Carlo Gozzi: A SZÉP, ZÖLD MADÁR

Filozofikus mese öt felvonásban

Szereplők:

Tartaglia, Monterotondo királya

Tartagliona, a tarokkók öreg királynője, Tartaglia anyja
Ninetta, Tartaglia felesége
Renzo és
Barbarina (ikrek), Ninetta és Tartaglia gyerekei
Pompea, szobor, Renzo szerelme
Calmon, öreg, moralizáló szobor, a varázskövek királya
Brighella, költő és jós, úgy tesz, mintha szerelmes lenne Tartaglionába
Truffaldino, kolbászárus
Smeraldina, a felesége
Pantalone, Tartaglia minisztere
Szép, zöld madár, Terradombra királya, Barbarina szerelme
Éneklő almák
Arany víz, zenél és táncol
Szobor a trevisói kútról
Rioba és társai, szobrok a velencei Mórok teréről
Serpentina, tündér
Cigolotti, utcai mesemondó, szobor
Cappello utcai mesemondó, szobor
Szolgák, őrök, vadállatok

A történet egyrészt a képzeletbeli Monterotondo városában, másrészt Serpentina kertjében,

harmadrészt a Varázsló völgyében és más mesebeli helyszíneken játszódik.
 Első felvonás
Utca Monterotondo városában

Első jelenet

Brighella mint jós – karikatúraszerű figura –, Pantalone hátulról figyeli

BRIGHELLA (lelkesen, félre)

Ó Nap, te, aki tükröt tartasz
minden emberi dolognak,
sose öregedj meg,
hogy ne kelljen szörnyűségekre szórnod a sugaraidat.
PANTALONE (félre) (Megőrjít ez a költő. Bolond vagyok, hogy követem. Be kéne zárni. Úgy
beszél, mintha nem lenne magánál.)
BRIGHELLA (mint fent)
(Ó, a tarokkók nyomorúságos királynője!
Ó, boldog Tartagia!
Ó, Renzo, ó, Barbarina!
Végzetes fának ilyen a gyümölcse!)
PANTALONE (félre) (Ó! Ez Monterotondo uralkodóiról beszél. Szerencsétlen volna a tarokkók
királynője? Igen, meg is érdemli. Ez az öreg boszorkány mást sem csinál Tartagia királyfi
elutazása óta, csak zsarnokoskodik. De a fiú sem érdemli meg, hogy boldog legyen, ha
hagyja, hogy tizennyolc éve ez a boszorkány kormányozza az országot. Bárcsak megölte
volna az orbánc, amely a fia esküvője idején kínozta. De ezt igazán nem értem: “Ó, Renzo, ó,
Barbarina! Végzetes fának ilyen a gyümölcse!”)
BRIGHELLA (mint fent)
(Ó, Serlegek halott királyának
kegyes szelleme!
Hány botrány és csapás
teszi majd híressé Monterotondót!)
PANTALONE (mint fent) (Még a mostaninál is híresebbé? Nem elég mindaz, ami már megtörtént?
A narancsok nőkké váltak, a nők galambokká, a galambok pedig boldog emlékű
királynőkké...)
BRIGHELLA (mint fent)
(Tartaglia, látlak;
visszajössz az udvarba.
Ninetta, nem hiszem el,
hogy meghaltál,
és nincs veszve még a remény,
nem pusztult ki a narancsok összes királyi sarja.)
PANTALONE (félre) (Felesleges bambán, tátott szájjal bámulnom és hallgatnom őt. Hatszor olyan
furcsán beszél, mint Schieson. „Tartagia, látlak”? Naná, pont Tartaglia királyt látja, aki réges-
rég elment harcolni a lázadók ellen, tizenkilenc éve nincs itthon! Naná, hogy pont ma este jön
haza! „Ninetta, nem haltál meg?” Ezt aztán végképp nem értem. Ninetta királynőt élve
eltemették a kút mélyére, ennek már tizennyolc éve, mert üldözte őt az öreg, csorgó nyálú
királynő, ezt a saját szememmel láttam. Biztos, hogy már szétrohadt és szétporladt szegény.
„Nem pusztult ki a narancsok összes királyi sarja”? Ez szép, de sajnos nem hiszem el. Olyan,
 mintha csak tegnap lett volna az a végzetes perc, amikor a szegény Ninetta királynő, akiről az
előbb beszéltem, mielőtt élve eltemették volna a kút mélyén, megszülte a gyermekeit, az
ikreket, egy kislányt és egy kisfiút, egy kardvirágot és egy gyönyörű rózsát. Odaadta nekem
őket a gonosz nagyanyjuk, azzal, hogy öljem meg őket, különben engem öl meg, és akkor is az
életemmel fizetek, ha nem hallgatok erről. Most is magam előtt látom, ahogy kicserélem az
ikreket arra a két csúnya kiskutyára, a királynő kutyája, Mascherina kölykeire. Aztán megírtam
a királynak mindazt, ami történt, a sok hamis vádakat, amelyek a tragikus eseményekhez
vezetettek, és amelyeket egy nap majd úgy mesélnek majd a kandalló mellett, mintha csak
mesék volnának. Úgy igaz, ahogy mondom: nem volt szívem megölni őket. Úgy emlékszem
rá, mintha csak ma lenne: huszonnégyszer körbetekertem rajtuk egy csodátlatos, velencei
viaszosvásznat, (a rialtói gondolás átkelő környékén vettem,) és miután gondosan
bebugyoláltam őket, hogy amennyire csak lehet, óvjam őket a víztől, bedobtam a folyóba a
drága csomagot. Az ikrek nagyanyjának meg elvittem a két kiskutya szívét, ahogy jó
miniszterhez illik ilyen esetben. Még ha akkor nem is fulladtak meg és nem haltak éhen,
tizennyolc év alatt biztosan belepusztultak abba, hogy nem tudtak nőni – olyan szorosra
kötöttem rajtuk a pólyát. Drága aszrológus úr, jó költő vagy, nem dilettáns; rosszul használod
ugyan a toszkán nyelvet, de tényeket mondasz, nemcsak szavakat. Az ég képes arra, hogy nagy
tehetséggel ruházza fel az embereket, de az emberek a legnagyobb ostobaságok
kinyilatkoztatására használják a tehetségüket. Nincs mit tenni, kihalt a Narancsok nemzetsége.
BRIGHELLA (a homlokához teszi a kezét, úgy folytatja)
(Ha a szörnyű, éneklő almáktól,
a zenélő és táncoló aranyvizektől,
a varázslatos, beszélő madaraktól
nem óv meg, Tartagliona, a mindenki által értehetetlen hatalmad,
ha ellened fordulnak a varázslók és a varázskövek,
akkor pocsolya lesz a házad,
és Brighella, az asztrológus sem védhet majd meg. (Magához tér)
Jaj nekem, elveszett az isteni képességem, és buta maradok, mint mindenki más. Nem kapok
levegőt, mindjárt elájulok. Íme, itt egy kocsma a közelben. Néhány fillér segítségével
orvoslom a gyengeségemet, egy időre elhagyom az isteneket és a költészetet. (Belép)
PANTALONE Szent Noffia, de szép ez a vers! Egy átkozót szót sem értettem belőle, de szólhat-e
bármi is istenibb módon ennél? Éneklő almák, táncoló vizek, varázskövek. Bármit jelentsen
mindez, annyi biztos, hogy nagy dolgok készülődnek a királyi udvarban. Annyi lehetetlen
dolgot láttam már, hogy mindenben kételkedem, szkeptikus filozófus lettem. Láthat-e bárki is
többet a sok furcsa átváltozásnál? Elégették a fekete Smeraldinát és Brighellát, a Serleg-király
szolgáját. A fekete Smeraldina, olyan fehér lett, miután megégették, mint egy öreg pipa
hamuja. Feleségül vette Truffaldino, az udvari szakács, és nyitottak egy boltot. Brighellát is
megégették, vagy mit tudom én... ahogy egy tudós szonett születik, úgy született újjá Brighella
is a poraiból varázslóként, költőként. Én már semmin sem csodálkozom, minden lehetséges,
minden lehetséges. (El)

Második jelenet

Truffaldino mint szalámiárus és Smeraldina

TRUFFALDINO azt kiabálja, hogy nem bírja elviselni Smeraldinát, különben is, azért égették meg,
mert bolond volt; kár, hogy újjászületett szörnyetegként, sokkal jobb lett volna, ha egy darab
szén marad. Átkozza a pillanatot, amikor feleségül vette, mert az maga volt az öngyilkosság,
stb. SMERALDINA azt mondja: persze, hogy jobb lett volna, ha hamu marad; annál
mindenképpen jobb lett volna, mint hogy feleségül megy egy ilyen gazemberhez, mint
 Truffaldino, akinek csak az evésen jár az esze, és mindenüket elpazarolja. TRUFFALDINO azt
mondja, hogy az az ő pénze, akkor kereste, amikor szakács volt az udvarban, verejtékes
munkával és azokkal a kis trükkökkel, amelyek hozzátartoznak a mesterségéhez, de bár dobott
volna mindent a folyóba, ahelyett, hogy szalámiüzletet nyitottak volna, akkor Smeraldina nem
ajándékozhatna lépten-nyomon pacalt és szalámit a pletykás barátnőinek, nem kedvezhetne a
hordároknak és a vevőknek, és azzal a nyughatatlan természetével nem nyújhthatna inspirációs
szolgáltatást a költőknek. SMERALDINA azt mondja, lehet, hogy egy kicsit tényleg
könnyelmű, de esküszik az égre, ő csak a bolt érdekében jószívű, Truffaldino viszont, azon
kívül, hogy állandóan eszik, és még a a párnája alá sült májat tesz, hogy éjjel is ehessen, saját
magát adja oda a büdös kurváknak – aztán adhatja a sonkát és a tarját az orvosoknak és a
kirurgusoknak, hogy kigyógyítsák a tőlük szerzett bajaikból. TRUFFALDINO dühösen azt
feleli erre, hogy Smeraldina azt akarja, hogy mindig neki legyen igaza, mindig az övé legyen
az utolsó szó. Pedig a boltban már semmi más nincs, csak négy kemény polip, és két garas,
néhány sült angolna ára; azért mentek tönkre, mert Smeraldina szereti a fényűzést és őrülten
bőkezű; ráadásul az ég nem adott nekik gyerekeket, kivéve egyet, aki meg is halt, Smeraldina
meg mindenképpen be akarta fogadni azt a két gyereket, akik viaszosvászon pólyban úsztak a
folyóban, etette őket a saját tejével, amivel tönkretette magát, lefogyott; Truffaldino attól a
pillanattól fogva kiszeretett belőle, ezért kényszerült más utakon járni és mellőzni a házastársi
gyengédséget, így keresett megkönnyebbülést a háborgó és undorodó lelkének. Szerinte az,
hogy tizennyolc éves korukig etettek és neveltek egy fiút és egy lányt, egyszerűen baromság, a
tönkremenetelük elsődleges okozója; stb. SMERALDINA dühösen azt kiabálja, hogy se
tettekkel, se szavakkal ne merészelje bántani Renzót és Barbarinát, különben ízekre
szaggatja.... TRUFFALDINO azt mondja: végleg elhatározta, hogy nem akarja többé látni őket
a házában. SMERALDINA kifejezi az elkeseredését, elmondja, hogy mennyire sajnálja őket,
dícséri Renzo és Barbarina engedelmességét, jóságát és szívósságát. Mindig megelégedtek az
ételmaradékkal is, mindig tanulnak, és hasznosak is, mert Renzo vadászik és nyulakat hoz
haza, Barbarna pedig fát vág, mos, takarít... TRUFFALDINO újra csak elmondja, hogy nem
akarja őket többé látni a házában, mert Renzo nagyobb filozófusnak gondolja magát nála,
Barbarina pedig túl szerény, és semmi olyat nem lehet tőle remélni, ami igazán hasznos; stb.

Harmadik jelenet

Renzo karabéllyal és könyvvel a kezében, Barbarina faággal és könnyvvel a kezében; mindketten

rossz, szakadt ruhában

BARBARINA
Renzo, vitatkozik az anyánk és az apánk.
RENZO
Igaz; hallgassuk ki, mit mondanak. (Megállnak, figyelnek)
SMERALDINA azt mondja Truffaldinónak, hogy ha csak egy rossz szót is mer szólni Renzónak és
Barbarinának, nem áll jót magáért. TRUFFALDINO azt mondja, alig várja, hogy
hazaérkezzenek, hogy végleg elkergethesse őket. SMERALDINA könyörög Truffaldinónak,
hogy álljon el ettől a zsarnoki szándékától. TRUFFALDINO azt mondja, hogy neki nincs
gyereke, és nem akarja két fattyúra más fattyaira költeni a pénzét.
RENZO
(Barbarinának) Más fattyai vagyunk!
BARBARINA
Nem értem, hogy lehet ez.
SMERALDINA könyörög Truffaldinónak, hogy soha többé ne ejtse ki a száján a “fattyú” szót.
TRUFFALDINO azt mondja, már majdnem megfulladt, mert annyi ideig kellett türtőztetnie
magát; most már nem bírja tovább. Alig várja, hogy megjelenjenek, és ezerszer is a képükbe
mondhassa a “fattyú” szót – reméli, ettől megkönnyebbül. SMERALDINA azt mondja: hátha
egy gazdag nemes gyerekei – erre utal a jó modoruk és a szép arcuk is... TRUFFALDINO azt
mondja, hogy a gazdag nemesek gyerekei nem úszkálnak a folyóban, viaszosvászonba
csavarva. Egyáltalán nincs kedve pénzt költeni többé két fattyúra.
RENZO (Barbarinának) Húgom, most már minden világos: más fattyai vagyunk. (Közelebb lép
Truffaldinóhoz). Apám, igaz, hogy más fattyai vagyunk?
BARBARINA (Odalép Smeraldinához) Mondjátok, igaz, hogy nem a ti gyerekeitek vagyunk?
SMERALDINA (válasz helyett heves zokogásban tör ki)
TRUFFALDINO (erőszakosan) Hallani sem sírásról vagy gyengédségről; a nyomor kizár minden
hősiességet. Eltúlozza, hogy mennyire csődbement, egy lazzóval elmeséli, hogy áll anyagilag,
mennyire nem megy az üzlete. Azt mondja, túl sokáig is gondozta őket, és tudják meg: ők
valóban két fattyú, akiket viaszosvászoba bugyolálva, meztelenül találtak. Azt mondja, neki
semmi köze az ikrek nyomorúságához, ezt tudja az ég – bárcsak adta volna azt is, aki ezeket a
gyerekeket adta, hogy a felesége visszacsavarja őket a viaszosvászonba és visszadobja őket a
folyóba, hadd fulladjanak meg, hogy ne kelljen a világ végtelen nyomorúságát
megtapasztalniuk és a szörnyűségeit átélniük. Esküdözik, hogy bizonyítsa: igazat mondott. Azt
is elmondja, hogy a felesége mindig bolond volt, tapintatlan, és hiányzott belőle a józan
belátás; mindenképpen meg akarta őket tartani, és fel akarta őket nevelni, akár a saját érdekeik
ellenében is. A maga részéről legalább nem kell számot adni az égnek arról, hogy nem nevelte
fel őket emberhez méltó módon, ahogy kell. Hiszen megtanultak enni, inni, és megnőtt a
testük; jobban tennék, ha használnák a neki köszönhető erényeiket, és máris elmennének; ne
merjék még egyszer átlépni Truffaldino házának küszöbét, mert különben... Stb. (El)

Negyedik jelenet

Renzo, Barbarina és Smeraldina.

RENZO
Ez szép! Barbarina, az biztos, hogy furcsa ez a hír. Köszönöm az égnek, hogy erős lélekkel
áldott meg.
BARBARINA
Nem tagadom, nehéz pillanata ez az életünknek. Ha nem olvastuk volna azt a sok filozófiai
könyvet, és nem tettünk volna megfelelő megfigyeléseket az emberi természetről és értelemről,
most elvesznék.
SMERALDINA
Drága gyemekeim, tudom, hogy nem hallgattok a férjemre, erre a furfangos szamárra.
RENZO
De a ti gyerekeitek vagyunk, vagy nem?
SMERALDINA
Nem, nem vagytok azok. Már tudjátok, mi történt veletek, de mit számít ez? Szoptattalak és
felneveltelek benneteket, mintha a saját gyerekeim volnátok – ne fordítsatok hátat nekem.
BARBARINA
Nem, Smeraldina. Reméljük, lesz majd szerencsénk viszonozni a jótéteményeidet.
Olyanoknak, akik nem a ti véretek, nem szabad itt maradniuk és tovább nehezíteniük a
nyomorúságos kis házatok életét, ahogy a férjed is mondta. Gondolom, fájni fog, hogy
elmegyünk. Ez a kellemetlen érzés csak abból fakad, hogy hozzászoktál, hogy velünk élsz, és
 abból, hogy azt hiszed, sajnáljuk, hogy el kell mennünk és mostantól csavargók leszünk.
Gondolj arra, hogy a bánat, amit érzel, a benned uralkodó önzésből fakad.
SMERALDINA
Hogyhogy önzésből? Micsoda beszéd ez?
BARBARINA
Igen / Így van, Smeraldina; szomorú vagy, mivel elmegyünk, vagyis azt szeretnéd elérni, hogy
itt maradjunk, és te megkönnyebbülhess, tehát a saját magad hasznát keresed. Ne beszélj
butaságokat, mert az nem vezet el a helyes válaszokhoz. Tudd meg, hogy a bátyám, Renzo és
én, amikor az erdőben mászkálunk, mindig modern könyveket olvasunk, (ezeket ti vettétek,
kilóra, hogy használhassátok a papírt az üzletben), és ilyenkor folyton az emberről
filozofálunk; pontosan ismerjük minden emberi tett indítékát, így semmin sem csodálkozunk.
A szomorúságod a világon semmire sem kötelez bennünket, hiszen az önzésedből fakad.
Próbáld megfékezni az értelem segítségével. Mi a legnagyobb közönnyel megyünk el innen.
Ha egyszer gazdagok leszünk, gondunk lesz megfizetni nektek mindazért, amit értünk tettetek,
ebben biztosak lehettek. A társadalom törvényei miatt jutalmazunk meg benneteket, nem
emberi kötelességből. Most távozz. Isten áldjon.
RENZO
Jól beszéltél, húgom. Bölcs filozófus vagy, és nagyon jól választod szét a legfontosabb emberi
értékeket a társadalom törvényeitől. Kedves Smeraldinám, az ég adjon neked egészséget, menj
haza ahhoz az emberhez, ahogy a társadalom törvényei szerint illik, próbáld kiszabadítani az
értelmedet az érzékeid rabságából, és – hátha sikerül – próbáld meg az értelem segítségével
megfékezni az önzésedet, minden szenvedésed okozóját. Most menj, isten áldjon.
SMERALDINA
Ó, gyermekeim! Elment a józan eszetek? Micsoda beszéd ez? Önzés? Értelem? Társadalom?
Törvények? Ki tanított benneteket így gondolkodni és így beszélni, bolond gyerekek?
BARBARINA (hahotázik)
Ha-ha-ha, testvérkém, hallod, hogy belemelegszik? Micsoda csapás, ha nem filozófus az
ember!
RENZO
Az önzés gyújt haragra, Smeraldina. Menj szépen haza, ne hagyd, hogy megvető pillantásokat
vessenek rád a művelt vagy épp pletykás járókelők.
SMERALDINA
Jaj, esküszöm az égre: ha gondoltam volna, hogy két hálátlant kell felnevelnem, inkább
hagytam volna, hogy belefulladjatok a folyóba. Szóval azt is önzésből, önszeretetből tettem,
hogy kihúztalak és nem hagytalak megfulladni benneteket?
BARBARINA
Micsoda kérdés? Természetesen. Kedved volt megtenni, hát megtetted.
SMERALDINA
Elájultam, amikor szoptattalak benneteket, levettem a ruháimat, hogy legyen mit rátok adnom,
megvontam a számtól a kenyeret, hogy mostanáig etethesselek benneteket, ezer kínt, ezer
aggodalmat éltem át miattatok, és azt mondjátok, hogy mindezt önzésből tettem?
RENZO
Ezen nevetnem kell. Ha-ha-ha! Hát persze, hogy önzésből! Örültél, hogy hőstettet hajthatsz
végre. Édes érzést okozott, hogy megmenthettél bennünket, és az is, hogy lett két gyereked,
akik felett uralkodhatsz.
SMERALDINA
Nagy ég! Tehét semmit sem érdemlek tőletek azért, amit értetek tettem?
BARBARINA
Smeraldina, csak lassan a testtel. Lényegében nem érdemelsz semmit. Ha szerencsénk lesz,
igyekszünk majd hozzáigazítani a lelkünket a társadalom törvényeihez, és visszafizetünk
neked mindent, amit – önzésből – ránk áldoztál.
SMERALDINA (dühösen)
Megátkozom a percet, amikor – pusztán önzésből – arra vetemedem, hogy magamhoz vegyek
két hálátlan, kötöznivaló bolondot, akik most itt hagynak, közönyösen és minden hálaérzet
nélkül. Ha még egyszer kimentek a vízből valakit, aki meg akar fulladni, ha még egyszer
felöltöztetek valakit, aki fázik, ha egy falat ennivalót adok annak, aki haldoklik a láztól, az
éhségtől vagy a szomjúságtól, akkor zárjanak kalodába, fojtsanak meg, négyeljenek fel vagy
égessenek meg még egyszer. (El)

Ötödik jelenet

Renzo és Barbarina.

