Dr. Bócz Endre Dr. Lakatos János

Kriminalisztikai jegyzetek és tanulmányok
Rendőrtiszti Főiskola Kriminalisztikai Tanszék
dr. Bócz Endre – dr. Lakatos János
A kriminalisztika egyes aktuális elméleti kérdései
Jegyzet
RTF – 2008.
Írták:
dr. Bócz Endre

az állam és jogtudományok kandidátusa
2. és 3. fejezet
dr. Lakatos János

1. fejezet
Lektorálta:
dr. Finszter Géza
az MTA doktora
Szerkesztette:
dr. Lakatos János
Sorozatszerkesztő: dr. Lakatos János
Készült a Rendőrtiszti Főiskola Informatikai Intézetében
2
Kriminalisztikai jegyzetek és tanulmányok, RTF Kriminalisztikai Tanszék – A kriminalisztika egyes aktuális kérdései (jegyzet, RTF 2008.)
I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében
1. A KRIMINALISZTIKA HELYE A TUDOMÁNYOK

RENDSZERÉBEN1
A kriminalisztika létezése aligha cáfolható, ugyanakkor a mibenlétével kapcsolatos nézetek

korántsem tekinthetők egységesnek. A legismertebb az a („hagyományos felfogást” tükröző,
és az eredetével nyilvánvalóan korreláló) megközelítés, mely szerint a kriminalisztika (egy-
szerű fordításban: bűnügyi nyomozástan) a bűncselekmények nyomozásának, felderítésének
tudománya – noha már a hazai szakirodalomban méltán mérföldkőnek tekinthető (1961-ben
kiadott) Kriminalisztika Általános Rész c. tankönyvben is fellelhetők a kriminalisztika más
alkalmazási területeiről szóló gondolatok.
Persze nem ez az egyetlen probléma. Kérdés például, hogy a kriminalisztika egyáltalán tu-
domány(ág)-e2 – vagy csupán a bűnügyek nyomozásának praktikuma, „gyakorlati program-
ja”, az e tekintetben számításba vehető technikai eszközök és eljárások alkalmazásának kon-
centrátuma? Netán „alkalmazott büntetőeljárás-jog”; esetleg a bűnügyek felderítését szol-
gál(hat)ó „bűnügyi segédtudományok”-at ötvöző, (valamiféle) rendszerbe foglaló stúdium?
Vagy afféle „rendőrtudomány”, amely a felhalmozódott nyomozási tapasztalatokra támasz-
kodva állítja a különböző szaktudományok eredményeit a bűncselekmények felderítésének és
megelőzésének, a bizonyítékok összegyűjtésének szolgálatába?
S ha mégis tudomány(ág): akkor mi a helyes elnevezése, hol a helye a tudományok rend-
szerében; miből áll; inter- vagy multidiszciplináris-e? S vajon tényleg csak a bűnügyek meg-
oldásához nyújt jól használható ismereteket, eszközöket, módszereket; avagy a jogalkalmazás
egészét tekintve alkalmazható a felderítés, a bizonyítás, a (jogalkalmazási) tényfeltá-
rás/ténymegállapítás „tudományaként”?
Mielőtt megvizsgálnánk a válaszlehetőségeket, bevezetésképpen – sokszor még a megfo-

galmazásban is jókora egyszerűsítéssel3 – tekintsük át az előzményeket.
1
A fejezet anyagához javasolt irodalom:
Katona Géza: Bizonyítási eszközök a XVIII–XIX. században. A kriminalisztika magyarországi előzményei (Bu-
dapest, 1977.);
Kriminalisztika Általános Rész (tankönyv, Belügyminisztérium Tanulmányi és Módszertani Osztálya, szerk.: dr.
Garamvölgyi Miklós, dr. Viski László, dr. Demeter András, dr. Déri Pál, dr. Katona Géza; Budapest, 1961., a to-
vábbiakban Kriminalisztika Általános Rész) I–III. fejezetek;
dr. Katona Géza: A kriminalisztika és a bűnügyi tudományok (BM Kiadó, Budapest, 2002.) 2. fejezet, a további-
akban Katona, i.m.);
Kriminalisztika (BM Duna Palota és Kiadó, 2004., szerk.: dr. Bócz Endre, a továbbiakban Kriminalisztika 1–2.)
1–8. fejezetek;
Balláné – Kunos – Lakatos: Bevezetés a kriminalisztikába (jegyzet, szerk.: dr. Lakatos János, Rejtjel Kiadó, Bu-
dapest, 2004., a továbbiakban Bevezetés a kriminalisztikába) 1., 3–4. fejezetek;
dr. Bócz Endre: Kriminalisztika a tárgyalóteremben (Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2008.).
2
A tudományok rendszerének áttekintéséhez lásd a 169/2000. (IX. 29.) Korm. r. mellékletét – amely egyébként
azt a látszatot kelti, hogy tudományok nincsenek – merthogy következetesen tudományterületekről és a hozzájuk
tartozó tudományágakról beszél. Alighanem egyszerű tájékozatlanság a részemről, hogy nézetem/felfogásom
szerint (a tudományterületeken belül) vannak egy-egy kérdéskört (önállóan) feldolgozó tudományok, és az azo-
kon belül, vagy mellett jól meghatározható részterületekkel foglalkozó tudományágak; amelyek azután tovább
bonthatók tudományágazatokra (a szerző megjegyzése).
3
Jegyzetről és nem tudományos tanulmányról lévén szó, a cél érdekében ez alighanem megengedhető.
3
1.1. A KRIMINALISZTIKA KIALAKULÁSA, FEJLŐDÉSE
Noha a története kétségkívül szorosan összefügg a bűnügyek megoldásával, s már az időszá-

mításunk előtti korból is fennmaradtak olyan emlékek, amelyeket (mai szemmel nézve) joggal
tekinthetünk az előfutárainak, a kriminalisztika a bűnügyi nyomozás egyes kérdéseire „szako-
sodott” stúdiumként meglehetősen „későn”, a XIX. század közepétől alakult ki. A társadalmi
fejlődés ugyanis fokozatosan teremtette meg a tudománnyá válásához szükséges azon társa-
dalmi, jogi, tudományos/technikai feltételeket, amelyeket rendszerint a következőképpen
„szokás” megnevezni/összefoglalni:
– létrejöjjön a bűnüldözés állami monopóliuma, és kialakuljon a (többé-kevésbé) egységes
bűnüldözési szervezet;
– megfogalmazódjon a nyomozás, a felderítés és a bizonyítás tudományos alapokra helye-
zése iránti valóságos igény;
– a tudományos-technikai ismeretek fejlettsége elérje az a szintet, amelyre támaszkodva
legalább is esély mutatkozik a kérdéses/vizsgálandó esemény során létrejött elváltozások
felismeréséhez, felkutatásához, rögzítéséhez, reális vizsgálatához és értékeléséhez.
Az ismert kriminológiai megfogalmazás szerint a bűnözés történelmileg változó, társadal-

milag meghatározott tömegjelenség, amely meghatározott területen és időszakban elkövetett
bűncselekmények és elkövetőik összességéből áll; míg a bűnüldözés a társadalomnak a bűnö-
zés visszaszorítására, leküzdésére irányuló tevékenysége. Ez utóbbi szükségszerűen magába
foglalja a bűnmegelőzést is.
Mint látható, a középpontban a bűncselekmény áll; a többi tulajdonképpen ehhez „igazo-
dik”. (Ha megmondjuk, mi a bűncselekmény, akkor kerülhet sor az elkövető meghatározására;
s ez után térhetünk rá a bűnüldözés kérdéseire.)
1.1.1. A bűncselekmény (és elkövetője)
Sosem volt (és aligha lesz) olyan közösség, amely valamely módon ne gondoskod-
na/gondoskodott volna a saját létét, fennmaradását, működését, illetőleg a jól (vagy kevésbé
jól) megfogalmazott közösségi- (csoport) és/vagy magánérdekeit sértő/veszélyeztető magatar-
tások elítéléséről, üldözéséről, szankcionálásáról. Az mindig is az adott közösségtől – ponto-
sabban azoktól, akik a közösségen belül a hatalom gyakorlói/birtokosai – függ(ött) az, hogy
mikor, hol, mi minősül(t) deviáns4 magatartásnak.
Ahogy a társadalom fejlődése fokozatosan elvezet az állam és a jog kialakulásához, meg-
kezdődik az elvárt, kívánatos, helyes magatartások és persze a normaszegések megfogalmazá-
sa, differenciálása és kategorizálása. A jogalkotás „közvetíti” az állam azon akaratát, hogy mi
maradjon meg az erkölcsi, a vallási (stb.) normák körében és mi a jog hatálya alá; hogy mely
viszonyokat mely jogág keretében kíván szabályozni; hogy a társadalomra, a közösségre ve-
szélyes magatartások közül mi tartozzék a büntetőjog (vagy más, hasonló elven működő jog-
ág) hatókörébe.
Az állam és a jog létrejötte persze mit sem változtat azon a tényen, hogy a különféle lehet-
séges deviáns magatartások „besorolása” valójában továbbra is elsősorban a hatalom nézeteit,
érdekeit, akaratát, s csak részben az adott közösség egészének valóságos igényeit fejezi ki.
(Ez ma sincs másképpen: nem mindig találkozik a „közízléssel” az, ahogyan a hatalmi pozíci-
ókat betöltők, a vallási, faji, nemzetiségi és más csoportok védelme/privilegizálása, a nemzet-
közi szerződések, a gazdasági érdekek, a globalizáció – és így tovább – befolyásolják a bünte-
tő jogalkotást.)
4
Itt most: az elfogadottól/megkívánttól eltérő, elítélendő, üldözendő, büntetendő.
4
A tekintetben, hogy mely magatartás minősül bűncselekménynek, ki és milyen körülmények

között elkövetőnek, nyilvánvalóan mesterséges határvonalról van szó; ezért sem a gyakorlati
bűnüldözésben, sem a bűnügyi tudományok művelése során nem lehet figyelmen kívül hagyni
a büntetőjogi szabályozás útján a bűnözéshez soroltakkal rokonságot mutató cselekménye-
ket/eseményeket,5 és a magatartási követelményekkel való szembeszegülésre, deviáns visel-
kedésre való hajlandóságra utaló egyéb jelenségeket sem. Nem véletlenül különböztetjük meg
a bűnelkövetőt a bűnözőtől, mint ahogyan okkal beszélünk potenciális bűnelkövetők-
ről/bűnözőkről6 is.
Mindezek okán a bűncselekmények körének meghatározása és az egyes tényállások meg-
fogalmazása világszerte egyáltalán nem egységes, és persze folyamatosan változik is, ami
természetesen befolyásolja a bűnüldözést és annak lehetőségeit.
Nem lehet pl. más országból kikérni azt, aki az ottani szabályok szerint nem követett el bűncselek-
ményt – és viszont; e tekintetben jelentősége van az alkalmazható büntetési nemeknek is. Pl. az elhíre-
sült bróker-ügyben pedig nem lehet eljárni azon bűncselekmény elkövetése miatt, amely nem szerepel
Ausztria büntető törvénykönyvében; s bár a többszörös gyilkos Magda Marinkó fogva tartása sok-sok
adóforintunkat emészti fel, mégsem adhattuk ki olyan államnak, ahol még nem törölték el a halálbün-
tetést.
Gyakori, hogy új „bűnözői fogások”, formák jelennek meg (különösen a gazdasági jellegű,
a nemzetközi, a szervezett bűnözés területén), és sokan azért „ússzák meg” a büntetést, mert a
jogalkotás „késik” – merthogy idő kell mind a cselekmény jellegének felismeréséhez, és a
megfelelő jogszabály megalkotásához.
Sokszor az is döntő mozzanattá válik, hogy az állam mit akar „felmutatni”, mit képes
megoldani (lásd például a szabálysértési értékhatárok változását, a kábítószer-fogyasztók fele-
lősségre vonásának „elterelését”, újabban az egyes közlekedéssel összefüggő cselekmények
felderítésének, bizonyításának, büntetésének meglehetősen aggályos módozatait).
És nem kisebb gond az sem, ha a jog(alkotás) hiányosságai értelmezési problémákhoz ve-
zetnek. Napjainkban sajnos jellemző a politika és a szakma kellő együttműködésének, együtt
gondolkodásának hiánya; az ad-hoc döntések uralkodása.
1.1.2. A bűnüldözés állami monopóliuma, az egységes bűnüldözési szervezet
A felelősségre vonáshoz természetesen szükség van azokra, akik valamiféle felhatalmazással

bírnak a közösség nevében/érdekében eljárni.
Amíg még nem létezett az állam, a belső viszályokban a család- és nemzetségfők tettek
igazságot; a közösséget kívülről ért (mások okozta) sérelmek megtorlása, megbosszulása pe-
dig mindnyájuk kötelessége volt. A vérbosszú sokszor egész családok, nemzetségek kiirtását
„eredményezte”. Később (nem kis részben azért, mert gazdaságosabb volt) a vérbosszú he-
lyett anyagi kompenzációt (vérdíjat) követel(het)tek.
Az állam és a jog kialakulásával megkezdődik az igazságszolgáltatás „államosítása”, álla-

mi irányítás alá vonása, s vele együtt a feladatoknak az állam által „diktált” megosztása,
melynek következtében (nyilvánvalóan) megszűnik a magánjellegű igazságszolgáltatás – s
benne a magánjellegű bűnüldözés – hegemóniája.
Több évszázados folyamat indul meg, melynek során lassanként létrejönnek a rendfenntar-
tás, a bűnüldözés, a bíráskodás különféle szervei, szervezetei és velük együtt az intézményes
5 Ugyanazon magatartás többféle jogi megítélés alá is eshet: lehet bűncselekmény, szabálysértés, lehetnek polgá-
ri jogi következményei, vagy még az sem; lásd például az ún. kettős alakzatú cselekményeket; a testi sértés kü-
lönféle variációit a bűntettől a sportolás közben okozott sérülésig – stb.
6
Némi egyszerűsítéssel: akiben életmódja, magatartása, beállítottsága stb. folytán/miatt „benne rejlik” a lehető-
ség, hogy majdan bűncselekményt követhet el, illetőleg bűnözővé válhat. Lásd még: Bevezetés a kriminaliszti-
kába, 17–20. old.
5
(közjellegű, állami) igazságszolgáltatás. Az állam szerepvállalásának első lépéseitől persze

még hosszú az út az állam bűnüldözési monopóliumáig.
Eleinte azon ügyek kivételével, amelyeket az államhatalom is fontosnak tartott, sokféle bűncselek-
mény felderítése, „bizonyítása”, s részben a megtorlása is a sértett (a család, a nemzetség, a lakó- vagy
más közösség) joga és feladata maradt. A mai értelemben vett officialitás elve csak nagyon szűk kör-
ben érvényesült; ezen túlmenően az állam (ne legyünk szemérmesek: nem egyszer azért, mert ebből
hasznot húzhatott, úgymint megtakaríthatta és/vagy megfizettethette az eljárás költségeit, avagy anya-
gi javakhoz juthatott a kiszabott büntetés folytán) amolyan „igazságosztó” szerepet vállalt.7
A bűnüldözés vonatkozásában a mai napig sem elhanyagolható a vallás és az egyházak

szerepe. Már az „égi, isteni jeleket” közvetítő törzsi varázsló is részt követelt magának a hata-
lomból – s amint megjelenik a vallás és az egyház, tovább differenciálódik a bűnüldözés is.
Az egyházak befolyásának, államhatalommal való összefonódásának legkirívóbb példái az
uralkodó vallási nézetek/normák jogszabállyá emelése és megszegésük állami és/vagy egyházi
bíráskodás útján való megtorlása. S persze ne feledjük a „világi” hatalom istenektől „eredez-
tetését” sem (e miatt nem is olyan könnyű eligazodni a „feladatmegosztás” kérdésében).
Néhány gondolatot a fentebbiekhez. Egyiptomban (Thébában) a helytartó a sírfosztogatók felderítése

és elfogása érdekében még különbizottságot is állított a „holtak városának rendőrfőnöke” mellé. A
római köztársaság fénykorában a kiemelkedő bűnügyekben (lázadás, hazaárulás, ölési cselekmények)
felkutatták és kivallatták a tanúkat; az adócsalás elkerülése érdekében kivizsgálták a rabszolgák halál-
eseteit – stb.
Magyarországon az államszervezet kialakulása után a királyi, majd a nádorispáni bíráskodás színvona-
la lényegében nem különbözik a korabeli más feudális államokétól. Az új vallás és a tulajdon egyaránt
a törvény igen szigorú védelme alatt áll. A korabeli bírák törvénynapokat tartottak; az előttük megjele-
nő felek maguk terjesztették elő a bizonyítékokat. Az állam „hivatalból” is eljárt: a királyi nunciusok
(megbízottak) feladata volt, hogy a királyi vármegyéket sorra járva tömeges meghallgatást tartsanak és
a lakosság közreműködésével „nyomozzák ki” a tolvajokat.8 A Váradi Regestrum (tüzesvaspróba-
lajstrom) arról tanúskodik, hogy az ítélkezés nálunk sem nélkülözte a korban szokásos módszereket.
A vallás és az egyház vonatkozásában nem csak az inkvizíció rémségeiről van szó; vannak mai példák
is. Gondoljunk csak az iszlámhoz kapcsolható egyes tényezőkre (mint pl. az öngyilkos merényletek
„igazolására”, a fatvára, a dzsihádra – amelyek lényegében a vallás nevében kiadott gyilkossági paran-
csok; a nők emberi jogainak korlátozására, a sajátos ítélkezésre, a haladó erők választásokból kizárásá-
ra); azután a katolikus egyháznak az abortusszal, a géntechnológia gyógyítási célú alkalmazásával va-
ló szembehelyezkedésére stb.; nem is szólva az „öntörvényű” szektákról. Mindezek nem csak a huma-
nitárius jogokat érintik, hanem (legalább is esetenként) megkérdőjelezik az állam bűnüldözési mono-
póliumát is; és kissé elébe vágva a következőknek: itt ugyan miféle tudományos megalapozottság mu-
tatható ki a felelősségre vonásban, pontosabban a megtorlásban?
A „valódi” rendvédelmi szervek a XVIII. században jelennek meg; és a XIX. század köze-
pétől kezdődik meg a csak bűnüldözéssel foglalkozó szervek (bűnügyi rendőrség) kialakulása,
és lesz általános az állami bíráskodás.
Nagyjából ezen időszaktól kezdve számolhatunk a kriminalisztika kialakulásához szüksé-
ges két fontos előfeltétel – úgymint a bűnüldözés állami monopóliuma, valamint a többé-
kevésbé egységes bűnüldözési szervezet – (kimutatható) teljesülésével.
Ez arányváltozást, minőségi előrelépést jelent – de semmiképpen sem a magánjellegű
bűnüldözés felszámolását, sem megszűnését. Az állami monopólium lényege (némi egyszerű-
sítéssel élve) a következőkben ragadható meg:
– az állam hol vonja meg a saját büntető hatalmának a korlátait – mi az, amit magára vállal,
és mi az, amit átenged, sőt: másokra testál,
7
Akkor „járt el”, ha a jogvitában érintettek az állami igazságszolgáltatás valamely szervéhez fordultak.
8
Csupán kriminalisztikai vonatkozású érdekességként: a törvényi előírások azt is meghatározzák, hogy milyen
formai szabályokat kell betartani a nyomkövetés során, súlyos következményekkel, büntetéssel fenyegetve azo-
kat, akik a nyomozók munkáját akadályoznák.
6
– továbbá milyen lehetőségekkel bír/rendelkezik és milyen feltételeket teremt a magára

vállalt feladatok ellátásához.
A feladatok megosztása lényegében kezdettől fogva azon alapul, hogy a bűnüldözés nem
csak állami feladat, hanem az egész társadalom érdeke és kötelessége; s hogy nem csak lehe-
tetlen, hanem indokolatlan is, hogy mindenről az állam gondoskodjon.
Egyrészt, ha mindent az állam vállalna magára, ahhoz olyan óriási apparátus kellene, ame-
lyet „eltartani” sem lehet – erre egyetlen állam sem (volt) képes; tehát muszáj bizonyos (leg-
inkább az „önerőből” megvalósítható, állami beavatkozást alig, vagy nem igénylő, illetőleg a
nélkül is működtethető) feladatokat – átengedés és/vagy kötelezés módján – a magánszférára
bízni.
Másrészt a magánjellegű bűnüldözésnek is vannak olyan racionális, elfogadható
okai/indokai, amelyek miatt bizonyos idevágó – a személyes, az emberi és az állampolgári jo-
gokhoz kapcsolódó, a társadalmilag elismert értékek szerint behatárolt – döntési, tevékenységi
jogokat (és persze a velük járó kötelezettségeket) egyetlen állam sem vonhat meg a polgárai-
tól; legfeljebb a társadalmi berendezkedés aktuális formája/fajtája/színvonala szerint korlátok
közé szorít(hat).
Azzal, hogy a társadalom fejlődése nyomán létrejön az állam, nem hogy nem szűnnek meg, hanem
egyre inkább „szaporodnak” és differenciálódnak a kisebb-nagyobb (mikro-, de akár globális méretű),
különféle jellegű/rendeltetésű közösségek, csoportok és szervezetek. És nincs köztük olyan, amely a
dolog természetéből fakadóan ne töltene be valamiféle szerepet (mert rákényszerül, ráosztják; vagy
éppen maga vindikálja, követeli a részvétel/közreműködés, a döntés – stb. – jogát) mind a bűnözésben,
mind a bűnüldözésben, persze nem egyforma és időszakonként is változó támogatottsággal.
A magánjellegű bűnüldözés megítélésének két alapvető (bár hatásában, következményei-

ben egymáshoz nehezen mérhető, hasonlítható) szempontja van: mit mond ki (preferál) az ál-
lam – és mi az, ami megegyezik a „közízléssel” (minek van társadalmi támogatottsága).
A bűnüldözési feladatok megosztásának csak az egyik területe, hogy az állam szerint mit
tehet, és mit nem tehet a sértett a már bekövetkezett esemény kapcsán. A másik terület az ál-
lam bűnüldözési tevékenységének kötelező támogatása – a feljelentési, a közreműködési kény-
szer. A harmadik a megelőzésben való részvétel.
a) A sértett az állam által meghatározott körben rendszerint abban dönthet, hogy mit tart a
maga számára sérelmesnek, és miféle megoldást választ a „megtorlásra”. Erre szolgálnak az
olyan jogintézmények, mint a magánindítvány, a magánvád, esetenként a büntető út he-
lyett/mellett a polgári peres eljárás; s többé-kevésbé a pótmagánvád is.
Ez így elvileg „tiszta ügy” – csakhogy a gyakorlatban a sértettek (finoman szólva) nem
mindig találják kielégítőnek az állam által felkínált lehetőségeket, és nem mindig választják a
törvényes utat. Igencsak színes tehát azon ügyek palettája, amelyekben így vagy úgy a sértetté
a döntő szó.
Vitathatatlan a család társadalmi szerepének fontossága. Ezért azt a modern állam is

elismeri, hogy nem minden családon (családi jellegű életközösségen) belüli ügyet
kell/indokolt az állam(hatalom) bevonásával „elintézni”, s pláne a nyilvánosság elé tárni. Pl. a
lopás, a testi sértés, a személyi szabadság korlátozása (stb.) bizonyos eseteit „normális ésszel”
senki sem tekinti jogsértésnek, ezek valóban a család magánügyei.9
A kérdés az, hogy hol legyenek a határok: úgymint mi az, amiben már nem szabad a sér-
tettet magára hagyni, illetőleg amikor már társadalmi érdekek is sérelmet szenvednek (lásd a
9
Senki sem úgy születik, hogy minden norma „benne van a génjeiben” – s noha különféle nézetek vannak a
gyermeknevelésről, azért valahogy meg kell tanítani, hogy mi a különbség az „enyém” meg a „tied” között; hogy
mi a büntetés (pl. az a bizonyos „makarenkói pofon”, vagy éppen a „szobafogság”) – és így tovább.
7
családon belüli bántalmazás, nemi erőszak, vagyon elleni cselekmények; a kiskorú veszélyez-
tetése stb. problémáit).
Ahogyan a családon belüli, úgy az azon kívüli ügyekben is vannak olyan esetek, amikor
– a sértettre azt kell rábízni, hogy melyik megoldást választja: segítséget kér a probléma
megoldásához/feldolgozásához, vagy egyedül akar azzal szembenézni;10
– a sértett maga döntheti el, hogy sérelem érte vagy sem (s hogy miképpen kíván arra
reagálni);
– avagy (netán) el kell tűrnie az atrocitást.
Idevágó tipikus esetek a becsületsértés, a rágalmazás, a kegyeletsértés; a baráti társaság
tagjai közti különféle nézeteltérések „elintézése”, a közszereplőket ért „bírálatok” – stb.11
És ne hagyjuk ki, hogy van egy újabban egyre több gondot okozó kategória is (a tojásdobálástól a gyű-
löletbeszédig), amikor néha már az is kérdés, hogy ki is a sértett: az egyén, vagy az a csoport, amely-
nek ő is az egyik tagja.12
A sértettnek jelentős szerepe van a látens bűnözés arányának alakulásában.

Választási/döntési joga kapcsán beszélhetünk az ún. törvényes látenciáról: amikor is van
bűncselekmény, de az mégsem szerepel a bűnügyi statisztikában (nem képezi a „hivatalosan
számon tartott bűnözés” részét), mert a sértett a jogával élve nem tesz büntető feljelentést, ha-
nem helyette más törvényes megoldást választ. Úgymint: ha van ilyen, más jogi utat (pl. pol-
gári peres, fegyelmi13 eljárás) vesz igénybe; vagy az adott környezetben létező, megfelelő,
számára kielégítő erkölcsi elégtétel (stb.) mellett dönt – avagy akár semmit sem tesz. Ez rend-
ben is van.
Talán még az is elfogadható, ha a sértett egyszerűen jelentéktelennek ítéli az adott ügyet,
noha itt már sérelmet szenvednek a társadalmi érdekek (van, ahol ez „állami támogatással”
történik; pl. Hollandiában nem minden apró-cseprő ügyben járnak el a bűnügyi hatóságok).
Az viszont már mindenképpen baj, ha a sértett azért nem fordul a hatóságokhoz, mert nem bí-
zik bennük és/vagy a tevékenységük eredményességében. 14 Itt már aligha beszélhetünk törvé-
nyes látenciáról, s nem mondhatnánk, hogy ezen az úton kell járni.
Némileg hasonló jellegű törekvések nálunk is előfordultak: már a szignáláskor „eldöntötték”, hogy az
adott ügy – részben súlyánál fogva, részben mert „úgy sem várható eredmény” – nem érdemel különös
figyelmet, nem kell sok energiát ráfordítani, azt mielőbb le kell zárni.
Ennek a „hozzáállásnak” voltak(?) durvább példái is, úm.: amikor „elhajtják” a sértettet; nem veszik
fel a feljelentést, ha a sértett nem tudja megmondani, hogy ki az elkövető; amikor egyes főkapitányok
minden eszközt megragadtak a bűnügyi statisztika (és azon belül a felderítési mutatók) „javítása” ér-
dekében. Mindezek nyilván hozzájárulnak a hatóságokba vetett bizalom megrendüléséhez.
b) Összetett kérdés az is, hogy az állam szerint a sértett a már bekövetkezett esemény kap-
csán mit nem tehet.
Ha már megindult a büntetőeljárás, akkor a sértett köteles közreműködni. Köteles betartani
a tanúkra vonatkozó rendelkezéseket, átadni a rendelkezésére álló bizonyítékokat és minden-
féle más módon is segíteni a hatóságok munkáját.15 Csakhogy meg is szegheti a törvényt
10
Ugyebár ma igazán nem kívánható meg, hogy egy nemi erőszak áldozata a XVI–XVII. század elvárásait kö-
vetve végigkiabálja a falut (netán az Interneten tegye közzé), hogy őt megerőszakolták (mert ha annak idején az
áldozatul esett leány nem ezt tette, többé senki sem „ismerte el”, hogy ő „tisztességes”) – és így tovább. A segít-
ségkérés persze nem csak büntető- (vagy más) eljárás kezdeményezését jelentheti, lásd az áldozatvédelemmel
foglalkozó különféle szervezetek tevékenységét.
11
Említsük meg: ezekben az esetekben nem feltétlenül csak büntetőeljárásról lehet szó.
12
Nem igazán mondhatjuk el (legalábbis most és nálunk), hogy itt teljesen egyértelműek lennének az állami és a
magánjellegű bűnüldözés határvonalai.
13
Pl. a rendőr eldöntheti, hogy becsületsértés miatt fegyelmi eljárást kezdeményez a „főnöke” ellen.
14
Vö.: Bevezetés a kriminalisztikába, 19–20. old.
15
És nem vonhatja vissza a magánindítványt (de elejtheti a vádat).
8
anélkül, hogy a hatóságnak módja lenne ezt kiküszöbölnie: hiszen akár el is hallgathat dolgo-
kat, kijelentheti, hogy nem emlékszik, hogy tévedett stb. – és csak ritkán fordul elő, hogy az
efféle nyilvánvaló jogsértés bizonyítható is. Ez azonban csak az „egyszerűbb” eset.
Ennék sokkal veszélyesebb, hogy van egy „vadhajtás” is: a magánjellegű bűnüldözés ille-
gális (esetenként „féllegális”) formája; amikor a sértett, illetve az adott közösség (csoport)
– fontosabbnak tartja a saját normáit az adott társadalomban elfogadottakkal szemben,
– nem hajlandó átengedni az államnak a megtorlást,
16
– nem bízik abban, hogy a törvényes út megfelelő védelmet nyújt a számára.
és ezért az önbíráskodás valamely módját választja.
Bűnözői körökben, egyes vallási közösségekben, nemzetiségi hagyományként, családon
belül (ha némiképp módosult formában is) fennmaradt a vérbosszú, a vérdíj, a „helytelen”
magatartás berkeken belüli és kívüli kíméletlen megtorlása – stb. Noha ez ma általában illegá-
lis, de van „támogatott” formája is (hiszen még napjainkban is előfordul, hogy az iszlám szo-
kások szerint megkövezik a házasságtörőt, megölik a család szabályokat be nem tartó nőtag-
ját, és az állami bíráskodás a tettesre igencsak enyhe büntetést szab ki).17
Az ilyen cselekmények jelentős része látens marad, de ami „kiderül”, rendszerint az sem
egyszerű eset és súlyos gondokat okoz.
c) A feljelentési kényszer egy jogállamban kivételnek számít, mert nem az állampolgár jog-
érzékére, lelkiismeretességére bízza a dolgot, hanem (adott esetben még az egyébként dekla-
ráltan elismert közösségi – pl. családi, rokonsági – kapcsolatok terhére/ellenében is) a mérle-
gelés lehetőségének a kizárásával kötelezi őt az állam érdekeinek a támogatására. S nem mel-
lesleg büntetéssel fenyegeti azt, aki mulaszt, s aki esetleg jobban ismeri a tényleges helyzetet,
mint azt az állam a saját érdekében(?) képes/hajlandó elismerni.18 Persze a terrorizmus való-
ban akkora veszélyt jelent, amellyel szemben akár ilyen megoldások is kívánatosak lehetnek.
A bűnüldözésben közreműködés(re kötelezés) nem oldható meg bizonyos szervezeti meg-

oldások nélkül. Minél több bűnüldözési (jellegű) feladatot bíz az állam a magánszférára, annál
inkább szükség van pl. az őrzés-védelmet, a belső vizsgálatokat, a képviselet stb. szolgáló ap-
parátusokra; a sértettek számára segítséget nyújtó, illetőleg a lakossági „önvédelmi” szerveze-
tekre. Ez azonban együtt kell(ene) hogy járjon a feladatok, a kötelességek és a jogkörök pon-
tos szabályozásával; valamint az együttműködés feltételeinek a biztosításával.19
d) A bűnüldözés nem csak abból áll, hogy kullogunk az események után: ölbe tett kézzel
várjuk, hogy végre történjen már valami, amiben azután intézkedhetünk. Nem elég abban bíz-
ni, hogy a kiszabható büntetések, az elrettentés majd megteszi a hatását. Szükség van a meg-
előzésre is, amely szintén meglehetősen szerteágazó terület, s amelyben ugyancsak van mun-
kamegosztás.
16
A közelmúlt idevágó (és bizony nem egyedi) példája: meghalt egy és megsérült két tolvaj, mert az idős tulaj-
donos nem látott más lehetőséget a védekezésre, minthogy rákösse az elektromos hálózatra azokat a drótokat,
amelyekkel a saját telkén belül húzott ki az uborkaültetvénye köré. Figyelmeztető táblákat is kitett, azokat is el-
lopták. És letartóztatása után mások is fogadtak a számára ügyvédet, gyűjtést indítottak az óvadék letétele érde-
kében – ennyit az effajta a súlyos jogellenes magatartás (emberölés/emberölési kísérlet) magyarországi társa-
dalmi támogatottságáról! Miközben nem egy országban a tulajdonos deklarált joga a magánterületén őt ért tá-
madás bármely eszközzel elhárítása!
17
Nem egyszer olyan cselekményekről van szó, amelyek „hivatalosan” nem bűncselekmények. Lásd pl. a ma-
gyar tűzszerészekre Irakban kitűzött vérdíjat.
18
Nem véletlenül aggályos az ún. objektív felelősség térhódítása a hazai jogalkotásban. Hovatovább az állam
előbb büntetést szab ki, azután majd az érintettek a saját költségükön derítsék fel, bizonyítsák be az ügy valósá-
gos körülményeit (pl. hogy ellopták az autót, de az csak később jutott a sértett tudomására – ezt úgy tűnik, most
„alapállásból” hazugságnak tekintik), s akkor talán az igazság is szóba kerülhet – de akkor minek az állam, nem
egyszerűbb a totális magán-igazságszolgáltatás?
19
Ha lassan is, de már eljutottunk oda, hogy az ellopott járművekre vadászók hivatalosan jutnak hozzá egyes kö-
rözési, nyilvántartási adatokhoz.
9
A megelőzésben gyakorlatilag az állam minden polgárának van valamilyen feladata (pl.

