MOLDOVA GYÖRGY

A BOLYGATÓ

URBIS KÖNYVKIADÓ
SZENTENDRE, 2014
© Moldova György, 2014

A táblaborító
NAGY PÉTER
munkája
 AJÁNLÁS

Mikor ezeket a sorokat papírra vetem, már

betöltöttem a nyolcvanadik évemet. Soha nem
képzeltem, hogy ennyi időt élek meg, abban sem
hittem, hogy érdemes volna.
Móricz Zsigmond szerint hatéves korunkig
megtörténik velünk mindaz, ami fontos, a többi csak
ráadásnak számít. Én előbb húsz, majd negyven évet
engedélyeztem magamnak, és lám, a dupláját is
túlléptem. Beigazolódott a régi mondás: a magas kor
csak azt bizonyítja, hogy az ágyúgolyónak nincs szeme.
Azon kár töprengeni, hogy jól jártam-e, nem a saját
szándékunkból jöttünk, és nem tőlünk függ, hogy
meddig maradunk. A sírkőre vésett két számot nem mi
határozzuk meg, sem azt, hogy mit fognak közre. Elég
volt, mindenképpen elég volt. Mikszáth Kálmán azt
mondta: „pályám során több illúziót vesztettem, mint
hajat, pedig valaha sok hajam volt és mára igen kevés
maradt".
Belátom, hogy a keserves próbálkozásaim nem
oldottak meg semmit, legfeljebb fenntartották a
reményt, hogy egyszer még jöhet valaki, aki majd
igazságot szolgáltat a veszteseknek. Lennék fáklya,
amely bevilágítja az ő útját, várom, hogy jelezhessem a
Messiás érkezését: rosszul fizetett állás ugyan, de
örökös.
Kedvem telik benne, hogy ebben a könyvben
felidézzem néhány írói-politikai vállalkozásomat. Címül
legszívesebben azt választanám, hogy „felbontandó
halálom után!", de ez ellenkezne lelkem kívánságával,
hogy megfogyott erővel is jelen legyek a mindennapok
csatáiban. Azt szerettem volna, hogy a testemben rejlő
energia maradékát is felhasználhassam, üresen tegyék
le a koporsómat.
 I.

HARCOKRA ÍTÉLTEN
 Sárközi Márta, a magyar irodalom nagyasszonya,
egyszer elvitte kielemeztetni a kézírásomat egy
grafológushoz. Az avatott léleklátó nem ismert engem,
úgy hozta meg az ítéletét: „olyan emberről van szó, aki
ha látszólag passzívan üldögél is egy szoba sarkában,
akkor is nyugtalan és nyugtalanságot áraszt magából".
Tagadhatatlanul büszke voltam erre a rejtélyes
jellemvonásomra, bár nem tudtam, hogy miből
származik ez a feszültség. Annyi bizonyos, hogy nem
családi génjeimből ered, ahol a testvérbátyám el tudott
beszélgetni, játszani, ott én óhatatlanul verekedésbe
keveredtem.
Ez az alapállás nemcsak a hétköznapi életemben
mutatkozott meg, de a hivatásomban is, a majd
hatvanéves írói pályafutásom mindvégig konfliktusokkal
volt kikövezve. Az első támadás 1955 decemberében
ért, még a 22. évemet sem töltöttem be, alig néhány
novella állt mögöttem, egyikük, az „Elátkozott úton"
azonban magára vonta a figyelmet. Egy olvasó a
következő levelet küldte a „Csillag" írószövetségi
folyóiratnak:

„Kedves Szerkesztőség!
Lapjuk ez évi 12. számában Moldova György tollából
megjelent novella ügyében írok Önöknek.
Előrebocsátom: nagyon csodálkozom, hogy ez a novella
most és itt megjelenhetett. Méghozzá nemigen ismert –
számomra legalábbis ismeretlen – írótól, ami legalábbis
gondosabb lektorálási munkát feltételez, mint a már
»beérkezett« írók esetében, akiknél elképzelhető, hogy
munkásságuk ismeretében kevésbé gondosan nézik át
az írásukat, mielőtt megjelentetik.
 A szóban forgó írásmű torzan és hazugul oldja meg
felvetett problémáját: a tehetséges fiatal tisztnövendék
megszeret egy kulák lányt, ezért a tiszti iskolát
elhagyja, Komlóra kerül, miközben fizikailag pusztul,
lelkileg züllik és mindenki elhagyja (»Nem számít
senkinek sem az én életem!«), s csak a testet-lelket ölő
munka várja.
Már ez a rövid kivonat is eleget mond, de nézzük
meg közelebbről: mi is az, ami ebben a novellában torz
és hazug.
Elsősorban az, hogy az író pártállása a novella
elolvasása után arra kényszeríti az olvasót, hogy
felháborodva gondoljon arra a »társadalmi
igazságtalanságra«, mely két szerelmes fiatal közé áll,
szerelmüket lehetetlenné teszi, együttélésüket felborítja.
Katika, aki »nem tehet arról, hogy ki szülte«, éppen
olyan szimpatikus, mint Urbán Feri, a novella hőse, akit
ez a szerelem egész élete folyásából kivet – »bár kevés
olyan tisztje van a népnek, mint ő« (amit remélünk is,
hogy így van).
De mindenekelőtt minden szimpátiánk a szerelmesé,
aki hősként dacol a külvilággal. Mert saját magában egy
percig sem okoz konfliktust, hogy ő kit szeret –
ellenkezőleg! »Esküszöm neked, testvér… nekem
mindenki hiába mond akármit, én azt csinálom, amit
jónak érzek és sohasem fogok mást csinálni. Nekem
elhiheted. Ráment a becsületem, a tiszti rangom, de
nem sajnálom, mert azt csináltam, amit én akartam…«
Rajta, fiatalok, tanuljátok meg Moldova-Urbántól,
milyen az igazi, mindent megvető, hősi magatartás!…
…De hogy mi is hát az elítélendő ebben a
kapcsolatban, azt az olvasó az egész novella alatt nem
tudja meg. Inkább: a megértő író megértést kelt a lány
apjának helyzetével kapcsolatban. A novella kulákleíró
része a következő: »Addigra összetegeződtünk az
apósommal, állandóan panaszkodott: sok az adó, nagy a
teher, őt meg különösen bántják, pedig hol van már az a
nyomorult gőzmalom, és még mindig terheket visel
érte…« Az olvasó szinte meg is sajnálja: tényleg hol van
már a gőzmalom! Az író mindenesetre együtt érez a
kulákkal, és igazi kulák mivoltát nem mutatja meg, nem
is akarja…
Csakis az író fejében létezik az a tiszti iskola, ahol a
növendékek »szavukat adják«, hogy… nem mennek
templomba, csak az ő írói képzeletében létezik a
»hányavetiség«, fegyelmezetlenség, a komázó
parancsnok otromba és durva módszereivel.
Másodsorban itt van Komló bemutatása. A szállásról
csak annyit tudunk meg, hogy »akad egy-két lopós a
szomszéd szobában«. [Belátom, önmagában nem
bizonyítja a történet hitelességét, hogy én abban az
időben a komlói Kossuth-bányában dolgoztam, és a
munkás-szálláson laktam. – M. Gy.]
Magáról az ott folyó munkáról pedig: »minden
vasárnapot végigdolgoztam, néha két műszakot is
lenyomtam, egymás után, úgy zúgott a fejem, mintha
víz alatt járnék…«
Mindez már egy éve tart, de hősünk nem tudta
magát összeszedni. Pedig szegény látnivalóan annyira
töri magát, hogy meg sem tud mosdani munka után, ezt
feketén lecsorgó könnyei tanúsítják. [Ha a levél írója
valaha is járt volna Komlón, tudná, hogy a föld alatt, a
mélyszinten dolgozóknál a szénportól lemoshatatlanul
kialakul a 'bányász-szempilla' és csak sokára kopik le. –
M. Gy.] Hát bizony szomorú sors, gondold meg, magyar
fiatal, mielőtt bányásznak mégy! Ez a kép vázlatos, de
annál kellemetlenebb. Ez az a hely, ahová már csak
lecsúszva, az elátkozott utat járva kerül hősünk.
De hát ilyen a fiatalságunk, ilyenek a tiszti iskoláink,
vagy akár egy is közülük, ilyenek a tisztjeink,
parancsnokaink? Ez volna Komló? Ez a falu, ahol a
falubeli legények a kulák sérelmét magukévá téve mint
egy ember sorakoznak fel mögötte? Ahol a fiatalok két
levegőbe leadott lövésre mindannyian elszaladnak? Ahol
listára kerülnek azok, akik kulák lánnyal szóba állnak?
Én megmondom: ez a fiatalság, ez a tiszti iskola, ez
a komlói bánya, ez a falu csak a »Szabad Európa«
adásaiban létezik! Ott sem beszélnek a Párt átalakító,
nevelő, segítő szerepéről, a DISZ-ről [Dolgozó Ifjúság
Szövetsége – M. Gy.] –, s éppen úgy bűzlik a
tendenciózus, hangulatkeltő elferdítésektől.
Ebből a torz környezetből csak ilyen »hős« léphet
elő: ingatag, nyegle, fegyelmezetlen, politikai
állásfoglalását át nem érző, talaját vesztett fiatal. Aki
problémája megoldásához töltött fegyvert vesz
magához, innen már csak egy lépés, hogy önmaga vagy
a nép ellen fordítsa! Hogy a kulák ellen használja, az
még indulataiban sem merül fel, de hiszen erről nincs is
szó. Ellenben szó van arról, hogy ilyennek ismerje meg
Komlót, szocialista államunk egyik büszkeségét,
bányászaink munkalendületét.
A novella nem realisztikus, bár annak akar látszani, a
hangot azonban jól ismerjük. Ez az a gáncsoskodó,
minden szépet és jót tagadó hang, mely kritika címén
csak rosszat és visszahúzót keres. Ez az a hang, mely az
osztályellenségről csak azt mutatja meg, hogy a
szerelem mindent legyőző ereje hogyan deklasszál egy
mai fiatalt, csak azért, mert ki mert állni, bátran szeretni
egy »nem fajtájabelit«.
Ez az elkenés, ez a ködösítés, ez a félrevezetés pedig
nem is akárhonnan, hanem a »Csillag« fórumáról, az
írószövetség hivatalos lapjából szól hozzánk, amelytől
pedig joggal elvárjuk, hogy segítse a harcainkat.
Különösen most, amikor minden becsületes dolgozó a
jobboldali elhajlók okozta nézetek és károk ellen küzd,
hogy a fejlődésünket előbbre vigye. A szerző az, aki az
elátkozott útra lépett. Állásfoglalása elvezeti tőlünk,
kirekeszti magát a harcainkból, és ugyanakkor az
örömeinkből is.
De még ennél többet is elkövet: leleplezi magát, mint
ellenség, mint kártevő, aki meghamisítja életünket,
megrágalmazza fiatalságunkat, hadseregünket,
létesítményeinket.
Mit ér el? Ő marad egyedül, nem pedig a hőse.
S mint ahogy novellája a szemétkosárba való,
takarítsuk ki őt és a hozzá hasonlókat irodalmi
életünkből.
dr. Paneth Franciska
orvosőrnagy"

Ekkor a 21. évemben jártam, és nem sok hiányzott

ahhoz, hogy kizárassak az irodalmi pályáról, mielőtt
valójában elindultam volna. A „Csillag" szerkesztősége
megvédett – a maga módján: válaszában elismerte
„fiatalos tévedéseimet", de kinyilvánították: mindent
megtesznek, hogy „Moldova György tehetségét a népi
demokratikus eszme szolgálatába állítsák".
Ez a balvégzetű novella – melyhez hasonlót
harmincat-negyvenet is írtam azóta – még évek
múltával is botránykőnek számított. 1957-ben Hevesi
Gyula akadémikus az akkori „Magyarország" című
hetilapban azt írta, hogy ez az elbeszélés – egy Déry
Tibor- és egy Háy Gyula-mű társaságában – alapvető
szerepet játszott az ellenforradalom kirobbantásában.
A hasonló támadások mindmáig végigkísérték az
életemet. Engem nem zavartak, egy vak alvajáró
biztonságával haladtam előre, de anyám egy egész
dossziéra valót gyűjtött össze. A következő levelet a
„Lúdas Matyi" szerkesztőségébe küldték, abban az
időben ott dolgoztam, és két, Rákosi Mátyásról szóló
anekdotát jelentettem meg, talán megbocsátható, ha ide
iktatom őket:

"1.
1948-ban a két munkáspárt egyesülése alkalmából
nagy-gyűlésre készültek Budapesten. Az egész
felvonulási teret egyetlen szószékké és nézőtérré
változtatták. Mikor a munka elkészült, egy komor férfi
mindent végigellenőrzött, a tribünön méricskélt, aztán
magához intette az iparosok vezetőjét:
– Ezen a helyen bontsák meg a deszkapadlót és
emeljék meg húsz centivel.
– Miért?
– Kuss! – mondta a barátságos ellenőr.
Ő akkor is ott állt, mikor a két munkáspárt vezetői
felvonultak a tribünre:
– Oda szíveskedjék, Rákosi elvtárs! – és a megemelt
részre mutatott.
A távolabb állók csak annyit láthattak, hogy Rákosi
Mátyás egy fél fejjel magasabb minden más vezetőnél,
mintha maga a Sors úgy kívánna rámutatni, hogy ki
legyen az elsők között is a legelső.
Az illető rendező nem lehetett megelégedve a neki
jutó elismeréssel, mert 1956-ban, mikor a Vezér csillaga
már lefelé áldozott, felkereste az utódokat:
– Mi volna, ha a tribünön épp a mikrofon előtt
bemélyítenénk azt a helyet, ahová Rákosinak lépnie kell
majd?!

2.
Bálint bácsi, az egykori vöröskatona, aki Rákosival
együtt töltötte a Tanácsköztársaság napjait, a
fehérterror idején Jugoszláviába menekült, aztán végleg
le is telepedett ott.
 A »láncos kutya« időszakban Bálint bácsi hosszú
évekig nem jelentkezett, csak az idők megenyhültével
látogatott el Budapestre, ahol régi ismerősei sorában
Rákosival is összetalálkozott. Rákosi a
Tanácsköztársaság harcaira terelte a szót, elmondta,
hogy milyen stratégiával, milyen személyes
önfeláldozással nyerte meg a salgótarjáni csatát. Bálint
bácsi rágyújtott egy szivarra, és elgondolkozva,
karikában fújta ki a füstöt:
– De csak délután!
– Mi az, hogy csak délután?
– Mert a csata napján délelőtt együtt ültünk a
kávéházban – lehet, hogy megnyerted a salgótarjáni
csatát, de csak délután, Matyi!"

Azt hiszem, elég mérsékelt hangot ütöttem meg,

mégis kemény válasz érkezett:

„Moldova György állítólagos írónak

Az anyád picsájával szórakozzál, ne Rákosi Mátyás

emlékével, akinek még az emléke seggéig sem érsz fel.
Úgy gondolod, hogy a tehetségtelenségedet a
politikai viccekkel pótolhatod?

Budapest, 1984. november 28.

Ui.: azért vigyázz, nehogy közlekedés közben valami

baj érjen."

A következő postai küldemény feladó címe nélkül

érkezett, a levelezőlap sarkába egy-egy újságból
kivágott, nevető képemet ragasztották:

„– Röhögsz? Te emberszemét!
 – Röhögsz, mert Kádár és a hozzád hasonló pribékek
338 embert vertek agyon, gyilkoltak meg 1956-ban?
– Röhögsz, mert az emberbarát bolsevizmus nevében
ezreket kínoztak éveken át börtönökben?
– Röhögsz, mert a te gyereked helyett Mansfeld
Péter nyakába kötötték a kötelet?
– Röhögsz, mert 15 évvel ezelőtt életben hagytak?
– Röhögsz, mert nőstényedet bosszúállók nem
üldözték?
– Röhögsz, mert azt hiszed, hogy nem tartanak
emberszemétnek?
– Röhögsz, pedig te éppen ezzel a röhögéssel
bizonyítod, hogy emberszemét vagy?
Most pedig írj!
Lássuk, hogy dicséred a véreskezűt!
Te szemét!"

A hasonló sértéseket meg lehet szokni – igazából csak

azt viseltem el nehezen, hogy az íróik letegeznek, ezzel
mintegy a saját szintjükre húznak le. Szívesebben
vettem volna, ha fejbevágnak.
Egy idő után felismertem a hasonló rosszindulat
előnyét is. A szeretet lehet felszínes vagy akár alaptalan
is, a gyűlölet mindig hiteles. Abszolút pontosan jelzi,
hogy milyen irányban és mekkora távolságban haladtál
utadon. Erőt ad a szembeszegülésre, mert nem kaphatsz
ki ilyen nívótlan ellenfelektől.
A levélírók másik csoportját az úgynevezett „besser-
wisserek" alkották, akik nemcsak tudnak mindent,
hanem jobban tudnak. Csodaszámba megy, hogy nem
én vagyok a világ legműveltebb embere, annyi
kioktatásban részesültem már.

„T. Moldova György!

Levelem azért íródott, mert hallgattam új könyvének
bemutatását az M1-en. [A „Tékozló koldus" című, az
egészségügyről írott riportomról van szó. – M. Gy.]
Jómagam sohasem voltam komoly beteg, mert
egészségesen éltem. Gondolkodásom lényege: tegyél
arról, hogy jól teljék az életed. (Ez minden területre
érvényes elv!) De ahogy magát hallgattam, bizony
szégyellem magam – maga helyett.
Mi az, hogy mindenki lop, csal, hazudik? Vérlázító az
egész stílusa, ha a kijelentései rám is vonatkoznak,
elutasítom. Az a véleményem, hogy mindenki magából
indul ki.
A stílus maga az ember!
Hát igen, ilyen maga, amikor ír. És ahogy teszi ezt.
Mellesleg jól él belőle.
Szerintem nincs erkölcsi alapja dr. Csehák Juditról
bármi rosszat mondani. A cipője kipucolására sem
méltó!
Ha olyan szar itt minden, akkor miért van ebben az
országban?
És mit képzel, ki maga?
Azt remélem, hogy az élete sok szenvedéssel telik el
és akkor jusson eszébe: a beteg lélek beteggé tesz.
Szégyen, hogy maga író. Mert nem az a baj, hogy
leírja a gondokat, hanem az, ahogy teszi. Ez gonoszság
és korlátoltságra vall.
Bízom benne, hogy az ellendrukkerei egyetértenek
velem, és ezt a szennyes könyvfélét még a kezükbe sem
veszik. Isten legyen irgalmas magához. Rászolgált, hogy
szenvedjen. Mások mocskolása nem nagy dicsőség!

2003. augusztus 30. Fenyő A. Bea

nem olvasója"
Akadt olyan, aki még látványosabban fejezte ki
visszatetszését a stílusom iránt. Egyszer postán érkezett
borítékból fél maréknyi szappanreszelék került elő. A
célzás aligha lehetett volna világosabb: mossam le a
számról a szennyes szavakat.
Az ötlettár szinte kifogyhatatlannak bizonyult.
Emlékszem olyan esetre, hogy valaki megállt a kapunk
előtt és a könyveimet bedobálta a kertbe. Komoly
figyelmet érdemelt az a feltehetően éjszakai műszakban
dolgozó férfi, aki éjfél felé felhívott, és sziszegve
beleszólt a telefonba:
– Oroszbérenc! – aztán sietve lerakta a kagylót,
feltehetően abban a hitben, hogy a távbeszélő tíz
másodpercig nem regisztrálja a hívást.
Ha esélyeket kínált volna a módszer, akkor sem
fordulok a rendőrséghez. Úgy gondoltam, hogy ha
kiálltam a porondra, akkor köteles vagyok elfogadni a
véleménynyilvánítás szélsőséges formáit is. Emlékeztem
egy régi mondásra: az író legyen olyan, mint a futball-
labda – minél nagyobbat rúgnak bele, annál magasabbra
száll. Csak egyszer merült fel bennem, hogy
visszavágjak, mert úgy véltem, ebben az esetben
méltánytalan politikai eszközöket vetnek be ellenem.

„Feladó: Kürk Roland

Címzett: ORTT Panaszbizottság

Tisztelt Panaszbizottság!

Az alábbi ügyben kérem szíves eljárásukat.

A Magyar Televízió Rt. 2004. szeptember 18-án
sugárzott Nap-kelte c. műsorszámának 7.30 és 8.30
közötti szakaszában került sor egy hosszabb
beszélgetésre Moldova György íróval.
 A műsorszám álláspontom szerint megsértette a
rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény
3., valamint 10. § (5) bekezdését az alábbiak szerint…
…Moldova György a riport során a hazai jobboldalt és
Orbán Viktort nem is túl burkoltan gyakorlatilag
lenácizta, amelytől a közszolgálati televízió
műsorvezetője, Verebes István mindössze látszat-
elhatárolódást tett, amikor gúnyosan kijelentette, hogy
»ezt most ő hivatalból visszautasítja«, ezzel a nézőkben
azt a látszatot keltve, hogy a közszolgálati narrátor akár
egyet is érthet Moldova György minősíthetetlen
kijelentéseivel.
A közszolgálati műsorszolgáltató producerei ahelyett,
hogy azonnal félbeszakították volna az adást… hagyták,
hogy Moldova tovább fejtegesse mondanivalóját. Majd
néhány percen belül kiírták, hogy a riportalany
véleménye nem minden esetben tükrözi a
szerkesztőségéét. A felirat nem volt alkalmas arra, hogy
a néző számára kiderüljön, hogy a szerkesztőség
tulajdonképpen mitől határolódott el, így annak inkább
manipulációs, mint érdemi mondanivalója volt.
Fentiek miatt a műsorszolgáltató megsértette a hazai
közvélemény jelentős részét, hiszen Orbán Viktor a
felmérések szerint jelen pillanatban a legnépszerűbb
politikusok közé sorolható. Az Rttv. 3. § (3) bekezdése
szerint:
»A műsorszolgáltatás nem irányulhat semmilyen
kisebbség, sem bármely többség nyílt vagy burkolt
megsértésére, kirekesztésére, annak faji szempontokon
alapuló bemutatására, elítélésére«.
Kérem az ügy tárgyalását és a műsorszolgáltató
elmarasztalását."

A levélre Gyárfás Tamás, a Nap-kelte producere

válaszolt:
„…Sajnálattal vettük tudomásul, hogy Kürk Roland úr az
ORTT Panaszbizottságához intézett levelét korábban
nem küldte meg a Nap-kelte szerkesztőségének, ily
módon szíves észrevételére közvetlenül nem
válaszolhattam.
A panasz érdemi részére rátérve tisztelettel jelzem,
hogy Moldova György Kossuth-díjas, József Attila-díjas,
Pulitzer-díjas, SZOT-díjas, Nagy Lajos-díjas író, emellett
további számos magas rangú elismerésben részesült.
Abból az alkalomból kapott meghívást, hogy megjelent
legújabb műve: Az utolsó töltény. Moldova életművét
aligha kell bemutatni… Több mint hetven könyvet írt,
egyedi példányszámú műveit olvasva úgymond
generációk nőttek fel… Anélkül, hogy a Magyar ATV-n
népszerűsített könyv szerzőjét legcsekélyebb mértékben
is minősíteném, úgy érezzük, hogy Moldova
életművéhez kevés ma élő író munkássága mérhető. Ha
Moldova könyvét a televízióban nem lehet
népszerűsíteni, akkor a kultúrára, az irodalomra nem
lehet a figyelmet felkelteni.
A T. Panasztevő a fentieken kívül nehezményezi
Moldova György megfogalmazott véleményét. Ez
jogában áll. Más kérdés, hogy a köztiszteletben álló író
álláspontját mily mértékben szabad egy műsorvezetőnek
minősítenie. A T. Panasztevő maga közli, hogy Verebes
István »látszat-elhatárolódást« tett. Ami tény: Verebes
István a maga stílusában az író szavaitól elhatárolódott.
Azt már rendkívül nehéz és kockázatos pontosan
kimutatni, hogy mindenkor mi a különbség a látszat és a
valóság között…
…A Nap-kelte szerkesztősége Moldova György
valóban megdöbbentő szavait hallgatva egy inzertet
[feliratot – M. Gy.] futtatott át többször a képernyőn,
amelyben jelezte, hogy a tekintélyes író véleménye nem
szükségszerűen azonos a Nap-kelte szerkesztőségének
álláspontjával. Ez a formai megoldás mindennapos pl. a
CNN műsorában, ahogy a demokrácia jegyében
úgyszintén teret kapnak egymástól merőben ellentétes
vélemények.
Moldova György az interjú során pártoktól
függetlenül több vezető politikust marasztalt el,
minősített a maga hangnemében. A Nap TV senkinek
nem kíván fórumot adni annak érdekében, hogy bárkire
vonatkozóan is sértő kijelentést tegyen. Egy-egy élő
adásban azonban ezzel mindig számolni kell.
Határozott véleményünk, hogy Moldova Györgyöt
véleményének kinyilvánításáért nem szabad egy
műsorban lekeverni. Meggyőződésünk, hogy szavait
hallva a nézők képesek az önálló véleményalkotásra…"

A döntés közlője egy személyes mondatot is

hozzáfűzött:
– Minden hasonló ellenfél két új rokonszenvezőt állít
Ön mellé.

Íme két intézkedés, valóságos ikrei egymásnak.

1.

Pallas Lap- és Könyvkiadó

„Tisztelt Moldova Úr!

Sajnálattal értesítem, hogy a Pallas Lap- és Könyvkiadó

Vállalatnál betöltött munkaviszonyát 1990. november 1.
napjával kezdődő felmondási idővel

1991. április 30. napjára

felmondom.
A munka végzése alól a felmondási idő utolsó hónapjára
felmentem.
A jelen felmondólevél átvételétől számított 15 napon
belül Ön a Vállalat Munkaügyi Döntőbizottság elnökéhez
2 példányban benyújtott panasszal élhet.
Kérem, hogy a munkakönyvét és egyéb
járandóságait az utolsó munkában töltött napon a
Munkaügyi Főosztályon átvenni szíveskedjék, valamint a
jegyzet szerint átvett vállalati tulajdont az illetékeseknek
adja le.
Tájékoztatom Önt, hogy munkaviszonyának
felmondását bejelentettük a Fővárosi Pályaválasztási és
Munkavállalási Tanácsadónak. Amennyiben a szervezet
kirendeltségével haladéktalanul felveszi a kapcsolatot,
és velük együttműködik a »megfelelő munkahely«
megkeresése, illetve a munkanélküli-segély érdekében,
segítségére lesznek. Ellenkező esetben Ön valamennyi
kedvezménytől eleshet.
Indoklás: Amint Ön előtt is ismert, vállalatunknál
1989. január hó 1. napjától folyamatosan szervezett és
csoportos létszámleépítés zajlik, a költségek radikális
csökkentése érdekében. Ezzel kapcsolatban több
főosztály, osztály, illetőleg kiadói részleg is teljes
felszámolásra kerül, közöttük az a vállalati terület is,
ahol Ön dolgozik. Az Ön munkakörének, beosztásának,
képzettségének megfelelő vagy ahhoz hasonló egyéb
munkakört nem tudunk felajánlani. Emiatt kerül sor az
Ön munkaviszonyának megszüntetésére.
Engedje meg, hogy eddigi munkájáért köszönetét
mondjak.

Budapest, 1990. október 17. Horti József

vezérigazgató"
2.

Miniszterelnöki Hivatal
Személyügyi és Közszolgálati Főosztály

„Tisztelt Moldova Úr!

Értesítem arról, hogy az erre vonatkozó döntés alapján

az 1997. november 21-én kelt, a Miniszterelnöki
Hivatallal kötött – a Bős-Nagymaros
Vízlépcsőrendszerrel összefüggő megbízási szerződést –
a PTK 481. § G a) pontja és a 483. G (1) bekezdése
alapján a Miniszterelnöki Hivatal 1998. január 15-i
hatállyal felmondja.
Kérem a fentiek szíves tudomásulvételét.
Budapest, 1998. január 5. Tisztelettel:
dr. Galambos Károly
kormány-főtanácsadó
jogtanácsos"

Ők sem vállalták. – Moldova György

 II.

BŰN AZ ÉLET…
 „…Moldova György elvtárs könyvet ír a rendőrségről.
A rendőrfőkapitányok, kapitányságvezetők, beosztottak
és az önkéntes rendőrök segítsék az író munkáját, adják
meg részére a szükséges felvilágosításokat.
A nem titkos államigazgatási és szabálysértési
ügyiratokba betekinthet.
Közlekedési balesetek és bűncselekmények
helyszínén az illetékes parancsnok engedélyével
megjelenhet.
(Visszavonásig érvényes)

Budapest, 1986. március 10.

Ladvánszky Károly
r. altábornagy
belügyminiszter-helyettes"

1988-ban a rendszerváltás előjeleként megerősödött az

az átok-gyilok háború, melyet a politizáló humán
értelmiség egy része indított a rendőrség ellen. Nem
véletlenül választották ki ezt a célpontot – a már
szétesett néphadsereg és a jelentéktelen munkásőrség
helyett. A testület a magát szocialistának nevező
rendszer utolsó bástyájának számított, vagy legalábbis
annak tartották, tehát mindenképpen meg kellett
kísérelniük a lebontását. A cél érdekében egybemosták a
rendőrség különböző tevékenységeit, a bűnüldöző
munkára is kiterjesztették az állambiztonsági rend elleni
vádjaikat.
Most lángoltak fel a több mint harmincéves, még az
1956. októberi felkelést követő időkből származó
sérelmek. Egymás után alakultak meg az egykori
forradalmárok, politikai foglyok, ellenállók szervezetei,
sokezres tagságukat szemlélve felfoghatatlannak
látszott, hogy a szovjet hadsereg annak idején komoly
ellenállás nélkül le tudta rohanni az országot. Minden
lehetséges fórumon ők szerepeltek, a
legszenvedélyesebben talán azok hallatták a hangjukat,
akik korábban az állambiztonság beszervezett ügynökei
voltak – Csurka Istvántól Sándor Andrásig. Feltehetőleg
abban reménykedtek, hogy ha a változások élére állnak,
elkerülhetik a lelepleződést.
Ebben a kavargásban jelent meg az én rendőrségről
szóló riportom, a „Bűn az élet…" – előbb a „Magyar
Nemzet" közölte folytatásokban, majd könyv alakban is
napvilágot látott ötszázezer fölötti példányszámban.
Megírásában nem vezettek politikai törekvések.
Régóta csodálkoztam azon, hogy egy egész ország arra
büszke, hogy okosabb, mint a saját rendőrei. Éreztem,
hogy az igazság közelről másképpen fest, de sokáig nem
törődtem ezzel az előítélettel. Mikor azonban azt kellett
tapasztalnom, hogy a bűnözés – különösen az erőszakos
bűncselekmények – egyre inkább ostromolja Budapest,
sőt az egész Magyarország közbiztonságát, úgy
gondoltam, meg kell ismernem és meg kell ismertetnem
az olvasókkal a rendőrség munkáját és embereit.
Nem voltak kétségeim, hogy a rohamozó ellenzéki
erők ezt a könyvet is ürügyül használják maid további
támadásokra a rendőrség ellen, várakozásaim
hamarosan be is igazolódtak. Alig jelent meg az első
folytatása a „Magyar Nemzet”-ben, már sorra érkeztek a
szerkesztőségbe az olvasói vélemények. Sok jóra eleve
nem számíthattam, a tapasztalatok azt mutatják, hogy
az újságokba csak az szokott beírni, akinek nem tetszik
valami, elismerésüket kevesen fejezik ki ilyen úton.
 A leveleket kezdetben polgári, sőt udvarias hangon
fogalmazták meg. Derdák Tibor, ismert közszereplő, úgy
találta, hogy a sorozat sérti a cigányság érdekeit – ezért
összeállított belőle egy idézetgyűjteményt, mely hite
szerint ezt dokumentálja, s elküldte az általa
illetékesnek tartott hivatalokba, kérve, hogy a sorozat
ne jelenjék meg könyv alakban. A levelét én is
megkaptam.

„Tisztelt író Úr!

Az Ön közismert politikai tájékozottságára alapozva

kommentár nélkül tájékoztatom Önt arról, hogy
megyénkben utoljára 1956-ban volt pogrom (például
Baksán). Ez alkalommal a magyar lakosság egy része,
ősi hagyományokat követve, főként a cigány férfiak fülét
vágta le.
Tudjuk, hogy hazánkban jelenleg sokasodnak a
feszültségek. A faji problémák végső megoldásának
gondolata – többek között az Ön újságírói
tevékenységének fényében – vidékünkön ismét egyre
inkább felszínre kerül.
A megyében élő baloldali érzelmű értelmiségiek egy
csoportja az idők szavára figyelve egyesületet szervez az
aprófalvas vidékek súlyosbodó gondjainak kezelése
céljából. Az egyesület tervei szerint Noé nevét veszi fel…
…E barátaim nevében tisztelettel kérem Önt, hogy a
»Bűn az élet…« című cikksorozatát szíveskedjék
kiegészíteni olyan részekkel, amelyek bemutatnak a
közöttünk élő cigányok és homoszexuálisok közül az
eddigi szereplőknél rokonszenvesebbeket is. Kérem
továbbá, hogy jelen levelemmel a »Magyar Nemzet«
hasábjain történő közlése ügyében vesse latba
befolyását.
 Mindannyian bízunk az Ön jó szándékában és abban,
hogy elkerülhetjük a Btk. 148., 156., 157. és 180. §-
ának nyilvános megvitatását.

Válaszát várja: Derdák Tibor szociológus

7954 Magyarmecske"

…magyarul: ha nem retirálok, feljelentenek. Ezt a

fenyegetést méltatlannak ítéltem, és nem válaszoltam a
levélre.
Aztán kiderült, hogy az instanciázóknak nincs
szükségük az én közbenjárásomra. Soltész István, a
„Magyar Nemzet" főszerkesztője így reagált egy
levelében:

„…Egy folytatásos mű derekán aligha képzelhető tisztázó

vita, ezzel a teljes olvasatig várni kell. Másrészt Önök
igen-igen sok helyre küldték el ugyanazon, eredetileg
talán csak nekem szánt levelet. Ezt a teljes
bizalmatlanságnak is felfoghatom, de nem teszem,
viszont nem vállalkozhatom mindezen helyek
véleményének koordinálására. Harmadrészt számomra
csak fénymásolatokat küldtek, így nyilván minden
kifejtés ellenére nem is a szerkesztőségünk az igazán
célzott.
Természetesen a közvetlenül a laphoz kötődő
illetékeseket tájékoztattam álláspontunkról, és ezzel ők
egyetértettek. Politikai vezető helyről arra is készséget
mutattak, hogy majd a vita végén a lezáró összefoglalót
objektív képviselőjük fogalmazza meg a »Magyar
Nemzet” hasábjain.

Fogadja nagyrabecsülésem kifejezését

Soltész István"
Arról már csak tíz évvel később, akkor is csak véletlenül
értesültem, hogy a hullámok annak idején hivatalosan is
milyen magasra csaptak. Egy vasúti kocsi peronján
álldogálva tudtam meg a cigányközösség egyik
vezetőjétől, hogy társaival együtt magához Kádár
Jánoshoz fordult, kérve őt: hatalmi szóval állíttassa le a
könyvet. Nincs tudomásom Kádár János reagálásáról.
Egy hirtelen ötlettől vezéreltetve ott a peronon
felajánlottam a beszélgetőtársamnak, hogy az
objektivitás érdekében a következő riportom cigány
vonatkozású részeinek kutatásához adjanak mellém egy
roma személyiséget. Megkérdeztem, hogy ő vállalná-e
ezt a feladatot. Készséggel ráállt.
Mikor eljött az idő, felhívtam, hogy beszéljük meg
közös útjainkat – az „Európa hátsó udvaráról", a
Szabolcs-Szatmár megyei riportomról volt szó.
A kisebbségi vezető örült az emlékeztetőnek, de nem
jelentkezett. Újra és újra megkerestem, utoljára az
indulásom előtti estén, de mindig egy fiatal nő vette fel
a kagylót, azt ígérte, beszámol a hívásaimról, de a
keresett személyről nem hallottam többé.
Később ez a viszonylag toleráns hangnem mind
durvábbá vált. Főleg az úgynevezett „rendszerváltó
értelmiség" képviselői részéről, íme egy szemelvény
György Péter újságíró, esztéta „Újabb adalékok az
írástudók felelőssége" című cikkéből.
„Olvasom az újságot, mint hetek óta, ma is Moldova
György riportsorozatát. Felháborodásom most tetőzik,
úgy gondolom, indokolatlan felelőtlenség, ha
rosszkedvűen – mint kutyák a vizet – ismét leráznám
magamról… Válaszoljon az, aki támadva érzi magát.
Jelenjék meg minden cikk, ha van olyan csoport, réteg,
válaszoljon annak képviselője.
Csakhogy itt és most másról van szó. Azok a
csoportok ugyanis, melyeket Moldova riportjában
előszeretettel tollára tűz, képtelenek a csoport
érdekeinek sajtóvitában való megvédésére.
Moldova riportjában ugyanis elsősorban a
cigányokról, valamint a szerző szerint főként az ő
soraikból kikerülő homoszexuálisokról és prostituáltakról
van szó…
»…A homoszexuálisokat általában vonzza a barna
bőrszín« – mondja e remekműben a magyar valóság
mélyére alászálló Dante rendőr Vergiliusa [ez a kifejezés
az engem kísérő alhadnagyot fedi. – M. Gy.].
Győzzem meg Moldovát, aki ezt a megállapítást
[ugyancsak – M. Gy.] idézi, de ez ellen szavát fel nem
emeli, s azt jóváhagyólag közli… Nem is ez a lényeg,
hogy igaz-e eme vélekedés vagy sem. Hanem az a
kérdés, hogy miért is írja ezt Moldova? Mire érv ez?
Miféle összefüggéseket világosít meg? Milyen rejtett
dimenziókat tár fel?…
…S igen elegem van Moldova stílusából is, amely
cseppet sem emelkedett, ellenben igen különös.
Írásművében, a jobboldali kispolgári tudat eme
remekében, a korlátolt elme e szorongásos művében, a
homoszexuálisok »furulyáznak«, továbbá »köcsögök«, a
prostik pedig »franciáznak«. Közlöm, hogy ugyanazt
(csinálják), mint a heteroszexuális állampolgárok, de
nem is ez a lényeg. Hanem ismét az a kérdés, hogy mi
köze a bűnözésnek a szexuális örömszerzés fenti
formáihoz, mi köze van az anuspreferenciának egy-egy
bolt kirablásához?
Azt hiszem, hogy e válsággal sújtott
Magyarországnak Moldova éppúgy a terméke, mint a
bűnözés, amelyet tárgyául választott…"
(György Péter cikkét terjedelmi okokból kivonatozva
idéztem, de mondanivalójában sohasem megváltoztatva.
Nem kértem ki a szerző engedélyét – velem is
előfordultak már hasonló esetek, de belátom, a citált
szövegért jár neki honorárium. A méltányos összegért
forduljon a könyv kiadójához.)
Nem tételezem fel, hogy valamiféle összehangolt
támadást indítottak volna ellenem – ez komoly
szerénytelenségre vallana. Inkább arról lehetett szó,
hogy politikai janicsárok rajtam gyakorolták a nyíllövést.
Mindegyikük hallatni kívánta a hangját, ígv erősítve a
pozícióját. Én veszélytelen célpontnak tűntem,
semmiféle párt, szervezet, szekértábor nem állt
mögöttem – leszámítva az olvasókat. A sajtóban
megszaporodtak a könyv elleni kirohanások, ezek nem
érdemelnek bővebb említést, csak egy-egy részletet
idézek belőlük.
Megszólaltak a liberális szerveződés frontemberei is.
A „Beszélő" című, formailag ugyan még szamizdat
jellegű, de gyakorlatilag már akadályok nélkül terjesztett
folyóirat hat teljes oldalt szánt szerény munkámra.
„Jellegzetesen prefasiszta, illetve fasisztoid
hagyományokra támaszkodik – írja tudós bírálóm –, a
heroikus pesszimizmus, a hőskultusz, a férfiszövetség, a
tömeg-állat s nem különben a polgári életviszonyok
megvetése, a polgár erényekkel szembeállított
magányos vagy különítményekbe szerveződött
fegyveres erények tisztelete, a törvényen kivüliség és -
fölöttség nyílt ideológiája…
(Mikor elolvastam, éreztem némi büszkeséget, mert
úgy találtam, hogy a leírt tulajdonságok, ha távolról is,
de illenek a század nagy forradalmáraira, mindenekelőtt
Che Guevarára.)
A lap egyik szerkesztője végképp be akart döngölni a
betonba. Hosszan méltatta a fenti cikket, írója
teljesítményét ahhoz hasonlította, mintha valakinek
sikerült volna szobrot faragni egy zsáknyi piszkos
rongyból – értve ezen szerény művemet. Majd
hozzátette a maga obulusát is:
 „Mit tegyünk Moldovával, aki nem dünnyögi, hanem
ezer szócsövön át harsogja az új mesét: a végjátékában
immár hagyományos értelemben is fasiszta
kommunizmusét. Miért hallgat a közvélemény? Ez az
igazi botrány. Az újságírók, a jogászok, a cigányok, a
zsidó értelmiség? Miért nem közösítik ki Moldovát?"
Azt nem részletezi, hogy honnan közösítenének ki,
nehéz is lett volna ilyen közeget találnia. Soha nem volt
semmiféle tisztségem, állásom, nem tartoztam párthoz,
szakszervezethez vagy bármilyen politikai alakulathoz.
Nem lett volna kerek a világ, ha nem jelentkezik egy
önkínzó hajlamú zsidó újságíró is, aki azt javasolta, hogy
ha elfogadottá válik a „cigánybűnözés", akkor vezessék
be a „zsidóbűnözés" fogalmat is, például banki és más
pénzügyekben. Ez a zsurnaliszta a továbbiakban sem
békült meg velem, 2004-ben is azt írta, hogy az igazi
botrányt nem a „Mein Kampf" vagy a „Cion bölcseinek
jegyzőkönyve" és más fasiszta könyvek megjelentetése
és terjesztése jelenti, hanem az én „Bűn az élet…" című
munkám. Még 2013-ban is egy terjedelmes cikkben
igyekezett leleplezni károsnak ítélt tevékenységemet.
Írása során háromszor is lezsidózott.
Itt álljunk meg egy szóra. El kell ismernem: a
jobboldal soha nem indított ellenem a származásomra
hivatkozó rohamokat. Még Csurka István sem, bár
számtalan esetben szálltam szembe elvakult
populizmusával, én találtam ki rá a „Zsírtáltos"
gúnynevet, soha nem nyúlt ilyen eszközökhöz. Ezt a
taktikai módszert meghagyták a balliberális
csoportosulásnak, ezzel ők sűrűn éltek. Nyitott kapukat
döngettek vele, több könyvemben is foglalkoztam vele,
a legapróbb részletekről is beszámoltam, mindig szem
előtt tartva a régi szempontot: „zsidónak lenni nem
szégyen, de nem is valami dicsőség!"
 Az egyik hivatalos cigányfórum, a szépnevű Fővárosi
Tanács VB Cigány Szociális és Művelődési Módszertani
Központ is jelentkezett panaszával:
„…A magyarság és a cigányság együttélésében
hosszú évtizedekre jóvátehetetlen károkat okozhat
Moldova György és az írását megjelentetők üzleti
vállalkozása, amely a Magyarországon élő mintegy 5-
600 ezres cigányságot veszélyes általánosításokkal
jellemzi.
A rendőrségről készült riportsorozatból az a hamis és
félrevezető kép alakul ki az olvasóban, hogy a cigány
egyenlő a bűnözővel…"
(A levélhez csatolt mellékletben megemlítik: „Igaz,
egy helyütt a szövegben eldugva szerepel az a
nyilatkozat is, hogy a cigánybűnözők rendre a Budapest
környéki 1500-2000 család sorai közül kerülnek ki, de ez
a tény a továbbiakban elsikkad…" Nem tudom, hogy
emelhettem volna ki jobban, talán minden egyes oldalt
ezzel a mondattal kellett volna kezdenem?)
„…Kérjük, hogy nyilvánosan határolja el magát
Moldova György írásától, és foglaljon állást azzal
kapcsolatban, hogy szabad-e ezt a riportsorozatot könyv
alakba több százezer példányban megjelentetni" –
szólítják fel a „Magyar Nemzet" főszerkesztőjét.
Akadt ugyan néhány olvasó, aki megdicsért, de néha
ezekben a megnyilvánulásokban sem volt köszönet.

„Tisztelt Moldova György!

1988. július 4.

Engedje meg, hogy őszinte elismerésemet fejezzem ki

»Bűn az élet…« c. könyvének cigány vonatkozásaiért.
Magyarországon (és világviszonylatban is) én
foglalkozom legrégebben a cigányság tudományos
vizsgálatával, így három és fél évtizedes gyakorlati
tapasztalataim alapján tudom, hogy a könyvében leírtak
megfelelnek a valóságnak. Ezen túlmenőleg azt is
megerősíthetem, hogy könyvének beállítása a
negatívumok szépítés nélküli feltárásával mind a
cigányok, mind a nem cigányok össztársadalmi érdekeit
szolgálja, és egyáltalán nem minősíthető elfogultnak
vagy éppen fajüldözőnek.
A könyve körül kibontakozó vitát figyelve, személyre
lebonthatóan kibontakozó két tábor: az egyszerű
dolgozók és a cigánysággal jóakarattal foglalkozók
tábora az egyik oldalon (közöttük pl. Mészáros
Györggyel, a kiváló cigánykutatóval), akik Ön mellett
foglalnak állást, és a cigány szeparatizmust egyéni
érdekből támogató cigány funkcionáriusok és az őket
feltűnési viszketegségből vagy egyéb okokból kívülről
uszítók (főleg az ismert kispolgári »ellenzék« tagjai) a
másik oldalon. Ez utóbbiak álláspontját egyikük
(természetesen négyszemközt) így fogalmazta meg: »A
cigányokat kell kijátszanunk a magyarok ellen!« Nem
véletlen, hogy könyvének a nem cigány (»magyar«)
bűnözést ugyanúgy feltáró részletei ellen nem emelnek
kifogást ezek az egyének.
Megszokott bátor, becsületes munkássága töretlen
folytatását kívánva, maradok kiváló tisztelettel:

V., a nyelvtudomány doktora."

Be kell vallanom, az ilyen szellemű méltatások még a

ledorongolásoknál is jobban nyomasztottak.
Olyan komolyan vehető elemzések, mint például
Szále László tanulmánya az „Érintő" című folyóiratban,
alig-alig jelentek meg.
„…Tegyük hozzá, hogy 1988-ban vagyunk, a
rendszerváltás körüli lázas időkben, amikor a hatalom
már gyenge, bizonytalan, egyre inkább önmaga
karikatúrája, ezekben az időkben a rendőrség
nehézségeit ecsetelni valóban úgy festhetett, mint
valami utóvédharc. Ám ekkor a »rendőrség kedvencének
lenni« azért már nem lehetett valami nagy üzlet.
Haraszti Miklós szerint azonban: »Ebben a formájában
ezt a könyvet a legszabadabb sajtójú országban is
elkobozták volna, megérdemelt csődbe kergetve
Jovánovics Miklóst, a lelkiismeretlen könyvárust. (Aki
akkor a Magvető Kiadó igazgatója volt.)«…"
…Nem kisebb ágyúk vonultak fel ellene, mint Radnóti
Sándor. Igényes, nagy tanulmányban ízekre szedte a
könyvet, kimutatta benne a szerző cigányellenességére
utaló momentumokat, majd az egész életművet
elolvasva arra a következtetésre jutott, hogy a hetven
könyv szerzője „törekvő, de műveletlen átlagember, aki
– különösen régebbi – ambiciózusabb regényeibe
mindenfélét beépített írásaiba a műveletlen művelődés
jellegzetes tárgyaiból, az összefüggéseiből kiszakított
idézetekből, gondolatfoszlányokból…"
„Nem tudom ugyan pontosítani, mi a műveltség, egy
van-e vagy többféle – folytatja Szálé László – de
nehezen merném műveletlennek nevezni azt az írót, aki
szá-mításaim szerint a legtöbb embert személyesen
ismeri az országban, aki – az írók között biztosan – a
legtöbbet utazott magyar földön, az Őrségtől Záhonyig,
s könyveire készülvén alighanem a legtöbb szakmát
ismerte meg a gyakorlatban, talán néhány
tudománytörténészt és polihisztort kivéve. Ismeri a
komlói bányát és bányászokat, ismeri, mint a tenyerét,
az Őrséget, a Dunát, a Balatont, a keleti végeket, avagy
Európa hátsó udvarát. Megismerte kívülről-belülről a
textilipart, a vasutat, a hajózok, a repülők, az ügyvédek,
a rendőrök, a smasszerek, a bűnözők világát, az
egészségügyet és még a golyóstoll történetéről is írt
könyvet. Nem lett egyikben sem szakértő, de biztosan
sokkal többet tud ezekről a témákról, szakmákról és
azok eleven problémáiról, mint az átlagosan művelt
ember. Nem tudom hát Radnóti vádját másképp
értelmezni, csak úgy, hogy meg akarta sérteni, le akarta
szólni az írót egy bizonyos – elismerem, magas –
műveltség büszke birtokosaként…
…Ha viszont nemcsak egyféle műveltség van, ha
egyként lehet művelt egy parasztember, egy műszerész,
egy könyvtáros és egy egyetemi tanár, ha a műveltség
nem csak a mindentudás és minden összefüggés csal-
hatatlan ismerete, van a gyarló igazságtevés is, az
igazítás, a segítés, a lényeglátás és a használni tudás és
akarás is, akkor Moldova aligha nevezhető »műveletlen
átlagembernek«."

Abban a „már és még" korszakban, mikor az állam már,

az ellenzék még nem volt elég erős ahhoz, hogy
egyértelműen érvényre juttassa az akaratát, kényszerű
kompromisszumok sorozatát kötötték meg, az én
könyvem esetében is születhetett egy olyan
megegyezés, hogy betiltó végzést hoznak. Ez valóságos
katasztrófát jelentett volna, már csak a vállalkozás
méreteit figyelembe véve is. A terjesztők rendelései
nyomán a példányszám az induló százezerről végül is
ötszázezer fölé emelkedett. (Később ezt is a fejemre
olvasták, azzal vádoltak, hogy el vittem a papírt a többi
író elől.)
A kiadó és a terjesztők komolyan aggódtak, elébe
akartak vágni minden lehetséges szankciónak,
felgyorsították és lerövidítették a könyv útját. A
nyomdából a nagykereskedelmi raktárak helyett
egyenest a boltokba szállították a „Bűn az élet…"-et.
A könyv ki sem került a kirakatokba, a pult alól
fogyott el a félmillió példány. Ez a siker csak tovább
szította a liberális újságírók indulatait ellenem. Eörsi
István, az „Élet és Irodalom" kritikusa valami olyasfélét
írt, hogy a nyelvemet terítettem piros szőnyegként a
rendőrség elé, és homályosan arra is célozgatott, hogy
az említett testrészemmel más „szívességet" is tettem a
testületnek. Egy másik esztéta pedig izomagyúnak,
szellemi analfabétának, baloldali fasisztának titulált.
(A belügyi vezetés kitért az elől, hogy felvállalja a
könyvemet, arra készült, hogy átmentse magát a
közeledő rendszerváltás hányattatásain. Az én
tevékenységemet is megpróbálták korlátok közé
szorítani.
Ladvánszky rendőr altábornagy, aki annak idején
aláírta az anyaggyűjtést engedélyező megbízólevelet,
behívatott magához, teával kínált:
– Volna egy kérésem. Nem is tudom, hogy
fogalmazzam meg.
Ez a bevezetés rosszat sejtetett, ingerültté váltam:
– Talán ha a lényeget mondaná.
– Szeretném, ha nem írna H. Miklósról. [Ő volt a
szerzője az egyik ellenem írt cikknek. – M. Gy.] Több
forrásból is úgy értesültem, hogy erre készül.
Még a tea is a torkomon akadt:
– Ezt komolyan kéri?
– A lehető legkomolyabban.
– Nem értem az indokait. Maga hivatalból is a
szocialista államrend egyik legfőbb védelmezőjének
számít, és nálam jobban kell tudnia, hogy H. mindent
megtesz ennek az államrendnek a megdöntéséért. A
múltkor épp magától hallottam, hogy H. telefonon
helyszíni közvetítést adott a Szabad Európa Rádiónak a
március 15-i utcai tüntetésről. Miért viseli annyira a
szívén az ő sorsát, hogy még azt a tényt se lehessen
megemlíteni: a saját anyját is feláldozta politikai
céljainak érdekében?
Szabadkozó mozdulatot tett:
 – Tudnia kell, hogy meg van kötve a kezünk.
– Ki kötötte meg?
– A Nyugat különös figyelemmel kíséri ezeknek az
ellenzékieknek az ügyét. Ha azt tapasztalja, hogy a
legkisebb korlátozást is alkalmazzuk velük szemben,
azonnal visszavág – gazdasági vonalon. Felbont vagy
meg sem köt olvan szerződéseket, melyek
létfontosságúak a mi iparunk és mezőgazdaságunk
számára. Értse meg: rengeteget veszíthetünk, ha
kiteregetjük ezt a H.-féle ügyet.
– Most már értem, hogy mire gondol. Csak egy
dolgot szeretnék még tudni: ezt kérésnek vagy
parancsnak tekintsem?
Arcán látszott az erőlködés.
– Mondjuk úgy, hogy a kettő között.
– De gondolom, valamivel közelebb a parancshoz.
– Magának én nem parancsolhatok, nem tartozik a
testülethez, de nem szeretném, ha adminisztratív
lépésre kényszerülnék.
– Rendben van, tudomásul veszem, egyelőre nem
írok az ügyről, hangsúlyozom, hogy egyelőre. De ha
megengedi, egy megjegyzésem azért volna.
– Tessek.
– Csak annyit szeretnék mondani, hogy ők majd nem
lesznek ilyen kíméletesek magával. Képletesen szólva: a
kivégzőosztag elől maga is csak a falig hátrálhat –
elétettem a kilépőcédulámat – legyen szíves, írja alá.)
Az átlagos rendőrök viszont a magukénak tekintették
a könyvet. A fogadtatásáról Gyimesi Zsuzsa így számol
be a rendőrújságban.
„…Amikor híre ment, hogy Moldova a rendőrséggel
akar foglalkozni, sokan megpróbálták elvenni a kedvét
ettől a vállalkozástól. De ő igenis akart találkozni a
bűnnel, a szennyel, az aljassággal, a piszkos munkával,
az élet árnyékos oldalával. S meg akart ismerkedni
azokkal, akik felveszik a harcot ez ellen Zalától Borsodig.
A rendőrnek, akinek »örökke ütköznie kell az
emberekkel, még ha igaza van, akkor is legalább egy
vitára sor kerül«. A nyomozóval, »abból a fajtából,
amely már nem reménykedik csodákban«, aki hazaviszi
az életmódját s tönkremegy a házassága, aki a
»legdrágább gépírónő«, mert adminisztrációs személyzet
nem segíti, s akinek olykor még a legfontosabb
sikerélmény, a bűnöző elfogásának lehetősége sem
adatik meg, mert a főnökök sütkéreznek a dicsőség
fényében.
Megszólalnak mindnyájan, a CÉG emberei.
Nyomozók, vizsgálók, szakértők, járőrök, sőt a rendőrök
rendőrei is. Szó esik kategorizálásról, besorolásról, a
szinte elviselhetetlen adminisztrációs terhekről,
ellátottságról, illetve ellátatlanságról, lakásról, illetve
lakástalanságról. A nappalt az éjszakával egybemosó
napokról, az életük elmúlásáról. Hiszen »nem véletlen
az, hogy a biztosító-társaságok terhelési táblázatain a
rendőrök közvetlenül a bányászok után következnek«…"
(Tonhauser őrnagy írja Eörsi István cikkére
válaszolva:
„Ha érdekli Eörsi Istvánt, tudok nevet és címet is
közölni olyan fiatal nyomozó kollégámról, aki jelenleg
rokkantnyugdíjas és portásként dolgozik. Ő egy többórás
házkutatáson vett részt, ahol olyan fertőzést szedett
össze, amelynek következtében két hónapig vastüdőben
feküdt, és csak a gyors orvosi segítségnek köszönhette,
hogy életben maradt."
Egykori járőrök, körzeti megbízottak engem is
gyakran megállítanak az utrán, nyomorognak, pénzt
kérnek egy feketekávéra.)
„…Az író-olvasó találkozót a Buti a pesti Rendőr-
főkapitányság mozitermében rendezték meg. Jó
félórával a meghirdetett időpont előtt négyes sorok
kanyarogtak a folyosón. Miközben odakint egyre nőtt a
tömeg, odabent már nem lehetett szabad helyet találni.
Beszédfoszlányok:
»Gyuri gyorsan ír, időben kezdtek… Igaz, hogy sokan
haragszanak rá? Nem úgy volt, hogy eljön X. elvtárs
is?« (X, elvtárs valószínűleg távolmaradásával tüntetett
– egyetlen magasabb rend fokozatú vezető sem jelent
meg. M. Gy.)
S aztán ott áll a dobogón Moldova György… Az első
hozzá intézett kérdés: igaz e, hogy be akarták tiltani a
könyvet? Válaszul előkerül egy kevesek által ismert
újság – a »Romano Nyevipe«, benne többek között a
Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége és az
Országos Cigánytanács hivatalos tiltakozása. Hasonló
tartalmú levélből több száz példányt küldtek el illetékes
helyekre. Hallunk aláírásgyűjtésről, írásban, szóban
kapott fenyegetésekről, nyílt provokációkról. S hogy
akadt-e, aki védelmet ajánlott fel az írónak? Igen, két
buszsofőr.
Elismerés a nagy lélegzetű munkáért? Eddig nem
sokban volt része a szerzőnek, már ami a hivatalos
köröket illeti. Ösztöndíjra, költségtérítésre eleve nem
számított, de egy telefon, egy meghívás, egv kézfogás
jólesett volna neki. Moldovából egy szuszra szakad ki:
– A homlokomra csaptam, te hülye, hát nem olvastad
a saját könyvedet?
Aztán megenyhülve hozzáteszi, hiszen mindegy, a
lényeg: a lényeg, a könyv azoknak szól, akik meg tudják
gátolni, hogy a gyerek ne késsel a hátában jöjjön fel az
utcáról, a járdán ne folyjon vér.
Az irodalmi közvélemény reagálását firtatja egy
hölgy. Moldova György már kilépett az írószövetségből,
de úgy véli, hogy a kiadó neki köszönheti, hogy fél évre
eltartja a kortárs irodalmat…
 …Az ankétnak vége, de az utolsó roham még
hátravan. Viszik a dedikált köteteket közeli és távoli
kapitányságokba, a végvárakba, ahol eldől a csata."
 III.

