Vatya-kultúra

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A Vatya-kultúra egy középső bronzkori (kb. Kr. e. 1800–
1350) régészeti kultúra volt a Duna két partján a Szentendrei- Vatya-kultúra
és a Mohácsi-sziget között. A kultúra elnevezése az
Újhartyán melletti Vatya-pusztáról ered. Korszak középső
bronzkor
Abszolút kb. Kr. e.
Tartalomjegyzék kormeghatározás (a 1800–1350
Magyarországot
Kialakulása, elterjedése
felölelő régióban)
Gazdaság és társadalom
Földrajzi kiterjedés Mezőföld,
Települések
Duna–Tisza
Temetkezés köze
Leletei Vezérleletek bronztárgyak,
Telepei[27] koszideri
Megszűnése kincsek

Jegyzetek
Források

Kialakulása, elterjedése
A Vatya-kultúra a kora bronzkori kisapostagi kultúra népességének kelet felé való terjeszkedése és a
nagyrévi kultúra népességének összeolvadásával alakult ki. A nagyrévi kultúra folyamatos
továbbfejlődésére, Vatya-kultúrába történő átmenetére a bölcskei tell megszakításmentes, 6 méter vastag
rétegsora is utal.[1] Ugyanez figyelhető meg a téglagyári kitermelés miatt harmadrészt elpusztított
Százhalombatta-Földvár esetében.[2] A legkorábbi, még nagyrészt erődítetlen tellek (a kultúra I. fázisa) a
Duna jobb partján, a kultúra magterületén jelentek meg (pl. Baracs, Bölcske, Dunaújváros-Kosziderpadlás,
Százhalombatta). Később, a I-II. fázis határán való terjeszkedésük során újak is alakultak (pl. Alpár,
Mende, Nagykőrös, Solymár). Ezek fiatalságára vékonyabb rétegsoruk és kisebb sírszámú temetőjük
utal.[3] A terjeszkedés során elfoglalták a hatvani kultúra Tápió-menti erődített telepeit (a Füzesabony-
kultúra határáig), benépesítették az eddig lakatlan Duna–Tisza közi homokhátságot és délen is
előrenyomultak a Duna mentén a Bácskáig.[4] A kultúra III. fázisa során a Zagyváig és a Tiszáig
nyomultak előre.[5]
Keleti és déli terjeszkedésével párhuzamosan azonban nyugat felől védekezésre
kényszerültek. A Dunántúlon már a középső bronzkor első szakaszában a (a II.-III. fázis határán) a
Velencei-tó–Sárvíz–Sió vonalra szorultak vissza a mészbetétes kerámia kultúrájának népessége miatt. Az
ellenük való védekezést szolgálták a nyugati határon kiépített, 15-20 kilométerenként elhelyezett erődített
telepek.[6]
Gazdaság és társadalom
Mivel területükön nem voltak érclelőhelyek, mezőgazdasági termékeket cseréltek ércekre vagy fémekre. A
sírokban előkerült bronz- vagy aranytárgyak között nyugati, keleti és déli eredetűek is fellelhetőek. A
cseréhez az alapot az általuk megművelt löszvidék, a termékeny Mezőföld tette lehetővé.[7]
Mezőgazdaságukban a földművelés és az állattenyésztés egyaránt kiemelt szerepet játszott. Egy- és kétsoros
búzát, rozsot, árpát, borsót, lencsét és lóbabot vetettek, sertést, juhot, kecskét, szarvasmarhát és lovat
tartottak. Táplálkozásukat a halászat egészítette ki.[8] Festéshez fekete, fehér vagy vörös színű (utóbbi
okkerföld) anyagokat használtak, amiket őrlőkövekkel zúztak szét. Bronzöntő műhely maradványai
kerültek elő Lovasberény-Mihályvárban.[9] A korábbi kultúráktól eltérően a műhelyek a települések
belterületén helyezkedtek el.

