ZH: minden fogalmat illusztráljunk példával, ha lehet!

indetermanencia: Az indetermináció és az immanencia fogalmának összevonása. Indetermináció

mindenfajta törés a fennálló renddel szemben: nem egyértelmű, nem fejlődéselvű, nem
egyvonalú stb., amely fogalmak ugyanakkor rendezőelvként funkcionálnak a nyugati modernség
beszédében. Az immanencia szerint mindenben benne rejlik ez a romboltság, de ez nem
nyilvánvaló a modern diskurzus számára. Minden szövegben benne található a roncsoltság, vagy
legalábbis mind hajlandó rá. Például József Attila Reménytelenül c. versének kezdete ez: „Az
ember végül homokos,/
szomorú, vizes síkra ér”, azonban ennek roncsoltságára Parti Nagy Lajos mutatott rá, ő osztotta fel.
Eszerint a befogadás produktív státusza válik döntő tényezővé, értékelődik fel. Ugyanakkor a
művészet és a nyelv szférája visszahat saját környezetük érzékelésére, befogadására. E két fogalom
alapján ez a széttartó totalitás hatja át egész posztmodern világunkat.

Barthes (6):
olvasható szöveg - írható szöveg: Barthes S/Z c. munkájában 2 nagy szövegtípust különített el: az
olvasható és az írható szöveget. Az írható szöveg esetében az olvasó létrehozója és nem fogyasztója
annak, a szöveg minden irányba nyitott, újraírható – megfelel a posztmodern azon elképzelésének,
amely a befogadói produktivitást helyezi előtérbe. Ezzel szemben az olvasható szöveg – mely
Barthes kategóriái szerint a klasszikus szöveggel feleltethető meg többek
között/leginkább/általánosságban – eleve magában foglal egy kijelölt és zárt, azaz nem megújítható
értelmezési keretet. A két szövegtípust a játék fogalma különbözteti meg: egy nyitott szöveget az
olvasó bárhonnan elkezdhet olvasni, a szöveg akkor írható, ha annak írója is játszott. Ezzel együtt
veti el konnotáció és denotáció fogalmát, hiszen ideológiai színezetű, ha a jelentéseknek
hierarchiája van. A két szövegtípus között helyezkednek el a poliszemantikus szövegek, amelyek
ugyan több jelentéssel bírnak, de nem végtelenül újraírhatóak. pl.
pluralitás: Barthes szerint egy szövegnek több bejárata is lehetséges, ugyanakkor egyik sem lehet
főbejárat. Konnotáció és denotáció fogalmát is ennek fényében veti meg, hiszen egy irodalmi
szöveg esetében nem lehet az értelmezéseknek hierarchiája, csak olyan torz fogalmak
applikációjával, mint az ideológia. Ugyanakkor a konnotáció a (klasszikus) szövegek pluralitásának
felmutatására alkalmas: ezek a klasszikus, olvasható, de alapvetésként nem írható szövegek
valamely mértékben mégiscsak képesek bizonyos szintű írhatóságra szert tenni. Ezzel
párhuzamosan a pluralitásnak is léteznek fokozatai végtelen és 0 pluralitás között. Az újraolvasás
aktusával újabb rétegei nyílnak meg a klasszikus szövegeknek, azaz újabb bejáratokat fedezhetünk
fel. Tehát a szöveg nem kész voltában kész. pl.
lexia (26.o.): Barthes S/Z c. tanulmányában a lexia fogalma alatt a szöveg tagolásának módját, az
olvasás egységeit nevezi. Célja, hogy benne a lehető legjobban megvizsgálhassuk a jelentéseket.
Állhat néhány szóból, akár néhány mondatból, de nem kerülhet alá 3-4-nél több felsorolandó
jelentés. Mesterségesen létrehozott alakzat, melyben a jelentettek mozgása és ismétlődése
figyelhető meg. Ezeknek a feltárása azonban nem a szöveg igazságára kíván rámutatni, hanem
annak prularitására. Olvasásunk repeszti szét a szöveget („csillagokká repesztett szöveg”), ez
azonban önkényes és minden felelősségtől mentes. Hiszen az olvasóban sohasem lesz kész a
szöveg, a lezártság pusztán gyermeki vágya, a valóság azonban a játék fogalmának felel meg, amely
örökösen a jelekkel és azok jelentésével játszik. Éppen ezért nem az a cél, hogy a lexiákhoz tartozó
jelentésegységeket újrarendezzük, hanem szemantikai alapot teremtünk. Tényleges mérete tehát a
konnotációk sűrűségétől függ, amely Barthes fogalomhasználatában a mi intertextus fogalmunkkal
is megfeleltethető. pl.
a szöveg mint játéktér - az olvasás mint játék: Az olvasóban soha sem lesz kész a szöveg, az
olvasónak pusztán gyermeki vágya a lezártság, a valóság azonban a játék fogalmának felel meg,
amely örökösen a jelekkel és azok jelentésével játszik. Játék a jelölőkkel és jelöltekkel, a nyelv
mindenféle dimenziójával, mely nem jár maga után módszertani felelősséggel. Az preferált írható
szövegnek eleve az olvasó létrehozója és nem fogyasztója, a szöveg minden irányba nyitott,
újraírható – megfelel a posztmodern azon elképzelésének, amely a befogadói produktivitást helyezi
előtérbe. (A szöveg eleve csak keretfeltétel, hogy az ember kiélje benne perverz, erotikus vágyait.)