MEGFIGYELÉS ALATT
„Az 1971. évi törvények módosított Alkotmány 65. §-a
kimondta: »A Magyar Népköztársaság biztosítja a
polgárok személyi szabadságai és sérthetetlenségét, a
levéltitok és a magánlakás tiszteletben tartását«.
Magyarország csatlakozott a Polgári es Politikai Jogok
Nemzetközi Egyezségokmányához (kihirdetve 1976. évi
8. tvr.), melynek 17. cikke kimondta:
1. Senkit sem lehet alávetni a magánéletével, a
családjával, a lakásával vagy a levelezésével
kapcsolatban önkényes vagy törvénytelen
beavatkozásnak, sem pedig becsülete és jó hírneve
elleni jogtalan támadásnak.
2. Ilyen beavatkozás vagy támadás ellen
mindenkinek joga van a törvény védelmére."
Rubicon folyóirat
2002/6-7.

Alig telt el néhány hónap a rendszerváltás után, és máris

mind nagyobb hullámokat vertek az állambiztonsági
szolgálat által beszervezett ügynökök és a megfigyelt
személyek körül tomboló politikai viharok. Ma már sokan
hangoztatják, hogy a legtisztább megoldás a teljes
ügynök lista, pontosabban a jelentések meg nem
semmisített részeinek nyilvánosságra hozatala lett volna
ahhoz hasonlóan, ahogy Németországban történt. A
logika azonban hiába kínálta azt az utat, már megszok-
hattuk, hogy Magyarországon minden kérdés
megoldását a tisztázó magyarázat helyett a felejtésre
szokták bízni. Számos körülmény is közrejátszott a
radikális intézkedés mellőzésében, például az, hogy az
új, „szabadon választott parlamentnek" legalább 40-50
tagja a Kádár-rezsim titkos ügynökei, beszervezett
besúgói közé tartozott. Leleplezésük alapvetően ingatta
volna meg a politikai felépítményt. A sajtó azonban nem
volt hajlandó lemondani a szenzációkról, újabb és újabb
adatokat közölt.
Különösebb megrendülés nélkül figyeltem, hogy kerül
napvilágra egykori főiskolai osztálytársam, Csurka
István spicli múltja, csak azon mosolyogtam, hogy ön-
hitten a „Raszputyin" fedőnevet választotta magának.
Később az újabb és újabb lelepleződéseken sem
lepődtem meg: Vikidál Gyulán, Molnár Gál Péteren. Az
sem rázott meg, hogy Esterházy Péter kénytelen volt
átírni az apját méltató könyvet, mert az öreg is be-
besúgott olykor. Pokorni Zoltán atyjának sorsán sem
hullattam könnyeket, pedig akkor még nem is tudtam,
hogy „Pákozdi" fedőnéven rám is dolgozott. A
közmondással ellentétben nem a hazug embernek kell jó
emlékező-tehetséggel rendelkeznie, hanem a
közvéleménynek rosszal, hogy gyorsan elfelejtsen
minden aljasságot. Ez a tétel most is bebizonyosodott,
Csurka pártelnökként a Parlamentbe is bekerült, Molnár
Gál Péter kritikusi kvalitásaitól zengett a sajtó, a saját
mentorát is eláruló Tar Sándor a kor nagy írói közé
emelkedett, és még le-óhetne folytatni. Csak annyit
tennék hozza, hogy az igazi demokráciákban nem adnak
ilyen gyors feloldozást. Furtwängler, Knut Hamsun,
Gerhard Hauptmann nagyobb művészek voltak a szóban
forgó magyar kollegáknál, megsem tudták levakarni
magukról az árulás káinbélyegét.
„A damaszkuszi úton megnövekedett a forgalom",
mind több egykori Saulus igyekezett Paulussá válni. A
politizáló értelmiségnél divattá lett az utólagos érdemek
gyártása, így tett például az 1956 októberét keshedt
pongyolájában a diákszállóban töltő Csurka István is, a
Főiskola (nem létező) forradalmárainak parancsnokává
nevezte ki magát.
 Mind többen jelentkeztek a Nemzetbiztonsági
Szakszolgálat Történelmi Levéltáránál is, kérték, hogy
adják ki nekik azokat az írásbeli anyagokat, melyek azt
igazolják, hogy ellenállóként a rettegett III/III alosztály
megfigyelte őket.
A családom felvetette, hogy én is kérjem ki a rám
vonatkozó dokumentumokat, de nem hittem ezek
létezésében. Nem tételeztem fel, hogy olyan fontos
személyiségként tartottak volna számon, akire külön
ügynököt állítanak rá – esetleg többet is. Arról is meg
voltam győződve, hogy engem senki sem ítélhetett a
szocialista rend ellenségének, ezt kizárta egész életem,
kapcsolataim, könyveim. A családom viszont biztosnak
vette, hogy vezethettek rólam megfigyelési dossziét, és
addig-addig vegzáltak, amíg végre rászántam magam,
hogy levelet írjak az ügyben illetékes levéltárnak.
A címzett hamarosan vissza is jelentkezett, egy
kérdőívet küldtek, amelyen nemcsak a személyes
adataimat kellett feltüntetni, hanem néhány más rovatot
is ki kellett töltenem. Tisztázni kívánták, hogy ha
valóban léteznek és előkerülnek rám vonatkozó
dokumentumok, milyen időszakra kiterjedően kívánok
felvilágosítást kapni, igényt tartok-e a rám dolgozó
ügynökök valódi nevének megismerésére és így tovább.
Feleslegesnek találtam volna az 1963-as enyhülés
előtti eseményeket felidézni, inkább az első könyvem
utáni időszakot jelöltem meg. 2004 májusában küldtem
vissza a lapot a levéltárnak, még mindig abban a
meggyőződésben, hogy negatív választ kapok, közlik:
semmiféle velem kapcsolatos titkos anyaggal nem
rendelkeznek.
Egy fél év múlva – inkább csak a korrekt ügyintézés
kedvéért – érdeklődtem a beadványom sorsáról. Az
illetékes referensnő azt közölte, hogy felbukkantak
bizonyos dokumentumok, de egyelőre még nem tud adni
közelebbi tájékoztatást, mivel a jelentkezők nagy száma
és a csekély létszámú apparátus miatt csak lassan
haladnak a feldolgozással.
Ekkor már feltámadt bennem a kíváncsiság, újra és
újra jelentkeztem a levéltárnál, kiderült, hogy egy
terjedelmes dossziéra bukkantak. Jeleztem, hogy egy
önéletrajzi könyv írásába kezdtem, és nagyban segítené
a munkámat, ha megismerhetném ezeket a
feljegyzéseket. Udvariasságból előbbre vettek a sorban,
és közölték, hogy 2005. január 6-án a levéltárban
átvehetem a rám vonatkozó anyagot.
A referensnő egy kemény fedelű, két
keresztszalaggal átkötött irattartót hozott magával.
Megdöbbentett a dosszié vastagsága, első pillantásra
úgy becsültem, hogy mintegy 300 lapot tartalmaz. A
referensnőre néztem:
– Ön átnézte ezt az anyagot?
– Igen.
– Ez a terjedelem hasonló ügyekben nagynak vagy
kicsinek számít?
– Viszonylag nagynak.
–A megfigyelésem formája enyhének vagy
szigorúnak minősül?
– Szigorúnak, néha igen szigorúnak.
– Melyik évekre terjedt ki?
– Az 1974-től 1981-ig tartó időszakra.
(Az már csak a később megkapott újabb száz oldalból
derült ki, hogy még 1987-ben is készültek rólam
feljegyzések.)
Hónom alatt a dossziéval sietve elhagytam a Levéltár
épületét. Kint az utcán a januári időhöz képest
szokatlanul erősen tűzött a nap, nekidőltem egy ház
falának. Arra gondoltam, talán jobban járnék, ha az
iratgyűjtőt mindenestől belevágnám a Dunába.
 Eltöltött az undor és az aggodalom. A referensnő
közölte velem, egyelőre csak fedőnevekre számíthatok,
valódiakat csak elvétve találok majd, feltételezte, hogy a
körülményekből kiindulva néhányukat azonosítani
tudom.
Bár számos környezetbe elvetődtem, mindent
összevéve hosszú éveket töltöttem el az ország
különböző tájain, valójában mindig is magamba és a
családi környezetbe visszahúzódva éltem. Ha most
kiderülne a besúgó személye, mihez kezdjek velük:
hallgassak róla, vagy hányjam a szemükre a bűneiket?
Egyikhez sem éreztem kedvet.
Ahogy azonban elmúlott a felháborodás első rohama
és higgadtabb fejjel gondolkoztam tovább, be kellett
látnom, hogy az ellenem folytatott akciókat
természetesnek kell tekintenem. A Hatalomnak – lett
légyen az magát szocialistának nevező párt, nacionalista
államalakulat vagy egyház – sohasem a pogányokkal
van baja, hanem az eretnekekkel. A pogányokat mézzel
vagy korbáccsal meg lehet téríteni, aztán tagkönyvvel a
zsebükben vagy keresztvízzel a fejükön beterelhetők a
hívők engedelmes nyájába. Az igazi ellenségnek mindig
az eretnekeket tekintették, akik megőrizték és tisztán
mutatták fel azokat az ideákat, melyek nevében a
Hatalom a maga kezdeti romantikus korszakában harcba
indult, de később elárulta azokat. Én is a
legveszélyesebb irányból – balról – bíráltam a magát
szocialistának nevező rendszert.
Hazaérve az asztalomra tettem és kibontottam a
dossziét. Az anyag összehajtott ívpapírokkal elválasztott
kötegekre oszlott. Az első kisebb csomag az engem
megfigyelő rendőrtisztekről tartalmazott néhány
feljegyzést, melyekkel a rám is „dolgozó" szigorúan
titkos állományú tiszteket léptették elő. A „AC-5" számú
rendőr főhadnagyot (születési éve: 1928, anyja neve:
Gál Julianna) rendőr századossá, az „AK-9"-es számú
rendőr alhadnagyot (1934, Tersánszki Mária) rendőr
hadnaggyá nevezték ki, az iratok szerint mindketten
operatív tisztként működtek.
Meglepetésemre néhány civil ügynök úgynevezett
„6"-os kartonjának másolatát is mellékelték, semmi jel
nem utalt rá, hogy miért oldották fel az ő
anonimitásukat, és milyen velem kapcsolatos
tevékenységben vettek részt. Ami kiderült róluk: „tmb",
vagyis titkos megbízottak voltak, olyan tagjai az
állambiztonsági hivatalnak, akik meggyőződésből
vállalták el az együttműködést. Egyikük neve Tátrai
Sándor volt, 1977. július 28-án szervezte be őt Hamar
Sándor rendőr főhadnagy. Fedőneve Békési Tamás.
Egy pillanatra olyan vérhullám borította el az
agyamat, hogy vöröset láttam. Mikor úgy-ahogy
lecsillapodtam, feltámadt bennem a kíváncsiság, hogy
valóban létező személyről van-e szó, vagy egy „dupla
fedést" alkalmaztak. Mivel a „6"-os kartonon egy
fehérvári lakcím volt feltüntetve, megkérdeztem a
tudakozót, hogy a városban nyilvántartanak-e ilyen nevű
telefon-előfizetőt, igennel válaszoltak.
Felhívtam Tátrait, bemutatkoztam, aztán
rákérdeztem, hogy a „6"-os kartonon jelzett adatai
stimmelnek-e, mindegyik pontosnak bizonyult. Akkor
közöltem vele, hogy kezemben tartom a kartonnak a
dossziéhoz csatolt, pecséttel hitelesített másolatát, és
érdeklődtem, hogy ügynökként mikor és milyen
információkkal szolgált rólam. Tátrai nemcsak azt nem
vállalta, hogy ügynök lett volna, de azt állította, hogy
hallotta ugyan a nevemet, de soha nem is látott.
– Nem vagyok én olyan művelt, hogy írókkal
foglalkozzak – mondta.
Tátrai úr egyébként nyilvánvalóan mellébeszélt, a
dossziéban megtaláltam egy kivonatot „Békési Tamás"
fedőnevű titkos megbízott 1979. november 2-i
jelentéséből:
„…Ismerősöm elmondta [az ügynökök nem szívesen
használták az egyes szám első személyt, feltehetően
attól tartottak, hogy lelepleződésük esetén ez tovább
rontaná az esélyeiket – M. Gy.], hogy a Videoton
Művelődési Házban megrendezett Moldova György író-
olvasó találkozóján vett részt. Elmondta, hogy a terem
zsúfolásig megtelt fiatalokkal, de a gyár gazdasági
vezetői közül nem jelent meg senki. A beszélgetés
zavartalanul folyt le. Minden kérdésre válaszolt az író.
Felfogására jellemző, hogy a dolgokat elég
meredeken érinti. Például elmondta, hogy egy külföldi
textilvezető munkahely-változtatása után havi egymillió
sillinget [így – M. Gy.] fog keresni, és ehhez képest hol
vagyunk mi. Úgy érezte a barátom, hogy a fiatalok
rajonganak érte, mert úgy érzik, az igazságot kapják
tőle. Gyorsan beilleszkedett a légkörbe, és a beszélgetés
folyamán előre leírt kérdésekre válaszolt.
Amikor feltették azt a kérdést, hogy »mit szól az
áremeléshez és ehhez a változó világunkhoz«, nem
mondott konkrét választ, nem bonyolódott bele a
kérdésbe…
Békési Tamás tmb s. k."

A telefonbeszélgetés után sokáig üldögéltem egy

helyben, és eltűnődtem, hogy érdemes volt-e felhívnom
Tátrait. Bár bizonyára bűnös, de akkor is a kis halak
közé tartozik, nála százszor jelentősebb-felelősebb
személyek maradnak büntetlenül, sőt említetlenül.
Minden más lelepleződésnél nyomasztóbban hatott
rám, hogy az ügynökök névsorában több könyvtárost is
találtam. Mindig is úgy képzeltem, hogy ők a
legtermészetesebb szövetségeseim, hiszen ők azok, akik
eljuttatják írásaimat az olvasókhoz. Számtalan barátot
találtam közöttük – és most itt vannak a jelentéseik.
Lássuk először egyikük „6"-os kartonját:
„Neve: Rellei Sándor
Születési év, hó, nap: 1942. október 1.
Születési helye: Detk
Anyja neve: Domoszlai Mária
Foglalkozása: könyvtárigazgató. Városi és Járási
Könyvtár, Gyöngyös
A beszervezést végezte (név, rendfokozat, oszt.):
Nagy Károly rendőr hadnagy, Heves m. RFK III/III oszt.
Fedőneve: »Péterfalvy«
»Jelentem, hogy 1982. március 23-án Gyöngyös ,T'
ponton [titkos pont – M. Gy.] beütemezett találkozót
tartottam ,Péterfalvy' fedőnevű tmb-vel.
A tmb szóban jelentette, hogy március 29-én a detki
művelődési házban Moldova György író-olvasó találkozót
tart.
Feladata: »A megadott szempontok alapján kísérje
figyelemmel a rendezvényeket [a többes szám itt azt
jelenti, hogy szokásos módon több találkozót is
tartottam – M. Gy.], majd azok lefolyásáról készítsen
részletes jelentést.«”
A következő dokumentum szerint a „Péterfalvy"
fedőnevű titkos megbízott 1986. április 10-én 9 órakor a
munkahelyén jelentést adott az őt beszervező Nagy
Károly rendőrtisztnek, aki időközben főhadnaggyá lépett
elő.
„…Az elmúlt hónapban Moldova György író két
alkalommal járt a vidéken. Az anyagiasságáról ismert író
merész kijelentésekre ragadtatta magát. Bírálta a jelen
pártvezetést. Berecz Jánosról, illetve Pozsgay Imréről
tett sértő nyilatkozatokat, G. Károlyt az egyén [ha jól
értettem, én – M. Gy.] »gazembernek« nevezte, aki
leplezetlenül a hatalomra tör.
 E kijelentéseket nem a találkozókon tette, hanem a
két találkozó közbeni időben, illetve után.
E nyilatkozata nagy feltűnést keltett a »közönsége«
körében. Az előadásokat a városi TIT szervezte."
Ezután közvetlenül egy rendőr őrnagy, osztályvezető
megjegyzései:
„Értékelés: a tmb jelentése operatív szempontból
értékes.
Beszámol a MGy író által tett vezetőellenes
kijelentésekről.
Intézkedés: MGy író megnyilvánulásairól információt
küldtünk a BM III/III-as osztályának "
A megfigyelések és a jelentések nem csak az író-
olvasó találkozókra szorítkoztak:

„Belügyminisztérium
III/III/2-es alosztály

Lipták Tamás jó barátja Moldova Györgynek és Rubin

Szilárdnak. Ő közölte: »az említettek közül Moldova
György 2 hétig bújtatott a lakásán azzal a
meggyőződéssel, hogy körözött ellenforradalmár,
nemzetőr vagyok…«"
A postámat, telefonbeszélgetéseimet is folyamatosan
megfigyelték, ezzel kapcsolatosan is találtam egy
feljegyzést.
„Belügyminisztérium Szigorúan titkos!
III/3 osztály Különösen fontos!
Tárgy: napi operatív információs jelentés
1986. szeptember 24.

A budapesti posta forgalomból kivettünk egy feladó és

postabélyeg nélküli, Moldova Györgynek (Budapest, XII.
Árnyas u. 12.) címzett levélküldeményt.
 Az anyagban a Magyar Hírek 1986. március 15-i szá-
mának címlapját helyezték el, melyre filctollal: »1848.
március 15. = 1956. október 23., 1849. október 6. =
1945. április 4. és 1956. november 7« dátumokat írták.
A címlap másik oldalán »Kiegyezés – 1867 – és most?
mikor jó – lesz?-, a boríték belső felén pedig angolul
»Találd ki, kitől van? addig is várom válaszaidat« kézzel
írt szöveg olvasható. A küldemény tartalmazza még
Georg Hammer (1473 Skaaver, Örneveinen 12.
Norvégia) névcímkéjét, melynek hátoldalára »Csoóri-
Csurka szünet, Gyurkó, Moldova hasonmása?
válaszoljanak, kérem!!!« Egy másik kis cédulára pedig
»Gyuri – Isten áldjon és minden jót, szeretettel,
Hammer György« szöveget írták.
Intézkedés: A küldeményt eredetiben átadtuk a BM
IIl/III Csoportfőnökségének.
K. István r. alezredes
osztályvezető'’

(Hammer Gyuri gimnáziumi osztálytársam volt, 1956-

ban disszidált és csak a rendszerváltás után tért haza.
Véleményem szerint neurotikus személyiség, sorsának
alakulását nem ismerem.
Ugyanígy elkobozták Szűcs Dezső egykori záhonyi
állomásfőnök nekem küldött beszámolóját a szovjet
csapatok beözönléséről.)
A telefonbeszélgetéseimről nem találtam külön
feljegyzést, egy mozzanat azonban gyanúsnak tűnt. Új
lakásba költöztünk, ahol persze nem volt telefon,
megkerestem a postaigazgatóságot, és ott merőben
szokatlan módon napok alatt teljesítették a kérésemet –
feltehetően szükség volt rá a lehallgatáshoz.
A dosszié következő, ívpapírral elválasztott
osztatában a „csoportok ellen indított nyomozati
anyagok" időben korábban kelt részletei szerepelnek,
ezekben csak utalásszerűén említik a nevemet, ezután
következnek a „súlyosabb" anyagok.
1975. június 13-án a belügyminisztérium III/III-4-a
alosztálya egy szigorúan titkos határozatot hozott
bizalmas nyomozás elrendeléséről és személyi dosszié
megnyitásáról.
„…Megbízható információink szerint – mondja a
határozat szövege – Moldova György (Budapest, 1934.
március 12., anyja neve Berkovics Mária) pártonkívüli
magyar állampolgár, szabadfoglalkozású író személyére
alapos gyanú merült fel, hogy cionista kapcsolatokkal
rendelkezik, és annak hatására – irodalmi tevékenységét
is felhasználva – cionista propagandát fejt ki,
kapcsolódik az ellenséges ideológiai fellazítási szervezet
tevékenységéhez.
A »Mááriv« című izraeli lap szerkesztője, Naftali
Kraus május 2-án kelt levelében tájékoztatta Moldova
Györgyöt, hogy legutóbbi irodalmi alkotásával a lap is
foglalkozott, és gratulált neki, egyben kéréssel fordult
hozzá, hogy a további két kötet milyen közegben fog
játszódni. Kraus ismeretei szerint az »Új Kelet« című
magyar nyelvű izraeli napilap is le kívánja közölni
folytatásokban.
Moldova György széles körű bel- és külföldi
kapcsolatokkal rendelkezik, amelyeknek lehetőségeivel
él, azt felhasználja. Kapcsolatai révén szerzett
információi igen jelentősek és kiterjedtek. Tehetséges
író, de a tehetségét néha aprópénzre váltja fel. [Mint
látható, az igazi belügyes az irodalmi kérdésekben is
csalhatatlan biztonsággal tud ítélkezni. – M. Gy.]
Jelentős számú olvasótáborral rendelkezik.
A birtokunkba került információk további ellenőrzésre
és kiegészítésre szorulnak, ezért javasoljuk a bizalmas
nyomozás bevezetését, a személyi dosszié megnyitását.
A bizalmas nyomozás célját képezi: valószínűsíteni vagy
kizárni az ellenséges tevékenységet.
Moldova György személyét »Bolygató« fedőnéven
tartjuk nyilván. Anyagát titkosítjuk és priorálása esetén
az alábbi válasz adható: »Kérem a kapcsolatot felvenni a
BM III/III-4 osztály vezetőjével.«
»M« [háborús mozgósítás – M. Gy.] esetén nevezett
személy őrizetbe vételéről és a házkutatástól
eltekintünk, figyelembe véve az ügy jellegét. Az említett
esetben személyére vonatkozóan a konkrét operatív
helyzetnek megfelelően teszünk intézkedéseket.
Fentiek alapján határozatot hoztam a bizalmas
nyomozás bevezetésére, személyi dosszié megnyitására.
Anhalt Róbert rendőr főhadnagy
Egyetértek: Pálfy Imre rendőr őrnagy
alosztályvezető"

Még ugyanannak a hónapnak a 13. napján

megszületett egy intézkedési terv is az ügyben:
„…A bizalmas nyomozás fő feladatát képezi
»Bolygató« személyi körülményeinek, magatartásának,
politikai állásfoglalásának és tevékenységének
társadalomra való veszélyességét bizonyítani vagy
cáfolni.
Ennek érdekében 1976. június 15-ig terjedőleg az
alábbi intézkedések végrehajtását tervezzük:
– Felderítjük és tisztázzuk:
– a trilógiát milyen célból és abból kinek vagy kiknek
az alapgondolatából, megbízatásából készíti,
– a második, harmadik rész mikor és hol játszódik,
milyen témakörrel foglalkozik,
– a már ismert külföldi lapokon vagy azokon túl
milyen külföldi szerv vagy szervezet kapcsolódik még az
ügyhöz,
 – a III/III-4-c alosztály »Fekete lstván« fedőnevű
titkos megbízottja jól ismeri »Bolygató«-t és feleségét.
Az adott operatív helyzetnek megfelelően magatartási
vonalát, feladattervét kidolgozzuk,
– hálózati pozícióink erősítése érdekében
megvizsgáljuk »Bereznai«, »Gyémánt«, »Francia«,
»Török« fedőnevű titkos megbízottak lehetőségeit,
felhasználásuk módját,
– kapcsolatai körében kutatómunkát végzünk újabb
személyek beszervezésére, illetve bevezetésére.
– A III/III-4-c alosztály meglévő hivatalos és
társadalmi kapcsolatait a szükséges mértékben
felhasználjuk.
– Különös figyelmet fordítunk a trilógia további két
kötetére, amennyiben olyan adatok jutnak a
tudomásunkra, hogy az ellenséges tartalmú, vagy
hálózati lehetőségeinken keresztül vagy külön
javaslatokra titkos kutatás útján megszerezzük.
– Amennyiben valamely ellenséges tartalmú írását
külföldi kijuttatás érdekében előkészíti vagy megkísérli,
úgy azt operatív kombinációval megakadályozzuk.
– Azokat a bel- és külföldi kapcsolatait, akik valamely
ellenséges tartalmú anyag külföldre történő kijuttatására
vállalkoznak, határfigyelőztetjük és fokozott
vámellenőrzés alá vetjük.
– Személyét és külföldi kapcsolatai közül… [itt egy
vagy több nevet töröltek a későbbi feldolgozók – M. Gy.]
szoros »K« ellenőrzés alá vonjuk, szükséges esetben
kapcsolataikra is kiterjesztjük [»K« ellenőrzés – postai
küldemények operatív ellenőrzése, melynek során az
állambiztonsági szervek a bizalmas nyomozás alatt álló
személy postai küldeményeit felbontották, illetve
esetenként elkobozták – jelzi a kódok megfejtésének
gyűjteménye],
 – Lakástelefonjára a 3/a operatív rendszabályt
[»telefonlehallgatást«] kapcsolatainak, programjának
megállapítása érdekében bevezetjük…
– A birtokunkba került információk alapján szükség
esetén a 3/e operatív rendszabály [»szobalehallgatás«]
bevezetésére külön javaslatot teszünk.
– Indokolt esetben operatív figyelését megszervezzük
és ezt kapcsolataira is kiterjesztjük.
– A beérkezett adatokat, információkat, anyagokat
folyamatosan értékeljük, azokról a felső vezetést időben
tájékoztatjuk.
– Tevékenységéről, magatartásáról értékelő jelentést
készítünk.
– A keletkezett adatokat, a tervben meghatározott
intézkedések eredményeit értékeljük, és javaslatot
teszünk a bizalmas nyomozás befejezésére,
meghosszabbítására vagy a realizálás módjára.
A feladat végrehajtásáért felelős Anhalt Róbert
rendőr főhadnagy.
Egyetértek: Pálfy Imre rendőr őrnagy,
alosztályvezető
Engedélyezem: Harangozó Szilveszter rendőr vezér-
őrnagy, főcsoportfőnök-helyettes."

Belátom: rossz fényt vet a jellememre, de a lapokat

végigolvasva a legkisebb hálát sem éreztem, amiért
komoly és felelős emberek ilyen alapossággal kívántak
érdeklődni szerény személyem és tevékenységem iránt.
Különösebb düh vagy harag sem fogott el, ezt már akkor
kiéltem, mikor a megfigyelés fényéről értesültem,
inkább csak elképedtem azon a primitívségen, mely a
tervezett intézkedések felsorolásából áradt.
– Kikérem magamnak – morogtam –, hogy olyan
hóhérok akasszanak fel, akik még egy rendes maslit
sem tudnak megkötni a lányuk hajában.
 Mint korábban Tátrai esetében, most is kísérletet
tettem, hogy a nyomozás név szerint megemlített lefoly-
tatóit felkutassam. A telefon könyvben fellelhető
Anhaltok egyikét, egy hölgyet felhívtam, de ő nem
tudott felvilágosítással szolgálni. Egy ismerője szerint
Anhalt Róbert hajlott testtartású, nemtörődöm
természetű ember volt, aki feladatát unatkozó
hivatalnokként látta el. Osztályvezetőjét, Pálfy Imre
őrnagyot is hiába kerestem.
A legfőbb személyiség, a megfigyelést engedélyező
Harangozó Szilveszter vezérőrnagy neve természetesen
nem szerepelt a budapesti telefonkönyvben, de az egyik
volt testületi társától megszereztem a számát. Az illető
egyébként lesújtó értékelést adott Harangozóról, aki
egyaránt igyekezett kapcsolatot fenntartani Bicskovval,
a Belügyminisztérium szovjet tanácsadójával és a
reformistaként elkönyvelt Aczél Györggyel. A
magatartását így jellemezte:
– Naponta hússzor törölte le a cipőjét!
Még egy adatot találtam: a Political Capital
emlékezetes közléseinek egyikében is szerepel a neve.
Harangozó 1983. május 1-jétől 1989-ig töltöttebe a III.
főcsoport-főnökség vezető posztját – egyben a
belügyminiszter első helyettesének is számított. A közlés
szerint a titkos iratok megsemmisítésének ügyében az
egyik fő felelősnek tekinthető.
Felhívtam és bemutatkoztam, ahhoz képest, hogy
soha nem találkoztunk, Harangozó barátságosan fogadta
a jelentkezésemet, de rögtön utána tett egy kritikai
megjegyzést:
– Épp most olvastam a maga könyvét, „A gyávák
bátorságát", nem voltam elragadtatva tőle.
Ezen őszintén szólva nem csodálkoztam, mert ez a
regényem, témáját tekintve érinti az AVH és az
állambiztonsági szolgálatok tevékenységét – igen kevés
jó szót vesztegetve rájuk – de nem mentem bele egy
ilyen vitába.
Soha nem képzeltem, hogy különösebb diplomáciai
érzékkel rendelkeznék, minden konfliktusomban a lehető
legnyitottabb taktikát választottam – ezt akár
hiányosságnak is felfoghatjuk. Most sem tettem
kísérletet arra, hogy valamilyen trükkel megpróbáljak
csőbe húzni egy volt titkosszolgálati tábornokot, azonnal
rátértem a lényegre:
– Harangozó úr, ön 1975 júniusában aláírt egy
rendelkezést az én személyem titkos megfigyelésére.
– Ezt honnan veszi?
– Itt van a kezemben annak a papírnak a másolata,
amelyben engedélyezi az akciót.
Bizonyítékul felolvastam neki néhány sort az iratból,
ez meggyőzhette, hogy nem a levegőbe beszélek.
Visszakérdezett:
– És mi baja lett ebből?
– Hosszú évekig úgy kellett élnem, hogy minden
levelemet felbontották, jó néhányat el is koboztak, máig
sem kaptam meg őket. A telefonjaimat lehallgatták, a
nyilvános fellépéseimen provokáltak és még
sorolhatnám tovább.
– És most mit kíván tőlem?
– Magyarázatot. Én nem szándékozom leleplezni
vagy feljelenteni önt, de szeretnék beszélgetni erről az
ügyről.
– Mi érdekli?
– Szeretném, ha utólag megindokolná, hogy mivel
szolgáltam rá erre a megfigyelésre. Meggyőződésem
szerint minden tekintetben tisztességes, jogkövető
állampolgára voltam a Magyar Népköztársaságnak, ezen
az sem változtat, hogy mindig és mindenhol elmondtam
a véleményemet. Önök nemcsak jogtalanul, de
alaptalanul is jártak el velem szemben.
 – Azt ajánlom, hogy ne foglalkozzon vele.
– Nem tudom elfogadni az ajánlatát, ezt az ügyet
tisztázni kívánom. Hajlandó leülni velem egy
beszélgetésre? Ön határozhatja meg, hol és mikor, azt is
megígérem, hogy nem viszek magnót és nem készítek
jegyzeteket.
– Nem hiszem, hogy valami lényegeset tudnék
mondani.
– Ez nemet jelent?
– Egyszerűen annyit, hogy nem emlékszem semmire
az ügyével kapcsolatban.
– Természetesen tudomásul veszem a válaszát, de
annyit meg fogok írni, hogy ön, aki oly sok ember
ügyében oly határozottan döntött, nem vállalta
önmagát.
– Tegyen, amit akar!
„Ritka kivételként létezett egyfajta sajátos kimentés
(exculpatio) – írja egy, az adott korszakkal foglalkozó
tanulmány. – Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a
»bizonyítási eszközök« (ügynökjelentések, telefon- és
lakótéri lehallgatás, titkos házkutatás, levélellenőrzés
stb.) útján gyanúba vett személy teljes ártatlansága
bizonyosodott be. Ilyenkor az ügyet – amelyről a
célszemély sohasem szerzett tudomást – lezárták
ugyan, de nem szüntették meg, a célszemély hosszú
időre az úgynevezett »F« (figyelő) dossziéba került."
Az állambiztonsági szervek figyelő dossziéit azokról a
személyekről készítették, akik a Népköztársaság állami,
társadalmi és gazdasági rendjével szembeni fellépés
lehetőségét latolgatták, ilyen fellépésük várható volt,
vagy magatartásukkal tényleges veszélyt jelentettek a
rendszerre.
Az én ügyemben 1978. január 17-én következett be
az átminősítés. A kapcsolatos határozat összefoglalja a
történések sorozatát:
 „…Vezetői engedély alapján 1975. július 14-től 1977.
december 31-ig »Bolygató« fedőnéven bizalmas
nyomozást folytattunk Moldova György (Budapest,
1934. március 12., Berkovics Mária) pártonkívüli,
büntetlen előéletű, szabadfoglalkozású író személyére.
A bizalmas nyomozás alapját képezte, hogy operatív
úton szerzett adataink szerint cionista kapcsolatokkal
rendelkezik, és irodalmi tevékenységét is felhasználva
cionista propagandát fejt ki, kapcsolódik az ellenséges
ideológiai fellazítási szervekhez.
A bizalmas nyomozás során felhasználtuk a BM III/
III-4 osztály hivatalos és társadalmi kapcsolatait,
együtt-működtünk a III/7-9, a III/II-6 és a III/II-8
osztályokkal, az ügyben felhasználtuk a Bács-Kiskun
megyei Rendőrfőkapitányság III/III osztályán
foglalkoztatott »Halápi« fedőnevű titkos megbízottat,
végrehajtottunk személyes adatgyűjtést, belföldön
útlevélfigyelést, »K« ellenőrzést, 3/A operatív
rendszabályt alkalmaztunk folyamatosan. A feldolgozói
munka során szoros együttműködést alakítottunk ki a
Szolnok, Komárom, Győr-Sopron, Hajdú-Bihar Megyei
Rendőr-főkapitányságok III/II osztályaival…"
Itt a felsorolás mellőz vagv kifelejt néhány további
főkapitányságot, ahol a jelentésekből kiviláglóan szintén
„dolgoztak rám", például a Békés, Fejér és Vas
megyéket. Az országnak több mint a felén folyt ellenem
a titkos hajtóvadászat, felderithetetlenül nagy hivatásos
állománnyal, titkos megbízottakkal és munkatársakkal,
alkalmi informátorokkal. Ha volna rá mód, érdemes
volna kiszámolni, hogy mennyit költhettek a
megfigyelésemre. És milyen eredménnyel?
„…Moldova György ellenőrzése során keletkezett
adatokat értékelve az alábbiak állapíthatók meg:
A cionista megnyilvánulásoktól maximálisan
tartózkodik - állapítja meg a jelentés. Az ilyen irányú
kérdés vagy érdeklődés megválaszolása elöl mereven
elzárkózik. Adataink szerint Moldova György írásainak
izraeli megjelenéséhez nem járult hozzá…
…Ismereteink szerint a zsidó vallás szertartásait
szigorúan megtartja…
Nem tudom, honnan szerezték ezt az információt,
amelyet nem tartok dehonesztálónak magamra nézve,
csak éppen nem fedi a valóságot. Életem nehéz
pillanataiban az istenhitig néha eljutottam, de a vallásig
soha. Templomban gyerekkorom óta nem jártam,
lakásunk ajtajára nem szegeztem ki a „mezuzát", a
szent szövegeket tartalmazó tekercset. Egyetlen előírást
vállaltam fel: ez az engesztelőnapi hosszú böjt, ez volt
és maradt az az alkalom, mikor számvetést készítek az
elmúlt évemről és az egész életemről.
A zsidóságot nem vallásként éltem meg, hanem
politikai-társadalmi kategóriának tekintem, az
antiszemitizmust pedig a fasizmus eszperantójának,
nemzetközi nyelvének. Az életemet tettem fel rá, hogy a
fajgyűlölet minden aktuális és lehetséges
megnyilvánulásával szembeszálljak, de egy pillanatra
sem engedtem alapállásomból, miszerint a keresztények
között zsidónak, a zsidók között pedig kereszténynek
tekintem magam.
Az összefoglaló jelentés továbbra sem tér le erről a
vonalról:
„…Moldova esetenként nem tesz különbséget a
felszabadulás előtti intézményesített antiszemitizmus és
a felszabadulás után még csökevényként megmaradt,
talaját vesztett antiszemitizmus között…"
(Ma is úgy vélem, hogy mindkettő közös gyökérből
fakad, legfeljebb nemzedéki és taktikai okokból eredő
különbséget lehet felfedezni köztük, apáról fiúra
öröklődik. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus
létezésének cinikus tagadói maguknál az antiszemitáknál
is kártékonyabbak, mert alaptalannak, ennek nyomán
feleslegesnek nyilvánítják a gyűlölet elleni harcot.)
„…családi élete rendezett, egzisztenciális problémái
nincsenek… kedveli a kiélezett helyzeteket,
következetesen keresi az embereket foglalkoztató
problémákat, kutatja a társadalomban fellelhető
visszásságokat, melyek egyben irodalmi munkásságának
alapját is képezik…
…A bizalmas nyomozás időszaka alatt birtokunkba
jutott adatokat összegezve megállapítható, hogy
Moldova György konkrét ellenséges tevékenységet nem
folytat, cionista propagandát nem fejt ki, illetve ilyen
tartalmú kétoldali kapcsolatokkal sem rendelkezik…"
Ez, bizony, nem kevesebb a kudarc nyílt
bevallásánál, az ember szinte azt várná, hogy az
illetékesek bűnbánatuk jeleként kormánykitüntetésre
terjesztenek fel. Megértem, hogy a fiaskó joggal
bánthatta a hálózat önérzetét, ezért
„szépségflastromként" legalább valamennyit
fenntartanak az indulásnál megfogalmazott vádakból:
„…Ezzel szemben bizonyítást nyert, hogy az író-
olvasó találkozókon, szerzői esteken tanúsított
magatartásával, a való helyzettel élesen szembenálló
általánosítások hangoztatásával, hallgatóságának a
társadalmi rendszerünkről alkotott véleményét negatív
irányban befolyásolja.
A fentiek alapján célszerűnek és indokoltnak tartjuk:
1. Szervezett ellenséges tevékenység hiányában a
bizalmas nyomozás megszüntetését.
2. Személyének társadalmi veszélyessége, a fellazító
politikához kapcsolatos tevékenysége szükségessé teszi
további folyamatos ellenőrzését, melyet a 004/1969 bel-
ügyminiszter-helyettesi utasítás alapján »F« keretén
belül végezzük.
 Romancsik János rendőr főhadnagy
Egyetértek: Esvég Miklós rendőr százados
alosztályvezető"

John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök még a felosztott

Németország idején ellátogatott a szigetként körülzárt
és fenyegetett Nyugat-Berlinbe és kijelentette: „én is
berlini vagyok!" A szolidaritásnak ez a megfogalmazása
szolgálhatott alapul napjaink nagyhangú „közösséget
vállaló" politikusainak:
„Ha a zsidókat üldözik, akkor zsidó vagyok, ha a
cigányokat, akkor cigány!"
Nem kizárt, hogy ezek az urak hajlandóak volnának
feláldozni az utolsó csepp vérüket, de az elsőt aligha.
Szerény véleményem szerint könnyű annak zsidónak
lenni, aki nem zsidó. Ha botok suhognak, netán kések
villognak, ezek a szájhősök felöltik magukra az eredeti
nemzeti-hitbeli azonosságukat és elsomfordálnak a
helyszínről, egy zsidó vagy egy cigány számára nem
adódik ilyen esély.
 NAPSÜTÉS A SAJTÓBAN

A riportkönyveim vízbe vetett kőhöz hasonlóan mind

szélesebb hullámokat vetettek a sajtóban. A „Ludas
Matyi", az akkoriban hatszázezer példányban megjelenő
szatirikus lap először csak egy-egy szösszenetet
eresztett meg: „a MÁV annak közlését kéri, hogy
Moldova Kossuth-díja nem miatta késik", majd egy
körkérdést intézett a munkatársaihoz: „Miről írja
Moldova a következő riportkönyvét?" A válaszok hat
oldalt tettek ki:
„Endrődi István: Szívesen megmondom, ha Moldova
megmondja nekem, miről rajzoljak a Lúdas Matyiban.
Barabás Tamás: Arról, hogy minden nagyon szép,
minden nagyon jó, mindennel meg van elégedve.
Tót Gyula: »El nem bocsátott légió« címmel az
adminisztrációról.
Sajdik Ferenc: Az írószövetségről, és akkor
tiszteletbeli író lehet.
Fülöp György: Mindegy, csak rázós legyen.
Brunner György: Miből telik a nyugdíjasoknak
galambetetésre?
Mikes György: arról, hogy miért nincs elég sör
»Tiszte-let komlónak« címmel.
Radványi Barna: A hálapénzről. Ha leleplezi, ki, miért
és mennyi hálapénzt kap – én se leszek hálátlan.
Szilágyi György: Most, hogy már végeztél Goldberger
Leóval – ne tarts az ötletért túl galádnak –,
átnyergelhetnél a nehéziparra is és nekiláthatnál a Weiss
Manfréd családnak.
Barát József: Felbujtó kéne, mi?
Szűr-Szabó József: Mutasson be negyven mai
erkölcsös prédikátort…
Föld S. Péter: Hogyan lehet balatoni villát építeni
havi 3000 forint fizetésből?
 Tornai László: Arról, hogy miért betegek a magyar
kórházak?
Peterdi Pál: Tárja fel a nagy rejtélyt: hogyan
lehetséges, hogy hol a gyerek kevés, hol a bölcsőde?
Somogyi Pál: Az olajiparról. »Akit a Csongor füstje
megcsapott« címmel. [A Csongor korabeli szivarfajta. –
M. Gy.]"

Veszprémi Miklós: Új Tükör. „Milyen ember Moldova?

Robogó vonat. A kupéban két író beszélget. Egyikük

kimutat az ablakon: az úton egy vadidegen ember
ballag.
– Őt sem szereted? – kérdi a másiktól.
– Őt sem – hangzik a morózus válasz.
Ezt a gunyoros történetfélét körülbelül tíz éve
hallottam. Az ördög tudja, ki találta ki. Annyi bizonyos,
hogy ismerte Moldovát. Tudta róla, hogy egyáltalán
nincs elragadtatva kortársaitól. Az írmagja sincs meg
benne az író emberi gyöngeségeket megbocsátó
barátkozás-készségnek…
…Csakugyan ilyen »senkit sem szeretek« ember
volna? Nincs mit tagadni rajta. Ez a jellemvonása
azonban nem ellene, hanem mellette szól. Miért kellene
»megértőnek« lennie, amikor valaki nyomtatásban az
igazság köntösét ölti magára, holott élete tele van
hazugsággal?
Az írónak nincsenek senki másra nem tartozó
személyes ügyei. Magánügyei igenis közügyek. Mert
elválaszthatatlanok írásaitól: hitelt adhatnak nekik, hogy
elvehessék a hitelüket.
Alapos a gyanúm: Moldova tulajdonképpen az írott
szóba vetett hitet védi. Az alkotást szögezi szembe
alkotójával, amikor mindenekelőtt az írótól követeli meg
azt, hogy a saját maga megfogalmazta igazságok szerint
igyekezzen élni.
Eszem ágában sincs, persze, azt bizonygatni, hogy ő
a két lábon járó tökéletesség. Mint minden embernek,
neki is megvannak a gyöngéi.
Csakhogy ő nem hajlandó velük megbékülni. Más
szóval: kíméletlen viszonyban van saját magával. Olykor
az az érzésem, önmagát tekinti legnagyobb ellenfelének.
Nem mintha lebecsülné a külvilágot. Sokkal inkább
azért, mert meg van győződve róla, hogy csakis önmaga
gyöngéinek a legyőzése árán veheti birtokba a világot.
Ki nem állhatja azt az embertípust, amelyik lemond
erről a szakadatlan küzdelemről, amelyik elfogadja
önmagát olyannak, amilyen. Ellenszenvét csak szítja, ha
ráadásul a tehetség jegyeit ismeri fel az illetőn.
Alighanem a veleszületett adottságok elfecsérlését tartja
a legnagyobb véteknek, amit valaki elkövethet.
Talán azért, mert neki fegyverrel-körömmel kellett
mindent önmagából kicsikarnia. Úgyszólván nincs
egyetlen tulajdonsága, amelyet afféle mennyei
adományként, készen kapott volna. Mindegyikben jól
felismerhető annak a szakadatlan küzdelemnek a
nyoma, amelynek a fölszínre hozásáért és
tökéletesítéséért folytatott. Könyvein nyomon követhető,
miként alakította-csiszolta készségeit képességekké.
Hogyan tanult meg okosan-ésszerűen gazdálkodni velük,
lépésről lépésre tapasztalva ki saját adottságainak
természetét. Nem egy kudarc is érte: sem a színházzal,
sem a filmmel nem tudott megbarátkozni.
Magyarországon szinte törvény: az író vagy az
olvasókat, vagy a kritikusokat nyeri meg.
Moldova könyveit jószerivel csak pult alól lehet
megszerezni, holott elképesztő példányszámban adják ki
őket. A róluk megjelenő bírálatok mégis valósággal
mennybe menesztették a szerzőt. Igaz, csupán néhány
éve. Furcsamód azelőtt épp azt vetették a szemére: a
kíméletlenséget. Ő ugyanis nem eszmékben, hanem
tényekben gondolkozik. Azt veti papírra, amit tapasztal.
Nem magyaráz, nem szépít, nem feketít, nem mérlegel,
nem ítélkezik. A nyers valóságot közli.
Ezt, persze, többnyire nem könnyű megemészteni.
Annak idején Komlón például felvásárolták a »Tisztelet
Komlónak« című kötetét, mert egyik-másik helyi vezető
»destruktívnak«, »károsnak« tartotta a róla szóló
sorokat. (Még a fővárosba sem átallották küldöttséget
meneszteni: tiltsák be a könvvet.) Az »Őrség panaszá«-
nak megjelenése változást jelzett. Amikor a Kortárs
közreadta az első részt, az egyik lap tüstént nekitámadt.
Ugyanaz később – miután könvv alakban napvilágot
látott az egesz írás – elismerő kritikát közölt róla.
Kosztolányi mondta egyszer: hiába beszélek én
magamról, ha írásaim nem beszélnek rólam. Ezek a
szavak Moldovára is érvényesek. Ő sem szívesen beszél
magáról. Zárkózottsálra indokolt: minden, amit tudni
érdemes róla, benne van az írásaiban.

Szále László: Egyenlítő. „Vesztett ügyek bajnoka

A kutya ugat, a koravén halad. Mert mozdíthatatlanul

koravén már fiatalon, s egyben örök kamasz,
romantikus, magányos hős maga is, egy idegen bajnok,
aki nem hallgat senkire, nem tartozik senkihez, nem
ismer megalkuvást, nem ad és nem kér bocsánatot,
konok a gyűlöletben és konok a hűségben…
…Egyre vitriolosabb és egyre keserűbb. Mintha
érezné, végül is csak vesztett ügyek bajnoka lehetett.
Komlón már nem érdekel senkit a bánya, az Őrség nem
panaszkodik, hallgat és vegetál, a hazai textilipar
halódik, a vasút ugyanolyan csődtömeg, mint volt, a
vízlépcső nem épül meg, a Balatont mar rég elrabolták,
Magyarország szennyesebb, mint valaha, a garéi
mérgező hordók, melyekről ő írt először, még mindig ott
vannak, a keleti végek sem tudnak kijutni Európa hátsó
udvarából, a bűnözés ugyanúgy virágzik, mint régen, az
egészségügy épp olyan koldus és épp olyan tékozló,
mint volt a róla írott könyvek előtt.
És mégis, hetvenévesen is műveli a »fiatalok
műfaját«, a riportot. Régebbi könyveiben több volt a
tűz, a hit az emberben és a dolgok jobbra fordulásában.
Az újabbakban inkább már »csak a szolgálat lángol".
Meg mintha valami teljesítménykényszer űzné, hajtaná.
Egész életében az írói gályapadon ült, jól tudja, hogy a
műhöz a fej mellett a fenék a legfontosabb. Mégis
mintha valamiért muszáj volna sietnie, teljesíteni és
túlteljesíteni. Talán ezért nem válogat eléggé a
fölgyűjtött nyersanyagban, ezért erősödik föl a
mondanivaló-központúság, a direkt hatások keresése.
Moldova hű önmagához, hű az olvasóihoz és
makacsul hű a hibáihoz is. Írói szolidaritása meg
töretlenül látszik a szegények, elesettek, a vesztesek s a
vesztett ügyek iránt, de rajta magán mintha egyre
inkább eluralkodna a mizantrópja. Mintha már nem
szeretné azokat, akiknek az érdekében könyveiben kiáll.
Hogy ez a mizantróp lehet-e a szolidaritás bajnoka –
nagy kérdés. Íme egy újabb megfejthetetlen
ellentmondás a különös Moldova-élet műben.
És végül még egy: ide idézem a kiábrándult,
nyelvileg igénytelennek mondott szerző Mikes-
naplójának egy gyönyörű részletét. A hosszú,
reménytelen sóvárgás után Mikes Kelemen egyszer újra
meglátta hazája határát…
»Ott állt a határon, a hegyen túl a negyven éve nem
látott szülőföld, s már rég tudta, hogy csak neki volt
fontos Zágon és nem ő Zágonnak. Mégis ott kémleli a
távolt szomorúan és vágyakozva, tíz mérföldnyire
otthonától és egyszer csak kinyújtja a kezét, hogy
annyival is közelebb kerüljön Zágonhoz.«
A hűség himnusza ez a némán kinyújtott kar az
elérhetetlen Zágon felé.
Hadd fejezzem be azzal, hogy nemcsak elérhetetlen
Zágon van, vannak elérhető emberek is. S ha két
oldalról egyszerre nyújtják egymás felé az emberek, az
a két kar bizony tíz mérföldnél is hosszabb lehet."
Az elismerés rövid időszaka után újra
megszaporodtak a támadások.

Bán Zoltán András: Beszélő

„…A legaljasabb szemléletű szöveget természetesen
Moldova György produkálta az aszódi fiatalokat fogva
tartó intézetről szóló riportjában (A tetovált kereszt).
Szerzőnk már igen korán kezdte a cigányozást, érték-
hierarchiájának csúcsán mar ekkor is a vagány áll,
legyen az smasszer vagy fiatalkorú bűnöző, az a »fasza
gyerek«, akinek sikerül átvágnia a másikat. A leg-
gyomorforgatóbb szövege egy »dilis lányról« szól, »aki
ahányszor megszökött, mindig tele hassal jött vissza.
Megunták az ügyet, és az egyik műtétnél miskárolták a
leányzót« – Moldova szótárához híven ezúttal is írói
kommentár nélkül beszélteti szereplőjét, de az
intonációból, kontextusból, szituációkból, kiderül, hogy ő
maga is jó heccnek tartja az ügy ilyetén elintézését…"
[A tudós esztéta egyetlen példát sem hoz fel, milyen
módon hamisítom meg a valóságot, ezt annál inkább
sajnálom, mert az ő útmutatása hiányában máig sem
tudtam kivergődni az erkölcsi züllöttség mocsarából. –M.
Gy.]
 IV.

