen áldás az, amikor egy baba az
apró ujjaival megszorítja az enyémet, amikor a testvérei a korukat
meghazudtolóan szeretik és gondoskodnak róla, s hogy milyen
varázslatosan gyógyító erejű a mosolya vagy az ölelése, amikor
valamelyikünk beteg vagy lehangolt. Oly módon növekszik és virul az
egész családunk, ahogyan nélküle nem lenne lehetséges.

Röviden: vannak napok, amikor én magam is nyilvánvalóan úgy teszek,

ahogyan a könyv jósolja vagy tanácsolja. Hálás vagyok, hogy részletekbe
menően tanulmányozhattam az erre vonatkozó kutatásokat, amelyek
megkérdőjelezik azokat a hiedelmeinket, hogy mitől igazán boldog és
boldogtalan az ember, s lerántják a leplet arról, hogy milyen gyakran
vagyunk boldogtalanok; s örülök, hogy rászántam az időt és áttekintettem,
melyek a legegészségesebb módjai a krízissel való megbirkózásnak.

Sokan várunk a boldogságra. Szilárdan hiszünk benne, hogy ha most nem is

vagyunk ugyan boldogok, majd akkor azok leszünk, ha meglesz a tökéletes
munkánk, vagy találkozunk a nagy ő-vel, jómódúak leszünk, és lesz egy
nagy házunk két gyerekkel - természetesen egy kisfiúval meg egy
kislánnyal. Mások viszont azoktól a fordulópontoktól rettegnek, amelyeket
biztosan csak nagy szenvedések árán fognak tudni maguk mögött hagyni:
ha rosszul házasodnak, vagy egyáltalán nem jut nekik társ, ha elveszítik a
munkájukat vagy a pénzüket, ha aggasztó lesz az egészségi állapotuk, ha
mély megbánásokkal kell együtt élniük, és ha megöregednek.

Sok kutatás mutatja ki a hibát ezekben az „érzelmi előrejelzésekben" -

vagyis a legtöbbünk által vallott boldogságmítoszokban.438 Az volt a célom
ezeken a lapokon, hogy összegezzem ezeket a kutatásokat, és kiemeljem a
jelentőségüket az élet egy-egy fordulópontjánál, legyen az a
házasságkötéssel, a munkával, a pénzzel, a korosodással, az egészséggel
stb. kapcsolatban. Szerettem volna azt is aláhúzni, hogy nem
ártalmatlan dolog hinni ezekben a boldogságmítoszokban. Nemcsak
arról van szó, hogy a téves hiedelmeink és felfogásaink alakítják
krízispontokká az élet előre látható nagy átmeneteit, hanem - ami még
rosszabb - hatásukra rossz döntéseket hozunk, és károsítjuk a mentális
egészségünket. Ha például meggyőződésünk, hogy egy bizonyos fajta
házasságtól, munkától és anyagi jóléttől leszünk boldogok (pedig nem így
van), akkor a hedonikus alkalmazkodás félreértése arra sarkallhat
bennünket, hogy a teljesen megfelelő házasságot és munkát kidobjuk az
ablakon, vagy lemondjunk a földi javainkról, hogy egyszerűsítsük az
életünket. Ha arról vagyunk meggyőződve, hogy a válás, az egyedüllét vagy
az időskor örök szenvedésre kárhoztat majd minket, akkor azért
maradhatunk meg egy rossz házasságban vagy egy rossz partner mellett,
esetleg mehetünk el szükségtelenül plasztikai sebészhez, mert nem ismerjük
fel a rugalmasság erejét és az egyedüllét vagy az idősödés előnyeit. Az
érzelmi jóllétünkre nézve is ugyanilyen károsak a boldogságmítoszok. Ha
nem értjük meg, hogy a kríziseink egyetemesek, akkor eluralkodhat rajtunk
a depresszió, a szorongás és az alacsony önbecsülés. Még a legrosszabb
forgatókönyv - az öngyilkosság - is szóba kerülhet, de csak ha nem tudjuk
elképzelni, hogy képesek leszünk túlélni egy veszteséget vagy valaminek a
végét, és elveszítjük az életbe vetett hitünket.

Nem győzöm eleget hangsúlyozni, mennyire szerencsétlenek és

szükségtelenek a káros következményei annak, ha bedőlünk a
boldogságmítoszoknak. Azonnal hagyjuk abba, hogy várakozunk a
boldogságra - de attól sem szabad rettegnünk, hogy esetleg boldogtalanok
leszünk. Remélem, a mostani tudással felfegyverkezve - mely megmutatja,
hol érdemes és hol nem érdemes keresnünk a boldogságot - zökkenőmentes
átmenetekké válnak majd az élet nagy fordulópontjai, amelyek nemcsak
nem kivételesek, hanem a növekedést szolgálják. Ráadásul aki felismeri,
mi táplálja az egyes krízispontokra adott érzelmi reakciókat, az a könyv
tanácsainak megfogadásával haladhat előre: lelassíthatja az alkalmazkodás
folyamatát, megbirkózhat a rossz dolgokkal, új célokat tűzhet ki magának,
és növekedhet, gyarapodhat.

Mindannyian másképp és egyedi módon éljük át a kríziseket, s könnyen

lehet, hogy az én legoptimálisabb döntéseim egyáltalán nem hasonlítanak
valaki máséira. Vannak azonban közös elemek azokban a legegészségesebb
reakciókban, amelyekkel az ember az ilyen krízisek által kiváltott nagy
félelmekre vagy csalódásokra reagál. Mindegyikhez kellenek erőfeszítést
igénylő boldogságfokozó stratégiák, amelyek arra sarkallnak
bennünket, hogy ugyanúgy fektessünk be energiát az érzelmi
életünkbe, ahogyan energiát fektetünk a testünkbe, a pénzkeresésbe vagy
a szabadidőnk megteremtésébe. A legszélesebb körben alkalmazható
stratégiák újra meg újra felbukkannak a könyv során. Amikor minden más
kizárásával valami kellemetlen vagy fájdalmas dologra fókuszálunk, akkor
érdemes madártávlatra váltanunk. Ha elárasztanak bennünket bizonyos
képek és gondolatok, és átveszik felettünk az irányítást, akkor arra kell
törekednünk, hogy valami más felé tereljük a figyelmünket. Végül érdemes
lehet mindig megnéznünk a negatív dolgok jó oldalát is, de ezt
nagyon kreatívan kell tennünk; továbbá érdemes változatosságot és
újdonságokat bevinnünk az életünkbe; s belső, hiteles és rugalmas célokat
kitűznünk és követnünk.

Röviden: miután felismertük, mennyire meghatározzák az élet nehézségeire

és átmeneteire adott reakcióinkat az arról vallott hiedelmeink, hogy mitől
leszünk örökre boldogok és boldogtalanok, készek leszünk eldönteni, mit
akarunk tenni annak érdekében, hogy boldogabbak legyünk, gyarapodjunk
és növekedjünk - hogy ne egy szempillantás alatt döntsünk el
fontos kérdéseket, és ne a megérzéseinkre, hanem az eszünkre
hagyatkozzunk. A boldogságmítoszok szétzúzása azt jelenti, hogy nincs
varázsszer a boldogsághoz, és nincs biztos út, amely a nyomorúsághoz
vezet - az életben semmi sem fokozza annyira az élvezetet vagy vált ki
szenvedést, amennyire hisszük. Ennek az igazságnak a felismerése nemcsak
felszabadít minket, erőt ad és tágítja a látóhatárunkat, hanem lehetőséget
biztosíthat számunkra, hogy jól válasszunk, és tisztán lássuk a helyzetünket.

Köszönetnyilvánítás

A második világháború alatt a repülésügyi szakemberek rengeteg pénzt és

energiát fordítottak a lezuhant repülőgépek tanulmányozására. Egyszer
megkérdezte valaki: „Vajon miért nem azokat vizsgáljuk, amelyek a
levegőben maradnak?" Ez a metafora jól jellemzi szakterületemet, a pozitív
pszichológiát. Mi nem azzal foglalkozunk, miért depressziósak a
depressziósok, miért magányosak a magányosok, és miért váltak el, akik
elváltak, hanem szisztematikus, empirikus módszertannal azt
vizsgáljuk, miért boldogok a boldogok, és miért sikeresek a sikeres
emberek. Megpróbáltam a tudomány legjavát nyújtani (négyszáz
fölötti szakirodalmi hivatkozással) mindazoknak, akik szeretnék
megváltoztatni az élet legnagyobb kihívásai iránt tanúsított hozzáállásukat,
szeretnének jól kikerülni a fordulópontokból, szeretnének felnőni a
feladatokhoz, nem akarják hagyni, hogy a negatív élmények átvegyék
felettük az irányítást, és inkább előre szeretnének lépni. Ennek megfelelően
a könyv soha nem jött volna létre a Kaliforniai Egyetem Riverside-i
Tagozata és a tanszékem támogatása, valamint nagyszerű kutatótársaim,
hallgatóim és egyetemi munkatársaim nélkül, akikkel inspirálóan pezsgő
szellemi életet élünk, gondolatgazdag és élénk beszélgetéseket folytatunk, s
minden szinten megosztjuk egymással az elképzeléseinket, energiánkat és
támogatásunkat. Némelyiküket név szerint fogom említeni, de náluk sokkal
többeknek tartozom köszönettel.

Ken Sheldon már több mint tíz éve felbecsülhetetlen értékű és lankadatlan
kutatótársam. Neki tartozom a legnagyobb köszönettel. Jelenlegi és nemrég
végzett hallgatóim rendkívüli tehetsége, elszántsága és szorgalma mindig
alázatra tanít és megihlet. Ábécérendben a nevük: Katie Bao, Julia Boehm,
Joe Chancellor, Matt Della Porta, Kristin Layous, Katie Nelson és Nancy
Sin. Legvégül következnek az elszánt és részletekre ügyelő
kutatási asszisztenseim, akik mérhetetlenül megkönnyítik a
munkámat: Taher Bhaijee, Matt Dubin, Denise Johnson, William Lee,
Thomas Martin, Martin Molinos (akinek külön köszönettel
tartozom), Melissa Monge, Michael Robins, Lucy Serrano, Emily
Van Sonnenberg, Zhe Wang és Ararat Alex Yarijanian.

Több bátor ember végigolvasta a könyv teljes korábbi változatait, s az ő

ötleteik, javításaik is megtalálhatók ebben a könyvben. Külön köszönettel
tartozom Bret Simmonsnak, Aymee Coget-nak, Ran Zilcának és Peter Del
Grecónak.

A Penguin Press kiadói segítsége most is ugyanolyan lélekemelő volt, mint

a Hogyan legyünk boldogok? című könyvemnél. Mint akkor, most is
kénytelen voltam tartani magam Albert Einstein kijelentéséhez, mely
szerint „A tudomány a hétköznapi gondolkodás kifinomultabb formája" -
tehát a kutatások ismertetése nem szükségszerűen emészthetetlen, unalmas
és érthetetlen. Emiatt hatalmas hálával tartozom a rendkívüli Ann
Godoffnak, valamint a szorgalmas és tehetséges Lindsay Whalennek
és Tracey Locke-nak. Lindsay Whalen vett rá, hogy az elejétől a végéig
átdolgozzam a könyvet, s fáradhatatlanul javított minden fejezetet és
mondatot. Ted Gilley-nél jobb szerkesztővel még nem találkoztam. És
végül: Richard Pine, az irodalmi ügynököm is párját ritkítja; remélem,
mindig is ő fogja az utamat egyengetni a könyvpiacon.

A barátaim (ti jól tudjátok, kikre gondolok) most is, mint mindig, jelentősen
megkönnyítették a dolgomat, és nagymértékben segítettek összehangolni a
családot, a kutatást, a tanítást és a könyvírást.

A végére hagytam a legjobbat: a családom számomra a legnagyobb

boldogság, hálám és inspirációm forrása. Köszönettel tartozom csodálatos
nevelőnőinknek, Julia Baune-nak és Annina Sirolának, akik a
gyerekeimmel foglalkoztak, amikor írtam; Pete, a férjem három gyerek után
is a legjobb apa és férj tudott maradni, ugyanakkor szellemes és humoros;
Gabriella, Alexander és Isabella (Belly) a gyerekeim, nekik a feltétlen
szeretetükért és a kiapadhatatlan kíváncsiságukért vagyok hálás - no meg
azért, mert sosem hagyják megöregedni és elkényelmesedni a szüleiket.
Jegyzetek
1 Lásd azt a nagyszerű fejezetet, amelyben a szerzők megvitatják,
miért becsülik túl az emberek a negatív eseményekre adott negatív
reakcióikat és a pozitív eseményekre adott pozitív reakcióikat: Gilbert,
D. T., Driver-Linn, E., & Wilson, T. D. (2002). „The trouble with
Vronsky: Impact bias in the forecasting of future affective states/' In L.
F. Barrett & R Salovey (Eds.), The Wisdom in Feeling (114-143). New
York: Guilford.
2 Seery, M. D., Holman, E. A., & Silver, R. C. (2010). „Whatever does
not kill us: Cumulative lifetime adversity, vulnerability, and resilience."
Journal of Personality and Social Psychology (JPSP), 99,1025-1041. (2)
Neff, L. A., & Broady, E. F. (2011). „Stress resilience in early marriage:
Can practice make perfect?" JPSP, 101, 1050-1067.
3 McAdams, D. R, Josselson, R., & Lieblich, A. (2001). Turns in the
Road: Narrative Studies of Lives in Transition. Washington, DC: APA.
4 Megdöbbentően hasonló példákat sorol fel a könyvében Jamie
Pennebaker, aki kutatásai részeként régóta gyűjti az emberek legjobb
és legrosszabb élményeit: Pennebaker, J. W. (1997). Opening Up. New
York: Guilford.
5 A szakirodalom e lebilincselő részét két tanulmány is áttekinti, és
megvilágítja, miért rugaszkodunk el annyira a valóságtól arról alkotott
jóslatainkban, hogy mennyire fognak boldoggá vagy boldogtalanná
tenni bennünket az életünk bizonyos változásai vagy fordulópontjai
(vagyis miért tévednek a boldogságmítoszaink): (1) Wilson, T. D.,
Gilbert, D. T. (2005). „Affective forecasting: Knowing what to want."
Current Directions in Psychological Science (Current Directions),
14, 131-134. (2) Gilbert, D. T., et al. (2002), op. cit. (lásd az 1.
lábjegyzetet). A legjobb empirikus tanulmányok közé tartoznak az
alábbiak is: (1) Gilbert, D. T., et al. (1998). „Immune neglect: A source
of durability bias in affective forecasting." JPSP, 75, 617-638. (2)
Gilbert, D. T., et al. (2004). „The peculiar longevity of things not so
bad." PsychScience, 15, 14-19. (3) Wilson, T. D., et al. (2000).
„Focalism: A source of durability bias in affective forecasting." JPSP,
78, 821-836.
6 Luhmann, M., et al. (2012). „Subjective well-being and adaptation
to life events: A meta-analysis" /PSP, 102, 592-615.
7 Salter, J. (1975). Light Years. (36.) New York: Random House.
8 HVG Kiadó, Budapest, 2010.
9 Óriási irodalma van ennek a két működésmódnak vagy
rendszernek, én itt csak a leginkább idézett tanulmányokra hívom fel a
figyelmet: (1) Bargh, J. A., & Chartrand, T. L. (1999). „The unbearable
automaticity of being." American Psychologist (AmPsych), 54, 462-479.
(2) Epstein, S. (2002). „Cognitive-experiential self-theory of
personality." In T. Miliőn & Lerner, M. J. (Eds.), Comprehensive
Handbook of Psychology, Volume 5: Personality and Social
Psychology (159-184). Hoboken, NJ: Wiley. (3) James, W. (1950). The
Principles of Psychology. New York: Dover. (Az első kiadás 1890-ben
jelent meg.) (4) Kahneman, D. (2003). „A perspective on judgment and
choice." AmPsych, 58, 697-720. (5) Sloman, S. A. (1996). „The empirical
case for two systems of reasoning." Psychological Bulletin (PsychBull),
119, 3-22. (6) Stanovich, K. E., & West, R. F. (2000).
„Individual differences in reasoning: Implications for the rationality
debate?" BBS, 23, 645-665.
10 (1) Tversky, A., & Kahneman, D. (1974). „Judgment under
uncertainty: Heuristics and biases." Science, 1985, 1124-1131. (2)
Gilovich, T., Griffin, D., & Kahneman, D. (Eds.). (2002) Heuristics and
Biases. Cambridge, UK: Cambridge University Press. (3) Bazerman,
M. H. (2006). Judgment in Managerial Decision Making. New York:
Wiley.
11 Lásd például Michael Norton és Carey Morewedge munkáját,
amely kimutatja, hogy nagyon is mérlegelik az emberek azokat a
látszólag spontán pozitív és romantikus gondolataikat, amelyek a
barátaikkal vagy a munkatársaikkal kapcsolatban kialakulnak
bennük.
12 Az említett elképzelések alapja: (1) Dane, E., & Pratt, M. G. (2007).
„Exploring intuition and its role in managerial decision making."
Academy of Management Review, 32, 33-54. (2) Milkman, K. L., Chugh,
D., & Bazerman, M. H. (2009). „How can decision making be
improved?" Perspectives on Psychological Science (Perspectives), 4, 379-
383.
13 (1) Higgins, E. T. (2005). „Value from regulatory fit." Current
Directions, 14, 209-213. (2) Chatman, J. (1991). „Matching people and
organizations: Selection and socialization in public accounting firms."
Administrative Science Quarterly, 36, 459-484.
14 Előre elnézést kérek, hogy csak heteroszexuális példákat fogok
felhozni a könyv azon részeiben, amelyek a házasságra és az
elkötelezett kapcsolatokra koncentrálnak. Sajnos a kutatások döntő
többségét heteroszexuális párokon végezték. Mindazonáltal bízom
benne, hogy ha nem is az összes, de a legtöbb javaslatom megállja a
helyét meleg és leszbikus párok esetében is. Emellett az elkötelezett
(tehát nem házas) párok esetében ugyanúgy megállják a helyüket
a könyvben olvasható ötletek és tanácsok, mint a házaspároknál.
15 Áttekintésért lásd Lyubomirsky, S. (2011). „Hedonic adaptation to
positive and negative experiences." In: S. Folkman (Ed.), The Oxford
Handbook of Stress,