Ezzel szemben az olvasható szöveg – mely Barthes kategóriái szerint a klasszikus szöveggel
feleltethető meg többek között/leginkább/általánosságban – eleve magában foglal egy kijelölt és
zárt, azaz nem megújítható értelmezési keretet. A két szövegtípust a játék fogalma különbözteti
meg: egy nyitott szöveget az olvasó bárhonnan elkezdhet olvasni, a szöveg akkor írható, játéktér, ha
annak írója is játszott, és így olvasója is. Az írás aktusában a szerző maga is játszik a szöveggel,
ugyanakkor metaforikus értelemben az olvasó fejezi be az írás aktusát, ő is szerző, a játékot
folytatva. pl.
könyvtár: Barthes a könyvtárat a vágy pótlékaként jelöli meg. A vágy könyv birtoklása. A bőséget
mutatja, elvileg végtelen tudást kínál. A csábításra és attól való megfosztásra épül az egész.
Egyfajta odatartozást intézményesít: nem engedi el a könyvet. Az elfojtás két fajtájaként a
társadalom kényszerítő ereje mellett, (amely megszabja, mit kell elolvasni, és magát az olvasást
feladattá teszi), a könyvtárat mutatja be. A könyvtár egy idegen környezet az olvasó számára, aki a
könyvet nem birtokolhatja, ezzel egyfajta odatartozást intézményesít: nem engedi el a könyvet. A
kölcsönzés aktusa az olvasóra terhet ró, és egészen másképpen határozza meg az olvasás élményét,
mint amikor az olvasó saját tulajdonát olvassa. A pénzért megvásárolt könyv a gazdasági rendszert
táplálja, az olvasást ezzel az ürítés és a pénz fogalmaival vonja Barthes párhuzamba. Az ürítés a jó
szövegek által okozott katarzison is túl mutat Barthes értelmezésében, elég, ha az olvasó kitölti a
szöveg üres helyeit, megválaszolja a kérdést. A vágy maga a könyv birtoklása. A könyvtár a
bőséget mutatja, elvileg végtelen tudást kínál. Rendszere a csábításra és az attól való
megfosztottságra épül. Az olvasásnak ugyanis erotikája és destruktív ereje van: darabokra szaggatja
a testet, vagy legalábbis felkavarja, miközben csillagokká repeszti a szöveget. pl.

Freud (4)
felettes én / superego
ego / tudatos én
tudatalatti

Az ember élete során egyre inkább beleütközik a superego által előhívott gátakba, miközben az
egot, a tudatos én mindig mérgezi az elfojtások sorozata, melyek a tudatalattiból fakadnak. 
mindenhova jó bevezető 😊
pótlék/szurrogátum képzés: Ami lemondásnak tűnik, ám ez a lemondás mindig sikertelen és/vagy
nem valós, hanem becserélés, pótlék- vagy szurrogátumképzés. Például a boksz az agresszió
levezetése a nézőknek, ahogyan egy Európa Bajnokság a háborút pótolja, mikor a nemzetek
legyőzik egymást sportban. De a pótlékkal mindig jár valami maradék. Nincs olyan, hogy egy
embernek mindene megvan, az pusztán pótlékképzések sorozata.
szublimáció: Keletkezése valamilyen életösztönből fakadó tevékenység leküzdése, például mikor
az erotikát és átalakítjuk valamilyen más formává, amelyben sikerül leküzdenünk: ez a kultúra, az
életösztönök elnyomásának kompenzatív tevékenysége. Az életösztönök elnyomása a kultúrából
fakad és abba ered. Az ismétlési kényszert egy traumatikus gyermekkori emlék okozza, ám a
kultúra folyton elnyomja, ezért mindig új utakat kell keresnie a szublimáció által. Ugyanakkor az
ismétlési kényszer bennünk marad, hogy előhívjuk az eredendő problémát, amit már nem lehet
megoldani. Így nem lehet válasz például a szépség sem, amely a lelki problémákra képtelen választ
adni – holott a művészet ebben az értelemben nem több, mint szublimációs stratégia. A
természettudományokban a szublimáció a halmazállapotváltozás kifejezője, Freud esetében az
ösztönök másként való kifejeződésének lenyomata.
fantáziálás (összekötni és elválasztani az ábrándtól): A gyermeki játék, játszás felnőttkori
pótléka a fantáziálás. Amíg a játék általában látható, addig a fantáziálás titkos. A fantáziálás is
szublimációból eredő aktus, a kielégítetlen vágy hajtja – a kielégítetlen valóság korrekciója,
csakúgy, mint a gyermek játékát. Freud az álmot csakugyan – éjszakai – ábrándoknak tekinti. A
költő, ugyanúgy, mint a gyermek, fantáziavilágot teremt, és a nyelv tanúsítja ezt vígjáték, színjáték
stb. kifejezéseivel. Ugyanakkor amíg egy átlagos fantáziakép hidegen hagyná vagy taszítaná a
megismerőt, költői alkotásként a közönség mégis mély gyönyörűséget érez – talán mert saját
fantáziatermékeinket is élvezzük benne, felszabadítva lelkünk rejtett tartalmait. A művészet
hiányból fakad, valamiféle korrekciós igényből, így szintén nem lehet kielégítő. Egy aktuális
élmény a költőben felébreszti egy gyermekkori élmény emlékét, a jelenbeli énben van egy törés,
ezért felidézi a múltat, és megalapoz egy jövőbeli sémát: így a fantázia 3 idősík között működik, de
ez a valóság ki nem elégítő korrekciója.