zárja be az autójának az ajtaját és ne hagyjon benne lopásra csábító tárgyakat); s az előbbiek-
ben említett szervezetek rendeltetése sem csak a bűnüldözés, hanem a megelőzésben való
részvétel is. Az állam ebben sem hagyhatja magukra őket, a megfelelő jogi háttér biztosítása
mellett gondoskodnia kell a megfelelő felvilágosításról, tájékoztatásról is.
1.1.3. A tudományos-technikai alapok
A felelősségre vonáshoz mindig is szükség volt/van olyan „jelekre” is, melyek alapján az
adott viszonyok közt elfogadható módon rá lehet(ett) mutatni az „elkövető”-re, megalapozva
ezzel a „megfelelő” büntetés alkalmazását, kiszabását.20
Noha már a római jogtörténeti emlékekben is fellelhetők bizonyos, a kriminalisztika előfutárainak te-
kinthető elemek (pl. a nyomok felkutatása és értékelése, a helyszínbiztosítás mozzanatai, az orvos köz-
reműködésével végzett halottszemle, a szakszerű személyleírást tartalmazó körözés), ez persze koránt-
sem jelenti azt, hogy a nyomozást tudományos alapokon végezték volna.21
A felderítés, a bizonyítás, és maga az igazságszolgáltatás is nagyon hosszú ideig „jól megvolt” mind a
kriminalisztika, mind a mai viszonyok között oly fontosnak tartott humanitás, egyenlőség és objektivi-
tás nélkül is. Mivel a tudományok fejlettsége még nem tette lehetővé a tárgyi bizonyítási eszközök
megfelelő alkalmazását, felhasználását, kiemelkedő szerepet kaptak a személyi bizonyítékok, a vallo-
mások.
A felvilágosodás koráig persze nem beszélhetünk objektivitásról sem a vallomás beszerzésének módja,
sem az értékelés módja/szempontjai miatt.
Már a római eljárásban is kétféle tanú szerepelt: a valóságos szemtanú, illetőleg aki arról vallott, hogy
milyen erkölcsűnek ismeri az őt meghívó felet (utóbbi célra gyakran vásároltak rabszolgát). A közép-
korban nagyjából hasonló szerepe volt az eskütársaknak. A vádlottnak joga volt becsületességének bi-
zonyítására eskütársakat hívni, akiknek a száma a bűncselekmény jellegétől, a hatósági döntéstől, ille-
tőleg attól is függött, hogy mennyit ért az esküjének – rendi állástól függő, pénzértékben is meghatáro-
zott – hitelessége, bizonyító ereje.22
Egészen a XIX. századig fontos „bizonyítási eljárás”, „eljárási technológia” volt a kínvallatás23 (tortú-
ra). Rabszolga csak kínvallatás után tehetett tanúvallomást, mivel úgy tartották, hogy csak akkor mond
igazat, ha a kínok „függetlenítik az akaratától” a vallomását. E módszert a (római) császárkortól kezd-
ve már nem csak a rabszolgákkal, a megvádoltakkal, hanem az ingadozó tanúkkal, később a bíróság
belátása szerint bárkivel szemben alkalmazták.
A hűbéri nyomozórendszer és igazságszolgáltatás idején az egyházi befolyásnak (pontosabban az ink-

vizíciónak) nagy szerepe volt abban, hogy fokozódott a kegyetlenség, megerősödtek az irreális voná-
sok. Így pl. a legsúlyosabb bűncselekmények körébe tartozott az ördöggel való cimborálás, az istente-
lenség, a boszorkányság. A „felderítés és bizonyítás” eszközei közé az eskütársak bevonása mellé
bekerültek az istenítéletek, a tisztító eskü, stb. Az „istenítéletek” (mint pl. a víz-, a tüzesvas-, a
feszület-, az úrvacsora-próba) esetében nem is a vallomás beszerzése és elbírálása volt a lényeg,
20
E tekintetben is alighanem tanulságos lenne a nemrégiben felfedezett, a „civilizációtól még nem fertőzött” dél-
amerikai törzsek életviszonyainak a tanulmányozása. A gondolat nem új: Teodor Reich professzor kiterjedt kuta-
tásokat folytatott a polinéz szigetvilágban egyidejűleg vizsgálható különböző fejlettségi szinten lévő törzsek kö-
rében (vö.: Kriminalisztika 1–2, I. köt. 15. old.).
21
Vö.: Bevezetés a kriminalisztikába 9–10. old. Csak érdekességként: a jelenlegi KIR Hermon rabszolgának az
i.e. 145-ből, Alexandriából fennmaradt, kiváló személyleírást (és mai értelemben vett díjkitűzést is) tartalmazó
„körözése” nyomán kapta az elnevezését.
22
Talán érthető, hogy miért okozott legalább is meglepetést, hogy az 1998. évi XIX. Tv. (Be.) első változatának
89–92. §-ai (amelyeket „szerencsére” a törvény hatályba léptetése előtt töröltek) a tanú fogadalomtételéről(!)
szóltak.
23
Bár Magyarországon 1790-ben törvénybe iktatták a kínvallatás megszüntetését, de még 1861-ben is kiadtak
olyan utasítást, amely megtiltja a kegyetlenkedést és a kínvallatást – csak éppen előírja, hogy „a gyanúst vagy
bűnöst, bűntársai vagy bűncselekménye kipuhatolása végett rövid, de hatályos kihallgatás alá vehetik” – ami a
gyakorlatban fenyegetést, verést, gúzsbakötést jelentett.
10
az úrvacsora-próba) esetében nem is a vallomás beszerzése és elbírálása volt a lényeg, hanem az, hogy
„az isteni hatalom” kinek az igazát „bizonyítja”.
Az ún. inkvizitórius (nyomozóelvű – korabeli magyar elnevezéssel: „faggató”) eljárásban a tortúra a
gyanúsított szólásra bírására irányul. Így válik a „bizonyítékok királynőjé”-vé a beismerő vallomás,
amelynek beszerzése érdekében a kínvallatás számtalan módját (hüvelykszorító, spanyolcsizma, nyúj-
tás, tüzes vasakkal, fogókkal kínzás stb.) agyalták ki. Ugyanakkor általában nem a kínvallatásnak – il-
letőleg az ennek során elmondottaknak, hanem az eskü alatt tett vallomásnak van bizonyító ereje.
A „bizonyítékok értékelése” legalább is érdekes: aki túlélte a kínvallatást, vagy nem fulladt meg a víz-
próba során, az pontosan ezzel „bizonyította”, hogy boszorkány, hogy az ördöggel cimborál.
Mindezek mellett az ún. kötött bizonyítási rendszerben nem a bizonyító erő képezi a vizsgálat tárgyát
és a döntés alapját, hanem a bizonyítékok szükséges száma. A törvény részint a bizonyíték érvényesnek
minősített megjelenési formáját (pl. „két kifogástalan tanú egybehangzó vallomása”), valamint a bizo-
nyíték értékét/erejét („egész”, „fél”, „negyed”) is meghatározta. Ez a rendszer azonban (mint tudjuk)
nem vált be. Eltűnésével viszont a bizonyítás tartami oldala is kiesett a jog – az eljárási jog – szabá-
lyozási (és érdemi érdeklődési) köréből.
A felvilágosodás eszméinek hatására a kínvallatás eltörlése, a formális bizonyítási elmélet helyett a

szabad bizonyítási rendszer kiépítése, a bíró belső meggyőződésének központba állítása szükségszerű-
en magával hozta a tények valóságos feltárására alkalmas módszerek kidolgozása, megteremtése irán-
ti igényt.
A tudományok és a technika fejlődése pedig egyre több és több lehetőséget nyújtott arra, hogy ne csu-
pán az emlékezet szolgáljon egy múltbeli esemény feltárásának és megítélésének alapjául, hanem a
tárgyiasult elváltozások is.
Immáron megnyílt az út a kriminalisztika előtt.
Ne feledjük: ezzel persze még korántsem dőlt el az a kérdés, hogy hol is üljünk, a ló jobboldalán
(személyi bizonyítékok), vagy baloldalán (tárgyi bizonyítási eszközök), hogy hozzájuk képest meny-
nyivel jobb vagy megbízhatóbb a „kombinált adat- illetve bizonyítékforrás” (a szakvélemény) – mert-
hogy a modern bűnüldözés, és ezen belül a kriminalisztika története az eredmények mellett bizony tele
van balfogásokkal és hibás nézetekkel is.
És még egy megjegyzés. Nem mosható össze az inkvizíció, és az inkvizitórius eljárás. Az inkvizíció
maga rettenet: a „másként gondolkodók”, a „boszorkányok”, a katolikus egyház útjait/érdekeit ilyen-
olyan módon keresztezők (stb.) módszeres kiirtása; az emberiség (és a vallás) történetének egyik nagy
szégyenfoltja. Az inkvizitórius (nyomozóelvű) büntetőeljárás Európában – főként Franciaországban és
a német-római birodalom területén a XIV–XV. századtól kezdve alakult ki, és tulajdonképpen a XIX.
század közepéig ez volt az uralkodó. Az inkvizítor hivatalból indított eljárást, és céljául tűzte ki az
anyagi igazság ésszerű alapon való kiderítését – emiatt (is) fontos szerepet töltött be a kriminalisztika
kialakulásában.
1.1.4. A kriminalisztika kialakulása24
Kétségtelen, hogy a legelső szakírók a nyomozással a büntetőeljárás-jog egyik problémakö-

reként foglalkoznak.25 Például Franz von Jagemann 1838-ban és 1841-ben kiadott kétkötetes,
„A bírósági vizsgálati tan kézikönyve” című munkájában egy önálló tudomány szükségessé-
ge mellett foglal állást, amelyben „mindazokat az ismereteket és tapasztalati elveket kell ösz-
szefoglalni, amelyek segítségével a leggyorsabban, legbiztosabban és legtárgyilagosabban,
törvényes úton ki lehet deríteni az elkövetett bűncselekmény valódi tényállását”.
24
Lásd hozzá: Kriminalisztika 1–2., I. fejezet. Az alcím nem tér ki az angolszász területre.
25
A szakirodalom ide sorolja a stuttgarti Bolley 1809-ben, a göttingai Bauer 1823-ban, a bécsi Kitka 1831-ben
kiadott munkáit is.
11
Hans Gross26 1893-ban megjelent, „A vizsgálóbíró kézikönyve” című munkája már „igazi”
kriminalisztika: többek között a kor tudományos eredményeire támaszkodva egy sor mai érte-
lemben az igazságügyi orvostan, a krimináltechnika körébe tartozó kérdést tárgyal; felhívja a
kriminalisták (lényegében a vizsgálóbíróról van szó) figyelmét arra, hogy fokozott mértékben
vegyék igénybe a természettudományok és a technika lehetőségeit, hiszen ez megoldhatatlan-
nak látszó problémák esetében is segítséget nyújt a számukra.
Gross használja először – bár a bűnügyi segédtudományok gyűjtőneveként – a krimina-
lisztika elnevezést.
A tudományos-technikai fejlődés elsősorban a krimináltechnikai ágazatok kialakulásának

kedvez.
Hogy csupán néhány példát említsünk:

– az ujjnyomok tudományos vizsgálata a XVII. században kezdődik: Malpighi feltárta az emberi bőr
szerkezetét; Purkyne (cseh piarista pap, tudós polihisztor) 1823-ban kiadott orvosi munkájában már 9
főcsoportba sorolja az ujjnyomokat; Henry (az angol gyarmati közigazgatás rendőrtisztviselője) és
Galton antropológus kidolgozza az első, ujjnyomatok vizsgálatán alapuló személyazonosítási és nyil-
vántartási rendszert;
– Teichmann 1853-ban kidolgozza a nyomokban talált vérszennyeződés kimutatásának; Uhlenhut pe-
dig 1901-ben az emberi és állati vér megkülönböztetésének módszerét; ugyanezen évben Landsteiner
felfedezi a vércsoportokat (az ABO vércsoportrendszert);
– 1861-ben Virchow először számol be az igazságügyi hajvizsgálat problémáiról; 1910-ben jelenik
meg Balthazard és Lambert „Az ember és az állat szőrzete” című, az összehasonlító hajvizsgálat alap-
jait összefoglaló közös műve;
– 1889-ben Popp megalapítja az első anyagmaradványokat vizsgáló laboratóriumot;
– Bertillon27 1879-ben javaslatot tesz a bűnözők testmérések útján azonosítására; módszerét alkalmaz-
va Párizsban (és később Londonban) kartonnyilvántartást állítanak fel a bűnözőkről, amely a személy-
leírásukat, fényképüket és csontrendszerük 11, „tudományos alapossággal” megállapított méretét tartal-
mazta; ugyanő már kézírásvizsgálattal is foglalkozik;
– a cári Oroszországban Burinszkij kidolgozza a kriminalisztikai szakértői vélemény tudományos
alapjait (úttörő jellegű az 1903-ban Szentpétervárott megjelent „Az okmányok bírósági vizsgálata” c.
munkája); ő alkalmazza először az okmányok fényképezés segítségével történő speciális vizsgálatát, a
tárgyi bizonyítékok fényképfelvétellel rögzítését – emiatt a bűnügyi fényképezés megalapítójának is
tekintik – és folytathatnánk a sort.
Amíg a krimináltechnika alapjainak megteremtése és fejlődése elsősorban természettudó-

sok, addig a krimináltaktikai módszerek kialakulása (az eljárásjogi szabályokhoz kapcsolva)
főként a büntetőjog-tudomány művelőinek munkásságához fűződik.
A bűnüldözésben – egyrészt a büntetőjogi tanok hatására, másrészt a természettudományos eszközök

és módszerek sikerein felbuzdulva – többen szívesen háttérbe szorítanák a személyi bizonyítékokat,
helyettük a technikai lehetőségekben látják mind az eljárás pártatlanságának és objektivitásának, mind
az egyre növekvő és minőségében is változó bűnözés elleni hatékony fellépésnek és a komplikált bűn-
esetek megoldásának a biztosítékát. A tárgyi bizonyítási eszközök szerepe ténylegesen megnövekszik,
a polgári kriminalisztika egyre inkább technikai jellegű tudománnyá válik – miközben az egyes termé-
szettudományos eszközök és módszerek fejlettségi szintjének figyelmen kívül hagyása (tárgyi bizonyí-
tékok túlértékelése) még századunkban is számos tévedéshez is vezet.28
26
Hans Gross (Groß) (1847–1915) grazi vizsgálóbíró, az Osztrák-Magyar monarchia jeles büntetőjogásza és
szakírója. Könyve 15 éven belül már ötödik kiadását érte meg, ami abban az időben egy szakkönyv tekintetében
óriási érdeklődést bizonyított (végül kilencszer adták ki). Gross alapította az „Archiv für Kriminologie” folyóira-
tot is.
27
Alphonse Bertillon a párizsi rendőrség személyazonosító hivatalát vezette. Tevékenysége ellentmondásos: bár
kétségtelenül sokat tett a fejlődés érdekében, egyes nézetei nem bizonyultak időtállónak. A Dreyfus-ügyben
adott írásszakértői véleménye elrettentő példája a tudományos köntösbe öltöztetett ostoba önteltségnek.
28
Ezt igen szemléletesen és érthetően mutatja be Jürgen Thorwald „A detektívek órája” című művében (Miner-
va, Budapest 1973.), amelyet ezért sem hiábavaló tanulmányozni.
12
Bár a kényszervallatás a második világháborút követően sem szűnt meg teljesen (a fizikai és a pszi-
chikai kényszer különböző módszereit persze – hacsak nem a mindenkori politikai rendszer „ellensé-
geiről” van szó – nem igazán a felsőbb rétegek tagjaival szemben „szokás” alkalmazni), már a század-
forduló környékén megindulnak a kihallgatási taktika kidolgozását szolgáló kutatások is. A kihallga-
tás-pszichológiai kísérletek igyekeznek feltárni az észlelés, az emlékezet, a megfigyelő és visszaadó
képesség sajátosságait, törvényszerűségeit; meghatározni a kikérdezés helyes módszereit. Megállapít-
ják, hogy jobb a tanúkat minél előbb kihallgatni, mert az idő múlásával szaporodnak a visszaemléke-
zés hibái; hogy a feltett kérdések tartalma és módja erősen befolyásolja a feleletet; és általában meg-
bízhatóbb adatokhoz lehet jutni a szabad, kötetlen elmondás alapján. Rájönnek, hogy a tanúk ponto-
sabban figyelik meg és adják vissza a szakképzettségük körébe eső tényeket; bebizonyítják a szárma-
zékos vallomások bizonyító erejének korlátozottságát – stb.
Voltak persze vadhajtások is: az „igazságszérum”, a telepátia nem bizonyult időtállónak, mint ahogyan
az ún. tényállás-diagnózis29 sem, bár annak tapasztalatai végül is hozzájárultak a kikérdezés techniká-
jának fejlődéséhez. Ugyanakkor a sokáig tudománytalannak tartott „hazugságvizsgáló gép” túlélte a
bírálatokat: ma már elfogadott – és főként a felderítésben igen eredményes is – a poligráf szigorú sza-
bályokhoz kötött alkalmazása.30
Bár Magyarország kezdetben nagyjából fél évszázadot „késett” az európai fejlődéshez ké-
pest, a XX. század elejére már „behozta” a lemaradást. Következzék néhány szó a krimina-
lisztika hazai „pályafutásáról” – és egyes hozzá kapcsolód intézményekről, az oktatásról stb.
1793-ban Pesten önálló tanszéket kap az orvosi karon az államorvostan, ezzel megkezdődik igazság-
ügyi orvostan oktatása; egy évvel később kiadják az első magyar nyelvű tankönyvet is.31 1890-ben
Budapesten – Párizs (1880) után Európában másodikként – megnyitja kapuit az igazságügyi orvostani
intézet. Fellatár Emil műegyetemi vegyészprofesszor vezetésével 1871-ben létrejön az Igazságügyi
Vegyészeti Intézet; az ő munkásságának köszönhető, hogy 1888-ban megalapítják az Országos Igaz-
ságügyi Toxikológiai Intézetet.
1861. tavaszán megszervezik Pest város polgári rendőrségét: ekkor még mindig bevett módszere a
nyomozásnak az ismert rovott múltú személyek, az idegenek, csavargók összegyűjtése és vallatása. Öt
év múlva központosítják a bűnügyek elintézését, 1871-ben felállítják a királyi bíróságokat és ügyész-
ségeket, rövidesen nyilvántartást vezetnek a kihágási ügyekről. 1872-ben létrejön a fővárosi állam-
rendőrség, 1886-ban munkába állnak az első detektívek, 1888-ban megírják az első, két év múlva az új
detektív szolgálati szabályzatot.
1885-ben a nagyrészt magánjellegű feljegyzéseket felváltja az első hivatalos nyilvántartás, 1890-ben

megkezdődik annak rendszeres vezetése és fejlesztése; a világkiállításra a nemzetközi zsebmetszőkről
már külön kézi, fényképes nyilvántartást is készítenek.
Egy kis közbevetés. Az 1890-es éveknek további eredményei is vannak: felderítik a hírhedt
„posztkiszli”-ügyet, (Csombor Imre és Supisich József 1884. január 5-én lopták el a belvárosi főpostá-
ról a 240000 forintot tartalmazó vasládikát, elfogásukra 1895-ben került sor); Európa rendőri szerveit
megelőzve elfogják a Dimitru Papakoszta vezette nemzetközi kasszafúró bandát – és ami nem kevésbé
fontos: nyomozói tanfolyamokat, vizsgákat szerveznek.
1903-ban – a kontinensen elsőként – létrehozzák az ujjnyomat-nyilvántartást.32 1904-ben már hatezer
nyilvántartólap van a gyűjteményben. Ez időben – az 1909-ben országossá fejlesztett – bűnügyi nyil-
vántartás már több, mint 75000 személy adatait, illetve majd 11000 személy kb. 65000 fényképét tar-
talmazza.
29
Karel Čapek Rouss professzor kísérlete c. novellája igen szórakoztató formában tárja elénk a módszer erényeit
és hibáit.
30
Ma meglehetősen elterjedt a grafológia – csak kérdés, hogy miben és mennyire nyújt megbízható eredménye-
ket? Lehet, hasonló utat jár majd be, mint a poligráf – főként, ha arra a célra alkalmazzák, amire való, és nem az
írásszakértői kompetenciába tartozó vizsgálatok helyett.
31
Rácz Sámuel: A törvényes orvosi tudományokról és az orvosi políciáról.
32
Angliában 1894-ben az ujjnyomat-nyilvántartást a Bertillon-féle testmérési módszerekkel együtt vezették be,
utóbbit nálunk elvetették.
13
A második világháború időszakában komoly csapást szenvedett el az Országos Bűnügyi Nyilvántartó

Hivatal és a bűnügyi laboratórium. A fejlődés lényegében 1948-tól indul el: 1950-ben létrejön (orszá-
gos hatáskörrel) a Budapesti Főkapitányság bűnügyi technikai alosztálya; 1953-ban a Belügyminiszté-
rium Országos Rendőr-főkapitányságának Krimináltechnikai Alosztálya (később osztálya, ma
BSzKI33), megkezdődik a bűnügyi technikus-képzés; 1954-ben újjászervezik az igazságügyi szakértői
szervezetet stb.
1804-ben Stur József büntetőjogi tankönyvében már szó esik nyomozási kérdésekről; 1819-ben
Vuchetich Mátyás kézikönyve34 kitér a büntetőjog segédtudományaira; 1897-ben (Gross munkája
nyomán) kiadják az első magyar nyelvű kriminalisztikai tankönyvet.
1912-ben Angyal Pál az egyetemi jogi képzésben bevezette a kriminalisztika szeminárium-szerű okta-
tását. Az 1948-ban létrehozott Rendőr Akadémián a kriminalisztika már a fő tantárgyak egyike. 1961-
től a budapesti jogi karon is önálló tantárgy – itt az oktatást először Viski László, később Molnár Jó-
zsef vezeti. 1961-ben jelenik meg a híres Kriminalisztika Általános Rész c. tankönyv is, amelyben a
kriminalisztikát a bűncselekmények megelőzésének, felderítésének és bizonyításának célját szolgáló
tudományként definiálják.
A Rendőr Akadémia „jogutódjaként” 1971-ben megalapított Rendőrtiszti Főiskolán kezdettől fogva

mind a mai napig országos viszonylatban a legmagasabb óraszámban történik a kriminalisztika okta-
tása. S (ha a különböző szervezeti megoldások miatt nem is mindig) önálló tanszéket kap a krimina-
lisztika – és természetesen kutatómunka is folyik. 1973-ban kiadják az első három kötetes)
Kriminálmetodika (ilyen széles skálájú, egységes tankönyv az óta sem született).
Az RTF, illetőleg a jogi egyetemek mellett a kriminalisztika „fellegvárai” a már említett BSzKI, vala-
mint az (alapításakor a kriminalisztikai, később a kriminológiai és kriminalisztikai megnevezést viselő)
Országos Kriminológiai Intézet. Nemzetközi hírnevet szerzett a (mára már csupán az ORFK Oktatási
Igazgatóságának „részlegeként” működő dunakeszi) Kutyavezető-képző Iskola. 1991-ig sok igen jó
oktatófilmet készített (az átszervezések áldozatául esett) BM Filmstúdió. Jelentős szerepe van a né-
hány éve működő ORFK Nemzetközi Rendészeti Akadémiának (ILEA)35 is – és így tovább.
A gazdag hazai szakirodalomból kiemelve (ha csak példálózó jelleggel is) említsük meg a „szakmai
ismeretterjesztést” szolgáló, viszonylag hozzáférhető kiadványokat. 1953-tól létezik szakfolyóiratként
a Rendőrségi Szemle (később Belügyi Szemle, illetve Rendészeti Szemle). 1969-től jelentek meg a
Bűnügyi Technikai Közlemények. Egy időben a BM Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnökség is
kiadott egy (részben titkosnak, illetve szigorúan titkosnak minősített műveket is tartalmazó) sorozatot
Bűnügyi Tanulmányok elnevezéssel; és rendszeresen jelentek meg az OKKrI gondozásában a Krimi-
nológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok (vagy évkönyvek). Az RTF a „Főiskolai Figyelő”, majd a
„Rendvédelmi Füzetek” kiadásával nyújt(ott) lehetőséget egyebek mellett kriminalisztikai tárgyú ta-
nulmányok közzétételére is. Sok hasznos gondolat/írás jelenhetett meg az ORFK Tájékoztatóban, ille-
tőleg annak különszámaiban – stb.36
33
Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet. Rendőroktatási jegyzetről lévén szó, tudományos munkásságukra figye-
lemmel illő megemlíteni két nevet. Az Intézet első igazgatója a nemrég elhunyt dr. Kertész Imre, a hazai krimi-
nalisztika kiemelkedő tudósegyénisége volt, mondhatni neki köszönhető az osztályból nemzetközi hírű intézetté
átalakulás. A jelenlegi igazgató dr. Lontainé dr. Santora Zsófia, vezetése alatt az Intézet a mostani szűkös anyagi
helyzetben is képes volt megmaradni az élvonalban.
34
A Magyar büntetőjog rendszere; a Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó most jelentette meg (dr. Király Tibor
fordításában), reprint jellegű kiadásban.
35
Itt az eredeti elnevezést és besorolást használjuk, e tekintetben napjainkban is változás várható.
36
Mindezen előzmények ellenére – sajnálatos módon – manapság nemigen beszélhetünk arról, hogy lenne való-
di, a szakma folyamatos tájékoztatását, a tapasztalatok közzétételét szolgáló/biztosító kiadvány, holott arra igazán
nagy szükség lenne. Hogy mást ne is említsünk: az RTF tudományos diákköreiben részt vevő, feladatokat vállaló
hallgatók az elmúlt évtizedben számtalan igencsak hasznosítható, színvonalas, a szakmai közérdeklődésre joggal
igényt tartó pályamunkát készítettek, melyek közül igen csak keveset sikerült ténylegesen hozzáférhetővé ten-
nünk. S ami még rosszabb, elenyészőnek mondható a gyakorlati szakembereknek a mindennapos munkában
hasznosítható ilyetén publikációinak a száma.
14
1.2. A KRIMINALISZTIKA FOGALMA, TÁRGYA, BELSŐ RENDSZERE
Mint láthattuk, a kriminalisztika a bűnüldözési igények talaján, mintegy a büntetőjog-

tudomány segédtudományaként alakult ki. Célja a bűncselekmények felderítésének és bizo-
nyításának minél hatékonyabb elősegítése volt, melynek érdekében rendőrtisztviselők, jogá-
szok, természettudósok és más szakemberek sora foglalkozott minden olyan dologgal, amiben
lehetőséget látott a megfelelőnek tűnő eszközök, módszerek, eljárásmódok kidolgozására.
A fejlődés folyamatában egyre inkább bebizonyosodott, hogy a kriminalisztika eredményei
nem csak a büntetőeljárásban hasznosíthatók, így lassanként módosultak a fogalmával, tár-
gyával, feladatával kapcsolatos nézetek is; ami természetesen tükröződik a kriminalisztika
mibenlétére, rendeltetésére vonatkozó meghatározásokban is.
A korábbi évtizedek magyar nyelvű szakirodalma a kriminalisztika fogalmát különböző módokon adja
meg. Az egyes meghatározásokra jellemző, hogy előtérbe helyezik a kriminalisztika és a büntetőeljá-
rás szoros kapcsolatát, illetőleg feladatai közül egyeseket hangsúlyozottan kiemelnek. Például:
a) „A kriminalisztika (a latin „crimen”, bűncselekmény szóból, magyarul: bűnügyi nyomozástan) a
bűncselekmények nyomozásának, felderítésének tudománya. Célja, hogy a tételes jog által meghatáro-
zott keretekben olyan módszereket és eljárásokat dolgozzon ki, amelyek segítségével a készülő bűn-
cselekmények leleplezhetők, megakadályozhatók, a már elkövetett bűncselekmények felderíthetők, el-
követőjük megállapítható és felelősségre vonható.”
b) „A kriminalisztika a bűncselekmények megelőzése, felderítése és bizonyítása érdekében dolgoz ki
tudományosan megalapozott módszereket. Annak érdekében, hogy a büntetőeljárás során az igazság
megállapítható legyen, tanulmányozza a bizonyítékok keletkezésének törvényszerűségeit, módszereket
dolgoz ki a bizonyítási eszközök felkutatásához, összegyűjtéséhez és értékeléséhez.”
c) „A kriminalisztika a bűncselekmények felderítésének, nyomozásának tudománya” 37
Az idézett meghatározások közös vonása a kriminalisztika szerepének a büntetőügyekre korlátozása.

A bűnmegelőzésről csak a második szól, de nem pontosan, mert azt a látszatot kelti, mintha az általá-
nos bűnmegelőzés tartozna a kriminalisztika feladatkörébe.
Az a) változatban megtaláljuk azt a hivatkozást is, amely magyarázatot ad a bűnügyi nyomozástan el-
nevezés (amely egyes szerzők szerint csupán rossz fordítás eredménye) elterjedésére és elfogadottsá-
gára. Itt megjegyezendő, hogy a rendőroktatásban a „Nyomozástan”, illetve a „Bűnügyi nyomozástani
ismeretek” annak a tantárgynak a hivatalos (a szakmai berkekben közismert és eléggé pontosnak tűnő)
megjelölése, amely magába foglalja a bűnügyek nyílt (rendőrségi) nyomozására vonatkozó büntetőel-
járás-jogi és kriminalisztikai komplex ismeretanyagot (lásd például – akár évtizedekre visszamenően
is – a ma „rendészeti szakközépiskola” elnevezéssel működő alap-, illetve középfokú oktatási intéz-
mények tanmeneteit).
A szakirodalomban a fogalom olyan (kevéssé ismert) megközelítésével is találkozhatunk, amely már
utal és reagál az előbbi észrevételekre: „Figyelemmel arra, hogy a kriminalisztikai eszközöket és mód-
szereket ... más jogágakban ... a büntetőeljárás lefolytatása szükségességének eldöntésében … a bíró-
sági szakasz során, valamint a bűnözés megelőzésének a más bűnügyi tudományok tárgyához nem tar-
tozó kérdései körében egyaránt alkalmazzuk, helyesebb a kriminalisztikát bűnügyi nyomozástan he-
lyett a társadalom és természettudományokra támaszkodó komplex jellegű bűnügyi tudománynak, a
bizonyítékok megszerzése és értékelése, valamint a konkrét bűnmegelőzés tudományának nevezzük.”38
37 Lásd: a) Kriminalisztika Általános Rész 8. old.; b) Krimináltaktika (jegyzet, RTF. 1993.) I. kötet, 5. old.; c)
Magyar Larousse Enciklopédia (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.) II. kötet 567. old.
38
Lakatos János: Bűnügyi ismeretek III. Nyomozástani ismeretek (jegyzet, BM Könyvkiadó, 1986.) 10. old.
Azért érdekes a „bűnügyi tudomány” megjelölés beemelése a fogalomba, mert nem csak fogalmi, hanem rend-
szertani nézetkülönbségek is vannak. Így pl. voltak olyan törekvések, amelyek az 1990-es években – a felsőokta-
tási intézmények integrálásához, akkreditációjához kapcsolódó érdekeik szerint – a kriminalisztikát a hadtudo-
15
Itt azért feltétlenül megemlítendő, hogy már a Kriminalisztika Általános Részben is szó esik a más el-
járásokban való alkalmazás lehetőségéről.
Minthogy az ún. kriminalisztikai gondolkodásban elfogadott az a filozófiai tétel, mely sze-

rint az igazság kritériuma a gyakorlat, azaz az elméleti megállapítások helyességét a gyakor-
lat igazolja, így a kriminalisztikának a tudományok rendszerében betöltött helyével, funkció-
jával, tárgyával, belső felosztásával kapcsolatban a hazai, valóságos viszonyokat és gyakorla-
tot célszerű irányadónak tekinteni. Többek között a kriminalisztika hazai fejlődéstörténetét, a
„tudomány” megjelöléshez fűződő kritériumok meglétét, a kriminalisztikával szemben tá-
masztott gyakorlati elvárásokat stb. Ez persze nem zárja ki a külföldi tapasztalatok, tudomá-
nyos eredmények, álláspontok figyelembe vételét és szükséges mértékű adaptálását.
A tényleges viszonyok ismeretében alighanem joggal jelenthetjük ki, hogy a hazai tudo-
mányos életben, valamint az igazságügyi, a rendőri szervek és más nyomozóhatóságok gya-
korlatában a kriminalisztika önálló bűnügyi tudomány, amelynek fő funkciója továbbra is a
bűnüldözésből rá háruló feladatok teljesítése (és ebből adódóan szorosak a büntető anyagi-
és eljárásjoghoz fűződő kapcsolatai), ugyanakkor azonban alkalmazási területe messze meg-
haladja a bűncselekmények megelőzését, felderítését és bizonyítását.39
Másképpen fogalmazva: ha a kriminalisztikát tulajdonképpen mindenütt alkalmazzuk, ahol
felderítésre és bizonyításra van szükség akkor ezt a problémát nem lehet megkerülni az elmé-
let továbbfejlesztése során sem. Márpedig a gyakorlat azt mutatja, hogy a rendőri munka min-
den területén, és a más szervek által folytatott államigazgatási, szabálysértési, munkajogi,
polgári peres stb. eljárásokban, továbbá az utóbbi években alapjaiban megváltozott személy-
és vagyonvédelem területén is jelentős szerepet játszanak a kriminalisztikai ismeretek.
Figyelembe kell venni azt is, hogy gyökeresen megváltozott a titkos információgyűjtés
szabályozása, és ez más megvilágításba helyezi annak a kriminalisztikához fűződő kapcsola-
tát.40
Látható, hogy nem lehet a „hagyományos felfogáshoz” ragaszkodni, hogy pontosítani kell
a kriminalisztika tárgyát, feladatát. Azaz: a kriminalisztikának a „hagyományos” alkalmazási
területeire vonatkozó állásfoglalást „az elmúlt évtizedek alapján ki kell egészíteni”, mert „a
kriminalisztika felhasználási területeinek köre az igazságszolgáltatás, az államigazgatás mel-
lett ugyanis ma már kiterjed a biztonsági és a magánnyomozói tevékenységre létrejött üzleti
vállalkozásokra is”… „a kriminalisztika alapvető célja a bűncselekményekkel vagy más jogi-
lag releváns eseményekkel kapcsolatos megismerés, amely meghatározott tények megállapítá-
sából és a vonatkozó okozati összefüggések feltárásából áll”.41
Az elmondottakkal alighanem összhangban áll a kriminalisztika fogalmáról, funkciójáról,

tárgyáról szóló, a Rendőrtiszti Főiskola „hivatalos” jegyzetében42 szereplő következő idézet:
mányok körébe kívánták sorolni. Erre alapot nyújtott az a korábbi felfogás és gyakorlat is, hogy a tudományos
fokozat megszerzéséhez készített kriminalisztikai tárgyú értekezéseket többnyire nem az állam- és jogtudomány-
ok, hanem a hadtudományok körében fogadták el. Ma már reális lehetőségnek látszik a „kriminalista” tudomá-
nyos fokozat megszerzése – lásd a PTE doktori iskoláját, a „bűnügyi szakjogász” továbbképzési szak(ok) megje-
lenését, stb.
39
Már csak ezért sem fogadhatjuk el azt – az alapvetően eljárásjogi szemléletet kifejező – nézetet, miszerint a
kriminalisztika a büntetőjog-tudomány segédtudománya (más vélemények szerint „alkalmazott büntetőeljárás-
jog”). Lásd még: Állam- és Jogtudományi Enciklopédia (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.) 1042–1043. old.
40
Lásd: a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. (a továbbiakban Rtv.) és a büntetőeljárásról szóló 1998. évi
XIX. tv. (a továbbiakban Be.) vonatkozó rendelkezéseit. Mivel a titkos információgyűjtés („titkos adatszerzés”
néven) helyet kapott a büntetőeljárási törvényben, így azt automatikusan a kriminalisztika tárgyának és feladatá-
nak kell tekinteni.
41
Katona, im. 43. old.
42
Bevezetés a kriminalisztikába.
16
„A kriminalisztika multidiszciplináris bűnügyi tudomány, amely a hatályos jogi szabá-

lyozásnak megfelelően tudományosan megalapozott eszközöket, módszereket és eljárásokat
dolgoz ki a felderítés és a bizonyítás, valamint a bűncselekmények megelőzése érdekében.
A kriminalisztika feladata, hogy kidolgozza
– a bűncselekmények megelőzésére, megszakítására, felderítésére, bizonyítására alkalmas
eszközöket és módszereket, továbbá
– azokat az eljárásmódokat (technológiát, normákat, elveket, ajánlásokat), amelyek bizto-
sítják a kriminalisztikai eszközöknek és módszereknek a büntetőeljárásban, valamint minden
más olyan jogágban, eljárásban, tevékenységben való hatékony felhasználását, ahol jogalkal-
mazási célú ténymegállapításra van szükség.
Feladatából adódóan a kriminalisztika tárgyát képezi:
– a bűncselekmények közvetlen okainak és az elkövetésüket lehetővé tevő körülményeknek
a vizsgálata a bűnözés megelőzésére alkalmas kriminalisztikai eszközök és módszerek kifej-
lesztése végett;
– a jogalkalmazási célú ténymegállapítás érdekében a bizonyítékok keletkezési törvény-
szerűségeinek feltárása a felkutatásukra, rögzítésükre, vizsgálatukra és értékelésükre alkal-
mas eszközök és módszerek kidolgozása céljából;
– az erők, eszközök, módszerek, illetve a bizonyítási eljárások és eszközök felhasználási,
alkalmazási feltételeinek és lehetőségeinek tanulmányozása a nyomozás (az eljárás) sikeres,
gazdaságos lefolytatását biztosító célszerű, hatékony eljárásmódok, modellek, ajánlások ki-
dolgozása és a gyakorlati tapasztalatok hasznosítása érdekében.”
Talán nem árt az elmondottakhoz magyarázatképpen hozzáfűzni néhány gondolatot.