A NAPLÓ
A rám állított ügynökök szinte kizárólagosan az
értelmiség soraiból kerültek ki, akadt köztük tanár,
újságíró, a már említett Pokorni János személyében
tervező technikus és így tovább.
Később, a tapasztalatok birtokában, azt is
természetesnek találtam, hogy a legszűkebben vett
szakmai közegben, az irodalom területén is nyüzsögtek
a spiclik.
Legfeljebb egy-egy felmerülő néven lepődtem meg.
Az anyagomban említettek közül az utóbbiak közé
tartozott Sándor András. A „6"-os kartonja tanúsága
szerint az adott időben a Szerzői Jogvédő Hivatal
szerkesztője volt.
Sándor érdekes életutat futott be. Apja 1919-ben a
Tanácsköztársaság belügyi népbiztosságának vezető
tisztségviselője volt, és az ellenforradalom elől Bécsbe
menekült. Sándor András itt, a száműzetésben született
1923-ban, később hazatért és a budapesti egyetem
bölcsészettudományi karán szerzett diplomát. A
felszabadulás után népies-proletár-romantikus íróként
jelentkezett, elsősorban az épülő Sztálinváros
(Dunaújváros) krónikásának szerepét öltötte magára,
„Új város", „Sztálinváros" és más, hasonló művekkel. A
munkásosztály önjelölt küldöttjeként szinte minden
írószövetségi konferencián felszólalt.
Sándor az idők változásával más irányba fordult,
mind keményebben ostorozta a Rákosi-rendszert, majd
az író ellenzék egyik hangadójává vált. Az 1956-os
felkelésben való részvétele miatt börtönbe került,
ahonnan 1960-ban amnesztiával szabadult.
A „6"-os kartonjából azt is megtudhatjuk, hogy a
Belügy 1966. március 9-én szervezte be, a feladatot
Mészáros Béláné rendőr főhadnagy, a III/III-4-a
alosztály beosztottja bonyolította le. Sándor előbb a
„Sárdi", majd a „Stimecz" fedőnevet kapta.
Munkahelyi pozíciójánál fogva szinte teljes
áttekintéssel rendelkezett az egész magyar irodalomról,
ismereteit állandó „nyüzsgéssel" is kiegészítette. Részt
vett az Írószövetség vitaestjein, járt a Fészek
Művészklubba, a Pen Klub rendezvényeire, az
úgynevezett irodalmi kávéházakba és fáradhatatlanul
jelentette a tapasztaltakat. Aligha találni olyan csoportot
vagy személyt, akiről ne referált volna – Berkesi
Andrástól Veres Péterig. Információi, úgy tűnik,
megrekedtek az adattöredékek és felületes
általánosságok szintjén. Példaként álljon itt egy részlet
az egyik beszámolójából, melyet a Rubicon folyóirat
idéz:
„…A másik exisztencialista csoport egy állandó
pókertársaság körül kristályosodott ki. Egyik vezetője,
Csurka István a Hungária Kávéház »mélyvizében« a
mosdóval szemben levő asztalnál szoktak kártyázni.
Olykor Nagy László is jelen szokott lenni, ezenkívül Végh
Antal, Benyhe János, az Európa Könyvkiadó egyik
latinszerkesztője stb. Ennek a csoportnak jellemzője
bizonyos cinizmus, ami Csurka darabjain is meglátszik.
A kártyán kívül a lóverseny is kedves szórakozásaik közé
tartozik. Existencializmusukhoz a mindennapi gyakorlati
alapot a hazárdjáték adja meg…"
Én is gyakran találkoztam vele a Hungária
Kávéházban. Sándor többnyire elhanyagolt öltözékben,
gondozatlan külsővel jelent meg, előfordult, hogy sáros
gumicsizmában ült be a tükrös-márványasztalos
kávéházba. Mindig olyan piszkosnak tűnt, mintha a bába
fürdette volna meg utoljára, csodálkozni lehetett, hogy
nem ragad oda a székhez.
Lehetőleg elkerültem a vele való beszélgetést, így
rólam csak olyanokat tudott jelenteni, hogy „vannak
jelentős írók, akik mintha minden csoporton kívül
állnának, ilyen például Moldova György és Lengyel
József…" (Ez, a párhuzamba állítás erősen megtisztelő a
számomra.) Egyszer azonban Sándor felháborodott
viselt dolgaimon, nevezetesen a Che Guevara
feljegyzései nyomán íródott, „A napló" című
regényemen.
„…A titkos megbízott a továbbiakban saját
helyzetéről, irodalmi munkásságáról közölt adatokat. A
Magyar Nemzetben június 14-én egy írást jelentetett
meg, melyben élesen kritizálja Moldova György Che
Guevarávai foglalkozó könyvét. Moldova felületes
ismeretek birtokában a forradalmár emlékét romboló,
hatásvadász írása nem illik egy Kossuth-díjas írt) etikai
tartásához, Moldova utolsó időszakban keletkezett
művei általános felháborodást, negatív visszhangot
váltanak ki…"
Úgy látszik, azt is meg kell érnünk, hogy erkölcseink
fölött a ránk állított spiclik hoznak elmarasztaló ítéletet.
Nincs kedvem elemezgetni, mi indíthatta Sándort
hogy elvállalja az ügynök szerepét, lehetséges:
füstbement művészi és magánéletben ábrándjai
motiváltak, íróként indult, aztán hivatalnokká vált, végül
az Egri Dohánygyár propagandistájává.
Azt talán nem is kell külön említenem, hogy Sándor a
rendszerváltás után azonnal átpártolt a jobboldalra. Még
a többi véresszájú, kommunistafaló újságíró közül is
kirítt szélsőséges hangvételével, de így sem sikerült
érvényesülnie. Aztán meghalt valahol és valamikor.
 Az „A napló" ellen indított rohamhoz többen is
csatlakoztak: Berkes Erzsébet, Ortutay L. Gyula és
mások. Ezeket a véleményeket foglalta össze
Székelyhídi Ágoston irodalomtörténész.
„Berkes Erzsébet a bíráló természetes jogával és
kötelességével, a meggyőződés hangoztatásával, az
ábrázolást egyenetlennek tartotta, írása azonban
szikrányi kétséget sem hagyott abban a tekintetben,
hogy önálló alkotást mérlegel. Ortutay L. Gyula szándék
és megvalósítás viszonyát firtatta. Az írói vállalkozás
jogosságát azonban ő sem vitatta. Nem így Sándor
András, terjedelmes és sokban érdekes cikket
voltaképpen annak szenteli, hogy a teremtett valóság
mását kérje számon, majd a nyilvánvaló eltérést
esztétikailag minősítse. Hallgatva mellesleg arról, hogy a
szerző félreérthetetlenül leszögezte: »mit adtam én
hozza a forrásokhoz?… A hős elképzelt jellemét.* Ha ezt
adta hozzá, akkor, persze mindazt is, amiben
megvalósulhatott.
Végül mindegyik vélemény az epikai hitelesség
kérdéseit feszegette. Ellentmondásait leszámítva a
Sándor Andrásé is. Így volt rendjén, mert ha ebben
netán súlyos csorba esik, nem igazolható sem a
választott mű-forma, vagyis az eredeti naplót egyszerre
személyessé és általánossá tevő átalakítás…
»Ilyen regényekben elég a közhely« – összegezi
Berkes Erzsébet bírálata. Miben érhette itt tetten a
közhelyet? Főleg abban a vallomásban, mely Che
Guevara döntését jellemezte. »Minden hadjáratot a saját
kockázatomra indítottam el, mostani vállalkozásomba
nem vettem be csendestársnak sem az Istent, sem a
Pártot, sem az Államot.« Ez közhely? De hiszen Guevara
a kubai forradalom győzelme után, a hatalom
biztonságáról, a népszerűség dicsőségéről önként
lemondva kezdett magányos harcot Bolívia hegyeiben.
Ezt a regény részletesen, világosan ábrázolta,
kiegészítve azzal, hogy Guevara egy valóságos levélben
is meghatározta saját helyzetét Fidel Castróéhoz képest:
»Én megtehetem, amit tőled megtagad Kuba iránti
felelősséged…«
Vagyis ő, az argentínai születésű forradalmár egyedül
személyes meggyőződését követte a kubai
forradalomhoz csatlakozva is, a kongói forradalmat
segítve is, a bolíviai fölkelés elindításában reménykedve
is…
…Más dolog, hogy az az epikaikig hiteles jellembeli,
személyes igazság mennyiben találkozott a történelmi
igazsággal. Éppen ezzel a kölcsönösséggel gazdag,
árnyalt hovatartozásában áll »A napló« különösen nagy
értéke…
…Guevara, a forradalmi hatalom minisztere kilép
ugyan, de a hatalmat nem tagadta, sem meg nem
tagadta. Szándéka szerint »az új csataterekre
magammal viszem… (kubai) népem forradalmi
szellemét«. Új csatatér? Új forradalmi győzelmek
előkészítését értette rajta.
Ezek után ne lett volna kellő önismerete a regénybeli
Guevarának? Választásainak ne lett volna szilárd
magyarázata? »Hogy halálát mementónak szánja-e,
vagy fáradságában más nem jutott eszébe, azt nem
tudhatjuk meg. Moldova sem kommentálja« – így szólt
ismét a bírálat. Holott »A napló« avégett készült ebben a
műformában, hogy minél közvetlenül, sokrétűbben
jelenítse meg a szándékokat, az érveket, a döntéseket.
»Ha egyszer valaki elolvassa majd azt, amit leírtam és
felháborodik az igazságtalanságokon, melyek az én
szívemet megremegtették, már nem volt hiába az írás.«
Íme az első motívum: a felháborodás a társadalmi
igazságtalanságokon.
 Utána: »a gerillaharcokban nem aljasság az, amit a
fanyalgók annak ítélnek, a földön egyetlen alapvető
aljasság van, az, hogy embereket elnyomnak és
kizsákmányolnak.« Itt érkeztünk el a gyökerekhez.
Guevara ugyanis az elnyomás és a kizsákmányolás elleni
fölháborodást, gyűlöletet tartotta a forradalmiság
forrásának.
»Ha a gerilla forradalmi heve ellanyhul, akkor
harcából elvész minden hajtóerő, és ezt az ernyedtséget
okvetlenül kihasználja minden forradalom megbékíthe-
tetlen ellensége: az imperializmus.«
Ezt az indító és induló állapotot óhajtotta önmagában
megteremteni és megtartani. Tudta, hogy az »örökös
készenlét« már-már embertelen életformát alakít ki,
hogy tehát máshoz és másutt követelménnyé, szabállyá
nem tehető. Mégis vállalta szabad és személyes
döntéseit. Példa akart lenni. Szemében ezért az
elszigeteltség, a magányosság, a halál nem számított
kudarcnak. Ezért akart állva meghalni, bár senki sem
látja. A regény még ebben is, itt is következetesen
ábrázolta.
Persze, éppen, mert következetesen, nem
ellentmondásosan teszi. Guevara szabadságát és
hősiességét rendkívülinek és tragikusnak mutatja, a
tragikumot pedig a magatartás, illetve a körülmények
végletes és végzetes ütközésére alapozta…
…Moldova György nagyszabású regénye ezekből a
fölismerésekből eredt és ezeket a fölismeréseket
sugalmazza. Mélységes komolysággal, megrendítő
bensőséggel. Egyik első és maradandó ábrázolása lett
így a magányos forradalmárnak…"
Nem feltételeztem, hogy ez az elmélyült, törekvő
elemzés lesz majd az utolsó szó a könyv körülötti
vitában. Guevara személye továbbra is örökös
botránykőnek számított.
 „A Napló"-t százezer példányban adta ki a Magvető, a
megjelenés napján az egyik székesfehérvári áruházban
dedikáltam reggeltől estig, több mint ezer kötetet írtam
alá, ennek ellenére sem beszélhetek egyöntetűen
elragadtatott fogadtatásról.
„A Napló" különös felháborodást váltott ki Aczél
Györgyben, leginkább azért, mert az írás híre messze
túljutott az országhatárokon. Magában Kubában is
megjelent, „revolucionario", vagyis forradalmi
kiadásban, ami annyit jelentett, hogy egy fillér jogdíjat
nem fizettek érte. Állítólag maga Fidel Castro is elolvasta
és felhördült azon, hogy Che Guevarát nem kommunista
szentnek, hanem esendő embernek mutattam be. A
„Főparancsnok" kijelentette, hogy nem tekinti Kuba
barátjának azt az országot, ahol az ilyen könyvek
napvilágot láthatnak.
Az ügy Aczélt közelebbről is érintette. Nem tudom,
akkoriban éppen milyen funkciót töltött be, de annyi
bizonyos, hogy egy magas szintű küldöttséget kellett
vezetnie Kubába, és a könyv kapcsán az a veszély
fenyegetett, hogy Castro nem áll szóba vele.
Aczél – szokása szerint – nem rajtam, hanem a
kiadóm igazgatóján, Kardos Györgyön töltötte ki a
haragját. Kardos felmondással reagált, ezt előbb
elfogadták, aztán – úgy emlékszem, egy színházi
előadás szünetében – a telefonhoz hívták és magasabb
helyről utasították, hogy maradjon meg továbbra is a
Magvető élén. Ehhez a határozathoz azonban
feltételeket szabtak, amelyek engem is érintettek.
Kardos megkért, hogy üljünk le beszélgetni.
– Fiú, ha úgy gondolod, segíts rajtam.
– Mit tehetek?
– Aczél úgy akarja megengesztelni Castrót, hogy visz
neki egy olyan levelet, amelyben te mint szerző,
elismered Che Guevara nagyságát és érdemeit – Kardos
elhárítóan emelte fel a kezét –, de ha szerinted ez nem
fér bele, akkor sem sértődöm meg, ebben az ügyben
minden felelősség engem terhel.
Úgy gondoltam, önérzetem különösebb sérelme
nélkül teljesíthetem Kardos kérését. Fogtam egy
papírlapot és félrevonultam vele:
„Nyilatkozat: Én, Moldova György kijelentem, hogy
Ernestro »Che« Guevarát nagy forradalmárnak és
kiemelkedő hazafiúnak tartom…" – és így tovább.
Csakugyan nagy forradalmár és kiemelkedő hazafi
lehetett ez a Che Guevara – gondolhatta bárki a fenti
nyilatkozat olvastán –, ha egyszer a Moldova is azt
mondja! Életemben még soha nem éreztem akkora
megtiszteltetést, mint most, hogy én írhattam meg a
„Parancsnok" erkölcsi bizonyítványát.
Aczél György el is vitte magával ezt a bocsánatkérés-
félét, és Castro végül is hajlandó volt elfogadni Magyar-
országtól az éppen esedékes ötven-száz millió dolláros
segélyt – Aczél megkönnyebbülhetett, hálából hozott
nekem Kubából egy rézből domborított Che Guevara-
portrét és egv zacskónyi karibi fekete babot.
Utána mély csend következett, a könyv elfogyott, de
több mint húsz évig nem adták ki újra, nyilvános említés
is csak egyszer történt róla.
A „Magyar Ifjúság", a Kommunista Ifjúság hetilapja
egy háromoldalas emlékezést közölt Che Guevaráról,
már nem tudom, milyen alkalomból. A cikket Seszták
Ágnes jegyezte, aki már akkor is rejtett
kommunistaellenes érzelmeket táplálhatott magában, a
rendszert belülről, a pártsajtóban közölt szándékosan
alacsony színvonalú írásokkal igyekezett megingatni. Ezt
az ő tollából származó három egész oldalt elolvasni
meghaladta volna erőmet, úgy gondoltam, „A Napló"-t
valahol az anyag derekán próbálja agyonvágni, ezért
egyenest oda lapoztam.
 Meg is találtam a nekem rendelt „szent
evangéliumot", Seszták valahogy a következőképpen
fogalmazott: Moldova ezt a regényét Che Guevara
bolíviai naplója nyomán írta, neki módjában állt elolvasni
az eredeti feljegyzéseket is, és összehasonlítva a két
könyvet, kijelenthető, hogy Moldova semmit sem tett
hozzá az eredetihez, leszámítva egy kevés pornográfiát
és néhány alpári, vaskos jelenetet. Az újságírónő azzal
nem foglalkozott, hogy mitől nőtt meg az anyag
terjedelme majdnem a háromszorosára.
Milyen kár – sóhajt fel Seszták a továbbiakban –,
hogy a jeles szerző ilyen felületes módon járt el, mert
milyen jó könyvet írhatott volna, ha az üggyel
kapcsolatos eredeti dokumentumokra támaszkodik.
Okulás céljából mindjárt idéz is két gyönyörű levelet, az
elsőt Che Guevara írta egykori kiképző parancsnokának,
Alberto Bayo tábornoknak:

„Kedves öreg »angoltanárom«!

Guruló házam ismét útra kél és álmaim szabadon

áradnak, amíg egy golyó pontot nem tesz a végükre.
Nem tudom, megért-e engem, miért indulok el új
utakra már oly sokadszor életemben. Tanácsolták már,
hogy takarékoskodjak maradék erőmmel, próbáljak meg
a könnyebb ellenállás irányában élni, nos, ezt teszem:
vágyaimra és illúzióimra hallgatok, számomra mindig is
ez volt a legkönnyebb ellenállás iránya, mert békét
teremtett bennem.
Nem tudom, mi vár rám, a tenger örökös
szántóvetőjére. Léptem nyomai eltűnnek a nagy ég
alatt, úgy érzem. sem Argentínában, sem
Guatemalában, de itt, Kubában sem marad meg túl sok
belőlem, a XX. század eme szerény kis condottierijéből.
 Sem eszmei, sem anyagi vagyonokat nem
gyűjtöttem, de mégsem vagyok szegény, mert
változatlanul hiszek az emberben, és ez a hit bennem
mindig harcra kész. Megtanultam hinni, és
megtanultam, ha kell, meghalni is, hogy másoknak igazi
lehetőségeket teremtsek az életre.
Elindulok – és az olyan utakról, mint ez, vagy nem
jön vissza az utazó, vagy zsarnokságot szétzúzva tér
meg. Ha ez az üzenetem volna az utolsó, szívem minden
melegével üdvözlöm magát

Ernesto »Che« Guevara

Haza vagy halál!
Győzni fogunk!"

Seszták idézi Alberto Bayo tábornok válaszát is:

„…Parancsnok! – hadd szólítsam így, büszke vagyok arra

a rangra, amelyet elért, talán nekem, egykori
»angoltanárának« is van valami csekély részem.
Akkor Mexikóban, Batista ellen készülődve is maga
volt a legjobb tanítványom, fegyelmezett, bátor és
önfeláldozó. Nem akarom plagizálni a
történelemkönyvek magáról szóló fejezetét, de sohasem
felejtem el, mikor a Santa Rosa tanyán önként elvállalta,
hogy a társai magán tanulják meg az injekciók
beadását. Hány szúrást kapott: százat, kétszázat?
És most, hogy ismét elindul, szeretnék valami
útravalót adni magának… Az első gondolat, mely levele
olvastán feltolult bennem, az volt, hogy mikor harcba
indul, minden forradalmár számításba veszi a halált, de
nekem úgy tűnik, maga ennél többet tesz: álmodozik
róla. Márpedig: az ilyen háborúban többet érsz, ha
életben maradsz, mintha mártír leszel.
 Induljon és járjon szerencsével. Nem lesz egy napom
sem, mikor nem gondolok magára.
A viszontlátásra, a viszontlátásra!

Öreg »angoltanára«
Alberto Bayo
tábornok
Haza vagy halál!
Győzni fogunk!"

Seszták Ágnes ezt a két levelet úgy idézte a cikkében,

mintha hallatlan méretű kutatómunkájának eredményét
adná közre, holott egyszerűen kimásolta őket a
könyvem szövegéből. Nem járt el kellő körültekintéssel.
Tudniillik ez a két levél a valóságban nem létezett, mind
a kettőt én írtam, a cselekmény alakulása, az adott hely
megkövetelt két ilyen tartalmú és hangulatú szöveget,
ezért megfogalmaztam és beiktattam őket. Regényről
lévén szó, és nem oknyomozó historikus műfajról, ennyi
szabadságot megengedhettem magamnak.
Letettem a „Magyar lfjúság"-ot és eltűnődtem,
felhívjam-e a cikk alapos és lelkiismeretes szerzőjét és
felajánljam-e neki, hogy tízezer forintot fizetek, ha
felmutatja bármelyik levél hiteles másolatát, vagy csak
megjelöli, hogy hol lehetne feltalálni őket. Aztán csak
legyintettem: vannak olyan harcok, amelyekben
veszteni megalázó, de győzni is szégyenletes.
 V.

A DÍJAK
Goethe valaha azt mondta, a társadalmi élet
zsibvásárában a különféle kitüntetések sok ütést-rúgást
elhárítanak tőlünk, mert ellenségeink azt feltételezik,
hogy magasabb hatalmak oltalma alá kerültünk, ilyen
módon és kétszer is meggondolják, folytassák-e
támadásaikat.
Egy fiatalabb pályatársam tömörebben fogalmazott:
„díjakat kapni jó!, mert ezek olyan pénzek, melyekért
nem kell külön megdolgoznunk".
Egy díj vagy kitüntetés több egy bársonydobozba
rakott „plecsninél" és az esetleg vele járó pénznél;
okvetlenül visszahat az ember lelkére – már ha az illető
rendelkezik ilyennel. Ha rászolgáltunk, örülünk neki, de
ha a lelkiismeretünk azt sugallja, hogy méltatlanok
vagyunk a díjra, vagy a díj méltatlan hozzánk, elfog
minket valamilyen szégyenérzet.
Az 1957-es restaurációs rendteremtés börtönbe zárta
főiskolai osztályfőnökömet, Háy Gyula drámaírót,
osztálytársamat, Csurka Istvánt is internálták egy fél
évre. Bárhogy is alakult a személyes kapcsolatom velük
korábban, most szolidaritást vállaltam, és kerestem a
módját, hogy azt kifejezésre is juttassam.
Március közepén meghallottam, hogy felterjesztettek
József Attila-díjra. Magunk közt szólva semmiképp sem
szolgáltam volna rá, addig összesen három-négy
novellám jelent meg és két-három riportom. Nem kizárt:
a félig-meddig sztrájkoló írótársadalmat akarták
megalázni azzal, hogy egy kezdőnek adják az
elismerést.
Bementem az Írószövetségbe – egyébként akkoriban
még nem tartoztam a szervezet tagjai közé és
megkérdeztem a kirendelt miniszteri biztost:
– Igaz, hogv megkapom a József Attila-díjat?
 – És ha feltesszük, hogy igaz?
– Akkor szeretném bejelenteni, hogy nem fogadom
el.
– Miért nem? Politikai kifogásai vannak ellene?
– Nézze: börtönben van az osztályfőnököm,
lecsukták az egyik osztálytársamat is. Úgy érzem, ilyen
körülmények között nem volna illendő díjakat elfogadni.
– Úgy képzeli, hogy fordított esetben: ha ők lennének
szabadlábon és maga börtönben, ők is visszautasítanák
a díjakat?
– Én ezt nem tudom, és nem is érdekel. Ez egyrészt
elmélet, másrészt a saját ügyében mindenki maga dönt.
– Rendben van, tudomásul veszem, de
megnyugtatom: nem fog díjat kapni, sem most, sem
máskor.
(A miniszteri biztos sejtelme egyébként valóra vált,
Csurka, kiszabadulván az internálótáborból, kétszer is
elfogadta a József Attila-díjat a Hatalom kezéből.)
Egy hasonló konfliktus sok évvel később újra előjött.
A rádió déli híradását figyelve megütötte a fülemet egy
bejelentés: a „Pro Urbe-díj" azévi kitüntetettjeinek
névsorát közöltek: Psota Irént és a többieket, a sort
velem zárták.
Nekem fogalmam sem volt az ügyről, azt hittem,
valami tévedes történt. Megkérdeztem volna a
családomat, de egyedül tartózkodtam otthon, így ki
kellett várnom a következő híradást, hogy
megbizonyosodjak, valóban ezt mondták be.
Akkorra már megromlottak kapcsolataim a
kormányzó Magyar Szocialista Párttal, főleg a Kádár
János emlékét sértő kijelentéseik miatt, ezért minden
töprengés nélkül az elutasítás mellett döntöttem.
Felhívtam a Művelődési Minisztériumot, és az illetékes
osztályvezetőnek bejelentettem:
 – Köszönöm, hogy gondoltak rám, de nem kívánok
élni az ajánlatukkal! – rövid pengeváltás után tudomásul
vette.
A „puhítást" Schiffer János szocialista alpolgármester
folytatta. Az „Élet és Irodalom" című hetilapban
nyilatkozatot tett közzé, kinyilvánította, hogy mint
budapesti polgárnak, nem áll jogomban visszautasítani a
közösség megtisztelő szándékát.
Schiffer kétségkívül a főváros legtekintélyesebb
kulturális szakértői közé sorolta magát. Egyszer a
jelenlétemben oktatta ki dramaturgiára Ádám Ottót, a
Madách Színház igazgatóját, a korszak talán
legjelentősebb színházi szakemberét. Az olvasó megérti,
hogy most nem vettem fel Schiffer elébem dobott
kesztyűjét, inkább hallgatásba burkolóztam.
Az ügyben még egy újabb fordulat következett.
Megkeresett a fővárosi közgyűlés szocialista frakciójának
egyik vezetője, és ő is szemrehányást tett.
Összeszedtem türelmem maradékát:
– Kedves Uram! Nem értem, miért kellett ebből
ekkora ügyet csinálni, elég lett volna, ha egy levelet
küldenek: el akarom-e fogadni a díjat, és én egy
levélben válaszolok, hogy nem, és mint kitűnő
franciasággal mondják: alles bittes ausgesprochen,
minden kérdést letárgyaltunk. Miért nem ezt a módszert
választották?
– Nem tudtuk a címét.
– Nem tudták? Egyrészt: szerepelek a budapesti tele-
fonkönyvben Moldova Györgyné álnéven. Másrészt: az
MSZP Kulturális és Közgazdasági Tagozatától szinte
hetenként kaptam meghívót a rendezvényeikre. Hadd
kérdezzem meg, hogy kívánnak elvezetni egy egész
országot, ha egy budapesti telefonszámot sem tudnak
felhajtani?
A partnerem felszedelődzködött:
 – Higgye el: meg kellett kínlódnunk, hogy a maga
jelölését le tudjuk nyomni az SZDSZ torkán.
Túlbecsül engem, aki rejtett ravasz szándékot tételez
fel az elutasítás mögött, olyasfélét, hogy ami elveszik a
réven, megtérül majd a vámon, „bátor kiállásom" új
olvasókat vonz és ebből a bevételből kárpótolom
magam. Életemben minden lemondással komoly
pénzeket vesztettem, ennél a „Pro Urbe-díj"-nál például
hétszázezer forintot, és ezt semmi sem kompenzálta.
Nem tört ki roham az olvasók között, hogy
hozzájussanak a könyveimhez. Az átlag polgár észre
sem vette ezt a politikai szembeszegülésnek számító
gesztust, vagy ha mégis tudomást szerzett róla, inkább
kárörömöt érzett, mint rokonszenvet: ha ő nem kap
elismerést, akkor másnak se jusson. A magyar
heraldikusok komoly mulasztása, hogy az ország címerét
nem övezi a „dögöljön meg a szomszéd tehene is"
felirat. Csak egy számomra ismeretlen nyugdíjas
hajóskapitány gratulált, úgymond „bátor kiállásomért".
Ebbe a sorba illeszkedik bele a kőbányai
díszpolgárság körüli bonyodalom. A megtiszteltetés
mélyen érintett, családunk majd száz évig lakott a
főváros X. kerületében, esténként innen indult
szolgálatba a taxivállalathoz sofőr nagyapám, abban a
szobában születtem, mint az anyám, ugyanaz a tanítónő
ismertetett meg a betűkkel, gyerekként itt vívtam
életem első ökölcsatáit. A későbbi csalódásokat
megszépítette a kancsal emlékezet, igyekeztem a tudat
küszöbe alá leszorítani a tragédiákat, hogy 1944 nyarán
innen vittek be a csillagos házba, majd a gettóba, innen
hurcolták el az anyámat a németországi koncentrációs
táborba, és senki soha egyetlen segítő gesztust sem
tett, egyetlen vigasztaló szó sem hangzott el. Csak öreg
szomszédasszonyunk, Hani néni őrizte meg és adta
vissza néhány ruhánkat és edényünket, az írás szavaival
szólva: „állíttassék külön majd az ítélet Napján".
Öngyógyítással próbálkoztam, azt magyarázgattam
magamnak, hogy ha nem szabadulok meg ezeknek a
violenciáknak az emlékétől, csak egy utat választhatok:
el kell hagynom az országot. Tizennégy éves koromban
neki is vágtam volna az akkor még átjárható határnak,
de az anyám visszatartott, később már nem is
próbálkoztam.
Bár elköltöztem a környékről, nem szakadtam el tőle.
Már gimnazista koromban kijártam az általános
iskolákba könyvismertető előadásokat tartani, részt
vettem a kerület első munkásmozgalmi
emlékkiállításának szervezésében, később író-olvasó
találkozókon szerepeltem.
A díszpolgári cím felajánlása idején ezek a régi
görcsök már úgy-ahogy feloldódtak, mégis vissza kellett
utasítanom a kitüntetést. Tudtam a kerületi vezetés
kapitális visszaéléseiről – később számos év börtönt
kiosztottak a tisztségviselők között –, méltatlannak
találtam volna bármit is elfogadni ilyen piszkos kezekből.
Nem akarom azt a képzetet kelteni, mintha egész
életemben szándékosan kerestem volna az alkalmat,
hogy nemet mondhassak, pályám során számos
megtiszteltetés örömet okozott.
Az első hivatalos elismerésben 1967. április 29-én
részesültem.

„A Szakszervezetek Országos Tanácsának Elnöksége

Moldova György írónak
művészeti munkájáért
és a
dolgozók között végzett eredményes
népművelő munkájáért
a SZOT Művészeti Díjat adományozza
 Blaha Béla
a SZOT elnöke"

(Ahogy felidézem ezt a diplomát, még mindig enyhe

szédülés fog el. A díj átvétele után egy kertvendéglőben
ültünk le a többi ünnepelttel, vörösbort ittunk pezsgővel,
a hatásáról annyit, hogy életemben először és utoljára
fogyasztottam ezt a keveréket.)
Ezt a díjat 1994-ben másodszor is megkaptam. Az
idők változását jól mutatta tekintélyének csökkenése.
Jövőbeni politikai elismerésben reménykedve sok
művész eleve visszautasította. Velem is külön levélben
tisztázták, hogy hajlandó vagyok-e elfogadni.
Nem tudom, ki mondta, hogy a kitüntetés olyan,
mint az utcai sarokkő: ha egy kutya felkeresi, a többi is
odaszokik, többé-kevésbé én is így jártam. A „Ki
Kicsoda" lexikonból másolok ki egy felsorolást: József
Attila-díj kétszer, Karinthy-gyűrű, Nagy Lajos-díj,
Maecenas-díj, Demény Pál-emlékérem és így tovább, a
két legfontosabbal, a Kossuth-díjjal és a Prima
Primissima Díjjal majd külön foglalkozom.
Meg kell említenem néhány társadalmi elismerést is,
melyek különösen közel álltak a szívemhez:

„Magyar Államvasutak Vezérigazgatósága

Vasutasok Szakszervezete Elnöksége 1/1974

Moldova György írót

a vasútüzemről es a vasutas dolgozókról szóló írói

munkássága elismeréséül tiszteletbeli törzsgárda
tagjának tekintjük, a részére a törzsgárda jelvény

arany
 fokozatát adományozzuk, melynek viselésére
jogosult.

Budapest, I976. december 30.

Koszorús Ferenc Urbán Lajos

Vasutasok Szakszervezete miniszterhelyettes
főtitkár A MÁV vezérigazgatója

Némelyik megtiszteltetéshez egy-egy külön történet is

kötődik:

„Református Egyházközség
Gárdony

Kedves Művész úr!

Engedje meg, hogy a gárdonyi református egyház

presbitáriumának határozatáról értesítsem. Eszerint Önt
tiszteletbeli tagjának nyilvánította, és ezt egyházunk
választói gyűlése megerősítette. Gyülekezetünk ezzel
szeretné kifejezni az Ön „Negyven prédikátor” című
műve kapcsán bennünk megérlelődött köszönetnek és
elismerő szeretetnek az érzését.
Szívből kívánunk munkájához jó egészséget és
töretlen lendületet.
A gyülekezet és a presbitérium nevében tisztelettel

Gárdony, 1975. március 7. Szilvássy Géza

lelkipásztor"

Valamelyik református lap is beszámolt az eseményről,

így jutott el a hír az Őrségbe is. Egy vasárnap délben a
feleségemmel éppen Bita Kálmán bácsihoz voltunk
hivatalosak ebédre – ettől az öreg parasztembertől
vettük a nagyrákosi házunkat és azóta is ápoltuk a
barátságunkat. Összegyűltek a lányai és az unokái:
Kálmán bácsi nagyothallott, így egymás mellé ültünk le,
hogy tudjunk beszélgetni. Már első megszólalásából
kiderült, hogy értesült az ügyről:
– Presbiter lettél, Gyuri? Milyen hiten állasz?
A feleségem lehajtotta a fejét, tartott minden
lehetséges válaszomtól: ha igazat mondok, megütközést
vált ki, az Őrségben ugyanis nem élnek zsidók, ha pedig
mellébeszélek vagy letagadom azonosságomat, hogy
számolok el magammal? Csak egy pillanatra tűnődtem
el: szeptemberben jártunk, a legfontosabb zsidó ünnep,
az Engesztelés Napja előtt nem vehettem a lelkemre
semmiféle meghátrálást:
– Én zsidó vagyok, Kálmán bácsi.
Az öreg meglepődött:
– Akkor hogy választhattak presbiternek?
– Nem tudom, talán arra gondoltak, hogy megírtam a
hitvalló prédikátorok életét.
– Az lehet, jól csináltad.
Az asztal körött ülők hallgattak egy sort, aztán a
leves fölé hajoltak és csörögni kezdtek a kanalak.
Kálmán bácsiból hiányzott mindenféle gyűlölködés,
tudtam: ez az eset nem érinti majd a barátságunkat, ez
néhány évvel később nyilvánvalóan meg is mutatkozott.
A rendszerváltás után, mint már oly sokszor
életemben, az új janicsárok most is rajtam gyakorolták a
nyíllövést. Szememre hányták a múltamat-jelenemet;
kitartásomat a szocializmus és Kádár János emléke
mellett, megpróbáltak kiiktatni az irodalomból, leírt és
elmondott szavaikból egyaránt kiütközött a támadó él.
Semmiféle oltalomra, mellettem való kiállásra nem
számíthattam, akik megtehették volna, azzal voltak
elfoglalva, hogy a saját múltjukat szalonképessé tegyék.
Csak egy kivétel akadt.
 Egyik látogatásunknál Kálmán bácsi félrevonta a
feleségemet:
– Lányom, tudom, hogy sok baj van a Gyuri körül,
nem akarom én is idegesíteni. Neked mondom, hogy
bármi is történik, itt nálunk az Őrségben elbújhat és
majd átsegítjük a szlovén határon.
Már húsz év is eltelt a halála óta, de még mindig
hallom a hangját, békességre inti lázadó szívemet.
Persze nem csak ilyen vérre menő kapitális ügyekben
jelentkeztek nálam, megtisztelő gesztusokat is tettek az
irányomban.

„Moldova György úrnak

minden idők legidősebb aktív
játékosának, a HunReál (volt SzocReál)
csapatkapitányának
*
Tisztelettel köszöntjük
70. születésnapján
a magyar labdarúgó társadalom nevében is
elismeréssel adózva a 70 év alatt írt 70 kötetnek
1 rúgott gólnak és 7 öngólnak

Budapest, 2004. március 12.

Magyar Labdarúgó Szövetség"

„Kádár János Baráti Kör

és a Munkáspárt 2000 javaslata alapján
a Kuratórium
a Népköztársaság vívmányainak terjesztéséért
Kádár János mint a XX. század kiemelkedő magyar
államférfi emlékének megőrzése terén végzett
munkájának elismeréseként

Moldova György Kossuth-díjas írónak

 a Kádár János-érdemrendet adományozza.

»Ott voltam, ahol lennem kellett

Azt tettem, amit tennem kellett«"

A másik diplomát az Országházi Tűzoltóság küldte

nekem, a „lánglovagokról" szóló riportkönyvem idején.

„Emléklap
Lánglovaggá fogadott számára

Amely papírra vétetett abból a czélzatból,

hogy hitelt érdemlően bizonyságul szolgáljon
minden Magyar rend és főrend és nemes
vármegyénk
lajstroma számára, miszerint:

Moldova György

országházi pernyet, nemeshez és úrhoz méltó

szikracsapásban eltöltött vitézi esztendők súlya alatt,
számtalan dicsőségben megvívott lángcsatában
megfáradt és elaggott vala, az nagy bajusz megőszüle,
sugárcsövet forgató karja elfáradva,
de a nagyhírű regimenttel egyvé válva kényszerül.
Eme pátens birtokosa kiváltságokat élvezhet
minden vármegyei csapszék által forgalmazott
mindennemű nemes és nemtelen ital korlátlan
fogyasztására.
Mivégül a nagyhírű regiment vele egyvé válva,
imigyen hamutiprónak számíttatik.
Mindazonáltal megjegyeztetik, hogy fent nevezett
deres halántékű hamuhuszár az nagyhírű regiment
tivornyáira az idők végeztéig elváratik.
 Megíratott a Parlament várában az Úr 2010. évében,
Böjt elő havának 19. napján."

Mint már jeleztem, külön szeretnék foglalkozni a két

legjelentősebb elismerésemmel, a Kossuth-díjjal és a
Prima Primissima Díjjal.

A MÁV-ról szóló riportkönyvemet általánosnak mondható

elismerés fogadta. Egyik hősömet, Berendi Tibor
ferencvárosi állomásfőnököt Állami Díjban részesítették,
én a szerényebb rangú József Attila-díjat kaptam.
Az ünnepséget a FÉSZEK Művész Klubban tartották,
az eseményen Aczél György miniszterhelyettes is részt
vett. A kulturális élet irányítója végigvonult az asztalok
között, néhány szót váltott a kitüntetettekkel: mellettem
is megállt és titokzatos mosollyal megjegyezte:
– Gratulálok, de a „tejfölt", azt nem viszi el! Tudja,
hogy mire gondolok.
– Feltételezem, hogy a Kossuth-díjra. De nem
emlékszem rá, hogy valaha is jelentkeztem volna érte.
Megígérem, hogy a jövőben sem teszem.
– Mert nem lehet egyszerre elvinni a töviskoszorút és
a harminc ezüstpénzt is.
Ezzel folytatta a körútját, meglepődve néztem utána,
nem gondoltam, hogy Aczél ennyire ismeri Jézus életét.
Sok év telt el utána, 1983 márciusában mind
gyakrabban hallottam, hogy én is bekerültem a Kossuth-
díj jelöltjei közé. A hír nem rázott meg, sőt nem is
foglalkoztatott különösebben. Barátom, Kardos György,
a Magvető Kiadó igazgatója ismert annyira, hogy
megsejtse: fejemben megfordul a díj elutasításának a
gondolata. Nem egy önsorsrontó szándék indított erre a
lépésre, hanem úgy véltem, nyugodtabb lelkiismerettel
élhetek tovább, ha nem fogadok el kitüntetést egy olyan
államtól, amelynek politikájával oly sok tekintetben
szemben állok.
Hallottam róla, hogy mások is kerültek már hasonló
dilemma elé, de ők meg tudták magyarázni maguknak
és a környezetüknek, hogy a kitüntetést nem a politika
adja, hanem az ország egész nagy közössége.
Farkasházy Tivadar azt állította, hogy csak néhány
órával az átadás előtt értesítették: valamilyen
kiskeresztet ítéltek oda neki, én nem kívántam ilyen
mellébeszélésekhez folyamodni.
Beültünk a kocsimba Kardossal, megálltunk valahol,
és órák hosszat próbált jobb belátásra bírni. Végül azzal
tudott meggyőzni, hogy felvillantott előttem egy távoli
lehetőséget: a díj lányaimnak valaha majd előnyükre
szolgál az egyetemi felvételnél. Mint bolond öreg apa –
már negyven elmúltam, mikor az első gyermekem
megszületett – erre az érvre fejet hajtottam.
Megalkuvásom méltó büntetéseként: mire Julcsa és
Zsófi eljutott a felvételihez, a Kossuth-díjból már rég
kiszállt minden protezsálóerő.
Az ügyről továbbra sem szóltam senkinek, el akartam
kerülni az esetleges leégést. Előfordult, hogy egy íróhoz
az átadás előtti éjszakán kopogtak be és közölték vele:
az illetékesek visszavonták a jelölését, ne is fáradjon be
a díjátadásra, egyben megkérték, hogy adja vissza a
meghívóját. Arról is értesültem, hogy a határozatot
megtárgyaló bizottság ülésein több jeles személyiség is
kifogást emelt ellenem. Leginkább a már többször
említett „Ezüstróka" a Szépirodalmi Könyvkiadó egyik
vezetője tiltakozott, és Bertha Bulcsút javasolta
helyettem. Véleménye nem volt megalapozatlan, Bertha
Bulcsú érzékeny, mindig olvasmányos műveket írt,
dehát mint tudjuk, a díjakat nem kapják, hanem adják,
akár egy bombát, kidobják a repülőgépből, aztán
sokszor kutyát talál el vagy ártatlant. A vakszerencse
most nekem kedvezett.
A bizottság visszautasította „Ezüstróka"
különvéleményét, ezen annyira dühbe jött, hogy
távozásánál elvétette a lépést, legurult a Parlament
lépcsőjén és élete végéig bottal sántikált.
A határozat megszületett, de a róla szóló értesítés
sokáig késett. Az állami hivatalokkal nem ápoltam túl
szoros kapcsolatokat, ezt jelzi, hogy még a címemet
sem tudták, a levelüket anyám kelenföldi lakására
küldték, ahonnan már vagy tíz éve elköltöztem és a
harmadik helyen éltem. Anyám elfulladva hívott fel:
– Gyurikám! Egy levelet kaptál a Minisztertanácstól,
ide jött.
– Igen? – tudtam, hogy miről lehet szó benne, de
meg akartam hagyni neki azt az örömöt, hogy ő lássa
először a hivatalos szöveget – Bontsd fel, aztán mondd
el, hogy mit akarnak.
Anyám akadozva olvasta fel a telefonba, hogy „…a
mai magyar valóság elkötelezett, kritikus szellemű
ábrázolásáért" Kossuth-díjban részesítenek. Alig
figyeltem oda az indoklásra, legfeljebb azon tűnődtem:
vajon az adományozók ugyanazt értik-e
elkötelezettségen, amit én, de anyam örömében kitört
magából:
– Már rég megérdemelted volna!
– Neked köszönök mindent, nélküled sohasem
jutottam volna el idáig.
Csak a családban engedtem elterjedni a hírt.
Feleségem megtelefonálta Montrealban élő anyjának, aki
egy félreértés folytán úgy értette, hogy Nobel-díjat
kaptam. Aztán, ahogy szokásos, szélesebb körben is
tudomást szereztek az eseményről. Egy este épp ültem
a Marczibányi téri kultúrház előcsarnokában, várva,
hogv befejeződjék lányaim tornaórája és hazaszállítsam
őket, mikor befutott egy filmrendező „apuka", és
harsány hangon bejelentette:
– Moldova Kossuth-díjat kap!
Fel sem néztem az olvasmányomból:
– Tényleg?
A Kossuth-díjakat, az érdemes és kíváló művészi
címeket a felszabadulás ünnepén, április 4-én adták át.
Kisebbik lányom, Juliska az óvodaban minden otthoni
eseményről értesítette a gondozóit, pontosan tudták,
hogy hány ingem és gatyám van, most is tájékoztatással
szolgált nekik. Arra a kérdésre, hogy miért ünnepeljük
április 4-ét, feltartott kézzel jelentkezett:
– Azért, mert apu ilyenkor szokott Kossuth-díjat
kapni!
Az évforduló 1983-ban egy hétfői napra esett, így a
díjkiosztó ceremóniát az előző péntekre, április 1-jére
hozták előre. Nem készülődtem különösebb buzgósággal
erre az alkalomra, nem vásároltam új ruhát,
megfelelőnek találtam egyetlen sötét öltönyömet. Csak
annyi engedményt tettem, hogy vettem egy elegánsabb
fehér inget, máig is megvan, ha néha felveszem,
lemérhetem, mennyit híztam vagy fogytam egy negyed
század alatt.
A protokoll szerint két vendeget hívhattam meg a
díjátadásra. Elsőnek természetesen a feleségemet
diktáltam be, másodiknak Kardost – nem felejtettem el,
hogy az ő segítsége nélkül aligha kaphattam volna meg
ezt a díjat. Meglepődtem, hogy Kardos érezhető
fenntartással fogadja az invitálásomat, azt hittem, a
nyilvános megjelenéstől való általános viszolygása
beszél belőle, csak később tudtam meg, hogy ezúttal
más is rejlik a háttérben.
Első feleségének halála után Kardos alig-alig
burkoltan viszonyt folytatott egyik munkatársnőjével,
nevezzük az illető hölgyet F. Dórának. Ez a viszony nem
váltott ki különösebb bonyodalmat, az asszony már
régen formálissá kihűlt házasságban élt. A férj jeles
orvostudósnak számított, működését mar korábban
Állami Díjjal ismerték el. Ez a kitüntetés már Kardosnak
is kijárt volna, de ezt a felvetést maga Aczél György
torpedózta meg, mondván:
– Nem adhatunk Állami Díjat F. Dóra minden
férjének!
A fegyelmezett Kardostól távol állt, hogy vitába
szálljon bármilyen, személyét érintő ügyben.
Ez a végletekig önérzetes ember most sem volt
hajlandó elviselni azt a helyzetet, amibe
belekényszerítették. Nem akart megsérteni azzal, hogy
nem jelenik meg, eljött ugyan a Parlamentbe, de alig
egy fél óra múlva eltávozott.
Hideg kora tavaszi idő volt azon a napon, taxival
mentünk el az Országházba. Az őrök már az
előcsarnokban megszólítottak és átkísértek a
fényképezőhelyiségbe, ahol fotó készült minden
kitüntetettről – az egész a fegyencek rabosítása előtti
eljárásra emlékeztetett. Két szék is állt egymás mellett,
az egyikre én ültem le, a másikra Kapolyi László, a
valamikori iparügyi miniszter, aki Állami Díjat kapott.
Először jártam az Országházban, de semmiféle
lelkesültséget sem éreztem. Az arányai nyomasztóan
hatottak rám. Az jutott az eszembe, hogy a
templomokat, bankokat, állami hivatalokat valószínűleg
azért építik minél grandiózusabbaká, hogy az oda belépő
embereket eleve megingassák az önmaguk
fontosságába vetett hitükben, beláttassák velük a
szembeszállás értelmetlenségét, és az általuk képviselt
Törvény fennhatósága alá tereljék őket. Most én is
nehezen küzdöttem meg ezzel a hatással.
Beljebb érve szétváltak a kitüntetendők és a kísérők,
a feleségemet is egy alig-alig feltűnő kordonon túlra
irányították. Ismerős arcot kerestem a szólítandók
között, észrevettem régi főiskolás társamat, Garas
Dezsőt, a színészt, odaléptem hozzá.
– Ha már te is kapsz valamit, én akkor inkább
elmegyek.
Dezső intett, hogy húzódjunk az egyik sarokba,
amely legtávolabb esett a díjkiosztó emelvénytől, nem
értettem:
– Miért megyünk ilyen messzire?
– Hülye vagy? Ha kimégy, így hosszabb a taps.
Leültünk, körülnéztem, köszöntem néhány
ismerősnek, Markó Ivánnak a táncosnak, Nemes Nagy
Ágnesnek, a költőnőnek.
Úgy emlékszem, hogy a Kossuth-díjakat a
rendezvény első felében adták át. Mikor a szólítás rendje
az „M" betűhöz közeledett, Markó Iván felállt a helyéről,
hátrament egészen a falig, ott tenyerét maga mögé
téve, arra támaszkodott, kivárta, amíg a neve
felhangzik, egy pillanatig még ezután is mozdulatlan
maradt, majd hirtelen elrúgta magát, akár egy
rövidtávfutó a rajtgéptől, lendületes léptekkel elindult és
valósággal megfürdött a tapsban.
Egy óra után befejeződött a rendezvény hivatalos
része, a pincérek pezsgőt hordtak körbe és a terített
asztalokhoz invitálták a vendégeket. Kevéssel később
megjelent Kádár János, poharat fogott és csendesen
álldogált a terem közepén, nem kezdeményezett
beszélgetést, csak bólintott a mellette elhaladók felé.
Külseje most sem különbözött a megszokottól, a zakóját
minden bizonnyal egy kiváló szabász készítette, mégis
szinte lógott rajta: a mellén megfeszült, hátul valóságos
púpot vetett. Elszántam magam és odaléptem hozzá:
– Kádár elvtárs, megengedi, hogy idehívjam a
feleségemet? Szeretném bemutatni Önnek.
– Kérem, Moldova elvtárs, nagy örömmel.
 Régimódi eleganciával köszöntötte Zsuzsát:
– Elsősorban magának gratulálok a sikerhez, a férfi
csak egy oszlopot tart a házban, az asszony viszont
kettőt.
Amíg beszélt, megfigyeltem a szemét: olyannak tűnt,
mintha egy üveglap közepébe egy kő vágódott volna, a
szembogarától küllőszerűen törésvonalak indultak ki, az
ember nem tudta elképzelni, hogy egyáltalán láthat.
Később Aczél Györggyel is szót váltottam, egyébként
nem hozta elő azt a bizonyos jóslatát, hogy a „tejfölt",
vagyis a Kossuth-díjat nem fogom elvinni. Érződött
azonban, hogy továbbra sem eszünk majd egymás
tenyeréből.
Elindultunk volna hazafelé, de egy fotóművész
ismerősöm, aki „Kiváló Művész" címet kapott, az
esemény tiszteletére meghívott minket a „Bajkál"
vendéglőbe. Bár másodosztályúként volt besorolva, a
legkellemesebb helyek egyikének számított a
Belvárosban, cipóban tálalt orosz leveseivel, legendás
Sztroganoff-bélszínével. Magnóról halk népi muzsika
szólt, a faasztalok mellett kerek bőrpárnákon ültek a
vendégek.
Egy rikkancs vonult át a vendéglőn, a déltájban
megjelent Esti Hírlapot kínálta: vettem egyet,
elolvastam benne a kitüntetettek listáját, hosszan
bámultam a saját kinyomtatott nevemet.
– Miért kellett ez nekem? – gondoltam, ittam egy
korty vörösbort, de keserűnek éreztem, letettem a
poharat.
Miért nem élveztem a sikert? Azt hiszem, alkatilag
képtelen vagyok rá. Végigéltem gyerekként a
világháborút, a Rákosi-rendszert, 1956-ot, az azt követő
önkéntes száműzetést, családom kétségbeesett
küszködését a megmaradásért, minden velük járó
megrázkódtatást és még hosszan sorolhatnám a
konfliktusokat. Ezek során, úgy képzelem, idegeim
elértek egy magas feszültségi szintet, és többé nem
tudtak leengedni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én
magam is sokat tettem azért, hogy ezt a szintet
fenntartsam, mindig is az idegfeszültség volt a
legfontosabb üzemanyag mindennapos küzdelmeimben.
A béke számomra soha nem volt több, mint egy olyan
pillanat, amikor újratöltik a fegyvereket.
Szóltam Zsuzsának, hogy induljunk haza. Otthon a
levelesládánk szinte már kidagadt az üdvözlő
táviratoktól – sms-ek akkoriban még nem léteztek –, és
a postás továbbra is félóránként csöngetett be egy-egy
újabb kazalnyival. Felbontottam és elolvastam őket:
hivatalok, szervezetek, könyvtárak, számtalan ismerős
és ismeretlen ember gratulált. Éreznem kellett belőlük a
felém áradó szeretetet, mégis folyton egy Kennedy
elnök meggyilkolásával kapcsolatos történet járt az
eszemben. Az elnök Wallace kormányzó társaságában
egy nyitott gépkocsin hajtott végig Dallas város
főutcáján, mindenütt éljenző tömeg fogadta, a
házigazda meg is jegyezte:
– Igazán nem mondhatja, Elnök Úr, hogy Önt nem
szeretik Dallasban!
Aztán alig egy perccel később Lee Oswald golyója
halálra sebezte az elnököt.
A Kossuth-díj ama ritka elismerések közé tartozik,
amelynek értéke az idők folyamán nem devalválódott, a
közvélekedés változatlanul a sikerek egyik csúcsának
tekinti, de tudtam, nem jelent kikövezett utat a biztos
jövő fele.
Emlékeztem Görbe Jánosra, a nagy színészre, egy
főiskolás vizsgafilmben játszott, ennek a felvételein
találkoztam vele. Görbe polgári egzisztenciája addigra
már a mélypontra került, egykor elegáns, de már
megkopott, zsírfoltokkal borított kék öltönyt viselt, a
gomblyukában pedig ott díszelgett a Kossuth-díj
miniatűr babérkoszorúja, az ellentét aligha lehetett
volna szánalmasabb.
Felhívtak a televíziótól, de nem nyilatkoztam, a
rádióban is csak annyit mondtam, hogy a hasonló
kitüntetések nem számítanak többet, mint amikor a
parton állók integetnek a folyón leúszó hajó felé, nem
befolyásolják sem a haladás irányát, sem a sebességét.
Engem sem valtoztat meg.
Rosszkedvem estig sem oszlott el, ismerem a
természetemet, attól tartottam, hogy kitörök magamból
és valamilyen botrányt kavarok majd, inkább otthon
maradtam.
Másnap reggel egy baráti házaspár társaságában
leutaztunk néhány napra Nagyrákosra, őrségi házunkba.
Korán indultunk, úgy terveztük, hogy szokás szerint
megszakítjuk a majd 300 kilométeres utat, és megállunk
Ajka-Bakonygyepesnél. Megreggelizünk az ottani
Karaván vendéglőben, a gyerekek kiugrálják magukat,
aztán megyünk tovább. Otthon nem ettem semmit, alig
vártam, hogy választhassak valamit a hely
specialitásának számító bakonyi ételsorból. Átadtam a
kocsi slusszkulcsát a feleségemnek, ittam egy fél deci
pálinkát és tejfölös tócsit kértem. A pincér sajnálkozva
tárta szét a karját: főtt ételekkel nem szolgálhat, mert a
konyha gázkimaradás miatt nem működik. Pogácsához
vagy édességhez egyikünknek sem volt kedve, felálltunk
az asztal mellől.
Az éhgyomorra elfogyasztott pálinka a fejembe szállt,
a gyomromban is szinte buzgott a sav. Nem akartam a
rosszkedvemet a családomon levezetni, inkább
magamba húzódtam az anyósülésen. Feleségem
útközben megkérdezte, hogy megálljunk-e egy másik
vendéglőnél, de szótlanul nemet intettem.
 Lent Nagyrákoson hideg tavaszeleji kép fogadott
minket, itt, az Alpokalján később vonul vissza a tél, mint
az ország belsejében szokott, most is csak egy-egy
grupp sárga sípvirág ütközött ki a fagyos földből. Ősz
óta nem jártunk lent, a dupla ablakok közében száz és
száz későn kikelt légy hullája hevert, a falak, de még a
takarók is nedves hideget árasztottak magukból.
Akkoriban még nem vezették be a gázt, egy vegyes-
tüzelésű kazán fűtötte a házat, a begyújtás mindig rám
maradt. Lementem a pincébe, aprófát vágtam, elrendez-
tem a rostélyon, rászórtam az elhullott szilánkokat és
forgácsokat, majd lángra lobbantottam egy olajba
mártott újságpapírt és bedobtam a kazán tűzterébe. A
tűz csak addig égett, amíg a papír el nem hamvadt, a
kéményt annak idején kontár módra építették meg, a
kürtő felfelé keskenyedett, nem járt benne a huzat, a
gyújtó szinte át sem melegedett. Háromszor-négyszer is
megpróbálkoztam, aztán meguntam a kísérletezést, egy
kevés olajat öntöttem be. A láng dörgésszerűen
felcsapott, a parázsra vastagabb fát tettem és az alsó
szellőzőajtót nyitva hagytam, hogy levegőt kapjon.
A tűzgyújtás általában úgy hatott rám, mintha egy
misztikus pogány áldozatot mutatnék be: fény lobban fel
a sötétségben és meleg árad szét, de ezúttal nem
lelkesített fel.
Égett a gyomrom, kivettem egy üveg sört a pincében
lerakott ládából, egy szöggel felnyitottam. A hűvös ital
nem csillapított le, sőt még indulatosabbá tett,
mélységes elégedetlenség fogott el a környező világ
iránt.
Fortyogó agyamban hirtelen felmerült egy régi
sérelem, mely még az előző őszön esett rajtunk,
legutóbbi itt tartózkodásunk során. Egyik este váratlan
vendégeket kaptunk, a szomszéd falu állatorvosa jött át
hozzánk, egy távolról érkezett rokonát kívánta
bemutatni. Túlságosan széles mozdulataiból látszott,
hogy igencsak be van rúgva. A szokásoknak megfelelően
bort, pálinkát, húst, süteményt raktunk ki az asztalra,
de az állatorvos fitymálva nézett végig a kínálaton:
– Macesz nincs?
Időbe tellett amíg felfogtam, hogy ezzel a kérdéssel
alig áttételesen lezsidózott minket. Már a szájam szélére
tolult egy kemény replika, mikor az állatorvos mögött
álló rokona egy bocsánatkérő mozdulattal elnézésre
intett. Így csak annyit feleltem, hogy jelenleg nincs, de a
tavaszi pászka ünnep idején majd szívesen szolgálok
macesszel.
Életemben már durvábban is megbántottak, de most
az italtól-indulattól felfűtve úgy éreztem, hogy ezt a
sértést, ha megkésetten is, de viszonoznom kell.
Felmentem a házba, lemostam magamról a tűzgyújtás
kormát, hónom alá fogtam a Kossuth-díj bordó bőrrel
burkolt dobozát és megkértem a barátomat, hogy
vigyen át kocsival a szomszéd faluba. Ő, látva ingatag
állapotomat, megpróbált rábeszélni, hogy halasszuk
máskorra ezt a látogatást, de nem hallgattam rá.
Benyitottunk az állatorvos kúriájába, széles mosollyal
beljebb invitált – valószínűleg rég elfelejtette már az
afférunkat, de én megálltam az ajtóban:
– Csak egy pillanatig zavarunk. A múltkor, ugye,
maceszt kértél nálunk, nagyon sajnáltam, hogy nem
tudok adni, helyette most hoztam valamit. Parancsolj!
Kivettem a dobozából és felmutattam a Kossuth-
díjat.
– Gratulálok! Gyere, igyunk valamit – mondta a
házigazda és parolára nyújtott kézzel elindult felém, de
én elhárítottam a közeledést:
– Ne haragudj, de nem barátkozni jöttem ide, hanem
felháborodni! Viszontlátásra! – azzal sarkon fordultam és
a kocsihoz siettem.
 Visszafele tartva a gyomrom felkavarodott. Mikor az
autó letért az országútról és ráfordult a kavicsos, szerek
közötti ösvényre, kiszálltam, a barátomat előreküldtem
és gyalog folytattam az utamat, behúzódtam a Szala
patak menti fűzfabokrok közé és megpróbáltam
könnyíteni magamon. Ujjammal lenyúltam a torkomba,
de aznap még egy falatot sem ettem, csak forró sav jött
fel a gyomromból.
Végre összeszedtem magam annyira, hogy tovább-
menjek. Ami meg életemben nem fordult elő: bár az
agyam viszonylag tiszta maradt, a lábam nem
engedelmeskedett, jobbra-balra tántorogtam az út
szélességében. Homályosan felrémlettek bennem a
gyermekkori képek, ahogy apám délutánonként
részegen dülöngélt hazafelé.
Sűrű felhők gyülekeztek, szinte éjszakai sötétség
szállt le, így hazaérve észrevétlenül be tudtam nyitni a
kerti kapun. Besurrantam az oldalt álló kisebb házunkba,
amelyet afféle kamrának használtunk. Annak idején a
falakat alapvetés nélkül, a puszta agyagra húzták fel,
szigetelés híján felszivárgott bennük a nedvesség.
Végigvetettem magam egy rozzant ágyon, magamra
húztam egy pokrócot és elaludtam.
Egy idő után a családom és a baráti házaspár a
keresésemre indult, de csak a feleségemnek jutott
eszébe, hogy benézzen a kamrába. Felemeltem a
kezem:
– Itt vagyok.
– Gyere be, feküdj le rendesen.
– Tereld el a figyelmet, nem akarom, hogy így
lássanak.
Feltűnés nélkül be tudtam jutni a nagy házba,
levetkőztem és lefeküdtem. Sokáig nem nyomott el az
álom, végiggondoltam a napomat és elfogott a
szégyenérzés, amiért egy méltatlan összecsapásba
bocsátkoztam bele.
Másnap hajnalban ébredtem, a fejem kóválygott, de
erőt vettem magamon. Felkeltem, bebújtam a
melegítőmbe, újra lementem a pincébe és begyújtottam.
Ritkán jut eszembe ez a régi nap, leginkább akkor,
ha kezembe akad egy-egy gratuláló levél, szinte
mindegyikük írója meghalt már.
 „Szabad Föld szerkesztősége
Bajor Nagy Ernő újságíró

Kedves Gyurikám!
Nagyon jólesett szívemnek az a marhaság, amit
küldtél kitüntetésem alkalmából. Az én igazi rendjeleim
azok a levelek, amelyeket Tőled kapok és Tőled várok.

Baráti szeretettel: Bajor Nagy Ernő

Ui.: Elmondhatatlanul örülök Moldova Gyuri

kitüntetésének.
Személyében az igazmondást díjazták Kossuth-díjjal.
Mindezek ellenére valami ostoba szemérem visszatart
attól, hogy felhívjam telefonon és néhány
konvencionális, hülye gondolatot elhadarjak neki. Így
tudatom vele: él ebben a városban egy kopasz,
meglehetősen rövidlátó és szentimentálisan igazságra
szomjazó ember, aki szívből köszönti."

