8 .
szám
Filantropozófia Defensor Christianitatis
Rudolf Steiner
A karácsonyfa mint szimbólum
A nagy ünnepek idejébe eső napokhoz il-
lően eltekintünk ma, a szent karácsony
megünneplése alkalmából az igazság és meg-
ismerés utáni keresésről és igyekszünk amaz
érzés-és hangulatvilágba betérni, melyet a
szellemtudománytól merített fény életre hív-
hat.
Antropozófiai világnézetünk szerint a mos-
tani ünnep, mely számtalan ember számára a
szó legszebb értelmében a benső lelkesültség
ünnepe, nem nagyon régi ünnep. Amit a „ke-
resztény karácsonynak” nevezünk, nem léte-
zett még, amikor a kereszténység áthatotta a
világot.
Az első keresztényeknél még nem találunk
ilyen karácsonyi Ünnepet. Ők nem ünnepel-
ték Krisztus Jézus megszületését. Majd há-
romszáz év telt el, mielőtt a kereszténységen
belül ünnepelni kezdték Krisztus Jézus szüle-
tését. Az első évszázadokban, amikor a ke-
reszténység a világban elterjedt, a Krisztus-
impulzust lelkivilágukban átérző emberek
2019 . december
Berlin, 1909. december 21.
visszavonultak a külső élettől, melynek for-
mája régmúlt idők öröksége volt. Mert hal-
vány sejtésként szállt föl az első keresztények
lelkében, hogy a földi dolgok új kialakulásá-
hoz az impulzust kisarjadni engedjék a földi
dolgok olyan kialakulásához, amelyet új érzé-
sek, új érzelmek hassanak át és mindenek-
előtt az emberiség fejlődésébe vetett új re-
ménység és új bizalom. És majdnem ki kellett
lépnie a nagy világlét horizontjára, kiinduló
pontját szellemi csiraként a Föld belsejéből
kellett merítenie. Lelkünkben újra átéljük a
katakombákat, ahol az akkori élettől
elzárkózva ünnepelték az első keresztények
szívüknek és lelküknek ünnepeit. Lelkünk új-
ból átéli ezeknek az áhítattal telt helyeknek
szellemét. Azokban eleinte nem születési ün-
nepeket ünnepeltek, legfeljebb a vasárnapo-
kat, hogy minden héten a Golgotai nagy ese-
mény emlékét ápolják. Ezenkívül az első szá-
zadokban azoknak a halálünnepét, akik kü-
lönleges lelkesültséggel, mély érzéssel beszél-
tek a Golgotai eseményről és jelentékenyen
tevékenykedtek a fejlődés menete érdekében,
úgy, hogy az elvénhedt világ üldözötteivé let-
tek. Azoknak a mártíroknak a halál-
évfordulóját ünnepelték meg az első kereszté-
nyek, akiknek a szellemei életbe való átlépése
az emberiség születésnapját jelentette. Abban
az időben még nem ünnepelték Krisztus szü-
letésnapját. Ennek az ünnepnek a megszüle-
tése a legjobb bizonyíték számunkra, hogy
még ma is joggal így szólhatunk: a keresz-
ténységet nem ez vagy az a dogma keltette
életre és ennek fönnmaradását nem ezeknek
a dogmáknak fennállása biztosítja; hanem
Krisztus szavaira hivatkozunk, hogy Ő velünk
van és megtölt bennünket minden napon. Ha
ezt az ígéretet magunkban beteljesedve érez-
zük, akkor biztosítva vagyunk a keresztény
szellem soha meg nem szűnő fejlődéséről. Ha
éppen az antropozófiai szellemi áramlat hív el
bennünket arra, hogy ne egy halott, megme-
revedett, kereszténységet adjunk át a jövő-
nek, hanem az örökké új kereszténységet,
amely mindig új bölcsességet és tudást vált ki
lelkünkből. Sohasem beszélünk új Krisztusról,
mint aki volt, hanem az örökké élő Krisztus-
ról. Már az első századok keresztényei is érez-
ték, hogy a keresztény fejlődés organizmusá-
ba valami újat iktassanak be, ami Krisztusnak
szellemiségéből valóban beléjük áramlott.