játék: Freud az alkotásra való impulzust keresi, mikor a játék fogalmához jut. A játék ellentéte
sohasem a komolyság, hanem a valóság. A gyermek nem szégyelli a felnőttek előtt a játékot, amit
végtelenül komolyan vesz. A játék helyett a felnőtt életében a fantáziálás jelenik meg. Felnőtt és
költő között a különbség annyi, hogy a költő ismer ehhez egy alkalmazható eszköztárat, és képes
másokat is bevonni ugyanabba a fantáziába. De Freud kategorikusan kijelenti, hogy nincsen felnőtt,
aki nem fantáziál. Amíg a játék általában látható, addig a fantáziálás titkos. A fantáziálás is
szublimációból eredő aktus, a kielégítetlen vágy hajtja – a kielégítetlen valóság korrekciója. A
művészet hiányból fakad, valamiféle korrekciós igényből, így szintén nem lehet kielégítő. Egy
aktuális élmény a költőben felébreszti egy gyermekkori élmény emlékét, a jelenbeli énben van egy
törés, ezért felidézi a múltat, és megalapoz egy jövőbeli sémát: így a fantázia 3 idősík között
működik, de ez a valóság ki nem elégítő korrekciója.

Hermeneutika (6):
horizont (egyszerre tér- és időbeli): A horizont a világ megjelenése az egyén specifikus
látószögéből. Ez a fajta rápillantás egyúttal magában hordozza a valamitől való elfordulást is. A
hermeneutika alkalmazásának lényege az irodalmi szöveg idegen horizontjának és az olvasó saját
horizontjának találkozását megteremteni, amiből azután mindkét horizont másmilyen módon kerül
ki. Az olvasó többek között elváráshorizonttal is rendelkezik, amit nem lehet kiiktatni. Előrehaladó
tapasztalatunk nyílt horizontjának és szöveg zárt horizontjának találkozása eseményjellegű lesz:
megütközést kelt, mert nem igazolja vissza utóbbi az előbbit. Mikor egy szintre helyezkedik a két
horizont és közvetítése végbemegy, az a horizontösszeolvadás. Magunk számára minden
megértésmozzanat olyan, mint egy fordítási mozzanat: az idegen horizontot a saját nyelvünkre
fordítjuk le – ez az alapja bármiféle megértésnek, hiszen maga a nyelv a közege bármiféle
megismerésnek, megértésnek, gondolkodásnak. Így a megértés egyértelműen képzés: a magolás
például ezért nem válhat megértéssé, mert nem képződik általa semmi, nem jön létre önálló
viszony, megragadás az idegen és a saját horizont között.
történeti megértés: A történeti megértés a hermeneutika által kijelölt feladat, melyet végre kell
hajtanunk. Annak mértékét próbálja befolyásolni, hogy a múlt horizontját mindig a jelen horizontja
veszi körül, ebből adódóan múlt másságát csak olyan mértékben vagyunk képesek felfogni,
amennyiben el tudjuk választani azt a saját horizontunkból. Illúzió, hogy a múlt ismeretében
megérthetek a múlt módjára egy múltbeli szöveget. A történeti megismerés során a tapasztalatok és
az elvárások sosem fedik egymást, így a jövő nem vezethető le egyedül a múltból. A történeti
megértés a két horizont közötti közvetítés tudatos végrehajtása. Első lépés a távolság felmérése
idegen és saját között, második a saját elváráshorizontunk tudatosítása, harmadik a hermeneutikai
triád: megértés, értelmezés, alkalmazás. Minden történeti megértéshez szükség van ezek
működtetésére. Az értelmezéshez birtokunkban kell legyen egyfajta előzetes megértés, hogy utána
ténylegesen megértsünk azt: ebben van segítségünkre a mint-struktúra („ez olyan, mint…”), amely
magában foglalja az előzetes megértést. Az idegenség megszüntetéséhez a mi kérdéseink változnak
folyamatosa, ezzel párhuzamosan mi is változunk, de a szöveg válasz-szólamát szintén magunknak
kell megjeleníteni, a szöveg nélkülünk néma. Ez azonban nem lehet önkényes, a történetiség ennek
konstrollinstanciája, hiszen például a történeti tudat nélkül mondhatnánk Kassákra, hogy rossz
versek Babitshoz képest. A történeti tudat a megértését teszi lehetővé a klasszikus modernség
relációjában, és akkor érthetünk meg Kassákból mindig többet, ha olvasunk hozzá az őt megelőző
történeti tapasztalatból – ami szintén válasz valamire Heidegger megfogalmazásában a helyes
magyarázathoz a dolgot nem lehet pusztán a szövegből kiemelni, hiszen akkor létezne helyes
olvasat – kell a magunk horizontja is. Az akkori kérdező és a mostani kérdező horizontja és
elváráshorizontja távolságot mutat: nincs lezárt olvasat, az értelmezési tartomány végtelen,
márpedig nem a szubjektivitás miatt, az csak az elváráshorizont, hanem a történeti távolság miatt.