Health, and Coping (200-224). New York: Oxford. Megjegyzem, hogy az

összes tudományos dolgozatom ingyenesen letölthető az egyetemi
honlapomról (http://sonjalyubomirsky.com/papers-publications/),
amelyet egy link köt össze a könyv weboldalával
(www.themythsofhappiness.org).
16 Néhány fontos és idevágó tanulmány a hedonikus alkalmazkodás
témaköréből: (1) Diener, E., Lucas, R. E., & Scollon, C. N. (2006).
„Beyond the hedonic treadmill: Revising the adaptation theory of well-
being." AmPsych, 61, 305-314. (2) Easterlin, R. A. (2006). „Life cycle
happiness and its sources: Intersections of psychology, economics, and
demography." Journal of Economic Psychology, 27, 463-482. (3)
Frederick, S., & Loewenstein, G. (1999). „Hedonic adaptation." In D.
Kahneman, E. Diener & N. Schwarz (Eds.), Well-being. (302-329.)
New York: Russell Sage. (4) Lucas,R. E. (2007). „Adaptation and the
set point model of subjective well-being." Current Directions, 16, 75-79.
(5) Lyubomir sky, S., Sheldon, K. M., & Schkade, D. (2005). „Pursuing
happiness: The architecture of sustainable change." Review of General
Psychology (RGP), 9,111-131. (6) Wilson, T. D., & Gilbert, D. T. (2008).
„Explaining away: A model of affective adaptation." Perspectives, 3,
370-386.
17 A kifejezés Elizabeth Kolberttől származik.
18 Lucas, R. E. et. al (2003). „Reexamining adaptation and the set
point model of happiness: Reactions to changes in marital status."
JPSP, 84, 527-539. Lásd még: (1) Lucas, R. E., & Clark, A. E. (2006).
„Do people really adapt to marriage?" Journal of Happiness Studies
(JoHS), 7, 405-426. (2) Stutzer, A., & Frey, B. S. (2006). „Does marriage
make people happy or do happy people get married?" Journal of Socio-
Economics, 35, 326-347.
19 (1) Glenn, N. D. (1990). „Quantitative research on marital quality
in the 1980s: A critical review." Journal of Marriage and the Family
(JMF), 52, 818-831. (2) Rollins, B., & Feldman, H. (1970). „Marriage
satisfaction over the family life cycle." JMF, 32, 20-28. (3) Tucker, P. &
Aron, A. (1993). „Passionate love and marital satisfaction at key
transition points in the family life cycle." JSCP, 12, 135-147.
(4) Houston, T. L., et al. (2001). „The connubial crucible: Newlywed
years as predictors of marital delight, distress, and divorce." JPSP, 80,
237-252. (5) Karney, B. R. & Bradbury, T. N. (1997). „Neuroticism,
marital interaction, and the trajectory of marital satisfaction." JPSP,
72, 1075-1092.
20 (1) Sternberg, R. J. (1986). „A triangular theory of love."
Psychological Review (PsychReview), 93, 119-135. (2) Hatfield, E., &
Walster, G. W. (1978). A New Look at Love. Lanham, MD: University
Press of America. (3) Hatfield, E., et al. (2008). „The endurance of love:
Passionate and companionate love in newlywed and long-term
marriages." Interpersona, 2, 35-64.
21 (1) Hatfield, E., & Sprecher, S. (1986). „Measuring passionate love
in intimate relations." Journal of Adolescence, 9, 383-410. (2)
Berscheid, E., & Walster, E. H. (1978). Interpersonal Attraction (2nd
ed.). Reading, MA: Addison-Wesley. (3) Hatfield, E., & Rapson, R.
(1996). Love and Sex. Needham Heights, MA: Allyn & Bacon.
22 Linklater, R. (Producer/rendező). (2004). Mielőtt lemegy a nap.
Burbank, CA: Warner Independent Pictures.
23 Aki tudományos alaposságú forrást keres, annak a következőt
ajánlom: Fisher, H. (1998). „Lust, attraction, and attachment in
mammalian relationships." Human Nature, 9, 23-52. Ugyanez
hihetetlenül olvasmányos formában: Fisher, H. (2004). Why We Love.
New York: Holt.
24 A csiki-csuki kapcsolatoknál (ahol folyton szakítanak és újra
összejönnek) és a rendkívül instabil, konfliktusos, kihasználó, sőt akár
bántalmazó kapcsolatokban olykor sikerül fenntartani a szenvedélyes
szerelmet - de ezért mindenki óriási árat fizet.
25 (1) Murray, S. L., et al. (2011). „Tempting fate or inviting
happiness? Unrealistic realization prevents the decline of marital
satisfaction." PsychScience, 22, 619-626. (2) Huston, T. L., McHale, S.
M., & Crouter, A. C. (1986). „When the honeymoon's over: Changes in
the marriage relationship over the first year." In R. Gilmour & S. Duck
(Eds.), The Emerging Field of Personal Relationships. (109-
132.) Hillsdale, NJ: Erlbaum. (3) Huston et al. (2001), op. cit. (lásd a 19.
lábjegyzetet).
26 A neveket, az egyes emberek felismerését lehetővé tevő
információkat és a beszélgetések részleteit megváltoztattam a könyv
némelyik példájánál.
27 (1) Lyubomirsky (2011), op. cit. (lásd a 15. lábjegyzetet). (2)
Sheldon, K. M., Boehm, J. K. & Lyubomirsky, S. (sajtó alatt). „Variety
is the spice of happiness: The hedonic adaptation prevention (HAP)
model." In J. Boniwell & S. David (Eds.), Oxford Handbook of
Happiness. Oxford: Oxford University Press. (3) Sheldon, K. M. &
Lyubomirsky, S. (2012). „The challenge of staying happier: Testing the
Hedonic Adaptation (HAP) model." Personality and Social
Psychology Bulletin (PSPB), 38, 670-680.
28 Kahneman, D., & Thaler, R. H. (2006). „Anomalies: Utility
maximization and experienced utility." Journal of Economic
Perspectives, 20, 221-234.
29 Sheldon, K. M., & Lyubomirsky, S. (2009). „Change your actions,
not your circumstances: An experimental test of the Sustainable
Happiness Model." In A. K. Dutt & B. Radcliff (Eds.), Happiness,
Economics, and Politics (324-342). Chaltenham, UK: Edward Elgar.
Lásd még Sheldon & Lyubomirsky (2012), op. cit. (lásd a 27.
lábjegyzetet).
30 Áttekintésért lásd (1) Emmons, R. A. (2007). THANKS! New York:
Houghton Mifflin. (2) Bryant, F. B., & Veroff, J. (2006). Savoring.
Nahwah, NJ: Erlbaum.
31 Kubacka, K. E., et al. (2011). „Maintaining close relationships:
Gratitude as a motivator and a detector of relationship maintenance."
PSPB, 37,1362-1375.
32 A kutatások nagy részét és a belőlük levont következtetéseket
megtárgyaltam a Hogyan legyünk boldogok? című könyvemben (Ursus
Libris, Budapest, 2008); mindazonáltal alább felsorolok egy válogatást
a megfelelő tanulmányokból: (1) Emmons, R. A., & McCullough, M. E.
(2003). „Counting blessings versus burdens: An experimental
investigation of gratitude and subjective wellbeing in daily life." JPSP,
84, 377-389. (2) Lyubomirsky, Sheldon, et al. (2005), op. cit. (lásd a 16.
lábjegyzetet). (3) Boehm, J. K., Lyubomirsky, S., Sheldon, K. M. (2011).
„A longitudinal experimental study comparing the effectiveness
of happiness-enhancing strategies in Anglo Americans and Asian
Americans." Cognition & Emotion, 25,1263-1272. (3) Lyubomirsky, S.,
et al. (2011). „Becoming happier takes both a will and a proper way:
An experimental longitudinal intervention to boost well-being"
Emotion, 11, 391-402. (5) Seligman, M. E., et al. (2005). „Positive
psychology progress: Empirical validation of interventions." AmPsych,
60,410-421. (6) Froh, J. J., Sefick, W. J., & Emmons, R. A.
(2008). „Counting blessings in early adolescents: An experimental
study of gratitude and subjective well-being." Journal of School
Psychology, 46, 213-233. (7) King, L. A. (2001). „The health benefits of
writing about life goals." PSPB, 27, 798-807. (8) Bryant, F. B., Smart,
C. M., & King, S. P. (2005). „Using the past to enhance the present:
Boosting happiness through positive reminiscence." JoHS, 6, 227-260.
33 Koo, M. et al. (2008). „It's a wonderful life: Mentally subtracting
positive events improves people's affective states, contrary to their
affective forecasts." JPSP, 95,1217-1224."
34 Ibid.
35 Sheldon, K. M., & Lyubomirsky, S. (2006). „Achieving sustainable
gains in hap-piness: Change your actions, not your circumstances."
JoHS, 7, 55-86.
36 (1) Sheldon & Lyubomirsky (2006), op. cit. (2) Sheldon, K. M., &
Lyubomirsky, S. (2009). „Change your actions, not your
circumstances." In Dutt & Radcliff (Eds.), op. cit (lásd a 29.
lábjegyzetet). (3) Sheldon & Lyubomirsky (2012), op. cit. (lásd a 27.
lábjegyzetet).
37 (1) Frederick & Loewenstein (1999), op. cit (lásd a 16.
lábjegyzetet). (2) Flelson, H. (1964). „Current trends and issues in
adaptation-level theory." AmPsych, 19, 26-38. (3) Parducci, A. (1995).
Happiness, Pleasure, and Judgment. Mahwah, NJ: Erlbaum.
38 (1) Berlyne, D. E. (1970). „Novelty, complexity, and hedonic value "
Perception and Psychophysics, 8, 279-286. (2) Ratner, R. K., Kahn, B.
E., & Kahneman, D. (1999). „Choosing less-preferred experiences for
the sake of variety." Journal of Consumer Research (JCR), 26, 1-15. (3)
Leventhal, A. M., et al. (2007). „Investigating the dynamics of affect:
Psychological mechanisms of affective habituation to pleasurable
stimuli." Motivation and Emotion, 31,145-157.
39 (1) Rebec, G. V., et al. (1997). „Regional and temporal differences
in real-time dopamine efflux in the nucleus accumbens during free-
choice novelty." Brain Research, 776, 61-67. (2) Suhara, T., et al. (2001).
„Dopamine D2 receptor in the insular cortex and the personality trait
of novelty seeking." Neuroimage, 13, 891-895.
40 (1) Arias-Carrión, O., & Pöppel, E. (2007). „Dopamine, learning,
and rewards-seeking behavior." Acta Neurobiologiae Experimentális,
67, 481-488. (2) Ashby, F. G., lsen, A. M., & Turken, U. (1999). „A
neurobiological theory of positive affect and its influence on cognition."
PsychReview, 106, 529-550.
41 Sheldon et al. (sajtó alatt), op. cit. (lásd a 27. lábjegyzetet).
42 Norton, M. I., Frost, J. H., & Ariely, D. (2007). „Less is more: The
lure of ambiguity, or why familiarity breeds contempt." JPSP, 92, 97-
105.

43

Wilson & Gilbert (2008), op. cit. (lásd a 16. lábjegyzetet).

44 Wilson, T. D., et al. (2005), „The pleasures of uncertainty:
Prolonging positive

moods in ways people do not anticipate." JPSP, 88, 5-21.