Így a Rómában először 354-ben megtartott
karácsonyi ünnep óta terjedt el ez az ünnep.
Világosan áll előttünk, hogy egy, a miénknél
kevésbé kritikus korszakban az első kereszté-
nyek át voltak hatva a valóságot megsejtő ér-
zésektől, hogy a nagy keresztény életfának
mindig új gyümölcsét hivatottak előidézni.
Ezért álljon előttünk karácsonynak külső
szimbóluma, a karácsonyfa, amely az elkövet-
kezendő napokban annyi ember lelkét fogja
fölemelni és amelynek jelentőségét a szellem-
tudomány hivatott egyre jobban elmélyíteni
az emberi szívekben és lelkekben.
Ez a poétikus szimbólum nem régi. Van
egy kép, amely egy karácsonyfát ábrázol Lu-
ther otthonában. Ez a kép csak a XIX. század-
ban készült és nem fedi a valóságot, mert Né-
metországban és Európa más vidékein is Lu-
ther idejében még nem volt karácsonyfa.
A karácsonyfa egy a jövőbe mutató szim-
bólum és ennek hatása alatt fölébred lelkünk-
ben az úgynevezett szent legenda, amely sze-
rint Ádám a paradicsomból való kiűzetésekor
magával vitt három magot az élet fájáról,
amelynek gyümölcséből nem volt szabad en-
nie, miután a jó és gonosz tudás fájáról már
evett.
Ádám halálakor fia Seth, e három magot
Ádám sírjába helyezte és a sírba elhelyezett
magokból kinőtt egy fa. Erről a fáról való volt
– a legenda szerint – Mózes botja és később a
Golgotai kereszt.
Ez a legenda a második paradicsomi fára
emlékeztet: a tudás fájáról ettek, de az élet fá-
jától elkergették őket. De az emberi lélekben
megmarad a vágyakozás ezután a fa után. Ki-
űzetve a szellemi világokból, a paradicsomból
a külső látszatvilágba, szívükben megmaradt
a sóvárgás az élet fája felé. Amit érdemeik
nélkül nem nyerhettek el, azzal kellett kiküz-
deniük, hogy a tudás segítségével váljanak ér-
demessé az élet fája gyümölcsére a fizikai sí-
kon megszerzett érettség, képesség és fejlett-
ség folytán. Az a három mag az életfa utáni
vágyakozást szimbolizálja. A legenda azt is
mondja, hogy a keresztfa magában foglalja
azt, ami az élet fájáról származott. És az egész
fejlődés folyamán élt az emberekben az a tu-
dat, hogy a száraz keresztfa az új szellemi élet
csiráját rejti és, hogy ebből kinő a halhatat-
lanság gyümölcse.
Az a gyümölcs, amely az embereknek a
halhatatlanságot a szó igazi értelmében meg-
adja, a lélek fényét fölgyújtja és a lelket úgy
megvilágosítja, hogy a fizikai világ sötét
mélységeiből megtalálja az utat a szellemi lét
fényes magaslataira és magát ott a halhatat-
lan élet tagjaként érezze. Anélkül, hogy
illúziónak adnánk át magunkat, mint érző
emberek a karácsonyfában annak a fénynek a
szimbólumát láthatjuk, amelynek lelkünkben
fel kell gyulladnia, hogy a szellemi létben a
halhatatlanságot elérhesse. Bepillantunk ben-
sőnkbe és érezzük, hogy az antropozófia szel-
lemi áramlat nyújtja azt az erőt, amely a szel-
lemi világokba bepillantást nyújt. És azután
erre a külső szimbólumra, a karácsonyfára
irányítjuk tekintetünket és úgy szólhatunk:
annak legyen a szimbóluma, aminek a lel-
künkben világítani és égnie kell, hogy a szel-
lemi világokba fölvigyen bennünket.