horizontösszeolvadás: A hermeneutika tekintetében a horizontösszeolvadás maga a megértés. A
horizontösszeolvadás maga a megértés, a történeti horizont megértése, amely során a történeti
horizont az idegen horizontunk tapasztalatával bővül. A történeti megértés a két horizont közötti
közvetítés tudatos végrehajtása. Első lépés a távolság felmérése idegen és saját között, második a
saját elváráshorizontunk tudatosítása, harmadik a hermeneutikai triád: megértés, értelmezés,
alkalmazás. Minden történeti megértéshez szükség van ezek működtetésére. Az értelmezéshez
birtokunkban kell legyen egyfajta előzetes megértés, hogy utána ténylegesen megértsünk azt: ebben
van segítségünkre a mint-struktúra („ez olyan, mint…”), amely magában foglalja az előzetes
megértést.Az irodalmi szöveg idegen horizontjának és az olvasó saját horizontjának találkozását
megteremteni, amiből azután mindkét horizont másmilyen módon kerül ki. Előrehaladó
tapasztalatunk nyílt horizontjának és szöveg zárt horizontjának találkozása eseményjellegű lesz:
megütközést kelt, mert nem igazolja vissza utóbbi az előbbit. Mikor egy szintre helyezkedik a két
horizont és közvetítése végbemegy, az a horizontösszeolvadás. Magunk számára minden
megértésmozzanat olyan, mint egy fordítási mozzanat: az idegen horizontot a saját nyelvünkre
fordítjuk le – ez az alapja bármiféle megértésnek, hiszen maga a nyelv a közege bármiféle
megismerésnek, megértésnek, gondolkodásnak. Így a megértés egyértelműen képzés: a magolás
például ezért nem válhat megértéssé, mert nem képződik általa semmi, nem jön létre önálló
viszony, megragadás az idegen és a saját horizont között.
elváráshorizont: Az olvasó saját horizontja mindig tartalmazza az ún. elváráshorizontot is – bár
nem pusztán az olvasási tapasztalat rendelkezik ezzel, hanem mindennemű tapasztalat. Az egyén
számára a világ már mindig valamiként adott. Soha nem lehet maradéktalan és teljes, egységes
megértés, mivel bármi, amit felfogunk korábbi tapasztalataink és elvárásaink függvénye. Ezáltal
gyarapodik a horizontunk az újabb és újabb megértéssel. Az elváráshorizont azonban kiiktathatatlan
– éppen ezért kell bekapcsolnunk, tudatosítanunk magunkban: mivel szem elől tévesztése csak
illúzió lehet, minél inkább szem előtt kell tartanunk. A naiv horizontösszeolvadás során az
értelmező jelenbeli elváráshorizontja bekebelezi az idegen vagy másik horizontot. Például egy régi
magyar szöveg esetében, ha kikeressük a latin szavakat benne, azt mondjuk, már értjük a verset,
mivel a nyelvi gátakat áttörtük: de ez nem valóságos.
dialogicitás: A hermeneutika szerint végső soron minden megértés a beszélgetés mintájára
működik, a kérdés-válasz platóni hagyománya után. Valaminek a megértésére valamire való válasz,
és a kérdés sikeressége csak a válasz felől mondható meg. Az irodalom történetisége és annak
működése nem függetleníthető a dialogicitástól. Az irodalmi szöveg ebben a tekintetben a másik
beszéde csupán: a dialógusban a másiké. Az irodalmi szöveg valójában a másik, a szerző beszéde,
de a szerző nem lehet a megértés instanciája, mivel nem jobban, hanem másképp érti a művét. A
szöveg tehát saját kérdéseinkre ad választ. Az idegenség megszüntetéséhez a mi kérdéseink
változnak folyamatosa, ezzel párhuzamosan mi is változunk, de a szöveg válasz-szólamát szintén
magunknak kell megjeleníteni, a szöveg nélkülünk néma. Ez azonban nem lehet önkényes, a
történetiség ennek konstrollinstanciája, hiszen például a történeti tudat nélkül mondhatnánk
Kassákra, hogy rossz versek Babitshoz képest. A történeti tudat a megértését teszi lehetővé a
klasszikus modernség relációjában, és akkor érthetünk meg Kassákból mindig többet, ha olvasunk
hozzá az őt megelőző történeti tapasztalatból – ami szintén válasz valamire Heidegger
megfogalmazásában a helyes magyarázathoz a dolgot nem lehet pusztán a szövegből kiemelni,
hiszen akkor létezne helyes olvasat – kell a magunk horizontja is. Az akkori kérdező és a mostani
kérdező horizontja és elváráshorizontja távolságot mutat: nincs lezárt olvasat, az értelmezési
tartomány végtelen, márpedig nem a szubjektivitás miatt, az csak az elváráshorizont, hanem a
történeti távolság miatt. Például a műfajok tekintetében a műfaj a művön felül maga egy horizont,
értelmezési keret, egy Karinthy-szöveg az egész novellahagyományt párbeszédbe hozza velünk.
Nincsen új a régi ismerete nélkül.
(A dialogicitás már önmagában a nyelvben benne van. A nyelv már mindig gondol valamit, mikor
használjuk, mintha a nyelv használna minket. Hiszen már mindig gondolt előttünk valaki valamit,
ahogyan a farkast valaki magyarul a farkáról nevezte el, így minden szóhoz tartozik egy történeti
tapasztalat. A megragadással mindig egy aspektust vagyunk képesek felfogni, mert soha nem
tudunk lemondani a nyelv kulturális és történeti beágyazottságáról.)
idegenség/másság: Az idegenség nem egy könnyen lezárható kategória, folyamatos reflektálást
igényel, az értelmezés végtelen. Röviden minden, ami nem a saját horizontom része. A horizont
egyszerre térbeli és időbeli fogalom, nem puszta látóhatár, hiszen például én már távol vagyok a
XX. századi szövegektől. A valamit látás ugyanakkor mindig a valamitől való elfordulás is.
Magunk is változunk időben: az egykori önmagam is idegen lesz saját magam számára. Ezért nem
lehet olyan, mint a megértés végső instanciája vagy hogy a szerző szavatolja a megértést. A szerző
is személy, horizontja távolodik az egykor keletkezett műtől, így a szerző is csak olvasója lehet
saját művének. Viszont magamra nem látok rá az értelmezési helyzetben, van egy horizontom, és
azért kell a másik, hogy a saját megértésünk lehetővé tegye. Ezáltal rá vagyunk utalva az
idegenségre, hogy az önmegértésünk lehetővé váljon. Az önmegértéshez azonban magát az
idegenséget kellene megértésünk először, például az osztrák becsületkasszák megértése juttathat el
minket az Ausztriától való távolság felismeréséhez. Az idegenség, éppúgy, mint az elváráshorizont,
nem szüntethető meg kizárólagos módon, a szerelemben is csak a másik idegenségét tudjuk közel
engedni magunkhoz. A fantasy például hajlamos azt a látszatot kelteni, hogy bele tudunk
helyezkedni a világába. Jauss szerint feladatunk, hogy hozzuk létre azt, hogy a szöveg idegenségét a
saját idegenségében mutassuk fel, és ne a saját általunk odaítélt idegenségben.