A népesség legnagyobb részét a földművelő és pásztorkodó parasztok alkották. A hosszú- és rövidtávú

kereskedelmek kezében tartó csoport meggazdagodott, társadalmukban így elkülönült arisztokrácia alakult
ki, akik a népesség többi részétől külön, erődített földvárakban éltek. A leletek tanúsága szerint a vezető
réteg szegényebb volt, mint a korabeli tiszántúli területek (pl. Füzesabony-kultúra) arisztokráciája.[10] A
vatyai bronz- és kerámialeletek egyaránt arra utalnak, hogy egy nyitott, széleskörű közép-európai
kapcsolatokkal rendelkező népesség alkotta a kultúrát.[11]

Települések
Településeik között egyrétegűek és többrétegűek is vannak, de a kultúra legjelentősebb nyomai az árkokkal
és sáncokkal erődített, több részre tagolt földvárak. Ezek vagy településeket védtek, vagy a dunai
átkelőhelyeket tartották ellenőrzésük alatt. Településeik többnyire tell-telepek, melyek várai belső tagolódást
is mutatnak (pl. Lovasberény, Dunaújváros, Alpár).[12] A 2000-es évek elejéig megismert mintegy 30
erődített telepből mindössze 14-ben volt ásatás, így azok szerkezete még kevésbé ismert.[13] Lovasberény-
Mihályváron a magaslati telepet árok választotta ketté. A magasabb részen ("nagyvár") álltak a lakóházak,
az alacsonyabb területen ("kisvár") pedig gazdasági épületek, gabonatárolók, műhelyek helyezkedtek
el.[14] 2014-ben Kunszentmiklós mellett egy korábban is meretlen település nyomait fedezték fel.[15]
A
házak egy részét oszlopsorral építették. A házak fala döngölt-vert agyagból, vagy karóvázas szerkezetű,
nádra tapasztott agyagból épült. Nagykőrösön, az egyik ház agyagpadlóján nádszőnyeg lenyomatát is meg
lehet figyelni.[16] Alpáron a házakon belül és kívül is használtak kemencéket. Bölcskén és Százhalombatta-
Földvárnál a Nagyrév-kultúrához képest sokkal több gödör (gabona- vagy szeméttároló, füstölők,
agyagkitermelők) található a településen belül, a házak között, akár alatt. Alpáron méhkas alakú
gabonatároló vermek voltak a településen belül. Százhalombattán egyidőben 50-70 ház állhatott, vagyis a
település lélekszámát 4-500 főre lehet becsülni.[17]

Temetkezés
A kultúra népének fontos volt, hogy halottai a települések közelében nyugodjanak. Dunaújváros 1600 síros
temetője nyugat felől, félkörívben vette körül a települést.
A korai időszakban a kisebb sírcsoportokat
szabályosan, csónak alakban rendezték el. Ezek egy-egy nagycsalád temetkezőhelyei lehettek. Később nőtt
a "csónakok" mérete, így azok egy-egy társadalmi csoport nyughelyei lehettek.[18]
A halottakat
valószínűleg a temető területén hamvasztották el. A maradványokat urnába tették, alulra a lábszárcsontok,
középre a törzs csontjai, felülre a koponya kerültek. Az urnát egy vagy két tállal fedték le, belsejében
esetenként kis bögrét is elhelyeztek. A korai időszakban a sírokba függeszthető edényeket is tettek,
amelyekben bronzékszerek voltak.