A kriminalisztikának nem az általános bűnmegelőzés a feladata, hanem a felderítési tapasztalatoknak,
valamint a kriminalisztikai eszközöknek és módszereknek a megelőzésben való hasznosítása. E tekin-
tetben sajátos kettősség jellemzi, mert amellett, hogy mit tehetnek, illetve tegyenek a hatóságok azzal
is foglalkozik, hogy és mit tehetnek, illetve tegyenek a potenciális sértettek, valamint a bűnüldözés
más részvevői – akár egyénileg, önállóan, akár a hatóságokkal együttműködve.
Az eszközök, módszerek és alkalmazásuk módozatainak kidolgozása során nem lehet figyelmen kívül
hagyni egyetlen érintett területet sem. Egyrészt nincs olyan tudományos eredmény, amelyet előbb-
utóbb ne használnának fel mindenféle lehetséges módon – ez alól a kriminalisztika sem lehet kivétel;
másrészt valóságos igényt kell kielégíteni.
Ahhoz viszont, hogy bármiféle eszközt, módszert, alkalmazási technológiát, ajánlást ki lehessen dol-
gozni, nyilvánvalóan fel kell tárni, meg kell ismerni az adott dolog természetét. Tévedés azt hinni,
hogy csupán tudományos kérdésről lenne szó; mert ugyanezen ismeretek jelentős részére a gyakorlati
szakembereknek is szükségük van. (Nagyon egyszerű példával élve: ha tudom, hogyan jön létre az
ujjnyom, és tudom, hogy miféle ujjnyomot miképpen lehet előhívni, valamint az eljárási szabályoknak
is megfelelően rögzíteni, és mely esetben kell ehhez nálam felkészültebb szakembereket igénybe ven-
nem, akkor valóban esély van arra, hogy ne hibázzak).
A kriminalisztika összességében a hatékonyságról szól: van egy adott feladat és lássuk, hogyan lehet
azt minél kisebb befektetéssel és kockázattal, gyorsan és jól megoldani. Ide tartozik, hogy milyen ta-
nulsággal, ötletekkel szolgálnak a gyakorlati tapasztalatok; s hogy mely eljárási formában miképpen
alkalmazhatók az egyes erők, eszközök és módszerek, s azokat hogyan lehet meghatározott célok ér-
dekében specializálni (lásd például a nyilvántartások, a nyomozás tervezése-szervezése, a forrónyo-
mos felderítés, a körözés, a személyazonosítás, a kriminálmetodikai tételek szerepét a nyomozás haté-
konyságának növelésében).
A hazai szakirodalomban már több mint fél évszázada tartja magát az a nézet, hogy a kri-
minalisztika három, egymással szoros kapcsolatban álló ága két főrészhez tartozik: az általá-
nos részhez a technika és a taktika, a különös részhez a metodika. Mára ez némiképp módo-
sult: amint egy-egy új(abb) terület határozottan körvonalazódott, azok helyét is meg kellett
határozni.
A kriminalisztikában az általános részbe soroljuk azokat a tételeket (tételcsoportokat, sőt
ágakat), amelyek általános érvényűek, az egész kriminalisztikát érintik, illetve amelyek a tár-
gyukat nem az egyedi alkalmazás, hanem a teljes körűség szem előtt tartásával dolgozzák fel.
17
A különös részhez tartozás az egyediséghez kötődik; a különös részi tételek az általános

részre épülnek, itt az általános érvényű ismeretanyag specializálásáról, esettípusokra alkalma-
zásáról van szó.
A legújabb álláspont szerint

– az általános részhez tartoznak a kriminalisztikai elméletek, a krimináltechnika, a
krimináltaktika, a kriminalisztika története és a kriminálstratégia;
– a különös részhez a kriminálmetodika;
43
– míg mindkét részhez egyformán kötődik az ún. bűnügyi szolgálati ismeretek.
1.3. VITÁS KÉRDÉSEK, PROBLÉMÁK, PERSPEKTÍVÁK
A kissé hosszas „felvezetés” után térjünk vissza a fejezetet bevezető kérdéseinkhez, s persze a
menet közben megemlített problémákhoz.
1.3.1. Tudomány(ág)-e a kriminalisztika?
Alighanem igen. Függetlenül attól, hogy világszerte hol miképpen nevezik meg e stúdiumot:
létezik mint elmélet, létezik mint gyakorlat, és létezik mint egy valóságos társadalmi igény
megjelenítője: mert szükség van mindazon, a különféle ügyekben való jogalkalmazást közvet-
lenül támogató, tudományosan megalapozott eszközökre és módszerekre, amelyek segítségé-
vel megoldható az alapul szolgáló tények szakszerű, objektív feltárása és reális értékelése –
ha úgy tetszik: a ténymegállapítás, a felderítés és a bizonyítás.
Mi azt állítjuk, hogy a kriminalisztika tudomány, amely kialakulásánál, eredeti rendelteté-

sénél fogva szorosan kapcsolódik a büntetőeljárás-joghoz, következésképpen a bűnügyi tu-
dományok rendszerébe tartozik; de mind „érdeklődési” köre (tárgya), mind tényleges felhasz-
nálhatósága (funkciója, alkalmazási köre) már igen régóta túlterjed (meghaladja) a bűnügyek
nyomozásának problémáit. A nyomozással sem csak mint a bűnügyek megoldásának, hanem
mint a jogi szempontból releváns múltbeli esemény megismerésének (felderítésének, bizonyí-
tásának) módszerével foglalkozik.
1.3.2. A kriminalisztika fogalmának meghatározása
Azon lehet vitatkozni, hogy miképpen definiálhatjuk a kriminalisztikát; azon már kevésbé,
hogy valamiféle meghatározásra szükség van – végül is, ha nem tudjuk megmondani a szó je-
lentését, akkor hogy van merszünk tudományról beszélni?
Hasonló kérdés a rendeltetésének/funkciójának és (konkrét) tárgyának „behatárolása”, a
hozzá tartozó területeknek a rendszerbe foglalása, s nem utolsó sorban a tudományok rendsze-
rében elfoglalt helyének a minél pontosabb megjelölése is.
Nem állítjuk, hogy az általunk „használt” fogalom minden igény kielégítene, s hogy való-
ban a szükséges elemeket és megkülönböztető jegyeket tartalmazza.
a) Nem kérdés, hogy a kriminalisztika széleskörű tudományos kapcsolatokkal rendelkezik,

és (a természettudományoktól a számítástechnikáig) sokféle tudományterület módszereit,
eredményeit adaptálja, alkalmazza, hasznosítja. Ezt a fajta „komplex jelleget” szokás ma-
napság a tudományok rendszerében multidiszciplinárisnak nevezni. Némiképp aggályos hát,
43
Lásd hozzá: Bevezetés a kriminalisztikába 1.4. cím; Kriminalisztika 1–2. 4.2. cím.
18
hogy a szakirodalomban nem egy helyen interdiszciplinárisként jelölik a kriminalisztikát.

(Végül is miféle „köztes” területről van szó?44)
b) Az világos, hogy a jogfüggőség lényegi elem: a kriminalisztikának folyamatosan alkal-

mazkodnia kell a hatályos joghoz – ami gyakorta vezet ahhoz, hogy egyes tételeket többé-
kevésbé át kell dolgozni, egyes eszközök, módszerek alkalmazásáráról le kell mondani – vagy
éppen újra elő kell venni őket. (Erre mostanság meglehetősen sok példát hozhatunk fel.)
c) Lassanként megtörni látszik azon nézet hegemóniája, hogy a kriminalisztika a bűnügyi

nyomozással foglalkozik. Vagy másfél évtizede egyre több szó esik arról, hogy a nyomozás
kriminalisztikai nézőpontból, tartalmát és lényegét tekintve is a múltbeli, jogalkalmazási
szempontból releváns esemény megismerésének módszere – s hogy a nyomozáson belül mi-
lyen szerepe van a felderítésnek és a bizonyításnak. Ez ugyan kétségkívül felvet definícós, ér-
telmezési, elnevezési problémákat is,45 de alighanem erre is lesz majd megoldás. Mindeneset-
re a gondolat számos kriminalisztikai tételben jelent már meg és nem csupán elméleti kérdés-
ként, hanem konkrét ajánlások formájában is.
Következésképp helyesebbnek tűnik, ha „a bűncselekmények megelőzése, megszakítása,
felderítése, bizonyítása” helyett a definícióban külön jelző nélkül felderítésről és bizonyítás-
ról, valamint ezek eszköz- és módszertáráról beszélünk. Tekintettel arra, hogy a kriminaliszti-
ka számos olyan területen is felhasználható, ahol szükség van ugyan felderítésre/bizonyításra,
de nem vagy nem feltétlenül a jogalkalmazás céljából (pl. őrzés-védelem, magánnyomozás,
munkaügy), nem biztos, hogy helyettük a jogalkalmazási célú ténymegállapítást kellene fo-
galmi elemnek tekinteni.
Számunkra mindenesetre megnyugtató, hogy a kriminalisztikával (is) foglalkozó számos
hazai szaktekintély ma már legalább is megfontolást érdemlőnek tartja a kriminalisztika sze-
repének, tárgyának általunk preferált felfogását.
1.3.3. A kriminalisztika a tudományok rendszerében
A büntetőeljárás(jog)hoz fűződő szoros kapcsolata miatt a kriminalisztikát nehéz „kiszakíta-

ni” a bűnügyi tudományok csoportjából. Mint azt (lábjegyzetben) már említettük, volt olyan
hamvába holt elképzelés, hogy a hadtudományokhoz kellene sorolni – ez nem is érdemel több
szót.
Az viszont kétségtelen, hogy a hazai fejlődéstörténete (legalább is eddig) kifejezetten arra
mutatott rá, hogy a kriminalisztika művelése, fejlesztése, oktatása túlsúllyal a rendőrségi ber-
kekhez kötődik. Ez különösen igaz olyan ágaira, alkalmazási területeire, mint a
krimináltechnika, a kriminálmetodika és a bűnügyi szolgálati ismeretek; illetőleg a nyomozás,
a közigazgatási eljárás. Ne hagyjuk ki a krimináltaktikát sem: a hazai oktatási célú szakiroda-
lom arra mutat, hogy a taktika fejlesztése is alapvetően a rendőri munkához kapcsolódik, an-
nak az igényeit szolgálja.
Nem tekinthető hát igazán „rebellis”, elvetendő gondolatnak, hogy a kriminalisztika – leg-
alább is részben – az ún. rendőrtudományok (rendészettudományok) körében/sorában is jelen-
tős szerepet tölt be, ott is helyet vívott ki magának. Ennek azonban némiképp ellentmond az,
hogy egyre erősödnek azok a törekvések, amelyek az e körön kívül eső jogászok (jogalkalma-
zók) kriminalisztikai ismereteinek bővítésére irányulnak (éppen azért, mert a munkában szük-
ség van rá, s mert nem csak „rendőrtudománynak” tekintik).
44
Interdiszciplináris pl. az igazságügyi orvos- és elmekórtan. Az orvoslásnak tulajdonképpen nem eredeti rendel-
tetése, hogy az igazságszolgáltatás eszköze legyen, és a jogkérdések nem tartoznak a kompetenciájába. Hasonló-
képpen az ilyen szakkérdések nem tartoznak a jog kompetenciájába. Ugyanakkor a jogalkalmazáshoz szükség
van az orvostan nyújtotta ismeretekre (lehetőségekre). Íme, itt az a „köztes” (önmagában sem ide, sem oda nem
tartozó) terület, amelyet le kell fedni.
45
Végül is eléggé elterjedt, hogy a „nyomozás” kifejezést a büntetőeljárásbeli nyomozással azonosítjuk.
19
1.3.4. A kriminalisztika ismeretanyaga
Mi tartozik a kriminalisztikához, és hogyan lehet az ismeretanyagot rendszerezni?

A két fő – általános és különös – részre bontás nem valamiféle kriminalisztikai kuriózum,
hiszen más tudományok is alkalmazzák. Hogy ez ügyben mégis vita alakult ki, annak két fő
oka van: a nemzetközi szakirodalomban és gyakorlatban nem mindenütt ismeretes ez a fajta
felosztás – sőt, egyes ágak/ágazatok, tételcsoportok nálunk meghonosodott elnevezése sem.
No és néhány kriminalisztikai területet nehézkes ebbe a rendszerbe beleszorítani.
Amíg a német és a francia nyelvterületen a technikai és taktikai ismeretanyagot különbözte-

tik meg és a metodikát mint gyakorlati kérdést a taktikához tartozónak tekintik, az angolszász
nyelvterületeken pedig leginkább a technikai ismeretanyag önállóságát ismerik el,46 addig ná-
lunk a kriminalisztika önállóságát és belső felosztását tekintve erőteljesen érvényesült a szovjet
befolyás.
Amennyiben eltekintünk az ideológiai kérdésektől, úgy megállapíthatjuk, hogy a szovjet
eredmények pozitívan hatottak a magyar kriminalisztika fejlődésére. A metodológia, technika,
taktika és metodika megkülönböztetése és művelése komoly (nem csupán elméleti, hanem gya-
korlati jelentőségű) eredményeket hozott,47 és legfeljebb a más felfogásokkal való összehasonlí-
tásban okoz problémát.
Ide kívánkozó megjegyzés: ha valóban a tudományosság követelményeit tartjuk szem előtt, akkor sza-
kítani kell a szolgai átvétel gyakorlatával. Ha a szovjet helyett most másik „divatot”, az angolszász
vagy a német mintát követnénk, akkor ezzel megtagadnánk, „kidobnánk az ablakon” a hazai, nem kis
eredményeket (ami kritikátlanságra vall); holott csupán a felfogásbeli, fogalmi, rendszertani stb. elté-
rések figyelembe vétele, feldolgozása, indokolt mértékű integrálása szükséges.
Természetes dolog, hogy a kriminalisztika fejlődése során az egymástól eltérő társadalmi viszonyok,
jogrendszerek (stb.) hatására különböző vonulatok, tendenciák alakultak ki, s ugyan minek alapján je-
lenthetnénk ki, melyik az egyedül helyes, az üdvözítő? Minden valószínűség szerint a kriminalisztika
ugyanazon utat járja majd be, mint ami a jog területén napi valóság: már van „uniós jog” és a tagál-
lamok számára kötelező az alkalmazása – de szó sincs a nemzeti sajátosságok felszámolásáról. Ha lesz
teljesen egységes jog, az vélhetően az értékek integrálása útján alakul majd ki.
a) Nincs olyan tudomány, amely nélkülözhetné az elméleti megalapozottságot. A krimina-

lisztika kialakulása óta számtalan elméleti tárgyú mű született, sok-sok szerző foglalkozott az
idevágó kérdésekkel – az tehát tény, hogy az elmélet létezik. És tény az is, hogy (mint azt Ka-
tona Géza is írja) „a kriminalisztikai elmélet számos fogalmának és összefüggéseinek a kidol-
gozottsága távolról sem kielégítő”.48
Egyebek mellett kérdés, hogy tételekről, tételcsoportokról, netán ágról/ágazatokról beszé-
lünk, hogy mely gondolatkörnek milyen jelentőséget tulajdonítunk, no és milyen nevet
adunk.49 (Pl. ismert a „kriminalisztika általános elmélete”, a „kriminalisztikai elmélet”, az
„elméleti kriminalisztika”, a „kriminalisztikai elmélet és metodológia” s a
„kriminálmetodológia” megnevezés is.)50
46
A probléma persze jóval bonyolultabb, lásd pl. dr. Molnár József „A kriminalisztika tudománya”, valamint
Katona Géza „A kriminalisztika és a bűnügyi tudományok” c., már említett műveiben.
47
Annyiban hasonló volt az operatív ismeretek oktatásának és a szakértőképzésnek a helyzete is, hogy nem csu-
pán kötelező, hanem „olcsóbb” is volt átvenni a tapasztalatokat.
48
Katona, i. m. 109. old.
49
Ilyen vita tárgya pl. hogy létezik-e a kriminálmetodológia. A kifejezés a szovjet és a keletnémet szakiroda-
lomban is ismeretes (volt). Ha az akkori műveket megtisztítjuk a felesleges sallangoktól, kiderül, hogy olyan tu-
dományos kutatási/módszertani kérdésekről és elméleti alapokról van szó, amelyek mindenféle társadalomtudo-
mányban megtalálhatók.
50
Vö.: Katona, i. m. 109–112. old. Lásd még: Bevezetés a kriminalisztikába 1.4. cím; Kriminalisztika 1–2. 4.2.
cím.
20
Ami biztosnak vehető, hogy igen szerteágazó kérdéscsoportról van szó, s hogy vannak ál-
talános érvényű, általános jellegű kriminalisztikai elméletek/elméleti tételek, és vannak olya-
nok is, amelyek csak az egyes ágakhoz kötődnek51 – és így tovább.
Elfogadhatónak tűnik az a (különböző művekben többé-kevésbé megegyező módon meg-
fogalmazott) nézet, mely szerint a kriminalisztika általános érvényű elméleti tételeinek körébe
sorolhatók a kriminalisztika „önmeghatározásával” kapcsolatos, valamint a tudományos mód-
szertanára (metodológia) vonatkozó tételei, továbbá a kriminalisztika azon ún. „sajátos elmé-
letei”, melyek (lényegében) a következő kérdésekkel foglalkoznak:
– a kriminalisztika fogalma és tárgya, tudományrendszerbeli helye, tudományos kapcsoló-
dási pontjai és működési síkjai (területei),
– a kriminalisztikai terminológia,
– a kriminalisztika ismeretelméleti alapjai,
– a kriminalisztikai megismerés általános elméleti kérdései,
– az egyes kriminalisztikai eszközök és módszerek kidolgozására, fejlesztésére, alkalmazá-
sára vonatkozó általános, közös elvek, iránymutatások, szabályok.
A hazai szakirodalom „hagyományosan” az általános részhez sorolja a krimináltechnikát és

a krimináltaktikát is. A külföldi szakirodalom és intézményrendszer viszonylatában ezen is
lehetnek vitatkozni – kérdés, hogy érdemes-e.
b) A krimináltechnikának a kriminalisztikán belüli „rendeltetése” a felderítés és a bizonyí-

tás, valamint a bűncselekmények megelőzésének52 szolgálatába állítható technikai eszközök
és módszerek kidolgozása. Belső tagozódása követi az alkalmazási területekből következő
sokféleséget. A legfontosabb szakterületek – mint elismert krimináltechnikai ágazatok – ná-
lunk a következők:
– a kriminalisztikai fényképezés (mely magában foglalja a videó dokumentációval kapcso-
latos ismereteket is),
– a nyomtan (traszológia),
53
– a kriminalisztikai ujj- és tenyérnyom/nyomat vizsgálat (daktiloszkópia),
– az anyagmaradványok vizsgálatával foglalkozó igazságügyi szakértői területek – ame-
lyek el- illetve megnevezésére hazánkban is egyre inkább elterjed(t) az angolszász szak-
irodalomban általánosan használt „forensic sciences”54 kifejezés,
– az igazságügyi lőfegyvervizsgálatok (kriminalisztikai ballisztika),
– az igazságügyi összehasonlító kéz- és gépírásvizsgálat,
– az igazságügyi okmányvizsgálat,
– a személyleírás és személyazonosítás,
– a bűnügyi nyilvántartás,
– a bűnügyi szolgálati kutya alkalmazásával kapcsolatos ismeretek és
– a krimináltechnikai csapdának és a biztonságtechnikának a helyes telepítésre, valamint a
működés közbeni ellenőrzésre vonatkozó része.
Nyilván nem lenne ártalmas, ha „hozzászoknánk” a nemzetközileg elfogadott, ismert, al-

kalmazott definíciórendszerhez (és akár be is építenénk az ismeretanyagba). Megkockáztat-
hatjuk azt a kérdést is: vajon nem volna célszerű tanulmányozni a krimináltechnikával kap-
csolatos külföldi intézményrendszereket, s netán nekifogni a korszerűsítésnek? (Persze, nem
úgy, ahogyan ezt az igazságügyi szakértők – szakértői rendszer – esetében megtapasztalhat-
tuk!)
51
Utóbbira példaként lásd a Krimináltaktika (jegyzet, Rejtjel Kiadó 2004.) 1. fejezetének anyagát.
52
Lehet, helyesebb lenne egyszerűen bűnmegelőzésről szólni.
53
Mint elkülönült, önállósodott nyomtani szakterület.
54
„Forenzikus” – azaz „törvényszéki” tudományok.
21
c) A krimináltaktika a hatályos jogi rendelkezésekre figyelemmel tudományosan megala-

pozott elveket és ajánlásokat dolgoz ki a nyomozás lefolytatására, a nyomozási cselekmények
és intézkedések végrehajtására, az adatok és a bizonyítási eszközök beszerzésére és felhaszná-
lására.
Bár ez a meghatározás jellemzi a mai állapotokat, nem biztos, hogy nem szorul(na) némi
módosításra. (Ami egyúttal szemléletváltást is jelent, amelynek egyes jeleiről a 2) pontban
már szóltunk.)
Az elmúlt években ugyanis sikerült néhány olyan tapasztalatot szereznünk, amelyek leg-
alább is jelzik a korábban már említett rendőrközpontúság tarthatatlanságát. Nem csak arról
van szó, hogy valóságos igény van az ügyvédek, ügyészek, bírák (stb.) képzése tekintetében –
ezen „könnyű” segíteni.
A lényeg az, hogy hiányzik a specializáció; egyelőre ugyanis várat magára (többek közt)
azon elvek és ajánlások kidolgozása, amelyek a bírósági gyakorlatban alkalmazható taktikai
módszereknek tekintetében kiegészítenék a meglévő ismeretanyagot – és így tovább. Itt-ott
van használható külföldi szakirodalom (pl. a kihallgatásról), de még az adaptációról sem be-
szélhetünk.
d) S most lássuk a „különös rész”-t. A kriminálmetodika (≈ nyomozási módszertan) a

nyomozási praktikummal foglalkozik; az egyedi ügyek hatékony nyomozása, vizsgálata érde-
kében integrálja a gyakorlati tapasztalatokat, valamint a kriminalisztika általános részének is-
meretanyagát.
Ahogy a taktikánál már jeleztük, alighanem itt is szükség van némi kiegészítésre, módosí-
tásra. Merthogy: a metodika is csak rendőr(rendészet)tudományi kérdés lenne? Aligha.
A különféle ügyek megoldásának módszertana sem szorítkozhat kizárólag a (rendőrségi)
nyomozásra; a zárójel azért indokolt, mert már az eddig kidolgozott tételek sem csak a rend-
őrség eljárásában használhatóak, azokra más nyomozó szervek/hatóságok (és egyéb közremű-
ködők – ügyvédek, belső vizsgálatot folytató, vagyonvédelemmel foglalkozó szervezetek stb.)
már eddig is támaszkodhattak.
Ma a metodika az egyik legproblémásabb területe a kriminalisztikának. Nem csak a többé-

kevésbé indokolt specializáció hiányzik, ennél sokkal nagyobb gondok is vannak.
Szinte lehetetlen utolérni a jogszabályok változásait; az újabb és újabb elkövetési módsze-
reket. És borzasztóan hiányoznak a gyakorlati szakemberek publikációi is; melynek következ-
tében szinte elvesznek a már begyűjtött, hasznosítható, általánosítható tapasztalatok. Ez az a
terület, ahol az elmélet művelői adhatnak ugyan akár jó és használható „tanácsokat” is, csak-
hogy azok éppen a gyakorlatból megszerezhető kiindulópontok hiányában elakadnak a gáton;
megoldás helyett kipróbálandó feltevésekké „szelídülnek”.
És azért azt se feledjük, hogy a jelenlegi viszonyok közt gyakorlatilag nincs kellő kapacitás az érdemi
kutató/kidolgozó munkára sem; már az is jó, ha nincs fennakadás az oktatási feladatok ellátásában.
Lehet, hogy a bűnüldözés nem hoz létre nagy haszonnal értékesíthető találmányokat – de a finanszíro-
zás hiányosságai azért bizony okozhatnak óriási károkat is.
Talán indokolatlannak tűnhetett, hogy a felvezetés során miért került elő nem egyszer a
vallás és az egyház. Nos, helyben vagyunk. A nemzetközi bűnözés, a terrorizmus, a migráció
mind-mind olyan tényezők, amely felvetik a kérdést: vajon mennyire ismerjük a résztvevőket?
Márpedig minél kevesebbet tudunk az elkövetői kör sajátosságairól, annál kevésbé értük meg
a tetteik mozgatórugóit, számíthatjuk ki a várható magatartásukat, készülhetünk fel a reakció-
ikra. No és mindezek nem csak az elkövetőkre, hanem a sértettekre, a tanúkra is igazak. Az
pedig nem „újság” ugyebár, hogy ezek a mozzanatok is részét képezik a metodikai tételeknek.
e) Az általános és különös részre bontás semmiképpen sem értelmezhető az ún. bűnügyi

szolgálati ismeretek elnevezésű kriminalisztikai ágra; amelynek ismeretanyagát a bűnügyi tit-
kos információszerző, értékelő és feldolgozó valamint a leplezett, titkos eljárások útján végzett
22
bűnmegelőző, megszakító és felderítő tevékenység elméleti, taktikai, módszertani kérdései és

az ennek során alkalmazható erők, eszközök és módszerek; továbbá az ezekhez kapcsolódó
szervezeti-együttműködési kérdések képezik.
Azelőtt úgy hívtuk, hogy „bűnügyi operatív ismeretek” – és tulajdonképpen most sem ju-
tottunk előbbre: sem a régi, sem az új nem nevezhető „tudományos” megjelölésnek. A gyerek
megvan, de még igazi neve sincs.
Ez a terület igazán „rendőrtudomány”, de elválaszthatatlan a kriminalisztikától. Minden
olyan ismeretet hasznosít (szerves része), amiről az általános és a különös rész szól – és hoz-
zátesz még valamit, mégpedig azt, hogy a titkos alkalmazásnak még milyen sajátos követel-
ményei vannak.
Ne menjünk apró részletekbe, elegendő csak a nyílt és a titkos kutatás, a nyílt és a titkos megfigyelés
szabályait és módszereit áttekinteni, s máris láthatjuk, hogy a titkos tevékenység során minden érvé-
nyesül (érvényesíthető, felhasználható), amit a kriminalisztika más ágai már kidolgoztak; s erre „ra-
kódnak rá” a „többletkövetelményeket” kielégítő fogások, módszerek, szabályok. S persze van vissza-
hatás is: eklatáns példa erre, hogy gyakorlatilag nincs olyan, a titkos tevékenység céljára kidolgozott
taktikai jellegű fogás, amely ne bővítené, ne lenne használható pl. a nyílt eljárásban folytatott megfi-
gyelés során – és így tovább.
Ami még igen fontos kérdés, hogy a titkos bűnüldözési tevékenységnek a Be. és az Rtv.
szabályai közé helyezése csak erősíti ennek a „szakágazatnak” a kriminalisztika más területe-
ihez – s ezzel a bűnügyi tudományok rendszeréhez – való kapcsolódását. Így azután csak fé-
lig-meddig nyitott (de nem éppen lezárt) kérdés: hogy nevezzük és hová helyezzük.
f) Bár az elnevezésével nincs probléma, de a hovatartozás kérdése felvetődik a

kriminálstratégia esetében is. Sokan állítják, ez is a kriminalisztika része.
„A kriminálstratégia a bűnözés elleni küzdelem preventív és represszív területeire kiterje-
dően a politika és a jog által meghatározott feladatokat átfogó, tervszerű, koordinált közép- és
hosszú távú intézkedésekkel valósítja meg. A kriminálstratégia a kriminálpolitika elvi jellegű
elvárásait közvetíti az igazságszolgáltatáshoz és az igazgatási szervezethez, felhasználva a
bűnügyi tudományok eszközeit és módszereit.” „… jellegük szerint – elméleti, vagy operatív
stratégiákat; célirányultságuk szerint – tettes, áldozat, deliktum (bűncselekmény) szakstratégi-
ákat; területük szerint – országos, vagy regionális stratégiákat” különböztethetünk meg.55
Az idézetből (is) láthatóan részben politikai kérdésről, részben szaktevékenységről van szó;
és nyilvánvalóan ez is olyan terület, amely nem nélkülözheti a tudományos megalapozottsá-
got.
Minthogy a kriminalisztika alapvetően a jogalkalmazáshoz tartozó ténymegállapítás prob-
lematikájával foglalkozik (melybe nem igazán illik/tartozik bele az, amit a kriminálstratégiáról
a fentebbi idézet mond nekünk), alighanem jogos a kérdés, hogy a kriminálstratégia a krimi-
nalisztika része-e, avagy pl. a bűnügyi tudományrendszeren belül elkülönült, önálló ágazat,
amelynek eredményeit a kriminalisztika – más stúdiumokéhoz hasonlóan – „csupán” felhasz-
nálja56 (ismét „beleütközünk” a kriminalisztika multidiszciplináris voltába).
Az megalapozottnak tűnik, hogy az állam- és jogtudományok körébe tartozó területről van
szó; amely részben a politikatudományok, részben a bűnügyi tudományok – de semmiképpen
sem a kriminalisztika jegyeit viseli. Hát előbb-utóbb alighanem ez a kérdés is megoldódik.
55
Vö.: Katona, im. 127. old. Lásd még Kriminalisztika 1–2. 25. fejezet.
56
A felhasználásra utal például az, hogy a már említett bűnügyi szolgálati ismeretek c. stúdium művelői a tár-
gyukhoz tartozó stratégiai kérdésnek tekintik egyebek mellett a szervezett bűnözéshez tartozó bűnözési ágazatok
visszaszorítására irányuló, a nyílt és titkos nyomozási módszerek komplex alkalmazására vonatkozó elméleti és
gyakorlati elképzeléseket.
23
1.3.5. Aktuális feladatok
Bár ez elkerülhetetlenül némi ismétléssel jár együtt, szólni kell a kriminalisztika fejlesztésé-
vel, művelésével kapcsolatos fontosabb aktuális feladatokról.
a) Említettük a kriminalisztikai terminológia rendezetlenségét. A probléma lényegét úgy

fogalmazhatjuk meg: ha egy nyelven beszélünk, meg is értjük egymást.
Mi is az a helyszínelés? A szakmai zsargon (szleng, konyhanyelv) a helyszíni szemlét érti alatta, ami
most már nem is olyan nagy gond, mint az új Be. előtt, amikor is ez egy, a helyszíni szemlétől ugyan-
csak eltérő jellegű nevesített nyomozási cselekmény57 (még korábban csak krimináltaktikai módszer)
volt. S hogy mi a nyom? Hát attól függ, milyen vonatkozásban használjuk ezt a kifejezést: általános
vagy traszológiai értelemben – stb. No meg a „forrónyom”, ahol előszeretettel keverjük a koncentrált,
komplex, azonnali nyomozási cselekményeket a nyomonüldözéssel. És megemlíthetjük még a bűnügyi
szolgálati ismeretek című stúdiumot, ahol a különféle jogszabályok egyre-másra „vezettek be” új el-
nevezéseket – csak ember legyen a talpán, aki el tud igazodni; mivelhogy a jogszabályba foglaltak és a
lényeg néha köszönő viszonyban sincs egymással.
A megoldásnak többféle útja-módja is lehet – de ahogy mondani szokás, egyedül nem

megy.
Fontos a fogalomalkotás, amely persze nem lehet sem felületes, sem öncélú. Egy-egy defi-
níció akkor „ér valamit”, ha ott van mögötte az elméleti megalapozás is. Hasonló probléma a
már alkalmazott fogalmak, szakkifejezések értelmezése, jelentésének egyértelművé tétele. E
kettő segítségével tisztázható, hogy mely kifejezés mit jelöl, azaz szakmai értelemben ponto-
san mit értsünk rajta.
Ezért (is) lenne ajánlatos bővebben foglalkozni a kriminalisztika történetével, egészen
olyan részletekig, mint az egyes módszerek (stb.) kialakulása és fejlődése. Ez a lényeg meg-
ismerése mellett támpontot nyújt a jogi környezet változásaival kapcsolatos problémák fel-
dolgozásához, megoldásához is.
Aki pl. figyelmesen elolvassa a Krimináltaktika c. jegyzetben a helyszíni kihallgatás előtörténetéről ír-
takat (noha az legfeljebb vázlatszintű), annak nemigen lesznek problémái a módszer bármiféle jogi
környezetben alkalmazása terén.
Nyilván szükség van a szakterminológia megismertetésére és „meghonosítására” is,

melynek egyik lehetősége kétségkívül az oktatás (melynek ha nem is a legszimpatikusabb, de
nem is mellőzhető mozzanata a számonkérés: tudod, nem tudod? – jó pont, rossz pont); a má-
sik, ha a publikációkban helyesen használjuk a szaknyelvezetet; s netán létrehozunk egy nyil-
vános, hozzáférhető „szakszótárat” (pl. az RTF, az ORFK honlapjain).
A Bevezetés a kriminalisztikába c. jegyzetünkben – összhangban azzal a felfogásunkkal, hogy minél

több álláspontot ismer meg a hallgató, annál inkább hajlamos lesz az önálló gondolkodásra és ítéletal-
kotásra – a fogalmak ismertetése mellett esetenként egy-egy kifejezés többféle értelmezésére, jelentésé-
re is felhívjuk az olvasó figyelmét. E jegyzet – mellékletként – már tartalmaz egy (igaz, alig több mint
hatvan szavas) „Idegen szavak, szakkifejezések” c. mellékletet is.
Mind mondottuk: egyedül nem megy! – ugyanis mindez keveset ér, ha „kint a területen”
csak a zsargon érvényesül58; s ami még ennél is sokkal nehezebb: megértetni a dolog lényegét
a jogalkotóval, mert hát az abban részt vevők közül nem mindenki olvas szakirodalmat.59
57
Ma bizonyítási eljárást.
58
Azért vannak eredmények: pl. a Vám- és Pénzügyőrség jelenlegi szóvivője (volt hallgatónk) „terjeszti a kultú-
rát”: nyilatkozatai során minden szakkifejezést helyesen használ (ha csak el nem kerülte a figyelmünket valami
szóbotlása).
24
Tennivaló tehát van bőven, és nem csak a (még) rendezetlen fogalmak, hanem a másutt
(más országokban) alkalmazott fogalom(elnevezés)rendszer miatt is, mely utóbbit a nemzet-
közi kapcsolatokra figyelemmel ma már egyre inkább szükséges ismerni.
b) Nem elég csak megállapítani, hogy „a kriminalisztikai elmélet számos fogalmának és

összefüggéseinek a kidolgozottsága távolról sem kielégítő”; talán többet kellene tenni is.
Nem az a súlyponti kérdés, hogy kriminálmetodológiáról, vagy a kriminalisztika tudomá-
nyos módszertanáról beszéljünk, hanem az, hogy gyűjtsük össze, újítsuk meg, dolgozzuk át,
egészítsük ki és tegyük hozzáférhetővé mindazon ismereteket, amelyek valódi útmutatóként
szolgálhatnak mind a kriminalisztikai tudományos kutatások, mind az előttünk álló feladatok
megoldása tekintetében.
Itt is vannak pozitívumok. A Rendőrtiszti Főiskolán az utóbbi másfél évtizedben nagyobb hangsúlyt
kapott az elméleti felkészítés; hogy ne csak a jog, hanem a kriminalisztika tekintetében is megfelelő
alapokkal rendelkezzenek a hallgatók a későbbi tevékenységükhöz. (Gondoljuk végig a dolgot: a jogi
felsőoktatásban vajon csak valamiféle gőgből, fontoskodásból oktatják a jog múltját, elméletét, a kü-
lönböző „iskolákat” stb. – avagy ezek mégsem „hiábavaló” ismeretek?)
E mellett kidolgoztuk a krimináltaktika és kriminálmetodika amolyan „általános részét” is, kibővítve
velük a jegyzeteinket – ami nem csak e két ág „természetrajzának” megismertetését szolgálja, hanem
utat mutat a fogalmak rendezéséhez, a jogi környezet változásainak követéséhez, illetőleg a szüksé-
ges(sé váló) újabb tételek kidolgozásához is.
A feladat jelentőségét egyebek mellett az is alátámasztja, hogy folyamatban van az intéz-

ményrendszer átalakítása, hogy már nem lehet „bezárkózni” az országhatárok mögé és nem
lehet figyelmen kívül hagyni a bűnüldözés nemzetközi integrációjának folyamatát sem.
Ebben az is benne van, hogy általános és különös részről, technikáról, taktikáról, metodiká-
ról és bűnügyi szolgálati ismeretekről beszéljünk-e; hogy tartalmi megoldás keresése helyett
megmaradjunk a „bevált” szolgai átvételnél – vagy éppen mi produkáljunk követendő példát.
c) Egyetértve azzal, hogy a kriminalisztikának a „hagyományos” alkalmazási területeire

vonatkozó állásfoglalást „az elmúlt évtizedek alapján ki kell egészíteni”, feltehetjük a kérdést:
mivel foglalkozzék a kriminalisztika?
Ami nyilvánvaló: a rendeltetése folytán rá testált bűnüldözési feladatokkal mindenképpen.

