Dicséretes elégtelen.

Kormányzati intézkedések a nőket érő erőszak ellen

I. Dicséretes
Ugye nem gondoltuk volna? Az Isztambuli Egyezmény a hosszú távú stratégiát előíró országgyűlési
határozatban? Kormányzati kezdeményezésekben?

2015-ben országgyűlési határozat született az ún. kapcsolati erőszak elleni hatékony fellépést
elősegítő nemzeti stratégiáról. A határozat preambuluma részletesen kifejti – s ha az Olvasó
utánanéz, ezeket az elemeket mind megtalálja az utóbbi időben oly sokat emlegetett Isztambuli
Egyezmény preambulumában is –, hogy a kapcsolati erőszak bűncselekmény, nem magánügy, hogy
bár férfiak is válhatnak áldozattá, de alapvetően a nőket és a gyermekeket érinti, hogy a szemtanú
gyermek is áldozat, s hogy a kapcsolati erőszak nem merül ki a fizikai erőszakban, annál sokkalta
tágabb jelenség. (Jó, azt azért nem olvashatjuk itt, hogy a nők elleni erőszak a nők és a férfiak
közötti történelmi mélységekben gyökerező hatalmi egyenlőtlenség következménye s egyben
fenntartója volna, tehát elsősorban politikai és nem pszichológiai kérdés – de ne legyünk
telhetetlenek.)
A határozat felsorolja azokat a nemzetközi egyezményeket és ajánlásokat, amelyekre épít: s ezek
között ott találjuk a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló
ENSZ egyezményt (angol rövidítése alapján: CEDAW), és íme: az Európa Tanács a nőkkel
szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni küzdelemről és azok megelőzéséről szóló
egyezményét, közkeletű nevén az Isztambuli Egyezményt is.
Emlékeztetjük az Olvasót: Magyarország 2014-ben csatlakozott az Isztambuli Egyezményhez,
vagyis aláírta azt, és ez, bár nem azonos az Egyezmény ratifikálásával (a vita erről folyik, nem
pedig az aláírásról), annyit azonban feltétlenül jelent, hogy a csatlakozott ország vállalja, hogy nem
fog az Egyezmény előírásaival és szellemével ellentétesen cselekedni.
Az országgyűlési határozat kijelöli a kormány feladatát: lépjen fel határozottan a kapcsolati erőszak
ellen, s ehhez biztosítsa a szükséges humán és pénzügyi forrásokat (a „mindenkori költségvetési
lehetőségek figyelembevételével”).
És a kormány valóban hozzá is fog, hogy ellássa feladatát. Az Európai Unió által finanszírozott
EFOP (Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program), illetve VEKOP (Versenyképes Közép-
Magyarország Operatív Program) keretében pályázati és kiemelt programokat hirdet a kapcsolati
erőszak, valamint az emberkereskedelem áldozatait ellátó „krízisközpontokat, illetve átmeneti
szállást fenntartó állami, egyházi és civil szervezetek jelenlegi kapacitásainak és félutas ház
állományának bővítése, valamint új szolgáltatási formaként, kríziskezelő ambulanciák létrehozása
érdekében”.
Miről is van szó?
Magyarországon a nők elleni erőszak – ezen belül a családon belüli vagy párkapcsolati erőszak –
megelőzése, az áldozatok ellátása, rehabilitációja meglehetősen alacsony színvonalú, alig-alig
létezik. Vannak persze ún. „anyaotthonok”, családok átmeneti otthonai, egy állítólag titkos védett
ház is van valahol, de hogy ezek milyen jogszabályok, milyen protokollok alapján üzemelnek,
pontosan kit, milyen jogon látnak el, az ellátó szakemberek milyen szakmai és milyen színvonalú
képzést kaptak: mindez elég zavaros. A bántalmazás miatt gyerekeikkel együtt otthonukból