RENZO
Mérgesen ment el. De azt hiszem, húgom, meg kell bocsátanunk neki, hiszen tudatlan.
BARBARINA
Igazad van. De mondd csak, bátyám, téged nem aggaszt, hogy hirtelen egyedül maradtunk,
fedél és pénz nélkül, rongyosan, és azt sem tudjuk, ki fiai vagyunk?
RENZO
Egyáltalán nem, húgom. Filozófiai szempontból, íme, erre a következtetésre jutottam: Nincs
apánk, nincs anyánk. Vagyis megszabadultunk az engedelmesség és az alávetettség összes
nyűgétől, és attól a vágytól is, hogy a szüleink halála után mi örököljük a vagyonukat, vagyis
nem vagyunk többé kiszolgáltatva a csillapíthatatlan emberi szenvedélyeknek és a folyamatos
érzelmi impulzusoknak. Vagyis erősebb a dolog jó oldala, mint a rossz. De most beszéljünk
másról. Nem vagy szerelmes senkibe?
BARBARINA
Nem, Renzo, lelkemre, nem.
RENZO
Én sem szeretek senkit, úgyhogy az őrült vágy és szenvedély veszélyének sem vagyunk kitéve;
nem válunk boldogtalanná vagy nevetségessé azzal, hogy udvarolunk vagy udvaroltatunk
magunknak, nem okozunk fejfájást a kereskedőknek a felesleges ajándékozgatásainkkal.
Olyan jó dolog ez, ami messze túlmegy azon a rossz érzésen, amit a rongyaink okoznak. Nem
kell hozzászoktatnunk a természetünket semmi olyanhoz, amit a századunk kényelmesnek és
finomnak nevez. A világon senkit sem kell megszeretnünk, senkivel sem kell barátságot
kötnünk. Óvjon bennünket az a gonolat, hogy minden ember önzésből cselekszik. Szögezzük
le, hogy a legtöbb halandó gőgös, zsugori, határozatlan, bosszúszomjas és kiszámíthtatalan.
Kísérjen bennünket ez az eszme, a legteljesebb mértékben szabaduljunk meg az önzés
betegségétől – akkor boldogok leszünk. Menjünk, húgom.
BARBARINA
Figyelj rám, Renzo. Biztosíthatlak róla, esküszöm, hogy senkibe sem fogok beleszeretni, és
csak a filozófus-élet gyönyöreiért élek. De be kell vallanom, hogy – bár azt mondtam, nincs
szerelmesem – gyakran repked körülöttem egy zöld madár, aki – úgy tűnik – szeret, és nekem
is tetszik egy kicsit.
RENZO
Semmi baj, húgom; örökre kigyógyítalak ebből a szerelemből. Tudd meg, hogy a madarak
ösztönösen keresik a kacér nőket. Ez a madár kacérnak gondol, ezért repked körülötted.
Elzárkózunk mindenkitől, és elmegyünk ebből a veszélyes városból. (El).
BARBARINA
Ó, világ, ó világ! Szomorú benned élni, ha egy madár barátságának sem örülhetünk. (El)
 Hatodik jelenet

Sír a kút mélyén. Az élve eltemetett Ninetta, gyászruhában

NINETTA
Miért kell még mindig itt élnem, ilyen hosszú idő után is, ebben a bűzös sírban, ahová annyi
szenny és mocsok folyik le? Ó, Concul lánya, szerencsétlen Ninetta! Jobb lett volna, ha
galamb maradsz, narancshéjba zárva, mint egykor, Creonta óriás hatalma alatt; jobb lett volna,
ha, úgy maradsz, mint így – anélkül, hogy tudnád, miért, hisz nem vétkeztél, mégis arra
ítéltettél, hogy élve eltemessenek ebben a bűzös lyukba, rögtön azután, hogy megszülted
gyermekeidet. Itt jön a Szép, zöld madár, aki mindig kedves hozzám, gyakran lejön a sírba, és
legtöbbször élelmet is hoz. Ó, Madár, Madár, mennyivel jobb lett volna, ha hagysz meghalni!
Véget érnének végre a hosszú kínjaim. Örülhetne a férjem, a kegyetlen Tartaglia, a király, és
az anyja is, régi ellenségem. (Sír)

Hetedik jelenet

Ninetta és a Szép, zöld madár, aki egy flaskával és egy darab kenyérrel érkezik

MADÁR
Ninetta, ne sírj; talán nincs már messze a szabadulásod ebből a nyomorúságos sírból.
NINETTA
Hogyan? Beszél a Szép, zöld madár?
MADÁR
Ne lepődj meg, Ninetta, hogy tizennyolc év után most először szólok hozzád, hogy enyhítsem
a fájdalmadat. Ha király lánya vagy, és azelőtt narancs voltál, tudod, hogy nem lehetetlen arcot
váltani. Én királyfi vagyok, ám egy gonosz varázsló a legszebb ifjúkoromban szép, zöld
madárrá változtatott. A szerencsénk és sorsunk a lányod, Barbarina kezében van; szeretem őt,
de jaj, hány kemény feladat, hány ismeretlen szörnyűség vár még ránk, amíg te és én
megszabadulunk!
NINETTA
Ó, kedves Madár, mondd meg nekem, mi a bűnöm, miért temettek ebbe a mocskos lyukba?
Mi van a férjemmel? Mi van a gyerekeimmel?
MADÁR
Csak az a bűnöd, hogy Tartagliona gyűlöl. Elhitette a fiával, Tartagliával, hogy megcsaltad őt,
és miuán megszerezte a két gyermekedet, azt írta férjednek, a királynak, hogy nem gyerekeket,
hanem kis szörnyeket szültél. A férjed elhitte, hogy bűnös vagy, úgyhogy Tartagliona kezébe
adta az ügy intézését, aki olyan megingathatatlan most, mint egy kőszikla. A kegyetlen
öregasszony eltemettetett, és megparancsolta, hogy öljék meg az ikreket. A gyermekeid nem
haltak meg: megszánta őket a jószívű velencei, az öreg Pantalone. Elkeseredett árvákként
bolyonganak, nem tudják, hogy te vagy az anyjuk. Az egyiküket Renzónak, a másikat
Barbarinának hívják. Reménykedj, Ninetta, reménykedj; és közben imádkozz az istenekhez,
hogy újra megláthasd a fényt. Ha túlélik a gyerekeid ezt a sorscsapást, te visszatérhetsz majd a
trónra ebből a kopszos lyukból, meghal Tartagliona, én újra ember leszek, és ha Barbarina is
úgy akarja, feleségül veszem. De sajnos nincs más választásom: most az ellensége vagyok.
Ninetta, többet nem mondhatok. Íme egy kis élelem. (Elrepül)
NINETTA
 Ne hagyj el, józan ész, most nagy dolgok hangzottak el. Elfogadom az élelt, és imádkozom,
hogy valóra váljon minden, amit hallottam. Ha a sírban töltött, tizennyolc évi rabság után
megtalálnám a kiutat, senki története nem lenne az enyémnél csodalatosabb. (Bezárkózik)

Nyolcadik jelenet

Utca a városban

BRIGHELLA Evett egy kis bárányhúst a szalámiárusnál, remélvén, hogy attól majd jobban megy
neki a jóslás. Érzi, hogy a gyomra telítődött asztrológiával, költészettel, és ez új inspirációt ad
neki a jósláshoz; mindjárt jönnek az új gondolatok; elmondja, hogy segíti Tartaglionát a
jóslataival, amennyire csak tudja, mert úgy érzi, szerelmes az öregasszonyba; ennek kapcsán
megjegyzi, hogy senkit sem szabad megbírálni az ízlése miatt. Igaz, öreg, de királynő. Egy
költőt a vonzalmai is megkülönböztetik a civilektől. Figyelmességekkel, finom szavakkal,
gyengéd verssorokkal szeretné meglágyítani Tartagliona szívét. (Külön kihangsúlyozza a
“gyengéd verssorok”-at)
“Göndör, dús, ezüst hajkorona övezi
szépséges aranyarcát.” (El)

Kilencedik jelenet

Elhagyatott tengerpart

Barbarina és Renzo

BARBARINA
Renzo, mindjárt leszáll az éj, és semmi mást nem látok itt, mint az elhagyatott tengerpartot.
Hideg van, reszket a lábam, reszket a kezem, vacog a fogam. Bevallom, kezd úrrá lenni rajtam
az önzés, az önszeretet.
RENZO
Barbarina, légy erős, és tűrd a hideget. Én mindjárt elájulok az éhségtől, de ez az üres, kietlen
tengerpart, ahol távol vagyunk a gonoszságtól, az önző emberektől, hidd el, csak bátorítja a
szívemet...
BARBARINA
De bátyám, ha úgy adódna, hogy valaki szállást ajánlana nekünk, tüzet gyújtana, finom
vacsorával és puha ággyal kínálna, mondd meg igaz lelkedre: terhedre volna ez az ember?
RENZO
Örülnék a vacsorának, a tűznek és az ágynak, de amikor eszembe jutna, hogy ez az ember csak
önzésből adott nekünk szállást, megvetném magam, amiért elfogadtam a jótéteményét.
BARBARINA
Renzo, bevallom: annyira éhes és vagyok, és annyira fázom, hogy én imádnám azt az embert,
és biztos volnék benne, hogy nekünk és nem önmagának akar jót.
RENZO
Ugyan, ugyan. Ha nő volna, biztos, hogy értem tenné, hiszen férfi vagyok, ha pedig férfi
volna, érted tenné, hiszen nő vagy. Rosszindulatból tenné. Vagy fanatizmus, esetleg győzelmi
vágy vezérelné, hogy azt mondhassák róla: “Nagy ember, bőkezű, nagylelkű, vendégszerető,
szeretnivaló, jószándékú.” A mocskos önzés, a korrupció forrása mindig, mindig jelen van...
BARBARINA
Renzo, az éhség, a hideg és a fáradtság olyan hatással vannak rám, hogy őrültnek,
fanatikusnak és önzőnek tűnsz a szememben. Mintha jobban szeretnéd magadat, mint az
embertársaidat.
RENZO
Hogyhogy?
BARBARINA
Mindaz a düh és megvetés, amit mások iránt érzel, a saját önzésedből fakad. Akkora már
benned az önzés, hogy azt sem hagyja felfognod: haldokolsz az éhségtől és a hidegtől. Vagy
szerinted ez nem fanatizmus?
RENZO
Várj egy kicsit. Félek, hogy igazad van. De nem tagadhatom: nagyon sajnálnám, ha úgy
lenne. (Gondolataiba mélyed)

Tizedik jelenet

Földrengés, baljós jelek, sötétség.

Calmon, a szobor és az előbbiek

CALMON
Barbarinának igaza van, Renzo, láss végre tisztán.
BARBARINA
Istenem, Renzo, egy szobor, aki jár! Egy szobor, aki beszél!
RENZO
Olyan eset ez, amelyet egyetlen filozófus sem hinne el soha, mégis igaz. Szobor, mondd meg:
ki vagy?
CALMON
Egy nap én is ugyanolyan nyomorult filozófus voltam, mint te. Az volt a célom, hogy
feltárjam az emberek lelkét; én is láttam, hogy minden hazugság, minden rossz emberi tett oka
az önzés. Láttam, vagy az őrületemben érteni véltem, hogy az ész az érzékek rabja, és hogy a
minden ember megrögzött, tüzes elméjű, zsugori, áruló, perverz, hálátlan, mindent magának
akar, másoknak semmit – ilyennek láttam az emberi fajt, és hogy ne tagagdjam meg magam,
megvetettem Isten legnagyszerűbb, legszebb teremtményét. Vágják le a nyelvemet, ha
legközelebb nem ismerném fel az emberek nagylelkűségében rejlő hősiességet. Annak idején
is láttam, hogy gyakorolják ezt egymás között, de azt hittem, hogy a fanatizmus, az őrület, az
önzés vezeti őket, hogy bután hencegni akarnak a tetteikkel, és a jók szerepében akarnak
tetszelegni. Hány szép dolgot tettem tönkre, és hányan váltak miattam vakká és hálátlanná a
jótétemények iránt, épp miattam! Renzo, miért kell mindig mindenkire gyanakodni, és miért
kell a többieket is meggyőzni erről? Miért kellene minden embernek rossznak lennie,
és miért kell azt állítani, hogy az érzelmek befolyásolják a gonolkodást? Mindezzel csak azt
éred el, hogy a többiek majd rád kezdenek gyanakodni, meggyűlölik és megunják egymást, és
sosem szűnik a viszálykodásuk. Te is csak ember vagy, Renzo. Ha valaki azt gondolná rólad,
amit te gondolsz mindenki másról, elszégyellnéd magad; a nyelved az önzéstől vezérelten
megpróbálna igazolni téged, hogy őszintének, hűségesnek, toleránsnak, kegyednek, emberinek
tűnj mások szemében, és azt higgyék: a természeted beszél belőled, és megtagadod a rosszat.
Ilyen akarsz lenni, és azt akarod hinni, hogy ilyennek kell lennie az embernek. Azt akarod
hinni, hogy az észnek nem kell az érzékek rabszolgájábnak lennie, hanem az a dolga, hogy
segítsen megkülönböztetnünk a jót a rossztól. Úgy szeresd magadat, hogy közben másokat is
 szeretsz, kövesd az ész parancsait, aki az ég lánya, és nem a törékeny érzékek rabszolgája. Ha
mindezt belátod, az lehetsz, aki lenni akarsz, úgy, hogy magadat is szeretheted.
BARBARINA
Renzo, azt hiszem, nem rossz filozófus ez a szobor.
RENZO
Ő, húgom, csak szobor-filozófus, korrupt, ódivatú, romlott moralista, aki nem tudja még, hogy
az embert az önzés vezeti.
CALMON
Fiam, úgy tizennégy évvel ezelőtt én is így gondolkoztam, ahogy most te. Ugyenazekkel a
gondolatokkal vetettem meg az embereket. Akár erőszakkal is el akartam érni, hogy a
cselekedeteimet ne az önzés vezesse. Akkor történt, hogy kővé vált a szívem, az összes
testrészem márvánnyá változott, és a földre zuhantam; így feküdtem sok éven át, eltemetve a
fűben, a mocsokban. A mozdulatlan testem a járókelők célpontja lett, és nem tudtam
megszabadulni ettől a tehertől. Így jár minden halandó, aki küzdeni akar az önzés ellen, amely
minden tett vezére.
RENZO
Miért mondod ezeket az unalmas dolgokat, ha nekem akarsz igazat adni, nevetséges szobor?
Önzésből fakad minden, minden...
CALMON
Tévedsz, és rossz filozófus vagy; az istentelenek nyelvét használod, és benned van az összes
rossz tulajdonságuk, mivel megveted Isten összes teremtményét, és hibát keresel bennük.
Ahol önzés lakik, ott együttérzés is lakik, kegyesség a felebarátunk felé viszály esetén, erény,
halálfélelem és az örök szorongástól való aggodalom. Ne hanyagold el az igazságot. Az ember
a magasságos Isten része, és ha az ember magát szereti, a teremtőjét is szereti. Az önzés, az
önszeretet isteni erő az emberekben, és abban van belőle a legtöbb, aki együttérző, erényes,
kegyes, boldog, hisz az örökkévalóságban, önmaga szeretetét a teremtője felé tudja fordítani,
és örül a saját erényességének – a mestereid ezt hívták fanatizmusnak, így magyarázták a
bizonyítványukat. Eljön majd az a gyászos óra, amikor amikor az egész emberiségnek meg
kell tudnia ezeket az igazságokat. Eljön a pillanat, igen, sajnos eljön, amikor az emberek
meggyűlölnek téged, és a halálod pillanatában csak az vigasztal majd, hogy nagynak
gondoltad magad, amíg éltél. Ne mérgezd a lelkedet azzal, hogy a bűnös, rosszindulatú
filozófusokat követed, és ne foszd meg magad attól, hogy higgy az isteniben és a
halhatatlanban. Emeld fel az arcodat a földről, mocskos állat, nézd az eget, a csillagokat, és ne
kösd a földhöz, az érzékekhez, a semmihez kösd a gondolataidat.
BARBARINA
Tényleg értelmesen beszél ez a szobor.
RENZO
Igen, igen, bravó, szeretem ezt hallani. De ön nem tilthatja meg nekem, hogy filozófus legyek.
CALMON
Nem tiltom meg, de nem leszel az. Az ember túlságosan gyenge. Ezt te is belátod hamarosan,
buta fiú. Ahol filozófia van, ott nem biztos, hogy filozófus is van.
RENZO
Tulajdonképpen ki vagy te, és minek jöttél ide?
CALMON
Emberek királya voltam valamikor, most csak szobrok felett uralkodom. De sokkal jobbak az
alattvalóim, mint ti, halandó, bűnös, korrupt filozófusok. Az őseid felemeltek, és abba a
közkertbe állítottak, amit épp most hagytatok el. Azért vagyok itt, hogy visszafizessem az
nekik mindazt, amit értem tettek. Így értem a nyomotokba, ti kedves árvák.
BARBARINA
Ó, drága szobor! Ezt azt jelenti, hogy ismered a felmenőinket? Légy szíves, meséld el: kinek a
gyerekei vagyunk? Biztosan tudod.
CALMON
Tudom, de nem mondhatom el. Csak annyit mondok, hogy rossz varázslat áldozatai vagytok,
és csak akkor szabadulhattok meg, nyertek feloldozást, csak akkor találhattok vissza
önmagatokhoz, ha követitek mindazt, amit a zöld madár mond, aki Barbarina körül repked
szerelmesen.
RENZO
Már-már arra kezdek gyanakodni, hogy ostoba és tudatlan vagyok. Sötét jóslat... Egy szép,
zöld madár, akitől a sorsunk függ... Egy márványember, aki beszél... Szédülök... Nem értek
semmit.
CALMON
Renzo, ne csodálkozz. Sok halandó jobban hasonlít a szoborhoz, mint én. Látni fogod,
micsoda ereje lehet egy szobornak: látni fogod, hogyan válik emberré. Vegyétek fel azt a
követ, ami itt hever előttetek; térjetek vissza a városba, a palota közelében dobjátok el, és
azonnal gazdagok lesztek. Ha veszélybe kerültök, hívjátok Calmont; a barátotok leszek.
(Földrengés, baljós jelek, Calmon el).
RENZO
Húgom, reszketünk a hidegtől, félünk, és Calmon itt hagyott minket árván, egy kővel a
kezünkben. Nagyon kedves!
BARBARINA (felveszi a követ)
Menjünk, ahogy mondta, és dobjuk el a palota mellett. Meglátjuk, megtörténnek-e a csodák,
amiket ígért. Talán megmenkülünk a csapásoktól, és hátha végül mégiscsak szerencsések
leszünk a nyomorúságunkban. Ha megszán minket az, aki most hall minket, szerencsések
leszünk, örvendezni fogunk.

