9 .
szám
Filantropozófia Defensor Christianitatis
A tizenhárom szent éjszakáról
R udolf Steiner 1910 júniusában, Oslóban
egy norvég antropozófusoknak rende-
zett teadélutánon hallotta először az Olaf As-
teson-legendát (Draumkvæde), mely Ingeborg
Møller-Lindholm (1878–1964) tolmácsolása
után norvégül is elhangzott. Ezt Steiner le-
hunyt szemmel hallgatta, majd rövid előadást
rögtönzött, többek között Olaf Asteson nevé-
nek jelentéséről: Olaf, vagy Oleifr „aki el-
hagyta atyái vérét”, Asteson „a szeretet fia”.
Steiner ezután megkérte Ingeborg asszonyt,
hogy fordítsa németre a legendát. Az ősz fo-
lyamán elkészült prózai változatot végül Stei-
ner ültette át verses formába.
Több alkalommal beszélt a legendáról, itt az
1915. december 21-én, Berlinben tartott elő-
adás részletei olvashatóak.
Ma azzal akarjuk kezdeni, hogy előadunk egy
északi költeményt, amelyet bizonyos idővel
ezelőtt egyszer már ebben a Zweigben is el-
mondtunk. Ennek a költeménynek egész tar-
talma a karácsonnyal és a hozzá kapcsolódó
idővel függ össze. A költemény a mondabeli
Olaf Astesonról szól, és azt a tényt foglalja
2019–2020 .
magába, hogy ez az Olaf Asteson, egy mon-
dabeli személyiség, azt a tizenhárom napot,
amely a karácsonyhoz kapcsolódik és Krisz-
tus megjelenésének napjával végződik (a Há-
romkirályok ünnepe), igen sajátos módon töl-
tötte el. S ezzel arra emlékeztetünk, hogy a
népi mondavilágban hogyan él a korábbi, az
emberiségben meglévő primitív tisztánlátás
szemlélete. Tartalma lényegében az, hogy
Olaf Asteson karácsony éjjelén a templom
kapujához ér, majd egyfajta álomhoz hasonló
állapotba kerül, és az ún. tizenhárom éjszaka
alatt átéli a szellemi világ titkait oly módon,
ahogy a természet egyszerű, primitív gyerme-
keként át tudja élni.
Tudjuk, hogy ezekben a napokban, ame-
lyekben úgyszólván kívülről a legkülsőbb fizi-
kai sötétség hat a Földön, ahol csak a nö-
vényzet legcsekélyebb hajtása és sarjadéka
található, ahol úgyszólván kívülről minden
mozdulatlan a Föld fizikai létében, ott feléb-
red a Föld szelleme, és Földszellemként telje-
sen éber állapotban van. Ha most az emberi
lélek szellemi lényének magjában összeve-
gyül azzal, amit ott átél a Föld szelleme, ak-
kor az emberi lélek – ha még primitív, termé-
szeti állapotban van – feljuthat a szellemi vi-
lág egyfajta szemléletéhez, amelyet az
emberiségnek újra, fokozatosan ki kell küzde-
nie azáltal, hogy törekszik a szellemi világba.
S így akkor látjuk, hogyan éli át Olaf Asteson
alapjában véve azt, amit nekünk újra elő kell
hoznunk a szellemi világból. Mert nem arról
van szó, hogy ezt Brooksvalin-nak nevezzük-
e, és mi kamalókát, vagy lélekvilágot mon-
dunk-e, és más képekre van-e szükségünk,
mint amiket a mondában Olaf Asteson hasz-
nált. Arról van szó, hogy belássuk, hogy az
emberiség lelki fejlődésében elhagyta az ere-
deti, primitív tisztánlátást, az összeköttetést a
szellemi világgal, és hogy ennek viszont el
kellett vesznie, hogy az emberiség elsajátítsa
azt a gondolkodást, azt a tudatos jelenlétet a
világban, amelyen át kell mennie, és amely-
ből ki kell fejlődnie a szellemi világ magasabb
szemléletének. Mondhatnám, ez ugyanaz a
szellemi világ, amelyet a primitív tisztánlátás
elhagyott, s a fejlett szemlélet ismét beleélte
magát. De az ember átment egy olyan állapo-
ton, amelyen keresztül másként éli bele ma-
gát a szellemi világba.