Ez a fa is mintegy a sötét mélységekből
sarjadt ki. Történelmileg nem bizonyíttatott
tényt csak az kifogásolhatja, aki nem tudja,
hogy annak, aminek külső fizikai okait nem
látja be, mélyebb szellemi okai mégis létez-
nek. A külső tekintet észre sem vette, hogyan
hatolt be a karácsonyfa a külső emberi életbe.
Aránylag rövid idő alatt lépett be az egyete-
mes világforgalomba, mint egy fölemelő szo-
kás. Lehet, hogy külsőleg a szem nem látja az
okot, de aki érzi is, hogy talán egy jelentős
benső ok idézte elő a karácsonyfának a külső
fizikai síkon való megjelenését, hogy a kará-
csonyfa megjelenése mintegy mély szellemi
impulzusból, amely az embereket láthatatla-
nul vezeti, lépett elő – sőt talán észrevétlenül
a helyesen érző léleknek azt az inspirációt
adta, hogy a belső fényt, amelynek a világban
fényeskednie kell, a gyönyörű karácsonyfá-
ban juttassa kifejezésre. És ha egy ilyen tudás
bölcsességgé ébred, akkor az a fa a mi akara-
tunk révén meg a legmagasabbnak a külső
szimbólumává is válhatik. Ha az antropozófia
bölcsesség, akkor tevékeny bölcsességnek kell
lennie, és bölcsességgel telve kell áthatnia,
azaz megaranyoznia a külső benyomásokat és
szokásokat. Az antropozófia, ahogy a jelen-
ben és a jövőben melegséget és világosságot
terjeszt az emberi szívek és lelkek felé, a kará-
csonyfának materiálissá vált külső szokását is
megaranyozhatja, bölcsességével áthathatja
és fontos szimbólummá teheti. És ha valóban
egy magasabb szellemi vezetés helyezi bele az
emberi szívekbe az impulzusokat és gondola-
tokat, akkor méltán éltünk át mélységes érzé-
seket az égő fa láttán.
Európa legkülönbözőbb országaiban volt
egy régi szokás, hogy a karácsonyi ünnepeket
megelőző hetekben bizonyos cserjék ágait
vízbe tették, hogy karácsonyra levelet hajtsa-
nak.
Sok lélekben ott élt a soha le nem győzhe-
tő élet sejtelme, amely diadalmaskodik min-
den halál fölött, amikor karácsonykor a gon-
dosan összegyűjtött ágak ünnepélyesen ott
álltak a szobában és az évnek legsötétebb éj-
szakáján az emberi akarat lombbá fakasztot-
ta. Régi szokás ez, a karácsonyfa azonban
újabb eredetű.