Azután vannak olyan alkalmazási területek is, amelyeket a több mint fél évszázados gyakorlat
alapján ma már szintén hagyományosnak nevezhetünk.60 Mivel több évtizedes múltja van az
ún. „belügyi osztályfőnöki órák”-nak, a bűnügyi „propaganda”-filmeknek, s majd’ két évtize-
de jelentek meg az első személy- és vagyonőrök számára kidolgozott kriminalisztikai tan-
anyagok, jegyzetek (könyvek) is, már nem igazán számít „újdonságnak” a „civil kriminalisz-
tika” területe sem.
Hogy akkor mégis mi a gond? Nos lássuk, hogy mire van szükség, és hol tartunk.
59
Lehet, viccesnek tűnik (nem az!): a hatályos Be. első változatában a puhatolás az adatgyűjtés szinonimájaként
szerepelt – alig egy évszázaddal lemaradva a kriminalisztika fejlődésétől. És az egyik jogszabály titkos informá-
ciógyűjtésről, a másik titkos adatszerzésről szól – stb.
60
Mint azt jól tudjuk, a közigazgatási eljárás alá tartozó ún. rendkívüli halálesetek vizsgálata során, valamint az
eltűntek ügyeiben gyakorlatilag éppen olyan „nyomozást” (felderítést és bizonyítást) kell lefolytatni, mint bár-
mely bűnügyben.
Az adatgyűjtés, az adatelemző- értékelő munka, a nyomozástervezés-szervezés a rendőri munka majd minden te-
rületén nap-mint nap alkalmazott kriminalisztikai módszer.
A polgári peres, családjogi, munkajogi (stb.) ügyekben is kiemelkedő szerepe van az olyan szakértői tevékeny-
ségeknek (pl. a DNS, illetve az írás- és okmányvizsgálat stb.), amelyekkel a krimináltechnika foglalkozik – és
így tovább.
25
A bírák, ügyészek, ügyvédek (jogtanácsosok) tevékenységéhez szükség van a feladatkörük

ellátásához igazított, specializált kriminalisztikai ismeretekre.
A helyszínbiztosítás (és ami a krimináltechnikai ismeretanyagból szorosan hozzá kapcso-
lódik), az adatgyűjtés, a kikérdezés, a személyleírás (stb.) szerepel a személy- és vagyonőrök,
a magánnyomozók képesítési követelményei között, valamint a polgárőrök „tananyagában”.
Talán az sem túlzott igény, hogy legalább a helyszín szakszerű biztosítására minden közal-
kalmazottat/köztisztviselőt ki kellene oktatni; sőt, már a közoktatásban is szerepet kellene
kapnia egyes, alapvető kriminalisztikai ismereteknek.
Arról persze szó sincs (szó sem lehet), hogy még semmit se tettünk volna; tehát egyáltalán
nem csak puszta deklaráció, amit a Bevezetés a kriminalisztikába c. jegyzetünkben a krimina-
lisztika „másodlagos” feladatáról61 írunk.
Alighogy létrejött a személy- és vagyonőrzés, máris megszülettek az első specializált – s azóta csak
javuló – kriminalisztikai jegyzetek; s helyenként (persze az oktató cégtől függően) arról is beszélhe-
tünk, hogy az oktatás/kiképzés színvonala gyakorta meghaladja a képesítési (vizsga) követelménye-
ket; s nem ritka az sem, hogy egy-egy polgárőrség a maga szerény anyagi eszközeiből finanszírozza,
hogy tagjai kriminalisztikai ismereteket szerezzenek.
Mára már az ügyészek – mondhatni hagyományos – kriminalisztikai felkészítése sem „egyeduralko-
dó”. Volt már ügyvédi tanfolyam; azután a katonai és a polgári nemzetbiztonsági szervek, az OIT Bí-
róképző Akadémiája, a tűzvizsgálók, az APEH (stb.) is beillesztette a képzési/továbbképzési rendsze-
rébe a kriminalisztika oktatását – és így tovább.
Mindezek ellenére sem beszélhetünk arról, hogy már megtörtént volna az említett szakterü-
letek igényeit teljes mértékben kielégítő tananyagok kidolgozása; merthogy az oktatás főként
a már meglévő ismeretanyag toldozgatásával-foltozgatásával, magyarázatával történik. Hiá-
nyoznak tehát azok a kiegészítések, amelyek a kriminalisztikának a (már említett) rendőrköz-
pontúsága miatt eddig nem kaptak kellő figyelmet, nem voltak „fontosak”.
Úgy tűnik, valójában nem is az a kérdés, hogy mivel foglalkozzék a kriminalisztika, hanem
az, hogy melyek azok a részletek, amelyek kidolgozása még várat magára.
Akár a „hagyományos” akár az újnak tekinthető területeken meg kell hát vizsgálni, fel kell
tárni, hogy a kriminalisztika lehetséges alkalmazói melyik kriminalisztikai eszközt/módszert
és milyen jogi szabályok szerint (keretei között) és – nem utolsó sorban – milyen célra alkal-
mazhatják; majd sort keríteni a hogyan módozatainak a kidolgozására, azaz az egyes tételek
kiegészítésére.
Még egy gondolatot a „civil kriminalisztikához”. Megfigyelhettük, hogy az állam a rendszerváltást

követően meglehetősen sok bűnüldözési feladatot rótt a magánszférára (mondhatjuk úgy is, hogy a
bűnüldözés egyes területeiről kivonult); viszont nem gondoskodott a megfelelő támogatásról. Már rég-
óta nincs BM Filmstúdió – amely évente nem egy „lakossági propaganda-filmet” gyártott. Létezik
ugyan „bűnmegelőzési szolgálat”, mégis elsősorban a (gyakorta egy-egy elhivatott személyhez fűző-
dő) helyi kezdeményezések töltik ki az így keletkezett űrt.
A munkára pedig a fentebb már említetteken túl is nagy szükség van, különösen a kábítószer-bűnözés,
az áldozattá válás megelőzése, az egyéni-lakóközösségi védekezés módszereinek kidolgozása és
mindezek kellő ismertetése területén (természetesen itt csak a kriminalisztika kompetenciájába tartozó
mozzanatokról beszélünk, más területekbe való beavatkozás nem célunk és feladatunk).
d) Nos, ebben az alcímben meglehetősen sok aktuális problémát sikerült felsorolni. Jó kér-
dés, hogy a megoldás kinek a feladata. Merthogy a szakmához kapcsolódó (még működő) tu-
61
Úm.: „A kriminalisztika feladata, hogy kidolgozza…azokat az eljárásmódokat (technológiát, normákat, elve-
ket, ajánlásokat), amelyek biztosítják a kriminalisztikai eszközöknek és módszereknek a büntetőeljárásban, va-
lamint minden más olyan jogágban, eljárásban, tevékenységben való hatékony felhasználását, ahol jogalkalma-
zási célú ténymegállapításra van szükség.”
26
dományos „műhelyek” manapság gyakran a kapacitásuk határait feszegetve képesek csak a

napi feladataik ellátására; kutatóhelyekről nem is beszélhetünk. Minden nem oldható meg a
tudományos diákkörök bevonásával sem (bár beszámolhatunk pozitív példákról, sőt, közvet-
len hasznosításról is).
Szerencsére nem mindent kell magunkra vállalnunk, hiszen a jogi felsőoktatásban is napi-
rendre került a kérdés.
Általános vélemény, hogy ma a kriminalisztika tananyagszerű feldolgozása jellemzően a
rendőrségi kiképzés igényeihez alkalmazkodik. Itt a legteljesebb a tematika és a legalaposabb
a feldolgozás.
Ezzel szemben az egyetemi oktatás (és tananyag) pillanatnyilag meglehetősen személyfüg-
gő: a rendelkezésre álló időt rendszerint a szerint használják fel, hogy a kurzus vezetője
mennyire elhivatott a kriminalisztika iránt. Ez jelentkezik a tananyag összeállításában, az elő-
állított/alkalmazott tankönyvekben, jegyzetekben, s a munkába esetleg még bevont személyek
kiválasztásában egyaránt.
Jellemző, hogy nincsenek egységes irányadó elvek; alighanem erre (is) visszavezethető,
hogy itt-ott túl sok a krimináltechnika, hogy megfelelő alapok nélkül kerül sor egyes elméleti
kérdések tárgyalására, és gyakori a külföldi szakirodalomból kiragadott, „divatos” témák
rendszertelen beiktatása.
Abban – legalább is az érintettek körében – egyetértés van, hogy a jogi karokon folyó kri-
minalisztika-oktatás korrekcióra szorul, hogy az általános jogászképzésben nincs szükség a
rendőrségihez hasonló körű ismeretekre – s hogy időszerű eldönteni, hogy az igen széles is-
meretanyagból mely részeket és mikor célszerű oktatni. A döntés joga most még elsősorban a
kriminalisztikát oktatók kezében van; kérdés, mikor kapnak hozzá megfelelő támogatást.
Fontos, hogy e tekintetben a beleszólás jogát abban gyakorolhatjuk – és a megfelelő fóru-
mokon kell is gyakorolnunk – hogy kifejezzük a fejlesztési törekvésekkel való egyetértésünket
és felajánljuk a támogatásunkat. És segíthetünk, segítenünk kell, ha igénylik, akár a gazdag
tapasztalataink megismertetésével, hozzáférhetővé tételével, akár személyes munkákkal, ha –
pl. oktatóként – konkrét feladatot kapunk.
No és hiba lenne bezárkóznunk a saját „elefántcsont-tornyunkba”. Egyrészt a nem rendőri
berkekben folytatott oktatásban szerzett tapasztalataink is egy sor újdonság megismeréséhez
vezetett, nem utolsó sorban az adott szakmai kör gondolkodásmódjának, felfogásának, sajátos
szempontjainak tekintetében. Ez fontos, hiszen végső soron együtt dolgozunk. Másrészt a jogi
karok egy sor olyan eredményt mutattak már fel még ebben a kedvezőtlen konstellációban is,
amelyekből van mit tanulnunk; s nem csak azért, mert nálunk kissé jobban lépést tartanak a
külföldi szakirodalommal, gyakorlattal; hanem mert vannak elgondolkodtató művek is.
Szóval itt van még egy feladat: a jogi karokkal való, az eddiginél sokkal szorosabb
együttműködés, ami nyilvánvalóan csak eredményeket szülhet, mindannyiunk hasznára válik.
27
II. fejezet: dr. Bócz Endre: A felderítés és a bizonyítás kriminalisztikai kérdései
2. A FELDERÍTÉS ÉS A BIZONYÍTÁS KRIMINALISZTIKAI

KÉRDÉSEI
A Rendőrtiszti Főiskola kriminalisztikai tananyagában az 1990-es években a korábbinál foko-

zottabb hangsúlyt kaptak a nyomozás, a nyomozáson belüli felderítés és bizonyítás egyes
kriminalisztikai-elméleti kérdései. Ugyanitt szó esik kapcsolódó terminológiai problémákról
is, úgymint „adat, információ, bizonyíték”.
A vonatkozó jegyzetekben azon álláspont tükröződik, mely szerint a nyomozás krimina-
lisztikai értelemben véve nem más, mint az eljárás tárgyát képező, vizsgálandó, releváns
múltbeli esemény megismerésének módszere, amely egyrészt a (történteti) tényállás feltárásá-
hoz és az adott eljárás sikeres lefolytatása végett végrehajtandó feladatokhoz szükséges ada-
tok beszerzését, feldolgozását szolgáló felderítésből, valamint az eljárás (egésze) során meg-
hozandó döntéseket megalapozó bizonyításból áll. Utóbbi tekintetében világosan megfogal-
mazódik, hogy a kriminalisztikai értelemben vett nyomozáson belüli „bizonyítás” alatt az
adott ügy elbíráláshoz szükséges tények, bizonyítékok beszerzésére irányuló előírásszerű
processzuális jellegű tevékenység, illetőleg a megállapított tények megfelelő logikai feldolgo-
zása értendő.62
A nyomozás, a nyomozáson belüli felderítés és bizonyítás mibenlétének ilyetén felfogása
természetesen kérdések sorát vetette fel – és nem csak a miatt, mert tananyagokról lévén szó
tetten érhető a problémák megfogalmazásának, leírásának „lecsupaszítása”, egyszerűsítése;
hanem azon okból is, mert a téma tárgyalása (nyilvánvalóan az oktatottak körére tekintettel)
többé-kevésbé leszűkül a nyomozóhatósági, illetőleg rendészeti tevékenység idevágó kérdése-
ire. Azt persze még így is tagadhatatlanul jelzi, hogy a kriminalisztika már régóta nem csupán
„bűnügyi nyomozástan”, hanem sokkal inkább a jogalkalmazási tényfeltárás tudományos
eszköz- és módszertárával (tanával) foglalkozó stúdium.
Az elmúlt évtizedek tapasztalatai mind gyakrabban – és néha drasztikusan is – igazolták
azt a már régen megfogalmazott gondolatot, hogy súlyos jogalkalmazási problémákat okoz,
ha a jog által együttműködésre, együtt munkálkodásra „ítélt” hatóságok nincsenek tisztában
egymás munkájával és lehetőségeivel. Egyebek mellett ez is indokolja, hogy ha röviden,
mintegy a tézisek szintjén is, de foglalkozzunk a nyomozás, a felderítés és a bizonyítás né-
hány alapvető kérdésével.
E fejezet bevezetőjében még a következőkről kell szólni.

A kriminalisztika – amely az anyagi igazság megismerését célul tűző inkvizitórius bünte-
tőeljárásban gyökerezik – a XIX. század első harmadában a vizsgálóbírák „tudománya”-ként
jött létre, ma azonban már távolról sem csak a büntetőeljárásban használatos. A jogalkalma-
zók ugyanis minden területen szembesülnek azzal a problémával, amely közös gondként
szembeszökővé legkorábban a XIX. század elején a bűncselekmények kiderítésével hivatás-
szerűen foglalkozó szakemberek, a vizsgálóbírák számára vált: hogyan lehet hiányos, hézagos
tényismeretből kiindulva hiteltérdemlően rekonstruálni egy múltbeli egyedi történést?
A dolog leginkább a büntetőeljárásban volt égető és itt volt leginkább homogén az érdek-
lődők (rendőrök és vizsgálóbírák) köre is. Ezért nem meglepő, hogy itt formálódott az új stú-
dium módszertana és tematikája is. Ma már nyilvánvaló azonban, hogy a jogalkalmazási
ténymegállapításban jelentkező szituációk és az alkalmazható módszerek és eszközök között
nincsenek olyan szignifikáns különbségek, amelyek az alkalmazandó anyagi jogtól függené-
nek; a ténytudomás megjelenési formája a tudomásközlés (vallomás, személyes nyilatkozat),
62
Vö.: dr. Lakatos János: A nyomozás, a felderítés és a bizonyítás kriminalisztikai alapfogalmai és alapössze-
függései (Rejtjel Kiadó 1998.); Balláné – Kunos – Lakatos: Bevezetés a kriminalisztikába (jegyzet, szerk.: dr.
Lakatos János, Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004.)
28
amelyhez mindenütt kihallgatás útján lehet hozzájutni, a tárgyi elváltozásoké a szemle, az ok-
iratokat is analóg módon kell mindenütt kezelni, a megismerő hatóság [közigazgatási vagy fe-
gyelmi hatóság, nyomozó hatóság, ügyészség, (polgári és büntető)bíróság] pedig a nyert isme-
retekkel hasonló logikai műveleteket végezhet.
Valamilyen „bizonyítás” minden jogalkalmazási eljárásnak nélkülözhetetlen eleme, hiszen

a jogszabályt igaznak elfogadott – és elvileg helyesen felismert, tehát igaz – tényekre kell al-
kalmazni. A tények megállapításának módszere mindenütt ténybizonyítás, amely hasonló
alapokon épül fel.
2.1. A „BIZONYÍTÁS” ÉRTELMEZÉSE
A „bizonyítás” kifejezést számos, egymástól eltérő jelentéssel szokás használni.
Legelvontabb, leginkább általános felfogásban a bizonyítás mibenlétét a logikában tárgyal-

ják. A bizonyítás eszerint valamely tétel, kijelentés (logikai ítélet) igaz voltának kimutatása
olyan tételek, kijelentések (logikai ítéletek) helyesen összekapcsolt sora révén, amelyek igaz
volta már bebizonyosodott. A „tétel”, „kijelentés”, minősége, tartalma a (formális) logikában
közömbös; lehet egyedi ontológiai ítélet vagy általános összefüggés, szabályszerűség, s
ugyanez áll a bizonyításra felhasznált tételekre, ítéletekre is. A lényeg az összekapcsolások
logikailag helyes volta.
Az eljárásjogokban a bizonyítás kérdéseit jogi vetületben vizsgálják, s leginkább a bírósági

eljárásból szokás kiindulni, de az így nyerhető téziseket rendszerint átfogóan értelmezik.
Mindamellett nem a bizonyítás tartalmi, hanem a formális oldala van a középpontban. Így
foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy milyen bizonyítási eszközöket és hogyan szabad fel-
használni, miféle bizonyítékokhoz lehet hozzájutni és ezeket miként kell megvizsgálni („fel-
venni”), a bizonyítás „felvétele” során az eljárás melyik résztvevője mi módon és milyen mér-
tékben jogosult vagy köteles közreműködni, ki és milyen hatállyal jogosult és/vagy köteles a
bizonyítékokat értékelni és dönteni a bizonyítás eredménye felől. Az azonban, hogy mi, mit és
miért bizonyít, az eljárásjogi elmélet érdeklődési körén kívül marad.
A kriminalisztika, mint a „bírósági vizsgálat tana”, később – főként nálunk – „bűnügyi

nyomozástan”, elsősorban a bűnügyekre összpontosítva foglakozott a bizonyítékok felkutatá-
sának és biztosításának (rögzítésének) problémáival. Természetének megfelelően érdeklődé-
sének középpontjában a – vizsgálóbíró szerepkörében működő – nyomozó ismeretszerzési és
ismeretközvetítési folyamata állt, gyakorlati indíttatású ismeretrendszer volt; elméletképzéssel
alig foglalkozott. További alakulására azonban nagy hatást gyakorolt az 1960-as évektől a
büntetőeljárási jogban uralomra jutott az a felfogás, amely szerint az eljárás nyomozási és bí-
rósági szakasza a ténymegállapítás szemszögéből egyenértékű.
Ez a nézet a szovjet jogtudományból eredt. Az Orosz Birodalom 1864-ben a francia kontinentális bün-
tetőeljárási szerkezet egy viszonylag korai változatát vette át és azt megőrizték a szovjet törvények is.
Ebben a „vizsgáló” – aki 1928 után ügyészségi (vagy állambiztonsági) alkalmazottként járt el – lénye-
gében a vizsgálóbíró szerepkörében „vette fel” a „bizonyítást”. Mivel elvileg az igazságnak megfelelő
tények megállapítására kellett törekednie és eszköztára (a kontradiktórius eljárásban rejlő lehetőségek-
től eltekintve) nem különbözött a bíróságétól, e törekvése elvileg sikerrel járhatott. Erre is tekintettel a
gyakorlat síkján szinte általánosnak lehet mondani azt a felfogást, hogy a tárgyalás szerepe csak a
vizsgálat megállapításainak „felülvizsgálata”, „ellenőrzése”, nem pedig a bizonyítékok önálló értéke-
lése.
29
Ez az elgondolás párosult azzal az önmagában egyébként helyes nézettel, hogy a büntetőel-

járás egy múltbeli esemény strukturált és jogilag szabályozott megismerése. A megismerés fo-
lyamatában viszont az új ismeret megszerzésének – ritka kivételektől eltekintve – immanens
eleme a (logikai értelemben vett) bizonyítás. A szerzett ismeret igaz volta ugyanis csak a köz-
vetlen érzékelés útján szerzett ismeretek (illetőleg egyes algebrai vagy geometriai axiomák és
logikai tételek) körében fordulhat elő; egyébként az érzékletek közötti összefüggések, mint tu-
lajdonságok mibenléte csak logikai (értelmi) műveletek – azaz logikai bizonyítás – eredmé-
nyeként látható be. Innen adódott az a tézis, hogy a nyomozás során is bizonyítás folyik (ami
bizonyos értelemben igaz), és hogy ez a bizonyítás egyenértékű a tárgyaláson folytatott bizo-
nyítással (ami nem igaz), valamint, hogy egyfelől a nyomozás, másfelől a tárgyalás eredmé-
nyeként jelentkező ténymegállapítások igazságértéke között csak formális (jogi) különbség
van (ami szintén nem igaz).
Az kétségtelen, hogy a jogalkalmazásban a ténymegállapítás elengedhetetlen, s hogy ennek

feltétele egy megismerési folyamat, amely érzéki és racionális összetevőkből szerveződik, s
ez utóbbi elemek logikai bizonyítást jelenthetnek. Mindez abból adódik, hogy az, aki a jogot
alkalmazza, általában nem rendelkezhet közvetlen ismeretekkel a vitatott tények felől, hanem
csak közvetve, más forrásokból (a „bizonyítékokból”) nyert ismeretekre alapozva rekonstru-
álhatja azokat. Ismeretei forrását, a belőlük történt ismeretszerzés körülményeit (helyét, idejét,
módját), valamint magát a nyert ismeretet dokumentálnia kell és így mások számára is meg-
ismerhetővé kell tennie az általa átélt megismerési folyamatot. Így eljárásának racionalitása (a
megismerés keretében végzett értelmi műveletei) hozzáférhetővé, ellenőrizhetővé és felülbí-
rálhatóvá válik.
Az ismeretelmélet és a formális logika szemszögéből a „bizonyítás”-nak ez a felfogása vi-

tathatatlanul elfogadható. Ez a fajta bizonyítás valósul meg a közigazgatási és fegyelmi eljá-
rásban és a büntetőeljárás nyomozási szakaszában, ahol vagy az dönt, aki a múltbeli esemény
rekonstruálását (közvetlenül a bizonyítékok alapján) maga végzi, vagy a felettese – esetleg az
ügyész – a bizonyítás-felvétel dokumentációja, tehát az iratok (vagyis nem közvetlenül a már
ismert bizonyítékok) vizsgálata alapján.
Mondhatjuk azonban azt is, hogy a bizonyítás olyan tevékenység, amelynek célja, hogy ra-
cionálisan beláthatóvá tegye valamely ismeret igaz voltát, vagyis azt, hogy az ismeret megegye-
zik a tárgyával.
A tárgy, ugyanúgy, mint az előző esetben, az objektíve létező anyagi valóság valamely mozzanata.
Lehet a valóság bármilyen egyedi, térben, időben és kauzális kapcsolataiban meghatározott eleme, le-
het ezek valamilyen szélesebb osztálya, de lehet a valóság elemei közötti bármilyen kapcsolat, vagy a
kapcsolatok szabályszerűséget mutató jellegzetessége. A tárgy önmagában olyan, amely létezett vagy
létezik, az összefüggésben rejlő szabályszerűség helyes felismerése azonban lehetővé teszi bizonyos
jövőbeli elemek mikénti alakulásának prognosztizálását is.
A racionális belátás alapja az anyagi világban érvényesülő egyetemes okság. Ennek révén
a már igaznak bizonyult ismereteket kifejező kijelentések (logikai ítéletek) megfelelő módon
történő összekapcsolása lehetővé teszi a megismerés során a kérdéses tárgy és a rá vonatkozó
ismeret korrespondenciájának vagy a korrespondencia hiányának a már kipróbált ismeretek
közvetítésével történő belátását.
A kétféle értelmezés között a különbség abban rejlik, hogy míg az első lényegében a meg-
ismerés modelljét tekinti mértékadónak, ez utóbbi a vitázó meggyőzést tartja követendőnek.
Azt a formát tehát, amelyben ellenérdekelt felek állítják egymással szembe a bizonyítandó té-
telre vonatkozó érveiket, s részint saját érveik erejével, részben az ellenérdekű fél érvelésének
cáfolatával igyekeznek saját álláspontjuk helyességének belátására bírni a döntéshozót.
30
2.1.1. Ténybizonyítás
Ennek a gondolatkörnek az első vizsgálandó eleme az, hogy mi a „tény”.
A gyakorlati felhasználás igényeit szinte maradéktalanul kielégíti a „tény” kifejezésnek,

mint kriminalisztikai terminus technicus-nak az az értelmezése, hogy a tény
a) az anyagi világ olyan egyedi (egyszeri) és objektív jelensége, amelyet
b) térben, időben és okozati kapcsolataiban írunk körül és ezzel egyben meg is határozunk.
A tény objektív – vagyis attól függetlenül létezik, hogy az emberi tudat (megismerés) tu-
domást vesz-e róla, vagy egyáltalán, érdeklődik-e iránta.
A tény anyagi természetű; az anyagi világ része s ezért kimeríthetetlen, mert egymásba fo-
nódó, egymást átható anyagi struktúrák egysége.
Ugyanaz a tény éppen ezért különböző oldalakról – vagyis többféle dimenzióban – közelít-
hető meg és a megközelítés irányához igazodóan többféle nézőpontból írható le.
A tény, mint a megismerés eszköze (kerete), rugalmas; egy tény határai időbeli, térbeli
vagy az okozati kapcsolatokban elfoglalt terjedelme szerint tetszőlegesen állapítható meg
[persze, ha egyik (bármelyik) szerint megállapítjuk, a másik kettő függő változóként ehhez
igazodik].
A tény egyben történés is; anyagi természetű és az anyag létezési módja a mozgás, ami a
tér, idő és a kauzalitás kereteiben valósul meg.
A történés az ember és tárgyi-társadalmi környezetének tárgyai között, az anyagi világ egy
tetszőlegesen körülírt szeletében végbemenő kölcsönhatások összessége, amely az anyagi vi-
lág alapvetően természeti törvényszerűségei, elsősorban az egyetemes okság törvényszerűsé-
gei szerint bonyolódik le. Minden valóravált mozzanatának elégséges oka van, egyúttal min-
den pillanatban a megvalósult mozzanat az addigi okozati folyamatok további menetének
számos – vagy számtalan? – lehetőségét nyitja meg. Ezekből egy válik valóra, s amint ez be-
következik, az előállott új helyzet oksági szempontból teljesen determinált. Ennek folytán az
oksági összefüggések ismeretében a történés minden pillanatában a „múlt” elvileg – és sok
szempontból gyakorlatilag is – rekonstruálható, a lehetséges fejlemények pedig (legalább is
bizonyos határok között) prognosztizálhatók.
A történésnek – önmagában tekintve – nincs kitüntetett iránya.
A jogalkalmazás érdekében kifejtett bizonyítás elmélete szemszögéből azonban a „törté-

nés” középpontja egy jogilag releváns eseményt (a büntetőeljárásban egy bűncselekményt)
megvalósító feltételezett vagy állított ténykomplexum. A történésen belül zajló események-
nek, folyamatoknak ugyan ontológiai szempontból nincs kitüntetett iránya, a jog azonban egy
sajátos koordináta-rendszert helyez rájuk: az ember és környezete közötti kölcsönhatásban di-
namikus tényezőnek („ok”-nak) az emberi ténykedést értelmezi és a tények bizonyos – a jog-
szabályban elvontan leírt – konstellációjának (a „törvényi tényállás”-nak) emberi közreműkö-
déssel történő létrejötte („létrehozatala”) kiemelt jelentőséget kap: jogi relevanciára tesz szert.
Az a történés, amelyben konkrét, egyedi tények formájában manifesztálódnak a „törvényi
tényállás” elemei, jogi érdeklődésre tart számot, és a kérdéses emberi ténykedés elemei, meg
a „törvényi tényállást” manifesztáló konkrét tények és az előbbiekkel való oksági összefüggé-
seik alkotják a „történeti tényállás”-t, amelyhez a természeti törvényekből adódó (ontológiai)
következmények mellett további mesterséges (jogi) következményeket is kapcsol a jog, így
kívánván befolyásolni az ember társadalmi magatartását.
A történeti tényállást hordozó történés – mint láttuk – több síkon és sok szelvényben lezaj-
ló okozati folyamatok szövevényében körülírható tények komplexuma. Ezek az okozati fo-
31
lyamatok – az egymást átható, keresztező stb. okozati láncolatok szálai – az eseményeknek a

jogilag releváns történeti tényállás által körülhatárolt szelvényéhez képest a „múlt”-ból ered-
nek és a „jövő”-ben is (különböző eseményeket kiváltva) folytatódnak.
Az adat a tényre vonatkozó ismeret.
A múltbeli történést alkotó tények (a „történeti tényállás”) ismerete alapján lehet abból jogot származ-
tatni és igényt támasztani minden jogalkalmazási eljárásban, ezért aki bármilyen hatóság előtt igénnyel
kíván – közigazgatási, fegyelmi, polgári eljárásra tartozó vagy büntető ügyben – fellépni, a kérdéses
történést kénytelen gondolati úton az eljárás kezdeményezésének időpontjában előtte ismert tények –
vagyis adatok – alapulvételével rekonstruálni. Büntetőügyben a magánszemélyeknek általában elegen-
dő egy hézagos, hiányos rekonstrukciót produkálnia („tegnap este a kocsimat leparkoltam a ház előtt,
reggelre eltűnt”), s ennek lehető teljessé tétele a nyomozó hatóság dolga.
2.1.2. A bizonyítás alapelemei
Az adatban tükröződő/tükrözött tény – tény, azaz az anyagi világ időben, térben és oksági vi-
szonylatban meghatározott eleme. A bizonyítás logikai műveletében a következményként ér-
telmezett tény az okául szolgáló tényt bizonyítja és fordítva: az okként értelmezett tény bizo-
nyítja a következményét. A közöttük lévő okozati kapcsolat a bizonyítási ok.
A bizonyítási ok valódi léte az általa összekötött tények egyikének igaz – igazolt – volta
esetén a szükségszerűség erejével igazolja a másiknak a létét; ez a ténybizonyításban végre-
hajtott logikai műveletek gerince. Azt a tényt, amely igaz, s mint ilyet, az oka vagy követ-
kezménye bizonyítására akarunk felhasználni, bizonyító ténynek, a másikat pedig bizonyítan-
dó ténynek nevezzük.
A bizonyítási ok – vagyis a bizonyító és bizonyítandó tény közötti oksági kapcsolat – az

anyagi világban uralkodó és a megfelelő ismeretrendszerből ismert természeti törvényszerű-
ségekből vezethető le. Az emberiség azonban humanizálta a környezetét, ezért az emberi cse-
lekvéseket és a hozzájuk kapcsolódó materiális következményeket olyan szabályok is befo-
lyásolják, amelyek nem (kizárólag) természeti törvényekből, hanem (legalább részben) társa-
dalmi előírásokból fakadnak.
Az adatban tükrözött ismeret átadható és átvehető. Az átadás folyamata az informálás, a

közlés folyamatában az érintett adat információ, amelynek a benne foglalt ismeret a hírtartal-
ma.
Az adatokból a tényekre vonatkozóan nyert ismeretek az okozati kapcsolatok révén végső
soron lehetőséget nyújtanak a közvetlenül nem ismert múltbeli történésben rejlő és a jogkér-
dés eldöntése szemszögéből releváns tények (ténykomplexum) rekonstruálására. Mégis fi-
gyelmet érdemel az a körülmény, hogy a nyomozás idején az esetek nem kis hányadában a ki-
induló adatbázis a gyanított (feltételezett) történéssel feltételezetten összefüggő tényekre vo-
natkozó ismeretekre épül, és több lehetséges, egymással sokszor össze nem is férő verziót tart
szem előtt; közvetlen rendeltetése sem az, hogy egy igaznak mondott történés valóságáról
más(oka)t meggyőzzön, hanem, hogy a megismerő szubjektum meggyőződjön arról: a kez-
detben lehetségesnek vélt többféle – egymást részben kölcsönösen kizáró – verzióból melyik
ígérkezik igazolhatónak.
A bírósági eljárás viszont egy félreérhetetlenül körvonalazott történés – a vádban előter-

jesztett történeti tényállás – igazolására irányul és a vádló azokat a bizonyító tényeket mutatja
be, amelyeket ennek demonstrálására alkalmasnak tart. A hangsúly tehát itt nem azon van,
mint a nyomozásnál, hogy kiderítsék, mi történt, hanem, hogy eldöntsék, megtörtént-e, ami-
nek a megtörténtét állítják.
32
2.2. A BIZONYÍTANDÓ ÉS A BIZONYÍTÓ TÉNYEK
2.2.1. A bizonyítás tárgya és a bizonyítandó tények
Az (büntető-)eljárásjogi szemlélet szerint a bizonyítandó tények nem külön-külön, önmaguk-

ban fontosak, hanem azért, mert egyes konstellációikhoz jogi következmények fűződnek, s
ezért e konstellációk jogi szempontból lényegesek. Ezt a gondolatot tükrözi az, hogy az eljá-
rásjogban – pl. a Be-ben – szabályozzák a bizonyítás tárgyát, s a büntetőeljárási jog tudomá-
nyában is bőségesen tárgyalják ezt a témakört.
Minthogy a büntetőeljárás rendeltetése végső soron a büntetőjogi felelősség léte és mértéke

felőli döntés, érthető, hogy az eljárás és bizonyítás tárgyáról szóló vizsgálódásokban és fejte-
getésekben az anyagi büntetőjogi dogmatikából kölcsönzött absztrakciók, a „cselekmény” és a
„bűncselekmény” fogalma, továbbá az „általános” és „különös törvényi tényállás”, valamint a
„történeti tényállás” fogalmai központi szerepet kapnak.
Az ember-környezet kauzális rendszer állapotában változást előidéző dinamikus tényező-

ként, vagyis, mint „ok”, az ember akkor jelenik meg, amikor a tudatosított célt szolgáló cse-
lekvést alkotó műveletsor végrehajtását megkezdi. A változás minden eleme a bekövetkezése
pillanatáig reálisan lehetséges változások választékát – annak az egynek a kivételével, amely
tényleg megvalósul(t) – megsemmisíti, az új helyzet létrejöttével azonban a (további) reálisan
lehetséges változások új választéka jelenik meg, s ez a ciklus a cselekvés egész menetében és
az okozati összefüggések minden szálán így ismétlődik.
A cselekvés még valóra nem vált része ennek megfelelően a születendő alternatív lehető-
ségek összefüggő sora, a cselekvés már megvalósult szakasza pedig a már valóra vált lehető-
ségek egy megszilárdult, kikristályosodott – tehát alternatívák nélküli – rendszere. Ez utóbbi-
nak, a már megvalósult szakasznak, egy időben és térben körülírt (és társadalmi hatásaiban ér-
tékelt) szakasza a cselekmény, amely tehát olyan okozati folyamatok szövevényének egy
meghatározott része, amelyek részint összefonódnak, részint kereszteződnek, időben mindkét
irányban a végtelenbe nyúlnak, éspedig a múltba úgy, mint teljesen determinált láncolat, a jö-
vőbe pedig, mint olyan reális lehetőségek egymást követő és egymásból fakadó csokrai, me-
lyekből valamelyik folyamatosan megvalósul (s ezzel együtt a többi meghiúsul).
A „cselekmény” – ami a büntetőeljárásbeli bizonyítás szemszögéből mint „bűncselek-

mény”-t megjelenítő ténykomplexum kap jelentőséget – a determinálódott okozati folyama-
toknak egy adott (a büntetendő cselekmény befejezésekor, vagy, kísérlet esetén, az azt legin-
kább megközelítő) idősíkon kirajzolódó szelvénye. A tényeknek az itt mutatkozó konstellá-
ciója (és oksági előzményeik) hordozzák a büntetőtörvényben elvont fogalmakban leírt törvé-
nyi tényállási elemek konkrét manifesztációit; ezek alkotják azt a történeti tényállást, amely
eldönthetővé teszi, hogy terhel-e valakit, s ha igen, kit és milyen mértékben büntetőjogi fele-
lősség. Ez tehát a bizonyítás tárgya.
A „történeti tényállás” az ügy érdemi eldöntéséhez szükséges tényeket foglalja csak magá-
ban; nem öleli azonban fel a kérdéses történés minden elemét. Különösen világos ez a bünte-
tőeljárásban.
A büntető ügyekben a megismerési folyamat kezdetén csak a múltban valahol, valamikor,

valamilyen – egyelőre részleteiben többé-kevésbé ismeretlen – történésbe beágyazva lezajlott
bűncselekmény, egyes következményei érzékelhetők a megismerő szubjektum [a hatóság ne-
vében eljáró személy(ek)] számára. A „történeti tényállás” bizonyításának lehetőségét az adja,
33
hogy azok az okozati folyamatok, amelyek ezeket egy adott idősíkban kialakítják, szétága-
zódva ugyan, de tovább folytatódnak. Ennek során a történeti tényállásban, s az azt magába
foglaló történésben „következmény”-ként megjelenő tények maguk is okokká – sőt, időben
később realizálódó tények, mint további okok okává – válnak. Ezekből a később jelentkező
tényekből lehet – és kell – az okozati kapcsolatok visszagöngyölítésével – a történeti tényállás
idősíkjához visszajutni és megállapítani azt a tényt, amely ott az előzményük volt.. A retros-
pektív megismerési folyamatban, persze, a „közbeeső” tényeket racionális módon, tehát bizo-
nyítás révén lehet csak kideríteni, s miután ez megtörtént, lehet a „visszagöngyölítés” kereté-
ben okaikat feltárni és a ciklust ismételni. Bizonyításelméleti szempontból tehát ezek is bizo-
nyítandó tények, noha esetleg a büntetőjogi felelősség, vagyis a bizonyítás eljárásjogi érte-
lemben vett tárgya szemszögéből közvetlen – sőt, sokszor végül közvetett – jelentőségük nin-
csen. Mindez azt mutatja, hogy a bizonyítás jogi értelemben vett tárgya távolról sem azonos a
bizonyítandó tények egyszerű összességével.
A bizonyításnak egy további lehetősége abból ered, hogy a történeti tényálláshoz vezető
okozati folyamatok a „cselekmény” kezdetét megelőző időből erednek. Az előzményeket –
vagyis a tényeknek egy korábbi időpontban létezett konstellációját – gondolatilag rekonstru-
álva feltárhatók a korábbi idősíkban rejlő lehetőségek és az ezekhez kapcsolódó lehetséges
történések, valamint a különféle variációkhoz tartozó történések esetleg manifeszt következ-
ményei. Ezek után kutatva kideríthető, hogy a (reális vagy teoretikus) lehetőségekből melyek
hiúsultak meg, sőt, esetleg az is, hogy melyek valósultak meg, és hogy a megvalósult lehető-
ségek folytán alakuló történésben melyek azok a további lehetőségek, amelyek a „cselek-
mény”-hez vezető okfolyamatban szerepet játszhattak vagy játszottak.
A történésnek a megismerési folyamat kezdetén érzékelhető következményei (pl az ún.