45 Berns, G. S., et al. (2001). „Predictability modulates human brain
response to reward." The Journal of Neuroscience, 21, 2793-2798.
46 Langer, E. (2005). On Becoming an Artist. New York: Ballantine.
47 (1) Nelson, L. D., & Meyvis, T. (2008). „Interrupted consumption:
Disrupting adaptation to hedonic experiences." Journal of Marketing
Research, XLV, 654-664. (2) Nelson, L. D., Meyvis, T., & Galak, J.
(2008). „Enhancing the television viewing experience through
commercial interruptions." JCR, 36, 160-172.
48 Nelson, Meyvis, & Galak (2008), ibid.
49 James, W. (1899). Talks to Teachers on Psychology. (105.) Boston:
George H. Ellis.
50 Reissman, C., Aron, A., & Bergen, M. R. (1993). „Shared activities
and marital satisfaction: Causal direction and self-expansion versus
boredom." Journal of Social and Personal Relationships, 10, 243-254.
51 Aron, A. et al. (2000). „Couples' shared participation in novel and
arousing activities and experienced relationship quality." JPSP, 78, 273-
284.
52 Graham, J. M. (2008). „Self-expansion and flow in couples'
momentary experiences: An experience sampling study." JPSP, 95, 679-
694.
53 Dutton, D. G., & Aron, A. (1974). „Some evidence for heightened
sexual attraction under conditions of high anxiety." JPSP, 30, 510-517.
54 Slatcher, R. B. (2008. január). Effects of Couple Friendships on
Relationship Closeness. Az éves SPSP-találkozón tartott előadás
(Albuquerque, NM).
55 Groening, M. (1994). „Honnan tudhatjuk, hogy un bennünket a
párunk? 1. Szenvedélymentesen csókol. 2. Gyakran sóhajtozik. 3.
Elköltözik, és nem mondja meg, hova küldjük utána a leveleit." A Love
Is Hell című könyvből. New York: Pantheon.
56 (1) O'Donohue, W. T., & Geer, J. H. (1985). „The habituation of
sexual arousal." Archives of Sexual Behavior, 14, 233-246. (2)
Koukounas, E., & Over, R. (1993). „Habituation and dishabituation of
male sexual arousal." Behaviour Research and Therapy, 31, 575-585. (3)
Meuwissen, I., & Over, R. (1990). „Habituation and dishabituation of
female sexual arousal." Behaviour Research and Therapy, 28, 217-226.
57 Chandler, R. (1953/1988). The Long Goodbye. (23.) New York:
Vintage.
58 Bermant, G. (1976). „Sexual behavior: Hard times with the
Coolidge effect." In M. H. Siegel & H. P. Zeigler (Eds.), Psychological
Research. (76-103.) New York: Harper.
59 Ryan, C., & Jethá, C. (2010). Sex at Dawn. New York: Harper.
60 Aki szeretne olyan gondolatébresztő tanulmányt olvasni, amely
összefoglalja, miért gondolják úgy a házas asszonyok, hogy kiveszett a
házasságukból a nemi vágy, olvassák el az alábbi összefoglalót,
amelyben a szerzők leírják, hogyan válaszoltak a nők a nyitott végű
mélyinterjú-kérdésekre: Sims, K. E., & Meana, M. (2010). „Why did
passion wane? A qualitative study of married women's attributions for
declines in sexual desire." Journal of Sex & Marital Therapy, 36, 360-
380. Az interjúkból három nagy téma emelkedik ki. Az első az, hogy a
feleségek szerint a házasság gyakran megfosztja a szexet a szexisségtől,
és a szex kötelességgé válik. A második helyen a „túlzott ismerősséget"
jelölik meg, és hogy a szex mechanikussá, előírásszerűvé és
eredményorientálttá válik. Végül pedig arra panaszkodnak, hogy az
anyai, otthonteremtő vagy karrierista szerepeik miatt nehéz
szexuálisan vonzónak tapasztalniuk magukat.
61 (1) Laumann, E. O., et al. (1994). The Social Organization of
Sexuality. Chicago: University of Chicago Press. (2) Klusmann, D.
(2002). „Sexual motivation and the duration of partnership." Archives
of Sexual Behavior, 31,275-2S7. (3) Levine, S. B. (2003). „The nature of
sexual desire: A clinician's perspective." Archives of Sexual Behavior,
32, 279-285. (4) Sprecher, S. (2002). „Sexual satisfaction in
premarital relationships: Associations with satisfaction, love,
commitment, and stability." Journal of Sex Research, 39, 190-196.
Összefoglalásért lásd Baumeister, R. E, & Bratslavsky, E. (1999).
„Passion, intimacy, and time: Passionate love as a function of change in
intimacy." Personality and Social Psychology Review (PSPR), 3,49-68.
62 (1) McCabe, M. P. (1997). „Intimacy and quality of life among
sexually dysfunctional men and women." Journal of Sex and Marital
Therapy, 23, 276-290. (2) Trudel, G., Landry, L., & Larose, Y. (1997).
„Low sexual desire: The role of anxiety, depression, and marital
adjustment." Sexual and Marital Therapy, 12, 95-99.
63 A témáról írt kitűnő áttekintésért lásd Baumeister, R. E, Catanese,
K. R., & Vohs, K. D. (2001) tanulmányát: „Is there a gender difference
in strength of sex drive? Theoretical views, conceptual distinctions, and
a review of relevant evidence." PSPR, 5, 242-273. A kimondottan a
szexuális fantáziákról szóló tanulmányokhoz érdemes elolvasni:
Leitenberg, H., & Henning, K. (1995). „Sexual fantasy." PsychBull, 117,
469-496.
64 (1) Thompson, A. P. (1983). „Extramarital sex: A review of the
research literature." Journal of Sex Research, 19, 1-22. (2) Hunt, M.
(1974). Sexual Behavior in the 70's. Chicago: Playboy Press. (3) Kinsey,
A., et al. (1953). Sexual Behavior in the Human Female. Philadelphia:
Saunders.
65 Blow, A. J., & Hartnett, K. (2005). „Infidelity in committed
relationships II: A substantive review." Journal of Marital and Family
Therapy, 31, 217-233.
66 „Tiger divorce secrets: 121 women while married to Elin" (2010.
április). National Enquirer.
67 Például Klusmann, D. (2002). „Sexual motivation and the duration
of partnership." Archives of Sexual behavior, 31, 275-287.
68 Chivers, M. L., & Bailey, J. M. (2005). „A sex difference in features
that elicit genital response." Biological Psychology, 70, 115-120.
69 Chivers, M. L. (2010. június). The Puzzle of Women's Sexual
Orientation: Measurement Issues in Research on Sexual Orientation. A
Puzzle of Sexual Orientation Workshopon elhangzott tanulmány,
Lethbridge, Alberta, Kanada.
70 Meana, M. (2010). „Elucidating women's (hetero)sexual desire:
Definitional challenges and content expansion." Journal of Sex
Research, 47,104-122.
71 Bergner, D. (2009. január 22). „What do women want?" New York
Times Magazine.
72 Acevedo, B. R, & Aron, A. (2009). „Does a long-term relationship
kill romantic love?" RGP, 13, 59-65.
73 Gable, S. L. (2006). „Approach and avoidance social motives and
goals." Journal of Personality, 74,175-222.
74 (1) Gable (2006), op. cit. (lásd a 73. lábjegyzetet). (2) Impett, E. A.,
Gable, S. L., & Peplau, L. A. (2005). „Giving up and giving: The costs
and benefits of daily sacrifice in intimate relationships." JPSP, 89, 327-
344.
75 Impett, E. A., et al. (2008). „Maintaining sexual desire in intimate
relationships: The importance of approach goals." JSPS, 94, 808-823.
76 Véleményem szerint Gottman írt legjobban erről: Gottman, J. M.,
& Silver, N. (1999). The Seven Principles for Making Marriage Work.
New York: Three Rivers.
77 Gable, S. L., et al. (2004). „What do you do when things go right?
The intrapersonal and interpersonal benefits of sharing positive
events." JPSP, 87, 228-245.
78 Ibid.
79 Schueller S. M. & Seligman, M. E. P. (2007. május). Personality Fit
and Positive Interventions: Is Extraversion Important? Az APS 19. ülésén
bemutatott poszter. Washington, DC.
80 Rusbult, C. E., & Van Lange, P. A. M. (2003). „Interdependence,
interaction, and relationships." Annual Review of Psychology, 54, 350-
375.
81 Stone, I. (1961). The Agony and the Ecstasy. New York: Collins.
82 Rusbult, C. E., Finkel, E. J. & Kumashiro, M. (2009). „The
Michelangelo phenomenon." Current Directions, 18, 305-309.
83 (1) Drigotas, S. M., et al. (1999). „Close partner as sculptor of the
ideal self: Behavioral affirmation and the Michelangelo phenomenon."
JSPS, 77, 293-323. (2) Drigotas, S. M. (2002). „The Michelangelo
phenomenon and personal wellbeing." Journal of Personality, 70, 59-77.
(3) Kumashiro, M., et al. (2007). „To think or to do: The impact of
assessment and locomotion orientation on the Michelangelo
phenomenon." Journal of Social and Personal Relationships, 24, 591-
611.
84 (1) Sheldon et al. (sajtó alatt), op. cit. (lásd a 27. lábjegyzetet). (2)
Lyubomirsky, Sheldon et al. (2005), op. cit. (lásd a 16. lábjegyzetet). (3)
Dunn, E. W., Aknin, L. B., & Norton, M. I. (2008). „Spending money on
others promotes happiness." Science, 319, 1687-1688. (4) Williamson,
G. M., & Clark, M. S. (1989). „Providing help and desired relationship
type as determinants of changes in moods and self-evaluations." JSPS,
56, 722-734. (5) Piliavin, J. A. (2003). „Doing well by doing good:
Benefits for the benefactor." In C. J. M. Keyes & J. Haidt
(Eds.), Flourishing (227-247). Washington, DC: APA.
85 (1) Eibl-Ebelsfeldt, I. (1989). Human Ethology. New York: De
Gruyter. (2) Hertenstein, M. J., et al. (2009). „The communication of
emotion via touch." Emotion, 9, 566-573.
86 Hertenstein, M. J. (2002). „Touch: Its communicative functions in
infancy." Human Development, 45, 70-94.
87 Korner, A. F. (1990). „The many faces of touch." In K. E. Barnard
& T. B. Brazelton (Eds.), Touch (269-297. Madison, CT: International
Universities Press.
88 Bowlby, J. (1951). Maternal Care and Physical Health. New York:
Schocken. (2) Harlow, H. F. (1958). „The nature of love." AmPsych, 13,
673-685.
89 (1) Harlow (1958), op. cit. (lásd a 88. lábjegyzetet). (2) Ainsworth,
M. D. S., et al. (1978). Patterns of Attachments. Hillsdale, NJ: Erlbaum.
90 Punzo, F., & Alvarez, J. (2002). „Effects of early contact with
maternal parent on locomotor activity and exploratory behavior in
spiderlings of Hogna carolinensis (Araneae: Lycosidae)." Journal of
Insect Behavior, 15, 455-465.
91 Remland, M. S., Jones, T. S., & Brinkman, H. (1995).
„Interpersonal distance, body orientation, and touch: Effects of
culture, gender, and age." The Journal of Social Psychology, 135, 281-
297.
92 A szövegben található előfordulásuk szerinti sorrendben: (1) Rolls,
E. T. (2000). „The orbitofrontal cortex and reward." Cerebral Cortex,
10, 284-294. (2) Francis, D., & Meaney, M. J. (1999). „Maternal care
and the development of stress responses." Development, 9,128-134. (3)
Coan, J. A., Schaefer, H. S., & Davidson, R. J. (2006). „Lending a hand:
Social regulation of the neural response to threat." PsychScience,
11,1032-1039.
93 Hertenstein, M. J. et al. (2006). „Touch communicates distinct
emotions."

Emotion, 6, 528-533.
94 Hertenstein et al. (2009), op. cit. (lásd a 85. lábjegyzetet).
95 Levav, J., & Argo, J. J. (2010). „Physical contact and financial risk
taking." PsychScience, 21, 804-810.
96 Noller, R, & Ruzzene, M. (1991). „Communication in marriage:
The influence of affect and cognition." In G. J. O. Fletcher & F. D.
Fincham (Eds.), Cognition in Close Relationships. (203-233.) Hillsdale,
NJ: Erlbaum.
97 Hollon, S. D., Haman K. L., Brown, L. L. (2002). „Cognitive-
behavioral treatment of depression." In I. H. Gotlib & C. L. Hammen
(Eds.), Handbook of Depression. (383-403.) New York: Guilford.
98 (1) Fredrickson, B. L., & Levenson, R. W. (1998). „Positive
emotions speed recovery from the cardiovascular sequalae of negative
emotions." Cognition and Emotion, 12,191-220. (2) Fredrickson, B. L.,
et al. (2000). „The undoing effect of positive emotions." Motivation and
Emotion, 24, 237-258. (3) Fredrickson, B. L. (2001). „The role of
positive emotions in positive psychology: The broaden-and-build theory
of positive emotions." AmPsych, 56, 218-226. (4) Keltner, D.,
& Bonnano, G. A. (1997). „A study of laughter and dissociation:
Distinct correlates of laughter and smiling during bereavement." JPSP,
73, 687-702. (5) Ong, A. D., et al. (2006). „Psychological resilience,
positive emotions, and successful adaptation to stress in later life."
JPSP, 91, 730-749.
99 (1) Fredrickson, B. L., & Branigan, C. (2005). „Positive emotions
broaden the scope of attention and thought-action repertoires."
Cognition and Emotion, 19, 313-332. (2) lsen, A. M., Daubman, K. A., &
Nowicki, G. P. (1987). „Positive affect facilitates creative problem
solving." JPSP, 52, 1122-1131. (3) Waugh, C. E., & Fredrickson, B. L.
(2006). „Nice to know you: Positive emotions, self-other overlap, and
complex understanding in the formation of a new relationship." The
Journal of Positive Psychology, 1, 93-106. (4) Dunn, J. R., & Schweitzer,
M. E. (2005). „Feeling and believing: The influence of emotion on
trust." JPSP, 88, 736-748. (5) Fredrickson, B. L., et al. (2008). „Open
hearts build lives: Positive emotions, induced through loving-kindness
meditation, build consequential personal resources." JPSP, 95, 1045-
1062. (6) King, L. A., et al. (2006). „Positive affect and the experience of
meaning in life." JPSP, 90,179-196.
100 Algoe, S. B., Fredrickson, B. L., & Chow, S-M. (2011). „The future
of emotions research within positive psychology." In K. M. Sheldon, T.
B. Kashdan, & M. F. Steger (Eds.), Designing Positive Psychology. (115-
132.) Oxford: Oxford University Press.
101 Fredrickson, B. L., & Losada, M. F. (2005). „Positive affect and
the complex dynamics of human flourishing." AmPsych, 60, 678-686. E
kutatás leírását, valamint a saját életünkben tapasztalható
következményeiről szóló nagyszerű és közérthető magyarázatot lásd:
Fredrickson, B. L. (2009). Positivity. New York: Crown.
102 A tényleges arány 2,7 : 1. (1) Gottman, J. M. (1994). What Predicts
Divorce? Hillsdale, NJ: Erlbaum. (2) Losada, M. (1999). „The complex
dynamics of high performance teams." Mathematical and Computer
Modeling, 30, 179-192. (3) David, J. R, Green, P. J., Martin, R., & Suls,
J. (1997). „Differential roles of neu-roticism, extraversion, and event
desirability for mood in daily life: An integrative model of top-down
and bottom-up influences." JPSP, 73,149-159.
103 (1) Gottman (1994), op. cit. (lásd a 102. lábjegyzetet). E munka
kritikáját viszont lásd: Abraham, L. (2010. március 8.). „Can you
really predict the success of a marriage in 15 minutes?" Slate.
104 Kitűnő összefoglalásért lásd: Lambert, N. M., et al. (2011).
„Positive relationship science: A new frontier for positive psychology."
In Sheldon et al. (Eds.), op. cit., 280-292 (lásd a 100. lábjegyzetet).
105 Gottman, J. M. (2002). The Relationship Cure. New York: Three
Rivers.
106 Jacobson, N. S., & Addis, M. E. (1993). „Research on couples and
couple therapy: What do we know? Where are we going?" Journal of
Consulting and Clinical Psychology (JCCP), 61, 85-93.
107 E rendkívül érdekes és új szakirodalom ismertetéséhez lásd: (1)
McNulty, J. K. (2010). „When positive processes hurt relationships."
Current Directions, 19, 167-171. (2) McNulty, J. K., & Fincham, F. D.
(2012). „Beyond positive psychology? Toward a contextual view of
psychological processes and well-being." AmPsych, 67,101-110.
108 Ireland, M. E., et al. (2011). „Language style matching predicts
relationship initiation and stability." PsychScience, 22, 39-44.
109 (1) Karremans, J. C., & Verwijmeren, T. (2008). „Mimicking
attractive opposite-sex others: The role of romantic relationship
status." PSPB, 34, 939-950. (2) Chartrand, T. L., & Van Baaren, R.
(2009). „Human mimicry." Advances in Experimental Social
Psychology, 41, 219-274.
110 Ireland, M. E., & Pennebaker, J. W. (2010). „Language style
matching in writing: Synchrony in essays, correspondence, and
poetry." JPSP, 99, 549-571.
111 Hall, J. A. (1984). Nonverbal Sex Differences. Baltimore, MD: The
Johns Hopkins University Press.
112 Lásd például: Pasupathi, M., & Rich, B. (2005). „Inattentive
listening undermines self-verification in personal storytelling." Journal
of Personality, 73, 1051-1086.
113 (1) Baumeister, R. F., & Leary, M. R. (1995). „The need to belong:
Desire for interpersonal attachments as a fundamental human
motivation." PsychBull, 117, 497-529. (2) Caporeal, L. R. (1997). „The
evolution of truly social cognition: The core configuration model."
PSPR, 1, 276-298. (3) Dunbar, R. (1996). Grooming, Gossip, and the
Evolution of Language. Cambridge, MA: Harvard University Press.
114 (1) Allen, K. M., et al. (1991). „Presence of human friends and pet
dogs as moderators of autonomic responses to stress in women." JPSP,
61, 582-589. (2) McConnell, A. R., et al. (1991). „Friends with benefits:
On the positive consequences of pet ownership." JPSP, 101,1239-1252.
115 Schnall, S., et al. (2008). „Social support and the perception of
geographical slant." Journal of Experimental Social Psychology,
44,1246-1255.
116 (1) Eisenberger, N. I., et al. (2007). „Neural pathways link social
support to attenuated neuroendocrine stress responses." Neuroimage,
35, 1601-1612. (2) Pressman, S. D., et al. (2005). „Loneliness, social
network size, and immune response to influenza vaccination in college
freshmen." Health Psychology, 24, 297-306. (3) Lepore, S. J. (1998).
„Problems and prospects for the social support-reactivity hypothesis."
Annals of Behavioral Medicine, 20, 257-269.
117 Anik, L., & Norton, M. I. (2010. január). Egotistically Resourceful
Social Capitalists: The Well-Being Benefits of Bridging Social Actors and
Building Network Connections. A tanulmányt az éves SPSP-
konferencián mutatták be. Las Vegas, NV.
118 Langner, T., & Michael, S. (1960). Life Stress and Mental Health.
New York: Free Press.
119 A rágódásról és annak káros hatásairól szóló szakirodalom
összefoglalását lásd: (1) Lyubomirsky, S., & Tkach, C. (2004). „The
consequences of dysphoric rumination." In C. Papageorgiou & A.
Wells (Eds.), Rumination (21-41). Chichester, UK: John Wiley & Sons.
(2) Nolen-Hoeksema, S., Wisco, B. E., & Lyubomirsky, S. (2008).
„Rethinking rumination." Perspectives, 3, 400-424.
120 (1) Nolen-Hoeksema, S. (2003). Women Who Think Too Much. New
York: Holt. (2) Lyubomirsky, S. (2008). Hogyan legyünk boldogok?
Budapest: Ursus Libris. (3)

Carlson, R. (1997). Don't Sweat the Small Stuff: And It's All Small Stuff
New York: Hyperion.
121 E munka áttekintéséhez lásd: Kross, E., & Ayduk, Ö. (2011).
„Making meaning out of negative experiences by self-distancing."
Current Directions, 20, 187-191.
122 Ayduk, Ö., & Kross, E. (2010). „From a distance: Implications of
spontaneous self-distancing for adaptive self-reflection." /PSP, 98, 809-
829.
123 Lásd például Kross, E., Ayduk, Ö., & Mischel, W. (2005). „When
asking »why« doesn't hurt: Distinguishing reflective processing of
negative emotions from rumination." PsychScience, 16, 709-715.
124 Ayduk, Ö., & Kross, E. (2008). „Enhancing the pace of recovery:
Self-distanced analysis of negative experiences reduces blood pressure
reactivity."

PsychScience, 19, 229-231.