Második felvonás

Trónterem. Induló hangja.

Első jelenet

Tartaglia, a király; őrök, Tartaglia mögött Pantalone, aki fél

TARTAGLIA Rosszkedvűen, idegesen azt kiáltja a zenészeknek, hogy elege van, ne idegesítsék
holmi zenéléssel, stb. Megparancsolja az őröknek, hogy távozzanak.
PANTALONE (félre) Azt mondja: őfelsége szeszélyes hangulatban van. Gratulál neki, hogy elfogta
a lázadókat, és örül, hogy hazaért, de fél, mert a király rosszkedvű, és ismeri jól: néha úgy
megbolondul, mint egy ló.
TARTAGLIA (félre) (Ezen a járdán sétált az ő Ninettája. Ott a konyha, ahol galambként létezett
még, ahol segített húst sütni, és ahol nővé változott. Itt takarított, ide záratta be Tartaglia, a
király azon a szerencsétlen napon. Visszaemlékszik az édes pillanatokra, Ninetta kedvességére,
stb, és sír, de úgy, hogy az udvar ne lássa, és ne jöjjön rá, milyen gyenge; aztán gyorsan letörli
a könnyeit, összeszedi magát, igyekszik méltóságteljesnek és szigorúnak tűnni.
PANTALONE (félre) Úgy véli, hogy őfelsége sír, és esküdni merne, hogy a királynét, szegény
feleségét siratja, akit tizennyolc éve élve eltemettek a kút mélyébe. Összeszedi a bátorságát, és
a király elé lép. Gratulál neki a lázadók elfogásához és a szerencsés hazatéréséhez,
boldogságot kíván neki.
TARTAGLIA (félre) Már sosem lesz boldog Ninettája nélkül, újra betegnek érzi magát; titokban
sír, majd ismét összeszedi magát, mint az előbb.
PANTALONE Tartagliának: úgy véli, hogy őfelsége rosszkedvű, látja, hogy vörös a szeme, és kéri,
hogy ne sírjon, ne szomorítsa el az udvart, amely imádja őt, és aggódva várta haza.
TARTAGLIA Dühbe gurul. Mérgesen kérdezi: Ki sír? Micsoda beszéd ez? Hogy engedhet meg
magának Pantalone ilyen arcátlanbságot? Nem akarja, hogy a miniszterei bizalmaskodjanak a
királlyal, hiszen nem egyenrangúak vele. Megparancsolja Panatlonénak, hogy azonnal
távozzon, máskülönben börtönbe záratja. Stb, stb.
PANTALONE (félre) A nagy uraknál sosem lehet tudni, mit gondolnak. Ő csak oda el akarta
mondani a királynak, mit jósolt a magát költőnek képzelő jós, de mivel a királynő halálosan
megfenyegette, a király pedig őrült módjára viselkedik, inkább vágják le a nyelvét, ha
megszólal. Menjen a dolgára, akinek dolga van. Meghajol, majd el.

Második jelenet

Tartaglia egyedül

TARTAGLIA
Túlzó gesztusokkal arról beszél, hogy micsoda kín királynak lennie, micsoda erőfeszítésébe
kerül a szívébe zárni a szenvedését, nem mutatni a gyengeségét, nehogy elveszítse az alattvalói
tiszteletét. Milyen szörnyű helyzet! Stb. Arról panaszkodik, hogy egyetlen bizalmas barátja
sincs, akivel megoszthatná a lelke fájdalmát. Azt gondolta, van egy bensőséges barátja:
Truffaldino, a szakács, aki közelebb állt hozzá, mintha a testvére lett volna, de csalódnia kellett
benne. Az álnok Truffaldino, miután – a király jóságának hála – megszedte magát az udvarban,
gőgös lett, feleségül vette az eredetileg fekete Smeraldinát, aki fehéren jött ki a lángok közül,
szalámiboltot nyitott, és szívtelenül elhagyta őt. Ahogy a közmondás is mondja: Előbb változik
a csalán rózsává, mint hogy az ember igaz barátot találna. Most, hogy egyedül van, végre
nem kell uralkodnia magán, kieresztheti a fájdalmát, akár őrültségeket is csinálhat, ha ahhoz
van kedve. Ó, hol vagy, Ninetta szelleme? Nézd a könnyeimet, ez a férjed királyi ajándéka.
Azt hiszi, Ninetta árnyát látja – fellelkesedik. Rájön, hogy tévedett. Fájdalmában úgy bőg,
mint a szamár.

Harmadik jelenet

Truffaldino mint szalámiárus és Tartaglia

TRUFFALDINO Azt mondja, könnyen megtalálta a királyt: követte a hangot.

TARTAGLIA Meglepődik, amikor meglátja Truffaldinót; zavarba jön, hogy Truffaldino hallotta a
szégyenletes ordítását, pont ő, akit már nem is gondol a barátjának.
TRUFFALDINO Azt mondja, hallotta, hogy hazaért a király, eszébe jutott a régi barátságuk, eljött
hát, hogy gratuláljon a királynak, és felelevenítsék azokat az időket, amikor még jóban voltak.
Stb. Felidézi a barátságuk legszórakoztatóbb pillanatait.
TARTAGLIA (félre) Jelenlegi helyzetében szerencsésnek tartaná magát, ha valóban fel lehetne
eleveníteni egy ennyire szívélyes barátságot. De nem hisz Truffaldinónak, mivel az elhagyta
őt Smeraldina kedvéért, hogy boltot nyithasson Smeraldina pénzéből. Próbára akarja tenni
Truffaldinót, komolyan meg akarja vizsgálni a szívét. Megkérdezi tőle: hogy szolgál az
egészsége?
TRUFFALDINO Jól; elmondja, hogy tiszta a vizelete, mindig jó az étvágya, éjjel-nappal, ebéd előtt
és ebéd után is. Minden nap ugyanakkor üríti boldogan a székletét; ajánlja magát.
TARTAGLIA Szereti-e még a feleségét?
TRUFFALDINO Azt mondja, hogy csak két hétig szerette, aztán émelyegni kezdett tőle a gyomra,
és ezt a legőszintébben mondja. Az első idők után sosem volt összhangban a természetük,
Smeraldina egyáltalán nem filozófus, és ezt a legőszintébben mondja. Régimódi nő,
telhetetlen, sokszor lelkibeteg, olyanfajta, aki mindig megsajálja azokat, akik bajban vannak;
gondoljon csak bele, veszi magának a fáradságot, hogy segítsen másokon, gondoljon csak bele,
árvákat nevelt fel, gondoljon csak bele, megvonja a falatot a szájától, hogy a szegényeknek
adhassa, gondoljon csak bele, buta, babonás, gyenge, megszámlálhatatlan a rossz tulajdonsága,
és mindez elviselhetetlen az okos és szellemes emberek számára, akik tudják, mit akarnak, és
van némi modern filozófia a szívükben, mint például neki, saját magának. És ezt a
legőszintébben mondja. Nem elég, hogy el kellett viselnie ezt a sok ostobaságot, Smeraldina
bájai egyre inkább ocsmányságokká váltak a szemében, olyannyira, hogy gyakran volt
kénytelen egy földszintes házikóban üdíteni a tekintetét. És ezt a legőszintébben mondja.
Tizennyolc év házasság után Smeraldina visszataszítóvá vált a számára, csak iszonyatot kelt
benne, és jobban gyűlöli, mint a koporsót. Stb. És ezt a legőszintébben mondja.
TARTAGLIA (félre) (Kezdi érteni, hogy Truffaldino nem a barátságuk érdekében kereste fel.)
Megkérdezi tőle, hogy áll anyagilag, megy-e az üzlet, szerencsés kereskedő lett-e.
TRUFFALDINO A lehető legőszintébben mondja: teljesen tönkrement, de ez nem az ő hibája: a
hülye felesége adósságokat csinált, jótékonykodott és egyéb veszteséges dolgokat művelt.
Nem tagadja, hogy ő is megfordult a kocsmában, de csak nagyon ritkán, csak naponta kétszer,
hogy ápolja a barátságait, megtartsa a legjobb vevőit, és hallgasson egy kis jófajta filozofálást.
Igaz az is, hogy eljárt néha egy-egy barátnőjéhez, hogy ne érezze a felesége iránti ellenszenvét,
de ezt is nagyon spórolósan csinálta: általában visszeres lábú vagy orrnélküli barátnőket
keresett magának. Stb, stb. Igaz, hogy gyakran kártyázott, de csak azért, hogy kompenzálja a
bolond felesége adakozása és egyéb gyengeségei miatti hiányt, igaz, mindig vesztett, de ez is
csak azért történt, mert a játék közben is mindig az őrült arcú felesége jutott eszébe. Stb.
TARTAGLIA (félre) (Truffaldino szerencsétlen, felszarvazott férj és olyan filozófus, akitől
óvakodni kell; egyre biztosabb benne, hogy nem a jó barátság okán kereste fel, sokkal inkább
azért, mert szorult helyzetben van; Truffaldino mindig is önző gazember volt, elég az önző
mohóságból felvágott narancsok esetére gondolni. Szigorúan felszólítja Truffaldinót: mondja
meg az igazat, különben kitépi a beleit és a szívét. Ha nem gyötörné az éhség, ha még szeretné
a feleségét, ha a boltja jól jövedelmezne, akkor is eljött volna, hogy felújítsa a barátságukat?
TRUFFALDINO Kis gondolkodási időt kér.
TARTAGLIA Azt mondja neki: siessen, és az igazat mondja, különben felnégyelteti.
TRUFFALDINO A legőszintébben mondja, hogy ha nem lenne szorult helyzetben, eszébe sem
jutott volna sem Tartaglia, sem a barátságuk.
TARTAGLIA Dühbe gurul, fenéken rújga.
TRUFFALDINO Menekül, és azt kiabálja, hogy a király megőrült, a király nem filozófus, stb.
TARTAGLIA Még jobban kétségbeesik. Észreveszi, hogy jön az anyja, a királynő; megijed.

Negyedik jelenet

Tartagliona, a vicces kinézetű, öreg királynő és Tartaglia

TARTAGLIONA
Fiam, hát így bánsz velem? Ki látott már olyat, hogy tizennyolc év után, amíg az anyai szívem
nélkülözni kényszerült téged, végre hazatérsz, de ahelyett, hogy még a csizmád levétele előtt,
 szívszakadva szaladnál, hogy megcsókold az anyád királyi jobbját, leállsz beszélgetni
mindenféle udvari emberekkel?
TARTAGLIA
Drága anyám, könyörgöm, vonuljon vissza a szobájába, és hagyja magára a kétségbeesett fiát.
TARTAGLIONA
Te, vakmerő gyermek! Máris a szíved mélyére látok. Nem vagy máltó az anyádhoz,
Tartaglionához. Tudom, hogy Ninetta halálát fájlalod; kedvesebbek neked a a szarvaid a saját
anyádnál. Mondd meg, mit kellett volna csinálnom azzal a méltatlan nővel, aki megcsalt, és
normális gyerekek helyett kicsi szörnyeket tudott csak szülni a királyi családnak? Azt írtad,
rám bízod, hogyan álljunk bosszút – és ezek után elűzöl magadtól? Jusson eszedbe, ki vagyok
és kik az őseim: a tarokkók királynője vagyok.
TARTAGLIA
Anyám, egy olyan öreg boszorkány, mint maga, óvatosabb is lehetett volna. Tapasztalatlan
fiatalember vagyok, és forr a vérem. A maga levelei miatt akkor írtam olyan dühösen. Talán...
Elég... Tudom, hogy gyűlölte azt a szegény lányt. Többet nem mondok. Anyám, kérem,
vonuljon vissza, és ne szekáljon egy szégyenkező királyt.
TARTAGLIONA
Mit hallok? Ó, egek! Nem vagy többé a fiam. Azt mondani rám, hogy öreg? Magasságos
istenek, micsoda sértés! Szóval rosszul cselekedtem? Jobb lett volna, ha nem temetem mélyen
a föld alá a szégyenedet?
TARTAGLIA
Az apám szégyenkezhetne azon, hogy nem temette el magát a hibáival együtt. Az én
szégyenem is, amit maga tett.
TARTAGLIONA
Azon szégyenkezz, hogy olyan gyerekeid születtek, amilyen te vagy.
TARTAGLIA
Aki nem tud megszülni, belehal a szülésbe. Nem kellett volna megszülnie engem.
TARTAGLIONA
Hálátlan! Így beszélsz azzal, aki kilenc hónapig hordott a hasában?
TARTAGLIA
Felbérelek egy szamarat, hogy körözzön magával, amíg világ a világ.
TARTAGLIONA
Embertelen gyermek! Hálátlan vagy: emlékezz rá, hogy nem dajka szoptatpott, hanem én
tápláltalak, a saját tejemmel – és ez a hála?
TARTAGLIA
Ha majd errejárnak a tejesasszonyok, húsz kannányi tejet veszek magának. Így fizetem vissza
a jóságát, de maga nem tudja élve visszaadni Concul lányát, Ninettámat. Egy szegény király,
aki egy tizennyolc éves háború fáradalmai után végre visszatér a trónjára, és azt hiszi, hogy
megpihenhet a felesége ölében, arra jön haza, hogy a felesége halott, élve eltemették egy kút
mélyébe! Nincs feleségem, nincsenek barátaim, nem lelek már békét ezen a világon. (sír)
TARTAGLIONA
Fiam, megbocsátok, mert elvakít a haragod. Enyhítsd a fájdalmadat, lazíts. Majd minden nap
szembekötősit játszunk, fogócskázunk, bújócskázunk, és hamarosan jobban leszel. Talán addig
valamelyik bordélyháztulajdonosnő is ideér, Schiavona vagy Saltarei; az ő lányaik között
találok majd hozzád méltó feleséget.
TARTAGLIA
Anyám, rossz vicc volt élve eltemetni Ninettámat. Jöhetnek a világ legszebb örömlányai, én
úgyis érzéketlen maradok. Feldühített, anyám, kérem, menjen el.
TARTAGLIONA
Dühös az anyjára! Kidobja! Ó, egek, sújtsátok agyon a villámaitokkal.
TARTAGLIA
 Nem akar elmenni, én viszont nem tudok ott maradni, ahol maga van. Látom, hogy forr a
szívében a gyűlölet. Azt diktálja az önérzetem, hogy itt hagyjam magát, és elmenjek aludni.
(El)

Ötödik jelenet

Tartagliona

TARTAGLIONA
Jaj nekem, a düh... (Köhög) Jaj nekem, fojtogat a köhögés... (Köhög) Fáj a torkom... (Köhög)
Érzem, hogy meghalok. Íme a büntetés, ezt küldi nekem az ég. Még hogy nem lehet megölni
egy ártatlan embert a jó ügy érdekében! De eljön az igazság pillanata. Ó, asztrológus-költő,
gyere gyorsan.

Hatodik jelenet

Brighella és Tartagliona

BRIGHELLA
Mohó lángok,
akik bevilágítjátok
az elmémet,
bárcsak ne égetnétek,
jobb volna,
ha tudatlan maradhatnék.
Á, Tartagliona,
hogyhogy ilyen hangulatban vagy?
TARTAGLIONA
Mit akarsz mondani, költő? Nem értelek.
BRIGHELLA
Közel vannak az ikrek,
már épülnek a falak,
szörnyű éj ez,
vesd le a szoknyádat,
rázd ki belőle a bolhákat,
ideje aludni.
Itt fogok őrködni egész éjjel,
megmondom a jövőt,
és mindent elkövetek,
hogy megmentselek a sorscsapásoktól.
De félek, mindez hiábavaló lesz,
és elbukom.
TARTAGLIONA
Ó, átkozott asztrológus! Egy szót sem értek az egészből. Minden porcikám reszket a fiam
szörnyű fenyegetésektől, de nem tudom, mire gondoljak.
BRIGHELLA
A te csodálatos szemeid... Jaj, túl messzire mentem, bocsáss meg. A szem, amely mindig
könnyezik... Ó, felség, bocsáss meg. Csak a nagyszerű, ráncos arcod miatt vagyok ilyen
 merész... De jaj, érzem, hogy egyre távolodik a szerencsém ígérete Vénusz egén! (Félre) (Csak
az elmém maradjon tiszta. Remélem, hatottam rá valamennyire. Ha sikerülne meggyőznöm,
hogy nekem kedvezzen a végrendeletetében, meg lenne elégedve a szerelmes
figyelmességeimmel és a költői erőfeszítéseim gyümölcsével. (El)

Hetedik jelenet

Tartagliona

TARTAGLIONA
Nagyon aggasztanak ennek az embernek a sötét jóslatai. Az irányomban mutatott gyengédsége
reménykedésre ad okot. Úgy teszek, ahogy tanácsolta: pihentetem a testemet, amelyet
bálványoz ez a költő, a század legjobb költője. Megérdemlem a bókokat, a hízelgő szavakat –
hihetem, hogy az oldalamon mindig hű lesz hozzám. De jaj, nem akarom, hogy az iránta való
figyelmességem féltékennyé tegye mindazokat, akik még szeretnek. Boldogtalan csillagok!
Még az érdemeim is ellenségeim. (El)

Nyolcadik jelenet

Az egyik oldalon a királyi palota homlokzata

Renzo és Barbarina.