„helyszín”) is lehetővé teszik a lezajlott történésnek egyfajta – hézagos – gondolati rekonst-
rukcióját, és elemeinek belső logikája befolyásolja az események (jogilag esetleg érdektelen)
összetevőinek tényszerű alakulását. A „cselekmény” – végrehajtott cselekvés, azaz a humani-
zált tárgyi-társadalmi környezetben lezajló, abba beleilleszkedő (célszerűnek vélt módon bele-
illesztett) emberi tevékenység része; mint ilyen, személyek és dolgok közötti kölcsönhatás. A
dolgok – és ebben az összefüggésben „dolog” az emberi test is – közötti kölcsönhatás az érin-
tett „dolgok”-ban a történés részét alkotó fizikai, vegyi (és ritkábban biológiai) folyamatok
közvetítésével elváltozásokat idéz elő. Ezek az elváltozások további történések alapjául szol-
gálnak, melyeknek egy másik, későbbi – az eljárás, mint megismerési folyamat idősíkjába il-
leszkedő – eleme, mint következményként értelmezett tény, a bizonyító tény funkcióját töltheti be.
2.2.2. A bizonyító tények
A bizonyító tény fogalmának fő komponense az, hogy tény, tehát anyagi jelenség, amely ér-
zéki úton megismerhető. Tükröződik benne a létrejöttét kiváltó kölcsönhatás maga, mint fo-
lyamat, és a kölcsönhatás többi résztvevője. Ez a „tükröződés” azonban sajátos; komplex
ugyan, vagyis az oksági folyamatok különböző síkjain (a filozófiai terminológiát használva: a
különféle – fizikai, kémiai, biológiai stb. mozgásformákban) egyaránt megjelenik, de számos
eleme tünékeny, s ezért nem tanulmányozható azonos mértékben minden (vagy bármely) as-
pektusa.
a) A tárgyi tulajdonság vagy tárgyi elváltozás formájában megjelenő tényt a hatóság köz-
vetlenül – érzékelés és racionális feldolgozás útján – is megismerheti, de ismeretforrásként
szolgálhat más személyek közvetlen érzékelés és racionális megismerés útján szerzett tudo-
mása is. A tény azonban nem önmagában – tehát, mint tárgyi tulajdonság, elváltozás vagy
egyéb jelenség –, hanem mint rá vonatkozó ismeret, vagyis adat, szerepel a hatósági megis-
merés és a bizonyítás folyamatában.
34
A megismert tény az adatban tükröződik és okát a kauzalitás folytán bizonyítja, de ez eljá-

rásjogilag nem elég. Jogi értelemben az adatban tükröződő és bizonyításra alkalmas tény ak-
kor válik bizonyító ténnyé (bizonyítékká), ha az eljárásjogi követelményekkel összhangban –
vagyis törvényes forrásból, és a jogszabályoknak megfelelő keretek között – jut a ténymegál-
lapításra jogosult hatóság tudomására.
A tárgyi tulajdonságokról és elváltozásokról a közvetlen saját érzékelésen alapuló hatósági

tudomásszerzés törvényes módja a kérdéses jelenség szemrevételezése, aminek eljárásjogi
formája a – többnyire kutatással párosuló – szemle.
A kutatás földrajzilag körülhatárolt terület felszínének, valamint a vertikális vetületében lévő térnek az
átvizsgálása keresett személyek vagy tárgyak megtalálása érdekében. A meglelt tárgy (személy teste)
szemrevételezés – vagyis szemle – tárgya lesz; ennek eredményeként állapíthatók meg egyes azonosí-
tásra alkalmas tulajdonságai és egyéb olyan jelenségek, amelyek a bizonyítás szemszögéből fontosak
lehetnek, pl. állaguk, állapotuk térbeli elhelyezkedésük (hollétük koordinátái), más tárgyakhoz viszo-
nyított helyzetük, stb.
A kutatás lehet a szemle előzménye, de lehet a szemle – pl. a helyszín szemléjének – része is.
Az ilyen módon megismert tényt a szubjektum tudomásul veszi – vagyis fogalmilag meg-
ragadja, megállapítja. Az emberi pszichikum működési sajátosságai folytán ez szövegszerű
megfogalmazás útján történik, aminek formája lehet ún. „belső beszéd”, de lehet hangos kije-
lentés is. A megállapított adat a szubjektum számára logikai műveletekben felhasználható.
A hatóság képviseletében eljáró szubjektum (a nyomozó – ide értve a nyomozást végző

ügyészt is) az olyan megállapításokat, amelyekkel aktuális véleménye szerint a további operá-
ciókban számolni kell, köteles dokumentálni, azaz származékos bizonyítékba foglalni. Ennek
legáltalánosabb formája a jegyzőkönyv, amelyhez rendszerint a megállapított tény különféle
aspektusait – egyebek között szavakkal csak nehezen visszaadható vagy visszaadhatatlan sajá-
tosságait – érzékelhetővé tevő mellékletek csatlakoznak. A dokumentáció elkészítése többnyi-
re azzal jár, hogy maga a bizonyító tény elenyészik fizikailag – (az ujjnyom azért bizonyít,
mert azon a felületen van, ahol megtalálják; a nyomrögzítés során azonban eltávolítják onnan,
a továbbiakban már egy fóli-csíkon található, a kérdéses felületen viszont nincs semmi). A
dokumentálatlan nyomozóhatósági megállapításnak általában nincs jogi relevanciája; hiába a
fólin rögzített ujjnyom, ha nincs dokumentum arról, hogy hol, mikor, ki találta, semmit nem
bizonyít. „Ami nincs az aktákban, az az ügy szempontjából nem létezik” – szól a régi
maxima. A szemle [és hasonlóan a (ház)kutatás meg a bizonyítási kísérlet] jegyzőkönyvében
nem rögzített tényt esetleg külön lehet (a jegyzőkönyvvel szemben) – pl. az eljáró hivatalos
személy és a hatósági tanúk tanúvallomásával – bizonyítani.
b) A személyek tudatában jelentkező elváltozások (emlékképek, ismeretek és az ezek

kombinációival végzett műveletek eredményei) a személyi bizonyítékok.
A történésben részt vevő, ennek során más személyekkel és dolgokkal kölcsönhatásba lépő
szubjektum (ember) oldaláról szemlélve, a tudatosan átélt kölcsönhatás folyamata belső életé-
nek eseményévé, élménnyé válik. Átéli az érzékelést, az észlelést (az érzékletek hatására ki-
bontakozó folyamatokat, a felvillanó gondolatokat). Az átélés komplex; fizikai, intellektuális,
emocionális és affektív vetülete együttesen, egyidejűleg jelentkezik és szövi át a pszichikus
folyamatot, ugyanakkor ezeknek a tényezőknek a folyamatban való részvételi mértéke eltérő
lehet. Az eredmény nem az eseménynek, hanem az élménynek, vagyis annak az emlékképe,
ahogyan a szubjektum – személyi sajátosságai által befolyásoltan – az eseményt átélte.
Az emlékkép(ek sora), az esemény átélésének az érzékelést, észlelést és a hozzájuk kap-

csolódó egyéb, a pszichológiai folyamatok alapját képező anyagi folyamatok természeti tör-
35
vényei szerint előálló következménye. Mint ilyen, az eseményt potenciálisan bizonyító tény,
ám mások számára közvetlenül hozzáférhetetlen. Létezése és milyensége csak hordozója a fe-
lőle tett kijelentéseinek a közvetítésével ismerhető meg. A kijelentés lehet egyedi esemény át-
élése útján szerzett élményről szóló beszámoló (felvilágosítás, vallomás), egyedi jelenség ér-
tékeléséről a köznapi tapasztalatok alapján adott vélemény, és lehet egyedi jelenségről a tu-
domány által a jelenségek adott osztályára vonatkozóan feltárt törvényszerűségek figyelembe
vételével alkotott szakértői vélemény.
2.3. A BIZONYÍTÓ ERŐ
2.3.1. A bizonyítási ok és a bizonyító erő
A bizonyító erő a bizonyító ténynek az a tulajdonsága, amelynek révén képes azt a meggyő-
ződést kelteni, hogy a bizonyítandó tény igaz – szól a hagyományos tantétel szerint a megha-
tározás.
A bizonyító erő forrása a (logikai értelemben vett) bizonyító és a bizonyítandó tény közötti
okozati kapcsolat. Ha a bizonyító tény igaz – nem virtuális, hanem valóságos – és a két tény
(a bizonyító és a bizonyítandó) között valóban létezik a bizonyítási ok, akkor a bizonyító tény
az oksági kapcsolat természetétből adódóan a szükségszerűség erejével, kétségen felül igazol-
ja a bizonyítandó tényt.
A feltétel tehát az, hogy a bizonyító tény valóságos és a bizonyítási ok valódi legyen.
Logikai értelmezésben valamely tény bizonyítására egy másik tény azért lehet alkalmas,
mert potenciálisan okozati kapcsolatban van vele, vagyis létezik közte és a bizonyítandó tény
között a bizonyítási ok. Az eljárásjogi értelmezésben egy tény azért szorulhat bizonyításra,
mert jogilag releváns, és bizonyító tényként csak olyan tény jöhet szóba, amely a jogilag rele-
váns (vagyis bizonyítandó) ténnyel okozati kapcsolatban lehet, bizonyító ténnyé pedig csak
akkor lesz, ha a ténykérdésben döntésre hivatott hatóság a bizonyítási okot valóságosnak fo-
gadja el.
A jogalkalmazási eljárásban a bizonyító erő felmérése a bizonyítékok értékelése; ha pedig

ugyanarra a bizonyítandó tényre vonatkozóan különböző bizonyítékforrások révén nyert más-
más bizonyítási eszközökből analóg bizonyítási okokon nyugvó, de egymással ellentétben lé-
vő potenciális bizonyító tényeket lehet nyerni, ezek bizonyító erejének összehasonlítását,
egymáshoz viszonyítását „bizonyítékok mérlegelésének” is szokták nevezni.
A problémát az jelenti, hogy a bizonyító tény nem önmagában, hanem a rá vonatkozó is-
meret közvetítésével, vagyis adat formájában válik hozzáférhetővé a döntéshozó (a szubjek-
tum) számára.
2.3.2. A tárgyi elváltozások, mint bizonyító tények
Ami a bizonyító tény valóságos voltát illeti, ez tulajdonképpen az adat által a tényre vonatko-
zóan közvetített ismeretnek a tárgyával – az adott ténnyel – adekvát voltát jelenti. Minden
adat anyagi alapokon nyugszik; nem alapjaik anyagi (objektív) voltában, hanem a szubjektum
számára hozzáférhető megjelenésüknek a formájában különböznek.
A tárgyi bizonyító eszközök által közvetített adatoknak a szubjektum számára hozzáférhető

megjelenési formája tárgyi elváltozás: magának a tárgynak a létezése, más tárgyakhoz viszo-
nyított helyzete, a korábbi önmagához képest megváltozott állapota. A tárgyi elváltozások a
36
szubjektum számára vagy közvetlenül, vagy megfelelő eszközök közvetítésével érzékelhető

jelenségek.
Ismeretelméleti alaptétel, hogy érzéki úton igaz ismeret szerezhető. Ez a tétel az alapja an-
nak a közel kétszáz éves, újra meg újra fellángoló vitának, hogy a jogalkalmazási ténymegál-
lapításban – elsősorban a bűnügyi bizonyításban – a „személyi” vagy a „tárgyi” bizonyíté-
kokban lehet-e, kell-e inkább bízni, s a kriminalisztika történetében se szeri, se száma azok-
nak a látványos kísérleteknek, amelyek (főként a vallomások megbízhatatlanságának de-
monstrálásával) a „hazugságra képtelen néma tanúk”, a tárgyi bizonyítékok elsőbbségét erő-
sítgették.
Az érzéki úton szerezhető ismeret igaz ugyan, de önmagában felszínes; csak a jelenséget
lehet így megismerni, a lényeget azonban nem.
A tárgyi elváltozás önmagában a kölcsönhatásokat átható oksági folyamat egy adott fázi-
sának mintegy „lenyomata”; „pillanatkép”, amely ki van szakadva az időből, holott időbeli
elhelyezkedése nyilvánvalóan lényeges.
A jelenség mindig egy folyamatnak – ha úgy tetszik, állapotváltozásnak – egy adott fázisa,
s hogy mihez képest történt változás, azt az időbeli dimenzió határozza meg.
Az időnek közismert jelentősége van abból a szemszögből is, hogy a bűnügyileg releváns
történés-elem által indukált tárgyi elváltozás további, most már bűnügyileg esetleg irreleváns
változások forrásává lesz. Minél hosszabb idő telik el a releváns történés után, annál nagyobb
a veszélye annak, hogy az általa indukált tárgyi elváltozás, mint okozat, s az oka közötti ösz-
szefüggés homályba vész; a nyom elhomályosul, a nyomképző maga is megváltozik és így a
nyomban tükrözött sajátosságai elenyésznek.
Ide tartozik az is, hogy a tárgyi elváltozások a szélesebb értelemben vett történés különféle
összetevőinek hatására térben és időben is egymástól elkülönülten jelentkezhetnek; önmaguk-
ban nem feltétlenül indikálják a közöttük lévő összefüggéseket s ennek folytán könnyen elő-
fordulhat, hogy valamely nyom közvetítésével érzékelhető tárgyi elváltozás (bizonyítási) re-
levanciája csak később válik világossá, vagy – épp ellenkezőleg – egy bizonyítási szemszög-
ből relevánsnak látszó tárgyi elváltozásról később (esetleg csak hosszadalmas és költséges
vizsgálatok után) derül ki, hogy irreleváns.
További lényeges szempont az, hogy a tárgyi elváltozásoknak csupán egy kis hányadához
lehet közvetlen érzékszervi vizsgálattal hozzáférni; szinte mindegyikük többféle megközelí-
tésben is tanulmányozható. Fontos tehát, hogy vizsgálatuk komplex legyen – pl. mint közvet-
len látványt, azután fizikailag, optikailag, vegyileg, daktiloszkópiai szemszögből, stb. – vizs-
gálják őket meg. Az efféle vizsgálat, természetesen, többféle különleges szaktudást, más-más
felszerelést, módszereket igényel, de csak ezen az úton remélhető a tárgyi elváltozásokból ki-
nyerhető sokféle információ megszerzése, vagyis a felszíni, a köznapi ismeretek szintjén is
megismerhető jelenség mögött meghúzódó lényeg megismerése.
Az elváltozás – a „nyom” – önmagában véve is valódi. Létezésének puszta ténye az adott

pillanatban is érzékelhető; ezt a hatóság, pontosabban a hatóság részéről eljáró személy tudo-
másul is veszi („megállapítja”) és a gondolkozási folyamatban, a logikai műveletekben az is-
meretet (az „adat”-ot) fel is használja, a további információkhoz azonban csak később jut
hozzá. Az elváltozás önmagában csak azt bizonyítja, hogy a nyomképződés folyamata lezaj-
lott, a folyamat részleteit (a nyomképző és a nyomhordozó mibenlétét, a nyomképző erő ter-
mészetét, irányát, forrását, intenzitását, időtartamát, stb.) azonban többnyire csak a további
sokoldalú és részletekbe menő diagnosztikai szakértői vizsgálatok révén lehet feltárni.
37
A diagnosztikai szakértői vizsgálatok révén nyerhető eredmények a tárgyi elváltozás kelet-

kezési folyamatának olyan természeti törvényszerűségek által szabályozott mozzanatait tárják
fel, amelyek a közvetlen érzékelés számára ugyan hozzáférhetetlenek, de miután a köznapi
tapasztalatok szintjén is értelmezhetően ismertté váltak, értelmezésük valójában nem a szakér-
tő, hanem a hatóság feladata. A biztonsági kamera által rögzített kép megfelelő feldolgozása
(„kikockázása”, felnagyítása, minőségi feljavítása) lehet szakértői feladat, azt megállapítani
azonban, hogy az így előállított és jól tanulmányozhatóvá tett képen kik láthatók, nem a szak-
értő, hanem a hatóság dolga.
A tárgyi elváltozás önmaga – s nem a felőle adott szakértői vélemény – a bizonyító tény. A
szakértő szerepe itt arra szorítkozik, hogy az elváltozás mibenlétét segít pontosan definiálni.
Az elváltozás elhelyezkedése és érzékelésének időpontja lényeges elem a történés rekonstruá-
lása szempontjából, s eljárásjogunkban ezt származékos bizonyítékok – okiratok, fényképfel-
vételek, valamint a diagnosztikai szakvélemények, vagyis az elváltozás technikai úton feltárt
és demonstráló részletei – rögzítik és érzékeltetik.
Ebben az összefüggésben szót kell ejteni arról is, hogy ki „érzékeli” a tárgyi elváltozást,
mit „érzékel”, és mit jelent a „megállapítás”, továbbá ki mit kezdhet azzal, amit „megállapít”,
s végül a tárgyi elváltozást tükröző származékos bizonyítékok természetéhez is kell fűzni né-
hány megjegyzést.
A „megállapítás” – mint erről már esett szó – az érzéki úton szerzett ismeret tudomásul vé-
tele, vagyis fogalmi megragadása, ami a dolog természetének megfelelően „belső beszéd” út-
ján történő szövegszerű megfogalmazásban válik teljessé.
Ebből a szempontból nincs különbség a magánszemély, a nyomozó hatóság embere, az

ügyész és a bíró(ság) között, mert a folyamat az emberi megismerés menetéből adódik.
A hatósági ténymegállapítás alapja azonban a hatóság (nyomozóhatóság, ügyészség, bíró-

ság) képviselője által történő érzékelés és megállapítás. A tárgyi elváltozás mindenki számára
egyaránt érzékelhető, ha azonban magánszemély érzékeli csak, akkor a hatóság számára az
elváltozás még nem létezik, s a hatósági ténymegállapítás folyamatában nem játszhat szerepet.
Szerephez csak akkor és annyiban juthat, amennyiben a hatóság tudomására jut. Ez kétféle-
képpen történhet: (a) a magánszemély a megállapítását a hatóság tudomására hozza és a ható-
ság maga is érzéki úton szemrevételezi, megállapítja, majd (szakemberek/szakértők közremű-
ködésével) részletesebb vizsgálat alá veszi az elváltozást, amelyből kinyeri a benne rejlő in-
formációkat; (b) beszámol a megállapításairól a hatóságnak anélkül, hogy az elváltozást a ha-
tóságnak módja nyílna azt érzéki vizsgálat alá venni. Ez utóbbi esetben természetesen csak a
magánszemély érzéki úton szerzett ismereteire lehet hagyatkozni, s itt gondot kell arra is for-
dítani, hogy az azokhoz kapcsolódó feltételezéseket és következtetéseket az érzéki úton szer-
zett tudomásról szóló kijelentésektől elkülönítsük. A magánszemély „megállapítása” az érzéki
úton szerzett ismereten (és az azon túlmenő elemi, köztapasztalatból igazolható módon kiala-
kított észleleten túl) a hatóság számára a bizonyítás terén alig jelent valamit.
A hatóság a közvetlen érzéki úton szerzett ismereteit kiegészítheti a diagnosztikai szakértői

vizsgálatok eredményeivel. Voltaképpen ezek a vizsgálatok is érzéki úton szerzett ismeretek;
a szakértő az emberi érzékszervek hatókörét kiszélesítő eszközök és eljárások révén további
érzékleteket szerez vagy közvetlenül (a mikroszkópi képen látja azt is, ami szabad szemmel
nem látható) vagy áttételesen: látja a kémiai reagens színváltozását, vagy a műszer által adott
jelet leolvassa és ennek tárgyi jelentését használja fel az észlelet megformálásánál. A hatóság
számára a közvetlen érzéki úton, valamint a diagnosztikai vizsgálatok útján szerzett észleletek
38
lesznek a megállapítás tárgyai. Ugyanez érvényes a közvádlóra (az ügyészre) is – azzal a kü-
lönbséggel, hogy ő ritkán van közvetlen érzékelésből eredő ismeretek birtokában.
A „megállapítás” kialakulása tehát mindenütt azonos folyamat, formája és funkciója azon-

ban a különböző eljárásjogi pozíciókban – legalább is részben – eltérő.
Megállapításaival mind a szakértő, mind a nyomozó hatóság (illetőleg érintett képviselője),

az ügyész és a bíróság saját további tevékenységét illetően viszonylag szabadon operálhat;
gondolati műveleteibe beépítheti, elképzeléseket és intézkedéseket alapozhat rájuk. Ám, ha
nyomozó hatóságnak vagy a közvádlónak az olyan megállapítást, amelyre intézkedést akar
alapozni, írásba kell foglalnia, rendszerint meg is kell indokolnia, s ezen felül: megállapításaik
csak korlátozott körben mértékadóak. A nyomozó hatóság megállapításai senkire nem, az
ügyészéi csak a nyomozó hatóságra kötelezőek, s mindegyiküké felülbírálat tárgya.
A bíróság részéről viszont a megállapítás általában nem igényel írásbeliséget; elegendő an-
nak megfogalmazása és kijelentése. A kijelentett megállapítást a bíróság és az eljárás többi
résztvevői a logikai műveletekben pl. akkor is felhasználhatják, ha az kimaradt a jegyző-
könyvből. Ilyenkor a jegyzőkönyvet kell esetleg kiegészíteni, s nem a megállapítás felhaszná-
lását kell mellőzni. A megállapítás megalapozottsága, persze, jogorvoslat tárgya.
A nyomozó hatóságnak a tárgyi elváltozásokból merített ismeretei a mondottak szerint

döntően közvetlen vagy áttételes (műszerek, eszközök és eszköz gyanánt használt anyagok út-
ján nyert) érzékletekből erednek. Megállapításai részben ezt a – közvetlen vagy áttételes – ér-
zéki megismerést, részben ennek észleletté alakított és logikai műveletekben felhasznált
származékát, valamint a logikai műveletek útján nyert eredményét rögzítik.
Az érzékleteket és észleleteket átviszik stabilabb jelrendszerbe – azaz származékos bizo-

nyítékot, okiratot készítenek róluk. Az eljárás későbbi szakaszában a közvádló és a bíróság
számára a tárgyi elváltozás rendszerint nem az eredeti, hanem a származékos bizonyítékban
megjelenített és a diagnosztikai szakvélemények adataival kiegészített formájában jelenik
meg. Így többet mutat, mint eredetileg mutatott. Másrészt viszont az érzéki és intellektuális
megismerés menetében mindig vannak olyan elemek, amelyek közvetlenül nem tudatosulnak,
sőt, olyanok is, amelyek ugyan tudatosulnak, de az adott pillanatban mellékesnek, lényegte-
lennek hatnak, s ezért a származékos bizonyítékban nem tükröződnek. Eltekintve tehát attól,
hogy a napi gyakorlatban a nyomozó hatóság közvetlen érzékleteit és észleleteit tükröző
származékos (okirati) bizonyítékok előállításánál fontos mozzanatok szakszerűtlenségből ma-
radhatnak ki, továbbá aktuálisan lényegesnek mutatkozó, de később lényegtelennek bizonyuló
mozzanatokat is rögzíthetnek, szükségképpen is torzul a kép.
Ezt a származékos bizonyítékok – köztük a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés

során készített okiratok – alkalmazása esetén a belőlük megismert bizonyító tény körvonala-
zásánál mindig figyelembe kell venni. Ami a származékos bizonyítékban akár pozitív, akár
negatív értelemben kifejezetten szerepel, arra lehet adni. Amiről azonban sem így, sem úgy
nincsen szó, arról soha nem lehet tudni, hogy azért nem említik-e, mert nem volt, vagy azért,
mert nem keltett érdeklődést.
39
2.4. A KIJELENTÉSEK, MINT BIZONYÍTÓ TÉNYEK
A „pszichikus nyomok” bizonyításbeli felhasználásának sajátosságairól szólva alaptípusként a

vallomásokat tárgyaljuk. A „vallomás” kifejezést azonban szélesen kell érteni: nem csak az
eljárásjogi értelemben vett tanú- és terhelti vallomást sorolnám ide, hanem – mutatis mutandis
– a felvilágosításokat és az írásbeli szakértői véleményben a szakértői vizsgálat (sajátos szem-
le) nyomán belekerülő „szakértői ténymegállapítás”-t [Be. 108. § (2) bekezdés c) pont] is.
2.4.1. A vallomás, mint bizonyító eszköz
A vallomás mindig valamilyen élmény felidézett emlékképéről fogalmi-logikai eszközökkel

adott szóbeli leírást, beszámolót alkotó kijelentések halmaza. A vallomástétel puszta ténye
önmaga is a valamilyen mértékű együttműködési készség jele, hiszen az élmény emlékkép-
ének felidézése és szavakba öntése, megfogalmazása akaratlagos erőfeszítéseket, cselekvése-
ket igényel, s ennek motívuma az együttműködési készség – kivéve, ha a beszámoló szándé-
koltan valótlan és a színlelt együttműködés mögött félrevezetési, megtévesztési törekvés hú-
zódik meg.
A vallomásból, mint bizonyítási eszközből nyert bizonyító tény az élmény emlékét leíró ki-
jelentés, a bizonyítási ok pedig voltaképpen okok láncolata: az élmény emlékét leíró kijelentés
oka az emlékkép léte; annak oka a történés átélése, az élmény, ami viszont a történés, illetőleg
a történés megfelelő elemét alkotó tény következménye. A kijelentés tehát – ha valóságos él-
mény emlékét híven adja vissza – ennek az okozati láncolatnak, mint bizonyítási oknak foly-
tán igazolja a tárgyául szolgáló múltbeli tényt.
A bizonyítás szemszögéből alapvető a bizonyító ténynek, a kijelentésnek a pontos értelme-

zése és valóságos voltának, vagyis annak a megállapítása, hogy ténylegesen átélt élmény van
mögötte és az híven jut a kijelentésben kifejezésre.
A nehézségek egyik forrása az, hogy az élmény mindig egyéni; ha többen együtt átélik
ugyanazt az eseményt, nem egy közös élményük keletkezik, hanem valamennyiüknek kelet-
kezik egy-egy olyan élménye, amely többé-kevésbé átfedi a többiekét, de mégis különbözik
azoktól.
További gondok forrása, hogy az élmény emléke miként formálódik ki. Ebben a szubjek-
tum egész világlátásának, gondolkodásmódjának szerepe van, s természetesen befolyásolja az
élmény érzelmi-indulati komponenseinek intenzitása és színezete is.
Az érzékelt tény jellege és tudomásul vétele (fogalmi megragadása) a lelki élet aktuális ér-
zelmi és indulati mozgásai által is befolyásoltan, s nyelvi alakban („belső beszéd”-ben) törté-
nik.
A kijelentésekben tükröződő élmény pontos megértéséhez nélkülözhetetlen a vallomásban

szereplő szavak, megfogalmazások tárgyi jelentésének félreérthetetlensége. Ezt a kihallgató-
nak kell biztosítani azzal, hogy az egyes használt szavaknak a vallomástevő által tulajdonított
jelentést, értelmet tisztázza.
A köznyelvben használatos szavaknak van egy olyan értelme, jelentése, amelyet az egész nyelvközös-
ség ismer és elfogad, de minden fogalomnak vannak olyan periférikus elemei, amelyeket a fogalomba
nem mindenki ért bele, s ennek folytán a fogalom kifejezésére alkalmazott köznyelvi szó jelentéstar-
tományába sem feltétlenül érti őket bele mindenki. Vannak ezen felül tájszavak vagy egy szűkebb kö-
zösségeken belül sajátos jelentést (is) hordozó szavak, stb. A vallomás tárgyi jelentésének tisztázásá-
nál erre is gondolni kell.
40
A vallomás értelmezéséhez tartozik az is, hogy a kommunikáció – így a nyelvi eszközök-

kel folytatott kommunikáció is – egy olyan térben zajlik, ahol a szavak jelentését esetleg befo-
lyásoló, módosító információt hordoznak ún. „kulturális szignálok”, metakommunikációs
megnyilvánulások is.
Magyar közegben a bólintás helyeslést, beleegyezést – bolgár közegben elutasítást, tagadást, tiltako-
zást jelent. Magyar közegben egy kijelentés közbeni kacsintás azt érzékeltetheti, hogy az elhangzott
állítást vagy törekvést nem kell komolyan venni, és semmi esetre sem szabad szó szerint érteni.
2.4.2. Valóságos és virtuális élmény
A vallomásbeli kijelentések értelmének feltárása után elsőrendű feladat annak megállapítása,

hogy a bizonyító tényt hordozó kijelentésben szereplő ismeretnek lehet-e, van-e megfelelő
élménybeli fedezete? Nem zárható ugyanis elvileg ki, hogy az ember virtuális élményekről
adjon érzékletes beszámolót – erre bizonyíték az egész epikus világirodalom, filmvilág és a
színházi élet.
Bárkit meg lehet téveszteni és a tévedés ideig-óráig – néha hosszú időn át is – fenntartható,
de senki nem képes bárkit bármikor, bármi felől megtéveszteni és bármeddig tévedésben tar-
tani.
Általánosságban szólva:
a) A történés és az élmény közötti megfelelés nélkülözhetetlen feltétele a helyes érzékelés.
Fontos tehát az aktuális szerephez jutó érzékszervek állapotának, az érzékelési képességeknek
a tisztázása.
Ebbe a körbe tartozik egyrészt az emberi érzékelőképesség általános küszöbértékeinek, másrészt a

kérdéses személy egyéni küszöbértékeinek és esetleg a kérdéses szituációhoz kapcsolódó specifikus
ingerküszöbnek a figyelembe vétele, továbbá az érzékszervek adaptációs képességeinek (az adaptáló-
dás aktuális lehetőségeinek) felmérése, de ide tartozik az érzékelésre való aktuális készségnek, az in-
ger váratlanságának vagy a figyelem, a „várakozás” állapotának tisztázása, stb. Ezekre vonatkoznak az
ú.n. „ellenőrző kérdések”.
b) A történés átélésének immanens tényezője az érzéklet intellektuális feldolgozása, vagyis

az érzékelt jelenségnek a már birtokolt ismeretekkel és szerzett tapasztalatokkal való összeve-
tése, ezek tükrében történő értelmezése, amit a vele kapcsolatos – spontán vagy intellektuális
alapokon nyugvó –emocionális reakciók is befolyásolnak. Az átélésnek, az élmény alakulásá-
nak ez az a fázisa, amelyben a tényleges érzékletek hiányait tapasztalatokból vagy általános
ismeretekből merített, de az adott esetben téves analógiák segítségével hidalja át, „egészíti ki”
a psziché. Ezeket természetesen szét kell választani – és ez a kihallgató(k), a kihallgatás fel-
adata.
Az érzelmi reakciók lehetséges hatásainak, szerepének vizsgálatához tartozik a vallomástevő esetleges

elfogultságának, érdekeltségének, mint a szándékosan, gondatlanságból vagy vétlen tévedésből eredő
hamis vallomás lehetséges pszichikai bázisának feltárása is.
c) Az élmény közlése döntően beszéd, fogalmi-logikai eszközök alkalmazásával történik

ugyan, de a kommunikáció primér eszköze az ún. „testbeszéd”, a metakommunikáció. Ha a
racionális (szóbeli) közlés és az élmény között a megfelelés hiányos, akkor a metakommuni-
kációban ennek jelei valamilyen formában és mértékben mindig kifejezésre jutnak. Érdemes
tehát erre is figyelni, még akkor is, ha a metakommunikációs megnyilvánulások sokfélék és
értelmezésük bonyolultabb, mint a szóbeli kijelentéseké.
41
Az élmény emocionális töltése az élmény emlékének felidézése során is kifejeződik. A nem valóságos,
hanem virtuális élményről (a kitalált történetről) szóló beszámolóhoz kevés ember képes az érzelmi
vetületet is „eljátszani”.
d) Az élményről szóló beszámoló egy meghatározott tárgyi és személyi környezetben leját-

szódó olyan történés leírása, amelyben a vallomástevő is valamilyen – legalább pszichikai –
aktivitást fejtett ki. A történés menetének van egy belső logikája, ami a résztvevő személyek
és tárgyak elhelyezkedéséből objektíve adódó lehetőségekhez igazodik; ezek a lehetőségek
részint a tevékenységet alkotó műveletek sorrendjét meghatározzák, részint ilyen vagy olyan
értelemben határt is szabnak nekik. Az érzékelt eseményekre, az észleletekre adott pszichikai
és fizikai reakciók is többé-kevésbé tapasztalati úton prognosztizálható pályákon mozognak.
A vallomásnak az összefüggő előadás során tett kijelentésekből kirajzolódó elemei és a kör-
nyezet ismert elemeiből adódó lehetőségek és valószínűségek között óhatatlanul mutatkozó
hézagokra magyarázatot kell keresni. Ez a vallomás logikai ellenőrzése, amely az ún. „kiegé-
szítő” és „részletező” kérdések révén valósul meg.
e) További ellenőrzési lehetőséget nyújt a helyszíni kihallgatás, egyes vallomás-elemek