Hol jelent meg először? Ismerős előttünk a
nagy német misztikusok szívhez szóló beszé-
de, főleg Johannes Tauleré, aki Elzászban mű-
ködött. Aki Johannes Taulernek bensőséges
prédikációját lelkére hatni engedi és átérzi az
ő érzésvilágának értékét, azt mondja önma-
gában: hogy amikor Tauler annak idején, El-
zászban, a kereszténység átszellemiesítésére
és szívbéli elmélyítésére törekedett, egy egé-
szen különleges szellem vonult ott végig, aki
mindenütt a Golgotai Misztériumtól megtöl-
tött lelket kereste. Amikor Tauler Strassburg-
ban prédikációit tartotta, tüzes szavai mélyen
a lelkekbe hatottak és maradandó benyomást
sarjasztottak ki. Így a karácsonyról szóló pré-
dikációi is magvakat hintettek szét. Három-
szor – mondotta Tauler – születik meg az Is-
ten az ember számára: először ahogy az Atyá-
tól, a nagy világmindenségből leszármazik,
azután ahogy az emberhez lehatol és emberi
burkot öltött magára, és harmadszor fog meg-
születni Krisztus minden emberi lélekben,
amely önmagában megtalálja azt a lehetősé-
get, hogy az isteni bölcsességgel egyesüljön
és egy magasabbrendű embert magában
megszüljön. Gyönyörű szavakkal ecsetelte Jo-
hannes Tauler Strassburgban és környékén,
főleg karácsonykor, a mély bölcsességet,
amely mint érzés tovább élt. Az érzéseknek is
meg van a maguk tradíciója. Századokig élt a
lélekbe vetett mag. Így, mint minden valódi a
szellemet áthatott érzés, a szemekig és a ke-
zekhez hatol, úgy ez az érzés is arra töreke-
dett, hogy külső szimbólumban is maga előtt
lássa a feltámadást, az emberi szellemfény-
nek megszületését. A materialista gondolko-
dás, ebben egy véletlenséget láthat, de annak,
aki tudja, hogy a szellemi vezetés minden fizi-
kaiságot áthat, annak több mint puszta vélet-
len, amikor azt halljuk, hogy az első kará-
csonyfa egy német szobában Strassburgban
állott. 1642-ből származik az első hír arról,
hogy egy házban karácsonyfát állítottak fel,
lelki gyönyörűségükre azoknak, akik külső
szimbólumban látni akarták azt a fényt,
amelynek fel kell gyulladnia minden ember-
ben a szellemi bölcsesség nyomán.
A német misztikát nem fogadta el a ke-
reszténység, amely a külső formákhoz ragasz-
kodik. Látjuk azt Johannes Tauler nagy előd-
jénél Eckhardtnál, akit halála után eretnek-
nek nyilvánítottak. És Johannes Taulernek
egy igazi keresztényi szívből fakadó tüzes
szavai is kevés elismerésre találtak (egyházi
részről). Hogy a külső kereszténység, amely a
valódi szellemben nem hisz, milyen álláspon-
tot foglalt el Johannes Tauler és Eckhardt
Mester elmélyített kereszténységével szem-
ben, kitűnik egyik szellemi ellenfelük írásából.
Helyteleníti és gyermekjátéknak minősíti a
karácsonyfát és hozzáteszi, hogy az emberek
okosabban tennék, ha ehelyett az igazi taní-
tást hallgatnák.
A karácsonyfa lassan terjedt el. Közép-
Németországban a XVIII. században jelent
meg, de még szórványosan, csak a XIX. szá-
zad folyamán vált a karácsony általános szel-
lemi díszévé, szép emberi érzéseket váltva ki
az emberi lelkekből. Már maga az a körül-
mény, hogy a régebbi nagy költők sehol sem
énekelték meg a karácsonyfa szépségeit, bizo-
nyítja annak fiatalságát. A karácsonyfa, mint
szimbólum, kezesség arra nézve, hogy a leg-
magasztosabb és a legfenségesebb dolgokra
vonatkozó szimbólumok, az időben keletkez-
nek.
Látjuk tehát, hogy a keresztény karácsony
csak a IV. században keletkezett és hogy Ró-
mában ünnepelték először. Mint egy rendelte-
tésnek kell tekintenünk, hogy nem külső ma-
teriális módon, hanem egy titokteljes rendel-
tetés állította bele egy ősrégi ünnepbe a kará-
csonyi ünnepet Közép-és Észak-Európa vidé-
kein: abba az időszakba, amelybe ősidők óta a
Nap mélypontját ünnepelték. Nem szabad azt
hinnünk, mintha a karácsony ünnepet azért
helyezték volna ebbe az időbe, mert a régi ün-
nepet akarták karácsonnyá átalakítani a né-
pek kibékítéséért. A karácsonyünnep tisztán a
kereszténységből született meg. Éppen a ka-
rácsonyünnep felvételében mutatkozott meg
ezeknek a népeknek és szimbólumaiknak a
kereszténységgel való mély szellemi rokonsá-
ga. Míg pl. Örményországban egyáltalán nem
fogadták be a karácsonyünnepet és magában
Palesztinában a keresztények sokáig elutasí-
tották, addig Európában gyorsan meghonoso-
dott.