Az íróasztalom fiókjából előkerült egy rádiós interjú

kazettája is, Kaposy Miklós a Kossuth-díjról kérdezett
rajta:

„Kaposy: Amikor megtudtam, hogy Moldova György

Kossuth-díjat kap, illetve elújságoltam ismeretségi
körömben, többen meglepődtek, mert azt hitték, hogy
már régen megkapta. Moldova György számára mit
jelent ez a kitüntetés?
Moldova: Én úgy indultam el a pályámon, hogy amit
írok, az mindenkinek tessen. A kórházak tele legyenek
olyan emberekkel, akik mentek az utcán, mindannyian
Moldova-könyvet olvastak és annyira elmerültek benne,
hogy összeütötték a fejüket és a mentők vitték el.
 Szóval szerettem volna mindenkinek tetszeni. De hát
múltak az évek, és rádöbbentem, hogy választanom
kell. Egyik oldalt áll néhány száz »vájt fülű« – vagy
ahogy Hofi mondta, »vájt szemű« –, a másikon pedig
egymillió olvasó ember. Azzal hízelgek magamnak, hogy
nem vagyok hülye, ha nem is az elemi becsületesség
vezérelt volna, a józan eszem is arra kötelezett, hogy az
utóbbiakat válasszam.
Nem voltam a szolgájuk, utálom a szolgálatot, nem
szeretem a népieseket sem, én plebejus vagyok és nem
szervilis. Nem a közönség, hanem a közösség
emberének érzem magam. Az ő nevében néztem körül.
Ezért én már megkaptam a jutalmamat, nagyobbat,
mint a Kossuth-díj, olyan sok jó szóban, szeretetben
részesültem, amihez nem ér fel egy papír és a vele járó
X forint, és nemcsak szerettek, hanem segítettek is.
Minden könyvem, itt elsősorban a riportra gondolok,
közös munka volt, azé a közösségé is, amelyről szólt.
Nem tudtam volna írni az Őrségről az ott élők segítsége
nélkül, a vasútról Berendi Tibor, a »ferenci« főnök, Tusor
János, a masiniszta aktív támogatása nélkül.
És ez nem csak a riportokra vonatkozott. Mindig arra
törekedtem, hogy amit írok, az ne csak az én
véleményemet fejezze ki, egy ember véleménye
közömbös, hanem a népi gondolatnak, országos
tapasztalatoknak a tükröződése legyen.
Kaposy: Egy dolog ragadott meg mindabból, amit
most elmondtál: mégpedig az, hogy múlt időben
fogalmaztál, és ezért óhatatlanul meg kell kérdeznem
tőled, hogy vajon ez a Kossuth-díj egy olyan állomás
vagy sorompó, ami lezár valamit és egész más
következik utána?
Moldova: Tudom, hogy most sokan azt mondják:
eladtam magam egy díjért. Az emberek nagyon
szeretnek várni valakitől valamit, egy színésztől,
futballistától, írótól, annál csak egyet szeretnek jobban:
csalódni az illetőben. Ugyanolyan gyáva, önző, behódoló
figura, mint a többi.
Nagyon sok rossz mondatot írtam, néha két »hogy«
is szerepel bennük, amit a klasszikus stilisztika tilt. Azért
viszont soha nem kellett korrigálni egyetlen soromat
sem, mert egy földön fekvő tehetetlen emberbe rúgtam
volna bele, akár politikai okokból, akár anyagi haszon
reményében, és úgy írtam volna meg bármit is, hogy
később szégyenkeznem kelljen miatta. És aki ismer
engem, az tudja, hogy ilyen a jövőben sem fordul elő.
Nem hiszem, hogy bárki is komolyan gondolná, hogy
megkapom a Kossuth-díjat, és megtagadom az egészet,
ami mögöttem van. Huszonnégy könyv, a rengeteg
konfliktus, kínlódás, az idegenben töltött évek sorozata
ettől megváltozik. Újra mondom: vagy annak szól, amit
addig csináltam, vagy tévedésről van szó.
Igen hamar szolgálok bizonyítékokkal, hogy nem
változtam meg. Megjelent a visontai riportom, és látni
fogják az olvasók, hogy nem oldódik a szigor, az én
szigorom. A Könyvhétre kijön a Che Guevaráról szóló
könyvem, amely igen messze van minden
megalkuvástól, gondolom, vagy legalábbis remélem,
hogy ennek is ez az alapállása.
Talán nem is érdemes beszélni, a Kossuth-díj az én
hajóim számára nem jelent irányváltást, csak annyit,
mintha a partról egy szép lány kendőt lobogtatna
utánam, nem tartom többnek vagy másnak."
Aztán elszoktam mindenféle elismeréstől, a
megbukott szocialista rend „utóvédjének" minősíttettem.
Ha szólt a telefon, sokáig csak biztosítótársaságok és
belföldi nyaralásokat szervező vállalkozások szokták
felajánlani szolgálataikat, mind nehezebben szántam rá
magam, hogy felvegyem a kagylót. 2010 kora őszén
azonban meglepetés ért, Demján Sándornak, a neves
üzletembernek egyik munkatársa keresett meg, azt
kérdezte, hogy hajlandó vagyok-e elfogadni jelölésemet
a Prima Primissima Díj 2010 úgynevezett „prima"
ajánlására.
Ez a díj semmiféle politikai irányultsággal nem
rendelkezett, adományozói igyekeztek elkerülni az
ideológiai elkötelezettségnek a szikráját is. Valamilyen
ugratásra gondoltam, de a hívó megadott egy
telefonszámot, ahol bejelenthetem a döntésemet. Mivel
úgy gondoltam, maga a kapcsolatfelvétel semmire nem
kötelez, bővebb tájékoztatást kértem. Partnerem
közölte, hogy hamarosan írásbeli információt küldenek.
A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége és
a díj kuratóriuma tíz művészeti kategóriában három-
három jelöltet választ ki. A kiírás szerint mindegyik
jelentős anyagi elismerésben részesül, a legjobbnak ítélt
egész életművére megkapja a „prima primissima"
rangot, a másik kettő pedig „primá"-nak minősül. A
besorolásbeli különbség nemcsak eszmei tekintetben,
hanem a kiosztandó pénzben is megmutatkozik: a
„primissima" ötvenezer, a két „prima" pedig fejenként
tíz-tízezer eurót kap, vagyis akkori átváltási kulcs szerint
tíz-, illetve hárommillió forintot. Ezt az összeget akkor
értékelhetjük a valódi súlyán, ha figyelembe vesszük,
hogy a legtöbb magyar író örül, ha egy-egy könyvéért
százezer forint körüli honoráriumot kap, és nem két-
háromszáz példánnyal szúrják ki a szemét, melyet aztán
neki magának kell eladnia. „Azt még senki sem tudhatja
– közli a tájékoztató a továbbiakban hogy a tíz kategória
kiválasztott három-három »prímájából« kik lesznek
majd a »primisszimák«. Ez majd csak 2010. december
3-án, pénteken este a Művészetek Palotájában
megtartandó ünnepélyes díjkiosztó gálaesten derül ki."
A tájékoztató szövege egyébként sem tartalmazott
művészileg vagy politikailag nem vállalható kitételeket,
ezért úgy gondoltam: nincs miért visszautasítanom a
felkérést.
Az egyes jelöltek nevét már korán nyilvánosságra
hozták és a televízióban is bemutatták az életútjukat. A
műfajok listája szinte az összes művészeti ágazatot
felölelte, az építészettől a népi táncig, a festészettől a
színészetig. Én a „magyar irodalom" kategóriába
kerültem, C.-vel, egy prózaíróval és G.-vel, egy
prózaíró-költőnővel kellett versenyeznem az ítészek és a
közönség kegyeiért – akit a teljes nevük érdekel, az
könnyen visszakeresheti a 2010-es újságokban.
Nem rám tartozik, hogy értékeljem jelölttársaim írói
képességeit teljesítményét. C.-től egyetlen könyvet
olvastam – azt sem a végéig, ez persze az én
lustaságom és csekély művészeti érdeklődésem
következménye. G. tevékenységét jobban ismertem,
úgy ítéltem meg: egyenletes, biztos alapokon álló,
magas színvonalú műveket ad közre.
Az esélyeket nem tudtam felmérni. Az elbírálásukra
számos szempont kínálkozott, és még találgatni sem
volt érdemes, hogy a kuratórium melyikünket választja
majd. G. műveltsége európai színvonalon állt, számos
nyelvből fordított klasszikus alkotásokat, és ezek nívója
visszahatott a maga műveire is. C. televíziós előadásait
inkább a rusztikus és erősen jobboldali irányultság
jellemezte, az „örök magyar sors" elemzése, és ennek a
felfogásnak is akadhattak hívei az elbírálók között.
Tárgyilagosan felmérve a magam helyzetét, nem
számíthattam rá, hogy én kapom majd a legmagasabb
fokozatot. Az irodalmi világ kimondatlanul ugyan, de
továbbra is kiközösített a céh soraiból.
Annak idején a rendszert leváltani készülő ellenzéki
mozgalmakhoz szinte minden ismertebb író is
csatlakozott. Az egymástól oly különböző alapállású
Csurka István és Konrád György a tévékben megtalálták
a közös hangot, nemcsak abban értettek egyet, hogy a
száz kilón aluli férfi „csak karácsonyfadísz", hanem a
baloldali eszmék mélységes megvetésében is. A
„rendszerváltók" engem is hívtak maguk közé, vitákra,
gyűlésekre invitáltak, cikkeket kértek az ellenzéki, félig-
meddig illegális „Beszélő" folyóirat számára, de én
elhárítottam minden hasonló próbálkozást.
Sem akkor, sem napjainkban nem felejtettem el
azokat a nyomortelepeket, ahol a gyermekkorom és az
ifjúságom letelt, azt, hogy engem a felszabadulás emelt
ki sokszorosan reménytelen sorsomból, tette lehetővé,
hogy főiskolán tanulhassak.
Kezdettől fogva megdöbbentett, hogy milyen sokan
próbálnak szembeszállni a szocialista eszmerendszerrel,
felsorakozott a művészek, filozófusok, papok, sportolók
egész hada. Meglepett, hogy még a neves cukrászok is,
Daubnertől Augusztig is a jobboldalon jelentkeztek. A
zsidó humán értelmiség nagy része is alkut próbált kötni
a jobboldallal, az előzékeny Történelem később módot
nyújtott nekik, hogy átgondolhassák törekvéseik
következményeit.
A „primissima" cím odaítélésénél ezeknek az eszme-
áramlatoknak a támogatására nem számíthattam. Ilyen
légkörben a kuratórium már a puszta jelölésemmel is
messzemenő bátorságot tanúsított – feltehetően a
nevemre szóló olvasói-írói szavazatok sokasága
késztette őket erre a meggondolásra.
A felkéréshez egy feltételrendszert tartalmazó
mellékletet is csatoltak. Nagyrészt technikai
szempontokat jelöltek meg: előírták a személyes
megjelenést a díjkiosztáson, a részvételt a díj ügyeinek
propagandájában és népszerűsítésében, továbbá még
néhány hasonló, könnyen teljesíthető kikötést.
Csak egyetlen kapcsolódó körülmény okozott gondot:
a megfelelő öltözet. Megszoktam, hogy mindenfajta
nyilvános szereplésemen: televízióban, író-olvasó
találkozókon ugyanazt az öltözéket viseljem: fekete
kardigánt, fekete nadrággal, fehér inggel. Ezt a
megjelenést, amelv leginkább a papi külsőhöz
hasonlított, tiszteletet parancsolónak, ugyanakkor
szerénynek hittem. (Renoir, a festő mondta, hogy a
színek királya a fekete, és ezt csak erősíti némi fehér
kiegészítés.)
Valójában puszta kényelmesség rejlett mögötte, úgy
véltem, százféle teendőre figyelő fejem nem arra való,
hogy az épp odaillő viselet kiválasztásával törődjek.
Legalább öt fekete kardigán lógott a szekrényemben,
szabályszerű öltönnyel viszont csak eggyel
rendelkeztem. Sok évvel korábban egv riport kapcsán
Argentínába utaztam, feltételeztem, hogy ott esetleg
valamilyen fogadáson is meg kell jelennem, akkor
vettem meg egy kiárusításon a régi Luxus Áruházban.
Az út során használhatatlanná összegyűrődött, most, a
„Príma Pri-missima Díj" átadására nem vehettem fel.
Már arra a gondolatra is fáradtság fogott el, hogy
üzleteket járjak végig, vagy próbára várva egy
szalonban üldögéljek. Végül is egy ismerősöm boltjában
találtam egy kék öltönyt – éppen megfelelt a
méretemnek, habár elég szűken: nem lett volna
tanácsos egy tartalmasabb vacsorához felvennem, mert
azt kockáztatom, hogy lepattan róla egy gomb.
Még az ünnepi készülődésnél is jobban nyomasztott
az a töprengés, hogy nem volna-e következetesebb
gesztus részemről, ha ezt a díjat néhány korábbihoz
hasonlóan elhárítanám. Egy pszichiáter puszta
mazochizmusnak minősítette volna ezt a gondolatot, én
azonban nem tudtam automatikusan elfojtani
magamban.
Kétségkívül belső elégedettséget éreztem volna,
hogy megint nemet mondhatok egy ajánlatra, de egy
körülményt nem hagyhattam figyelmen kívül. 1957-ben,
mikor visszautasítottam a József Attila-díjat, a huszon-
harmadik évemben jártam, most pedig már közelebb a
nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Akkoriban egyedül
éltem, most viszont gyermekeim, sőt unokáim vannak,
akiknek támaszt jelenthet a díjjal járó pénz, mert nekik
jutna, ha én feldobnám a bakancsomat. Így végül is
nem utasítottam vissza.
A díjátadásra szokásom szerint korán érkeztem a
családommal, leültünk egy kávéra, már elfogyasztottuk,
mire a vendégsereg derékhada is megjelent. A
meghívottak ünnepélyesen kiöltöztek – rég elmúltak
azok az idők, mikor az érettségire csináltatott öltönyök a
koporsóig kitartottak. Az arcokra kiülő öntudatos
mosolyokból is arra lehetett következtetni: úgy érzik,
rangot jelent, hogy részt vehetnek az eseményen –
legalább egy fél lépcsőfokot felfelé a társadalmi
ranglétrán.
Életemben először jártam ebben az épületben, kívül-
állóként figyeltem, hogy sűrű áramlatok hullámzanak
végig a tömegen, a hasonló a hasonlót keresi. Nem
csatlakoztam egyik csoporthoz sem, feltételeztem, hogy
sehol sem igénylik a társaságomat, lányaimmal
beszélgettem, megígértem, hogy nekik adom a díj tíz
százalékát.
Az már délelőtt eldőlt, hogy ki kapja majd a
„primissimát", vagyis az első díjat, de a nevét még egy
lezárt boríték rejtette. Az ítéletet meghozó bizottság
néhány tagját ismertem a Főiskoláról, különböző
kiadókból, színházakból, de méltóságomon alulinak
tartottam volna, hogy megpróbáljak bármi utalást is
kiszedni belőlük az eredményt illetően. Egyébként is
elégedett voltam a „prímával" járó ötezer euróval.
 A vetélytársaim is feltűntek a tömegben. G., a
prózaíró költőnő elegáns kiskosztümöt viselt, váltottunk
néhány szót.
– Biztos, hogy maga fog nyerni! – mondtam neki.
– Ugyan már, miből gondolja?
– A „prima primissima" kifejezés mindkét összetevője
nőnemű a latinban, logikus, hogy csak egy nőnek
adhatják.
Másik riválisom, C. is elvonult előttem, piros Bocskai-
öltönyt viselt. Valószínűleg ő is észrevett engem, de nem
állt meg üdvözölni. Személyesen még sohasem
találkoztunk, ahogy mondani szokás, „nem voltunk
bemutatva egymásnak", és ezt a hiányt most egyikünk
sem kívánta bepótolni.
(Egyébként sem hiszem, hogy különösebben
tartalmas beszélgetés alakult volna ki közöttünk – ehhez
túlságosan is eltértek egymástól a politikai-esztétikai
normáink. Olvastam C. egyik nyilatkozatát, amelyet
valamilyen vidéki írótáborban tett:
„…A náci, a szocialista művészet és a hollywoodi
sikerfilmek mögött ugyanaz a szellem dolgozik: az Anti-
krisztus. A valódi művészet tétje az üdvösség, az
álművészeté a bevétel. Az előbbi felemel a metafizika
szférájába, igazi katarzissal ajándékoz meg, minden más
csupán giccs. Ilyen a mai irodalom kilencven
százaléka…" Aligha lehetett kétséges, hogy magát,
illetve vetélytársait melyik csoportba sorolja.)
A rendezők beszólították a vendégeket a
nagyterembe. Én a sor legszélére szóló helyet kaptam,
de ebből felesleges lett volna messzemenő
következtetést levonni. A kategória másik két jelöltjét is
hasonlóan helyezték el, tehát nem ez határozta meg,
hogy ki és milyen rangot elérve megy fel majd a
színpadra.
 A terem lassan elsötétedett, mikor a bal oldali
páholyban megjelent Demján Sándor, a díjalapító, házi-
gazdaként maga elé bocsátotta az akkor még
államelnöki tisztséget és doktori címet viselő Schmitt
Pált. Miután ők is helyet foglaltak, megkezdődött a
hivatalos program.
Két bemondó is konferált, az egyes kategóriák
eredményhirdetéseit pedig operaénekesek,
táncegyüttesek produkciói választották el egymástól. A
televízió és a rádió is felvette a díjkiosztó ceremóniát, de
nem élőben, hanem egy órával későbbre csúsztatva
adták csak le. Élt bennük a régi állambiztonsági reflex,
feltehetően attól tartottak, hogy valamilyen provokáció
fordulhat elő, és nem akarták, hogy országszerte
értesüljenek róla, ezzel az időpontcsúsztatással
módjukban állt volna kivágni egy hasonló jelenetet.
Fent a színpadon megjelentek a döntéshozó grémium
tagjai és a felajánlásokat tevő vállalatok képviselői. A mi
kategóriánk, a „magyar irodalom" elsőnek került sorra, a
döntnökök csapatát Szinetár Miklós vezette. A jelöltek
rövid bemutatásával nyitottak, a műsorközlő
ábécérendben felolvasta C., G., majd az én rövid
életrajzomat, ismertették írói működésünk néhány
jellemzőjét és teljesítményét. Az előkészületek során
kértem, hogy külön említsék meg a Kádár Jánosról írott
könyvemet, megkönnyebbültem, mikor ez a bejelentés
valóban elhangzott. Legalább egy pillanatra sikerült
felidézni az eltávozott nagy államférfi szellemét – így
téve ünnepivé a hangulatot, legalábbis az én számomra.
A kivetítőn egymás után jelent meg az élő
arcmásunk, egy kamera vette fel, ahogy ülünk és
figyelünk a nézőtéren. Lehet, hogy csak képzeltem, de
úgy tűnt, mintha az én arcomra ült volna ki a legkisebb
feszültség. Közben Szinetár feltépte a borítékot és egy
lapról felolvasta az eredményt:
 „A magyar irodalom kategóriában a Prima Primissima
Díjat – Szinetár rövid szünetet tartott, aztán bejelentette
– Moldova György kapta."
Most éreztem meg, hogy minden önfegyelmem és
szereplési rutinom dacára bennem is ugyanolyan
feszültség munkált, mint a társaimban, most robbanás-
szerűen rám tört. A terem egy pillanatra
elhomályosodott a szemem előtt – a villámcsapásszerű
hatás csak ahhoz hasonlított, mikor gyerekkori kedvenc
futballcsapatom, a Vasas győztes gólt szerzett a
Ferencváros vagy az Újpest ellen.
Az előzőekben nem tájékoztattak arról, hogy
győztesként mi lesz majd a teendőm. Azt sejtettem,
hogy fel kell menni a színpadra, átvenni a diplomát és a
vele járó pénzes borítékot, de zavaromban elvétettem az
utat, nem a széksorok mellett lefektetett szőnyegen
indultam el, hanem az oldalt elhelyezett televíziós
stábon vágtam keresztül.
Mint „primissimának", egy néhány mondatos
köszönőbeszédet kellett tartanom. Négyéves korom óta
számtalanszor szerepeltem a nyilvánosság előtt –
először egy kis huszárt alakítottam egy óvodai
előadáson –, többnyire elfogadható színvonalon, a
mostani teljesítményemmel viszont aligha
dicsekedhettem volna. Eredendően azt szerettem volna
elmondani, hogy ez a siker nem az én személyes
érdemem, hanem mindent azoknak az egyszerű
embereknek köszönhetek, akik mindennapos
munkájukkal fenntartják az országot, és ezt a díjat is ők
teremtették elő. Agyamon azonban átfutott a gondolat,
hogy ezek közül valószínűleg senki nem ül itt a
nézőtéren, vállalkozók, pénzemberek, politikusok
foglalják el a székeket és ők demagógiának tartják ezt a
felfogást, az ő megítélésükre-rokonszenvükre nem
számíthatok. Ezt felismerve összezavarodtam, nem
találtam a megfelelő szavakat, kurtán-furcsán fejeztem
be a beszédet.
A program a közbeiktatott szavalatokkal,
operaáriákkal több mint két órát tartott. Lezárásként
eljátszották a Himnuszt, utána a nézősereg kizúdult az
előterbe, ahol hideg-meleg ételekkel, gvümölccsel-
édességgel megrakott asztalok álltak, pincérek pezsgőt
hordtak körbe.
Meg akartam keresni Demján Sándort, hogy
megköszönjem neki a díjat, de ő és magas vendégei
nem keveredtek bele a sokaságba, egy oldalajtón
valószínűleg egy zártkörű VIP-fogadásra mentek.
Megszólított néhány újságíró, kérdéseikből
rosszindulatot és irigységet éreztem ki. Nem csalódtam
sejtésemben, hogy a jobboldali sajtó a mi
kategóriánkban C. tevékenységét értékelte a legtöbbre.
A kulturális politika is így vélekedett, erre vallott, hogy a
következő évben Kossuth-díjat kapott, mintegy
kárpótlásul.
Lányaim lejöttek az erkélyről és gratuláltak, átfutott
rajtam a gondolat, hogy a nyilvánosság előtt talán
utoljára lehetnek büszkék rám. Feleségem
mobiltelefonján többen is felhívtak, de én csak röviden
válaszolgattam. Egy pohár szaraz fehérbort kértem és
félrehúzódtam a vonuló tömeg sodrásából.
Ahogy kezdett feloldódni a feszültség, újra feltámadt
bennem egyfajta tompa rezignáltság. Egy német költőnő
verse merült fel bennem: „Miért nem voltam boldog
akkor, amikor volt rá okom?!"
– Mi bajod van? – kérdeztem magamtól.
Be kellett látnom, hogy csak az történt velem,
amihez kikérték a hozzájárulásomat, sőt kívántam is,
hogy megvalósuljon. Semmi bántalom nem ért,
legfeljebb a magam következetességéből táplálkozó
hiúság rendült meg bennem a pénz elfogadásával.
Semmi sem változott, holnap reggel újra leülök az
asztalomhoz és senki sem várja el tőlem, hogy mást és
másképp írjak, mint eddig. Végül is azzal zártam le a
töprengést, hogy az egész nem más, mint egoista
nyavalygás. Ha elmondanám valakinek, úgy fogadná:
„deine Sorge möcht ich haben!", nekem legyenek
mondva a te gondjaid!
Közben már elmúlt tíz óra, a tömeg elindult, az én
távozásom sem tűnt illetlennek. Még egy teendő várt
rám, a ruhatárnál át kellett vennem egy egy méternél is
magasabb, Zsolnay-majolikából készített szobrot, mely a
híres magyar versenylovat, „Kincsem"-et ábrázolta és
kiegészítésként járt a „primissima" kitüntetéshez. Egy
faládába volt csomagolva, talán harminc kilót is nyomott
és elég volt elcipelni a taxiig.
Otthon felvittem a lakásba, de úgy találtam: túl sok
helyet foglal el, végül a garázsba raktam le, ez szinte
olyan lehet egy lónak, mintha egy istállóba kötötték
volna be.
Később megkeresett egy műgyűjtő és meg akarta
venni a különlegességnek számító szobrot, de nem
találtam volna illendőnek megválni tőle. Úgy tudom,
hogy nem minden kitüntetett gondolkodott ilyen
rigorózusan. Sz. György kabarészerző, aki elnyerte a
humor műfajában elérhető legjelentősebb díjat, a
lakihegyi adótorony vésett képével díszített Karinthy-
gyűrűt, eladta a klenódiumot, sőt nemcsak az eredetit,
hanem két másolatot is készíttetett és azokat is áruba
bocsátotta.
Két hét is elmúlt, már rég visszazökkentem munkám
mindennapi keretei közé, mikor a postás egy negyedív
méretű levelet hozott. Feladóként a „Miniszterelnök" volt
feltüntetve rajta, a felirat körött pálmaágakból font
koszorúval.
 Azt hittem, hogy ez a küldemény a szokásossá vált,
„nemzeti konzultáció" valamelyik sokmilliós példány-
számú etapjába tartozik, olvasatlanul félre akartam
tenni, de a levél szokatlanul nagy formája miatt végül
mégis felbontottam. Kiderült, hogy egyénileg címzett
küldemény – bár a többi „primissima" is hasonló
gratulációt kapott.
Nem venném a lelkemre, hogy bárkit is megfosszak
attól a katartikus élménytől, melyet ez a levél keltett
bennem, ezért ideiktatom, remélem, semmiféle
személyiségi jogot nem sértek meg vele.

„Tisztelt Moldova Úr!

Az abszolút szellem mindig készen volt és készen van és

teljes és az ember készen kapja és ez benne a nagy. A
személyiséget az embernek kell megcsinálni, mert az
sehol azelőtt nem létezett, és nem származik sehonnan
és ez benne a nagy – írja Hamvas Béla A nagyság annak
a mértéke, amit nekem kell megcsinálnom…
[Természetesen tudom, hogy egy ilyen levelet illik
valamilyen idézettel kezdeni, de az itt citált szövegből
lapos misztifikált gondolat és a hanyag megfogalmazás
tömjénszaga árad, távolról sem tartozik Hamvas Béla
legkifejezőbb megnyilvánulásai közé.
Egyébként egyre kevésbé ifjú miniszterelnökünk
mindig is gátlástalanul sajátította ki mások
szóleleményeit, kezdve Berlusconi »Forza Italia«-jának
»Hajrá, Magyarország«-ra lefordításától egy spanyol
politikus »Három gyerek, három szoba, négy kerék«
választási ígéretéig anélkül, hogy egy szót is
vesztegetett volna a mondások szerzőire, eredetére.
Szomorú, hogy milyen sikeresen támaszkodnak az átlag
ember tájékozatlanságára.]
 A »Prima Primissima« Díj ennek a páratlan
képességnek igen rangos elismerése, ahogy a semmihez
sem hasonlítható, különleges, egyedi személyiség elénk
varázsolja, megjeleníti a változatlan, mindenütt jelen
lévő szellemet.
Ez a kitüntetés azonban nem csupán a
személyiségnek szól, és nem csupán egy kimagasló
egyéniség megbecsülése, hanem egyszersmind feltárja,
megmutatja és minden magyar ember elé példaként
állítja a tehetséget, valamint az állhatatos és áldozatos
munkát, melyért méltó módon jár a kitartás jelképe, a
»Kincsem«-szobor.
Kérem, engedje meg, hogy az ünneplők sorához
csatlakozva elismerésemet fejezzem ki a Prima
Primissima Díj átvétele alkalmából. Köszönöm, hogy
megmutatta: a nemzet fenntartja szelleme kisugárzását
és nem mond le arról, hogy nagyot alkosson.
Hivatásához, munkájához jó egészséget,
állhatatosságot és további sikereket kívánok!

Tisztelettel: Orbán Viktor" – zárodnak a sorok.

A miniszterelnököt annál különbnek tartom, semmint

hogy feltételezzem: ez a közhelyektől csöpögő
fogalmazvány tőle származik. Feltételezem, hogy
lekötve bokros teendőivel vagy teljes egészében másra
bízta a köszöntő megszövegezését, vagy legalábbis
részbeni segítséget vett igénybe. Én a magam részéről
leginkább Schmitt Pál közreműködésére gondolok, bár
ennek ellentmondani látszik, hogy a szövegben nem
fordulnak elő helyesírási hibák.
A békeidőszak most is csak addig tartott, amíg újra-
töltötték a fegyvereket. A dolgok menete hamarosan
visszatért a régi kerékvágásba.
„Sánta Kutyát kapott Moldova György és a TV2

A TV2 televíziós csatorna a dávodi kislány történetének

manipulálásáért kiérdemelte a Sánta Kutya-díjat a
Magyar Cenzúra Napján. Az immár hatodszor, péntek
13. alkalmából megrendezett díjátadáson Moldova
György életműdíjat kapott, különös tekintettel az Ég a
Duna, a Város hercege és a Ha jönne az angyal… című
műveire, amelyekbe az indoklás szerint »az általa is
menedzselt Kádár János Társaság alapító okiratának és
szellemiségének megfelelően mond véleményt 56-ról,
Bős-Nagymarosról, a rendszerváltásról és a
magyarságról általában«. A neves művészekből,
alkotókból álló zsűri azoknak ítéli a díjat, akik
hazugsággal, csúsztatással félrevezették az ország
közvéleményét. A rendezvényt az Igen Mozgalom, a
Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége és a Magyar
Napló szervezte."

Az írást szerző nem jelzi.

 VI.

ÉG A DUNA
 „Nagy súlyos álmok kiterítve lenn
És fenn zűrös olcsó kis komédiák…"
Ady Endre

Befejezvén a Balatonról szóló könyvemet, felkerestem

vízügyes barátaimat, és megköszöntem a segítségüket.
A találkozást korántsem az elválással járó meghatottság
hangulata lengte be. Anélkül, hogy bárki is lényegi
megjegyzést tett volna, a levegőben feszültség érződött.
Mikor a háziak kivitték az utolsó tál elhűlőben levő
halászlét, újratöltötték a poharakat, és a vízügyesek
kirukkoltak a szándékukkal:
– Azt szeretnénk, ha maradnál!
– De hisz itt a Balatonnál befejeztem.
– Nem is erre gondoltunk, arra kérünk, hogy szállj be
a bős-nagymarosi vízlépcső ügyeibe. Te tudod, hogy a
sajtó mennyire támad bennünket, kellene valaki, aki
kiáll mellettünk, a való tényeket írja meg. Nem kérünk,
hanem könyörgünk neked! – mondta az államtitkár.
(Nem tudom megállni, hogy egy kissé előre ne
szaladjak. Mikor végül is megírtam a könyvet és egy
hajón bemutattuk a sajtónak, az említett államtitkár
nem jött el a rendezvényre, más irányú elfoglaltságára
hivatkozott. Ő, Hajós Béla lett azóta az első vízügyes,
aki átment a bős-nagymarosi vízlépcső nyílt
ellenségeinek táborába, példáját, úgy tudom, kevesen
követték a szakmából.)
A vízügyesek nem túloztak, a sajtó továbbra is
mindent elsöprő rohamokat vezényelt a vízlépcső
felépítésének gondolata ellen. El szeretném kerülni,
hogy ez szubjektív véleménynek tűnjön, ezért két
szakírót is idézek:
 „…Ami a közszolgálati médiát illeti, minden utólagos
rosszallás nélkül megállapítható, hogy a Magyar Rádió
és a Magyar Televízió szakértői teljes mellszélességgel a
vízlépcső ellen sorakoztak fel. A Duna Kör vagy a Fidesz
hírszolgálati aktivistái bármikor fellármázhatták a
legfontosabb műsorokat, szinte korlátlan szereplési
lehetőséget kérhettek, s a jó ügy harcosaiként
buzgólkodó riporterek minden módon segítették őket.
Bős ügyében ez egyformán így történt az MDF-
kormányzat és a későbbi (Horn Gyula vezette) kabinet
esetén is."
(Elképesztő korteskedéseket láthattunk. Vargha
János, a rohamozó zöldek vezetője kijelentette: bárkivel
hajlandó fogadni egy láda pezsgőbe, hogy a szlovákok
nem merik elterelni a Dunát, a műsorvezető lelkendezve
hozzátette, hogy egy üveggel ő is megtoldja a tétet.)
Dr. Kozák Lajos egyetemi tanár tanulságos
statisztikával szolgált:
„…Az eddig megjelent cikkeket (körülbelül 1500
darab) feldolgoztuk. Ezekből csak az 1991. július 1. és
1993. április 7. közötti [vagyis az Antall-kormány
regnálása alatt született. – M. Gy.] anyagokat
figyelembe véve a forrás szerinti összetétel igen
elgondolkodtató. A cikkeknek húsz százaléka a Duna
Körrel, húsz százaléka a hágai bírósággal foglalkozott,
és csak három százalék volt a témakör tényleges
szakértőinek tulajdonítható."
A publikációkból, nyilatkozatokból nemcsak az
elfogultság áradt, hanem a teljes tájékozatlanság is.
Sokan már a földrajzi helyszínt meghatározó
alapmegjelöléseket is összekeverték. A Pesti Megyei
Hírlapban azt írták, hogy „Nagymaros térségében a
Kisalföld alatt vész el Európa legnagyobb összefüggő
édesvízkészlete." Az olvasót nem kell külön emlékeztetni
arra, hogy Nagymaros legalább száz kilométerre fekszik
a Kis-alföldtől.
Vargha Balázs az „Élet és Irodalom" hasábjain magát
az elnevezést veszi górcső alá:
„…Igen, Visegrád. Mert az merő eufémizmus –
magyarul szépítgetés –, hogy Nagymarosról nevezték el
az immár világhírű vízlépcsőt. Nem szégyellőségből
eufémizáltak a tervezők, hanem taktikából. Hogy a
gyanútlan magyar ne egyszerre ébredjen rá – Visegrád
nevét meghallva – hogy történelmének tekintélyes há-
nyadát akarják belefullasztani a felduzzasztott vízbe…"
Vargha Balázs kirohanását Zsuffa István egyetemi
tanár válaszolta meg az alábbi pontok szerint:
„a) a nagymarosi erőmű Visegrád fölött, Dömöshöz
közel épülne fel
b) a magyar történelem Visegrádhoz fűződő emlékei
a vízfolyás irányában lejjebb és ott is a hegytetőn vagy a
hegy lábánál fekszenek
c) a víz nem mászik fölfelé sem a mederben, sem a
hegyoldalban
d) a legrafináltabb vízmérnök sem tud olyan
vízlépcsőt tervezni, amely lefelé duzzaszt…
…A tudatosan felvállalt és átlátszó rágalom azonban
nem céltalan és hatástalan, az állampolgárok között
több millióan lehetnek, akik a felsorolt négy tézis közül
legalább kettővel nincsenek tisztában. És ki az, aki azt
akarja, hogy Mátyás király palotája elpusztuljon a víz
alatt?" – kérdezi kesernyésen Zsuffa István.
Elemzésének közlését sem a Vargha Balázs-cikket
leadó „Elet és Irodalom", sem más újság nem vállalta
fel, végül egy kis szakmai fórumban, a „Hidrológiai
Közlönyében jelent meg. A Hatalom ezt nem tudta
meggátolni, de azzal fejezte ki a rosszallását, hogy a
lapot törölte az állami támogatásban részesülő
sajtótermékek listájáról.
 Az egyre szaporábban megjelenő cikkeket olvasva
továbbra is elképedtem néhány újságíró fontoskodással
vegyes hozzá nem értésén. A bősi munkálatokról
tudósítva azt írták, hogy a meder burkolásához kátrányt
használtak fel, mely, mint tudjuk, falepárlásból
származik, de a valóságban bitument alkalmaztak,
amely semleges ásványolajtermék. Egy másik újságíró
úgy vélekedett, hogy a buzgárok nem az árvízvédelmi
töltés mentén, oldalán törnek fel az átszivárgó víztől –
mint ahogy eddig tudtuk –, hanem a 18 méter mély
üzemcsatorna alján, olyankor, amikor egy hajó a
horgonyával felsérti a vízzáró burkolatot. És senki sem
akadt, aki ezt a képtelenséget megcáfolta volna. A
pálmát azonban véleményem szerint Sárvári Márta
újságírónő vitte el:
„…A csúcsra járatás úgy hat majd a hajókra – írja
egy riportjában –, mintha az orruk és a faruk alá óriási
petrencésrudat helyeznének, és azzal kiemelnék a
vízből…"
Ez a „burleszkfilmbe illő kép" akkor fordulhatna elő,
ha a csúcsüzemi hullámok a hajó hosszának megfelelő
távolságban követnék egymást és másodpercenként
legalább egyméteres vízszintemelkedést okoznának. A
tervekben szereplő csúcsüzemi feltételek mellett viszont
a hullámok követési távolságának a minimuma is 150
kilométer lett volna, egy uszály hosszának mintegy a
kétezerszerese, a vízszintváltozás maximuma pedig
percenként öt centimétert tett volna ki, a fentebb
vizionáltak 1200-ad részét. Mindez persze csak elmélet,
mivel a gyakorlati megvalósításra nem került sor.
A magyar írók is csatlakoztak a vízlépcső ellen
folytatott támadásokhoz. Azt hiszem, Illyés Gyula
mondta, hogy nálunk az író az élet minden területén
kell, hogy hallassa a szavát, így a vízügyekért is felelős.
Ezt sok tollforgató úgy értelmezte, hogy hivatalból ért is
hozzá, jogosult kategorikus és megfellebbezhetetlen
megállapításokra. A felfutott érzelmek hatására a
vízlépcső szinte az „Ősgonosz"-szal azonosult, például
Dobai Péter látomásszerű prózaversében.
„…Nagymaros! A »gigászi gátművek« barbár, brutális
torzója! Fatális falanszter: dömperek, üres darugémek,
trélerek, nyergesvontatók, buldózerek – mintha tankok!
– és tehervagonok súlyos sora – kivégző robot osztagok
– várja ott lenn, hogy mikor hajtják végre az Európa-
folyam halálos ítéletét, mikor lesz végre mészárszék,
erdőseregek, vadonok vágóhídja a nagyságos Dunatér?!
A turbinák betonbunkerei egy diktatúra dilettáns
emlékművei, egy »dísztribün«, ahonnan hallatszik még a
tervezők riasztó retorikája…"
Karinthy Ferenc levélben fordult a miniszterelnökhöz:
„…Véleményem szerint nagyban megkönnyítené
közös dolgainkat, ha ezt a szerencsétlen vállalkozást
egyszer s mindenkorra leállítanánk. Tudom, sok pénz
fekszik már benne, de nálam szakértőbb barátaim
szerint még így is jól járnánk és egy csomó
beláthatatlan keserves következménytől mentesülnénk.
így talán én, úgy is mint a lélek mérnöke, azt
tanácsolnám, kérném: még hosszan fektessék el, majd
csöndesen ejtsék el véglegesen ezt a szerencsétlen és az
országban oly népszerűtlen beruházást…"
A hasonló írói megnyilvánulások megmozgatták a
„rohamozó zöldek" fantáziáját és támadókedvét is. A
„Vízügyes" alakját jelképpé növesztették, démonsze-
rűen felnagyították és sötétre festették, mintha
vezérüknek és ideológusuknak híressé vált kijelentését
ismételgették volna folyamatosan: „nincs kártékonyabb,
mint egy vízépítő mérnök". Számomra felfoghatatlan
volt, hogy lehet minden válogatás nélkül elmarasztalni
egy egész kiterjedt szakma minden művelőjét. Legjobb
tudomásom szerint szervezetként csak az SS-t ítélték el
testületileg, nálunk a vízépítő „betonlobbinak" jutott ki
ez a kétes dicsőség – kesergett egy mérnök. Az ilyen
verdikthez már félig megemésztett tények sem
kellettek, elég volt a puszta rosszindulat is.
A szakmai illetékességüket is kétségbe vonták: „a
Dunával kapcsolatos feladatok irányítása elsősorban
nem vízügyi-műszaki kérdés [állították, nem megjelölve,
hogy akkor minek minősül – M. Gy.], különben is van
kire bízni ezt a teendőt, mert a Duna Kör nemzetközi
szakértőgárdával rendelkezik, amelyre érdemes
támaszkodni…"
(A balszerencse úgy hozta, hogy a következő
években az ország többször is élet-halál harcra
kényszerült az árvizek ellen, és csak a vízügyesek
áldozatos irányító munkájának köszönhettük, hogy
elkerültük az ország felének-harmadának romlását, nem
jutottunk Románia sorsára. Vargha Jánost, Hajósy
Adriennt vagy az ékes szavú költők-írók egyikét sem
láttuk a gátakon. Nem tűntek fel ott a Duna Kör
nemzetközi szakértői sem.)
A vízügyesek morális hitelét is megpróbálták
kikezdeni: „Van egy szűkebb közösség az országban,
amelynek a vízlépcső meggazdagodást jelent – írta
Diurnus, a tekintélyes publicista. – Néhányuknak
pozíciót, másoknak munkaalkalmat. Olyan
munkaalkalmat, amiért itt Magyarországon is osztrák
schillingben jár a fizetés [ez akkoriban minden
kiváltságok csúcsának számított – M. Gy.], nem csak
háborúban lehet jó pénzért árulni a hazát. Most már
csak azt szeretném tudni, hová szívják a
visszaszívandókat mindazok, akik Vargha Jánost és
társait üldözték, becsmérelték. Ehhez a nagymarosi
gödör is kicsi…"
Mindezt nagyjából tudtam, mikor a vízügyesek a
gátőrházi vacsoraasztal mellett megkértek, hogy álljak
melléjük a kibontakozó küzdelemben. Biztosra
vehettem, hogy ha elfogadom az ajánlatukat, magamra
vonom a rendszerváltó értelmiség haragját, különösen
az írói rendét. Már eddig is a szememre hányták, hogy
nem csatlakoztam a mozgalmukhoz, nem adtam írást a
„rohamozó zöldek" által kiadott 1988-as „Duna, egy
antológia" című gyűjteménybe, szinte egyedül én hárí-
tottam el a részvételt. Most sem voltam hajlandó elfo-
gadni, hogy a többségnek feltétlenül igaza volna akár
egyetlen ellenszavazattal szemben is.
Többször is a rovásomra írták már, hogy nem
viseltetek szolidaritással a „tollforgató brancs" iránt, már
évekkel korábban ki is léptem a Magyar írók
Szövetségéből, nem vártam 2006-ig, mikor a Szövetség
már nyíltan jobboldali szervezetté alakult át.
Nem hiszek ebben a szakmai alapú közösségválla-
lásban, mindig is az üldözöttekkel, elnyomottakkal,
nélkülözőkkel éreztem közösséget. Szegényes ars
poeticám legfontosabb pontjai közé tartozik, hogy ha
fogak csattogását hallom valakinek a torka körül, ki kell
állnom mellette – bármilyen és bármekkora tömeg
fenyegesse őt. Most úgy éreztem, a vízügyesek, a
vízlépcső ellen indított támadások is eljutottak arra a
szintre, hogy fel kellett vállalnom ezt az ügyet.
Dunai kormánybiztosnak Nemcsók Jánost nevezték
ki, megbízatása inkább diplomáciai, mint szakmai
feladatnak számított. Ebben a minőségében a hágai
Igazságügyi Palotában találkoztunk 1997. szeptember
25-én. A nemzetközi bíróság ezen a napon hirdette ki
ítéletét Magyarország és Szlovákia Dunával kapcsolatos
peres ügyében. Nemcsók ekkor még nem lépett
hivatalba, Magyarországot még a régi, az Antall-
kormány által megbízott delegáció képviselte. A vezetője
Szénási György úr őexcellenciája, nagykövet, a
Külügyminisz-térium Nemzetközi Jogi Főosztályának
vezetője, kormányképviselő és jogi tanácsadó volt.
Véleményem szerint ő szakmai szegénységi
bizonyítványt állított ki magáról, mikor a következőképp
nyilatkozott a vízlépcsőrend szerről:
„…Bevallom, ma sem tudom, hogy kell-e vagy sem.
Legutóbb a perben az volt a dolgom, hogy azt mondjam,
nem kell…" („Heti Világgazdaság", 1997. október 18.)
A delegációnk többségét külföldi szakértők alkották,
egyetlen magyar vízügyi szakember sem kapott helyet,
a szakmát egyedül dr. Howard Wheater reprezentálta,
de ő most meg sem jelent Hágában. A szlovák oldalon
viszont az európai hírű vízügyi szakértők egész sora
vonult fel.
Maga a döntés eleve kevés sikerrel kecsegtetett. A
rossz sejtések be is igazolódtak a tárgyaláson. Minden
dolgok alfájaként és ómegájaként a bíróság
megállapította, hogy Magyarországnak nem volt joga
felfüggeszteni, majd 1989-ben teljesen leállítani a
nagymarosi vízlépcső munkálatait és elhárítani magától
a bősi beruházás ráeső részét. Magvarországnak az
1992. május 19-i bejelentése, hogy a vállaltak
érvényességét felmondja, jogilag nem vonta maga után
a szerződés megszüntetését.
Az ítélet kihirdetése után kint a folyosón
elszabadultak az addig csak visszafogottan ténvkedő
riporterek: kamerák indultak, magnetofonok kattogtak.
Nem akartam hinni a fülemnek, amikor a magyar
küldöttség tagjai fényes győzelemként értékelték a
megszületett döntéseket. A delegációvezető arra kérte
Nemcsókot, hogy otthon majd hasonló értelemben
tájékoztassa Horn Gyula miniszterelnököt is. A régi
mondás jutott az eszembe: – A politika abban
különbözik a lövészettől, hogy itt bele is lehet dumálni a
találatokat a céltáblába!
 – Persze nehéz is lett volna elvárni, hogy a szakértők
beismerjék a vereségüket egy olyan ügyben, ahol
tudomásom szerint fejenként tizenötmillió forintos
tisztelet-díjat vettek fel – írtam.
Ez az anyagiakra vonatkozó feljegyzésem is
nyilvánosságra került, ennek nyomán egy újságíró
leellenőrizte, hogy megfelel-e a valóságnak. Dr. Görög
János, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára
képtelenségnek nevezte ezt az információt:
– Ugyan, ki engedélyezne ilyen összeget, mikor mi
ennek a töredékéért dolgozunk?!
Maga Szénási György azonban nem utasította vissza
a megjegyzést:
– A költségvetés évi százmillió forintot biztosított a
hágai perre, és bár Moldova György nagyot akart mon-
dani, bizonyos szempontból alábecsülte a díjazást…
egyes szakértők jóval többet kaphattak 15 milliónál…
(Akit érdekel ez a nyomozóriport, megtalálhatja a
„Mai Nap" 1997. november 22-i számának első
kiadásában, mert a másodikból már kihagyták ezt az
anyagot.)
Nemcsók megpróbálta megkeresni a megegyezéshez
vezető utat. Hamarosan kialakult a tárgyalásokra ké-
szülődő új magyar csapat felépítésének szerkezete és
hierarchiája. A legfőbb döntés jogát Horn Gyula
miniszterelnök tartotta fenn magának és „kézi vezérlés"
formájában gyakorolta; a kormányon belül egy „Duna-
kabinet" alakult a környezetvédelmi, a belügy- és kül-
ügyminiszter részvételével. Nemcsók csak utánuk
következett a rangsorban, magasabb szintű önálló
döntést nem hozhatott. Horn Gyula meghosszabbított
karjának számított.
A szervezés és irányítás mindennapos gyakorlati
feladatait Taba János látta el. Ő a diplomáciai
szolgálatból jött, ha jól tudom, a cseh vagy a szlovák
nagykövetségünkön szolgált konzulként, de a gesztusai
bennem gyakran „elhárítás" képzeteket idéztek fel.
Engem mint anarchista hírében álló írót kezdettől fogva
nem kedvelt, nemhogy felesleges, de az ügy
szempontjából egyenesen káros személynek tekintett,
és igyekezett távol tartani az anyag megismerésétől.
A bizottság első ülését egy sajtótájékoztató vezette
be, majd az újságírók távozása után a tagok átvonultak
ta-nácskozni a belső tárgyalóba. Én velük tartottam,
Taba udvariasan, de határozottan el akart küldeni.
Közöltem vele, hogy Nemcsók engedélyével, sőt
kifejezett kérésére tartózkodom itt, akkor
megjuhászodva félreállt az utamból. Taba kiélezett
ébersége szinte törvényszerű slampossággal párosult,
így például Nemcsók utasította, hogy tétesse le velem a
titoktartási esküt, erről mindvégig megfeledkezett. Ez a
mulasztása nekem a könyv megírásánál lelkiismereti
könnyebbséget jelentett abban, hogy mi tartozik az
államtitok közé, illetve mi hozható nyilvánosságra,
semmiféle fogadalom nem korlátozott.
Számomra nem határoztak meg pontosan körülírt
feladatkört. Teendőim a helyzetfelmérésektől kezdődtek;
végigjártam a magyar Duna felső szakaszát földön,
vízen, repülővel, meglátogattam az ausztriai vízlépcső-
ket, megtanultam kiszámolni a vízi energia
előállításának költségeit. Részt vettem a külföldi
partnerekkel folytatott megbeszéléseken, nyilatkoztam a
sajtóban, elvállaltam, hogy egy riportkönyvben rögzítem
az események folyamatát.
(Kezdetben megpróbáltam valamilyen kiegyezést
létrehozni a rohamozó zöldek mozgalmával is. Jobb
meggyőződésem ellenére felhívtam Vargha Jánost és
beszélgetésre kértem. Az ajánlatomat elutasította, arra
hivatkozott, hogy ő nem akar olyan szerepet vállalni,
mint amilyet Tonhauser ezredes töltött be a „Bűn az
élet..megírásánál.)
Felmerülhet az a kifogás, hogy nem rendelkeztem
elegendő szakmai ismerettel ehhez a sokrétű feladathoz,
de az egész operatív stábban alig akadt igazi vízügyes.
Az ügyben érintett minisztériumok többnyire a „parlagon
heverő" embereiket delegálták, ők aztán
tevékenységükben főleg arra szorítkoztak, hogy
elkerüljék a személyükkel kapcsolatos botrányokat.
Náluk mindenképpen járatosabb voltam, akkor már
három könyvet is írtam a vízügyről, hosszú időt
töltöttem e területen, és minden tekintetben igyekeztem
bővíteni az ismereteimet.
Épp ilyen szerteágazó feladatot láttam el Nemcsók
személye mellett is. Egyrészt megtartottam azt a
szerepet, mely még a balatoni együttműködésünk során
alakult ki közöttünk. Tanácsokat adtam neki nyilvános
szerepléseivel kapcsolatban. Igyekeztem lenyesegetni
stílusbeli vadhajtásait, például azt a hajlamát, hogy a
kérdésekre azonnali és elkötelező „igen"-nel vagy
„nem"-mel válaszoljon, emiatt sokszor kínos
helyreigazításokra kényszerült. A beszéde kezdetén ne
vesse be teljes hangerejét, mondatainak nagy részét ne
az „én" személyes névmással vezesse be.
Előfordult, hogy buzgalmában Nemcsók a saját
embereit patkányokhoz hasonlította, akik a rohamozó
zöl-dek lelki terrorja ellen védekezve kénytelenek a fal
mellett suhanva közlekedni. Elmagyaráztam neki, hogy
a „patkány" ilyen összefüggésben is negatív képzeteket
kelt.
Botcsinálta PR-szakértőként a delegáció többi, a köz-
szereplésben meglepően járatlan tagjait is
megpróbáltam tanácsokkal ellátni. Még az olyan
alapvető fogásokat is el kellett magyaráznom, hogy a
televízióban szerepelve üljenek rá a zakójuk aljára,
különben nyakban kiöblösödik, és ettől úgy festenek,
mintha púposak volnának.
Nemcsók úgy gondolta, hogy az én részvételem
növeli a tekintélyét, széles mozdulatokkal mutatott be
vendégeinek:
– A famous writer! My special adviser! – híres
magyar író, különleges tanácsadóm.
Ebben a minőségemben elmondhattam, hogy az
adott helyzetben melyik az előnyösebb megfogalmazás:
„a pohár félig üres", vagy „a pohár félig tele" van.
Segítségemet Nemcsók elfogadta, sőt gyakran igényelte
is. Kérte: a rendezvényeken úgy foglaljak helyet, hogy a
beszéde közben láthasson, és diszkrét módon jelezzem
neki, ha valamit helytelennek tartok. Erre többször is sor
került.
Egy alkalommal Nemcsók és a szlovák küldöttség
vezetője, Peter Baco miniszter közös nemzetközi sajtó-
tájékoztatót tartott a Miniszterelnöki Hivatalban, ezen
tucatszámra jelentek meg a hazai és külföldi tudósítók.
Kevéssel a program megkezdése előtt Hajósy Adrienn, a
rohamozó zöldek egyik vezéralakja is feltűnt a
tömegben, kézzel írott propagandacédulákat kezdett
osztogatni.
Akciójának nem tulajdonítottam különösebb
jelentőséget, megdöbbentem, mikor azt láttam, hogy
Nemcsók már a pulpituson állva dühösen forgatja-
nézegeti a cédulát. Reménykedtem, hogy nem veszi fel
ezt az elébe hajított szánalmas kesztyűt, de az
államtitkár képtelen volt legyőzni az indulatait. A szlovák
miniszter, a két küldöttség és harminc-negyven újságíró
jelenlétében azzal indította el a tájékoztatót, hogy
pontról pontra emelt hangon válaszolt Hajósy Adrienn
felvetéseire. Ezzel nemcsak széles nyilvánosságot
biztosított nekik, de olyan nyomasztó szituációt idézett
fel, mintha egy bokszbajnok egy szegényház nyugdíjas
portásával mérné össze az erejét.
Szólni nem szóltam, csak kétségbeesett fintorokkal
és félmozdulatokkal próbáltam felhívni magamra a
figyelmet. Időbe tellett, amíg a maga szenvedélyes
szónoklatától megittasodott Nemcsók pillantása végre
rám tévedt. Egy pillanatig értetlenül nézett vissza, csak
nehezen fogta fel a jelzésemet: fejezze be ezt a témát.
Vette az üzenetet, más ügyre tért rá.
Nemcsók ugyanakkor kezdettől fogva óvakodott,
hogy bármiféle hivatalos elfogadtatást nyújtson nekem –
nyilván el akart kerülni minden velem kapcsolatos
felelősségvállalást. Nem intézkedett, hogy állandó
belépőt kapjak a Miniszterelnöki Hivatal épületébe, ahol
az egyik titkárságát tartotta – a másik a Kvassay-
zsilipnél levő toronyházban működött. Kiszolga Itatott
rosszkedvű titkárnője szeszélyeinek, aki vagy leszólt a
portára, hogy állítsák ki a belépőcédulámat, vagy
negyedórákat hagyott várakozni. Nemcsók megadta a
telefonját, hogy bármikor is keresem őt, egy órán belül
visszahív. Néha próbáltam élni ezzel a lehetőséggel, de
ő sohasem jelentkezett vissza. A hívószáma
megváltozásáról sem értesített. Az üzenetrögzítőjén
egyébként szlovák szöveg fogadta a beérkező
értesítéseket.
Alkati hibáim közé tartozik állandó hajlamom a
megsértődésre, sokszor egy ártatlannak szánt
megjegyzés is elégséges ahhoz, hogy éles konfliktusba
keveredjek.
Most azonban a feladat fontosságára való tekintettel
elszántam magam, hogy semmiféle méltánytalanságtól
nem hagyom eltéríttetni magam.
Később az „Ég a Duná"-t ért támadások legfőbb
motívumául az szolgált, hogy elfogultan, egyoldalúan
közelítettem meg a vízlépcső témáját. Egy
tárgyilagosságot szenvelgő kritikus így fogalmazott:
„…Moldova nem is titkolja a választott témájával
kapcsolatos nézetét: »undorral töltött el, hogy a
Dunában már jó ideje (és napjainkban is) politika folyik
víz helyett, piszkos politika« – írja már a bevezető
oldalon.
– Ettől a rögeszméjétől aztán később sem tud
szabadulni. Hogy esetleg politikamentes, szakmai,
környezetvédelmi okai is vannak a vízlépcső
ellenzésének, ezt nem hajlandó komolyan venni. Sőt a
már említett undorát a zöldekre zúdítja. Nemes
egyszerűséggel hozzá nem értőknek,
tehetségteleneknek, karrieristáknak, szektatagoknak
aposztrofálja őket…
…A könyv egészén végigvonuló riporteri elfogultság
hamis, egyoldalú, akaratlanul is a vízügyi lobbi érdekeit
előnyben részesítő beállítás elveszi az élét az egyébként
izgalmas és közérdekű témának. Rossz könyv, hamis
olvasmány…
Ezt a véleményt a kritikusok egész dandárja osztotta.
Soha nem tagadtam, hogy elkötelezett ember
vagyok, a meggyőződés vezérelt minden olyan országos
ügyben, amelybe érdemesnek találtam beszállni.
Gyakran felidézem magamban egy öreg mérnök
mondását:
„…Független szakértők nincsenek, valaki vagy
független, vagy szakértő. Ha az ember valamilyen
ügyben megismeri az igazságot, elkötelezetté kell, hogy
váljon. .."
Nem lehetek bírája magamnak, de riporteri pályámon
mindig elkerültem az elfogultságot és az egyoldalúságot.
Ennek jegyében továbbra is kerestem a tárgyalás
lehetőségét a zöldek vezetőivel.
 Vargha János után Hajósy Adriennél is jelentkeztem.
Többször is üzentem neki, hogy szeretnék beszélni vele
egy általa megjelölt helyen és időpontban. Azt is
felajánlottam, hogy az interjú elkészítése után
bemutatom neki a szöveget, és biztosítom, hogy
bármiféle változtatást eszközölhet a nyilatkozatán.
Válaszra sem méltatott, így vele kapcsolatban csak az
általa másutt elmondottakra támaszkodhattam.
Véleményem szerint Hajósy Adrienn az egyik fő
felelőse annak a katasztrófának, amelybe a vízlépcső
munkálatainak leállítására juttatta az országot. 1992
nyarán kormánytanácsosi minőségben a következő
nyilatkozatot tette a televízióban:
„…Arról sem gondolkozom, hogy felépül a »C«
variáns [vagyis a Duna elterelése Dunacsúnynál – M.
Gy.]. Lehet, hogy ez elfogultságnak tűnik, de én elég jól
ismerem az építkezést. Ezért mondom azt, hogy nem
fog felépülni. Mert a Duna elrekesztése nem valami
könnyű művelet. Tessék arra gondolni, hogy ha otthon
csőrepedés van, nagy baj van, nem jön a szerelő, és
mindent elönt a víz. Utána, amikor látjuk a hibás
csőrendszert, akkor látjuk, hogy milyen picike lyuk van
rajta és mekkora gondot okozott. Hát ott, kérem,
Dunacsúnynál, amit el akarnak zárni, az nem egy ilyen
picike lyuk, hanem maga a nagy Duna folyik. Ez egy
műszakilag unikum dolog lesz, a világon ilyen még nem
történt. Nem épül meg ugyanis az a duzzasztómű, amely
máshol ilyen helyeken megépült. Hát én a látottak
alapján azt bátran merem állítani, hogy a Dunát
októberben nem fogják elterelni…"
Örök kár, hogy a szlovákok nem látták ezt a
televízió-adást, és nem mérték fel, hogy a lehetetlenre
vállalkoznak. Így történhetett, hogy októberben mégis
elterelték a folyót. Hajósy Adrienn kormánybiztos
természetesen nem vállalta a felelősséget korábbi
állásfoglalásáért:
„…Most már ne kutassuk, kit terhel a mulasztás" –
nyilatkozta egy újságban, és változatlan agresszivitással
folytatta harcát a vízlépcső ügyének rendezése ellen.
Néhány élvonalbeli zöld mozgalmárral sikerült
beszélnem, műszaki tekintetben alapvetően
tájékozatlannak találtam őket. A mindentudás pózába
helyezkedve csak a politikai vonatkozásokkal kívántak
foglalkozni, ehhez kerestek technikai érveket.
– Hasonlítanak azokhoz, akik könyvből próbálnak
megtanulni biciklizni! – mondta róluk Rakonczay Zoltán,
a magyar természetvédelem egyik legnagyobb
tekintélye. – Csak ellenségeskednek, protestálnak,
márpedig az egyértelműen tagadó magatartásnak nem
lehet pozitív eredménye.
Nemcsók kormánybiztosként nehezen birkózott meg
a felmerülő nehézségekkel, meg merem kockáztatni a
kijelentést, hogy soha nem vált igazi vízügyi
szakemberré. Ez a hiányosság önmagában nem jelent
egyben alkalmatlanságot is, ha az illető tudomásul veszi
a maga alacsonyabb ismereti szintjét, világos célokat
határoz meg és megkeresi a megvalósításukra képes
szakembereket. Nemcsók viszont azt képzelte, hogy ő a
maga személyében is fel tudja fogni és meg tudja oldani
a felmerülő gondokat.
A kormánybiztos, főleg a működése elején,
elképesztő nyilatkozatokat tett. Ezek közül külön
emlékezetes marad, mikor a tárgyalások során előhozta,
hogy a magyarországi alsó vízlépcsőt nem
Nagymaroson, hanem feljebb, Pilismarót térségében
kellene felépíteni. A tárgyalás szünetében odamentünk
hozzá Jakus Györggyel.
– János, tudod, mit beszélsz? – én kérdeztem ezt,
mert Jakus mint fegyelmezett köztisztviselő nem akart
ellentmondani a felettesének. – Van fogalmad arról,
hogy mi történne, ha áthelyeznék a vízlépcsőt
Pilismarótra? Először is kiegyenesítenénk a
Dunakanyart, amivel az egész ország látványképét
tönkretennénk. Másodszor: ez a változtatás több
százmilliárd forintos pluszkiadást jelentene!
– Honnan veszed? Nem hiszem!
– Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Jakus Gyurit!
Jakus elszánta magát, hogy megszólaljon és
megerősítse a szavaimat. Nemcsók elhallgatott, majd
rövid küszködés után valósággal felvillanyozódott:
– Köszönöm nektek, hogy egy új érvet adtatok a
kezembe! – azt nem tette hozzá, hogy a saját
meggondolatlansága ellen. Más példákat is
felhozhatnánk, amikor sikerült hatnunk Nemcsókra.
Teljes mérvű kezdeményezési szabadsággal továbbra
sem rendelkezett. Horn Gyula miniszterelnök, egyben
pártelnök változatlanul „kézi vezérléssel" irányította a
tárgyalások menetét. A bizottság megbeszélései gyakran
kezdődtek olyképpen, hogy Nemcsók bejelentette:
„Gyula azt gondolja, hogy…"
Horn egyszer sem jött el az üléseinkre, így az
elképzeléseit csak utasításainak tendenciájából
ítélhettem meg. A vízügyekhez nem értett, feltételezem:
nem is érdekelték különösebben, az egészet a politikai
stratégia egyik elemeként kezelte. Horn mindenekelőtt
időhúzásra törekedett, az országot már csak alig néhány
hónap választotta el az 1998-as parlamenti
választásoktól, szerette volna, ha ez a téma nem
szaporítja a konfliktusok számát, nem fokozza az
ellenzék esélyeit.
Megtapasztalva a miniszterelnök távolmaradását,
Nemcsók megpróbálta kezébe venni az irányítást. Egy
kormányülésen előállt azzal a kéréssel, hogy hivatalosan
is jelezhesse a szlovák partnernek: a magyar fél
hajlandó fontolóra venni az alsó vízlépcső, vagyis a
Duna-kanyarban felépítendő gát megvalósítását. Ez
eddig csak elméleti lehetőségként szerepelt, és
átminősítése egy magasabb, immár gyakorlati fokozatba
újabb hadüzenetet jelentett az ellenzéknek, a zöldeknek
és a mögöttük álló csoportoknak.
Horn egyetértett a javaslattal. A választási
előrejelzések olyan MSZMP-előnyt mutattak, hogy többé
nem érzett kockázatot. Utasította Nemcsókot, hogy
gyorsítsa fel a folyamatot, február végéig hozza tető alá
az elvi megállapodást, és március 25-ig írja alá.
A bizottság néhány higgadtabb, mérlegelő tagja
tisztában volt azzal, hogy ez a lépés súlyos
következményekkel járhat, végső fokon a kormányzó
szocialista-liberális koalíció bukását is kiválthatja. Nem
felejtették el, hogy a vízlépcső körül keltett
tömeghisztéria döntő szerepet játszott a rendszerváltás
bekövetkeztében, és nem zárták ki, hogy a jobboldali
ellenzék összefog a liberálisok egy csoportjával, és most
újra támadásba lendül.
Nemcsók a bizottság megbeszélésén hangsúlyozta,
hogy ezt az ügyet a legszigorúbb titoktartással kell
kezelni, nem fordulhat elő, hogy az újságok értesüljenek
róla. Nem kell külön mondanom, hogy a „Népszava" már
néhány nap múlva egész oldalas beszámolót közölt.
Ennek nyomán az ellenzék egyre inkább
aktivizálódott. Érdekelt a véleményük, az érveik,
elmentem az egyik rendezvényükre, melyet a Gellért
Szállóban tartottak – egy német alapítvány
támogatásával. Meghívták a parlamenti pártok
reprezentánsait, a Duna Kör tagjait és szimpatizánsait.
Nem minden rossz érzés nélkül ültem be a terembe.
Egy középtáji széksor szélén foglaltam helyet, körül-
néztem. Kívülálló létemre is számos arcot felismertem: a
hágai kudarcban főszerepet játszó akadémikust, a
bukott jobboldali színészt, az egykor államilag
„futtatott", mára a divatból kiment írónőt, a moszkvai
egyetemen szerzett diploma szégyenét ultraentellektüel
magatartásával kompenzáló esszéistát, a Balaton
sarlatán és anyagias prófétáját. Engels szavai merültek
fel bennem: „szent hajszára szövetkezett a vén
Európának minden reakciós hatalma".
A bevezető előadásokat a Duna Kör vezetői tartották.
Bőséggel lehetett hallani idézeteket Lao Ce műveiből, a
Jelenések Könyvéből, olyan kifejezések hangzottak el,
mint például „apocalipsis cum figuris".
A sűrű „lila köd"-ből aztán előtűnt néhány szerény
politikai lóláb. Megtudhattuk, hogy „a vízlépcső ugyan
nem az egyetlen katasztrófahelyzet, de ha itt vesztünk,
máshol sem tudunk ellenszegülni, az 1989-ben
vereséget szenvedett betonlobbi bosszút fog állni!"
Továbbá: „a civil politikai mozgalmak már megszűntek,
már csak a környezetvédők állják a sarat!"
Aztán Vargha János végképp egyértelművé tette a
helyzetet, a közelgő országgyűlési választásokhoz
kapcsolatosan egy Fidesz-jelszót idézett:
„A vízlépcső helyett szavazzunk a Dunára!"
Az MSZMP reprezentánsa, Hegyi Gyula is sorompóba
lépett. Felsorolta a rohamozó zöldek néhány, az idők
folyamán dugába dőlt próféciáját. Jóslatukkal
ellentétben nem állt ki mellettük sem Hável cseh elnök,
sem az Európai Unió, nem hoztak kedvükre való döntést
Hágában és így tovább. A közönség lehurrogta Hegyi
Gyulát, még sokáig hallatszott a „demagóg, demagóg"
kiáltozás.
A következő hozzászóló, az Antall-kormány volt
minisztere keserűen tekintett végig a termen:
– Jól érzik magukat most a szlovák megfigyelők, akik
inkognitóban minden bizonnyal jelen vannak itt, mert
látják a megosztottságunkat és azt, hogy milyen
kevesen jöttünk itt össze.
Ő volt az első, aki a vízlépcső technikai kérdéseihez
is hozzászólt. Megoldásként azt javasolta, hogy Bős-
Nagymaros ügyében vezessenek be egy tízéves
moratóriumot, ez alatt majd bizonyára pontos és hiteles
elképzelések alakulnak ki. Szavait azzal fejezte be, hogy
a „nem, nem, soha!" mintájára kiadta az új harci jelszót:
„Nem, nem, nem, nem Nemcsók!"
Ezután a civil rendbeli, nem hivatásos politikusok
közé tartozó személyiségek léptek elő. Mindannyian
gyakran használtak kozmikus és vallási fogalmakat.
Egyikük a vízlépcsőt „az ördög művének" nevezte, és
nem kis borzongást keltve még hozzátette:
– Az eszköz ördögíti a célt! – amiből aztán mindenki
bátran érthette azt, amit csak akart. Másikuk szerint a
bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerben a Halál emlék-
művét kell látnunk:
– A folyó kerékbetörésének szándéka az Életnek
valami bámulatra méltó gyűlöletéről árulkodik!
A rohamozó zöldek egyik frontembere, a Szovjet-
unióban iskolázott költő és közíró időnek előtte
eltávozott a helyszínről, csak egy cédulán hagyva hátra
a javaslatát: február 8-án, az egykor feloszlatott
vízlépcsőellenes demonstráció évfordulóján egy
látványos tüntetést kell szervezni.
Később csak az időpont tolódott el 1998. február 18-
ra, a magyar-szlovák megegyezés bejelentését követő
napra. A rohamozó zöldek éltek a helyzetből adódó
taktikai lehetőségekkel, most is élvezték a sajtó
egyöntetű támogatását.
Vargha János nyilatkozatában többször is
kijelentette: „még nem felejtettük el, hogy kell
tüntetéseket szervezni". Minden részletet
végiggondoltak: a József nádor téri helyszín felé
közeledőknek fix felállítást! és kerékpárral mozgatott
poszterek jelezték az irányt, zászlókat osztogattak, az
alkalmi színpadon egymást követték a szónokok, egy, az
üggyel rokonszenvező színész még 1989-ben keletkezett
vízlépcső-pamfletet adott elő.
Kis késéssel, három óra után néhány perccel
érkeztem ki a helyszínre. A József nádor téren kevesebb
tüntető gyűlt össze, mint amennyit feltételeztem, a hat-
nyolcezres tömeg állaga laza volt, tolakodás nélkül át
tudtam jutni a szomszédos Vörösmarty térre.
Itt a vízlépcső ügye mellett kiálló „Reális Zöldek
Klubja" tartotta a maga ellentüntetését. Tizenöt-húsz
ember hallgatta a kerti széken ülve szónokoló elnököl,
javarészt ők is csak „zrikálódni" jöttek.
– Maguk itt ezerötszáz nullra vesztettek – mondta az
egyikük –, milyen alapon foglalták le a Vörösmarty
teret?
Az elnök arcára fagyott mosollyal válaszolgatott,
közben kerékpáron újabb provokálók érkeztek,
hergelődő szövegeik egyre durvábbá váltak. Nehezen
tűrtem el ezt a szituációt, az apátiába süppedt elnöktől
elkértem a kézi mikrofont és azt tanácsoltam a
bujtogatóknak, hogy ne itt strapálják magukat ebben a
szép napsütéses időben, inkább menjenek oda, ahol a
hozzájuk hasonlók között lehetnek. Én is kaptam néhány
szitkot tőlük, aztán elvonultak.
Kevéssel később átsétáltam a József nádor térre. A
gyülekezők színképe a liberálisoktól egészen a
szélsőjobboldalig terjedt. Az utolsó fügefalevél is
lehullott: a rohamozó zöldek által gyakran hangoztatott
politikai elfogulatlanságról. Egy mozgóárus a
Szittyakürtöt, Nemzetőrt és a Magyar Tudatot kínálta.
Beljebb elegáns és öntudatos ifjak szorongatták a Fidesz
transzparenseinek tartórúdjait, megjelentek a
„konzervatív nemzeti erők", az SZDSZ lázadó
romantikusai, a MIÉP-aktivisták. A hangulatot a
szélsőségesek határozták meg, a téren újra és újra
végigsöpört a kiáltás:
– Vesszen Horn!
Tudtam, hogy ebben a környezetben én
nemkívánatos személynek számítok. A tömegben fel-
feltűntek ismerősök, de nem akartam kompromittálni
őket azzal, hogy csatlakozom hozzájuk, vagy akár csak
köszönök nekik, inkább félrehúzódtam.
Nézegettem a magasba emelt táblák szövegeit. A
poénok nagy részét Nemcsók különös vezetékneve
sugallta, eltűnődtem, mihez kezdtek volna a tüntetők,
ha a kormánybiztost Kovácsnak vagy Nagynak hívják.
Néhány feliratot különösen durvának találtam, az
olyasfélét, mint „Meciar és Horn között nem vala gát, jól
kinyalták egymás valagát!" – de hát egy utcai tüntetés
nem illemtanóra a skéit kisasszonyok nevelőintézetében.
Feltűnt az 1989-es „Előre a lenini úton" montázs
aktualizált változata: Sztálin és az egykori miniszter
Maróthy László mellé beillesztették Horn Gyula képét is.
Bárhogy is igyekeztem meghúzni magamat, csak
megtaláltak. Előbb egy MDF-es honatya fogta meg a
könyökömet:
– Aztán csak az igazat! – mondta figyelmeztető
mosollyal.
Később egy öregasszony sziszegte az arcomba:
– Miért nem megy át a másik térre?! Magának ott a
helye!
Már előre megfogadtam, hogy senkinek sem
válaszolok, ennek köszönhetően sikerült visszafognom
magam a csetepatéktól. Az események kulminálódását
jelezte, hogy a szónokok már eljutottak a vízlépcsőpárti
ellenfeleket minősítő „hazaáruló" jelzőhöz.
Kevéssel az utolsó beszéd elhangzása után a tömeg
sorokba rendeződött és elindult a Parlament felé. Nem
akartam a vonulók közé keveredni, ezért egy ideig még
visszamaradtam a téren. Egy ismerős riporter, maga is
zöld aktivista, felfedezett és nyilatkozatot kért tőlem.
Alig álcázott fölényességgel érdeklődött: mit szólok
hozzá, hogy mennyi ember gyűlt itt össze. Én vállat
vontam és azt feleltem, hogy itt nemcsak a vízlépcső
gondolatával szembenállók jelentek meg, hanem a teljes
politikai ellenzék felsorakozott. Nehéz volna eldönteni,
hogy ki csatlakozott kihez és milyen erőkkel. (A kérdés
hamar tisztázódott, március közepén a rohamozó zöldek
újabb tüntetésén már csak 7-800 ember vett részt,
később a Szent György-napi „Vízlépcső Sárkány-ölésen"
pedig alig kétszázan.)
Nekivágtam a Parlament felé vezető Nádor utcának.
A mellettem vonuló tömeg továbbra is „Vesszen Horn"-t
kiabált. Álldogáltam még egy keveset az Országház
előtt, hallgattam, ahogy a sokaság ünnepli önmagát, a
győzelmét egy olyan csatában, melyben nem is volt
ellenfél, aztán elindultam hazafelé.
Az ügy természetesen politikai következményekkel
járt. Egy hónap is alig telt el, a magyar kormány
visszakozott és annulálta a keretmegállapodást. Továbbá
1998. december 31-ig tartó vizsgálatot írt elő, a
nagymarosi helyszínt kategorikusan kizárva a
lehetőségek közül. Kevéssel később Horn Gyula a
vízlépcső ügyeinek irányítását átadta a népszerűbb
(pontosabban fogalmazva, kevésbé népszerűtlen)
Kovács Lászlónak.
(A szocialista-liberális koalíció meghátrálásával is
sikertelenül próbálta maga felé fordítani az ellenséges
közhangulatot. 1998 tavaszán így is elveszítették az
országgyűlési választásokat, gyávaságukkal csak annyit
értek el, hogy nem állva fogadták az ellenfél
megsemmisítő kardcsapását, hanem megalázó módon
fejet hajtva.)
 Az idő múlásával sem rögzült az én pontos helyem a
Nemcsók János vezette bizottságban. A legtöbb tag
ódzkodott tőlem, ők az ügyek vitelében változatlan óva-
tosságot, sőt passzivitást tanúsítottak, én csak zavartam
a köreiket, ha szóvá tettem ezeket a lényeget eltakaró
köntörfalazásokat.
Ugyanilyen ellentmondásosan alakult a Nemcsók
Jánossal való kapcsolatom is. A kormánybiztos számos
ígéretet tett, hogy megtartson maga mellett a
csapatban. Indulásnál biztosított arról, hogy részt
vehetek a tárgyalásokon, ezt később visszavonta, arra
hivatkozva, hogy a szlovák delegációban sem foglal
helyet PR-os, illetve újságíró. Végül összesen három
alkalommal lehettem jelen a tárgyalásokon, egyébként
zárva maradtak előttem az ülésterem ajtói. A különböző
jegyző-könyveket és iratokat csak különféle trükkökkel
sikerült megszereznem, ismereteimet főleg a meghívott
szakértőkkel folytatott beszélgetésekből egészítettem ki.
Nem tudok szabadulni attól a gyanútól, hogy Nemcsók
nem egy hiteles krónikát várt tőlem, hanem egy
látványos, képekkel díszített albumot, mely az ő
személyét és teljesítményét emeli piedesztálra.
A távoltartási szándék szemléltetésére idéznék fel
példaként beszámolót egy Pozsonyban megrendezett
tárgyalási napról. A küldöttség hajnalban gyülekezett,
én az elsők között szoktam érkezni, de Nemcsókot
általában már benn találtam, ittunk egy kávét, aztán
készülődni kezdett. Egy hihetetlenül lekopott bőrdzsekit
vett fel az útra, felületén alig maradt néhány foltnyi az
eredeti fekete színből, illetlennek éreztem volna
rákérdezni, hogy honnan szerezte, miért viseli, de
egyszer maga Nemcsók dicsekedett el vele:
– Tudod, honnan van? Németországban voltam kint
ösztöndíjjal, és egyik nap egy ház elé kitett használt
ruhák között találtam. Már hosszú évek óta hordom.
 (Csak Pozsonyhoz közeledve cserélte le a bőrkabátot
egy rendes zakóra.)
Mikor a társaság összegyűlt, szétosztották őket a
különféle kocsikba, jórészt hivatali Mercedesekbe. Öten-
hatan maradtunk, akiknek nem jutott hely ezekben a
személyautókban, minket egy mikrobuszba raktak.
A határ magyar oldalán megálltunk, a pénztáros
sorra járta a küldötteket és kiosztotta a napidíjat, ha jól
emlékszem, 15, illetve 20 dollárt adott – besorolás
szerint. Én egy fillért sem kaptam, mivel formailag
semmiféle hivatalos kapcsolat nem fűzött a
bizottsághoz. Zokszó nélkül tudomásul vettem,
beláttam, hogy így szabályszerű. Nem akartam egy fillér
nélkül lenni, még Budapesten váltottam magamnak
szlovák koronát.
A vendégek két csoportra osztva fogyasztották el az
ebédet: az előkelőbb kasztba soroltak – mindenekelőtt a
tárgyaló személyek – valahol a helyszínül szolgáló
szálloda emeleti dísztermében, a „népség-katonaság"
pedig lent, egy büfészerű helyiségben – engem is ide
utaltak.
Sok mindennel vádoltak már életein folyamán, de
gőggel, fölényeskedéssel csak nagyon ritkán. Engem
bárki bárhol megszólíthatott, és ha normális hangot
használt, hajlandó voltam beszélgetni vele. Nem
kötözködöm portásokkal, pincérekkel, BKV-ellenőrökkel.
Mégis, ha van egy társadalmi kaszt, amellyel
szemben mindig is ösztönösen fenntartást éreztem,
akkor ez a politikai és gazdasági vezetők mellett szolgáló
sofőrök hada. Jó néhányan részt vettek főnökeik
különféle manipulációiban, alázatos mosollyal fogadták
el a koncot, amelyet cserében odavetettek nekik. Az
átlagemberek felé viszont már más arcot mutattak. Úgy
érezték, hogy a feletteseik méltósága rájuk is kiterjed,
úgy viselkedtek, mintha maguk is közéjük tartoznának:
fontosságukat igyekeztek éreztetni és elismertetni a
környezetükkel.
Velem sem bántak másként, úgy tekintettek rám,
mint egy másodrangú szereplőre. Szemükben ezt
bizonyította az a körülmény is, hogy az ebédet nem a
fenti teremben, hanem velük közösen fogyasztottam el.
Az asztal mellett gúnyos megjegyzéseket tettek:
– Hát mégiscsak ide kerültél, Gyurikám? – kérdezte
az egyik sofőr álszent mosollyal.
– Ide, fiúk, a legjobb társaságba kértem magam.
Jelezni kívántam, hogy korántsem tartozom közéjük,
rövid töprengés után megtaláltam a módját. Nekünk,
mint másodosztályú vendégeknek, az ebédhez nem járt
szeszes ital, csak ásványvíz vagy valamilyen üdítő. Én
odahívtam a pincérnőt és rendeltem a magam kontójára
egy három és fél decis sört, ha jól emlékszem, magyar
pénzre átszámítva hatszáz forintba került. Megittam,
aztán még egyet kértem. A sofőrök, akik a napidíjukat
gondosan beosztották, hogy különféle, Szlovákiában
olcsóbban kapható árukat: ecetes halat, cipőfűzőt és
más hasonlókat vegyenek, döbbenten nézték ezt a
pazarlást. Gyűlölködő tekintetükből látszott, hogy
megértették a gesztus mondanivalóját.
Soha többé nem ültem le közéjük, délben beálltam
egy kocsmába és ettem egy pár virslit. Nemcsak a
sofőröknek, de Nemcsóknak sem felejtettem el, hogy
ilyen helyzetbe hozott. Egyelőre nem szóltam neki, nem
engedhettem meg magamnak, hogy megsértődjek,
visszavonuljak, és ezentúl csak a szakértők külső
körével érintkezzek. A tervezett riport mindenképpen
megsínylette volna, ha eltávolodok az ismeretek
elsődleges forrásától. Talán még ennél is nyomosabb
indoknak bi zonyult a kitartásra az a meggyőződésem,
hogy a vízlépcsőrendszert fel kell építeni, és ezért
nekem is meg kell tennem minden tőlem telhetőt.
 Az anyag fokozatos megismerésével párhuzamosan
elkezdtem írni a tervezett riportkönyvemet. Az elkészült
részek cikksorozat formájában megjelentek a „Magyar
Hírlap"-ban. írásaimban igyekeztem szembeszállni a
vízlépcső körül terjengő rosszindulatú legendákkal. A
„Népszabadság" pozsonyi tudósítója azt jelentette, hogy
a bősi víztározó építésénél a munkások vagonszámra
lopták el a cementet, és az így keletkező hiányt fával
pótolták – és senki sem akadt, aki ennek az állításnak a
képtelenségét szóvá tette volna. Havas Henrik
riporterként Maróthy László miniszter társaságában egy
helikopterrel szemlét tett az építkezés fölött, és két-
háromszáz méteres magasságból letekintve megállapí-
totta, hogy a porral-sárral belepett munkagépek
műszakilag rosszul vannak karbantartva.
Minden igyekvésem ellenére egyre kevésbé találtam
a helyemet a Nemcsók János vezette bizottságban, a
kormánybiztos továbbra is megpróbált az események
peremére szorítani. Nem tiltakoztam, de a munkámban
magasabb sebességbe kapcsoltam.
Újra és újra végigjártam a Szigetközt, Bősön és
Csallóköz tájain is gyakori vendégnek számítottam. Ilyen
széles körben mozogva mind több olyan összefonódást,
gazdasági paktumot fedeztem fel, melyek a kriminalitás
határát súrolták. Semmiképp sem voltam hajlandó
tudomásul venni ezeket a jelenségeket, és nem
akartam, hogy akár a legtávolabbi összefüggésbe is
kerüljenek az én személyemmel. Decemberben úgy
döntöttem, hogy kiszállok a bizottságból, munkámat
csak a riportra korlátozom.
A Nemcsók-csapattal való szakítás nem járt különö-
sebb nehézségekkel. Semmiféle hivatalos szál nem
kötött hozzá, még egy fakkot sem kaptam valamelyik
fali polcon, ahová a nevemre érkező leveleket berakják.
Azzal, amit külső szemlélő talán a legfontosabbnak
tekintett: már hatodik hónapja dolgoztam egyetlen
fillérnyi fizetés, költségtérítés vagy bármilyen más
anyagi juttatás nélkül. A magam részéről nem csináltam
ügyet ebből, könyveim újabb kiadásaiból tisztességesen
meg tudtam élni. Úgy fogalmaztam meg, hogy én
szabad harcosnak és nem zsoldosnak jöttem a zászló
alá.
De, mint mondani szokás: „ahol nem fogyasztottam,
ott nem kívántam cehelni sem", és 1997 decemberének
végén bejelentettem Nemcsóknak a távozási
szándékomat. A kormánybiztos nem akarta elfogadni a
felmondást, felfogta, hogy aligha talál a helyemre
megfelelően tapasztalt és agilis utódot. Maga mellett
akart tartani, sorra ajánlotta a kedvező feltételeket:
státust, állandó jelenlétet a bizalmas tárgyalásokon.
Mikor ez utóbbit előhozta, nem tudtam megállni, hogv
meg ne említsem a sofőrökkel elfogyasztott ebédet.
– Ezentúl mellettem ülsz majd a delegáció asztalánál!
Nemcsók végül kijátszotta legfontosabbnak vélt ütő-
kártyáját: a pénzt. Közölte: intézkedik, hogy utólag
kifizessék a hat hónapos munkám tiszteletdíját, ha jól
emlékszem, havi háromszázezer forintot, összeadva
majdnem kétmilliót.
Most elegánsan hatna, ha azt írnám, hogy
megvetéssel utasítottam vissza ezt az ajánlatot, de nem
így történt. Belegondoltam, hogy én ezért a pénzért
keményen megdolgoztam, és a Szentírást idézve:
„méltó a munkás az ő bérére!" Eltöprengtem egy
pillanatig, Nemcsók ezt megingásnak vehette:
– Gyere be holnap délelőtt tíz órára, itt lesz a
szerződésed, aláírhatod és a pénzt is átutaljuk!
Zavartan mentem haza, csak nagyobbik lányomat,
Zsófit találtam otthon. Megittunk egy kávét, elmeséltem
neki a történteket, és kértem a véleményét.
 – Apu, a te kredited, hiteled az emberek előtt többet
ér ennél!
Közben megjött a feleségem is, elmondtam neki is,
hogy Nemcsók mit ígért, ő örvendezve tervezni kezdte,
hogy mit tudunk majd vásárolni ebből a gyerekeinknek,
de leállítottam a lelkendezését:
– Ebből ugyan nem veszünk semmit, mert úgy
döntöttem, hogy nem fogadom el. Nézd: én most rágom
az egyik kezemet, hogy miért utasítom vissza, de ha
elfogadnám, akkor mind a kettőt rágnám.
Hogy így ki mondtam, magam is megnyugodtam, sőt
további érvek merültek fel bennem, melvek az elutasítás
mellett szóltak. Emlékszem rá: az 1994-es ország-
gyűlési választások után az újságok hosszan sorolták,
hogy a „zöldekhez" tartozó személyisegek milyen magas
honoráriumot kaptak kutatásaikért, tervezéseikért és
egyéb szolgálataikért, semmiképp sem szerettem volna,
ha egy újabb politikai váltás nyomán az én nevem is
felmerülne hasonló összefüggésben.
Ezek után már csak egy megoldandó feladat maradt
hátra: megtalálni a megfelelő formát, mellyel tudtára
adhatom Nemcsóknak a döntésemet. Nem akartam
kitérni az összecsapás elől, másnap a megbeszélés
szerint tíz órakor megjelentem az irodában, de az
államtitkárt nem találtam bent. Érdekelt a szerződés
szövege, titkon reménykedtem benne, hogy esetleg a
könyvembe is felhasználhatom majd, megkérdeztem a
titkárnőt:
– Hagytak itt valamilyen szerződést a nevemre?
– Nem.
– És valamilyen üzenetet?
– Azt sem.
– Legyen szíves, szóljon le a jogi osztályra, hátha ott
feküdt el az irat!
 A jogi osztályon sem tudtak róla, több fáradságot
nem kívántam a kutatására fordítani. Telefonon
kiszóltam a Kvassay-zsilipnél működő irodába, közöltem
Tabával, Nemcsók ügyintézőjével, hogy ezután már ne
fáradozzanak az ügyemmel, és megkönnyebbülten
elhagytam a Miniszterelnöki Hivatal épületét.
Igyekeztem a legkorrektebbül lezárni a kapcsolatot,
kötelességemnek éreztem, hogy továbbra is részt
vegyek néhány korábban rögzített megbeszélésen. Már
másnap is akadt ilyen program, Nemcsók egy
háromnégy oldalra terjedő iratot nyújtott felém.
– Itt a szerződés! Légy szíves, írd alá és adj egy
számlát a pénz átutalásához.
Hirtelen felkavarodott bennem a hányattatások és
megaláztatások emléke, és eltoltam Nemcsók kezét.
Újra és újra megpróbált rábeszélni, hogy maradjak és
folytassam a munkámat. Utoljára a Kvassay-zsilipnél
lévő irodájában ültünk le beszélgetni, elébem rakta a
szerződést, rám bízta, hogy mennyivel emelje meg a
honoráriumomat. Itt már belefáradtam a vitába, kértem,
hogy többé ne hozza elő a témát, aztán látva, hogy
nincs foganatja a szavaimnak, felkeltem és eljöttem.
Lent a ház előtt Nemcsók egyik beosztottja álldogált.
Tudta, hogy miről beszélgettünk a főnökével.
– Elfogadtad?
– Nem.
Végignézett kopott irhakabátomon, amelyet még a
kamionos riportkönyvem idején – öt-hat évvel korábban
– varrattam egy szegedi szabóval. Lekicsinylően ingatta
a fejét:
– Ha mindent visszautasítasz, az életben nem lesz új
kabátod.
– Miért, mi baja van ennek?! Egyébként is egyszerre
csak egy kabátot tudok hordani.
 Nemcsókkal aztán sokáig nem találkoztam. Évekkel a
vízlépcsőterv felfüggesztése után Nyíregyházán
futottunk össze az akkor épp ellenzékbe szorult MSZP
úgynevezett „országrészgyűlésén". Minden harag nélkül
köszöntöttük egymást, szomszédos székekre
telepedtünk le. Érdeklődtem, miképp alakult a sorsa.
Nemcsók beszámolt róla, hogy a hivatali munkája
mellett újabban mangalicatenyésztéssel foglalkozik.
Kevéssel a rendezvény kezdete után az egykori
kormánybiztos elaludt és csak a zárszóra ébred fel.
Bár kiváltam a Nemcsók János irányította munka-
kapcsolatból, változatlanul hittem benne, hogy a
vízlépcsők megépülnek – nemcsak Nagymarosnál,
hanem lejjebb Adony és Fájsz térségében is.
Nem hagytam magam zavartatni a munkámban,
újabb és újabb kapcsolódó területeket mértem fel,
tervezőktől, kivitelezőktől és más szakemberektől
gyűjtöttem adatokat. Valamikor 1998 szeptemberében
készült el az „Ég a Duna" című riportkönyvem, amelyben
összegeztem élményeimet, tapasztalataimat.
Közben már megtörtént a hatalomváltás, az új
Orbán-Torgyán-kormány teljes lendülettel igyekezett
érvényesíteni a maga jobboldali törekvéseit. Nem
tudtam kiszámítani, hogy ilyen körülmények között az
emberek miként fogadják majd ezt a munkámat, sikert
és kudarcot egyaránt el tudtam képzelni.
Az első dedikálást az egyik Rákóczi úti nagy
könyvesboltban rendezték meg, egy hétköznap délután
négy órai kezdettel. Mikor fél órával korábban
kiballagtam a helyszínre, megdöbbenve láttam, hogy
kint kétutcányi hosszban húzódik a várakozók tömege,
akik magába az áruházba már nem fértek be. Több mint
ezer könyvet kellett aláírnom, közel öt óra hosszat a
fejemet sem emeltem fel a szignálásból.
 Ha jól tudom, az áruház bevétele meghaladta a
másfélmilliót, ebből én csak néhány sajtos pogácsa
erejéig részesültem, de mélyen meghatott ez a
fogadtatás, sejteni engedte, hogy a magyar politikai elit
jobb- és baloldala sem tudja meggyőzni az ország
józanul gondolkodó részét vízlépcsőellenes szólamaival.
Sokan vélték úgy, hogy nem kellett volna elkezdeni az
építkezést, de abban ők is egyetértettek, hogy az adott
készenléti fokon már nem lett volna szabad leállítani.
Nem tápláltam magamban olyan illúziókat hogy
mindenütt a könyvesboltban tapasztalt fogadtatás vár
rám. Tudtam: nem kerülhetem el a vízlépcső
ellenfeleinek szemrehányásait, sértegetéseit. Először a
„könnyű-lovasság", a magánszemélyek csapata lőtte ki
rám a nyílvesszőit a névtelen levelek már megszokott
formájában. Elsőnek egy „Kőbányai G. Budapest, Fő
utca 68., 1027" feladóval ellátott reagálás érkezett:

„…Született kőbányaiként [nyilván azért hivatkozik erre,

mert én is a X. kerületben jöttem a világra – M. Gy.|,
gyerekkori barátaimhoz hasonlóan legkedveltebb
írónknak tekintettünk…
…A napokban egy-két pohár bor mellett ismét
találkoztunk, Te is szóba kerültél.
Meglepett, ahogy a legutóbbi Bős-Nagymaros-
könyvedről és ezen keresztül egész eddigi
munkásságodról – »bizonyos körökhöz való
dörzsölődésedről« – nyilatkoztak. Volt, aki hazaárulónak
tekintett és szlovák nyalakodasodért méltó büntetésedet
tartotta szükségesnek. Állítólag vízpárti [értsd:
vízlépcsőellenes – M. Gy.] körökben komoly adatgyűjtés
kezdődött ténykedésedről. Pl. bizonyíték van arról, hogy
anyagilag megkörnyékeztek – mégpedig sikeresen –
szlovák oldalról.
Vigyázz, figyelnek, kutatnak tovább!
 Egyik ismerősről úgy tudjuk, hogy az eddig össze-
gyűjtött Moldova-könyveit mind elégette.
Azon csodálkozunk – egyébként nálad bölcsebb és
előretekintőbb Ági feleséged is… [nem túl fontos
apróság, de mindmáig egyetlen feleségemet Zsuzsának
hívják – M. Gy.] miért engedett ilyen magyar érdekek
elleni írást megjelentetni.
Azt is mondták, ha Hága nekünk ad igazat, hivatalos
eljárás indul ellened az ország érdekeit nyilvánosan
sértő, rágalmazó írás terjesztése miatt.
Mielőtt levelemet megírtam, több ismerőstől
érdeklődtem a könyved megjelenéséről.
Sajnos, 80 százalékban elítéltek, szlovákbarát
magyar árulónak tartanak. Én sajnálom, hogy a pénz
ördöge ide juttatott. Pedig aranyos lányaid jövőjéért is
felelős vagy!
Gondolkodtam: felfedjem-e magam. Még nincs itt az
ideje, és így talán elgondolkodol, miért volt szükséged
így pénzt szerezni.
Mi nem ezt a Moldovát szerettük. Csalódtunk.
Azért ős kőbányai proletár üdvözlettel!

Kőbányai Géza…"

Hadd álljak meg itt néhány percre. Pályafutásom

kezdetétől folyamatos támadások kereszttüzébe
kerültem: nem provokáltam őket, de az is biztos, hogy
nem tértem ki előlük. Az ellensúlyt a mellém szegődő
olvasók belém vetett bizalma jelentette, ez azonban
időről időre változott, néha a nulla körüli tartományba
süllyedt. Ezt megtapasztalva legalább magam előtt
tisztázni akartam egy magatartásbeli alapelvet: mi
történik, ha egyetlen olvasója sem lesz annak a
könyvnek, amelyet éppen megírni készülök? Érdemes-e
belefogni egy ilyen vállalkozásba, beszélni egy olyan
telefonba, melyet a túloldalon senki sem vesz fel? Úgy
döntöttem, hogy valójában nincs szabadságom a
választáshoz. Senki sem menthet fel a kötelezettségem
alól, hogy ha leülök az íróasztalomhoz, képességeim-
ismereteim szerint az igazságra törekedjek, hozzon ez
akár sikert, akár bukást. Úgy adjon nekem az Isten
nyugalmat és békét a földön, a föld alatt.
Ami pedig az „Ég a Duna" sajtóbeli fogadtatását illeti,
azt bátran nevezhetjük egyértelműen elutasítónak, ez
egyaránt szólt a könyvnek és szerény személyemnek. A
teljes kép bemutatása helyett csak néhány szemelvényt
idézek. Kerényi György így írt a „Magyar Narancs”-ban.
„…Moldova interpretálásában az építkezések 1989-es
leállításáig a Vízlépcső története az építkezésben érde-
keltek folyamatos defenzívája, szó sincs cenzúráról,
tájékoztatási monopóliumról, szétvert tüntetésről.
Hazudik tehát, miközben folyamatosan túllép a témáján,
és az egész rendszer elmúltán panaszkodik. A könyvben
Németh Miklós [miniszterelnök – M. Gy.] likvidátor, az
MSZP reformkörei a mazochista német zsidóságra
hasonlítanak, a tüntetéseken egy »egész politizálásra
önmagát felkenő értelmiség vonult ki«…
Szegény szerző rosszul viselte a rendszerváltást –
folytatja Kerényi – hiszen egy időben nagy szám volt ő,
érte és banánért álltak sorba a népek, hiánykönyvek
voltak a riportjai. Valóságismeret, szókimondás, leplek
lerántása, még azt is terjesztették róla, hogy jól ír
riportot, holott úgy írt, mint most. Fiktív jellemeket
szerepeltetve, akik ugyanúgy beszéltek, mint a
szatíráinak hősei, elfogult, hamis szemlélettel, sértőn (itt
például gülüszemű basedowos az egyik zöld aktivista, a
másik meg kacska kezű filmes), vagdalkozón,
felszínesen. Moldova mindig a rendszer kritikusának
tűnt, tényfeltárásai közben csak a lényegről hallgatott.
Jellemző, hogy a rendszerváltást humoristaként, a
Rádiókabaré és a »Hócipő« állandó munkatársaként élte
meg…
…Az »Ég a Duna«, miközben a meleg szarig benyal a
vizeseknek… [itt talán meg kell állnom egy pillanatra,
mert az olvasó esetleg kételkedik benne, hogy így
fogalmazhatnak a magyar sajtóban, de utána lehet nézni
a »Magyar Narancs« 1998. szeptember 17-i számában,
természetesen a kultúra rovatban – M. Gy.]. … Jó népi
balos szempontból siratja a szocializmust. Hazug proli
romantikájában a politika úri huncutság, mert nem az
egyszerű emberek szentenciózus, egyenes beszéde.
Mondja ezt egy olyan ember, akit az újságíró-iskolában
tanítani kellene, mint olyan szerzőt, aki mindig a
legerősebb forrásnak dől be, és csak azok állításait
ellenőrzi…
Kár, hogy Kerényi nem részletezi azt a kijelentését
például, hogy informátoraim miért számítottak volna a
legerősebb forrásnak. Kik voltak azok? „A Szent tehén"
kiuzsorázott textilmunkásai, a végletekig lenézett
rendőrök, vagy éppen maguk a vizesek, akik 1989 óta
országos bűnbaknak számítottak, a „demokratikus
átalakulás" első számú közellenségeinek?
„…Nem mondhatjuk, hogy kilóra megvették mindig –
folytatja Kerényi –, inkább hajlamnak vélnénk az
ilyesmit, dörgölődzni az erőshöz – most is csak annyit
tudtunk meg a könyvből, hogy a Magyarországnak pár
száz milliárd forintos kárt okozó Nemcsók János, volt
kormánybiztos nagyon hívta őt PR-emberének, ment is
volna pár titkos tárgyalásra, de végül nem fogadta el a
munkát.
Vagy mégis? Hiszen megírta a könyvét, rendes víz-
lépcsőpárti röpiratot, valamivel jobb stílusban, mint a
Reális Zöldek tudnák. Arról már nem ő tehet, hogy
közben – remélhetőleg oka fogyottá vált – volt egy
választás, amelyet tudvalevőleg a jobboldal nyert meg
az MSZP ellen."'
Az „Ég a Duna" ellen indított támadások a következő
időkben csak fokozódtak, egyre durvább stílusban
folytatódtak. Egy évtizeddel később Alexa Károly egy
kisebb kötetet kitevő tanulmányt írt róla.
„…Moldova könyvének mellékes témája a »vízügy«,
már az első oldalon hozzálát a rendszerváltás és rend-
szerváltoztatás totális érzelmi-hangulati bírálatához, ami
ebben az esetben sajnos írótól (íróhoz) méltatlan
gyalázkodásnak és igaztalan állításoknak tobzódását
jelenti. A könyv legelső sorában megjelöli »térbeli
helyzetét« amit itt azt is jelenti: kijelöli önmaga
pozícióját: »megsemmisülve figyeltem…«"
[Mit is figyeltem megsemmisülten? Azt, hogy a
dübörgő, erőlködő szivattyúk miként emelik át a vizet a
kiszáradt Dunából. Kísérőm, E., a sokat tapasztalt öreg
környezetvédő szakember megjegyezte:
– A világ összes országa energiát nyer abból, hogy
kiemeli a vizet a folyókból, mi vagyunk az egyetlenek,
akik energiát vesztegetünk erre! – M. Gy.]
„Ez a politikai pozíció nehezen definiálható, egy
biztos: »odébb van«, »visszább van«, mint a
rendszerváltást ilyen meggondolások után és alapján
tudomásul vevő kommunista állampárti vezetés… sőt
talán annak a »munkáspárti ellenzékén« is túl…
…Moldova gyűlölködő mondatai sajátos nemzeti
egységbe rendezik a legkülönfélébb pártmozgalmakat az
SZDSZ-től a MlÉP-ig és a reformkommunistákig, a
Magvar Tudományos Akadémiát és a magyar »önmagát
politizálásra felkent értelmiséget, amelynek nincs
realitásérzéke, vitakultúrája«, a jobb- és baloldali sajtót.
A legtöbb utálkozó mondatot az. úgynevezett – itt is
idézőjelben van – »rendszerváltó kormányról« fabrikálja.
Állításai (mármint az enyémek – M. Gy.) nemcsak
érthetetlenek, talán galádnak is mondhatók, hanem
tárgyi hitelüket nézve is kétesek. Az olyanok például,
mely szerint a kabinet „egyetlen választási ciklusban
gondolkodott”, hogy »nivótlan és dilettáns garnitúra«,
hogy »mielőtt a bársonyszékben telepedett volna a
legtöbb miniszter, olvan állást töltött be, ahol legföljebb
egy-két beosztott fölött rendelkezhetett, természetesen
leszámítva az eredetileg vendéglátós Boross Péter
pincér- és italmérő seregét, hogy a honvédelmi
miniszter székében egv olyan történész ült, aki egész
pályafutása során csak vesztes csaták históriájával
foglalkozott – talán jelzésként ennyi is elég…
…Az eddig mondottak valószínűleg felmentenek az
alól, hogy ezt a könyvet poétikai szerkesztményként is
jellemezhessem: a heves rosszindulat, ami itt a szavakat
bugyogtatja, nem tette lehetővé, hogv a szerkesztéssel
is bajlódjon az elbeszélő. Sietős is lehetett a munka, ezt
abból gyaníthatjuk, hogy stílben maradjak: nem törődött
a kompozícióval. Több mint gyanút keltő – körülbelül
tucatnyi esetben – az, ahogy különös beavatottsága
»manifesztálódik«. A kezembe került másolat első
oldalán olvasható Németh Miklós kézírásos üzenete:
»…Antall személyes levelet is intézett Sámson Kisshez.«
»…A prágai magyar nagykövetség 864/991 számú
szigorúan titkos jelentésében tájékoztatta a magyar
Külügyminisztériumot.« »…került kezembe a Kormány
Tanácsadó Testület 1998. március 18-i ülésének
bizalmasként kezelt jegyzőkönyve…«"
Alexa mindezt nem cáfolja meg, csupán az háborítja
fel, hogy sikerült hozzájutnom. Azt hiszem, ritka eset,
hogy egy riporternek a valóság mélyebb és pontosabb
feltárását írják a rovására. Pályafutásom során nem
először találkoztam ilyen váddal. „Az elbocsátott légió"
című regényemet is gyanúsan hitelesnek ítélték,
országszerte elterjedt, hogy magam is ávós tiszt voltam.
Azt a fáradságot senki sem vette, hogy utánanézzen: az
1934-es születési időpont kizárja ezt a lehetőséget –
még a Testület feloszlatásakor sem töltöttem be a 22.
évemet.
Egyébként a háttérben semmiféle titok nem rejlik.
Magyarországon aligha létezik olyan bizalmas irat vagy
dokumentum, amelyről ne készült volna engedélyezett
vagy illegális másolat Orbán Viktor taktikai terveitől
Gyurcsány Ferenc őszödi beszédéig. Ezeket sokan
megőrzik a jövőbeni felhasználás reményében, például
könyvet szeretnének írni a megadott témáról, vagy
felajánlhatják megvételre valamelyik politikai erőnek. A
riportereknek épp ez az egyik feladata, hogy megnyerje
a titokőrzők bizalmát, és hozzájusson ezekhez az
anyagokhoz. Informátoraim személyét sohasem fedtem
fel, egy riportkönyv útja ne legyen bosszúból levágott
fejekkel kikövezve, mindig és mindenhol magamra
vállaltam a felelősséget.
Alexa tovább szövi gondolatai fonalát:
„Hogy szimpla bértollnoki termékről van szó, eléggé
zavarba ejtő, noha a szerző nem rejti véka alá időleges,
de annál bensőségesebb munkakapcsolatát a szocialista
kormánybiztossal. S végezetül, hogy az a kérdéstömeg,
amely a legújabb kori történelemben »Bős-Nagymaros«
címszó alatt vonult be, már régóta nem hírlapi viták
tárgya, hanem súlyos irtanivalók halmaza, ez aligha
vitatható, különösen a nemzetközi bíróság ítélete óta…
Nem egy szakkérdés megoldása volt a tét és a végezni-
való. Moldovánál így vetődik fel: »a vízlépcső lebontása
volt a rendszerváltás szimbóluma. Ha egyszer a
szimbólum hamisnak bizonyult, akkor hogy állunk
magával a rendszerváltással?«"
Nem akarok beleakaszkodni abba, hogy Alexa itt
milyen csúsztatást enged meg magának. Az említett
kijelentést ugyanis nem én teszem a könyvben, hanem
az OVIBER egykori igazgatójától idézem, bár ha
belegondolok, én sem állok túlságosan messze ettől a
felfogástól.
Alexa ezért a tanulmányáért a „Kortárs"-tól
megkapta az adott évben leközölt legjobb írásnak kijáró
díjat. Ez a megítélés – a folyóirat általános színvonalából
kiindulva – akár megalapozott is lehet.
A kritikus fejtegetéseivel nyilvánosan senki sem szállt
vitába – vagy egyetértettek a szerzővel, vagy tartottak
tőle. Alexa valószínűleg ettől kapott vérszemet, és
tovább folytatta a könyv ellen indított hecckampányát.
Már említettem, hogy néhány entellcktüel barátjával
együtt megszavazta nekem a „Sánta Kutya"-díjat, mely
az esztendő leghazugabb fércművének jár.
Egyetlen újság vagy más fórum sem adott volna
teret, hogy válaszoljak, de ha módomban állott volna,
akkor sem reagálok. Életemben soha nem bocsátkoztam
hasonló vitákba.
Ide kívánkozik a riportkönyv megjelenésének
története is. Mikor elterjedt a hír, hogy a bős-
nagymarosi vízlépcsőrendszerről készülök írni, felmerült
az eshetőség, hogy a könyvet a „Magyarország
felfedezése" sorozat adja ki. Ez a megoldás számos
előnnyel járt volna: biztosítja a széles sajtóvisszhangot,
százezer forintos anyagi támogatást nyújt és így tovább.
Valamelyes érzelmi kapcsolat is fűzött ehhez a
sorozathoz, mert itt jelent meg az első nagyobb
terjedelmű riportom, a „Tisztelet Komlónak" is.
Megkötöttük a megállapodást. Pacta sunt servanda!
– a szerződéseket be kell tartani, ígv a kéziratot
elkészülte után be is nyújtottam a sorozat
szerkesztőségébe. Nem kellett sokáig várnom a
válaszra, alig néhány nap múlva jelentkezett Pünkösti
Árpád, a jeles riporter és történész, az elbíráló bizottság
szerkesztőségi elnöke. Megtisztelt azzal, hogy nyílt
kártyákkal játszott, elküldte nekem a lektori jelentését
az „Ég a Duna!" kéziratáról:
„…A szerző vízlépcsőpárti művet írt. Mivel a vízlépcső
sorsát a politika döntötte el, vitte vakvágányra, azt is
mondhatnánk, hogy Moldova György a bornírtságok
leleplezésével politikai tettet hajtott végre, pontosabban
írói tettet, amiben a Németh-, az Antall- (Boross-) és a
Horn-kormány is megkapja a magáét, hülyeségük
arányában. Ennek előrebocsátása ellenere óvnám a
kuratóriumot [a „Magyarország felfedezéserői" van szó –
M. Gy.] attól, hogy a kézirat sorsának politikai
szempontok vagy a főszereplő Duna Kör (a szerző
megfogalmazása szerint »rohamozó zöldek«) melletti
vagy elleni szimpátiák alapján döntsön. A Magyarország
Felfedezése Alapítvány Kuratóriumának az írói
megvalósítás színvonalát kell mérlegelni, mikor arról
dönt, hogy a sorozatban jelenjen meg a kötet, vagy ha
nekünk nem felel meg, akkor azon kívül.
Célkitűzésünknél az ország felfedezéséből csak ez az
alapállás fogadható el.
Ennek következetes vállalását a könyv publikálása
esetén várható támadások ellenére is megkönnyíti, hogy
épp célunk által vezéreltetve szerződtünk Vargha
Jánossal is, aki hat év után sem készítette el a kéziratot,
ezért kértünk szinopszist Hajósy Adrienntől, ami
azonban elfogadhatatlan volt.
»Kilépve a Dunából«, a kézirat általánosabb, nagyon
mai, elnézést: magyar és közép-európai mondandója,
hogy milyen veszélyekkel jár, ha a fundamentalizmus
beszivárog a politikai döntésekbe és félresöpri a szakmai
szempontokat. Esetünkben – talán az oroszok
kivonulásáig – színezi a képet, hogy a Dunaszaurusz-
ügyet rendszerváltó indulatok is fűtötték, a kezdet
kezdetén a Vízlépcső elleni fellépés afféle függetlenségi
harc is volt. Moldova ettől sem lesz elnézőbb: a
zöldködés, a politizálás és a fundamentalizmusba
csúszás fordulatait nem mutatja be igazán árnyaltan.
Lenyűgözőén gazdag s részben ismeretlen dokumen-
tum- és érvanyagot vonultat fel a szerző, s ha az
önmaga által állított mércéhez, a vasútkönyvéhez képest
ebben az írásban kevesebb is az »élet« – a témával
egybefonódó munka értékeit nem kérdőjelezi meg. A
régmúlt leírásában és napjaink vízerőmű-történetében is
újdonságokat tud felsorakoztatni. Kevésbé tűnik
magabiztosnak a már említett SZDSZ születése körüli
idők bemutatásakor.
Ezen az elvi kifogáson túl szóvá kell tennem, hogy
Moldova elsősorban a Zöldindulás című fejezetben kiesik
az elfogulatlan elemző státusából. Ezen a 20-30 oldalon
ahelyett, hogy az eseményeket, tényeket hagyná
beszélni, több esetben sommás megállapításokra
ragadtatja magát, indulatos, épp ezért nem pontos
jelzőket használ a tárgyilagosság rovására. Ugyanez a
véleményem a nagybetűk gúnyos használatáról (az MTA
szinonimája a Tudós Testület), ami az esemény
többségében szándékával ellentétes hatást kelt. Túl
sokat emlegeti vitapartnerei tájékozatlanságát – író,
művész, filmrendező voltát, ami szintén a visszájára
fordul, pedig megnyilatkozásaik leleplezik butaságukat,
hamisításait.
Az ügyben elévülhetetlen bűnöket elkövető, saját
tapasztalatom szerint is orvosi esetté degradálódó V.
portréjának megrajzolásakor egy eszmetársításának
többszörös képzavarok is Moldova érzéseinek
tulajdoníthatni. Nem hiszem, hogy méltó a szerzőhöz az
efféle magatartás. »V. az olcsóbb kategóriába tartozott,
mert nem várt fényűző vacsorákat [a bécsi zöld
eszmetársaitól – M. Gy.], beérte egy jó adag
fagylalttal«.
 »…A Duna Körben kezdetben nem érvényesült Kis
Jánosnak szigorú zárt, bolsevik irányítási módszere« –
ezt érzem a kötet leginkább igaztalan, odavetett
megállapításának, mert figyelmen kívül hagyja a
körülményeket.
Némileg ismerve Moldova György önfejűségét [ni-
csak! – M. Gy.], el tudom képzelni, hogy kritikai
megjegyzéseimet, illetve megjegyzéseinket nem veszi
figyelembe. Mivel testületünk szerkesztőbizottsága
korábban is egyre inkább azon volt, hogy ne
cenzúrázzon, nem hiszem, hogy most és Moldovával
szemben kellene másfél-két évtizeddel visszamennünk.
Az »Ég a Duna!« változatlan formában is impozáns
anyagot gyűjtött össze erről a túl sokat is vitatott
témáról, meggyőződésem, hogy jelentős hozzájárulás
Magyarország felfedezéséhez. Sajnálnám, ha nem a
sorozatunkban jelenne meg…"
Pünkösti később személyesen is megkeresett, és
konkrétan is összefoglalta elvárásait. Mindenekelőtt azt
kérte, hogy domborítsam ki a könyvben a rendszerváltó
értelmiség érdemeit, amelyeket a bős-nagymarosi víz-
lépcsőrendszer ellen folytatott küzdelemben szerzett. Én
röviden csak annyit feleltem, hogy szívesen megtenném,
de az említett csoportosulás részéről egyetlen
politikailag vagy szakmailag pozitív lépést sem
tapasztaltam az ügyben.
– Ebben az esetben viszont nem adhatjuk ki a
könyvedet.
– Világos, köszönök mindent.
Állandó partnerem, az Urbis Kiadó
megkönnyebbülten vette tudomásul az események
ilyetén alakulását, nem szerette volna, ha az „Ég a
Duna!" sorsa bármiképpen is össze lett volna kötve a
„Magyarország felfedezése" sorozattal, mely
gyakorlatilag passzív irodalmi műhellyé vált, évek
múltak el úgy, hogy egyetlen új kötetet sem tudott
összehozni.
Nem kívánok a mindenki által üldözött mártír
szerepében tetszelegni, így el kell mondanom, hogy
nemcsak gyűlölködő, hanem rokonszenvező üzenetek is
érkeztek hozzám. Bár tagadhatatlanul jólestek,
magánügynek tekintettem őket, és úgy gondoltam,
idézésük sértené a kötelező szerénységet.
Ezt a szabályt minden könyvemnél igyekeztem
megtartani, most azonban egy levél erejéig kivételt
teszek, mert többet fejez ki egyszerű
magánvéleménynél, és nemcsak a vízlépcső vitájáról
beszél a maga módján, hanem a legújabb kori magyar
történelemről is.
A levél írója Tokár András, hatvannégy éves szendrői
lakosnak mondja magát – utánanéztem: a feladóként
megjelölt címen nem lakik ilyen nevű személy –
kétségkívül nem akarta felfedni a kilétét, ez egyszerre
támasztott kételyt és érdeklődést iránta:
„…Két felnőtt, családos gyerekünk van – írja. – Aktív
éveimben vasipari szakmunkás voltam, a nyugdíjam az
átlag munkásnyugdij. Szerencsére vari egy holdnyi
földem, így nem éhezem.
Baloldali érzelmű, világnézetileg szabadon
gondolkodó ember vagyok. Ez a származásomból
egyszerűen következett. Ha jómódú polgári környezetbe
vitt volna a gólya, most én is egy egészen más
társadalmi környezetben magyarkodnék és
kereszténykednék…"
Ez a bemutatkozás pontosan lefedi egy munkássors
lehetséges alakulását, a megfogalmazása viszont
bizonyos stilizáltságba hajlik, mintha egy kívülálló írná,
aki feltételezi magáról: tudja, hogy is szoktak beszélni a
„melósok". Márpedig a „melósok" sohasem úgy be-
szélnek, mint ahogy a kívülállók feltételezik róluk. De
hátha tévedek, tovább olvastam.
„…A szocialista rendszer hanyatlását és bukását
nagyon korán észrevettem, de nem örültem neki. A
választásokon mindig a baloldalra szavaztam, nem
tehettem mást, de a Horn-féle elkurvult társaságra soha
nem voksoltam…
…Nagy szerencsém, hogy kenyérkereső éveim
pontosan arra a történelmileg példátlan időszakra estek,
amikor a meggazdagodás és a luxusélet minden
reménye nélkül, de létbiztonságban, szabadon és
emberhez méltó modon élhettem. Szendvicséletem volt:
elején és végén úri világ, középén egy kis fanyar
szocializmussal…"
Egy nyugdíjas vasipari munkás aligha használ ilyen
képeket, kételyeim tovább növekedtek a levélíró
személyével kapcsolatban, de a mondanivalója iránt
fokozódott az érdeklődésem.
„Az »Ég a Duna!« című készülő könyvéről egy tv-
adásból értesültem. Ennek megjelenését felcsigázott
érdeklődéssel vártam. Háromszor utaztam be érte
Miskolcra, mire végre hozzájutottam.
…A könyv átolvasása után megállapítottam, hogy az
teljesen megfelel az előzetes várakozásomnak. A
könyvben nem is annyira igazolását szerettem volna
látni az én magánvéleményemnek, hanem azt szerettem
volna megtudni, hogy mikor tévedek. Reméltem ettől a
munkától azt is, hogy kiegészíti eddigi információimat,
amelyeket kizárólag a sajtóból és az elektronikus
médiából szereztem.
Megnyugodva állapítom meg, hogy az események
megítélésében sem Ön, sem én nem tévedtünk.
Könyvében nem találtam olyat, amivel szemben
ellenérzésem támadhatna, ugyanakkor hiányérzetet sem
okoz. Ahogyan mondani szokás: megéri a pénzét. Igen
meglepett a könyv másfél ezer forintos bolti ára, de
tudomásul kell venni, hogy kétforintos könyvet többé
már a büdös életben nem fognak árulni. Az csak abban
az embertelen, álságos és hazug bolsevizmusban
fordulhatott elő.
A könyvben ismertetett tények hitelességét,
pontosságát módomban van ellenőrizni, mivel elevenen
emlékszem sok mindenre. Ezenfelül a napi sajtót nem
használom el a budiban, hanem kötegelve elteszem. A
napokban elővettem a tízéves újságpéldányokat.
Akkoriban egy dunai hajó fedélzetén rendezett vitán az
egyik Duna körös vitéz tartott egy dikciót, remegett az
izgatottságtól, a görcsös igyekezettől. Lerítt róla a
gyűlölet a »vizes lobbi« és a bolsevizmus iránt. Persze
később már nyeregben voltak, és magabiztosan
meneteltek a dicsőség felé. Ez a szerencsétlen, máig is
félig kész építkezés talán így hasznosult eredeti
rendeltetésétől eltérően, hogy felemésztette a
rendszerváltással gerjedő agresszív energiákat. Mintegy
lökhárítóként összezúzódva megakadályozta, hogy
áldozatokat szedjen.
Aki a meghiúsult vízerőmű sorsán kesereg, azzal
vigasztalódhat, hogy a lezajlott privatizálásra gondol; mi
lett a hazai villamos erőművek sorsa. Nem arra
gondolok, hogy megfosztották őket a »November 7.« és
a »Gagarin« elnevezéstől, hanem arra, hogy az országot
fosztották meg stratégiai jelentőségű objektumaitól.
Gondoljuk meg, uraim! Ha a vízi erőmű felépült volna,
mára kinek forognának a turbinák? Kinek hajtanák a
hasznot? No kinek? Egy hazai vagy nyugati szerencse-
vadásznak. Ő hozza a karvalytőkét és engedik is
érvényesülni, mert ugyebár az állam a legrosszabb
gazda, így már teljesen másként néz ki a leányzó. így
már csak annyi a baj, hogy befizettünk, de nem
táncolunk. Persze, amit idáig fizettünk, még semmi
ahhoz képest, amit ezután kell majd fizetni.
A vízlépcső tárgyában egy lakossági felmérés meg-
állapíthatná, hogy a megkérdezettek túlnyomó része
közömbös iránta. Ennél jóval kisebb, de jelentős hányad
erőműellenes. Ez a társaság megoszlik fanatikus anti-
bolsevistákra, magántulajdonukban vagy
egzisztenciájukban megsértettekre, haszonlesőkre,
törtetőkre és korlátolt látókörű természetvédőkre.
Az erőműpártiak között is vannak politikailag elfo-
gultak, de itt vannak szakemberek is, akik tárgyilagosan
vélekednek. Egy kevés politikai stimulációt persze én
sem tagadhatok le. Nekem nincs Duna-parti telkem,
amit akaratom ellenére bagóért kisajátítottak volna, és
nem tekintem a felépíteni szándékolt erőművet a
kommunizmus emlékművének. Egyetlen pontra érzek
illetékességet: nem óhajtok, nem akarok részt vállalni
ebből a mások által okozott veszteségből, amelynek
eddig felhalmozott summáját már becsülni sem lehet,
amelyen meg ezek után újabbak rakódnak rá a
végtelenségig. Ha ezek a közömbös emberkék, akiket a
k.u.k. hadseregben nemes egyszerűséggel »bamba
heringeknek« neveztek volna, konkrét bizonyossággal
megtudhatnánk, hogy a vízlépcső szétveréséből és a
nemzetközi szerződés egyoldalú felrúgásából eredő
károkból és költségekből mennyit hárítanak személy
szerint rájuk, ha hirtelen érzékelhetnénk, hogy ezáltal
mennyit nőtt a nyomoruk és mennyivel kevesebbet ér a
nékik odavetett koldusfillér, akkor veszett kutyák
módjára vetnék magukat Vargha Jánosra és társulatára.
A kisembereket, bármi legyen is az oda vonatkozó
törvény, rutinos alkalmazásával egykettőre felelősségre
vonják. Ilyenkor működik a törvény és az
igazságszolgáltatás. Elvégre jogállamban vagyunk! De
hogy Vargha János és műegylete mikor kerül
felelősségre vonásra, és miként lehetne rajta behajtani
az általa okozott nemzeti kárnak akár csak az
egymilliomod részét is, azt élő ember nem tudja
megmondani. Az ilyenek rendszerint megússzák.
Vargháék megérdemelnének egy nagy nyilvánosságú
népbírósági felelősségre vonást, de ezt kizárja a
jelenlegi geopolitikai helyzet.
Valamirevaló országban a miénkhez hasonló
öngyilkosságok nem történnek meg. A kész értékeket
nem zúzzák szét csupán azért, mert azt valaki más
csinálta. Ezek az országok nem kezdik négyévenként
»tiszta lappal«. Szomorú megállapítás, de nemzetünk a
társadalmi és politikai megosztottságon kívül
intellektuális hiányokkal is terhelt. Ez okozza azt a
behozhatatlan hátrányt, amit a környezetünkben minden
náció a ro-vásunkra kihasznál. Ebből táplálkozik
pusztulásunk, fogyatkozásunk, érték- és térvesztésünk
megállíthatatlan folyamata.
A Hernád folyón van egy százéves kis villanytelep, a
gibárti erőmű. Az ipari műemlékké nyilvánított
minicentrále üzemköltsége egy bácsika béréből és
néhány liter kenőolaj árából áll. Teljesítménye nem
nagy, de száz éve folyamatosan termel.
Ha a termonukleáris magreakciókban rejlő
energetikai lehetőséget a tudomány nem lesz képes
szabályozható módon megvalósítani, ha a működéséhez
szükséges extrém fizikai környezetet nem sikerül
folyamatosan biztosítani, akkor még a következő [értsd:
XXL – M. Gy.] évszázad első felében döntő mértékben
kerül sor majd a víz-, szél- és a közvetlen napenergia
hasznosítására.
Ahogy az Ön könyvében is utalás van ra, a jövőben a
vizekre egyre nagyobb nyomás nehezedik. Az ember
egyre több irányú és egyre intenzívebb igénnyel
támaszkodik a folyó- és állóvizekre. Ez a növekvő teher
nem is annyira a szaporodó népesség, hanem inkább a
technikai és tudományos lehetőségek növekedésének
nyomában haladó életnívó- és komfortnövekedés
egyenes következménye. Ez egyébként érvényes az
egész környezetre is: a levegőre, a mezőkre, erdőkre, a
geológiai rétegekre és minden elképzelhető zugára
ennek a zsugorodó bolygónak. Az ember egyre több
szemetet, mérget és piszkot állít elő.
A kurblivasat eldobtuk, de a selejt
ólomakkumulátorok tárolására és feldolgozására helyet
senki sem hajlandó adni. A kórházakat el kell látni
nikkelezett, krómozott eszközökkel, de a galvániszapot
vigyék a fészkes fenébe, ne ide! A hasadóanyagok
energiája mindenkinek kell, de a nukleáris hulladékot
sehol sem fogadják.
A környezet szemét-, hulladék- és
szennyvízelvezetése tekintetében ötven év alatt többet
változott, mint az emberiség létezése óta összesen. Ha
így fejlődik a világ, így termel, profitál és fogyaszt,
mígnem egyszer majd az anyabolygó azt mondja, hogy
elég! Nem kellene ezt megvárni, mert az emberi értelem
legcsodálatosabb alkotásainak, a bolygóközi örvényben
kutató robotszondáknak döbbenetes képeiből, vizsgáló-
és mérőműszereinek adataiból megtudtuk immár, hogy
elérhető környezetünkben nincs még egy kozmikus
istálló, ahová elhúzhatjuk a szennyest, miután az eredeti
helyünket lakhatatlanná tettük.
Mindezen túl a legveszélyesebb, a legtöbb bajt okozó
szennyezésről alig vagy egyáltalán nem esik szó. Ez
pedig a szellemi szemét terjesztése, vagy egyszerűen a
szellemi tudatszennyezés… Ez az új demokrácia ránk
hozta a korlátlan szabadságot, valóságos szabadság-
dömpingben lubickolhatunk… A szabad dolgok közül a
díszhelyet foglalja el a szellemi szédelgés szabadság-
vágya, a minden rendű és rangú kóklerek, sarlatánok
soha nem látott vehemenciával vetik rá magukat
védtelen és bárgyú áldozataikra. A törvény által nem
tiltva és nem korlátozva, szabadon garázdálkodnak,
fertőznek és butítanak. Itt vannak a csillagászat
poloskái, kellemetlen társutasai: az asztrológusok. Mivel
az emberi butaságból igen jó hasznot lehet húzni,
elpusztíthatatlanok, mint a kerti törpe. A
természetgyógyászok, csodadoktorok, energizátorok és
egyéb vajákosok az orvostudomány mellé csapódtak,
ugyancsak kéretlenül és rengeteg galibát okozva. Ezek
kártétele nem főleg abban áll, hogy egy öregasszonynak
lerohad az általuk kezelt lába, nem is abban, hogy
érdemtelenül megkopasztják az áldozataikat, hanem
abból, hogy olyasmit állítanak, ami távolról sem igaz.
Megnehezítik a tájékozódást az amúgy is nehezen
átlátható világban.
Az emberek tejét valótlan zagyvasággal tömik. A
napokban láttam egy boltot, ahol rengeteg tankönyvet
kínáltak és mindenkinek. Ötven éve én még a tanító
diktálása után körmöltem a tanulnivalót, még tankönyv
sem volt. Ma a legtöbb gyerek elmegy az iskolába, kinéz
az ablakon, összefirkálja unalmában a könyvet, a tanár
méla undorral letudja az órát. Az iskolában eltelik a
gyerek, kap egy formális osztályzatot, és kikerül az élet
sűrűjébe olyan szellemi állapotban, amelyik inkább
paleoletikus, mint vaskori. Ehhez járul még egy kis
vallási mákony, kis turulista nemzettudat, meghintve
sovinizmussal és genetikusán öröklött érzéssel.
A tőke múlt századi [a levélíró nyilván a XIX.
századra gondol – M. Gy.] szorításában kialakult a
munkás- mozgalom, majd az oroszországi bolsevista
törekvések jövőjében sokan hittek, sokan áldozatokra is
képesek voltak és soknak az élete is ráment. Mára ez a
példátlan méretű és tetemes időt áthidaló próbálkozás
dicstelenül kimúlt. Hogy volt-e valami hozadéka,
értelme, ez majd később derül ki. Egy fontos tanulság
azonban már most is levonható: a munkásemberekben
távolról sincsenek meg azok a tulajdonságok, amelyeket
a teoretikusok nekik tulajdonítottak. Ezt figyelmen kívül
hagyni, ezt észre nem venni, több mint hiba, ez bizony
bűn.
Nem az intervenciós hadseregek elleni háború, nem a
belső ellenség legyűrése, nem a hatalmi riválisok
megsemmisítése volt a szovjet rendszernek a fő bűne,
hanem az, hogy az alapkoncepcióban vétett tévedése
miatt generációkat vitt bele minden nyomorba és szen-
vedésbe, hogy a vége csúfos kudarcukban hitegető
vezetőik által magukra hagyva viseljék el a győztesek
kárörömét.
»Az a sok névtelen engesztelő áldozat, akiknek
féreg-rágta holtteste a polgárháború csatatereit borítja,
eltűnt örökre, némán, mozdulatlanul fekszik a kietlen
mezőn. A hollók martalékául ottmaradt jelentéktelen,
magányos emberek, akik éppoly észrevétlenül jöttek az
arcvonalba, mint amilyen nyomtalanul hullottak ki a
harcosok soraiból. Ezek mindegyike odaadott mindent,
amije csak volt, és szótlanul, dobpergés nélkül,
ismeretlenül, dicstelenül, észrevétlenül, akár egy
picinyke csavar kiesett a tűzokádó acélszörnyetegből…«
[Az idézet Furmanov szovjet író Csapajevről szóló
könyvéből származik. – M. Gy.]
A hiábavaló, értelmetlen áldozatokért valóban nagy
kár, főleg mióta kiderült, hogy a szocializmus zsákutca.
Ez bizony az én baloldaliságom alól is jócskán kierodálta
a kavicsot. Ami megmaradt, csak annyi, mint egy
amputálás utáni fantomfájás. Elegendő ahhoz, hogy
egyfajta rebellis lelkületet és tartást indukáljon bennem.
Azok az ellentétek, melyeket a tőkés kizsákmányolás
szült, mára sem szűntek meg. A tőke sokat tanult az
utóbbi években. Több gondot fordít a feszültségek
kezelésére, de azokat végleg és megnyugtatón lefojtani
nem tudja. A kihasznált tömegek mindig keresni fogják
a kitörés lehetőségeit, mint az úgynevezett parazita vul-
kánok a bedugult kürtő oldalában. Ilyennek tekinthetjük
a jelenleg működő terrorizmust és a bűnözés minden
formáját. Ebből még nem következik az, hogy a
milliárdok tulajdonosai ne lennének bűnösök – kivétel
nélkül.
Hogy miben hiszek? Semmiben. A tudomány
diadalmasan előreszaladt, az ember pedig ott rekedt a
barlangban. Bárki megítélheti, hová vezet, ha korszerű
eszközöket állítanak elavult célok szolgálatába. Mi
ezekhez az eszközökhöz nem nőttünk fel, valami miatt
nem nőhettünk fel. Ebben az állapotban egyre inkább
önveszélyesek vagyunk. Nem a kozmoszból fenyeget a
veszély, mint ahogyan ezt a celluloid mocskok sugallják.
Az ember egyetlen igazi ellensége maga az ember.
Nagyon elkalandoztam a vízlépcsőtől, de azt hiszem,
nem minden összefüggés nélkül…"
A levél még folytatódott, de már rég
megbizonyosodtam, hogy a küldője nem „vasipari
szakmunkásként dolgozott aktív korában", hanem az
átlagnál műveltebb értelmiségi, aki talán nem is
félrevezetés céljából, hanem önvédelmi szempontból
választotta ezt az álarcot.
A levélben megmutatkozó vonzódás az egykori
ideálokhoz, ugyanakkor a csalódottság és útvesztés, úgy
gondolom, hitelesen tükrözi a baloldali értelmiség lelki-
állapotát, mely anélkül, hogy tudná, megkönnyíti a tőke
további térnyerését az országban.
Nem erény és nem is szerencse, de bennem sohasem
fordult meg egy hasonló váltásnak a gondolata sem.
Sorsom úgy hozta, hogy láttam a Hold túlsó oldalát,
világvégerutint szereztem, nem engedhettem meg
magamnak a vereség bevállalásának mélabús
gesztusait.
Hiszem és vallom, hogy felépül majd a vízlépcső-
rendszer a magyar Dunán.