Leletei
A hosszú ideig tartó békés időszak leleteiben nagy számban képviselik magukat a háztartási eszközök
(szűrőedények, halsütő tálak, kanalak, fedők, szövőszék-nehezékek, csont- és kőeszközök). Az egyik
százhalombattai gabonatárolóból egy a nőiséget szimbolizáló, termékenységet kifejező edény került elő.[19]
Később a mellékletek ritkábbak, Dunaújvárosban a sírok 5%-ában találtak fémtárgyakat (fegyverek, tűk).
Az ékszerek közül népszerűek voltak a bronzlemezből készült nyitott vagy hátul összekapcsolt diadémok
(Dunaújváros, Pákozd, Lovasberény).[20] A törzsi vezetők gazdaságára utal, hogy Mezőfalván egy
egyedülálló, vaskos aranylemezekkel borított tőr, Dunavecsén pedig mandzsettaszerű arany karperec látott
napvilágot.[21] 2016 nyarán Kiskőrös közelében 161 fémtárgyból (köztük 11 darab, összesen 17 dkg
tömegű aranyékszer) álló leletegyüttes került elő.[22]
A kultúra edényművességét az egyszerűség jellemezte.
A kisebb edények díszítetlenek, a nagyobbakon vonalakat, mértani alakzatokat, később girlandokat
találhatunk. Mindvégig jelentős volt az import szerepe.[23]
Kerámialeletei közül kiemelkedik az Iváncsán
talált, 10 cm magas, emberi lábakon álló agyagedény. Felületét karcolt vonalminta díszíti, két fülét pedig
átfúrták, hogy fel lehessen függeszteni. Dunaújvárosban egy sírban négylábú, vésett mintával díszített
oltárkán álló, madár alakú, fedővel borított edényt találtak. Mende-Leányvárról származik egy 64 cm
magas, embert ábrázoló agyagedény, melynek bal kezéhez egy 8,4 cm hosszú tőrt is illesztettek.[24]

A kultúra utolsó időszakából származó koszideri kincsek közé tartozik a Dunaújváros-Kosziderpadláson

talált három kincs, a Százhalombatta-Földvárban egy agyagkorsóból előkerült karperecek és kartekercsek,
tűk, szív alakú csüngők, peremes vésők és tőrpenge, valamint Sárbogárdról és Simontornyáról származó
tőrök, fokosok, balták és tűk. Iváncsán, Kunszentmiklóson, Törtelen és Várpalotán sírmellékletekből
származó koszideri kincsek láttak napvilágot.[25] Budapestről és Ócsáról pedig bronzdiadémok kerültek
elő.[26]

Telepei[27]
Aba-Bolondvár
Adony-Bolondvár
Alcsútdoboz-Pogányvár
Alpár-Várhegy
Baks-Homokbánya
Baracs-Földvár
Biatorbágy-Kutyahegy
Biatorbágy-Nagyhegy
Biatorbágy-Nagyhegy-alja
Biatorbágy-Öreghegy
Biatorbágy-Pap-réti dülő
Bölcske-Vörösgyír
Budajenő-Hegyi-szántók
Budaörs-Kamaraerdő
Budaörs-Vasútállomás
Budapest-Békásmegyer
Budapest-Budavári Palota
Budapest-Corvin tér
Budapest-Gellérthegy
Budapest-Kis Velence
Budapest-Lágymányos (BEAC)
Budapest-Soroksár-Várhegy
Budapest-Soroksár-Péteri major
 Cegléd-Öreghegy
Csongrád-Felgyő
Dunaföldvár-Várhegy
Dunakömlőd-Bottyánsánc
Dunapataj
Dunaújváros-Kosziderpadlás
Ercsi-Bolondvár
Érd-Felcetessa dülő
Érdliget
Fehérvárcsurgó
Gerjen-Várad
Gomba-Várhegy
Hajós-Hildpuszta
Igar-Galástya-Vámpuszta
Kajászó-Várhegy
Kajdacs-Sánc
Kakucs-Balladomb
Lovasberény-Mihályvár
Mende-Leányvár
Mezőfalva-Bolondvár
Nagykovácsi-Remete-barlang
Nagykovácsi-Kőbánya
Nagykőrös-Földvár
Pákozd-Vár
Páty-Nagyhegy
Ócsa-Öreghegy
Sárbogárd-Bolondvár
Solymár-Mátyásdomb
Sóskút-Kálváriahegy
Sóskút-Őreghegy
Százhalombatta-Földvár
Vál-Pogányvár