 Dekonstrukció (2):
retorikai olvasat: Bármilyen írás vagy gondolati konstrukciót önmagát is képes dekonstruálni, már
a szövegben benne vannak a dekonstrukciót lehetővé tevő feltételek, mi csak rámutatunk, hogy hol
siklik ki a gondolatmenet, hol dől össze az építmény, ahogyan az Parti Nagy Lajos teszi József
Attila Reménytelenül c. versének kezdősorával: „Az ember végül homokos”. A dekonstruktőrök
felteszik a kérdést: biztos létrejöhet az a jelentés, stabil marad, majd megválaszolják: nem. Paul de
Man Yeats Among School Children c. versén (részlet: „How can we know the dancer from the
dance?”) keresztül bizonyítja be, hogy a szó szerinti és a figuratív, avagy retorikai olvasat képesek
akár megsemmisíteni egymást. A második, szó szerinti olvasat, mi szerint a tánc és a táncos
megkülönböztetése életbevágó, gyakorlati hangsúllyal bír teljes egészében képes dekonstruálni az
első, retorikai olvasatot, mely retorikai kérdésként a jel és referens működésére irányítja a
figyelmet: ha jel és jelentés ilyen mértékben fonódik össze, hogyan állapíthatjuk meg azokat a
különbségeket, hogyan óvhatjuk meg magunkat attól, hogy egymással eleve azonosíthatatlan
entitásokat azonosítsunk egymással? Az olvasásra rávetítve ezt a példát a megértés, amely azonnal
szövegen kívüli jelentéssé válik, lehet grammatikai és retorikai. A retorikai sémák, a metafora
dekonstrukciója egy grammatikai sémákra épülő szemiológia személytelen pontosságára vezetnek
vissza. A dekonstrukcióval nem mi ruházzuk fel a szöveget, hanem eleve a szöveg állítja azt,
amiként az egyszerre állítja és tagadja saját retorikai működésmódjának autoritását, a költészet így
Paul de Man szerint a legkifinomultabb formája a dekonstrukciónak.
Dekonstrukció: mi zavarja meg az addig felálló diszkurzív rendszert pl. kauzalitás, jelenlét,
írás és beszéd viszonya stb.:
A dekonstrukció értelmében minden, ami a gondolkodás színrevitelén alapul pl. filozófia, teológia
mind olyan struktúrákra épülnek (retorikaiakra), amelyek bizonyos előfeltevéseket,
preszuppozíciókat hordanak magukban, amelyek eleve lehetővé teszik egy rendszer kialakítását –
de ez nem magától értetődő. Ezek maguk hozzák létre saját hierarchikus viszonyaikat a nyelvben.
Maga a világ csak különbségek rendszereként ismerhető fel, és ezeket a különbségeket azért hozzák
létre maguk, hogy pozitivitást nyerjenek. Ahol a hermeneutika megértést vagy legalább hidat (a két
horizont között) tételez, ott a dekonstrukció soha nem tételez megértést, lévén, hogy a megértésnek
ez a fajta közege is tiszta különbségeken alapszik. Nietzsche értelmezését, miszerint a nyelv
tulajdonképpen nem valami megértés lehetőségfeltétele, hanem a meggyőzés és a hatalomgyakorlás
terepe, a dekonstrukció viszi tökélyre. Ez a nyelvszkeptikus alapállás éppen magából a nyelvből
következik, mivel a dekonstrukció szerint az értelmezést létrehozó feltételekre kell rákérdezni. A
nyugati gondolkodást hagyományosan többek között a fejlődés, a kauzalitás jelensége mozgatja.
Nietzsche példájával a szubjektum nem képes a tiszta okot megtalálni és visszavezetni, hiszen belső
érzékelés alapján teszi azt, ahogyan a tűben csak potencialitás rejlik, de nem szükségszerű a
fájdalom, így nem logikus az ok-okozati viszony. Ha valaki nem képes valamit megmagyarázni az
ok-okozati skála megmagyarázása, megbélyegezzük: nem logikus a gondolkodása, rendszertelen az
élete. A beszélő szavatolja magát a beszédet, ok-okozati viszonyokba rendezi tárgyát.
Bármilyen írás vagy gondolati konstrukciót önmagát is képes dekonstruálni, már a szövegben benne
vannak a dekonstrukciót lehetővé tevő feltételek, mi csak rámutatunk, hogy hol siklik ki a
gondolatmenet, hol dől össze az építmény, ahogyan az Parti Nagy Lajos teszi József Attila
Reménytelenül c. versének kezdősorával: „Az ember végül homokos”. A dekonstruktőrök felteszik
a kérdést: biztos létrejöhet az a jelentés, stabil marad, majd megválaszolják: nem.