BARBARINA
Renzo, ez a királyi palota, és ez az a kő, amelyről Calmon, a szobor beszélt. Mit gonolsz, mi
lesz, ha elhajítjuk?
RENZO
Azt ígérte, hogy ha elhajítjuk, gazdagok leszünk. Gyerünk, hajítsd el.
BARBARINA
Te ravasz! Tehát te is szeretnél gazdag lenni. Lassan-lassan eltávolodsz a filozófiától.
RENZO
Ide hallgass, húgom, soha többé ne beszélj velem így. Ettől a szemrehányástól megfeledkezem
az éhségről és a hidegről is, vagyis újra meg újra megbizonyosodom arról, hogy a bennünket
mozgató legfontosabb szenvedély annyira sérti az emberi fantáziát, hogy az ember még a
legalapvetőbb szükégleteiről is elfeledkezik. Szeretem a filozófiát, de a lelkemben érzett
nemes szenvedély miatt sem szégyenkezem.
BARBARINA
Táplálkozzunk akkor a filozófiából, Renzo, és ne dobjuk el a követ. Ha hirtelen
meggazdagszunk, hátha furcsa gondolataink támadnak, eltélyedünk, és nevetségesebbek
leszünk, mint a tudatlanok. Te meg akarod szerezni az összes nőt és a vágyaid minden egyéb
tárgyát, amelyről éjszakánként álmodsz. Én beképzelt leszek, udvarlókat és szeretőket akarok
majd, és kényelmet, és divatos ruhákat; őrült és nyugtalan leszek. Mindketten megvetjük majd
a szegényeket, elfeledkezvén a mostani nyomorúságunkról. Renzo, én nem hajítom el ezt a
követ.
RENZO
Dehogynem, hajítsd csak el, ne késlekedj. Nem kell kételkedni. Akkor is filozófgusok
maradunk, ha gazdagok leszünk. A hideg és az éhség, amelyet most érzek, azt mondatja velem,
 hogy meg tudjuk majd védeni magunkat a buta gondolatoktól, és a gazdagságban is erősek és
erényesek leszünk – ahogy a bölcseink is tanították.
BARBARINA
Az éhség és a hideg miatt beszélsz így? Jaj, Renzo, nagyon félek, hogy minden filozófus az
éhség és a hideg hatására vonja le a következtetéseit... Szép dolog uralkodni a gyengék agya
felett. Ügyes filozófiával könnyen a tudatlanok uralkodójvá válhat az ember – azok imádják az
imposztorokat. Most eldobom a követ, de adja az ég, hogy sose felejtsem el, hogy tőle
származik a gazdagságom.
(Eldobja a követ; és a királyi palotával szemben hirtelen ott terem egy gyönyörű, gazdag
palota. Elrepülnek Renzo és Barbarina régi ruhái, díszes, előkelő ruhűkat viselnek már
helyettük. A palota kapuján két szerecsen lép ki, égő fáklyákkal a kezükben, és tisztelettudón
fogadják Renzót és Barbarinát)
RENZO
Húgom! Jaj, mit látok! Össze vagyok zavarodva.
BARBARINA
Bízzunk Calmonban. Ne feledjük, hogy ez a palota nemcsak bolodgságot, hanem sok sírást és
szerencsétlenséget is hoz nekünk. (Belépnek)
 Harmadik felvonás

Trónterem

Első jelenet

Brighella és Tartagliona

BRIGHELLA
Te szerelmet és halált ígérő, ráncos homlok,
elfehélredem, ha csak rád nézek.
TARTAGLIONA
Hé, költő, mondd csak: hogy került ide egyetlen éjszaka alatt ez a felségesen csillogó palota,
amely gazdagabb, mint az egész királyságunk?
BRIGHELLA
Királynő, szívem legkedvesebb része, mindent tudok, de a végzetes sors úgy rendelte, hogy
ebben a kérdésben a nyelvem felsőbb hatalmak rabszolgája.
TARTAGLIONA
Ha egy kicsit is hat rád a szépségem, kérlek, legalább azt mondd meg, hogy kik laknak benne.
BRIGHELLA
Csillogó, álmodozó, gyöngy-szemű asszony! Mindent tudok, de semmit sem mondhatok. Csak
annyit mondok, hogy a palota lakói tönkre akarják tenni a te édes, tejfehér ajkadat, ritkás,
hófehér szemöldöködet és a lelkedet.
TARTAGLIONA
Jaj, ne mondd tovább a sötét jóslataidat. Hadd beszéljek én. De mégis, csak annyit mondj, én
hogyan tehetném tönkre azokat, aki engem akarnak tönkretenni? Csak benned bízhatok.
BRIGHELLA
Felség, mindenekelőtt, és amiatt, ami esetleg történhet, azt tanácsolom, írj végrendeletet, és ne
felejts el azoknak kedvezni benne, akik igazán szeretnek, főként annak, aki halhatatlanná tudja
tenni a nevedet egy halhatatlan versben, amelyet sem az idő, sem a kritika, sem az irigység
nem képes tönkretenni.
TARTAGLIONA
Jaj, ne temess még el, hiszen itt vagyok, a szépségem teljében. Azon gondolkodj, hogyan
menthetnél meg, hogy még az életemben dicsőíthess.
BRIGHELLA (félre) (Nagyon elutasító a végrendelet kérdésében ez a boszorkány.) Úgy beszélek
most, hogy az igazság nem egyezik azzal, amit a költői ösztönöm mondatna velem. Nehéz lesz
megmentenem téged a veszélyből, amely már ott lebeg a fejed fölött. Mindazonáltal hallgass
ide. A palota lakói egy fiú és egy lány; testvérek, akik, mielőtt meggazdagodtak volna,
koldusszegény filozófusokként kóboroltak a világban. Most egy éjszaka alatt meggazdagodtak,
nem találnak többé örömet és értelmet a filozofálásban, és csak hiúsággal van tele a fejük.
Olyanok, mint egy mosónő, aki hozzáment egy grófhoz, vagy mint egy szerencsés vámszedő,
vagy bárki, aki minden erőfeszítés nélkül gazdagodott meg. Az ilyen emberek nem viselik el a
szemrehányást; úgy érzik, semmiben sem szenvedhetnek hiányt, és mindig mindenben ők
akarnak az elsők lenni. Ebben az irányban keresgélve lehet tönkretenni őket.
TARTAGLIONA Mondd tovább, engedelmeskedni fogok neked.
BRIGHELLA Szívemnek végzetes királyi felség, tudod, milyen veszélyes megszerezni az éneklő
almát, a zenélő és táncoló aranyvizet – Serpentina tündér városszéli kicseit...
TARTAGLIONA Tudom, hogy gyászos az a hely. Vagyis?
BRIGHELLA Be kell, hogy mutassalak a palotában lakó lánynak, aki filozofálás helyett épp
nagyon hiú lett. Elég, ha elmondod neki ezt a néhány szörnyű szót. Figyelj.
Szép vagy, de még szebb lennél,
ha megszereznéd az éneklő almákat.
TARTAGLIONA Szép vagy, de... stb (Megismétli)
BRIGHELLA Bravó! És tedd hozzá még ezt is:
Lányom, szép vagy, de még szebb lennél,
ha megszereznéd a zenélő és táncoló vizet.
TARTAGLIONA Lányom, szép vagy, de... stb. (Megismétli)
BRIGHELLA Nagyszerű! Meglátod, csodálatos hatással lesznek rá ezek a szavak. Különféle
helyzetekben kell megfigyelni az emberi szívet, stb. Ezek a szavak tönkreteszik a palota lakóit,
de ha ez nem elég, van még egy biztos fegyver a tarsolyomban.
TARTAGLIONA Próbáljuk meg. Megfogadom a tanácsodat.
Szép vagy, de még szebb lennél... (A versikét mormolja, belép)
BRIGHELLA Mindent megteszek, hogy meghosszabbítsam ennek az öreg boszorkánynak az életét;
de ha nem sikerül kicsikarnom tőle a kedvező végrendeletet, mi értelme van az egésznek? Mire
jó az “apollói hajkorona”, a “lelkemet emésztő tűz”?
“Nem gyémántból, hanem üvegből van a remény,
amely kihull a kezemből.” (El)

Második jelenet

Gyönyörű szoba az ikrek palotájában

Barbarina a tükör előtt páváskodik.

BARBARINA
Remélem, holnap még feltűnőbb leszek az arannyal díszített ruhámban.

Harmadik jelenet

Smeraldina és Barbarina

SMERALDINA hangja kívülről

Hé, hagyjatok bemenni! Micsoda arcátlanság ez!
Fáradt vagyok. Papok, követek, írnokok, gyertek;
nézzétek, mi folyik itt!
BARBARINA
Ki az?
SMERALDINA (belép)
Az ördög, és vigyen is el.
BARBARINA
Vakmerő! Pofátlan! Hé, szolgák, ki tanított őrködni benneteket? Hogy jöhetett be egy koldus a
palotámba?
SMERALDINA
Ó, te őrült, álnok lány, így fogadod a házadban azt, aki felnevelt, akinek az életedet
köszönheted? Hány pillanat telt el azóta, amióta nem vagy olyan koldus, mint én?
BARBARINA
Milyen arrogáns...! Elég, fékezd a nyelved; tisztelj, és ne gyere közelebb. Ismerlek,
boldogtalan, és segítelek is némi adománnyal – ha nem léped át többé a küszöbömet, sőt, ha a
várost is elhagyod. A jelenléted elkeseríti a lelkemet. Hé, szolgák...!
SMERALDINA
Ó, te gonosz, rosszindulatú, mufurc rántotta-kisasszony, mit képzelsz magadról? Azt hiszed,
megijesztesz? Én szoptattalak, ezerszer is felpofoztalak, és most azt hiszed, megijedek tőled?
Nem a gazdagságod vonzott ide, hanem a szeretet, amelyet irántad érzek. Annak ellenére, hogy
pofátlanul elhagytál, nem tudtam visszatartani a szeretetemet, és amint megtudtam, hogy itt
vagy, és gazdag vagy, rohantam ide, hogy veled együtt örüljek a szerencsédnek – haljak meg,
ha az önzés hozott... Hanem az, hogy szeretlek... vagyis... akarom mondani... Átkozott legyen
az önzés. Egy szó mint száz, azért jöttem, hogy megcsókoljalak, és nem kérek semmit.
Édesem, de szép lettél! Ebben a ruhában még csinosabb vagy. Áldjon meg az ég. Hadd
csókoljalak meg, hadd ölelgesselek meg egy kicsit! (Felindultan át akarja ölelni)
BARBARINA (eltolja magától )
Te jó ég, mi ez a bizalmaskodás? Szolgáim! Ti, óvatlanok! (Megjelenik egy szolga) Hozz
gyorsan egy zacskó aranyat, add oda neki és aztán kergesd el. (A szolga meghajol, majd
távozik)
SMERALDINA
Barbarina, viccelsz, ugye? Ugye nem akarsz megbántani azzal, hogy elűzöl magadtól? Régóta
ismersz, és tudod, mi mindent tettem – nem akarom, hogy azt gyanítsd, más is vezetett, amikor
idejöttem, nemcsak a szeretet... A szeretet, amelyet az iránt a két gyermek iránt érzek, akiket
az életem árán is felneveltem, akikkel anyjukként éltem, és akik oly kedvesek voltak mindig a
szívemnek. (Visszatér a szolga az arannyal)
BARBARINA (ironikusan)
Fogd, fogd csak ezt az aranyat. Tudom, hogy képes leszel belefojtani a szeretetedet. Most
megfizettem az összes erőfeszítésedet. Menj, és ne próbálj újra idejönni, mert hányingerem
lesz, ha rád nézek.
SMERALDINA (félre)
(Jaj nekem, mit hallok! És mégsem tudok elmenni.) Barbarina, tévedsz. Még mindig
reménykedem, hogy nem kergeted el a házadból azt, aki tizennyolc éven át nevelt a saját
házában, pusztán szeretetből, aki nem tehet arról, hogy téged elüldöztek onnan, és aki mást
sem csinál azóta, csak siratja, hogy elveszített? (Sír)
BARBARINA (félre)
(Meglágyítja a szívemet, és elkesíríti a lelkemet, amely nincs hozzászokva a szenvedéshez.)
Fogd az aranyat, Smeraldina, és menj el. Undorít a jelenléted és a bizalmaskodó beszéded.
Szolga, vidd őt a szemem elől. Vezesd a házába, vidd az aranyat is, és hagyd ott neki. (A
szolga megpróbálja karonfogni Smeraldinát)
SMERALDINA
Jaj, ne, szolga, kegyelmezz. Lányom, ha túlságosan bizalmaskodó voltam, alázatosan
bocsánatot kérek. Másképp fogok beszélni. Nem úgy, mintha velem egyenrangú volnál.
Mindig gazdámként foglak tisztelni. Nem bírok elszakadni tőled. A legszerényebb leszek a
szolgálóid között, csak hadd maradjak veled. Azt eszem majd, amit mások meghagynak.
Muszáj veled élnem, túlságosan szeretlek téged és a testvéredet. Talán én lehetnék a
leghűségesebb, legodaadóbb szolgád. És ha el akarsz űzni, legalább azt engedd meg, hogy
ugyanolyan szegényen távozzam, ahogy idejöttem: tartsd meg az aranyadat. Nem a gazdagság
és az arany, hanem az anyai szeretetem vezetett ebbe a házba, mert szeretem a két gyermeket,
akiket szoptattam, bármennyire is hálátlanok ők ezért. (Sír)
BARBARINA (félre)
(Micsoda erővel hatnak az egyszerű érzelmek, a gyengéd szavak az emberi szívre!
 Addig beszélt, amíg most már rosszabb érzés volna elküldenem, mint itt tartanom. Úgy
döntök, ahogy kevésbé fáj a szívemnek). Smeraldina, maradj, velem fogsz élni, de soha ne
emlegesd a múltat. Ha arról beszélsz, úgy érzem, szemrehányást teszel nekem – ettől könnyen
meggyűlölhetlek. Azt lásd bennem, aki most vagyok, és ne azt, aki régen voltam – akkor
elvisellek. Kövess, és hallgass. (El)
SMERALDINA
Ez volna az a filozófus, aki tegnap még fát gyűtött az erdőben – ma meg...?! Elég. Vele akarok
maradni, mert imádom, és vele is maradok. Megpróbálok csendben maradni, ez nem olyan
nagy ügy. Rá sem ismerek. Milyen gőgös lett! Ki az ördg tette ilyen gazdaggá? Nem akarom,
hogy ez a kis kurva... Hogy talán valami milord... de úgyis megtudok mindent. (El)

Negyedik jelenet

Renzo, magánkívül

RENZO
Nincs nő, aki szebb lenne, mint ez a szobor a kertemben, akiről le sem tudom venni a szemem.
Odavagyok érte! Ki gondolta volna, hogy én, aki mindig lenéztem, megvetettem a nőket, így
beleszeretek egy nőt formázó kőszoborba? Ó, Calmon, te megmondtad, hogy nagyon gyenge
az emberi szív; pillanatok alatt megtudtam, micsoda ereje van egy szobornak. Hadd használjuk
ezeket a kicseket! A világ minden részéről varázslókat hívok, hogy életet leheljenek a hőn
szeretett kövembe. Arannyal bármit el lehet érni, tehát nem esem kétségbe.

Ötödik jelenet

Truffaldino és Renzo

TRUFFALDINO Kívülről kiált: “Van itthon valaki?” Hangosan, határozottan kiáltja: “Renzo, hol
vagy? Te szamár, te bolond, stb”
RENZO Mintha Truffaldino hangját hallaná, de nem hiszi, hogy volna képe idejönni, miután
kidobta őket a házából, stb.
TRUFFALDINO Nyugodtan belép, bizalmasan üdvözli, és összeszidja, amiért nem válaszolt a
kiabálásra. Leveszi a szalámiárus-kötényét, leporolgatja, és megkérdezi Renzótól, hogy épp
evett-e.
RENZO Miféle vakmerőség ez? Mit keres Truffaldino itt, ebben a házban?
TRUFFALDINO Szeretne enni, inni, aludni, stb.
RENZO Talán elfelejtette Truffaldino, hogy tegnapelőtt éppen ő dobta ki Renzót, méghozzá igen
gonoszul?
TRUFFALDINO Dehogynem emlékszik – ki hallott már ilyen buta kérdést egy filozófus szájából?
RENZO Meglepődik Truffaldino őszinteségén; megkérdezi tőle, miért kergette el, és miért buta az
előző kérdés.
TRUFFALDINO Azt mondja: ez a világ legtermészetesebb dolga volt, hiszen Renzo árva volt és
koldusszegény, ő meg nem tudta tovább etetni. Ez a napnál is világosabb.
RENZO Még jobban meglepődik Truffaldino őszinteségén. Azt akarja tudni, hogy volt mersze
idejönni Renzo házába azok után, amit vele tett?
TRUFFALDINO Hatalmasat nevet a modern filozófiának tökéletesen ellentmondó, buta kérdésen.
RENZO Ideges lesz Truffaldino nevetésétől, és még egyszer megkérdezi, hogy volt bátorsága
odamenni.
TRUFFALDINO Mert megtudta, hogy Renzo gazdag lett, tehát most már lehet tőle enni kérni; csak
nem gog az éhes szegényektől lopni. Hozzáteszi, hogy Renzóban is megvan az ő összes rossz
tulajdonsága; nevet, mert meglepte, hogy Renzo olyan butaságokat kérdez, amelyekre még
legsötétebb századokban is tudni lehetett a választ.
RENZO Nagyon dühös lesz.
TRUFFALDINO Azt mondja Renzónak: megőrült; kérdezze csak meg az őszinte és felvilágosult
világot – mindenki azt fogja mondani neki, hogy a koldusokat elkergetik, a gazdagokon
élősködni kell, és csak akkor lehet rajtuk élősködni, ha koldusok is vannak – így működik a
világ.
RENZO Elneveti magát; még sosem hallott ennél őszintébb filozófiai okfejtést. Hajlana rá, hogy
magánál tartsa Truffaldinót, mert nincs ellenére az őszintesége, de aztán mégis úgy dönt, hogy
elkergeti, mert rossz ember. Összeszidja a rossz modoráért, a pofátlanságáért, és azzal
fenyegeti, hogy megveri, ha nem megy el.
TRUFFALDINO (félre) (Meglepődik, nem érti Renzo reakcióját. Gondolkodik, rájön, hogy rossz
hangnemet választott, mert eszébe jut, hogy Tartagliánál sem hozott szerencsét az őszintesége.
Úgy dönt, hogy stratégiát vált.) Bocsánatot kér, igazat ad Renzónak, és kér egy percet, hogy jó
útra térhessen.
RENZO Tanácstalan, semmit sem ért az egészből: mi az ördögöt akar Truffaldino?
TRUFFALDINO Kimegy az ajtón, és lágy, félénk hangon megkérdezi, hogy bejöhet-e, aztán
alázatosan bejön, félrehajtott fejjel, sapkájával a kezében; úgy tesz, mint aki nagyon bűnbánó,
és a legalázatosabban elnézést kér azért, hogy elkergette a házából azt az embert, aki csak
díszére vált a szerény kis hajlékának, és csak megbecsülést és szeretetet érdemelt volna. De
épp részeg volt, és már nagyon megbánta a tettét; megtört szívvel, térden állva kéri Renzo
bocsánatát, és ehhez is csak azért van bátorsága, mert Renzo messze földön híres a lelke
kiválóságáról, jószívűségéről és nagylelkűségéről, stb. (Letérdel). Természetesen rengeteg
könnyet fog hullatni Renzo növényeire, ha elnyeri a bocsánatát, amely nélkül nem tud élni, stb.
Haláláig hű szolgája lesz. Eltúlzott hízelgési jelenet. Aztán megkérdezi Renzótól, jó lesz-e így.
RENZO Még mindig tanácstalan: nem érti, hogy Truffaldino hülyéskedik vagy ravaszkodik-e,
mindenesetre úgy dönt, hogy maga mellett tartja, mert szórakoztatja. Azt mondja
Truffaldionónak: igen, így jó lesz, csak így tovább; nem fogja elkergetni.
TRUFFALDINO Bocsánatot kér, amiért elfelejtette kicsúfolni, de megígéri, hogy a jövőben azt is
megteszi majd, művészi módon, finoman, modern, tiszta, művelt ravaszsággal.
RENZO Nevet Truffaldinón, és reméli, segít majd néhány órára elterelni a gondolatait a szoborról;
a hozzá hasonlóaknak mind van udvari bolondjuk, illendő hát, hogy neki is legyen; felszólítja
Truffaldinót, hogy kövesse, majd el.
TRUFFALDINO Meghajol, affektálón ceremóniáskodik. (Félre) (Nagy csapás, hogy a gazdagokkal
nem lehet őszintének és nyílt szívűnek lenni.) Nevetséges, hízelgő mozdulatokkal követi
Renzót.