1
menekülni kényszerülő nők a gyermekvédelmi törvényben szabályozott „családok átmeneti
otthonaiban” kaphatnak szállást, ellátást. Néhány helyen, ma még elvétve, a drogrehabilitációból és
a hajléktalan-ellátásból már ismert ún. félutas házakat is működtetnek: ezek az átmeneti otthonból
már kilépő, de önálló lakást fenntartani még nem képes családokat segítik. Maguk az otthonok más
és más problémára szakosodhatnak – egy részükben fiatal „leányanyákat” fogadnak, másutt
bántalmazott nőket és gyerekeiket, megint más otthonokban bármi miatt otthontalanná vált egész
családokat (tehát férfiakat is) – és néhány éve a gyermek nélkül menekülő bántalmazott nők
számára is nyújthatnak ideiglenesen (pár hétről van szó) menedéket. Vannak otthonok, amelyek
ilyen és olyan klienseket is fogadnak: prostitúcióból menekülő nő, államigondozott terhes kismama,
bántalmazott anya több gyerekkel, adósság miatt otthontalanná vált egész család – ilyenkor sokszor
az sincs tisztázva, hogy van-e bántalmazás a háttérben. Ezt az ellátási formát jelenleg még mindig a
gyermekvédelmi törvény alapozza meg, aminek egyik fő célkitűzése (legalábbis elvben), hogy
gyermeket a szülők anyagi, lakhatási gondja miatt önmagában ne emeljenek ki a családból.
Pedig az efféle szolgáltatásokat igénybe vevők alapproblémája a nő (és gyermekei) elleni erőszak,
ami azonban ma sem szerepel egyetlen szociális ellátást biztosító jogszabályunkban sem. A
bántalmazott nő még ma sem tárgya a szociális törvénynek: fogyatékosoknak, pszichiátriai
betegeknek, időseknek és gyermekeknek van ellátórendszere, ám a bántalmazott nőknek még –
még! – nincs. Ezt a hiányt a (gyermekvédelmi rendszer részeként üzemelő) családok átmeneti
otthonai mellékfunkciójaként néhány ún. krízishely biztosításával igyekezett pótolni még az előző
szociális kormányzat, amely – ne mulasszuk el megjegyezni – múlhatatlan „érdemeket” szerzett az
ébredező nőjogi és civil szakmai mozgalmak elnyomása terén. (Itt csak utalunk rá, hogy 2005-ben,
a monopol-jogosítványokkal ellátott országos krízistelefon – az OKIT – létrehozásával az akkori
kormányzat gyakorlatilag leküzdhetetlen konkurenciát állított a NANE által üzemeltetett mind
népszerűbb és közismertebb segélyvonallal szemben, egyben országos propagandát folytatva
mindent elkövetett annak érdekében, hogy aláássa a női jogvédő szervezetek egész női jogi
koncepciójának érvényesülését a jogi szabályozásban, a gyermekvédelmi és a szociális
ellátórendszerben egyaránt. Mint legutóbb értesülhettünk róla, az OKIT adatot se gyűjt, legalábbis
nem közöl, mivel szakemberei nem ismerik a különbséget a személyes adat és a statisztikai célból
gyűjtött adat között. – „De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül sor.”)
A családok átmeneti otthonaiban a férőhelyek száma ma 4000 körül van, a KSH erről szóló adata
szerint évről évre mintegy 6-7000 gyermeket látnak el, ebből egyszerre, egy időben kb. 2500 (s
velük mintegy másfél ezer szülő) van az intézményekben.
Sok ez vagy kevés?
Az Európa Tanács ajánlása szerint 7-10 ezer lakosonként egy család-egységnyi (egy felnőtt plusz az
átlagos gyerekszám) férőhelyet kell biztosítani a családon belüli, illetve párkapcsolati erőszak
felnőtt (nő-) és gyermekáldozatai számára. Ez Magyarország népességét tekintve mintegy ezer
férőhelyet jelentene, de nem ám úgy általában mindenféle családok átmeneti otthonaiban, hanem a
nők ellen a párkapcsolaton, illetve a családon belül irányuló erőszak áldozatait szakszerűen,
megfelelő felszereléssel és megfelelően képzett szakszemélyzettel ellátott speciális
intézményekben. Ezzel ma még biztosan nem dicsekedhetünk.
Ugyanakkor a mégoly kiváló jogszabály és protokoll alapján működtetett átmeneti otthoni
elhelyezés sem elegendő, és az esetek elsöprő többségében még csak nem is megfelelő eszköz a
családon belüli, illetve a kapcsolati erőszak áldozatainak ellátására. A bántalmazott nők csak
egészen elenyésző kisebbsége akar, tud vagy kényszerül otthonából közösségi szállásra menekülni
akár egyedül, akár gyermekeivel. A többségnek, bár az erőszak az ő esetükben is súlyos probléma,
sokkal inkább van szüksége jogi, szociális, sokszor anyagi, és szinte minden esetben (nem egyszer
főleg a gyerekek miatt) pszichológiai támogatásra, semmint új szálláshelyre. Itt hívjuk fel a
figyelmet, hogy a hazai női jogvédő szervezetek által nemzetközi kutatások alapján becsült adat
szerint ma Magyarországon 2-400 ezer (200 000 – 400 000!) közé tehető a párkapcsolati erőszak