„És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet…"

Petőfi Sándor
 VII.

BARÁTI LEVELEK
Idézetek azokból az üzenetekből,
amelyek segítettek talpon maradni
nehéz helyzetekben
 Megállapodás

mely létrejött egyrészről Moldova György mint Szerző,

másrészről B. Gábor mint Licitet Megnyerő, harmadrészt
az Oltalom Karitatív Egyesület között a mai napon, az
alábbi feltételekkel:
1. Moldova György az Oltalom Karitatív Egyesület
rendelkezésére bocsátja „A tékozló koldus" című
interjútrilógiájának kéziratát. Szerző és az Oltalom
Karitatív Egyesület közösen megállapodtak, hogy a
kéziratot árverésre bocsátják, a teljes bevétel az
Oltalom Karitatív Egyesületet illeti mint adomány.
2. Az árverésen a legmagasabb összeget – 1 000 000
Ft-ot, azaz egymillió forintot – B. Gábor ajánlotta, így a
kézirat őt illeti…
5. Az Oltalom Karitatív Egyesület adókedvezményre
jogosító igazolást ad az adományról.
6. Szerző bejelenti, hogy az átadott kézirat „A tékozló
koldus" című művének egyetlen hiteles másolata, amiből
további példány nem létezik.
7. B. Gábor kijelenti, hogy Szerző kéziratát nem sok-
szorosítja, azt kereskedelmi forgalomba nem hozza.
8. Az Oltalom Karitatív Egyesület az adomány
összegét hajléktalanház működtetésére fordítja…

Budapest, 2003. augusztus 1.

Moldova György B. Gábor dr. Iványi Gábor

 Igen tisztelt Moldova György!

A Szent Imre-induló és az Elhúzódó szüzesség című

könyvét megkaptam és rögtön végigolvastam.
Kimondhatatlan mély hatást gyakorolt rám – remek és
megdöbbentő könyv. Régi sebeket és lezárt könnyeket
felújított.
Biztosan Ön már kapta az összes lehető
megbecsülést és elismerést a két könyvéért, és a
többiekért! Részemről kötelességemnek tartom
megköszönni és megáldani Önt, hogy ilyen nagy
tehetséggel állított egy emlékoszlopot könyvében a mi
megkínzott, összetört és megölt generációnknak.
Mit tehet az ember, hogy ember legyen és jó ember
legyen? Mit lehetne csinálni, hogy a világ ne fájjon
ennyire?

Köszönöm könyvei minden sorát

– szeretettel
Joszi Stern
Jeruzsálem, 1985. augusztus

P. S. Van ez a két könyv lefordítva angolra – …?

(Joszi Stern magyar származású világhírű izraeli

festőművész)
 Kedves Gyuri!

Mindazt, amit most írok, megbeszélhettünk volna

telefonon is, de szeretnék filológiai és biográfiai
segítséget, dokumentumot szolgáltatni a későbbi korok
Moldova Györggyel foglalkozó irodalomtörténészeinek.
Nevezetesen arról tanúskodik a levelem, hogy Moldova
György nemcsak kitűnő szerző, lelkiismeretes valóság-
krónikás, de tisztességes, becsületes író is. (Ez
utóbbiakat ma, 2001-ben bizony kevés tollforgatóról,
értelmiségiről lehet elmondani Magyarországon…)
Tisztességből, becsületből adtál példát december 16-
án, vasárnap reggel a Nap-kelte televíziós műsorban,
amikor felidézted Végh Tóni emlékét. Nagyra értékelted
Végh Antal írói tehetségét, munkásságát, remekléseit és
mélyrepüléseit, tanítanivaló a nem létező kritikusi
főiskolán. De leginkább a mai politikusok, közéleti
szereplők szívlelhetnék meg a szóban forgó tévéadásban
tanúsított korrektséged, kulturáltságod, annak
ismeretében, hogy tudvalévő: az utóbbi húsz
esztendőben Végh Antal a haragosod volt. Ezúton is
köszönöm neked a szeretetteljes, találó
megállapításokkal teli nyilatkozatot.

Budapest, 2001. december 16.

Erős Zoltán
irodalomtörténész, újságíró
 Magyar Rádió
Rácz György
főrendező, érdemes művész

Gyurka kedves! – annak idején engem érhetett az az

öröm, hogy első rádiós adaptált regényedet, a Sötét
angyalt rendezhettem. Aztán sokára, az utcán
összeszaladva a „Prédikátorok"-ért lelkendeztem Neked.
Most pedig a Szent Imrét olvasgatva fojtogatja a torkom
valami. Ha még emlékszel rám, akkor fogadd el
meghatott köszönetemet. És ha nem, akkor is.

És jó munkát kívánva ölel hálás híved

Rácz Gyuri
 Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa
elnökhelyettes
Aczél György

Kedves Barátom!

Köszönöm kedves figyelmességét: „Égi szekér" című

kötetének ajánlását.
Ne gondolja, hogy nem tudom: nehéz dolog hétköz-
napjaink, egész életünk változásainak, váltásainak
elkötelezett szolgálata. Fontosságát mutatja hűséges
olvasótábora, melyhez – ugye tudja – én is tartozom!

Budapest, 1982. május 18. Híve:

Aczél György
 Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium
Vasúti Főosztály

Megbízólevél

Moldova György József Attila- és SZOT-díjas író, a

Magyar írók Szövetségének megbízásából könyvet készít
a Magyar Államvasutak történetéről, mai munkájáról és
a vasutas dolgozók életéről.
Munkáját a Magyar Államvasutak vezetése és
személy szerint én magam is támogatom, ezért kérem a
vasút vezetőit és dolgozóit, hogy számára minden
szükséges segítséget, felvilágosítást adjanak meg. Ezt a
magam hatáskörében engedélyezem.
Engedélyezem továbbá, hogy Moldova György
minden külön engedély nélkül a vasút egész területén
szabadon mozoghasson.
Fontosnak tartom, hogy közös segítségünkkel
Moldova György olyan anyag birtokába jusson, amely
méltóan mutatja be a vasutasok életét, munkáját,
harcát.
Ez a „Megbízólevél" visszavonásig érvényes.

Budapest, 1975. január 23. Urbán Lajos

a MÁV vezérigazgatója
 Árkus József főszerkesztő úrnak
Ludas Matyi szerkesztősége

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Globálisan harminc éve vagyok a Ludas olvasója, és ez

idő alatt – Peterdi mester szökőévenkénti felvillanásaitól
eltekintve – Moldova György írása (március 16.) volt a
legjobb humoros írás, amelyet a lapban olvastam. Friss,
mesterkéletlen, tiszteletlen, önmagán nevetni tudó
stílusa kellemes meglepetés volt. A Ludas legtöbb írása
filozofál a humorról, de nem éli. Azt hiszem, ez nemcsak
a „Hja, neki lehet", hanem a tehetség kérdése. A
nyugati magyar sajtóban megjelenő pesti viccek jobban
tükrözik a magyar humort, mint a Ludas. Miért? Erőss
Lászlónak van talán igaza, amikor azt írja a Pesti
Viccben, hogy konkurenciára van szüksége a Ludasnak?
Javaslom, hogy Moldova urat azonnal léptessék elő a
Ludas főszerkesztőjévé, Önt pedig váltsák le
belügyminiszternek. A Ludas cirkulációja meg fog
duplázódni. Az Ön fizetése is. Mindenki nyer.

1984. április 13. Tisztelettel:

Török László
137 Wood Lane
Richmond Hill Ontario
Canada
 Magyar Tudományos Akadémia
Miskolci Területi Bizottság Titkársága

Tisztelt Moldova Úr!

…Sajnálattal és megdöbbenéssel értesültem a médiából

a Miskolcról írt könyvének kálváriájáról. Úgy gondolom,
a város vezetése többszörös kapitális hibát követett el.
Egyébként, gondolom, Ön sem aggódik a könyv
fogadtatása miatt. Ha jó hírverést kellett volna tenni a
könyvnek, ennél jobbat én sem tudtam volna kitalálni.
Környezetemben aligha lesz ember, aki nem veszi meg a
könyvet.

Miskolc, 2009. július 14. prof. L. L.

akadémikus
 Maariv
(Izraeli napilap)

Kedves Moldova György!

Gondolom, hogy levelem meg fogja lepni, ezért egy

rövid bemutatkozás nem lesz felesleges. Naftali
Krausnak hívnak, 1949-ben Magyarországról
„elszármazott", pesti születésű izraeli újságíró vagyok,
aki lapomban, többek között az ún. „magyar ügyek"-et
is figyelemmel kísérem és időről időre kommentálom. E
levelem megírására az Ön „Szent Imre-indulója"
késztetett, mely az itteni „magyar" kolóniában nagy
feltűnést, szenzációt és mondhatnám izgalmat keltett.
(Zárójelben: itt küldöm a mai „Maariv"-ban megjelent,
erről szóló cikkemet. Remélem, akad valaki Pesten, aki
hevenyészve lefordítja Önnek.)
Gondolom, nem kis bátorság kell ma Pesten egy
ennyire zsidó tárgyú, egyértelműen pozitív beállítottságú
és a magyar nép felelősségét nem eltagadó vagy
elkendőző regény megírásához. Én magam is 12 éves
voltam a pesti gettóban, és ilyen autentikus leírást, mely
a cionista mentőmunkát sem tagadja le az égről – még
nem olvastam. Úgy tudom, az itteni Új Kelet hetilap
folytatásokban szándékozik közölni a regényt s így a
nagyközönség is megismeri majd, mert a Kortársat itt
igen kevesen olvassák. Jómagam is csak kölcsönbe
kaptam meg mielőbbi visszaadásra, s ha a
szerkesztőség (vagy maga a szerző) küldene egy
példányt, nagyon hálás lennék. Úgyszintén nagyon
kíváncsi vagyok, milyen korban játszódik le a tervezett
trilógia másik két része, mikor jelenik meg könyv
alakban s melyik kiadónál?
Gondolom, nem sértődik meg, ha megemlítem, hogy
van az „Induló"-ban egypár kedves anakronizmus,
amiket nem ártana kigyomlálni. (PL: „Itáhár háserec
bkán táám im" nem egy traktátus, hanem egy talmudi
tétel neve. Egy Teitelbaum-szerű ortodox rabbi [a könyv
szereplője – M. Gy.] nem mondja azt, hogy „semmi
szükség arra, hogy minden zsidóból teológiatudós
legyen" stb.)
Az említett ünnepi ima, úgy látszik, jóm Kipur, akkor
mondanak ugyanis Jizkórt, vagyis halotti imát. Akkor
viszont böjtölnek, nem kínálnak teát és a vallásos
előimádkozónak nem lehet hagyma szaga.
Ezek amolyan „semmisségi panaszok", csak azért
említem őket, mert olyan nagyra értékelem munkáját,
hogy nem érdemes „ilyen szépséghibákat" benne
hagyni. Talán lehet még Pesten találni egy írástudót, aki
ilyen szempontból lektorálja.
Nem untatom tovább, nagyon örülnék, ha megkapná
ezt a levelet (jobb híján a Kortárs címére küldöm), meg
jobban, ha válaszra érdemesítene és küldene egy
dedikált fényképet. Addig is Sálommal üdvözlöm (így
hívják nálunk a békét), béke Önnek és családjának.

1975. május 2. híve

Naftali Kraus

Ui.: Bocsánat a gyatra magyar nyelvemért. Héberül

összehasonlíthatatlanul jobban írok.
 Kovács Sándor Iván
Új Tükör

„Ki most a Jókai?

Hazajön Londonból Cs. Szabó László. Beleszagol az

itthoni irodalmi levegőbe és csalhatatlan biztonsággal
közli:
– Úgy látom, most Moldova a Jókai Pesten…

Az utolsó régimódi író

Az elmúlt jó egy évtizedben Moldova Györgyöt

egyszer sem láttam irodalmi hivatalban, értekezleteken,
aktíván, konferencián, közgyűlésen, talán még az író-
szövetségbe sem tette be a lábát. De láttam a Széchényi
Könyvtár olvasótermében kis olcsó füzet fölé görnyedni
(ezekbe ír és jegyzetel), tudom, hogy hónapokat lakott
büdös, vizes, vályogfalú falusi házban, amikor az Őrség-
könyvhöz gyűjtött anyagot, tudom, hogy hajnalonta
kelt, amíg a vasutakat, textilgyárakat, mezőgazdasági
repülőtereket járta, tudom, hogy bármilyen találkozóra
elment, ahol rajongó és rajongott olvasóival lehetett
egvütt. Mert Moldova nem az irodalomnak ír, hanem az
életnek: az olvasóknak, akik nem kevésbé fontosak
neki, mint ő nekik. És minden rendű és rangú olvasói
vannak, minisztertől ministráns gyerekig, főügyésztől
fodrászlányig.
Azt hiszem, bizonyos értelemben ő az egyik utolsó
»régimódi«, »hagyományos« író. Úgy értem ezt, hogy
még pályatársai törik-zúzzák (nemegyszer megalázzák)
magukat a Film és a Televízió kegyeiért-pénzéért,
Moldova csak Könyvet ír és Könyvet olvastat. Mégis
népszerűbb azoknál, akiknek esténként milliós
nézőseregük van. Meglepő, hogy képzett dramaturg
létére a színpadon is ritkán jelentkezik. Ennek kemény
jelleme, eltökélt művészi meggyőződése lehet az oka.
Nem szereti, ha műveit átírják, meghúzzák, adaptálják,
amputálják. A Rádió: az még a szóbeliség, az ősformájú
epika, a mese hangdoboza. A Rádióban otthon van, mert
mesélhet, előadhat s köztudomásúan mesteri mesélő,
lebilincselő előadó.
Ösztönös tehetség? Hanyag realista? Ír bele a
világba, mintha ővele kezdődne minden? – íme a
műfajtársi vádak dühödt nyilai, amelyek csak
karcolgatják műveltségi és művészi tudatossága
páncélzatát. Nyelveket tud, keresztül-kasul olvasta-
olvassa a világirodaimat, Arisztotelészt vagy Csehovtól,
a magyar XVII. század vagy Latin-Amerika történetét,
ha érdekli a „költészet maga". De műveltségét és
módszeres kutatással megszerzett tájékozottságát nem
fitogtatja: írásaiban nem bölcselkedik, hanem ábrázol.
Tessék elolvasni szakszemmel a Negyven prédikátort,
fölényes teremtőerő, művészi rekonstruáló készség,
szuggesztív szimbolika – lábjegyzet értékelések
készülhetnének róla."

1983. április 3.
 Dr. Mária Béla
ny. igazgató főorvos

Kedves Moldova György!

Nem tartozom sem a rajongók, sem azok közé, akiknek

gyönyörűségük telik a levélírásban. Most mégis, anélkül
hogy Önt személyesen ismerném, indíttatva érzem
magam, hogy írjak Önnek. Olvastam a Kortárs legutóbbi
számában regényét a budapesti gettóról. Bár magam is
foglalkoztam írással, most csak az olvasó szólal meg
bennem. Ilyen tökéletes írást, nem csak ebben a
témában sem igen olvastam. Pedig nem vagyok fiatal
ember, és sok mindent összeolvastam életemben. Nem
kertelek: az Ön regénye: remekmű. Ehhez legfeljebb
Semp-run A nagy utazását tudnám hasonlítani.
Rejtély előttem, hogyan tudta ilyen életszerűen
megírni a regényt. Tudtommal Ön nem zsidó és 1944-
ben még gyermek lehetett. Mégis minden
élményszerűen hat.
Meglepő az is, hogy ilyen alig érintett témával
foglalkozott és talán az is, hogy megjelent. Eddig ez a
téma többé-kevésbé tabu volt a magyar irodalomban…
Az Ön bátorsága és tehetsége, úgy látszik, minden
tabunak ellenállt. És ez nagy szerencse!
Nem szeretem a jóst játszani, de bizonyos vagyok
benne, hogy regényének nagy sikere lesz itthon,
külföldön és talán a színpadon, filmvásznon vagy a
tévében. Megérdemelné!
Talán nem veszi ünneprontásnak, ha egy icipici
hibára felhívom a figyelmét. Egy helyen azt írja, hogy
Koterba, a lengyel menekült (aki különben ragyogóan
van megírva) századosból őrnaggyá „nevezi ki" magát
és még egy csillagot varr a parolijára. Na most:
semmiféle hadseregben sincs az őrnagynak négy
csillaga, a Horthy-tiszteknél sem volt: csak egy arany
mező. Ez természetesen nem csorbítja a könyv
nagyszerűségét. Azt hiszem, sokan várjuk a könyv
alakban való kiadást és a beígért másik két kötetet.

Budapest, 1975. február 4.

Őszinte nagyrabecsüléssel
Mária Béla
 Szentpáli Pál
tanár
Komló

Asztalfióknak készült olvasónapló ez az írás, alig két

hónapos, mégis kikívánkozik a fiókból. Úgy érzem,
dokumentum, gyávaságom dokumentuma…
Megjelent Moldova könyve, a „Tisztelet Komlónak".
Beszélnek róla mindenfelé, természetes, hogy ütköznek
a vélemények. De hogyan? A Karassó-patakon túl
[vagyis a város határán kívül – M. Gy.] értik az írót,
vitatkoznak, de felismerik igazságát, tenni akarnak,
átszólnak az innenső partra, Komlóra, Baranyába, „az
irodalmi bírálatot minden bizonnyal követni fogják a
könyvben érintettek hozzászólásai, bírálatai. Az írottak
és az íratlanok?" – mondja a Népszabadságban Héra
Zoltán.
És itt? – Itt nálunk is többféle a visszhang. Tanácsta-
lanság, zavarodottság, rémület – így jellemzi az egyik
fajta reakciót Békés Sándor újságíró a Naplóban. Lehet,
de nem hiszem, hogy azok félnek, akikről Békés ír, akik
Moldovának nyilatkoztak, hisz ők eddig se rejtették véka
alá véleményüket, legfeljebb csak túl szűk körben
próbálkoztak, rossz helyen kopogtattak, balul fogtak
hozzá.
Van egy pozitív reagálásmód is – talán éppen ezek
közül a nyilatkozók közül indul ki. Ezek a komlói
emberek valóságunk alaposabb feltárását követelik és
tőlük telhetően segítik is, tenni, javítani akarnak. Én is
úgy tapasztalom a sorok között olvasva, emberekkel
beszélgetve: van ilyen pozitív tenni akaró cselekvés.
Csak éppen bátortalan, szemérmes, nem kap
nyilvánosságot. Éppen ez úton-módon fortyog a jövő
fazeka nálunk, ahogy Békés Sándor jellemezte a komlói
vitákat: „szinte kizárólagosan csak az emberekben,
illetve szűk baráti közösségekben peregtek".
Miért? – Nehéz kizökkenni a bűvös körből. Ez a
szokássá merevedett „ördögi kör" a mindent
megmagyarázó, védekező magatartás. Ezt olvastam ki
Békés Sándor jegyzetéből, ez a védekező magatartás a
cikk fő tartalma. És az a baj, hogy ez az egy cikk jelent
meg a témáról, itt Baranyában – így óhatatlanul
valamiféle „hivatalos" álláspont benyomását kelti az
olvasóban. A cikk meg is nehezíti a hozzászólást, nem
annyira a tárgyban tett megállapításaival, mint inkább
azzal, hogy kimondva-kimondatlanul sikerhajhászással
vádolja meg az írót és kétségbe vonja segítő
szándékát…
Gondolkoztam ezen a védekező magatartásformán.
Vajon mit értünk ezen, kinek használunk vele? A cikk
egyharmada a két szénbányavállalat egyesítésének
problémájáról szól. Megkerüli Moldova kérdésfelvetéseit,
problémáját. Békés azt bizonyítja, hogy a koncentráció
gazdaságilag szükséges volt és helyes lépésnek
bizonyult. Igen, de Moldova és a komlói lokálpatrióták
ezt nem is vitatják el. Moldova azt mutatja be, hogy
ebben a kérdésben Pécsre vagy Komlóra kerüljön-e a
központ – a döntésnél hogyan hatottak a különböző
csoportérdekek.
Es Moldova nem olyan illúzióval teszi ezt, hogy
visszacsináljuk a dolgokat, hogy kiküszöbölhetőek ezek
a csoportérdekek, hanem írása arra figyelmeztet, hogy
ezzel a valósággal számolni kell, amikor a bányák
közkatonáinak életét és városukat kívánjuk szebbé,
emberibbé tenni. Békés megkerüli az igazi problémát és
ezzel nem használ az ügynek…
Pedig éppen nekünk kell tenni magunkért a Karassó-
patakon innen. Helyettünk nem csinálja meg senki.
Hiába ez a hálókabátos magatartásmód, hogy ülök a tv
előtt, figyelem az országos vitákat és szurkolok nekik –
„majd csak lesz valami..
…Ezen gondolkodom én is most. És bevallom,
szégyellem magam a fióknak szánt olvasójegyzetért, a
gyávaságért, hogy a kényelmesebb utat választom, a
szűk baráti kört, a beteges latolgatást, a „várjuk meg a
többieket" alapállást.

Komló, 1971. december 20. Szentpáli Pál

 Veress Dániel író

Tisztelt barátom, kedves Öcsémuram!

Kedves régi igen jó barátom, llia Mihály Szegedről minap

küldött levelében egy kivágást is mellékelt (Kurír, 1996.
január 21.). Ebben, egy Veled készült interjúban
olvasom: „Mikes Kelemen életrajzát dolgozom fel
regényes formában. Annak a kivételesen nagyszerű
embernek a történetét, aki legkedvesebb íróm, aki
száműzetésben, nagy magányosságában is ápolta a
magyar nyelvet".
Ez a szöveg meghatott, ugyanis több évtizede
„foglalkozom" Mikessel, írtam is Róla nem keveset, tehát
igen szívem szerint való, hogy valaki – Tamási Áron
hatvan évvel ezelőtti tanácsát követve – Mikes-regény
írására vállalkozik. Ehhez a munkához erőt, türelmet és
kedvet kívánok, és magunknak – érthető önzéssel – egy
szép és igaz Mikes-regényt. Általam is ismert mintegy
tizenöt-húsz könyved biztosítéka elhatározásod – és
munkakedved – szívós komolyságának. Engedd meg
hát, hogy megajándékozzalak legújabb kis Mikes-
összeállításommal, kiegészítve egy egykori
beszélgetéssel, valamint levéllel, mely közelebb hozhat
Mikeshez. Ha bármilyen vonatkozó kérdésben
segítségedre lehetek, fordulj hozzám – noha Pesten e
dolgokhoz több a lehetőség, mint itt a keleti limeszen,
Zágon szomszédságában. Viszont a tölgyfával beborított
kéregdarabban mellékelek néhány zágoni falevelet.

Kívánva jó munkát, erőt, egészséget köszönt híved:

Sepsiszentgyörgy, 1996. február Veress Dániel

 Illés Endre
a Szépirodalmi Kiadó vezetője

Kedves Gyurka!

Félelmetes a könyved [a „Szent tehén"-ről van szó – M.

Gy.], a bizonyítóereje, és félelmetes, mennyi munka,
milyen erőfeszítés élteti a könyvedet.
Mit kellene tennünk? Öngyilkosnak lenni? Talán
mégsem erre biztatsz.

Budapest, 1980. június 5.

Köszönöm.
Szeretettel ölel régi híved
Endre
A Goli felejthetetlen.
De Gyűrűfű is felejthetetlen.
 Radnóti Miklós Színpad

Kedves Moldova György!

Értesültünk arról, hogy a „Parlament gebinben" című,

százhuszonháromszor lényegében telt házak előtt
játszott műsorodat ősztől fogva nem játsszuk. Ennek
számos oka van, egyet-kettőt ismersz is közülük. Az
előadás bizonyos belső gyengeségei oda vezettek, hogy
most már a közönség érdeklődése is megcsappant, s a
műsoron tartásnak így már nem lenne értelme.
Köszönjük azt, hogy hozzájárultál a műsor színpadra
kerüléséhez. Színházunk igen nehéz korszakában kaptuk
ezt az anyagot, nagyot lendített helyzetünkön, s mi
ezért hálásan gondolunk Rád, ha igényled, ha nem.

Budapest, 1983. május 19.

Szeretettel üdvözöl és kéri

színházunk iránti további figyelmed

Keres Emil Gosztonyi János

igazgató főrendező
 Magyar Irodalom Háza
dr. Praznovszky Mihály
főigazgató

Tisztelt Moldova György Úr!

Örömmel köszöntjük Önt mint a Digitális Halhatatlanok

Társaságának tagját.
A Nemzeti Kulturális Alap Bizottsága 1998. április 6-i
ülésén elfogadta a Magyar Irodalom Háza „Digitális
Halhatatlanok Társaságának Program" pályázatát,
amelynek alapján Ön is a Digitális Halhatatlanok
Társaságának tagja lehet, amennyiben egyetért a
programmal és annak részesévé kíván válni…
…Bízunk benne, hogy a kortárs magyar irodalom
legjelesebb alkotóinak a támogatási formájával és
műveinek minél szélesebb körű elérhetőségének
biztosításával egyetért…

Budapest, 1998. május 14.

 Garamvölgyi György
a Kőbányai Pataki István Művelődési Ház
volt igazgatója

Kedves Gyuri!

Itt fekszik előttem „Az utolsó töltény" 11. kötete, ma

fejeztem be. A végével kezdem: micsoda oktalanság ez
az önmarcangolás (ami különben eddig sem hiányzott
belőled), mit szólna hozzá a Kardos? És rajta kívül sok
más is…
…Néztem a Primissima-átadást, akkor még az
újságokban közölt hármas jelölésnél is bizonyos voltam,
hogy csak Te kaphatod, olyan a múlt a Kádár-könyvvel,
meg egyebekkel együtt, hogy másról szó sem lehetett.
Ez nem drukkolás vagy ilyesmi, hanem a biztos tudat…
Ha a széles körre nem gondolsz ilyenkor, akkor ugyan
minek az egész? Megvan és kész. Te meg itt a 11. kötet
egyik passzusában szétszeded magadat meg mindenkit,
megáll az ész. Igaz, ez a Te stílusod, csak sosem
értettem, hogy miért. Kiteszed magadat, mint oszlopot:
lássák (J. A.). Ez járt neked, Te is tudod, ne mórikálj,
vájkálj, ne emészd önmagadat. Hogy ki akarta neked ezt
a díjat, kit érdekel? Talán Demján a saját mély plebejus
múltja, eredete miatt. De amit a második utáni kocsmai
jelenetről írsz – tudod, mit, hagyd a fenébe. Miért
kételkedsz magadban és milyen alapon? Hogy egy kör,
amely ezt-azt írt, mondott húsz-harminc év alatt nem
meghatározó emberek és Téged még izgat? Ha ez Neked
jó valamire, csináld, egye meg a fene…
Téged nem kell elővegyelek a polcról, minden
fontosra emlékszem, tudod például a Negyven
prédikátor meg (ne csóváld a fejed) az Idegen bajnok.
Ez is lehetett volna az egyik út. Az Ég a Duna – egy
másik történet. Ezeknél – talán még nem gyűjtöttél
sebeket, pedig nagyon igyekeztél. Volt ember, aki
igazán közel jutott hozzád? Nagyon vigyáztál köreidre,
mert hallottad a hülyék és a sárga irigyek hozzád
eljuttatott szavait. Pedig nem számítottak. Hülyék nem
vesznek, nem olvasnak könyveket, csak írnak róluk. Nos
igaz, a régi sebek, amelyeket nagyobbrészt az ember
rak magára, behe-gednek, de valami nyomuk azért
marad.
Bejártad az országot s a kereszteket, rongyot,
piszkot közelről láttad csakúgy, mint az ellentétét. De
ezzel kész, tudsz majdnem mindent s aki akar meg tud
is, tehetne valamit. Látod, hogy nyüzsögnek a
percemberkék. Nem tudom, mert sehol nem derül ki
igazán, rendben vagy-e magaddal, legalább egy kicsit. S
hogy állsz azokkal, akikkel megsebeztetted magad? Mert
ez is fontos. És ezek hol vannak már.
Könyvedben a Kossuth-díjról is szólsz, de a Primis-
sima fontosabb, mert ebben a mostani rohadt közegben
voltak kénytelenek adni, ellenfeleid ellenére (vicsorgó
fogak), és az emberek a nem nagy és nem bőséges
polcaikon ott látják a „Füstöt", meg a „Tehenet" meg
persze akármit a sokból. Hát ez a lényeg. Te meg itt a
nekrológodat adod közre. Milyen alapon? Csak nem az
egyetlen bypass műtéted miatt? Ha nagyon keserű a
kedved, még mindig bízhatsz sokak emlékezetében…
…Egészében véve furcsa, hogy éppen most, a 11.
„Töltény" elolvasása után írok. Alighanem „összevont"
tartalma miatt. Mert fogtad magad és a színházat is
sorra vetted, hogy legyen még egy hely, ahol tudati,
érzelmi ütésnyomokat szedhetsz magadra. Így ennyi és
ennyi év után vajon van-e még a szűk családon kívül is
valaki, akitől dolgaiddal és magaddal együtt kedvelni,
netán szeretni hagyod magad? Kibírnád, ha ezt valaki
orvul tudatná veled?
 Tudomásul lehetne venni, hogy a világ fele talán jó, s
gondold, hogy mi az utóbbihoz tartozunk,
sokadmagunkkal, a többire, ha lehet, ne nézz rá. S ha
lehet, tudjál mosolyogni, ahogy valamikor előfordult.
Megy-e még, vagy már elfelejtetted. Lehet, hogy
kiderül?
 Forgács István
író, dramaturg
régi főiskolai tanárom

Kedves Gyuri!

Nagyon, nagyon örültem, mikor megkaptad a Kossuth-

díjat, s rögtön elhatároztam, hogy hosszú és lelkes
levelet írok neked. Megírom, hogy véleményem szerint
réges-rég meg kellett volna kapnod ezt a díjat.
Személyemet illetően is őszinte hálámat csatolom a
gratulációmhoz, mert sok nagyszerű olvasmányélményt
köszönhetek neked, első novelláidtól legutóbbi rövid
szatíráidig.
Tudod, hogy egy világ választ el Tőled
gondolkodásban, és azt hiszem, nemcsak különböző
politikai felfogásainkban jelentkezik, hanem bizonyosan
apró-cseprő dolgokban is, de ez sosem gátolt meg
abban, hogy nem érezzem, tudjam, legjobb írásaid a
világirodalom élvonalába sorolnak Téged. Ezért is örülök
ennek a hazai elismerésnek.
Mi Zalában töltjük ezt az igazán gyönyörű tavaszt.
Két hét múlva megyünk fel Pestre. Akkor megnézem a
darabodat a Nemzetiben.
Ölellek
Pista
 D.G. tanár

„…és ne kívánd a királyok asztalát, mert a tied nagyobb,

mint az övék és a te koronád fenségesebb, mint az
övéké. Megbízható a te munkáltatód, hogy megadja a
munkád bérét…"
(Atyák 6,4)

„Mert az Örökkévaló, a te Istened megáldott vala téged

kezed munkájában, gondodat viselted, mióta csak ezt a
szörnyű pusztát járod, immár negyven éve az Örökké-
való veled volt"
(Deuteronomium)
 VIII.