125 (1) Ayduk & Kross (2010), op. cit. (lásd a 122. lábjegyzetet). (2)
Kross et al. (2005), op. cit. (lásd a 123. lábjegyzetet).
126 Li, X., Wei, L., & Soman, D. (2010). „Sealing the emotions genie:
The effects of physical enclosure on psychological closure."
PsychScience, 21,1047-1050.
127 A közölt tanulmányokban a résztvevők különböző mélyen
megbánt döntéseik vagy sérelmeik közül választottak, vagy pedig arra
kérték őket, hogy olvassanak el egy újsághírt egy csecsemő haláláról.
128 Harris, A. H. S., et al. (2006). „Effects of a group forgiveness
intervention on forgiveness, perceived stress, and trait-anger." Journal
of Clinical Psychology, 62, 715-733.
129 Kang, C. (2005. október 14). „On Yom Kippur, forgiveness is
divine." Los Angeles Times.
130 Pope, A. (1711/1962). „Essay on criticism." In D. J. Enright & E.
DeChickera (Eds.), English Critical Texts (111-130). Oxford: Oxford
University Press.
131 (1) McCullough, M. E., et al. (1998). „Interpersonal forgiving in
close relationships: II. Theoretical elaboration and measurement."
JPSP, 75, 1586-1603. (2) Karremans, J. C, Van Lange, P. A. M., &
Holland, R. W. (2005). „Forgiveness and its associations with prosocial
thinking, feeling, and doing beyond the relationship with the offender."
PSPB, 31,1315-1326.
132 (1) Baskin, T., & Enright, R. (2004). „Intervention studies on
forgiveness: A metaanalysis." Journal of Counseling and Development,
82, 79-90. (2) Harris et al. (2006), op. cit. (lásd a 128. lábjegyzetet). (3)
Karremans, J. C, et al. (2003). „When forgiving enhances psychological
well-being: The role of interpersonal commitment." JPSP, 84, 1011-
1026. (4) Fincham, F. D., Beach, S. R. H., & Davila, J. (2007).
„Longitudinal relations between forgiveness and conflict resolution in
marriage." Journal of Family Psychology (JFP), 21, 542-545. (5) Harris,
A. H. S., & Thoresen, C. E. (2005). „Forgiveness, unforgiveness, health,
and disease." In E. L. Worthington Jr. (Ed.), Handbook of Forgiveness.
(321-333.) New York: Brunner-Routledge. (6) Witvliet, C. V. O.,
Ludwig, T. E., & Vander Laan, K. L. (2001). „Granting forgiveness or
harboring grudges: Implications for emotion, physiology, and health."
PsychScience, 12, 117-123. (7) Luskin, R, Aberman, R., & DeLorenzo,
A. (2003). „The training of emotional competency in
financial advisers." Issues and Recent Developments in Emotional
Intelligence, 1(3).
133 (1) Ripley, J. S., & Worthington, E. L., Jr. (2002). „Hope-focused
and forgiveness-based group interventions to promote marital
enrichment." Journal of Counseling and Development, 80, 452-463. (2)
Freedman, S. R., & Enright, R. D. (1996). „Forgiveness as an
intervention goal with incest survivors." JCCP, 64, 983-992. (3) Al-
Mabuk, R. H., & Downs, W. R. (1996). „Forgiveness therapy with
parents of adolescent suicide victims." Journal of Family
Psychotherapy, 7, 21-39. (4) Coyle, C. T., & Enright, R. D. (1997).
„Forgiveness intervention with post abortion men." JCCP, 65, 1042-
1046. (5) Hui, E. K. R, & Chau, T. S. (2009). „The impact of a
forgiveness intervention with Hong Kong Chinese children hurt in
interpersonal relationships." British Journal of Guidance and
Counseling, 37, 141-156. (6) Bonach, K. (2009). „Empirical support for
the application of the Forgiveness Intervention Model to postdivorce
coparenting." Journal of Divorce and Remarriage, 50, 38-54.
134 Karremans et al. (2005), op. cit. (lásd a 131. lábjegyzetet).
135 McCullough, M. E. (2008). Beyond Revenge. San Francisco:
Jossey-Bass.
136 (1) Murphy, J. G. (2005). „Forgiveness, self-integrity, and the
value of resentment." In Worthington (Ed.), op. cit., 33-40. (lásd a 132.
lábjegyzetet). (2) Baumeister, R. R, Exline, J. J., & Sommer, K. L.
(1998). „The victim role, grudge theory, and two dimensions of
forgiveness." In E. L. Worthington Jr. (Ed.), Dimensions of
Forgiveness. (79-104.) Philadelphia: Templeton Foundation Press. (3)
McNulty (2010), op. cit. (lásd a 107. lábjegyzetet). (4) McNulty, J. K.
(2011). „The dark side of forgiveness: The tendency to forgive predicts
continued psychological and physical aggression in marriage." PSPB,
37, 770-783. (4) McNulty & Fincham (2012), op. cit. (lásd a 107.
lábjegyzetet).
137 McNulty, J. K. (2008). „Forgiveness in marriage: Putting the
benefits into context." JFP, 22,171-175.
138 Luchies, L. B., et al. (2010). „The doormat effect: When forgiving
erodes self-respect and self-concept clarity." JPSP, 98, 734-749.
139 Ez a történet Michael Neilltől származik
(www.geniuscatalyst.com).
140 Bramlett, M. D., & Mosher, W. D. (2002). Cohabitation, Marriage,
Divorce, and Remarriage in the United States. Hyattsville, MD: National
Center for Health Statistics.
141 Luhmann et al. (2012), op. cit. (lásd a 6. lábjegyzetet). Az emberek
válás utáni rugalmasságáról szóló egyéb tanulmányok: (1) Amato, P. R.
(2010). „Research on divorce: Continuing trends and new
developments." JMF, 72, 650-666; (2) Mancini, A. D., Bonanno, G. A.,
& Clark, G. E. (2011). „Stepping off the hedonic treadmill: Individual
differences in response to major life events." Journal of Individual
Differences, 32,144-152.
142 Masten, A. S. (2001). „Ordinary magic: Resilience processes in
development." AmPsych, 56, 227-238.
143 Példákért nyolc ilyen erőforrásra lásd: Fazio, R. J. (2009).
„Growth consulting: Practical methods of facilitating growth through
loss and adversity/' Journal of Clinical Psychology: In Session, 65, 532-
543.
144 Lacey, H. R, Smith, D. M., & Ubel, P. A. (2006). „Hope I die before
I get old: Mispredicting happiness across the adult lifespan." JoHS,
7,167-182.
145 Az érzelmi intelligencia fogalmát Peter Salovey és John Mayer
dolgozta ki, és Daniel Goleman népszerűsítette: (1) Salovey, R, &
Mayer, J. D. (1990). „Emotional intelligence." Imagination, Cognition,
and Personality, 9, 185-211. (2) Goleman, D. (2008). Érzelmi
intelligencia. Budapest: Háttér Kiadó.
146 Ez a legszélesebb körben használt önbecsülésskála. In Rosenberg,
M. (1965). Society and the Adolescent Self-image. Princeton, NJ:
Princeton University Press. © 1965 Princeton University Press.
Újranyomva a Princeton University Press szíves engedélyével.
147 Egy úttörő dolgozatában Jennifer Crocker pszichológusnő olyan
kutatókat idéz, akik szerint a legújabb eredmények „nem támasztják
alá az önbecsülés fokozását célzó széles körű erőfeszítéseket" (395.). E
kutatók következtetéseivel szemben Crocker kutatásaiból arra
következtethetünk, hogy intuíciónkkal ellentétben inkább mások
támogatásával, semmint saját énképünk alakításával tehetünk szert
jobb önbecsülésre. A mások iránti együttérzésből fakadó célok miatt az
ember fogékonyabb másokra, aminek hatására mások
pozitívabban látják az illetőt - ettől viszont megnő az önbecsülése. Lásd
Crocker, J. (2011). „Self-image and compassionate goals and
construction of the social self: Implications for social and personality
psychology." PSPR, 15, 394-407.
148 Booth, A., & Amato, P. (1991). „Divorce and psychological stress."
Journal of Health and Social Behavior, 32, 396-407.
149 Gilbert et al. (1998), op. cit. (lásd az 5. lábjegyzetet).
150 (1) Gilbert et al. (2002), op. cit. (lásd az 1. lábjegyzetet). (2) Gilbert
et al. (1998), op. cit. (lásd az 5. lábjegyzetet).
151 Wilson et al. (2000), op. cit. (lásd az 5. lábjegyzetet).
152 Cohen, L. H. (2007). House Lights. (299.) New York: Norton.
153 Hetherington, M., & Kelly, J. (2002). For Better or Worse. New
York: Norton.
154 Lansford, J. E. (2009). „Parental divorce and children's
adjustment." Perspectives, 4, 140-152. A fenti részben leírt vizsgálatok
nagy részét ebből a szép munkából kölcsönöztük.
155 Amato, P. R. (2001). „Children of divorce in the 1990s: An update
of the Amato and Keith (1991) meta-analysis." JFP, 15, 355-370.
156 (1) Hetherington & Kelly (2002), op. cit. (lásd a 153. lábjegyzetet).
(2) Allison, P. D., & Furstenberg, F. F. Jr. (1989). „How marital
dissolution affects children: Variations by age and sex." Developmental
Psychology, 25, 540-549.
157 (1) Amato, P. R., & DeBoer, D. D. (2001). „The transmission of
marital instability across generations: Relationship skills or
commitment to marriage?" JMF, 63, 1038-1051. Tucker, J. S., et al.
(1997). „Parental divorce: Effects on individual behavior and
longevity." JPSP, 73, 381-391.
158 (1) Lykken, D. T. (2002). „How relationships begin and end: A
genetic perspective." In A. L. Vangelisti, H. T. Reis, & M. A.
Fitzpatrick (Eds.), Stability and Change in Relationships (83-102). New
York: Cambridge University Press. (2) Jocklin, V., McGue, M., &
Lykken, D. T. (1996). „Personality and divorce: A genetic analysis."
JPSP, 71, 288-299.
159 Umberson, D., et al. (2005). „As good as it gets? A life course
perspective on marital quality." Social Forces, 84, 593-611.
160 (1) Kiecolt-Glaser, J. K., et al. (1987). „Marital quality, marital
disruption, and immune function." Psychosomatic Medicine, 49, 13-34.
(2) Hughes, M. E., & Waite, L. J. (2009). „Marital biography and
health at mid-life." Journal of Health and Social Behavior, 50, 344-358.
(3) Sprehn, G. C., et al. (2009). „Decreased cancer survival in
individuals separated at time of diagnosis—critical period for cancer
pathophysiology?" Cancer, 115, 5108-5116.
161 Orth-Gomér, K., et al. (2000). „Marital stress worsens prognosis in
women with coronary heart disease: The Stockholm Female Coronary
Risk Study." Journal of the AMA, 284, 3008-3014.
162 (1) Malarkey, W. B., et al. (1994). „Hostile behavior during marital
conflict alters pituitary and adrenal hormones." Psychosomatic
Medicine, 56, 41-51. (2) Kiecolt-Glaser, J. K., et al. (2005). „Hostile
marital interactions, proinflamma-tory cytokine production, and
wound healing." Archives of General Psychiatry, 62, 1377-1384. (3)
Holt-Lundstad, J., Smith, T. B., & Layton, J. B. (2010).
„Social relationships and mortality risk: A meta-analytic review."
PLoS Medicine, 7, el00316.
163 Timothy, B. Smith.
164 Amato, P. R., Loomis, L. S., & Booth, A. (1995). „Parental divorce,
marital conflict, and offspring well-being during early adulthood."
Social Forces, 73, 895-915.
165 Luhmann et al. (2012), op. cit. (lásd a 6. lábjegyzetet).
166 Nelson, S. K., English, T., Kushlev, K., Dunn, E. W., &
Lyubomirsky, S. (sajtó alatt). „In defense of parenthood: Children are
associated with more joy than misery." Psych-Science. (2) Nelson, S. K.,
Kushlev, K., & Lyubomirsky, S. (2012). When and Why Are Parents
Happy or Unhappy? A Review of the Association Between Parenthood
and Well-being. Kézirat elbírálás alatt.
167 (1) Clark, A. E., et al. (2008). „Lags and leads in life satisfaction:
A test of baseline hypotheses." The Economic Journal, 118, F222-F243.
(2) Umberson et al. (2005), op. cit. (lásd a 159. lábjegyzetet).
168 Gorchoff, S. M., John, O. R, & Helson, R. (2008).
„Contextualizing change in marital satisfaction during middle age."
PsychScience, 19,1194-1200.
169 Néhány példáért lásd (1) Twenge, J. M., Campbell, W. K., &
Foster, C. A. (2003). „Parenthood and marital satisfaction: A meta-
analytic review." JMF, 65, 574-583. (2) Glenn, N. D., & Weaver, C. N.
(1979). „A note on family situation and global happiness." Social
Forces, 57, 960-967. Kivételért lásd Nelson et al. (sajtó alatt), op. cit.
(lásd a 166. lábjegyzetet). Áttekintésért lásd Lyubomirsky, S.,
& Boehm, J. K. (2010). „Human motives, happiness, and the puzzle of
parenthood: Commentary on Kenrick et al." (2010). Perspectives, 5,
327-334.
170 Kahneman, D., et al. (2004). „A survey method for characterizing
daily life experience: The day reconstruction method." Science, 306,
1776-1780. Nemrég azonban képtelenek voltunk megismételni ezt az
eredményt, és arra jutottunk, hogy a szülők nagyobb örömet élnek át,
amikor a gyerekeikkel vannak napközben, és általában is pozitívabb
érzelmeik vannak nap mint nap: Nelson et al. (sajtó alatt), op. cit. (lásd
a 166. lábjegyzetet).
171 Compton, W. C. (2004). Introduction to Positive Psychology. New
York: Wadsworth
172 Papp, L. M., Cummings, E. M., & Goeke-Morey, M. C. (2009).
„For richer, for poorer: Money as a topic of marital conflict in the
home." Family Relations, 58, 91-103.
173 Senior, J. (2010. július 4.). „All joy and no fun: Why parents hate
parenting." New York Magazine.
174 Nelson et al. (sajtó alatt), op. cit. (lásd a 166. lábjegyzetet).
175 Loewenstein, G., & Ubel, P. A. (2006. szeptember). Hedonic
Adaptation and the Role of Decision and Experience Utility in Public
Policy. A londoni Boldogság és közgazdaságtan konferencián előadott
dolgozat.
176 (1) Baumeister, R. E, et al. (2001). „Bad is stronger than good."
RGP, 5, 323-370. (2) Birditt, K. S., Fingerman, K. L., & Zárit, S. (2010).
„Aduit children's problems and successes: Implications for
intergenerational ambivalence." Journal of Gerontology, 65, 145-153.
177 Martinez, G. M., et al. (2006). „Fertility, contraception, and
fatherhood: Data on men and women from cycle 6 (2002) of the 2002
National Survey of Family Growth." Vital Health Statistics, 1-142.
178 Hattiangadi, N., Medvec, V. H., & Gilovich, T. (1995). „Failing to
act: Regrets of Terman's geniuses." International Journal of Aging and
Human Development, 40, 175-185.
179 Kanner, A. D., et al. (1981). „Comparison of two modes of stress
measurement: Daily hassles and uplifts versus major life events."
Journal of Behavioral Medicine, 4, 1-39.
180 Bosson, J. K., et al. (2009). Inaccuracies in Folk Wisdom: Evidence
of a Spilled Milk Fallacy. Kiadatlan kézirat, Department of Psychology,
University of South Florida, Tampa, FL.
181 Gilbert et al. (2004), op. cit. (lásd az 5. lábjegyzetet).
182 Bosson et al. (2009), op. cit., 34. (lásd a 180. lábjegyzetet).
183 Gilbert et al. (2004), op. cit. (lásd az 5. lábjegyzetet).
184 Aumann, K., Galinsky, E., & Matos, K. (2011). The New Male
Mystique (National Study of the Changing Workforce). New York:
Families and Work Institute.
185 (1) Crouter, A. C., & Bumpus, M. F. (2001). „Linking parents'
work stress to children's and adolescents' psychological adjustment."
Current Directions, 10, 156-159. (2) Repetti, R. L., & Wood, J. (1997).
„The effects of daily stress at work on mothers' interactions with
preschoolers." JFP, 11, 90-108. (3) Repetti, R. L. (1989). „Effects of
daily workload on subsequent behavior during marital interaction: The
roles of social withdrawal and spouse support." JPSP, 57, 651-659.
186 (1) Niederhoffer, K. G., & Pennebaker, J. W. (2009). „Sharing
one's story: On the benefits of writing or talking about emotional
experience." In S. J. Lopez (Ed.), Oxford Handbook of Positive
Psychology. (2nd ed.; 621-632.) New York: Oxford University Press. (2)
Frattaroli, J. (2006). „Experimental disclosure and its moderators: A
meta-analysis." PsychBull, 132, 823-865. (3) Pennebaker, J. W., &
Seagal, J. D. (1999). „Forming a story: The health benefits of
narrative." Journal of Clinical Psychology, 55, 1243-1254. (4) S végül:
Jamie Pennebaker munkásságához a legfantasztikusabb bevezető maga
'Pennebaker (1997). op. cit. (lásd a 4. lábjegyzetet).
187 Sok vizsgálat áttekintése olvasható az alábbi nagyszerű cikkben,
amelyet egyik korábbi hallgatóm és kutatótársam írt: Frattaroli (2006),
op. cit. (lásd a 186. lábjegyzetet).
188 (1) Umberson, D. (1989). „Relationships with children: Explaining
parents' psychological well-being." JMF, 51, 999-1012. (2) Hansen, T.,
Slagsvold, B., & Mourn, T. (2009). „Childlessness and psychological
well-being in midlife and old age: An examination of parental status
effects across a range of outcomes." Social Indicators Research (SIR),
94, 343-362. (3) Spitze, G., & Logan, J. (1990). „Sons, daughters, and
intergenerational social support." JMF, 52,420-430. (4) Robertson, J. F.
(1977). „Grandmotherhood: A study of role conceptions." JMF, 39,165-
174.
189 (1) U.S. Government Printing Office (2009). CIA World Factbook.
(2) De Marco, A. C. (2008). „The influence of family economic status on
home-leaving patterns during emerging adulthood." Families in
Society, 89, 208-218. (3) Koo, H. P, Suchindran, C. M., & Griffith, J. D.
(1987). „The completion of childbearing: Change and variation in
timing." JMF, 49, 281-293. (4) Matthews, T. J., & Hamilton, B. E.
(2009). „Delayed childbearing: More women are having their first child
later in life." NCHS Data Brief, 21, 1-8. (5) Sonfield, A.
(2002). „Looking at men's sexual and reproductive health needs." The
Guttmacher Report on Public Policy, 5, 7-9.
190 Pillemer, K. (2011). 30 Lessons for Living. (117.) New York:
Hudson Street.
191 Bianchi, S. M. (2000). „Maternal employment and time with
children: Dramatic change or surprising continuity?" Demography, 4,
401-414.
192 Milkie, M. A., Raley, S., & Bianchi, S. M. (2009). „Taking on the
second shift: Time allocations and time pressures of U.S. parents of
preschoolers." Social Forces, 88, 487-517.
193 (1) Warner, J. (2005). Perfect Madness. New York: Riverhead. (2)
Füredi, F. (2002). Paranoid Parenting. Chicago: Chicago Review Press.
194 Clinton, H. (1996). It Takes a Village. New York: Simon &
Schuster.
195 Szeretném leszögezni, hogy édesanyám nem hanyag szülő, hanem
az önfeláldozás mintaképe.
196 Az idézet Brandi Snydertől származik.
197 Ez az olvasó egy okostelefonokra írt alkalmazást használt, amely
nyomon követi, mennyire boldog a felhasználó, és időnként nyolc előre
programozott gyakorlat közül javasol neki valamit, hogy jobban érezze
magát. Az iPhone-ra tervezett alkalmazás neve Live Happy
(www.livehappyapp.com). Semmiféle anyagi érdekeltségem nem
fűződik hozzá, de lebilincselő kutatási adatokat tudok vele gyűjteni a
laborom számára, hiszen látom, mit tesznek az emberek a
boldogságukért a való világban, és hogy ezek közül mi működik, és mi
nem. Lásd Parks, A., Della Porta, M. D., Pierce, R. S., Zilca, R., &
Lyubomirsky, S. (sajtó alatt). „Pursuing happiness in everyday life: A
naturalistic investigation of online happiness seekers." Emotion.
198 (1) Rainie, L., & Madden M. (2006). „Not looking for love." Pew
Research Center Publications. (2) U.S. Census Bureau (2010).
„America's families and living arrangements: 2010." Families and
Living Arrangements. (3) Connidis, I. A. (2001). Family Ties and Aging.
Thousand Oaks, CA: Sage.
199 Akit érdekel a szinglik problematikája, olvassa el Bella DePaulo
lebilincselően izgalmas és egyedi könyvét, valamint Kate Bolick kitűnő
cikkét: (1) DePaulo, B. (2007). Singled Out. New York: St. Martin's
Griffin. (2) Bolick, K. (2011. november). „All the single ladies." The
Atlantic.
200 Krueger, A. B., et al. (2009). „Time use and subjective well-being
in France and the U.S." SIR, 93, 7-18.
201 (1) Haring-Hidore, M., et al. (1985). „Marital status and subjective
well-being: A research synthesis." JMF, 47, 947-953. (2) Gove, W. R., &
Shin, H. (1989). „The psychological well-being of divorced and
widowed men and women." Journal of Family Issues, 10,122-144.
202 Lucas et al. (2003), op. cit. (lásd a 18. lábjegyzetet).
203 (1) Hughes & Waite (2009), op. cit. (lásd a 160. lábjegyzetet). (2)
Tucker, J. S., et al. (1996). „Marital history at midlife as a predictor of
longevity: Alternative explanations to the protective effect of
marriage." Health Psychology, 15, 94-101.
204 DePaulo, B. M., & Morris, W. L. (2005). „Singles in society and in
science." Psychological Inquiry, 16, 57-83.
205 Ibid.
206 Áttekintésért lásd: (1) Baumeister & Leary (1995), op. cit. (lásd a
113. lábjegyzetet). (2) Berscheid, E., & Reis, H. T. (1998). „Attraction
and close relationships." In D. T. Gilbert, S. T. Fiske, & G. Lindzey
(Eds.), The Handbook of Social Psychology. (4th ed., vol. 2, 193-281.)
New York: McGraw-Hill. (3) Stack, S., & Eshleman, J. R. (1998).
„Marital status and happiness: A 17-nation study." JMF, 60, 527-536.
207 Aki szeretne áttekintést kapni arról, hogyan kapcsolódnak a
pozitív voná-sok az emberek jellemvonásainak, szerethetőségének,
családi állapotának és házasságával való elégedettségének
megítéléséhez, olvassa el az alábbi tanulmányt: Lyubomirsky, S., King,
L. A., & Diener, E. (2005). „The benefits of frequent positive affect:
Does happiness lead to success?" PsychBull, 131, 803-855.
208 Harker, L., & Keltner, D. (2001). „Expressions of positive
emotions in women's college yearbook pictures and their relationship
to personality and life outcomes across adulthood." JPSP, 80,112-124.
209 Voltaire, F. (1759/2011). Candide vagy az optimizmus (fordította:
Gyergyai Albert). Európa: Budapest.
210 Hornby, N. (2009). Siam (227.). New York: Riverhead.
211 (1) King (2001), op. cit. (lásd a 32. lábjegyzetet). (2) Burton, C. M.,
& King, L. A. (2008). „Effects of (very) brief writing on health: The
two-minute miracle." British Journal of Health Psychology, 13, 9-14. (3)
Lyubomirsky, Sheldon, et al. (2005), op. cit. (lásd a 16. lábjegyzetet). (4)
Sheldon & Lyubomirsky (2006b), op. cit. (lásd a 32. lábjegyzetet). (5)
Boehm et al. (2011), op. cit. (lásd a 32. lábjegyzetet). (6) Lyubomirsky,
Dickerhoof, et al. (2011), op. cit. (lásd a 32. lábjegyzetet).
212 (1) Carver, C. S., Scheier, M. E, & Segerstrom, S. C. (2010.
február 1.). Optimism. Clinical Psychology Review. (2) Segerstrom, S.
C. (2001). „Optimism, goal conflict, and stressor-related immune
change." Journal of Behavioral Medicine, 24, 441-467. (3) Snyder, C. R.,
et al. (1991). „The will and the ways: Development and validation of an
individual-differences measure of hope." JPSP, 60, 570-585.
(4) Lyubomirsky, S., Tkach, C, & DiMatteo, M. R. (2006). „What are
the differences between happiness and self-esteem?" SIR, 78, 363-404.
213 (1) Wrosch, C, & Scheier, M. F. (2003). „Personality and quality of
life: The importance of optimism and goal adjustment." Quality of Life
Research, 12 (Suppl. 1), 59-72. (2) Scheier, M. E, Weintraub, J. K., &
Carver, C. S. (1986). „Coping with stress: Divergent strategies of
optimists and pessimists." JPSP, 51, 1257-1264.
214 Winston Churchill mondása: „A pesszimista minden lehetőségben
a nehézséget látja, az optimista viszont minden nehézségben a
lehetőséget."
215 (1) Wrosch & Scheier (2003), op. cit. (lásd a 213. lábjegyzetet). (2)
Wrosch, C., et al. (2003). „The importance of goal disengagement in
adaptive self-regulation: When giving up is beneficial." Self-Identity,
2,1-20.
216 (1) Klinger, E. (1975). „Consequences of commitment to and
disengagement from incentives." PsychReview, 82, 1-25. (2) Wrosch et
al. (2003), op. cit. (lásd a 215. lábjegyzetet).
217 Sprangers, M. A. G., & Schwartz, C. E. (1999). „Integrating
response into health related quality of life research: A theoretical
model." Social Science & Medicine, 48,1507-1515.
218 (1) U.S. Census Bureau (2010). America's Families and Living
Arrangements: 2010.