2
miatt aktuálisan segítségre szoruló nők száma. Ehhez még érdemes átlagosan egy-két gyermekkel is
számolni, vagyis nyugodtan kijelenthetjük, hogy óriási ellátandó – és ma még nagyrészt ellátatlan –
tömegről beszélünk. Minden tizedik magyar nő. Minden ötödik magyar gyermek…

Nos, kormányunk éppen ezt az óriási problémát megoldandó látott hozzá, hogy az országgyűlési
határozat értelmében, lehetőleg a szükségletekhez igazítva növelje – az ő szavaival – a kapcsolati
erőszak elleni hatékony fellépés érdekében a krízisközpontok és félutas kiléptető házak számát, és –
új elemként – biztosítson olyan szolgáltatásokat, „amelyek révén megelőzhető, hogy a kapcsolati
problémák erőszakhoz vezessenek”. Ez utóbbi célt hivatott szolgálni a krízisambulanciák hálózata,
amelynek vidéki tagjai négy éves időtartamra 60-63 millió forintnyi EU-s forrásból, a Budapesti
Krízisambulancia pedig állami költségvetésből (ennek összegét – úgy látszik, nem EU-s pénz lévén
nem kötelező kitenni a honlapra – nem tudtuk meg) gazdálkodhatnak.
Itt fontos megjegyezni, hogy a frissen felálló új intézmény-struktúra, a hozzá fűzött értelmezés, a
neki leosztott feladatok egyaránt arról tanúskodnak, hogy a kormányzat még nem értette meg teljes
mélységében a nők elleni (családon belüli, kapcsolati) erőszak természetét, jelentőségét,
kezelésének, leküzdésének hatékony módját. Így fogalmaznak: „A kríziskezelő ambulanciák
lehetővé teszik, hogy azokban a kapcsolatokban, ahol problémák jelentkeznek, és azok nem
megfelelő kezelése az erőszak kialakulása felé vezet, az áldozatok és potenciális áldozatok kellő
segítséget kapjanak ahhoz, hogy ne alakuljanak ki súlyos krízishelyzetek” Úgy képzelik tehát, hogy
az erőszak a rosszul kezelt konfliktusok elmérgesedése miatt alakul ki, és mint ilyen, jó
kommunikációval, hatékony konfliktusmenedzsmenttel megelőzhető. Pedig ez nem így van. („De
ez már más történet, és elbeszélésére egy más alkalommal kerül majd sor”.) Megragadjuk azért az
alkalmat, hogy a kedves kedves Olvasó figyelmébe ajánljuk a www.nokjoga.hu és a www.nane.hu
oldalakat: ezeken számos cikket, szakkönyvet, szakembereknek szóló módszertani anyagot,
népszerűsítő kiadványt, brosúrát találni e tárgyban. Lehet, hogy nem ártott volna mégis kikérni a
témakörben rendkívüli tapasztalatra és széleskörű gyakorlatra szert tett civil szervezetek, jogvédők
és szakértőik véleményét?
Meghirdették és lezárták tehát a pályázatokat, felhívásokat, részben kiemelt, részben pályázatos
projektek keretében elfogadták és beindították az új, illetve megújuló szolgáltatásokat,
intézményeket. 2018. november 25-én a nők elleni erőszak világnapján már működött a hét
regionális krízisambulancia. Négyet ezek közül – Budapest, Orosháza, Szolnok, Miskolc – az
Ökumenikus Segélyszervezet működtethet. A szervezet ebben a projektidőszakban – konkrétan az
ún. kapcsolati erőszak leküzdését célzó programokra – országosan 519 millió forintot, más
tevékenységekre – így intézményei, hajléktalanszállói korszerűsítésére, tanodaprogramokra,
területfejlesztésre és másra – további 1,3 milliárd forintot nyert el. A fennmaradó három regionális
krízisambulanciát már üzemelő menedékhelyek („krízisközpontok”) fenntartói működtethetik: a
mosonmagyaróvárit a Pápai Sarokkő Baptista Gyülekezet, a devecserit a Vöröskereszt, és a
kaposvárit az egyetlen civil szervezetnek tekinthető szervezet, a Borostyánvirág Alapítvány.
Ami az anyagiakat illeti, kormányunk nem aprózta el az EU-s forrásokat: egy-egy szervezet
a különféle összefüggő és rokontevékenységek közül egyszerre többre is nyert támogatást,
így a már megismert Ökumenikus Segélyszervezet (kis híján 2 milliárd) mellett a Pápai
Sarokkő Baptista Gyülekezet a krízisambulancián kívül krízisközpontra és félutasházakra
összesen 264 milliót, a Borsodi Intézményfenntartó Központ (vajon mi lehet az?)
krízisközpontra és félutas házakra 206 milliót, a Nyírségi Intézményfenntartó Központ
ugyanezen célokra szinte fillérre ugyanannyit: 206 millió forintot kapott, a kaposvári
Borostyánvirág Alapítvány a krízisambulancia (62,6 millió) mellett a súlyosan
veszélyeztetett, traumatizált ellátottak számára még egy „Biztos Pont” Segítőközpontot is
létrehozhat és működtethet a következő négy évben a további mintegy 120 milliós
támogatásból. A mosonmagyaróvári Lehetőség Családoknak 2005 Alapítvány két, az