Az a fontos, hogy ebből olyan érzést fejlesz-
szünk ki, hogy a Föld-állapotok év közbeni
változásával valóban összekössük annak a
szellemi-lelki lénynek a belső, szellemi-lelki
létét, amely összeköttetésben áll a Földdel,
mint ahogy az ember lelke össze van kötve az
ember fizikai lényével. S aki ma olyasminek
tartja a Földet, ahogy az a geológusoknak fel-
tárul, amiért ők manapság szívesen fürkész-
nék az egyéb természettudományokat azok
materialista értelmében, az annyit tud a
Földről, mint amennyit az egyik ember tud a
másikról, akiről egy papírmasé-modellt ad-
nak neki, anélkül, hogy megtöltenék azzal,
amit a lélek önt az ember külső természetébe.
Valóban csak egy papírmasé-lenyomat az,
amit a külső természettudomány nyújt szá-
munkra a Földről. S aki nem képes tudatában
lenni annak, hogy a Föld téli és nyári állapota
között lelki különbség van, az olyan, mint aki
nem látja az ébrenlét és az alvás közötti kü-
lönbséget. A természet nagyszabású lényei,
amelyek között élünk, éppen olyan szellemi
állapotváltozásokon mennek keresztül, mint
maga az ember, aki mikrokozmikus lenyoma-
ta a nagy makrokozmosznak. S ez azon is ala-
pul, hogy az együttélésnek a természettel, a
szellemi együttélésnek is bizonyos jelentősé-
ge van. S az, aki fel tud hozni valamit a tuda-
tába abból, hogy éppen ez alatt a tizenhárom
nap alatt valami történik a Föld lelkével, ami-
ben az ember részt tud venni, az egy olyan
utat birtokol majd, amelyen keresztül egyre
inkább beleélheti magát a szellemi világokba.
Ennek az együttélésnek az érzése, azzal,
amit a nagy, kozmikus létben át lehet élni, el-
veszett a mai ember számára. Az ember alig
többet tud már a tél és a nyár közötti különb-
ségről, minthogy télen a lámpát korábban
kell meggyújtani, mint nyáron, hogy télen hi-
deg van és nyáron meleg. A régebbi korokban
az emberek valóban együtt éltek a termé-
szettel, s ez abban fejeződött ki, hogy mesél-
tek – ha képi formában is – azokról a lények-
ről, amelyek a hópelyhek hullása közben a
földre költöznek, vagy a szél zúgása közben
bejárják a környéket. Az ember mai, materia-
lista értelme ezt már nem érti legmélyebb ér-
zületében. Az ember legmélyebb érzésében is-
mét összenőhet ezzel, ha pillantását arra irá-
nyítja, amit még a régi mondák mesélnek,
különösen az olyan mély értelmű mondák,
mint az Olaf Asteson-monda, amely oly szé-
pen szemlélteti, ahogy egy egyszerű, primitív
ember fizikai öntudatlanságában belenő a
szellemi szemlélet világos fényébe. Most még
egyszer lelkünk elé akarjuk idézni ezt a mon-
dát, amely a régi évszázadokban élt, elveszett,
majd a nép emlékezetből ismét feljegyezték.
Ez az északiak egyik legszebb mondája, mert
csodálatos módon mély, kozmikus igazságok-
ról beszél, amennyiben kozmikus igazságok
azok, amelyek révén az emberlélek összefügg
a világlélekkel.

Forrás:
Rudolf Steiner: Schicksalsbildung und Leben nach dem Tode (GA 157a)

Szerkeszti Juhász József