A dekonstrukció alapfeltevése az volt, hogy az írás mindig csak másodlagos kiegészítő, a beszéddel
szemben valami leértékelés. Derrida szerint az egész nyugati gondolkodás hagyománya a jelenlétre
épül, mint olyanra, hiszen a tudat mint megkülönböztető emberi jegy is mindig jelen van önmaga
számára. Ugyanakkor a beszéd mégsem lehet elsődleges az íráshoz képest, mert ugyanolyan
különbségek és kizárások mozgatják, amilyenre az írás épül. Az írás nem csak technikai eszköz,
hanem torzítása is a beszédnek, hiszen sosincs ott a beszélő. Ez a probléma már Platónnál felmerül,
mikor az írás az emlékezőtehetség eltorzítása. A nyugati tradíció így Platónnal kezdve leértékelte a
beszéddel szemben az írást. Derrida bebizonyítja, hogy sem az írásban, sem a beszédben nincsen
semmilyen egyedi, mert elemeik idézhetők és ismételhetők, amellyel kiirtja az egyediség
maradékát. Végül úgy véli, az írás ilyen módon, mint tiszta különbségek rendszere, hiszen benne
semmi nincsen, ami az egyénre utalna, szükségszerűen megelőzi a beszédet. Az írás visszaállíthat
egy olyan jelenlétet, amely alapvetően hiányzott a beszédből, ergo a beszéd mégsem lehet teljes, ha
az íráshoz fordultunk, tökéletlenségének lényege pont az, hogy a jelenléthez kapcsolódik, egy
eredendő hiány van beletáplálva. Az írás letisztultabb, ezért magának a beszédnek már mindig
írásnak kell lennie.

Feminista kritika (4):

szexuális indifferencia: Irigaray szerint a problémát, a fogalom tényét Freud tette felismerhetővé.
Szó szerinti fordításban szexuális különbözőségnélküliség, miszerint a női nem létezése
elképzelhetetlen. Minden diskurzus logikája és tudományos igazság mögött ez húzódik meg. Freud
munkásságában a szexuális indifferencia alapelvként, a nőiség mindig hiányként, sorvadásként
jelenik meg, az érték egyedüli birtokosa a férfinem, ennek fonákja csupán a nő, esetében a női
szexualitás egyedüli definíciós formája a férfi nemhez való viszonyítás, mindezzel elveszi a nőktől
a „sajátos jellemző” lehetőségét. Eszerint éppen a különbözőség, a differencia hiányzik, a nők
megfosztottak nemiségük minden értékétől. Irigaray szerint a női nem létezése ma még
elképzelhetetlen, a grammatika különbségtételekre épül, (mikor a Tanár úr megjegyzi, milyen
szerencse, hogy ma nők is ülhetnek a szemináriumon, képtelen kiiktatni nyelvhasználatából annak
tényét, hogy a nők taníttatása lázadás, eltérés a „normálistól”, megbontja a hagyományt, még akkor
is, ha éppen ennek a hagyománynak a megbontása a kijelölt út), ezért nem tudunk létrehozni olyan
beszédet, ahol ne a hierarchikus értékek felcserélhetőségén múlna. Irigaray tagadja, hogy két nem
volna, amelynek különbözőségei megmutatkozhatnának bármilyen szexuális aktusban, hiszen az
egész társadalom át van szőve a megkülönböztetéssel, pontosabban: a megkülönböztetés hiányával.
Mintha a nőiség valamely hiányként volna definiálható, mert a férfi az érzékek egyedüli birtokosa,
jó példa erre Freud és a jól ismert péniszirigység elmélete, (miszerint minden nő alapvetően a
phallosz után vágyakozik, azt irigyli el a férfiaktól), melyből levezethető az a téveszme, hogy a női
szexualitás a férfi nemiszerv hiánya csupán. (A fallogocentrizmus kifejezése a phallosz és a
logocentrizmus szavak elegyítéséből jött létre. Ezt az az elmélet támogatja, miszerint a phallosz az
elsődleges szaporítószerv, ugyanakkor a szaporodásban a tudomány örökösen vacillál, hogy a nő
vagy a férfi karaktere-e a dominánsabb.) A nőiség és a női szexualitás a társadalmi kódokban a férfi
fallikus önmegjelenítésének és önbeteljesítésének kiegészítő eleme (pl. az amerikai filmekben a
befolyás, gazdagság stb. jelképe egy-két szőke, csinos, miniszoknyás hölgy a társadalmi hierarchia
élén álló üzletember mellett). Ugyanakkor, ha ez a hierarchikus viszony megfordulna, a hierarchia
ténye ugyanúgy fenn állna, ahogyan a diskurzus is, pusztán elemei cserélnének helyet: a nők
ugyanúgy a férfiakhoz képest definiálnák magukat. A nőnek tehát nem férfivá kell lennie!
mimikri: Irigaray szerint a mimikri a történetileg kijelölt, egyedüli lehetséges út a nők számára,
mely szerint bele kell olvadniuk a társadalom által számukra kijelölt helyre és tettetni annak
elfogadását, éppen azért, hogy rá tudjanak mutatni a kizsákmányolás helyére és módjára. Avagy a
nőknek kijelentő módúvá kell tenni saját alárendelt szerepüket, hogy kijátszhassák azt. A feminista
kritika fő feladata minden egyes diszkurzív rendben kimutatni azt, ahol nincsen jelen a nő, vagy a
diskurzuson belüli alárendelt szerepet. Azért van minderre szükség, mert a közvetlen elutasítás azt
jelentené, hogy a nő férfiként szólal meg, hiszen a női hang az elhallgatásban, a szöveg csendjében
érhető tetten, ezzel visszatérne a szexuális indifferencia problémájához. A diskurzus minden elemét
fel kell forgatni, hogy megoldásról beszélhessünk – ennek útja a mimikri. Irigaray szerin a női nem
létezése ma még elképzelhetetlen, a grammatika különbségtételekre épül, (mikor a Tanár úr
megjegyzi, milyen szerencse, hogy ma nők is ülhetnek a szemináriumon, képtelen kiiktatni
nyelvhasználatából annak tényét, hogy a nők taníttatása lázadás, eltérés a „normálistól”, megbontja
a hagyományt, még akkor is, ha éppen ennek a hagyománynak a megbontása a kijelölt út), ezért
nem tudunk létrehozni olyan beszédet, ahol ne a hierarchikus értékek felcserélhetőségén múlna..