3
 emberkereskedelem áldozatainak szánt félutasházra összesen 88 millió forintot kapott, a
Vöröskereszt pedig országosan – az egy Devecseri krízisambulancia mellett több
krízisközpontra és félutasházra nyert összegekkel együtt – ezekből a forrásokból 259 millió
forinthoz jutott. Még létesül egy speciális otthon súlyosan bántalmazottak (8 felnőtt, 12
gyermek) részére Ajkán, ahol maximum fél évig lehetnek az ellátottak. Hihetnénk, hogy
rengeteg pénzt kaptak a felsorolt szervezetek, s ebből könnyűszerrel meg lehet majd
valósítani a kapcsolati erőszak leküzdését: pikk-pakk. Ám ne ringassuk magunkat
illúziókba: 63 millió forint négy évre egy krízisambulanciára, 44 millió ugyancsak négy évre
egy kiléptető lakásra: bizony nagyon szűkmarkú adomány. (De ez is más történet, s ennek
elbeszélésére már egyszer, régebben – kicsit más hangvétellel persze – sort is kerítettünk.)
Dolgozatunk első fejezetét tehát lényegében dicsérettel zárjuk: kormányunk túllépve az évtizedes
vitákon, tudomásul véve, hogy szükség van a nőket érő erőszak áldozatait ellátó komplex, egymásra
épülő elemekből álló intézményrendszer kiépítésére, elfogadva, hogy az irányadó elvek és eszközök
egész rendszerét kínálják a legfontosabb nemzetközi egyezmények (köztük témánk szempontjából a
két legrészletesebb, a CEDAW és az Isztambuli Egyezmény), megértve azt a sarkalatos tényt, hogy
az ún. kapcsolati erőszak elsősorban a nőket és a gyermekeket éri, és hogy az nem csak fizikai,
hanem érzelmi, lelki, gazdasági formákat is ölthet, ami esetleg kevésbé látványos, de épp annyira
súlyos és pusztító lehet – ha nem is a szájától vonva meg a stadionpénzt, azért mégis mélyen az
Unió zsebébe nyúlva, a nőket érő erőszak leküzdése terén tényleg komoly fejlesztés
kezdeményezésére szánta el magát.
Külön el kell ismernünk, hogy a programokat indító kormányzat helyesen értelmezte az Unió
segítségét, és ezt a támogatást nagyrészt az új intézmények létesítésére, a régiek fejlesztésére, új
módszerek és eszközök kipróbálására használja fel, hogy azután, legalábbis reményeink szerint, a
projektidőszak elteltével majd az állami költségvetésből tartsa fenn és működtesse, amit most a
támogatásból alakított ki. Ezt így kell csinálni.