Szellemtudományi szellemből igyekeztünk
megérteni a karácsonyfát, mint szimbólumot.
Egész éven át valahányszor egybegyűlünk,
magunkhoz engedjük hatolni a szellemi for-
rásokból azokat a szavakat, amelyek nemcsak
szavak, hanem olyan erők, amelyek lelkünk-
ben egyre jobban hassanak, hogy lelkünk az
örökkévalóság polgára legyen. Egész éven át
azért gyűlünk egybe, hogy ezek a szavak ez a
Logosz, a legkülönbözőbb módon szóljon hoz-
zánk, hogy Krisztus szakadatlan velünk le-
gyen és, hogy Krisztus szelleme belénk has-
son és szavainkat a Krisztus szelleme hassa
át. Ha azzal a tudattal beszélünk, hogy a szó a
szellem kinyilatkozásának a szárnyhordozója
az emberiség felé, akkor lelkünkbe beleárad a
szellemnek szava. Azonban tudjuk, hogy a
szellem szavát nem vagyunk képesek a maga
teljességében megragadni, nem válhatik szá-
munkra mind azzá, amivé lennie kell, ha
pusztán külső,  absztrakt formában mint tu-
dást vesszük föl. Tudjuk, hogy csak akkor vál-
hatik azzá, amivé lennie kell, ha a szó azt a
belső meleget teremti meg, amely által a lélek
kitágul és érez, kitágul belső meleg által, és
végül a világlét minden jelenségére kiáradva
egynek tudja magát érezni azzal a szellem-
mel, amely minden jelenségben ami mint a
szellemnek szava a fülünkhöz hatol, amikor
annak ideje érkezett és magunk elé helyezzük
a szimbólumot, amely erősítve lelkünkben így
kiált fel: ébreszd fel magadban mint újat a
szellemembert, azt, ami mint hő fölgyújthat-
ja, mint fény megvilágíthatja a szót, mely
szellemi forrásokból a világ szellemi alapjai-
ból hozzánk árad… és akkor azt is érezzük,
mekkora jelentősége van annak, ami mint a
szellemek szava hozzánk zeng. Érezzük komo-
lyan át egy ilyen pillanatban mint a mai, amit
a szellemtudomány lelki fényt és lelki meleg-
séget nekünk adhat. Erezzük, át a következő
módon:
A mai materialisztikus világban az embe-
rek reggeltől estig szakadatlanul rohannak és
mindent az anyagi haszon szempontjából ítél-
nek meg. Nem is sejtik, hogy minden mögött
a szellem él és munkálkodik, de azt sem, hogy
alvásuk alatt a szellemi birodalomba hatolnak
be. Nem keresik az élet magasabb értelmét. A
szellemi megismerés után törekvő ember, lel-
kében a szellem szavával olyan, kincset hord,
amely nemcsak teória. Tudja, hogyha napköz-
ben csak a fizikai élet fogalmait venné magá-
ba, elszáradna, élete sivárrá lenne, elhalna
minden, amit megszerez; ha csak a fizikai sík
fogalmaival rendelkezne. Este, ha álomra haj-
tod fejed, a szellem világába lépsz be, minden
lelki erőddel magasabb szellemi lények vilá-
gába merülsz bele, akikhez lényednek fel kell
nőnie. És ha felébredtél, megerősödve lépsz ki
a szellemi világból, és mind arra, amit a fizi-
kai sík nyújt neked, isteni-szellemi fényt ön-
tesz ki, ha tudsz róla, ha nem. Az örökkévaló-
ságból fiatalítod meg minden reggel azt, ami
létedben mulandó.