Női írás: A nők – a „nőiség” és a „női nem” fogalmát ez esetben Irigaray tiszteletének jelenként
kerülöm – alárendelt szerepére, a szexuális indifferencia alapvető problémájára Ann Rosalind Jones
A test írása c. szövegében kínált megoldást a női írás fogalmának bevezetésével. A nő létmódja és
biológiai funkciója teljesen más, mint a férfié, és van egy gyönyör, melyet a férfi soha nem lesz
képes megtapasztalni. A nő világhoz való viszonyát egy taktilis viszonyként képzeli el, amelyet a
férfi már csak az anyaság elérhetetlenségének okán sem lesz képes soha megtapasztalni, márpedig
egy nő potenciálisan mindig anya annak minden intellektuális és taktilis hozományával együtt. Ann
Rosalind Jones két utat lát ebből fakadóan. Az egyszerű értelmezés szerint a nők kezdjenek el írni, a
női világérzés tapasztalatát megörökíteni, törjék meg a szöveg csendjeit és eddigi csendbe
szorítottságukat azáltal, hogy ők maguk válnak szöveggé, írják meg a saját testiségüket. Mutassák
meg azt, amihez a férfi nem fér hozzá és követeljék a gyönyör jogát. A metaforikus értelmezése a
női írásnak úgy bontja le a fallogocentrikus rendszert, hogy a szülést magát írásként fogja fel, ez a
test írása, amely egy új életet ír a világba, ezzel jelet, nyomot hagyva azon.
nőiség: A feminista kritika hagyományában ez a fogalom sajnálatos és érdekes módon egy hiány-
fogalomból ered: a nők megfosztottak nemiségük minden értékétől. Irigaray felfogásában a nőiség
ma még nem érték, hanem imágó, képmás, amit a férfiak reprezentációs rendszere tulajdonít a
nőknek. Ugyanakkor maga a nő mégis elvész, amikor eljátssza a nőiséget. Egy szerep a maszkulin
rendszeren belül, amelyet le kell bontani. Az anyai szerep mellet a nőiségben határozza meg a
társadalom a női értéket. Mintha a nőiség valamely hiányként volna definiálható, mert a férfi az
érzékek egyedüli birtokosa, jó példa erre Freud és a jól ismert péniszirigység elmélete, (miszerint
minden nő alapvetően a phallosz után vágyakozik, azt irigyli el a férfiaktól), melyből levezethető az
a téveszme, hogy a női szexualitás a férfi nemiszerv hiánya csupán. (A fallogocentrizmus kifejezése
a phallosz és a logocentrizmus szavak elegyítéséből jött létre. Ezt az az elmélet támogatja, miszerint
a phallosz az elsődleges szaporítószerv, ugyanakkor a szaporodásban a tudomány örökösen vacillál,
hogy a nő vagy a férfi karaktere-e a dominánsabb.) Freud szerint a nőiség a férfi szexualitás
működésének kiegészítője, avagy egy negatív képként, ami a fallikus önmegjelenítésben segíti a
férfit (pl. az amerikai filmekben a befolyás, gazdagság stb. jelképe egy-két szőke, csinos,
miniszoknyás hölgy a társadalmi hierarchia élén álló üzletember mellett). Irigaray szerint a női nem
létezése ma még elképzelhetetlen, a grammatika különbségtételekre épül, (mikor a Tanár úr
megjegyzi, milyen szerencse, hogy ma nők is ülhetnek a szemináriumon, képtelen kiiktatni
nyelvhasználatából annak tényét, hogy a nők taníttatása lázadás, eltérés a „normálistól”, megbontja
a hagyományt, még akkor is, ha éppen ennek a hagyománynak a megbontása a kijelölt út), ezért
nem tudunk létrehozni olyan beszédet, ahol ne a hierarchikus értékek felcserélhetőségén múlna.
Irigaray tagadja, hogy két nem volna, amelynek különbözőségei megmutatkozhatnának bármilyen
szexuális aktusban, hiszen az egész társadalom át van szőve a megkülönböztetéssel, pontosabban: a
megkülönböztetés hiányával, a szexuális indifferenciával.

Posztkolonialitás (4)
orientalizmus: Röviden a kelet kutatása. A XVIII-XIX. század fordulóján felerősödött és
ténylegesen megvalósult az igénye és gyakorlata annak, hogy nem ismert helyeket történetileg
tárjanak fel (pl. Kőrösi Csoma Sándor munkássága). Edward Said azonban nem pusztán a történeti
irányultságú kutatást tárgyalja, sokkal inkább annak egyfajta applikációját, amely a kelet-kép
megkonstruálásához vezetett, szavaival image-teremtéshez. Ennek az image-nak lenyomata a
magyar irodalomban például Ady Endre költészetében található meg: „Jöttem a Gangesz partjairól,/
Hol álmodoztam déli verőn,/A szívem egy nagy harangvirág/S finom remegések: az erőm”.