Hatodik jelenet

Az egyik oldalon a királyi palota, erkéllyel, a másikon az ikrek palotája, szintén erkéllyel.

Pantalone és Tartaglia hálósipkában, távcsővel, az erkélyen

TARTAGLIA Nem értem... Pantalone, azt hiszem, alszom, álmodom, vagy valami tündérkomédiát
nézek. Sosem hittem volna, hogy egy palota egyetlen éjszaka alatt ki tud nőni a földből, mint
egy gomba.
PANTALONE Hát kinőtt, felség, nagy dolog! Én meg, szegény ördög, épp erre jöttem tegnap este,
a sötétben, siettem, mert tudtam, hogy nincs itt semmi – hát jól beleütköztem a palota falába,
és ha nem lett volna a hasam, hogy kivédje az ütést, összevertem volna az arcomat. Félóráig
tartott, amíg felfogtam, hol vagyok, és hogyan tudok visszajutni a királyságodba.
TARTAGLIA (távcsövével a másik palotát nézi) De szép erkély! De szép oszlopok! Kész építészeti
műremek. Szebb, mint a római Colosseum.
PANTALONE Ha megtudja, felség, hogy kik laknak benne, még jobban meg fog lepődni.
TARTAGLIA Miért, te találkoztál velük? Istenek vagy ördögök, Pantalone?
PANTALONE Egy fiú, aki olyan, mint egy sárgabarack és egy lány, aki meg olyan, mint a vaj,
felség; biztos vagyok benne, hogy ha meglátja, elmúlik minden szomorúsága.
TARTAGLIA Ne mondd ezt, ne ébreszd fel a fájdalmamat. Mindig siratni fogom az én drága
Ninettámat. (Sír)
PANTALONE Maradjon csendben, nyílik az erkélyajtó. De szép lány! Legyen szíves, nézze meg.

Hetedik jelenet

Barbarina és Smeraldina az erkélyen, valamint az előbbiek

SMERALDINA
Ott a király az erkélyen! Barbarina, gyerünk innen, menjünk be.
BARBARINA
Az a király? Mi közöm hozzá? Úgy teszek, mintha nem látnám; nem érdekelnek a királyok.
TARTAGLIA (távcsővel nézi Barbarinát) Pantalone, Pantalone, micsoda szép arc! Milyen szép
kezecskék! Úgy érzem, hevesen ver a szívem, és minden szomorúságom elillan.
PANTALONE Nem csodálom, felség: egy ilyen arc láttán még az is jókedvű lesz, aki ki sem látszik
az adósságaiból.
SMERALDINA
Barbarina, menjünk innen, a király távcsővel figyel bennünket. Jobb óvatosnak lenni a
királyokkal.
BARBARINA
Jaj, kezdesz túl sokat beszélni. Talán csúnya vagyok, hogy nem nézhet rám? Hadd nézzen.
Meglátod, ha bemegyünk, még kíváncsibb lesz, mert nem tudhatja, mit csinálunk.
TARTAGLIA Pantalone, Pantalone, de szép a szája! Milyen szép a melle! Érzem, hogy mindjárt
elfelejtem Ninettát.
PANTALONE (félre) (Ez aztán gyorsan belebolondult! De mi van, ha igazat beszélt a költő?
Mindegy. Hagyjuk, hadd könnyebbüljön meg egy kicsit. Egy udvari miniszternek nem az a
dolga, hogy akadályozza, hanem hogy támogassa az uralkodója szenvedélyeit.) Felség, és mit
szól a frizurájához? Ugye, milyen jó ízléssel öltözködik?
SMERALDINA
Barbarina, menjünk innen, egyre csak minket néz. Ha lángra gyúl a szíve, messzire elér ám a
keze. Szégyelld magad, menjünk.
BARBARINA
Jaj, annyira fárasztasz. Hadd szeressen belém, pont ezt akarom. Mondd csak: ugye, özvegy?
SMERALDINA
Ne haragudjon, ön túl sokat akar...
BARBARINA
Micsoda?! Hallgass, te vakmerő, ő nem méltó rám.
TARTAGLIA A frizuráját Carletto csinálta, a gazdag ruhatárának darabjai pedig Canziani
remekművei. Pantalone, olyan szerelmes vagyok, mint egy csacsi; nem bírom tovább; nézz
rám, úgy érzem, ég a szemem. Ilyen szép teremtményt! Szeretnék köszönni neki és mondani
neki néhány szót, de szégyellem magam; félek, hátha nem viszonozza az érzéseimet. Hirtelen
újra kisfiú lettem, és elvesztettem minden királyi méltóságomat.
PANTALONE Hogyan, felség? Ne csüggedjen: a lány meg lesz tisztelve, ha ön ránéz. Egy
uralkodói kézcsók miatt legalább háromszáz lány ugrott már ki különféle erkélyekről.
TARTAGLIA Megpróbálom, Pantalone, megpróbálom.
PANTALONE Csak nehogy elveszítse a tekintélyét, felség.
TARTAGLIA (meghajol, kézcsókot mímel)
SMERALDINA
Túl veszélyessé kezd válni a játék: köszön neked.
BARBARINA
Köszönjön csak, én nem méltóztatok ránézni.
(Megvetőn elfordul)
TARTAGLIA
Ez reménytelen: mintha lyukat fúrnánk a vízbe. Pantalone, kétségbe vagyok esve.
PANTALONE
Túlságosan fenn hordja az orrát ez a nő!
TARTAGLIA Elvesztettem a fejemet, Pantalone; taníts meg néhány bájos velencei mondatra, hogy
udvarolhassak neki. Könyörgöm, légy a kerítőm!
PANTALONE Köszönöm a feladatot, felség. Velencében francia vagy angol módra udvarolnak,
úgyhogy ebben a tárgyban nem tudok segíteni.
TARTAGLIA Várj csak, várj: szellemesen és vidáman szeretnék közeledni hozzá. Szép hölgy,
érzed a sirokkót? Nos, Pantalone?
PANTALONE
Igen, uram, én sokszor éreztem ezt a szelet, és mindig szerencsét hozott.
BARBARINA
Maga érzi a sirokkót, uram, és a szavaiból úgy tűnik, mintha nagyon hideget lélegezne be.
SMERALDINA
Hű, micsoda udvariatlanság! Így felelni a királynak?!
TARTAGLIA
Válaszolt, bájos arcátlansággal válaszolt, Pantalone, éljen! Most egy okos és kedves mondattal
akarom folytatni, amely a szépségét dícséri. Ma szikrázó fénnyel kelt fel a nap.
PANTALONE
Jobb. Nincs szüksége súgóra, felség. Tökéletesen udvarol.
BARBARINA
A szikrázó fényű nap nem mindenkinek hoz jót, uram.
PANTALONE (félre) Úgy beszél, mintha férfi volna. Tapasztalt nő ez.
TARTAGLIA Milyen szellemes! Micsoda kis ördög! Mindenem ég, nem bírom tovább; muszáj
másodszor is megnősülnöm. Annyira boldog vagyok. Örülök, hogy nincs semmiféle akadály,
milyen jó, Ninetta meghalt. Mindent megbocsátok az anyámnak. Itt is van, itt is van. Anyám,
anyám, Cupido hatalma megváltoztatta a kedélyemet: szeretem magát. Jöjjön, és nézze meg
ezt a csodaszép istennőt.
PANTALONE (félre) (Hi-hi-hi, a méregzsák, a méregzsák!)
BARBARINA
Mit gondolsz, Smeraldina? Úgy látom, az uralkodók sem bírnak ellenállni nekem.
SMERALDINA
Szép vagy, bájos, és nagyon gazdag is, de mégis mit képzelsz? Hiú vagy és telhetetlen, nem
vagy tökéletes, biztos, hogy hiányzik valami...
BARBARINA
 Semmi sem hiányzik. Hallgass, te arcátlan.

Nyolcadik jelenet

Brighella, Tartagliona és az előbbiek

BRIGHELLA (halkan Tartaglionának)

Az ajkad, amely biztos kulcs a lelkemhez,
ne feledje sötét jóslataimat.
TARTAGLIONA (halkan Brighellának)
Bízd csak rám. Hol van, fiam, ez az isteni lény, aki ilyen erővel hat rád?
TARTAGLIA
Nézze ezt a csodálatos, hatalmas hajnalt, sőt, inkább délutáni napot!
PANTALONE (félre) (A szerelmes majom! Egyenesen rímekben beszél.)
TARTAGLIONA
Szép, nem tagadom. Lányom, nagyon szép vagy. (Halkan Brighellának) Most elmondom neki
az egyik szörnyű versikédet.
Nagyon szép vagy, de még szebb lehetnél,
ha tiéd lenne az éneklő alma.
TARTAGLIA
Mi az ördögöt beszél, öreg anyám?
PANTALONE
Ez még a tökéletességben is hibát keres!
BARBARINA (hisztérikusan Smeraldinának)
Smeraldina, ugye nem lehet, hogy ne legyen az enyém az éneklő alma?
SMERALDINA
Ugye, mondtam, hogy hiányzik valami...?
TARTAGLIONA (halkan Brighellának) Most figyelj, költő, befejezem a művemet.
Lányom, szép vagy, de még szebb lehetnél,
ha a zenélő és táncoló víz is a tiéd lenne.
TARTAGLIA Jaj, mit mond, gonosz anyám?
PANTALONE (félre) Az éneklő alma és a zenélő-táncoló víz kellene neki? Ez, jobb, mint
Cappello gondolás meséi a piazzettán.
BARBARINA (dühösen)
Szemrehányást teszel nekem? Dőljön össze a világ, de sose mondd, hogy nem tudom
megszerezni az éneklő almát és a zenélő-táncoló vizet. (Zaklatottan el)
SMERALDINA
Jó, ráadásnak megfőzöm még a csillagokat is, és kisütöm a napot. (El)
BRIGHELLA
(Nagy ereje van a hiúságnak az emberi szíven
és a költészetnek a lelken!) (el)
PANTALONE (félre) A fiú elsápad. A boszorkány örvendezik, én meg elmegyek innen, mert nem
akarom, hogy egy alma kedvéét végig kelljen néznem ezt a véres tragédiát az anya és a fia
között. (El)
TARTAGLIA
Zsarnoki anyám, maga csak akkor örül, ha mindenkit megölhet maga körül.
TARTAGLIONA
Mi rosszat tettem neked, vakmerő fiam?
TARTAGLIA (fenyegetőn)
 Ha nem volna az anyám... Tartsatok vissza, istenek.
TARTAGLIONA
Elég, te őrült, mit ártottam én neked?
TARTAGLIA
Mivel irigyli a mások szépségét, veszélybe sodorta az én édes vigaszom életét. Hát nem tudja,
hogy halálos veszélynek teszi ki magát az, aki meg akarja szerezni az éneklő almát és a zenélő-
táncoló vizet? Rút öregasszony, sose feledd, hogy Berta, a boszorkány már nem fonja a sors
fonalát, mert csipás a szeme, kihullottak a fogai, de még mindig hiú és gőgös. A halálomig
fogsz kínozni. Mit akar? Hogy ne nősüljek meg? Hogy vegyem el a saját anyámat? Minek
szült meg? Azért, hogy a szívembe döfje a kést? Hogy ehessen a boldogtalan húsomból, amit
maga köpött a világra? Átkozom a percet, amikor méltatlan méhéből a királyi trónra születtem.
(Dühösen el)
TARTAGLIONA
Bármit megteszek, hogy megmentsem magam a költő által jövendölt sötét sorstól. Dühöngj
csak nyugodtan, fiam, nem érdekel.

Kilencedik jelenet

Terem az ikrek palotájában.

Renzo tőrrel a kezében, valamint Truffaldino.

RENZO (fanatikusan)
Ó, mondd csak, Truffaldino, láttál
valaha is szebb teremtményt, mint az udvaromban álló szobor?
Mondd meg az igazat, ne kímélj.
TRUFFALDINO Hízelegve, túlzásokkal dícséri a szóbanforgó szobrot. (Félre) (Még sosem látott
olyan bolondot, aki beleszeretett volna egy szoborba) (Nevet)
RENZO
Mondd, Truffaldino, ugye egyből megérti a szerelmemet az, aki meglátja a szépségét?
TRUFFALDINO
Sőt, mindenki dícsérni fogja az érzéseit, azt fogják mondani, hogy a felségedé igazi plátói
szerelem, és többé majd nem lehet azt énekelni, hogy:
Nem létezik plátói szerelem férfi és nő között,
ezt még az ördögnek sem hinném el.
(Nevetve, félre) Biztos az ördög is szerelmes volt valami szoborba, de annak nem volt ilyen
kemény a húsa, mint ennek.
RENZO
Mondd csak, amikor térden állva sírtam a szobrom előtt,
te is hallottad, mint mondott az a szép, zöld madár, aki megjelent előttem, és ugyanilyen
tisztán beszélt, mint mi?
TRUFFALDINO Semmit sem hallott, és fogalma sincs, ki az a szép, zöld madár.
RENZO
Nem ismered a Zöld madarat, Barbarina
szerelmesét? Sosem láttad, te, ostoba?
TRUFFALDINO Azt mondja, semmit sem tud ezekről a csodákról (félre: még mindig nevet Renzo
szerelmén)
RENZO
Á, tehát buta is vagy! És azt sem láttad,
 hogy idedobták ezt a tőrt a lábam elé, amíg sírtam?
TRUFFALDINO Semmit sem hallott, semmit sem tud a madárról és a tőrről. (El; félre) (Renzo
kötöznivaló bolond, stb)
RENZO (magában)
(Ó, mit gondoljak a szép, zöld madár szavai felől, aki megjelent nekem, de elhallgatta, hogy
ki fia vagyok, ám csodás jelenésekkel tölti meg az elmémet? Mik azok a jóslatok, amelyekről
nem szabad megfeledkeznem? És milyen veszélyeket kell túlélnem, hogy életben találjam a
szobrot? És ki ellen kell használnom ezt a tört? Megőrülök...
TRUFFALDINO (félre) (Karikírozva utánozza, és egyre csak nevet az őrületén)

Tizedik jelenet

Barbarina, Smeraldina és az előbbiek

BARBARINA (dühösen; Smeraldina csillapítani próbálja)

Hagyj, Smeraldina. Azt hittem, megvan mindenem, de hogyan tűrhetném, hogy egy ilyen nő,
mint én, ne birtokolhassa a csodálatos almát és az éneklő-táncoló vizet?
SMERALDINA
Drága kislányom, erre nincs orvosság. Mindenki, aki megpróbálta megszerezni ezt a két
dolgot, meghalt, és ez nem lehet véletlen.
BARBARINA
Akár meghalt, akár nem, akár nehéz ez, akár könnyű, muszáj megszereznem a táncoló vizet és
az éneklő almát, ha addig élek is.
RENZO
A húgom magánkívül van a dühtől,
mi baja lehet? (Truffaldinónak) Nézz rá; nem tudsz semmit?
TRUFFALDINO Azt mondja, biztos a zöld madár miatt ilyen, (félre, nevetve) vagy van egy titkos
szerelme.
BARBARINA
Jaj, Renzo, jaj, bátyám,
én vagyok a legszeerncsétlenebb nő a világon,
semmi vagyok, és mindenki rajtam gúnyolodik, aki csak rám néz.
RENZO
Mi történt veled, húgom? Milyen szerencsétlenség ért?
Mit beszélsz? Ez lehetetlen.
BARBARINA
Sajnos lehetséges. A szépséges palotám, a rengeteg aranyam, ékszerem, a szépségem nem ér
semmit. Megróttak, amiért nincs táncoló vizem és éneklő almám; ezért nem lehetek szebb,
mint a többi nő. Úgy gondolod, ez nem elég nagy csapás? Drága Renzo, ha szereted az tiszta
életű húgodat, ne hagyd, hogy hiányt szenvedjen ebben a két dologban. Nagyon fontos, hogy
legyen éneklő almám és táncoló vizem.
TRUFFALDINO Persze: az éneklő alma és a táncoló víz fontosabb, mint a kenyér, amit
megeszünk; világos, hogy ki kell elégítenie a fenséges húgocskája szeszélyeit. (Kineveti a
szerelmet és a két meggazdagodott fattyú túlzó szeszélyeit)
RENZO
De Barbarina, nem tudod, hogy ezeket a dolgokat nem lehet megszerezni? Hogy az életét
kockáztatja az, aki megpróbálja? Ó, te kis buta, láss végre tisztán: a bátyád élete többet ér, mint
a víz meg az alma.
BARBARINA
 Ó, barbár báryám! Tudtam én jól, hogy nem szeretsz, és sosem szerettél. Szolgálólányom,
segíts... Úgy ver a szívem... Szédülök... Össze vagyok zavarodva... Ködös a tekintetem, alig
látok... Emlékezz majd, bátyám, hogy megtagadtad a húgodtól a vizet és az almát, aki lehet,
hogy meg is hal emiatt. (Elájul; Smeraldina támogatja).
SMERALDINA
Átkozott legyen minden gazdagság, amely ennyire ennyire elveszi az ember eszét. Bátorság,
drága Barbarinám, ne halj meg; a nép kinevet majd, ha megtudja, hogy víz és almák miatt
akarsz meghalni.
TRUFFALDINO (félre) (Egyre jobban nevet, stb.) Úgy tesz, mintha kétségbe lenne esve Barbarina
rosszullétre miatt.
RENZO
Mindent értek. Ezek azok a veszélyek, amelyekkel meg kell küzdenem, ahogy a zöld madár is
mondta; erre kell hát a kés. Ezek azok a nehézségek, amelyeket le kell győznöm, hogy életre
keljen a szobor. A húgom gyenge, de nem kell csodálkoznom a gyengeségén, hiszen én meg
egy szobor miatt sírok. Vigasztalódj, húgom: vagy megkapod hamarosan a különös almát és a
csodás vizet, vagy meghal a bátyád.
BARBARINA
Fellélegezhetek, jaj, de jó; köszönöm, bátyám;
de ne halj meg, inkább csak szerezd meg az almát és a vizet.
RENZO (előveszi a tőrt)
Őrizd ezt a fényes tőrt; néha vedd ki a hüvelyéből és nézd meg: ha csillog, él a bátyád;
ha véres, meghalt. Truffaldino, te is velem jössz.
TRUFFALDINO Azt mondja, ez kissé nehezére esik.
RENZO
Velem jössz, vagy soha többé nem lépheted át a házam küszöbét. (Dühösen el)
TRUFFALDINO (félre) Ezt át kell gondolnia. Nem nem akarja elhagyni az őrült és gazdag
testvérek házát, akik – igaz – amúgy is el fogják veszteni a gazdagságukat. Gúnyosan utánozza
Barbarinát és a saját feleségét; elénekelne egy áriát is, de meg van fázva, és amúgy sincs ideje;
stb. (El)
BARBARINA (vidáman)
Győztem, Smeraldina. Szálljon az égbe a hálaimám. Gazdagon áldozunk majd az isteneknek.
Az istenek kielégítik a vágyaimat, nem akarják, hogy halálosan szenvedjek, hanem azt akarják,
hogy boldog legyek.
SMERALDINA
Ez az a filozófusnő, aki annyira megvetette az önzést? Most, amikor gazdag, még a bátyja
életét is feláldozná, hogy megkaphassa a híres vizet és az almát, és azt akarja, hogy az istenek
is engedelmeskedjenek neki. Milyen szép szavak! Mindenki gondolkozzon el Barbarina esetén.
(El)

Tizenegyedik jelenet

Ninetta sírja a föld alatt.