(2) Bolick (2011), op. cit. (lásd a 199. lábjegyzetet).

219 (1) Moskowitz, J. T., et al. (1996). „Coping and mood during
AIDS-related care-giving and bereavement/' Annals of Behavioral
Medicine, 18, 49-57. (2) Tunali, B., & Power, T. G. (1993). „Creating
satisfaction: A psychological perspective on stress and coping in
families of handicapped children." Journal of Child Psychology and
Psychiatry, 34, 945-957.
220 Wrosch, C, & Heckhausen, J. (1999). „Control processes before
and after passing a developmental deadline: Activation and
deactivation of intimate relationship goals." JPSP, 77, 415-427.
221 Winnicott, D. (1953). „Transitional objects and transitional
phenomena." International Journal of Psychoanalysis, 34, 89-97.
222 (1) United States Bureau of Labor Statistics. (2010). American
Time Use Survey—2009 Results [Adatfájl]. (2) National Sleep
Foundation. (2008. március 3.). Longer Work Days Leave Americans
Nodding off on the Job. (3) Mandel, M. (2005. október 3.). „The real
reasons you're working so hard... and what you can do about it."
Business Week.
223 Harper, H. (2011). The Wealth Cure. New York: Gotham.
224 Gallup-Healthways. (2010). Gallup-Healthways Well-being Index.
225 Állítólag Sigmund Freud mondta egy C. G. Junggal folytatott
beszélgetésében, hogy egy „normális" embernek jól kell tudnia „lieben
und arbeiten" (szeretni és dolgozni).
226 Boswell, W. R., Boudreau, J. W., & Tichy, J. (2005). „The
relationship between employee job change and job satisfaction: The
honeymoon-hangover effect." Journal of Applied Psychology, 90, 882-
892.
227 (1) Schkade, D. A., & Kahneman, D. (1998). „Does living in
California make people happy? A focusing illusion in judgments of life
satisfaction." PsychScience, 9, 340-346. (2) Galak, J., Kruger, J., &
Loewenstein, G. (2011). „Is variety the spice of life? It all depends on
rate of consumption." Judgment & Decision Making, 6, 230-238. (3)
Frey, B., & Stutzer, A. (2002). Happiness and Economics. Princeton, NJ:
Princeton University Press. (4) Lucas et al. (2003), op. cit. (lásd a 18.
lábjegyzetet). (5) O'Donohue & Geer (1985), op. cit. (lásd az 56.
lábjegyzetet).
228 (1) Lyubomirsky (2011), op. cit. (lásd a 15. lábjegyzetet). (2)
Sheldon et al. (sajtó alatt), op. cit. (lásd a 27. lábjegyzetet). (3) Wilson &
Gilbert (2008), op. cit. (lásd a 16. lábjegyzetet). (4) Wilson et al. (2000),
op. cit. (lásd az 5. lábjegyzetet).
229Ferrante, F. (2009). „Education, aspirations, and life satisfaction."
KYKLOS, 62, 542-562.
230 Arisztotelész tanácsa: „Szállítsd le a vágyaidat a jelenlegi
lehetőségeid szintjére, s csak akkor emeld meg őket, ha a
megnövekedett lehetőségeid megengedik."
231 Liberman, V., Boehm, J. K., Lyubomirsky, S., & Ross, L. (2009).
„Happiness and memory: Affective significance of endowment and
contrast." Emotion, 9,666-680.
232 Mint az iPhone-ra kifejlesztett Live Happy alkalmazás
(www.livehappyapp. com), amelynek a Hogyan legyünk boldogok? című
könyvem szolgált alapjául (Ursus Libris, 2008), vagy a nagyjából
havonta keletkező hasonló alkalmazások.
233 A hálát, valamint a gyakorlását megkönnyítő jó tanácsokat
közérthető for-mában írja le Emmons (2007), op. cit. (lásd a 30.
lábjegyzetet) és Lyubomirsky (2008) 4. fejezete, op. cit. (lásd a 32.
lábjegyzetet).
234 „20 incredible dream jobs that really do exist" (2010. május 5.).
Letöltve innen: http://www.careeroverview.com/blog/2010/20-
incredible-dream-jobs-that-really-do-exist/.
235 Starr, K. (2007. július 11.). „Testing video games can't possibly be
harder than an afternoon with Xbox, right?" Seattle Weekly.
236 Ensor, D. (2005. január 12.). „Moran: »It's dirty business.«" CNN.
237 Kurtz, J. L. (2008). „Looking to the future to appreciate the
present: The benefits of perceived temporal scarcity." PsychScience, 19,
1238-1241.
238 E téren több száz vizsgálat született, de áttekintéshez lásd Locke,
E. A., & Latham, G. P. (1991). „Self-regulation through goal setting."
Organizational Behavior and Human Decision Processes, 50, 212-247.
Az önbeteljesítő jóslatokra jó példa a placebohatás, a Pygmalion-hatás
és a sztereotípiafenyegetés.
239 Érdemes elolvasni egyik új munkatársam lebilincselő és
felbecsülhetetlen értékű könyvét: Mednick, S., & Ehrman, M. (2006).
Take a Nap! Change Your Life. New York: Workman.
240 (1) Rossi, E. L. (1991). The 20-minute break. Los Angeles: J. P.
Tarcher. (2) Loehr, J., & Schwartz, T. (2003). The Power of Full
Engagement. New York: Free Press.

(3) Schwartz, T., Gomes, J., & McCarthy, C. (2010). The Way We're
Working Isn't Working. New York: Free Press.
241 Schwartz, T., & McCarthy, C. (2007. október). „Manage your
energy, not your time." Harvard Business Review, 1-10.
242 Reeve, C. (1999). Still Me. (161.) New York: Arrow.
243 Felsővezetőnek számítanak az alábbi állások betöltői:
vezérigazgató, ügyvezető igazgató, főigazgató, elnök, alelnök,
iskolaigazgató, polgármester és jegyző. U. S. Department of Labor,
Bureau of Labor and Statistics. Occupational Outlook Handbook, 2010-
11 Edition, Top Executives.
244 (1) Buunk, B. P, et al. (1990). „The affective consequences of social
comparison: Either direction has its ups and downs." JPSP, 59,1238-
1249. (2) Major, B., Testa, M., & Bylsma, W. H. (1991). „Responses to
upward and downward social comparisons: The impact of esteem-
relevance and perceived control." In J. Suls & T. A. Wills (Eds.), Social
Comparison. (237-260.) Hillsdale, NJ: Erlbaum.
245 Ezt az idézetet egy fantasztikusan jól fizetett Wall Street-i
brókernek tulajdonítják: „Ebben az üzletágban nem lehet
meggazdagodni, csak a viszonylagos szegénység újabb szintjeire jutni."
From Lewis, M. (1989). Liar's Poker. (251.) New York: W. W. Norton.
246 (1) Lyubomirsky, S., & Ross, L. (1997). „Hedonic consequences of
social comparison: A contrast of happy and unhappy people." JPSP,
73, 1141-1157. (2) Lyubomirsky, S., Tucker, K. L., & Kasri, F. (2001).
„Responses to hedonically con-flicting social comparisons: Comparing
happy and unhappy people." European Journal of Social Psychology,
31, 511-535. (3) Lyubomirsky, S., et al. (2011). „The cognitive and
hedonic costs of dwelling on achievement-related negative experiences:
Implications for enduring happiness and unhappiness." Emotion,
11, 1152-1167.
247 Lyubomirsky & Ross (1997), op. cit. (lásd a 246. lábjegyzetet).
248 Brosnan, S. R, & de Waal, E B. M. (2003). „Monkeys reject
unequal pay." Nature, 425, 297-299.
249 Mivel a számunkra előnytelen összehasonlítások fájdalmasabbak,
mint ameny-nyire jók a kedvezőek, ezért ha baráti társaságunk fele
jobban, másik fele pedig rosszabbul áll, mint mi, akkor általában
inkább szenvedünk, amikor másokhoz mérjük magunkat. Lásd a 2.
fejezetet („Törekedjünk a 3 : 1 arányra"), valamint az alábbiakat: (1)
Baumeister, Bratslavsky, et al. (2001), op. cit. (lásd a 176. lábjegyzetet).
(2) Senik, C. (2009). „Direct evidence on income comparisons and their
welfare effects." Journal of Economic Behavior & Organization, 72,
408-424.
250 Sullivan, H. S. (1955, újranyomva 2001). The Interpersonal Theory
of Psychiatry. (309.) London: Routledge.
251 (1) Kasser, T., & Ryan, R. M. (1996). „Further examining the
American dream: Differential correlates of intrinsic and extrinsic goals
" PSPB, 22, 280-287. (2) McGregor, I., & Little, B. R. (1998). „Personal
projects, happiness, and meaning: On doing well and being yourself."
JPSP, 74, 494-512. (3) Cantor, N., & Sanderson, C. A. (1999). „Life task
participation and well-being: The importance of taking part in daily
life." In Kahneman et al. (Eds.), op. cit., 230-243. (lásd a 16.
lábjegyzetet). (4) Sheldon, K. M., & Elliot, A. J. (1999). „Goal striving,
need-satisfaction, and longitudinal well-being: The Self-Concordance
Model." JPSP, 76, 482-497. (5) Emmons, R. A., & King, L. A. (1988).
„Conflict among personal strivings: Immediate and long-term
implications for psychological and physical well-being." JPSP, 54,1040-
1048.
252 (1) Csíkszentmihályi, M. (2001). Flow. Azáramlat. A tökéletes
élmény pszichológiája. Budapest: Akadémiai. (2) Kruglanski, A. W.
(1996). „Goals as knowledge structures." In P. M. Golwitzer & J. A.
Bargh (Eds.), The Psychology of Action. (599-618.) New York: Guilford.
(3) Lyubomirsky (2011), op. cit. (lásd a 15. lábjegyzetet).
253 Thomas, E. (2009. április 6.). „Obama's Nobel headache."
Newsweek.
254 (1) Carver, C. S., & Scheier, M. R (1990). „Origins and functions
of positive and negative affect: A control-process view " PsychReview,
97,19-35. (2) Emmons, R. A., et al. (1996). „Goal orientation and
emotional well-being: Linking goals and affect through the self."
Striving and Feeling. (79-98.) Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum
Associates, Inc.
255 (1) Ericsson, K. A., & Ward, P. (2007). „Capturing the naturally
occurring superior performance of experts in the laboratory." Current
Directions, 16, 346-350.