II. Elégtelen
A krízisambulanciák megnyitásának hírét – bár közülük egyik-másik már több, vagy majdnem egy
éve üzemel (van-e aki hallott róluk? Mosonmagyaróvár: 2017. október 1., Kaposvár: 2018. február
1.) – 2018. november 25-én tette közzé az Ökumenikus Segélyszervezet, és külön honlapot is
létesítettek www.aszeretetnemart.hu linken. Ugyanakkor, bár e-mail címet, telefonszámot (mobil!
Bántalmazott nők: hívjatok mobilszámokat!) és még címet is megadnak mind a hét helyszínhez,
azonban például a Vöröskereszt, annak is a Veszprém megyei szervezete egy szóval sem említi
honlapján, hogy Devecser városában volna neki egy ilyen krízisambulanciája. A bántalmazott nők
megsegítésével foglalkozó (országos) programja, az egyébként a jelen projekttől teljesen független
Abigél program tavaly év végén lezárult… A Pápai Sarokkő Baptista Gyülekezet, amely, mint
jeleztük, 264 millió forintos támogatásból működtetheti a krízisambulanciát és a
menedékotthonokat, mind a honlapján, mind a facebook-oldalán mélyen hallgat a projektről.
Mindez nem utal különösebb intézményi professzionalizmusra, ugyanakkor természetesen nem az a
lényeg, hogy a honlapokat időben frissítik-e. (Bár… de: ez igenis lényeges.) A fő kérdés az, hogy a
bántalmazott nők és gyerekek ellátása terén valóban követik-e az új intézmények a nemzetközi (és
hazai!!!) szervezetek gyakorlatát, ismerik és használják-e a szakirodalmat, tudnak-e majd
hatékonyan bánni az erőszakot elszenvedett nőkkel, gyermekekkel, felismerik-e a bántalmazást,
ráismernek-e az erőszakra.
Nem tudjuk, pontosan milyen képzettséget, speciális ismeretet várhattak el a krízisambulanciák
szervezői a leendő munkatársaktól. Szakirányú felsőfokú végzettséget, gyakorlatot, jogosítványt…
Csakhogy ez a felkészültség ma úgy általában a gyermekjóléti és családsegítő központok,

4
gyámhivatalok, igazságszolgáltatási szervek munkatársai körében a legkevésbé sem biztosítja, hogy
értsék és kezelni is tudják a párkapcsolati, családon belüli erőszak-eseteket. (Ezzel kapcsolatban
hadd ajánljam az Olvasó – és persze elsősorban a szakemberek – figyelmébe Spronz Júlia: A jog
hálójában c. tanulmányát.)
Miközben kormányunk az eddig ismertetett programokkal jelentékeny lépéseket tett a nők elleni
erőszak leküzdése, a korszerű áldozat-ellátás megszervezése irányában, szinte percre pontosan
ugyanakkor (ráadásul éppen a közigazgatási bürokráciacsökkentés folytatásával érintett egyes
kormányrendeletek módosításáról (!!!) szóló 60/2017 (III.20.) Korm. rendelet 3. pontjával) lehetővé
tette a gyámhatóság számára a kötelező közvetítői eljárás (magyarul: mediáció) elrendelését a
kapcsolattartási ügyekben egymással megegyezni nem képes szülők között.
Nos, a gyámhatóságok előtt – adatunk természetesen nincs, de fogadást nyugodtan köthetünk erre –
a megegyezni képtelen szülők szinte teljes körében jelen van a kapcsolati erőszak valamelyik
változata. Mondanunk se kell, hogy ezúttal is, mint mindig, mintegy 90%-ban a férfi az elkövető és
a nő és/vagy a gyermek az áldozat. A gyermekvédelem szervei azonban erről (és a témát alaposan,
és meglehetős kritikusan körbejáró ombudsmani jelentésről) a jelek szerint nem tudnak, és gyors
egymásutánban rendelik el a kötelező mediációt, tovább sanyargatva ezzel az amúgy is a földbe
alázott bántalmazott nőket.
Itt szeretnénk ismételten emlékeztetni arra, hogy Magyarország aláírta az Isztambuli Egyezményt,
amely kifejezetten tiltani rendeli az ún. alternatív vitarendezési eljárásokat, köztük a közvetítést és a
békéltetést is az Egyezmény hatálya alá eső erőszak minden formájával kapcsolatban (48. cikk). Az
aláírással tehát Magyarország kötelezettséget vállalt egyebek között arra is, hogy mivel ez direkt
módon szembe menne az Egyezmény előírásaival, ezért nem fog mediációt alkalmazni, különösen
nem kötelezően elrendelni a gyermekvédelmi eljárásban, ahol a párkapcsolati erőszak előfordulási
esélye igen magas.
Nem teszteltük tudatosan, tehát nem küldtünk a nyakukra ál-klienseket, nem hazudtunk
álproblémákat a telefonba. De tény, hogy amúgy is nehézségekkel küzdő nőtársainknak, akiknek
önkéntes munkában itthonról igyekszünk segítséget szerezni, azt javasoltuk, hogy eresszenek meg
egy e-mailt vagy egy telefont a területileg illetékes – vagy ha csak kérdésük van, akkor bármelyik –
krízisambulanciának. Kérjenek segítséget.
Az elmúlt néhány napban három nő keresett fel több alkalommal három krízisambulanciát. (Volt,
aki kettőt is, volt, aki többször, de egyet.) A három nő közül kettőnek az volt a problémája, hogy a
gyámhatóság kötelező közvetítőeljárást (mediációt) rendelt el közötte és volt párja, gyermeke apja
között. A harmadik nő tartásdíj-nem fizetés ügyében telefonált. Az utóbbi esetben a
krízisambulancia, bár megígérte, nem hívta vissza a klienst. A másik két nő rámenősebb volt:
egyikük előbb írt, majd telefonált. Aztán a megígért visszahívásra várt-várt, majd a fogadási idő
vége felé ismét telefonált, hogy nem tetszettek visszahívni. Letolták: az ő érdeke, hogy segítséget
kapjon, miért nem telefonált előbb. Amúgy az is kiderült, hogy a honlapon megadott típus e-mailt
nem olvassák, arra ne is tessenek írni… Az egyik munkatárs szerint a mediáció jó dolog, az ügyfél
csak nyugodtan fogadjon szót a gyámhivatalnak, ő igazán nem érti, mi a baj a közvetítéssel. A jogi
tanácsadó ugyan egyetértett, hogy fellebbezni kéne a határozat ellen, de aztán ő volt az, aki nem
telefonált mégse. A harmadik nőt a krízisambulancia mentálhigiénés munkatársa első találkozásuk
alkalmával jól kioktatta, hogy miért is éppen az ő személyiségében rejlik az újra és újra „bevonzott”
bántalmazó kapcsolat magyarázata. A jogi segítő pedig, akihez a megbeszélt időpontra bement –
amihez meg kellett kérje az édesanyját, hogy utazzon el hozzá vidékről, hozza el kisgyermekét az
óvodából és vigyázzon rá, amíg ő hazaér – elfelejtette felírni az időpontot a naptárába, és nem volt
ott.
Természetesen minden kezdet nehéz. De azért … ez így együttvéve túlságosan is nehéznek látszik.
Lehetséges (és szurkolunk is ezért), hogy végül sikeres lesz kormányzatunk nagy kísérlete, amely a
kapcsolati erőszak megelőzését, kezelését, az áldozatok megsegítését és rehabilitálását, az