Ninetta és a Szép, zöld madár egy üveggel és étellel.

MADÁR
Ó, Ninetta, Ninetta, űzd el a szomorúságodat:
aki a szívében reménnyel él, nem reménykedve hal meg.
Most kezdődnek a tragikus kalandok, amelyekről beszéltem,
és ezektől függ a boldogságunk.
 Vedd magadhoz a szokásos étket; a déli harang, ami most szól,
talán az utolsó, amit itt hallasz.
NINETTA
Jaj, drága madár, talán a boldogságot tartogatod a számomra.
Légy szíves, mondd el, milyen kalandokról beszélsz, és ne hagyd, hogy reszessek a
halálfélemtől.
AUGELLINO
Édes, drága Ninetta, egyelőre csak annyit mondhatok:
szeretlek téged és a gyerekeidet, mégis az ellenségetek vagyok
– és a magam szerencsétlen ellensége is!
Így akarja a sors és az óriás, aki átváltoztatott.
Tudd meg, hogy bárkivel beszélgethetek bármiről, anélkül, hogy bárkinek is ártanék, kivéve
azt a végzetes dombot... Az óriás dombján, ahol lakom, gyilkolnak a szavaim.
Ám ha messze járok a dombtól, nem mondhatom el az igazságot, és az ikreidnek sem
mondhatom el, hogy te vagy az anyjuk. Vérfertőzés, bűnös házasság készül... Apák a
lányaikkal... nagy, igen nagy dolgok vannak készülőben! De jaj, túl sokat is mondtam.
Gyorsan visszarepülök a dombomra, te pedig itt maradsz a mélyben. Reménykedj és várj. (El)
NINETTA
Mit hallok? Nem értek semmit.
Ezek a tanácsok még jobban eltávolítanak a férjemtől és a gyerekeimtől.
Nem elég a tizennyolc évnyi halál?
Ó, mélység, ó, barlang, meddig leszek még eltemetve benned sírva, fájdalmasan? (Eltűnik)

Tizenkettedik jelenet

Kis erdő

Truffaldino és Renzo felfegyverkezve

TRUFFALDINO Kis üveget tart a kezében. A víz és az alma megszerzésére készülnek. A jelenet
az idő múlását érzékelteti, és arra szolgál, hogy közben elő lehessen készülni a következő
jelenetre.

Tizenharmadik jelenet

Serpentina tündér kertje. Az egyik oldalon, hátul almafa, a másik oldalon barlang nyikorgó
kapuval, amely folyamatosan, zajosan nyílik és csukódik. A barlang bejáratánál néhány holttest
fekszik, némelyikükből hiányzik néhány húsdarabokat, a többi érintetlen. Női hang hallatszik.

NŐI HANG
Tündérek, akik az almafámat őrzitek,
kapu, aki a vizet, az arany táncosnőket őrzöd,
betolakodók érkeznek, tartsátok nyitva a szemeteket,
vigyázzatok, hogy senki halandó ne érhessen az almákhoz és a vízhez.
Az, aki nem megy a közeletekbe, hadd folytassa útját.
De azt, aki közelebb jön, távolítsátok el a kertemből.
 Tizennegyedik jelenet

Renzo és Truffaldino.

RENZO Azt hiszi, ez Serpentina tündér kertje, és ez az a barlang, amelyben az éneklő aranyvíznek
lennie kell, az pedig az éneklő almák fája. Megkérdezi Truffaldinótól, hogy hall-e hangokat,
éneklést, és lát-e veszélyeket.
TRUFFALDINO Nem hall sem hangokat, sem éneklést, és nem lát veszélyeket. Azt hiszi, mindezt
csak a gyerekek elrettentésére találták ki, hogy eszükbe ne jusson almát lopni a fáról.
RENZO Nos, akkor Truffaldino indulhat is a barlangba, töltse meg vízzel az üveget.
TRUFFALDINO Elindul, két lépést tesz a barlang felé, amikor csodás dallamot hall a barlang felől.
Meglepődik, visszamegy Renzóhoz, ujját a szája elé téve mutatja neki, hogy maradjon
csendben.
RENZO Némán mutogat Truffaldinónak. Egész kis szimfónia csendül fel, amelyre az almák éneke
válaszol.
AZ ALMÁK KARA
Ó, emberi kapzsiság, mikor leszel már végre kielégítve?
Menj, menekülj innen, örülj annak, amid van, és ne akarj többet.
KÉT ALMA
Ó, jaj, az emberek nem hallgatnak a tanácsra.
Vakok, nem látják a veszélyt, képtelenek megfékezni az elméjüket, letértek a helyes útról.
EGYIK ALMA
Milyen hatalma lehet az észnek egy szerelmes leken?
Meghatja? Megsajnálja? Megkegyelmez neki?
Csillagok, óvjátok azt, akit elvakít a szerelem.
AZ ALMÁK KARA
Ó, emberi kapzsiság... stb.
(Renzo és Truffaldino meglepődik)
RENZO Küldi Truffaldinót: szakítsa le az egyik almát.
TRUFFALDINO Rendben, odamegy, mert érti, milyen fontos ez Renzo szerelmes lelkének. Már ki
is nézte azt az almát, amelyiket le fogja szakítani; azt hiszi, hogy az egy almalány. Ahogy
közelebb lép az almafához, megjelenik egy dühödt tigris és egy oroszlán, és őrködni kezdenek:
köröznek a fa körül.
TRUFFALDINO Rémülten rohan vissza Renzóhoz.
RENZO Mi az?
TRUFFALDINO Mutatja a vadállatokat.
RENZO Dühbe gurul, és újra megparancsolja Truffaldinónak, hogy töltse meg az üveget.
TRUFFALDINO Odamegy a barlanghoz, meglátja a hullákat, visszamegy, elmondja Renzónak,
hogy mit látott.
RENZO Dühösen a kardjához nyúl, fenyegeti Truffaldinót, és megint csak azt mondja neki, hogy
induljon a vízért, addig ő majd az oroszlánokra támad, és megszerzi az almát. Eszébe jutnak a
zöld madár szavai: csak úgy tudja feléleszteni a szeretett szobrot, ha nem menekül el a
veszélyek elől.
TRUFFALDINO Bátorságot gyűjt, és néhány lazzo után újra elindul a barlang felé.
RENZO Karddal a kezében bátorságot gyűjt, és nekitámad az almafát őrző vadállatoknak. A
barlang ajataja nyikorogva, mennydörgések közepette becsukódik, közben mellen üti
Truffaldinót, aki szédelegve tántorog, majd összeesik, és eltöri az üveget.
RENZO Ezalatt lefegyverzik a vadállatok, hátrébb menekül. A vadállatok körülveszik a fát, a kapu
újra kinyílik.
RENZO
 Nyomorult szolga és én, boldogtalan! Jaj nekem, hibáztam
– de nem azt mondta Calmon, hogy őt hívjam a bajban, hogy barátként segíthessen rajtam?
Calmon, Calmon, segíts egy kétségbeesett emberen.
(földrengés, sötétség, villámlás, baljós jelek, stb)

Tizenötödik jelenet

Calmon, a szobor valamint Renzo és Truffaldino.

CALMON
Hová lett a filozófiád? Renzo, mit csinálsz?
Ekkora hatalma van a gazdagságnak két valamikori filozófus felett, akik közül az egyik
hiúságból, csodás dolgok utáni vágyakozásból a testvére halálát okozza, a másik, akinek
elvette az eszét egy szobor iránti szerelem, már nem törődik az életével, és annyira elvakult,
hogya veszély pillanatában elfelejti, hogy ki tette gazdaggá, és hogy ez a valaki a barátja?
RENZO
Bocsáss meg, Szobor. Kérlek, ne tegyél több szemrehányást, inkább segíts. Látom, hogy a
hatalmadban áll bármit megtenni. Támaszd fel a szerencsétlen szolgámat. Hadd szerezzem
meg az áhított almát és a különös vizet, és hadd tudjam meg, hogy kik a szüleim, de
mindenekfelett arra kérlek alázattal, hogy keltsd életre a női szobrot a kertünkben. Nem lelek
békét, ha nem lehet az enyém az a szobor.
CALMON
Renzo, a szolgád nem halt meg, csak kábultan fekszik;
már mocorog, mindjárt felkel.
TRUFFALDINO Mocorog, feltápászkodik; kábult lazzók; meglátja a szobrot, némán megdöbben.
CALMON
Megszerezheted az almát...
TRUFFALDINO Megrémül, amikor meghallja, hogy a szobor beszél, stb.
CALMON
Megszerezheted az almát. Ezeket a vadállatokat
régóta gyötri a szomjúság.
Trevisóból, amely városnak a királya vagyok, idehívtam az összes szobrot, és a segítségedre
idehívtam azt a szobrot is, amelyet csak tőgyesnek neveznek, és amelynek a melléből
bőségesen folyik a víz.
Itt is van: a melléből folyik a víz.
A TREVISÓI SZOBOR
Íme, királyom, a két emlő, amelyekről beszéltél.
(a szobor egy medencébe üríti a vizet a melléből, a vadállatok odamennek, hogy igyanak)
TRUFFALDINO (lazzók: meglepődik a jelenéseken.)
CALMON
Renzo, ne vesztegesd az időt. Menj oda a szörnyű fához,
és tépd le az almát.
RENZO
Ó, te nagylelkű! Máris engedelmeskedem.
(odalép a fához, és letépi az almát)
CALMON
Most indulj a vízért. A kapunak olyan ereje van, hogy ha bárki közeledik hozzá, gyorsan
becsukódik, és agyoncsapja a vakmerőt. Azok, akik itt fekszenek, mind megpróbáltak bejutni a
kapun, és most halottak. De az Adriáról, a Mórok teréről idejött öt nehéz, antik szobor. Olyan
 kemények, hogy képesek nyitva tartani a kaput, ha mindnyájan nekitámaszkodnak. Rioba,
gyere a társaiddal, és támaszkodj a kapunak.
A MÓR RIOBA (megjelenik)
Itt vagyunk, ó, király, ne kételkedj bennünk, nagyon kemények vagyunk. (Egymás után
megjelennek a mórok, odamennek a kapuhoz, amely nyikorogva megpróbál becsukódni, de
Rioba nem engedi. A többi mór vállvetve támaszkodik a kapunak, és nem hagyják, hogy
becsukódjon. Truffaldino lazzói)
CALMON
Menjen be a szolgád a barlangba, és ne ijedjen meg;
odabent talál majd üvegeket, töltse meg valamelyiket, és gyorsan jöjjön ki.
TRUFFALDINO Ez nehéz lesz.
RENZO Erőszakkal berugdossa.
TRUFFALDINO Lazzók arról, hogy fél; könyörög Riobának és a móroknak, hogy ne hagyják
cserben. (Bemegy)
CALMON
Te szerencsétlen ifjú, most megvan,
amit kerestél, és még mindig nincs semmid.
A húgod hiúságának és a te szerelmednek nincs határa. E szenvedélyek gyászt hoznak majd
nektek. Azt kérted, mondjam meg, kik a szüleid. Ezt nem tehetem meg. Azt is kérted,
támasszam fel a szobrot, akit szeretsz – ebben sem tudok a kedved szerint tenni. E két rejtély
kulcsa a szép, zöld madárnál van, akit Barbarina imád, és aki nemrég neked is megjelent a
kertben. Annyit intézhetek csak el, hogy a szobor beszéljen veled. A hangjától talán
megkönnyebbülsz. Ennyit megteszek, de lehet, hogy a beszélő szobor csak fokozza majd a
kínjaidat.
RENZO
Beszélhet velem a kő? Ó, ezzel ki leszek elégítve, és többé nem kereslek majd, barátom.
Micsoda öröm lesz a szívemnek, ha beszélni hallhatom a drága szobrot, és megtudhatom,
hogyan érez irántam, mit gondol rólam! Hogyan fogadja a szavaimat, a sóhajtozásomat, hallani
fogom, hogy szeret-e, kedves vagyok-e neki!
CALMON
Őrült! Megkapod, amit akarsz, de mindig többre vágysz majd, mint amid van. Sosem tudsz
majd úgy szeretni, mint a többiek. Egyetlen jó szó, egy szép ajakról elhangzó, szeretetteljes
szó is növeli a szerelmet, de a férfit az ilyen szerelem sosem elégíti ki.
Nem teszik boldoggá az édesen hangzó szavak.
Az emberek birtoklási vágyának nincs határa.
Boldog az, akinek sosem törnek felszínre a kielégíthetetlen vágyai.
TRUFFALDINO Előjön az üveggel, dühöng, és nagy dolgokról mesél. Milyen nehéz volt elkapnia
a táncoló vizet. Hány koncertet kellett odabent meghallgatnia. Még most is hallja a víz hangját,
aki mindjárt széttöri az üveget, hogy táncolhasson, stb.
CALMON
Renzo, megkaptad, amit akartál. De én olvasok a szemérmetlen, vak szívedben: látom, hogy
sosem leszel boldog, és épp a hálátlanságod miatt dőlsz majd nyomorba. Ha újra veszélybe
kerülsz, hívj. Csak egy kis szívességet kérek cserében. Réges-rég néhány gyerek megdobált
kővel, és letörték az orromat. Egy resaurától új orrot csinált nekem. Sasorrom volt, ez pedig
nem hasonlít a régi orromra. Kérlek, intézd el, hogy újra hozzám illő orrom lehessen. Ahhoz
képest, amit érted tettem, ez igazán kis szívesség. Barátom, isten veled.
(sötétség, földrengés, stb. Calmon eltűnik. A vadállatok visszatérnek a fa köré)
A TREVISÓI SZOBOR
A mellem berozsdásodott az idők folyamán,
Renzo, ne feledd, hogy az adósom vagy. (El)
EGY MÓR
 Letört az egyik karom. (El)
MÁSIK MÓR
Hiányzik az állam. (El)
HARMADIK MÓR
Nincs fülem. (El)
NEGYEDIK MÓR
Letörött a lábam. (El)
ÖTÖDIK MÓR
Letörött a jobb fenekem.
Köszönetet és restaurálást várunk. (El)
TRUFFALDINO (Renzónak) Csak nem gondolja Renzo, hogy most majd nekiállnak orrokat,
fenekeket, melleket restaurálni?!
RENZO
Egy dolog érdekel csak: hogy hallhassam a szeretett szobor hangját.
(El)
TRUFFALDINO Megvan, amit akartak. Kicsit nyomasztó ugyan a kompenzáció, és kínzó a
gondolat, hogy ilyen módon kell meghálániuk a jótéteményeket; a hála csak mese, nem létezik.
Tartsák csak meg a törött orraikat, melleiket, fenekeiket; semmi sem jár senkinek, semmi –
senkinek; ám ha Renzo mégis arra vetemedne, hogy megteszi, szeretné Truffaldino csinálni –
jó pénzért – a restaurátormunkát.
 Negyedik felvonás

Terem az ikrek palotájában

Gazdag, díszes ruhát viselő női márványszobor, a ruhája alól félig kilátszik a lába és a karja,
látszik az arca, a feje és a fél melle is. Festői, de kényelmes pózban áll a talapzaton.

Első jelenet

Renzo és Pompea, a szobor

RENZO
Kiszabadítalak a köd, a hideg alkonyok, a hó, a forró nap házából, szeretett szobor.
Gazdag ruhákkal takartad el szép testedet mások kegyetlen féltékenysége miatt, de a ruháid
sem olyan boldogok, mint én, ha rád nézhetek.
Hallgasd meg a panaszaimat.
Élvezhetem a szépséged és a szép ajkad látványát, de Calmon nemrég azt ígérte, hogy a
hangodat is meghallhatom. Add, hogy hangod a fülemtől a szívemig hatoljon, és felélessze a
lelkemet. Mondd, istennőm, hálás vagy a szerelmemért?
POMPEA
Ne beszélj így, ifjú. Amit mondasz, csak a fiatal udvarlók hangját juttatja eszembe, a
hízelgőkét, akik mind a gyönyörök vázái: kívülről díszesek, de belül gonoszak és felszínesek,
ők okozták a szenvedéseimet, miattuk vagyok ilyen, amilyennek most látsz.
RENZO
Ó, drága hang, mennyire boldoggá teszed a lelkemet! Mondd csak, ugye te nem igazi szobor
vagy, hanem valamikor nő voltál? Miféle varázserő változtatott szoborrá?
Ki vette el a lelkét annak a szép tárgynak, ami most vagy?
Ki fosztotta meg érzékenységétől a vilég legszebb testét?
Ki oltotta ki szemedből az égi fénysugarat? Ki hervasztotta el az arcod rózsáit?
POMPEA
Ifjú, ne beszélj így. Istenem, egy gonosz csábító szavai ezek, amelyek miatt túlságosan hiú és
büszke lettem, és bálványozni kezdtem önmagamat. Ha a könnyed bókok, a buta sóhajok, a
véget nem érő dícséretek miatt nem távolodtam volna el az égtől, és nem vetettem volna meg a
bölcsek tanácsait, akkor nem dermedt volna kővé a bőröm és a vér az ereimben, nem
veszettem volna el a mozgás, a gondolkodás, a lélegzés és a látás képességét. Ennél még a
börtön is jobb, mert bár sivár hely, ott legalább kikiabálhatnám magamból a fájdalmamat.
(sírós hangon) Jaj, még a könnyeimet is elvették tőlem, pedig a könnyek enyhet adhatnának a
kétségbeesésemben – kívánnám őket, de hiába.
RENZO
Te szerencsétlen! Megölsz... Tudd meg, az én fájdalmam legalább akkora, mint a tiéd, sőt,
talán még nagyobb is. Amint látod, én sírok, te nem. Bárcsak közös lenne a fájdalmunk, így a
könnyeket, amelyeket óhajtasz, én sírhatnám el érted, anélkül, hogy – ahogy mondod –
bármikor megkönnyebbülnék a sírástól. Ne mondj hízelgőnek. Nem vagyok az, imádott
szobor. De mondd el, ki adott neked életet, hol a hazád, hogy hívnak.
POMPEA
A nevem Pompea. Előkelő vérből származom. Itáliában láttam meg a napvilágot. Ott, ahol a
féktelen gyönyör az úr, ahol megvetik a tudást, ahol az egyszerűséget szeretik a könyvekben,
és ahol a korrupció uralkodik az erény helyett – nos, ott emelkednek a városom falai. Ott
laktam. (Sír) Olyan életet éltem, amelyet – látod – már nem lehet életnek hívni, csak halálnak,
sírnak, pokolnak...
RENZO (kétségbeesetten)
Jól mondta Calmon: “A szobor szavai tovább növelik majd a kínjaidat”.
Mondd, Pompea, ha ember lehetnél, összeköthetnénk a sorsunkat? Szeretnél, kedvesem?
POMPEA (sóhajtva)
Istenem, persze, hogy szeretnélek. (Sír) De ne adj reményt, mert ezzel csak megduplázod a
szenvedésemet.
RENZO
Hát szeretsz? Ó, hang, boldoggá teszed a szívemet – és szét is szakítod. Azért kell
szenvednem, mert a szeretett nőnek márványteste van? Nem... megkeresem a madarat: tőle
függ az imádottam átváltoztatása.
POMPEA
Tudom, azt is megígérted: már az is boldoggá tesz majd, ha hallhatod a hangomat, és most
mégsem vagy boldog. Nagylelkű ifjú, hagyd, hogy egyedül szenvedjek a sorsom és a
ballépésem miatt, amely ide juttatott. Ne áldozd fel az életedet, ne tedd ki magad ekkora
szenvedésnek.
RENZO
Kegyetlen volnék, ha engedelmeskednék. (Elindul)

Második jelenet

Truffaldino útiruhában, kocsisostorral valamint Renzo.