(2) Simonion, D. K. (2009). Genius 101. New York: Springer. (3)

Gladwell, M. (2008). Outliers. New York: Little, Brown.
256 A szándékos gyakoratról írt klasszikus tanulmány: Ericsson, K.
A., Krampe, R. Tv & Tesch-Römer, C. (1993). „The role of deliberate
practice in the acquisition of expert performance." PsychReview, 100,
363-406. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk néhány
meggyőző bizonyítékot az örökölhető képességek szerepéről. Lásd
például: (1) Meinz, E. ]., & Hambrick, D. Z. (2010).
„Deliberate practice is necessary but not sufficient to explain individual
differences in piano sight-reading skill: The role of working memory
capacity." PsychScience, 21, 914-919. (2) Simonton, D. K. (2008).
„Scientific talent, training, and performance: Intellect, personality, and
genetic endowment." RGP, 12, 28-46.
257 Lásd Angela Duckworth friss, meggyőző munkáit, pl. Duckworth,
A. L., et al. (2011). „Deliberate practice spells success: Why grittier
competitors triumph at the National Spelling Bee." Social Psychological
and Personality Science, 2,174-181.
258 Friss példáért lásd: Chua, A. (2011). Battle Hymn of the Tiger
Mother. New York: Penguin Press.
259 A precizitás kedvéért: az első típusba tartozó motivációt (amikor
azért törekszünk egy célra, mert alapvetően izgalmas és élvezetes)
„intrinziknek", a második fajtát pedig (amikor a legmélyebb
értékeinket kifejező cél elérésére törekszünk) „identifikált"
motivációnak nevezzük. Az egyszerűség kedvéért itt mindkettőt
intrinziknek (belsőnek) nevezem. (1) Deci, E. L., & Ryan, R. M. (2000).
„The »what« and »why« of goal pursuits: Human needs and the self-
determination of behavior." Psychological Inquiry, 4,227-268. (2)
Sheldon & Elliot (1999), op. cit. (lásd a 251. lábjegyzetet). (3) Sheldon,
K. M., & Kasser, T. (1995). „Coherence and congruence: Two aspects of
personality integration." JPSP, 68, 531-543.
260 (1) Deci & Ryan (2000), op. cit. (lásd a 259. lábjegyzetet). (2)
Kasser, T. (2005). Az anyagiasság súlyos ára. Budapest: Ursus Libris. (3)
Kasser, T., & Ryan, R. M. (1993). „A dark side of the American dream:
Correlates of financial success as a central life aspiration." JPSP, 65,
410-422. (4) Niemiec, C. R, Ryan, R. M., & Deci, E. L. (2009). „The
path taken: Consequences of attaining intrinsic and
extrinsic aspirations in postcollege life." Journal of Research in
Personality, 43, 291-306.
261 Quinn, M. (2007. november 24.). „The iPod lecture circuits." Los
Angeles Times.
262 Norcross, J. C, Mrykalo, M. S., & Blagys, M. D. (2002). „Auld
lang syne: Success predictors, change processes, and self-reported
outcomes of New Year's resolvers and nonresolvers." Journal of
Clinical Psychology, 58, 397-405.
263 (1) Brunstein, J. C, Dangelmayer, G., & Schultheiss, O. C. (1996).
„Personal goals and social support in close relationships: Effects on
relationship mood and marital satisfaction." JPSP, 71,1006-1019. (2)
Rusbult et al. (2009), op. cit. (lásd a 82. lábjegyzetet).
264 (1) Maslow, A. H. (1943). „A theory of human motivation."
PsychReview, 50, 370-396. (2) Maslow, A. H. (1970). Motivation and
Personality (2nd ed.). New York: Harper. (3) William Compton,
Department of Psychology, Middle Tennessee University. Személyes
közlés, 2007.

(1) Easterbrook, G. (2009). Sonic Boom. New York: Random House. (2)
Gosselin, P. (2008). High Wire. New York: Basic Books.
266 Az óriási szakirodalom áttekintéséhez lásd: Diener, E., & Biswas-
Diener, R. (2002). „Will money increase subjective well-being? A
literature review and guide to needed research." SIR, 57,119-169.
267 (1) Diener, E., et al. (2010). „Wealth and happiness across the
world: Material prosperity predicts life evaluation, whereas
psychosocial prosperity predicts positive feeling." /PSP, 99, 52-61. (2)
Kahneman, D., & Deaton, A. (2010). „High income improves evaluation
of life but not emotional well-being." PNAS, 107, 16489-16493. (3)
Luhmann, M., Schimmack, U., & Eid, M. (2011). „Stability
and variability in the relationship between subjective well-being and
income." Journal of Research in Personality, 45,186-197.
268 Kahneman & Deaton (2010). op. cit. (lásd a 267. lábjegyzetet).
269 Diener, E., et al. (2002). „Dispositional affect and job outcomes."
SIR, 59, 229-259. Áttekintésért lásd: Lyubomirsky, King, et al. (2005),
op. cit. (lásd a 207. lábjegyzetet).
270 (1) Deaton, A. (2008). „Income, health and well-being around the
world: Evidence from the Gallup World Poll." Journal of Economic
Perspectives, 22,53-72.

(2) Diener et al. (2010), op. cit. (lásd a 267. lábjegyzetet). (3) Eckersley,
R. (2005). Well and Good (2nd ed.). Melbourne, Australia: Text
Publishing. (4) Howell, H., & Howell, C. (2008). „The relation of
economic status to subjective well-being in developing countries: A
meta-analysis." PsychBull, 134, 536-560. (5) Inglehart, R. (2000).
„Globalization and postmodern values." The Washington Quarterly,
23, 215-228.
271 Aki szeretne elolvasni egy érdekes vizsgálatot, amely azt mutatja,
hogy a jómód segít visszaállítani az egészséget, miután valaki
katasztrofális egészségi állapotba kerül, nézze meg az alábbi
tanulmányt: Smith, D. M., et al. (2005). „Health, wealth, and
happiness: Financial resources buffer subjective wellbeing after the
onset of a disability." PsychScience, 16, 663-666.
272 (1) Kristóf, K. M. (2005. január 14.). „Study: Money can't buy
happiness, security either." Los Angeles Times, Cl. (2) Levine, R., &
Norenzayan, A. (1999). „The pace of life in 31 countries." Journal of
Cross-Cultural Psychology, 30, 178-205. (3) Ng, W., et al. (2008).
„Affluence, feelings of stress, and well-being." SIR, 57,119-169.
273 Quoidbach, J., et al. (2010). „Money giveth, money taketh away:
The dual effect of wealth on happiness." PsychScience, 21, 759-763.
274 (1) Diener & Biswas-Diener (2002). op. cit. (lásd a 266.
lábjegyzetet). (2) Inglehart, R., & Klingemann, H.-D. (2000). „Genes,
culture, democracy, and happiness." In E. Diener & E. M. Suh (Eds.),
Subjective Well-Being Across Cultures (165-183). Cambridge, MA: MIT
Press. (3) Stevenson, B., & Wolfers, J. (2008). „Economic growth and
happiness: Reassessing the Easterlin paradox." Brookings Papers
on Economic Activity, 1-87.
275 Ez az eredmény az ún. Easterlin-paradoxon lényege: (1) Easterlin,
R. A. (1974). „Does economic growth improve the human lot? Some
empirical evidence." In P. A. David & M. W. Reder (Eds.), Nations and
Households in Economic Growth. (89-125.) New York: Academic Press.
(2) Easterlin, R. A., et al. (2010). „The happiness-income paradox
revisited." PNAS, 107, 22463-22468. (3) Diener, E.,

Oishi, S., & Tay, L. (2011). Easterlin is Wrong—and Right: Income,

Psychosocial Factors, and the Changing Happiness of Nations. Kézirat
elbírálás alatt. (4) Diener & Biswas-Diener (2002). op. cit. (lásd a 266.
lábjegyzetet). (5) Oswald, A. J. (1997). „Happiness and economic
performance." The Economic Journal, 108, 1815-1831. Az eredmények
friss megkérdőjelezéséhez lásd: Stevenson & Wolfers (2008). op. cit.
(lásd a 274. lábjegyzetet).
276 Myers, D. G. (2000). „The funds, friends, and faith of happy
people." AmPsych, 55, 56-67.
277 (1) Boyce, C. J., Brown, G. D. A., & Moore, S. C. (2010). „Money
and happiness: Rank of income, not income, affects life satisfaction."
PsychScience, 21, 471-475.

(2) Clark, A. E., Frijters, R, & Shields, M. A. (2008). „Relative

income, happiness, and utility: An explanation for the Easterlin
paradox and other puzzles." Journal of Economic Literature, 46, 95-
144. (3) Clark, A. E., & Oswald, A. J. (1996). „Satisfaction and
comparison income." Journal of Public Economics, 61, 359-381.

(4) Ferrer-i-Carbonell, A. (2005). „Income and well-being: An

empirical analysis of the comparison income effect." Journal of Public
Economics, 89, 997-1019. (5) Luttmer, E. F. R (2005). „Neighbors as
negatives: Relative earnings and wellbeing." Quarterly Journal of
Economics, 120, 963-1002.
278 Példákért e lebilincselően izgalmas kutatásokra lásd: (1) Mischel,
W., Shoda, Y., & Rodriguez, M. L. (1989). „Delay of gratification in
children." Science, 244, 933-938. (2) Mischel, W., Shoda, Y., & Peake, P.
L. (1988). „The nature of adolescent competencies predicted by
preschool delay of gratification." JPSP, 54, 687-696.

(3) Eigsti, I-M., et al. (2006). „Predicting cognitive control from

preschool to late adolescence and young adulthood." PsychScience, 17,
478-484.
279 Baumeister, Bratslavsky, et al. (2001), op. cit. (lásd a 176.
lábjegyzetet).
280 (1) Boswell et al. (2005), op. cit. (lásd a 226. lábjegyzetet). (2)
Lucas, R. E. (2005). „Time does not heal all wounds: A longitudinal
study of reaction and adaptation to divorce." PsychScience, 16, 945-
950. (3) Lucas et al. (2003), op. cit. (lásd a 18. lábjegyzetet). (4) Lucas,
R. E., et al. (2004). „Unemployment alters the set point for life
satisfaction." PsychScience, 15, 8-13. (5) Nezlek, J. B., & Gable, S. L.
(2001). „Depression as a moderator of relationships between positive
daily events and day-to-day psychological adjustment." PSPB, 27,
1692-1704. (6) Sheldon, K. M., Ryan, R., & Reis, H. T. (1996). „What
makes for a good day? Competence and autonomy in the day and in the
person." PSPB, 22, 1270-1279.
281 (1) U.S. Federal Reserve (2010). Balance Sheet of Households and
Nonprofit Organizations (Flow of Funds Accounts of the United States
No. B.100). Board of Governors of the Federal Reserve System
[Adatfájl]. (2) GfK Roper Public Affairs & Media, & Associated Press.
(2010). AP-GfK Poll Finances Topline [Adatfájl].
282 (1) David et al. (1997), op. cit. (lásd a 102. lábjegyzetet). (2)
Fredrickson & Losada (2005), op. cit. (lásd a 101. lábjegyzetet). (3)
Gottman (1994), op. cit. (lásd a 102. lábjegyzetet).
283 (1) Van Bőven, L., & Gilovich, T. (2003). „To do or to have? That
is the question." JPSP, 85, 1193-1202. (2) Van Bőven, L. (2005).
„Experientialism, materialism, and the pursuit of happiness." RGP, 9,
132-142. (3) Carter, T., & Gilovich, T.

(2010). „The relative relativity of experiential and material purchases."

JPSP, 98, 146-159. Egy érdekes kivétel azonban az emberek
materializmusával kapcsolatban: Nicolao, L., Irwin, J. R., & Goodman,
J. K. (2009). „Happiness for sale: Do experiential purchases make
consumers happier than material purchases?" JCR, 36, 188-198.

284

285

286

287
288

289

290

291

292

293

294

Carter & Gilovich (2010), op. cit. (lásd a 283. lábjegyzetet).

(1) Mitchell, T. R., et al. (1997). „Temporal adjustments in the

evaluation of events: The »rosy view.«" Journal of Experimental Social
Psychology, 33, 421-448.

(2) Wirtz, D., et al. (2003). „What to do on spring break? The role of
predicted, on-line, and remembered experience in future choice."
PsychScience, 14, 520-524.

Van Bőven & Gilovich (2003), op. cit. (lásd a 283. lábjegyzetet).

Ibid. Lásd még Carter, T. J., & Gilovich, T. (2012). „I am what I do, not
what I have." JPSP, 102,1304-1317.

(1) Kasser (2002), op. cit. (lásd a 260. lábjegyzetet). (2) Beik, R. W.
(1985). „Materialism: Trait aspects of living in the material world."
JCR, 12, 265-280.

(3) Richins, M. L., & Dawson, S. (1992). „A consumer values

orientation for materialism and its measurement: Scale development
and validation." JCR, 19, 303-316. (4) Kashdan, T. B., & Breen, W. E.
(2007). „Materialism and diminished well-being: Experiential
avoidance as a mediating mechanism." Journal of Social and Clinical
Psychology, 26, 521-553. (5) Van Bőven, L., Campbell, M. C,
& Gilovich, T. (2010). „Stigmatizing materialism: On stereotypes and
impressions of materialistic and experiential pursuits." PSPB, 36, 551-
563.

Diener, E., Sandvik, E., & Pavot, W. (1991). „Happiness is the

frequency, not the intensity, of positive versus negative affect." In F.
Strack, M. Argyle, & N. Schwarz (Eds.) (1991). Subjective Well-being:
An Interdisciplinary Perspective (119-140). Oxford: Pergamon.

(1) Linville, P. W., & Fischer, G. W. (1991). „Preferences for separating

or combining events." JPSP, 60, 5-23. (2) Nelson, L. D., Meyvis, T., &
Galak, J. (2009). „Enhancing the television-viewing experience through
commercial interruptions." JCR, 36,160-172. (3) Nelson & Meyvis
(2008), op. cit. (lásd a 47. lábjegyzetet). (4) Zhong, J. Y., & Mitchell, V.
W. (2010). „A mechanism model of the effect of hedonic product
consumption on well-being." Journal of Consumer Psychology, 20, 152-
162.

Pollan, M. (2009). Food Rules. (111.) New York: Penguin.

Zhong & Mitchell (2010), op. cit., (lásd a 290. lábjegyzetet).

Ezt a kutatást Richard Tunney (Nottinghami Egyetem) végezte.

Mochon, D., Norton, M. I., & Ariely, D. (2008). Getting off the hedonic
treadmill, one step at a time: The impact of regular religious practice
and exercise on wellbeing. Journal of Economic Psychology, 29, 632-
642.