Ha a szellemnek szavát azzá az érzéssé
tudjuk átváltoztatni, amely minden este eltölt
minket: „Nemcsak a tudattalanságba megyek
bele, hanem abba a világba merülök alá, ahol
az örökkévalóság lényei vannak, akiké va-
gyok… azzal az érzéssel ébredek fel: kijövök a
szellemi világból!” Ha így alszunk el és így éb-
redünk fel, akkor a szellem élni fog bennünk,
akkor érezzük, hogy össze vagyunk kapcsolva
a világmindenség szellemével. Akkor azt is
érezzük, hogy nyár derekán, amikor a Nap ze-
nitjén áll, a szellem külsőleg fizikai erejével
hat és belső lényiségét mintegy visszavonja.
Hol látjuk meg a világmindenség szellemét
nyáron? Ott, ahol ő saját magát szemléli. Va-
lóban a világmindenség szelleme magának ér-
zékszerveket teremt, amelyeken keresztül ön-
magát teremtheti. Külső érzékszerveket te-
remt, amelyeken keresztül önmagát tekinthe-
ti. Külső érzékszerveket teremt, a maga szá-
mára. A Föld növénytakarója ez az érzékszerv,
ez az a tükör, amelyben a Nap Kozmikus szel-
leme szemléli önmagát. Amikor a Nap a maga
fizikai sugarait küldi el hozzánk, a Világ-Szel-
lem lenéz a Földre. Ami mint virág és lomb ki-
sarjad, nem egyéb, mint a tiszta szűz Világ-
Szellem hasonmása. A Kozmikus Szellem ér-
zékszervei a Föld növényzete.
Ősszel a növények eltűnnek, a Nap külső
ereje csökken, a Világszellem arca visszahúzó-
dik. Ha lelkünk kellően elkészült, akkor a
szellemet, aki a világmindenséget átlükteti,
önmagunkban  érezzük. Akkor követhetjük a
Kozmikus Szellemet most, amikor a külső te-
kintet elől visszavonult, akkor érezzük, hogy
ugyanolyan mértékben ébred föl bennünk,
amilyen mértékben visszahúzódik a külső je-
lenségekből. És a felébredő szellem lesz a ve-
zetőnk azokba a mélységekbe, amelyekbe a
szellemi élet visszahúzódik, oda, ahol átadjuk
a szellemnek a csírákat a következő tavasz
számára. Ott megtanultunk a szellemi tekin-
tetünkkel látni és így szólunk: ha a külső élet
lassanként láthatatlanná lesz a külső érzékek
számára, ha az őszi mélabú lelkünkbe belopó-
zik, a lélek a szellemet a holt kőzetbe követi,
hogy abból kivonja amaz erőket, amelyek ta-
vasszal a földet a Kozmikus Szellem számára
szolgáló új érzékszervekkel takarják be. Így
érezték azok az emberek, akik a szellemet, a
szellemben megragadták. Érezték, hogy télen
együtt haladnak a Kozmikus Szellemmel,
együtt szállnak le vele a növény magjába.
Amikor a külső Napnak legkevesebb az ereje,
amikor legkevésbé világít, amikor a külső sö-
tétség a legmélyebb, a bennünk lévő szellem,
a világmindenség szellemének segítségével,
akivel egybekapcsolta magát odalenn, egynek
érzi magát azokkal az erőkkel, amelyeket leg-
tisztábban akkor lehet észlelni, amikor azok a
növénymagot új léthez vezetik.