TRUFFALDINO Gyors ostorcsapások közepette ezt mondja: menjünk, menjünk, siessünk, nincs
vesztegetnivaló időnk, nem érdemes kövekkel enyelegni, stb.
RENZO Mi az, hová megy, mit csinál? – kérdezi.
TRUFFALDINO Hogyhogy? Renzo smmit sem tud arról, milyen nagy dolgok történtek?
RENZO Nem tud semmit.
TRUFFALDINO Tartaglia király elküldte Pantalonét, az udvari kerítőt, hogy kérje meg a számára
Renzo húga, Barbarina kezét, de az öreg Tartagliona az éneklő almát és a táncoló vizet kéri
hozományul. Barbarina vívódik a madár iránti szerelme és a királynői ambíciói között.
Csodálatos vívódó jelenetet látott tőle Truffaldino, olyan volt, mint a viharos tengeren
hánykolódó hajó, stb. Az udvari kerítő ékes szavakkal szólta le a zöld madár szerelmét és
ugyanilyen ékes szavakkal magasztalta a királyét, és végül úgy tűnt, hogy Barbarina inkább
inkább királynő szeretne lenni. Ekkor viszont – ó, milyen váratlan fordulat – megjelent az öreg
Tartagliona királynő a lovagjával, a költővel, és csípőre tett kézzel ezt mondta:
Senki se reménykedjen abban, hogy a menyem lehet, ha nem hozza hozományul a szép,
zöld madarat.
Miután ezt mondta, távozott a költő karján, aki közben egy – az étvágyat dícsérő – eklogát
szavalt. Barbarina dühbe gurult, kidobta Pantalonét, lelökte a lépcsőn. Úgy kiabált a házban
mindenkinek, mint akit megszállt az ördög: hozzátok ide a madarat! Aztán leroskadt egy
karosszékbe, de még akkor is úgy rugdosott és kiabált, hogy mindenkit megrémített. Négy nő
próbálta lefogni, megoldották a fűzőjét, és elégettek az orra előtt két teljes verseskötetet. Renzo
azért indult el, mert megsajnálta a húgát, de azóta megszállta az ördög – így őrült meg annak
idején Tartaglia király is. A gonosz varázsló dombja, a madár lakhelye igazán nincs messze,
csak háromezer mérföld, minden készen áll, itt az idő: meg kell vigasztalni szegény Barbarinát,
meg kell szerezni a madarat, stb. (Félre; nevet az őrültségeken)
RENZO
Igen, Truffaldino; én már felkészültem rá, hogy teljesítsem ezt a feladatot. De itt jön a
szolgáló, a feleséged.
 Harmadik jelenet

Smeraldina és az előbbiek

SMERALDINA
Segítség, segítség!
RENZO
Smeraldina, ne mondj semmit. Indulok, hogy megszerezzem a zöld madarat. Mindent
értek; meg akarom tudni hogy ki fia vagyok, ki akarom szabadítani a márványból a szeretett
nőt, és boldoggá akarom tenni a testvéremet. Mondd meg neki, hogy figyelje a tőrt: amíg
fényes, él a bátyja. Ha véres, meghalt. Isten veled. (El)
TRUFFALDINO
Ha véres, meghalt. Isten veled.
(Megöleli, majd ocstorcsapások közepette el)
SMERALDINA
Ó, hány bolond él a földön! És milyen nehéz az az élet, amely után úgy sóvárgunk
mindnyájan!

Negyedik jelenet

Smeraldina, Barbarina és Pompea

BARBARINA
Szolgám, hol a bátyám?
SMERALDINA
Elment, nyugodjon meg.
Elindult, hogy megszerezze a zöld madarat;
azt kéri, figyelje a tőrt: ha véres, akkor Renzo meghalt.
BARBARINA
Hála az égnek...
POMPEA
Te őrült, siess, állítsd meg a bátyádat. Meg fog halni.
SMERALDINA
Jaj nekem, a szobor megszólalt. (Reszket)
BARBARINA
Hol itt a csoda? Én hozzá vagyok szokva az ilyesmihez.
Meghal a bátyám?
(Előveszi a tőrt, a tőr fényes)
Mit beszélsz? Hallgass, te hazug. Fényes a tőr, tehát él a bátyám.
POMPEA
Te eszetlen, gőgös nő, akit elvakított a hiúság! Azt várod, hogy véres legyen a tőr, hogy aztán
a bátyád elvesztésén kesereghess?
SMERALDINA (reszket)
Jól mondja a szobor: maga megőrült.
BARBARINA
Szóval szenvedjek inkább attól, hogy nem tudom meg, kik a szüleim? Szenvedjek az emiatt
kapott szemrehányásoktól? Nem vagyok talán méltó arra, hogy enyém legyen a szép, zöld
madár, és egy királynak legyek a felesége? Jaj, túl sokat kívánsz tőlem.
POMPEA
Barbarina, nálam jobban senki sem akarja a madarat, de végzetes dolog akarni őt. Szeretem a
bátyádat. Neked még jobban kellene szeretned, mert a testvére vagy. Magadat lásd bennem.
Látod: ilyenné tett a hiúság. Féld az ég haragját.
Ne gondolj arra, hogy királyné lehetsz, mondj le az esküvőről. Többet nem mondok. Állítsd
meg a testvéredet, vagy örökké sirathatod őt.
BARBARINA
A szobor hangja a szívembe hatol; reszketek. Nagyon aggódom a testvérem miatt. De nagyon
akarom a madarat is, bármi áron... Kétségbe vagyok esve. Jaj, meneküljön meg a testvérem, de
hátha megkaphatom a madarat is valahogy... Szolgám, kövess, indulok az óriás dombja felé.
(El)
SMERALDINA
Tehát igaz. Ha szeretünk valakit, nem tudunk elszakadni tőle. És bár kötöznivaló bolond az
úrnőm, követem őt egészen az óriás dombjáig. Önzésből teszem, de mindegy.

Ötödik jelenet

Terem a királyi palotában

Pantalone

PANTALONE Legszívesebben ledobnám a lépcsőn ezt az öregasszonyt. Ez az első eset, hogy egy
király minisztere egy ismeretlen senkiházival kötendő esküvőt szervez az urának, az öreg
királyné meg csak egy csupor vizet és egy almát kér hozományul – nem kéne úgy ledobni ezt a
szörnyű nőt a lépcsőn, mint egy papucsot? Ezek a szörnyűségek, a víz, az almák, a zöld madár
nyilván nagy dolgok, ha ennyire akarják őket... Kételkedem az ilyen nagy szerelmekben... nem
is tudom... A két bebugyolált gyerek, akiket a folyóba dobtak... nem is tudom. Mindezt ezért a
két ikerért... Annak a híres költőnek a szavai... hát, nem tudom. Látszik, hogy ebben a lányban
is van valami a három narancsból... Mindenesetre nem mondhatok semmit, mert attól félek,
meghalok, ha túl sokat beszélek. Azt mondják, Truffaldino és Smeraldina gyerekei ők, de
ugyan már! Az igazi szülők nem bánnak így a gyerekeikkel, ráadásul ezekre a csodákra, ilyen
palotákra sem lehet ilyen gyorsan szert tenni úgy, ha csak kolbászt árul az ember. Szent
Katalin vérére mondom, fel akarok tenni néhány úriemberhez méltó kérdést Smeraldinának és
Truffaldinónak, és ha elérem, hogy mondjanak valamit, valami titkot, amit nem tudok, és ha az
a történetük, amit gondolok, akkor az életem árán is elmesélek mindent, mert ha egy apa
elveszi a saját lányát, annak megvakulás a vége – így járt a szegény Oidipusz is; jobb kampót
tenni a torokba, és felakasztani magunkat, mint egy hízlalt pulyka... (El)

Hatodik jelenet

Tartaglia és Tartagliona.

TARTAGLIA (menekül az anyja elől)

TARTAGLIONA
Fiam, ne menekülj előlem.
TARTAGLIA
Anyám, kiűztem magát a szívemből, nem bírom többé elviselni, temessék már el, rég itt volna
az ideje.
TARTAGLIONA
Te szerencsétlen, becsapott boszorkányfióka, belefáradtam;
nem akarom, hogy egy zabigyereket vegyél el, aki azt sem tudja, kicsoda. Nem akarok egy
fattyút menyemül, és nem akarok olyan gyerek nagyanyja lenni, akinek szégyenkeznie kell a
származása miatt.
TARTAGLIA
Nem tudom, hogy fattyú-e vagy sem, de azt biztosan tudom, hogy sosem leszel senkinek a
nagyanyja. Te sátánfajzat, azt veszek el, akit akarok és aki teszik, te meg menj hozzá az
ördöghöz, és vigyen is el!
TARTAGLIONA
Te gyilkos, te gazember! Mindent értek.
Kérem a hozományt, hat százalékos kamattal;
meglátod, elviszem még a nadrágodat is.
TARTAGLIA
Értem már. Ezt az a rémes költő tanácsolhatta, aki azon mesterkedik, hogy végrendeletet
írasson magával. Maga meg azt hiszi, ostoba öregasszony, hogy szereti magát. Nem félek
magától. Börtönbe záratom, huszonnégy váddal illetem, és olyan jó ügyvédeket fogadok, hogy
a börtönben kell majd megdöglenie. A tetves költőjét meg úgy fenékbe rugdosom, hogy
ezentúl legfeljebb csak a regattára ír majd dalokat.
TARTAGLIONA
Jól van, meglátjuk, melyikünk lesz az ügyesebb.
Félórán belül írok egy végrendeletet, amelyben minden vagyonomat a férjemre hagyom, és
ennek garanciájaként elkobzom a királyságodat, de még a fogaidat is az állkapcsodból.
Majd meglátjuk, tisztelni fogsz-e akkor.
Jaj, sosem kellett volna férjhez mennem; ez a jutalma annak, aki gyereket szül. (Sír)
TARTAGLIA
Vedd el Monterotondót, és buktass meg mint királyt,
nem hiszek a krokodilkönnyeknek.

Hetedik jelenet

Pantalone és az előbbiek

PANTALONE (sietve) Felség, felség, nagy dolgok történtek, igen nagyok. Béküljön ki az anyjával,
felesleges ez a családi perpatvar, nincs rá idő. Az ikrek palotájából jövök, és nem megyek oda
vissza többé. A szolgák gyászruhát viselnek, zokognak, semmire sem felelnek, rémület-,
koporsó- és temetésszag terjeng az egész házban. A föld alá kerültek. Bele kell nyugodnunk.
Olyan adósság volt ez, amelyet mindnyannyiunknak kellett megfizetnünk.
TARTAGLIA (kétségbeesetten)
Most biztosan örül. Jaj, Jupiter, jaj, Jupiter, jaj, Merkur, jaj, ellenséges ég! Felnyársalom
magam a köldökömnél. (Dühösen el)
PANTALONE Felnyársalod magad a köldöködnél? Hacsak nem vágják le Pantalone lábát, ezt az
előadást nem nézi meg. (Futva el)
TARTAGLIONA
Kezdenek megoldódnak a dolgok. Ó, nagy költő! Bárcsak megmenekülhetnék az összes
fenyegetéstől.

Nyolcadik jelenet
 Brighella és Tartagliona

BRIGHELLA Biztos mind az óriás dombján vannak – nem is kéne többé hazajönniük.
TARTAGLIONA
Így lesz, az biztos. A fiam, a király
épp készül felnyársalni magát.
Jobb, ha megmondom: pirulok, költő, mert szeretlek.
BRIGHELLA
Köszönöm, olyan kegy ez, amellyel keveseket ajéndékoz meg az ég. De engedje meg, Felség,
hogy azt is elmondjam: ez köztünk semmin sem változtat – csak legyen óvatos, és csinálja meg
gyorsan a végrendeletét.
TARTAGLIONA
Soha többé ne beszélj nekem a végrendeletről. Felizgatsz a rossz jóslataiddal. Szeress és írj;
csak ez a feladatod. (El)
BRIGHELLA Nincs mit tenni: hallani sem akar a végrendeletről. Ha az ikrek valóban ott vannak,
az óriás dombján, akkor menjen értük az ördög, és vigye el őket! A jóslat nem ad pontos
választ, és előre látom, hogy bárhogy mennek is majd a dolgok, én, szegény költő csak ezt
hallom majd: “Szeress és írj; csak ez a feladatod.” Ég óvjon az ilyen sorstól. (El)

Kilencedik jelenet

Az óriás dombja, a háttérben palotával. A kapuja előtt a Szép zöld madár áll egy falécen, amelyhez
a lábánál van odakötözve. Néhány szobor látszik szanaszét a dombon. A földön összehajtott
papírlap hever.

Renzo, Truffaldino és a Szép, zöld madár

RENZO
Nem tudtunk volna előbb ideérni.
TRUFFALDINO Legutóbb fiatalkorában futott ennyit, hogy az ördög vinné el...
RENZO
Bizonyára ez az óriás dombja.
Ott a hőn óhajtott madár, és nem látok semmi veszélyt. Truffaldino, nézz körül: látsz-e
vadállatokat, sárkányokat, óriásokat vagy kígyókat.
TRUFFALDINO Körülnéz: nem, még egy hangyát sem lát, de akkor is ugyanez történt, amikor az
almákért mentek, először akkor sem látszott semmi, aztán mégis mi lett a vége... Azt tanácsolja
Renzónak, hogy hívja segítségül Calmont, a szobrot.
RENZO
Nem, nem akarom segítségül hívni sem őt, sem mást; nem vagyok sem gyerek, sem megfáradt
öregember. Nem akarok több feladatot. Mindabból, amit kért, az igazat megvallva nem
csináltam meg semmit, de nem érdekel. Ha hívnám, idejönne, és hosszú, súlyos beszédet
intézne hozzám, elmondaná, hogyan kellene viselkednem, és összeszidna mindazért, amit
elmulasztottam. Zavar, hogy sosem sikerül hasznot húznom abból, amit csinálok, úgy, hogy
senkinek se kelljen köszönetet mondanom érte. Fogd meg a madarat és hozd ide, könnyű
dolgod lesz: csak egy lánc van a lábán.
TRUFFALDINO Calmon nem kért sokat, mindössze egy új orrot kért. Nem biztos benne, hogy
segítség nélkül ki tudja szabadítani a madarat. Renzo ostoba, amiért nem hív segítséget. Ő
(mármint Turffaldino) ha bajban volt, mindig kért segítséget, és miután segített neki valaki,
sosem gondolt a jótevőjére – úgy kezelte, mintha nem is segített volna. Ha újra szüksége lett az
 illető segítségre, a legkisebb szégyenkezés nélkül újra segítségül hívta. És amikor az
szemrehányást tett neki, amiért nem köszönte meg az előző alkalommal, Truffaldino lehajtotta
a fejét, úgy tett, mintha sírna, nagyon fájna neki, és teljesen igazat adna annak, aki megrótta.
De amikor az újra segít neki, Truffaldino megint elfelejti megköszönni... Renzo feleslegesen
kérkedik azzal, hogy ismeri a modern filozófiát, hiszen a filozófiai könyveknek még a borítóit
se látta. Ismerni a világot azt jelenti, hogy az ember meg tudja szereni azt, amire szüksége van,
akár jót, akár rosszat – a modern filozófia szerint ez a boldogság alapja.
RENZO
(Veréssel fenyegeti Truffaldino) Eredj a madárért, gazember!
TRUFFALDINO Bizonygatja, hogy erős a lelke, tisztában van a doktrinákkal, tehát jól viseli a nagy
filozófus, Renzo rugdosását; nem akar veszélybe kerülni, úgyhogy ha Renzo nem hívja
Calmont, ő bizony nem megy oda.
RENZO
Miért hallgatom meg? Nem engedhetem meg magamnak, hogy késlekedjem, miért állok itt
még mindig? (Gyors léptekkel elindul a madár felé)
TRUFFALDINO Menjen csak. Meglátja majd, hogy előjön majd az óriás, vagy más, nagy dolog
történik, mindenesetre bármi lesz is, az nagy szerencsétlenséget jelent majd.
(Renzo majdnem odaér a madárhoz, előkészületeket tesz az elfogására)
MADÁR
Hová szaladsz, boldogtalan? Te tudatlan, hálátlan, mit teszel? Megfizetsz az őrült
bátorságodért.
RENZO
Istenem, mi ez?! Nagyon fáj!... Félek!... Szolgám, segíts!... Hálátlan vagyok... és most
megbűnhődöm... Calmon, bocsáss meg... de nem érdemlem meg a bocsánatodat... (Szoborrá
változik)
TRUFFALDINO Megrémül. Berohan a színpad közepére. Nem lát semmi veszélyt. Látja, hogy
Renzo mozdulatlanul áll és fehér lett; viccelődik ezen. Azt mondja, ha megszerezhetné a
madarat, egyáltalán nem törődne a gazdája szerencsétlenségével. Elmenne Velencébe, és csak
szórakozna, bolondságokat csinálna. Óvatosan közelít a madárhoz.
MADÁR
Hát itt vagy, te gonosz. Te is feleslegesen próbálkozol.
A torz vágyadat megállítja az ég.
TRUFFALDINO
Istenem, mi ez?! Nagyon fáj! Félek!
Soha többé nem teszek ilyet, szívemből megbántam!
Késő bánat... (Szoborrá változik)

Tizedik jelenet

Barbarina és Smeraldina.