5
elkövetők eltérítését, a közvélemény alkalmas formálását, a szakemberek hatékony és gyors
felkészítését tűzte ki célul. Végül is úgy is lehet eredményt elérni, ha az ember maga talál ki
mindent, nem támaszkodik a felhalmozott tudásra, nem olvas szakirodalmat: egyszerűen bízik a
józan eszében és a jó szívében. Lehet. De kevéssé valószínű.

Magyarországon 25 éve működik a NANE Egyesület, amely kifejezetten a nők elleni párkapcsolati
erőszak áldozatainak ellátására, illetve az erőszak megelőzésére specializálta magát. Nagyon sok
munkatársat képeztek ki már a negyedszázadnyi idő alatt. Nagyon sok hívónak segítettek. Nagyon
sok képzési és szakmai programot dolgoztak ki és próbáltak ki. Nem csak itthon, a világban
mindenütt ők azok, akiket Magyarországról mint a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés
szakértőit ismerik, akiknek a véleményére a nagy nemzetközi szervezetek (ENSZ, EU, ET) és a
nem kormányzati szervezetek és ezek szövetségei (pl. WAVE) ebben a kérdéskörben kíváncsiak.
De nem, kormányzatunk, s az általa válogatottan szűk körből kikerülő (nagyrészt egyházi
fenntartású) szolgáltató intézmények határozottan nem óhajtanak tudni a női jogvédelem terén
tapasztalatot szerzett kollégáik eredményeiről. Nem olvassák kiadványaikat, nem hívják be őket
tanácsadónak, nem működnek együtt velük, s ahelyett, hogy ami már megvan, ami már bizonyított,
ahhoz csatlakoznának, azt fejlesztenék, inkább elkezdenek mindent elölről. Jó sok buktató – hogy
ne mondjam: bukás – várja még őket, míg végre megtanulják, hogy mikor segítünk és mikor ártunk.