KÁDÁR JÁNOS KOSZORÚI

 „Irigyeljük azt az embert, aki képes volt arra a
buzgóságra, mellyel a közjó érdekében fáradozott, az
állhatatosságra, mellyel minden egyéni balsorsot eltűrt,
a fennkölt megvetésre, mellyel a kísértéseket és
veszedelmeket lenézte, a halálos gyűlöletre, mellyel a
vakbuzgók és zsarnokok iránt viseltetett, a hitre, mely
benne hazája és jó hírneve iránt olyan mélyen
gyökerezett.
Nincs az a több mint húsz év óta a sírban nyugvó
emberi teremtés, akit olyan jól ismernek, mint őt. És
joggal elvárhatjuk, hogy hibáival, sőt talán bűneivel való
benső ismeretségünk is csak abbeli meggyőződésünknek
megerősítésére szolgál, hogy egyaránt nagy és jó ember
volt."
Macaulay
 A Kádár János Baráti Kör 1997-ben alakult meg 42
taggal. Felesleges volna olyan összehasonlításokat
tennünk, mint hogy alig néhány évvel korábban a Kádár
János vezette Magvar Szocialista Munkáspárt létszáma
meghaladta a 800 ezer főt.
Én nem csatlakoztam a Baráti Körhöz, mint ahogy
korábban sem léptem be egyetlen pártba vagy politikai
szervezetbe sem. Meggyőződésem szerint egy ilyen
lépés a gondolkodás szabadságának feladását jelenti.
Egy pártba nem elég egyszer belépni, ezt az aktust
folyamatosan újra és újra meg kell ismételni, mert fel
kell vállalni a vezetés vagy a többség politikai-filozófiai
tekintetben változó döntéseit.
A Baráti Kör tevékenysége a néhai első titkár
emlékének ápolására összpontosul. Képével díszített
körhír-leveleket adnak ki, felállítják szerény sátrukat a
városligeti majálisokon. Megpróbálják hallatni hangjukat
a felmerülő eszmei vitákban.
Az irányító szervnek számító Országos Elnökség
Budapesten működik. Nem rendelkezik impozáns
székházzal, megbeszéléseit a Déli pályaudvarhoz közeli
Hajnóczy utcában egy átalakított pincehelyiségben
tartja. Egy szobából áll, alapterülete alig nagyobb 30-40
négyzetméternél, egy szélesebb és egy keskenyebb
asztal, valamint 15-20 szék fér el benne. Technikai
felszereltsége nem terjed túl egy televíziókészüléken,
egy hűtőszekrényen és egy főzőlapon.
Mikor először hívtak ide vendégségbe, Moravcsik
Attila, a hetvenes éveiben járó országos elnök tartott
beszámolót az elmúlt időszak eseményeiről. Állandó
zaklatások kereszttüzében állnak.
Az egyházak, főleg a katolikus papság aktivitása
növekszik, mindinkább kiállnak a jobboldal mellett – írja
– ezért megfelelő viszonzásban részesülnek. Tőlük a
kormány egy fillért sem vesz el, miközben az emberek
adójuk egy százalékával 3,2 milliárd forinttal támogatják
őket.
A Kádár János Baráti Kör tavaly nem kapta meg az
egyszázalékos felajánlások összegét, mivel az APEH
szerint nem igazoltuk a jogosultságunkat. Személyes
megkeresésemre végül bemutatták azt a levelet, melyet
nekünk küldtek, de a posta visszairányította azzal, hogy
nem vettük át. Az utólagos igazolást nem voltak
hajlandók elfogadni, ezért 2012-ben sem lehet
felajánlani az egy százalékot a számunkra.
2011. május 26-án az APEH egy levélben közölte
velem, hogy mivel 2008-ban nem elektronikus úton
nyújtottuk be az adóvallomásunkat, felfüggesztik a
Baráti Kör működését. Közel hat hónapba került, mire
elértem, hogy visszavonják ezt a felfüggesztő végzést.
Még az APEH-nál dolgozó egyik hölgy is azt mondta,
hogy ez a cirkusz valószínűleg nem a véletlen műve.
Az elmúlt évben nagy elégtételt jelentett számunkra
a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bizottság által a vörös
csillag betiltásával kapcsolatban meghozott másodszori
döntése. A jelenlegi jobboldali kormány azonban
mindmáig érvénytelenítette a Magyarországra alkal-
mazott tiltó és büntető rendelkezéseket, és erre a
lépésre valószínűleg a jövőben sem kerül sor.
Teljes erővel folyik »a kommunizmust felszámoló
hadjárat«, holott soha senki nem látott és nem hallott
olyan törvényről, amely Magyarországon kihirdette volna
a kommunizmust. Gondolom, azok sem tapasztalhattak
ilyet, akik a »kommunikáció büntethetőségét«
jóváhagyták. Akkor pedig hogy lehet olyan bűnök
tagadásáért elítélni valakit, melyeket egy nem létező
társadalmi rend eleve nem is követett el? Az egyes
emberek, állami vezetők a II. világháborút követőleg a
Nyugat által meghirdetett hidegháború időszakában, a
szocializmus építése kapcsán valóban követtek el
törvénytelenségeket. Ezt mi sem tagadjuk. De hogy
ezeket az eseteket egy szintre hozzák a holokauszt
bűneivel – ez felháborító hazugság. Hiszen még Angéla
Merkel is kijelentette, hogy a holokausztot semmivel
sem lehet összehasonlítani.
Az a gyakran hangoztatott érv, hogy a választók két-
harmadnyi mandátumhoz juttatták a Fideszt, ezzel
felhatalmazást adtak neki az alkotmányozásra is, ahhoz
hasonlít, mintha egy bankrabló arra hivatkozna, hogy
neki fegyvertartási engedélye van, tehát olyan célra
használhatja a pisztolyát, amilyenre csak akarja.
Mindenki tudja, láthatja, hogy milyen önkényuralmi
rendszert épít ki a Fidesz, és ezzel a váddal a
szocializmus emlékét próbálja megrágalmazni. Eszelősen
kutatja az egykori MSZMP által elkövetett korrupciós
eseteket – sajnos gyakran nem is eredmény nélkül –, de
például azt megtiltotta a legfőbb ügyésznek, hogy a
svéd Gripen repülőgépek korrupciós megvásárlását
vizsgáló svéd ügyészségtől kikérje a Magyarországot is
érintő anyagokat.
A személyi összefonódások is megnehezítik a
visszaélések feltárását. Például: amíg az állam két
hatalmi ágazatának: a bíróságnak-ügyészségnek és a
Belügyminisztériumnak a legfőbb vezetői együtt
étkeznek Kovács »Kokó« István budapesti éttermében,
melyet egyébként »Kokó« az első Fidesz-kormány idején
meghirdetett Széchenyi-terv keretében kapott 25 millió
forintos hitelből épített – addig ettől a hatalomtól senki
ne várjon semmi jót."
Ennek az utolsó kijelentésnek nem tudtam utánajárni
és a valódi súlyát eldönteni, egyébként is úgy vélem:
mindenki azzal ebédel együtt, akivel csak akar. A
valóban fontos dolgok talán nem itt szoktak eldőlni - bár
az is lehet, hogy ez a feltételezésem naivságra vall.
 Az igazi esemény, amely a Baráti Kör
tevékenységének középpontjában áll: a temetői
megemlékezés megszervezése Kádár János halálának
évfordulója, minden július első hétvégéjén.
A magyar baloldal belső megosztottságára jellemző,
hogy ez az alkalom is belső konfliktusok forrásává vált.
Nem fordult elő, hogy a Magyar Szocialista Párt vala-
melyik vezetője megjelent volna akár egyetlen
gyászünnepségen is. Távolmaradásuk hátterében egy, a
Szabad Demokraták Szövetségével kötött régi
megállapodás áll. A liberálisok annak idején a koalíciós
együttműködés alapfeltételeként szabták meg, hogy a
szocialisták tartsák távol magukat Kádár János
emlékének bármiféle ápolásától – ezt az egyezményt az
MSZP vezetői buzgón be is tartották, még egy szál
virágot sem küldenek a sírjára.
További eszmei és személyi összecsapások a baloldali
táboron belül is előfordultak, még a gyászünnepségeken
belül is. Szemtanúja voltam, hogy a Baráti Kör egyik
vezetője mint tűzött össze Thürmer Gyulával, a Magyar
Kommunista Munkáspárt elnökével, azt vitatva, hogy
melyikük koszorúzhat előbb. Valójában egy
kibékíthetetlen ellentét nyilvánult meg: mind a két fél
ugyanabból a tóból halászik, vagyis egy adott társadalmi
rétegből gyűjti a tagjait. Az egyre inkább kiéleződő
viszály végül oda vezetett, hogy az ünnepi
megemlékezés kétfelé vált: a Baráti Kör és
szövetségese, a „Munkáspárt 2006" július első
szombatján látogat ki a temetőbe, az ellentábor pedig
vasárnap.
Közeledett Kádár János halálának huszonötödik
évfordulója, rövid időn belül lejár majd az előírt
poriadási idő, és a sírhellyel való rendelkezés joga
visszaszáll az államra, ha jól tudom, a Nemzeti Kincstári
Vagyonkezelőre. Ez a hivatal a továbbiakban szabadon
dönthetett volna vele, ha úgy találja megfelelőnek, le is
dózeroltathatja a síremléket, és a helyet átengedheti
egy új jelentkezőnek.
A Baráti Kör nem rendelkezett elégséges pénzzel a
megváltásához, úgy hallottam, hogy végül az MSZP
elnöke vállalta fel, hogy pártja kifizeti az újabb huszonöt
évre szóló díjat. Nehéz volna eldönteni, hogy a lelki-
ismeret szólalt meg a szocialistákban vagy egy világra-
szóló botránytól tartottak. A külföldi újságok minden
bizonnyal első oldalas hírként közölték volna, hogy
Kádár János testének a maradványait is kilakoltatták a
sírjából.
(A nemes cselekedet súlyából sokat levon az a
körülmény hogy hosszú évek teltek el, de Mesterházy
Attiláék mindmáig egyetlen fillért sem fizettek – és a
dolgok jelenlegi állása szerint már nem is fognak.)
A közvetlen veszély elhárultával a Baráti Kör meg-
próbált további lépéseket tenni Kádár János emlékének
ápolására. 2011. október 20-án az elnök levelet írt a
már említett Nemzeti Kincstári Vagyonkezelőnek,
melyben arra kérte a hivatalt: járuljon hozzá, hogy
Kádár János születésének közelgő századik évfordulója
alkalmából szobrot állítsanak neki. Eleve nem egy
köztéren elhelyezendő, életnagyságú vagy annál is
méretesebb alkotásra gondoltak, hanem egy „büszt"-re,
egy mellszoborra a sírkő mögött kialakítandó talapzaton.
Magassága csak néhány centivel emelkedne a meglévő
gyászjel szintje fölé, semmiképp sem zavarná meg a
környezet összhatását.
Mivel 2012. január 15-ig nem kaptam választ – írja a
Baráti Kör elnöke –, újra küldtem egy levelet, amelyben
bejelentettem, hogy az előírásos hatvan napon belül
nem válaszoltak, ezt úgy tekintem, hogy a kérésünket
tudomásul vették.
 Két nap múlva egy e-mail érkezett a
számítógépemre, ebben az illetékesek közölték, hogy
már nincs érvényben az a jogszabály, amely hasonló
ügyekben rögzített határidőkhöz köti a válaszadást.
Egyebekben pedig figyelmeztetnek, ha az ő engedélyük
nélkül fel merjük állítani a szobrot, súlyos retorzióra
számíthatunk.
Viszontválaszomban közöltem, hogy szégyelljék
magukat, de nem tesszük meg nekik azt a szívességet,
hogy illegális módon járunk el, és ezzel módot adunk
nekik, hogy a büntetés mellett a világot is telekürtöljék
elkövetett szabálytalanságunkkal. A válaszomat
tudomásul vették, de nem közölték, végül is
hozzájárulnak-e a szoborállításhoz, és ha nem, akkor
miért tagadják meg az engedélyt.
Akkor merült fel bennem a gondolat, ha továbbra
sem válaszolnak, egy másik megoldáshoz folyamodunk.
Építünk egy hordozható állványt avatáskor azon
helyezzük el a szobrot, majd az ünnep után hazavisz-
szük, ily módon nem hágjuk át a szabályokat és
megbüntetni sem tudnak minket."
A „hordozható" megoldás mellett szólt az is, hogy így
a szobrot nem teszik ki terrortámadások célpontjának.
Az is kételyt ébresztett a temetői elhelyezés biztonsága
iránt, hogy annak idején itt feszítették fel és rabolták ki
Kádár János sírját, és azóta sem tudtak a tettesek
nyomára akadni.
Végül is a tagság elfogadta az elnök Ötletét; a
büsztöt hordozható formában kell kialakítani, az
egyesület helyiségében elhelyezni és csak ünnepi
alkalmakkor kiállítani a posztamensre.
Kádár János egész életében vonakodott attól, hogy a
személyét bármiféle formában megörökítsék. így csak
két, őt ábrázoló alkotás maradt fenn, az egyiket
Kisfaludy Stróbl Zsigmond, a másikat Pátzay Pál
készítette. Ezeket jelenleg a Vármúzeumban, illetve a
Kíscelli Múzeum raktárában őrzik. Állami tulajdonba
tartoznak, így fel sem merülhet a gondolat, hogy
bárkinek is átengedjék őket. A Baráti Körnek egy új
alkotást kellett készíttetnie.
Semmiféle hivatalos támogatásra nem számíthattak,
minden költséget maguknak kellett állniuk. A Baráti Kör
éves anyagi keretét teljes mértékben erre a célra
irányították át, de még így is csak a pénz töredéke jött
össze, a hiányzó részt adományokból kellett kipótolni.
Az országos elnökség egy felhívást bocsátott ki, melyben
arra kért mindenkit, aki egyetért a szobor gondolatával,
tehetsége szerint járuljon hozzá a megvalósításé hoz. A
kiáltványhoz egy sárga csekklapot is mellékeltek, úgy
tudom, 515 ezer forint érkezett rajtuk. (Jellemzőnek
tartom, hogy a hivatalos és polgári körök Horthy Miklós
bronz lovas szobrának felállítására harmincmilliót
kívánnak összeszedni. Uj és új táblákat szerelnek fel a
Kormányzó emlékezetére, Kádár nevét viszont csak
szülővárosában, Fiúméban őrzi egy felirat. Ami talán
nem is baj, itt legalább merényletektől nem kellett
tartani.)
Ki kellett választani az alkotó személyét, neves
szobrász a magas honoráriumigények miatt nem
jöhetett szóba, a kevésbé frekventáltak között néztek
körül. A keresésnél több leverő epizód is adódott. Olyan
alkotók, akik annak idején magas kitüntetéseket és
díjakat vehettek át Kádár János kezéből, most sorra
nemet mondtak, nemcsak anyagi okokból, de attól való
félelmükben is, hogy kiesnek a Hatalom kegyeiből. Az
előkészítéssel megbízott vezetőnek az az ötlete támadt,
hogy a Képzőművészeti Főiskola növendékei között
nézzen körül, de egyetlen művészjelölt sem vállalta el a
felkérést. Sem az elvégzendő feladat, sem a kínálkozó
közérdeklődés nem lelkesítette őket. Bár Kádár János
életútját csak a középiskolai történelemkönyvekből
ismerték, a módszeresen adagolt ideológiai méreg már
felszívódott bennük.
Végül is V. művészre esett a választás. V. elfogadta a
felkérést, a vele járó pénzügyi és egyéb feltételeket,
továbbá vállalta az avatás május 26-ára kitűzött idő-
pontját. Több kiegészítő javaslatot is tett, például azt
ajánlotta, hogy a szobor úgynevezett sóskúti kőből ké-
szüljön – annak idején az országház építésénél is ezt az
anyagot alkalmazták, a fémből való kivitelezés mintegy
megduplázta volna a költségeket.
A szándék megvalósult, a Baráti Kör elnöke
valamikor a 2011-es év felé megkérdezte: hajlandó
vagyok-e beszédet mondani majd az avatóünnepségen.
A felkérést megtiszteltetésnek tekintettem, és minden
habozás nélkül elfogadtam.
Több mint húsz éve tették le a földbe Kádár János
testét, de azóta szinte egyetlen nap sem telt el, amelyre
ne vetült volna rá nem távolodó árnyéka – főleg az
ellenségei révén. Tetteit és szavait megmásították,
alpári gúnyolódásokkal próbálták kikezdeni egykor
osztatlan népszerűségét. Megmaradt bennem a „Hócipő"
szel-lemeskedése, miszerint Kádár János két megmaradt
combcsontját a földbe leszúrva egy futballkaput kellene
kialakítani, és a majdan bizonyára előkerülő koponyával
tizenegyeseket lövetve rá. Zuglapokban provokatív,
névtelen feladójú hirdetések jelentek meg, melyekben
eladásra vagy cserére – kerékpárt, elektromos gépeket,
ruházati cikkeket – kértek Kádár János, állítólag
birtokukban levő, földi maradványaiért. Egy cigány,
műtár-gyakkal foglalkozó kereskedő ismerősöm azt
állította, hogv őt is megkeresték ajánlatukkal, csak azért
nem ment bele a felkínált „üzletbe", mert lebukástól
tartott. Az elmondandó beszédben ezzel és más hasonló
fröcsögő rágalmakkal is szembe kellett szállnom.
 Néhány hét múlva meghívtak a Hajnóczy utcai
szűkös pincehelyiségébe, a Baráti Kör elnökségének
ülésére, ahol V., a megbízott szobrász ígérete szerint
bemutatja majd műveinek agyagból készült modelljét.
Korábban összegyűltünk, a művész vendég érkezése
előtt maradt egy óránk beszélgetésre. Engem is megkér-
deztek: eszembe jutott-e valamilyen ötlet az
avatórendezvénnyel kapcsolatosan. Elmondtam, hogy
véleményem szerint ezt az eseményt tovább kellene
fejleszteni, a küszöbön álló 2012-nek Kádár János-
emlékévvé kellene válnia. Találomra tettem néhány
javaslatot: Kádárt ábrázoló fényképcsíkokat
ragaszthatnánk a városi vil-lanyoszlopokra, olvasói
levelekkel bombázhatnánk az újságok szerkesztőségeit –
hátha néhány keresztülmegy az óvatoskodó ellenőrzés
szitáján és megjelenik –, be lehetne telefonálni a
televíziók interaktív műsoraiba. Kádár János
sakkszeretetét felidézve tömegversenyeket és
szimultánokat rendezhetnénk, és így tovább hasonlóan.
Felvetéseimet rokonszenv és fásultság fogadta. Az
asztal körött ülő tucatnyi öregember elvhűségét senki
sem vonhatta kétségbe, de az is látszott, hogy a magas
kor és a betegségek kettős kötése tartja fogva őket, és
a jövedelmük is épphogy elegendő életük szegényes
fenntartására. Csak bizonyos szervezési feladatokat
tudtak vállalni: ki helyezi el a különböző zászlókat, ki
rendezi majd a virágokat. Még az is gondot okozott,
hogy honnan szerzik be a kétméternyi vörös vásznat a
majdani szónoki emelvény pulpitusának letakarására.
– Hová tűnhetett el a szocialista idők száz-és
százezer vörös terítője, leplei, drapériái?
Aztán, mintha magamnak feleltem volna, eszembe
jutott egy régi történet, mikor egy anya, jobb híján,
vörös lobogóból varrt blúzt lányának az iskolai
tanévnyitóra. A szegénység nem válogat, igyekszik
minden elérhetőt felhasználni, az eredendő „magasztos
jelképek nem töltik el áhítattal".
Nem sokkal később megérkezett V., a szobrász,
leparkolt a kocsijával, majd egy nejlonfóliába burkolt
tárgyat cipelt le a lépcsőkön. Mindenkinek
bemutatkozott, aztán a helyiség legjobban belátható
pontjára, a televíziós készülék tetejére egy takarót
borított – erre elhelyezve kívánta bemutatni a Kádár-
szobor agyagból készült makettjét.
A várakozó szemek előtt fejtette le a többrétegű
burkolófóliát, előbukkant a víztől csillogó agyagfigura,
majd a szobrász körülnézett és várta a hatást. Az
előkerülő „büszt" a legtávolabbról sem emlékeztetett
engem Kádár Jánosra. Nem minden alap nélkül
vélekedtem így, mert életemben sokszor láttam az első
titkárt mind a maga testi valójában, mind fényképen.
Kívülálló vendégként azonban nem éreztem magamat
arra feljogosítva, hogy elsőként fejtsem ki a
véleményemet, ezt a lehetőséget meg kellett hagynom
az asztal mellett ülő elnökségi tagoknak. Egyébként sem
bízhattam feltétlenül gyér képzőművészeti
ismereteimben sem, annak idején a Színművészeti
Főiskolán csak két szemesztert szántak rá. Lehetséges,
hogy az értékelés szempontjai azóta megváltoztak, egy
szobornál már az a fontos, hogy mennyire hasonlít a
megörökítendő személy arcához, nem az arányok, a
fejtartás, a dőlésszög a döntő. Úgy tűnt azonban, hogy a
véleményemmel nem állok egyedül, kisvártatva, ha
visszafogottan is, de elhangzottak az első kifogások.
– Ez a szobor egy kerek arcú figurát mutat be, Kádár
elvtársnak viszont inkább nyújtott fejformája volt.
– Sima a felülete, pedig Kádár elvtárs arcán hosszú
barázdák futottak le.
A szobrász magyarázkodott:
 – A végső változat kőből készül, de ez a vázlat is
alakul majd, ahogy az agyag szárad, például a barázdák
maguktól megjelennek majd.
A vita még folytatódott, de nem szóltam közbe.
Belát-ható volt, hogy a Baráti Kör anyagi lehetőségei, az
emlékmű elkészítésének rövidre szabott határideje eleve
meghatározott egy szintet. V. műve legalább az
ízléstelenséget elkerülte.
Figyelmemet egyébként is a rám háruló feladatra
igyekeztem összpontosítani. Korábban írtam egy két-
kötetes életrajzot Kádár Jánosról, nem lett volna nehéz
egy megfelelő szöveget összeállítani a belőle kiemelt
részekből, de úgy éreztem: ez a megoldás méltatlan lett
volna az ünnepi alkalomhoz.
A beszéd terjedelmét illetően előzetesen számításba
kellett vennem az alkalom és a helyzet által
meghatározott körülményeket, mindenekelőtt a majdan
megjelenő hallgatók számát, mert nagyobb közönséghez
szólnunk – természetesen – más technikát követel,
mintha egy kisebb, intimebb hangulatú csoportosulás
előtt szerepelünk. Eltöprengtem, vajon kik jönnek majd
el az avatásra, egyáltalán hányán értesülnek az
eseményről, és aki tud róla, meri-e vállalni a
megjelenésével járó valós, illetve lehetséges kockázatot.
Az általános tapasztalatok szerint sok résztvevőre
nem lehetett számítani. Az első emlékezések majdnem
húszezres tömege alig néhány száz főre zsugorodott –
ez a maradék vajon mennyiben vállalja fel most a
fáradságot, a vidékiek a megnövekedett utazási
költségeket. Megkérdeztem néhány szervezőt, az
ötvenfős létszámot éppúgy lehetségesnek tartották,
mint az ötszázast.
A sajtó segítségére nem számíthattunk, a jobboldali
és a liberális zsurnaliszták számára ez a szoboravatás
nem jelentett említésre méltó eseményt. Csak a
személyes kapcsolataimnak köszönhettem, hogy a
„Népszava" hajlandó volt leadni egy kétsoros hírt. A
többi újság ezen a napon legfeljebb Kádár
tevékenységét általánosságban értékelő „egyrészt-
másrészt" értékeléseket közölt.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy elutasító hangú
sajtóközlemények sem jelentek meg, legalábbis én csak
eggyel találkoztam – különös módon a Magyar Kom-
munista Munkáspárt szócsövében, a „Szabadságiban. A
cikket maga az „örökös elnök" Thürmer Gyula írta. Éles
hangon kifogásolta a szoborállítás gondolatát és módját,
úgy ítélte meg: egy ilyen jelentéktelen kreáció nem
méltó Kádár János emlékéhez. Elsikiott afölött, hogy
mégiscsak ez az első szobor, amelyik a rendszer- váltást
követően Kádár Jánosnak állítanak, és ez a gesztus –
bármilyen szerény is legyen – összehasonlíthatatlanul
többet jelent a hangzatos, de üres szócséplésnél.
Ugyanilyen óvatoskodó mellébeszélést tanúsított a
„Népszabadság" egyik cikke is. A szerzője, miután
kénytelen-kelletlen elismeri Kádár János nehezen
letagadható történelmi érdemeit, sietve hozzáteszi:
– „Ez nem azt jelenti, hogy Kádárnak hálával
tartozunk. Kollégái túlnyomó többségéhez képest
valóban kisebb rossz volt, de a kisebb rossznak nem
nagyobb hála jár, csupán kisebb megvetés."
Csákány György professzor ezt a meghatározást
értelmetlennek találta, mondván:
„…Vagy megvetek valakit, vagy nem – a »kis« vagy a
»nagv« megvetés a defenzív moralizálás jele…"
A sajtó negligáló magatartása ellenére kezdett elter-
jedni a szoboravató ünnepség híre. Ha tömegekre nem
is, de mind több résztvevőre számíthattunk, ezt
figyelembe véve újra és újra átdolgoztam formálódó
beszédem szövegét. Úgy gondoltam: ha valóban hatni
akarok, nem léphetem túl a tíz-tizenkét perces
időhatárt. Továbbá: nem csaponghatok tetszésem
szerint a témák között, az egész mondandómnak
egyenesen vagy enyhe áttételben Kádár János
személyére kell irányulnia.
Azt hiszem, túlzásba vittem az aggodalmaskodást,
legalább ötször írtam át a beszédemet az első betűtől az
utolsóig. El kellett kerülnöm, hogy belezavarodjak
valamelyik mondatomba, ez egy író-olvasó találkozón
még elmegy és korrigálható, itt viszont súlyos
tiszteletlenségnek számított volna.
Bár a felkéréstől számítva több mint fél év állt
rendel-kezésemre, így is majdnem kifutottam az időből,
csak az utolsó héten tudtam leadni a kéziratot
gépelésre.
Május 26. szombatra esett. A hajtatott szegfű
ilyenkor olcsó dömpingcikknek számít, a temetőfal utcai
oldala mellett szinte összeértek a guggoló cigány árusok
ponyvára kirakott portékáikkal. Mindenki vehetett egy-
két szálat, novemberben az ide zarándokolok lapos
pénz-tárcájából aligha tellett volna kálára vagy más
drága idényvirágra.
Óvatosságból már egy órával a meghirdetett kezdés
előtt kimentem a helyszínre. Jobboldali provokációtól
tartottam, erre már akadt példa: egy korábbi megemlé-
kezésen egy fiatal férfi megpróbálta eltorlaszolni a
főbejáratot, fellobogózott szürke gépkocsija mellett
állva. Dacosan összeszorított szájjal ellenállt az
intézkedő rendőröknek, alig tudták eltávolítani az útból.
Semmiképp sem szerettem volna, ha egy hasonló
botrány megzavarja az ünnepséget, szerencsére most
nem mutatkoztak erre utaló jelek. Megnyugodva
mentem beljebb.
Hamarosan megérkeztek az első tisztelgők is, de
maradt időnk a készülődésre. Észrevettem, hogy
Moravcsik Attila, a Baráti Kör elnöke, a megemlékezés
egyik fő szervezője, idegesen álldolgál egy kisebb csapat
közepén.
– Valami baj történt?
– Kora reggel indult el G.-ből a szobrot szállító kocsi,
és a sztrádán hátulról belerohant egy autó.
– Véletlenről van szó?
– Még nem tudom. Azt mondják, hogy a szobor nem
sérült meg. A fiam lement a helyszínre, átrakja a saját
kocsijába. Nem hiszem, hogy valamilyen merénylet
történt volna.
Közben egyre sűrűbb sorokban érkeztek az emberek.
Én eredetileg két-háromszáz főre számítottam, de a
megjelentek tömege lassan nyolcszáz-ezer főre
növekedett. Meglepődésemre az egykori szocialista
rendszer vezetői közül is megjelentek néhányan.
Olyanok, mint Biszku Béla, valahai belügyminiszter,
vagy a botjára támaszkodó Berecz János.
Csak utólag értesültem róla, hogy a rendezvény
hátterében bonyolult konfliktusok is lezajlottak. Lakatos
Ernő is megjelent a helyszínen, ő valaha az APÓ (az
MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya) főnökeként a
magyar sajtó nagy részére kiterjesztette korlátozó
befolyását. Nem tudom, milyen erők viaskodhattak
Lakatos lelkében, eldöntendő, hogy részt vegyen-e az
ünnepségen, vagy inkább távol maradjon. Egy szemtanú
szerint nem állt be a befelé áramló emberfolyamba,
hanem kocsijával leparkolt a Fiumei útnak a temetővel
átellenes oldalán, és onnan figyelte az érkezők számát.
Egy idő után elégségesnek találta, akkor ő is
csatlakozott a tömeghez.
A hivatalos sajtó is kivonult. Ok már évek óta távol
maradtak a Kádár-évfordulókról, de most több országos
televíziós csatorna képviseltette magát, egész ütegnyi
kamera szegeződött a szónoki pulpitusra. Közben
megérkezett a vászonba takart szobor is – szerencsére
sértetlenül. A márvány sírkő mögött állították fel, az
előtérben a különböző baloldali szervezetek zászlait
tűzték ki. Bár lobogót nem hoztak magukkal, a
Kommunista Munkáspárt számos tagja is megjelent,
annak ellenére, hogy Thürmer, mintegy
ellenrendezvényként, pártkonferenciát tűzött ki az
avatás időpontjára.
A már kialakult viszonyoknak megfelelően a Magyar
Szocialista Párt egyik vezetője sem jött ki a sírkertbe,
holott egykori szövetségesük, az SZDSZ, amelynek a
Kádár János emlékétől való elhatárolódásukat fogadták,
a soha fel nem támadás vigasztalanságában eltűnt a
politikai térképről. Az MSZP egyszerű tagjai közül sokan
korábban sem vállalták fel a pártvezetésnek ezt az
irányvonalát, most, a századik évfordulón is megjelentek
a sírnál. Sajnos az ünnepség folyamán előfordult, hogy a
többi, baloldaliságukat nyíltan felvállaló szervezet tagjai
ellenszenvező megjegyzésekkel fogadták őket:
– Mit kerestek itt? Miért nem veszitek magatokra
máskor is Kádár emlékét?
A tömeg létszáma közben az ezer főt is meghaladta,
a nap egyre perzselőbben sütött, ezért a rendezők úgy
döntöttek, hogy ideje elkezdeni az ünnepséget.
Más alkalommal rövid műsor vezette be a
megemlékezést. Egy szabolcsi cigányzenekar Kádár
Jánosné kedvenc nótáit játszotta, Koncz Gábor
színművész az első titkár szívéhez legközelebb álló
verset: „A város peremén"-t szavalta el, és
alkalmanként néhány amatőr szereplő is fellépett. Most
csak a dorogi bányászok fúvószenekara játszott – azt
hiszem, az egész dorogi bányászkodásból már csak ez a
zenekar maradt meg. A Himnusszal nyitottak, arra nem
emlékszem, hogy az Internacionálét is eljátszották-e,
vagy ez elsikkadt, jelen napjaink MSZP-rendezvényeinek
pélciáját követve. Bajnai Gordon például már a szövegét
sem ismerte.
Még elintéztem néhány tennivalót, kifizettem a
szónoki asztalt borító, frissen vásárolt piros vászon árát.
Alig végeztünk az elszámolással, mikor az elnök
odalépett a mikrofon elé. Üdvözölte a megjelenteket,
külön köszönetét mondott azoknak, akik szűkös anyagi
helyzetük ellenére hozzájárultak a szoborállítás
költségeihez. Ezután felhangzott Kádár János 1957.
május elsejei beszéde, melyet a Hősök terén mondott el
százezer fős hallgatóság előtt, őt Vajnai Attila, a
„Munkáspárt 2006" elnöke fogadta. Utolsó mondatai
megfelelő hangulatot teremtettek:
– Kádár János 1960. október 3-án a magyar kérdés
tárgyalására látogatott el New Yorkba, az ENSZ köz-
gyűlésére. Beszédét nagy tapssal fogadták, itt hangzott
el híressé vált kijelentése: „ott voltam, ahol lennem
kellett, és azt tettem, amit tennem kellett."
– Miniszterelnök úr, tisztelt Orbán Viktor! Mikor
fogják megtapsolni önt bármiféle nemzetközi
testületben?
– Emberek! Emlékezzetek és gondolkodjatok!
Utána Csernok Attila, a neves közgazdász-történész
lépett a mikrofon elé, majd a hangosbeszélőn engem
szólítottak.
A szónoknak nem szabad sietnie, visszafogott tem-
póban léptem oda a mikrofonhoz. A televíziós
operatőrök a kameráik fölé hajoltak és a tömeg is
közelebb húzódott. Kivártam. Az ünnepi beszédek
szabályai szerint egy rövid hallgatással kezdtem, közben
körülnéztem, mintha a tekintetemmel is köszönteném a
jelenlevőket.
Már a tömeg megszólítása is gondot jelentett, vajon
használhatom-e az „elvtársak" kifejezést, mert a
jelenlevők egy része feltehetően nem szocialista
meggyőződésű, és ezért nem fogadná szívesen.
Eszembe jutott, hogy 1956. október 23-án este a tömeg
Nagy Imrét is kifütyülte ezért a megszólításért – inkább
lemondtam róla.
„Hölgyeim és Uraim! Barátaim!
Tisztelt emlékező gyülekezet!
Köszöntőm Önöket, akik megjelentek Kádár János
sírjánál, hogy leróják kegyeletüket a századik
születésnapja alkalmából, és tanuk legyenek a mi
proletár szentünk első szobrának felavatásánál.
Kevesen vagyunk itt. Tudjuk, hogy sokszor ennyien
volnánk, ha a nyomorban elsüllyedő magyar
embereknek jutna 6-8 ezer forint útiköltségre, hogy
felkeressek ezt a sírkertet, de még egy szál virágra sem
telik nekik, hogy letegyék erre a márványlapra.
Négymillió ember él a létminimum alatt
Magyarországon, és legalább százezer gyerek éhezik,
akik a hét végén nem jutnak iskolai-óvodai ebédhez,
kiszédülnek az iskolapadokból.
Az ország keleti végétől, Záhonytól a nyugatiig,
Hegyeshalomig húzódna azok sora, akik hálával és
köszö-nettel tartoznak a kádári négy évtizednek. Neve
eggyé vált 20. századi történelmünk legmagasabb
életszínvonalú, legbiztosabb szakaszával. Mindenki
megtalálta a maga helyét a magyar ég alatt, és tudta,
hogy másnap is biztos munkahely fedél és kenyér vár
rá. Gyerekei előtt egyre szélesebben kitárulnak a jövő
távlatai, elfáradt öregei nem jutnak majd koldusbotra.
A krónikás úgy emlékezik meg róla: »soha nem volt
hozzá hasonló vezetőnk. Isten megteremtette az öntő-
formát, amelyben megalkotta őt, aztán összetörte. Bár
sohase született volna, vagy örökké élt volna.«
Legyünk tudatában annak, hogy az idő nem engedi
feledésbe merülni Kádár János nevét és roppant mun-
káját. Sok millió ember lesz büszke rá, hogy a kortársa
lehetett, elfoglalta méltó helyét a magyar történelem
legnagyobb alakjai: Szent István, Mátyás király és
Kossuth Lajos között.
Nekünk, mai átlagos embereknek nincs miért tagadni
elfogultságunkat: hozzánk Kádár János áll a
legközelebb. Nem fejedelmi származás, kiváltságos
diplomáciai ügyesség, véres csaták állították a posztjára,
ő volt az első, akit valóban a dolgozó nép fogadott el
vezéréül, hogy kivezesse az országot száz és száz már
rég elporladt nemzedék nyomorúságából,
megalázottságából. És ő teljesítette, amit a Történelem
kirótt rá.
Földi javak: 800 négyzetméteres villák, tengerparti
üdülők, vadászkastélyok nem maradtak utána, a maga
zsebét nem tömte tele. Egyszer egy újságíró
megkérdezte tőlem: érdekelnének-e a rendszerváltásnál
hatalomra jutott államfők titkos svájci bankszámlái. Azt
feleltem: nem, de ha Kádár János nevére szólót be
tudna mutatni, akár egyetlen fillér betéttel, azt szívesen
megnézném. Az újságíró nem jelentkezett többé.
Mégis sorjáznak ellene a vádak. Véreskezű volt, em-
bereket öltek meg a parancsára. Menjenek el a
Bazilikába és dobják ki a kegytartóból Szent István
jobbját, mellyel annak idején kardot fogott az ország
külső és belső ellenségeivel szemben. Nézzünk körül,
néhány száz méterre állunk a Köztársaság tértől, ahol
1956 októberében embereket akasztottak, egy részeg
prostituált bicskával vágta ki egy honvédtiszt szívét.
Nincs kétségünk, a jobboldal neki meg fog bocsátani.
Kádár hívta be az oroszokat – mondják sokan, és
talán el is hiszik, hogy rajta múlott. Nélküle nem jöttek
volna be a szovjet csapatok! Szembe kellett volna száll-
nia a világ kommunista felével!
És tovább sorjáznak a vádak. Idegen volt a magyar
néphez – mondják ugyancsak –, egy cselédlány
törvénytelen fia nem állhat egy ősi ország élén! Egy
Csermanek! Ha ez bűnnek számít, legközelebb úgy
ünnepeljék március 15-ét, hogy: következik a Nemzeti
dal, írta Petrovics Sándor, mert bizony mondom Kádár
János szelleme Csermanekként is közelebb állt
Petrovics-Petőfi Sándorhoz, mint a miniszterelnöké, aki
március idusán külföldre távozott, hogy ne kelljen
szembenézni a saját népével.
És ő volt az, aki megvédte nemzeti büszkeségünket.
Mikor évtizedekkel ezelőtt kirabolták a Batthyány-
mauzóleumot, behívta magához Budapest
rendőrkapitányát.
– Tudja, mit jelent a Batthyány család a magyar
népnek?
– Tudom.
Erre Kádár János felemelte három ujját:
– Mit jelent ez a hármas? – kérdezte a kapitány.
– Azt, hogy három nap alatt el kell fogni a tetteseket!
– felelte Kádár, és három nap alatt meg is kerültek a
bűnösök.
Az ő sírját is feltörték, elrabolták a koporsóját,
akaratukon kívül egy történelmi küldetést teljesítettek.
Bebizonyították, hogy Kádár János emlékét nem lehet a
föld alá kényszeríteni, most is velünk él, láthatatlan
csillagként ott lebeg a magyar égbolton, utat mutatva a
társadalom veszteseinek, a jézusi megalázottaknak és
megszomorítottaknak, egy jobb, vagy legalább
elviselhetőbb jövő felé.
Tudjuk, senki sincs, akit méltatlanabb módon
igyekeztek volna kiiktatni az ország történetéből. A
jobbtól balig terjedő Szent Szövetség: a tőkés hatalom,
az egyház és az embertelenné váló dogmatizmus
magyar ügynökei összefogtak ellene. Vitéz nagybányai,
kereki és gyömrői Horthy Miklós halálra ítélte, majd
Rákosi Mátyás önkénye rótt ki rá életfogytig tartó
börtönt – és üldöztetése napjainkban sem ért véget.
Mindenki, aki leplezni kívánja a maga törpeségét, az
ő testére hágva próbál magasabbnak, többnek látszani.
Évek óta gyalázza őt a tőkés hatalom minden szócsöve,
az általa alapított párt sem vállalja fel a szellemiségét,
még arra sem méltatják, hogy egy szál virágot hozzanak
a sírjára.
Jelen napjainkban is folytatódik ez a szégyenteljes
hajsza. Néhány héttel ezelőtt azt tervezték, hogy a
porladásra megszabott huszonöt év után dózerokkal
tüntetik el ezt a végső nyughelyei is. Nem mérik fel,
hogy az emlék emléke erősebb magánál az emléknél is.
Kádár emléke támadhatatlan, ravatala a szívünkben van
felállítva, senki sem férhet hozzá.
És mit tesz az ország? A világ tisztességes emberei
joggal hihetnék, hogy a nyomor és a terror elmúlt, és a
most is regnáló hatalom mesterkedései ellen a fogyó, de
még létező magyar nép feláll és egyöntetűen követelik:
ne gyalázzák meg az ő szentjüket. A valóságban viszont
azt kell tapasztalnunk, hogy néhány, erőtlenségében
elvesző hangon kívül mindenki hallgat, sunyit, másra
vár. Nehéz szívvel, de ki kell jelentenünk, hogy ez az
ország nem méltó Kádár János emlékéhez, és
megtagadva azt, rászolgál minden jelenlegi és eljövendő
nyomorra és megaláztatásra. Higgyék el: senki más
nem fogja megtenni, amit nekünk kell, nekünk
magunknak kellene felemelni a szavunkat, ha kell, az
öklünket – a magunk védelmében.
Ha lapítunk, Magyarország elpusztul. Ki szorítja ki a
világból, ki alázza meg a nevét? Hogy süllyedt az ország
lélekszáma tízmillió alá? A csendes terror jelenlegi
kormánya felel a meg nem született, reménybeli fiúkért
és lányokért, mert a családnak nincs miből felnevelni
őket. Azzal is vádolják a Kádár-rendszert, hogy 1956-
ban kétszázezer ember hagyta el az országot. Most
mennyi? Orvosok, szakemberek, fiatalok, mindenki, aki
menni tud. Csak Londonban több mint százezer
honfitársunk él – és hány ilyen várost találhatunk még,
ahonnan nem is szándékoznak visszatérni a nyomor és a
munkanélküliség Magyarországára, ahol újjászületett a
feudalizmus és egyre erősödő jobboldali hordák várják
őket.
Kádár János különb volt a népénél, amelyből
vétetett, ismerte a költő szavait: »nem muszáj hősnek
lenni, ha nem lehet«. De azt hiszem, eljött az a pillanat,
amikor már muszáj, holnap már késő. Nem tudhatjuk,
hány spicli áll most is közöttünk, felvételeket készít
maradék csapatunkról, és kirúgják a munkahelyekről a
rebelliseket. Nem fáj a szívük a munkásokért, elég, ha
annyi marad, amennyi meg tudja termelni a tőkések
profitját. Ma megúszhatod a kirúgást, holnap sor kerül
rád.
Most nem Kádár János első száz évének utolsó napját
ünnepeljük, hanem eljövendő évszázadának kezdetét.
Ne féljetek, szelleme velünk van. Nincs jogotok félni,
Kádár János ügye igaz ügy. Győzni fogunk a rablók,
terroristák és gyilkosok ellen. Higgyetek benne: lesz
még ünnep a mi utcánkban!"
Belátom, nem az én dolgom a saját beszédemet
értékelni, de azt hiszem, fő vonásaiban megfelelt az
eredeti célnak és helynek. Szándékom szerint kevertem
a pátoszt a mindennapi tények felsorolásával, Kádár
János siratását a nevetések kiváltásával. A hatást ott
helyben lemérhettem, amíg a mikrofontól visszatértem a
kiindulási pontot jelentő magas, árnyékot adó fához,
százak szorították meg a kezemet. Igyekeztem nem
túlértékelni a sikert, azt bizonygattam magamnak, hogy
nincs hálásabb feladat, mint azt mondani, amit a
hallgatók eleve hallani kívánnak. Neheztelő szavakat
csak Berecz Jánostól kaptam, aki a botjára támaszkodva
elém állt:
– Jól beszéltél, de politikailag helytelenül
fogalmaztál!
– Az bizony nem lehetetlen – feleltem –, de én
mindig ugyanazt mondom, bármilyen mikrofont is
tartanak elém.
A kiadóm asztalánál egy öreg férfi várt rám,
dedikáltatta a Kádár-életrajzot:
– Gratulálok a beszédéhez. Nem fél, hogy egyszer
kikészítik magát?
Vállat vontam:
– Nem vagyok nagy préda, különben is mit tudnak
csinálni velem?! Ha meghalok, nem tesznek be olvasó-
lámpát mellém a hullaházba.
(Jólesnek ezek az egyszerű, féltő szavak, mert úgy
érzem, hogy szívből jönnek. Ugyanúgy meghat, ha egy
öregasszony fémpénzeket vesz elő, hogy megvehesse a
könyvemet, szégyenkezve fogadom el, mert lehet, hogy
a kosztpénzéből csípi le.
Annál nehezebben viselem el a vállon veregető,
bensőséges elismeréseket. A Könyvhéten vagy más, a ki
adóm által rendezett vásári-utcai kipakolásokon sokszor
előfordul, hogy megáll az asztalom mellett egy-egy
sportos eleganciával öltözött úr és azt mondja:
– Meg akarom szorítani a kezét! Tartson ki, Moldova
úr!
Vagy: – Csak így tovább!
Hangjával éreztetni akarja, hogy a kijelentése mögött
milyen súlyos élettapasztalat vagy kivételes filozófiai
jártasság rejtőzik, a valóságban csak egy pózt takarnak.
Tudom, hogy szó nélkül kellene hagynom, de
mostanában már egyre gyakrabban megengedem
magamnak, hogy feleljek az ilyen kéretlen biztatásokra.
Általában azt is hozzáteszik, hogy minden könyvemet
olvasták.
– Igen? Meg tudná mondani kettőnek vagy háromnak
a címét?
Ilyenkor vagy kínosan elmosolyodva hallgatnak vagy
megnevezik Végh Antal valamelyik futballról szóló
könyvét.
– Tudja, mit, uram? Ne dicsérgessen engem, hanem
ha annyira egyetért velem, álljon a helyemre és csinálja
tovább ezt a harcot. Én ingyen és bérmentve hajlandó
vagyok visszavonulni a maga javára.
A magasztalók ilyenkor sértődött: arccal eltávoznak.)
Egy szervezési pontatlanság következtében a
beszédem után elfelejtettek a síremlékhez szólítani,
hogy elvégezzem azt a feladatot, amiért tulajdonképpen
hívtak; felavatni a szobrot. Egy idő után mégiscsak
eszébe jutottam a rendezőknek, visszamentem és
levettem a takaróvásznat. Úgy tűnt, a szobor jobban
mutat, mint ahogy agyagból készült makettjén hatott,
most már kifejezett valamit Kádár János nyílt, a világot
folyamatosan figyelő, mégis zárkózott tekintetéből.
Csak később, a Baráti Kör hírleveléből tudtam meg,
hogy az avatási ünnepség alatt egv erőszakosnak ugyan
nem mondható, de az alapvető társadalmi normákat
súlyosan sértő provokációra került sor.
A tisztelgők között megjelent Niedermüller Péter, a
Demokratikus Koalíció alelnöke, és a saját fényképével
ellátott röplapokat kezdett osztogatni. A szöveg Kádár
János elleni durva kirohanásokat tartalmazott.
„…Kádár hatalma a magvar társadalom egvik legna-
gyobb tragédiája, a durva erőszakkal levert 1956-os
forradalom romjai, bírósági ítéletekkel álcázott
koncepciós perekre, könyörtelen megtorlásra épült. Több
mint három évtizedes uralkodása elválaszthatatlan a
forradalom vezetőinek aljas meggyilkolásától, a
résztvevőivel szemben alkalmazott tömeges
megtorlástól, a forradalom hagyományainak
megcsúfolásától, az ország politikai és gazdasági
függetlenségének feláldozásától. Noha nem kevesen
vannak, akik hallgatnak a Kádár-rendszer létrejöttének
politikai körülményeiről, mi azt valljuk,
mindannyiunknak szembe kell néznünk azzal, hogy a
Kádár-rendszer az 1956-os forradalom áldozatainak
vérén, a hosszú éveket börtönben töltött emberek
szenvedésén alapul. A Demokratikus Koalíció ez alka-
lommal is meghajtja fejét az áldozatok emléke, a bebör-
tönzöttek tragédiája előtt.
A Kádár-rendszer emléke ma is megosztja a magyar
társadalmat, vannak, akik diktatúrának tartják, míg
mások nosztalgiával tekintenek vissza a szamukra biz-
tonságot, kiszámíthatóságot és kiegyensúlyozott
növekedést biztosító évtizedekre. Tudjuk, Kádár
Magyarországán sokak számára megélt valósággá vált a
társadalmi felemelkedés, az anyagi gyarapodás, sokak
számara megnyílt a tanulási lehetőség, a kulturális
javakhoz, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés. A
Kádár-rendszer viszonylagos biztonságot nyújtott
mindenkinek… akik tudomásul vették a rendszer által
felállított korlátokat, miközben kíméletlenül elnyomta és
büntette azokat, akik megkérdőjelezték mindezeket.
Mindezek nyomán ma nem kevesen vannak ebben az
országban, akik megértő és elfogadó nosztalgiával
tekintenek a kádari évtizedekre.
A Demokratikus Koalíció bár megérti, de nem fogadja
el a Kádár-rendszernek ezt a felfogását… A Kádár-
rendszer diktatúra volt, amelyben nem voltak ellenzéki
pártok, nem volt szabad sajtó, nem volt civil ellenőrzés
alatt álló titkosszolgálat…
A Kádár-rendszer azáltal, hogy szembeállította a
biztonságot a szabadsággal, súlyosan megsértette a
politikai és társadalmi erkölcsöt, hazudozásra,
alakoskodásra, hamis azonosulásra kényszerítette az
országot.
A Demokratikus Koalíció elutasítja a Kádár-rendszer
politikai örökségét, s arra szólítja fel a politikai élet
szereplőit, a magyar társadalmat, hogy kíméletlen
őszinteséggel nézzen szembe a közelmúlttal, az 1945 és
1990 közötti évtizedekkel…"
Mérhetetlenül ízléstelennek találtam, hogy egy halott
sírjánál őt gyalázó cédulákat osztogatnak, úgy érzem,
ahhoz hasonlít, mintha egy templomban ateista röpla-
pokat terjesztenének. Hiányoltam továbbá annak
elemzését, hogy mit hozott magával a rendszerváltás
után kialakult „parlamentáris demokrácia", mennyiben
különbözik a kárhoztatott pártállamtól, mennyire váltak
függetlenné a magyar bíróságok, mennyire hiteles és
milyen arányban oszlik meg a „szabad sajtó", miért
elvetendő az emberek hétköznapjainak szociális
biztonsága, és a kapitalizmus magasabbrendűségének
más bizonyítékait is hiába kerestem.
Nem csodálkoztam ezen a támadáson, közismert volt
Niedermüller „gazdájának", Gyurcsány Ferenc
pártelnöknek a kommunistákat a fasisztákkal azonos
eszmei szintre besoroló felfogása. Gyurcsány kétségkívül
a legkevésbé veszélyes célpontot választotta. Így ír erről
Claude Roy francia filozófus:
„…Bármilyen mély és gyökeres különbségek is
vannak Hitler Németországa, Franco Spanyolországa és
Albánia, Nasszer Egyiptoma és Görögország vagy Irán
és Peru között, mindenütt elsősorban és szinte
automatikusan a kommunisták vannak kitéve a kis és
nagy zsarnokok dühének. Őket tartóztatják le elsőnek,
őket lövik le a legkisebb kockázattal, és ha életben
maradnak, őket bocsátják szabadon utolsónak."
 A polgári liberális politika mindig csak a „baloldal
bűneiről" szokott értekezni. Nincsenek könnyű helyzet-
ben, mikor ilyen példákat kívánnak felsorolni, a
rendszerváltást megelőző és követő évtizedekben
egyetlen „kommunista terrorakciót" sem jegyeztek fel
Magyar- országon.
(A kicsapongásokkal szemben maga Kádár János
lépett fel a leghatározottabban. Apró, de jellemző
epizód: 1971-ben a „pufajkás" karhatalmisták szobrot
kívántak állítani egykori harcaik emlékére – Kádár János
ezt megtiltotta, sőt az ötlet felvetőjét azonnal
leváltotta.)
Napjaink eseményei is ezt látszanak bizonyítani. Az
„új csillag", Bajnai Gordon emlékezetes október 23-i
beszédében Mindszenty Józseftől Mansfeld Péterig a
jobboldal minden ikonját befogadta a nagy nemzeti
demokratikus összefogás ernyője alá, csak egy eszmei
áramlattól, a kommunizmustól határolódott el.
A röpiratra végül is Csernok Attila felelt:
„…Nem nagy felfedezés azt megállapítani, hogy a
Kádár-rendszer diktatúra volt. Mi más lehetett volna? A
Szovjetunió ellen indított háborúból és a megszállásból
következő diktatúra – a kiváltó okokhoz Kádárnak nem
volt semmi köze, nem lehet vele azonosítani. A
lehetőségek szabta keretek között fokozatosan enyhülő,
a szocialista országok körében a legenyhébb diktatúra
volt. Nem a diktatúrát, hanem az enyhülést kell Kádár
János nevével összekapcsolni.
A Kádár-rendszer nem állította szembe a biztonságot
a szabadsággal, nem is lett volna mit szembeállítani,
mert a vesztett háborút követő megszállás idején
szabadságról szó sem lehetett. Kádár János a szabadon
meghagyott térben jól politizált, egy szerény, de
érzékelhető fejlődéshez, bizonyos szabadsághoz
segítette az országot.
 [Egyszer azt mondta, ha Moszkvában esik az eső,
attól még Budapesten nem kell kinyitni az ernyőt. – M.
Gy-] A tisztességes, okos embernek sem »hazudozás«,
sem »alakoskodás« nem kellett ahhoz, hogy elismerje
azt a rendszert, amely a magyar történelemben először
munkát, kenyeret, emberhez méltó körülményeket adott
neki és családjának…
Az utolsó huszonkét év szégyellni való politikája után
ne a Kádár-diktatúrát emlegessük. Ne keltsenek nemzeti
büszkeséget abban az ötmillió emberben, akiket a
»szabad új világ« nyomorba döntött. Az éhezők joggal
mondják: szabadsággal nem lehet jóllakni. A szegény
már húsz éve nem számít embernek. Azt is
megtapasztalta, hogy ez a szabadság a gazdagok, a
pénz szabadsága. Ezek tények, vitassa, aki tudja. Aki
nem szégyellj. Miről vitatkozzunk, ha elfogy a türelem?
Barátom rosszallón kérdezi tőlem:
– Miért kell neked Kádárt védelmezni?
– Azért, mert a történelemhamisítás nekem szinte
fizikai fájdalmat okoz. Ez a történelem szinte fizikai
fájdalmat okoz. Én a történelem tényeit védelmezem, a
tények pedig Kádár Jánost."
Nem sokkal később, 2012. szeptember 8-án, egy
forró, későnyári délutánon kimentem a Kerepesi
temetőbe, látni szerettem volna, változott-e valami a
szoboravató óta eltelt hónapokban.
Kádár sírjánál kezdtem, a „büszt" természetesen
nem állt ott a helyén, nem tudtam, hogv hova vitték
megőrzésre. A sírfelirat és a jelmondat betűiből már
kikopott az aranyozás, de a hitvallás szövege meg
olvasható volt; „ott voltam, ahol lennem kellett, és azt
tettem, amit tennem kellett". A vörös márvány
fedőlapon nehány papírból, viaszos műanyagból készült
koszorú feküdt, megnéztem egyiken a rátűzött szalagot:
„a 20. század legnagyobb magyar politikusának", a
mesterséges díszek közül csak egy csokor élő virág vált
ki, egv távoli mezőről hozhatta valaki. Rátértem a
kezemet a sírkő tetejére: a kánikulában is hűvös maradt
és mintha enyhe rezgés érződött volna benne,
valamilyen mélyről felszálló erő.
Aki valaha is járt a temetőnek ezen a részén, az
emlékezhet rá, hogy alig néhány méterre Kadar János
nyughelyétől három egymás mögötti sorban 30-35
egyforma, fekete márványból készült síremlék áll,
valamikor az 1980-as évek második felében telepítették
ide őket. Az MSZMP és a különböző politikai vezetők,
többnyire „középrangú" funkcionáriusok fekszenek
alattuk. Nehányuk nevét ismerősnek találtam: Szúrdi
Mihályét, Zsófinyecz Mihályét és más miniszterekét. Ide
tették le Papp Árpád munkásőrparancsnokot, Dobozy
Imre írót, a dogmatikus filozófiai nézeteiről ismertté vált
házaspárt: Berei Andort és Andics Erzsébetet. Ők néha
meg felrémlenek memóriámban, de sokan már
kihullottak onnan, fogalmam sincs, ki volt például Rácz
Pál vagy Péteri István, bár annak idején bizonyára
láttam szigorú arcukat az újságok fekete-fehér fotóin.
Néhány sír szinte családi temetkezési hellyé vált,
egy-egv kőre három-négy később elhalálozott és itt
elhárított hozzátartozó neve is fel van vésve. Egy még
élő, hűséges feleség csak a születési évét íratta ide –
utána egy kötőjel varia, hogy utánajegyezzék majd a
távozás időpontját. Véletlenül ismerem ennek a párnak a
történetet: a férfi egy szívinfarktus nyomán került be a
soproni szanatóriumba, itt beleszeretett az ápolónőjébe,
felgyógyulva elvált a feleségétől és őt vette el.
A sírok többsége elhanyagolt, felületükön kígyózó gaz
futja be a takaró földet, az egyikből két, hőgutától
barnára száradt fenyő emelkedik ki, csak néhányat tar-
tanak rendben, oldalukba virágokat ültettek, műanyag
csokrokat helyeztek el.
 A legnyomas/tóbb benyomást mégis az váltja ki,
hogy néhány kivételtől eltekintve a fekete
márványkövek bal felső sarkán két fehér cédulát
ragasztottak fel, mindegyik síron azonos szöveggel.
Felül: „1. Hozzátartozó! A temetkezési hely lejárt.
'Temetővezető", az alsó papírra: „1. Hozzátartozó!
Kérjük, egyeztetés végett fáradjon be a temető
irodájába!"
A munkásmozgalom halottait nem csak ebben a
parcellában helyezték el, sokuk földi maradványait a
szomszédos Pantheon őrzi, Kerekes Árpád, 1919-ben
kivégzett „Lenin-fiú" urnájától Katona István, Kádár
egykori titkárának poraiig. Itt nem látni üzenőcédulákat,
csak az épület szürke alapjára meszeltek gyalázkodó
szövegeket.
A szocialista rendszer az 1960-1970-es években több
helyen is kialakított hasonló „mozgalmi sírkerteket"
elhalt hűséges harcosai számára. A korszak bürokratikus
szelleme itt is szigorúan meghatározott formalitásban
megnyilvánult. Létrehozták a Kegyeleti Bizottságot,
amely a koncepciós perek áldozatául esett
funkcionáriusok méltó nyughelyéről gondoskodott. Újra
rangsorolták a kivégzetteket, és a minősítés fokozata
szerint eltérő kivitelű sírköveket állítottak nekik. Akiket
teljes mértékben rehabilitáltak, azok ötágú vörös
csillagot kaphattak emlékhelyükön. Akit halála után a
Pártba is visszavettek, annak fekete, a vissza nem
fogadottaknak szürke márvány sírkő járt.
Ezeket a sírhelyeket örök időkre szánták, az állam
gondoztatta őket, nem kellett fizetni utánuk a bizonyos
időszakaszok lejárta utáni megváltást. A sírokat csak a
temető megszűntével lehetett volna felszámolni. A
rendszerváltás utáni új hatalom azonban rögtön
felülbírálta ezeket a „kommunista kiváltságokat".
 Ez a folyamat vidéken a vörös bányavárosokban
indult el, komlói ismerőseimtől tudom, hogy az ottani
temetőben is nagy változások mentek végbe. G.
Ferencnek, a város egyik nevezetes bányaigazgatójának
az urnáját eltávolították a Kolumbárium díszhelyéről,
kommunista múltja miatt. S. Nándor, az állami díjas
főmérnök is hasonló sorsra jutott volna, de a lánya
megelőzte a kitelepítőket, hazavitte Pécsbányára a
porait őrző hamvvedret.
A folyamat hamarosan Budapestre is elért. Csak itt, a
Kerepesi temetőben száz sírt „mondtak fel". Hogy a
halott csontjai továbbra is a helyükön maradhassanak,
400 ezer forintos megváltást kellett, pontosabban kellett
volna fizetni. Sok eltávozottnak már a rokonai is
elhaltak, vagy nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy
le-tehessék ezt az összeget. Mások elvi alapon vonják ki
magukat a kötelezettség alól, nem egy fiú megtagadta
apját és annak régi elvtársait, sőt, egyenesen
szembeszáll velük, jobboldali pártokban építgeti a maga
karrierjét. A hosszú hónapok alatt, mióta a fehér
felszólító cédulákat kiragasztották, a száz sírból csak öt
után rendezték a számlát.
A döntéshozók Kádár János nyughelyét sem
tekintették kivételnek, sőt, nála különösen magas árat,
760 ezer forintos összeget szabtak ki. A fizetendő
megváltás summájánál azt is számításba vették, hogy
Kádár János halála után néhány évvel feleségének az
urnáját is ide rakták le, tehát két halott feküdt itt, így a
szállodák két-ágyas szobáihoz hasonlóan méltányos a
dupla követelés. Az nem érdekelt senkit, hogy az urnát a
sír feltörésénél elrabolták és máig nem került elő. Ha
végrehajtják ezt az akciót, minden bizonnyal ország-
világra szóló felháborodást váltott volna ki, Kádár János
neve túlságosan emlékezetes maradt a nagy nyugati
újságok cikkeiből. A botrányt csak az hárította el, hogy
Mesterházy Attila, az MSZP elnöke, a párt néhány
korábbi gesztusával ellentétben most magára vállalta a
megváltást. (Később visszatérek arra, hogy az elnök
miképp teljesítette az ígéretét.)
Azt hiszem, hogy Kádár János földi maradványai
továbbra sincsenek biztonságban. Mint köztudott,
hivatalos vádat emeltek Biszku Béla egykori
belügyminiszter ellen, háborús bűncselekményekre való
felbujtásért, értve ezen a kivégzéseket és a különböző
színhelyeken elrendelt sortüzeket. A főügyész a
tájékoztatóján bejelentette, hogy ha még életben
volnának, a többi, az 1956–os felkelés után regnáló
kommunista vezetőt is felelősségre vonnák, ezek
sorában első helyen Kádár Jánost említette.
Felmerült bennem egy lehetséges „temető mutyi"
gyanúja is. A harmadik sor után még szabadon maradt
egy füves térség, annak idején lehet, úgy tervezték,
hogy itt is kialakítanak majd újabb vonulatot, de
szándékukon túllépett az idő, üres, újra használható,
rendkívül értékes terület marad itt. A márvány sírkövek
átmennek a Hivatal tulajdonába, ma egy-egy ilyen kő
százezreket ér. Emlékszem, a Svédországba járó
magyar kamionok mindennél nagyobb haszonnal
csempészték haza őket, lapjukról könnyen el lehet
távolítani a régi felírást, és új nevek kerülhettek oda.
Mire sétámból visszatérek a Kádár-sírhoz, már
enyhül a rekkenő meleg, leülök az előtte elhelyezett
padra. Eltöprengek a halottak glédáin: mennyi név es
szinte semmi maradandó teljesítmény. Úgy tűnik, az idő
visszaigazolta Kádár János bizalmatlanságát a saját
közvetlen funkcionáriusi gárdája iránt, alig néhány
emberrel osztotta meg terveit-gondjait.
Aczél György később a maga sorsával is bizonyította
Kádár gyanakvásának jogosságát. „Háromszor szúrtál
hátba" – mondta neki. Aczél lábánál ülve nőtt fel a
„rendszerváltó értelmiség" jó néhány vezetője, az „első
szabad választáson" ő maga is a liberálisok mellett
voksolt.
Néhányukról még ma is fantasztikus történetek
keringenek. Z. miniszternek egy kliense szilveszterkor
sült malacot küldött egy érsekségből rekvirált, Géza
fejedelem korából származó ezüsttálon szervírozva – az
illető egy belügyi raktárból jutott hozzá. Z. miniszter
nemcsak a pecsenyét fogyasztotta el, hanem a
műtárgyat is megtartotta, csak Kádár János személyes
közbelépésére volt hajlandó visszaadni.
Az elitnek egy másik tagja, Sz., a Központi Bizottság
egyik üléséről távozott el, halaszthatatlan teendőire
hivatkozva. Egy félreeső parkolóban ott várt rá az
Operaház egyik táncosnője, és a lefüggönyözött
kocsiban egymáséi lettek.
Ezek az ügyek Kádár fülébe is eljutottak, de az egész
párt és állami vezetés nagyobbik felét természetesen
nem válthatta le. El kellett gondolkodnunk egy veterán
megjegyzésén, hogy Magyarországon van egy Kádár
János s egy „kádárizmus"', és a kettőnek sok köze nincs
egymáshoz.
Eszembe jut egv régi beszélgetésem Aczél
Györggyel, azt kérdeztem tőle:
– Mit gondol, mi marad meg maguk után?
– Csak Kádár János munkája és emlékezete. Ő volt
köztünk az egyetlen igazi államférfi, mi többiek csak
barkácsoltuk a Történelmet.
Már az ősz elején jártunk, mikor a Baráti Kör
elnöksége éves értekelést tartott a Hajnóczy utcai
pincehelyiségben, az eseményre engem is meghívtak. A
Kádármellszobor vörös vászonnal letakarva most is ott
állt a fal melletti kisasztalon, a temetőből egyenest ide
hozhatták. Csodálkozva néztem körül:
– Biztonságban van itt?
 – Igen, gondoskodtunk a védelméről. Az utcai rácsra
felszereltünk még egy lakatot.
– És azt hiszitek, hogy ennyi elég lesz? Egy szimpla
Tuto lakat visszatartja majd azokat, akik Kádár testét a
sírból, egy duplafalú koporsóból is el tudták rabolni?
Egy asszony pogácsát hozott magával, néhány üveg
bort is kiraknak az asztalra. Moravcsik lassú kortyokban
felhajt egy pohárral, úgy tűnik, mintha erőt próbálna
gyűjteni.
– Azt hiszem, hogy a Baráti Kör elnökségének tagjai
korukhoz és egészségükhöz képest eleget tettek vállalt
kötelességüknek. Főként olyan körülmények között,
hogy az átlag eléri a 67 évet. Most, a szobor
felállításánál kiderült, hogy senkire sem számíthatunk. A
baloldal nem biztos, hogy valóban baloldali, és a kádári
alapelv: „aki nincs ellenünk, az velünk van" alkalmazása
sem olyan egyszerű a gyakorlatban.
– Most elsősorban az a dolgunk, hogy erősítsük az
embereknek azt a meggyőződését, hogy a szocializmus
idején jobb volt. Kádár nagyságát kétségbe vonni
továbbra sincs okunk, ezt úgyis megteszi a kormányfő
és a Parlament, a jobboldal és a magukat
történészeknek nevező áltudósok. Azt is szomorú látni,
hogy egykori párttagok, funkcionáriusok miként
fordították meg nemrég még vörösnek hazudott
köpönyegüket, és állnak át minden lelkiismeret-furdalás
nélkül a jobboldal mellé.
Az asztal körül nyugtalan mozgás támadt, Moravcsik
is megérzi, hogy a bevezetője kissé hosszúra sikerült,
hangját felemelve rátér mondanivalójának legfontosabb
pontjára:
– Szeretnék felvetni egy kérdést, persze a döntés a ti
kezetekben van. Arra gondoltam, hogy megszüntetnénk
a Kádár János Baráti Kört, és hogy úgy mondjam:
illegalitásba vonulnánk.
 A bejelentést felzúdulás fogadta.
– Hogy jut eszedbe ilyesmi?
– Az előbb felsoroltam, hogy milyen kevesen
vagyunk, és napról napra veszítünk el embereket.
Lassan már képtelenek leszünk bármilyen akcióra, most
úgy néz ki, hogy a jövő évben a Kádár-évfordulót sem
tudjuk megrendezni a temetőben. A másik, amit
látnotok kell: az állam minden módon megpróbál
lehetetlenné tenni minket, adminisztratív eszközökkel
korlátozza a tevékenységünket. Csak idő kérdése, hogy
találjon valamilyen ürügyet, aminek alapján feloszlathat
minket. Arra gondoltam, jobb volna ezt megelőzni és
átrendeződni egy olyan formációba, amely nem annyira
támadható, mint a mostani, hátha többet tudnánk tenni
a céljainkért. Szóljatok hozzá.
Az elnökségi tagok egyöntetűen tiltakoznak a javaslat
ellen. Úgy vélik, a Baráti Kör megszűnésével a baloldal
elveszítené az egyik aktív szervezetét, mely irányt
mutathat azoknak, akik nem ismerik ki magukat a
politika jelenlegi útvesztőjében. A Baráti Kör feloszlása
egyenértékű volna az induló célok feladásával. Morav-
csik inkább csak a forma kedvéért teszi fel szavazásra a
kérdést. Mindenki a fennmaradásra voksol, ellenpróbára
nincs is szükség. Az elnök arcára megkönnyebbült
kifejezés ül ki:
– Ha mégis feloszlatnának minket, újraalakulunk
„Csermanek János Baráti Kör" néven.
Az elnökség áttér a következő feladatra, azt
tárgyalják meg, hogyan kell felkészülni a 2014-ben
esedékes országgyűlési választásokra. Az előbb
meghozott döntéstől a hangulat felélénkült, a vita
résztvevői emelt hangon fogalmaznak, húsz-harminc
évvel ezelőtti beszédfordulatok elevenednek fel.
Az egyik elnökségi tag – hatvan-hetven éves asszony
-javasolja, hogy levélben keressék meg a nagyobb
politikai pártokat, elsősorban a baloldaliakat és
kezdjenek velük megbeszélést.
Az MSZP-vel való kapcsolatukat korábban súlyos
fenntartások jellemezték. 2010-ben Mesterházy Attila
több televíziós nyilatkozatában is beszélt az
alkotmánybíróság által megsemmisített gyűlöletbeszéd
törvénynyel kapcsolatos beadványuk elutasításáról.
Nemrég azonban azt közölte – módosítva a szocialista
párt addigi álláspontját – hogy parlamenti
törvénytervezetükben a holokauszttagadással együtt a
kommunizmus által elkövetett bűnök tagadását is
büntetni javasolják. Moravcsik éles szavakkal reagált az
állásfoglalásra:
„Tisztelt Mesterházy Úr! Nem akarjuk feltételezni,
hogy ön nincs tisztában a történelmi tényekkel. Arra
azonban szeretnénk felhívni mind az ön, mind párttár-
sainak figyelmét, hogv a fasizmus és a holokauszt nép -
irtásnak minősül, ugyanakkor Magyarországon a
kommunizmus mint társadalmi rendszer nem létezett.
Történt egy szocialista kísérlet, amelynek során – ezt el
kell ismerni – a szocializmust megtámadó vélt vagy
valódi ellenségek likvidálására, illetve táborokba
zárására került sor. A két közösen említett fogalom
azonban sem az érintettek létszámát, sem az
ideológiájukat tekintve nem azonos.
– Amennyiben Önök ügy gondolják, hogy
álláspontjuk ilyen irányú módosításával majd ellenzéki
szavazatokat nyerhetnek, súlyosan tévednek.
-Sajnálatos, hogy Gyurcsány Ferenc Bethlen Istvánt
[Horthy Miklós miniszterelnökét – M. Gy.| és Nagy Imrét
példaképének tekintette, viszont Kádár lánost
történelemhamisítással is felérő vádakkal illette. Mindez
egyszer már oda vezetett, hogy több százezer
szavazatot vesztettek. Ne kövessék el még egyszer ezt a
hibát.
 – Ha a választásokon önök számítani szeretnének
„Kádár János még élő népének” szavazataira, akkor
javasoljuk, hogy az új előterjesztésükből hagyják ki a
»kommunizmus bűnei« kifejezést."
Talán ez bírhatta rá Mesterházy Attilát álláspontjának
megváltoztatására, hogy kevesebb akadályt gördítsen
Kádár János emlékezetének útjába. Bar ismereteim
szerint Nyers Rezső, Horn Gyula és Gyurcsány Ferenc
egyaránt tagadta,, hogy az MSZP jogutódpárt lenne.
Ugyanakkor fenntartották az MSZMP jogi személyével
való folytonosságot ami a gyakorlatban a tulajdon feletti
rendelkezést is érintette. (Thürmer ennek kapcsán
jelentette ki, hogy a szétválásnál „megosztoztak" Marx
„Tőke"-jén, a Munkáspártnak jutott „Marx" a
szocialistáknak pedig a „Tőke"). Tisztázatlanul maradt
azonban, hogy ez a jog Kádár János személyére is
vonatkozik-e. Moravcsik írásban kérte az MSZP-t, hogy
az adott esetben mondjanak le a jogutódlásról, mert a
Baráti Kör csak úgy tudott belekezdeni a szoborállítási
akciójába.
„A Magyar Szocialista Párt hozzájárul, hogy a jogelőd
MSZMP által eltemetett Kádár János síremlékéhez
születésének századik évfordulója alkalmából a Kádár
János Barati Kör mellszobrot állítson" – adta meg az
engedélyt Mesterházy, a Párt nevében, sőt túllépve a
passzív tudomásulvételen, magára vállalta Kádár János
sírhelyének esedékes megváltását is.
Gyurcsány Ferenc viszont újonnan alakított pártja
élen is tovább folytatta ellenséges kirohanásait; naivság
volna azt feltételezni, hogy a századik évfordulón az
alelnöke által terjesztett röplapokról ne tudott volna
előzőleg.
– Azzal együtt neki is kellene írnunk egy levelet –
mondta a javaslatot felvető asszony.
 Az ajánlatot az asztal körül ülők tamáskodva
fogadták:
– Azt hiszed, Gyurcsány leáll velünk?
– Nem, de legalább az egész ország láthatná, hogy
milyen politikai irányt követ.
– Ezt ő egyáltalán nem bánná, sőt, síppal-dobbal
hirdetné, hogy a kommunisták megkeresték, de ő
elutasította az ajánlatukat. Ezzel is megpróbálna új
híveket szerezni a pártjának.
A vita lassan befejeződik, már elfogyott a hazulról
hozott pogácsa, és kiürültek a borosüvegek is,
készülődni kezdünk. Távozóban megkérdezem
Moravcsikot:
– Mi lesz a következő programotok?
– Jövőre a városligeti majális.
– De hát addig még majdnem egy év van hátra,
miért nem szerveztek valamilyen rendezvényt?
– A szoborral kifogyott minden pénzünk, és úgy
látom, hogy az energia is sok tagunkból.
– A körhírlevelek nem hoznak bevételt?
– Inkább viszik a meglevőt is. Ma a 800 példányban
kinyomtatott újságunk 164 ezer forintba kerül, az
eladott példányok árából 58 ezer forint térül meg, a
ráfizetést az adományokból finanszírozzuk, de hát ezek
is elapadnak.
– Szóval: ezzel el is múlt a Kádár-év. Jövőre a
Horthy Miklós-emlékévben nagyobb ünnepség lesz.
Az elnök széttárja a karját:
– Lehet, bár reméljük, hogy mégsem kerül rá sor.
Elköszönök és felmegyek a lépcsőkön,
hangulatomban elviszek valamennyit az emlékezés
melegéből, de ez az érzés hamarosan eloszlik. Kint az
utcán egy fiatal nő jön velem szembe, gyerekkocsit tol,
megáll, és rám néz. Arra gondolok, hogy ismer
valahonnan, üdvözlő biccentésre mozdítom a fejem, de ő
az arcomba sziszegi:
– Piszkos kommunista!
Mindezt olyan hangon, hogy szinte úgy éreztem:
ördögszarvak nőnek ki a homlokomon, a lábam patává
változik, és a leheletemből kénköves bűz árad.
Továbbmentem, próbáltam felmérni a történteket:
ami rám vonatkozott, azon minden indulat nélkül
túlléptem, inkább az érdekelt, hogy mit jelenthet az
embereknek Kádár János emléke.
Ebben a tekintetben íróként eltérő tapasztalatokat
szereztem – néha ugyanazon a helyen és időben. A
gyöngyösi könyvvásáron dedikáltam, egy idősebb férfi
négyszer-ötször is elment a pult előtt, majd visszajött.
Furcsálltam a viselkedését, rákérdeztem az indítékára,
kiderült: ki akarta várni, amíg nem állnak ott mások is
az asztalnál, mintegy tanúk nélkül marad, akkor vette
meg a Kádár-életrajzot, majd sietve a táskájába
csúsztatta. Értetlenkedtem:
– Mitől fél, uram?
– Nem akarom, hogy valaki észrevegye, hogy mit
olvasok. Éjszaka rám törnék az ablakot.
Egy másik öreg viszont ujjai begyével megsimogatta
a címlapon levő Kádár János-képet, majd, mintha
szentséget érintett volna, a kezét az ajkához emelte.
Ugyanez az ellentmondás jellemezte a fiatal
nemzedék gondolkodását, is. Egy kis televízióban
beszéltem az emlékéről, a stúdiót Kádár-fotókkal
díszítették ki, a fiatal berendező munkás csodálkozva
nézett rá:
– Ki ez az ember?
Megdöbbentem, csak később fogtam fel, hogy a fiú
már Kádár János halála után született, azóta aligha
részesült valós tájékoztatásban. Ugyanakkor a siklósi
kocsmában láttam egy atlétatrikós fiút, aki a bicepszére
Kádár János képét tetováltatta.
Hazaérve előszedtem azokat a leveleket, melyeket az
ő emlékével kapcsolatosan küldtek nekem. A címemet
nem kellett nyomozgatniuk, „Moldova Györgyné"
álnéven szerepelt a budapesti telefonkönyvben. Feladót
ritkán írtak, legföljebb olyanokat, mint hogy „Kádár
János, Akasztó", vagy „Moldova György IV. osztályú
firkász". Ennek ellenére sem próbáltam rejtőzködni,
máig is úgy gondolom, hogy a félelem menekülés
közben csak növekszik.
A dossziéból kiemelek egy kötegnyi levelet és
átlapozgatom őket. Az alábbi levél nem különösebben
fontos vagy eredeti, csak azért teszem a sorozat élére,
mert a maga visszafogott stílusával a támadások
szolidabb, visszafogottabb vonulatába tartozik, minden
későbbit keményebb hangon fogalmaztak.