BARBARINA
Azt hiszem, barátnőm, hogy ez a boldog reggel, amely segít rátalálni a helyes útra, csak azt
jelentheti, hogy jól van a bátyám.
SMERALDINA
Ó, bizonyára. Mint ahogy az is jót jelez, hogy még nem estünk hasra, és nem törtük ki a
nyakunkat.
BARBARINA
De nem látom itt a bátyámat.
Pedig ez a híres domb, az pedig a zöld madár.
 Jaj, nem szeretném, Smeraldina, ha Renzo meghalna miattam. Hevesen dobog a szívem...
SMERALDINA
Ugyan, ne ijedjen meg. Nagyon gyorsan ideértünk. Talán a bátyja nem volt ilyen gyors, mint
mi.
BARBARINA
Nem, Smeraldina, kegyetlen érzések gyötörnek, bűntudatot és némi lelkiismeretfurdalást
érzek. Istenem, előveszem a tőrt, és megnézem, hogy fénylik-e vagy vézik; reszket a kezem,
mert félek attól, amit látni fogok. Nem bírom...
SMERALDINA
Ugyan, legyen bátor! Az előbb olyan merész volt, most meg ilyen gyáva?
BARBARINA
Rossz lelkiismeretem, barátnőm... Megvan rá az okom... De bátornak kell lennem, és csakis én
leszek az oka, ha meghalok a fájdalomtól. (Előveszi a kést: vérzik.) Istenem!... Szűzanyám!
Meghalt a bányám, és én öltem meg! (Leejti a tőrt, elájul)
SMERALDINA
Ó, én szegény! Szegény fiam!
Szegény lányom! Szegény férjem! (Felsegíti Barbarinát)
BARBARINA
Hagyj, Smeraldina; senkitől sem érdemlek segítséget többé. Gyűlöletet érdemlek mindenkitől,
és legfőképp tőled. Szegény asszony! Nagylelkűen megmentettél a haláltól, felneveltél, a
magad egyszerű módján szeretetre, szerénységre, kötelességtudásra, a halandók normális
életére neveltél, én meg kinevettelek, tévúton jártam, és a hibás tanulmányaim nyomán azt
hittem, hogy ésszel úrrá tudunk lenni az emberi szenvedélyeken, amelyek ott vannak
mindnyájunk lelkében. Megvetettem a szenvedélyeket, de végül megmozdultak az érzéseim, és
kielégíthetetlenül kínoznak – az érzéseim rabja lettem. Már jól látom a hibáimat, csak sajnos
későn. Nem halt ki belőlem az értelem, barátnőm, és ebben a drámai pillanatban – így járnak a
gonoszok – tisztán látom az igazságot. Undorodom magamtól. A hiúságom gyönyörűnek
láttatott a világ szemében, az istenek szemében viszont olyan nő vagyok, akinek a pokolban a
helye. A bölcseket megnyugtatja a tudás, én viszont szenvedek tőle. (Sír)
SMERALDINA (sírva)
Drága Barbarinám... sajnállak. Érzem, megszakad a szívem... Sajnálom, hogy ilyen nagy a
fájdalmam... fáj a szívem, amiért tudatlan vagyok... és nem tudlak megvígasztalni. Minden
csak önzés, lányom; te is önzésből siratod a bátyádat.
BARBARINA
Igazad van, ha kinevetsz. (Kézen fogja) Mindenért megbűnhődöm. Ó, ártatlan barátnőm,
milyen boldog lennék a régi, szegény életemmel, amelyet veled éltem, mennyire örülnék a
szakadt ruháimnak, a mezítláb mászkálásnak, a kócos hajamnak, milyen jó lenne inni veled a
patakból, és füvet enni ebédre! Nem lennék gazdag, de a lelkiismeretfurdalás sem gyötörne,
hogy megöltem a bátyámat. Jaj, ezt a rossz, gonosz nőt, aki vagyok, még az ég sem szánja. Ez
kétségbeejtő. (Sír)

Tizenegyedik jelenet

Sötétség, villámlás, stb.

Calmon és az előbbiek

CALMON
 Úgyanígy keserednének el az életük legnehezebb pillanatiban mindazok, akik olyan mestert
követnek, aki azt tanítja, hogy nem kell a túlvilágban hinniük.
SMERALDINA
Jaj nekem! Még egy szobor!
BARBARINA
Calmon, ha méltó vagyok a könyörületedre, és ha megmenthetem a bátyámat, kérlek, segíts!
SMERALDINA
Milyen jóban van a szobrokkal.
CALMON
A bátyád meghalt; megmondtam, hogy meg fog halni. Lehet, hogy meg tudod menteni, de
akkor a saját életedet is kockára teszed. Azt tanácsolom, csillapítsd a bánatodat, sirasd el a
bátyádat, és menj haza. Nemcsak te okoztad a halálát, hanem ő, saját maga is, mert gőgös,
hálátlan és ostoba volt. Én, Calmon, nem tudok mást tanácsolni neked. Ha nem követed a
tanácsaimat, meghalsz, és többé nem tudlak tanítani...
BARBARINA
Nem, Calmon; nézd ezeket a könnyeket: vagy feltámasztom a bátyámat, aki miattam halt meg,
vagy én is meghalok.
SMERALDINA
A férjemnek is add vissza az életét, még akkor is, ha gazember...
CALMON
Kelj fel, és hallgass ide. Látod a dombon a Zöld madarat? Ezen a helyen kívül senkinek sem
árt, és nyugodtan szerethetitek egymást. De ott, ahol most van, halált hoz mindenkire. A
madártól függ a bátyád élete, a kísérőd férjének az élete, és még sok más boldogtalané. Ő az,
aki ismeri a születésed titkát. Lehet, hogy ez a titok boldogságot hoz neked. És nemcsak téged
tesz boldoggá, hanem az udvart és az egész királyságot is. Lehet, hogy megoldódik az összes
sötét ügy és megbűnhődik minden bűnös, ha sikerül megtudod a titkot. A madártestben
elvarázsolt királyfi rejtőzik. Figyelj rám, és jól jegyezd meg a szavaimat. Csak az foghatja meg
a madarat, aki óvatosan közeledik hozzá, és égi védelem alatt áll. Tőle hét lépés, egy láb, négy
uncia és egy ujjnyi távolságban kell megállnod, és nem tévedhetsz egyetlen centit sem. Amikor
odaérsz erre a bonyolult pontra, neked kell először beszélned hozzá; azokat az antik
verssorokat kell mondanod, amelyeket egy papíron találsz majd magad előtt. (Rámutat a
földön heverő papírlapra) Ha először a madár szólal meg, meghal az, aki őt akarja. Az is
meghal, aki tovább megy a pontnál, miközben beszél. Látod, milyen nehéz vállalkozás ez.
Nem tudok segíteni rajtad, ha meghalsz. Rajtad múlik, hogy akarod-e vagy sem. Ha sikerül, ne
felejts el – ebben ne utánozd a hálátlan bátyádat. Itt hagylak, lányom, a háborgó lelkeddel,
tovább nem segíthetek. Az ég óvja a lépteidet. Megyek. (Sötétség, stb; Calmon eltűnik)

Tizenkettedik jelenet

Smeraldina, Barbarina, Renzo, Truffaldino, Cappello, Cigolotti és a zöld madár

SMERALDINA
Az ördögbe is, ezt a kockázatot csak az vállalja, aki bolond. Hét lépés, egy láb, négy uncia, egy
ujj... ilyen messzire kell megállnia a madártól annak, aki aláveti magát a próbának, és egy
hajszálnyit sem tévedhet, mert akkor meghal, sőt, akkor is, ha a madár szólal meg előbb?
Meghal, aki továbbmegy vagy rosszkor szólal meg? Barbarina, legyünk inkább mindketten
özvegyek, menjünk innen.
BARBARINA
Nem, Smeraldina; alávetem magam a próbatételnek. (Felveszi a levelet)
SMERALDINA (visszatartaná)
Ne, drága kislányom!
BARBARINA (kiszabadítja magát)
Hagyj; döntöttem. Az ég vezesse a lépteimet és a tekintetemet.
(Barbarina közelít a madárhoz, majd megáll, lazzók közepette kiméri a pontos távolságot,
egyensúlyozni próbál, közben halad előre, és szétnyitja a papírlapot)
SMERALDINA (izgatottan)
Szegény kislányom!... Jaj nekem, hát persze, hogy meghal. Csak lassan, Barbarina; már csak
egy lépés hiányzik, már csak négy uncia... egy ujj... és már csak az utolsó pont... csak az a
pont. Szólalj meg gyorsan, itt az idő. Istenem, micsoda gyötrelem!
BARBARINA (olvas)
Aranyszárnyú, zöld madár, nézz rám, én vagyok az, Barbarinád,
sok hegyet és mezőt bejártam, hogy megszerezhesselek, drága kincsem.
AUGELLINO
Ó, édes kislányom, szerelmem, életem, a tiéd vagyok, ó, micsoda boldogság...! Fogj meg és
menjünk, új kalandok várnak ránk, és minden vágyunk teljesül. (Barbarina gyorsan megfogja)
SMERALDINA (tapsol)
Micsoda öröm! Bravó, bravó, bravó.
BARBARINA
Szép, zöld madár, segíts a bátyámon.
AUGELLINO
A bal szárnyamból tépj ki egy tollat, érintsd meg vele a szobrot, és visszakapod a bátyádat.
BARBARINA (kitépi a tollat, megérinti Cigolotti szobrát, aki emberré változik)
CIGOLOTTI (közönyösen nyúl a dohányosdobozáért)
Aki a régi utat újra cseréli, gyakran csalódik.
Azt hittem, hogy ha megszerzem a madarat, gazdag leszek, és építhetek egy házat, de jaj
nekem, nem sikerült. Jobb lett volna, ha Ottavian dal Leone, Pepino király, a szép Drusiana és
Bovo d'Antona példáját követem. (El)
BARBARINA (megérinti a tollal Cappello szobrát, aki emberré változik)
CAPPELLO (kiabál) Szegény Cappello! Ha nem szabadítottak volna ki, soha többé nem
vacsoráztam volna. Én, a szerelmes, úgy éreztem magam, mint egy marinírozott angolna a
Moranzani-gáton, mert féltékeny voltam ezekre a kutyákra... (El)
BARBARINA (megérinti Truffaldinót, aki emberré változik)
TRUFFALDINO Megrázza magát, azt mondja, nem beszél többé a modern filozófiáról, úriemberré
akar válni, megöleli a feleségét, stb.
BARBARINA (megérinti Renzót, aki emberré változik)
RENZO
Drága húgom, ki adta vissza az életemet?
BARBARINA (megöleli)
Remélem, kevésbé őrült jövő vár ránk.
SMERALDINA
Nem értek semmit; ez egy új világ.
MADÁR
Gyerekek, menjünk, mert ha ideér az óriás, mindnyájan meghalunk.

Megjegyzés: Cigolotti és Cappello figuráját nyugodtan ki lehet cserélni bármilyen más, a

közönség számára ismerős, jól parodizálható figurákra.
 Ötödik felvonás

Csodálatos kert. Az egyik oldalon szökőkút, a másik oldalon szobortalapzat, rajta vödörrel.
Középen asztal, körülötte levelekkel borított székek.

Első jelenet

Tartaglia, Barbarina, Renzo, Pompea, Tartagliona, Pantalone, Brighella a székeken ülnek,

Truffaldino és Smeraldina állnak.

TARTAGLIONA (halkan Brighellának)

Költő, nem beszélek többé, ahogy tanácsoltad.
BRIGHELLA (halkan Tartaglionának)
Folytatni kell a játékot, ezt mondják a jóslataim.
Ha a király feleségül veszi Barbarinát, rászakad az összes szerencsétlenség, de ha nem veszi el,
akkor engem, Brighellát, az asztrológust sütnek meg elevenen.
RENZO (Pompeának)
Kedvesem, mégis boldogok leszünk. Ki gondolta volna, hogy egy madártollnak ekkora ereje
lehet?
POMPEA (Renzónak)
Mindent a szerelmednek köszönhetek, és mindeig hálás leszek neked. Szerető, hű, alázatos
feleséged leszek.
SMERALDINA (Truffaldinónak)
Mostantól szeretni fogsz?
TRUFFALDINO
Annyira gyengéd érzelmeket táplálok irántad, mintha csak ma találkoztunk volna először, mert
észhez térítettél. (Kezet csókol neki)
TARTAGLIA
A fenébe is, Barbarina, azért hívtál ide, hogy azt hallgassam, ahogy mások a boldogságukról
beszélnek, és felidegesítsem magam ezen? Mindenki boldog, csak a király nem. Az anyám
máris boldog, mert nagymama lesz. Nem értem, miért utasítod vissza a király kezét és ágyát.
Szilajabb leszek, mint egy ló, és széttépem az összes kantáromat és szíjamat.
BARBARINA
Ne haragudjon, királyom. A választásomnak sötét indokai vannak, baljós előjelek fenyegetik a
házasságunkat. Talán most eljön a pillanat, amikor megoldódik minden érthetetlen dolog
rejtélye. Én is nagyon kíváncsi vagyok, hogyan végződik majd ez a görög tragédia.
Truffaldino, Smeraldina, hozzátok ide az éneklő-tácoló aranyvizet a varázslatos üvegben, a
beszélő madarat és a zenélő almát. Készen állok, és amikor a sors is úgy akarja, a magáé
leszek. (Truffaldino és Smeraldina el)
TARTAGLIA
Tehát egy almától, egy kis víztől és egy madártól függ a házasságunk? Ez kissé nevetséges...
PANTALONE (félre) (Legszívesebben megfojtanám ezt a nőt; nem beszélhetek. Ha tudni akarják,
mit érzek, gondoljanak a viharos tengerre...)
(Smeraldina és Truffaldino visszajön a vízzel, az almával és a szép, zöld madárral)
BARBARINA
Hozzátok ide a madarat, tegyétek oda az almát, és abba a vödörbe öntsétek a vizet.
(Smeraldina a madarat az asztalra, az almát a szobortalapzatra teszi. Truffaldino – néhány
lazzó közepette – a vödörbe önti a vizet. Ezután halkan, alig hallhatóan megszólal néhány
hangszer, a víz lassan, alig látható módon táncolni kezd, aztán egyre hangosabb lesz a zene, és
egyre élénkebben táncol a víz, végül szökőkúttá változik. Nagy szimfónia.)
TARTAGLIA, TARTAGLIONA, POMPEA, RENZO, PANTALONE, BRIGHELLA,
SMERALDINA, TRUFFALDINO
Gyönyörű! Remek! Nagyszerű!
BARBARINA (megálljt parancsol a víznek, erre a zene is elhallgat)
Víz, lassabban zenélj, kísérd az alma énekét, te pedig (az almának) ereszd ki szépen a
hangodat. (Az alma recitativóba kezd, a víz kíséri)
Féld azt, aki régóta együtt élt hibáival. Aki sosem bánta meg a hibáit. Eljött a pillanat, amikor
az ég haragja megbünteti az ostobákat, és az igaztalanul bűnhődők elnyerik a jutalmukat.
(Az alma a következő áriát énekli, a víz kíséri)
Hasadjon szét a sír,
amelyben az ártatlan,
fiatal galamb
oly sokáig szenvedett fájdalmasan.
Jöjjön az égi igazság, és büntesse meg a rosszakat.
Örvendezz, Tartaglia,
ragyogni fog a királyságod. (A víz és az alma abbahagyják a zenélést)
MIND (mint fent)
Gyönyörű! Remek! Nagyszerű!
TARTAGLIA
Lassan a testtel, ne kiabáljatok annyira,
szeretném elmondani, amit gondolok.
Reszkessen, aki régóta bűnös életet él,
és akinek a lelke nem hajlik arra, hogy megbánja a bűneit.
Barbarina, szamár vagy, ha nem akarsz férjedül;
reszkess: az alma világosan megmondta...
TARTAGLIONA (halkan Brighellának)
Költő, reméljük a legjobbakat...
BRIGHELLA (halkan Tartaglionának)
Nos... ha nem veszi feleségül, engem elevenen megsütnek.
TARTAGLIA
Ég igazságos haragja, büntesd meg a bűnösöket,
tedd boldoggá Tartagliát, és virágoztasd fel az országot.
Add a kezed, ne várjunk a szerelemre.
Fel kell vidítanotok – ezt mondja az alma.
BARBARINA
Mielőtt ez megtörténne, királyom, hadd beszéljen a madár.
TARTAGLIA (dühösen)
Nem akarok meghallgatni semmiféle madarat.
Add a kezed, vagy ha nem, erőszakkal leszel az enyém.
MADÁR
Állj meg, hallgass meg, és láss tisztán.
Ne vedd el Barbarinát: ha elveszed, a saját lányodat veszed el.
TARTAGLIA
Hogyhogy a saját lányomat? Ez a madár megőrült.
MADÁR
Nem, nem őrültem meg; jól figyelj rám, Tartaglia.
Mindjárt kézzelfoghatóvá válik számodra az igazság.
Ők Renzo és Barbarina, az ikrek, a te gyerekeid,
akiket kiskorukban Pantalone a folyóba hajított.
Hála nekem, az eltemetett Ninetta is él.
Itt jön a barlangból vidáman és szabadon.
TARTAGLIONA (Brighellának)
Jaj nekünk, elvesztünk, Brighellám, asztrológusom.
BRIGHELLA
Elevenen megégetnek...

Utolsó jelenet

Ninetta és az előbbiek.

NINETTA
Ki szabadított ki a mocskos barlangból? Kinek köszönhetem, hogy újra láthatom a csillagokat?
TARTAGLIA
Ó, kit látok, kit látok?! A feleségemet!
Úgy tűnik, kissé megöregedett, de nem baj; jó férj vagyok,
és azt teszem, amit egy jó férjnek tennie kell.
Gyerekeim... Ninetta... gyerekeim... össze vagyok zavarodva;
akkor hát nem két fattyú...?
Elájulok (Elájul).
PANTALONE Ugye, megmondtam: ügyesen becsomagoltam őket...
MADÁR
Senki se mozduljon, uraim,
következnek az utolsó átváltozások.
Menj, Tartagliona, a békák közé, a mocsárba.
És dicsőség a költőnek, akire mindig hallgatott.
TARTAGLIONA
Istenem, költő, teknősbékává változom. (Teknősbékává változik)
BRIGHELLA
Drága imádottam, én szamárrá változom. (Szamárrá változik)
TARTAGLIONA
Fiam, bosszút álltál, élj boldogan Ninettáddal,
én elsüllyedek a mocsárban. (Lassan el)
TARTAGLIA
A fenébe is! Anyám, a királynő teknősbékává változott, és mindjárt eltűnik!
BRIGHELLA
Én az új ruhámban botütések zenéjére fogok jósolni egy malomban.
(Rugdos, majd el)
MADÁR
Figyelem, uraim, most jön az utolsó meglepetés.
Az utolsó lesz a legszórakoztatóbb.
Én Terradombra királya vagyok,
akit madárrá változtatott az óriás, ahogy azt sokan tudjátok már.
Minden bevégeztetett, beteljesül a sorsom.
Megölelem Barbarinát és feleségül veszem.
Mindenki legyen boldog, és kevesebbet filozofáljatok,
ha már nem tudjátok érdekesebb dologra használni a fantáziátokat.
Nektek, akik bölcs dolgokat találtok a mesékben,
azt mondom: “A butaság mindenki filozófiája”.
(Királlyá változik)
 Tartaglia összeölelkezik Ninettával, Renzo Pompeával, Terradombra királya Barbarinával,
Tartaglia a gyerekeivel, Truffaldinóval, Smeraldinával, Pantalonéval, stb.

BARBARINA
Calmon jutalmul visszakapja az orrát,
ha ezt önök, kedves nézők, lehetővé teszik.
Lehet, hogy nem tetszett a mesénk,
de ha már eljátszottuk,
legyenek szívesek, tapsoljanak meg bennünket.