(kijelentések) tekintetében a bizonyítási kísérlet, a más bizonyítékokkal – illetőleg az azok ál-
tal közvetített tényekkel – való egybevetés, s végül az intrapszichikus folyamatokat illetően a
poligráf alkalmazása.
A vallomás bizonyító eszköz; megszerzésének módja a kihallgatás. A kihallgatás egyben a

vallomásból a bizonyító tény, az élmény emlékképe kinyerésének és annak is eszköze, hogy a
kihallgató megismerje: vajon az, amihez jutott, tényleg valóságos élmény emlékképe-e, s ha
igen, mennyire. Más szavakkal a kihallgatás egyúttal a vallomásbeli kijelentéseket illetően a
potenciális bizonyító tény mibenlétének és valóságos (nem virtuális) voltának a vizsgálata is.
A kihallgatás során ennek a vizsgálatnak mind a nyomozás, mind a tárgyalás során meg
kell történnie, s ez jórészt az összefüggően előadott vallomás egyes elemeihez kapcsolódó
kérdésekben manifesztálódik. A nyomozónak elvileg azért kell a kérdéseket feltennie, hogy a
kapott válaszokból támpontokat szerezhessen a vallomás értéke felőli meggyőződés kialakítá-
sához. Ez a meggyőződés, persze, nem az ügy érdemi eldöntéséhez, hanem saját további
munkájához fontos. E mellett a (nyomozási) kihallgatás rendszerint az ügyfél és a hatóság el-
ső formális találkozása is az ügyben, így többnyire külön feladat az idegenkedés leküzdése, az
együttműködési készség kialakítása és fejlesztése is.
A kontinensen a kihallgatásnak már az inkvizitórius eljárásban is nagy szerepe, részletes

szabályozása és egyfajta kiterjedt elmélete is volt. A bírói vizsgálatban – ami a kontinentális
eljárásjogi rendszerben a korábbi „inquisitio speciális” helyén tovább élt – a kihallgatás súlya
és jelentősége megmaradt. Ez volt a kihallgatási taktika kriminalisztikai kimunkálásának a
motorja. A kihallgatási taktika összes tantételei a (mai magyar terminológia szerinti) nyomo-
zás során jelentkező problémákra szolgáltatnak megoldást, s mivel ott az elv az, hogy a vizs-
gáló a jegyzőkönyvet úgy szerkessze, hogy az olvasó számára tegye benne nyilvánvalóvá azt,
ami a számára (a közvetlenség folytán) nyilvánvaló, szabály az is, hogy a jegyzőkönyvből ki-
tűnjön, milyen úton – milyen gondolatmenet, kérdéskörök bejárása révén – alakult ki a kije-
lentések igazságára vonatkozó személyes meggyőződése. A jegyzőkönyv tehát legyen aprólé-
kos és részletes; térjen ki mindarra, ami a kihallgató számára a meggyőződés kialakulása so-
rán problematikus volt, s hogy a kételyei miként oszlottak a kapott válaszok nyomán el.
A tárgyalási kihallgatás azonban egészen más műfaj.
Az eredményes kihallgatás színtere nem a tárgyalóterem, hanem a nyomozó szobája, a tár-

gyalás feladata a nyomozás ellenőrzése – tartják, a divatos felfogást követve, sokan.
42
Az emlékkép formájában jelentkező élmény az érzékelés nyomán, az érzékletekből kelet-

kezik, az ingerek azonban, amelyek az érzékleteket kiváltják, nem egyenként, hanem egyide-
jűleg zúdulnak az emberre, s a pszichikum – ma még részleteiben távolról sem ismert folya-
matok révén – szelektál az ingerületek között, „felkutatja” a felismert ingerület forrását, azo-
nosítja, társítja további, más ingerületek kapcsolódó forrásaival, egybeveti ismereteivel, ta-
pasztalataival, értékeli érzelmileg stb. és az így létrejövő élmény alakul emlékképpé.
Az „emlékkép”, mint pszichikus jelenség – ugyancsak részleteiben ismeretlen agyi folya-
matok révén – a memória különböző „rekeszeiben” őrződik. Ilyen az 1-2 perces időtartamú,
korlátozott kapacitási szenzoros memória, amely lehetővé teszi pl. egy beszélgetés fenntartá-
sát, egy tapasztalat nyomban történő közlését. A primer és a szekunder memória többféle
„kódolással” és mélységben néhány órányi időtartamban tárolja az élmények emlékét. Az így
– emlékképek formájában – tárolt ismeretek természetesen a memóriában „recirkulálnak”, en-
nek során történik tárgyi jelentésük mélyebbre ható feltárása és megragadása, a korábbi isme-
retek, tapasztalatok segítségével lebonyolódó értelmezésük.
Az emlékkép kialakulásának mindezek a mozzanatai természetesen magukba rejtik az él-

mény torzulásának veszélyeit is.
Ide tartozik a pszichológus szakértő alkalmazásának problémája is.
Az 1960-as években jelentek meg a pszichológus szakértők, s akkor szerepük körül nagy
bizonytalanság volt; kézenfekvőnek látszott a vallomások hiteltérdemlőségének megítélésénél
pszichológus szakértőt kirendelni, s tőle várni a választ arra, hogy valamely vallomásbeli kije-
lentés igaz-e. Ez a ténymegállapítás felelősségét (burkoltan ugyan) a szakértőre hárította. Ma
már világos, hogy a pszichológus – az intrapszichés folyamatok törvényszerűségeinek ismere-
téből fakadó különleges szaktudása alapján – abban a kérdésben adhat véleményt, hogy ta-
pasztal-e olyan jeleket, amelyek az érzékelés, észlelés, valamint az emlékezés pszichológiai
folyamataiban végbement zavart tükröznek; amelyek tehát természettudományi oldalról a tett
kijelentés igaz volta ellen szólnak. Ha ő ennek jelét feltárja, a döntéshozó felelőssége állást
foglalni afelől, elveti-e kijelentést, ha pedig a szakértő nem talál ilyen jelet, akkor a vallomást
elfogadja-e, vagy sem.
2.4.3. Vélemény a vallomásban
A tanú ténytudomás felől számol be; a véleménye nem bizonyíték.
Vannak azonban olyan jelenségek, amelyek a napi gyakorlatból származó tapasztalat alap-
ján eszközölt összehasonlítás nélkül egyáltalán nem transzformálhatók fogalmakká, azaz nem
tudatosíthatók.
A tér érzékelése látásból, tapintásból és mozgásból fakadó motorikus érzetek révén méretet
és formát kifejező fogalmak közvetítésével tudatosul, és etalonokhoz viszonyított, számszerű-
sített vagy szabványosított alakban fejezhető ki abszolút szabatosan. A napi érzékelésben
azonban az etalonok többnyire nincsenek kéznél, tehát tapasztalaton alapuló becslésre kell
hagyatkozni, s ez elkerülhetetlenül pontatlanságokhoz, tévedésekhez vezet.
Az idő mint időpont, időtartam és egymásutániság kap jelentőséget; érzékelésében az

életmód, az élettapasztalatok, az érzékelés körülményei különösen fontosak.
Ami az időpontot illeti: távolabbi dátumok általában a növényzet állapota és időjárási jelenségek (év-
szakok) szerint őrződnek, kapcsolódnak az emlékképhez. Fontos szerepe lehet itt szubjektíve jelentős
43
eseményeknek vagy viszonylag szokatlan, különleges természeti jelenségeknek, amelyeknek időpont-

jához a kérdéses dátum viszonyítható.
Napszak, s ezen belül közelebbi időpont – különösen természetközeli emberek esetében – az égitestek
állása, vagy általában az élettevékenység eseményei alapján határozható meg.
Időköz, időtartam – „az idő múlása” – az élményben jelentős mértékben függ attól, hogy milyenek az
érzékelés körülményei és az, aki érzékeli, milyen emocionális állapotban van.
Az érzékelt időtartam annál hosszabbnak hat az élményben, minél inkább tagolt, eseményekkel teli. A
várakozás, a koncentrált figyelem közben átélt idő szubjektíve lassabban telik, mint objektíve („órák-
nak tűnnek a percek”) – különösen, ha a figyelem az idő múlására irányul.
Az események sorrendje időben gondolatilag is többnyire visszafordíthatatlan.
A gyakorlatban sűrűn előforduló probléma a mozgás, különösen a sebesség az érzékelése.

Ezen a téren is nagy jelentősége van a gyakorlatnak, a tapasztalatnak és az érzékelés körülmé-
nyeinek. Nem annyira az abszolút sebességet, mint inkább a sebesség-különbséget érzékeljük.
Álló ember a mozgó jármű sebességét másképp (rendszerint nagyobbnak) érzékeli, mint a
mozgó járműben ülő. Az erre vonatkozó kijelentések pontosságának megítélésénél is figye-
lembe kell venni azt a – valószínű, mindenki által tapasztalt – tényt, hogy pl. a 100 km/h se-
besség huzamos ideig tartó 140 km/h sebességű haladás után lassúnak, huzamos ideig tartó 60
km/h haladás után viszont nagynak tűnik, továbbá a 100 km/h sebesség más élményt nyújt
1200 cm3-es Ladában, mint egy kis Polski Fiatban, vagy egy VW Passat-ban.
2.5. VALÓDI-E A BIZONYÍTÁSI OK
A vallomásnál az eldöntendő kérdés az: a kijelentett emlékkép valóságos vagy virtuális emlék
képe-e? Persze, releváns az, hogy az élmény félreértésből ered, de ezt az élmény valódiságá-
nak megítélése körében, vagyis a vallomás ellenőrzésének segítségével kell eldönteni (híven
adja-e vissza a kijelentés az élményt, az észlelet az érzékleteket eltorzította-e, s ha igen meny-
nyiben). Ha azonban az élmény valóságos voltát illetően kialakul a meggyőződés, akkor már
evidenciaként kezeljük, hogy a bizonyítási ok fennáll: vallja, mert ilyen emléke van, s azért
van ilyen emléke, mert átélt egy ilyen történést, tehát volt ilyen történés. Az élmény valósá-
gos voltának, tehát a történés-élmény-kijelentés közötti megfelelés megítélésének szempont-
jából döntő kérdésekre a választ a köznapi élet, az emberi gyakorlat ismeretanyagának a bir-
tokában lehet és kell megadni. Az itt érvényesülő természeti törvények működését még a tu-
domány sem tárta fel; bár itt is minden bizonnyal okozati kapcsolatok érvényesülnek, a fo-
lyamatok bonyolultsága, a kauzális láncok összetettsége miatt ezek az okozati kapcsolatok
részleteiben tudásunk mai szintjén rekonstruálhatatlanok. Csak érvényesülésük tendenciái is-
meretesek, ezek pedig sztochasztikus összefüggésekként értelmezhetők. Az élményt az ember
általában, fő vonásaiban, lényeges összefüggéseiben helyesen fogja fel, emlékképei – bár nem
hibátlanok – rendszerint híven őrzik az élményt, stb.
Köznapi ismeretanyag azoknak az ismereteknek az összessége, amelyeket az adott civilizációs szinten

általában mindenki sajátos képesítés nélkül is megszerezhet, továbbá amelyekhez annak szokványos
kezelésével sajátos képesítés nélkül is, azaz egyszerűen szólva, a standard általános és középiskolai
törzs-tananyag – esetleg a lexikonokban közölt ismeretek – szabatos felhasználásával hozzáférhet. Az
az ismeret pl., hogy a földgáz és a levegő elegye robban – közismert; a robbanásképes elegy határérté-
kei azonban már a szakismeretek közé tartoznak.
44
2.5.1. A „nemtudás”-tól a „tudás”-ig
A bizonyítás révén lesz a „nemtudás”-ból meggyőződéssel igaznak vallott „tudás” a hatósági

eljárás során.
A köznapi szóhasználat és felfogás szerint a büntetőeljárás keretében a felderítés, nyomo-

zás, vizsgálat, bizonyítás eredményeként lesz a „nemtudás”-ból „tudás”.
Ezeknek a kifejezéseknek – amelyeket a törvény is használ, s az is kétségtelen, hogy bizo-
nyos összefüggésekben „terminus technicus”-nak tekintendők – a használata (s következés-
ként a jelentése) a büntetőeljárási jogban is, a kriminalisztikában (de még a szakzsargonban)
is következetlen.
A rendőrségi szakterületen a „felderítés”-t a „nyomozás”-sal és a „vizsgálat”-tal formálisan

is szembeállította a normatív szövegezés, amikor a bűnügyi szolgálaton belül (a már régebben
is szervezetszerűen létező) „felderítő” és „vizsgálati” szervek mellett „nyomozó” szerveket
hoztak létre.
A „felderítés” és a „nyomozás” szó a rendőrségi szakzsargonban használatos az ismeretlen
tettes kilétének és hollétének megállapítása érdekében végzett ténykedésnek a főként a tett kö-
rülményei („tárgyi tényálladéka”) megállapítására szolgáló ún. „vizsgálat”-tól való megkü-
lönböztetésére. Van olyan felfogás is – ez főként a kriminalisztikai elmélet művelői körében
honos –, hogy a felderítés a „tulajdonképpeni” bizonyítás feltételeinek megteremtése és elő-
készítése érdekében végzett megismerő tevékenység; adatok gyűjtése, rendezése, értelmezése
és értékelése atekintetben, hogy hol és miféle bizonyításra alkalmas adatok lehetségesek, és
hogy ezekhez miként lehet hozzáférni, stb.
A „felderítés”-nek mindezen értelmezési változatai egy olyan tevékenységet jeleznek, ame-

lyik kétségtelenül a formális, („processzuális”) bizonyítás előkészítését célozza. Ennek ered-
ményeként válik világossá, hogy a bizonyításra egyáltalán lesz-e szükség (van-e ok eljárást
indítani), s ha igen, mely tényeket kell majd bizonyítani és erre – a konkrét történést figye-
lembe véve – milyen bizonyító tények kínálkoznak; melyek és hol találhatók azok a bizonyí-
ték-források, amelyekből az őket hordozó bizonyítási eszközökhöz hozzá lehet jutni. A „fel-
derítés” tehát a köznapi történések megismerési folyamatában egyrészt a bűnügyi szempontú
szelektálás kerete, másrészt a bűnügyi érdeklődésre számot tartó történéseken belül a (mind
logikai, mind a formális/processzuális értelemben vett) bizonyítás feltételeinek gyakorlati
megteremtése. Az általános megfogalmazás síkján maradva egyfelől az elméletileg (formáli-
san) lehetséges bizonyítási okok számbavétele, [az amerikai rendőrségi szlengben
„brainwork” („észmunka”)] másfelől annak gyakorlati megállapítása [az amerikai rendőrségi
szlengben „footwork” („lábmunka”], hogy a formális lehetőségek közül reálisan melyek le-
hetségesek.
A formálisan lehetséges bizonyítási okok felkutatása feltételezi a múltbeli történés különfé-

le lehetséges változatainak gondolati modellezését. Ennek révén felvázolhatók a hipotetikus
történés egyes olyan tényelemei, amelyek egy másik lehetséges okozati folyamatnak is elemei
lehettek. Azon a másik szálon ezért elvileg található olyan tény, amely ennek a ténynek abban
a relációban oka vagy következménye, sőt, esetleg egy további párhuzamos okozati folyamat-
ba is beleilleszkedik, ami további, elvileg (formálisan) létező bizonyítási lehetőségeket rejt
magában.
A reálisan lehetséges bizonyítási ok azonban nem feltétlenül valóságos. A ténymegisme-

résben további lépés annak megállapítása, hogy a reálisan lehetséges (bizonyító) tény – és a
hozzá kapcsolódó bizonyítási ok – létezése virtuális-e vagy valóságos.
Ha pl. egy közterületen lezajló verekedés keretében sérülés okozása a feltételezett bűncselekmény,
tisztázandók lehetnek: (1) a helyszíni látási (megvilágítási) viszonyok; (2) a helyszínre néző ablakú la-
45
kások lakóinak (potenciális – formális lehetőség szerinti — tanúk) kiléte; (3) hogy közülük kik voltak
a kérdéses időben otthon (reálisan lehetséges tanúk); (4) s ez utóbbiak közül kik azok, akik tényleg
látták az eseményt (valóságos tanúk). Az utóbbiakat ki kell hallgatni és az „élménybeszámolójuk”-ban
(vallomásukban) szereplő, bizonyító tényként felfogható kijelentés racionális megismerése útján dönt-
hető el, hogy a bizonyíték virtuális vagy valóságos – ám nehéz lenne azt mondani, hogy az (1)-(4)
alatti mozzanatokban a logikai bizonyítás elemei nincsenek jelen. Ezek a lépések mind a racionális
megismerés fogalomkörébe illeszkednek. A megismerésen, mint genus proximumon belül tehát nincs
használható differentia specifica.
A „felderítés”-t a büntetőeljáráson, mint megismerési folyamaton belül érdemes fogalmilag

úgy definiálni, mint a (bűnügyi érdeklődésre számot tartó) történést alkotó tények körvonala-
zásának egy szakaszát. Ez a szakasz addig tart, amíg nem dönthető el, hogy e tények létezése
reális lehetőség-e, vagy csupán formális. Ha tisztázódott, hogy csak formálisan létezik a bűn-
ügyi érdeklődésre számot tartó történés, nincs szükség további büntetőeljárásra. Ha a felderí-
tés eredményeként az derül ki, hogy a kérdéses történésen belül reálisan lehetséges a bűnügyi
érdeklődést keltő összetevők létezése, további teendő annak megállapítása, hogy a reális lehe-
tőség mögött látszat húzódik-e meg, vagy valóság; a reálisan lehetséges tények létezése virtu-
ális, vagy valóságos. Ez utóbbi teendő azonban már meghaladja a felderítés kereteit. Intézmé-
nyes – akár szervezeti, akár formális – elkülönítése azonban, ha lehetséges és bizonyos ese-
tekben ajánlatos is, nem tekinthető feltétlen szükségszerűségnek.
Ezzel az értelmezéssel a büntetőeljárásbeli ténymegismerés folyamatát két részre tagoljuk.

Amikor a megismerés célja már annak megállapítása, hogy a megismerés tárgyát alkotó törté-
nésen belül egy reálisan lehetséges tény valóban létezik-e, nem felderítésről beszélünk.
Ilyenkor voltaképpen a racionális megismerés célja az e tényre vonatkozó, reálisan lehet-

séges bizonyító tény valóságos volta felőli megbizonyosodás.
A kérdéses megismerendő tény létezése olyan hipotézis, amely az adott történés már ismert
ténybeli összetevőire alapozódik (ezek közvetítik), és e tény létezése azért nem pusztán for-
mális (elméleti), hanem reális (gyakorlati) lehetőség, mert beleilleszkedne a létezésének lehet-
séges kereteként kezelt kauzális rendszer már ismert elemei között lévő hézagba. Az adott pil-
lanatban a tény (funkcionális értelemben) bizonyítandó tény, vagyis létezésének valósága –
mint erről már volt szó – a bizonyítási ok valódiságától és a bizonyító tény valóságától függ.
Példával megvilágítva: Tegyük fel, hogy egy többemeletes, többlakásos bérházban történt egy betörés,
és az egyik lakó olyan időben, ami már a betörés után lehetett, az egyik (mint utóbb kiderült: a betö-
réssel érintett) lakás irányából a függőfolyosón látott egy számára ismeretlen embert haladni a lépcső-
ház felé. Az illetőt a távolság és a megvilágítási viszonyok miatt, és mert hátulról látta, továbbá, mert
az esetnek – nem tudván még a bűntényről – nem tulajdonított jelentőséget, nem figyelte meg, viszont
kis idővel később látta a ház egyik lakóját előbukkanni a lépcsőházból.
A megismerés tárgya a betörést magában foglaló eseménysorozat, mint történés. Ennek egy reálisan
lehetséges eleme, hogy a távozóban lévő ismeretlen volt a betörő, s hogy az érkező lakó a lépcsőház-
ban összetalálkozott vele, látta, megfigyelte és tud róla leírást adni. A ház lakói körében végzett tanú-
kutatás, és ezen belül a távozó idegent, s az érkező ismerőst látó lakó kikérdezése a felderítés [az elmé-
letileg lehetséges bizonyítási eszköz (tanúvallomás) és a belőle elvileg nyerhető személyleírás (bizo-
nyító tény) realitásának tisztázása] fogalomkörébe tartozik. Ugyan ebbe a fogalomkörbe tartozik az
érkezőnek látott lakó kikérdezése is. Ha itt az derül ki, hogy valóban találkozott a távozóval és le tudja
őt írni úgy, hogy kijelentései személyazonosításra alkalmas bizonyító tényekként legyenek kezelhetők,
ez a kikérdezés (kihallgatás) is még a „felderítés” keretében történik. A történésbe a találkozás ténye
illeszkedik, mint bizonyítandó tény; és az erre épülő élményről adott vallomásbeli beszámoló a lehet-
séges bizonyító tény. A példát folytatva: a vallomás nyomán az abban leírt személy utáni kutatás is a
felderítés része, a megtalált személy azonosítására vonatkozó vallomás beszerzése (a felismerésre be-
mutatás keretében az azonosságról tett kijelentés) viszont már a vizsgálat keretében szerzett, a találko-
zás (bizonyítandó) tényét igazoló bizonyító tény. Nem így a különbözőségekről tett kijelentés, amely a
46
kérdéses személy további keresésére ad alapot; az nyilvánvalóan a felderítés eleme lesz. Ebből is lát-
szik, hogy a különböző kimenetelű felismerésre bemutatások azonos módon történő dokumentálása
bizonyításelméleti nézőpontból sem igazolható. Eljárásjogi szemszögből ez nyilvánvalóan értelmetlen,
hiszen a különbözőségről valló tanú ugyanezt a tárgyaláson (ha egyáltalán lesz tárgyalás) megismétel-
heti.
Arról, hogy a beszámoló valóságos élményt ad vissza, tehát a bizonyító tény (az átélés) valódi, a ki-
hallgatás keretében racionális megismerés révén kell meggyőződni.
2.5.2. A „vizsgálat” és a bizonyítási ok valódisága
A bizonyítási ok, persze, a bizonyító tény természetéhez igazodik és valódisága a tudományos

ismeretek segítségével állapítható meg. Mint tudjuk, ebből a szemszögből lényegesen külön-
böznek egymástól azok a folyamatok, amelyekben a tudomány tanúsága szerint lineáris és
azok, amelyekben sztochasztikus összefüggések érvényesülnek.
Mind a bizonyítási ok valódiságának, mind a bizonyító tény valóságának megállapítása fel-

tételezi a hipotetikus bizonyító tény közelebbi szemügyre vételét, tanulmányozását és értéke-
lését – vagyis vizsgálatát.
A „vizsgálat” szó itt nem egy jogilag szabályozott eljárási formát, hanem az ismeretszer-
zés egy módszerét jelenti. Ennek eredményeként dönthető el, hogy a feltételezett bizonyító
tény kauzális kapcsolatrendszerében fellelhető-e, s ha igen, milyen természetű bizonyítási ok;
ez a bizonyítási ok miként, milyen anyagi folyamatok révén sajátossága a bizonyító ténynek;
a szóban lévő potenciális konkrét összefüggések az ismeretek melyik és milyen (köznapi, kü-
lönös szak-, vagy tudományos) szintű rendszerének segítségével tárhatók fel és mutathatók ki.
Ettől függően válhat szükségessé a hipotetikus bizonyító tény szakértői vizsgálata és a közna-
pi ismeretek szintjén feltételesen meghatározott „bizonyító tény” egy más dimenzióban törté-
nő megközelítése, – egy más dimenziójú „tény”-nek, mint a különleges szaktudás révén a ko-
rábbi hipotetikus „bizonyító tény”-en belül definiált ténynek a körülírása, stb. – majd vég-
eredményben a szorosabb, szakmai értelemben vett bizonyító tény és a bizonyítási ok körül-
írása. Az így szerzett tényismeret és annak igaz volta felőli meggyőződés szükség esetén
processzuális bizonyításra is alkalmas lehet, de rendszerint – mivel általában könnyen átlátha-
tó és felfogható, a valóság egy-egy elemét szemléletesen érzékeltető jelenségekről van szó –
erre a gyakorlatban nincs szükség.
Ha a feltételezett bizonyító tényhez kapcsolódó bizonyítási ok – mint a vallomások eseté-

ben – sokféle, tudományos síkon külön-külön tanulmányozott folyamat integrált hatására
sztochasztikus összefüggések eredőjeként alakul ki, akkor valódisága a különféle tudományos
ismeretrendszerek és a köztapasztalat által egyaránt igazoltnak tekinthető axióma. Ilyenkor
tehát nem a bizonyítási ok valódisága, hanem a bizonyító tény valósága (a beszámoló tárgyául
szolgáló élmény adekvát volta és a róla szóló beszámoló hűsége) lesz vizsgálat tárgya.
Ez a vizsgálat közvetlenül is támaszkodhat konkrét tudományos ismeretekből fakadó meg-

állapításokra.
A vallomástevő érzékszerveinek állapotát és működési sajátosságait, ingerküszöbét, esetleg az emberi

érzékelő-képesség határait illetően, stb. Meg lehet pl. állapítani azt, hogy az egyenes vonalon közeledő
fényforrásból származó megvilágítás mértékének vagy a szemlencse optikai középpontját a fényforrás
széleivel összekötő látósugarak által bezárt szögnek az időegység alatti növekedése kisebb volt, mint
amennyi ahhoz szükséges, hogy az emberi szem érzékelhesse, így a vallomástevő nem érzékelhette a
fényforrást hordozó jármű közeledését.
47
Ezek azonban csak kisegítő jelentőségűek. A vizsgálat – a racionális megismerés – tárgya

maga az a megismerési folyamat, amelyet, mint élményt, a vallomástevő átélt és amelyről a
vallomásában beszámol. A (természet)tudományi megközelítésű ellenőrzés végeredményben
az állítólagos élmény lehetőségét – a bizonyítási kísérlethez hasonlóan – kizárhatja, s ez kate-
gorikus megállapításra adhat módot. Ha azonban a lehetőség az ellenőrzés után is fennmarad,
azt, hogy a lehetséges élmény megvalósult-e, a rá vonatkozó kijelentés tehát igaz-e, ténylege-
sen csak a köznapi tapasztalatokra („élettapasztalatok”) hagyatkozva lehet eldönteni.
A köznapi tapasztalatok természetesen egy élményről tett kijelentés igazságának megítéléséhez szá-
mos támpontot ajánlanak, de ezek a támpontok nem tárgyszerűek („objektívek”), nem kivételt–nem–
tűrően érvényesek, tehát eseti megítélést igényelnek. A verbális kijelentés és a metakommunikációs
megnyilvánulások összhangja, a megfogalmazás, a szóhasználat, az előadásmód, a kijelentések kohe-
renciája, az élményt kiváltó objektív történés és az élmény emocionális vetületének összhangja vagy
diszkrepanciája mind-mind támpontot adhatnak, de ezek a támpontok mind ingatagok; végeredmény-
ben a vizsgáló egyéni, szubjektív megítélésének tárgyává lesznek. A szubjektív megítélésnek a (bírói)
bölcsesség az alkalmazott mércéje. Ez — mint Bárd Károly művéből (A büntető hatalom megosztásá-
nak buktatói, 191. oldal) tudhatjuk – a köznapi felfogás szerint nem kizárólag, (vagy akár csak főként,
avagy első sorban) akadémiai természetű tudásból, hanem a köznapi élet szövevényében való eligazo-
dás képességéből táplálkozik.
Az így felfogott bölcsességből fakadó döntés helyénvaló volta azon mérhető, hogy a döntéshozó fel
tudja-e sorolni, milyen elemeket milyen helyértékkel, milyen irányban és miért úgy vett figyelembe.
Ha ebben a gondolatmenetben lényeges érdemi hiányosság, tartalmi vagy (formál)logikai hiba nem
mutatható ki, akkor ezt el lehet mértékadónak fogadni.
Mindebből adódik, hogy a jogalkalmazási ténymegállapítás során (különösen a büntető

jogalkalmazásnál a tények megismerését illetően a bírósági eljárást megelőző szakaszban) fel-
tétlenül szükség van az igazság megállapítása érdekében azon tények racionális megismerésé-
re, amelyek funkcionálisan bizonyító tényként kerülnek felhasználásra. Ez a racionális meg-
ismerés logikai ellenőrzés, ha úgy tetszik: bizonyítás. Nem a bizonyításra való potenciális ké-
pességet, a bizonyításra való alkalmasság realitásának felmérését szolgálja, mint a „felderí-
tés”. Ez a bizonyító tény valóságos voltának, s a bizonyítási ok valódiságának kimutatását je-
lentő vizsgálat. A bírósági eljárást előkészítő szakasznak a bizonyítékok felderítése mellett
azok vizsgálata is szükségszerű fázisa, ha igény van az igazság kiderítésére. A kérdés csupán
az, hogy e fázis azonos kell-e legyen a „bírói vizsgálattal” vagy a formális/processzuális bizo-
nyítással.
2.5.3. Gyanúsítás, vádolás (és ítélet)
A hatóság akkor indít büntetőeljárást („nyomozást”), ha olyan tényekről szerez tudomást,

amelyek bűncselekmény gyanúját keltik, vagyis, ha úgy véli, hogy az állítólagos történésben
benne rejlik egy bűncselekmény történeti tényállása.
A gyanú egy konkrét megismerési folyamatnak az a fázisa, amikor a megismerő szubjektum valószí-
nűnek tartja, hogy a megismerés tárgya az ő számára negatív értéket képvisel majd, de a tárgy pontos
mibenlétét még nem ismeri. A gyanakvás tehát egy pszichikai folyamat, a „gyanú” kifejezés egy – a
tudás és nem tudás közötti és érzelmileg negatív színezetű – intellektuális állapotot jellemez.
Minthogy a számunkra mértékadó büntetőeljárásbeli „megismerő szubjektum” minden-

képpen a hatóság, vagyis egy szervezet, amelynek nincs pszichikuma, a „pszichikus folya-
mat,” „pszichikus állapot,” „megismerés” kifejezéseknek itt sajátos értelme van. A hatóság
ugyanis maga semmit nem érzékel, semmit nem észlel és semmit nem tud; a megismerési fo-
lyamat minden fázisában emberek – különböző posztokat betöltő alkalmazottai – járnak el és
cselekszenek, gondolkoznak és éreznek a nevében. Azt is a nevében eljáró emberek jelentik
48
ki, hogy a hatóság milyen belátásra jutott. Az érzékelő, észlelő – tehát a megismerés különféle
érzéki és logikai szakaszaiban eljáró – alkalmazottak nem feltétlenül (sőt: általában nem) azo-
nosak azokkal a személyekkel, akik a hatóság nevében érdemi kijelentéseket tehetnek és dön-
tésre jogosultak.
A „hatóság” bűncselekményre vonatkozó gyanúja ezért így egyes eljáró alkalmazottainak

olyan aktuális pszichikai állapotát jelenti, melyben a múltbeli történés mibenlétére vonatkozó
ismereteik hézagos vagy hiányos volta miatt nem tudják ugyan, de lehetséges-
nek/valószínűnek tartják, hogy az ismert jelenségek hátterében büntetendő cselekmény húzó-
dik meg, és ezzel a hatóság nevében kijelentésekre (rendelkezésre) jogosult más alkalmazot-
tak is egyetértenek.
Ez a pszichikus állapot bizonyos tényismereten alapul; nem légből kapott és ragályszerűen terjedő te-
hát, hanem valaki (pl. a sértett) által érzékelt és észlelt valamely tényen – a történeti tényálláshoz tar-
tozó valamelyik tény jelen idejű következményén – alapszik. Olyan következményen, amelyet az, aki
érzékelte és észlelte, felismert és azonosított, mint potenciálisan bűncselekményhez tartozó tény kö-
vetkezményét, s ezt az értékelést, mint tapasztalatokkal összhangban lévőt, a hatóság rendelkezésre
jogosult (elvileg szélesebb körű tapasztalatokkal, nagyobb szakmai tudással rendelkező) alkalmazottja
is elfogadja.
A nyomozás idején a gyanú nagyon lényeges mozzanata a történeti tényállás megvalósulá-

sa iránti kétely. Ez különböző forrásokból származhat. Eredhet abból, hogy a rendelkezésre ál-
ló ismeretek a történés számos lényeges összetevőjéről nem szólnak, a feltételezett történés
tehát hézagos és az egyelőre ismeretlen elemek többféle megoldást is megengednek; köztük
olyat is, amely büntetőjogi szemszögből közömbös. Eredhet, persze, abból is, hogy a törté-
nésnek a történeti tényállás minden lényeges tényelemét tükröző leírása a büntetőjogi értéke-
lést illetően nem lenne kétséges, de hitelt érdemlőségét tekintve kétes. Az előbbi esetben a
múltbeli történés részletei után kell kutatni; a jelen idejű tények múltbeli okaira kell hipotézi-
seket (verziókat) felállítani s a feltételezés igazolására vagy cáfolatára alkalmas további (jelen
idejű) tényeket kell keresni, eliminálva ily módon a cáfolható feltevéseket, míg végül kirajzo-
lódik a történésnek az a lehetséges változata, amely ténylegesen lezajlott. A másik esetben –
amikor a történeti tényállás minden lényes mozzanata ismertnek feltételezhető – a lehetséges
olyan további következményeket kell keresni, amelyek a jelenben feltétlenül érzékelhető és
észlelhető tények gyanánt igazolják, ha a múltban a történés valóban a leírt módon zajlott le.
A megismerés tárgya a büntetőeljárás kezdetén, a nyomozás megindulásakor tehát a gyaní-

tott bűncselekményt magába foglaló történés. Ha igazolódik a gyanú, ismertté válik a történés
és valóban bűncselekmény történeti tényállása rejlik benne, akkor az ügyész ezt vádiratba fog-
lalja és a bíróság elé terjeszti.
A nyomozás idején a nyomozó hatóság és az ügyész jogi értelemben még egymással sem köteles
megosztani azt, hogy az előtte ismert tényekből milyen történeti tényállást feltételez. A jogi kötelezett-
ség arra terjed csak ki, hogy a gyanúsítottal és védőjével közöljék: milyen büntetendő cselekmény el-
követését feltételezik róla nézetük szerint „megalapozottan” – vagyis úgy, hogy bizonyíthatónak tart-
ják. Ez a gyanúsítás a nyomozás menetéhez képest bármikor változhat mind ténybeli terjedelmét, mind
jogi minősítését illetően.
A vádemeléssel a helyzet lényegesen megváltozik. Bármit is gondol az ügyész, az eljárás

bírósági szakaszában a megismerés — és ezen belül a bizonyítás — tárgyát alapvetően meg-
határozza a vád, még akkor is, ha ezen a ténybeli körön belül a „thema probandum” az eljárás
során változhat, hiszen a vádat a vádló kiterjesztheti (szélesítheti) és akár egészben, akár rész-
ben elejtheti – mely utóbbi esetben a vád ténybeli értelemben szűkül.
A gyakorlatban a vádat az ügyész általában akkor terjeszti ki, ha a bizonyítás során változatlan minősí-
tés mellett a büntetőjogi felelősség terjedelmét vagy (az anyagi büntetőtörvény szerinti minősítés le-
49
hetséges módosítása révén) a mértékét befolyásoló valamely tény igazolódik; rendszerint tehát nem a
bizonyítandó tények köre bővül, hanem a vád köre bővül már bizonyított ténnyel. A 12/2003. (ÜK. 7.)
L.Ü. utasítás a büntetőbíróság előtti ügyészi tevékenységről a 6. § (1) bekezdésében előírja: „Az
ügyész még a vádbeszéd előtt módosítsa a vádat, ha a bizonyítás eredményeként úgy látja, hogy an-
nak megváltoztatása vagy kiterjesztése szükséges”.
A bíróságnak nem a tényeket kell megismernie, hanem azt, hogy az ügyész által igaznak
hitt és mondott tények mögött van-e meggyőző bizonyíték.
Annyira más a helyzet a nyomozás idején, hogy sokan kétségbe vonták: helyes-e egyálta-
lán ott a „bizonyítás” (és a hozzá fogalmilag kapcsolódó kifejezések, pl. „bizonyíték,” „bizo-
nyítási eljárás,” „bizonyítékok felvétele”) használata. Az érvelés azon a kétségbevonhatatlan
tényen alapul, hogy a nyomozásban és a (bírói) vizsgálatban „nem határozott és változhatat-
lan, ha nem csak feltételes (hypothetikus) a thema probandum. <…> Egyiküknél sem bizonyít-
ják azt, aminek a megtörténte állíttatik, hanem nyomozzák és vizsgálják, hogy tényleg mi tör-
tént.” – mutatott rá Baumgarten Izidor annak idején.
Ezt a tételt senki nem cáfolta meg; egyszerűen a „bizonyítás”-nak egy más felfogása került
alkalmazásra. E „más” felfogás szerint itt a bizonyítás nem valamely tételt igaz voltának ki-
mutatása olyan tételek segítségével, amelyek igaz voltát már kimutatták, hanem az igaz isme-
ret megszerzése a valóságra vonatkozó és tévesnek bizonyuló hipotézisek elvetése révén. En-
nek a koncepciónak a jegyében a logikai értelemben vett bizonyítás tárgya a megismerési fo-
lyamat – így a nyomozás – során folyton változhat, s tévesnek bizonyult feltevések (verziók)
eliminálásával jutunk el a tévesnek nem bizonyult feltevések összessége képében az igaz is-
merethez.
Mindebből következik nézetem szerint az, hogy bizonyításelméleti szemszögből a