(1) Berlyne (1970), op. cit. (lásd a 38. lábjegyzetet). (2) Ratner et al.
(1999), op. cit. (lásd a 38. lábjegyzetet).
296 Ginsberg, A. (2000). „Letter to the Wall Street Journal." In B.
Morgan (Ed.), Deliberate Prose. (145-146.) New York: Harper
Perennial.
297 (1) Havighurst, R. J., & Glasser, R. (1972). „An exploratory study
of reminiscence." Journal of Gerontology, 245-253. (2) Pasupathi, M., &
Carstensen, L. L. (2003). „Age and emotional experience during mutual
reminiscing." Psychology and Aging, 18, 430-442.
298 Kahneman, D., Knetsch, J. L., & Thaler, R. H. (1991).
„Anomalies: The endowment effect, loss aversion, and status quo bias."
Journal of Economic Perspectives, 5, 193-206.
299 Bucchianeri, G. W. (2009). The American Dream or the American
Delusion? The Private and External Benefits of Homeowner ship.
Jegyzet, The Wharton School of Business, Philadelphia, PA.
300 Lyubomirsky (2011), op. cit. (lásd a 15. lábjegyzetet).
301 (1) Senior, J. (2009. május 10.). „Recession culture: No money
changes everything, from murder rates to museum attendance, from
career choices to what you eat for dinner. And not all of it for the
worse." Los Angeles Times. (2) Gorman, A., & Becerra, H. (2009.
április 11.). „Garage sales are a win-win in this economy." Los Angeles
Times.
302 Az azonosíthatatlanság érdekében megváltoztattam néhány
információt. Nagyon hálás vagyok Thomas Martinnak.
303 Sok empirikus cikket idézhetnék ennek alátámasztására, de az
egyik legolvashatóbb és legmókásabb forrás a következő: Gilbert, D.
(2006). Stumbling on Happiness. New York: Knopf.
304 William Shakespeare: Lucretia. Lorinczy [Lehr] Zsigmond
fordítása.
305 Akit érdekelnek Walker Percy lebilincselő tűnődései a
hurrikánokról, olvassa el a nagyon tehetséges Walter Isaacsontól az
alábbi részt: Isaacson, W. (2009). American Sketches. (269-270.) New
York: Simon & Schuster.
306Ben-Shahar, T. (2009). The Pursuit of Perfect. New York:
McGraw-Hill.
307 Ridley, M. (2010). The Rational Optimist. New York: Harper.
308 (1) Quoidbach et al. (2010), op. cit. (lásd a 273. lábjegyzetet). (2)
Parducci, A. (1984). „Value judgments: Toward a relational theory of
happiness." In J. R. Eiser (Ed.), Attitudinal Judgment (3-21). New York:
Springer-Verlag. (3) Oishi, S., et al. (2007). „The dynamics of daily
events and well-being across cultures: When less is more." JPSP, 93,
685-698. (4) Brickman, P, Coates, D., & Janoff-Bulman, R.
(1978). „Lottery winners and accident victims: Is happiness relative?"
JPSP, 36, 917-927.
309 Lásd például (1) Sapolsky, R. M. (2004). Why Zebras Don't Get
Ulcers. New York: Holt. (2) Justice, B. (1988). Who Gets Sick. New
York: Tarcher. (3) Overbeek, G., et al. (2010). „Positive life events and
mood disorders: Longitudinal evidence for an erratic lifecourse
hypothesis." Journal of Psychiatric Research, 44, 1095-1100.

(4) Brown, D. B., & McGill, K. L. (1989). „The cost of good fortune:
When positive life events produce negative health consequences." JPSP,
57,1103-1110.
310 Pryor, J. H., et al. (2010). The American Freshman: National
Norms Fall 2010. Los Angeles: Higher Education Research Institute,
UCLA.
311 (1) Stutzer, A. (2004). „The role of income aspirations in individual
happiness." Journal of Economic Behaviour and Organization, 54,89-
109. (2) Van Praag, B. M. S., & Ferrer-i-Carbonell, A. (2004).
Happiness Quantified. Oxford: Oxford University Press.
312 Lásd például Krueger et al. (2009), op. cit. (lásd a 200.
lábjegyzetet).
313 Loewenstein, G., & Schkade, D. (1999). „Wouldn't it be nice?
Predicting future feelings." In Diener et al. (Eds.), op. cit., 85-105. (lásd
a 16. lábjegyzetet).
314 Dutt, A. K. (2009). „Happiness and the relative consumption
hypothesis." In Dutt & Radcliff (Eds.), op. cit., 127. (lásd a 29.
lábjegyzetet).
315 (1) Solnick, S. J., & Hemenway, D. (1998). „Is more always better?
A survey on positional concerns." Journal of Economic Behavior and
Organization, 37, 373-383. (2) Zizzo, D. J., & Oswald, A. J. (2001). „Are
people willing to pay to reduce others' incomes?" Annales d'Economie
et de Statistique, 63/64, 39-65.
316 Richins, M. L. (2004). „The Material Values Scale: Measurement
properties and development of a short form." JCR, 31, 209-219.
317 Ibid.
318 (1) Brown, K. W., & Kasser, T. (2005). „Are psychological and
ecological wellbeing compatible? The role of values, mindfulness, and
lifestyle." SIR, 74, 349-368. (2) Kasser & Ryan (1993), op. cit. (lásd at
260. lábjegyzetet). (3) Nickerson, C, Schwarz, N., Diener, E., &
Kahneman, D. (2003). „Zeroing in on the dark side of the American
dream: A closer look at the negative consequences of the goal for
financial success." PsychScience, 14, 531-536. (4) Kasser (2002), op. cit.
(lásd a 260. lábjegyzetet).
319 (1) Brown & Kasser (2005), op. cit. (lásd a 318. lábjegyzetet). (2)
Richins & Dawson (1992), op. cit. (lásd a 288. lábjegyzetet).
320 (1) Beik (1985), op. cit. (lásd a 288. lábjegyzetet). (2) Richins &
Dawson (1992), op. cit. (lásd a 288. lábjegyzetet). (3) Kashdan & Breen
(2007), op. cit. (lásd a 288. lábjegyzetet). (4) Kasser & Ryan (1993), op.
cit. (lásd a 260. lábjegyzetet). (5) Solberg, E. G., Diener, E., &
Robinson, M. D. (2004). „Why are materialists less satisfied?" In T.
Kasser & A. D. Kanner (Eds.), Psychology and Consumer Culture (29-
48). Washington, DC: APA.
321 James, O. (2007). Affluenza. New York: Vermillion. (Angolul
szójáték: affluent = gazdag - a ford.)
322 Csikszentmihalyi, M. (1999). „If we are so rich, why aren't we
happy?" AmPsych, 54, 821-827.
323 Adams, J. T. (2001). The Epic of America. New York: Simon.
(Eredeti kiadása: 1931.)
324 Egy másik kedvenc idézetem Bo Derektől származik: „Aki azt
mondja, hogy a pénz nem boldogít, annak fogalma sincs, hol kell
vásárolni."
325 Felfedeztem, hogy a fenti hat elvből négyet leírnak az alábbi
közérthető és meggyőző tanulmányban: Dunn, E. W., Gilbert, D. T., &
Wilson, T. D. (2011). „If money doesn't make you happy then you
probably aren't spending it right." Journal of Consumer Psychology,
21, 115-125. Joe Chancellor nevű hallgatómmal válaszoltunk ezekre az
elképzelésekre: Chancellor, J., & Lyubomirsky, S. (2011). „Happiness
and thrift: When (spending) less is (hedonically) more." Journal
of Consumer Psychology, 21,131-138.
326 (1) Kasser & Ryan (1993), op. cit. (lásd a 260. lábjegyzetet). (2)
Kasser & Ryan (1996), op. cit. (lásd a 251. lábjegyzetet). (3) Ryan, R.
M., & Deci, E. L. (2000). „Self-determination theory and the facilitation
of intrinsic motivation, social development, and well-being." AmPsych,
55, 68-78.
327 (1) Koob, G. F., & Le Moal, M. (2001). „Drug addiction,
dysregulation of reward, and allostasis." Neuropsychopharmacology,
24, 97-129. (2) Myers (2000), op. cit. (lásd a 276. lábjegyzetet).
328 (1) Lyubomirsky, King, et al. (2005), op. cit. (lásd a 207.
lábjegyzetet). (2) Norton, M. I., et al. (2009). From Wealth to Well-being:
Spending Money on Others Promotes Happiness. Az SPSP éves
találkozóján előadott tanulmány: Tampa, FL. (3) Otake, K., et al.
(2006). „Happy people become happier through kindness: A
counting kindnesses intervention." JoHS, 7, 361-375.
329 (1) Havens, J. J. (2006). „Charitable giving: How much, by whom,
to what, and how?" In W. W. Powell & R. Steinberg (Eds.) The Non-
Profit Sector. New Haven, CT: Yale University Press. (2) Easterbrook,
G. (2007. március 18.). „A wealth of cheapskates." Los Angeles Times.
(3) James, R. N., Ill, & Sharpe, D. L. (2007). „The nature and causes of
the U-shaped charitable giving profile." Nonprofit and Volunteer Sector
Quarterly, 36, 218-238. Lásd még Piff, P. K., et al. (2010). „Having less,
giving more: The influence of social class on prosocial behavior." JPSP,
99, 771-784.
330 Dunn et al. (2008), op. cit. (lásd a 84. lábjegyzetet).
331 Aknin, L., et al. (2010). Prosocial Spending and Well-being: Cross-
cultural Evidence for a Psychological Universal. Kézirat elbírálás alatt.
332 Az alábbi műben egy egész fejezet foglalkozik azzal, hogy miért
boldogítanak bennünket a jó cselekedetek, és hogyan érdemes ezeket
kivitelezni: Lyubomirsky (2008), op. cit. (lásd a 32. lábjegyzetet).
333 (1) Lyubomirsky, Sheldon, et al. (2005), op. cit. (lásd a 16.
lábjegyzetet). (2) Sheldon et al. (sajtó alatt), op. cit. (lásd a 27.
lábjegyzetet).
334 Layard, R. (2005). Happiness. London: Penguin Press.
335Loewenstein, G. (1999). „Because it is there: The challenge of
mountaineering .

. . for utility theory." KYKLOS, 52, 315-344.

336 Loewenstein, G. (1987). „Anticipation and the valuation of
delayed consumption." The Economic Journal, 97, 666-684.

337

Mitchell et al. (1997), op. cit. (lásd a 285. lábjegyzetet).

338 Nawijn, et al. (2010). „Vacationers happier, but most not happier
after a holiday."

Applied Research in Quality of Life, 5, 35-47. Lásd még Van Bőven, L.,
& Ashworth, L. (2007). „Looking forward, looking back: Anticipation
is more evocative than retrospection." Journal of Experimental
Psychology: General, 136, 289-300.
339 Thomas Kellernek hívták a French Laundry étterem főszakácsát,
és annak ellenére komolyan gondoltuk a fogadalmunkat, hogy végül
teljesen valószínűtlenül lett egy kislányunk (Isabella).
340 De a többi főbűn - a harag, a kevélység és az irigység - sincs sokkal
lemaradva.
341 (1) Read, D., Loewenstein, G., & Kalyanaraman, S. (1999).
„Mixing virtue and vice: Combining the immediacy effect and the
diversification heuristic." Journal of Behavioral Decision Making, 12,
257-273. (2) Read, D., & Van Leeuwen, B. (1998). „Predicting hunger:
The effects of appetite and delay on choice." Organizational Behavior
and Human Decision Processes, 76,189-205.
342 Hawn, G. (2005). Goldie: A Lotus Grows in the Mud. (163.) New
York: Putnam.
343 Edwards, E. (2009). Resilience. (129. és 133.) New York:
Broadway.
344 Ibid. (141.)
345 Sarah Stroud barátnőm, a McGill Egyetem filozófiaprofesszora
fedezte fel a logikai ugrást, amelyet itt elkövettem. Ha igaznak
fogadjuk el, hogy tapasztalatainkat azok a dolgok alkotják, amelyekre
a figyelmünket fordítjuk, az még nem jelenti azt, hogy irányítani
tudjuk, mire figyelünk oda. Elismerem a hiányosságot, de fenntartom,
hogy a kutatások azt támasztják alá: nagy részét uralni tudjuk annak,
amire odafigyelünk, és amit gondolunk.
346 William Jamesnek tulajdonítják a következő mondást: „Az ember
pusztán a hozzáállása megváltoztatásával is meg tudja változtatni az
életét."
347 William, J. (1890). Principles of Psychology. (402.) New York: Holt.
348 Calloway, E., & Naghdi, S. (1982). „An information processing
model for schizophrenia." Archives of General Psychiatry, 39, 339-347.
349 Jacobson, N. S., & Moore, D. (1981). „Spouses as observers of the
events in their relationship." JCCP, 49, 269-277.
350 A pszichológia tudósai William James óta kétféle figyelem
meglétét alátámasztó bizonyítékokat szolgáltatnak: az egyik a
szándékos figyelem (erről beszélek ebben a részben; ezt tudjuk
irányítani), a másik pedig az önkéntelen figyelem (amelyet
„megragadnak" a fontos vagy izgalmas események és tárgyak
a környezetünkben, mint például egy puskalövés vagy egy gyönyörű
naplemente). Nemcsak különbözőképpen érzékeljük ezt a kétféle
figyelmet, hanem úgy tűnik, hogy az agyunkban is eltérő területek
irányítják őket. Aki többre kíváncsi e téren, olvassa el a következő
tanulmányt: Kaplan, S. & Berman, M. G. (2010). „Directed attention as
a common resource for executive function and self-regulation."
Perspectives, 5, 43-57.
351 Frank, R. H. (2009). „The Easterlin paradox revisited." In Dutt &
Radcliff (Eds.), op. cit., 156. (lásd a 29. lábjegyzetet).
352 Kaplan & Berman (2010), op. cit. (lásd a 350. lábjegyzetet).
353 (1) Kaplan, S. (1995). „The restorative benefits of nature: Toward
an integrative framework." Journal of Environmental Psychology, 15,
169-182. (2) Kaplan & Berman (2010), op. cit. (lásd a 350. lábjegyzetet).
354(1) Kaplan, S., & Talbot, J. F. (1983). „Psychological benefits of a
wilderness experience." In I. Altman & J. F. Wohlwill (Eds.), Behavior
and the Natural Environment (163-203). New York: Plenum. (2). Ulrich,
R. S., et al. (1991). „Stress recovery during exposure to natural and
urban environments." Journal of Environmental Psychology, 11, 201-
230. (3) Nisbet, E. K., & Zelenski, J. M. (2011). „Underestimating
nearby nature: Affective forecasting errors obscure the happy path to
sustainability." PsychScience, 22, 1101-1106.
355 Berman, M. G., Jonides, J., & Kaplan, S. (2008). „The cognitive
benefits of interacting with nature." PsychScience, 19,1207-1212.
356 Mayer, F. S., et al. (2009). „Why is nature beneficial? The role of
connectedness to nature." Environment and Behavior, 41, 607-643.
357 (3) Ennek az érdekes kutatási területnek a nagy részét áttekinti
Kabat-Zinn, J. (2003). „Mindfulness-based interventions in context:
Past, present, and future." Clinical Psychology: Science and Practice,
10, 144-156. Lásd még (1) Lutz, A., et al.

(2008) . „Regulation of the neural circuitry of emotion by compassion

meditation: Effects of meditative expertise." PLoS ONE, 3, el897. (2)
Fredrickson et al. (2008), op. cit. (lásd a 99. lábjegyzetet). (3) Davidson,
R. J., et al. (2003). „Alterations in brain and immune function
produced by mindfulness meditation." Psychosomatic Medicine, 65,
564-570.
358 (1) Tang, Y.-Y., et al. (2007). „Short-term meditation training
improves attention and self-regulation." PNAS, 104, 17152-17156. (2)
Slagter, H. A., et al. (2007). „Mental training affects use of limited brain
resources." PLoS Biology, 5, el38. (3) MacLean, K. A., et al. (2010).
„Intensive meditation training improves perceptual discrimination and
sustained attention." PsychScience, 21, 829-839.
359 (1) Fredrickson (2001), op. cit. (lásd a 98. lábjegyzetet). (2)
Fredrickson, B. L.

(2009) . Positivity. New York: Crown.