Véleményen szerint Ady költészetében egyszerre érhető tetten a Kelet dicsérete, hiszen az idézett A
Tisza-parton c. vers a magyar viszonylatok sivárságát a kelet idealizált képével érzékelteti,
ugyanakkor máskor a magyarság helyzete is keletivé válik, és így a keletiség szitokszóvá, a másik
nagy ideál, a Nyugat, Párizs perspektívájából. Az elhíresült Kelet-ideál ugyanakkor nagyon messze
van a valóságtól, ahogyan azt Said is kihangsúlyozza, és ebből a differenciálból alakul ki többek
között a posztkolonializmus. Az orientalista pillantáson alapuló kolonizáció abban a pillanatban
változik meg, amelyben szembesül az a tényleges valósággal. A Kelet lehet sivár – de nem éppen az
álomtól való megfosztottság teszi azzá?
kolonializáció: Röviden a gyarmatosítást jelöljük ezzel a fogalommal. A nyugati kultúra az
újkorban leigázta a keletit és válogatott eszközökkel hatalmat gyakorolt azon. Said a francia és
angol modellt tárgyalja. A francia modell az asszimilációra épült: ez egy látszólag barátságos módja
a hatalomgyakorlásnak. A franciák pusztán nyelvük elsajátítását követelték a leigázott kultúráktól,
és cserébe biztosítottak nekik minden lehetőséget: tanulást, emigrálást, a francia kultúra szabad
élvezetét, és a leigázott népek úgy érezhették, le vannak kötelezve a franciáknak, akik ilyen csekély
árért ennyi lehetőséget adtak nekik. Ez gyors és visszafordíthatatlan asszimilációs folyamatokat
indított el, és a leigázottak maguk támogatták az anyaországiakat, hogy ők is tanuljanak franciául.
Egész Közép-Afrika egy kiterjesztett francia gyarmattá vált, államnyelvvel és a francia kultúra
tiszteletével, amelynek hatása mind a mai napig jelentős és egyértelmű. A határ persze francia és
nem francia között ezzel megfoghatatlanná vált. Anglia csakugyan használta kultúrájának
lehetőségeit, mikor egyik legjelentősebb gyarmata, a hatalmas és népes India felett az elnyomás
eszközével gyakorolt hatalmat, lényegében a kasztrendszer csúcsává tették magukat. A nyelv és az
iskolarendszer eszközeivel saját felsőbbrendűségük biztosították különböző utakon, gazdasági
mechanizmusukkal hiányt teremtettek ott, ahol azelőtt nem volt semmiféle hiány érzékelhető, és
összességében az indiaiakban kisebbségi komplexust generáltak kultúrájuk, nyelvük, vallásuk
eszközeivel. Az az indiai, aki ideiglenesen (!) Angliában tartózkodhatott szolgaként, hazatérve ezt
az elnyomást táplálta és indokolta személyével, ezzel egy végtelen torz és megosztott Indiának a
részévé válva. A Kelet-képnek ez a nyugati kultúra által életre hívott, torzított, beteg változata a
valóság, és ennek beismerésével nyílik ajtó a posztkolonializmus felé.
re- és deterritorizáció: Young beépítette a Said-féle posztkoloniális diskurzusba a
gazdaságelméleti és a pszichoanalízis vonalát. A Freud-féle tudatos – tudattalan – szuperego
beosztás ebben az értelemben társadalmi szinten is létezik: a tudatalattira hatnak a társadalmi
viszonyok, és traumákkal összekapcsolódva újabb problémákat hozhatnak felszínre, ami komplett
vágyakozást vagy territorizációs vágyat implikál. Például a kapitalizmus kijelöli a vágy helyét a
gyarmatokon: hiányt teremt ott, ahol nem volt hiány, terméke tehát a territorizációnak a vágy. A
vágy gépezete sokkarú írógépként működik: valamilyen területet üres lappá varázsol és utána
teleírja azt új tartalmakkal, ahogyan pl. egy hódító hatalom a bennszülöttek társadalmát szétszakítja,
megsemmisíti, majd saját igényei szerint újraírja. Ez egyrészt a kapitalizmushoz, a gazdasághoz
kötődik, másrészt az ideológiához, hiszen kulturális vetülete is van: értékteleníti az addig uralkodó
kultúrát és új kulturális tartalmakat hoz létre. Mindez hullámszerű, dinamikus modellt mutat, amely
minden gyarmatosítás során végbement. „Bejövök egy területre, felosztom a kultúráját, a szellemi
terébe addig idegen dolgokat vezetek be – ezáltal addig nem létező vágyakat is hozok be, mondjuk
honosítom a gyorséttermet. Ezáltal ténylegesen nem is kell gyarmatosítani, hogy megtörténjen egy
felosztás a területen belül. Újabb, idegen vágyakat implikálok, ami idegen az addigi kultúrától, de
követésre gerjeszt.”
A magyarság történelmében Trianon jó példa lehet minderre. A trauma nem csak a határon túli,
hanem az anyaországi magyar közösséget is megrázta, egy kollektív vágyat gerjesztve: az
újraegyesítést, a revíziót. Ezt a kollektív vágyat az akkori Európai térképen úgy tűnt, Hitler tudja
kielégíteni – és ezt fokozatosan bizonyította is, - így a magyarság értelemszerűen az ő oldalán
sodródott bele a II. világháborúba. (A németet mellesleg egy ehhez rendkívül hasonló vágyat
akartak szintén kielégíteni, a megaláztatást megtorolni.) Amint Hitler a kollektív vágyat újraírta,
megtörtént a reterritorizáció.