„Tisztelt Moldova Úr!

Régen készülök Önnek írni a Kádár-könvvével

kapcsolatban. Amit leírt, azzal egyet lehet érteni. Sajnos
nem ez a helyzet azzal, amit elhallgat. Márpedig egy
objektív életregényben nem illik elhallgatni a
negatívumokat sem.
Abban igaza van, hogy a vidám »barakk«-unk
kialakításában Kádárnak nagy szerepe volt. De ennek is
megfizettük az árát, az utána örökölt mérhetetlen
adóssággal (beleértve a Moszkvának továbbított
valutamilliókat is).
De beszéljünk a könyvében elhallgatott
negatívumokról, amit egy objektív életrajzi műben illett
volna nem elhallgatni. Kádár hazaáruló volt. Idegen
országot hívott be saját népének meggyilkolására. Ezért
a halálbüntetést ő érdemelte volna, nem Nagy Imre,
akinek halála az ő lelkén szárad. Hruscsov Kádár
negyedik (levelére) könyörgésére, hogy adja már
áldását Nagy Imre halálos ítéletére, egyezett bele a
kivégzésbe.
Nagyon helyénvaló lett volna egy objektív
életregényben azt is megírni, hogy a magyar nép
legnagyobb hóhéra volt. A forradalom után több embert
végeztetett ki, mint Haynau. Az meg világviszonylatban
is példátlan, hogy valakinél megvárják a felnőttkor
betöltését, s akkor végezzék ki (Mansfeld Péter).
Haynau élete alkonyán megkövette a magyar népet.
Állítólag (igaz, már elborult aggyal) Kádár is hasonlót
tett Nagy Imrével. Miért hallgat erről is?
Ettől az életregénytől függetlenül nagy írónak tartom.
Szinte minden könyvét nagy élvezettel olvastam.

Budapest, 2014. január 23. Tisztelettel:

Dr. Deák Ferenc"

„Általam igen kevéssé becsült Moldova György!

Amit Ön a televízióban produkált, az szégyen a magyar

írókra és a magyar kultúrára. A gyalázatos kulturá-latlan
hangneméről nem kívánok Önnel vitatkozni, az Önt
minősíti, [istenem, milyen magas erkölcsi szinten állhat
az ország, ha már a névtelen levelek írói is ilyen
méltóságteljesen fogalmaznak! – M. Gy.]
Kádár az országot egyben tartotta? Ki akarta
szétszedni? Így is csak több hadosztály szovjet tankkal,
szögesdrót kerítéssel, százezer besúgóval,
munkásőrséggel sikerült a rendszert fenntartani. Igen
nagy államférfiúi teljesítmény!
Haynau, a bresciai hiéna »csak« 140 magyar hőst
végeztetett ki. Kádár ennek a dupláját, sok tízezret
börtönbe vetett, 200 000 ember elmenekült Nyugatra,
százezrek karrierjét törte félbe a gyilkos kádárizmus.
A magyar nép döntő többsége úgy tartja, hogy
Haynau pitiáner gyilkos volt Kádár Jánoshoz képest.
Igaz, hogy egyikük sem volt magyar, de Haynau élete
alkonyán legalább megkövette a magyar népet.
Moldova úr kezdjen gyűjtést elvbarátai között annak
érdekében, hogy mielőbb emléktábla álljon Triesztben,
Csermanek János szülővárosában. [A kedves levélíró
nyilván Fiumére gondolt. – M. Gy.]
A rendszerváltás után a kommunisták is hasonló
nagyságrendben érdemeltek volna hasonló sorsokat.
Ehelyett ők lettek a legnagyobb kapitalisták, bankárok
stb. Ön kiment a temetőbe Kádár János sírjához.
Ajánlom, ha legközelebb kimegy, ne is jöjjön vissza,
ássa ki azt a tömeggyilkost, feküdjön mellé. Mivel már a
seggét sem tudja kinyalni, tegye meg ezt még előtte
Thürmer seggével…"
Ezután a levélíró édesanyámra tesz néhány
megjegyzést, amelyet nem kívánok idézni, majd az
aláírás következik:

„…egy nem tisztelője, hanem utálója!

Ui.: Gondolom, a százezer besúgó között Ön is szerepel.

Lehet, hogy még ennél nagyobb funkciót is betöltött a
gyilkos hazaárulók gépezetében. Talán egyszer erre is
fény derül!"

Megfordult a fejemben a gondolat, hogy a durvaság és

az önhittség a politikai alapállástól független jelenség.
Aggodalmamat később eloszlatta Földes Péter
újságírónak egy levele, amelyben megírta nekem Kádár
János megnyilatkozásait.
 „…Ha jól emlékszem, 1954 őszén volt az a nagy nép-
frontgyűlés, amelynek szónoka, Nagy Imre ragyogó
beszédet mondott. A szünetben fényűző protokollt
rendeztek, ahol rém nagy tolongás támadt. Nagyon
sokan mentek oda. A földszinten egy másik fizetős büfé
volt, én a magam ízlése szerint oda mentem, mindig
utáltam a protokollt. Vettem egy süteményt, mikor
megállt mellettem Kádár. Akkor láttam először a börtön
után, rossz állapotban volt. Köszöntem neki udvariasan
és mondtam: »Mit csinál most?« Mondta, hogy a XIII.
kerületi pártbizottságon dolgozik. Közben előszedett
négy forintot és levett egy almát a pultról… Én meg úgy
viccesen megjegyeztem, hogy úgy látszik, vannak, akik
pénzért szoktak enni. Ő is mosolygott, aztán
elköszöntünk.
Később, már az ország első embereként sem
változtatott magatartásán. Ha a május elsejei felvonulás
dísztribünjén állva elfogyasztott egy kávét, az érte járó
pénzt letette a pulpitusra és figyelmeztette társait, hogy
kövessék a példáját. Az volt a véleménye, hogy
mindenki kap fizetést, abból gazdálkodjon…"
Ezt a jellemképet számos politikus is megerősítette.
Kádár János nem adatott ki a maga nevében „négerek",
vagyis névtelen bedolgozók által megíratott könyveket,
jóllehet az élete inkább bővelkedett eseményekben,
mint Horn Gyuláé vagy Orbán Viktoré, akik házat vettek
önéletrajzuk honoráriumából. Keményen rendre
utasította a hasonlóra készülő Aczél Györgyöt is:
– Én a te helyedben nem próbálkoznék meg üzletelni
a szenvedéseimmel.
Úgy hiszem: alapvető erkölcsi normáink közé
tartozik, hogy mások megítélésénél nem tagadunk meg
tőlük olyan emberi erényeket, melyek belőlünk esetleg
hiányoznak – mégis kevesen tudják elkerülni ezt a hibát.
Kádár Jánosról is sokan elmondják, hogy puritán
magatartása, az anyagiak ignorálása valójában nem a
jelleméből fakadt, hanem csak politikai tőkét kívánt
kovácsolni magának. Erről csak annyit jegyzek meg,
hogy az utódjaitól is szívesen vennék ilyen
„szemforgató" gesztusokat. „Kádár János, ha szőlőt
kívánt, akkor egy fél kilót vásárolt, és nem tíz- vagy
húszhektárnyit."
Szellemesnek találtam Kopátsy Sándor közgazdász
megjegyzését, miszerint „Kádárnál szerényebb, mond-
hatni, olcsóbb diktátora az egész ezereves magyar tör-
ténelemnek nem volt. A magyar történelemre mindig is
az volt a jellemző, hogy királyai, urai még a nyugati
társaiknál is fényesebben, költségesebben éltek, a nép
ugyanakkor a nyugatiakhoz képest szegény maradt.
Ezzel szemben a 80-as években az európai szocialista
országok közül csak rólunk volt elmondható: szegény
ugyan az ország, de a nép viszonylag jól él…"
A levelek kötegéből leginkább azok hatottak ram,
melyeket a politikával nem foglalkozó egyszerű emberek
küldtek hozzászólásként a kibontakozó vitákhoz.
Jakupcsek Gabriella és Csiszár Jenő meghívott a TV2
„Mokka" című reggeli műsorába. Nem ismertem őket
személyesen, de országos hírnevük alapján kemény
pengeváltásokkal, többesélyes kimenettel számoltam. A
disputa során azonban megdöbbenve tapasztaltam,
hogy teljesen avatatlanok Kádár János ügyében. Még az
alapvető tényekkel sem voltak tisztában, például
egyikük sem tudta, hogy a felkelés leverése után hány
halálos ítéletet hoztak. A puszta levegőre, a közhelyekre
próbáltak támaszkodni, azt feltételezték, hogy elég lesz
megvető hangsúllyal kiejteni a néhai első titkár nevét,
és ezzel már el is dőlt minden vita. Az általam felhozott
konkrét nevekkel, történésekkel, évszámokkal most sem
tudtak mit kezdeni. Csiszár Jenő megpróbálta érzelmi
síkra terelni a beszélgetést, önérzetes hangon jelentette
ki:
– Ön hiába írta meg ezt a könyvet, én továbbra sem
szeretem Kádár Jánost!
Ezt mély sajnálattal vettem tudomásul, mondván: ha
van élet a halálon túl, akkor most Kádár János a föld
alatt is beleremeg Csiszár Jenő róla alkotott
véleményébe. A műsorvezető gyakorlatilag egyetlen
kártyát tartogatott a kezében: a lerohanás kísérletét, ha
ezt az ellenfél felülüti, nem tud továbblépni. A
beszélgetés végén már kérdésfeltevésre sem maradt
muníciójuk. Bár az összecsapás a javamra dőlt el, mégis
rosszkedvűen léptem ki a stúdióból.
Érdekelt, hogy az átlagos tévénézők hogyan fogadták
ezt a beszélgetésünket, néhány nap múlva meg is
érkezett az első reagáló levél:

„Tisztelt Moldova Úr!

Hallottuk, hogy Kádár Jánosról ír könyvet. A televízióból

értesültünk róla. Mikor Jakubecs [így írták a
műsorvezető családi nevét – M. Gy.] Gabriellával és
Csiszár Jenővel beszélgetett, ők nem nagyon értettek
egyet Önnel. Én is, a férjem is csatlakozunk Önhöz.
Mi nagy tisztelői voltunk a Kádár János miniszter
úrnak. A szegény réteget nagyon is felkarolta. Mi is a
parasztok cselédjei voltunk. Én elhiszem, hogy a gazdag
réteg nem örült neki.
Jutottunk földekhez. Létrejöttek a gyárak, ahová el
tudtunk menni dolgozni. Lett havi fizetésünk. Mi már 70
évesek vagyunk. A mi korosztályunk tudott lakást
szerezni, házat venni. Ki tudtunk keveredni abból a nagy
szegénységből.
 Nem tudják a Jakubecs meg a Csiszár, milyen volt a
mi életünk, őnekik a szüleik már megteremtették a jobb
életet.
Írjon csak róla, meg is vesszük a könyvét, amint
meg-elenik.
Mi a temetésére is elmentük volna. Akkor még nem
volt az úgynevezett ingyenes utazás a nyugdíjasoknak,
egy kicsit sokalltuk a vonat árát.
Ki volt olyan soká az ország élén? Akkor csak
egypárt-rendszer volt, sokkal jobb volt, nem marták
egymást. Ezért kapják a sok fizetést. Nyugodjon
békében a mi miniszterelnökünk, Kádár János.
Elnézést kérek, hogy merészkedtem írni Önnek, mert
felháborodtam a beszélgetésükön, akkor elhatároztam,
hogy írni fogok.
Jó egészséget a könyv megírásához…"

Nem kellett sokáig várnom a következő televíziós

jelenésemre. Egyik este hazatérve Gyárfás Tamás
üzenetét találtam a telefonunk rögzítőjén; már tudott a
Kádár-életrajz közeli megjelenéséről, felajánlotta,
tárgyaljunk róla az „Össztűz"-sorozatban.
A műsorban szokásos felállás szerint három
újságíróval kerültem szembe: az akkor még állandó
munkatársnak számító Orosz Józseffel és két meghívott
„külsőssel". Ez utóbbiak részéről ugyanazt a
megdöbbentő tájékozatlanságot kellett tapasztalnom,
mint az előző polémiák során. Egyikük azt állította, hogy
Kádár János a sokszor idézett utolsó, úgynevezett „őrült
beszéde" során feltárta mellén az ingét és azt kiáltozta:
– Ide lőjetek!
Nem tartottam szükségesnek, hogy válaszoljak erre a
rágalomra. Aki csak egyszer is látta vagy hallotta
beszélni Kádár Jánost, az tudta, hogy sohasem
ragadtatta magát hasonló gesztusokra. Kivártam, amíg
a műsorvezető Orosz József inti le a heveskedő
zsurnalisztát.
A lavina tovább gördült, a továbbiakban sorra
szakadtak meg régi, félig-meddig barátinak hitt
kapcsolataim. A rendszerváltás korszakában, főleg az
1980-as évek végén sokra tartottam Farkasházy Tivadar
közéleti magatartását. Imponált bátor, néha a
személyes biztonságát is kockáztató kiállása az ordas
jobboldali eszmék ellen, tömegeket lelkesítő
tevékenysége a Demokratikus Chartában.
Később megdöbbentő változásokat kellett észlelnem
a beállítottságában. Állami kitüntetése és az MSZP-s
Táncsics Alapítványtól származó anyagi támogatása nem
a véletlen szüleménye volt.
Az 1994-es szocialista-liberális győzelmet hozó or-
szággyűlési választások után az MSZP és az SZDSZ
csúcsvezetői érinthetetlen tabuvá lettek az úgynevezett
baloldali sajtóban – ez a „Hócipő"-re is vonatkozott.
Göncz Árpád, Horn Gyula és a többiek tevékenysége
éteri magasságokba emelkedett. Én a magam részéről
elítéltem ezt az elfogultságot, véleményem szerint a
szatíra szükségképpen támadó jellegű, természetes
ellenfele a Hatalomnak, kormánypárti szatíra éppúgy
nem létezhet, mint forró jég.
A szatíra nem arra való, hogy nyalja bármelyik rend-
szer vezetőinek a fenekét, azt állítva, hogy ilyen módon
aranyeret kíván okozni nekik. Ha az illetők
kényelmetlennek találják ezt az igyekvést, majd szólnak,
hogy hagyják abba.
Ezt a kijelentésemet Farkasházy is magára vette,
nem állítom, hogy minden alap nélkül. Kétheti lapjának
példányszáma visszaesett, a remittendája hegyekben
halmozódott, a ráfizetést csak a bankok és más
intézmények támogatásából tudta fedezni, ezek pedig
nem adták ingyen a pénzüket, számukra kedvező
irányultságot vártak el cserében. Emlékszem
Farkasházynak egy önkritikus mondatára:
– Én már csak a romjaimban emlékeztetek egy
szabad és független újságíróra.
Bár jeleztem rosszallásomat, a kapcsolatunk nem
számolódott fel rögtön a maga egészében, egy-egy
írásom megjelent a „Hócipő"-ben, de a lap más helyén,
például a képaláírásokban Farkasházy alig-alig leplezett
megrovó üzenetet küldött nekem. A végső kenyértörés
már nem sokáig váratott magára.
A lap, elsősorban maga Farkasházy, mind többet
foglalkozott Kádár János személyével – lenéző,
fölényeskedő hangnemben. Kádár János, akárcsak a
világ bármely más politikusa, nem áll fölötte a
Történelem ítéletének, de nem hiszem, hogy a Sors egy
átlagos kabarettistát jelölt volna ki arra, hogy pálcát
törjön fölötte. Nem derült ki ennek a személyeskedő
akciónak a célja. Lehet, hogy pusztán fölényeskedési
szándékát kívánta kiadni, a „csermanokozással" pedig
Kádár Jánosnak a magyar néphez való tartozását
szerette volna megkérdőjelezni.
Utolsó beszélgetéseink egyikén már tudta, hogy
könyvet írtam Kádár Jánosról, indignálódva
megjegyezte:
– Remélem, legalább kétkötetest!
– Igen, kétkötetest.
– Kádár idejében jobb volt?
– Igen, jobb volt.
Mind kevésbé találtam értelmét, hogy fenntartsam
ezt a végképp kiüresedett kapcsolatot, már csak
alkalmat vártam a szakításra – ez hamarosan el is
érkezett. A „Hócipő"-ben megjelent egy Kádár Jánosról
készült gúnyrajz, alatta a szokásosnál is gyalázkodóbb
szöveggel. Még aznap felhívtam Farkasházyt és
„kimutatkoztam" neki – ez a gesztus azt fejezi ki, hogy
többé nem tekintem őt ismerősömnek, neki
természetesen jogában áll ezt viszonozni.
Ezentúl alig akadt olyan újonnan megjelenő „Hócipő",
amelyben valamilyen formában ne foglalkoztak volna
velem – főleg azután, hogy végül is megjelent a Kádár-
életrajzom, és majd kétszázezer példányban fogyott el.
Az ország egykori első embere mellett való kiállásomat:
az elmebaj egy alig áttételes formájának próbálták
minősíteni. Természetesnek tűnt volna, ha visszalépek a
Kádár János ellen indított átok-gyilok frontvonalából.
Mindig is „tintenkulinak" tartottam magam, szorgalmas
„betűvető mesternek", nem pályáztam a „közéleti
szereplő" rangjára, de a politikai következetesség most
a becsületet jelentette.
1957– ben ott kellett hagynom a Színművészeti
Főiskolát, és évekig kazánszerelőként dolgoztam.
Munkatársaimmal a pincébe húzódva sokszor beszéltünk
arról, hogy valakinek meg kellene ölni Kádár Jánost,
mert megbocsáthatatlan bűnöket követett el a saját
népe ellen. Ha úgy adódik, én magam is elvállaltam
volna, még élt bennem a fegyveres harcok lendülete.
Aztán, mikor visszatérhettem az irodalomba, a rend-
szert bíráló-támadó riportokat és szatírákat írtam.
Hosszú időnek kellett eltelnie, az országban nagy és
pozitív változásoknak bekövetkeznie, hogy először
„megbocsássak" Kádárnak, aztán meggyőződéses hívévé
váljak.
Azóta már sokszor a fejemhez vágták, hogy a régi,
utcasarkokon elhelyezett Frutti-automatához hasonlítok:
csak belém kell dobni a húszfillérest és én máris Kádár
Jánosról kezdek el beszélni. Mi ez? Mennyire jön még
most is a szívemből – több mint két évtized múltán. Az
egész elhúzódó gyász, siratásom más-e, mint „régi
ütődéstől mindennapos árja szememnek"? Nem, nem a
gyász a meghatározó érzés, ha rá gondolok, hanem a
munka, a szolgálat az utolsó percig.
Ez az én magánügyem, amit elmondtam lelkem
nagyobb nyugsága végett, de érdekelt, hogy mit
gondolnak az emberek róla. Évtizedek óta járom az
országot, riportjaim kapcsán emberek százaival kellett
beszélnem. Ilyenkor Kádár személye sokszor előkerült –
a vélemények, úgy is mondhatnám: az elfogyasztott
pohár italonként változtak. Az első pohár üres, az
óvatosságé, a sokszor jogos sérelmeké. A második
pohár sokszor a gyűlöleté, a Hatalom által újra és újra
előhozott eseményeket emlegetnek: Tóth Ilonát,
Mansfeld Pétert, akit úgy akasztottak fel, hogy nem
várták meg, amíg betölti a tizennyolcadik évét. A
további poharak vagy azok hiánya, mert nem telik már
rájuk, már áttörik a gátlásokat, felidéződik a három-
hatvanas kenyér, a három-forintos korsó sör, a nagyobb
gyerekeknek megvásárolható mozijegyek. „Addig volt jó,
ameddig Kádár élt!"
Lent a mélyben most is buzognak az emlékek
titokzatos forrásai. Annyira hozzátartozik mindennapos
életünkhöz, hogy senki sem lepődne meg, ha Kádár
János szembejönne vele az utcán. Úgy gondoltam, hogy
folytatnom kell a munkámat: az elvont összefüggéseket
hétköznapi műveleti adatokba kell lefúrni, hogy valaha is
hatni tudjanak.
Elővettem korábbi jegyzeteimet, kiegészítettem
néhány szakértőkkel folytatott beszélgetéssel, és
nekiláttam egy kisebb, száz oldalra terjedő könyvnek.
Nem tudtam, milyen hatást vált majd ki, hogy azt az
embert, aki több mint harminc évig állt Magyarország
élén, ki akarják lakoltatni a sírjából. A terv
megvalósítása sürgősséget igényelt, 2014
augusztusában letelik a kiírt poriadási idő és Kádár
János maradék csontjait egy tömegsírba vetették volna.
Ez a körülmény engem is gyorsabb munkára ösztönzött,
2012 késő őszén leadtam a kéziratot a nyomdába.
Decemberben az első példányokat magam vittem el a
Hajnóczy utcai pincehelyiségbe. Meglepődtem, mikor
kiderült, hogy az elnökség tagjai közül már többen is
olvasták a könyvet.
Elutasító hangulat fogadott. Többen is kifogásolták a
megállapításaimat. Véleményük szerint nem kellett
volna megírnom, hogy a Baráti Kör létszáma a
korábbinak a töredékére esett vissza, a hasonló
megjegyzések után többé nem lehet hivatkozni a
baloldalhoz tartozó tömegekre. Hiába mondtam, hogy
ezt az adatot éppen tőlük kaptam, nem fogadták el
mentségemet, lehetett volna annyi eszem, hogy
felmérem: meddig mehetek el kijelentéseim során.
Kádár Jánosra hivatkoztam, aki elítélt minden
hasonló túlzást, az MSZMP 1956. októberi
megalakulásakor kijelentette: „kis párt leszünk, de
tisztességes"! Hozzá-tettem: életemben csak ekkor
éreztem kísértést, hogy belépjek egy pártba.
A hangulat mindinkább ellenségessé vált, csak arra
törekedtem, hogy tisztességes visszavonulási formát
találjak magamnak. Nincs mit takargatni: nem sikerült.
Az asztal velem átellenes oldalán egy öreg férfi ült,
aki mereven nézte a deszkalap élét, csak néha csattant
fel egy-egy elutasító mondat erejéig, most rám emelte a
tekintetét:
– Te meg akartad ölni a Kádár elvtársat?!
Fentebb már leírtam azt a hatvan évvel ezelőtti
esetet és továbbra sem kerestem magamnak kibúvókat.
Megalázónak éreztem, hogy annyi harc és szolgálat után
még mindig az arcomba vághatják ezt a vádat.
– Hát ellenem kell védeni Kádár János emlékezetét?!
Mint mondani szokás, elszakadt nálam a cérna, csak
arra vigyáztam, hogy ne emeljem fel a hangomat, és
lehetőleg ne sértsek meg senkit. Elnézést kértem a
jelenlévőktől, biztosítottam őket, hogy soha rossz
szándék nem vezetett. A megjegyzések elnémultak,
mikor mentem fel a lépcsőn, hallottam a cipőm
nyikorgását.
Csak egy hatvan év körüli férfi jött fel utánam az
utcára, elnézést kért, aztán visszasietett a
pincehelyiségbe, én folytattam az utamat, a Déli
pályaudvar egyik presszójában ültem le.
Elhatároztam, hogy semmi körülmények között nem
térek vissza a szervezet helyiségébe. A július eleji Kádár
János-emlékezésről is elmaradtam, hiába rendezték két
délutánra széthúzva, szombaton a Kádár János Baráti
Kör koszorúzott, vasárnap Thürmer Gyula munkáspártja.
Biztos lehettem benne, hogy egyik helyen sem látnak
szívesen. Mivel az elkötelezettség nem hozzájuk fűzött,
hanem Kádár János személyéhez, minden lelkiismeret-
furdalás nélkül távol maradhattam.
Egyik barátommal néha kimentünk a Kerepesi
temetőbe. A parcella széléről odahúztuk a zöld
kukatartályt és kitakarítottuk a sír környékét, a
fedőlapról az elszáradt virágszirmokat, a koszorúk
elázott papírszalagjait. A ragyogó napsütéses
délutánban senki sem járt a környező zöld pázsiton, alig
néhány arcra emlékszem. Egy öregasszony képe
idéződik fel bennem, aki odalépett hozzánk, és
megkérdezte, hol nyugszik Horn Gyula.
Egy becsvágyó televíziós riporter úgy próbálta
látványosabbá tenni a beszélgetésünket, hogy itt a sírnál
vette föl. Lassú mozdulattal rátámaszkodott a vörös
márványra, és csak figyelmeztető pillantásomra vette le
onnan a kezét:
– Mit gondol: mikor fogják megtalálni Kádár
csontjait?
 – Szerintem soha.
– És miért nem?
– Azért, mert nem is akarják.
– Ezt komolyan mondja?
– A lehető legkomolyabban. Sem a jelenlegi
kormánynak, sem az ellenzéknek nem áll érdekében,
hogy ezek a csontok előkerüljenek. Jogosan érzik úgy,
hogy Kádár János minden porcikája még holtában is
fenyegetést jelent az úgynevezett „politikai elitre"
nézve. Összehasonlításoknak teszik ki magukat,
magyarázkodásokra kényszerülnek.
Az interjúra reagálva számos levél érkezett a
stúdióba, többnyire megköszönték, hogy kiálltam Kádár
János meggyalázott emléke mellett. Kaptam elítélő
üzeneteket is, egyiket a feleségemnek címezték.

„Asszonyom!
Ha van köze az íróhoz, üzenem neki, mindenki azt kapja
a sorstól,, amit előidézett. A sors rendez előbb vagy
utóbb, de mindenki a helyére kerül majd kiejtett
szavaiért.
Remélem, többen érezzük, látjuk így."

Olyan levél is befutott, amelyben az iránt érdeklődtek,

hogy hová temetkezem majd, azt ajánlották, hogy a
fejemet illesszek Kádár János elrabolt koponyája
helyére, végül utóiratként hozzáfűzték:

„És a Fletót (Gyurcsány Ferencet – M. Gy.) is vidd

magaddal!
Világ proletárjai, egyesüljetek!"

Ez a levél elgondolkodásra késztetett. Politikai vagy

akár vallási temetésre nem számíthattam, Heine szavai
jártak az eszemben:
 „Keine Messe wird mint singen
Keine Kaddisch wird man singen
Nicht gesagt und nicht gesungen
Wird am meine Sterbetage.”

Senki sem énekel majd misét fölöttem és káddist

sem mondanak, halálom napján sem ének, sem
emlékező szó nem hallatik!
Úgy kívánom, hogy távozásom álljon majd
összhangban az életemben felvállalt magatartásommal.
Két olyan temetkezési formáról hallottam, melyeket
megtisztelőnek találtam: egy haditengerész sírmezőről,
ahol több méter vastag vízréteg takarja el a sírokat, és
arról a régi kohász szokásról, hogy az izzó acélba
zuhant, szörnyethalt társuk emlékére, akinek az utolsó
íze is nyomtalanul ellobbant, az öntvényből egy
koporsóformát vesznek ki és azt rakják le a földbe.
Semmi extrára nem tartottam igényt. Mint tudvalévő,
a muszlim világban nem emelnek sírhalmokat, az
eltávozottakat a sivatagba rakják le egy szűkre
méretezett gödörbe, melyet nyomtalanul betakar
homokkal a szél. Csak három esetben engedélyeztek
kivételt: Mohamednél, a Prófétánál, Husszeinnél, a
hadvezérnél, akinek kardja csak győztes csaták után tért
meg a hüvelyébe, végül Abu Bakrénál, aki egy
kitüntetett tulajdonsággal rendelkezett: ő volt a Próféta
sógora. Beláttam, hogy hasonló megtiszteltetésben nem
reménykedhetek.
A Kádár János elleni támadások a sajtóban is
folytatódtak.
„Csodatevő erejük van a Kádár-csontoknak?" – szól a
Hócipő.
„Nevüket nem vállaló szakértők szerint csodatevő
erejük lehet a Kádár-csontoknak. A kutatók eddig több
mint harminc olyan esetet gyűjtöttek össze a földi
maradványok elrablása óta, amelyek a csontok
különleges képességeire utalnak.
M. N.-né nyugdíja harminc százalékkal emelkedett,
miután megérintette a volt pártfőtitkár koponyacsontját,
míg S. D. munkásőr egyenruhájáról eltűnt egy
vörösbortól származó folt. A csontok elrablását is
valószínűleg ereklyevadászok hajtották végre, hasonlóan
ahhoz a krumplis tésztához, amely Kádár utolsó
vacsorája volt és a halála után ismeretlenek
tulajdonították el a konyhából kis láboskában.
Szemtanúk szerint a krumplis tészta azóta sem romlik
és minden április 4-én könnyezik. [A fiatalabbak
kedvéért megjegyzem, hogy április 4-e a szocializmus
korszakában a felszabadulás ünnepe volt. – M. Gy.] Aki
fogyaszt belőle, a néphit szerint öt esztendőn keresztül
(egy ötéves terv ideje alatt) nem lesz éhes, és
semmiben sem szenved szükséget.
Elfogták viszont azt a rendőrt, aki a nyitott
Kádársírból egy lábszárcsontot vett magához. A rendőr
vallomásában arra hivatkozott, hogy »alacsony termetű
volt és az új lábszárcsonttól tíz centit nőtt«."
Azt hiszem, felesleges értékelni-elemezni ezeket a
cikkeket.
Én nem számíthattam fegyvertársakra, de még
rokonszenvezőkre sem, csak néhányan próbáltak
kihasználni illúzióik fenntartására. Egy este felhívott L.
rendőrtábornok:
– Nem akarom zavarni, Moldova úr, de volna egy
kérésem. Azt hiszem, meg kell találnia annak a módját,
hogy folyamatosan felléphessen Kádár János emlékének
védelmében. Ön az egyetlen, aki hitelesen ki tudná
fejezni az őt tisztelő emberek érzéseit, felháborodásukat
a történtek miatt.
 Most is az első titkár egyik nyilatkozata jutott az
eszembe, melyet annak idején a Politikai Bizottság
ülésén tett:
…Én szolgálok, amíg van egy leheletem és tőlem
telhetően intézem azt, amit rám bíztak, de cégtábla nem
leszek. Senki számára… Hogy az én cégtáblám mögött
mindenki csinálja a maga buliját, meg az elképzelését, a
saját népszerűségét keresse, ehhez én nem adom a
nevemet. Én nem adom."
Nem feleltem L. szavaira, letettem a kagylót és
eltöp-rengtem, hogy miért borulnak fel ezek az erkölcsi
normák. Miért mindig a Gonosz támad és
győzedelmeskedik a jó elleni harcában? A lengyel Adám
Michniknek volna igaza, aki azt mondta, hogy „látnunk
kell, az idő mindig annak kedvez, ami aljas, és ha nem
szállunk szembe a spontán folyamatokkal, azok
beavatkozásunk nélkül a további romlás felé tartanak."
Mindinkább fogyott azoknak a fórumoknak a száma,
ahol szóhoz juthattam, utolsónak a „Nap-kelte" televízió
maradt – az sem sokáig. A szombat délelőtti műsorban
szoktam beszélgetni Verebes Istvánnal. Kapcsolatunkat
túlzás lett volna barátságnak nevezni, soha életünkben
még egy kávét sem fogyasztottunk el együtt, de hosszú
évek óta szerepeltünk különböző közös műsorokban.
Tehetségét és intelligenciáját mindig is sokra tartottam,
gondolati beállítottsága azonban gyakran szült bennem
ellenérzést. Magatartásbeli változásai különösen a
rendszerváltás után tűntek kritikusnak.
„…1980-tól 84-ig nem mondtam ki nyilvánosán Kádár
nevét, ahányszor leírtam, Marton Frigyes (a Rádiókabaré
főszerkesztője) mindig azt mondta: meg nem, majd én
megmondom, hogy mikor. Szembesültem azzal, hogy az
első három évben semmi lényegi dologról nem
beszéltem. Mellébeszéltem, vicceltem, mert azzal
lehetett karriert csinálni. Amikor aztán bedolgoztam
magam ebbe a műfajba, utána lehetett progresszívnek
lennem.. ."
Aztán mikor Marton megadta a jelet, Verebes teljes
erővel pótolta, amit kihagyott. Igyekvése visszatetszést
keltett, egy 2007 májusában megjelent sajtóbeli
emlékezés foglalkozott az „ancien régime"
legnépszerűbb szórakoztató műsorával, a szilveszteri
rádiókabaréval:
„…Verebes a »Búék 84« című konferanszában
nemcsak az »ellenforradalmat« emlegette, hanem
néhány perc alatt hétszer is »a nagyszerű karmester
Kádár elvtársat…" (Megjegyzendő, hogy az ilyen hízelgés
Kádár János csak kifejezett szándéka ellenére
fordulhatott elő. Gyűlölt mindenféle hajbókolást, ha egy
televíziós felvételen magát látta feltűnni, kiment a
szobából. Mikor Horn Gyula a Központi Bizottság ülésén
szemtől szemben magasztalta, ráförmedt:
– Mit protezsál itt maga engem?!)
Mint a Rádiókabaré egykori szereplője, én is
emlékszem Verebesnek egy, az Árpád-kort a Kádár-
rendszerrel összevető, jelentőségüket azonos rangra
emelő poénjára: „utód sok van, de Előd csak egy!"
Évekkel később a televízióban szombat reggelenként
jelenésünkre várva, de magában a műsorban is gyakran
előkerült ez a téma. Verebes akkor már fanyalogva,
rosszkedvű és a művészet szabadságában szűkölködő
korszakként értékelte ezt az időt. Mikor Aczél Endre
emlékezetes cikkében szürke panelproliként jellemezte
Kádár Jánost, Verebes bólogatott és úgy vélekedett,
hogy maga Aczél Endre is lényegesen magasabb
intelligencia kvócienssel rendelkezett, mint Kádár valaha
is.
Verebes általában minden vonalon retirált. Egy
alkalommal egy meleg szervezet képviselője a „Nap-
keltében" fasisztáknak nevezte azokat a csoportokat,
melyek megfenyegették az ő „büszkeség napi"
felvonulásukat. Verebes igyekezett hallatlannak tekinteni
ezt a kijelentést, de a beszélgetőpartnere nem hagyta.
– Ön szerint nem fasiszta töltetű az a jelszavuk, hogy
„a buzikat a Dunába, a zsidókat utána!"?
– Én ezt nem nevezném fasizmusnak.
– Hanem minek?
– Modortalanságnak.
(Ez a megfogalmazás annyira felháborított, hogy
naptáramba is feljegyeztem az elhangzás időpontját:
2008. október végén mondta.)
Én az ilyen hárításokat igen nehezen viselem el, nem
voltam jelen, de még a műsor közben betelefonáltam a
stúdióba. Verebes azt üzente, hogy majd visszahív, de
nem teljesítette az ígéretét. Az ilyen közjátékoktól csak
gyűlt bennem az ellenérzés iránta.
Egy személyes konfliktusunk is adódott. Megjelent „A
tékozló koldus", az egészségügyről szóló három-kötetes
riportom. A kéziratát árverésre ajánlottam fel az Iványi
Gábor lelkész által vezetett „Oltalom Karitatív Egyesület"
javára. A licitet B. Gábor vállalkozó nyerte meg egymillió
forintos ajánlatával. Néhány részletet újra idézek az
írásbeli szerződésből:
„Moldova György az »Oltalom Karitatív Egyesület«
rendelkezésére bocsátja »A tékozló koldus« című
interjútrilógiájának kéziratát… közösen megállapodtak,
hogy a teljes bevétel az »Oltalom Karitatív Egyesületet«
illeti mint adomány…
Az Oltalom Karitatív Egyesület az adomány összegét
a hajléktalan kórház műszerezésére fordítja…

Moldova György, B. Gábor, Iványi Gábor"

Verebes egy interjújában úgy beszélt erről, mint egy a

magam zsebére lebonyolított pénzügyi manőverről.
Kikértem magamnak ezt a gyanúsítást, Verebes
kénytelen-kelletlen bocsánatkérésre kényszerült.
2008 szeptemberében az Ormánságról szóló
könyvemet mutatták be a „Nap-keltében". Verebes alig-
alig szólalt meg, a kötetet fedőlapjával lefelé fordítva
rakta le az asztalra, így a nézők még a címét sem
láthatták. Nem értettem a fanyalgását, de nem jutottam
hozzá, hogy tisztázzam az okait.
Márciusban, 75. születésnapomon a „Nap-kelte"
megtisztelt azzal, hogy meghívtak egy gratuláló
beszélgetésre. Elsőnek Verebes köszöntött meleg
kézszorítással, ezt a gesztust olyan képmutatónak
találtam, hogy átszakadt bennem az önfegyelem gátja,
és előhoztam az ormánysági riporttal kapcsolatos
múltkori viselkedését. Egyébként: gyakorlati cél nem
vezérelt, a könyv már rég elfogyott, és nem terveztük
újbóli megjelentetését.
– Köszönöm a szép szavakat – mondtam –, engedd
meg, hogy egy bókkal viszonozzam. Szerintem te vagy a
legjobb magyar fordító.
Verebes gyanakvóan pislogott rám vastag
szemüvege mögül:
– Ezt mire érted?
– Legutóbb olyan ügyesen fordítottad a könyvemet
címlappal lefelé, még azt sem hagytad, hogy a címét
bemondjam.
A műsorvezető elsápadt és kitört magából.
– Miért engem szarozol?! Én itt egy egyszerű
alkalmazott vagyok, azt kell csinálnom, amit Gyárfás
mond nekem.
– Számomra szégyenletes, sőt felfoghatatlan, hogy
egy hozzád hasonlóan ismert közéleti szereplő a köz-
szolgálati televízióban így feladja minden szellemi-
gondolati önállóságát, akárkinek a parancsára teszi is.
 Verebes sóhajtva vette a levegőt, attól tartott, hogy
rosszul lesz, a sminkesnő szolgálatkészen egy pohár
vizet nyújtott felé, ivott egy kortyot, hogy meg tudjon
szólalni:
– Neked senki sem jó. Te csak Kádár Jánost és az
ávós Kardost tudod magasztalni.
– Rosszul emlékszel, egyszer téged is
megdicsértelek. Most már belátom, hogy nem kellett
volna.
Közben intettek, hogy be kell mennünk a stúdióba,
egy-két percnyi reklám után mi következünk Verebessel.
Bár a fejem kavargott az indulatoktól, nem is gondoltam
rá, hogy visszalépjek; a nézők nem a magánügyeimre
kíváncsiak. Végigcsináltam a műsort, bár a szokásosnál
indulatosabban fogalmaztam.
Elhagyva az épületet komolyan foglalkoztatott az a
szándék, hogy befejezem kapcsolatomat a „Nap-kelté"-
vel. Ez a szakítás anyagilag nem érintett volna; Gyárfás
nem fizetett az interjúkért. Kezdetben meg taxit küldött
– több mint egy órát vett igénybe, amíg Zugligetből
busszal-metróval-villamossal kiértem volna az Angol
utcába –, később ez a kedvezmény is megszűnt.
Eltelt néhány hét, és nem kerestük egymást
Gyárfással. Végül – jobb meggyőződésem ellenére –
küldtem neki egv példányt újonnan megjelent
könyvemből. Vártam valamilyen visszajelzést, de nem írt
és nem telefonált. Tisztában kellett lennie vele, hogy ezt
sértésnek tekintem, de ő már nem tekintett érdemleges
kapcsolatnak. Megcsapott az eljövendő idők hideg
szélfúvása.
Már csak néhány eszmei „utánlövés" következett,
Kerényi Imre, az Orbán-kormány miniszteri biztosa
felajánlotta, hogy a „Negyven prédikátor" című
regényemet megjelenteti a kurzus reprezentatív
sorozatában a „Magyar Könyvtár”-ban, és némi elvi
engedmény esetén sikerrel pályázhatok a Magyar
Művészeti Akadémia tagságára is. Bennem azonban fel
sem merültek hasonló megfontolások, már rég
megtanultam, hogy az ember nem tarthat igényt
egyidejűleg a töviskoszorúra és a harminc ezüstre.
Kádár János es Tormay Cécile emléke nem fért el
egymás mellett.
A nosztalgia nem múlott el bennem, csak mélyebbre
húzódott vissza gondolataimban, mint az alvó emberben
annak a szobának a képe, ahol fekszik.
2014 elején megkezdődtek az országgyűlési
választások csatározásai, de igyekeztem távol maradni
tőlük. Nem hittem a kedvező változások lehetőségében,
és valójában egyetlen partnak sem tudtam volna szívből
drukkolni.
Egy Che Guevarától szármázó mondat járt az
eszembe: az igazi tiszteletadást nem a hozsannazás
jelenti, hanem a mindennapokban kifejtett
erőfeszítéseink. Úgy gondoltam: Kádár János emlékét
akkor szolgalom a legkövetkezetesebben, ha továbbra is
igyekszem felmérni az ország helyzetét, és jelentést
teszek róla az egyetlen illetékesnek, a népnek. Hosszabb
időt töltöttem el Miskolcon, az Ormánságban, a tűzoltó-
parancsnokságokon,
Ugv látszik: hiába próbálunk kitérni a ránk rótt
feladatok elől, a feladatok megkeresnek bennünket. Az
egyik televízió egy alkalmi sorozatot indított a
választással kapcsolatosan. Néhány adás után a
szerkesztő felhívott: elégedetlen volt az addig szereplő
vendégek teljesítményével, abban reménykedett, hogy
talán én többet tudok nyújtani. Zsigerből rákérdeztem:
– Ki lesz a műsorvezető?
– Havas Henrik.
A „Tanár úr", mint a parasztok mondják, „sohasem
tartozott a szemem székei közé". Az MDF-től a Horn-
kormány államtitkárságáig vezető útján leírt és más
politikai vargabetűit értekelni nem az én tisztem. Sokkal
inkább zavartak a föléledő „magánáriái", ahogy például
Gyurcsány Ferenc személyét megpróbálta lekezelni.
Egyszer én is összecsaptam vele, mikor egy
műsorban Kádár Jánost „a mi proletár szentünk"-nek
neveztem… Ezen a minősítésen Havas felkacagott, akkor
szót emeltem a magatartása ellen.
– Tudod, mihez hasonlít a stílusod?! Egy tepsiben
sülő libához, amely egy pillanatra beleszagol a levegőbe,
és megjegyzi, hogy milyen jó szagom is van nekem.
– Te is leállhatnál már a Kádár-mániáddal!
– Nem tehetem, ez az ország, vagy inkább ez az
állam sokkal tartozik neki.
– Például mivel?
Majd két év telt el a „Per Kádár sírjáért" könyvem
megjelenése óta, de ez idő alatt senki sem mozdított
egy fűszálat se. Mesterházy sem teljesítette ígéretét a
sírhely megváltásáról. Egyre inkább közeledett a 2014.
augusztusi időpont, mikor Kádár János megcsonkított
testét átrakják egy jelentéktelen tömegsírba. A nevét
őrző vörös márványoszlopot pedig eladják a legtöbbet
ígérő sírköves mesternek újabb felhasználás céljából.
Nem csodálkoztam, hogy Havas tanár úr, aki
sohasem szűnt meg hangoztatni, rajta tartja ujját a
magyar élet ütőerén, nem is hallott az ügyről, de úgy
tett, mintha a legapróbb részletekig ismerné. Eluntam a
vitát, és az első adandó alkalommal felálltam a
székemről.
Úgy gondoltam, hogy ez a kiáltás is visszhang nélkül
hullik majd a semmibe. Tapasztalatom szerint a Fidesz
örökölte a Rákosi-korszak sunyi taktikai fegyvertárát; a
bajok megoldását magyarázat helyett az emberek
feledékenységére bízva.
 Meglepődtem, mikor másnap este felhívott a Magyar
Szocialista Párt egyik munkatársnője és Mesterházy
Attila nevében tájékoztatást kért a szóban forgó ügyről.
Nem lepődtem meg az MSZP lusta tudatlanságán,
valójában a telefonszámomat sem ismerték, a lányomtól
kérdezték meg. Elutasítottam a faggatást:
– Kedves asszonyom! Soha nem voltam és most sem
vagyok tagja az önök pártjának, ha információra van
szükségük, forduljanak máshoz.
– De hát az előbb érdeklődött nálunk a Blikk egyik
újságírója, mint mondjunk neki?
– Sajnálom, nem segíthetek.
Az említett újságíró – aki egyébként nem a Blikk,
hanem a Bors riportere volt, de hát „fenébe a
részletekkel" – valóban megkereste az MSZP-t
felvilágosításért, majd a következő cikket jelentette
meg.
„Nehéz örökség. Moldova György író egy hónappal
ezelőtt járt a sírnál, a Fiumei úti temetőben [azt az
újságíró elfelejti megemlíteni, hogy addig is havi
rendszerességgel – M. Gy.]. Kiderítette: amennyiben
nem hosszabbítják meg a sírhely fennmaradási
szerződését, felszámolják a pártfőtitkár nyughelyét.
– Nem vetne jó fényt egyik politikai oldalra sem, ha
senki sem fizetné ki – mondta Moldova György lapunk
megkeresésére.
Moldova ezért megkereste Mesterházy Attila MSZP-
elnököt. Információnk szerint a pártigazgató kezdte
intézni az ügyeket és be is fizetik az összeget." [Ez
viszont már nyílt és arcpirító hazugság. Soha eszembe
nem jutott volna, hogy segítségért felkeressem az
MSZP-vezetést. Nem a magam büszkesége tartott
vissza, Kádár Jánoshoz ítéltem méltatlannak, hogy
ahhoz a párthoz forduljak, mely megtagadta az emlékét.
– M. Gy]
 Az újságíró több, az ügyben érintett személyt is
felkeresett. Telefonon utolérte Boross Péter exminiszter-
elnököt, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság
elnökét:
– A döntés a Bizottságtól függ, amelyben többen is
vagyunk. Én azt fogom javasolni: tegyük védetté a
síremléket.
Thürmer Gyula visszafogottabb volt:
– Kifizetjük, de csak akkor, ha minden kötél szakad!
– mondta az elnök.
Azt hiszem, az egész interjú leggyalázatosabb
mondata nem a riportertől származik, hanem Németh
Miklós volt kormányfőtől: „…emlékeim szerint Kádár
János a halála előtt papot hivatott magához, és gyónt…"
Véleményem szerint Németh ugyanezzel az erővel azt is
kijelenthette volna, hogy Kádár János halála után tette
ezt.
Ha ő valóban papot kéret, annak híre minden
bizonnyal elterjedt volna, ha az esemény időpontjában
nem is, de az eltelt negyed század folyamán valamilyen
formában már nyilvánosságra kerül. Akár még élhetne is
az állítólagos szertartást elvégző pap vagy annak
valamelyik egyházi felettese, akire hivatkozni lehetne.
Nem úgy ismerjük a jobboldali kormányunkat és hű
szövetségesüket, a klérust, hogy ne éltek volna az
„arculat-rombolás" lehetőségével, hogy
bebizonyíthassák: lám-lám, egy kommunista vezető is
megtér utolsó perceiben. Nem tekinthetjük véletlennek,
hogy eddig semmi hasonló argumentummal nem álltak
elő – bár lehetséges, hogy épp most dolgoznak rajta.
A hullámok tovább terjedtek. Néhány nappal később
a Népszabadság is hallatta a hangját; a jóindulatáról és
tárgyilagosságáról közismert Révész Sándor újságíró
jelentkezett „Sírunk és megváltunk" cikkével. A szerző
Kádár Jánost a háborús bűnök miatt felakasztott Imrédy
Bélával hasonlítja, szerény személyemet pedig azzal
tiszteli meg, hogy magával Bayer Zsolttal veti össze.
Nem tudom megállni, hogy ne idézzek néhány sort a
cikkből, abban a reményben, hogy az áradó fényből – ha
áttételes módon is, de – néhány sugár rám is hullik.
„…Kádár sírját külön nem lehet politikailag
semlegesen megváltani, mintha akárki sírjáról lenne szó,
kinek háborgatását jóérzésű ember (párt) nem nézheti
tétlenül… Talán megváltja az MSZP az összes ilyen
akárkiket? Mi a különbség? Hát az, hogy a sok-sok
akárkivel ellentétben Kádár sírját bőven lenne, aki
megváltsa az MSZP nélkül is. Az egykori diktátornak
rengeteg híve van, ha ma gyűjtést indítanak a
Facebookon, holnapra összegyűlik a szükséges összeg
többszöröse."
[Az ügy kirobbanása kapcsán engem is sokan
felkerestek, hová küldhetnék el a maguk ezer-kétezer
forintját, a többségük pénzéből csak ennyire futotta. –
M. Gy.]
„Moldova Györgynek a történelmi tárgyszerűséget és
ténytiszteletet minden lapján megcsúfoló Kádár-
életrajza iszonyatos példányszámban kelt el, az író
maga büszkélkedik vele nyilvánosan, milyen sok pénzt
keresett ő azzal. Neki pedig ahelyett, hogy a
mellényzsebéből kifizette volna azt a rongyos
nyolcszázezret, volt képe az MSZP-hez rohanni."
Két megjegyzés kívánkozik ki belőlem. Először is:
már kijelentettem, hogy soha semmilyen ügyben nem
fordultam az MSZP-hez, tisztelt ellenfeleim szavaimat
csak azzal próbálták megcáfolni, hogy az ügyben legte-
kintélyesebbnek ítélt forrásra, saját korábbi állításukra
hivatkoztak.
Ami a kijelentés második felét illeti, nemegyszer
segítettem baloldali és valóban karitatív szervezeteknek.
A dedikáláson eladott könyveim bruttó húsz százalékát
erre a célra fordítottam. Ismeretes, hogy Ságvári Endre,
a nemzeti és kommunista ellenállás hőse egy zugligeti
cukrászdában lefolyt tűzharcban vesztette életét. A
vértanúság emlékét a kapufélfára kirakott emléktábla
őrizte meg… Ezt a táblát újra és újra összetörték a
gyilkosok utódai. Egy ilyen merénylet után kiadómmal,
Urbán Tamással magunkra vállaltuk egy új tábla
költségeit, de nem engedélyezték a számunkra, az
összeget elfogadták volna, de nagyon is úgy tűnt, hogy
eltűnik a pártadminisztráció lyukas zsebében. Most is
felajánlottuk a segítségünket, de az illetékesek nem
tartottak rá igényt.
Révész úr Kádár Jánossal kapcsolatos kijelentései
ezúttal másnál is kiverték a biztosítékot, Bonifert Mária
magában a megjelenés helyén, a Népszabadságban uta-
sította vissza őket.

„…A cikk azt nehezményezi, hogy az MSZP kész lett

volna kifizetni Kádár János sírjának megváltását. Ez
rossz hír a parlamentáris, polgári demokráciák hívei
számára – írja a szerző. Saját zsebéből Révész nem
adna egy adófizetői petákot sem az »olyanok« sírjának
megváltására, mint Imrédy és Kádár, merthogy
demokrata számára egyikük sem lehet pozitív történelmi
személyiség. Es ugyan miért ne fogadná el pozitív
történelmi személyiségnek Orbánt, aki elfogadja Kádárt?
– teszi fel a kérdést. »Mert eladósít minket és
kiszolgáltat az oroszoknak? Na ja, de Kádárhoz képest…
Mert tönkreteszi a piacgazdaságot, államosít, elűzi a
tőkét, versenyképtelenné tesz mindent a világpiacon?
Na ja, de Kádárhoz képest…«
…Hogyan lehet egyenlőségjelet tenni Kádár és Orbán
közé? Orbán akkor mondta el híres „ki az oroszokkal!"
beszédét a Hősök terén, mikor a szovjet csapatok
kivonulásáról már megszületett a döntés. Orbán önként
és dalolva teszi tönkre az ország versenyképességét,
teszi tönkre nyugati kapcsolatainkat, hódol be a keleti
tőkének, önhatalmúlag teszi tönkre a demokratikus
intézményeket. Tetszik, nem tetszik, Kádárt (minden
hibája ellenére) Keleten és Nyugaton egyaránt tisztelték,
és ilyen államférfiként fog bevonulni a történelembe,
Orbánt pedig negatív példaként elnyeli majd a feledés.
És még egy dolog: Révész durván belerúg Moldova
Györgybe. Moldova könyvét lehet (és biztosan kell is)
bírálni, de azt azért ne felejtsük el, hogy a megírásához
kellett némi civil kurázsi. Akkor írta meg, amikor enyhén
szólva nem volt divat Kádárt pozitív színben feltüntetni,
nem állami pénzen, nem állami támogatással dobta
piacra. Hogy sikerkönyv lett, nem igazán rajta múlott.
A különféle korokban élő politikusok megítélését
pedig hagyjuk a (nem kurzuspárti) politikusokra, ez nem
a publicisták dolga.

Bonifert Mária"

Révész Sándor a tőle megszokott emelkedett stílusban

válaszolt:
„…Kádár a megszállók szövetségese, híve és
propagátora volt, nem ellenálló és nem áldozat. Éppoly
csalás őt a körülmények foglyaként és áldozataként
bemutatni, mint Horthyt. Szövetséges és áldozat
egybemosása – pontosan ezért tiltakozunk a Szabadság
térre tervezett gyalázatos emlékmű ellen. Moldova
György az aljas rasszista irományok legsikeresebbjének
a szerzője (Bűn az élet…). Miként állíthatják magukat a
rasszizmus elleni harc élvonalába azok, akik ezt az
élrasszistát a maguk embereként, szövetségeseként
kezelik…"
Nem jutott eszembe, hogy én is kifejtsem a
véleményemet – igaz, egyik fórum sem kért fel rá, mint
teljesen jelentéktelen mellékszereplőt. Ha
megszólalhattam volna, csak gratulálhatok a
Népszabadságnak. Szívből he-lyeslem, hogy az egykori
pártlapnál egy, a jezsuiták fanatikusságával
antikommunista főmunkatárs a hangadó. Szegény Végh
Tóni egyik mondása jut az eszembe: „Ilyen helyre ilyen
kell, különb helyre különb kell."
Még 2014 februárjában született egy hivatali döntés.
„A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság szerdai
soros ülésén védettnek minősítette Kádár János
síremlékét, így a sír nem felszámolható."
A kövekről hamarosan eltűntek a felszámolást
meghirdető papírlapok, de az ügy mégsem tűnik
lezártnak. A temető egyik vezetője sajtónyilatkozatban
utasította el, hogy „felülről" próbáljanak utasítást adni
neki.
„Elvégeztetett, de semmi sem tisztázódott", csak
Juhász Gyula sorai keringenek bennem:

„…Zsarátnok lesz, ami tűz volt

Síri virág, aki szűz volt,
Koponyák és szívek porán
Új dalba fog új csalogány.

Hej, a sírok egyre nőnek

Szőnyegén a temetőnek,
Elhervadnak mind a rózsák
Őskertedben, Magyarország.

Ó, de néha éjten-éjjel,
Mikor csak a kakas éber,
Kigyúl egy láng, mint az őrszem,
A szegedi temetőben.
Nézi más láng lobogását,
Földi tüzek égi mását,
Vár egy napot felkelőben,
Régi magyar temetőben!"

Vége
TARTALOM
AJÁNLÁS
I. HARCOKRA ÍTÉLTEN
II. BŰN AZ ÉLET…
III. MEGFIGYELÉS ALATT
NAPSÜTÉS A SAJTÓBAN
IV. A NAPLÓ
V. A DÍJAK
VI. ÉG A DUNA
VII. BARÁTI LEVELEK
VIII. KÁDÁR JÁNOS KOSZORÚI