360 A fenti érveket alátámasztó bizonyítékokért és áttekintésért lásd
(1) Lyubomirsky, King, et al. (2005), op. cit. (lásd a 207. lábjegyzetet).
(2) King et al. (2006), op. cit. (lásd a 99. lábjegyzetet). (3) Cohn, M. A.,
et al. (2009). „Happiness unpacked: Positive emotions increase life
satisfaction by building resilience." Emotion, 9, 361-368.
361 Lásd például Merton, R. K. (1968). „The Matthew effect in
science." Science, 159(3810), 56-63.
362 Mt 13,12. (Károli Gáspár fordítása).
363 (1) Diener et al. (1991), op. cit. (lásd a 289. lábjegyzetet). (2)
Larsen, R. J., Diener, E., & Cropanzano, R. (1987). „Cognitive
operations associated with individual differences in affect intensity."
JPSP, 53, 767-774.
364 Carstensen, L. Lv et al. (2011). „Emotional experience improves
with age: Evidence based on over 10 years of experience sampling."
Psychology and Aging, 26, 21-33.
365 Mochon et al. (2008), op. cit. (lásd a 294. lábjegyzetet).
366 E bájos történet forrása: Edwards (2009), op. cit. (lásd a 343.
lábjegyzetet).
367 Herzog, D. (2007). Math You Can Use-Everyday. Hoboken, NJ:
Wiley.
368 Taylor, S. E. (1991). „Asymmetrical effects of positive and negative
events: The mobilization-minimization hypothesis." PsychBull, 110, 67-
85.
369 Sweeny, K., & Shepperd, J. A. (2007). „Being the best bearer of
bad tidings." RGP, 11, 235-257.
370 Ezt az idézetet David Myers bölcsességének köszönhetem.
371 Allen, K., Blascovich, J., & Mendes, W. B. (2002). „Cardiovascular
reactivity in the presence of pets, friends, and spouses: The truth about
cats and dogs." Psychosomatic Medicine, 64, 727-739.
372 (1) Brown, J. L., et al. (2003). „Social support and experimental
pain." Psychosomatic Medicine, 65, 276-283. (2) Master, S. L., et al.
(2009). „A picture's worth: Partner photographs reduce experimentally
induced pain." PsychScience, 20,1316-1318.
373 House, J. S., Landis, K. R., & Umberson, D. (1988). „Social
relationships and health." Science, 241, 540-545.
374 Berkman, L. E, & Syme, S. L. (1979). „Social networks, host
resistance, and mortality: A nine-year follow-up study of Alameda
County residents." American Journal of Epidemiology, 109,186-204.
375 Seeman, T. E., et al. (2001). „Social relationships, social support,
and patterns of cognitive aging in healthy, high-functioning older
adults: MacArthur Studies of Successful Aging." Health Psychology,
20, 243-255.
376 Három jó szakirodalmi áttekintés a társas támogatás és az
egészség összefüggéseiről: (1) Cohen, S., & Janicki-Deverts, D. (2009).
„Can we improve our physical health by altering our social networks?"
Perspectives, 4, 375-378. (2) Uchino, B. N. (2009). „Understanding the
links between social support and physical health: A life-span
perspective with emphasis on the separability of perceived and received
support." Perspectives, 4, 236-255. (3) Seeman, T. E. (2000).
„Health promoting effects of friends and family on health outcomes in
older adults." American Journal of Health Promotion, 14, 362-370.
377 Grant, A. M., & Wade-Benzoni, K. A. (2009). „The hot and cool of
death awareness at work: Mortality cues, aging, and self-protective and
prosocial motivations." Academy of Management Review, 34, 600-622.
378 Schnell, T. (2009). „The Sources of Meaning and Meaning in Life
Questionnaire (SoMe): Relations to demographics and well-being." The
Journal of Positive Psychology, 4, 483-499. Újranyomva a kiadó szíves
engedélyével (Taylor & Francis Ltd, www.tandfonline.com).
379 ibid.
380 http://losangeles.cbslocal.com/2011/05/18/girl-spreads-joy-to-
others-while-battling-cancer/
381 Wade-Benzoni, K. A., & Tost, L. P. (2009). „The egoism and
altruism of intergen-erational behavior." PSPR, 13,165-193.
382 Pyszczynski, T., Greenberg, J., & Solomon, S. (1999). „A dual-
process model of defense against conscious and unconscious death-
related thoughts: An extension of terror management theory."
PsychReview, 106, 835-845.
383 King, L. A., & Hicks, J. A. (2007). „Whatever happened to »What
might have been«? Regrets, happiness, and maturity." AmPsych, 62,
625-636.
384 Stewart, A. J., & Vandewater, E. A. (1999). "»If I had it to do over
again.«": Midlife review, midcourse corrections, and women's well-
being in midlife." JPSP, 76, 270-283.
385 Wrosch, C, Bauer, I., & Scheier, M. F. (2005). „Regret and quality
of life across the adult life span: The influence of disengagement and
available future goals."

Psychology and Aging, 20, 657-670.

386 Ibid.
387 King & Hicks (2007), op. cit., 626. (lásd a 383. lábjegyzetet).
388 A férjem és a fiam mindhalálig Mets-rajongók, ezért teljesen
kikészültek a fejezet címétől. (Az eredeti fejezetcím a magyar olvasók
számára értelmezhetetlen volt, ezért átalakítottam, de a lábjegyzet
kedvéért álljon itt: „I can't be happy when... I know I'll never play
shortstop for the Yankees" - a ford.).
389 King & Hicks (2007), op. cit., 630. (lásd a 383. lábjegyzetet).
390 (1) Nolen-Hoeksema et al. (2008), op. cit. (lásd a 119. lábjegyzetet).
(2) Lyubomirsky & Tkach (2004), op. cit. (lásd a 119. lábjegyzetet). E
kutatási terület alaposan alátámasztott, könnyen elérhető és
olvasmányos összefoglalásáért lásd Nolen-Hoeksema (2003), op. cit.
(lásd a 120. lábjegyzetet).
391 (1) McFarland, C, & Buehler, R. (1998). „The impact of negative
affect on autobiographical memory: The role of self-focused attention
to moods." JPSP, 75, 1424-1440. (2) Trapnell, P. D., & Campbell, J. D.
(1999). „Private self-consciousness and the five-factor model of
personality: Distinguishing rumination from reflection." JPSP, 76, 284-
304. (3) Segerstrom, S. C, et al. (2003)." A multidimensional structure
for repetitive thought: What's on your mind, and how, and how
much?" JPSP, 85, 909-921. (4) Lyubomirsky et al. (2011), op. cit. (lásd a
246. lábjegyzetet).
392 Megalapozott és kitűnő tanácsokért lásd Nolen-Hoeksema (2003),
op. cit. (lásd a 120. lábjegyzetet).
393 Stewart & Vandewater (1999), op. cit. (lásd a 384. lábjegyzetet).
394 Elnézést kérek Shakespeare Hamletiének átfogalmazásáért, aki ezt
mondta: „Nincs a világon se jó, se rossz, a gondolat teszi azzá" (Arany
János fordítása).
395 (1) Summerville, A., & Roese, N. J. (2008). „Dare to compare:
Fact-based ver-sus simulation-based comparison in daily life." Journal
of Experimental Social Psychology, 44, 664-671. (2) Summerville, A.
(2011). „Counterfactual seeking: The scenic overlook of the road not
taken." PSPB, 37, 1522-1533.
396 Kray, L. J., et al. (2010). „From what might have been to what
must have been: Counterfactual thinking creates meaning." JPSP, 98,
106-118.
397 Ibid. 109.
398 Hálás vagyok a Landau, Greenberg és Sullivan (2009)
szerzőhármasnak ezért a példáért.
399 Routledge, C, et al. (2011). „The past makes the present
meaningful: Nostalgia as an existential resource." JPSP, 101, 638-652.
400 (1) Gilovich, T., & Medvec, V. H. (1995). „The experience of
regret: What, when, and why." PsychReview, 102, 379-395. (2) Gilovich,
T., et al. (2003). „Regrets of action and inaction across cultures."
Journal of Cross-Cultural Psychology, 34,61-71.
401 Carlson (1997), op. cit. (lásd a 120. lábjegyzetet).
402 Zeigarnik, B. (1935). „On finished and unfinished tasks." In K.
Lewin (Ed.), A Dynamic Theory of Personality. (300-314.) New York:
McGraw-Hill.
403 Schwartz, B. (2004). The Paradox of Choice. New York:
HarperCollins.
404 Schwartz, B., et al. (2002). „Maximizing versus satisficing:
Happiness is a matter of choice." JPSP, 83, 1178-1197.
405 Iyengar, S. S., Wells, R. E., & Schwartz, B. (2006). „Doing better
but feeling worse: Looking for the »best« job undermines satisfaction."
PsychScience, 17, 143-150.
406 (1) Danziger, S., Levav, J., & Avnaim-Pesso, L. (2011).
„Extraneous factors in judicial decisions." PNAS, 108, 6889-6892. (2)
Vohs, K. D., et al. (2008). „Making choices impairs subsequent self-
control: A limited-resource account of decision making, self-regulation,
and active initiative." JPSP, 94, 883-898. (3) Levav, J., et al. (2010).
„Order in product customization decisions: Evidence from
field experiments." Journal of Political Economy, 118, 274-299.
407 Lyubomirsky & Ross (1997), op. cit. (lásd a 246. lábjegyzetet).
408 Egy kitűnő könyv, amely az időnaplót népszerűsíti: Vanderkam,
L. (2010). 168 Hours. New York: Portfolio.
409 Mitchell et al. (1997), op. cit. (lásd a 285. lábjegyzetet).
410 Humphrey Bogart (aki Rick Blaine-t alakítja) mondja Ingrid
Bergmannak (aki Ilsa Lundot alakítja) a Casablanca című filmben.
411 A teljes tanulmány: Liberman et al. (2009), op. cit. (lásd a 231.
lábjegyzetet).
412 Ezt a különbségtételt először a néhai Amos Tversky írta le. Ez a
ragyogó tudós együttműködött Dániel Kahnemannal a megítélés és
döntéshozatal úttörő feltárásában. Az általam leírt elképzelések első
megjelenésének helye: Tversky,

A., & Griffin, D. (1991). „Endowment and contrast in judgments of

well-being." In Strack, Argyle, & Schwarz (Eds.), op. cit. (lásd a 289.
lábjegyzetet).
413 Ez az egy eredmény csak a felmérésben szereplő amerikaiaknál
volt megfigyelhető, az izraelieknél nem.
414 Lacey et al. (2006), op. cit. (lásd a 144. lábjegyzetet).
415 A férjem szerint viszont az az ember legelső esélye a boldogságra,
ha királyságra született!
416 Lyubomirsky, S., Sousa, L., & Dickerhoof, R. (2006). „The costs
and benefits of writing, talking, and thinking about life's triumphs and
defeats." JPSP', 90, 692-708.
417 Timothy Wilson és Daniel Gilbert „az érzelmek rendbe
rakásának" nevezi ezt a folyamatot: (1) Wilson, T. D., & Gilbert, D. T.
(2003). „Affective forecasting." Advances in Experimental Social
Psychology, 35, 345-411. (2) Wilson et al. (2005), op. cit. (lásd a 44.
lábjegyzetet).
418 Benjamin Disraeli angol államférfitól: Disraeli, B. (2000). Lothair.
(Vol. III. 206.) Cambridge: Chadwyck-Healey Ltd.
419 Áttekintésért lásd Ryan & Deci (2000), op. cit. (lásd a 326.
lábjegyzetet).
420 (1) Emmons & King (1988), op. cit. (lásd a 251. lábjegyzetet). (2)
Sheldon & Kasser (1995), op. cit. (lásd a 259. lábjegyzetet).
421 Lásd például Kasser & Ryan (1996), op. cit. (lásd a 251.
lábjegyzetet).
422 (1) Sheldon, K. M., & Elliot, A. J. (1999). „Goal striving, need
satisfaction, and longitudinal well-being: The self-concordance model."
JPSP, 76, 546-557. (2) Sheldon, K. M. (2002). „The self-concordance
model of healthy goal-striving: When personal goals correctly represent
the person." In E. L. Deci & R. M. Ryan (Eds.), Handbook of Self-
Determination Theory. (65-86.) Rochester, NY: University of Rochester
Press.
423 (1) King, L. A. (1996). „Who is regulating what and why?
Motivational context of self-regulation." Psychological Inquiry, 7, 57-60.
(2) Emmons, R. A. (1986). „Personal strivings: An approach to
personality and subjective well-being." JPSP, 51,1058-1068.
424 (1) Elliot, A. J., & Sheldon, K. M. (1998). „Avoidance personal
goals and the personality-illness relationship." JPSP, 75, 1282-1299. (2)
Elliot, A. J., Sheldon, K. M., & Church, M. A. (1997). „Avoidance
personal goals and subjective wellbeing." PSPB, 23, 915-927. (3) Elliot,
A. J., & McGregor, H. A. (2001). „A 2 x 2 achievement goal
framework." JPSP, 80, 501-519.
425 Kruglanski (1996), op. cit. (lásd a 252. lábjegyzetet).
426 Vátszjájana (2005). Káma-szútra. Szeged: Lázi.
427 Huxley, A. (é. n.). A szerelem útjai I-II. Budapest: Franklin-
Társulat.
428 (1) Lacey et al. (2006), op. cit. (lásd a 144. lábjegyzetet). (2)
Hummert, M. L., et al. (1994). „Stereotypes of the elderly held by
young, middle-aged, and elderly adults/' Journals of Gerontology,
49,240. (3) Nősek, B. A., Banaji, M, & Greenwald, A. G. (2002).
„Harvesting implicit group attitudes and beliefs from a demonstration
Web site." Group Dynamics: Theory, Research, and Practice, 6,101-115.
429 Ezt hihetetlenül erős empirikus bizonyítékok támasztják alá; csak
néhány példát megemlítve: (1) Carstensen et al. (2011), op. cit. (lásd a
364. lábjegyzetet). (2) Carstensen, L. L., et al. (2000). „Emotional
experience in everyday life across the adult life span." JPSP, 79, 644-
655. (3) Charles, S. T., Reynolds, C. A., & Gatz, M. (2001). „Age-related
differences and change in positive and negative affect over 23 years."
JPSP, 80, 136-151. (4) Mroczek, D. K., & Spiro, A., III. (2005).
„Change in life satisfaction during adulthood: Findings from the
Veterans Affairs Normative Aging Study." JPSP, 88, 189-202. (5)
Williams, L. M., et al. (2006). „The mellow years? Neural basis of
improving emotional stability over age." The Journal of Neuroscience,
26, 6422-6430. (6) Vaillant, G. E. (1994). "»Successful aging« and
psychosocial well-being: Evidence from a 45-year study." In E. H.
Thompson (Ed.), Older men's lives. (22-41.) Thousand Oaks, CA: Sage.
430 (1) Carstensen et al. (2011), op. cit. (lásd a 364. lábjegyzetet). (2)
Mroczek & Spiro (2005), op. cit. (lásd a 430. lábjegyzetet). (3) Williams
et al. (2006), op. cit. (lásd a 430. lábjegyzetet).
431 Kitűnő és könnyen hozzáférhető szakirodalmi bevezetésért lásd
Carstensen, S. (2009). A Long Bright Future. New York: Broadway.
Tudományos cikkekért lásd (1) Carstensen, L. L. (2006). „The influence
of a sense of time on human development." Science, 312,1913-1915. (2)
Carstensen, L. L., Isaacowitz, D. M., & Charles, S. T. (1999). „Taking
time seriously: A theory of socioemotional selectivity." AmPsych, 54,
165-181.
432 Mogilner, C, Kamvar, S. D., & Aaker, J. (2011). „The shifting
meaning of happiness." Social Psychological and Personality Science, 2,
395-402.
433 (1) Riediger, M., et al. (2009). „Seeking pleasure and seeking pain:
Differences in prohedonic and contra-hedonic motivation from
adolescence to old age." PsychScience, 20, 1529-1535. (2) Carstensen, L.
L., Fung, H. H., & Charles, S. T. (2003). „Socioemotional selectivity
theory and the regulation of emotion in the second half of life."
Motivation and Emotion, 27,103-123. (3) Urry, H. L., & Gross,

J. J. (2010). „Emotion regulation in older age." Current Directions,

19, 352-357. (4) Labouvie-Vief, G., & DeVoe, M. (1991). „Emotional
regulation in adulthood and later life: A developmental view." Annual
Review of Gerontology and Geriatrics, 11, 172-194. (5) Fingerman, K. L.,
& Charles, S. T. (2010). „It takes two to tango: Why older people have
the best relationships." Current Directions, 19,172-176.
434 Áttekintésért lásd (1) Carstensen, L. L., & Mikels, J. A. (2005).
„At the intersection of emotion and cognition: Aging and the positivity
effect." Current Directions, 14, 117-121. (2) Charles, S. T. (2010).
„Strength and vulnerability integration: A model of emotional well-
being across adulthood." PsychBull, 136, 1068-1091.
435 Calder, A. J., et al. (2003). „Facial expression recognition across
the adult life span." Neuropsychologia, 4,195-202.
436 (1) Fingerman & Charles (2010), op. cit. (lásd a 434. lábjegyzetet).
(2) Fingerman,

K. L., Miller, L., & Charles, S. T. (2008). „Saving the best for last:
How adults treat social partners of different ages." Psychology and
Aging, 23, 399-409. (3) Miller, L. M., Charles, S. T., & Fingerman, K. L.
(2009). „Perceptions of social transgressions in adulthood: Does age
make a difference?" Journal of Gerontology, 64B, 551-559.
437 Cohany, S. R., & Sok, E. (2007. február). „Trends in labor force
participation of married mothers of infants." Monthly Labor Review, 9-
16.

438

Lásd a hivatkozásokat a Bevezetésben (1. és 5. lábjegyzet).

Készült az Ursus Libris Bt. gondozásában, a 2013. évben.

www.ursuslibris.hu

Felelős kiadó: Danka Miklós

Nyomta: Akadémiai Nyomda

Felelős vezető: Répászky Gábor