büntetőeljárásnak a tárgyalást előkészítő szakaszában – a nyomozásban – szükségtelen az
olyan „vizsgálat”, amelynek funkciója az, hogy a vizsgáló nyilvánvalóvá tegye a később eljá-
rók (a parancsnok, az ügyész és a bíróság) számára azt, ami számára a közvetlenség folytán
nyilvánvaló, s ezzel megkerülhetővé, kijátszhatóvá tegye a közvetlenségnek az alapelvekből
fakadó követelményét. A vizsgálat az eljárásnak ebben a fázisában is arra való, hogy a nyo-
mozó meggyőződést szerezzen a vizsgált bizonyító tény bizonyító erejéről. A meggyőződés
megszerzéséről szóló beszámoló (a nyomozati dokumentum) elolvasása úgysem helyettesíthe-
ti a később eljárók számára a meggyőződés személyes megszerzésének élményét, kivéve azo-
kat a szakértői vizsgálatokat, ahol a vizsgálat elvégzése és a lelet értelmezése különleges
szaktudást kíván.
2.5.4. A bizonyítékok osztályozásáról
A bizonyítékokat (bizonyító tényeket) sokféle felosztási alapon (pl. személyi-tárgyi-okirati;

terhelő-mentő, stb.) lehet osztályozni. Ezek közül itt kettőről lesz szó: a közvetlen és közve-
tett, illetőleg az eredeti és származékos bizonyítékok megkülönböztetéséről.
a) Közvetlen bizonyítéknak azokat a bizonyító tényeket szokás nevezni, amelyeket a

bizonyítási ok a bizonyítás tárgyul szolgáló ténnyel köt össze.
A bizonyítás tárgyául szolgáló tény az olyan bizonyítandó tény – mint erről már volt szó –, amely az
ügy érdemi kimenetelét, a büntető eljárásban tehát a büntetőjogi felelősség létét illetően meghatározó
jelentőségű. Ezeket a tényeket szokás „fő tények”-nek is nevezni.
Közvetettek – ebből következően – az olyan bizonyítékok, amelyeket a bizonyítási ok nem

az iménti értelemben „fő tények”-hez, hanem olyan más, közbenső („mellékes”) tényekhez,
50
„indiciumok”-hoz kapcsol, amelyek a maguk részéről a fő tényekre következtetési alapot ad-

nak.
A tárgyi bizonyítékok szinte kivétel nélkül közvetett bizonyítékok.
Az indiciumok tanát a kötött bizonyítási rendszerben aprólékosan dolgozták ki, és ezzel megvetették a
modern kriminalisztika alapjait, de éppen, mert a „bizonyító értéket” aritmetikai alapon kellett a tör-
vény erejénél fogva megállapítani, és a meggyőződés helyén a bizonyítékok számszerű értéke állt,
végülis a szabályozás fonák eredményre is vezethetett.
A közvetett bizonyíték segítségével igazolható közbenső tény (indicium) értelemszerűen a

feltételezett történeti tényállás eleme, s mint ilyen, része, összetevője a történésnek. A történés
más – esetleg ugyancsak közvetett bizonyítékkal igazolt – elemeivel együttesen a történés
többi elemeinek, köztük akár a fő tény mibenlétének lehetséges konstellációit is korlátozza. A
történést alkotó, és egymással kölcsönös okozati kapcsolataik révén egységes oksági rendszert
alkotó tények szövevényében a fő tényt környező (közvetett bizonyítékokkal igazolt) közben-
ső tények (indiciumok) a kérdéses tényt – a közismert jigsaw-puzzle-hoz hasonlóan – elvileg
félreérhetetlen módon is meghatározhatják. Ez, persze, a gyakorlatban kivételesen fordul csak
elő; valójában a közvetett bizonyítékok segítségével igazolt történésen belül szinte mindig
marad a fő tény körül valamekkora és valamilyen „játéktér”, amit a köznapi gyakorlat, tapasz-
talatok segítségével – lényegében valószínűségi alapon – kell áthidalni. Ez a „játéktér” azon-
ban nem lehet akkora, hogy abba a „fő tény” egy olyan változata is beleférjen, amely a bünte-
tőjogi felelősség hiányát jelenti.
A hazai büntetőeljárási jog elméletbe – Visinszkijnek egy Vrangel-szigeti gyilkossági ügy-

ben elmondott, s később monográfiájában is részletesen tárgyalt vádbeszéde nyomán – mé-
lyen beivódott az a tantétel, hogy a közvetett bizonyítékoknak egyetlen összefüggő olyan lán-
colatot kell alkotniok, amely az eseményeknek csak egyféle magyarázatát engedi meg, a töb-
bit kizárja.
Az újabb kutatások ezt a felfogást cáfolják. Nem követelmény az egységes láncolat; ellen-
kezőleg: lehetséges, sőt kívánatos több, párhuzamos láncolat, a közvetett bizonyítékokkal iga-
zolt indiciumok több, mintegy koncentrikus köröket alkotó „gyűrűje” az adott fő tény törté-
nésbeli helye körül, s ezek az adott verzió valószínűségének matematikailag számítható érté-
két is megsokszorozzák, mert a közvetett bizonyítékok véletlenszerű együttes előfordulásának
esélye mennyiségük növekedésével exponenciális függvény szerint csökken.
b) Eredetiek az olyan bizonyító tények, amelyeket a bizonyítási ok közvetlenül a bizonyí-

tandó ténnyel kapcsol össze (a bizonyítandó tény azonban nem egyszersmind feltétlenül „fő
tény” is). A származékos bizonyíték viszont olyan bizonyító tény, amelyet a bizonyítási ok va-
lamely bizonyítási eszköz által hordozott és bizonyításra potenciálisan alkalmas ténnyel kap-
csol össze; amely tehát közvetlenül nem a bizonyítandó tényt, hanem azt igazolja, hogy mi-
lyen más, a bizonyítandó tény igazolására alkalmasnak ígérkező bizonyító tény létezik. A
származékos bizonyíték a bizonyítandó tény egyfajta tükröződésének a tükröződése; reprodu-
kálja az eredeti bizonyíték tartalmát.
Az áttételeződés folytán a származékos bizonyítékok esetén általában fennáll a(z ismételten) reprodu-
kált információ torzulásának veszélye is; másrészt viszont – hozzáértő és céltudatos reprodukció ese-
tén – az is lehetséges, hogy a reprodukált információnak a bizonyítás szemszögéből lényeges elemei
jobb minőségben tükrözik a kérdéses sajátosságokat, mint az eredeti. Az eredeti hangfelvétel szaksze-
rűen „tisztított” változatában nincsenek zavaró zörejek, a csontszénkorommal szakszerűen beecsetelt
(„előhívott”) ujjnyom a rajzolatot kontrasztosabban láthatóvá teszi, mint amilyennek a politúrozott fe-
lületen ferde megvilágításban egyébként mutatkozott; a makrofotográfiai felvételen az írássajátossá-
gok, az összehasonlító mikroszkóp közbeiktatásával készült fényképfelvételen a traszvonalak megje-
lenítése szembeszökőbb, mint természetben.
51
A származékos bizonyítékok szakszerű előállítása sokszor nélkülözhetetlen, noha egyben

az eredeti bizonyíték megsemmisítését is jelenti. Az ékszerlopás színhelyéül szolgáló lakás-
ban a hall asztalán nyitott állapotban és üresen (kiürítve) heverő ékszeres kazetta – politúro-
zott külső és belső felületén a ferde fényben látható ujjnyomokkal – tárgyi bizonyíték; igazol-
ja, hogy nem ott van, ahol volt, nincs benne, ami benne volt és hogy kézbenfogta és belenyúlt
az, akinek az ujjnyomai rajta vannak. Ha a helyszínszemle során a szükséges fényképek és
jegyzőkönyvi leírások elkészülnek, az ujjnyomokat pedig porozásos eljárás után fólin rögzí-
tik, majd a kazettát a károsult becsukja és elteszi, az eredeti tárgyi bizonyíték megsemmisül.
Különválik a helyzet fényképekkel illusztrált leírásának, az ujjnyomok fényképének, valamint
az ujjnyomokat rögzítő fólinak a sorsa, amelyek mind külön-külön származékos bizonyíté-
kokban jelennek meg.
A tárgyi bizonyító eszközöknél az effajta eljárás, a bizonyíték lényegét kitevő elváltozások

lehetőleg felleléskori állapotának biztonságos reprodukciója egy, a körülmények viszontagsá-
gaival és az időmúlásból adódó veszélyekkel szemben ellenállóbb anyagi rendszerben
(szilikonöntvény, fénykép, légmentesen elzárt textília, stb.) szokványos, mindennapi.
Más a helyzet akkor, ha a bizonyító tény az élmény emléke, s az erről szóló kijelentés válik
egy másik élmény keretében származékos bizonyítékká (ún. „hearsay evidence”, szóbeszéd).
Ennek egyik változata a nyomozás során felvett kihallgatási jegyzőkönyv, mint okirati bizo-
nyíték a vallomástételre és a vallomás keretében tett kijelentésekre, egy másik, amikor valaki
arról számol be, hogy a releváns tények felől mástól mit hallott [ez utóbbit szokták – tévesen
– „közvetett (tanú)vallomás”-nak is nevezni]. A bizonyításelméletre tartozó kérdés mindkét
esetben az, hogy a jegyzőkönyv, illetve a vallomás csak azt igazol(hat)ja: a bennük reprodu-
kált kijelentések elhangzottak. Azt azonban, hogy valóságos élményekből fakadtak-e, s azokat
híven adták-e vissza; tehát, hogy valóban bizonyító tényként szabad-e kezelni őket, nem a
származékos bizonyíték hiteltérdemlőségével együtt, hanem önálló kérdésként kell elbírálni.
BEFEJEZÉS
A megvitatásra szánt kérdések sorának végére érve úgy érzem, érdemes visszatérni ahhoz a
problémához, hogy jogalkalmazási gyakorlattal rendelkező emberek számára mi haszonnal
járhat a bizonyítás elméleti vetületének efféle áttekintése.
Szeretném kifejezésre juttatni, hogy hitem és tapasztalataim szerint a jogalkalmazási tény-

bizonyításnál változatlanul középponti jelentőséget kell tulajdonítani a személyes meggyőző-
désnek. Ez a mindennapok hajszájában mintha a kelleténél jobban háttérbe szorulna. Remé-
nyeim szerint az elméleti fejtegetésekben az érdeklődő találhat támpontokat a személyes
meggyőződés formálásához is. Mindenek felett azonban azt a szemléletet szerettem volna
hangsúlyozni, amelyet szándékom szerint az egész gondolatmenet sugall: a bizonyítás, a
ténymegállapítás alapvetően nem jogi kérdés. Bár a bizonyítás jogvita eldöntése érdekében és
jogász vezetésével folyik, sőt, az eredménye felől is jogász dönt – a bizonyítás kimenetelét il-
letően nem a jog, hanem az anyagi világ más természetű szabályai a meghatározóak. A jo-
gásznak ezekkel a szabályokkal kell tisztában lennie, ha helyes eredményre akar jutni.
52
III. fejezet: dr. Bócz Endre: A határokon átnyúló, a szervezett és a terrorista-bűnözéssel kapcsolatos kriminalisztikai kérdések, és a nemzetközi in-
tegrációs szervezetek
3. A HATÁROKON ÁTNYÚLÓ, A SZERVEZETT ÉS A TERRORISTA-

BŰNÖZÉSSEL KAPCSOLATOS KRIMINALISZTIKAI KÉRDÉSEK, ÉS
A NEMZETKÖZI INTEGRÁCIÓS SZERVEZETEK.
A bűnözés új és veszélyesebb formái közül a határokon átnyúló és szervezett bűnözés már

a rendszerváltás előtt is jelentkezett Magyarországon. Igaz, akkor még hosszú időn át vitatott
volt, hogy az a jelenség, amelyet sokan „szervezett bűnözés” néven emlegettek – főként a be-
törőbandák tevékenysége – kriminológiai értelemben azonos-e azzal, amint a két világháború
közötti időben az amerikai kriminológiában „organised crime”-ként fogalmaztak meg.
Említést érdemel, hogy maga a „szervezett bűnözés” kifejezés és a hozzá kapcsolódó foga-
lomrendszer nem volt új sem nálunk, sem más országokban. Bűnszervezetek szerte a világban
mindig is működtek – bár sokszor legendák övezték őket; ennek igazolásául gondoljunk az
angol Robin Hood-mondakörre, vagy hazai viszonylatban az alföldi betyárvilághoz, különö-
sen Rózsa Sándor alakjához kapcsolódó regékre. A kínai triádok, meg a japán jakuzák létezé-
se is régen ismeretes volt és az is köztudomású, hogy a szicíliai maffiának vagy a nápolyi
camorranak és a hasonló dél-olaszországi bűnöző csoportoknak hosszú múltja van. A „szer-
vezett bűnözés”-sel kapcsolatos szóhasználathoz tartozik az is, hogy az olasz és a szovjet bün-
tetőtörvénykönyv – amelyek egyaránt az 1920-as években készültek, az utóbbi sok tekintet-
ben az előbbinek, a Codice Penale-nak a mintájára – szabályokat is tartalmazott a bűnszerve-
zet létrehozatalára, vezetésére és a bűnszervezetben elkövetett bűncselekményekre vonatko-
zóan. Az amerikai ún. „száraz-törvények”63 azonban új helyzetet teremtett; rövid idő alatt a
szeszes italok iránti nagymérető fizetőképes kereslet – amely nagyszámú, egyébként törvény-
tisztelő állampolgárt jelenített meg – az olasz (nagyrészt szicíliai származású) bűnözők ellen-
őrzése alá került. A bűnelkövetőket a közös elkövetés mellett a hagyományok és a családi kö-
telékek – de a gazdasági racionalitás is – szervezetbe fogták. Így végül is egy új jelenség raj-
zolódott ki: a gazdasági társaság módjára létesült bűnszervezet. Ez alapvetően különbözött az
Amerikában korábban megszokott rablóbandáktól és más bűnözői csoportosulásoktól, felhívta
magára a kriminológusok figyelmét, s így született egy új fogalom. Jellemzőjének azt tekin-
tették, hogy a bűnös tevékenység különben törvénytisztelő emberek körében tömegesen je-
lentkező, de csak illegálisan kielégíthető javak és szolgáltatások iránti fizetőképes kereslet ki-
elégítésére irányul, átfogja a kérdéses javak elállításának, szállításának, elosztásának és for-
galmazásának egészészét, beleértve a (hatóságokkal és a konkurensekkel szembeni) védelmet.
Lényegesnek tekintették, hogy a szervezett bűnözés a nagyközönségnek azt a részét, amelyik
érdekelt a forgalmazott illegális javak elérhetőségében, szembeállítja a hatóságokkal. Erre te-
kintettel határozott különbséget tettek a bűnözésnek e fajtája és az egyéb üzletszerű bűncse-
lekmények – pl. a gépkocsi-lopás, rablás, orgazdaság – szervezetten vagy akár szervezetben
történő elkövetése között. Az illegális áruk és szolgáltatások köre azután bővült és változott is
az idők folyamán, de a gazdasági társasághoz hasonló szervezet, mint a tevékenység „alanya,”
maradt, legyen az „áru” fegyver, szexuális szolgáltatás, fogadás, uzsorakölcsön vagy kábító-
szer.
Nálunk előbb az anyagi büntetőjogban szerepelt – épp a szovjet büntetőtörvénykönyvek-

nek a már említett szabályaira tekintettel – a „szervezett bűnözés” fogalma még az 1950-es
években, s az 1980-as évek bűnözési hulláma hozta azután ismét felszínre. Ekkor ugyanis
megjelent a betöréses lopás-sorozatoknak egy kifinomult formája: a felderítőkkel („tippadók”)
dolgozó, a kiszemelt áldozat szokásait szisztematikusan tanulmányozó, s végül előzetesen
63
1920-ban a Volstead Act, a szesztilalmi törvény.
53
biztosított értékesítési lehetőség tudatában működő betörő-csoport, amely még tagjai jogi vé-
delméről, sőt, sokszor még a „lebukottak” családjának anyagi támogatásáról is gondoskodik.
Az első rendszeres kutatást ebben a tárgykörben dr. Szabó András vezetésével dr. Dános Va-
lér végezte. Az 1980-as évek jellegzetes vagyon elleni bűncselekményei – főleg betöréses lo-
pások és rablások – miatt indított bűnügyek anyagát elemezve jellemezte a korabeli magyar-
országi bűnözésnek azt a szelvényét, amely sok tekintetben jelentősen különbözött a korábbi
időszakban megszokott bűnözési formáktól.
Sajátos volt az elkövetők köre, az elkövetés szervezettsége is szokatlanul feszes volt, s vé-
gül újszerű jelenség volt az is, hogy a bűncselekmények útján szerzett vagyoni javakat egye-
sek legális üzleti vállalkozásokba fektették be, mintegy „átjárást” teremtve ezzel az alvilág és
a csíráiban már kezdődő vállalkozói gazdaság között. Mindent összevetve azonban ezek a bű-
nözési formák lényegesen különböztek az amerikai kriminológusok által „organised crime”-
ként leírt jelenségektől, s ez viták forrásává vált.
Végül a MTA IX. (Gazdaság- és jogtudományok) osztálya által szervezett tanácskozáson
dr. Szabó András akadémikus álláspontja – amely szerint a különbségek ugyan számottevőek,
de a jelek szerint ez a „szocialista” szervezett bűnözés – általános elfogadásra talált.
Az 1990-es években azután az olajforgalmazásban jelentkező visszaélések váltak a szerve-

zett bűnözés jellegzetes formáivá, bár egyfelől a bírósági végrehajtás összeomlása virágzó üz-
letággá „fejlesztette” a pénzbehajtást, másfelől a prostitúció jogi szabályozása körüli – máig is
megoldatlan – problémák az éjszakai élet mind intenzívebb kriminális infiltrációját eredmé-
nyezték. A kivégzésszerű gyilkosságok, (feltételezett) bérgyilkosságok, robbantások, valamint
a politikai közszereplők szüntelen vitái a bűnözésnek ezt a jelenség-csoportját a napi beszéd-
témák középpontjában tartották – anélkül, hogy valamilyen használható megoldást ígértek
volna. Végül azután a mind markánsabban kibontakozó kábítószer-bűnözés, az emberrablási
és emberkereskedelmi esetek világossá tették, hogy az egykori „szocialista” szervezett bűnö-
zés hogyan aránylik az igazi, modern szervezett bűnözéshez.
A szervezett bűnözés kriminalisztikai probléma is. A bűnöző szervezetek elleni eredmé-

nyes fellépésnek azonban előfeltétele magának a jelenségnek a megismerése, meghatározása,
sajátosságainak leírása, mert ezek ismeretében és figyelembe vételükkel lehetséges a haté-
konynak ígérkező intézkedéseket megtervezni.
Van azonban még egy fontos körülmény, amelyről nem szabad megfeledkezni: a szervezett
bűnözés nem ismer határokat. Abban az időben, amikor mi még főként a cilinderzár-törő be-
törőbandákat tekinthettük a szervezett bűnözés képviselőinek, más európai országokban is
gondot okozott a bűnözés szervezettebbé válása, pontosabban a szervezettségében tapasztalt
minőségi változás. A különféle nemzetközi integrációs szervezetek is egyre-másra a napirend-
jükre tűzték a nemzetközi térben jelentkező szervezett bűnözés elleni fellépés kérdéseit, mert
nyilvánvalóvá vált, hogy hatékony intézkedéseket csak összehangoltan lehet tenni ellene.
Ez a magyarázata annak, hogy a nemzetközi integrációs szervezetek – ENSz, Európai
Unió, Európa Tanács, Interpol, Europol, stb. – is sokat bajlódtak a szervezett bűnözés kérdé-
seivel.
A nemzetközi együttműködés előfeltétele volt a visszaszorítandó jelenség – a szervezett

bűnözés – közösen elfogadott és egységesen értelmezett fogalmának kidolgozása. Ez nem volt
sem egyszerű, sem könnyen, rövid idő alatt megoldható feladat; évek teltek el, mire különbö-
ző szinteken megszülettek a lényeget tekintve egymással összecsengő meghatározások. Ezek
azóta is folyamatosan csiszolódnak – miként ezt a saját büntetőtörvényeink alakulásán is ta-
pasztalhatjuk.64
64 Pl. Btk. 137.§ 7. – majd később, s így jelenleg is – 8. pontjának, illetőleg a 263. §-nak a történetét.
54
Amíg az elvi megfontolásokkal és tudományos tételekkel összhangban lévő definíció ki-

dolgozása folyt, természetesen az élet is ment tovább, s a már létező és működő – bár még
nem definiált – bűnöző szervezetek sem szüneteltették tevékenységüket, és természetesen
nem szünetelt velük szemben a hatósági tevékenység sem. Az integrációs szervezetek ennek a
hatósági ténykedésnek a tapasztalatait is felhasználták. Európai perspektívában szemlélve, en-
nek nagy lökést adott a kelet- és közép-európai országokban lezajlott politikai és gazdasági
rendszerváltozás. A volt szocialista országokkal kialakuló gazdasági és kereskedelmi kapcso-
latok, a személyek és áruk szabad áramlásának kiterjedése erre a térségre élesebb megvilágí-
tásba helyezte a bűnözéssel összefüggő problémákat is. Az egykori „vasfüggöny” mindkét ol-
dalán újszerűen jelentkező bűnözési és bűnüldözési problémákat és új igényeket vetett a fel-
színre – egyebek mellett a szervezett bűnözés fogalomkörében is.
A gyakorlati tapasztalatszerzéshez a szélesebb körű tapasztalatszerzéshez az alapot az

Europol által közzétett iránymutatás adta. Ez 11 ismérvet sorolt fel és a „használati utasítás”
értelmében 21 változatot tett lehetővé.65
Az ismérvek:
1) kettőnél több személy együttműködése;
2) mindenkinek saját, meghatározott szerepe van;
3) hosszú [határozatlan] időre szól az együttműködés;
4) kialakult a fegyelem és az irányítás valamilyen formája;
5) az elkövetett [tervbe vett] bűncselekmények súlyosak;
6) nemzetközi szintű az együttműködés;
7) erőszakot, vagy megfélemlítésre alkalmas módszereket alkalmaznak;
8) kereskedelmi, vagy üzleti szervezeti formákat használnak;
9) pénzmosást végeznek;
10) befolyásolják a politikát, a médiát, a közigazgatást vagy a gazdasági életet;
11) haszon és/vagy hatalomszerzés érdekében.
Kiemelt jelentőségű az 1), a 3), az 5) és a 11) jellemző. Ahhoz, hogy a csoport bűnszervezetnek minő-
süljön, ezeknek együttesen, a többi ismérvből pedig legalább még kettőnek meg kell jelennie a műkö-
désében.
Az Európai Unió Tanácsa 1998-ban fogadott el egy ún. „Joint Action”-t a bűnszervezetben
való részvétel ellen. Az ebben használt fogalom-meghatározás szerint a bűnszervezet „olyan
strukturált szervezet, amelyet adott időszakra kettőnél több személy összehangoltan hoz létre
olyan bűncselekmények elkövetése céljából, amelyeket a törvény legalább négy évig terjedő
szabadságvesztéssel vagy szabadságelvonó intézkedéssel, illetve ennél súlyosabb büntetéssel
sújt, akár magának a bűncselekménynek az elkövetése a fő cél, akár ez az anyagi haszonszer-
zés és – adott esetben – az állami hatóságok törvényellenes befolyásolásának eszköze.”66
Az anyagi büntetőjogi alapok kidolgozásával párhuzamosan folyt a kriminológiai elemzés

és a gyakorlati tevékenység is.
A gyakorlati esetek kriminológiai vetületének vizsgálata feltárta a szervezett bűnözés nem-
zetközi jellegét, megjelenési formáinak változékonyságát. Rámutattak, hogy a szervezett bű-
nözés képes vállalkozói vagy kereskedelmi jelleget ölteni, és igen rugalmasan alkalmazkodik
mind a piaci erőviszonyokhoz, mind a helyzet változásaihoz. Tevékenységéhez igénybe veszi
a legális ügyletek szakértőinek szolgáltatásait és a legális kereskedelmi struktúrákat is. Az
időben ugyanekkor a terrorizmus problémáinak elemzéséből nyert eredmények figyelembe
vétele arra a megállapításra is vezetett, hogy a terrorista és a bűnöző szervezetek gyökerei és
célkitűzései ugyan eltérőek, számos közös vonásuk is van. Mind a terrorista, mind a bűnöző
szervezetek hasonló módszereket alkalmaznak a többek között a pénzügyi és az ingatlanpiaci
65
Ld. Europol 35. Rev. 2., 1997. április 21.
66
Ld. az Európai Unio Hivatalos Lapjának (Official Journal – a továbbiakban: OJ) 351. számában (1998. de-
cember 29.) az 1. oldalon. A meghatározás azóta változott.
55
ágazatokon keresztüli pénzmosásra, a bűnöző szervezetek pedig erős korrumpáló befolyással

rendelkeznek a politikai és a közigazgatási hatóságok, valamint alkalmanként a civil szerveze-
tek felett. Nemzetközi szinten is vannak átfedő területek közöttük. Ilyen pl. az illegális fegy-
ver- és kábítószer-kereskedelem. Egyaránt alkalmaznak zsarolást, eszköztárukban egyaránt
szerepelnek olyan bűncselekmények, mint az emberkereskedelem, hitelkártya-csalás, rablás,
illegális szerencsejáték.67
Az Európa Tanács és az Európai Unió egyik vezető szerve, az Európai Bizottság 1996-ban
egy közös programot hozott létre „Octopus” (későbbi jelzéssel „Octopus 1.”) jelzéssel. Ez
1998-ig működött. Gyújtópontjában a helyzet és a reformszükségletek elemzése állt. Ennek
eredményeként indult 1999-ben az „Octopus 2” elnevezésű program, amelynek célja az volt,
hogy a kelet- és közép-európai új demokráciákat segítse abban, hogy tételes jogukat, intézmé-
nyeiket és gyakorlatukat összhangba hozzák az európai integrációs szervezetek követelmény-
rendszerével. 2001 óta a programot az Európa Tanács „Octopus” néven működteti, mint a
gazdasági- és szervezett bűnözés elleni technikai együttműködés egyik eszközét.
Az „Octopus” program keretében számos fórum foglalkozott így a szervezett – és egyúttal

a gazdasági, valamint a korrupciós – bűnözés elleni hatékony fellépés kérdéseivel. Csak uta-
lásszerűen említem meg, hogy a tanulságok – a szervezett és a terrorista bűnözés közötti, jel-
zett párhuzamok okán – a terrorizmus elleni küzdelemben is hasznosíthatóak. Az Európa Ta-
nács a terrorizmus kérdéseivel speciális fórumokon is foglalkozott, s mind az Európa Tanács,
mind az Európai Unió számos dokumentumot bocsátott ki ennek eredményeként. Mivel azon-
ban – szerencsére – hazánk területén a terrorizmus ez idő szerint nem jelent gyakorlati krimi-
nalisztikai problémát, ezekre részletesebben nem térek ki.
Az „Octopus 2” programban 16 közép- és kelet-európai ország68 vett részt.

Fontos helyet foglalt el a program vezéreszméi között az a gondolat, hogy a szervezett bű-
nözés és a korrupció elleni küzdelem szoros kapcsolatban van egymással, továbbá, hogy a
büntetőjogi felelősség sikeres érvényesítése kardinális jelentőségű. A program során keletke-
zett dokumentumokban ismételten hangot kapott az a tétel, hogy a büntetőjog felelősség érvé-
nyesítését célzó eljárásban hatékonynak kell lenni, de a tisztességes eljárásnak az Emberi Jo-
gok és Alapvető Szabadságok védelméről szóló Európai Egyezségokmányban69 rögzített és az
Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában (ún. esetjogában) követett tételeiből nem
szabad engedni. Kellő súlyt kapott az a közismert körülmény, hogy a korrupciós bűncselek-
mények komplexitása folytán a nyomozásnak komoly nehézségekkel kell szembenéznie, hi-
szen nincsen áldozat, bonyolult a korrupt megállapodás bizonyítása, az érintett területek (pri-
vatizáció, közbeszerzés, pénzügyek és számvitel) sok technikai természetű buktatót rejtenek.
Ezek a nehézségek még hangsúlyosabbak egyfelől a korrupció másfelől a pártok és politikai
kampányok finanszírozása (s így a hatalom), úgyszintén a társuló jelenségek: a pénzmosás és
az „adó-paradicsomok” közötti gyakori kapcsolat folytán. Ezek a körülmények vezettek annak
a felismeréséhez, hogy a fontos korrupciós (és más, a gazdálkodással összefüggő) ügyek
nyomozása csak akkor lehet eredményes, ha új munkamódszerek (specializáció,
multidiszciplináris megközelítés és az érdekelt szervek közötti együttműködés) kerülnek al-
kalmazásra. Ugyanakkor lényeges bizonyos speciális nyomozási módszerek (pl. az „ellenőr-
zött korrupció”) alkalmazása is, még ha ezek bevetése adott esetben néha bonyolult is közsze-
67
Olvasható az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak „A civil társadalom részvétele a szervezett bűnözés
és a terrorizmus elleni küzdelemben” c dokumentumról adott véleményében, OJ. (C. sorozat) 318. szám, 2006.
december 23. 147-156. oldal.
68
Magyarország mellett Albánia, Bulgária, Horvátország, Csehország, Észtország, Lettország, Litvánia, Moldá-
via, Lengyelország, Románia, az Orosz Föderáció, Szlovákia, Szlovénia, Macedónia (mint „volt Jugoszláv köz-
társaság”) és Ukrajna.
69
Kihirdetve az 1993. évi XXXI. törvénnyel (a továbbiakban: Európai Konvenció).
56
replőket érintő fontos ügyekben bizonyos mentességi jogok és különösen a korrupt megálla-
podások kifinomult formái miatt.
Ezzel kapcsolatban említést érdemel, hogy a titkos információgyűjtés/adatszerzés nálunk

elismert és elfogadott módszereinek a (tisztán) korrupciós ügyekben történő alkalmazását
több nyugat-európai országban úgy ítélték meg 1999-2000-ben, hogy – a bűncselekmény vi-
szonylag csekély súlyosságához mérve – aránytalan behatolást jelentenek a magánéletbe, s
ezért nem tartották megengedhetőnek. Az Európa Tanácsnak az „Octopus 2” keretében szer-
vezett tanulmányutak eredményeként kibocsátott összegezése e felett nem nyitott ugyan vitát,
de hangsúlyozta: „<…>mégis lényeges az, hogy az európai országok rendelkeznek megfelelő
nyomozási eszközökkel, figyelembe véve azt a különös fenyegetést, amelyet a korrupció és a
szervezett bűnözés kombinációja – ez utóbbi sajátos eszközei folytán – jelent. Mindamellett
ezeknek az eszközöknek a „tolakodó” jellegére tekintettel fontos biztosítani az emberi jogok és
alapvető szabadságok iránti tiszteletet.”70
A program keretében ugyanis két alkalommal szerveztek tanulmányutat a résztvevő orszá-

gok szakemberei számára oly módon, hogy 4-4 ország szakemberei látogattak el nyugat-
európai országokba a korrupció és a szervezett bűnözés elleni fellépés módszereinek tanulmá-
nyozására. Az első tanulmányút keretében 1999. június 28. – július 2. között magyar szakem-
berek (ügyészek, rendőrtisztek vagy a Belügy- illetőleg az Igazságügyi Minisztérium alkal-
mazottai) – cseh, szlovén és szlovák kollegákkal együtt – Ausztriában, a második során 1999.
október 11–15. között az NSzK-ban, Alsó-Szászországban jártak. Más országok képviselői az
első tanulmányút-sorozat keretében Olaszországban, Franciaországban és Dániában, ősszel
pedig Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban tanulmányozhatták az ottani gyakorla-
tot.71
Az első tanulmányutat 1999 áprilisában Strasbourgban egy szeminárium előzte meg a
nyomozási módszerekről. Itt a későbbi vendéglátó országok szakemberei előadást tartottak,
majd eszmecserét folytattak a résztvevőkkel a fedett operációkról, az ellenőrzött szállításról,
az álvásárlásról és más „látszat-bűncselekményekről,” a megfigyelésről, és elektronikus el-
lenőrzésről, s ezek jogi kereteiről, intézményeiről, követelményeiről, gyakorlatáról és a ki-
képzésről. Szó esett hasonló módon a nyilvános helyeken és a magánterületeken végzett le-
hallgatásról, valamint a közlemények (telefon, telefax, e-mail) elfogásáról, az agent-
provocateur-ök alkalmazásáról és a határokon át történő üldözésről, az érintett hatóságok kö-
zötti nemzeti és nemzetközi együttműködésről, az informátorokra és a hatóságokkal együtt-
működésre kész „jó útra térő bűnözők”-re vonatkozó speciális kérdésekről, s végül az emberi
jogokkal és alapvető szabadságokkal összefüggő problémákról. Megtárgyalták eközben az eu-
rópai integrációs szervezetek által kibocsátott, ide kapcsolódó legfontosabb 11 dokumentu-
mot.72
70
Ld. Octopus (99) 48E trad. 5. oldal, kiadta az EU. Európai Bizottsága és az Európa Tanács Strasbourgban,
2000. május 20.-án.
71
1999 június-júliusban olaszországi tanulmányúton albán, orosz, lengyel és macedon, franciaországin moldáv,
román és ukrán; dániain horvát, észt, lett és litván; szeptember-októberben pedig franciaországin moldáv, orosz
román és ukrán; hollandiain albán, horvát, szlovén és macedon; belgiumin észt, lett és litván szakemberek vettek
– számszerűen összesen 41-en, illetőleg 44-en – részt, ld. Octopus (99) 31E , 5. oldal, (2000. március 10.,
Strasbourg), illetőleg Octopus (99) 48E trad. 6. oldal, (2000. május 17., Strasbourg), mindkettő az EU. Európai
Bizottságának és az Európa Tanácsnak közös kiadványa.
72
Ezek: A kölcsönös bűnügyi jogsegélyre vonatkozó európai konvenció [(59) No.30]; a pénzmosásra, valamint a
bűncselekményből származó haszon felkutatásáról, lefoglalásáról és elkobzásáról szóló konvenció [(90) No.
141], a schengeni egyezmény, az EU Tanácsának a távközlemények törvényes elfogásáról szóló 1995.január 17.-
i határozata, ugyanezen szerv 1995. november 23.-i határozata a tanúk védelméről, továbbá 1996. december 20.-i
határozata az igazságszolgáltatással együttműködő egyének védelméről, az 1996. november 23.-i EU. Joint
Action egy nyilvántartásról a különleges hozzáértésű, továbbá a speciális gyakorlattal vagy szakértelemmel ren-
delkező személyekről, az 1998. június 29.-i EU. Joint Action az Európai Igazságügyi Hálózat létesítéséről, s az
ugyanekkor kelt EU. Joint Action a kölcsönös bűnügyi jogsegély helyes gyakorlatáról, az 1998. december 3.-i
EU. Joint Action a pénzmosásról, továbbá a bűncselekményből származó haszon és eszközök azonosításáról,
57
A szeminárium tapasztalatait is felhasználva készítették elő a tanulmányutakat, felkérve a

vendéglátó országokat, hogy a következő kérdésekkel foglalkozzanak:
1) a speciális nyomozati módszerek (fedett műveletek, ellenőrzött szállítás, „látszat-
bűncselekmények,” elektronikus ellenőrzés, lehallgatás, távközlemények elfogása,); ezek jogi
szabályozása, beleértve az alkalmazás feltételeit (a számításba jövő bűncselekmények köre, az
engedélyezési és ellenőrzési eljárás, közbenső-e, vagy utólagos a jelentéstétel); a gyakorlati
szempontok (melyeket tartanak a leghatékonyabbnak, a résztvevő ügynökök73 kiválasztása,
szakosítása és védelme, továbbá magatartási szabályai);
2) az informátorokra és a „jó útra tért bűnözőkre” vonatkozó kérdések: jogi szabályozás,
védelmi programok (beleértve a védelem különféle formáit), az informátorok révén nyert ér-
tesülések ellenőrzését és védelmét szolgáló intézmények;
3) az érintett nemzeti intézmények együttműködése: az ügyészség és a rendőr-
ség/nyomozók, továbbá az ügyészek és a bírák közötti együttműködés biztosítására szánt me-
chanizmusok és az együttműködés gyakorlata; a speciális nyomozási technikák alkalmazásá-
nak koordinációjáért felelős nemzeti struktúrák;
4) nemzetközi együttműködés: határon átnyúló műveletek (kétoldalú megállapodások,
Schengeni egyezmény); az együttműködést támogató intézkedések (központi szervezetek
szolgálják-e az érintkezések felvételét); összekötő tisztek hálózata működik-e más országok-
ban; van-e nemzetközi együttműködés a védelmi programok terén;
5) az emberi jogok és alapvető szabadságok tisztelete: milyen mechanizmusok szolgálják a
nyomozási módszerek és az emberi jogok és alapvető szabadságok összehangolását – az ártat-
lansági vélelem, a védelem jogai, a tisztességes tárgyaláshoz való jog – (léteznek-e azok a
törvényes alapok, amelyek a közönség számára elérhetőek és kötik a hatóságokat az arányos-
ság követelménye iránti tisztelet, a törvényes cél követelménye).
Kívánalom volt az alapkiképzés és a továbbképzési formák és tartalmuk felőli tájékoztatás,
valamint az a befolyás, amit az Európa Tanács és az Európai Unió tárggyal kapcsolatos nem-
zetközi dokumentumai gyakoroltak az adott országnak a szóban lévő nyomozási módszereivel
kapcsolatos joganyagára.
A tanulmányút résztvevői különböző hatóságoknál tettek látogatásokat, s ezek során ott

előadásokat hallgathattak meg, feltehették kérdéseiket, továbbá megismerkedhettek a gyakor-
lati munka körülményeivel és példákon tanulmányozhatták a különféle megoldásokat. Az
olaszországi tanulmányútnak pl. az Országos Antimaffia Igazgatóság, és a caltanisetta-i, a
catania-i, a siracusa-i és a palermo-i ügyészség, s végül az Igazságügyi Minisztérium képvise-
lője adott tájékoztatást. Franciaországban az Igazságügyi Minisztérium, a Csendőrség Pénz-
ügyi és Gazdasági ügyekkel foglalkozó csoportjának szakembere, a Korrupció Megelőzésére
Létesített Központi Hivatal, a párisi Főtörvényszék, a Belügyminisztérium és a csendőrséget
irányító Honvédelmi Minisztérium adta az előadókat. Hasonló volt a szerkezete és előadói
gárdája többi tanulmányutaknak is.
Ezek a rendezvények tanulságosak voltak abból a szempontból is, hogy rávilágítottak,
mennyire különböző a szemlélet és az eljárási rend a nyugat-európai országokban is; még
olyan kérdésekben is, amelyekről mi azt hihettük, hogy csak mi különbözünk tőlük.
Nyilvánvaló, hogy a szóbahozott speciális nyomozási módszerek többsége nem új keletű.