Így éljük bele magunkat a földbe a szó szo-
ros értelmében a mag erejével együtt, így ha-
tolunk bele a földbe. Míg nyaranta a ragyogó
légkörhöz fordultunk oda, a föld sarjadó és
virágzó terméseihez, úgy fordulunk télen a
halott kőzethez, azonban tudjuk: ebben a holt
kőzetben nyugszik az, ami külső létként újból
meg kell, hogy jelenjék. Saját lelkünkkel kö-
vetjük szellemileg a sarjadó, viruló erőt,
amely a külső tekintet elől félrevonult és tel-
jesen a kőzetben rejtőzködik a téli időszakra,
amikor a legnagyobb sötétség uralkodik, ak-
kor érezzük, hogy a szellem fénye kisarjad, az
a szellemfény, amelyhez az emberiség számá-
ra Krisztus Jézus a legerősebb impulzust adta.
Átérezzük amit az emberek a régi időkben át-
éltek, akik arról beszéltek, hogy le kell szállni-
ok oda, ahol télen a Nap pihen, hogy a szelle-
met a maga rejtett erőiben megismerjék.
Érezzük, hogy Krisztust a rejtettben kell ke-
resnünk, abban a rejtettben, amely sötét és
homályos, hogy ha mi magunk nem világí-
tottunk bele a lelkünkbe, de ami világos és
fénylő lesz, ha a Krisztus-fényt a lélek befo-
gadja. Érezzük, hogy karácsonytól karácso-
nyig erősebbé lesz az az impulzus, amely a
Golgotai Misztériumon keresztül hatolt az
emberiségbe. Minden év megerősíti törekvé-
sünket és ez az impulzus kezesség arra nézve,
hogy fokról-fokra haladva, bejuthassunk
abba a szellemi világba, amelyben nincs halál.
És akkor átszellemesítjük ami a materialista
embereknek már nem szimbólum, hanem
csak egy felületes külső öröm és megsejtjük a
szimbólumban azt a valóságot, amelyet Jo-
hannes Tauler fejezett ki, mondván: hogy
Krisztus háromszor születik meg: egyszer az
örökkévaló Atya-Istenből, aki áthatja, élettel
tölti be a világot, másodszor mint ember a ke-
reszténység megalapításakor és harmadszor
ismét és ismét azoknak a lelkében, akik a
szellemi szót önmagukban felébresztik. E har-
madik születés nélkül a kereszténység nem
volna beteljesült és az Antropozófia nem len-
ne képes a krisztusi szellemet felfogni, ha
nem tudja, hogy az Ige, amely évről-évre fel-
zeng nekünk, nem teória és tantétel, hanem
melegség, fény és élet, hogy ezzel az erővel
bennünk lakozik a világ szellemiségének éle-
te, hogy ez az erő magába fogadjon és az
örökkévalóságba betagozzon minket.
A karácsony szimbóluma előtt állva, hatol-
jon lelkünk a föld alá, a mély, fagyos látszólag
holt világba, nemcsak sejtve hanem a megis-
merés útján megbizonyosodva arról, hogy a
szellem új életet ébreszt a halálból. A fejlődés
bármely fokán éljünk is, átérezhetjük, amit
minden időkben éreztek a beavatottak, akik
karácsonykor valóban leszálltak az éjféli óra
körül a Föld mélyébe, hogy ott éjfélkor a szel-
Forrás: Der Weihnachtsbaum – ein Symbolum (1910)
Szerkeszti Juhász József
lemi Napot meglássák, ahol a karácsonyi éjfél
szellemi Napja a látszólag holt kőből előhívja
a rügyező, sarjadó életet, hogy az új tavasz-
kor megjelenhessék. És egyesülve érezzük
magunkat a világnak amaz erőivel, amelyek
még akkor is uralkodnak, amikor külsőleg a
fagyba és fénytelenségbe vonultak vissza.
Át akarjuk mi is érezni azt, amit mindenki
át fog érezni, aki karácsonykor mindig újra
feltárja magát a szellemi Napnak, a fizikai
Nap mögött álló Krisztus-Napnak, követni
akarjuk mi is a beavatottakat azon az úton,
amely odavezet, ahol átélni, majd látni lehet
a krisztusi Napot.