Megszűnése
A Vatya-kultúra utolsó szakaszát (mely egyben a középső bronzkor vége is) koszideri időszaknak
nevezzük. A telepek egy részét (Bölcske, Nagykőrös) már korábban elhagyták, a legfontosabbak azonban
egészen eddig lakottak voltak (Alpár, Solymár, Százhalombatta). Az elnevezés a Dunaújváros-
Kosziderpadlás telepén talál, földbe ásott kincseknek (koszideri-típusú bronzkincsek) köszönhető. Az
elrejtés oka a visszatérésben való reménykedés lehetett. Mivel pusztításnak nincs nyoma, elképzelhető,
hogy a lakosság valamilyen gazdasági vagy társadalmi okból, esetleg az éghajlat megváltozása miatt hagyta
el a területet.[28] A Vatya-kultúra területét a késő bronzkorban a halomsíros kultúra népessége foglalta el.

Jegyzetek
o.
1. Magyar régészet az ezredfordulón, 152.
 2. Magyar régészet az ezredfordulón, 153.
o.
3. Magyar régészet az ezredfordulón, 152.
o.
4. Magyar régészet az ezredfordulón, 151.
o.
5. Farkas Anna: A vatyai bronzkori kultúra
kőeszközeinek archeometriai vizsgálata,
7-8. o.
6. Magyarország története
7. Magyar régészet az ezredfordulón, 151.
o.
8. Magyar régészet az ezredfordulón, 152.
o.
9. Kovács Tibor: A bronzkor
Magyarországon, 35. o.
10. Magyarország története.
11. Magyar régészet az ezredfordulón, 155.
o.
12. Magyar régészet az ezredfordulón, 151.
o.
13. Magyar régészet az ezredfordulón, 152.
o.
14. Kovács Tibor: A bronzkor
Magyarországon, 35. o.
15. http://hvg.hu/instant_tudomany/20141029_Osi_kultura_eddig_ismeretlen_nyomaira_buk
16. Magyar régészet az ezredfordulón, 153.
o.
17. Magyar régészet az ezredfordulón, 153.
o.
18. Magyar régészet az ezredfordulón, 155.
o.
19. Magyar régészet az ezredfordulón, 153.
o.
20. Kovács Tibor: A bronzkor
Magyarországon, 59-60. o.
21. Magyarország története
22. http://hvg.hu/kultura/20160726_ez_lehet_itt
23. Farkas Anna: A vatyai bronzkori kultúra
kőeszközeinek archeometriai vizsgálata,
8. o.
24. Kovács Tibor: A bronzkor
Magyarországon, 95-96. o.
25. Magyar régészet az ezredfordulón, 169.
o.
26. Kovács Tibor: A bronzkor
Magyarországon, 60. o.
27. Horváth Tünde: A középső bronzkori
vatyai kultúra kőeszközeinek komplex
régészeti és petrográfiai feldolgozása,
19. o.
28. Magyar régészet az ezredfordulón, 154.
o.

Források
Magyar régészet az ezredfordulón, Főszerkesztő: Visy Zsolt; felelős szerkesztő: Nagy
Mihály, Budapest, Teleki László Alapítvány, 2003
Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon, Corvina kiadó, Budapest, 1977
Magyarország története 1/1-2. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Főszerkesztő
Székely György. Szerkesztő Bartha Antal. ISBN 9630535602. Budapest 1984
Farkas Anna: A vatyai bronzkori kultúra kőeszközeinek archeometriai vizsgálata, egyetemi
doktori értekezés, Debreceni Egyetem, Debrecen, 2013
Horváth Tünde: A középső bronzkori vatyai kultúra kőeszközeinek komplex régészeti és
petrográfiai feldolgozása. 2004, ELTE, Budapest. (Ph. D. disszertáció)

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Vatya-kultúra&oldid=21528769”

A lap utolsó módosítása: 2019. július 17., 17:14

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon
is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.