Többségük réges-régen ismert és használatos. Nálunk az újdonságot velük kapcsolatban alap-
vetően az jelentette, hogy a rendszerváltozás után a jogi szabályozásukra vonatkozó követel-
ményrendszer változott meg. Nagyrészt a korábbi más típusú szabályozás – amiről jogállami
nézőpontból lehet azt is mondani, hogy szabályozatlanság volt – akkoriban szinte követel-
ményszerű állandó kárhoztatása meglehetős bizonytalanságot eredményezett alkalmazásukat
felkutatásáról, befagyasztásáról, lefoglalásáról és elkobzásáról, végül az Európa Tanács (95) No. 13. számú
Ajánlása az információs technológiával összefüggő büntetőeljárási problémákról.
73
Az „ügynök” kifejezés itt nem ugyanazt jelenti, mint a magyar terminológiában, hanem a hatóság alkalmazott-
jára utal.
58
illetően. Meglepő volt, hogy az Európa Tanács fórumain – főként az Octopus program tanács-
kozásain – szünet nélkül azt szorgalmazták, hogy ezeket használni kell. A tanulmányutak
mindkét fordulójáról a szervezők meglehetősen alapos összegezéseket készítettek és ezeket
szétküldték a résztvevő országokba. Megtudható belőlük nem csak az, amit a tanulmányút so-
rán az adott ország szakembere személyesen megismerhetett, hanem az is, hogy a többi ven-
déglátó országban mit lehetett tapasztalni, és így a kép sokkal gazdagabb.
A tanulmányutak első fordulójában pl. a szervezett bűnözés elleni fellépés terén – a maffia
„jóvoltából – a legtöbb tapasztalattal rendelkező olasz szakemberek hangsúlyozták, hogy a
speciális nyomozási módszerek eredetileg is a szervezett bűnözés ellen kidolgozott stratégia
részét képezték. Magát a stratégiát az 1980-as évek kezdetén vázolták fel, és G. Falconi és G.
Borsellino 1992-ben történt meggyilkolása nyomán kapott széleskörű társadalmi támogatást.
Náluk gyakorlatilag minden speciális módszer alkalmazható. Hangsúlyozták a pontos jogi
szabályozás alapvető jelentőségét, s azt, hogy csak bírói engedélyezés nyomán használhatóak.
Mindamellett szót érdemel, hogy a „maffia-típusú” ügyekre74 rugalmasabb előfeltételeket ha-
tároz meg a jog, amennyiben az engedélyezett alkalmazási időtartam eleve hosszabb, s a
meghosszabbítása is könnyebb és hosszabb időre szól. A távközlemények elfogását illetően
érdemes megemlíteni, hogy szoros a hatóságok és a telekommunikációs társaságok együttmű-
ködése. Olaszországban a telefontársaságok öt évig kötelesek a törvény értelmében a telefon-
hívásokkal kapcsolatos adatokat őrizni. Engedélyezhető a gépjárművekben folyó beszélgeté-
sek lehallgatása is. Lényegesnek tartják a „jó útra tért bűnözők” („pentito”-k) alkalmazását. A
maffiával szembeni sikereket nagyrészt a modern nyomozási technika és a pentito-k kombi-
nált alkalmazásának tulajdonították. Azt is hangsúlyozták, hogy a „pentito”-k védelme létfon-
tosságú, ha révükön hasznos információhoz kíván a hatóság jutni, s hogy a védelmi program-
juk (már 1999-ben) európai viszonylatban is egyike a legfejlettebbeknek. Érdekes, hogy a
vendégek (albánok, oroszok, lengyelek és macedonok) azt vetették fel, hogy a pentito vallo-
mása más bizonyítékkal való megerősítésre kellene, hogy szoruljon – ami nem egészen van
összhangban a bizonyítékok szabad értékelésének elvével.
Az olasz szakértők azt is hangsúlyozták, hogy a nyomozás megfelelő működéséhez szako-

sodott nyomozókra és ügyészekre, valamint arra van szükség, hogy egyrészt a rendőrség és
ügyészség megfelelő vezetői, másrészt az ügyészség és a rendőrség között kialakuljanak a ha-
tékony együttműködés feltételei. Ennek megfelelően fontos esemény volt a maffia-ügyekre
szakosodott ügyészek összevonása az ország 29 felsőbírósága mellett – aminek eredete az
1970-es évekre nyúlik vissza, s szakosodott részlegeket hoztak létre a rendőrségen és a csend-
őrségen is.
Ausztriában némileg más volt a helyzet. Pontos jogi szabályozás vonatkozott a kutatások-
ra, a távközlemények elfogására, a lehallgatásra sz ellenőrzött szállításra, a határon átnyúló
üldözésre és megfigyelésre. Fedett nyomozót alkalmaztak ugyan, de ennek még nem volt ki-
dolgozott jogi szabályozása. Az igazságszolgáltatással együttműködő, „jó útra tért” bűnözők-
kel szemben a bíróság ugyan csökkentett büntetést szabhatott ki, de ezt a lehetőséget sem al-
kalmazták széles körben. Az elektronikus (audio- és videó) megfigyelést hosszas viták után
1997-ben bevezették ugyan, de csak 2001. december 31.-ig és egy sor védelmi és ellenőrzési
mechanizmus kíséretében, igen szigorú bírói kontrol mellett; ám ehhez létesítettek egy sajátos
posztot („Rechtsschutzbeauftrager” – az egyéni jogok védelmének felügyelője). Az ellenőrzé-
si mechanizmusok olymértékig korlátozták az alkalmazás lehetőségét, hogy 1999. júniusáig
használatukra mindössze két példa volt. Az alkalmazhatóság puszta tényének mindamellett
preventív hatást tulajdonítottak.
74
Az olasz Btk.-ban egy sor anyagi jogi szabály határozza meg azt, hogy milyen körülmények minősítenek egy
bűncselekményt „maffia-típusú”-vá.
59
Megint más volt a helyzet Dániában. Ott alkalmazták mind a távközlemények elfogását,
mind a lehallgatást, az informátorokat, a „jó útra tért bűnözőket” és az ellenőrzött szállítást is.
E legutóbbi kivételével mindennek volt – 1999. július 1.-től – pontos jogi szabályozása, külö-
nösen, ami az engedélyezési és ellenőrzési eljárást illeti. E mellett a névtelen forrásból szár-
mazó információkat is közölték a bíróval rendőrségi jelentés formájában, ám ezek bírósági
ténymegállapítás alapját csak akkor képezhették, ha más tények vagy tanúvallomások is meg-
erősítették őket. Fedett műveleteket és ál-, illetőleg mintavásárlásokat azonban 1985. után
nem alkalmaztak; a politikai szervek úgy vélték, hogy ezek a rendőrséget visszaélésekbe ke-
verhetik. A dán szakemberek azt hangoztatták, hogy realisták akarnak lenni; az emberi jogok
és alapvető szabadságok – mondották – korlátozhatók, ha ezt tények igazolják, ám bizonyos
minimális garanciák megkövetelendők; így pl. az, hogy bírói ellenőrzés legyen és egy kijelölt
védővel kötelező legyen konzultálni. A nyomozás keretében történt állítólagos visszaélésekre
vonatkozó panaszok felől az ügyész döntött. A dán bírák szerint egyébként a jogellenesen
szerzett bizonyíték sem számított feltétlenül felhasználhatatlannak, ha nem visszaélés árán
szerezték. Azt a nézetet vallották, hogy a szóban lévő nyomozási módszerek nem csak a rend-
őrségen, hanem az ügyészek és bírák körében is megkövetelik a kellő kiképzést. Technikai
kiképzés szükséges – hangzott el – hiszen alkalmazásuk sajátos gyakorlatot és a vonatkozó el-
járási szabályok tökéletes ismeretét feltételezi, ezek pedig néha bonyolultak.
Belgiumban a kutatást, a telefon-lehallgatást, a „beszivárgást,” – azaz fedett ügynök (nyo-

mozó) szerepeltetését, álvásárlást és ál-eladást, ellenőrzött szállítást, informátorokat és a meg-
figyelést alkalmazták. A kutatásra és a telefon-lehallgatásra a büntetőeljárási törvény szigorú
előírásokat tartalmazott, de a többi módszernek nem volt törvényi szabályozása. Ezekre egy
1994-ből származó minisztériumi direktíva vonatkozott, amely a bíróságokra nem volt kötele-
ző. A jogi helyzetet bonyolította az is, hogy 1998. március 12.-én hatályba lépett egy törvény,
amely a büntetőeljárás bizonyos szabályain szándékozott javítani és ez legalizálta a proaktív
nyomozást a bírói vizsgálatban is. Ezek a proaktív nyomozások bírói engedély birtokában le-
hetővé teszik különösen azt, hogy információkat kutassanak, rögzítsenek és dolgozzanak fel
kiemelkedően súlyos vagy a szervezett bűnözéshez köthető tervezett bűncselekményekkel
kapcsolatban.
A szóban lévő nyomozási módszerek csak bizonyos fajta bűncselekmények ügyeiben
használhatók. Korrupciós ügyekben alkalmazhatóságuk elvileg a kutatásra korlátozódik;
mindamellett a reform e téren is folyamatban van, miután a megfelelő hatóságok közölték,
hogy szükségesnek tartják a telefon-lehallgatást és az igazságszolgáltatással együttműködő
személyek igénybevételét is. Úgy vélik, hogy a szubszidiaritás és az arányosság elvének al-
kalmazása, valamint a bűncselekmény elkövetésére irányuló provokáció hiánya kell, hogy
döntő szempont legyen e módszerek alkalmazásánál, s így szoros bírói felügyelet szükséges.
Ráadásul, egyfelől a klasszikus nyomozási módszerekkel, másfelől a különféle más intézmé-
nyek (amelyek közül egyesek használhatnak speciális nyomozási eszközöket) által nyert in-
formációk összehasonlító vizsgálata sok esetben tökéletesen kielégítő eszköz, amelynek hasz-
nálatával az ügyek többségét megoldhatóvá teszi. Hangsúlyozták, hogy az intézmények kö-
zötti információ-csere – különösen az eredeti intézményeikből átvezényelt összekötő tisztek
közreműködése – jelenleg a nyomozások erőssége.
Franciaországban elvi alapon kifejezetten tiltott az agent provocateur, ezért a fedett ügy-
nök/nyomozó intézményét nehezen lehetett értelmezni. Így ezt – az ellenőrzött szállítás mód-
szeréhez hasonlóan – főként csak a kábítószerrel összefüggő ügyekben alkalmazzák úgy,
hogy egy rendőrtiszt hajtja a feladatot végre, ügyészi ellenőrzéssel. Vannak persze sajátos
helyzetek; ilyennek tekintik, ha egy ügyfél bejelenti, hogy egy közigazgatási tisztviselő kor-
rupciós előnyt kér, majd egy összetett művelet keretében a rendőrségtől kapott, megjelölt
bankjegyeket adja „vesztegető”-ként át. A nyomozással egyenértékű számítástechnikai eljárá-
sokról („számítógép-átkutatás” – pl. belépési kód megkerülése, a számítógépes adatok dekó-
dolása, stb.) is szó esett itt, amelyeket rendszerint a pénzügyi szolgálatok kívánnak végrehaj-
60
tani, s ezekhez, akárcsak a házkutatásokhoz, nincs szükség ügyészi engedélyre, ám az így

szerzett adatoknak a bíróság előtti felhasználása kényes kérdés, minthogy a számítástechnikai
biztonsági rendszer feltörése kétségbe vonhatóvá teheti a nyert adatok hitelét.
Az NSzK-beli Alsó-Szászországban – az arányossági követelmény értelmezése folytán –

ritkán alkalmazták a sajátos nyomozási technikát korrupciós ügyekben, ha azok nem kapcso-
lódtak a szervezett bűnözéshez. További korlátozást jelentenek a szigorú jogi előírások. A ku-
tatásokhoz bírói engedély szükséges. Telefon-lehallgatásra csak a szervezett bűnözési ügyek-
ben van lehetőség, s ha így elrendelt rendszabály keretében véletlenszerűen jut a hatóság kor-
rupcióra vonatkozó információhoz, az a bíróságon nem használható fel bizonyítékként, mert a
vesztegetés nem szerepel a büntetőeljárási törvény azon felsorolásában, amelyik a telefon-
lehallgatással foglalkozik. A lehallgatás egyéb változatait a törvény lehetőségként szabályoz-
za ugyan, de – az arányosság elvének bírói értelmezése folytán – aligha lehet korrupciós ügy-
ben bírói engedélyt kapni rájuk. A törvény különbséget tesz informátorok, bizalmi személyek
(„Vertmauens-personen”) és fedett ügynökök (nyomozók) között. Az informátoroknak névte-
lenséget csak ritkán – és nem a korrupciós bűncselekmények miatti ügyekben – garantál, ezért
ez nem nagyon ösztönzi a „jó útra tért bűnözők” számának gyarapodását. Németországban a
legalitási elv kötelezi a hatóságokat arra, hogy megindítsák az eljárást, s a kelet-európai or-
szágokban (így nálunk is) szokásos kivételek75 Németországban ismeretlenek. Az „ellenőrzött
korrupció” esetét – amikor tehát a megkörnyékezett fél bejelenti a másik fél ajánlatát vagy
ajánlkozását a hatóságnak, majd szervezett tettenérésben működik közre – itt, mint provoká-
ciót, elfogadhatatlannak tartják. E helyett a bűnelemzést – adatok tárgyszerű módon való
gyűjtését és feldolgozását – tartják hasznosnak a következő vezérfonalak mentén kialakított
preventív és proaktív megközelítéshez:
(1) a korrupció lehetséges szektorainak felderítése és azonosítása;
(2) az egyes területeken a csábító projektek meghatározása;
(3) az indikátorként számításba vehető körülmények megfogalmazása;
(4) az elemzéshez és a megállapításhoz technikai eszközök használata.
A bűnelemzésnél is jelentkeznek persze az adatvédelemből adódó problémák.
Hollandiában 2000. február 1.-én lépett hatályba a sajátos nyomozási módszerekre vonat-
kozó törvény, amely csak az agent provocateur alkalmazását tiltja. E módszerek használatá-
nak elvei: az arányosság, a szubszidiaritás és a politikai célszerűség követelménye. Ez utóbbi
a bűncselekmények súlyosságának, veszélyességének büntetőpolitikai értékelését jelenti: a
kábítószer-kereskedést veszélyesnek, a korrupciót kevésbé veszélyesnek tartják kriminálpo-
litikai szemszögből, így a kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos ügyekben a speciális
nyomozási módszerek többségét használják, korrupciós ügyekben viszont nehezebb a haszná-
latukat bevezetni.
A szervezett bűnözés elleni fellépés módszerének tekintik a tanúk védelmét. A „koronata-
nú” – azaz a többi bűnelkövető elleni tanúskodás fejében büntetlenséget élvező bűntárs – in-
tézményét nem fogadják el, de a bíróság jogosult az igazságszolgáltatással együttműködő bű-
nöző büntetésének csökkentésére. Fontos eszköznek tartják a fedett műveleteket. Ezek végre-
hajtásának kereteit egy világos magatartási szabályzat írja le, melyben meghatározzák, hogy
mi van engedélyezve, mi a helyes végrehajtási mód és mi a követelményszerű kiképzés. A
megfelelő kiképzés és minősítés követelményét a törvény is világosan előírja, s döntő jelentő-
ségűnek tartják a feladatra kijelölt személy helyes kiválasztását. A fedett ügynökök/nyomozók
hamis személyazonosságot kapnak és állandó foglalkozásként folytatják tevékenységüket.
Nem hivatásos állományúak fedett műveletekben csak akkor alkalmazhatók, ha ez elkerülhe-
tetlen. Az informátorok foglalkoztatása az utóbbi években sok gondot okozott és a tanul-
mányút idején gyakorlatilag használaton kívül volt e nyomozási eszköz. Azt is lehetetlennek
minősítették, hogy bűnözőket alkalmazzanak informátorként. Álvállalkozások létesítését jár-
ható útnak tartották arra, hogy a fedett ügynökök legendáját hitelesítsék.
75
Be. 175.§ és 192. §.
61
Az Octopus program keretében még számos más konferencia és egyéb tanácskozás zajlott
le. A programot, s a keretében lebonyolított tanácskozásokat és tanulmányút-sorozatokat az
Európa Tanács is sikeresnek minősítette.
A speciális nyomozási technikák taktikai alkalmazásának kérdéseivel és gyakorlatával az

INTERPOL is foglalkozott, és mind a fedett nyomozók, mind az ellenőrzött szállítások kérdé-
sében számos országra kiterjedő, átfogó vizsgálatot végzett 1996-1998.ban Ennek tapasztala-
tait összesítették és az érintett országokhoz eljuttatták.
A korrupció megelőzésével és felderítésével függött össze az a regionális szeminárium is,

amelyet az Octopus program elemeként 2001. november 19-21. között Pozsonyban tartottak.
A szeminárium anyagához tartozó tanulmány76 mind a mai napig hasznosítható gondolataiból
– amelyek a fentebb említett, a korrupcióval kapcsolatos német bűnelemzési modellhez iga-
zodó tételt szemléltetnek – itt csak néhányat említek.
Figyelemre méltó a szerzők megállapítása az ún. „lépésről-lépésre” kialakuló korrupcióról.

Ennek előzménye az az előkészítő tevékenység (pl. kedvezmények nyújtása a „jó munkakap-
csolatok ápolása” címén), amely olyan légkör kialakítására irányul, ahol a korrupció elfogad-
ható. Ez a légkör azután lehetőséget ad később a hivatali hatalommal való visszaélésekre.
A korrupció különféle indikátorai révén ismerhető fel. Az indikátorok nem bizonyítékok;

önmagukban többnyire semmilyen, vagy csak nagyon csekély jelentést hordoznak. Ám – gya-
kori, vagy bizonyos szituációkhoz kötődő – ismételt megjelenésük alkalmas arra, hogy
növelje a gyanút. A korrupció-indikátorok szűrőként való kezelése egyfajta érzékenységet kí-
ván. Túlzott vagy gondolkozás nélküli alkalmazásuk igaztalan gyanakváshoz és megengedhe-
tetlen következtetésekhez vezethet ahelyett, hogy elősegítené a korrupció elleni küzdelmet.
Nem szabad megengedni, hogy az indikátorok szűrőjét boszorkányüldözés eszközévé váljon –
írják bevezetésként a szerzők.
„Semleges indikátorok”-at rendszerint a személyes szokásokkal és egyéni viselkedéssel

összefüggésben kell vizsgálni. Ezek nem ritkán társadalmilag elfogadott vagy akár kedvezően
is értékelhető megnyilvánulások, de viszonylag mégis gyakoriak a korrupt struktúrákban.
Ilyenek pl.:
– az érintett jövedelméből nem magyarázható bőkezűség, státus-szimbólumok mutogatása;
– az életstílus hirtelen megváltozása;
– társadalmi vagy személyes problémák (függőség, káros szenvedély, adósság, kérkedés,
stb.);
– olyan mellékfoglalkozás, amely a hivatali feladatokhoz kritikus mértékben közel áll;
– meghívások elfogadása (pl. áru-bemutatók vagy cégek meglátogatására); étel-ital fizetése
másoknak éttermekben, bárokban, stb.;
– gyakori magánérintkezés vállalkozókkal vagy üzletszerzőkkel; részvétel magán- vagy üz-
leti rendezvényeken;
– szokatlan különleges vásárlási feltételek (pl. vételár, árengedmény, áruhitel, a szokásos
várakozási idő lerövidítése);
– költséges „reklám”-ajándékok (különösen a címzett lakására); szokatlan nagylelkűség a
vállalkozók részéről; szponzorálási ajánlatok;
– a nélkülözhetetlenség érzetének megnyilvánulásai; a szabadidőről való lemondás, mun-
kába járni betegen (nehogy más betekintsen a munkájába);
– túlmunkára ajánlkozás (pl. arra, hogy szabadnapján a hivatalon kívüli, állítólag fontos üz-
leti találkozóra menjen);
– munka hazavitele;
76
Octopus (2002) 1 (Provisional) melléklete, kiadta az Európa Tanács, Strasbourg, 2002. május 31.-én. Szerzői
Peter Poerting és Werner Vahlenkamp, a wiesbadeni Bundeskriminalamtg munkatársai.
62
– érthetetlen zárkózottság; hallgatagság a kollegák és felettesek irányába;

– váratlan és/vagy megmagyarázhatatlan véleményváltozás (korábban ellenzett terv mellet-
ti kardoskodás);
– újra-kinevezés vagy előléptetés megmagyarázhatatlan visszautasítása (különösen, ha ez
elismerést fejez ki);
– szokatlanul könnyed hangvétel az alkalmazott és a vállalkozók vagy a kérelmezők kö-
zött;
– panaszok és konfliktusok hiánya ott, ahol ezek egyébként várhatóak lennének; bonyolult
ügy kifogástalan elintézése, holott az alkalmazott nem rendelkezik kellő szaktudással
vagy szakértelemmel.
A speciális indikátorokat figyelmeztető jeleknek vagy jelzéseknek lehet tekinteni, amelyek

(különösen ismételt vagy együttes jelentkezés esetén) arra kell, hogy figyelmeztessenek: va-
lami nincs rendben.
Példák:
– megmagyarázhatatlan döntés, amely nem lett volna meghozható;
– azonos, vagy nagyon hasonló tényállású ügyek eltérő elintézése vagy megítélése;
– a diszkrecionális jogkör túllépése, visszaélésszerű vagy egyoldalú használata;
– a felügyeletről, ellenőrzésről vagy könyvvizsgálatról való lemondás, noha ezekre ésszerű
ok lenne;
– ugyanazon hatóság más osztályán vagy más alkalmazottjánál lévő ügy intézésének mani-
pulálása;
– kritikus ügyekben a döntéshozók vagy hivatali elöljárók szándékos megkerülése;
– ismételt házon kívüli találkozók, amelyeknek a munkával való kapcsolatára nincs ésszerű
magyarázat;
– a delegált jogkör megengedhetetlen kiszélesítése;
– a szervezetet hosszú távra kötő szerződésben kedvezőtlen feltételek vállalása;
– bizonyos vállalkozók vagy üzletkötők ismételt támogatása vagy előnyben részesítése a
megrendelések odaítélésénél („udvari szállítók”);
– észrevehető engedékenység az üzleti tárgyalásokon;
– a vállalkozókkal vagy üzletkötőkkel folytatott levelezésnél hiányzik az érkeztető bélyeg-
ző vagy az átvétel igazolása;
– olyan iránymutatás a hivatali elöljáró részéről egy kritikus ügyben, amely szerint az min-
den további vizsgálat nélkül „kedvezően” intézendő el;
– az ügy menetének megmagyarázhatatlan felgyorsulása;
– valamely intézkedés jogszerűségére vonatkozó kétségek félre tétele, az előírások megke-
rülése (pl. a különleges kötelezettségek vagy feltételek előírásáról való lemondás, a taka-
rékosság elvének figyelmen kívül hagyása);
– egyes részlegek vagy egyének kirekesztése vagy függetlenségük megengedése; feltétele-
zett ellenőrizhetetlenség;
– a nyilvános tenderek megkerülése; a különféle ajánlatok hiánya;
– egy utasítás terjedelmének csorbítása vagy korlátozása diszkrecionális döntés lehetővé
tétele végett;
– felesleges, vagy technikailag elavult logisztikai rendszerek beszerzése;
– túlzottan magas, a piaci körülményekhez nem igazodó áron történő vásárlás;
– a számlaösszegek csökkentett vagy kétszeres átutalása;
– gyakori utólagos kiegészítések és számítási hibák az ajánlati dokumentumokban;
– szembeszökő eltérés az ajánlat és a számlaösszeg között;
– hiányzó, vagy felületes jelentések döntésekről, értekezletekről, helyszíni ellenőrzésekről,
stb.;
– fontos ajánlati dokumentumok vagy szerződések eltűnése;
– a munkavégzés felületessége; hiányzó, vagy nem kielégítő dokumentálás;
– a vállalkozók részéről a feltételezett hatalmi helyzet kihasználása;
63
– vállalkozók részéről egyes alkalmazottak állandó látogatása, illetőleg látogatásaik bizo-

nyos alkalmazottak jelenlétéhez igazodó időzítése;
– ismételt hivatalos látogatások bizonyos cégeknél a munkával összefüggő ésszerű magya-
rázat nélkül (különösen, ha valójában szükségtelennek tűnő éjszakai tartózkodások is
kapcsolódnak hozzájuk);
– vállalkozók vagy adminisztratív ügyfelek panaszai, melyek szerint a pályázatoknál meg-
kerülték vagy az elbírálásnál háttérbe szorították őket;
– félreérthetetlen kijelentések / alkalmazottak nyilatkozatai inkorrekt eljárásokról, szóbe-
széd bizonyos körben.
Ezek általános mutatók; a szerzők ezen felül még felsorolnak egy sor további, bizonyos
szűkebb tevékenységi területekre – pl. az operatív szektorban a rendőrségi jogalkalmazó
munkára – alkalmazható indikátort, amelyek révén az általános ellenőrzés meghatározott
irányt kaphat, s ez elősegítheti a felderítés hatékonyságának növelését.
Végül említést érdemel az is, hogy nem csak az Octopus program nem zárult le; még ke-
vésbé ért véget az európai integrációs szervezeteknek az a törekvése, hogy a tagállamok
együttműködését előmozdítsák. Az Európai Unió a szervezett bűnözés elleni harcnak a követ-
kező – 2013-ig terjedő időszakra – vonatkozó stratégiai koncepciójában sok egyéb mellett
szerepelteti azt is, hogy a Tanács „ösztönözze a tagállamokat a speciális nyomozat technikák
alkalmazásának mielőbbi kiterjesztésére és közös nyomozócsoportok kialakítására.”
64
TARTALOMJEGYZÉK
1. A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében .......................................3

1.1. A kriminalisztika kialakulása, fejlődése ...................................................................................... 4
1.1.1. A bűncselekmény (és elkövetője)......................................................................................... 4
1.1.2. A bűnüldözés állami monopóliuma, az egységes bűnüldözési szervezet ............................. 5
1.1.3. A tudományos-technikai alapok ......................................................................................... 10
1.1.4. A kriminalisztika kialakulása ............................................................................................. 11
1.2. A kriminalisztika fogalma, tárgya, belső rendszere ................................................................... 15
1.3. Vitás kérdések, problémák, perspektívák .................................................................................. 18
1.3.1. Tudomány(ág)-e a kriminalisztika?.................................................................................... 18
1.3.2. A kriminalisztika fogalmának meghatározása.................................................................... 18
1.3.3. A kriminalisztika a tudományok rendszerében................................................................... 19
1.3.4. A kriminalisztika ismeretanyaga ........................................................................................ 20
1.3.5. Aktuális feladatok............................................................................................................... 24
2. A felderítés és a bizonyítás kriminalisztikai kérdései ..........................................28

2.1. A „bizonyítás” értelmezése........................................................................................................ 29
2.1.1. Ténybizonyítás ................................................................................................................... 31
2.1.2. A bizonyítás alapelemei...................................................................................................... 32
2.2. A BIZONYÍTANDÓ ÉS A BIZONYÍTÓ TÉNYEK ................................................................ 33
2.2.1. A bizonyítás tárgya és a bizonyítandó tények .................................................................... 33
2.2.2. A bizonyító tények ............................................................................................................. 34
2.3. A BIZONYÍTÓ ERŐ................................................................................................................. 36
2.3.1. A bizonyítási ok és a bizonyító erő .................................................................................... 36
2.3.2. A tárgyi elváltozások, mint bizonyító tények ..................................................................... 36
2.4. A KIJELENTÉSEK, MINT BIZONYÍTÓ TÉNYEK ............................................................... 40
2.4.1. A vallomás, mint bizonyító eszköz..................................................................................... 40
2.4.2. Valóságos és virtuális élmény ............................................................................................ 41
2.4.3. Vélemény a vallomásban.................................................................................................... 43
2.5. VALÓDI-E A BIZONYÍTÁSI OK ........................................................................................... 44
2.5.1. A „nemtudás”-tól a „tudás”-ig............................................................................................ 45
2.5.2. A „vizsgálat” és a bizonyítási ok valódisága...................................................................... 47
2.5.3. Gyanúsítás, vádolás (és ítélet) ............................................................................................ 48
2.5.4. A bizonyítékok osztályozásáról.......................................................................................... 50
BEFEJEZÉS...................................................................................................................................... 52
3. A határokon átnyúló, a szervezett és a terrorista- bűnözéssel kapcsolatos kriminalisztikai

kérdések, és a nemzetközi integrációs szervezetek...................................................53
65

Dr. Bócz Endre Dr. Lakatos János

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Dr. Bócz Endre Dr. Lakatos János

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Dr. Bócz Endre Dr. Lakatos János

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Kriminalisztikai jegyzetek és tanulmányok

Rendőrtiszti Főiskola Kriminalisztikai Tanszék

dr. Bócz Endre – dr. Lakatos János

A kriminalisztika egyes aktuális elméleti kérdései

dr. Bócz Endre

dr. Lakatos János

Sorozatszerkesztő: dr. Lakatos János

Készült a Rendőrtiszti Főiskola Informatikai Intézetében

1. A KRIMINALISZTIKA HELYE A TUDOMÁNYOK

A kriminalisztika létezése aligha cáfolható, ugyanakkor a mibenlétével kapcsolatos nézetek

Mielőtt megvizsgálnánk a válaszlehetőségeket, bevezetésképpen – sokszor még a megfo-

1.1. A KRIMINALISZTIKA KIALAKULÁSA, FEJLŐDÉSE

Noha a története kétségkívül szorosan összefügg a bűnügyek megoldásával, s már az időszá-

Az ismert kriminológiai megfogalmazás szerint a bűnözés történelmileg változó, társadal-

1.1.1. A bűncselekmény (és elkövetője)

A tekintetben, hogy mely magatartás minősül bűncselekménynek, ki és milyen körülmények

1.1.2. A bűnüldözés állami monopóliuma, az egységes bűnüldözési szervezet

A felelősségre vonáshoz természetesen szükség van azokra, akik valamiféle felhatalmazással

Az állam és a jog kialakulásával megkezdődik az igazságszolgáltatás „államosítása”, álla-

(közjellegű, állami) igazságszolgáltatás. Az állam szerepvállalásának első lépéseitől persze

A bűnüldözés vonatkozásában a mai napig sem elhanyagolható a vallás és az egyházak

Néhány gondolatot a fentebbiekhez. Egyiptomban (Thébában) a helytartó a sírfosztogatók felderítése

– továbbá milyen lehetőségekkel bír/rendelkezik és milyen feltételeket teremt a magára

A magánjellegű bűnüldözés megítélésének két alapvető (bár hatásában, következményei-

Vitathatatlan a család társadalmi szerepének fontossága. Ezért azt a modern állam is

A sértettnek jelentős szerepe van a látens bűnözés arányának alakulásában.

A bűnüldözésben közreműködés(re kötelezés) nem oldható meg bizonyos szervezeti meg-

A megelőzésben gyakorlatilag az állam minden polgárának van valamilyen feladata (pl.

1.1.3. A tudományos-technikai alapok

A hűbéri nyomozórendszer és igazságszolgáltatás idején az egyházi befolyásnak (pontosabban az ink-

A felvilágosodás eszméinek hatására a kínvallatás eltörlése, a formális bizonyítási elmélet helyett a

1.1.4. A kriminalisztika kialakulása24

Kétségtelen, hogy a legelső szakírók a nyomozással a büntetőeljárás-jog egyik problémakö-

A tudományos-technikai fejlődés elsősorban a krimináltechnikai ágazatok kialakulásának

Hogy csupán néhány példát említsünk:

Amíg a krimináltechnika alapjainak megteremtése és fejlődése elsősorban természettudó-

A bűnüldözésben – egyrészt a büntetőjogi tanok hatására, másrészt a természettudományos eszközök

1885-ben a nagyrészt magánjellegű feljegyzéseket felváltja az első hivatalos nyilvántartás, 1890-ben

A második világháború időszakában komoly csapást szenvedett el az Országos Bűnügyi Nyilvántartó

A Rendőr Akadémia „jogutódjaként” 1971-ben megalapított Rendőrtiszti Főiskolán kezdettől fogva

1.2. A KRIMINALISZTIKA FOGALMA, TÁRGYA, BELSŐ RENDSZERE

Mint láthattuk, a kriminalisztika a bűnüldözési igények talaján, mintegy a büntetőjog-

Az idézett meghatározások közös vonása a kriminalisztika szerepének a büntetőügyekre korlátozása.

Minthogy az ún. kriminalisztikai gondolkodásban elfogadott az a filozófiai tétel, mely sze-

Az elmondottakkal alighanem összhangban áll a kriminalisztika fogalmáról, funkciójáról,

„A kriminalisztika multidiszciplináris bűnügyi tudomány, amely a hatályos jogi szabá-

Talán nem árt az elmondottakhoz magyarázatképpen hozzáfűzni néhány gondolatot.

A különös részhez tartozás az egyediséghez kötődik; a különös részi tételek az általános

A legújabb álláspont szerint

1.3. VITÁS KÉRDÉSEK, PROBLÉMÁK, PERSPEKTÍVÁK

1.3.1. Tudomány(ág)-e a kriminalisztika?

Mi azt állítjuk, hogy a kriminalisztika tudomány, amely kialakulásánál, eredeti rendelteté-

1.3.2. A kriminalisztika fogalmának meghatározása

a) Nem kérdés, hogy a kriminalisztika széleskörű tudományos kapcsolatokkal rendelkezik,

hogy a szakirodalomban nem egy helyen interdiszciplinárisként jelölik a kriminalisztikát.

b) Az világos, hogy a jogfüggőség lényegi elem: a kriminalisztikának folyamatosan alkal-

c) Lassanként megtörni látszik azon nézet hegemóniája, hogy a kriminalisztika a bűnügyi

1.3.3. A kriminalisztika a tudományok rendszerében

A büntetőeljárás(jog)hoz fűződő szoros kapcsolata miatt a kriminalisztikát nehéz „kiszakíta-